Title: Édes anyaföldem! (1. kötet) - Egy nép s egy ember története
Author: Benedek, Elek
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Édes anyaföldem! (1. kötet) - Egy nép s egy ember története" ***


text and images generously made available by Hungarian
Electronic Library.)



PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER
TÖRTÉNETE

ELSŐ KÖTET

[Illustration]

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T.

KIADÁSA

PANTHEON KIADÁS

BENEDEK ELEK

ÉDES ANYAFÖLDEM!

EGY NÉP S EGY EMBER
TÖRTÉNETE

ELSŐ KÖTET

BUDAPEST, 1920

A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
KIADÁSA

Globus, Budapest.



AZ OLVASÓNAK.

A magyar nemzet ezeréves életének legszomorubb tavaszán fogtam e könyv
irásába: az első fejezetek egy-két keserü kiszólását ez magyarázza.
Azzal az érzéssel ültem iróasztalomhoz, hogy e könyv irói pályám utolsó
könyve lesz – halálom után ha nyilvánosságra kerül. A vörös fergeteg
elviharzott, úgy tetszik, dereng a magyar ég, nem kell irásomat az
asztalfiában rejtegetnem. Az ország szine előtt róhatom le régi
adósságomat ama nép iránt, amely ezer évig őrizte, védte a keleti
határt, s jutalma: „honját a hazában“ nem leli… Ugy állitom ország szine
elé a székely népet, amilyennek gyermekifjuságomtól életem alkonyáig
láttam: erényeit nem tulozom, hibáit el nem titkolom. Gyermekifju
koromban e népnek élete kedves, mosolygó idill, férfikorom s főképp
életem alkonyának idején – dráma. Lélekrenditő dráma. A népem élete is,
az enyém is. Az olvasó választhat hajlandósága szerint a két könyvre
nőtt történet közül: idill az egyik, dráma a másik. Ám jól esnék, ha
amazt nem mosolyogná le, emettől nem riadna vissza.

A Nagykunság földjén, Tóth János kedves barátom meleg fészkében,
folytattam s fejeztem be könyvemet. Reggelenként kaszálgattam,
kapálgattam: igy tápláltam az őserőt, az édes anyaföld legdrágább
ajándékát. Igy tudtam megóvni testemet, lelkemet az elernyedéstől.
Kaszálgatás, kapálgatás, Kelet felé sóhajtozás, közbe-közbe irogatás,
körülöttem hontalanságomnak, lelkem felétől elszakadt árvaságomnak nehéz
bánatát enyhitő meleg szivek – legyen áldott a Móricztanyai ház, annak
gazdája, minden lakója!

_Móricztanyán_, 1920 szeptember végén.

_Benedek Elek._



ELSŐ FEJEZET.


Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be.

Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb.
Gyermekkoromban alig hatszáz lakója volt s ennek is jófelerészét az én
nemzetségem tevé.

– Ez a falu, ennek a falunak erdeje, mezeje – emlegette gyakorizben
édesapám – _ősfoglalás_. Három nemzetség az ősfoglaló: a Benedek-, a
Benkő- s a Boda-nemzetség. A többiek: a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a
Putnokiak, a Lakatosok mind _jövevények_.

Két-háromszáz esztendeje éltek már itt a Gálok, a Vajnák, a Bakók, a
Putnokiak, a Lakatosok, s édesapám szemében még mindig jövevények
voltak. Nincs e mondásban kicsinylés, egyszerüen a történeti igazság
megállapitása ez. Szegről-végről csaknem valamennyi jövevény familiával
atyafiságba keveredtünk, s hogy messzebb ne menjek, édesapám anyja Gál
Rebeka volt.

Már a Rebeka név sejteti az avatottabb olvasóval, hogy az én nemzetségem
annak a népnek sarjadéka, amely még nem oly régen Mózes népének neveit
igen kedvelé. Az öregebb rend emberek közt még szép számmal vannak
Mózesek, Jakabok, Jákóbok, Judák, Ezékiások, Izsákok, Timotheusok,
Benjáminok, s dédapámnak, aki, a hagyomány szerint, nagyerejü,
nagyvirtusu ember vala – Jeremiás volt a neve. Ezeknek a neveknek a
gazdái – e könyv irójával együtt – már mind a temetőkert felé
tekintgetnek; a fiak, az unokák közt már alig akad bibliai nevü: a mi
nevet az uri rend magához méltónak talált, mind eljutott az én falumba.
Elhozta a vasut. Ide, az Isten háta mögé. Mind a temető felé
tekintgetnek a Rebekák, Rákhelek, Judithok is, s bár büszkén emlegeti a
nemzetségem, hogy Judith volt az ősanyja, (e névnél merül homályba a
nemzetség terebélyes fája a XI. században), egyetlen Judith sincs
köztünk, pedig ugy-e, szép e név?

Az én falum szinte félve huzódik meg Barót-patak jobb- s balpartján,
igen szük völgyecskében. Nemcsak a falu kicsiny, de a neve is:
Kisbaczon. Nem csuda, ha szük völgyecskében huzódott meg, ugyebár? Olyan
szük e völgy, hogy a falu hasonfelét szép szeliden emelkedő, lankás
hegyoldalra tolta-tologatta idők során a szaporodás. Észak, kelet s dél
felől szeliden csendesen emelkedő hegyek karimázzák, s ha nyugoti
oldalára is vet még egy kis hegyet a Világteremtő, tökéletes volna a kép
rámája, legteljesebb a nép nyugodalma: nem háboritaná a nyugati szél,
mely a civilizációval fagyos szeleket is röpit szárnyain. Ennek a
szélnek _német szél_ a neve. Nyilván sürü oka volt őseinknek, hogy ennek
nevezék…

Egy hosszukó tál, melynek kicsorbult egyik vége, ebben a tálban egy
csudaszép bokréta: ez az én szülőfalum. Ebben a faluban minden háznak
van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a
gyümölcsfák virágba borulnak, Csikorra tetejéről (a szomszédos
„Csikország“ orra ez a hegy) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed.
Bokrétát, melynek szépségét a kikandikáló piroscserepes házfödelek nem
rontják, de sőt emelik. Az én gyermekkoromban ritka volt még a piros
cserépfödél. Széles cserfa-zsindely barnállott az alacsony falu, magas
tetejü házakon; naptól, esőtől fakult szalmazsupfödél jutott a pajtáknak
meg a csüröknek; de akkor is megvolt minden háznak uccára mosolygó
virágos kertje, minden kertnek a maga gyümölcsfája: rozszsalérő, fótos,
zsiros, édes, irós (más néven: sólyom) páris almát, eleinérő, vagyis
koránérő, nyakas, bartamisz körtét, moskotár, madárka perpence[1]
szilvát termő fája: – akkor is egy szépséges szép bokréta volt az én
falum, talán szebb a mainál. Bizonyosan szebb.

  [1] A besztercei, néhol Berzenczey-nek nevezett szilvát igy hivják
  nálunk felé.

Vajjon az én unokáim gondolnak-e majd azzal a könnyező meghatottsággal
az én gyümölcsös kertemre, mint ahogy én gondolok András nagyapáméra,
mely századrésze sem volt az enyémnek? Az ő kertje – kert volt, semmi
egyéb. Kert, amelynek minden fáját maga ülteté, a XIX. század hajnalán.
Minden fa egy-egy óriás, kik szép sorjában álltak s hirdették a
dédunokáknak is András nagyapó meleg szivét. A falu alsó végén volt a
kert, a felső vége táján a mi házunk, s nyárnak és ősznek nem volt egy
napja tán, hogy egy mezitlábos kis fiu e faóriásokra föl ne másszon. Ma
is érzem szájamban az eleinérő körte édes levét; ide száll a babos
pettyes „zsiros“ alma illata a tulipántos ládából, melynek ruhanémüi
közé néhányat elrejtegetett édesanyám. Ez az illat megörökösödött a
ládában, a ruhanémü minden darabján, a lehelletemben, s hogy soha el ne
szálljon, a lelkemben is. Látom az öklömnyi nagy nyakas körtéket, a
borizü irósalmákat, s még mindig mosolyognak rám a kerités tövéből a
sötétpiros málnaszemek – óh, édes jó András nagyapó, be nagy szived
lehetett neked, hogy még málnabokrokat is ültetél, nekem, aki világon
sem voltam akkor! Nekem, aki sohasem csókolhatám kezedet: tiz esztendő
esik a te halálod s az én születésem közé.

Ezt a kertet nem őrizte senki más, csak Isten s a még romlásnak nem
indult Becsület. Magas, födeles kerités vette körül, nem a tolvajok
ellen, csupán azért: ha kert, – legyen kert. Illő, hogy a képnek rámája
is legyen, ugyebár? Galambbugos, ősrégi módi székely kapu szabta meg az
elejét; madár- és virágdiszét nagyapó véste, faragta.

Vén emberek, kik 48 előtt játszottak a porban, – még görnyedez egy-kettő
közülök – ma is büszkén emlegetik nagyapót, aki irásban és faragásban a
falu s a vidék első embere vala.

– Azóta sem születék – vallják erős hittel – „Erdővidék országában“
ilyen soktudó ember.

Igy növeszti a nagyot még nagyobbra a távolság, az emlékezés, de
bizonnyal nagy volt András nagyapó: ő a halhatatlanságnak dolgozott,
mivelhogy gyümölcsfát ültetett. Nemcsak ültetett, de kedves fáinak külön
kertet is szentele.

Ludpennával rajzolt gömbölyü betüi mind egy-egy nevető gyöngyszem.
Minden mondata, mit kontraktusokba, protokulumokba vésett, kerek mondat,
nincs egy henye szava. Pedig iskolája a falusi, akkor még latin szavakat
is tanitó iskola volt s a katonaélet! A katonaélet tizenkét esztendeje.
Többet idegen tartományokban, mint a haza földjén. Mégis magyar betü
volt az ő betüje s nem az a jobbra dülő, amely a Bach-korszakból maradt
ránk örökül…

András nagyapó asszeszor volt, Bardocz-szék asszeszora, amely hivatalnak
azért meg nem felelője a táblabiróság, mert a táblabiró emléke
hosszuszáru pipából pöfékelő, lustálkodó, nekigömbölyödött tipusban
maradt reánk, ellenben András nagyapó „fakó szekéren“ meg gyalogszerrel
járta be falvait; nem volt nekigömbölyödött, de sőt inkább sovány ember
vala; nem vette fel az uri viseletet: háziszőttes ruhát viselt, tán
valamivel csinosabbat, mint az atyafiai. Olyan táblabiró volt őkigyelme,
ki hol az ekeszarvát fogta, hol a pennát, hol a faragó fejszét, de az ő
hivatalában restancia mégsem találtaték.

Vannak-e még ilyen emberek?

*

Hugó Viktor irja, hogy sok apát ismert, aki nem szerette a gyermekét, de
egyetlen nagyapát sem, ki az unokáját ne szerette volna. Nem volt
gyermeknek szeretőbb, melegebb szivü apja, anyja, mint nekem s még ma
is, életem 60-ik esztendejében, meg-megsajdul a szivem, igaztalansággal
vádolom a Sorsot, mely tőlem a nagyszülők becéző szeretetét megvoná.
Csak _anyókára_, András nagyapó életepárjára emlékezem haloványan:
szélütötten, tehetetlenül feküdt öt esztendőt a mi házunkban. Anyókának
hivta, emlegette sokáig az egész falu: ennél jobbat, szebbet őróla
jegyezhetek-e föl? Utolsó _anyókaságát_ az én ébredező életemnek
szentelé. Kisdiák bátyám, néhány héttel az én születésem után, szörnyü
halálnak halálával halt meg, s édesanyám az ő halálának _búsbetegje_
lett. Egy hónapig szoptam a búsbeteg tejet, s most már értitek ugy-e,
kevésszavu, mélázó ember mért levék? Anyóka gyönge, reszkető keze
leszakitott édesanyám kebeléről, megmentvén ezzel anya és gyermek
életét.

Amint nyilt, nyiladozott az elmém, sokat háborgott lelkem a nagy, a
kegyetlen igazságtalanságon, amely anyókán esett. Hát ez a jutalma egy
hosszu élet soha nem pihenő szeretetének? Öt esztendőt sinylődni magával
tehetetlenül! A maga kezével nem moshatja arcát, nem fésülheti haját. A
maga erején nem fordulhat Isten áldott napja felé. A maga kezével nem
vihet ajkához egy kanál levest, ő, ki annyi gyermeket, unokát dajkált
szent türelemmel.

De én láttam, mint ápolá anyókát a leánya, az én búsbeteg anyám. Mely
gyöngéden emelte, forgatta gyönge karjával anyókát. Én láttam, mint
étette, mosdatta, törülgette a holt halovány arcot. Én hallottam az ő
vigasztaló szavait. És emlékszem és soha el sem is feledem azt a
pillanatot, amikor szólt nekem az édesanyám, megmosdatván anyókát:
hamar, hozd ide a törülközőt! – igen, emlékszem, leakasztottam a
kendőszegről, de nem vittem, hanem odadobtam anyóka ágyára… és – – és –
akkor vert meg engem először az édesanyám.

– Ó, ó, ne bántsd, ne bántsd. Gyermek. Nem tudja még, mit cselekszik.

Áldott jó anyókám!

Igazán nem tudhattam, mit cselekszem, hisz még négyéves valék. Én nem
tudtam, mit cselekszem, de tudta a mindent tudó, mindent látó Isten,
hogy mit cselekszik, amikor anyókát hosszu sinylődéssel jutalmazá.
_Váratlan_ gyermek volt az édesanyám. Anyóka öregedő asszony, amikor
édesanyámat szive alatt rejtegeté. Igen, rejtegeté. A falusi hit szerint
kései volt az ő termékenysége, s anyóka szégyenkezve rejtőzött az
emberek szeme elől. Az uccára ki nem merészkedett, lopva, ijedezve osont
végig a maga udvarán. És ime, anyóka csudálatos szép leánygyermeknek
adott életet, akinek szépségénél csak jósága, hüsége volt teljesebb.
Anyókával nem történt igaztalanság, mert ő, a szentéletü asszony is
egyszer bünben találtaték: szégyenkezvén az ő áldott állapotának miatta.
Az ő bünének büntetésével Isten megintett minden asszonyi állatot: _ne
sokalljátok az én ajándékomat_. Imé, tekintsen szemetek ide: itt fekszik
magával tehetetlenül egy anya, ki titkos könnyeket hullatott, mert én az
ő méhét megáldottam vala. Az _idejében_ született gyermekek hol, merre
vannak? Ki a temetőben, ki messze földön. De meghagytam néki az utolsót,
a váratlant, a szégyenlettet. Tekintsetek ide: láttatok-e anyát, aki
szivéről szakadt gyermekét szentebb türelemmel ápolá, amilyen szent
türelemmel ápolja anyját e leány?

Most már vallom és hirdetem, hogy ez a büntetés nem volt igazságtalan,
sőt kegyetlen sem vala. Büntetés-e látni, hogy oly gyermeknek adtam
életet, akinek jósága, türelmessége, szeretete a közönséges, az
általános emberi jóságnál, türelmességnél, szeretetnél igazibb, nagyobb,
teljesebb? Ezt a jóságot, ezt a türelmességet, ezt a szeretetet Istennek
különös nagy kegyelme oltja szivünkbe, – bizony, nem minden emberébe.

Anyóka zugolódás nélkül türte a – büntetést. Anyóka megnyugodott,
örvendező szivvel feküdt koporsajába: ez az öt esztendő győzte meg, hogy
nemcsak a legszebb, de a legjobb leánynak adott életet.

*

Édesanyám Benedek-leány volt. A gyökér, melyből a Benedek-nemzetség
kisarjadzott, valamikor, sokszáz esztendővel ennekelőtte, nyilván egy
volt, de századok során ugy szerteágadzott, leveledzett, hogy az én
szüleim frigyéhez diszpenzáció nem szükségeltetett. Nem az én családom
az egyetlen, melyben a férj is, a feleség is Benedek. A régi világ
legénye még a szomszéd faluba is ritkán tévedt át asszonyért. Ha nem is
itélem a legfinomabbnak s a legbölcsebbnek, nyilván volt némi értelme a
szójárásnak: Ha kapsz malacot a faludban, ne menj disznóért a szomszéd
faluba. De ha át is tévedt egyik-másik legény a szomszéd faluba, már az
ötödik-hatodikba nem. Itt már idegen volt. Itt már gyanakodva fogadták.
Mi hibája lehet, hogy otthon nem kap feleséget?

Ez a fajta, az én fajtám, valameddig a vasut meg nem közelité, oly
tiszta maradt, mint a buza, mely csak addig igazán buza, mig semmi
másfajta szem közéje nem keveredett. A velencei doge-palotán apró
fejszobrok láthatók, mindenféle népek jellegzetes tipusai. A leányom,
ottjártában, nézte, nézegette a szobrocskákat s egyszerre csak lángba
borult az arca: Ni! Az édesapám! És felmutatott egy fejre.

– Igen, kedves hugom, – mondta egy öreg magyar barátom – ez a maga
édesapjának a képe. Olvassa el, mi van alatta.

– Turk.

– Turk volt a magyar neve, amikor e szobrocskákat faragták. Régen volt
ez. Szent István király idejében.

Egyszerü megállapitás ez, nem hivalkodás. Mindössze azért történt, hogy
az én leányom fedezte föl a nemzetsége képét Velencében, mert Nagy Lajos
király óta ő volt az első Benedek-leány, akit nászutja Velencébe vitt.
Benedek, más néven Bánk Margit, a Nagy Lajos korabeli, nem jószántából
került ide. Őt török martalócok rabolták el, vitték Konstantinápolyba
(lásd Acsádynak „A magyar birodalom története“ c. könyvében), ott
megvásárolta egy olasz kereskedő. Apja, bátyja lóra kerekedtek,
Konstantinápolyig nyomozták, onnét el Taliánországba, ottan meg is
találták Margitot. Akkor már két gyermeke volt. Hiába könyörögték haza –
odaláncolta ez a két gyermek.

Ha sietnének a Benedek-lányok, ezek a ma élők, még ők is
felkiálthatnának, mint az én leányom: Ni! Az édesapám! Még vannak
turk-arcok, számosak. De már keveredünk, kavarodunk, idegen arcokat
látunk s ezeknek is a neve – Benedek.

Az a veszedelem fenyegeti e könyv szerkezetét, hogy sok minden
kivánkozik tollam hegyére, aminek ha nem is „ajtó mögött“ a helye, de
arra sincs jussa, hogy soron kivül lépjen előre. Hallani vélem apai
nagyapám, a zsémbes természetü „vén huszár“ méltatlankodását, aki
kétszer „járt ki a franciára“, száz esztendővel ennek előtte, s lám,
elébe teszem a leányomat, aki száz évvel később látta Párist, mint
őkigyelme. De hiába siettet Benedek Huszár István nagyapó, az én
türelmes olvasóimnak egy s mást még meg kell magyaráznom.

András nagyapó is, István nagyapó is az „osztály“ szónak csak egy
értelmét ismerék. Ma ezt igy mondják: _osztozás_. Egy mondat még
világosabbá teszi a szót: „A testvérek közt megtörtént az osztály, annyi
fődet kapott egyik, mint a másik.“ A mai, sokat emlegetett osztálynak
„rend“ volt a neve. Csak a neve, nem a lelke. Az egyik rend nem gyülölte
a másikat, mint ahogy gyülöli, feneketlenül gyülöli a proletár a
burzsujt s a burzsuj a proletárt. „Omnes gentes siculorum nobiles sunt“
(Minden székely nemes), de ennek a székely nemességnek három rendje
volt. Az első rend volt a „_primor_“. Ehhez a rendhez tartoztak azok,
akik legalább 3–4 vitézzel s ugyanannyi lóval kerekedtek fel, a véres
kardot ha körülhordozák. A második rendnek _primipillus_, népiesen
_lófőszékely_ volt a neve. A lófőszékely közepes módu familia fia volt,
s lett-légyen tiz fia egy lófőszékely apának, ezek közül csak egy ült
lóra, melynek árát az egész család fizette. A harmadik rendnek
_pixidárius_ volt a neve. Ebbe a rendbe tartoztak azok a családok,
melyek nem tudtak lovat adni, tehát gyalogosan szolgálták a hazát, meg a
császárt. Többet a császárt, mint a hazát.

Sok primor lehanyatlott az idők során primipillussá, sőt prixidáriussá
is, viszont a prixidárius felemelkedett primipillussá, de még primorrá
is. A jobbmódu jobbágyok sorából is sokan emelkedtek a primipillusok
rendjébe, ha annyi vagyont kuporgattak össze, hogy a maguk lován
szolgálhatták a császárt, aki kardnál s karabélynál egyebet nem adott.
Ló, ruházat a primipillus gondja volt, sőt az esztendőnként 2–3 hetes
gyakorlatozáson az élelmezés is. Még a konyhára való fát is maguk vitték
a székely huszárok. A maguk erdejéből s bizony nem a máséból.

Az én legrégibb ősöm, Orbán ükapó, kinek neve régi irásokban megmaradt,
primorságon kezdte Mátyás király korában, de nem sok nemzedék
örökölhette a primorságot: a császárokért már primipillus Benedek fiak
onták vérüket. Apaffy Mihály uram, Erdély boroskedvü fejedelme, iratott
ugyan egy akkorbeli ősömnek kutyabőrös levelet, de ez szőrin-szálán
eltünt, s Mária Terézia óta, aki simogató kezével „az ugyis katonáskodó
kedvü“ székely nemzet vállára kényszerité a fegyvert, teljes száz
esztendeig szüntelen nyomozták nagyapóék Apaffy uram levelét, hogy a
vagyonpusztitó, költséges katonaság terhe alól megszabaduljanak. De
nagyapóék már rég por és hamu valának, amikor előkerült a kutyabőr
(zászlós huszár a cimere) – egy messze vidékre távolodott Benedek s
annak maradvái ültek rajta, mignem ennek az ágnak magva szakadt s ennek
utolsó, magtalan fia elhozá nekem, mondván: – Imé, öcsém, itt a
nemeslevelünk. Átadom néked, mint familiánk „legdicsőbb“ fiának, őrizd
kegyelettel.

Jó arcot vágtam a váratlan ajándékhoz, ötven esztendővel – _48 után_.
Nem szomorithattam meg a jó öreget, gondolván, de nem mondván: Most már
füstre tehetem. Hozta volna el az ükapád az én ükapáimnak: mi tenger
költségtől, bajoskodástól, mi nehéz terhektől váltotta volna meg őket!
Hány darab földet szánt „jövevények“ ekéje a te ükapád szükkeblüsége
miatt!

A nemeslevelet kegyelettel fiókba zártam, édesapámnak soha meg nem
mutattam. Akkor már 83 esztendős volt édesapám. Hadd higyje halálig,
hogy a nemeslevél elveszett. Hogy szerencsétlenség s nem egy vérünkből
való vér lelkiismeretlensége, hogy István nagyapó 24 esztendeig tartott
lovat a császárnak, ő maga, ki 18 éves korában váltotta fel apját, 14
esztendeig, amikor is „kiütött a szabadság“ s Kossuth Lajos hivta
fegyverbe a magyart.

István nagyapót sem ismerém: születésemet két évvel előzte meg halála. A
nagy Benedek nemzetségből egymaga volt huszár, nem volt, aki felváltsa,
viselte a fegyvert, mignem felváltá egyetlen fia. A nemzetség többi ága
a pixidárius rendhez tartozott.

– Volt idő, – mondogatta édesapám, – amikor tiz fegyverfogható fia is
volt a mi águnknak: ezek egymást váltogatták. Ám lassanként elszéledtek:
ki papnak, ki gazdatisztnek a vármegyére,[2] de még Nagymagyarországba
is – igy szabadultak meg a császár keze alól. Kicsi fiu voltam, amikor
Miklós nagybátyámat a Szilágyságba hivták el papnak. Az egész familia
elkisérte a szomszéd faluig. Mintha temetőbe kisérték volna, ugy
elsiratták. Igazuk volt: sohasem látták többet. Mert akkor még vasutnak
hire sem volt. Én már huszár voltam, amikor egyszer lejön Kolozsvárról
Bodola püspök s kihirdetik a parancsot, hogy mind a vidék székely
huszárjai jelenjenek meg a nagybaconi templomban, parádés gunyában. No,
elmentünk. Az ő szentbeszédjéből tudtam meg, hogy mely nagyot haladt a
világ s mely dicsőséges uralkodónk nekünk V. Ferdinánd, kinek
legdicsőségesebb uralkodása alatt „jött bé“ a vasut. Olyan ut, mondá,
melynek két szélin vaslénia fekszik, ezen szaladnak egybekötözött,
mahomet-nagy szekerek s nincs ló elébük fogva. A huszárpajtások – mintha
ma is látnám – egymást döfködték, hitetlenül csóválták a fejüket, de sőt
Keresztes Samel pajtásom nem is állhatta meg szó nélkül. – Már olyan
Isten nincs, hogy azt megcsinálja, – mondta Samel pajtás. De ezt csak mi
hallottuk, a püspök nem.

  [2] Erdélynek a Székelyföldön kivül eső részét _vármegyének_ hivják a
  székelyek.

Csuda-e, ha Miklós papot mint halottat siratták el?

István nagyapót is életében kétszer siratták el mint halottat: kétszer
zavarták ki a falujából, hogy segélje megverni világhóditó nagy
Napoleont. Látta Páris városát, hová az unokája soha, csak a dédunokái
jutottak el. Második utjából hozott egy sebet, mely minden télen
kibomlott; egynéhány juharmagot s ezzel kapcsolatban egy szép, egy szent
fogadalmat.

– Ugy kapta a sebet, – mondotta az édesapám – hogy atakkot fujt a
trombitás. Nosza, kard, ki hüvelyből! – vágtatnak a székely huszárok,
mint a sebes szél, még annál is sebesebben, s hát egyszerre csak
apámuram összeakad egy mahomet-nagy franciával. Küzsdég ember volt a
nagyapád, de erős, tagbaszakadt, szélesvállu, kemény, markos ember. No,
összecsapnak nagyhevesen, a francia már kiált is: kújon! s már döf is a
pikájával, fültőn döfi nagyhirtelen az én apámat. Még ez sem elég,
balkezével nagy oktalan elkapja a nagyapád kardja végét, hogy a keziből
kifacsarja. Hiszen, nagyapád sem tátotta el a száját. Ha te facsarintod,
én is facsarintom, gondolta magában s olyant facsarintott, hogy a
francia keze markolatja tőből esett a földre. Még egy vágás nagyhirtelen
s keze markolatja után földre döndült maga is. No, vége volt a csatának,
apámuram félrehuzódott egy erdő szélibe, ott talált egy forrást, annak
vizével locsolgatta, mosogatta a sebjét. Aztán egy nagy burtukos fa alá
heveredett. Öreg juharfa volt, az alja tele csenkával.[3] Előbb ügyet
sem vetett rá, gondolta: csenka – csenka, akár francia, akár székely
juharfán termett. Szépen elszenderült. Jó sokáig aludt, s amikor
felébredt, a sok csenka ismét csak szemébe ötlik. A sebje nem fájt,
teste-lelke megkönnyebbedett. S hallj csak ide, most már a csenkára más
szemmel tekintett. De más szemmel a juharfára különösen, kinek a tövében
megpihent, sebjének sajgása lecsendesült. – Áldjon meg az Isten, francia
juharfa, bucsuzkodott apámuram. Te szállást adál a székely katonának.
Ágaddal, leveleddel béárnyékolád fáradt testemet, uj életre viditottad a
lelkemet. Ugy-é, nem bánod, ha csenkáidból kettőt-hármat elviszek?
Ugy-e, jó néven veszed, ha magjaidat otthon, a kisbaconi templom
cintermében, Istennek dicsőségére majdan elültetem? Ha Isten
hazavezérel, el is ültetem, fogadom néked, francia juharfa!

  [3] A juharmag tokja.

Te feletted, öreg iróasztalom, van egy festmény. Ezzel a festménnyel,
itt a messze Babylonban, ebben a testet s különösképpen lelket
fertőztető Babylonban, hol láncon tart most engem a sors, a kegyetlen, –
lelkem mindennap társalkodik. Áll pedig a festmény előterében a mi
templomunk, s tőle néhány lépésre egy hatalmas törzsü, széles koronáju
juharfa, melynek francia magját ennekelőtte százesztendővel István
nagyapó ülteté; s mely, imé, Istennek dicsőségét már a harmadik rend
unokáknak hirdeti. Irván e bús emlékezést, feltekintek a képre, szemem
könnyel megtelik – vajjon e kép élőmását látom-e még valaha?…

Francia juharfa magjának elültetése mellett egyéb fogadalmat is hozott
haza István nagyapó. Öt álló napig szinét sem látta kenyérnek. Ihattak
bort a huszárok, volt az nagy bőségben, de kenyér egy karéj sem akadt.
Ám a bor csak ugy csuszik, ha meg van az ágya vetve. Rettenetes öt nap
volt ez. Akkor felkerekedének a székely huszárok, kocogtak nagybúsan
erdőn-mezőn át, s im, István nagyapó utszéli bokor tövében egy darabka
kenyeret pillanta meg. Sorból kiállani, lóról leszállani nem volt
szabad. Se baj, nagyapó jól megjegyezte a bokrot s éjnek éjszakáján
visszakocogott. Megtalálta a kenyérdarabkát. Kemény volt, mint a kő. De
nagyapónak nem törött belé a foga – megrágta, megette, morzsácska sem
maradt belőle. Ekkor jutott eszébe nagyapónak, mely Isten ellen való
nagy vétket követett el otthon, amikor a buzakenyér kormos héját
lehántogatta.

– Ó, édes Istenem, csak segélj haza, ételben, italban többet nem
válogatok. Kenyér kormos héját le nem hántom, – ugy eszem meg, ahogy a
kemencéből kiszedik.

Haláláig megtartotta fogadalmát.

Zsémbes természetü ember volt István nagyapó, hirtelen lobbanó, hirtelen
csendesülő. Az unokái közt – mondogatta édesapám – valósággal gyermekké
lett, játszott, játszott, aztán egyszerre csak összezördült velük, s
amilyen hirtelen összezördült, olyan hirtelen meg is békült.

– No-no, – mondotta édesanyám, – magával is sokszor összezördült. Hol ez
nem tetszett, hol az nem tetszett a gazdaságban. Folyton békitettem
magukat, mert egyik sem akarta hagyni a maga igazát.

– Igaz, igaz, – mondta édesapám, – de hamar lecsendesültünk, ugye?

– Hát nannyámasszony milyen asszony volt? – kérdeztem édesanyámat.

– Áldott lélek. Isten nyugtassa meg. Tiz esztendőt éltünk egy fedél
alatt, főztünk egy tüzhelyen, egymás utjába soha egy szalmaszálat nem
tevénk. Olyan szelid jóság volt, mint anyóka.

Igen, igen, zsémbes ember volt nagyapó, de melyik öreg ember nem az? Az
ő zsémbességének a jóakarat volt a forrása. Ismerem én ezt a
zsémbességet, példát mutatott erre édesapám, mutogatom én is. Láttál-e
zsémbes ifjut? Kötekedőt láthatsz sokat, zsémbest soha.

– Nem tudod, hogy miféle munkába fogj, – mondotta István nagyapó a
fiának, – menj ki Nagyfődre,[4] ott állj meg, tekints körül. Innét
láthatod nemcsak a kisbaconi határt, de láthatod a nagybaconit, a
bodosit, a bibarcfalvit. Nézd meg, mit csinálnak ott a népek. Csináld
azt te is.

  [4] Hegy tetején egy nagyobb darab szántóföld neve, ma is a
  Benedek–Huszár-nemzetség birtokában.

István nagyapó-e a kutfeje ennek a bölcs tanácsnak, nem tudom. Talán
régmult időkből, apáról fiura szállt e tanács, de bölcs volt, annyi
bizonyos. Irói pályámon magam is sok hasznát vevém. Igyekeztem
fölemelkedni a nemesebb gondolkodásnak, a szemérmetesebb érzésnek
Nagyföldjére, a tisztultabb levegőbe, s ha gyenge szárnyam nem is tudott
egymagasságban repülni a fellegeket verdeső sasokkal: valamint a sasok
repülését hiven kiséri lent az árnyék – megelégedtem azzal, ha mint
árnyék, a nagyokat hiven követhetem.

A házasságra is voltak István nagyapónak igen bölcs mondásai.

– Szépséggel főtt káposztával nem lakol jól. Aztán: A jó leány mellett
meg kell tapodni a fődet. (Vagyis: Sokat kell körülötte forgolódni. Ma
igy mondanák: legyeskedni.)

Édes apám ugy fogadta meg István nagyapó tanácsát, hogy buzgón tapodta a
földet egy jó leány mellett, aki véletlenül legszebb leány volt messze
vidéken, nemcsak a falujában. Nem az a piros-pozsgás arcu falusi szépség
volt, de az az arc, melyről a Madonnák képét másolják a piktorok.
Szelid, mélázó arc, fekete szemében könny és mosoly, kicsiny száj,
melyen rossz szó ki nem fér. Hogy az én gyermeki szememnek ő volt a
világ legszebb asszonya? – Van-e gyermek, akinek anyja nem a legszebb
kerek e világon? Hogy mifajta szépség az én édesanyám, ezt csak nagy
diákkoromban mutatta meg nekem az első Madonna-kép, mely a képtárban
megállitott. – Ni, az édesanyám! – dobbant meg a szivem. Hogy milyen
volt gyermekkorában, leány- és fiatalasszony korában, Madonnaarcu Mária
leányom mutatta meg nekem. Az ő arca, termete rekonstruálta édesanyám
Madonnaarcát, gyenge, törékeny, nádszál termetét. – Szakasztott a
nagyanyja, – mondják egy szivvel-szóval a falu öregei.

A nagy vakációra rendszerint gyalogszerrel (az apostolok szekerén)
jöttem haza a székelyudvarhelyi kollégiumból. Nagy csapatokban indultunk
el, faluról-falura oszlott-foszlott, fogyott a csapat, s emlékszem, hogy
egyizben Olaszteleken (harmadik falu a miénktől) egymagam maradtam. Kis
fiu voltam én akkor, talán első-, talán másodikosztályos diáklegényke.
Mentem, mendegéltem az olaszteleki uton s egyszerre csak szembekerekedik
egy pár ember. Magas szál ember volt a férfi, kasza a vállán, mellette a
felesége, szépen megtermett az asszony is. Az ő vállán gereblye volt.
Szénagyüjtésből igyekeztek hazafelé. Ritkán láttam ilyen egymáshoz illő
szép pár embert. Megakadt rajluk a szemem. Szinte beléjük ragadt.

– Jó napot adjon Isten, köszöntem illendően.

– Adjon Isten, édes fiam, fogadták egyszerre mind a ketten, s ugyancsak
megnéztek s ugyancsak nagy szeretettel néztek reám. Megállottak.

– Állj meg, fiam, állj meg, szólitott meg a férfi. – Ugyan bizony nem a
Benedek Huszár János fia vagy-e?

– Az vagyok, szolgálatjára.

– Mindjárt gondoltam.

– Én is, mosolygott rám az asszony s megsimogatta arcomat. Az édesanyja
képit hordja.

– Az apjáéból is valamit. Övé a széles homloka. – No, mondta az ember,
hiszed-e, hogy mi ott voltunk az édesapádék lakodalmán? Ott bizony.
Huszárpajtásom volt a te édesapád. Az bizony. S hiszed-e, hogy nem volt
olyan szép pár ember Erdővidéken akkor időben, mint a te apád s anyád.
Hát mondd meg, fiam, édesapádnak, tiszteli az olaszteleki huszárpajtás.
Tudja őkeme, hogy ki az, – nyomta meg büszkén a szót, – mert ebben a
faluban csak az én nemzetségem volt huszár, a többi mind gyalog katona.

– Én pedig csókolom az édesanyádat, s csókollak téged is, mondta az
asszony, s mindjárt meg is csókolt.

Vissza-visszanéztem, vissza-visszanéztek ők is, mosolyogtak, integettek,
mig az ut fordulója el nem takart.

– Tudja-e, édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? –
kérdeztem otthon.

– Ugyan kikkel? mosolygott vissza a kérdés édesanyám szeméből.

– Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál
asszony volt.

– Vajjon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már
nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.

– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán.

– Ó, ne mondd! – csudálkozott egyszerre édesapám s anyám.

– De bizony, ott. S tudják-e, mit mondtak magukról?

– Bizonyosan valami rosszat, enyelgett édesapám.

Nagyot kacagtam, hogy csak ugy csengett belé a ház.

– Ugy látszik, mégsem mondtak erős rosszat, enyelgett tovább édesapám.

– Nem bizony. Azt mondták, szóról-szóra, betüről-betüre: Hiszed-e, hogy
nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s
anyád?

Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:

– Ó édes fiam, csak kedveskedtek neked.

– Magam is azt mondom, tette hozzá komoly ábrázattal édesapám.

– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt
édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugy-e, édesapám.

– Tudom fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az
édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem
volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.

– Nem, fiam, nem, erősitette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság
még mindig ott játszadozott.

Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék
azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem
volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó
Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossznyelvü emberek dobálják
egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, ugy dobálja ez a két emberpár
egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet,
hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.

Vannak-e még ilyen emberek?

*

Volt még István nagyapónak egy mondása, amely nyilván apáról-fiura
öröklődött a századok során. Ez a mondás gyönyörü mondás volt. Csak
szeplőtelen erkölcsü népnek a lelkében fakadhatott a forrása, oly
népében, amelynek a szeplőtelenség szüntelen élő törvény vala. Törvény,
amelyet kőbe nem véstek, de megmaradt: nagyapám örökölte az apjától,
apám örökölte a nagyapámtól, én az apámtól – s im tovább adom a
fiaimnak, hogy ők meg hirdessék tovább a fiaiknak.

Amikor édesapám legénnyé serdült s leányos házakhoz megkezdé a járást,
István nagyapó ezt az utravalót adta neki: – Fiam, jól megjegyezd, amit
mondok: _a legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a
leánynak_.

Ezt az utravalót ujra meg ujra ismételte István nagyapó, s bizonnyal
ismételték mind az apák. Ugyan erősen össze kell szednem emlékezetemet:
gyermek-ifju koromból két leány emléke maradt meg, akiknek a templom
utolsó padjában volt a helyök; akiknek nem volt szabad hajadonfővel
mutatkozniuk: fekete kendő borult a fejükre s a kendőnek széle
lecsuszott az arcukra, le a szemük fölé. Legénynek, leánynak, kik
magukról megfeledkezének, meg kellett követniök az eklézsiát. Az
anyaszentegyházat…

*

Mondám, hogy István nagyapó hirtelen lobbanó ember volt: e hirtelen
lobbanó természete fosztott meg engem ama szép emlékektől, melyeknek
hiánya meg-megsajditja még ma is a szivemet. Igen, ő naphosszat
eljátszott az unokáival (közbe-közbe összekapott velük), négykézláb
mászott a szobában, a kertben, a hátán két-három unoka is lovagolt
egyszerre s a vén huszárt nem egyszer fogták azon, hogy felmászott a
bartamisz körtefára s onnan vetegette le a szép sárga körtét Gáborkának,
Ignáckának, Évácskának.

– Vessen nekem is, nagyapó! Még egyet! Még egyet!

– Vetek, fiam, vetek. Hogyne vetnék.

Kilencven esztendőre volt teremtve István nagyapó, de hirtelen lobbanó
természete, szittya bátorsága miatt jóval elébb Megállj!-t kiáltott a
Halál, amikor mindössze 72 esztendős vala. De ki hallott ilyet? Egyedül
volt otthon nagyapó, a ház népe künn a mezőn. – Ejnye, ejnye, de sokáig
maradnak el! – zsémbelődött magában. S nem ok nélkül, mert Nagyföldről
rohanvást gomolygott befelé a disznócsorda, farkaséhesen. Mert a disznó
– mindig éhes. Kora reggeltől alkonyatig turja a földet, rágcsálja a
gyökeret, a füvet, a burjánt, de jóllakni képtelen, s esze nélkül szalad
a vállunak, amikor az udvarra begurul. És csapnak szörnyü zenebonát, ha
üres vállut találnak. Igen, Nagyföld felől rohanvást rohantak a disznók;
Romhány oldalán csendesen eregéltek befelé a tehenek; Csikorra-hegy
kanyargós lejtőjén vágtatott a ménes, s nyomban utána tétovázva eregélt
a meddü csorda (egy-hároméves borjak és tulkok) s végezetül jöttek nagy
méltóságosan az ökrök is. És István nagyapó egyedül! Alig hogy
teleöntötte korpás vizzel a disznók válluját, megérkeztek a lovak, a
csikók, a borjak, az ökrök: most ezeket rendezze el mind a pajtákban,
kit-kit a maga helyére. Hát csak rendezte, rendezgette nagyapó, de még
félig sem készült el velük, megjöttek a jámbor tehenek is. Hiszen, ha
maguk jöttek volna! De kisérő is jött velök: haragos bömböléssel rontott
a pajtába Kormos bika, ki arról kapta nevét, mert koromfekete volt a
homloka, testének többi része tiszta fehér.

A szomszéd telken éppen vizet meregetett vén Gál József. Ő mesélgette
nekem gyermekkoromban, hogy:

– Eppeng vizet mertem, hát egyszer csak hallom, hogy a vén huszár nagyot
kiált: Héj, az irgalmadat! Most kelle idejőnöd!? Osztég hallottam, hogy
a cseberruddal döngeti a bikát, az meg bömbölt nagymérgesen, hogy azt
hittem, esszeduvad a pajta, közbe meg a vén huszár nagyokat rikótott: Hí
ki innét, te kújon! Ez vót az utolsó szava, amit hallottam. – Hej, odaát
baj van, mondom, nagyhirtelen átalhajitom magamat a kerten, szaladok a
pajta felé s hát, Szüz Mária, Szent Józsep! a Kormos gyomrozza a vén
huszárt; én szaladok, mint a bolond, kiabálok: Emberek! Emberek! Öli a
bika a vén huszárt! Mire emberek jöttek s hazakerült a háznépe, a vén
huszárnak vége vót. Nagy vót a virtus benne, másként száz esztendeig is
elélhetett volna, olyan erős kötésü ember vala.

Igen, igy mesélgette nekem Gál Józsep (s nem József) a nagyapó halálát.
Ha édesapámat kérdeztem nagyapó haláláról, – hogy is mondjam? – amolyan
csendes, büszke szomorusággal válaszolt: – Bizony, szegény nagyapád még
most is élne, ha nem lesz vala hirtelen lobbanó természetü. Átok a mi
nemzetségünkön a hirtelen harag s a szókimondás…

S csakugyan a Benedek Huszár-nemzetségnek van még egy mellékneve:
Szókimondó Benedek.

*

Amikor András nagyapó meghalt, 1848-at irtak; 1857-et István nagyapó
szomoru halálakor. Melyik hónapban halt meg? Falun ezt nem tartják
számon. Szénakaszáláskor. Ebből megtudod: vagy junius vagy julius
havában. De a szerencsétlen eset napja megmaradt: szombati nap volt az.
Nem azért, mert péntekre következik a szombat, hanem azért, mert szombat
az a nap, melyen a messze erdőben legelésző nyájak is hazajönnek, még
pedig minden második szombaton: egy az, hogy lássa a gazda az állatját,
fejlődik-e a növendékmarha; nem romlott-e le; nem hibádzott-e meg
valamelyik, akár öreg, akár fiatal; más az, hogy sót nyaljanak. Még
megvan az egydarab kőből faragott, nagy potrohos sónyaló-asztal, csak a
karimája kopott le egy kissé. Ez a karima arra való volt, hogy az asztal
közepére kitett nagy sódarab ne guruljon le, mig télről-tulról
nyalogatják, lökdösik (s közbe-közbe egymást is öklelik) az állatok.
Igen, megvan a kőasztal, az ősi telekről áttelepitettem az enyémre. Ott
üldögél most egy fiatal juharfa alatt, amely meg édesgyermeke annak az
István nagyapó ültette francia juharnak…

Uram, teremtőm, micsoda szabályellenes kitérések! Ilyet ma már nem
követnek el azok a hosszuhaju gyerekek, akik éppen most üvöltik: le a
tőkéseknek udvarló öreg irókkal! Haljanak éhen! Ne engedjük irni őket!
Mi vagyunk a _Ma_, a _Holnap_, a _Holnapután_! S igazuk van a
gyerekeknek. Én már jóval az októberi forradalom kitörése előtt
kiolvastam az ujságok sorai közül, hogy már irják a mi halálos
itéletünket, melyet meg is szövegeztem ebben az egy mondatocskában:
Agyon kell verni minden öreg embert! Ime, hogy igazolom a gyerekeket.
Megállapitom, igazán feleslegesen, hogy István nagyapó szombati nap halt
meg. Hogy e napnak emléke ezért meg ezért maradt meg. Ebbe a
megállapitásba belekeveredik egy kőasztal. Ez még semmi: még azt is el
kell fecsegnem, hogy ez a kőasztal az én udvaromra került, az alá a
juharfa alá, melynek az apja francia földről eredett. Igy esik aztán,
hogy ez a történet (ha ugyan annak nevezhető) minduntalan elakad, holott
elég lett volna följegyeznem édesapám sóhajtását: – Bizony, édesfiam,
akkor szomoru vasárnapra virradtunk. Ehhez aztán csak hozzá kellett
volna füznöm, mint láncszemet a láncszemhez, azt a karácsonyt, amelyet
édesanyám haláláig siratott.

– Jaj de szomoru karácsonyra virradtunk!

Ez a szomoru karácsony István nagyapó halála után két esztendővel
boritotta holtig tartó gyászba édesanyámat. Ezen a napon jegyezetett el
a halálnak Ignácka.

Ignácka. Van-e még magyar ebben a Balzac szamárbőréhez hasonlatosan mind
összébb-összébb zsugorodó országban, aki Ignácra merje kereszteltetni a
gyermekét?… Édesanyám testvérbátyja, az uzoni pap, hirdette e névvel
Istennek dicsőségét: az ő iránta való szeretet adatta Ignáckának a
nevét. Mondják, szelid fiu volt, kékszemü, mint a papbácsi: ritkaság a
feketeszemü Benedek-családban…

Vala pedig az ötvenes években, Sepsziszentgyörgy városában, egy német
iskola. Norma-iskolának hivták: több a falusinál, kevesebb a
kollégiumnál. Ide vitte édesapám két fiát: Gáborkát és Ignáckát német
szóra. Kitünő iskola lehetett. Két-három esztendőt jártak ide a fiuk s
folyékonyan diskuráltak németül. Különös nagy sulyt vetettek a
számolásra, meg a szépirásra. Emlékeim közt őrizgetem Gáborka és Ignácka
szépirási gyakorlatait: minden betü oly szép, oly szabályos, mintha
vésve volna. De megmaradt Ignáckának egy kis nótáskönyve is, melyet
teleirt innen-onnan mindenféle versekkel, nótákkal. Mosolygó,
gyöngyszembetükből verődnek össze a sorok, a legtökéletesebben kifejlett
irás, s keresve sem találsz benne helyesirási hibát. A füzetecske
homlokára piros rózsabokrétát pingált a fiu s mindjárt alatta Petőfi e
dala: Rózsabokor a domboldalon… Ebben a füzetecskében van az a vers is,
amely igy kezdődik:

  A minap, hogy Debrecenbe jártam,
  A piacon egy diákot láttam.
  Hónaalja tele levelekkel.
  Piros ajka mézes beszédekkel.

Tanultak a gyerekek ebben az iskolában épitést is. Német könyvből
tanulták: _Baukunst_ a cime. S alaposan tanithatták az épités
mesterségét, amint ez majd kitünik e könyv folyamán. Amikor aztán
kijárták a fiuk a normát, édesapám ezt a törvényt tette: Gáborka, aki
szorgalmatos tanuló ugyan, de nehezebben tanul, otthon marad gazdának,
Ignáckát pedig, akinek „olyan esze volt, mint a tüz“, viszi az
udvarhelyi kollégiumba. Nyilvánvaló volt, hogy édesapámat ebben a
törvénytevésben gazdasági ok vezette. Gáborból gazda lesz, Ignácból pap.
Gábor majd megváltja Ignác részét, egyedül övé lesz az ősi föld. Volt
ugyan még két kis leány: Éva és Anna, de a német világban még állott a
régi székely törvény: a leány csak lábas jószágot, meg kelengyét kap, a
ház, a föld a fiut illeti. Ezt a törvénytevést kellemetlenül zavarta meg
az én születésem. Már meghalt volt két fiugyermek csecsemő korában,
(mindakettőnek András volt a neve), két fiu s két leányka élt, az ötödik
gyermek váratlan érkezett. Éppen mint az édesanyám annakidején… Viruló,
szép asszony volt akkor még az édesanyám, nem kellett szégyelnie engem,
mint szegény anyókának őt: nem is szégyelt, de, hallottam később, sok
keserves könnyet hullatott titokban miattam. Ő titokban sirt, de
édesapám nem titkolta békétlenkedését. Három fiu volt – uj „osztályt“
kellett csinálnia, mert most már három felé oszlik a birtok… Már-már
megpihent a földszerzésben, bár férfikora derekán volt még, s ime, ujra
földszerzéshez kell látnia. (S ezeknek az embereknek akarjátok a földjét
kommunizálni!)

De Isten rettenetesen sujtó kézzel hagyta helyben édesapám földosztó
törvénytételét. Ignácka, aki a harmadik osztályt járta az udvarhelyi
kollegiumban, hazajött a karácsonyi vakációra; hazajött meghalni szörnyü
halálnak halálával.

Karácsony szombatja volt. Édesanyám az ünnepi kalácsot sütötte, Ignácka
meg az én bölcsőmet ringatá. Ő tizenhároméves volt, én tizenháromhetes.
Szépen álomba ringatott engem Ignácka, aztán mit gondolt, mit nem,
kiszaladt az udvarra, udvarból az uccának iramodott, de a galambbúgos
kapunak csak a kis kapujáig ért, ott éppen szembe szaladt vele egy kan.
Sohasem mutatott gonosz természetet, s most sem gonoszságból, de sőt
inkább a hirtelen találkozás okozta félelemből, hatalmas agyarával
Ignáckának vágott, végighasitotta a mellét, a gyomrát – – – ó, szegény
Ignácka, ő neki hiába sült a karácsonyi kalácska, neki hiába zörgött az
aranypilis diócska, mogyorócska: két napi szörnyü vivódás után ártatlan
lelkét kilehelte, szelid kék szeme örökre lecsukódott.

Édesanyám harminchétéves volt, amikor a nagy lelki megrendülés érte.
Nyolcvanötéves volt, amikor leszállott érette a halál angyala. De
haláláig, kezdetben minden héten, később nagyobb időközökben, kinozá
gyötrelmes főfájás s haláláig siratta a szelid, kék szemü Ignáckát. És
haláláig magát vádolta s nem az Istent, mivelhogy az ő búsbeteg tejét
okolta az én szótalan mélaságomért… Édes jó anyám!

*

Más a falusi s más a nagyvárosi csecsemő. A nagyvárosi hamarosan
beletörődik gyakran nem is a kényszerüség szülte kegyetlenségbe, mely
durva kézzel szakitja le az anyai emlőről s cuclira bünteti. A falusi
gyermek piócaként ragad az anyai emlőbe s onnét csak akkor szakad le,
amikor már nemcsakhogy talpra áll, de szaladgál is. Igy volt ez az én
gyermekkoromban. „Történeti“ tény, hogy egy falumbeli
napszámosasszonynak (Szász Ferencné volt a neve) már ötesztendős volt a
Gergő fia, amikor még napjában egyszer-kétszer megszoptatá. S nem
anekdota, de történeti tény az is, hogy Gergő kiszaladt a kapu elé, ahol
az anyja a szomszédasszonyokkal tereferélt, s szóról-szóra e szavakkal
szólitotta be: – Anyó, az Istenit, jőjjön bé s szoptasson meg! Amint
aztán nőtt, növekedett Gergő, ugy megundorodott a tejtől, hogy belőle
lett a falu legnagyobb pálinkaivója. Felső malmot, alsó malmot egy hétig
járatott volna az a pálinkatenger, mit ez az ember késő vénségéig
megivott. De ha már megint ennyire kitértem az utból, azt is
megörökitem: mért szoptatta Szász Ferencné Gergőcskét még ötéves korában
is. Azt mondta (s ebben igaza volt): „Szültem már hat fiut a császárnak,
többet nem szülök.“ De végre is kiapadt a tejkut, el kellett választani
Gergőt – „s mit tesz Isten?“ Szász Ferencné megszülte a hetedik fiut is
a császárnak.

Én már megizleltem volt az édes anyatejet, három hónapja csüngtem
édesanyám emlőjén, amikor egyszerre csak a tejforrás apadni kezdett.
Nemcsak apadt, de beteg is volt a teje. Búsbeteg tej. Szegény édesanyám
sem élt, sem halt. Azt mondta a doktor: az anya is belepusztul, a
gyermek is, ha el nem választják. És ekkor anyóka szép gyöngén levett az
anyai emlőről s kicsi kanálkával kezdte öntögetni szájamba a tehéntejet.
Hiszen, gondolhatjátok, hogy nem volt ez hamisitott tej, de fennmaradt a
hire, hogy az uccán megálltak az emberek s ugy sajnálkoztak rajtam,
merthogy egész nap kihallott szivethasogató sirásom. Benedek Péter
Andrásról, a falu legerősebb, virtuskodó legényéről ekkor tünt ki, hogy
voltaképpen puhaszivü ember, mert ő volt az, aki ekként kiálta fel: Ha
csicsem volna, megszoptatnám azt a gyermeket!

Mondám, hogy szegény édesanyám sem élt, sem halt, talán azt sem tudta,
hogy mikor kereszteltek meg. A szolgáló vitt a paphoz: ő lett a
keresztapám is, a felesége meg a keresztanyám. Nevet is a szolgáló
választott nekem utközben, amint ment, mendegélt velem a parókia felé.
Ha meg nem hal Ignácka, bizony lettek volna főkomák, oldalkomák s lett
volna nagy vendégség, de Ignácka halála nagynehéz bánatba boritá a
házat, eltünt onnét az öröm, mintha föld nyelte volna el.

De hiába hogy csak a pap volt a keresztapám, a papné a keresztanyám,
mégis annyi volt a keresztapám s anyám, hogy bizony nehéz volna mind
elészámlálnom névszerint. Ősrégi szokás, hogy mindazok, akik egy
családban egy gyermeket keresztviz alá tartanak, keresztszülei a többi
gyermeknek is, s nemcsak azok voltak keresztszüleim, akik az én
testvéreimet keresztviz alá tartották, de azok is, akiknek a gyermekét
az én szüleim tarták keresztviz alá. Nemcsak gyermek – és ifjukoromnak,
de férfikoromnak is igen kedves emléke ez a keresztül-kasul való
keresztfiuság. Sorban elevenednek meg lelki szemem előtt azok az
egyszerü, tisztes, fehérharisnyás székely emberek, akiket én az uccán
igy köszönték: – Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! S azok a
szőttes-rokolyás, fekete fejkendős asszonyok, akiknek igy köszöntem: Jó
napot adjon Isten, keresztanyám asszony! S ha megállottak egy szóra,
kettőre, meg is kérdeztem illendően: Hogy van? Hogy szógál az egészsége?

Elsőnek jelen meg emlékezetem tábláján a kevésszavu, szelid mosolygásu
Benkő Dániel, kinek amilyen szelid volt a mosolygása, oly hirtelen vált
az tüzes menyköveket szóró zord beborulásra; akinek a fia vala Ádám,
egyik regényem bús véget ért hőse. Akinek családjában vége-hossza nincs
a kegyetlen Istenitéleteknek, – ki tudná, miért, amikor keresztapám uram
is, keresztanyám asszony is igen jó lelkek valának… Követi Benkő Dánielt
Benkő László keresztapám uram, aki már deákos ember volt s a falunak sok
esztendőn át pennája, kistermetü, puskapor-természetü ember. Már a
feketébe-kékbe játszó arca is mintha tele lett volna hintve puskaporral:
szinte féltem, hogy egyszerre csak fellobban. De hozzám mindig szelid,
nyájas volt, s hálával emlékszem reá, mert Udvarhelyen jártában, két
nappal a vakáció előtt, kikönyörgött a szörnyü goromba Korondi uramtól,
a direktor-professzortól, – nem, nem, ezt a két napot, hogy elébb
borulhattam édesanyám kebelére, soha el nem felejtem: Köszönöm
kigyelmednek, Benkő László keresztapám uram! Isten nyugtassa meg!

Ihol, elém perdül a fürge; csupa csont és bőr Benedek Szabó József, aki
tán sohasem ült (az ő részét nyilván az apja ülte le, mivelhogy szabó
vala), éjjel-nappal serénykedett, csonttá-bőrré aszalódott a szüntelen
való munkában. Kaszált, kapált, csépelt, közben téglát, cserepet vetett
s bár kisgazda volt, négy fia közül háromnak épitett kőházat, olyan
szépet, olyan mutatósat, hogyha ide vetődnék egy pesti ifju, okvetlen
megkérdené: miféle úr lakik e házban? A negyediknek csak azért nem
épitett, mert ez a szomszéd faluban ráházasodott egy özvegyasszonyra.
No, de hiába távolodott el a negyedik, még találkozunk vele: életem
folyásában sorsdöntő szerepe lesz…

Dombon ülő háza, még pedig uri formáju háza volt Gál Dániel keresztapám
uramnak. Amolyan hétszilvafás nemes ember vala őkigyelme. Négy, néhány
lépésnyi utcácska vette körül a szük telket; szigetecske a
falu-szigetben. Ez az uri formáju ház háttal fordult a negyedik
utcácskának, ellenkezően az igazi székely házakkal, melyeknek ablakai
közvetlen az uccára nyilnak. Gál Dániel keresztapám uramat nem ismertem.
Mondják, szakállas és nadrágos ember volt. Gyermeknek nem adott életet,
nyilván, mert nemcsak a háztelek volt kicsiny, de a föld is, amelyen
szántogatott… Sőt nem is volt neki nemes levele. Diákiskolát járt az
apja is, ő is, tehát urnak született. Szegény urnak, akit igy csufol ki
a nóta:

  Tekintetes, naccságos,
  Csergefótos[5] nadrágos.

  [5] Cserge: házilag szőtt gyapjutakaró.

Csudálatos: még volt egy ilyen nemeslevél nélküli nemes a falumban,
akinek dulló volt az apja, maga is diákiskolát járt s ennek sem volt
gyermeke. De mindkettőnek valóságos nemesasszony volt a felesége – talán
ez nemesité s gyermektelenité meg őket?

No, még megemlékezem egy keresztapámról, Putnoki Istvánról, akinek annyi
leánya volt, mint égen a csillag, mind kellemetes, szép arcu fejérnép. A
szomszédságunkban lakott s jól esik rá emlékeznem arcának
megindultságára, amikor hosszu, hosszu idő multán hazakerültem és
megálltam a kapuja előtt: Jó napot adjon Isten, keresztapám uram! Hogy
van? Hogy szolgál az egészsége? Mintha nem akart volna hinni a fülének.
Hogy én őt, az egyszerü gazdaembert igy megtisztelem. Keresztapám uram!
Mert akkor már akkorát haladt a világ az én kicsi falumban is, hogy a
suhanc gyereknek is szájában felejtődött az „uram“. Ha ő neki jól esett
a keresztapám uram, ó de jól esett nekem is hallani: Köszönöm kérdését,
keresztfiam uram!

Csudaszép világ volt az én gyermekkorom. Ha öreg ember végigment az
uccán, a kapuban üldögélő fiatalok felálltak s kalapemeléssel fogadták
köszönését. Nem volt ez sem világi, sem egyházi törvény s mégis
megtartották: Az öreg ember előtt állj fel s kalapot emelj! Az unoka a
nagyapját nagyapám uramnak, a nagyanyját nagyanyám asszonynak tisztelé.
S hogy még csuda szebbnek – ha jobban tetszik: különösebbnek lásd ezt a
világot, a fiatalabb testvér az idősebbet, ha legalább öt esztendő vala
köztük, bácsinak meg néninek szólitá. Gábort, a családunk legidősebb
fiát, ma is Gábor bácsinak szólitom s illő tisztelettel magázom. Igaz,
közöttünk tizenhat esztendő a köz. De Éva csak öt évvel idősebb, s amig
élt, nekem mindig Éva néni volt. Csak Annával tegeződtünk (l. az ő élete
drámájának első felét a _Huszár Anná_-ban), mivelhogy két esztendő van
köztünk. S ha még nagyobb csudát akarsz hallani: Ignáckát, aki
tizenhároméves korában halt meg s akit én nem is ismerek, mindig Ignác
bácsinak emlegettem, nemcsak gyermekkoromban, de később is, sokáig. Már
gyermekeim voltak, amikor édesanyám jelenlétében, Ignácnak kezdtem
nevezgetni. De félve, vajjon nem ütközik-e meg ezen édesanyám. És ha még
ennél is nagyobb csudát akarsz hallani, gyakran voltam tanuja, hogy
asszonynővéreim, amikor a szomszéd faluból hazajöttek látogatóba,
nemcsak a szüléknek, de Gábor bácsinak is kezet csókolának…

Hát ez ilyen világ volt. Azóta sok 24 óra pergett le, de hála Istennek,
egészen még meg nem változott. Mert azt csak össze-visszazavarodott fejü
gyerekek hihették, hogy 24 óra alatt át lehet gyurni az egész világot.
Ha ugyan hitték.

*

Édesapám is tett fogadalmat, éppen mint István nagyapó a francia juharfa
tövében. Tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, bizony nem
jókedvéből, ha lóháton szolgálta is. Keserves volt látnia, hogy nálánál
„alábbvalók“ mint haladnak előbbre, ő meg közlegényi sorban marad,
mivelhogy az irásban gyenge volt. Gyermekkorában a tanulást éppen csak
hogy megizelinté. A falusi iskolában megtanulta az „abéabót“ a
betüvetést is. Sőt diákszót is tanult egy jó csomót. Aztán István
nagyapó elvitte Nagyenyedre, a hires Bethlen-kollégiumba, de alig volt
ott hat hetet, megbetegedett. Hej, lett otthon rémület, amikor pecsétes
levél hozta hirül az egyetlen fiu betegségét! Nagyanyám asszony nem
hagyott békét addig nagyapónak, amig be nem fogott s utnak nem eredt.
Teljes három nap volt akkor tőlünk az ut Enyedig, három nap visszafelé.
Elég az: egy hét mulva itthon volt az egyetlen fiu, – hat hét alatt
kitanulta a diákiskolát. Amit tanult, voltaképpen a székely huszároknál
tanulta. Itt csinosodott ki az irása annyira, hogy később egy-két
esztendeig a falu pennája is vala. De keserves iskola lehetett a
huszáriskola, mert megfogadta, hogy akárhány fiuval áldja meg az Isten,
mind tanittatja. Annyira hü volt a fogadalmához, hogy Ignácka halála
után, Gábort Udvarhelyre akarta vinni. De Gábor akkor már tizenhatéves
volt, szentgyörgyi osztálytársaitól három esztendővel maradt el, nem
volt rábirható, hogy a tanulást ujra kezdje. Bennem nem lehetett valami
nagy reménysége. Vézna csecsemő voltam, „nagy fekete szem az egész
gyerek“, sápadt arc, melyre a búsbeteg tej után, anyóka gondos ápolása
mellett is, csak lassan, igen lassan rajzolódott gyenge pirosság,
halovány árnyéka a Benedek Huszárok arcát jellemző rózsának, mely minden
Benedek Huszár arcán ott virit, a pofacsont fölött. Azért irom
pofacsontnak, mert nem minden olvasóm értené meg, ha járomcsontnak
mondanám. Ez a kiülő járomcsont s a mélyen bentülő szem általános
jellemzője az igazi székely arcnak. A Benedek Huszárokéra a Teremtő
jókedve még rózsát is dobott. Ez a rózsa olyan rózsa, hogy itt a nagy
Babylonban egy-két hét alatt elfonnyad, de csak vissza kell menned a
faludba, ott egy-két nap alatt ujra kivirágzik. De mit is keres a
kisbaconi rózsa kormos, füstös Budapesten?…

Áldott az emléke anyókának, az ő szüntelen való gondossága arcocskámra
lehelte a rózsát, mielőtt karja erőtlenül lehanyatlék. Ő egy esztendeig
dajkált engem s ezt a dajkálást édesanyám öt esztendei dajkálással
fizette meg neki. Arcom kigömbölyödött, ajkam alatt egy kis gödröcske
nevetett, s mondják, édesapám kezdette bánni békételenkedését: megvette
az uzoni papbácsi egész birtokát. Vajna Rózsi, az én kurta rokolyás kis
pesztrám olyan büszkén mutogatott a faluban, mintha ő pingálta volna
arcomra a rózsát, ajkam alá ő kerekitette volna a nevető gödröcskét.
Ennek a Vajna Rózsinak köszönhetem azt a képet, mely karonülő koromban
ugy a lelkembe vésődött, hogy soha ki nem törülődött onnan. Ennek a
Vajna Rózsinak meghalt a nagyapja, s elvitt engem a halottasházba. Ott
feküdt Vajna nagyapó a nyujtópadon, rajta a szemfödél, de nem takarta be
az arcát. A szemem beleragadt az arcba s lelkem táblájára
fényképeződött. Nyilván fel volt kötve kendővel Vajna nagyapó álla s ez
a kendő mutathatott ugy, mintha Vajna nagyapónak két csökevény szarva
lett volna kétfelől, olyan, amilyen némely birka fején látható. Ez a
különös kép kisért öregségemig, kisér ma is, mig végre megkerestem a
halottaskönyvben, mikor is halt meg Vajna nagyapó. Nem akartam hinni a
szememnek: 1862-ben halt meg. Akkor még nem voltam három esztendős.

Lám, ez a kép belevésődött a még alig eszmélkedő gyermeki lélekbe,
viszont nyomtalanul tünt el ugyanennek a gyermeki léleknek ugyancsak
ebből az időből egy nagy megrendülése. Anikóval, aki akkor öt éves volt,
én meg három, kint az uccán a kapu előtt szaladgáltunk, s tyukszemü
Benedek-Benedikti Laji négylovas üres szénásszekérrel hirtelen nekem
hajtott, elgázolt, de sem a lovak nem léptek rám, sem a kerék alá nem
kerültem: épen feküdtem a földön. Épen, de eszméletlenül. A rémület
sikoltása után nyomban elvesztettem eszméletemet, ugy szedtek fel a
földről. Már-már azt hitték, meghaltam. Üzentek is a harangozónak, hogy
huzza meg a harangot…

Mindezt csak onnan tudom, mert gyermekkoromban sokat beszéltek róla. Én
magam akkor Mózi nevü cselédünkre haragudtam. Miért, miért nem, azt
hittem, hogy ő gázolt el. Mulattak rajta, amint vádoltam Mózit, mondván:
Mózi a csocsóval[6] lenomtatott. De erre a mondásomra sem emlékszem,
csak később hallottam, hogy igy keseregtem. És Mózira sem emlékszem,
sejtelmem sincs arról, szőke volt-e, barna volt-e, nagy legény, kis
legény, pedig sok esztendőt lakott nálunk, mindennap láttam – s ime.
Vajna nagyapót csak egyszer láttam s csökevény szarvával ma is látom. A
három-négyesztendős koromban látottak s hallottaknak már oly nagy
madár-serege repdes körülöttem, hogy válogatnom kell, melyiket
szólitgassam elé: csicseregd el, édes kis madárkám, hogy s mint volt,
amikor én apró emberke voltam. A fecske csicsergi: Emlékszel-e, amikor
Gábor bácsi elbujdosott s egy éjjel odahált András nagyapó lakatlan
házában? Emlékszel-e arra a házra? Igen, emlékszem. Vén faház volt.
Vastag, széles fazsindellyel fedett. Csak a külső képét látom, azt is
haloványan, de látom. De láttam azt is, amikor lebontották, hogy a
helyén kőházat épitsenek Gábor bácsinak. Mért bujdosott el Gábor bácsi?
Azért, mert édesapám rávert a pálcájával. Ő reá is, meg a két szolga
legényre is (Boda Sámuel volt az egyik, Bálint Izsák a másik). Estefelé
jöttek haza szántóból, három ekével. Ahogy kifogták az ökröket, vizet
mertek a kőválluba s neki eresztették a kimelegedett állatokat. – Héj,
az irgalmatokat, mit csináltok! – rohant elé a kert felől édesapám. Ki
tanitott arra, hogy megmelegedett állatot megitassatok!? – s
végigpálcázta a három legényt. Még most is látom édesanyámat, amint
kezét tördelve, sirva kéri édesapámat: ne bántsa! ne bántsa! Mind a
három legény sirva, kiabálva „bujdosott“ el, Sámuel és Izsák haza, Gábor
a nagyapó házába. (Mondanom se kell, hogy pirkadatkor már mind otthon
voltak s mentek szántani, mintha semmi sem történt volna.)

  [6] Cocó: a ló gyermekes neve.

Ekkor én három éves voltam. Megállapitom pedig ezt abból, hogy Gábor
bácsi házának a tornácra nyiló ajtaja felett, keskeny homlokzaton ott az
évszám: 1864. A ház épitése tartott egy esztendőt. András nagyapó házát
eszerint 1863-ban bontották le. Nyilvánvaló, hogy ebben az esztendőben
bujdosott oda Gábor bácsi. S világosan emlékszem, hogy mig a Gábor bácsi
házát épitették, nem egyszer vittem uzsonnát édesapámnak, de még arra
is, hogy egyizben egy tányér frissen sült palacsintát vittem neki. S
hogy egyszer-másszor én is buzgólkodtam az épités körül, egy-egy követ,
téglát vittem Dénes bácsinak, a pallérnak, aki köpeci ember vala. Ez a
név is bevésődött gyermeki lelkem táblájába, mert Dénes bácsi pihenés
közben el-eljátszogatott velem. Mintha arra is emlékezném, hogy kék
szeme volt – de már erre nem esküszöm meg. S emlékezem a baróti
lakatosra is, aki az ajtókat s ablakokat szerelte fel. Kissé görbe hátu,
fekete szakállu, fekete arcu, de jókedvü, gyermekbecéztető ember, s ugy
megszerettette magát velem, hogy nemcsak nem féltem a fekete arcától, de
vele is háltam. Széles mellére bujtatott, ülőkémet tapogatva álomba
ringatott s reggelenként kacagva mesélte: No, ma megint nyugodalmas
éccakám vót. Likat rugott a hasamon a hálótársam!

Jó ember lehetett. Nyugodjék békében a baróti temetőben.

– Hát, füttyögtet most a mindentudó fekete rigó – emlékszel-e, te vén
bohó, hogy volt neked még ebben az időben egy igen kedves pajtásod, aki
fölvett nagy erős karjára, ugy vitt az iskolába, ott mutogatta neked a
falitáblákon azokat a különös figurákat. Először azt mutatta, amelyik
olyan volt, mint egy ekekabala. Ennek a neve volt: A. Aztán megmutatta
azt a figurát, amelyiknek kettős hasa volt, mint a szárazbetegségben
sinylődő, dagadt mellü Bogdán Mihálynak: az egyik, az igazi hasa, az is
puffadt, a másik a melle, az is. Ennek a neve volt: B. És következett az
a figura, mely a félholdhoz volt hasonlatos. Ennek a neve vala: C. Igy
mutogatta nekem végig ezeket a furcsa figurákat, nagyokat, kicsinyeket,
s otthon csak nevettek, hogy az a bolondos Szotyori bácsi ősztől
tavaszig, buksi fejecskémbe palántálta az egész ábécét, s hallj csudát!
nagy betüket, apró betüket össze is rakosgattam s mikor az ötödik
esztendő felé lépegettem, „ugy olvastam, mint a viz“.

Valamint volt idő, amikor a 90-ik zsoltár szerint, „sem ég, sem föld nem
voltanak“, azonképpen volt idő, „amikor tanitóképzők sem voltanak“.
Amikor az volt a legalkalmatosabb tanitó, aki leghangosabban énekelte a
zsoltárokat, s kifogástalan pennát tudott hasitani a lud tollából,
tiszteletes uram és a nemes presbitérium examináló széke előtt. Ez volt
ám csak a jó világ! – mosolyogják le a Galilei-ifjak. Hát, gyerekek, ez
a világ olyan világ volt, hogy akkor is, akinek egy csepp esze volt,
megtanult irni, olvasni, számolni; az ökör meg akkor is ökör maradt, még
ha Bécsbe vitték is, a közmondás szerint. Sőt: ökör marad az ökör ma is.

Ki volt, mi volt ez a Szotyori József? Szegény diáklegény. Az udvarhelyi
kollégiumból került a mi kis falunkba – mesternek. Igy hivták s
hivogatják ma is a kántortanitót. Bolondos jókedvü, magasnövésü,
széllesvállu legény volt. Alig hiszem, hogy négy diákosztálynál többet
járt volna ki, pedig 18-20 éves lehetett, amikor a „csonka“ mester
örökébe lépett. Azért hivták csonka mesternek, mert az egyik keze
megbénult, talán amiatt is mondott le, késő öregségében, mivelhogy csak
félkézzel billegethette a kis szuszogó, sipoló orgona billentyüit.
Nyugalomba ment hát a vén csonkamester, el is költözött a fiához a
szomszéd vármegyébe, de nyár vége táján, a kepézésre rendesen
visszajött. Kepének nevezték s nevezik a székelyek ma is a papi meg a
kántori fizetést. Minden gazda, kinek legalább tizenkét kalongya őszi s
ugyanannyi tavaszi gabonája termett, ebből kettőt-kettőt a papnak,
egyet-egyet a mesternek adott. Ezek után következtek, akik csak fél
kepét fizettek. S legvégül jöttek az „oszporások“, a földtelen emberek,
akik egy pár garassal rótták le adójukat Isten szolgáinak.

No, most figyeljetek ide. Lehetett akkoriban 50–60 egész meg félkepéző
gazda, kerekszámban hát ötven kalongya kenyérnek való gabonát, ötven
kalongya zabot kapott a mester. Igen ám, de ennek fele a csonkamestert
illette, Szotyorinak eszerint maradt 25 kalongya gabonája, ugyanannyi
zabja. Egy kalongyában van 27 kéve. Ha elhiszitek nekem, s pedig
elhihetitek, hogy egy kalongya rozs jó ha eresztett két véka szemet,
ugyanennyit a zabnak is a kalongyája, eltünődhettek azon, miből élt s
ruházkodott Szotyori József. Ötven véka gabona, ötven véka zab. Csak
egyik-másik nagyobb gazda adott buza-kepét, annak az ötven vékának is
nagyrésze rozs volt. Vala pedig egy véka rozsnak az ára akkoriban egy
német forint, egy német forint pedig 40 krajcár. A zab ára is akörül
forgott, csak akkor szökött fel egy kicsit, ha háborus hirek kerengtek a
levegőben. Akárhogy forgatom, Szotyori József kepéjét pénzben nem tudom
többre becsülni száz német forintnál. Ehhez még hozzáteszek 10–15 szekér
fát, egy-két kis szántóföldet s kaszálót (az egész együtt kitehetett egy
holdat) s hozzáveszem még azt is, hogy esztendőn át énekszóval temetőbe
kisért 5–6 halottat 20 krajcárjával, felvittek az iskolába 30–40
gyermeket s fizettek minden gyermek után 20 krajcárt: bizony még kisül,
hogy Szotyori József fizetése felrugott 150 német forintra. Hiszen,
igaz, igaz, ha nem csordult, cseppent. Teszem azt, a jobbmódu asszonyok,
amikor a gyermeküket felvitték az iskolába, kedveskedtek eggyel-mással,
ki egy csirkével, ki egy tojással. Szerda és szombat délután
játékdélután volt. Hol az iskola udvarán, hol a cinteremben
szaladgáltak-verekedtek a gyermekek: ezt a szaladgálást-verekedést
azonban meg kellett váltani. Egy tojás vagy egy cső kukorica volt a
váltság. Még ma is kacag a lelkem, ha eszembe jut az a szörnyü dráma,
melynek keservesen siró hőse voltam iskolába járásom egy szép
délutánján. Szőttes ujjaskám zsebében volt a játékdélután váltsága: egy
tojás. Ez a tojás, addig feszengtem a padban, egyszerre csak ropp!
eltörött. Jaj istenem, – nyilalt kis szivembe a rémület, – most nekem
nem szabad játszanom. Keserves sirásban talált a mester, a Szotyori
utóda, épp olyan fiatal legény, mint ő.

– Hát te miért sirsz? – kérdezte az uj tanitó.

A gyermekek válaszoltak helyettem, ki részvéttel, ki kárörömmel:

– Eltört a tojása! Fél, hogy nem játszhatik!

– No, ne sirj, simogatta meg fejemet a tanitó bácsi, azért szabad
játszanod.

Igen, még ma is kacag a lelkem ezen a drámán, s még ma is érzi kezem a
zsebemben szétfolyt tojás tapadós nyirkosságát. Próbálja csak meg
valaki, töressen el egy tojást a zsebében, ha ugyan akad oly könnyelmü
tékozló ma, amikor öt-hat korona egy tojás – aztán nyuljon a zsebébe:
halála napjáig nem szabadul attól a kellemetlen érzéstől, amit ez a
tapadós nyirkosság okoz.

De visszatérek Szotyori Józsefhez, mert tudom, kiváncsi vagy, nyájas
olvasóm, hogy valóság-e vagy mese az az aranykor, amikor százötven német
forintból megélhetett egy ember? Erre csak azt felelem: a csonkamester
nemcsak megélt ennek a duplájából a feleségével, de még tanittatta is
két fiát az udvarhelyi kollégiumban. Szotyori Józsefnek uri dolga volt.
Ő egész nap a mi házunknál lógott, ott ebédelt, ott vacsorált, talán
früstükölt is. Kis szobácskájába, mely egy födél alatt volt az egyetlen
iskolaszobával, csak hálni járt. Egykoru volt Gábor bácsival, nagy
pajtásságba keveredtek, s rosszul mondtam, hogy lógott nálunk: kora
tavasztól, amikor megadta az egzáment, késő őszig, amikor ember, állat
födél alá huzódott, s megnyilt az iskola is, Szotyori nagy buzgón
dolgozott: szántott, kapált, kaszált, szénásszekeret rakott, fát vágott
a legényekkel, s mindezt széles jókedvvel. Ő volt a még mindig
szomorkodó, Ignáckát sirató család jókedvre deritője, ő „duvasztott“
nekem furulyát a füzfa mézgás hajából; ő faragott nekem szekerecskét
(szekerecskébe kerekecskét); ő vett föl nagy erős karjára s vitt enyhe
téli napokon az iskolába, végig mutogatván a fali táblák csodálatos
figuráit. Ez a tizennyolc éves legény a 150 német forintért minden télen
megtanitott 20–30 gyermeket olvasni, irni, számolni; az esztendő
ötvenkét vasárnapján száznégyszer énekelt zsoltárokat és „dicséreteket“;
három sátoros ünnep 3–3 napjára is esett 18 istentisztelet; néha a pap
helyett könyörgést is olvasott; elmondta szép rendibe a Miatyánkot;
öt-hat halottat énekelve kisért ki a temetőbe. Ez a tizennyolc éves ifju
szolgája volt Istennek, szolgája volt a mi házunknak, ennek is, annak is
jókedvéből – Mein Liebchen, was willst du noch mehr?

Várta-e, nem-e vigkedvü Szotyori a vén csonkamester halálát, erre csak a
mindentlátó Isten adhatna feleletet. Szeretett volna-e fészket rakni,
azt az én ébredező lelkem ugyan vehette-e észre? Egy bizonyos, hogy fél
kepére nem rakhatott fészket, a vén csonkamester pedig nem akart
meghalni. Mert ilyen csökönyös minden vén ember. Magam is ilyen vagyok.
Hiába csiripelnek a verebek, hogy lejárt a te világod, nincs szükség az
irásaidra, lám, élek és irok, ha az asztalfiának is. A vén csonkamester
pontosan eljött a félkepéért, kicsépeltette, szekérre rakatta s vitte a
fiához, vele jött a vén mesterné is, vékony, töpörödött asszony, akinek
elméje csendes őrületre háborodott abban az esztendőben, amikor a világ
legnagyobb költője nyomtalan eltünt a segesvári csatában. Ott esett el
egyik fia a csonkamesternek is. Mindenki elhitte ennek a fiunak a
halálát, csak az anyja nem. Várta éjjel-nappal, ott bolyongott a falu
végén, onnét leste, várta, mikor bukkan fel kedves alakja „döllő gödör“
felől, ahol az ut a falunak kanyarodik. Addig várta, addig leste, mig
elméjére homály nem borult. És akkor sorba járta a házakat, mindenüvé
beszólt: nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem, – minden
háznál ez volt a felelet. Néhol az ágy alá is benézett: hátha ott
rejtőzik a zsandár elől? Szegény csonkamesterné, ő nem a félkepéért
jött, mint az ura. Ő most is a fiát kereste. Álomkórosként bolyongott
szerte a faluban, beszólt mindenüvé: Nem látták-e a fiamat? S mindig
csak ez a felelet: Nem láttuk, lelkem, nem.

Milyen szép, milyen érzékeny, milyen megható költeményt lehetne irni
erről, ha az érzékeny költeményeknek még volna olvasója! Ha nem
durvitotta volna el lelkünket a világháboru, s mind az a förtelem, ami a
világháboru nyomán ránk szakadt! Hát csak elégedjetek meg ezzel a két
sorocskával: Nem látták-e a fiamat? – Nem láttuk, lelkem, nem.



MÁSODIK FEJEZET.


Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért épitettek házat Gábor
bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek rendjén szó lesz a régi s
mai székely házakról, sőt arról is, milyen volt az iskola.

Porban játszó gyermek volt még Gábor, az volt Benkő Trézsike is, s már a
falu közvéleménye a két gyermeket egymásnak eljegyezte. Nem azért, mert
a két gyermeket, jóllehet Gábor a felszegben, Trézsike az alszegben
lakott, napról-napra együtt látták játszadozni, sőt azt is láthatták,
hogy Gáborka estefelé mint vezette haza kézenfogva Trézsikét. Ebből
ugyan nem lett volna házasság, a falusi hit szerint, ha az egyik gazdag,
a másik szegény. De édesapám volt az első gazda a faluban, Benkő Dániel
keresztapám a második. Közvélemény ide, közvélemény oda: ez a két
gyermek szerette egymást. S nyilvánvaló volt, hogy amikor Ignácka halála
után édesapám Gábort Udvarhelyre akarta vinni, a kamaszlegény
huzódozásában nagy része volt Trézsikének.

„A legénynek éppen ugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak“, –
hirdette István nagyapó, s Gábor ezt annyira megtartotta, hogy Benkő
Dániel keresztapám uram házánál más leányos házhoz soha be nem lépett.
De Trézsikéhez sem járt más legény Gáboron kivül: minek szaggassák a
csizmát hiába? Huszéves korában állt sor alá Gábor, s bizony sok ezüst
tallért meg huszast pengetett le valakinek az asztalára édesapám, hogy
Gábort ne vigye el a német Taliánországba, honnét nyolc-tiz esztendő
mulva került volna vissza, ha ugyan vissza kerül. Nosza, nagyhirtelen
házépitésnek láttak, hadd álljon a ház, ha esztendőket üresen is: a fiu
dolga immár, mikor visz bele asszonyt. Hiszen, a Gábor háza egy
esztendőt sem ásitott üresen: 21 éves volt, amikor Trézsikét bevezette a
falunak akkor legszebb, legnagyobb házába.

Milyen ez az akkor legszebb s legnagyobb ház? Olyan, amely ma, szinte 60
év multán is a legszebbek s a legnagyobbak közé tartozik. Ennek a háznak
szépsége s nagysága még csak akkor tünik ki igazán, ha visszamegyek ama
Benedek Huszár Gábor házához, amely Mária Terézia korában épült, s amely
felépülését magának Mária Teréziának köszönheté. Ez a Mária Terézia
valósággal gyámság alatt tartá a népet. Megmaradt a faluházán néhány
jegyzőkönyv Mária Terézia uralkodásának utolsó tiz esztendejéből s
ezekben minduntalan találkozunk a felséges királynő nevével. Valósággal
gyártódnak a rendeletek, melyekben hol ezt parancsolja, hol azt a
világszép királynő. Nagy gondja volt a fonásra, szövésre, s mig a
férfiak hadakoztak, az otthonmaradtaknak, s főként a suhanclegényeknek
megparancsolta, hogy a téli estéken fonjanak, akárcsak az asszonyok. Az
ő parancsolatjára honosodott meg hazánk földjén a burgonyatermelés; ő
parancsolta meg Erdély minden községének s igy Kisbaconnak is, hogy
küldjön szekérrel egy alkalmatos embert Kolozsvárra, ahol is kap egy
szekérre való burgonyát, abból minden család néhányat, azt elültetik s
szép lassan elszaporitják. Alkalmatosabb embert erre találhatott volna-e
a falu „nemes székely huszár Benedek Huszár Gábor atyánkfiánál“, aki
világot járt ember volt, mert hadakozott a burkusokkal is, s akinek nem
volt kedve a házaséletre, vénlegénynek maradt, amiről szintén esik szó a
jegyzőkönyvben, mivelhogy nemes székely Huszár Gábor uram „tilosban“
találtatván, illetlenségeért meg is dorgáltatott. Nem lehetetlen, hogy
az ő esetéből kifolyóan született familiánkban az örökéletü intelem: a
legénynek éppugy kell vigyázni a tisztaságára, mint a leánynak…

Benedek Huszár Gábor testvére volt az én máskanagyapámnak, vagyis
dédapámnak, a nagytestü s nagyerejü Jeremiásnak, nagybátyja tehát István
nagyapónak, akiről az az intelem ránk öröklődött. Elég az, hogy Huszár
Gábor vállalta a küldetést s hazahozott Kolozsvárról egy szekér
burgonyát, aminek székelyül pityóka a neve. Hány nap alatt járta meg az
utat, ennek az emléke nem maradt meg. Száz évvel később, a XIX. század
70-es éveinek elején, amikor éppen épülőben volt az erdélyi vasut,
édesapám meglátogatta a Kolozs- meg Szilágymegyébe szakadt Benedek
Huszárokat, Miklós meg Antal nagybátyjainak a maradékait, hogy örökáron
vegye meg azokat a belsőségeket s földeket, melyeket a nevezettek 48
előtt zálogjára adtak el neki. (Mert 48 előtt csak elzálogositani volt
szabad a székely birtokot, mégpedig 30 esztendőre, eladni nem.) A 70-es
évek elején járt le ez a zálogos-vásár s édesapám pénzzel megrakodva
felkerekedett a nagy utra, hogy a zálogos-vásárból örökös vásárt
csináljon. Kisbacontól Kolozsvárig akkor öt napig tartott az ut.
Valószinü, hogy száz évvel elébb még hosszabb ideig tartott. Mindegy: a
fő, hogy Huszár Gábor meghozta a pityókát, s ezért az utjáért egy ház
volt a tiszteletdij. Egy ház, melyet a falu épitett neki. Ennek a háznak
csak a fundamentuma volt kő, a fala faragatlan, gombolyag cserfa. Minden
egyes fája kilátszott, akárcsak a sovány ember bordája, a vékony
mésztakaró alól. Az alacsony falra aránytalanul magas, meredek tető
nehezedett, mely nagy iromba cserfazsindellyel volt fedve. Vala pedig az
egész házban egy nagy, tágas szoba, egy kis benyiló (abban a
sütőkemence) s oldalt egy kamara. Éppen elég egy vén legénynek. Ez a ház
kerek száz esztendeig állott, közvetlen a mi udvarunk mellett. Ez is
elzálogositott ház volt, igy került István nagyapó kezére, tőle
édesapáméra, mignem ezt is örökáron megváltá. Az én gyermekkoromban egy
oláh pásztorember lakott benne, a vén Demeter András, aki holtáig szidta
Kossuthot, merthogy nem adta neki ezt a házat, holott ő már 48 előtt
benne lakott. Sehogysem akarta megérteni az öreg, hogy nem volt ő
édesapámnak sem jobbágya, sem zsellérje, egyszerüen bérlője a háznak,
akárcsak én ma itt ennek a budapesti lakásnak egy derék füszeres
házában; azzal a különbséggel, hogy én pénzben fizetem a házbért, vén
Demeter András meg 10, azaz tiz napszámmal rótta le. S volt ezért neki
lakóháza, veteményeskertje, egy kis pityókaföldje, egy istállója (a
kecskéinek) – ilyen háziur volt az én édesapám!

No, de találkozunk még vén Demeter Andrással, az országjáró, nagyokat
füllentő, nekem igen kedvesemlékü vén huncfuttal, jerünk tovább. Én
nekem most azt az utat kell bejárnom, mely a Mária Terézia korabeli
Huszár Gábor házától a Gábor bácsi házáig vezet. Az édesapám háza a
40-es évek elején épült, hetven évvel később, mint a pityókáért épült
ház. Ennek már nemcsak a fundamentuma volt kő, de azon felül is egy
félméternyire, ott kezdődött a fa, még pedig faragott, a közök kirakva
apró kövekkel s igy bemeszelve sima téglaház képét mutatá. Széles eresz
volt a benyiló a ház közepén, ettől az eresztől jobbra egy nagy szoba,
virágos, méhes kertre nyiló, balra egy kisebb szoba és konyha. Az
ereszből volt a bejárás a kamarába s a pincébe, mely a föld szinén volt
s nem a föld alatt; az ereszből a feljárás a hijjuba (padlás) egy
odatámasztott jó magas létrán.

A mi házunk már szép piros cseréppel volt födve, három kémény füstölt
rajta, a pityókás házon egy sem; annak a nagy szabad tüzhelyéről a füst
a hijjuban széledt el s szivárgott ki lassanként a fazsindelyek
hasadékai közt. Az esztendő verejtékes munkájának minden gyümölcse
szépen elfért e piros cserépfödél alatt. A hijjuban négyoldalt sorban
állottak a falusi ácsok faragta szuszékok, öt köblöstől fel husz
köblösig: ezekbe hordták fel a buzát, a rozsot, a zabot, az árpát, a
borsót, paszulyt, az aszalt gyümölcsöt. Ami nem fért a szuszékokban, ott
hevert csomókban, a hijju tapasztott földjén. A pityókának nagy verem
volt ásva a pincében. A gerendákhoz volt erősitve, a pince hosszában,
négy-öt széles polc a téli almának. Átellenben a házzal, az udvar tulsó
szélén állt a kukorica-góré, székelyül: a törökbuzás-kas, ennek
lécbordái közül mosolyogtak ki a piros- meg sárgakukorica-csövek. A
galambbugos kapu egyik sarkában, a pityókás ház közvetlen
szomszédságában, kis házikó állt; ebben a kenyérsütő-kemence. Egyszerüen
_süjtő_-nek hivtuk. A kis kaputól oldalt volt a gémes kut, mellette egy
nagy meg egy kis kővállu: este, reggel friss viz benne a legelőre járó
állatoknak. A ház háta mögött konyhakert, melyre mindkét szobából kis
ablak nyilt. Tyukleső ablak volt a neve. Innen lestük, nem kapirgál-e
tyukanyó a veteményesben. Az uccára néző szoba előtt néhány lépésnyi
előkert, virágos. A ház már nincs meg, de egy fátyol rózsabokor, melyet
édesanyám ültetett, még él és virágzik…

Három ablak nézett az ucca felé, kettő a hátsó virágoskertbe, egy
nagyobb és négy kisebb az udvar felé. A hátsó virágoskert volt
legkedvesebb helyem. Az ágyásokban fehér szegfü, piros szegfü, packona
meg csukros viola illatozott. Az ablakokra felnyult a mályvarózsa s ha
kinyitottuk, be is hajolt azon. A kert egyik sarkában orgonafa.
Boroszlán nálunk a neve. A kerités egyik falának épitett méhszin alatt
sorakoztak a méhkasok. Itt szerettem üldögélni, játszadozni egymagamban.
Sok-sok száraz ágacskát szurkáltam szép sorjában a földbe, öt-hat
sorban. Nem katonák voltak ezek, hanem kisdiákok. Ezek helyett a kis
diákok helyett mondogattam fel a leckét. Szándékosan hibát ejttettem
sorban tizzel, husszal is, mignem valamelyik a hátulsó sorban hibátlanul
mondta fel a leckét. Nosza, elévittem az első sorba. Igy játszottam
ösztönszerüen az _életet_. Mert, igy lesznek az utolsóból elsők, az
elsőkből utolsók, különösen, ha egy felsőbb hatalmasság beleavatkozik.
Én voltam ez a felsőbb hatalmasság, de gyermekkorommal bucsut is mondtam
ennek: sohasem lett többé senki általam utolsóból első, elsőből utolsó…

Az udvar hosszában még egy veteményes huzódott, a „pityókás“ ház
folytatásaként. Felerésze a béresház járuléka volt: itt termett meg
nagyokat füllentő Demeter András esztendei káposztája, hagymája s egyéb
zöldsége. A karós paszuly meg a lopótök indája felfutott a ház ereszére,
összekeveredve lógott az ereszről a hosszuszáru lopótök meg a hosszu,
vékony hüvelyü paszuly. Ecetet lopott ezzel a lopótökkel kis
hordócskából az öreg füllentő, bort aligha. Átellenben a pityókás
házzal, a telek alsó sarkában egyszobás házikó huzódott meg, hajdan
pálinkafőző, most „bérház“ ez is. Ebben a kistermetü öreg Rigó
zsellérkedett. Amennyire emlékszem, sokat zsémbelt miatta édesapám, mert
a munkát nem igen kedvelé. Forró meleg napokon, mig a falu künn izzadt a
napon, otthon felejtette magát, ült, üldögélt az árnyékos szobácskában,
eregette a füstöt naphosszat – vajjon miről gondolkozhatott? Ő neki is
volt egy veteményes kertecskéje, melyet keskeny udvar választott el a
Demeter Andrásétól. E keskeny udvar végén huzódott meg a zsupfödeles
pajta, a hozzá ragasztott sertésóllal: a két zsellér kevésszámu
állatainak hajléka.

Szóval, a mi telkünk kettős telek volt: nagy és kicsiny s mintha két
gazdáé lett volna, kerités választotta el. A nagy telek hátsó felében L
alakban három nagy gazdasági épület sorakozott: két szalmafödeles meg
egy cserépfödeles csür, mind a háromnak födele alatt egyben pajta is. A
cserépfödelesben teleltek a „köteles marhák“, ökör, tehén, ló, a
zsupfödelesekben a borjak meg a juhok. Külön kis ólak voltak a sertésnek
meg baromfinak, kissé közelebb a házhoz, hogy a röfögő meg kodácsoló
jószágok mindig szem előtt legyenek.

Ez volt a falu első gazdájának a belső telke. A csürök mögött,
természetesen, tágas csüröskert a szalmakazlaknak, a fedél alá nem fért
szénának, mely rendszerint tavasszal került sorára, amikor a csürök
odrai kiürültek. A csüröskert mögött terült el a gyümölcsös, emögött egy
lucernás, mely kirugott a Macskás-patakra. Ez a patak volt a határ.
Ezentul kezdődött amező, lankás hegyoldal, mely a falu egyik szélét
végig szegi. Hajdanában, az ősfoglaláskor a Benedek-nemzetség birtoka,
az idők során ősi és „jövevény“ nemzetségek közt ugy elaprózódott, hogy
husz esztendő keserves munkájába került nekem, a pennás ivadéknak, amig
a kardos nemzetség földjének egy részét csereberével meg
háromszoros-négyszeres áron visszahóditottam. Igazabban: könyviró
tollammal _visszairtam_. (Csak türelem, türelem, majd meglátjátok, mi
lelket renditő dráma lesz még ebből.)

A mi házunk már nagy haladás volt a Mária Terézia pityókás háza után,
külsejében is, belsejében is, jóllehet a két házat hetven év választotta
el. De hát akkoriban csakugyan lassan forgott a világ kereke, kevés volt
a világjárta ember s ha egyik-másik hozott is magával valamit, próbált
is egy s más ujat, nem igen követték. Ellenben a mi házunkat s a Gábor
bácsiét huszonöt év sem választotta el, de a különbség száz esztendőt is
kitett. Ezt a különbséget én a szentgyörgyi német iskola javára irom:
itt tanulta meg Gábor bácsi az épités müvészetét. Ő rajzolta meg házának
tervét, e szerint épült az uj módi, kőfundamentumos, égetett téglafalu
ház, melybe téglaoszlopokon nyugvó tornácból nyilt a főajtó nagy, tágas
szobába. Ennek a szobának két ablaka nézett az udvarra, az udvar mellett
egy kis gyümölcsösre, melynek minden fáját András nagyapó, egy ablaka
egy nagyobb gyümölcsöskertre, melynek fáit már, egy vén diófa
kivételével, Gábor bácsi ülteté. E szoba butoraiból csak egy darabot
emlitek meg: a feketére festett _iróasztalt_, melybe széles palatábla
volt beillesztve. Igen jó arra, hogy hirtelen számolást elvégezzen
rajta, papirost e miatt ne pazaroljon. Ennek az iróasztalnak a gazdája
háziszőtt, fehér posztónadrágot viselt, akár a cselédje. Mondhatnám,
dacosan, szinte tüntetően ragaszkodtak az ősi viselethez a szabad
székelyek ivadékai, hivatták magukat fehérharisnyás székelyeknek,
ellentétben azokkal, akik nemeslevelet szereztek vagy nem is szereztek,
de igy meg ugy elurasodtak. Igen szegény urak voltak ezek többnyire,
kicsiny, rosszul müvelt földeken tengődtek s volt rá okuk, hogy a
Huszárok, a Benkők, a Keresztesek, a Nagyok, a Bardoczok, a Balók (csupa
kis- és nagybaconi familiák) jó módját irigyeljék.

Gábor bácsi iróasztalos szobájából jobbra is, balra is ajtó nyilt.
Jobbra egy tágas „tessék szoba“, benne háziszőtt gyapjutakaróval bevont
divány, üveges szekrény, nagy ruhaszekrény s ágy is. Ha akarom:
„szalon“, ha akarom vendégszoba. Mellette keskeny oldalszoba. Volt hát
három lakószoba, eggyel több, mint a mi házunkban. Az iróasztalos
szobából balra a konyhába lépünk: háromszorta tágasabb, mint a mienk.
Innen garádics vezet fel a kamarába, kamara mellett szintén garádics a
hijjuba. A konyha oszlopos tornácra nyilik, erről a tornácról garádics
vezet le a sütőkemencéhez s egyuttal a pincéhez is, amely már igazi
pince: a föld alá került.

Néhány lépésnyire a ház mögött kisebb épület, ennek födele alatt a nyári
konyha meg a gabonás: két oldalt egy darabban nyulnak végig a hombárok,
falusi ácsok mestermunkája, de főmestere Gábor bácsi legkisebb fia, aki
András nagyapó nevét viseli. Övé már a szülei ház. Gábor bácsi, „a vén
jegyző“, aki harminc esztendeig volt három falu pennája, külön házat
épitett magának a telek másik oldalán. Kedves kis kőház: faragott kő az
alja, kis oszlopos tornáca van, kétoldalt rózsabokrok, a kicsi házban
két szoba, konyha: éppen elég egy öreg pár embernek. A világháboru sem
tudta megkomoritani e kis ház nevetős képét: ugy nevet, ugy mosolyog,
mintha az ég soha, de soha be nem borult volna fölötte.

De Gábor bácsi nemcsak magának épitett házat, épitett a nagyobbik fiának
is s ez már igazi uriház. Üveges verandán lépünk e házba, üveges
verandáról egy hosszukás keskeny szobába, melyben tulságos nagy helyet
foglal el egy öreg zongora… Balra virágos kertre nyiló nappali, jobbra
két szoba, tovább a téli konyha, ehhez ragasztva a nyári. Ebben a házban
tehát öt szoba van már, mivelhogy szobának számit a zárt veranda is. S
ennek a háznak nemcsak zongorája van, de iróasztala is, holott gazdája,
János gazda, csak a felső népiskolát végezé. De a leányai már mind
kijárták a képzőt.

Itt most meg kell állitanom a tollamat, hogy mondanivalóim sorrendjét
meg ne zavarjam. Mert nagy utat kell megtennem még, amig eljutok odáig,
amikor a székely gazdaember iskoláztatja nemcsak a fiait, de a leányait
is… Ez már ugrás, széditőnek látszó nagy ugrás, de majd kisül, hogy nem
is ugrás, hanem fontolva haladó, egészséges fejlődés ez. Csak be kell
pillantanod abba a virágoskertbe, melyre a nappali három ablaka nyilik s
már ez mutatja, hogy ennek a háznak a gazdája ugrás nélkül is halad
előre, szépen, egyenletesen, testi s lelki szemünknek jólesőn. Ez a
virágoskert az én szülőházam s az előtte meg mögötte illatozott
virágoskertecskék helyén szülétek. Ha nem nevel urnak az édesapám, ma én
volnék itt a gazda, mert, ősrégi székely szokás szerint, engem illetett
meg az ősi telek, mint legkisebb fiut. Ám én „tudományra“ váltottam az
ősi telket s szomszédja lettem a Gábor bácsi fiának, kint a házam a falu
szélén, nagy csendességben – jól történt-e igy vagy rosszul, kisül, mire
könyvemnek végire érek. E pillanatban idegenül tengődök a nagy
Babylonban s nem tudom, nem lépek-e idegen földre, ha innen –
megszökhetem… Ó, ó, megint félre kalandoztam, János öcsém szép
virágoskertjéről megfeledkezém. De te megbocsátasz nekem, nyájas olvasó,
hiszen vehetted észre, hogy bódult a fejem, bódult a szivem. A mi
virágoskertecskénket gombolyag fenyőboronák keriték be, János gazdáét az
udvar felől jó móddal megalapozott, fonott drótsövény, az ucca felől
fedett kőkerités. Egy rózsabokor, melyet édesanyám, s egy körtefa,
melyet édesapám keze ültetett: a régi virágoskertből e kettő maradt meg.
A rég kiszáradt, egyetlen orgonafa helyett, az udvar felőli részen,
végig orgonabokrok szelik a drótsövényt, közbe-közbe sugár vörös fenyők,
– gyönyörüséges kép s május havában mámoritóan illatos. A méhszin
helyett, melynek tövében annyit játszadoztam, uj méhszin, melynek födele
alatt a gyékényből font paraszt méhkasok s a legujabb szerkezetü
kaptárok szépen megférnek együtt. Édesanyám oltatlan rózsájára
kegyelettel néznek a piros, a fehér, oltott rózsák s egy közöttük talán
szeretettel is: emlékrózsafája ez annak az ágynak, amelyben édesapám
örök álomra hunyta szemét. Nagy gonddal ápolt virágágyak középen, oldalt
málna-, ribizli s mindenféle diszbokrok, az ucca felől sorban
vadgesztenye, vörösfenyő, hegedüfenyő s még egy körte- s egy almafa: ez
utóbbinak ágai, éppen mint az én szülőházam ablakán a mályvarózsa,
behajolnak a nappali nyitott ablakán. Szóval, itt szépen, harmónikusan,
a régit le nem becsülve, az ujtól nem irtózva, fejlődik az Élet,
mivelhogy nem ott kezdik, ahová minden józanul gondolkodó ember hite
szerint, eljutni csak századak multán lehet. Ha ugyan lehet…

*

…Mostan pedig megyek az iskolába. Már nem a Szotyori bácsi karján. Mert
Szotyori bácsi mégis itt hagyott minket, pedig hogy szeretett s hogy
szerettük mi is őt. Fészket akart rakni (nyilván megkivánta Gábor
bácsitól) s hazament a falujába, Szotyorba, ahol a vén mester halálára
nem kellett várnia: egész kepét kapott. Hát, elment Szotyori nagy
sirással-rivással, sirt ő is, siratta a falu is, különösképpen a mi
házunk népe s talán legkeservesebben siratta meg egy pirinkó kis fiu,
akinek ezután a maga lábán kell iskolába járnia. S lám, a félkepére
nyomban akadt pályázó, két diáklegény, mindakettő – Benkő. A néhai vén
tiszteletes gyámoltalan fia az egyik, az a szegény Laji, aki buzával
hizlalta a disznót, amikor a maga gazdája lett; középajtai Benkő a
másik, aki nevén kivül más atyafiságban a kisbaczoni Benkőkkel nem vala.
Lajinak, szegénynek nem volt hangja, annál hegyesebb, csengőbb a másik
Benkőnek, akinek Sándor a neve.

Hatodik esztendőt tapicskáló gyerek voltam, amikor Benkő Laji, egy
vasárnap délután, az egész falu szine előtt, Istennek házában egzámenre
állott. Mert a kántori pályázat valóságos egzámen vala. Minden képező
gazdának joga volt az egzaminálásra. Össze-vissza vallatták a pályázót a
zsoltáros könyvből. Nem elégedtek meg azzal, hogy az istenitisztelet
során végig énekelte a szokásos dicséreteket és zsoltárokat,
nevezetesen: a gyülekező, a felálló, az ülő, a könyörgés és prédikáció
közti éneket (mialatt a tiszteletes a bibliából kikeresi a prédikáció
alapigéjét), meg az istenitiszteletet bezáró éneket, mert végre is ez
csak egy-egy ének, már pedig, gyülekező, felálló, ülő ének többféle van
s hol vannak még a karácsonyi, husvéti, pünkösdi énekek? És hol az
urvacsoraosztás közben szüntelenül szólók? Istenem, Istenem, mi tenger
éneket kellett tudni s azt orgonaszóval kisérni a kisbaconi félkepéért!

Ma is látom, amint szegény Benkő Laji félénken, gyámoltalanul
betámolygott Istennek házába. Szinte hallom fogvacogását, a cérnalábu
áldozat térdeinek összeütődését: szánakozva nézték az öregek,
vihogásukat nehezen visszafojtva a fiatalok. Mondjam tovább, ne mondjam,
a mai szólásmondással élve Laji pályázata kinos botrányba fult. Alig
hallható hangon dünnyögte el a gyülekezőt: Im, bejöttünk nagy örömmel…
Hát, Lajit illetően nagy hazugság volt ez a nagy öröm. Bizony, nem jött
ő ide örömmel. Anyja, a vén papné kényszeritette rá. De ő szegény csak
nyomkodta tovább az orgona billentyüit, nekifohászkodott a felálló
éneknek, amely azért neveztetik ennek, mert erre felállnak a hivek s
állva hallgatják és énekelik végig. Ó de szép ez az ének, ha szépen
csengő hang vezet az orgona mellől, s kiséri jó énekesek, leányok,
gyermekek szoprán, legények tenor, idősebbek emberek bariton hangja!
Csak ugy repül az ég felé:

  Te rólad zeng dicséretünk.
  Nagy Isten! Téged tisztelünk!

De most nem repült ég felé az ének, szárnyaszegetten bukdácsolt, s ha
zengő hangu Benedek Sándor János, ez a szőkehaju, piros képü fickólegény
hirtelen át nem veszi a szót, a felséges ének bizony nem jut fel az
égbe… Zordon képü, hirtelen mérgü Dobai tiszteletesnek csak ugy
szikrádzott szeme a haragtól, dörgő hangon kiáltott fel szegény fiuhoz:
Elég volt, Laji, elég! – és Laji szeméből megeredt a könnyek zápora,
félre tántorgott az orgona mögé. Érzékeny szivü nénémasszonyok
szipogtak, merthogy igen sajnálták a néhai aranyszáju tiszteletes
gyámoltalan fiát. Tekintetes Gál Dánielné keresztanyám asszony
szégyenében (mivelhogy Laji is keresztfia volt) kiszaladt a templomból.
Öregebb rendü emberek nemkülönben sajnálkozának, csak a fiatalság vala –
mint minden időkben – kegyetlen: illetlen össze-vissza vihogás, élesen
csengő kacagás botránykoztatá meg az öregebb rendüeket.

Mi más volt Benkő Sándor pályázata a következő vasárnap délutánján!
Vastag, telt nyaku legényecske volt ő, öblös torku, bátor képü, apró,
eleven szemü, hetyke járásu – bizony, nem verődött össze az ő térde, nem
vacogott a foga. Mint a győzelmében bizonyos hadvezér vonult be Istennek
házába, jobbra, balra illendően hajtogatva fejét; csakugy recsegett
talpa alatt a fa garádics, amint felszaladt az orgonához; ott hirtelen
leült, végigfuttatta ujjait s érces hangon rázenditett: Im, béjöttünk
nagy örömmel!

Gál János megyebiró (ez nálunk a kurátor neve) büszke-boldogan hordozta
körül a tekintetét. Azt mondta ez a tekintet: _Van már mesterünk!_
Benedek Balázs, ez a higgadt, minden szavát megfontoló ember, aki
kellemetes baritonjával kisérte máskor a mester énekét, most hallgatott
s elégedetten hajtogatta a fejét. Az ő fejének hajtogatása is azt
mondta: Van már mesterünk. Ezt mondta minden arc, minden szem. A _Te
rólad zeng dicséretünk_ csakugyan zengett, s amikor következék erre
_Mint a szép hives patakra a szarvas kivánkozik_, Isten után való
vágyakozás fénye ragyogott a szemekben. Vajna Rózsi, az én egykori
pesztrám, most már nekiserdült, pirosalma képü leány meg is feledkezett
magáról, a szeme rátapadt a nap hősére, aztán egyszerre csak megcsendült
a hangja a zsoltár e soránál: _És hozzá kivánkozik!_ Megbotránkozással
fordult felé minden szem. Gál János uram haragosan intette le. Ó, pedig
Rózsi igazán olyan szépen, olyan „hegyesen“ énekelt s ugy el tudta
nyujtani minden sornak az utolsó szavát, hogy az a következő sorba
beléolvadott… Hát azt én az én hatesztendős butikó fejemmel
gondolhattam-e, hogy Rózsinak már rabul esett a szive? Hogy ő nemcsak
Istenhez, de a nap hőséhez is kivánkozék. Aminthogy, meglássátok, ennek
a leánynak még ártatlan szive tüzet fogott e napon; tüzet, mely csak
sok-sok esztendő multán alszik el, pedig mi tenger könny oltogatá!

Hát, végig énekelte Benkő Sándor mind az éneket, ami az isteni
tisztelethez tartozék, de hohó! ez még nem elég: még csak most kezdődik
az igazi egzámen. Most fogják megegzaminálni az ifju dalnokot a
zsoltáros könyvből, sorba énekeltetvén a karácsonyi, a husvéti, a
pünkösdi énekeket. Hebegő beszédü Gál János uram (hires nagy
verekedésben verték hebegőre a nagyerejü, nagyindulatu embert) a
félkepéért ugy megénekeltette szegény fiut, hogy sok lett volna, ha nem
mesteri, de egész papi kepét fizet az eklézsia. Ujesztendő napján,
Urvacsora-osztáskor, hosszas szárazság és hosszas esőzés idején és
mindenféle alkalmatosságokkal énekelendő énekekre vala kiváncsi Gál
uram, végezetül pedig, amikor már csurgott a verejték a delinkvensről
(mert az volt már és nem pályázó), feladá Gál uram a legnehezebb s a
legszebb feladatot:

– Mé-még egyet, ö-öcsém uram. A ki-kilencvenedik zso-zsoltárt!

A 90-edik zsoltárt! Ezt a zsoltárt, a vastag nyaku, sziklakemény hitü
kálvinisták dacos tanuságtételét Istennek örökkévalósága mellett; ezt a
fenséges szép költeményt, minden zsoltárok közt a legszebbet, az
énekhangot fent és lent kemény próbára tevőt. Ezt a zsoltárt, mely
ellenmondást nem türően dörgi a hitetlenek fülébe:

  Te benned biztunk eleitől fogva,
  Uram! Téged tartottunk hajlékunknak.
  Mikor még sem ég, sem föld nem voltanak.
  Hogy még sem ég, sem föld nem volt formálva:
  Te voltál és te vagy erős Isten.
  És Te megmaradsz minden időkben!

Csuda nagy örömnek s büszkeségnek ragyogását látta gyermekszemem
öregeknek, ifjaknak arcán. Van már mesterünk! ezt ragyogták az arcok, a
szemek. Nem voltam – hála Istennek – csudagyermek, nem kerestem, nem
kutattam, vajjon van-e e sok arc közt bár egy, amelyre kiül a kérdés:
_hát tanitónk van-e?_ De későbbi időkből e napra visszatérve,
megbizonyosodtam abban: ez a kérdés egyetlen lelket sem nyugtalanitott.
Kollegiumból jött ez az ifju legény, nyilvánvaló tehát, hogy irni,
olvasni, számolni tudnia kellett. Ha ezt a tudományát átplántálja a
gyermekseregbe, amihez pedig csak jó igyekezet szükségeltetik: akkor is
bolond volt, ma is bolond ember, aki többet kiván ennél. A mi vén
zsellérünket, a bölcs Demeter Andrást, édesapám egyszer megszólitotta
hebehurgya munkájáért. Megállt a vén füllentő s mondá egy igazi bölcs
nyugodalmával: – Gazduram! Minden ember bolond ember, aki jobban táncol,
mint ahogy tud. Az uj tanitó okos ember volt: ugy táncolt, ahogy tudott,
s most, öreg eszemmel tanuságot tehetek mellette: jól táncolt.

Októberben nyilt meg az iskola, de az egész hónapban csak két növendéke
volt: Anikó meg én. Anikó, az én nővérem. Ő már egy telet járt a
Szotyori keze alá, tul volt a palatáblán s irkája vonalai közé oly szép
kerek betüket körmölgetett, amely kerekséghez – sok esztendő ide-oda
próbálgatása után – csak öregedő esztendeimben jutottam el. Eleven eszü
leányka volt, de amikor az uj tanitó kipróbált az olvasásban, ő még
sillabizálgatott, mutatóujjacskájával végigtapogatott a betükön, én meg
mutatóujj nélkül, mint a gyorsan folyó viz a medrében, ugy szaladtam
végig Indali Ábécés könyvének apró olvasmányain. Az én első könyvem nem
az Ábéce volt, hanem az első igazi magyar gyermekkönyv: _Flóri könyve_.
Az a könyvecske, melyet Bezerédj Amália irt egyetlen leánykájának,
Flórikának s vele egy félszázad gyermeknemzedékeinek. Bezerédj Istvánnak
volt a felesége ez az áldott emlékü honleány, annak a nagyszivü
embernek, aki elsőnek szabaditotta fel jobbágyait a megalázottság, a
földhözkötöttség járma alól, – s lám, ebben az országban senkinek sem
jutott eszébe, hogy ennek az emberpárnak nagyságát szobor hirdesse
időtlen-időkig; a legszebb, a legtökéletesebb szobor, mire magyar
szobrász ihlete és vésője képes!

Ennek a könyvecskének minden versikéjét, minden mondatát elejétől végig
olvastam százszor meg százszor; kicsi agyamban vittem az iskolába minden
betüjét, képecskéjét, s bár megkapott Indali Ábécéjének első lapján az
„ő“ elé rajzolt őzike is s felejthetetlen emlékként vésődött a lelkembe,
– Flórika könyve maradt jó sok esztendeig legkedvesebb könyvem, az én
gyermekkoromnak egyetlenegy gyermekkönyve! _Egyetlenegy._ Halljátok,
unokáim, kiknek könyves állványain a hazai s a külföldi gyermek- és
ifjusági könyvek kettős-hármas sorokban szoronganak! Nekem csak ez az
egy könyvem volt. Ennek az egy könyvecskének csak a táblája maradt meg,
– emléktárgyaim közt megtaláljátok – de ami benne volt, ugy
átgyökeredzett a lelkembe, hogy ma is gyermeki gyönyörüséggel
mondogatom, szavalgatom, dudolgatom kedvesen együgyü versikéit:
bizonyos, hogy ez az egy könyv elkisér engem a kisbaconi temetőbe! Ennek
a könyvecskének lelkéből sarjadzott ki az én gyermek-ifjusági
könyveimnek terebélyes fája, melynek tövében ti meg-megpihentek… Ez a
könyvecske tett adósává a gyermekvilágnak: mindazt a gyönyörüséget, mit
az _egyetlen_ könyv szerzett a gyermeki léleknek, tetézve adni nektek,
gyermekek!

…Künn az udvaron össze-visszaszaladgálnak rémült sivalkodással a
csirkék, édesanyám, Éva meg Anikó keritgetik, no, most mindjárt
lefogják, huss! Mikor már azt hiszik: megvan! – kisurran kezük közül a
kiszemelt áldozat. Tudom, miért e hajsza: ma visznek föl az iskolába,
két gyermek után két csirke jár a tanitó bácsinak. Nem „illeték“, de –
illendő. Nem sajnálom a tanitó bácsitól, de sajnálom őket, szegénykéket.
A búsbeteg tejet szopott gyermek érzékenységével nézem a hajszát, s
bármint vágyakoztam az iskolába, most, hogy közeledik a pillanat, kicsi
szivemet szorongani érzem: vége a szabadságnak, nem szökhetem át kedvem
szerint a kis zsellérházba, amely amilyen kicsiny, oly nagy nekem: a
mesék végtelen birodalma. Ott, abban a kicsi zsellérházban hallottam az
első mesét. Mondója egy növendék-leányka, s nem vén banya, mint azt
gondoljátok talán. És az első mese után kisirtam-könyörögtem belőle a
másodikat, harmadikat, a negyediket, – aztán a jó Isten tudja,
hányadikat – nem volt többé nyugodalma tőlem. Hol tanulta
tengersokaságát a kacagtató, a hátborzongató, lélekzetfojtogató meséknek
ez a leányka? Sem apja, sem anyja nem volt mesemondó. Nyilván fonó- s
kukoricafosztó-estéken szedte föl, s mondta tovább tóditva, cifrázva, én
meg nyeltem magamba tátott szájjal, kipirult arccal, lázban égő szemmel,
s végére ha ért egynek, rángattam a szoknyáját: tovább, tovább, még
egyet, no még egyet! Emlékszem, világosan emlékszem, sok-sok este sirva
bujtam karikás ágyacskámba, mert nem hivták át Rigó Anist – ő volt az én
mesemondóm… Vajjon él-e még Anis? Még élt most esztendeje, amikor
világszép kertemből másodizben[7] kellett menekülnöm… Eleven, vidám,
csipkelődő, csufondáros száju vén asszony, szót-szóra mondó, nagyokat
tóditó – könnyü volt rekonstruálnom a mesemondó növendékleányt. S ahogy
elnéztem, elhallgattam most ősz fejjel, bár egy mesére sem emlékezem,
amit belőle kisirtam, már tudom, hogy ezekből a mesékből sarjadzott ki a
másik fám, a mesemondó terebélyes fája, melynek tövében szintén
meg-megpihentek… Bezerédj Amália és Rigó Anis… Nagyúri nő az egyik,
zsellérleány a másik. Ennek a kettőnek lelki táplálékával mentem én az
iskolába. Csak egy gyermekkönyvem volt? Ne, ne sajnáljatok, gyermekek.
Szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom. Tele volt a lelkem jámbor
versikékkel, tele volt mesékkel, a nép, az istenadta nép kincsesházának
legdrágább kincseivel – szép volt, gazdag volt az én gyermekkorom!

  [7] Első izben 1916 augusztus végén az oláh betörés, másodizben 1918
  október végén az oláh megszállás elől.

Karján hordott Szotyori az iskolába, lába közé állitott Benkő, úgy
olvastatott próbát velem. Simogatta fejemet, arcomat, csudálkozott,
álmélkodott, aztán egyszerre csak fölemelt az ölébe s megcsókolt. Ezzel
a csókkal „irta be“ a hatesztendős apró emberkét. Hogy fölmelegitette,
hogy felszabaditotta szorongó szivecskémet ez a csók! Belenéztem a
szemébe s mondtam nagybátran: Tudom az egyszeregyet is, tanitó bácsi!

– Ó, ne mondd, – mosolygott szinlelt csudálkozással.

– Tudom bizony!

– „Szöktetve“ is?

– Szöktetve is!

És szöktetett össze-vissza: 5×5, 4×9, 9×4, 6×7, 9×9 – édesanyám meg
gyönyörködve, aggódó arccal figyelt, nem zavarodom-e bele a szöktetésbe.
– Ne féljen, édesanyám, bátoritá loppal oda-odavetett mosolygásom.

– De azt nem tudod, hogy a macskának hány a lába? – kérdezte hirtelen
Benkő bácsi.

Kacagtam, hogy csakúgy csengett a kis szobácska.

– Ó mit gondol, tanitó bácsi! Négy, négy, négy!

– Ohó, – mondta Benkő bácsi roppant komolyan:

  A macskának négy a lába,
  Ötödik a farkincája.

Mind kacagtak, édesanyám, a tanitó bácsi, Anikó, de az én kicsi szivem
elszorult, szemem sarkán kicsordult egy könycsepp, hirtelen, váratlan
gyult világosság buksi fejecskémben: ime, valami, ami nincs benne sem a
Flóri könyvében, sem az Ábécében, s jaj, Istenem, még mi minden lehet,
ami nincs meg ezekben! Alig tudtak megvigasztalni.

*

Október végére betakarodott a falu, megjött november, melyről meg van
irva Flóri könyvében:

  Ködös és hideg november,
  Fázik akkor állat, ember.

Igen, megjött, lassankint megteltek az iskola padjai, baloldalon a
leánykák, jobboldalon a fiuk. Csudálkozva láttam: fiuk, lányok, mind
nagyobbak, én vagyok az iskola Benjaminja. Voltak a fiuk közt nagy
kamaszok, a leánykák közt domborodó mellü növendék-leányok, akik még az
Indali Ábécéjénél tartottak, mutatóujjal babukoltak végig a betükön. De
akadtak köztük előrehaladtabbak is: Dobai Anikó, a pap leánya, Jankó, a
fia: ezek már Gáspár János Olvasókönyvéből olvasgattak, igen lassan,
megfontoltan, amin én igen megzavarodtam, merthogy az ő apjuk pap vala…
De nini, milyen szépen, milyen akadozatlan olvas Vajna Ferenc, ez a
barnaképü, csillogó szemü fiu, holott az ő apja nem pap, nem nótárius,
nem megyebiró, csak furó-faragó ezermester, kicsi gazda, – hogy lehet
ez? Most kiáll a nagy fekete táblához, mondatokat ir oda, gyönyörü kerek
betükkel, csuda, hogy tovább nem gurulnak. Megtudtam, hogy ezek a nagy
fiuk s nagy leányok mind három-négy tele járnak iskolába s lám, a
legtöbbje csak babukolva olvas, – hát ez hogy lehet? Hiszen rájöttem
lassacskán. Aki felvitte gyermekét az iskolába – hát az felvitte. Aki
nem vitte fel – hát az nem vitte: nem igen kérték számon. November
közepén, Szent Márton napja körül telt meg az iskola, virágvasárnapján
volt az egzamen. Közbe-közbe el-elmaradoztak a kamasz fiuk: ha jó szánut
volt, mentek az apjukkal az erdőbe fáért. Márciusban, ha elolvadt a hó,
kezdődött a szántás, apró fiuk, kamasz fiuk az ökör mellé álltak,
nagyokat rittyegtettek ostorukkal, hogy csakugy zengett a határ.
Voltaképpen 3–4 hónap volt az esztendő, az iskola esztendeje.

Amely gyermek rendesen járt az iskolába s fogékony volt az esze, két
télen kitanulhatta az egész iskolát. Ha hat telet járt, akkor sem haladt
tovább: ujra meg ujra magolta a Bibliai történeteket, a konfirmációs
kátét, Erdély történetét, melyet versekben irt meg egy Györke nevü
versfaragó. Ha mindehhez hozzáveszem Erdély kopott, szinehagyott
földabroszát, melyből egynehány helységnek a nevét ki lehetett betüzni;
az egyszeregyet; a számtudományokból a négy alapmüveletet s a
Gáspár-olvasókönyv olvasmányait: ennél több tudománnyal a kisbaconi
iskola agyunkat meg nem terhelé.

Az én gyermekkorom népiskolája és középiskolája közt nem volt
közvetetlen kapcsolat. Akár két telet, akár hatot ültünk, üldögéltünk
rozoga, nyikorgós padjain, a kollegium első osztályába föl nem vett
nagytiszteletü Kiss Ferenc uram, a székelyudvarhelyi kollégium
rektor-professzora. Ám az én időmbeli kollegiumnak volt négy elemi
osztálya is, ennek azonban csak a második, legfönnebb harmadik
osztályába vették föl a falusi iskola „végzett“ nebulóit, akik közt
12–14 éves kamaszok is voltak.

Amikor az első telet kijártam, éppen közepén voltam a hat meg a hét
esztendőnek. Benkő bácsi – igy mondanák ma – velem brillirozott a
virágvasárnapi exámenen. Kiállitott az Urasztala elé, ott előre, jobbra,
balra szépen meghajtottam magamat s elszavaltam egy költeményt, mely nem
volt benne az Olvasókönyvben: _A megfagyott gyermek_ volt e költemény.
Irta báró Eötvös József. Igy: E-ötvös. A tanitó bácsi is igy mondta:
E-ötvös, s nem Ötvös. Akkor ez az Eötvös báró _csak_ költő volt, s talán
maga sem hitte, hogy még egyszer Magyarország kultuszminisztere lesz, a
népoktatási törvény megalkotója. Mert volt már egyszer: 1848-ban. De
amikor én A megfagyott gyermeket szavaltam, 1865-öt irtak; már
olvadozott ugyan a jég a megfagyott ország dermedt kebeléről, bimbóztak
a remény virágai, de ki tudja? hátha megfagynak a bimbók, mielőtt
virággá fakadhatának. Az anyja sirján megfagyott gyermek érzékeny
története megtalálta az utat az érzékeny szivekhez, s ugy tetszik nekem,
akkoriban minden sziv érzékeny vala, mivelhogy az asszonynép sirt
hangosan s kemény arcu férfiak is szemüket törülgeték. És mert ez elég
hosszu költeményt megakadás nélkül csengette végig az iskola legapróbb
gyermeke, ne csudáljátok, ha fülem hallatára jövendölé meg Gál János
megyebiró keresztapám uram (persze, hogy ő is keresztapám volt!): me-meg
lássák a-atya-fi-fiak, e-ebből a le-legé-génykéből pa-pap lesz! S jól
jövendölé Gál uram, mert bár palást, az öreg korral folyton növekvő nagy
bánatomra, vállamat nem födé, attól a pillanattól fogva, hogy tollamon
át beszélhetek az én népemhez, mind e mai pillanatig, magamat papnak
érezém…

Amikor az egzámennek vége volt, Benkő Dánielné keresztanyámasszony
hirtelen lehajolt a pad alá, onnét kiemelt egy zsákot, a pad fölött
áthajolva meglóbálta, s im egyszerre csak a templom földjén tenger sok
aszaltkörte gurult szerteszét. Nem volt ebben meglepő minden egzamen
végén hol ez, hol az a néni, néha többen is, szétönté a maga
aszaltkörte-ajándékát. Egy pillanat s egymás fején-hátán rohantak ki a
gyermekek, mohón estek a pompás csemegének, az erősebb félre lökte a
gyengét, volt sirás, kacagás – ez az élet. Nem, nem egészen ez az élet.
Én az első pad külső szélén ültem, szorosan visszahuzódtam a pad
hátához, mikor aztán az én padom kiürült, felálltam s ugy néztem a
dulakodást…

Gál uram megjövendölte, hogy pap leszek, s ha bölcsebb ember, most a
jövendölését megpótolhatá vala: – pa-pap, de sze-szegény… Alig hiszem,
hogy bárkinek is e gyülekezetben szemébe tünt volna e kép: a templom
közepén gomolyog, dulakodik egy csomó gyermek, egy meg ott áll, álldogál
szótlan, gyámoltalan – mely boldogitó, mely megnyugtató érzés ma, a
60-adik év alkonyán, hogy életem folyásán véges-végig, sohasem vegyültem
a dulakodók közé, mindig csak álltam, álldogáltam szótlan, gyámoltalan!

Nem, nem félek a számadástól, ha majd Isten előtt állok.



HARMADIK FEJEZET.


Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának, akivel az olvasónak még
gyakran lesz találkozása.

A második egzámen után az egész falu tudta, hogy ősszel kollégiumba visz
az édesapám. Onnét tudta, mert az Urasztala előtt én szavaltam a
bucsuztató verset. Bizonyos, hogy nem poéta irta e verset, mert
emlékezetem tábláján egy sor sem maradt meg. Nyilván, kántorfaragta
rossz rigmus volt, melyet Isten tudja hány iskolában hadart el az
iskolától bucsuzók nevében az a fiu, aki vagy a legjobb tanuló, vagy a
tanitó kedveltje, vagy a – pap fia volt. Mit tagadjam, én voltam Benkő
bácsi kedveltje, sőt, ugy látszik, ennek az esztendőnek a legjobb diákja
is. Ebben nincs semmi csudálatos: a mi házunk volt a falu egyetlen
könyvszerető háza. Az egész faluban, a pap kivételével, csak édesapámnak
járt ujság. Rendszerint velem olvastatta fel a königgréci csatáról szóló
hireket s minduntalan megállitott: lassabban, fiam, lassabban. Vajmi
keveset értettem abból, amit olvastam, de azt megértettem, hogy valahol
messze rettenetes dolgok történnek, mert édesanyám szakadatlan
könnyezéssel kisérte olvasásomat, fel-felsóhajtva: Oh Istenem, Istenem!
Megértettem, hogy tengersok katona áll szembe, ezek mind lövik, vágják
egymást; hogy sok szép magyar fiu vére hullott idegen mezőre, köztük a
Benedek Temető[8] Istváné is, akinek halálát azonban nem ujság, de
feketepecsétes levél jelenté. Az én édesapámnak, a mai szemmel nézve,
szegényes, de akkoriban gazdag könyvtára volt. A sort, természetesen, a
Szent Biblia nyitja meg, mely egyuttal a család anyakönyve is. A Szent
Biblia elején, üres lapon volt feljegyezve mindakét nagyapám s nagyanyám
születésének s halálának esztendeje. Utánuk következett édesapám, aki
1815-ben, november havában, édesanyám, aki 1822. május havában
született. És sorban hét gyermek. Kezdi Gábor 1843-mal, végzem én
1859-cel.

  [8] A temető mellett volt a házuk, innen a Temető melléknév.

Hosszu élete folyásán nyolcszor olvasta végig édesapám a Szent Bibliát,
s mindjárt hozzáteszem: nem volt nagy templomjáró, ő, a vallásos lelkü,
istenkáromlásban soha nem találtatott ember. Istent tisztelte, de
perlekedő természetü szolgáját, az én keresztapámat, nem igen. Semhogy
őt hallgassa, inkább a Bibliát olvasá.

A Szent Biblia után legkedvesebb s többször elolvasott könyve Budai
Ferencnek, a tudós debreceni professzornak történeti Lexikona volt, s
holtig fájlalá, hogy e könyvnek csak az első kötete volt meg, az M
betüig. Sokat forgatta Kállay Ferenc könyvét is, A nemes székely
nemzetről szólót, melyben régi jelesebb székely családokról is van
feljegyzés. Ebből a könyvből mosolygott rá egyik ősünknek, Benedek
Keresztélynek a neve, aki a 17-ik század közepén Udvarhelyszék
királybirája volt. A szükszavu feljegyzést bő kommentárral kisérte
édesapám. Apáról fiura maradt az emléke, hogy Keresztély királybirónak
halastava és jégverme volt. Halastónak is, jégveremnek is ma is meg van
a nyoma az én kertemben. A halastó felett ma is buzog a forrás, mely
friss vizzel táplálta. Ma az én házamba s kertembe innen ágazik szét a
viz, ha ugyan bánatában ki nem apadt…

Több rendben olvasá el Bölöni Farkas Sándor Amerikai utazását is, mely
az én gyermekkoromban tiltott, rejtegetett könyv volt. Nemcsak
édesapámnak, de az egész családnak igen kedves, agyon-olvasott könyve
volt Mayer István esztergomi püspöknek az 1859-ik évre szóló
Kalendárioma. Ezt édesapám annyira megbecsülte, hogy be is kötteté. Ez a
derék püspök István bácsi név alatt szerkeszté Kalendáriomait, melyek
tele voltak falusi népnek való, Egy ballépés ezer bajt okoz s efféle
hasznos és erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogy kell a
fagyott embert életre kelteni; szivrehatóan prédikált a pálinkaivás
szomoru áldozatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse:

  A pálinka gonosz ital,
  Ki azt issza, korán meghal.
  Nyáron izzaszt, télen fagyaszt,
  Okos ember nem issza azt.

Hát Boros Mihály könyve: András, a szolgalegény, meg András, a gazda!
Hogy faltam e könyvet, melyet Boros Mihály – amint később megtudtam –
német földből ültetett át magyar földbe, de szinmagyarrá lett ám a könyv
az ő tollán – nagydiákkoromban is gyönyörüséggel olvasám. És
kézről-kézre járt, – össze-össze is pereltünk rajta – Kriza Jánosnak, az
unitárius költő püspöknek halhatatlan könyve, a _Vadrózsák_, a székely
népköltésnek e kincsesháza: ennek a könyvnek tulajdonitsátok, hogy első
könyvemet az én népem nótáinak, balladáinak, meséinek szentelém. Ennek
tulajdonitsátok, hogy ezt a könyvet a 17 éves ifju készen hozá
táskájában, világhóditó álmokban gazdag szivvel, ide, a tündérvárosba,
melyről ugyan ki hitte volna, hogy gyászfekete városra sötétedik valaha;
melynek komor falai közt a szabadonjáró foglyok százezrei támolyognak,
porig alázottan, reménytelen csüggetegségtől görnyedetten – ide, ide
hozta első könyvét a 17 éves gyermek – – óh, jaj, miért hozta ide?!
Kinek hozta ide?!…

– – – – – – – – – – –

Érzem is, látom is, hogy ez a könyv, talán az utolsó, nem a „nyájas“
olvasó kezébe való. Avagy lehet-e irni csendesen folyó vizhez
hasonlatosan folydogáló könyvet, amikor gyászfeketébe borult az ég
felettünk, reng a föld alattunk? Amikor ég, föld összeomlani készül?
Amikor mind a magyar, akihez a nagy összeomlás, vaksötét esztendejében
száll le a Halál angyala, „mint magyar, reménytelenül hal meg?“

*

Tudod-e, nyájas olvasóm, mi az Őserő? Testnek s léleknek az az ereje,
amely évszázak óta porladozó ősök porából sarjadozik s nemzedékről
nemzedékre száll. Időnek, Sorsnak zordságával keményen dacoló. Romlott
vért, mely titkon beléje szivárgott, szilajul dob ki, mint föld méhének
minden piszkát a tüzokádó. Ó, áldott Őserő, tied a dicséret, a dicsőség,
hogy a nagy összeomlás rettenetében sem reszket a kezem; hogy lelkemnek
rendülése, szivemnek háborgása hirtelen lecsöndesül; hogy ujra gyermekké
leszek s repeső szivvel vetem magamat szép gyermekkorom tündértavába.

…Ime, visszatérek édesapámhoz. Félek, róla tökéletes képet rajzolni
képtelen leszek, bár nemes alakja e könyv folyamán, ujra meg ujra tollam
elé kerül. Nagy, erős csontu, széles vállu, ölmagas ember az én apám.
Mélyen fekvő fekete szem, magas, széles homlok, arcán a Benedek Huszárok
jellegzetes, rózsás pirossága, melyet a halál keze is csak
meghaloványit, letörülni képtelen. (Talán Judit ősanyánk szerelmetes
lelke lehelte ezt a rózsát első gyermekének arcára s azóta kivirágzik a
nemzetség minden fiának, leányának arcán?) Hirtelen lobbanó harag
szikrákat csihol ki ebből a mélyen fekvő szemből, állandó jellege –
szelid mosolygás. A mesemondók mosolygása ez. Tele van a lelke olvasott,
hallott, öröklött és átélt történetekkel; szeret évődni azokkal, akiket
szeret; csakugy ömlik a tréfás, dévajkodó beszéd, s foly, folydogál
csendesen történet történet után. Meg-megpihen, fel-felsóhajt, tovább
üzi-füzi a történetet, s ha könyvből olvasott szomoru történetet mesél,
végezetül arca, szeme mosolyra derül, megnyugtatván szóval is a
hallgatót: de hiszen ez csak – _rege_. Igy mondja: rege. Igy, és nem:
mese. Sohasem mondja regénynek a regényt, hiába olvasta igy a regények
cimlapján: ő neki minden történet – rege. S mivelhogy rege és nem igaz
valóság, bár olvasás közben könny gyül szemébe, hamar megvigasztalódik s
megvigasztal minket is.

A gazdaságban nem ismer tréfát. A Föld az ő legnagyobb, legmélyebb,
sirig tartó szerelme. Gondatlanságot, felületességet, henyélést nem tür.
Kezén ég a munka, s megköveteli, hogy égjen a kezén házanépének,
cselédjeinek is. Erdőre, mezőre egy kis hadsereg vonul ki, édesapám a
vezére, a gyermekei, a cselédei, a napszámosok a közkatonák. Csak
édesanyám marad otthon. Az ő gyenge kezét nem égette nap heve, nem
durvitotta kapanyél, bár valósággal szerelmes volt erdőbe, mezőbe.
Ünnepe volt, ha a háznak, a belső gazdaságnak gondját ott hagyhatá s
könnyü asszonygereblyével a szénát gyüjtheté.

– Az asszonynak otthon a helye, vallotta édesapám. Mezei munkájának több
a kára, mint a haszna. Miért? Mert amig a réten egy boglyácskára valót
összegereblyéz, egy nagy boglyára való kárt vall a ház, meg az udvar, ha
nincs rajta az asszony szeme. A _jó_ asszony szeme. Mert – mondogatta
édesapám – a gazda nem hordhat be annyit a nagykapun, hogy a rossz
asszony ki ne hordogassa a kiskapun. De ez ugy volt mondva, hogy benne
mosolygott a nyugodt ember tudata: az én feleségem nem hordja ki.
Sohasem is vetett uj buzát a földjébe édesapám, mindig tavalyit. Nem is
volt a buzája üszöges, konkolyos soha. De ne higyjétek, hogy azért a
kiskapun nem hordtak ki sok minden jót. Nem édesanyám, hanem a „bejáró“
szegény asszonyok, akik hol lisztért, hol szalonnáért, hol turóért
jöttek s üres kézzel sohasem távoztak. Nem kellett édesanyámnak
rejtegetnie a gazda elől e jószivü adakozást: a gazda sem irta be
könyvébe. Beirta a jó Isten, aki mindent lát s akinek bizonnyal van erre
egy nagy aranykönyve.

Csendesebb természetü munka ha folyt, mulattató históriákból ki nem
fogyott. Meg-megcsendült erdő, mező az egészséges kacagástól, egy-egy
pillanatra megálltak a kezek, hogy annál jobb kedvvel, annál serényebben
mozogjanak utána. Ki-kiszemelt hol egy legényt, hol egy leányt, mindig
olyat, aki értette a tréfát, s mindjárt szerzett a legénynek feleséget,
a leánynak férjet, nem hozzájuk illőt.

– Látod-e, mondta a leánynak, én tudnék egy neked való legényt. Ott van
Buklesz Andi, az éppen illenék hozzád. Mert Andi olyan legény, akinek
nem fele kár, amit megeszik. (Értsd ezalatt: hanem egész kár.)

Buklesz Andi toprongyos, torzonborz vén legény volt, a neve is csuf név.

– Hát még milyen feleséget tudnék neked, fordult a legénynek. Bezzeg
hogy eltalálna téged Jákób Ráki! (Ez volt a falu leglustább leánya.)

Ha nem mesélt, biztatott: daloljunk, de csak a vidám nótát szerette
munkaközben. Kedves ravaszság volt ez: vidám nóta gyorsitja a kezet,
lassitja a szomoru.

Vannak emberek, kik csak a maguk gyermekét szeretik: édesapám meleg
szivéből minden gyermeknek jutott szeretet. Gazdag gyermek, szegény
gyermek egy volt neki: a gyermek – gyermek. Nem tudott ugy elmenni
gyermek mellett, hogy rá ne mosolyogjon; hogy meg ne szólitsa; s ritkán
indult el hazulról, hogy feneketlennek tetsző zsebében ne lett volna
alma, körte, szilva, mogyoró – jó gyermeknek való. Amikor én a kisbaconi
„akadémiát“ elvégeztem, édesapám még javakorabeli, egyenestartásu,
erőtől, egészségtől duzzadó ember volt, de már – nagyapó. Valóságos
nagyapó. S im, egyszerre a falu összes gyermekeinek nagyapója lett. Ha
végigment az utcán, meg-megállitották a gyerekek: Hová megyen, Huszár
nagyapó? Ha több gyermek ugrálta körül, meg-megállt, le-leült a kapu
elé, eltréfált velük s aztán egyszerre csak azon vette észre magát, hogy
gyermek ül a térdén s biztatja: Vigyen Barassóba, nagyapó!

Hát vitte, hogyne vitte volna. Lovaglásra mozdult a lába s dudolta
csöndesen:

  Gyi, te, lovam, Barassóba,
  Mit hozok én Andriskának?
  Csengőt-bongót a nyakára,
  Aranyvesszőt a hátára.
  Gyi te, lovam, gyi te, gyi!

Aztán hirtelen leforditotta a gyereket a térdéről s szinlelt rémülettel
kiáltott: héj, aki adta! Felborult a szekér. Héj, atyafiak, ide, ide!
Segitsetek!

Volt erre kacagás meg tülekedés.

– Engem is vigyen, nagyapó! Engem is boritson fel, nagyapó!

Vitte, vitte s felboritotta sorba valamennyit.

Bizony nem lesz nehéz majd megmagyarázni, mért visznek a kisbaconi
gyerekek virágot minden esztendőben Huszár nagyapó sirjára…

S ha vitte, vitte Barassóba a falu gyermekeit, hát engem, a legkisebbet
hogyne vitt volna? Vitt ő „messzibb“ is, a Romhány nevü cserfa-erdőbe,
mely szinte a falu fölé hajlik, s nemcsak a zugása hallik be, de a
vadgalamb búgása is. Valahányszor erre az erdőre gondolok, (s de sokszor
gondolok!) megcsendül lelkemben Kriza János dala:

  Erdővidék az én hazám,
  Székelynek szült édesanyám.
  Zöld erdő zugásán,
  Vadgalamb szólásán
  Nevelt fel jó apám.

Ide, ebbe az erdőbe vitt édesapám egy esős nap délutánján, amint
egyszerre a nap kimosolygott.

– No, gyerekek, mondta Anikónak s nekem, kisütött a nap, menjünk
gombászni.

Hét éves volt Anikó, én meg öt. Nagy kedvvel indultunk az erdőnek.
Édesapám nagy öblös kosarat vitt, mi meg afféle kis kötőkosarat. Hát,
szép lassan kimendegéltünk az erdőbe. Csak ugy fehérlett meg kékült a
föld a keserü meg a kékhátu gombától. Ide-oda kapkodtunk, szaladgáltunk,
ujjongtunk, kacagtunk, zengett az erdő. Egyszerre csak megszólal
édesapám halkan: – Nézzétek, amott jön errefelé két bibarcfalvi asszony.
Én meghuzódom egy fa mögé, ti meg csak gombásszatok. Ha ideérnek az
asszonyok s kérdik, hogy kivel vagytok itt, mondjátok, hogy magatok
jöttetek ide.

Mindjárt vissza is huzódott, mi meg szép lassan szedegettük a gombát, s
közben egyre közelebb jöttek az asszonyok. Ezek is gombásztak. Bezzeg,
hogy az asszonyoknak ez volt első kérdésük:

– Hát ti kivel vagytok itt, lelkem gyermekeim?

– Mi bizony magunk vagyunk, felelt Anikó.

– Ó ne mondd!

– Magunk bizony! – erősitettem én.

– Ó, ó, – csóválgatta fejét az egyik asszony – halljon ide,
komámasszony! Hát osztán van-e lelke s istene az olyan anyának s apának,
aki ezt a szetemnyi leánkát s legénkét erdőbe ereszti? Már én Dárius
kincséért sem tenném meg.

– De még én sem!

– Talán mostohaanyátok van, lelkem? – kérdezte az egyik s feleletet sem
várva, folytatta: Mert én már hallottam olyan gonosz mostoháról, aki
rávette az urát, hogy vigye ki a maga két édös gyermekit az erdőbe s
hagyja ott. Hát ott is hagyta. Hej, sirtak szegény gyermökök, hogy
zengett belé az erdő! Kiabáltak: édösapám! édösapám! Hiszen
kiabálhattak, otthon volt már akkor az apjuk. Hát csak bolyongtak erre,
arra, keresték az utat hazafelé, s addig keresték, hogy bevesztek a
rengeteg erdőbe. Csak mentek, mentek, s egyszerre csak találtak egy
kicsi házat, aki csupa mézeskalácsból volt épitve. Abból a’…

Mondjam tovább, ne mondjam? A jó asszony végig mesélte nekünk Jancsi és
Juliska világszerte ismeretes meséjét. De mi most hallottuk először,
fojtogatta a sirás a torkunkat, s hej, megkönnyebbült kicsi szivünk,
amikor véget ért a mese, s Jancsi és Juliska helyett a vén boszorkány
került az égő kemencébe. Amikor a mesének végire jutott az asszony,
akkor jutott eszébe megkérdezni, hogy: Ugyan bizony kinek a gyermökei
vagytok, lelkem?

– Benedek Huszár János édesapámé, szolgálatjára, felelt illendően Anikó.

– Azé a nagygazdáé?!

– Azé, erősitettük mindaketten.

– Halljon ide, komámasszony, csapta össze tenyerét a mesemondó asszony.
Az a nagygazda gombászni küldi a gyermekeit! Hát akkor a szegény hogy
éljen?!

Na, éppen ideje volt, hogy édesapám nagynevetve elébujjon a fa mögül.
Bezzeg szégyenkeztek az asszonyok, a mesemondó néni kérte az
„engedelmet“ (a székely bocsánat helyett engedelmet kér), hogy igy meg
ugy, de hát ki is hitte volna.

– Jól volt ez igy, nevetett édesapám. Nem árt egy kicsi tréfa, igaz-e?

Nagy jókedvvel s tele kosarakkal indultunk hazafelé. Amint mentünk,
mendegéltünk, egyszerre csak egy cserfának az odvából kiröppen egy
vadgalamb s mindjárt le is száll egy ágra, ott elkezd búgni, burukkolni.

– Láttátok-e, – kérdi édesapám, – honnét repült ki az a galamb?

– Láttuk! Láttuk!

– Az ám, mondja édesapám, faodvában lakik a vadgalamb, mert nem tud
fészket rakni. Pedig – mesélte tovább – szerette volna megtanulni a
fészekrakást. Kérte is a szarkát, hogy tanitsa meg. – Jószivvel, mondta
a szarka, s mindjárt rakni kezdte a fészket, aztán magyarázta, hogy igy
meg ugy kell azt rakni. – Tudom, tudom, mondta mindegyre a galamb. Hej,
megharagudott a szarka, s mondta: No, ha tudod, hát csináljad tovább, s
azzal elrepült. De bizony a galamb nem tudta tovább rakni a fészket.
Azóta sem tanulta meg.

Ime, három kosár gombával, s két mesével jöttünk haza. Ez a két mese
meggyökeredzett a lelkemben, soha el nem feledtem. Azért gyökeredzett
meg, mert erdőben hallottam; erdőben, ahol lejátszódott mindakét mese.
Mindjárt a mi erdőnkben épitette fel gyermekfantáziám a
mézeskalács-házat, s amely fából kiröppent a vadgalamb, arra rajzoltam a
képet, amint a szarka fészket rakni tanitja a galambot. S amikor később
megismerkedtem Kriza szép versével, ennek az erdőnek hallottam zugását,
ebben az erdőben vadgalamb búgását.

Mondám, hogy édesapám ölmagas ember volt. Nem csuda, ha én, a piránkó
gyermek, mint óriásra néztem föl reá. Ha majd könyvem során még jobban
megismerkedtek vele, azt sem fogjátok csudálni, hogy nemes alakja
folyton-folyvást nőtt a szememben. Hogy akkor volt legnagyobb, amikor
görnyedt háttal tipegett-topogott a kertemben s karomat karjába öltve
feltámogattam a garádicson a verandára s karosszékbe ültetém…



NEGYEDIK FEJEZET.


Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei életet, amilyennek ő kis
gyermekkorában látta.

Nem csuda, hogy Kriza János szép verse, – „Erdővidék az én hazám“,
meg-megdobogtatja szivemet: ennek az erdőkoszoruzta vidéknek egy kis
részecskéje az én falum is. Talán a legkisebb Erdővidék tizennyolc
faluja közt. Ez a tizennyolc falu testvériesen oszlik meg Udvarhely és
Háromszék között: kilenc-kilenc falu jut ennek is, annak is. Legkisebb
az én falum, de nem legkisebb az erdeje: ötezer katasztrális hold a
területe. Nemcsak gyermekszemmel nézve „rengeteg erdő“ ez, de rengeteg
erdőnek nézem ma is. Különösen e pillanatban, a Nagykunság fában szegény
földjén folytatván e könyvnek irását.

Kicsi falum felső vége nagy hegyoldalba ütközik. Az egész oldal
szántóföld, mindössze egy nagy terebélyes vadkörtefa az ormán, több fa
nincs: nyilván arra született ez a fa, hogy szemmel tartsa, őrizze a
falut. _Csikoldal_ a neve a szántóföldnek s a szélén meredeken
kikanyargó ut: _Csikorra_. Ebből sejthető, hogy ez az ut _Csikország_
felé vezet. Mert Csikországnak hivják nálunk felé Csik vármegyét: ma
tréfásan, de vannak, akik komolyan állitják, hogy valaha régen a
Székelyföld e része – ország volt. (No, lám, mondaná Clemenceau ur – ha
nektek egy vármegye is ország volt, nem elég nagy ország nektek tiz
vármegye?)

Ugyancsak megizzadunk, amig kiérünk Csikorra tetejére. Három oldalról
cserfaerdő koszoruzta puszta fensik az erdőség előcsarnoka: _Csikhátja_
a neve. Azt hinnétek, ugy-e, hogy itt legfennebb silány zab terem. Nem
jól hiszitek, mert itt minden harmadik esztendőben csudaszép buzatenger
hullámzik. Egy esztendőt pihen a föld nálunk, juhnyájak legelik s
trágyázzák, közben háromszor megszántja a székely, ősszel acélos buzát
vet belé, a második esztendő tavaszán zabot, árpát, kukoricát, pityókát,
aztán következik ismét a pihenés esztendeje. Higyjétek el nekem, nincs
rossz föld, csak rossz gazda. A székely pedig nem rossz gazda,
szerelmese a földnek, neked, édes anyaföldem! Itt, a fensikon ha
körülnézel, erdőnél egyebet nem látsz. A mi erdőnket félkörben karimázza
egy hosszan elnyujtózkodó hegylánc s hegylánc hátán ég felé emelkedik a
Feketehegy, a Kapushegy meg a Piliske. Nóta is van a Feketehegyről:

  Füstöl Feketehegy,
  Hallig zugása is,
  Ez a barna kis leányka
  Igen-igen hamis.

A Kapushegynek kopasz a feje, csak a legtetején álldogál egy fenyőfa
egymagában, mint vén ember fején egyetlen, ágaskodó hajszál. A Piliske
büszkén néz le Feketehegyre is, Kapushegyre is s a messze végtelenségben
elmerülő erdőségre: ő itt a hegyek óriása. Az ő fején csillan meg az
első hó, messze földön hirdető: jön a tél. Az ő fején barnállik
legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár s
madaraknak, kaszás legényeknek, takaró leányoknak énekétől hangos az
erdő.

Feketehegy, Kapushegy, Piliske: ők az őrei a kisbaconi erdőnek
Csikország felől. Ennek a három hegynek a tetejéről messze belátsz a
csikországi sikságra, honnan sürü sokaságban mosolyognak feléd a csiki
faluk apró-zsindelytetős házai. Menj ki Csikorra tetejére, az utból se
jobbra, se balra ne kanyarodjál, s Csikországba jutsz, erdőben járva
végesvégig. Kezdi a cserfaerdő, folytatja a bükkös, s mind fölebb és
fölebb emelkedve, végzi a fenyveserdő. A mi erdőnk szélén kezdődik a
fenyő, hogy aztán egész Csikországot beboritsa. Mikor még vasutak nem
voltanak, a mi erdőnkön át vitte vásárra Alcsik népe a deszkát. A mi
erdőnkön hajtotta a baróti vásárra a havason nőtt tulkokat s apró
székely lovakat. Nagyvásárok idején mindig tele volt az udvarunk csiki
tulkokkal, ökrökkel, lovakkal. Ismerős és nem ismerős emberek kértek
szállást éjszakára, amire édesapámnak, mint minden székely embernek, ez
volt a válasza: _Istené a szállás_. Egész Csikország népe a katholikus
hitet vallja. Erdővidék népe, két falu, Barót s Miklósvár kivételével, a
református meg az unitárius hitet, s akár hiszitek, akár nem, a más-más
hitet valló népet szives, meleg barátság fonta össze s fonja ma is.
Édesapámnak kedves komája volt csikszentsimoni Kerekes András s ez a
komaság átöröklődött: Kerekes András keresztapámuram András nevü fia
tartotta keresztviz alá Gábor bácsi egyik gyermekét. Pápista, kálomista,
unitárius székely a más-más hit mellett vallott s vall egy közös,
egybeforrasztó hitet is: _Atilla volt az ősapánk_.

Ó, Atilla, szegény népe, hová jutottál! – kivánkozik tollamra a bus
sóhajtás, de elfojtom, mert köt az igéretem: az iró feleleveniteni
próbálja az erdei életet. Ne hidd, hogy a mi ötezer holdas erdőnk – erdő
és semmi egyéb. Vannak az erdőben nagyterületü legelők s a lankás
oldalakon, a hegyek közé, csörgedező patakocska partja mentén
összeszorult kaszáló rétecskék. Szentgyörgy napjától Szentmihály napjáig
e legelőkön épülnek az ökrök, a borjak, a lovak; a faluhoz közeleső
részeiben a tehenek, s kaszálás után a juhnyájak is. Akkor az egész erdő
– legelő.

Az erdő fája az én gyermekkoromban közös vagyon. Kiki annyi tüzelőt meg
épületfát hord el onnan, amennyit csak bir: maga szükségére, eladásra
is. Legtöbbet az, akinek kevés a szántóföldje, de van két lovacskája, s
mert hamar végez a mezei munkával, hordja a fát piacra: ebből pótolja a
kenyerét. Csak később semmisül meg a „régi székely törvény“: mindenkinek
földbirtoka arányában szabja meg erdő- és legelőjét az „uj magyar
törvény“.

Junius végén, amikor a rétről betakaritották a szénát, s az erdei
kaszálókra került a sor, a falu népének jófelerésze felköltözött az
erdőbe s buzaaratásra, ami nálunk julius vége táján indul meg, költözött
haza. Valóságos költözködés volt ez, de vidám s nem szomoru, mint a
városi költözködés, nem is beszélve arról a költözködésről, amikor
emberek ezrei költözködnek el az édes anyaföldről, komor vasuti
teherkocsikban s végezetül ezekben a kocsikban is maradnak
esztendőszámra; itt éheznek, fagyoskodnak, rongyoskodnak, sirnak,
keseregnek és soha, de soha nem fogják megérteni: mi nagy bünt
követhettek el, hogy ennek hontalanság lehessen a büntetése?!

Igen, valóságos költözködés volt ez. A nagy szénahordó szekér derekát
megrakták szénával s e közt helyezték el a törékeny edényeket: tálat,
tányért, korsót; tarisznyában kést, villát, kanalat. Széna közé ültették
a puliszkafőző üstöt, kisebb-nagyobb zacskóban puliszkalisztet,
mindenféle főzeléket, szalonnát, turót, hagymát, sót, s legalább egy
hétre való kenyeret, akkorákat, mint egy-egy taligakerék. Ezen a
szekéren nyujtóztatták el a kaszákat, villákat, gereblyéket. S vittek
pokrócot is takarónak, nem a férfiaknak, de a fejér-, meg a
gyermeknépnek. A mi szekerünkön volt egy kicsi vánkos is. Ezt édesanyám
csusztatta be a széna közé… Ugyan kinek, ha nem nekem?

Rendszerint vasárnap, vecsernye után mozdult meg a falu népe: hosszu
szekérsor kigyózott föl Csikorra kanyargós utján. Csak a gyereknép ül
szekéren, a nagyok, férfiak, nők a csendesen haladó szekér után
mendegélnek.

Buzatenger hullámzik Csikhátján, buzatenger közt kanyarog az ut, de már
közvetlen előttünk az erdő, cseróriások közé hajlik át az ut. Többszáz
esztendő viharával dacoltak ezek az óriások, köztük nem egy villámütött,
– ennek hosszu fekete utat vágott oldalán a villám, annak meg a testét
oly mélyre égette, hogy barlang támadt a nyomán: két-három ember
elbujhat benne. Az idők során erősen megritkult az óriások sora, busan
feketélnek a levágott cseróriások tövei, itt-ott egy halom domborul:
sirhalom ez, sirhalma a lassanként eltemetődött óriásoknak. Messzire el
lehet látni a cseróriások megritkult sorai közt: ezért Likat ez erdőrész
neve. Ide látszik balról Érces pusztája: hosszan, szélesen elterülő
fensik, csak itt-ott szomorkodik rajta egy-két öreg szomoru nyirfa.
Térdigérő füvet terem ez a fensik. Alatta huzódik meg sötéten,
rejtelmesen, mély hegyszakadékban egy sürü rengeteg: Istenkas a neve.
Itt rejtőzködött Kisbacon népe a tatárjárás idején… S mert jól elrejté,
Istenkasnak nevezék el. Istenkas fenekén vágtat szilajon Fenyős-patak,
meg-megtorpanva s átugorva az itt-ott összetorlódott kőgátakon. S ihol
itt van mindjárt Érces borvize: messze földön a legjobb borvizet
bugyogtató. Érces borvize mélyen beásott, szük mederbe csurdogál,
vörösre festve a medret is, a meder meredek oldalát is. Meredek oldalból
barlangok szája vöröslik: nyilvánvaló, hogy a vasas viz festette
vörösre, de szentül hiszi a nép, hogy a hegy keble aranyat rejtegetett
valaha régen, talán most is… Apáról fiura száll a mese, hogy tenger
arany volt itt, de egyszer régen, igen régen, idejöttek a
„magyarországiak“ s az aranyat elvitték…

Miféle mese ez, hogy a „magyarországiak“ vitték el a kisbaconi erdő
aranyát? Ennek a magyarázata igen egyszerü. Amikor még vasut nem
hozta-vitte egymáshoz a székely meg a magyar testvért, a székelynek az
Erdélyországon tul eső terület volt „Magyarország“, Erdély – az Erdély.
Székely testvér a magyar testvért alig-alig látta, oly messzire éltek
egymástól, akár két, egymástól idegen ország gyermekei. Csuda-e, ha
mesét szőttek-fontak a magyarországiakról? Hiszen még ma is oly
messze-messze van Székelyország Nagymagyarországtól… Székelyországnak
csak lassan mendegélő vasut jutott, az is jó későn, a gyorsvonatok csak
ugy surolják a nyugati szélét…

De csak menjünk tovább. A szekér-karaván bekigyózik egy lejtős, köves
uton, nagyokat zökkennek a szekerek: bizony jobb itt gyalogszerrel
járni. A cseróriásoknak bucsut mondunk, itt már kezdődik a bükkerdő: az
utat kétoldalt öreg és fiatal bükkök sürüje szegi. Ide csak delelőben
süt be a nap: be pompás sétautat lehetne itt csinálni! De ez csak most
jut eszembe, irás közben. Tudtam is én akkor, mi az a sétaut. Havasi
patakon gázolnak át a szekerek, aztán nagy, meredek hegyen kanyarognak
föl, még egy kanyarodás a bükkfaszegte uton: itt vagyunk
_Györkovácsban_. Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol nekünk is, másnak
is a legtöbb erdei kaszálója van. Györkovács mellett van Bodvaj nevü
vasbánya, mely sokszáz esztendővel ezelőtt egy György nevü kovácsé volt:
az ő nevét örökité meg egy többszáz holdas terület. Van azonban
Györkovácsnak _ága_ is, _feje_ is, _loka_ is: ez utóbbi mélyebben
fekszik, a patak mentén, ezért a neve lok.

Édesapám Györkovács ágában vert szállást. Ennek a kaszálónak kert képe
volt: köröskörül fák meg bokrok szegték a lankásan emelkedő kaszálót, a
határán, domb tetején, terebélyes bükk-óriás volt ennek a kicsi
szigetnek a királya. Még inkább nevezhetném mesebeli madáróriásnak,
melynek szárnyai alatt egész sereg madárfióka huzódik meg. Husz-harminc
ember huzódhatott e faóriás alá az eső elől, sürü lombján egy csepp eső
sem szivárgott át. Bükk-óriástól néhány lépésnyire a legénység leveles
ágakból sátoralaku kalibát „épitett“ nagyhirtelen, a hazulról hozott
szénával jó vastagon befödték. Ide rakták be az edényeket, az
élelmiszereket s kétoldalt szénát is teritettek a földre – ez volt az
édesapám ágya s az enyém. A többiek mind a szabad ég alatt hálnak,
hatalmas tüz körül. Ki háttal, ki hassal fekszik a lobogó tüznek, mignem
aztán a nagyokat füllentő vén Demeter András meséin szép lassan álomba
szenderülnek. A rengeteg erdőség rejtelmes sötétjében felgyulnak itt is,
ott is a tüzek: ha ma visszagondolok e képre, ugy vélem, igy loboghattak
az áldozati tüzek ezer esztendővel ennek előtte. Az ősrégi nomádélet
ujkori mása ez az erdei élet. A sátrak előtt égő máglyák, körülötte ülő
és heverő, messziről kisértetiesnek tetsző alakok, a tüz fejénél ősz,
öreg ember ül s mesél a honfoglalásról…

Nagyokat füllentő Demeter András tavasztól őszig juhpásztor, téltől
tavaszig szabó- és szücsmester vala. Házi fekete posztóból ő szabta,
varrta nekem az első téli nadrágot s kurta kis zekét. A legényeknek ő
„remekelte“ a térdig érő, tulipántos juhbőr-bundát. Sejthető, ugyebár,
miért tettem macskaköröm közé a remeklést. Hirtelen tákolás volt bizony
az ő munkája. Összehányta, mint ahogy ezt a szénaboglyácskákkal
cselekedte. De mintha forró meleg kőre ömlött volna a kifogás,
elpárolgott az ő bölcs mondásán: Minden ember bolond ember, aki jobban
táncol, mint ahogy tud.

Ha a falut felbundázta, átballagott Csikországba, honnét tavaszra került
haza, egy zacskó huszassal meg egy zsák hazugsággal. E hazugságok közt
esztendőről esztendőre ismétlődött egy arról a gonosz mostoháról, aki
két mostohagyermekét sütőlapátra ültette, az égő kemencébe belökte, ahol
is azok, szegények, porrá égtek. Erős a gyanum, hogy ez a hazugság a
Jancsi és Juliska mese töredéke, s mint töredék is meghamisitva, mert
hiszen nem a boszorkány lökte égő kemencébe a két gyereket, hanem,
mindnyájunk megkönnyebbülésére, a gyerekek a boszorkányt. Most is
elmondta ezt a hazugságot s édesapám nagykomolyan jegyezte meg: én
hiszem, – aztán körülnézett a hallgatóságon: hát ti hiszitek-e? –
Hisszük, hisszük! – kacagtak a kaszások.

De nagyokat füllentő Demeter András nem érte be Csikországgal,
bekalandozta Erdélyországot is. Hol, hol nem, valahol szerzett egy
kéregető könyvecskét: soha le nem égett templomokra kéregetett az öreg.
Ahány gróf s báró volt Erdélyországban (pedig sok volt), mind felsorolta
névszerint. Erről is, arról is tudott valami történetet, de különösen
nagy kedvvel mesélgetett Haller János uramról, a fejéregyházi grófról, a
szegény emberek kegyes pátronusáról. Szájtátva hallgattam a mesét arról
a Haller Jánosról, aki József császár korában élt s aki még a császárnak
sem akart kitérni az utból. – Ugy volt az, nagyuram, – mindig
édesapámhoz mesélt, – hogy befogat hat fekete paripát aranyos, bársonyos
hintajába Haller János uram, s hát amint vágtat Segesvár felé, vágtat
vele szembe ugyancsak hat paripa, de mind a hat fejér, mint a frissen
esett hó. – Hej, haj, ki járhat itt az én fődemen hatlovas hintón,
gondolja magában Haller János uram, s hát abban a szempercben nagyot
rikkant a hat fejér ló kocsisa a Haller János uram kocsisának: Félre az
utból, hé!

– Hó! állj meg! – kiáltott elé a kocsisának Haller János uram.

Egyszerre állott meg a hat fekete ló, mintha fődbe cüvekelték volna,
megállott a hat fejér ló is. Akkor felállott János uram s mondta: Félre
az utból, paraszt! Tudod-e, hogy kinek a fődjén jársz? Ez a főd az
enyim. Efelett a főd felett enyim a nap is, a hold is, a csillag is,
enyim a lebegő ég is!

Hej, Szüz Mária, Szent Józsep, ne hagyj el! Csak feláll erre a hat fejér
ló gazdája is, nem szól semmit, csak kétfelé huzza a fejér köpenyegit s
hát a mejjin, mint egy tángyér, akkora aranymonéta ragyog! De ugy
ragyogott, hogy Haller János uramnak még a szeme is káprádzott a
ragyogástól, pedig egymástól jó messzire álltak. Bezzeg hogy az
aranymonétáról megismerte József császárt Haller János uram,
illendőképpen kitért s elszalutált mellette…

Igy üzte-füzte tovább itt-ott felszedett, kicifrázott meséit a vén
füllentő, aztán egyszerre csak éreztem, hogy két erős kar szép gyöngén
felemel és hallottam félálomban, amint mondta: aludjunk, bátyám uram,
aludjunk (ez volt a becéző megszólitása), lefektetett a szénaderekaljra,
fejem alatt megigazgatta a kicsi vánkost, pokróccal betakart – akárcsak
édesanyám.

Sürün ismétlődő kopogás ébresztett föl hajnal pirkadásán, körülnéztem a
kalibában: egyedül voltam. Nem az ajtón kopogtattak, mert hogy a
kalibának nem is volt ajtaja. Ismerős hang volt már nekem ez az éles,
zengő kopogás; kaszájukat verték, kalapálták a kaszások. Kibujtam a
kalibából: a nap még valahol a Piliskehegy mögött készülődött világjáró,
földmelengető nagy utjára, de már lángvöröslött a keleti ég alja,
kigyult arccal jelenté: keljetek föl, emberek! Isten áldott napja, ihol,
közeledik!

Lám, már föl is keltek. Ott ülnek sorban a bükkóriás alatt a kaszások.
Bükkóriásnak földméhéből kidagadt, vastag gyökereibe beleverték a
kaszaüllőt, ráfektették a kaszát s lassu, gondos kopogással halad végig
kasza pengéjén a kis kalapács. Ugy vág jól a kasza, ha becsületesen
megverik s verik is becsületesen, hogy a kasza fel-feljajdul belé. A sor
elején ül édesapám, mellette Gábor bácsi, aztán szép sorjába öreg
kaszások: Bakó, Bonyhai, Rigó, mind a három József. A Józsefek után
vékony dongáju, hosszu Gál Péter, aki mostanában hozott Csikországból
feleséget s már nótát is csináltak róla, csufondárosat:

  Csikból hoztam feleséget,
  Kaptam is nagy nyereséget.
  Tehenet is hármat hoztak,
  De mind visszabogároztak.[9]

  [9] Ha csipik a legyek, a szarvasmarha megfutamodik, veszettül nyargal.
  Ezt a nyargalást mondják _bogározásnak_.

Befejezi a sort a mi két legényünk: Boda Samel és Bálint Izsák. Tizenhat
lábszár nyujtózkodik a zöld gyepen, mind a tizenhaton fejér
posztónadrág: mintha a tél havából bükk-óriás tövében itt felejtődött
volna tizenhat fehér csik. Nem talált a napsugár rájuk… Csak a vén
füllentő nem ver kaszát, egy az, hogy nincs kaszája, más az, hogy nem is
tud kaszálni. Élesztgeti a tüzet, aztán pipára gyujt, hosszan utána
bámul a felfelé kanyargó füstnek s jövendöli, hogy jó szénaszáritó nap
lesz „ez a mái szent nap“, mert felfelé száll a füst. Örül ennek minden
sziv, (aki Krisztusához hiv) – kasza hegyén kopognak már a kalapácsok,
egyszerre emelkedik föl nyolc ember, nyelére szerelik a kaszát,
fénkő-tokot félig vizzel töltik, a fénkövet megforgatják benne s
jobbról-balról végig futtatják a kasza élén, előbb aprózva, aztán egész
hosszában végig simitva: bucsuzzatok, füvek és virágok, közeledik utolsó
órátok. Édesapám teszi az első kaszavágást, ő az inditó, a vezér.
Nyomában valamennyi közt a legjobb kaszás, a kistermetü, szélesmellü
Bakó: _egész_ rendet vág, mint az édesapám. Már a másik két József
kiméli magát, nem fekszik a kaszálásnak egész testtel, csak ugy
féloldalt, fartatva, félrenddel dicsérik az Istent. Ellenben hosszu Gál
Péter teljes hosszuságában neki huzakodik, egyenesre nyujtózkodik mind a
két karja, mintha az a reménység biztatná, hogy magának kaszál s hátha
egyszer visszabogárodzik hozzá az a három tehén, amely – mondjam, ne
mondjam? – csak a csufondáros nótában volt meg… Utána jönnek a legények,
virtuskodva: melyik vág szélesebb rendet, s leghátul Gábor bácsi: ő a
sereghajtó. Én meg csak megyek, mendegélek mellettük, gyönyörködöm a
kaszák meg-megvillanásában. Ihol, már Piliske fölött tündököl az öreg
Nap, sugarai bujócskát játszanak a nyolc kaszán. Közbe-közbe
incselkednek velem a kaszások: – Hol a kasza, kicsi gazda? Oh Istenem,
dobog a szivem, ha volna egy kicsi kaszám! De nincs. Van azonban kicsi
villám, gereblyém, még András nagyapó remekelte Gábor bácsinak, ő féltő
gonddal őrizgette s most enyém a szent örökség. Hiszen, csak száradjon
el a harmat, oda állok én is, rendet teriteni!

Madaraknak, legényeknek, leányoknak énekétől hangos az erdő.
Hegyről-hegyre száll a nóta, közbe-közbe megszólal az erdei telefon:
Uhé! Uhé! Visszafelel rá valaki: Uhé! Uhé! Megtörtént a „kapcsolás“.
Következnek a párbeszédek: – Itt vagy-e Huszár Gábor? – Ez a Benkő Jakab
hangja, állapitják meg a kaszások egyértelemmel.

– Itt vagyok, Benkő Jakab!

– Vág-e a kaszád, testvér?

– Vág, mert muszáj. Hát a tiéd?

– Ez is szót fogad, mióta megvertem!

A vén füllentő már tüz fölé akasztotta az üstöt, forr a viz benne s
szeme Kövespusztája felé mered: amikor ott megvillan Vajna Rózsi piros
fejkendője, a puliszkalisztet beleönti az üstbe. Mire Rózsi ideér, két
karján cepelve két nagy fazék tejet, már ő meg is keverte a puliszkát,
ki is hengeritette az asztalkendőre, cérnával egyenlő darabokra
szeldesi. Ihol, már itt is Rózsi, barnapiros arca csakugy lángol. Nem
csuda: két óra hosszát tart a gyalogut idáig. Beperdül a kalibába,
hordja ki a tálakat, tányérokat, a kanalakat; a tányérokat teleönti
tejjel, minden tányérba tesz egy-egy darab puliszkát s akkor kiált
csengő hangján a kaszásoknak: – Jőjjenek _elé_! De nem jönnek, mig kiki
a rendjét végig nem vágta. Aztán jönnek csendesen, diskurálgatva, s
egyszerre csak ott ülünk mind a tálak körül. S bár „szavuk sem igen van
azalatt, mig esznek, természete már ez magyar embereknek“, a legények
nem állják meg, hogy Rózsival, ne incselkedjenek. Kezdi Boda Samel: –
No, Rózsi, hány zsoltárt tanóltál tegnap este?

– Annyit, amennyit, pattog Rózsi, mi köze hozzá?

– Szépön kikirilt-e a mester? – folytatja Bálint Izsák.

– Szépen hát! Szebben, mint te, amikor gazduram kiporolta a hátadat! –
vág vissza a fickólegénynek.

Gyöngéd célzás ez arra, amikor édesapám Gábor bácsit is, Samelt és
Izsákot is megpálcázta, mert a kimelegedett ökröket megitatták s mind a
három legény ugy elbujdosott, hogy hajnalig vissza sem tértek…

No, de kiürültek a tálak, felszedelőzködnek a kaszások, fenik a kaszát,
sorba állnak. Az öreg Bakó nyitja meg most a sort, mert édesapám csak
harmatszáradásig szokott kaszálni. Villát vesz elő, a vén füllentő is.
Vajna Rózsi is, én is előveszem a kicsi villámat: másik oldalára
forditjuk a rendeket, hadd csókolgassa, melengesse a napsugár. Villa
hegyén szárad a széna, – mondogatja édesapám. Mennél többet forgatják,
rázogatják, annál gyorsabban szárad. S amint a nap följebb, följebb
emelkedik, a száradó széna édes illatával telik meg a levegő. Mely
felséges illat! Emberek mesterkedése ehhez fogható illatot nem teremt.
Erre csak Isten áldott napja képes. Az ő sugarai csalogatják ki füből,
az erdő sokféle virágaiból ezt az illatot. Belekeveredik ebbe az eper
illata is. Mert, amint forgatjuk a rendet, ki-kipirosodik egy-egy
lekaszált eper. Hol édesapám, hol Rózsi hajol le, de még a vén füllentő
is: fölvesznek egy-két szem epret s szólitnak: ide, kicsi gazda, ide,
nesze eper. Magam is találok, fel-felsikoltok: eper! eper!

– No, várjon csak, bátyámuram, mosolyog rám édesapám, mindjárt elvezetem
én magát egy helyre: annyi ott az eper, mintha veres lepedővel volna
beteritve.

Visz is, amint elteritettük, ami rendet addig kaszáltak. Hisz az én
munkám még csak játék. Idejében való szoktatás. Pedagógusok nyelvén:
játszva oktatás. Csak most tudom meg, minek tett föl édesanyám a
szekérre egy füles kast is. Epernek. Karomba akasztja a kast, aztán
kézen fog, megyünk, megyünk, mendegélünk s egyszerre csak egy puszta
domboldalra érünk, ahol sem fa, sem bokor, csak rég kivágott fák törzse
rothadoz. Egész erejével rátüz a nap, csakugy forr a levegő fölötte, s
hát az a domboldal veres lepedővel van beteritve! Különösen a kivágott
fák töve valóságos eperbokrétákkal van körülszegve. Egy-egy epertőn
érett és félérett eper, köztük egy-két későn nyilt virág. Édesapám is
neki hajlik, együtt szedjük az epret, ő lassan, én mohón. Felém-felém
pillant, mosolyog. Azon mosolyog nyilván, hogy tőlem ugyan aligha telnék
meg a kas…

– Hej, bátyámuram, bátyámuram, enyeleg édesapám – többet a kasba, mint a
hasba, – igy nem telik meg a kas. Amikor én ilyen nagylegény voltam, ugy
szedtem én az epret, hogy mindig azt mondottam magamban: többet a kasba,
mint a hasba, – bezzeg, hogy hamar megtelt a kas!

Annyira komolyan vettem édesapám enyelgését, hogy többet egy szem epret
sem ettem, mig a kas meg nem telt. Később el-eljárogattam eprészni a
pajtásaimmal, s meg tudtam állani, hogy mig a kas meg nem telt, egy szem
nem sok, annyit sem ettem meg. Csak a teli kosár után került a sor reám.

Nagy volt a kas, s dombosan tele szedtük. Alig birtam fel a földről.
Megcsudáltam édesapámat, aki oly könnyedén vitte, mintha üres lett
volna. Éppen délebédre értünk a szállásra. Rózsi hangja végig csendült
az erdőn, fél falu népe hallhatta: Jőjjenek elé! A tálakba kitöltötte a
fuszulyka-levest, szalonna-szeletek uszkáltak a tálakban, jó nagy
darabok a nagyoknak, egy kicsike a kicsi gazdának. Mert mit is mond a
fecske?

  Kicsinek kicsit,
  Nagynak nagyot.
  Mert ha a kicsi nagyot kiván.
  Mindjárt kitekerintem a nyakát.

Igen, igen, ezt csicsergi a fecske a fiókáinak. De én még nem láttam
fecskét, aki a fiainak a nyakát kitekerintette. Hát ti, láttatok-e?

No, volt nagy öröm a kaszások seregében, amikor a fuszulyka után
asztalra került az eper. De Rózsi nem engedte, hogy belemarkoljanak a
kosárba, sorra vette a kaszásokat, azok tartották a markukat, abba
hullatott egy összetett maréknyit. Bálint Izsák maradt utolsónak. Még
félig volt a kas, de neki csak egy félmaréknyit hullatott.

– Tovább, Rózsi, tovább! – biztatta Izsák.

– Nekem _kikirilhetsz_, nevetett Rózsi, egy szemet sem kapsz többet!

– Ne bolondozz, Rózsi!

– Tudod, mit mond a fecske? Kicsinek kicsit…

Lett erre nagy kacagás. Zengett belé az erdő. A vén füllentőnek a könnye
is kicsordult.

– No, Izsák, – mondták a kaszások, – megkapád a kölcsönt!

Jól is laktak, szivük szerint ki is kacagták magukat, felkászolódtak az
„asztal“ mellől, csendesen visszahuzódtak a bükk-óriás árnyékába, ott
egy kis szunditásra leheveredtek. Édesapám is behuzódott a kalibába.
Csak Rózsi maradt ébren, meg én. Hozzádörgölőztem s mondtam neki:
Jőjjön, Rózsiné, szedjünk epret. Ugy-e, eljő velem?

– Megyek kicsi, gazdám, megyek. Hogyne mennék, édös aranylábu csirkém!
Hát osztán kinek szedjük az epret? Az édösanyjának, ugy-e?

Intettem a fejemmel.

Leakasztott egy fazekat az ágasról, (azon száradtak, szellőződtek a
kimosott edények) mentünk az epresdombra: még mindig vörös lepedővel
volt boritva, alig látszott meg rajta, hogy itt már egy nagy kosarat
teleszedtünk. Négy szapora kéz szedte most az epret, s bár Rózsi „többet
a hasba, mint a kasba!“ kiáltással eprészett, gyorsan megtelt a kas.
Mikor aztán nyugovóra kezdett hajlani az öreg nap, felkantározta a két
tejes fazekat, az egyikbe beleállitotta a kicsit, az eprest, s indult
hazafelé. Reggel fel az erdőbe két fazék tejjel, estére haza az
üresekkel: igy járta meg naponként kétszer az erdőt Rózsi, hazafelé
vidám énekszóval. Nem egyedül. Egész csapat leány járta ezt az utat
nap-nap után, mig az utolsó füszál is boglyába nem került.

*

Az erdő este: felejthetetlen kép ez. Eddig csak Rigó Anis meséiből
ismertem a rengeteg erdőt, rengeteg erdő közepén a kicsi kunyhót,
melyben több százesztendős öreg asszony lakik, „akinek az orra a térgyit
veri“, s aki azzal fogadja a szállást kérő királyfit vagy szegény
legényt: szerencséd, hogy öreganyádnak szólitottál, mert különben igy
meg úgy. Az ő meséiből ismertem a magas hegy tetején, kakaslábon forgó
aranyvárat, de mindezt látni csak most láttam: az est sötétjében, amikor
felgyultak a tüzek. Gyermekképzeletem látni vélte a tüzek mögött a kicsi
kunyhókat, a komoran sötétlő hegyek ormán a kakaslábon forgó palotákat –
nem vélek csalódni, ha most, fehér hajjal, azt hiszem, hogy ezek a
rejtelmes, titokzatos esték jegyeztek el engem egész életre a mesemondás
tündérasszonyával…

Uhé! Uhé! szólal meg az erdei telefon, össze-vissza, egyszerre tiz-husz
helyen is. Üzenik a Benkő-fiuk Gábor bácsinak, hogy jönnek. Valahol
Leshegy oldalán tanyáznak, Bodvaj-bányához közel, messze tőlünk, de az
est csendjében idehallatszik az üzenet. – Jertek, jertek! telefonál
vissza Gábor bácsi.

Négyen jönnek. Három közülök Benkő Dániel keresztapámuram fia. Jakab a
legidősebb, Gábor bácsinál két-három évvel fiatalabb. Mostanában
váltotta meg az apja a taliánországi katonáskodástól… Széles mellü,
tagbaszakadt, nagyerejü, nagyvirtusu, eleven, pirospozsgásképü legény.
Őt követi József, a kamasz-diák, akit én _Huszár Anna_ regényemben
Ádámnak kereszteltem el. Ő is izmos fickólegény, kerek, piros arcu, nagy
kék szemében mintha mindig könycsepp harmatoznék. Az én gyermekszemem
ugyan hogy vehette volna észre, hogy ez a száz esztendőre teremtett fiu
ifjonti halálra van eljegyezve? Gergely, akarom mondani: Gergő a
harmadik, nálam két évvel idősebb, legkedvesebb pajtásom. Az ő házuk az
alszegben, a mienk a felszegben, s mégis együtt, kettesben játszunk. Hol
ő jön hozzánk, hol én őhozzájuk, s estefelé háromszor-négyszer is
hazakisérjük egymást: alig-alig tudunk megválni. Nyargalni sem ugy
nyargalunk, mint más gyermek: a kisujjunkat egybe kapcsoljuk, ugy
vágtatunk az uccán végig. Csendes, mélázó természet volt Gergő, éppen
mint Ádám. A végük is egy, – de minek mondjak el mindent előre? Szőkébe
hajló volt ez a három Benkő-fiu, szinte cigányfekete a negyedik, a
haragos kedvü Kornéliusz fia: János. Ideális szép, fekete képü ifju,
apjának egyetlen fia. Senki sem kételkedett abban, hogy tavaly ősszel,
szüreten jártában, egy marosszéki nagy ur leánya meglátta s megszerette.
Hallották, amint marasztalta: Maradjon itt, Benkő János! De Benkő János
nem maradt ott, volt neki otthon jegyese: a szép Sándor Trézsi, akinél
akkoriban csak egy szebb leány volt: Balázs Márta. Mindakettő
Benedek-leány volt, de csak az apjuk keresztnevén hivták: igy
különböztették meg egymástól a Benedek-sarjadékokat.

Több Benkő-fiu nem volt a faluban. Évszázakra visszamenően
megállapitották, hogy a Benkő-nemzetség hét férfinál többre sohasem
emelkedett. Itt megállott. Az igaz, hogy mind derék szál emberek voltak
s mert csak „heten vagyunk, uram, heten“, a Benkő-birtok nem is oszlott
szét.

Édes apám nagyra becsülte a Benkőket, mint jó gazdákat, soha eggyel sem
akadt össze a tengelye. Szivesen látta, hogy Gábor bácsi Benkő leányt
vesz feleségül, de már annak nem örült volna, ha valamelyik leánya
Benkő-fiuba szeret… Mint férjnek, rettenetes rossz hire volt a
Benkőknek. Nem mintha kicsapongó természetüek lettek volna. Ők is
vigyáztak a tisztaságukra, akár egy leány. De kibirhatatlan zsémbes
természet volt valamennyi Benkő. Hirtelen lobbanó, lassan, nehezen
csendesedő. Nekik csakugyan olyan asszony kellett, amilyet a nóta kiván:
„ha beteg is, keljen fel“. Ha hazajöttek a mezőről, az erdőről, akár
lóval, akár ökörrel, az asszonynak künn kellett teremnie az udvaron,
segitenie az urának lónak, ökörnek kifogásában. Az ő kezükön az asszony
férfivá nevelődött. Ez a nevelődés nem ment simán, s édesapám nem
feledte el, hogy réges-régen egy Huszár Anna halálba menekült e nevelés
elől. El kellett ezt mondanom, hogy megértsétek: mért sirt, ritt hiába
Éva, a már növendékleány s Anikó, a még csak tizesztendős, de magas,
nyulánk növésü, fittyfiritty leányka: minket is vigyen az erdőbe,
édesapám!

– Itthon a helyetek, az édesanyátok mellett, mondta ki az itéletet
édesapám.

Azért egyszer-egyszer ők is feljöttek reggelenkint Rózsival, ha nemcsak
tejet, de egyebet is föl kellett hozni az erdőbe. Ilyenkor Éva főzött,
Anikó meg én hol eprésztünk, hol a száradó szénát forgattuk. Sohasem
láttam szebbnek az eget, mint egyszer igy, szénaforgatás közben. Bodros
bárányfelhőcskék gyültek, gyülekeztek, aztán egyszerre csak rengeteg
nagy báránysereg szállotta meg az ég mezejét. Égető hevet sütött a nap.
Fel-felnéztünk az égre, gyönyörködtünk az égi báránykákban, s Anikó
felsóhajtott: Jaj, Elekecske, Elekecske, de szeretném, ha olyan szép
kendőm volna, mint az a felleg, ott ni! Rávezette a szememet erre a
fellegre: csakugyan olyan volt, mint egy habos selyemkendő. Egyszerre
csak hatalmas kiáltás zavart fel a gyermekes álmadozásból.

– Le a kaszát! Villára! – harsogott édesapám vezényszava, s már abban a
pillanatban Bodvajbánya felől megdördült az ég. Még halkan, morogva,
messziről, de vésztjelentőn.

– Takarj, ember, takarj! – zug át az erdőn a vészkiáltás hegyek
tetejéről, oldaláról, a völgyekből. Nemcsak magukat riogatják, de a
közel s távol dolgozókat is: hátha valamelyik nem vette észre, mint
tornyosodnak a felhők Bodvaj felett. Könnyen megesik ez. Magas hegyek
közé szorult völgyecskék felett csak egy darabka eget lát a munkásember:
ezen a darabkán még egy felhőfoszlány sincs talán, amikor túl a hegyen
már essőtől terhes, fekete felhők gomolyognak.

Mind eldobálták a mi kaszásaink a kaszát, villát ragadtak, s riadtan,
izgatottan szedték, dobálták össze a szénát, rakták
hirtelen-boglyácskákba, aminek különben nálunk _merekje_ a neve. Nem
láttam én még eddig ilyen eszeveszett s mégis rendben folyó munkát. Azok
az emberek, kik minden dolgukat szinte tempósan végzik, semmit el nem
hirtelenkedve, mindennek a módját megadva, mintha csak közeledett volna
a világ vége, kétségbeesetten igyekeznek menteni a megszáradt szénát:
nehogy az esső bepiszkolja. Az esső még nem érkezett ide, de a verejték
már csurgott az emberekről, én is szaladtam ide, oda, lábatlankodtam, de
végre is csak félrehuzódtam az utjokból: majd még villára szednek engem
is s beletemetnek valamelyik boglyácskába… Már jöttek, jödögéltek a nagy
fekete fellegek Bodvaj mögül, mind kisebb-kisebb térre szükült az ég
azurkékje, végig-végig nyilalt az égen a villám, utána eget, földet
rengető mennydörgés; nyomban rá száz meg száz fekete paripát fogott
hintaja elé a vihar: amerre elnyargalt, meghasadt az ég. Kezdetben csak
egy-egy nagy essőcsepp koppan a fejünkre, aztán szörnyü nagy zuhanással
szakad le az a száz meg száz fekete paripa: fellegszakadás ennek a neve.
Patakokban folyt az esőlé le a lankás kaszálón, söpörte maga előtt a
szénát, amit fel nem takarhattak, bepiszkolva tavalyi falevéllel,
mindenféle giz-gazzal, törmelékágacskákkal a boglyácskák tövét.

Aztán – aztán – egyszerre csak nyilni, nyiladozni kezdett az égnek
kárpitja, oszlottak-foszlottak a fellegek, átvándoroltak Csikországba.
Kisütött Isten áldott napja, mosolyogva nézte magát a gödrös helyeken
összegyült tócsák tükrében…

Mondta busan, keserüen édesapám: – Most már mosolyoghatsz…

Csuron-viz verődtek össze az emberek, csak mi, gyermekek maradtunk
szárazon, mert idejében behuzódtunk a kalibába. Most te, kényes olvasóm,
ugy-e, azt gondolod, hogy ezek a bőrig ázott emberek ruhát váltottak
nagyhirtelen? Igen, vált majd szombat este, aki hazamegy vasárnapolni.
Ide ugyan senki sem hoz változóruhát. Még a madarak is kinevetnék, hát
ember az embert! Hiszen, raktak volna tüzet, (hol van fa, ha itt nincs,
rengeteg erdő kebelében?) de csurog a viz minden fáról, elevenről,
halottról. A tüzhelyen is tócsa. A vén füllentő elészedi minden
tudományát, sürü bokrok rejtekeiből kotorásznak elé félvizes tavalyi
faleveleket, hárman is csiholják a tüzet: szikrázott a kova, fogott is
tüzet a tapló, de bizony esteledett, alkonyodott, amikor keservesen
nyöszörögve, sirva, lobbot vetettek a száradó ágak. Nem, nem, ez este
nem volt mesemondás, a vén füllentőben is elázott a füllentés: mind,
ahányan voltak, a siralmasan égő tüz körül kuporogtak, azt piszkálták,
biztatták: égj, tüz, főjj, fazék! – de bizony sem a tüz, sem a fazék nem
fogadott szót. Isten áldott napjára maradt végre is a száritás: ő a
legjobb ruhaszáritó. Ő az, aki rendbehozza, amit a Vihar rontott: mind a
széna, mit szétvert, pocsékká tett, estére ott állt megszáradva, domboru
hasu nagy boglyákban.

Valahol csak szénaboglyát látok, mindig eszembe jut e nap: hány ilyen
boglyán forogtam a karó körül, rátapodva minden villa szénára, mit
édesapám erős karja hozzám emelt, elibém tett le! Maga szerette rakni a
boglyát s egy kis gyermek éppen elég volt arra, hogy tömörré tapossa a
szénát, elébb-elébb lépve, forogva a karó körül. Mikor aztán feladta az
utolsó villa szénát, mondta:

– No, bátyám uram, most csusszon le.

És én csusztam bátran a boglya domboru hasán, mert az a két erős kar
kitárva várt reám, aztán szépen összekapcsolódott a derekam körül,
széles keblére ölelt édesapám, ugy eresztett le a földre.

Ezeknek a perceknek melegségét, édességét most is érzi öreg szivem.

Édes, jó, melegszivü apám!

– – – – – – – – – – –

Amint ma mondanák: a Vihar nagy szenzáció volt nekem, de édesapám meleg
szive is tartogatott számomra szenzációt: egy almafa képében. Györkovács
ágától egy hajitásnyira terül el a legnagyobb erdei kaszálónk: „Kicsi
mező“ a neve. Kicsi mező az erdőben. Fák és bokrok szegték ennek is a
határát, de a közepe táján forrás volt, forrás fölött az almafa.

– Hej, bátyámuram, bátyámuram, – mosolygott édesapám – nézze csak,
mennyi alma van azon a fán!

– Be kár, hogy vad! – mondtam én.

– Hiszen majd meglátjuk!

A fa alá mentünk, édesapám két kézzel megfogta a derekát, teljes erőből
megrázta kétszer-háromszor egymásután, s csak ugy hullott a szép piros
alma.

– Szedje, bátyám uram, szedje.

Hiszen szedtem, hogyne szedtem volna: jó lesz játéknak. – Kóstolja meg,
bátyámuram, biztatott édesapám.

Hát beleharaptam. És felsikoltottam utána: Édesapám! Édesapám! Ez éppen
olyan, mint otthon a mi édes almánk!

– Ó ne mondd!

– Bizony Isten!

– No, akkor én is megkóstolom, – mondta nagy komolyan.

– Lám, ez csakugyan olyan, mint a hazai édes almánk.

– No, ez csuda, mondtam én.

– Bizony csuda ez, fiam, mondta most már elérzékenyülten édesapám. Mert
ez a fa vadfának indult, de volt egyszer régen egy igen-igen jó ember, s
mit gondolt, mit nem magában, otthon az édes almafáról levágott egy
ágacskát, felhozta az erdőbe, itt a vad csemetébe beleoltotta. Isten
megáldotta a munkáját, mert nemcsak ő evett a gyümölcséből, ettek a
gyermekei is, de még az unokái is. Mit gondolsz, ki oltotta nemesre ezt
a fát?

– András nagyapó! András nagyapó! Ugy-e, ő?

– Ő fiam, ő. Isten nyugtassa meg.

Ó te áldott ember, minden nagyapók közt a legmelegebb szivü nagyapó! Te
nem elégedtél meg azzal, hogy egész kertet szenteltél otthon a
gyümölcsfának, itt, rengeteg erdő közepén is megnemesitél egyet, hogy a
nap hevében eltikkadt munkásemberek szomjuságukat megenyhithessék.
Amikor ezt a fát oltád, ugy-e gondoltál rám is, az ismeretlenre, talán
az én unokáimra is?

Ime, ez volt a második szenzáció. Nem idegeket korbácsoló, nem is
vérbizsergető: egyszerüen szivet melegitő.

Most pedig bucsuzzunk az erdőtől. Telnek, mulnak a napok, a hetek,
közeledik a buzaaratás, aztán nemsokára indul a kisdiák messze, messze,
ismeretlen világba.

Ha el nem indult volna… De elindult.



ÖTÖDIK FEJEZET.


Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az öregek
megfiatalodtak.

Nyugtalanul vártam az őszt: nyilván életemben először és utószor. Mert a
méla szeptember ugyan mind máig a legszebb s legkedvesebb hónapom, most,
fehér hajjal, nem siettetem, szeretném, mind hátrább, hátrább tolni
érkezését: hátha igy később is hagy el. De akkor erős vágyakodás lepte
meg gyermekszivemet, számláltam a napokat, mintha mesebeli tündérváros
lett volna Székelyudvarhely, ahová én oly erősen vágyakoztam.
Tündérváros a komoly, domborodott homloku Budvár aljában. Ama Budvárnak
aljában, amely réges-régen, ennek előtte ezer esztendővel, a rabonbánok
fészke volt…

Annak, aki már diák, repülve repül a vakáció, nekem mint sáros, köves
uton a szekér, oly lassan döcögött a nyár.

– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte busan egy nap százszor is Benkő
Gergő.

– Elmegyek, el, de hat hét mulva visszajövök!

Az utolsó hetekben alig tudtak elválasztani, sötét estig kisérgettük
egymást haza. S már rajzolgattuk a jövendőt. Pap lesz belőlem, még pedig
kisbaconi pap, Gergő lesz a megyebiró. Ő adja a kenyeret s bort az
Urasztalára, én meg sorba kiosztom a körben álló embereknek: először a
kenyeret, utána a bort.

Ó de jó lesz, ó de szép lesz!

Közénk-közénk állt harmadik játszópajtásnak Rigó András is, a zsellérünk
fia. Nevéhez hiven füttyös, jókedvü gyermek, el sem lehet képzelni
kenderkócból font ostorkája nélkül. Mindig fütyült, pattogtatott, én meg
sokat törtem azon a fejemet: mi lehet az oka, hogy András vidámabb kedvü
mint én. Mondtam is egyszer az édesanyámnak:

– Én nem értem, édesanyám. Rigó András mindig fütyöl, pattogtat az
ostorával, sohasem szomoru, semmitől sem fél, én pedig megrebbenek, ha
csak egy szalmaszálat felkap a szél mellettem…

– Hát az egyik ember vidám, a másik szomoru kedvü, magyarázta édesanyám
mosolyogva, de láttam, hogy könny csillant meg a szemében.

Később értettem meg könnye csillanását: a búsbeteg tejre gondolt. Magát
okolta szomoru kedvemért, szél fölkapta szalmaszáltól megrebbenésemért.

Sokan voltak a faluban, akik nemcsak csudálkoztak, de meg is ütődtek
azon, hogy egy ilyen „szetemnyi“ legénykét „kolégyomba“ visznek, messze,
oda-vissza két napijáró földre. Hirül hozták a bejáró asszonyok, hogy
Balandi Józsiné (Baló András Józsefné székelyesitése), ez a hosszu,
kajlahátu, nagyszáju asszony meg is szólta a szüleimet. Hogy azt mondta:

– Ugyan bizony, van-e lelkük s Istenük, hogy ezt a tökmag legénykét
idegen fődbe palántálják? De mindjárt el is dicsekedtek édesanyámnak a
bejáró asszonyok, hogy ők sem dugták be a szájukat, megmondták
Balandinénak magyarán: – Jobb, ha hallgat az olyan asszony, akinek az
ura reszketős Pali kezéből kikapta a vakarut s megette az istentelen.
Hogy Elekecske addig sirt, addig „erdőlt“ az édösapja s édösanyján, amig
bele nem nyugodtak: hát hadd menjen. De a nagyasszony, amikor csak a jó
Isten látja, folyton siratja Elekecskét. Az igaz valóságot mondtuk-e,
nagyasszonyom? – Azt mondták, azt, igazolta könnyes szemmel édesanyám.

Csakugyan ez volt a „való igazság.“

Az én kicsi falumból öt diák járt ez időben a kollégiumba: mind kamasz
legények. Benkő Ádám (már csak megmaradok a regénybeli keresztneve
mellett), igen, ő nyitja meg a sort, termetre, arcra, tehetségre az
első. Őt követi Benedek Benedikti József s öccse, a „bölcs“ Antal.
Hosszu, vékony dongáju, ingadozó járásu Jóska, zömök, pufók, piros
pozsgás arcu Antal. A negyedik a pap fekete képü fia, Jankó. Az ötödik:
gyenge tüdejével kántornak készülő Boda Elek.

Ezeknek a diákoknak nem volt pihenő a nyári vakáció. Még a pap fiának
sem. Kaszáltak, gyüjtötték, hordták a szénát, arattak, mindenféle mezei
munkában résztvettek. Igy nevelődtek a falusi diákok s bizony, mondom,
nem rosszul nevelődtek: hiteles tanu mellettem a világháborut követő,
régi rendet felforgató forradalmak: nem kell az éhenhalástól félnie
annak, aki ifjukorában megfogta a kasza nyelét.

De a vasárnap az övék volt. Vecsernye után összeverődött a diáksereg
nálunk, innen indultak a rétre, a réten át csererdős Borvizoldal tövébe:
ott bugyog, Isten tudja, hány ezer esztendeje egy borviz-forrás kétöles
mélységből, faköpübe fogva: Kisbacon ifjuságának vasárnap délutáni
találkozója.

Én is hozzájuk szegődtem, köztük lábatlankodtam, s velünk volt mindig
Éva, Anikó s még egy Anikó, a papleányka. Mindakét Anikó tiz esztendős,
de hirtelennőtt gyermek. A mi Anikónk nemcsak testvérem, de pajtásom is,
gyermek-ifjukorom minden örömének, bújának hüséges megosztója – itt, a
vasárnapi kirándulásokon indult az ő regénye, szemem láttára, s folyt,
folydogált tovább, mig a regényből – dráma lett.

Eleven, vidám, bátor beszédü leányka Anikó, kevés szavu, mélázó ifju
Ádám. Mélázó? Ezzel talán nem mondtam eleget. Hiszen a Székelyföld
legtöbb szülöttje méla, hallgatag természet: a hegyek, rengeteg erdők
közé szorult völgyek ölén nevekedő népek ismertetője ez. Több volt ő a
mélánál: búskedvü, érzékeny, kissé érzelgős – ilyennek láttam, amikor én
is kamaszodó korba léptem. Ádám meg-megfogta Anikó kezét, igy kézen
fogva, karjukat lóbálgatva haladtak a réti ösvényen, s borvizkut körül,
amikor letelepedtünk, csudálatosképpen mindig egymás mellett ültek.
Anikó csacsogott, Ádám mosolygott s néha-néha egyet-egyet szólt is.
Igen, itt két szivben nyilt, nyiladozott a szerelem virága: korán nyiló,
korán hervadó.

Minden szem mosolyogva nézte a gyermekszerelem ébredezését, csak
édesapám arca komorodott el, látván Anikó nagy örömét, ha elsőnek jött
Ádám, elszontyolodását, ha megkésve jött, a többi diák után. Pedig igy
szólitotta: Ádám bácsi. Hogy is szólithatta volna másként, amikor Ádám
hat egész esztendővel idősebb volt, mint ő!

De most Isten veled, nyájas idill, mely fölött már borong az ég. Őszre
hajlik az idő, olyan búsan suttognak a falevelek: búsan a diákoknak,
búsan Anikónak, vidáman nekem. Még néhány nap, szekérre ültetik, viszik
a kicsi diákot. Nini, már ott is áll a szekér az ajtó előtt. Egy kis
domb emelkedik a szekér hátsó felében, ponyvával letakarva. Mi minden
nyugszik e domboldal kebelében! Egy zsák liszt, hat hétre való: ebből
süt majd a gazdasszony hetenként három kenyeret a kisdiáknak. Egy zsák
buza: ajándék a rektorprofesszor urnak, aki a kisdiákot megegzaminálja:
vajjon felvehető-e a harmadik elemibe? Egy kis zsák bartamisz körte:
korán reggel rázta meg az öreg terebélyes fát édesapám, (István nagyapó
ültette, Isten nyugtassa meg!), édesanyám szedte fel a földről, mig a
kisdiák édesen aludt. Van e domboldalban egy kis dézsa turó, egy kis
tábla szalonna, molnár-pogácsa. S tele a szekérláda is utravalóval. Ez a
láda majd ottmarad a kisdiáknak: ebben tartja a kenyeret, a turót s
minden jót. Hely jut ebben a ruhájának is, a könyveinek is.

Édesapám már ott ül a szekérládán, hátát a „domboldalnak“, lábát az
elősaroglyának veti, erős marokkal fogja a gyeplőt: nyugtalankodik a
Pista meg a Fecske. Hároméves csikók, ők is most látják majd először azt
a tündérvárost, de bár nagy a feje a lónak, aligha gondolták, hogy
teljes tiz esztendőn át vagy százszor hordozzák meg ezt a kis fiut oda
meg vissza. Még nem tudtam kibontakozni édesanyám ölelő karjaiból. Ugy
elsirat, mint ahogy a halottat siratják el nálunk.

– Ó, édes kicsi fiam, de korán leszakadsz a szivemről. Alig tollasodtál
s már elrepülsz, csácsogó madárkám! Ki melenget, ha megfázol? Rossz
gyermekek ha megbántanak, ki csókolja le a könnyedet?

– No, no, elég volt már, elég, szól le a szekérről édesapám csendesen,
megindultan s félkarral maga mellé emel. Még egy pillanat s az uccáról
kiáltok vissza: Ne sirjon, édesanyám!

Pista, Fecske kitáncol a galambbúgos kapu alatt, melynek homlokáról
jószemü ember még leolvashatá a százesztendős feliratot: Áldás a
bemenőknek, béke a kimenőknek. Fülhegyezve, ijedezve robognak át a falu
hidján, „kaluppba“, mármint galoppban vágtatnak ki a fürész-uccán. Ennek
tetején kezdődik a középszeg: itt lakik három diák: Benedek Benedikti
József és Antal, néhány házzal odább Boda Elek. Öreg Benedek Benedikti
Sámuel ott ténfereg a szekér körül, de semmihez sem nyul: egy az, hogy
hizásnak indult, kényelmes természetü ember, más az, hogy kerekszám hat
fia van – minek törné magát. Emberemlékezet óta nem látták őt
szántani-vetni, kaszálni: sovány, nagycsontu gebéivel folyton
Oláhországot járja legidősebb fiával, azzal a tyukszemü vénlegénnyel,
aki hároméves koromban szinte halálra gázolt. Mindenféle fa- meg
cserépedényeket szállitott, s mikor „bejött a vaseke“ – ezt is.
Örménynek csufolták a székelyek, mert – kereskedett. Szófukar ember,
sajnálja a szót, félmondatokban beszél – a másik fele benne marad, – igy
köszön: Jóp-isten. Igy köszönnek a fiai is. Mind a hat. Édesapám nem
igen kedveli, bár komaságban vannak. Sok földvásárját megrontotta, de
főként azt nem tudta felejteni, hogy a fia átgázolt az ő fián. Azért
beköszönt az udvarra, legyintett is az ostorával hivogatóan: jőjjön,
koma, jőjjön. Tudta jól, hogy hiába biztatja: majd Udvarhelyen
találkoznak, utban minket utól nem érnek: a „vén örmény“ lovait nem igen
látta még futni emberi szem.

Megállunk a Boda Elekek kapuja előtt. Ő a mi szekerünkön jön. Az ő apja
is Sámuel. Az édesanyja testvére az édesapámnak. Az egyetlen testvére.
Rákhel a neve. Kissé görnyedt hátu, magas, sovány ember öreg Boda
Sámuel. Félig gazda, félig kerekes. Sohasem tanulta a
kerekesmesterséget, de fél falu szekerébe ő „kerekitette kerekre a
kereket“. Hét fiunak s három leánynak adott életet Rákhel néni, ez a
kicsi, rózsapiros arcu asszony, aki akkor látta meg a napvilágot, amikor
István nagyapó másodszor „ment ki a franciára“, s elébe szaladt, mikor a
francia földről hazakerült… Az udvarhelyi temetőben gyakran álltam meg
egy sirkő előtt, a verses felirat két sorát máig sem feledtem el:

  Tizennyolc gyermeket e világra hozott,
  Ő a jó Istennek eleget áldozott.

Hogy e tizennyolc gyermek közül hányan álltak a termékeny anya koporsaja
mellett, arról nem szól a vers. Rákhel néni koporsaja mellett, amikor
késő vénségében leszállt érte a Halál angyala, a tiz gyermekből kilenc
gyermek állott, mind meglett emberek. Ugy-e, az Uristennek ő is eleget
áldozott? S bár nyugtalankodik Pista meg Fecske, már azt is elmesélem
róla, hogy az ő csengő énekes hangját örökölte a legkisebb fiu: Elek. S
Rákhel néni csengő hangja lopta gyermekszivembe azt a felséges szép
költeményt, melynek akkor sem költőjét, sem cimét nem ismerém (honnan is
ismerhettem volna?): Csokonay Vitéz Mihály legszebb költeménye volt.
Cime: A reményhez. Bizonyosan Rákhel néni sem érdeklődött aziránt,
vajjon ki volt, mi volt, aki ezt a felséges szép „éneket“ költötte, de
téli estéken, mikor édesanyámmal kettesben pergették az orsót, oly
szépen, oly érzékenyen énekelte, hogy minden szava, minden hangja
szivembe nyiladzott, ottan meg is gyökeredzett. Pista, Fecske hiába
nyugtalankodik, én a szivetinditó ének néhány sorát zümmögöm most.
Elzümmögöm, mert aligha dalolják ma máshol, a kálvinista kollegiumokban
talán, pedig Csokonay Vitéz Mihályt a modern költők seregébe sorozta a
legujabb nemzedék… Halljad, ember, halljad:

  Földiekkel játszó
  Égi tünemény,
  Istenségnek látszó
  Csalfa, vak remény.
  Kit teremi magának
  A boldogtalan
  S mint védangyalának
  Bókol untalan!
  Sima száddal mit kecsegtetsz,
  Mért nevetsz felém?
  Kétes kedvet mért csepegtetsz
  Még most is belém?
  Csak maradj magadnak,
  Biztatóm valál,
  Hittem szép szavadnak,
  Mégis megcsalál.

*

Egy kis cókmókkal kapaszkodik fel a szekérre Boda Elek, Most már hárman
ülünk a szekérládán, jobbról édesapám, balról Elek bácsi, aki nyurga,
magas legény, lehet vagy 18 éves, de még csak második gimnazista. Nem
volt ez ritkaság. Tele voltak a kollegium alsó osztályai pelyhesállu
legényekkel: a katonáskodás elől menekültek ide s innen mint kántorok,
szegény, kis eklézsiákba. No, Pista, Fecske, most már mehettek. A pap
uccáján már zörög a Benkő Ádámék szekere, két tüzes szürke iramlik végig
a szük utcán: Jakab, a kocsis, mellette Gergő, az én kedves pajtásom,
hátul ül Ádám s a pap fia.

Hát, jön Gergő is. Nem a kollegiumba, hanem hogy két napot még együtt
legyünk. Hiszen, hamarosan áttelepitjük Boda Eleket az ő szekerükre, ő
meg átszalad a mienkre: átkaroljuk egymást egész uton, igy búcsuzunk,
búcsuzkodunk.

Lám, lám, már csak a falu szürke tornya látszik. Még látom a templom
tornyát is, aztán süketes hangu harangjával az is elmarad. Isten veled,
kicsi falu! Isten áldja, édesanyám! Ne sirjon, ne. Majd meglátja, hipp,
hopp! nemsokára karjai közé repülök…

…Mit gondoltok, ha csak a mi kicsi falunkból három szekér diák indult a
tündérvárosba, hány indulhatott három-négy vármegye sok-sok falujából!
Képzeld a vármegyéket egy-egy óriás méhkasnak, amelynek diáknépe
egyszerre, egy nap rajzik s mind az udvarhelyi vén kollégiumba tart.
Maga Háromszék, ágyuöntő Gábor Áronnak, ősmagyarokat kereső Körösi Csoma
Sándornak, Rákóczi Ferenchez, a nagy fejedelemhez hivségben halálig
kitartó Mikes Kelemennek a hazája egy kis ország s ennek a kis országnak
akkor csak négy osztályos kollegiuma volt. Százával ontotta a diákot
Udvarhelynek. Hát még az anyavármegye, melynek szivéből sarjadzott ki a
vén kollegium terebélyes fája! Annak az anyának a szivéből, akiről
büszkén dalolja az udvarhelyszéki fehér harisnyás, kurta fekete
kacagányos, széles karimáju, magas tetejü kalapos székely:

  Udvarhelyszék olyan szék,
  Egy is vele fel nem ér.
  Csak székelymagyar lakja,
  Ősi jussát nem hagyja.

  Öltözetünk nemzeti,
  Még pedig eredeti.
  Nem viselünk bugyogót,
  – Megkérdhetik nagyapót!

És jöttek a diákok Csikországból (csak a katholikus gimnáziumba),
Nagyküküllő- meg Brassó vármegyéből. Két teljes napot tartott az utjok
szekéren s mégis jöttek, jókedvvel, vidám énekszóval, nekitüzesedett
arccal s nyilván mind azzal a nagy, erős elhatározással, hogy
meghóditják a világot. Hiszen a diák az a semmi, akiből minden lehet…

Álomnak, gyönyörü álomnak tetszett nekem mind, amit ezen a napon láttam.
Nem csuda: tán először voltam tul a falum határán. Nini, a nagybaconi
diákok! Nem hiába nagy falu, öt szekeret érünk utol a keresztutnál: mind
az öt szekéren diák. Ezeket csaknem mind ismerem: egy ugrás egymástól a
két falu. A legtöbb atyafiság. Ihol a Baló-fiuk (egy apának három
diákfia s otthon még egy csapat fiu), a Bardoczok, a Nagyok, a
Keresztesek, a Tókosok, s köztük az örmény füszeres fia is: Bogdán
Kristóf. Hogy kifeketéllik még a barnapiros, lesült képü fiuk közül is!
Amott balra, a hegyek között mosolyog egy kis falu: Bodos. Nagy
madárfészeknek tetszik messziről. Épp most lejt le a hegyi uton egy
szekér. Komoly képü, feketeszakállas Budai Károly ül rajta három fiával.
Mintha csak vetélkednék Baló Józseffel, aki szintén feketeszakállas: ha
te három fiut adsz a tudománynak, hármat adok én is! Messze bent, hegyek
közt, rengeteg erdőség aljában huzódik meg Szárazajta, de megvillan a
hegyi uton két szekér: nyilván a Csulak meg Józsa fiuk ülnek azon.

– Jönnek a „muszkák“ is! – kiált hátra Boda Elek.

Muszkának tette meg a néphumor Szárazajtát, a jó Isten tudja, miért.

Belejtünk Bibarcfalvára s im, akkor fordul ki két szomszéd kapun két
szekér. Mindkettőn egy-egy fehérszakállas öreg ur s mindakettőnek
két-két fia. És mind a két fehérszakállas öreg urnak az egyik fia
nagyszakállas diák, a másik meg apró emberke, akárcsak magam. Az akkor
élő emberek nem csudálkoztak ezen. Oly egyszerü s oly bús ennek a
története. Azok a szakállas diákok akkoriban születtek, amikor Kossuth
Lajos „szép csengetyühangja“[10] megreszketteté a magyar levegőt: A haza
veszélyben! Igy mondhatnám röviden: az a két szakállas diák _Világos
előtt_ született, az a két kisfiu pedig _Kufstein után_. Ott sinylődött
szomoru rabságban, sok-sok esztendeig a két Borbáth, mert a magyar
szabadságért harcolának…

  [10] Ágyuöntő Gábor Áron levelében olvasható Kossuth „csengettyü“
  hangja.

Indul már nagytiszteletü Szász József esperes is: három fia van, mind a
három diák, világos, hogy Isten szolgáinak szánta őket. Falu alsó végén,
nagy, kőkeritéses udvar közepén nemesi udvarház: ebben lakik a nagy
fehérszakállu Bartha, az Aporok jószágigazgatója. Ő neki is három diák
fia. Vihetne Szabó István uram is hármat, négyet is, mert ő a falu
legnagyobb gazdája, de mert csak két fia van: kettőt viszen. Hát az
Osváth-fiu! Hát a punktum Benedek Farkas! No, most számoljunk. Ebből a
kis méhkasból tizennégy diák rajzik Udvarhely felé! Ilyen elmaradt,
ilyen – hogy pesti nyelven szóljak, tisztesség ne essék, mondván – igen,
ilyen „kulturátlan“ volt ennek előtte félszáz esztendővel a székely
falu.

De itt vagyunk Baróton. Egy kicsit város a formája, mert vásáros hely,
különben nagyfalu. A „sánta“ Zatureczky széles udvarán is ott áll a
hintó, de még ló nincs előtte. Készülődik ő is két fiával. Na, tudom,
még el sem jutunk Olasztelekig, utolérnek a hosszulábu lovak. Talán el
is hagynak, ha ugyan Pista meg Fecske engedik. Most még mi járunk elől.
Pista is, Fecske is idegesen hegyezi, csavargatja a fülét, minden
pillanatban készen az ugrásra, ha valamelyik szekér meg akarná előzni.
Már alig látom a végét a szekér-karavánnak. És ez a hosszu sor nő,
növekszik, folyton szaporodik. Egy-egy fordulónál ugy tetszik, mintha
óriási kigyó tekeregne, facsarogna utánunk. Barót kevés diákot ad
nekünk, mert a falu nagy többsége katolikus. De amint kikanyarodik
Olasztelek felé a karaván, dombon fekvő udvarán magas szál, szép
pirosarcu uriembert pillant meg szemem: Benedek Sándor ez, a vitéz
negyvennyolcas huszár, most dulló: ő is hozza Zoltán fiát. Vele jön két
árván maradt testvére is: György és Antal, mindakettő nagy diák.
Olaszteleken a Bartha meg a Kolumbán-fiukkal szaporodik a karaván.
Bardoc, Füle, Száldobos, Vargyas: mindenik kidob magából három-négy
diákot, többet is. Jönnek a fülei meg száldobosi Bodák és Bogák, a
bardoci Barthák, Csereyek, Zayzonok, a vargyasi Danielek: három fia
Daniel királybirónak. Ezek unitáriusok, de Udvarhelyen kezdik az
iskolát, mert még most sincs vasut s Kolozsvárt van az unitáriusok
kollégiuma. Köpec, Miklósvár, Középajta, Nagyajta, Bölön, mind
erdővidéki faluk, nem esnek utunkba, de rajzanak ezek a faluk is, egy
sereg Benkő, Benedek, Gyenge, Gáspár, Sikó – ne várjátok, hogy félszáz
esztendő multán mind elésoroljam őket. De ti nem is várjátok. Nektek
unalmas ez a sok falu és családnév. Az, az. Ám ne feledjétek, hogy a
magyar nagy, talán hosszu ideig tartó per előtt áll: talán javára válik
népemnek ez a kis kulturhistória…

Tovább! Tovább!

Vargyas végén rettentő magas hegy ágaskodik elénk: a Bikás-hegy ez. Mind
a diák leszáll a szekérről, az „apostolok szekerén“ vág neki a hegynek.
Micsoda rajzás, micsoda hullámzás! Micsoda zsivajgás, szervuszolás,
parolázás! Egészséges kacagástól csendül a letarolt hegyoldal. Ha mind
hallhatom s fel is jegyezhetem, amit ezek a diákok össze-vissza
beszéltek a nyári vakáció élményeiről! Tudom, kitelnék belőle egy szép,
nagy – bolondság.

Kint vagyunk a hegy tetején: felséges panoráma tárul elénk. Ó de szép! Ó
de gyönyörü! – A Rika! A Rika! Réka-királynő erdeje!

Ameddig a szem ellát: erdő. Sárguló, pirosodó falevelek tengere. Jobbra
és balra végtelenségbe vesző hegyláncok, s lent a völgyben, hegyek
aljában a Réka-patak kanyarog. Patak mentén fehérlik a széles országut,
hágva, lejtve hullámosan. Amott égbe kivánkozik egy hegyóriás:
Hegyestető a neve. Azt regéli a nép róla: itt volt Atillának, a nagy hun
királynak legkedvesebb vára. Világverő nagy utjában ide tért meg rövid
pihenőre. És itt halt meg Réka királynő. Patak partján komor méltósággal
ül egy óriás mészkő, nagyobb a házunknál: ez alatt alussza örök álmát…

Egyszerre kitágul a szük völgy, az országutjától hirtelen kanyarodással
búcsut vesz a patak, s országutja és Réka patakja közt, akár a mesebeli,
„terülj-abrosz“, őszi kökörcsin boritotta rét terül elénk. A réten –
minek mondjam magam, amikor oly lelkesen kiáltják helyettem az
erdővidéki diákok: Éljen! Éljen! A háromszéki diákok!

Vagy tiz szekér áll az erdei rét közepén. Nagy csomóban hevernek a
diákok, csak egy áll köztük, egy barnaképü, göndörszakállas diák, aki
épp most szoritja álla alá a hegedüt, ráfekteti a vonót s felsir a
száraz fából valami bús, végtelen bús nóta – sohasem hallottam azóta
ilyen szomoru, ilyen szép nótát. Mintha vezényszóra történt volna,
megáll az erdővidéki szekérkaraván, elnémul a lárma, csak akkor tör ki
ujra erdőzenditő tapsban, ujjongásban, amikor a szomoru nóta utolsó
hangja is az erdő megilletődött csendjébe olvadott.

– Erre, erre! ugrálnak fel a háromszéki diákok. Ide, erdővidéki diákok,
ide!

Mindjárt rá is gyujtottak a szekeres emberek régi, kedves nótájára:

  Megálljon, kend, hó!
  Itt a stáció!
  Eladjuk a gyeplőt, hámot.
  Élünk egy kis jóvilágot.

Még el sem hangzott a hivogató nóta, az egész karaván bekanyarodik a
rétre. Édesapám kifogja a csikókat, megrakja szénával az elősaroglyát,
aztán magától neki fordul Pista is. Fecske is. Ezt cselekszik a többiek
is. Nagy szekér-tábor boritotta el a rétet. Gomolyog, hullámzik a nagy –
és kisdiákok vidám serege. Szekerek derekából elékerülnek az elemózsiás
zsákok, tarisznyák, a csikóbőrös kulacsok, s a szelid verőfényü őszi nap
gyönyörködve mosolyog le öreg embereknek, szakállas és
növendék-ifjaknak, apró gyermekeknek e vidámkedvü gyülekezetére. Fehér
szakállu tiszteletes meg tekintetes urak, házi posztózekés székely
gazdaemberek paroláznak, örvendeznek, ölelkeznek, egyiknek-másiknak köny
csillog a szemében: a fejéregyházi sikon látták utoljára egymást. Azon a
gyászosemlékü réten, hol muszka-dzsida döfte át a legnagyobb magyar
költő szivét. És jött a dicsőséges csaták után – Világos. Ahol a
honvédek sirva rakták le a fegyvert a muszkának. Ahol a magyarnak egy
nagy, mély sirt ástak. Már ismertem e sirról a szomoru nótát: édesapám,
amint ment, mendegélt, mélázott az eke után, csendes, halk hangon
gyakran zokogta ezt:

  Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás?
  Mért sir egyik szemed jobban, mint a más?
  És arcodon mért látni oly bánatot,
  Mintha elmult volna minden jó napod?

  Sirok, pajtás, sirni fogok örökre,
  Mig élni hagy a jó Isten kegyelme.
  Világostól hozom a nagy bánatot,
  A magyarnak ott egy mély sir ásatott.

– Hé, a lenkertedet! – riadt fel a nóta után édesapám. – Igen, kilépett
a barázdából az ökör.

Az irgalmadat! A lenkertedet! – soha e kettőnél más „káromkodást“ nem
hallottam tőle. Az elsőt még csak sejtettem: mi lehet, a másikon
megzavarodtam: mi lehet az a lenkert? Kert, amelyben lent termelnek? No,
ez ugyan nem káromkodás. Nagydiákkoromban sütöttem ki, hogy a lenkert a
Landsknecht megszékelyesitése. Igy örökitette meg a székely az osztrák
landsknechteket, a magyar nép átkos emlékü, hivatlan vendégeit.

De csak térjünk vissza Világoshoz, ugy-e?

Akkor sem értettem, most sem értem, mért kellett gyalázatos halállal
halni meg a hősöknek, akik hazájuk megtámadott szabadságáért hullatták
vérüket. Mért kellett oly sok magyarnak idegen földön bujdosnia? Mért
kellett Kufsteinnak, Josefstadtnak nyirkos börtöneiben sinylődnie? Ime,
itt, ezen a réten, ebben a kicsiny táborban is tiz öreg embert számoltak
össze, akik többesztendei fogsággal fizettek, mert szerették, mert
védték a hazájukat. Néztem, néztem az öreg emberek szelid, jóságos
arcát, hallgattam az öreg tiszteletesek istenfélő, kegyes, kenetes
beszédét: ezek mind honvédek voltak, Bem apó fiai, s mind megszenvedtek,
keservesen megszenvedtek honszerelmükért. Ez bujdokolt, azt besorozták
császár katonájának s vitték messze, idegen földre. Ez börtönben
sinylődött, az csudamódon kerülte el a leggyalázatosabb halált.

Mi volt a bünük? – Szerették a hazát. Hogy értse meg ezt egy kis gyermek
esze? Hogy értse meg, amikor az öreg emberek elméje sem érti meg?

De mi nagy dolog történhetett, hogy ezek a sokatszenvedett emberek ma
mind oly vidámkedvüek? Megmagyarázom négy számjeggyel: _1867_. Ennek az
esztendőnek junius hónapjában tették Ferenc József fejére Szent István
koronáját. Ebben az esztendőben békült meg királyával a magyar. Ebben az
esztendőben borult fátyol a világosi temetőre. Az aradi akasztófákra. A
rabláncon sinylődő, az idegenben bujdosó magyarok megmérhetetlen
szenvedéseire. Haynaunak, a bresciai hiénának, magyar honleányokat
meggyalázó vesszejére. Özvegyeknek, árváknak könnyeire. Ebben az
esztendőben támadt fel halottaiból az eltemetett szabadság. Ujra éledett
Magyarország. Nagy és szebb jövendő reménységével teltek meg a szivek…

– Boldog ifjuság! – áradott a lelkes szó Zayzon tiszteletes ajkán, s
gyönyörködve legeltette gyermekmosolygásu szemét a száz főnyi csapaton.
– Te már szabad hazának vagy a gyermeke. Ha küzdöttünk, ha szenvedtünk,
nem küzdöttünk, nem szenvedtünk hiába. Megvirradott!

Nézd, nézd, hogy megfiatalodnak az öreg emberek! Kotyognak a kulacsok,
körbe járnak a poharak, s öregek, ifjak ajkán felcsendül a bordal, hogy
zúgva zúg belé Réka erdeje:

  Ez a pohár körbe jár,
  Éljen a barátság!
  Éljen, éljen, éljen az,
  Az igaz barátság!

S hogy egészen az alkalomhoz illő legyen a dal, megujrázzák s
megtoldják:

  Éljen, éljen, éljen a,
  Éljen a szabadság!

– Halljuk Brassai Benedek Jánost! – csendül Benkő Ádám hangja.

– Halljuk, halljuk! – kiáltják a diákok s biztatják az öregek is János
diákot, a vén kollégium hires hegedüsét.

És feláll Brassai Benedek János, a Benedek nemzetség Brassóba szakadt
ágának sarjadéka, megkongatja szépen szóló hegedüjét, s büszkén,
diadalmasan zendül bele az erdőbe:

  Legyen ugy, mint régen vót!
  Süvegelje meg a magyart
  Mind az oláh, mind a német, mind a tót!

Csendesen, majd mind erősebben, szinte szilajon kiséri a muzsikaszót
öregek és ifjak éneke. És láss csudát, egyszerre csak lassu magyarra
fordul János diák muzsikája, felállnak sorba mind az öregek s kedves,
öreges tempóban, komolyan, méltóságosan járják a lassu magyart.
Álmélkodva, visszafojtott lélekzettel, gyönyörködve nézik a diákok,
amikor vége a táncnak, tapsol a diáknép, ölelgetik az öregeket, akik,
lám, egyszerre megfiatalodtak! A nap, az áldott nap is, csak nézte,
gyönyörködve nézte a megfiatalodott öregek táncát. Ugy tetszett,
szeretne leszállni közéjök, hogy az ő sok millió esztendős szive is
megfiatalodjon.

Amikor az öregek megfiatalodnak… Nézd csak, hogy belemelegednek a
vigasságba! Honnét, honnét nem (ugyan honnét, ha nem a szekérládából),
elékerül a Csákány Elek szárnykürtje, a Pethő Jóska fuvolája, a Deák
Gyuri cimbalma; de más hegedü is kerül elé. Már kongatja is Bitai
Domokos, fesziti a hurokat – gyermekszemmel is látok annyit, hogy ma
Isten szabad ege alatt virrasztjuk át az éjszakát. Körben állnak a
muzsikusok, a kör közepén János diák. Ő a karmester. És felzendül a
magyar nemzet imádsága: Isten áldd meg a magyart!

Öregek, ifjak felemelkednek, levett kalappal állják körül a
muzsikusokat, s messze zeng az erdő, visszhangot vet a tarfejü szikla:
öreg emberek mélyen járó hangja, gyermekhangok ezüstös csilingelése
vegyül össze hegedünek sirásával, szárnykürtnek szelidre halkitott, majd
harsogó bugásával, fuvolának lágy leheletével, s szárnyat öltve száll az
imádság a magas egekbe. Még nem tudom, hisz oly kicsiny vagyok, oly
tudatlan vagyok, hogy mi történik itt voltaképpen, csak érzem, hogy ami
itt történik, valami nagy, valami fenséges történet, s egyszerre csak
serkedezni kezd a könny szememből; egyszerre csak szivemtől a talpamig
szalad a vér meg vissza, törékeny kis testem megrázkódik, amikor felsir
az imádság:

  Megbünhödte már e nép
  A multat s jövendőt!

De bár szememet könny homályositja s fülemet zúgatja hatalmas
hangáradat, látom, s hallom, hogy mialatt szent áhitatba merül öregek és
ifjak lelke, egy hintó vágtat végig az országuton. Nagy ur lehet, aki a
hintóban ül, mert fejét félre forditja, mintha nem akarná látni,
hallani, hogyan ölelkezik a Föld az Éggel; hogyan száll egy sokat
szenvedett nemzet imája a magyarok Istenéhez. Szinte tolvaj módjára
surran el mellettünk. Vajjon ki lehet? Oldalán cingár fiu ül, az lopva
felénk tekint, aztán ő is hirtelen elkapja fejét. Akkor nem tudtam, most
már tudom, hogy mit érezhetett a szive. Ugy szeretett volna leszökni a
hintóról, közénk szaladni, velünk dalolni a Himnuszt! S nem tehette – az
apja miatt. Lehet-e a gyermekszivnek keservesebb érzése, ha nem tehet
valamit – az apja miatt?

– Félre forditotta a fejét, dörmögi a vén Borbáth Sámuel, s látom arcán
a gyülölet, a megvetés villanását.

– Cudar Bach-huszár! – tör ki Zayzon tiszteletes szivéből a sok-sok
esztendeig fojtogató düh – hány jó magyar szenvedett miatta!

– Ha meggondolom, – folytatta Borbáth Sámuel, – hogy ez is magyarnak
született, magyar anya dajkálta, szégyenpir boritja el arcomat.

– Verje meg az Isten! – átkozódott egy háromszéki gazda – ötven botot
veretett rám, mert egy bujdosó honvédnek szállást adtam éjszakára.

– Ő juttatta akasztófára Váradi Jóskát, azt a szép éfi embert, mondja
egy másik háromszéki gazda.

Igen, igen, Váradi Jóskát, akiről igy szól a szomoru nóta:

  Váradinak szép körhaja,
  Meszes gödör a sirhalma.
  Mind a világ megengedett,
  A kapitány nem engedett.

Ott porladozik a sepsiszentgyörgyi temetőben. (Vajjon visznek-e még
virágot sirjára a sepsiszentgyörgyi asszonyok?)

Álmélkodva, félig értetlen hallgattam a haragos kifakadásokat. Nem
voltam tisztában (ugyan, hogy is lehettem volna!) a Bach-huszárnak
nevezett ur büneivel, de azt megéreztem, hogy szörnyü nagy bünei
lehettek. Édesapámhoz simultam, mintha védelmet keresnék nála s félénken
kérdeztem:

– Mit vétett az az ur, édesapám?

– Majd megtudod, fiam, ha nagyobb leszel, – tért ki a válasz elől.

– Nincs nagyobb bün a hazaárulásnál! – süvitett végig a kis táboron egy
éles gyermekhang.

Tiz-tizenkét éves fiu lehetett, aki ezt mondta. De ez már nagy fiu volt
az én szememben. Hogy irigyeltem ezt a fiut! Mi sok mindenről tudhat,
amiről én nem tudok!

Hazaárulás… Ezt a szót most hallottam először. De az értelme lassanként,
még ott, Réka erdejében kibontódott, megvilágosodott. Ki a hazaáruló?
Aki, amikor ellenség tör a hazára, megtagadja a hazáját, megtagadja a
szüleit, testvéreit s az ellenséghez pártol. Látja sirni, szenvedni a
véréből való vért, a husából való hust, a csontjából való csontot, s
szive nem esik meg testvéreinek sok s nagy szenvedésén; pénzért ahhoz
szegődik, aki miatt gyászba borult az egész ország, s az ellenségnél is
nagyobb, lelketlenebb ellensége lesz a saját vérének.

Oh, már kezdem érteni, ki volt, mi volt az a nagy ur, aki félreforditott
fejjel, tolvaj módjára surrant s tünt el az erdő sürüjében. Már
világosság kezd gyulni kicsi agyamban. Sejtem, hogy miért forditotta
félre a fejét. Hej, de bánhatja, de szégyelheti a büneit! Tavaly még
hatalmas, nagy ur volt, botoztatta, börtönbe vetette, felakasztatta a
hazájukhoz hü magyarokat, s most egy nagy semmivé zsugorodott.
Felvirradt a magyarnak, ismét van királya, felragyogott a szabadság
fényes napja, s menekülnek a hazaárulók, visszabujnak a sötét odukba,
mint a baglyok meg a denevérek.

– Szép birtoka van, – mondja torjai Pethő István, – háromszéki nemes ur,
hivatalra nem szorult, mégis az ellenséghez pártolt: kétszeres a büne.

– _Meghalt_. „Nyugodjék békóban, mig a lánc elkészül“, ámen.

E szavakkal temette el az élő embert Zayzon tiszteletes.

– Oh, Istenem, miket hallok! Azt mondják élő emberről, hogy meghalt.
Ösztönszerüen megragadtam édesapám kezét. Megértette, hogy mely szomoru
érzés sanyargatja kicsi szivemet. Mosolyogva nézett rám, megsimogatta
fejemet.

– Ne félj, édes fiam, _én nem haltam meg_. Nem, fiam, nem.

Lám, lám, az a _meghalt_ élő ember de megzavarta ezt a felséges szép
ünnepet. Az arcok elkomorodtak, a lelkek háborogtak. Az örömek tengerébe
belecsöppent egy csöpp méreg – s hogy felkavarodott, hogy felháborodott,
hogy megzavarodott a tisztavizü tenger!

Áldott szerencse, hogy ebben a nagy tengerháborgásban egyszerre csak egy
másik hintó kanyarodott a rét felé. Nini, hogy gyulnak ki az arcok, a
szemek! Ugyan ki jöhet azon a hintón?

„Sánta“ Zathureczky László. Erdővidék népének legkedvesebb embere.
Felsőmagyarországból szakadt ide a nagyapja, görbe országból görbe
országba, de az egész Zathureczky nemzetségnek _egyenes_ és _szinmagyar_
volt a szive. Egy kicsit biccentett „sánta“ Zathureczky lába, de nem
biccentett a szive, a jó magyar kedve. Amikor meglátta a háborgó lelkü
gyülekezet, egyszerre lecsendesült a lelkek háborgása, gyermekként
ujjongtak az öregek, vivátoztak, elébe szaladtak, a kocsijából egyenest
a vállukra emelték s vitték nagy diadallal oda, ahol az imént körbe járt
a pohár s ahol most ismét körbe jár, mert – itt van Zathureczky László!

– _Ez az ember!_ – harsogja lángoló arccal az olaszteleki Kolumbán
Dániel, tüzesvérü, szókimondó székely.

– A nép igaz barátja, – toldotta meg édesapám.

Most már szállhatott a nap lefelé, jelenthette az est közeledtét, nem
lesz itt sötétség.

– Lássátok, lássátok, székely testvérek, emelte magasra poharát
Zathureczky – hányszor biztattalak: ne csüggedjetek! Hányszor huzta a
cigány erdő sürüjében, ott is félve, mert mindenütt leselkedtek ránk a
kopók:

  Megvirrad még valaha,
  Nem lesz mindég éjszaka!

– Imé megvirradt!

És – mely csuda! – lebukott a nap a hegyek mögé, utolsó sugarával
végigcsókolta a szabad magyarok e kicsiny táborát, nagy sötét fallá
merevedett az erdő, óriás fekete sapkát huzott tar fejére a sziklahegy,
s még sem lett éjszaka. Kigyultak a csillagok az égen, hatalmas
lángnyelvek csaptak fel a máglyából, mit a diákok nagy hirtelen
összehordtak, felzendült ujra meg ujra:

  Ez a pohár körbe jár.
  Éljen a barátság!

Hogy nevettek odafönn a csillagok! Hogyne, mikor éjfél után egyre azt
danolták az öregek:

  Nem, nem, nem, nem, nem, nem,
  Nem megyünk mi innen el,
  Mig a gazda, házigazda
  Furkós bottal ki nem ver!

Nagyokat nevettek az öregek is. Mert hát ugyan ki itt a házigazda? Az
ám, az Erdő. Na, ez ugyan ki nem veri a vigadó öregeket. Áll és hallgat,
lélegzetét visszafojtva hallgat. Oly rég nem látott vigadó, dalos,
szilajkedvü embereket. Oly néma volt ő is Világos után!

De én ott fekszem a szekér derekában széna közé gomolyodva, félálomban
hallom: Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Félálomban hallom azt is, amikor
Csákány Elek riadót fuj a szárny kürtjén. Megmozdul a szekértábor. A
keleti ég alján pirkad a hajnal. Elnyom az álom. S im egyszerre
szárnyára vesz az édes hajnali álom s ugy röpit édesanyám karjai közé.
Oly hevesen ölel, csókol, hogy felébredek.

Dörzsölöm az álmot szememből s tekintetem egy templomon akad meg.

– A kisbaconi templom! Sikoltok. Öröm és csalódás verekedik e
sikoltásban. Öröm, hogy hazajöttünk, csalódás, hogy nem vittek a
kollégiumba.

– Álom ez vagy valóság? kérdeném ma.

Nem álom, valóság volt, hogy a kisbaconi templomot láttam. A kisbaconi
templomnak a párját. Egy pallér épitette a kisbaconi református meg a
homoródujfalusi unitárius templomot…

Még egy futamodás s Oklándon nyargal át a vidám karaván. Az alvégi
korcsmáros elképedten néz a karaván után, egy szekér sem fordul be
hozzá. Német ember, zsandár volt nemrég, ráházasodott egy székely
korcsmárosnéra, tüzes magyarrá szilajodott később, most szentül azt
hiszi szegény, német volta miatt nem fordulunk be hozzá. De bizony a
magyar korcsmáros kapuja előtt is elnyargalunk, az is elképedve bámul
utánunk: ez sem történt még, mióta a világ – világ, hogy a Rikán tulról
jövők Oklándon ne stációzzanak. Na, sem a magyar, sem a német nem feledi
el a koronázás esztendejét. – Akkor volt az, – fogják mondani, – amikor
a háromszéki s erdővidéki diákok nem állottak meg Oklándon!

Nagy hegybe ütközik Oklánd felső vége, a diákok leugrálnak, mind gyalog
vágunk a hegynek, melynek, hiába esik közelebb Oklándhoz, mégis
Szentpáli-hegy a neve. Szentpáli-hegy tetejéről nagyszerü panoráma tárul
elénk. Jobboldalt jobban-jobban szükülő völgyben, erdők aljában huzódik
meg három falu: Karácsonyfalva, Almás, Lövéte. Egyenest előre nézve,
Homoród vize mentén, széles rét terül el s egy-egy futamodásra
következik egymásután Jánosfalva, Szentpál, Recsenyéd, Szentmárton.
Valamelyik diák nótába kezd, folytatják a többiek:

  A szentpáli hegytetőn,
  Ott vár az én szeretőm,
  Kökényszeme taplót gyujt,
  Azért szeretem én ugy.

De nemcsak arról nevezetes a szentpáli tető, hogy valamikor ott várt egy
legényt a szeretője, akinek kökényszeme taplót gyujtott, de még inkább
arról a nagy gyepes halomról is, mely alatt a nép hite szerint, hún
vitézek porladoznak. Az öregek is lekászolódnak a szekerekről, a hún sir
köré telepednek s Zayzon tiszteletes régi dicsőségről emlékezik, amikor
Atilla ősapánk meghóditotta az egész világot. Haj, rég volt, rég volt,
régi dicsőségünk vajjon feltámad-e?…

Székely szülte a magyart! – kiáltja szókimondó Kolumbán Dániel, Zayzon
tiszteletes emlékezésén fellelkesülten. S mindjárt meg is állapitja,
hogy: Ha székely nem volna, magyar sem volna.

Sánta Zathureczky Karácsonyfalva felé mutat s szájtátva hallgatom, amit
a nagyerejü, nagyvirtusu Diményről mesél, ölesnél jóval magasabb volt s
mindig nagy, keménycsontu fehér paripán lovagolt: ha ráült, azt hitted
volna, égbeütközik a feje. Két fia volt, azok is magas szál legények.
Egyszer Kolozsvárra ment a fiaival, s amikor végig lovagoltak a városon,
csudájukra kigyütt az egész város. József császárt, amikor ellátogatott
Erdélybe, Dimény uram kisérte a Rika-erdőben, mert akkoriban sok zsivány
tanyázott ottan.

– Sunt latrones? – kérdezte a császár.

Na, most hogy feleljen erre Dimény uram, amikor csak egy-két szót tud
latinul. Hát igy felelt:

– Sunt desztul, felséges Kájzer! (Sunt – desztul: egyik szó latin, a
másik oláh. Nyilván ugy okoskodott Dimény uram, hogy tud a császár
oláhul, mert hiszen kétszer is fogadta audiencián Hórát, az oláh lázadás
vezérét.)

Arról is nevezetes volt Dimény uram, hogy nagy sereg cigányt tartott s
mert igen szerette a köménymaglevest, rengeteg köményt szedetett velük.
Mikor aztán meghalt, igy siratták el a cigányok:

  Háj, meghót a vén Dimény,
  Nem kell neki több kömény!

Tudom, behallott a kacagás Karácsonyfalvára is, Szentpálra is, hisz oly
kevés kellett akkor ahhoz, hogy öregek, ifjak, gyermekek egészséges
kacagásra fakadjanak!

Amikor aztán elnémult a kacagás, elébátorkodott a poétás fülei Fosztó
József, feketeképü, komoly, csendes beszédü gazdaember s mondá: Én is
tudnék egy történetet Karácsonyfalváról, ha meghallgatnák az urak.

– Ide vele, ha van füle, szójátékoskodott sánta Zathureczky.

– Ennek előtte sokszáz esztendővel, – kezdette Fosztó József, – élt
Karácsonyfalván egy Tamása Márton nevü éfi ember. Egyszer, amint
szántogatott, lelkendezve szalad hozzá a kondásfiu, a markában néhány
ezüstpénz, s kérdi:

– Ugy-e, bácsi, ez pénz?

– Pénz hát. Hol találtad?

– Itt turták ki a disznók, né!

Odamegy Tamása Márton, ásni kezd a feszitőfával, egyszerre csak
megkondul a fazék, kifordul a földből s hát, Uram, Teremtőm, tenger pénz
gurul szét a földön.

– Jaj, mennyi pénz! – kiabált a legényke.

– Ne sikótozz, – mondta Tamása – mert még idecsődited a falut! – s
hirtelen haragjában nyaka közé vág a fiunak.

Na, a legényke nem sikótozott többet. Szörnyethalt.

Hej, szegény Tamása, most mit csináljon? Megölt egy gyermeket akaratlan.
Esze nélkül szaladt a feleségéhez s mondta neki: Feleség, nekem világgá
kell mennem, mert ez s ez történt velem. Esküdj meg, hogy teljes hét
esztendeig vársz reám, addig a kezedet másnak nem adod. Az asszony
megesküdött. Tamása meg világgá ment, a Mezőségig meg sem állt, ott egy
gazdához beállt béresnek. Szerette a gazdája, mert hajnaltól késő estig
dolgozott, éjjel azonban sirt, mint egy szerelmetes legény s imádkozott,
mint egy pap. Ha el-elszenderült, rettentő látomásai voltak. Hallott
kakukszót, zürös-zavaros muzsikaszót, lónyeritést, kecskemekegést. Aztán
ellátogattak hozzá ludlábu emberek, fekete törpék, fehérszakállu öregek,
„szép asszonyok“,[11] akikkel gyermekkorában sokat ijesztgették a
játjai. (Vagyis: a játszótársai.) Táncoltak a „szép asszonyok“
körbe-karikába, hivták, csalogatták, hogy menjen velük… Nappal sem volt
nyugodalma, mert ahol járt, udvaron, erdőn, mezőn, mindenütt forgószél
kerekedett s ettől erősen félt, mert azt hitte, „szép asszonyok“
táncolnak benne. Egyszer, amikor éppen faragott a szin alatt, rettentő
forgószél kerekedett, olyan forgószél, hogy valósággal muzsikált.
Kapta-fogta magát s nagy haragjában a forgószél közé dobta a fejszéjét.
No, ha közé dobta, el is tünt a forgószél, de a fejsze is, mintha föld
nyelte volna el.

  [11] Bübájosok, boszorkányok.

Amikor a hetedik esztendő is vége felé járt, mondja Tamása Márton a
gazdájának:

– Gazduram, köszönöm a jóságát, megyek haza. A feleségemnek megigértem,
hogy a hetedik esztendő utolsó napján otthon leszek. Ő pedig
megesküdött, hogy addig nem adja másnak a kezét.

– Mehetsz, fiam, – mondta a gazda – de én meg hét egész esztendőre
fogadtalak, s ha utolsó napjáig ki nem töltöd, egy petákot sem fizetek.

Mit csináljon szegény Tamása Márton? Szégyenszemre hazaállitson egy
krajcár nélkül? Kiszolgálja a hét esztendőt, hiszen csak vár rá a
felesége egy-két hetet.

Ugy is lett. A nyolcadik esztendő első napján indult utnak. Este egy
gazdaembernél kért szállást. Istené a szállás, fogadta a gazda, még
vacsorához is ültette, aztán a tüzhely elé telepedtek, diskuráltak,
közbe a gazda szerszámfát, furót, kalapácsot, fejszét vett elő s furni,
faragni kezdett. Nézi, nézi Tamása a fejszét, – hiszen ez az ő
faragófejszéje! Rajta volt a cifrázat: két tulipán s egy kereszt. Kérdi
a gazdát: hol kapta a fejszét? De nem a gazda felelt a kérdésre, hanem
valaki más az ő háta mögött, vékony, sipitó hangon: – Ne azt kérdezd,
honnét került ide ez a fejsze, hanem azon gondolkozzál, hogy holnap
reggel kilenc órára hogy s mint érsz haza!

Visszafordult Tamása, s hát rettentő vénasszony áll ott. Két hosszu fog
lóg ki a szájából s ijesztőn vigyorog rá.

– Miért kilenc órára? – hebegett Tamása Márton.

– Azért, mert a feleséged egy magas barna emberrel akkor esküszik.

Halálos félelem fogta meg Tamása Mártont. Hiszen még háromnapi járóföld
Karácsonyfalva s talán ki sem tud mozdulni ebből a boszorkányos házból!
De hirtelen összeszedte minden erejét, nagyot orditott, hogy remegett a
ház belé: Hazamegyek holnapra, ha belehalok is!

– Haza, ha én hazaviszlek! – kacagott a boszorkány.

– Ó, Istenem, édes jó Istenem, mivel háláljam meg? – kérdezte Tamása.

– Semmivel, – felelte a vén boszorkány. – Aki hét esztendeig hü volt a
feleségéhez, annak minden jó lélek adósa.

Azzal a vénasszony rostát vett elő s mondta: Ülj belé! Egy, kettő,
beleültek a rostába, a vénasszony valami verset pusmogott s a rosta már
fenn is volt a lebegő égben. Repült, sebes szélnél sebesebben, még a
gondolatnál is sebesebben s reggel pontban kilenc órakor leszállt itt,
né! a Szentpáli-hegy tetején. Hát, éppen akkor indult a násznép a Tamása
Márton udvarából a templomba.

– _Tartóztasd a hitet_, Tamása Mártonné! – kiáltott torkaszakadtából
Tamása Márton s futásnak eredt. De hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem
köszönte a vénasszonynak a nagy jóságát s visszafordult. Hát, Uram,
Teremtőm, kit lát? Olyan szép leányt, hogy a napra lehetett nézni, de rá
nem.

– Hová lett a vénasszony? – kérdi Tamása nagy álmélkodásra.

– Itt vagyok, én vagyok – mondta a leány s nézésével ugy megigézte
Mártont, hogy földbe gyökeredzett a lába. Látta, hogy a násznép már
közeledik a templomhoz s nem volt annyi ereje, hogy egyet lépjen.

– Bocsáss, te drága lélek! – könyörgött Tamása Márton. – Ne kelljen
saját szememmel látnom a feleségem esküvőjét.

– Jól van, – mondta a szép asszony, – elbocsátlak, ha megfogadod, amit
mondok.

– Megfogadom, meg.

– Ne dobj a forgószélbe soha semmit.

– Nem dobok, nem.

– Járj békével, – szólt a szép leány s eltünt, mintha föld nyelte volna
el. Hej, szaladt most Tamása Márton, mintha szemét vették volna, folyton
kiabálva: – _Tartóztasd a hitet_, Tamása Mártonné!

Éppen a templomajtónál érte be a násznépet. Hiszen nem kellett többet
mondania: tartóztasd a hitet, ahogy meglátta az asszony az urát, sirva
borult a kebelére…

Már szinte delet mutatott a nap, ugy a szentpáli tetőn felejtkezett a
karaván. De itt, ugy látszik, a dolga senkinek sem sietős. Szép lassan
mégis felkászolódunk s a kanyargós lejtőn bekigyódzik a karaván a
sikságra, mely apró sószemecskéket harmatozik: ez is, meg egy kicsiny
házba zárt sóskut is sejtteti, hogy a föld méhe itt sót rejteget. Falu
szélén, egymagában mélázik egy öreg kastély, közel hozzá egy még
öregebbnek a romladéka: mindkettő a Kornissoké hajdanában… Ma látom az
első igazi kastélyt, meg is csudálom, lelkembe vésődik a képe s később,
sok-sok esztendő multán e kastély kertjében vélem játszadozni a
Szentpáli-család gondtalan gyermekeit. Innen inditom ki Katalin bús
regényét…

Egy futamodás s ihol Recsenyéd. Oly kicsiny falu, hogy mire az utolsó
szekér beér, az első már kivül a falun. Ennek már jó ismerős a neve.
Sokszor hallottam mondani a megszorult, bajba került emberről:
Megszorult, mint a recsenyédi kutya. Már mondja is édesapám a recsenyédi
kutya szomoru esetét. Kiömlött egyszer a Homoród vize, elárasztotta a
rétet, ugy elárasztotta, hogy övig jártak benne az emberek. Ott ért egy
kutyát az áradás s szegény mit tehetett? felkapaszkodott a szénaboglya
tetejére, ott kuporgott, ott várta napokon, éjjeleken át a viz apadását.
Lám, lám, igy tette halhatatlanná a kis Recsenyédet egy kutya… Balra,
magas hegy tetején buslakodik egy vár romladéka, vár aljában huzódik meg
egy mosolygó kis falu: Bágy. Látom a templomot, templom mellett Isten
szolgájának hajlékát, – ugyan álmodhatnám-e, hogy sok-sok esztendő
multán itt játszódik le életem egyik legbájosabb epizódja?…

Csak egy futamodás Recsenyédtől Szentmárton s itt megint oly képen akad
meg a szemem, aminőt nem láttam eddig; a templomot vastag, magas
kőkerités veszi körül s a kőkerités falából nagy, sötét szemek merednek
reám. Édesapám megmagyarázza, hogy Erdélyben sok templom körül van ilyen
magas kőkerités: emögé huzódott a falu népe az ellenség elől. Azok a
likak meg arra valók voltak, hogy ágyuval, meg puskával kilőttek rajtuk.
Mindjárt történetet is mond, igaz történetet abból az időből, amikor a
tatárok Erdélyországba betörtek. Élt akkor Szentmártonban egy Biró Gábor
nevü ifju, akit leányhaju Biró Gábornak hivtak, mert oly hosszu haja
volt, mint egy leánynak. Nagy legény korában is az édesanyja fésülte a
haját, még pedig ugy, hogy Biró Gábor magas lábu székre ült: igy is
szinte földig ért a haja. Szentmártonba is ellátogattak a tatárok, s
leányhaju Biró Gábor volt a nép vezére. Merthogy tulon-tul sokáig
tanyáztak a tatárok Szentmárton körül, Biró Gábor egyszer,
alkonyattájban, kitört a várból, utána a férfiak, verték, hajtották a
tatárokat, azok eszük nélkül szaladtak át a Homoródon, Gábor mindenütt a
nyomukban. Éppen át akart ugratni a Homoródon, de hosszu haja
belegabalyodott a szederindákba. Ahogy ezt látták a tatárok, hirtelen
visszafordultak s szegény leányhaju Biró Gábort megölték…

Lám, mennyi mese, mennyi történet, mennyi kép rakódik lelkemre egy napi
járó uton! Erdő, mező, hegy, völgy, falu – minden mesél itt. A mesék
földje ez – csuda-e, ha szép csendesen mesemondóvá nő az a gyermek, aki
most még meg-megremeg a holnapi nagy naptól, amikor majd könyvet ád a
kezébe egy tudós professzor, s az olvasás dönti el: beirja-e a harmadik
elemibe?

Jaj, mi szörnyü magas hegy ágaskodik elénk Szentmárton tulsó végén!
Kanyargós ut kigyózik oldalán, hol meredeken, hol lankásan. Azt mondja
édesapám: ez a patakfalvi hegy. Tulsó oldalának tövében Patakfalva. Mind
a diák leugrál a szekérről, egy kis hadsereg mássza meg a hegyet,
itt-ott röviditve a kocsiutat. Fent a tetőn utszéli korcsma hivogat, de
itt csak egy hirtelen lehajtott pohár pálinkára szoktak megállni az
utasok, aztán Udvarhelyig meg sem állnak. Lent, mély völgykatlanban
szorong egy kis falu: Kénos a neve. Bizony, kinos lehet innen a
kikapaszkodás. Olyan ez a kis falu, mint egy óriás virágbokréta, melyet
a hegy tetejéről dobott le valaki bolond jókedvében. Dió-, cseresznye-
és meggyfa: e három fa boritja be a hegynek kapaszkodó kerteket,
ártalmas szelektől védetten, minden esztendőben messze piroslik a kénosi
meggy és cseresznye, földig hajlik a vén diófák ága. Ma erről hires
nekem Kénos. Később messze földön szárnyára kapja a hir: itt maradt meg
épségben az ősrégi székely „regős ének“:

  Porka havak hulladoznak,
      De hó reme, róma.

  Nyulak, őzek játszadoznak,
      De hó reme, róma!

Itt rejtőzködött ezer esztendőn át a regős ének, észrevétlen, ami nem
csuda, hisz elrejtőzött a falu is a világ elől.

Belejtünk, kanyargunk Patakfalvára, már tudom, miért ez a neve.
Végigkinlódik a közepén egy köves patak, maréknyi viz benne. És jön
utána Árvátfalva: sejtem erről is, hogy mért kapta a nevét. Kicsiny,
árva falu ez. Még papja sincs, csak levitája, aki énekel is, néha-néha
prédikál is…

Hegy, völgy, hegy, völgy. Jobbra kanyarodunk Felsőboldogasszonyfalva
mellett, széles mező terül elém, széles mező közepén igazi folyó: a
Nagyküküllő. Már látok egy darabkát a tündérvárosból. Komor redőkbe
ráncolt arccal mered rám Budvár, otromba sziklafejével, reám meregeti
éktelen nagy szemeit. Micsoda félelmetes szemek: ezekben – csak baglyok
tanyázhatnak. Vajjon gondoltam-e arra, hogy ezt a sziklahegyet, életem
könnyelmü kockázatával egykor majd megmászom, vetélkedésből, mert
különben kinevetnek a pajtásaim? Nem gondoltam én arra. Félve nézek a
mogorva hegyre, melynek tetején réges-régen a rabonbánok tanyáztak. De
átellenben az erdőboritotta Csicser-hegy már nem volt félelmetes,
nyájasan nézett le a rétre, s tövében az öreg vadkörtefa, – no, körtefa,
te se gondoltad, hogy majd egykor, őszbeborult fejjel verset ir rólad ez
a csudálkozó gyermek…

Jobbra, csendes völgy ölében egy kis kápolna. Hányszor jövünk majd ide!
Innét lessük, fordul-e ki a hegy mögül a kocsi, mely értünk jön, s visz
haza, haza, vakációra! De a szekér csak nem akar kifordulni a hegy
mögül, nosza, kimegyünk a boldogfalvi tetőre, onnét ellátunk
Árvátfalváig s nézzük, nézzük, addig nézzük az árvátfalvi fordulót, amig
a szemünk könnybelábbad – vivát! Jön a szekér! A Pista! A Fecske! Már
hallik is a Fecske csengettyüje…

Csaknem egészen eltakarja szemem elől a „tündérvárost“ egy kopár
hegylánc: Kuvar a neve. Csupa kő meg omladozó kavics az egész hegy,
féltékenyen, irigykedve nyujtózkodik a város elé. Csak egy otromba nagy
épületet nem sajnál tőlünk, de ez nincs is bent a városban, ridegen áll
egymagában: a kaszárnya ez. A „császári-királyi“ kaszárnya. Persze,
német a felirás s fölötte mogorva kétfejü sas terjeszti ki
védőszárnyait. Aztán egy hosszu rúd állja utunkat, egész szélességében
átfogva azt. Most hallom először ezt a szót: sorompó. S most tudom meg,
hogy nemcsak a molnár szed vámot, de a tündérváros is: öt krajcárral
vámol meg minden szekeret, s ezért az öt krajcárért szabad véges-végig
rázatni magunkat a döcögős kövezeten. Egy-egy hajitásnyira lámpások: már
gyujtogatja egy létrán álló fehérharisnyás székely. Vastag és vékony,
sipitó hangon ugatnak a kutyák: most látom először azokat az ici-pici
kutyácskákat, melyekről később sül ki, hogy mopszli a nevük, s osztrák
tisztek hozták magukkal… Végtelen hosszunak tetszik nekem a nyilegyenes
botos-utca (ma Kossuth Lajos neve ékesiti), néhány egyemeletes ház
itt-ott, a többi földszintes, s megállapitom, hogy kevés van azok közt
oly szép, mint a Gábor bácsié. Hát ez a tündérváros? De fordul a szekér,
elénk tárul a széles piac, hol sorban állnak a dinnyés szekerek s a piac
szélén égnek mered kettős tornya a barátok templomának. Talán itt
kezdődik a tündérváros? Itt, itt. No, már látom a kálvinista templomot
is: csak egy tornya van, de ez aztán torony! És – és – szembe vele egy
komoly, igen komoly épület: a kollégium. A kollégium! Nagyot dobban a
szivem. Félénken, elfogódottan nézek a vaspánttal boritott kapu felé:
előtte állnak, álldogálnak nagy és kis diákok, köztük szakállas legények
is, s kapu felől a szekerek felé, szekerek felől a kapuk felé
össze-visszarepdestek az örvendező szervuszok. Ez a komoly nagy épület
már kétemeletes, a másodiknak ablakai a födélből kandikálnak ki, s
tetején karcsu torony, karcsu toronyban két csengettyü – be szeretném,
ha megszólalnának!

Lankás hegy emelkedik a vén kollégiumtól nem messzire: ennek a tetejéről
néz le rám a katholikus templom s szembe vele egy hosszu, emeletes ház:
a katholikus gimnázium. Lám, ide lent is, oda fent is, szembenéz
egymással Isten és a Tudomány háza. Mely szép gondolat!

Szük uccákon döcög át a szekerünk, aztán megáll egy kapu előtt. Lejtős
udvarra nyilik a kapu, s lejtő aljában búvik meg egy fazsindelyes,
tornácos ház: igazi székely falusi ház. Ebben lakik egy becsületes
csizmadiamester. Hozzá irányitották az édesapámat: az ő felesége sok
diákot vállal, nem ott-lakásra, mert a vén kollégium ád majd szállást
nekem is, hanem kenyeret süt, ebédet, vacsorát főz, kimossa az
ingecskémet s kócos fejemet hetenként kétszer meg is fésüli…

Későn jöttünk: már annyi diákot vállalt Felmériné asszony, hogy a
kisbaconi diákokat nem vállalhatá. De a jószivü emberek ottmarasztanak
éjszakára. Édesapámnak ágyat vetnek, a mi részünkre nagy gyékényt
teritenek a földre, kiki a párnáját elészedi: kész volt az ágy.

Felméri uram sokáig eldiskurál édesapámmal. Szenderegve hallgatom
beszélgetésüket.

– A jó Isten megsegitett, – mondja Felméri uram. – Két fiam van: az
egyik most Angolországban tanul, a másik a kollégiumba jár. Ha hazajön a
nagyobbik fiam, professzor lesz valahol…

Évek multán tudom meg, hogy az a fiu, akiről Felméri uram beszélt,
Felméri Lajos, a kolozsvári egyetem tanára, a jeles pedagógus.

Mit gondoltok, nem Isten rendelte-e, hogy én abban a házban aludjam át
az első éjszakát, melyben a _Nemzeti nevelés_ irója született?

Tiz év mulva, az utolsó éjszakán, ennek a háznak kapujához vezettek el
„felszabadult“ pajtásaim. Ők beléptek a kapun, én visszafordultam.
Legyetek türelemmel, majd elmondom a maga helyén: miért.



HATODIK FEJEZET.


Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja megeleveniteni, amilyennek
gyermekszemmel láttam.

Átellenben a vén kollegiummal, van egy fazsindelyes ház, ebben lakik a
rektorprofesszor: nagytiszteletü Kis Ferenc uram. Szekerünk megáll a ház
előtt, édesapám leemel egy zsák buzát, én kinyitom az uccára nyiló
ajtót, széles folyosójára lépünk: balról Kis uram irószobája, jobbról a
lakása. Már több apa és gyermek várakozik a folyosón, fal mellé
támasztva állnak szép sorjában a buzás zsákok: ajándék a
rektorprofesszor urnak, aki az uj diákok nevét egy nagy könyvbe beirja s
aki a harmadik elemi osztályba kivánkozó gyermekeket meg is egzaminálja.
Az őszülő haju nagytiszteletü asszony fogadja a szülőket és ajándékokat,
paroláz velök, nem győzi köszönni a buzát, a turót, a szilvaizet s
minden egyéb jót, na, meg végigélvezi a „csókolj kezet“ biztatással
előre lökdösött falusi gyerekek kézcsókjait.

– Lám, jegyzem meg magamban, itt is az a szokás, ami nálunk. De nagy a
különbség: Benkő bácsinak két csirkét adott édesanyám, a
rektorprofesszornak meg egy zsák buzát az édesapám.

Értékes, de ártatlan ajándékok ezek. Minden szülő hozott valamit, egyik
sem számithat arra, hogy az ő fiát Kis uram megkülönbözteti majd a
többitől. Egyszerüen: ősrégi szokás ez, a tisztességtudás
megnyilatkozásának egyik formája. Hiába hozott zsák buzát édesapám Kis
uramnak, félve lépek be az irószobába, amikor a sor ránk kerül. Láttam
én már előző nyáron a nagybaconi templom szószékében ezt a kistermetü,
szélesvállu, pocakos, kopaszodó fejü embert. Itt, a nagybaconi
templomban folyt le az erdélyi református zsinat, s emlékszem, világosan
emlékszem a nagy kerek fejre, a nagy csillogó-villogó szemekre; nem
feledtem a kissé rekedtes hangot, melyen a felszentelendő ifju papokat
egzaminálta. Ez a kis, de hatalmas ember fog most engem megegzaminálni.

Belekapaszkodom édesapám kezébe, félve nézek föl a nagytiszteletü urra,
akinek, ugy tetszett, most nem csillog-villog a szeme, hanem mosolyog
szeliden, biztatóan. Még nem tudom, hogy vannak emberek, akiknek
mindvégig gyermekszemük van, de érzem, hogy ennek a hatalmas embernek
olyan szeme van, mint egy gyermeknek: elmult a félelem, bátran veszem
kezembe a könyvet, a Kis uram nyujtotta könyvet.

– Nyisd fel, fiam, ahol tetszik, mosolyog Kis uram, aki kicsinységemre
való tekintettel a második elemibe akar beirni.

Felnyitom a könyvet, egy pillanatra zavarodottan állok meg: hiszen ez
nem magyar könyv! Pedig a betü – „magyar“, de a szavaknak semmi értelme.
Latin könyvet nyomott a kezembe Kis uram. Világos hogy a c-t nem
olvastam k-nak, a t-t sem c-nek a magánhangzók előtt, de csakugy
vágtatok át a sorokon.

– Elég, fiam, elég, simogat meg kezével és gyermekszemével Kis uram, s
abba a nagy könyvbe nyomban beir.

Velünk együtt jött be Benedek Sándor bácsi is Zoltán fiával. Egy fejjel
magasabb ez a fiu, mint én. Rajtam háziszőttes ruha (édesanyám keze
szőtte-fonta), Zoltánon urfis ruha, aminthogy az is ő: urfi.

– No, fiam, téged nem is olvastatlak, mondja Kis uram s beirja a nevét.

Amikor kijöttünk, mondja Sándor bácsi édesapámnak:

– Ej, de féltem, kedves bátyám, hogy az én fiammal is olvastat Kis uram.
Magyarul is akadozva olvas még.

Lám, elég korán észrevettem már valamit, amelyhez hasonlóban gyakran
lesz még részem pályám folyamán. Velem nemcsak azért olvastatott próbát
Kis uram, mert kicsike vagyok, hanem azért is, mert háziszőttes a ruhám.
Mért nem olvastatott próbát Zoltánnal? Mert Zoltánnak bolti ruhája van.
Mert Zoltánnak szolgabiró az édesapja, az enyém meg gazdaember.

Még nem léptem át a kollegium küszöbét s már tanultam valamit. Egy szót
sem értettem a könyvből, melyet Kis uram olvastatott, s mégis sokat
tanultam. Olyan sokat, hogy megfájdult belé – nem a fejem, hanem a
szivem…

*

A vén kollegium elé kanyarodik a szekerünk, ott már várnak reánk a
kisbaconi diákok. Együtt hordjuk be a kisdiák cókmókját egy földszintes
szobába. Boda Elek hátára kapja a szalmazsákot, mely hazai szalmától
domborodik; Benkő Ádám egymaga viszi az én kis karikás ágyamat, mely
valamelyik nagy diák ágya alá fog kerülni; (Vajjon kié alá?) Benedek
Jóska meg Anti a ládámat fogják fülön, énnekem marad a tarisznya:
bartamisz-körte benne. Legkedvesebb pajtásom, Gergő, aki csak azért jött
velünk, hogy még egy-két napot kéz a kézben járhassunk-kelhessünk, búsan
viszi a turós dézsát meg a szilvaizes fazekat – hej, miért is nincs
kedve a tanulásra, most itt maradna ő is! Oly szépen elférnénk ketten
egy karikás ágyban…

Két oldalt, a fal mellett három-három ágy, egy meg a szoba közepén,
rajta barnult, össze-vissza faragcsált födél: ez az asztal. Nappal
asztal, éjjel ágy. Ezen az „asztalon“ fogunk majd ebédelni, néha
vacsorázni is s ekörül ül esténként tiz nagy és kis diák, magolva egy
szál faggyugyertya mellett. Nem lehetetlen, hogy néha-néha két szál
gyertya is fog pislákolni ezen az asztalon.

Kétablakos a szobánk, nagytiszteletü Baczoni Ádám uram udvarára nyilik:
ő az első papja az udvarhelyi református egyháznak. Ebben a kétablakos
szobában tiz nagy és kis diák alszik, ki nagy, ki karikás ágyban, de van
köztünk egy kis diákszolga is: ennek már karikás ágya sincs, az ő ágya,
az én ládám, az én ládámnak kopasz fedele. Párnája a szőttes kabátka,
takarója a zekéje. Soha nem hallottam neve van: Leopold. Mindjárt
megtudom, hogy gazdag uriember volt az apja. Tönkre ment, meghalt. Saját
kezével vetett véget életének. Édesanyját a bánat vitte sirba. Leopoldon
megkönyörült egy nagybácsija, beadta a kollegiumba – diákszolgának, de
már sem karikás ágyat, sem párnát, sem takarót nem adott neki. Leopold,
amikor először láttam, ládán üldögélt, a más ládáján, az ajtó mögött,
félénken szipogott; ugy látszik, épp az elébb sirta ki magát szive
szerint.

Diákszolga… Mi ez? Diák is, szolga is. Minden szobában három, nagyobb
szobákban négy szolga, a többi – „tanitvány“. Ki lehetett az a
vaskalapos, alacsony gondolkozásu ember, akinek agyában ez a megalázó
osztályozás gyermek és gyermek közt megszületett? Ime, én „tanitvány“
vagyok, mert az édesapám hatökrös gazda; Leopold szolga, mert apátlan,
anyátlan, koldusnál is koldusabb fiu. „Tanitvány“ vagyok, mert édesapám
fizet egy esztendőre öt forint 25 krajcárt „tan-“ és „lakdij“ cimén; egy
nagy diáknak, aki öt-hat gyermeket, délután 5–6-ig, előkészit a másnapi
leckére, öt pengő forintot – egy esztendőre. „Tanitvány“ vagyok, mert
édesapám Szabó Dánielné asszonynak egy esztendőre huszonegy pengő
forintot fizet, aminek ellenében Szabóné asszony minden héten süt nekem
három kenyeret egy félvéka lisztből; minden héten egyszer, amikor a sor
reám kerül, főz egy nagy fazék levest két font hussal (egy font hus ára
hat krajcár); s minden héten vacsorára egyszer egy fazék fuszujkát,
melynek megzsirozására 2 krajcár ára szalonnát visz neki – az én
szolgám. Az én diákszolgám. Szabó Dánielné mossa ki ingecskémet,
gatyácskámat; ő sürüzi ki a hajamat minden szerdán és szombaton délután.
Hát a Leopold haját ki sürüzi ki? Senki, senki. Törődik-e valaki az ő
boglyas hajával s ha boglyas haját ellepik a bogarak? Senki, senki.

Alig kezd nyilni, nyiladozni a szemem, kedvetlenitő igazságtalanságokba
ütközik.

*

Hozza az ebédet Boda Elek; ő a „főzető“ diákszolga. Több ennél: az én
szolgám. Még ennél is több: az én gyámom. Mert ő nagy legény s bár csak
második gimnazista, már a huszadik esztendőt tapossa… Unokatestvérek
vagyunk: én „tanitvány“, ő szolga. Mi heten, tanitványok, asztal mellé
ülünk, a három diákszolga üldögél a ládákon s nézi sóvárgó szemmel,
keseredett szivvel, amint kanalazzuk a levest, esszük a főtt hust.
Hiszen, vékony ebéd ez, nagy karéj kenyérrel pótoljuk, de én mind azon
tünődöm: mért nem ebédelhet az a három fiu velünk? Boda Elek bátyja,
Sámuel, szolgalegény édesapámnál, de ő is, a másik szolgalegény is a mi
asztalunknál eszik. A cseléd – a család tagja. Hát Boda Elek, Leopold s
a többi Leopoldok mért nem tagjai ennek a diákcsaládnak?

Amikor mi felkelünk az asztaltól, ők is leülnek: megosztoznak a
maradéklevesen és huson. Ki sem mossák a tányért, ugy merik belé a
levest. Nekik is éppen egy tányér leves jut, mint nekünk; oly kis
darabka hus, mint nekünk, de mégis csak maradék ez, mégis csak megalázó
ez. Ugy szeretném magam mellé ültetni Boda Eleket, akit én Elek bácsinak
tisztelek, hisz jó tiz esztendővel idősebb, mint én; és ugy szeretném
magam mellé ültetni Leopoldot, akinek mindig sirásra áll a szája, még ha
mosolyog is. Ó, szegény Leopold, mire jutottál! Mesélik a háromszéki
diákok, hogy bársonybugyogóban járatta mamája, kényeztette, becéztette,
– csuda-e, ha torkát a sirás mindég fojtogatja?

Az asztalfőn a „primárius“ ül, a szobafőnök. Benedek György a primárius.
Finom, puhatestü fiu. Puha az arca, a keze, a haja, a szénfekete haja,
mely gondosan simul fejére. Brassai Benedek János a „secundárius“, a
kollegium első hegedüse. Ő osztja ki a levest a tanitványoknak, a
primárius osztja 10 szeletre a hust. Mint minden diák, szereti a szegyes
hust, s mert ő választ először, mindig az övé a szegy, ez a kemény,
porcogós husdarab, mely voltaképpen legkevesebbet érő része a marha
husának, de hát – porcogós! Ime, ujabb igazságtalanságba ütközik alig
nyiló, nyiladozó szemem s megállapitom az első hét végén, hogy a
porcogós szegyhus éppen tiz esztendő mulva kerül rám, amikor majd én is
primáriusa leszek valamelyik szobának. De hallom, hogy kárörömmel
beszélnek egyik szoba primáriusáról, aki tavaly is primárius volt, most
is az, minden nap megparancsolja a főzető diáknak, hogy olyan hust
vegyen, amelyikben nagy darab szegy van. Ezt mindig ő eszi meg s ő a
legsoványabb diák a kollégiumban: csupa csont és bőr. Ez kissé
lecsöndesiti háborgó lelkemet: lám, a primárius igazságtalan, de
igazságos az Isten! Szinte félve füzöm az előző mondat végéhez: O,
sancta simplicitas! Mert egyszer már megégettem a kezemet e felkiáltás
miatt. Arról kellett nyilatkoznom, hogy gyermekkoromnak melyik volt a
legkedvesebb karácsonya. Az, feleltem én, amikor karácsony reggelén a
pajtánkban született egy bocika s édes apám ennek a bocikának a bőgését
nekem ajándékozta. Boldoggá tett ez az – ajándék. S hozzá tettem: O,
sancta simplicitas! Ó, boldog gyermekkor! És ekkor megirták rólam,
micsoda elmaradt ember a gyermekek irója, aki az ostobaságot, a
maradiságot magasztalja! Hát, Isten neki, ujra kiáltom: O, sancta
simplicitas!

Igen, lecsöndesitette háborgó lelkemet a hit Isten igazságosságában. Nem
szégyellem: igy volt. Nem szégyellem: ma is hiszek benne. Ma, amikor
ezer okom arra, hogy megrendüljön a hitem…

Őrizem régi, elfakult irások közt azt a kis füzetecskét, amelybe
napról-napra be kellett jegyeznem az első esztendő kiadásait: összesen
55 pengő forint. A liszt s minden egyéb élelmiszer, az espónak nevezett
vékony ebéd pótlása – nem számit. Otthon is elfogyasztottam volna
annyit, talán többet is. A ruha sem számit: a kalap s a csizmácska
kivételével minden a háztól telt ki. Csak néhány forinttal kell vala
többet fizettetni minden tanitvánnyal, nehány véka liszttel kellett
volna megadóztatni minden tanitvány apját: nagyobb karéj kenyér jutott
volna tanitványnak is, szolgának is. S ha a messze jövendőbe lát a mult,
nem tesz különbséget gyermek és gyermek közt: nem szolgáltatja ki
egyikkel a másikat, de szépen megosztja köztünk a munkát. A nagy diákok
felváltva járnának a mészárszékre, vinnék a hust a gazdasszonyhoz,
délben meg behoznák az ebédet. Felváltva hordanák a vizet a piaci kutról
s felváltva vinnék a tányérokat a gazdasszonyhoz, ott tisztára mosnák s
ugy hoznák vissza. A kicsi diákoknak maradna a szoba kisöprése. A nagy
diák nem subickoltatná ráncosszáru csizmáját a kis diákkal, de
kisubickolná maga. Kiki a magáét. Mindenki dolgoznék, erejéhez mérten,
amint illenék ebben a diák-köztársaságban, – oh, de sok urfi nem züllik
el később, ha igy nevelődik!

Igy kellett volna, ugy-e, de nem igy volt. Hát hogy is volt? A főzető
diák fölkel virradatkor, megy a mészárszékbe, még pedig sietve, nehogy
társai elhalásszák előle – a szegyes hust. Onnét megy a gazdasszonyhoz,
átadja a hust, siet vissza a kollégiumba; ott, ha tetszik, eléveszi a
könyveit, magol, ha nem: senki sem kéri számon tőle, vajjon a leckéjét
megtanulta-e. A vizhordó is szalad kora reggel a piacra, a szivattyus
kutból telecsorogtatja a füles, hosszukás faedényt (_kártyának_ hivja a
székely), az is siet vissza a kollégiumba. Ha legalább két kártya volna,
könnyebb volna a dolga, de egy van s ez hol balra, hol jobbra huzza
szegényt, amint hol a jobb, hol a balkezében cipeli. Ő szalad délben a
gazdasszonyhoz a tegnapi ebédről mosatlan maradt tányérokkal, mert a
kollégiumban nincs meleg viz. Vele egyszerre szalad a főzető az ebédért,
akivel bizony meg-megesik télen, amikor sikos az ut, hogy elvágódik,
ezer darabba törik a fazék, a leves ott fagy meg az uccán, csak a hus
marad meg, azt felszedi, hozza: itt az ebéd, egyetek!

Este hol ez, hol az hozza el a fuszujka-vacsorát. Minden este fuszujka!
Néha ugy összesül-fő, hogy még az éhes diáknép sem eszi meg. Azzal
laknak jól, hogy az összesült-főtt fuszujka közepébe beállitanak egy
szál faggyugyertyát, aztán körülülik az asztalt s énekelik:

  Gaudeamus igitur,
  Juvenus dum sumus!

De időnkint puliszkalisztet, turót küldenek hazulról az édesanyák s
ilyenkor nagy urak vagyunk: turóspuliszkát vacsorázunk. Laetum nuntium
(örvendetes üzenet) a hazulról küldött harapnivalóknak a neve s ez
közös, ez mindnyájunké: a legfukarabb diák is kénytelen közprédára dobni
a hazait. De mert a fuszujka a rendes vacsora, fuszujkásoknak csufolnak
a suszterinasok, annak csufolnak a pápista diákok is, de nem maradunk
adósok a pápista diákoknak s visszakiabáljuk: Lencsések! Igen, a
kálvinistáknak fuszujka, a pápistáknak lencse a vacsorája. Egyébként
szent a barátság köztünk: a nagyobb pápista diákok gyakran belopódznak a
kollégiumba, a kálvinista pajtásokhoz, merthogy nálunk szabadabb az
élet, itt füsttengerben usznak a szobák s könnyen csempésződik be
egy-két kupa bor is… De visszatérek a diákszolgákhoz, mert még nem
mondtam el a munkájuk javát. Amig szerdán s szombaton Szabó Dánielné
asszonyom az én hajamat sürüzi, sürü portengerben uszik a kollégium
kettős udvara: az összes diákszolgákat kiparancsolja a „Kontra“, a
kollégium legöregebb diákja, aki már teológiát végzett: a rendnek, a
tisztaságnak legfőbb őre ő. Ez „közmunka“ ugy-e, de nekünk, a
tanitványoknak, semmi közünk hozzá. Mi vagyunk a nagy többség, mi
piszkithatunk legtöbbet, tehát a kisebbség söpör, tisztogat utánunk.

De leszállt az est, megszólal a csengő a toronyban, hangja végigcsendül
a városon, elszáll a rétre is: jó fertályórát huzza a soros csengető
diák, hogy ha valamelyik kint kószál, kapuzárás előtt beérjen a vén
kollegium falai közé. Nyolc órakor bedöndül a nehéz kapu, kétszer
megfordul csikorogva az idomtalan nagy kulcs, a csengető diák beviszi a
kontra szobájába, az ajtó sarkánál szegre akasztja, – most már aki
kintrekedt, a kontra hire-tudta nélkül be nem jöhet. Egy osztálytanitó
teologus s a csengető diák sorra benyitnak a szobákba. Elől megy a
csengető diák, kezében egy vastag, háromszögü bot, a három sima oldal
beragasztva papirossal, ezen a három papirszeleten felirva az összes
diákok neve.

– Jó estét! – köszön a diák. – Jelen vannak az – urak?

– Jelen! – feleli a primárius, – ha senki sem hiányzik. – Aki nincs
jelen, annak a neve után jelt tesz a diák s irásban jelenti a kontrának,
hogy ki nem volt otthon.

Van az első emeleten, a lépcső mellett, egy kis szoba, uccára nyiló. Egy
asztal, egy szék, egy kis érckályha: ez az egész butorzat. Ide ül be
kapuzárás után egy nagy diák, itt várja, lesi éjfélig, vajjon huzza-e
meg valaki a csengőt. Sokszor ugratják fel arra járó kapatos emberek,
mérgesen csapja be az ablakot, aztán ismét leül az asztal mellé, olvas a
faggyugyertya mellett, – vajjon, mit olvas? Bizonyosan Jókai-regényt. Ha
diák csenget, leszalad a kontra szobájába, a kulcsot leakasztja a
szegről, kinyitja a kaput, följegyzi a belépő diák nevét s azt is, hány
óra, hány perckor jött haza. És megy reggel erről a szomoru jelentés a
rektorprofesszorhoz: aláirja a diák is, a kontra is. De szemben, a
kálvinista templom tornyában tizenkettőt üt az óra s a diák-vigil
boldogan siet fölverni legédesebb álmából a másik diákot, aki éjféltől
kapunyitásig a vigil.

Hiszen, nem kellemes dolog ez a vigilkedés, ritkán is kerül sor egy-egy
diákra, bár csak a hetedik és nyolcadik osztályosok vigilkednek, de a
diákszolgák vigilkedése mellett valóságos nagyuri állapot. Mind a három
nyilt folyosón egy-egy diákszolga őrködik éjfélig s egy-egy éjfél után.
Kis diákszolga, nagy diákszolga, mindegy. Sétálnak körben a folyosón,
meg-megállnak, figyelnek: nem surran-e ki valamelyik diák a folyosóra s
nem – piszkit-e oda? Ha megesik a baj, s nem éri tetten a tettest, jaj
neki! Mert reggel a kontra bejárja a folyosókat, őt követi az éjszaka
hat vigilje s akinek a folyosóján rondaságot talál, azt lekapják a husz
körméről – és ráveret a kontra ur szegényre hármat, ha több rondaság
találtatott, hatot is. Nagy veszekedéssel, sirással-rivással folyik le
ez a körmenet. Az éjfélelőtti vigil esküdözik, hogy ő éjfélkor tisztán
adta át a folyosót; az éjfélutáni meg esküdözik, hogy amikor körüljárták
a folyosót, ott volt a piszok. A kontra igen egyszerüen tesz igazságot:
kiporoltatja a nadrágját mindkettőnek.

Ez igy, könnyedén elmondva, ugy-e, humorosnak

látszik? De képzeljetek egy téli éjszakát, 20–30 fokos hideggel, ami nem
ritkaság a székely havasok alján: képzeljetek hozzá egy tizesztendős
fiut, akit éjfélkor felráznak legédesebb álmából: jere ki, vigyázz
reggelig, a meleg szobába visszamenned egy percre sem szabad, – nem
égbekiáltó lelketlenség történt-e ezzel a kisfiuval? A kapucsengetésre
vigyázó nagy diákok jól befütött szobában olvassák Jókait, ezek meg
fagyoskodnak a dermesztő hidegben: csuda-e, ha vissza-visszasompolyognak
a meleg szobába, ott ülnek, ülnek a ládán, s egyszerre csak bekoppan a
szemük, reggel ott találják a kopasz ládán összezsugorodva, alusznak,
álmodnak – vajjon, miről álmodhatik egy ilyen gyermek? És reggel megvan
a baj, a szörnyü nagy baj. Itt is egy folt, ott is egy folt. Ki bolond,
hogy sötét éjjel, hidegben, lebotorkáljon a második emeletről, az „alsó“
udvarba, ahol sötétlik, büzlik egy otromba nagy épület; tapogatózva a
vaksötétségben, amikor sietős az utja, igen sietős?…

Rémüldözve gondolok arra ma is: hátha szegény ember az édesapám, s nekem
is künn kell dideregnem a hideg éjszakában. Nézegetem a nyolcesztendős
gyermekeket, nézegetem, nézegetem: micsoda apró emberke voltam én,
amikor leszakadtam az édesanyai kebelről! Egy beteges, nyurga legény a
„gyámom“, a védelmezőm: szegény Boda Elek, akinek utána kárrognak a
diákok, s mert folyton az ő sarkában látnak, már az első héten kárrognak
utánam is: kár, kár, kicsi varju, kár! Gyenge mellü, köhögős Boda
Eleknek csakugyan kissé rekedtes, kárrogós a hangja. Kész a csúfnév:
varju. S kész az én csúfnevem is: kicsi varju. Nem győzök most annyit
mosolyogni ezen, mint amennyit sirtam akkor. Talán egy gyermek sem sirt
annyit, mint én. Egynek a szive sem sirt úgy vissza tán a falujába, mint
az én kicsi szivem.

Milyen nagy kedvvel jöttem ide, s szeretnék már hazarepülni! A kisbaconi
diákok dédelgetnek, vigasztalnak, egy-egy kárrogó diákot el is püfölnek,
de én csak szeretnék hazarepülni, soha, de soha el nem hagyni
édesanyámat, Benkő Gergőt, mesemondó Rigó Anist, s öccsét, Andrist, aki
mindig fütyöl s pattogtat kenderostorával… Egyszer meg is kisérlem a
szökést: mig a kisbaconi diákok kiülőst játszanak a réten, észrevétlen
félre sompolygok, megyek, mendegélek az öreg füzfák közt. Nem messze
fehérlik az ország utja: ha én ebbe beleállok, addig megyek, mendegélek,
amig szépen hazaérek. Kikerülök az országutra, felém mosolyog egy falu,
Udvarhelytől egy futamodás. De a diákok észreveszik eltünésemet, hallom
a kereső, kiabáló hangjukat, aztán egyszerre csak megpillantnak, rosszat
sejtnek, megfutamodnak, megfutamodom én is: a falu végén érnek utól.
Keservesen sirok: eresszenek, eresszenek, haza akarok menni!

– Haza? – nevetnek a diákok – hiszen ez az ut Csikországba vezet!

Kisül, hogy éppen ellenkező irányban akartam megszökni. Nagy, négyszögü
tábláról lemered rám a falu neve: Bethlenfalva.

Szép gyöngén kézen fognak, ugy vezetnek vissza a rétre, onnan be a
városba, ott is a piacra, ahol sorban állnak a gyékényfödeles szekerek,
szekereken sárgadinnye, görögdinnye, szőlő. Benkő Ádám vesz egy nagy
sárgadinnyét, azt szeletekre vagdalja, mindeniknek jut egy szelet. Vesz
szőlőt is s biztat: egyél, Elekecske, egyél. Eszem, eszem s szép lassan
megvigasztalódom. Arcomon felszárad a könny s vidám kedvü diákok közt
felvidult szivvel megyek vissza a vén kollégiumba.

*

Négy elemi, nyolc diák-osztály: ez a vén kollégium. Az elemi
osztályosokat cellistáknak nevezik. A diák-osztályokba járók;
kolégyisták. Az első és második elemi osztály növendékei majd mind
városi gyerekek. Csak azokat a falusi gyerekeket degradálja le a második
elemibe Kis uram, akik még sillabizálva olvasnak. Csudálkozva látom,
hogy az első s második elemisták közt is alig akad oly kis fiu, mint én.
Ugy látszik, gyermekük iskolábajáratásával az urak sem sietnek. Kiki
akkor adja iskolába a fiát, amikor neki jól esik. Talán még az urak sem
sejtik (hát én hogyan sejteném?), hogy svábhegyi villájában most töri
fejét a népiskolai törvényen Eötvös József, akinek _Megfagyott
gyermek_-ével Isten házában megrikattam a kisbaconi fejérnépeket. Ez a
törvény fogja iskolába kényszeriteni a hatéves gyermeket. Ez a törvény
fogja megakadályozni, hogy egy osztályban, egy padban szorongjanak
kamaszodó fickók s öklömnyi emberkék. Az osztályban, amelybe én belépek,
ez a kép: kamaszodó fickók, 10–12 éves fiuk, s ezek seregében egy
félénk, szepegő fiucska, akinek szeméből egy tréfás szó is könnyet
fakaszt. A tanitó, hosszu, nyurga, teológiát végzett diák, a második
osztályból feljötteket ülteti az első padokba, mégpedig grádus szerint:
legelől a kitünők, aztán a jelesek, jók, elégségesek. Ők a
„beérkezettek“, akárcsak azok az irók, akik a közhit szerint (néha annak
ellenére) – beérkeztek, szóval: megilleti őket az első hely, mégha nem
is illeti meg… Mi, most jöttek, vagyunk a kezdők, tehát hátul a helyünk.
Alig van köztünk néhány úrigyermek, a nagy többség, az egész osztálynak
nagy többsége gazda- meg napszámosgyerek. A háromszéki meg erdővidéki
fiuk fekete meg szürke posztóharisnyások, egyik-másik vitézkötéses
brassói posztónadrágban feszit, az udvarhelyszéki fiuk fehérharisnyások:
itt még ragaszkodik a nép az ősi szinhez… A fekete meg szürke szint
elnyomja a fehér. Fehér harisnya, durva, patkós csizma, magastetejü,
széleskarimáju kalap, kurta zeke, mely alól ki-kivillan a kendering, sőt
az is oly kurta, hogy a harisnyakötésből mindegyre kisiklik: ezeken a
fiukon a ruhának egyetlen darabja sem árulja el, hogy – diákok.

No, de türelem, majd kicsinosodnak szép lassacskán ezek a feketére sült
arcu fickólegénykék és sokan előkerülnek majd a második, de még az első
padba is.

Szeretnék valahol helyet találni, s addig löknek, lökdösnek hátrább, mig
szerencsésen hátra taszigálnak a legutolsó padba. Tovább nem lehet, mert
ennek a padnak a háta már a falnak támaszkodik. Itt huzódunk meg
Leopolddal, szorosan egymás mellett: egy az, mert szeretjük egymást, más
az, hogy Leopoldnak nincs könyve, nekem pedig van. Ránk illik a nóta:

  Én is árva, te is árva,
  Bujjunk egymás árnyékába!

Kettőnk közt ugyan ő az igazi árva, de félárvának én is beillek, oly
igen gyámoltalan, félénk, gyenge szivü vagyok.

A tanitó szomoruan, mai szemmel visszanézve: csüggedten lépdegél az első
pad előtt, meg-megáll, hosszan eltünődik, mint hosszulábu gólyamadár:
mit kezdjen ezzel a mindenünnen összeverődött, 70–80 főnyi csapattal?
Végre felszólitja az első fiut: olvass. Egész héten nem csinálunk
egyebet: olvasunk. Nem akarok hinni a fülemnek: az első padbeliek is
baktatva, vontatottan olvasnak. A második, harmadik padbeliek
el-elakadnak, sillabizálnak. Mire a sor reám kerül, már nem az vagyok,
aki néhány nappal elébb. Ott áll a gólyalábu tanitó az utolsó pad
szélén, fejét szüntelen hajtogatja, közbe-közbe mondogatja: jól van, jól
van, én meg olvasásközben is észreveszem, hogy az első padbeliek, meg a
többiek is hátranéznek s hallom, amint suttogják: a kicsi varju, a kicsi
varju.

Hiszen a kicsi varju csuffá tette a városi gyerekeket, de az olvasás
mégis csak sirással végződik.

– Mért sirsz? kérdi megütődve a tanitó.

Nem felelek.

– Mért sirsz? kérdi ujra.

Nem felelek.

Akkor feláll Leopold s mondja:

– Azért sir, instálom, mert kicsi varjunak csufolják.

Nádpálca volt a tanitó kezében, mérgesen lecsapott az asztalra: Csend!
Elnémult az osztály. Aztán egyszerre huszan is felálltak, csupa falusi
gyerekek, ugy mutogattak a városiakra: Ez is mondta: kicsi varju! Az is
mondta: kicsi varju! Erre meg felálltak a városiak s kórusban kiabálták:
Nem igaz! Nem igaz!

Látható ebből, hogy a falu és város harca nem az Urnak 1919-ik
esztendejében tört ki, – régibb keletü az.

– Csend! Csend! – csattog a nádpálca a padon, majd városi és falusi
gyerekek hátán elegyesen – s ezzel falu és város harca elintéződik…

El, az osztályban, de kitör ujra, amint az udvarra kikerekedünk.

– Kicsi varju! Kicsi varju! – kiabálják felém a városi gyerekek, aztán
szaladnak is, bizony, nem előlem, de a kamaszodó fickók elől. A kit
megfoghatnak, döngetik, öklözik, földhöz vágják, a porban
meghengergetik: nesze, nesze, porcellánfenekü! Kell-e még? A következő
napokban már csak ritkán s nagy messziről hallom: kicsi varju! Kicsi
varju! – s egyszerre csak vége szakad falu és város harcának az én
kicsiségem körül. De még sokáig idegenül, félve nézem a bársonybugyogós
fiukat. Ugyan, sejthettem-e, hogy majd egyszer egy ilyen bársonybugyogós
fiu szive forr össze a szivemmel… Hogy kart karba öltve, összefonódva
sétálunk a Küküllő partján? Ábrándozunk, fellegvárakat épitünk,
jósolgatva egymásnak nagy szép jövendőt, babérkoszorut. Együtt keresi,
szedegeti a székely népköltészet vadvirágait, a bársonyruhás s a
posztózekés fiu – ugyan, sejthettem-e?

A jövendő nekem még a szüreti vakáció. Már csak annyira van a jövendő,
hogy a hat heti „diligenciából“ eltelt négy hét, két hét mulva jön a
Pista meg a Fecske, hazaröpitenek édesanyám kebelére. Az osztály,
különösen reggelenkint, összefoly a szemem előtt, mintha köd gomolyogna
a borzas meg a sima fésült fejek fölött. Mintha falravetett árnykép
volna a gólyalábu tanitó. El-elsuhan az első pad előtt, meg-megáll, néha
falnak veti a hátát, s ilyenkor ugy érzem, hogy rám mered a szeme. Félve
huzódom Leopold mellé, bár szóról-szóra, betüről-betüre bevágtam a
leckét – igen, igy kivánja ez a szomoru ember, igy kivánják a többiek is
mind: tanitók és professzorok. Magolunk és magolunk. A bátrabb gyerekek
„kihivják“ az előttük ülőt s ha eredményesebben magoltak, ott mindjárt
helyet cserélnek. Meg-megesik, hogy egy órán tiz-husz grádussal is alább
kerül, aki a leckét szóról-szóra, betüről-betüre be nem magolta. Hiába
tanitja a Szentirás, hogy „a betü öl, lélek az, mely megelevenit“ –
lelketlenül ölnek a betüvel. A gólyalábu, szomoru tanitó soha semmit meg
nem magyaráz, csak olvastatja, hol ezzel, hol azzal a holnapi leckét s
óra végén kiadja, hogy hányadik laptól hányadikig kell szóról-szóra,
betüről-betüre bevágnunk. Közbe-közbe rácsap hol az asztalra, hol
valamelyik padra nádpálcájával, ha erősen zümmög-zummog a méhkas
türelmetlenkedő népe: ez a magyarázat. Engem nagy ritkán szólit fel,
mivelhogy a holnapi lecke felolvastatásával s a kihivásokkal telik el az
óra. Gyámoltalanul huzódom meg Leopold árnyékába, nem hivom ki az
előttem ülőt, mert nem akarom elhagyni legjobb barátomat, aki, szegény,
nehezen tanul: még nem tudom, azért-e, mert gyenge fejü, vagy azért,
mert lelke folyton egyebütt jár, bizonnyal legtöbbet az édesapja s anyja
sirja körül. De ha nem is ragaszkodnám Leopoldhoz, nincs merszem a
kihivásra: hátha egy szót elvétek. Érzem, hogy már rég az első padban
ülhetnék, de nem akarok ott ülni. Én már sok zsoltárt tanultam a
kisbaconi iskolában s benne volt egyikben ez a sor: A csufolódóknak nem
ül ő székébe… Egy-egy bátrabb falusi fiu a kihivásokkal előkerült az
első meg a második padba, én is elé év végén a másodikba, a grádusban
16-odiknak. „Szinegyesem“ volt mindenből s mögöttem még négy-öt fiunak.
Vagyis: 20 gyermek szóról-szóra, betüről-betüre vágta be a leckét. A
negyedik elemi végén, kihivás nélkül nyomulok előre hatodik kitünőnek s
jutalomkönyvet is kapok, egy kis könyvecskét: az Uj testamentumot. Kapok
könyvet, de nagy ára van ennek: el kell hagynom Leopoldot. Már csak a
szobában, az udvaron bujhatunk egymás árnyékába, ő, szegény, ott rekedt
az utolsó padban. Ki sug neki ezután?

Maradt-e valami lelkemben mindabból, amit a harmadik, meg a negyedik
elemiben tanultam? Nem maradt egyéb: egy könyvnek a cime. A magyar
nemzet története az, irta Rajcsányi János. Minden fejezet fölött egy-egy
királynak a neve s a név alatt: mettől meddig uralkodott. Ezzel az egy
könyvvel tanultam többet, mint amennyit a kisbaconi iskolában, egy
könyvvel többet két esztendő alatt. A Flóri könyvét, melynek hatéves
koromban minden versét tudtam, ma is szinte végig tudnám mondani; István
bácsi kalendáriumának nem egy történetét máig sem feledtem el; ma is
látom a képet, amint Dobozi Mihály lovára kapva hitvesét, száguld az
üldöző törökök elől s Kisfaludy versének (Dobozi Mihály és hitvese) még
a betüit is látom; Eötvös _Megfagyott gyermeke_ kitörülhetetlen
gyermekkori emlék, s im, a kollégium két esztendejéből csak egy könyvem
maradt meg. Egy könyvem s két tanitó: mind a kettő hosszulábu, nyurga
legény. Az egyik szomoru, a másik jókedvü, ráncos, recsegős-ropogós
csizmában illegő-billegő: járás közben, ülés közben is mindig rezegteti
a lábát, mintha mindig rezgős polkát járna. És volt ennek a lábát
rezegtető tanitónak egy oly hosszu füzfa vesszeje, hogy a szoba egyik
feléből a másik felébe ért. Ott hevert ez a vessző éjjel az ágya
mellett, s virradat felé, amikor legédesebb a gyermek álma, felvette ezt
a vesszőt, és átsuhintott az ő meleg ágyából mindazon ágyakra,
amelyekben még a gyermekek édes hajnali álmukat aludták. Ez a vessző
engem is fel-felébresztett… Otthon az édesanyai csók, itt a vessző: sem
ezt, sem azt soha, soha el nem felejtem.

Este 10 óra előtt nem szabad lefeküdni a gyermekeknek. A nagy diákok
lefekszenek, amikor éppen nekik jól esik, az apró emberkék meg ott
ülnek, üldögélnek a „nappal asztal, éjjel ágy“ körül, egy szál
faggyugyertya mellett magolnak, bóbiskolnak s tiz órakor a rezgőpolkás
tanitó, ha ugyan nem alszik, felkérdezi a leckét. Aki eldarálja,
lefekhetik; aki nem, ott marad éjfélig is. Reggel öt órakor felkelés.
Tél van, még csak hét órakor kezd virradni. Ismét a faggyugyertya mellé
telepszünk, álmosan, fáradtan, kedvetlen, szüntelen cáfolva, de hiába,
hogy „a hajnal a Muzsák barátja“…

Szeretnék, ugy szeretnék ide rajzolni valami édes, kedves emléket abból
a két esztendőből s csak egyet, egyetlenegyet találok: amikor a harmadik
osztály egzámenje után, a kisbaconi diákokkal gyalogszerrel indul a
kilencedik esztendőbe járó gyermek – haza. Ma is fel-felkacag a lelkem,
ha nézem apróbb unokáimat s akkori magamat hozzájuk méregetve, erre az
utamra gondolok. Délben vágunk neki a nagy utnak, szénás csürben hálunk
meg, aztán neki a Rika-erdőnek, ott Benkő Ádám somfabotot vág, megfogja
az egyik végét, én a másikat, igy huz maga után. Vasárnap, férfiak,
asszonyok a kapuk előtt üldögélnek, rajtam igen sajnálkoznak a
fejérnépek, de én vidámlelkü vagyok, repdes a szivem: már látom a falunk
tornyát – már otthon is vagyok; édesanyám összecsapja kezét, nem akar a
szemének hinni; ölel, csókol, aztán lehuzza csizmácskámat, ágyba fektet,
vizes ruhával borogatja égő talpamat és térül-fordul, visszaröppen
hozzám egy tányér erdei szamócával – – oh, édes jó anyám, ennek az
epernek illata, ize a kisbaconi temetökertig kisér el engem!



HETEDIK FEJEZET.


Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen szomoru temetésről
lesz szó.

Már harmadik esztendeje koptatom a vén kollegium udvarát s még csak
messziről, félve bámulom a professzor urakat. Voltaképpen oly kevesen
vannak, hogy az csupa csuda. A négy elemiben s a négy alsó, gimnáziumban
teológiát végzett, szakállas diákok tanitanak, csupán egy professzor
ereszkedik le közénk: Pataky Pál. Az állat-, növény-, ásvány- és vegytan
professzora ő. Kevesen vannak, de igy is alig győzi a csengető diák
reggel 7–8 óra közt végigjárni őket s jelenteni alázatosan, hogy a
professzor urnak ma, ettől eddig, ebben s ebben az osztályban – órája
van. A napról-napra váltakozó csengető diákoknak kell ezt számon
tartaniok, nem a nagytiszteletü professzoroknak. Amikor kinek-kinek ezt
jelentette, nyargal vissza a kollegiumba, fel a csengettyüs toronyba,
lesi, várja, mikor kongat nyolcat a kálvinista templom toronyórája s
osztályba csengeti a diákokat. De két csengető diák van, az egyik a
folyosó nyitott ablakából lesi a professzor urakat, s amint egynek
felbukkan az alakja, aztán megy, mendegél lassan, méltóságosan az
osztálya felé: bekiált a tornyocskába, mire megszólal a csengettyü,
végigkiséri szavával a professzor urat. Külön-külön mennek rendszerint,
s egy fertály óráig, kevés szünettel, szól a csengettyü, hirdeti
mindeneknek, akiket illet, hogy: némuljon el a földi lárma, mert jön,
jön, közeleg Isten után a legfőbb hatalmasság. Gyáva kicsi szivem
összeszorul, ha nagy ritkán e félelmetes emberek valamelyikét
megpillantom, de lassanként felnyilik a szemem s csudálkozással látom,
hogy azok a nagy diákok (a legtöbbje szakállas legény) nem igen félnek a
professzor uraktól s a „földi lárma“ csak akkor némul el, amikor nyilik
az ajtó s akkor sem mindjárt, de lassan-lassan, igen lassan némul el. Az
ősidőkből átöröklődött ceremóniák már haldokolnak. Haldokol a professzor
urak csengettyüszóval való kisérése is. Csak messziről félelmetesek e
nekem oly hatalmas emberek, azok a nagyszakállas diákok meg csak a
mathezis professzorától félnek: egy az, hogy a mathezis igen nehéz
tudomány, más az, hogy nagytiszteletü Korondi uram szörnyen goromba
ember. Hiába szór néha villámokat Kis uram gyermekszeme, egy-két
hizelkedő szóra lecsendesül, arca, szeme mosolyog.
Esztendőről-esztendőre eljátszák neki ugyanazt a komédiát, amikor a
világtörténelem folyamán a forum romanum megelevenitésébe kezd, igy: De
hah! Mi ez? Mi zaj? Micsoda pokoli lárma? Állatok bőgése. Emberek
orditozása. Asszonyok jajgatása. Gyermekek sikoltozása – és egyszerre
valamennyi diák felugrál, egymás hegyén-hátán rohan az ablakhoz: látni,
mi van odakint.

– Csak tessék, tessék vissza, mosolyog megelégedetten Kis uram, – a
forum romanumról beszélek.

Szeretném ide varázsolni a nehéz lélekzetü ember egy-két szó után
meg-megpihenő, rekedtes hangját; ide varázsolni diadalmasan körültekintő
gyermekszemét, mely hisz, szentül hisz a diákriadalom komolyságában,
esztendőről-esztendőre, az első órától az utolsóig hisz…

Mint a vasgereben foga, oly egyenes, szurós Korondi professzor
szakállának, bajuszának minden szála. Szurós a szeme is. Egyetlenegyszer
láttam mosolyogni tiz év alatt. Volt egy szép kis leánykája, az a szép
kis leányka egyszerre csak elkezdett bicegni, aztán sorvadt, sorvadt,
elsorvadt, kivitték a temetőbe s akkor valami különös keserü mosoly
ráfagyott a marós szemü ember ajakára: szúrt a szeme, fagyasztott az
ajka – talán nem is volt igazi mosolygás, amit én láttam,
egyetlenegyszer…

Hiányzik most nekem, hogy nem ismerhetém Mogyoróssy Szőke Józsefet, a
filozófia s költészet professzorát. Ő még abból a régi világból való
ember, aki nem viselt bajuszt, simára borotvált arccal filozofált s
irogatta verseit, rettenetesen rossz verseit. A versei igen rosszak
voltak, de nagy, jó szive volt: gyönyörü rétet hagyott a kollegiumra, s
_a szegény diákok részére_ mindenféle alapitványokat. Mindössze annyit
kötött ki, hogy halála után a kollegium a verseit adja ki. Ki is adták.
Egy-két példány ha elfogyott belőle, esztendőkön át lepte a por
Mogyoróssy Szőke József verseit a kollegium könyvtárában, mignem
jutalomként szétosztották köztünk. Jutott belőlük a szekundás diákoknak
is. Két esztendőben ez volt a jutalomkönyv. Hüségesen végigolvastam a
talpig magyar s talpig rossz poéta verseit, ime bizonyság ez a négy sor:

  Küküllő partján vakarni
  Sok pénzt csinál marhabőr,
  Nem kell dolgot nem akarni,
  Ha német, magyar embör.

S hogy magyarázója legyek e derék ember költészetének: az első két
sorból azt tudjuk meg, hogy az udvarhelyi bőrcserző vargák, akik a
Küküllő partján vakarták a marhabőrt, sok pénzt csináltak ezzel; az
utolsó két sor meg azt mondja, hogy akár német, akár magyar az embör, a
munkát ne kerülje. Jól beszélt, bölcsen beszélt, nagytiszteletü uram, s
igen szép volt a kertje, melyet ránk hagyott; ott én igen sokat
andalogtam, igen sok rossz verset faragtam – legyen az emléke áldott!

De talán ideje már, hogy bemutassam a különös embereket, akiket a
fejezet élén bejelenték. Ihol már jön is az egyik: két botra
támaszkodva, nagy óvatosan tipeg egy magas, széles vállu, szintelen,
püffedt ábrázatu ember. Nagy kerek okuláré mögül előre mered két nagy
szem, nem néz sem jobbra, sem balra, mindig csak előre. Kevesen
köszönnek neki az uccán: a szélütötte, kesernyés szavu, csipkedő, minden
szavával maró embert, ha lehet, kikerülik. Javakorabeli ember, de
családja nincs. Két öleb a családja, ezeket becézi, embert nem szeret,
őt sem szeretik. Ma különcnek mondanók Pataky Pált, de én e pillanatban
gyermek vagyok, falusi gyermek, nem szabad még ismernem e szót, sőt, ha
jól utána gondolok, a különös szót is aligha ismerém. Igen, jön, jődögél
ez a végig megmerevedett ember, belép a mi osztályunkba, nagynehezen
felkapaszkodik a katedrára, hol feltolja, hol letolja pápaszemét,
megmerevedik az egész osztály – megmerevedett professzor, halálos
csendbe merevült gyermekek. Jaj, Istenem, de szeretnék a padok alatt
visszabujni az utolsó padba, Leopold mellé. De itt kell szoronganom az
elsőben, mert ugy tetszett a rezgőpolkás tanitónak, hogy a hatodik
grádusba emeljen. Öt fiu ül előttem, mind az öt urfi. Már kezdünk
barátkozni, de jön ez a különös ember, szeme rámered az első padra,
sorba állitja fel az előttem ülőket. Kikérdezi, melyik kinek a fia. Mind
az ötnek ismeri az apját s mind az öt gyermekhez van valami bántó szava.
Látom, világosan látom, hogy az urfiságuk miatt bántja őket ez az
előkelő uri családból való ember. Amikor rám kerül a sor, előbb a
pápaszemen át mustrál, aztán magas, széles homlokára tolja a pápaszemet,
kövér tokája mint egy teli zacskó fityeg az állán, néz, néz, aztán
szinlelt csodálkozással kiált fel, kissé selypitve, kényesen:

– Jól látnak semeim? Mi azs apád, fiam?

– Gazdaember, – mondom s reszket a lábam, vacog a fogam.

– Gazsdaember? – álmélkodik a megmerevedett ember s majd keresztül szur
a szemével. – Gazsdaember? S te hatodik vagy? Talán a te apád is
vacsoráztatja a tanitó urakat?

Zavarodottan állok, szeretnék a föld alá bujni. Mit feleljek erre?

– No, sólj, fiam, sólj, – mondd meg az igazsat.

Alig tudom visszafojtani a sirást, nagynehezen nyögöm ki:

– Az én édesapámnál nem vacsoráztak.

– No, fiam, ezst beirom a könyvecskémbe. Van egy fiu, kinek azs apjánál
nem vacsoráznak a tanitó urak s mégis hatodik.

Mindjárt elé is vette a könyvecskéjét, aranyos nyelü ceruzájával
belefirkált valamit.

Hiszen, való igaz, hogy utánam még következett néhány urfi az első
padban – ha ugy tetszik a rezgőpolkás tanitónak, nem ültet elébük, s bár
ne is ültetett volna: lám, ez a szerencsétlen természetü ember most rám
uszitja ezeket a fiukat, falu és város harca ujra kitör. Való igaz az
is, hogy a tanitó urak el-eljártak ebédre, vacsorára a városi, meg a
közel falusi uri szülékhez, de ez, ugy-e, igy volt mindig, mióta a világ
világ s igy is lesz minden időkben. Ugyan, kik voltak ezek a tanitók?
Kisgazdák, napszámosemberek, szegény özvegyek fiai többnyire, akik
diákszolgákul éhezték át a kollegiumot: aztán mentek a nagyenyedi
teológiára, ott folytatták az éhezést az ingyencipón s négy év
leteltével visszajöttek a kollegiumba osztálytanitónak. Egy szobában
laktak velünk; ugyanazt a sovány ebédet ették, amit mink. Jövedelmük:
vajmi csekély fizetés, s amit a három sátoros ünnepen szereztek mint
legátusok. Bizony, rájuk fért, ha egyszer-másszor gazdagon teritett
asztalhoz ülhetének. S csuda-e, ha kedveztek a vacsoráztató szülék
fiainak?

Mi tette ilyen kesernyéssé, kegyetlen szókimondóvá ezt az embert, nem
tudom. Sokat suttogtak titokzatos, rejtelmes életéről, ami a
gyermekagynak érthetetlen kaosszá zavarodott, s ma is csak sejtem, hogy
miért huzódott vissza az emberektől, s mért csipte, marta azokat, akik
utjába akadtak. Professzortársait sem kimélte, szemünk láttára, fülünk
hallatára szégyenitette meg Kis uramat, aki, szerencsétlenségére, épp
akkor tévedt be az osztályunkba, amikor ez a kesernyés ember prelegált
nekünk. Mert prelegált s nem adta fel a leckét, mint a tanitók: ettől a
laptól eddig szórul szóra, betüről betüre magoljátok be. Egészen más
emberré vált, amint az ő kicsi tudományát (mert aligha volt nagy)
közölte velünk. Áhitattal tapadt szemem a kövér tokára, ugy tetszett
nekem, hogy ebből a hol felhuzódó, hol leereszkedő zsirzacskóból száll
ki az a sok-sok érdekes dolog, amit egyik-másik állatról elmesélt
nekünk. Igen élveztem csendes, halk, gügyögő beszédét, s mintha hájjal
kenegetett volna minden szava, különösen azok a szavak, melyekben _z_
meg _sz_ fordult elő: a z – zs-vé, az sz s-sé lágyult az ő ajakán.

Igen, belépett Kis uram, mi felálltunk illendően, de még nem is
inthetett, hogy üljünk le, a rettenetes ember szeme rámeredt Kis uramra
s mondá, amint következik:

– Servus, Feri! Tán tüt áruls?

Kis uram arca lángba borult, zavarodottan hebegett valamit s
kisompolygott az osztályból… A megdöbbenés, visszafojtotta az önkéntelen
elékivánkozó kacagást. Hiszen, Kis uram rektor-professzor volt, első a
professzorok között. Joga volt belépni minden osztályba, megkérdezni a
professzorokat, a tanitókat: meg vannak-e elégedve az osztállyal. S im,
szót se szólhatott, szégyenkezve sompolygott ki ez a hatalmas ember,
akire én szorongó félelemmel néztem eddig.

*

Első eminensnek lenni nagy dicsőség minden időkben, de ez a dicsőség
terhes dicsőség: minden nap, minden órában készen kell lennie arra, hogy
a második eminens kihivja. Tizen-huszan figyelik, hogy minden tárgyból
jól bevágta-e a leckét s jaj őneki, ha rajtakapják a nemkészülésen:
összesugnak a második eminenssel, biztatják: hivd ki! Itt az idő, most
vagy soha! Nem tréfadolog ez. Az első eminens élete merő nyugtalanság.
Ujra meg ujra szerencsét próbál a második eminens. Ezt is ostromolja a
harmadik. A harmadikat a negyedik. És igy tovább. Egy-egy eleveneszü,
fáradhatatlan magoló egyszerre csak előretör a második padból az elsőbe
s nem nyugszik meg, amig az első eminens mellé nem kerül: szakadatlan
ostrommal most ezt nyugtalanitja. Micsoda nagy lelki nyugtalanság ez a
gyermeknek, aki ott ül az első pad élén s látja, mint közeledik hozzá a
veszedelmes ellenfél: tegnap még tizedik volt, ma már ötödik, holnap –
ki tudja, mit hoz a holnap? Jaj de szép volna, de nagy öröm volna, ha a
félévi egzámen után azzal köszöntenék be otthon: Első vagyok, édesapám!
Végiggondolom ezt az örömet, de hirtelen nagy nyugtalanság száll meg.
Nem is merek arra gondolni, hogy kihivjam az előttem ülőt. Valami azt
sugja nekem, hogy ez a különös ember egyszerre csak megragad az
üstökömnél fogva s az első eminens helyére ültet. S valóban, aki maga is
urfi volt, még pedig – mondják – igen előkelő urfi, óráról-órára
csipkedi, mardossa az urfiakat, aztán egyszerre csak lecsap a
mennydörgős menykő: föltesz egy kérdést az első eminensnek, nem tud
megfelelni rá: ülj le! Tovább kérdi a másodikat, a harmadikat, a
negyediket, az ötödiket: ülj le, ülj le! Rám kerül a sor, reszketve
állok fel, ráhibázok a kérdésre, mint a kocavadász a nyulra, ennek a
különös embernek elég ennyi, hogy az első eminens helyére ültessen.

– Te lesel ezután az első! – hirdeti ki diadalmasan a verseny eredményét
s hogy még jobban megkeseritse a legyőzöttek lelkét, hozzáteszi: Holnap
délután jere fel hozzám!

– Igenis, – hebegem félénken, szorongva, miközben a volt első eminens
sirva borul a padra.

Ne mosolyogjatok, dráma, igazi dráma ez, apró emberek drámája ez. Sir a
legyőzött s a győztes a győzelmének nem örül. Már-már megbarátkoztak
velem a fiuk, most bizonyosan gyülölni fognak… Nincs örömem az
elsőségben!

Hamar hire fut a kollegiumban, hogy „már megint mit csinált az a bolond
Pataky“, de a falusi gyerekek ujjonganak, éljenzik az igazságot, olyan
erősen éljenzik, hogy az osztálytanitónk dühösen kergeti szét őket. Egy
kis, vörösképü ember most a tanitónk, az ő szobájában lakom, s
látva-látom, hogy nem örül a diadalomnak. A „gyámom“, Boda Elek is
szomoruan mosolyog, közben mindegyre a melléhez kap, görcsös köhögés
fojtogatja, arca oly sápadt, hogy ijedten nézek rá. Már tul van a husz
esztendőn, volt egyszer sor alatt is, s még csak egy osztállyal lépett
elébb, amióta itt vagyok. Ismételte a második osztályt, most ismétli a
harmadikat: Istenem, Istenem, milyen furcsa lesz, ha egyszerre csak egy
osztályba kerülök Elek bácsival! Fél-e, nem-e ettől a gondolattól, nem
tudom, de félek én. Fáj kicsi szivemnek, hogy ez a nagy, nyurga legény
óráról-órára zsugorodik össze, – miért is nem marad otthon? Turná a
földet, mint a bátyjai. De az együgyü szülőknek sejtelmük sincs arról,
hogy ez az ifju kétségbeesett harcot folytat a Betüvel. Azt sem látják,
hogy már rég eljegyezte a Halál, ők csak azt látják, hogy gyenge, vézna,
paraszti munkára nem való, de éles a hangja, megtölti a templomot s
maholnap „kiszáll“ valamelyik eklézsiába, dicséri az Urat! Köhög, köhög,
folyton köhög? Ettől a falusi ember meg nem ijed. Hány embert hallottak
köhögni az emberi kor végső határáig! Hát csak köhögj, szegény fiu,
köhögj. Amit a szülei nem tudnak, ő tudja jól: el van jegyezve a
Halálnak. Hogy lehull a sárguló falevéllel. Ő azt is tudja, hogy szük
mellében egy vacogtató téli éjszakán fogant meg a Halál csirája. Ott, a
nyilt folyosón. Ahová éjfélkor állitották ki. Őrködni a folyosó
tisztaságán. Mind tudjuk, csak az apja, anyja nem. Doktor az ő tüdején
soha nem hallgatódzott. Köhögésével soha senki nem törődött – mit tehet
egyebet a szegény parasztfiu: egyszer csak leesik a lábáról, ágyba
fektetik, ahonnan „többé már föl nem kel.“

Hát igen, Boda Elek szomoruan mosolyog az én diadalom hallatára, de
másnap anyai gondossággal öltöztet az audienciára, kifényesiti patkós,
kopogós csizmácskámat, kikeféli a port a harisnyámból, az ujjasomból, a
kalapomból; csokorra köti a nyakkendőmet, hátrafésüli a hajamat s ugy
kisér el a botos-utcába, be annak a keskeny háznak az udvarára, melynek
emeletén egymaga lakik a különös ember. Felkisér a jó fiu a garádicson,
be is csönget helyettem az ajtón. Öregasszony fogad, annak átad: a
professzor ur rendelte ide ezt a fiut.

– Jaj, lelkem, fiam, mit csináltál, hogy iderendeltek! – renyekedik az
öreg asszony.

– Nem csinált ez semmi rosszat, nénémasszony, – felel helyettem Boda
Elek s bátorit engem: ne félj, köszönj bátran, de nehogy kezet csókolj,
mert a kézcsókolást igen utálja.

– Ne, lelkem, ne, – int az öreg asszony is, s azzal kinyit egy ajtót.
Két öleb szalad elém mérges csaholással, de az öreg asszony leszidja s
szégyenkezve kullognak félre. – Erre, fiam, erre, – s ujra ajtó nyilik:
nagy, tágas szoba közepén, aranyozott szegélyü karosszékben ül a különös
ember. Diszes hálókabát rajta, a nagy, vörös bojtok szinte földig érnek.
Valóságos virágerdő körötte. Csuda nagy növények, csebrekben, széles,
sima levelüek, meg vastag, a kövérségtől majd kihasadó, tüskés levelü
növények: te már sejted, müvelt olvasó, hogy pálma volt az egyik fajta,
kaktusz a másik. S a virágos virágok egész erdeje. Virágok, nekem
teljesen ismeretlen virágok. Nagy az örömem, amikor egy-két ismerőst
fölfedezek: sárga violát, fehér violát, fuksziát, szekfüvet.

A különös embernek könyv a kezében. Pápaszemét feltolja a homlokára,
hosszan rám mered a szeme, idegenül néz rám.

– Ki vagy te, mi vagy te, mit akars, fiacskám?

– Azt parancsolta tegnap professzor ur, hogy jöjjek ide.

– Mit beséls, fiam? Nem parancsoltam én, csak mondtam. Igen, igen, –
tologatta föl, le a pápaszemét, – már emléksem, emléksem, s kövér
kezével végigsimogatott a homlokán. Igen, igen, tegnap óta te vagy az
első. Nehogy ségyenbe hagyj, értetted?

– Értem, instálom.

– Ugy-e, te szolgafiu vagy?

– Nem, istálom, tanitvány vagyok.

– U-ugy. Hát osztán hány ökre van az apádnak?

– Hat, istálom.

– S hány fia van?

– Kettő, istálom.

– No, látod… egy fiura három ökör jut. Mit csinálnál három ökörrel? Hát
csak azt mondom: tanulj, tanulj, tanulj.

– Igen, istálom, tanulok.

Volt az asztalon egy sárga csengő, (én aranynak néztem), fölvette,
csengetett, bejött az öreg asszony.

– Ezt a fiut vezesd a kamrába. Töltsd meg a zsebjeit marosszéki piros
párizsalmával. Ettél-e már piros párizst? – kérdi tőlem.

– Nálunk nem terem, – mondtam én. – De tudok róla egy nótát, –
bátorkodtam neki.

– No, látod-e, ott születtem én, ahol az a nóta termett, – mondta
ellágyult hangon, aztán elgügyögte, selypitette:

  Bekecs alatt Nyárád tere,
  Ott egy kunyhó zsuppal fedve.
  De belseje aranybánya,
  Arany benne egy kis lányka.

– Tudnád-e folytatni? – pirult ki a fehér, merev arc. – Hát folytasd.

Folytattam:

  Marosszéki piros páris,
  Hej, piros az én rózsám is.
  Szép az alma az ágtetőn,
  De százszor szebb a szeretőm.

  Zsellér vagy te, én meg székely,
  De egünkre egy nap jő fel.
  Egy esső hull a földünkre,
  Mért lennék hát különb, mint te?

Hogy ellágyult ez a megmerevedett ember!

– Eredj, eredj, – mondta hirtelen, nyilván szégyelve ellágyulását. De
késő volt, én már a könnyet is láttam csillogni a szemében.

Valakit ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen szerethetett. Valakiben
ez az ember ott a Nyárád terén igen-igen csalódhatott… De ezt csak most
mondom, akkor hogyan gondolhattam volna erre?

Az én „gyámom“ ott ült a konyhában, az asztal mellett, nagy pohár tej s
puha, fehér kalács előtte. Le-lehajtott egy-egy korty tejet, köhécselt,
aztán ismét lehajtott egy kortyot.

– Igya meg, lelkem, – biztatta a jó öreg asszony, – hát te iszol-e?
Hogyne innál. – S pohár tejet, kalácsot nyomott a kezembe: – Egyél,
fiam, egyél, van itt minden jó, hál’ Istennek. Folyton küldi, küldözgeti
a professzor urnak a testvére a sok minden jót. Folyton hivja,
hivogatja: jere haza, mit kinlódol a gyiákokkal, de különös ember ez az
én gazdám: mézeskaláccsal sem lehet hazacsalogatni. Hej, nagy szomoruság
érhette otthon!

A konyhából nyilt az ajtó a kamarába: mosolygott szép sorjában a
polcokon a marosszéki piros páris, mosolygott sok mindenféle ismeretlen
alma: bizony, nem válogatta a jó öreg asszony, telerakta mindkettőnknek
a zsebét, mert hát – van itt, lelkem, fiaim, minden jó, van bizony!

*

Van a kollégiumban sok-sok lakószoba, de – betegszoba nincs. Van egy
nagyterem, abban mennyezetig érő állványok, az állványokon pókhálós
latin könyvek, amelyeket soha senki nem olvas, de – betegszoba nincs.
Van egy nagyterem, abban orgona, szószék, ebben minden szombat este
próbaprédikációt tartanak a nagydiákok; év elején, év végén itt folynak
le a megnyitó-, a záró-ünnepségek – helyes, helyes, de betegszoba nincs.
Van egy kis szoba, ebben néhány ásvány, egy-két vegyi meg fizikai
kisérleti eszköz, amelyekkel a kisérlet sohasem sikerül; van ebben egy
emberi csontváz is: Vencel a neve; és van itt egy hosszu falánc, melyet
az én uzoni pap-bátyám faragott ki egy darab fából; és van itt egy kis
szekerecske, melyet meg András nagyapám faragott szintén egy darab
fából, de úgy, hogy forog mind a négy kereke: e két utolsó csudában
büszke megilletődéssel gyönyörködöm, de a refrén csak mindig ez:
betegszoba nincs!

És szegény Boda Elek nem kérdi: van-e betegszoba, nincs-e, egyszerre
csak a falnak hanyatlik, leroskad az én ládámra, ömlik szájából a vér, s
nincs egy edény a szobában, nincs az egész kollégiumban, amibe a tüdejét
kihányja. Hová fektessük? Van karikás ágya, de ha ezt kihuzzuk a nagy
ágy alól, egész nap bele-belebotlunk. Hová vigyük? A „tündérváros“ még
igazi tündérváros: kórháza nincs. Visszük Szabó Dániel uram házához:
neki van egy szobája, konyhája, egy kis mühelye, majd ágyat vetnek
valahol a szegény fiunak. Igaz, hogy ő csak mosásért fizet, esztendőre
néhány forintot, de Szabó Dániel uram is, a felesége is derék, jólelkü
emberek, ők bizonyosan megkönyörülnek rajta. Meg is könyörülnek, pedig a
házuk apró gyermekkel teli. Nem is gondolnak arra, hátha gyermekeikre
elragad a betegség? A vén, a tudós kollégium is csak egy ragadós
betegséget vesz tudomásul, azt, amelyik szemeláttára terjed: a rüh ez a
ragadós betegség. Egyszerre csak vakaródzani kezd egy gyerek, kisül,
hogy rühös. Hazaküldik. Aztán, a diákok nagy örömére, sokan vakaródznak,
a professzor urak összeülnek s kétheti vakációt adnak. Rühös vakáció a
neve. A legnépszerübb valamennyi vakáció közt, mert – csudák csudája –
nem minden esztendőben kerül rá sor. Orbáncot, difteritiszt tréfára vesz
a vén kollégium. Buday Gábornak egyszerre csak sütőtöknyire dagad az
arca. Senki sem tudja, hogy ez orbánc, tehát ragadós: éjjel-nappal két
osztálytársa borogatja az arcát – s egyikre sem ragad el. Deák Gyuri
difteritiszbe esik, ott fekszik a gazdasszonyánál, de állandóan mellette
két osztálytársa, borogatják a torkát. A felejthetetlenül rózsapiros
képü fiu egyszerre csak felugrik az ágyból, fulladozik, hörög, kiszalad
az udvarra, alig tudják lefogni, beterelni, aztán leroskad az ágyba s
szörnyü hördüléssel lelkét kiadja.

Ez nem mese, nyájas olvasó. Borogattam Buday Gábort is, Deák Gyurit is.
Sem az orbánc, sem a difteritisz egyikünkre sem ragadt el.

– – – Szerencsére, még egy hét, itt a szüreti vakáció, aztán vihetjük
haza Boda Eleket – meghalni. Hiába vigasztalják a kisbaconi diákok,
szomoruan mosolyog. Jól tudja, hogy lehull a sárguló falevéllel. Folyton
hagyakozik. Ha otthon hal meg, jőjjön el a diákbánda, kisérje ki a
temetőkertbe, a sirnál pedig Benkő Ádám mondja el a búcsuztatóbeszédet.
Szidják, hogy mit beszél össze-vissza, de mindent megigérnek. Ugy lesz,
ugy.

Ugy is lett. Boda Elek lehullt a sárguló falevéllel. Az udvar közepén a
koporsó. Alig férnek a koporsó körül: apja, anyja, hat házasember meg
legény, mind a hat testvére, s három fiatal asszony: ezek is a
testvérei. És a sógorok és a sógorasszonyok. Mind a kilenc testvérnek
rózsapiros, egészségtől duzzadó az arca. Elek a tizedik volt – neki a
pirosságból nem jutott. Lélekrenditően sirnak a Boda-fiuk, ezek a
kemény, erős emberek. Az halt meg, akire büszke volt a familia. Nyilván
arról ábrándoztak, hogy Elek az ő éles, magasan járó hangjával
valamelyik nagy eklézsiának, talán éppen városi eklézsiának lesz a
kántora. Sejtelmük sincs arról sem a szüléknek, sem a testvéreknek, hogy
ez a koporsóban alvó ifju rettenetes harcot harcolt a Betüvel; hogy
le-lemaradt, s huszéves korában a harmadik osztályban elégelte meg az ő
harcát a könyörületes Halál. A kisbaconi diákok nem árulták el sürü
bukásait; a professzor urak nem értesitették a szüléket; azt sem vették
észre, mint köpdösi ki a tüdejét; nem akadt egyetlen ember, aki mondja:
eredj haza, fiam, otthon édesanyád fejte tejet ihatol; roncsolt tüdődbe
Kisbacon virágos rétjein tiszta levegőt szivhatsz – itt megöl a por s a
piszok.

Igen, az udvar közepén a koporsó. Az édesanyában, Rákhel néniben
feltámad ama Rákhel, akinek siralmait Arany János oly meginditóan
örökitette meg. Sohasem hallottam szivhez szólóbb költeményt, mint
amilyen volt ennek az öreg asszonynak a siratója. Ezt a költeményt a
minden fájdalomnál nagyobb anyai fájdalom szülte, s bár nem voltak benne
csengő-bongó rimek, oly szép, oly dallamos volt! Halljátok csak ezt az
elzokogott éneket: „Oh, édes szép fiam, szivemről szakadt gyönyörü
magzatom! Nyisd fel, nyisd fel nevetős kék szemedet! Nézzed, nézzed, itt
vannak a gyiák-barátaid! Halljad, halljad, hogy siratnak téged! Oh, szép
hangu, ékes szózatu fiam, virágos kertemnek legszebbik virága! Ki
vigasztalja meg édesanyádat, ha szivére bánatfelleg borul! Ki mondja
nekem ezután: ne sirjon, ne epessze magát, lelkem édesanyám, meglássa,
meg, minden jóra fordul! Jajj, ki mondja nekem: ne fáradjon, lelkem
anyám, hozok vizet a kutról, forgácsot a szin alól, kigyelmed helyett
tüzet gyujtok, vizet forralok én! Olyan voltál, mint egy szelid,
szófogadó leánka. Olyan ékes, mint egy piros szekfü, s jajj, de
elhervadtál, jajj, jajj!“

Indul a gyászmenet. Felváltva hat legény viszi a virággal boritott
koporsót. Az iskolás-gyermekek nyitják meg a sort. A leányok nagy téli
kendőjüket zászlóvá avatják, guzsaly nyelére kötve a kendőt.
Virágbokréták elevenitik a kendő-zászlók bús-fekete szinét. Mögöttük
halad az ifjusági zenekar: Benedek-Brassai János a hegedüjével, Csákány
Elek a szárnykürtjével, Sebesi Arthur, Pethő Jóska a fuvolájával. Itt
van Ferdinánd is, akinek az apjára kimondták a Rika-erdőben
megfiatalodott öregek: meghalt. Versenytársa, halálos ellensége volt
Benedek-Brassai Jánosnak, s most itt békül ki a két ifju Boda Elek sirja
felett. A gyászindulóval összeolvad a harangok zokogása. Hallom, amint
felsóhajt a szép Balázs Mártha: Oh, Istenem, ha tudnám, hogy ilyen szép
temetésem lesz, még ma meghalnék! Aztán egyszerre csak megállapodik a
feketéllő tömeg a temetőkertben; a tiszteletes imádságot rebeg el, s
nyomban rá előlép Benkő Ádám, a ki-kitörni készülő sirástól fojtogatva
mond el egy gyönyörü költeményt a növendék-fáról, amelynek gyökerét
láthatatlan féreg orozva lepte meg, s im, egyszerre száradni kezd a
fácska, sárgulni a szép zöld levél. Ma egy levél hull le róla, holnap
kettő, három; hiába öntözik aggódó kezek, hervad, fonnyad, mignem
elszárad, egészen el. Oh, hát ez az a szép ifjuság? – tör ki Benkő Ádám
kebeléből a vádaskodó panasz. Hát azért ültetjük a fát, hogy nem a
gyümölcsét, de még a virágját se lássuk? Nincs-e igaza a dalnak,
mondván:

  Fogd meg, pajtás, a vasvesszőt,
  Verd meg vele a temetőt,
  Mert nem kedvez semmi épnek,
  Semmi szépnek!

Az én gyermeklelkemet ezek a háborgó szavak ragadták meg, emlékezetem
tábláján ezek maradtak meg. S éljek száz esztendőt, nem törlődik ki
lelkemből a fenséges kép, amikor Benedek-Brassai János és mellette
Ferdinánd, a behantolt sir felett siratták el hegedüjökön Boda Eleket.
Oh, mégis szép az ifjuság! Mekkora nagy erő van két ifju szeretetre
hajló szivében! Nézzetek ide. Ez a két ifju haragos szivvel fordult el
egymástól. S ime, egybeforrott szivvel állanak e sir felett. Szivük
egybeforrott, lelkük összeölelkezett. Látod-e ezt a mennyeknek
országából, Boda Elek?

– Látom, látom, hallom az égi szózatot. Nem fáj a halálom.

Hallod, halál, hallod? Hol van a te diadalmad? Hallod, koporsó, hallod?
Hol van a te fullánkod? Ime, győzött az ifjuság. Ifju szivek szeretete
erősebb te nálad!

Oh, szép ifjuság! Oh, én szép ifjuságom!

*

Boda Eleket nem az öreg Dobay tiszteletes temette. Már esztendeje aludt
a régi temetőkertben. Ő lett ennek utolsó lakója. Boda Eleket uj pap
temette, uj temetőbe. Nem volt ifju ember az uj pap, s nem is volt
mutatós. A tudomány embere volt Barthos László: nem elégedett meg a
nagyenyedi teológiával, idegen országok több akadémiáján pótolta a hazai
tudást. Eredetiben olvasott német, sőt angol könyveket is, s amikor
hazakerült, végig pályázott minden üres eklézsiát s mindenütt elbukott,
mert nem volt mutatós. A sok betü a szemét megrontotta; asztal felett
való sok görnyedezés hátát meggörbitette, s már szürkült a haja, a
szakálla, amikor nálunk próbált szerencsét. Ez volt az utolsó próba. Ha
ez sem sikerül, megfogja az ekeszarvát, miként azt Cincinnátus tevé.
Inter duos litigantes tertius gaudet: igy lett Barthos László a mi
papunk. Édesapám egy atyánkfia mellett tüzte ki a zászlót, Benkő Dániel
keresztapám uram Ádám osztálytanitója mellett. Két nemzetség harca volt
ez, erős, kemény harc, de egyszerre csak mindakét vezér begöngyölitette
a zászlót, kezet fogtak, megbékültek, mielőtt a harc gyülölködéssé
fajult vala. Hiszen csak nemrég, Gábor bácsi lakodalmán boritott fátyolt
a multra édesapám. A két nemzetséget ez a frigy békitette ki. Hát –
begöngyölitették a zászlót s megválasztották a tudomány hajlott hátu
emberét.

És most megint nézem, nézegetem, tetőtől-talpig méregetem a tizesztendős
fiucskákat, s nem győzök eléggé csodálkozni a tudomány hajlott hátu
emberén, aki fölengedett engem az ő katedrájába, hogy hirdessem az ő
hiveinek Isten igéjét. Ime: „adva van“ egy gyermek, akit egy különös
ember különösködése első eminenssé emel. Nyugtalanitó dicsőség, de a
gyermek – gyermek, végre is „beletörődik“ a dicsőségbe, sőt szeretne már
szárnyat ölteni, ugy repülni haza s belekiáltani a faluba: Első vagyok,
első! Ez a gyermek Benkő Ádámtól kap egy prédikációt, – nosza,
egy-kettőre bemagolja. Kunyorál tőle egy kezdő s egy záró imádságot is:
azt is bemagolja. Akkor rászegődik az édesapjára: vigye el őt a
tiszteletes urhoz, kérje meg, hogy vasárnap délután prédikálhasson.

– Ugyan, ugyan, mit gondoltál, mondja édesapám. Hiszen még a nagy diákok
is belesülnek a prédikációba.

– De én nem sülök bele!

Ujra meg ujra elhadarom a könyörgést, a miatyánkot, a prédikációt s a
szüntelen való kunyorálás vége: édesapám kézen fog s elvisz a
tiszteletes urhoz.

– Ez a fiu folyton „erdől“ rajtam, tiszteletes ur. Prédikálni szeretne.
Ugy-e, még nem szabad ilyen kis fiunak?

– Attól függ ez, Benedek uram, hogyan állja ki a próbát, – mosolyog a
tiszteletes.

Azzal leül a divánra, lába közé állit s mondja:

– Kezdjed, fiam, de lassan beszélj, ne hadarj.

Összekulcsolom a kezemet, elmondom a könyörgést, utána a Miatyánkot.

– No, most, amig a kántor énekel, a Bibliából kikeresed a textust, ugye?

– Igen, kikeresem.

– Hát keresd ki.

Eléveszi a Bibliát, a textust kikeresem, felolvasom s nyomban rá a
prédikációt elszózatolom. Utána megint Miatyánk s a záró imádság.

– A próba jól sikerült, simogatja meg fejemet a tiszteletes, jövő
vasárnap délután te prédikálsz.

– De hátha belesül? – nyugtalankodik édesapám.

– Legyen nyugodt, Benedek uram, _most még_ nem fog belesülni.

Vajjon mit érthetett ez alatt? Hogy most még nem sülök bele, de
belesülhetek, ha majd nagyobb leszek? Igen, igen, arra gondolhatott,
amire én is gondolok ma fehér hajjal: az emberi lélek gyermekkorában a
legbátrabb, a legvakmerőbb. A tömeg nem zavarja, mert nem lesi a hatást.
Szemét a falnak szegezi, figyelő szemekbe bele nem kapaszkodik – nem, a
gyermekprédikátor nem sül a prédikációjába, vágtat előre, mint a vágtató
havasi patak – és – és – igen, minden gyermeknek angyala van, aki vigyáz
reá!

Ki volt az én angyalom? Bizonyára az édesanyám, ki más?

A falusi drót hamar hirül vitte, hogy jövő vasárnap délután Elekecske
prédikál. Az emberek hitték is, nem is.

– Hiszen ki sem látszik a katedrából!

Na, ezen segitett fehér haju Mihály András, a vén harangozó, aki már
félszáz esztendeje huzza az élőket hivogató, a holtakat elsirató, a
jégverést elriasztó harangot, s aki a sipoló, szuszogó orgona mögött oly
türelmesen nyomkodja a fuvót – felvitt a katedrába egy fejőszékecskét,
azt körülbástyázta, nehogy felbillenjen: erre állt a gyermek prédikátor,
igy csak nyakáig ért a katedra!

Tele a templom, mint ahogy tele volt, amikor iskolától bucsuzó versemet
szavaltam az Urasztala előtt. Barthos tiszteletes palástjának két
szárnya meg-meglebbenti arcomat, amint nyomában lépdegélek az ő födeles
széke felé. Szól az orgona. Benkő bácsi rázendit a gyülekező énekre: Im,
bejöttünk nagy örömmel… Testi szemem nem, de a lelki látja Vajna Rózsit:
most is az orgona felé száll a hangja, bizonyosan arra felé, de azt is
érzem, hogy rám gyönyörködik a tekintete, aztán szertevillan: ide
nézzetek, én dajkáltam ezt a gyermeket! Most is épp oly hosszan nyujtja
el az ének minden sorát, mint a Benkő bácsi pályázatán – ez a leány, ugy
látszik, énekben és szerelemben „hü lesz mind halálig“… Vajjon elnyeri-e
„az élet koronáját?“ A tiszteletes, mielőtt leülne, fejét kissé
meghajtja, de nem tartja elébe a kalapot, mint ahogy a hivei cselekszik.
Talán idegen országból hozta ez ujitást? Én is meghajtom fejemet s
elrebegem magamban: Uram, hallgasd meg imádságomat! Aztán fölnézek,
körültekintek: éppen szemben ül édesapám, a Huszár-nemzetség külön
székében. Feléje mosolygok: ne féljen, édesapám! Majd jobbra villan a
szemem: ott ül édesanyám az első székben, két oldalán két leánya – ne
féljen, édesanyám! Látom, az asszonyok, különösen a leányok,
összesugnak, aztán nagyhirtelen a bokréták mögé rejtik a mosolygásukat.
De én oly nyugodt vagyok, mint egy – gyermek. Nem érzem azt a
nyugtalanságot, amit később mindannyiszor érezék Istennek és az
Országnak házában, valahányszor beszélnem kelletett. Még nem ismerem ezt
a szót: lámpaláz. Hiszen a lámpát is csak a tél óta ismerem. Ekkor vette
édesapám az első lámpát Brassó városában. Egy kicsi álló lámpácska, az
egyetlen még a faluban. Ezen a télen, az Urnak 1870-ik esztendejében
záródott le a vén kollégiumban is a faggyugyertyakor s nyilt meg az uj
kor: a csudálatos világosságot árasztó lámpa kora. Még a petroleum szót
sem ismerem: _fotogén_ a neve. Ilyen tudatlan gyermeknek lehet-e
lámpaláza?

A gyülekező énekbe még nem vegyül a hangom, de a „felálló“ éneket együtt
énekelem a gyülekezettel:

  Te rólad zeng dicséretünk,
  Nagy Isten, téged tisztelünk…

Mintha már gyengülne Benedek Balázs bariton hangja; mintha reszketne is
egy kicsit, de nekem úgy tetszik, igy még szebb. Isten házába illőbb.
Csudálkozom Gál János keresztapám uramon, hogy lám csak a beszédje
hebegős, az éneke nem. Nagy szeretettel néz reám, aztán büszkén tekint
körül, mintha mondaná: ugy-e megmondtam, hogy a fiuból _pap_ lesz? Nono,
várjon még egy kicsit, keresztapám uram.

Most már, hogy igy egy seregben látom a falu népét, feltünik némi
változás. Nini, már ez is ledobta, az is ledobta az ősi viselet
főjellemzőjét: a fehér harisnyát. Gábor bácsin meg a Benkő-fiukon
brassai posztónadrág feszül. Leányok seregében fel-feltünedezik a
kontyba kötött haj, mely még tavaly egy fonatban lógott, bekötve széles,
tarka pántlikával. Még csak Gál Dánielné keresztanyámasszony meg a
papkisasszonyok viselnek krinolint, de ki tudja, mi lesz holnap,
holnapután, hisz már szállingóznak a hirek, hogy Erdély földjén is
kezdik lerakni azokat a „vasléniákat“, amelyekről a hitetlen székely
huszároknak 1835-ben mesélt Bodola püspök… De lám, vasut nélkül is
megérkezett a krinolin.

Ez különben utólagos bölcselkedés, s ugy-e, nem is ide illő, amikor
nekem Istennel s nem földi hivságos dolgokról kellene társalkodnom.
Szabad-e most egyébre gondolnom, mint a mindent látó, mindent tudó
Istenre, akinek a még ártatlan gyermeki lélek bemutatni készül első
áldozatát? Szabad-e mással társalkodnom, mint Ővele, akiben „biztunk
eleitől fogva“ – igen, ami még aligha történt délutáni istentiszteleten,
Benkő bácsi azzal tünteti ki a tanitványát, hogy a legszebb s
legnehezebb zsoltárral kisér fel a katedrába. Te benned biztunk eleitől
fogva… Az utolsó két sor éneklése közben lépdegélek föl a lépcsőn: Te
voltál és te vagy erős Isten – És te megmaradsz minden időkben!

Vékony hangomon megakadás nélkül száll az Égbe a könyörgés, a Miatyánk,
a prédikáció. Csak Istent lát szemem, embereket nem. De azért érzem,
hogy minden szem az én arcomra tapad s az utolsó Ámen után szédülni
érzem a fejemet, támolyogva jövök le a papiszékbe. Most már
belekapaszkodom a tiszteletes kezébe, ugy jövünk ki a cinterembe, ott
elkap két ölelő kar, édesanyám karja: lelkem kis papom! És sok-sok
csókot kell elszenvednem öreg asszonyoktól, s alig tudom édesanyám
fülébe sugni: jaj, de fáj a fejem!

– Eresszék, eresszék, – könyörög édesanyám – fáj a feje!

– Ó, ó, – sápitoznak az asszonyok – _megigézték_, bizonyosan meg!

– Ne-nem ke-kellett volna – hebeg Gál János keresztapámuram – i-ilyen
ko-korán pré-prédikáltatni.

– Ki hamar kezd, hamar végez, – jósolja Balandi Józsiné, aki még mindig
nem tudott belenyugodni, hogy nem voltam nagyobb egy ütés-taplónál,
amikor a kollégiumba vittek. Ez az asszony most is csökönyösen
jövendöli, hogy sohasem lesz pap belőlem. „Gazda lesz abból elébb-utóbb,
majd meglássák.“

No, no…

Egész csapat asszony kisér haza, s egy szivvel-szóval erősitik, hogy
megigéztek; tanácsolják, hogy „vizet kell vetni“: ez a fejfájást
elmulasztja, az igézést elüzi egyszeribe. Be sem megyünk a házba, hisz
annyi az asszony, hogy be sem férne mind, valamelyik vizet merit a
kutból, Anikó pohárral szalad ki, de hoz egyebet is: egy darabka
faszenet. Mi lesz itt? Az lesz, hogy a poharat belemeritik a kut
vedrébe, csaknem szinültig telik a pohár, s beledobják a faszenet. A
széndarab egyideig ott lebeg a viz szinén, aztán kezd ereszkedni lefelé,
száll, száll, s egyszerre csak leszáll a pohár fenekére.

– No, ugy-e, hogy megigézték?! – tör ki egyszerre a diadalmas kiáltás. –
Leszállt a szén a pohár fenekére!

Bezzeg hogy leszállt, mert azok a kis likacskák a szénben megteltek
vizzel…

– Ó, ó, édös aranyszáju csirkém, – renyekedik Rákhel néni – éppen igy
igézték meg az én drága fiamat, amikor a mester helyett énekelt!

– Igyál, fiam, igyál, – biztat édesanyám. – Három cseppet. Ugy, ugy,
ugy!

Akkor belemártja ujját a szenes vizbe s több rendben végigsimogatja
homlokomat.

Oh, Istenkém, Istenkém, ha én most pesti gyerek volnék, bezzeg tudnám,
hogy mit müvel az édesanyám: masszirozza a homlokomat. De falusi tuskó
vagyok, s elég, ugy-e, ha érzem, hogy édesanyám ujjának simogatása mint
könnyebbiti buksi fejemet…

– Már nem fáj, édesanyám!



NYOLCADIK FEJEZET.


Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de két igen szomoru
temetésről kell megemlékeznie.

…„Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak“ – szárnya van az Idő kerekének
is. Lám, maholnap egyedül maradok, mind elröpülnek a kisbaconi diákok,
ki erre, ki arra. Benedek-Benedikti József valahol a Mezőség egy kis
magyar szigetecskéjében – lévita. Pap is, kántor is egy személyben.
Sohasem tudott énekelni, mégis megválasztották: tetszett a mezőségi
magyaroknak a hosszu szál székely legény. Dobay Jankó is átröpült a
dévai képzőbe: Isten szolgájának fiából a nemzet napszámosa lesz. Már
próbálgatja szárnyát a kirepülésre Benkő Ádám is, Benedek-Benedikti
Antal is. A „bölcs“ Antal. Mindakettő a vén kollegium büszkesége. Amaz
papnak, emez tanárnak készül. Amaz a kollegium első szavalója, emez első
matematikusa.

Bölcs Antal az ifjusági könyvtáros. Egyedül lakik a könyvtárszobában,
mellette az olvasó-szoba, abban egy hosszu asztal: itt olvassák az
ujságokat a nagyobb diákok. Nekem még nem szabad ujságot olvasnom, de ki
tiltja meg, hogy _Bölcs Antalnál_ ne tanyázzak? Ő sorba adogatja ki a
Jósika- meg a Jókai-regényeket, én meg az ő szobájában falom nagy mohón.
Vakációra az ötödik osztálytól kezdődően minden diák kap olvasnivalót.
Sorsot huznak a könyvekben s annak rendje szerint válogatnak. De bölcs
Antal sorshuzás nélkül is juttat nekem, s a vakáció esős napjaiban,
csöndes estéin hangosan olvasom a könyveket. Leghüségesebb hallgatóm
édesapám és – Anikó. Nem mese, amit róla az ő regényében irtam: Anikó
folyton bujja az iskolai könyveket, olvas, ir, ezer kérdése van hozzám:
mi ez? Hogy kell ezt érteni? Ugyan mit forgat a fejében ez a süldő
leány? Azt forgatja a fejében, hogy Ádámból pap lesz, s őbelőle – papné.
Hiszen, ha volna leányiskola, de nincs közelben. Honnét, honnét nem,
egyszer egy kisasszony jött Nagybaconba. Levélhulláskor jött,
virágfakadáskor el is tünt. Isten tudja, hová, merre. Ez a kisasszony
iskolát nyitott: ide járt Anikó is – levélhullástól virágfakadásig.
Kerek betüi megcsinosodtak, édesanyámnak szép fehér harisnyát kötött –
és himzett egy könyvjelzőt – nem nekem, nem, Ádámnak himezte azt. Minden
betüje közt az _a_ betü volt a legformásabb: tele irta az irkáját egy
névvel, amelyben kétszer fordul elő az _a_. Persze, ékezet volt rajta…
Im, az eredmény – levélhullástól virágfakadásig.

Édesapám nyugtalanul nézte, mint falja Anikó a betüt, mert látta, hogyne
látta volna, hogy készül itt valami, neki nem tetsző, régi kedvetlen
emlékeket felelevenitő… Lám, abba belenyugodott, hogy Gábor bácsi
Benkő-leányt vegyen feleségül, de mintha átok ülne ezen a familián: az
első gyermekkel egy nap temetik Benkő Trézsit, s édesapám lelkét babonás
félelem szállja meg… Szegény Gábor bácsinak sem egy jajszava, sem egy
csepp könye: némán, megtörten kiséri első és utolsó szerelmét a
temetőbe. Meg is szólják az asszonyok: nem is sirt! De én _hallottam_ az
ő sirását. Volt neki egy kis jegyzőkönyvecskéje, ennek egyik lapjáról
sirt felém: „A bú örökké bú marad, akár fakéregből, akár aranypohárból
isszuk azt“.

Gondolom, Eötvös Józsefből irta ki. Mindegy, akárhonnan. Az ő búja
örökké bú maradt.

…Hull a hó, hull a hó, itt a karácsonyi vakáció, könyvekkel megrakodtan
jön haza a kamaszodó diák. Ó, ti nyájas, feledhetetlen téli esték! A
szabad tüzelőben lobog a tüz, szelid, enyhe fényt áraszt: csak elébe
kell ülni, s vigan olvashat, aki olvasni megtanult. De Isten veled, régi
világ, ime, már a lámpa ég az asztalon, a falu első lámpája,
megvilágitja az asztalt, még azon is tul, s mi ott ülünk az asztal
körül. Édesapám, Anikó, Ádám meg én. Édesanyámnak asszony vendégei
vannak: mind guzsallyal jöttek, kis székeken ülnek, szép sorjában, a
szoba közepén. Pereg, pereg az orsó, lassan, lassan, alig észrevehetően
fogy a guzsalyra kötött kender, s domborodik, domborodik az orsó. Ádám
olvas. Oly szépen olvassa Petőfi verseit, hogy meg-megáll az orsó, s a
gyönyörüségtől fel-felsóhajtnak az asszonyok: Oh, Istenem! Nem ezt
sóhajtják: ó de szép! Ezt sóhajtják: Óh, Istenem! Különösen tetszik az
anyai szivnek a _Fekete kenyér_, a _Kis lak áll a nagy Duna mentében_,
meg az _István öcsémhez_. De tetszik az _Anyám tyukja_ is, meg a _Szeget
szeggel_: hangos nevetés kiséri ezt. Minden tetszik, ami ennek a
gyermekembernek a lelkéből lelkedzett, mert minden szavát megértik,
mintha csak az ő lelkükből lelkedzett volna s nem a Petőfiéből. Látom
édesapám arcán, mint enyhülnek, szelidülnek vonásai. Egész lelkével Ádám
ajkára tapad s nem veszi észre, hogy Anikó két kezébe temeti az arcát,
csak a fekete szeme villogása látszik: ez a fekete szeme belekapcsolódik
az ifju szelid kék szemébe – ha nem ez a szerelem, akkor mi a szerelem?

Ádám legációba készül. Nem árulom el, hogy hová, melyik eklézsiába, mert
itt kezdődik az ő tragédiája. Mondjuk: Dombháza ez a falu. Vidám szivvel
indult legációba Ádám, ugy szerettem volna vele menni: egy az, hogy
Gergő volt a kocsis, más az, hogy pompás szánút volt – Ádám repült az
envesztébe. Elment egy pirospozsgás arcu, nagy jókedvü, szerelmes,
gyönyörü jövendőről ábrándozó ifju, s négy nap multán visszajött egy
halovány arcu, beesett szemü, kevés szavu, maga elé bámuló, megroppant
testü, lelkü öreg ember. Láttam, mint ül ki Anikó arcára a rémület.
Istenem, Istenem, mi történhetett Vele? Nem az, aki volt. Ha szerét
ejtheti, megfogja Anikó kezét, de alig van szava, szomoruan nézi a
leánykát, s mintha meg-megcsillanna szeme sarkában egy-egy könnycsepp.
Aztán hirtelen hangos jókedvre fakad, de gyermekszemmel is látom, hogy a
jókedvet erőlteti, hogyne látná Anikó, aki a _szivével_ lát?

– Hej, Ádám bácsi, – szólalok meg váratlan, – de szerettem volna magával
menni, amikor legációba ment!

– Velem? nézett rám megütődve.

– Bizony. Oda-vissza kerek egy napot szánkázhattam volna.

– Az ám, kapott a szón Ádám, ma is szánkázhatnánk.

– Menjünk, menjünk, örvendezett Anikó.

Már repül is a szán velünk az erdő felé. Ádám és Anikó a hátulsó ülésben
ülnek, én szembe velük. Fel van csengőzve Pista is, Fecske is,
meg-megrázzák bolond jó kedvvel a fejüket, prüszkölve fujják a meleg
párát a hideg, arcpirositó levegőbe, porzik a hó, itt is, ott is
kiszaladnak az uccára, utánunk bámulnak, aztán egyszerre csak bent
vagyunk az erdőben: sohasem láttam ily szépnek az erdőt. Ameddig a
szemem ellát – fehér az egész világ. A fák zuzmarája – ennél szebb
virágot ki látott? És az a lenge fehéres fátyol, mely a fák fölött lebeg
– ez a te menyasszonyi fátylad, erdő! Hallgatag, elfogódott vagy, mint
az oltár elé lépő leány, kinek boldogságáról oly ékesen beszél az ő
némasága. Talán e pillanatban fogamzik meg lelkemben a hang, mely
deresedő fejjel csendül dallá:

  Oh, erdő, erdő, sürü rengeteg.
  Nem tud betelni a lelkem veled!
  Szép vagy, ha fáid daltól hangosak,
  Legszebb vagy télen, mikor néma vagy.

De csak én, a kis fiu, látom ezt a szép fehér világot, _ők_ nem látnak
semmit e világból, csak egymást. Mint két fázós madár bujnak össze,
mosolyognak, de ez a mosolygás oly szomoru! A csengő hangját hallják-e
vajjon? Hallom én, már nem vidám, de kesergő, siró hang ez, nagy
szomoruságot, gyászfeketeséget bejelentő.

Hallom a suttogva ejtett szavakat, de nem értem, oly csudásak,
érthetetlenek. Félig mosolyogva, félig sirva suttogja el a leányka:

– Ugy-e, nem szeret?

Félig mosolyogva, félig sirva suttogja Ádám:

– Nem.

– Nem is fog szeretni soha?

– Nem.

– Gyülöl, ugy-e?

– Gyülöllek.

– _Hát akkor csókolj meg!_

Ó de bolondos tréfa ez! Nem törődnek velem – ajkuk összetapad.

De a csengő csak sir, csak sir, s mintha az erdő is sirna, halkan,
csendesen. Ők azonban nem hallják erdőnek, csengőnek a sirását, ujra
kezdődik az a csudálatos suttogó párbeszéd.

Kérdi a leányka, félig sirva, félig mosolyogva:

– Holnap elmegy, ugy-e, el?

– El.

– Vissza sem jön, ugy-e, nem?

– Nem.

– És elfelejt, ugy-e, el?

– El.

– És nem látom soha többet, ugy-e, nem?

– Nem.

– _Hát akkor csókolj meg!_

És az ajkak összetapadtak, a csengő sirt, ugy sirt, és sirt az erdő is
halkan, csendesen…

*

„Holnap“ megyünk, csakugyan megyünk. Már nem repülünk, gondolkozva jár a
nehéz havas uton Pista is, Fecske is; kényszeredetten forog a csikorgó
kerék. Hideg szél marja arcunkat, ritkán szólunk egyet-egyet. Ádám
lehajtott fővel bámul maga elé, föl-fölrebben, mint az ijedt madár.
Bölcs Antal vidám legátusi élményekkel próbálja megkacagtatni, de Isten
tudja, hol jár Ádám lelke, fanyar a mosolygása. Mintha mondaná: Lettél
volna ott legátus, ahol én, nem volnának vidám élményeid!…

A vén kollegium nem ismer fiára, csodálkozva nézi: mi történt vele.
Szótlan sétál fel s alá a szobában, aztán heverész, könyvet nem vesz a
kezébe. Suttogni kezdenek a diákok. Valami nagy dolognak kellett
történnie Benkő Ádámmal: csak áll, áll, ha felszólitják, a kérdésre nem
válaszol. Kérdi a professzor: nem készült? Még annyit sem mond: Nem.
Minden felszólitás egy szekundát jelent. Dühös szekundát. Mert dühösek a
professzorok, hogy ugy hallgat, mint a néma. Még csak a nem szócskát sem
tudják belőle kicsikarni.

– Mi történt magával?

– Beteg?

– Felejti, hogy egy fél éve van még? Hisz maga kezdettől fogva kitünő
diák volt. Szándékosan meg akar bukni? Nem sajnálja a szüleit?

Mint az izzó-meleg kőre öntött vizcsepp, párolog le róla az erkölcsi
prédikáció. Fel-felveti lehajtott fejét dacosan s már-már kiröppen ajkán
a nyers visszautasitás: kinek mi köze hozzá!

Ez Benkő, merőben – Benkő. Egész falu ismeri erről a Benkőket: az ő
belső életükbe idegennek a bepillantást nem engedik. Más ember ha „kárré
vallja“ egy állatját, mindjárt tudja az egész falu. Halljad, falu,
halljad, mi nagy kárt vallottam! A Benkők eltitkolják a kárt. A Benkők
nem panaszkodnak, nem keseregnek. Megdöglik egy ló? Titokban eltemetik.
Napok multán érdeklődik ez is, az is: hol a szürke? Nincs erre válasz.

Egy reggel aztán Benkő Ádám nem megy az osztályába. Keresik a
kollegiumban, keresik a városban, sehol sem találják. A szobánk meg a
szobánk körül a folyosó kiváncsi diáknéppel telik meg. Össze-vissza
találgatják: mi történhetett vele? Megszökött volna? Hová? Haza?
Egyebüvé? A rajtavaló ruhában távozott: minden egyéb ruhája itt van. A
könyvei ott állnak szép sorban az ő külön asztalán. Én igen rosszat
sejtek, leülök a ládámra, ágyam karfájára hajtom a fejemet, ugy siratom
Ádámot és – Anikót. Valamelyik diák feleleveniti annak a diáknak az
esetét, aki az ötvenes években a pápista templomból az arany feszületet
ellopta. Egy leány kedvéért lopta el. Azt mondta ez a diák a leánynak:
Ugy szeretem magát, hogy még lopni is tudnék magáért! Erre a leány
nagyot kacagott s azt mondta neki: Hát, lopja el a pápista templomból az
aranyfeszületet! S a diák ellopta. Hajnalban, amikor rorátéra
harangoztak, besurrant a templomba, az oltárról lekapta nagyhirtelen a
feszületet, szalad a leány ablakához, de hiába kopogtatott, az ablak nem
nyilt ki. Közben észrevették a lopást, a kálvinista diákokra esett a
gyanu, mert akkoriban is szerettek azok eljárni a rorátéra. Nosza,
rögtön becsukták a kollegium kapuját: majd kisül, hogy ki van távol. A
diák a zárt kapu láttára, esze nélkül szaladt ki a városból. Évek multán
három udvarhelyi diáknak kedve kerekedett látni a Hortobágyot: ott
találkozott azzal a diákkal, aki a feszületet ellopta. Felcsapott
betyárnak. De a feszület akkor is nála volt. Átadta a diákoknak, vigyék
haza, adják vissza…

– Leány van a Benkő Ádám dolgában is, – mondta egy diák. Hallottam, hogy
Ádám beleszeretett Dombházán egy urileányba. Az a lány ugy tett, mintha
ő is szerelmes volna belé. Bolonditotta, aztán szeme közé kacagott
Ádámnak, amikor bucsuzni ment hozzá.

– Ott voltál? – szegezte a kérdést ennek a diáknak Bölcs Antal. – Ugy-e,
nem? Nohát.

De az én lelkemben tüzet fogott a diák meséje, világosság gyult a
nyomán. Egyszerre megelevenedett, megvilágosodott az erdei különös,
rejtelmes párbeszéd. Most már láttam, világosan láttam, hogy nem volt ez
igazi enyelgés. Anikó kérdezte: Nem látom soha többet, ugy-e, nem? S
felelt Ádám: Nem. Mosolyogva felelte, de oly szomoru volt e mosolygás!
Igen, igen, Ádám komolyan mondta: nem. Igaza van annak a diáknak: Ádám
beleszeretett egy urileányba, az bolonditotta, aztán kikacagta. Ádám
szive megtántorodott s a lelke – megzavarodott.

De hová tünt Ádám? Ádám a város végétől csak egy hajitásnyira ment, ott
belépett a kapuján annak a nagy, rideg háznak, amelynek homlokán kétfejü
sas terjeszti ki szárnyait. Ádám jelentkezett katonának, mérték alá
állitották, megvizsgálták, gyönyörködtek szép formás testében s még
aznap ráhuzták a császár ruháját. És Ádám egy hét mulva uniformisban
jelent meg a kollegiumban, összeszedte a holmiját, közben szükszavuan
felelgetve az álmélkodó diákoknak s az én félénk kérdésemre: tudják-e
ezt otthon? – megrezzenve felelte: hogyne, hogyne…

Hát, katona lett Ádám, aki papnak született. De hordják a hireket a
diákok, hogy Ádámmal a kaszárnyában sem boldogulnak. Egyre a földet
nézi, jobbra helyett balra fordul, fel-felriad a kemény szavakra, aztán
ismét felejti, hogy katona, a káplár szidja mint a bokrot, a bakák
kacagnak a diák „ügyetlenségén“ – Istenem, Istenem, mi lesz vele!

Az lett vele, hogy egyszer, estefelé, bejött a kollegiumba s néhány
barátját meghivta – búcsuvacsorára. Azt mondta: más városba viszik.
Mentek a diákok, éjfélig búcsuvacsoráztak, akkor becsöngettek. Velük
jött Ádám is. Volt pedig véletlen egy üres padlásszoba, amelynek nem
akadt lakója: bement abba a szobába, ott gyertyát gyujtott. És irta
Ádám, irta a leveleket virradatig, akkor fölment hozzá egyik pajtása,
hogy lássa: alszik-e vagy ir még.

Ádám aludt. Ott aludt a szoba kopasz padlaján. A katonakabát, az ing
széttárva, kabát is, ing is véres. Mellette hevert egy kétcsövü
pisztoly. Csak az egyik csöve volt üres.

Ádám szivenlőtte magát.

Végigüvölt a kollegiumon: Meghalt Benkő Ádám!

– Meglőtte magát!

– Hol? Hol?

– Az üres szobában!

Százával rohannak fel az üres padlásszobához, a mi szobánkban csak én
maradok meg – Leopold, az árva Leopold.

– Nem nézed meg? – kérdi Leopold.

– Nem, nem!

Levetem magamat az ágyba, sirok keservesen, siratom Ádámot, de megnézni
nem merem.

Aztán jönnek vissza lassanként a diákok. Mind „előre látták“, hogy igy
lesz. Ádám megzavarodott az elméjében. Irt a szüleinek, a testvéreinek,
be sem zárta a leveleket. Oly kuszán, zavarosan irt, hogy alig
olvasható. Nincs egy értelmes sora. És irt két leánynak. Mind a kettőnek
a keresztnevére irt. Az egyik Ilona, a másik Anna. Mind a kettőnek csak
egy-egy sort irt. De ez az egy sor világos, nem zavaros. Azt irta
Ilonának: Megbabonáztál – verjen meg az Isten! Annának ezt irta: Fájt a
szivem – hozzá lőttem.

Megint diákok jönnek s felháborodva beszélik, hogy bejött négy baka s
egy káplár. Felkapták Ádám holttestét, beledobták egy gyalulatlan
koporsóba, ugy vitték ki a kollegiumból.

Minden szó, amit hallok, gyötri, mardossa a szivemet, és sirok, sirok
hangos jajszóval, mintha én volnék Ádám édesanyja.

Ó, te szegény anya, te együgyü falusi asszony, te! Meghalt a te deli
szép fiad, meghalt erőszakos halállal. Láttad őt szomorkodni az utolsó
héten, de, ugy-e, nem ütődél meg ezen, hisz máskor is búskedvü volt a te
szózatos ajku fiad. Nem sejtette meg az anyai sziv, hogy halálba indul a
gyermeke; hogy utolszor mondja: Isten áldja meg, édesanyám!

Nem, az anyai sziv nem érezte meg ezt. Sem apának, sem anyának sejtelme
sincs arról, hogy az ő fiuk, a kollegium, a falu büszkesége csak bámul,
bámul maga elé, a professzorok kérdéseire nem felel. Egy napi járó a
falu a várostól, s apának, anyának sejtelme sincs, hogy a fiok beállt
katonának. Diák el nem árulja, rektor professzor hirül nem adja.
Megvárják, amig lecsap a mennykő. Akkor aztán azon a levegőben lógó,
hosszu drótszálon (ó, milyen csuda-kitalálás ez!) Udvarhelytől Barótig
repül a gyászfekete hir: Ádám meghalt! Lovas legény vágtatva viszi a
dróton küldött levélkét, az elsőt, a legelsőt ebbe a kis faluba: Ádám
meghalt!

Hát lecsapott a mennykő. Földhöz veri az anyát. Ágyba fektetik,
élet-halál közt viaskodik. Fia koporsójára nem borulhat. De jön az apa s
vele Ádám bátyja, a nagyerejü, nagyszivü Jakab. Ezt a „kárt“ már nem
lehet eltitkolni a világ elől. Háborog az apa lelke, mint a kitörni
készülő vihar. És kitör, dühöng szakadatlan: _Megcsalt! Megcsalt!_

Italtól bódultan tántorog be a vén kollégiumba, Jakab szégyenkezve
támogatja, csititja: hallgasson, édesapám!

Nagy sereg diák gomolyog a folyosón s megbotránkozva hallgatják a bódult
fejü öreg ember kitöréseit:

– Megcsalt! Megcsalt! Azt hazudta: pap lesz s katona lett belőle!

– Hallgasson, apám! – könyörög Jakab. – Jőjjön, vegyük meg a koporsót s
a szemfedőt.

– Koporsót?! Szemfedőt?! Temesse el a császár!

Odajön a rektorprofesszor:

– Mi ez? Mi ez?

– A rektorprofesszor ur, – figyelmezteti az öreg embert halkan egy diák.

De a bódult fejü öreg ember nem hallja, folytatja tovább:

– Hát ezért hullattam tengerverejtéket!? Tőtöttem a zsebit pénzzel.
Mindig tőtöttem. Tőtsed, vén bolond, tőtsed!

– Csendesüljön, Benkő uram, – szólal meg most Kis uram. – Isten adta.
Isten elvette –

– Nem vette el! – orditott közbe az öreg ember. – Nem igaz! Ő maga vette
el az életét. Meggyalázta a familiát. Ezt még Benkő nem cselekedte!
Koporsó?… Hadd el te, koporsó! Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

– Édesapám! Jőjjön, jőjjön!

Közrefogták a diákok a boldogtalan öreg embert, nagy kínnal-bajjal
vezették ki a kollégiumból. Én a kapuból néztem utána.
Vissza-visszaverődött: Megcsalt! Megcsalt! Koporsó? Hadd el te, koporsó!
Szemfedő? Hadd el te, szemfedő!

…De Jakab megvette a festett koporsót, a szemfödelet. A kollégium
bandája kiséri utolsó utján a halottat. Kivonul az egész kollégium. Az
apára nem ismer rá, aki előző nap látta, hallotta. Komoran, földre
sütött szemmel megy a koporsó után. A sir szélén némán, megtörten áll.
Szeme rámered a koporsóra, aztán a tegnapi jelenet tanuinak nagy
csudálkozására, belezokog a gödörbe, amely egy szép reménységet
kegyetlenül elnyelt örökre. Mindörökre.

*

Benkő Dánielnek, az _egyszerü szántó-vető embernek_ igaza volt: őt a fia
megcsalta. Benkő Dániel és valamennyi szántó-vető ember nem azzal a
számitással adja kollégiumba a fiát, mint annyi meg annyi ezer szegény
városi ember. A szántó-vető ember nem spekulál a fiával: kineveltetem,
majd lesz a fiamnak nagy állása, szép fizetése, gazdag leányt vesz
feleségül, a fiam lesz az én penzióm: amit ráköltöttem, majd
kamatoskamatjával visszafizeti. Az egyszerü szántó-vető ember nem gondol
visszafizetésre. Nincs is szüksége rá. Turja a földet halálig, a föld,
az édes anyaföld megtermi néki a mindennapi kenyeret, ennél egyebet,
ennél többet ugyan mért kivánna? Az úrrá lett fiu úriházában idegenül,
hontalanul érezné magát. A szántó-vető ember érzéke, tapintata sokkal
finomabb, mint ahogy ezt te, müvelt olvasóm, gondolod. Ő a _familia
dicsőségeért_ nevelteti úrrá a fiut. Jól esik szivének, ha fia
el-ellátogat a szülei házba, de ő a fia házába nem kivánkozik. Ő nem az
az apa, aki a kurtaszáru cseréppipát hosszuszáru tajtékpipával cseréli
fel s a durva lócáról a puha karosszékbe helyezkedik át.

Benkő Dánielnek, az egyszerü szántó-vető embernek igaza volt, amikor a
fiáért hullatott véres verejtéket s a ráköltött pénzt felhánytorgatá.
Azzal a pénzzel szép darab földeket vehet vala. Ő ezekről a szép darab
földekről lemondott a familia dicsőségeért. Az ő fiából papot jósoltak,
ékesszavu papot, akinek a hire messze földet jár be majd. S ime, az ő
fia, a familia büszkesége – egyszerre csak felcsap katonának! S teszi
ezt egy leányért, aki a fejét elcsavarta, hüségében megtántoritotta s
végezetül kikacagta. S történt ez az ő szép, egészséges, erős fiával
karácsony ünnepének három napján! Ezt egy szántó-vető ember egyszerü,
sima uton haladó lelke hogy értse meg?

Nem, ezt Benkő Dániel keresztapámuram lelke nem érthette meg. Müvelt
apával is megesik, ugy-e, hogy egyszerre csak megdöbbenve látja: a fiut,
aki szemeláttára nőtt fel, egy egész világ választja el tőle. Benkő
Ádámot az apjától nem is egy, de több világ választotta el. Tele a feje
rendszertelenül, össze-visszaolvasott könyvek utvesztőivel. Ki s be
sétálnak lelke kapuján Jósika, Jókai túlidealizált nőalakjai. Messziről
bámul az uccán sétáló úri leányok után, szemtől szembe soha még eggyel
sem állt. S végzete hirtelen-váratlan szembeállitja egy szép úri
leánnyal, aki más gavallér hijján, „beleköt“ a jóképü falusi diákba. Még
nem ismerik a „flört“ szót, de nyilvánvaló, hogy az úrilány flörtöl
vele, ugrasztja, bolonditja szegény fiut – hogyne kapná be a horgot!

Ádám uj, eddig csak könyvekből ismert világba kerül. Be más itt a
levegő! Itt minden illatozik. A kisasszony könnyüfajta nótákat
„klimpiroz“ a vén, hangolatlan zongorán, de ennek a diáknak még soha
senki sem zongorázott; nem hallja, nem veszi észre a hamis hangokat; nem
látja a lélek ürességét – a fiu meg van babonázva. A kisasszony pompásan
mulat három napig, s amikor a boldogtalan fiu dadogni kezd egy valahol
olvasott szerelmi vallomást, nem dadoghatja végig: az „istennő“ szeme
közé kacag.

Kivert kutyaként kullog haza. Nem mer a tükörbe nézni:
össze-visszapofozottnak érzi magát. Hát ezért a lányért tántorodott el a
vadvirágtól?! Perel magával, mint a haldokló gazember az ördöggel. S
hiába kacagott az a leány a szeme közé: meg van babonázva. De mi lesz
azzal a vadvirággal, aki mint egy Istenre, ugy néz föl reá? Ezt már nem
tudja, nem meri végiggondolni. S mert nem tudja és nem meri
végiggondolni – nincs más menekvés: a halál.

Én tudom, mi az: amikor az ifju lelke válságba sodródik s _a mi lesz_-t
végiggondolni nem tudja, nem meri…

Benkő Ádámnak meg kellett halnia.

*

A hat kisbaconi diákból maradt hát kettő: Antal meg én. Antal is
elhagyni készül, már arról ábrándozik (bár éppenséggel nem ábrándos
természetü), hogy jövő ősszel megy a pesti egyetemre. Még nem döntött: a
matematikának vagy a históriának lesz-e a professzora. Majd indulás
előtt sapkába teszi a matematikát meg a históriát, velem huzatja ki a
cédulát.

– Tudod, – mondta, – az eszem a matematikához, a szivem a históriához
huz. No, meglátom, melyiket huzod ki.

Én is már kezdtem szőni-fonni a terveket, épitgetni a légvárakat –
Istenem, hogy telik az idő! A tiz esztendőből elrepült hat, még csak
négy van hátra. Egyelőre verseket faragok titokban, igen rossz verseket
s mint valamennyi versfaragó diák – Petőfit szeretném utólérni, sőt még
inkább – tulszárnyalni. De alkudni is hajlandó vagyok: megelégedném
azzal, ha testben, lélekben oly tökéletes lennék, mint Kárpáthy Zoltán.

De mit üzzem-füzzem tovább, ki s mi szeretne lenni egy tizenötesztendős
legényke. Ebben a korban a nagyratörés (vagy tán helyesebben,
nagyralátás) határtalan, mint a mesebeli halászné telhetetlensége, aki
előbb király, majd pápa szeretne lenni s végezetül – Isten. A cápa
teljesiti a telhetetlen halászné szertelen kivánságait: a putri helyébe
palotát varázsol, megszerzi neki a királyi koronát, a pápai tiarát, de
amikor megtudja, hogy ez sem elég, Isten akar lenni, rettentően
felháborodik:

  Mit akar a vén liba?
  Mars vissza a putriba!

Hányan, ó hányan kerülünk vissza a putriba (vagy tán nem is jutunk
tovább) – mire megvénülünk!

…Megint hull a hó, hull szakadatlan, itt a karácsonyi vakáció. Mit
gondolt, mit nem Bölcs Antal, Dombházát választotta: abba a faluba megy
legátusnak, ahonnan egy esztendővel elébb Benkő Ádám sápadtan, megtörten
jött haza. Nem is titkolta: azért választotta Dombházát, hogy lássa
szemtől szembe azt a leányt, aki miatt Benkő Ádám kioltá az ő szép ifju
életét.

Antal is sápadtan jött haza, de ennek nem a szerelem volt az okozója.

– Mi bajod?

– Ég a _mellem_, mint az égő katlan.

Antalt agyonetették, itatták hol borral, hol pálinkával a vendégszerető
székelyek, megrontották a gyomrát, de a matematika (vagy história?)
leendő professzora még mindig falusi ebben: ha megrontja gyomrát, a
mellére mutat, azt tapogatja, simogatja, az ég, mint az égő katlan.

Fanyalogva jár-kel, szégyell lefeküdni _mellégés_ mián, nem izlik az
étel, de etetik, tovább tömik, végül is lábáról a láz leveri. Az
orvosság: rossz fekete kávé és mindig csak a rossz, seprős fekete kávé.
Antalnak már nemcsak a _melle_, de a feje is ég, valósággal lángol.
Meg-meglátogatom, aztán egyszer meg is kérdezem: láttad-e azt a leányt.

– Láttam.

– Milyen?

– Csipás, mondta megvetően s kiköpött utána.

Nyilvánvaló, hogy Antal nem volt költő. Antal filozófus volt. Lehetett
volna az a leány mennyből leszállott angyal: Antal lelkét meg nem
zavarja.

Hát tovább égett Antal melle, lángolt a feje, ő maga sem vette komolyan
a baját. Orvost ha hivnak, nyilván azt mondja: ez a fiu igen beteg. Nem
engedem, hogy a kollegiumba vigyék, mig a láza meg nem szünt. Nem hivnak
orvost, ő se kivánja, feltámolyog az ágyból, utra készülődik. Az ő apja
van soron, az ő szekere visz engem is. Lassan járó, sovány, öreg lovai
vannak Benedek-Benedikti Sámuelnek, már hajnalban indulnunk kell, hogy
kapuzárás előtt a kollegiumban legyünk. Fagyoskodva sietek a hajnali
hideg levegőben Antalék udvarára. Itt-ott szalmatüz lángja világit ki az
uccára, apró szikrácskák kavarognak a levegőben, hirtelen el is
alszanak: szeretnék ide is, oda is beszaladni, egy kicsit a tüz körül
melegedni, belebámulni a tüzbe s nézni, nézni, hogyan nyargal
előre-hátra a tüzes csóva – igen, igen, itt is, ott is perzselik a
disznót, dideregve-melegedve állja körül a gyereknép, várják, sóvárogva
várják a néhai fülét, farkát. De én már nem vagyok – gyermek; de én már
ötödik gimnazista vagyok; én nekem sietős az utam, hátha megesik a nagy
csuda és várakoznak miattam. Csakugyan kint áll az udvar közepén a
szekér; gyékényernyő sötétlik rajta. Öreg Benedek-Benedikti Sámuel
korholja nagy legényfiait: most veszik észre, indulás előtt, hogy a
lógósnak egy lábáról hibádzik a patkó. Ott áll már a lógós az udvaron,
egy legény a gyertyát tartja, egy a lógós lábát fogja, a cigánykovács
kezében csattog a kalapács. Bemegyek a házba, fullasztó meleg büz, mint
minden olyan szobában, ahol sokan hálnak, ahol soha ablakot nem nyitnak:
az ágy szélén üldögél Antal. Rajta már a téli zeke, összehuzza magán jó
szorosra: ebben a fullasztó meleg büzben is mintha dideregne. Egy öreg
asszony tipeg-topog a gyéren világitott szobában. Nem kérdi: hogy vagy,
fiam? Nem mondja: maradj itthon, fiam. Antalnak mostohaanyja van. Lám,
lám, én egyszer betegséget szinleltem, csakhogy tovább maradhassak
édesanyám közelében, s bizony, nem engedett el az édesanyám!

Hirül hozzák, hogy befogtak, Antal feláll, egy kicsit megtántorodik, de
összeszedi magát, s köszön a mostohának: _Isten áldja meg, anyó_. Az is
köszön: Isten áldjon meg téged is, – s tovább tesz-vesz, mintha ez az
ifju, a matematika (vagy a história?) leendő professzora csak az udvarra
menne ki, tovább nem. Megfogom Antal karját, levezetem a tornác
garádicsán. Három ló szomorkodik a szekér előtt. Antal kezel a
bátyjaival, aztán fellép a ferhécre, bebujik az ernyő alá, én utána, ott
a pokróccal beteritett szénaülésen elhelyezkedünk. Tetejéig, végéig meg
van gyurva az ernyő szénával: a „vén örmény“ – minden udvarhelyi utjából
cserépedénnyel tér meg, ha ugyan hazatér vele s nem viszi egyenest be
Oláhországba. Lomha nagy testén sarkig érő juhbőrbunda, alig tud
felcihelődni a ferhécre, leül az első saroglya ülésire, melléje
telepedik a tyukszemü Laji.

Pilinkál a hó, igazi disznóperzselö hajnal, csikorog a fagyos, havas ut
a kerekek alatt, a három gebe bizonytalankodó ügetésben halad végig
néhány ház során. Még ki sem érünk a faluból, e bizonytalankodó ügetés
egészen bizonyos mendegéléssé lassudik, s igy megyünk, mendegélünk, a
fagyos, havas ut csikorog, bent az ernyő alatt pedig egy ifjunak ég a
melle, lángol a feje. Sem apja, sem bátyja hátra nem néz. Egyszer sem
kérdi: hogy vagy, fiam? Nem fázol-e? Pedig jól tudom, hogy a „vén
örmény“ szereti ezt a fiát, a maga módja szerint: nagyra van vele. De ez
az a familia, mely unja a beszédet, ketté harap szót, mondatot. Hiszen
igaz, igaz, a székely nem bőbeszédü, de ennek a familiának mintha
fájdalmat okozna minden szó, amit a száján kiereszt.

Magas hegyek, magas hegyek után következnek. Hegyek aljában magától
megáll a három gebe. Tyukszemü Laji leszáll, hogy könnyitsen a szekéren.
Lekászolódik a „vén örmény“ is, amikor látja, hogy a gebék nem tudják
megmozditani a szekeret. Alig egy perce áll a szekér, s a csattogó, maró
hideg a kerekeket a simára csiszolódott, sikos uthoz fagyasztja. Én is
kibujok az ernyő alól. Antal feje hátrahanyatlik a szénába: csuda, meg
nem gyul a széna, ugy ég, ugy lángol az arca.

– Hát Anti… – néz rám a vén örmény.

Azt kérdi ebben a két szóban, hogy: nem száll le?

Mondom szomoruan:

– Anti beteg, erősen beteg.

– Hüm, hüm, – csóválja a fejét az öreg.

Laji üti, veri a három gebét, az öreg meg én a hátsó kerekek küllőibe
kapaszkodunk, végre megmozdul a szekér, de minden 20–30 lépésre megáll.
Nekifekszünk a saroglyának, ugy toljuk a szekeret. Ránksötétedik a
patakfalvi hegynek, a legmagasabb hegynek az aljában, csak a havas ut, a
havas mező világit – és toljuk, toljuk a szekeret. Egy öreg ember s egy
fickó legényke. Jaj, ha látná ezt az én édesanyám! Sejtelmem sincs, hány
óra: lehet nyolc, lehet tiz, de lehet hat óra is, hisz négy órakor már
sötétedik. Még ezután fogom összegyüjtögetni azokat a nótákat,
amelyekkel megnyerem az Önképzőkör egy aranyát. Ebből az aranyból lesz
majd az az egyfedelü ezüstóra, amelyet egy hétig-kettőig mindegyre
kirántok, s nézem, nézem, hosszan nézem: hány óra. Hosszan, sokáig, hadd
lássák mindenek, akiket illet, hogy engem sem a gólya költött. Ó, édes,
szép ifjuságom!

De az ut – az rettenetes, olyan rettenetes, hogy nem merem aprajára
leirni. Félek, hogy hitetlenül csóválod fejedet, nyájas olvasó, éjfélkor
áll meg a szekér a vén kollégium kapuja előtt. Kibujok az ernyő alól.
Szólok Laji bának: segéljen ő is Antinak. Letámogatjuk Antalt, az apja
hümmögtet, de tovább nem jut a hümmögésnél. Nyilik a nehéz, vasalt kapu,
nagyot döndül nyiltában, Anti mondja alig hallhatóan: Isten áldja,
édesapám – az apja most mégis mond valamit, ennyit: ejnye, ejnye, – s a
kapu bedöndül utánunk.

Már nem Antal a könyvtáros, nincs külön szobája. Föltámogatom a
padlásszobába, még ébren vannak a diákok, élénken beszélik karácsonyi
élményeiket, de hirtelen elakad a beszéd, megütődve néznek Antalra: mi
lett ebből a csupaerő, csupaélet fiuból. Amikor megtudják, hogy „csak
megrontotta a gyomrát“, vége a megütődésnek. Leül az ágya szélére, szól,
hogy oldjam ki a zsákját, vegyem ki az ennivalót. Egész nap nem evett
egy falatot. Azt hiszi, éhes, pedig csak ég a „melle“… Kenyeret,
szalonnát, penészesedő juhturót veszek ki a zsákból. Mohón eszi a csipős
turót, azt hiszi szegény, ez elfojtja a belülégő tüzet. Ám a csipős turó
nem hogy elfojtaná, de éleszti a tüzet, még erősebben ég a „melle“ s
lejebb, a beleiben mintha macska kaparászna. Nincs lelkem ott hagyni,
lehuzom a csizmáját, a nadrágját, közben ő a felsőruháját tépi le
magáról, s belehanyatlik az ágyba. Borogatás kéne a fejére, a hasára, de
kisül, hogy egy csöpp viz sincs a szobában. Estére gyültek be a diákok,
senkinek sem jutott eszébe, hogy a piaci kutról vizet hozzanak. Több
szobát bejárunk – viz sehol. Minden szobának világhires neve van: Páris,
London, Byzánc, Lausanne, Utrecht, Amsterdam, Debrecen – de egyiknek
sincs vize.

Jókor reggel doktort hivatunk. Fiatalember, igazi doktor, nem felcser,
alaposan végigtapogatja Antalt, kifaggatja, aztán papirt, tollat kér és
sürü fejcsóválások közt irja meg a receptet. Kérdi: van-e üres szoba?

– Van, – mondják a diákok.

Igen, tavaly óta üres egy padlásszoba, az, amelyben Benkő Ádám a
szivéhez lőtt, merthogy fájt a szive.

Mondja a doktor:

– Üzenni kellene az anyjának, hogy jőjjön ide, ápolja.

– Nem, nem, nem! – rémüldözik Antal.

– Mostohája van, – szólok halkan a doktornak.

– Mi majd ápoljuk, – mondja egy diák. – Nappal két osztálytársa, éjjel
is kettő: ez a szokás itt.

Egy diákszolga kisöpri az üres szobát, aztán négy diák fölemeli az
ágyat, igy viszik Antalt az üres szobába, ahol Benkő Ádám a szivéhez
lőtt… Visszük a székét, a ládáját. Akik ápolják, azok is visznek széket
maguktól: a betegszoba be van butorozva. Fát is hoznak, begyujtanak az
érckályhába: dorombol a tüz, de nincs melege. Második tele, hogy ebben a
szobában tüz nem égett. Szaladok ki a városba, végigjárom a
fazekasmestereket, végre megtalálom a város végén, a barompiac szélén,
Antal apját. Szük a fazekasmester udvara, a szekér a keritésen kivül, a
barompiacon áll, a keritésen át adogatja egy fazekasinas az edényeket,
az öreg átveszi, Lajinak továbbadja, a szekéren áll a fazekas,
rakosgatja a tányérokat, tálakat a széna közé. Köszönök, fogadja az
öreg: joppisten! – Mondom, hogy Antal rosszul lett éjjel, doktort
hivattunk, megvizsgálta, receptet irt, külön szobába vitette – –

Az öreg rám bámul, az edényt tovább adja Lajinak, füle tövét megvakarja
s végre kinyögi:

– Ejnye, ejnye…

– Mondtam, ugy-e, hogy ne hozzuk el? – veti oda Laji s nyugodtan adja
tovább az összemarkolt edénycsomót.

– Hallgass! – förmed rá az öreg, s mintha semmi sem történt volna,
tovább folyik az edények adogatása. Hogy gyorsabban vége szakadjon,
felpattanok a szekérre edényt adogatni.

Végre megtelik a szekér, beballagunk a kollegiumba, egész uton csak
ennyi szavát hallom: – Hát csakugyan?

Bizony, bizony, csakugyan. Kezdem érteni, mért nem szereti ezt az embert
az én édesapám, a falu minden gyermekének Huszár nagyapója…

Fölmegyünk a betegszobába, megáll az apa a fia asztala mellett: nézi,
nézi, aztán megszólal. Kérdi az ápoló diákoktól:

– Ugy-e, nem hal meg?

– Ó, dehogy hal, – nyugtatják a diákok.

– Hát – szól a fiához – az anyádat kiküldjem-e?

– Ne, ne, ne!

– Jó, no, nem küldöm.

Következik hosszu hallgatás.

– Hol fáj?

Antal végighuzza tenyerét a homlokától a hasáig. Ez a felelet.

– Megcsemellett, – mondja az öreg a diákoknak.

– Bizonyosan meg.

– Feketekávét hozassak-e?

Antal a fejét rázza. Aztán megszólal:

– Megrakták-e a szekeret?

– Meg.

– Kár beromlani Oláhországba.

– Mért, te?

– Mert visz már a vasut oda edényt eleget.

– Fene egye meg, aki kitalálta!

Szidja a vasutat, mert „azóta“ mindig kárral járja Oláhországot. De
megy, mégis megy, mert ez az ő – élete: ülni, üldögélni a megrakott
szekéren, adni, venni, alkudozni, – nagy csuda, ha ez az ember nem
szekéren hal meg.

– No, megyek, – szólal meg hosszu hallgatás után.

Eléráncigál valahonnét a fehér harisnya ellenzője mögül egy kis
bőrzacskót, abból kikotorász néhány piculát, a diákoknak ajándékozza,
hogy: vegyenek bort rajta s adjanak Antinak is, aztán megfogja a fia
kezét:

– No, Isten áldjon, fiam. Hát – ugy-e, jobban léssz?

– Jobban.

Kezel velünk s becsukódik az ajtó utána.

– Ugy-e, – erőlködik a mosoly Bölcs Antal ajakára – szerencsés
természete van az apámnak?

– _Erősen_ szerencsés, – jegyzi meg egyik diák.

– Sejtése sincs arról, hogy meghalok.

– Ne beszélj bolondot!

– Mondom, hogy meghalok. Ha édesanyám élne s itt volna, ő megérezné… Itt
maradna mellettem. De az apám nem érzette meg. Pedig hat fia közül csak
engem szeret…

Hiába van két diák Antal mellett, mindig félve nyitok be a betegszobába,
ahol Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Amikor holtan hevert a szoba padlaján,
nem mertem megnézni, de most látom, folyton őt látom. Az ő halálát
követő éjszakákon borzalmas álmaim voltak, fel-felriadtam, rémülten
sikoltoztam: már alig mertem este lefeküdni. S a kollegiumból
hazakisértek ezek a borzalmas álmok. Édesanyám kétségbeesetten
folyamodott fühöz-fához, mindenféle falusi orvosságot megpróbált, amivel
az ijesztő álmokat elüzni hitte a falusi orvosi tudomány. Még ónat is
öntött egy vénasszony s valahogyan ugy ömlött szét az ón, hogy
katonaformát mutatott. Világos, hogy katonától ijedtem meg. Attól,
attól. Csakugyan, Benkő Ádám katona volt, amikor a szivéhez lőtt. A
„diagnózis“ tehát meg volt állapitva. De nem a vénasszony gyógyitott
meg, ennél egy sokkal vénebb asszony: az _Idő_.

S ime, most, hogy beléptem ebbe a szobába, ujra megjelentek a felijesztő
álmok. Ott kellett volna lennem Antal mellett, de csak reggel látogattam
meg, akkor is félve. És a harmadik reggel felverik a kollegiumot:
meghalt Antal! És nem volt mellette senki, mig vivódott a halállal.
Elébb az egyik ápoló-diák hagyta ott: ment a szobájába, egy kicsit
ledül. Aztán elálmosodott a másik is. Megnézte Antalt: nyugodtan aludt,
amikor éjfélt kongatott a toronyóra. Hátha reggelig alszik? Ez is ott
hagyta.

Reggel felakadt szemmel találták Antalt, – nem volt, aki lezárja szemét.
Nem volt, aki letörülgesse arcáról a halálverejtéket. Csendesen aludt-e
el, vagy nagy kinok között, – ki tudja? Most már mindegy. Meghalt.

– Meghót? ez volt az első szava hozzám Antal apjának, akire a város
végén várakoztam.

– Meg.

– Igazán?

– Igazán.

Éppen indulóban volt Oláhország felé, amikor a drótüzenetet kapta. Rajta
kivül hárman jöttek. A veje, Gál István, végtisztességtételeknél igen
alkalmatos, ékes szavu ember: ő szokta megköszönni a halott elföldelése
után a gyászoló gyülekezetnek a megjelenést; öt élő fia közt a
legpiacosabb: István; – és egy összeaszott, csupa csont és bőr anyóka,
Rózsi né’, Antal nagynénje: ez lesz a _sirató_ asszony. Őt hozták el a
mostoha helyett. Egyenest Szabó Dániel uram házához megyünk: ott van
kiteritve Antal. Megállnak a ravatal mellett, a férfiak merőn, némán
nézik a halottat, csak a csupa csont és bőr asszony nem bir hivatalos
bánatával, kárrogó hangján mindjárt bele fog a siratóba. Hangjának,
szavának sem lelke, sem szive. Látszik, hogy Antal nem ennek az
asszonynak a szivéről szakadt. Hogy ennek az asszonynak szivéről sohasem
is szakadt gyermek. Be másként siratta el Rákhel néni az ő fiát!

– Ó lelkem Antikám, Antikám, jajajaj! De szép valál, de jó valál s mégis
meghalál, jajajaj!

– Elég, elég, hallgattatja el az apa. Még nincs itt a gyülekezet.

Megindultság csak a vő komoly, ünnepies arcán látszik, István
gyámoltalanul áll egy helyben, – vajjon meddig kell itt állania? Lassan,
nehezen gyülnek, gyülekeznek az apa széles mellében azok a vizcseppek,
amelyeknek, ha eljutnak a szem gödrébe s onnan elészivárognak,
könnycsepp a nevük. Kezehátával törülgeti a szemét, tovább nézi, nézi
legkedvesebb fiát, fejét csóválgatja, hümmöget. Már gyülnek, gyülekeznek
a szavak is:

– Hát meghaltál. Isten adjon neked nyugodalmat.

Ott hagyjuk a halottas házat, csak a csupa csont és csupa bőr asszony
marad a ravatal mellett: hogy mindjárt rákezdje, ha jön valaki: Ó,
lelkem Antikám, Antikám, jajajaj!

Ékes szavu, ünnepies arcu Gál István, a temetés rendezője. Ő vásárolja a
szemfödelet, a koporsót, selyem sapkát Antal fejére, fehér harisnyát a
lábára. Ő megy nagytiszteletü Szylveszter uramhoz, az első paphoz, hogy
megkérje egy könyörgésnek s egy szent beszédnek az elmondására. Nagy az
öröme az öreg embernek, amikor hallja, hogy készül a diákbanda is, egész
nap próbálja a halotti indulót. Hogy a sir felett egy diák, a kollegium
poétája mondja majd a búcsuztatót.

S csakugyan minden ugy folyik le szép rendjében, ahogy előre
megmondatott. Temetés után csudálatos beszédessé lesz az apa: nem győzi
dicsérni a diákbandát. Hogy az milyen szépen „mozsikált“. Egy hordócska
bort rendelt a muzsikáló s a halottvivő diákoknak. Nagy a becsülete a
vőnek, aki oly ékes szavakban köszönte meg a gyülekezetnek a
megjelenést: a professzor uraknak, hogy a megboldogultat minden szépre s
jóra tanitották; a diákoknak, akik őt betegségében ápolták; a
bándistáknak, akik utolsó utján elkisérték; a halottvivőknek, akik a
fáradságot nem sajnálták; s végezetül annak az ékes szózatu diáknak, aki
nem sajnálta az éccakai nyugodalmat, s nemcsak megirta búcsuztató
versét, el is szavallotta.

Nagy adakozó kedve támad a legkedvesebb fiát vesztett apának: ami
ruhája, könyve volt Antalnak, mind szétosztja a diákok között.
Gyöngyszem irásu Szabó Dániel urammal, aki nemcsak a csizmáit csinálta
remekbe, de remekbe pingálta a betüit is, ajándéklevelet irat. Gál
István három napos leánykájának ajándékozza a faluvégi kertjét. Annak az
emlékezetjire ajándékozta ennek a leánykának, hogy Antal halála napján
született, meg annak az emlékezetjire, hogy Gál István az udvarhelyi
temetőben becsületet szerzett a familiának. Ami nemes mag ennek az öreg
embernek a keblében el volt temetve, a fia temetése életrekeltette,
kivirágoztatta. Mintha a fiát is csak azért tanittatta volna, hogy ezt a
szép temetést megérje. A dolgát jól végző ember megelégedettségével,
neki vidult szivvel ült fel a szekérre; arca, szeme mind azt mondta: én
vagyok az az öreg ember, nevezet szerint Benedek-Benedikti Sámuel, aki
fiának az a szép temetése volt.

A búcsu pillanatában csak én voltam szomoru, igazán szomoru.

Ádám után Antal – egyedül maradtam.



KILENCEDIK FEJEZET.


Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni, melyben a lelkek még nem
szabadultak fel.

…Most pedig az Aporok ősi fészkébe megyünk. Mennem kell valahová, nincs
itthon maradásom. A vidám nyári vasárnapoknak vége. Egyedül maradtam. A
hat kisbaconi diákból egy maradt, s ez az egy én vagyok. Erdő, mező fel
nem vidit. Kedvetlenül forgatom, gereblyézem a szénát. Anikó nótás ajka
elnémult. Gergő még mindig jó pajtásom, de már kissé bátortalan beszél
velem. A beszédtémából már első nap kifogyunk… Szeretnék beletemetkezni
a könyvekbe, de a könyvtáram oly szegény! Neki fekszem a németnek, a
franciának, de ha itt-ott elakadok, nincs, akitől utbaigazitást kérjek.

Édesapám kedvetlenül nézi – kedvetlenségemet. Nézi, de nem kérdi az
okát. Ugy látszik, a kérdéssel még várakozik. De az anyai sziv nem vár
sokáig.

– Mi bánt, fiam?

– Semmi, édesanyám.

Látom édesanyám arcán, hogy még mindig nem tudta kiüzni fejéből: Ő az
okozója az én szomoruságomnak. A búsbeteg tej… Jókedvet erőszakolok
magamra:

– Semmi bajom, igazán semmi, édesanyám.

De az anyai sziv nem nyugszik meg, tünődik, búcsálódik, keresi a
szomoruságom orvosságát. Aztán egyszer, váratlanul, felsóhajt:

– Istenem, Istenem, de rég láttam Ignác bácsit!

Ignác bácsi az édes anyám testvére. A nevében és külsejében szép Uzon
templomában volt ő Istennek a szolgája, de Istennek bölcsessége úgy
rendelte, hogy leghivebb szolgája – ne szolgálja többé. Szépen csengő
hangja legyengült s java férfikorában örökre leszállt a szószékről az
uzoni pap. Felesége, a büszke nemes Kun Gábor egyetlen leánya – tüzes
vérü, erős akaratu, akadályt nem ismerő, nem türő leány: merő ellentéte
a szelid lelkü, kékszemü papnak. Gőgös apja gőgjét megtöri s lesz belőle
– tiszteletes asszony. Ignác bácsi eladja kisbaconi földjeit, föld
helyett földet vesz: nem Uzonban, hanem Torján, az Aporok ősi fészkében.
Ide huzódik meg bánatos szivvel, de az isteni végzésben megnyugvással:
van két kis leánya, még hátra lehető életét nekik szenteli. Hallom, még
csak hallom róla, hogy két esztendeig volt a marburgi, majd a berlini
egyetem hallgatója, a német nyelv tökéletes tudásával és sok-sok német
könyvvel jött haza. Abban az esztendőben, amikor Kossuth
„csengettyü-hangja“ végigcsendült az országon: A haza veszélyben!

Mindezt még csak hallom, ezután fogom megismerni a pap bácsit. Egy napi
járó Kisbacontól Torja, de ne féljetek az uttól, bár országutjának
hire-nyoma sincs, ahol mi járunk: rengeteg erdőn viszlek, amely kezdődik
Kisbacon határán, s amikor vége szakad: elénk mosolyog Torja. Minden nap
hallok valamit Ignác bácsiról, Torjáról (99 kisasszony van benne), s
ártatlan hamiskodással édesanyám fölkelti bennem a vágyat: de szeretnék
oda menni! Visznek, visznek, hogyne vinnének. Édesapám azért, hogy a
papbácsitól sokat tanulok; édesanyám azért: hátha felvidul ott a szivem.
Vasárnap virradatkor indulunk: édesapám s anyám hátul ülnek a puha
szénaülésben, én elől, a kocsisládán: én vagyok a kocsis. Nem megyünk
üres kézzel atyafilátogatóba: egy kalongya selyempuhára héhelt kendert
visz édesanyám Mári néninek, merthogy igen szeret fonogatni téli
estéken; egy kis zsák haricskalisztet a papbácsinak, merthogy igen
szereti a turós haricskapuliszkát. Itt-ott mehetnénk országutján is, de
közeledik az aratás, röviditjük az utat, hogy édesapám egy mivesnapnál
többet ne veszitsen. Kimászunk Csikorra tetejére, onnét bekanyarodunk a
Macskás-erdőbe, toronyirányba, út nélkül lejtünk be a Sugó-patakba: a
lelkünket is majd kirázza a gidres-gödrös-út, mely többször patak, mint
út. Egyszerre magas, meredek hegy ágaskodik elénk: Uzonbérce ez. De nem
kell leszállanunk a szekérről, Pistának, Fecskének gyermekjáték a
kapaszkodó, már kint is vagyunk egy széles, bokros fensikon: alattunk,
mogorva Murgó-hegy aljában bugyborékol az Uzonkai borviz. Mondják,
hajdan e borviz tájékán lakott Nagybacon népe, a tatárjárás után
huzódott le mai földjére. Hopp! Már ott vagyunk a borviz forrás mellett,
iszunk belőle. Mellette egy nagy medence: haragosan bugyborékol benne a
szénsav. Ez a nagybaconiak feredője. Vallató-hideg a vize: ritka
fejérnép merészkedik bele. De itt vannak a káposztáskádak, a
hüléskergető vizet felforralják, kádba öntik s vigan lubickol benne a
fejérnép. Télire majd ezekbe a kádakban sózzák el a káposztát – miért
ne? Sátorszerü kalibák köröskörül, ház még nincs: az ősmagyar élet ez,
azzal a különbséggel, hogy nem kanca-, de tehéntejet isznak a nagybaconi
„fejér“ és „fekete“ magyarok.[12] Itt a feredő körül legelésznek a
tehenek, azon frissen, zubogósan isszák a tejet. Ha hozzá teszem ehhez,
hogy ez a nép még megtartja a negyedik parancsolatot, sőt a hetediket
is, csuda-e, hogy itt hosszuéletüek az emberek?

  [12] A hagyomány szerint fejér (szőke) és fekete magyarok voltak a
  nagybaconi őslakók. A falut egész hosszában patak szeli ketté, egyik
  partján a fejér, másik partján a fekete magyarok települtek le.

Szorul a völgy, meredek lejtőkön ereszkedünk le s mindjárt elénk is
mered ennek hasonmása. Háromszor-négyszer ismétlődik lejtő és
kapaszkodó, – csak székely ló birja ezt. Igy jutunk ujabb fensikra, az
erdő egy futamodásnyira megszakad, hogy helyet adjon egy hosszan
elnyuló, keskeny falunak. A házak oly egyformák, csupa faház. Az udvarok
szükek, egyforma szükek. Mindjárt látod, hogy jobbágy volt a falu népe.
Messze bent, széles udvar közepén, fák közt rejtődzik egy kastély, a
Mikes-család kastélya. József császárnak, miként Haller János uram, a
korabeli Mikes is odavághatta volna: enyém itt a föld, felette az ég,
égen a nap, a hold s a csillagok is! Idegen földről települtek ide e nép
ősei, szinmagyarokká váltak az idők folyamán. Keskeny szalagocskák
tarkállanak a határban: kender-, mák-, bab-, pityóka-szalagocskák.
Bizony, szegény lehet ez a nép. Nem messze a kastélytól egy nagy,
éktelen nagy, otromba, kormosfedelü épület, ugy hivják: évegcsür.
Magyarul: üveggyár. Borospalackokat, poharakat, ablaktáblákat fujnak itt
pokoli hőségben a volt jobbágyok – ráérnek a földmiveléstől. Közvetetlen
mellettük, felettük a végtelen erdőség, s egy szál fára sem mondhatják:
ez az enyém.

Keresztbe szeljük Bükszádot (ez a falu neve), ismét benne vagyunk az
erdőben. Hegy, völgy, lejtő, kaptató. Oldalt, égnek meredő hegyek
aljában, óriás tál fenekén, elmarad a Szent Anna-tó. Ismerem a regéjét,
sóhajtok feléje – no, meglátom még valaha. Mintha a pokol tornácaiba
jutottunk volna, fojtó kénszag üti meg az orromat.

– Közeledünk a Büdös-barlanghoz, – mondja édesapám.

Jó messzire van még a barlang, de előreküldi a hirnökét, mérgesen
sustérokoló, kénsavas vizü medence képében. Négyszögre kivágott medence
itt is, ott is, Isten szabad ege alatt. Van itt kénsavas, szénsavas,
sós, hammas feredő: válogathatsz benne. Szénsavas, vasas borviz-forrás,
faköpüben: ihatsz belőle. Ott vagyunk már egy széles fensikon: ide épül
majd valamikor az a fürdő, amelynek – Bálványosfüred lesz a neve. Most
még: Büdös. Egyetlenegy ház a fensikon: az erdő őre lakik benne. A
többi, mint az uzonkai borviz körül, sátorszerü kaliba. Ebben tanyáznak
a „fürdővendégek“. Nagy, megrakott szekerekkel jönnek ide: a sátrak
körül szekértábor. Akárcsak a mohi csata idején. Minden sátor előtt ég a
tüz, fő az ebéd, sistereg a hagymás tokány. Mankón járó emberek bicegnek
elő innen-onnan, a négyszögre vágott medencék felől. Óvatosan,
tapogatózva eregélnek le a kanyargós, meredek ösvényen a szemfájósak:
ezek a gyilkos ként lehelő Büdös-barlangból jönnek. A könnyfacsaró
kéntől várják vissza szemük világát. De nagyobb számmal vannak a
makk-egészséges emberek, akik egy hétig, kettőig tanyáznak itt, esznek,
isznak, néha-néha meg is fürödnek. Többnyire hétszilvafás tekintetes
urak, akik el-elábrándoznak azon, hogy: hej! mit csinálna ebből a
helyből az – angol! Még az angol a világ legélelmesebb, legvállalkozóbb,
legpénzesebb népe, nem a zsidó. Ez a szegény, magára hagyott nép folyton
az angol után sóhajtozik, tőle reméli Tusnádnak, Borszéknek,
Előpataknak, Málnásnak, a Szejkének és mind a többi fürdőknek
felvirágoztatását. Husz év előtt még Kossuthot várta, meg Türr Pistát: –
Majd hoz Kossuth tisztát, Türr Pista meg puskát! – most az angolt várja.
Nos, addig várta, hogy ötven esztendő multán el is jött s az országnak
kétharmadát egy bolond-nagy ollóval levágta…

Fölmegyünk a barlanghoz, hadd lássam a Természet csudáját. Itt is, ott
is besüppedt sirkő s erős kénszag jelenti: mindjárt ott vagyunk.
Szándékosan és vigyázatlanságból sok ember halt meg itt. A kén forrva
forr, lobog a barlang kénes levegője, falát sárgára festette a kén, de
nem egész magasságban. Csak fel kell állani egy nagy darab kőre,
szabadon vehetünk lélegzetet. Bizsereg, gyöngyödzik a testünk: egyszerre
forró verejték lepi el. Becsukott szájjal, erősen befogott orral lehet
csak végigszaladni a néhány lépésnyi barlangon: egy szippantás elég,
hogy földhöz verjen, megfojtson a kén. „Büdös, de jó“, rajzolta fel
valaki nagy otromba betükkel a barlang falára, s csakugyan áldják a
meggyógyult emberek. Annak is jó, aki könnyen akar az élettől
megszabadulni…

A barlang felett még messze magasra emelkedik a sziklahegy: valaha régen
vár volt a tetején. Ugyan, melyik magas hegy tetején nem volt vár az én
hazámban? Ihol, innét csak egy jó futamodás (kengyelfutónak) a Szent
Anna-tó, ennek a helyén is hegy meredt az égnek s hegynek tetején vár.
De hegy is, vár is elsülyedt, tó fakadt a helyén s uszott a tóban
tizenkét hattyu, az a tizenkét leány, akiket hintaja elé fogott a vár
ura: igy akarta visszaadni versengő testvérének, a büdösi vár urának, a
látogatást. A tizenkét hattyu kiuszott a tó partjára, megrázkódott,
ismét leánnyá változott. A legszebb köztük, Anna, aki megátkozta a
kegyetlen várurat, itt maradt örökre. A nép szentté avatta, kápolnát
épitett emlékezetére. Átellenben a barlanggal, Torja felé, még áll a
Bálványosvár egy fala. Ki ne hinné el, hogy tündérek épitették ezt a
várat, mégpedig tündéróriások? Egy tündér fennállott a hegy tetején, egy
meg lent a köves patakban: ugy adogatta fel a követ a hegy tetején
állónak: reggel kezdték s este állt a vár. Ide menekült a pogányhitü
Apor a fiaival – a keresztény vallás elől… Ide rabolta az egyik Apor-fiu
a torjai Mike Ilonát, a keresztény leányt. Itt tériti meg a keresztény
hitnek Mike Ilona az urát… Szép, igen szép erről a monda: majd megirom
husz esztendő mulva…

Pistát, Fecskét megitatom, befogom, feltelepedünk a szekérre, lassan
ereszkedünk le a meredek uton, le a völgybe. Kétoldalt végtelennek
tetsző hegylánc szegi a szükre szorult völgyet, idestova kanyarog benne
a patak, százszor is átgázolunk rajta, táncolnak a kerekek a köveken:
mintha mennyországban járnánk, amikor futamodásnyi gyepes utat ajándékoz
a szeszélyesen kanyargó patak. S mely szeszélyes a hegyláncok
kanyarodása is! Minduntalan elénk kanyarodik egy-egy, a láncból
szabadulni vágyakodó darabja a hegynek: no, ha elhagytuk ezt, bizonyosan
kitágul a völgy. De csalódás ér ujra meg ujra, vége-hossza nincs az
elénk ágaskodó hegyeknek. A Nap már a nyugati hegylánc mögé bukik,
amikor kiterül a völgy, szerteszét ágazik a patak, a lovak ösztönszerüen
megiramodnak: látják a falut. Alig felerésze látszik s ez a felerész is
oly nagy, amilyen nagy falut még nem láttam. Kisül, hogy ez a falu
voltaképpen négy egymásba ragadt falu: Volál, Karatna, Fel- és Altorja.
De még egyéb furcsaság is kitünik róla: Háromszék földjének egy
darabkája s nem Háromszékhez, hanem Felsőfehérmegyéhez tartozik,
amelynek székhelye – Segesvár. Jó, igen jó lovakkal kétnapi ut ide. S
van még a szomszédságban néhány ilyen falu s szerteszórtan egyebütt is,
kis szegletecskék a mappán: s ezek együtt Felsőfehérmegyének
neveztetnek. Bemegyünk a faluba, sürün érik egymást a szükebb, meg
tágasabb kuriák, a nemesi udvarházak, még sürübben a zsellérházacskák,
volt jobbágyok már nagyobbacska házai, s elvétve módosabb házak:
hatökrös gazdák laknak itt. Sem nem urak, sem nem jobbágyok –
katonaembereknek hivják őket. A székelység ama bizonyos harmadik rendje
ez, mely a lófőszékely után következik s amely 48 előtt gyalog szolgálta
a császárt.

Vasárnap, alkonyodik, csakugy hullámzik a torjai korzón, a
füzfaszegélyezte patak mentén a torjai aranyifjuság. Itthon ragadt
gavallérok, vakációzó diákok, mind urfiak, s még nagyobb sereg
páváskodó, begyeskedve sétáló kisasszony – ugy látszik, nem tréfált
édesanyám, amikor azt mondta: 99 kisasszony van itt. De nekem most csak
arra van gondom, hogy büszkén kiszegett fejjel vágtasson végig Pista s
Fecske a torjai korzó mellett, csakugy félszemmel sanditok a társaság
felé, – vajjon itt van-e már az a kisasszony, akivel én is majd szemtől
szembe fogok állani, mint ahogy állott Benkő Ádám az ő Ilona nevü
végzetével?

Karatnán van Ignác bácsi háza, édesapám uccáról-uccára igazgat: jobbra
hajts, balra hajts. Addig jobbra, addig balra, megérkezünk, régi
udvarház elé kanyarodik a szekér, megállunk a tornác előtt. Fonott
karosszékben ül egy fehéredő haju, komoly arcu, nyulánk termetü ember,
mellette egy javakorabeli, kissé hizásnak indult, villogó szemü asszony.
Alattuk, a lépcsőn egy fiatal s egy serdülő leány. Első pillanatban
látom, hogy örülnek nekünk. Fiatalosan szalad elénk Ignác bácsi,
lesegiti édesanyámat. Megcsókolják egymást, ám ezt megelőzően édesanyám
illendően kezet csókol a papbácsinak. (1817-ben született a papbácsi,
1822-ben az édesanyám.) Mári néni, a két leány – mind csókkal fogadják
édesanyámat, engem megsimogatnak: hisz Elekecske már nagy fiu! Bizony
nagy, már egy-két hónap s tizenöt esztendős lesz Elekecske.

A nagyobbik leány: Márika. Igazán Márika. Szőkébe hajló, átlátszó arcu,
finom, törékeny teremtés, szelid lelkü, kékszemü, mint az édesapja,
félig torjai, félig baconi tipus. A kisebbik, Zsuzsa, kevés beszédü,
szomoru kedvü, ridegnek tetsző, csak lassan világlik meg, hogy hideg
külseje meleg szivet takar. Azt hiszem, egészen kicsi korában sem
becézték Zsuzsikának. Barna arc, nagy fekete haj: egészen baconi tipus.
Az anyja, ha haragszik rá valamiért, nem is szólitja máskent: te baconi!

De ez a ház most a békesség, a csendesség háza – ideális papi ház. A
háznak uri ház a formája, bár jóval kisebb, mint a Gábor bácsié.
Apró-fazsindelyes ház, mindössze három lakószoba benne, aztán konyha,
kamara. Két oldalt folyosó veszi körül, a faoszlopokra borszőlő indái
kapaszkodnak, oszlopok közt hosszu virágládák: most éppen fehér violák
nyilnak bennök. Ez a ház Kun Gábor uram háza volt, de a konyhát, a
folyosót a papbácsi ragasztotta hozzá. Eszerint két szobában huzódott
meg tekintetes Kun Gábor uram büszkesége, akinek családfáját az a nagy
szégyen érte, hogy leánya beleszeretett egy müvelt, szelid lelkü ifjuba.
Egy papba, aki _csak_ „katonaembernek“ a fia.

Virágillat a folyosón, virágillat a házban. (Nem mondom:
levendula-illat, mert ennek a hitelét, levendula-illatot soha nem
szagolt irók igen-igen lejáraták.) S a kert, a kert! Szép, szabályosan
vágott, gondozott utak, az utak mentén gyümölcsfák: batul, pónyik,
aranypármén. Patak szeli át a nagy gyümölcsöst (minden fáját a papbácsi
ülteté), a patakon könnyü kis hid, a karfája zöldre festve: a papbácsi
sajátkezü müve. Tul a patakon nagy kerek tó, fehér és vörös liliomok
szegik, a közepén karcsu rudon kis nemzeti zászló. A patakból csurog a
viz a tóba, onnét vissza: mindig friss a vize. De ez csak az egyik kert.
A ház végén virágoskert, virágoskert szélén méhszin. Átellenben egy
másik kert: ez is gyümölcsös, a közepén gyümölcs-aszaló, a papbácsi
kitalálása – és szaladgál a kertben egy őzike. Most még rémülten szalad
előlem, de majd megbarátkozunk. Ugy megbarátkozunk, hogy majd, amikor az
őzzé varázsolt árva fiuról irom a mesét, ez az őzike szaladgál a szemem
előtt, ezt a kertet látom, áttelepitve ide a másik kert tavát. S mennyi
málnabokor a keritések mentén! Önkéntelen András nagyapám kertjére
gondolok. Ő is ily szép sorjába ültette a fákat, mint a fia; ő is
málnabokrokat ültetett az – unokáknak, mint a fia, aki bizonnyal az
unokákra gondolt szintén, amikor e bokrokat ülteté. Apa és fia,
mindketten a halhatatlanságnak dolgoztak, s jusson bár idegen kézre az
édes anyaföld, unokáról-unokára öröklődik a szép sorjába ültetett
fáknak, a keritések tövéből mosolygó málnabokroknak édes-bus emléke:
apának és fiának a halhatatlansága. Igaz-e?

*

A papbácsiban nincs egyetlen vonás, a kálvinista papot ezer mértföldről
megismertető. Arcának, kezének szinte átlátszó fehérsége, hangjának
lágysága, modorának simasága, minden mozdulata a francia regények
abbéjára emlékeztetne engem, de még azt sem tudom, mi fán terem az abbé:
tudatlan kálvinista diák vagyok. Müveltség dolgában messze felette áll a
falusi tekintetes uraknak; azoknak is, akik just hallgattak a
marosvásárhelyi akadémián, aztán félig vagy egészen végezetlen az ősi
kurián rekedtek, az ősiből apránként eladogatva egy-két darabot. Nagy
tisztelettel hallgatják szavait a tekintetes urak, ő meg szelid
mosolygással néz el a korlátolt, maradi okoskodásu fejek fölött.
Megütődve hallom, hogy apró urficskák öreg rend cselédeket is tegeznek.
Hiszen ez egészen más világ, mint a mi világunk, oda át, az erdőn tul, a
szabad székely lakta szép Erdővidéken! Ha a tekintetes ur felnéz az
egekre s azt jövendöli a felhők járásából, hogy: meglássátok, ma esső
lesz, – a tekintetes ur cselédje (vagy napszámosa) alázatosan jegyzi
meg: _jól parancsolja_ a tekintetes ur, ma csakugyan esső lesz. Akármit
mond a tekintetes ur, nem mondja, hanem parancsolja. Volt jobbágy, volt
zsellér még mindig bizonytalanul, félve, ijedezve jár az uj világban,
vajjon nem tér-e vissza a régi világ, a 48 előtt? Huszonöt esztendő
röpült el 48 után, de a lelkek még nem szabadultak fel. Sem a nemesi,
sem a paraszti lelkek. Most már kezdem érteni az én kicsi falumnak talán
egyetlen jobbágyemberét, aki a negyedik faluban lakó méltóságos Ákos
urfinak, minden tavasszal ajándékbárányt viszen. Méltóságos Ákos urfi
családjának néhány darab földje volt a mi határunkon 48 előtt, erre a
néhány földre volt jobbágy Pattantyus Vajna Áron. Méltóságos Ákos urfi
sok pénzt veszitett kártyán, a mamája az egész vidéket beszaladgálta
pénzért: Pattantyus Vajna Árontól is kapott harminc ezüst huszasokat.
Méltóságos Ákos urfinál minden tavasszal megjelen a volt jobbágy az ő
bárányával s meginstálja alázatosan az urfit: ha megkaphatná a harminc
ezüst huszasokat…

Ez ugynevezett történeti tény, ha ugy tetszik: kulturtörténeti adalék
annak a bizonyitására: mely lassan, nehezen szabadulnak fel a lelkek.

Ebben a rengeteg nagy faluban két könyvtár van: egy holt s egy eleven. A
holt könyvtár az Aporok lakatlan kastélyában látható, egy nagy terem
közepén, a földön, óriási halomba összehányva. Ezt az egerek olvassák. A
másik, az eleven: a papbácsié. Itt találkozom először Schillerrel és
Goethevel; itt válogathatok először kedvem szerint a jó magyar
könyvekben s olvashatom végig a Vasárnapi Ujság, a Magyarország és a
Nagyvilág bekötött évfolyamait. Itt kezdtem forditgatni s könyv nélkül
is megtanulni Schiller kisebb költeményeit, különösen, amikor megtudtam,
hogy Márika is próbálgatja gyenge szárnyait, ő is forditgat Schillerből,
édesapja nagy örömére.

Ennek a rengeteg nagy falunak 99 kisasszonya közt csak két igazán müvelt
kisasszony van: Márika és Zsuzsa. Lengyelországi német leány, Jozefin
kisasszony s a papbácsi együtt oktatják, nevelik a leánykákat. A derék
kisasszony ismereteinek hiányosságait bőven pótolja a papbácsi: ő
egyformán járatos a tudomány minden ágában. Nem magoltat, hanem
magyaráz, az apáknál szokatlan nagy kedvvel és türelemmel. A gazdaság
nem köti le idejét: felibe müvelik a földjeit, leánykáinak s kertjeinek
szenteli életét. Közbe-közbe fur, farag, mint András nagyapó, Márikának
is, Zsuzsának is kis szövőszéket farag, amelyen játszva tanulják meg a
szövést. Müvészi faragványu kalitkákban fütyülnek a kanári madarak: mind
e kalitkák a papbácsi remeklései.

Mári néni szerepe a leánynevelésben annyi, mint a többi tekintetes
asszonyé: nagy gondja van arra, hogy az ő leányait öltözködésben tul ne
szárnyalják a többi kisasszonyok. Majomszeretettel veszi körül a két
leánykát, különösen Márikát. Csak ezt a két leánykát szereti meg az
urát, ez a három lény az ő világa. Már gyülöli azt a fiatalembert, aki
szerelmes a törékeny Márikába, s aki egyszer bizonyosan leszakitja az ő
kebléről ezt a gyenge virágszálat s elhervasztja, el…

Jószivü asszony Mári néni, látva-látom, hogy sem tőlem, sem mástól az
ételt nem sajnálja, de nem mernék, időn kivül, kenyeret kérni tőle.
Nehezen szokom meg az itteni rendes, kimért életet. Pontban reggel 6
órakor tejeskávé, pontban déli 12 órakor ebéd, pontban este 6 órakor
uzsonna-vacsora, mely elmaradhatatlanul tejeskávéval kezdődik s
turóspuliszkával vagy paprikáscsirkével végződik. Ez a rendes,
megszabott étkezés a magyarázata (talán Németországból hozta a
papbácsi?), hogy a halálnak rég eljegyezett ember, a torjai tekintetes
urak nagy álmélkodására, szép öregséget ér, mig a vasgyuró tekintetes
urak sorban dülnek ki férfikoruk delén. Alig hiszem, hogy valahol a
földkerekén, ekkora területen, lenne még annyi özvegyasszony, mint itt.
Némelyik kurián kettő is: a nagymama meg a leánya. Alig csoszogó vén
asszony és életerős, javakorabeli asszony: mindakettő özvegy. A férfiak
közt ritka, amelyik késő öregséget ér. Nagynehéz munka nem fogyasztja
életüket, nyilván a tétlenség, a borozgatás, a rendetlen élet viszi a
temetőbe. Vannak itt méltóságos urak is (Isten tudja, mért cimezik igy
őket), s ezek is oly kis birtokon urak, hogy csupa-csuda. Néhány
jobbmódu tekintetes ur 100–200 holdon úr, a többi 10–20 holdon tengődik,
de úr. Kaszanyelét, kapanyelét, ekeszarvát meg nem fogja. Van két sovány
ökre vagy két rossz lova, e mellé egy kisbéres, egy-két napszámos, ezek
dolgoznak, a tekintetes úr meg nézi. A tekintetes úrnak vannak nagy
kamaszfiai, – ki járt túl egy-két esztendőt a falusi iskolán, ki nem, –
ezek sem dolgoznak, lógnak ide, lógnak oda, mivesnapokon is kugliznak,
borvizes bort iszogatnak – miből? Mári néni tudja, miből. Az ő éles
szeme mindent meglát s szókimondó szája semmit el nem hallgat. Tőle
hallogatom, hogy ez a tekintetes úr is eladott egy darabka földet, az is
eladott. Ennek árából kapott uj ruhát az urfi meg a kisasszony. S én
ezeket még messziről, bátortalanul nézem, mert én még háziszőttes
ruhában s patkós csizmában járok. Tudom, az én édesapám könnyen
járathatna úrfiasan, de magam sem vágyakodom erre. Még nem. Most csak
egy a vágyam: olvasni, olvasni és olvasni. Behuzódom az oldalszobába,
ott van a papbácsi könyvtára: ez a kis szoba az én mennyországom. A
szomszédszoba meg-megtelik vendégekkel, rám-rám nyilik az ajtó, látnak
egy pillanatra a vendégek, úrfiak, kisasszonyok, tekintetes urak és
tekintetes asszonyok, félszemmel kisanditok, aztán hirtelen visszabújok
a könyvbe. Végre is ki kell bújnom az uzsonna-vacsorához. A nagy kerek
asztalra van teritve. Törékeny Márika körül két gavallér legyeskedik:
csudálatosképpen mindakettő kész ember, de csak az egyik visel hivatalt,
a másik itthon ragadt úrnak. Egyelőre próbálgatja, hogyan lehet az ember
kicsi földön úr, ráér még az a hivatal, ha ez a kicsi föld is kicsúszott
alóla. A hivatalt viselő gavallér szép szál ember, szélesvállu, eleven
tekintetü, jóképü ifju, látszik rajta, hogy Pesten jogászkodott: egészen
kipallérozódott. A falusi gavallér zömök, hizásra hajló, cigányképü,
mennydörgő hangu – itt a csata már eldőlt. Megfojtanák egymást egy kanál
vizben Márikáért, akinek, szegénynek, maholnap csak a nagy, csudálkozó
kék szeme marad. Akinek törékeny testét harmadnapos hideglelés
sorvasztja – és alig hallhatóan köhécsel. Mári néni két farkasnak nézi a
két gavallért, akik marakodnak az ő báránykája fölött; gyülölködő
pillantást veteget rájuk, különösen az egyikre, hiszen látja, hogyne
látná, hogy az ő báránykáját melyik farkas falja fel…

Márika érzi, hogy a halálba megy, de a napról-napra hevesedő ostromnak
nem tud ellentállani. A két farkas marakodását nem birja nézni sokáig.
Márika választ. Akármelyiket választja: halált választ. Arra a farkasra
esik a választása, aki városba viszi. Abba a városba, hol a szeszgyárak
bűzétől – dögleletes a levegő. Oly dögleletes, hogy a helyi humorizálás
szerint, ott a bacillus is megdöglik.

Márikát meleg nyárban viszik el a szülei házból, s meleg nyárban hozzák
haza, holtraváltan, derekaljakkal, dagadó vánkosokkal kipárnázott
kocsin. Márika után még jön egy kocsi: azon egy jól megtermett,
nekigömbölyödött dajka ül, karján néhányhetes csecsemő. Márikát
lefektetik leánykori ágyába, ahonnét többé fel nem kel. De Márikának
elébb még meg kell siratnia kedves kanáriját, a Micit. A dajka
kikotyogja: meghalt a Mici, s Márika tágra nyilt nagy szeméből
szivárogni kezd az oly sokszor visszafojtott könny. Márika rám néz:

– Temesd el a virágoskertbe.

Kis koporsót faragok Micikének, sirt ások a virágosba, elföldelem
Micikét, fejfát állitok neki.

Márikának el kell még siratni a kicsi Ilonkát is. Ő rá a sor csak ezután
kerül. Márikának falevelek hullását meg kell várnia, s amilyen
engedelmes gyermek vala mindég, meg is várja, meg. Márikát kiviszik a
temetőbe, Ilonka mellé fektetik. Aludjál szépen, Márika.

*

A mennyország pokollá változik. Mári néni sir, tombol, átkozódik,
ezerszer kiáltja egy nap: Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos! Ő tudta, előre
tudta, ugy-e, megmondta, hogy az a „farkas“ megöli – ugy-e, megölte!
Könyörög a papbácsi: csendesülj! Nyugodjunk bele Isten akaratába.

– Nincs Isten! Nincs Isten!

Most még az esztelen harag tagadtatja meg Istent, de telnek, mulnak a
napok, s papbácsi rémülten látja, hogy ez az asszony, aki Istennek
szolgájáért dacolt az apjával, fittyet hányt az egész nemzetségnek,
megtagadja Istent, nem hisz többé benne: Nincs Isten! Nincs! Minden
szava egy-egy tőrdöfés a vallásos, szelid lelkü ember vérző szivének.
Mennyivel mélyebb az ő bánata! Oly mély, hogy még könnye is alig van. Az
ő szeretete emberi szeretet, nincs ebben semmi állati. Csendes
megadással cipeli vállán a keresztet. Csendes megadással ül a poklok
tüzében. Csendes megadással türi az Istentagadó, nyers, indulatos,
csufondároskodó szavakat.

Szeretnék hazaszaladni, de a szent embert itt hagyni képtelen vagyok.
Valami titkos varázs huz közelébe minden nyáron. Ő mindig az, akinek
első pillanatban láttam. Istent megtagadta Mári néni, a szent embert nem
tagadja meg. Ő a bálványképe. Ő érette meg-meglágyul a nyersesége,
le-lecsitul a szilajsága. Már-már mintha azon igyekeznék, hogy ugy
szeresse Zsuzsát is, mint ahogy Márikát szerette…

Vajjon Istennel mikor békül ki?



TIZEDIK FEJEZET.


Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból ur, s többek közt azt is, milyen
hasznos dolog a legáció?

A diákból ugy lesz úr, hogy a hatodik osztály egzámenje nem egzámen,
hanem – rigorozum. Magyarul: szigoritott egzámen. Aki ezt a szigoritott
egzáment kiállja, abban a pillanatban úrnak szólitják még a professzorok
is. Ahogy kilépnek az auditoriumból a folyosóra, az ujdonsült urak első
dolga, hogy cigarettára gyujtanak. Mostantól kezdve nem kell törni a
fejüket, hol is szippantsanak el egy cigarettát. De nemcsak cigarettára
gyujtanak, amint a folyosóra kiözönlenek, de gyermekes boldogan
kiabálják egymás nevét, tagolva, hosszan elnyujtva, s ami fő, az ur-at
hozzá ragasztva, igy ni: Be–ne–dek E–lek–úr!

Ó de szépen hangzik, ugy-e? Eddig, ha valaki keresett, belekiáltotta a
vén kollegiumba a nevemet, tagolva, elnyujtva, de egyszerüen, úr nélkül.
Ezentul hozzátoldják az urat. Eddig, ha feleletre szólitott a professzor
ur, fel kellett állanom illedelmesen. Ezentul ülve maradok s ugy
felelek. Eddig nem volt jussom, hogy eklézsiát válasszak s „hivatalosan“
hirdessem Isten igéjét. Ezentul én is sorra kerülök s kedvem szerint
válogathatok az előlem még el nem szedett eklézsiák közt.

Úr lesz a diákszolgából is. Ha arra való, privát tanitványokat kap,
mehet legációba, innen is, onnan is, ha nem csurran, cseppen. Szegény
Leopold, lám, most ur volna ő is, de az ő érzékeny szive nem birta végig
a szolgaságot: szinte szégyellem leirni, hogy Leopold is – nem, nem a
kollegium üres szobájában, szülei sirján, lőtt a szivéhez…

Hát, most majd hivatalosan járunk legációba. Akkreditált követei leszünk
a vén kollegiumnak. Nyomtatott ajánló levelet kapunk, amely rövid,
vallásos elmélkedés s egyben ajánlólevél is: benne a nevünk. Minden
eklézsiáról tudjuk, hány olyan család van ott, amelyik az ajánlólevelet
elfogadja s azt legalább egy pengő forinttal meg is váltja. Ki-ki annyit
vásárol, darabja, gondolom, két krajcár, de ezt a nagy summát majd csak
akkor fizetjük, ha a legációból visszajöttünk. A legnagyobb summa lehet
ötven krajcár, – bizony, nagy ez egy diáknak legáció előtt.

Öreg iskolatársaimmal, ha össze-összetalálkozom s elevenitgetjük a
diákélet emlékeit, lelkünk legszivesebben a legáció emlékei körül
mulatozik. A kigondolt és valóban megtörtént élményeknek, anekdotáknak
kincsesháza épül az emlékezés során. S mind megegyezünk abban, hogy az
emberekkel való érintkezésnek, a nyilvános szereplésnek nagyszerü
előkészitő iskolája a legáció. „Minden háznál más a szokás“, s minden
faluban más-más, addig ismeretlen szokásokat találunk. Még nem jár vasut
felénk, sem viseletben, sem gondolkodásban nem egyformásodott a nép.
Puskalövésnyi távolságra eső faluk népének más a viselete, más a háza,
más a beszéde, mások a szokásai, mások az erkölcsei.

Vannak eklézsiák, amelyek nincsenek benn a vén kollégium legációs
listájában, mivelhogy hivatalosan legátust sohasem kértek. De ha magától
ajánlkozik valamelyik diák, akinek nem jutott eklézsia, vagy még nincs
is soron: jószivvel látják. Apró gyermek voltam, amikor az első
prédikációt elhadartam a kisbaconi templomban, s bizony, nem tudtam
bevárni, amig a sor reám kerül: legényke voltam még, tizennégy-esztendős
legényke, s mit gondoltam, mit nem, Virágvasárnapján felpattantam a
Fecskére, elgaloppoltam (székelyesen mondva: elkaluppéroztam) a szomszéd
faluba, egyenest Pethő Mózes tiszteletes úrhoz. Akkor én már olvasgattam
táblabiró uraimékról: igazi táblabiró tipus volt Pethő tiszteletes.
Rózsás, gömbölyü arc, hatalmas, pocakos termet, hosszuszáru pipa, talán
csak a nevetős, gyermekszeme nem volt táblabirói. A felesége kedves öreg
asszony: inkább „nagyasszony“, mint tiszteletes, ami nem azt jelenti,
hogy minden tiszteletet meg nem érdemelt. Egy kicsit kicsillett
legátusnak a táblabiró-tiszteletes, de elfogadott, hogyne fogadott
volna, hiszen öt prédikáció elmondása alól szabaditom fel. Ünnep
szombatján már Pista, Fecske röpitnek Magyarhermányba, nyitott kapu vár,
édesapám huszárpajtásának, Pethő Mózes bácsinak a kapuja. Igen, Pethő
Mózes a pap, Pethő Mózes a – megyebiró. Valamint az én falumban minden
harmadik ember Benedek, itt minden harmadik – Pethő. A tiszteletes is, a
megyebiró is gyermektelen ember. Kár, mert mindakettő szép szál ember,
mindakettőnek rózsapiros az arca, bár mindakettő öreg ember. A megyebiró
Pethő Mózesnek már ezüstszinü is a haja. Vidámkedvü öreg ember Pethő
Mózes, estére összegyülnek a házánál a jóemberei: báránytokány a
vacsora, karcos bor a csusztatója. Egyszerre megered a nóta, csupa régi
magyar nóta, diákos emberek nótái. Nem itt hallom először ezt az
igen-igen szomoru nótát:

  Kalapom szememre vágom,
  Mellette hervad virágom –

de meglep, mert csak diákoktól hallottam eddig. Ezek pedig mind
fehérharisnyás, egyszerü székely emberek. Az egész faluban csak két
nadrágos ember van: a pap meg a kántor. Itt úr nincs, mind szabad,
fehérharisnyás, az ősi viselethez szivósan ragaszkodó székelyek. A falu
közvetetlen az erdő aljában huzódik el, hosszan, igen szük völgyben,
kicsiny és sovány a szántóföld határa, annál nagyobb az erdeje. Ez az
erdő – mindenkié. Szabad préda. Hiába emeli fel tiltó kezét a törvény,
nem bir e néppel sem biró, sem szolgabiró, sem csendőr. Az erdő, a
rengeteg erdő a nép hazája, mindene. Nyers, szilaj, dacos e nép, merő
ellentéte az én kicsi falum szelidebb, jámborabb lelkü népének, de – itt
következik a csuda: sokkal szorgalmasabb templomjáró, még a beszéde is
oly kenetes, mintha folyton a Bibliát olvasná. A szegényebb rend (s ez a
nagy többség) kicsi gazdasága mellett mindenféle mesterséget üz.
Szere-száma nincs a kádároknak, a fazekasoknak, a kőfaragóknak.
Erdővidék minden falujának van jellemző mellékneve: Hermány – kádározó,
Kisbacon – kalácssütő. Amott a – szegénység, itt a – jómód.

Igen, ez a nyers, szilaj, dacos, verekedő nép vallásos, kenetes,
szorgalmas templomjáró. A kicsi legátus hirére szorongásig megtelik a
templom, de alig kezdek a prédikációba, csintalan legényecskék a
karzatról eleresztenek egy verebet, nyilván nem azért, mert megszánták a
rabságát, hanem meg akarják zavarni a legátust. A veréb ijedten röpköd
ide-oda, bele-beleütődik a falba, a legénykék vihognak, lent a nép
háborog, nagy a megbotránykozás. Egy pillanatra megállok, aztán
folytatom a prédikációt, a legénykéknek megnyúlik az arcuk: nem sültem
bele, s ráadásul otthon, ha nem mindjárt a templom előtt, el is
döngetik. Kimegyünk a templomból, a nép megáll, várakozik, én is
megállok, akkor előre lép egy öreg ember, a kalapját leveszi, forgatja,
én is leveszem, s az öreg ember cicomátlan szavakban megköszöni a
gyülekezet nevében az „ünnepi szózatot“ s végezetül „engedelmet“ kér a
legénykék helytelenkedéséért. Engedelmet s nem bocsánatot: a székelynek
engedelem a bocsánat. Én „megengedek“, szent a béke, mire a fejérnépek
körülfognak, össze-visszacsókolnak, aranyszáju meg aranylábu csirkémnek
neveznek, közben itt-ott a tömegben döngetik a legénykéket. Sokan
lelkemre kötik, hogy ünnep után búcsu nélkül nehogy hazamenjek, mert azt
igen erősen szégyellenék, s én sorba is járom a házakat az egyházfival,
aki egy üres zsákot szorongat a hóna alatt.

Amilyen szilaj ez a templomjáró nép, oly erőszakos a vendégszeretete is.
Minden háznál kell ennem egy-két falatot, megizelintenem a mézes
pálinkát (haj, Istenem, mi lesz ebből!) – no, még egy falást! Szeresse!
Ó, ó, édes Jézusom, de madárétü! – sopánkodnak, olyan szivükből
sopánkodnak, hogy ellentállani lehetetlen. Hamarosan megtudom, hogy mire
való a zsák. A zsák arra való, hogy: „mindenünk van, csak pénzünk
nincs“, pénz helyett hát gabonával kedveskednek, a zsák meg telik,
telik, én meg nevetek magamban: mit szól majd az édesapám, ha gabonával
állitok haza. De hellyel-közzel pénzt is adnak, többnyire egy nagy
otromba rézpénzt, amelynek susták a neve, különben négy krajcárt ér az.
Suszter tallérnak csufolják a városi népek. Van ezzel a pénzzel
kapcsolatban csufolódó versike is: Azt mondja:

  Egy pár ember hat susták.
  Mégsem ér egy polturát.

Igy is rengeteg pénz gyül össze, mert a táblabirópap egy pengő
forinttal, a kántor ötven krajcárral pótolja a sustákot és a
krajcárkákat, a zsák is megtelik, Pethő bácsi pénzre váltja, jóllehet
tele a szuszékja: hazaviszek vagy tiz pengő forintot s első regényemnek
a – csiráját.

Felbuzdulok az első sikeren, célba veszem Bodost: hegyek közül mosolyog
a mi falunk felé, egy jó futamodás. Erdő boritotta hegylánc hajlik a
falu fölé, itt már viaskodik a bolti posztó, meg a házi szőttes nadrág a
fehér harisnyával. Ez már nem az az áradozó, kenetes beszédü nép. Mintha
némi fanyarság ülne az arcán – miért? Jaj annak a falunak, amelyet
szájára vesz a csufolódásra hajlamos székely. A bodosiak után kukukk-ot
kiabálnak s ha kérded, miért, meg is magyarázzák. Réges-régen perelt
Bodos Baróttal egy erdőn s végezetül abban állapodtak meg, hogy mind a
két falu népe kimegy az erdőbe, ott megvárják, amig Barót felől is,
Bodos felől is megszólal egy kakuk s amelyik falu kakukja tovább birja,
azé lesz az erdő. A bodosi kakuk birta tovább, de hogyan? Ugy, hogy egy
bodosi ember jóelőre fára mászott s amikor észrevette, hogy az ő
kakukjok elhallgatott, folytatta a kakukkolást – igy lett Bodosé az
erdő.

A bodosiakat meglátogatja a püspök, látogatás után kikisérik a faluból.

– Menjenek vissza, ne fáradjanak tovább, kedves atyámfiai, – mondja a
püspök.

– Megkérjük az engedelmet, – igy a megyebiró, – de mi minden kedves
vendégünket elkisérjük az akasztófáig.

Hát, ez igen-igen rég történhetett. Akkor, amikor Bodos határán is állt
az akasztófa. Ha – állt.

Most már kezdem sejteni, hogy mért rögződött a bodosi ember arcára a
fanyarság. Folyton, nemzedékről nemzedékre csufolódást hallani:
elkedvetleniti, fanyaritja az arcot. Ez az arc bizalmatlanul fogadja a
köszönésedet: vajjon nem következik utána csufolódás?

A Budai család Bodos első családja. Az öreg Budai Károlynak három diák
fia, a legnagyobb, József Pesten van, az orvosi egyetemen, s róla most
csak annyit szabad elárulnom, hogy az övénél tanulságosabb, érdekesebb
pályát nem sok magyar ember futott meg. De köti a kezemet, hogy én e
pillanatban csak tizenhat éves kamasz vagyok s nem szabad róla többet
tudnom: József orvosnak készül… Majd kitünik: a bodosi templomban sem
azért a néhány pengő forintért mondtam el öt prédikációt. Sokkal többet
hoztam el onnét: egy nevet, egy ismeretlen nevet, amelyhez most még csak
ennyi füződik: orvosnak készül. Na, és hoztam egy kedves dalt:

  Gyi fel, sárga, a tetőre.
  Veled megyek mennyegzőre,
  Iha, cin, cinárom,
  Szeret a virágom!

  Ha megfázok, ha meghülök,
  Mellette felmelegülök,
  Iha, cin, cinárom.
  Szeret a virágom!

*

Hull a hó, hull a hó, ismét itt a karácsony. Nekem apróember koromban
sem állitottak karácsonyfát, pedig mi rengeteg karácsonyfa zöldelik a mi
erdőnkben! Nem panaszképpen mondom, hiszen az én gyermekkorom a
karácsonyfát hiréből sem ismeri. A XIX. század elején gyujtják az első
karácsonyfát valamelyik Podmaniczky kastélyában: német volt a ház
asszonya, hazájából hozta e kedves szokást. A XIX. század vége felé jár
az Idő mutatója s nálunk a karácsonyfát még mindig nem ismerik. Zörgő
dió, mogyoró, piros alma: a falusi gyermek karácsonyi ajándéka, s ha
erre az egyszerü Szentháromságra emlékezem, szememből a könny kicsordul.
A sirig kisér ez az édes emlék: Karácsony hajnalán a szabad kemence tüze
karikás ágyacskámra világit, nyitogatom a szememet, s egyszerre csak
arcomon elkezd gurulni valami, gurul, gurul, legurul meleg kebelemre,
oda kapok: alma, alma, piros sólyom alma! És ott áll édesanyám, fölém
hajolva, mosolyogva, aztán megcsókol – melyik gyermeknek van ennél
édesebb karácsonyi emléke?

De már nagy diák vagyok, a dombházi pap vendégszobájában virradok
karácsony reggelére. Ellenállhatatlan vágy hozott e faluba. Megragadtam
az első alkalmat, amikor én is válogathatok az eklézsiák közt: Dombházát
választottam. Látni akarom azt a falut, ahonnét két kisbaconi diák
hozott halálos mérget: szivében az egyik, – gyomrában a másik. Vajjon,
mit hozok én? Még szeretem, igen szeretem az életet, meg-megrettent Ádám
és Antal bús végzete, de a babonás félelmen győz a kiváncsiság.

Dombház nagy falu. Két temploma van: református az egyik, unitárius a
másik. Látszik a népén, hogy Dombháztól már nincs messze Brassó. A
jómódu gazdákon (és sok itt a jómódu) brassai posztó-nadrág, testre
szabott kurta kacagány. A fejérnépeken selyemszoknya, prémes bundácska,
a fejükön selyemkendő. Jól megtermettek a férfiak, egyenes a tartásuk,
büszke a járásuk. Itt már nem egy székely huszár-család van, mint az én
falumban, de sok. Az öregek arra büszkék, hogy ők „volt nemes székely
huszárok“, az ifjabb nemzedék arra, hogy székely huszár familiák
ivadékai. Van azonban a falu közepe táján egy nagy nemesi udvar is,
mélyen bent, az uccától messzire magas kőház: az oszlopos tornácra vagy
tiz garádics vezet. A garádicsok már kissé korhadoznak, de – kinek mi
köze hozzá? A nagy kőháztól néhány lépésnyire egy hosszukás faház, van
vagy tiz ajtaja, udvarra nyiló; minden ajtó egy-egy szobát jelent:
vendégszobák ezek. Az udvar másik felében a gazdasági épületek, nagy
csürök, nagy istállók, s érzem a büzéről: szeszgyár is van itt.
Székelyül: pálinkamasina, s csak meg kell forditani, megvan a termelt
folyadék neve: masinapálinka.

Az öreg tiszteletes ur előre kioktat, hogy a nagy kőház gazdája
agglegény. Négy konceptust (ez az ajánlólevél neve) kell vinnem e házba:
egyet a gazdának, egyet a nagybácsijának, a méltóságos urnak, kettőt a
házigazda nénjeinek. Mindakettő öreg kisasszony. Mindakettő megvárja,
hogy kezet csókoljak neki. Mind a négy konceptusért a házigazda fizet,
sőt ő fizet egy másik méltóságos urért is, aki azonban más telken lakik,
az agglegény telkén és házában. A nagy kőházban lakó méltóságos ur is
„már végzett“, – oktat ki a tiszteletes – a más telken lakó méltóságos
ur is. Szerencsére, a nagy kőházban lakó méltóságos egyedülálló ember,
de a másiknak van felesége, négy leánya – s ezeket mind a tekintetes ur
élelmezi, ruházza. Igen, a tekintetes urnak nagy birtoka van s mégis
csak tekintetes ur. Akinek nincs földje: méltóságos, akinek van:
tekintetes. S mert a tekintetes ur tartja a méltóságosokat, nyilvánvaló,
ugy-e, hogy a tekintetes ur előbb-utóbb ténsurrá hanyatlik?

Már tudom, mi a lámpaláz: elfog, valahányszor indulnom kell a szószékre;
elfog most is, amint a nagy kőház garádicsán följebb, följebb lépek. Jön
velem az egyházfi, szeretném, ha ő is bejönne velem, de kint marad a
tornácon. Ő csak a konyhán keresztül léphet a – palotába. Félénken
kopogtatok, döngős szabad-ra nyitok be.

A nagy ebédlő közepén áll a házigazda, tagbaszakadt, barnapiros arcu,
negyven felé járható ember. A tornácra nyiló ablak mélyedésében,
karosszékben ül egy sovány, aszott arcu vén ember. Hálóköntös,
hálósipka, nagy kerek ókuláré, hosszuszáru tajtékpipa, kezében egy
kolozsvári ujság: a _Kelet_. Illő idétlenül meghajlok és bemutatkozom:
van szerencsém bemutatni magamat, én vagyok az ünnepi légátus, a nevem…
S átnyujtok egy konceptust az öreg urnak. Láthatóan jól esik neki, hogy
őt nézem a ház urának, kegyesen átveszi a konceptust, mindjárt bele is
fog az olvasásba. Közbe átnyujtom a házigazdának is, aki barátságosan
dörmög valamit, azt hiszem, azt, hogy üljek le. De alig ülök le, nyilik
az ajtó, gyors léptekben szalad át az ebédlőn egyik öreg kisasszony,
nosza, felugrom, elkapom a kezét, de haragosan kirántja, tovább rohan s
becsapja maga után az ajtót. No, ez jól sikerült. Ujra nyilik az ajtó,
belép a másik öreg kisasszony, az öregebbik, ez már nem szalad, lassan,
méltóságosan lépked, közben felpillant a faliórára, de azért megkérdi:
Wie viel Uhr ist es?

– Három, – dörgi az agglegény bosszusan.

Igaza volt, mit kérdi, hiszen, ebben a percben nézte meg a faliórán.
Kezdem sejteni, előttem akarta fitogtatni a német tudományát. Akár igy,
akár ugy, ennek az öreg kisasszonynak is elkapom a kezét s mielőtt
elránthatná, becsületesen megnyomott csókot cuppantok reá. A kezehátát
konyhakötényéhez dörzsöli, a konceptust átveszi – rendben van, ugy-e? S
már kezdem ajánlgatni magamat, amikor ismét nyilik az ajtó, bepöndörül
egy négyesztendős csudaszép leányka, repülve repül felém, aztán megáll
előttem, felnéz rám nagy, okos szemével s kérdi: – Maga a kicsi légátus?

No, lám, alig érkeztem a faluba, már nevet is adtak nekem: a kicsi
légátus. Kicsi légátus! A tizenhetedik esztendőt taposom s még mindig
kicsi vagyok? Mit feleljek? Azt felelem: Igen, én vagyok a kicsi
légátus.

– Ugy-e, azért jött, hogy játsszon velem?

Mit feleljek rá? Azt felelem:

– Azért, szivem, azért.

Hopp, mindjárt elészedi a játékait, egy nagy divánra dobálja, megfogja a
kezemet, lekényszerit és – kezdődik a játék. Egészséges kacagásától
cseng az ebédlő. Közben kicsal belőlem egy mesét. Alig tudok
elszabadulni tőle. Meg kell esküdnöm, hogy holnap ismét eljövök.

– Várjuk ebédre, – dörgi az agglegény. – A legátus egész ünnepen nálam
ebédel.

Még sok háznál kell elhebegnem: van szerencsém… én vagyok az ünnepi
légátus, a nevem… A nagy kőházból egyenest a „másik méltóságos“ úr
házához vezet az egyházfi. Ez már jóval kisebb ház. A méltóságos asszony
fogad. Sovány, öregedő asszony, feszesen ül a diványon, kezét mereven
nyujtja előre, a kézcsókot s az ajánlólevelet kegyesen fogadja. A
szomszéd szoba ajtaja kinyilik, de csak annyira, hogy egy leányfej
kikukucskál, aztán vihogva huzódik vissza. Következik utána a második, a
harmadik, a negyedik leányfej, mind vihogva huzódik vissza; az ajtó
becsukódik, hangos kacagássá csendül a vihogás – ez nekem szól. A kicsi
légátusnak, a magyarruhás kicsi légátusnak. Én sem gondolok arra, hogy
is mernék arra gondolni? – ők sem gondolnak arra – hogy is gondolnának?
– hátha találkozunk még az életben valaha, amikor ők igen szomoruak
lesznek s én – akkor sem fogok kacagni. A búcsuzás pillanatában nyit be
a méltóságos úr, vállán kétcsövü fegyver, szó nélkül akasztja szegre, a
feleségét köszönésre sem méltatja, alig fogadja az enyémet: mintha én
volnék az oka, hogy ma nem lőtt nyulat.

Tovább megyünk, mendegélünk, az egyházfi tiszteletlenül nyilatkozik
méltóságáékról: minek is fárasztják magukhoz őt is meg a légátust is,
amikor úgysem ők fizetnek a konceptusért, s amikor még csak egy pohár
pálinkával sem kinálják meg őt.

– Tudom, a légátus urat sem kinálták meg.

– Nem.

– No, ugy-e?

Utközben csinos, uj kőház tünik szemembe, bizonyosra veszem, hogy ide is
bemegyünk. Kérdem: Kié ez a ház?

– A tekintetes úrfié.

– Hát ebben ki lakik?

– _A kisasszony._

– Miféle kisasszony?

– A tekintetes úrfi kisasszonya…

– Úgy…

– Neki épitette ezt a házat. Egyesegyedül neki.

– Úgy…

– E miatt lőtte meg magát nemrégiben egy légátus.

– E miatt!

Oh, istenem, hát e miatt lőtt Benkő Ádám a szivéhez! Szeretnék
berohanni, a szeme közé vágni valamit. Mit, ugyan, mit? De ide nem
megyünk be. A kisasszonyt nem illeti meg a konceptus.

Háborgó lélekkel kerülök a szállásomra, egész éjjel nem tudom lehunyni a
szememet. Hajnalban nyom el az álom.

Másnap délben a tiszteletes ur, a tiszteletes asszony meg én együtt
megyünk fel a palotába, udvari ebédre. Az öreg tiszteletes ur is, a
felesége is oly leverten mendegélnek, mintha vesztőhelyre vinnék. De úgy
van megirva a Sors könyvében, hogy minden sátorosünnep első napján a
délebédet a „palotán“, nagyúri társaságban kell végigszenvedniök. Amikor
belépünk az ebédlőbe, egy szétrugott hangyaboly képe tárul elénk.
Káprázik a szemem: ekkora úri társaságot nem láttam még egy csomóban.
Messze vidékről jöttek atyafiak, jóbarátok, férfiak, nők, öregek,
fiatalok, mind gálában: nem a karácsonyt, Jánosnapját jöttek ünnepelni.
János a házigazda neve. Velem, szerencsére, senkisem törődik, csupán az
én játszótársam, Bellácska. Ahogy megpillant, lelkendezve szalad elém:
Kicsi legátus! Kicsi légátus! – hurcol a divánhoz, leültet, aztán, hopp!
az ölembe ül, gömbölyü kacsójával cirókálja, morókálja arcomat s
kihizelgi belőlem a tegnapi mesét. Az öreg tiszteletes idetipeg,
odatopog, egyik-másik úr vet egy-két szót neki. Sokkal keservesebb a
tiszteletes asszony dolga: mint egy vérvörösre festett bálvány ül egy
kis diványon, egymagában. Nyilvánvalóan kegyetlenül szoritja a füző
nekiterült testét, vérvörös arca a rendesnél is dagadtabb. A
kisasszonykák rá-rápillantnak, összevihognak – ki mártir, ha ez az
asszony nem az? A legöregebbik kisasszony, a ház úrnője, öt percen belül
háromszor is megkérdi: Wie viel Uhr ist es? – végre kisül, hogy „schon
zwei Uhr“ – az asztalfőre vezetteti magát, jobbfelől helyet mutat a
tiszteletes asszonynak, balfelől a tiszteletes urnak, amin én igen
elcsudálkozom. De hát én tudatlan diák vagyok: honnan tudnám, hogy az
egyháznak szól ez a kitüntetés?

Két igen hosszu, igen széles asztalra van teritve: az egyiknél az öregek
helyezkednek el, a másiknál a fiatalok. Természetesen, én a fiatalok
asztalánál kapok helyet, az asztal végén. De sebaj, egy az, hogy „az
utolsókból lesznek az elsők“, más az, hogy nekem van a legbájosabb
szomszédom: a kis Bellácska. Hiába teritettek neki külön, egy kicsi
kerek asztalnál, kierőszakolja, hogy a kicsi légátus mellé ültessék. Két
divánpárnát tesznek alája s Bellácska oly büszkén ül, mintha ő volna a
ház úrnője. Háta mögött egy szomoruképü „kisasszony“, de Bellácska azt
sem engedi, hogy a kisasszony szeletelje fel a hust: a kicsi légátussal
szeletelteti fel.

Az aranyifjuság idő sorrendben helyezkedik el az asztalnál. Van itt
„kész“ gavallér és „kész“ kisasszony, kamasz urfi, serdülő kisasszony.
Isten tudja, hányan vannak, kik, mik, csak sejtem, hogy vannak köztük
diákok is, de mind más kollégiumba járnak, s igy egyik sem vesz tudomást
rólam. Balkézre tőlem, az asztal hosszában az utolsó, nálam magasabb
legény, ügyet sem vet rám: a szomszédjának, egy serdülő leánykának
csapja a levet. De három nap – sok nap, megtudtam, hogy a kurizáló diák
egy osztállyal alattam jár s ott is – ismétlő. A kisasszony a „másik“
méltóságos ur negyedik leánya, a karácsonyi vakációra jött haza
Brassóból, ahol van valami különös nevü magánleányintézet: itt tanulnak
meg a környékbeli kisasszonyok zongorán klimpirozni s innét hozták azt a
tudományt is: Wie viel Uhr ist es? Bennem egy egész sereg
Schiller-költemény van elraktározva, rettenetes kiejtéssel, de lelkes
arccal szavalom a _Glocke_-t; forditani próbálom Moliére vigjátékait,
sikerül is a Les précieuses ridicules-t Nevetséges kedvesek-re
magyaritanom, de hát ez _akkor_ éppen jól volt igy, ugy-e? Az a fontos,
ugyebár, hogy én _ezek_ közt most az utolsó vagyok s majd valamikor első
leszek?…

Harangoznak vecsernyére, engem hi a kötelesség. Rajtam kivül egy lélek
sem mozdul el az asztaltól, egyedül megyek a templomba. Az uri társaság
az asztal mellett marad. Az ebéd belenyulik a vacsorába. A templom mégis
tele, csak az urak székei tátonganak üresen. Elmondom a mondókámat,
künn, a templom előtt, itt is várakozik a nép: az a szokás Dombházán,
hogy a legátus rövid beszédben üdvözölje a hiveket, megáldja az ünnepet,
s a megyebiró válaszol reá. Ez a szép szokás, – jó szokás, a diáknak ez
is jó előkészitő iskola: nem bemagolt beszédet hadar el, hanem rögtönöz.
Jól eső érzéssel indulok a szállásom felé: sikerült a rögtönzés, sokkal
jobban, mint a Précieuses ridicules magyaritása. De elém áll egy tisztes
öreg székely, fehér harisnyához, régi egyszerü viselethez ragaszkodó,
mondja a nevit, hogy Tőkés János. Hogy huszárpajtása volt az
édesapámnak, de sőt távoli atyafiságban is van vele.

– Tisztelje meg a házamat, kedves ecsémuram.

Megtisztelem, hogyne tisztelném, megváltás nekem a meghivása.
Mendegélünk kettesben, meg-megállunk itt is, ott is, egy-két szóra,
aztán megérkezünk a házához: régi módi, magas fedelü székely ház,
galambbúgos kapu. Nagy gazdaság képét mutatja az udvar. Ennek a háznak
egyetlen garádicsa sincs, de érzem, hogy szilárdabb a fundamentuma, mint
ama nagy kőházé, melynek tornácára tiz garádics vezet, ahol ma éjjel
kártya mellett, bor mellett vágtat egy sereg ember arra felé, ahová a
két méltóságos ur már rég eljutott… Nagy, tágas szobában régi módi
fejkötős öreg asszony fogad. Éppen most gyujtott lámpát; jó nagy függő
lámpa ez, bevilágitja a szobát, de ég a tüz a szabad kemencében is:
enyhe meleg árad szét a szobában. Az asztalt éppen most teriti egy
fiatal asszony, az öreg asszony menye. Ugy látszik, itt is sok vendég
lesz ma, mert hirtelen pillantással a teritékek számát tiznél többre
becsülöm.

– János-napot tisztelni jőnek a „cselédeim“, – magyarázza öreg Tőkés
János.

– Isten éltesse, János bácsi.

– De már, ha megtisztelte házunkat idejövetelével, itt is marasszuk, –
mondja az öreg asszony – Ugy-e, itt marad, lelkem? És el kezd
kérdezősködni édesanyámról s édesapámról. Ha Brassóba mennek, mindig
„benéznek“ ide. Ó, ó, olyan régen nem néztek be!

– Ez a legkisebb fiunk felesége, – mutat az öreg ember az asztal körül
sürgő-forgó éfiasszonyra, aki pirulva vet egy pillantást felém.

Látszik, hogy még hat hete sincs a házasságnak.

Bejön a legkisebbik fiu is, a kicsi gazda. Szép szál ember, már halad a
világgal: brassai posztónadrág feszül rajta.

– Elláttátok a marhákat? – kérdi az öreg gazda, miközben a fiatallal
kezelek.

– El, édes apámuram, el.

Négy fia, négy menye, két asszony leánya, két veje van öreg Tőkés
Jánosnak: mind nagygazdák – székely értelemben. Mind tisztességtudók,
barátságosak; mind ott voltak ma délután a templomban, s mind igen jól
esett a szivüknek, hogy a legátus vérükből való vér s olyan szépen –
szavalt. És ők is, ha Isten megsegéjti, tanittatják a fiaikat, hogy a
világtól el ne maradjanak.

Im, ezek öreg Tőkés János „cselédei“. A kisebb cselédeknek, az unokáknak
még ágyban a helyük (ugy nő a gyermek), de jönnek vendégek is: öreg
komák, öreg sógorok, köztük egy feltünő szép, daliás, barnapirosarcu,
sasorru – csak diszmagyar kellene rá s bátran rápingálhatnák arra a
képre, amelyen bolond nagy urak „életüket és vérüket“ kinálják fel Mária
Teréziának. Sikó István a neve. Tegnap este ülték az ő nevenapját,
szivből sajnálja, hogy a legátus ur nem volt ott, mert az édesapjának ő
is huszárpajtása volt. De hát az a székely szokás, hogy nem hivunk
vendéget névnapi vacsorára, ám aki megtisztel, „jószivvel lássuk“.

Igen, igen, ez a szokás, jól tudom én azt, s igen sajnálom, hogy nem
voltam ott.

Kitoldják az asztalt, a nagy tulipános ládából hófehér, házi szőtt
abrosz kerül elő, a tálasból tángyérok, kések, villák, nincs zavar,
ide-oda kapkodás. Asztal mellé telepedünk, a ház gazdája s asszonya
ülnek az asztalfőn, engem első helyre erőszakolnak – lám, délben még
utolsó voltam, este már első vagyok. Az asszonyok közt a három fiatalabb
– fennjáró, ők nem ülnek asztalhoz, nekik – mondják tréfásan – az étel
„párájával“ kell jóllakniok. Kolbásszal kezdődik a vacsora, kolbász
káposztacikával s vége-hossza-nincs sorban kerül az asztalra a sok
minden jó, minden, ami csak egy „megtojult élet“-ből[13] eléállitható.
Töltött káposzta, malac-, liba- és réce-pecsenye, kürtös kalács,
felvirágzott „tortáta“, – mi kéne még, ha volna?

  [13] A székely a házát és udvarát együtt _élet_-nek nevezi. Megtojult =
  megtorlódott, felhalmozódott, vagyis minden jó asztalra került abból,
  ami egy jó székely háznál az idők során felhalmozódik.

Felemelkedik a székről Sikó István, hogy felköszöntse öreg Tőkés Jánost.
Nem cifrázza, egyszerüen a lemenő naphoz hasonlitja Tőkés János
bátyámuramat, aki azonban ne busuljon emiatt, mert igaz-e, atyafiak,
hogy a nap lementében is melegiti a fődet? Adja az Uristen, hogy Tőkés
János bátyámuram még sok számos esztendeig melegitse házát s házanépét.
Felemelkedik erre Darkó Áron, „küzsdég“ (magyarul: kistermetü), eleven
mozgásu s pergő beszédü ember, akiről kitudódik, hogy verseket csináló,
poétás természetü. De nem versben köszönti fel Tőkés János bátyámuramat,
egyszerü prózában. Ám ez a próza gyönyörü költemény a szántó-vető
emberről, „akinek egyik kezében ekeszerva, másik kezében kard“; akinek
minden sóhajtását, mit a mezőn elsóhajt, pacsirtamadár viszi fel az
égbe. Félszáz esztendeje szánt-vet Tőkés János bátyámuram, közben hol az
ekeszarvát, hol a kardot fogta, de meg is áldá Isten minden javaival,
mint kerti violát ékes virágokkal. Ugyan jól mondá Sikó István, hogy a
nap lementében is melegiti a földet, örüljön, örvendezzen hát Tőkés
János bátyámuram szüve: hosszu élettel áldja meg Isten, akit szeret!

– Vajjon mondanak-e ilyen szép köszöntőket odafenn „a palotán“? –
kérdezem magamban. – Nem nem, ilyen egyszerü s ilyen szép gondolatok
csak szántó-vető emberek pallérozatlan elméjében fakadnak.

– Szól a bánda a palotán, – szólal meg egyik Tőkés fiu.

– A brassai bánda huzza, – folytatja a másik.

– Minden János-napra kihozatják s három éjjel, három nap tart a
dinom-dánom.

– Egy-két napi dinom-dánom: hótig tartó szánom-bánom, – jegyzi meg Darkó
Áron.

– Már adogatja a fődeket a tekintetes ur, – folytatja Sikó.

– Csak adja, _megvellegetjük_, – mondja valamelyik Tőkés fiu.

– A miénk a jövendő! – kiált lelkesen a poétás Darkó. – Nincs az a sok,
ami el ne fogyjon, nincs az a kicsi, ami ne nagyobbodjon.

– Ügyekezettel, – egésziti ki öreg Tőkés János.

– Ügyekezettel, – hagyja helybe Darkó Áron.

Fenn a palotán csakugyan szól a bánda, táncol a fiatalság, kártyáznak,
isznak az öregek, igy virrad rájuk a reggel. Az egész uri társaságból
csak a legöregebbbik kisasszony jön el a templomba. De ott van az egész
Tőkés-familia, ott vannak a vendégei s áhitattal hallgatják szózatomat
arról a gyermekről, akiről imigy énekeltek az angyalok:

  Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok.
  Jámbor pásztoroknak utat mutassatok!
  Ihol, Betlehemben kinyilt egy szép virág,
  Akinek nyilását várta egész világ.

  Márványpalotában őt ne keressétek,
  Istennek szent fiát ottan nem lelnétek.
  Jászol a bölcsője, rongy a takarója,
  Barmok rálehelnek, hidegtől ez ójja.

És ott állanak a jámbor pásztorok a jászol előtt s a szegényes bölcső
láttán szivük elszomorodik:

  Oh, szép rózsavirág, virágok virága,
  Ki egész világért jöttél a világra!
  Bölcsőd hogyha volna, anyád elringatna,
  Párnád hogyha volna, szépen elaltatna,
  Szépen elaltatna!

De ujra felcsendül az angyalok éneke, megszomorodott sziveket vigasztaló
ének:

  Pásztorok, pásztorok, ne szomorkodjatok,
  E nagy szegénységen inkább vigadjatok.
  Jászol a bölcsője, rongy a takarója,
  Bizony ő lészen a világ megváltója,
  Világ megváltója!

Poétás Darkó Áronnak különösképpen tetszett a versekkel ékesitett
szentbeszéd, hát a „Wie viel Uhr ist es“ öreg kisasszonynak vajjon
tetszett-e?

Az ebéd a palotán igen kedvetlenül folyt le. Lankadt volt az egész
társaság. Kesernyés arcok, kivéresedett, álmos szemek. Egyik-másik ur
komoran meredt maga elé. Nyilván sokat veszitettek éjjel. Csak két ember
volt jókedvü, azok is csak ezután lesznek „emberek“: Bellácska meg a
kicsi legátus. Az öreg méltóságos próbálta felrázni a szomoru
társaságot, de nem sikerült. Pedig olyan lelkéből szidta Kossuthot, mert
felszabaditotta a – jobbágyokat, s szidta Deákot, mert kiegyezett a –
királlyal.

Ez a társaság igen szomoru, fájdalmasan szomoru társaság volt. Ez a
társaság a mult dicsőségén kérődzik, a jelent nem látja, nem akarja
látni, a jövendőbe nem néz, csak komoran maga elé mered…

Igen, igen, a jövendő a Darkó Áronoké, a Sikó Istvánoké, a Tőkés
Jánosoké.

*

Repül, repül az Idő, de most nem hónak hullása – virágok fakadása
hirdeti az Idő gyors szárnyalását. Virágfakadás… Ugy szeretnék már –
szeretni! Már szeretek is egy leányt, akit még nem láttam. Akiről csak
annyit tudok, hogy ő volt a diákbál – királynője. Lám, diák vagyok, nagy
diák, kifelé áll már a szekerem rudja, maholnap bucsut mondok a vén
kollegiumnak, de még mindig falusi vagyok, rettenetesen falusi,
bátortalan, szemérmetes. Hivnak pajtásaim, járjak tánciskolába, – nem
megyek. Egy kis emberke a tánctanár. A neve nem jut eszembe, de nem
fontos, ugy-e? Fontosabb, hogy bádogosmester s egyben tánc- és
illemtanár. Három fő illemszabályt köt tanitványai lelkére: sugdosódni,
rugdosódni, köpdösődni – nem illik. Mind a három illemszabályt meg
tudnám tartani, e részről mehetnék bálba, de végre is nem tehetem azt,
amit az egyszeri papkisasszony, akit azért visz az anyja bálba, hogy ott
megtanuljon – táncolni. De nem tagadom: irigylem pajtásaimat, akik
kipirult arccal készülődnek a bálba. Kin magyar nadrág, kin pantalló, –
már többségben az utóbbi. A kabát: magyarka a magyar nadrágosokon,
„kvekker“ a pantallósokon. A kvekker kurta kabát, a szmoking előhirnöke.
Frakk még nincs. Itt legalább nincs. De van már köztünk egy olyan
gavallér is, aki reggel papirszalagokba csavarintja fürtjeit, bekötött
fejjel jár egész nap s este, amikor leleplezi a fejét, általános
bámulatot kelt: olyan göndör a haja, hogy az csupa – csuda. Ennek az
ifjunak már lakkcipője van, s ha már tudnám, mi a szenzáció, mondanám:
nagy szenzációt keltett azzal az ujitással, hogy mind a két cipőjére
három-három selyemcsokrot illesztett s ugyancsak ilyen csokrokat
keményre vasalt ingjének a mellére is: minden gomb fölé egyet. Csak
egyet, többet nem. Ez a fiu Apor báró prefektusának a fia volt, tehát
bizonnyal tudta, mit csinál.

Csak én nem tudtam, mit csináljak, hová legyek, amikor reggel hazajöttek
a diákok s mind Ilonáról áradoztak. A neve megdöbbentett, mert az a
leány is Ilona volt, aki miatt Benkő Ádám a szivéhez lőtt. Hallom, hogy
szeme, haja fekete, mint az éjszaka, s olyan kicsi a lába, hogy
beleférne dióhéjba is. Én ugyan szőkehajunak, kékszemünek képzeltem el
első és utolsó szerelmemet, de a diákok a bál óta mind a Fekete szem
éjszakájá-t dalolják, Petőfi e bübájos dalát: képzeletem megtántorodik s
a fekete szem éjszakájáról ábrándozom. Mélyen elrejtem titkomat és
tervemet: piros pünkösd ünnepén a bálkirálynő falujában leszek légátus.

Már látom is a falut a hegy tetejéről, amelynek aljában elterül.
Messziről látszik a falu képén, hogy jobbágy falu volt. A szomszéd falu
már szinoláh. Ahová én most megyek, végződik a székely, s kezdődik az
oláh meg a szász nép lakta föld. A házak közül kiválik egy dombon ülő
nagy kőház: ez a papilak. Fiatal, legényember a pap, egymaga lakik ebben
a nagy házban, könnyen adhat szállást. Feltünő szép ember, magas, karcsu
alak, finom arc, egész megjelenése városi gavallért mutat, nem papot.
Lágyan csengő, behizelgő a hangja, emlékeztet a papbácsiéra. Igen örvend
nekem, mert azt hitte, nem kap légátust. Nehéz az ide jutás. Magam is az
apostolok szekerén jöttem ide. Még nem láttam a leányt, akiért
idejöttem, s már füllentettem miatta. „Nem mehetek haza a pünkösdi
vakációra, egy az, mert igen rövid, más az, hogy sokat kell tanulnom,
mert nehéz, szörnyü nehéz az – érettségi egzámen“. Az első eset, hogy
nem édesanyámhoz repülök, de egy leányhoz, akiről még csak annyit tudok,
hogy szeme, haja fekete, mint az éjszaka, lábacskája beleférne dióhéjba
is. Egy nagy skatulyában helyezem el a változóruhámat, igy vágok neki az
apostolok szekerén a félnapi járó utnak. Már pantallós diák vagyok én
is, lakkcipő a lábamon, ami tudvalevően a hosszu gyaloglásra igen
alkalmatos. Szóval „megcsinált“ gavallér vagyok, mint Háry János.
Szerencsére, nem kell házalnom a konceptusokkal, mert csupa egyszerü
ember a falu népe, csak a papnak, a kántornak jár konceptus, na meg egy:
a bálkirálynő édesapjának, aki azonban a szomszéd faluban lakik. Abban a
faluban, ahol kezdődik az oláh meg a szász nép lakta föld. De van még
ebben a faluban egy jó nagy darab földje az Aporoknak: ennek a földnek
gazdatisztje még nem látott ideálom édesapja.

Nagy hegy választja el a két falut, annak a hegynek tulsó aljában
huzódik meg Pálos. Ebben a faluban is van egy dombon ülő nagy kőház: ha
nem akarná is, a szorosan egymáshoz bujt házikókat le kell néznie.

Megilletődötten bátortalankodom föl a széles tornácra, kopogtatok be az
ajtón: tágas ebédlőbe nyitok be. Fiatalos, barátságos arcu nő fogad: a
ház asszonya, s még alig hebegem el a nevemet, betoppan Ő is.

A diákok nem tuloztak. Szeme, haja, fekete, mint az éjszaka. De hol
láttam ezt az arcot? Valahol láttam! Hisz, sok fekete haj, fekete szem
van a világon, de ezer meg ezer arc között ritkán akad hasonmása egynek.

– Benedek? – kérdi az anya.

– Az.

– Nem kisbaconi?

– Az vagyok.

– No, lám, én is Benedek-leány vagyok! Kisbaconban született az
édesapám. Bizonyosan hallotta hirét a nagyborosnyói papnak?

– Ó, hogyne.

– Kislány koromban jártam is egyszer Kisbaconban. Az apám testvérének
volt egy szép leánya. Azóta, sem láttam olyan szép leányt. Vajjon kihez
ment férjhez?

Mondtam én:

– Az édesapámhoz.

– Ó, ó, milyen csuda! örvendezett a – néni. Hallod, Ilona? Hiszen akkor
ti másodunokatestvérek vagytok!

Ilona megfogta kezemet.

– Szóval: én magának a kuzinja vagyok, ugy-e?

– Az, az. S most már azt is tudom, mért tetszett az arca oly ismerősnek
mindjárt az első pillanatban. Szeme, haja az én édesanyámra emlékeztet.

– De a maga édesanyja szebb volt, erősitette a néni, nyilván azért, hogy
a kuzin el ne bizza magát.

Nem, nem, ennél a leánynál az édesanyám sem lehetett szebb! S ha most
itt volna édesanyám, s kérdeném: Szebb volt-e maga, édesanyám? – tudom,
ezt felelné: Ó, ó, mit gondolsz, édes fiam. Mint ahogy tette egykor, kis
fiu koromban azzal az olaszteleki nénivel: Nem, nem, ő volt a szebb, nem
én!

Szebb, nem szebb, kinyilt a virág, az első szerelem virága. Nem gondolok
arra, hogy hiszen egykoruak vagyunk, messze, messze még a part, ahol
majd kiköt az én hajócskám; hogy mi nem leszünk, nem lehetünk egymásé, –
kinyilt a virág, az első szerelem virága!

Ilona nem lesz enyém: első nap láttam ezt.

Ilona annak a szép fiatal papnak lett a felesége. Ilona városi papné
lett.

Ilonának ott igen szomoru volt az élete.

Ott, a városban is ő volt a legszebb, s mégis szomoru, igen szomoru volt
az ő élete.

Ilona sokat sirt titokban: ó, miért is oly szép ember az uram!

Ilonát a titokban elsirt könnyek sirba sorvasztották. Ilona megérdemel
tőlem egy könnyet.

Az ő éjfekete szemének sugara nyitotta ki szivemben a szerelem első
virágát.

A virág elhervadt régen, de fehér hajjal is érzem az illatát.

Aludjál csöndesen, Ilona.



TIZENEGYEDIK FEJEZET.


Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy pár csizmáról is, sőt egy
kis kapunak a kilincséről is.

Képzeld, nyájas városi olvasó, hogy falusi gyermek vagy. Patkós
csizmában járó falusi gyermek. Telik, mulik az idő, kamaszodol, már
verseket is irogatsz; az Önképző-körnek tagja vagy; Moliére-ből,
Schillerből próbálsz forditgatni, – s még mindig patkós csizmában
dicséred az Urat. Napról-napra hangosabban, kellemetlenebbül kopog a
patkó, alig várod a pillanatot, amikor lerughatod lábadról a patkós
csizmát s finom zergebőrbe bujtatod.

Ez a pillanat akkor következik be, amikor még a professzor urak is –
meguraznak. Járhat-e ur patkós csizmában? Ezt édesapám is belátja s
külön tiz pengő forintot ád arra, hogy megcsináltassam a – diáki
csizmát. Ez a neve ennek a csizmának. Nosza, meg is rendelem, mértéket
vesz lábamról a suszter, az első, igazi mértéket. Idáig az országos
vásárokon vettük a csizmát. Bementem a sátor alá, ott egy nagy ládára
leültem s addig próbálgattam, csizmát csizma után, amig egy ugy bevált,
mintha rám szabták volna. Most azonban nem is közönséges csizmadia, de
igazi suszter, uraknak dolgozó suszter méri meg a lábamat,
papirszalaggal. Megméri a lábam hosszát, szélességét két helyen, a
bokámat, a lábam szárát s minden mérést papirosra jegyez. És biztat,
hogy két hét mulva jöhetek a csizmáért. Pontosan ott vagyok. A csizma
még ki sincs szabva. Megyek egy hét mulva. Már belekezdett. Aztán megyek
mindennap, s szinte el is készül a csizma a vakáció reggelén, amikor már
indulnom kell haza. A szekér órákig vár rám a suszter mühelye előtt,
végre megtörténnek az utolsó simitások, kikapom a csizmát a suszter
kezéből, fel sem próbálom, szaladok vele.

Szombat estére ér haza a diák s vele a diáki csizma. Édesanyám
elgyönyörködik benne. Kész a diáki ruha is: fekete magyar nadrág,
zsinóros magyarka, puhakalap hozzá. Édesapám is nehezen tudja eltitkolni
az örömét. Különösen a zsebórámnak örvend, mert azt azon az aranyon
vásároltam, amelyet kis székely népdalgyüjteményemmel nyertem –
pályázaton. Láthatóan büszke arra, hogy pályázaton nyertem. Hogy mások
is pályáztak s enyém lett az arany.

Ezt az estét, ezt a boldog estét soha el nem felejtem. És a következő
reggelt sem fogom elfelejteni soha. Édesapám még ágyban: a vasárnap
reggel az ő heverésző, lustálkodó reggele. De én korán kelek, már rajtam
a fekete nadrág, kezemben a diáki csizma, jobblábam már indul is
függőlegesen a csizmaszárba; megy, mendegél lefelé, aztán egyszerre csak
megáll – megállj-t kiált a csizma szükre szabott torka. Ujabb meg ujabb
rohamot inditok a „szoros“ ellen, de egy hajszálnyival sem jutok
előbbre. Édesapám nézi, nézi erőlködésemet, de még csak annyit mond: No,
no… Beleizzadok a sikertelen erőlködésbe, csurog arcomon a verejték,
csurog már a tehetetlen düh könnye is, – sirva vágom földhöz a diáki
csizmát.

– Az irgalmát, hát nem megy fel!? – ugrott ki az ágyból édesapám. –
Ezért fizettem tiz pengő forintot!?

Ritkán láttam édesapámat ilyen nagy erős haragban.

– Hozd be a fejszét! – kiáltott ki a legénynek.

Szerencsére, a legény nincs az udvaron, nem hozta be a fejszét.

– Miszlikbe vágom!

– Ó, csendesüljön, – kérleli édesanyám.

Hát – nehezen ugyan, lecsendesült, én meg lerugom a fekete nadrágot,
felhuzom a szőttest, az édesanyám fonta-szőtte nadrágot, rá a patkós
csizmát és kimegyek a kertbe, bolyongok a fák közt sokáig, aztán
lefekszem a bartamisz körtefa alá és sirok, sirok, keservesen sirok.

Ez igen szomoru vasárnap volt. Könnyezve nevetek ma is, ha rágondolok.

Hiszen ez csak tragikomédia, de ki gondolná, hogy a diáki csizmából
szinte tragédia lett?

Telik, mulik az idő, a diáki csizma lakkcipővé kényesedik, s im _Diák
ur_, bármerre lép. _Vaskalapba_ ütközik. Diák urnak nyilik, nyiladozik a
szeme, nőttön-nő az önérzete, napról-napra nagyobbnak látja magát,
kicsinyeskedőnek Vaskalapot. Ez alatt a _Vaskalap_ alatt a vén kollégium
hagyományos szellemét kell értened; azt a szellemet, mely a legszelidebb
lélekből is kiváltja az eb ura fakó-t, a „csak azért is dongó“-t. Hol
egyik, hol másik, hol valamennyi professzor viseli ezt a vaskalapot, s
Vaskalap hol érthetetlenül hosszura ereszti a gyeplőt, hol váratlanul s
még érthetetlenebbül rántja vissza. Diák ur néha oly szabadnak érzi
magát, mint a madár: kedve szerint szállhat ágról-ágra, egyedül a jó
Isten szeme vigyáz reá. Máskor meg mit gondol, mit nem Vaskalap, a
madárnak mind a két szárnyát levágja.

Diák ur, mint első eminens, bajtársi kötelességet vél teljesiteni,
amikor a köréje gyülekező gyengébbeknek leforditja a latin, a görög, a
német leckét. Vaskalap szigoruan megtiltja ezt: Készüljön kiki a maga
erején. Vaskalapnak igaza volna, ha kezdet kezdetétől fogva erre nevelik
Diák urékat, de az utolsó állomás felé jut az eszébe. „Csak azért is
dongó.“ Diák ur dacol Vaskalappal, Diák ur engedetlen: egy fokkal lejebb
szállitják a magaviseletét. Diák ur szörnyü igazságtalanságot lát ebben,
s bár lakkcipőben kényeskedik, merő ellentéte lesz annak a diáknak, aki
még nem oly régen patkós csizmában kopogott végig a folyosón: kissé
elvadul s már keresi az alkalmat, ahol Vaskalapnak kellemetlenkedhetik.

Vaskalap igen bölcs ujitást hoz: halálra itéli a cserépfazekat, melyben
kétszáz esztendeje hordják a diákszolgák a levest. Azért itéli halálra,
mert a sikos uton gyakran elvágódik szegény diákszolga s az uccán folyik
szét az ebéd. Meg azért is, mert sürü a panasz a főzőasszonyok részéről,
hogy hol ennek, hol annak a fazekát furják ki a diákok: ezzel
szégyenitve meg azt, aki ehetetlen levest főzött. Vaskalap meg sem
kérdezi a diákköztársaságot, tetszik-e, nem-e, minden szoba részére szép
zöldmázas kosztoscsészét rendel, duplát, egyiket a levesnek, másikat a
husnak: ezzel elvágódhatik a szolga, nem folyik el az ebéd. És ennek nem
is furják ki a fenekét, mert az övék. Vaskalap reformja bölcs és
praktikus, de a diákság lázong, tiltakozik az ujitás ellen, mert rá
akarják kényszeriteni.

A dolog igen kómikus: az ujitásokért hevülő diákság fellázad az ujitás
ellen. Az első ujitás ellen, amely Vaskalaptól ered. A lázadás élén a
nemrég patkóscsizmás Diák úr áll, de Vaskalap szétveri a lázadást,
egyedül Diák úr szobájával nem bir: ez kifizeti a kosztoscsészét, de
tüntetően felakasztja a függőlámpa mellé. Byzánc ez a szoba, a vén
kollégium legsötétebb szobája, ahová már eleve azért huzódott meg Diák
úr néhány elszánt társával, hogy innen rohanjon ki időnkint Vaskalap
ellen, s ha kell, életre-halálra itt védje magát. Vaskalap egy reggel
arra ébred, hogy nagy tömeg áll a piac közepén, a csizmadiaszin előtt.
Annak a falán otromba nagy kép éktelenkedik: a kosztoscsésze képe, s
csipős gúnyirat alatta. A tömeg kacag. Vaskalap dühöng. Nyilvánvaló,
hogy a legsötétebb Byzánc müve a kipellengérezés. Sorra vallatják a
diákokat, kutatnak, nyomoznak, de nem akad áruló. Nem is akadhat, mert
három byzánci csinálta meg titokban: egyik kigondolta, a másik
megpingálta, a harmadik, kapunyitás után, hajnali sötétben, kisurrant és
felragasztotta.

Diák úrban szertelenül és rendszertelenül dolgozik az ambició. Kezébe
akad egy oláh grammatika, hopp! neki esik, felfalja a grammatikát.
Grammatika végén versek vannak, azok közül egyet lefordit: Balada
ventului (A szél balladája) a vers cime, Zamphirescu a költője. Nosza,
kész a diákcsiny: lefordit egy Lamartine-költeményt is, mind a kettőt
boritékba teszi, az eredetit, meg a forditást is. Franciának adja be a
Szél balladáját is: az önképző titkárának ugy küldi el. Diák úron kivül
még csak egy Diák úr foglalkozik a franciával, ez is lefordit egy
francia költeményt. Megegyeznek, hogy kölcsönösen kiveszik birálatra a
francia verset, az ál-franciára azonban egyik sem vállalkozik. Majd
vállalkozik Vaskalap. Persze, hogy vállalkozik. Mi lesz ebből? Diák úrék
előre nevetnek, mert tudják, hogy Vaskalap nem is konyit a franciához.
Van-e ezen szégyelleni való? Hiszen Vaskalapnak nem szakmája a francia.
Egyik Vaskalapnak sem az. Nem elég, ha ki-ki érti a maga dolgát?

A következő héten Diák úr felolvassa a másik Diák úr forditásáról a
birálatot. Persze a forditást „az eredetivel mindenben megegyezőnek“
találja, agyba-főbe dicséri, s Emlékkönyvbe igtatásra ajánlja. Ugyanezt
cselekszi Első Diák úr forditásával Másik Diák úr is. Akkor megszólal
Vaskalap s mondja: – Nálam is van egy francia forditás, elolvastam s azt
az eredetivel mindenben megegyezőnek találtam…

Erre feláll Diák úr s mondja: – Kérem, az a vers oláhból van forditva.

Vaskalap mindenféle színeket vált, féktelen dühében földig gyalázza Diák
urat, aki az oláh nyelv tanulására vetemedett. Mennyivel hasznosabb
dolgot müvelne Diák úr, ha például az angol nyelvre forditaná üres
idejét!

Hiszen csak ez kell Diák urnak, hopp! angol grammatikát szerez,
felfalja, annak is a végén versek vannak, egyet nagyhirtelen lefordit s
nyolc hét mulva azt is beadja…

Ne, ne tovább! Diák úr arca ma is szégyenpírba borul, ha ezekre a kínos
jelenetekre gondol. Diák úr kegyetlen volt, amilyen kegyetlen csak egy
diák lehet. De Diák úr csak félig bünös, a bün másik fele Vaskalap urat
terheli. Diák urat Vaskalap egészen szabadjára hagyta az ő
privátstudiumaiban. Vaskalap neki soha irányt nem mutatott, tanácsot nem
adott. Vaskalap nem arra figyelmeztette Diák urat, hogy okosabban
cselekednék, ha több idegen nyelv helyett egész erejével egyre adná
magát. Sohasem emlékeztette a bölcs latin mondásra: Ex omni aliquid,
nihil bene. Neki csak egy tanácsa volt, az is a harag tanácsa: mért
foglalkozik az oláh nyelvvel s mért nem az – angollal. Vaskalapnak meg
kellett volna dicsérnie Diák urat, hogy a szomszédságában lakó nép
nyelve iránt érdeklődik. Diák úr azóta tán megismertette volna az ő
népét az oláh nép irodalmával s viszont – hajh! talán ma békességben,
barátságban élne székely és oláh, s fehérhaju Diák úr lelkét nem
emésztené a hontalanság.

Egy téli estén nagy robajjal nyilik ki Byzánc ajtaja. Mint az őrült, „ki
letépte láncát“, képéből kikelten rohan be Gálffy Náci s erős, öblös
hangja belemennydörög a sötét Byzáncba: _Meghalt Deák Ferenc!_

Mind Kossuthért rajongunk, de kuruckodó lelkünk alázatosan hajlik meg a
_haza bölcsének_ nagysága előtt s megindultan száll a ravatal felé,
amelyre Erzsébet királyné sajátkezüleg tette le a koszorut. Nincs
türelmünk bevárni a hivatalos emlékünnepet s a következő szombat estén,
amikor próba-istentiszteletre gyül össze a diákság, Diák úr, aki épp
soron van, az első imádságot a _haza bölcsének_ szenteli. Vaskalap
rosszalóan csóválja fejét, istentisztelet után meg is dorgálja Diák
urat, mert elébök vágott.

Egy Manasszes nevü kalandor telehazudja az országot, hogy ő Szibériából
került haza, mégpedig ónbányából s ott együtt sinylődött Petőfivel.
Röviden: Petőfi él! A vén kollégium falait majd szétveti a diákok
megmérhetetlen öröme. Sirva-nevetve borulnak egymás nyakába, régi
ellenségek kibékülnek – világos, hogy a megáradt öröm kicsap medréből.
Többen kirohannak az uccára, belekiabálják az aludni készülődő városba:
Petőfi él! – aztán az uccáról betévednek a kocsmába, bortól és
boldogságtól tántorogva csöngetnek be a kapun. Vaskalap nyugodt
lelkiismerettel behunyhatná a szemét ez egyszer, de nem hunyja be:
szédes elé idézi Diák urat és társait s kemény dorgatórium kiséretében
pénzbirságot szab ki rájuk.

Ó de jószivvel fizetnének ezer annyit, ha – volna, s ha Petőfi csakugyan
élne!

Diák urnak már sok van a róváson, s édesapjának erről sejtelme sincs. Ő
tovább szántja az édes anyaföldet, csendesen danolgatja, amint az eke
után lépdegél, a világosi nótát, ahol a magyarnak „egy nagy mély sir
ásatott“ – s közben azon tünődik, vajjon ki tudja-e majd izzadni az édes
anyaföld azt a tengerpénzt, amire már tátogatja száját a nagyétü Pest,
ez a Mahomet-nagyváros. A föld, az édes anyaföld öreg szerelmese csupa
jó hireket hall a fiáról. Német pályázaton, francia pályázaton neki
itélik a professzor urak a 25 pengőforintos dijakat. Kitünő tanulásáért
minden esztendőben 25 pengőforintokat hoz haza – van-e boldogabb ember,
mint az én édesapám? Az ő ősz feje fölött oly tiszta-derült az ég. A
kisbaconi határról nem látja, nem láthatja az Udvarhely fölé boruló
eget: ezen az égen a fellegeket. De látja Diák úr, szorongva látja, mint
gyülnek, gyülekeznek, tornyosodnak az ő feje fölé.

Diák urat nagy kitüntetés éri. Beüzen egy öreg urinő a kollegiumba:
látogassa meg. Diák ur nem tudja elgondolni, hogy mit akarhat tőle az az
urinő: izgatottan siet hozzá. Az öreg urinő a nőegyesület elnöke. A
nőegyesület minden hétfőn kötőke-estét rendez. Igen, kötőke-estét. A nők
összegyülnek a városháza nagytermében, s mig „kötőkéznek“, ének, zene,
szavallat, felolvasás gyönyörködteti őket.

– Szeretném, – mondja az öreg urinő, – ha egyszer egy diák is
felolvasna… Vállalkoznék-e rá?

Diák ur vállalkozik, hogyne vállalkoznék. Vaskalap ugyan épp a mult heti
diákbál után adott ki szigoru rendeletet, hogy ebben az esztendőben
nyilvános mulatságon senkinek sem szabad megjelennie (a diákbál ugyanis
„nagy botrányba fult“), de Diák ur okoskodik: a kötőke nem mulatság,
hanem – munka. Nosza, nekiül, megénekli a diáki csizma
komiko-tragédiáját, ama bizonyos diáki csizmáét, melynek ő a szomoru
hőse. Diák ur humorosan próbálja megrajzolni, mely nagy fordulat az a
diák életében, amikor lerugja a patkóst s felhuzza, azaz szeretné
felhuzni a finom zergebőr-csizmát. Diák ur igen meg van elégedve
müvével, szalad Vaskalaphoz: engedelmet kér, hogy tiz óráig
távolmaradhasson. Vaskalap figyelmezteti Diák urat a szigoru rendeletre
s az engedelmet megtagadja. Diák ur „kifejti“, hogy a kötőke nem
mulatság, hanem – munka, még pedig kettős munka: testi és szellemi.
Vaskalap kikergeti Diák urat, s Diák ur csak azért is elmegy a kötőkére.
Pajtásai összegyülnek a Byzáncba, öltöztetik, csinositják, akár egy
menyasszonyt. Diák urnak nincs kvekkerje, hármat-négyet rápróbálnak, egy
aztán ugy talál, hogy ha őrá szabta volna, most ezt mondaná a szabó;
egészséggel viselje. Fekete pantallója sincs még – akad az is. Igy indul
hóditó utjára Diák ur: viszi a hiuság, meg az „eb ura fakó“. Nagy csapat
diák kiséri a városháza kapujáig, ott három diák „csak azért is“
megváltja a bilétát, a többi lázadozva tér vissza.

Diák urnak káprádzik a szeme, amikor belép a fényesen világitott
terembe. Most először lát együtt, egy bokrétában, temérdek sok szép
asszonyt, szépleányt – csuda-e, hogy káprádzik a szeme. Már ismer
néhányat – messziről. Ihol, a nevetős szemü Kénosyné, a város legszebb
asszonya. Most van teljes virágzásban a halk, finom beszédü Szabadyné.
Amott tündöklik Jánossyné, oldalán a kis Nelly: egy sereg diák titkos
ideálja. Itt vannak a ragyogó fehérarcu Kovács-leányok és itt vannak
nagytiszteletü Kis uram barnapiros arcu szép leányai. Bejöttek a hodgyai
tiszteletes leányai is, a Zágoni-leányok: Biri, az ördöngös Biri s
Juliska, a vidék csalogánya. És itt van a nagygalambfalvi tiszteletes
leánya is: Kelemen Róza. Oly szép, hogy festő nem festhet szebbet.

Sor kerül Diák urra és sikerül megnevettetnie a diszes uri társaságot,
bár nem marad titokban Diák ur előtt, hogy egy finnyásabb izlésü
urihölgy, aki a _Fővárosi Lapok_-nak és Emilia _Családi Kör_-ének hü
olvasója, el-elfintoritotta az orrát. Nem csuda: ő ott csupa finom
történeteket olvasott, a patkós csizma pedig valóban durva matéria. Diák
ur meg van elégedve a sikerrel: két nagy virágbokrétát dobnak feléje, az
egyik fejbe találja – kivánható-e ennél fényesebb siker?

Egy hét sem telik belé, Diák urat „sedes“ elé citálják. A „sedes“ a vén
kollegium törvényszéke. Diák ur igen rosszat sejtve lép a sedes elé. A
professzor urak komoran ülnek az asztal körül.

Nagytiszteletü Kis uram elnököl.

– Maga – maga, fiam – dacolt – dacolt.

Igy beszélt mindig nehéz lélekzetü, nekem különben kedves emlékezetü Kis
uram. Minden szóra pontot tett. Néha kettőre. Ha nagy volt a haragja,
három szóig emelkedett, aztán – pont.

– Maga – maga – maga, fiam, felolvasott. Maga – maga – botrányt okozott.

– Én?

– Maga – maga – maga.

– Mivel?

– Maga, maga, patkós, igen, patkós csizmáról olvasott…

–?

A szédesben ül két fiatal tanár. Látom, hogy ezek összemosolyognak.
Nyilván azon mosolyognak: hiszen patkóscsizmás diák volt valaha Kis uram
is.

– Maga, maga – szégyent hozott – a kollegiumra. Ha legalább – – nem
fejezte be. Azt akarta mondani: ha legalább finom témát választott
volna… – Ezt, ezt, – folytatta hosszabb pihenő után – megirjuk. Megirjuk
az apjának. Ajánlva küldjük. Ugy. Magát, magát, ha még egyszer – igen,
igen, egyszer, kimarad, magát – magát – fiam – kicsapjuk. Ezt – ezt –
megirjuk. Maga – maga – elmehet.

Forgott velem a világ. Kiszédültem a szobából.

Mint ahogy a halálraitéltnek egy röpke pillanatban végigvágtat a lelke
mindazon, ami volt, sőt bekandit a jövendőbe is: ugy vágtatott
össze-vissza az én lelkem is. E még rövid életpályának rengeteg
apró-cseprő, már-már feledésbe merült epizódja elevenül meg s egyszerre
csak megállapodik egynél. Még csak most ébred a tudatára igazán, hogy
mely nagy méltatlanság esett meg rajta.

Igen, igen, állapitom meg, négy éve történt. A 14-ik esztendőt tapostam.
Folynak a félévi vizsgák. Minden osztály vizsgája egy egész nap.
Negyedik gimnazista vagyok. Az én vizsgám után még négy osztály vizsgája
következik. Eszerint lesz négynapos vakációm. Két napi járó föld hazáig
meg vissza. Mindössze hát két napig lehetek otthon. És ha csak egy
napig! Még mindig gyermek vagyok, anyás gyermek. Nosza, jerünk haza! Már
alkonyodik, amikor a vizsgáról kijövünk. Három erdővidéki fiu hozzám
szegődik. Az osztályfőnökkel egy szobában lakunk. Látja a
készülődésünket. Egy karéj kenyér s egy darabka szalonna az utravalónk.
Künn csikorog a hideg. Február elején vagyunk. Egy szóval sem mondja az
osztályfőnökünk: maradjatok itt. Azt sem kérdi: jött-e valaki értünk.
Kocsin megyünk-e vagy gyalog? Sem Isten, sem ember nem törődik velünk.
Felső kabát nélkül, kurta zekében, kezünkben somfabot: igy vág neki négy
kamaszodó gyermek a havas éjszakának. Csikorog a hó a talpunk alatt,
fagyos szél kerekedik. Hónunk alá kapjuk a somfabotot, félkezünk a
zsebben, félkezünk a kebelünkön, a zeke alatt didereg. Még csak a
kápolna mellett járunk, a boldogfalvi hegy aljában, a szél már
fel-felkap egy-egy maréknyi havat, szemünk közé vágja, de mi nem
fordulunk vissza. Mi már Jókai-regényeket olvastunk, sokat, sokat; mi
már nem ismerünk lehetetlent: kevélyen dacolunk széllel, hideggel,
megyünk, megyünk, hegyre föl, völgybe le. Kint vagyunk a patakfalvi
hegytetőn, övig gázolunk a hófuvásban, aztán bevergődünk az utszéli
kocsmába. Fejérharisnyás, öreg székely ember a korcsmáros. Egymagában ül
a szabad tüzelő előtt, piszkálja a tüzet s nagyot bámul, amikor belép
négy gyermek. Ha nagyobbak volnánk, garabonciás diáknak nézne, de
gyermekek vagyunk, igy hát csudálkozik, pedig a székelynek a csudálkozás
nem természete. Szó nélkül tölt négy pohár szilvóriumot, megisszuk.
Mégegyszer tölt s biztat, hogy hajtsuk le bátran, majd megfizeti az
Isten. Váltig maraszt éjszakára, de mi köszönjük a jóságát s megyünk
tovább. Falut falu után hagyunk el s egy lélekkel sem találkozunk. S
nagy a szerencsénk: éhes farkascsorda utunkat nem állja. Még Réka
királyné erdejében sem. A Rika-erdőn tul, a Bikás-tetőn virrad ránk a
reggel. Délre otthon vagyunk.

Kérte-e valaki számon tőlem ezt az utat? háborog a lelkem. Senki! Senki!
S ime, most nemcsak számon kérik két órai távollétemet, keményen meg is
büntetnek. Egy patkós csizma miatt. Ha legalább – lakkcipő lett volna!

A folyosón nagy sereg diák várakozik reám. Közlöm velük az itéletet.
Szörnyü botránykozással fogadják. Aztán egyszerre csak hozzám simul egy
bársony nadrágos, szőke haju, kékszemü fiu, karját karomra ölti,
félrevon a diákseregtől s mondja:

– Én magát rég szeretem. Fogadjon el barátjának. Jőjjön, sétáljunk ki a
rétre. Ott majd kieszelünk valamit. Elfogad?

– Itt a kezem. Barátod vagyok.

Tizenötéves, nyurga fiu, a város legszebb öreg asszonyának a fia, a
város legszebb ifju asszonyának az öccse. A neve: Sebesi Jób.

Csudálatos, a diákpálya vége felé csendül hozzám az első igazi meleg
hang. A városi és falusi gyermek szive összeölelkezik.

Már olvadozik a hó, a Küküllő partján rügyedzik a füzfa: kart karba
öltve megyünk át a városon, ki a rétre. Idelátszik az az ut, amely
Bethlenfalva felé vezet. Arrafelé futamodtam meg tiz év előtt: hazáig
akart szaladni az apró emberke, aki néhány nappal elébb szakadt le az
édes anyai kebelről. Az az ut egészen más irányba visz, vajjon nem
volna-e jobb, ha most csakugyan arrafelé vágok neki a világnak?

– Ha édesapám megkapja azt a levelet, – gondolkozom hangosan – bizonyos,
hogy azonnal szekérre ül s hazavisz – parasztnak. Az a levél megrenditi
a bennem való hitet. Ne feledd, hogy az én édesapám csak hat hétig volt
diák!

– Hát nem kapja meg azt a levelet! – tüzel Jób. – El fogom lopni!

– Jób!

Kalandosnál kalandosabb terveket eszel ki az eleven fantáziáju gyerek.
Oly félelmetesen kész _mindenre_, hogy végre is halomra kell döntenem a
terveit – a magam tervével.

– Azt a levelet nem fogja megkapni az édesapám. Irok a postamesternek.
Irok Gábor bácsinak. Mindakettő meg fog érteni engem.

Megértett mindakettő. Az a kegyetlen levél sohasem jutott édesapám
kezébe. Isten, ugy-e, megbocsátja Gergely Ferenc postamester bácsinak,
hogy egyszer, egyetlenegyszer más kezébe juttatott egy levelet? Bocsássa
meg a professzoraimnak is, hogy ezt a kegyetlen levelet megirták… Én
hamar megbocsátottam, mert ez a levél szerezte nekem ifjukorom leghivebb
barátját, a népköltés kincseinek gyüjtésében lelkes társamat.

De gyerünk, gyerünk, repülve repülnek a napok, virág borit erdőt, mezőt,
be kell szaladnom, hegyet, völgyet, minden zugot, hová tiz esztendő édes
emléke köt. Velem tart a búcsujárásban Jób, együtt búcsuzódunk, s közben
együtt szőjjük a szivárványos terveket, rajzolgatjuk a dicsőséges, a
diadalmas jövendőt. Megmásszuk Budvár sziklás oldalát, tetejéről hosszan
elmerengünk a méltóságosan hömpölygő Küküllőn, melynek „minden habja ha
tintalé volna“, úgy sem irhatnám le, ami a búcsuzás óráiban emlékezésem
táblájára rajzolódik. Leszállunk a völgybe, leheveredünk a virágba
borult vén vadkörtefa alá, amely fanyar vackorával annyiszor csillapitá
le a kis diák szomjuságát, néha éhségét is… Rimek csendülnek a
lelkemben, formálódik a vers, melyben elbúcsuzom tőled, vén körtefa. Ez
a vers öregkoromban vetődik papirosra, de gyanakodva mondja ez is, az
is, hogy ezt csak ifjukoromban irhattam… Valóban, akkor született, akkor
csendült meg a hangja – mért ne irnám ide?

  Elszállott az idő fölöttem,
  Vén körtefa, búcsuzni jöttem.
  Virágodat tán sose látom,
  Isten veled, öreg barátom.
  Legjobb barátom!

  Mi titka volt ifju szivemnek,
  Te reád biztam, rejtve benned.
  Fészkelni rád hiába járnak,
  Nem mondtad el szarkamadárnak –
  Csacska madárnak.

  Könyem ha omlott, letörülted,
  Fájdalmaim elszenderültek;
  S csak rám hajolt virágos ágad,
  Eltüntek mind a bünös vágyak – –
  A bünös vágyak.

  Istent dicsérni hozzád jártam.
  Legszebb müvét benned csudáltam.
  Hol az ember, aki tenálad,
  Vén körtefa, szebbet formálhat?!
  Nincs szebb tenálad!

  Isten veled, ütött az óra,
  Hajolj reám még búcsuzóra!
  S amivel Isten úgy megáldott:
  Még egyszer hullasd rám virágod.
  Fehér virágod.

*

És sorra kerülnek mind: Csicser, az erdőboritotta hegy, melynek tetején
a szerelmes Csicser vára állt; a kápolna, ahová plántálta ifju
képzeletünk e bús dalt:

  Csendes völgy ölében kit fed
  E sötét kápolna itt?
  Mért szemed kisirva, lányka,
  Mért oly búsak arcaid?

Igen-igen érzelgős dal, de igy irásközben ugy melegiti öreg szivemet.

Búcsuzom a vén kollégium nagy kertjétől, mely mellett szük mederbe
szoritva rohan el a Küküllő. Hogy megszépül nagytiszteletü Mogyorósi
Szőke József verse, amely munkára buzdit, mondván: Nem kell dolgot nem
akarni, ha német, magyar embör! Széppé teszi a verset a kert: minden
virágában egy erős magyar lelkü ember szive illatozik.

Elég, elég, már fájni kezd az emlékezés.

Bizonyos, hogy a vén körtefa virágját sohasem látom. Budvárát sem, a
Csicsert sem. A kápolnát sem. A Küküllőt sem. Azt a szép kertet sem. Azt
a várost sem, melyet tündérvárosnak rajzolt meg a gyermeki képzelet, s
most, hogy soha többet nem láthatom – ismét tündérvárossá varázsolódik.

*

Kilenc diák ül a teritett asztal körül s egy fiatal tanár. Hetven
gyermek indult el tiz év előtt, s ebből a kilenc diákból is az
indulásnál csak öt volt jelen. Hová széledt, hová tünt el a többi? Ki
tudna számot adni róla? Kilencen vagyunk. Mienk az egész világ. Fenékig
élvezzük a teljes, a tökéletes szabadságot. Aztán éjfél felé nagy
virágos kedvvel felkerekedünk, csatangolunk az uccán – és egyszerre
megállunk egy kis kapu előtt. A mélyen fekvő házból felém vigyorog a
piros lámpa, kezem már a kis kapu kilincsén, de hirtelen lehanyatlik
róla. A diákok kacagva löknek félre, betódulnak a kis kapun, én meg
félresompolygok észrevétlen.

Oh, Istenem, mi történt ezzel a házzal! Tiz év előtt ebben
aludtam-álmodtam át az első éjszakát. Itt mesélt édesapámnak egy öreg
csizmadiamester az ő Angliában tanuló fiáról. Hová lett ez az öreg
ember? Meghalt? Hová, merre oszlott-foszlott szét népe ennek a háznak,
melynek födele alatt született a _Nemzeti nevelés_ irója?

Nem, nem, nekem e háznak küszöbét átlépnem nem szabad!

– – – – – – – – – – –

…Ennekelőtte tiz esztendővel egy szüz-tiszta gyermek szakadt le az
édesanyai kebelről. Azon szüz-tisztán lépi át holnap a szülei ház
küszöbét.

– Csókoljon meg, édesanyám!



TIZENKETTEDIK FEJEZET.


Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy az „ország szive“ nem
magyar.

…Most pedig, türelmes iróasztalom, minekelőtte világhóditó utjára indul
a székely fiu, engedd, hogy kövesse meg az édes anyaföldet. Te, ki
mindennapos tanuja vagy a hontalanná lett öreg ember sorvasztó
kinjainak; az édes anyaföld után való halálos vágyakodásnak; te, aki
aggódva nézed, mint akad el az öreg ember tolla minduntalan: mint száll
sóhajtás után sóhajtás Kelet felé, mindig Kelet felé: hinnéd-e, hogy ez
az öreg ember valaha könnyü, oly könnyü szivvel vált meg e földtől?
Sorvasztó kin, halálos vágyakodás, megtört sziv, megalázott lélek: mi
megkövetést kivánsz még, édes anyaföldem?

Hiszen ha hátára vehetné ez a világhóditó utjára induló fiu a szülei
házat; a virágos, a gyümölcsös kertet; az erdőt, a mezőt. Ha szépen
letehetné annak a nagy városnak a szélén a házat, a kertet. Ha ott, a
nagy város szélén is hallhatná erdő zugását, vadgalamb szólását – ki
volna boldogabb?

Édesapám megcsinálja az „osztályt“. Négy gyermeke van, három kiszállott,
– kiszállani készül a negyedik is.

– Egyik ujjam olyan, mint a másik; egyik gyermekem olyan, mint a másik,
mondja ő – s négy egyenlő részre osztja földjeit. Az osztály ellen
egyikünk sem emel szót. Mind a négy részből megtart magának egy-egy
részecskét. Szabad eladogatnom a földjeimet, ha nem elegendő a pénz, mit
édesapám ad. Szabad, de csak Gábor bácsinak.

– Meghalnék bánatomban, mondja édesapám, ha idegent látnék szántani a
földemen.

Meghalna bánatában! Meghalna, meg. Az ő szerelme a föld iránt nem
felszines szerelem, mélyes-mélyen a gyökere. Ezer esztendeje gyökeredzik
a szerelemnek ez a fája, – kinek volna lelke kiszaggatni e fa gyökerét?

Az én szerelmem még felszines szerelem. Szinte kéjelgek a gondolatban,
hogy a földet – tudományra váltom. Megilletődve búcsuzkodom erdőtől,
mezőtől; meg-megsajditja szivemet édesanyám szüntelen kesergése; de a
nagy ismeretlen város csábitóan mosolyog felém a messzeségből, lelkem
szüntelen ott kalandozik: az övé vagyok már. Milyen kicsiny ez az én
világom! Gyermek vagyok még, nem látom: ebben a kicsiny világban benne
van az egész nagy világ. Mely könnyen mondok le az első darab földről! A
másodikról, a harmadikról. Minek nekem a föld?

Édesanyám ugy elsirat, mintha temetőbe vinnének. Vigasztalom: – Ne
sirjon, édesanyám. Lássa, István nagyapám kétszer járta meg Pestet,
amikor a franciára ment – s visszajött. A papbácsi is járt Pesten, sőt
azon is tul. Nagynémetországban, – ő is visszajött. Visszajövök én is.

– Lám, lám, mondja édesapám, – mekkorát változott a világ. A nagyapád
ennekelőtte hetven esztendővel lóháton járta meg Franciaországot; a pap
bácsid ennekelőtte harminc esztendővel szekéren ment Kolozsvárig,
delizsáncon Pestig; te meg véges-végig vasuton mégy…

Véges-végig. Valóban, már vágtat a gőzparipa Brassótól Budapestig.
Székely falut alig érint egyet-kettőt, de a székely megszokhatta ezer s
annyi esztendő során, hogy ő csak védje a keleti határt, majd valamikor
aztán ő is kap egy szép csendesen mendegélő körvasutat, amelyen
kerenghet körbe-karikába enmaga körül. Valóban, már vágtat a vasut. „A
madár repült csak eddig, most az ember is repül“. Repülhet a csiki
székely fiu is, ha a pesti egyetemre igyekezik, ám elébb két álló nap
döcöghet szekéren, rettenetes erdei utakon, akkor aztán neki is fütyöl a
gőzös.

Az én kicsi falum kiváltságos falu. Tiszta időben ide hallik a ló nélkül
szaladó vaskocsik dübörgése. A nagybaconi cserépvetők már hordják is a
cserepet a vasutra s regélik, hogy nagy dicsőség érte a székely
cserepet: viszik Pestig, még azon is egy sánta arasszal tul. Felelevenül
az 1835-iki zsinat emléke, amikor Bodola püspök a nagybaconi templom
szószékéről hirdette V. Ferdinánd dicsőségét, akinek uralkodása alatt
„béjött“ a ló nélkül szaladó kocsi. Keresztes Sámuel székely huszár
hitetlenül csóválta fejét, sőt Istent is káromolta mondván: Olyan Isten
nincs, hogy azt megcsinálja. Ime, megcsinálta – Isten segedelmével – az
ember.

Két erdővidéki ifju ül a gőzparipára, csudálatosan a két legkisebb
faluból. A „kerékfuró“ Bodosból az egyik, a „kenyérsütő“ Kisbaconból a
másik. A bodosi ifju: Budai József, aki – orvosnak készül. Mit mondok?
Készült. Mindjárt a kezdet kezdetén megiszonyodik a hullától, bucsut
mond az orvosi pályának, bemegy a vámházba: ez a pályatévesztett székely
fiuk menedéke. Székely ember az igazgató, s megtelik a vámház székely
fiukkal. De meghal az öreg Budai, a hajótörött fiu hazamerészkedik, igen
szép birtokát eladja az öccsének 900 pengő forintért. Kiszámitotta, hogy
három esztendőre ennyi éppen elegendő neki. Minden hónapra esik 25 pengő
forint. Három esztendő alatt kitanulja a tanárságot – igen, tanár lesz
belőle. A Körösi Csoma Sándorok fajtájából való ez az ifju. Jóformán
üres zsebbel s egy pálcával indul ősmagyar hazát kereső utjára Körösi
Csoma Sándor, – igy indul második utjára Budai József is. Háziszőttes
ruhájához hü maradt. Oly igénytelen, mint egy remete. A magyar költőkről
nem beszélve, Sekszpirt csakhogy végig nem szavalja. Nyári vakációkon
vadcsemetéket szemez nemesre, s nemcsak az ősi kert fáit nemesiti meg
(ami már nem is az övé), de sorra járja a falu kertjeit, s tetszik, nem
tetszik a gazdának, ahol vadcsemetét talál, megnemesiti. Apostoli
lelkességgel tüzeli a „fapipás“ székelyt a méhészkedésre; szilaj haragra
lobban, ha megértésre nem talál: ő, aki máskülönben oly szemérmetes,
könnyen elpiruló, mint egy leány. Hogy ismeri az állat- és a
növényvilágot! Hát a köveket! Szabó Józsefnek, a hires geológusnak, ő a
legkiválóbb tanitványa, majd asszisztense, s hiszed, nem hiszed, a
háziszőttes ruhához, a nyakkendőtlenséghez mindvégig hü marad.

Amikor ketten a gőzparipára ülünk, elfogyott már két esztendő s azzal
600 pengő forint. Sem több, sem kevesebb. Még egy esztendő s József –
kész tanár. Igen, együtt ülünk a gőzparipára. Vászon kézitáskája mellett
hoz egy kis zsákocskát: mindenféle kövek, kavicsok benne. Én is viszek
egy vászon kézitáskát s ebben egy csomó nép-balladát, dalt, mesét.
Délben ülünk fel s másnap késő este dohog be vonatunk a nyugati
pályaudvar üvegfödele alá. Tündéri fényben ragyogónak képzeltem el az
ország szivét – im, az első csalódás. Gyengén világitott, rosszul
kövezett, zegzug utcákon botorkálunk, – József tudja, hová, merre.
Becsönget egy ódon, lesüppedt, földszintes ház kapuján; itt lakott
tavaly. De a szobácska már másé: tovább botorkálunk, s éjfélután sárgára
meszelt öreg házba csöngetünk be. A Széna-téren vagyunk, mely később
veszi föl a hittéritő Kálvin nevét. A sárgára meszelt ház egyemeletes:
két mérges oroszlán vicsoritja ránk a fogát. Ez a _Két oroszlán_ szálló.
Két jámbor székely fiu itt alussza át az első éjszakát.

Reggel nyakunkba vesszük a várost. Lakást keresünk. Egy kis szobácskát,
mely messze sincs az egyetemtől s olcsó is. Uccából ki, uccába be, végre
a Sip-uccában kikötünk. Ott, a 10-ik szám alatt egy kis szoba kiadó.
Javakorabeli, barátságos képü zsidóasszony fogad. Előszoba nincs,
egyenest a konyhába lépünk. A konyhától balra egy kis udvari szoba:
ebben lakik a fia. Orvosnövendék a fiu: Schächter Miksa a neve. A
konyhától jobbra egy tágas, kétablakos szoba, uccára néző. Nemcsak az
uccára néz, de a zsinagógára is. Ebben a szobában laknak Schächter Miksa
szülei. Mellette egy kis oldalszoba, egyablakos. Két ágy, talpalatnyi
közelségben. Egy kis asztal, egy kis divány, egy ruhaszekrény – ez a
butorzat. Kicsiny kis szoba, de uccára néz ez is s egy hónapra tiz pengő
forint. Ennyit kértek, alku nélkül megadjuk. Közben hazajön a Miksa
gyerek. Eleven, okos szemü fiu, beszédében, modorában semmi zsidós. De
ezt én csak később állapitottam meg róla, mert most még a faji vonás is
ismeretlen előttem. Hatéves koromban láttam az első zsidót. Fiatal
legény volt s az én kis falumban nyitott boltot a boldogtalan. Ez volt
falunkban az első bolt. Alig-alig vásárolt e boltban a nép. Nem amiatt,
mert a boltos zsidó. Az én kis falumhoz közel Barót, ennek a
hetivásárjaira viszik be az eladni való egy-két véka gabonát; itt veszik
meg a gyertyát, a borsot, a pántlikát, a fejkendőt s miegyebet. Itt
találkoznak a vidékbeli atyafiakkal, jóismerősökkel. Itt tudják meg
egymástól: hány hét a világ. Minek nekünk bolt?

Egyszer csak hirül hozzák édesanyámnak, hogy a bótos éhezik. Száraz
kenyéren tengődik, s hol van, hol nincs az is. Attól kezdve minden
délben küld az éhező zsidónak egy fazék levest. Én is viszek neki több
izben. A bolt hamarosan bezárul, a zsidó fiu eltünik. Isten tudja, hová.

Tizenkét év multán ismerem meg a második zsidó fiut: Schächter Miksát.
Orvosnövendék, de nagy szeretettel foglalkozik a magyar históriával, s
első éves korában lefőzi a filozoptereket: a mohácsi vészről irt
dolgozatával. Az egyetemi pályadijat ő nyeri meg.

Jókai, diák korában, a _Zsidó fiu_ cimü müvével versenyez az Akadémia
koszorujáért. Országszerte játszák a _Zsidó honvéd_ cimü népszinmüvet.
Már a vén kollégiumban legendás hire van egy zsidó ifjunak, aki süket,
gyámoltalan, élhetetlen, s akinek mennydörgős vezércikkeit csakúgy falja
a diákság. Mezei Ernő a neve.

Kikeresztelkedett zsidó ritka, mint a fehér holló. Schächter Miksa
szülei orthodoxok, már virradat előtt fent vannak, hangosan imádkoznak s
velük Miksa is. Miksa vallásos zsidó s kuruc magyar.

Az egyetemen csak lassanként különböztetem meg az idegen nevü fiukat.
Sok zsidó fiuról sokáig azt hiszem: szepességi szász. A névmagyarositás
még nem divat. A filozófián kevés a zsidó fiu, az orvosi meg a jogi
egyetemen évről-évre növekedik a számuk, de még kisebbségben vannak.
Német a nevük, de magyarságukhoz nem férhet kétség. Ez a nemzedék –
magyar lelkü. Sem az országban, sem az egyetemen zsidó kérdés. Ennek a
nemzedéknek az apja, a nagyapja, a magyar szabadságért harcolt 48-ban, s
49-ben „Világostól hozza a nagy bánatot“, akár az én édesapám.

Greguss Ágostonnak, az esztétika tanárának legkedvesebb tanitványa, Hahn
Adolf: vörösképü, vöröshaju fiu. Minden hét keddjén, délután, két
ingyenes órát szentel nekünk Greguss. Magasabb fajtáju önképzőkör ez:
novellát, verset, irodalmi és esztétikai dolgozatokat olvasunk fel s
azon melegében agyonbiráljuk egymást. Itt tünik fel egy halovány arcu,
szőkehaju, cingár fiucska okos és kemény kritikáival: a tizenhét éves,
koraérett, székely eredetü Ambrus Zoltán ez. Itt tünik fel tömörnyelvü
Macaulay-forditásával a tatárképü Engel Dávid. Ma Engel, később Angyal:
a legjelesebb s legmagyarabb historikusaink egyike.

A budai hegyek közt van egy villa: ebben lakik Greguss Ágost, ez a finom
lelkü ember, hozzá mindenben méltó életepárjával. Vele sétál át öt-hat
tanitványa minden héten – vacsorára. Ezt az öt-hat kitüntettet Hahn
Adolf válogatja össze. Csendes, halk beszédü fiu, tekintély köztünk.
Sürün jelennek meg tőle könyvkritikák, irodalmi tanulmányok a nagy
lapokban. Kevés az iró, kevés a könyv, jelentéktelen könyveknek is
tárcát szentel a sajtó. Ennek a Hahn (később Havas) Adolfnak a munkája
(nagy lelkismeretességgel végzett munkája) Petőfi összes müveinek
jegyzetes kiadása.

Greguss Ágost háza több a háznál: enyhe, meleg fészek. Gyermeke nincs.
Egy növendékleány, nevelt leánya, eleveniti az enyhe fészket, s
hetenkint a tanitványok teszik elevenebbé. Irodalmi kérdéseket vitatunk
meg, s a székely Mihály József, meg a szász Hoffmann Frigyes a
legügyesebb vitatkozók. Már első este meghat figyelmével a házigazda.
Savanyuvizes üveget tesz elém, mosolyogva mondja: – ihol, székely poéta,
– borviz!

Az volt, az, borviz. Borszéki borviz. A borvizek királya.

Poéta?

Igen, igen, verseket firkálok. Humoros verseket az Üstökös-nek. A vén
kollégiumban ér a „hihetetlen“ nagy dicsőség, hogy egyszerre két
versemet adja ki az Üstökös. A Jókai Üstökös-e. Ime, Jókai olvasta a
versemet s ki is adta! De csak Pestre kell jönnöm, s gyorsan ér a
második csalódás: Jókat neve ott ragyog az ujság élén, de sejtelme sincs
róla, mi van abban. De hát csak irom, irom tovább a humoros verseket
Üstökösnek, Bolond Istóknak: édesanyám nem ismerne rám. Lám, de jókedvü
az ő búsbeteg tejen nevelt fia!

*

Szerencse, hogy nincs hájjal kenve a vén egyetem: megenném egy falásig,
étvágyam oly mohó. Ha össze nem ütköznének az órák, mind beirnám
indexembe a nyelv és irodalom körébe tartozó tárgyakat. Három oldalt igy
is tele irok.

Gyulai Pál elé tartom először az indexemet. Bessenyeitől a két
Kisfaludyig bezáróan „méltatja“ e kor költőit s külön ingyenes órát
szentel Petőfinek. Éles, szurós szeme megakad egyhangu nevemen.

– No, barátom, a maga neve sem való versbe.

Igy kezdődik az ismeretség.

– Versbe nem, de vers alá talán jó lesz, – hebegem bátortalanul.

– No, majd meglátjuk.

Szaladok Heinrich Gusztávhoz. Kérdi: _Hogy hivnak?_ Szörnyen megsértődik
az „egyetemi hallgató“ ur, hogyne sértődnék, amikor őt már két
esztendeje illeti meg az urazás. De zsebrevágom a sértést. S mert a
magyar ember esze tudvalevően igen _gyorsan vált_, hetek multán rájövök,
hogy nem volt az sértés, csak a kitünő német tanár – magyartalansága.

Lótok-futok, sorba irják be nevüket a francia és angol nyelvmesterek, az
oláh nyelv rendkivüli tanára, sőt hely jut a magyar nyelvnek meg az
összehasonlitó nyelvészetnek is…

Folytatom a vén kollégiumban megkezdett utat: ex omni aliquid, nihil
bene. Na, ennek előreláthatóan rossz vége lesz.

*

Az 1877-ik esztendő őszén pillantom meg Pestet és Budát. Nagy város
falusi fiunak, de én nagyobbnak, jóval nagyobbnak; szebbnek, jóval
szebbnek képzelem. Az Andrássy-utnak még Sugár-ut a neve s még
ócskaruhás bódék éktelenkednek az elején. Nem tudom, tervelik-e a nagy
körutat: a helyén zeg-zug uccák, kevés emeletes, sok földszintes ház. Az
uccák neve felemás: magyar és német. Több, sokkal több a német, mint a
magyar cégtábla. Kétkerekü taligák nyikorognak, rajtuk hordó, a hordóban
Dunaviz. A taliga mellett sváb paraszt mendegél s be-bekiált a kapukon:
Donauvassz! Seholsem hallod: Dunaviz!

A magyar szó az uccán, vendéglőben, kávéházban, ha nem is oly ritka,
mint Kisfaludy Károly idejében (Hej, maholnap a magyar szó – ritka, mint
a fehér holló!), bizony, gyéren csendül feléd. Ezen igen megütődik a
székely fiu.

A hosszu Sugár-uton talán még csak egy kávéház. Székely diákpajtásaimmal
bemegyünk, asztal mellé telepedünk. Feketét rendelünk és ujságot. A
pincér csupa német ujságot rak elénk.

– Hozzon magyar ujságot!

– Nincs!

Négy „nagy-lepedős“ magyar napilap van (Pesti Napló, Hon, Ellenőr,
Egyetértés), szépirodalmi napilap (Fővárosi Lapok), az egyetlen
szépirodalmi napilap a föld kerekén; élclapunk is kettő: az Üstökös, a
Borsszem Jankó; vannak képes lapjaink (Vasárnapi Ujság, Magyarország és
a Nagyvilág) s ezekből egyetlen egy sincs. Dühösen hagyjuk ott a
kávéházat, háborog a lelkünk: hát ez a város az ország szive?!

A kocsma is, talán az egy _Kis pipa_ kivételével, csupa német.
Valamennyinek a falán ott lóg egy izléstelen, durva hangu, magyargyalázó
bécsi élclap: a Kikeriki. Néhány belvárosi kávéházban huzódik meg a
maroknyi magyarság. Irók és vidéki tekintetes urak. Az iróknak külön
szobácskájuk van a Kis pipában, külön asztaluk a Kammonban, a Koronában,
a Pilvaxban. Sóvárogva nézek a külön szoba, a külön asztalok felé:
vajjon lesz-e valaha helyem itt?

Mi ad magyar szint az ország szivének? Még a kultura templomai sem mind
magyarok. A Nemzeti Szinház üres, a gyapju-utcai német szinház
csordulásig teli. De van már egy második szinháza: megnyilt a
Népszinház. Blaháné csudát müvel, a sváb és zsidó fülekbe és szivekbe
belecsilingeli a magyar szót. Ő az ország szivének legsikeresebb s
legolcsóbb magyar nyelvmestere. Az ő magyarositó munkája az államnak egy
krajcárjába sem kerül.

Rácsos kert közepén Budapest legszebb épülete: a Nemzeti muzeum. Kik
látogatják? A diákok. S vasárnaponként a – magyar és sváb parasztok. A
tudós Akadémiának hatalmas palotája szőke Duna partján. Minden héten
felolvasnak a tudós urak. Néhány akadémikus a közönség. Ide csalogatja a
magyar uriosztályt s a diákságot a Kisfaludy-társaság, de kényelmesen
elfér a kisteremben az ájtatos hallgatóság. – Még kis diák Pekár Gyula,
akiért az asszonyok majdan megostromolják az előszoba üvegajtaját. Sőt
be is törik.

Nem, nem, a magyar szóért, a magyar novelláért, a magyar költeményért, a
magyar tudományért egyetlen egy üveges ajtót sem tör be a magyar.

A magyar irodalomból csak egyetlen ember él: Jókai. Ha ugyan egyedül
abból. Két ujságnak is szerkesztője – névszerint, honatya is. Bizony
kisül, hogy ő is jófelerészben egyébből él. Mikszáth Kálmán még valahol
Szegeden szegénylegénykedik. Költők, irók szinejava vagy ujságiró, vagy
tisztviselő. Aki sem ez, sem az, tengődik, mint a Toldi lova, vagy ha
jobban tetszik: a Thököly kuruca. Időnként a Kis pipa gazdája, az öreg
Karikás, dupla auflágot tétet a költő csuspájzára s – egy adagot sem
fizettél. Igy él a költő, aki csak – költő. S mert minden költő
félig-meddig bolond, a nemzet bolondja, – nem szünnek meg énekelni annak
a nemzetnek; amely rájuk sem hederit.

Mindezt látja a székely fiu, de azért sóvárogva néz a Kis pipa külön
szobája, a kávéházak külön asztalai felé, – vajjon lesz-e valaha helye
itt?

*

Hetek mulnak, hónapok mulnak, de csak messziről vagyok bátor:
szárnypróbálgatásaimat az ujságoknak postán küldözgetem. A
szerkesztőségek küszöbét átlépni nem merem. Emlékszel, nyájas olvasó,
arra az esztendőre, „amikor az öregek megfiatalodtak?“ 1867 volt az az
esztendő. Még csak tiz esztendő mult el azóta, 1877-et irunk, várnod
kell még legalább husz esztendőt, amikor a fiatalok öregnek születnek.
Amikor a csóré száju gyerek bátran lejt be a szerkesztőség ajtaján s ugy
nyujtja át a kéziratát, mintha egyenesen az Olympus tetejéről, szárnyas
lovon röppent volna be. Az az ifjuság, az én ifjuságom, gyámoltalan,
szemérmetes, félve kopogtat az ajtón, ha ugyan odáig merészkedik. Hideg
téli estén százszor sétál el egy ódon ház előtt, melynek födele alatt
három ujságot szerkesztenek öreg és öregedő urak; százszor tekint fel az
ablakokra, melyek mögött a „beérkezettek“ szántják a papirost; százszor
áll meg a kapu előtt, tapogatja meg a keblén melengetett gyermeket, s
végül is kifagyva, dideregve somfordál haza; lábujjhegyen tapogat át egy
szobán, melyben csöndesen alszik, álmodik egy öreg pár ember arról az
időről, amikor doktor ur lesz a Miksa gyerek s megaranyozza életük
alkonyát…

Vajjon mit álmodnak az én szüleim, messze, messze, a kis faluban?
Álmodnak-e a gyámoltalan fiu vergődéseiről?

Elé-elészedem drága kincsemet: a népballadákat, a dalokat, a meséket,
ujra meg ujra olvasom s ujra meg ujra megfogadom: holnap – lesz ami
lesz, viszem a kincsemet Gyulai Pálhoz. Már két kötet népköltési
gyüjteményt adott ki a Kisfaludy-társaság: Gyulai az egyik szerkesztője.
Arany László a másik. „Legyen a mienk a harmadik! Vidd el már az
öreghez!“ – bátorit Jób messziről. Végre is – egy életem, egy halálom –
hónom alá csapom a kincset, felbátorkodom a félelmetes emberhez. A
Sándor-uccában a ház, amelyben az irók rettegett kritikusa lakik.
Emeletes ház, tágas udvara s kis kertje van. Két szárnya van a kert
felé, első emeleti balszárnyán komor, vén ember remetéskedik: Szendrey
Ignác, Petőfi és Gyulai apósa. Ezé a vén emberé a ház. Az emelet
jobbszárnyán, kertre néző kis szobában szerkeszti Gyulai a _Budapesti
Szemlét_, meg az _Olcsó Könyvtár_-t. Innen szórja a villámokat Jókai
felé. Itt furja-faragja, csiszolja a Romhányi-t, melyen annyit rágódnak
az élclapok s egyben, ugy látszik, igazuk van: töredék marad a
nagyszabásunak indult költemény. Töredék, szép töredék, szebb, sokkal
szebb, „bár soha be nem fejeződött volna“ sok-sok költeménynél.

Gyulai irószobája kicsiny, egyszerü és – rendetlen. A szükre szabott
asztalkán Szemlék és Olcsó könyvtár füzetek, kefelevonatok, kéziratok,
ismertetésre beküldött könyvek össze-vissza dobálva, egymás
hegyén-hátán. Alig egy-két tenyérnyi üres hely az asztalkán, ezen az
üres helyen e pillanatban Olcsó könyvtár ivet korrigál. Van tanitványa
temérdek, aki ezt az unalmas, fárasztó munkát készséggel elvégezné, de ő
csak magában bizik, a maga szemében, a maga lelkiismeretességében. Igaza
van. Ő még ama régi, ódon szerkesztők közül való, akik olvasatlan,
fésületlen kéziratot a nyomdába le nem adnak. Komolyan veszi a
_felelősséget_. Amin az ő neve van, annak minden soráért, szaváért,
betüjéért ő felel, nem más. Az ő Szemléjében, az ő Olcsó könyvtár-ában a
rövid i – rövid, a hosszu í – hosszu.

Bár az Olcsó könyvtár korrigálásában zavarom meg s ráadásul vastag
kéziratcsomót szorongatok, szivesen, nyájasan fogad a félelmetes kis
ember. Ilyen kis növésü ember még csak egy van az egyetemen (s talán
ebben a Mahomet-nagyvárosban is): Szabó József, a geológia tudós
professzora, de aligha tévedek: a filozófiai fakultáson e két kis ember
a – legnagyobb.

– Nos, mi jót hozott, barátom?

– Székely népdalokat, balladákat, meséket.

– Aztán ismeri-e a Vadrózsák-at?

– Gyermekkorom óta.

– Hát a Kisfaludy-társaság kiadványait?

– Azokat is.

– Az Erdélyi János gyüjteményét is?

– Azt is. Ezek még sehol sem jelentek meg.

– No, no. Meglátjuk.

– Összenéztem a gyüjteményemet az összes népköltési gyüjteményekkel.
Csak itt-ott találtam egyiknek-másiknak a változatára.

– No, no, meglátjuk.

Átveszi a kéziratcsomót, forgatja, lapozgatja, meg-megáll, olvasgatja,
aztán egyszerre csak ráüt egyre s kissé süketes, méla hangon olvasni
kezdi _A fogoly katoná_-t.

  Leszállott a páva
  Tengernek partjára,
  Tengernek partjáról
  Nagy török császárnak
  Dali udvarába.
  Onnét szálla páva,
  Kényes páva madár
  Tömlöc ablakára:
  Ottan fudogálá
  Szomoru énekit
  Szomoru rabságban
  Egy székely katona.
  „Hej, páva, hej, páva!
  Császárné pávája!
  Ha én páva volnék,
  Jó regvel felkelnék,
  Folyóvizre mennék,
  Folyóvizet innám,
  Szárnyim csattogtatnám,
  Tollamat hullatnám.
  Fényes tollaimat
  Szép leány felszedné,
  Bokrétába kötné,
  Az ő édesinek
  Kalapjába tenné.“

Igy indul a népballada. Ablakában ül a császár szép leánya, hallja a
székely katona szomoru énekét, szalad az istrázsához, kinyittatja a
tömlec ajtaját, fogoly katonáról levéteti a nehéz vasat, két gyenge
karjával átöleli, palotába felvezeti.

  „Enyém vagy te mostan,
  Szép fogoly katona!“
  „Van nekem szeretőm,
  Császár szép leánya!“

Ajtón hallgatózik a nagy török császár, berugja az ajtót, székely
katonának fejét véteti, tengerbe dobatja, leányát meg toronyba záratja.
Onnét siratozza császár szép leánya szép fogoly katonát; onnét fúdogálja
szomorú énekit: Hej, páva, hej, páva! Éjjel sem alhatik, nappal sem
nyughatik a nagy török császár, folyton e dalt hallja: hej, páva, hej,
páva! Kihozatja a toronyból, tüzbe vetteti, de tüz meg nem égeti császár
szép leányát, gyönge violáját.

  „Egyszerre vigyétek,
  Tengerbe vessétek
  Beste-lélek lányát.
  Székely katonához!“
  Egyszeribe vitték,
  Tengerbe vetették.
  Tenger béfogadta,
  Szépen eltakarta,
  Székely katonával
  Egy helyre habarta
  Császár szép leányát,
  Gyönge violáját.

– Szép, szép, igen szép. Ez is szép, – lapozgat tovább – ez is. Ez sem
rossz ez az – Ugron János. Maga persze Ugron Gábort tartja a legnagyobb
magyarnak? – szegezi mellemnek a váratlan kérdést. – Véresszáju,
népbolonditó az, barátom. Van benne őserő, de tudatlan. A székelyeket
persze megbolonditotta. Hogyne! Szépen – szaval. Hol mennydörög, hol
rikoltoz. Ez kell a magyarnak. Lássa, Orbán Balázs – az különb ember. Az
is bolonditja magukat, de legalább irt egy könyvet. Olvasta-e a
Székelyföld leirását?

– Ó, hogyne.

– Micsoda beszéd ez: ó, hogyne? Ez már Pesten ragadt magára. A magyar
ember igy felel: Olvastam. No, lássa, az az Orbán Balázs a Székelyföld
minden faluját bejárta; minden hegyét megmászta; minden váromladékát
felkutatta. Amit látott, hallott, feljegyezte: ahogy tőle telt, megirta;
szegény ember létire kinyomatta – ez becsülendő benne. Sokszor elveti a
sulykot; irni nem tud; sok a könyvében a fellengző, üres frázis, de
munkája – becsületes munka. Ő is gyüjtött meséket, el is hozta nekem,
mindjárt elékeresem. Maga ujra irhatná – –

Nyomban lekuporodott a könyvszekrény aljába, kettős ajtaját kétfelé
tárta. Szent Isten! Mi tenger kézirat van itt eltemetve! Turkált,
morgott a „félelmetes“ ember, s ha lehet, még rettenetesebben
össze-visszadobálta a fakulni kezdő kéziratcsomókat. Hümmögött,
nyöszörgött, s hümmögésnek, nyöszörgésnek vége: nem találja Orbán Balázs
meséit.

– No, majd máskor! – s becsapja az ajtót.

Megrémit a gondolat, hogy az én „kincsem“ is ide kerül. Látja arcomon az
ijedelmet, mosolyogva nyugtat meg:

– Ezt az asztalra teszem. Nézze meg jól: ide teszem.

Megnéztem.

– Vasárnap jőjjön el 10 órakor. Végigolvassuk a gyüjteményt. Aztán itt
marad ebédre. Isten áldja. Korrekturát kell csinálnom.

Már ott is ül az asztalkánál, duruzsolva olvassa az Olcsó Könyvtár
legujabb füzetét.

Boldogan sietek a sip-uccába s éjjel-nappal az elkövetkezendő
vasárnapról álmodom. Be jó volna, ha most hirtelen itt teremnének azok
az udvarhelyi diákok, akik a kötőke-estére felöltöztettek. A puritán
Budai József kinevet, amint hosszan elálldogálok a tükör előtt, ujra meg
ujra csokorba kötöm a nyakkendőt. Ő már ebédelt Szabó professzornál, s
bár e nagy alkalomra sem kötött nyakkendőt, – igen jó étvággyal evett, –
mondja ő.

Már ott vagyok a kis dolgozószobában. Hol Gyulai, hol én olvasom a
balladákat, egy-két gyengét kidob, aztán ujra végiglapozgatja,
hármat-négyet kiválaszt.

– Ezeket bemutatom a Kisfaludy-Társaságban.

Szivem hangosan dobog. Nem akarok hinni a fülemnek.

Következnek a szerelmi dalok. Van ebből vagy kétszáz. Sokat kirostál, de
marad elég. Egyik-másik annyira tetszik, hogy kétszer olvassuk: először
én, azután ő. Süketes, mélázó hangján busábbá lesz a busongó dal:

  Én csak hirül hallom keseredett szűvel,
  Hogy az én édesem mással jáccadozik.
  Ékesen, kegyesen ölelgeti nyakát,
  Kláris ajakával csókolja ajakát.
  Oda sem mehetek, nem is üzenhetek,
  Arról azt gondolja, hogy én mást szeretek.
  De ha azt gondolja, hamisan gondolja,
  Hamis gondolatja el is kárhoztatja.
  Csendesen folyó viz télben megaluszik,
  De az én bús szüvem soha meg nem nyugszik.
  Én csak olyan vagyok, mint szélvészben madár,
  Kit a záporeső elvadászott immár.

Nyilik az ajtó, belép egy serdülő fiu. Gyulai egyetlen fia. Kreolarcu,
mosolygós szemü, formás testü gyerek. Kálmán a neve.

– Apa, kérem, tálalva van.

Özvegy ember Gyulai Pál: egyetlen fiának s két serdült leányának él („a
három árva“), becézi, kényezteti őket, mindenképpen pótolni akarja az
anyát. Kálmánt tulon-tul is kényezteti, rontja. Rajta-rajta kapják, hogy
ölébe ülteti a nagy kamaszt. S hallják, gyakran hallják: Van-e pénzed,
Kálmán? Természetesen, egy a felelet mindig: – Nincs. S a puritán apa, a
szőrszálhasogató, a más szemében a szálkát is meglelő kritikus – tömi
pénzzel a Kálmán gyereket, nem látja, hogy enfia vesztén munkál…

A lányokat már ismertem – látásból. Margit az egyik, Aranka a másik.
Margit hires szépség. Kreolarc, fekete szem, ébenfekete haj. Az
aranyifjuság körülzsongja a bálokon. Három bálványozott Margitja van
ezidőszerint Pestnek, mind a három ragyogó szépség: legszebb,
legragyogóbb Gyulai Margit. Aranka betegeskedő, borongó, otthon ülő
leány. Nem szép, de meg-megszépiti fájdalmas arca, bús szeme.

Az ebéd egyszerü, polgári ebéd. Leves, pecsenye, almásrétes, sajt,
gyümölcs.

Margit, a világszép Margit, ebéd alatt gyakran köhécsel, az apja
aggodalmasan tekintget reá. Margit, a világszép Margit, el van jegyezve
a Halálnak. De a Halál másodiknak marad az ő fagyos csókjával: Margit, a
világszép asszony, alig izleli meg a gyönyörüséget, sirba hervad, mint a
papbácsi Márikája. Szép, igen szép versekben siratta el világszép
Margitot az édesapja!

…A feketét a dolgozószobában isszuk meg. Ujra munkába fogunk, egész
délután olvassuk a gyüjteményt s mire végére jutunk a nótának, mesének,
ránk esteledik. Nyilik az ajtó, szobalány jelenti most, nem a Kálmán
gyerek, hogy kész a vacsora. Hiába szabadkozom, vacsorára is ott kell
maradnom. De már csak négyen ülünk az asztalnál. Kálmánról kisül, hogy
ebéd után elment sétálni s azóta – sétál. Feltünik nekem, hogy Petőfi és
Gyulai apósa ebédről is, vacsoráról is elmarad. Közvetetlen mellette a
meleg családi fészek, s nem kivánkozik belé? Magában ebédel, magában
vacsorázik, nyilván még mindig dohog arra a parasztfiura, „perel“ vele,
aki elrabolta tőle az ő leányát. Aki a világirodalom legszebb dalait
irta, mind Juliához és Juliáról, de végre is – paraszt volt és parasztul
viselkedett…

– Értékes gyüjtemény, – mondja vacsora után Gyulai, – de amig sajtó alá
kerül, még sokkal pótolhatja. Kriza hagyatékában is vannak balladák,
nóták, mesék, ezeket is belevesszük. Az Orbán Balázs meséit is. Most
pedig hazamegy, lefekszik, lefekszem én is. Tyhü! – nézi meg az óráját,
– már elmult 10 óra. Várjon, barátom, várjon.

Kikotorász a mellényzsebéből egy piculát s hiába tiltakozom, markomba
erőszakolja.

– Van pénzem, tanár ur.

– Jó, jó. De miattam csukták a kaput magára!

Jaj, Istenem, ha ezt látja világszép Margit, föld alá sülyedek
szégyelletemben. De világszép Margit nem látja, ő már alszik puha
ágyában, ő már álmodik a királyfiról, aki eljön érte s elviszi messze,
messze, ahonnan – nincs visszatérés.

*

Közeledik a nyár, a székely fiu készülődik haza felé. A professzor urak
sorra irják alá az indexet: nyüzsög benne a „jelesül“, a „kitünően
kollokvált“, az „igen szorgalmas“, de az összehasonlitó nyelvészet után
– csak név: Budenz József. Valahol a budai hegyek közt kajtatom fel a
világhires nyelvtudóst, rám néz, fejét csóválja, hümmög s végre
kedvetlenül veti oda a nevét. Már első óráján alig tudja elfojtani
nevetését a neveletlen székely fiu. Minden harmadik-negyedik szava:.
„hád én“. A második órán már összeszámolom a „hád én“-jeit: 227 gyült
egybe. Maga irta és litografálta jegyzeteket oszt ki tanitványai közt a
derék ember, összegyül egy nagy csomó nálam is, csupa szó és szó – a
lelket nem találom. Az első padban ülnek hü tanitványai, ezek áhitattal
lesik ajkáról a vogul, osztják, mordvin, cseremisz szavakat. Többnyire
zsidó fiuk. Már kezd kiformálódni bennem a fajt fajtól megkülönböztető
vonás. Szegény fiuk, jóval szegényebbek, mint én, de jobban is türik az
éhséget, mint én. Ők szivósak, kitartók, én s az én fajtám – nem az.
Mind gyérebben járok el a tudós professzor előadásaira, aztán egyszerre
ugy elmaradok, hogy idegenül néz rám, amikor az indexet elébe teszem.

Némi szorongás fog el – mi lesz a vége ennek? De ilyenkor legyint a
magyar: sohasem volt ugy, hogy valahogy ne lett volna. Igen, igen,
valahogy lesz – toldja meg a székely ember, – de jól nem… Hiszen ha
_csak_ az irodalomtörténetből kellene diplomát szereznem! De össze van
bogozva vele a nyelvtudomány. Egy kissé meg kellene ismerkedni a finn, a
vogul, az osztják, a cseremisz atyafiakkal is. Tisztelem az atyafiságot,
de csak messziről. Oh, az irodalomtörténet – az más.

Gyulai rám bizza előadásának jegyzetes kiadását. Fel kell olvasnom
minden ivet kiadás előtt.

– A maga stilusa egyszerü, világos. Annak a másiknak cikornyás, zavaros.

„Az a másik“ szépen pénzelt a jegyzetekből – én ráfizetek. Tiz krajcár
egy litografált ivnek az ára, ez is, az is adós marad.

– Osztán mikor fizeti vissza? – kérdezte az egyszeri székely a másik
egyszeri székelytől, amikor a kölcsönpénzt leolvasta. – Hát amikor pénz
lesz, akkor _karácsony_ lesz, – mondta a másik egyszeri székely. Értsd:
amikor pénze lesz, akkor neki _karácsonya_ lesz. Ez a karácsony,
természetesen, sohasem következik el. Az én adósaim karácsonya sem.

Kezdem sejteni, hogy sohasem lesz professzor belőlem, de ha az nem, hát
mi? Szerelmes verseimnek csak a cimei jelennek meg képes ujságok
szerkesztői üzeneteiben, ott is a „nem közölhetők“ sorában. Még elég
korán belátom, hogy nem lesz belőlem sem Petőfi, sem Arany, már pedig:
vagy – vagy. Átcsapok a prózára: egy egész esztendő eredménye egy kisded
tanulmány a népballadáról – Emilia Családi köré-ben.

Mikszáth neve kezd feltünedezni, „rajzolja“ a palócait s az ő utánzói
tollán egyszerre egy uj, „se hus, se hal“ müfaj lopódzik be az
irodalomba: a rajz. Boldog, boldogtalan a népet rajzolja, ki-ki a maga
népét. Voltaképpen fotografiák ezek. Lélek nélkül való fotografiák. E
fotografiáknak egy hódmezővásárhelyi zsidó fiu, Iritz Dávid a
legszorgalmasabb mesterembere. Irányi Dezső név alatt fotografálja a
vásárhelyi parasztokat s egyik lefotografált paraszt ostorral kergeti
végig Vásárhely piacán. Nyilván ő az első „üldözött“ zsidó. Magam is
fotografálni kezdek, le is fotografálom egy volt tanáromat, de mire
megjelenik a fotográfia egy képes ujságban, már tisztában vagyok azzal,
hogy ez nem irodalom. Ma is szégyenkezve gondolok rá: mily csunya
polémia sarjadt ki e fotografiából.

Két esztendő – sok idő, talán három esztendeig is elhuzhatom, amig szint
kell vallanom: nem leszek tanár. De vajjon lesz-e erőm a szinvallásra?
Elhessegetem a kellemetlen bogarat – mi minden történhetik addig! Már
viszek haza annyi dicsőséget, hogy egy nyáron elélhetek ebből. Egy csomó
humoros vers – nyomtatásban. Egy cikkecske a – Családi kör-ben. Néhány
nagy lepedős ujság, amelyekben megvan örökitve, hogy Gyulai Pál a
Kisfaludy-társaságban bemutatott négy székely népballadát. Hátha még azt
is megirták volna az ujságok, hogy az öreg Szász Károly mindegyre
„felsikoltott“, mint Kazinczy Ferenc, ha uj talentumot fedezett fel:
szép! szép! Ó de szép! A fogoly katona hallása közben szinte elolvadt a
jó öreg. Én meg állok, állok kipirult, diadalmas arccal, hátul, a
padsorok mögött s mosolygok befelé: Hátha tudnád, amit én…

Gyerünk tovább!

*

Budai Józsefnek elfogyott a három esztendeje, harmadik esztendővel a
harmadik háromszáz pengő forintja. Sem háza, sem földje, de van
diplomája. Nekem van házam is, földem is, de nincs s félős, nem is lesz
diplomám. De József is füstre teheti a diplomáját: nem tudja, mit
kezdjen vele. „Tiszta kitünő“ József diplomája. Mondják, az első kitünő
diploma a természetrajzi szakon. Szabó professzor asszisztense a bosnyák
ellen harcol, József helyettesiti: ha valaki, ő kaphatna tanári széket.
Szabó professzor fel is ajánlja készséggel a támogatását, de József, a
leányosan szemérmes József, megesküszik az „istenekre“, hogy amig Tisza
Kálmán lesz Magyarország miniszterelnöke, állami iskolában nem lesz
tanár. Neki az Állam és Tisza Kálmán egy személy. József, a leányosan
szemérmetes József, feneketlen gyülölettel szavalja Bartók Lajos versét,
melynek ez a refrénje: Akinek kutyája van, szólitsa Tiszának. Az
Államot, vagyis Tisza Kálmánt nem hajlandó szolgálni; a református
kollégiumokban nincs neki való üresedés. Nincs, mert alig kezdünk a
tanártermelésbe, már el is jutunk a tultermeléshez, öregedő, diplomás
filozófusok kurtanadrágos fiucskákat sétáltatnak a Duna partján; sokan a
postához, a vasuthoz, a vámhivatalhoz menekülnek – hát József hová
menekül? József Pest közelében, egy uraság gyümölcsösébe menekül,
diákcsemeték helyett facsemetéket nemesit. Fizetése egész esztendőre
nyolcvan pengő forint, teljes ellátás (talán egy pár csizma is): József
nagyobb ur a királynál. Ám az uraságot meglátogatja egy barátja, a
kertészt, a házi szőttes ruhást, a nyakkendőtlent – nem mutatja be:
József, a leányosan szemérmetes József bucsut mond az uraságnak, a
kertnek, indul hazafelé.

Közben József a gyümölcstenyésztésről, a méhészetről igen sok okos
cikket ir. A méhészetnek már egyesülete is van, az egyesületnek
szakközlönye is. Kriesch müegyetemi tanár a szerkesztője, a méhészet
fanatikusa, aki a szerkesztői üzenetekben igy lelkesiti a magyart:

  Méhészetnek rendületlenül
  Légy hive, ó magyar!

A lelkes ember nagyrabecsüli Józsefet, felszólitja: vállalja el az
egyesület titkárságát, 600 pengő forint a fizetés, s emellett a hivatal
mellett kertészkedhetik is valahol Pest közelében. József vállalja, de
megtudja, hogy az egyesület néhány száz pengő forint segélyt kap az
Államtól – nem, nem, soha, amig Tisza Kálmán lesz Magyarország
miniszterelnöke!

Most, ha regényes korrajzot irnék, költött históriákkal, anekdotákkal
tarkitottat, félbeszakitanám József pályafutásának rajzát: a következő
kötetre hagynám e pálya folytatását és alkonyát. Ravaszul
megvárakoztatnám az olvasót, mint ahogy ezt minden magához való eszü iró
cselekszi. De ez a könyv sem nem regény, sem nem regényes korrajz.
Mindössze annyi a hamisság a cimében, hogy nemcsak egy népnek, nemcsak
egy embernek a története, de többé is, köztük a Budai Józsefé is. Nem
várakoztatom a nyájas olvasót, – hátha kezemből kihull a toll? Fittyet
hányva hát minden irodalmi szabálynak, egy lélekzetre teregetem elé
József életét és pályáját, röviden, igen röviden.

József nyakába veszi a nagyvilágot, megy, mendegél s egyszerre csak egy
kis faluba ér. Magyar és oláh lakta erdélyi falucska ez. Iskola is van
benne, mégpedig községi, de tanitója nincs. József megpályázza s bár
nincs tanitói, csak tanári diplomája, megválasztják. Meg. Éppen jókor,
neki való időben történik ez: követválasztás esztendejében. József
boldog, van az ellenzéknek is jelöltje. Nosza, fanatizálja a népet,
szidja Tisza Kálmánt, de nem sokáig, mert a vármegye főispánja Bánffy
Dezső. Ez az ember nem ismer tréfát: csendőrszuronyok közt zsuppoltatja
Józsefet haza, a falujába, ahol neki már sem háza, sem földje, de van
édesanyja, aki keblére ölelje a „tékozló“ fiut. Azt a tékozló fiut, aki
már sok-sok ezer fát ültetett, oltott, szemzett, uj gyümölcsfajtákat
teremtett; s aki, lám, mégis tékozló, mert házát, földjét eltanulta s a
vég? Csendőrök hozzák haza az özvegy anyához: itt a fiad!

Mi a haza? kérdi a költő. – A legjobb anya, feleli ugyanő. Mért legjobb
anya? Mert mindent ád. Szeressük hát! Azért szeressük, mert mindent ád?
És ha, szegény, nem tudna mindent, sőt semmit sem adni, ne szeressük? A
haza más néven: állam. S mi az állam? Fejős tehén. Az a fejőstehén,
amelyet senki sem szeret etetni, de mindenki siet megfejni. Igen, a haza
csakugyan a legjobb anya. És én ezzel a legjobb anyával egy szintre
állitom a „tékozló“ fiu anyját. Az igazi a valóságos tékozló fiuét is.

Meggyalázva kerül haza Budai József, s az édesanyának nincs hozzá egy
zokszava. A kopaszodó fejü fiut kisgyermekként dédelgeti, vigasztalja;
könnyeit visszafojtja, csak titokban siratozza szerencsétlen fiát. Öreg
asszony, öreg fiu együtt ültet, palántál, kapálgat az ősi kertben;
együtt hallgatják a szorgalmas méhek zümmögését; együtt fogják be a
kirajzó méhcsaládot; együtt nemesitik a vadcsemetéket, ültetik más
földbe a „gyöknemeseket“.

De szép, de bájos idilli élet ez!

Hiába került haza József csendőrszuronyok közt, a nép megérzi benne a
nagy embert. Azt az embert, aki szüntelen a halhatatlanságnak dolgozik.
Már nem csufolják Bodost; már nem kukukkolnak a bodosi ember után. Már
nem csufolják a hosszura nőtt pityókával, amely a szomszéd földjébe
nyulik át: no, most, kié a pityóka? Csudálkozva hallják, látják, hogy a
legfinomabb almák, körték, szilvák a bodosi kertekben teremnek. Ezeknek
a fáját mind Budai József oltá! Ez a csuda-ember folyton ujabb meg ujabb
fajták teremtésén töri a fejét s nem hiába töri. Összepárositja a
batulalmát az aranypárménnal s lesz a párositásból uj alma: batul a
formája, aranypármén a szine s gyümölcsszedéstől uj gyümölcsszedésig
eláll. Mikor aztán beültet minden talpalatnyi földet, ami csak
beültethető; amikor már csak a vén emberek kopasz feje beültetlen s csak
a száraz fuszujkakaró beoltatlan, József ismét nyakába veszi a világot.
Tizesztendő multán kincses Kolozsváron bukkan fel puritán alakja –
háziszőttes ruhában, nyakkendő nélkül: professzor a községi
leányiskolában. Községiben, amely az államtól nem kap segélyt. És
esküszik az „istenekre“, hogy kivándorol Amerikába, ha tiz esztendőn
belül nem Apponyi lesz a – miniszterelnök. Az 1890-ik esztendőt irjuk
akkor: Tisza Kálmán uralmának utolsó esztendejét.

Apponyiból nem lesz miniszterelnök sem tiz, sem husz, sem harminc
esztendőn belül, József pedig nem mehet Amerikába, mert képtelen
itthagyni a hazát, az édes anyaföldet, az édes anyaföldön a legjobb
anyát, aki minden nyáron szivrepesve várja a „tékozló“ fiut. József ma
vén ember, a miskolci református kollegiumban nemesiti a gyermek- s a
miskolci szöllőskertekben a vadcsemetéket. Innen küldi haza, az édes
anyaföldre boldognak, boldogtalannak a gyöknemes szilva-, meggy-,
cseresznyecsemetéket; innen készülődik haza – teleültetni
zölderdő-zugásos, vadgalamb-szólásos szép Erdővidéket s aztán – pihenni
a bodosi temetőben. És József nem mehet haza fát ültetni, nem mehet haza
meghalni: József, a faültető, a halhatatlanságnak dolgozó József
szertenéz és nem leli honját a hazában… Epedve néz ő is Kelet felé,
mindég csak Kelet felé, a bodosi hegyek, a bodosi kertek felé – szegény
öreg barátom, hová jutottunk, mire jutottunk!



TIZENHARMADIK FEJEZET.


Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki meghalni készül, mivelhogy
töredelmes vallomásra képtelen.

Vágtat a gyorsvonat. Kelet felé vágtat a csillagos téli éjszakában. Igen
bús képü ifju didereg egyedül, szorosan magára huzza a honi zekét.
Vastag, szürke kigyó hever lomhán a lába alatt: pléhcső az, amelyet a
pesti pályaudvaron forró meleg vizzel töltöttek meg s Szolnokon már
hideg, szinte oly hideg, mint az emberek, akiktől ez a búsképü ifju
menekül. Haza, haza, az édes anyaföld kebelére – meghalni, meghalni!

Másodosztályu szakaszban ül a búsképü ifju, életében először s véli:
utolszor. Ha a kocsiszakaszoknak falai nem volnának, akár sétálhatna is
fel s alá, emberi lénybe nem ütődnék. Hét esztendőt kell még várnunk,
amikor majd zsufoltan lihegnek a vonatok. Még talán nem is mer álmodni
arról a nagyratörő felsőmagyarországi ifju, hogy ő belőle miniszter
lesz, a vasutak minisztere; hogy ő fogja megakadályozni halni készülő
ifjaknak egyedül való utazását. Pesttől Brassóig a harmadosztályu jegy
22 pengő forint, a másodosztályu jegy 32, az első osztályu 40. De jön,
már közeledik a vasember, aki a 22 pengő forintot négyre szállitja, a
harminckettőt nyolcra, a 40-et tizenötre – ez az ember nem fogja türni,
hogy üresen száguldjon a vonat; nem fogja türni, hogy halni készülő
ifjak kényelmesen gondolhassák végig haszontalan életüket s zavartalan
csinálják meg a végszámadást: ebből a „dilemmából“ pedig csak egy a
menekvés – a halál.

Mely megdöbbentő komolyan mondja a búsképü ifjú: ebből a dilemmából
nincs menekvés! Először is megállapitja, hogy ő kedvet voltaképpen
egyetlen pályára sem érzett. Hogy ő a tanári pályát csak azért választá,
mert a révbe jutásnak legrövidebb utja ez. S ha már ezt választá, miért
nem hagyta mindjárt faképnél a vogul, osztják, a mordvin, a cseremisz
atyafiságot. Ha például a históriát választja… most zsebében volna a
diploma, nem foglalkoznék a halál gondolatával, nem csalt volna meg két
öreg embert, mint ahogy azt Benkő Ádám cselekedte! Az irodalom… Igen,
igen, már nyomják a könyvet, de siker ez? Ezt a könyvet _csak gyüjtötte,
nem irta_. Hát, hadd nyomják! A humoros versikék? Egy-két „rajz“? Hat
hónapja hever egy nagy napilap fiókjában egy kézirat, amelytől sokat
várt. Ahhoz való bátorsága sem volt, hogy személyesen adja át. Az
élhetetlen, a gyáva fiu megkéri egy barátját: Nézd, neked jó embered a
„Sándor bácsi“. Vidd el hozzá s kérd meg: sétáljon át az egyetemi
könyvtárból az Athenaeumhoz: ott valamelyik nagylepedős ujságnak adja
oda. Sándor bácsi viszi, hogyne vinné s hozza is a jó hirt: jön, jön,
jönni fog! És hat hónapon át minden nap megvesz az élhetetlen ifju egy
nagylepedős ujságot, s minden nap csalódottan ejti el. És nincs mersze
felmenni a szerkesztőségbe: Kérem, szerkesztő ur, Szilágyi Sándor volt
szives átadni egy tárcámat. Azt mondta: közölni fogják…

– Nem vagy életrevaló, gyáva vagy, fiatal barátom, – halj meg! – mondja
ki magára a halálos itéletet a búsképü ifjú. Sem tanár, sem iró, semmi
sem vagy, halj meg!

– De voltaképpen mit is kezdenék a tanári diplomával? – kérdezi az ifjú.

A multkoriban tanuja volt a Sugár-uton, amint egy öregedő diplomást
megrugdosott a – tanitványa. Budai József – néptanitó; Kont Ignác
Párisba ment katedráért s kapott is. Elment, mert itt nem kapott. Egy
az, hogy „kevés a fóka“, más az, hogy Kont Ignác zsidó, a hitétől nem
tud megválni, az agg Trefort pedig zsidót nem nevez ki. Vajjon
álmodhatja-e a halni készülő ifjú, hogy tizenöt esztendő mulva ez a Kont
Ignác még az ő könyvéről is fog irni – francia folyóiratokban! Éppen
arról a könyvéről, amelyet a halni készülő ifjú a magyar népről irt, a
föld népéről, annak sok s nagy szenvedéseiről, küzdelmeiről, s arról a
nagy esztendőről, amikor emberré, szabad emberré lett a jobbágy!

– Voltaképpen, – elmélkedik az ifju, – ha már szertefoszlottak a szép
álmok, vissza kellene térnem az édes anyaföldhöz. Meg kellene fognom az
ekeszarvát. Igen, kissé elkényesedtem s tavaly nyáron már
megcselekedtem, hogy cérnakeztyüt huztam a kezemre, ugy gereblyéztem a
szénát. Édesapám rám-rámnézett, fejét csóválta, hümmögött, de nem szólt.
Se baj, majd munkához durvul a kezem! Igen, igen, de előbb töredelmes
vallomást kell tennem… Hogyan is kezdeném? Igy: édesapám, én… Az ifjú
itt elakad. Elég szépen végiggondolja a drámai jelenetet, talán meg is
tudná irni, de elmondani?! Soha, soha! Egyébként nem kell mindjárt
vallomást tennem. Van még néhány hónapom, nyárra igértem a diplomát,
addig még sok minden történhetik…

A vonat pedig vágtat, vágtat, viszi az ifjut: még mindig egyedül
didereg. Kihült már az a szürke kigyó is, amelyet a kolozsvári állomáson
fektettek a lába elé. Már az utolsó alaguton is átszáguldott. Már látja
azt a dombon ülő tornácos kőházat, ahol kinyilt az első szerelem virága.
Kirepült a madár a fészekből. Vajjon boldog-e? Isten áldjon, Ilona!
Megyek meghalni! Hallod? Megyek haza, meghalni!

Délben áll meg a robogó vonat az utolsó állomáson. Ágostonfalva a neve.
Oláh falu. Már piroslik benne egy-két cserépfödeles ház. Vasutas emberek
háza. A többi ház még mindig zsupfödeles. Egy födél alatt telel ember és
állat. Csudálatos, csak át kell mennünk az Olt hidján, cserépfödeles
házak mosolyognak felénk minden faluból. Jobbra Köpec, balra Barót: mind
a kettő már több a falunál, kezd formálódni városias képe. Olt két
partja mentén a szántóföld, a rét – ugyanaz. S im, az egyik part mentén
még mindig egy födél alatt, zsupfödél alatt ember és állat. A másik part
mentén cserépfödeles kőházak, csürök, istállók. Ki érti ezt?

Gábor bácsi vár az állomáson. Három falu jegyzője – lám, ő szerzett
diplomát, pedig édesapám azért nem tanittatta tovább, mert kicsit
nehezen tanult. Ő most a falu legnagyobb gazdája, szánt-vet s a mellett
három falu dolgát végezi. Ő méltó unokája András nagyapónak, nem hiába
épült a háza is András nagyapó házának a helyén. Ő sem tart hivatalos
órát, amint András nagyapó sem tartott: éjjel-nappal nyitva háza az
ügyes-bajos embereknek. Szereti a nép, nemcsak azért, mert véréből való
vér, hanem főképpen azért, mert a maga vérét nem tagadja meg, irásaiért
egy piculát sem fogad el. Ő három esztendő alatt végezte a szentgyörgyi
„normát“, én nekem meg tizenöt esztendő kellett arra, hogy nagy Senki
váljon belőlem.

Sikos a hó, szalad a szán, de a Pista nélkül, más társsal röpül a
Fecske.

– Eladták a Pistát?

– El.

– Miért?

– Egyszer elragadta a legényt, s emiatt édesapám eladta.

– Oh, Istenem! Szegény Pista! Be sajnálom! Tiz esztendeig vitt
Udvarhelyre meg vissza!

Nevetve beszéli Gábor bácsi, hogy a legény felbőgte a falut, amikor a
Pistát uj gazdája elvezette. Ott akarta hagyni az „öreget“. Hogy ha
elragadta, őt ragadta el, nem mást. Aki fél a Pistától, ne üljön utána.

És igy tovább.

Kicsordul a könny a tékozló fiu szeméből. Nem a hideg, a fájdalom
csorditja ki. Ha nem szégyellené, sirva fakadna. Alig-alig tudja
visszafojtani.

– Száz forintot adtak érte, – mondja Gábor bácsi. – Pedig öreg volt már.

– Én meg a világ minden kincseért sem adtam volna, – mondja a tékozló
fiu.

– Megvolt-e a vizsga? – tereli a beszédet másra Gábor bácsi.

– Az egyik, – füllent a tékozló fiu.

– Hát a másik mért nem?

Felelhetett volna igy:

– Azért, mert én még mindig bolond poéta vagyok, aki a világ minden
kincseért sem adtam volna el a Pistát.

De ez a felelet csak most, irásközben, jut eszébe. Akkor igy felelt:

– Mert két vizsgát kell kiállanom. A másikra májusban kerül a sor.

Barót között szalad a szán, a tékozló fiu tekintete a postaház ablakára
röppen s elfogja egy nyájas arcu öreg ember mosolyát. Gergely Ferenc
bácsi ez az öreg ember. Felköszön a tékozló fiu, szeretettel integet le
az öreg ember. A tékozló fiu egy röpke pillanatban leolvassa az öreg
ember gondolatát: Ez a fiu most viszi a diplomát. Mégis csak jót
cselekedtem, hogy azt a levelet nem az apjának adtam ki…

S ennek az embernek egyszer majd, talán nem is sok idő multán, háborogni
fog a lelkiismerete: hát ezért a fiuért szegtem meg hivatalos eskümet!?

Ihol, már Bibarcfalva közt repül a szán. Kapu előtt álldogál az öreg
esperes. Melegen süt a déli nap, csurog az eresz alja, az enyhe melegben
sütkérezik az öreg, hosszuszáru pipa a szájában: egyike azoknak az
öregeknek, akik a Rika-erdőben „megfiatalodtak“ volt… Ez az öreg ember
tanuja volt az első lépésnek s most örvendezve állitja meg a szánat.
Hohó! Isten hozta, öcsém. A Mikó-kollégiumban üres egy állás, pályázza
meg.

Nem is kérdi: megvan-e a diploma, oly jó hire van a tékozló fiunak.

– Köszönöm, köszönöm, pályázni fogok!

A Mikó-kollégiumban… Ama Mikó Imre kollégiumában, akiről a tékozló fiu
ódát irt, ódát, mely az udvarhelyi önképzőkör Emlékkönyvébe
„dicsérettel“ iratott be.

– Hogyne, hogyne, pályázni fogok a halálra, de, hajh! én rólam nem irnak
ódát!

Elhagyják Bibarcfalvát, önkéntelen jobbra pillant a fiu: Budai József
faluja szinte összeolvad a hegyekkel, alig látszik a hótól. No, kis
falu, nemsokára hazajön faültető fiad. Amint kitavaszodik, kortesek
lármájától lesz visszhangos hegy, völgy – s a te fiadat csendőrök hozzák
haza…

– Van-e már jelöltjük? – kérdi váratlan a tékozló fiu.

– Van. A főispán fia.

– Megválasztják?

– Meg. _Rá kell szavaznunk._

– Természetes, – mondja gunyosan a tékozló fiu.

Már ismeri a főispán-fiu programmját. Elmondta a Szikszay-ban,
vacsorázás közben. Rövid, de velős programm. „Atyafiak! Én is szamár
vagyok, ti is szamarak vagytok – válasszatok meg!“

– Eh, ördög bánja a főispán-fiu programmját. Mit bánom én: ki viseli
majd az én népemnek a képét!

Feléje csillog hegy tetejéről a nagybaconi templom bádogfödeles tornya,
csillogtatja a lemenő nap – bizonyos, hogy az a torony semmit sem sejt a
tékozló fiu lelkének vergődésiről, nem hallja szive hangos dobogását,
amikor egy másik tornyot pillant meg: a kisbaconi templomét. Épp most
kondul meg a nagyharang. Még mindig a vén Mihály András kongatja, aki
tiz év előtt széket tett az ő lába alá, amelyről vékony hangon hadarta
el Istent dicsérő könyörgését. Mind azt mondja a nagyharang: je-re
ha-za, je-re ha-za, – mintha bizony hivás nélkül is nem azt cselekedné.
No, majd mást mondotok kettesben, ha egyszerre két kötelet rángat vén
Mihály András. Mind azt fogjátok mondani: Vidd el, dugd el, temetőbe
temesd el!

Ilyen bolond gondolatokkal foglalkozik a tékozló fiu, ezekkel érkezik
meg falujába. Még áll András nagyapó gyümölcsöskertje a falu alsó végén,
a havas koronáju öreg fák komoran merednek rá: hát, _ezért_ ültetett
minket a te nagyapád!? Szép uj kőház fehérlik a patak partján: Gergő
háza ez. Már nem Gergő, de Gergely. Benkő Gergely gazduram.

– Lám, ilyen szép kőházam volna most nekem, talán szebb is, ha nem
szavalom időnek előtte a Megfagyott gyermek-et. Talán éppen ezen a
farsangon vinnék asszonyt a házhoz. Nem, ezen a farsangon nem vihetnék,
hisz hátra van még egy sorozás…

– Ej, de szép kőház ez is. Ugy-e, a Benedek Szabó Gáboré?

– Az. Ősszel jön haza katonaságból, de az apja már felépitette a házat.

(– Ez is iskolatárs, ez is boldog ember, boldog az egész világ, csak én
vagyok boldogtalan.)

Hát ez mi? A fürész-utca sarkán régi kőház, a gyámoltalan Benkő Laji
háza, azé a Benkő Lajié, aki hajdanában-danában oly szégyenletesen
bukott el a kántori pályázaton. A ház elejébe ajtó vágva, ajtó felett
fekete tábla, rajta fehér betükkel:

_Kohn József kereskedése._

– Mikor jött ide?

– Az ősszel.

– Milyen ember?

– Derék ember, csak egy hibája van: ha házamhoz jön, száraz kenyérnél
egyebet el nem fogad…

Ez a székely ember, ez. Neki csak az nem tetszik a zsidóban, hogy
kenyérnél egyébbel nem kinálhatja meg.

Ha kiváncsi vagy, nyájas olvasó, megsughatom: az 1881-ik esztendőben
járunk.

Átsuhanunk a nagy hidon, hirtelen kanyarodás: nyitva már a galambbugos
kapu, István nagyapó kapuja, ki kétszer járta meg Pestet a franciára
mentében s – hazajött. Sebbel, de hazajött. Hiszen én is sebbel, de
hazajöttem; ugy-e, hazajöttem, édesanyám?

– Ó édes fiam, de szintelen vagy! Hol hagytad az arcod pirosságát?

– Pesten, édesanyám, Pesten.

– Megfáztál, ugy-e?

– Nem, édesanyám, nem.

– Éhes vagy, ugy-e?

– Nem, édesanyám, nem.

– Erre, erre, a kicsi „házba“, itt nyugodalmasabban tanulhatsz.

– Mi nem háborgatunk, – mondja édesapám. – Sokat kell-e még tanulnod?

– Nem, már nem sokat…

Uccára néz a kicsi „ház“ (ház a székelynek a szoba is), két ablakkal néz
az uccára, egy kicsi ablakkal a veteményes kertbe: a tyukleső ablak ez.
A nyitott tüzelőben vigan lobognak a hosszu bükkfahasábok: enyhe meleg
árad szét a szobában, zsibbasztó, bizsergető melegség. Ha itt
maradhatnék örökre, mindörökre! – nyillalik át a tékozló fiu szivén.
Valaha régen feketére festett asztal a szoba közepén, felette függő
lámpa: diákkori lámpa. Az ablaknak támaszkodik egy kis asztal: a
diákkori asztal. Egy kis heverődivány, háznál szőtt a takarója. Egy
alacsony lábu ágy. Ha akarom: ágy, ha akarom: divány. Két-három szék,
köztük egy össze-vissza faragcsált: a diákkori szék.

Kirakosgatja a könyveit az asztalkára, sorba állitja a neki való
kedvesebbeket, a többit a ruhapadba dobálja: – vajjon látom-e többet? De
valamit a táskában hagy: Ezt akkor veszem ki és zárom az asztalfiába, ha
egyedül leszek…

Pattog, duruzsol, dorombol a tüz s egyszerre, mit gondol, mit nem, a
tékozló fiu lehuzza a cipőjét, a harisnyáját, a diáki széket a tüzhely
elé állitja, leül a székre, lábát fölteszi a padkára s ugy melengeti,
piritgatja talpát. Igen tetszik neki a gondolat, hogy: „gyermek vagyok,
gyermek lettem ujra“, s nem látja meg magán, hogy valójában is az:
gyermek, gyermek, ezerszer is gyermek, haszontalan, rossz gyermek.

Az öregek örvendeznek, hogy „ujra gyermek lett“, gyönyörködnek a talpát
piritgató nagy legényben. Édesanyja könyezve elevenitgeti fel, amikor a
kicsi kis legényke ráült a kemencepadkára s lábacskáját ugy piritgatá.

– Ó de megnőttél, édes fiam!

Benne van e sóhajtásban: de szeretném, ha még pendelyes gyermek volnál.
Ölembe vennélek, két karommal keblemhez ölelnélek, csókolnálak.

A tékozló fiu is elsóhajtja magában: „Bár maradtam volna mindég
gyermek!“

Átmennek a „nagyházba“, a virágoskertre nyilóba: ott vacsoráznak. Az
ablakon átfehérlik a tél. A virágoskert mélyen alszik a hó alatt. Ablak
alatt, a fal tövében, alszik a mályva elszáradt torzsa is. Nemsokára itt
a kikelet, elolvad a hó, mályva gyökeréből uj élet hajt ki s majd a
meleg nyárban mályvavirágok hajolnak be a nyitott ablakon. De ő ezeket a
behajló virágokat már nem fogja látni…

– Egyél, fiam, egyél. Most is oly kicsiétü vagy, mint gyermekkorodban.

Piszkálgat a vacsorában, nem tud a lelke megszabadulni a
mályvavirágoktól, amelyek majd behajolnak az ablakon.

– Ó Istenem, min gondolkozol? Neked valami nagy bánatod van, fiam!

– Dehogy van, édesanyám, – riad fel. – Tudja, min gondolkozom? Azon
gondolkozom, hogy milyen utálatos az a nagy város s hogy milyen kedves,
milyen szép ez a mi kicsi falunk.

Mondja a tékozló fiu édesanyja és könnybe borul a szeme:

– Azt mondta Ignácka is mindég; mindenütt jó, de legjobb otthon!

– No, ugy-e? – kap Ignácka mondásán. (Aki szörnyü halálnak halálával, ha
meg nem hal, most bizonyosan pap s talán ő is követné a példáját. – Lám,
lám, a papunk épp elkészülődik innen, pap lehetnék itthon…) – Bizony
igaza volt Ignác bácsinak (még nem merem Ignáckának mondani): mindenütt
jó, de legjobb otthon. Sokszor eltünődöm azon, nem jobb lett volna-e, ha
itthon maradok, a kollegiumba nem megyek; azon a sok pénzen, mit rám
költöttek, földre földet vett volna édesapám…

Idáig hallgatott a tékozló fiu édesapja, most megszólal:

– Ezen én is sokszor eltünődtem, de mi haszna most a tünődésnek. A kis
malac is igy rítt, amikor künn a határon meglepte az esső: Hogyha én ezt
tudtam vóna, köpenyeget vettem vóna! Nagy kedved volt a tanulásra,
kedvedet nem szegtem – igaz-e? Azt hiszed, nem sirt a szivem, amikor a
földjeidet eladogatni kezdted? Pedig a bátyád szánt rajta. Hát csakugyan
megbántad? – s gyanakodva szegezi tekintetét a fiura.

– Ne-em, nem bántam. Aztán mi haszna volna, ha megbántam is. De – de –
elnézem itt magukat. Felnevelték a gyermekeiket, ki erre, ki arra
elrepült…

– Gábor itthon maradt.

– De nem lakik magukkal. Senkisem lesz maguk mellett, ha egészen
leöregednek. Betegség ha ágyba fekteti, ki ápolja? Én oly messze leszek
maguktól!

– Fiam, – mondta most igen komolyan az édesapám – amikor én téged
Udvarhelyre vittelek, tudtam, mit csinálok. Tudtam, hogy ezt a
gyermekemet a világnak nevelem, nem magamnak.

– Én is tudtam! – sir bele a tékozló fiu édesanyja.

– A mi öregségünk, a mi betegségünk ne búsitson, fiam. A szántó-vető
ember, amikor elérkezik az ideje, lefekszik s fekszik, ameddig Isten úgy
rendeli, aztán vagy felkel vagy sem. Értem én az én egyszerü elmémmel is
a te gondolatodat. A tanulás megfinomitotta a testedet is, a lelkedet
is. Bársonnyá finomult rajtad a zeke. De maradtál volna csak itthon, a
gazdaság volna minden gondod, s fekhetnénk betegen, meg-megkérdeznéd:
hogy van, édesapám? Hogy van, édesanyám? – s mennél a dolgod után.

– Édesanyám öt esztendeig ápolta az édesanyját. Maga is sokat emelgette,
édesapám. Emlékszem, világosan emlékszem erre.

– Jó, jó, – zavarodott meg a tékozló fiu édesapja. – No, eridj, feküdj
le.

– Eridj, eridj, – biztatja édesanyja is. – Miattunk ne búsitsd a
szivedet.

A tékozló fiu átmegy a kicsi szobába, reménytelenül dül le az ágyra:
vége, vége, vége! Mondhatom-e meg ezeknek az egyszerü embereknek az igaz
valóságot?! S ha meg merném is mondani: világcsufjára maradhatok-e
itthon? Eléje mered a gyámoltalan Benkő Laji szomoru példája. Haza
szorul az ősi házba, az ősi földre. Szép gazdaság marad rá. De gyenge
arra, hogy megfogja az ekeszarvát, a kasza nyelét; egész falu kacagja,
amint az ökör mellett mendegél, mint egy béresfiu, s az ekeszarvát a
cseléd fogja: ez a gazda, ő a béres, ökörhajtó kisbéres. – Én ugyan
megfognám az ekeszarvát is, a kasza nyelét is, de már trágyás szekéren –
piha! – mégsem szeretnék ülni. Szeretem az erdőt, de már mégsem
szeretnék téli hajnalon kibujni a meleg ágyból: befogni a lovat, az
ökröt; felmenni az erdőbe; ott egy bükkóriást levágni, szánra fektetni,
– aztán: fogom a gyeplőt, gyi! gázolok a hóban, mig a bükkóriást hegy
oldalából kivontatják a lovak, ki az utra. Hiszen, ha ott lehetne
kezdeni, hogy már künn áll a szán az uton, ott felülök s csak fognom
kell a gyeplőt!

Eszébe jut a gazdaságnak sok nehéz, durva, kellemetlen munkája: – Vajjon
hozzá tudok-e durvulni majd?

Hajnal felé nyomja el az álom, az édes hajnali álom. Későn ébred, rá süt
a tüzhely lobogó lángja: – Vajjon ki tett tüzet? Édesanyám vagy a
cselédleány? Bizonyosan az édesanyám… Ő hozza be tálcán a kávét nagy,
talpas pohárban. A tálcán egy ujság is.

– Ágyban iszod-e meg a kávét, édes fiam? Erősen megfáradtál, ugy-e, a
hosszu uton?

– Nem, nem, fölkelek. Tegye az asztalra, édesanyám. Hát ez miféle ujság?

– Gábornak küldik egy hónap óta. Ingyen küldik neki is, a birónak is.

Átadja az ujságot. Az _Ellenőr_. Lángba borul a tékozló fiu arca:

– Ez az a bizonyos ujság, amelynél hat hónapja hever a tárcám! –
Haraggal löki félre. – Hiszen értem, értem, hogy mért küldik ingyen
jegyzőnek is, birónak is. Követválasztás lesz a nyáron! Micsoda
pazarlás! Mintha bizony e nélkül nem választanák meg a főispán fiát!

Gyorsan felöltözködik, megissza a kávét, aztán mégsem állja meg:
felveszi az ellökött ujságot, a vonal alá röppen a tekintete: az ő
tárcája még mindig ott hever a szerkesztő asztalában, vagy tán nem is
hever már ott, rég a papirkosárba került; papirkosárból a hentes
boltjába; hentes boltjából szegény diákok asztalára, szalonnától,
töpörtyütől zsirosan…

– Igy is jó, – mondja magában. S ha megjelent volna, mielőtt eljövök?
Változtat-e az én lelkem nyomoruságán? Ujabb tárcát irok s az is elhever
ujabb hat hónapig.

„Még egy választás – olvassa a vezércikkben – egy táborban lesz a
nemzet, a szabadelvüpárt táborában.“ – Ott lesz, ott, a főispán fia
feltétlenül ott lesz. Hát én hol leszek?

Egyedül van a szobában, de azért óvatosan körülnéz. A táska fenekéről
kihalássza a hatlövetü pisztolyt, meg a kis skatulyát, amelyben
fürészpor közt 25 golyó. Hirtelen beteszi a diákasztal fiókjába, a
kulcsot ráforditja, zsebredugja. Éppen jókor, mert belép az édesapja.
Jókedvet mutatva mondja:

– Ejnye, ejnye, hát ilyen későn kelnek fel Pesten a – gazdák?

– Fel tudok én kelni hajnalban is, édesapám. Majd meglátja holnap!

– No-no. Hiszen csak tréfálok. Akkor kelsz, fiam, amikor jól esik.

– Lássa, lássa, édesapám, ha gazda volnék, maga még most is heverne az
ágyban. Már fenn volnék az erdőn, már le is vágtam volna egy bükkfát.
Nem volna jó?

– Jó, jó, de minek beszélsz hiábavalóságot? Ha itthon maradtál volna, én
akkor sem heverésznék az ágyban. Hajnalban kipattan a szemem s künn
talál a virradat. Én erre születtem, te másra születtél: Isten rendelte
ezt igy! Ezt a sok könyvet mind meg kell még tanulnod? – mutat a tékozló
fiu legkedvesebb könyveire?

– Fejemben vannak már, csak lapozgatok bennük.

– S mégis nyárig várakoznod kell?

– Ez a rend. Elébb vizsgáznom nem lehet.

– No, jó, nyugszik meg s hivja a tékozló fiut, hogy nézze meg a
gazdaságot.

Örömmel látja, hogy egy pajta még teli. Két ökör, két ló, két tinó,
három tehén, öt-hat növendékborju.

– A pásztor ember – mondja a föld öreg szerelmese – egy kecskén kezdi s
egy kecskén végzi. Ahogy kezdettem, ugy végzem én is. A bátyádnak már
jóval több van; a leánytestvéreidnek is. Ez az igazság. Az éfiaké a
jövendő, öregeké a kuckó. Ha mi marad ebből, neked marad, ámbátor sok
ökrömet ette meg Pest…

– Igaz, igaz. Pestnek nagy a gyomra. Sokat eszik.

Szeretné mondani: Ezzel a gazdasággal meg merném kezdeni az életet, – de
belátja, hiábavaló a ravaszkodása, hiába való a harc az életért, – meg
kell halni, meg!

*

Telnek, mulnak a napok, a tékozló fiu mennél kevesebbet mutatja magát a
faluban. Várja a tavaszt, különösen a feltámadás ünnepének a virradatát:
a tékozló fiu még mindig azt hiszi magáról, hogy ő poéta; hogy ha kissé
kedvez neki a szerencse, talán – – –. Igen, azt hiszi, hogy ő poéta s de
szép lesz, de poétikus lesz husvét hajnalán, amikor dereng az ég, amikor
éppen kapaszkodik az öreg nap a hegyek hátán, akkor nyomja szivéhez a
pisztolyt: Isten veled, élet! Valósággal kéjeleg a tékozló fiu a
gondolat nagyszerüségében, bár meg-megzavarja a lélekrenditő jelenet,
amelynek napfölkelte után szinhelye lesz a kis szoba, amikor oda belép
egy öreg asszony – nem, ezt végig gondolni képtelen. Behunyja a szemét,
mint ahogy behunyja mindannyiszor, ha olyasmi villan meg a fejében,
amire gondolni nem szeret. Már leveleket fogalmaz magában, a szüleinek,
a testvéreinek, legjobb barátjának, Jóbnak, akitől folyton jönnek a
levelek; minden levél szidja a nyomdát, amely csigamódjára dolgozik.
Esztendő mulva ha könyv lesz a – könyvből. – Szegény Jób! Értem a
türelmetlenségedet, te még ifju vagy, de én már öreg vagyok, engem nem
izgat a könyv. Engem most az izgat: megirjam-e szüleimnek az igaz
valóságot, vagy valami hihető hazugságot eszeljek ki… Igen tetszik neki
ez a mondat: Halálos betegség sorvasztja testemet, lelkemet, nem birom
tovább az élet terhét – bocsássák meg bünömet, édes jó szüleim!

Esténként két-három évvel fiatalabb ifju látogat el hozzá. Ez is
félbenmaradt ifju, mint ő, azzal a különbséggel, hogy ennek a tékozló
fiu félbenmaradtságáról halovány sejtelme sincs. Néhány osztályt járt a
fiu, hirtelen letört, most Gábor bácsinak irogat, mivelhogy az irása
szép. Szabó Náci neve az ifjunak, fia annak a Szabó Józsefnek, akiről
fel van jegyezve a könyv elején, hogy kisgazda létére négy fia közül
háromnak épitett kőházat. A negyedik. Náci, nem kap kőházat, mert ő is
„megcsalta“ az apját, mint ahogy „megcsalta“ Benkő Ádám s mint ahogy –
megcsaltam én. Megcsaltam, meg, idézőjel nélkül, valósággal meg!

Kellemesen telnek az esték a barátságos meleg szobában. Sokáig
fenmaradnak, a forró meleg hamuban pityókát sütnek, diákkori emlékeket
elevenitnek fel, nagyokat kacagnak s a tékozló fiu már most abban is
kéjeleg, hogy mily könnyen hagyja itt az életet, amelynek „terhét nem
birja“ tovább. Néha-néha elszólja magát, de a másik tékozló mintha nem
venné észre, vagy tán szinleli, hogy nem? Elő-előveszi pisztolyát,
mutatja, hogy golyó van mind a hat csövében, nevetve nyomja szivéhez.

– Látod, – mondja, – Benkő Ádámnak csak kétcsövü pisztolya volt s egy
lövéssel eltalálta a szivét. Azt irta Anikónak: „Fájt a szivem,
hozzálőttem.“ Ha egyszer a szivem igazán fájna, én is hozzálőnék.

Náci ijedten rántja félre a pisztolyt.

– Ó te bolond, – kacag a tékozló fiu, – hisz az én szivem nem fáj. Egy
leányt szerettem még eddig; két esztendeje, hogy férjhez ment s lásd,
élek. Diákszerelem volt, – jegyzi meg kicsinylően a tékozló fiu.

Nini, hogy repülnek a napok, a hetek. Még lobog a tüz a tüzhelyen egész
nap, de már itt a kikelet, egyszerre csak itt a husvét – siess, fiu,
siess, bucsuzkodjál szép csendesen a kicsi falutól, az erdőtől, a
mezőtől, gyermekkorod kedvesemlékü helyeitől. Hiába adod a hidegvérü
gavallért, érzelgős fiu vagy te, a hegyes-völgyes, erdős ország
hamisitatlan fia. Nem vetted észre, hogy mások a te néped nótái, mint a
végtelen sikságon élő magyar testvéreké?

Az érzelgős fiu, hazajöttében, messziről látta Benkő Gergely szép
kőházát, most elindul, hogy gyermekkori pajtását saját fészkében lássa.
Valóban, szép ház, kivülről hasonlatos a Gábor bácsiéhoz. Áll még az ősi
ház is, de megütődve hallja, hogy juhok bégnek a virágoskertre nyiló
szobában, hol egykor Benkő Ádám hangja csengett, szavalván Petőfi
verseit… Néhány garádics vezet a kőoszlopos tornácra, kopogtat az ajtón,
senki sem felel. A kilincset megnyomja, nem nyilik az ajtó. Megy a
konyha felé, benyit: együtt a család. Az öregek s a fiatalok. Két ágy a
tágas konyhában, mindjárt megérti, miért bégnek juhok az ősi házban. Ez
a két ágy az öregeké. Nagy az öröme Gergelynek, a fiatalasszonynak is,
aki különben anyai ágon Benedek-sarjadék. Örvendeznek az öregek is, de
első pillanatban látja a tékozló fiu, hogy öreg Benkő Dániel Ádámot
látja benne, mintha gyanakodva nézné, vizsgálná. Vagy csak a bünös, a
tékozló fiu látja igy? Bemennek a szomszéd szobába, de mielőtt leülne, a
házat bejárja. Két nagy szoba, egy oldalszoba, szinte uri képe van.
Valósággal kirí belőle Benkő Dániel, aki hü maradt az ősi viselethez. A
tékozló fiu nem győzi dicsérni a háznak külsejét, belsejét s nem birja
visszafojtani a sóhajtást: Ilyen házam lehetne most nekem is!

– Különb házban lakol te Pesten, – mondja Gergely, aki hol magáz, hol
tegez.

– De nem az enyém.

– Majd lesz neked is, vigasztalja Gergely.

– Drága lehet ott a ház, – szólal meg az öreg s ugy érzi a tékozló fiu
(vajjon jól érzi-e?) a szurós szeme rászegeződik.

– Bizony drága, keresztapám uram. A tanári fizetésből éppen csak hogy
megél az ember.

– Pótolod a főddel, – mondja Gergely.

– Egyszer a főd is elfogy, – jegyzi meg az öreg, s bár ezuttal félrenéz,
mégis mintha tüvel szurkálnák a tékozló fiu arcát: sajogva sajog.

– A főd elfogy, de a tudomány megmarad, – bölcselkedik Gergely.

– Jobb, ha mind a kettő megmarad, – tapint az igazságra a föld öreg
szerelmese.

Közben az asszonyok eltünnek a konyhába. Behallik a kolbász sistergése,
ajtó hasadékán átszürődik az illata: ez a kolbász a tékozló fiu
tiszteletére sistereg. Az udvarra néző ablak előtt elvillanni lát egy
cselédleányt: két kezében két kupa bor. A tékozló fiu tiszteletére
hozódik a bor. Bizonyosan a Benkő Jakab pincéjéből: minden ősszel eljár
a szüretre. Bejön kipirult arccal a szép éfiasszony, asztalt terit,
aztán kifordul, behoz egy nagy tál kolbászt (még sistereg a zsirjában),
a tékozló fiu, bár nem éhes, meg sem próbálja a szabadkozást.

– Ime, – mondja magában a tékozló fiu – igy szeretnék élni én is, együtt
az én öreg szüleimmel. Az én szüleim azonban nem a konyhán laknának.
Övék lenne a legszebb szoba.

A tékozló fiu igen dicséri a kolbászt is, a bort is, bár kolbász is, bor
is majd elakad a torkán. Pedig a kolbász is pompás, a bor is pompás, de
a tékozló fiu szüntelen a halálra, a kikerülhetetlen halálra gondol.
Egy-egy kérdésre szórakozottan felelget. Kérdi az öreg a harmadik (vagy
az ötödik?) pohárnál: megvót-e az egzámen?

– Meglesz, felel a tékozló fiu. Azaz: az egyik megvolt, a másik májusban
vagy juniusban lesz…

Az öreg ember erre semmit sem szól, a pohárba mered, de a tékozló fiu
mégis arcán érzi a szurós tekintetet. Rémülten olvassa le az öreg ember
arcáról a gondolatot: _ez is megcsalta az apját_.

A tékozló fiunak, hiába marasztalják, nincs maradása. Azt határozza az
uton hazafelé, hogy nem bucsuzkodik senkitől, még a testvéreitől sem,
csak az ő kedves emlékü helyeitől. Ezek nem vizsgálódnak, nem
gyanakodnak, ezek nem firtatják: megvót-e az egzámen. Egyszerüen örülnek
(bizonyosan örülnek), hogy ujra látják Elekecskét, aki, lám, de nagy
legénnyé serdült, amióta nem látták.

És a tékozló fiu e naptól kezdve erdőn, mezőn csatangol. A kertjük végén
kezdi, ahol a Macskás-patak csörgedez.

Itt sirdogált egyszer, régen, négyesztendős korában. Édesanyja keményen
megpirongatta s a kisfiu elhatározta, hogy elbujdosik, még pedig –
Móduvába. Móduva Moldova volna, ide bujdosott hajdan sok-sok székely,
aki nem lelé honját a hazában. Erről sokat hallott a kisfiu: ő is
Móduvába bujdosik. Kivett a tálból négy főtt pityókát, kendőbe
csongojitotta, egy orvosságos üveget megtöltött vizzel – igy indult
Móduvába. El is jutott Macskás-patakig, ott leült a patak partjára,
sirt, sirdogált, aztán megéhezett, megette a négy pityókát, fenékig
üritette az orvosságos üveget és szép csendesen haza mendegélt.

– No, Macskás-patak, Isten veled. Most egész komolyan elbujdosom.

Móduváról eszébe jut a tékozló fiunak, hogy tavaly nyáron, Torjára
utaztában, a nagybaconi erdőn találkozott két zsidó fiuval: Munkácsi
Bernát volt az egyik, Kunos Ignác a másik. A tékozló fiu kocsin utazott,
a két zsidó fiu az apostolok szekerén jött Moldovából, ahol a csángó
nyelvjárást tanulmányozák…

– Lám, lám, mondja a tékozló fiu, ha velük tartok, most nem kellene
elbujdosnom Móduvánál messzebb, sokkal messzebb…

Megy, mendegél a tékozló fiu, a Macskás-erdőnek tart, hol először bukkan
ki száraz levelek alól a gyócsé, tudományos nevén a kikeleti hóvirág,
utána a „kakas élü“, tudományos nevén a _vörös nyakagyar_. Sokszor
kijárt ide kisfiu korában, kalapja karimáját tele tüzdelte
gyócsé-bokrétával. És gyakran kijárt az erdő mellé tavasz nyiltán egy
deli szép legénnyel, a juhok pásztorával. Édesanyja fehér cipót,
szalonnát, turót tett egy kicsi tarisznyába, azt a kisfiu a nyakába
akasztotta, kezében egy botocska, jaj de büszkén lépdegélt a juhnyáj
után! Szentül hitte, hogy Baló János nála nélkül nem tudná megőrizni a
juhokat. S mely keservesen sirt, amikor egy bárányka eltünt! De kisült,
hogy tréfáskedvü Baló János madzaggal egy bokorhoz kötötte. Volt otthon
nevetés!

Ahol ni, most is juhokat őriz Baló János. Ugy szeretne hozzá menni a
tékozló fiu, de hátha ez is megkérdezi: no, kicsi gazdám, megvót-e az
egzámen? Talán a juhok is mind azt bégetnék: be-e, be-e, megvót-e? Be-e,
be-e, meg vót-e?

A borvizkuthoz is elmegy a tékozló fiu, iszik is a vizéből, de mintha
megromlott volna. Szüntelen a kisbaconi diákokat látja, akik közül három
már rég por és hamuvá lett s im, készülődik a negyedik is. – Átok van
ezen a falun?

A tékozló fiu nem birja tovább a búcsuzkodást. Beül a kicsi házba, csak
az udvarra jár ki. Még egy hónap választja el a Feltámadás ünnepétől, s
már megirta a bucsuleveleket, azokat százszor is elolvassa, igen
szépeknek, igen érzékenyeknek találja s el is érzékenyül rajtok. Közben
különös nagy figyelemmel kiséri az _Ellenőrt_, melyet minden reggel
behoz a kávéstálcán az édesanyja. Igy hozza be majd husvét reggelén is…
A tékozló fiu behunyja szemét, a következendőket végiggondolni nem meri.

Náci állandó esti vendég. Talán sejt ez a fiu valamit? És ha sejt is, a
tékozló fiut nagy, erős szándékának végrehajtásában megakadályozni
tudja-e? Náci éjfélkor rendszerint elbucsuzik, ő pedig a halálát
virradóra tüzte ki. Husvét virradóra. A tékozló fiu egyik eszével
szeretné ugyan megvárni az ünnepet, urvacsorát venni, aztán husvét
hétfőjén meghallgatni a pirostojásért kántáló fiukat – vajjon az ő
gyermekkorabeli rigmusokat hadarják-e most is. A másik eszével erősen
ragaszkodik husvét első napjának virradatához – igy lesz költői, igazán
költői a halála. Igy irta meg Jóbnak is a levelében: husvét ünnepének
virradatán lövök a szivemhez. Ezen ő már nem másit: maga előtt
szégyellené ezt. Sok minden egyébért kellene szégyenkeznie, át is villan
agyán sok-sok szégyelleni való, de csökönyösen behunyja a szemét: igy
hessegeti el a kellemetlenkedő gondolatokat.

Náci pontosan eljön Husvét szombatján este is. Nyugtalanul várja a
tékozló fiu, mert reggel egy levelet bizott rá, Jóbnak szóló ajánlott
levelet. Fontos, igen fontos, hogy ez a levél postára adassék, mert
különben megtántorodhatnék az utolsó pillanatban. Jön Náci, hozza a
feladóvevényt. Tehát – vége. Megtántorodásnak, visszafordulásnak helye
nincs. De hátra van még a meghalásnál is sulyosabb feladat: hogyan
bucsuzzék el a szüleitől, ugy hogy azok semmit észre ne vegyenek.
Szeretné hosszan, sokáig ölelni, csókolni az édes jó anyát, aki őt
legjobban szerette összes gyermekei között; szeretné megcsókolni
édesapja munkás kezét, mely félszáz esztendő óta hinti a buzát az édes
anyaföldbe; annak az édes jó apának a kezét, aki összes gyermekei közül
reá áldozott a legtöbbet és – mint a Mátyás király parasztja, sárba
dobott minden krajcárt, amit ennek a tékozló fiunak adott. Talán
belopódzik éjjel, amikor első álmukat alusszák s csókot lehel rájuk. De
ha fölébrednének? Mit mondjon? Már zavarosabb a feje, semhogy a
feleletet megtalálná.

Nyilik az ajtó, belép az édesanyja.

– Jere, fiam, vacsorázni.

Mondja a tékozló fiu:

– Ma nem vacsorázok, édesanyám. Fáj a fejem.

– Fáj? Hiszen azért bejöhetsz. Jere be, édes fiam!

– Ó, édesanyám, én mennék – én mennék jó szivvel, de – – csomagolnom is
kell – igen, én holnap Pestre megyek.

– Hová?! – néz rémülten tékozló fiára az anya.

– Pestre, édesanyám. Pestre.

– Hisz eddig mind azt mondtad, hogy pünkösdöt is itthon innapolod!

– Mondtam, mondtam, de mást határoztam. Nem tudok tanulni itthon. Azt
hittem, tudok. Csalódtam.

A tékozló fiu hangja mind remegőbb, remegőbb, torkát fojtogatja a sirás,
nem birja visszafojtani, zokogva öleli, csókolja édesanyját, s most,
hogy sikerült a bucsuzás, összeszedi magát, könnyeit letörli s megigéri,
hogy mégis csak itthon tölti az ünnepet.

– No, ne sirjon, édesanyám. Megyek, magukkal vacsorázom.

Hivják Nácit is, de Náci már vacsorázott, ott marad a kicsi szobában.

A tékozló fiu apja már az asztalnál ül, az Ellenőrt olvassa amellett a
kicsi álló lámpa mellett. S most nagyszerü ötlete támad a fiunak,
hirtelen édesapjához siet, elkapja a kezét s megcsókolja, különös
hevességgel csókolja meg. Az apai csudálkozva néz rá, de a fiu nevet:

– Tudja, mért csókoltam kezet, édesapám? Amint beléptem, azt hittem egy
pillanatra, hogy most érkeztem haza husvéti vakációra.

Nevet az apa is, nevet az anya is, jókedvre derülnek mind a hárman.

– Hej de szeretnék még egyszer gyermek lenni, – mondja a tékozló fiu – s
végigkántálni a falut piros tojásért. Emlékszem, egyszer annyi tojás
gyült össze, hogy nem fért a tarisznyámba, tele voltak a zsebjeim is,
csakugy potyogtak ki a piros tojások.

– Próbáld meg most is, enyeleg az apa. De el tudnád-e mondani a husvéti
rigmusodat?

– Ó, akár hármat is egyvégtiben. Kis fiu koromban ezt mondtam:

  Ez háznak kis kertjében
  Van egy rózsatő,
  Rózsás-kertben nevelje
  A jó teremtő.

  Vizet öntök a tövére,
  Szálljon áldás a fejére!
  Az Istentől ezt kérem,
  Piros tojás a bérem.

– Ó Istenem! – sóhajt fel boldogan az anya.

– Hát nagyobb korodban melyiket szavaltad? – enyeleg tovább az apa.

– Nagyobb koromban? Ezt ni:

  Kedves bátyámuram, ez ház családfője,
  Kedves nénémasszony, ennek kedves nője,
  Szomoru nap vala ezelőtt harmadnap:
  Nagy kinok közt halt meg a legnagyobb főpap.
  De már kiszabadult a halálfogságból,
  Feltámadott s kijött az gyászkoporsóból.
  Egy kedves leánkát ide szalasztottunk,
  Akinek mi mindég a nyomában voltunk;
  Nyájasan akarunk mi ő vele bánni,
  Őtet egy pár tojás meg fogja váltani.
  Még pedig pirosra meglégyen az festve,
  Úgy a vizöntéstől meg is lészen mentve.

– Szóról-szóra igy van, egy szót sem hibázott. No, éfileány, –
-incselkedik az apa, – hol a piros tojás?

Itt van, hozza már az édesanya nagy boldogan, s egy pár piros tojást dug
a tékozló fiu zsebébe.

Mintha lakodalomba menne, oly vidáman bucsuzik szüleitől a tékozló fiu.
Az ajtóból másodszor is jóccakát kiván, s hogy a másik tékozló fiu se
fogjon gyanut, vidáman nyit be a kis szobába, ahol ez régi ujságokban
lapozgat. Éjfélkor bucsuzik Náci, s a tékozló fiu egyenest az asztalnak
tart, kissé megütődik, hogy a fiókot elfeledte bezárni, de hisz ott a
pisztoly, ott a golyós skatulya is; kiveszi a pisztolyt, leteszi az ágy
feje mellé, a székre. Szépen levetkőzik, lefekszik, a pisztolyt
felveszi, a szivéhez nyomja, aztán ismét leteszi a székre. Ez a főpróba.
A közeledő dráma főpróbája.

Behunyja a szemét, de nem azért, mert el akar aludni. Azért hunyja be,
amiért már annyiszor hunyta be világos nappal is, hogy ne lássa a
kellemetlenkedő gondolatokat, az orcapiritó emlékeket. De mennél
erősebben behunyja a szemét, annál gyorsabb iramban száguldanak
össze-vissza azok a kellemetlen, orcapiritó gondolatok, a becsukott
szemre nem jön álom. Minek is jőjjön, hiszen mindjárt virrad. Akkor majd
megkezdődik az alvás. A soha véget nem érő.

– Holnap reggel bejön az édesanyám. Hozza, tálcán a kávét, a friss
kalácsot s az – ujságot.

– Holnap két öreg ember nem megy Istennek házába, Urvacsorát venni.

– Holnap egyik öreg ember azt kiabálja: Megcsalt! Megcsalt! A másik öreg
ember magát átkozza: az ő búsbeteg teje lett fia halálának okozója.

– Holnap kevesen mennek Istennek házába, az egész falu idecsődül. Nagy
lesz a megháborodás. Az az, nem felháborodás.

– Holnap Benkő Dániel keresztapám uram legyinteni fog a kezével:
_Tudtam, hogy igy lesz_. És diadalmaskodni fog Balandi Józsiné: _Ugy-e,
megmondtam, hogy sohasem lesz pap belőle!_

– Vizbevető hétfőn nem temetnek, mert akkor még nem telik le a 48 óra.
Ünnep harmadnapján temetnek, talán délelőtt, talán délután.

– Az én koporsómat nem kiséri diákbánda, mint a Boda Elekét, a Benkő
Ádámét, a Benedek Antalét. De talán az én első tanitóm elénekel… Talán a
pap is mond egy könyörgést. Az a pap, aki a tizéves fiut a katedrába
feleresztette…

– Vajjon nem verik-e félre a harangot, mint jégverés közeledtén, amig a
temetőbe kivisznek?

– Oh! Virrad! Virrad! Virrad!

A tékozló fiu megragadja a pisztolyt, a szivéhez nyomja, meghuzza a
ravaszt, éles csattanás csütörtököt mond a pisztoly. Mi ez?! Ujra
meghuzza a ravaszt, dühösen huzza meg, – éles csattanás ismét: másodszor
is csütörtököt mond a pisztoly. Magánkivül ugrik ki az ágyból, reszketve
szalad az ablakhoz: mind a hat cső üres.

– Ez a Náci müve, – hebeg a tékozló fiu s keble majd kiszakad, ugy ver a
szive. Kirántja a fiókot, az lezuhan a földre, felkapja a golyós
skatulyát, turkál a fürészporban: egyetlenegy golyó sincs benne. Most
már világos: Náci gyanut fogott. Náci ellopta mind a 25 golyót. A
levéllel, a halált jelentő levéllel pedig vágtat a gyorsvonat, talán már
ott is a levél Pesten, talán már siratja is Jób legjobb barátját – s ő
él! Micsoda szégyen! Azt fogja hinni, gyáva volt, meghátrált az utolsó
pillanatban!

Elernyedten, tehetetlenül hanyatlik az ágyba, arcra borulva zokogja el
nagy lelki nyomoruságát, aztán mint a sokáig siró gyermeket, őt is a
sirás elaltatja. Harangszóra ébred föl: az öreg harang templomba hivó
szavára. A tüz már leszakadt, alig pislákol… Révedezve néz körül,
simogatja a homlokát: hogy is volt? Mi is történt vele? Az asztalon ott
hevernek a haláltjelentő levelek, a pisztoly – – hol a pisztoly? A
párnája alatt találja meg. Rémülten tünteti el a bünjeleket: a pisztolyt
fiókba zárja, a leveleket tüzbe dobja s mint aki jól végezte dolgát,
visszafekszik az ágyba.

Éppen jókor, mert nyilik az ajtó (ki tudja, hányadikszor?), jön az anya,
hozza a kávét, a friss kalácsot, a tálcán az Ellenőrt.

– Sokáig aludtál, édes fiam. Nem jössz templomba? Nem veszel Urvacsorát?

– De – de – veszek, hogyne vennék, édesanyám.

– Oh Istenem, de örvendek. Kelj fel hát, mindjárt másodikat harangoznak.

Gyorsan felkel a tékozló fiu, öltözködik, a reggeli mellé ül s pesti
szokás szerint, egyidőben olvasni és reggelizni kezd. Természetesen,
futó pillantást vet a vonal alá s halljatok csudát! Ott táncol a rovat
alatt a neve, tulajdon az ő neve!

– Hát nincs feltámadás!? – ujjong a tékozló s egyben igen naiv fiu. –
Lám, tiz hónapos alvás után feltámadt az ő elméjének szülöttje! Hol van,
Halál, a te diadalmad? Hol van, koporsó, a te fullánkod? Üdvözlégy,
Élet, szép ifju Élet! Igen, igen, ezt én gondoltam ki, ezt én irtam, itt
a nevem! De szép az élet, ó de szép! Nem, nem, feltámadtunk, többé nem
halunk meg! Mienk az Élet, a dicsőséges Jövendő!

Ime, ez a gyermek. Még hat órája sincs: a Halálban volt minden
reménysége, s már öleli, csókolja az Életet, az ő szerelmesét! Vidám
szivvel megy a templomba s már azon sem ütközik meg, hogy szaporodnak a
kalapos lányok, a krinolinos asszonyok; megfeketedett sok fehér
harisnya; sőt örvendetes tudomásul veszi, hogy _itt is_ halad a világ.
Lefelé? Fölfelé? Azt majd ezután állapitja meg. Vajjon látja-e meg a fiu
arcán valaki, hogy ez a fiu virradatkor meghalni akart? Nem, nem látja,
honnan láthatná, amikor arca, szeme ugy ragyog? Náci fent van a
karzaton, Benkő tanitóbácsi mellett, arca oly ártatlan, mint a ma
született gyermeké. Szépen csengő hangja végigcsendül Isten házán: Ez
husvét ünnepében… Még mindig cseng Vajna Rózsi éles hangja is, még
mindig ugyanazon az arcon csüng a tekintete; ő még mindig leány és – ugy
tetszik – hü lesz mindhalálig. A vén Balázs bariton hangja oly kedvesen
reszket bele a hivők énekébe, nemkülönben Gál János keresztapámuramé is.
Ennek a fiunak most minden szép, minden gyönyörü és – meginditó.

Áhitattal veszi szájába Jézus megtöretett testét és issza meg Jézus
kiontott vérét. Áhitattal néz az ég felé: Hiszek benned, Uram, hiszek!

*

A tékozló fiu vidám szivvel készülődik az „utálatos“ Pestre, amely már
nem is oly utálatos. A tékozló fiu azonban nem akarja megbúsitani
édesanyját, aki ünnep után felkésziti a szövőszéket s azon egy rend
ruhára valót sző a fiának. A tékozló fiu ismét igazi székely fiu akar
lenni, aki nem szégyel járni az aszfalton édesanyja szőtte-fonta
ruhában. Ezt veszi föl, amikor indul az utnak, a nagy utnak, amelynek
vége táján ragyogni lát egy csillagot, a betlehemi csillaghoz
hasonlatosat. Hiszi, szentül hiszi, hogy az ő dolgába Isten
beleavatkozott, személy szerint beleavatkozott. Hát – Isten nevében
előre!

Még egy meleg pillantást vet a vasuti kocsi ablakából erdőzugásos,
vadgalambszólásos, szép Erdővidék felé, az édes anyaföld felé: ez a
pillantás egy szent fogadalom.

– Tied a szivem, tied a lelkem, tied mindenem, édes anyaföldem!

(Vége az első kötetnek.)



TARTALOM

=Az Olvasónak= 3

=Első fejezet.= Ebben az iró a faluját s a nemzetségét mutatja be. 5

=Második fejezet.= Ebben felelet lesz arra az együgyü kérdésre: miért
épitettek házat Gábor bácsinak, holott még csak 20 éves volt? Ennek
rendjén szó lesz a régi s mai székely házakról, sőt arról is, milyen
volt az iskola. 39

=Harmadik fejezet.= Ebben az iró néhány lapot szentel édesapjának,
akivel az olvasónak még gyakran lesz találkozása. 59

=Negyedik fejezet.= Ebben az iró feleleveniteni próbálja az erdei
életet, amilyennek ő kisgyermekkorában látta. 68

=Ötödik fejezet.= Ebben az iró arról az esztendőről beszél, amikor az
öregek megfiatalodtak. 88

=Hatodik fejezet.= Ebben az iró a régi kollégiumot próbálja
megeleveniteni, amilyennek gyermekszemmel láttam. 118

=Hetedik fejezet.= Ebben sok minden közt két különös emberről s egy igen
szomoru temetésről lesz szó. 135

=Nyolcadik fejezet.= Ebben az iró bocsánatot kér, hogy nem is egy, de
két igen szomoru temetésről kell megemlékeznie. 155

=Kilencedik fejezet.= Ebben az iró egy falut próbál megeleveniteni,
melyben a lelkek még nem szabadultak fel. 177

=Tizedik fejezet.= Ebben megtudjuk, hogyan lesz a diákból úr, s többek
közt azt is, milyen hasznos dolog a legáció? 191

=Tizenegyedik fejezet.= Ebben sok mindenről lesz szó, többek közt egy
pár csizmáról is, sőt egy kis kapunak a kilincséről is. 212

=Tizenkettedik fejezet.= Ebben egy székely fiu igen megütődik azon, hogy
az „ország szive“ nem magyar. 226

=Tizenharmadik fejezet.= Ebben egy igazi tékozló fiuról lesz szó, aki
meghalni készül, mivelhogy töredelmes vallomásra képtelen. 248





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Édes anyaföldem! (1. kötet) - Egy nép s egy ember története" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.