Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet)
Author: Merényi, László
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



scanned images of public domain material from the Google
Books project.)



DUNAMELLÉKI
EREDETI
NÉPMESÉK.

DUNAMELLÉKI
EREDETI
NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

II. KÖTET.

PEST.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

MDCCCLXIV.

Pest, 1864. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.



A SÜNDISZNÓ.

Holt volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy kalmár, meg egy
király és egy szegény ember.

Itt a kalmár kimegyen az erdőre vadászni. Csak mén, csak mendegél,
egyszer uramfia olyan sürűségben lelte magát, hogy sem eget, sem földet
nem látott, csak mint a vak tapogatódzott. Itt lelkem teremtette a
kalmár akár jobbfelé akár balfelé próbált kiszabadulni a nagy vadon
erdőből, csak azt nyerte vele, hogy annál sűrübb helyre jutott. Már öt
napja annak, hogy étlen-szomjan a nagy vadon sűrü erdőben bolyongott
szabadulás nélkül s ekkor a kalmár emigy kiáltott fel:

– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből az igaz útra vezetne:
annak adnám három leányom legszebbikét, nászajándékul pedig három zsák
pénzt mérnék ki.

– Majd kivezetlek én, szólalt meg valaki mellette.

A kalmár jobbra balra tekint, néz, de egy árva lelket sem látott.

– No csak ne tekintgess, szólalt meg az a bizonyos újra, hanem ide nézz
a lábad alá.

A kalmár csak ekkor tekintett maga elé, hát látja, hogy a lába alatt egy
kis sündisznó fekszik s az intézett hozzá szót és mondást.

– No ha kivezetsz, szólt a kalmár, neked is odadom legszebbik leányomat
s azonfelül menyasszonyajándékul három zsák pénzt mérek ki. Az egyik
zsákban lesz arany, a másikban ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.

A sündisznó aztán előlment, a kalmár pedig utána, igy aztán csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament az erdőbe, a
kalmár pedig hazafelé forditotta a szekere rudját.

No jól van, ez abban maradt. – Itt a király is kimegyen az erdőre
vadászni. Ő is azonképen járt mint a kalmár; ő is eltévedt a nagy vadon
erdőben. Megyen a király jobbra balra, mindenfelé próbál szabadulni, de
csak azt nyerte vele, hogy annál sűrűbb, annál sötétebb helyre ért. Ő is
már öt nap óta bolyongott étlen szomjan a sűrűségben, hatodikra kelve
emigy fakadt ki a király:

– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből kivezérelne, lenne bár
az egy féreg is, mégis odadnám neki három közül a legszebbik leányomat,
menyasszonyhozományul pedig három kocsi pénzt mérnék ki.

– Majd kivezetlek én, szólalt meg mellette valaki.

A király hol jobbra hol balra tekintett, de egy árva lelket sem látott.

– Mit tekintgetsz, ide nézz a lábad alá, itt vagyok.

A király csak ekkor nézett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis
sündisznó hentereg s az szólitotta meg.

– No sündisznó, ha kivezetsz, neked is odadom legszebbik leányomat s
azonfelül menyasszonyajándékul a három kocsi pénzt. Az egyik kocsin lesz
arany, a másikon ezüst, a harmadikon pedig rézpénz.

A sündisznó aztán előlment, a király pedig utána s igy aztán csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga
helyére, a király pedig szerencsésen haza jutott.

No jól van, ez abban maradt. – Itt a szegény ember is kimegyen az erdőre
száraz galyért. Ő is azonképen járt mint a kalmár s a király; ő is
eltévedt a nagy sűrűségben; ugy annyira, hogy már étlen-szomjan öt napig
bolyongott a nagy vadon erdőben szabadulás nélkül; mert ha akár
jobbfelé, akár balfelé próbálta is a szabadulást, csak azt nyerte vele,
hogy annál nagyobb sűrűségbe jutott.

– Istenem! kiáltott fel végre a szegény, küldj egy szabaditót. Ha az
engemet kivezetne ebből a sűrűségből, minthogy nekem se aranyom se
ezüstöm, csak a két kezem: azt fiammá fogadnám s ugy bánnék vele mint
tulajdon magzatommal.

– No apám-uram, majd kivezetem én, csak utánam jöjjön.

– De hát hol vagy, édes fiam?

– Itt vagyok a lába alatt, csak ide nézzen apám-uram!

A szegény ember csak ekkor tekintett a lába alá, hát látja, hogy ott egy
kis sündisznó hentereg.

– No édes fiam, hát csak vezess ki, én megtartom igéretemet.

A sündisznó aztán előlment, a szegény ember pedig utána, s igy csakhamar
kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga
helyére, a szegény ember pedig hazafelé bandúkolt s szerencsésen haza is
ért.

No jól van, ez abban maradt. Itt egyszer azonban ugy lefekvés után
koczogtatnak a szegény ember ajtaján.

– Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót.

A szegény ember, ki ugy a kemenczepánkon feküdt, csak hallgatja, hogy
zörgetnek az ajtón.

– Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót!

A szegény ember csak hallgatja, csak hallgatja, hogy vajjon ki zörget az
ajtón s kicsoda mondhatja azt neki: „apám-uram, keljen kend fel, nyissa
ki az ajtót“ – mikor neki soha világéletében egy fia gyermeke sem volt s
a feleségét meddőséggel, magtalansággal verte meg az isten?!

De harmadszor is csak hallatszik:

– Apám-uram, keljen fel kend, nyissa ki az ajtót!

A szegény ember se veszi a dolgot tréfára, föl kel a kemenczepánkról,
kinyitja az ajtót, hát uram fia! ki jön be rajta, senki egyéb mint a kis
sündisznó.

– Adjon isten jó estvét apám-uramnak, anyám-asszonynak mint
közönségesen.

– Fogadj isten édes fiam, hát megjöttél?

– Meg biz én, a mint láthatja apám-uram, de nagyon elfáradtam, azért
költse fel anyámasszonyt, hogy vesse meg nekem az ágyat a kamrában.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, felköltötte a feleségét, ki aztán
a kamrában fölvetette a tornyos nyoszolyát és a sündisznó bele feküdt.
Reggelre kelve a szegény ember meg a felesége leültek fölöstökömölni, de
fogadott fiukról sem akartak megfeledkezni, mert annak is adtak a
tűzlócza alá fatálban azt a mit ettek; de a sündisznó hozzá sem nyult.

– Hát édes fiam, kérdé a szegény ember mért nem eszel?

– Azért nem eszem, apám-uram, mert nem illik fogadott fiúval ugy bánni
mint valami árvával; mert nem illik nekem fatálból tűzlócza alá külön
enni adni, hanem szépen az asztal mellé ültetni, czintányért tenni
elébem s arra merni az ételt.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, a sündisznót odaültette maga
mellé, czíntányért tett elébe, arra ételt mertek s a sündisznó aztán ott
evett együtt velük egy asztalnál egy tálból egy ételt.

Mikor vége volt a fölöstökömnek, a sündisznó csak megszólal
ilyeténképen:

– Ugy-e apám-uram, van kendnek két darab csizmadia-tallérja?

– Van édes fiam, van.

– Ugy-e apám-uram, azt sóra-fára takargatják?

– Arra fiam, arra.

– De nem azt mondom én apám-uramnak, hanem azt, adják ide nekem azt a
négy garast kölcsön, majd visszafizetem én azt kigyelmeteknek
ezerszeresen, sóval-fával most ne sokat gondoljanak. Hanem kend
apám-uram menjen ki a piaczra, ide meg ide, ott árul egy vén asszony egy
fekete kakast. Vegye kend azt meg tőle. Ha egy kispénzre tartja, kettőt
adjon érte; mert az lesz majd az én paripám. Mikor a kakast két áron
megvette, itt meg itt lakik egy szíjgyártó, menjen be hozzá, ott van a
szegletben egy hányt-vetett, ringyes-rongyos nyeregszerszám, vegye kend
azt meg nekem. De annak is két árát adja; ha egy kis pénzre tartja,
kettőt adjon érte.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, a szűrét a nyakába galyabitotta,
a két csizmadiatallért zsebre tette, elment a piaczra s a fekete kakast
és a hányt-vetett nyeregszerszámot két áron megvette egyszer-egyszer két
kis pénzért.

A sündisznó aztán felkantározta a fekete kakast a hányt-vetett
szerszámmal, majd ráült s beállitott annak a gazdag kalmárnak az
udvarára, kit ő a nagy vadon erdőből kivezetett.

Koczogtat az ajtón s bekiált rajta:

– Hej, apósom, ereszsz be, nyissd ki az ajtót!

A gazdag kalmár nagy álmélkodva kinyitja az ajtót, hát ki jön be rajta,
senki egyéb mint a mi sündisznónk a fekete kakas paripán.

– Hallod-e te gazdag kalmár, kezdé beszédét a sündisznó, tudod-e mit
igértél, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek; tudod-e, hogy nekem
igérted három leányod legszebbikét és ezenfelül három zsák pénzt? Most
tehát a leányért meg a pénzért jöttem.

Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak – szájából s....t nem csinálhatott
– mindhárom leányát behítta a fehér szobába s aztán a sündisznóhoz
fordult, mondván:

– No, válaszsz a három közűl, azt, a melyik szemednek, szádnak és
szivednek tetszik!

A sündisznó a középső kalmár-kisasszonyt választotta, mert ez volt a
legeslegszebb mind a három között. A kalmár aztán a három zsák pénzt is
kimérte. Az egyikben, mint mondá, volt arany, a másikban ezüst, a
harmadikban rézpénz. Aztán a kalmár mind a kisasszonyt, mind a három
zsák pénzt felrakatta a hintóba, melybe négy lovat fogatott s útnak
eresztette legszebbik leányát a sündisznóval.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a sündisznó, ki ugy a hintó
mellett paripázott a fekete kakason, odamegyen a hintóhoz, betekint az
ablakon, hát látja, hogy a menyasszony könyezik.

– Mit sirsz, mit rísz szivem szép szerelme? kérdé a sündisznó a leányt.

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor az isten oly rút állattal vert meg,
mint te vagy; mert azt sem tudom, ember vagy-e, állat vagy-e?!

– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, azon könnyen segitünk: a
három zsák pénzt megtartom magamnak, téged pedig szépen visszaküldlek
urad-atyádhoz; mert látom, hogy te nem nekem való vagy.

Ugy is lett. – A sündisznó a három zsák pénzt megtartotta magának, a
szép kalmár-kisasszonyt pedig visszaküldte ura-atyjához. A sündisznó
aztán a három zsák pénzt hazavitte a szegény embernek, kiből aztán olyan
gazdag ember lett, hogy nem hiszem, hogy hét faluban párját lehetett
volna találni.

Itt a sündisznó ujra mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét,
felkantározta a fekete kakast, ráült s aztán beállitott a király szine
elébe, kihez szót szólt ilyeténképen:

– Hallod-e te király! emlékszel-e még arra, midőn a nagy vadon erdőből
kivezettelek, midőn azt a fogadást tetted előttem, hogyha az igaz utat
megmutatom: három leányod legszebbikét nekem adod s azonfelül három
kocsit rakatsz meg aranynyal, ezüsttel és rézpénzzel? Most itt vagyok,
hogy váltsd be igéretedet.

Mit volt mit tenni a királynak – szájából s....t nem csinálhatott – mind
a három leányát behivatta a fehér szobába s aztán azt mondja nekik:

– Édes leányaim! én egy fogadást tettem, már mint azt la, hogy hármatok
közűl egyiket e sündisznónak adom feleségül. Azért igértem pedig
egyiteket oda, mert egy nagy vadon erdőből, a melyben már öt napon
étlen-szomjan bolyongtam, e sündisznó vezetett ki: igy megszabaditott a
bizonyos haláltól. Azért szóljatok kedves leányaim, hogy melyiteknek
volna kedve hozzá feleségül menni?

A nagyobbik királykisasszony elfordult, a középső szintén, csak a
legkisebb és legszebb királykisasszony szólalt meg ilyeténképen:

– Ha már fölséges királyatyám olyatén fogadást tett: elmegyek én hozzá…
Legyen meg isten akaratja, ha már ilyen férjet rendelt a számomra.

– Te vagy nekem legkedvesebb, legjobb leányom, szólt a király s azzal a
legkisebb királykisasszonyt össze-vissza csókolta.

A király aztán kimérette a három kocsi pénzt, a királykisasszonyt pedig
üveges-aranyos hintóba ültette s nagy hálálgatások, keserves
könyhullatások között utnak eresztette a sündisznóval, ki a fekete
kakason a hintó mellett lovagolt.

Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, egyszer a sündisznó
oda lovagolt az üveges-aranyos hintó mellé, kinyitja az ajtaját,
betekint rajta, hát látja, hogy a királykisasszony nem hogy sirna, hanem
a legjobb piros kedvében van.

– Ehj, szivem szép szerelme, szólt a királykisasszony, minek lovagolsz
te azon a fekete kakason, jer inkább ülj ide mellém a bársony vánkusra!

– De hát nem félsz tőlem?

– Már hogy félnék!

– Nem is undorodol?

– Már hogy undorodnék; ha az isten nekem rendelt, ugy az enyémnek kell
lenned.

– Te vagy nekem, szólt a sündisznó, egyetlen egy legkedvesebb feleségem!
S ezzel a sündisznó megrázkódott s tüstént azon szempillantásban olyan
gyöngy-adta gyönyörves 24 éves királyfivá változott, hogy azt nyelv ki
se mondhatja! de hogy is ne! aranyhaja, aranyszája és abban aranyfoga
volt! a fekete kakas pedig szintén megrázkódott háromszor s olyan
aranyszőrű tátosparipává változott, hogy csak párját kellett volna
keresni! A tódozott-fódozott, hányt-vetett nyeregszerszámból pedig olyan
aranyos szerszám lett, melyen még a legutolsó csatt is aranyból volt.

A királyfi aztán az ország legszebb tájékát kiszemelte, annak a kellős
közepén megállván, egyet gondolt s tüstént abban a szempillantásban
előállott egy réztetejü, kakaslábon forgó márványpalota, abban
mindenféle különbnél különb, szebbnél szebb aranyos bútorok valának;
minden, de minden a tűkörtől kezdve le egész a főzőkanálig. Ebbe a
gyöngyadta palotába szállitotta be aztán a királyfi szép aranyos
madarát, a szép királykisasszonyt, hol aztán mint a madár a fészkében
szép csendesen éldegéltek.

Mikor a három kalmár és a két idősb királykisasszony meghallották a
legkisebb királykisasszony szerencséjét, hogy az milyen jól ment
férjhez: búbánatukban egyik a kútba ugrott, a másik a kenderáztatóban
ölte el magát, a harmadikat a Tiszából fogták ki s igy sorba mind a négy
leány gonoszul veszett, csak a kalmár középső leánya fente erősen a
fogát a királykisasszonyra, ki erős kegyetlenül föltette magában, hogy
megkeseríti annak élte boldogságát, már mint a mi
királykisasszonyunknak. Ezért vénasszonyképen elment oda szolgálatot
keresni. Ép jókor járt az ördög-adta, (mert jót csak nem mondhatok
róla,) mert a királykisasszony ép terhes állapotban volt, pedig a
férjének ép háborúba kelletett mennie; mert a burkus király hadat üzent
neki.

Itt a vén asszonyképen felöltözött kalmárkisasszonyt megfogadták a
királyasszony mellé szárazdajkának.

Mint mondám, a királyfinak el kelletvén menni a háborúba, a várandós
királyné a vénasszonyképébe fölöltözött kalmárkisasszony gondviselése
alatt maradt, pedig akár a macskára bizták volna a tejfeles fazekat,
akár erre a pokolpozdorjára a várandós királynét; mert a királyné alig
hogy elszülte az isten adta egy pár cselédet, a nagy fájdalom miatt
elájult, a vénasszony kosárba pakolta azt az ártatlan portékát és az
erdőben egy bizonyos fa alatt letette.

A vén asszony aztán ízibe visszaszaladt a királynéhoz, ki már ekkor
felocsúdott nagy fájdalmából és kérte a szárazdajkát, hogy adja oda a
magzatait, hogy hagy ölelje és hagy csókolja meg; de erre az csak ezt
felelte:

– Felséges királyné! mi türés-tagadás, zsákban macskát nem szoktam
árulni, felséged két idétlen, szőrös állatformát szült: azért biz
azokat, nehogy még megijedjen a látásán, belevetettem a folyó vizbe.

Az egy pár cselédke aludt szép csendesen a fa alatt. Itt egyszer nagy
zörgés között előtör a sűrűből egy fehér szarvas, mely egyenesen mintha
küldték volna, a kosárnak tartott és azt fülénél fogva a szarvára
akasztotta s azzal a fehér szarvas eltünt a sűrűségben. Megyen mendegél
a szarvas, egyszer egy patak partjához ért, hol háromszor elbőditette
magát, erre, mint a varázslat, előtte termett az erdők leánya, ki a
kosarat levette a szarváról, megnézte, hogy mi van benne és nagy örömmel
lelkendezve beszaladt a maga palotájába.

Már hét esztendő óta volt az egy pár cseléd az erdők leányánál, ki őket
mint tulajdon magzatjait szépen fölnevelte.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, nem egyéb a semminél,
egyszer az erdők leánya a kis leányt vizért küldte egy zöld korsóval; de
erős kegyetlenül rámordult, hogy jól vigyázzon, nehogy eltörje a korsót.

A kis leány sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, mert engedelmes és
szófogadó volt, kezébe kapta a zöld korsót s ízibe a kútnál termett.
Hogy odaért, hát látja, hogy egy kis aranyos madárka ott repdes a kút
körül. Ez mint gyermek szerette volna megfogni az aranyos madarat, ezért
a kezében levő korsóval mindaddig hadonászott, mig egyszer csak azon
vette észre magát, hogy csak a füle maradt a kezében. Megijedt a kis
leány, sirva fakadt s leült a kut kávájára s ott sirdogált.

Az erdők leánya csak várja, hogy mikor jön már meg a kis leány, csak
várja, de biz azt nem győzte eléggé várni, azért a másik korsóval a kis
fiút küldte utána azon erős kegyetlen meghagyással, hogy jól
vigyázzanak, nehogy még ezt is eltörjék. A kis fiú szinte azonképen
járt, mert ez is, mint afféle gyermek, alighogy meglátta az aranyos
madarat, le akarta ütni a korsóval s ez is mindaddig hadonászott, mig a
füle maradt a kezében. Ez is sirva fakadt, leült a huga mellé s ott
sirdogáltak kettecskén a kút mellett.

Itt lelkem teremtette az aranyos madár megszánta az egy pár cselédkét s
azt kérdé tőle:

– Mit sírtok, mit rítok szép gyermekek?

– Oh szép madár, felelt a kis fiú, mint a kinek több esze volt, már
hogyne sirnánk, hogyne rínánk, mikor verést kapunk azért, a miért
eltörtük a zöld korsókat, megver tubus szülénk.

– Hohó gyermekeim! nem tubus szülétek az nektek, csak felnevelő anyátok;
mert az sose szült titeket fájdalommal a világra; mert a ti anyátok és
apátok messze-messze innen lakoznak, túl még azokon a kék hegyeken is.
Azért, ha utánam jöttök, majd elvezetlek én titeket haza.

A két gyermeknek sem kellett egyéb, többé feléje se mentek felnevelő
anyjuknak, mert otthon ugyis verést kaptak volna, hanem az aranyos madár
után mentek, mely mindig elöttük repült.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az erdőben egy nagy rakás aranyra
bukkantak. Az arany mellett ott hevert egynehány koczka, mintha valaki
ott játszott volna. Mind a kis fiú, mind a kis leány egy-egy marok
aranyat zsebre rakott s azzal aztán tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy korcsmához értek. Hogy immár
el is fáradtak, meg aztán estve is volt, bementek a korcsmába szállást
kérni. A korcsmában, ott koczkázott három ur-féle. A két gyermek eleinte
csak nézte, hogy és mint játszanak. A fiú végre kivette a zsebéből a
marok aranyat és játszani kezdett, még pedig ugyannyira, hogy a három
ur-félének minden pénzét elnyerte. S ekkor megszólal az egyik ur
ilyeténképen:

– No édes fiam, látom, hogy jó szerencséd van, nekem itt meg itt van egy
gyönyörü szép virágos kertem és a virágos kert kellős közepén
márványpalotám. Ez a palota azzal a tulajdonsággal bir, hogyha ezzel az
aranyvesszővel megütöd háromszor az oldalát, aranyalmává változik és a
világ bármelyik részén mind a márványpalotát, mind a virágos kertet
leteheted, hogyha azt az aranyalmát megütöd az aranyvessző kisebbik
végével. Én most azt a szép virágos kertet és azt a gyöngyadta
márványpalotát teszem fel. Ha elnyered, legyen a tiéd.

A kis fiú erre is ráállott és szerencsésen mind a virágos kertet, mind a
márványpalotát elnyerte, az ur-féle pedig aztán átadta neki az
aranyvesszőt s megmutatta neki, hogy hol van a virágos kert és a
márványpalota.

Reggelre kelve aztán az egy pár cseléd fölkereste a virágos kertet és a
márványpalotát, melynek az oldalát a kis fiú megütötte háromszor az
aranyvesszővel és az aranyalmává változott. A kis fiú aztán az
aranyalmát szépen zsebre rakta s hazafelé bandukoltak. Előttük mindig az
aranyos madárka repült.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az aranyos madár megállott.

– No édes fiaim, szólt az aranyos madár, most már itthon vagyunk. Itt
ezen a helyen tedd le az aranyalmát s üsd meg háromszor az oldalát az
aranyvesszővel, majd meglátjátok, hogy milyen szép hét országra szóló
márványpalotátok és virágos kertetek lesz. Majd hire futamodik a ti
márványpalotátoknak és virágos kerteteknek, majd eljön azoknak a
nézésére még maga a király is, kit ugy tiszteljetek mint nemző apátokat,
mert te kis fiam királyfi vagy, te pedig kis leányom királykisasszony.
Azért kedves gyermekeim ime itt van egy kép aranyrámában, mely a ti
czimereteket és neveiteket ábrázolja. Ezt a képet függeszszétek fel a
palota legszebbik helyére, de nehogy árulótok legyen, biborral
teritsétek le. És ezt a képet senkinek, de senkinek meg ne mutassátok,
csak tulajdon nemző apátoknak. Majd fogja ő kérdezni, hogy micsoda kép
az és ekkor huzzátok le róla a bibort. A többi aztán magától következik.

Ugy is lett. – Az egy pár cseléd a képet felakasztotta a márványpalota
legszebbik szobájában és biborral letakarták. Itt nagy messze országban
hire futamodik, hogy milyen gyönyörves gyöngyadta kert és márványpalota
van itt meg itt. Jöttek aztán azoknak a nézésére még a hetedik
vármegyéből is, ugyannyira, hogy még magának a királynak is a fülébe
jutott. A király rögtön elhatározta magában, hogy elmegyen a virágos
kertnek és a márványpalotának a nézésére; de alig hogy ebbeli szándokát
megsejtette az a pokolpozdorja, már mint a száraz-dajka, a király
kávéjába hashajtóport kevert. Hogyím ettől a király roszul lett, nem
mehetett el a virágos kert és a márványpalota nézésére. S ekkor a vén
asszony hivás nélkül beállitott a király szine elébe s azt mondja neki:

– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos
kertnek és annak a márványpalotának nézésére, majd elmegyek én, majd
megnézem én, hogy vajjon olyan szépek-e azok, mint a mekkora a hire,
majd elmesélem én azt fölségednek.

A király, hogy, hogy nem, beleegyezett, pedig a pokolpozdorja dehogy a
virágos kert nézésére ment, dehogy, hanem el akarta veszteni gonoszul az
egy pár cselédet. Ebben sántikált a gonosz, de biz az nem lett idős,
mert a vén csontnak beletört a bicskája; de hogy egyik szavamat a
másikba ne öltsem, elmondom az egész dolog sorját-rendjét.

Hát a vén banya, alig hogy a hires virágos kertbe érkezett, az egy pár
cseléd elébe szaladt s tövéről hegyére mindent megmutattak neki. S ekkor
a vén bőr csak elkezdi:

– Igaz hogy szép a kert, de még akkor hétszerte szebb lenne, ha a világ
zengő-fáját elhoznátok.

– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a fiucska.

– Nem egyebet, mint azt, felelt a vén csont, itt meg itt, ebben meg
ebben az elátkozott várban van a világ zengő-fája. Csak ezért kellene
elmenned, csak ezt kellene elhoznod.

S ezzel a vén bőr szépen elbúcsúzott az egy pár cselédtől s hazafelé
bandúkolt, a fiúnak pedig ez órától nem volt nyugodalma, hogy ő elmegyen
s elhozza a világ zengő-fáját. Ezért hugától keserves könyhullatások
között elbúcsúzván, elindult a világ zengő-fájáért.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer egy sötét vár alá
ért. Ez volt pedig az első elátkozott vár. Egy nagy kamasz szőrös ördög
egy irtóztató husánggal ott állt őrt, hogy arra senkit se ereszszen.

A szőrös ördög rákiált nagy mérgesen a mi fiunkra ilyeténképen:

– Állj!… ki vagy?

– Én vagyok, felelt a kis fiú.

– Kicsoda az az én?

– Én vagyok.

– Te vagy Jánoska? kérdé az ördög.

– Én vagyok én.

– Hát mi járatban vagy?

A világ szépen zengő-fáját keresem, nem hallott-e bátyám-uram róla
valamit?

– Én nem hallottam, hanem itt meg itt áll őrt a bátyám, hacsak az nem
tud róla valamit, ugy senki a világon.

S ezzel Jánoska elindult az igaz úton a világ zengő-fája keresésére.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elért a másik elátkozott sötét várhoz
is. Ott is egy nagy kamasz szőrös ördög állt őrt, ki a mi Jánosunkra
rákiált nagy mérgesen; de már itt a Jánoska sokkal bátrabb volt, mert
ugy is tudta, hogy semmi bántódása nem lesz.

– Ki vagy, kérdé az ördög?

– Én vagyok.

– Kicsoda?

– Én.

– Te vagy Jánoska?

– A bátyám-uram szolgálatjára én vagyok.

– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit?

– Mi türés-tagadás, én nem hallottam, hanem itt meg itt, ezen meg ezen a
helyen áll őrt a bátyám, hacsak ő nem tud róla valamit, ugy senki a
világon.

S ezzel Jánoska elindult a harmadik elátkozott vár felé. Hogy odaért,
ott is ott állt őrt egy nagy kamasz ördög, ki rákiált nagy mérgesen a mi
Jánosunkra, ilyeténképen:

– Ki vagy?

– Én vagyok.

– Te vagy Jánoska?

– Én vagyok.

– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, a hol még madár sem jár?

– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott róla bátyám-uram
valamit?

– Hohó Jánoska, dehogy nem hallottam, dehogy, hisz itt van ebben az
elátkozott vár kertjében. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra
hallgatsz; mert ha nem adsz rá semmit, vagy meg nem tartod, sose látod
többé isten fényes egét, ragyogó napját. Hát csak azt akarom mondani,
hogy itt van ez az aranyvessző, üsd meg vele háromszor az elátkozott vár
falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be rajta, aztán a kertben,
annak is a kellős közepén megtalálod a világ szépen zengő-fáját, kerüld
meg azt háromszor visszafelé s aztán mint a kilőtt nyil, kutyafuttában
iparkodjál ki a kertből, mert a kőfal becsukódik s te bennrekedsz. Ha
pedig egyszer bentmaradtál, az isten legyen irgalmas és kegyelmes, mert
tüstént abban a szempillantásban kőbálványnyá változol. Ez szóm és
mondásom hozzád, ha megtartod, szerencsés leszesz, ha pedig meg nem
tartod, örökké szerencsétlen.

Itt a fiú átalveszi az aranyvesszőt, melylyel aztán megcsapja az
elátkozott vár oldalát és rögtön abban a szempillantásban ajtó nyilott
előtte. A kis királyfi nem sokat kérdezte, hogy szabad-e, ízibe
beszaladt az ajtón, be egyenesen a kertbe. Itt mindenféle dalló s
tánczoló kisasszonyok jöttek elébe, ki cziterán, ki hárfán, ki
czimbalmon játszott s kérve kérték, hogy mulasson tánczoljon ott velük;
egyik mindenféle drága ételekkel, másik mindenféle száj íznek kedves
italokkal kinálta, hogy egyék-igyék az ő ételükből és italukból; – de a
királyfinak is volt esze nem enni és inni, hanem félre lökte a leányokat
és a kert kellős közepére futott, hol állott a világ szépen zengő-fája,
melyet aztán visszájárul megkerülvén háromszor, ugyancsak igyekezett ki
a kertből. S ezer volt a szerencséje, nem egy, hogy néhány
szempillantással el nem késett, mert már most is bezáródott az ajtó és a
sarkát odacsukta. De a királyfi nem sokat törődött a csizmája sarkával,
hanem azon az úton, a melyen idejött, haza szaladt s már ekkor ott állt
a virágos kert közepén a világ szépen zengő-fája.

Eddig is szép hirben állott a virágos kert, de most még hétszerte
nagyobb lett annak a hire, ugyannyira, hogy hét világból gyültek össze a
világ szépen zengő-fája nézésére, ugyannyira, hogy az magának a
királynak fülébe is eljutott, ki feltette magában, hogy ha addig él is,
mégis elmegyen annak a nézésére. De mihelyest a vén banya ebbeli
szándékát megsejditette, a kávéjába, melyet ő szokott bevinni,
hashajtóport kevert, melytől a király olyan roszul lett, hogy ki se
mehetett a szobából. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott hozzája s
azt mondja neki:

– Fölséges király! ha már csakugyan olyan szép az a világ zengő-fája,
mint a mekkora a hire, fölséged ugy is beteg, majd elmegyek én annak a
nézésére, majd hirét hozom én.

A király, hogy, hogy nem, ráállott a vén asszony beszédjére s azt
elengedte menni a világ szépen zengő-fája nézésére, ki alig hogy betette
a lábát a virágos kertbe, már az egy pár cseléd elébe szaladt, hogy
vajjon most mit szól az a vén asszony.

– Szép gyermekek, szólt a vén bűn, szép ugyan e virágos kert is, szép
benne a zengő-fa is, de az még hétszerte szebb lenne, ha ezen a szépen
zengő-fán a világ szépen szóló madara danolgatna!

– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a kis fiú.

– Nem egyebet, felelt a vén banya, mint azt, hogy itt meg itt van egy
elátkozott vár s onnan el kellene hozni a világ szépen szóló madarát.

No jól van, ezzel a vén asszony hazafelé bandukolt, a királyfinak pedig
ez órától fogva nem volt maradása, hanem feltette magában, hogy elmegyen
s elhozza a világ szépen szóló madarát. Ezért édes testvérétől keserves
könyhullatások között elválván, elindult ország-világszerte a szépen
szóló madár elhozatalára; de a testvérének meghagyta, hogy ha harmadnap
alatt itthon nem lesz, ezen meg ezen az úton induljon el az ő
fölkeresésére, s ezzel a királyfi útnak indult.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer elérkezik az első
elátkozott várhoz, hol még most is ott állt őrt a szőrös ördög, kezében
egy nagy istentelen husáng, hogy azzal minden arra járó-kelőt minden
irgalom és kegyelem nélkül agyonüssön.

Itt a szőrös ördög rámordul a mi Jánosunkra erős kegyetlenül
ilyeténképen:

– Ki vagy?

– Én vagyok uram-bátyám.

– Kicsoda? kérdé ismét az ördög.

– Én vagyok.

– Te vagy Jánoska?

– Én vagyok én.

– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit?

– Mi türés-tagadás édes fiam, én biz nem hallottam, hanem itt meg itt
lakik a bátyám, ha ő nem tud felőle, ugy senki a világon.

Itt a királyfi elérkezik a másik elátkozott várhoz is, de innen az őrt
álló ördög a harmadikhoz küldte. Mikor a királyfi a harmadik elátkozott
várhoz is eljutott, rákiált az ördög nagy mérgesen ilyeténképen:

– Ki vagy?

– Én vagyok.

– Te vagy Jánoska?

– Én vagyok én.

– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A világ szépen szóló madarát keresem. Nem hallott bátyám-uram róla
valamit világ szép éltében?

– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban. El is viheted, de csak ugy, ha a szavamra hallgatsz,
különben jobb lett volna neked nem születni, mert ha azt meg nem tartod,
sose látod többé isten verőfényes napját. Hát csak azt akarom mondani,
hogy itt van ez az aranyvessző, vedd ezt magadhoz, üsd meg vele
háromszor az elátkozott vár falát, rögtön ajtó nyílik előtted, eredj be
rajta, szaladj végig az üveg folyosón és hét szobán keresztül, a
nyolczadikban van a világ szépen szóló madara egy rozsdás kalitkában.
Majd találsz ott mindenféle aranyos és ezüstös kalitkákat, azokban
mindenféle szebbnél szebb aranyos madarakat, de te azokat se ne
nézegesd, se ne hallgasd, se ne válaszsz közülök, hanem csak a rozsdás
kalitkában szomoruan ülő szépen szóló madár kalitkáját kapd el ízibe s
aztán, mintha puskából lőttek volna ki, szaladj ki az elátkozott várból.

No jól van, itt a királyfi átalveszi az aranyvesszőt s vele megcsapta
háromszor az elátkozott vár oldalát, és rögtön, abban a szempillantásban
ajtó nyílott előtte. A királyfi aztán nem sokat kérdezte, hogy szabad-e,
nem-e, az ajtón ízibe beszaladt. A mint végig szaladt az üvegfolyosón,
jobbról balról névről szólitgatják, hogy álljon meg. Igaz, hogy
megborzadt a királyfi, de azért rájuk se hederített, hanem szaladt
egyenesen az első szobába. Itt mindenféle, szebbnél szebb virágok voltak
aranycserepekben, de azért a királyfi egyhez sem nyult, hanem beszaladt
a másik szobába. A másik szobában mindenféle kardok, puskák voltak, de a
királyfi ezek közűl sem választott, hanem beszaladt a harmadik, innen a
negyedik, onnan az ötödik szobába s igy sorba, míg a nyolczadikba nem
ért. A nyolczadik szoba, mint az ördög mondá, tele volt mindenféle
aranyos és ezüstös kalitkákkal, azokban pedig szebbnél szebb aranyos
tollú madárkák énekeltek, csak a világ szépen szóló madara gornyasztott
ott szomoruan a rozsdás kalitkában, csak ez nem énekelt. Minthogy a
világ szépen szóló madarának nem volt aranyos tolla mint a többinek,
ezért a királyfinak az sehogysem tetszett és ezért nem is vitte el
magával, hanem a sok aranyos tollú madár közűl kiválasztotta a
legczifrábbat s ezt akarta elvinni magával, de a mint hozzá nyúlt,
tüstént abban a szempillantásban kővé vált s a kőfal-ajtó becsukódott
előtte.

Itt a kis királykisasszony minden istenadta nap megterítette az asztalt
jó testvére számára, de biz az nem érkezett meg; minden istenadta estve
kiült a ház elébe s késő éjfélig várta, majd az ágyat is megvetette
neki, de biz az nem feküdt bele. Itt elmulik az első nap is, el a másik,
el a harmadik, nap nap után, de az édes testvér mindegyre késik. Ezért a
királykisasszony sirva-ríva elindult édes testvére fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél nyom után, egyszer elérte az első elátkozott
várat, el a másodikat is, végre a harmadikhoz jutott. Az ördög most is
ott állt őrt egy nagy láncz adta husánggal, hogy minden arra járó-kelőt
minden irgalom és kegyelem nélkül főbe kollincson. A kis leányra is
ráförmedt nagy mérgesen:

– Ki vagy?

– Én vagyok.

– Te vagy Mariska, mert, közbe légyen mondva, igy hítták a királyfi
húgát.

– Én vagyok én.

– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– Édes testvéremet keresem. Nem hallott róla valamit bátyám-uram?

– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban kővé válva, de ugy kell neki, mért nem hallgatott a
szavamra. Te is ugy jársz, hogyha szót nem fogadsz. Ne itt van ez az
aranyvessző, üsd meg vele az elátkozott vár oldalát háromszor, tüstént
ajtó nyílik előtted, szaladj be rajta, szaladj végig az üvegfolyosón, és
hét szobán keresztül, a nyolczadikban van a bátyád kővé válva. Ezzel az
aranyvesszővel üsd meg háromszor, aztán ízibe kapd el a világ szépen
szóló madara kalitkáját s aztán se jobbra, se balra ne tekints, sem
semmihez ne nyulj, se meg ne állj, se ne hallj, hanem lóhalálába fuss ki
az elátkozott várból.

Itt a kis leány elvette az aranyvesszőt s ezzel megcsapta háromszor az
elátkozott vár oldalát és rögtön, abban a szempillantásban ajtó nyílott
előtte. A királykisasszony beszaladt az ajtón; de ő se jobbra se balra
nem tekintett, hanem egyenesen beszaladt a nyolczadik szobába, ott ízibe
felkapta a rozsdás kalitkát, a bátyját háromszor oldalba ütötte az
aranyvesszővel s aztán mintha puskából lőtték volna ki, kiszaladt az
elátkozott várból. S ezer volt a szerencséje, hogy egy szempillantással
tovább nem időzött, mert már most is a szoknyája szélét odakapta a
kőfal-ajtó a mint bezáródott. Alig, hogy kiért a királykisasszony az
elátkozott várból, utána iszonyú dörömbölés-dombolás, zugás és csattogás
hallatszott s iszonyú átkozódás és káromkodás közt fenyegették s utána
kiabáltak, hogy várj te ilyen amolyan bestiája, majd megkeserülöd ezt
még; de a királykisasszony mindezekre mitse hajtott, hanem mindaddig
futott mint az üzött szarvas, mig haza nem ért, hát már ekkor ki
várakozott reá, senki egyéb, mint édes testvére, a kővé vált királyfi.

Az egy pár cseléd aztán a világ szépen szóló madarát föleresztette a
világ szépen zengő-fájára és a szépen szóló madár megszólalt, cziteránál
szebben énekelt, hogy a ki azt hallotta, tiz évvel is fiatalabb lett.

Eddig is hires volt a virágos kert, de most még hétszerte nagyobb hírben
állott, ugyannyira, hogy hét országból is eljöttek a nézésére. Itt a
király, hogy meghallotta a virágos kert szép hirét, föltette magában,
hogy ha addig él is, de mégis elmegyen annak a nézésére; de a vén banya
alighogy megsejdítette a király ebbéli szándékát, a fekete kávéjában
hashajtóport adott be neki, mitől a király olyan roszul lett, hogy
százszor is ki kellett a szobából mennie, s igy a szép kert nézése most
is dugába dölt. S ekkor a vén banya hivatlanul beállitott a király szine
elébe s azt mondja neki:

– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos
kertnek a nézésére, majd elmegyek én, majd hirül hozom én, hogy vajjon
olyan nagy-e annak a szépsége, mint a mekkora a hire?

A király, hogy, hogy nem, erre is ráadta a fejét s eleresztette a vén
banyát a virágos kert nézésére, ki alig hogy betette abba a lábát, már
az egy pár cseléd elébe szaladt, fogadják nagy szivesen s azt sem
tudták, hogy hova ültessék.

– Szép gyermekek, kezdé beszédét a vén bűn, ez a márványpalota is szép,
ez a virágos kert is szép, ez a világ szépen zengő-fája is szép és ez a
világ szépen szóló madara is szép; de a virágos kert még szebb lenne, ha
azt az ezüsttó körülfolyná s abban az aranyhalak ficzkándoznának.

– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a királyfi.

– Nem egyebet, felelt a vén csont, mind azt: itt meg itt, ebben meg
ebben az elátkozott várban van a világ ezüsttava, abban pedig a világ
aranyhalai, csak az ezüsttóért kellene elmenni – mert a halak ugyis
eljönnének benne – s csak azt kellene elhozni.

S ezzel a vén banya szépen elbúcsuzván az egy pár cselédtől, hazament, a
királyfinak pedig ez napságtól fogva nem volt nyugodalma: azért
elbúcsuzott édes testvérétől s elindult a világ ezüst taváért.

Csak mén, csak mendegél, hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer elérkezett az első elátkozott várhoz. Az ördög
még most is ott állt istrázsát, ki a királyfit a bátyjához küldte, ez
pedig a legidősb testvérhez.

Itt a királyfi elérkezik a harmadik elátkozott várhoz is, az ördög pedig
most is ott állott istrázsát egy nagy vastag furkós bottal, hogy minden
arra járó-kelőt, minden irgalom és kegyelem nélkül főbekollintson.

– Adjon isten jó estvét bátyám-uramnak!

– Fogadj isten, Jánoska, hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
még a madár sem jár?

– A világ ezüsttavát keresem. Nem hallott róla valamit bátyám-uram?

– Ehj, dehogy nem hallottam, dehogy nem, hisz itt van ebben az
elátkozott várban. De öcsém jól felkösd ám a gatyát, ha te azt el akarod
vinni, mert ha a szavamra nem hallgatsz, igaz lelkemre mondom, hogy
vacsorán éred Pilátust. Hát csak öcsém, azt akarom mondani: nesze, itt
van ez az aranyvessző, csapd meg vele ennek az elátkozott várnak az
oldalát s rögtön ajtó nyílik előtted. Szaladj be egyenesen a kertbe,
majd hínak téged a saját tulajdonnevedről, de ne hallgass rá, majd jőnek
te elédbe mindenféle szebbnél szebb kisasszonyok, kik étellel, itallal
kinálnak, de te se ne egyél se ne igyál, – majd találsz az utadon
mindenféle drágaságokat: aranyat, ezüstöt, gyémántot és briliántot, de
te egyhez se nyulj, – majd jőnek aztán elődbe mindenféle undok kigyók és
békák, de te ne borzadjál; – hanem egyenesen szaladj az ezüsttóhoz, mely
a kertet körülfutja, kerüld meg azt visszafelé háromszor s aztán a mint
bementél, ugy szaladj is vissza.

No jól van, itt a királyfi kezébe vevén az aranyvesszőt, háromszor
megütötte vele az elátkozott vár oldalát s ime, ajtó nyilott előtte. A
királyfi aztán nem kérdezte szabad-e nem-e, beszaladt az ajtón. Alig
tette be a lábát, mindjárt névről szólitgatják, mondván: „ide ide
Jánoska, egyél-igyál lakj jól; ide ide Jánoska, ölelő két karom ki van
tárva, selyem ágyam föl van vetve, jer ne szaladj tovább.“ – De a
királyfi mintha süket lett volna, rá se hederitett a hivogatásra, hanem
tovább szaladt. Majd szebbnél szebb kisasszonyok jöttek elébe, kik közül
az egyik a nyakába ugrott, a másik aranyhajával lenditette arczon, a
harmadik csókot hányt feléje s piros két aranyalmájával, két cziczi
dombjával csalogatta, a negyedik sürgött forgott, tánczolt előtte s ina
kásáját mutogatta; de a királyfi mindezekre rá se hederitett, hanem
tétul ütött rajtuk s tovább már megint még szebb kisasszonyok jöttek
elébe, kik étellel itallal kinálgatták, hogy egyék, igyék, lakjon jól;
de a királyfi se nem evett, se nem ivott, hanem egyre tovább szaladt.
Alig hagyta el a kisasszonyokat, hát a temérdek kincsbe, mik az utjába
voltak hintve, majd fölesett; itt vert-arany volt elszórva, ott tejfehér
huszas pénz, emitt mindenféle briliantos gyűrűk, amott gyémánttal
kirakott kardok, de a királyfi semmihez sem nyult, hanem egyre tovább
szaladt. Majd mindenféle csuszó-mászó állatok raja özönlötte körül; itt
sziszegő kigyók, ott varancsos békák ugrándoztak előtte, de a királyfi
nem nézett a lába alá, hanem egyre tovább futott, ugyannyira, hogy végre
eljutott az ezüsttó partjára, melyet visszafelé háromszor megkerülvén, a
mint bejött, kiszaladt az elátkozott várból.

S ezer volt a szerencséje nem egy, mert ha még csak egy szempillantást
késett volna, tüstént bezáródott volna előtte a kőfal; mert már most is
a csizmája sarkát odacsukta. De ő azzal mitse gondolt, mert ott hagyván
a csizmáját, mezitláb hazaszaladt.

Mire hazaért, már akkor a virágos kertet körülfolyta az ezüsttó, abban
pedig mindenféle drága aranyhalak ficzkándoztak.

Eddig is szép hirben állott a márványpalota, meg a virágos kert, meg a
világ zengő-fája, meg az azon ugrándozó világ szépen szóló madara, de
most, midőn a virágos kertet ezüsttó folyta körül és abban aranyhalak
ficzkándoztak, most mondom, hét világra szólt azoknak a hire és hét
világból gyültek össze azoknak a nézésére.

Midőn mindezek a király fülébe eljutának, az föltette magában, hogy se
nem eszik, se nem iszik, mig a virágos kert közepén álló márványpalotát,
meg a világ szépen zengő-fáját, az azon éneklő szépen szóló madarat és a
virágos kertet körülfolyó ezüsttót, abban pedig az aranyhalakat meg nem
nézi, – pedig a vén banya váltig kinálta a fekete kávét, de a király azt
el nem fogadta, hanem felülvén az aranyos hintóra a feleségével együtt
és elmentek a virágos kert nézésére.

Alig ért be a király, meg a felesége a virágos kertbe, az egy pár nagy
lelkendezve elébük szaladt és kezet csókoltak.

– Ehjnye, apjuk, kiáltott fel a királyné, ez a kis leány be formázik
kendhez; egész szakasztott mása!

– Te hozzád pedig ez a kis fiú, válaszolt neki a király.

No jól van, ez abba maradt. – Itt a király meg a felesége sorra járják a
virágos kertet és nem győzik dicsérni annak a szépségeit, hát még mikor
a világ zengő-fáját és azon a szépen szóló madarat meglátták, akkor
csapták ám össze a két kezüket.

Itt a kis fiú izibe felmászott a világ zengő-fájára, róla egy pár
aranyalmát leszakasztván, az egyiket a királynak, a másikat pedig a
királynénak ajándékozta, kik nem győzték eléggé megköszönni ezt a nagy
szivességet.

Minekutána a király meg a felesége az ezüsttavat is meglátták és abban
az aranyhalakat, bementek a márványpalotába. Itt az egyik szobából ki, a
másikba pedig be, igy mind a 77 szobát sorra járták. A király meg a
felesége nem győzték eléggé dicsérni a szobák ékességeit; de mikor a
legszebbik szobába megérkeztek, azt találja mondani a király, szót
szólván:

– Ugyan édes kis szolgáim, nem felelnétek egy kérdésemre?

– S mi lenne az? kérdé a kis fiú.

– Hát csak azt akarom megtudni, hogy mért van az a kép biborral bevonva
s vajjon kit ábrázol az?

Itt a kis királyfi, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem
szótlanul levette a képről a bibortakarót.

A király meg a felesége csak ekkor hült el és csak ekkor ösmerték fel
soha nem látott édes magzatjaikat. Az egyik az egyiket ölelte meg, a
másik a másikat; szólni ugyan nem tudtak, hanem sirtak is nevettek is.

S ekkor megszólalt a világ zengő-fája és a szépen szóló madár.

Nagy lett mindenki öröme, csak az a vén bün szomorkodott, kit a király
tüstént megfogatott, egy fára felhuzatta és kénkő tüzet rakatott alá.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.



RÁRÓ RÓZSA.

Volt egyszer a világon egy nagy meseország s ennek egy királya.

Itt a király kimegyen az erdőre vadászni, de hogy, hogy nem, olyan nagy
sűrűségbe vetődött, hogy abból sehogyse tudott kivergődni; próbálta
jobbra is balra is, előre, hátra is, de csak azt nyerte vele, hogy annál
sűrűbb helyre jutott. Nincs menekülés, nincs szabadulás; nem tud a
király lelke hová lenni. A mint ott legjavában évődik, s veszti a
lelkét, egyszer honnan, honnan nem, egy emberforma vetődik elébe, ki azt
találja a királynak mondani:

– Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva, még pedig
annyira, hogy teljes világéletedben még nem voltál ilyes állapotban; de
én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred, hogy nekem adod azt a
legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy van-e a világon vagy
nincsen.

A király aztán, csakhogy a nagy vadon erdőből szabadulhasson, hogy annak
az emberformának adja azt a legkedveltebb jószágát, miről mitse tud,
hogy van-e a világon vagy nincsen.

Az ördög aztán – mert más nem is lehetett – kivezette a királyt a
sűrűségből s megmutatta neki az igaz útat; de mielőtt elvált volna tőle,
azt mondja neki, szót szólván:

– No király, én már megtettem a magamét, kivezettelek a nagy vadon
erdőből s megmutattam neked az igaz utat, de te is tedd meg majd az
enyémet, mert most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb jószágod,
miről mitse tudtál, hogy van-e a világon, vagy nincsen: a feleségedet
teherbe hagytad, ki az alatt az idő alatt, mig te erdőről erdőre
vadászni jártál, egy kis fiút hozott a világra. Ez az a legkedvesebb
jószágod, miről mitse tudtál, hogy van-e a világon vagy nincsen. De
nekem is van annyi emberségem, hogy a kis királyfit most mindjárt, nem
veszem el, mert ezt is tehetném, ha akarnám, hanem 18 esztendő mulva
elmegyek érte s elviszem magammal.

S ezzel az ördög ott hagyta a királyt az eperfánál, az pedig nagy
szomoruan, mint a kinek az orra vére folyik, hazafelé vette az útját.

No jól van, ez abba maradt. A király meg a felesége, mikor már
közeledett a 18-ik esztendő, melyben kedves fiuktól meg kellene válniok,
egyre sirtak, egyre rítak. A királyfinak pedig ez a szemébe tünt, hogy
az ő szülői minden nap szomorubb szomorubbak lesznek s egyre hull két
szemük könyei. Mi dolog ez, mi dolog ez, tanakodott magában, végre
kitört belőle az igazság s kérdőre vonta az édes apját:

– Ugyan felséges király-atyám, nem felelnél egy kérdésemre?

– S mi lenne az kedves fiam?

– Az biz nem egyéb, mint az, hogy mi dolog az, hogy valahányszor én rám
vetitek a tekintetöket, mindig megered a könyeitek?

– Hahó, kedves fiam, válaszolt a király nem ok nélkül ered az meg; de
már csak megmondom neked is, hisz már benőtt a fejed lágya s maholnap
emberkort érsz, mert ép a malom melletti két hétben kender áztatáskor
léptél a 18-ik esztendőbe. Biz kedves fiam, nem folyik a mi két szemünk
könyei egyébért, mint azért, hogy nem sokáig gyönyörködhetünk már a te
nézésedben, mert mihelyest a 18 évet meghaladod s a 19-ikbe fordulsz:
eljön érted az ördög s elvisz magával. Hogy mi oknál fogva visz el,
annak egész históriája van: hát egyszer a mint erdőről erdőre vadásztam
volna, olyan nagy sűrű erdőségbe jutottam, hogy se eget se földet nem
láttam és sehogysem tudtam kivergődni belőle; próbáltam jobbra is balra
is menni, próbáltam előre is hátra is, de csak azt nyertem vele, hogy
annál sűrűbbe jutottam. A mint ott legjavában vesződtem volna, honnan,
honnan nem, egy emberforma került elébem, ki azt találta nekem mondani,
szót szólván: „Hallod-e te király, ugy-e most csak meg vagy szorulva,
mint a karó közt a kutya; ugy-e hogy teljes világéletedben még nem
voltál ilyes állapotban; de én kisegitlek a bajból, hogyha megigéred,
hogy nekem adod azt a legkedvesebb jószágodat, a miről mitse tudsz, hogy
van-e a világon, vagy nincsen.“ Én, jó bolond létemre, szavamat adtam,
hogy neki adom azt a legkedvesebb jószágomat, miről mitse tudok, hogy
van-e a világon vagy nincsen. Az pedig senki más nem volt, mint te, édes
fiam. Ezért borul el a mi arczunk, hogyha rád vetjük a tekintetünket, s
ezért omlik a mi két szemünk könye.

– Hahó királyi atyám, ha csak ez a bajuk, kisebb gondjuk is nagyobb
legyen ennél; mert majd elmegyek én a pokolba, majd megváltom én magamat
az ördögtől s hamarább visszajövök, mintsem gondolnák.

Ugy is lett. – A királyfi nem várta be, hogy még az ördög jőjjön el
érte, hanem ízibe fölkerekedett s maga ment el a pokolba.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl; egyszer egy ember-koponyára akadt, mely mellett mikor elment
volna, megszólal a koponya:

– Hallod-e te jó királyfi, jer, áss nekem egy gödröt, temess el abba s
kilencz misére való pénzt dobj a siromba.

A királyfi aztán a kardjával egy gödrőt ásott, melybe beletemetvén az
ember-koponyát kilencz misére való pénzt a sirjába dobott.

– No királyfi, kiáltott ki a sirból a koponya, jótét helyébe jót várj.
Hogyha nem mondod is, hogy hova igyekszel, ugy is tudom, de hogy dugába
ne dőljön a fáradságod, itt meg itt van egy patak, hová minden estve
eljárnak az ördögök királya leányai fördeni fekete daruképében, ilyes
meg ilyes időtájban. Keresd föl azt a patakot s bujj el a partján valami
bokorban. S majd mikor mind a három leány levetkezik s bemegyen a vizbe,
lesd meg, hol vetkezik a legkisebb királykisasszony, lopd el a ruháját s
mindaddig oda ne add neki, mig meg nem igéri, hogy a pokolból ki nem
szabadit.

Ugy is lett. – A királyfi fölkereste azt a bizonyos patakot s elbújt a
partján valami fűzfabokorban s a három királykisasszony érkeztére várt;
de nem sokáig kellett neki várnia, mert ihun repül ám a három fekete
daru, megrázkódnak s leánynyá váltak. Aztán ízibe levetették a ruhájukat
s be a vizbe, a királyfi pedig csak azt leste, hogy a legkisebb
királykisasszony hova vetkezik, majd előbujván a maga rejtekéből,
felnyalábolta annak a ruháját s eldugta a fűben.

A királykisasszonyok csak förödnek, csak förödnek, annyira-annyira, hogy
már az a bizonyos óra is elérkezett, a melyben fel is kellene öltözködni
s haza is kellene már menni. Mondom, hogy elérkezett az a bizonyos óra,
kijöttek a vizből s ki-ki a maga ruhájához szaladt, csak a legkisebbik
nem találta a magáét. Sirva-ríva keresi, de nem találja, keresi a nagy
fűben, de nem akadt rá, szaladgál le s fel a patak partján, de a ruha
sehol sincsen, – a két nénje pedig már fel is öltözködött, s hogy im egy
bizonyos időre otthon kellett lenniök, megrázkódnak s fekete daruképében
elrepültek, a legkisebbiket pedig, minthogy ugy se vihették el magukkal,
ott hagyták.

Mondom, mikor a két nagyobbik királykisasszony elrepült, a királyfi is
előjött a rejtekhelyéből s kérdi a legkisebbiket:

– Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen szép virágszál?

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor drága patyolat-ruhám elveszett, s
ezért nem mehetek a két néném után.

– S mit adnál te annak, a ki ugy szép szerével elő tudná adni drága
patyolat-ruhádat?

– A mit kivánna, azt adnék.

– Nem kivánok hát én egyebet, mint válts ki a pokolból, édes apád körmei
közül; mert az atyám még mikor a világra jöttem, az atyádnak igért.

– Ha csak ez a kivánságod, ugy kisebb gondod is, nagyobb legyen ennél,
csak a ruhámat add elő.

– S merre menjek a pokolba?

– Ne, itt van ez a fekete rózsa, csak ezt ereszd a szélnek, csak ennek a
repülése után jőjj, majd elvezet ez téged.

A királyfi aztán előadta a legkisebbik királykisasszony ruháját,
melyeket az magára öltvén, megrázkódott, fekete daruvá változott s
elszállt két nénje után.

A királyfi aztán szélnek eresztette a fekete rózsát s csak annak a
repülése után ment. Ha ő megállt, a rózsa is megállott s ha ő útnak
eredt, az is tovább szállt. Igy a fekete rózsa után menve, egyszer mégis
elért a pokolba s fölkereste az ördögök királyát. Köszön neki.

– Adjon is jó napot fölségednek!

– Fogadj isten királyfi! hát már megérkeztél, pedig én még csak holnap
akartam felülni a bak-kecskémre s érted menni.

– De nem azt mondom én neked ördögök királya, hanem azt: szabd ki
megváltásom diját, mert ugyis tudhatod, hogy én nem vagyok még közibetek
való.

– No királyfi, szólt az ördögök királya, három próbát szabok elédbe, s
hogyha azokat megcselekszed, szabadon eresztlek s rádásul három leányom
legszebbikét, vagy azt, a melyik legjobban tetszik, neked adom
feleségül. Az első próba az lesz: amott van ni, az ólomhegy, itt van az
udvaromon az ólomeke s ha te azt a hegyet ezzel az ekével felszántod,
vasboronával megboronálod s ezt az egy szem rizskását elveted bele; s ha
én annak a terméséből még holnap délre ehetek: jól van, nem bánom, eredj
haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.

Itt a királyfi csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki aludni
menjen – mert, közbe légyen mondva, az ördögöknek világos nappal van
éjszaka, éjjel pedig nappal – fölkereste a legkisebbik
királykisasszonyt.

– No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, mert igy hítták a
legkisebb királykisasszonyt.

– Nagy itt a baj szivem szive, nagyobb tán mint gondolhatnád, mert az
apád ezt mondta: Hogyha én még ez éjjel azt az ólomhegyet fel tudom
szántani az ólomekével, vasboronával pedig megboronálni s hogyha én ezt
az egy szem rizskását ugy el tudom abba vetni, hogy az egy nap alatt
kikeljen, megnőjön, elvirágozzék s gyümölcsöt teremjen, hogy ő még annak
a terméséből holnap délre ehessék: jól van, nem bánja, haza mehetek s
elvihetem magammal legszebbik leányát, már mint téged.

– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb
legyen ennél, csak te feküdjél le bátran az én virágnyoszolyámba, pihend
ki magad, a többit pedig bizd én rám, majd elvégzem én.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s
elaludt, a királykisasszony pedig levett a szegről egy ostort, hármat
pattantott vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:

– Itt vagytok-e mindnyájan?

– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony!

– Nem hiányzik közűletek senki sem?

– Senki sem hiányzik fölséges királykisasszony, csak a parancsszóra
várunk.

– Hát azt parancsolom, hogy látjátok-e azt az ólomhegyet? No, ha
látjátok, azt tüstént szántsátok fel az ólomekével, boronáljátok be
vasboronával és ezt az egy szem rizskását vessétek el bele, de ugy, hogy
az egy nap alatt kikeljen, kihajtson, kivirágozzék, gyümölcsöt hozzon,
hogy annak a terméséből holnap délre az én királyi atyám ehessék is.

– Meglesz fölséges királykisasszony.

És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások, még azon éjszaka
felszántották az ólomhegyet az ólomekével, vasboronával meg is
boronálták s elvetették bele az egy szem rizskását s íme az, egy nap
alatt kihajtott, kivirágzott s gyümölcsöt hozott; ugy, hogy másnap már
ett is belőle az ördögök királya.

Itt ujra hivatják a királyfit s azt mondja neki az ördögök királya, szót
szólván:

– No királyfi, egy próbát már kiállottál, de hátra van még kettő. Ha te
azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtóm előtt áll, egy éjszaka
elfolyása alatt olyan kakas lábon forgó réztetejü várat épittetsz,
melynek széles e világon keresve se lehessen párját találni: nem bánom,
eredj haza s vidd el magaddal legszebbik leányomat.

A királyfi megint csak azt várta, hogy megvirradjon, hogy mindenki
lepihenjen s tüstént fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt.

– No, mi ujság szivem szép szerelme, kérdé Ráró Rózsi, a legkisebbik s
legszebbik királykisasszony.

– Nagy itt a baj, szivem szép szerelme, nagyobb mint gondolnók, mert az
apád ezt mondta: Hogyha azon a sivár-kopasz hegyen, mely itt az ajtótok
előtt áll, egy éjszaka elfolyása alatt olyan kakaslábon forgó réztetejü
várat épittetek, melynek e széles világon keresve se lehessen párját
találni: nem bánja, menjek haza s elvihetem magammal legszebbik leányát,
már mint téged.

– Ha csak ez a bajod, szivem szép szerelme, kisebb gondod is nagyobb
legyen ennél, csak te feküdjél le az én virágnyoszolyámba s pihend ki
magad, én pedig azalatt majd elvégzem a te dolgodat, csak bizd rám.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s
elaludt, Ráró Rózsi pedig levette a szegről az ostort, hármat pattantott
vele s aztán bekiáltott a szomszéd szobába:

– Itt vagytok-e mindnyájan?

– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony.

– Nem hiányzik közűlötek senki sem?

– Senki sem hiányzik közülünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt
kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?

– Nem parancsolok én egyebet, csak azt, hogy látjátok-e ezt a nagy
sivár-kopasz hegyet, mely itt az ajtó előtt áll? No, ha látjátok, ugy
annak kellős közepére állitsatok olyan kakaslábon forgó réztetejű várat,
hogy annak párját széles e világon még keresve se lehessen találni.

– Meglesz, fölséges királykisasszony.

És a szolgalelkek, mert kik is lehettek volna mások mint azok, még azon
éjszaka elfolyása alatt arra a sivár-kopasz hegy kellős közepére olyan
kakaslábon forgó réztetejű várat állitottak, hogy annak párját széles e
világon még keresve sem lehetett volna találni.

Ráró király aztán reggelre kelve csak elálmélkodott a szép vár láttára s
rögtön kiadta a parancsolatot, hogy küldjék be csak a királyfit.

A királyfi aztán mikor beállitott ördög ő felsége szine elébe, az azt
találja neki mondani:

– No királyfi, két próbát már kiállottál, de hátra van még a harmadik.
Ha te azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre
épittettél, az én palotáimmal aranyhiddal összekötöd: jól van, nem
bánom, menj haza s akkor igazán elviheted legszebbik leányomat.

A királyfi megint csak arra várt, hogy mindenki lenyugodjék, s hogy ez
bekövetkezett, ujra fölkereste a legkisebbik királykisasszonyt s csak
elkezdi:

– Hahó szivem szép szerelme, nagy itt a baj, nagyobb mint gondolnók;
mert az apád azt mondta: ha én azt a kakaslábon forgó várat, melyet arra
a sivár-kopasz hegyre épittettem, az ő palotájával aranyhiddal
összekötöm: jól van, nem bánja, menjek haza s akkor igazán elvihetem
legszebbik leányát, már mint téged.

– Ha csak ez a bajod szivem szive, kisebb gondod is nagyobb legyen
ennél, csak te feküdjél le, pihend ki magad az én virágnyoszolyámon,
mert majd elvégzem én az egész dolgot csak bizd rám.

A királyfi aztán lefeküdt a királykisasszony virágnyoszolyájába s
elaludt, – Ráró Rózsa pedig levette a szegről az ostort, hármat
pattantott vele s bekiáltott a szomszéd szobába:

– Itt vagytok-e mindnyájan?

– Igen is itt vagyunk, fölséges királykisasszony.

– Nem hiányzik közűletek senki sem?

– Senki sem hiányzik közűlünk, csak a parancsszóra várunk: azért azt
kérdezzük tőled fölséges királykisasszony: mit parancsolsz?

– Nem parancsolok én egyebet, csak azt: látjátok-e azt a kakaslábon
forgó várat, melyet arra a sivár-kopasz hegyre épitettetek? No, ha
látjátok, ugy azt az én királyi atyám rezidencziájával aranyhiddal
kössétek össze.

– Meglesz, fölséges királykisasszony.

És a szolgalelkek még azon éjszaka a kakaslábon forgó vártól kezdve
egész a Ráró király rezidencziájáig aranyhidat vertek, ugy, a hogy
parancsolva volt.

Reggelre kelve aztán, mikor a király kitekintett az ablakán, hát ott
látja ám az aranyhidat; ezért rögtön kiadta a parancsolatot, hogy mind a
három leányát, mind a királyfit küldjék be. Mikor mind a királyfi, mind
a három királykisasszony bejött a fehér szobába, megszólal a király.

– No királyfi, minthogy kiállottad a három próbát, én is beváltom a
szavamat: most már olyan szabad vagy mint a madár s mehetsz oda, a hová
tetszik s itt van három leányom, válaszd közülök azt, a melyik tetszik.

Azt mondanunk sem kell, hogy a királyfi kit választott, hogy Ráró Rózsa
lett a nyertes.

Aztán mind a ketten forró ölelések és hangos sirások között elbúcsuzván,
beleültek a szélhintóba s hazafelé jöttek.

Utközben azonban mikor már közel voltak a királyfi szülötte városához,
megállittatta a királyfi a szélhintót s kiszálltak belőle.

– No szivem szép szerelme, szólt a királyfi, csak te maradj itt, mert én
nagy pompával, királyi czeremoniával, hatlovas üveges-aranyos hintón
akarlak bevitetni, a mint dukál.

– Ne hagyj itt szivem szive, szólt a királykisasszony, mert ha meg talál
valaki csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.

– Ehj szivemtől származott gyöngyvirágom, hamarább elfelejteném azt,
hogy minek hínak, mint téged, ki a szivembe vagy irva.

– Ne hagyj itt lelkemtől lelkezett aranyos bimbóm, mert ha valaki meg
talál csókolni: tüstént elfelejted a te Ráró Rózsádat.

– No hát inkább senkitől sem, még tulajdon nemző apámtól és szülő
anyámtól sem hagyom magamat megcsókolni s mégse felejtlek el.

– No meglásd, hogy elfelejtesz.

– S ezzel a királyfi ott hagyta a leendő feleségét, hogy majd másnap
hatlovas üveges-aranyos hintóval tér vissza.

Hogy hazaért, hogy az apjára és anyjára benyijtotta az ajtót, azok elébe
szaladtak, ölelő két karjukat kitárták s össze-vissza akarták csókolni,
rég nem látott kedves fiukat, kit keserves könyhullatások között
sirattak, hogy már soha sem tér vissza, pedig lám itt van; de a királyfi
sem az anyjának sem az apjának nem engedte megcsókolni magát, pedig
azoknak imhogy meg nem szakadt a szivök örömükben.

De itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a
nagy semminél hisz ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, de
pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez, volt a királyfinak egy vén
dajkája, ki hogy meghallotta, hogy itthon van az ő kedves fia, már isten
bocsá, ahogy szokta a királyfit nevezni s hogyim nappal azt meg nem
csókolhatta, éjnek idején belopózkodott a királyfi hálókamrájába s azt
megcsókolta.

S íme a királyfi, mintha a világon sose lett volna Ráró Rózsa, s mintha
azt sose ösmerte volna: egészen megfeledkezett arról.

Várhatta aztán Ráró Rózsa a királyfit a hatlovas üveges-aranyos
hintóval, hogy majd hazarepítik, bizony nem jött az el érte kétkerekű
kordéba fogott félszemű lóval sem. Eltelik egy nap, két nap, három nap s
mindjárt tudta a királykisasszony, hogy csók által kitöröltetett a
királyfi szivéből.

Biz aztán nem várta tovább, hanem a város végére épittetett egy csárdát
s ott csaplároskodott.

Itt lelkem teremtette egyszerre híre futamodik, hogy itt meg itt milyen
jó ivókát mérnek és milyen szép menyecske a korcsmárosné, hogy hét
országban keresve sem lehetne párját találni; ugy annyira, hogy magának
a királyfinak is a fülébe jutott, ki két czimborájával együtt egy
gróffal meg egy herczeggel kiment abba a bizonyos korcsmába. Isznak
esznek, mulatnak kedvükre s mindegyiknek megtetszett a csinos menyecske.

– Lelkem, szólt a gróf, szeretnék magának valamit mondani: szeretnék
magától, egy pár csókot nyerni.

– Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsi, hanem majd ugy 10 óra felé.

– Lelkem, szólt a herczeg suttomban, szeretnék magától egy pár csókot
kapni.

– Most nem érek rá, felelt ennek is Ráró Rózsa, hanem majd fél
tizenegykor.

– Lelkem, szólt a királyfi is ugy suttomban szűr alól, szeretnék magától
egy pár csókot kapni.

– Most nem érek rá, szólt Ráró Rózsa, hanem 11 órakor.

No jól van, itt eljön a tiz óra. A gróf bemegyen a menyecskéhez.

– Itt vagy szivem szép szerelme?

– Itt vagyok, de elfelejtettem a kaput becsukni: azért kimegyek.

– Majd becsukom én.

S ezzel a gróf kiment, hogy majd becsukja a kaput, de egész tengernyi
éjszakán keresztül mindig csukta, mégse zárta be.

Itt eljön a féltizenegy óra is, hát a herczeg is ehun kullog.

– Itt vagy szivem szép szerelme? kérdé Ráró Rózsától.

– Itt vagyok, de elfelejtettem a ludakat bezárni: azért kimegyek, de
mindjárt visszajövök.

– Majd becsukom én, válaszolt a herczeg.

S ezzel kiment az udvarra, hogy majd behajtja a ludakat, de bár egész
tengernyi éjszaka mindig hajszolta, mégse zárta be.

Itt eljön a 11 óra is, hát a királyfi is ehun kullog ám.

– Itt vagy szivem szép szerelme.

– Itt vagyok, de elfeledtem a tüzet hamuval betakarni, azért kimegyek,
de mindjárt visszatérek.

– Majd betakarom én szivem szép szerelme, csak te maradj az ágyban.

S ezzel a királyfi kiment a konyhába s bár egész tengernyi éjszaka
mindig a tüzet takarta, de mégse takarta be.

Reggelre kelve aztán kijön Ráró Rózsa a szobából, hát látja, hogy mit
csinál a királyfi. Elnevette magát s azt találja neki mondani:

– Ugy-e szivem szép szerelme, ugy-e megmondtam, hogy meg ne hagyd magad
csókolni, mert elfelejted a te Ráró Rózsádat.

A királyfi megszégyenelte magát s csak ekkor jutott eszébe az ő szive
választottja; de még ekkor se szabadulhatott a tüztakarástól, hanem azt
még mindig egyre kitakarta s betakarta s csak mikor Ráró Rózsa a kezével
illette, jöhetett el a patkától.

Aztán a királyfi rögtön hazament s hatlovas üveges-aranyos kocsival,
nagy kisérettel és parádéval jött el a feleségeért.

De a gróf még ekkor is szünetlenül a kaput csukogatta; kinyitotta meg
becsukta s még se zárta be; – a herczeg pedig még ekkor is szünetlenül a
libákat hajtogatta s még se zárta be. Csak mikor a királyné, már mint
Ráró Rózsa megillette mind a kettőt a kezével, csak ekkor hagyták abba
ezt a fura mulatságot.

Ráró Rózsát aztán felültették a hatlovas üveges-aranyos hintóba,
hazarepitették s még az nap össze is adta őket a pap, kik még most is
élnek, hogyha meg nem haltak.



A SZEGÉNY EMBER TIZENKÉT FIA.

Volt egyszer egy szegény ember s ennek tizenkét fia.

Mikor a gyermekek annyira felcseperedtek, hogy kiki meg tudta keresni a
maga kenyerét: a szegény ember mind a 12 fiát elküldte szolgálatot
keresni.

Az anyjuk aztán mindegyik fia számára kakastejjel sütött tarisznyát és
háziczérnával varrt pogácsát és kinek-kinek odaadta magáét, ez a tiéd,
ez a tiéd s igy sorba, mig mind a tizenkettő ki nem kapta a maga részét.

A tizenkét fiú aztán elindult országvilágszerte szolgálatot keresni. A
mint mennek mendegélnek, egyszer egy nagy terepély fa alá leültek
pihenni s ekkor csak megszólal a legnagyobbik:

– Testvérek! egyet mondok, kettő lesz belőle: minek bontaná fel kiki a
maga tarisznyáját, először együk meg közakarattal az egyikét, azután a
másikét s igy sorba.

A testvérek ráállottak s legelőször is a legkisebbikét ették meg s azzal
aztán tovább mentek; de mikor másodszor került evésre a dolog, senkise
akarta a maga részét odadni, hanem kiki felbontotta a maga tarisznyáját
s abból evett, csak a legkisebbiknek koppant a szeme; mert annak,
bármennyire kért, egyik sem adott; mert arra mindegyik irigykedett,
mivel mind a tizenkét testvér között az volt a legszebb és a legokosabb:
azért mindegyik csak ennek a vesztére tört.

Kért a legnagyobbiktól, ki azt mondta neki:

– Akkor adok egy pogácsát; ha az egyik kézfődet le hagyod vágni.

Kért a másodiktól ki azt monda neki:

– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik kézfődet le hagyod vágni.

Kért a harmadiktól, ki azt mondta neki:

– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik karodat le hagyod vágni.

Kért a negyediktől, az azt mondja neki:

– Akkor adok egy pogácsát, ha a másik karodat le hagyod vágni.

Kért az ötödiktől, az azt mondta neki:

– Akkor adok egy pogácsát, ha az egyik lábodat térdig le hagyod vágni.

S igy sorba, mindegyik testvér csak akkor akart egy pogácsát adni, ha
valamely testrészét le engedi vágni.

– Mit volt mit tenni a legkisebb fiúnak, éhen csak nem halhatott meg: le
engedte vágni kezét, karját, lábát, lábszárát, fülét, orrát, végre még a
szemét is kiszurták. S aztán a tizenegy testvér tovább ment, a
legkisebbiket pedig ott hagyták gyámoltalanul, ki, mivel hogy se járni,
se csuszni nem tudott, csak arra felé gurult, a merre hallotta, hogy
megyen a tizenegy testvér.

Csak gurul, csak gurul, egyszer hogyim se eget se földet nem látott, egy
ó-kútba esett. Csak hentereg a kútban, csak hentereg, egyszer csak azon
veszi észre magát, hogy ismét lát, hogy keze-lába, orra-füle kinőtt.
Eddig is szép volt a fiú, de most hétszerte szebb, ki aztán valahogy
nagy nehezen kimászott az ó-kútból és egy fél dióhajban, mely ép a keze
ügye alá akadt, meritett a csodavizből s azzal aztán tovább ment.

A mint mén mendegél, egyszer elébe szaladt egy kis egér nagy sirva-ríva.

– Mit sirsz, mit rísz kis egérke olyan keservesen? kérdi a fiú.

– Oh jó legényke, hogyne sirnék, mikor az egyik tomporomat összezúzta az
egérfogó!

– Ha csak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen; jer ide, majd
meggyógyítom én!

S ezzel a szegény ember fia a csodavizzel meggyógyította a kis egér
tomporát.

– No szegény ember fia, szólt a kis egér, jótét helyébe jót várj. Nesze,
itt van ez a kis síp, csak ebbe fúj belé, tüstént a segitségedre leszek;
mert én vagyok az egerek királya.

A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elébe száll egy kis méh nagy
sirva-ríva.

– Mit sirsz mit rísz kis méhecske olyan keservesen? kérdi a szegény
ember.

– Oh jó legényke, hogyne sirnék, hogy ne rínék, mikor ketté van törve az
egyik szárnyam, már most nem repülhetek!

– Ha csak a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen annál, jer ide,
majd meggyógyítom én.

S a szegény ember fia a kis méhecske szárnyát is meggyógyította a
csodavizzel.

– No szegény ember fia, szólt a kis méh jótét helyébe jót várj. Nesze
itt van ez a kis sip s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént
a segitségedre leszek; mert én vagyok a méhek királya.

A szegény ember fia elvette a kis sipot s azzal tovább ment.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elő-utó talál egy farkast, mely csak
három lábon járt s a negyediket ugy huzta maga után ordítva.

– Mit orditasz olyan keservesen ordas pajtás?

– Oh jó legényke, hogyne orditanék, mikor az egyik lábomat ketté törtem!

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél!… Nosza,
jer ide, majd meggyógyítom én.

S a szegény ember fia a farkas lábát is meggyógyította.

– No legényke, szólt a farkas, jótét helyébe jót várj: azért nesze, tedd
el ezt a kis sipot s ha valami bajod lesz, csak ebbe fúj belé, tüstént
segitségedre leszek.

A szegény ember fia elvette ezt a sipot is s aztán tizenegy testvére
után sietett, kik már szolgálatban voltak a burkus királynál. A király
látta, hogy nem bolond tehén bornyával van dolga, a tizenkettedik
testvért is megfogadta.

A szegény ember fiai közül a legöregebbik élt a gyanú perrel, hogy majd
a legkisebbik testvér igy panaszt tesz, ugy panaszt tesz a király előtt
a rajta elkövetett mocskos tettért: azért mindenféleképen vesztére tört
s most is hivatlanul beállitott a király színe elébe s azt találja annak
mondani:

– Fölséges király! mondanék én valamit, ha valami bántódásom nem lenne.

– Oh jó Jancsi, mert igy hitták a szegény ember legnagyobbik fiát, már
hogy lenne, csak beszélj.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a
Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged azt parancsolja neki, hogy 24
óra elforgása alatt minden gabonáját learassa, kévébe kötözze, csomóra
rakja, haza hozza, kicsépelje, kiszelelje: igaz lelkemre mondom, bizony
megcselekszi, csak akarja.

– Igaz-e az Jancsi?

– Nincs különben.

– Menj, küld be az öcsédet.

Beküldi Jancsi a Miklóst, ki mint a peczek, megállott a király színe
előtt, kérdvén:

– Mit parancsolsz fölséges király?

– Azt parancsolom szidom a lelkedet, hogyha 24 óra elforgása alatt
minden gabonámat a legutolsó szálig le nem aratod, kévébe nem kötöd,
csomóra nem rakod, haza nem hozod, ki nem csépeled és ki nem szeleled:
leüttetem a fejedet.

S a király aztán olyan mérges tekintetet vetett a szegény Miklósra, hogy
egy lánczhordával ért fel, mintha apját anyját megölte volna.

Itt a mi Miklósunk, mintha pofon ütötték volna, azt se tudta, hogy
menjen ki a királyi rezidencziából, s mikor beért a maga szobájába, két
kezére nyugasztotta az állát s egészen busulásnak adta a fejét.

Mikor ott legjavában búsul s bánkódik, hogy még az ellenségnek is
megesett volna rajta a szíve, még az is megszánta volna, egyszer eszébe
jut, mintha az isten megsugta volna neki, hogy van neki egy kis sipja,
mit az egérkirály adott neki.

Mondom, hogy eszébe jutott a kis sip, azt elővette s belefújt. A kis
fehér egérke honnan honnan nem, tüstént előtte termett s azt kérdi tőle:

– Mit búsulsz, mit bánkodol szép Miklós olyan keservesen?

– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor a király azt parancsolta,
hogy 24 óra elforgása alatt minden életét a legutolsó szálig learassam,
kévébe kössem, csomóba rakjam, de még haza is hozzam, ki is csépeljem és
fel is szórjam?!

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél, csak te
feküdjél le s aludjál szép csendesen és a többit bizd én rám; mert
hijába volnék én egerek királya?! nem 24 óra elforgása alatt, de még ez
éjszaka a mit ránk virraszt az isten, el lesz az a munka végezve.

Ugy is lett. – Miklós lefeküdt szépen s aludt reggelig, a kis fehér egér
pedig a király minden életét még azon éjszaka learatta, kévébe
kötöztette, haza hordatta, kicsépeltette, felszóratta.

Reggelre kelve megyen a király a csűrbe, hát látja, hogy minden élete
ott áll garmadában, még pedig olyan tiszta, hogy a között aranyért sem
lehetett volna egy szem konkolyt, csermolyát, avagy vadlencsét találni,
mintha szemenkint szedték volna össze.

A király egy szó sem sok, de még annyit sem szólt, hanem csak a fejét
csóválta s aztán szótlanul bement a fehér házba.

Itt a királynak alig melegedett meg a leülőhelye, már ismét előtte állt
hivatlanul a szegény ember legöregebbik fia s azt találja neki mondani:

– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami
bántódásom ne lenne.

– Oh jó Jancsi, szólt neki a király, már hogy lenne, csak beszélj.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb testvérünk a
Miklós, olyan ezermester, hogyha fölséged megparancsolja neki, hogy egy
24 óra elforgása alatt tizenkét kontignáczios viaszpalotát épitsen
szivárványos mézkútakkal: igaz lelkemre mondom, bizony megcselekszi.

– Igaz-e ez Jancsi?

– Nincs különben.

– Eredj, küld be a Miklóst.

Bemegyen a Miklós a király színe elébe s kérdi nagy alázattal:

– Mit parancsolsz fölséges király?

– Azt parancsolom – förmedt rá a király – azt parancsolom, hogyha
huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvarom kellős közepén tizenkét
kontignáczios viaszpalotát nem épitesz szivárványos mézkútakkal: rögtön
leüttetem a fejed gombját!

A mi Miklósunk ujra, mintha pofon cserditették volna, azt se tudta, hogy
menjen ki a rezidencziából s mikor a maga szobájába ért, nem tett
egyebet mint, mintha a siralomházban ült volna, két karjára nyugasztotta
az állát s búsult olyan keservesen, hogy még a halálos ellenségének is
megesett volna rajta a szive, még az is megszánta volna.

A mint ott legjavában búsul és bánkódik, egyszer, mintha az isten sugta
volna neki, eszébe jut, hogy van még neki egy kis sipja, melyet a
méhkirálytól kapott. Miklós aztán elővette a kis sipot és belefút.

Ime, egyszerre mint varázslat előtte terem a kis aranyos méhecske s azt
kérdi tőle:

– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?

– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt
parancsolta: hogyha huszonnégy óra elforgása alatt itt az udvar kellős
közepén tizenkét kontignáczios viaszpalotát nem épitek szivárványos
mézkutakkal: leütteti a fejem gombját?!

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; hát
miért volnék én méhek királya, he?!… csak te feküdjél le, pihend ki
magad s nem 24 óra elforgása alatt, de még ez éjszaka, mit az isten a
fejünkre hoz, kész lesz a tizenkét kontignáczios viaszpalota és a
szivárványos mézkútak, csak te aludjál békén, csak te pihend ki magad.

Ugyis lett. – Miklós lefeküdt szép csendesen s aludt, a méhkirály pedig
még azon éjszaka elkészittette a király udvara kellős közepén a tizenkét
kontignáczios viaszpalotát és a mézkútakat.

Reggelre kelve aztán kitekint a király az ablakán, hát nem tudott hová
lenni a csudálkozás miatt; de hogy is ne! mikor előtte állt a tizenkét
kontignáczios viasz-palota és a szivárványos mézkútak!

De alig jött magához a csudálkozás miatt, már mint harmadszor is előtte
állt a szegény ember legöregebbik fia a Jancsi, ki azt találja mondani a
királynak:

– Fölséges király! mondanék én valamit fölségednek, csak valami
bántodásom ne lenne?!

– Oh jó Jancsi, szólt hozzá a király, már hogy lenne, csak beszélj.

– Hát csak azt akarom mondani, hogy ez a mi legkisebb fiúnk a Miklós
olyan ezermester, hogy ha fölséged megparancsolja neki, hogy egy 24 óra
elforgása alatt a kerek föld minden farkasait a város végére gyüjtse egy
rakásba: sose lássam a fényes mennyországot, hogy ha meg nem cselekszi,
csak akarja.

Ennek hallatára csakugy repesett a király szive örömében s elgondolta,
hogy milyen szép farkasbőrrel bélelt subát készittet magának is, a
feleségének is és tán meg a leányának is kitelik s azonfelül még a
juhaiban s egyéb jószágaiban sem tesznek pusztitást azok a csunya
fenevadak.

– Igaz-e az Jancsi?

– Nincs különben.

– Ugy, küld be az öcsédet.

Beküldi a Jancsi a Miklóst, ki a király szine előtt megállott mint a
peczek s azt kérdi aztán tőle:

– Mit parancsolsz fölséges király?

– Azt parancsolom, szidom a lelkedet bestelélek – förmedt rá a király
nagy mérgesen – azt parancsolom, hogyha egy 24 óra elforgása alatt a
kerek föld minden farkasait össze nem tereled a város végére: leüttetem
a fejed gombját!

A Miklóst, mintha pofon ütötték volna, nagy szomoruan, lesütött fejjel
bandúkolt ki a királyi rezidencziából; de még otthon sem tett egyebet,
mint a két karjával feltámasztotta az állát s búsult keservesen, mint a
ki a siralomházban van.

Egyszer a mint ott legjavában búsul és bánkódik, eszébe jut, hogy, ho,
van még neki egy harmadik sipja is, melyet ép a farkasok királyától
kapott.

Miklósnak sem kell több, ízibe előveszi a sipot valahonnan a csuhájából
és bele fújt.

Ime! egyszerre, mint varázslat, előtte termett a farkaskirály, ki azt
találja tőle kérdezni:

– Mit búsulsz, mit bánkodol olyan keservesen szép Miklós?

– Hogyne búsulnék, hogyne bánkodnám, mikor az a kutyának való király azt
parancsolta: hogyha 24 óra elforgása alatt a kerek föld minden farkasait
a város végére össze nem gyüjtöm: csúf halállal múlok ki.

– Ha csak ez a bajod, ugy kisebb gondod is nagyobb legyen ennél… hát ki
vagyok én he? nem-e a farkaskirály? azért csak ülj fel a hátamra s
menjünk ki a város végére s ott aztán, itt van ez a kis síp, csak ebbe
fúj bele, majd meglátod, hogy a kerek föld minden farkasai te körödbe
gyülnek. Majd csattogtatják a fogukat te reád, de te semmitől se tarts,
mert téged nem bántanak.

Ugy is lett. – Miklós felült a farkaskirály hátára, ki ízibe a város
végére paripázott vele, hol aztán a kis sípba bele is fújt.

Ime egyszerre minden oldalról csakugy csörtetett elő a sok farkas, hogy
jobban se kellett s ugyancsak csattogtatták a fogukat a mi Miklósunkra,
de azért egy se bántotta.

Mikor a farkasok mind együtt voltak, megszólal a farkaskirály s azt
találja mondani a mi Miklósunknak:

– No Miklós, nesze itt van ez az ostor s hajtsd vele ezt a farkascsordát
a királyi rezidenczia felé; mert éhesek a farkasok, mert éheznek
tizenegy gonosz bátyád húsára és vérére.

A mi Miklósunk kezébe kapja az ostort, és a sok farkast mind, mind a
királyi rezidenczia felé terelte.

Meglátja a király az iszonytató farkas csordát, mely az egész utczát,
tért, királyi rezidenczia udvarát elözönlötte, pedig még a végét be se
látta, szörnyüképen megijedt s intett a Miklósnak.

– Jól van már fiam Miklós; jól van már, elhiszem, hogy ezermester vagy,
csak a farkasokat tereld vissza, mert, minden pereputyostul együtt
megesznek!

De a farkaskirály csak biztatta a Miklóst ilyeténképen:

– Hajts, hajts, többet igér, többet ád; – hajts hajts, többet igér,
többet ád.

És Miklós ujra szóritani kezdte a farkasokat, melyek már az egész
rezidenczia udvarát elözönlötték.

– Édes fiam Miklós, lekiáltott a király az ablakból, tizenkét kas pénzt
adok, csak a farkashajtással hagyj fel!

De a farkaskirály még mindegyre biztatta a mi Miklósunkat.

– Hajts hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts, többet igér, többet
ád.

És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már azok az
ablakokra és falakra is kezdtek felugrándozni.

Kérésről a király könyörgésre forditotta a dolgot.

– Édes Miklós fiam! jaj, neked adom a fele-királyságomat, csak a
farkasoktól szabadits meg!

De a farkaskirály még mindegyre biztatta:

Hajts, hajts, többet igér, többet ád; hajts hajts többet igér, többet
ád!

És Miklós annál jobban szoritotta a farkascsordát; ugy, hogy már a
rezidenczia szobáit is elözönlötték.

– Édes Miklós fiam! könyörgött a király, jaj, neked adom
fele-királyságomat és egyetlenegy leányomat is, csak a farkasoktól
szabadits meg!

A sok farkas a tizenegy gonosz testvért kihuzta a szobából s ott a
király szeme láttára diribről darabra tépték.

– No Miklós, szólt a farkaskirály, most már elég: azért fúj csak bele
annak a sípnak a kisebbik lyukába!

Miklós aszerint cselekedett és a sok farkas, mintha soha se lett volna
egy is, eltünt. Miklós aztán megkapta a királykisasszonyt és a
fele-királyságot és a király holta után az egész birodalom felett ő
uralkodott. Majd anyját, apját is elhozatta és még most is élnek nagy
boldogan, hogyha meg nem haltak.



A KÁRVALLOTT JUHÁSZ.

Volt egyszer a világon egy juhász, kinek a keze alá adott jószágból
minden istenadta éjszaka egy juhát elvitték. Hogy kicsoda, azt senki sem
tudhatta, még maga a számadó sem, ki éjjel-nappal maga vigyázott fel a
juhokra, csak azt hallotta, hogy a kutyák elkezdnek ugatni, de hogy kire
vagy mire, azt sohasem láthatta, aztán a juhok megugranak s már reggelre
megint hiányzik egy darab jószág.

Ezen a számadó-juhász szörnyen elbúsulta magát s most is ott búsul az
akol előtt, hogy ő neki már ennyi kára, annyi kára van.

A mint ott a legjavában búsul, arra vetődik egy czigány, ki megállott a
juhász előtt s azt kérdi tőle:

– Mit búsulsz, mit bánkódol számadójuhász olyan keservesen?

– Jobb ha nem is kérded more, mikor ugy se tudsz rajta segiteni!

– Azt a piros szerencséjét, már hogy ne tudnék rajta segíteni, mikor
ezermester vagyok, csak beszéld el nekem a te szived szomoruságát!

– Biz én more, nem búsulok egyebért, mint azért, hogy minden istenadta
éjszaka elvesz egy juhom. Hogy ki viszi el, mi viszi el, azt senkisem
tudja megmondani, de még magam se, bár már egy álló hét óta nem húnyom
be a szememet, s nem veszek észre egyebet, csak hogy a kutyák elkezdenek
csaholni, a juhok pedig ekkor megugranak s már reggelre kelve ismét
odavan egy jószágom.

– Ha csak az a baj, szólt a more, kisebb gondod is nagyobb ennél, mert
majd felvigyázok én, majd megcsípem én a tolvajt, csak bizd rám, csak
egy marok túrót adj.

A számadó-juhász adott a czigánynak egy marok túrót, a more pedig ugy
estende bevette magát a juhakolba s várta a jó szerencsét.

Csak vár, csak vár, egyszer ugy éjféltájban csaholni kezdnek a kutyák, a
juhok pedig megugranak. Itt a czigány, bár majd kinézte a szemét, nem
lát senkit sem, de azért felkiáltott:

– Azt a piros szerencséjét leteszed azt a juhot s jöszte velem birkózni!

Az ördög, mert ki lehetett volna más, letette a juhot s odament a
czigányhoz.

– Hallod-e te hitvány czigány, birkózni ugyan nem birkózom meg veled, de
ha megcselekszed azt, a mit én, akkor elhiszem, hogy erős ember vagy.

– Megcselekszem, de még több kunsztot is mutatok, csak hagy halljam,
hogy mi légyen az?

– Az biz nem egyéb, mint keressünk két egyforma követ, egyet a te
számodra, egyet pedig az enyémre, s ha te azt a követ ugy össze tudod
lisztté morzsolni, mint én: akkor elhiszem, hogy erős ember vagy, akkor
jöszte velem a pokolba, kifizetem duplán az ellopott juhok árát.

Aztán kerestek két egyforma követ, melynek egyikét az ördög a czigánynak
adta, a másikát pedig magának tartotta meg.

– No more, ide nézz, hogyha akarsz valamit látni, – szólt az ördög s a
követ ugy összemorzsolta a markában, hogy lisztté vált.

– No more, szólt ismét az ördög, ezt tedd meg.

– Bakatel az egész dolog, mert az még csak kis Miska, de ezt tedd meg
ördög, hogy necsak lisztté váljék a kő a markodban, hanem vizet sajtolj
ki belőle! S ezzel a czigány kivette a kebeléből a marok-túrót s addig
addig szoringatta, mig egy pár csepp savó ki nem csordult belőle.

– No ezt tedd meg, hogyha legény vagy a talpadon! szólt a czigány.

De biz az ördög hasztalan szoringatta a markában a követ, mert biz abból
csak nem tudott vizet kifacsarni.

– No czigány, szólt az ördög, most már elhiszem, hogy erős ember vagy:
azért jöszte velem a pokolba, megfizetem a juhok árát.

Aztán mind az ördög, mind a czigány elindultak a pokolba s mikor
odaértek, a czigányt az ördög keresztülvezette harminczhárom szoba
során, hogy majd nem tud kivergődni a pokolból; de a czigánynak is volt
ám esze s mindegyik szoba ajtó sarkánál egy-egy kártyát hullatott el.

A harminczharmadik szobában tövis ágyon, vasszegekkel töltött párnán
hevert az ördög anyja, ki már olyan vén volt, hogy nem birta felnyitni a
maga szemét.

– No anyám, szólt az ördög, add ide csak a pénzes-pincze kulcsát, mert
itt van a más világról egy czigány, ki hétszerte erősebb mint én, ki
kifogott rajtam; mert mig én csak lisztté tudtam morzsolni a követ,
addig ő vizet is tudott facsarni belőle.

– Ehj fiam, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat, támogasd fel a
szememet, hogy hagy nézzem én is azt a czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámasztotta azokkal édes
anyja szemét. Az ördög anyja végig nézi a czigányt tetőtől talpig s
ekkor azt mondja a fiának:

– Hiszen fiam, ez csak egy hitvány czigány! azért menjetek ki ide meg
ide az erdőre s ki több fát haza tud hozni a hátán, az legyen a nyertes.

Itt mind az ördög, mind czigány kimegyen az erdőre s mikor odaértek: az
ördög csak elkezdi a nagy szál fákat tövestül kiszaggatni s hányja
rakásra, – a czigány pedig kivett a kebeléből egy gombolyag háziczérnát
s elkezdi vele az egész erdőt össze-vissza kötözgetni. Az ördög csak
nézi egy darab ideig, csak nézi, hogy mit csinál a czigány, végre nem
állhatta szó nélkül s kitört belőle az igazság.

– Mit csinálsz te czigány?

– Mit csinálok, mit csinálok?! én csak nem fogok egy pár darabka fával
haza sétálni, mint te, hanem egyszerre elviszem az egész erdőt!

– Jaj, csak hagyd abba, inkább kifizetem a juhok árát háromszorosan!

Igy megint a czigány lett a nyertes. Aztán hazamentek mind a ketten, de
biz egyik se vitt haza egy szálka fát sem.

– Anyám! szólt az ördög, add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a
czigány megint kifogott rajtam; az egész erdőt összekötözte s egyszerre
mind el akarta hozni.

– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat,
támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg még egyszer azt a
czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta s feltámogatta azokkal édes
anyja szemét. Az ördög anyja aztán tetőtől talpig végig mérte a czigányt
s ekkor azt mondja a fiának:

– Hiszen fiam ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy próbát
s ki jobban tud szaladni, az legyen a nyertes.

Itt mind az ördög, mind a czigány kimegyen a mezőre, hát látja a czigány
hogy egy südő nyul alatt fekszik ám a bokorban. Rögtön megállitotta az
ördögöt.

– Hallod-e te gonosz lélek, nekem csak egy kis öcsém van, az is jobban
tud szaladni mint te, hát én akkor hogyne tudnék; de mikor elkiáltom
magam, hogy szaladj, már akkor indulj el, mert az ott hagy el, a hol
előtalált.

Itt a czigány elkiáltja magát, a kis nyúl pedig kiugrik a bokorból s
szaladásnak eredt, az ördög utána, de biz az nem érte utól, nem hogy
elhagyta volna.

Az ördög aztán visszament az anyjához s azt mondja annak, szót szólván:

– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány megint
kifogott rajtam; mert csak egy kis öcscsével futottam versenyt, de még
azt se értem utól, nem hogy őt.

– Ehj, fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak a 12 szál vasrudat,
támogasd fel a szememet, hagy nézzem meg még egyszer azt a czigányt.

Az ördög aztán a 12 szál vasrudat elhozta, feltámogatta azokkal édes
anyja szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig mérte a czigányt
s aztán felkiáltott:

– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány czigány! azért tegyetek még egy
próbát: menjetek el ide meg ide a kúthoz s a ki több vizet haza tud
hozni, az legyen a nyertes.

Aztán mind a ketten kimentek a kúthoz s mikor odaértek, az ördög
telehuzott egy hat akós kádat vizzel, hogy majd azt a hátára veszi s
hazaviszi, – a czigány pedig elővette két krajczáros bugyliját s
körül-körül kezdte vele ásni a kútat. Az ördög csak nézi egy darab
ideig, hogy mit csinál a czigány, végre nem állhatta szó nélkül.

– Mit csinálsz te czigány?

– Mit csinálok, mit csinálok?! hát csak azt csinálom, hogy ki akarom a
kutat ásni s a mi viz van benne, egyszerre hazaviszem.

– Jaj, csak hadd abba, inkább kifizetem az ellopott juhok árát, csak
hadd abba, mert megölne a szomjúság, mert a nélkül is meleg van a
pokolban!

Igy megint a czigány lett a nyertes.

Aztán mindketten hazamentek s otthon csak elkezdi az ördög:

– Anyám! add ide a pénzes-pincze kulcsait, mert a czigány ujra kifogott
rajtam; mert gondold meg csak, az egész kút vizét egyszerre haza akarta
hozni.

– Ehj fiam, szólt az ördög anyja, hozd el csak azt a 12 szál vasrudat,
támogasd fel a szememet, hogy hagy nézzem meg egyszer azt a czigányt.

Az ördög aztán ujra behozta a 12 szál vasrudat s ismét feltámogatta
azokkal édes anyja két szemét. A vén asszony pedig tetőtől talpig végig
mérte a czigányt s ekkor felkiáltott.

– Ehjnye fiam, hisz ez csak egy hitvány cigány! Node, mivel három próbát
már kiállott s mégis ő lett a nyertes: ma már ne erezd útnak, hanem
fektesd le a szomszéd szobába a vaságyra.

Ugy is lett. – A czigányt megmarasztották még egy éjszakára s
belefektették a vasnyoszolyába; de ő kigyelme élt a gyanuperrel, mert
hisz minek lett volna az a nagy szivesség: ezért ott hallgatódzott a
kulcslyukon.

Csak fülel, csak fülel, egyszer csak elkezdi ám a vén asszony:

– Ehj fiam, hát mire való neked az a 12 mázsás vasbuzogány, hogyha nem
arra, hogy azt a hitvány czigányt kollintsd vele főbe, he?!

– Igaz biz az édes anyám, hisz ez eszembe se jutott.

A czigány pedig ezt mind jól hallotta. Ennek sem kellett több, egy nagy
fát fektetett a maga helyére, fejnek pedig vasfazekat boritott le.

Itt bejön az ördög a 12 mázsás vasbuzogánynyal, fölemelé s akkorát ütött
a vasfazékra, hogy az ugy ellapult mint valami laska mintha az
istennyila ütött volna bele.

– Hej, pajtás, kiáltott a czigány, ne simogasd a fejemet azzal a 12
mázsás vasbuzogánynyal!

Az ördög csak ekkor ijedt el, hogy milyen kemény feje van annak az
átkozott czigánynak rögtön elvetette a vasbuzogányt s a czigánynyal
együtt lementek a pinczébe s kimért annak egy zsák aranyat, már mint az
ellopott juhok árát. A czigány megse birta mozditani azt a zsák pénzt,
azért ujra a politikához fogott ilyeténképen:

– Hallod-e ördög pajtás, ugy-e én nem hoztam ide a juhokat, azért az
árát itt föl se veszem, hanem fizesd ki a más világon, hozd el a
válladon ezt a zsákpénzt; különben…

– De, hogy menjek én a te családod közé, hogyha oly erősek vagytok, hisz
mindjárt agyonvertek!

– Azt a piros szerencséjét, attól ne tarts, hisz itt vagyok én, mert még
mikor azt mondják: „Szosz kere dáde“ még ekkor ne félj, de ha ezt
mondják „Dikhecz“ már akkor szaladj, mert jót nem állok érte, hogy a
kisebbiket nem huzod.

Az ördög aztán a hátára vette a zsákpénzt, csakhamar elértek a más
világra, a czigány putrija elé. Itt a sok purdé, apraja-nagyja ki szalad
a dáde elébe s kérdik:

– Szoszkere dáde?

– Dikhecz, mi van a zsákban?

De mikor az ördög meghallotta ezt a szót „dikhecz“ levetette a zsákpénzt
s ugy elszaladt, mintha soha ott nem lett volna.

A czigány aztán kifizette a juhásznak a juhok árát s a megmaradt pénzen
barátságosan megosztozkodtak; feleközepe lett a czigányé, feleközepe
pedig a juhászé.



A CSODA-FALEVELEK.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy fiatal kalmár s ennek
egy gyöngyadta felesége. Hogyim az egy pár cseléd szép volt, fiatal
volt, halálba szerették egymást, ugyannyira, hogy fogadást tettek,
hogyha valamelyik közülök elébb megtalálna halni, mint a másik: a kalmár
nem házasodik még többé, az asszony pedig nem cseréli fel más-névvel az
ura nevét.

No jól van, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a szép asszony
megbetegszik, meghal s el is tették öröknyugalomra a kriptába; de az ura
annyira szerette a feleségét, hogy egész tengernyi éjszakákon keresztül
a koporsó mellett virradt meg. Egyszer a mint ott siratgatja a
feleségét, hát látja, hogy egy nagy kigyó kibujik egy lyukból s
egyenesen a felesége koporsójának tart.

– Ehjnye te csunya féreg, szólt a kalmár, csak nem mászod meg a
feleségem koporsóját a szemem láttára, hiszem azt azt egyet! s ezzel
kihúzta az oldalán fityegő szablyáját s a nagy kigyó fejét leszelte. A
nagy kigyó teste ott hentergett a földön, de a feje fölkerekedik,
térűl-fordul, be a lyukba, majd visszajövén, három csoda-falevéllel,
elég az hozzá, a feje odaragadt a testéhez s aztán elment a maga utjára,
a három csoda-falevelet pedig ott hagyta.

A kalmárfi, hogy, hogy nem, a három falevelet fölvette s mintha az isten
sugta volna, felnyitotta az üveg koporsót s egyet a felesége szivére
tett, kettőt pedig a két mellére s ime! a halott megmozdult, majd
lélekzetet vett, majd ismét megrázkódván, felnyitotta a szemét, felült s
kilépett az üvegkoporsóból.

Ki volt most boldogabb mint az egy pár cseléd, mikor ujra egymásé
lehettek s ujra szerethették egymást, mint a páros galamb.

De itt a kalmárnak hosszu útra kelletvén mennie portékákért, kedves
feleségétől nagy könyhullatások között elbúcsuzott, s elment. De mig
odajárt, a fiatal menyecske egy generálissal összeszürte a levet s
elszökött vele idegen országba.

Mikor a kalmár nagy fáradtan hazavetődött a hosszú útról, csak ekkor
vette észre, hogy oda a szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs,
elszökött a generálissal. Szörnyű nagy búsultában mindenét pénzzé tette
s elindult országvilágszerte bujdokolni.

Csak mén, csak mendegél hétedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer egy gyászszal bevont városba érkezett; az egész
város fekete posztóval volt bevonva s az emberek olyan szomoruan
jártak-keltek az utczán, mintha mindegyiknek halottja lett volna, kit
reggel, délben és estve mindig sirathatott.

Halott volt az igaz, az egész város halottja; mert a királynak egyetlen
egy 18 éves leánya feküdt a teritőn. Ezért volt az egész város
feketével, gyászszal bevonva.

Itt a kalmár, mit mit nem cselekedett, kapja a lelkét, felöltözött
orvosi ruhába, beállitott a király színe elébe, ki még most is feketébe
öltözve egyetlenegy kedves leánya kimultát siratta.

– Adjonisten jó napot fölségednek! köszönt neki az orvos-ruhában
felöltözött kalmár.

– Fogadj isten orvos! hát mi járatban vagy?

– Mi tűrés tagadás, fölséges uram, én biz nem egyébért fordultam
fölségedhez, mint annak a megtudása végett, hogy mit adna fölséged annak
az embernek, a ki egyetlenegy legkedvesebb leányát ismét életre tudná
hozni?

– Oh jó ember, hát mit adnék egyebet, mint a felekirályságomat a
leányommal együtt!

– No, ha fölséged nekem is megadja azt a mit igért, nekem is ideadja a
felekirályságot és vele együtt a királykisasszony kezét: itt van parolás
tenyerem, hogy én leszek az az ember, a ki egyetlenegy kedves leánya
drága világát ismét visszaadja, s nem kérek egyebet, mint azt, hogy vagy
három óráig egyes egyedül lehessék abban a szobában, a melyikben
kiterítve fekszik a királykisasszony.

A király mindenbe beleegyezett, csakhogy aztán fel legyen ám támasztva
egyetlenegy legkedvesebb leánya. Az orvosruhában felöltözött kalmár
pedig nem tett egyebet, mint bemenvén a halottas szobába, ajtót, ablakot
bezárt, becsinált, hogy azon egy teremtett lélek se lásson be, majd
felhajtotta a halott-takarót s a királykisasszony szűz testére felrakta
a csodafaleveleket. Egyet a szivére tett, kettőt pedig a két cziczi
dombja alá s ime! a halott megmozdult, lélekzetet vett, majd
megrázkódván, felült s leszállt a deszkáról.

Ha szép volt a kalmár elébbi felesége, de a királykisasszony hétszerte
szebb s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az
enyém, ásó kapa se választ el egymástól.“ A király pedig rájuk adta az
áldást és a pap összeadta az egy pár cselédet.

Igy a nagy szomorúságból nagy vigasság lett; a halottas tor helyett
lakodalmat laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesben,
s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd
letörte a derekát.

Mikor a mézes-mákos hetek elmultak, az ifjú király, már mint a mi
kalmárunk és a felesége, útrakeltek, hogy össze-vissza járják az
országot s a hol lehet, gyámolitsák az ügyefogyottakat és segítsék a
szegényt. A mint igy utazgattak, egyszer abba a városba találtak
vetődni, hol a generális és a kalmár elébbi felesége lakott.

De az ifjú király és a felesége, hogy föl ne ösmerjék addig, mig ők nem
akarják, paraszti ruhában öltöztek fel s mint ilyenek egy csárdába
vetődtek be. A csárdában ott ivott három vén huszár; mulattak kedvükre s
ugyancsak benéztek a kancsó fenekére, mert már egy kicsit kótyagosak is
valának.

A király meg a felesége ugyanazon asztalhoz ültek, hol a három vén
huszár pityizálgatott. A huszárok emberség-tudók valának s egy közülök
mindjárt megkinálta a királyt a telt palaczkkal, mondván;

– Igyál földi, te érted is meghalt a Jézus!

A király elvette a palaczkot s jót huzott belőle, majd ő is parancsolt
egy itcze bort s visszakinálta a huszárt, mondván:

– Igyék vitéz uram, mert kendért is leesett a varju a fáról!

A huszár elvette a telt palaczkot s jót huzott belőle, majd vissza
akarta tenni a király elébe, de az intett neki, hogy a többieket is
kinálja meg.

Addig addig ittak a huszárok, hogy a pénzük sehogy sem futotta ki a bor
árát, a korcsmáros pedig az apja fiának se adott rovásra.

Mit volt mit tenni az egyik huszárnak, ki legtöbbel tartozott, haza is
kellett volna már menni, mert régen elfújták már a takarodót, itt is
szeretett volna maradni, mert nagyon mulatnékja volt, a korcsmáros
pedig, mint mondám, nem adott hitelbe, kapja a lelkét, leoldozta az
oldalról a kardját, odadobta a csaplárosnak, hogy hozzon bort.

A király mindezt jól látta, de nem szólt egyebet, csak azt kérdezte a
vén huszártól:

– Hej, vitéz uram, mit csinál kend holnap kard nélkül, mikor ki kell
rukkolni, mert itt lesz a király?

– Mi csinálok, mi csinálok, az az én gondom; mert voltam én már nagyobb
bajban is, mégis kivágtam magamat a ki áldója van, hisz azért teremtett
az isten huszárnak! aztán legfeljebb is, ha észreveszik is, az lesz a
dolog vége, hogy huszonötöt rám hegedülnek, aztán punktum!

No jól van, ez abba maradt. – Reggelre kelve a király és a felesége
tisztelgésére az egész huszárezred kirukkolt; ott volt a generális is,
meg aztán a felesége is, már mint a király első oldalbordája, meg aztán
az a vén huszár is a ki kardját beitta, s ki az aczél kard helyett, még
azon éjszaka fakardot faragott magának s azzal rukkolt ki.

A király mindjárt észrevette, hogy melyik huszár volt az, a ki a kardját
beitta. Odamegyen hozzá s keményen végig nézte, majd parancsolta neki,
hogy álljon ki a glédából: a huszár kiállott. Most a király azt
parancsolta, hogy szúrja keresztül a lovát s ekkor a huszár nagy
keservesen föltekintett az égre s felkiáltott:

– Istenem, tégy csodát, változtasd a kardomat fává, hogy ne szúrhassam
keresztül ezt az áldott jó pára jószágot!

A király elnevette magát a huszárfogáson, és igen megtetszett neki a vén
vitéz.

Aztán a huszár a kardjára tekintett, mondván:

– Köszönöm istenem, hogy meghallgattad a kérésemet, hogy fává
változtattad a kardomat!

A király aztán a vén huszárt azonnal megtette generálisává, a volt
generális- és az első feleségével pedig törvényt láttatott s a regement
hohérjával mind a kettőt kiseprőztette az országból.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt, a kinek esze van ezt se hiszi
talán.



A MOSTOHA ÉS AZ ÉDES GYERMEK.

Volt egyszer a világon egy szegény asszony s ennek két fia, kik közül az
egyik édes gyermeke volt, a másik pedig mostoha.

A szegény mostoha gyermeknek igazán mostoha volt a dolga; mert mig az
édest réztepsiben sült pogácsával dugdosta az anyja, addig az a másik
kenyérben sem evett eleget; mert mig az édesre egy héten háromszor is
adtak tisztát, addig a mostoha három hétben sem kapott egyszer; mert mig
az édes uj ruhában járt, uj szüre, uj czizmája, uj kalapja és
nyakravalója volt, addig az árva csak viseltet hordott, fótos szür,
fótos csizma, lyukas kalap s rongyos nyakravaló volt rajta, s mikor már
annyira nőtt, hogy megbirta a maga kenyerét keresni, azt mondták neki,
hogy menjen istenhirével szolgálatot keresni. A mostohája sütött az útra
neki hamuban sült pogácsát.

El is ment az szívörömest, csakhogy egyszer a mostohájától
megszabadulhatott.

A mint mén, mendegél, egyszer egy nagy terepély cserfa alá érkezett s
hogyim fáradt is volt, éhes is volt: leült a nagy terepély cserfa alá,
elővette a tarisznyáját, kibontotta s kivette belőle a hamuban sült
vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan honnan nem, egy kis róka
áll előtte, s enni kért, mondván:

– Hallod-e te jó mostoha fiú, hogyha szépen megkérnélek, nem adnál nekem
abból a hamúban sült vakaróból?

– Adok biz én, mert jut is, marad is s ezzel a mostoha fiú kétfelé törte
a vakarót s feleközepét a kis rokának adta.

A kis róka elvette a hamuban sült vakarót s mikor megette, azt mondja a
mostoha fiúnak:

– No mostoha fiú, jótét helyébe jót várj: azért itt van, tedd el ezt a
három szál szőrömet, majd hasznát veszed még ügyes-bajos dolgaidban,
csak égesd meg, vesd a tüzbe s én tüstént segitségedre leszek.

No jól van, a mostoha fiú elvette a három szál róka-szört, eltette s a
kis rókától elbúcsuzván, útnak eredt.

Mén mendegél aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is
túl, egyszer egy királyi rezidenczia elé ért. Bemegyen a rezidencziába,
hát a király ép szemközt jött rá. Köszön neki –

– Adjon isten jó napot fölségednek!

– Fogadj isten mostoha fiú! hát mi járatban vagy?

– Szolgálatot keresek.

– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak.
Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem tisztabúzával bevetve,
ha ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd,
csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: leüttetem a
fejedet, de ha azokat megcselekszed; három tarisznya pénzt mérek ki a
számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a
harmadikban rézpénz.

Itt a mostoha fiúnak csak akkor esett le az álla, mikor a király iménti
beszédét meghallotta, de mit volt neki mit tenni, nem egyebet, mint azt,
hogy nagy szomorúan kibandúkolt a háromszázhatvanhat zsákos föld szélére
s hozzáfogott a munkához. De hiába serénykedett álló nap, mert biz ő
kigyelme bár ugy dolgozott mint a kutya, hogy szinte a hátán csorgott a
viz, nem aratott le nagyobb darabot, mint ez a ház földje, la, de még
hozzá sötét estve is dolgozott. Hogy aztán nagy fáradtan kidölt a
munkából, hogyim látta, hogyha szakadtáig dolgozik is, mégse arathatja
le egy huszonnégy óra elforgása alatt azt a tengernyi életet, nemhogy
még kévébe is kötözze, csomóba is rakja, haza is vigye s még ráadásul ki
is csépelje, fel is szelelje, mondom, hogy ezeket mind fontolóra vette,
sirva fakadt.

Csak sirdogál, csak sirdogál, egyszer a mint ki akarja venni a kendőjét,
hogy majd megtörli a szemét, kezébe akad a három szál rókaszőr. A
mostoha fiúnak sem kell több, izibe tüzet rakott s belevetette a három
szál rókaszőrt. Alig égtek ezek el, íme, előtte terem a kis róka,
kérdvén:

– Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen mostoha fiú?

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor a király azt parancsolta, hogyha
egy huszonnégy óra elforgása alatt, ezt a háromszáz hatvanhat zsákos
földet le nem aratom, kévébe nem kötöm, csomóba nem rakom, haza nem
hordom, ki nem csépelem s fel nem szelelem: igy meg úgy bánik velem; –
ha pedig én mindezeket meg tudnám cselekedni: három tarisznya pénz lenne
a jutalma. Az egyikben lenne aranypénz, a másikban ezüstpénz és a
harmadikban rézpénz… Ezért fől az én fejem, ezért omlik az én két szemem
könye!

– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; csak te
feküdjél szép csendesen s aludjál reggelig bátran, a többit pedig majd
elvégzem én, csak bizd reám.

Ugy is lett. – A mostoha fiú lefeküdt szép csendesen s el is aludt, a
kis róka pedig elővett három kis sípot, megfújta mind a hármat s ime, az
első hangjára a kerek föld minden egere, a másodikra a kerek föld minden
hörcsöge, a harmadikra pedig a kerek föld minden galambja előtte
termettek, melyeknek aztán kiadta a parancsolatot, hogy a búzát
learassák, kévébe kötözzék, csomóba rakják, haza is hordják a király
pajtájába, s otthon még ki is csépeljék, fel is szeleljék.

Ezeknek se kellett kétszer parancsolni, mert az egerek ízibe hozzá
láttak az aratáshoz, a hörcsögök kötözték és hazahordták, a galambok
pedig szemenkint kiszedték a szép tiszta buzát; ugyannyira, hogy
reggelre kelve mind a háromszázhatvanhat zsákos föld termése ott állt
garmadában, hogy szinte gyönyörűség volt ránézni arra a drágalátos
szemenszedett tisztabuzára!

A király aztán ezt látva rögtön kimérte a három tarisznya pénzt a
mostoha fiúnak, ki aztán hazafelé forditotta a szekere rúdját s mikor
hazaért, a mostohája szinte elijedt ennyi temérdek pénz láttára,
kérdvén:

– Hát édes fiam, hol tettél szert ennyi tengernyi pénzre?

– Hol tettem szert? hát itt meg itt lakozik egy király, s minthogy annak
háromszázhatvanhat zsákos földjén levő termését egy huszonnégy óra
elforgása alatt learattam, csomóba kötöztem, hazahordtam, kicsépeltem,
kiszeleltem: hát az adta.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez!… Már akár
fogy el akár nem, elég az hozzá, hogy a szegény fiú mostohája tulajdon
édes gyermekét is elküldte szolgálatot keresni. De már ennek nem hamuban
sült pogácsát sütött az útra, hanem tejbe-vajba sült szép fehér vakarót,
melyet egy tarisznyába kötve nyakába akasztván, nagy szerencsekivánatok
közt útnak eresztette.

Megyen mendegél az édes fiú hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, ő is elérkezett a nagy terepély cserfa alá s hogyim
fáradt is volt, éhes is volt, leült az alá, elővette a tarisznyát,
kibontotta s kivette belőle a kakastejjel tejbe-vajba sült szép fehér
vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan-honnan nem, a kis róka
előtte terem s enni kér, mondván:

– Hallod-e te édes fiú, hogyha szépen megkérnélek: nem adnál nekem abból
a tejbe-vajba sült fehér vakaróból!

– Bizony nem adok én, majd bizony hogy is ne, kaparj kurta, neked is
lesz!

A kis róka megszégyenülve tovább sompolygott, – az édes fiú pedig hogyim
testét-lelkét megnyugasztotta, tovább ment.

Ő is elért ahhoz a bizonyos királyhoz. – Köszön neki:

– Adjon isten jó napot fölségednek!

– Fogadj isten édes fiú! hát mi járatban vagy?

– Szolgálatot keresek.

– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak.
Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem zabbal bevetve, ha te
ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba
nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: annyi botot üttetek rád, a
hány nap van egy esztendőben; – ha pedig mindezt megcselekszed, három
tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a
másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.

No jól van, itt az édes fiú nagy fittyre kimegyen a földre s hozzá
látott a munkához; de biz ő kigyelme, ha nem mondom is elhihetik, a
háromszázhatvanhat zsákos föld termését nem aratta le: ezért a királytól
kikapta a maga jutalmát – háromszázhatvanhat botot, melyeket alig birt
hazaczipelni, mert csakugy lézengett aztán mint a maszlagos hal, mint az
agyonvert. S mikor valahogy nagy nehezen hazavánczorgott, jó édes anyja
imhogy szörnyet nem halt drágalátos mákvirág fia esetén.

Itt a mostoha fiúból gazdag ember lett, az édes fiú pedig szegény ember,
kik még most is élnek, ha meg nem haltak.



A SZÁZ PÁR KÖRTVE ÉS ALMA.

Volt egyszer a világon egy fuvaros, ki itt meg itt, ezen meg ezen az
uton haladva ugy elakadt, hogy se előre se hátra, se jobbra, se balra.
Most már mitevő legyen, hova tudjon a lelke lenni, mikor sehonnan se
mutatkozik segitség; embert még aranyért sem lehetett volna látni.

A mint ott legjavában évődik s veszti a lelkét, egyszer, honnan, honnan
nem, egy szőrös ördög termett előtte, ki senki más nem volt mint maga
Plutó ő felsége.

– Hallod-e te szegény ember, szólt az ördög, akkor kísegitlek a
hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a
legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy
nincsen.

– Jól van, legyen a te szived szándéka szerént, neked adom a házamból
azt a legkedvesebb jószágomat a miről én még mitse tudok.

A fuvaros aztán elszámlálta az ördögnek, hogy mije van, a riska tehéntől
és a két pókos lótól kezdve a legutolsó kerékszegig; de az ördög csak a
fejét rázta, hogy ez sem az, az sem az.

– Nekem tudtommal egyebem nincsen, azért a mi ezeken kivül találtatik a
házamnál, neked adom.

– Add ki hát irásban, kösd le a lelkedet, ird alá nevedet s kezed
keresztvonásával erősitsd meg, hogy nekem adod azt a legkedvesebb
jószágodat, miről mitse tudsz.

A szegény fuvaros aztán az ördög által elkészitett kontraktust aláirta,
keze keresztvonásával megerősitette, hogy annak odaadja azt a
legkedvesebb jószágát, miről ő mitse tud.

Az ördög aztán zsebre tette az irást, megfogta a kocsi rúdját s
félkézzel ugy kirántotta, mintha soha el nem lett volna akadva abban a
feneketlen kátyuban.

– No szegény ember, most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb
jószágod, miről mitse tudsz: azalatt az idő alatt, mig te odajártál, a
felséged egy kis fiút szült, s ez az a legkedvesebb jószágod, kiről
mitse tudtál. Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek
a fiúért s elviszem magammal.

S ezzel az ördög megfordult az egyik sarkán s ugy eltünt, mintha soha
ott nem lett volna, – a szegény ember pedig nagy szomoruan hazafelé
bandúkolt, ki, hogy az ördögöt mégis valahogy kijátszsza, kitanittatta a
fiát s papnak szánta.

De mikor a fiú már a 17 esztendőt is meghaladta s a 18-ikba fordult: a
szegény ember meg a felesége mindig sirással fogadták, hogy ha megjött
az iskolából. A fiú csak elnézte egy darab ideig, de már nem állhatta
szó nélkül, s kérdést intézett az apjához és az anyjához.

– Ugyan, tubus szüléim, nem felelnének egy kérdésemre?

– S mi lenne az kedves fiam? kérdé egyszerre az apja is, anyja is.

– Az biz nem egyéb, csak az, hogy mi dolog az, hogy én valahányszor
megjövök az iskolából, mindég sirva-ríva találom kigyelmeteket?

– Hahó kedves fiam, szólt az apjuk, mi türés-tagadás, már csak
megmondjuk az igazat, hogy mért omlik a mi szemünk könye, valahányszor
kijösz az iskolából: az biz nem egyébért folyik, mint, egyszer ebben meg
ebben az erdőben, ezen meg ezen az úton jőve elakadtam, még pedig olyan
helyen, hogy máskor ott koczogva is eljöttek a lovaim, akkor pedig megse
mozdultak. Hiába vettem ki a lőcsöt, hiába ütöttem-vertem a szegény pára
jószágokat, hiába vesztettem velük a lelkemet, mert biz azok, ha
mindjárt tüzes taplót kötöttem volna is a fülükbe, nem mozdultak, –
segitség pedig sehonnan sem érkezett. A mint ott legjavában küzködöm,
egy emberforma vetődik elém, ki azt találja nekem mondani: „Hallod-e te
szegény ember, akkor kisegitlek a hinárból, hogy ha megigéred, hogy
nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz,
hogy van-e a világon vagy nincs.“ – Én jó bolond létemre semmi roszat
nem gyanitva, szavamat adtam s még rádásul irásban lekötöttem a
lelkemet. Az a legkedvesebb jószágom pedig kiről mitse tudtam, senki más
nem volt, mint te. S mikor az az átkozott csalfa emberforma, ki senki
más nem volt, mint maga az ördögök királya, zsebre tette az irást, felém
fordult, azt mondta nekem, hisz ugy az eszemben van, mintha csak tegnap
történt volna: „Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva
elmegyek a fiúért s elviszem magammal.“ És az az óra kedves fiam,
melyben elszakasztanak a szivünktől, mindennap közelebb-közelebb jön;
mert mára 18-ik esztendőbe fordultál. Ezért omlik a mi két szemünk
könye, ezért siratunk téged éjjel-nappal kedves fiam, hangos zokogással.

– Ha csak ez a bajuk tubus szüléim, kisebb gondjuk is nagyobb legyen
ennél, mert majd elmegyek én a pokolba, majd fölkeresem ott Plútó ő
felségét, majd elvégzem én vele a dolgot s hacsak lehet, elhozom a
kontraktust, hisz hát kárjába tanultam volna ki annyi iskolát?

Aztán a szegény ember fia magára öltötte a papi ruhát, hona alá csapta a
szent könyvet, kezébe vette a füstölőt és a szentelt viztartót, s
elindult a pokol felé.

Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer a mint egy nagy vadon erdőben levő magas hegyen
keresztűlment volna, egy hires zsivány útját állta; de hogyim látta az
az istentől elrugaszkodott, hogy kivel van dolga, félreállt az útból.

– Hová-hová lelki atya? kérdi a zsivány.

– Elmegyek a pokolba a kontraktusomért, felelt neki a kis-pap.

– No ha már odamégysz, nézd meg az én helyemet is, hogy hol fekszem én
holtom után? s ha erre találsz visszajőni, megvárlak itt ezen a helyen.

No jól van, ez abba maradt. A szegény ember fia aztán tovább folytatta a
maga útját; annyira-annyira, hogy egyszer mégis elért a pokol kapujáig.
Bemegyen rajta s ekkor meggyujtotta a füstölőt, az ördögök pedig, a
kiket elő-utó talált, mintha az istennyila kergette volna őket, futottak
a tömjén szagától, mert az olyan volt nekik, mintha büdöskővel füstöltek
volna az orruk alá.

A kis-pap egyre tovább haladt, az ördögök pedig egyre tovább futottak a
tömjénszag elől, orrukat, szájukat bedugván, egy se mert szemközt állni
vele; mert az volt a boldog, a ki legelől futhatott.

A szegény ember fia minden háboritás nélkül egész Plutó ő felsége
királyi rezidencziájáig eljutott s hogy ideért, rányitja ő felségére az
ajtót s minden szó nélkül elkezdi füstölni az ördögöket.

– Ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mit kivánsz?? kiáltott rá a pokol
királya.

De a kis-pap mindezekre semmitse válaszolt, hanem egyre füstölt a
tömjénnel.

– Jaj, csak azzal a kénkőfüsttel hagyj fel, mert mindjárt szörnyet
halunk! mit akarsz, mit kivánsz?

De a kis-pap még ekkor se felelt az ördögök királya kérdésére, hanem
elővette a szentelt vizet s el kezdte vele locsolni az ördögöket, kik
hogyim nem volt menekülés, az orditás és bőgéshez fogtak, mert az olyan
volt nekik, mintha kővel hajigálták volna őket.

– Mit akarsz, mit kivánsz, mindent megadunk, csak azzal a kőhajigálással
hagyj fel! kiáltott a király.

– Akkor felhagyok, hogyha idadod a kontraktus-levelemet, még aztán
megmutatod ennek meg ennek a hires zsiványnak a helyét a hol ő majdan
fekszik.

Plutónak az anyja ott feküdt a kuczkóban vasszegeken s ez kikiáltott a
fiának.

– Vesd oda annak a kutyának azt a levelet s mutasd meg annak a hires
zsiványnak leendő fekvő-helyét; mert mindjárt agyonver azzal a kövekkel!

A pokol királya aztán odadta a szegény ember fiának a kontraktust s
megmutatta a hires zsivány fekvő helyét.

– Nézd, szólt Plutó, itt fog ezen az éles beretva-ágyon feküdni, alatta
és felette pedig lobogós-lángos tüz ég egész ezer esztendeig.

A szegény ember fia aztán zsebre tevén a kontraktust, kijött a pokolból
s hazafelé forditotta a szekere rúdját. A hires zsivány pedig azon a
bizonyos helyen megvárta a kis-pap érkeztét s azt kérdi tőle:

– No megnézted-e azt a helyet, a hol én holtom után fekszem?

– Meg, válaszolt a pap.

– S mivel lesz az ágyam feneke kirakva?

– Éles borotvával.

– Mi lesz a fejem alatt a vánkus?

– Égő zsarátnok.

– Mi lesz a takaróm?

– Lobogós láng.

– S mennyi ideig kell ott nekem senyvedni?

– Ezer esztendeig.

– Hát nincs szabadulás a számomra?

– Van; hogyha azt megcselekszed, a mit mondok: kit ütöttél legelőször
agyon?

– Az apámat.

– S másodszor?

– Az anyámat.

– Megvan-e az a botod, a melylyel az apádat agyonütötted s mi fa az?

– Megvan, itt van a kezemben. Mi fa, mi fa? ez biz nem egyéb, mint tőről
vágott almafa.

– Hát az a botod megvan-e, a melyikkel az anyádat agyonütötted s hát az
mi fa?

– Az otthon van s ha jól emlékszem, tőről vágott körtvefa.

– Hát látod-e azt a nagy hegyet, mely itt előttünk az eget támasztja?

– Látom.

– No, ha látod, eredj föl annak a tetejébe, s ültesd el ott mind az
almafa- mind a körtvefa-botot tővel lefelé s térden csúszva ebből a
forrásvizből mindaddig hord a szádban azoknak a tövére a vizet s
mindaddig öntözgesd, mig mind az almafa, mind a körtvefa ki nem hajt,
virágot nem hoz s gyümölcsöt nem terem. Ha pedig egyszer kizöldül,
kivirit, gyümölcsöt hoz a két gyilkos szárazfa: éjjel-nappal sose hunyd
be a szemedet, mert ha a gyümölcséből, nem többet csak egyet is
ellopnak, minden munkád, minden fáradtságod dugába dőlne s ujra megint
elszáradna a fa, lehullna róla a levél és gyümölcs. S mindaddig ki nem
viritanának, mig azt a munkát, melyet elvégeztél, előlről nem kezdenéd;
még ismét térden csuszva abból a bizonyos forrásból a szádba vitt vizzel
mindaddig nem öntözöd, mig mind a kettő ujra ki nem hajtana, virágot nem
hozna s gyümölcsöt nem teremne.

S ezzel a kis-pap ott hagyta a zsiványt, ez pedig tüstént abban a
szempillantásban fölment arra az irdatlan magas hegyre s a leghegyében
mind a körtvefa-, mind az almafa-botot elültette egymás mellé, aztán két
térdére esett s ezen csúszva elmászott ahhoz a bizonyos forrásvizhez
melyet a kis-pap mondott neki. Mikor odaért telemeritette a száját s
térden állva, térden csúszva felmászott ismét arra az irgalmatlan magas
hegyre s megöntözte mind a körtvefa-, mind az almafabot tövét; – aztán
ujra térdre esett, ujra elcsuszott a forrásvizig s telemeritvén a
száját, ismét azon az úton és módon felmászott a hegy tetejére s
megöntözte a szájában hozott vizzel mind a körtvefa-, mind az almafa-bot
tövét. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap csakugy mint a másik
nap. Hét esztendő elmultával aztán mind a körtvefa-, mind az almafa-bot
kihajtott, kivirágzott vörös levéllel, fekete virággal s piros
gyümölcscsel.

Mikor a két gyilkosfa meghozta a maga gyümölcsét, a zsivány nem tett
egyebet, mint éjjel-nappal ott ülvén a két fa tövében, soha be nem
hunyta a szemét, hanem szünetlenül csak a gyümölcsfákat őrizte.

De itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer,
hogy-hogy nem, a zsivány eltalált aludni; egy fekete varju pedig a
szomszéd fáról csak ezt várta. S hogyim látta, hogy a hires zsivány se
holt, se eleven: rárepült az almafára s egy szép piros almát
leszakasztott róla; – erről aztán a körtvefára szállt s arról is szintén
leszakasztott egy körtvét s aztán mind a két gyümölcscsel elrepült.

Itt lelkem teremtette mind az almafáról, mind a körtvefáról tüstént
abban a szempillantásban minden levél s minden gyümölcs lehullván,
elszáradtak, a töveikből pedig hangos sirás-rívás és jajveszéklés
hallatszott.

A híres zsivány csak a nagy sirásra-rívásra ébredt föl s tüstént
megösmerte, hogy az, a ki az almafa tövéből jajveszékel, senki más, mint
tulajdon nemző apja, az pedig a ki körtvefa tövében sir-rí, senki más,
mint tulajdon szülő anyja s ekkor mind a sirás-rívás, mind a
jajveszeklés olybá tetszett neki, mintha a szivében egy nagy kést
ütöttek volna.

– Ne sirj anyám, ne jajveszékelj apám, szólt a zsivány, igaz hogy
megloptak, de majd máskor jobban vigyázok; könyeimmel öntözlek,
szájamból itatlak, de mégis muszáj ujra kihajtanotok.

S csakis igy nem hallatszott többé a nagy sírás-rívás és a keserves
jajszó, csakis igy hallgatott el mind a körtvefa, mind az almafa.

A hires zsivány aztán a két térdére esett s ezen csúszva ujra elmászott
ahhoz a bizonyos forráshoz, majd tele meritvén a száját a vizből, azon
az úton és módon visszament a magas hegyre s megöntözte mind az almafát,
mind a körtvefát. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap ugy mint a
másik nap. Hét esztendő elmultával aztán, mind a körtvefa, mind az
almafa kihajtott, kivirágzott gyümölcsöt hozott, csakhogy a levele:
vörös volt, a virága fekete: s a gyümölcse: vérpiros.

Mikor a gyümölcsfák megtermették a maguk gyümölcsét: a hires zsivány nem
tett egyebet, mint odaült a két fa tövébe s éjjel-nappal őrizte.

Itt lelkem teremtette egyszer egy hatlovas üveges-aranyos hintó
vágtatott el a két gyümölcsfa alatt, de már ekkor érett volt ám mind a
körtve, mind az alma s csakugy piroslott, hogy jobban se kellett.
Meglátja a piros almákat és körtvéket a kocsiban ülő püspök, ki senki
más nem volt, mint a szegény fuvarosnak a fia, parancsolja a
huszárjának, hogy ugorjék le a bakról s hozzon neki abból a
gyümölcsökből vagy egy párt.

A huszárnak sem kellett ezt kétszer mondani, ízibe lepattant a bakról,
oda szalad az almafa és körtvefa alá, hogy majd szakit egyet-egyet
róluk, s odaviszi az urának; de a mint ép hozzá akar nyulni, megrázkódik
egy falevél s megszólal:

– Ne szakits mi rólunk oh jó ember; mert nem te ültettél ide, nem te
öntöztél szájban hordott vizzel!

A huszár a világért se nyult többé a gyümölcshöz, hanem visszaszaladt a
püspökhöz s mondja neki:

– Nagyságos uram! biz én nem hoztam se a körtvefáról, se az almafáról,
mert a hogy ép szakitani akartam volna róluk, megrázkódik egy levél s
megszólal, mondván: „Ne szakits mi róluk oh jó ember; mert hisz nem te
ültettél ide, s nem te öntöztél szájban hordott vizzel!“ S ezért biz én
isten látja a lelkemet nem mertem a gyümölcshöz nyulni.

– Jól tetted édes fiam, szólt a püspök, kinek csak ekkor jutott eszébe,
hogy micsoda alma- és körtvefa az. Ezért leszállott az üveges-aranyos
hintóból, odament a két fa alá, hát a tövében ott ül ám a vén ősz
zsivány.

A püspök aztán megáldoztatta a zsiványt megszámlálta a gyümölcsöket a
fákon. Mind a körtve, mind az almafán száz-száz pár gyümölcs volt. S
mikor a legutolsó gyümölcsre került a sor, s mikor azt is a többi közé
számitotta, azok megrázkódtak s fehér galambképében elrepültek. Ott
repült közöttük a vén ősz zsivány lelke is.



A HASZNAVEHETLEN BOGNÁR.

Volt egyszer a világon egy király s ennek egy hasznavehetlen bognárja,
ki örökkön örökké nem tett egyebet, mint a korcsmában muzsikáltatta
magát, egész álló napokon és egész tengernyi éjszakákon keresztül
dinom-dánom, eszem-iszom, hisz van a királynak elég pénze. A király már
restelni kezdte a dolgot s pirongatóriumhoz fogott, de hiába huzod a
kutya fejét az asztalra, mert a kibe az ördög belebujt, benne is marad
az; biz a haszonvehetlen bognárt hijába vasalták a munkára, mert aztán
is csakugy muzsikáltatta magát, mint annak előtte. Ezért a király a
hasznavehetlen bognár életére törekedett, hogy azt elveszithesse. Ezért
behivatta magához s azt mondja neki, szót szólván:

– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! –
ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan száz akós hordót
nem csinálsz, melyen egy furás, faragás nem sok, de még annyi se lássék:
nyársra huzatlak.

A hasznavehetlen bognár minderre nem szólt semmit, hanem a hátára vetett
egy tarisznyát, a kezébe vette a faragófejszét s kiballagott az erdőre,
hogy majd kiválasztja a száz akós hordónak való fát.

Mire kiért az erdőre, megis éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy
terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, csak előtte terem egy
kis róka s enni kér.

– Adok biz én, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is,
marad is.

S ezzel egy darab kenyeret és egy darab kolbászt odahajitott a rókának.
Mikor a róka megette a kenyeret és kolbászt, csak elkezdi:

– Hallod-e te, hasznavehetlen bognár, minthogy te könyörültél rajtam, én
is könyörülök rajtad, mert jótét helyébe mindig jót várj. Hogyha nem
mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre; ugy is
tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, mert majd
kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a száz akós hordót,
melyen egy fúrás-faragás nem sok, de még annyinak sem szabad látszani,
csak te feküdjél le s pihend ki magad.

Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár lefeküdt, megpihent, a kis róka
pedig azalatt elkészitette a száz-akós hordót, még pedig ugy, hogy azon
egy furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.

Mikor készen volt a száz-akós hordó, a hasznavehetlen bognár haza vitte
s átadta a királynak, ki annak láttára, mint a juh, szemét-száját
eleresztette, mert még az apja, nagyapja, de még a szépapja se látott
oly mesterségesen készült hordót, mint az volt; mert azon furást vagy
faragást aranyért se lehetett volna látni.

No jól van, ez abba maradt, de egy kevés idő mulva ujra maga elé hivatja
a király a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:

– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom a lelkedet! –
ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan vasasszekeret nem
készitsz, mely magától szaladjon minden ló nélkül: kerékbe töretlek
össze!

A hasznavehetlen bognár erre sem szólt semmit, hanem a hátára vetette a
tarisznyáját, kezébe vette a faragó fejszéjét s kibandúkolt az erdőre,
hogy majd kikeresi a szekérnek való fát.

De mire kiért az erdőbe, meg is éhezett, el is fáradt: ezért leült egy
nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.

Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, ujra előtte terem a
kis róka, s enni kér.

– Adok biz én, kis rókácska, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár,
mert jut is, marad is.

S ezzel egy darab kenyeret, meg egy darab szalonnát odahajitott a kis
rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és a szalonnát, megszólalt.

– No, hasznavehetlen bognár, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod
is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre, ugy is tudom,
hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet,
mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a szekeret,
mely magától szaladjon minden ló nélkül, csak te feküdjél le s pihend ki
magad.

Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár nyugalomra hajtotta le a fejét, a
kis róka pedig azalatt szépen elkészitette a szekeret, mely magától
szaladt minden ló nélkül. Mikor készen volt vele, felköltötte a
hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:

– No, hasznavehetlen bognár, itt van, el van készitve a magától szaladó
szekér, csak te ülj bele s parancsold neki, hogy a király udvarában
álljon meg. De még azt is akarom mondani, hogy ne, itt van ez a kis síp,
tedd el, mert majd hasznát veszed még s ha valami ügyes bajos dolgod
lesz, csak ebbe fuj bele, majd segit ez rajtad.

A hasznavehetlen bognár aztán megköszönte a kis rókának a hozzája való
szivességet, beleült a magától szaladó szekérbe s meg sem állt hazáig,
vagyis a király udvaráig.

Mikor a király meglátta a magától szaladó kocsit, nem szólt semmit, csak
a fejét csóválta, majd nagy mérgesen a hasznavehetlen bognár felé
fordult s azt mondta neki:

– Hallod-e te dologkerülő, hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! –
az ólamban van száz nyúl, s ha te azokat három napig meg nem őrzöd,
reggel ki nem hajtod a mezőre, estve pedig haza nem tereled, de ugy,
hogy egy hija se legyen a száznak: leüttetem a fejed gombját.

Mit volt mit tenni a szegény bognárnak, kénytelen kelletlen kieresztette
az ólból a száz nyúlat s kihajtotta a mezőre; de a nyúlak alighogy ennek
a széléhez értek, valahány volt annyiféle futott. Ki tereli ezt már
össze? A szegény hasznavehetlen bognár hol az egyik után, hol a másik
után futott s egész nap kergetőzött velük, mégis csak egyet sem tudott
összeterelni.

Itt már alkonyodik, haza is kellene már a nyulakat hajtani, de a száz
százfelé volt, egyik a pokolban, másik a fenekén: ezért a hasznavehetlen
bognár szörnyen elbúsulta magát s tán még az életének is véget akart
vetni, hisz már mindegy, akár ő maga vessen véget az életének, akár a
király; mert sehogy sincsen szabadulás. Ezért már benyult a kebelébe,
hogy kiveszi a bicskáját és a szivébe üti; de a bicska helyett a kis
rókától kapott síp akadt a kezébe.

Ennek sem kell több, kiveszi a sípot, belefúj, hát ihun jőnek a nyúlak s
olyan szelidek valának mint a kezes bárány, melyet szüntelen marokból
etetnek.

Mikor a nyúlak mind együtt valának, hazafelé kezdte terelgetni. A király
ott várakozott rá a kis ajtóban, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint
s kezdte számolni: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy híja
sincsen a kerekszámnak.

Itt másnap ujra kihajtotta a nyúlakat a mezőre a hasznavehetlen bognár;
de a nyúlak alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé
futott.

De most a hasznavehetlen bognár mitse gondolt a nyúlak
szanaszét-futásával, hisz gondolta magában, majd előveszi a kis sípot,
belefúj s annak a hangjára majd összefutnak; hanem lefeküdt egy szép
árnyékos helyre s aludt kedvére.

De a király sem nyughatott; törte a fejét, hogy és mint veszithesse el a
hasznavehetlen bognárt. Ezért maga elé hivatta egyetlen egy legkedvesebb
leányát s azt mondja neki, szót szólván:

– Kedves leányom! Nekem egy nagy kérésem van hozzád.

– S mi lenne az királyi atyám?

– Az biz nem egyéb, hanem öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán
ide meg ide a mezőre, hol a hasznavehetlen bognár őrizi a száz nyúlat s
kérj tőle egyet. Ha szépszóért nem ad, hát majd édes csókért; de nekem
nyúl nélkül haza ne jőj, ha mindjárt a testedből kivánna is érte!

No jól van, a királykisasszony engedelmeskedett édes atyja kivánságának,
kapja a lelkét mit-mit nem cselekszik, felöltözött paraszti ruhába s
kiment a mezőre a hasznavehetlen bognárhoz, ki még most is kedvére aludt
az árnyékos fa alatt.

Megrugja a királykisasszony a lábát a bognárnak, az fölébredt, de ki
mindjárt észrevette, hogy kivel van dolga.

– Isten jó nap nyúlak pásztora!

– Fogadj isten királykisasszony! Hát mi jót hozott a szegény
nyúlpásztornak?

– Nem hoztam én egyebet, csak azért jöttem, hogy szeretnék egy kis
nyúlra szert tenni: azért nem adnál el belőlük jó pénzért vagy egyet!

– Fölséges királykisasszony, pénzért nem adok, hanemha három csókot ad,
én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, adok egy nyúlat.

Igy a királykisasszony három pár csókért kapott egy nyúlat, s azzal
aztán nagy vigan hazafelé futott; de mikor ép a kilincset fogta, hogy
benyítja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a nyúl mint az
istennyila kiugrott a leány öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.

A nyúlpásztor hazafelé terelte a nyáját, a király pedig ott várakozott a
kis-ajtóban az érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a
nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz,
száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.

Reggelre kelve a nyúlpásztor harmadszor is kihajtotta a nyúlakat a
mezőre, s hagyta azokat a magok útjára menni.

A király most meg a feleségét hivatta be a fehér szobába s azt mondja
annak, szót szólván:

– Szivem szép szerelme! nekem egy nagy kérésem van hozzád.

– S mi lenne az kedves férjem?

– Az biz nem egyéb, mint öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán
ide meg ide a nyúlpásztorhoz s kérj tőle egy nyúlat, ha szép szóért nem
adja, hát majd ad édes csókért; de nekem, ha mindjárt a testedből
kivánna is, nyúl nélkül haza ne jőj!

No jól van, a királyasszony hajlott férje-ura kérésére, felöltözött
paraszti ruhába s kiment a mezőre a nyúlak pásztorához, ki most is
kedvére aludt a hűsben.

Megrugja a talpát a királyasszony a nyúlpásztornak, az fölébredt, de
mindjárt elösmerte, hogy ki van a paraszti ruhában.

– Isten jó nap nyúlpásztor!

– Fogadj isten királyasszony! hát mi jót hozott a szegény
nyúlpásztornak, s mi jóért jött, hogy ha merem kérdezni?

– Nem jöttem én egyebért, csak azért, hogy nem adnál-e el nekem egy
nyúlat jó pénzért?

– Pénzért királyasszony nem adok, hanem ha három csókot ád, én pedig
visszaadhatom: akkor nem bánom, rászánom a fejemet, adok egy nyúlat.

A királyasszony nem szólt semmit, hanem lehajolt s megcsókolta a
nyúlpásztort háromszor, az pedig visszaadta azokat.

Igy a királyasszony három pár csókért kapott egy nyúlat s aztán nagy
vigan hazafelé vette az útját; de mikor ép a kilincsre tette a kezét,
hogy majd benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a kis
nyúl pedig mint a villámlás kiugrott a királyasszony öléből s meg sem
állt mig a nyájhoz nem ért.

Mikor a nyúlak mind együtt valának, a nyúlpásztor hazafelé terelte a
nyájat, a király pedig a kis-ajtóban várakozott azoknak érkeztére s
mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy,
kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.

Reggelre kelve a nyúlpásztor újra kihajtotta a nyúlakat, de most maga a
király ment ki a mezőre, felöltözvén paraszti ruhába.

Mikor a nyúlpásztorhoz ért, köszön neki.

– Isten jó nap nyúlak pásztora!

– Fogadj isten szegény ember! hát mi jóért keresett meg?

– Mi türés-tagadás, én biz nem egyébért, csak azért, hogy szeretnék
tőled egy nyulacskát venni jó pénzért, bizony nem bánod meg!

– Pénzért nem adom, hanem ha tizenkét botot a farodra sózhatok, nem
bánom, ráadom a fejemet.

Mit volt mit tenni a királynak, lefeküdt a gyepre s a nyúlpásztor amugy
káplárosan rávágta a tizenkettőt, hogy csakugy porzott az ülepe; de a
király mindezt föl se vette, csakhogy nyúlra tehetett szert, gondolván
magában, megállj ilyen amolyan dologkerülő bognárja, mégis te húzod a
kurtábbikat.

De biz az mégse húzta, mert mikor a király ép a kilincsre tette a kezét,
hogy már benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sipot, és a kis
nyúl mint a villámlás kiugrott a király öléből s meg sem állt addig, mig
a nyájhoz nem ért.

Aztán a hasznavehetlen bognár negyedszer is hazahajtotta a száz nyúlat,
a király pedig most is ott állott a kis-ajtóban, maga számolta meg, de
nem lelhetett hibát, mert a nyúlak mind megvoltak.

A nyúlpásztor aztán ötödször is kihajtotta a száz nyulat a mezőre
legelészni, a király pedig felülvén arra az ördöngös szekérre, melyet a
hasznavehetlen bognár csinált, kiment a nyúlak pásztorához, de három
üres zsákot is vitt ki magával.

– Hallod-e te ilyen amolyan dologkerülő nyúlpásztor – szidom a lelkedet!
– ha te nekem ezt a három zsákot tele nem csinálod igazsággal: leüttetem
a fejedet!

A nyúlak pásztora minderre csak ezt felelte, szót szólván:

– Kijött a királykisasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a
királyasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a király én is adtam, ő
is…

– Csak hadd el, csak hadd el, közbe vágott a király, tele van már mind a
három, csak hadd el… s inkább szeretnék a pokolba lenni, mint ezt
hallani.

Erre a szóra, mintha parancsolták volna, megindult az ördöngös szekér a
királylyal s meg sem állt vele a pokol fenekéig.

Aztán a hasznavehetlen bognár elvette a királykisasszonyt, király lett s
még most is uralkodik a feleségével együtt, hogyha meg nem haltak.



MINDEN KÖLCSÖN VAN BARTAKÉNT.

Volt egyszer a világon egy czigány és egy molnármester, ki a czigánynak
komája volt.

Egy bizonyos napon a czigány vagy félvéka buzát fölvetett a hátára s
elment a komájához a malomba őrletni; de mig a molnár a szobába ment,
addig a czigány a tribét és bakot elcsente, uzsdi be a zsákba a liszt
tetejére, s aztán ő is bement a komájához.

– No koma, kérdi a molnár, jó-e a liszt?

– Jó jó, felelt a czigány, de nem azt mondom én, hanem tribé és bakó a
zsákban.

– Hát a komámasszony, hogy van?

– Mint a makk egészséges, de nem azt mondom én, hanem tribé, bakó a
zsákban.

– Hát a kis keresztfiam?

– Annak sincs kutyabaja sem, de nem azt mondom én komám uram, hanem azt:
tribé, bakó a zsákban.

A molnár még most se jött észre.

– Ehj, fakadt ki végre, menjen komámuram pokolba azzal a tribével és a
bakóval; mindig csak azt hajtja…

– Csak hazsa megyek, nem a pokolba, válaszolt neki a czigány.

És a tribét és bakot csakugyan elvitte.

A molnár csak másnap vette észre, hogy oda a tribé és a bakó s csak
ekkor jött észre, hogy mért emlegette olyan gyakran a komája azokat.

No megállj, gondolta magában, minden kölcsön van Bartaként, majd
megtréfállak.

Hogy ezt elgondolta, elment a komájához, ki ép szegeket vert, a felesége
pedig fujtatott.

– No mit álmodott komám-uram? kérdé a molnár.

– Én szépet álmodtam; olyan szépes veres nadrágom és ezüstgombos mentém
volt, válaszolt a czigány, csak azs a kár, hogy álom volt, veté utána. –
Hát komám uram mit álmodott?

– Roszat koma, roszat.

– De csak nem én rólam?

– De ép te rólad! Hát azt álmodtam, hogy lóképü fehér halál a ránk
következő éjjel eljön érted, kirántja alolad a gyékényt s elvisz a
pokolba.

A dáde egészen elszomorodott s olyan nagyokat ütött a szeg fejére,
mintha már az volna a lóképü fehér halál.

A molnár aztán elment, a czigány pedig mindegyre szomorubb lett, hijába
vigasztalta az anyjok és a purdé sereg, hogy igy agyonütik, ugy
agyonverik azt a lóképü fehér halált, hogyha el találna jönni: nem ért
semmit, a dádet nem lehetett megvigasztalni.

Mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, nagy sohajtozva feküdt le a
vaczokra, végre ugy tizenegy óra felé mégis elszenderült. A molnár
pedig, ki az ablakon leselkedett, ép ezt várta; mert a dáde szénhordó
szürke lovát tüstént a czigány viskója ablakvasához kötözte.

A szürke aztán csakugy nézte az ablakon át, hogy hánykódik a gazdája a
vaczkon. Addig-addig hánykódott a czigány, mig ugy éjfél után egy órakor
fölébredt s tekintete az ablakra esett.

– Júj, ott a lóképü fehér halál, orditott a czigány. Pörölyre,
kalapácsra fiúk!

De ki volt frisebb mint a vén czigány; ízibe felugrott a vaczokról,
kezébe ragadta a huszfontos pőrölyt s az ablakon keresztül ugy főbe
vágta a saját lovát, hogy az menten kilehelte szegény páráját.

Csak mikor a szegény pára jószág elbődült és eldült s mikor erre az
egész czigányság kiszaladt, vették észre, hogy a saját szénhordó
szürkéjük a lóképü fehér halál.

A czigány csak ekkor jött észre, hogy a komája tréfát űzött vele s meg
nem állhatta, hogy fel ne kiáltson:

– Minden kölcsön van Bartaként!



AZ ASSZONYI KIVÁNCSISÁG.

Volt egyszer egy igen gazdag juhász s ennek egy leánya, meg egy
juhászbojtára.

A legény is szép barnapiros fiú volt, de a leány sem volt semmivel sem
hitványabb, sem alábbvaló; ezért ugy illettek egymáshoz mint egyik piros
alma a másikhoz, mintha az isten is egymásnak teremtette volna őket. De
szerették is egymást annyira, hogy majd meghaltak egymásért és mégis,
mivel a legény ágrulszakadt szegény árva fiú volt, a számadó nem adta
össze őket.

Itt lelkem-teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer a
mint a juhászbojtár az erdőben legeltetné a nyáját, irtóztató nagy tüzet
lát és ebből nagy jajgatás, sirás-rívás hallatszott ki.

Megyen a juhászbojtár a tűz felé, hát látja, hogy egy kis aranykigyó
jajgat oly keservesen a nagy tüzben. A juhászbojtár megszánta a kis
aranykigyót, ízibe letört egy hosszu póznát, benyujtotta a nagy tűz közé
s a kis aranykigyót kivette belőle.

– No szép juhászbojtár, szólt az aranykigyó, jótét helyére jót várj,
vigy haza azért az én királyi atyám hajlékába, majd megjutalmazza az a
te szivességedet, de te egyebet ne kérj tőle, mint azt, hogy minden
állat nyelvét megérthesd.

A szép juhászbojtár ugy tett, miként a kis királyfi mondta.

A kis aranykigyót bebocsátotta a kebelébe s elindult aztán a kigyók
királya palotája fölkeresésére.

Csak mén, csak mendegél, egyszer egy irgalmatlan sziklaüreghez ért,
melyben lakott a kigyók királya.

Bemegyen a juhászbojtár a kigyókirály elé s köszön neki e szózat
szerint:

– Isten jó nap kigyók királya!

– Fogadj isten juhászbojtár, hát mi járatban vagy s mi jót hoztál nekem,
kigyók királyának?

– Biz én nem hoztam senki mást, csak azt, a ki fölségednek legkedvesebb
s szive minden gyönyörüségét ebben leli.

– Ugyan mi, vagy ki lehet az?

– Az biz senki más, mint fölséged egyetlenegy legkedvesebb fiacskája.

S ezzel a juhászbojtár kivette a kebeléből a kis aranykigyót s átadta az
apjának. Nagy lőn a kigyókirály öröme, mikor elveszett fiacskáját ismét
láthatta s a juhászbojtárnak helyét se találta, hogy hová ültesse.

– No szép juhászbojtár, szólt a kigyókirály, ezért a tettedért, a mit
kivánsz, azt adok.

– Nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak a
nyelvét érthessem.

– Oh te bolond, minek lenne az neked, mit nyernél te azzal, mikor semmi
hasznát sem vennéd!

– Akár venném akár nem, már az fölségednek mindegy: azért szóm és
mondásom most is az, hogy nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én
mindenféle állatnak nyelvét érthessem.

– Oh te golyhó, kivánj inkább aranyat, ezüstöt, kivánd inkább koronámat,
vagy ezt a tejfehér kigyófújta huszast, mely olyan tulajdonsággal bir,
hogy akárhányszor költöd el, mindig visszamegyen a zsebedbe, ezt is
odadom.

– Nem kivánom én sem aranyodat és ezüstödet, sem gyémántos koronádat,
sem a kigyófújta tejfehér huszast, csak te nekem add meg azt a
tulajdonságot, hogy én mindenféle teremtett állat nyelvét érthessem.

Mit volt mit tenni a kigyókirálynak, látta, hogy ezzel a vaskalapossal
ugy sem boldogulhat, megadta a juhászbojtárnak azt a tulajdonságot, hogy
ő mindenféle teremtett állatnak nyelvét érthette; de a dolognak egy kis
farka vége volt, egy kis bunkó volt a végén; mert a kigyókirály rádásul
még ezt is hozzá tette:

– Jól van juhászbojtár, legyen a te szived szerint, legyen meg a
kivánságod, de tudd meg azt is: hogyha te nem többet csak egy kukkot is
elárulsz abból, a mit az állatoktól hallasz, legyen az bárki, ha
mindjárt a feleséged is: tüstént szörnyet halsz.

No jól van, ez abba maradt. Itt egyszer, mi történik a dologból, mi nem,
nem egyéb a sült hazugságnál, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam
mint most, egyszer, mondom, a mint a juhászbojtár a nyáját legeltette,
egy kolompos ürű, a nyáj vezére oda dörgölőzött egy nagy fához s csak
elkezdi:

– Hej, ha a mi gazdánk tudná, hogy ebben az odvas fában mennyi kincs
van, hiszem azt az egyet, hogy mindjárt elnyerné a számadónk leányát.

És a juhászbojtár ezt mind jól hallotta, mert hisz nem messze állott a
vezér-ürűtől. Ennek sem kell több, rögtön kivágta a vén odvas fa oldalát
és a sok arany csakugy dülött ki belőle, hogy jobban se kellett. A sok
aranyat aztán csuhujjra és tarisznyára szedte és két füles juhász-paripa
alig birta hazaczipelni.

Mikor a számadó előtt kizúditotta a szám nélküli sok pénzt, az nemcsak
egy, de két kézzel is odaadta a szép leányt a szép juhászlegénynek. Igy
lett a juhászlegény- és leányból férj és feleség.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, de pengyom tóditsuk
is, mert biz majd elfogy ez, egyszer a juhászlegény meg a felesége a
szomszéd városba vásárra mentek, volt pénz annyi, hogy fele is elég lett
volna. Az asszony a kanczafülesre ült, a férfi pedig a csődörre s aztán
elindultak a vásárra.

A mint mentek mendegéltek, egyszer a juhászbojtár azt találja mondani a
feleségének:

– No szivem szép szerelme édes feleségem, ugyan próbáljuk meg, hogy
melyik szamár futósabb, a tiéd vagy az enyém?

Az asszony ráállt s futtatni kezdtek, de a csődör messze elhagyta a
kanczát s ekkor a gazda, hogy bevárja a feleségét, megállitotta a lovat.

A mint ott álldogál, egyszer csak megszólal a csődör:

– Nyihahaha! be elmaradtál édes feleségem!

– Könnyü neked henczegni, válaszolt neki vissza a kancza, mert te csak
másodmagaddal, de én negyedmagammal futottam!

Hogy megértette a lovak beszédét a gazda, elnevette magát.

– Mit nevetsz szivem szép szerelme? kérdé az asszony.

– Mit nevetek? nem asszony gondja az; mert nem jó mindent az orrukra
kötni!

– Hát nem mondod meg?

– Nem bizony.

– Mért?

– Azért!

– De mégis, hogyha szépen kérlek?

– Már ha a tenyeredre teszed is lelkedet, mégse mondhatom én azt meg
neked.

– De hát mért, add okát?

– Hát csak azért, mert nem lehet.

Az asszony oldalát elkezdte a kiváncsiság furni, hogy valjon mit
nevethetett az ura s ezért annak a fejét az egész úton gyötörte,
kéréssel s rimánkodással kinozta; de hogyim látta, hogy ez nem fizeti ki
magát, durczáskodott s visszamenet az egész úton sem szólt az urához
csak egy kukkot sem.

Mikor hazamentek, bár megfőzte az ételt, de azért nem ült az ura mellé
az asztalhoz, mint annakelőtte tette, hanem a fazékban hagyott magának s
vagy a tüzlóczán evett, vagy pedig egy falatot sem vett a szájába, s
csak akkor látott hozzá, mikor az ura kihajtotta a nyájat; egész álló
nap pedig mindig görbe szemmel nézett az urára s ha szólt is, csakugy
félvállról vetette oda mint a kutyának a kenyeret s lefekvéskor a széles
világért sem feküdt volna az ura oldala mellé, hanem a ládára vetett
magának ágyat s ott virradt meg.

S ez igy ment napról-napra, hétről-hétszámra. Az ura végre megunta ezt a
fura mulatságot s azt találja mondani a feleségének:

– No asszony, ha már annyira fartatsz, teljék szived kivánsága;
megmondom hogy mit nevettem: hát tudd meg azt, hogy én azért, mivel a
kigyókirály kis fia életét, megmentettem egy nagy tüzből s a miért
hazavittem az apjának, azt a jutalmat nyertem, hogy minden teremtett
állat nyelvét érthessem, s akkor, mikor az imént, mikor a vásárra
mentünk, semmi egyében nem nevettem, mint a lovak beszédén.

– De hát mit beszéltek? veté ellen a juhász felesége.

– Azt szivem szép szerelme én meg nem mondhatom, mert ha én abból nem
többet csak egy kukkot is elárulnék: tüstént szörnyet halnék.

Furcsa portéka ez a fehér népféle, most meg azért nem hagyott az urának
békét, hogy vallja ki, mit beszéltek akkor a lovak. Az ember, hogyim
látta, hogy nincs menekülés és szabadulás, elment az asztaloshoz, hogy
csináljon neki egy koporsót.

Az azt el is készitette s mikor hazavitte, a juhász behíta a feleségét s
azt kérdi tőle:

– No asszony, kivánod-e még, hogy eláruljam az állatok beszédét, most
midőn látod, hogy itt a koporsóm s meg kell halnom?

– Kivánom hát, mert kend csak gyötör engem, mert kend csak lóvá akar
tenni, mert kend csak bolondot űz belőlem!

– No mindjárt megmondom, csak elébb megpróbálom, hogy valjon jó lesz-e a
koporsó?

S ezzel a juhász belefeküdt a koporsóba s a mint ott próbálgatja, hogy
valjon milyen fekvés lesz benne, minthogy a pitvar ajtó nyitva volt, a
vén komondor nagy szomoruan bejött a házba, lefeküdt az ajtószegbe.

A juhász, hogy a tekintete kedves kutyájára esett s látta, hogy az
milyen szomoru, azt mondja a feleségének:

– Asszony! vess annak a kutyának egy darab kenyeret.

Az asszony szót fogadott, kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a
kenyeret, vágott egy darabot s azt odadobta a kutyának; de a vén
komondor megszagolta a kenyeret s ott hagyta, nem ette meg.

A kakas, mely ép a pitvarajtóban állott, meglátja a ház földjén heverni
a darab kenyeret, beugrik s híni kezdi a tyukokat:

– Kata kata-kató! jertek be édes feleségeim, itt egy darab kenyér!

– Oh te szemtelen, szólt hozzá a vén komondor, hogy tudsz te most enni,
mikor a gazdánk a koporsóban fekszik?!

– Ugy kell neki! lám én nekem hány feleségem van, mégis mindegyiknek
tudok parancsolni s azonkivül néha még a szomszédba is átszállok, még
ott is legénykedem s neki csak egy van s még annak az egynek sem tud
parancsolni?!… Már én azóta igy megvertem, ugy megvertem volna!

Meghallja ezt a juhász, tüstént fölkelt a koporsóból, nem szól semmit,
kimegyen a házból s egy jó vastag kötelet beáztatott.

Mikor a kötél jól megkeményedett, bemegyen a házba s bekiáltja a
feleségét s amugy magyarmiskásan jól helybenhagyta, ki aztán sose
kérdezte, hogy mit beszélnek az állatok.

Ez az orvosság használt s kinek szüksége van rá, hát adja be a
feleségének.



CZIGÁNY ÉS AZ ÖRDÖG.

Volt egyszer a világon egy czigány, ki azzal a gonosz szándékkal indult
el otthonról, hogy mivel neki egy bogara sincsen, majd ennek és ennek az
urnak a hizó sertései közűl kiszakít magának egyet. Mondom, hogy a
czigány ilyen gonosz szándékkal volt eltelve; útközben összeakadt az
ördöggel, a ki szintén disznót akart lopni arról a bizonyos helyről.
Mondom, hogy összeakadtak, csak elkezdi az ördög:

– Hallod-e te czigány – szidom a zúzádat! – hogyha nem mondod is, ugyis
tudom, hová igyekszel, és mi szándékban vagy; de én is oda ügetek és én
is abban a szándékban vagyok: azért egyet mondok, kettő lesz belőle,
menjünk együtt s tán igy jobban boldogulunk.

A czigány, hogy-hogy nem, ráállott az ördög beszédére; elmentek
mindaketten hizó sertést lopni.

Volt annak a bizonyos urnak elég, mert csak az imént hajtottak a makkról
vagy száz darabot haza.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, az ördögöt egy
teremtett lélek se látta, hisz azért volt ördög a neve, ki aztán azt a
mesterséget is megtette, hogy a czigányt se vette észre senki sem. Aztán
mindaketten be az ólba s kihajigáltak belőle vagy ötven darabot. Azaz
biz a czigány egyet se hajitott ki, csak az ördögnek hagyta ezt a
mulatságot; de azért kinek volt nagyobb szája mint a czigánynak, hogy ő
ennyit dobált ki, annyit dobált ki, pedig gonosz volt még a zúzája is,
mert csak egyetlenegyet hajitott ki az olból, de még az is beteg volt.

Mikor aztán mindaketten, már mint az ördög és a czigány, jó darabra
elhajtották a hizott sertéseket, megszólal a czigány.

– No koma, már most honnan tudjuk meg azt, hogy te melyiket dobtad ki?

– Bizony nem tudom én, válaszolt neki az ördög.

– De én tudom, hogy melyiket hajítottam én ki; mert én mindegyiknek a
farkát megcsavartam, mikor a kezemben volt: azért a melyik sertésnek fel
van kunkorodva a farka, azt én dobtam ki, az az enyém.

– Jól van, felelt az ördög, a melyiknek tehát fel van kunkorodva a
farka, az a tiéd; én nem bánom koma, legyen ugy.

Mikor aztán a holdvilágnál kétfelé akarják szakasztani a nyájat, a
czigány csak elkezdi:

– Ez is kunkorodott farkú, az is kunkorodott farkú. Ugyannyira, hogy az
ördög azon vette észre magát, hogy biz ő neki nem maradt egyéb hátra,
mint az a beteges disznó, a melyiknek le volt eresztve a farka; mert
hisz tudjuk, hogy a hizott sertés mindegyikének fel van kunkorodva a
farka.

Mit volt mit tenni az ördögnek, hisz maga mondta: „legyen ugy czigány“:
vagy akart vagy nem, bele kellett egyeznie az elosztásba; csakhogy aztán
elhatározta magában, hogy soha többé, mig a világ lesz, czigánynyal nem
megy többet disznót lopni; mert az még az ördögöt is megcsalja.



TARTALOM.

  A sündisznó 5
  Ráró Rózsa 49
  A szegény ember tizenkét fia 73
  A kárvallott juhász 93
  A csoda-falevelek 107
  A mostoha és az édes gyermek 117
  A száz pár körtve és alma 127
  A hasznavehetlen bognár 143
  Minden kölcsön van bartaként 159
  Az asszonyi kiváncsiság 165
  A czigány és az ördög 177

  [Transcriber’s Note:

  Alternative spellings have been retained as they appear in the
  original.

  List of corrected typographical errors:

  Page 24,   "közepénmárványpalotám"
  changed to "közepén márványpalotám"
  Page 28,   "vén csont‘"
  changed to "vén csont,"
  Page 36,   "aranyos é ezüstös"
  changed to "aranyos és ezüstös"
  Page 59,   "egy szem rizská s át"
  changed to "egy szem rizskását"
  Page 59,   "„Hogyha én még"
  changed to "Hogyha én még"
  Page 65,   "Nem parancsolo k én"
  changed to "Nem parancsolok én"
  Page 95,   "juhok megugrsnak"
  changed to "juhok megugranak"
  Page 100,   "édes anyja szeme t"
  changed to "édes anyja szemét"
  Page 113,   "nagy vigaság"
  changed to "nagy vigasság"
  Page 122,   "szinte a hatán"
  changed to "szinte a hátán"
  Page 133,   "annyi iskol át"
  changed to "annyi iskolát"
  Page 146,   "mégis éhezett, el is fáradt"
  changed to "megis éhezett, el is fáradt"
  Page 148,   "szekérnek való át"
  changed to "szekérnek való fát"
  Page 179,   "ki az zal"
  changed to "ki azzal"
  Page 183,   "A csoda-falevelet 107"
  changed to "A csoda-falevelek 107"]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Dunamelléki eredeti népmesék (2. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home