Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Népdalok és mondák (3. kötet)
Author: Erdélyi, János, 1814-1868
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Népdalok és mondák (3. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



produced from scanned images of public domain material
from the Google Books project.)



MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY.

NÉPDALOK ÉS MONDÁK.

HARMADIK KÖTET.

A

KISFALUDY-TÁRSASÁG

MEGBIZÁSÁBUL

SZERKESZTI ÉS KIADJA

ERDÉLYI JÁNOS.

PESTEN,

NYOMATOTT BEIMEL JÓZSEFNÉL.

1848.



ELŐSZÓ.

Midőn a Kisfaludy-Társaság czime és tekintélye
alatt megindított Népköltési Gyüjtemény jelen harmadik
kötete világ elé megy, be van fejezve az első
folyam, vagyis az, melly az időnkénti beküldésekből,
ugy a hogy összeállítva, kiadathatott. Ennyi az eredménye
néhány év előtti felszólalásunknak; igen elég
arra, hogy tanuságot tegyen a népköltészetnek keletéről
irodalmunkban; de még mind kevés ama hoszú
történeti élethez, mellyet fajunk a négy folyam mellékén
századok óta nemzetileg él. Mi van, mi nincs e
népi szellemvirágokban, döntse el a kritika, s a közönség
biráló véleménye, mert mig ez nem történik,
további lépés lehetlen, vagy csömört okozó volna az
első hatás kellemes íze után. Részemről, mint e vállalat
sürgetője, vagy tán létesítője is, örömmel fordíték
reájok minden időt és figyelmet, könnyű szivvel
mondván le ama kétes dicsről, mi talán eredeti dolgozatok
után jutott volna irodalmi pályámnak, mert
használnom kelle az időt, a közönség fogékonyságát,
s tömegben adni elé a mit lehetett, hogy kielégíttessék
vágyakodása. Tudom, mit s miért tevék. Az én
gondolataim az irodalomról nagyobb körüek, mint
legtöbb emberé, s ha a népben akarék alapot vetni az
irodalmi ösmereteknek, nem annyit tesz, mintha nagy
feneket igyekeztem volna terveimnek keriteni, hanem
mivel jól tudom, hogy szük alapon nagyság nem
emelkedhetik. S ezt tudva, hálás köszönettel tartozom
mind azon érdemes ügybarátoknak, kik a Kisfaludy-Társaságot,
s általa engemet küldéseikkel gyámolítva,
anyagot gyüjtének emez alap lerakásához; miért
legyen itt nevök följegyezve, mint munkatársaké,
folyó rendben:

157. Kelecsényi Pál ujobban Családról, néhány régibb és ujabb dalt és
töredéket külde 3. számu gyüjteményben.

158. Zerpák Antal, széplaki segéd lelkész 76 dalt.

159. Borzi Nagy Iván Váczról több rendbeli régi kéziratu és nyomatott
dalokat.

160. Karancsvidéki Népdalok (folytatás) Nógrádból, beküldve Hegyessy
Sándor által.

161. Pécskai és környékebeli dalok, öszveszedve Ruszt Teréz által
Arad megyéből.

162. Domoszlay György Bécsből, nógrádi, gömöri, honti, borsodi
dalok (gyüjteményét engedé át használatul).

163. Májer István esztergami tanár által a) veszprém-somlyói 6 népdal.
b) Esztergamból, kőhid-gyarmati 18 d. c) Csallóközről, nagypákai 4 d.

164. Népdalok. Összegyüjté Galambos István Jász Kis-éren (használatul
volt átengedve).

165. Henczy József gyüjteménye Sümegről.

166. Kelecsényi Pál ujabb (4. számu) gyüjteménye.

167. Szvorényi J. több füzetkéből álló küldése Fehérvárról.

168. Sopronból Irinyi József.

169. Marmaros-Szigetről, Bartók Gábor, oktató, I. II. füzetben mondákat.

170. Népdalok második küldeményben. Gyüjté Pesty Frigyes, Temesvárról.

171. Machik József, a magyar irodalom tanitója a zágrábi főiskolában,
két kötetet.

172. Rumy Ágoston beküldé néhai édes atyja Rumy Károly György
becses gyüjteményét.

173. Mondák, III. küldemény Bartók Gábortól Máramaros-Szigetről.

174. Pest megyei Népdalok, Gyüjté Szeberinyi Andor.

175. Pesty Frigyes harmad izben Temesvárról.

176. Obernyik Károly Népregék czim alatt mondákat.

Fogadják mindnyájan hálámat s köszönetemet becses
fáradságaikért. Pesten, marczius =15.= =1848=.

                                      _Erdélyi János_.



NÉPDALOK.



SZERELMI DALOK.


1.

Babám szerelmiért
Mit nem cselekedném!
Folyó s tenger vizét
Kalánnal kimerném.

Annak fenekéről
Apró gyöngyöt szednék,
Apró gyöngyöt szednék,
Gyöngy koszorút kötnék.

 _Szeged_.


2.

Szólnak a kakasok,
Majd is reggel lesz már,
Fordulj felém babám,
Mert magad maradsz már.

Bár csak az a hajnal
Hamar ne hasadna,
Gyenge szerelmünknek
Vége ne szakadna.

Látod-e te, babám,
Azt a száraz nyárfát?
Mikor az kizöldel,
Akkor jövök hozzád.

Könnyebb kősziklából
Poharat csinálni,
Mint két igaz szívnek
Egymástól elválni.

Babám szerelmiért
Mit nem cselekedném!
Sebes tenger vizét
Kanállal kimerném.

 _Szeged_.


3.

Hosszú farkú fecske,
Bácskai menyecske,
Hogy jöttél te ide,
Az idegen földre?

Nem jöttem én ide
Senki látására,
Barna kis angyalom
Szive szakadtára.

A másik faluba
Legény a lányt hivja,
Párját nem találja,
Annak vagyok párja.

 _Szeged_.


4.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
    Kerti rózsaszálom,
Elmennél-e a kovácshoz,
    Az eszemadtához?
  Jaj anyám a kovács,
  Ollyan mint a rosz bogrács.
    Nem megyek én ahhoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
    Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a takácshoz,
    Az eszemadtához?
  Jaj anyám a takács,
  Ollyan mint a záptojás.
    Nem megyek én ahhoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
    Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a Jánoshoz
    Az eszemadtához?
  Jaj anyám a János,
  Valamennyi mind álmos.
    Nem megyek én ahhoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom
    Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a diákhoz
    Az eszemadtához?
  Jaj anyám a diák,
  Ollyan mint a gyöngyvirág.
    Elmegyek én ahhoz.

 _Szeged_.


5.

Esik eső a haraszton,
Nem kapok én a paraszton;
Jó az isten, jót ád nekem,
Hej szolgabiró vesz el engem.

Én ezután már nem bánom,
Kocsi jöjjön értem, három,
Lovaslegény tizenhárom,
Hej de nem leszel az én párom.

 _Szeged_.


6.

Kiöntött a Duna vize meszszire
Valamennyi szép leány van, elvitte;
Fogja hát ki mindenki a magáét,
Ne szeresse soha senki, soha senki, a másét.

Nincsen kedvem, mert elvitte a fecske,
Egy száraz jegenyefára letette,
Akkor leszek, – édes rózsám, a tied,
Mikor az a jegenyefa, jegenyefa, megered.

Nincsen kedvem, mert elvitte a gólya,
Mert ott jártam, a hol nem kellett volna.
Lesz még kedvem, majd elhozza a szélvész,
Füred alatt, Füred alatt, majd kifogja a révész.

 _Pápa_.


7.

Söprik a füredi utczát,
Masíroznak a katonák.
Tizenhat esztendős barna kis lány
Megyen a regement után.

Hová hová, barna kis lány?
Kérdi tőle a kapitány.
Ne kérdje azt hej huj, fő kapitány,
Megyek a szeretőm után.

Nem is leány, ki nem barna;
Nem is legény, ki nem nyalka,
Nem menyecske, hej huj, ki nem csalfa,
Ki az urát meg nem csalja.

 _Pápa_.


8.

Fölszántottam a kőrösi nagy utczát,
Vetek belé piros pünkösti rózsát;
A két szélin piros rózsa nyildogál,
Közepiben barna legény sirdogál.

Nem meszsze van az én rózsám tanyája,
Ide látszik annak az almafája;
Rá szállott egy fehér galamb bújába,
Kedves babám, itt hagylak nem sokára.

 _Tisza-Vezseny_.


9.

Szeretnék én páva lenni,
Pávaruhába öltözni,
Szomszéd asszony menye lenni,
A fiának párja lenni!

 _Tisza-Vezseny_.


10.

Estve kezdem pej paripám nyergelni,
Hajnalig tart a rózsámtól bucsúzni;
Elbucsúzok, kedves rózsám, örökre;
Nem kacsingatsz világos kék szemembe.

 _Tisza-Vezseny_.


11.

Vizi malom, őröld meg a buzámat,
Azzal sem fárasztom pej paripámat,
Van hat ökröm, befogom a szekérbe,
Ugy állok a vizi malom elébe.

Nem forog már a jászkiséri malom,
Mig én azt jól körül nem igazgatom;
Nem alhatik az én kedves galambom,
Mig én őtet körül nem csókolgatom.

 _Tisza-Vezseny_.


12.

Csak azért szeretek falu végin lakni,
Hogy az én galambom arra jár itatni.

Arra jár itatni, magát fitogatni,
Magát fitogatni, a lovát ugratni.

Mig a lova iszik, lehet vele szólni,
Piros két orczáját meg lehet csókolni.

 _Tisza-Vezseny_.


13.

Eszem a te istenedet,
Mért nem szeretsz te engemet?
Ha szeretsz is, nem ér semmit,
Nem szeretek már én senkit.

Kimentem én a kis kertbe,
Arczczal borultam a földre,
Még se láttam a kit kéne,
Kit a szivem kedvelene.

 _Tisza-Vezseny_.


14.

Már én többet éjtszaka nem járok,
Mert megtudják hogy szeretőt tartok,
Rászokott a szemem az intésre,
Gyenge karom az ölelgetésre.

Már ezután kis kalapot veszek,
És melléje rozmaringot teszek,
Szagos leszek a merre én járok,
Annál jobban szeretnek a lányok.

 _Tisza-Vezseny_.


15.

Vezseny felé látok eget,
Ott látok egy bús fölleget;
Ha Vezseny felé fordulok,
Talpig gyászba beborulok.

Álnok hitü, de megcsaltál,
De kedves szeretőm voltál!
Azt kivánom hogy az halál
Ragadjon el, ha rád talál.

Eddig rózsám, enyém voltál
Csalárd szived nyugszik másnál,
Jobb-e hát más mint én voltam?
Pedig érted majd megholtam.

Nem tudtam volna gondolni
Hogy egy álnok meg fog csalni,
De megcsalt egy gonosz lélek,
Már ezután mindig félek.

 _Tisza-Vezseny_.


16.

Búsul a gerlicze madár,
Minden erdő szélin leszáll,
Hát a szegény szolgalegény,
Mikor utra indul szegény?

Búsuljon már, ki nem élhet,
Búsuljon a kutya többet,
Bolond volnék, ha busulnék,
Ha szeretőd nem tartanék.

Tartottam is egy kis barnát,
Kiért szólt az egész világ.
Egész világ rólam beszél,
De azt mind elfujja a szél.

 _Tisza-Vezseny_.


17.

Szól a világ mit hajtok rá,
Ugy ég a tűz, ha tesznek rá.
Tettek is rá, tesznek is rá,
Ugy-e babám, ne hajtsunk rá.

Megmondtam, hogy lányt ne szeress,
Ha menyecskére szert tehetsz,
Nem egyébre való a lány,
Csak járatni maga után.

Nem is erdő, kibe fa nincs,
Nem is falu, kibe lány nincs;
Ha leányok nem volnának,
A kutyák sem ugatnának.

 _Tisza-Vezseny_.


18.

Ide kékellik a Mátra,
Rózsa nyilik oldalába,
A ki aztat leszakasztja,
Kedves rózsám neve rajta.

Kékellik a liliomszál,
Rabod vagyok, mert megfogtál;
De ne ugy bánj mint raboddal,
Hanem ugy mint galamboddal.

 _Tisza-Vezseny_.


19.

Szép a csikó, ha szépen fölnyergelik,
Szép a leány, ha szépen felöltözik,
Ha elmegyen a templomba előttem,
A lelkem is majd kirepül belőlem.

 _Tisza-Vezseny_.


20.

Minden bokor a szállásom,
Csak a botom a pajtásom,
Minden falu édes hazám,
Minden asszony édes anyám.

Nincsen nekem édes anyám,
Ki szánó szemet vessen rám,
Idegenből lett mostohám,
Az is mindig haragszik rám.

Azt gondolod, rózsám, bánom,
Hogy te tőled meg kell válnom?
Én előttem az csak álom –
Van szeretőm kettő, három.

 _Tisza-Vezseny_.


21.

Egerben a fűszál mind bánatnak hajlik,
Az én kedves rózsám rólam gondolkozik:
Rab vagyok, rab vagyok, szabadulást várok,
A jó isten tudja mikor szabadúlok.

Akkor leszen, rózsám, hazajövetelem,
Mikor kapufélfád piros rózsát terem;
Azt pedig jól tudod, hogy soha sem terem,
Igy hát nem lesz nekem hazajövetelem.

Kivánod-e rózsám, szabadulásomat?
Vagy jobban kivánod csendes halálomat?
Csak azért kivánom csendes halálodat,
Rabsággal töltöd el fiatalságodat.

 _Tisza-Vezseny_.


22.

Elmengyek, elmengyek, messze földre mengyek,
Ennek a falunak lakosa nem leszek.

Ha elmégy, ha elmégy, csak hozzám igaz légy,
Igaz szereteted hamisra ne fordítsd.

Kisérj el galambom, csak a kapuig is
Azután elmegyek magam egyedül is.

 _Tisza-Vezseny_.


23.

Búval és bánattal élem világomat,
Búval is terítik az én asztalomat.

Ha nem szeretsz rózsám, csináltass koporsót,
Annak oldalára egy keserves jajszót.

Ird fel a nevemet kalapod szélire,
Hogy mikor leveszed, hadd jussak eszedbe.

 _Tisza-Vezseny_.


24.

Hogy tudott kend, rózsám, ide jönni, ide jönni,
Árkot kellett kendnek itt ugrani, itt ugrani;
Ha a lába ki fog ficzamodni, ficzamodni,
Ki fog kenden, rózsám, szánakozni, szánakozni?
Szánakoznék rózsám, de nem merek, de nem merek,
Barna szeretőm van, attól félek, attól félek.

 _Tisza-Vezseny_.


25.

Fekete pántlikám fujdogálja a szél,
Köszönöm, galambom, hogy eddig szerettél;
Arról sem tehetek hogy már megvetettél,
A sok irigy miatt elidegenedtél.

Az igaz szeretet azt hozza magával,
Hogy minden érje meg maga galambjával;
De te meg nem érted, az enyim elvetted,
Verje meg az isten a te álnok szived!

 _Tisza-Vezseny_.


26.

Este későn ne járj hozzám,
Mert nagy vigyázat van reám;
Ha eljösz is, lassan járjál,
Ablakomon hallgatózzál.

Kopogtasd meg ablakomat,
Majd kinyitom az ajtómat,
Meg is vetem az ágyamat,
Rá fektetem galambomat.

Nem mind arany, a mi fénylik
Nem gyémánt, a mi tündöklik,
Nem szeretőd az mindegyik,
A ki szivből hizelkedik.

Hiába kelsz, hiába jársz,
Hiába taposod a sárt,
Mert én rózsám, gyenge vagyok,
Nem is kendhez való vagyok.

 _Tisza-Vezseny_.


27.

Megérem még azt az időt,
Sirva mégy el kapum előtt,
Megöleled kapufáját,
Ugy siratod a gazdáját!

Elmehetsz már házam előtt,
Nem vigyázlak mint ezelőtt.
Szólok hozzád egy vagy kettőt,
De azt sem ugy mint ezelőtt.

Elmehetsz már a kert alatt,
Nem kérdik hogy ki lánya vagy;
Ha kérdik is, csak azt kérdik,
Hány szeretőd lesz még őszig?

Elmehetsz már én előttem,
Szeretőt is tarthatsz tőlem;
Meg is csókolhatd én tőlem,
Szemedre sem vetem, szivem.

 _Tisza-Vezseny_.


28.

De szépen megy a hajó a vizen, a vizen,
De szépen szól a kis madár a réten, a réten,
Szállj le, szállj le te kis madár, a földre,
Vidd el az én levelemet messzire.

Makó alatt van egy kis ház magába, magába,
Abba van az én galambom rabságba, rabságba,
Irok neki vigasztaló levelet,
Én is elmék, kedves babám, ha lehet!

Szépen szól a kolozsvári czimbalom, czimbalom,
Esztendőre biztat kedves galambom, galambom,
Esztendőrül esztendőre angyalom,
Áldjon meg a jó isten, azt kivánom.

 _Tisza-Vezseny_.


29.

Sír a leány a kocsiba,
Mikor viszik más faluba;
Sirhat is az, mert van miért,
Az ő szülötte földeért.

Sirhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
De még jobban az az anya,
Kinek eladó a lánya.

 _Tisza-Vezseny_.


30.

Szerettelek, kedves babám, a nyáron,
Fáradoztam tizenhárom határon;
Hol erdőben, hol mezőben, hol sáron;
Nem hagylak el, mig élek a világon.

Kedves babám, ha azt tudnád, a mit én,
Jaj de igaz szivű leány vagyok én,
Álnoksággal megcsaltad a szivemet,
A jó isten ugy áldjon meg tégedet.

Már ha elmégy, kedves babám, kivánom
Hogy az ut előtted rózsává váljon,
Még a fű is édes almát teremjen,
Az én szivem téged el ne felejtsen!

 _Tisza-Vezseny_.


31.

Ne szomorkodj, légy vig,
Nem lesz az mindig igy,
Ki megszomorított,
Meg is vigasztal még.

Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok;
A jó isten tudja,
Mikor szabadúlok.

Ha rabot volnék is,
Csak tied is lennék,
Virágos kertedbe
Gyomlálód lehetnék.

Ne szeress, ne szeress,
Mert nekem nem kellesz,
Elmult az az idő,
Mellyben voltál kedves.

Az egek is tudják
Szomoru szivemet,
Mert ők is hallgatják
Jajos beszédemet.

Mig ezt az unalmas
Föld hátát taposom,
Emlékezetedet
Könnyeimmel mosom.

Ha megszünik a bú
Szivemet gyötreni,
Még a halál sem fog
Onnét kitörleni.

A mit én mondottam,
Azt fogadtam ma is,
Hogy téged szeretlek
A koporsómban is.

 _Bereg-Szabolcs_.


32.

Ha Petriből elmégysz,
Soha vissza ne nézz,
Talán a szivednek
Nem lesz ollyan nehéz.

Petriből elmentem,
Visszatekintettem,
Szomoru szivemnek
Nagyobb bút szereztem.

Szerelem, szerelem!
Ugyan hol lellek fel?
Kősziklán nem termesz,
A mezőn sem vetnek.

Ha az a szerelem
Kősziklán teremne,
Nem egy kisasszonynak
Keze lába törne.

Ha a mezőn vetni,
Mint búzát lehetne,
Sok nyalka urficska
Szántó vető lenne.

 _Bereg-Szabolcs_.


33.

Túl a hegyen, Tótországon
Ül a madár egy zöld ágon,
Tőrt vetettem a lábára,
De elrepült nem sokára.

Repdess madár, repdess szivem,
Tied vagyok, te légy hivem,
Siess vissza kebelembe,
Mert visellek hiv szivembe.

Im ha elszállt, hadd repüljön,
Csak a szive meg ne hüljön,
Hogy tavaszra visszatérjen,
Szivem czélját úgy elérjem.

Csak ne volna az irigység!
Szeretni nagy gyönyörűség.
Mert a ki szeret, kétszer él;
Jaj de minden irigytől fél.

Akár élek, akár halok
Tőled, kincsem, meg nem válok.
Én is ollyan barna vagyok,
Épen hozzád való vagyok.

 _Szabolcs-Bereg_.


34.

Most akadtam egy hajóra, de jóra,
Evező nélkül valóra, hajóra.
Magam vagyok evezője,
Barna rózsám szeretője, haja ha.

Nem jó erdős helyen lakni, haja ha!
Mert sok ölfát kell ott vágni, haja ha!
Ha elvágom a lábomat,
Nem láthatom galambomat, haja ha!

Esik eső karikára, haja ha!
Az én rózsám kalapjára, haja ha!
Azért esik karikára,
Hogy én vagyok a rózsája, haja ha!

Esik eső a fenyvesen, haja ha!
Ne kapj rózsám, a nemesen, haja ha!
Inkább kapjál a paraszton,
A kupeczes kalaposon, haja ha!

Az én rózsám a kocsmába, haja ha!
Lobogós ing, gatya rajta, haja ha!
Érte mennék, eső esik,
Majd szégyenli, ha elesik, haja ha!

 _Tiszahát_.


35.

Megemésztett engem a bú,
Mint a levágott fát a szú;
Engem ugyan megemésztett
A titkon való szeretet.

Jó szeretni, de titkosan,
Nem mindenkor világosan.
A ki szeret világosan,
Szenvedi gyalázatosan.

A kit a szerelem megfog,
Nem kell annak semmi dolog.
Engem a szerelem fogott,
Kell a kutyának a dolog.

 _Tiszahát_.


36.

Terjed a kökényfa ága,
Keservesen sír az árva,
Bár csak isten adta volna,
Hogy egy árva se lett volna.

Végig mentem a kő hidon,
Szembe jött rám az én hugom,
Nem a hugom: a galambom,
Kinek orczáját csókolom.

Én istenem, hogy tud élni,
Melly madár nem tud repülni,
Az a legény házasodni,
Ki csak most tanul szeretni.

Ez az utcza tekervényes,
Mi nálunk a lányok kényes,
Nappal a legényt megszólja,
Estve pedig megcsókolja.

Én istenem, add meg nekem,
Szabad világomat érnem,
Hozd fel a régi napomat,
Add vissza a galambomat.

 _Tiszahát_.


37.

Zavaros a Tisza vize nyárba,
Ha szépen felárad a partjába,
Ha megfujja záporeső szele,
Vajjon, rózsám, jutok-e eszedbe?

Akkor jutok én neked eszedbe,
Mikor bú száll szomorú szivedre,
Szállott már egy, rózsám, az enyimre,
Szálljon másik párja a tiedre.

Kerecsenyen végig sütött a nap,
Rajta sétál a rózsám mindennap.
Ha feltekint seprett udvarára,
Hull a könyü piros orczájára.

Mondd meg rózsám, szeretsz-e engemet?
Ha nem szeretsz, ne biztasd szivemet.
Ha nem szeretsz galambom, hagyj abba,
Mert nem varrtak engem a nyakadba.

Ha meghalok, el ne temessetek,
Megizenem az én édesemnek.
Hogy lássa meg hideg tetememet;
Ugy tegyetek a sirba engemet.

Minden madár siratja a párját,
Ugyan ki ne szánná meg rózsáját,
Mikor előtte a sirba teszik,
A szivére olly nagy bánat esik!

 _Tiszahát_.


38.

Nem megyek én sebesen,
Csak az uton csendesen,
Ott sem áll meg a szemem,
Csak az én édesemen.

Majd megnézem mentemben,
Mi van a kiskertedben,
Apró virág, viola,
Tied leszek valaha.

 _Tiszahát_.


39.

Uj a csizmám, most vették,
Huzd rá czigány, hadd kopjék.
    Kicsi nekem ez a ház,
    Majd kirugom a padlást.

Kedves szivem, galambom,
Te vagy az én orvosom.
    Beteg szivem igen fáj,
    Orvosa az édes száj.

Kicsiny perge kalapom,
Adjál csókot, galambom,
    Mert a kezem ugy is már
    Csak te véled leszen pár.

Egy pohár bor, egy jó szó,
Szádnak csókja olly forró,
    Hogy égeti képemet
    Hozzád köti szivemet.

Itt van gyürű, karika,
Háljunk itt az éjtszaka;
    Ha megfázol, tubiczám,
    Majd betakar bő gubám.

 _Erdély_.


40.

Sárga csikó, csengő rajta,
Vajjon hová megyünk rajta?
    A kő hidról nagy utczára,
    Onnan Kis Pál udvarára.

Annak van egy kényes lánya,
Irás után nyolcz párnája,
    Kék asztala, zöld abrosza:
    Vajjon ki koczkázik rajta?

 _Erdély_.


41.

Gyere rózsám, Enyedre,
Ott a világ közepe;
Ott árulják a rózsát,
Köss belőle bokrétát.

 _Erdély_.


42.

Jobb a bor, jobb a bor,
Jobb a pálinkánál;
    A magyar menyecske
    A német lánykánál.

 _Erdély_.


43.

És az eső, zug a dara, haja haj!
Ne nézz rózsám a diákra, haj, haj;
    Mert a diák el nem veszen,
    Utoljára csuffá teszen.
        Hajja huj!

 _Erdély_.


44.

Nagy árnyéka van a fának,
Nagy hire van a szép lánynak.
Ugy folyik annak a hire,
Mint Dunába Garam vize.

 _Bars_.


45.

Mikor én kis leány voltam,
Szép bábuért majd megholtam.
De mikor most nagyobb vagyok,
Szép legényért meg is halok.

Meghalok én valahára,
Pünkösd második napjára.
Kiterítnek engem szépen
Galambomnak eleiben.

 _Bars_.


46.

Szeretőm szépsége most jutott eszembe,
Fekete két szeme ragyog a szemembe.
Piros két orczája tündöklik elmémbe,
Az ékes beszéde habzik a szivembe.
Nincsen virágos kert, ki olly rózsát nyilna,
A kit leszakajtnak, hogy el ne hervadna.

 _Bars_.


47.

Nyárban esik nyárban a derék aratás,
Karácson havában a szerelemország;
Kinek esik jóra, kinek esik roszra,
Sok édes anyának szíve fájdalmára.

 _Bars_.


48.

Debreczeni czédulaház!
Földig beborított a gyász.
Sem anyámért, sem apámért,
Csak a kedves galambomért.

 _Nyirség_.


49.

Én istenem, mi az oka?
Körül veres az ég alja.
Bokros bú járja szivemet,
Bánom én az édesemet.

 _Nyirség_.


50.

Erdő, erdő, be szép kerek erdő!
Közepibe két szál gyenge vessző.
Gulya, ménes legeli azt,
Az én rózsám téríti azt.
Ej hej kedves rózsám, tőled meg kell válni.

Guba, guba, debreczeni guba!
Kit nem adnék hat ökörért soha.
A hat ökör szántó vető,
De a guba hív szerető.
Ej haj stb.

Erdő, erdő, be szép kerek erdő!
Be szép legény kerüli azt kettő.
Ha az isten megengedi,
Őszszel párja fogok lenni.
Ej haj kedves rózsám, tőled meg kell válni.

 _Nyirség_.


51.

Ha meghalok, el ne temessenek,
Hadd üzenjek a nemzetségemnek;
Legelőször barna szeretőmnek,
Hogy ő véle egy sirba tegyenek.

 _Nyirség_.


52.

Volt nekem egy rozmarinom,
Elvesztettem, jaj be bánom,
Örül az a ki meglelte,
De én holtig sirok érte.

Sír a kis lány a kocsiba
Mikor viszik más faluba.
Sirhat is ő, mert van miért
Az ő szülötte földeért.

 _Nyirség_.


53.

Rózsa, rózsa piros rózsa,
Mért nem jársz te a templomba?
Hej! mig két orczád pirosítod,
Hej! a templomot elmulatod.

 _Zemplén_.


54.

Jaj be szegény legény vagyok,
Egy pénznek ura nem vagyok.
Hej kölcsön kérnék, de nem kapok.
Mert nagy interest nem adhatok.

Jaj be szegény legény vagyok,
Csókot pénzért se kaphatok.
Hej! de ha egyszer megindulok,
Hej! fejem alá is rakhatok.

Szánjon meg hát, hugom asszony,
Legyen feleségem asszony.
Építsünk csak a szereteten,
Boldogok leszünk mind a ketten.

 _Hegyalja_.


55.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
A kutyának ugatása
Észre vétet engem.
Adok csontot a kutyának,
Véget vet az ugatásnak.
    Igy bejöhetsz hozzám.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
A lovaknak dobogása
Észrevétet engem.
Adok szénát a lovaknak,
Vége lesz a dobogásnak.
    Igy bejöhetsz hozzám.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
A ludaknak gágogása
Észrevétet engem.
Adok zabot a ludaknak,
Vége lesz a gágogásnak.
    Igy bejöhetsz hozzám.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
A macskának nyávogása
Észrevétet engem.
Adok tejet a macskának,
Véget vet a nyávogásnak.
    Így bejöhetsz hozzám.

Hogy mehetnék én te hozzád,
Én édes szerelmem?
Az egérnek czinczogása
Észrevétet engem. –
Félre vitéz, minek is élsz,
Ha már egy egértől is félsz;
    Távozz tőlem messze.

 _Hegyalja_.


56.

Kicsike még az én párom,
Három esztendeig várom.
Haj rózsám, violám,
Csókold meg az orczám.

Szemöldöke sugár vagyon,
Az enyimhez illik nagyon.
Haj rózsám stb.

A lesz a maga magzatja,
A kinek én leszek atyja.
Haj rózsám, violám,
Csókold meg az orczám.

 _Zemplén_.


57.

Buzával él a vad galamb,
Szomorun szól a nagy harang,
Szomorun szól, a mint hallom,
Halva fekszik a galambom.

Bárcsak addig ki ne vinnék,
Mig én innen oda érnék.
Koporsójára borulnék,
Jaj de keservesen sirnék.

 _Hegyalja_.


58.

Árva vagyok, árva lettem,
Hogy hívemet elvesztettem.
Árva vagyok, mint a gólya,
Mellynek nincsen pártfogója.

Nem kell nekem senki híve,
Senki megunt szeretője,
Beérem a magaméval,
Az én barna galambommal.

Majd elmegyek valamerre,
Valamelly ország szélére,
Fészket rakni fügefára,
Sok irigyeknek daczára.

Isten hozzád, Magyarország,
Nekem nem zöldel itt több ág.
Isten hozzád, szép vidékem,
Szívemet nem keserítem.


59.

Tudod rózsám, tudhatod is,
Jó voltam én, de hamis is;
Megcsaltam én ezeret is,
Megcsallak, rózsám, téged is.

Annyi nekem az irigyem,
Mint a fűszál a mezőben;
Csipkebokor a szállásom,
Nincs Kaposon maradásom.

Szerettelek, azt megvallom,
De már annak vége vagyon,
Vége vagyon szerelmünknek:
Betelt kedve irigyünknek.

Szóltak, ha veled beszéltem;
Irigyeltek, ha rád néztem.
Irigyeljék már, nem bánom,
Szerettelek, holtig bánom.

Szidott anyád, ne szidjon már,
Szólt a világ, nem hajtok rá,
De sokat szidott hiába,
Szálljon az a vén nyakába.

 _Ung_.


60.

Harangoznak Csengerbe,
Vajjon ki halt meg benne?
Egy szép barna legénynek
Szeretője, szegénynek.

Harangoznak estvére,
Menjünk a temetésre.
Egy szép barna menyecske.
Holt meg a szerelembe.

Jaj be sáros ez az út,
Volt szeretőm de rám unt.
Be csillagos ez az ég,
Majd eszedbe jutok még.

 _Ung_.


61.

Falu végén keskeny gát,
Barna kis lány, ugord át.
De te, szőke, ne probáld,
Mert elreped a szoknyád.

Falu végén magas ház.
Hát te kis lány mit csinálsz?
Egyengetem magamat.
Várom a galambomat.

Vékony deszka kerítés,
Jaj be karcsu teremtés.
Mihelyt őtet megláttam,
Mindjárt magamnak szántam.

 _Ung_.


62.

Apró fának apró a virága,
Barna legény fekete gubába.
Szőke kis lány alá húzta magát,
Mégis kilátszik a karton kabát.

 _Ung_.


63.

Kecskeméti czifra szó,
Ott te rózsám ne gyászó,
Ha gyászolsz is három nap,
A gyászodnak vége van.

A szivedben három szó,
Egyik: rózsám, ne gyászó,
A második: szerelem,
A harmadik; gyötrelem.

 _Nyitra_.


64.

Mutasd kérlek, szerelmedet,
Ne hunyd be fényes szemedet,
Az rongálja én mellemet,
Nem találom én helyemet.

Akar merre járok, kelek,
Előttem a fényes szemed.
Pillants reám, adj szerelmet,
Ugy találom én helyemet.

 _Nyitra_.


65.

Kinek van, kinek van
Tarka kezkenője,
Annak van, annak van
Barna szeretője.

Van nekem kezkenőm,
Fehér is, tarka is,
Van nekem szeretőm,
Szőke is, barna is.

 _Sümeg_.


66.

Árka mellett a szőlőnek
Hallom szavát Örzsikémnek.
Ott arat ő, ott énekel,
Tehene mellette legel.

Tehenének füvet arat,
Ad az neki tejet, vajat;
Vajas pogácsát süt nekem,
Őt azért én megölelem.

Adj Örzsikém, még csókot is,
Szeretem a pogácsát is:
Jó az, hogy ha vajas tejes,
De jobb a csók, mert az édes.

Szeretsz Örzsim, te engemet,
Szeretlek én is tégedet;
Ha adsz csókot egyet kettőt,
Adok érte tizenkettőt.

 _Sümeg_.


67.

Széles a kalapom karimája,
Meleg a nap, állj babám, alája.
Gyenge orczád pirosa, fehére,
Napsugártól égne feketére.

A kikelet nyiló virággal jár,
Zöld ágak közt él vigan a madár,
S a legénynek akkor van élete,
Ha babáját szive mellé vette.

Uj a subám, fél vállamra vetem,
S irigyeim kényemre nevetem,
Mit nekem a világ? hadd fecsegjen,
Csak a szivem igaz helyén legyen.

 _Pest megye_.


68.

Boldogtalan az én sorsom,
Rózsafa lesz a koporsóm,
Nem hittem, hogy valahára
Legyek babám unalmára.

Nekem a legtisztább estve
Fekete színre van festve;
Komor felettem az ég is;
Elhagyott a szeretőm is.

 _Pest megye_.


69.

Azért hogy én szegény vagyok
Fekete hat lovon járok;
Fekete hat lovam karcsu,
Magam vagyok barna fattyu.

Kupeczes kalapot veszek,
Mellé rozmaringot teszek;
Szagos leszek merre járok,
Jobban szeretnek a lányok.

 _Pest megye_.


70.

Elmehetsz, elmehetsz,
Nekem már nem kellesz.
Elmult az az idő,
Mellyben voltál kedves.

Nem azért szeretlek,
Hogy én elvegyelek,
Csak azért szeretlek,
Szóval hitegetlek.

 _Győr_.


71.

A fekete retket
    Csütörtökön vetik;
Azt a szőke leányt
    De sokan szeretik.

Ne félj pajtás, ne félj,
    Hogy soká szeretik;
Valamerre jár, kel
    Tudom, kikerülik.

 _Győr_.


72.

Bárányom legel mezőben,
Iszik babám a pinczében,
    Vörös bor van a kezébe,
    Nem tom, jutok-e eszébe.

Csak akkor jussak eszébe,
Mikor más ül az ölébe,
    Akkor se jussak egyebért:
    Csak az igaz szeretetért.

 _Győr_.


73.

Bujdosik egy ifju a városból,
Bucsúzik ő minden barátitól,
    Az kedvese reá níz,
    Hull a könye, mint a viz.

Mit hagysz hát, galambom, ha elmégysz?
    Ezt a gyürűt ujjamról,
    Ez vagyon gyémántból,
Ezt hagyom örök ajándékul.

 _Győr_.


74.

Itt a kocsi, el kell menni,
    Nem is tudok szólani.
Csak az nehéz a szívemnek,
    Hogy tőled meg kell válni.

Gyönge testem testére,
Bágyadt szívem szivére,
    Lehajtanám bús fejemet
    Fehér hattyu mellére.

 _Győr_.


75.

Egy kis kórót kaszáltattam,
    Ugy megégett, ugy ugy úgy.
Egy kis tejet forraltattam,
    Ugy megforrott, ugy ugy úgy.

Pap fogja kezemet,
    Ugy szégyenlem, ugy ugy úgy.
Mester mondja: hozzá menjek,
    Ugy akarom, ugy ugy úgy.

 _Győr_.


76.

Sirass anyám, sirass,
    Mig előtted járok,
De aztán ne sirass,
    Ha utnak indulok.

Lesznek siratóim
    Az égi madarak,
Kik eltemettetnek,
    Az erdei vadak.

Hulljatok levelek,
    Rejtsetek el engem,
Mert az én kedvesem
    Sírva keres engem.

 _Győr_.


77.

Szívem szép bálványa,
Alig hogy láttalak,
El sem is hagytalak.

Kincsem, szép angyalom,
Emléked csókolom.
Szemem lánggal lobog.

E szál virágodat,
Emlékzálogodat
Szivemnél felleled,
Már most isten veled!

 _Győr_.


78.

Szép a rozmaringszál bokorba,
Mikor kötik azt koszorúba;
Felteszik a szűz lány fejére,
Ugy kisérik a menyekzőre.

 _Győr_.


79.

Érik a szőlő,
Hajlik a vessző,
Borul a levele.

Két szegény legény
Vándorolni készül,
De nincsen kenyere.

Eredj haza rózsám,
Süss neki rétest,
Főzz neki levest,
Hadd legyen jó kedve.

Jól megzsírozd neki,
Jól megtúrózd neki,
Ugy add a kezébe.

Sütöttem is neki,
Főztem is neki,
Még sincsen jó kedve.

 _Jankovács_.


80.

Dörög a kocsi
Pattog a Jancsi,
    Talán értem jőnek;

Oh édes anyám,
Kedves szülő dajkám!
    De messze elvisznek.

Kocsira ládám,
Kocsira ágyam,
    Magam is felülök.

 _Jankovács_.


81.

Örül a viola reggeli harmatnak;
Ej, én is örűlök barna galambomnak.

Mikor a menyecske sétál a kis kertben,
Szedi a violát, selyem kezkenőben.

Mikor a menyecske sétál a templomba;
Én pedig vigságban megyek el korcsmába.

Mikor a menyecske czifrán felöltözik,
Elmegy a templomba, de nem imádkozik.

Hányja veti széjjel ragyogó szemeit,
Hogy hol láthatná meg kedves szeretőjét.


82.

Ugat a kutyám, a kicsi, haja haj!
Jön a szeretőm, a piczi, haja haj!
Ha egy kicsint nagyobb volna,
Mindjárt hozzám való volna, haja haj!

Ugat a kutyám, a Rajna,
Jön a szeretőm, a barna;
Ha barna is, de nem czigány,
Szeret ő engem igazán, haja haj!

Ugat a kutyám, a hangyás,
Jön a szeretőm, a ragyás,
Azért hogy ő kicsint ragyás,
Az az igaz magyar fizás, haja haj!

Nem mind ezüst, a mi tallér;
Nem minden legény gavallér;
Nem minden legénynek való,
Arany csipkés nyakravaló, haja haj!

Az atkári kerek réten, haja haj!
Csak egy csillag van az égen, haja haj!
Gyöngyös felé jobban ragyag,
Én is onnan való vagyok, haja haj!

Gyöngyös város szép helyen van,
Három csillag felette van;
Én is onnan való vagyok
A hol az a csillag ragyog, haja haj!

 _Domony_.


83.

Sokat köszöntem apádnak,
Sokat az édes anyádnak:
    Csak hogy kedveket lelhessem,
    Benned reményem lehessen.

Az igaz, hogy semmim sincsen,
Bár akárki megtekintsen;
    De van becsületem, szívem,
    Ha bár egyebem is nincsen.

Van egy parányi házacskám,
Van egy néhány bogaracskám;
    Lesz mindig egy két krajczárom,
    A falut sorba nem járom.

Lesz egy darabka kenyerem,
Ha feltörik is tenyerem;
    Lesz jó vizem, tiszta szívem,
    Csak te lennél igaz hivem.

 _Domony_.


84.

Felsütött a nap a cserjén,
Bús a besenyői legény;
    Meg akarna házasodni,
    De nincs a lányt hová vinni.

Haszonbérlett tanyájába,
Superlátos nyoszolyába
    Fekteti a menyasszonyát,
    Királynak képzeli magát.

 _Domony_.


85.

Jaj be szép csendes este van,
    Nem fuj a szél;
Jaj be szépen remeg az a
    Nyárfalevél.

Minek nekem a szép leány,
    Hű szerető?
Szeretőm már nekem az a
    Bús temető.

Ki is visznek már engemet
    Nem sokára,
Kedves rózsám gyászt köthet a
    Kalapjára.

 _Domony_.


86.

Felsütött a nap sugára,
Szép szeretőm ablakára.
    Kikönyökölt két karjára,
    Most is hí, hogy menjek arra.

De mert megcsalt a hitetlen,
Lett irántam érzéketlen.
    Nem megyek többet hozzája,
    Had süssön a nap reája.

 _Domony_.


87.

Jaj be fenszáll az a héja,
Mégis körme közűl él a:
    Hát én magamban egyedűl
    Hogy éljek meg nálad nélkűl!

A kis madár is párt talál,
Vidámon ágrul ágra száll,
    Csak én páratlan és árva,
    Mindentül el vagyok zárva.

A szép tavasz közel van már,
Most minden új örömre vár:
    Csak magam vagyok szomorú,
    Mint a hervadó koszorú.

 _Domony_.


88.

A gyöngyösi kő híd alatt, kő híd alatt,
Fürtős gubám oda maradt.
Vámot kérnek, de nem adok, de nem adok,
Mert én hevesi fi vagyok.

A gyöngyösi kő híd alatt, kő híd alatt,
Piros csizmám oda maradt.
Vámot kérnek de nem adok, de nem adok,
Mert én hevesi lány vagyok.

 _Domony_.


89.

Nincsen nekem feleségem, se babám,
Nincs is nekem tiszta ingem, se gatyám.
Majd lesz nekem feleségem, babám is,
Majd lesz akkor tiszta ingem, gatyám is.

Kinek nincsen szeretője, babája,
Menjen ki a zöld erdőre magába,
Irja fel a falevélre bujába,
Hogy nincs neki tiszta inge, gatyája.

Arra mennek haza felé a lányok,
Szomorun tekintgessenek reájok.
Majd megszánja a legszebbik közűlök
Ha pedig nem, fogjon egyet belőlök.

 _Domony_.


90.

Jaj be fázom egy ümögbe,
Takarj, rózsám, a szürödbe;
A szürömnek nagy az ára,
Nem takarlak be hiába.


91.

Hogy ha tudnád mért szeretlek,
Avagy pedig mért kedvellek?
    Elhidd, hogy hozzám eljönnél,
    Talán ugyan megölelnél.

Szemed neked szép mosolygó,
Ajakad is csókra való,
    Termeted is hozzám való,
    Épen te vagy nekem való.

Szebb vagy te az Dianánál,
Piros orczád a rózsánál,
    Kedvesebb vagy az aranynál,
    Bárcsak engem megcsókolnál.

A ki ez éneket hallja;
Én elhiszem, azt gondolja:
    Jaj, be jól van ennek dolga,
    Bár én nekem is ugy volna!


92.

Kis kertemben kinyilt szép dupla viola,
Galambomnak kikerül belőle bokréta,
    Ha kikerül, kötök neki,
    Kalapjára tűzöm neki,
        De csak úgy, ha lehet.

Kihajtom én arra alá mind a hat ökrömet,
Leterítem legszebb gyöpre czifra szép szűrömet;
    Oda várom galambomat,
    Az én kedves angyalomat,
        De csak úgy ha lehet.

Akkor szép a vad tüskefa, ha zöldellik,
Akkor szép a barna leány, ha öltözik,
    Kezkenőjét kötözgeti,
    Szőke legény ölelgeti,
        De csak úgy, ha lehet.


93.

Hamis a szemed,
Hamis a szived,
Hamis te néked
Minden csep véred.

Jusson eszedbe,
Ki volt kedvedbe,
Lám én is voltam
A te szivedbe.

 _Szend_.


94.

Gerlicze turbékol a jegenyén,
Kincsem háza előtt busúlok én:
  Be kár hogy ablaka olly igen szük,
  Hogy egymást benne nem ölelhetjük.

Én be nem mehetek, ő pedig ki,
Észrevesz az utczán még valaki,
  Csak csókot sem adhat s vehet ajkam,
  A rámaszálkákba akad hajam.

Rothadjon el a fád, gonosz ablak,
Vagy minden szerestül kiszakasztlak,
  Mért tiltád el tőlem szeretőmet,
  Hogy ne ölelhessem, s ő engemet!

 _Szend_.


95.

Repülj madár, ha lehet,
Vidd el ezt a levelet,
Mondd meg az én szeretőmnek:
Ne sirasson engemet.

Sirtam én már eleget,
De nem sirok már tőbbet,
Ugy is tudom, kis angyalom,
Hogy nem leszek a tied.

 _Szend_.


96.

Ez a falu de be vagyon kerítve,
Kincsem, rózsám, hogy mégysz ki belőle?
    Be vagy te a szívembe kerítve,
    De ki soha nem is mégysz ám belőle.

Tulsó soron most nyilik ki a rózsa,
Még ide is illatozik a szaga,
    Leszakasztom azt a szélső levelét,
    Nem felejtem ugy el galambom nevét.

 _Szend_.


97.

Kis kertembe retket vetek,
Ollyan legényt nem szeretek,
    Kire apja, anyja vigyáz,
    Mert ott a szerelem hibáz.

Eljárkálhatsz már előttem,
Szeretőt is tarthasz tőlem,
    Nem mondja már többet a szám:
    Jere be, gyenge violám!

Elmenj innen, ne fütyörészsz,
Kis kertemben ne törd a rést,
    Mert hiába töröd a rést,
    Engem ugyan te el nem véssz.

 _Szend_.


98.

Megizentem az édes anyámnak,
Készítse el az én gyöngy ruhámat,
    Piros czipőt fekete sarokra,
    Fejér szoknyát hat felhajtásosra.

Megizentem az édes anyámnak,
Készítse el az én bokrétámat,
    Két szélire szálas rozmaringot,
    Közepibe bokros búbánatot.

 _Szend_.


99.

Szomoru udvar ez nekem,
Ajtót sem nyitnak itt nekem,
    Nem is nyitnak itt egyébnek,
    Csak a szolgalegényeknek.

 _Karancsvidék_.


100.

Mit tehetek már én arról,
Hogy a nap alulról borúl.
    Napok, holdak elborulnak,
    Vig napjaim mind elmulnak.

Kedves rózsám, ha elhagytál,
A beszéddel alább hagyjál.
    A nyelvedet zabolázd meg,
    Engem rózsám, ne gyalázz meg.

 _Karancsvidék_.


101.

Fonjál rózsám, fonjál
    Két, három orsóra,
Csak a mi elég lesz
    Két szemborítóra.

Megfonom, könyemmel
    Ki is fehérítem,
Ugy se soká élek,
    Szememre terítem.

Elment, elbucsúzott,
    Duna felé tartott,
Jaj egeknek ura,
    Talán belé ugrott!

 _Karancsvidék_.


102.

Telki Pista kötött bokrétája,
Három napig állott a pohárba.
    Ugyan, rózsám, minek is kötötted,
    Mikor én a tiéd nem lehetek.

 _Karancsvidék_.


103.

Nincsen nekem jobb tanyám,
Mint a rózsám udvarán;
Leterítem a subám,
Oda várom a rózsám.


104.

Micsoda lárma ez
Abba zöld erdőbe?
Talán a galambom
Lovat lop belőle?

Csörög a békója
Tán be vagyon hajtva.
Kössétek, vigyétek,
Hadd fizessen érte;
Mert a piros hajnal
Tilalomba érte.

Tilalom, tilalom,
Karancs-keszi malom,
Nékem is tilalom,
A kedves galambom,
Meg nem csókolhatom,
A mikor akarom.

 _Karancsvidék_.


105.

Ne nézz rám haragos szemmel,
Ne idegenedj tőlem el.
Ej, mert ha engem elszalasztasz,
Ej, illyen rózsát hol szakasztasz.

Jaj, ha elmégy tőlem, kedves,
Kérlek hoszú utat ne vess.
Ej, mert most is az a keserves,
Ej, hogy messze vagy tőlem, kedves.

 _Karancsvidék_.


106.

Oh be esik, oh be borul,
Oh be fázom bal oldalról;
Oh be fázik az a karom,
Kivel rózsámat takarom.

 _Vásáros-Namény_.


107.

Elindulok hosszu utra,
Kiről, rózsám, ne várj vissza;
    Hosszu utnak mennyi pora,
    Szívemnek annyi bánatja.

Árok előtt nőtt czédrusfa,
Nem vétettem neked soha,
    Ha én vétettem valaha,
    Megbocsáss nekem, rózsafa.

Ékes madár, be elhagyál,
Békeséges utakon járj;
    Csendes folyóvizet igyál,
    Rózsám, rólam gondolkozzál.

Én nem bánom, élj kedvedre,
Csakhogy meg ne bánd végtére,
    Nem élsz még mindig kedvedre,
    Még bú is szállhat szívedre.

 _Vásáros-Namény_.


108.

Barna kis lány udvara,
Kövicscsel van kirakva,
  Legény, ne járj éjtszaka,
  Ébredezik a gazda.

Megfogja a hajadat,
Rimánkodhatsz ott magad.
  Barna kis lány, eredj ki,
  Vár a rózsád oda ki.

Nem gondolom, hogy várna,
Gyenge szívem dobogna.

 _Vásáros-Namény_.


109.

Kapum előtt jár a posta,
Levelemet még sem hozta,
  Hogy a rózsám él-e, hal-e
  Vagy jó egészségben van-e?

Se nem élek, se nem halok,
Mert csak rólad gondolkozok.

 _Vásáros-Namény_.


110.

Édes anyám rózsafája,
Engem nyitott egyik ága.
  Bár engem se nyitott volna,
  Maradtam volna bimbóban.

Elmehetsz már én mellettem,
Szeretőt tarthatsz felőlem,
  Ne félj, hogy megirigyeljem,
  Soha szemedre se vetem.

Édes anyám mondta nekem,
Minek a szerető nekem?
  Felgondolom gyengeségem,
  Tudni sem kéne azt nékem.

 _Vásáros-Namény_.


111.

Erdő, erdő, oh be szép zöld erdő!
Közepiben két szál gyenge vessző;
    Gulya, ménes legel benne,
    Barna rózsám az őrzője.
    Hej rózsa, rózsa,
    Rózsa, barna rózsa!

Kaszás csillag jár fel a réteken,
Nem házasodom meg én e télen;
    Megvár engem az a rózsa,
    Ki két orczámat csókolja,
    Hej rózsa, rózsa,
    Rózsa, barna rózsa!

Ugyan rózsám, mit vétettem én neked,
Hogy ugy megszomorítottad szívemet?
    Sírok bús gerlicze módra,
    Nem felelek minden szódra,
    Ne hagyj el, galambom,
    Nagy árvaságomra.

 _Vásáros-Namény_.


112.

Esik eső, bugyborékol,
Szól a kakas, kukorékol,
    Oh, be csalárd az a kakas,
    Éjfélre szól, hajnal hasad.

Hajnal hasad, csillag ragyog,
A rózsámnál még sem vagyok,
    Bizonyságom a kapufél,
    Hogy mindig ott ér az éjfél.

 _Vásáros-Namény_.


113.

Elszakadt a buza töve,
Nincsen a legénynek szeme;
  Ha szeme vón, szégyenlene,
  Kettőt, hármat nem szeretne.
  Megérhetné egy rózsával,
  Vagy én velem vagy egy mással.

 _Vásáros-Namény_.


114.

Piros a konkoly virága,
A szép legény mindig rózsa;
  Megházasodik, elhervad,
  Legénységétől elmarad.

Hegytetőn terem a bokor,
A legényeké a pokol;
  Magas fán terem a zöld ág,
  A lányoké a mennyország.

Ne higy akkor a legénynek,
Mikor azt mondja: szeretlek;
  Mikor kezed a kezébe,
  Akkor is más van eszébe.

 _Vásáros-Namény_.


115.

Szépen ragyog a hajnali csillag,
Szeretőm ablakom alatt ballag,
Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
Gyenge szivem megszakad utána.

Rózsi lányom, kicsiny vagy szeretni,
Ráérsz még te főkötőt feltenni,
Hidd el, fiam, addig tart világod,
Mig a legény kérni jár utánad.

Rózsi lelkem, jer az ablakodra,
Hogy teszek egy csókot ajakadra,
Ezer búval van életem tele,
Egyszerre mind temessem el vele.

Hallod, anyám, millyen szépen hí ki,
Koszorút is kötöttem már neki,
Olly jól illik kerek kalapjára,
Mint a csókja lányod orczájára.

Rózsi lányom, ne higy a legénynek,
Addig szeret, mig nem tart övének,
Hogyha egyszer fejed bekötötte,
Veréssel kezdődik szeretete.

Hiszen apám kendet is megverte,
Ugy-e, anyám? mégis csak szerette,
Ha kend megvolt, én is csak megleszek,
Azért biz én csak hozzája megyek.

Rózsi lelkem, te enyém, én tiéd,
Megesküszünk majd pünköst ünnepén,
Hidd el, rózsám, olly jó leszek hozzád,
Mint tulajdon édes apád, anyád.

Hallod anyám, mit fogad a lelkem,
Hiszed immár gyönyör lesz életem.
Édes anyám, ereszsz ki hozzája,
Gyenge szivem meghasad utána.

 _Pécska_.


116.

Szerettelek, rózsám, nagyon,
De már annak vége vagyon.
Vége vagyon már mindennek,
Hosszu utaim végének.

Tudod, rózsám, mit fogadtál,
Mikor kis kertben sétáltál?
Rózsabokor mellé álltál,
Virágot is onnan adtál.

 _Sümeg_.


117.

Elmegyek én szeretőmhöz,
Felköltöm én mély álmábul.
Ébredj, rózsám, mély álmodbul,
Hadd bucsuzzam városodtul.

Elmennél-e, itt hagynál-e?
Vagy hogy szived nem fájna-e?
Ha kő volna, meghasadna,
Öveg volna, elpattanna.

Irigylették, ha rád néztem,
Bánták, ha veled beszéltem,
Vagy ha házadba bémentem,
És a felé nézegettem.

Verje isten azt a szivet,
A ki kettőt, hármat szeret,
Nám én csak egyet szeretek,
Mégis eleget szenvedek.

Én istenem, add azt érnem,
Kit szeretek, azzal élnem.
Ha azt nem engeded érnem,
Nem is kivánom életem.

 _Sümeg_.


118.

Már mi nálunk igy köszönnek:
Adjon isten engem kendnek!
Én pedig ezt igy fogadom!
Köszönöm, édes galambom.

Már mi nálunk az a szokás,
Nem is leány, ha nem ragyás,
Illik neki rettenetes,
Ha egy kissé himlőhelyes.

Ugy meg vagyok határozva,
Mint a csikó kantározva.
Szabadságom be van zárva,
Mint a madár kalitkába.

Megégett a réten a nád,
Mindig szerettem a barnát.
Megégett a cserfatőke,
Szebb a barna, mint a szőke.

 _Jászság_.


119.

Amott egy kis patak csereg,
A mellett csókoltalak meg,
Mig csak az ki nem apad,
Hív leszel, azt fogadtad.

Szép a fülemile madár,
Be régen nem láttalak már.
Vennék egy olly pántlikát,
A millyet senki sem lát.

Hajladoz a széltől a nád,
Hajlandó a szivem hozzád.
De ha elhagysz valaha,
Meghalok bánatomba.

Jó ízű a ma sült lepény,
Nincsen náladnál szebb legény.
Illik a szádra a csók,
Mint a szegletbe a pók.

 _Jászság_.


120.

Ne szomorkodj, légy vig,
Nem lesz ez mindég így.
Ki megszomorított,
Meg is vigasztal még.

Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok.
A jó isten tudja,
Mikor szabadúlok.

Légy erős szivedben,
Szomorú ügyedben,
Hidd el, a jó isten
Nem hágy ez inségben.

Én is, hogy szerettem,
Mennyi kínt szenvedtem!
S mikor nem is véltem,
Boldoggá lett éltem.

Légy hát türödelmes,
Szenvedő szerelmes.
Az ég megkegyelmez,
Csak reá figyelmezz.

 _Jászság_.


121.

Álom, álom-e vagy valóság?
A mit látok, mind mulandóság.
E ritka szépség, látom, én vagyok,
Örömemben majd elájulok.

Czukorban, téjben, mézben feredek,
Bibor-bársonyba öltözködhetek.
Száz szolgát, s szobaleányt tarthatok,
Üveges hintóban járhatok.

 _Jászság_.


122.

Te kis rózsám, szép kis rózsám,
Be szépen nevetsz rám,
Szerelemszin orczáddal
Az alélt lelkeket,
Bágyadt tetemeken,
Hogy ujitod csókoddal.

Én kedvesem, szép kedvesem!
Igy bájolsz te engem
Angyali kellemeddel.
A te vidámságod,
Édes mosolygásod
Paradicsomba emel.

 _Jászság_.


123.

Tudod-e galambom, minap mit fogadtál?
Hogy a boglya mellett nekem csókot adtál.
Többet is igértél, ha együtt lehetünk,
Ha sok ránk vigyázó szemtől nem félhetünk.

Még azt is igérted: magadhoz vezetel,
Ha öreg nénédtől titkon kiszökhetel.
De ez arany napot mind hiába várom,
Látom, nem tetszik fel hajnali sugárom.

Pedig ugy szeretlek, mint a lágy kenyeret,
Sohajtok éretted egy nap százezeret.
Kérlek hát, galambom, ha béestveledik,
Jer ki, ha vén nénéd ágyba heveredik.

A kert hátuljánál fogok én rád lesni,
De ne késs, mert nagyon nehezen fog esni.
Ne félj, hogy megfázzál, jó subám betakar,
Nem fázik az ugy is, ki csókolni akar.
Ölembe viszlek el, rózsám, a tanyára,
S ismét visszahozlak hajnal hasadtára.

 _Jászság_.


124.

Szabad a madárnak három ágra szállni,
Szabad a legénynek három lányhoz járni.

Az egyikhez elmegy, a másiknál ott hál,
Harmadiknak mondja, hogy sehová sem jár.

Nincsen e világon nagyobb nyomorúság,
Ki megházasodik, ej nem szereti egymást.

Könnyebb a tevének tű fokán átbujni,
Mint két szerelmesnek egymástúl elválni.

 _Csallóköz_.


125.

Fuj a szellő barna felhő tornyátul,
Az én rózsám eprezni van Sajón tul,
Gyere vissza, barna rózsám, ne eprezz,
Százszor mondtam, de nem hitted, eső lesz.

Mennydörög a záporeső, szakadoz,
Sajó vize árkán felül dagadoz.
Ne félj, rózsám, az én karom általnyul,
Ide haza hozlak másik partjárul.

 _Csallóköz_.


126.

Csókolj engem, kedves rózsám,
Adósod nem marad a szám;
Ha igy velem mulatozol,
Reggel szebben pirosodol.

Szép szemed lesz hajnalcsillag,
Piros hajnal lész az ajkad;
Te pedig majd, kedves rózsám,
Mint fényes nap, simulsz hozzám.

 _Hegyalja_.


127.

Megesküdtem az egekre,
Mind a három istenekre:
Atya, fiú, szentlélekre,
Téged szeretlek örökre.

Megérem még azt az időt,
Azt a boldog, vig esztendőt,
Kedvesemmel vacsorálok,
Véle kedvemre sétálok.

Esküszöm is mindezekre,
Hogy hiv leszek mind örökre.
Ha az én szivem változott,
Legyek én akkor átkozott.

 _Hegyalja_.


128.

Nézd, angyalkám, mint hervadok,
Szemem miként sirdogál,
Nézd, érted, hogy ellankadok,
Mint egy gyenge virágszál.

Kérlek, tölts balzsamot sebhedt
Lelkemre hív kezedből,
Vagy egy szánakozó cseppet,
Gördits szép szemecskédből.

 _Hegyalja_.


129.

Nem iszom bort, csak a szőllő levét,
De azt is ugy, ha megszűrik elébb.
Szeretem én a barna menyecskét,
De azt is ugy, ha megcsókol elébb.

Nem iszom bort, fogadásom tartja,
Iszom vizet, ha a rózsám adja,
De azt is ugy, ha szájából adja,
Mint gerlicze, ha párját itatja.

 _Hegyalja_.


130.

Már én a tiszántúl maradok,
A hol egy madárszót sem hallok.
Bár csak egy madárszót hallanék,
Kivel a babámnak izennék.

 _Hegyalja_.


131.

Udvaromon csépelik a zabot,
Kis kertemben rakják az asztagot.
Barna kis lány, csak addig várakozz,
Mig korcsmáros egy itcze bort felhoz.

Ha kicséplik, felmérem a zabot,
Ha behordnak, tetézek asztagot.
Barna kis lány, sima csókod tüze
Lesz majd szemes asztagom teteje!

 _Hegyalja_.


132.

Kicsapott a Körös az alföldre,
Isten hozzád, galambom, örökre.
Már én hozzád nem is fogok járni,
Jaj de nehéz, meg kell tőled válni!

Ha örökre el kell tőled válni,
S ha búmban tán meg is fogok halni,
Ültess egy szép rózsát a síromra,
Megkönyezlek minden viradóra!

 _Hegyalja_.


133.

Van szeretőm, János nevű,
Van szép ökre, daru nevü.
Selyem neki az ostora,
Zöld pántlika a csapója,
Kapum előtt csattogatja,
S szegény szivem hasogatja.

 _Székelyföld_.


134.

Nézz ki, rózsám, ablakodból,
Most indulok a városból,
Nézz utánam keservesen,
Vagy látsz többet, vagy soha sem.

Szerettelek, de nem hitted,
Hű szerelmem megvetetted,
Megvetetted, s eltaszitál,
Engem búbánatnak adtál.

Megérem még azt az időt,
Sirva mégy el kapum előtt.
Szólok hozzád egyet, kettőt,
De azt sem ugy, mint azelőtt.

 _Székelyföld_.


135.

Gyászban derült én reggelem,
Szomorúan jött éjjelem.
Nekem a legtisztább estve,
Gyász szinre van érted festve.

Ellenem fúnak a szelek,
Enyhelyet is alig lelek,
Kedvem semmiben sem telik,
Bumat minden nap nevelik.

A kinek kedvében jártam,
A kitől legtöbb jót vártam:
Rágalmazó nyelvek mellett
Az is ellenségemmé lett.

 _Székelyföld_.


136.

Hej páva! hej páva!
Királyné pávája!
Ha én páva volnék,
Jobb reggel felkelnék.

Jobb reggel felkelnék,
Folyóvizre mennék,
Szépen megmosdanám,
Tollam hullogatnám.

Tollam hullogatnám,
Hogy kapja meg a lány,
Hű szeretőjének
Kalapjára éknek.

Mert tollad, szép páva!
Gyöngy, mint rózsám szája,
S valahányszor látnám,
Mindig öt gondolnám.

 _Székelyföld_.


137.

Hazám! hazám! édes hazám!
Bár csak határod láthatnám!
Látom füstjét, de csak alig.
Hogy az égen lengedezik.
Édes anyám, gyujts gyertyára,
Haza érek vacsorára.
Forralj nekem édes tejet,
Morzsolj belé zsemlyebelet.
Hogy egyem egy vig vacsorát,
A mit édes anyám csinált.

 _Székelyföld_.


138.

Az a madár micsa madár,
Ki kertembe szólani jár?
Én istenem, hogy tud élni,
Mikor ő nem tud beszélni!
Én jól tudok beszéleni,
Mégis alig tudok élni.

 _Székelyföld_.


139.

Tótfaluban jártam az estve,
Azt is az én rózsám megleste.
Még ma mindig hányta szememre:
Hol voltál te rózsám, az estve?

Nem ültem én ott is sokáig,
Éjfél után három óráig.
Nem csináltam én ott egyebet,
Vállára tettem két kezemet.

Megöleltem karcsu derekát,
Megcsókoltam piros ajakát;
Édes rózsám, kérlek tégedet,
Ne pirongass azért engemet.

Mert majd sokat sirok, busúlok,
Meghasad a szivem, meghalok.

 _Székelyföld_.


140.

Ha nem tudod rózsám, hol lakom,
Jere velem, majd megmutatom.
Kicsin az én lakom, nem nagy vár,
Téged a szerelem oda vár.

Ezt a kerek erdőt járom én,
Ezt a barna kis lányt várom én.
Ez a barna kis lány ibolya,
Én vagyok a vigasztalója.

 _Székelyföld_.


141.

Ne küldj rózsám, a mezőre,
Mert elsül az orczám bőre;
S ha elvesztem szép szinemet,
Nem csókolsz szívből engemet.

Ne küldj rózsám, a templomba,
Ha nem követsz engem nyomba.
Mert ha szemem felemelem,
Sok legény néz szembe velem,

Ne küldj rózsám, a vásárba,
Sok eladó van ott nyárba,
Ha engem is annak néznek,
Hát ha tőled eligéznek?

„Menj el, rózsám, a mezőre,
Ha elsül is orczád bőre,
Ugy is barna szép képedet,
Csókolom a jó lelkedet.

Menj el rózsám, a templomba,
Követlek én téged nyomba.
S ha a szemed felemeled,
A választást bennem leled.

Menj el rózsám, a vásárba,
S ne ereszkedj mindjárt árba,
Minden lépteden én nézlek,
S mások elől eligézlek.“

 _Székelyföld_.


142.

Elment az én rózsám
Idegen országra;
Azt izente vissza
Hogy menjek utána.

Ha én aztat tudnám:
Mellyik uton ment el,
Azt én felszántanám
Aranyos ekével.

Azt én be is vetném
Apró szemű gyöngygyel,
El is boronálnám
Sűrü könyeimmel.

Azt én meggyászolnám
Délig feketével,
Délután pediglen
Patyolat fehérrel.

 _Székelyföld_.


143.

Sárga sinór, selyem sujtás,
Hová megyünk estve pajtás?
    „Ide fel a guzsalyasig,
    Ott mulatunk jó hajnalig.“

Hej! pajtás hej! liktáriom!
Szeretetnél jobb az álom;
    Mert az álom nyugodalom,
    A szeretet szívfájdalom.

A guzsalyas messze innen,
Ne fáradjunk oda ingyen.
    A leányoknak hívsége
    Vékony, mint a fonal vége.

 _Székelyföld_.


144.

Fáj a szivem szivedért,
A te két szép szemedért.
Azért se mindegyikért,
Csak az én édesemért.

A te szemed fekete,
Az én szivem belepte.
A te szemed tiszta kék,
Az én szívem érte ég.

 _Székelyföld_.


145.

Kertem alatt foly a Tisza,
A vize szép s elég tiszta,
Eredj kis lány, hozz belőle,
Hadd muljék a szomjam tőle.

Tisza vize nem zavaros,
Az én rózsám szép takaros.
Nem adnám a félvilágért,
Nem senkinek birtokáért.


146.

Be szépen szól a muzsika,
Mi lesz belőlünk valaha?
Lesz belőlünk árva madár,
Minden falu szélin leszáll.

Be szépen szól a klarinét,
De szeretem a csaplárnét;
Megöl az a nézésével,
Megcsal a szép szemeivel.

Haragszik rám a szomszédom,
Hogy ugy nem mondom: galambom.
Ne haragudj rám szomszédom,
Majd ugy mondom: hogy galambom!


147.

Bodor füst száll erdőbe,
Még ma eső lesz belőle.
Megázik a virágszálom,
Virágszálom, szép angyalom.

Hej, de messze van a vágás,
Ott virágzik a szép hajtás.
Szeretsz-e soká galambom?
Hej nem tudom, hej nem tudom.


148.

Gyócs ingem, gyócs gatyám mi haszna nekem már,
Ha a szívem belül fekete gyászban jár.

Nem megyek el már a kapud előtt többet,
Nem látom, a kinél nem szült anya szebbet.

Nem mondják már nekem, gyere be violám,
Gyere be violám, csókold meg az orczám.

Én is megcsókolom vasárnap délután,
Vasárnap délután, kétszer egymás után.

Kinra születtem én, búra nevelkedtem,
Beborúlt örökre az ég is felettem.



BORDALOK.


149.

_Bacchus köszöntője._

 (_Bacchus_ csapos hordón keresztbe vetett lábbal ül, korhely féle
 öltözetben, kezében csudálatos hoszú töklopót, szőlőt s poharat
 tartván, fejét fedő kis veres kakastollas csákója félre csapva;
 minden évben kapásbál alkalmával az utczán zene kiséretében,
 kardos legények őrködése mellett, meghordoztatik, előtte két fehérbe
 öltözött szűz leány szőlőtőkét, zöld hajtású venyigét, s néhány
 érett szőlőgerezdet visz.)

Servus, Bacchus urunk!
Légy mostan mi velünk,
Kit most mint borgazdát,
Akképen tisztelünk.
Tudod, nyáron által
Hogy mi sok port nyelünk,
A mint szárad torkunk,
Aként kapanyelünk.

A te jó kulcsárod,
A hiv Ganymedes
Mondja, hogy pinczédben
Van sok jó bor, édes.
Hogy megihatja azt
Akármelly negédes,
Sőt ha jól felhörpent,
Akkor szós, beszédes.

Kérünk, tegyed velünk
Mostan tehát aztat,
Töltesd kulcsároddal
Tele poharunkat,
Áztasd meg elepedt
És szomjú torkunkat,
Hív szolgálatodra
Ajánljuk magunkat.

   (_Az utcán mondandó vers._)

_A tőről._

Im vigyük a hév nyár megérlelt zsengéjét,
Mellytől óvá az ur csapkodó vesszőjét,
Vegyük hát jó szívvel jó izű gyümölcsét,
Csákánynyal, kapával ástuk, véstük tövét.

_Hajnaljáráskor._

Adjunk dicséretet jótevő urunknak,
Hogy megadá izét s erejét borunknak,
Mellyel vidámságot szerzünk mi magunknak,
S vigságot okozunk felebarátinknak.

Cselekedje az ur, hogy mind a magvető,
Mind a szőllőmives legyenek szerető,
Kedves hű barátok és senki kivető
Ne legyen közöttök s csalárd hitegető.

A többek közt e ház érdemes gazdáját,
Asszonyát és ennek hűséges dajkáját,
Áldja meg az isten a familiáját,
Ott érhesse az uj az ó szalonnáját.

Im itt áll most Bacchus,
Nézzétek emberek,
Kinek szüksége van
S izzad a tenyerek.

Neki gondja vagyon
Minden emberekre,
A kik csak a kapát
Foghatják kezekre.

Teremtette isten
Sikon a hegyeket,
S plántáltatta erre
A szőlővesszőket.

De minthogy a szőlőt
Munka után adja,
Magának sokallta,
Bacchusnak átadta;

Elvállalta aztat,
És pártfogója lett;
A ki őt kedveli,
Adjon hát az kezet.

Ő vidámságot ad
Az emberi szívnek,
Ha tövét munkálja
A szőlővesszőnek.

Igyekszik ő mindig
Gondját is viselni,
S a szőlőszemeket,
Tövön megérlelni.

Ne szomorkodjatok,
Ti kiket kapára
Fogott a természet
S juttatott e sorsra.

Hogy kapát vagy ásót
Nyomott markotokba,
Mert édes leve foly
Ennek gyomrotokba.

Ha teli látjátok
Csengő poharatok,
Cselekszi ezeket
A ti jó Bacchustok.

Most is tele vagyon
Jó öblös hordója,
S tölti jó uj borát
Csengő poharába.


150.

_Hegyaljai kapásdal._

Muszka, polyák, lengyel, görög,
Czigány, zsidó, magyar, török,
Kiknek a „kétágú“ tetszik
S erejéhez igen bizik:

Katona, kántor avagy pap,
Mihelyt a kapanyelhez kap,
Kapásnak, ha kezébe csap,
Czéhünkbe vétetik az nap.

A ki csak a kapát birja,
Azt ez a czéh mind beirja,
Mert itten próbahét nincsen,
Mindent be kell venni ingyen.

Kundschaft és más keresztlevél
Csak abból áll: igyál, egyél,
A remek is épen annyi,
Csak a kapát bird vagdalni.

Sőt több czéhek kit kivernek,
Azok is itt bevétetnek,
Hozzánk lesznek egyenlővé,
Azért nem teszszük elsővé.

Mátyás-napkor már a vinczlér
Erős legényeket szemlél,
Hívja őket áldomásra,
A szakmányfelvállalásra.

Gergely, József ha érkezik,
Minden munkás örvendezik,
Veszen kapát a vállára,
Ugy megy a szőlőmunkára.

Rajta tehát szőlőmíves,
Ásd a tövet, nyissad és metszd;
Akár dudvás, akár kemény,
Itt kell már a derék legény.

Huzd rá vond rá, megkell lenni,
A szakmánypénzt fel kell venni,
Majd a zsidónak is adunk,
Ha megkapjuk a szakmányunk.

Pajtás, azon ügyekezzünk,
Hogy minden nap végezhessünk,
Ugy is egy legény a „zsidó“,
Az akasztófára való.

Atyamestereket[1] tartunk,
A hová herbergre járunk,
Jó szívvel fogadnak minket:
„Isten hozta kelmeteket!“

„Mi tetszik? parancsoljanak,
Pálinkát vagy bort hozzanak,“
– S csak akkor jut az eszünkbe:
Nincs szakmánypénz a zsebünkbe.

Befizettük a cassába,
Ott van az asztalfiába;
Azt sem tudjuk hogy hány órát
Ütött, – kérjük a vacsorát.

  [1] Atyamester: a zsidó.

Feleségünk s gyermekinket,
Kiugrassuk s szid bennünket:
Te pokol tüzére való!
A ki nevelt, a sem volt jó.

Éljen a kapésczéh sokára
A ki ért ma az ő czéljára.
Éltök sokáig terjedjen,
Hirök, nevök növekedjen
    Egész Hegyaljában.


151.

Éljen a ki most issza ki
Borát a pohárból,
Éljen a ki nem vonja ki
Magát a barátságból.
Éljen minden jóban járó
Akár szegény akár báró.
Éljen minden vig mulatság,
Éljen a barátság!


152.

Éljen a ki most iszsza ki borát poharából,
Éljen a ki nem vonja ki magát a tréfából.
    Éljen a jó szivvel járó,
    Akár szegény, akár báró.
    Éljen, éljen, éljen a,
    Éljen a barátság.

El kell mennünk, nincs mit tennünk,
Nincs már itt mit innunk, ennünk.
El kell mennünk, nincs mit tennünk,
Más utat kell innen vennünk.
    Mit is érünk a szép szóval,
    Ha nem kinálsz borral, jóval.
    Mit is ér egy két itcze bor,
    Isten hozzád jámbor!

 _Hegyalja_.


153.

Richten lakodalom lesz,
Benne százszor összeüssük a bokánk,
    Hoppa! kedvem éledez.
Vig öröm tanyája vár ránk,
Ucczu ficzkó! flóta, czimbalom,
Tánczra termett czifra lánysereg,
Borözön, sült, csőrögehalom
Mellett, eb a ki kesereg.

 _Hegyalja_.


154.

_Bor közben._

A vasvári malomban sok verebek laknak,
A vasvári verebek sok malomban laknak.
    Lám megmondtam, Jutka,
    Ne menj oda!
Tili tuli, tili tuli nyaff!

De a Jutka oda ment, nem fogadta a szót,
Engedetlenségeért méltán is meglakolt.
    Mert a buzás garad
    Reá szakadt.
Tili tuli, tili tuli nyaff!

 _Hegyalja_.


155.

Haragszik a gazda,
Hogy mit itt mulatunk;
Vigye el a házát;
De mi itt maradunk.

 _Ung_.


156.

Nosza legény, a tánczba!
Itt a leány, szedd ránczba.
    Ugrasd, forgasd mind orsót,
    Köszöntsd reá a korsót.
        Ez az élet gyöngyélet!

A sarkantyúd zörögjön,
Fényes patkód dörögjön.
    Kezed, lábod mozogjon,
    A lejtőre hajuljon.
        Ez az élet gyöngyélet!

Hipp hopp itt is, amott is,
A mi házunk előtt is.
    Menjünk tánczba, vigadjunk,
    Egyet kettőt ugorjunk.
        Ez az élet gyöngyélet!


157.

Széles az asztal,
Keskeny az abrosz,
Vékony a vacsora.
Hunczut a gazda,
Nem néz a napra,
Csak a szép asszonyra.

 _Győr_.


158.

Adj kezembe egy pohár bort,
Hadd igyuk el a régi tort,
Ez a pohár ha kiürűl,
Minden gondom bele merűl.


159.

Bort ide ifju asszony!
Hogy torkunk el ne aszszon.
Ha német torok aszna,
Megáztatná a Kraszna.

Bort a haramiának,
Bort a magyar fiának,
Bort a hány, annyi itczét,
Vagy felverjük a pinczét.


160.

Csipkebokor, körmös agyag
Énekemet énekeli.
Már megürült a poharam,
Töltsd koma teli.

Sárga rigó, torkos fuvó,
Rezes kalapácsa,
Bikfa nadrág, tüdős hurka,
Mamariska kása.

Akaszsza fel három águ
Vasvilla nyakára,
Hadd piruljon, holnap után
Jó lesz vacsorára.

Lovagolni kurta farku
Paripa körme tetején,
A kit meg nem bir a lába,
Járjon a fejen.

Ritka madár okos ember
Ezen a világon,
Amott ül egy sárga rigó
Egy letörött ágon.

Fejtsétek meg meséimet,
Kik tudósok vagytok:
Lengyel, oláh, német, görög,
Magyar, angol, török.

Félre csapá komámasszony
Paszomántos kontyat,
Ölbe hordja czigányasszony
Sivító porontyát.

 _Bereg_.


161.

Nem kell nekem sem cziprusi
Sem a veres burgundi.
A rajnai, malagai,
Hiszem istenemet,
Nem hevít engemet.

Van somlaink, badacsonyink,
Híres magyar boraink;
Észgyulasztók, gondszalasztók,
Annyi mint a tenger,
Ihatik az ember.

A soproni, ruszti, tokai,
Az istenek itali,
Ha pediglen illyenekben
Halandó részesűl,
Úgy tartson, idvezűl.

Félre gondok, kurvanyátok,
Nem is nézek reátok,
Igyál pajtás, jól hozzá láss,
Úgy jó, ha az halál
Bennünk vigan talál.

Jó éjszakát édes eszem,
Nincs ma reád szükségem.
E poharat kiürítem,
Újra tele töltöm,
Te reád köszöntöm.

Igyál pajtás, jól hozzá láss,
Ha ez elfogy, majd lesz más.
Nem róják ezt sem rovásra,
Sem a gerendára,
Csak a jég hátára.


162.

Ez az élet vig fiaké,
Nem a szürke barátoké.
Játék, bor és szerelem:
Világomat igy élem.
    Hej haj! ki korlátol?
        Miénk az éj,
    Hej haj! csillagostul;
        Bolond, ki fél.

De szerelmem kaczér legyen,
Mert ha nem, hát eltemetem
Borral, öreg, jó vén borral,
Korcsmárosné! adj egy kortytyal.
    Hej haj! ki korlátol?
        Miénk az éj.
    Hej haj! csillagostul;
        Bolond, ki fél.


163.

Kis kalapom csurgóra,
Mindig innám ha volna,
Egy itcze bor vagy kettő,
Nem vág engem a földhö.

Ha megdönt is a korsó,
Nem kell mindjárt koporsó.
Megint iszom, jól vagyok,
Ivással föl nem hagyok.

Lányka, csókot ajkamra,
Esküszöm a kulacsra;
Jézus ugyse! elveszlek,
Olly tüzesen szeretlek.

 _Pápa_.


164.

Veres dinka szőlő, avagy bajor,
Ebből lett ám az az igen jó bor;
Ettől mondom rózsám, sokáig élj!
Iszom rózsám, az egészségedért.

 _Tisza-Vezseny_.


165.

Bor, bor, bor, ej be jó a bor;
    Torkainkat nedvesíti,
    Elméinket élesíti,
    Bor, bor, bor, ej be jó a bor.

Bort, bort, bort, tölts hát ide bort;
    A szőlőnek édes leve,
    Ettől Noé részeg leve.
    Bort, bort, bort, tölts hát ide bort.

Bort, bort, bort, igyunk tehát bort,
    A vendégek vig kedveért,
    A magyarok nagy neveért.
    Bort, bort, bort, igyunk tehát bort.

 _Hegyalja_.


166.

Élet, élet! kedvessé
Csak a barátság tész.
Az öröm is édessé
Épen az által lész.

Vedd ki a barátságot
A teremtettségbül:
Nem találsz boldogságot,
E világ öszvedül.

 _Hegyalja_.


167.

Félre barát, nincs itt klastrom,
    Nincsen itten regula;
Félre orvos, nem kell flastrom,
    Nem kell édes pilula.
Bor kell nekünk, és vig sziv.

Mit törődjünk az életrül,
    A melly folyton folydogál;
Akár arrul, akár errül,
    Valahogy csak majd elszáll.
Bor kell nekünk, és vig szív.

Üsse manó, mit ásítol?
    Mért nincs pajti, jó kedved?
A pohártul mit huzódol,
    Ha okos vagy vedd el, vedd
Bor kell nekünk, és vig szív.

 _Hegyalja_.


168.

Hajtogassuk a kancsókat,
Feltaláljuk benne jónkat.
Rajta hát! vitéz barátim,
Lám a bor jó kedvet ad.
Ez deríti fel vérünket;
Élesíti fegyverünket,
Bátorít fel a csatára,
Bátorít fel a csatára.


169.

Muljon el a világ,
Maradjon a szőlő.
Melly kapálás nélkül
Legyen bőven termő.
A mi szánkat édesítse,
Gégéinket nedvesítse.


170.

Vigan barátim, csak igyatok!
Tele a korsó, vigadjatok.
    Kedvünkre éljünk,
    Mástul ne féljünk.
    Bátran igyunk,
    És mulassunk.

Szabadok vagyunk, nincsen urunk,
Addig az élet, mig van borunk.
    Ne szomorkodjunk,
    Ne fohászkodjunk.
    Bátran igyunk,
    És mulassunk.

Kurvanyja, ki bort nem iszik,
Mit bánjuk, holnap ölni viszik.
    Nappal, éjfélkor
    Nincs jobb mint a bor,
    Mint a veres bor.
    Nosza igyunk,
    És mulassunk.

Töltsd tehát pajtás, azt a korsót,
Forgasd kezedben mint az orsót;
    Ezen a gégén
    Ne legyen vége
    A bor ivásnak;
    Tölts, tölts, tölts, tölts!



GUNYDALOK.


171.

A melly leány sokat szeret,
Jámbor asszony ritkán lehet.
Mert ha már annyira mehet,
Hogy fejére kontyot tehet:

Nevezi az urát lónak,
Hol deresnek, hol fakónak;
Magát pedig tartja jónak,
S nem barátja egy jó szónak.

Ha ura megy a mezőre,
Más fekszik a lepedőre.
Mig haza jön nagy későre,
Megellik addig a sőre.

 _Szend_.


172.

A melly leány sokat szeret,
Jámbor asszony ritkán lehet;
Mert mihelyt annyira mehet,
Hogy fejére kontyot tehet:
    Az urát nevezi lónak,
    Hol deresnek, hol fakónak;
    Magát pedig mondja jónak,
    Nem barátja a szép szónak.

Ha még egyszer legény lennék:
Megnézném a kit elvennék;
Megválogatnám a leányt,
Mint a piaczon a dohányt.
    A dohánynak a pirosát,
    A leánynak a csinosát.

Ha még egyszer leány lennék:
Megnézném, hogy kihez mennék;
Megválogatnám a legényt,
Mint a piaczon az edényt.
    Az edénynek a mázosát
    A legénynek a szálasát.

 _Erdély_.


173.

Egybegyültek egybegyültek a miskolczi lányok.
Ühü, ejha! a miskolczi lányok.

Mit hozának, mit hozának? Egy marok lisztecskét,
Ühü, ejha! egy marok lisztecskét.

Összegyurák, összegyurák zsiros pogácsának,
Ühü, ejha! zsiros pogácsának.

 _Erdély_.


174.

A vén asszony kását főz,
Mind megposzogtatja;
A vén ember borjut őriz,
Mind elszalasztgatja:

Fut utána, fut utána,
Lebeg a gatyája,
Fut utána, fut utána,
Reszket a szakálla.

 _Erdély_.


175.

Az egri kávésnak két lányát ismérek:
Nánika, Bábika, ketten egy testvérek.
    Nánika csak ugy vidul,
    Bábika csak ugy busul,
        Csak ugy busul magában,
        Ama felső szobában.

Egynek is másnak is szolgálni nem győzök,
Németnek, magyarnak kávét csak én főzök.
    Karom hányom, farom rázom,
    Mint az ürge a pórázon.
        Utczu német, rajta most,
        Rajta magyar, rakd meg most.

A magyart szeretem, élek halok érte,
Mert az ő szerelme szívemet megérte.
    Arról fogadást is teszek,
    Inkább holtig leány leszek,
        Németet nem csókolok,
        Mig csak egy magyart kapok.

A német szorongat, hogy őtet szeressem,
A magyar tapogat, hogy őtet kedveljem.
    Félre német a czondráddal,
    Ama vékony lábikráddal,
        Félre német! csak hamar,
        Hadd jőjön ide magyar.

 _Erdély_.


176.

Vale immár,
Álnok madár;
    Otthon ülhetsz,
    Makkot süthetsz,
    Tákot ehetsz,
Mig én többet
Hozzád megyek,
Ajtódon belépek.

 _Erdély_.


177.

Boritalban vén asszonyt
    Én már sokszor láttam,
Tiz kupa bort felhörpentett,
    Szemeimmel láttam.
Ugrik aztán mint az őz,
Bár legyen a haja ősz;
    Ha ihatik, vigadozhat,
    Annál jobban süt, főz.

 _Erdély_.


178.

A szegény legénynek búlátott fejére
Jó hire, jó neve, jó viseletére:
        Illyen teremtette
        Szigoru élete. Jaj, jaj, jaj!

Igy hát az életben meg kell házasodni,
Mondja meg hát kend is, kit kelljen elvenni.
        Illyen stb.

Ha kisasszonyt veszek, sok gombostüt neki;
Ha tarlóra viszem, nem kell sarló neki.
        Illyen stb.

Ha gazdag lányt veszek, nem tud czipót sütni;
Vendég jő házunkhoz, szégyenlem kinálni.
        Illyen stb.

Ha szolgálót veszek, azt meg kell ruházni,
Azt meg kell ruházni s mást fog az szeretni.
        Illyen stb.

Ha vén asszonyt veszek, az mindig szomorú,
Annak minden szava csak égi háború.
        Illyen teremtette
        Szigoru élete. Jaj, jaj, jaj!

 _Domony_.


179.

A kukeri lencsének,
Igmándi menyecskének
    Híre vagyon:
Nem főtt meg a lencséje,
Oda a szerencséje,
    Oda vagyon!
Nem főznek több kuka lencsét egy csomóban,
Nem próbálok több szerencsét Kis-Igmándban.

 _Komárom_.


180.

Akár millyen vén asszony,
Ha férjhez mén, csak menyasszony,
Haja czicz, trallárom,
Elhagyott a párom.

Akármillyen füstös tőke;
Szebb a barna mint a szőke.
Haja czicz stb.

Feleséget csúnyát ne végy,
De a széphez hűséges légy.
Haja czicz sat.

Barnát ne végy, mert részeges,
Szőkét se végy, mert beteges.
Haja czicz, trallárom,
Elhagyott a párom.


181.

Szegény panyókás németi,
A gazdasszony nem szereti. Halahula.

Bizony isten majd meglopik
Egy likas selyem kalapik. Halahula.

Az enyim madar gazdasszony
Hogy megsétálni piaczon. Halahula.

Madar katonát meglátik,
Komplimentom megcsinálik. Halahula.

Szegény német csak busulik,
Hogy gazdasszony nem szeretik. Halahula.

 _Bereg_.


182.

Az én uram jó volt, a mire kellett,
Kasza, kapa neki soha se kellett,
A hol czégért látott, oda sietett,
A ki neki bort mért, annak fizetett.
Annak annak annak fizetett,
A ki neki bort mért, annak fizetett.

Feleségem jó volt, a mire kellett,
Szita, rosta neki soha se kellett,
Ahol bált tartottak, oda sietett,
A ruhaszabónak sokat fizetett,
Sokat sokat sokat fizetett,
A ruhaszabónak sokat fizetett.

 _Szeged_.


183.

Tót asszonynak tót a lánya,
Kacskaringós a szoknyája,
Voltam egykor vele tánczba,
S elakadtam a zománczba.

Alig tudtam majd megválni,
Tánczból is ki kellett állni,
A tánczot, zománczot szidtam,
Jó, hogy le nem szakítottam.

De megfogadtam, hogy tánczba
Nem akadok több zománczba.
Tarka szoknyás, magyar tánczos,
Lesz már párom, nem zománczos.


184.

A gyöngyösi leányok
    Járnak koszorúba;
Arra mentek a legények
    Sárga sarkantyúba.

Lányok vagytok, szépek vagytok,
    Piros az orczátok,
Kertbe mentek rózsát szedni,
    Szívem szakajtjátok.

Mindeniknek szeretője,
    Csak én nekem nincsen,
Bár az isten egyet adna!
    Igen megbecsűlném.

Kezét, lábát összekötném,
    Úgy a füstre tenném,
Mennél jobban sirna rina,
    Annál jobban nézném.


185.

Azt akarod hogy szép legyél,
Pirosítót sokat vegyél.
Tűkört tartsál a zsebedbe,
Gyakran megnézd magad benne.

Elárulja a ruhája,
Keze, lába, szeme, szája,
S ha füle is ki van fúrva,
Mellyik jó lány, mellyik kurva?

Kitetszik hogy ki a kurva,
Körűl van a haja nyírva,
Kitetszik, hogy ki a lator,
Éjszaka jár mint a bagoly.

Laposban terem a kapor:
Szép legényből lesz a lator.
Száraz fára foly a komló:
Szép leányból lesz a ringyó.


186.

Azt mondja kend, hogy megver,
Hogy a guzsaly csak hever.
    Hát kend ugyan mit csinál?
    Kertbe néha kisétál.

Mit veszekszik kend mindég,
Tudja az egész alvég,
    Mondtam, hogy nem szeretem:
    Minek vett kend el engem?

Csak egy rása szoknyába
Nem mehetek a bálba:
    Adja el kend a tinót,
    Vegyünk rajta viganót.

Azt mondja kend, nem bánja,
Hogy a pénzét kihányja:
    Veszen nekem nem egyszer
    Vásárfiát a mester.

Csak rá vesztek még egy szót:
Ha nem vesz kend viganót,
    Úgy elmegyek a háztúl,
    Nem lel kend meg falustúl.

 _Hegyalja_.


187.

Kincsem, komám asszony!
Csak ollyan az asszony.
Újjai az orsón,
Szemei az korsón.
Ha megitta magát,
Félre üti kontyát.
Kincsem, komám asszony!
Csak ollyan az asszony.

Dudolja nótáját,
Hajtja kotyogóját,
Mereszti a száját,
Nyeli borocskáját.
Kincsem, komám asszony stb.

Ha azt mind kiitta,
Veszett illyen adta
Pörög síkos nyelvén,
Urától sem félvén.
Kincsem, komám asszony stb.

Medve pofozza meg,
A bagoly rúgja meg,
Vágja le a sárkány,
Röfögje az ártány.
Kincsem, komám asszony stb.

Ha magát megunja,
Pajtását kinálja,
Igyál! most van módunk,
Még fenn áll a kontyunk.
Kincsem, komám asszony stb.

Ha az majd lecsuklik,
Nékünk is úgy tetszik,
Fekszünk nyoszolyánkra,
A puha párnánkra.
Kincsem, komám asszony!
Csak ollyan az asszony.


188.

Kecskeméti vásárfiát egy pénzen,
Vettem minden enni valót fél pénzen.
    Magamnak is, másoknak is,
    Emez amaz enni valót,
    Jaj még maradt is.

Még egy pénzen vettem egy szép lovat is,
Arra vettem szép szerszámot, nyerget is.
    Annak vettem szénát, zabot,
    A kitől az jól meghizott.
    Jaj még maradt is.

Még egy pénzen vettem egy szép bundát is,
Arra vettem piros szijat, csatot is.
    Az alá vettem egy dámát,
    Kinek csókolgatom száját,
    Az kén neked is.


189.

Ha leány kérné a legényt,
Nem sütném itthon a lepényt;
Százat is kérettem volna,
Ha egy nem, más elvett volna.

Már most ugyan dudolnék,
Sok vén leányt csúfolnék,
De most engem csúfolnak,
Mind csak vénnek mondanak.


190.

Messze jártam házasodni,
Bár ne jártam volna!
Édes kedves feleségem,
Bár ott vesztél volna!

Bár az ördög olly jó volna,
Talyigára tenne,
Mennél jobban sikoltanál,
Annál jobban vinne.


191.

Mindennek van szeretője,
Csak én nekem nincsen,
Kinek kettő, kinek három,
Nekem egy csep sincsen.
Ha az isten egyet adna,
Jaj de megbecsülném,
Kezét lábát összekötném,
A füstre feltenném.

A barátok, a barátok
Fa czipőben járnak;
Azok élik világokat,
A kik ketten hálnak.
Én mint szegény árva legény,
Csak egyedül hálok,
Minden felé tapogatok,
De csak falat látok.


192.

A dió is törve jó,
Az asszony is verve jó.
Elhidd bizony, elhidd bizony,
Ritka van jó assszony.

Mert az asszony gyarló,
Másokhoz hajlandó.
Elhidd bizony, elhidd bizony,
Ritka van jó asszony.

Azon kivül csacska,
Hamis mint a macska.
Elhidd bizony, elhidd bizony,
Ritka van jó asszony.

Hárman négyen öszvegyülnek,
Csak ugy tanácskoznak,
Sógor asszony, komám asszony,
Bába asszony! gyerünk a korcsmára,
Meggyühetünk, ha sietünk,
Holnap után délre.


193.

Az asszony egy szükséges rosz, de a férje
Jóvá teszi, csak lábsziját ne kimélje.
Csókolja meg kétszer,
Lábszijazza meg hétszer
Minden héten,
Ujjú! minden héten.

Bánom én a házasságom, a mig élek,
Szaporodik a sok poronty, attul félek.
Már is tele a kuczkó,
Majd megbódul a ficzkó
Boszújában,
Ujjú! boszújában.

Föl sem veszem a világot, eb busuljon!
Csak hogy tőlem a komorság eloszoljon.
Előveszem a pintest,
Megujul ettül a test,
Egyszeriben,
Ujju! egyszeriben!


194.

Csipi nyelvem a paprika,
Nem hallgatok az urfira.
Mert az urfi szeles állat,
Hazud, mig a szája járhat.

Nem érzi azt, a mit beszél,
Szava mint a tavaszi szél.
Feneke sincs a szivének,
Ablaka van a szemének.

 _Jászság_.


195.

A tút ember mestersága vikony gyolcsot zarulní,
Kuszalgatni, kupalgadni, fazekokat trotozni.
    Csak nyerunk csak veztunk,
    Mindig buzig az ember.

Ha nincs pizung maj elmegyung Bisztikara banásnak,
Vad valami zuraságnak, ha szugsig lesz, zispánynak.
    Jaj szeginy túd leginy!
    Mindig krumpli zabálni.

Ha van pinzung vigan leszung, ziszung egy kis palinka
Eszung ziszung, vigan leszunk, ölelgetung szép lánka.
    Jaj szeginy túd leginy!
    Mindig krumpli zabálni.

 _Jászság_.


196.

Ne készits nagy palotákat jó barátid számára;
Kik borodra beköszöntnek, ott hagynak elfogytára:
Egy kis lóczára mind ráfér, ki igaz barátod,
S utoljára magad maradsz azon is, meglátod.
Jobb az isten minden papnál,
És az erszény száz barátnál.
    Gazdálkodj és imádkozz:
    A konyhádra többet hoz.

 _Jászság_.


197.

Magyarország szép haza,
Hiába oltalmaza
    Annyi kar s kard tégedet,
    Im elvesztéd fényedet!

E nagy változást de nem
Hittük volna istenem!
    Hogy az Árpád fiai
    Lésznek még más csufjai.

Hol van hol, felelj puha
Nép, a gyöngy magyar ruha?
    Egy rongy frakért elhányod
    Dicső mentéd, dolmányod.

Régi bőrét most vedli
Nemzetem, – forhemedli,
    Gérok, spenczel uj bőre,
    Igy áll a szégyenkőre.

Jaj! ha dicső eleink,
Párduczbőrös őseink,
    Sirjokból kiszállnának,
    Magyart hol találnának?

 _Jászság_.


198.

A nagy ember bámultatik,
A jó ember csalattatik,
A rosz ember használtatik,
    Nem mindig csendesen.

Czigánytúl ló cseréltetik,
Jó énekes heréltetik,
A katona verettetik,
    Nem mindig rendesen.

A nagy barom esettetik,
Ló mellette keféltetik,
Pénz bárkitül szerettetik,
    Nem mindig eszesen.

A jó föld boronáltatik,
A kis gyerek elaltatik,
Az ember borotváltatik,
    Nem mindig helyesen.

 _Nyitra_.


199.

Szép a leány ideig,
Tizennyolcz esztendeig.
Ékesebb a rózsánál,
Mindenféle virágnál.

A bajuszos leánytól
Távozzál mint pokoltól,
Simát, pirost válaszszál,
Gyengét, friset hajhászszál.

Ha füstös már pártája,
Ránczosodik orczája,
Ezt is csak ugy szeressed,
Hogy soha se keressed.

Inkább legyen pántlikás,
Hogy sem boros, pálinkás,
Dicsérje azt a fonás,
Aratás és kapálás.


200.

Jobb Mátyás nap után bizni jéghez,
Mint, kedves hugocskám, kelmetekhez.
Kend hunczut, ő hunczut, ő keme is,
A ki kendteknek hisz, hunczut az is.

 _Hegyalja_.


201.

Mit használ a világ,
Mondd meg, sok kincs jószág?
Mint a füst és a szél,
Olly hirtelen elkél.

Mit használ korona,
Királyi szép pálcza?
Pálcza, birodalom,
Elvész, mint hó halom.

Mit az aranyalma,
Melly sárga, mint szalma?
Az arany sárga föld,
Érte magad ne öld.

Mit használ a szépség,
Angyali ékesség?
Szépségek elmulnak,
Rózsák földre hullnak.

Mit használ szép nyakad,
Kláris szín ajakad?
Orczádat mit fested?
Majd földbe lesz tested.

Mit használ a puha
Bibor, bársony ruha?
Bibor szin csigavér,
Ez hát nem sokat ér.

Selyemben, mit használ,
Tested ha talpig áll?
Ezt egy féreg fonja,
Melly szivedet vonja.

Mondd meg hát micsodák,
Mellyeket a világ
Illyen nagyra becsült?
Porból, sárból épült.

Menj el hát rosz világ,
Nincsen benned jóság,
Hanem csak mulandó,
Nincs semmi állandó.

Elég, hogy sokáig
Vontad szívem máig.
Közelg a boldogság,
Örökkévalóság.

 _Hegyalja_.


202.

Három éli van a sásnak,
Hamis (igaz) lelke a leánynak.
Négy éli van a gyékénynek,
Igaz (hamis) lelke a legénynek.

Nem tud tettetni a legény,
Gyakran megcsalódik szegény.
De a leány szép szin alatt
Megcsal, mérget ad méz alatt.

 _Hegyalja_.


203.

Ugy tetszik, a világ csak örömre vezet:
Nevetek, nevetsz te, ő nevet:
Számtalan vigságok bennünket követnek,
Nevetünk, nevettek, nevetnek.

De sokszor bennünket nagy bú bánat is ér:
Sírok én, te is sírsz, ő is sír.
Az egek a bútól megóvni nem birnak.
Sírunk mi, sírtok ti, ők sírnak.

Ah! talán az isten minket még megkimél:
Remélek, remélsz te, ő remél:
Igy bú közt emberek ismét jókat vélnek.
Remélünk, reméltek, remélnek.

Hát a ki magának hív hölgyecskét szerzett:
Szeretek, te szeretsz, ő szeret.
Boldogok, ha mindig békével élhetnek.
Szerettünk, szerettek, szeretnek.

A vig társaságba ha az embert viszik:
Iszom én, iszol te, ő iszik.
Heje huj! mindnyájan, kik erszénynyel birnak.
Iszunk mi, isztok ti, ők isznak.

De örökké nem tart, se tölgyfa, se kőfal:
Meghalok, meghalsz te, ő meghal.
Nem adhatsz világért semmit a halálnak.
Meghalunk, meghaltok, meghalnak.

Azonban jóllehet hogy testünk elporhad:
Maradok, maradsz te, ő marad.
Ird tüzes betűkkel szívedbe magadnak:
Maradunk, maradtok, maradnak.


204.

Ki engem censurált,
Nagyon megránczigált,
Hogy nem rejiciált,
Becsülöm mint királyt.
Éljent kiáltok rá,
Ne legyen hamuvá.
Ki őt nem követő,
Hamuvá legyen ő –
      Hamuvá.

Juratus lenni bár
Nem szégyen és nem kár.
Jobb mégis az ügyész,
Csak így az ember kész.
Örül amaz ugyan,
Sok pénze hogyha van.
De ám ez nem soká
Lesz ismét hamuvá –
      Hamuvá.

Gyakorta szép leány
Ő neki csókot hány,
S csak addig szereti,
Míg pénzét csörteti,
De a zseb ha üres,
Szerelme sem tüzes.
Az eskü azután
Hamuvá lesz korán –
      Hamuvá.

Máskép tesz az ügyész,
Nem fárad el az ész.
Hogyha egy pöre vész,
Mindjárt a másik kész.
De bármit tegyen ő,
Ha nincs pörkedvelő,
Kinek erszénye bő,
Hamuvá leszen ő –
      Hamuvá.

Igy jártam én is hajh!
Nagy volt mindig a baj.
S a pör ha elveszett,
Minden hiába lett.
Fogytak clienseim,
Velek hah, pénzeim,
Igy csillagom leszállt,
S minden hamuvá vált –
      Hamuvá.


205.

Mondd meg, rajkó, birónak:
Ne vigye el a fuvót.
Majd eljő az öreg apó,
Majd eljő az öreg apó,
Megfizeti, megfizeti, megfizeti az adót.

Kérjük hát a tanácsot,
Hagyják a kalapácsot,
Ha nincs fuvó, kalapács,
Ugy nem lesz, ugy nem lesz
Rajkó fogára kalács.

Veszek magam feleséget,
Egyiptomi szépséget,
Csókaszemű, kenderhajú,
Kenderhajú, csókaszemű,
Egyiptomi, egyiptomi, egyiptomi szépséget.

Veszek neki katrinczát,
Paszomántos zöld szoknyát.
Megtanítom szeget verni,
Az fog engem ébresztgetni,
Fuvóval, fuvóval tüzet gerjeszteni.


206.

Elvettem egy vén leányt,
    Mit csináljak vele?
Kiszeg, koszog a papucsa,
    Majd meghalok tőle.

Vagyon esküdt, vagyon biró,
    Válaszszon el tőle.
De én – isten teremtése!
    Meg nem élek vele.

Télen, mikor hideg van,
    Ott ül a kuczkóban,
Nyáron, mikor meleg van,
    Heverész a porban.

 _Győr_.


207.

A báránynak négy a lába.
Többnyire mind vén a bába.
    Boldog a ki él magába.
    Nem üthetni ki nyers fába.

A melly leány sokat szeret,
Jó már abban ritkán lehet;
    De mihelyt annyira mehet,
    Hogy fejére kontyot tehet:

Az urát nevezi lónak,
Hol kesének, hol fakónak;
    Magát pedig mondja jónak,
    Nem barátja a szép szónak.

Gyakran figyelmez ablakra,
Mint a kancza az abrakra.
    Ha kérdi ura, hogy mit néz?
    Arra már a felelet kész.

Mi bajod uram, mit kérdesz?
Egy kedves bátyám ma itt lesz.
    Adj pénzt hamar a kocsmára,
    Serre, borra, pálinkára.

Oh szegény legény, mit tettél?
Mikor illyen leányt vettél?
    Talán bolond gombát ettél,
    Mikor illyenre szert tettél.

Ha az ura megy erdőre,
Más fekszik a lepedőre,
    Mig haza megy nagy későre,
    Megfonyad addig a bőre.

Akkor ugy néz az urára,
Mint egy nagy akasztófára,
    Igazítja ganéjára,
    Hogy tegye a pipájára.

 _Pest megye_.


208.

Debreczen ám hires város,
Professor ott a csapláros.
    Csiri biri dongó, rittalárom,
    Diri dongó!

Délig az istent dicséri,
Délután a vad bort méri.
    Csiri stb.

A mellett egy kutyát lopott,
S abból csináltatott dobot.
    Csiri stb.

A deákok észrevették,
S mindenütt dobra ütötték,
    Csiri stb.

Elkezdték azért dalolni:
.......... a bort méri,
    Csiri stb.

Pedig még kutyát is lopott,
Abból csináltatott dobot.
    Csiri stb.

Ezt...... mint meghallotta,
Azonnal kidoboltatta:
    Csiri stb.

Hogy ki a dongót danolja,
Tizenöt forint a díja.
    Csiri stb.

De azért nem hallgattatik,
S a dongó most is mondatik:
    S csak azért is dongó, rittalárom,
        Diri dongó!

 _Szabolcs_.


209.

Kenyeresen csuda esett,
Két kis kakas összeveszett.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

Az enyém csak egy kevés volt,
De a kendé két éves volt.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

Az enyém volt hoszu farku,
De a kendé kurta farku.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

Debreczenbe kéne menni,
A kakasnak törvényt tenni.
Én a kakasom nem hagyhatom,
Mert a kendé vágta azt agyon.

Ha ottan nem segítenek,
A palatinushoz menek;
De a kakasomat nem hagyom,
Mert a kendé vágta azt agyon.


210.

Volt egy szegény ember,
Nem vala egyebe,
Csak egy kék tehene,
Egy szép felesége.

Lám a szomszéd asszony
Nem ollyan szép mint én:
Mégis van ruhája,
Szép piros csizmája.

Az asszony az urát,
Arra ösztönözi:
Adja el a kéket,
Ruházza fel őtet.

Elhajtják a kéket
Gyorsan a vásárra,
Vásárolnak posztót,
Száz forint az ára.

Sem flaner, sem posztó,
Sem sinór reája.
Édes kék tehenem,
Hová lett az ára?

 _Ung_.


211.

Hogyha szépet veszek el:
    Ki győz rá vigyázni,
Nem lehet a szépnek,
    Hívségében bízni.
Hamar elhódítják,
    Ha az ember nem őrzi;
Egyik nyomorúság
    A másikat éri.

Hogyha rútat veszek el:
    Hogyan szerethetem?
Vagy igaz jó kedvemből
    Hogyan ölelhetem?
Ugy nem leszen vele,
    Éltem boldog soha;
Látom a szerencse
    Nekem csak mostoha.

Ha gazdagot veszek el,
    Egy sulyos keresztem.
Csak azt hányja szememre:
    Hogy csak készre jöttem.
Az övé a jószág,
    Mellyet én nem kerestem;
Még azt is sajnálja,
    A mit iszom, eszem.

Hogyha szegényt veszek el,
    Jaj! miként élhetünk?
Most is szegény vagyok én,
    Még szegényebb leszünk.
Egy koldusból kettő,
    Utóbb több is válhat,
Elég nyomoruság
    Bús fejemre szállhat.

Ha városit veszek el,
    Nem szokott munkához;
Nem illik a dolog
    Kisasszonyságához.
A sült galamb pedig
    Nem repül szájához,
Ha serényen nem lát
    A maga dolgához.

Ha falusit veszek el:
    Otthon ül, goromba,
Minden mulatságban,
    Csak orczám pirítja.
Nem is leszen vele
    Éltem boldog soha;
Látom, a szerencse
    Nekem csak mostoha.

Ki hasonló hozzám,
    Ugy látom én ebben,
Mint egy világos színt
    Mutató tükörben.
Mintsem hogy én sokat
    Szenvedjek éltemben,
Jobb én nekem, maradok
    Ifju legénységben.

 _Zala_.


212.

Apám ki volt, nem tudhatom,
Mert senkire sem foghatom.
Nagy nemzetből kellett lenni,
Mutatják a levelei.

A minapában mondották,
Nekem tudtomra úgy adták:
Hogy az én nagy atyám neve
Irásban légyen feltéve.

Anyám neve volt Regelfloh,
Habsburgban taligatoló,
Megtette végső szándékát;
Reám hagyta taligáját.

De én a tolást meguntam,
Habsburgból Bécsbe utaztam;
Au weh! mi vagy most te szegény?
Egy vándorló vargalegény.


213.

Hej liba, liba, liba!
De jó volna a tolla.
Hej dunna, dunna, dunna,
Kimaradtunk alóla!
Lesz még ollyan éjszaka,
Megpihenünk alatta.


214.

Csütörtökön viradóra,
Lement két lány a folyóba,
    Fehér lábát mosta,
    Jól megszappanozta,
        A folyóba.

Már mi nálunk kidobolták,
Hogy a szappant ne árulják;
    Mert a lányok nyalkák,
    A lábukra mossák,
        A folyóba.



HADI ÉS KATONADALOK.


215.

Áll a verbunk, tánczoljunk,
    Nosza kun legények!
Tele csordultig borral
    Állnak az edények.
Pántlikát kalapunkra
    Majd osztogatnak,
Mentét, dolmányt és nadrágot
    Hozzánk szabatnak.

Itt állnak a lovak is,
    Készen abrakolva,
Mellyek a magyar legényt
    Hordozzák tánczolva;
Ha sebesít sok franczot
    Az én jobb karom,
Akkor mondja jó királyom:
    Édes magyarom!


216.

Nem kell nekem papiros,
Maradjon a boltba.
Jobban illik fényes kard
Az én oldalomra.

Gálicz helyett golyóbis
Csörög a zsebemben,
Tinta helyett palacz bor
Villog a kezemben.

 _Szolnok_.


217.

Megbolondult a világ,
Fegyverben az ország.
Elmult már az békeség,
Támad sok ellenség.
Összevesztek királyok,
Nagy hatalmas országok,
Uri méltóságok.

Szegény Magyarország is
Tanácsát ujítja,
Mert fölséges királyunk
Táborba hivatja.
Készül minden vármegye,
Az ország nagyobb része,
Mert kénytelen vele.

Katonát ad nemesség,
Hajdut a szegénység.
Mindeniket sulyosan
Nyomja az nagy inség.
Lovat, szablyát, karabint,
Bagaria pantallért,
Mind készítnek mundért.

Buslakodik, bánkódik,
Az gazda magába,
Nagy kénytelen, kelletlen
Nyúl az ládájába,
Előveszi erszényét,
Számlálja a költségét,
Régi keresményét.

Gyakorta gyülnek egybe
Falu gyülésében,
Pörlekednek egymással,
Hol egy hol más helyben.
Majd üstökbe is kapnak,
Erősen káromkodnak;
És haragban vannak.

Az katona vigan van,
Iszik, csókolódik.
Gazdasszony szomorkodik,
Szivében bánkódik.
Mert megürült ládája,
Oda köntöse ára,
Kelt az katonára.

Öszveülnek némellykor
Szomszéd asszonyával,
Panaszkodnak egymásnak
Jutka leányával.
Mondja szegény, mit tegyen,
Nem tudja hová legyen,
Csizmát is min vegyen.

Mert rám hozták a zászlót,
És executiót,
Kitekerték kezembül
A szoknyára valót.
Mivel födjem testemet,
Mezitelenségemet,
Hitvány szemérmemet?

Nem régiben eladtam
Tiz pár kappanomat,
Tikom, ludam, kenderem,
Kevés olajkámat.
Jaj! reám melly sok eset!
Az mit uram keresett,
Eb szájába esett.

Nem ugy neveltem volt
Egy néhány csibémet,
Kiért adott a tyukász
Egy erszény pénzecskét:
Hogy katonára költsem,
Az ő erszényét töltsem,
Más szobáját fütsem.

Elvitte uracskámnak
Egy szép paripáját,
Az nyakába vetette
Kontos karabinját.
Egy aranyos szép nyergét,
Péter bátyám fegyverét,
Abban köpönyegjét.

Nem maradt már uramnak
Testére valója,
Elül hátul kilátszik
Eldugni valója.
Magamnak sincs pintőkém,
Elrongyollott köntöském,
Kilátszik a könyököm.

Bárcsak immár valami
Kis pénzecském volna,
Az mellyen az urammal
Bort ihattam volna.
De imé mind elhuzták,
Katonára prédálták
Mim volt, mindenemet.

Jaj! édes komámasszony!
Bezzeg pórul járánk,
Pálinkára valóból
Szépen kipusztulánk.
Az kasbul is kifogyott,
Erszénybül is kikopott;
Igyunk már csak itt ott.

Hallod-e, komámasszony,
Ne gyötörd magadat,
Gyere hozzám jó reggel,
Megöntöm torkodat.
Maradt még amaz kasban,
Lisztem, buzám hordóban;
Jó lesz égett borra.

Elküldtem a szolgálót
Két font pecsenyeért,
Ilona leányomat
Vagy három pint borért.
Vonjad czigány az nótát,
Ne kiméljed az hurját,
Megadom az árát.

Megeheti az uram
A szegény kenyeret,
Megihatja reája
Amaz szép kutvizet.
Nem szeretem a dolgát,
Roszul forgatja magát;
Nem tudja a dolgát.

Jó bort kezdett csárdában
Tegnap az csaplárné,
Nála iszik, vigan van
Nyalka katonáné.
Tedd félre most rokkádat,
Holnapra hagyd dolgodat,
Készítsd az torkodat.

Jó emberem korcsmáros,
Semmit se búsuljunk.
Az urammal veszettel
Ne sokat gondoljunk.
Nosza vigan csak igyunk,
Igen jó helyett vagyunk,
Estig dombérozzunk.

Jer be rózsám, katonám,
Járjunk egy pár tánczot.
Majd nyakadba függesztek
Egy szép arany lánczot.
Nem is tudom, hogy vagyok,
Mert érted majd meghalok,
Még ma veled hálok.


218.

Rajta vitéz! paripára,
Rajta! csata piaczára!
Nézz az István zászlójára,
Hiveinek int.

Sohajts egyet istenedhez,
Küldj egy csókot kedvesedhez,
Légy hűséges vezéredhez,
Harczpiaczra ronts.

Né nézd: sok-e ellenséged,
Mindent győző vitézséged,
Régtől fénylő dicsőséged
Feljebb viszi még.

Édes hazád, királyodért,
Ki segelmet tőled most kért,
Kiönteni minden csepp vért
Mindig készen állj.

Édes hazám, szép országom,
Hol van arany szabadságom?
Boldogító kebeledben
Vigan élek én.

Benned élni, érted halni,
Örökre felmagasztalni,
Hiv őseink Árpád alatt
Megtanulták már.

Rontsad bontsad ellenséged,
El ne hagyjon reménységed,
Meg ne gyalázd nemzetséged,
A ki magyar vagy!

Eleidnek szép példája,
Vezérednek bokrétája,
Vezéreljen a csatába.
Halni tanulj ott.

 _Jászság_.


219.

Mikor marsirozunk, kapitány uram?
    Holnap, holnap, holnap után,
    Csütörtökön ebéd után,
        Kedves katonáim!

Mi lesz az ebédünk, kapitány uram?
    Lencse, borsó káposztával,
    Jó borocska szalonnával,
        Kedves katonáim!

Elszakadt a nadrág, kapitány uram!
Elszakadt a bakancs kapitány uram!
    Vagyon szabó csizmadia,
    Ki megvarja, ki megfoldja.
        Kedves katonáim!

Vetetlen az ágyunk, kapitány uram!
    Itt van Sári, majd megveti,
    Még magát is belé veti,
        Kedves katonáim!


220.

Hip, hop, hap!
Eb lesz pap!
Egyszer voltam, kicsaptak.
Inkább leszek katona,
Ferencz király madara.


221.

Már én majd csak ellesem,
Mire szorulsz, kedvesem.
Ha katonának elmégy,
Rólam azért le ne tégy,
    Eszem adta!

Lóra vitéz, előre,
Szállj ki a harczmezőre.
Tiz évig elgyászollak,
Ha meghalsz, megsiratlak,
    Eszem adta!

Árván hagysz már engemet,
Búba merült fejemet.
Gerliczeként nyögdelek,
Álmomban is ölellek,
    Eszem adta!

Nyergelve a piripa,
Megy, de nem tudja, hova;
Francziára, törökre,
Jaj de itt hagysz örökre,
    Eszem adta!

 _Szolnok_.


222.

Elküldötte Ferencz császár
Nyalka verbunkját,
Kitétette az utczákra
Vörös zászlóját.

Nosza, ide gavallérok!
Vigan tánczoljunk,
Tele borral az edényünk,
Vigan mulassunk.

Bor, pecsenye! de jó volna
Most mellé ülni,
De az atyám asztalától
Meg kellett válni.

Nem ugrálok, nem tánczolok
Most jó kedvemből,
Csak ugrálok, csak tánczolok
Kénytelenségből.

Felülök pej paripámra,
Elmasírozok,
Már én, édes kedves rózsám,
Többet nem szólok.

A kardomnak markolatja,
Tiszta ezüstből,
Ki van rakva csillagokkal,
Nem öntött rézből.

Ha erre a nap reá süt,
De szépen fénylik,
A mellyet sok édes anyák
Sírva könyezik.

Katonaság de szép élet,
Jaj de csak nézni;
Jaj de erős kinek kinek
Köztük szenvedni.

A ki eztet el nem hiszi,
Tessék beállni,
Lehet eztet rövid idő
Alatt próbálni.


223.

Bátorkeszin verbuválnak,
Engem hínak katonának,
El is mennék katonának,
Ha szilaj csikót adnának.

Szilaj csikó, bársony nyereg,
Abban ül egy gyenge gyerek.
Lábam vetem a kengyelbe,
Magam ülök a nyeregbe.

A muzslai legényeket,
Megfogdosták szegényeket,
Viszik Léva városába,
Patyolat ingbe, gatyába.


224.

Czifra huszár a szeretőm,
Aranyos lesz a fejkötőm.
Keleti gyöngy a nyakamon,
Piros czipő a lábamon.

Sok országot fogok látni,
Nagy urakkal mulatozni,
Gond nélkül és vigan élek,
Kántornékkal nem cserélek.

Sírni fogsz te, édes anyám,
Hogy falunkat ide hagyám.
Ne sírj, majd meglátogatlak,
S tallérokkal boldogítlak.

Soká jön meg a regement,
Esztendeje van hogy elment.
Ideje már, megjöhetne,
Hogy belőlem asszony lenne.

Hát ha levágta a török
Galambomat: akkor örök
Lesz búm, s a kincsrűl lemondok,
És falunkban elhervadok.


225.

Mikor katonává lettem
Ej! mikor katonává lettem,
Sárga csikót fölnyergeltem,
Magam ültem a nyeregbe,
Magam ültem a nyeregbe,
Lábam tettem az kengyelbe.


226.

Mikor katonává lettem,
Sárga csikóm felnyergeltem,
Lábam tettem a kengyelbe,
Úgy ültem fel a nyeregbe.

Isten adta katonája,
Ki ne hajolna hozzája!
Sem országa sem hazája,
Mégis piros az orczája.


227.

El kell menni, nincs mit tenni,
Jaj, jaj de keserves!
Marsot vernek, pedig ennek
Engedni köteles.

Vegyen az ur jobb karjára,
Vigyázzon, mint sajátjára;
Hogy téged ne érjen
Semmi veszedelem.


228.

El kell menni, nincs mit tenni,
Oh jaj, be keserves!
Marsot vernek, pedig ennek,
    Engedni köteles.
Szegény fejem, mert felvettem
Hó pénzem, s ezzel kötöttem
Zászlómhoz hitemet,
    Egész életemet.

Bár betegség, vagy más inség
Rongálja testemet,
Tüz, vagy tenger, éles fegyver
Fogyaszsza éltemet:
Akkor is végső csep vérem,
Hozzád von érzékenységem,
Mig tart lélekzetem,
Mig tart lélekzetem.


229.

Édes anyám! ne sirasson kend,
    Katonának beiratott kend,
Kihuzom az első czédulát,
    Viselem a király ruháját.

Levetem a rojtos gatyámat,
    Mellyet édes anyám varratott,
Felhuzom a vörös nadrágot,
    Mit a király ajándékozott.

Katona vagy rózsám, igaz is,
    Rövid a bokancsod szára is.
Sárba viszed, rózsám, elmerűl,
    Ha isten rajtad nem könyörűl.

Katona vagy rózsám, azt mondják,
    Illik neked a vörös nadrág.
Kardot kötnek, rózsám, oldalodra,
    Zöld dolmány illik a nyakadba.

 _Keszthely_.


230.

Az a szőke legény rosz katona,
Tudja isten, hol a lova.
Mariskánál istállóba,
Szénát eszik a jászóba.

Hozd ki, Maris, kantáromat,
Kantározzam a lovamat.
Magam ülök a nyeregbe,
Téged veszlek az ölembe.


231. Egy öreg őrnagy sírverse.

Elérted már az öreg kort,
Vert le a bokádról a port.
Készen vár már téged is a sír,
Tehát innen, alló! masír.

 _Sárospatak_.


232.

Huszár vagyok, lelkem babám,
Az is maradok,
Szemed színű dolmányomon
Sárga gomb ragyog;
Uczu! peng a sarkantyum,
Csekély gondom, semmi bum,
Csak ugy vigadok.

Kard villog az oldalamon,
Tajték a pipám,
Veres csákó süvegemen
Leng a bokrétám,
Mind a mellett csak az kár,
Hogy tán nem is kedvel már
Hűtelen babám.

Oh te szivemet epesztő,
Kaczér szőke lány!
A huszárnak szeretője
Akad akarhány;
Nyájas, gyöngéd, deli, szép,
Olly takaros ollyan ép,
Mint a tulipán.

Mikor nekem jó kedvem van,
Boka hegedűl,
Mellém intek egy leánykát
A szebbek közűl,
S megforgatom, mig daczos
Babám szeme bánatos
Könyekbe merűl.

Selyem szőrű pej paripám
Száz aranyat ér,
Horkol, tombol, tüszkölődik,
Bőrébe nem fér;
Még egyszer és utólszor
Megugratom hajnalkor,
Babám kedveér.

Van-e széles e világon
Szebb a nótámnál?
Jöszte babám, béküljünk meg
Bájos hangjánál!
Megbékülünk ugy-e bár?
Nyujtsad ajkad… enyém már
Csókolóra áll.

 _Pápa_.


233.

A katona szép paripán megugratja magát,
Pantallérja, karabinja megrángatja vállát,
A szép asszony ha meglátja, elfelejti búját,
Még azután is ohajtja katona galambját.

Napsugárként ragyog kardja vitézi kezébe,
Ezüst lánczos tajpipája illik a kezébe,
Elhagyott szép asszonykája gyakran jut eszébe,
Győzedelmes nyertes fejét hajthatná ölébe.

Lengedező forgós csákó ingadozik fején,
Vitézségért érdemlett bér tündöklik bal mellén,
Diszeskedik szülő háza illy nevelt remekjén,
Midőn borostyán koszorút emelget a fején.

Ha táborba bemegyen, kard, pisztoly a kezében,
Győzedelmes, bátor a szív vitézi mellében,
Hogyha pedig visszatér hazája keblébe,
Rejtett kincse, rabbilincse csókolja ölébe.

Az huszárok igyen élik vigan világokat,
Menyecskékkel játszodozva töltik napjaikat,
Jó helyekből jobb helyekbe teszik marsaikat,
Szép szavakkal vigasztalják síró rózsáikat.

 _Székelyföld_.


234.

Erdélyország alsó felén
Háboruba mén a legény.
Karcsu leány int feléje:
Ne menj rózsám ellenségre.

Hadd menjek én, édes rózsám,
Majd megtérek a harcz után,
Fakó lovad ha oda vész,
Kihoz haza, barna vitéz?

Ne félj rózsám, ha megmarad
Kardom éle, nyes az utat.
Barna legény, ne váljunk el,
Nálad nélkül hervadok el.

Adj egy csókot, mást nem kérek,
Nem sokára visszatérek.
Egyet, kettőt, hármat, négyet,
Visszajövet megadd őket.

Nem megyek én a csatára,
Csak a szomszéd vásárokra,
Hozok neked szép rokolyát
Segesvárról, rá pántlikát.

Jaj te hamis, mint megcsalál,
Tán bizony hogy csókot adál?
Visszadom én százasával,
Akár egész garmadával.

Nem bánom én, visszaveszem,
Csak örökre maradj velem.
Veled vagyok, veled leszek,
Többé el sem eresztelek.
Nem dul török, sem a tatár,
Csak két szemed, a két bogár.

 _Erdély_.


235.

Őszi eső, tavaszi szél,
Mikor már a nap is felkél.
    E szomorú borongós nap
    Kezdődött dél előtt tegnap.

Hallom neszét a felhőnek,
Tetején a hegytetőnek,
    Leomlik ma éjszakára,
    Estveli kilencz órára.

Istenem! már valahára
Adj szép időt viradtára,
    Szánd meg szegény katonáknak
    Sorsát, kik lógerban hálnak.

Tegnap este tisztát vettem,
Magamról ma levetettem,
    Csupa lucsok, teli vizzel,
    Nem győzöm már magam inggel.

Hol vagy rózsám? most láthatnál,
Tudom, hogy sírva fakadnál,
    Mikor látnád, hogy az karom
    Ölelésedre nem birom.

Képzellek gyakran álmomban,
Galyból csinált sátoromban.
    De felébreszt őszi hideg,
    Nincs köpenyegemben meleg.

Általázott köpenyegem,
Meg sem ismernél tán engem.
    Vizes kabátom, nadrágom,
    Az fórposztot abban állom.

Éjfél után két órakor,
Hallatik már az fikátor;
    Kelj fel pajtás az früstökre,
    Megyünk mindjárt az törökre.

Ott vár reánk, a mint hallom,
Szenvedésünkért jutalom;
    Vagy az élet vagy az halál,
    Valamellyik csak ránk talál.


236.

Az katonák masiroznak;
    Fényes fegyverek ragyognak,
Veres zászlók szakadoznak,
    Apró fegyverek ropognak.

A nagy ágyuk könnyen szólnak,
    Látom, az népek hogy hullnak;
Fejem felett kard megfordul,
    Piros vérem földre csordul.

Nincs itt nekem atyám anyám,
    A ki gondot viselne rám.
Az ur isten az én dajkám,
    Ez visel gondot én reám.

Magyarország! kedves hazám!
    De idegen lettél hozzám,
Sem ebédem, sem vacsorám,
    Bánat nélkül nincs egy órám.

Esik eső, fúj a szellő,
    Kedves pajtás, fogy az erő.
Jobb mi nekünk marsirozni,
    Mint az lógerban kinlódni.

Lóger-karó árnyékában
    Fekszem a szomorú ágyban,
Köpönyegem az sátorom,
    Magam árnyékában nyugszom,


237.

Eszem adta katonája,
Se országa, se hazája!
Se országa, se hazája:
Mégis piros az orczája.

Árva vagyok, tudod rózsám,
Nincs ki gondot viseljen rám.
Árvábúl lesz a katona,
Kinek nincsen édes anyja.

Én is árva legény vagyok,
Én is elbirok egy kardot,
Kit más szegény legény tartott,
És rá sok könyűt hullatott.

 _Domony_.


238.

Belgrádra, vitézim! omoljatok,
Mert még inaimra felállhatok.
    Falait rontom, bontom,
    Haragom tetejére kiontom.
Falaim rontod, bontod,
Ugyanaz betemetheti csontod!
Míg csak meg nem veszem ezt a várt,
          Itt kell lennem,
Ozmán bár kerüljed is e kárt,
          Meg kell tennem.
Adj hát pardont! azt üzenem. „Nem, nem.“

Én sem megyek addig előled el,
Mig ellenem állni törekedel.
    Faladon ágyum dörgő, zörgő
    Ropogó tüze rontva rohan be.
Magam is bombim bömbölve
Dühös seregedbe lövöm be.
Lőjjed mérges nyilaidat rá.
          Mit felelget!
Szűnj meg – réműlve fehér zászlót
          Mert emelget.
Pardont kér tán vagy jó választ. „Azt, azt.“


238. Hertelendi indulója.

Hát fiaim! ti vitéz nevetek
Rablánczczal váltjátok-e fel?
Ősz fejem is ma tehát veletek
Nyert koszorúját veszsze-e el?
Nem magyar az, czudar az, ki kivont
Karddal is esdekel és kér pardont.
Rajta! tehát velem, a ki vitéz,
A csatán elül lobogó tollamra néz.
Ezeredem vér mezején vezetem,
Győzni vagy halni tanulj seregem!


239.

Nosza, hív magyarim, nosza!
Bajnoki virtusaitok tüze nemesitse lelketeket,
Igaz ügybe forogtok, az ég
Haragos karjai összerontják ellenségeteket.

Kardot köszörűljetek ölni tehát,
Ellenetek a ki csikorgatja fogát.
Európa előtt tegyetek hadi csudát,
Fegyveretekben Hunyadi szemléltesse magát.


240.

Kezd már vidorulni egünk,
Az erős falakon diadalmat nyert seregünk.
Nosza mars! hiv az öröm ide,
Mars köti fejetekre a koszorút.

Kérkedik a maradék veletek,
Emlegeti érdemetek,
Izzadott homlokotokon süvegeteken lebegő
    Kócsagotokra lengedez a szél,
    Csókra vár oda haza a feleség.

Jertek azért a harczra velem,
Én is az illyen pálmát érdemelem.
Villámjon egyre ezer tüzetek,
Nem törheti meg semmi nagy lelketek.

Ballag a lovatok
Délczegebben.
Derekatok
Merőebben.
Illegeti fejeteket,
Nézeti termeteteket,
Trombitaszóra
Tánczol az uton,
Bajnokival enyeleg a paripa.



NEMZETI DALOK.


241.

Hol vagy te most, nyalka kurucz,
Ki olly voltál mint egy szép strucz?
Már hazádba soha nem jutsz,
Ez világbul is majd kifutsz.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Fájhat szived alsó földért,
Dunán tul szép országodért,
Elhagyott szép asszonyokért,
Télben rendelt kvártélyodért.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Nem vigyázsz most Soprontájra,
A kőszegi nyájasságra,
Szombathelyi szép dámákra,
A sümegi kevély tánczra.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Hol van hoszu pántos kardod,
Majd tiz fontos a tarsolyod,
Menykő-ütött nagy pallosod?
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Hol van czifra karabinod,
Gréczi, bécsi pár pisztolod,
Üsttel rakott pantallérod,
Czifrán varrott szép tarsolyod?
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Szegénységet szidtad, verted,
Nemzetséged sem böcsülted,
Senki személyét sem nézted,
Testét, lelkét megmivelted.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Te jó kurucz! akkor voltál,
Midőn czifrán adtát mondtál,
Nyelveddel sokakat szidtál,
Isten ellen káromkodtál.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Azért isten megbüntetett,
Idegen országra vetett,
Szabadságot tőled elvett,
Téged messzi földre vetett.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Kőszegen hogy vásárlottál,
Szombathelyen kurválkodtál,
Sümegen mikor tánczoltál,
Nem vélted hogy erre jutnál.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Czafrangokat most hol varratsz,
Párnát, dunyhát hol tapogatsz?
Melly vigan te lovat ugratsz,
Kedved szerént nem mulathatsz.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Szaladj kurucz, gyün a laboncz,
Lásd, melly büdös lompost is hoz,
Megelőz bizony ha érhet,
Dragonya vége elérhet.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

Akkor mondod: állj meg pajtás!
Ki van előtted, jól meglásd.
Akkor nyeregben ha maradsz,
Kedved szerint nem mulathatsz.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!

De mióta elszaladtál,
Eszedbe jutott, mit loptál,
Szegény embertül elvontál,
Mindenébül kifosztottál.
Nyalka kurucz!
Nyalka kurucz!


242.

Nemes ember vagyok,
Szabadságim nagyok.
Mit ér nekem a vén,
Akár az uj törvény.

Kutyabőr van nálam,
Hajdan jó királyom
Jobb apámnak adta,
Az meg nekem hagyta.

Gyülésekbe járok,
„Halljuk“ kiabálok.
Mert az ország dolga
Reám is van bízva.

Nem parancsol senki,
Jusomból tegyen ki,
A ki magát többnek
Tartja s nemesebbnek.

Urak verbuválnak,
Velem inni állnak.
Mondja a fac totum:
Öt forint a votum.

Hej öt forint szép szó,
A votum csak egy szó,
Egy pár csizma ára,
A kortes lábára.

Ha betörik fejem,
Kinek gondja velem?
Őseim is, mondják,
Véröket ontották.

Éljen a szabadság!
Ha nincs is igazság:
Az legyen a vivát,
A ki legtöbb bort ád.


243.

Készülj, szép magyar nemesség,
Mert csak benned a reménység
Sok nemzetek tartománya
Éles kardodat kivánja.

Országodért, királyodért,
Törvényes szabadságodért,
Omlott őseidnek vére,
Siess tehát védelmére.

Már is nyerít paripája,
Vérrel tajtékozik szája,
Rugva visít, kapálódzik,
Jeladásra várakozik.

Mintha mondaná urának:
Ő is kész a francziának
Tábora közé nyargalni,
Vele mindent felprédálni.

Mint a sas a kakas tollát,
Tépi és szaggatja csontját:
Ugy bánj dühös francziákkal,
Országunkat prédálókkal.

Rajta tehát vitéz nemzet!
Midőn egy királyfő vezet.
Megmutatván vitézséged,
Széjjelszórván ellenséged.

Megvetvén az ellenséget,
Lelvén csendes békeséget,
Visszatérünk kebelébe,
Édes hazánknak ölébe.


244.

Im látod a szép kövér, fejér, czepe kanczát,
A tótok vezetik mint menyasszony Manczát.
Mellyet midőn láttak, megkedvelék tánczát,
Ugy drága szerszámu nyergét, fékét, lánczát.

Magyarok ajánlák tótok királyának,
Mellyért földét, vizét s füvét országának
El is harácsolá, tót birodalmának
Igy lőn vége diján s árán egy kanczának.


245.

Adjon isten minden jót,
Pár pisztolyt, lódingtartót,
Mittet, mattot, mogyorót,
Pénzt, paripát, posztót.

Szénát, szalmát, szalonnát,
Pipát, bocskort, talyigát,
Szij hámot, vasas kocsit,
Egész lószerszámot.

 _Fertővidék_.


246.

Német szív ritkán hív
Csalfasággal van tele;
Csatában bátran vív,
Hol senki nincs ellene.

Otthon pedig kényes,
Nincsen nála barátság,
Neki más nem édes,
Csak a kutyatársaság.

A maga hasznaért
Minden roszra kész lelke,
Tulajdon honaért
Sem gerjedez kebele.

Csalfaságot szeret,
S ahoz halálig hív,
De mást hamar megvet.
Illyen a német szív.

 _Jászság_.


247.

Áldom nagy nevedet, magyarok istene,
Mert lenéztél reám, szegény vitézedre.
Alkottál számomra széles nagy vállakat,
Izmos két ép kezet, nyers inú lábakat.

Teremtettél vasat kardnak, buzogánynak,
Hogy ellenállhassak harczban a pogánynak.
S ha nyugszik a pogány holdas sátorában,
Játékbajt vihassak fent Buda várában.

De mély csendesség ül magas Buda fölött,
Mert Hunyad hős fia el harczba költözött.
Rákos néma üres, vitézt nem látni rajt,
Elmentek irtani pogányt, a kutyafajt.

Mehetnék bár én is a vitéz nyomokon,
De megsülyed fakóm a sima homokon,
Varjú hadd lakozzék belőled, rosz pára,
Mért hagysz engem ide világ csudájára.

Áldom nagy nevedet, magyarok istene,
Mert lenéztél reám szegény vitézedre.
Van erőmhöz való kard, buzogány, paizs,
Add uram, hogy nőjön alám paripa is.


248.

A magyar oldalán
Szép görbe kardvas áll.
Ellenség vére foly,
S attól földre omol.
    Élve, halva,
    Élve, halva
Vigan megy a csatára,
        Csatára!
Hangzik a csatadal,
A magyar vigan hal,
A magyar vigan hal,
Ő vigan hal, ő vigan hal.

A kard a hitvesem,
Én csak azt ölelem.
A piros hajnalba,
Vigan a csatába.
    Élve, halva,
    Élve, halva,
Bátran megy a csatára,
        Csatára!
Hangzik a csatadal,
A magyar vigan hal,
A magyar vígan hal,
Ő vigan hal, ő vigan hal.

 _Hegyalja_.


249.

A bandéros magyar legény aranyalma,
De a pundrás gyáva német sárga szalma.
    Hej! magyarom, angyalom,
    Bajszos ajakad nyalom,
        Ezer csókkal,
        Rád valókkal!
Nincsen a kerek ég alatt, kit kivűled
        Jobban kedveljek.

 _Hegyalja_.


250.

Nézzed magyar! itt a Bihar őrző rende,
Mellynek Buda nem régiben már örvende.
    Attila termete, szittya tekintete
    Fénylik Debreczenbe.

Örülj magyar, igaz okod van reája,
Nemzetednek mert lehullott maskarája.
    Kalpag, öv, kócsagtoll,
    Mente, dolmány, tarsoly
    A magyar ruhája.


251.

A jász és kun legénynek
Subája van szegénynek.
Tartja ő azt rendesnek,
Magát nyalka legénynek.
    Nem adná azt menteért,
    Arany lánczra valóért.
    Mert azt mondja, többet ér
    Ezeknél bundagallér.

Zsíros inge, gatyája,
A gulyások módjára.
Mert ő aztat ugy tartja,
Szebb, mintha gyolcsbul volna.
    Bár próbáld patyolatért
    Ha odadja vagy gyolcsért;
    Mert ő csak azt ahítja,
    Az atyjának módjára.

Kutyából vársz szalonnát,
Szarkából erős bikát,
Farkasból szelíd bárányt,
Szamárból vad orozlánt:
    Hogyha ezek meglesznek,
    A jász és kún legénynek
    Akkor inge, gatyája
    Finom gyolcsbúl lesz varrva.


252.

Magyar, szeress magyar lányt,
Ha szerelem tüze bánt.
Mert a magyar meg nem csal,
Becsületért meg is hal.
De a tót mind csapodár
A németnek hinni kár.


253.

Bajusz kell a magyarnak,
Miről sokat tartanak.
Félre bajusztalan száj!
Orrom alatt ne piszkálj.

Hej magyarom, magyarom,
Bajuszos szád csókolom,
Bajusz kell a magyarnak,
Mikor csókot akarnak.

Magyarország azért jó,
Ritkán üres a hordó,
Ha kiürül, megtöltik,
S vele kedvöket töltik.

Jaj be messze elviszik,
Hogy a magyar bort iszik:
Pedig a terengettét!
Nem iszsza meg az eszét.


254.

Én vagyok a magyar gyerek,
Azzal dicsekedni merek.
    Én vagyok a jászsági fi,
    Nekem nem parancsol senki.

Sem a Jászság sem a Kúnság,
Sem a hevesi uraság.
    Nincsen itten szolgabiró,
    Szegény legényeket kínzó.

Irigylik a bajuszomat,
Legkedvesebb jószágomat,
    Felpödörítem a végit,
    Ugy megyek a falun végig.

Én vagyok a halászlegény,
Én állok a gát közepén;
    Én fogom az arany halat,
    A szép selyem k..... alatt.

 _Domony_.


255.

Természete a magyarnak,
Hogy jusait nem hagyja,
De ha vele bánni tudnak,
Az ingét is odadja.

Drága kincse a magyarnak
Hazája és királya,
Örömkönyei ragyognak,
Ha közelít hozzája.

Drága kincse a magyarnak,
Hűséges felesége,
Ő a szegény kunyhójának
Öröme, dicsősége.


256.

Honi legény, honi lány,
Honi pogácsát csinál,
Honi kendőbe köti,
Honi legénynek viszi.

Szép szegedi menyecske,
Mi van a kezkenőbe?
Harmincz forint, mind apró,
Honi kendőre való.

Boltos legény, hallja-e,
Honi kendője van-e?
Zsebembe van az ára,
Csapom az asztalára.

 _Szeged_.



ROMÁNCZOK ÉS ROKON.


257. Szent Iván éneke.

Tüzét megrakoljuk,
Négy szögre rakoljuk.
Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok!
Harmadikán ülnek szép ifju legények,
Negyedikén ülnek szép hajadon lányok.

   (Mikor gyujtják a tüzet.)

Meggyulandó N. N.[2] kő háza,
Oltsuk, oltsuk!
Jaj ne hagyjuk szegényeket
Meggyulandó N. N.[3] kő háza,
Oltsuk, oltsuk!
Jaj ne hagyjuk szegényeket!

   (Ezután folyvást ezeket éneklik.)

Melly magas rút a fa ága, elágazott,
A tengeren által hajlongott.
Egyik ága hajlott N. N.[4] udvarába,
Selyem sár hajú[5] Magyar Ilonának.[6]

  [2] N. N alatt valamellyik legény neve értetik.

  [3] Most a lány nevét említik, ki a fenebb énekelt legénynek mátkája
  szokott lenni.

  [4] Értsd a legényt.

  [5] A beküldő sár hajó alatt sárga hajót vél, de inkább sárga haju
  Magyar Ilona, s igy mindenütt a hajó helyett haj értessék.

  [6] Tündér és több más Ilonáról emlékezik a köznép, ime itt Magyar
  Ilonát említ.

Hajon felül gyöngy koszorú,
Gyöngy másik ága,
Hajlott N. N.[7] udvarába,
Selyem sár haju Magyar Ilonának.

Hajon felül gyöngy koszorú, gyöngy,
Vetekedik velem háromféle virág.
Virágom! veled elmegyek;
Virágom! tőled el sem maradok.

Egyikféle virág a buza szép virág.
Ne vetekedj velem,
Te szőlő szép virág!
Mert bizony én velem
Széles e világ él.
Virágom! veled elmegyek,
Virágom! tőled el sem maradok.

Szóval a szót mondja:
A szőlő szép virág,
Mert bizony én velem,
Szent misét szolgálnak.
Virágom! veled elmegyek,
Virágom! tőled el sem maradok.

Ne vetekedj velem,
Ivolya, szép virág,
Mert bizony, én velem
Lányok dicsekednek.
Virágom! veled elmegyek,
Virágom! tőled el sem maradok.

Lassan csendeljetek én apró diákim,
Hogy aludjon Maria felköltjén.[8]

  [7] Megint csak többnyire legény neve.

  [8] _Érthetlen_: ha csak _felhőjén-t_ nem teszünk a felköltjén
  helyett, mikor a föllegeken ülő Mária értetnék, a festők
  után.

Ha a dió megérik,
A levele lehullik.
Roppan dió, mogyoró levél alá.
Hajtsad, rózsám, hajtsad
A cseresznyeágat.
Hadd szakajtsak szépébül,
Szeretőmnek szépébül,
Magamnak javábul.
Roppan dió, mogyoró levél alá.

Ha én volnék a budai nemes asszony,
Kisöpreném a budai nagy piaczot,
Megöntözném hidkő-kutnak vizével,
Behinteném apró pünkösdi rózsával.
Rendvel ülnek a szép lányok,
Rendvel néznek a tükörbe,
Ha a tükör nem hazudna,
Vaj ki volna náladnál szebb.[9]

 _Kolony_.

  [9] _Jegyzet_. Közlöm e töredékes éneket a beküldő Kelecsényi
  Pálnak eme jegyzetével: „A szent Iván tüzét, melly a római
  vesztatüzzel egy eredetü lehet, leányok szokták rakni és átugrani.
  Ki _mikép_ ugorja át, abból következtetik: mikor megy férjhez.
  – Erre vonatkozik már az ének kezdete: _Tüzét megrakoljuk_
  stb.“ – Igy levén a szokás Kolonyban (Nyitra megye),
  szent Iván éneke alatt lehetlen mást érteni, mint valami házassági
  vagy házasságszerzö ünnepek vagy szertartások alkalmával
  mondatni szokott éneket, melly hoszu lehet, mint a példabeszéd
  mondja, kivált ha minden eladó leány neve megénekeltetik benne.
  Egyébiránt az ének igy a mint van, érthetlen; de azért méltó
  arra, hogy olvastassék.

                                      _Szerk._


258.

Ugy rakják, ugy rakják
Magas Déva várát,
Tizenkét kőmives, tizenkét kőmives.

A mit délig raknak,
Dél után mind lehull.[10]

   (A többi hiányzik.)

  [10] _Jegyzet_. A monda értelmen ifj. Almási Sámuel, beküldő, szerint a
  népnél ez: Déva várát tizenkét kőmives építé, de a fal mit dél
  előtt emelének, minden dél után leomlott. Az a balvélemény
  uralkodván abban az időben, hogy azon fal legállandóbb, mellybe
  embert raknak be: tehát az első kőmives azt inditványozza,
  miszerint azon kőmivesnőt, ki az ebédvékát leghamarább kiviendi,
  rakják a kőfalba, hogy igy állandósítsák munkájokat.
  A balsors épen saját nejét vezérlé ki legelsőben, kit kőmives
  társai megfogván falba raktak – s így vár fala többé nem
  omladozék.


259.

Vajjon hol van az a kecske,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van az farkas,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
    Fél pénzen, fél garason?

Vajjon hol van az a puskás,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van az a nagy viz
Ki elnyelte azt a puskást,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van az a tehén,
Ki megitta azt a vizet,
Ki elnyelte azt a puskást,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van a mészáros,
Ki levágta a tehenet,
Ki megitta azt a vizet,
Ki elnyelte azt a puskást,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garason?
    Fejjed anyám, fejjed.

Vajjon hol van az a halál,
Ki elvitte a mészárost,
Ki levágta a tehenet,
Ki megitta azt a vizet,
Ki elnyelte azt a puskást,
Ki meglőtte azt a farkast,
Ki megette azt a kecskét,
Kit apám vett a vásáron,
Fél pénzen, fél garasson?
    Fejjed anyám, fejjed.

 _Erdély_.


260.

Menjetek el Sári biróékhoz,
Hivjátok el lányát:
Legények hívatják.
Hijjátok el lányát,
Szalai kis Katát.

    ‚Isten jó nap, Sári biró néném!
Ereszsze el lányát:
Legények hivatják!‘
    „Eredj fiam, eredj!
Huzd fel a csizmádat,
Szép karmazsin csizmát;
Vedd rád selyem ruhád,
Szép pár selyem ruhát;
Tegyél az ujjodba
Tíz pár arany gyürűt:
Hadd szakajtsa szivét,
Szeretődnek szivét!“
    „‚Nem mék, anyám, nem mék,
Ott van Csomor Danyi!‘“
    „Eredj, fiam, eredj!
Huzd fel a csizmádat,
Szép karmazsin csizmát;
Vedd rád selyem ruhád,
Szép pár selyem ruhát;
Tegyél az ujjodba
Tiz pár arany gyürűt:
Hadd szakajtsa szivét,
Szeretődnek szivét!“ –

    „‚Eredj Csomor Danyi!
Hadd menjek ki hülni,
Nem fogok elmenni,
Vissza fogok jönni.
Szép karmazsin csizmám,
Tele aludt vérrel;
Szép pár selyem ruhám
Testemre tapadva;
Tiz pár arany gyürűm,
Ujjomba dagadva!‘“
    „„Nem mégy már innét el,
Igy kell most meghalni,
Ha enyim nem lettél,
Hogy másé se legyél.
Tested a testemmel
Egy sirban nyugodjék;
Lelkem a lelkeddel
Egy istent imádjék;
Véred a véremmel
Egy patakot mossék!““
    „‚Eredj Csomor Danyi!
Hadd menjek ki hülni,
Nem fogok elmenni,
Vissza fogok jönni.
Szép karmazsin csizmám
Tele aludt vérrel;
Szép pár selyem ruhám
Testemre tapadva;
Tiz pár arany gyürűm
Ujjomba dagadva!‘“
    „„Nem mégy már innét el,
Igy kell most meghalni,
Ha enyim nem lettél,
Hogy másé se legyél.
Tested a testemmel
Egy sirban nyugodjék;
Lelkem a lelkeddel
Egy istent imádjék;
Véred a véremmel
Egy patakot mossék!““
    „‚Oh átkozott anya,
Átkozott légy apa!
Ki az ő leányát
Illy sokára hagyja!‘“
    „„Huzd czigány! éjfélig,
Éjféltől reggelig;
Azután mindétig,
Halálom óráig!!!““[11]

 _Tisza-Vezseny_.

  [11] _Jegyzet._ Az egésznek ez a története: Szolnokban szeretett egy
  legény valamelly leányt, kit a biróénak mondanak; ennek
  néjét Sárinak hivták, innen a Sári biróék nevezet, de a leány
  nem szerette viszont; ezért a legény boszuból egy lakadalom
  alkalmával halálig tánczoltatta, t. i. a leány megszakadt; a mint
  ezt egy pór leánykától kivehettem.
                                      _Pécsi István._


261.

Egykor két lányok virágot szedni,
Elindulának mezőre menni,
Egyik másiktól kezdé kérdezni:
Ment-e valaki téged kéretni?

Engem legények tizen kérettek,
Most a tiz közűl mellyikhez menjek?
Adj jó tanácsot szegény fejemnek,
Hogy virág helyett kórót ne szedjek.

A legelsőnek János a neve,
Annak szivében megvan szerelme.
Inkább szeretném őtet kedvemre,
Ha lépett volna Venus kertébe.

Második László, azzal én szívem,
Meg nem nyughatik vele én lelkem,
Mert lám előtte legkisebb vétkem
El nem szenvedi ok nélkűl nékem.

Harmadik Péter, az igen fösvény,
Annak a háza, tudom, hogy fövény.
Ha ahhoz megyek, perpatvar, szégyen,
Jaj lesz majd nekem egész életem.

Már negyediknek a neve István,
Abban az a kár, hogy igen hitvány.
Ha feküdnék is a jobb oldalán,
Nyugodalmat ő sohsem lel talán.

Az ötödiknek volt neve Zsigmond,
Ha megharagszik, ő kurvának mond,
Lészen kezében korbács, és dorong,
Szállna fejemre keserves nagy gond.

Hatodik Ferencz, bátyja Jánosnak,
Ő nem szereti nyelét a szónak,
Nem is rosz fia a sörnek, bornak,
Felét kinn tölti az éjszakának.

Szeretem Gábort, mert nem utolsó,
Látom, előtte van boros korsó,
Szép leányokkal ő gyakran játszó,
És azok után mindig kapdosó.

Györgyöt szeretem, mert jó játékos,
Annak ruhája, tudom, aranyos.
Paripája is hatvan talléros,
A konyhája is mindenkor zsíros.

Kilenczediknek a neve András,
Ki hűségesen szegte hállóját,
Hogy megfoghatná kedves mátkáját,
Régen ohajtja édes galambját.

Tizedik Mihály, most is ohajtom,
Vélem tett jókért meg is siratom.
Mert ő volt nékem édes gyámolom,
Ő szép személyét magamnak tartom.


262.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy paraszt,
    Keze lába egy araszt.
    Nem kell nekem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy takács,
    Ollyan mint a sárga váz.
    Nem kell nekem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy kovács,
    Ollyan mint egy szenyes zsák.
    Nem kell nekem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy szabó,
    Tetű- bolhaszurkáló.
    Nem kell nekem az.

Nézd meg lányom, nézd meg jól:
Ki kopogtat az ajtón.
    Jaj anyám, egy diák,
    Ollyan mint a gyöngyvirág.
    Az kell nekem, az.

   vagy:

    Jaj anyám, katona,
    Ollyan mint a viola.
    Az kell nekem, az.


263.

Fiam, te sántikálsz,
Tán megrugott a ló?
Nem anyán, arattam,
Megsérte a sarló.

S a koszorú, fiam,
Kitől süvegeden?
Nem tudom, valaki
Tréfát űzött velem.

Álmatlan vagy, fiam,
Talán meleg a ház?
Nem anyám, nem meleg,
Sőt a hideg is ráz.

Fiam, ne menj tova,
Kiméld meg sebedet.
Keresnem kell, anyám,
Gyógyitó szereket.

Oda megyek, a hol
Megsérte a sarló;
Ott nyilik egy virág,
Illy betegnek való.


264.

Egy pásztor leány a mezőn,
Kis báránykát legeltetvén,
Kövér fűben virágokat
Vigan csipegetvén:
Kakuk madár is azonban,
Kiáltozni kezd mind jobban:
Kukuk! kukuk! ku kukuk kukuk kuk!

Leült most ő a lágy fűbe,
Kérdi nevetvén:
Kakuk! meddig élek még én?
Kérdi nevetvén.
Már százig ő elolvasa,
Még is kakuk kiáltozza:
Kukuk! kukuk! ku kukuk kukuk kuk!

A leány megboszankodva,
Felugrik mérgében,
És fut oda, hogy hol leli
Őtet ültiben.
Kakuk sejtvén és szárnyra kap,
Sietve az erdőnek csap:
Kukuk! kukuk! ku kukuk kukuk kuk!

 _Karancsvidék_.


265.

„Hol jár kend itt, Pista bácsi,
Mikor itthon nincsen senki?
Az apám, az anyám a szőlőbe,
Onnan pedig mennek a pinczébe.

Csak magamat hagytak itthon,
Hogy a ház igy ne maradjon;
S a mint igy magamban üldögéltem,
Nem tudtam hogy kend jön; jaj be féltem.“

‚Hej galambom, be sajnálom,
Hogy tőlem félsz, holtig bánom;
Jer ide közelebb, egyet mondok,
S megszünnek szivedből minden gondok!‘

„Enyje, csak ne figurázzon,
Ne játszodjék, ne tréfáljon.
Rá ér kend mindig a teréfára;
Majd haza jön anyám nem sokára.“

‚Hát osztán, ha haza jön is,
Itt maradok én akkor is.
Nem dűtöm tán ki a ház oldalát,
Csak adja nekem anyád a lányát.‘

Enyje gazhordta zsiványa!
Ki a lányomat kivánja. –
Vagy te vagy jó Pista, mond az anya,
Neked adom lányom, légy hű párja.


266.

Szederkényi szép legényt,
Felakasztották szegényt.
Mert a papot megölte,
Most is gyászol érette.

De a pap azt nem bánja,
Nyugszik a föld gyomrába.
Nyugszik a föld gyomrába
Tiszta fehér gatyába.

 _Borsod_.


267.

Ha betekintsz a gyandai csárdába,
Bort iszik a szegény legény bujába.
    Mig a csaplárné jóféle italt hoz,
    Paripáját megköti az ágashoz.

„Megáldj isten“ szóval iszik egy hajtást,
Bő ingéből megkinálja a pajtást;
    S azzal félre vágja zsiros kalapját,
    Eldanolja bús szeretők nótáját.

Tisza felől beborult az ég alja,
Barna Bandi szeretőjét fájlalja,
    Haj! be sok szegény legény azt gondolja:
    Övé a lány, ha egyszer megcsókolja.

Ne keseregj, Barna Bandi, babádon,
Lám a lepke sem áll meg egy virágon.
    Bár kedves volt a szép barna, felejtsd őt,
    Ád az isten nála hívebb szeretőt.


268.

Szép ficzkó a molnár legény,
    Sétál a viz partján,
Van is neki szeretője,
    Szőke piros leány.

Szőke kis lány nyoszolyáját
    Magasra vetette,
Molnár legény a kalapját
    Rajta felejtette.

Hozd ki, babám, kalapomat,
    Hadd tegyem fejembe,
Hogy ne nézzen minden kis lány
    Csalfa szemeimbe.

 _Szend_.


269.

Egy út megy a Vág-dunára,
A Vág-dunának hidjára,
Ott egy csinos szögletház van,
Karcsu kis lány lakik abban.

Karcsú kis lány, szép galambom,
Mért nem néztél az ablakon?
Kétszer mentem el előtted,
Még sem láthattam a képed.

Föl is mentem, le is mentem,
Ablakodra nézve néztem,
Néztem, néztem, de hiába,
A szívem is sírt bújába.

A Vág felől hűs szél támad,
Körűllengi a rózsámat,
Bár felém is lengedezne,
Bút bánatot tőlem űzne.

 _Komárom_.


270.

Elmentem én arra, alá,
Fehér vármegye felé.
Elmentem én arra, alá,
Fehér vármegye felé.
Utánam jött egy gerlicze,
Repült Baracska felé.
    Repülj, madár, ha lehet,
    Vidd el ezt a levelet,
    S mondd meg az én galambomnak
    Ne sirasson engemet.

Lám, megmondtam galambomnak
A mult hólnap végébe,
Hogy ne vessen tiszta buzát
A szerelem földébe.
    Egy: a madár megeszi,
    Más: az árvíz elviszi;
    Annak az én kis angyalom
    Semmi hasznát nem veszi.

Egy kis kertet csináltattam
Udvarom oldalába,
Felszántattam, bevettettem
Piros rózsa magjáva.
    Barna kis lány locsolja,
    Tudja, mi a jutalma,
    Arra jár az ő galambja,
    Körös körűlcsókolja.


271.

Elment az én uram
    A farancziára,
Csak azt irja nekem,
    Menjek el utána.

Két fiam, egy lányom
    Vetem a koczkára;
A mit adnak érte,
    Vigyem el utána.

Katona az uram,
    Magam katonáné,
Nem paraszt menyecske
    Már a Nagy Pistáné.


272.

Bundás Geczi házasodni
    Régen akar már;
Dudás Kati férjhez menni,
    Kivánt lenni pár;
Elmentek az aratásra,
    Megismerkedtek,
Mások előtt ártatlanul
    Szerelmeskedtek.
Nem kellett más közbenjáró
    Az ő szívöknek,
Tetszett Geczi a Katinak,
    Kati Geczinek.

Bundás Geczi az oromján
    Gyorsan aratgat,
Látja Katit, hogy tömérdek
    Markot hajtogat.
Ez ám, mondja, a serény lány,
    Nekem illyen kell.
Hallja Kati, és mosolyog
    Hajol alá, s fel.
Látja Geczi a Katinak
    Ina kásáját,
Köszörűli a sarlóját,
    Áldja munkáját.

Bundás Geczi megszólitja,
    Teszi próbáját,
Dudás Kati ellent nem áll,
    Köti a haját.
Elmennek a plebánushoz,
    Kihirdettetnek,
Kiket isten öszveszerzett,
    Meg is esküsznek.
Megjelennek az aratók,
    Rakják tánczokat,
Irigylik a több leányok
    Aratásukat.


273.

Hallgass meg barátom,
Hozzád lesz szólásom;
Halld mit mondok:
Tegnap mint sétáltam,
Egy kisasszonyt láttam;
Jaj meghalok!
Gyönyörű termete
És szép tekintete,
Hogyha eszembe jut:
A vigság tőlem fut
Csak ájulok.

El nem hallgathattam,
Hogy meg ne szólitsam
Kisasszonykát,
Mert alig várhatom,
Csak hogy megláthattam
Ábrázatját.
Édes kisasszonykám!
Szépen megszólitám,
Nem tudom, szerencsém,
Kihöz legyen, kincsem,
Hadd tudhatnám.

Szóla a kisasszony:
Szerelmes barátom!
Én ez vagyok.
Meglepett unalom,
Azért kell sétálnom,
És járkálnom,
Hogy az időm teljék,
Bús napom hadd muljék;
Bár csak estve lenne,
S a nap úgy lemenne,
Föl se kelne!

Lelkem, kisasszonykám!
Kincsem, galambocskám,
Hát mi lelte,
Hogy a nap felköltit,
Melly mindent megvidit
Megvetette?
Talán a szerelem
Bántja, mély gyötrelem
Szűzeket gyakorta
Háborgatni szokta,
Kisasszonykám?

Már nem titkolhatom,
Igazán megvallom.
Gyötrelmimet;
Ugy is észrevette,
Rajtam megszemlélte
Nagy bibimet,
Melly miatt nincs nyugtom,
Éjjel sem alhatom,
Hervad, busúl szívem,
Nincsen semmi kedvem,
Jaj életem!

Mert egy kedvesem volt,
Minapában megholt,
Azt fájlalom.
Bár vele a sírba
Lemehettem volna!
Azt sajnálom.
Oh kegyetlen halál!
Mért ettől megfosztál?
Elvetted kedvemet,
Vedd el most éltemet
S mindenemet.

Bús szívem megreped,
Kegyesem! éretted.
Hogyha látnád:
Miként sohajtozik,
Hozzád kivánkozik
Kisasszonykád!
Tudom, hogy megszánnál,
Hozzád szorítanál.
Elmegyek sirodhoz,
Kérlek végy magadhoz.
Már ne kínozz.


274.

A merre én járok,
    Még a fák is sirnak;
S ej gyenge ágairól
    Levelek hullanak.

Csütörtökön estve,
    Csak azt vettem észre:
Csetényi birónál,
    Vasra vagyok verve.

Oda jön angyalom,
    Sirat engem nagyon,
S ej ne sirass, galambom,
    Fáj a szívem nagyon.

Mért ne siratnálak,
    Mikor vason látlak.
S ej holnap tiz órára
    Beszperémbe látlak.

 _Keszthely_.


275.

Sárosdi Ilusnak fekete a szeme,
Jaj de szépen illik rá a szemöldöke;
Szölke legény, hogyha aztat megláthatja;
Jaj de gyengén mosolyog rá szája.

A földvári tömlöcz a dunaparton van,
Siák Jancsi régen már abban fogva van,
A Siák Jancsinak gyolcs ünge, gatyája,
Gyöngén lobog, ha áll a tömlöczajtóba.

A Siák Jancsinak helyes a csizmája,
Rá verték a vasat piczinyke lábára;
A tömlöcz oldala vetett nyoszolyája,
A tömlöcz teteje takaró párnája.

Kedden nyolcz órakor feláll az ur széke,
A Siák Jancsinak jelen kell lennie;
Sárosdi Ilusnak szive majd meghasad,
Ha a Jancsi lábán meglátja a vasat.

A Sárosdi Ilus piros czipellője,
Nem sétál már többé a tömlöcz elébe;
Mert a Siák Jancsit itélték fogságra,
Csütörtökön viszik négy lovon Szegszárdra.


276.

Ki vagy, mi vagy? mit háborgatsz,
Csendesen aludni miért nem hagysz?
Alusznak mások, alhatnám én is,
Ha tetszik, lefekhetsz ott künn te is.

Talán, talán nem is ösmersz,
Gondolom, nem tudod, kivel beszélsz.
Nyisd ki, rózsám, ablakidat,
Hadd csókoljam gyönge ajakidat.

Mit jársz, mit jársz, illyen későn,
Már túl van az óra tizenkettőn,
Mért nem nyugszol csendességben,
Hogy ne rontsd magadat egészségben.

Épen, épen hozzád jöttem,
Hogy ma nem láttalak, drága kincsem.
Nem nyughatom, nem alhatom,
Mig kegyes személyed meg nem látom.

Estve, estve jer be hozzám,
Készen lesz megvetve a nyoszolyám.
Ott nyughatol, ott pihenhetsz,
Ha tetszik, jó reggel el is mehetsz.

El kell, el kell nékem mennem,
Mert holnap jó korán fel kell kelnem.
Nincs maradni módom itten,
Jó éjszakát neked adjon isten.

Adjon, adjon te neked is,
Te hozzád hasonló hiveknek is.
Jó éjszakát adjon isten!
Jó reggel elvárlak szívem itten.


277.

Szegény Bíró Jancsi
Be sokat szenvedett,
Hej, mikor a ladikból
A Dunába esett.

Eleget kajdászott,
De senki nem hallá,
Hej csak egy molnárlegény
Malomból siratá. –

Engem, szőke habok,
Csendesen vigyetek,
S ej osztán oda alá,
Oda kitegyetek.


278.

Zöld erdő zugása,
Vad galamb búgása,
Szegény Barna Péter
Szája mosolygása.

Fujd el, szellő, fujd el
Hosszu utnak porát,
Hogy meg ne találják,
Sárga csikóm nyomát. –

Leszállott a páva
Vármegye házára,
Szegény Barna Péter
Szabadulására.


279.

Barna Pista felült a lovára,
Beugratott Veszprém városába;
Beugratott Veszprém városába,
Galambjának látogatására.

Bár ne látta volna szeretőjét,
Barna szemű csalfa szerelmesét!
Barna szemű csalfa szerelmese,
Gonosz módon bánt oda benn vele.

Gonosz a lány; hej, ne higy barátom,
Jó barátom, kedves egy pajtásom,
Jó barátom, kedves egy pajtásom,
Hej, csak te vagy kedves jó barátom.


280.

Amott egy virágos kertben,
Nyugszik puha pázsit székben
Egy holt szin kisasszony, ülve,
Virágokkal körülvéve.

Egy ifjú is ott halad el,
Látásán illendő díszszel:
Mondd meg nekem, szelidecske,
Leány vagy-e vagy menyecske?

Én sem leány sem menyecske
Nem vagyok, én szelidecske;
Én egy kerti virág vagyok,
Már lassan el is hervadok.

„Ha te virág vagy a kertben,
Én meg harmat leszek ebben.
Estve a virágra szállok,
Reggelig rajta maradok.“


281.

Gyere haza, édes anyám,
Betegen fekszik édes apám.
Mindjár mindjár, édes lányom,
Csak egy tánczot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Egy szép legényt látok.

Gyere haza, édes anyám,
Meghalt már az édes apám.
Mindjár mindjár, édes lányom,
Csak egy tánczot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Lesz már más apátok.

Gyere haza, édes anyám,
Temetik már édes apám.
Mindjár mindjár, édes lányom,
Csak egy tánczot járok,
Egy pohár bort felhörpentek,
Van már más apátok.


282.

Elment a vén ember,
Leányt kérni ő magának;
Ő magának, ő fiának,
Ő magának, ő fiának.

Haza vitte a menyecskét,
Kiment a menyecske az utczára.
Játszodozni, mulatozni,
Játszodozni, mulatozni.

Utána ment a vén ember,
Haza, haza, te menyecske!
Nem azért vettelek én el,
Hogy az utczán játszadozzál.

Hanem azért vettelek el,
Ringyem rongyom varrogassad,
Rühes hátom vakargassad,
Tüskés bajszom nyalogassad.

Elment, elment a vén ember
Az erdőre tüzet rakni,
Tűzet rakni, ludat sütni,
Tüzet rakni, ludat sütni.

Utána ment a menyecske,
Belé taszitá a tüzbe.
Mind elégett vén szakálla,
Csak megmaradt csontja álla.

Átkozott légy, vörös hagyma!
Keseritsd meg a szememet,
Hogy sirassam vén uramat,
De még jobban a ludamat.

Mert a ludam szép bubos volt,
De az uram vén hunczut volt,
De az uram vén hunczut volt.

 _Fertővidék_.


283.

Oh én édes komám uram!
Nem látta kend az én uram!
Tegnap elment a vásárra,
Nem jött haza vacsorára.
Ej már nem tudhatom,
El sem gondolhatom:
Hová ment el, hová lett el,
Talán csak a föld nyelte el.

Oh én édes komám asszony,
Én kendnek csak azt mondhatom:
Tegnap jókor regvel
Házam előtt ment el.
De igen sirt, és zokogott,
Még jó regvelt sem mondhatott.

Oh én édes komám uram,
Merre ment hát az én uram?
Addig járok, kelek,
Mig reá nem lelek,
Megölelem, megcsókolom
Soha többé meg nem bántom.

Oh én édes komám asszony,
Én kendnek csak azt mondhatom:
Tegnap viradtára,
Egy cserfa ágára
Felakasztá sugár nyakát,
Ugy végezte házasságát.

Oh átkozott csunya mérgem!
Hogy pokolba vivé férjem.
Oh én nagy szemtelen,
Helyemet sem lelem,
Adjatok hát egy zsineget,
Én is utána elmegyek.

Kend már roszul gondolkodik,
Hogy zsinegért sohajtozik,
De mivel kend azt fogadta,
Hogy életét megjobbitja:
Én már most kimondom,
Többé nem titkolom,
Ő van pipacsárdában
Ott iszik, tánczol bujában.

 _Fertővidék_.


284.

Bodó Maris patyolatja,
Hábor Miska lobogtatja,
De mind addig lobogtatja,
A farsangon haza kapja,
    A farsangon haza kapja.

Harangoznak, harangoznak;
De nem délre harangoznak,
Szöke piros leányt hoznak,
Az elébe harangoznak,
    Az elébe harangoznak.



VEGYES DALOK.


285.

Mikor én nőtelen voltam,
A kapuba kiállottam:
Egyet kettőt kurjantottam,
Mindjárt tudták hogy én voltam.

De mióta házas vagyok,
A kapuba kiállhatok:
Akármennyit kurjanthatok,
Még se tudják, hogy én vagyok.


286.

Megverek valakit,
Vagy engem valaki,
De az én rózsámat
Ne szeresse senki.

Vagy levág valaki,
Vagy én le valakit,
Hej de galambomhoz
Nem bocsátok senkit.

 _Karancsvidék_.


287.

Kár a szép asszonyt megverni,
Mert a szépen tud ölelni.
Szalad az asszony ki felé,
Ugrik a kontya le felé.

 _Karancsvidék_.


288.

Utczu kis lány, de megnőttél,
De kár, hogy férjhez nem mentél!
    Kértek engem, de nem mentem,
    Mert még akkor nem volt kedvem.
    Mentem volna, de nem vittek,
    Engem itthon felejtettek.

 _Karancsvidék_.


289.

Félre tüdő a májtól!
Félre legény a lánytól!
Erre te, ide te!
De szép legény vagy te, te.

 _Karancsvidék_.


290.

Réz tepsiben sül a málé,
Majd menyasszony leszek már én.
    Ma menyasszony,
    Holnap asszony,
    Holnapután komám asszony.

 _Jászság_.


291.

Szeretőmnek szerettelek,
De férjemnek nem szeretlek,
De férjemnek nem szeretlek,
Mert nagyon megösmertelek.

 _Karancsvidék_.


292.

Tul a Dunán, nem messze
Tarka szoknyás menyecske.
Ugy szerette az urát,
Hogy kirúgta két fogát.


293.

Hörcsök bujjon a mentédbe,
Láttam, ki ült az öledbe.
    Akárki ült az ölembe,
    Mégis te voltál eszembe.
    Zsup!

Ördög bujjon magába,
Mit válogat a lányba!
Egyik ollyan, mint másik,
Ha lefekszik, elalszik.


294.

Tedd le rózsám a szürödet,
Hadd ugorjam veled egyet.
Nem teszen le a szűrömet,
Úgy is ugrom veled egyet.


295.

Ha érzed fogad fájását,
Járd körűl az akasztófát,
Szakits egy szálkát belőle,
Piszkáld meg a fogad véle,
    Eszem adta!


296.

Szeretem én azt a pávát,
Ki el nem hullatja tollát.
De még jobban azt a lánykát,
Ki szépen viseli magát.


297.

Járd meg, borzas, neked illik,
Ott törjék el, a hol hajlik.
Illik a táncz a borzasnak,
Minden haja mozog annak.


298.

Hallod hallod, hogy eljártan!
Az uramat borotváltam.
A nyakába szalasztottam,
Mert magam is ugy akartam.


299.

Fáj a kutyának a lába,
Megütötte a szalmába.
Ördög bujjék a lábába,
Mért nem huzza topánkába.


300.

Ékes a Berencs városa,
Ékes annak a határa.
Ott terem a rima[12] sóska.
Édes a szép lánynak csókja.


301.

Mindennek van szeretője, csak én nekem nincsen,
Kinek kettő, kinek három, nekem egy csep sincsen.
Ha az isten egyet adna, bizony megbecsülném,
Kezét, lábát öszvekötném, a füstre feltenném.


302.

Vas a patkóm, réz a szege,
Kedvesemnek kék a szeme,
Ha a festőhöz vihetném,
Talán barnára festetném.

 _Jászság_.


303.

Mind bolond az a dáma,
Kinek pap az mátkája.
Lám az enyim gavallér,
Takaros mint a tallér.

 _Jászság_.


304.

Hej a szendi kis leányok
Mind a templom előtt állnak;
    Szidják, átkozzák a papot,
    Mért hagyott rövid farsangot.

  [12] Savanyú.


305.

Azt mondják: legény vagy;
Az biz! isten nyila!
Hej a te legénységed
Elvitte a Tisza.


306.

Komám asszony, adjon nekem szállást,
A kordémnak a félszerben állást.
Akár merre legyen a kereke,
Csak a rudjának legyen jó helye.


307.

A vasadi pusztaszélen
Kész az akasztófa régen.
A ki megunta világát,
Akaszsza fel oda magát.


308.

Kinek vagyon öreg ura,
Igazitsa országutra.
Vessen tarisznyát nyakába,
Menjen pokol kurvanyjába.


309.

A te ujjod üveg hintó,
Hej az én gyürűm szolgabiró.
Nyissuk fel az üveg hintót,
Tegyük belé szolgabirót.


310.

Ha kicsiny is a legény,
Lehet azért vőlegény.
Széket tesznek alája,
Úgy megy föl a kis ágyra.


311.

Az én bátyám eszét
Zacskóba kötötte,
A zacskó zsiros volt,
A kutya megette.
Már most János bátyámnak,
Egy csep esze sincsen.


312.

Bécsből hoztam feleséget,
Még sem kaptam nyereséget.
Hej feleség, feleség!
De nincs benned nyereség!


313.

Meghalt, meghalt a vén kalmár,
Talán többé meg nem csal már,
Mert a ki illy deszkát árul,
Nem jön haza a vásárrul.


314.

Cserebogár, cserebogár!
Mondd meg nekem, mikor lesz nyár?
Mikor a tök virágozik,
A vén asszony bogározik,
Akkor lesz nyár.


315.

Mig a leány hajadon, hajadon,
Viczkándozik szabadon, szabadon,
De ha egyszer párja van, párja van,
Dizzeg, duzzog magában, magában.


316.

Elvettem egy vén leányt, mit csináljak véle?
Életemnek szűz virágát megkötöttem véle;
Szűz Mária, szent József! szabadíts meg tőle,
Isten engem úgy segéljen! elszököm mellőle.


317.

De jóra gondoltam,
      Hogy megházasodtam:
Talán örömemben
      Felakasztom magam!


318.

Két menyecske szeretőm volt,
Mind a kettő szabóné volt,
Két vén asszony kerítőm volt,
Mind a kettő boszorkány volt.

Az egyiket megégették,
A másiknak fejét vették;
Azt bizony jól cselekedték,
Mert ők azt megérdemlették.

 _Arad megye_.


319.

Én nem tudom, a világ
Kinek szoros, kinek tág;
Nekem ugyan a világ
Se nem szoros, se nem tág.

 _Arad megye_.


320.

Hallod-e, te batyus zsidó!
Van-e nálad pirosító?
    Az én rózsám ollyan sárga,
    Rá megyen száz forint ára.

 _Torontál_.


321.

A tárkányi biró lánya
Férhe menne, de nincs ágya.
Még a belé való tollut
A réten hordozza a lúd.

 _Egervölgy_.


322.

Csak azt mondják, hogy én korhely vagyok,
Éjjel nappal a korcsmában lakok,
Dolgozok én, mikor nekem tetszik,
Mikor, rózsám, pénzed fogyatkozik.

 _Egervölgy_.


323.

Haragszik rám a maklári bíró,
De még jobban a főszolgabíró;
Csak azt írja nekem a levelbe:
Megállj hunczut! kerülj a kezembe!

 _Egervölgy_.


324.

Ha felülök a lovamra,
Keresztet vetek magamra;
Én nem tudom, melly órába
Kitörik a lovam lába.

 _Egervölgy_.


325.

Szeretnélek, szeretnélek:
De elvenni nem mernélek.
Mert azt hallom te felőled,
Hogy rosz asszony lesz belőled.


326.

Szüret után egy hétre,
Rá üzenek szülédre:
Vegyen engem vejének,
Téged apám menyének.
A pap adja az áldást,
Megigyuk az áldomást.


327.

Meghalt a juhász, oda a juhász!
Ki mondja majd a kutyának:
    Kadarcs ne! füty!
Meghalt a kocsis, oda a kocsis!
Ki mondja majd a lovának:
    Sárga ne! hih!


328.

Vörös korsó, égettbor,
Kályhába bújt a rektor.
Jöjjön ki rektor uram,
Nincs már itthon az uram.


329.

Ha azt mondják a gazdagok,
Miből élnek a parasztok:
    Eladják a gazdag lovát,
    Úgy fizetik a bor árát.


330.

Dunna, dunna, be puha!
Kimaradtam alóla.
Ám a legény azt mondja,
Alá jutok valaha.


331.

Oh átkozott kalamajka!
Ki a szüzet földhöz vágta.
A szoknyáját fölhajtotta,
Fehér lábát kimutatta.
Oh átkozott kalamajka!
Mért a szüzet földhöz vágta.


332.

Oh be édes, oh be jó
A csongrádi mogyoró.
Abból bizony nem eszel,
Mig menyasszony nem leszel.
Akkor is csak úgy eszel,
Hogyha velem lefekszel.


333.

Hála legyen az istennek,
Hogy nincs szarva az egérnek,
Mert ha neki szarva volna,
Minden kazalt széjjelszórna.


334.

Jaj istenem! mit csináljak,
Férjhez menjek, vagy szolgáljak?
Férjhez megyek, csókot kapok,
Szolgálatban ruhát varrok.


335.

Borsos-győri kirifántos menyecske,
Ki volt nálad látóba a mult este?
Gyertyavilág ablakodba,
Juhász legény az ágyadba.


336.

Sötét van az erdőn éjtszaka;
Este felé, héj, ne menj oda.
Hej nem jó ott járni a lánynak,
Ki szeretőt keres magának.


337.

Megiszom a jó bort
Csutora nélkül is,
Lefekszem az ágyba
Szép asszony nélkül is.


338.

A kazai útcza csupa fa,
Tetejében virit a rózsa;
Barna legény sétál alatta,
Kalapjára hull a virága.


339.

Mikor pénz van a zsebemben,
Nem iszom akkor a hitelben;
Tajtékpipa kevélységem,
Istenben van reménységem.


340.

Szép a fekete bárány,
A fekete szemű lány.
A legény, is ha barna,
Kinek göndör a haja.

 _Ung_.


341.

A ki szép búzát akar aratni,
Háromszor kell az alá szántani.
A ki szép asszonyt akar tartani,
Nem kell azt a mezőre hajtani.


342.

Kis lány vagyok én,
Majd meg nőlök én.
    Kell-e rózsa vagy ibolya?
    Azt is adok én.


343.

Kicsin vagyok én,
Majd megnövök én,
Mint a tüdő a fazékbul,
Kidagadok én.


344.

Hej galambom, szép barna galambom!
Zsebemben van két bankó forintom.
Bánja meg bár mind a két forintom:
Kimulatom magamat, galambom.

Haj! mi haszna, haj mi haszna járom,
Galambomat csak hiába várom;
Mind hiába várom galambomat,
Kivel kimulathassam magamat.


345.

Kicsapott a Sajó a partjára,
Isten veled, rózsám, utoljára.
Lemenek a Tisza mellé lakni,
Ott fogok szép szeretőt tartani.

Böszörményben töltöttem a nyarat,
Kedves rózsám, be rég nem láttalak.
De minek is sietnék én hozzád,
Mikor az egész világ rám kiált.


346.

Elhagyott szeretőm,
Egy hétre, kettőre;
De ha én elhagyom,
Elhagyom örökre.


347.

Csizmadia legényeknek
Nincs nadrágjok, szegényeknek;
Akár micsa időtájban
Járhatnak ők egy gatyában.


348.

Jól meggondold, rózsám, házasságod dolgát,
Hogy kivel kötöd be két szemed világát.
Mert nem tarka kendő, hogy megfordithatnád,
Se nem kölcsön kenyér, hogy visszaadhatnád.


349.

Be haragszom a szememre,
Mért kacsingat a legényre,
De még jobban a szivemre,
Mért vágyik a szerelemre.


350.

Cseresznyefa levelestül, ágastul;
Hogy válunk el, kedves rózsám, egymástul?
Ugy válunk el, kedves rózsám, egymástul,
Mint a fényes csillag a holdvilágtul.


351.

Végy el engem, kincsem,
Kilencz ingem készen.
Ujja hía, válla likas,
Egy csep alja sincsen.


352.

Aranyosi kis leány!
Gyere által a Dunán.
Mindjárt megyek, angyalom,
Fehér szoknyám fodrozom.


353.

Kis kertemben rózsa nyilik,
Barna rózsám hozzám illik;
Mi haszna, ha hozzám illik:
Ha nem lehet velem mindig.


354.

Te kis leány, ne bízd el magadat,
Rojtos kendő veri a farodat.
    Ha az isten azt engedi érni,
    Esztendőre selyem is verheti.

Te kis leány, ne bízd el magadat,
A legények verekesznek rajtad.
    Mert az neked nem igen becsület,
    Faluházán forog a leveled.

 _Keszthely_.


355.

Azért rózsám, ne bizd el magadat,
Hogy patyolat ing nyomja válladat.
Ha az isten nekem talál adni,
Tudok még én neked ollyat varrni.

 _Nyirség_.


356.

Esik eső ki felé,
Hajt a juhász be felé.
A Nánika udvarán
Szaporodik a bárány.


357.

Eltemették már az öreget,
Lábához tették a keresztet.
Azt sem tudják merre a feje,
A pap is a lábát szentelte.
Majd nehéz lesz a feltámadás,
Nem ér oda akkor, mikor más.

 _Veszprém_.


358.

Esik eső, csepereg,
Az én rózsám kesereg!
De mi haszna kesereg,
Kötény alatt a gyerek.


359.

Szép a pávának a tolla, aranyos,
Nem vagyok én a rózsámmal szabados.
Megérem én azt az időt, de nem most,
Leszek még én a rózsámmal szabados.


360.

A legénynek ha van uj subája,
Uton, kocsmán csak a lányt vizsgálja.
A leánynak ha van gyolcs viklája,[13]
Bátran mehet a kérő hozzája.


361.

Mikor az árvát fésülik,
Két orczáját pofon verik;
Mikor az ételt beviszik,
A kis árvát kirekesztik.


362.

De haragszom a szemedre,
Minek kacsint a szemembe,
De még jobban a szívedre,
Minek gerjeszt szerelemre.


363.

A kinek mostoha anyja vagyon,
Az a két szemeit sírja agyon.
A kinek hív szeretője vagyon,
Annak az élete kedves nagyon.


364.

Már mi nálunk azt kapták szokásba:
Nem lakhatnak az alacsony házba.
A kisasszony, nagyra vágy a szive,
Letörik a bodros fejkötője.

 [13] Baranyai tájszó: pendel.


365.

Kocsmárosné! ejnye, ejnye,
De kicsiny a kend üvege!
Furja kend ki az üvegét,
Ne csalja kend a vendégét.

Korcsmárosné! ejnye, ejnye,
De piszkos a kend kendője.
Mossa ki kend a kendőjét,
Ugy várja kend a vendégét.


366.

Éjtszaka huhogat a bagoly,
Mert nem lehet annak mindenkor.
Éjtszaka virad a legénynek,
A hol ágyat vetnek szegénynek.


367.

Lágy a kenyér, pirítani nem lehet;
Kicsiny a lány, férjhez adni nem lehet
Meg kell előbb kérdeni a leánytól:
Ad-e csókot a legénynek magától.


368.

Édes szívem, kisasszony,
Ki fekszik az ágyadon?
Tarka macska, egerész,
Barna legény heverész.


369.

Apró fának apró a virága,
Barna legény fekete subába;
    Szőke kis lány alá huzta magát,
    Még is kilátszik a karton kabát.


370.

Ritka búza, ritka,
Kiben konkoly nincsen,
Ritka a szerető,
Kiben hiba nincsen.
Mit ér a nagy erdő
Zöld levele nélkül,
Mit ér a szerelem
Jó reménység nélkül!


371.

Hová tegyem a subámat,
Hogy megleljem reggel?
Reggel rózsám, reggel,
Mikor a nap felkel.

Hová tegyem a kalapom,
Hogy megleljem reggel?
Reggel rózsám, reggel,
Mikor a nap felkel.

Hová tegyem tarisznyámat,
Hogy megleljem reggel?
Reggel rózsám, reggel,
Mikor a nap felkel.

Tedd emide, tedd amoda,
Tedd az ablakomba.
Ott megleled reggel,
Mikor a nap felkel.



MONDÁK.



1. A világ szép asszonya.

Ázsia legszebb földén, hol Ádám és Éva lakhattak, hol minden
állat, még a tehén is vadon él, a gabona vadon nő, a kenyér
fán terem, élt egy gyönyörű leány, kinek palotája egy
nagyon de nagyon szép völgy felett egy kis dombocskára
volt építve, honnan az egész világot be lehete látni.
Ugyan azon országban élt egy ifju király, ki elhatározta
hogy addig meg nem házasodik, mig a legszebb asszonyt
vagy leányt fel nem találja. – A szép kisasszony csak két
szobaleányával és öreg apjával lakott. – Az ifjú király a
legszebb gavallérok közt élt és mulatozott.

Egyszer az ifjú királynak eszébe jut, hogy jó lenne neki
megházasodni. – Felszólította tehát gavallér barátait:
mennének el széles országába, s menjenek mind addig, mig a
legszebb leányt fel nem találják. – Azzal ne gondoljanak
semmit, hogy a leány szegény-e vagy gazdag, csak hogy
legszebb legyen. – Mindenik szálljon meg abban a városban,
mellyikben azt a leányt megtalálja, a mellyik neki
legszebbnek látszik, és onnan irjanak neki levelet, hogy ő
osztán mindenüvé elmenvén, a sok szép közül a legszebbiket
válaszsza ki, a mellyik neki leginkább tetszik. Egy esztendő
alatt mind a hetvenhét barátjától levelet kapott, még pedig
mind a hetvenhéttől egy helyről, onnan, hol egy igen szép
völgy felett egy kis dombocskán egy arany palota látszik,
melly palotában egy kisasszony, két szoba leány és egy szép
öreg ember lakik, melly palotának négy ablakából az egész
világra be lehet látni.

A királyfi nagy násznéppel indult a világ legszebb
leányához. – Ott találta hetvenhét barátját, kik mind
szerelemhideglelésben sínlődtek, s a palota pagyimentomán,
selyem fűnek a szalmáján, mind egy szálig sóban feküdtek.

Mihelyt a gyönyörüséges leányt meglátta az ifju király,
elkiáltotta magát: téged teremtett nekem az isten, te az
enyim, én a tied, egy sirban akarok nyugodni veled. –

A kisasszony is erősen belé szeretett a szép királyfiba,
egy szót sem birt hozzá szólani szerelmetességében; csak
megölelte sugár derekát, s atyjához vezette. – Öreg atyja
sirt örömében, hogy valahára akadt ember, kit az ő leánya
szeret, ki eddig minden férfiút rútnak talált. Rövidesen
túlestek kézfogón és esketésen. – A király szép felesége
kivánatára, a szép helyre jött lakni, mellynél szebbet az egész
világon nem találni.

Volt a palota mellett egy föld kunyhó is, mellyben egy
öreg boszorkány lakott, ki a kisasszonynak minden titkát
tudta, ki a kisasszonynak, mikor kellett, tanácsot adott, ki a
kisasszony szépségét az egész világnak eldicsérte, s a
hetvenhét gavallért az egész világról a palotába gyüjtötte. Ez
a lakodalom estvéjén a világ szép kisasszonyához ment,
dicsérte a királyt, annak szépségét és gazdagságát s mikor már
vagy két óráig dicsérte, egy nagyot sohajtott.

A szép kisasszony kérdte, miért busúl, ha az ő férjét
olly szépnek, gazdagnak és deréknek mondja. Csak azért
világ szép asszonya, gyönyörűséges királyném, hogy ha ti
sokáig együtt éltek, úgy te nem fogsz legszebb lenni a
világon; mert te is igen szép vagy, férjed is legszebb a férfiak
közt, ha nektek leányotok talál születni, az szebb lesz
náladnál, szebb lesz a hajnalcsillagnál. – Ezért szomorkodom
én, világ szép asszonya!

Igazságod van, jó néni! én tanácsodat követem, mit
mondasz? – mondj akármit, én megcselekszem, csak hogy
én maradjak legszebb asszony e világon. Ezt mondta a szép
kisasszony a vén boszorkánynak.

Adok én neked egy csomó pamutot; mikor férjed melléd
fekszik, tedd ajakadra a pamutot, de vigyázz, hogy meg
ne nedvesítsd, mert méreg lesz rajta, ha férjed a tánczból
izzadtan megy hozzád s megcsókol, egyszerre szörnyü halált
fog halni.

A kisasszony azt tette, mit a boszorkány mondott, s az
ifjú király már reggel halva találtatott. A méreg ollyan volt,
hogy nem lehetett a doktoroknak kitudni sehogy se, mitől
halhatott meg a király.

A menyasszony özvegyen maradt, ismét szobaleányaival
és öreg apjával lakott, megesküdött, hogy soha senkihez
férjhez nem megyen, nem is ment.

Mégis hogy hogy nem? mi isten csudájából? egynéhány
hónap mulva azt veszi ő észre, hogy másod magával
van; lefut a vén boszorkányhoz, hogy mi tevő legyen?

A boszorkány egy tükröt adott neki, s azt tanácsolta:
ettől a tükörtől minden reggel kérdd meg, van-e te nálad
szebb asszony, mig ez azt mondja: nincs, még sokáig nem
is lesz, addig nyugodt lehetsz, ha pedig azt mondja, hogy
van, vagy lesz, azon majd segítek én.

Örömmel kapta el a világ szép asszonya a tükröt a
boszorkánytól, s alig ért be öltöző szobájába, alig tette le a
kis tükröt az ablak párkányra, mindjárt azt kérdezte a kis
tükörtől: ugyan édes kis tükröm, van-e nálamnál szebb
asszony a világon? A tükör azt mondta: nincs még, de nem
sokára lesz, ki kétszerte szebb lesz mint te.

Szinte megháborodott bújában a szép asszony, s megmondta
a boszorkánynak, mit mondott neki a tükör.

Sebaj! mondta a vén banya; hadd szülessék meg, majd
elteszszük láb alól.

A világ szép asszonya lebetegedett. – Lett egy
gyönyörüséges kis leánya, kire rosz szemmel vétek volt nézni.
– Meg se nézte a rosz asszony az isten legszebb csudáját,
tükrét kapta elő, s attól kérdezősködött: ugyan édes
szép kis tükröm, van-e szebb teremtése az istennek nálamnál?
A tükör azt mondta: te is igen szép vagy, de kis leányod
hétszerte szebb.

Alig gyógyult fel a beteg ágyból, tüstént a vén banyával
tanácskozott, ki midőn a gyermeket kezébe vette,
felkiáltott, hogy még illyen gyönyörü teremtést soha nem látott,
de mikor már a szép kis leány nézésében eléggé gyönyörködött,
annak szeme közé köpött, betakarta képét, s figyelmeztette
a szép asszonyt, hogy tekintsen a gyermekre akkor,
mikor ő azt három óra mulva kibontja, el fog rajta csudálkozni,
millyen ocsmánynyá válik gyönyörű gyermeke.

Nyughatatlan volt a szép asszony, s kérdte a vén banyát,
szabad-e neki a tükörtől kérdezősködni? Óh szabad, mondá
a boszorkány, tudom, hogy te vagy már eddig is legszebb a
világon.

A tükör azt mondta: te is szép vagy, de leányod hetvenhétszerte
szebb, mint te. Majd a méreg ette meg a szép
asszonyt, de a vén banya csak mosolygott, bizva ezer
mesterségében. A három óra eltelt, a kis leányt a takaróból
kibontották. – A boszorkány elájult mérgében, mert a kis
leány nem hétszer, hanem hetvenhétszer lett szép attól, mitől
más gyermekek rút csudákká ocsmányultak. – Mikor ájultából
fölébredett, azt tanácsolta a szép asszonynak, hogy azt
meg kell öletni; mert azon az ördög hatalma nem fog. A
szép asszony öreg apja látva leánya gyalázatát, hogy az megesett,
szörnyü halált halt. A szép asszony csaknem halállal
emésztette meg apja kimulását. Hogy szomorúságát felejthesse,
meghagyta leányát tizenhárom esztendeig életben; de
a kis leány minden napon szebb lett. Nem állhatta tovább az
asszony a dicsőséget, oda adta a vén banyának, hogy ölje
meg. Kapott a boszorkány a konczon, elvitte azt egy rengeteg
erdőbe, ott midőn kezeit összekötözte szalma kötéllel,
fejére szalma koszorút font, derekára szalma övet készített,
hogy azokat meggyújtván, tüzzel emészsze föl az isten
legszebb remekét, nagy kiabálás támadt az erdőben, s olly
sebességgel rohant a vén boszorkány és szép leány felé
tizenkét zsivány, mint a madár. – Egy közűlök megragadja a
leányt, másik főbe kollintja, s jól megöklözi a vén banyát. A
boszorkány halottnak tette magát; a zsiványok ott hagyták
fekve a gonosz lelküt, a szép leányt pedig, ki a rémülés miatt
elájult, gondosan vitték ölükben. Fél óra mulva felébredt
a vén boszorkány, s inalt a vár felé, mellyben a világ
szép asszonya lakott. – No királyné! ne kérdezd többé
tükrödet, magad vagy a legszebb teremtés e világon, földben
nyugszik gyönyörü leányod. – A szép asszony ugrált
örömében, s megcsókolta az ocsmány boszorkányt. –

A szép kis leány midőn ájultából fölébredt, egy csinos
kis házban, tiszta ágyban találta magát, ágyát tizenkét ember
állta körül, kik suttogva dicsérték szépségét, millyet még
ember fia soha nem látott. Jámboran nézett a rábámuló nagy
bajuszú férfiakra az ártatlan, fölkelt lágy fekvő helyéről, s
köszönte a jó embereknek, hogy őt azon borzasztó asszony
kezéből kiszabadították. Később kérdezte tőlük, hol van ő,
mit akarnak vele? ha megakarják ölni, ne késsenek, ő örömest
hal meg, csak ne azon irtóztató boszorkány ölje el, a
a ki őt meg akará égetni.

A tolvajok közt egyik sem birt szólani, annyira elérzékenyítette
szivöket azon édes beszéd, millyet még ők emberajakról
soha nem halottak, s azon jámbor tekintet, melly
a vad bikát is megszelídítené. Végre egy csinosan öltözött
zsivány megszólalt: te gyönyörü teremtése az istennek! jó
szivü, rosz erkölcsü emberek között, tizenkét zsivány közt
vagy; megszabadítottunk egy undok csuda kezéből, kit én
agyon ütöttem, s úgy hiszem meg is öltem, – megölni a
világért sem akarunk, sőt az egész világgal harczba állanánk
érted. – Légy a mi házunk ékessége, a mi szemünknek
gyönyörüsége, mi szemednek szádnak tetszik, elhozzuk
akárhonnan, hol csak ember jár; – légy a mi leányunk, mi
neked leszünk mindened, atyáid, bátyáid, testvéreid, őrizőid,
s mikor parancsolod, katonáid. – A leányka mosolygott,
örült, a zsiványok közt több boldogságot talált, mint édes
anyja palotájában, mindeniknek megfogá kezét, magát
mindeniknek oltalmába ajánlá, s főzéshez fogott. A zsiványok
közt a legöregebbik egyet kiáltott, és három fehér ruhába
öltözött erős leány jött elő egy barlangból, kiknek megparancsolta,
hogy az ő királynéjoknak parancsolatját egyszerre
teljesítsék, mert ha ellenök csak egy szót panaszkodik is,
disznóhalállal halnak meg. – A kisasszony a három leányhoz
is szivességgel beszélt, s őket társainak nevezte.

Vigan mentek a zsiványok fosztogatni az országút szélére,
s daloltak, fütyöltek örömükben, hogy az ő házuknak
és társaságuknak e világon legszebb királynéja van.

A világ szép asszonya szinte megunta magát, senkitől
nem hallotta már magát dicsértetni rég óta, unalmában elővette
tükrét, s hozzá így szóla: édes szép kis tükröm! van-e
nálamnál a föld kerekségén szebb teremtés? A kis tükör így
felelt: te is igen szép vagy, de a leányod ezerszerte szebb!

Egy kicsibe mult, hogy a világ szép asszonyát a rosz
ki nem törte ijedtében és mérgében, hiszen ő nem is tudta
gyanítani, hogy az ő átkozott leánya élne; s mint a kinek az
esze elment, úgy futott a boszorkányhoz panaszra: mit
mondott néki a tükör.

A boszorkány azonnal utnak indult, czigány asszony
képében, elérkezett az udvar kerítéséhez hol a szép kisasszony
lakott. Az udvar virágokkal, nagy rózsákkal volt beültetve,
a virágágyak közt gyönyörű királynéi ruhában sétált
a kisasszony, kit midőn a banya meglátott, csaknem meghasadt
a szive, mert még ollyan szépséget, mint a millyen a
kisasszony, gondolni sem birt. Felkullogott az udvarra a
virágágyak közé; látá, hogy a szép kisasszony ujja teliden
tele van a legdrágább gyémántos gyürükkel. Megcsókolta a
kisasszony gyönyörü kezét, s kérte, hogy engedné meg neki,
hadd húzzon ujjára egy gyürüt, mellynél drágább egy sincs
ujjain. A kisasszony megengedte, s az ujjára húzott gyűrüt
meg is köszönte. De midőn a házba bement, egyszerre összerogyott,
mint a ki meghalt.

A boszorkány haza futott, megvitte a jó hirt a szép
királynénak, ki a tükörtől tüstént kérdezte, van-e ő nálánál
szebb élő asszony e kerek ég alatt? A tükör azt mondta:
nincs. – Örült, majd megőrült örömében a szép asszony,
hogy ismét ő a legszebb, s a boszorkánynak egy marok aranyat
adott.

Délre haza szállingóztak a zsiványok a rablásból, hát
majd fává lettek, mikor látták, hogy az ő udvaruk s házuk
dicsekvése halva fekszik. – Jajszóval siratták mindnyájan a
szép halottat. Fenyegetve kérdezik a leányokat: mondanák
ki, mit csináltak vele; de azok legkeservesebben siratták a
jó teremtést, szólani sem tudtak, csak annyit mondott egy,
hogy egy czigány asszonynyal beszélgetett egy darabig, s
mihelyt az elment, egyszerre leesett lábáról. Sok sirás után
kiteríteni készültek imádott királynéjokat, lábbeliét leoldották,
hogy szebbet vonjanak gyönyörű lábaira, gyürűit vonogatták
le, hogy azokat kitisztogatva tegyék ismét vissza
ujjaira. – A mint kisujjáról legutoljára egy legszebb gyürüt
levont a zsivány, a kisasszony felült s szépen mosolygott,
mondta hogy igen jól aludt, szépeket álmodott; de ha
azt a gyürűt le nem huzták volna ujjáról, mellyet ma egy
czigány asszony vont rá, soha fel nem fogott volna ébredni.
A zsiványok a gyilkos gyürűt fokosaik fokával porrá törték,
s megkérték gyöngy királynéjokat, hogy rajtok kivül senkivel
ne beszéljen, mert a többi emberek gonoszak, irigykednek
a szépségre, de ők imádják.

Jól ebédelve, nyugodtan és dalolva mentek a zsiványok
napi munkájukra, s egy pár hétig semmi sem történt a szép
kisasszonyon, de két hét mulva ismét megunta magát a világ
szép asszonya, s kérdezte tükrétöl: van-e az élők közt e
földön ő nála szebb asszony? A tükör azt mondta: te is igen
szép vagy, de leányod még ezerszerte szebb. – A haját
tépte mérgében a világ szép asszonya, s ment panaszra a
boszorkányhoz, hogy leánya ismét él. – A boszorkány utra
kelt. A virágágyak közt találta a szép kisasszonyt. – Zsidó
asszony formát vett most magára a boszorkány, csudálkozva
dicsérte az aranyos, gyémántos tűket, mellyekkel kezkenője
össze volt akasztva, s kérte a kisasszonyt engedné meg neki,
hadd szúrjon ő is egyet emlékül azon tűk közé, mellyek
kebelén ragyognak. Mind azon tűk közt legszebb volt az, mit a
zsidó asszony képü boszorkány dugott a kisasszony kebelébe.
– A kisasszony megköszönte az emlékajándékot és
sietett főzni. De a ház közepén nagyot sikoltva
összerogyott, meghalt. –

Volt a világ szép asszonyának öröme, mikor a boszorkány
vigan jött haza a munkáról, s a tükör is bizonyította,
hogy a leány nem él többé.

A zsiványok jó előre örűltek, hogy ismét megláthatják
a gyönyörü leányt, kit a napok fogyta mindig szebbé szebbé
tesz; de midőn a három szolgálót jajszóval hallották sirni,
minden kedvök elveszett, sirtak ők is, mikor a gyönyörü
halottat meglátták, mintha apjok, anyjok a terítőn fekünnék.
Sirdogálva hordták be hárman a terítő deszkákat, mig a többi a
leányt vetkeztette és mosogatta. A mint a tűket szedik ki felé
kendőjéből, megtalálnak azok közt egy gyönyörü ragyogásut,
hozzá kap a szép tűhöz kettő is, hogy azt majd ő dugja
a szépen felöltöztetendő kisasszony mellére, de a szüz
királyné fölkelt, s megbeszélte, hogy mostani halálát egy zsidó
asszony okozta. A zsiványok a melltűt öt ölnyire ásták be
a földbe, hogy valahogy elő ne keríthesse valami gonosz
lélek.

Nincs nyughatatlanabb teremtése istennek az asszonynál;
az is baj neki ha szép, az is, ha nem. – Ha szép azt
szeretné, hogy azt neki valaki mindig mondaná; ha nem szép,
szeretne szép lenni. A világ szép asszonyát megint körülfogta
a gonosz lélek, megint kérdezősködött a tükörtől:
van-e ő nála az élők közt szebb teremtés? A tükör leányát
szebbnek mondta.

Már most mindennek elmondta dühösségében a vén boszorkányt,
s fenyegette, hogy ha leányát igazán meg nem
öli, megmondja a világnak, hogy minden roszra ő vitte; ő
ölette meg vele gyönyörü férjét, ő adta a gonosz tükröt,
melly miatt meg se halhat nyugodtan.

A banya semmit sem szólott, csak nagy dirrel durral
elment. – Szép leánynyá vált. Bement egyenesen a házba,
mellyben a kisasszony öltözött, azt hazudta, hogy őt a zsiványok
fogadták meg, hogy ő öltöztesse mindig, mert valami
czigány meg zsidó asszony már kétszer megölte, s azt mondta,
hogy a zsiványok azt is parancsolták, hogy ő az öltöztetésen
kivül soha semmit ne csináljon. Az ártatlan lélek elhitte,
mit az ördög beszélt, kibontatta haját az álnokkal,
megfésültette, s ismét befonatta a legújabb divat szerint, hányta
tekerte, a hajtűket helyökre rakta; de egyet ő is hozott
magával, és azt úgy a haj közé rejtette, hogy az egy cseppet
se látszott ki onnan. Kikéredzkedett egy pillantásnyi időre
az új szobaleány: de örökre oda veszett; a kisasszony pedig
hoszas zokogás és keserves sirás között meghalt.

Sirva végezték körülte a férfiak és leányok szolgálatjukat,
gyürűit, melltűit, hajtűit mind kiszedegették, ruhájának
még a ránczait is mind szétbontogatták, de a kisasszonyt föl
nem költhették.

Most már igazán örült a világ szép asszonya; mert három
négy napig mindig kérdezgette a tükröt, s az mindig
kedve szerint felelt.

Sirtak, jajgattak a zsiványok, az étel sem esett jól egynek
sem. – Egyik azt tanácsolta: ne temessék el, igy halva
járjanak terítőjéhez imádkozni, mások azt mondták: kár lenne
a földnek illyen szép testet megemészteni, némellyek szivök
fájdalmáról panaszkodtak, s azt mondták, hogy az ő szivök
megreped, ha illy szépséget kell sokáig halottan nézniök. –
Csináltattak tehát neki vert aranyból gyönyörű koporsót, betakarták
biborba, patyolatba; fogtak egy jávor szarvast, a
koporsót annak szarva közé tették, hogy igy a földbe ne
rothadjon el a drága test. – A jávor szarvas csendesen
hordta a drága koporsót, hogy valahogy szarva közül és hátáról
le ne essék. Mikor Persia országban járt, a persa király
huszonhárom éves fia épen vadászni ment egyes egyedül.
– Meglátja a jávor szarvast és szarva közt a pompás
arany koporsót; kivett a táskájából egy font czukrot, mind
megétette a szarvassal, a koporsót levette róla. – Reszketve
bontotta fel az arany koporsót a persa király fia. – Midőn
kibontja a patyolatot, meglát egy halottat, millyen még neki
a képzeletében sem volt soha, költögeti, csókolgatja, letérdepel
melléje. – Kéri az istent támassza fel neki; de az
mégis halva fekszik. – Elviszem, – mond végre zokogva –
szobámba; ez régi halott, még sem szagos; halva is szebb
ez, mint Persia leányai élve.

Sötét estve ment haza a királyfi, s köpönyege alatt vitte
az arany koporsót. Sokáig siratta halottját, s vacsorálni
ment. – A király aggodalmasan nézett fia szeme közé, nem
merte tőle kérdezni bajának okát. Éjjelre mindig elzárkozott,
s miután halott kedvesét keservesen megsiratgatta, elaludt,
éjjel ha fölébredett, ismét sirt.

A királyfinak volt három leány testvére is. – Igen
jó leányok voltak, nagyon szerették testvéröket. Leskődtek
a kulcslyukon estvénként, de semmit nem láthattak,
csak bátyjok zokogását hallották, és ez nekiek nagyon
nehezen esett.

A persa királynak a szomszéd ország királya hadat
izent; – már az öreg király nagyon idős volt. – Fiát
szólította fel, hogy menne el helyette, meggyőzni az ellenséget.
Szivesen igérkezett a derék fiu, pedig lelkét nagy bánat gyötörte,
hogy szép halottját itt kell hagynia; de tudván, hogy
háború után azt ismét láthatja és sirathatja, két álló óraig
szobájába zárkozva sirdogálván, s halottját végig hoszig csókolgatván,
szobáját bezárta, a kulcsot tarsolyába tette, apjától
elbucsúzott, s ment a háborúba. A jó királyleányok alig
várhatták, hogy bátyjok kimenjen a határból seregével, minden
kulcsot összeszedtek a vár lakatosánál, s addig addig
próbálták testvérök szobáját nyitogatni, mig utoljára egygyel
csakugyan kinyilt. Minden cselédet lehajtottak azon contignatiúról,
mellyen a zárt szoba volt, s magok hárman abba
bementek. Felkutattak mindent, kaszlit, almáriomot, még az
ágyat is széjjelbontották! Mikor az ágydeszkát kiszedték,
meglátják ragyogni az arany koporsót, hirtelen föltették azt
az asztalra, megtalálták az alvó angyalt, s mind a hárman
megcsókolták. De midőn látták, hogy nem lehet fölkelteni,
mind a hárman keservesen siratták, dörgölték, balzsamot
tartogattak orra alá; semmire se mehettek. Azután vizsgálgatták
öltözetét, az különb volt az övéknél, gyürűit, melltűit
kiszedegették, meg felöltöztették mint valami szép bábot, a
legkisebbik fésüt és illatos hajkenőcsöt hozott, hogy haját
rendbe szedje a kedves halottnak. A hajtűket kiszedték,
rendbe rakták, hogy ismét visszaduggathassák oda, a hol
voltak. Fürtökre szedték arany hajszálait, ’s úgy kezdék
fésülgetni, s mindenik fürtöt egy egy hajtűvel ékesítettek
fel; mikor a nyakcsigánál fésülték a halott haját, a fésü megakadt,
nézik, mitől nem akar a selyemszálu arany fürt bomlani,
hát egyik arany hajtű volt az akadály; azt nagy vigyázattal
kiveszi a haj közül a legnagyobbik királyleány, – s ekkor
a szépséges leánynak felnyilik a szeme, ajka elmosolyodik,
s mint a ki régi álmából ébred föl, egy kicsit nyújtózva felül,
s a koporsóból kiszáll. Nem ijedtek meg a leányok tőle,
hisz a ki halottan olly szép, elevenen sokkal szebb. –
Befutott a legkisebbik az öreg királyhoz, megmondta nekik, mit
tettek, miért sirt az ő bátyjok, és hogy ők millyen szerencsések!
Sirt örömében az öreg király; futott leánya után, s
mikor a szépséges gyermeket meglátta, igy kiáltott neki:
te lészesz fiam felesége, unokáim anyja! s ekkor az megölelte,
megcsókolta, szobájába hivta leányaival együtt. Éneklő
madarakat hozatott, hogy azok gyönyörködtessék kedves kis
új leányát. Kérdezősködött az öreg király arról, mi módon
jött ismeretségbe fiával, hol találkozott vele legelőször; de erről
a szép kisasszony semmit nem tudott, hanem elbeszélte a
mit tudott, hogy neki két ellensége van, kik őt előbb utóbb
meg fogják ölni, el fogják veszteni, azt is megmondta, hogy
ő tolvajok közt is élt, hogy azoknak kezébe őt egy vén
boszorkány adta, ki őt halálig fogja üldözni.

Az öreg király megbiztatta, hogy senkitől ne féljen,
legyen nyugodt, ide sem anyja, sem a boszorkány be nem
juthat; mert a persa bölcsek megtudják választani a rosz
lelkeket a jóktól.

A kis leány nyugodt volt, evett, ivott a király leányaival,
a királyfiról kérdezősködött, kérdezte szép-e vagy rút,
mert akár szép, akár rút, ha elvesz, én hozzá megyek. A
kisasszonyok lehozták a királyfi lefestett képét, s azt a kis
angyal annyira megszerette, hogy mindig kezébe hordozgatta,
csókolgatta.

Egy estve az a hir futotta el az országot, hogy az ifju
király meggyőzte ellenségét, s jön sietve lakó városába. A
hir igaz lett, már látszott a porfelleg, mellyet a katonák
lovai vertek. A királykisasszonyok arra kérték szép új testvéröket,
hogy menne el velök annak a szobának a szomszédjába
leskelődni, mellyben az ő koporsója az ágy alatt van.

Alig ugrott le a királyfi lováról, apjának még nem is
köszönt, legelőbb is bezárt szobáját nyitotta ki, s elkezdett
hangosan sirni. Kivette csendesen a koporsót az ágy alól,
s vigyázva az ágyra emelte. – Sirva nyitotta fel a fedelet;
de a koporsóban csak egy hajtűt talált; mint a szemevert,
rohant ki szobából; koporsót, ajtót nyitva hagyott; kiáltozott:
mi istentelen kéz rabolta el az ő angyalát?

Mosolygva állott előtte az angyal, kiért ő annyit sirt,
az ifjú csókot adott rá, a mennyi fért, bevitte mátkáját, kit
neki az isten adott, atyjához, ott elbeszélte, hogy s mint találta
a jávor szarvas hátán a szép halottat; a leány is elbeszélte
egész életét, a leányok elmondták, megvallották, hogy
ők bátyjok házát feltörték, s kedvesét miként hozták életre.

Örömében részeg volt az öreg király, még az napon
papot hívatott, s nagy lakodalmat tartott. – Boldogul élt a
két ifjú, kiket isten szerkesztett együvé. – A tündér
szépségü királyné megmondta férjének, hogy üldözik, s mig
anyja él, ő addig nyugodt nem lehet.

Ne félj semmit, szivem angyala, mondta az ifju király,
itt sem emberi, sem ördögi erő nem árthat neked; isten pedig
mindnyájunkkal szabad. – Ő téged, úgy látszik szeret,
s a gonoszok ellen oltalmaz.

Vallásos volt az ifju királyné, s hitte férje igaz szavait,
mert ő is igy gondolkozott.

Ez idő alatt szinte fél esztendő mult el. A világ szép
asszonya boldog volt; tükrét a por is belepte; esze ágában
sem volt, hogy leánya élne; de régi mulatságát ismételni
kivánta, tükrét leporozta, s kebléhez szorítva kérdte tőle:
van-e szebb élő teremtés nálam a föld hátán? – A tükör
válaszolt: te is igen szép vagy, de leányod hetvenhét ezerszer
szebb nálad.

Ugy elájult a világ szép asszonya a tükör feleletére,
hogy két óraig kellett vizzel locsolni, mig felébredett. –
Betegen ment a boszorkányhoz, isten nevében kérte, mentse
meg már valahára igazán őt azon átkozott leánytól: mert
különben megöli magát. – A boszorkány biztatta, hogy a
mi tőle tőlik, mindent megcselekszik.

Nyolcz hónap alatt az ifjú királyfinak ismét háborúba
kellett menni. Nehezen hagyta el kedves szép feleségét, mert
az szép reménységben, ha ki kell mondani, várandós volt.
A királynak menni kellett. – Elment, feleségét, ki igen sirt,
vigasztalta, hogy nem sokára haza jön; de az igen keservesen
sirt. – Meghagyta az ifjú király, hogy mihelyt felesége
megszabadul terhétől, azt neki egy hűséges szolgája által
levélben egyszeriben adják tudtára. – Elmenetele után kevés
idővel két gyönyörű arany haju fiúval áldotta meg az
isten az ifjú királynét. Nagy volt az öröm a háznál. Az öreg
király ugrált, mint a gyermek; a kisasszonyok a gyermekeket
biborba, selyembe takargatták, s mint csudás szépségeket
mindennek mutogatták. Az öreg király megirta az örömöt,
egy hűséges katonájának általadta, s megparancsolta neki,
hogy semmi szin alatt sehová bemenni ne merjen. – A vén
katona bajúszára fogadta, hogy mig az ifjú királyhoz nem ér,
soha meg sem pihen. –

Mig az angyalok örültek, az ördög fejét gonoszba törte,
a vén boszorkány egy butykos pálinkát kötője alá rejt,
siet azon utra, a hol a levélvivő katonának el kellett menni.
Ő az útfélen egy kis sátort húzott szurkos lepedőkből, s
pálinkáját maga eleibe téve várta a vendégeket. Sokáig
várakozott, nem jött senki. Hirtelen egy nagy felleg kerekedik,
a vén banya kezd örülni; alig indul meg szakadni a zápor,
látja a boszorkány, hogy egy vén katona fut az eső elől. –
A mint sátora előtt akar futni, rákiált a gonosz, hogy mig
az eső eláll, üljön sátorába. A katona félve az ég dörgésétől,
beült s gondolkozott, az asszony egy jó porcziót eleibe tett,
a katona bekapta, – megint egyet, azt is leöntötte. A
pálinkában álompor volt; a katona aludt mint egy bunda. – A
vén asszony kikereste táskájából a levelet, s a vén király
irását épenségesen utánozva, azt irta, hogy házukat nagy
szomorúság érte, mert feleségének két kutyakölyke született;
az irást lepecsételte, a katonát felköltötte, az futott, meg
sem állott, mig a táborba nem ért.

Az ifjú király nagyon megszomorodott apja levelére,
de válaszában mégis megirta, hogy feleségének akármillyen
gyermeke született, mig ő haza nem megy, addig azt ne bántsák,
nézzék úgy mint az ő gyermekét. – A levélvivőre
ráparancsolt, hogy sehová be ne térjen, siessen a válaszszal. –
De az öreg katonának eszébe jutott a jó pálinka, betért biz ő,
s jól ivott. – Álompor volt ismét az italban; a levélvivő
ismét elaludt, mig az aludt, a boszorkány a levelet kilopta, s
a fiatal király irását utánozva, az öreg királynak azt irta,
hogy feleségét gyermekeivel együtt ölesse meg, mert ő az
ollyan asszonyt, a kinek egyszerre két gyermeke születik,
rosz személynek tartja. Csudálkozott fia levelén az öreg
király, nem szólott senkinek, az öreg katonát éjszakának idején
magához hivatta, menyét fekete kocsiba ültette, a kocsi
bakjára a vén katona ült, kinek meg volt parancsolva, hogy
az erdő közepén mind az asszonyt mind a két gyermeket
üsse főbe. Megállott az erdő közepén a kocsi, sirva nyitotta
ki a vén katona a kocsiajtót, botját az ülésből kihúzta, kérte
az ifjú királynét szálljon le, az leszállott két gyermekét karján
tartva. Háromszor is próbálta a katona a botot felemelni,
de nem birta, annyira elgyengült a szomoruság miatt. A
királyné kérte, hogy ne ölje meg. Elmegy ő az emberek szeme
elől, hogy soha senki ne lássa.

A vén katona elbocsátotta a szomorú asszonyt, ki két
gyermekével egy fa odvába vonult. Az erdőben gyökerekkel
és vad gyümölcsökkel élt.

Haza menvén a katona, kérdezte az öreg király, megölte-e
igazán az ifju királynét, mert nem szeretné fiát
megszomorítni vele, ki holnap haza jő a háborúból. A katona
esküvel állította, hogy megölte gyermekestül együtt, s testöket
a vizbe hányta.

Szomoruan érkezett haza az ifju király, félt látni
szerencsétlen feleségét s undok képü gyermekeit. Az öreg
király a levelet, mellyet fia neki irt, az asztalán felejtette, az
ifju király fölvette és csudálkozva olvasta. – Ez – mondá –
saját kezem irásának látszik, én ezt nem irtam, ezt valami
ördög irhatta. Kiveszi zsebéből az atyja levelét, s átadja. –
Az öreg király elrémül a borzasztó hazugságon, mit saját
kezével irt valamellyik ördög. – Nem, édes fiam! mond
sirva az öreg atyja, nem ezt irtam én neked; én azt irtam,
hogy neked két arany haju fiad született.

Én meg – mond az ifju király – azt válaszoltam, hogy
akármillyen is feleségem magzata, addig azzal semmi ne történjék,
mig én országunkba nem érkezem. – Hol van feleségem,
hol vannak arany haju gyermekeim?

Én, fiam, – mond az öreg király – a mint parancsoltad,
úgy bántam velök, kivitettem az erdőbe, s megölettem, az
udvari káplár testöket a vizre hányta. – A vén katona az
ajtónyilásban hallgatta a sirva beszélő két király töprenkedését,
hivatlanul a palotába ment, s azt mondta: nem vitt rá
a lélek, uram király, hogy elveszessem az isten legszebb teremtését,
elbocsátottam őt az erdőbe, és sirva elment; ha a
vadak meg nem ették, még most is élnek.

Nem is vacsorált az ifju király egy falatot sem, lovat
nyergelt udvarostul. Három nap és három éjszakán át
keresztül mind untalan járta az erdőt összevissza. Negyedik
éjfélben egy faoduban gyermeksirást hallott, melly olly
szépen csengett, mint a fülmile éneke. – Leugrott lováról az
ifju király, megtalálta gyönyörű feleségét, kinek szépsége
még nőttön nőtt, megtalálta gyermekeit, kik az anya két
karján vigan enyelegtek. – Muzsikaszónál vitte haza feltalált
házanépét, s egész országában örömünnepet hirdetett.
Ismét említette a szép asszony, még pedig reszketve,
hogy mig az ő anyja és a nőstény ördög él, addig ő nyugodtan
nem élhet. – Mikor az ifju király rendeléseket tett
hogy a vén banyát elfogassa, egy iszonyu tövissel benőtt
csudát vezetett a vén katona egy hoszú pányván maga mellett,
mellynek homloka közepén egy nagy szaru volt. Az
ifju királyné ráismert a vén boszorkányra, ki az erdőben
épen őtet kereste, hogy gyermekestül együtt megölje.

Titkos szobába vezette az ifju királyné a vén boszorkányt,
kikérdezte tőle: miért üldözte őt teljes világ életében?
Azért – monda a vén banya, – mert nagy apádnak a leánya
voltam én, anyádnak a testvére voltam én, de nagy
anyád még szopós koromban a vizre vetett engemet, a viz
mellett ment egy ördög, az nevelt fel engemet. – Anyádat
azért hitegettem, hogy azt gondoltam, majd megbolondul
bánatában, ha ő nála szebb teremtés van, de téged az isten
őrzött, anyád meg nem bolondúlt mind addig, mig őt meg
nem himlősítettem, orczája csupa gödör lett, a tükör mindig
csúfolta őt, már most jár ország világ, a gyermekek hajigálják,
ő pedig mindig utánad siránkozik. Az ifju királyné
mindezt megmondta férjének; az a vén banya nyakára kötelet
hurkoltatott, egy fára köttette, alá büdöskőből tüzet
rakatott. Mikor a pára kiment a gonoszból, a két kezére és a
két lábára egy egy lovat köttetett, s testét négy darabra szakasztatta,
s elküldte a világ négy részére, hogy példáján a
többi boszorkányok is tanuljanak.

Az elrutult „világ szép asszonya“ oda is eljutott, hol a
legszebb királyné lakott. – Leánya őt megsiratta, szép
szobában tartotta, kis gyermekeit az üveg ajtón keresztül annak
minden nap felmutatta. – Addig sirt és kinlódott a megbolondúlt
asszony, hogy a palotaablakról egyszer lebukott, a
nyaka kitört, és meghalt. – Az ifju király gyönyörű szép
nejét úgy szerette, mint a galamb a párját; álmát is
meghallgatta, helyét is megtörölte, a fuvó széltől is oltalmazta. –
Az arany haju két kis fiuból hatalmas vitézek lettek. Az öreg
királyt a két arany haju unoka vitte karjain a kriptába. –
A sok nyomorúságot megpróbált ifju pár most is él, ha meg
nem holt.



2. A kezetlen lány.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy király, kinek
egyetlen, szép és vitéz fia elment messze, a szomszéd országban
lakó király ellen háboruba. Az ősz király leveleket
szokott küldözgetni egyetlen fiának a sereghez, egy öreg
hű szolga által. Történt egyszer, hogy a levelet vivő vén
szolga egy magános házhoz tért be éjjeli szállásra, mellyben
egy közép idejü asszony és ennek szép, igen szép leánya
lakoztanak. A háznép vacsorát készitett a levélvivő szolgának,
s evés közben azt kérdé tőle az asszony, hogy vajjon
őtet tartja-e vagy pedig leányát szebbnek? A szállást és
ételt kapott szolga nem akará kimodani egyenesen az igazságot,
s csak ennyit felelt: mi tagadás benne, csak valljuk
meg, hogy mi idősebbek nem lehetünk már olly szépek,
mint a fiatalok. Az asszony nem szólt semmit, de mihelyt a
király embere elment, megparancsolá a maga szolgájának,
hogy leányát elvivén az erdöre, ölje meg, s tüdejét, máját
és két kezét hozza vissza neki. A szolga elment a szép
leánynyal jó messze, s egy helyen megállapodva elbeszélte
neki az anyja parancsát. Hanem, igy szóla tovább, én téged
meg nem ölhetlek, mert jó gazdasszonyom voltál mindenkor;
itt van a kis kutya, melly utánunk eljött, ennek tüdejét, máját
kivéve elviszem anyádnak, azonban már meg kell lenni, a két
kezedet szükség elvágnom. A szolga ugy tett, miként mondta;
kivette a kis kutya tüdejét, máját, s a leány két kezét
levágta, habár nehezen esett is neki. Elvágott karját azonban
erősen betekervén ruhával, a leányt utra bocsátotta, maga
pedig visszament asszonyához. Ez fogta a tüdőt és májat,
szájába vette, s ezen szavakkal: belőlem kerültél, belém
mégy vissza, elnyelte, a két kezet pedig felhajította padlásra.
A szolga azonban, mihelyt szerit tehette, sietett elhagyni
az asszony házát, s oda nem is tért vissza többé soha.

Ezalatt a kezetlen lány ment, mendegélt, ismeretlen
helyeken, félve, nehogy ráakadjanak. Nappal elbujt az erdős
helyeken, s csak éjszakára jött elő élelmét keresni, s ha
kertekbe juthatott, a mi gyümölcsöket szájával elért, azokkal
táplálta magát. Utójára a király városába jutott el. Már ekkor
a herczeg haza tért a háboruból. – Egy reggel kinézett
ablakából a király, s boszankodással látta, hogy a kertében
levő kedvencz körtvefán ismét kevesebb gyümölcs van, mint
mennyit azelőtt való nap megszámlált. Haraggal hivatta
kertészét, kire a gyümölcs megőrzése különösen bizva volt; de
azzal mentette magát, hogy őt a virasztás közben olly ellenállhatlan
álom lepte meg, millyet eddig soha sem tapasztalt,
s mellyből fölébredni nem tudott. A király más embert rendelt
a fa alá éjszakára. Ez is ugy járt, mint az első. Mód
nélkül boszankodott a király. Harmadik éjszakára önmaga a
királyfi vállalkozott, hogy fönvirasztand; s megőrzendi a
kedves fa termését. A herczeg egy, a fa alatt levő, gyepágyra
feküdt, de nem hunyá be szemét. Éjfél felé a kert sürűjéből
előjött a kezetlen leány, s meglátva a királyfit, ezt
mondá neki: a fél szemed alszik, a másik fél is mindjárt
elalszik. E szavakra a herczeg mély álomba merült. Ekkor a
kezetlen leány a fa alá lépett, s szájával szaggatá le a
gyümölcsöket. Azonban már csak igen kevés körtve volt azon
ágakon, mellyeket a földről elérhetett. Hogy tehát jóllakjék,
kénytelen volt a gyepágyra fölhágni, s onnan nyújtózkodni
a gyümölcsök után. Azonban ezen helyzetben, nem levén
keze, mivel tartózkodjék, lába megsíklott, s egyenesen a
fekvő királyfi fölé esett. A herczeg a reá esett teher ütése
miatt rögtön fölébredt, – mind két kezével erősen átkarolta
a leányt, s nem is bocsátotta el magától. – Reggel, kinézvén
ablakán a király, s nem látva hiányát a gyümölcsnek,
egy követet küldött a kertbe fiához, megtudni, mi történt?
Ez alatt a herczeg a hajnal fényénél meglátta a leány
gyönyörűséges arczát. A küldött követ elérkezett a királyfihoz,
s ez igy felelt: mondd meg atyámnak, hogy megfogtam
a tolvajt, s el sem is eresztem; de ha király atyám nem
engedi, hogy az feleségem legyen, többé soha sem megyek házába;
különben a leánynak két keze nincs meg. – A király
nem ellenkezett fiának kivánatában, s a kezetlen leány
felesége lett a herczegnek, s boldogul éltek egy darab ideig.

Azonban a háború ismét kiütött a szomszéd ország
fejedelmével, s a herczeg ismét elment a sereghez. Ez alatt a
kezetlen leány lebetegedett, s két arany haju gyermeket
szült. – Az öreg királynak igen nagy öröme volt, s rögtön
irt fiának, tudatva vele az örvendetes ujságot. A levelet
ismét azon ember vitte, ki az első háboru alkalmával meg volt
bizva. Ez utjában megemlékezett azon házról, hol az előtt
olly jó szállást talált, s ugy intézte a dolgot, hogy éjszakára
oda szálljon be. Már ekkor csak az öregasszonyt találta a
háznál. Beszéd közben kérdezte az asszony, hogy hova megy,
s mi ujság a király városában? A szolga elbeszélte, mikép
akadt a királyfi egy gyönyörűséges leányra, kinek kezei
nincsenek, kit feleségül vett, s ki most két szép gyermeket
szült. Az asszony mindjárt tudta, hogy ez az ő leánya, s
szolgája őt megcsalta. Addig kinálta tehát a követet étellel
és itallal, mig ez lerészegedett, és elaludt. Ekkor az asszony
kikutatta a szolga táskáját, meglelte a király levelét, felbontotta
s elolvasta. A levélben ez volt röviden: kedves fiam,
hoztál a házamhoz egy drága szép feleséget, ki neked szép
arany haju gyermeket szült. Az asszony rögtön egy más
levelet irt, mellyben ez állott: hoztál a házamhoz egy szajhát,
ki meggyalázott tégedet, mert lebetegedvén, két kutyakölyköt
szült. Ekkor ez uj levelet összehajtotta, bepecsételte,
miként a másik volt, a szolga tarisznyájába tette. Reggel a
követ elhagyá az asszonyt, miután ez rá bízta, hogy
visszajövet is térjen be házába, mivel a gonosz anya tudni akarta:
mit válaszol a királyfi a koholt levélre. – A szolga elért
a herczeghez, átadta neki a levelet, mellyet ez elolvasván,
kimondhatlan nagy lön bánata; azonban mivel hitvesét mód
nélkül szerette, csak annyit válaszolt, hogy akármiképen
legyen is a dolog, addig, mig ő haza nem megy, feleségének
semmi bántódása ne legyen. A szolga visszatért e levéllel,
s ismét meglátogatá a vén asszonyt, ki is nem késett a postát
ujolag leitatni, s a választ titkon elolvasni. Boszankodva,
hogy a királyfi csak ennyit felelt, egy másik levelet készített
a herczeg nevében, mellyben az volt, hogy ha ugy van a
dolog, mint a levélben iratott, hitvese rögtön eltakarodjék a
háztól, hogy haza menetelével őt ott ne találja. A levélvivő
nem gyanítva semmit, átadá a királynak a levelet, ki is nagy
bánattal olvasá azt el menye előtt. Az öreg király fölöttébb
sajnálta szép és jó menyét: de mit volt mit tenni. Megnyergeltek
egy jó szelíd lovat, s a két arany haju királyfit egy
kosárban a kezetlen asszony elé a lóra kötötték, s igy a
kezetlen asszony utnak indult sirás és zokogás közt. Három
napig utazott szakadatlanul, – a harmadikon egy vidékre
érkezett, hol egy olly vizzel biró tó állott, mellyben ha
valamelly csonka tagu ember vagy állat megfürdött, azonnal
megujult s kiegészittetett a csonkult tag. Megfürdött tehát
ezen tóban a kezetlen asszony is, s ime, azonnal kinőtt mind
a két keze. Azzal megmosta a tóban gyermekei ruháit, s ismét
tovább folytatta utját.

Nem sok idővel ezután a szomszéd királylyal folytatott
háboru bevégeztetvén, a királyfi haza sietett. Megtudván, mi
történt hitvesével, iszonyuan bánkódott, s elly igen beteg
lett, hogy minden nap halálát várták. Sok időre mégis javulni
kezdett egészsége: de csak igen lassanként, s esztendők
teltek belé, mig a betegség és a nagy bánat annyira csilapodott,
hogy kimenni ereje és kedve legyen. Végre megpróbálta a
vadászatot, és gyakran egész napokat is eltöltött az erdőben.
Egy napon is igy vadászgatott, s egy szarvast kergetve, mind
beljebb beljebb hatolt a sürűbe. Ez alatt a nap lehanyatlott, –
az est beállott, – s a királyfi azonkivül, hogy igen messze
elbolyongott, az utat sem tudta egész bizonyossággal.
Szerencsére messzirül egy házacskát látott, – e felé indult tehát
hogy az éjre szállást kérjen. Bement a házacskába, – hitvese
lakott ott, néhány esztendős két gyermekével. Az asszony
mindjárt megismerte a herczeget, de ez, miérthogy
feleségének mind két keze kinőtt, nem merte gyanítani sem,
hogy az ő hitvese legyen: azonban ő előtte is különösnek
tetszett a nagy hasonlatosság, s mindjárt, egy látásra valami
különös vonzódást érzett az asszony iránt. – Más nap egyetlen
hű szolgájával ismét vadászni ment, s kész akarva ismét
elesteledett, hogy a mondott házacskánál szállást kérhessen.
A királyfi ellankadva aludni dült; hitvese az asztalnál
varrogatott, mig két kis gyermeke mellette játszogatott. Egyszer
a herczeg álmában az ágyból leejtette kezét. Az egyik
gyermek meglátva ezt, figyelmeztette rá anyját. Az asszony erre
azt mondá fiának: tedd fel fiam, tedd fel, király atyád keze
az. A fiu oda ment az alvóhoz, s visszatette kezét. Majd
ismét lábát ejtette le a királyfi az ágyról alvás közben. A gyermek
újolag figyelmeztette anyját, s ez igy szólott: tedd fel
fiam, tedd fel, király atyád keze az. A fiu föltevé az ágyra a
nélkül, hogy ez arról és a mondottakról valamit tudott volna.
Azonban a királyfi hű szolgája történetből nem aludt, s mind
jól megértette, a mit a ház asszonya fiának beszélt, s más nap
el is beszélte azt urának. A herczeg bámult rajta: többé nem
kételkedett már, hogy ez asszony az ő saját hitvese, akárhonnan
vette is két kezét. Azért is más nap ismét vadászat
ürügye alatt kiment a házból, s mintha az erdőben elkésett
volna, szállást kért a kis házban. A királyfi lefeküvén alvást
szinlelt, pedig ébren volt, s leejtette az ágyról egy kezét.
Hitvese ezt látva, ismét igy szóla: tedd fel fiam, tedd fel,
király atyád keze az. Azután másik kezét, s két lábát ejtette le
a herczeg szándékosan, s az asszony a mondott szavakkal
parancsolta fiának azok feltevését. Végre feje hanyatlott le
az ágyról a herczegnek, s hitvese ismét mondá fiának: tedd
fel fiam, tedd fel, király atyád feje az. Azonban a kis gyermek
megunván a sokat, ezt mondá vissza: nem teszem biz
én, tegye már fel egyszer anyám. Tedd fel fiam, nógatá
anyja; de a fiu nem engedett. Ekkor tehát az asszony az
ágyhoz ment, hogy fölemelje a herczeg lehanyatlott fejét:
de alig nyult hozzá, midőn férje mind két kezével megkapta
és átölelte. Miért hagytál el engemet, igy vádolta őt a herczeg?
Hogy ne hagytalak volna, felelt hitvese, midőn azt
parancsoltad hogy elkergessenek. Én ezt meg ezt irtam a
levélben, felelt férje, és elmondta, a mit a koholt levélre
válaszolt; hitvese pedig fölvilágositá, mit olvastak a fölcserélt
válaszból. Most tehát már kiderült minden csalás, s a királyfi
mód nélkül örűlt viszont feltalált nejének és két igen szép
gyermekének. Nem is késett mind a hármat mindjárt visszavitetni
palotájába, hol második menyekző s olly nagy vendégség
készült, hogy még heted hét országról is eljöttek a
vendégek a nagy vigaságra. Azonban a levélvivő szolga
vallomásaiból kisülvén, hogy minden baj szerző oka nem
más mint az irigy anya volt, a királyfi, hitvese szép
kérelmére, mindent elengedett, és az ifju házasok sok, igen sok
esztendőt értek boldog szerelemben, – gyermekeik nagy
számra szaporodtak, s az öreg király halálával az egész
ország a boldog házaspár igazgatása alá jutott, – kik is még
most is élnek, ha meg nem haltak.



3. A király és az ördög.

Abban az országban, hol az orozlánok meg a szakállas
farkasok teremnek, volt egy király, kinek legfőbb kedve a
vadászatban telt. – Volt kopója száz is, puskája egy egész
házzal, vadászlegénye számtalan sok. Jó keze és szeme volt
a királynak, a mellyik vad felé az ő keze állott, az nem ment
tovább: elég a hozzá, hogy a király oda lőtt, a hova nézett;
az a különös erkölcse volt a királynak, hogy csupán maga
embereivel vadászni nem szeretett; azt szerette volna, hogy
ha ő egy vadat elejt, azt az egész világ lássa, abból az egész
világ jó embere egyék. No osztán, ha felesen talált vadat lőni,
volt akkor estvére dolga a szakácsnak, volt dolga a pinczemesternek,
kivilágos kiviradtig. Illyen volt a király, a
ki ott uralkodott, hol orozlánok és szakállas farkasok teremnek.

Egyszer ez a király, – mint az ő természete hozta
magával, – nagy vadászatra hivja meg a szomszéd országok
királyait, meg azoknak a királyoknak fő embereit. Nyári időben
hivta öszve őket épen kánikula kezdetén. – Már reggel
jókor, mikor a selyem juhokat hajtották ki felé, ugyancsak
vinczogtak a kopók, a jágerek ugyan csak köhögtek a kürt
kisebbik végibe, a kürt ugyan csak visított, recsegett, szintúgy
rengett belé a királyi udvar. Amúgy katonásan beszedték
a villás reggelit, sastollas kalpagjokat fényes szijjal álluk
alá köték, lóra kavarodtak, s egy kis idő alatt árkon bokron
túl voltak.

Egy nagy erdőbe mentek most vadászni, mert egyebütt
a hőség igen nagy volt. Szélt vett mindenik király a maga
embereivel, s ejtették a vadat, mint az isten nyila. – Az erdő
királya csak maga ment most, hogy megmutathassa király
társainak, milly sok vadat tud ő egyedül is ellőni. – De ki
tudja hogy esett? a mi királyunk elébe csak nem akad vad,
a mi királyunk megy, fut az erdőben, mint az itélet, de vadat
nem lát. – Egyszer széjjeltekint maga körül s észre veszi,
hogy még az erdőnek ezen részén a nagy apja teremtése se
járt. – Megy előre, nem isméri az utat. – Megy oldalvást,
itt se tudja hol jár. – Megy jobbra, – észre veszi, hogy
úgy van ő, mint Csankó Teleken; ha csak valaki haza nem
viszi, ő haza nem talál. Kiáltott az istenhez, de minthogy ezt
ez előtt nem tette (a király nem szeretett templomba járni,
a papot is csak halottak napján szokta ebédre hivni), az isten
nem ment segitségére; kiáltott az ördöghöz, az ott termett
egyszeribe; hiszen az ördög hivatlan is ott terem akárhol,
még a hol nem kéne is.

Ne is szólj, derék király, – mond a gonosz lélek –
tudom mi járatban vagy; vadászni jöttél, egy vadat se lőttél,
eltévedtél! – Igérd meg, hogy a mi házadban nincs, azt
nekem adod. Lesz vad elég, haza is vezetlek. – Keveset
kérsz, szegény lélek, azt mondá a király, vagyonomból is
adok, a mi kell, csak vezess haza.

Egy kis idő mulva otthon lettek. – Vad volt elég, majd
letört a ló alatta. Már a többi király szinte megunta várni a gazdát;
de annál inkább megörültek, mikor haza jött. Vacsorához
ültek, ettek, ittak. Az ördög nem evett egyebet, mint a mi a
lábas meg a fazék oldalához ragadt, a bornak is csak az alját,
a gazosát itta. – Éjféltájban egy öreg asszony bejött a vig
királyok közé, s a mint csak tudta, olly nagyon elkiáltotta
magát örömében, mert a királynak egy gyönyörüséges kis
leánykája született. – Az ördög nagyot ugrott, összeverte
csontbokáját örömében, a királyt megforgatta mint a
forgószél, és fülibe ezt kiáltotta: ez nem volt ma házadban,
tiz esztendő mulva érte jövök. – Az ördög megnyergelte
az éjfélt és ment mint a villámlás.

A vendégek összenéztek. – A király elsápadt. – Más
nap reggel felszámították a vadakat: a király maga két annyi
vadat hozott, mint a többi mind, mégis szomorú volt. Vendégeit
megajándékozta, katonáival mindeniket országa határaig
elkisértette.

Mint a madár olly sebesen elröpült a tiz esztendő, az
ördög pontosan eljött. – A király kerül, fordul, mit gondol,
mit nem? Felöltözteti a kondás leányát annak rende szerint,
mint a király leányokat szokták, azt a felesége ölibe teszi,
beviszik ketten az ördögnek, keservesen megsiratják, s a fekete
léleknek átadják.

Vigan ment az ördög e czifra teremtéssel. Mikor egy
disznónyáj mellett mentek, a kis leány megszólal: no kis
malaczkák! nem ver meg már többször értetek édes apám,
megyek tőletek heted hét országig oda, hol az angyalok
teremnek. – Az ördög csak hallgatja a kis leány beszédét.
Utoljára észre vette, hogy őtet a király megcsalta. – Mérgesen
röpült vele a király várába, s a szegény gyermeket ugy
a kapufélfához csapta, hogy a legkisebbik csontja is ezer
pozdorjára tört. – Rákiáltott a királyra az ördög olly hatalmasan,
hogy az ablakkarika mind kihullott, a czement a
falról táblánként szakadozott. – Tulajdon leányodat add nekem;
mit az ördögnek igérsz, azt magadd, mert majd azt is
elviszi, mit nem igértél. – A király megint előszedte minden
eszét, s a selyem juhok pásztorának tiz esztendős leánykáját
öltöztöztette fel királyi módon, és nagy jajgatás közt az ördögnek
adta. Fedeles kocsit is adott az ördögnek a király,
hogy leányát a nap el ne süsse, a szél meg ne fújja. Pedig de
hogy azért adta a fedeles kocsit! nem azért, hanem hogy a kis
leány széjjel ne tekintgessen, s magát el ne árulja. De midőn
a selyem rét mellett ment a hintó, meghallotta a kis pásztorleányka
a bárány bőgécselését, a hintó ajtaját kinyitotta, s a
kis állatokhoz igy kiabált: no kis báránykák! nem ver már
többször meg édes apám miattatok, nem futkározom többé a
hőségben utánatok, mivel heted hét országig királyunk
vitet oda, hol az angyalok teremnek. – Szörnyen megboszankodott
az ördög, visszafordult a király palotája felé, mérgében
ugy jött a láng a két orralyukán, mint a karom vastagsága…
A kis leányt a fellegbe hajította. –

Meglátta a király a kocsit, reszketett, mint a nyárfalevél.
Siránkozva öltöztetgeté kis leánykáját, s mikor az ördög
a palotába toppant, már akkor vitte eleibe a gyönyörű
gyermeket, millyet még anya nem szült. Az ördög haragosan
dugta inge hasítékába a gyönyörű liliomot, és ment vele hegyen
völgyön keresztül mint az égi háboru. Bevitte a kis
reszkető Máriát sötét házába, mellyben büdöskővel világítottak,
kitette egy bagolytollal megtöltött dunnára, eleibe
egy fekete asztalt tett, s két véka kását három véka hamuval
öszvekavarván, eleibe töltött. – No! eb a lelke kis pindrie!
ha ezt két óra alatt ki nem tisztítod, kinos halállal öllek
meg, – s ott hagyta, az ajtót rácsapta, szintugy rengett a
ház belé.

A kis ártatlan Mária keservesen sirt, mert előre tudta,
hogy illyen munkát két óra alatt el nem végezhet. – A mint
ott sirdogál magában, belép hozzá nagy csendesen az ördög
fia, egy szép kis fiu, kit Jánoskának neveztek. – Jánoskának
megesett a szive a kis leányon, s megbiztatta, hogy ha nem
sir, ő a munkát egyszeribe elvégezteti: ekkor zsebébe nyul,
bemegy egy oldalházba, zsebéből kivesz egy sipot, abba
belé fú. – A ház egyszerre teli lett ördögökkel, kiknek
Jánoska megparancsolta, hogy mig ide oda tekintnek, a kása
tiszta legyen. – Mig a kis Mária hármat pillantott, a kása
nemcsak tiszta lett, hanem még úgy is ki lett fényesítve minden
szem, hogy csupa gyémánt kalárisnak látszott. – Mig az
apjok haza érkezett, addig Mária és Jánoska mulattak
játszottak.

A haragos ördög meglátván a munkát, megrázta üstökét,
szintugy hullott belőle a parázs tűz; a kis leánynak égi
mannát adva, lefeküdt elaludt. Más napra két annyi kását és
két annyi hamvat vegyített öszve a csunya ördög, szerette
volna boszuját tölteni a kis leányon, kinek atyja őt kétszer
úgy rászedte. – De a kása a Jánoska szolgáinak segedelmével
ismét tiszta lett. – Az ördög haragjában szakállát rágta
öszve, s köpködte a földre, hol minden szál szakáll egy egy
taréjos kígyóvá válott. – A kis leány visított, visitására a
kigyók mind elnyujtóztak, mert annál szebb hangot még soha
sem hallottak, s a kis leány előtt, mint a csíkok ártatlanul
ugrándoztak. – Az ördög szörnyen boszankodott, hogy
ezt a kis tejfelhabot ő rajta kivül minden állat, még az ördög
is, úgy szereti. – No eb a lelke kis tejfelhabja! – monda
az ördög fogcsattogtatva, – ha a házam ablaka alá reggelre
semmiből olly templomot nem építesz, mellynek mennyezete
az ég legyen, papja az ur isten, kit apád nem igen
szeret, akkor olly kinnal öllek meg, mellyet még pokolban
senki nem szenvedett. – Borzasztóan megijedt a kis Mária;
a vén ördög a parancsolat után dörgés között eltávozott. –
De a jó Jánoska tüstént betoppant. Sipjába fuvott, szolgái
előtermettek. A parancsolatot meghallgatták; de arra csak azt
mondták, hogy semmiből az ördögök nem tudnak csinálni
templomot, az éghez jutni ördögnek nem lehet. – Istent pappá
tenni nincs hatalmukban, ugyanazért csak azt mondák ők,
hogyha az öreg ördög kinzásait ki akarja kerültetni a szép
angyallal, illanjanak el minél hamarább, mig el nem késnek. –
Megfogadták a szolgalelkek tanácsát. – Jánoska sipját jó
helyre elásta, hogy apja meg ne lelhesse, s az ördögöket
utánok ne küldhesse. – Siettek a Mária apja országába. –
Egyszer Mária érzi, hogy orczájának bal oldala nagyon ég;
midőn Jánoskának erről panaszkodik, az hátra tekint, hát
meglátja, hogy anyja egy pemetén ugyancsak lohol utánok.
Jánoska feltalálta magát, s azt mondta Máriának, változzál
te kölesfölddé, én meg őrző leszek melletted. – Mária egyszerre
kölesfölddé változott, Jánoska meg egy csörgővel
ugyancsak riasztotta róla a verebeket. A hirtelen oda érkezett
öreg asszony kérdezte a csőszt, nem látott-e itt mostanában
egy fiut és leányt szaladni? Sok biz itt a veréb, tekintetes
asszony, nem tudom tőle megmenteni ezt a kis kölest,
hess – hess!

Nem azt kérdem én, van-e veréb vagy nincs köleseden,
hanem nem láttál-e itt egy fiut, meg egy leányt szaladni?

Már két kan verébnek el is törtem a szárnyát, felakasztottam,
hadd ijeszsze a többit, – válaszolt a hamis fiu.

Ez siket is, bolond is, monda az ördögné, s visszatért
pokolba. – A fiu és leány visszanyerék előbbi formájukat,
s tovább siettek. –

Ismét égett a Mária bal orczája sokkal fájdalmasabban,
mint az előbb. Nem is ok nélkül; mert midőn Jánoska visszatekintett,
meglátja atyját, ki a déli szelet nyergelte meg,
s azon vágtatott utánok. Utána irtóztató esős fellegek nyargaltak.
Mária egyszerre ócska templommá változott, Jánoska
pedig egy vén kalugyerré, kezében egy kapcsos bibliát
tartott.

Nem láttál itt, te isten bolondja, egy kölyköt, meg egy
kis pindri leányt futni? Ha láttál szólj, ha nem láttál, némulj
meg! – igy ordított a vén ördög a bibliás papra.

Jöjj be, – mond az áhitatos pap – ez isten házába, ha jó
lélek vagy, könyörögj, megsegít isten utazásodban, s megtalálod,
a kikért fáradozol, tedd alamizsnádat e zacskóba, a
tiszta kezek ajándékában gyönyörködik a mi jó istenünk. –
Veszsz templomoddal, isteneddel, vén bolond, majd biz én
vesztegetem bolondságra pénzemet. – Arra felelj, mit én
kérdek, nem láttál itt egy fiut, meg egy leányt kutyagolni?
Már ezt igen mérgesen mondta az öreg ördög. –

Térj istenhez vén átkozott! válaszolá a szent atya, –
megtérni soha nem késő; de a javulást halogatni vétek. –
Tedd le alamizsnádat, megtalálod, a mit keressz.

Az ördög orczája kicsattant mérgében, iszonyu buzogányát
fölemeli, a pap fejének méri, s oda sujt, mint egy isten
nyila; de a buzogány elsiklott a fő mellett, s az ördögnek
ugy csapta meg a lába szárát, hogy az egész házanépével
mai napig is sántítna, ha volna. – Sánta lábbal felugrott az
ördög a szél hátára, s haza felé tartott.

Már nem messze volt a pár ifju az országtól, hol a Mária
atyja királykodott; de hirtelen égni érzi Mária mind a két
orczáját még pedig ugy, a mint soha nem égett. – Jánoska
visszanéz, meglátja apját, anyját futni utánok két megnyergelt
sárkányon, mellyek sebesebben futottak a szélnél. Mária
egyszeribe ezüst tóvá, Jánoska ezüst kacsává változott. A
két ördög mikor a tó mellé ért, tüstént munkához fogott.
Megérzették, hogy a tó a leány, a kacsa pedig a fiu, mert ott,
hol két ördög van együtt, titok nem lehet. A tavat merte az
asszony, a kacsát kövekkel hajigálta a kan ördög; de a tó
minden merítésére inkább áradott, a kacsa pedig a tó fenekére
bukott le. A hajigálásban kifáradt az ördög, s intette
feleségét: menne be vele a tóba, s kezeikkel fognák meg a
gonosz kacsát, mert fiok kár volna a földnek. – Beúsztak
az ördögök; de a tó mind inkább áradott; kiúszni próbáltak,
de erejök elfogyott, s mind a ketten befultak. – Már most
több ördög nincs.

A leány és fiu ennyi baj után a Máriáék palotájába jutott.
– Mária elbeszélte mik történtek vele, mióta az ördög
őt elragadta, Jánoskát mint védelmezőjét nagyon dicsérte. –
Figyelmeztette atyját, hogy a ki az istent nem szereti, az elvész,
nem méltó a boldogságra.

A király meghallgatta leánya intését. – A legközelebbi
faluból hozatott magának egy papot, azzal legelőbb is az ördög
fiát, meg a maga leányát esküdtette össze, kik együtt
igen boldogok voltak. – A király felhagyott a vadak üldözésével,
a szomszéd királyoknak megüzente, megirta, hogy ő
boldog atya, országában, a szegény pártfogást és igazságot
talált. – Egyszerre halt meg a király és felesége. Utána
Jánoska és Mária lettek királyai az országnak, mellyben az
orozlán és szakállas farkas terem.



4. A három királyfi, a három sárkány és a vas orrú bába.

A kék tenger mellett volt az ország, mellyben a sárkányok
termettek. Azon országnak volt egy királya, kinek udvara
gyászszal volt bevonva, szeme örökösen sirt; mert az
országban pusztító sárkányoknak minden pénteken kilenczven
kilencz embert kellett küldeni; a kilenczven kilencz embert
a sárkányok mind megölték, mind megették. A királynak
volt három fia, mindenik szebb és okosabb a másiknál:
ezeket a király igen szerette s nagyon őrizte. – A királyfiak
közt a legnagyobbikat Andrisnak, a középsőt Imrének, a
legkisebbiket Ambrusnak hivták.

Már az országból szinte minden legény kifogyott, mert
a sárkányok csak legényhússal éltek. – Andris és Imre
elmentek atyjokhoz, kérték őt, bocsátaná őket is a sárkányokra,
majd megmutatnák ők, hogy nem kellene azoknak
több legényhús; de az atya rá se hallgatott legénykedő fiaira.
Ambrus kérni se merte apját. – Andris és Imre addig
sarkalták atyjokat, hogy utoljára elbocsáttattak a sárkányviadalba.
– Már csak három sárkány élt az országban, egyik
hét, másik nyolcz, a harmadik kilencz fejü volt; a többit ez
a három ette meg, minthogy a legényeket már az országból
mind egy szálig fölemésztették. – Andris és Imre vigan
vágtatott a réz, ezüst és arany hidak felé, mellyeknek
környékében a sárkányok tanyáztak. Ambrus egyedül maradt,
vigasztalgatta édes atyját, ki elment fiai után, és sirdogált.

Ambrusnak keresztanyja egy tündérasszony volt. Szokása
a keresztanyáknak, hogy keresztfiaiknak ajándékot adnak.
– Ambrusnak is adott keresztanyja egy öt szegletü
fekete tojást, még pedig ajándékát a kis Ambrusnak hóna alá
rejtette el. A tojást hét télen hét nyáron hordta Ambrus bal
hóna alatt, s a nyolczadik esztendő hamvazó szerdáján a tojásból
egy öt lábu paripa ugrott ki, mellynek három feje
volt. A paripa tátos volt, beszélni is tudott.

Ambrus akkor, mikor bátyjai a sárkányok ellen mentek,
tizenhárom esztendős és tizenhárom napos volt, paripája épen
öt esztendős, csak mikor a két idősebb királyfi már jól elmehetett,
kiment Ambrus kis lovához az istállóba, s fejét annak
nyakára hajtva, igen keservesen sirt.

A kis ló nagyot nyerített, s megszólalt: miért sirsz,
édes gazdám?

Nem merek édes apámtól kérezkedni, pedig én igen
szeretnék elmenni, mondá lovának zokogva a kis gazda.

Menj be, édes gazdám! király atyádhoz, most igen fáj
a foga, mondd meg, hogy a három fejü tátos paripa által azt
izente a füvek királya, hogy foga fájása addig meg nem áll, mig
téged a sárkányok ellen hadakozni nem bocsát, azt is mondd
meg, hogy ha te elmégy, ugy sárkány egy se marad e világon,
de ha el nem mégy két nagy fia a sárkányok gyomrában rothad
el. Mondd meg, hogy én azzal biztatlak, hogy te a sárkányokkal
mind azon legényeket kiokádtatod, a kiket csak
azok elnyeltek, s országa a sárkányok hasában megerősödött
legények által olly hatalmas lesz, hogy azt mig e világ, soha
semmiféle nemzet meg nem győzheti. – Igy beszélt a tátos
csikó, és nagyot nyerített, hogy a világ kongott belé.

A kis fiu megmondta atyjának, mit a tátos csikó neki
mondott. Sokáig ellenkezett a király. Hogy is ne? Féltette
egyetlen egy gyermekét. De fájdalma erőt vett rajta; három
órai ellenkezés után megigérte fiának, hogy ha a tátos
végbeviszi a miket igért, megengedi elmenését a sárkányháborúba.
Mikor ezeket mondta, a fogfájás egyszerre elhagyta.
Szaladt a kis fiu a lóhoz, melly örömében ugrált és
nyerített.

Hallottam, hogy alkudtatok, – mondá a kis gazdának
ki nem tudott örömében hová lenni; meghallottam volna még
akkor is, ha száz mérföldnyire beszéltetek volna is tőlem.
Ne félj semmit, kis gazdám! Hoszu lesz utunk, de vége szerencsés
fog lenni. Menj, a szépanyám szépanyjának amott
van a nyeregszerszáma a görbe fűzfában, azt kötözd rám,
az illik rám.

A királyfi ment, futott, mint a szemevert; elhozta a rongyos
nyeregszerszámot, lovát felszerszámozta, a kapufélfához
kötötte s elment atyjához búcsut venni.

Mielőtt megindultak, megszólította a kis ló kis gazdáját,
hogy az ő orra lyukát dugja be: a gazda megcselekedte. A
kis ló rá fuvott gazdájára orra lyukával, melly nyitva maradt.
Hát köpedelem! a kis fiu ollyan koszos lett, mint a rosz malacz;
a kis ló meg arany szőrü paripává válott, s ollyan fényes
lett, mint a tűkör. A kis fiu meglátta csúnya képét fényes
lova szőrében, s nagyon elszomorodott.

Dugd be az orrom másik lyukát is, – monda az aranyszőrü
paripa.

A kis gazda már ezt nem akarta cselekedni. De a kis ló
erősen rá nyerített, hogy egyszerre cselekedje; mert a tátosok
kérését későn cselekedni nem jó.

Mit volt mit tenni szegénynek, bedugta lovának másik
orralyukát is. – A ló eltátotta száját, s gazdájára rá sohajtott.
– A királyfi egyszerre olly gyönyörű teremtéssé válott,
mintegy tündérkirály.

Most ülj hátamra, kis gazdám! nagy királyom! most vagyunk
egymáshoz valók! nincsen ollyan erős semmi az isten
földén, mellyel te nem birkóznál: örülj! te győzöd meg
a sárkányokat, visszaadod atyád országának embereit, csak
azt tedd, a mit én mondok, másra senkire ne hallgass.

A veres tenger bal partjára érkeztek egy óra alatt, melly
a kék tengerbe foly. A veres tenger mellett egy korcsma
volt, a korcsmához egy kiáltásnyira állott egy réz hid, mellyen
túl a hét fejü sárkány csavargott. Már Andris és Imre
ott ültek a korcsmában, s minthogy nagyon elfáradtak, enni
meg inni kezdtek. Mikor az új vendég érkezett, kés, villa
kiesett a két királyfi kezéből; de mikor megtudták, hogy az
is a sárkányok ellen jött hadakozni, vele összebarátkoztak,
de a világért se birtak rá ismerni.

Estve lett. Andris és Imre sokat ettek, sokat ittak, s
tisztességesen lerészegedtek; igen mélyen elaludtak. Ambrus
kevesett evett, semmit nem ivott, nagyon ébren aludt.
Hajnalkor a tátos paripa meghúzta gazdájának a haját, hogy
ébredjen fel; tudta, hogy a sárkány hajnalban leggyengébb,
mert annak a nap ad erőt. – Ambrus hirtelen lovára pattant,
s a réz hid végén ott termett. A sárkány meghallotta a dübögést,
és egyszerre oda repült.

Szhü! kiált a sárkány tüszkölve, idegen büzt érzek! –
Ambrus te vagy? Ismerlek! vesztél volna el lovastul! gyere
a síkra!

Hét fertályig hadakoztak. – Hat fejét két vágásra szelte
le Ambrus a sárkánynak, de a hetediket igen sokára vághatta
le, abban volt a sárkány ördögsége. – A sárkánynak hét
paripája volt. Ambrus a hét paripát pányvára szedte, a
korcsmához vitte, s azokat az Imre paripájához kötötte. Andris
meg Imre csak kilencz órakor ébredtek fel. Imre Andristól
kérdezte, ha ő ölte-e meg a sárkányt? Andris meg Imrétől
kérdezte. Utoljára megmondta Ambrus, hogy ő ölte meg a
hét fejü sárkányt, attól vette el a hét paripát, de azokat Imrének
ajándékozta. Imre a lovakat megköszönte.

Tovább mendegéltek már hárman, s elérték az ezüst
hidat. A hid melletti korcsmában Imre meg Andris jól ettek,
ittak, el is aludtak, de a tátos ló, mikor hajnallani kezdett,
gazdáját felköltötte. – Ambrus felugrott hamarosan, takarosan
is felöltözött; két bátyját aludva hagyta.

Már tiz mérföldre megérzette a tátos a sárkány szagát,
s kutyásan hortyogott; a sárkány pedig már négy német
mérföldrűl ugyan csak hányta rájok a mérges szikrákat.

A hidon nagy dörömbözéssel összecsaptak. Nehéz volt
Ambrusnak a szörnyű csudát legyőzni; de végre lovának
ügyes forgása által leszedte a sárkánynak mind a nyolcz fejét.
A sárkány nyolcz lovát nagyobbik bátyja, Andris, fejéhez
kötötte.

Andris meg Imre csak dél felé ébredtek fel, csudálkoztak
a szép lovakon, s kérdezték, ki hozhatta azokat illyen jókor
ide? végre kitalálták, hogy a herczegfi ölte el a sárkányt,
azé lehetnek azok a szép lovak, millyenek még ember alatt
nem nyerítettek. – Ambrus is megvallá, hogy ő ölte meg a
sárkányt, s annak lovait hozta el nékiek: egyszersmind intette
két társát, hogy siessenek a harmadik sárkányt megölni,
ha elkésni nem akarnak.

Mind hárman lóra kavarodtak, s örömükben kettő közűlök
torkig evett, ivott, de Ambrus csak az elégnél maradt.
– A két bátya szokás szerint ismét ugy elaludt, mint
a rothadt fa; de Ambrusnak a kis tátos, még alig kezdett
kaczagni a hajnalcsillag, meghúzta a haját, s Ambrus felugorván,
serényebben öltözött fel, mint akármikor is. Az
utra egy kulacs bort tett a nyeregkápára. A ló figyelmeztette
gazdáját, hogy ne mutassa magát egyszerre a sárkánynak,
mert az igen mérges, ha tőle jó előre megrémül, igen
nehéz lesz azt legyőzni.

Elérkezett egyszer a kilencz fejü csuda, ollyat döbbentett
az arany hidra, hogy az szinte rengett alatta. –
Ambrus a dühös sárkányra rá rohant, hatalmasan küzködött
vele, de egymással semmire sem mehettek, pedig soká birkóztak
együtt. Különösen a legutolsó összeölelkezéskor
annyira elgyengült Ambrus, hogy ha a kulacsot meg nem
húzza, – kampesz neki. Attól ereje meggyült; ismét összekaptak;
de semmire sem mehetvén, Ambrusnak azt mondta
a sárkány, hogy váljék ő aczél kerékké, ő pedig, a sárkány,
kova kerék lesz, menjenek fel arra a sziklára, mellyhez a
nap csak egy bakarasznyira van, onnan fussanak le; ha leszaladásuk
közben a kova kerék a kerékvágásból kiugrik, s
az aczél kereken szikrát vet, akkor Ambrusnak essék el a feje;
ha pedig az aczél kerek ugrik ki vágásából, s a kova
kerekhez csapódván tüzet ád, akkor a sárkánynak hulljanak
le fejei. De mindketten okosak voltak. A kerékvágásban
a hegy aljaig mindig egyenesen futottak, s össze nem ütődtek,
a hegy alatt megfeküdtek… Így nem boldogulhatván,
azt mondta a sárkány: leszek én veres tüz láng, légy te fehér
láng; a mellyik láng magasabban felnyúlik a levegőbe,
a lesz a győző. Ambrus erre is rá állott; a mint egymással
ugyancsak küzködtek, mindenik meglát egy vén varjut,
melly egy odvas fából krákogott reájok. – A sárkány ismeretségben
volt az öreg varjuval, s megkérte, hozzon szájában
annyi vizet, mennyivel a fehér lángot elolthatja, ha ellenségét
meggyőzi, annak husát az utolsó falatig mind neki
fogja adni. Ambrus csak egy csep vizet kért, s azért a nagy
testü sárkánynak minden husát a varjunak igérte. A varju
Ambrusnak segített, s vizzel tele szivott begyéből leönté a
veres lángot.

Igy Ambrus utolsó ellenségét is legyőzvén, lovára ült;
a kilencz fejü sárkány kilencz lovát felpányvázta s két bátyjához
ment. Még azok erősen hortyogtak, pedig a nap már
délen sütötte pecsenyéjét. – Végre a két heverő fölkelvén,
köztök Ambrus a kilencz lovat elosztotta, s tőlök igy bucsúzott
el; menjetek békeségesen! nekem futnom kell, merre
szememmel látok.

Titkon örült a két jóféle testvér, s haza felé vágtatott.
Ambrus pedig egy kis tengeri nyullá változott. – Midőn
hegyen völgyön keresztül futott, belé szaladt egy kis kunyhóba,
hol a három sárkány három felesége ült. A hét fejü
sárkány felesége ölébe vette a kis nyulat, azt sokáig czirógatta,
s hozzá igy beszélt: nem tudom, megölte-e uramat
Ambrus? ha megölte: lesz döghalál e világon, mert én akkor
egy körtvélyfává fogok válani, az azon termő gyümölcsök
szaga hét mérföldnyire el fog érzeni, azoknak íze
édes lesz, de halálos mérges; csak akkor fog az én belőlem
nőtt fa kiszáradni, mikor annak gyökerébe Ambrus fogja
kardját bemártani, akkor én is meg fogok halni.

A nyolcz fejü sárkány felesége is ölébe vette a kis tengeri
nyulat, s ahhoz igy beszélt: ha Ambrus megölte uramat,
akkor lesz ám pestis e világon, mert én akkor forrássá fogok
buvomban válani, lesz nyolcz ága forrásomnak, minden ága
nyolcz mérföldre fog elfutni, ott mindenik ismét nyolcz
nyolcz ágra fog eloszlani; ki vizemből iszik, meg nem él;
de ha Ambrus kardját véremben, vagy forrásom vizében
megmossa, azonnal kiszárad annak vize és én meghalok.

A kilencz fejü sárkányné pedig igy szólott a tengeri
nyulhoz: ha Ambrus megölte uramat, én buvomban szederinná
fogok változni, végig nyulok az egész világ minden
országutain; ki bennem megbotlik, annak meg kell halni;
de ha Ambrus csak egy helyen vágja ketté inamat, a szederin
mindenütt elszárad, én is meghalok.

Mikor ezeket a kis nyul végig hallgatta, kiugrott a kunyhóból.
De egy vas orru bába, kinek fia volt a három sárkány,
őt üldözőbe vette, s hegyen völgyön kergette. Futott,
futkározott mind addig, mig bátyjait utólérte; felpattant kis
lova hátára, s utazott, a mint szemének szájának tetszett. –
A mint utaztak, a legnagyobbik bátyja nagyon kivánt volna
valami jóféle gyümölcsöt; – épen akkor érkeztek a körtvélyfához.
Ambrus leugrott lováról, s kardjával a fa tövébe
szurt, a honnan vér szökött ki, és jajszó hallatszott. –

Néhány mérföldig mentek ismét együtt, mikor Imre
szerfelett szomjúhozván, meglátott egy forrást, s leugrott
lováról, hogy abból igyék; de Ambrus elébb oda ért a vizhez,
belé ütötte kardját, a forrás vize egészen vérré válott,
s belőle keserves sikoltás hallatszott, egy percz alatt a forrás
vize egészen kiapadt.

Előre vágtatott akkor Ambrus, vagy két mérföldet, mert
tudta, hogy nem messze nyúlik az országuton keresztűl a
szederin, azt is ketté vágta, abból is vér csurgott, az is egyszerre
elszáradt.

Miután bátyjai elől minden veszedelmet kiirtott, őket
megáldotta, s tőlök elvált; azok haza indultak.

Ambrust a vén vas orru bába ezentul sokkal mérgesebben
üldözte fiaiért és menyeinek elöldöséseért. Futott Ambrus,
a mint tőle telt, mert lovát bátyjaira bizta, de midőn már
egészen kifáradt, többé magához nem bizott, bement egy
kovácsműhelybe. A kovácsnak azt igérte, hogy két esztendeig
ingyen fog nála szolgálni, csak őt jól dugja el. – Alig
alkudtak össze, alig dugta őt el a kovács, egyszeribe ott termett
a vén banya, kérdezősködött egy ifju felől, elbeszélte
annak szeme szája állását, teste magasságát, bajusza és haja
szinét, öltözetét és teste állását. De a kovács nem volt bolond
elárulni a legényt, ki nála két esztendeig ingyen fogja
ütni a vasat. – A vas orru bába elment nagy duzzogva.

Egyszer Ambrus a meleg ülő mellett nagyon megizzadott,
s ugy estve felé kiment szellőzni az országuton egy
darabon. Már szinte az erdő széléhez ért, melly a műhelytől
csak néhány kutya futtáig volt, hát jön vele szembe egy
mohos képü igen öreg asszony, kinek kocsiát két kis macska
húzta. Ez elkezd a vén lelkével a kis Ambrusra nézegetni,
s vele amugy menyecskésen ingerkedni.

Hogy a pokol nyeljen el, vén boszorkány, szóla hozzá
Ambrus haragosan, ugyan még neked is van bolondság az
eszedben? s e szavak után a kocsihoz rúgott, mellyben a
vén banya ült. De szegény Ambrusnak a tengelyhez ragadt
a jobb lába. Akkor a két macska megiramodik; illa berek
nád a kert! azon veszi magát észe, hogy már a pokolban
fütyöl, és Pilátussal néz farkasszemet.

A vén vas orru bába, mert az járt macskákon, halálosan
belé szeretett a fiatal fiuba, felszólitotta, hogy vegye őt
feleségül.

Ambrus összeborzadt a természettel veszekedő kérésre.

No, ha el nem vettél, – mond a vas orru asszony, –
tömlöczre veled! tizenkét mázsa vas a lábodra! Kilencz fekete
cseléd megfogta a szegény Ambrust, s levitte a föld
belső részébe kilencz mérföldre, s ott tizenkét mázsás vasat
lakatoltak a lábára. Sirt és sohajtozott a szegény fiu, de senki
nem jött hozzá, hanem csak a vén banya egy szobaleányával.

A vas orru bába szobaleánya nem ollyan csúf rántás
volt mint vén asszonya: ollyan szép leány volt, mint annak a
rendi! El-ellátott ő, az Ambrus tömlöczéhez, akkor is,
mikor a vén bába nem gondolta; mert Ambrusba tisztességesen
belé szeretett. –

Ambrus se idegenkedett a szép leánytól, sőt megigérte
neki, hogy ha őt mély tömlöczéből kiszabadítja, feleségül
fogja venni. A leánynak se kellett több; hozzá fogott a gondolkozáshoz:
utoljára talált kettőt, s igy beszélt kedves
Ambrusának: te csak ugy szabadulhatsz ki innen, ha a vas
orru bábát elveszed, ő neked, mint feleséged, minden titkát
ki fogja vallani, s megmondja mitől él ő ollyan soká, s mi
okkal móddal lehet őt túl tenni a gáton? – Ambrus szót
fogadott, a vén banyával őt egy pap összeeskette; mert ám
pokolban is van pap, a mennyi kell. –

Első éjen, mikor sokáig csókolódott Ambrus a vén vas
orruval, kérdte tőle: mitől él ollyan soká, és mikor gondolja,
hogy meghal? – Nem azért kérdezem, kedves édesem,
hizelge Ambrus, mintha halálodat óhajtanám, hanem
azért, hogy én is használnám azokat a szereket, mellyektől
te olly sokáig élsz, és távoztatnám azon eszközöket, mellyek
életemet rövidítenék, hogy veled együtt sokáig élhetnék. –
A vén asszony hitte is nem is e beszédet; hogy osztán e
beszéd felett tovább gondolkodott, ollyat rúgott az ágyban,
hogy Ambrus pokolban három mérföldet repült ijedtében: de
a sok kérdezősködésnek és hizelkedésnek utoljára is csak a
lett a vége, hogy az öreg bába vallott, – kivallotta, hogy
van neki egy vad disznaja a selyem réten; ha azt megölik,
abban találnak egy nyulat, a nyulban egy galambot, a galambban
egy kis katulyát, a kis katulyában egy fényes és
egy fekete bogarat, a fényes bogár az életét, a fekete az erejét
tartja magában; ha a két bogár megdöglik, akkor vége
az ő életének is. –

Mihelyt a banya kocsizni ment, mert oda minden nap
el kellett mennie, tüstént megölte Ambrus a vad disznót,
kivette belőle a nyulat, a nyulból a galambot, a galambból a
katulyát, a katulyából a két bogarat, a fekete bogarat egyszerre
megölte, a fényeset még életben hagyta.

Elhagyta ereje a vén boszorkányt, mire haza jutott, s
ágyat vettete magának. – Szomoruan ült mellette Ambrus,
és sirva kérdezte, hogy ha ő a lelke fele meghal, mi lesz a
földi emberből itt pokolban, mint nem ide való jó lélekből? –
Ha meghalok, édes férjem! – monda szelid hangon az elkárhozott
asszony, megnyitod e kulcscsal, melly keblemben
van, ama fekete szekrényt, melly a falba van becsinálva, –
de a kulcsot csak holtom után veheted ki kebelemből, a szekrényben
találsz egy kis arany vesszőt, azon veszővel e várat,
mellyben vagyunk, oldalba ütöd, akkor ez arany almává
változik. A másik világra pedig ugy mégy föl, ha két macskámat
befogod, és az arany vesszővel megcsapkodod.

Ekkor Ambrus a fényes bogarat is megölte, s a vén banyából
a pára egyszerre kiszakadt. –

Ő is megcsapja arany vesszővel a vár oldalát, az almává
válott, befogta a két macskát, megveregette azokat az arany
vesszővel, a szobaleányt magához ültette, s hirtelen a más
világon termett; a szobaleányt a felvilági ország királyától
lopta el a vas orru bába, azon ország királyától, kinek országa
a pokol lyuka mellett van.

Ambrus az arany almát az ország legszebb részén letette,
a vesszővel oldalba ütötte, abból egy gyönyörü arany
vár kerekedett, mellyben ő kedvesével öszvekelt, s boldogul
éldegélt.

Elment onnan apja országába, hol temérdek sok erős
katona termett, mióta a sárkányokat Ambrus elölte. A vén
király három fia közt osztá meg országait, a legszebb birodalmakat
Ambrusnak adta, ki apját magánál nagy tiszteletben
tartotta. Feleségének szép gyermekei lettek, kik a tátos
lovon minden nap paripáztak.



5. A király és inasa.

E világ legeslegszebb földén élt egy nagy király, ennek
volt három leánya, a három leány közül mindenik szebb
volt a másiknál, de a legkisebbik még is legszebb volt, mert
legifjabb volt. Ezeknek a szép kisasszonyoknak az a rosz
erkölcse volt, hogy topánka nékiek minden napra egy kellett;
mert ők lábbeliöket hol? hol nem? elég a neki, hogy
laskává tánczolták. Az öreg királynak nem tudott ez a dolog
fejébe férni. Mit gondol, mit nem gondol? egyszer csak kihirdettetik
az egész megteremtett országában, hogy a ki tudja
az ő leányainak fortélyát és hamisságát, annak egy falut fog
ajándékozni.

Meghallja ezt a király három hajduja, meg a kis inas,
nekik se kell több! bemennek a királyhoz, s felvállalják,
hogy ők tüskén bokron, égen földön felkeresik a helyet, hol
a királykisasszonyok czipellője összeszakad.

Mihelyt besötétedett, lefeküdtek a király kisasszonyok,
a házkulcsot ráfordították, és egyet se szóltak, mintha már
ők ki tudja millyen nagyon aludnának. – Pedig dehogy
aludtak! ugy égett azoknak a talpa, mintha veres szenet kapartak
volna alájok. A legvénebb hajdu is fogja magát, oda
fekszik az ajtó küszöbére kívül, a hol a kisasszonyok lefeküdtek.
Tizenegy órára a vén hajdu becsülettel elaludt mint
a tej, hortyogott mint a cseh duda. De bezzeg nem aludtak
oda benn, erősen verték a készülőt, s mint a forgószél a
nád tetején, általugráltak az öreg hajdu felett. – Másnap
megint czipőket kellett a leányoknak vásárolni. – A következő
estvén más hajdu feküdt a küszöbre, ollyan, ki mint
hireskedni szokott, már a keresztuton is ült Lucza éjszakáján,
de éjfél előtt semmi készületi lármát nem hallván, letette
a fejét a küszöbre, s szép csendesen elaludt, szintugy
hortyogott. – A király kisasszonyok rajta átugráltak, más
nap megint csupa rongygyá tették lábbeliöket.

Harmadik éjjelre a legokosabb hajdu következett a
vártára, ki katona viselt ember volt, ki hét nap hét éjtszaka
nem aludt, ha körülte bor volt – Nagy készületeket tett
éjszakára; de a legidősebb kisasszony borospalaczjába mérget
tett, s a hajdu már ozsonnakor ki volt terítve.

Nagyon busult a király, hogy legkedvesebb hajduja
meghalt. Semmi reménysége nem volt, hogy valaha leányainak
álnokságát megtudhassa. – De előugrott a kis inas, ki
eddig csizmatisztító volt, s azt mondta, hogyha ő meg nem
tudja azt, hogy a kisasszonyok hol töltik el az éjszakákat,
őtet akaszszák fel. A király hitte is, nem is, bánta is, nem is,
a mit a kis inas beszélt, – hiszen, gondolta magában, a
gyermek szája eljár, ha megtudja, megtudja, ha nem tudja,
nem tudja; de biz azért szegényt fel nem akasztatom. Egy
szó sem volt vacsora után a kisasszonyok szobájában, még a
gyertyát is egy szálig eloltották, csak a legkisebbik tekintett
ki az ajtónyiláson, ugy tíz óratájban, és hangosan kaczagva
mondta nénjeinek, hogy most csak egy kis fiu fekszik
a küszöbön, a kinek ő haját is meghuzta, még sem ébredett
fel. Pedig egy cseppel se voltak ők ébrebben, mint
a kis fiu; hortyogott ugyan annak az orra, de nem hortyogott
füle, ugy hallott mindent, mint a macska.

A kisasszonyok nevetkérezve lépegettek át a kis inason
s ugrálva futottak le az arany grádicson, de a fiu sem
maradt tovább a küszöb mellett, – utánok iramlott a kisasszonyoknak,
s egy kis távolságban mindenütt futott utánok.
– Mikor vagy két fertály óraig futottak, beértek egy
réz erdőbe; hát a czipőkopás, a beszéd – minden ugy hangzott
az egész erdőben, mintha ezer harangot huztak volna
öszve. – A boszorkánylelkü leányok közül a legvénebbik
meghallotta, hogy az ő czipőik csoszogásán kivül valami vastagabb
hangu döbögés is hallatszik az erdőben. A kis inas
meghallotta a beszédet, s csizmáját egyszerre lerántotta, s
mire a kisasszonyok hátra tekintettek, már ő egy vastag réz fa
mellett huzta meg magát. A kisasszonyok abban nyugodtak
meg, hogy az a hang az ő czipőjök kopása lehetett, mellyekre
sár ragadott s az azokon a sebes futás alatt megszáradt.
Minden gyanut kihajigáltak fejökből, s tovább haladtak. A
kis fiu letört egy réz galyat s azt zsebébe rejtette.

Néhány percz alatt beértek az ezüst erdőbe. – Hát ott
millyen csengés bongás volt, a szót se lehetett benne magyarázni.
Gyönyörü egy erdő volt ez.

Mind a három ollyan széppé válott benne, mint millyen
igazán volt. – A kisasszonyok csupa angyaloknak látszottak
benne, pedig dehogy voltak angyalok. A kis inas azt
gondolta, hogy a mennyországban jár. – Letört egy ezüst
galyat, s kebelébe dugta; sietett a három jóféle után.

Mig a kis inas az erdőben bámulja a fákon termett ragyogó
csillagokat, ezüst forrás vizét a fák alatt, s a sok fejér
madár csudálatos nótáját, addig a kisasszonyok az arany
erdőbe jutottak. Már ott a czigányleány is angyalnak látszott.
A varjukárogás is fülemileéneknek hallatszott. – Nem is
lehet azt kimondani az embernek, a mit ott látott, meg a mit
hallott. Nem hiában vágyakodtak oda a királykisasszonyok.
Az erdő közepén állott egy arany orozlán. – Mikor a
kisasszonyok a mellett elhaladtak, az igen nagyot ordított. –
A volt ám egyszer a hang! – Ugy zengett arra az egész
arany erdő, mintha az egész világ öszve akarna szakadni.
A leányok ugráltak, mint a forgó szél, a kis inas ugy reszketett,
mint a kocsonya: még is letört egy arany ágat, az
is ollyat roppant, mint egy mennydörgés. Erre visszanéztek
a kisasszonyok, de az inas az arany fa mellé huzódott.

Végre kiértek az arany erdőből, az inas az apró arany
bokrok közt botorkázott. Az erdő szélében volt egy kis pompás
ház, abban minden csupa arany volt, még a sut is. A
kisasszonyok az arany kanapékon heveredtek le, a kis inas
a sutba bujt meg, a ház pagyimentoma, mellyben a kisasszonyok
heverésztek, beretvával volt kirakva. Ott volt még ám
a vendégeskedés! arany tálakból, arany késekkel és villákkal
ettek, arany kacsákat, pulykákat és ökröket hordtak fel
az arany zsinóros szolgák. Ettek, ittak a kisasszonyok, mint
annak a rendi. A legkisebbik kisasszony mikor evett, s evés
közben szeretőjével ölelkezett – mert tündérország királyának
három fiával volt a három leány szerelemben –
arany kését elejtette. A kis inas bolhává válott s a sutról
lepattanva a kést felkapta, meg egy beretvát is kifeszített a
pagyimentomból, s a két késsel ismét a sutra ugrott. Soká
keresték a kést, mert azt a kisasszony hazulról hozta magával,
de nem találván, többé nem keresték. – Étel után ezüst
tálakból gyönyörüségesen megmosdottak, felöltözködtek. –
A réz, ezüst és arany erdőből egy egy madár repült be az
ablakon. Rákezdték azok az éneket. – Soha se hallott még
emberi fül olly pompás muzsikálást, millyet az a három madár
tett. – A három tündér királyfi módisan meghajtotta
magát a három királykisasszony előtt, tánczra kerekedtek,
s a borotvák élén ugy forogtak, mint a gondolat, nem csuda
ha a topánka laskává szakadozott! –

Már a legnagyobbik leánynak egy gyönyörü arany haju
kis fia is volt, kinek ajakára az égből csepegett tej, s attól
nőtt ollyan gyönyörüre; a középső is jó reménységben volt;
már kis tündérkéjének el volt készitve a bölcső hóból meg
napsugárból, s ugy emlegették, hogy már két hét mulva az
ő kisdedök is ugy fog mosolyogni, mint a hajnal hasadása. –
A legkisebbik még épségben volt; – szeretője mindig térden
beszélt vele, a kisasszony meg igen ártatlanul mosolygott
szeme közé.

Mikor kitánczolták magukat, mindenik megcsókolta a
szeretőjét, s holnap estvére ismét megigérték egymásnak,
hogy ide öszve fognak jőni. – A legkisebbik király kisasszony
sirt, mikor elhagyta a házat, meglehet, szeretőjét is
siratta; de nagyobb nehézség is feküdt az ő szivén; az
arany kés, mellyet ő is igen szeretett, atyja is. – Tudta,
hogy azt tőle számon kéri.

Az inas látta, hogy már csakugyan haza felé indulnak,
előre elfutott, és még jókor visszafeküdt a küszöbre, s erősen
hortyogott. – A kisasszonyok mikor megérkeztek, sietve
ugrálták át a küszöb-őrzőt, és suttogtak egymásnak:
„Nézd csak, hogy alszik az álomzsák, s tudna minket meglesni!“ –

Más nap nagy vendégség volt a király udvarában. A
királykisasszonyok a legszebben felöltözködtek. A király
nem tudott enni, ha csak nem arany nyelü késsel evett. Kérte
kis leányát, adná által neki, mert ő szokta gondját viselni.
De ez sirva mondta, az elveszett.

„Dehogy veszett, felséges király uram! – mondta a
kis inas igen sebesen – de bizony nem veszett, itt van
la!“ – Oda adta a kést a királynak, még a mellett az arany
galyat, az ezüst faágat, meg a réz erdő növését is megmutatta.
A vendégek mind elbámultak, a király álmélkodott, a
kisasszonyok egészen elpirosodtak, egyik se tudott egy szót
is szólani. – Az inas mindent elbeszélett ugy a mint látta
és hallotta a dolgokat. – Két leánya csintalanságán nagyon
felboszankodott, s őket tündér mátkájokhoz vezette, s mind
a kettőbül boszorkány lett. A kisebbik még ártatlan volt,
megszólította az apja, akarna-e az inashoz, mint vőlegényéhez
menni, ha kedve lenne hozzá és szeretné, akkor ő utána
az igazgatná az országot.

Mikor a kis fiu a kis arany kést és beretvát megmutatta,
melly beretvák miatt kopott el a kisasszonyok czipője,
minden éjjelen, oda hagyta volt a kisasszonyokat, meg a
vendégeket, mosdáshoz fogott, mosdó vizébe belé tette az arany,
ezüst és réz ágakat, szépen felöltözött aranyos ruhába.
A királykisasszony se azt nem mondta hogy elmegy a kis
inashoz, se azt hogy nem, csak arra kérte a királyt, hogy
addig ne eröltesse a férjhez menésre őt, mig egy fertályig
bezárt házban a kis inassal nem beszélget.

A kis inast már jó előre beküldték a király legszebb
szobájába, ugyan oda vezették a kisasszonyt. De mint elfogódott
a kisasszony szive, mikor látta, hogy az inas az ő tündérlegényénél
is szebb. Képe ugy tündöklött a kis fiunak
mint a nap, szeme ugy ragyogott mint esthajnalcsillag. Még
az ajtóban megszaladt a királykisasszony s ugy rohant a kis
inas karja közé, s azt kiáltotta: „te az enyim, én a tied;
ásó, kapa választ el minket egymástól.“ –

A vendégek még el se oszlottak, midőn a két gyönyörü
teremtés egymást ölelve a vendégszobába futottak, s a frekvenczia
szeme láttára egymás megcsókolták. – Az öreg
király megáldotta őket, koronáját fejéről letette, s a kis inaséba
helyezte. – Sokáig élt, boldogul uralkodott a szép uj
király gyönyörü feleségével; most is él, ha meg nem holt. –



6. A pelikán madárról.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt a világon egy
öreg király. Ennek egyik szeme mindig sirt, a másik mindig
nevetett. – Volt ennek három fia, közűlök a legkisebbik
tizenkét, a legnagyobbik husz, a középső tizenhat éves
volt. – E három fiu egy tavaszi reggelen összeült; beszélgettek
sok holmiról; a nagyobbik szeretőjéről, a középső
hátas lováról, a legkisebbik madarairól. Beszélgetésök komoly
irányt kezde venni; okát ohajtották tudni: miért sir
atyjoknak egyik szeme mindig, a másik miért nevet mindig?
Elhatárzák tehát ezt tüstént megkérdezni.

Az atya reggelinél ült, szokása szerint villás reggelit
falatozott. Legnagyobbik fia bekopogtatott, s reggeli köszöntés
után atyja kezét megcsókolván, kérte király atyját,
mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig, s a másik miért
nevet? – Az atya haragosan tekinte kérdezkedő fiára,
s inté, hogy tisztuljon szeme elől; a fiu megrémülve a váratlan
atyai haragnak miatta, futásnak eredett, s midőn az
ajtónyilásnál ment, csöndülést hallott sarka megett; atyja
hajítá utána a kést és villát, mellyekkel reggelizett. Megvitte
a megijedt fiu a szomoru választ testvéreinek.

„Majd megkérdem én, ha senki nem is,“ mondá a középső
fiu, kit lovagias természeteért atyja leginkább szeretett.
– A reggelizés még folyt. – Mint az első fiu ez is
arra kéré atyját, mondaná meg: miért sir egyik szeme mindig,
a másik miért nevet? – Az atya ennek is késsel és
villával válaszolt, mellyeknek egyike, a villa, saruja sarkába
furódott. – Rémülve futa a kegyetlen válaszszal testvéreihez,
kik ő benne leginkább biztanak.

„Már te ne is menj,“ monda a két bátya a legkisebbiknek,
– „ugy is haragszik rád király atyánk madarász
természetedért.“ – De a kis fiu csak elment, s reszkető,
de bizalmas kérelemmel szólitá fel a reggeliét szinte bevégzett
atyát: mondaná meg okát szemei sirásának és nevetésének.
– Kés, villa röpült a kérdezősködő után; a kés
hegye a kis fiu czombját megvérezte. De a kis fiu könyhullatás
közt kihuzá a véres kést sódarából, megtörölgetve
visszavivé atyjához s kérdését ismételte.

Az atya szeretettel simogatá meg kis fia haját és zsámolyszékre
ültetve, megmondá néki a kérdezett titkot, illyeténképen:
egyik szemem azért nevet, hogy ti mind hárman
szép gyermekek vagytok, és ha én meghalok, mind a három
országomnak egy egy derék királyt adhatok, a másik szemem
meg azért sir, hogy volt nekem egy gyönyörü pelikán
madaram, mellynek éneke olly igéző vala, hogy ki azt hallotta,
tüstént tizenhét éves ifjuvá változott; azt a madarat
két fekete ruhás ember tőlem ellopta; azért sír az én szemem,
azért fáj az én lelkem.

A kis fiú kezet csókolt siró atyjának, és sietett a testvérekhez,
kik őt gunymosolylyal várták: de ám nagyon megszégyenelték
magukat, midőn a véres sódaru gyermek a
kérdésre feleletet hozott.

Megvigasztaljuk, megifjitjuk király atyánkat, monda a
három testvér egyszerre. Megkeressük pelikán madarát, ha
csak e föld hátán, vagy a tenger fölött él; s e szavak után
ugyancsak verték a készülőt.

A nagyobbik és középső testvér egyszerre atyjok istálójából
a legszebb paripákat nyergelék föl; temérdek kincset
rakván tarsolyukba, utnak indulának; a kisebbik gyalog
marada, minthogy előle a neki is tetsző lovakat bátyjai elfoglalák.
Midőn a falu végén mentek, eléjök álla egy igen
öreg koldus, kérvén tőlök egy fillért, vagy egy harapás kenyeret;
a két nagyobbik fiu elvágtatott a koldus mellett,
gunyoló szavakat kiáltván utána; a kis fiu pedig, ki fél órával
később érkezhetett, a kebelében vitt pogácsának felét
adá a koldusnak.

Ha te segitettél én rajtam, királyurfi, én is segitek
te rajtad; tudom hová indultatok. Tudom, mit kerestek. Három
ember életét kellene annak összeszedni, ki azt gyalog,
vagy közönséges ló hátán utól akarná érni, és haza akarná
hozni, tul van az operencziás tengeren az a templom, mellyben
a ti pelikán madaratok énekel; sárkánytejet kellett szopni
annak a hátas lónak, mellynek lába el nem kopik, mig oda
elmehet, hová te szándékozol. Hanem jó tett helyébe jót
várj! te engem felsegítettél, én is felsegítlek téged, legalább
tanácsommal: koldustól ennyi is elég. E hidtól, hol állunk,
öt mérföldnyire lakik egy vén boszorkány, van annak két
lova, három nap nála egy esztendő, ha az esztendőt kiszolgálod,
annyit ád, a mennyi pénzt kérhetsz, ha ki nem töltöd
az esztendőt, fejedet vágja le. Még ollyan ember nem akadt,
a ki nála az esztendőt elvégezhette volna, mert lovai a boszorkány
két lánya, s midőn a kocsis elalszik, a két ló hol
a fellegbe, hol a tengerbe, hol a föld alá buvik el, csak akkor
kerül elő, mikor már a szolga feje a karóban áll, hanem
te meg fogod őket őrizni. Vedd e sipot, nesze, ennek van
három lyuka, ha az első lyukat kinyitod, eljön parancsolatodra
a szunyogok királya, ha a másikat, akkor a halaké,
ha a harmadikat, akkor az egerek királya. E sipot megőrizd.
Ha esztendőd kitelik, ne kérj te pénzt, se ruhát, se marhát,
se földet, mert mindennel fog kinálni a vén boszorkány, hanem
a ganéjdombba van vájva egy félig rothadt csikó hét
ölnyire, azt kérd; a tyúkólpadon egy nyereg és nyeregszerszám,
azzal szerszámozd föl, mikor a csikót kivájod és felszerszámozod,
nem fog birni menni, vedd fel a hátadra, vidd
ki a falu végire, van ott egy hid, tedd az alá egy óraig a
vizbe, azután mosogasd meg – többet nem mondok.

Már estve, tehénhajtás után, a vén boszorkánynál ült
a fiu, az utczaajtó küszöbén. A boszorkány lovait hajtá haza
a mezőrül, mellyek néha a földön ugráltak, néha a levegőben
repültek, de a vén banya egy lába közé fogott, s megnyergelt,
pemetén mindenütt nyomukban volt.

Jó estvét, édes öreg anyám! mond a fáradt fiu bizodalmasan.

Hozott a szerencse, édes fiam! válaszolá a boszorkány.
Jól jártál, hogy anyádnak szólítottál, mert látod, ott a karóban
kilenczven kilencz ember feje áll, tied lett volna a
századik. Mi járatban vagy, édes fiam?

Szolgálatot keresnék, édes öreg anyám!

Szerencse hozott, édes fiam! nálam három nap az esztendő,
két lovat kell azalatt megőrizned; fizetésed, a mit
kivánsz, a mennyi kell, akármiből, ha a lovakat meg nem
őrzöd, halál a fejeden.

Megsegít az isten!

Gyere be hát vacsorálni, mert hálóra ki kell a lovakat
vinned a selyem rétre.

A királyfi bement. Vacsora után a boszorkány álomitalt
tölte uj kocsisa ivó csuprába. Esthajnalon a királyfi bement
az istállóba s a lovakat megsimogatva, a koldustól adott,
gatyamadzagból készitett, fékkel mind a kettőt felkantározta,
s a szebbiknek hátára veté magát. Szép csendesen ment alatta
a szokatlan kantárral nehézzé s jámborrá tett ló, min a
boszorkány nagyon csudálkozott. – No még ez is tudhat
kettőt! sohajta utána a vén banya s az ajtót magára csapta.

Alig érkezett a királyfi lovai hátán a selyem rétre,
nehéz álom nyomta el fáradt testét, s egész éjszakán keresztül
aludott. – A nap már jól fölkelt, mikor ő álmos szemét
dörzsölve, kiáltozá lovait, de azok nem jövének. Szinte
kétségbeesett, midőn zsebében kaparászva, meglelte a kis
sipot, mellybe belé fujt, s felső lyukat nyitva hagyva, előhivá
a szunyogok királyát.

Parancsolatodra állunk, mondá a nagy szunyog, szólj,
beszélj, mi a levegőben van, én feltalálom.

Két lovat őriztem, nem találom; ha haza nem viszem,
halál a fejemen.

A szunyogok a föld minden résziről előrepültek királyuk
énekére, s fél óra mulva két grif madár szállott a fiu elé,
mellyeknek ő kantárát fejökhöz csapá, s azonnal lóvá levének.

Vigan mene haza a kis kocsis.

Hát megőrizted, fiam? Reggelid készen van; edd meg,
azután aludd ki magad, délben ismét enni fogsz, mára egyéb
dolgod nincs. Ezt mondá a vén boszorkány, s a kenyérsütő
lapáttal lovait hatalmasan megverte, és parázs tüzet adván
azoknak enni, bement házába s egy szögletben délig gyöngyöt
szemelgetett.

Estve ismét több álomport vegyitett a vén asszony kis
kocsisa italába. A lovakat kivitte, és a hátasról még ut közben
lehanyatlott a királyfi, s másnap fél délig aludott. A lovakat
felébredtekor sehol nem találta, sipjának második lyukát
fölnyitván, abba belé fútt, s előjött a halak királya.

Parancsolatodra állunk, monda a nagy czethal, szólj,
beszélj, mi a tenger felett és keblében van, én feltalálom.

Két lovat őriztem, sehol sem találom, ha haza nem viszem,
halál a fejemen.

A halak a tengerekről és folyamokból előusztak királyuk
jeladására, s egy óra mulva egy nagy csukát hajtottak
a parthoz, mellyben két kis aranyhal volt; a csuka hasát a
czethal egy kardhal által fölmetszette; a kis fiu az előtte
uszkáló aranyhalaknak fejökhöz csapta kantárát s azokból
lovak váltak.

A kis kocsis kenyérebédkor lovaival az udvaron termett. –

Menj be fiam, egyél, estvig semmi dolgod, mondá a
boszorkány, s piszkafájával lovait verni ment, s zsarátnok
abrakkal megvendégelve, házába kullogott, aranyokat olvasgatni. –

Még egy éjt kelle a királyfinak a lovak mellett eltölteni.

Estve a vén banya hatalmasan ráparancsolt lovaira, és
megfenyegette őket, hogyha ugyancsak el nem rejtezkednek,
borzasztóan fognak megbüntettetni. – A kis szolgát félálmossá
itatta, párnát adott neki hármat, mellyek bagoly tollakkal
valának megtöltve, hogy annál mélyebben alhassék,
el is aludt, hogy dél költötte őt fel a selyem réten; de a kis
sip szolgálatára állt; felnyitá annak alsó lyukát, beléfuvott
és az egerek királya előtermett.

Parancsolatodra állunk, mond a bajuszos patkány, mi
a föld felületén, vagy kérge alatt van, csak szólj, előhozzuk.

Két lovat őriztem, nem tudok nyomára akadni, ha haza
nem viszem, halál a fejemen.

Az egerek minden falból és földüregből elő futottak
királyuk czinczogására, s másfél óra alatt előhajtának két
patkányt egy magtárból, mellyeknek fejéhez vágván kantárát
a kis fiu, azonnal lovakká alakulának.

Megőrizted, édes fiam? Az esztendő kitelt, kérj a mit
akarsz. Itt van három kulcs, egyikkel egy pincze nyilik,
mellyben arany, ezüst kádakra van töltögetve; fizesd ki magadat
a mint akarod; e másik kulcscsal ruhatár nyílik, válaszsz
magadnak akár királyi akár tátos ruhákat, melly utóbbiak
ollyanokká válnak, millyenekké akarod; e harmadik
istállóm kulcsa, istállómban akár arany, akár ezüst szőrü paripák
lesznek kedvesek neked, nekem mindegy, vigy közűlök
a hányat akarsz.

A királyfi megnézte a kincseket, ruhákat, lovakat, de
nem választott közűlök, s a kulcsokat szomoruan visszaadta.
Király atyámnak van lova, van ruhája, van aranya, ezekre
nem szorultam.

Kérj hát a mit akarsz, kérd életemet, mert ki nálam
esztendőt tölt, az megérdemli fizetését.

Nem kell nekem sem életed, sem halálod, édes öreg
anyám. Ganéjdombod alá van ásva egy rosz csikó hét ölnyire;
tyukólad padán van egy rosz nyereg elundokítva, azt
add nekem, az kell nekem.

Te ördöggel czimborálsz, édes fiam! meglásd pokolba
ne fuss.

Sokáig vonakodott, sok kifogásokat tett a boszorkány,
végre elhozá az arany ásót, s kimérte a ganéjdombon a háromszöget,
mellynek irányában lehete egyenesen feltalálni a
büdös csikót. Hét nap és hét éjen keresztül ása a királyfi,
midőn a nyolczadik éjt követő hajnalon ásója alatt megmozdult
a föld, s a tátos csikó kidugta körmeit. A ronda port
lekapará róla a királyfi, a tyukólból lehozott nyerget tárabára
rákötözvén, boszorkány gazdasszonyától elbucsuzva, a
lovat vállára vette a hidig. Mig a ló a vizben ázott, az öreg
koldus a hid végén termett, a királyfitól darab kenyeret
kapott.

Ha felülsz lovadra királyfi, mond a jó koldus, magadra
vigyázz; az fellegeken, vizeken meghordoz; az tudja utját
az országnak, mellyben a pelikán madár él, bocsásd arra,
merre menni akar; majd ha az operencziás tengerhez elértek,
ott hadd lovadat; háromszáz mérföldet gyalogolj. Utadban
minden házhoz betérj, kérdezősködjél, száján az ember
messzire elmehet, többet ér egy kérdezem száz keresemnél
is. Az operencziás tenger partján van két fa, innen is egy,
tul is egy; csak akkor mehetsz a tengeren által, ha a két
fa csókolódzik. Az egy esztendőben csak kétszer történik,
nyár utóján és tavasz kezdetén – többet nem mondok –
Isten járjon veled!

Beszélgetés közben eltelt az óra. Hát, lássa meg a kereszturi
ember! – a büdös csikóból ollyan három lábu arany
szőrü paripa vállott, mint annak a rendi. Felveti magát az
aranynyá vált nyeregbe a kis királyfi, szép csendeskén végig
mennek a hidon. A hid végén megszólal a paripa: most
látom meg, kis gazdám, mindjárt ha utazhatunk-e együtt, s
a fellegbe ugrott; onnan a holdba, onnan a napba, onnan a
fiastyukba, onnan ismét a hidra. Sok ezer esztendeje, de
még illyen ember, mint te, nem ült a hátamon. – És ment
heted hét ország ellen. Fél óra alatt bátyjait utólérte, kik
már három éjen és napon keresztül vágtattak. Darabig együtt
mentek. – De a legnagyobbik igy szólalt: öcséim! ha mi
mind hárman együtt megyünk, ugy a pelikán madarat soha
föl nem találjuk. Itt három ágra foszlik az országut, menjünk
külön külön országokra. Jegyezzük meg itt ez oszlopot, és
esztendő mulva itt várjuk egymást. Ha ebből az oszlopból
vér fog csurogni, akkor az annak legyen jele, hogy a még
távol levő testvér nyomoruságban vagy fogságban kinlódik,
ha pedig téj foly, akkor jól van dolga.

A határozat és vélemény elfogadtatott, a két nagyobbik
testvér jobb, a kicsi bal oldali utra indult.

De a két nagyobbiknak hamis volt a lelke, ők nem a
pelikán madarat keresték, hanem gonosz úton jártak, kisasszonyokat
ölelgettek, és csábitgattak; apjok ifjuságával keveset
gondoltak s egy uton ellovagoltak.

A kis királyfi ment, és haladott mindennap ezer mérföldet.
Végre elért az operencziás tengerig, a két fa a tenger
partjain épen akkor csókolódzott. A királyfi lovának hasalóját
megeresztette, s fölugrott az innenső fára, s felső
összeérő galyain átfutott a tulsóra, s egy óra alatt a tulparton
lett. Lovát térdig érő selyem fűben hagyá. Az utána
nyerített, inté a sietésre.

A tenger tulpartján arany erdő volt. Kézbeli baltájával
a fák oldalait megforgácsolta, hogy visszajövet el ne tévelyedjék.
Az arany erdőn tul egy kis ház volt, mellyben egy
száz esztendős asszonyt talált.

Jó napot, édes öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a
madár se jár? Mi járatban vagy, édes fiam?

A pelikán madarat keresném, édes öreg anyám!

Biz én, fiam, nem tudom, hol van; hirét hallottam,
menj, amaz ezüst erdőn keresztül, ott száz mérföldnyire lakik
a nagyanyám, ha az nem tud, senki se tud róla. Ha visszajősz
madaraddal, térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót
adok. Élni igen jó!!

Az öreg asszony elküldé macskáját a királyurfival, s
a macska az igaz ut szélén egyet nyávogva, haza ment. A
vándor királyfi napok és hetek után kiért az ezüst erdőbül,
s megtalálá a kunyhót, mellyben olly öreg asszony lakott, kinek
orra a földet érte.

Jó estvét, öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! hol jársz itt, a hol a
madár se jár? mi járatban vagy, édes fiam?

A pelikán madarat keresném, édes anyám, mellynek
éneke ifjuvá teszi az öreget; apámtól lopták el a jézsoviták.

Bizon, fiam, én nem tudok róla semmit; hanem tul
ama réz erdőn lakik ötven mérföldnyire édes anyám; ha ő
nem tud, már ugy senki sem tud róla. Ha visszajősz madaraddal,
térj be hozzám, édes fiam, jó utravalót adok. Az
élet még nekem is kedves.

Ismét utra kelt a királyfi egy rőt kakas kiséretében,
melly midőn az igaz út végén egyet kukurikolt, haza röpült. –

Hetek, napok mulva a réz erdő szélén meglátá a királyfi
a kis házat, mellyben olly öreg asszony ült, kinek szeme
már mohos volt.

Jó napot, édes öreg anyám!

Hozott a szerencse, édes fiam! mi járatban vagy?

A pelikán madarat keresném.

Jó helyen jársz, édes fiam! Én ugyan soha nem láttam,
mert mikor ide hozták, már nem birtam járni. Lépj ki a küszöbön;
látsz egy rövid puskalövésnyire egy régi roskadozó
templomot, abban van a pelikán madár. – A templom melletti
szép házban lakik két vén jézsovita, a hozta a madarat
idegen országról, – de a madár nekik énekelni nem akar.
Menj el hozzájok, s mondd, hogy te megdaloltatod, meglehet,
idegen országi embernek énekel.

De a királyfi nem mert a barátokhoz menni, csak arra
várt, mikor harangoznak estvére, vagy reggelre, s belopózkodott
a templomba; azonban hét napig hasztalan várt, a
madár dalát nem hallhatta, mert nehéz álom nyomta el, pedig
két nap óta a két barát tizenhét esztendős ifju lett. –
Hogy mitől szólalt meg a madár harmad nap, senki nem tudá.
Ekkor a királyfi a templom küszöbét átlépvén, orra vérét
megindítá, s ezzel az álmot magától elhajtá. – A madár
énekét hallá, és látá az ugráló barátokat, kik czukrot
rakának a madár kalitkájába. – A királyfi szék alá rejtette
magát. S midőn az estveli imáról nyugodalomra mentek mások,
ő a madarat kalitkájából kiszabaditá, köpenye alá rejté,
s mene az öreg asszonyhoz, s megifjitá. – Az öreg asszony
örömében ugrált, a királyfinak aranyat, ezüstöt adott,
mennyi kellett. – Elment néhány hét alatt az ezüst és arany
erdő asszonyaihoz is, azokat is megifjitotta, kik őt királyi
módon megajándékozták.

Mikor a tenger szélihez ért, a két fa ismét csókolódott,
ő madarával azokon átfutott, s lova mellett állott, mellyet
a jó fű annyira fölhizlalt, hogy a lekötő szinte hasába
vágódott. Lovát is megifjitván, hátára ült, s igen kevés idő
alatt az oszlop mellett állott, mellynél bátyjaitól elvált. De
az oszlopból azon oldalon, mellyen bátyjai elmentek, vér
csörgedezett. Szomoruságba merült érzékeny szive, hogy
bátyjai veszély, vagy inség közt kinlódnak. Elindult tehát
azoknak szerencsétlen utján. Alig ment pár mérföldnyit, egy
csárdára talált. A csárda kertében dolgoztak bátyjai vasra
verve, minthogy mindenöket, még lovaikat is eltékozolván,
italért adósak maradtak. A csárdást megdorgálván, bátyjait
a kis királyfi kiváltván, lovaikat megvevé. Utnak indult velök,
elbeszélé, mennyi viszontagságot állott ki, mig a kedves
pelikán madarat birtokába keritette.

A két idősb testvér atyjok városához három mérföldnyire,
egy erdőszélben összebeszélt. A jó testvért hátulról
megrohanták, lováról levetették, kezét lábát elvágták, madarátul
megfosztották, és siettek haza, hogy a messziről hozott
kedves madár által atyjok életét meghoszabbítsák.

A szegény kis királyfi, mind fájdalmai, mind félelme
miatt igen sirt. Sirását meghallotta egy kondás, ki nyáját az
erdőben legeltette, mellyben a hamis lelkü testvérek kis öcscsöket
megnyomoritották. Fölvette a pásztorember a kezetlen
s lábatlan gyermeket, és kunyhójába vitte. Jó lész, mondá
a kanász, kunyhót őrizni, ő is isten teremtése. – Estve elbeszélte
a kis csonka fiu bátyjai kegyetlenségét; és a szegény
kondás szive megesett a gyermek szerencsétlenségén.
Midőn reggel a disznópásztor nyájához ment, szörnyü sikoltással
hivá őt vissza a királyfi. Hát látja a kanász, hogy a
föld alól valami emberkoponya buvik föl felé; hirtelen
lecsapja baltájával annak koponyája tetejét; a többi rész ismét
földbe búvott. Az ott maradt fejrészből a földre vér
csepegett. A vérből és földből készült sárba valahogy bele
ért a kanász elvágott ujja, és az nagy csudálkozására egészen
kinőtt! Volt nagy öröme a durva pásztornak! Hozzá
érintette a levágott láb tövét a sárhoz, és az egészen ujra
nőtt; megkené a sárral a kéz helyét, az is egész lett. A fiu
lábra állott, s pártfogóját mint bojtár szolgálá.

Mikor a király lakó városában megtudták, hogy a pelikán
madarat haza hozták, a sok öreg ember összegyült.
Sok ajándékot hoztak a királyfiaknak, s a városon végig huzták
kocsiokat. Reggeli tiz óra után tömött vala a templom,
bevitték a pelikán madarat régi helyére, megkezdék az orgonát,
de a madár nem énekelt.

Széles országaiban kihirdeté a király, hogyha lenne
ollyan ember, ki a pelikán madarat megszólaltatná, annak
fele királyságát adná.

A hir a kondáshoz is eljutott. – Ez megmondá bojtárának
a hirt. Vegyen kend engem, bátya, szür alá, monda
a kis királyfi, mert ha bátyáim meglátnak, elveszítenek; menjünk
el abba a városba, kend is elég öreg már, majd szól
nekem a pelikán madár.

Az öreg kanász bojtárjával elindult, s a legnépesebb
gyülésbe beizente, hogy ő bizik az istenben, hogy neki a madár
fog énekelni.

Seregestül tódultak a pásztor ember elé, ki szüre alatt
egy szép növésü ifjat rejtegetett. Bevezették őt a templomba,
szürét bojtárjáról letakarta. – A madár meglátva szabadítóját,
gyönyörűen kezde énekelni, és a nagy számu öreg
nép mind tizenhét évessé változott.

A király megismeré fiát, elbeszélteté vele utazása történeteit.
Midőn tagjainak elcsonkitására került beszéde, az
egész nép zúgott, s elhatározták, hogy a két gyilkost felnégyeljék,
lovak farkán a városon meghurczoltassák, s a vár
szögletére kiakaszszák. A határozatot végre is hajtották. –
Hiába kérte a jó szivű ifju szabadon bocsáttatásukat, azoknak
meg kellett halni.

Az ifju királyfinak pedig atyja általadta fele királyságát.
Az öreg kondást biborba, bársonyba öltöztette; most is
élnek, ha meg nem haltak.



7. Az özvegy ember és árva lány.

Nem tudom mellyik országban, és annak mellyik vármegyéjében,
a vármegye mellyik járásában, a járásnak mellyik
falujában, a falunak mellyik utczájában, az utczának
mellyik részén volt egy szegény özvegy ember; nem messze
hozzá egy módos özvegy asszony. Az özvegy embernek
volt egy igen szép lánya, az özvegy asszonynak két nem
igen szép, de idősebb lánya. Az özvegy ember az özvegy
asszonynyal egybekelt, s gazdaságukat összerakva együtt
éldegéltek. Az özvegy, vagy is már uj házas ember épen
ugy szerette uj felesége két lányát, mint a magáét, de a vén
menyecske jobban szerette saját két lányát, mint férjének
egyetlen leányát, a két idősebb leány is szerette apját anyját,
de a szép lányt nem szerette. Ezen a szegény ember nagyon
szomorkodott, de rajta nem segíthetett.

Egyszer a falutól nem messze eső városban vásár esett;
a vásárra a szegény embernek mennie kellett. Nem volt szeri
száma a sok öltözéknek, mellyet a két nagy lány, és azoknak
szerető anyjok a vásárról hozatni parancsolt: de a szegény
ember ártatlan szép leánya száját se merte feltátni
kérés végett.

Hát neked lányom, mit hozzak? mond a szomoru szegény
ember, szólj már te is, te érted is leesett a varju a
fáról.

Ne hozzon nekem egyebet, válaszol a kis szép lány,
csak három diót, elég nekem annyi; kis lánynak még nem
kell czifra ruha.

A szegény ember megjárta a vásárt; elhozta a temérdek
sok czifra ruhát, piros czipőket, karkeztyűket; hányta
vetette a két szép lány egyik rakásból a másikba a sok drága
portékákat, a sok pántlikát, krongolt gyürűt, csinált rózsát;
illegették fejökre a török kezkenőt, próbálgatták arczokon a
pirositót; ugráltak, danoltak örömükben, anyjukat vigan ölelgették,
apjok választását dicsérgették, s kifáradván a nézegetésben,
a maga részét mindenik saját szekrényébe rakta.
A kis szép leány a három diót szomoruan kebelébe bocsátgatta.

Alig várhatta a két czifra lány a vasárnapot, badárosan
felöltözködtek; orczájukat kipirosították, harangszó után
templomba siettek, s a legelső székbe bigyesztették magokat. A
kis szép lánynak meg igen szemetes buzát adtak, s ráparancsoltak,
hogy azt, melly egy fél vékányi lehetett, mig ők
a templomból haza jőnek, kiszemelje.

A kis lány hozzá fogott a szemeléshez sirdogálva, s
könyeit hullatta a buzaszemek közé. De sirását meghallotta
az isten, s elkülde hozzá egy sereg fehér galambot, mellyek
az előtte állott buzából a konkolyt és szemetet egy pillantás
alatt kiszedték, s egy percz alatt visszaröpültek oda, a honnan
jöttek. – A kis lány hálát adott a jó istennek, s többé
nem sirt. Elővette három dióját, hogy azokat megegye. Hát
a mint a dió haját ketté választja, az elsőből egy gyönyörűséges
réz öltöző ruha, a másikból ezüst, a harmadikból ragyogó
arany ruha esik ki! Neki se kellett több! a két diót,
mellyekben arany és ezüst ruha volt, elzárta, a réz öltözetet
magára vette, sietett a templomba, s beült a legutolsó székbe,
a vén asszonyok közé. Hát az egész templom feláll; a pap
majd elakadt a predikáczióban, s a két éltes lány csudálkozva
néze hátra, látván, hogy azon idegen lánynak szebb a ruhája,
mint az övék. Ott volt a templomban azon ország királyának
a fia is, melly országban az a falu is volt, mellyben a szegény
ember, és annak uj felesége lakott. A réz ruhában ragyogó
tündér szépségü lány mindjárt szemébe tünt a király
fiának, ki most az egész országban feleséget keresett magának.

Mikor észre vette a szép kis lány, hogy a szent ige
vége felé jár, kiszállott a székéből, és sietett haza, hogy mire
mostoha anyja, és testvérei haza jutnak, levetközhessék. A
király utána inditá szolgáját, megparancsolván annak, hogy
jegyezze meg a kaput, mellyen a gyönyörüséges lány bemenend:
de a futós lányka gyorsabban ment, mint sem őt a király
inasa elérhette volna. Hirtelen levetkezett, mire a két
mostoha testvér, legények kiséretében, haza érkezett, ő réz
öltözőjét dió szekrényébe zárta, s midennapi, tiszta ruháját
magára vette, s a káposztás fazék mellé tüzet szított,
gazdasszonykodott.

Jaj árva testvér! nem láttál te semmit! mondának a vig
mostoha testvérek, templomban volt a király fia; velünk épen
szembe ült. Ugy nézett ránk egy darabig, mint az igézet,
nem láttál te semmit; a szent beszéd kezdetén egy ollyan
szép leányt tiszta tündöklő ruhában, millyet még soha élő
ember szeme nem látott!

Láttam biz én azt a szép lányt, a mint amott az utcza
szögletén ment.

Honnan láttad? kérdék egyszerre az irigykedő mostoha
testvérek.

Hát a lajtorján felmásztam a kémény mellé, s onnan
néztem.

Ugy! hát te bámulással töltöd az időt! majd ad neked
édes apád, ha a buza nincs meg szemelve; és siettek az asztalhoz.

De a buza olly tiszta volt, mint a mosott arany; még
a konkoly és gaz is ki volt hordva a házból.

Már dél után a lajtorja el volt a ház elől téve, hogy az
árva ne bámulhasson.

Dél után is beharangoztak. A két nagyobbik lány még
pompásabban felöltözött s templomba ment. A királyfi is ott
termett. A kis árvának két annyi buzát tettek, s megfenyegették,
hogy ha akkorra ki nem tisztitja, mikorra haza jőnek,
megkinozzák. – A kis lány nagy busan munkához fogott.
De a fehér galambok ismét előröpültek két annyi számmal,
mint reggel. S a buza egy percz alatt tiszta lett, mint az
arany. Hirtelen kinyitja a kis lány a második diót, mellyből
fehér ezüst ruha ömlött ki, min a holdsugár. Templomba
ment, beült reggeli helyére. A királyfi elővette szemüvegét,
s ugy nézte az ezüst ruhás kis lányt, majd megette szemével.
Csak kevés ideig mert helyén ülni, s mikor senki sem nézett
rá, kisiklott a templomból s haza futott. A királyfi inasa most
sem akadhatott nyomába. Mikorra két testvére haza jutott, a
lány a szemelt buzát rakta tarisznyára, s készült azt padra
vinni.

Ne vidd még, várakozzál, mondának mindketten a testvérek,
mig élsz se látsz ollyat, mint mi láttunk. A reggeli
tündér kisasszony tiszta ezüst ruhában volt most a templomban.
Ollyan volt mint a ragyogó holdvilág.

Láttam én azt, mond jámboran mosolyogva az árva lány;
felállottam a keritésre, a palánk felső deszkájára, mikor a
templom küszöbén átlépett, akkor is láttam.

Hát a buza? nézzük csak! most elbámultad a szép időt,
majd ad neked édes apád! mondának az átkozottak.

De a buza tiszta volt, ha még annyi lett volna is.

Az utczakerités betöviseztetett, hogy a szegény árva
onnan se nézhessen többé.

Nehéz volt a két nagy lánynak bevárni a jövő vasárnapot;
mert azon ruháikat akarták mutogatni, mellyek még testükön
nem voltak. Eljött a vasárnap. A milly czifrán felöltözködhettek,
olly czifrán öltöztek fel a nagy lányok, gyürűiket
felrakták, pántlikáikat felbokrozták, czipőiket, orczáikat
kipirosították. Harangozás után egyszerre siettek. A királyfi
ismét jelen volt; néhány pajtása is volt vele. A nagy
leányok ugyancsak illegették magokat, szájukat kicsinyre
igazították, fejöket jámborul félre tartották, pántlikáik bokrait
ugyancsak igazgatták. Ha a királyfi, vagy annak pajtásai
rájok tekintettek, szemeiket szemérmesen lesütötték, s a kezökben
lévő majorána-csomón bibirkéltek. A kis lányt most
is otthon hagyták; elibe három annyi igen szemetes buzát
öntöttek, s megfenyegették, hogy ha haza jövetelökre tiszta
nem lesz, apjával keményen megrakatják. A szép gyermekhez
most is galambok szálltak segíteni, három annyi számmal
mint az előtt, s a csomó szemetes buza egy percz alatt tisztább
lett az aranynál. – Kinyitotta a kis lány a harmadik
diót, a belőle kifejlett arany öltözőt magára vette, templomba
sietett, s a régi szokott helyére leült. Most bámultak ugyan
csak az emberek; az asszonyok és lányok ülő helyökből
felugráltak; a papszóra nem figyelmeztek, s mig csak jól nem
laktak a tündérszépségü lány bámulásával, addig mindig
suttogtak. A királyfi elhatározá, hogy akármint teszi szerét,
az lesz az ő felesége. De a szép tündöklő lány elfutott; futott
nyomában a királyfi szolgája és a kapufélfa hasadékába,
mellyen a kis lány bement, egy arany rózsát szurt. Ezt a
kis lány észre épen nem vette.

Futva jöttek haza a dicsekvő lányok. Ha ezer esztendeig
élsz, se látsz olly szépséget, millyet mi láttunk; egy
tiszta aranyba öltözött teremtést láttunk mi, millyen csak
egy van e világon.

Láttam én is, mond nevetve a kis lány, fölállottam az
eperfára, az utczasarktól egész a templomig kisértem szememmel.

Hát a buza meg van-e szemelve?

Megsegített az isten, mond a jámbor lélek, az segíti meg
az árvákat.

Az eperfa délutánra kivágatott.

Dél utáni templomkor már nem jövének hirrel haza a
lányok. Nem kérdék: ha ki van-e tisztítva a buza, mert látták,
hogy mostoha apjok neheztel rájok, hogy lányára ugy
irigykednek. A szegény apa kis lányát bekérte a falu végén
álló kunyhóba egy özvegy asszonyhoz, kinek gyermeke épen
nem vala, ott táplálta szük eledellel néhány hétig.

A királyfi több vasárnapon nem ment templomba. Hanem
három hónap, három hét és három nap mulva, dél utáni
három órakor, három fertálykor és három perczkor gyalog
jött el azon faluba, mellyben a szép leányt látta. Csak szolgája
kiséretében jött. Minden kapufélfát megtekintettek. Meglelték
az arany rózsát, mellyet a szolga a kapufélfába szurt.
Bementek a házba, mellyben egy öreg asszony ült, könyörgést
olvasgatva.

Van-e e házban leány? kérdé a királyfi.

Van felséges királyurfi, szól a vén asszony, van kettő;
akármellyik megérdemli a királyfi szeretetét.

Szólitsd elő öreg anyám, mind a kettőt, megisméri lelkem
közülök a magáét.

Itt vannak, uram királyfi, mond a mosolygó anya felöltöztetvén
fél óra alatt két lányát, a mint csak tudta.

Nincs köztök az enyém, mond szomoruan a királyfi.
Nincs több lányod, jó asszony? hozd el a harmadikat is, ha
boldogságomat szereted.

Nem adott nekem isten többet! elég ez a kettő, ennél
szebbet, jobbat nem találsz e faluban.

Nincsen férjed, s nincs férjednek leánya? kérdé buslakodva
a királyfi.

Férjem megholt, mond a vén banya, három esztendeje,
hogy sirba kisértük.

Menjünk tovább, uram királyfi! mond a szolga, ha isten
akarja, megtaláljuk.

Mikor a kapufélfánál mentek, kirántotta a szolga a hasadékból
az arany rózsát, és azt szélnek eresztette. Az arany
rózsa csendesen repült a királyfi és szolgája felett. Imádkozva
kisérék a szerencsekeresők a rózsát, melly a falu
végső házának kapuja előtt földre esett.

Ide menjünk be, uram királyom! ide segített minket
könyörgésünk.

Ha isten hí, megyünk szolgám, mond a királyfi.

Kakas kukoríkolt az ajtó verőczéjén, mikor beléptek,
s egy igen szegény asszony lépett a vendégek elfogadására.
Van-e lányod öreg anyám? szól kegyesen a királyfi.
Nincsen uram, soha sem is volt, mond a vén asszony szomoruan.

Hát árvát nem tartasz? isten az árva mellett megtartja
az árva tartó anyát is.

Van jó uram, de ruhátlan, nem arra való, hogy te nézzed.
Rosz, dologtalan, mostohája azért veré hozzám; édes
apja titkon hozza el mindennapi kenyerét.

Ad az isten, kinek nincsen, mond a királyfi; hozd el
őt, bármilly csuf, bármilly ruhátlan, én az árvákat szeretem
boldogítni.

Elővezeté nagy nehezen a ronda vén asszony a nagyon
szegény, de igen tiszta öltözetü kis leányt, kinek orczája
akár a harmat. Messziről megismeré a királyfi a szép termetet,
a gyönyörüséges arczot.

Nem sajnálom többé fáradságomat, mond a királyfi;
ölébe vette a szép leányt, gazdagon megajándékozta a szegény
asszonyt, s rég ohajtott kedvesével utnak indult.

Utjok közben a szolga emlékeztette urát, hogy illy együgyü
öltözetben nem szép lenne királynak mátkáját haza
vinni. – A királyfi helyesnek találta szolgája figyelmeztetését.

Csak három mérföldet kellett már gyalogolniok az országig,
mellyben a királyfi atyja uralkodott. Egy kerek tó
szélén állott egy nagy szomorú füzfa, annak galyai közé
ültették a leányt s azt tanácsolták neki, hogy addig le ne
szálljon a fáról, mig ők arany öltözettel, s királyi hintóval
vissza nem térendenek. Mikor ezt elmondták, elmentek.

A kis leánynak kebelében volt a három dió; hogy mátkáját
meglephesse, fölvette arany öltözetét, s abban várta királyi
mátkáját.

Alig végezte be öltözködését, egy sereg czigány asszony
ment a fa alá, mellyen ő ült aranyos ruhában. A czigány
asszonyok kikérdezték, miért ül ott, kit vár, s hova
szándékozik? ő, minthogy a jó lélek senkitől nem fél, előadta
származását, kiállott szenvedését, mostani állapotát, s
azt is megmondta, hogy királyi mátkáját meg akarja tréfálni;
megmutogatta dióit, és azokban levő ragyogó ruháit. A czigány
asszonyok közül a legszebbik szép szin alatt felmászott
hozzá a fára; elkérte dióit nézegetni, s mikor észre
sem vette, a fáról a kerek tóba lökte. De a czigányok nagy
csudálkozására ő arany kacsává vállott, s a tó közepeig repülve
ott leszállt, s ott uszkált. A czigány asszonyok sokáig
hajigálták az arany kacsát; de az mindig viz alá bukott.
Végre valahára kifáradtak a hajigáló asszonyok, s ott hagyták
az arany kacsát a tóban, a czigány asszonyt pedig a szomoru
füzfa galyai közt.

A királyfi napszállatkor elért a fához, mellyen szép mátkáját
hagyta. Hát meglátja, hogy ott egy arany ruhás asszonyember!
Csudálkozik drága öltözetén, s kérte, mondaná meg,
hol tehetett szert az arany ruhára. A czigány asszony elmondta,
a mit a lánytól hallott, s engedelmet kért, hogy ezt
akkor nem mondta, mikor legelőször meglátta az özvegy
asszonynál; s elhitette a királyfival, hogy csak azt akarta
kitudni, ha szereti-e őt szegény öltözetében.

A királyfi elhitte, mit a czigány asszony beszélt, s kérte:
szállana le a fáról, ülne kocsiba, hadd vigye haza király
atyja palotájába.

A mint a czigány asszonyt a füzfáról a királyfi leemelte,
igen különösnek tetszett neki mátkájának barna arcza.

Nem voltál te illy fekete, kedvesem, mikor itt hagytunk,
mitől lettél illy barnává?

Gyenge bőrömet nagyon megsütötte a verőfény, mond
a hamis lelkü. Ha árnyékban leszek, néhány nap mulva ismét
olly szép leszek.

A királyfi elhitte, s kérte vélt mátkáját, ülne kocsiba.

Mig azt arany kacsát le nem lövöd, addig nem mehetek,
abból szeretnék enni lakodalmam napján, monda az átkozott
menyasszony.

A vőlegény és szolga sokáig czélozták az arany tollu
madarat, sok puskaport és serétet elvesztegettek, de az arany
kacsát nem találhaták, mert az mindig a viz alá bukott.

Szomoruan ült a fekete asszony a királyfi hintajába, de
a sok szép beszéd által megjött a kedve, s kevés idő alatt
haza értek. Az öreg király nem szerette barna menyét; de
midőn fia megbiztatta, hogy az néhány nap mulva tündér
szépségü lesz, megnyugodott.

Mikor már sok hónapig együtt voltak, s a menyasszony
mégis csak fekete maradt, a királyfi hidegebben kezdte magát
iránta viselni. Ezt észrevette a czigány asszony. – Hogy
kedvre hozhassa királyi férjét, kihirdette városában, és a
környékbeli falukban, hogy a király palotájában ezentul minden
héten háromszor tollfosztás fog lenni, s oda szegényt
boldogot meghivnak, és a királyné mindeneket szivesen
fog látni.

Az arany kacsa, mikor a királynét haza vitték, utána repült
a hintónak; és leányformáját ismét fölvevé, a király
szomszédjában szolgálatba állott s szorgalmatosan dolgozott.

A legelső tollfosztás alkalmával ő is elment, s az asztal
végin senkinek sem szólva megült és fosztogatott.

Ugyan királyné hitvesem, monda a király, beszéld el jó
munkásainknak azt a szép történetet, melly akkor esett, mikor
téged mostoha testvéreid tomplomba bocsátani nem akartak;
mondd el, kik segítettek neked buzát szemelni?

A czigány asszony mindezekről semmit se tudott; s beszélt
a mi nyelvére jött, hogy nevezetesen ő a kapu kulcsának
a lyukán buvott ki, és hogy a szomszédból összehivta a
lányokat, s azoknak segítségével végezte el a buzaszemelést.

Nem ugy volt az, felséges királyné, monda egy gyönyörü
hangu leány, kinek öltözete igen selejtes, de igen
tiszta volt, a kémény mellől mondá az árva lány, hogy leskődött,
meg a palánk tetejéről, meg az eperfa ágai közűl; de
az mind ártatlan fillentés volt a szegény árva lánytól, kit a
királyfi megszeretett, kit mostoha testvérei máshoz hajtottak,
kit a királyfi szolgájával együtt keresett, és kit a szomoru
füzfára ültetett, és kit te a tóba vetettél, kit férjed meg akart
lőni; és az az árva lány én vagyok.

A királyfi megismerte kedvesét. – Felesége elájult.

De nem sokára magához jött. A czigány asszonyt gonosz
tetteért a király példásan megbüntette, felnégyeltette,
megégette, a kis árva lányt pedig feleségül vette. Mostoha
anyját tömlöczbe vetette, annak két lányát megnyiratta, hajokat
megégette, s szélnek eresztette. Az árva lány udvarába
hozatta apját; az özvegy asszonynyal, kinél a szép
lányt megtalálta, összeházasitotta. Az árva kis lánynak, és
édes apjának lakodalma együtt tartatott… Enni, inni volt
elég, még az árva gyermek is riskását evett. Az ajtó megett
Tisza, Duna egy zsákban volt. Én is ott voltam a tánczoló
személyek közt, csizmámon hoszu szalma sarkantyu volt;
valaki meg talált lökni, sarkantyum a zsákba vágódott, mellybe
a Tisza és Duna volt; a zsák kilyukadt, a viz szerte szanaszét
ömlött, engem elragadott, s itt nem messzire tett ki,
s ide kerűltem; ha nem hiszik, most is itt vagyok. –



8. A titkolódzó kis fiu és az ő kis kardja.

Egyszer hol volt, hol nem volt, volt egy tengeren túl
egy kis falu, abban a faluban egy özvegy asszony, az özvegy
asszonynak egy szép kis fia, kinek az arczán rózsa nyilt.
Ennek a kis fiunak a bal oldalán egy kardhüvely termett, és
a mint a kis fiu nőtt, úgy nött vele a kardtok is; ugyanazon
a napon, mellyen a kis fiu megszületett, kiütötte magát
a kis kertben egy kardhegy, melly épen ugy növekedett, mint
a kis fiu oldalán a kardhüvely. A kis fiu már esztendös
korában megtalálta a kardot a kiskertben, és azt minden nap
leszálltakor a kardtokba illegette. Egy estve, mihelyt a nap
leszállt, lefeküdt a kis fiu, s igen mélyen elaludt. Más nap
már guggon leste a hajnalt a földből kinőtt kard mellett, és
azt hétszer egymás után a kardhüvelybe igazitotta. Igen vigan
futott édes anyja elébe, ki reggeli harangozáskor kelt fel.
Jaj édes anyám! mit álmodtam én, nem adnám a világért
álmomat! –

Hát mit álmodtál, fiam? kérdé édes anyja. Oh édes
anyám! nem mondom én addig senkinek, mig rajtam be nem
teljesedik. –

Igen, de én tudni akarom, mondá az anya mérgesen, és
ha meg nem mondod, majd megraklak.

Hiába fenyegette az özvegy asszony kis fiát: sem szép
szóval, sem fenyegetéssel nem mehetett vele semmire; utoljára
meg is verte, ez sem használt. Elment a kis fiu a kertbe,
letérdelt kis kardjához, mellynek az volt a tulajdonsága,
hogy örökké forgott, s mindennek megvágta a kezét, ki hozzá
nyult, csak a kis fiunak nem. A kis kard, mihelyt érzette,
hogy hüvelyének széle hegyét érte, azonnal megállott, s
belé csúszott, a kis fiu sokáig nézegette fegyverét és keservesen
sirt.

Mikor ő anyja kertében keservesen sirdogált, épen
akkor ment el a kerités mellett azon ország királya. A király
meghallotta a sirást, s kocsiát megállította, inasát megszólította,
menj el, édes szolgám, nézd meg: ki sir e kertben, és
mi oka sirásának. Az inas engedelmeskedett, s igy válaszolt
visszatértekor király urának: egy gyermek térdel felséges
királyom, itt a virágok közt, s ő sir, mert édes anyja kegyetlenül
megverte. – Hozd el őt, édes szolgám, mondd meg
királya hivatja, ki soha sem sirt, és a sirást nem hallgathatja.

A szolga a gyermeket elvitte, könyeit letörlötte; a
király megkérdezte a szép kis fiut, volna-e kedve elmenni ő
vele, ő fiának fogadná. –

Elmennék, felséges királyom! ha anyám eresztene. –
Menj be, szolgám, a kis fiu anyjához, szóla cselédéhez a
király, s mondd meg neki, hogy szép fiát a király elviszi palotájába,
s ha magát jól fogja viselni, fele királyságát, s a
leányát, mellyik legszebb, neki adja.

A haragos özvegy sirt örömében, s maga tette fel fiát
a király ölébe, s a fejedelem kezét megcsókolta. Ne légy
osztán olly fejes király atyád udvaránál, millyen voltál özvegy
anyád házában; e szavakkal futott el a vén asszony szép kis
fiától, ki ismét keservesen sirt. – A kocsiról a kis uj királyfi
lekéredzett, kis kardját tövéből kiszakasztotta, s a kard
hüvelyébe dugta, mellyben az mindig csörömpölt. Mikor a
kocsin már jó darabot haladtak és a kis fiu magát jól kisirta,
a király igy szólott a kis fiuhoz: miért sirtál, édes fiam, a
kis kertben olly keservesen? Azért, mondá a kis fiu, mert
édes anyám mindig szidott, aztán nagyon is megvert!

Hát miért szidott, és miért vert meg nagyon édes anyád?
mondá a király.

Azért, mert álmomat nem akartam megmondani.

Hát miért nem mondtad ki álmodat szegény anyádnak?

Azért, mert azt senkinek ki nem mondom, mig be nem
teljesedik.

Nekem se mondod ki? szól csudálkozva a király.

Nem, senkinek az istenen kivűl, a pedig tudja.

Majd kimondod, ha haza megyünk, szól mosolyogva a
király atya.

Három nap a király városába érkeztek. Örült a királyné
három lányával, hogy felséges férje olly szép fiút vitt nekiek.
Mindennel kinálták a lányok a szép fiutestvért.

Ne szeressétek úgy, monda a bölcs király, nem érdemli
az azt meg, mert titkot rejteget szivében, mellyet senkinek
sem akar kivallani.

Majd megmondja nekem, monda a legnagyobbik leány.

A kis fiu fejét rázta.

De megmondja nekem, mond a középső.

Nem én, mondá a kis fiu haragosan.

Nekem fogja megmondani, – szóla hizelegve a legkisebbik.

Senkinek sem fogom ki mondani titkomat, mig be nem
teljesedik, – megverem a ki kérdezni meri, mondá
fenyegetve a kis fiú. –

A király szomorúan nézett feleségére és lányaira; szolgáit
előhivatta, s a kis fiut kezökbe adta, s szolgáihoz azt
mondta: vigyétek e makacs gyermeket házatokba, nem való
ő királyi palotába. –

A kis fiu oldalán a kard nagyot csördült; a szolgák
megfogadták király urok parancsát, s elvitték oda, a hol ők
laktak. – Sirt a szép gyermek, hogy a szépséges palotából
levitetett; a szolgák gyermekei vigasztalták, gyümölcscsel
kinálták, játékokkal örömre hozták. Néhány óra alatt összeszoktak
a gyermekek, s mind addig velök lakott a kis fiu,
hogy már tizenhét esztendős lett. – A király nagyobb lányai
a tengeren túli országok királyaihoz férjhez mentek, a
legkisebbik is férjhez menendő lett. Egyszer lefutott a magas
palotából a szolgák házába, hol a kis fiu olly szép lett, millyet
hetedhét országig nem lehetett látni. A király leánya
nagyon elcsudálkozott, mert még olly szép legényt nem látott,
s igy szólott hozzá: ha te, szép legény, titkodat kimondod
nekem, ugy te az enyém, én a tied; a koporsó se válaszszon
el tőled.

A kis fiu megverte a kérdezősködő királyleányt, mert
régen megigérte. A gyönyőrü leány igen igen sirt, és futott
király atyjához, bevádolta a kegyetlen legényt.

Nagyon megharagudott az öreg király, s erős esküvéssel
igy szólott: ha ezer lelke van is, meg kell neki halni,
vagy országomból még hirének is ki kell pusztulni.

A király városának napszállati oldalán magas akasztófa
ásatott a földbe még azon a napon, mellyen az özvegy asszony
fia a király lányát megverte. Kiment az egész város az
akasztás helyére. A hóhér hátra kötözte a szép legény kezét.
A szép legény oldalán megcsördűlt a kard. – A lármázó
nép egészen elhallgatott. Mikor a sentencziát olvasta
a király predikátora, hirtelen nagy lárma történt. Egy czifra
kocsi vágtatott az akasztófa felé, mellynek elején fehér zászló
repült, mellyben a magyarok királya ült. A kocsi az akasztófa
alatt megállott, abból a magyarok királya kiugrott, és a
lekötözőtt szemű szép ifjunak grácziát kért. A haragos király
elbeszélte, hogy neki nagy oka van azt a gazembert felakasztani,
mert lányát megverte, csupán azért, hogy egy titkot
kérdett tőle; a titok egy álom, mellyet csak akkor mondhat
ki, ha beteljesedik.

Add nekem, királytársam, a bünöst, monda a magyar
király, majd megmondja nekem a titkot, van nekem egy szép
lányom, kihez csak a hajnalcsillag hasonló, majd kimondja
annak.

A kard megcsördült a szép legény oldalán. – Átadta a
király a rabot a magyar királynak, ki azt kocsiába ültetve
kéré, mondaná ki titkát.

Nem lehet, uram királyom, monda a szomorú legény,
mig be nem teljesedik. –

Majd kimondod leányomnak, – monda mosolyogva a
magyarok királya.

Senkinek, monda a fiu határozottan, s kardja hatalmasan
megcsördült.

Budára értek néhány nap alatt a király, és a szép legény.
A király leánya épen a kertben sétált, mikor haza érkezett
atyja a szép legénynyel, sietett a szép leány atyjához,
s midőn annak kezét megcsókolta, meglátta a gyönyörűséges
legényt, kihez hasonlót még szemei nem láttak. –

Nekem hoztad őt, monda a szerelmes leány, tündér országból?
illyet asszony még nem hordott karján.

Nem tündérországból, az akasztófáról hozom őt, édes
leányom, mond a király, neheztelve leányára, ki még soha
férfiúhoz nem beszélt, s ezt egyszerre úgy meg tudta szeretni.

Nem bánom én édes atyám, monda neki a pirult lány,
ha az akasztófáról hozod is, ő az enyim, én az övé, együtt
halunk. Ezt a király lánya mondta a szép legénynek, ki
a szép királyleányt össze-visszacsókotta.

Megharagszol te ő rá, szép leányom, monda az elszomorodott
király, mihelyt titkát kérded; goromba ő, nem királyi
vérből származott, szolgák közt a helye. Ha megölne,
ha szememet kivájná, orrom elharapná sem haragudnám én
rá, monda a királyleány; ő nekem titkát kimondja, vendégszobámban
lész lakása, szivem közepén a tanyája. – Az
atya megrázta fejét, s leküldé a fiatal embert a kerti szobába,
hogy ott a könyvek közt magát mulassa. Alig telt el
egy hét, a tündéri szépségü leány legszebb ruháját magára
vette, s lement a kerti lakba, hogy ott a magános ifjut meglátogassa
és titkát belőle kivegye.

Mikor a fiatal legény a gyönyörű lányt meglátta, mikor
szépséges öltözetét vizsgálgatta: kiesett a könyv a kezéből,
csak nézett, de szólani egy szót se tudott. A király
lánya szólitá meg őt olly szép hangon, millyet még fül nem
hallott. – Mondd meg nekem, ifju legény, miért jöttem hozzád?
ha kitalálod, tied leszek.

Azért galambom, angyalom, monda a tüzes arczu legény,
neked se mondom meg; ha szép szerivel akarsz király
atyád palotájába menni, arról ne is tudakolódzál.

De a leány semmit nem hallgata az ifju beszédére, s
még erősebben kérte, ölelte őt és csókolta. De a legény végre
haragba jött s úgy pofon csapta a leányt, hogy mindjárt elindult
az orra vére.

Sikoltozva futott a királykisasszony a palotába, hol
atyja várta a válaszszal: hát meglátja a király a vért, a szép
gyermek gyönyörü ruháján végig futni, lekiáltott az ablakból
a kertbe „éhen kell meghalnod sárkánykölyök!“ és lánya
arczát, s orrát mosogatni kezdte.

Még azon a napon összehivatta a király a városban levő
minden kőmiveseket s megparancsolta nekiek, hogy készítsenek
hirtelen egy négyszög épületet, mellyben egy szék, és
egy kis asztal férjen el; az asztal csak ollyan kicsi lesz,
hogy rajta csak egy könyörgéses könyv fog állani. Két óra
alatt kész lett a kis torony. A kőmivesek már haza felé indultak
megmondani a királynak, hogy a munka készen van.
De a király leányával találkoztak, ki még ott marasztott a
kőmivesek közűl egyet, kit legöregebbnek látott, s kérdezte
tőle: tudna-e a tornyocskán egy olly lyukat csinálni, mellyen
egy tányér étel, és egy palaczk bor beférjen, de a mellyet
senki észre nem vehetne. Hogyne tudnék, monda az ősz kőmives,
tudok biz én; csinálok is. A lyuk egy fertály alatt
kész lett; a király leánya jól megfizetett a kőmivesnek, s
haza sietett.

Napszállatkor nagy sereg ember közt kihozatott a titkolódzó
legény a kő épületbe s bünei elszámláltatván, kőfal
közé tétetett.

De a király leánya nem hagyta őt sem éhezni, sem
szomjuhozni; minden nap háromszor látogatta meg kedves szerelmesét,
vitt neki könyveket, a millyeket kért. –

A király minden harmadik nap megnézette a foglyot
szekretáriusával, ha meghalt-e már, de az mindig csak élt.
A király csudálkozott.

Egyszer a török császár levelet irt a magyarok királyához;
a levélhozó követ hozott még magával három nádvesszőt;
a levélben azt irta a török császár, hogy ha meg
nem tudja azt mondani, hogy a három nádvessző között mellyik
az, a mellyik a gyökérhez legközelebb termett, mellyik
volt a nádnak közepe, mellyik a legvége, háborút fog
vinni a magyar királyra. A király igen nagyon megijedt, és
szomorkodott. A lány észre vette atyja szomoruságát, s kérdezte:
miért busul király atyám olly szertelen?

Hogy ne busulnék én, édes leányom, mondá a jó király,
nézd, a török császár ide küldött hozzám három nádvesszőt,
s azt irja, hogyha meg nem mondom, mellyik ezek
közűl a tengeri nádnak vége, közepe, vagy töve, hadat hoz országomra.

Megsegít a magyarok istene, édes atyám, monda a
leány, s kevés idő mulva szeretője mellett állott a torony
lyukánál. Megmondta neki a török császár üzenetét, s atyja
buslakodását.

Menj haza szivem, szép szerelmem! feküdjél le, és
aludjál el, s ha felébredsz, mondd meg király atyádnak, hogy
te azt álmodtad, hogy ha a nádvesszőket lágy meleg vizbe
teszi, megtudja, hogy mellyik részén állott a náddarab a
nádszálnak; mert a mellyik a viznek fenekére szál, az a
nádgyökérhez legközelebb volt; a mellyik sem fenekére nem
száll, sem a viz szinén nincs, az a nád közepe; a mellyik
pedig a viz színén marad, az a nád vége.

A lány haza sietett, lefeküdt, elaludt, s elmondá atyjának
az álmot, mint azt szeretőjétől tanulta. A király megcselekedte,
mit lánya mondott, s a nádvesszőket ugy jegyezte
meg, hogy arra, melly a nádtövéhez legközelebb állott, egy
huzást, a mellyik közepén volt, két huzást, a mellyik pedig
hegyvégen volt, arra három huzást csinált, s magyarázatát
a török császárhoz megirta. A vesszők épen ugy termettek,
mint a magyar király jegyzései mutatták; a török császár
nem küldött háborut a magyar királyra.

Egy esztendö mulva ismét irt a törökök császára a
magyar királynak egy levelet, és küldött hozzá három csikót;
a levélben a volt irva, hogy ha meg nem tudja azt mondani:
hogy a három csikó közűl mellyiket ellették reggel, mellyiket
délben, mellyiket estve, hadat fog küldeni Magyarországra.

A király ismét busult, lánya ismét kérdezte, mi oka
buslakodásának.

Hogy ne busulnék én, édes szép leányom, monda az
öreg király, a török császár ismét levelet irt, s küldőtt három
csikót, s azt irja, hogy ha meg nem mondom: hogy azon
csikók közül mellyiket ellették reggel, mellyiket délben, mellyiket
estve, hadat hoz országomra.

Arra is megsegit az isten, édes király atyám, monda
a vidám leány, s fél óra mulva szeretője mellett termett, s
közlé vele atyja baját és szomoruságát. –

Menj haza, szivemnek bálványa mondá a rab legény,
feküdjél le, és aludjál el… Álmaid közt sikolts fel. Ha kérdi
atyád: mi bajod, mondd meg, hogy te azt álmodtad, mintha
atyádért a török császár török embereket küldött volna, hogy
őt vigyék fogságba a császárhoz, mert nem tudta kitalálni,
hogy a csikók közül mellyik látott világot reggel, délben,
vagy estve: de épen mikor kötözték atyádat, azt álmodtad,
hogy az a legény, ki tégedet pofon vágott, kiszabadult valahogy
a kőfal közül és megmondta, hogy a csikók közül
mellyik jött világra reggel, délbe, és estve.

Haza futott a király lánya, és megcselekedte a mit a
kőfal közé rakott ifju tanácsolt.

Más nap a kőfalat széjjelverték és a szép legényt a
király elébe vitték.

Téged fiam, hosszu fogságodban isten őrzött meg; én
is hajlandó vagyok már neked megkegyelmezni; de elébb
egy nagy dolgot kell felvilágositanod. A török császár levele
itt van, olvasd; a három csikó istállomban van; megfelelhetsz-e
a levélre?

Megfelelek, uram király, mond a szabad ifju – de
elébb én kérdezek valamit tőled? Van-e három egyforma
tekenőd? Nincs, de lesz, mondá a király. Egy fertály alatt
készen állott a három egyforma nagyságu és szinü tekenő.

Tétess, uram király, mondá az ifju, egyik tekenőbe zabot,
másikba eleven, harmadikba holt szenet: a csikó, melly
a zabos tekenőhöz fog futni, reggel, melly az eleven szénhez
megy, délben, az pedig, melly a holt szenes tekenőhöz
siet, estve született. –

A király megtette, a mit az ifju tanácsolt; a csikókat
megjegyezte, s haza küldötte. A török császár meg volt
elégedve a válaszszal; mert nem küldött hadat a magyar
királyra. –

A török császárnak volt egy boszorkány nénje, ettől
kért tanácsot: mi tevő legyen, hogy Magyarországot kezére
kerithesse? s hogy tudja ő azt meg, ki lehet azon ember, ki
minden kérdésére olly igazán és bölcsen megfelel?

Hjah! édes testvérem, monda a boszorkány, nem a
magyar király találja ki kérdéseidet; van ott egy ifju, ki
igen szegény asszonytól vette származását, de a ki még magyarok
királya fog lenni, mig azt meg nem öleted, addig
Magyarországra hiába vásik a fogad. –

Ismét levél érkezik a magyar királyhoz, hogy ha azt
az ifjut, ki nála élősködik, ki egy szegény asszony porontya,
hozzá nem küldi, hadat küld nyakára.

Szomoruan adá a levelet a király a derék ifjunak; de
az mikor elolvasta a kevély ember sorait, igy szólott: nem
félek én a kopasz kutyáktól, magam összevagdalom egész
országokat, és ekkor oldalán ollyat csördült a kard, millyet
még soha sem. Nincs egyébre szükség, csak két ifjura; az a
két ifju egyforma legyen, én is ollyan álarczot festek
millyen azoknak a képe, ha mind a hárman egyformák leszünk,
nem félek az egész világtól se. –

A király lakó városában volt két egy testvér, ezek
egymástól semmit nem különböztek; a szép ifju festett magának
álarczot, s azt ábrázatára tevén, elmentek Törökországba.

A boszorkány már messzire megérezte szagát az idegeneknek.
Mikor a török császár palotájába mentek, mindhárman
egyszerre köszöntek, egyszerre hajtották meg magokat;
a király kérdésére egyszerre feleltek; a vacsorához
egyszerre ültek; az ételt egyszerre vitték szájukhoz, egyszerre
keltek fel; étel után egyszerre hajták meg magokat,
s a császár intésére a hálló szobába mentek. A király nem
tudott különbséget tenni a három ifju közt, mind megöletni
nem akarta. De a boszorkány megismerte, magyarázta öcscsének
a különbséget, melly a két ifju közt, és ő közte van,
de az nem birta felfogni.

No hát majd megtudod reggel, királyom, testvérem,
mellyik az, kit megöletni akarsz, monda a boszorkány; a
kinek inggalléra el lesz nyirva, az lesz a magyar király embere.
Éjfél előtt egy órával, mikor a boszorkányok láthatlanok,
és egy tű fokán is keresztül tudnak csuszni, a vén
banya a kulcslyukon becsuszott a szobába, mellyben az ifju
mélyen aludott. Mind a hárman egy ágyban feküdtek; szélen
a szép ifju aludott. A boszorkány a nála levő kis ollóval elcsippentett
egy kis darabot inge gallérából, s ismét kisiklott
a házból. De a szép ifju midőn öltözött, meglátta a tükörben
a csonka gallért, s mindenik társa gallérából elcsippentett
ugyanannyit. –

Reggelizni hivta a három ifjut a császár. A vén banya
az ablakban állott. Csak elcsudálkozott, mikor mind a háromnak
el volt csippentve az inge galléra. Reggelizés után
magokat meghajtották, s haza bocsáttattak.

A király leánya kételkedve nyughatatlankodott, mig szeretője
haza nem érkezett. De midőn épségben, és egészségben
találá egy estve atyja palotájában, igen megörült; s kérdte
király atyját, hogy engedje meg nekik, hogy egymáséi lehessenek.
A király semmit sem szólott. A leány nagyon neheztelt
atyjára; s midőn egy estve atyjánál esedezett, hirtelen
elájult. Egy levelet pillantott meg, mellyet a török császár
küldött, hogy az idegen ifjat egyedűl küldje hozzá, mert
az Magyarországra nézve veszedelmes ember. Az öreg király
leánya által küldé el a levelet az ifjuhoz, – sirva adá
át a leány a levelet. Ne sirj szivem szerelme! velem az isten,
és az ő hatalma; igy vigasztalá az ifju a király leányát. Indulok
holnap reggel, mikor a nap felkél: egy esztendő alatt
egymáséi leszünk.

Egyedül ment a bátor vitéz a török császárhoz. A vén
boszorkánynyal az udvaron találkozott, ki suttogva mondá
neki: most jöttél utoljára szép Törökországba.

A kard csördült. Az ifju rá se hallgatott a banya szavára.
Mikor a király küszöbén átlépett, tizenöt fegyveres török
állott vele szemben. Kiugrott a kard hüvelyéből s a törököket
mind gombódára vagdalta; a királyt nem bántotta;
hanem ismét hüvelyébe szaladt. Éjtszaka a vén boszorkány
el akarta lopni kardját az ifjunak: de a kard kiugrott s a
boszorkány vas orrát lecsapta.

A császár roppant sereget állita ki más nap reggelre
az ifju ellen, de a kard olly gyorsan forgott körülte, hogy őt
a kardnak, vagy nyilvesszőnek még karczolása se érhette;
a török pedig mind rakásra hullott.

A magyar király leánya már kétségbeesett, hogy kedvese
a határozott napra elő nem jött, ugyanazért atyját
mindaddig kérte, mig seregeit Törökország felé utnak nem
inditotta. A sereg előtt a leány jött katonaruhában. Csak egy
mérföldnyire kelle a seregnek az ifju elibe jőni, mert ő már
akkor kis kardjával hazájához igen közel utazott. A király
lánya, és a sereg őt bekisérték a magyar király palotájába,
és ott kis királynak kiáltották.

Az ifju király néhány ezer katonájával elment azon országba,
mellyben ö született. – Nagyon megrémült az édes
anyja, mikor a sok katonát látta, mert azt gondolta, hogy a
várost akarják elpusztitani: de még jobban megijedt akkor
mikor látta, hogy katona egy udvarra se ment, az övébe
pedig egy tűt se lehetne megállitani, annyi benne a katona! –

Reszketett, mikor egy derék ember leszállott lováról,
és hozzá közeledett. De elcsudálkozott, midőn a derék ember
az ő kezét megfogta, s azt megcsókolva igy szólott: no, édes
anyám! már most megmondom mit álmodtam. Azt álmodtam
én, hogy én még magyar király leszek; álmom beteljesedett,
már most kimondhatom, mert magyar király vagyok. Mikor
ezt tőlem gyermekkoromban kérdezted, azért nem akartam
megmondani, mert te álmomat elbeszélted volna, s a magyar
király láb alól eltett volna. Most isten áldjon meg, hogy
megvertél, mert ha meg nem vertél volna, a király el nem
vitt volna, ha el nem vitt volna, felakasztatni sem akart volna,
ha a király fölakasztatni nem akart volna, a másik király
el nem vitt volna… Most megyek házasodni.

Ugy is lett. Katonáival haza ment; a magyar király leányát
feleségül vette; most is él, ha meg nem halt. –



9. A két testvér.

Volt hol nem volt, még az operenczia-országon is tul
volt egy falu, a falu végén egy kis kunyhó, a kunyhónak kidőlt
bedőlt falai közt rothadt szalmán egy öreg anyó feküdt,
mellette két gyermeke sirdogált: szép leány a nagyobbik, s
barna kis fiu ennek testvére, a kisebbik.

Az öreg anya meghalt, hideg tetemét falu temetteté,
s árván maradt gyermekeinek gyámola nem ajánlkozék. –
Ők elindultak.

Mentek, mendegéltek, sok hegyen, sok völgyön s hoszu
utat hagytak hátra már, midőn Jánoska égető szomjuságot
éreze.

Ut közben egy kerékvágásban zavaros vizet találtak, s
a szomjas fiu felkiált örömében: édes néném! én iszom ezen
kerékvágásból.

Ne igyál, felel okos testvére, mert kerék lesz belőled,
ha iszol.

János sohajtott s tovább mendegéltek. Ut közben medvenyomot
találtak, mellyben régi esőviz peshedt. – Édes
néném! szomjas vagyok, engedj innom ezen esőmaradványból.

Ha iszol, édes öcsém, medve lesz belőled. A fiu szemei
könyekbe lábbadtak, de hajtott nénje intésére s tovább
mendegéltek.

Ut közben farkasnyomra találtak. Jánoska könyezve tekintett
nénjére, s szavát ismétlé.

Ne igyál, édes Jánoskám, farkas lesz belőled.

János, noha nyelve kéreggé száradt az égető szomj
miatt, engedelmeskedett, s tikkadtan tovább mendegéltek.

Ut közben őznyomra találtak. Ebben tiszta viz csillámlott
és csak ugy itatta magát. Jánoska lábai a nyom mellett
öszverogytak, s minden ellenzés daczára vizét mohón itta
ki. – Nénje midőn látná jóslata teljesültét, sirt, siránkozott;
öcscse szép barna fürtei egyszerre puha, szürkés szálakká
idomultak, kis fülei mögött szikár szarvak bujtak ki, lábai s
kezei karcsu lábakká meredtek, s a gyönge őz mosolyogva
simult kisded kezeivel egyre simogató testvéréhez.

Igy mendegéltek tovább a szép leányka és kisded fiu,
a karcsu őz. Végre királyi udvarba érkeztek, hol az ifju király
vidám arczczal fogadá különös vendégeit, s számokra
csinos szobát nyittatott. Itt lakott a leány őzike testvérével,
s noha megtiltotta neki a mások előtti nyilatkozást, magokban
mindig csevegtek a meghalt jó anyáról, utjokról, a szép
királyfiról, s annak gyakori vadászatairól. Több hetek mulva
a szép leány királyi fényes ruházatot kapott, s a királyfival
nagy, hét országra szóló, lakodalmat tartottak. Elégedetten
élt a szerelmes pár, a királyné szép és jó vala, férje őt bódulásig
szerette. Az őzike untalan nénje oldalánál volt, egy
tálból ettek, egy pohárból ittak, egy szobában háltak. – De
nem tartott soká boldogságuk.

Lakott t. i. ezen király birtokában egy vas fogu boszorkány,
ennek vala egy igen rút leánya, arcza fekete,
szemei sárgák, orra bibircsós, fogai kapák, hangja rikácsoló,
dereka görbe, s egyik lábára még azonfelül sántított is. Ezt
akarta a boszorkány azon birodalom asszonyává emelni, s
hogy czélját nem érte, dult fult mérgében, kősziklákat szaggatott,
s erdőket szárított ki. Végre halált esküvék a szép
árva fejére, s hogy halálával rég ohajtott reményét felvirítsa
rút gyermekének, igyen beszélt neki:

Édes gyermekem, szeretett Luczindám! akarsz-e királyné
lenni? Ha igen, menj el titkon az udvarba, midőn a
király vadászaton leend, s nejének álmát lopd meg, aztán
mess el hajából egy jókora fürtöt, s hozd ide nekem. Lépteidre
vigyázz, szemmel tartsd az ő mozdulatait.

Luczinda szürke vörössel átcsikozott ködment öltött
magára, s éjjelre az udvarba ért a gyanu nélkül alvó szobájába,
ködmenét, hogy suhogásával neszt ne támaszszon, a
padlaton végig terité, s lábhegyen anyja intésére egy gyönyörű
fürtöt kanyaritott ki gyikszelő bicskájával. A kisded
őz nem ébredt fel.

Reggel már a szép barna tekercs varancsos béka tüdejébe
tekergetve, karácson éjszakáján vágott tiszafa parázson
fortyogott, s darab idő mulva a kenőcscsel Luczindát
anyja tetétől talpig bemázolta, s ez azon perczben a meglopott
királyné szakasztott mása lön. Most csak azon hánytorgatá
furfangos eszét a vén banya, mi módon veszesse el
a fiatal királynőt; – végre rátalált. Lakott t. i. az udvarban
egy fösvény kapus, kit aranyai megvesztegettek, s ennek
segitségével, a király honn nem létében, éjjel neje szobájára
törtek, s az ártatlant erővel hurczolták ki. Lármájukra
a kis őzike is felébredt s a gyilkosokat távolról kiséré.

Volt az udvar félre eső szögletében egy elhagyott kőkut,
benne lakott egy szörnyü nagy czethal. Ezen kut fenekére
lökték a szép királynét, s annak kihült ágyát Luczinda
foglalta el, kinek külseje most már a volt királynétól
mákszemnyit sem különbözött, s a haza tért király a szörnyü
csalást észre nem vevé. A kis őzike napjait ezután a
kut körül töltötte, mi a szemes banyának figyelmét nem kerülé
ki. Megtanitotta tehát leányát, hogy királyi férjétől az
őz meggyilkolását csikarja ki, s annak kivitelére illy tervet
koholtak. Luczinda halálos betegnek téteté magát, piros szinét
anyja sárgára változtatta. – Férje éjjel nappal ágyánál
ült, az őz a kut szélén járdogált. Orvosságot sehol nem találtak,
s ekkor Luczinda előre kikoholt tervéből a kis őznek
szivére s májára éhezett. Férje megborzadt ezen váratlan
nyilatkozatra, s nem hitt nejének; nem hitte, hogy annyira
bálványozott állatocskáját megöletné; de Luczinda nem tágitott,
mig elvégre a király, szivén hordván neje egészségét,
rábirni engedte magát, s egyik szakácsnak az őz megölésére
parancsot adott. Jól hallotta az őz mind Luczinda kivánságát,
mind a parancsot, de hallgatott, s a helyett hogy magát
kinyilatkoztatná, szokott helyére a kuthoz ment, hol mély
keservek közt igy beszélt le a czethal lakába:

Nénikém, nénikém,
Te kedves nénikém!
Gyere ki a kutból,
Czethalnak gyomrából,
Mert fenik a kést
Gyenge kebelemnek,
Mossák a medenczét
Szép piros véremnek!

Midőn a szakács, hoszu kés kezében, a vágószékre huzandó
állathoz lopódzott, és már harmadszor zengé ma keserves
dalát, hallván ezt a kiküldött, ijedten a királyhoz szaladt
elbeszélni, mit látott és hallott. – Ekkor maga a király
megy megtudni, vajjon igaz-e? A kis őz most kétszerte
keservesebben sirt, mint máskor, s könyezve dalolta:

Nénikém, nénikém,
Te kedves nénikém!
Gyere ki a kutból,
Czethalnak gyomrából,
Mert fenik a kést
Gyenge kebelemnek,
Mossák a medenczét
Szép piros véremnek!

Erre a király előlépett rejtekéből, s a faggatott őz
neki mindent kivallott, elmondta, miként hurczolták ki nénjét
ágyából a boszorkány és kapus, s miként lökték a mélységbe.
Alig végezte beszédét a szép állat, azonnal a roppant
czethal a kut fenekéről kivonatott, s annak felhasitott gyomrából
a valóságos királynét hétszerte szebben, mint annakelőtte,
maga a férj emelte ki, s diadallal vezeté be. Luczindát
pedig anyjával s a kapussal együtt négy részre daraboltatva,
vára négy szögletére feszittette, hogy mindenki példát
venne rólok. Az őzike nénje őt a czethal gyomrában talált
kenőcscsel megmosván, előbbi alakját visszanyerte.

Igy mind hárman maig is élnek, ha meg nem haltak.
Holnap kerekedjenek egy tojáshéjba, s legyenek a te vendégeid. –



10. A diákok, meg a szegény ember.

Nem csak a tanult embernek van esze; van valami a
köz ember lapos kalapja alatt is. Egyszer három diák megunta
a kinlógyium kenyerét, elindult vándorolni: azt gondolván,
hogy a szerencsén majd keresztül futnak valahol, s
valami országban királyok lehetnek.

Nem addig van a! Mennek, mendegélnek, hol egymás
mellett, mint az urak szoktak, hol egymás után, mint a drótosok.
Utjokban találkoztak egy szegény emberrel, ki egy
uraság gazdája volt.

A nagy urak mindig becsületesebben mennek el az
ember mellett, mint az amollyan kopczihérek, kik azt sem
tudják, ki volt apjok; hol volt az a ház, a mellyben legelőször
szoptak.

A diákok dévajkodva mentek el a gazda ember mellett,
s egyik uti pálczájával a lába szárát megcserditette;
s hozzá igy szólott: Töksi bácsi, hány hét e világ?

Mával is kevesebb, nagy jó uram, mond az ember
egész emberséggel.

Hol terem az erkölcs? kérdi a második csufondározva.

Megterem a virág a gazban is, nagy jó uram, válaszol
a jó ember egész becsülettel.

Mi van a paraszt kalapja alatt? kérdi a harmadik csintalan.

Tessék bejőni, kérem alázatosan, a zsidóhoz, majd
megmutatom ott, mond fél haraggal a becsületes gazda.

A diákok egymásra néztek, és a gazda ember után a
korcsmába szállingóztak.

A szegény ember jó előre bement a zsidóhoz, hogy
neki öt forintig mindig hordja a bort, és mikor öt forint ára
lejár a diákok garatján, intsen neki.

A zsidó takarosan hordta a bort; a diákok ittak isten
igazába; egyik a szentirásból okoskodott, másik káromkodott,
harmadik a zsidónét fogdosta, amugy diákosan.

Mikor az öt forint lejár, a zsidó int. – A diákok kérdezik
egymást, ha kifizethetik-e? de egyiknél sem volt egy
árva garajczár se.

Majd megfizet ez a rosz kalap, szól hetvenkedve a
gazda ember, s kalapját megrázván, egy tallér penderedett
az iró asztalra. Lám, legátus uraim! van valami a paraszt
kalap alatt. A diákok összesugtak s a kalapra alkudozni kezdtek
a szegény paraszttal.

Nekem, már öregszerü ember vagyok! nem igen kell
több temetésem napjaig öt száz bankó forintnál, – annyiért
odadom az uraknak a kalapot, annak az a virtussága,
ha megrázintják, mindig tallér esik belőle.

Elmentek a diákok a falu urához, s a zsidó szakállára
kértek tőle öt száz forintot. Erős kontraktus mellett, a zsidó
kezessége alatt, adott a falu ura a tudós utazóknak öt száz
forintot, kik azt odadták a kalapért a szegény embernek. A
gazda ember mosolyogva haza kullogott, s az öt száz forintot
interesre adta.

Hegyen, völgyön lakodalom volt a diák desentoroknak;
a legelső korcsma már az övék volt; ittak mint az ökörcsorda;
mikor fizetésre került a dolog, kiugrott belőle az utolsó
tallér; mert a jó embernek csak annyi volt a lelke körül.
Örültek a diákok, s folytatták a kegyes elmélkedést. – Ismét
felmutatja a zsidó a leirott táblát, mellyen alul egy ötös
szám látszott. A diák megrázta a kalapot: de az nem fizetett
többet. A zsidó ledolgoztatta a diákokkal az étel, ital árát,
csak akkor eresztette utjokra őket.

Nagy haraggal siettek a diákok a faluba, hol a szegény
emberrel találkoztak. A falu végin egy erdő volt, ott
barkácsolt a gazda ember, tartván szemmel az urdolgásokat.
A mint meglátja a három diákot, egyszerre fürészt kapott
elő, s félig bereszelt egy nagy fát, a mellé oda állott, s vállát
erősen a fa alá feszité. Mikor már egy kiáltásra voltak
hozzá az utasok, erősen kiabált rájok, hogy jőnének segiteni,
mert a fa rá akar dülni; a fa alatt kincs van; hogy
könnyebben hozzá lehessen jutni, vagy könnyebben ki lehessen
ásni, ő megfürészelte: de mélyebben ment már belé
a fürész, a mint akarta; ha eláll mellőle, ledül, összetörik,
őt is oda öli; ha istent ismernek, jőjenek, vessék alá vállaikat,
ő haza szalad kötélért, felszalad a fára, s többed magával
eldönti a fát, arra nyugot felé, mert a kincs itt keleten
fekszik, a hol ő áll.

A diákok nem ismerték meg a nagyon elpirosodott
embert, mind hárman alá vetették vállaikat a fának, az ember
pedig sietett haza, hogy többed magával visszajőjön.

De neki gonosz volt a zuzája! nem jött biz ő vissza
sem délre, sem ozsonnára; csak hogy elmehetett, és elbujhatott!
Jól el is buvott már, de felesége mindenütt meglelte;
ugyanazért mindig más helyet keresett, mert ő tudta, hogy
a diák okosabb az asszonynál, legalább az ő feleségénél.
Utoljára addig bujkált emide, amoda, hogy a házban az asztalon
találta magát.

Nem azt mondom én apjok! szól a ház gazdasszonya,
mint ha meghalt volna kend, teritsük ki kendet izibe; ha
eljőnek is azok a garabonczások, csak nem bántják talán a
holt embert.

Mondasz valamit, anyjok! ennél a tiszttartó sem tudott
volna okosabbat gondolni, monda örvendezve az ember, nem
hiába akartam én már a te fejedet régen bezsindelyeztetni;
a te eszed ollyan éles, mint a borotva. Hirtelen teritő deszkákat
hordtak be, s a jó ember felfeküdt rájuk, s onnan beszélgetett
a feleségéhez.

A diákok kifáradtak a várakozásban, s egyenként csendesen
ott hagyták a fát, mellynek kidülésétől féltek, pedig
azt tizen sem tudták volna kidönteni. Egyenesen a hamis
ember házának tartottak. A mint a küszöbhöz értek: látták,
hogy egy asszony térdepelve a pitvarban sir.

Mi bajod jó asszony? kérdi a legokosabbnak látszó
diák.

Isten nyugtassa meg! megholt az én uram! engem
egyedül hagyott.

Sohse szánja kend, mert igen kutya ember volt! De
ne menjen szárazon tőlem a más világra, szól egyik diák,
megnyugtatom utoljára. – S felkapván a halott botját az
ajtónyilásból, végig huzott a szegény ember köldökén.

A halott sem hagyott többet ütni hasára, leugrott a
teritőrül, s térdre esett a diákok előtt, s hálálkodva igy szólott
hozzájok: oh hogy mind a három isten áldja meg kigyelmeteket,
legátus uraimék, az a három isten, kit már én
szinről szinre láttam! – Ezentúl leszek már én gazdag ember!
soha se tudtam én, miért ugrott fel tegnap előtt a döglött
kutya az árokból a kert alatt, hát biz a botom ért hozzá,
mellyet a varju után hajitottam, melly annak fél szemét
már kivájta; csudálom, hogy ugrott fel a garád alól a tekintetes
ur paripája, melly ezelőtt három héttel döglött meg
vértályogban, hát az én mágyikus botom ért hozzá, mikor
róla a kutyákat kergettem, mellyel fél oldalát már takarosan
felpanizálták. Oh édes istenem! az én botomnak feltámasztó
ereje van! – Nem adnám én azt a világ minden kincseért!
Add oda, feleség, minden kincsemet legatus uraméknak;
nekem már nem kell semmi, van nekem mindenem. A tekintetes
itt az udvarban most haldoklik, ha meghal, egyszeribe
lesz ezer forintom, mert olcsóbbért csakugyan nem támasztom
fel; ha meghal a király, megyek s lesz millió forintom!
annyit adnak egy jó király feltámasztásaért.

Soha se okoskodjál jó ember! kiáltának egyszerre mind
hárman a teritőrül feltámasztott gazdára, tedd el pénzedet
pokolba, botod kezünkben marad, ha megszakadsz sem adnók
vissza; majd tudjuk mi, hol kell ezt használni. És a
nélkül, hogy hallgatnának a még mindig erősebben kiabáló
ember kérésére, a botot vállukra vették, s mentek vele kincseket
keresni.

A csélcsap gazda örült, hogy illy okosságot találhatott,
s hogy igy ellenségeit nyakáról letudhatta.

A halottélesztő három gavar ment dalolva, fütyölve;
egyszer a mint egy kis faluból kiérnek, meglátnak egy roppant
várost, mellynek végén ollyan nagy halotti kiséret jött
ki, hogy hosza vége nem volt. Tót ágast állott az öröm
a legátusokban, képzelve előre, milly csomó pénz üti most
tenyeröket. A mint a kisérettel találkoznak, kiáltnak a halottvivőknek:
hó megáljatok! ki ez a halott? mi rangu?
mit adnak érte, ha feltámasztjuk?

Egy gyászos asszony, ki talpig bakacsinba volt öltözve,
s egy derék ifju ur, egészen fekete ruhában, állott kisirt
szemekkel a diákok elibe.

Ez a lány grófkisasszony, szólott a gyászos asszonyság,
ennek az ifju herczegnek a mátkája; a mit kértek, annyit
adunk, csak támaszszátok fel.

Az egyik diák egyszerre felrugta az aranyos koporsót,
a másik csak ugy könnyedén nyakszirton legyinti a grófkisasszonyt,
és a halott, torokfájásban halván meg, minthogy
torka az ütésre kifakadt, fölkelt, fölállott örömére a grófnénak,
s a derék herczegnek.

A gyászének vig nótává vált, a trombiták csakugyan
recsegtették az ugrós nótákat, s a három diák legelül ugyancsak
hegyezte. A diákokat grófilag megvendégelték, s harmad
nap mulva annyi aranyat adtak nekiek, a mennyit elbirtak.
Egész világon hirök ment a támasztóknak; hivták őket
minden felé, de mig pénzökből tartott, addig sehová sem
mentek. A zsidónak megfizették az öt száz forintot interesével
együtt, mit a rosz kalapért kellett fizetni a földesuraságnak;
a botadó gazdát is ugyan csak megajándékozták, ki a
dolgokat magában szivesen kaczagta.

Egyszer hire futamodott, hogy meghalt az ország királya,
kiért a királygyermekek fél világot oda igértek. A
három jó madár kocsiba ül, s megy nagy kényesen az ország
fővárosába. Már vinni akarták a király testét a kriptába,
mikor a halottélesztők megérkeztek. Tüstént felrugta
egyik a koporsót, másik gyengén kezdi legyezgetni a király
holttestét; de az felkelni nem akart, erősebben kezdi rajta
jártatni a botot; mikor egyik kifáradt a püfölésben, a másik
kezdett a támasztáshoz; de a király csak halott maradt; már
egészen széjjelverték a kegyetlenek az öreg király holt tetemeit,
midőn a herczegek megharagudván a gonoszokra,
azokat elfogatták, megkötöztették, s halálra itélték.

Más nap előhozták a rabokat, hogy kivégezzék. Megkérdezték
tőlök, ki hitette el velök azt, hogy azon botnak
támasztó ereje van? s tettek-e már valahol vele csudát, hogy
a király szent testéhez mertek vele közelíteni?

A megrémült foglyok elmondták a szegény ember, és
a grófkisasszony történetét; megmondták azt is, hogy a grófkisasszonynak
csak a nyakát kellett egy kissé megütni, s
tüstént felült; s azt is megmondták, hogy egy botot vettek
egy szegény embertől, ki már őket egy izben csuful megcsalta
egy rosz kalappal.

A tapasztalatlan ifjaknak megkegyelmeztek a királyi
herczegek, de olly feltétel alatt, ha a hamis parasztot kézre
kerítik, s hozzájok viszik, hogy megölethessék.

Tüstént elindultak a megcsalatott ifjak, s három hét
alatt a gonosz gazdát a király palotájába vitték. Három óra
alatt lefolyt az ember törvénye, s rá az határoztatott, hogy
zsákba kötve a vizbe lökjék, melly a város közepén foly el.

Bekötötték a szegény embert egy nagy zsákba, vitték
a vízbe. Mikor egy templom előtt vitték, épen akkor a templomban
reggeli misét tartottak; a zsákvivők lelökték a rabot
az utfélre a templom előtt, ők meg bementek az isten
házába, hogy a bünös lelkeért imádkozzanak.

Épen akkor hajtották az utczában a csordát, mikor a
halálra sentencziázott rab ott feküdt a zsákba kötve. Elővette
a zsákos gazda ismét hamis eszét, s erős hangon igy kezdett
kiabálni: azért sem leszek király a megholt király helyett;
inkább kész vagyok meghalni; sem irni, sem olvasni nem
tudok, hát hogy lehessek én király?

Mit beszélsz te ember? mond a csordás megállva a
zsák felett; király nem akarsz lenni? – mert irni olvasni
nem tudsz! Jer csak, hajtsd azt a csordát! majd leszek én
király, tudok én irni, olvasni, mint az örökélet! – Ezzel
kioldta a zsákot, a rabot belőle kieresztette, maga belé bujt;
a gonosz csontu ember pedig elhajtotta a csordát.

A miséről a zsákvivők kijöttek, a zsákot saroglyára
tették, s vitték a vizre. Hiába kiálta a szegény csordás, hogy
ne vessék vizbe, lesz már ő király, – megtanul irni, s olvasni
is; bevetették biz őtet a vizbe, hogy most is ott van,
ha ki nem fogták valahol. – A gazda ember pedig hajtotta
a csordát a város alatt, hogy annál szabadabban menjen
velök hazájába.

A három diák kiszabadult, s megnyugodva siettek kirabolni
a szegény ember házát, mellyet ők annyira felgazdagitottak.
De mint csodálkoztak, midőn épen azon város
alatt, hol ő a vizbe vettetett, találkoztak ugyancsak ő véle
a sokszor vizre vitt diákok.

Isten áldja meg legatus uraimékat, hogy engem e városba
hozattak s a vizbe vetettek; látják, milly gyönyörű
csordát hajtottam ki a viz alól! – van még ott ezer csorda
is illyen, csak ember kell, a ki kihajtsa! egy ember egyszerre
csak egy csordát hajthat ki; én mihelyt ez elfogy,
másér megyek.

A diákok, kik látva látták, mikor ezt az embert a vizbe
lökték, hitték a mit mondott, s kérték vezesse őket oda,
honnan e csordát elhajtotta. Ő is kimutatta a viznek azon
részit, melly legmélyebb volt. – A legerősebb diák legelébb
úgrott a vizbe, s figyelmeztette pajtásait, hogy ha ő
int, menjenek utána. A mint haldoklott, a fél keze felvetődött,
s rángatódzása közben ollyan mozdulatokat tett, mintha
integetne; ezt a többiek meglátták, s rohantak utána a mélységbe,
s néhány percz alatt mind hármok a viz alá merült,
s a csordákkal együtt oda maradt.

A figlár ember pedig megszabadulván üldözőitől nyugodtan
kisérte csordáját hazája felé; az útban többnyire minden
marháját eladogatta, s jó pénzzel megrakodva ment feleségéhez,
kivel most is él, ha meg nem holt.



11. A kivánságok.

Az országuton megy tiz ezer kocsi, minden kocsin tiz
ezer hordó, minden hordóban tiz ezer zacskó, minden zacskóban
tiz ezer mákszem, minden mákszemben tiz ezer mennykő.
Mind e mennydörgős mennykő üssön belé abba, a ki az
óperencziából hozott mesémre nem vigyáz!

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy
szegény legény, a kinek egy fiatal csinos felesége volt. Mind
a ketten szerették egymást, csak az volt a bajok, hogy szegények
voltak; mert egyiknek sem volt semmie se. Illyenkor
aztán történt, hogy néha egy kicsit öszvepöröltek, és szemére
hányták egymásnak, hogy egyiknek sem volt semmie.
De azért szerették egymást.

Egyszer estve az asszony előbb jött haza, mint férje,
és a konyhában a padkán tüzet rakott, ámbár nem igen volt
mit főzni. Legalább egy kis levest főzök uramnak; mire haza
jön, elkészül, gondolta magában. De alig tette föl a bográcsot
a tüzhöz, és a tüzre néhány hasáb fát, hogy a viz annál
hamarább felforrjon, ura már haza jött, és ő is felesége
mellé a padkára ült. Ott melegedtek a tüznél, mert már hideg
ősz volt. A szomszéd faluban épen az nap kezdték a
szüretet.

Tudod-e mi ujság, feleségem? igy kérdezte az asszonyt.

Nem tudom biz én, semmit se hallottam. Hát mondja
meg, hogy mi?

Hát a mint jöttem most az uraság kukoriczaföldéről,
messziről a sötétben is észrevettem, hogy az úton valami
fekete folt van. De nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Közelebb
jöttem, hát uram fia! mi volt? Egy szép aranyos kis
kocsi, benne egy szép asszony ült, elül meg szép négy fekete
kutya befogva.

Tréfál kend, szakasztá félbe az asszony.

Nem tréfálok biz én, valóságos igaz. Tudod, millyen
sáros határunkban az út. Hát bizony a kutyák a kocsival
megakadtak, sehogy se birtak tovább menni. Az asszony meg
nem mert kiszállani a sárba, hogy aranyos ruháját be ne
piszkítsa. Én a mint megláttam, el akartam szaladni, mert
valami gonosz léleknek tartottam. De ő utánam kiáltott és
kért, hogy segítsem ki a sárból, semmi bajom se lesz, meg
is jutalmaz. Gondoltam magamban, hogy bizony jól esnék,
ha segítene szegénységünkön, és segitségemmel a kutyák
kihuzták a sárból. Ekkor az asszony kérdezte, hogy házas
vagyok-e. Megmondtam neki. Hát gazdag vagy-e? kérdezte
tovább. Dehogy vagyok! alig van két szegényebb ember falunkban.
No tehát ezen segithetünk. Feleségednek három kivánságát
fogom teljesíteni. Ezzel elment, mintha csak sárkányok
ragadták volna. Tündér volt.

Az ugyan rá szedte kendet!

Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kivánni, édes
feleségem! Erre az asszony hamarjában kimondta: bár csak
volna egy kolbászunk, ezen a szép parázson ugyan csak
megsülne.

Alig mondta ki, már is leszállt a kéményből egy lábas,
benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna
keríteni vele.

Ez helyes, helyes! kiáltottak mind a ketten, a másik
két kivánságot okosabban kell használnunk. Be jó dolgunk
lesz akkor. Mindjárt veszek két tinót, meg két lovat, egy
malaczot is veszünk; igy beszélt a férfi. E közt levette kalapjáról
pipáját, hátáról kihuzta a zacskót és megtömte. Most
rá akart gyujtani, de ollyan ügyetlenül vette az üszköt, hogy
a lábast kolbászostul feldönté.

Az istenért, a kolbász! Ugyan mit csinál kend? Bár
az orrára nőtt volna kendnek, igy kiáltott a megijedt asszony,
és a kolbászt ki akarta kapni a tüz közül. De az akkor
már férje orrán lógott, le egészen lába ujjaig. – Uram
teremtőm! segíts, igy kiáltott megint az asszony. – Lásd
bolond, oda a második kivánság, mondá ura. – Hát ezzel
mit csinálunk?

Leveszszük, mondá az aszszony.

Le biz az ördögöt! hisz egészen ide nőtt az orromhoz,
nem lehet ezt levenni.

Hát levágjuk, máskép nem segithetünk.

Dehogy engedem, dehogy hagyom a testemet vágni a
világ minden kincseért sem. De tudod-e mit feleségem?
Még egy kivánságunk van hátra. Kivánd, hogy a kolbász
viszszamenjen a lábasba. Akkor megint jól lesz minden.

Az aszszony meg igy felelt: hát a tinó, meg a ló,
meg a malacz akkor hol marad?

De hiszen illyen bajuszszal csak nem járhatok, te se
csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról.

Sokáig igy pöröltek, utoljára csakugyan rábirta az
asszonyt, hogy azt kivánja, hogy a kolbász viszszamenjen a
lábasba. – De ezzel oda volt a három kivánság, és ők most
is ollyan szegények, mint azelőtt. – Azonban a kolbászt
jó izüen megették; de mivel most átlátták, hogy pörölésök
volt az oka, hogy nem lett se tinójok, se lovok, se malaczuk,
megegyeztek abban, hogy ezután jobb békeségben
fognak élni. Nem is pöröltek azután soha. Jobban is ment
dolguk, és idővel tinót is, lovat is, malaczot is szereztek,
mert szorgalmatosak és takarékosak voltak.



12. A félelemkereső.

Hol volt, hol nem volt, az operencziás tengeren is tul
volt egy bolhaugrással, egy veréblépéssel egy gazda ember,
kinek felesége is volt; volt kettejöknek egy fiok; ők
azt Pihárinak nevezték. Ez a Pihári makranczos egy fiu volt.
Egyszer az apa, meg az asszony mezőre mentek dolgozni, a
fiut otthon hagyták ház őrzeni, s megparancsolták neki, hogy
délben, meg estve a disznónak meg a tyukoknak enni adjon;
osztán mikor estére harangoznak, a tüzhöz vizet tegyen, a
tüzhelyet meg a házat seperje meg, az ólat hányja ki. – A
fiú arra csak annyit mondott, hogy „jól van, jól!“ –

A szülék napestig dolgoznak, estve haza jőnek a dologból;
a fiút nem kapják otthon; tűvé tesznek a faluban
mindent, sehol sem lelik, utoljára megkapták a faluvégen,
egy kis házban, hol ő az oda való lánynyal szerelmeteskedett.
Megharagudott az apja keservesen, a fiút haza kergette;
otthon az ajtót egy szolgafával betámasztotta, a szíj
ostort elővette, s megrakta amugy magyar miskásan, hogy
szintúgy csürgött csattogott minden a házban. Mikor untig
fáradtig jártatta háta pecsenyéjén a suhogó bátyját[14], hogy
a vér csak úgy csatornázott végig a lába szárán, megpihent
az apa és többet nem ütött; hanem azt kérdé tőle: félsz-e
már most tőlem? Teszed-e másszor, a mit ma tettél? Fogadod-e
ezután az apád szavát? – A fiu nem sirt, hanem
makranczosan azt duhogta: sem nem félek, sem nem fogadom
meg, a mit kend parancsol; úgy, csak azért sem!

  [14] A szij ostor vastagabb, nagyobb mint a suhogó, azért
  mondatik a suhogó bátyjának.
                                      _Szerk._

No fiam! mondá az apja, soha se kellesz nekem többé!
Koránt se ollyan fia voltam én szegény édes apám uramnak,
az isten nyugtassa meg, ha a forgószélbe esik is a
pora! mégis, a mit mondott, úgy néztem, úgy megfogadtam,
mintha a tiszteletes mondta volna a katékrából! Eredj, fiam,
eb a lelked! a merre szemeddel látsz, nekem többé nem kellesz
se testemnek se lelkemnek; nesze itt egy butykos pálinka,
meg egy kenyér, loholj a szél után, a merre a talu
repül. Ha apádtól sem félsz, addig üldözzön az isten ostora,
mig _félsz_et nem kapsz. –

A fiu nagy dünnyögve elballagott; nem is köszönt senkinek.
A mint ment, mendegélt, talált egy korcsmát, abban
háromszáz katonát… A mint a korcsmába hág, egyenesen
az asztalfőnek tartott, s levágta magát az asztalra, hogy
a pálinkás üveg mind egy szálig tánczra kerekedett. A
katonák csak egymásra néztek, s neki iszonykodtak, hogy
kilökjék őt az ivó házból: akkor Pihári talpra ugrik, kalapját
az asztal alá vágja, öklével megüti a gerendát, szintúgy
omlott belőle a szúpor, s nagy hegyesen elkiáltja magát: ki
a legény a korcsmában? kinek van kedve velem megbirkózni?
jöjjön, ha a gyermekét akarja tartani!! Erősen verte jobb kezével
a mellét, de a balban a pálinkás butykost tartotta, s
abból a bámuló katonákat sortában megkinálta. – Jól meg
húzták a butykost az oltott lábu katonák, s egymás után
szép énekszóval mind egy szálig szépen elaludtak.

Ekkor a korcsmároshoz fordult Pihári s kérdte őt:
tudna-e valahol ezen a világon ollyan helyet találni, hol ő
félszet kaphatna? –

De tudnék ám! felelt a korcsmáros gyanakodó képpel;
van itt hét mérföldnyire egy király, van annak egy elátkozott
vára, mellyben éjjelenként hét esztendeig ördögök tanyáznak,
ki oda nappal megy, annak semmi baja, de éjtszaka
az ördögök izre porra szaggatják. –

Pihári elindult a királyhoz, s két óra alatt ozsonnatájon
várába érkezett. Mikor a királyhoz bement, se nem kopogtatott,
se meg nem hajtotta magát, hogy czipellőt csókoljon,
sem a kalapját nem billentette, csak bokáját ütötte öszsze,
s igy szólt: szerencsés jó napot kivánok az urnak! s
az asztal mellé kényesen oda bigyesztette magát. –

A király elébb soha se tudta, miféle vakmerő emberrel
van ügye, s nagyon megzavarodott; de utóbb neki bátorodva
kérdte tőle: ki vagy, mi vagy? ki hozott ide? mi
járatban vagy?

Vagyok apámnak elkergetett fia; azt mondja a legény,
az ördögök hoztak, s azokat akarom megverni, megszalajtani. –

Épen jó helyen jársz – szóla örömmel a király, –
van nekem egy igen szép, de hét esztendőre elátkozott, váram,
az ördögök birják; nappal ugyan ellakhatik benne az
árva gyermek is, de éjtszaka? nincsen ember, a ki benne
életben maradjon; mindent széjjeltépnek benne az ördögök.
Már tiz ezer katonám elveszett benne; ha te három éjtszaka
váramban meghálnál s benne élve maradnál és váramat megtisztítanád
a gonosz lelkektől: akkor fiu, ember vagy a talpadon,
jó csillag alatt születtél, kérhetsz, a mit kivánsz; fele
királyságom, a legszebbik lányom a tied lesz.

Pihári mindezekre csak kaczagott; csak illegette magát
az aranyos széken. – „Sok kéne ahoz uram, monda későbben
a királynak, sok kéne még ahoz, hogy az ördögök a
várból elinaljanak; kéne ahoz huszonhat szekér fa, huszonhat
szekér kalács, huszonhat szekér gyertya, huszonhat hordó
bor.“

A király mindent rendesen beszállított a várba, s estére
Pihári számára abban a legszebb szobát kitakaríttatá.

Pihári csordahajtáskor bekovártélyozta magát a várba,
a fát mind egy szálig meggyujtotta, a gyertyákat is; a borokat
szobájába hömpölygette, a kalácsot mind felszeldelte. Maga
legelébb is mindenképen jóllakott, azután egy hajtókában
egy palacz bort megivott, ismét máshoz kezdett, s köszöngette
magára igy beszélvén: isten éltessen Pihári! itt légy
ember, Pihári! itthon vagy te itt is, Pihári!

A mint az üveget a szájától harmadikszor elveszi, úgy
berúgja háza ajtaját egy kis ördög, melly igen borzas volt,
mellynek szakálla három rőf is lehetett, hogy az száz darabra
is szakadozott, s mormogva igy beszélt: hogy merészeltél
ide jőni, hová csak az ördög jöhet szabadon, honnan
csak ördög mehet ki elevenen; ha ezer lelked lesz is, meg
kell halnod; nem félsz, hogy mindjárt össze-visszatéplek?

Ide vele! szól Pihári kiürítve palaczkját, megválik, ki
kettőnk közül a derekabb legény, gyere, ha még viszsza
akarsz pokolba menni, fogj meg. –

A kis ördög belé csimpalykodott Piháriba, s úgy oda
vágta a fényes padláshoz, hogy szintúgy nyekkent. Pihári
felugrik, összeüti bokáját, bevesz egy pár itczét a kegyelemből,
megfogja az ördögöt, úgy vágja az ablak vas rácsához,
hogy az agyvelő mind kilocscsant a fejéből. Még egy
pár itczét megivott az ördögrontó legény, lefeküdt, s a
selyem ágyban reggelig édesdeden aludt.

A király hallotta éjtszaka várában a nagy dörömbözést,
hallotta az ördög bőgését, mellyre a halálharang félre verődött.
Még sötét reggel eljött a király szolgája megtudni:
hányadán van Pihári? Pihárit a szolga még aludva találta,
s látta hogy csüngeti véres kezét az ágyról.

Pihári akkor kelt fel, mikor már a nap a hasára sütött.
Felkelvén megmosdott és imádkozott annak rendi szerint;
akkor nap ki se ment a házból, hanem készült és készíttetett
mindent éjszakára. – Minden kész lett a legvastagabb
tőkétől a legvéknyabb szálkáig. – Mikor már öreg
éjszaka volt, leült asztalá mellé, s a mint szokása szerint
köszöntgeti maga felé az itczéseket, egy vastag ördög nagy
dörömbölés közt berugja háza ajtaját, hogy az ezer meg ezer
darabra szakadt. Héjh csunya egy ördög volt az! – két
szeme ollyan nagy volt, mint egy egy taligakerék, s mindeniket
mit egy tenyérnyi vastagságon vér futotta körűl; –
a szája, – a szája mint egy repedt ég, mikor belőle tüzes
isten nyila szalad ki; magassága ollyan volt, hogy nyolcz
rét görnyedve bujt be a házba; a fogai úgy állottak, mint
egy kidült bedült házoldal, az oldalbordái úgy látszottak mint
egy felfordult kaszás szekér, a képe ollyan volt, mint egy
hegy, mellyet a záporeső összevissza árkolt, völgyelt; az
egyik lába mint az ököré, másik mint a strucz madáré:
nagyot toppantott a réti csuda, s Pihárit, mikor épen iszik,
igy szólítja meg: hát te vagy az a hitvány kurafi, a ki a
mult estve szép öcsémet megölted? azért egyszeriben keservesen
kilakolsz. – Ekkor megfogja a bámuló Pihárit, s
ugy oda teremti a pagyimentomra, hogy egy fél óraig lélek
se jött belé; de fél óra mulva felugrik Pihári a deszkáról,
karjára tekergeti az ördög szakállát, úgy vágja a vár oldalához
a tiz öles ördögöt, hogy a fal egyszeriben kidült; a
gonosz lélek ketté tört; azzal lefeküdt, de még elébb megivott
három czilinder bort s édesdebben aludt, mint akárki.

A mint más nap fél délben fölkelt, mosdott és imádkozott,
a mint ő szokta. Alig nézett széjjel, már ott volt az
estve; ismét mindent összehordatott, nagy teketóriával neki
ült az enni és inni valónak; gondolta magában, vagy eszem
iszom többet, vagy soha sem; azért hát csak hozzá látok. –
A mint falatozás közben így elmélkedik és szép csendeskén
iszkorál, egyszer hallja, hogy jő a legöregebb ördög, melly
olly nagyokat dübbengetett, hogy lépései alatt csak úgy porlott
a márványkő a tornáczban; megrugja az ajtót, mellyen
Pihárihoz lehetett bemenni, ugy hogy az milliom darabra pozdorjázott.
– A mint belépett, már a szarva, melly a homlokából
állott ki, a ház átellenben levő oldalát szórta ki felé,
savó szeme a jobb válla hegyén ragyogott, két füle ollyan
volt, mint egy három hónapos csökös tinó lehúzott bőre, ujjain
araszos köröm volt, egyebe nem fért be a várszobába.
Haragosan kiáltott Pihárira, hogy menjen vele s birkozzanak
meg a vár kapujában, de csak úgy menjen, ha bizik az inában,
mert kutyakinnal fogja megölni; miért vesztette el két
gyermekét, kikkel ő az egész világot akarta meggyőzni.

Pihári nem késett. Felölelt egy átalagot, mellyben igen
jó beczkói bor volt, mellytől az ördög is megfutamodik, egy
zsák kalácsot vállára vetett, szemközt állott az ördöggel a
várkapuban. A mint terhét lerakta, feltekintett az ördög fejéhez,
melly ollyan volt, mint egy görög láda, – s mégis
csak ollyannak látszott, mint egy kenyérkovász, mert
igen magasan beért az ájerbe. Leguggolt a hosszu ördög,
mikor Pihárit megfogta, s mikor az őt felemelte, ő a
falu tornyát is talpa alatt látta, a magasságból úgy csapta
le Pihárit az ördög, hogy térdig haladt be a földbe. – Pihári
elájult, s félig meddig meghalt; mikor látta hogy most
mindjárt egészen meghal, egyet rúgott, s a földből magasan
felszökött, összeütötte mezít lábát, – mert csizmája a földben
maradt, – felhajtja hirtelen az átalag bort, bekap sebesen
harmadfél kalácsot, a borból egy pofával az ördög
szeme közé köp, az szeme világát azonnal elvesztette. Ő is
derekon kapja a hoszu Luczifert, de karjával körül nem érhette,…
kapja magát, kihúz kalapja mellől egy anglius tűt,
túlteszi azt az ördög derekán, megfogja a tű két végét,
megszorítja az ördögöt amugy istenesen, s úgy nyomja a
földbe, hogy csak a két keze, meg a nyaka látszott ki a kövek közül.
Ekkor kap az oldalához, hogy kardját kirántsa,
de minthogy ott soha kard nem volt, futott a várba a fegyveres
kamarába; onnét kihozott egy mészáros bárdot, s azzal
az ördög nyakába belé vágott. Mikor már az ördög feje
le akart esni nyakáról, így szólította meg Pihárit: még illyen
derék fiút mint te, soha nem láttam; megérdemled, hogy neked
tanácsot adjak. No hát ide hallgass. A mint bemégy lakó
házadba a várban, ott bal oldalon van egy fekete ajtó,
azon nyiss be, ott van a király kassája, azt örzöttük mi! a
mint oda belépsz, hunyd be szemedet, markolj a kincsbe
kilenczszer, rakd zsebeidbe; mikor kijősz, az ajtónyiláson
látsz egy kis csuprot, abból mosdjál meg, akkor amit akarsz
mindent megcsinálhatsz, mivé akarsz, azzá változhatol. Ezeket
mondván, szemét száját megtörölte, s meghalt. –

De Pihárinak volt esze, hogy nem ment a szobába,
mellybe az ördög küldte; tudta ő, mi van a vas kádban; abban
parázs tüz volt, mellytől a mi meggyult, azt eloltani nem
lehetett, nem volt ő bolond magát megégetni! a csuporba
meg választó viz volt; nem volt ő bolond, hogy azzal
megmosdjék, hogy szemét elveszítse! –

Mikor a sárkányfejü ördögök fogait a király udvarán
rakásra hordta, a királyhoz bement, s azt mondta: uram király!
mindent elvégeztem.

Hát mit kérsz tőlem? – mondá a király.

Semmit uram, csak egy arany tüszűt, felelte Pihári. –

A király egy aranynyal megpakolt tüszűt kötött a Pihári
derekára. – Pihári egyszerre oda hagyta a királyt városostul
együtt, s ment utazni egyes egyedűl. A mint megyen
mendegél, eleibe akad egy koldus, s neki ezt mondja: hová
sietsz ollyan nagyon, arany tüszűs legény?

Biz én magam sem tudom, – válaszolt Pihári, szeretnék
valahol ollyan helyet találni, hol én _félsz_et kaphatnék;
mert én csak azután lehetek boldog, addig nem. –

Hát, ha csak az a bajod, mond a koldus, látod hogy
fénylik amott egy vár, annak van egy szomorú királya;…
csak oda menj, megmondja ő a többit… Nem akarlak előre
elijeszteni. –

Pihári megköszönte a koldus szivességét, s vetett neki
harmincz aranyat, indult a vár felé, s a királyhoz érkezvén,
megmondá, mi járatban van.

A király előbb Pihárit nagyon bolond embernek gondolta,
hogy ő a veszedelmet keresi; de mikor látta, hogy
kérése és igérete mellett ugyancsak megáll, megölelte őt,
s mindent igért neki, csak kedves várát szabadítsa ki a tündér
kisaszszonyok kezéből. –

Még ezelőtt százhetven esztendővel adta a nagyatyám
zálogba ezt a gyönyörü várat a tündér lányoknak három
száz esztendőre, még száz harmincz esztendő van hátra;
akkor telik ki a zálog ideje, igen szeretném, ha még életemben
kidisputálhatnám belőle a tündéreket.

Ha életembe kerül is, király uram! mondá Pihári, –
mégis visszaveszem kezeikből váradat. Tizenhat szekér fát,
hordó bort, gyertyát és kalácsot hordatott öszsze a várban,
estve a számára kisepert szobába beült, a fát, gyertyát
meggyújtotta, s kezdé magát szokása szerint vendégelni. Éjfél
tájban a kő padláson keresztül egy szőrös kéz nyújtózott alá,
s már szinte fejét markolta meg Pihárinak; de Pihári nem
szokott megijedni a maga árnyékától, s amúgy szegény emberesen
úgy megszorította a kisértet szőrös kezét, hogy a
bőre a kezében maradt, s igy kiáltott rá haragosan: ne csak
a kezedet, hanem magadat is mutasd, ha legény vagy! –

Legény nem vagyok – szóla egy gyönyörü hangu
rózsaszáj, – mellyet Pihári a kő padláson keresztül látott mosolyogni,
mellyet mikor meglátott, egyszeribe kilelte a szerelemhideg,
erősebb vagyok én minden legényeknél, bár
te náladnál ne lehetnék erősebb. – Ekkor egy pillanat alatt
minden gyertya és fa kialudt, a kalácsok hulladoztak az asztalról,
a boros üvegek töredeztek, s igen nagy lett a sötétség.
Hát egyszer csak világosodik a szoba, mintha a hajnal
jött volna belé hálni éjszakára; soha se tudta Pihári, mitől
illyen fényes az ő sötét háza, mellyben ezelőtt a sötétet
harapni lehetett volna, hát négy tündér lány áll a szoba négy
szögletében! azoknak szemeik ragyogtak, attól volt a ház
ollyan világos, az ötödik lány, a legkisebbik, a legszebbik
a ház közepére állott, Pihárit derekon ölelte; mint a villámlás
úgy szaladt Pihárival a szögletben álló tündérhez, az
lökte őt a másodikhoz, az a harmadikhoz, az a negyedikhez
ollyan sebesen, hogy a házban forgószél kerekedett. Midőn
szegény Pihárival már szinte egy óraig igy lapdáztak, ő se
vette tréfára a dolgot, középre ugrott a napnyugoti szegeletből,
megragadta a legkisebbik tündért, azt az ágyba vágta,
s mellé simult nagy jámboran. A házban tüstént sötét lett,
mert a négy tündér eltünt a vári szobából.

A fiatal tündér lány igen megszerette Pihárit, mert Pihári
szép legény is volt. Nagyon reszketett a tündér menyasszony,
mert félt, hogy kedvese megtalál halni a sok szenvedés
miatt, mellyel testvérei megkinozták: ugyanazért minden
lehelletére és mozdúlására figyelmezett, csókjaival erősítette
a lankadó legényt, s arany hajával talpát is betakarta,
hogy a tündér erő által új erőt nyerjen.

Mikor a szépséges tündér lány észrevette, hogy Pihári
már megél, így szólította meg őt: csudálkozom szivem, szép
szerelmem, hogy meg nem haltál, mikor már itt száz meg
száz emberből kihajtottuk a lelket; kérlek, ha neked tetszem,
végy el engem magadnak feleségképen; birjuk ketten
ezt a várat. – Nem ezt fogadtam én a királynak, szép
galambom, – mond Pihári, – el kell innen távoznotok még
ma, nem holnap, én addig boldog nem lehetek senkivel, veled
se, mig valaki ugyancsak meg nem tanít arra, mi a _félsz_,
nekem addig mindig mennem kell, ezzel apám átkozott meg engem. –

Elvehetnél pedig engem, szóla üveghangon a tündér
lány, én tiszta lélek vagyok, én hiven tudok szeretni. Nézd
csak, milly szépen hajnallik, mint az örökélet, nekem nappal
föld felett járnom s feküdnöm nem szabad, mégis elfeküdném
ártatlan oldalad mellett estig is, ha tudnám, hogy
meg kell is érted halnom! kérlek, óh ne menj el, esküdjünk
meg reggel, mikor a nap felkel.

Pihárinak az Alkorán se beszélhetett volna eleget, ő
mindenre csak a vállát rázta, s a fejét lógatta. – Hiába!
a kit az isten megver, nincsen annak addig tepedelme,
mig az isten ostorának csapója a bünös ember hátán el nem
kopik! –

Sirva adott Pihárinak egy pikszist a tündér kisasszony,
s őt keservesen megsiratván, s kedve szerint száz meg százszor
megcsókolgatván, elhagyta. – Pihári sem állhatta ki a
dicsőséget, sirt, mikor a várat elhagyta, mint a záporeső.
A királyhoz el se ment, hogy annak győzedelmét hirül adja,
hanem ment ország világ sirdogálva bujdokolni. – Fél napig
nagyon sebesen gyalogolt, s igen megfáradott; egy kis dombon
leheveredett. Gondolkozott a szép tündérről, melly egészen
a szivéig ette be magát; eszébe jutott az arany katulya,
s azt tüszűje mellől kivette… Sokáig nyitogatta a kis
fényes eszközt, de nyitjára sehogy se tudott találni: ekkor
meg nyom rajta egy kis arany sorófot, egyszerre felpattan a
pikszis fedele, s belőle egy kis tüzkigyó a Pihári orczájára
ugrik, s ott széjelpattan; ettől Pihári úgy megijedt, hogy
a rosz mindjárt kitörte! – Miután feljózanodott, igy beszélgetett
Pihári magában: no jó Pihári, nem érsz már egy
jó pipadohányt se; mennyi sokon keresztülmentél már, és
meg nem tudtál ijedni, e haszontalanságtól mennyire meg
tudtál rémülni! –

Ezzel félbeszakasztotta bolyongását, viszszament a királyhoz,
megmondta neki, hogy várát megváltotta a tündérektől;
azokat meggyőzte, s a várból egyen kivül kipusztította.

Királyságom felét igértem annak, és egyetlen szép
leányomat, mondá az örvendező király; ha ezek neked tetszenek,
derék ifjú! egyszerre átveheted!

Nekem, uram király! nem kell se fele királyságod, se
szép lányod; én váraddal együtt azt a tündért választottam
magamnak, a mellyiket az öt közűl élve hagytam. –

Jól van, derék ifjú! mond a király, ha azzal lehetsz
boldog, azt sem ellenzem; de nekem megengedsz annyit,
hogy holnap, hajnal előtt meglátogassalak, hogy megtudhassam,
kit tettem boldoggá általad, és ki tehetett tégedet boldoggá.

Örömest, uram király! – mondá Pihári, – téged kérlek
fel örömatyának, ha holnap esküvőmet tartom.

A király más nap hajnalban elment meglátogatni vára
birtokosát s annak tündér ifju asszonyát. – Kit talált ott?
Egyetlen leányát! ki a tündér lányokkal azért állott czimborába,
hogy azokat megölethesse, s apja várát magának megnyerhesse.

Nem lehet kimondani a király örömét, midőn lányát
látta tulajdon várában! Összeszólittatott papot, hóhért, vaskalapot;
ettek, ittak, mulatoztak; estve lefeküdtek, hogy
azóta mit mivelnek, nem tudom, mert onnan mindent kizártak,
a többek közt engem is; mert ha ki nem zártak volna,
most is ott ugrálnék örömömben!



13. A szegény ember és a király.

A tengereken tul volt egy igen szegény ember, annak
volt tizenöt apró lány gyermeke, ki őszi, ki tavaszi, egyik
kisebb a másiknál, egyik rongyosabb a másiknál; igen szegényül
éldegéltek. – A szegény apa tizenheted magával
csak tizenhét tő kolompérból élt esztendőt által. – Egyszer
már annyira kifogytak eleségből, hogy testig lelkig semmit
nem találtak a ház körül; már kicsibe mult, hogy rakásra
nem haltak. – A szegény ember mit nem gondol? Egyszer
csak azt látják a gyermekek, meg az anyjok, hogy az apjok
néhány sült kolompért a tarisznyába rak, azt egy boton a
hátára akasztja. Nem szól egy szót is, csak elballagat magának.
– Régen feltette magában, hogy el fog menni panaszra
az istenhez. Most hát egyenesen oda indult. A mint ment,
mendegélt nagy sohajtozva, utjába esik egy korcsma, betér a
csaplároshoz, s köszön: jó napot adjon isten, csapláros ur!
Adjon isten neked is, szegény ember, mondta a csapláros,
– mi járatban vagy?

Én bizony, mondá a szegény ember, megyek heted hét
ország ellen az istenhez panaszra, mert én igen szegény
vagyok.

A korcsmáros igen nagy szivvel fogadta a szegényt,
enni, inni adott neki mindent, a mi csak kellett. A mint
jóllakott a szegény ember, tovább bötyörékelt. Hát a mint
töprenkedve ment, mert szegény cselédeit szánta, azon veszi
magát észre, hogy egy nagy rengeteg erdőnek áll a közepén.
– Meghökken, a mint széjjelnéz, és fánál egyebet nem
lát. Hát egyszer eleibe áll egy tisztességes öreg ősz ember,
s azt kérdi tőle: hol jársz itt te szegény ember, a hol a madárnak
is csak a vadja jár?

Állj félre előlem, jó barátom, mondja a fáradt szegény,
veled semmi közöm; én megyek heted hét ország ellen
egyenesen az istenhez, bepanaszlom neki sorsomat; csak két
kezem van, azzal reggeltől estig untalan dolgoztam, tizenöt
gyermeknek nem győztem eleget keresni. A ki az ég madarát
táplálja, s a mező liliomait öltözteti, gyermekeimet sem
engedi meztelenül halni el éhen!

Igen jó helyen beszélsz, – felel az ősz öreg, – az én
kamarámból él a koldus, az én erszényemből költenek a királyok,
én teszem koldusokká a gazdagokat, én ültetem hintóba
az igazán élő szegények és koldusok fiait és unokáit,
ihol van egy kis asztal, ezt ha akarod, a tarisznyádban is elhordhatod.

Hát mit csináljak én e bakatella jószággal, – vág közbe
a szegény, – megenném én, megenné az én cselédem a
földről is, csak volna mit?

Várd végére az okos szót, ha ketté vágod, magadnak
csinálsz bajt – dorgálta őt az ősz öreg; akármit adnak a
szegénynek, köszönje meg; kinek kevés nem kell, annak sokat
sem adnak; ha kevés becsü dolgot jól használunk, sokszor
többet ér az a drágánál! Ennek a kis asztalnak ollyan
ereje van, hogy ha azt mondod neki: terülj, édes kis asztalom!
mindjárt tele lesz étellel és itallal, millyen szemednek
szádnak tetszik, ha nem hiszed, próbáld meg. – Megpróbálja
a szegény ember. – Hát nagy örömére minden étel
ollyan termett a kis asztalon, millyet ő legjobban szeretett.
Jól is lakott róla első intrátában ugy, hogy még életében ugy
jól nem lakott. Megköszönte az öregnek a szivességet.

Az öreg ember, a mint az erdőbe távozott, azt mondta
a szegénynek: mindent megad a jó isten azoknak, a kik őtet
és egymást szeretik, még pedig akkor, mikor legjobban rászorúlnak.

A szegény ember egy tapodtat se ment, sietett haza
éhes felesége és gyermekeihez. – A korcsmánál elsötétedett
és szállást kért. – A korcsmáros kérdezte tőle: nem
ehetnék vagy ihatnék-e?

Nem biz én, felelt a szegény ember, csak egy kis
pihenésre van szükségem, idős ember vagyok; igy gyalog
szerben nagyon elfáradtam.

A hamis lelkü korcsmáros egyszeribe gyanakodni kezdett,
hogy lehet az, gondolta magában, hogy ez az ember
nem ehetnék? már azóta bizony, mióta innen elment, megéhezhetett;
meglesem, alig ha valamihez nem jutok általa, s
ollyan szobát nyitott ki neki, mellyen a tolvajlyuk volt. –

A szegény ember alig várta, hogy beléphessen, mindjárt
elővette a kis asztalt, terülj édes kis asztalom! ezt mondá
neki, és a kis asztalon kenyér, bor, étel annyi lett, mint az
itélet. Ő evett, a mennyi bele fért; mikor már egészen jóllakott,
ezt mondta: borulj édes asztalkám, – erre is az ősz
ember tanította, s az étel, ital eltünt az asztalról.

Ezt a korcsmáros a tolvajlyukon mind kihallgatta és
kinézte. Mikor a szegény ember elaludt, kilopta az asztalkát,
s azon éjjel az asztalossal más épen ollyan kis asztalt
csináltatott, s oda tette azt a szegény ember mellé. Reggel
jól volt még lakva a szegény ember, rá se nézett az asztalkára,
csak felkapta, s a korcsmáros szivességét megköszönve,
annak minden jót kivánt, sietett háza népe közé. Még messziről
meghallotta, mint sirnak éhes gyermekei, még messziről
kiabált hozzájok: ne sirjatok, királykisasszonyok
lesztek, én meg apátok, király.

A gyermekek elbámultak; felesége nyakát ölelte által.

A mint a házba bement a szegény ember, az asztalkát a
ház közepén megállította, s mosolyogva igy szólt: terülj édes
kis asztalom. De az asztal üresen maradt. – Megint kérte
asztalát, megint semmi sem lett rajta; harmadszor mérgesen
parancsolt rá, harmadszor is csak üres maradt. Akkor megharagudott
az ember, összetörte az asztalt, s tűzre vetette.
Gyermekei sirtak. Ő ki nem állhatta az éhesek sirását, ismét
utnak indult – panaszra az istenhez.

A korcsmároshoz öreg estve érkezett; az őt untig étette
és itatta. Hajnalban már oda hagyta a szegény a szállást. –
A rengeteg közepén ismét a tisztes öreggel találkozott, ki őt
utjában megállította.

Legázollak! már neked nem hiszek! ajándékodat csak
egyszer kétszer lehet használni. Megyek az istenhez, annak
áldása soha el nem apad előlünk, mihelyt arra magunkat érdemesekké
teszszük. – Nézz csak ide! – mondá a tisztes
öreg, ki kezében egy fehér kecskét tartott, mellynek farkát
megcsavarta. – Hát szeme szája eláll a szegény embernek,
midőn a gyepen temérdek aranyat lát elömölve, de még jobban
elcsudálkozott akkor, mikor az ősz öreg a kecske farkát
csavarította, s az arany ott a hol kiömlött, a kecskébe visszament.
Ha istenhez igaz maradsz, neked adom e kecskét,
sokszor ezt ne sanyargasd, csak annyit végy ki belőle, mennyi
egy napra elég, mi egy nap el nem kél, el ne vesztegesd,
bocsásd ismét oda, honnan vetted, ott más nap csak ugyan
megtalálod. Ezzel átadta a kecskét a szegény embernek, s
annak jó utat kivánva eltünt az erdőben.

A szegény ember későn érkezett a korcsmába, s bement
épen azon szobába, hol már tudtán kivül kárt vallott. Az ajtót
gondosan bereteszelte, s kecskéjével próbát tett éjfélben.
– A mint farkát jobb oldalra csavarítja, ugy ömlik
ki belőle a gyönyörű drága arany, hogy még az asztalról
is folyt le felé. – De az ördög soha sem alszik. – A korcsmáros
leskelődött, mindent látott. Kiment a kecskenyájba,
abból egyet épen ollyant választott, mint a szegény ember
kecskéje. Mikor a korcsmáros a kecskével haza került, akkor
már a szálló visszaszivatta kecskéjével az aranyat, s jóllakván
örömmel és vadcseresznyével, mit a zöld erdőben szedegetett,
nagyon elaludt. A korcsmáros tudta az ajtónyilást,
lábujhegyen besullogott az alvó emberhez, annak kecskéjét
elvette, s helyette a magáét tette.

Reggel, uram, még viradta előtt, fölkelt a szegény ember,
vitte kecskéjét haza felé. – Haza ért. – Alig várta, hogy
megcsavarhassa állatjának farkát, s az aranyokon kenyeret
vehessen. Kitette kecskéjét a dunna tetejére; de az sem
jobbra, sem balra csavartatva, nem eresztett aranyat. A szegény
ember átkozódott, békételenkedett, fenyegetődzött, s
felfogadta, hogy ezentúl csak magának az istennek hiszen,
másnak senkinek sem. – Kirántotta kecskéje farkát, azt megölte,
megfőzette, gyermekeivel megétette, magának egy czimert
tett külön belőle, hogy legyen mivel utazni szegény
fejének.

Ismét utra kelt, a korcsmába nem tért be, kalapját levette,
ment mendegélt énekelve, mint egy prosoncziós (processiós).
Az erdő innenső szélén ismét maga előtt látta a tisztes
öreg őszt; de azt haragosan félre taszította utjából, s csak
egy kicsinybe mult, hogy meg nem kanyogatta. Az ősz öreg
öklömnyi dobot vett elő, s arra vagy kétszer rá ütött, hát a
a két ütésre két száz katona ugrott ki a dobból. – A szegény
ember az erős izmos katonáktól ugy megijedt, hogy azt se
tudta hirtelen, mit csináljon? – Az ősz ember figyelmeztette
őt, hogy minden ember iránt kötelességgel viseltessék,
kivált pedig az ősz emberek iránt, s a dobot neki ajándékozta.
– A dobnak volt egy kis verője, mellynek egyik
vége fehér, másik veres volt; ha a veres végivel ütött a kis
dobra, akkor minden ütésre száz katona ugrott ki abból; ha
a fehér végével ütötte, ugyanannyi ment vissza abba. A dob
használására jól betanította az öreg a szegényt, s biztatta,
hogy ez a kis jószág elvesztett asztalát és kecskéjét is viszszakeríti.
Utóljára megáldotta az öreg a szegényt, s egyik az
égbe, – mert az öreg az isten maga volt, – másik éhes
gyermekeihez sietett.

Haza mentében betért a szegény ember a korcsmároshoz,
ki őt igen szivesen látta, leskelődött estenden utána,
nincsen-e most valami ispiritusféle a szegénynél; de annak
is volt esze, hogy nem fitogtatta többé az isten ajándékát
minden gonosz előtt, hanem kebelében tartogatta. – Vacsora
után rá perdített a dobra, azonnal kipattant belőle száz erős
vitéz; ezek közül kettőt ajtajára állított.

A korcsmárost nem fogta az álom, lábujhegyen besomótogott
a házba; de majd a rosz törte ki, mikor észrevette,
hogy két erős katona fogdossa amugy mostohásan a nyaka
csigáját.

Add vissza gazdánk asztalát és kecskéjét, – mondá a
két vitéz, különben, ha ezer lelked lesz is, halál az életeden.

A korcsmáros mindent visszahozott, ha még annyi lett
volna is, csak hogy elbocsátották.

A szegény ember elbucsuzván a korcsmárostól, annak
ezeket mondta: te gonosz pára, add istennek már a lelkedet,
ne gonoszkodjál többé; mert az öreg tisztes ősz, ki nekem a
kecskét és az asztalt adta, azt mondta nekem: a mit az isten
ád jó kedvében, nem veheti azt el az ördög, vagy ha el
veszi is, kinok között adja vissza. Ezzel örökösen oda
hagyta a korcsmárost. –

Már csaknem elfeketültek a szegény ember gyermekei
a nagy éhségnek miatta, mikorra apjok haza érkezett; de
akkor ám megvirradt szegényeknek; mert az asztal terült,
a kecske ontotta az aranyat, a mennyi kellett.

A felgazdagodott szegény ember, hogy mások is lássák
ő rajta az isten áldását, elküldte feleségét az ország királyához,
ki még hét nagy országnak parancsolt azon kivűl,
mellyben a szegény ember lakott; azért küldte pedig a királyhoz
feleségét, hogy hivja el azt ő hozzá ebédre. –

A király, kutyáit uszította a szegény aszszonyra, s
hajdúival rugdostatta le palotájából, de tőle se hogy se tudván
megszabadúlni, utoljára megigérte, hogy ha neki ollyan
eledelt nem ád, millyennel otthon él, gyermekestül felaggatja
őket. –

Mikor a király megérkezett, már akkor az asztal körül
volt rakva tiszta aranynyal, az asztalon szintúgy kaczagott
a sok drága étel a király szemébe. Úgy jóllakott a király
a sok jó ételből, majd kiszakadt mind a két oldala, a
kecskét, meg az asztalt ajándékban kérte, hogy a szegény
embert ismét pankrótta tehesse. – A dobot nem mutatta a
szegény ember senkinek. Alig ment a király a kecskével,
meg az asztallal egy czigány mérföldet, már attól valami
idegen katonák megfosztották. Visszament a király a szegény
emberhez; hát látja, hogy az arany kecske a tornáczban
mekeg. –

A király keservesen megharagudott, s fenyegette a
szegény embert, hogy hadat viszen házára, s mindenét felprédálja.
A szegény ember nem félt semmit, csak annyit
mondott a királynak, hogy a mit isten adott, nem veheti azt
el az ördög.

Két hét alatt terítve volt a mező katonasággal. A szegény
ember is elkezdi verni a kis dobot a pálcza veres végével:
annyi katona táborozott ki a dobból, hogy azokkal
erdő, mező, hegy, völgy, még a vizek partja is tele lett.
A király katonái mind egy lábig elvesztek, a szegény ember
katonáinak egy hía se lett. A királyt arany lánczon vitték a
szegény emberhez, ki azt csizmatisztítónak tette. – A királyi
palotát elfoglalta a szegény ember, s király lett. Becsületesen
országolt. Országában még az árva gyermek kezében
is hús volt. Most is él, ha meg nem holt.



14. Mátyás király arany gyapjas báránya.

Egyszer egy időben volt Mátyás királynak egy juhásza,
a ki nékie még soha nem hazudott. Az burkusországi
király ebéden vala Mátyás királynál, a hol az ebéd felett ezen
juhászról gyakran folyt a beszéd, a többi között előhozá
Mátyás király, hogy az ő juhászát lehetetlen volna reá venni
az hazudásra. Felele a burkus király: fogadást teszek
akármibe, a te juhászod kevés idő mulatja után meg fog tégedet
hazudtolni. – Mondá Mátyás király: hogyha az én
juhászom hazudni fog, fele királyságomat néked adom, ha
pedig nem hazudik, te tartozol fele királyságodat nékem általadni.
A fogadás megesett, más állapotokról kezdettek az
ebéd felett tovább beszélni, és az ebéd után kvártélyára menvén
elválása után, fogadását el nem felejtette, éjjel nappal
azon volt, hogy nyerhesse meg a tett fogadást, mivel tudta
a burkus király, hogy ezen juhász őrizete alatt legel Mátyás
király arany szőrü báránya, abban a gondolatban táplálta
magát, hogy pénzzel majd megvesztegeti a juhászt, és
hazugságra fogja tanitani, gondolván, hogy a szegény juhász a
sok pénzért meg fogja cselekedni. Kiméne tehát a legelőre
a király, elérkezett a juhászhoz, beköszönt nála mint ösméretlen
vidéki ember: jó napot adjon isten te juhász!

J. Isten hozta felségedet! (a juhász megösmérte termetén,
hogy ezen vidéki embernek királynak kell lenni, ő
tehát illendő tisztelettel állott előtte.)

B. K. Hallod-e te juhász, én te hozzád jöttem, hallottam,
hogy itten nálad egy arany szőrű bárány vagyon; én
azon bárányt tőled meg akarnám venni, adok érte annyi pénzt,
aranyat, ezüstöt, a mennyit csak kivánhatsz magadnak.

J. Eladni legkönnyebb volna azt, sok pénzre nincs
szükségem, hanem hogy hazudhatok én királyomnak, a kinek
én még soha meg nem hazudtam, hogy hová lett a bárány?

B. K. Az legkönnyebb lészen; megmondhatod, hogy a
farkasok elvitték.

J. De mondhat felséged a mit akar, tanácsát én nem
fogadhatom, királyomnak hüséges akarok maradni, és neki
hazudni nem fogok.

B. K. Tehát semmiféle mód alatt sem egyezhetek meg
veled?

J. Kérem felségedet, kiméljen meg kényszeritésével,
ha a bárányt meg akarja venni, vegye meg királyomtól, az
övé, nékem csak az őrizete vagyon általadva.

Ezek után elméne a burkus király lakásába megszomorodva,
már előre látta, hogy ha csak valami jobb tanács elő
nem adja magát, fogadását elvesztheti. Gondolkozásba eredett.
Megállj! monda magában, az én leányom szépsége, mellynek
nap, hold, csillag megállott csudájára, valóban erőt fog
venni a juhászon. Azon nyomban hivatja a leányát; a ki belépvén:
atyám mit parancsolsz véghez vinni, mit tészel kötelességemmé?

B. K. Nagy dolgot, melly mind engem mind téged
a nagy szégyentől szabaditson meg. Vagyon itt Mátyás királynak
egy juhásza, a ki az arany szőrű bárányt őrizi, még
soha királyának nem hazudott, fogadást tettem fele királyságommal,
hogy őtet hazugságra fogom hozni, mellyet semmi
módon véghez nem vihetek, ezen dolgot néked kell elvégezni,
elmégy a juhászhoz, próbálj szerencsét pénz által
megnyerni az arany szőrű bárányt, ha pénznek nem hajol,
szépséged által próbálj, és hogy ha testedből kiván, még azt
is engedd oda, csak hogy én nékem holnap reggelig az arany
szőrü bárány lábam mellett feküdjön.

A királykisasszony tudta atyja kegyetlenségét, nagy
szomoruan kiméne az atyjától, felraká az atyjától kapott sok
váltó pénzt, és elindula a juhász felé, és estve felé oda ére,
s beköszöne a juhászhoz:

L. Jó estvét, te juhász!

J. Isten hozta felségedet illyen későn, – mi dologban
jár itt nálam illyen későn?

L. Hallod-e te juhász, az atyám Mátyás királynál vagyon,
hozzá sietnék, de az estve miatt elkéstem, és itt hálok
meg nálad, ha megengeded.

J. Nagy szerencsémnek fogom tartani felséges kisasszonyt
ezen kvártélyomban, mellynek teteje az eget éri, és
a jó isten minden nap a széllel kisepreti, felfogadni; de nem
az arany szőrű bárány-e az az állapot, melly felségedet ezen
különös meglátogatásomra ide vezérlette?

L. Bizony hallod-e megvallom néked, az az oka itt való
létemnek, az atyámnak nem akartad adni, de nékem talán
csak ide fogod engedni ezen láda pénzért, nézd meg csak
jól, melly sok fénylik benne.

J. Sem pénzért, sem szép szóért, s az egész világért
sem adhatom, mivel királyomnak nem hazudhatok. – Több
beszédek között a királykisasszony előveszi a jó borokat,
és itatja a juhászt, midőn látta, hogy jó kedve vagyon a juhásznak,
ujontan kéri, és erölteti, a bárányt adja el néki, de
a juhász nem hajol kérésére. Minekutána a juhász már a
bortól jó kedvbe került, körülnézé a leányt, és nagyon megszereté,
a leány észre vette a juhászon a változást, és ujra
kéri a bárányt és felelvén a juhász néki: pénzért, szép szóért,
egész világért sem adhatom, de hogyha felségeddel ezen
éjtszaka meghálhatnék, talán csak nagy nehezen reá adnám
magamat.

A leány, mivel látta, hogy a juhász egyéb módot nem
talál, és bárány nélkül haza menni nékie nem lehet, mivel
félt atyja kegyetlenségétől, reá állott a juhász kivánságára.
A juhász, mivel a bor erejétől meg volt verve, nem gondolta
dolgának következését, kiméne és behozá az arany szőrü
bárányt a leánynak, a melly véle még mulatozott, és sajnálásai
után parancsolá a juhásznak megölni és megnyuzni,
a husát megfözni és az arany szőrü bőrét néki általadni,
melly gondatlan eset hamarjában megtörtént, és a húsa az
arany szőrű báránynak a bojtárok eledele lett; a leány a
juhászszal nyugodalomra adták magokat egész reggelig.

Felébredvén a kisasszony jókor reggel, a juhász mellől
eltevé az arany szőrű bőrt, indula atyja felé nagy sebesen
kocsiával, a juhászt még aludva hagyá, beméne az atyja
szobájába, ki már nem is alhatott nyughatatlansága miatt,
felugorván az ágyból hogy látta az arany szőrű bőrt, megköszöné
leányának végbenvitelét ezen dolognak, mellynek
ugyan nem tetszett az atyja öröme, mivel néki magának okozott
szomoruságot. Az atyja a burkus király mindjárt parancsolá
a kocsiba fogni, és igyekezett, hogy mentől hamarább
Mátyás királynál lehessen, hogy meghallhassa, miként
fogja a juhász őtet meghazudtolni, a kocsi hamar előre huzatott,
belé ült leányával, Mátyás királyhoz sietett, a kit is
épen a fröstök mellett asztalánál találtak, őket is mindjárt
früstökhöz kérte és leülének. S hagyjuk most ezeket mindenféléről
beszélgetni, forduljunk a juhászhoz.

A juhász felébredvén látja változását, magában maradott.
Kimén, nézi az arany szőrü bárányt, de a juhok és bárányok
között nincsen; részegségéből kijózanodván, eszébe
jön egész cselekedete, megijed, és bujában el akarja magát
veszteni. Meggyőzi magát, gondolván, jobb ha királyához
megyen ezen dolgot jelenteni, de hogy és miképen cselekedje
ő azt. Nagy szomoruan fejébe teszi nagy kalapját,
kezébe veszi botját, indul a palota felé a mezőről, utjában
vagyon egy ürgelyuk, megáll előtte, gondolkozik, belé dugja
a botját, reá teszi kalapját, hátra mén vagy húsz lépést, és
képzeli ezen botot Mátyás király személyének; felé indul,
mintha magához a királyhoz menne, ekkép kezdi beszédét:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.

Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bárány elveszett.

Nem igaz, kutya mennykő teremtettét! mert a többi
is elveszett volna.

Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.

Felfogá a kalapját, botját, tovább méne; megint talál
egy ürgelyukra, belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra
mén vagy husz lépést, és ujra képzeli Mátyás király személyét
a botban, felé indul ujra, mintha a királyhoz menne,
folytatja ekkép:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek, –

Isten hozott kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb, felséged, az arany szőrű bárány a kutba
döglött.

Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többi is
elveszett volna benne.

Nem jól van, illyen adta teremtette! ha igy mondom, el
nem hiszi.

Felfogá kalapját, botját, ujra tovább méne nagy gondolkozva,
már mi tévő légyen ő, megint talál egy ürgelyukat,
belé dugja botját, rá teszi kalapját, hátra mén vagy husz
lépést, és ujra beszél a tulajdon botjának:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek –

Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a juhoknál?

Nincs egyéb: az arany szőrű bárányt megették a farkasok.

Nem igaz kutya mennykő teremtettét! mert a többit is
megették volna.

Nem jól van, illyen adta teremtette! mert el nem hiszi.

Felfogja a botját, kalapját, tovább méne, már közel vagyon
a király palotájához, nagy félelemben vagyon, és még
nem tudja beszédét, talál egy ürgelyukra ujra, belé teszi
botját, ráteszi kalapját, és mint az előtt, folytatja beszédét.

Szerencsés jó reggelt kivánok felségednek.

Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság a juhoknál?

Nincs egyéb: az arany szőrű bőrű bárányt feketeért cseréltem.

Megörüle ezen gondolatján a juhász, hogy ő ezen
módon nem fog hazudni a királynak, hanem igazat mond,
ugy a mint történt. Felszedé jószágát, bátran kaczagva mégyen
be Mátyás királyhoz a palotába, a kit épen a fröstöknél
talált, meglátá a burkus király őtet, örült, hogy muszaj
lesz néki most meghazudtolni a királyt.

Mátyás király, mihelyt meglátá az ő kedves juhászát,
azonnal szólittatá be felé palotájába, beköszön:

Szerencsés jó reggelt kivánok felségteknek.

M. Isten hozott! kedves juhászom, mi ujság oda ki a
juhoknál?

J. Nincs egyéb felséged, az arany szőrű bőrü bárányt
elcseréltem fekete szőrűért.

M. Micsoda fekete bárány lehet az?

J. Ez olly fekete szőrű bárány, mellynek csudájára
még felséged is megáll.

M. Hol vagyon? mentül hamarább szeretném látni, vezesd
ide!

J. Nem szükséges (reá mutat a burkus király leányára),
ez azon gyönyörüséges fekete szőrü bárány, melly a juhaim
közé tévedett, és mellyért én az arany szőrü bárányt
elcseréltem, s ez nékem e nyájamban a legkedvesebb bárányom.

M. Brávó kedves juhászom! csak hogy nem hazudtál, a
nyereségemet te néked adom ajándékul.

A burkus király is egy részt megörült ezen eseten, más
részt szomorkodott, s mondá Mátyás királynak: nem csak
hogy hallottam, hanem magam is tapasztaltam, hogy a magyarral
nincs mit kezdeni, mert a hová más indulni akar, már
ő onnan megjött. A burkus király tudván az egész esetet jól,
a fele királysága mellett Mátyás király parancsolatjára a
leányát is által kelletett engedni nékie. S igy emelkedett fel a
juhász nagy garádicsra az emberiség, becsületszeretés, és
igazság után.



15. A csuda-béka.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ennek
három leánya volt; a legöregebbet igy szólitá meg egykor
az apa: menj lányom, hozz nekem fris vizet a kútból.

A leány ment, de mikor a kúthoz ért, annak fenekéről
egy nagy béka felkiáltott hozzá, hogy addig nem hagyja őt
korsójába vizet meríteni, mig az ujján levő arany gyürűt le
nem veti neki. – Majd bizony, hogy is ne! – felelt a leány
– illy csúf állatnak adom én gyürűimet, – s visszatért, mint
jött, üres korsókkal.

Most másik leányát küldé az apa, de ez szintugy járt,
mint az első, mert a béka ennek sem adott vizet, minthogy
arany gyürűjét le nem akará neki vetni a kútba.

Az apa jól kiszidá két idősb lányát, azután igy szólt a
legifjabbhoz: menj te Örzsikém, te mindig helyre egy lány
voltál, te tudom, fogsz tudni vizet meríteni, és nem hagyod
atyádat szomjazni; menj, szégyenítsd meg nénéidet.

Örzsike felfogta a korsókat, s ment; ennek sem akart
a béka vizet adni, ha csak gyürűjét le nem veti neki; de ez,
minthogy apját nagyon szerette, beveté a kivánt arany
gyürűt a kútba, s nagy örömére atyjának, teli korsókkal
tért haza.

Estve, midőn már jól besötétedett, kimászott a kútból a
béka s Örzsikééknél az ajtóban igy kezdett kiabálni: sógor
uram, sógor uram! bizony ehetném én.

Boszankodva kiáltott az apa leányaihoz: adjatok csak
annak a csúf békának valamit rágni egy cserépre.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, czin
tányérban pecsenye kell nekem; mondá a béka.

Adjatok hát neki czin tányérba, mert megront bennünket;
szólt ismét az atya. – A béka falatozott; jóllakván újra
kezdett kurutyolni: sógor uram, sógor uram! bizony ihatnám
én.

Adjatok neki egy cserépbe valami moslékot, – mond
az apa.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, szép
pohárban bor kell nekem.

Adjatok neki hát bort! kiált boszankodva az atya.

Felhörpentvén borát, ismét rá kezdte a béka: sógor
uram, sógor uram! bizony alhatnám én.

Vessetek neki a kuczkóba valami rongyot, volt a felelet.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, selyem
ágy kell nekem, kiabált a béka.

Ez is megadatott neki, de a mint lefeküdt, megint csak
kiabálni kezdett: sógor uram, sógor uram! bizony lány kell
nekem.

Menj lányom, feküdj hozzá, szólt az apa a legidősebbhez.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, másik
kell nekem.

Az atya küldé a másodikat; de a béka ujra kiáltozott.

Sógor uram, sógor uram! bizony nem kell nekem, Örzsike
kell nekem.

Menj Örzsikém – mond kedvetlenül az atya – hogy
meg ne rontson bennünket ez az átkozott szörnyeteg.

Örzsike tehát a békához ment feküdni, de az apa gondoskodásból
egy mécsest égve hagyott a kemencze vállán.
Látván ezt a béka, kimászott ágyából s eloltotta a mécsest.
A gazda újra meggyújtá azt, s ujra eloltotta a béka is. Ugy
szinte harmadszor is. Az apa látta, hogy a béka nem enged,
kénytelen volt, bár aggódással telve, Örzsikéjét sötétben
hagyni a csunya béka mellett.

Reggel a mint az apa s két idősb leánya felkeltek, szemöket
és szájukat meresztették bámultokban, mert Örzsike mellett
nem látták a békát, hanem a helyett egy szép barna magyar
legényt arany zsinóros és gombos öltözetben, és arany
sarkantyús csizmában.

A derék legény megkérte Örzsikét nőül, s megnyervén
őt atyjától, siettek megülni a lakodalmat, nehogy az közel
essék a keresztelőhöz.

A két néne irigy szemmel tekingetett Örzsikére, mert
a nyalka magyar fattyú nekik is tetszett volna. Örzsike mindazonáltal
boldog lett, olly boldog, hogy ki nem hiszi, szabad
neki róla saját szemeivel meggyőződni; ám keresse fel,
ha még él, s ha feltalálhatja a nagy világban.



16. Nefélj Jancsi.

Egy szegény özvegy asszonynak volt egyszer egy fia,
azt, mert hogy olly bátor volt, hogy magától az ördög anyjától
sem ijedt meg volna meg, még gyermekkorában Nefélj
Jancsinak nevezték el. Anyja mindig azon aggódott, hogy
fiát valami nagy szerencsétlenség éri, ha olly merész s vakmerő
marad; feltette tehát magában, hogy Jancsiát minden
áron megtanítja félni. Ez okból a falubeli paphoz adta őt
mendikansnak, s a papot megkérte, hogy szedje össze minden
tudományát s tanitsa meg fiát félni. A pap ugyan csak
igyekezett is ám minden erejével valami módon rá ijeszteni
a gyerekre, s ez okból a legborzasztóbb s legkisértetibb meséket
beszélte el neki, de az illy rémitések még kedvet ébresztettek
Jancsiban hasonló kisérteteket látni. Nem is volt
már egyéb hátra, hanem hogy valami kisértetek felállitásával
próbálja meg a pap félénkké tenni a rettenhetlen Nefélj
Jancsit.

E végre a karácson előtti három napot határozta a pap; ekkor
t.i. tizenkét órakor éjjel kellett a fiúnak harangozni menni
a falu legvégén álló toronyba, itt bizonyosnak gondolta tisztelendő
uram, hogy végre valahára csakugyan rá ijeszthet Jancsira.
Egy öreg reverendáját e végre jól kitömte szalmával,
s a torony elé állította ugy, hogy az egyik kezével az ajtó
kilincsét fogta. – Éjfél eljött, s Jancsi harangozni ment, s a
torony előtt meglátta a reverenda ördögöt. – Ki vagy? elkiáltá
magát; az ördög mit sem felelt. Jó – mond a fiu –
ha nem felelsz, azt mondom: takarodjál el az ajtóbul, mert
ugy ruglak hasba, hogy tizenkettőt fordúlsz. Az ördög most
sem felelt s Jancsi mérgesen ragadta nyakon a tisztelendő
ördögét, s ugy sujtá a földhöz, hogy három ölnyire hentergett.
– Azután, mintha semmi sem történt volna, felment a
toronyba, megharangozott s haza ment. A pap, mivelhogy
első próbája el nem sült, más nap két ördögöt csinált, egészen
egyenlőt; az egyiket ismét elébbi helyére tette a
toronyajtóhoz, a másikat pedig a harangkötelekhez.

Éjfélkor ismét ment Jancsi harangozni, s az első ördöggel
ismét kurta processust csinált, mert a mint felelni
nem akart, megint nyakon ragadta s elsújtotta azt; azután
ment fel a toronyba s a mint látta, hogy ott a kötelet hasonló
ördög tartja, ezt az előbbinek gondolta s igy szólt
hozzá: hát komám, hogy jöttél te ide? hiszen most vágtalak
a földhöz, felelj, mert még egyszer oda teremtlek ugy,
hogy össze nem szeded többé magad. Az ördög nem felelt,
Jancsi tehát torkon kapá, s ugy csapta le a toronyból, hogy
csak ugy suhogott.

Két próbát tett már a pap siker nélkül, de a harmadiktul
még mindig jót várt, s ezt igy intézé el: három reverenda
ördögöt csinált, az első kettőt igy helyzé el ismét mint
az előtt, a harmadikat pedig fölállitotta a harangra, ugy hogy
az akadályozza a harangozást.

Nefélj Jancsi a két első ördöggel ugy cselekedett, mint
az előbbi napon, s ekkor harangozni akart, de csudálkozva
látta, hogy az ördög már a harang tetején ül; ettől sem ijedt
ő meg, hanem mikor látta, hogy szép szóra lejönni nem akar,
boszúsan ragadta meg egyik lábát, s a toronyablakon ugy
sujtotta le, mint a macskát. – A pap most már átlátta, hogy
nem képes Jancsit félni megtanitani, s most már csak azon
törte fejét, mikép adhat túl rajta; azért tehát más nap magához
hivta, s igy szólt hozzá: Jancsi! te derék, bátor ifju
vagy, menj, vidd magaddal az én szürke lovamat s annyi
eleséget, mennyit három napra elegendőnek tartasz, a
merre szemed lát, menj a világba, meg ne állj sehol egész
nap, de hová estve érsz, legyen az bár hol, ott szállj meg;
úgy tégy más és harmad napon is, s a hol az éjt a harmadik
napon töltöd el, ott telepedj le, ugy szerencsés leszesz.

A pap, azt gondolta, hogy Jancsi bizonyosan elvész valahol
az útban; de lássuk csak: ugy lett-e?

Ment mendegélt Jancsi első nap, estve egy szük gömbölyü,
de magas fa bódéhoz ért a pusztában, abba ment tehát
éji szállásra, s minthogy ezt egészen üresnek találta, tüzet
rakott a közepére, s szalonnát pörkölt mellette; egyszerre
csak azt vette észre, hogy fölülről valami csepeg,
felnéz, s látja, hogy egy emberforma lóg fölötte; ejnye! –
kiáltja – hát itt se hágy békét az ördög? jösz le onnan?
vagy azt várod, hogy én lódítsalak le? Az ember vagy ördög
forma nem felelt, s Jancsi egy ügyes ugrással lábon ragadta
s rántotta le ugy azonban, hogy feje leszakadt s ugy esett le,
s csak ekkor vette magát észre, hogy akasztott ember lógott
feje fölött; azonban mit sem gondolt vele, s reggelig ott
időzött.

Más nap ismét szakadatlanul utazott Jancsi, estve egy
vendégfogadóba ért, s ott szállást kért, de azt a feleletet
kapta, hogy csak fent az emeleten van üres helyük, ott pedig
el nem hálhat, mert ott kisértetek járnak.

Mit? – kiált Jancsi – ösmerem én azokat a kisérteteket,
adjanak csak egy tál jó ételt, egy ital jó bort, s egy
égő gyertyát fel az emeletbe, majd ott hálok én, s fogadom a
Belzebubra, hogy soha többé ott kisértetek nem lesznek.

A korcsmáros mindenképen igyekezett Nefélj Jancsit
merényéről lebeszélni, de ez nem nyugodott, mig őt az emeletre
fel nem kisérték. – Tágas szoba volt az emeleten, Jancsi
annak legközepére tette égő gyertyáját, melléje tele tálat
s egy kancsó bort, s ezek mellé telepedett végre maga is, s
várta a borzasztó kisértetet.

Alig hangzott el a tizenkettő, s egyszerre szörnyü lánczzörgés,
kutyavonitás, lónyerités, bőgés, orditás, mekegés,
bégetés, sirás, nevetés, egy szóval minden nemü állati hangok
vegyülete hallatszott.

Jancsi gyönyörködve hallgatta a szép éji muzsikát; de im
egyszerre egy nagy halálfej gördült be az ajtón s a tál mellett
megállt, Jancsi rá tekint, s a halálfej helyett egy vén
barátot lát maga előtt állni, hosszú erős lánczokkal. Jó reggelt
domine confrater! – kiált Jancsi – tessék jöjjön velem vacsorálni.
Elmegyek – mond a barát – de te is jöjj velem,
majd én mutatok neked valamit.

Szivesen – felel Jancsi – csak vezessen ördög tisztelendő
uram. Ezek után égő gyertyával követte Jancsi a
barátot, a lépcsőknél előre erőteté követőjét a barát, de Jancsi
nem ment, s a pap kénytelen volt tovább is vezető maradni.
Majd egy szük pinczegádorhoz értek, itt ismét szerette
volna a barát előre bocsátani, de az nem engedett, s
igy ismét csak az ördög ment elül; de alig tettek egy pár
lépést, Jancsi olly ügyességgel és erővel lökte le a barátot,
hogy hanyat homlok zuhant alá a lépcsőkön, s egészen összetörte
magát. – Reggel a korcsmáros eltemette az ijesztő
papot, Jancsit pedig jól megajándékozta, ki azonnal tovább
vágtatott.

Ismét egész nap lovagolt Jancsi, s estvére megint egy
olly korcsmába érkezett, hol alant nem kaphatott szállást,
fent pedig a bolygó kisértetek miatt senki sem mert lakni.

Oda szállt tehát Nefélj Jancsi, s a legnagyobb terem
közepén vigan falatozott, midőn az óra tompán jelentette az
éjfélt, egyszerre az előbbi napon hallott muzsikához hasonló
zaj ütötte meg füleit s nagy ropogás közt egy emberi kéz
esett le a padlásról tála mellé. – Jancsi hideg vérrel sújtotta
a kezet az ajtó mögé; ismét egy más kéz, azt is az előbbi
után dobá; most egy láb zuhant alá, azt szinte oda vetette
Jancsi; ezt követte a másik leesett láb; végre egy nagy emberi
fej egyenesen a tál közepére esett, s széttörte azt.
Mérgesen sujtá azt is ajtó mögé Jancsi; ezután körülnézett
s az ajtó megett az oda hányt tagok helyett egy nagy kisértő
alakot látott, ezt azonnal szidta, hogy fizesse meg az eltörött
tálat. A kisértet erre igy szólt: jól van, jól, a kárt meg
fogom fizetni, ha velem jösz. Jancsi rá állott, s mentek, ugy
azonban, hogy mindenütt a kisértetnek kellett elül menni; igy
értek hoszu tekergős garádicson le egy nagy pinczébe. Csak
ugy tátotta Jancsi szemét száját, midőn a pinczében három kád
aranyat, hat kád ezüstöt, tizenkét kád réz pénzt látott.

Ekkor igy szólt hozzá a rém: ime, válaszsz magadnak
egy kád pénzt a tál helyett, s vidd a hová akarod; de Jancsi
hozzá se nyult, hanem igy felelt: majd bizony! még én czipeljem
a pénzt ki, a ki ide hozta, az vigye ki. – Jól van válaszolt
a kisértet – látom, emberre akadtam, ha e pénzhez
hozzá nyultál volna, azonnal szörnyüt haltál volna, most
azonban, minthogy olly derék, s bátor ficzkó vagy, a millyet
még nem láttam, telepedj itt le, s használd e kincset békével,
háborgatni, kisérteni többé senki sem fog.

E szók után a rém eltünt, Jancsi a nagy kincsnek ura
lett s nőül vette a korcsmáros egyetlen szép leányát, s vele,
ha meg nem halt, még most is vigan él, s vigan költ a pinczében
álló kádakból.



17. Juhász Palkó.

Hol volt, hol nem volt, annyi igaz, hogy egy juhász
egykor a mezőn egy kis fiut talált. Csak két napos volt még
a fiu, a juhász tehát egy öreg anyajuh által szoptatta a kis
csecsemőt. Hét esztendeig szopott a kis fiu, kinek neve Palkó
volt; most olly erővel birt a gyermek, hogy a közép nagyságu
fákat gyökerestül ki birta szaggatni. Az öreg juhász
még hét esztendeig szoptatta Palkót a vén juh által, s most
már a legnagyobb tölgyeket paréj gyanánt tépte ki a földből.

Fölkerekedett tehát Palkó s elment a nagy világba, hogy
országot, világot lásson és próbáljon. Ment, mendegélt s
még az első nap talált egy embert, ki a fákat kenderként
nyőtte.

Jó napot atyafi! szól Palkó – be erős vagy, komám.

Én a Fanyövő vagyok – felel a megszólitott – s ugyancsak
szeretnék Juhász Palkóval megbirkozni. Én a vagyok,
jer hát és birkozzunk, kiált Palkó, s ezzel megkapja a Fanyövőt,
s ugy vágja le, hogy térdig a földbe rogyott; de
csak hamar kiugrik ez, s Palkót ugy csapja, hogy derékig a
földbe sülyedt; most ismét Palkó fogta amazt elő s egész
nyakig a földbe horpasztá. Elég! – kiált a Fanyövő – látom
derék ficzkó vagy, s szeretnék kenyeres pajtásod lenni.
Jó – mond Palkó – s azzal utnak indultak együtt. – Mentek,
s nem sokára találtak egy embert, ki a köveket göröngyként
morzsolta kezei között.

Jó napot! mond Palkó – erős ficzkó lehetsz, komám!

Én Kőmorzsoló vagyok, s szeretnék Juhász Palkóval
mérkőzni.

Ekkor evvel is megbirkozott Palkó, s szintugy, mint a
Fanyövőt legyőzvén, kenyeres pajtásává tette, s hárman folytaták
tovább utjokat. Kevés idő mulva megint egy embert
láttak, ki a kemény vasat ugy gyurta mint a tésztát.

Jó napot! – szól Palkó – te ugyan ördögi erővel birhatsz,
komám. – Én Vasgyuró vagyok, s szeretnék Juhász
Palkó szemébe nézni, felelt az. Palkó evvel is megbirkozott,
hasonlóan legyőzte, s mint kenyeres pajtások mind a négyen
tovább haladtak. Déltájban egy erdőben letelepedtek, s Palkó
igy szólt társaihoz: mi hárman vadászni megyünk, te pedig,
Fanyövő komám, addig itt maradsz, s jó vacsorát készíts nekünk.
Hárman tehát vadásztak, a Fanyövő pedig sütött,
főzött, már csaknem készen volt a főzéssel, midőn egy hegyes
szakállu törpe emberke jött hozzá, s igy szólitá meg:

Mit főzöl földi, adsz-e nekem is? A hátadra, ha kell, –
felelt a Fanyövő. A kis törpe mit sem felelt, hanem csak várakozott,
mig a káposzta megfőtt, akkor hirtelen nyakon kapta
a Fanyövőt, s hanyat rántotta; s a lábast hasára tette, a káposztát
megette, s eltünt.

A Fanyövő szégyelte a dolgot, s hogy társai meg ne
tudják, ujra főzött, de az uj főzeléket nem készitheté már el
egészen társai haza jötte előtt, okát azonban nem mondta nekiek.
Más nap a Kőmorzsoló maradt hon, midőn a többiek
vadászni mentek. Ez épen ugy járt a hegyes szakállu törpével,
mint a Fanyövő. A Vasgyúró szinte ugy járt a harmadik
napon. Ekkor igy szólt Palkó: no komám! valaminek
kell a dologban lenni, hogy egyitek sem tud addig főzni, mig
vadászunk, menjetek most ti hárman vadászni, majd én maradok
itt főzni. Azok mentek s örültek, hogy a törpe emberke
majd meg tanitja Juhász Palkót is.

Palkó sietett a főzéssel, de mikor már csaknem kész
volt vele, megjelent a hegyes szakállu, s enni kért.

Lódulj – kiált Palkó – s felkapá a lábast, hogy az el
ne vehesse, a törpe ezt is hanyat akarta rántani, de Palkó
hirtelen megkapta szakállánál, s egy nagy fához kötözé ugy,
hogy az mozdulni sem birt. – A három pajtás jókor haza
tért a vadászatról, de Palkó már készen volt a főzéssel, s igy
szólt a bámulókhoz: himpellér emberek vagytok ti komáim,
hogy azt a hegyes szakállu kis törpét nem tudtátok megtanítani,
most jertek együnk, azután majd megmutatom, mit tettem
én vele. Jóllakván, oda vezette Palkó társait, hová a törpét
köté, de az már nem volt ott, sőt a fa sem, mert azt gyökerestül
kiszakitá s elfutott.

A négy gavallér tehát öszveszedte magát s ment a nyom
után, mit a fa maga után hagyott, mert a hegyes szakállu emberkét
fel akarták keresni; igy értek egy mély gödörhöz, s
minthogy azontul seholsem látták a fa nyomát, azt gondolták,
hogy a törpe bizonyosan a mély gödörbe ereszkedett; kevés
tanakodás után abban állapodtak meg, hogy Palkót leeresztik
egy kosárban, ők pedig hárman ott kün várnak mind addig,
mig ő a kötelet meg nem rántja, ha pedig azt teszi, akkor
sietve fogják őt felhúzni. – Palkó tehát leereszteték, s mélyen
a föld alatt igen szép völgyek közepett egy pompás
kastélyt látott, mellybe azonnal bement. A kastélyban egy
gyönyörü leányt talált, ki őt azonnal inté, hogy fusson el,
minél elébb, ha nem akarja éltét veszteni, mert – ugy mond
– e kastély egy hat fejü sárkányé, ki őt nőül orzá el a föld
alatti helyre. Palkó bevárá a sárkányt, mert a szép leányt
meg akará szabaditani; nem sokára megjött a hat fejü szörny,
s mérgesen csattogatá fogait a merész Palkóra, ki igy szólt
hozzá: én a hires Juhász Palkó vagyok, s eljöttem veled birkozni.
– Jól tetted – felelt a sárkány – legalább lesz mit
vacsorálnom, előbb azonban jer, együnk egy kis erősitőt,
s ezzel mázsányi kőgölődények evéséhez fogott, azután Palkó
elébe is tett egyet, ez miután már a sárkány jóllakott, a neki
szánt mázsás gölődényt egy fa késsel ketté szelte, s mind
két felét olly erővel vágta a sárkányhoz, hogy annak két fejét
egészen szét zúzta.

A sárkány ekkor dühösen rohant Palkónak, de ez ügyes
kardvágással más két fejét csapta el a szörnynek, azután átkarolta,
s ugy sujtá fejjel a sziklaföldbe, hogy utolsó két
fejéből is kilocscsant a veleje. A szép lány ekkor könyüs
szemekkel hálálkodott Palkónak, hogy őt csúf kinzójától megmenté,
egyszersmind elmondta neki, hogy még két ifjabb
testvére is, ugy mint ő, két még hatalmasabb sárkány birtokában
szenved.

Palkó azonnal eltökélte magát, azokat is megmenteni,
s a leányt is magával vinni, miután a kastélyt egy arany
vesszővel, mellyet a leánytól kapott, megcsapá, mire az arany
almává vált; ezt zsebébe rejte Palkó, s ugy ment tovább. –
Nem messsze pompás kastélyban meglelé a második leányt
kinek férje és kinzója tizenkét fejü sárkány volt.

E lány Palkónak, hogy biztosabban küzdhessen férjével
egy selyem inget adott, mellytől azonnal kétszerte olly erős
lett Palkó, s igy a tizenkét fejü sárkányt is, miután vele előbb
megebédelt, hosszú küzdés mulva csak ugyan legyőzte, mikor
mind a tizenkét fejét levette.

E kastélyt szinte arany almává változtatta Palkó egy
arany vessző segitségével, s ugy ment tovább a két leánynyal.
– A harmadik nem messze lévő kastélyban megtalálák
a harmadik s egyszersmind legifjabb és legszebb leányt, kinek
férje tizennyolcz fejü sárkány volt, ha pedig kün a föld
hátán járt, akkor hegyes szakállú törpe emberi alakban mutatta
magát. Erre fájt legjobban Palkónak a foga, s hogy a
borzasztó szörnyeteggel könnyebben végezhessen, a szép
lány egy olly selyem inget adott rá, mellytől tizszerte erősebb
lett, s olly bort, mellytől ereje még kétszeresen megszaporodott.
Haza jövén a nagy tizennyolcz fejü sárkány
Palkó azonnal igy szólt hozzá: hej komám, én vagyok Juhász
Palkó, s eljöttem veled megbirkozni, s a szép leányt körmeid
közül kiszabadítani. – Jó, hogy itt vagy – felelt a
sárkány – két testvéremet te ölted meg, ezt csak életeddel
fizetheted meg. Ezután más szobába ment, hogy erősitő selyem
ingét fölvegye s az erősitő borból ihassék, de ott már
sem az inget nem lelé, sem a hordóban bort nem talált, mert
azt mit Palkó meginni nem birt, kiöntötte a szép leány. Mérgesen
s kissé szepegve futkosott most fel s alá a sárkány, de
Palkó hirtelen rá rohant s egy vágással hat fejét metszé le, s
kevés küzdés után a többit is összezúzta, vagy leszelte, s
megszabaditván igy a harmadik leányt is, a kastélyt itt is ugy,
mint a kettőt, arany almává változtatta, és zsebébe rejtette,
s ugy ment a három leánynyal a nyilás felé, melly fölött őt
pajtásai várták. – Oda érvén, minthogy a kosárba mind a
négyen nem tértek, Palkó a három leányt ültette be, s megrántá
a kötelet, mire a három pajtás a kosarat azonnal felhúzta,
de meglátván a három szép leányt, Palkó felhuzására nem igen
gondoltak, hanem mindegyik egy leányt választott, s az erdőt
tüstént elhagyták, s hét országon túl telepedtek le velök.

Palkó látván, hogyan csalatott meg a hűtlen barátoktól,
mérgesen szitkozódott, s mennyre, földre esküdött, hogy ha
kiszabadul, ha a világ szélire rejtenék is el magukat, véres
boszút áll a csalárd czimborákon. Azután ide s tova bolygott
a föld alatt: nem lelhetne-e valamit, mi által kiszabadulhatna
a mélységből.

Sok kóválygás után egy nagy grif madár fészkéhez
ért, hol több apró grifeket talált, s minthogy épen nem volt
hon, s tüzes jégeső esett, a fészket köpenyével betakarta,
s a kis grifeket megszabadította.

A vén grif ezt meg akarta hálálni, hátára ülteté tehát
Palkót, hogy őt a föld alól kivigye; egyik felére az utra egy
sült ökröt, a másikra pedig egy hordó bort akasztott, s Palkónak
megmondá, hogy valahányszor fejét az ökör felé forditja,
abból egy darabot messen, s adjon szájába, ha pedig a
hordó felé fordúl, egy pint bort öntsön gégéjébe.

Igy repült Palkóval a grif három nap, három éjtszaka, a
negyedik nap reggelén pedig épen azon város előtt tette le
Palkót, hol három hűtlen pajtása lakott, maga pedig vissza
ment fiaihoz.

Palkó, mihelyt az út fáradalmait kipihente, a három család
barát felkeresésére indúlt. Szörnyen meghökkentek a
czimborák, látván, hogy Juhász Palkó, kit ők már az óta rég
holtnak hittek, előjött; Palkó pedig ugyancsak oda beszélt
nekik hütlenségökért, azután pedig könnyü szerrel agyon
verte mind a hármat, a három almát a város legszebb részén
egymás mellé tette, az arany veszőkkel megveregette, s azonnal
a legszebb három kastély lett belőlök, a leányokat ezekbe
szállitotta, s maga a legifjabbat nőül vette, s még most is él
vele a középső kastélyban, ha meg nem halt.



18. Zsivány Gyuri.

Mikor volt, mikor nem, nem tudom, elég azon, hogy
volt egyszer egy özvegy asszonynak egy fia; a kis Gyuri
növekedett, s olly pajkos volt már, hogy anyja nem birt vele,
mesterségre szánta tehát adni, de hogy millyenre, azt maga
sem tudta. Utoljára abban állapodott meg, hogy öreg Erzsók
koma asszonyától kér tanácsot, minthogy az a tanácsadásokban,
és jövendőlésekben az akkori asszonyokat mind felülmúlta.
Öreg Erzsók asszony azt tanácsolta neki, hogy imádkozzék
a templomban három napig, szent János képe előtt, a
harmadik napon az majd meg fogja mondani, mit tegyen
fiával.

Az özvegy csak ugyan ugy tett; a harmadik napon az
egyházfi kiváncsi volt megtudni, hogy valljon mi végre kéri
az özvegy szent Jánost annyira, ez okból az oltár mögé bujt,
s a mint az özvegy kérdezte: uram szent János, mondd meg
nekem, millyen mesterségre adjam fiamat? az egyházfi dörgő
hangon kiálta az oltár mögül: zsiványságra add fiadat, ugy
lesz az szerencsés.

Öreg Erzsók koma asszony unszolására megnyugodott
végre ebben a szegény özvegy, s fiát az erdőbe egy hires
zsivány gazdához vezette, s kérte őt, hogy fiát a zsivány
mesterségre jól kitanítsa. Az orgazda zsivány elfogadta a
fiút, s mindjárt az első nap megpróbálta annak ügyességét
ekképen:

A falubeli mészárosnak másnap vásárra kellett menni
lóháton, hová eladni való marháját, már előre küldötte, ennek
megrabolását bizta a zsivány mester Gyurira.

Gyuri segitségire egy kecskét vett, azt a gyalogút mellett,
merre a mészárosnak menni kellett, elbocsátá maga pedig
sürű bokrok közé rejtődzött. A mészáros látván a kecskét
magányosan bolyongni, lovát egy fához kötötte, s maga
a kecske elfogására indult.

Alig ment el a mészáros, Gyuri a lovat azonnal elfogta
s elment. A mészáros visszajövén, hiába keresé lovát, azt
gondolta, hogy tán eloldozódott s magától ment el, végre
kénytelen volt gyalog folytatni utját a vásárba. Mikor pedig
a vásárból a marháiért kapott pénzzel megrakva ment vissza
a mészáros, Gyuri a ló fejét levágta s azt egy útban levő tó
közepére tette.

Az arra menő mészáros, meglátván a ló fejét, azt gondolta,
hogy lova úszik a tóban, levetkeződött tehát a tó partjára,
s a tóba ment, hogy lovát kihozza; az alatt a kis zsivány
ruhástul együtt elvitte a mészáros pénzét, min a zsivány
mester nem tudott eléggé csudálkozni, s miután Gyuri még
néhány illy sikeres próbával mutatta ki ügyességét, a zsivány
mester a legjobb bizonyitványokkal látta őt el, s mint jól kitanúlt
zsiványt bocsátá haza. Anyja igen örült fia ügyességének,
s azonnal bemutatta őt földesuroknak. – A földesur
ugy igy szólt Gyurihoz: fiu, te ügyes zsivány vagy, de ha
az éjjel szekeremet az udvarról el nem lopod, felakasztatlak.

Gyuri összeszedett néhány csirkét, mindenik fejére egy
kis gyertyát ragasztott, s meggyujtván azt, a csirkéket a kapu
alatt éjjel a földesur udvarába bocsátá. A cselédek, kik a kocsit
őrzék az udvaron, csillagoknak gondolták a csirkéket, s
széjjelfutottak fogdosni azokat, s minthogy az utczára szaladt,
kinyitották a kaput, s utánok futottak; a kocsinál senki
sem maradt, s igy biztosan huzta azt ki a földesur udvarából.

Reggel a földesur száz forintot adott Gyurinak a kocsiért,
azután istállójába vezette s igy szólt hozzá: nézd, ha
ezen lovat az éjjel ki nem lopod istállómból, felakasztatlak.

Este, hogy a lovat el ne lehessen lopni, egy kocsist ültettetett
rá, azon felül minden lábát és farkát egy egy béres
tartotta.

Gyuri éjjel koldus ruhába öltözve, talyigán egy kis hordócska
pálinkát tolt a földesur házához, s addig rimánkodott
a béreseknek, hogy azok végre beeresztették őt az udvarba
hálni. Most a pálinkából, mellybe altató volt vegyitve, minden
cselédét a földes urnak leitatta, s kevés idő mulva a ló
őrzők mélyen aludtak mind; ekkor azt, ki a lovon ült kender
tilóra ültette, azoknak, kik a ló lábait tartották, fa darabokat
adott kezökbe, a fark helyett pedig egy guzsalyt, azután
a lovat csendesen haza vezette. A földesur reggel minden
cselédjét megverette, Gyurinak pedig száz aranyat adott a
lóért, s igy szólt hozzá: még egy próbát adok, ha azt megteszed,
két száz aranyat kapsz, ha nem, felakasztatlak, alólam
és nőm alól ugyanis ki kell lopnod a lepedőt, lányom ujjáról
pedig a gyürűt.

Gyuri egy csupor főtt lencsével még nappal a földes ur
lakába egy ágy alá rejtette magát, onnan éjjel, mikor már jó
sötét volt, először a lány szobájába ment, s igy szólt hozzá
a földesur hangján: lányom, add csak ide gyürűdet, az a
zsivány, ha eltalálna jönni, nálam nem fogja keresni, s igy
nem lophatja el. A lány oda adta a gyürűt, azt gondolván,
hogy atyja kéri; Gyuri azután a földesur szobájába ment,
s közibe és neje közé öntötte a lencsét, s ezután az ágy alá
bútt. A földes ur csak hamar fölébredt, s nejét kezdte lökdösni,
hogy mit csinált? ez mentegette magát, s azt mondta,
hogy tán férje követte el magát; végre boszankodva mondá
a földesur; már a mint van, ugy van, akárki tette, csak
dobd azt a csunya lepedőt reggelig az ágy alá.

Ugy történt, a lepedőt ágy alá veté a nő, s nem sokára
mindketten ujra elaludtak; ekkor Gyuri a lencsés lepedővel
és gyürűvel eltávozott, s reggel bámulva hallgatta a földesur
megcsalatását.

Gyurinak nem csak a kétszáz aranyat kifizette a földes
ur, hanem minthogy igen megtetszett neki a furfangos ficzkó,
leányát nőül adá neki, s holta után Gyuri lett az egész falu
földesura, s még most is egyre űzi a tréfákat és kalandokat
a környéken s megelégedve él szép neje mellett, ha még
meg nem halt.



19. Az ördög és a vörös sapka.

Hol volt, hol nem volt, volt egy katona, kit igen gyakran
verettek, kinek épen strázsán kellett állni éjszaka. A
mint ott járt fel s alá, egy veres sapkás ember áll meg előtte
s keményen szemébe néz. A katona semmit sem szólt, de az
ismeretlen igy kezde beszélni: édes fiam, tudom én, mi van
a te szivedben; te nem szereted a katonaságot, s most is szeretődön
gondolkozol. – A katona mindjárt észrevette, hogy
az az ördög s megismerkedett vele. – No édes fiam – mondá
akkor az ördög, – vetkezzél le gyorsan, cseréljük ki ruháinkat.
Én itt fogok állani őrt helyetted, ha megigéred,
hogy mához egy esztendőre, ebben az órában, ebben a perczben
itt leszesz, addig pedig menj hazádba, csak tedd fel ezt
a vörös sapkát, melly ha fejeden van, szabadon mehetsz réven,
vámon, senki nem lát meg.

A katona elment heted hét ország ellen a maga hazájába,
és réven, vámon senki nem látta meg. A mint falujába
ért, a kerten ment föl, apja udvarába benyitotta az ajtót, hallgatott
egy kicsit, hát épen akkor is róla beszélgettek atyafiai.
Ezen ő nagyon megörült, s apródonként levette a sapkát fejéről
s egyszerre előttük termett az atyafiaknak, kik még jobban
megörültek. Ott volt szeretője is, de senki nem hitt, a
maga szemének, mivelhogy ördögség volt a dologban. A katona
erre mindent megmagyarázott, s tőlök, mihelyt akarta
mindjárt eltűnt, s ujra ott megjelent.

Már minden jól ment volna a szegény katonának, de nem
sokára el kellett indulnia, hogy helyt álljon a mondott órában
és perczben, azért nagy siralommal vált el szeretőjétől,
atyjafiaitól.

Ment tehát vissza felé a veres sapka alatt és réven, vámon
senki sem látta meg. Jól vagyon édes fiam, – mondá
az ördög; most látom, hogy becsületes ember vagy, a magyar
ember meg szokta tartani a szavát, visszajöttél ebben
az órában, ebben a perczben. Hej de azóta sok verést kaptam
helyetted, azonban ne félj, ez nem lesz igy ezután.
Viseld magad rosz kedvvel, nem fog már téged senki bántani,
mert én megcsináltam a mesterségét, hogy ha téged vernek
is, mindig a kapitánynak fáj.

Ekkor az ördög visszacserélte vele a ruhát, és vörös
sapkát, s eltünt. A szegény katona, mert hiába! nem szerette azt
az állapotot, megint ollyat vétett, a minek száz bot a büntetése.
Már ki is ment a szentenczia, de a kapitány előre jajgatott,
mert tudta, hogy neki fog fájni, azért okosabbnak hivé
tanácsot tartani a felett, hogy az olly hasztalan embert inkább
ereszszék el a szolgálatból, mint örökké vesződjenek vele.
Ugy is történt. A katona elbocsáttatott, szerencsésen haza is
ért, de azóta már az ördög sem szánja a katonát.



20. Az ördög és a zsidó.

Ördög. Jó reggelt, Izráel maradéka! hová sietsz olly
hamar? megállj, mert a bőrödet, mint sajátomat, magamhoz
akarom venni.

Zsidó. Nem thutom, micsoda bőr; én nem atham sem
vettem az urthól bőrt; nem ismerem, nem thutom, ki letyhen
az ur.

Ö. Elég, ha én ismerlek. Te vagy az öreg Ábrahámnak
kisebbik fia, Lázár; ki ennek előtte hatvan esztendővel nálunk
szállást keresett, és befogadtuk veled együtt; és ez
ideig mind éjjel mind nappal sokat fáradoztunk, most kivánjuk
a jutalombőrt, a melly rajtad vagyon, hogy levesd.

Zs. A bőrt? micsoda bőrt? a zsidó bőrt, hogy the megnyerd,
az lehethetlen. Mostanában egy érdemes ember magam
gorombaságaért pofon ütött ugy, hogy vért köptem, de
ezen goromba tetteért törvénybe idéztem, és nekie száz forintot
kelletett fizetnie.

Ö. Lázár, hogy igaz lehetett, megengedem, mert a pénz
jó orvosság minden nyavalyának, de velem sokat ne viszálkodjál,
mert én törvény eleibe nem idézlek; csak a kontraktus
értelme szerint a bőrödet kivánom, mellyet én régen
Ábrahám atyádtól cseréltem egy hetven esztendős hajadon
leányzó bőrén tiz pénz ráadással, olly formán, hogy én tartozom
a te bőrödet hatvan esztendeig minden veszélytől
őrizni, mellyet meg is cselekedtem. Már most eltelt a hatvan
esztendő, a bőröd jól megvastagodott ugy, hogy pokolban
fujtatónak használhatom, és pokolban bőrödnek kikészithetése
az ottan levőknek gyötrelmét öregbitheti.

Zs. Micsotha kontraktus az, hogy hirem nélkül a saját
bőrömet el lehetett cserélni? az nem igaz, sőt lehethetlen!

Ö. Nézd, itt a kontraktus! (_mutatja_.) Én alulirott Drumó
urammal megegyeztünk abban, hogy Borisza Jutka bőrét
Lázár fiam bőriért elcseréltem tiz pénz ráadással olly formán,
hogy én a hetven esztendős hajadonnak bőrét egész
életemben használhatom; hasonlóképen Drumó uram hatvan
esztendő elforgása után, kisebbik fiam, Lázár bőrét minden
okvetetlen használhatja. Költ Nekeresden folyó esztendő
hava utolsó napján. Reinitz Ábrahám, zsidó.

Zs. Az én apám az én bőrömet el nem adhatta,
Nem bánom, ha magáét régen pokolban hagyta.
Egy vén leány bőriért az enyimet el nem cserélhette,
Lódulj pokolba, mert megrázlak felette.

Ö. Gorombaságodért majd megórozlak,
Nyelvességedért, tudom, felpofozlak.
A bőrödet vesd le, azt akarom,
A többi jószágod vidd, nem bánom.

Zs. Ugy de ki lehetett azaz isten adta,
Ki a tulajdon bőrömet is eladta?
Azt nekem értésemre kell adnod,
A mit elkezdtél; különben megbánod.

Ö. Kereszturban egy vén leány lakott vala,
Ki a szemét egy pénzért kitolatta,
Szemöldökét egyenként kihuzatta,
Egy meszely borért mind kiállotta,
Egy kupa pálinkáért fülét elmetszette,
Két májas gombóczért tiz fogát kiüttette.
Legénynek csókjáért haját kitépette,
Kézadásért orrát lefürészeltette.
Két itcze uj borért a bőrét eladta,
Apád Ábrahám azt nekie megadta.
Nyereséggel tőle én megvettem,
Ráadással bőrödért im elcseréltem.
Minél előbb tehát a bőrödet adod,
Különben rosz leszek, majd meglátod.

Zs. Kontraktus-levelet a ki irta,
Tulajdon bőrét neked eladhatta;
Én bőrömet senki nem árulhatta,
Más jószágát senki nem kivánhatta.

Ö. Lázár, a bőrödet mindjárt lenyesem;
Foglak már; nosza, ide segitségem!
Belzebub, czinkos, őt fogjátok,
Bőrét lerántom, vele nem órálok.

Zs. Ahj! vehj! urak, mit igérhetek?
Nálatok grácziát én hogy nyerhetek?
Sok pénzem van nekem otthon rejtekben,
Adjatok pardont ezen esztendőben.
Minden kincsemet bizony nektek adom,
Ha bőrömet pénzen én kiválthatom.

Ö. Pénznek pokolban nincs kelete,
Bőrért bőrt kiván Luczifer felsége.
Lázár, neked csak egyet mondhatok,
Nem bánod, tudom, a mit bőrödért kivánok.
A mit a házadnál te otthon hagytál,
Rejtekben vagyon az, azon ne aggódjál,
A bőrért bőrödet igy felcserélheted,
De máskép bőrödet el te nem viheted.

Zs. Nem bánom, azt örömmel cselekszem,
Díb dáb bőröket könnyen elcserélem.
Kontraktust véremmel megpecsételem,
Drumó urtól csakhogy megmenekedhetem.

Ö. Feleséged teherben maradott,
Két fiat szül, nekem eladatott.
Fiaid tőlem ki nem válthatod,
Pokolban lesz örök nyugodalmod.



HAZAFI-DAL.

(Marczius 20-dikán, midőn Pest megye gyülésén a szabad föld
kihirdettetett).

Elmegyek én katonának ízibe,
Nem bizom az országot más kezire,
Szabad a föld! lesz annyi talpam alatt,
Hogy megállom, hogy megállom a sarat.

Hí a szép szó, hivogat édes hazám,
Jó az isten, paripát is ád alám.
Nem nehéz a fegyver, édes magyarom!
Ha magam is, ha magam is akarom.

Rajta vitéz! int az idő szaporán,
Mondott szóbul ért a magyar igazán.
Mondott szónak messzi elmegy a hire,
Álljunk a szó, álljunk a szó végire.

Jőjön akkor, a minek még jőni kell,
Ott leszünk mi, a hol aztán lenni kell.
Egy életünk, egy halálunk bizonyos;
Egyesüljünk, egyesüljünk rajta most!

Ez az ország mindenikünk hazája,
Felszabadult, a ki volt is, árvája.
Hadd szakaszszuk minden rosznak a végit,
Elfeledjük, elfeledjük a régit.

S hogy ne mennék katonának szabadon?
A mikoron magam is ugy akarom.
Hadd őrizze kuvasz otthon tanyámat,
Magam őrzöm, magam őrzöm hazámat.



TARTALOM.

ELŐSZÓ I–VI.
SZERELMI DALOK 1–70.
BORDALOK 71–85.
GUNYDALOK 86–114.
HADI és KATONADALOK 115–135.
NEMZETI DALOK 136–147.
ROMÁNCZOK és ROKON 148–173.
VEGYES DALOK 174–192.
MONDÁK 193–332.

  [Javítások:

  Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

  A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

  V. oldal: nagyság nem emelhedhetik  nagyság nem emelkedhetik
  9. oldal: An én kedves rózsám  Az én kedves rózsám
  27. oldal: Az egernek czinczogása  Az egérnek czinczogása
  53. oldal: Mergérhetné egy rózsával  Megérhetné egy rózsával
  56. oldal: Én istenem l add azt érnem,  Én istenem, add azt érnem,
  67. oldal: S mások elől eligézlek.  S mások elől eligézlek.“
  69. oldal: Nem sekinek birtokáért.  Nem senkinek birtokáért.
  74. oldal: Czehünkbe vétetik az nap.  Czéhünkbe vétetik az nap.
  76. oldal: Éljen a ki nem vonja kí  Éljen a ki nem vonja ki
  84. oldal: Elesíti fegyverünket,  Élesíti fegyverünket,
  122. oldal: 120.  220.
  139. oldal: Véröket öntották.  Véröket ontották.
  148. oldal: ROMANCZOK ÉS ROKON.  ROMÁNCZOK ÉS ROKON.
  153. oldal: „Eredj Csomor Danyi!  „‚Eredj Csomor Danyi!
  155. oldal: Halálom óráig!!!  Halálom óráig!!!““
  159. oldal: minden gondok!  minden gondok!‘
  171. oldal: 283.  282.
  174. oldal: Nem bocsátok senkit  Nem bocsátok senkit.
  179. oldal: 208.  308.
  184. oldal: Oh be édes, ob be jó  Oh be édes, oh be jó
  197. oldal: én, világ szé passzonya!  én, világ szép asszonya!
  197. oldal: halhatott meg a király,  halhatott meg a király.
  206. oldal: kérdezto szép-e vagy rút  kérdezte szép-e vagy rút
  208. oldal: a vén borszorkány egy  a vén boszorkány egy
  209. oldal: éjszakának idejrn  éjszakának idején
  211. oldal: a tukör mindig  a tükör mindig
  211. oldal: Az ifjn király  Az ifju király
  212. oldal: hogy mi idősebbbek  hogy mi idősebbek
  213. oldal: felhajítottta padlásra  felhajította padlásra
  216. oldal: beljeb beljebb hatolt  beljebb beljebb hatolt
  220. oldal: mit az ordögnek igérsz  mit az ördögnek igérsz
  222. oldal: mellyet még pokolbau  mellyet még pokolban
  228. oldal: sokat etttek, sokat ittak  sokat ettek, sokat ittak
  229. oldal: Ambrus felugorván,,  Ambrus felugorván,
  230. oldal: essék el a fe-e  essék el a feje
  230. oldal: A kerékrékvágásban a hegy  A kerékvágásban a hegy
  231. oldal: megölte-e urama. Ambrus?  megölte-e uramat Ambrus?
  236. oldal: ki volt terítve  ki volt terítve.
  238. oldal: angyalnak látzsott  angyalnak látszott
  243. oldal: ‚Ha te segitettél  Ha te segitettél
  244. oldal: uj kocsicsa ivó csuprába  uj kocsisa ivó csuprába
  246. oldal: rnhatár nyílik  ruhatár nyílik
  249. oldal: lopták el a jézsoviták,  lopták el a jézsoviták.
  254. oldal: a harmadikből ragyogó  a harmadikból ragyogó
  255. oldal: a kiráty fia  a király fia
  255. oldal: még a a konkoly  még a konkoly
  255. oldal: Dé lután is beharangoztak  Dél után is beharangoztak
  256. oldal: Gsak kevés ideig  Csak kevés ideig
  256. oldal: Ne viddd még  Ne vidd még
  260. oldal: mitől letttél  mitől lettél
  262. oldal: engem elragadolt  engem elragadott
  263. oldal: kegyet lenül megverte  kegyetlenül megverte
  265. oldal: fenye getve a kis fiú  fenyegetve a kis fiú
  267. oldal: ki szép királyleányt  ki a szép királyleányt
  271. oldal: kopasz kutyáktol  kopasz kutyáktól
  272. oldal: társa gallérábol  társa gallérából
  282. oldal: ígen kutya ember  igen kutya ember
  285. oldal: Mit heszélsz  Mit beszélsz
  288. oldal: Kivánd, hogy a bolbász  Kivánd, hogy a kolbász
  288. oldal: utoljára csakugyar  utoljára csakugyan
  289. oldal: „jól van, jól“!“  „jól van, jól!“
  291. oldal: magat a várba  magát a várba
  293. oldal: homlokából állott kí  homlokából állott ki
  294. oldal: szeme világat  szeme világát
  295. oldal: Hat mit kérsz  Hát mit kérsz
  296. oldal: gyönyörü hangu ró zsaszáj  gyönyörü hangu rózsaszáj
  298. oldal: he azzal lehetsz  ha azzal lehetsz
  307. oldal: elméne a burkus kirlály  elméne a burkus király
  308. oldal: felséges kisaszonyt  felséges kisasszonyt
  310. oldal: is elveszett volna  is elveszett volna.
  310. oldal: kutba döglött  kutba döglött.
  311. oldal: kivánok felségodnek  kivánok felségednek
  319. oldal: álló kádakból,  álló kádakból.
  323. oldal: Palkónák a foga  Palkónak a foga
  326. oldal: rejtődzött, A mészáros  rejtődzött. A mészáros
  328. oldal: ő uagyon megörült  ő nagyon megörült]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Népdalok és mondák (3. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home