Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Testamentum és Hat levél
Author: Benedek, Elek, 1859-1929
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Testamentum és Hat levél" ***


images generously made available by the Google Books Library Project
(http://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the the Google Books Library Project. See
      http://www.google.com/books?id=cjo-AAAAYAAJ



Testamentum

BENEDEK ELEK

*

Testamentum
és
Hat levél



Budapest, 1896
Singer és Wolfner kiadása

CORVINA irodalmi és nyomdai részvénytársaság Budapest, Révay-utcza 14.



Marczinak


I.

Megirom már most a végrendeletemet, fiam. Ne félj, még nem akarok
meghalni. Szeretnék élni bár még annyi esztendőt, a mennyit eddig éltem.
Szeretném megérni bár azt a pillanatot, melyben szárnyadra eresztlek. Ha
kisebb testvéreid szárnyrakelését is megérhetném, Istennek különös
kegyelmét látnám e nagy jótéteményben. De nem is merek reményleni ennyi
jót.

Pedig, mikor e sorokat irom, a legszebb férfikorban vagyok. Tele élet-
és munkakedvvel. Szeretném, ha száz kezem volna, hogy dolgozhatnám
sokat, megmérhetetlen sokat. De vannak napok (eleinte csak pillanatok,
később órák, most már napok), mikor lelkemre nehezedik valami
megmagyarázhatatlan, sejtelmes borongás, s a két kezemet is sokallom; a
mikor sötétnek, hidegnek látom az egész világot; a mikor csak
egyetlenegy gondolatom van: a halál. A halál, mely orozva lep meg. Talán
épp abban a pillanatban rántja ki kezemből a tollat, mikor áradozó
szivvel irom: de szép az élet, ó de szép!

Az élet semmilyen körülményei közt nem értem magam gyávaságon, fiam. De
a haláltól félek, a halállal szemben megdöbbentően gyáva vagyok. Néha
megesik, hogy, menvén az utczán, a szívem elszorúl, s mintha egy
láthatatlan kéz megmarkolná kegyetlenül: fájdalmasan vonaglik. Tudom,
hogy nincsen szívbajom, s én mégis megreszketek egész valómban. Istenem,
ha meghalok itt, az utczán, messze tőled, tőletek, egy búcsuszó, egy
búcsucsók nélkül!

Ép hát csak megirom a végrendeletemet, fiam. Majd elolvasod, ha nagy
leszel. Ha öreg kort érek, talán ki is pótolom, élőszóval vagy irással,
ahogy lehet.

Vagyonról nem kell rendelkeznem. Az nincs. Nem is lesz. Egy pár könyv,
amit irtam és irok még talán, amelyek második kiadást sohasem érnek,
nyilván azért, mert elsőt sem kellett volna érniök: ez a te örökséged.
Jó magyarán mondva: „hat ökörnek kötele, három vasvilla nyele“. De ez
téged ne búsítson, fiam. Voltak ugyan rövid időszakok az én életemben
is, mikor bántott a magam szegénysége s a mások gazdagságát irigyelém.
Nem mintha kényelemben, pompában kivántam volna élni, de szerettem volna
nagy jókat cselekedni. Letörülni az árvák, elhagyottak könnyeit, s
szövetkezvén a jók legjavával, megnépesíteni hazámat a nemzeti kultura
templomaival. Ám kérdés, hogy, ha milliókkal birnék, ugyanigy
gondolkoznám-e. A gazdagság, a jólét nem rontaná-e meg szívemet; nem
ölné-e ki kebelemből az idealizmust s a sok izmus közt azt, mely a
századvég modern, kozmopolita fiainak szemében a legnagyobb mértékben
nevetség tárgya: a chauvinizmust?

Inkább maradjak szegény, semhogy a vagyon kiforgasson valómból. Inkább
maradj te is szegény, a ki jó szívvel ad egy darab kenyeret a nálánál is
szegényebbnek, semhogy duskálván a földi javakban, szív nélkül,
tüntetőleg, az egész világ szemeláttára dobj kalácsot az éhezőnek.

A meddig csak vissza tudok menni régi irások kalauzolása mellett: a mi
familiánk az arany középszeren felül sohasem emelkedék. Sem anyagi, sem
szellemi javakban. Épp annyija volt nagyapádnak, ükapádnak, hogy a maga
lován, a maga kardjával szolgálta a hazát és a királyt. Verekedtek
törökkel, tatárral, burkussal, francziával s ezenközben pusztult otthon
a gazdaság. Soványodott és fogyott a föld. Nekem már sem ló, sem kard,
sem föld nem maradt. Ami kevés föld reám nézett, kicseréltem tudományra.
Tudományra! Kevés földdel még tudományt is keveset lehet venni, fiam! Ha
megnőssz s én is élek, nem lesz nehéz észrevenned ismereteimnek nagy
hiányosságait. Ám én az iskolákban, mesterekben nem válogathattam, édes
fiam. S mikor kiléptem az életbe, csak akkor láttam nagy szívbeli
keserűséggel: mennyire el vagyok maradva a sors ama kegyeltjeitől,
akiket tudós tanárok és nyelvmesterek kísérnek bölcsőtől a sírig.

Hanem egyben mégis előnyben voltam fölöttük, fiam! Abban, hogy falun
születtem, gyermek- és ifjúkorom javát a mezőn, mesélő, nótázó parasztok
közt töltöttem el. Hogy megismertem fenékig a népnek minden örömét,
búját-baját, sok nagy nyomorúságát. Hogy részem volt munkában,
sanyarúságban, s ez megedzé testemet, lelkemet. Te fiú! neked hiányozni
fog a falú egész életedben. Félek, hogy üvegházi nővevény maradsz, mely
az első szélfuvintásra elhervad, letörik. Ha én nem élnék serdülő
korodban, nehogy te idegen országokban való „tanulmányutakra“ indulj.
Ráérsz arra későbbet is. Eredj le az atyádfiaihoz, azokhoz a derék,
szorgalmas gazdaemberekhez, de nem uraskodni, hanem végy a kezedbe
kapát, sarlót, kaszát s dolgozz versenyt velök. Hidd meg nekem, hogy
csak az a valamennyire egész ember, kinek könnyü a toll s nem nehéz a –
kasza. Látod, fiam, ha én hivatalnok volnék, sohasem félnék a kormány
ellen szavazni. Kiüzhetnének a hivatalomból, lehetetlenné tehetnének
mindenféle pályán: volna még mindig egy biztos menedékem: a _falú_. A
föld, az édes anyaföld, melyet ha becsületesen megművelsz, meg nem csal.
Egyszer többet, másszor kevesebbet, de mindig ád valamit.

Hát én úgy nevelődtem, hogy: egyik kezemben sarló, a másikban könyv. A
te nagyapád, ez a szegény öreg ember nevelt igy, a ki sohasem olvasott
pedagógiai könyveket, de a természetes esze többet ért sok tudományos,
innét-onnét összeollózott könyvnél; a ki filozófusok könyveit sem
olvasta, de életfilozófiája okvetlenül tisztább, többet érő volt annál,
mint amit könyvekből össze-visszaszedhetsz. Ám azért csak olvasd el a
könyveket is.

Nem lehetetlen, hogy _iró_ lesz belőled. Már most sokat firkálsz s
korodhoz képest elég ügyesen. Meglehet, hogy éppen az apád mesterségét
folytatod: ujságot irsz, csinálsz majd te is. Egy szóval sem tanácsolom,
hogy ujságiró ne légy. Te később ezen csodálkozol, mert hallani fogod,
hogy a legtöbb apa a maga mesterségét ócsárolja s a fiának mindenféle
pályát ajánl, csak a magáét nem. Fiam, tudván, hogy e soraimat érett
korban olvasod, megmondhatom már most, hogy az apáknak _ebben az egy
dologban_ rendesen nincs igazuk. Minden pálya terhes többé-kevésbbé s
azok az emberek, kik erősen megdolgoznak a mindennapiért, nem látják a
mások nehéz munkáját, talán mert nem érnek rá a magukétól. És nincs
pálya, mely a kellemetlenségeknek, időnként lehangoló, elkeserítő
momentumoknak egész sorával ne kedveskednék. De ha van pálya, hol a
_szegény ember_ aránylag boldognak érezheti magát: az ujságiró pálya ez.
Az egyetlen, hol a szegény ember megőrizheti függetlenségét,
szabadságát. Ezrek, milliók gondolatának, érzelmeinek lehet tolmácsolója
egy egész életen keresztül; tollával megvédelmezheti az elnyomottat, az
ártatlanul üldözöttet; egy czikkel, melyet úgy röptében vet a papirra,
ezreket vigasztalhat meg; egy röpke szózattal milliókat bátorít, tüzel
nemes akczióra; egy rövidke ujdonsággal lelepzi, pellengére állítja a
becstelent, ki köztiszteletet bitorolt addig, holott titkos üzelmeivel
régen rászolgált a közmegvetésre.

Egyáltalán a _vagyonszerzést_ életed czéljáúl ki ne tűzd. Jó, ha van;
jó, ha Isten becsületes munkásságodat mindenképpen megjutalmazza. De a
mint föltetted magadban: pénzt és pénzt szerzek minél többet, számolj is
le sok minden dologgal, a melyek birása nélkül közelebb állasz az
ördöghöz, mint az Istenhez.

Ne mosolyogj e szóra: Isten, – ne mosolyogj, te századvégi gyermek! Mind
hazudik, a ki tagadja Istennek létezését. Okosabbnak, bölcsebbnek akar
látszani más teremtett lényeknél csupán, de a mint bajba kerül, az
Istenhez fohászkodik. Az Istenhez, a ki áld és ver. A ki
meg-megszomorítja a jókat is, nyilván azért, nehogy elbizakodjanak.
Hiszen tanúja valál, hogy szegény nagymamád, kit fiatal korában ért a
bús özvegység s ki egymaga nevelt föl nyolcz kis gyermeket, dolgozván,
megtoldván a napot az éjjel, mikor már munka, gond nélkül élhet vala,
kényelemben, szerető gyermekektől, unokáktól környezetten – jön egy
gyötrelmes betegség s szörnyü halálnak halálával hal meg! Hol itt az
igazság? – kérdezed. Miért nem a késő öregségben halhatott meg, nagy
kínok nélkül, csöndesen? Igaz, igaz, de tudhatja-e a gyarló ember, mit
rejt méhében a jövő? Nem volt-e vajjon csekély az a kín, mit szenvedett,
ahhoz képest, a mely érheté vala, ha tán egy gyermekét szerencsétlennek
látja majd? S nem az volt-e vajjon az ő rendeltetése, hogy, nagyra
nevelvén apró gyermekeit, még a testi kínok kínjait is szenvedje át;
hogy azok, kik életüket adták volna életéért, nagy fájdalmukban
megkönnyebbedést érezzenek: _Istenem, csakhogy már nem szenved!_

Fiam! A természet rendje szerint én elébb halok meg, mint édes anyád.
Népes családom eltartása a te válladra nehezül talán. Jól megjegyezd,
hogy azt a végetlen szeretetet, ezer gondot, aggodalmat, önfeláldozást,
könnyet, azokat az átvirrasztott éjszakákat – soha vissza nem tudod
fizetni az édes anyádnak. Lehetsz a legjobb fiú, a szíved arany; lehetsz
figyelmes, gondos; anyádnak betegségben ápolója: századrészét nem
fizetted meg az anyai szeretetnek. Az apa is tud szeretni: semmi ez az
anya szeretetéhez. Az apa kínlódhatik, hullathatja véres verejtékét éj,
nap, hogy meglegyen gyermekeinek a mindennapi: felét sem tette érettük
annak, a mit egy jó anya tesz. Nehogy azt hidd hát, hogy, ha majd édes
anyádnak adsz annyi pénzt, a mennyiből megélhet, leróttad iránta minden
tartozásodat.

A szeretődet kifizetheted pénzzel, az édes anyádat nem.

Szeretetért szeretetet vár az anyai szív.

S ne feledd, hogy az anya, ha meg is szünt dajkálni téged, nem szünt meg
aggódni éretted utolsó pillanatáig. Ismertem anyákat, kik a fioktól
kapott járadékot titkon félrerakták, hogy, ha tán rosszra fordul fioknak
a sorsa, fölsegítsék. Hol az a fiú, a ki a szüleitől kapott pénzből
ezzel a gondolattal félretesz? – S hát azt mondjam-e, hogy a
legszegényebb anya hamarább állit sírkövet meghalt gyermekének, ha még
olyan rossz vala is, mint a legjobb fiú az édes anyjának?

Nem, nem folytatom az összehasonlítgatást. Olyan jó nem tudsz lenni az
édes anyádhoz, a mily jó ő te hozzád. Hát én nem is kivánok tőled
lehetetlent: légy olyan jó, a milyen jó csak lenni tudsz. Példákban nem
szűkölködöl. Eredj János bácsihoz. Nézd meg, hogy eteti, itatja,
dajkálja, őrzi az öreg nagymamát. S ez is semmi ahhoz, a mire egy anya
szerető szíve képes.

A századvégnek két sötét foltja: a _stréberkedés_ és _hozományvadászat_.
Nehogy kisértetbe vigyen egy-két stréber könnyü szerencséje, fiam!
Semmit meg ne kivánj, a mi becsületes munkával el nem érhető. Sokszor
félrelöknek talán utadból, de te ne csüggedj: ha van benned tartalom,
erő, – stréberkedés, reklámhajhászat nélkül is eléred czélodat, csak a
czélt erődhöz mérjed. Ha nem, akkor te is stréber vagy, fiam, s
megérdemled, hogy visszaessél.

Csak minél kevesebbet beszéljenek rólad! Mai világban nemcsak az az
asszony gyanus, a kiről sokat beszélnek, hanem a férfiu is, hacsak nem
politikus. Könyvet ha irsz, ne bántson se a malicziózus kritika, se a
malicziózus hallgatás. S bár a nagyközönség nem lát a kulisszák közé, ne
házalj a redakcziókban reklámok után.

_Az a tudat, hogy bár egy embernek is igaz lelki gyönyört szerzettél
irásoddal, nekem legalább többet ér, mint száz irótársnak a reklámja,
émelygős, hazug dicsérete._

A házasságodba nem szólhatok bele. Remélem, oly nőt veszel feleségül, a
kit szeretsz és a ki téged szeret. Ma ugyan ez nem szokás, de te csak
_ne szégyelj szeretni_, fiam! _Jó_, ha pénzt hoz a házhoz a feleséged,
de _jobb_, ha nem hoz. A férfi dolgozzék, az asszony tartsa rendben a
házat, nevelje a gyermekeket. Nem is lehet igazi boldogság ott, a hol
semmi gond a holnapra. Ez forrasztja, ez, az élet gondja, egy lélekké a
férjet és a nőt. Nem tudom, mi czélja lehet az oly életnek, mely mindent
készen kap s csak arra van gondja, hogyan verje el a pénzt és időt?

Hol a legtöbb boldogtalan házasság? A gazdagok közt, hol az asszonynak
soha sincs alkalma megsímogatni a férj gondoktól redős homlokát; a hol
sohasem érzik egy pár gyermekczipő megszerzésének az örömét; a hol nem
veszi észre a férj, ha ma egy tál étellel több került az asztalra, mint
tegnap; a hol van minden, de minden, csak gond nincs!

Gunyoljanak papucshősnek, filiszternek: ne törődj vele. Nevessenek, hogy
nem jársz kávéházakba, nem vacsorálsz korcsmákban, te csak siess haza,
ha munkádat elvégezéd. Hidd el, sehol úgy nem örülnek neked, mint
odahaza. Senki oly édes csókkal nem vár, mint a feleséged, gyermeked.
Senki a te gyöngéid iránt nem oly elnéző, mint a feleséged, a családod.
Sehol oly puha ágyat nem vetnek, mint otthon. Senki oly hamar észre nem
veszi, ha bántja szívedet valami, mint a feleséged és senki oly igaz
lélekkel nem igyekszik megvigasztalni, mint a feleséged.

Hát – ne félj, ne szégyelj szeretni, fiam!

… És aztán ne félj, ne szégyeld szeretni a hazát! Ma a világpolgáriasság
a divat, de te ne hódolj e divatnak. Inkább légy „vad magyar“, mint
„szelid hazafi“. Mennél jobban szaporodnak a szelid hazafiak, annál
inkább lesz szükség a vad magyarokra. Ám ezzel nem mondtam azt, hogy a
politikába nagyon beleártsd magadat. Legfőképpen honatyaságra ne
aspirálj. Ez nem szegény embernek való. Várd meg az idők és emberek
javulását, a mikor pénz nélkül is meg lehet szerezni a dicsőséget, hogy
mint törvényhozó szolgálhasd a hazát!

… De érzem, hogy ebbéli tanácsom kárba veszhet… Tégy bölcs belátásod
szerint.

Most jer velem, jer az udvarra ki és hallgasd azt az édes-bús éneket,
mely a budai völgy öléből minden este fölszáll ide hozzánk. Tudod-e,
miféle ház az odalent? Árvaház, fiam… Árva gyermekek énekelnek esteli
imát. Hallod, fiam, hallod? Hálaéneket zengnek a jó Istenhez, a ki az
árvákat nem hagyja el.

A ki gondot visel rád is, ha én meghalok.


II.


Te csak nyargalj vesszőparipádon, fiam, sejtelmed se legyen arról, hogy
én ez órában a halál gondolatával foglalkozom, irván, folytatván
végrendeletemet. Dalolj versenyt a dalos pacsirtával, mely ott fönt
lebeg a magas levegőégben s nyilván azt hirdeti: de szép az élet, óh de
szép!

Nézd, csak nézd azt a vak fiút, ki mindennap kibotorkál a hegyek közé,
egyedül, egy pálczika nélkül, – meg-megáll ez is, fejét fölemeli s
mosolygó arczczal hallgatja a pacsirta dalát. Tele tüdővel szívja az üde
levegőt, a vadrózsák illatát s e pillanatban talán ő is azt suttogja: de
szép az élet, óh de szép! Pedig ő nem látja a virágot, ám érzi illatát;
pedig ő nem látja a pacsirta szárnyalását, ám hallja csattogását; pedig
ő árva, apátlan, anyátlan, kegyelemkenyéren él, s im lásd, e pillanatban
örül az életnek mégis.

Ez csodálatosnak, rejtelmesnek tetszik tenéked. De te csak a botorkáló
vak fiut látod, lelkének tartalmát nem ismered. Te még nem tudod
megbecsülni Istennek végtelen jóságát, a mely téged ép kézzel
ajándékozott meg; te még nem tudod, hogy e kézzel majd felemelheted a
gyöngét, leverheted a gonoszt; szerezhetsz vele kenyeret magadnak és
adhatsz vele e kenyérből másoknak; és megajándékozott ép szemmel,
melylyel nézheted mindazt, mit látni szép, s melyet behunyhatsz, ha nem
akarod látni mindazt, mit látni kellemetlen. Ah, Isten őrizz, ha csak
egy idegszál hiányoznék tested épségéből, mely nagyot emelkednék becse a
meglévőknek! Hidd el nekem, hogy annak a vak fiúnak édesebben csendül
szívébe a madárdal, mint a tiedbe. Hidd el nekem, igazibb öröme van neki
abban, hogy bár tapogatózva, botorkálva, de járhat-kelhet az édes
anyaföldön, mint tenéked, hogy ugrálhatsz árkon, bokron át, megmászhatod
a magas hegyet, leszaladhatsz a virágos völgybe, s eszedbe sem jut, hogy
mindezt nem tehetnéd, ha Isten tőled is megtagadja azt, mit attól a vak
fiútól jónak vélt megtagadni az ő végtelen, beláthatatlan bölcsessége.

Természetesen, te ma még azt hiszed, hogy nem lehet nagyobb csapás, e
földön nagyobb nyomorúság a vakságnál. Igazad van, nincs is ennél
nagyobb _testi nyomorúság_. De megtudod, látni fogod majd az én irásom
nélkül is, hogy van ennél egy nagyobb, rettentőbb nyomorúság: a _lelki
vakság_. Látni fogsz Isten képére teremtett embereket, akikből első
tekintésre nem hiányzik semmi, a mi az embert egész emberré teszi;
más-más a ruhájuk, ruhájuknak a kelméje; a szabása; más-más talán az
arczuknak a szine; rövidebb, hosszabb, vékonyabb, vastagabb a termetük,
de egyben mind egyenlők: Istennek képére vannak teremtve valamennyien.
Látni fogod, hogy Istennek napja egyformán világít valamennyinek s im
mégis milliók tapogatóznak, botorkálnak, éppen mint az a vak fiú. Van
szemük a látásra és nem látnak. Van fülük a hallásra és nem hallanak.
Látni fogod, hogy Isten képére teremtett emberek idegenül haladnak el
egymás mellett. Látni fogod, hogy az „egy akol és egy pásztor“ irott
malaszt, melyet állandóan hazudtol a valóság; hogy az aklok száma
megszámlálhatatlan, a pásztoroké még inkább… Meg fogod látni, mely
éberen őrködnek e pásztorok az aklok kapujában s csodálkozással
szemléled, hogy hamarabb engednek kiszaladni hármat az akolból, mint
beereszteni egyet, a mely – szerintük – nem az ő aklukba való. Ezen
nevet az én paraszt-eszem, de jegyezd meg, fiam, hogy nemcsak
paraszt-ész van e világon. A mit én természetesnek találok, a
természettel ellenesnek talál tán millió ember és viszont.

De félek, hogy véletlenül már most kezedbe akad irásom s nem szeretném,
ha legalább a velejét meg nem értenéd. Félek különösen attól, hogy, ha
nem értenéd meg azt, mit mondandó vagyok, megkésve értenéd meg, a mikor
már téged is elsodort valamely áradat. Félek, hogy mire kikerülsz az
életbe, mindabból, mit az iskolában tanultál, csak annyi marad meg, a
mennyivel megkeresheted a kenyeredet, talán vagyont is gyüjtesz, nagy
vagyont általa, de üres lészen a szived, szeretet nélkül való. Avagy
megmarad tán szívedben a szeretet, de dresszirozva, mint egy komédiás
ponny. – Szívednek melegét nem azokra árasztod, a kik szeretetet
szeretetnél egyébbel nem viszonozhatnak, hanem azokra, kik, szeretet
nélkül élvén az életet, bolond szívedet még majd kinevetik.

Látom, éppen most tanulod a bibliai történeteket. Szépen megmagyarázza
Jézus a törvénytudónak, hogy mi az a felebaráti szeretet. A kirabolt,
félholtan fetrengő utason nem könyörül a pap. Hasonlóképpen nem könyörül
rajta a lévita. Végre jön egy szamaritánus. Bekötözi sebeit, elviszi a
városba, elhelyezi egy háznál s még pénzt is ád a gazdának, hogy ápolja
őt.

– E három közül ki volt felebarátja a sebesültnek? – kérdé Jézus.

– A ki könyörült rajta, – felelé a törvénytudó.

A tanulságot ebből igy vonja le könyvecskéd: „A valódi könyörületes
szívü ember sohasem kérdezi: micsoda nemzetből vagy vallásfelekezetből
való az, a ki nyomoruságban szenved, hanem segíti embertársát azért,
mert tudja, hogy az Istennek gyermeke, tehát neki testvére és
segedelemre van szüksége.“

Tehát Jézus, Istennek fia, a felebaráti szeretetet a könyörületesség egy
példájával magyarázta meg. Ne feledd, fiam, hogy Jézus ennek előtte
kétezer esztendővel járt és tanított e földön. Hogy abban az időben még
a könyörületesség volt a szeretet legszebb nyilatkozása. Ne feledd, hogy
bár Jézusnak bölcseje jászol vala, királyok borultanak le e bölcső
előtt. Királyok és pásztoremberek. Olvasd a históriát s látni fogod,
mint verődnek a népek külön kasztokká. Az erős leveri és ráadásul még
meg is veti, lelkében megalázza a gyöngét. Fejébe veszi, hogy csak ő az
Isten képére teremtett ember, s a kit szegénysége, gyámoltalansága,
gyengesége lenyügöz, az az ő szolgája. A kinek kenyeret dob, hogy éhen
ne veszszen, de szive melegéből nem juttat neki egy leheletnyit. Akit,
Istentől nyert lelki adományok révén bár fölemelkedik a porból, magával
egyenlőnek nem ismer el, mert amannak bölcseje durva deszka volt, az övé
aranynyal, selyemmel, biborral ékes.

Ha majd szíved, lelked ki lészen művelve; ha majd nemcsak látsz, de a
látottakon gondolkodol is: csak akkor döbben meg a szíved, fiam, csak
akkor szorongatja majd vasmarokkal a keserű fájdalom, látván, hogy
boldogtalanabb vagy az éhező koldusnál, mert annak nem fáj, ha pénzt vet
lábához a nagy úr, a mint elrobog bársonyos hintaján; de neked fájni,
kegyetlenül fájni fog, a midőn tisztességtudó kalapemelésedre könnyü,
megvető fejbiczczentéssel válaszol a gőgös, de máskülönben _könyörületes
szívü nagy úr!_

Könyörületesség! Ki nem könyörületes manapság? Kinek nincs egy fillérje,
egy falás kenyere a koldusok számára? Ki mer manapság nem lenni
könyörületes szívű? Ma, mikor az ujságok számon tartják, ki mennyit ád a
kárvallottaknak s ki nem ád semmit? Manapság, mikor a könyörületesség –
mulatság, sport? Mikor fényes, drága toálettekben, keringőzve vagy
csárdást ropva törülik le a szenvedők könnyeit!?

De én egyebet kérek tőletek, könyörületes szívek! Nekem van kenyerem;
nekem van ruhám, divatos szabású; tanultam, a mit tanultam; tudok, amit
tudok; vagyok legalább is „átlagember“, vagyok; beszédem nem sima, de
nem is goromba; ha éppen elkerülhetetlen, még a lovakról is tudok
társalogni; könyörüljetek rajtam s ne kérdjétek, paraszt vagyok-e vagy
nemes; kereszténye-e vagy zsidó. Vegyetek úgy, a mint vagyok.
Szeressetek, ha van bennem szeretni való; vessetek meg, ha van bennem
megvetni való. De ne legyetek az őseimre kiváncsiak, mert ők alszanak,
porladoznak régen; kegyes érdeklődésteket meg nem köszönik: ruházzátok
rám ezt és én megköszönöm, meghálálom nektek. Szeretetért szeretetet
adok.

Ez a legnagyobb summa, fiam, melylyel a szeretetet megfizetni lehet:
maga a szeretet. Ne sajnáld, ha többet adsz ebből másnak, mint a mennyit
más ad tenéked. Örülj ennek, hisz akkor te vagy a gazdagabb.

Mikor e sorokat irom, édes fiam, nagy kérdések foglalkoztatják az
elméket. Nagy kérdések, melyeket tán még az én életemben paragrafusokba
szednek, de te késő öregséget érhetsz, akkor sem lesznek – megoldva.
Bölcs, nagy elmék kigondolnak sok szépet, üdvöset, törvénykönyvekbe be
is iktathatják: rideg paragrafusok még soha meg nem változtatták a
társadalomnak szellemét.

Ha én zsidó volnék s reczipiálnák az én vallásomat, megköszönném szépen,
de megkérdeném: hát _engem_ mikor reczipiálnak? Ha én zsidó volnék s
feleségül vehetném a keresztény leányt, akit szeretek, a nélkül, hogy
meg kellene tagadnom a hitemet, megköszönném szépen, ah, de mi a törvény
jótéteménye ahhoz, ha látnám, ha érezném, hogy van egy törvény, mely a
szivekben lakozik: a szeretetnek törvénye, mely nem lát különbséget
ember és ember között!

Törvények még nem döntöttek le válaszfalakat, fiam, azt nekünk magunknak
kell ledöntenünk. De nehogy azt mondd majd szűkkeblüen: nekem nem fáj,
engem nem éget s közömbösen nézd embertársaidnak küzdelmeit. Ha csak
magadra gondolsz, ha csak a magad sebe fáj, menj a rengeteg erdő
mélyébe, lakjál a vadak s ne az emberek között. Élj vad gyümölcsön,
sebedet gyógyítsd füvekkel: igy is lehet élni, a mig halálod órája üt.
De ha emberek közt élsz, vedd ki a magad részét minden igaz, becsületes,
jogos küzdelemből. Állj a védtelenek, gyengék közé; az erősek,
hatalmasok oldalán harczolni nem virtus. Ne ejtsen meg a könnyü, puha
élet varázsa; nehogy cserbe hagyd a veled egysorsuakat, mert téged talán
megtűrnek a felsőbbek között. Neked ez nem okozhat akkora örömet, a
mekkora keserűséget azoknak, a kiket te cserben hagyál. S ha még ez sem
volna elég, hogy meg ne tántorodjál: gondolj reám, kinek az életét
nemcsak a nehéz munka rövidité, de végetlen lánczolata az emésztő
gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor megakasztják tollamat,
megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a vészes áradatot, mely
jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget…

Lehet belőled nagy ember, – és hadd legyen! – de szív nélkül, szeretet
nélkül igazán nagygyá nem leszel. Ne bizd el hát magad, ha csodálják
elméd tündöklését: sok fényes elme elhomályosult már, de a szív, – jó
vagy rossz – megmarad utolsó dobbanásig annak, a mi volt első
dobbanásakor. És te, fiam, kicsinyelheted majd tán elmémnek szűk körben
való forgását, de egyet ki kell érezned e sorokból: tele volt a szívem
szeretettel. Jutott ebből mindenkinek és nem fogyott soha, de sőt inkább
növekedett. Nem osztályoztam a szeretetet: mindenkinek annyi jutott, a
mennyit megérdemelt. Némelyiknek több is, de kevesebb soha senkinek.

És nem félek, hogy kifogyok a szeretetből, fiam! Ha egyéb nem, ez eltart
a sírig. Ha egyebet nem, kaphatsz ezt tőlem halálom után is s ha majdan
talán üresnek érzed szívedet, gyere ki síromhoz, meglásd, megtelik
szeretettel! Ha majdan talán bántani fog az emberek gőgje, gyere ki a
temetőbe s megvigasztalódol. Porrá lesz itt gazdag és szegény, gőgös és
alázatos. Az egyiknek gránit jelöli emlékét, a másiknak egyszerü fejfa,
de porrá lesz mind a kettő. Itt ember és ember közt nincs különbség.
Gránit és fa: ennyi az egész.

Jere ki a siromhoz, fiam!



Jankónak

Még hét esztendős sem vagy, Jankó, s már el-eltünődöm, hogy mi lesz
belőled. Ugy tetszik nekem, hogy a betű iránt nincs tebenned valami nagy
hajlandóság, s hacsak természeted meg nem változik, tudományos pályán
aligha boldogulsz.

Valószinű, hogy nemcsak kedved, de tehetséged sincs arra, hogy
megharczold a tankönyvekkel való nem közönséges harczot s a mint én
erről meggyőződtem, hidd el, fiam, jobban szeretlek, semhogy
erőszakolván arra, mire való nem vagy, megrontsam egész életedet.

Már most megmondanám neked, ha megértenéd mondásom velejét, hogy, ha
majd látom kedved és tehetséged hiányát, sohasem ijesztlek azzal:
tanulj, Jankó, tanulj, különben suszterinasnak adlak. Nem, fiam, hanem,
elvégezvén tehetséged szerint a törvénykötelezte iskolát, szeliden
megfogom a kezedet s mondom neked a következőket:

Fiam, Jankó, látom, hogy sem kedved, sem tehetséged a tanulásra.
Szeretném, ha becsületesen végezhetnéd az iskolákat, de minthogy ezt nem
remélhetem, valami _mesterségre_ adlak, fiam.

Többször megfigyeltem, hogy kezed rááll a faragásra s zsebkéseddel nem
egy csinos munkát végezél már. Fiam, Jankó, beadlak asztalos-inasnak.

Na, ne pityeregj, nincs abban semmi szégyenleni való. Szégyelje magát az
a gyerek, ki ok nélkül költeti a szüleit; kit esztendőről-esztendőre
ajándékkal és könyörgéssel mentenek meg a bukástól. Te fiam, légy büszke
rá, hogy nem akarod csalni szüleidet s még idejében oly pályára mégy, a
hol talpig ember válhatik belőled. A becsületes munka nem szégyen, fiam.
S ne hidd, hogy csak azokból a fiukból lesznek boldog emberek, kik
tehetséggel vagy tehetség nélkül, végigtanulják az iskolákat. Száz
példát mondhatnék neked arra, hogy gazdag és szegény szülők keservesen
megsiratták, a miért kedv és tehetség nélkül tanuló gyermeküket végig
erőszakolták az iskolákon s mikor már arra került a sor, hogy megéljenek
a maguk emberségéből: elzüllöttek, mert csak névszerint jártak iskolába,
valójában lopták az időt s szüleiknek a pénzét. Ismerek szülőket, fiam,
kik minden vagyonukat gyermekük iskolázására költék; a kik nem hittek a
tanárok őszinte szavának, nem akartak hinni saját maguknak s most, midőn
elfogyott a vagyon és az idő, kétségbeesetten vádolják magukat, hogy a
mikor még nem volt késő: miért nem adták mesterségre gyermeküket!
Igazabban: mért _szégyelték_ mesterségre adni gyermeköket!

Mert jegyezd meg jól, fiam, minden szülő szereti gyermekét (az állat is
szereti a magáét) – de nem minden szülő szeret _okosan_. Nemrég kaptam
egy levelet, melyben egy kétségbeesett apa tanácsot kér tőlem: mit
tegyen a fiával. Azt irja: a fiu jó, engedelmes, de nincs tehetsége. Azt
szeretné, ha legalább addig tanulhatna a gimnáziumban, mig beadhatja a
katonatiszti akadémiába. Kérdi, ismerek-e oly iskolát, a hol _jó
pénzért_ keresztülviszik a fiát a hátralevő osztályokon? Mert – irja
tovább – „_nem becstelenithetem_ meg családomat azzal, hogy fiamat
iparosnak vagy kereskedőnek adjam!“

A ki ezt a levelet irta, előkelő földbirtokos, fiam. Családja ős idők
óta _nemes_ s ezért gondolja megbecstelenitőnek az iparosságot, a
kereskedést. Ám azt nem tartja megbecstelenitőnek, hogy vesztegetés árán
tolja keresztül a fiát az osztályokon. Ha ez az apa, édes fiam, _okosan_
szeretné a fiát: azt a pénzt, mit a manapság oly rettentő drága
iskoláztatásra s ezen felül még a tanárok megvesztegetésére is szánt,
szépen félretenné esztendőről-esztendőre s mikor fia akár önálló iparos,
akár önálló kereskedő lesz, mondaná neki: ime, fiam, ezt a pénzt a te
számodra takaritottam meg, kezdj vele valamit.

Tudod-e, fiam, mi az igazi magyarázata annak, hogy úri szülők, kiknek
különben néha a legszükségesebbet is meg kell vonni saját maguktól,
csakhogy gyermekük gond nélkül lehessen az iskolában, – annyira féltik
gyermeküket az iparosságtól? Talán mert nehéz a kalapács, a gyalu, a
bárd? Nem, fiam, hisz a gyalu, a kalapács, a bárd nem nehezebb a
könyvnél, a tollnál, a czirkalomnál. Ezek a szülők nem a gyermekeiket,
hanem _saját magukat_ féltik. Attól félnek – mint ama levél irója is –
hogy a mesterség megbecsteleniti a családot. Félnek azoktól a
kérdésektől, melyeket majd ez is, az is intéz hozzájok: nos, mi lett a
fiából? hol van? mit csinál? Hogy nekik azt kelljen válaszolni: a fiam
asztalos! A fiam kereskedő! Félnek attól az időtől, midőn az iparosfiu
elvesz egy magához illő, tisztességes, egyszerü leányt s ezt is be kell
mutatni: a menyem!

Félnek azoktól az óráktól, mikor a kérges tenyerü fiú hazajön vasárnap a
szülei házhoz s a vendégeknek be kell mutatni őt is épp úgy, mint a
Brachfeld-kendős jogász-fiút: A fiam!

Félnek attól a rettenetes eshetőségtől, hogy iparos fiokkal egyszer majd
végig kell sétálni a váczi-utczán, egy sorban kell haladni vele, éppen
mintha – édes gyermekük volna!

Hát édes fiam, a ki a gyermekét, a saját véréből való vért szégyenli,
csak azért, mert mesterember, az a gyermekét nem szereti igazán.
Földháborodik a szivem, egész valóm, arra a gondolatra, hogy lehetnek
szülők, kik naplopó, gavallérkodó, léhütő, a jó Isten tudja miből élő
fiok miatt nem pirulnak, ellenben röstellik az utczán megindulni
becsületes, tisztességes iparos gyermekükkel. S bánt, erősen bánt,
látván, hogy száz meg száz jóravaló úri család inkább tönkre megy, s
tönkre teszi egész életére a gyermekeit is, semhogy iparosnak vagy
kereskedőnek nevelje, a kik becsületes iparkodással talán még
visszaszerezhetnék az elzüllődött ősi birtokot s kalapácscsal vagy
rőffel, de visszaszereznék a család régi fényét. Bánt, végtelenül bánt,
látván, miként pusztul az egykor erős, gazdag dzsentri s csak mikor már
az élet kegyetlenül a földhöz verte, megczibálta, mikor már nincs sem
égen, sem földön semmi: akkor alázkodik le a kalapácshoz, a rőfhöz.

Fiam, még ha jól tanulsz is, akkor is örülnék, ha kedvet éreznél
iparosságra, kereskedésre. Mert ma már az iparos is, kereskedő is, csak
az boldogul igazán, ha nemcsak a keze áll a munkára, de az esze is
pallérozódott. Nem kell oly sokat forgatni a könyvet, mint a tanárnak, a
doktornak, a fiskálisnak, de a neki való, mesterségébe vágó könyveket,
czikkeket olvasgatni kell; érdeklődni minden ujítás, találmány iránt –
és hogy egyszerűen necsak iparos, necsak kereskedő legyen: ismernie kell
hazája történelmét, irodalmát. Iparos is, kereskedő is _egész ember_
csak így lehet.

Bármi lesz belőled, meg kell szerezned az általános műveltséget, fiam.
Ez adja meg az igazi jogot, hogy helyet foglalj minden rendű és rangú
emberek között. Az általános műveltség s mesterségednek tisztességes
űzése. Ha e kettőt megszerezted, egyesek és társadalmi osztályok
előítéletétől, elfogultságától ne félj. Nincs joga senkinek, hogy
lenézzen, megvessen téged, ellenben te méltán sajnálhatod azokat, kik
lenézni próbálnak téged.

Manapság nemcsak az úrnak fia akar úrnak maradni, de úrrá akar lenni a
szegény ember fia is. Te ne akarj úr lenni, fiam. Ez az a „pálya“, mely
leginkább el van árasztva a magyar hazában s épp azért e pályán a
legnehezebb a boldogulás. Valakinek dolgozni is kell s hidd el nekem, az
az igazi úr, a ki semmihez sem jut – ingyen, munka nélkül. Ez tesz
magaddal megelégedetté s a megelégedésnél nagyobb kényelmet én nem
ismerek.

Megértettél-e, Jankó? Ugy-e meg? Csak azt akarom, fiam, hogy megérts.
Kedved, vagy sorsod vigyen bárhová, ne félj, aggódó szeretetem
árnyékodba jár. S kérges tenyérrel ha majd megtérsz a szülei házhoz, nem
lészen kisebb az én örömem, mintha bátyád vagy öcséd diplomát lobogtat
puha, finom kezében. S fogadván a vendégeket ünnepi lakománkra,
boldogan, büszkén mutatok rád: _János_, az iparos fiam.



Aranyvirágnak

A világon sem voltál, s már igaztalan valék tehozzád, Aranyvirág, édes
kicsi leányom. Búsitott, levert a gondolat, hátha leány lesz első
gyermekem. Féltem az ismerősök szánó mosolyától: leány! Na, –
gratulálok. A te nemednek bús végzete, Aranyvirág, hogy nem szeretik
sehol, ha elsőnek röppent be a gólyamadár s im alig tollasodol meg, alig
melegszel meg a fészekben, mindenféle ragadozó madarak kerengnek,
vijjongnak körülötted s mi még örülünk, ha e vijjongó szárnyasok közül
egy megragad s visz, elröpül veled, talán messze idegenbe… A te nemednek
gyászos végzete, Aranyvirág, hogy, ha szép vagy, körülzsongnak a
férfiak, mint virágot a méhek; nyomodban járnak, mint az árnyék;
esekednek egy szép szavadért, egy mosolyodért, de lelkednek
tengermélységébe nem tekintnek s bele is tekintvén, drága tartalmát soha
meg nem ismerik. Soha, soha. – Egészen, valójában soha. – S mely
kegyetlen végzet! A férfinak nem elég egy élet, hogy megismerjen, lelked
tartalmának értéke szerint megbecsüljön s a te szemednek elég egy
pillanat, hogy a férfi-lélek fenekére pillants, – ah, mért hogy akkor
rendesen, a mikor már késő, mikor már ott vergődöl tört szárnyakkal s
csak egy igaz menedéked van: a halál!

Dalolj, dalolj, Aranyvirág, édes kicsi leányom, hadd csengjen a ház, az
udvar. Csengő éneked talán elüzi bús gondolatimat… Te ide settenkedel az
ablak alá, mosolyogva pipiskedsz föl s hallom: apa, kukk! Oda nézek, már
nem vagy ott. Lent kuporogsz a fal tövében, összehúzódva, mint egy piczi
bogárka a füszál tövén. Irok tovább s hallom ismét: kukk, apa, kukk, mit
irsz?

– Aranyvirág, ne háborgass, verset irok.

– Kinek?

– Neked, Aranyvirág, neked.

Hallom, amint szaladsz a fiúkhoz s dicsekedel: az apa verset ír nekem!
Csend, fiuk, csend, az apa verset ír…

És írok tovább. Már nem hallom hangodat, az édesen csengőt; nem látom
ragyogó fekete szemedet, a mindig nevetőst. S nem látván, nem érezvén
közelemben senkit, messze jövendőbe kalandozik lelkem. A mikor te már
nem vagy csacsogó leányka s egyszerre csak – mi történt veled? – te, ki
még tegnap hangos nevetéssel himbálóztál a térdemen, ma nem találod
helyedet ottan, zavartan feszengesz s bár szólni nem mersz, érzem, hogy
igyekszel megszabadulni tőlem. Sétálunk az utczán, s te, ki még tegnap
bátran, senkivel nem tőrődve, hangosan beszélgettél velem, az édes
anyáddal, megláttál, észrevettél mindent és mindenkit, ma nem látsz, nem
hallasz, nem beszélsz: lesütött fejjel haladsz közöttünk, csak egy pár
lépést nézvén előre… Otthonn is mintha már nem volnál annyira élénk,
bátor, mint annakelőtte. Gyermekesen örülsz a hosszú ruhának, de csak
addig, a mig egyszer-kétszer végig lebegsz a szobákon, aztán, úgy
tetszik nekem, hirtelen lecsöndesülsz s komoly vagy, komolyabb, mint a
hogy szeretném…

Ó, Aranyvirág, miért nem maradhatsz mindörökre csacsogó kis babácska!
Im, már gyötrődöm jövendőd miatt. Látlak ragyogó szép leánynak, a kit
nyomon kísérhet, a kinek elejébe kerülhet s szemtelenűl a szemébe nézhet
minden ripők; látok körötted üres fejü s még üresebb szívü, de
rettenetes gonddal öltözködő ifjakat, kik csak szépségedet látják, nemes
tartalmát szívednek észre nem veszik, nem is keresik; a kik áradozva
dícsérik toálettedet, mely úgy-e bécsi szabónál készült? s hazug
meglepődéssel nem akarják elhinni neked, mondván: ó nem, együtt varrtuk
az édes anyámmal!

Aminthogy az nem is lesz másként, Aranyvirág. Korán, ó talán nagyon is
korán látni fogod, hogy a te apád szegény munkás-ember. Tollal vagy
gyaluval keresi-e meg a mindennapi kenyeret, a ruhát, a czipőt, neked és
nektek: egyre mén; ne áltasd magadat azzal, hogy a toll több a gyalunál.
Sőt én azt hiszem, – kevesebbet érő…

Én majd csak megleszek valahogyan.

Csodálatos dolgokat művelnek a kabátjaim. Esztendők viharzanak el
felettük s meg sem érzik. Meglepődve látom, hogy minden esztendőben
mintha megujhodnának. Ugy tetszik nekem, este, mikor levetettem, mintha
a könyökén kikopott volna: nézem reggel s hát álom volt az egész.
Tündérujjak babráltak rajta nyilván. Keresem a foltot s nem találom.
Aztán reád nézek. Te mosolyogsz ártatlanul, ám látom szemed alján a
kékes karikát.

– Édes leányom! Megint virrasztottál, ugy-e?

– Nem, édes apám, nem!

Tisztes szegénységünket, bár nem titkoljuk, nem látják az emberek. De én
álmatlan éjeket virrasztok át – miattad. Szeretném, ha mindig: halálomig
itt látnálak fészkünkben. S mint egykor, mikor térdemen himbáltalak,
átöleltelek, hogy le ne essél: most önkénytelenül védőleg emelem föl
kezemet, nehogy elraboljanak. – És hiába, elvisznek egyszer mégis…

De ki lesz az, vajjon lesz-e férfi, a ki elődbe lép s mondja:
kisasszony, én szeretem önt. Nem a szépségének, – a lelkének lettem
rabja. A fizetésem nem nagy, nem igérhetem, hogy élete gond nélkül való
lesz oldalomon, de ha úgy tudna szeretni, mint én szeretem önt,
aggodalom nélkül adhatja kezét!

Ez a férfi, – ha eljön éretted – ez a férfi nem azok közül való lesz,
Aranyvirág, a kik hangos lármával zsongtak körül az utczán s maguk közt
sajnálkoztak fölötted: _be kár, hogy szegény!_ Ez a férfi talán nem is
mert feléd közeledni amazoktól s szívében fájdalommal kisért messziről,
féltve, hogy fejedet megkábítja a léha beszéd, a külső csillogás, s őt
nem is veszed észre soha. Ez a férfi el-eljár házunkhoz s mig a többi ki
nem fogy a beszédből, a traccsból, hallgat és hallgat, pedig annyi
mondanivalója volna!

Fölháborít már most a gondolat, Aranyvirág, hogy majdan tudakozódni
fognak: vajjon van-e pénzed és mennyi? Meg fogom tudni, ó biztosan
fülembe jut, hogy Iván ur, a kinek nevét én oly sok regényben olvasám,
csillagokat lehozó szerelemmel kapcsolatban, szeret téged s el is venne
szivesen, ha volna bár harmincz ezer forintod. Ám ő úgy van informálva,
hogy csak huszonöt ezer néz reád. Az is csak, ha meghal az öreg. „A vén
szamár“. Már pedig neki éppen harmincz ezer forint kellene!

Felháborítanak a mindennap hallott házassági üzletek, melyek
megfeneklődnek pár ezer forint „differenczián“. Hallom szidni a „csaló“
apákat, kik azt mondták: ötvenezret adnak a lányukkal s im az utolsó
pillanatban _csak_ negyvenezret adhatnak. És az utolsó pillanatban
„visszamegy a parthie.“ A tegnap még szerelmi őrjöngést színlelő
gavallérnak a szép, művelt, az egész üzletben ártatlan leány nem pótolja
ki szépségével, műveltségével, jóságával a tizezer forintos
differencziát!

Pfuj! S ezek férfiak! Ezek házasodnak! Ezeknek majd gyermekük lesz! És
ezeket a gyermekeket ők még nevelni fogják! És Isten majd ezeket az
embereket még meg is áldja – hiszen Isten jósága megmérhetetlen! – olyan
édes, csacsogó leánykával, a milyen te vagy, Aranyvirág!

… Dalolj, dalolj, édes kicsi lányom, hadd csengjen a ház, az udvar.
Csengő éneked talán elűzi bús gondolatimat…



Bándi Miklós (Négy levél)


I.

Édes Margit,

Tegnap, midőn elváltunk, az volt utolsó szava hozzám: „beszéljen a
mamával“, s lám, a helyett, hogy édes parancsának mindjárt
engedelmeskedném, egy hosszú, magam sem tudom még, hány oldalas levelet
irok önnek.

Üljön le szépen, Margit, s olvassa nyugodtan levelemet. Nem lesz benne
semmi különös. Csupán azt akarom, hogy egészen ismerjen. Mert ön, édes,
szép Margit, bár négy év óta ismer, nem tud többet az én életemből, csak
ennyit: „már huszonnyolcz éves korában egyetemi tanárrá lett, amit
harmincz éves korában azzal hálált meg a kormánynak, hogy fellépett
ellenzéki képviselőnek, sőt meg is választották.“

Ezenkivül mit tud rólam? Tudja, hogy a legujabb divat szerint
öltözködöm, feljárok a nemzeti kaszinóba, eljárok a lóversenyekre, ott
vagyok mindenütt, amint azt sürün olvashatja is az ujságokban: ott volt
Bándi Miklós…

A társaságokban érdemen fölül kitüntetnek. A lapok riporterei, a kik jól
tudják, hogy a princzipálisukkal jó pajtásságban élek, már nem egyszer
neveztek ki a „társaság lelkének“. Mindegyre fölvillanyozom a társaságot
szellemes élczeimmel, elmés ötleteimmel, miket a maguk helyén talán
szellemeseknek és elméseknek is találtak, én azonban egy pillanatig sem
áltatom magam ezzel. Rendesen üres csevegések, szószátyárkodások voltak
ezek. Tantusz, mit az elite-társaság csengő arany gyanánt fogadott.

Higyje meg, édes Margit, soha, egy pillanatig sem éreztem magamat jól e
társaságokban. A legélénkebb csevegés közepett éreztem, hogy hirtelen
elborul az arczom, s én önkéntelenül a fejemhez kaptam, mint a kinek
hirtelen fejgörcse támadt. Megesett nem egyszer, hogy észrevette a
figyelmes háziasszony s részvéttel kérdé: Bándi, mi lelte?

– Semmi, semmi, muló főfájás… már semmi bajom – s arczom egyszerre
földerült.

Oh, ha sejtette volna valaki, hogy egy kép, messze-messze földről,
villant meg ilyenkor lelkemben s ez vala, mitől arczom elborult!

Nem sejtette senki. Csodálatos, édes Margit, hogy mennyire szerencsés
valék én e pillanatig minden dolgaimban. Száz embert ismerek, a ki
megjelen a társaságban; előkelő a viselkedése, biztos a fellépése,
előkelő az állása is s mégis egyszerre csak elkezdik kérdezni a
társaságbeliek egymástól: de hát ki is tulajdonképpen ez az X? Hol a
hazája? A családja? Az atyafisága? Nyilván azt kell hinnem, hogy azok az
urak és hölgyek, a kik gyermekkoruk óta fátyolfinom légkörben éltek és
élnek, egy semmiségből: egy szóból, egy mozdulatból észreveszik, hogy ez
meg ez közénk keveredett, de nem közülünk, tehát nem közibünk való.
Lehet, édes Margit, – ámbár nem, nem hiszem, hogy úgy legyen! – lehet,
mondom hogy én nem vettem észre, de annak nagyon a hátam mögött kellett
történni, ha valaki azt kérdezte: de tulajdonképpen ki is ez a Bándi
Miklós?

Ön mosolyog, Margit, s tán idegesen toppant lábacskájával: Ki?! hát ki?
Egyetemi tanár: és képviselő!

De, édes Margit, a társaságban nem úgy vetik föl a kérdést, hogy erre
azzal lehessen válaszolni: én Bándi Miklós egyetemi tanár és képviselő
vagyok.

Sokat tünődtem már azon, hogy miért soha senki sem mutatott érdeklődést
az én családi viszonyaim iránt. Azt hiszem, csak egy elfogadható oka van
ennek: a nevem. Anélkül, hogy én akartam és kivántam volna, ez nyilván
tévedésbe ejtette a világot. Az én szűkebb hazámban, Erdélyben, édes
Margit, háromféle Bándi van. Az első a dzsentri Bándi, – de minden
vagyon nélkül. Földhöz ragadt, méltóságos koldusok, a kiknek létezéséről
tudnak idefönt, de a kik közül negyven év óta még egy eleven Bándi sem
fordult meg Budapesten. A második a kurta nemes Bándi. Ezeknek van egy
kevés földjük, ezt szántják-vetik, élnek máról-holnapra. A harmadik a
paraszt Bándi. Egyszerű földműves nép, negyvennyolcz előtt jobbágy, ma
szabad és szegényebb, mint valaha.

Tudom, tudom… látom innét, hogy már el is találta, melyik Bándi vagyok
én. Az, az, a _harmadik_. Egy szegény, törődött, öreg ember az én apám.
Egy meggörnyedt hátú öreg anyóka az én anyám.

Olvassa tovább, édes Margit. Ismerje meg őket s akkor megismert engem
is.

Emlékezem, nyolcz-kilencz éves fiú lehettem, mikor az édes apám, akkor
még daliás, szép, erős ember, azt mondta az édes anyámnak: feleség,
beszéltem a tisztelendő úrral. Azt tanácsolta, hogy Miklóst vigyem a
városi iskolába. Mi szegények vagyunk, kevéssel segíthetjük, de,
feleség, nem bánom, ha ez a kis földem, a mi van, rámegy is, urat
nevelek a fiamból. Eleget sanyarogtam én, ne sanyarogjon a fiam is.

Az édes anyám sirt.

– A mint kigyelmed akarja.

Szüleimnek rajtam kívül nem volt több gyermeke. De ez csak annyit
jelentett, hogy édes anyám, ha elemózsiát küldött a gimnáziumba, egy-két
forintot is csusztathatott az elemózsia közé. Urfiak szolgája voltam
nyolcz esztendőn át. Ezekre takarítottam, ezeknek kenyerén tengődtem.
Rendesen én csináltam meg a penzumukat s ezért időnkint egy pár hatost
is adtak.

Az egyetemi életemet meg sem próbálom leírni, édes Margit. Rettenetes
nélkülözés, rongyoskodás, éhezés, irodáról-irodára való kopogtatás. De
ez nem tartott igy végig. Társaimat a harmadik évben sorban elütöttem a
pályadíjaktól. Egy szép napon úgy jelentem meg az egyetem ódon falai
közt, mintha skatulyából húztak volna ki. Kollégáim először nagyot
néztek, később azonban megszokták, hogy mindig elegáns vagyok. Azt
hiszem, el is feledték, hogy valaha szegény, rongyos, kiéhezett arczú
diák voltam.

Csak az Isten a megmondhatója, hogy mennyit tünődött az édes apám,
mennyit sírt az édes anyám, kiknek sohasem panaszkodtam, de a kik
tudták, hogy nagy nyomorban élek. Annál többet panaszkodtak a szegény
öregek. Keservesen megbánták, hogy iskolába adtak. Ha otthon maradok,
nekik is van segítségük öreg napjaikban s én nem nyomorgok a messze
idegenben, abban a rengeteg nagy városban, a hol az emberek a
szomszédjukat sem ismerik.

A mint módomban volt, pénzt küldöttem nekik. Visszaírtak: ne küldj,
gyere inkább haza. Nem akarjuk, hogy éhezzél miattunk. Hiába írtam: van
elég, nem hitték. Minden levélben azt írta édes apám: ne küldj pénzt,
édes fiam, mert édes anyád folyton sir, éjjel-nappal. Azt hiszi, hogy
éhezel. Én is azt hiszem.

Hazamentem. Nem azért, hogy otthon maradjak, hanem, hogy a jó öregeket
megnyugtassam. Egy csomó ujságot vittem haza magammal. Azokból
bizonyítottam be, hogy van állásom. Hazavittem a könyveimet. Nézzék, itt
a nevem. Én írtam.

Istenem, hogy sirtak a szegény öregek! Az apám mondta: örömmel fekszem
koporsómba, édes fiam.

– Én is, – sirt az édes anyám – én is.

De a pénz, a mit hazaküldtem apródonkint, ott hevert érintetlenül a
tulipános láda fiában.

– Tedd el fiam, nekünk nincs rá szükségünk. Te nagy úr vagy, neked kell
a pénz.

Vissza kellett vennem.

De ön azt kérdi, édes Margit, mért hogy mindezt nem mondtam el eddig,
már régen? Ön, édes Margit, soha sem kérdezett az én családi
viszonyaimról, pedig én úgy szerettem volna beszélni az én édes jó
szüleimről. Ám ha én hozakodok elő vele, nem vette volna-e kérkedésnek?
Igen, kérkedésnek. Hogy nagyra vagyok szüleim szegénységével,
egyszerüségével, holott _kellemesebb_ volna az ellenkező, ha
beszélhetnék uradalmakról, nagy családi összeköttetésekről, hires
nagybácsikról, előkelő nagynénikről.

De hisz, úgy-e, feleségül vehettem volna önt, anélkül, hogy valaha lássa
szüleimet. Igen, ezt tehettem volna, de éppen ez, a mit tenni nem
akarok.

Oh, Margit, ha hallotta volna ezeket az elaggott öregeket, mikor
esténkint szóba került az én házasságom!

– Soha sem fogom látni az én menyemasszonyomat, – sóhajtozott az öreg
asszony.

– De még én sem, feleség. – S hozzátette az öreg, miközben rajtam pihent
becsületes tekintete: – Fiam, én tudom, hogy te nagyúri házból veszel
feleséget. Mi együgyü emberek vagyunk. Nem kivánom, hogy megmutasd
nekünk. Elég nekünk, ha híredet halljuk. Elég, ha tudjuk, hogy boldog
vagy. Ha tudná, ha látná a feleséged, hogy szegény paraszt fia vagy,
talán nem is lenne hozzád többé melegséggel. A féllábunk már úgy is a
koporsóban. Fiam, ne hozd haza.

– Ne, ne, én is azt mondom. Ó, pedig úgy szeretném látni, – epekedett az
öreg asszony. Csak egyszer megcsókolhatnám hófehér arczát, azt a kicsi
kezét a lelkemnek!

– De édes anyám, még nincs is feleségem. Aztán tudják meg, mondám, az én
feleségem nem lesz ám olyan finnyás, kevély úriasszony. Szeretni fogja,
látni kívánja férje szüleit.

– Ezt a csúnya vén embert, meg ezt a csúnya vén asszonyt, – mondta
kedves évődéssel az öreg ember. Hiszen – s itt már legénykedett – még
harmincz esztendővel ezelőtt megakadt ám rajtam az asszonynép szeme. Még
az úriasszonynépé is, úgy-e feleség? De az anyád is szép egy asszony
volt ám.

– Most is szépek maguk, édes jó öregeim.

S igazán, édes Margit, olyan szép öreg emberek az én szüleim. Ha látná
egyszer, csak egyszer őket. S a házukat, az udvarukat. A kis virágos
kertecskét. Reggeltől-estig kint tipegnek-tapognak az udvaron, a
kertben. Mindig rólam beszélnek és önről. Arról a szépséges szép
kisasszonyról, a kit Miklós feleségűl vesz. A kit ők sohasem láttak,
sohasem is látnak talán. A kiről nem tudják, hogy az apja cs. és kir.
kamarás, az anyja baronesse. De mintha ott lebegne előttük kibontott
aranyhajával. S az öregek rajtakapják magukat nem egyszer, hogy ennek az
aranyhajú leánynak az arczára hangos csókokat czuppantanak. Már t. i. a
levegőbe.

A hosszú téli éjjeleken le nem hunyják a szemüket.

– Alszol-e, feleség?

– Nem, uram, nem. Nem tudok aludni.

– Én sem. A fiadról gondolkozol úgy-e?

– Arról, uram, arról. S a menyemasszonyról. Kegyelmed is, úgy-e?

– Arról, feleség, arról.

Már pitymallatkor fent van az öreg asszony s átcsoszog a szomszéd
szobába. Ez a fiatalok szobája. Ide senki lélek be nem lép az öregeken
kivül. Az öregasszony esztendők óta bútorozza, szépítgeti,
csinosítgatja. A fakanapén, az asztalon, az ágyakon, a tulipános ládán
az ő keze fonta-szőtte, régi módi, de olyan szép, olyan ízléses takarók.
Az asztal közepén soha el nem hervad egy hosszu nyakú kancsóban a
bokréta. A két kis ablak is tele virággal: majoránna, verbéna, fukszia,
piros szegfű. Este, reggel öntözi. Az ágyak fölött is virágkoszorúk.
Mind az öregek fonják.

Aztán egy nap százszor is kilépnek a kapun s végignéznek az utczán.
Hátha egyszer csak itt teremnek. Levelet sem írnak, csak jőnek.

– Csak jőjjetek, csak jőjjetek, a királyasszony is ellakhatnék abban a
szobában.

Margit! Ezek az én szüleim. Ezeknek utolsó napjait akarom én
megaranyozni.

Szeretem önt, Margit, egy becsületes férfiú szerelmével. Ön egyetlen,
első és utolsó szerelmem. De ha választani kellene… Margit, édes Margit,
ne engedje befejeznem e mondatot.

Most, most feleljen: beszélhetek-e a mamájával? Csak egy szóban kérem a
feleletet: igen vagy nem.

Kezét csókolja:

_Bándi Miklós._


II.

Kedves Bándi,

Ön arra kér engem, hogy csak egy szót válaszoljak levelére: _igen_ vagy
_nem_. Hogy most mondjam, most, levelének olvasása után: „beszéljen a
mamával!“

Igen vagy nem… Hiszen, ha az volnék, a ki _tegnap_ valék, könnyű volna a
válaszom, habozás nélkül írnám le akár az igen-t, akár a nem-et. De
értse meg, Bándi Miklós, hogy Szemerjai Margit, a ki önnek tegnapelőtt
azt mondta: „beszéljen a mamával“ – volt és nincs többé. Nézem, hosszan
nézem arczomat a tükörben, de egy idegen leányt látok ottan. Más az
arcza, más a szeme, a szemének a csillogása – – ki ez a leány? –
önkéntelen kérdem.

Bándi Miklós, ön megírta nekem az élete történetét. Megírta, hogy az
egyetemi tanár és képviselő, az előkelő társaságok „lelke“, a ki előtt
nyitva állanak a szalonok: egy szegény, földhöz ragadt jobbágynak a fia.
Hogy az az előkelő megjelenésű fiatal ember, a ki a legujabb divat
szerint öltözködik, finom szivarokat szí, jár a kaszinóba, ott van a
turfon, ott van mindenütt – – – még nem olyan régen kiéhezett arczú diák
volt, a kit odahaza éjjel-nappal siratott egy öreg ember s egy öreg
asszony… De a kik most olyan boldogok s a kiknek ön szeretné
megaranyozni az utolsó napjait… Kivel? Velem.

Velem!

De, Bándi Miklós, tudod-e, ki vagyok én?

– Tudom, tudom – mondod te – egy cs. és kir. kamarás és egy bárónő
egyetlen leánya.

Nem tudsz semmit, Bándi Miklós. Az apám cs. és kir. kamarás. Ez igaz. –
Az anyám bárónő. Ez is igaz. De aztán többet te sem tudsz rólam.

Uram, vessen meg engem, de mikor azt mondtam önnek: szeretem én is,
beszéljen a mamával, – _hazudtam_, nem éreztem én ön iránt szerelmet.
Nem, egy szemernyit sem. Mint olyan leány, a kit _okosnak_ neveltek:
minden kelléket megtaláltam önben, a mi egy Szemerjai Margit férjévé
kvalifikálja. Előkelő állás (hozzá még fiatal korban), előkelőség a
viselkedésben, könnyed mozgás a társaságokban, szép termet és arcz,
melyen a szem megakad – s hogy mindehhez nem hiányzik a _családi_
föltétel is: erre nem is gondoltam. Olyan természetesnek találtam, hogy
ön jó erdélyi családból való, hogy sértésnek vettem volna a
kérdezősködést. Hisz ráérünk arra még az – _eljegyzés előtt is_. Ha
valaki nékem még egy hét előtt azt mondja, hogy a te kezedet megkéri egy
nemtársaságbeli ember: kinevetem. S mindenkire gondoltam volna családunk
ismerősei közűl, csak önre nem, egyedűl önre nem, Bándi Miklós! Jaj
nekem, ezerszer jaj, ha valaki más mondja, hogy ön paraszt szülők
gyermeke! De jaj, százszor jaj akkor is, ha ön nem őszinte s akkor
mondja meg, mikor már szavam, becsületem megtiltotta volna a
visszalépést nekem!

Szerelem nélkűl megyek önhöz, a mi világunk könnyü gondolkozásával: elég
a rokonszenv, minek a szerelem? Életem annyit változik, hogy ezentúl nem
a mamával járok, hanem az ön oldalán. Ön elvisz engem mindenüvé, a hová
vágyakozom: bálba, hangversenybe, a turfra, a Stefánia-utra, a kioszkba,
fürdőkbe. Kifogástalanúl elegáns és korrekt az életünk. Én szívesen
vagyok az ön oldalán, mert hisz ön szép ember, előkelő ember, szellemes
ember, udvarias is; s ön is szívesen lát engem az oldalán, hisz én nem
vagyok olyan csúnya, liba sem vagyok, tudok öltözködni, háziasszony
tisztjét szeretetreméltóan betölteni…

Hát ilyenformán képzeltem én a házaséletet. S mikor a pap áldást ad
reánk, ön kivisz a vasúthoz és Velencze helyett Brassóba vált jegyet:
jerünk, édesem, az én szüleimhez. Az én szegény szüleimhez. A kik
egyszerű, de becsületes, jó népek!

Megborzadok, egész valómban reszketek, ha meggondolom, hogy mily
rémülettel töltött volna el e váratlan fordulat. Hogy én, Szemerjai
Margit, egy jobbágy-családdal kerülök atyafiságba! Irtóztató! Irtóztató!
Sokkal üresebb volt a szívem, hogy amúgy is boldog, igazán boldog
lehetett volna a mi frigyünk, de hát éltünk volna azért szépen, sőt tán
másoktól irigyelten is. De a mi erre következik, az már nem is
boldogtalanság lett volna. Lábaim elé hordhatta volna a világ minden
kincsét, szerelme kiapadhatatlan forrása lehetett volna a gyöngédségnek,
figyelemnek: gyűlöltem volna önt, mert kelepczébe csalt! Ezt a vádat
szerelmének mélységes tengervizével sem mosta volna le.

De im, most itt áll ön előttem, s ah, megsemmisülve tördelem a szókat:
bocsásson meg, uram, bocsásson meg! Látom, mint nő alakja szédítő
sebességgel s mint zsugorodik össze a büszke, gőgös Szemerjai Margit.
Mily nagy ön s mily kicsiny én!

Miklós, Bándi Miklós! fogd meg a kezemet s emelj, emelj, mert
elsülyedek! Áraszd reám szívednek melegségét, hogy oly mélyen s igazán
tudjalak szeretni téged, mint te a – szüleidet. Azokat az öreg
embereket, a kik nap-nap után csinositgatják, virágozzák számunkra a kis
szobát; a kik mindegyre kitipegnek-tapognak az utczára, hogy nem
jönnek-e a fiatalok? A fiunk, a Miklós fiunk, a ki annyit nyomorgott s a
ki most oly nagy úr s a menyemasszony, az aranyhajú menyemasszony, a
kinek az öreg asszony szeretné megcsókolni hófehér arczát, kis kezét.
Ah, az én arczomat, az én kezemet! Én, én, én ha megcsókolhatnám már
azokat a kérges kezeket, melyek a porból téged fölemeltek, csak azért,
csak egyedűl azért, – mert érzem, hogy Istennek végetlen kegyelme van
velem – hogy most te meg fölemelj engem lelki nyomorúságomból!

Miklós! Hallgass ide. Üres szívem megtelt soha nem ismert érzelemmel.
Kezedben a sorsom, tied vagyok. Szemerjai Margit, a kinek te szerelmedet
megvallád – nincs többé. Egy új Szemerjai Margit áll előtted, a ki neked
vall szerelmet. Mit nekem a világ! Nem törődöm vele. Szeretnék fönt
lenni a legmagasabb hegynek az ormán és onnan kiáltani: Bándi Miklós
_engem_ szeret!

Te Miklós, te nem érted azt, hogy mit tesz az, mikor valaki egyszerre
csak megérzi, hogy _szíve_ van. Te nem érted, mert neked mindig volt
szíved. Nekem csak azóta van, mióta leveledet olvasám, olvasom és
olvasni fogom mindig, valahányszor szükségét érzem annak, hogy az
Istennel beszéljek.

Gyere, gyere, beszélj a mamával. Jöhetsz, repülhetsz. Apám, anyám tudnak
mindent. Apa olvasta a levelet. Mama hallgatta. Apának arcza – ah, mily
élesen figyeltem! – egy pillanatra elborult. A mama elsápadt. De… aztán
egyszerre csak – ó, ha láttad volna! – megeredt a könny az apa szeméből
szavai zokogásba fúltak – s a levélnek még végére sem ért, egymás
kebelén sírtunk mindahárman.

– Ó, Istenem, – zokogott édes apám – köszönöm neked, hogy fiú helyett
fiút adtál nekem!

S a komor arczon, mely Andor testvérem halála óta nem vídult fel soha –
im, mennyei öröm fénye ragyog.

Miklós! Te már megaranyoztad az én szüleim utolsó napjait. Most már
rajtad áll, hogy én is megaranyozzam a te szüleidét. Parancsolj velem!

A tied

_Margit._


III.

Édes fiam, Miklós!

Könnyes szemekkel olvasók leveledet, melyben hírűl adád nekünk, szegény
szüleidnek, hogy Istennek bölcs rendelésiből hites társul veszed
méltóságos Szemerjai Gábor úr egyetlen leányát. Az égnek áldása legyen
ti rajtatok, lelkem gyermekeim. Mikor a leveled olvasók, sirtam én is,
sirt az édes anyád is, sirunk azóta mindig, de most a nagy szívbeli
örömtől. Ó, lelkem gyermekem, mennyit sanyarogtál, míg a jó Isten ide
segített. De megsegített, áldott legyen szent neve érette. Hát én
mennyit békétlenkedtem: minek is adtalak iskolába, mért nem hagytalak az
eke szarva mellett, hogy túrjad a földet, mint az apád, a nagyapád. Az
anyádat örökké attól féltettem, a sok sirásban elveszti a szeme világát.
Mennyit zsémbeltem rá: ne sirj, feleség, ha te elébb halsz meg, mint én,
mi lesz belőlem? Mert, édes fiam, jaj az öreg paraszt embernek, ha
magára marad a világon. Az asszony-ember, az ügyesebb, még ha öreg is.
Könnyebben elél; a férfi-ember gyámoltalan, nyüg mindenkinek.

Mi, édes fiam, nem megyünk el a te lakodalmadra. Nem valók vagyunk mink
gála úri népek közé. Lenéznének minket is, téged is. Itthon megbecsül
mindenki, mert a madárnak sem vétünk, senkinek az útjába nem kerülünk,
odafel a fényes urak és dámák között csak szégyenkeznénk s neked is csak
terhedre lennénk. Pedig az anyád de szeretne ott lenni, hogy senki se
lássa őt! Úgy én is szeretnék, mondom az anyádnak. Éjjelenként, mikor
szemeinkre nem jő álom, örökké arról diskurálunk: hogy lehetnénk ott
látatlanúl. A gőzösre nem igen merészkednénk ülni, mert hogy azon még
sohasem ültünk, csak egyszer láttuk elszaladni Brassóból jövet, a mikor
egy szekér buzácskát vittünk. Annak az ára éppen elég volna, – mondja az
édes anyád. De két szekér buza ára is felmenne, – mondom én. Mi már nem
ülünk gőzösre, édes fiam, nem is nekünk való ez. Csak az édes anyád nem
tud megbékülni, mindig azon sóhajtozik, hogy ő bizony hozzátok repülne,
ha szárnya volna. Hiszen akkor én is odarepülnék, tréfálkozom az öreg
asszonynyal.

Irod leveledben, édes fiam, hogy szegény házunkhoz is ellátogatsz
feleségeddel. Ó, fiam, gondold meg jól, mit cselekszel. Mi látni való
van mirajtunk, elöregedett, együgyü embereken! A mi házunk tiszta, de
nincs benne semmi úri czifraság. A mi van a házunkban, az mind a
házunktól is került ki. Finom úri ételekkel sem traktálhatjuk a
feleségedet, pedig a szívünket is neki adnók különben. No, hanem az édes
anyád nem olyan csüggedős, mint én. Azt mondja, csak írjam belé a
levélbe, hogy jőjjetek. Majd a menyemasszony eligazgat mindent gusztusa
szerint. A faluban van egy nőszemély, ki sok évekig szolgált úri
házaknál, ezzel már szóba is van az öreg asszony. Ez – úgy hirlik a
faluban – olyan úri ételeket főz, hogy még a királyné is megszopná az
ujját utána, tisztesség nem esik mondván.

Hát akkor, mondom az anyádnak, csak jőjjetek Isten hirével. A kicsi
szoba, azt magam is mondhatom, olyan mint egy kápolna. Az édes anyád, a
mi szép képet talált az ujságokban – ó fiam, minek küldöd, ha sok
pénzedbe kerül! – mind berámáztatta. A két ágyon kilencz-kilencz párna,
a nagyanyádtól való, de még egy sem volt használatban. Eleget mondom az
édes anyádnak, elég három-három párna is, az urak még ennyit sem
használnak. De az édes anyád azt mondja: ha megannyi volna, azt is mind
kirakná, mert tudja, hogy a drága menyeasszony el van kényeztetve. No,
ezt én is elhiszem, – mondom én. Az apja kamarás, a mi valami erősen
nagy hivatal, úgy-e fiam? az anyja pedig báróné. Ugyan bizony, hogy
meréd megkérni a kezét, édes fiam! Ez semmiletteképpen nem fér a mi
fejünkbe. Megkérdeztük a tisztelendő urat: ugyan mit szól, tisztelendő
ur? Legyen áldott minden szava, úgy megkönnyítette a lelkünket.
Megmagyarázta, hogy a ki igazán szeret, nem nézi a szíve választottjának
alacsony származását. Azt is mondta, édes fiam, hogy te valami nagyon
derék ember s előkelő úr volnál a kibe szerelmes lehet egy
grófkisasszony is. Hálát adtunk az istennek, az anyád is, én is.
Csakhogy így van s nem másképpen.

Reszket már a kezem, édes fiam, eddig is alig birám az írást. A szemem
mindegyre könyvedzik s nem látok, pedig az ókulárét feltettem. Azt
mondja az édes anyád, hogy az övét tettem fel, azért nem látok. Pedig én
azt hiszem, mindegy, mert egy fábrikában csinálták mindakettőt. Talán el
sem tudod olvasni az én gyenge irásomat. Ugy-e, jobb lett volna, ha a
tisztelendő úrral irattam volna. Hanem most mindenképpen úgy jött, hogy
én irjak. Az édes anyád is akart vetni rá egy pár betüt, de az már nem
fért belé. De úgy is azt irta volna, hogy: jere haza, édes Miklós fiam,
hozzad az én aranyhajú drága menyemasszonyt is, eszem azt a gyémántos
szívecskéjét. No hát ezt én ide irám.

A méltóságos apósodat, anyósodat igaz szívvel tiszteljük s mondd meg
alázatos üzenetünket, hogy drága leányukért, a mig nálunk lészen, ne
aggódjanak, hűséges szeretettel gondját viseljük. Téged fiam az egész
falu népe tisztel, nagy bandaszóval s felbokrétázott kapu előtt vár a
faluvégén. Mi már csak az udvarunkon várunk s

maradok a te édes apád

_Bándi János._


IV.

Édes mamám,

Egy hete már, hogy kifejlettem ölelő karodból, egy hete, hogy asszony
vagyok én is, a legboldogabb asszony a világon. Felesége Bándi
Miklósnak, a szegény jobbágy fiának… Álom ez vagy valóság? Egy-egy
pillanatban azt hiszem, hogy álom s ijedten rezzenek föl: hátha álom,
szeszélyes álom… Nem úgy gondolom, édes mamám, hogy én, a cs. és kir.
kamarás leánya, hogyan lehetek egy szegény paraszt ember fiának a
felesége. Nem ez az, mit ma sem akarok elhinni. Ellenkezőleg: néha egy
különös gondolat száll meg… Vajjon nem egy szép mese volt-e mindaz, a
mit Miklós irt vala az ő szüleinek szegénységéről, gyermek- és
ifjúkorának szenvedéseiről, hogy jobban megejtse szívemet… Mert tudd
meg, mamám, most az tenne boldogtalanná, ha Miklósom nem az volna, a ki:
egy öreg, kérges tenyerű szegény embernek a fia…

Nem, nem, mindaz, a mit Miklós megirt nekem: nemes szívének vallomása
első szótól az utolsóig – igaz, édes valóság. Édes valóság, mondom én,
mert így szeretem én Miklóst. Képviselősége, egyetemi tanársága, a
nagyvilági életben való csodálatos otthonossága – mind mellékes előttem.
Én az igazi férfit imádom benne, a ki nem vezetett oltár elé, míg élete
nyitott könyvként nem állott előttem; és imádom benne a gyermeket, a ki
előkelő állásában, hiú fényesség, ragyogás közepett sem feledkezett meg
agg szüleiről, ezekről az egyszerű, szegény emberekről. Ezekről az
áldott jó öregekről, a kiket – ó ne vedd zokon, édes mamám s te se,
drága apuska, – „szint-édes-szinte“ (ezt a kifejezést itt tanúltam) úgy
szeretek, mint titeket!

Jaj mamám, de kedves szép öreg emberek a Miklós szülei! Azt én le sem
tudom irni. Az öreg Bándi, a ki fiatal korában még valamivel magasabb
lehetett Miklósnál, olyan szép öreg ember, a milyen még csak az én
Miklósomból lesz… Az arcza ennek a hetven esztendős öreg embernek piros,
mint a rózsa. De nem az egész arcza, csak egy piczi helyen, mintha egy
piczi rózsa oda festődött volna. Nekem ez feltünt. Azt mondja az öreg
ember: ez családi szín… Hát a Miklós arcza miért nem ilyen rózsás? –
kérdezém. – Ó, az más, menyemasszony. Az ő arcza is ilyen volt, a mig el
nem került közülünk. – A pesti levegő, menyemasszony, az törölte le a
rózsát, – magyarázza az öreg asszony.

Az öreg asszony! Ő róla még nem is irtam. Azaz, hogy az öreg emberről
sem irtam. Nem is tudom, hogy melyikkel kezdjem. Ez az asszony csupa
szív és ész, édes mamám. Csodálatos egy ilyen egyszerű asszonyban. Én
ezt álmodni sem mertem volna. Ó, sohasem feledem a pillanatot, mikor
megérkezénk. Persze hogy úgy volt, a mint az öreg irta esküvőnk előtt. A
falu kapujánál, mely fel volt virágozva, kendőzve, muzsikaszóval várt az
egész falú népe. A tisztelendő úr szép beszéddel fogadott.

Miklós hebegett valamit. A könnyek elfojtották a szavát. Az én szemem is
könnybe lábbadt. Nem láttam, csak éreztem, hogy asszonyok, leányok
odaszaladtak hozzám s csókolták a kezemet, a ruhámat. Pedig én semmi jót
nem tettem ezekkel a szegény népekkel. Hallottam, a mint mondták: az
öregek otthon várnak. Az udvaron…

Ott voltak, ott. Úgy, a mint elképzeltem. A galambdúczos kapu kitárva.
Ott állott levett kalappal, könnybe lábbadt szemekkel egy öreg ember,
ünneplő ruhában. Mellette egy jóságos arczú öreg asszony. Nem tudom,
hogyan szállottam le a kocsiról. Az öreg Bándi vett-e le vagy Miklós.
Csak azt tudom, hogy hosszú ideig pihent a fejem annak az öreg
asszonynak a mellén, a kinek nem volt több szava: édes gyermekem! A
többi belefúlt omló könnyeibe. Mikor kifejlettem az édes ölelésből, az
öreg ember, kinek szemében még csillogtak a könnyek, szeliden megfogta a
kezemet a jobb kezével, balkezét gyöngéden a vállamra tette s csak
annyit mondott, miközben erősen rám szegeződött a tekintete: Most már
hiszem, hogy igaz szeretetből lett a Miklós felesége! Azután nem is
tudom, hogy is volt. Mi fogtuk-e közre az öregeket, az öregek-e minket:
beléptünk a pitvarba (itt eresznek hivják), onnét jobbra a mi szobánkba…
Abba a kis szobába, mely igazán olyan, a milyennek Miklós leirta. Abba a
kis szobába, mely évek óta zárva volt idegenek előtt. A hová mindennap
becsoszogott az öreg asszony, rendezgette, csinosítgatta, hogy, ha majd
megjön Miklós „az aranyhajú“ feleségével, a királyné se átaljon belépni…

Mamám, édes mamám, mily kedves, meleg fészek ez a kis szoba! Fehérre
meszelt falán itt egy kép, ott egy virág-, amott meg egy
buzakalász-koszorú, aztán ismét egy kép. Ujságból kivágott képek, de
mind hires emberek arczképei. Semmi fölösleges bútor, de semmi sem is
hiányzik. Van még diván is, az öreg asszony keze szőtte-fonta csíkos
gyapjú-szövettel bevonva. Még az ágyak takaróját is mind az öreg asszony
szőtte. Hát a vánkos-végeken a himzés, a varrás! Megannyi művész-munka.
S milyen tisztaság bent a szobában és kint az udvaron. S a virágos
kertben! Két ablak nyilik erre s behajlik a szobába az égő vörös mályva.
Egy ablak az udvarra nyilik s egy kicsike a veteményes kertbe. Ez a
tyúkleső ablak. Innét lesi anyámasszony, hogy a tyúkok nem gyomlálnak-e
az ő palántái közt. Képzeld csak, mamám, tegnap, a mint kinézek a
tyúklesőn, hát egy öreg kotlós ott gyomlál a káposzta-palántákban.
Eleget hessegettem: hess, hess, ne kapard ki az anyámasszony palántáját,
de rám sem hederített. Nosza szaladtam ki, az ereszben fölkaptam egy
nyirág-seprűt, ki a kertbe. Persze, hogy a másik pillanatban
tyúkasszonyság már túl volt árkon-bokron szörnyű kotkodácsolással. Épp a
hogy fordulok vissza, lép be anyámasszony. Összecsapta a kezét s
áradozva mondta: ó édes aranyszájú csirkém!

Jött mindjárt az öreg Bándi is, a kit én apámuramnak szólítok. (Úgy-e
kedves megszólítás?) Apámurammal Miklós.

Mondta apámuram enyelegve: no lám, adjuk is át a gazdaságot a
fiataloknak, feleség. Ők éppen jól eligazgatnák. Mi összetennők a
kezünket s élnénk a készből.

– Ó, mit beszél maga, pirongatja az öreg asszony.

– Hadd beszéljen, – biztatom én – nekem olyan jól esik.

És apámuram csakugyan egész napon tréfál, adomázik. Itt a faluban _vén_
_huszár_ a neve. Igy szólítja anyámasszony is. Mennyi sok érdekes dolgot
mesél abból az időből, a mikor ő huszár volt! Mert az volt ő is, az apja
is, a nagyapja is. A Miklós nagyapja „kint volt a francziára is“. Volt
Párisban.

– Az ám csak a nagy város, – mondja a vén huszár az apja után. Falú
ahhoz képest Pest. Bár megesméri, hogy azóta Pest is nagyot
nevelkedhetett.

Anyámasszony folyton csitítja: Ó az Isten áldja meg, ne beszéljen annyi
haszontalanságot. Hiszen azt a mesét már tizszer is elmondta a
menyemasszonynak!

S az öreg asszonynak igaza van. Apámuram mindennap elmeséli egy pár
kedvencz dolgát, de én olyan áhítattal, olyan komolyan hallgatom. S
roppant erősítem anyámasszonynyal szemben, hogy _ezt_ még nem hallottam.
Csak mondja apámuram, mondja!

S apámuram mondja és olyan hálás azért, hogy én hallgatom. A Miklós csak
mosolyog, szorongatja a kezemet, hosszan néz a szemembe… ő is olyan
hálás, hogy az öreg meséit hallgatom… És hidd el nekem, mamám, hogy
igazán élvezet hallgatni az öreget. Sokat tapasztalt s a mit nem is
hittem volna: sokat olvasott. Miklós mindig küldött neki könyvet,
ujságot s apámurammal mindenről lehet beszélni – a szinházon kivül. Azt
mondja, a mit erről irnak az ujságok, azt nem érti…

Este, mikor magunkra maradunk, Miklós mindig vallatóra vesz: édesem,
légy őszinte, – akarsz-e tovább menni? Melyik fürdőre vigyelek? Itt van
közel – Tusnád, Borszék…

– Nem kivánkozom sehová, – tiltakozom én. Itt szeretnék maradni egész
nyáron, itt, az öregeid között!

S ez nem affektálás, édes mamám, _te_ elhiheted nekem. Miért is
kivánkoznám én innét tovább? Akárhol járnánk, mindegy volna nekem, csak
Miklós velem legyen. De örülnének-e bárhol is úgy nekem, mint a hogy
örülnek ezek a jó öregek? A mig lehet, nem fosztom meg őket a fioktól.
Hisz úgy is megfosztottam már őket. Egy hét, két hét mulva elmegyünk s
ki tudja: látják e többé mindenüket, legdrágább kincsüket. Az ő napjaik
meg vannak számlálva, s kettejük közül egyiknek vajjon ki fogja be a
szemét, ha majd üt az utolsó óra? Mi örömük is van tulajdonképpen abban
ezeknek az egyszerű embereknek, hogy a fiok nagy urrá lett (a mint ők
mondják), ha nem láthatják napról-napra, ha nem lehetnek közelében?
Fölneveltek egy gyermeket… kinek nevelték? _Nekem, egyedül nekem!_ Nem
volna-e szívtelenség, ha sajnálnám tőlük ezt a pár hetet! Miért ne
aranyoznám meg utolsó napjaikat, mikor ezzel nemcsak nekik, nemcsak az
Istennek, de magamnak is tetsző dolgot cselekszem!?

Ó ha látnád, édes jó mamám, mily gyöngéd, aggódó szeretettel vesznek
körül engem ezek az egyszerű emberek! Nem dicsekesznek ők senkinek, nem
ütik dobra a boldogságukat. S mennyire vigyáznak, hogy valamiképpen
alkalmatlanok ne legyenek nekünk, bolond szerelmes fiataloknak. Mert
bizony mi, édes mamám, bolond módra szeretjük egymást…

Ki-kisétálunk a rétre, a rozsföldekre, a közel erdőbe, bejárjuk
mindazokat a helyeket, melyekhez Miklóst gyermekkori emlékek kötik. Én
mindig hívom az öregeket, jőjjenek ők is. Látom a szemükből, hogy
mennyire szeretnének jönni. Eltotyognának velünk a világ végére is. S
nem jőnek mégsem. A világ minden kincséért sem. Ki nem fogynak a
kifogásokból. Hogy ők már nem birják a gyaloglást. Hogy a sétálás nem is
való olyan egyszerű embereknek.

– Csak menjetek, édes gyermekeim, menjetek. Az öregeknek sutban a helye.
– Ott, ott.

De a kapuig elkisérnek. És a meddig csak látnak, le nem veszik rólunk a
szemüket. Mi vissza-vissza fordulunk, búcsut integetünk, ők is. S mintha
hallanám az öreg asszony szavát: – Ó édes, aranyos csirkém! (Ez én
vagyok.)

S az öreg ember motyogását: Derék pár ember, igazán derék egy pár ember.

Mikor befordulunk egy másik utczába, még azután is sokáig ott állnak s
néznek, néznek hosszasan a messzeségbe, hátha valahol fölbukkanunk s még
egyszer látnak.

Nem, nem irom tovább, édes mamám… Oly végtelenül boldog vagyok, hogy
meg-megreszketek, hátha ekkora boldogság nem is tarthat sokáig. Mindent
megtalálok én itt, csak ti hiányoztok. Tudod mit, édes jó mamám? Jertek
le! Lepjetek meg az apuskával! A vasútnál találtok fiakkert. Abba
üljetek bele. Mondjátok a kocsisnak: hajtson Baczonba. Mikor aztán a
falúba értek, akár ne is kérdezzetek senkit: hol lakik az öreg Bándi
János. Csak hajtson a kocsis egyenesen, az útból ki nem térve. Addig
hajtson, míg egy magas, galambduczos kapuhoz nem ér az út jobb oldalán.
– De lehet ám több galamb duczos kapú is, – mondod te. Van bizony. De az
apámuram kapujára ez van irva:

„_Isten segedelméből építették Bándi Huszár János és felesége Nagy
Borbála._

_Áldás a béjövőknek – béke a kimenőknek!_“

Ezen a kapun hajtsatok be bátran. Jertek, jertek!

Kezeteket csókolja:

_Margit._



Tartalom

  Testamentum (I–II.) 7
  Jankónak 47
  Aranyvirágnak 61
  Bándi Miklós (I–IV.) 75



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:

116 |egy öreg emher |egy öreg ember





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Testamentum és Hat levél" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.



Home