Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Carinus; A nagyenyedi két fűzfa
Author: Jókai, Mór, 1825-1904
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Carinus; A nagyenyedi két fűzfa" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.

FűZFA***


CARINUS.

HISTORIAI NOVELLA.

*

A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA.

BESZÉLY.

IRTA

JÓKAI MÓR.

TIZEDIK KIADÁS.



BUDAPEST.
FRANKLIN-TÁRSULAT
MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.
1915.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



Carinus.

Historiai novella.

A császárok korszakában Róma környéke fény és pompa dolgában vetekedett
magával a fővárossal.

Mindenütt a római patriciusok villái tüntek elő a környékben, úri
kényelem tanyái, miknek kellemesekké alakításában remekelt mindenféle
művész, – a szobrásztól a szakácsig.

E derék patriciusok, kik közül egynémelynek jövedelme nyolcz, kilencz
millióra ment föl, gyakran voltak azon kellemetlen helyzetben, hogy
Rómát kerülniök kellett; az unalom, a sértett hiuság, a nép és a
prætorianok lázongásai, legtöbbször a császári gyanú kényszeríték őket
elhagyni a világváros kapuit s mezei jószágaikra kivonulni.

Igy élt már több év óta Tiber-torkolati jószágán az öreg Mesembrius Vir,
a legvénebb senator, ki, a mióta Probus meghalt, lábát sem tette Rómába
és felé sem nézett a senatusnak. Ő ugyan a köszvényt és a hályogot
okozta, melyek lábaival és szemeivel parancsoltak, s akárki jött hozzá,
nem látta őt máskép, mint currulis székén ülve, elefántcsont mankójával
kezében, s szemei előtt hosszú zöld ernyővel.

Két leánya volt az öregnek. Az egyik, Mesembria I., korán férjhez ment
egy császári kegyből nagy úrrá lett libertinhoz; később a libertin
elveszte fejét, vagyonai és a császári kegy a szép hölgyre maradtak, ki
nem sokára Róma Aspasiájának lőn kiáltva Glyceria melléknévvel.

Mesembrius természetesen, ha Glyceriáról beszéltek előtte, nem csak vak,
hanem még süket is volt, az ő száján pedig e név ki nem jött soha.

Másik leánya volt Mesembria II. (keresztségi nevén Sophronia), ki
szüntelen az öreg úr mellett volt mezei jószágán; szép és erényes
hajadon, kinek három görög istennő látszott kölcsönözni bájait. Juno
termete kecseit, Venus arcza bűbáját, Psyche lelke szendeségét.

Pedig Sophronia nem igen nagy hálára kötelezé le maga iránt a pogány
istennőket; a közel tengerparton élt a bölcs Eusebius, az apostolok
utóda; a szép hölgy régóta látogatá a titkos gyűlhelyeket, hol e szent
férfi hirdeté a Krisztus híveinek az igét az egy Istenről, ki él
lélekben és igazságban.

A vén Mesembrius jól tudá, hogy kedvencz leánya titkos proselytája az új
hitnek, és nem ellenzé azt; még magával leányával sem vétette észre,
hogy ő sejt ebből valamit.

Jöttek azonban Rómából délczeg patricius ifjak, a szép hajadon híre
által ide csalva, kik mind azon reménynyel kecsegtették magukat, hogy
kezét és szívét és milliót megnyerhetik. Mesembrius szivesen fogadá
őket; nagy lakomát rendezett tiszteletökre, előhozatta százéves borait;
az ifjaknak nem sok kellett a folyékony tűzből, hogy leittasodjanak: az
utolsó libatió után mindegyik olyannak mutatta magát, a milyen valóban
volt, s kibeszélte szívének legtitkosabb hajlamát.

Az öreg Mesembrius hallgatott és elmélkedett.

Az egyik kéjencznek mutatta magát és dicsőité Proculus s a prægustator
Maximin erényeit; másik ment volt e hajlamtól, hanem annál nagyobb
vágyat árult el despotának és rabszolgának lenni egy személyben; s ha
találkozott is végre egy omnibus numeris solutus, midőn az utolsó
thémára került a sor, – a keresztyének felőli véleményre, – a többiekkel
együtt az is elárulá azon hitét, hogy a keresztyén felekezet nem egyéb
egy istentagadó sectánál, mely magát a circusokból, népünnepélyekből,
secularis játékokból visszahuzva, konok gyászolásával zavarja a nép
örömeit, s e helyett sötét barlangokban borzasztó ritusokat végez,
felavatottjait kényszerítve egy lisztbe pólált csecsemő szivét átverni
késeikkel, s annak véréből inni; hogy az istenek haragja ezek miatt
látogatja a földet árvizekkel, döghalállal, földrengéssel és
barbárokkal, és hogy ezeket nem lehet eléggé olajba főzni, szurok közt
égetni, vadállatokkal széttépetni s elevenen elásni, hogy az országról
elforduljanak az ég csapásai.

Mesembrius eleget hallott, s egyiknek sem adta leányát. Tisztelte a
martirokat, de nem óhajtá leánya nevét köztük említtetni.

Egy visszautasított kérő sem látta Sophroniát.

Egy napon fiatal napbarnított arczu lovag szállt be a vén Mesembriushoz.
Az öreg látta őt jönni kerti laka trichilumából, hol botjára támaszkodva
ült, s daczára hályogos szemeinek, már messziről rákiálta:

– Ah, te jösz hozzám, Manlius Sinister? jer, jer, itt vagyok.

Az öreg meg tudta látni, a kit akart.

Az ifju odasietett hozzá, megölelte s megszorítá kezét.

– Hogy megférfiasodtál, szólt mosolygó arczczal Mesembrius, s mintha
szemei nem elégítenék ki, kezeivel is végig tapogatá az ifju
arczvonalmait, karjait, vállait; a mióta Probussal elmentél, egész ember
lett belőled; hát te is leányomat megkérni jöttél, úgy-e?

Az ifjut zavarba hozá az egyenes kérdés.

– Nem vagyok ily önző, Mesembrius, engem régi barátságunk hozott
lakodba.

– Tudom, tudom, ismerjük a barátságnak azt a nemét, a mi egy fiatal
ember és egy vén ember között szokott lenni, a kinek szép leánya van;
mert leányom nagyon szép, Manlius; igen szép! hogyha látnád! Oh ne
mondd, hogy láttad, ezelőtt négy esztendővel mi volt az? te is gyermek
voltál, ő is; mit értettél akkor hozzá? De most! oh Manlius, az nagy
hiba volna tőled, ha bele nem szeretnél.

– Mit használ az nekem, öreg barátom? te annyi kérőt elutasítál ajtód
elől, kik nálamnál jobbak, gazdagabbak és hatalmasabbak voltak, hogy én
még reményleni sem merek.

– Hogyne, Manlius? hát nem lehetsz-e te is gazdag és hatalmas? Carinus
császár nem játszópajtásod volt-e? hát nagybátyád, a derék Quaterquartus
nem leghíresebb augur-e Rómában? kinek minden jóslata beteljesül, ki
kezében tartja a császárok és országok jövendőjét.

– Ez mind igaz.

– Ugy-e bár? Látod, te még nagy ember lehetsz. Csak Carinus kegyét kell
kissé keresned s nagybátyádnak kedvében járnod. Ugy-e pedig az könnyű
dolog?

– Legalább nem nehéz.

– Lásd, lásd. Még ki tudja, mi nem lehetsz? Mibe kerül Carinusnak a
kedvedért egy gazdag senatort a vízbe fojtatni a palotáit és kincseit
neked adni? s akkor neked is lesz palotád és rabszolgáid, rózsavízben
fürödhetsz, s pávanyelveket ebédelhetsz. Mi áll utadban? Erre a
dicsőségre hason mászva is eljuthatsz. Hason mászva, mondom.

Manlius hagyta az öreget beszélni.

– No, de maradj itt nálam, a míg kedved tartja és mulasd magad.

Estefelé pompás vendégség állt készen Manlius tiszteletére, összegyűjtve
mind abból, a mi ínyet, szemet és lelket gyönyörködtet.

Az ifju arcza lángolt az ó falernumi tüzétől; gyakran csapkodott öklével
az asztalra, feledve a tiszteletet gazdája iránt.

Mesembrius észrevevé, hogy vendégének lelke nyilik a bortól, s fél
könyökére emelkedve, hozzáfogott az examenhez.

– Hát Manlius, mit szólsz e falernumihoz? nincs-e igazam, midőn azt
mondom, hogy Itália a föld keble, mert itt vannak a föld emlői: azon
hegyek, melyek e bort termik?

– És én mégis ittam már életemben lelkesítőbb italt.

– Lelkesítőbb italt, Manlius? Kinek az asztalánál ittad azt, Manlius?

– Az Euphrat vizéből.

– Mit beszélsz?

– A ktesiphoni csata után volt az. Egész nap verekedtünk, karomon a vér,
arczomon az izzadtság csurgott alá. Estére tönkre volt verve a persa
had, s ezen egy napon kiáradt az Euphrat medréből.

– S te akkor ittál belőle?

– Igen. Annak a víznek részegítő ereje van.

– A dicsőség részegíte le, Manlius. Az volt abban a vízben!

– Nem tudom, mi volt benne? mert a hogy sisakom tele merítém, le sem
vettem addig ajkamról, míg egy cseppig ki nem ürült.

– Hanem azután vígan is voltatok, úgy-e bár? Hejh kedv szerint lehetett
mulatni az elfoglalt Ktesiphonban. Képzelem, jól lehetett dolguk azoknak
a szép feketeszemű menyecskéknek, a kik hevenyében férj nélkül maradtak,
meg azoknak a palotáknak s raktáraknak, miknek gazdáit agyonvertétek.
Uszott a katona tejben, vajban.

– Nem igen uszott biz az, mert még azon az éjszakán továbbutaztunk, s mi
a bogárszemű menyecskéket illeti, kemény parancsa volt minden vezérnek,
hogy az elfogott hölgyek erényét katonáival tiszteletben tartassa.

– No, no. Nem igen szigorúan szoktátok ti venni az ilyen parancsokat.
Ismerjük már ezt.

– Mehercule! rosszúl ismeritek, kiálta Manlius dühbe hozva. Annyira
keményen vettük a parancsot, hogy én egy legiómból való katonát, ki egy
szűzet elrabolt, lábainál fogva kötteték két lehajtott fához s úgy
hasíttattam kétfelé.

– No, de azért engem csak ne hasíts ketté, tréfálódzék az öreg
Mesembrius, rendkívül gyönyörködve azon nemes méltatlankodáson, melyet
vendége mutatott; azzal inte egy közelálló numid rabszolgának, ki egy
faragványokkal ékes ezüst vedret tarta kezében: – jer Ramon, töltsd meg
vendégem serlegét.

– Hagyd el, kiálta Manlius, meg tudom én azt még magam is tölteni, nem
kell engem megitatni, mint Carinust, a ki restell hozzányúlni a
pohárhoz, mikor iszik, s azt hinné, hogy elfárad, ha egy fügét saját
kezével vinne a tányértól szájáig.

– Ej, ej, Manlius Sinister, te az Augustust rágalmazod.

– Aecastor! ez nem rágalom! hát nem tudnivaló-e róla, hogy lábai soha
sem érik a földet, még fürdőszobájába is zselleszéken jár; a minap egy
gyűrű volt az ujján, s azon panaszkodott, hogy nem birja elviselni annak
a nehéz gyűrűnek a terhét, s lehúzatta az ujjáról. Sőt többet mondok,
most egy híres oklevélhamisítót hozatott ki a börtönből, ki rendkivül
ügyes mások névaláirásának utánzásában; ezt megtette főirnokának, hogy
még saját nevének leirásával se legyen terhelve, s most ez a defraudator
irja helyette minden országos okiratra a nevét.

– Oh Manlius. Te mégis nagyon sokat elmondasz Carinusról, pedig ő neked
iskolatársad volt.

– Azzal nincs mit dicsekednem. Igaz, hogy sokszor megosztottam vele
kenyeremet, mikor neki nem volt, s rongyos palliumát kicseréltem a
magaméval! de nem óhajtom, hogy rám ismerjen valaha, mert könnyen úgy
járhatnék, mint többi iskolatársai, kik megjelentek előtte, őt korábbi
idők emlékeire figyelmeztetve, s kiket aztán Carinus menten bedugatott a
«feledés tornyaiba», hogy magát a multak kellemetlen érzéseitől
megszabadítsa.

– Jaj Manlius, te úgy beszélsz, mint egy Seneca, így te soha sem fogsz
Carinus kegye által magasra jutni.

Mikor is volt arra szüksége szabad rómainak? kiálta büszkén fölemelve
fejét az eques; van kardom, van bátor szivem: ha ezek nem birnak
dicsőségre vezetni, nekem az olyan hatalom, melyet a porban fekve lehet
elnyerni, nem kell! ebeknek való az és libertinoknak.

Mesembrius kezeit dörzsölve kaczagott örömében s unszolta az ifjut, hogy
igyék. A bor valódi jellemét kezdte visszaadni a római rossz világ
közepett nem lelkéhez illő vonásokra szoktatott arcznak.

– Mondsza tovább, jó Manlius, a mit elkezdtél; a ktesiphoni csatánál
maradtunk: azaz, hogy ott maradt az ellenség, ti tovább mentetek, a míg
mehettetek.

– Tisztelem ősz szakálladat, senator, de azt nekem ne mondd, hogy «a míg
mehettünk». Mehettünk volna bizony a Jaxartesig: ember nem volt, a ki
ellenünk tudott volna állani. Hiába pusztíták el utunk előtt a határt a
futó persák; a római legióknak még a pusztaság sem állott ellen; minden
katona hátán vitte tiznapi eledelét (az egész thraciai útban a
legkeményebb télszakon kinn aludtunk a fagyott rögön). A persák
tapasztalák meggátolhatlan közeledésünket, s midőn egy barbár nevű
telepítvény elé értünk, melynek kimondását római nyelvtől nem
kivánhatják az istenek, ott tábort üténk. – Alkonyat táján szemközt
jöttek ránk a persa király követei: pompás, gyémántos emberek, befont
hajjal, gyűrűkbe szedett szakállal, szépen kifestve pirosra, szemöldeik
feketére s ujjaik tele gyűrűkkel, mint valami menyasszonyok, s kivánták,
hogy vezessék őket az Augustus elé. – Carust értettem, nehogy Carinust
véld. – Ekkor egy férfihoz vezették őket, ki ott ült a gyepen, fején egy
sárga bőrsipka, és falatozott – jóféle avas szalonnát és nyers habot.
Egy kopott és durvaszövetű biborpalást volt nyakában, mely őt másoktól
megkülönbözteté.

– Ez volt Carus, ráismerek! dörmögött közbe az öreg senator.

– Az Augustus félbe sem szakasztá vacsoráját a követek miatt, nyugodtan
ropogtatva vas fogai alatt a nyers babot, mialatt azok amphitheatralis
pathossal mondák el betanult beszédjüket, melynek mind fényes igéretei,
mind fenyegetései rosszúl hangzottak a nyers lupinushoz, melyet a
császár jóízűen evett. Midőn beszédjüket végzék, Carus levette kopasz,
sima fejéről a sárga bőrsipkát, s rámutatva, szólt a követeknek:
«nézzetek ide és tartsátok meg e szavakat: ha királyotok el nem ismeri
Róma fenhatóságát s provinciáit vissza nem adja, a milyen kopasz ez az
én fejem, olyan kopaszszá teszem országtokat».

– Erről is Carusra ismerek.

– A követek ijedten kotródtak tovább, a legiók jó kedvvel éneklék a hadi
verset, melynek minden strophája ezen végződik: «mille, mille, mille
occidit».

– Ez Carus dicsőítő verse, kiről azt hírlelék, hogy egyes viadalban ezer
embert ölt meg az ellenségből.

– Igaz, annyit fogyasztott el.

– A fia tiz annyit ölt meg, csakhogy saját alattvalóiból. Sit venia
verbo. De mondd csak tovább Manlius, mi történt veletek tovább? ezen
egész hadjáratról mindenki másféle mesét mond. Egy azt állítja, hogy a
fekete Lygiok támadtak meg benneteket, másik tumultusról beszél,
harmadik csodákat említ. Annyi igaz, hogy ti a helyett, hogy előre
haladtatok volna, egyszerre visszafordultatok, noha ember nem állhatott
többé ellenetek, a mint mondád.

– Úgy van, ember nem állhatott többé ellen, de hát nincsenek-e
hatalmasabb lények a föld felett?

– Valóban vannak; Róma istenei. De reménylem, hogy őket nem haragítátok
magatokra, s auguraitok kitudakolák a kedvező auspiciumokat; veletek
volt a világhírű Quaterquartus, derék unokabátyád.

– Valóban ott volt; áldozatfüst, állatok béle nem hiányzott, varju is
jött elég a láthatárra.

– Manlius, nagyon profane beszélsz e szent dolgokról.

– Van okom róluk így beszélni. Segédcsapataink valahol egy félig bőrbe
öltözött embert fogtak el a pusztán, ki mint mondá, egy láthatlan Isten
iránti tiszteletből vonult ki a magányba testét sanyargatandó, ott egy
oszlopot rakott kőből, s ezen oszlop tetején töltött már harmincz telet
és nyarat, egyiránt tűrve fagyot és nap hevét, s ott állt napestig
kiterjesztett karokkal, mint egy crux, vagy számtalan hajlongással
gyakorlá magát fejének térdeihez ütésében; néhány legionarius kiváncsi
volt megszámlálni e hajlongásokat, de midőn azoknak száma már az
ezerkilenczszázig haladt, megunták a dolgot, s letaszíták a jámbort az
oszlopról és megölték. (Simeon Stylites.)

– S te sajnálod e nazarenust?

– Beszéljünk csendesen Mesembrius. Szavaimat vész kimondani és
meghallani. Ne gondold, hogy ittas vagyok, s most gondolom ki e meséket.
Én láttam ez embert haldokolni, mert későn jutottam oda megmentésére.
Nem átkozódék. Arczán túlvilági boldogság kifejezése ült, szemeit ég
felé emelte megdicsőülten s haldokolva megáldá gyilkosait. Én elűztem
azokat a sebesülttől s enyhítőleg hideg vizet adtam neki, ő megköszönte
s e szavakat sugá fülembe utolsó lehelletével: «Rómaiak! ne menjetek a
Tigrisen túl, mert ott a láthatlan Isten paradicsoma van, ki nem engedi
magát meggázolni!» Én elmondám ez intést a császár kisebbik fia,
Numeriánnak, ki Cæsar korában is jó barátja volt minden jó katonának, s
ő tudósítá felőle az Augustust, ki megdöbbenve az ascéta jóslatán,
felszólítá Quaterquartust, hogy tartson auguriumot. Az én nagybátyám
ismeretes arról, hogy oly oraculumokat tud mondani, mik meg nem
hazudtolhatják.

– Merészen beszélsz Sinister.

– Igy jósolta Probusnak egyidőben azt, hogy az ő családja fogja Róma
fényét helyreállítani ezer esztendő mulva.

– Csak?

– A sok lituus forgatásból végre az lett a tudomány, melyet
Quaterquartus dodonai ihlettséggel eldeclamált, hogy a legközelebbi
csatában Isten fog harczolni.

– Azt nem tevé hozzá, hogy mellettünk-e, vagy ellenünk?

– Az imperator előrehaladást parancsolt s még aznap átkeltünk a
Tigrisen. Naplementen többen azok közül, kik a martyr Simeon Stylitest
megölték, borzadva látták őt egy dombtetőn kiterjesztett karokkal
állani, mint egy keresztet, s hajlongni térdeihez értetett fővel. Pedig
én magam temettetém el a kimultat. Az éjszaka sötét lett, fellegek
tódultak minden oldalról a láthatárra, messziről villogva, mintha
csatára készülnének egymással. A mennydörgés mindig közelebb jött, a
világ elsötétült, soha nem hallott hangok kezdének körülöttünk üvölteni,
midőn villámlobbanásnál az égnek mélye megnyílt, úgy tetszék, mintha
számtalan fényes alak nézne onnan reánk. Mindenik legiónak úgy tetszék,
mintha a mellette levő legiók nagy küzdelmes tusába volnának keveredve,
kardok és dárdák csörgése hangzott köröskörül, pedig sehol sem volt
csata. A sötétben úgy hallók, mintha egész seregünk egyetlen zavart
tömeggé volna gomolyodva, hol ember ember ellen küzd, a lovas cohorsok
gázolják a gyalogokat, a tribunok nyargalnak a seregek élén s a
hadtömegek pusztítva omlanak egymásba, – s csak a perczig tartó
villámlobbanásnál láttuk, hogy a legiók mind csendesen állnak szabályos
négyszögökben, meg sem mozdulva helyükből. Ekkor egyszerre irtóztató
ropogással omlott alá egy kigyózó tűztömeg, egyenesen csapva le soraink
közé s megrázva alattunk az álló földet és körülöttünk a levegőt; a
borzalom térdeinkre ejte, minden állat a földbe rejté arczát, s a
rettentő szózat egy hatalmas Isten itéletét mennydörgé füleinkbe. Midőn
ismét felpillantánk, valami nagy tűz égett táborunk közepében. Az
Augustus sátora volt az, melyet a villám megütött. Senki sem merte
oltani, benne volt a császár és a sereg védisteneinek képei. Odaégtek
mind. Ki hát az Isten, ha nem ők? óh Mesembrius, való volna-e az, hogy
él felettünk egy láthatatlan lény, ki ura égnek és földnek, s a holt
kőalakok, kiket mi imádunk, önmagukat sem képesek megvédni?

Mesembrius nyugodtan szorítá meg Manlius kezét. Eleget hallott.

– Ne szóljunk erről többet, Manlius. Ti visszatértetek a hatalom elől,
mely utatokba állt. Az Isten volt! Hogy viselé magát a sereg ezután?

– Nem lehete őket többé rábirni, hogy előremenjenek; körülfalazták a
helyet, melyen Carus-Augustus segélytelenül megégett Róma védisteneivel;
most ott egy épület áll a puszta közepén ajtó és ablak nélkül, hogy
emberi láb ne léphessen az Istentől megátkozott helyre. A sereg
megválasztá Numeriánt vezéreül, s követelte, hogy hozza őket vissza
Illyriába. E hírt Carinusnak meghozni küldetém előre én, s ez az oka,
hogy most látjuk egymást.

– Reménylem, hogy többször is fogjuk még látni. Öröm Rómában lenni,
úgy-e bár?

– Nekem nem az, szeretnék visszamenni legiómhoz.

– Óh, úgy te még bizonyosan nem láttad Carinus circusát, a pompás
secularis játékokat, minőket csak Rómában lehet feltalálni; nem élvezéd
még Antonin thermæit, a rózsaillatos meleg fürdőket, gemmákkal kirakott
falaikkal; még tán szeretőd sincs Rómában Manlius?

– Láttam mindent és nem mulattatott. Mit bámuljak én, sebhelyekkel
rakott legionarius, ki most jöttem Scythia széléről, circusaitok vérontó
bohóczkodásain? Itt harczot csinálnak játékból, mi a harczból csinálunk
játékot. A thermæket pedig soha sem szerettem; a meleg fürdő csak a
Quiritesnek való, nem a katonának. A vért a hideg víz is lemossa; a
piszoknak persze, hogy meleg kell.

– De nem feleltél a harmadikra: nem találtál szép asszonyt Rómában? de
mit kérdem így? megtalálnak téged ők, ha te nem keresed is őket. Oh Róma
hölgyei nem kevélyek, nem rátartók; ha egyszer mutattad magad a forumon,
a milyen délczeg, daliás ifju vagy, azt kellene tőled kérdenem: nem
ragadtak-e még el? nem téptek-e darabokra, mint Orpheust a bacchansnők?

– Ah Mesembrius, nem fogják lépvesszővel a keselyűt.

– Eredj, eredj! miért volnál te keselyűbb a többinél? Mintha Venus
galambjai nem fészkeltek volna Mars sisakjába? Eredj! Rosszul áll a te
arczodhoz a tettetés. Hiszen elpirultál s szemeid lesütötted. Miért
akarsz vén embert, mint én, rászedni? vagy megváltoztak volna Carinus
árnyékában a római erkölcsök? s mig eddigelé, ha a hat Vesta-szűz közül
egy meghalt, helyét alig akadt valaki betölteni, most egyszerre mind az
ő papnői lettek, a kik azelőtt Aphroditeé voltak?

– Ezt nem állítottam, Mesembrius.

– Tehát az ellenkezőt. No, ne tagadd, jeles kalandjaid voltak? Igen
derék! Öt-hat szerelmes hölgy vett egyszerre körül, szivét, életét rakva
lábaidhoz; te kiválasztottad közülök a legszebbet, a melyik legforróbban
ölelt, legédesebben csókolt? vagy nem tudtál választani közülök, s
megtartottad valamennyit! Reggel az egyik koszorúját tetted a fejedre,
este a másikét; egyiknek esküdtél a holdra, másiknak a napra, s hiven
megtartád esküdet mindegyiknek? Igen derék, igen jeles! Ez az ifjuság
öröme Manlius! én is ilyen voltam, míg ifjú valék.

– De Mesembrius, nem hagysz szóhoz jutnom; a mit elmondtál, az nem illet
engem. Odáig mindent szépen megengedek, hogy Rómában létem egyetlen
napja alatt több bajom volt a rabszolgákkal, kiket úrnőik küldtek
hozzám, mint ez úrnők férjeivel, a kikhez küldve voltam; de nekem nem
szokásom az ilyen küldeményekre figyelni. Manlius-családból eredek,
melyben ős szokás volt, hogy a férfi nem szeretett egy nőnél többet
életében, de azt szerette hiven; ha meghalt, – gyászolta örökké; – ha
megcsalta, – megölé; – s ha meggyalázzák, boszút állt érte.

– Szépen beszélsz, Manlius; de egy gyűrűt látok ujjadon ragyogni, a minő
gemmát nem szokott férfi viselni, hacsak nő ujjáról nem származik reá.

– Helyesen következtetél. E gyűrűt egy hölgy küldé nekem s hogy ujjamon
viselem, annak egyedül te vagy az oka.

Mesembrius csodálkozva tekinte az ifjúra, azt hivé, mámorában beszél
érthetlenül.

– Én, Manlius? Mi közöm nekem a te gyűrűdhöz?

– Tegnap este, a vigiliák kezdete után, hogy a Capitoliumot elhagytam,
egy lefátyolozott matrona vékony irattekercset nyujtott kezembe, s azzal
az oszlop sorozatok között hirtelen eltünt; a tekercs e gyűrűvel volt
leszorítva; kiváncsiságból felbontám azt s e titkos szavakat olvasám
belőle: «Manlius Sinister! te egy szüzet szeretsz, kinek atyja jó
barátod. Ez ősz embert és e fiatal szüzet veszély fenyegeti, mit az
isteneken s ellenségeiken kívül egyedül én tudok. Ha értesülni akarsz
róla, siess hozzám. E levél átadója a pons sacer előtt várakozand reád a
napnak és éjnek minden órájában, míg csak meg nem jelensz. E gyűrűt
mutatva, elvezetend hozzám.» Aláirva: «egy nő, ki tégedet gyermekévei
óta imád, s kit te mindig megvetettél; ki azok által gyűlöltetik, kiket
meg akar menteni».

– Manlius, különös dolgot mondál.

– A talány megfejthetlen előttem. Kinek van hatalma szivem legbensejébe
látni, hogy onnan érzelmeimet kiolvassa? Álmaim árultak-e el, hogy
tudhassa valaki, hogy én leányodat szeretem, kit négy év előtt láttam s
azóta nem tudok feledni? s ki lehet azon nő, ki megszabadítson egy másik
nőt, a kinek szerelme kizárja az övét?

Mesembrius arcza elsötétült. A calix érintetlen áll már régóta a férfiak
előtt: egészen kijózanultak a beszélgetés közben, csak sziveik maradtak
tárva, miket a bor lelke kinyitott.

– Mutasd e gyűrűt közelebbről, szólt Mesembrius halkan.

Manlius oda nyujtá kezét; a gyűrű köve gyönyörű camæa volt, sardonix
faragmány, szép görög vonású hölgy fehér mellképével bíborsárga alapból
kivésve.

Mesembrius leránczolt homlokkal nézte a camæát; félre fordítá fejét, s
ismét ránézett merően, s azzal egyszerre undorral taszítá el azt maga
elől, s ősz fejét csüggedten hajtá le mellére.

– Miért borúlt el arczod? kérdé Manlius. Ismered e gyűrűt? Ismered
tulajdonosnéját?

– Ismerem, felele tompán az öreg.

– Szólj, ki ő?

– Kicsoda? szólt villogó szemekkel az agg. Kicsoda? Egy szemtelen
hetæra, egy utálatos kéjhölgy, kinek lehelletéből támad a döghalál Róma
népeire, kinek létele folt a teremtés munkáján, kire annyi átkot szórt
önnön édes apja, hogy ha az megfogamzanék rajta, nem teremne fű azon a
földön, melyen az ő lábai járnak, s utálattal fordulna el tőle maga a
könyörület is.

Az öreg utolsó szavai a leghevesebb zokogásban vesztek el.

– Kicsoda e nő? kiálta felugorva a tricliniumról Manlius.

– E nő az én leányom… hörgé az öreg elkeserült hangon.

– Glyceria?

– Abraxas!! kiáltá az öreg a baljóslatrontó igét, s undorodva rázkódott
meg a névtől.

Manlius levonta ujjáról a gyűrűt s az ablakhoz lépett vele, mely alatt a
Tiberis folyt. Az öreg észrevette szándékát.

– Ne hajítsd a vízbe! Valami hal el találja nyelni, a halászok kifogják,
s ismét napfényre kerül. Megmérgezi a Tiberist s megvesznek tőle, a kik
iszszák. Tartsd magadnak. Egy gondolatom támadt; a miért e gyűrűt meg
kell tartanod. E gyűrűt én miattam viseléd ez ideig, mint mondád.

– Azért tartottam meg, hogy ha kell, téged megóvjalak.

– Köszönöm Sinister. Tehát te engemet szeretsz, és leányomat is;
köszönöm, köszönöm; háladatosak leszünk érte, én öregségemet adom
szeretetedért, ő fiatalságát adandja érte. Mindig szerettünk téged,
mindig úgy tekinténk, mint családunk tagját. Ha bennünket veszélytől
akarsz megóvni, – tartsd meg ezt a gyűrűt, – eredj vele, a hová vezetni
fognak, – keresd fel a ki küldte, – és gyilkold meg őt.

– Mesembrius! Leányod ő.

– Ha gyermeke a basilisk annak a madárnak, mely fészkében kikölté?

– De ő épen téged akar ismeretlen vésztől megóvni.

– Nincs rám nézve több vész a világon, egyedül ő! A mi a világnak a
dögvész, a földindulás, a vihar, a vérpad, az én nekem az ő neve! Ha én
juthatnék hozzá közel, én gyilkolnám meg őt.

– Ő meg akar téged menteni.

– Ne higyj neki. Hazug minden szava, megcsalta apját, megcsalja az
isteneket. Képe oly ártatlan, mint egy alvó kisdedé; ha szól, meg vagy
bűvölve, ha beszélni engeded, kibeszéli kezedből a tőrt, megront,
elvarázsol, kiforgat tenmagadból, átkozott varázslatokkal megtöri szived
kérgét, hogy gyáva légy, mint egy korbácsolt rabszolga. Nem arczát
kendőzi ez, mint a többi asszonyok, hanem lelkét, most azzal csábít
magához, hogy engem és Sophroniát akarja általad megmenteni; ha odamégy
és szivébe nem ütöd kardodat, mielőtt egy szót szólhatott volna,
rábeszélend, hogy minket ölj meg!

– Mesembrius, mit vétett ő ellened, hogy így szólsz felőle?

– Mit vétett? eltemetett, mielőtt meghaltam volna! sárral keverte be ősz
hajszálaimat! megmérgezte szivemet, ellopta szemeim világát! véremet
lopta meg, hogy obscoen képeket fessen vele lupanárok falaira!

– Téged az indulat ragad el.

– Miért ne ragadna? Nincs-e oka egy rómainak átkozódni, ha azt mondják
neki a forumon: szállj le lovadról, mert leányod becstelen! Mehetek-e én
Rómában valahová, a nélkül, hogy gyalázatomat lássam: nincs-e az ő neve
valamennyi Aevius és Mavius silány verseiben prostituálva? nem látták-e
őt az amphitheatrumban, mint pantomimát egy tapsoló, ujjongó vulgus
előtt fellépni? nem jár-e ő fényes nappal förtelmes kiséretével együtt
tunica vitreába, ventus textilisbe öltözve? nem engedé-e magát
lefestetni mint vulgivaga Venus? s van-e egy orgia, egy bacchanal,
melynek ne ő volna utálatos királynéja? – oh Manlius, az rettenetes
dolog, mikor az ember ősz hajakat visel, nem nézhetni az emberek
arczába, mindenütt azt hallani suttogva, azt olvasni le mások
tekintetéből: ime ez azon Mesembrius, kinek leánya Róma megrontója, ime
ez adott éltet azon szörnyetegnek, ki mindennap százezer éhező kenyerét
eszi meg, s ugyanannyinak vérét iszsza meg rá, vigyázzunk, hogy hozzánk
ne érjen! – – oh Manlius, hidd el nekem, hogy te egykor meg fogod ez
asszonyt ölni.

– Nem öltem asszonyt soha és nem fogok.

– Emlékezzél szavamra. Ez a Megæra tégedet szeret; azt is jól tudja,
hogy te mást szeretsz; hogy e más neki testvére, mit sem tesz; ezek az
elromlott inyű Messalinák még a vérben is válogatósak; közönséges vér
már nem ingerli őket, testvérüké a legédesebb neki…

– Őrizd ajkadat az Omenektől!

– Én érzem, a mit mondok Manlius. Jobb volna, hogy megöld e nőt
vigyázatból, mint hogy megöld majd boszúból. Ha kigyót látsz, elgázolod
ugy-e? s nem várod el, hogy megcsipjen s okod legyen rá elgázolni?

– Te atya vagy Mesembrius, fájdalmaidat értem, de nem osztom.

– Leendsz férj és akkor osztani fogod.

– Mint kivánhatod öreg barátom, hogy gyűlölni tudjak, midőn boldoggá
tevél? Egy alvónak beszéled haragodat, ki örömeiről álmodik, míg te
ingerült szavaddal háborítod az éjt. Minden beszédedből én csak azt
hallom meg, hogy Mesembria II. szerelmét kell egykor birnom. E szót, ez
eszmét hallottam akkor is, mikor a vad Sarmaták csataordítása hangzott
fülembe – a sötét Lygiok éji támadásainál, s a persa harczmezők
naphosszú hevében; az ő arczát láttam a vértől kiáradt folyam
tükrözetén, s a kopár sivatag tikkasztó látkörén; azt látom most is, míg
te vérről beszélsz, s ádáz szavaidból csak egy üti lelkem: az, hogy ő
enyim lesz.

– Igazán, hogy vak minden, a ki szeret.

– S tedd hozzá, hogy rémlátó minden, a ki gyűlöl.

– Adják az istenek, hogy neked legyen igazad, hogy egykor azt mondja az
egész világ: ime Mesembrius, eltaszított leányod tiszta, mint Diana, s
rágalom és vak képzelet volt minden, a mit róla mondál! – Én…! De én még
akkor is azt mondanám: meg kell őt ölnöd Manlius, mert megcsalta az
egész világot!

Az öreg szemei ki voltak egészen vörösödve, az indulatoskodás lázba
hozta egész idegzetét; észrevehetőleg reszketett s midőn a tricliniumról
felemelkedék, oly erősen megfogta annak oldalán az elefántcsont
sphinxet, hogy kezében maradt.

– Szolgák, elő a fáklyákkal! – kiáltá recsegő hangon, feledve, hogy
máskor beteges asthmával szokott beszélni; – Manlius, menjünk nyugodni,
az éj másik felébe haladt; te álmodjál szerelmedről, gyűlöletemről én.

S azzal kemény léptekkel elhagyá a trichilum termét, kertjein keresztül
lakába sietve s egészen elfeledve, hogy a köszvény miatt egy lépést sem
tud tenni; szolgái a currulis széket üresen tolták utána.

Manlius még azután sokáig a trichilumban maradt, elmélázva lelke
ábrándjain, kidült az erkélyre, mely a Tiberisre hajolt, s a habokba
nézett, miket a felkelő hold behinte ezüsttel. A holdvilágban fekete
csónakok úsztak nagy csendesen parthosszant, s valami búbánatos hymnus
zengése hallatszék távolról, a csónakok egyikén fehér hölgyalak látszott
nagy messziről. Manlius úgy eltűnődék rajta, hogy mi különöst érez most
szivében? Az hivé, álmodik, a mint szokja néha az ember azt álmodni,
hogy ébren van; ő azt hivé, hogy Sophronia szelid ábrándos arczáról
álmodik.

Nem tudott nyugodni, szivét úgy nyomta valami; izgatott lelke ki a
szabadba vágyott, vevé kardját s paludamentumába burkolózva, egy az
erkély alá kötött csónakba leszállt, s azt eloldva, utána evezett a
rejtélyes hynmushangoknak.


II.

Minő csodás tüneménye volt az egy időben a kornak, hogy a való
diadalmaskodott a költészeten, a kereszt egyszerű tanai a ragyogó
mythologián.

A költők vallása, az ábrándos ligetek, a virágos partok, a napsugáros
sziget-világok választott istenei, e művészszellem ihletében
tengerhabból született, virágillattól fogamzott, csillagokká örökült
meleg eszményi alakok, édes szerelmi kalandok által az emberiséggel
rokonná szövődve, mint enyésznek el az érzékimádat ölelő karjai közül,
egy szavára egy hatalmasabb lénynek, ki ül elérhetlen magasban s mégis
mindenkihez oly közel, kit látni senki, érezni mindenki tud, ki egy és
egyedül Istene a csillagnak úgy, mint a mezők liliomának.

Mint hidegültek el lassankint az olymp isteneinek oltárai, mint fogytak
el a rózsakoszorúk aranyos oszlopzataikról, mint tűnt el a nép illatos
csarnokaik alól, hogy a szabad napsugáros ég alatt egy láthatlan valóság
igéit hallgassa.

Ez az ég, ez a napsugáros ég volt a titkok titka! Az éjszakai ég
csillagezreivel volt a mythologia, a nappali ég az oszthatlan való hite.
Nem látni mélyét és magasát, csak jóltevő melegét érezni annak s a
végtelen kék derűben egy örök remény beszél a szivnek, hogy ez égen túl
van egy másik, egy jobb világ, melynek csak árnyéka ez itt alant, s
mentől sötétebb itt az árny, annál fényesebb ott a való.

Ez volt az eszme, mely győzött, a föld megszünt börtön lenni, a halál
nem volt fájdalom s a császárok nem voltak mindenhatók.

Augustus idejében azt mondá egy költő: «ha Róma üldöz, hová futsz előle?
bárhová menekülj, Róma kezében vagy!» Az új hit menhelyet mutatott
minden üldözöttnek, s hiába foglalta el az egész ismert világot Róma,
maradt egy másik ismeretlen, tele titkos örömökkel azoknak, a kik itt
alant szenvednek, – s mentül sötétebb itt az árny, annál fényesb ott a
való.

E hitnek, mely a könyeket törlé le a szenvedők arczáról, győzni kellett;
nemsokára egyesült benne üldözött és üldöző, mert ez vigaszt nyujta
annak, ki igaztalanul szenved, s bocsánatot annak, ki igaztalanul
cselekszik.

A császárok üldözése csak növelte, nem fogyasztá az új hit követőit:
nyilt tereken, Róma közepén léptek fel a szentlélek választottai, a
mindenható igét hirdetve, s a máglyákon, a circusok vadai közt sem
vonták azt vissza, s azon eleven fáklyák, kiket szurokba mártva, a
császári kertek kivilágítására meggyújtottak, a lángok között is
beszélték, hogy a mi fájdalom itt, az amott mind üdv és gyönyör.

Hasztalan gyilkolták őket, a megöltek vére pecsét volt tanaikon, mely
azokat hitelesíté, s a ki martyrokat csinál, az halhatatlan ellenségeket
szerez magának.

Carinus császár azonban egy új nemét találta ki a martyriumnak.

Haláltól, kínoktól vissza nem rettentek a proselyták, a mi másnak
fájdalom, az nekik gyönyör volt, s gyönge szüzek a szentlélek által
megszállva, dicsőítő hymnusokat énekeltek a lángok közepett.

Carinus nem vetteté e szent hajadonokat többé máglyára, hanem oda
vetteté katonáinak, s az erényes nők, kiket vissza nem riasztott a
vérhalál, megborzadtak a gyalázattól, mely erősebben égeté lelkük
tisztaságát, mint az olaj lángjai, s míg a circusok spoliariumai elé
bátor arczczal tudtak nézni, undorodva gondoltak a földalatti
bűnbarlangokra.

A gondolat valami pokoli volt: azokat, kik sziveik átlátszó
tisztaságáért a világ minden gyönyöreiről le tudtak mondani, épen e
gyönyörök legutáltabb faja által büntetni meg, és Carinus jól tudta azt,
hogy e gyalázat elől még a halál által sem szabadulhatnak meg áldozatai,
mert a keresztény hit tiltja az öngyilkolást.

Ezért az ő uralkodása alatt csak titkos helyeken, éjféli órák után
jöttek össze a hívők, barlangokban, elhagyott síremlékekben s hajnal
előtt eloszlottak.

A római augurok tudtak a titkos összejövetelek felől, s hogy a nép maga
siessen azoknak helyeit kifürkészni, azon hirt terjeszték el, hogy a
keresztyének ott eloltva minden világot, irtózatos tetteket követnek el,
miket a mély sötétségnek kell takarni; – a mi nagy szó volt, miután
Rómában fényes nappal űzte dolgait minden förtelem.

       *       *       *       *       *

Manlius a part mellett hajtva csónakát, mindig közelebb kezde jutni az
énekhangokhoz, melyek oly szokatlan borzadálylyal tölték el szivét; nem
sokára egy holt ágához ért a Tiberisnek, hol mintegy húsz csónakot
egészen elhagyatva talált.

Széttekinte s a holdas szürkületben valami nagy, tömör, kerek épületet
vőn észre, terebély olasz piniáktól beárnyazva. Az énekhangok innen
látszottak jönni.

Körüljárta az épületet, a hold keresztül sütött az ablakok és
oszlopsorokon, emberalak nem volt látható. Manlius elborzadva gondolt
gyermekéveiben hallott boszorkányregékre, a tisztátalan lelkek
szombatjára, kik éjféli órákban, emberektől került helyeken gyülekeznek
össze, láthatatlan alakban. Még inkább elborzadt, midőn álomképét hozá
kapcsolatba e rémes regehittel. A szelid, ábrándos Sophronia képét látta
maga előtt, valahányszor az elátkozott varázslókra akart gondolni, s a
sötét, undorító háttérből az ő mosolygó arcza tünt elé.

Végre erőt vett borzadályán s kezét kiszabadítva bő köpenyéből,
elhatározott léptekkel az épület csarnokába indult. A mint belépett,
eszméi az első tekintetre más irányt nyertek, a terem közepén egy
fölemelt négyszegkő üregén át egy földalatti terembe lehete belátni; az
énekhangok innen keletkeztek.

Tehát a keresztyének agapéja volt az.

Manlius egy oszlop árnya által eltakarva, két hosszú sor alakot látott
maga előtt, a férfiak fejei csuklyáikba rejtve, a nők földig
lefátyolozva. Valami csendes bús melódiát énekeltek. A hangok tele
voltak lemondó panaszszal, magasztos, nyugodt fájdalommal, valami
idegenszerű gyászgondolatokkal, miknek hatását hidegen érzé idegein
végig borzongni a szemlélő római.

A terem homályos hátterében néhány olajmécses égett, miknek halvány
világánál egy megölt emberi alak tünt Manlius szemébe, két keze és lábai
keresztre szegezve, homlokán töviskorona, s oldalán vérehullató seb.

Ezek tehát ama borzasztó sectariusok, kik az éj árnya alatt nefandus
gyülekezeteiket tartják, gondola Manlius, s szorongva keresé kardját
oldalán s rémlátó képzeletében úgy tetszék neki, mintha az a keresztre
feszített alak mindig lejebb hajtaná fejét.

Az ének megszünt, s valami hosszú sóhajszerű hang után, mely egy ájtatos
gyülekezet egyhangú fohásza, elő állt egy ősz férfi, hosszú hófehér
szakálla fekete palástjára hullt le; a keresztre feszített alak lábaitól
egy serleget emelt fel, s azt ajkaihoz érintve, szent áhitattal
háromszor megcsókolá.

Manlius az áhitat helyett undorító vérszomjat látott az ősz szörnyeteg
arczán, s a férfiak és nők bűnbánó térdeplése helyett fajtalan
mozdulatokat vélt látni, és ama serleg, melynek fölemelésére mindenki
meghajtá fejét, az ő képzeletében vérrel volt tele, irtózatosan
meggyilkolt ember vérével.

Az öreg bölcs reszketeg hangon szólt:

– Ime e pohár az ő vére, mely kiontatott, hogy idvezítsen; e pohár a
szent emlék, mely a bűnöket lemossa! e pohár a szövetség, mely által
egyekké leszünk. Járuljatok e szent jelhez s legyetek tiszták a
legtisztábbnak vére által.

Manlius elborzadva ragadá meg kardja markolatát, s a mint meglátta, hogy
egy magas, hófehér ruhába burkolt női alak fátyolát félig fölemelve az
ősz ember elé járult s annak kezéből a serleget elfogadja, magán kívül
eliszonyodtában, kirántá kardját s a négyszög nyilásán keresztül a
gyülekezet közepébe ugrott.

– Álljatok meg ádáz orgyilkosok! ordítá elvakult dühvel. Ti ördögök
apostolai. Mit cselekesztek itt?

A gyülekezet meg sem mozdult. El voltak készülve ily támadásokra. Az ősz
ember nyugodtan felelt.

– Istent imádunk.

– Átkozott légy, midőn e szót kimondod! Tetteket követtetek el, miknek
még az éjszaka sem elég sötét takaró: ördöngös énekkel háborítjátok a
föld alatt lakókat; embert gyilkoltok s kényszerítitek egymást annak
véréből inni, s midőn átkozott részegség száll idegeitekre a vértől,
eloltjátok fáklyáitokat, s fertőzött ölelkezésben bűnöket követtek el,
mikre gondolni is irtózat!

– Megbánod, a mit mondtál, Manlius Sinister! szólalt meg egy csengő női
hang az ősz férfi oldalán. Ugyanazon magas hölgy volt az, ki a serleget
legelőbb kezébe vette. Manlius összerezzent, ismerős hangot és saját
nevét hallva, s a mint a hölgy fölveté fátyolát, elámulva látta maga
előtt Sophronia szelid, ártatlan arczát, nyugodt tekintetével, mennyei
mosolygásával, s valami emberentúli szilárdság szentelt hatalmával.

– Mesembria II… nyögé Manlius, kiejtve kezéből a fölemelt kardot, s
annyira elfojtá szivét a kétség, hogy azt hivé, még most is valami
iszonyú álmot lát szemei előtt, s dadogó nyelvvel hebegé:… Olymp
istenei… engedjetek fölébrednem.

– Te ébren vagy, szólt Sophronia, kezével fölemelve Manliust. Nézz
szemembe, én vagyok Mesembria II., ifjukori barátnőd, Sophronia most.

– De e serleg, melyben vér van…

– Vér csak azoknak, a kik hisznek, vérnek emléke azoknak, a kik
emlékeznek, – érintsd ajkaiddal.

Manlius visszatartott iszonyattal ízlelé a kehely tartalmát s
csodálkozva rebegé:

– Ez bor… azután halk szóval kérdé, meg-megrezzenve ismeretlen
félelemtől: És azon haldokló alak amott?

– Az a holt idvezítő képe.

Manlius bámulva vevé észre, hogy az csak egy festett kép.

– Ti egy holt embert imádtok?

– Istent, ki emberré lett, hogy meghaljon.

– Nem lehet az.

– Olymp istenei hányszor öltöttek emberalakot, hogy azon gyönyöröket
élvezhessék, miknek édessége csak emberi érzékkel közös? a szeretet
Istene emberalakot öltött, hogy azon fájdalmakat érezhesse, mik az
embereket gyötrik, inséget, szégyent, üldözést és kínhalált. Olymp
istenei emberi alakot vőnek, hogy megmutassák a halandóknak az utat a
pokolra; a szeretet Istene halandóvá lőn, hogy megmutassa az utat a
mennybe! Olymp istenei ragyogó királyi alakok, kik áldozatot kérnek,
aranyat, fényes templomokat, vérző hekatombákat, diadalok spoliumait, s
igérnek értük hosszú életet, kincseket, palotákat és új diadalokat: a
szeretet Istene holt, szegény alak, ki nem kér mást, mint tiszta szivet,
s nem igér semmit a halálon innen, kinek képe jelvénye annak, hogy
minden szenvedés a halálon innen, s minden öröm a halálon túl van…

Mindenki önkénytelenül vevé le fövegét e szavak alatt. Manlius hasonlóul
tőn, a nélkül, hogy tudná, mit cselekszik. Azok letérdepeltek, térdeire
rogyott ő is.

– Méltatlanul üldöztelek benneteket, rebegé mellét kitárva. Álljatok
boszút rajtam.

– A szeretet Istene bocsánatot hirdet az üldözőknek. Hagyd el e helyet
nyugodtan; ha elárulandsz bennünket, ha megölsz, ha kínzasz, mi
imádkozni fogunk érted.

– Átok a gondolatra, mely ezt helyeslené! Nem hagyhatlak el nyugodtan
többé, mert nyugtalanságot oltál szivembe. Engem boszúálló Isten ijesztő
szava állított meg utamban, a te arczodon a bűnbocsátó Isten szavait
olvasom. Oh adj vigaszt; két mennyet kell-e elveszítnem? egyet oda fenn,
másikat a te szivedben?

– A szeretet mennye nincs elzárva senki előtt, szólt Sophronia, szent
áhitattal mutatva az ég felé.

Manlius epedve ragadá meg a felé nyujtott kezet, s azt ajkaihoz vonva,
szelid érzelemmel kérdé Sophroniától:

– És a te szived?

Sophronia magasztos mosolylyal viszonzá:

– A szeretet Istene nem tiltja az igaz szerelmet.

Manlius idvezült arczczal rogyott a hölgy lábaihoz, hódolattal simulva
hozzá, mint egy megszelidült oroszlán, s a teremben hangzott a vígság
hymnusa, mely tanít örvendeni az örülőkkel.

Az ősz patriarcha malasztteljesen tevé kezeit az új cathechumen fejére,
s a haldokló Isten áldva tekinte mindnyájokra.


III.

Másnap a vén Mesembriusnak első gondja az volt, hogy leányát maga elé
hivatva, elkezde előtte Manliusról beszélni, dicsérve az ifjut érdemei
szerint.

A hölgy arcza égett e dicséretek alatt, s miután arcza úgyis elárulá,
őszinte örömmel vallá meg atyjának, hogy az ifju hőst régóta szereti.

Mesembrius öröme nem talált szavakat, összeölelé leányát, s örömkönyek
közt tevé őt az érkező Manlius keblére.

– Egyetlen áldásom reád, rebegé reszketeg hangon.

– Oh atyám, szólt Sophronia szomorúan. Ne mondd, hogy egyetlen áldásod.
Neked még másik leányod is van.

– Ezé egyetlen átkom. Siessetek mentül előbb egybekelni, s azután
menjetek innen messze, messze. El, hová innen még csak felleg sem jár.
Ez a föld oly terhes már a bűntől, hogy minduntalan rázkódik alatta,
mintha nem birná többé emelni. Menjetek el innen, nehogy együtt
veszszetek el a bélyegzettekkel. Csak azon perczet akarom még megérni,
midőn titeket boldogoknak tudlak, s a két tengeren túl, akkor aztán
jöhet akár a halál, akár Carinus.

Manlius még azon órában visszament Rómába házát elrendezendő, s a mint
menyegzőjére mindent rendbe hozott, ismét lovára ült s késő estve indult
vissza Mesembrius nyári lakába.

Már éjfélen túl volt az idő, az éj borongós, felleges, csak lépést
lehetett haladnia, midőn egy hídra felérve, egy mellékúton valami sötét
csoportot látott közeledni.

Egy csomó kóbor csőcselék látszott az lenni, gyalog katonák által
közrefogva; a barbár harczok idején rendkívül elszaporodott a sok rabló
és naplopó, untalan dolgot adva a prætorianusoknak, Manlius ilyenekkel
vélt találkozni s nyugton köszönté a mellette elhaladó katonákat.

Csupán az látszott előtte feltünőnek, hogy a csapat végén egy magas női
alak lovagolt, hosszú fehér palást redőzött alá délczeg termetéről, ki a
mint meglátta, hogy Manlius megáll, ő is megállt, mintha valamit
gyanítna; ott álltak egy darabig egymásra nézve, azzal ismét
megfordultak s tovább mentek. Az arczokat nem lehete kivenni a sötétben.

Manlius megállt s hátranézett s magában tünődött, hogy ne nyargaljon-e
vissza, valamit kérdeni tőlük? maga se tudta mit.

Nemsokára ismét örvendetesebb gondolatok foglalták el lelkét, s a mint a
kelő szürkület ezüst fátyolt húzott a Tiberisre, az ő lelke is kiderült
s vígan vágtatott a kedves táj felé.

Már kiveheté Mesembrius villája colossalis körrajzait, midőn az úton egy
pompás gyöngyházzal kirakott selyemfüggönyös lecticát láta szemközt
jőni, négy rúdjánál fogva két aranyszerszámos öszvérre kötözve, a
minőkben akkor csupán a legelőbbkelő hölgyek szoktak utazni. Két
rabszolga ment elül hátul az öszvérek mellett.

Annál nagyobb volt Manlius meglepetése, midőn e selyem függönyök közül
egy rút ripacsos férfi fejét látta kibukkanni, kiben azonnal Aeviusra
ismert, a leghaszontalanabb parasytra, a ki fél sestertiáért kész volt
az utolsó gladiatorra panegyrikont írni, s Carinus kedvencz agaranak
törzsökfát készíte, mely azt Romulus és Remus farkasától származtatá le
anyai ágon.

Manlius nem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék a panegyrista különös
helyzetén.

– Hát téged, Aevius, mióta hordat a császár lecticában, mint egy úri
kéjhölgyet?

– Légy könyörülő Manlius, és ne nevess ki, én a legszerencsétlenebb
poéta vagyok a világon, a mióta a pegazus a Hypocrene fenekét berúgta;
képzeld, jó alkalom kinálkozott halhatatlanságom öregbítésére. Tegnap
délután meghallom, hogy Carinus parancsából egy csoport emberimádó
sectariust fognak meglepni Tiber-parti gyülekező helyükön; azonnal lovat
béreltem ki, egy épen nekem való áldott paripát; ily dicső eseményt nem
lehetne elszalajtanom, hogy azt az utókor számára lyrám hatalma által
meg ne örökítsem. Ott ölés, keresztrefeszítés, szurokba mártás s más
egyéb, költők számára megbecsülhetlen dolgok fogtak volna történni, s
ime lássad mi történik velem. Az úton összehoznak Egyptom istenei egy
átkozott szeretetreméltó asszonyi kakodæmonnal, ki ebben a portatilis
mennyországban vitette magát. Az asszony elébb kicsalta titkomat, azután
lecsalt a lovamról, junói perfidiával meginvitált engem fellegfogó
Ixiont, hogy üljek mellé a vehiculumba, s míg én egyik felől
felkapaszkodtam, addig ő a másik felől leszállt róla, s felugrott az én
paripámra, úgy ült rajta mint egy amazonkirályné s miután orrom alá
nevetvén, azon tanácsot adta, hogy ha poeta vagyok, rendelkezzem a
pegazussal, elnyargalt az általam kijelölt úton, s engemet itt hagyott
ezen, még a fövényóránál is unalmasabb eszközében az időmérésnek, s míg
ő bizonyosan szerencsésen eljutott a spectaculum helyére, én ezzel a két
öszvérrel és két szamárral úgy eltévedtem, hogy most kénytelen vagyok
visszafordulni Rómába.

Manlius lélekzetfojtva hallgatta a parasyt fecsegését.

– Ki volt ez a nő? kérdé tompa hangon.

– Hát nem ismered lecticáját, Manlius? Ah te bizonyára nagyon ujoncz
lehetsz Rómában, hogy e lecticát sem ismered, és nagyon messziről
jöhettél, a hol ilyesmiről nem beszélnek, gelidis Scythiæ ab oris; ez a
képzelhetetlen és leírhatatlan Glyceria vehiculuma, s a ki engemet
rászedett, senki sem volt más, mint az istennővé magasztalt Circe maga,
a kit mindenki imád, velem és Carinussal együtt, s a ki mindenkit úgy
kinoz, a ki imádóit örökké bornyúkká, bivalyokká változtatja, velem és
Carinussal együtt.

Manlius nem hallá már a poeta végszavait. A mint ez Glyceria nevét
kimondá, mintha a, fúriák korbácsával vágtak volna lelkére, megvagdalá
lovát és hanyathomlok rohanva nyargalt Mesembrius udvarára.

Az öreg mosolyogva jött elé ajtajáig s nem vette észre a lovag arczán a
düh, félelem és kétségbeesés vonásait.

– Itthon van-e leányod? kérdé Manlius, reszketve minden izeiben, s hogy
az öreg rögtön nem felelt rá, nyugtalanul ismétlé a kérdést: hol van
leányod, Mesembrius?

Az öreg titkolózva voná félre az ifjút, ki türelmetlenül várt feleletére
s fülébe súgva mondá:

– Megvallom neked, de tégy úgy, mintha nem tudnál felőle, ő a
keresztyének gyülekezeteit szokta látogatni. Most is odament és még nem
tért vissza.

Manlius reszketve emelé két öklét az égre s lélekrázó hangon ordítá:

– Oh úgy átok az égre, mely alatt ez megtörténhetett!

Mesembrius megdöbbenve lépett hátra, s idegenülten kérdé Manliustól: «mi
lelt?»

Manlius elvadultan ragadá meg az agg kezét.

– Leányodat elrabolták!

Az öreg halványan, merev szemekkel esett vissza székébe s elakadt szóval
rebegé: «Glyceria!»

– Jól mondád, ő rabolta el. És én őrült, találkozám velök és e szemek
nem látták meg a sötétben, és e nyomorult szív nem érezte meg, hogy őt
viszik néhány lépésnyire tőlem! Oh! ne legyen rám gondotok istenek
többé. Ha megtörténhetett az, hogy szerető szeme láttára halálra vihette
testvér a testvért, mi a ti uralkodástok akkor, Jupiter, Ormuzd, Zeüs,
Zebaoth, és ti többi választott királyai a sorsnak? Ördögök urai a
földnek s rossz omen a sors! De én se legyek jobb! Te vén ember, szedd
össze átkaid, kezdd el korán reggel és ne hagyd el napestig. Én addig
tenni fogok. A Dirák segítsenek!

Az öreg mint egy szélütött, merevségben hebegé:

– Leányom… Oh leányom…

Manlius összeszorítá ajkait, szemeit elfutotta a vér.

– Leányod?… Az egyiket megboszulom, a másikat megölöm!… Ate veled, Ate
velem!

Ezzel lovára veté magát s vágtatva nyargalt Rómába vissza, se jobbra se
balra nem nézve.


IV.

«Panem et circenses!» ez volt a római populus jelszava, valahányszor
éhezett, vagy unta magát.

S valóban jeles nép vala ez; a munkának prózai voltát nem ismeré soha, a
császárok ingyen osztották ki kenyerét, borát, olaját, miket
szolgatartományok adóban termesztének s a mi a circusok játékait illeti,
ezeknek nagyszerű látványaiban egyik császár a másikkal iparkodott
versenyezni. Valamennyit fölülmulá Carinus a securalis játékok
változatossága, s az őrültségig vitt pazar fénye által.

Egy napon az egész circus aranyporral volt behintve, hogy a nyargaló
paripák által felvert porfelleg csillámlott a napban s a Quiritesek,
kiknek ruháit belepte, megaranyozva mentek haza.

Más napon mintegy varázsvessző-ütésre, erdőkkel volt beültetve a circus.
Egész nagy terebély tölgyfák, miket gyökerestől ástak ki a hegyekből,
felnőtt pálmák, miket Afrika partjairól hoztak el hajókon, nagy
edényekbe áttéve, lőnek elültetve az óriási tér közepébe; a bámuló nép,
mely az előtt egy aranyhomokkal beültetett sivatagot látott maga előtt,
most egy ősligetet jött azon a helyen bámulni, melynek árnya alatt dél
és kelet legritkább állatjai sereglettek, a gyönyörű girafftól az
idomtalan elefántig; egy valóságos paradicsom, melynek arany gyümölcsöt
termő fáin éneklő madár zeng, ágaira a tündöklő kigyó tekergőzik s
árnyában tollászkodik a vad páva és szelid strucz.

Mikor a nép jóllakott a bámulattal, akkor jöttek az ijászok,
lelövöldözték a pompás vadakat; azután kivágták az erdőt s a következő
nap egy tengert látott annak helyén a nép, melyen egész hajóhadak
viseltek egymással véres harczjátékot.

S egyszer, derék nyár közepén mikor mindenki tikkadtan kereste az
árnyékot a nap fülledt heve ellen, a circusokba hívott nép az
ijedelemmel határos meglepetés közt látta maga előtt a telet.

A circus hóval volt befödve, miket Noricum és Hallia havasairól
szállítottak ide hajókon, szekereken s mikben száz czifra csörgős szán
vágtatott karéjban; a rómaiaktól azelőtt soha nem látott jármű. A circus
közepén magasra halmozott jéghegyek közt csodaalakú fókák feküdtek
hosszú agyaraikra támaszkodva, s egy kerek tó felszinén, melyen
köszörült üvegből volt utánozva a jégtükör, ügyes korcsolyások hasíták
vágtató karélyaikat. – A római fázva burkolá magát palliumába, feledve a
látvány alatt, hogy homlokán az izzadság csurog a nap hevétől, s míg a
korcsolyások hólabdákkal hajigáltak a nézők közé, a magas populus
gyönyörtől elragadtatva kiáltozá lelkesült éljeneit a császárnak, ki
népei mulatságáról ily szépen gondoskodék.

* * *

Keressük fel most Carinust saját palotájában. Kerüljük meg e roppant
épületet, mely széles kiterjedésű kertjeivel egy egész városrész helyét
foglalja el. Aranyozott kapuk vezetnek utczáknak nevezhető folyosóiba,
melyek márvány oszlopokon álló peristylben végződnek, a széles
atriumokban sürög-forog az udvari nép, urat játszó rabszolgák, s szolgát
játszó senatorok, kiknek Carinus pompatermeibe juthatását egy barna képű
thrák óriás szabályozza.

Boldogok, a kik odabenn lehetnek! Ah, ott nem a földön jár az ember, a
pompás ovál terem nem hagy idáig hatni sem időt, sem évszakot. Itt soha
sincs se tél, se nyár, se nappal, se éjjel. A teremnek nincs ablaka,
átlátszó függönyök mögül szüntelen égő lámpások terjesztenek benne
fényt, melynek örök derűje valami közép világ hold és napsugár között.
Benne minden évszakból ki van lopva a gyönyör, a nyárból a meleg, mit
földalatti csövek vezetnek oda, a télből a jég, a tavaszból a virág, az
őszből a gyümölcs. Carinus soha sem tudja, mikor virrad, mikor
alkonyodik? mikor esik, mikor havaz? nála örökké tart a gyönyör.

Ott fekszik ágya párnáin, előtte terített asztal, körüle tányérnyaló
had, tánczosok, hetærák, eunuchok, énekesnők, papagájok és poeták.

Arcza egy minden élvben kifáradt ifjúé, sápadt és nagy veres szeplőkkel
beszórva, vonásain a kimerültség lanyhasága szendereg, ajkain és állán
alig göndörül néhány szál korán kinőtt szakál és bajusz.

Két eunuch egymás után hord ételt az Augustus ajkaihoz, válogatott, sok
fejtörésbe került ételeket, a mikből egy-egy tál százezerekbe került, s
miknek csak rendkívülisége ingerli az inyt. Carinus kezét sem mozdítja
meg utánuk, finnyásan félre húzza szája szegletét s szemével int az
étekfogónak, hogy költse el maga a drága eledelt.

Másfelől ezalatt ideálszép rabnők emelnek aranyserlegeket ajkaihoz,
miket ő szintén érintetlenül hagy, végre egy phrygiai hölgy szájába véve
a fűszeres cyprusi bort, piros ajkairól kinálja Carinust az a nélkül is
részegítő itallal. Az új eszme új ingert ad a császár eltompult
érzékeinek, s keblére ragadva a nőt, unnak korallajkaiból engedi magát
megitatni.

– Ezt a leányt feleségül veszem, szólt ezzel egyik főszolgájához
fordulva.

– Tegnap vettél el egyet, uram, kinek apja proconsul.

– Attól ma elválok. Hát ennek ki az apja?

– Takács, udvarodnál.

– Kinevezem őt proconsulnak.

– Ez lesz kilenczedik nőd négy hónap alatt.

Carinus maga mellé ülteté a leányt, s fejét ölébe hajtá. Mellette
tánczoltak, énekeltek, s előtte Aevius declamált, nem engedve magát
megzavarni sem táncz, sem ének által. Jambusai szemtelen hizelgéssel
magasztalák Carinusnak mindazon tulajdonait, melyekkel nem bírt,
rózsapiros arczát, bátor lelkét. Leírta hosszú részletességgel a
secularis játékokat s nem hagyott békét se Jupiternek, se Apollónak,
hogy Carinust náluknál magasabbra helyhezze.

– Oh, engem úgy nyom, úgy boszant valami, nem tudom, mi, nyöszörge
Carinus.

Két-három rabszolga ugrott egyszerre hozzá, vánkosait igazgaták,
hajszálait rendezék, öltönyét tágíták.

– Ejh, mégis nyom, mégis boszant.

– Tán Aevius jambusai nyomnak? kérdé Marcius, a császár borbélya.

– Meglehet; hagyd el Aevius.

A poeta alázatos tekintettel hajtá meg magát, száz annyi dühöt érezve a
borbély iránt, versei megszakasztása miatt.

– Mi bajom hát mégis? nyafogott bosszusan Carinus. Találjátok ki már.
Hát én gondolkozzam helyettetek magamról? Valami ingerel, valami
bosszant, szeretnék haragos lenni.

– Én kitaláltam, szólt a borbély; e néhány szál szakáll boszant tégedet,
oh Carinus, mely dicső arczodon élődik, felséges orrodat és ajkaidat
merészen nyugtalanítva. Vágasd ki azokat, sőt szakíttasd ki. A te arczod
úgy is oly nőien szép, és mennyivel szebb leendne, ha a férfiasság e rút
jelei nem éktelenítnék.

– Igazad lehet Marcius, szólt az ifjú, s ki hagyta tépni szakállát, s
annyira meg volt elégedve a borbélylyal, hogy a műtét végeztével
kinevezte őt præfectusnak.

E pillanatban zaj hallatszott az ajtó előtt. Többen az öreg Mesembrius
szavára ismertek, ki erővel bebocsáttatáshoz akart jutni Carinus elé.

Galga, az ajtonálló thrák óriás, visszatartóztatá az öreget s másnapra
utasítá, mert Carinus mostan alszik.

– Már tizedszer vagyok itten, zajgott az öreg. Egyszer azt mondod,
alszik, másszor ebédel, harmadszor fürdik, negyedszer nincs ideje. Én
beszélni akarok vele.

Galga nagy küzdés közt kituszkolá az öreget az átriumból, két-három
rabszolgának kelle belé kapaszkodnia, hogy az ajtón kitolhassák.

Carinus meg volt elégedve Galgával.

– Te, ki oly jól meg tudod őrizni ajtómat, megérdemled, hogy Róma
cancellariusává tegyelek.

– Hát én semmit sem érdemlek, uram? kérdé Aevius megijedve, hogy ő
kimarad a kegyosztogatásból.

– Neked Aevius, templomot építtetek, hol minden költő legelső zsengéit a
te oltárodra teendi le.

– Köszönöm, oh Augustus, a templomot és a zsengéket, miket kezdő poéták
irnak, de hát a Tusculanum?

– Azt jól tudod, mily föltét alatt igértem.

– Ha Glyceriát, e földi istennőt, ékesen szólásom erejével, nyelvem
mézével, s költészetem varázslatával ráveszem, hogy tégedet kegyeiben
részesítsen. Nem elhozám-e őt te hozzád?

– Elhoztad, de mit használt az nekem? ez a csábító phantom, miután bájai
láthatásával az őrültségig fokozta vágyaimat, titkaimat kicsalta, akkor
egyszerre kinevetett, eltaszított magától és elhagyott, és én azóta
százszor inkább óhajtom őt birni.

– Nem volt-e hatalmadban erővel itt marasztani a hálóba került dæmont?

– Kérdezd rabszolgáimtól, mit tett velök? midőn azt parancsolám nekik,
hogy tartóztassák fel az átkozott bűvésznőt, egy serleget kapott fel,
melyben bor volt, valami idegen varázsszót morgott felette, s azzal
rögtön láng és füst csapott ki a kehelyből. Ezzel ijesztő arczczal
fordulva a szolgák felé, csattogó hangon kiálta rájok: «a ki le nem
fekszik arczára, és meg mer mozdulni, rögtön sertéssé változtatom!» E
ficzkók azonnal mind arczra borultak, s a merész bűvésznő fejeikre hágva
lépdelt az ajtóig, a hol ajtonállómnak úgy elvette szeme világát, hogy
három napig nem látott egyebet sötétségnél. De, oh Aevius, miért
kényszerítsz te engem, hogy ennyit beszéljek? miért fárasztod
gondolataimat s rablod nyelvemnek nyugalmát?

Aevius gondolá, hogy az ő nyelve nem oly drága s szónokolt.

– Dicső Carinus! Nem méltó azon hölgy reád, csak megvetésedre méltó.
Sokkal becsesebb kincset fedezék én fel számodra, ki mellett Glyceria
kavics a gyémánthoz, futócsillag a naphoz, közönséges bor a nectárhoz,
szegfű az ambrosiához.

– Ki lenne az?

– Ez hajadon, míg amaz már özvegy. Ez a szerelmet még nem is szerette,
míg amaz már gyűlölni is tanulta, s szépsége több csodát tett, mint tett
amazé. Egy keresztyén szűz az, ki nem rég elfogatva, parancsodra többi
társaival együtt az oroszlánok közé záratott, és ime lássad, a kiéhezett
fenevadak megszelidültek e hajadon tekintetétől, s hódolattal simultak
annak lábaihoz, kezeit nyalogatva. Én magam láttam, oh Augustus, és
bámulék rajta. A spoliarium őre ekkor kihozatá a leányt az oroszlánok
közül s átadá őt a legvadabb illyr legionariusok élvezetének. És ime
lássad, mit tett? Egy óra mulva mindazon katonák térden állva láttatának
körülte, a mint bűbájos beszédét hallgatva, ihlett buzgalommal lesték
ajkai mozdulásit s kezeit könyeikkel nedvesíték és midőn a tribunok el
akarták ragadni a leányt, hogy másoknak adják át, ellenük szegültek s az
utolsó emberig le hagyták magukat aprítani érte.

Carinus érdekelten emelkedék fel ágyáról, szemeiben szokatlan tűz kezde
villogni. Eltaszítá magától legeslegújabb feleségét s Aeviusnak inte.

– Hozasd elém ezt a leányt.

A poéta törte magát a parancscsal s futott a börtönök felé a császár
pecsétgyűrűjével.


V.

Egyedül volt egy külön börtönbe zárva Sophronia. A napsugár csak egy kis
kerek ablakon hatolt le hozzá, s a mint a térdeplő hölgy fejére sütött,
a megdicsőülés gloriája látszotta körül sugározni.

Tagjait hófehér öltöny fedé, oly tiszta, mint fényes lelke. Arczán
túlvilági nyugalom ült, melyben csak az elhatározottság kifejezése volt
emberi.

A börtön ajtaja felnyilt, s belépett rajta egy magas, délczeg női alak,
aranytól nehéz erszényt adva a börtönőrnek, ki nyitva hagyá utána az
ajtót.

Az érkezett hölgy nehéz selyem himationba volt burkolva, melyet
gyémántos tibulák kötének össze vállain, gazdag hajfürteit ragyogó
anadém köríté fejközepén, s az arról lefüggő fényes aranyfátyol
finomsága daczára sem engedé keresztüllátszani elfedett arcza vonásait.
Köpenyredőinek elrendezése tanusítá izlése nemességét s a szegleteit
aláhuzó nehéz gyöngyök előkelő rangját.

Sophronia föltekinte a selyemsuhogásra; egy hölgyet látva maga előtt,
meglepetve kérdezé:

– Mit kívánsz tőlem, római nő?

A hölgy fölemelé anadémja fátyolát s egy arczot láttatott, minővel az
istenasszonyokat szokták festeni, homlokán méltóság, ajkaiban kellem,
arczai gödröcskéin a titkolózó csáb és szemei sötétében az a mély
kifejezhetlen gondolat, melybe az indulatok minden rejtélyei
burkolóznak, ingerlő igézet minden vonásban s tiltó szomorúság,
csodálatos játékai a borúnak és napfénynek, miket az égen szivárványnak,
az emberarczon szenvedélynek hívnak.

Sophronia az első tekintetre hátra rezzent ez arcz elől, de rögtön
mosolyogva nyujtá felé kezét, nyájasan rebegve:

– Testvérem, Glyceria.

– Ne nyujtsd kezed, szólt szomorú hangon a hölgy. Ne ölelj meg. Az első
percz, melyben megpillantál, visszariaszta tőlem. Te iszonyodol ez
arcztól – és igazad lehet. Négy éve annak, hogy nem láttuk egymást, négy
év alatt annyi átkot hallhattál rám mondatni, s oly tiszteletreméltó
ajkakról, hogy nem ok nélkül döbbentél vissza tőlem, midőn arczom
megismeréd.

– Én nem szüntelek meg szeretni soha.

– Örömest hiszem, de ne szóljunk arról. Téged új hited ellenségedet is
szeretni tanít, engem a sors mindenkiről lemondani tanított, a kiket
szerettem. De jól van így, most nincs idő panaszra. Titokban előre
megtudám, hogy a holnapi circus mulatságait keresztyén martyrok
kínhalálával fogják bevégezni.

– Történjék meg, a mit Isten akar, szólt Sophronia keblén összetéve
kezeit.

– Az égre! nem történik az meg. Kétszer akartalak megmenteni, mind
kétszer elkéstem vele; most jobbkor jövék. Cseréld el ruháidat az
enyéimmel, vedd fel fátyolom, termeted az enyimhez hasonló, senki sem
fogja a cserét észrevenni. Künn megbízott rabszolgám vár reád
fölnyergelt lovakkal, egy óra mulva atyád és kedvesed karjai közt
leendsz.

Glyceria fájdalomteljesen hunyta be szemeit, egy könyet törve szét
szempilláival, mintha mondta volna: «az én atyám, az én kedvesem».

– És te? kérdé Sophronia.

– Én itt maradok helyetted.

– És a holnapi circus játékai?

– Velem lesznek befejezve.

– Soha! monda Sophronia magas versenyzéssel.

– Miért ne úgy? Téged szeretnek azok, a kik gyülölnek engem s kiknek egy
szánó mosolyáért évek kínjait venném fel magamra. Ha kettőnk közül
egynek veszni kell, miért vesznél el te, kiért kétségbeesnének ők; miért
ne inkább én, kinek halálát megáldanák? Te egy boldog éltet tartasz meg
másoknak, én egy keserűt vetek el magamtól.

Sophronia mindkét kezével megfogá testvére kezeit s tiszta szemeivel
annak mély bánatú könnyes szemeibe nézett.

– Te voltál azon nő, ki elfogatásom éjjelén lovadat ajánlottad
megmenekülésemre.

– Miért hozod fel ezt?

– Emlékezel rá, mit válaszoltam akkor?

– Azt mondád, hogy keresztyénnek nem szabad a veszély elől megfutni.

– Azóta sok alakban láttam a halált és azt mondom újra. Ha Isten akarata
az, hogy vérhalálom által dicsőíttessék meg neve, teljesüljön az, én
gyönyörrel veszem fel a martyr-koszorut, mely az Idvezítő homlokát
köríté, s áldani fogom a kezet, mely megnyitja előttem az égi üdv
kapuját. Oh a halál nem kín azoknak, kiknek öröme a halál után kezdődik.

– De azok, kiket itt hagysz?…

– Ők meglátandnak túl a síron.

– Hová őket a kétségbeesés fogja űzni. Oh hallgass rám Sophronia. Te
érted most két lény imádkozik, a ki mindkettő engemet átkoz. Ha ez
irtózatos halált fölveszed, a túlvilágon sem fogsz találkozni velök,
mert az élet borzalmai a Hadesig üldözendik őket; oh engedj meghalni,
engedj elfeledve lenni engem, senkitől meg nem siratva, meg nem áldva,
vissza nem óhajtva; érje egy napon két boldogság ősz apádat, egy, a te
élted, más, az én halálom.

– Nem ily keserű szívnek való a halál, oh Glyceria.

– Hiszed, hogy nem tudok nyugodtan szemébe nézni annak?

– Nem boldogultan. A halál új világ annak, a ki lát, örök sötétség
annak, a ki nem hisz.

– Legyen e sötétség rajtam. Engem csak egy élet terhe nyom, nem óhajtok
újra élni, akarok elmúlva, elfeledve lenni, akarok pihenni látogatlan
sírban, elhagyva ezt a fényes semmit, melyben csak a fájdalom való. Te
élj és örülj sokáig.

– Oh Glyceria! miért kelle ily sötétté válni a te arczodnak?

– Ugy-e? valaha nem volt különbség kettőnk között. Lelkem oly fényes,
arczom oly derült volt, miként tied; oly hasonlók voltunk egymáshoz még
lélekben is, hogy atyánk is alig tudott bennünket megkülönböztetni
egymástól. Még szerelmünknek tárgya is ugyanaz volt; s egymás előtt nem
titkolók azt, s megegyeztünk benne, hogy ha ő választani fog, a másik
boldogan lemond.

– Bár választott volna téged, most boldogok lehetnénk mind a ketten.

– Fátum van én velem, oh testvér! Az istenek nem úgy akarták. Titkos
kezek odafenn vadítják el az ember sorsát, s uszítják az életen
keresztül: ki hát az, a ki lelkeikről számol? A férj, kihez nőül menék,
egy nyomorult libertin volt, ki ekkor jött, midőn Manliustól
mellőztetém, s egy rejtélyes iratot mutatva, mely atyánk ellen
bizonyított, elárulva, hogy ő részese volt a Carinus elleni
összeesküvésnek, kényszeríte, hogy nőül menjek hozzá.

– És atyám téged ezért megátkozott.

– Ne húzza vissza átkát soha. Teljesült az. E gyáva szolga elveszté
fejét, mert a császár engem meglátott. E percztől fogva egész életem
harcz volt, melynek fegyverei hízelgés és csáb. Atyámat kelle védni
minden pillanatban. A hány ember itt lélekzik, az neki ellensége mind!
Gyűlöli a császár, mert nem hízelg neki, gyűlölik az udvaronczok, mert
becsületes, gyűlöli a nép, mert gazdag, gyűlöli minden bűnös, mert itt
az erény összeesküvésnek tartatik a vétek ellen. Egész Rómát kelle
meghódítanom, császártól a plebejusig, hogy az ő ősz hajszálait
megőrizzem. Ott voltam Carinus orgiáiban, hagytam tapsolni magamnak az
amphitheatrumban a népsöpredéktől, s hizelgni a silány udvaronczok
által, s hányszor téptem össze Mesembrius halálitéletét kihízelegve,
kierőszakolva azt, kémek, demagogok, senatorok, lictorok és maga Carinus
kezéből.

– És atyám ezért átkozott meg téged.

– Igaza volt. Ez megvetésre méltó tett volt egy római patricius
leányától. Oh ne tudja ezt meg soha, mert ha megtudná, hogy ily áron él,
megölné magát.

– Te megtudád azt is, hogy hittársaim rejteke el van árulva, s azért
siettél oda előre?

– Két nappal elébb tudtára adtam Manliusnak, de ő utált házamba lépni.
Most nincs többé egyéb mód menekülésedre, és a sors legjobban lesz
kielégítve így. A ki megérdemlé, s óhajtja is, hogy meghaljon, meghal, s
a kik örülni fognak az életnek, és azt megérdemlik, boldogok lesznek.
Így lesz az jó. Térj vissza atyádhoz és kedvesedhez Sophronia, s
menjetek azután messze, messze innen.


VI.

Sophronia zokogva borult testvére nyakába. Egy elvonuló érzelemrohamban
végig vonult lelke előtt az élet boldogságának ragyogó álomképe, látta
maga előtt a hízelgő édes apát, ki őt annyiszor nevezte szemei fényének,
ki oly aggódva őrzé még a szellőtől is, és a szerető ifjut, kinek tiszta
szerelme hosszú éveit igérte a jövő boldogságnak. A hölgy szivének ereje
megtört a gyötrő kép alatt, s erőtlenül rogyott testvére keblére, ki
bátor, elkeserült arczczal tartá őt karjai között, mint egy mythologiai
harczias istennő egy más isten országába tartozó angyalrokonát.

– Siess el innen, szólt a nő, bő himationját testvére vállaira kötve s
arany balteusát derekára kapcsolva. Bátran mehetsz, hová szolgám vezetni
fog. A cserét senkisem veendi észre, a circus zajos tömkelegében
legkevésbbé.

– Nem. Nem fogadhatom el tőled ez áldozatot! kiálta fel Sophronia
önszive ellen küzdve. Isten tiltja azt.

– A te istened a szeretet istene, szólt Glyceria elsötétült arczczal; ha
szeretetért meg nem mented magad, én esküszöm neked, hogy e nap
borzalmak epochája leend a világra nézve. Én ismerem mindazon átkokat,
miktől a sötétség lényei megborzadnak, miknek kimondására megrendül a
kemény föld és égő üstökösök nyargalnak végig az égen, egymásba veszítve
a föld népeit s sárga döghalált lehelve az élők arczaira. Ha te
megáldozod magadat istenednek, én megáldozom Rómát az enyimeknek, és
megátkozom azt úgy, hogy a századok csak rongyait fogják megtalálni
királyi biborának!

A halavány hölgy reszketett sötétebb arczú testvérének karjai közt.

Ez nyugodtan erősíté meg testvére hajzatán a fejéről levett anadémot, s
a fátyolt annak arczára vonta.

– Így, most mentve vagy. Ha kérdeni fogják, ki mentett meg? mondjad,
hogy nem ismeréd. Nem akarom, hogy valakinek szive fájhasson miattam.
Hallgasd el nevem.

Sophronia zokogva karolá át testvérét, kinek kebléről nem birt
leszakadni. Glyceria sietteté őt.

– Menj, siess, ne csókolj meg, nem jó engemet csókolnod. Fátum van az én
ajkaimhoz kötve.

És Sophronia mégis megcsókolta őt s azon pillanatban belépett Aevius a
magával hozott testőrökkel.

– El vagyunk árulva! kiálta Glyceria, testével fedezve testvérét, s vad
dühvel kiálta Aeviusra. Ki külde e helyre, nyomorú sychophant?
Eltévedél; ez börtön, nem bacchanál.

– Ez arany kalitka, melyben egy galamb helyet kettőt találok.

– Rakd verseidbe ízetlen tréfáidat, de ne közöld velem, eredj tova.

– Ha velem akarsz jőni, szivesen; de engem az Augustus küldött ide.

Glyceria sietve sugá testvére fülébe:

– El ne áruld, hogy testvérem vagy, mert akkor atyád is veszve van.

S azzal a katonákhoz fordult.

– Vakmerők! Ismertek engem? Én vagyok a rettenetes Glyceria, ki tűzesőt
hozok reátok, mikor táboroztok, ki megárasztom előttetek a a folyamokat,
s telet bocsátok nyár közepén hadsoraitokra, hogy elhaltok miatta, mint
az őszi légy. Nem emlékeztek-e már Triviusra? kit haragomban szarvassá
változtaték, s csak akkor adtam vissza emberi alakját, midőn az ebek
által széttépetett; láttátok palotám előtt azokat a testszin kő
karyatidákat, melyek kapuim homlokzatát tartják, mikről úgy tetszik
minden azon menőnek, mintha szemeikkel folyvást utána néznének, azok
ellenem lázadt rabszolganők voltak, kiket egy leheletemmel kővé
változtaték. Akarjátok-e, hogy e falakhoz mint kőszobrokat állítsalak?
vagy vadállatokká tegyelek, kik holnap a circusban egymást össze fogják
marni? Melyitek meri fölemelni kezét? melyitek mer utamba állani?

A katonák babonás félelemmel álltak félre a delnő útjából, csak Aevius
lépett eléje.

– Mennyei szépségű asszony; fölösleges dolog lenne e fiukat barmokká
változtatnod, de bár változtathatnád kővé az én szivemet, hogy ne érezne
irántad. Most pedig engedd meg, hogy e keresztyén hölgyet az Augustus
szine elé vezessem, ki máskor téged is szivesen lát, de most épen őt
akarja látni. Ha netalán szeretetreméltó boszúdat árva hajfürteimen
méltóztatnál tölteni, az ellen nincs felsőbb parancsom. Fejem és szivem
szolgálatodra áll, de kezeimmel Carinus parancsolt, hogy a leányt
vigyem.

Glyceria hevesen sugá elhalványult testvérének:

– Most már nagyobb irtózat vár reád, mint a halál. De légy erős. Azon
balteus alá, melylyel körülöveztelek, egy éles tőr van elrejtve… római
nő vagy, nem kell többet mondanom.

Azzal megszorítva Sophronia kezét s Aeviust egy tekintetre sem méltatva
többé, hirtelen elsietett az utat nyitó katonák sorai között.


VII.

Sophronia visszaborzadva állt meg Carinus tereme ajtajánál.

A látvány, mely szemei elé tárult, a börtönök kínműhelyénél s az
oroszlánok barlangjainál iszonytatóbb volt tekintetének.

Részeg rabszolgák daloltak, a földön henteregve, s poharat koczczantva
részeg senatorokkal, kik belekeverték magukat laticlavusaikba; ott
lehete látni a kifestett arczú férfiakat, asszonyruhákba öltöztetve, s
hárfa mellett orczátlan dythirambokat énekelve, fejeiken a női anadém
tetejébe a csúffá tett cserkoszorú, a polgárerény egyszerű dísze
körítve; az ország első tisztviselői, consulok, praefectek, tribunok,
satyroknak és faunoknak vetkőzve, s undok taglejtéssel karéjban
tánczolva átlátszó leplekbe öltözött örömleányokkal, kiknek arczán,
szemeiben utálatos tüze égett az állati szenvedélynek, s ez ördögi karéj
közepett ott feküdt Carinus, bíbor palástjának önmaga legnagyobb
gyalázata. Arczán bor és érzéki vágyak és az orgiák jelenetei által fel
volt szítva az ellankadt szenvedély, hajfürteiről illatos kenet
csepegett alá.

Sophronia megrázkódék e látvány előtt, mely bárhová tekintett, mindenütt
ugyanazon alakokat tünteté elé, s először életében feledte el Isten
nevét, ki mindenütt legközelebb van, a hol a veszély a legnagyobb. De ki
gondolhatna Isten jelenlétére ott, hol az ördög számára van felállítva
az oltár?

A keresztyén nő remegő szorongással nyult arany balteusa elé, mintegy
önkénytelen ösztönből, a nélkül, hogy testvére intése eszébe jutna. De a
mint a tőr markolata kezébe akadt, visszatért lélekereje egyszerre;
rögtön a bátor, az elhatározott római hölgy lett ismét belőle, s a
nélkül, hogy vezettetné magát, merészen a tánczolok karéjába lépett s
felmagasultan, délczegen megállt Carinus előtt.

– Te vagy az, ki magát Rómában Augustusnak nevezi? kérdé tőle végtelen
megvetéssel.

Carinus mosolyogva kelt föl fektéből s inte a zajongóknak, hogy
hallgassanak.

– Mióta jelent e szó «Augustus» római nyelven «undort» és «gyalázatot»?
– folytatá Sophronia, vakmerő szemeket vetve Carinusra. Mi átkozott sors
külde Rómába téged, hogy összegyűjts magad körül mindent, a mi rút,
mindent, a mi átkos, s uralkodni tanítsd a bűnt, mely isteneid
templomából származott le hozzád? Nem érzed lábaid alatt a föld
reszketését, nem hallod az ég dörgését odafenn? közelgő barbárok
millióinak ordítása nem ver föl álmaidból, hogy megtudd, miként nem úr,
csak por vagy a földön, mely Isten egy lehelletére összeomlik s nem lesz
jobb azon földnél, melybe eltemetik?

Carinus Aeviushoz fordulva mondá:

– Páphiára mondom, nem csaltál meg. Ez különös nő. Így, így, szép leány;
dühöngj, légy haragos, az átkozódás úgy emeli szépségedet; mentül jobban
átkozódol, szerelmem annál jobban ég.

– Égni fogsz egykor örök lángok közt! Feletted láthatlan biró él, ki
jegyzi szíved gondolatjait s a haragnak napján, a mily nevető arczokat
látsz magad körül most, oly kínosakat fogsz látni és magad sem leendesz
más.

– A Pantheonra! Ez alak még hiányzik az istennők sorából. Aevius hozz
nekem szobrászt. Templomot építsetek, s ez istennő szobrát állítsátok
bele s legyen annak neve: «Venus bellatrix».

Egy, az udvarhoz tartozó művész rögtön előfurakodott, stylust és
viaszlapot ragadva, s Sophronia szemérmes borzalommal vevé észre, hogy
míg dorgáló szavait Aevius rögtön versekké idomítja, a szobrász
magasztos termete mozdulatait iparkodik lelopni.

Rögtön elhallgatott a nő, egy szót sem szólt többé s arczán egy vonást
sem mozdíta meg.

– Siess műveddel Sextus, ha Venus bellatrix alakját akarod lerajzolni,
monda Carinus a szobrásznak. Egy óra mulva ez alak «Venus victa» lesz. S
azzal mint az éhes kigyó, közelebb simult a leányhoz, szemeit annak
arczára függesztve.

Az állt, mint egy szobor, hidegen.

– Nos, miért nem dühöngsz már? Légy haragos. Ez százszorozza a kéjt, a
mit szivem érez, szidj, átkozz, káromlj, én ölelni, csókolni foglak s
megőrülni a gyönyör miatt.

A hölgy hallgatott s arcza hideg maradt.

– Ah, te hideg arczoddal akarsz meghűteni? Észrevevéd, hogy szégyened
pírja, haragod lángolása gyönyörködtetett, s most úgy akarsz tenni,
mintha egyszerre eltünt volna arczodról szemérem és harag, hogy
élvezetem legédesebb gyönyörét elrabold. Rabszolgák, tépjétek le
öltönyeit!

Sophronia szótlanul kirántá balteusa alól a gyilkot s merészen
széttekinte.

Carinus megdöbbenve maradt azon helyzetben, melyben e váratlan mozdulat
meglepé. Mindenki mintegy lebűvölve állt meg, csak Aevius találta fel
magát. Lappangva közelebb lépe, sima, leopárdi mosolylyal a hölgyhöz.

– Szép leány, ne feledd, hogy te keresztyén vagy. Istened szigorúan
bünteti azt, ki a halál kapuit erőszakkal nyitja meg maga előtt, s mást
megölni, vagy magadat, egyenlő bűn vallásod szerint, kötelességed pedig
eltűrni, a mit Istened reád mért, legyen az kínhalál, vagy egy órai
gyönyör Carinus karjai közt. Ne feledd, hogy te keresztyén vagy, s
előtted annyi keresztyén hölgy vevé már fel e nemét a martyriumnak.

Sophronia kezében remegett a fölemelt tőr.

Aevius még egy lépést tőn felé.

– Jusson eszedbe, hogy keresztyén nő vagy, monda, ravaszúl nézve a tőr
után, hogy azt egy merész szökéssel kiragadja a nő kezéből.

– De római nő is vagyok! kiálta Sophronia, eszébe jutva testvére szavai,
s mint a villám, oly sebesen döfte önszivébe a gyilkot.

Biztos kézzel döfött. Markolatig hatott az szivébe. A római hölgy előtt
előbbvaló volt a becsület, mint az üdv.

Egy percz alatt összerogyott és meghalt, utolsó mozdulatával
öltönyredőit igazítva, hogy holtában se árulják el bájait szentségtelen
tekintetnek.


VIII.

Atya és férj ezalatt hiába keresték eltünt kedvesöket.

Kérdezősködniök csak titokban lehetett, mert nyilt védelem Sophronia
számára nem volt.

Mesembriust rég nem látták már Rómában, s mindenkit meglepett, midőn a
tekintélyes férfi ismét megjelent a forumon, elefántcsontmankójára
támaszkodva, s minden lépés után megpihenve.

– Ah jó öreg, te oly ritkán láttatod magad Rómában, szólítá meg egy
illatos patricius piperkőcz. Mióta Probus meghalt, írmagul sem látunk.

– Öreg vagyok már és beteges, jó Pompejanus. Lábaim alig mozognak, s rád
nem ismerek, ha nem szólsz, úgy elromlottak szemeim.

– De hát miért nem tudsz Rómában lakni?

– Látnád csak azokat a szép répákat, a miket kertemben termesztek, nem
hívnál Rómába. Nem érdekel már ily öreg embert más, mint
baraczkoltványai.

E perczben egy követ érkezett a capitoliumból s súgva mondá
Pompejanusnak:

– Carinus letette a bíbort, testvére Numerián javára.

Mesembrius néha oly jól hallott, hogy a suttogás sem kerülte el.

– Mit mondál? kiálta élénken. Carinus leköszönt, s Numerián lesz a
császár? Vivát!

– Te ismered Numeriánt? Minő ember ő? kérdék aggodalmas arczczal az
udvaronczok.

– Minő ember? Egy hős, egy római, ki alatt újra fognak kezdődni Róma
arany évei, újra kisüt a dicsőség napja reánk. A dicső harczok, mikben
Róma a félvilággal küzdött; Numerián folytatni fogja azokat. Mi
mindnyájan ott leszünk. Oh, az ragyogó korszak lesz újra. Magam is lóra
ülök, s ott leszek, hol minden becsületes embernek lennie kell, nem
vagyok én oly vén, hogy a csatában meg ne halhassak.

Az öreg lelkesülten, egészen magán kívül szónokolt, s többé nem
támaszkodék mankójára, s egy ismerősőt, ki a Capitolium felől jött, száz
lépésnyiről megismerte. Quaterquartus volt az, az augur.

– A Capitoliumból jösz Quaterqartus? nos? nos? mi hír?

– Megjövendölém, mondá az augur nagy tekintélylyel. A tanács nem fogadá
el a lemondását, s kényszerité a halhatatlan Carinust visszafogadni a
bíbort.

Mesembrius egyszerre mankójára dűlt.

– Jaj lábaim! oh a köszvény mind a két térdemben! Mit is beszéltem én
bolondos öreg? Én lóra ülni? bárcsak a zsölleszéken tudjak megülni.
Ilyen bolond az öreg ember. Hogy mennék én a harczba, mikor oly rosszul
látok, hogy az ellenséget meg nem tudom különböztetni a jó baráttól.
Nevessetek ki jó barátim, nevessétek ki az ilyen bolond öreg embert. Oh
lábaim… S nagy nyögve tovább vánszorgott ismét. Utjában összetalálkozék
Manliussal.

– Nem tudtál még ki semmit? kérdé Manlius.

– Holnap erővel betörök Carinushoz. És te.

– Én megyek fölkeresni Glyceriát.

– Megöld, mielőtt szóhoz engednéd jutni.

– Ne félj. Ha varázshatalommal birna is, meghal. Holnap Carinus
atriumában találkozunk. Kard legyen nálad is.

* * *

Manlius a pons sacerhez indult.

Triton szobra előtt ott ült a vén duena, ki a gyűrűt adta neki. A mint
Manliust meglátta, fölkelt és eléje ment.

– Nálad a gyűrű, uram? kérdé.

– Lássad.

– Akarsz követni?

– Azért jöttem.

– Négy nap óta várlak itt. Miért nem jöttél hamarább?

– Az öröm sohase késő, monda keserűen Manlius s engedé magát vezettetni
kerteken, álutakon, fedett folyosókon keresztül, míg vezetőnője, egy kis
zöld ærugoval festett cypriai érczkaput kinyitva, egy egészen sötét
sikátoron át, kezen fogva, egy kerek oszlopos terembe vivé, mely világát
egyetlen, a tetőn levő kerek ablakról nyeré.

Itt a nő eltávozott, úrnőjét hívandó.

Manlius körültekinte. Egészen mást képzelt ő magának egy római delnő
teremében. Jaspis oszlopokat, keleti virágokkal befutva, szökőkutat
rózsavízből, frivol szerelmi jelenetek képeit, buja kenőcsök illatától
átfült légkört, bíbor nyugágyakat, ezüst tükröket. Mindezek helyett egy
hideg, magasztos, templomszerű teremben látta magát, melynek falain
hősök és csaták nagyszerű képei díszlettek, a közepén nem volt más, mint
egy vén kopasz férfi márvány mellszobra. – Talán nem is Glyceria lakik
itten? gondola magában, midőn háta mögött nevét hallá kimondatni.

Megfordult. Egy magas, halavány nő állt előtte, egyszerű hófehér
ruhában, melynek redői egész nyakáig s kezefejéig fedezték termetét. Ez
nem a szerelmi kalandok pongyolája. Ámde ez arcz még kevésbbé volt
szerelemre hívó. Szomorú, csüggeteg, emésztő bánat minden vonásain, mely
rozsdája a szépségnek.

Manlius megismeré benne Glyceriát. Vére lázongva tódult agyába, keze
kardmarkolatát szorítá. De nem akarta őt így megölni, azt hivé, ez is
csak egy fogása a csábnak, melynek kitanulásában e nők nagy mesterek. Ha
egy kéjenczet kell meghódítani, annak a gratiákkal öltöztetik fel
magukat, s ha egy hőst, annak Minervával: minden férfinak külön
jelleméhez alkalmaztatják ruhájokat, lelköket, még arczuk vonásait is
úgy, hogy mindenki másformának ismeri őket. Nem ölheté meg őt ily
szomorúan, beakarta várni azon pillanatot, midőn szerelméről fog
szólani, hogy a legelső epedő mosolyért szívébe üthesse kardját.

A hölgy fejét mélyen lehajtva megállt három lépésnyi távolban
Manliustól, s alig hallhatóan rebegé:

– Későn jövél. Nagyon későn.

Manlius elfojtott dühvel felelt.

– Hát a szerelem olyan gyümölcs, mely elérik, ha sokáig áll?

Glyceria ijedt szemekkel tekint Manliusra.

– Mi lelt, hogy előttem szerelemről beszélsz?

– S nem azért hivatál-e engem, hogy boldogságról, örömekről, édes kéjről
suttogjunk egymásnak?

– Valaha örültem volna e szavaidnak, most irtózat állja el valómat,
midőn így szólasz hozzám.

– Nem vagy-e meggyőződve arról, hogy szépséged annyira elvarázsló, hogy
a ki meglát, elfeled minden asszonyt, a kit azelőtt látott? monda
Manlius és a kard félig kinn volt már hüvelyéből.

Glyceria, mint ki átláthatlan sötétségbe néz, tekinte Manlius arczára, s
elborzadva kérdé:

– Még azt is, ki e perczben halva fekszik?

Manlius összerezdült, lélekzete elállt, arcza sápadt lett, mint a föld.

Sophronia nevét akarta kimondani, s az nem bírt kijőni ajkán, hátra
tántorodott s kezeivel egy oszlopnak támaszkodék.

Glyceria közelebb lépett hozzá, merev tekintetével Manlius arczát
vizsgálva, mint ki a lélekben olvas.

– Manlius Sinister! szólt csendes, nyugodt hangon. Nekem álomlátásaim
megmondák, hogy te engemet meg fogsz ölni, s jól tudom, hogy chlamisod
alatt rejtve tartott kardod markolatját szorítod. Nem fog az nekem
fájni. Fájni fog egyedül az, hogy nőd gyilkosának engemet hiszesz.

Manlius felsóhajta, s egész termete megrázkódott a titkos borzalomtól;
oly hangon, mely mintha a föld alól jőne, kérdezé:

– Mint ölték meg? vadállatok szaggatták szélylyel? vagy égő lángoknak
adták át gyönge termetét? Beszélj hetæra. Mondd el nekem hosszan,
világosan, mint kínzák halálra. Hallani akarom azt.

– Nem vitték őt kínpadra, hanem Carinus orgiáiba.

– Ah! ordíta Manlius éktelen dühében s eltakarta arczát. Majd ismét
elvevé róla kezeit s nyugodtan mondá: Folytasd, ne hagyj ki semmit. A
becstelenséget jelenetről jelenetre rajzold előttem, mint gázolták a
sárba az én oltárképeimet? Mondd el.

– Azt nem tevék. Egy római hölgy, ki meg akara őt menteni, ruhát
cserélve vele börtönében, midőn e terve meghiusult, egy gyilkot rejte
nőd övébe, s ő, mielőtt férfi keze érinthette volna, megölte magát.

Manlius szeméből kicsordult a köny. A kard kihullott kezéből.

– Égnek minden istenei, áldjátok meg e nőt azon gyilokért! – Nem tudod
ki volt az?

– Nem akarja, hogy ismerd.

Manlius szabadon lélekzett, mint ki egy rémálomból szabadult meg.

– Köszönöm e hírt, köszönöm.

Valami oly borzasztó volt e köszönetben.

– De a veszélynek nem itt van a vége, szólt Glyceria; Carinus, kinek
halvány arczára fecscsent a martyrnő vére, félájultan esett nyugágyára
vissza, s reszkető lelkén e gondolat vonaglott keresztül: ha egy nő meg
tudott halni így, azon nő apja, vagy férje mint fog tudni – ölni! –
Senki sem ismeré Sophroniát, de atyám ittléte Rómában felötlött, s bár ő
nyiltan nem tudakozódék leánya felől, gyanitni kezdik, hogy a megölt az
ő leánya volt. Ezért holnap mindketten Carinushoz fogtok hivatni, s ő
kérdeni fogja tőletek: nem ismertek-e rá egy holttestre, mely a
keresztyének börtöneiben meggyilkolva találtatott, s nődet fogják elétek
mutatni. – Légy kemény szívű, Manlius, azon pillanatban, köny ne lássék
szemeidben, midőn e holttestet meglátod, mondjad, hogy nem ismered,
csinálj közönyös arczot, mert ha elárulod magad, fejedet vesztéd.

– Én? közönyös arczot csináljak? szólt maga elé bámulva Manlius, és ne
ismerjek rá, midőn holtan előttem fekszik? azt mondjam, nem láttam őt
soha?!

– Vagy azt hiszed, élve hagyhat Carinus egy férjet, kinek neje miatta
halt meg?

– Igazat mondál, szólt keserűen az eques. Manlius megtanul tettetni!

És kaczagott rémségesen.

Glyceria térdre hajolt előtte s szép keblét eléje tárva, szabad sóhajjal
rebegé:

– És most… vedd kardodat s kezdd rajtam…

Manlius mosolygott.

– Hát álmaid azt jósolák, hogy én meg foglak ölni? Hm. Te szép nő vagy,
Glyceria. Valóban bájos alak. Igaz, mit rólad mondanak, hogy Carinus
tégedet imád nagyon?

– Még jobban gyűlölöm én őt. Miért kérded ezt?

– Lásd, mert én szeretném tudni, boldogítád-e valaha kegyeddel Carinust?

– Egy mosolylyal sem soha.

– Pedig ő odaadná magát a napot azon éjszakáért, melyet te adnál neki.

– Ha én adok neki éjt, a Styxre! az örök éjszaka lesz! kiálta Glyceria
felmagasulva, lángoló orczával.

Manlius odalépett hozzá, s megfogá kezét a nőnek.

– Lásd, álmaid hazudtak, én nem öllek meg téged Glyceria. Nem öllek meg,
nem; én nőül foglak venni.

Glyceria ijedten rántotta vissza kezét.

– Manlius, ez gúny és keserűbb a halálnál.

– Nem, – csak szerelem. Én szeretlek.

– Manlius, ne így ölj meg, ne így. Inkább éles karddal.

– Én szeretlek. Ha szerettem testvéredet, az ő vonásait látom most
arczodon, s ha üldöz a fájdalom, hogy elveszítem őt, hozzád kell
menekülnöm, hogy megvígasztalj. Én nem hiszek rólad semmit, a mit a
világ mond, én leveszem rólad multadat, s azzá foglak tenni, a mi
testvéred volt. Visszaviszlek atyádhoz, s megáldatlak vele a testvéredre
mondott áldással. Neked adok mindent, a mi az övé volt, az ő egyszerű
ruháit fogod viselni, még az ő nevét is rád ruházom, s nevezni foglak az
én Sophroniámnak.

Glyceria reszketve ragadá ki magát Manlius karjai közől, ki őt gyengéden
voná keblére, s dobogó kebellel, lángoló arczczal futott el onnan, a
nélkül, hogy egy szót tudna válaszolni a kábító szavakra.

Manlius utána nézett s keserűen mondá magában a nő eltávozta után:

– Hát nem tudunk-e tettetni is?


IX.

Mint Glyceria kémeitől előre megtudá, Manliust még aznap felkeresték
Carinus lictorai s meghívák a császárhoz.

Manlius nem várta el a hívást, előbb elment maga.

Egyszerű fegyveröltözete helyett, az akkori kéjenczektől viselt selyem
virágos bő tógát ölté magára, hajfürteit bekeneté illatos olajjal,
ujjaira gyűrűket rakott, bokáit lábkösöntyűkkel köríté, s gyűrűket
húzott még lábujjaira is, mik a sandalok közől kivillogtak, s egész
arczát bepontozá apró veres pettyekkel, hogy épen oly szeplőverte módon
nézett ki, mint Carinus.

Így lépett be renyhe, elkényesült lejtéssel, fejét negédesen hordva
Carinus atriumába, mely tele volt hozzá hasonlón öltözött
udvaronczokkal, kik irígykedve nézték körül az ifjú ritka pompájú
öltözékét, csupán azt nem foghatva fel, miért festé be arczát
szeplőkkel?

Manlius földig meghajtá magát Carinus előtt, mely köszöntési mód a persa
udvarokból származott Rómába. Még Aevius is kénytelen volt elismerni,
hogy oly hódolattal senki sem bírja magát meghajtani, mint Manlius.

Azután megfogva Carinus palástjának szegélyét, azt megcsókolá, azon
kegyeletteljes nemével a csóknak, minővel csak a legbuzgóbb zsidók
tudják csókolni a Thórát.

Carinus szigorúnak akart látszani.

– Már négy napja, hogy megérkeztél Rómába, s csak most jösz elém, szólt
szemrehányólag Manliusnak.

– Oh dicső Augustus, szólt Manlius utánozhatlan édességű hangon, tízszer
valék atriumodban, hogy izeneteimet átadjam, miket Ázsiából hozék,
mindannyiszor megtudám, hogy istenektől irigyelt gyönyöreidet élvezed,
és én nem tartozom azon durva katonák sorába, kik ajtóstól rohannak be
fontosnak hitt izeneteikkel, s elrabolják soha vissza nem adható örömeid
perczét.

– Jó, te derék ember vagy, tehát mi hírt hozol Persiából?

– Nincs élet sehol oh Augustus, csak ott a hol te vagy. A föld minden
országa csak ellentétnek való Rómához. Nem untatlak a harczok unalmas
elmesélésével. A harcz csak arra jó, hogy fogyjon a zúgolódó nép, miért
zavarnám én azzal kedélyedet?

– Helyesen Manlius. Beszélj egyébről.

– Szolgálatodra álljanak tapasztalásaim. Láttam a barbár földek
ritkaságait, s mindannyiszor te rád gondolék: Afrikában láttam oly
lovakat, miknek fényes bőre hosszú csíkokkal van berovátkolva, minőket
circusainkban egy császár sem mutogatott. Meghagytam az elexandriai
kormányzónak, hogy küldjön neked belőlök, India tengereiben egy csigát
fedeztek fel, mely magát vékony pókfonálnyi szálakon köti a sziklához. E
fonalakból ott kelméket készítenek, mik fényesebbek a sericumnál; ím
számodra egy velament hoztam ebből, minőt ott csak a fejedelmek
viselnek.

S ezzel egy pompás leplet nyujta át Manlius a császárnak, melyet India
széleiről egykor azon gondolattal hozott el, hogy a Sophronia
menyasszonyi fátyola leend.

A császár elámult a rendkívül fényes kelme láttán.

– Manlius! én téged senátorrá nevezlek ki.

Az udvaronczok féltékenyen kezdének Manliusra nézni. A borbély, ki
leginkább féltette Carinus kegyét, nem ócsárolhatva a hozott velament,
Manlius arczán akará tölteni boszúját.

– Hol tettél szert e szeplőkre Manlius? úgy nézesz ki, mintha a legyek
bántak volna rútul ábrázatoddal.

– Barbár vagy Marcius. E szeplők festve vannak arczomon. Ez fenséges
divat, melyet a persa udvaroknál tanultam el.

– Szokás volna ott szeplőket viselni? kérdé Carinus, kinek arczát
Marcius szokta fehérre, pirosra kifesteni.

– Csak az előkelőknél. Ez megkülönböztető jelük az országnagyoknak a
köznéptől. Hanem persze, hogy ezt felfoghatni nemesebb ízlés kell, mint
a tied, Marcius; tudni kell azt, hogy e foltok miért és mennyivel teszik
szebbé az arczot. Az üres, unalmas síma kép, mint a tied, melyre ha az
ember néz, nem lát rajta egyebet, mint fehéret és pirosat, az a
plebejusok szépsége; Apolló szeplős arczot visel.

Manlius jól tudta, hogy Carinus szereti magát Apollónak neveztetni.

Az udvaronczok szörnyűködtek e vakmerő állításon.

– Én újra azt mondom, hogy Apollo arcza szeplős. Mert Apolló képe a nap,
és a nap maga nincsen-e foltokkal tele? Az ég maga nincsen-e
csillagokkal behintve, és a csillagok nem az ég szeplői-e? valamint a
szeplők csillagzatok az arczon? Azért Marcius, e fejedelmi ízlést rajtam
ne ócsárold.

Carinus inte Marciusnak, hogy törülje le arczáról a festéket.

– Isteni arcz! kiálta Manlius elragadtatva, oh szentségtörők, kik a
szeplőket elrejték arczodon, miket a gratiák keze tulzott gonddal
helyezett el rajtuk. Jertek barátaim, ez arcz legyen mintája a mienknek.

És az udvaroncz nép rögtön sorba ült Marcius elé, arczát szeplőkkel
festetve be, épen úgy, mint Carinusé volt.

E percztől úri divat lett Rómában szeplőket rakni az arczra.

– Manlius! monda a császár. Én téged Róma præfectjének nevezlek ki.

Valamennyi császári kegyencz ki volt ütve a nyeregből Manlius által.

Aevius kétségbe volt esve,

– Mihez hasonlítsam ezentúl a császárt verseimben? miután a rózsa és
liliom megszünt szépség lenni.

– Hasonlítsd őt a fejedelmi párduczhoz; tanácslá neki Manlius. S a poéta
meg volt vele elégedve.

E pillanatban érkezék Mesembrius. Az atriumban hallá, hogy Manlius már
benn van, s sietett utána.

Az ajtóban meglátta vejét és megdöbbent láttára.

– Hát Manlius, ez a histrio? kérdé magában, végignézve annak hosszú
selyem tógáján s szeplőkkel festett arczán. – Voltál Glyceriánál? kérdé
tőle lassú hangon.

– Igen, viszonzá Manlius.

– Megölted őt?

– Nem.

– Akkor értem átváltozásodat. Eddig csak hernyóból lett a pillangó, te
oroszlánból lettél azzá. Sajnállak.

S ezzel méltóságteljesen lépett az öreg senátor az Augustus elé, s
mankójára támaszkodva megállt előtte.

– Carinus Augustus. Panaszra jöttem hozzád, vagy ha jobban tetszik
neked, kegyelemkérésre. Egyetlen lányom volt…

– Van másik is, szakítá félbe Aevius.

– Én azt mondom, csak egy volt. Szememnek fénye, öregségemnek gyámola.
Elcsábulva idegen hitre, e leányt a tiltott agapén elfogták társaival
együtt. Én hit dolgairól veled vitázni nem akarok, Carinus, hanem reád
bízom, hogy egy ősz ember kérését, ki Róma szolgálatában aggott meg,
meghallgasd, s egyetlen gyermekét visszaadd.

Carinus lusta méltósággal emelkedék fel lectisterniumáról s valamit
súgott eunuchjának. Azzal Mesembriushoz fordult.

– Senator, mi nem tudók, hogy leányod is a fogoly sectariusok között
legyen; ha tudtuk volna, rég kiszolgáltatók neked. Leányod szép volt,
miként mondád.

– Nem mondtam, uram.

– Úgy értettem. Aggodalommal kell mondanom, hogy egy szép leány e
társaságból börtönében a mult éjjel meggyilkolta magát.

– Az nem az én leányom volt, Sophronia nem feledheté el ősz apját, ki
miatta kétségbe fogna esni.

– Tekintsd meg a holttestet, senator, s ha az nem leányod és a mit
óhajtok, hogy ne legyen, akkor fel hagyom őt általad kerestetni és
hazavitetni.

Mesembrius előtt oly aggasztónak látszék e kegy, hogy elfeledé azt
megköszönni.

Az eunuch visszajött, két szolga ravatalra fektetve hozott utána egy
holttestet, hosszú palásttal letakartan.

Aevius felvoná a leplet a halottról.

Mesembrius szivéhez kapott. A vér fejébe futott egyszerre. Szava
elakadt. Mozdulni nem bírt; úgy állt néhány perczig, azzal a fájdalom
kitörő ordításával rogyott a holttestre:

– Leányom. Én édes leányom.

– Tehát ő tőle kell félni, suttogá Carinus.

Mesembrius fuldokolva ölelte át a kedves szép halottat. A halál
visszaadta arczának nyugalmát, azt a túlvilági megdicsőülést, mely már
éltében sajátja volt, minden úgy volt rajta: mintha csak aludnék, s hivó
szóra várna, hogy újra ébredjen.

– Oh édes szép leányom, zokogott az ősz ember, miért kelle engemet itt
hagynod? Ha halni vágytál, mért nem jelentél meg álmomban, hogy én is
veled mentem volna? Mit szeressek én e világon többé, a hol te nem vagy?
Hová éljek én, reves kiszáradt fa, melynek virágos ága le van tépve?…
Nincs egy szavad, nincs egy mosolyod számomra többé? Egykor oly
beszédes, oly víg kedvű voltál, oh miért kelle megőszülni nekem?

Az apa nem gondolt sem császárral, sem udvaronczokkal, szabad folyást
engedett könnyeinek s arczát holt leánya szemfödőjébe rejté.

Egyszer azonban mégis észre kezdé venni, hogy ő csak egyedül sír itt s
széttekinte, homályosan gondolva arra, hogy itt kell lenni még
valakinek, ki Sophronia maneseinek könyekkel tartozik.

Ott állt Manlius. Hideg, részvétlen arczczal beszélgetett Carinushoz.
Semmi vonása sem volt arczán a fájdalomnak.

Mesembrius felháborodva ragadá meg az ifju kezét.

– Hát neked nincs könyed, midőn menyasszonyod előtted meggyilkolva
fekszik?

Carinus gyanút fogva, egyszerre Manliusra tekinte, az udvaronczok titkos
kárörömmel fordultak felé.

– Az én menyasszonyom? kérde Manlius álmélva. Csalatkozol, öreg
Mesembrius.

– Hát a furiák vették-e el eszedet, hogy ne emlékezzél rá, miszerint
csak három nap előtt kérted meg leányom kezét, s én neked is igértem
azt.

– Leányodét igen, viszonza megzavarhatlan nyugalommal Manlius. De nem
ezét, hanem Glyceriáét.

– Átok rád! ordíta fel Mesembrius lelke legkeserűbb dühével, s nem
tekintve se a császár jelenlétét, se holt leányát, se a feje felett
forgó veszélyt, félőrülten elrohant a teremből.

De épen ez őrültség rohama menté meg.

– Eredj utána Galga! kiálta Carinus. Fogjátok el. Ez embernek el kell
választani fejét kezeitől.

Galga utána futott a senatornak. Az eunuchok elvivék a holttestet.
Manlius egy cziterát vett kezébe s egy kellemes arab melódiát vert el
rajta Carinus mulattatására.

Mesembrius azonban keresztül tört a palotán. A szolgák serege ijedve
tért ki háborult arcza elől, s engedte neki a palota kapuját elérni.
Dühöngő szavai rögtön népet gyűjtenek mellé, s mire Galga lóra kapva
nyomába ért a prætorianus osztálylyal, már egész turma nőtt körüle.

A thrák óriás a zajgó nép közé vágtatott, egyik kezét kinyujtá lováról,
hogy azzal Mesembrius ősz fejét megfogva, kardjával leszelje nyakáról,
midőn az ősz római öregségétől nem várt erővel úgy sújtá főbe nehéz
mankójával az óriást, hogy az bezúzott homlokkal esett le lováról, s
azzal felszökve annak lovára, neki vezeté a dühödt népet a fegyveres
cohorsnak, s azt egy percz alatt szétveré. Mire újabb erő érkezett a
tumultust lecsillapítani, Mesembrius akkorra eltünt és sehol sem lőn
többé található.


X.

Manlius ott maradt Carinust mulattatni, megtanítá a tánczosnőket az
indus bayadérek szemfényvesztő forgásaira, a sípos gyermekeknek dalokat
furulyált s leverselte Aeviust, pattogóbb hexameterű s elevenebb élű
distichonokat mondva minden új fogás ételnél, s minden felköszöntésnél.

Carinus egyetlen vacsora alatt százezer sestertiát ajándékozott a
mindenkitől irigyelt új kegyencznek, s midőn meghallá tőle, hogy a
teuton nők bizonyos szappan nemével halványítják hajfürtjeiket
borostyánkő-sárgára, megigérte Manliusnak, hogy kinevezi őt galliai
fővezérnek, hogy neki ily szőke hajt adó szappant küldhessen, mely akkor
a római előkelő világnál a bolondulásig divatban volt.

A tobzódás későig tartott. Ott künn ugyan még csak délután volt, de a ki
azt nem tudta, hogy a vacsora reggel vette kezdetét, azt hiheté hogy
éjfél után az idő.

Carinus kitölté a földre az ivókürtben maradt bort, annak jeléül, hogy
valaki egészségeért iszik, s azzal Manliusnak nyújtá azt.

– A szép Glyceria egészségeért!

– És a tiedért Carinus, viszonza Manlius saját tülkét nyújtva vissza.

– Manlius! szólt Carinus lángba borult arczczal: tudod-e, hogy én
Glyceriának már egy férjét megölettem?

– Jól tevéd Carinus, csak így lehettem én második.

– De tudod-e, miért ölettem meg őt?

– Mert féltette nejét tőled. A bolond! Hát azért teremték az istenek a
napvilágot, hogy valaki elfoglalja azt, s másoknak ne adjon belőle?
Rablók, tolvajok, kik egy szép nőt kilopnak a világból, s azt kivánják,
hogy azt kivülös senkinek se legyen szabad szeretni.

– Manlius! Különösen járhatnál, ha szavadon fognálak. Tudnod kellene,
hogy én nődet lángolón szeretem.

– Az a te dolgod, Carinus. Zár alatt nem tartom őt. Mindenki hozzá
férhet.

– Könnyű nagylelkűt játszanod. Elég zár ő önmagának. Míg egy intésem
elég arra, hogy százezer férfi remegjen előttem, minden hatalmam kevés,
hogy ez egy asszony szeressen.

– Pedig szeretni tud ez asszony! Hej tudom Carinus, hogy ha estenden
megnyilnak előttem ama csendes kapuk, miket te csak zárva szoktál látni,
örömest megcserélnéd velem trónodat, hogy annyi ideig bitoroljam azt
nevedben, a mennyi ideig te a vőlegényi trónust az én nevemben.

Carinus, mint a villanytól felrázott, ugrott fel helyéből.

– Hecatera! szavadon foglak. Te ülj trónomon, parancsolj nevemben
szolgáimmal, országaimmal, ölesd meg kegyenczeimet, forgasd fel Rómát s
ürítsd ki kincstáraimat és csak menyegzői kamrád kulcsát add nekem.

– Az alku áll, kezet reá. Adjatok irlapot és stylust. Halld, mit irok
Glyceriának és küldd el lakába: «Szerelmem istennője! Ma nálad töltöm az
est és reggel közti órákat. Szivem vigasztalásodat óhajtja. Homlokomnak
fájdalmat okozott a cypruság, a te rózsakoszorúd oltsa el annak lángját.
Midőn az estcsillag, a szerelmesek fénye kigyullad, oltsd el mécseidet,
hogy ha köny talál szemeimben lenni, azt meg ne lásd, csak csókjaimat
érezd. Míg a hajnalcsillag ismét kisüt, nálad leszek és boldogságomban.
Epedő férjed Manlius Sinister.» – Küldd el egy szolgádtól e levelet, s
fogd e gyűrűt, az ajtónál ezt mutatva, be fogsz bocsáttatni, Glyceria
hölgyei elvezetnek odáig, a hol ő fog várni.

Carinus szomjú epedéssel leste Manliusnak minden szavát, ki hidegvérrel
nyújtá át neki a gyűrűt és levelet. Reszketett és szólni nem tudott. Egy
szolgának inte, hogy vigye Manlius iratát Glyceria lakába.

Az udvaronczok bámuló suttogással búttak össze.

– Minő boldog ember vagy te Manlius, suttogá Aevius az új kegyenczhez
hajolva. Miért nem bírok én oly szerencsével, mint te, hogy Glyceria
szerelmét bírhassam, és oly hidegvérrel, mint te, hogy azt magamtól el
tudjam vetni.

A szolga nem sokára visszajött Glyceria levelével, melyet Manliusnak
hozott.

Manlius a császárnak nyújtá át azt.

– Neked szól ez, olvasd.

Carinus remegő kezekkel göngyöló fel az irattekercset s káprázó
szemekkel olvasott:

– «Manlius! soraid reszketnek kezemben. Ezer érzelem forr szivemen
keresztül, aggodalom, vágy, szent irtózat és őrült szerelem. Bűbáj alatt
szenvedek. Óhajtom, hogy ne jőjj, de ha jösz, nem tudom magamat védeni
ellened. Erőt és vágyat érzek magamban, rám szakasztani az egész
világot, de egy lehelletedre elvész minden erőm, nyomorult nő vagyok, a
ki szeret, és szerelmében eszét veszíti. Oh maradj el! – Glyceria.»

– Ez azt jelenti, hogy «jőjj», mondá Manlius, hanyagul vetve magát
félkönyökre fekhelyén.

Carinus lecticáját párancsolá elé, melybe szolgái beemelték.

– Ezt még senki sem tevé, suttogá irigyen a borbély, hogy menyasszonyát
elcsábítsa másnak.

– Te addig Róma ura légy, szólt Carinus Manliusnak. Hivasd nevem
aláiróját, a mit parancsolsz, azt én parancsolom. Uralkodjál országomon.

– Mennyországomban te.

A szolgák vállaikra emelek az arany lecticát, behúzták bíbor függönyeit,
s eltávoztak a császárral.

Az udvaronczok reszketve állottak alázatos arczokkal Manlius körül, kit
császári őrült szeszély egy órára a világ urává tett.

Manlius végighevert a császári lectisternium párnáin, kiszemelte az
udvaronczok közöl azt, a ki legjobban reszketett tekintete előtt, s maga
elé inté.

Marcius volt az, a borbély; kegy által præfectus prætorio.

– Te a prætori seregek vezére vagy? kérdé tőle Manlius.

– Igen is, felséges császár, hebegé az ájtatos szemforgatással.

Manlius nevetett.

– Tehát csakugyan császárnak nézesz engem. Ha császár volnék, most
lenyakaztatnálak, a miért arczomat kigúnyolád; nevezz jóbarátodnak. Én
ismerem érdemeidet.

– Oh uram!

– Jól ismerem, és megjutalmazom. Te hozzá vagy szokva a vérbocsátáshoz
és így jó katonának kell lenned; ügyesen rendezed a hajfürtöket, a mi
hadvezéri tehetségedre mutat, s nyugodt vérrel tudod az arczból kiszedni
a szőröket, a mi részrehajlatlanságod és szigorúságod tanusítja. A
keleti hadsereg vezéreivel Numeriánnal és Diocletiánnal nem vagyok
megelégedve; téged kinevezlek e hadseregek cæsárjává. Azonnal indulsz
Thraciába. Becsületes defraudator! írd az okirat alá nevünket.

Marcius szédelgett a ráhalmozott kegytől.

Az udvaronczok szemre-főre néztek, elgondolva, hogy ha Manlius így kezdi
jutalmazni azokat, a kik gúnyolták, hova teendi még azokat, a kik
mosolyogtak reá?!

A kinevezési okirat elkészült. A titkár aláirta a császár nevét, s
Marcius magáról sokattartó képpel rögtön eltávozott vele.

Aevius irigy fanyalgással sompolygott Manlius mellé. Ez észrevette a
törleszkedést és magához inté a vatest.

– Te Marcius helyébe præfectus prætorio leendesz, s négyezer talentumot
osztasz ki e derék hadsereg között, melynek egyedüli hivatása
személyünket őrizni. E végett, hogy őket állandóul gazdagon
jutalmazhassuk, leszállítjuk a külső hadsereg számát. Minek nekünk
idegen országokat őriztetni legióinkkal? s római aranyat költeni római
vasra? s alkalmat adni külső vezéreknek, hogy ellenünk lázadjanak? Egy
óra mulva parancsunkkal elindulsz Thraciába, hírül adva Numeriánnak és
Diocletiánnak, hogy seregeik felét bocsássák el, a rájuk költött
összeget ti költsétek el, nemes barátaim… Irjad szavaimat, becsületes
defraudator!

Manlius beszédét kitörő éljenzés követte. Az udvaronczok oda rohantak
hozzá s felragadva őt vállaikra, zenehang és ordítozás mellett hordozák
körül a teremben. A részegség dühe őrültséggé volt már fokozva, nem
lehete többé megkülönböztetni senatort és histriót egymástól, a teremben
összekeveredtek tánczosok és hetærák, szolgák és bacchansnők, a
tömlőkből kiöntötték a bort a földre, s a mécseket a borba fojták, s az
utálatos szörnyképet elfödé a vak sötétség.

A terem tetején volt csupán egy kerek ablak, mely friss léget bocsáta
be. Midőn az utolsó mécset is feldönték, a kicsapongó bűnhad rémülten
vevé észre, hogy most feje fölött ez ablak világít! Mintha rémes
lobogással maga az ég gyúladt volna meg, hogy ijesztő lángjaival
levilágítson a pokolba.

Az orgia undok zaja elnémult egyszerre, s a felszakított ajtón egy őr
rohant be, rémhangon ordítva:

– Meneküljetek, Róma ég!

A kerek ablakon át úgy világított a vereslő ég fénye a bűnön kapott rút
pokol-arczokba, mint az itéletnap lángja.

* * *

Carinus a gyűrűt mutatva, bevezetteték Glyceria termeibe.

A palota csendes volt már, és sötét. Carinus érzé, hogy a sötét
folyosókon suhogó ruhák röppennek el mellette, gyöngéd kezek adják
kézről kézre, s halk suttogással vezetik néma szőnyegeken keresztül,
végre egy kéz jut kezébe, melynek villanyos szorítására vére fellángol,
s egy ismert hang, de eddig előtte ismeretlen édességgel rebegi:

– Manlius! eljövél?

Glyceria volt az, az oly kegyetlenül megcsalt Glyceria.

– Vártalak, de szeretném, ha el nem jöttél volna, suttogá a hölgy. Érzed
kezemet remegni kezedben? A szerelemtől van az, és a félelemtől. A
szerelem elvevé eszemet. Lelkem raboddá lett édes szavadtól; – a mit
egész életemen át egy gondolatban egyesíték, a miért vágytam, de a mit
bírni nem mertem soha, a mit álmodtam mindig, nem reméltem soha: téged
ölellek… Nem bírok magammal. E nap, ez óra nem volna az, melyben a
szerelemről szabad beszélnünk, de te szóltál róla s lehet-e annak az
órát válogatni, a ki szeret, hogy a szerelmi kérdésre válaszoljon?

Carinus meglopá a szerelmes hölgy hízelgő szenvedélyét.

– De oh Manlius. Én reszketek, ha te csak gúnyolni jöttél volna engem,
ha te csak játékodat űznéd velem, hogy szivem legmélyebb titkait
kicsalva, azokért engem kikaczagj. Nem. Nem teheted te azt. Ez egyetlen
érzelmet, mit tisztán hoztam ki életem örvényeiből, nem vetheted a
porba. Gyűlölhetsz-e azért, mert szeretlek? s ha gyűlölsz, nem
megöletnél-e inkább, mint hogy kigúnyolj?

Carinus felelet helyett keblére ölelte a nőt, s forró csókjaival halmozá
el annak arczát és ajkait.

Glyceria édes csalódással engedé magát átkarolni, s a boldog ölelésben
már alig hallatszék a szomorúbb sejtelem tiltó szava reszkető szivében,
midőn Carinus arcza az övéhez érve, egyszerre megérzé, hogy az arcznak
nincs szakálla.

Mint a villám czikázott végig a legijesztőbb gondolat Glyceria lelkén.

– Hah! Ki vagy te? Te nem vagy Manlius. Átok reád! Te Carinus vagy!

S azzal a kétségbeesés erejével kiszakítva magát Carinus karjai közül, a
terem utolsó végébe futott, ágya fülkéjének függönyei közé menekülve s
azoknak nehéz redőit magára rántá, zsinórait hirtelen összekötve.

– Meg nem menekülsz tőlem, kiáltá Carinus szenvedélye dühével rohanva az
összehúzott függönyöknek s azokat hevesen iparkodék letépni és a
zsinórok csomóit fogaival harapva oldozá.

De Glyceriának elég volt e néhány percz, füstölője parázsánál egy
naphtával telt edényt meggyújtani, s midőn Carinusnak sikerült a
függönyöket szétszakítani, azon perczben szétönté a hölgy a naphtát, s
míg a röpülő láng a függönyöket, a könnyű gyapotlepleket egy pillanatban
felgyújtá, ő maga lángoktól körülnyalt ágyára szökött fel, s ott állva,
mint egy rettenetes vészalak kiáltá a megrémült császárnak:

– Jer tehát!

A szoba egy percz alatt lángba volt borulva. Carinus, mint a mennybe
lopódzott ördög, kit onnét lehajítottak, futott a harapódzó tűz elől,
míg Glyceria kanóczot ragadva, őrülten rohant teremből terembe,
gyújtogató szikrákat szórt szét mindenütt, s kiszórva milliókat érő
ruháit főterme közepébe, azokat ott meggyújtá.

Néhány percz mulva lángba volt borulva egész palotája és egy óra alatt
lángözön lobogott Rómán.

Carinust ájultan hozták vissza palotájába szolgái.

Glyceria azon éjjel Cybele templomába menekült.


XI.

Míg Rómában gyönyör és iszonyat váltogatá egymást, a Numeriántól
vezetett hadak fárasztó út és viszály között elérkeztek a Persia
határairól Bosporushoz. Ott találta őket a futó Mesembrius, ki Rómából
menekülve egyenesen Numeriánt sietett fölkeresni.

E nemeslelkű cæsárral már akkor hetek óta nem lehete beszélni. Iszonyú
szemfájásokban feküdt és sátrát soha sem hagyta el. Mesembrius elmondá
az alvezéreknek panaszait, Carinus bűneit; az egyik alvezér, Diocletián
megigérte, hogy boszút fog érte állani, a másik, Aper, Numeriánra
hivatkozott és mosta kezeit.

– Tehát bocsássatok Numeriánhoz, ha én szólok vele, ő lesz az első, ki
testvére ellen kihúzza a kardot; sürgeté a senator.

– Nem beszélhetsz vele, szólt Aper, elállva Numerián sátora nyilását,
betegségében nem szabad kívülem senkinek hozzáférni. Általam küldi a
hadseregnek rendeleteit.

Mesembrius gyanúsan szaglálódék.

– Miért jön e sátorból oly erős ambra és pézsmaillat?

– Miért? szólt Aper elsápadva. Mi szükség ezt neked kérdened, senator?

– Azért, mert te hazudsz, Aper, midőn azt állítod, hogy Numerián általad
parancsol.

– Mit? mi az? kiáltanak a két vitatkozó körül csoportosuló katonák.

– Az, hogy Numerián nem él! kiáltá fenhangon Mesembrius. Nem, nem! az
erős ambraillat, mely a sátorból terjed, csak arra való, hogy holt
szagát elrejtse s Aper már régen bolondít benneteket Numerián nevében
uralkodva.

A katonák erővel berontanak Numerián sátorába, s úgy találták, hogy az
öreg helyesen itélt. Numerián rég halva, meggyilkolva feküdt a sátorban,
hullája már szétbomlásnak indult.

Apert a katonák rögtön lánczra verték e csalásért, s délután egy üres
trónt állítának fel a síkra, új császárt választandók.

Mesembrius sorra járta a legiókat, Diocletiánt ajánlva mindenütt, kit a
seregek erővel ültetének a trónra.

Azután előhozák Apert.

– Én nyiltan vádollak téged, szólt Mesembrius, hogy Numeriánt
meggyilkolád, bennünket Carinusnak elárulva.

– Mi pedig elitélünk, ordítá a sereg egyhangúlag.

– És én végrehajtom ez itéletet, szólt Diocletián, saját kezével szúrva
keresztül a néptől elítélt vezért.

Ez ingerült hangulat közepett érkezek Marcius a Manlius által iratott
parancscsal, s nem tudva semmit az előzményekről, átadá kineveztetését
Diocletiánnak.

– Micsoda ember ez? kérdé Diocletián Mesembriustól.

– Carinus borbélya.

Diocletián mosolyogva fordult a katonákhoz.

– Barátim! Carinus császár gondoskodott szakállainkról, egy borbélyt
küldött ide imperatori czímmel; kérlek benneteket, üljetek elé és
borotváltassátok meg magatokat. Te pedig barátom vigyázz, hogy katonáim
képét meg ne mesd, mert a hogy aztán ezek szoktak borotválni ezekkel a
nagy borotvákkal, imitt-amott marad belőled valami.

A katonák kaczagva vitték magukkal Marciust s egész komolysággal
kényszeríték szakállaik erdejét irtani.

Alig egy óra mulva jön ismét Aevius a hadsereget leszállító parancscsal.

Ez már dühbe hozta a cæsart és az egész hadsereget. Ily nyiltan
megsérteni érdekeiket vakmerőség volt még a császártól is.

– Máglyára az izenettel és az izenethozóval! kiálta Diocletián, s a
poetát már föltevék a vészes farakásra, midőn az keservesen felsóhajta:

– Oh istenek! hát elevenen kell megérnem apotheosisomat?

Diocletián elneveté magát az ötleten, s levétette a poétát a máglyáról,
beérve azzal, hogy a szégyenfurcán keresztül bujtassa, s visszabocsátá
őt Rómába, nyilt hadizenetével Carinus ellen.

* * *

A vihar indulóban volt már, csak villámait tartogatta még.

Rómában széltére beszélték, hogy a keleti hadsereg már az Isterhez
érkezett, halálos boszúval eltelve Carinus ellen, csak Carinus termeiben
nem beszéltek róla. Ott folyvást tartott a vigalom, s ha egyszer-másszor
valaki fel találta említeni Diocletián közeledtét, azt gúnyosan
kinevették.

– Kicsoda e paraszt? monda Manlius. Ki halotta hírét Róma patriciusai
között? Ki ismerte apját? Anyját az igaz, hogy nagyon is sokan ismerék.
Rabszolganő volt Anulinus senator házában. Anulinusnak joga van őt
visszakövetelni, mint birtoka gyümölcsét.

Az udvaronczok kaczagtak az ötleten.

– Néked ismerned kell őt Manlius…

– Soha sem láttam. Én mindig ott szoktam járni, a hol baj volt, s
Diocletiánt ott nem láttam soha. Hiréből ismerem, hogy mindig az
utócsapatokat szokta vezetni, ha előre mentünk, s az előcsapatot, ha
hátráltunk.

Dörgő hahota fogadta Manlius szavait.

– Hát hadserege milyen? kérdezék tőle.

– Jó, engedelmes hadsereg. Csak három imperátorát ölte meg. A mi azonban
bátorságát illeti, az páratlan, mert a Tigris partjáról úgy tért vissza,
hogy ellenséget sem látott. Ha azt mondom, hogy magam legnagyobb hős
voltam közöttük, elképzelhetitek, milyen lehet a többi?

– Hát diadaljelentéseitek?

– Két harmadrésze költemény. Ha győztünk is néha, seregünk száma tette,
hanem most úgy hiszem, a betegség és szökések nagyon meggyérítették azt
is. (E tányérnyaló nép semmit sem hallott oly örömest, mint ha a
katonákat rágalmazták.)

Kedvökért Manlius rágalmazta még magát is.

Midőn azonban már Moesiába ért Diocletián, Carinus hadvezérei komolyan
sürgették őt hadi készületekre s Carinus összegyűjté hadait az európai
provinciákból.

Egyszerre híre futamodott, hogy Carinus maga fogja vezérelni a sereget.
Lehete őt látni a hadgyakorlatokon, a seregek szemléin. Manlius mindig
oldala mellett, untalan sarkantyúzva annak majd hiuságát, majd
féltékenységét, hogy triumphusát ne engedje vezéreinek s harcza sorsát
ne bízza azok lelkiismeretére.

A győztes hadvezér új ellenség! szokta mondani Manlius; s a császár
saját személyében mutatá be hadai fővezérét a felállított hadaknak,
fehér lován ülve, arany pánczélban, bíbor és violaszín köntös és
palástban.

Az elindulás előtti napon sorra járták a vezérek a templomokat,
mindenütt áldozat volt, még az egyptomi istenek oltárain is. Manlius
maga segíté a barmokat befogni a haruspexeknek, s felöltöztetni a flamen
dialist skarlat köpenyébe.

A nép ünnepélyes ihlettel lesé az augurok jóslatát.

Quaterquartus kiterjeszté karjait s mély hangon mondá behunyt szemekkel:

– E harcz fogja letörni Róma ellenségét!

(Azt nem mondá a jó ember, hogy kit tart Róma ellenségének?
Diocletiánt-e, vagy pedig Carinust?)

Végre Cybele templomához ért a császári díszmenet. A nyitott porticusban
siketítő dob- és trombitazaj közt tánczoltak a megdühödött papnők,
késekkel szurdalva testöket s tajtékot verő ajkakkal ordítva ismeretlen
szavakat, s forogva, míg szédülten nem rogytak le a földre.

Egyszerre ez összhangtalan lárma közül egy bántó, félelemgerjesztő
sikoltás kezde kiemelkedni; oly velőkig ható, lélekrendítő hang, hogy
mindenki megrezzenve tekinte oda.

Egy magas hölgyalak állt a templomajtóban, hosszú fehér palástja fejétől
fogva fedé; melyet hátra szegve, két kezével tartott.

– Jaj neked Róma! Jaj neked római nép. jaj neked Róma császára!

A nő kilépett a porticusra s a mint hideg, tébolyodott szemeit
kimereszté a sokaságra, Carinus elborzadva ragadta meg Manlius kezét.

– Ez Glyceria.

Manlius is összeborzadt előle.

Az őrült nő látnoki arczczal állt meg a templom lépcsőzetén.

– Jaj azoknak, a kik Róma földén születtek. Az unokáknak, kik apáik
bűneért lakolnak, s az apáknak, kikre unokáik átka száll le. Oh Róma!
eljönnek egedre az ártó csillagok, és alattad megrendül a föld. Itthon
lesz falaid közt minden iszonyat és távol minden béke. Gázolni fog
rajtad minden ellenség, idegen népek fogják mutogatni elvett
vexillumaidat, s könyörögni fogsz az életért barbár ellenségnek és
legnagyobb ellenségeid benned fognak lakni, ten uralkodóid! Megrészegül
a föld a kiomlott vértől s tüzet fog okádni városaitokra! megbűzhödik a
lég a mondott átkoktól s döghalált lehel rád, veszendő emberfaj! A kit a
harcz megkimélt, az éhség emészti meg, s a kit a tenger kivetett, a föld
nyeli el! Oh Róma, népek királynéja, népek árvája fogsz lenni egykor,
széthullasz, elenyészel, mint a tengerbe bukott csillag, nem marad más
utánad, mint bűneid emléke és az a fű, mely palotáid felett fog teremni;
még isteneid is eltünnek templomaidból, hogy ne legyen kihez imádkoznod,
midőn kétségbe fogsz esni.

Egy tribun lehajolt a dühöngő hölgy kezét megcsókolni s félelmes
áhítattal kérdé:

– Mi jóslatot mondasz látnoknő, Carinus harczára?

Glyceria meghallá a kérdést a sötéten tekinte a harczosokra.

– Ne féljetek! Rontsatok össze, állítsátok szembe testvért testvérrel,
akármelyik győz, Róma vesztett. Ha Carinus győz, az kiirtja Róma felét,
ha Diocletián győz, a másik felét, és mindkét fele megérdemelte azt.
Menj kűzdeni bolond, őrjöngő nép, ontsd egymás vérét, veszd el magadat,
halj meg kínlódva, s ne légy eltemetve, s midőn az őszi ködbe lelked
kilehelled, eszedbe jusson, hogy el lész feledve, új férj karján lásd
nődet, házadat leégve, rabságra hurczolva gyermekeid, s tudd, hogy nincs
más világ, a mely jutalmat adjon. Menj! halj meg elátkozva és
kétségbeesve!

A nő irtózatos rángások között rogyott össze a templom lépcsőin,
kiterjesztett kezével még akkor is szórva az átkot a római népre, midőn
ajkai már elhaltak alatta.

– Vond vissza átkodat! kiálta a flamen dialis, odaszökve hozzá s
megragadva kezét.

A nő végerőfeszítéssel fölemelkedék, szemeit vadul körülforgatá, s még
egyszer összeszedve szive minden keserűségét, fölemelé mind a két kezét
feje fölé, s azzal karjait kiterjesztve a nép fölött, felkiálta:

– Lelkem maradjon reátok!

Azzal élet nélkül esett hátra, nyitva maradt szemeivel még holtan is
Manliusra nézve.


XII.

Hol most Belgrád és Szendrő vannak, e két hely között találkozék a két
vetélytárs császár hada.

Carinus serege merő pihent hadakból állt. Diocletián legióit fáradságos
utak nagyon megviselték.

Carinus egy dombra feszítteté ki sátorát s onnan nézte a harczot Manlius
oldala mellett.

Az ütközet kimenetele sokáig kétes volt. Diocletián vezéri ügyessége
sokáig ellensúlyban tartá ellenfele túlnyomó erejét.

– Vezéreid mit sem tudnak, kiálta Manlius, egy elszánt rohammal
keresztül lehetne törni Diocletián centrumán, oda vannak állítva a
leggyengébb legiók, s akkor félszárnya veszve van.

– Tehát parancsolj vezéreimmel, monda Carinus.

– Előre a tartalékkal, tribunok! kiálta Manlius. Az idegen legiókat
áldozatul kell vetni, hadd aprítsák le, s azután rajta a triariusokkal.
A phrygiai lovasság ellen állítsátok a germán hadakat, hosszú
bárdjaikkal vagdalják el a lovak térdeit. Ne pihenjen itt senki.
Takarodjatok harczolni, mind. A császárt megőrizni elég vagyok én magam.

A csata ez intézkedések miatt rögtön megfordult. Diocletián észrevéve,
hogy új kéz vegyült a játékba, mely seregének gyengéit ismeri; sietve
fuvatott takarodót, hogy visszavonulhasson, mielőtt összetöretnék.

Carinus sátora ajtajában nézte a harcz folyamát. Seregei mindenütt űzték
ellenségét, vexillumai mindenütt előre rohantak.

Arczán a dicsőség lángja égett, minden vonásában a diadal érzete
ragyogott, szive dobogott az öröm miatt.

– Győztem! kiálta magán kívül örömében, tenyereivel tapsolva.

– De én is győztem… szólt háta mögött egy keserű, ijesztő hang, s a
császár azt érzé, hogy valaki karját megragadja aczélmarokkal s berántja
sátorába.

Carinus ijedten néze hátra s meglátta Manlius sötét arczát, ki egy
kezével csontjait sajtolta össze, másikban kivont kardot tartott.

– Mit akarsz? kérdé ijedten az imperator.

– Emlékezel-e Carinus azon nőre, ki magát előtted megölte, hogy
karjaidtól megmeneküljön? Azon hölgy az én menyasszonyom volt. Tudod-e
már, mit akarok?

– Manlius, te tréfálsz velem. Mi kell? Miért akarsz rémíteni?

– Sokszor megölhettelek volna, mikor ittasan aludtál, mikor bűneid
mámorában el voltál merülve, de várni akartam azon pillanatra, melyben
boldog, melyben dicsőséged tetőpontján leendsz, hogy akkor ölhesselek
meg.

– Irgalom! – Segítsetek!

– Nincs a ki hallja szavaid. A diadalkiáltás elnémítja jajgatásod;
hallod, mint ordítanak mindenütt triumphust és nevedet hangoztatják?
Hallod ez általános ordítást: Éljen Carinus?… Most halsz meg, Carinus!

Pillanat mulva az újjongó seregek közé egy új lovag nyargalt, kezében
egy kopja, arra volt szúrva a diadalmas imperator feje.

A győztes seregek megadták magukat Diocletiánnak.

A NAGYENYEDI KÉT FŰZFA. BESZÉLY.



A nagyenyedi két fűzfa.

Beszély.

Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat,
melyen most tartós kőhíd van építve. A híd mellett két felől a patak
oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának históriai
emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra
szállt a történet s maig is úgy emlékeznek arra, mintha csak a mi
életünkben történt volna…

… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kuruczlaboncz világ
legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott
törvényeket Enyednek; mikor az egyik kiment az egyik városvégén, a másik
bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a
helyett, hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek
bölcs urak voltak és hallottak valamit azon strategiai fogásokról,
miszerint az ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket
élelmi szereiből kipusztítják. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi
banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott
hajdúk, a veres és kék darabontok rendes csatákat harczoltak künn
Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos,
tarajos lovasokból, himzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s
czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő
kalandornép csavargott alá s föl, szemre főre egymáshoz annyira
hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor
felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz,
melyik a laboncz?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztított a háború s
kétségbeesés, nyomor és boszúvágyból nem hagyott nekik más választást,
mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a
szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztították el.

Ezek azután falkánkint jártak városról-városra, zsarolva, harácsolva, a
hol engedékeny népre akadtak; gyujtogatva, a hol megharagudtak, s
szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel
folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, úgy,
hogy Cserey Mihály bizonyítása szerint akadt ember, a ki négyszer-ötször
volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.

Ezen sűrű változandósága a minémüségnek nagy akadályára lehetett a
dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hírt nevet szerzett
magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege
áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet
akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.

Úgy segítettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a
mi legsűrűbben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan
neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem
töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők
maguk sem értettek.

A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő
városoknak egyfelől Balika, a kurucz vezér, a ki lakott a Thorda-hasadék
egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a
mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa
neve volt, hogy: «Trajtzigfritzig!» a másik pedig ily regényesen
hangzott: «Bórembukk!»

A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is,
majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről
épen annyi nevetségest tudott regélni a közhír, mint a mennyi
irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró
gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.

A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a lúdtollból kalamust
tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja
vett neki egypár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a
collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy
legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsúr.
Azontúl nem is volt rá gondja többet. A fiú megnőtt, megszakállosodott,
megtömték, meghizlalták étellel és tudománynyal, elzárták hermetice
minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére,
felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort,
királybirót, főkapitányt, vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje
volt, a nélkül, hogy apja-anyja törte volna rajta a fejét; a collegium
volt nekik édes anyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több százezer
forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére; legtudósabb
professorai, kiket a külföld akademiái műveltek, világhirű könyvtára, s
mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a míg szorgalomra ösztönözték az
ifjuságot, másfelől jó eleve hozzászoktaták azon jótékony öntudathoz,
miszerint bármi szűken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector professora,
nagytiszteletű tudós Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy
mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan
oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyú foliánsai közé, azokba annyira el tudott
veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha
valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanítványai előtt pedig akként
szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat
kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a
historiát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanít egyebet, mint azoknak
neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi
tetteit énekli bűnös, vérengző, kegyetlen embereknek és hazudik
véghetlen kiterjedésben, a helyett, hogy a jámborok, jótékony és bölcs
elmék példájával javítaná az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék úr a neki nem tetsző
historiai személyek ellen, hogy tanítványai lelki üdvére képes volt a
történetet meghamisítani, ráparancsolván a historiæ professorra, hogy
Cleopatrát, Semiramist s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket úgy
fesse tanítványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre
gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz,
hegedűszó, s más hívságos dolgok örökre száműzve valának e körből, még a
templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi
pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a
holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy így fel ne érhessék fejeikkel
az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a
nagytiszteletű úrnak, hogy fiatal embernek addig, míg meg nem
házasodhatik, tehát míg iskoláit nem végezte és a míg nincs mit
apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a
mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó
kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak
maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától
értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női
alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden
asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezíté pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon
körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan
szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott volna a városban,
megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hiába
lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen
visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához,
– a hogy a szép leányt nevezték.

Gerzson úrnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a
földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval
volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifjú
ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben
is hiába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő
elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor
úrhoz, hanem kipróbált egyéniségeknek megnyitá háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt: humanissime Zetelaky József és
humanissime Karassiay Áron.

Az első szép, ártatlan, leányarczú, tizenhét éves ifju, Gerzson úr
különös kegyencze, a kiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a
tudományok könyvei közé, mintha tömlöczbe, vagy spiritusba volna téve,
örökké első eminens volt, mindenféle verseket írt akármely thémáról,
neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus,
alexandrinus vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között
szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról,
villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e
mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a
csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai
és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson úr segédje, s e mellett oly
jámbor érzelmű ifjú ember vala, hogy mikor a mythologiából azon
istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés
öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay egy kissé nehézfejű ember vala, hat
esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérű ifjú, a kit azért
kedvele Gerzson úr, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő
nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a
humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy
ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat
beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a fúrás
faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készítve mindenféle physikai
eszközöket a tanár úr számára, s csupán olyankor adva tanujelét karjai
egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a nagyteremben
mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen
férfiszemélyzettel, férfi hallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá
Herkulest, Zetelaky pedig Dejanirát, a midőn Józsefről senki sem mondta
volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörűség volt
nézni a Centaurusokkal való harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány
félistent a földhöz.

Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletű Tordai Szabó Gerzson
uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint
lesz a vízből levegő? mint ragad össze a kiszivattyúzott két fél golyó a
levegő nyomástól? hogy lehet a levegőt meggyujtani? s a villanygép alatt
papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csodaszámba mentek.
E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, hogy ott
működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két jeles ifjú
már korán reggel ott van a múzeumban s csak a késő estve választja el
őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson úr, vegyetek
róla példát ti többiek, istentelen hivalkodó, csizmakoptató korhelyek,
hogy legyetek olyanok mint ők.

Lássuk tehát, mit mivelnek az ifjaink ott a physicum museumban? Ennek a
múzeumnak van egy elsötétíthető ablaka, optikai kisérletek
előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletű úr udvarára nyilik;
a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen
egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyű nyílásába,
azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de
akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet.

… Most épen József néz bele nagy áhitatosan… «Óh Istenem, milyen
gyönyörű!» sóhajt, nem birva magával… Talán mégis csillag?… «Most épen
egy rózsát szakít le, be szeretnék én az a rózsa lenni!» De ez már
mégsem csillag!

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgálnak,
naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik
távcsöveken keresztül; a míg Gerzson úr azt hiszi, hogy szemeiket az ég
csodáin fárasztják, ők azzal mulatják magukat, hogy a kedves leánykát
mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne
gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda
lett belé; nem birt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a
leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott
és mindent elfelejtett, a mit olvasott, sőt Gerzson úr nagy
megütközésére még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis
rózsalugasos kerten járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyilt
rózsaleveleket kicsi kötényébe szedi piczi, fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte; tört,
zúzott a mi a kezébe akadt, a phosphorral való kisérletekhez oxygen
helyett hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson úr el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiút? kutatott,
fürkészett, – nem talált semmit; mire ő a hosszú folyosón végigkopogott,
akkora a múzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok ég
felé fordítva, s munkában a görebek és légszivattyúk.

József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső
oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit
nyújtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba
megüté, a min Áron kétakkorát nevetett.

E kínjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjút, hogy egy
délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, szerelmes verset írt! A
vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap alatt
terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében szebb
versnek még csak hírét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifjú a múzeum
ablakában s beszélgetett egymás között:

– Ha Klárika ezt a verset olvashatná, mondá Áron.

– Hm! felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyű, mert nem volt
még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletű
úr kapja meg?

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy «hm».

– Úgy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva
elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a
rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyű, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet
ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyű beugrani az ásott
földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a
kötélen megint feljöhetni.

– Mit gondosz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a
collegium ablakából? én mászszam át idegen kerítésen éjszaka?…

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy
könnyű volna megtenni…

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszú kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengetyűkötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe
Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavarintva,
izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lebocsátá Józsefet a
kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből
kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett,
ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák
közé, s Áron markában újra fölemelkedék a kötélen a múzeum ablakáig
szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen
bolondot cselekvének?

Másnap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a
ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bűnös helyet
is félve kerülték, s dobogó szívvel hallák reggel a nagytiszteletű úr
csizmáit a folyosón végigkopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé
mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jöjjön egy szóra félre humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a
tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani humanissime, szólt végre száraz hangon, hogy
ha máskor verset akar hozni, ne a kerítésen jöjjön be vele, hanem az
ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. Különben nem rossz vers
a mit írt, csakhogy egy helyen az anodicus sántit.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset. József nem bánta volna, ha e
perczben a collegium vele együtt elsülyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól
nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denuncziálni,
egyúttal az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öreg úr rögtön
ráismert az írásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem
experimentumokat nem bizott rá, sem a physicum museumba nem küldé
dolgozni.

Ezenközben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság
nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megírva,
hanem hírt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről
is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon- és ellenszenveit, miket a
kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha
leczkék kezdete előtt, mikor két-háromszáz tanuló össze volt egy
teremben gyülekezve, lehete olyforma hajlandóságokat is tapasztalni,
mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne
tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon
Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a
városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer
kenyeret és tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borról sem
feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó. A jó
nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi szerekben,
hogy csak végső megszorítás mellett birták összerakni a kivánt
mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot
Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállítmányt és
elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták ők Trajtzigfritzignek,
hogy Balika elvitte az enni-innivalót, menjen utána és vegye el tőle, a
labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék,
hogy porrá égeti Enyedet, s bor helyett a vérét iszsza meg az egész
lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre; eleget tenni a
legjobb akarat mellett sem lehetett. Trajtzigfritzig és csordája pedig
már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból
Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a
labonczok jöttének hírére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt,
azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat,
gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon
leányokat begyüjték a reformatus templomba, maguk a fegyverfogható
férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely a mint
most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekerítve, s több rendbeli
bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek építteték:
egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön
egyet a szűrszabó czéh, együtt a timár és varga czéh, egy negyediket,
ötödiket a gombkötők és aranyművesek, hatodik volt a kovácsok és
lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején
idegyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezek az Isten
várának őrségét.

Átellenben állt a collegium, roppant háromemeletes négyszárnyú épület,
melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a
sor.

A mint a városon szétfutó hír eljutott a collegiumba is, lángot vetett a
diákok szivébe az ifju vér: «nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a
várost!» szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt
vette észre nagytiszteletű Szabó Gerzson uram, hogy tanítványai
kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató-teremben,
s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok
ellen vezessék.

No ez szép kivánság volt nagytiszteletű Szabó Gerzson úrtól, hogy ő
valakit a háborúba vezessen!

– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó úr, menjetek,
igyatok «purgantes pectora succos». Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a
megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy
myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat
tápláltok magatokban? kiknek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben
dárda forog, kik csak énekelni tanultatok, im harczi ordításra
ferdítitek ajkitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és
tudományt, hogy bitangul elhulljatok barbár ellenség csapásai alatt,
mint bármely tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson úr, hogy még Zetelaky is valami
fringiát takargat a tógája alá, s iszonyúan ráförmedt:

– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per «kend» nevezett,
már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt
rá eset valaha, hogy poéták, a múzsák választottai, a szent berkek
lakói, a Pieridák barátai, fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No,
szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanítványai botra kaptak a Helicont
pusztító gallusok ellen s agyon verték őket.

Gerzson úr hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez
még dühösebbé tevé.

– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a
nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elhárítani
magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem
szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek,
hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki
ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik e collegium
küszöbéről, és soha annak ez életben tagja többé nem leend!… Clarissimi
domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a
collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő
kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál
hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára
megjuhászkodva rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang
elhallgatott, a diákok helyeikre ültek, elővették könyveiket, a
nagytiszteletű úr pedig vevé kézikönyvét és prælegált, mintha semmi sem
történt volna, míg az órát nem csengették, akkor elbocsátá tanítványait,
az elszedett kardokat és dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a
templom alatti boltozatba, hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedségből, melyet a rector
szavai okoztak bennük, újra összebeszélének, s miután fegyvereik
elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek
a Maros partjára, ott jó friss fűzfákat találván, azokról vágott magának
kiki egy husángot, s azokat a tóga alá rejtve, észrevétlenül beszállíták
a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó
fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még aznap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre
menő laboncz népével; a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a
nagytiszteletű rector professort választá ki, hogy deputatióba menjenek
eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind
gyalog járt, kivéve három faágyút, melyeket bivalyok vontak. Nagyon
gyanús kérdés volt azonban, ha vajjon el lehet-e ezen ágyúkat sütni, a
nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy
negyedik ágyújok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával
valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifúrták a szeget
onnan, úgy, hogy most, ha elsütötték az ágyút, a gyújtólyukon jött ki
mind a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyörű népség volt; igazán ráillett a válogatott czím, mert
az ország minden népeiből volt az összeválogatva; magyar, oláh, belga,
marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a
fején, másik a szűrin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát
czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi
nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak
megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szervezett kuruczoktól,
kik hosszú hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész
bocskorban járt, csupán azoknak jutott sarú, a kik valamely tisztségben
voltak, azokra sarkantyú is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem
volt, az a sarkantyú nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben
elesni, ha futni akarnak.

Ily armadiának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki
azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol
mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt
aranysujtásos meggyszín bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátú
rézsisak borítá, s pánczélpikkelyes keztyűkbe dugott kezeit széles
egyenes kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e
pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták, s a hány csojtár, a
hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdőbetűi voltak
hímezve, de ő azért elég méltóságot tulajdoníta magának, ha lovon ült,
azokhoz a kik gyalog járnak, lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabális mészároslegény volt, szőrtelen
csontos pofával; ki ellenkezőleg nagy gondot látszott arra fordítani,
hogy mentül piszkosabb lehessen.

Bőrködmene csillogott a szennytől, s orczája egész bátran dicsekedhetett
vele, hogy záporesőn kívül más vizet soha sem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le
birta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, nagy
tisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson úr
egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikük sem tudott
egy szót is diákul, hanem azért mégis úgy tettek, mintha mindent
értenének.

– Értettem jól, a mit kend mondott – szólt a vezér – a mint észrevette,
hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg vállára
veregetett. Kinek híják kendet?

– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletű collegium
rector-professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth János uram, a
nemes város főbirája.

– Hát a csizmadia-czéhmester hol maradt?

– Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni.

– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van
szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni,
különben esküszöm ősi kardomra (valahol lopta azt a kardot), hogy minden
csizmadiát eltörlök a föld szinéről!

Ennél merészebb fogadást, úgy hiszem, senki sem tett még.

Gerzson úr meghajtá fejét, s most a főbiró szólalt meg magyarul.

– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos
úr, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész
város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kívül
maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a
buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hírére
mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; úgy,
hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig
lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem lévén
senki a kitől azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe súgott valamit, s azzal rosszul rejtve
ravasz mosolygását, így szóla:

– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink
sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván;
tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők
hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csak hogy épenséggel
azonnal mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti
pedig minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan
otthon vagynak, különben pedig, ha egy vagy más, így vagy amúgy talál
lenni, hát majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimátumát a
küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével
mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván
kiki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen
haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi
szegénységétől kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat
kielégíthessék vele.

Úgy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült
asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szűnt meg az egész
város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban
elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép
Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma
alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a
professori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a
város elöljárói nyugodtan aludtak menyezetes nyoszolyáikban, elgondolva,
hogy mily bölcsen elháríták városuk felől a nagy veszélyt;
háromszázötven szűz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a
midőn Klárikának úgy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt,
hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.

Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét
mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a
holdvilágos éjbe, úgy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot
látna lassan a város felé hömpölygeni, s nemsokára kivehetővé lőn
előtte, hogy az egy nagy embercsoport, melynek sötét tömegéből kaszák és
kopják vasai villognak elő a holdvilágban.

Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a
népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek…
Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba,
hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentőgondolattól,
belekapaszkodék az ötvenkétmázsás harang kötelébe, hogy azt meghúzva,
jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a
durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig
birt meghúzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna,
egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban
talpon volt minden ember, s mintegy összebeszélésre az asszonyok és
öregek ismét futottak ki az erdőkre, a férfiak a templom bástyái közé,
úgy, hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden
házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy
rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor
kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt
Istent és ördögöt e boszuságért.

Reggelre virradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletű rector és a
városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan
csalárd, hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen
esküvék, hogy négy ágyújával porrá lövi az egész várost, a templomot és
a collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat és a hajadonokat kiosztja
katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot
meghúzta.

– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes úr, felelt leverten Gerzson úr,
de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára
átadom őt néked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én
fejemet elébb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre
elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga
nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s úgy vezetteté
magát az utczán végig, míg Bórembukk a professor nyakába ült fel s
nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyúival illetve a
tisztességes ősz férfiu oldalait.

A diákok mind ezt látták a collegiumból, mert a menet épen előttük
állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson úr tette
a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt
leányzót, a rector leányát, Klárikat, s mint emelé azt nyergébe
Trajtzigfritzig.

De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szívvel el lehet
viselni.

– Megölöm az egész világot! ordítá Zetelaky magánkívül, megölöm egy
magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és
utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt
kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a
diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.

– Nem volt kezükben egyéb, mint fűzfadorongok, de a míg a labonczok
kanóczos puskáit haszonvehetetlenné tette a sűrű zápor, az ő kezeikben
súlyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak
lett szoritva a laboncz sereg, s az első ordításra vérszemet kapott
csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vette tréfára a dolgot, a mint meglátták,
hogy labonczaik ugyancsak dülöngnek a diákok csapásai alatt, hátat
fordítanak a csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig
átkarolta az ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd
felfalva annak martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá
Gerzson urat s úgy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak
eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden
részei felé a laboncz sereg, alig harminczadmagával futott Felvincz felé
a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyűrt
ökleikben nyers fűzfadorongok, hosszú fekete tógáik öveikbe akasztva,
nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat,
egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre
ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban
József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszú lábaiban
bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló, s a mint az említett kis
patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a
fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a víz túlömlik a parton.

– No laboncz! kiáltá Áron utólérve az egyiket, itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson úr
gallérját s tenyerébe kapva a taglót, úgy odavágott Áronhoz, hogy ha
félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a
doronggal s úgy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a
kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki puszta
kézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején keresztül,
hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre czipóvá dagadt:
mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében a fütyköst s ki
akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt két kézzel s
ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, míg mind a
kettő kifáradt, s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

– No Diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre:
tudod-e, hogy most ki fogott meg? az én nevem Bó–rem–bukk!

– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig
Ka–ras–siay!

– Ka–ras–siay! kiáltá fel elszörnyűködve a laboncz; no iszen hát akkor
jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a
ketten úgy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy
mindkettőjük felett összecsapott a víz.

Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy
nincs menekülés, leszállva lováról s kihúzva a kardját, neki fordult
Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyú! kiálta a pelyhetlen állú
ifjonczra; vagy kezed lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot,
merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé.

– Ejnye! nem mégy el innen? ordítá az magán kívül, s kardjával hozzá
vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik
végével úgy csapta félre a kardot, hogy csak úgy pendült, a másikkal
pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak úgy kondult!

Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakúgy bámult
szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg?

Pedig nem kellett azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot,
s úgy vágta derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard
kiesett kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire
Zetelaky azt gondolva, hogy csak aléltan a lóhoz kötözött kedvesét
akarja meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással
leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szétmaradoztak, csak egy
a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki.
Hirtelen oda futott, a tógánál fogva kihuzá a vízbe esett Karassiayt.
Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csakhogy a diák még élt, de a
laboncz meg volt halva.

Ekkor Gerzson úr segélyével fellocsolván Klárikát, magához teríték szép
szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának
az Úrnak a megszabadulásért.

Azon két fűzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az
esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson úr áldást monda
azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé
perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven esztendeje már, és a két fűzfa
folyvást zöldül a víz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulatólakot
építtete e fűzfákhoz, hova kijártak szép nyári napokban a tanulók,
elmondva egymásnak a regét a két fűzfáról s elénekelve, hogy: «Erős
várunk nekünk az Isten!»



TARTALOM.

  Carinus (Historiai novella) 3
  A nagyenyedi két fűzfa (Beszély) 99



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. A nyomdai hibákat
javítottuk. Ezek listája:

20 |fehér méllképével |fehér mellképével

66 |s elborzadva kérdé; |s elborzadva kérdé:

75 |Szememnak fénye |Szememnek fénye

119 |ágyút, a gyújólyukon |ágyút, a gyújtólyukon

120 |f lkézzel ütni |félkézzel ütni





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Carinus; A nagyenyedi két fűzfa" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home