Title: Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)
Author: Thaly, Kálmán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)" ***


available by the Google Books Library Project.



VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.

ÖSSZEGYŰJTÉ

THALY KÁLMÁN.

KÉT KÖTETBEN.

RÉGI MAGYAR VITÉZI ÉNEKEK ÉS ELEGYES DALOK.

XVI-IK, XVII-IK ÉS XVIII-IK SZÁZADBELI EREDETI KÉZIRATOKBÓL

ÉS

RÉGI SZÉTSZÓRT NYOMTATVÁNYOKBÓL

EGYBEGYŰJTÉ S JEGYZETEKKEL ELLÁTTA

THALY KÁLMÁN.

TOLDALÉK: A BUJDOSÓ BALASSA BÁLINTNAK KÉT EDDIGELÉ ISMERETLEN
KÖLTEMÉNYE.

ELSŐ KÖTET.

PEST, 1864.

KIADJA LAUFFER VILMOS.

TEKINTETES

SZALAY LÁSZLÓ

URNAK

A MAGY. TUD. AKADÉMIA RENDES TAGJÁNAK ÉS TITKÁRÁNAK,

MINT HAZÁNK KOSZORÚS TÖRTÉNETIRÓJÁNAK

HÁLÁS TISZTELETE JELÉÜL

AJÁNLJA A

SZERKESZTŐ.



Tájékozásul.

Irodalmunk költészeti ereklyékben, különösen pedig vitézi és történeti
énekekben, más nemzetekéhez mérve, fölötte szegény. Legalább az
általános hiedelem ez. S valóban, eddigelé a közönség a régiekből
Tinódyn, Ilosvayn, Balassán, Rimayn, Zrínyin és Gyöngyösyn kivül alig
ismert egyebet, mint a mit a sokérdemü Toldy Ferencz („Handbuch d. ung.
Poesie,“ úgy „Magy. Költészet Kézikönyve“) és Erdélyi János (a „Népdalok
és mondák“ dalai között) napvilágra juttattak, – sőt a legtöbben még az
imént elésorolt XVI. és XVII-ik századi hires költőket is csak Toldy
mutatványaiból ismerik.

Toldy leginkább műköltők elmeszüleményeit, Erdélyi pedig most élő,
újabbkori népdalokat közölt, – bár ez utóbbinál igen sok becses régi
népies dalra, vagy daltöredékre is akadunk.

És több ezeknél épen nem léteznék?… És e töredékeket épen nem lehetne-e
kiegészíteni?…

E gondolat régóta űz és hajt.

Tudjuk, hogy a magyar mennyire költői kedélyü nép. Pannónia földén
kinyiló mezőben, hervadó erdőben, patakok partjain, tenger-pusztaságon,
– mindenütt, mindenütt, teremnek a dalok. A huszár honvágyát, a betyár
üldöztetését, az elhagyott szerető bánatát dalban panaszolja el. A
leányok dal közt fonnak; a vőfél a lakodalomra versben híjja meg a
vendégeket; a felköszöntéseket gyakran versben mondják; ha valakit ki
akarnak üldözni a világból: csúfos nótát csinálnak rá, – sőt még a
halálra itélt rab is a siralomházban – mint nem régen Fábián Pista –
versben bucsuzik el az élettől.

S Árpád ős honában, hol a kis gyermekek még ma is dudolják a régi dalt:

  „Lengyel László jó királyunk“ –

hajdanában nem lett volna ez igy?! A népköltészet fája csak századunkban
virágoznék-e ily buján?… Nem; népköltészetünk – hiedelmem szerint – még
hanyatlott, s hanyatlik folyton, – hajdanában sokkal dúsabb vala.

A polgáriasodás ellensége a költészetnek; az emberek kedélyét prózaivá
teszi. A vasuti vonatok döbörgése, a gépek csörömpölése elül a regés
várak tündérei rejthelyeikbe vonulnak.

A magyar régenten bizonyára még dalosabb nemzet vala, mint most.

Ha a már Attila, Árpád udvarában kedvelt énekesekről, hegedősökről
mitsem tudnánk is: egyes szájról szájra fennmaradt dalsorok sejtetik
velünk, hogy harczos őseink énekelve mentek a csatákba, dalban lelt
hangot diadalmaik öröme, dal enyhité bujdosásaikat, s dal adott
balzsamot a nehéz időkben a honfiak vérző sziveire.

Ennyire dalos nemzet levén a magyar eleitől fogva: lehetetlen, hogy a
leviharzott két Zápolya-, Bocskay-, Bethlen-, I. Rákóczi György-,
Tököli- és II. Rákóczi Ferencz-féle nemzetiségi és szabadságháborúk, úgy
a törökkel vítt több százados harczok meg ne termették volna a magok
dalvirágait, mint megtermék a spanyol-mór küzdelmek a halhatatlan „Cid
el Campeador“-t, és a szebbnél szebb románczok sok százát.

Bizony, bizony, hazánkban is százanként élhettek ily dalok, s a sok
hegedős ajkain: tábortüzeknél, kandalló-láng mellett Kárpátoktól
Ádriáig, és Trencsénytől le Brassóig zengtek és harsogtak.

S hogy van mégis, hogy oly szerfölött kevés maradott fenn reánk?

Levéltáraink különösen a birtokviszonyokra, peres ügyekre vonatkozó régi
okmányokban rendkivül gazdagok. Őseink e tekintetben óvatosak,
szorgalmasak valának, mindent följegyeztek s biztos helyre tőnek. S
valjon följegyezték-e az egyszerü, igénytelen dalokat is?… Ily bőséggel
és ily lelkiismeretesen – alig.

Vagy ha följegyezték is: a hiteles helyeken nem volt zug ezek számára, s
a magán – iratgyüjtemények részint a harczok viszontagságai, részint az
utódok gondatlansága következtében hány helyütt elenyésztek!

Arra pedig, hogy amaz énekek százai ajkról ajkra szállván teljes
épségben fennmaradjanak: – a mi különben is majdnem lehetetlenség – igen
nehéz idők, kedvezőtlen viszonyok jártak.

Hiszen a Rákóczi-forradalom után a felsőbbség még a tárogatókat is
megégettette.

Aztán a magyar nemzet III. Károly és Mária Terézia korában nagy
átalakuláson ment keresztül.

Egy bájos királynő, ki a sziveket magához hóditá: de elég eszes arra is,
hogy a kormányától vallott hagyományos politikához hiven, a magyar
nemzetet ősi szokásaiból kivetkőztesse.

Ezen korszak a magyarra nézve még dicsőségében is szomorú, – hát még
árnyoldalaiban!… Elfeledtük az ősi nyelvet, elvetettük az ősi öltönyt; a
kurucz vezérek fiai apáik csatakardjait csak parádézni kötötték fel, s
csak idegenek előtt tisztelegni rántották ki az egykor oly rettegett
vasat hüvelyéből. A hosszu harczok alatt vagyonilag igen megrongált s
megfogyott középnemesség és nép örült, hogy megnyugodhatott, örült ha
nem háborgatták. Merev tespedés szállotta meg az egész nemzetet. Az
aggastyánok, kik egykor Rákóczi, Bercsényi mellett a szabadságért
harczoltak volt: lassan-lassan elhalának, – Rodostó felől is csak
halálhireket hordott a napkeleti szellő.

Nem volt a ki a nemzetet felrázza.

Később végre öntudatra ébredett az ország, s vele együtt megpezsdült az
irodalom, illetőleg a költészet félaléltan nyugvó életere is. De ez oly
korszakban történt, midőn Európában a classicismus utánzása vala a
divat, s a népek költői a helyett hogy saját nemzeti iskoláikat mivelték
volna: neki estek a régi kiholt népek, a görögök és rómaiak
classicusainak, s az ő munkáik után öntötték, gyártották
készitményeiket.

E kor az újraébredett magyar költészet képviselőire is igen nagy,
mondhatnók kizárólagos befolyást gyakorolt. Az volt a legderekabb költő:
a ki minden versét legalább tíz-húsz görögistennel ékesitette föl, a ki
Horácz és Sapho idegen verskaptáira legjobban ránczigálta árva
nyelvünket. A magyar nemzeti rythmus tökéletesen elhanyagoltatott, s a
szegény Csokonait parasztköltőnek csufolták, mivel „Csikóbőrös
kulacs“-át népies szellemben és magyar mértékben merte irni.

Nem akarjuk ezzel azon korszaknak különben igen fényes tehetségü
bajnokait kisebbíteni; a hiba nem az övék: de a koré a melyben éltek.
Ellenkezőleg, dicséretökre legyen mondva, – ők haladtak, igen nagyot és
sokat haladtak – de nem tagadhatni, hogy nem a helyes, mert nem nemzeti
irányban.

A tévedést Vörösmarty látta át, s megkezdé az új utat, melyre Petőfi
egész erejével tört, és a melyet Arany, Tompa stb. kiegyengetének.

És ez az ut tulajdonképen nem új: mert csak a Rákóczi-forradalom után
elhanyatlott nemzeti szellem által félbenhagyottnak folytatása; de mivel
ez: épen azért a helyes, az igazi út.

Ha költészetünket tovább is ezen újra megkezdett nemzeti helyes irányban
akarjuk fejteni: feladatunk a fonalat ott venni fel, hol azt a szathmári
béke 1711-ben kettévágta, s elejtette.

A magyar szellem ekkor elhaldoklott, a hegedősök elhallgattak,
kihalának, s a nyomott, panaszló honfiúi érzet csak itt-ott sirta fel
magát, egy-egy homályos keservben. E keservdalok utóhangjai még
korunkban is élnek; öregeink ajkain még fölzendül olykor a

  „Hajh Rákóczi, Bercsényi
  Szegény magyarok vezéri!…“

szomorú nótája.

Lessük el, és jegyezzük fel a még élő daltöredékeket, s a már nem élők,
s régiebbek után kutassunk szorgalmasan, poros, penészes irományok
között, levéltárainkban. Mert bár igen sok elveszett: de még sok
létezhet ismeretlenül is, – mentsük meg hát legalább ezeket!

Ha majd mindezen megbecsülhetlen ereklyék napfényre kerülnek:
virágozhatik csak teljes pompájában nemzeti költészetünk, s fejlődhetik
tökélyre a magyar rythmus.

Ha valahol, úgy a költészetben bizonyára legszigoruabban áll a „forma
dat esse rei“ elv; már pedig a formát, és több tekintetben a szellemet
illetőleg is a régi daloknak kell kiindulási pontúl szolgálniok.

* * *

Ily eszmék tölték el lelkemet, midőn évekkel ezelőtt a Wesselényi,
Petróczi, Szuhay, a Tököli és a Rákóczi korszak, – szóval a tágabb
értelemben vett kuruczvilág dalereklyéinek gyüjtéséhez fogtam.

Átkutattam minden köz- és magánkönyvtárt és irattárt, hova csak
bejuthaték; hirlapok utján nyilt felszólitásokat tettem közzé; az ország
majd minden vidékeire magánlevelezést üztem; – igaz, hogy voltak a kik
tudakozódásaimra nem is felelének, s e hideg közöny elszomoríta: de
viszont megvigasztalt azon szives részvét, gyámolítás, a melylyel a
legtöbben támogatták gyenge erőmet a megkezdett munkában.

A mit lehetett, ekkép elkövettem.

Az eredmény az lőn, hogy jelenleg immár összesen 60–70 különféle
kuruczvilági ének, és egy 1683-ban Tököli Imréről és Zrínyi Ilonáról irt
terjedelmes költemény várja fiókomban a kiadást. Erre azonban
alkalmasabb időviszonyokat kell bevárnom.

A kuruczdalokat gyüjtvén, egyuttal megkezdém az ó magyar vitézi és
történeti énekek és régiebb dalok gyüjtését is, a melynek eddigi
eredménye – imé a jelen két kötet.

Főelvül tüztem ki e gyüjteményemnél, hogy újat, azaz eddig még
ismeretlent adjak; és igy semmi olylyast, a mi már Toldynál vagy
Erdélyinél közölve volt – föl nem vettem, hacsak az ő közléseiknél az
illető költeménynek bővebb vagy tetemesen különböző variansára nem
bukkanék, a mi majd szintén annyi, mintha teljesen új volna, – sőt a
homályos töredékek kiegészitése még tán eclatánsabb nyereség.

Tartalmaz gyüjteményem, – melyet ha az iménti elvet nem követem, csak a
vitézi énekekre nézve is akár megháromszorozhatok vala – összesen 66
vitézi- és történeti-, és 137 kisebb-nagyobb elegyes-éneket, továbbá a
bujdosó, azaz első Balassa Bálintnak két eddigelé ismeretlen
költeményét, igazoló értekezéssel. Tehát összesen 205 éneket.

Minden a kuruczvilágra vonatkozó vitézi és történeti dalt ezuttal
készakarva kizártam, hogy ezeket majdan külön gyüjteményben adhassam ki.
Ugyanezt tevém a mult század közepe táján és II. József alatt s ennek
halálakor irt, s általam szintén gyüjtött nemzeti dalokkal, mint a
melyeknek világ elé bocsátására az idők még hasonlóan nem alkalmasok.

Gyüjteményem főfő-forrásaiúl a magyar akadémia, de legkivált a nemzeti
múzeum kézirattára, s ebben a rendkivül gazdag Jankovich Miklós-féle
gyüjtemény szolgált. Különösen megemlítendőknek vélem ez utóbbinak
kincsei közül Szencsey György dalos könyvét, és a Mátray-codexet, mint a
melyeknek tartalmát jelen, és kurucz dalgyüjteményemmel teljesen
kimerítém.

Szencsey György dalkönyve (nemz. múz. kézirattár hung. oct. 70.) semmi
czimet nem visel, s e névvel azért neveztetik, mivel minden hihetőség
szerint Szencsey György irta össze a XVII. század utolsó negyedében,
egész 1704-ig. Tartalma mintegy anthologiát képez a XVI-ik század
közepétől kezdve egész a most leirt évig, magában foglalván különböző,
részint névtelen, részint a versfőkben s végstrophákban megnevezett
szerzők műveit – többet magától Szencseytől, a codex szorgalmas és
költői lelkü összeirójától.

Szencsey György, mint a szerzette költemények némelyjének tartalmából
stb. következtetem, kurucz, és szigorú protestáns vala: de nem elfogúlt,
annyira nem, hogy könyvébe még a Szepesy Pál és Tököli ellen – pedig
ugyan túlkemény hangon – irt gúnydalokat is fölvette.

Szencseynek egész dalkönyvén meglátszik továbbá, hogy összeirója
dunántúli ember volt. A szavak ugyanis mindig úgy vannak irva, mint –
túl a Dunán ma is ejtik, továbbá – folyton a dunántúlias -bul, -bül,
-tul, -tül stb. ragok használtatnak -ból, -ből, -tól, -től stb. helyett.

Tovább megyek. Szencseynek veszprém-vármegyei, mégpedig alkalmasint
tési[1] lakosnak kelle lennie. Egyik 1704-ben szerzett énekében ugyanis
elpanaszolja a rettenetes dúlást, melyet lakóföldén tőn az ellen, a ki
elül ő is a föld népével együtt az erdőkre: a Bakonyba bujdosék.
Történelmi tény pedig, hogy 1704-ben Dunántúl az ellenség – Hajster
generál serege – Veszprémet dúlta fel iszonyúan, itt kegyetlenkedett, s
e hely és környék lakói bujdostak előle az erdőkbe, hegyekbe. A
Veszprémhez közel-eső Tés helység mellett szól még az is, hogy a könyv
216-dik lapján a Szencseyétől különböző irással ez van följegyezve: „Én
Györgyi Tamás hozattam ezt a könyvet Tésrül. Anno 1711.“ A codex kurucz
gazdája: Szencsey már ekkor tán nem élt, avvagy ezen végzetteljes évben
urát követte a bujdosásba.

Szencsey daloskönyve eredetileg Báthori Zsigmond erdélyi fejedelemnek
egy pergamenre irt oklevelébe volt bekötve, s táblájára ez vala
jegyezve: „Thomae Csetényi.“ E név is a Bakony vidéke mellett szól. – Az
ó kötés boritéka a nemzeti muzeum oklevéltárába tétetvén, a könyv újra
köttetett be; ám az új kötésre hibásan nyomatták az 1606–1704.
évszámokat, mivel e codex, mint mondám, még a XVI-ik századból is
tartalmaz költeményeket, például a „Hallgassátok jó uraim…“ kezdetü
hegedős-ének is nyilván 1586-ból való.

Megemlitésre méltók a diszesen festett kezdőbetük, melyekkel a néhány
utolsó lapon levőket kivéve a kötet minden egyes verse ékeskedik. E
betük helylyel-közzel igen czifrák, rikító szinekkel tarkálnak, néhol
pedig phantasticus alakokat tüntetnek fel, s ábrázolnak. Alkalmasint a
jó Szencsey György saját kézmüvei. Magyar könyvnél, kivált már ezen
korból, ritkaság.

A versek próza-formán vannak leirva, legfölebb a strophák jelöltetvén
külön kikezdéssel. Az irás jó nagy betűs, meglehetős olvasható, bár
néhol a ténta már oly halvány, hogy gyakran nagyító üveget kellett
használnom.

A kötet a teljes épségben megmaradt tartalomjegyzék szerint eredetileg
85 verset tartalmazott, de ezek közül 5 kiszakadt, 5 csonkán van meg:
teljesen ép tehát jelenleg csak 75. Ebben is nagy kincset birunk. Bár
minél több ily szorgalmasan jegyezgető, irogató Szencseynk lett volna
azon korban!

A Mátray-codex szintén a nemz. múzeum kézirattárában létezik (hung.
duod. 44.), s Szencsey dalkönyvéhez hasonló anthológiát képez a XVII.
században irt versekből, ezekhez járulván még Balassa Bálintnak 20
költeménye, azon rendben kiirva énekei sok kiadásainak valamelyikéből, a
mint ezekben léteznek.

A Mátray-codex alakja tizenkettedrét, s mint a benne foglalt énekek
többjéből, s magából az irás jellegéből biztosan meghatározható: a XVII.
század második felében iratott össze.

Festett czimbetűi ennek nincsenek, úgy czimlapja is hiányzik. Ki irta
egybe? nem tudhatni, – de az bizonyos, hogy nem dunántúli ember, mert a
kiejtés – a melyhez az orthographia idomúl – inkább erdélyies, vagy
alföldies; mindenütt a hosszú -ból, -ből, -ról, -ről stb., s átalában
semmi a dunántúli nyelvjárásból, elannyira, hogy még a Kőszeghre való
Győri Gyurkó szerzette éneket is nem a túl a dunaias kiejtés szerint
közlé, hanem a maga kiejtéséhez idomítva másolá le a leiró. – A ténta
fölötte elfakult; a betük aprók, kuszáltak, nehéz-olvasatúak, – úgy hogy
sok helyütt nagyító üvegen át nézve is gondot adnak az olvasni akarónak,
s valódi talányfejtésül szolgálnak.

Tartalmát a már érintett Balassa-féle 20 verstől eltekintve 44 költemény
képezi – többnyire szerelmi tárgyuak; vitézi ének alig van az egészben
egy-kettő, de protestáns vallásüldözési is van egy: miből azt
következtetem, hogy e kötetnek egybeállitója is protestáns vala, mit még
jobban bizonyít az, hogy a könyv hátsó lapjaira a codexiró kézvonásaival
a hiszek-egyen, és tiz parancsolaton kivül három protestáns ima van
jegyezve.

Egykor ezen könyv is Jankovich tulajdona vala, de ennek halála után –
hogy, hogynem? – Berlinbe került. – Ám irodalmunk nemtője megőrzé
számunkra, a mennyiben a nemzeti múzeum nagyérdemü könyvtárnoka t.
Mátray Gábor úr 1858-ban visszaszerzé hazánknak, s a magy. tudom.
akadémia ugyanazon év július 26-án tartott ülésén bemutatá. Az akadémia
Mátray urnak e nagybecsü énekes könyv visszaszerzése körüli érdemét meg
akarván örökíteni, elhatározta, hogy ez „Mátray-codex“ nevet kapjon,
mely határozat a titkár által magába a könyvbe is hivatalosan
beigtattatott. – A könyv kötése ekkori.

Többi kutfőimről rövidebben szólok az illető versek után irt
jegyzeteimben. E jegyzeteket magam igazolása végett – hogy honnét
meriték? – vélém szükségesnek. De részint utó- részint *) alatt irt
jegyzeteim egyebekre is, például történelmi bizonyítgatásokra a versek
keltét illetőleg, a régi, elavult szólamok felvilágosítására,
összehasonlításokra stb. – kiterjednek, a mit tennem olvasóim
könnyebbsége végett láttam jónak.

Némely költeményt több kutfőből meriték, s egyiket a másikkal
összehasonlitván, a helyesebbet alkalmaztam.

A helyesirást a mi illeti: azon – mostanában régi iratok kiadásánál
szokásos eljárást követtem, hogy a szavakat a jelen megállapitott
orthographiával adom, – a régi kiejtésnek hű viszszaadása, s ezért az
illető helyeken az eredeti hangzók pontos megtartása mellett. Azonban ez
elvet csak az ó kiejtésre nézve tartottam fenn, s nem egyszersmind a
provincialismusra nézve, a mely hajdanában is csak ugy variált és
ferdített mint ma. Igy például Szencseynél folyton: tunnyi, annyi,
bukor, ustrom stb. áll: tudni, adni, bokor, ostrom stb. helyett; ez
nyilván túl a dunaias tájszólás, és ma is épen ugy él, mint Szencsey
idejében. Én a táji hangoztatást nem követhetém: mert sokféle kutfőkből
egybeszerkesztett könyvem irmodora rémitően tarka lett volna, – s nem
követhetém, miután helyesirási eljárásommal nem a most is élő
provincialismus terjesztése: de a már kiholt, elavult szólamok hű
megóvása, megtartása, visszaadása vala czélom.

Van a jelen kötetben különösen a dévaj, tréfás régi hegedős-énekek
között több, a melyekben a szerelem szenvedélye, a gúny éle, vagy a
pezsgő jó kedv túlcsapongása néhol a mai affectált illem szabályaival
nem épen összegyeztethetőleg, kissé magyarán nyilatkozik. Ne ütközzék
meg benne az olvasó: castis omnia casta! A régiek sokkal őszintébbek
valának mint mi; ők megnevezték a tárgyat a maga nevén, mig voltaképen
sokkal „emancipáltabb“ korunk, mely szép szin alatt titokban jobban űzi
undokságait – külsőleg finnyáskodni szeret. Valóban, a mai kor
affectáltsága mellett már az ó testamentom szent könyveinek sok helyütt
szintén ily szó-kimondó modora sem fér meg, – de a Paul de Kock regények
ugyancsak díszlenek.

Egyébiránt a hol vastagabb kifejezések fordultak elő: .....-okkal
töltöttem ki a helyet.

Volt a régi magyaroknak egy sajátságos szokásuk: hogy a börtönben
szenvedők, vagy halálra itéltek dalban bucsuztak el a világtól, – ha
azelőtt soha verset nem irtak is. E szokás a szegénylegényeknél még ma
is él, de hajdanában legelőkelőbbjeink által is üzetett. Igy például gr.
Koháry István több egész kötet verset irt munkácsi rabsága alatt; igy
Bezerédy Imre az 1708-ban lefejezett hires kurucz brigadéros, ki azelőtt
soha dalt nem szerzett, kivégeztetése előtt pár nappal megirá
bucsuénekét, mely kuruczdalgyűjteményemnek egyik legérdekesb darabját
alkotja.

Ilyszerü versek a jelen kötetben a hires, nagynemzetes Zólyomi Dávid és
Rákóczi László börtönénekei; a hóhér-pallosra itélt Nagy Péternek, Raby
Istvánnak, a nánási piaczon 1688. sept. 20-kán lefejezett jegyzőnek, s a
rab Rimanóczinak éneke.

A „Sárkány István halálára,“ „A haldokló vitéz Fodor Pál,“ „Az tenger
fövénye ki sok…“ „Kovács György végbucsudala“ stb. inkább
bucsuztatószerüek: a midőn t. i. maga a versköltő beszél a haldokló vagy
halott személyében. Ilyenforma még a „Keserv Zrínyi Miklós halálára“ is,
a mennyiben ebben is több helyütt Zrínyit beszélteti a költő.

Végül nem mulaszthatom el kifejezni abbéli óhajtásomat, vajha költőink
iparkodnának mintául venni, magokéivá tenni azon ódon magyar zamatú,
eredeti, régi szép versalakokat, a minőkben e gyűjtemény sok éneke van
irva, – mert ha valódi magyar rythmussal akarunk élni, s rythmicánkat
tovább fejteni, művelni: a szathmári békekötés előtt élt régi
költőinkhez kell visszatérnünk; tőlük tanulhatunk ősi magyar dalméretet,
ősi magyar nyelvet, és ősi magyar szellemet.

Szerény gyűjteményemet, ha Isten éltet, folytatni fogom, csak
irodalmunknak, s hazámnak szolgálhassak valamit vele!

Pest, 1863. april 8-kán.

=Thaly Kálmán.=



VITÉZI ÉS TÖRTÉNETI ÉNEKEK.



HUNYADI MÁTYÁS KIRÁLY BILLIKOMA.

– A XVI. századból. –

„Vina bibant homines, animalia caetera fontes.“

  Ez Hunyadi Mátyás király billikumja
  Velenczésektül vött régi ajándékja,
  Midőn ellenségen lött diadalomja:
  Ez volt vitézinek áldomás-adója.

  Hunyadirul Lajos királyra maradott
  Ki is vitézivel gyakran ebbűl ivott,
  Batthyányi Ferencznél pohárszéki állott –
  Bortöltője lévén hiven forgolódott.

  Kinek hűségéért hogy Német-Ujvárát,
  Adta, – rá köszönté akkor ez poharát,
  Az király éltéért megiván a borát –
  Hű szolgálatjának vette méltó árrát.

  Melly ház eleinek most is követője,
  Királyának igaz, állhatatos híve,
  Országának egyik pajzsa és őrzője –
  Édes nemzetinek hű védelmezője.

  Hazánk szolgáinak igaz szereteti
  Megrögzött ez háznál vitéz kedvelleti,
  Sok szegénylegénnek szükségét enyhéti,
  Asztalát mindennek egyaránt teréti.

  Gazdag, dús papoknak menj bár udvarokra
  Megkérdik: barátom, mit hoztál konyhára?
  Jer bé – ha zsebedben pönög az bor árra,
  Ha nem: kiballaghatsz a nyitott kapúra!

  Sőt némely urakhoz történjék meneti –
  Ritka katonának most az böcsűleti,
  Nem lévén szivekben hazánk szereteti:
  Az vitéz embernek nincsen tiszteleti.

  Inkább veti abban kiki dicsősségét:
  Miképpen tölthesse erszény ürességét;
  Közönséges jóban nem látni hűségét –
  Ritkábban ellenség ellen vitézségét.

  De szegénylegénynek csak jó hajlék Rohoncz
  Mert ott katonának bő kenyere, bor, s koncz;
  Untig igyál azért, csak vigságot ne bonts, –
  És ez billikumot barátom el ne ronts!

* * *

E költemény a latin jelmondattal együtt reá van vésve a Batthyányiaknak
Mátyás királytól származott billikomára, mely hajdan a vers szerént eme
család egyik főbirtokán Rohonczon tartatott. Később a boldogult gr.
Batthyányi Kázmér vagyona a kormány kezére kerülvén, egyéb ingóságai
között e kehely is elárvereztetett, s így jutott tergoveczi Modrovich
Ignácz rácz-almási közbirtokos birtokába, kinél ma is létezik. Maga a
billikom velenczei kristály, – Mátyás korában még igen nagy ritkaság –
talpa pedig aranyozott ezüst, körületén teleirva a jelen költemény
soraival, melyek hihetőleg még a XVI-ik században vésettek reá.

Az eléforduló „szegénylegény“ és „katona“ szó hajdan azonegy értelmű
vala, és hol egyik hol másik zászlós úr zsoldjában álló szabad csatárt
jelentett. – A „szivekben“ szivökben helyett régies, s mindig így fog
eléfordulni, valamint a „ronts“ is rontsd helyett. A parancsoló mód
második személyének d-je régen majd mindig kihagyatott – legalább
irásban.

T. K.


FEDDŐ ÉS SERKENTŐ ÉNEK

Manasses és Nabugodonozor példáiból.

– A XVI. század első feléből. –

(Egy hosszabb ének eleje és vége.)

  Rettenetes Istennek nagy haragja:
  Kik nem félik, erőssen sanyargatja,
  De meg ollyan mint az kegyelmes atya:
  Kik megtérnek, ismét hozzá fogadja!

  . . . . . . . . . . . . . .
  Csudálatos Istennek itéleti:
  Melly erőssen az bűnöst megbünteti!
  Az kit akar székiből el- kiveti,
  Az kit akar ismét el- fölemeli.

  . . . . . . . . . . . . . .
  Csodálatos Istennek kegyessége:
  Senkinek ő nem lehet ellensége;
  Kinek lehet csak benne reménsége, –
  Nyilván vallja, hogy csak ő segítsége.

  Ez világon soha nem volt oly bűnös
  Kinek Isten nem volt volna kegyelmes;
  Csak ki magát ismerte, hogy fertelmes,
  És Istenét hitte, hogy engedelmes[2].

  Melly nagy sokszor régen zsidó népeket
  Veri vala mint engedetleneket,
  De mennyiszer ők ismerék vétkeket:
  Mindannyiszor megbocsátá bűnöket!

  Vajha most is jól ezt az körösztyének
  Megismernék: hogy mindenkor Istenek
  Háborgatta kik voltak kegyetlenek –
  És rontotta kiknek volt kemény szivek.

  Igen járják most is az békességet:[3]
  De nem tartnak köztök egyenességet,
  Hátra vetik isteni kegyességet –
  Választottak idegen segitséget[4].

  Míglen Istent mi meg nem ismerhetjük:
  Békességet csak hiában keresünk,
  Az mit kérünk soha meg nem nyerhetjük –
  Életünket kétség nélkül elvesztjük.

  De nem tudjuk Istent megengesztelni:
  Mert azt ingyen sem[5] akarjuk érteni;
  Sok miséket tudunk csak szolgáltatni –
  Misék által akarunk szabadulni.

  De nem használ miseszolgáltatásunk,
  Olvasásunk, processio-járásunk,
  Utálatos sok zsolozsmatartásunk,
  Egyházbeli sok szóval kiáltásunk.

  Nem ekképen köll Istent engesztelni:
  Hittel szokott ő megengeszteltetni!
  Minden gonoszt hátra kell annak hagyni
  Bocsánatot ki akar tűle nyerni.

  Megiratá nekünk az Szent-Írásban:
  Mit mitűlünk kiván ő szolgálatban;
  Különben ha cseleködünk dolgunkban:
  Mindörökre maradunk mi vakságban.

  Szent-Irásból akarja hogy ezt értsük
  Mivel őtet ez világon tiszteljük,
  Egyébképen ha mi őtet keressük:
  Kétség nekül őtet meg nem lelhetjük!

  Térjünk azért avvagy mi most Istenhez,
  Essünk hamar kegyes Idvezítőnkhöz:
  Jusson hamar mi elveszett lölkünkhöz
  Ez világon nyomorult életünkhöz.

  Vegye rólunk az régi nagy vakságot
  Testünkbeli nagy- sok háborúságot;
  Oltalmazza ez nyomorult országot,
  És engedje az régi szabadságot!

  Ezt Istentül mi hamar megnyerhetjük:
  Szent igéjét ha ő neki meghiszszük,
  Ő szolgáit ha mindenkor tiszteljük,
  Az mit mondnak örömest teljesitjük.

  Kit engedjen nekünk az Szent Háromság:
  Ki egy Isten és örök hatalmasság,
  Kivel vagyon mindenkor irgalmasság –
  Mindörökké mennyei nagy boldogság.
                                  Amen. Finis.

* * *

A Csoma István által 1638-ban Pátyin összeirt codexből, mely
határozottan protestáns jellegü s többnyire XVI-ik századi énekeket
tartalmaz. Tisztán világi ének csak egy van benne: a szendrői névtelen
által 1571-ben Szilágyiról és Hajmásiról irott hires regedal, melyet
koszorús Vörösmartynk újból átdolgozott. A Csoma-codex jelenleg az
akadémia könyvtárában van. – A jelen énektöredéket egy hosszabb vallásos
ének elejéből s végéből állitám egybe; érdekes némely helyeiből látni,
mennyire szivén hordta a magyar a haza ügyét akkor, miszerint még a
vallási énekbe is belevegyült a honfifájdalom és az ősi szabadság utáni
sóvárgás hangja:

  „Oltalmazza ez nyomorult országot,
  És engedje az régi szabadságot!“


T. K.


THÚRY GYÖRGY ÉNEKE.

– 1548. –

  Zöldítsétek egek hamar az erdőket:
  Hogy próbálhassuk már nyugodt fegyverünket!

  Ellenségeinkre egyszer hogy kikeljünk,
  Török-pogányokkal vigan megütközzünk.

  Deli Kortván béget kezünkbe kerítsük,
  Délczeg Mehemetet lovárul ökleljük.

  Hiszem, az magyarok mikoron kiütnek:
  Pogány ellenségnek bátran szemben mennek,

  Kik hamar előttök futnak, vagy elesnek –
  Magyar fegyverétül terétve feküsznek.

  Adjad nagy Ur-Isten vitézi tettekkel
  Végházunk[6] kérkedjen sok pogány fejekkel!

  Az végbelieknek tartsd meg erejeket:
  Hogy pogány vérében mártsák fegyvereket!

  – Az ezer ötszázban és az negyven nyolczban
  Éneklé Thúry György vérszomjuzásában.

* * *

E költemény a nemz. múz. kézir. hung. quart. 236-ban van meg, de
végsorában Jankovich másutt sem igen correct másolója 1548 helyett
vétségből 1648-at irt, mert a híres Thúry György, Palotának 1552-ben
hősi megmentője a „törökrém“, a páratlan személyes bajvívó, ki végre a
kanizsai mezőn vagdaltatott össze a török által: a XVI-ik században, s
nem a XVII-ikben élt; hogy pedig versünk szerzője csakugyan e hires és
nem más Thúry György: – bizonyítja e sor:

  „Az végbelieknek…“

e Thúry György volt ugyanis a dunántúli végek főkapitánya, ezért
fohászkodik katonáiért. Fennmaradt e költemény az ő halála után is, és a
hegedősök által énekeltetett, mindegyik toldván hozzá valamit; ilyen
variatiót a következő századból láss alább, Szencsey codexéből közölve,
„Végbéli vitézek éneke“ czím alatt.

T. K.


PROTESTÁNS HEGEDŐS PANASZLÓ ÉNEKE.

– Tállya, 1549. –

Eredeti czime:

„Panasza Christusnak.“

  Mind ez világnak már esze veszett,
  Az igazságtul eltévelyedett,
  Az gonoszságban el bémerülött,
  Az hitlenségben meggyökerezett.

  Im föltámadott az igazságra
  Az nagy Istennek boszuságára
  Ő Szent Fiának káromlására –
  Szent igéjének nagy romlására.

  Szent Dávid irta az zsoltár-könyvben
  – Az ő könyvének másodrészében –
  Mint tanácskoznak az népek egyben,
  Az kik nem hisznek az egy Istenben.

  Nyilván tudjátok – ne csudáljátok:
  Ez világ bánja az igazságot,
  És oltalmazza az hamisságot,
  Dávid erről szól, meghallgassátok!

  Mit agyarkodtok – ugymond – pogányok,
  És minden népek?… gonoszt gondoltok?
  Földi királyok mit tanácskoztok?…
  Az Isten ellen föltámadtatok!

  Hatalmas urak és fejedelmek,
  Papok, püspökök, és szerzetesek
  Az Krisztus ellen mind öszvegyültek
  És az tanácsban illyet végeztek:

  Rontsuk el – ugymond – minden kötelét,
  Vessük el rólunk minden erejét,
  És ne fogadjuk semmi beszédét,
  Semmivé tegyük minden törvényét!

  – Itt az Szent Dávid ím megjelenti:
  Hogy az hitlen nép Krisztust nem veszi,
  Semmi beszédét hogy nem böcsülli –
  De mindenképen inkább üldözi.

  Ez volt Krisztusnak ő szöröncséje:
  Ez világ őtet hogy nem kedvelte,
  Heródes király soká kergette,
  Annas Kaifás megölettette.

  Nagy bátorsága ez ez világnak:
  Hogy az Ur Krisztust mondja csalárdnak,
  Jámbor szolgáit mind árulóknak –
  Kik Szent-Irásból igazat mondnak.

  Álnok tanácsot de kik végeztek:
  Az igazságot ki nem vesztitek!
  Nagy szegénségben fejenként estek –
  Im az Szent Dávid megmondja nektek.

  Mennyből Istentől megcsufoltattok:
  Tanácsotokban megbolondultok,
  Isten haragját ti meglátjátok –
  Röttenetes lesz nagy kinvallástok!

  Simeon mondja az Krisztust jegynek
  Kit nagy-sokképen igen ellenznek,
  Kiben az hivek mind megépülnek,
  Az hitetlenek mind megtöretnek.

  Óh te vak világ, Krisztust nem veszed[7]
  Az ő szent jegyét ím nem böcsüllöd,
  Lám üdvösséget hirdet tenéköd
  Kit az Szent Dávid ím megmond néked.

  Sion hegyének adtam királyul,
  – Az Atya-Isten szól az Krisztusrul –
  Az én népemnek erős hadnagyul,
  Hogy ellenségtül legyen oltalmul.

  Sionnak hegye az körösztyénség
  Az kit háborgat nagy-sok ellenség:
  Lelki és testi nagy hitetlenség,
  Kik ellen nekünk Krisztus segitség.

  Az Atya-Isten királynak mondja:
  Mert ez világnak ő lőn oltalma,
  Ördög országa miatta romla; –
  Az kárhozatnak ellene álla.

  Nagy méltóságát Dávid megmondja,
  Istennek Fia kezdettül fogván
  Miként Szent Atyja őt elbocsátá
  Ez világ ellen azt prédikálta:

  Minden hatalmat az ő Szent Atyja.
  És ez világot kezében adta,
  És örökségül birnia hagyta –
  Mennyen és földön urrá vallotta.

  Ily nagy Fölséget kik nem tisztelnek,
  Szent-igéjének kik nem engednek:
  Nagy vaspőrölylyel összetöretnek –
  Az Isten előtt sömmié[8] lesznek.

  Miként az cserép összetöretik:
  Azképen minden megtörettetik
  Az igaz utról ki eltávozik,
  Az Krisztus ellen ki törekedik.

  Im jól halljátok Isten haragját,
  Irgalmasságát, minden hatalmát,
  Ő Szent Fiának nagy méltóságát –
  Már fogadjátok Dávid tanácsát!

  Ébrüljetek[9] föl – ugymond – királyok,
  Isten törvényit megtanuljátok!
  Urak, az földet az kik birjátok:
  Isten beszédjét megfogadjátok!

  Nagy félelemben ti szolgáljátok,
  És szent életben ti vígadjatok,
  Az igazságot oltalmazzátok –
  Ő szentegyházát föltápláljátok!

  Ő Szent Fiában gyönyörködjetek,
  Nagy szeretettel benne higyjetek,
  Szent igéjében ékeskedjetek,
  Az Isten népét ti őrizzétek!

  – Hogyha ekképen nem cselekesztek,
  Az igaz utról eltévelyedtek,
  Isten haragját fölgörjesztitek:
  Megemésztettek, és mind elvesztek!

  Boldogok lesztek, ha szót fogadtok:
  Hogyha Krisztusban ti megújultok;
  Minden gonosztul megszabadlutok:
  Hogyha Krisztusban igazán biztok.

  Ez kiket[10] mondék, Szent Dávid mondá;
  Szent Lélek által mindennek mondá:
  Hogy az Istennek Fiát imádja –
  Az hitlenséget minden elhagyja!

  Nagy hitlenségben mindazok élnek
  Az kik Rómátul, pápátul függnek:
  Mind bálványistent azok tisztelnek –
  Kik az Krisztusban meg nem épülnek.[11]

  Pápa hatalma az mig regnála:
  Ördög asztaga meggazdagúla,
  Ez széles világ vakságban juta –
  Krisztus Jézustól mert elszakada.

  Az bibliának nem vala hire
  Az breviárnak[12] nagy sok kenyere,
  Mind az papokat ez eléltette:
  Az Krisztus Jézust egy sem hirdette!

  De Luther Márton kárt tén pápának:
  Hogy megjelenté vétkét Rómának,
  És elhirdeté mind ez világnak:
  Immár nincs haszna az sok bucsuknak!

  – Az aranykaput mikor megnyitá:
  Mind ez világot hozzája hajtá,
  Kintul és büntül mind megoldozá,
  Sok ország kincsét ő bétakará.[13]

  Már mint Heródes megháborodék
  Mikor Betlemben[14] Krisztus születék,
  Minden szerzése megtántorodék:
  Mert álnoksága mind kijelenék.[15]

  Minden szerzését Isten megrontá:
  Ő Szent Fölsége mert nem plántálá,
  Mind gyökerestül el kiszakgatja –
  Mint Urunk Jézus régen megmondta.

  Ez azért oka az nagy romlásnak
  El béjövése az pogánságnak,
  Nagy pusztulása az klastromoknak:
  Véget vet Isten az sok bálvánnak![16]

  – De vegyük elő az szent bibliát,
  Reánk ne várjuk Isten ostorát;
  Abban[17] meglátjuk szent akaratját,
  Irgalmasságát, minden haragját.

  Te magyar nemzet, ha fel nem ébrülsz,
  Az Ur Jézusban ha meg nem épülsz,
  Szent igéjével ha meg nem szépülsz:
  Maradásodnak, higyjed, nem örülsz!

  Várad! nagy kárt téssz mind ez országnak
  Hogy véget nem vetsz az sok vakságnak!
  Csak zabot pállaszsz az nagy érczlónak:
  Hiszem az Istent állíttod vaknak![18]

  Óh igen féltem, az török császár:
  Meg ne nyargalná Szent-László lovát![19]
  Fogva ne vinné sok kövér papját
  Az kik kerengik szép koporsóját![20]

  Mit pironkodtok váradi papok?
  Az kövérségtül fénlik nyakatok!
  Nem kell Istennek ti zsolozsmátok,
  Misemondástok, és kiáltástok.

  Szent László fejét ti imádjátok
  Szépen ezüstben befoglaltátok;[21]
  Olaj az teste, mind azt mondjátok –
  Ezzel az nép közt ti komplárkodtok.

  Az Krisztus teste olajjá nem vált
  Idvösségünkre ki nekünk használt,
  De az körösztfán ugyan megszáradt –
  Ezzel fizeté mi bűnünk árát.

  – Nyilván látjátok Isten haragját
  Mind ez világon boszuállását:
  Mert nem tiszteljük az Isten Fiát,
  Ő Szent Fiának vére hullását.

  Az szerzetesek kik ezt nem tudják:
  Az Luther Mártont csak szidalmazzák,
  Az jámborokat csak háborgatják –
  Nagy vakságokat mert ők nem látják!

  Az Jeruzsálem példátok volna:
  Tudós papokkal ki rakva vala,
  Isten törvénye kezekben vala –
  De az Krisztusért ám mind elromla!

  Azért nagy urak, ám meglátjátok:
  Az siketséggel ti mit használtok!
  Az Isten mit mond nem fogadjátok,
  Az Szent Dávidról ha nem tanultok.

  Keresztyén nevet sokan viseltek:
  De ez világnak csak hizelkedtek,
  Az gazdagságért mindent mieltek,[22]
  Isten beszédét nem tisztelitek.

  De meglátjátok miképen jártok,
  Itélet napján melly kárt vallotok,
  Az hivatalban kik el nem jártok –
  Az jámborokat háborgatjátok.

  Az kiket mondék: senki ne bánja,
  De minden ember magát meglássa,
  Álnok tanácsát minden elhagyja
  Az ki az Krisztust Urának vallja!

  – Tállyán ez kele új esztendőben
  Ezer ötszázban negyvenkilenczben,
  Hogy fölébrüljön minden Istenben –
  Senki ne éljen már tévölygésben!

* * *

A Csoma-codexből. Ez ének nemcsak vallási, de történeti is, korának hű
képét adván; azonkivül a törökök bejöveteléről s Váradról és
Szent-László szobráról, koporsójáról irt helyek – a melyek pedig fölötte
érdekesek – majdnem tisztán csak történetiek: ezért sorozám a vitézi és
történeti énekek közzé. – Nem érdektelen tudni, hogy a keresztyén
(némelyek szerint keresztény) szó e költeményben úgy az egész régi
Csoma-codexben, mindenütt „kerestien“-nek vagy „köröstien“-nek van irva,
de sohasem „keresteni“-nek. Ez is élő bizonysága, miszerint őseink is a
„keresztyén“ kiejtést használák.

T. K.


INTŐ ÉNEK A MAGYAROKHOZ.

– 1550. –

(Töredék „Moises és Jósue hadáról az Amalek ellen“ czimü hosszabb
hegedős-énekből.)

  . . . . . . . . . . . . . . .
  Az Moises mikoron hegyre följuta
  Kezde akkor szépen imádkoznia:
  Meddig az ő kezeit fenntarthatta
  Győzödelem addig zsidóké vala.

  . . . . . . . . . . . . . . .
  Az ő karja mihelyt elfáradt vala,
  Imádsága mikor lassúdik vala:
  Győzödelem Amalechnek áll vala.

  – Soha eddig nem akartuk érteni
  Könyörgéssel nem tudtunk elindulni,
  Viadalhoz ha akartunk készülni:
  Szitok, átok volt igyünknek kezdeti.

  De nem ögyéb most is ennek az oka
  Hogy szöröncsénk nincsen soha az hadban:
  Mert nem tudunk akkor imádkoznia,
  Ugy indulunk: jer rá az bestiára!

  Az szent Moisesnek könyörgése szerént
  Esedezzünk Istenhez szivünk szerént:
  Jó szerencsét engedné kedvünk szerént –
  Győzedelmet ellenségen vehetnénk!

  . . . . . . . . . . . . . . .
  Az fogadást kit tőn Isten Moisesnek:
  Veszedelmére járna Amalechnek,
  Azt elvégezte akkor zsidó népnek
  Kit Moises ajánla Jósuvének.

  Mennyi romlás mostani időben is
  Lészen az kit merre látunk, hallunk is!
  Isten hatalmából vagynak ezek is:
  De nem értjük, mert eltévedt eszünk is.

  Ezen is vagyon Istennek hatalma:
  Egy országot más ellen föltámasztja,
  Benne való népet megsanyargatja –
  Őtet hogy megismérjék, azt akarja.

  Oly igen megveré régen zsidókat,
  Elpusztítá az ő szép országokat,
  Tartja most is ugyan mint bujdosókat
  Nem hagy birni nekiek országokat.

  Poklul[23] járának az szegény czigányok
  – Nem tudom ha Egyptom-e országok? –
  Tudom otthon voltanak hatalmasok;
  Isten veszté, – marada csak sátorok.

  Ég alatt valának nagy nemes népek
  Kik neveztetének az görögöknek,
  Ez világon kedves vala ő nevek…
  Kérdenélek: ezek mind hova lőnek?

  Romlának meg nagy hatalmasságokban
  Mikor négyszáz (után) ötvenháromban
  Irnak vala Úr születése után:
  Mahumetnek esék birodalmában.

  De nem sok idővel ennekelőtte
  Kevély Szerecsenországnak lőn vége;
  Irnak vala akkor ennyi időben:
  Másfélezer tizenkét esztendőben.

  Óh mennyi országok mostan is vannak
  Régtül fogván mely népek kit birtanak:
  Más idegen nép előtt elfuttanak –
  Gonoszul lett vége ő országoknak.

  Mely országnak most veszedelmét mondjuk,
  Végezeti lett az miképen halljuk;
  Istennek hatalmának ezt mi valljuk –
  Nem emberi akaratból ezt várjuk.

  Istennek hatalma – ezt minden higyje –
  Magyarország hogy esék mi kezünkben;
  Pogányok valánk az régi időben,
  De az Isten hoza ily szerencsére.

  Nekünk ez országot megszabadítá
  Csudaképen, ha ki ezt megmondhatná,
  Magyar krónikában ezt megtalálná –
  Hogy Istentül vagyon, ingyen sem[24] mondja.

  Urnak mennyben menésének utánna
  Négyszáz egy esztendő mikoron vala
  Jó Magyarországban magyar nép szálla…[25]
  Kit elhagyok – erről sok beszéd volna!

  Mely nagy veszedelmet reánk ereszte
  Ur Isten, ezalatt oly embert szerze
  Nagy romlásokat hogy ő megjelentse –
  Háladatlanságot bennünk megfeddje.

  Igen félek keresztyének én azon:
  Az szüketség[26] hogy valamit ne hozzon!
  Mint Amalech: országunk ugy ne járjon, –
  Jól látjátok az pogány köztünk vagyon.

  Elein valánk bálványimádásban:
  Most Istennek nagy irgalmasságában;[27]
  Törökök vagynak noha most vakságban:
  Az Szent Lélek hozhatja igazságban!

  Sőt ha mostan vannak nagy gonoszságban:
  Fordithatja Isten jó gondolatban,
  Lehetnek ők isteni imádásban,
  Ezt igy értem: Krisztustul ez mondásban.

  Vaj mely nagy hatalmas Embernek Fia:
  Kövekből is hogy ő fölállathatja
  Ábrahámnak fiait, támaszthatja
  Istennek hatalma, – minden azt tudja.

  – Megveted magyar nép Isten mondását?
  Nem kedvelled az ő jóakarását?
  Elveted-e miként egy rothadt almát?…
  Lesz oly ember ki érti ennek hasznát!

  Kérlek én tiktöket hív keresztyének:
  Az egy állhatatosságban legyetök,
  Gondját Istennek rólatok higyjétök –
  Mint ez históriából megértétek.

  Rátok törnek most is az hitetlenek
  Boszut felőlök[28] nagy-sokat szenvedtek,
  Igazságban nem hagynak békét nektek –
  Békességgel vajha azt eltürnétek!

  Istennek hatalma őket megrontja,
  Boszuállást csak ő reá hagyhatna:
  Mind az Amalech népe ám mint jára
  Igaz utban zsidókat mert bolygatá.

  Sok népeket megrontott az Ur Isten
  Boszuságot kik töttek az híveken,
  Meghigyjétek, most is azon[29] az Isten –
  Csak hínátok mellétek igaz hitben!

  Távoztassa kérjük ő szent Fölségét,
  Ellenségnek ő gonosz dühösségét;
  Dicsérhessük ebben ő szent Fölségét,
  Tanulhassuk békével szent igéjét.

  Viselje gondunkat mi életünkben,
  Országunkat tekintse szükségünkben,
  Oltalmazzon ez földön életünkben,
  Mondhassuk ő neki: úgy légyen! Ámen.

  – Messzebb nem viheté ennek értelmét
  Az időnek hogy látá rövidségét;
  Igyen jegyzé mostan ennek idejét:
  Ezerötszáz ötvenben végeztetett.

* * *

Csoma István codexéből. Az ének szerzője, mint a versfejekből kitünik,
Kádas György. Szép azon lángoló hazaszeretet, mely szent-irási példákból
kiindulva, inti és serkenti a magyar nemzetet, mig másrészről ugyanazon
példákból határtalan Istenben való bizodalom tanát fejti ki az
énekszerző. Az ének első bevezető versszaka is jellemző:

  Gondom nagy volt az elkezdett dolgomra:
  Kit[30] mondhatnék nektek most hasznotokra?
  De talám csak szükségtek sincsen arra…
  Annak mondom ottan[31] az ki meghallja!



SZEGEDI VESZEDELEM.

– Vitézi ének 1552-ből. –

  Boldog vala az az idő Tamásin
  Mikor voltunk az köveknek hányásin, –
  Örvendett ott kiki fegyverfogásin:
  De még jobban az vadaknak hullásin.
  Ettünk, ittunk, csak danultunk,
  Vigadtunk.

  Menj el tehát Benedek szomorú császárhoz,
  Mondd szolgálatunkat, borúlj lábaihoz, –
  Hogy küldjön követet Szolimán császárhoz:
  Küldjön segitséget bús Szeged várához!

* * *

E homályos daltöredék Jankovich gyüjteményében létezik (nemz. múz.
kézir. hung. quart. 173. VI.). Korát a Szolimán név s a Nagy Ambrús,
Horváth Ferencz és Tóth Mihály hajduinak 1552-iki évben történt szegedi
veszedelme fejti meg, melyet Tinódi Sebestyén még azon évben hosszasan
megénekelt. (Lásd Tinódinak 1554-iki kolozsvári kiadását.)

T. K.


HEGEDŐS-ÉNEK A KENYÉRMEZEI DIADALRÓL.

Irta 1569-ben

Temesvári István deák, Telegden.

Eredeti czíme: „Históriás ének az jeles győzedelemről, mint verte meg
Mátyás király üdöjében Báthori István erdéli vajda a király hadával és
az erdéli és magyarországi hadával az Alibéget hatvanezer törökkel
Erdélbe a Kenyérmezőjén, mikoron irnának 1479. Szent Kálmán napján.“

„Az Cyrusnak nótájára.“

  Jó Magyarországnak multa napjáról
  És ő benne való hatalmas urakról,
  Tudom hallottatok gyakran királyokról:
  De ím én is szóllok két urakról!

  Azért hallgassátok, ím én megbeszélem
  Jó Báthori István a Kenyérmezőjén
  Az ő szomszédjával jó Kinizsi Pállal
  Mely jó szerencsével vítt meg Alibéggel!

  Hogy irnának ezer négyszáz és nyolczvanban
  Az Úr Jézus Krisztus születése után
  Jó Báthori István az Erdélyországban
  Vajda vala akkor oly nagy jámborságban.

  Ugyan azon üdő folyásában vala
  Vitéz Kinizsi Pál az Vég-Temesvárba,
  Király után vala ott az ispánságban[32]
  Hire vala neki nagy-sok tartományban.

  Ezen esztendőben Szenderő várában
  Számtalan sok török gyülni kezdett vala,
  De ez gyülésének oka hogy mi volna:
  Sem magyar sem egyébféle nem tudja vala.

  De hogy lassan-lassan ennek az ő hire
  Nevekedni kezde, a királyhoz ére:
  Ottan Mátyás király alföldre izene –
  A Kinizsi Pálnak hadja készen lönne!

  Azon követektől az Erdélyországnak
  Főkapitányának: Báthori Istvánnak
  Király parancsolá mint hív szolgájának,
  Hogy mind éjjel-nappal erőssen vigyázna.

  Nyughatatlan király ez hirnek hallásán,
  Jó Báthori Istvánt a Kinizsi Pállal
  Inti és oktatja sok követek által:
  Hogy készen lönnének minden bátorságban!

  Mert a török – ugymond – nagy-sok néppel vagyon,
  Rövid idő mulván jó Magyarországon
  Dúlást, rablást akar tenni várasinkon –
  Kinek tü ellene álljatok jó móddal!

  Gyakor helyen nektek ő közettek legyen
  Egy kém haza jöjjen, másik ottan menjen,
  Kik meglássák török szándékát: mi legyen?
  Hogy álnokságtól a nép ne röttegjen!…

  Az két jeles urak a király beszédét
  Mihelyen meghallák az ő izenését:
  Mindenfelé ottan küldének kémeket
  Kik megkémlenéjek[33] jól a törökeket.

  Mindketten az urak nagy szép seregeket
  Kezdenek azonban gyűjteni sok népet,
  Kikkel az rablástól ő birodalmokat
  Megtarthatnák épen a szegény községet.

  Íme azonközben kémek megjutának
  Az Erdélyországban Báthori Istvánnak,
  És Vég-Temesvárban jó Kinizsi Pálnak
  Megbeszéllék török szándéka mi volna…

  Most – ugymond – Alibég ékes seregével
  Által kezdett kelni Dunán ő népével,
  Az Erdélyországnak nagy veszedelmére,
  Hatvanezer néppel – indult sietséggel!

  Ez hir már mindkét ur tudtára vala;
  Jó Báthori István az Erdélyországban
  Oly nagy sietséggel ő tartományában
  Zsoldot kiáltata az Erdélyországban.

  A kéncses Erdélynek ő tartományában[34]
  Székel, magyar, szász, és oláh lakik abban,
  Kikből nagy szép hadat jó Báthori István
  A törökek ellen nagy-hamar támaszta.

  Bővséges éléssel táborát megtölteté,
  És hadi szörszámmal megerősiteté,
  Ellenség jövését semminek nem vélé –
  A szegény községet nagy rablástól félté.

  Ime azonközben tevék neki hirré:
  Az ő birtokára hogy Alibég jönne,
  Oly nagyszámu néppel, Erdélyre sietne –
  Ingyen[35] majd Erdélynek határára érne.

  Azért gyorsasággal, és nagy-bátor szűvel
  Török eleibe vajda ő népével
  Indula táborból, mégyen sietséggel:
  Mert hallja, hogy török jőne sebességgel.

  Azonközben pedig az Vég-Temesvárnak
  Az ő ispánjának: jó Kinizsi Pálnak
  Izene Báthori mint jó szomszédjának:
  Oltalmára jőne az Erdélyországnak!

  „Siess – ugymond – kérlek, mint jó szomszédomat,
  Szomorú rabságtól én birodalmamat
  Oltalmazzuk (hüven) mü tartományunkat,
  Földre mind levágjuk itt a pogánokat!

  Ime béindultak most a mü földünkbe,
  A mi ellenségünk oly nagy kövélységben,
  Kiket az Ur Isten ada mü kezünkben –
  És leveri őket itt a mü földünkben.

  Én innét népemmel, oly nagy sebességgel
  Eleikbe megyek én minden örömmel;
  Kérlek, te is indulj utánnok népeddel:
  Közbe vegyük őket a mü seregünkkel.

  Erre igen kérlek, hogy nagy gondod légyen:
  A mi viadalmunk ilyenmódon légyen,
  A pogán-ellenség mü kezünkben essen –
  Hogy mü seregünktől igy ő megröttenjen.

  Ezt ha művelendjük: én bizonynyal hiszem,
  Hogy a diadalom mü kezünkben leszen,
  Ez fertelmes népben[36] haza egy sem megyen –
  Koporsójok nekik a mü földünk legyen!“

  – Vitéz Kinizsi Pál hogy e dolgot érté:
  Az ő szép seregét ottan elkészítté;
  Ezt Alibég ingyen eszébe sem vövé,
  Hátul hogy ellenség volna, azt nem vélé.

  Azért az Kinizsi népe távoly földen
  Igen szép sereggel török után mégyen,
  Azonközben török az erdéli földen
  Égetést, dúlást, és nagy rabolást tészen.

  Röttenetességgel a szép várasokat
  Dulják és égetik mind a szép falukat,
  Nagy-bizvást rabolják a bennevalókat:
  Mert nem látnak sehol ellenek-állókat:

  Gyula-Fejérvárig mind felgyargalának,[37]
  Mindent eldulának és elpusztítának,
  Nagy-sok nyereséggel hogy megrakodának –
  Legottan nagy-bizvást visszafordulának.

  Jó Báthori István az ő seregével
  Hátol ő utánok mégyen merészséggel,
  De nem akar élni vakmerőséggel:
  Azért Kinizsi Pált várja ő népével.

  Azonközben török egy falura ére
  Mely a mező középen áll: Kenyérre,
  Melytől neveztetik Kenyérmezőnek –
  Ott lőn szállások mind a törökeknek.

  Egy egész méföldet mező szélessége
  Tart, kit jobbkéz felől az Marosnak vize
  Mos, és balkéz felöl vagyon magas hegye; –
  És igen szép sík, mezőnek földe.

  Itt megérté török, hogy Báthori volna
  Igen szép sereggel csak közel hallgatna
  Egy szép váraskában, kinek neve vala
  Szász-Sebes; hozzájok két mélföldnyi volna.

  Azért ezt végezte Alibég urakkal:
  Hogy el ne menjenek mindjárást prédával,
  Hanem ők előszer Báthori Istvánnal
  Megvínának szömbe ott a magyarokkal.

  Ugyanezen dolgot jó Báthori István
  Megértötte vala az ő kémnek által;
  Azért mind a két fél ott közakarattal
  Reggel a mezőre szállának nagy haddal.

  A mezőn egymástól nem távoly ülének,
  Három óráiglan táborokban lőnek,
  Ott egymás seregét elnőzék[38] szemlélék,
  Az ő seregeket szépen elrendelék.

  Seregekben vajda rendelvén ő népét
  Mindennek meghagyja, hogy az Isten nevét
  Térden állván minden kérné segitségét:
  Hogy a pogán-kézből mentené ki népét!

  Sőt azt is meghagyja vajda ő népének,
  Hogy minden[39] valami keveset önnének,
  Kivel ő testeket erősíthetnéjek –
  Hogy vigabban onthatnák ellenség vérét.

  Étel után ottan mindnyájan az hősek
  Egymásnak nagy-vígan ám megesküének:
  Hogy ők mindhalálig egymás mellett lésznek –
  Egymást megápolván[40] megerősödének.

  Ottan vajda népét elöve[41] szólítá,
  Kiknek nagy felszóval ilyenmódon szóla:
  „Szerette vitézim, készüljetek hozzá –
  És nagy bátorsággal menjünk pogánokra!

  Nagy-sok népek vagynak – ugymond – ez világban,
  Kik gyakorta másért vínak igen bátran;
  Más jószága mellett nevet az világon
  Keresnek magoknak azok minden módon.

  Mü nem másért vivunk, hanem mümagunkért,
  A mü jószágunknak megmaradásáért:
  Édes gyermekünkért, és felesegünkért,
  Atyánkfiainkért, és mü marháinkért.

  Im látjátok az nép mely igen kövélyen
  A mü jószágunkkal megrakodva mégyen,
  Számtalan sok népet az rabságra viszen –
  Nagy kegyetlenséget nemzetönken teszen.

  Nemcsak külső népek az ő jószágokkal[42]
  Vitetnek (el) töllek minden marhájokkal:
  De a mü gyermekink ő édes anyjokkal
  Rabságra vitetnek minden marháinkkal.

  Szüzek, szép leányok, szép kisded gyermekek,
  Vélek egyetemben szép tisztes szömélyek;
  Kiket ha engedünk, békével elvisznek –
  Nagy keserüségben mindhalálig élnek.

  Mi atyánkfiait a pogán törökek
  Nem halálra viszik, bizonynyal higyjétek,
  Mert talám könnyebben azt elszenvedhetnék –
  De halálig való rabságra vitetnek!

  Keserűség miatt meg nem beszélhetem
  Mely kegyetlenséget a szegény szüzeken
  És azokkal együtt az asszon-népeken
  Ez jövendő éjjel tésznek szegényeken.

  De hogy az ne legyen: készüljetek hozzá!
  Ne hagyjuk ezeket élnie holnapra!…
  Hanem az mü szablyánk konczról konczra hányja,
  Még ma ez mezőben mind fogytig levágja.

  Ő sokaságokat tü ne gondoljátok:
  Mert sokkal, kevesen ti vínia tudtok;
  Ellenségnek soha hátat nem adtatok –
  Gyakran törekeknek nyakokon jártatok.

  Nagy-bátor szüvetek lám tünektek vagyon,
  A mellett erőtek győzhetetlen vagyon;
  Bizzatok Krisztusban!… Minden fegyvert fogjon
  Az jelt mikor hallja: ottan előálljon!

  Csak egy óra mulva, bizonynyal higyjétek
  Amaz nagy Kinizsi Pállal az vitézek
  Segítségre jőnek mellénk szép seregek:
  Azért müellenünk nem állhatnak ezek.

  Azért magatokban ezt eltekéljétek:
  Hogy mindhaláliglan e fertelmes népet
  Egyaránt vágjátok pogán törökeket, –
  Istennek adjátok a tü neveteket.

  Bizonynyal higyjétek, hogy én jelen leszek,
  Minden ügyetekben hogy én jelen leszek;
  Vagy ez nap veletek győzedelmet veszek:
  Avvagy az Krisztusnak vendége én leszek!“

  Hogy e beszédet az vajda elvégezte:
  Az egész nép őtet, hogy jelt adna, kérte
  Minden vitéz urnak hivségét jelenté[43],
  Az vajda beszédét az sereg dicséré.

  Azért gyorsasággal az vajda ő népét,
  Elrendelé szépen és bölcsen seregét:
  Négy felé választá ott ő minden népét
  Hogy könnyebben megtolhatná ellenségét.

  Miért hogy[44] négyféle nép vala táborban:
  Magyar, székely, szász, és oláh vala abban;
  Jobbkéz felől vajda szászokat állatta –
  Az Maros folyása felöl őket hagyja.

  Melléjek szászoknak oláhokat ada,
  Az önnen-seregét közübben[45] állatá,
  Balfelől melléje a székelyt állatá;
  Hátol igen erős álló sereg[46] vala.

  Másfelől törökek az ő seregeket
  Ők is kiszélleszték minden erejeket;
  De a préda környül sok fegyvereseket
  Rendeltenek vala nagy szép seregeket.

  … Immár hogy mind a két fél elkészült volna:
  Egyberohanának nagy sivalkodással;
  Dobok és trombiták zengnek ropogással –
  Nagy-erősen víni kezdének egymással.

  Alibégnek egyik serege indula
  Oly nagy rikoltással jobbkézre szakada;
  Ottan ő lovokat téríték szászokra –
  Jutának mindkét fél az Maros partjára.

  Ott nagy emberséget a szászok tevének:
  Mert sokat pogánban gyorsan leverének,
  Az viz mellett erős viadalt tevének –
  De törökek mellé ám sokan jövének.

  Kiknek rohanásokat az jámbor szászok
  – Miért hogy kevesebb vala az ő számok –
  El nem szenvedhették; (azért) az ő hadok
  Ottan hátat ada… lőn nyomorúságok.

  Sokan ő közűlek ott levágatának,
  Az ellenség miatt sokan meghalának;
  És miért hogy hátra ők nem futhatának:
  Az Maros vizébe sokan borulának.

  A többi pediglen, kik szaladhatának,
  Az oláhok közé nagy-gyorsan futának.
  Kikkel együtt pogánokra arczul állának –
  Nagy vakmerőséggel reájok rohanának.

  Ottan az oláhok, szászok, törökekben
  Csak gyorsan nagy-sokat keverének vérben;
  Sokat ő közűlök ott mind levágának, –
  Ám béugratának lovakkal üzésben…

  Azonközben pedig, hogy ezek itt vínak:
  Balkéz felől a székely is igen forgódik;
  Az hadnak két szárnya erősen harczolnak –
  Mindkét felől akkor sokan elhullának.

  Mikor hadnak szárnya ellenség sokságát
  Meg nem állhatná az ő ostromlását:
  Ottan a közepire veszi vala magát,
  Hogy bizvást vághatná ott a pogánokat.

  Harczon mindkét félben sokan elhullának,
  Törökök szászokban sokat levágának,
  És az oláhokban sokan meghalának –
  Mind vérré vált vala vize a Marosnak!

  A fegyveres népet vajda azonközben
  A mely önmagánál vala a középben:
  Ám előbb[47] indítá török eleibe…
  Itt halld meg, mely dolog lőn egy történetbe![48]

  Fegyveres nép előtt a vajda áll vala
  Rohanni törökre egyszesmind[49] akara:
  Ő jó lovát ott megsarkantyuzva –
  Lovastól egyszersmind földre esett vala.

  Mihelt a vitézek ezt eszekben vévék:
  Pokol-szerencsének jelének itélék;
  Hogy visszatérnének – vajdát arra inték,
  Avvagy hogy az hegyre felfutnának, kérék.

  Báthori felkelvén nekiek felele:
  „Gonosz szerencsének ezt senki ne vélje!
  Mert ki hadakozik Istennek nevében:
  Semmi gonoszszára nem lehet éltében.

  A dolgon vitézek meg ne röttenjetek!
  Az Isten müvelünk lészen, meghigyjétek;
  Mostan bátor szüvvel engem kövessetek –
  A mit tü éntőlem láttok, azt tegyétek!“

  Miglen ezt mondá, oly nagy sietséggel
  Rohana törökre; ottan merészséggel
  Bátorítá népét, hogy az ellenséggel
  Erőssen vínának véle törökekkel.

  Az ő rohanását törökek serege
  El nem szenvedheté Alibégnek népe;
  De nagy gyorsasággal ottan visszatére –
  Az bégnek hirével hogy ez dolog lönne.

  Bég négy szép sereget egyszersmind indítta,
  Kivel vajda népét földre lerontaná;
  Derék viadaltól az hadnak két szárnya
  Ám ottan megszünék, had középre szálla.

  Az egész sokaság mind középre futa,
  Röttenetességgel egymással ott viva;
  Hat sebekkel akkor István vajda
  Lovával egyemben megsebhetett[50] vala.

  Itt az magyarokat török közben fogá:
  Azért az viadal itt igen nagy vala,
  Pogán törökekben számtalan meghala –
  Kiknek ő helyekbe meg más sereg álla.

  Azonközben pedig, hogy itt harczolnának,
  És mind a két félben sokan hullanának:
  Nagy-sok jó vitézek a Kinizsi Pállal
  Vég-Temesvár felől jőnek gyorsasággal.

  Az jó Kinizsi Pál nagy-szép seregekkel
  Erdélybe beére alföldi hősekkel;
  Mihelyen meglátá hogy az ellenséggel
  Jó Báthori István vína merészséggel:

  Jézust kiáltata, – törökre indula,
  Oly nagy sebességgel reájok rohana,
  Hátol törökeket kegyetlenül vágja,
  Számtalan töröket gyorsan lehullata.

  Török önmagában már elhitte vala
  Hogy a magyarokat ő ott mind levágja,
  És az győzedelem ő nálla maradna:
  De mihelyen hátol Kinizsi Pált látá

  Ali bég azonnal ott megröttent vala –
  Mert jó vitézségét Pálnak tudja vala;
  Ottan törökeknek serege megbomla,
  És az ő sok számok küssebbedik vala.

  A Kinizsi Pál vala itt szintén ollyan
  Mint sivó, ordító, kegyetlen oroszlán;
  Valahová téröl: hátat ád a pogán –
  Két élestőr vala neki az oldalán.

  Igen serény vala ő minden dolgában,
  Telhetetlen, pogán-vére ontásában;
  Oly nagy rikoltással ő vala a hadban:
  Hogy megröttenének pogánok táborban.

  Legottan Kinizsi Pál eszében vövé
  Hogy a diadalom lönne keresztyéneké,
  Kezde szágoldani István vajda felé –
  Ellenség előtte álla ott kétfelé.

  Vajda seregéhez hogy már jutott vala,
  Felszóval kiálta, és ekképpen szóla:
  „Szerető szomszédom, jó Báthori István!
  Felelj meg énnekem: vagyok Kinizsi Pál!

  Valahon te most vagy, jelents meg énnekem –
  Ez a Kinizsi: elgyöve! azvagy jelents meg énnekem[51]:
  Ez a Kinizsi, kinek a te élted
  Nagy vigasságára volt mindenkor élted.“

  – Inkább ellenségnek eltágulásából
  Hogynem Kinizsinek ő kiáltásából
  Vajda ám eszébe vövé harczolásból
  Hogy Kinizsi jelen volna viadalban.

  Noha sok sebekkel (vajda) bágyadt vala,
  Mindazáltal testek közzül igy szól vala:
  „Szerető szomszédom, imhol vagyok!“ – monda –
  Ottan vajda mellé Kinizsi indula.

  Vajda környül töröket leverte,
  Az néppel vajdát haláltól megmenté,
  Nagy-szép intésekkel népet erősíté –
  Arczról törökökre megtéríté.

  Veszedelmet török hogy kétfelől érté:
  Ottan ő seregét az hegyre téríté,
  Hogy megmaradhatna hegyen, ő azt vélé –
  És a prédás tábort ottan elfelejté.

  Futnak nagy-erőssen törökek az hegyre,
  Utánok magyarok, vágják őket földre;
  Vitéz magyaroknak az Isten téríte
  Ékes diadalmat, gazdag nyereséggel…

  Mind egész nap őket erőssen kergeték,
  Hegyen, völgyen, erdőn, sikon igen ölék,
  Mindenfelé pogánt ők el-kiszéleszték –
  Ekképpen magyarok pogánt ott megverték.

  Sok számtalan török csak az hegyen vesze,
  Egész harmadnapig, kiket a föld népe
  Tétova kergete, gyakor helyen öle –
  Sokat búdosásban éhség megemészte.

  Csak keveset bennek elfogtanak vala,
  Kikre törökek közt nagy tekintet vala,
  Kiknek saczczolása[52] sokat teszen vala –
  A többit mind földre ők levágták vala.

  Alibég ruháját változtatja vala,
  Egy pásztorhoz hegyben gyorsan bément vala,
  Annak kunyhajában az éjjel hált vala,
  Reggel jó lovára ő felfordult vala.

  Monda a pásztornak: menj el gyorsasággal,
  Báthori Istvánnak a Kinizsi Pállal
  Mondd meg, hogy az éjjel te gazdája voltál
  Vitéz Alibégnek te jól gazdálkodtál!

  Ottan az Alibég onnét elszágolda,
  Haláltól, fogságtól ő megszabadula,
  Törökországban ő maga bészágulda
  Mezítelen elszaladván béfuta –
  De minden ereje Erdélyben marada.

  Mihelt törökeket magyarok levágák:
  Ottan jó lovakat táborra fordíták,
  A török táborát azontol eldullák,
  Kazdag[53] nyereséggel ott megrakodának.

  Mindjárt az foglyokat ott ők elódozák,
  Nagy rabságtól őket is megszabadíták,
  Kikkel egyetemben Istennek nagy hálát
  Adának vitézek, egymásnak vígadnak.

  Azután mindnyájan vitézek gyülének
  Az harcznak helyére ottan ők menének;
  Urak vitézekkel igen örülének,
  Elvégezék, hogy ott vacsorát önnének.

  Mert már (setét) estve vala a táborban
  Nem mehetnek vala onnét napvilágban,
  Azért a testeken oly nagy vigassággal
  Asztalt teríttete vitéz Kinizsi Pál.

  Ellenségnek teste sürőn fekszik vala,
  Mind az egész mezőn oly nagy-gyakor vala,
  Hogy egyik holttesttől elhághattál volna
  Másikra tizenhat futamatnyi földen…

  Ott azért ételhöz vitézek mindnyájan
  Letelepedének nagy háláadással,
  Ellenség-testeken ülnek vigassággal,
  Újítják testeket étellel itallal.

  Örömekben hősek isznak az jó borban
  Nagy-szép énekeket ő lakodalmokban[54]
  Mondnak, és beszélik: eleink az hadban
  Miként ellenséggel víttak viadalban.

  Hősek jobban-jobban az jó borban innia
  Kezdének fegyverben szép tánczokat járni,
  Egyszersmind hangosan igen kiáltani
  Kezdék ott a méhsert szépen betölteni.

  Nagy-szépen a hősek lakozván vigadnak
  Külemb-külemb játékot köztek indítnak,
  Nagy fegyveres tánczot mezőben ők járnak
  Élteket Istentől kérik az uraknak.

  Vitéz Kinizsi Pált az hősek ott kérék,
  Hogy ő is tánczolna urakkal, őt inték,
  Megfogadá vitéz uraknak kérését –
  Ottan ő előttek Kinizsi felugrék.

  Egy nagy török testet azontul[55] ragada
  Az ő fogaival földről felharapá
  Vitéz kezeivel csak hozzá sem nyula –
  Avval egy szép tánczot urak előtt jára.

  Kik ez dolgot láták: erősen csodálák
  Erős Herculeshez Kinizsit hasonllák,
  Némelyek Sámsonhoz hasonlónak mondák, –
  Dicsérék vitézek látván az ő dolgát.

  Örömekben hősek az egész étczaka
  Csak egy mákszömnyét is nem aludtak vala;
  Reggel seregével két úr indult vala –
  Gyula-Fejérvárban vigan mentek vala.

  Onnét ők küldének másnap nagy-sok népet
  Kik megszámlálnájak társoknak testeket,
  És eltemetnéjek mind egyiglen őket:
  Vadak-madaroknak hagynák törököket.

  Népek oda-jutván megszámlálták vala,
  Magyart törökektől külen rakták vala;
  Magyarok hadából nyolczezer nép hala:
  Pogánból mezőben harminczezer vala.

  A nélkűl[56] az hegyen, völgyen, és erdőben
  Számtalan sok török vesze kergetésben.
  Lelének azután az Maros vizében
  Kétezer oláhot, szászszal egyetemben.

  A kik magyaroknak pártjokon valának:
  Azoknak népektől sirok ásatának,
  És föld köbelében béhomlíttatának –
  Ellenség testeket hagyják az vadaknak.

  – Jó Báthori István és az Kinizsi Pál
  Ekképen vivának meg a pogánokkal
  Bőv Kenyérmezején az Erdélyországban,
  Az böjtelő hónak tizenöted napján.

  Ezek után vajda egy szép kápolnácskát
  Ütközetnek helyén csináltatott vala,
  Önnen-költségével épüttetett vala:
  Kit emléközetre őutánna hagya.

  Budában királynak ez hogy hirével lőn:
  Nagy dicséreteket király Istennek tőn –
  Hogy ki diadalmat pogán törökeken
  Gyakran magyaroknak ád ellenségeken.

  – Ekképen az Isten a mü eleünket
  Igazgatta régen mü nemzetségünket;
  Csak bizzunk ő benne, ő most is bir münket:
  Megrontja bizonynyal mü ellenségünket!

  Támaszszon az Isten most is oly urakat
  Kik által megrontsa mind a pogánokat,
  És megszabadítsa a benne bizókat –
  Kezünkbe megadja a mü országunkat!…

  – Ezeket versekben a ki berendelte[57]
  Temesvári István deák az ő neve,
  Hogy Telegden laknék scholamesterségben
  Ezerötszáz hatvankilencz esztendőben.

* * *

Jegyzet. Ez igen becses költészeti s történeti ereklye eredetileg a
Heltai Gáspár által Kolozsvártt 1574-ben kiadott „Cancionalé, az az
históriás énekeskönyv“-ben létezik e czim alatt: „A kenyérmezői
história, mint adta az Isten a diadalmot Báthori István vajdának a
törökök ellen. Temesváry István.“ E könyvnek csak egyetlen teljes
példánya létezik immár az egykori gr. Ráday-féle, most pesti ref.
főiskolai könyvtárban. – Közlésem a nem rég elhúnyt tudós dr. Ötvös
Ágoston kézirati másolata után való. E kézirat a gyula-fejérvári
Batthyányi-könyvtárban őriztetik.

T. K.


PROTESTÁNSOK ÜLDÖZÉSÉRŐL.

(Töredék „Szent-János Martyromságáról“ szerzett hosszabb ének végéből.)

– A XVI-ik századból. –

  . . . . . . . . . .
  Elvételét az Szent-János fejének
  Meghallátok Krisztus hopmesterének,[58]
  Egy leánzó lén oka veszésének
  Ily jámbornak ő feje vételének.

  Lettek most sok Jánosok ez világra
  Kik igazgattatnak az boldogságra:
  De kevésnek most arra kivánsága –
  Azért rajtunk Istennek nagy haragja.

  Igen valljuk körösztyénnek magunkat,
  Jónak mondjuk szentek tanításokat,
  De nem szenvedhetjük ő mondásokat
  Mikor reánk szólnak bizonságokat!

  Tömlöczözik most az Krisztus hiveit
  Mint régen az zsidók prédikátorit;
  Krisztusnak drágalátos prófétáit
  Nem hallgatják az Istennek mondásit.

  Az Krisztust mint Júdás ugyan árulják –
  Sőt Júdásnak ócsobban űk eladják,
  Mert csak három pénzen is ők eladják,
  Kik az ő hiveit igen káromlják.

  Csélcsapoknak mostan kenyerek vagyon
  Miseüvöltőknek kenyerek vagyon,
  Kitül nem sokasulhatnak világon –
  Inkább akarják hogy lölkök vigadjon.

  . . . . . . . . . .

(A következő levelet valamely barbar kéz kitépte.)

* * *

Csoma-codex. Nagy kár, hogy a költemény vége, a mi legérdekesebb szokott
lenni, hiányzik. Egy egész levél ki van szakítva.

T. K.


ÜLDÖZÖTT PROTESTÁNSOK ÉNEKE.

– A XVI-ik századból. –

  Óh mint keseregnek most az körösztyének:
  Nincsen ő nekiek semmi békességek –
  Mert elhatalmaztak az sok hitetlenek.

  Kik az Jézus Krisztust el nem szenvedhetik,
  És az ő székiből őtet el levetik,
  Az ő érdömében hitöket nem vetik.

  Egy felől környűlünk az szent érdemesek,
  Más felől környűlünk idegen nemzetek
  Kiknek az Krisztusnak szolgái: nevetség!

  Szidalmazzák ezek az Krisztusnak nevét,
  Nem külömben tartják mint eretnekeket
  Az kik az Krisztusban vetötték hitöket.

  Ne hagyj azért minket te hatalmas Isten –
  Mert az te népednek nincsen segítsége,
  Nincs oltalmazója, nincsen fejedelme!

  Hogy megismerhesse Krisztusnak egyháza:
  Hogy csak te vagy neki kegyelmes Istene,
  És minden árváknak kegyes táplálója!

  Dicsértessél Atya, mindenható Isten,
  És az te Szent Fiad véled egyetemben,
  Az Szent Lélek-Isten örökkön örökké!

* * *

A Csoma István által 1638-ban összeirott codexből, mely többnyire XVI-ik
századbeli énekeket tartalmaz.

T. K.


PROTESTÁNS MAGYAROK FOHÁSZA ISTENHEZ, JÓ FEJEDELEMÉRT.

– A XVI-ik század végéről, vagy a XVII-ik elejéről. –

  Tekints reánk Ur Isten mi nyomoruságinkban,
  Mert tenálad nélkül ez gyarló világban
  Vagyunk csak árvaságban.

  Elfogytanak Ur Isten az jámbor fejedelmek,
  Nincs gondviselője nyomorult népednek,
  Oltalma seregednek.

  Az kik köztünk Ur Isten, mondatnak pásztoroknak:
  Csak szinét viselik ő hivataljoknak, –
  Tégedet elhagytanak.

  Uralkodik Ur Isten köztünk minden hamisság:
  Mert az tiszttartóknak kedves csak az birság –
  Távul ment az igazság.

  Azért hozzád kiáltunk – Ur Isten, légy oltalmunk,
  Légy pásztorunk nekünk, légy erős hadnagyunk,
  Légy mindenben oltalmunk!

  Adj minekünk Ur Isten, jámbor gondviselőket,
  Adj körösztyén és istenfélő birákat,
  Adj jámbor polgárokat!

  Adj ollyakat Ur Isten, kik téged szeressenek,
  Mind az két táblának kik őrzői lesznek,
  Reá gondot viselnek.

  Adj ollyakat Ur Isten, kik templomra, scholára[59]
  Főgondot viselnek jámbor tanitókra
  Az te hiv szolgáidra!

  Adj minekünk Ur Isten értelmes férfiakat
  Kik bölcsen, eszössen viseljék magokat,
  Jól rendöljék dolgokat.

  Ne adj nekünk Ur Isten, gyermek-fejedelmeket
  Puha asszonyi-ember természetüeket,[60]
  És gyermekeszüeket.[61]

  Adj minekünk Ur Isten, igazságszeretőket
  Kik nem néznek ebben semmi személyöket,
  Semmi barátságokat.

  Adj ollyakat Ur Isten, kik szép ékes beszéddel
  Mindent végezzenek Isten szerént renddel,
  Ekössen szólló nyelvvel.

  Adj ollyakat Ur Isten, az kik szent életűek:
  Förtelmes bűnökben el nem merüljenek –
  De jó példa légyenek!

  Ne légyenek, Ur Isten, tobzódók, részegesek,
  Rút, undok paráznák, haraggal teljesek,
  Iregyek, kegyetlenek.[62]

  Az kiket-adsz Ur Isten, pusztán őket ne hagyjad:
  Az te Szent Lölköddel szépen fölruházzad,
  Sok jóval koronázzad!

  Adj őnekik Ur Isten, mennyei bölcsességet,
  Adj őnekik lelki erőt, igaz hitet,
  Adj észt, elmét, tanácsot!

  Birjad nekik Ur Isten szivöket, elméjöket,
  Hogy mindenben követhessék Fölségedet,
  És az te törvényedet.

  Vezéreljed Ur Isten őket az igazságra:
  Hogy ne véthessenek ő hivataljokban, –
  Hiven járjanak abban!

  Adj őnekik Ur Isten békességes esztendőt,
  Adj hosszu életet – nagy jó egészséget,
  Adj kedves csendességet!

  Engedd nekik, Ur Isten, légyen kedves személyek,
  Az fejedelmek közt légyen tisztességek,
  Böcsületes beszédek.[63]

  Lágyíts hozzánk Ur Isten az fejedelmeket is:
  Ne légyenek nekünk Pharahóink ők is, –
  Téged féljenek ők is.

  Adj oly szivet Ur Isten, hogy nekik engedhessünk,
  Hogy zúgódás nekűl nekik szolgálhassunk,
  Értök könyöröghessünk!

  Add meg nekünk Ur Isten az te Szent Fiadért
  Az mi közbenjáró Jézus Krisztusunkért,
  Az ő szent érdeméért!

  Dicsértessél Ur Isten – te Szent Fiaddal mennyben
  És te Szent Lölköddel tűlünk, egyetemben,
  Most és örökké, Ámen.

* * *

A protestáns jellegü Csoma-codexből.


TÖRÖKÖK ELLEN HADAKOZÓ MAGYAR VITÉZEK FOHÁSZA.

– A XVI-ik vagy XVII-ik századból. –

  Panaszát Ur Isten mi szegény hazánknak
  Hallgasd meg siralmát jó Magyarországnak!
  Légy szabaditója romlott házainknak,[64]
  Sok szegény árváknak, kik hozzád kiáltnak.

  Az te népeidet hatalmas Ur Isten
  Tarts meg az hitetlen nemzetségek ellen,
  És tedd szerencséssé ellenségid ellen
  Kik most dühödtenek szegény hazánk ellen.

  Vedd hozzád Ur Isten sok kiáltásinkat,
  Az te Szent Fiadért oltalmazd utunkat,
  Ne nézzed Ur Isten nékünk mivoltunkat:
  Hanem Szent Fiadat kikért bocsátottad.

  Látod nagy Ur Isten mi nagy inségünket
  Idegenek miatt való esetünket,
  Mentsd ki jó Istenünk az mi nemzetünket,
  Az hitetleneknek ronts meg erejeket.

  Vagyunk Uram Isten nagy nyomorúságban,
  Az pogányok miatt nagy sok siralomban;
  Kik az te nevedért forgunk mostan hadban:
  Szegény néped mellett támadj fel hadunkban!

  Segélj meg Ur Isten dühösségek ellen,
  Támadj fel mellettünk, ő hatalmok ellen;
  Titkolt tanácsokat tölcs[65] fejekre Isten
  Hogy te szent nevedet ismérjék meg Isten.

  Hatalmas bölcs Isten te indításodat
  Vidd véghez mibennünk elkezdett dolgunkat,
  Az te Szent Fiadért igyöket igazgasd –
  Az kik szent nevedben köték fel kardjokat.

  Örök, mindenható, kegyelmes Ur Isten
  Szentölt vitézekkel hadban voltál régen:
  Légy jelen, könyörgünk, mostan azok ellen
  Az kik káromkodnak istenséged ellen!

  Győzhetetlen Isten, hatalmasságodat
  Terjeszd ki reájok te sújtó karodat;
  Az pogány népeknek ronts meg hatalmokat,
  Az kik csak csufolják az te Szent Fiadat.

  Igaz, áldott Isten könyörülj mirajtunk,
  Kik te szent nevednek oltalmáért vivunk,
  Az tűled vött hitért és nevedért bajlunk,
  Hazánkért, árvákért, özvegyekért vivunk.

  Egész életünknek minden idejében
  Dicsérjünk mindnyájan szent gyülekezetben,
  Magasztaljuk neved szent éneklésekben –
  Örök Isten, csak légy velünk mi igyünkben!

* * *

Szencsey György dalkönyvéből; a versből valami még hiányzik, mert utolsó
strophánk után e sor olvasható:

  „Evangéliomnak prédikáltatása“

a következő levél kiszakadt.

T. K.


KÁTAI MIHÁLY SÍRFELIRATA.

– 1606. –

  Én Kátai Mihály világnak nagy példa
  Az Epicurusnak voltam tanitványa,
  Sardanapálusnak követője s társa,
  Bachusnak, Vénusnak, Voluptasnak fia.

  Az Istennek nevét nyilván káromlottam,
  Mulandó jószágért hitem megtagadtam,
  Ellenségnek hazám s nemzetem eladtam –
  Velem jól tett uram méreggel itattam.

  Az élő Istennek olvastam könyvéből
  Hogy ha ki elhinné[66] magát, haragjából
  Nyakra-főre jőne le az uraságból:
  De ezt csak gúnyoltam nagy kevélységemből.

  Azért mindezt világ rajtam tapasztalja:
  Hogy szent s igaz légyen az Istennek szava;
  A mit érdemlettem ihol azt megadta:
  Itt nyugszom, vagdalva diribről-darabra!

* * *

Kátai Mihály Bocskai István erdélyi fejedelem kanczellárja, urát az
egykoruak tanusága szerént megmérgezte, s ezért elébb börtönbe
vettetvén, Bocskai feldühödt hajdu-hadai által a kassai piaczon
izré-porrá vagdaltatott – A jelen költemény csakugyan fel volt-e vésve
sirkövére? nem tudom; én a Ráday-levéltár LV-ik codexe után közlöm, a
hol ezen czim alatt áll: „Epitaphium Micháelis Kátai, Cancellárii
Stephani Bocskai Principis, qui Principem dictum veneno extinguens, ab
Hajdonibus et militibus propter hoc scelus post mortem Principis
frustratim concisus est.“

T. K.


NAGY PÉTER BÖRTÖN-ÉNEKE.

Sárvárott, 1606-ban.

  Engem az szerencse mast próbára vetett
  Sima tengölyérül nyakra leeresztett,
  Világ csudájára vélem, hogy engem tett –
  Ily veszedelemre engemet eresztett.

  Nincsen ez világon oly jó bölcs katona
  Az ki gonosz társhoz önnönmagát adja,
  Hogy sok elvett prédát ő ki nem okádna –
  Végre gyalázattal világbul kimulna.

  Nem szánja szegénynek, gazdagnak marháját,
  Gyakorta megássa koldúsnak is házát,
  Soha nem kéméli az urak majorját, –
  Tolvaj megkerüli polgár istállóját.

  Azonban azt tudja, hogy szerencse dolga:
  Utána futva megy undok gyalázatja;
  Bujdosás ő dolga, maga is jól tudja –
  De sok latorságát ő el nem hagyhatja.

  Gondolom, én valék ilyen állapotban,
  Erős, gyors, fiatal, ifjúi voltomban,
  Csintalan, nedénges minden útaimban –
  Enyveskezü valék széjjelbujdostomban.

  Jaj gonosz szerencse miért csalál engem?!
  Ugyan megbódítád én ifjúi elmém;
  Csak ez darab földet szüntelen kerültem:
  Azonban tömlöczbe heverésben estem.

  Pironkodhatom már, hogy ily gyalázatban
  Egynihány nap éltem az vörös toronyban;
  Látom senki sem szán, vagyok ily nagy búban –
  Bűneimért lészek már nagyobb kinokban.

  Engem ez világon tartnak főtolvajnak,
  Tudom hogy mondanak huzónak-vonyónak,
  Minden tolvajoknak hires gazdájának –
  Vélem, hogy utánam főebbek támadnak.

  Törvényre vonának sok jó főemberek,
  Előszólítanak ime látom ezek;
  Iminnend-amonnand sok levél érkezik –
  Kiért az én szivem nagy bánatban esik.

  Engem itélének hóhér fegyverére,
  Azután testemet sárvári kerékre;
  Magam is jól tudom, méltó vagyok erre…
  Isten, viselj gondot én szegény lölkömre!

  Régi jó barátim kérlek az Istenért
  Jámborul éljetek az Jézus nevéért!
  Kik prédát szerettek, nyilván elhigyjétek:
  Kerékre, pallosra, kötélre szert tesztek!

  Siralmas óhajtást néked Uram! nyújtok,
  Tudom hogy különben én meg nem újulok;
  Országodban veled vígadozni fogok –
  Mikor szemed előtt arczul leborulok.

  Sörkenj föl én lölköm, az Úr veled vagyon!
  Énekölj én lölköm az Úr előtt nagyon,
  Hogy könyörgésedre dicsőséget adjon,
  Téged országában hamar bébocsásson.

  Zokog az én lölköm számtalan bűnömért:
  Mint tolvaj keresztfán undok vétkeiért;
  Uram téged kérlek az te érdemedért:
  Ne vess az pokolra förtelmességemért!

  Itt vetettél engem, tudom gyalázatra,
  Tagjaimat adád különbféle kinra:
  Nem félek haláltul, bátran megyek arra –
  Nyakamat kinyújtom hóhér pallosára.

  Légyen nagy dicsőség neked óh Jehova
  Tengernek, és mennynek, földnek drága Ura,
  Az ki gondot visel szegény szolgájára:
  Lölkömet is ne vesd pokolnak kinjára!

  Igazán megmondom: az ki jámborul él
  Sem mezőn, városon, falun – sohul sem fél;
  Istennek áldása röpül reá mennybül –
  Holta után aztán örökkén Úrral él.

  Férfiak, asszonyok, szüzek szép virágok,
  Széjjel imitt-amott ti az kik bujdostok,
  Bölcsőben feküvő gyönge liliomok:
  Az Jézus nevéért ti megbocsássatok!

  Isten oltalmazzon titeket ezektül!
  Mert én nem függöttem soha az vénektül;
  El ne szakadjatok Isten igéjétül,
  Tanácsot kérjetek csak az Szent Lélektül.

  – Ezeket leirám keserüségemben,
  Sárvári tömlöczben vagyok könyörgésben,
  Az egy ezer hatszáz és hat esztendőben
  Az bőjtmás havának második hetében.

  Nagy Péter én nevem, versfejek mutatják,
  Én életem renddel előtökben adják;
  Valakik magokat rosz életre adják –
  Gonoszul elvesznek, magok is jól tudják.

* * *

(Szencsey György dalkönyve.)


BETHLEN GÁBOR.

(„Gabriel Princeps Transsylvaniae.“)

– A XVII-ik század első feléből. –

  Az magyar nemzetnek
  S az körösztyénségnek
  Én vagyok Gedeona,
  Sok fejedelmeknek
  És minden rendeknek
  Függ rám szeme világa:
  Süveg emeléssel
  Tisztességes füllel
  Jámbor, nevemet hallja.

  Astyáges régenten
  Ágyában feküvén
  Illyen álmot látott volt:
  Hogy szép leányának
  Mándane asszonynak
  Ágyékából szőllő nőtt,
  Kinek szép árnyéka
  Egész Ázsiára
  Messze földre elhatott.

  Szivében félelmes
  Astyáges álmátul
  Igen is megrettene:
  Hogy leánya fiát
  Maga unokáját
  Veszteni igyekeze,
  Kit lám az nagy Isten
  Jövendő üdőben
  Királylyá helyheztette.

  Ha Cyrus országát
  Királyi hatalmát
  Szőllőlugos példázta,
  Ki az nagy Persiát
  S mind az két Ázsiát
  Árnyékával béfogta:
  Igy születésemet
  S nagy herczegségemet
  Nem vakszerencse adta!

  Dávidot az Isten
  Nagy veszedelmekben
  Kegyessen megtartotta,
  Serény vitézséggel
  Okos bölcsességgel
  Ott megajándékozta,
  Izráel országát
  Saul koronáját
  Lám végre neki adta.

  Régi magyaroknak
  Jeles királyoknak
  Én is nyomdokit nyomom,
  Hunyadi Jánosnak
  Amaz nagy hadnagynak
  Bátorságát én birom,
  És az Attillának
  Két élű pallosát
  Oldalamon hordozom.

  Egész napkeletnek,
  Napnyugoti résznek
  Félelmire én vagyok;
  Az föld is megrendül
  Sok fül hirrel csendül:
  Ha trombitát fujatok, –
  Sok diadalmakkal
  Szerencsés csatákkal
  Kit megbizonyíthatok.

  Ferdinánd császárnak
  Sok számú hadának
  Sokszor gátot csináltam,
  Tompérnak[67] Bucconak[68]
  Sok német uraknak
  Holtokig hadakoztam,
  Kiknek halálával
  Az nagy iga alól
  Nemzetemet föloldtam.

  Az Hunyadi Mátyást
  Amaz magyar királyt
  Az németek mint félték:
  Az bécsi asszonyok
  Siró gyermekjeket
  Mátyással ijesztgették;
  Engem sem kivánnak
  Valakik karomnak
  Erejét megismerték!

  Emlékezetemre
  S nagy dicséretemre
  Az lészen az jutalmam:
  Hogy királyi székben
  Pozsonyi gyülésben
  Közvox-úl választattam;[69]
  Melyre én magamat
  Minden érdem alatt
  Ugyan nem méltóztattam.

  Elég vala nekem:
  Hogy vala érdemem
  Az magyar koronára;
  Nem akartam venni,
  Fejembe tétetni
  Másnak gyalázatjára;
  Csak tartsa határát,
  Ám viselje gondját –
  Nincsen boszszuságomra!

  De az közigazság,
  Hitbéli szabadság
  Igen nagyok előttem;
  Melynek oltalmára –
  Bosszuállására
  Magamat lekötöttem.
  Ha ki ellenem jár:
  Mig életem fönnáll
  Kardomat le nem tészem!

* * *

Nemz. muz. hung. oct. 69. „Sebes agynak késő sisak“ czimü XVII. századi
kéziratból, melynek nagyrésze latinból van forditva, de vannak benne
eredeti versek is, mint például a most leirt, továbbá a Tököli
haditanácsa.

T. K.


BETHLEN GÁBOR DIADAL-ÉNEKE.

1618–1629.

Eredeti czime:

„Betlehem Gábornak hálaadó éneke melyet irt az ő ellenségin vött
győzödelme után.“

  Áldom Uramot
  Ki meghallgatott
  Az én könyörgésemben;
  Hozzá fogadott,
  Megoltalmazott
  Minden veszedelmemben.
  Én is azértan
  Alázatossan,
  Buzgóságossan,
  E szent órában
  Áldozom néki híven.

  Mennyeieknek
  És földieknek
  Egyben-békéltetője:
  Édes Jézusom
  Kegyes királyom,
  Szenteknek dicsősége –
  Nyisd meg szivemet,
  Oldd meg nyelvemet,
  Adjad erődet –
  Hogy jótétedet
  Lelkem megköszönhesse!

  Régi jóvoltod,
  Irgalmasságod
  Ma sem kissebbítéd meg,
  Én hozzám penig
  Mind ez ideig
  Volt igen buzgó, s meleg:
  Gyermekségemnek
  Noha bűnei,
  Ifjuságomnak
  Éktelenségi
  Ezt nem érdemlették meg.

  Te jelen voltál
  S rejám vigyáztál
  Sok nyavalyáim között,
  Kiben hitemnek
  S reménységemnek
  Kicsiny volta megtetszett;
  De kegyelmesen
  Bölcs igaz Isten
  Rejám tekintvén,
  Gondot viselvén –
  Ezeknek jó vége lett.

  Oltalmod alatt
  Mind megmaradhat
  A ki féli nevedet,
  És ha egyedül
  Nagy segitségül
  Hivja szent Fölségedet:
  Minden bizonynyal
  Megtapasztalja,
  És valósággal
  Minden meglátja
  Nagy kegyelmességedet.

  Nincsen az égön.
  Nincsen e földön
  Nálad nélkül segítség:
  Mert mindenekben
  Tökéletessen
  Csak tijéd a dicsőség.
  Tetőled vagyon
  Örvendezésem,
  Tenéked méltó
  Hogy most éntőlem
  Adassék nagy tisztesség.

  Örömest néked
  A meddig élek
  Szivem szerint szolgálok,
  Noha előtted
  Megvallom néked,
  Igen nagy bűnös vagyok.
  De halálodnak
  Nagy érdeméért,
  Igéretednek
  Teljes voltáért
  Hozzád bizvást járulok.

  Rajtam Uristen
  Tartsd meg végiglen
  Ezen nagy jó kedvedet,
  Ne taszitsd búra
  Rút gyalázatra
  Hozzád hajtott fejemet.
  Ha tudatlanul
  Eltévöledett
  Háládatlanul
  Bünben eséndett:
  Mértéköljed vessződet!

  Szentséges Atyám,
  Édes Jehovám
  Tőlem el ne távozzál;
  Rút vétkeimmel
  Sok bűneimmel
  Tőlem hogy ne bántassál:
  Szeretetedben
  És félelmedben
  A kegyességben,
  Engem végiglen
  Őrizni méltóztassál!

  Ez jelenvaló
  Gyorsan elfutó
  Életünknek napjai
  Tenálad tudva
  És megszámlálva
  Vadnak minden óráji.
  Adjad, hogy szépen,
  Tisztességesen,
  Idvességesen
  Légyenek bölcsen –
  Essenek jó végei!

  Boldogok éppen
  A kik igédben
  Valóban gyönyörködnek;
  Nékem is adjad,
  Hogy csak te róllad
  Éneklésim légyenek!
  Szent törvényedre,
  Rendelésedre,
  Hagyományidra,
  Nagy csudáidra
  Én szemeim nézzenek!

  Édes feleim
  Földi segédim
  Engem ha elhadnak is:
  Csak te légy velem
  Édes Istenem:
  Úgy nem félek semmit is!
  Erős oszlopom
  Te vagy oltalmom,
  El nem hanyatlom –
  Mert megtartatom
  Még az halál völgyén is.

  Tántorodástul
  Botránkozástul
  Tartóztasd lábaimat;
  Az fegyhetetlen
  Jámbor életben
  Igazgasd útaimat,
  Akaratomat
  Akaratoddal,
  Indulatimat
  Indulatiddal – –
  Egybenkössed dolgunkat!

  Ekképpen szálljon
  S rajtunk maradjon
  Uram a te áldásod;
  Mind életünkben
  Mind halálunkban
  Birjon irgalmasságod.
  Dicsőitessék
  Megszentöltessék,
  Tőlem áldassék
  Magasztaltassék
  Örökkén nagy jóvoltod!

* * *

Ez emelkedett szellemmel s valódi lelki buzgósággal irt ének, mely
eredetileg Kazay Jánosnak XVII-ik századi irott énekes könyvében
Komárommegyében Kömlődön t. Sárközy József ur birtokában létezik –
egyebek közt arról is tanuságot tesz, hogy fejedelmi szerzője énekek
irásával gyakran foglalkozhatott, mivel versidomai az akkori időkhez
képest meglehetősen szabatosak, s kora költőinek műveivel – kivéve tán
az egy Balassa Bálintéit – versműtani tekintetben is kiállják a
versenyt.

T. K.


HUNGARIA.

(Bethlen Gábor idejéből.)

  Egy lovon egy nyergen
  Egy aranyos féken
  Rómaiaknak földét
  Vettem volt meg régen
  Scythiából jővén
  Az nagy Dunának vízét.
  Igazsággal mondom:
  Hogy méltán kaszálom
  Az Duna két mellékét.

  Hatalmas urakat
  Vitéz királyokat
  Emberkorra neveltem,
  A régi időben
  Több szomszéd népeken
  Az adót is megvettem;
  Trombita-zengéssel
  Csak nevem hirével
  Sokat megijesztettem.

  Tudja Németország,
  Cseh- és Lengyelország
  Az én szabadságomat.
  Gyakran igaz haddal
  Nem kicsiny haszonnal
  Oltalmaztam magamat:
  De sokszor hitván per
  És kelletlen fegyver
  Fogyatta fiaimat.

  Az sok tútor miátt
  Vallottam nagy bút s kárt,
  Örökségem elfogyott,
  Az mostoha atyák
  S az osztozó fiak
  Másnak csináltak hasznot;
  Sok férjhezmenéssel,
  S az sok temetéssel
  Tárházam már elkopott.

  Eleitől fogva,
  Ez volt nagy káromra:
  Ez nem tied! s ez enyim!
  Csak magok hasznával
  Színes barátsággal
  Voltak hozzám szomszédim,
  Szépen mosolygottak:
  Mikor meg akartak
  Csalni jóakaróim.

  Gyakran egy terhével
  Kettős gyermekekkel
  Gyermekágyat feküdtem,
  Nagy szegínségemben
  Mindkét kebelemben
  Mind elapadt az tejem;
  Az sok dajka miatt
  Édes fiaimat
  Hamar el is vesztettem.

  Mikoron irnának
  Az ezer és kétszáz
  Negyvenkét esztendőben:
  Hires Béla király
  Friderik császárhoz
  Szaladott vala Bécsben,
  Az tatárok miatt
  Az szerencsétlen had
  Hozta volt ez inségben.

  Az ebédnek árrát
  S az szállás jutalmát
  Igen megvevék rajta:
  Mert nagy summa pénzben,
  Három vármegyékben
  Herczegnek parancsola;
  Nem volt drágább kenyér
  Ez dajka-kenyérnél
  Azt minden megtanúlja!

  Az minap mint járék
  Hogy Prágába küldék
  Egynehány vitézeket:
  Hogy az szomszédságban
  Köz-igyre vigyázván
  Segétvén az cseheket;
  Az vitéz cseh urak
  Gyalázatnak tarták
  Az magyar serénységet.

  Addig disputálták
  Az nagy méltóságot,
  És nagy urasságokat:
  Az csehek szégyenlék
  Az magyar vitéznek
  Adni az első harczot;
  Az üstök-vonásban
  Ki fordul gyorsabban:
  A kapja el az konczot!

  Az sok nyelvő tolmács:
  Egyenetlen tanács –
  Egyenetlen virágzik;
  Tűkörben az koncznak
  Színes árnyékával
  Az gyomor lassan telik;
  De te magyar nemzet
  Tarts meg jó hiredet
  A mig benned egy látszik![70]

* * *

Nemz. muz. kézirattár hung. oct. 69. („Sebes agynak késő sisak.“) Igen
nagy-érdekü, s jellemző költemény. A többi országokról is van ugyan e
könyvben egy-egy vers, de latinból forditva.

T. K.


BUQUOI-RÓL.

– A XVII-ik század első feléből.

  „… Minden hadaimat
  Vitéz magyarokra
  Gyorsasággal fordítám;
  Tágas széles helyre –
  Az szép sik mezőre
  Újvár alá szállítám,
  Toppantó lovamat
  Magyar paripákkal
  Pályafutni bocsátám.

  Hallottam volt hirrel:
  Hogy békéllő frigygyel
  Magyar nem tud harczolni;
  Én is azt gondoltam:
  Hogy az magyarokat
  Meg tudom tanítani!
  De az magyar korbács
  Német vasderékban
  Halált tudott okozni.“

* * *

Buquoi és Dampierre II. Ferdinánd tábornokai valának, s harczoltak
Bethlen Gábor ellen, de ennek hadai által Érsek-Újvár alatt mindketten
megverettek, és magok is levágattak. – E költemény 1630 körül
szereztetett, s meg van a „Sebes agynak késő sisak“ czimü XVII-ik
századi codexben, (Nemz. muz. kézir. hung. oct. 69.) a honnét kiirtam.

T. K.


WALLENSTEINRÓL.

– A XVII. század első feléből. –

  „… Amaz vitéz népő
  Nemzetem emésztő
  Bőföldű Pannóniát –
  Lám fölzavartam volt
  Az Magyarországot:
  Németek koporsóját;
  És megfenyegettem:
  Ezután ellenem
  Ne kösse fel szablyáját!“

* * *

Töredék egy hosszabb költeményből, de a melynek többi része reánk
magyarokúl semmi érdekkel sem bir. Létezik nemz. múz. kézir. hung. oct.
69. („Sebes agynak késő sisak.“).

T. K.


BRANDENBURGI KATALIN KESERVE.

1630.

Eredeti czíme:

„Bethlen Gábor második felesége Brandenburgumi herczeg leánya Catharina
ura holta után az erdélyi fejedelemségben maradván, Csáki generál és a
római pápa barátságukért titkon pápista lett, hogy királyi méltóságra
mehessen, mely ártalmas dolgot az ország értvén, megorvosol: a
fejedelemségből kivetik, azután Istenhez térvén a következendő énekben
vallja meg bűneit, és Istentől kegyelmet kér.“

Ad notam:

„Szegény fejem Uramhoz óhajt…“

  Bűneimnek nagy mélységéből
  Benned letett reménségéből
  Hozzád mennyben – élő Isten
  Lelkem mégyen, hogy ebből
  Kivezessed – s ne veszessed rossz érdemiből.

  Rejtekben nem tartja sok bűneit
  De elődben terjeszti szívit
  Hogy meglássad – sebét mossad
  S megbocsássad sok vétkit,
  Hadd rendelje – Te kedvedre ezután éltit.

  Álnokságim vadnak láttomra
  Félelmimre s nagy bánatimra
  Melyben lettem – s kiket tettem,
  Hogy születtem világra,
  Mert vádolnak – nagy méltónak a kárhozatra.

  Nagyobb búmra de jut eszemben
  Állhatatlan lők hitemben,
  Istenemre – sem éltemre
  Sem népemre nem néztem:
  Az hivságra – királyságra mikor éheztem.

  Drága kincsem jutott volt mennyből:
  Élek vala hit által szentől
  De elvesztém – meg nem őrzém
  Ki eresztém kezemből;
  Jaj vétkeztem, – s megvettettem én is Istentől!

  Ellenségem már a nagy Isten
  Segedelem ki ellen nincsen,
  Perel vélem: – mint remélem
  Bár, hogy engem megmentsen,
  Fekélyemben – orvosképpen hogy rám tekintsen.

  Bő áldását méltatlan vettem,
  Adta jovát mert nem becsültem –
  Szüléimet, – s jó férjemet
  Kiket földben tettem
  Gazdagságom – méltóságom, s királyi tisztem.

  Uramtól mert hogy elmaradék
  Istenemtől én elszakadék,
  Pokol után – a Bál után
  Ugyan futva fáradék:
  Hogy országot – bátorságot nála találnék.

  Reménségem vetém emberben
  Ki mellettem lenne ügyemben,
  Ne ártana, – sőt tartana,
  Oltalmazna tisztemben:
  Nem tisztadó – és megtartó nagy Ur Istenben!

  Gyakran térdet képednek hajték
  Titkos boltban melyiket tarték,
  Isten helyett – holt szenteket,
  Feszületet imádék,
  Olvasókra – sok szapora Ávékat mondék.

  Utavesztett lelkem: melyik szent
  Ez ösvényen az egekben ment?
  Kitől láttad – és tanultad
  Hogy igy szolgáld az Istent:
  Nem egyébtől – az ördögtől ki rám fogat fent!

  Mert ő sugta, hogy a felséget
  Tarthatnám meg, adván költséget
  Bőven annak – ki uraknak
  És papoknak véreket
  Kiontaná – s megrontaná a főrendeket.

  Igy kellett-e népednek hitit
  És férjednek őrizned hirit,
  Neveltetned – s kegyeltetned
  Az Istennek seregit,
  Ki anyjának – s dajkájának viselted nevit?!

  Csalárd szinnel tündöklő felség!
  Jó dolgokra kedves nehézség!
  Im mint csala – mert rám szálla
  Sok nyavalya, szegénység:
  Már lelkemben – és testemben követ szégyenség.

  Az Istenben elnyugodt Bethlen…
  Hogy nem holtunk volt meg mindketten!
  Hogy ültömben – szép székedben,
  Örültömben – kincsedben
  Ne eshettem – nem lehettem volna hitetlen!

  Teremtőmet immár megbántám
  Kristusomat is megtagadám;
  Igaz hitem – épült hirem
  És hű népem elhagyám;
  Már mit tégyek – hova légyek! hogy jó szálljon rám?

  Hozzád bízom jóknak kutfeje
  Szomjuhozóknak kifolyó teje
  Én lelkemnek – sőt mindennek
  Kik éheznek kenyere,
  Élő viznek – kit neveznek, nálad bőv ere.

  A pusztára bolygott bárányod
  Vétkeitől rémült leányod
  Szüntelenűl – kiált szivből
  Bűnvermiből, s nem látod;
  Óh ne hagyjad – béfogadjad szegény szolgálód!

  Régen kígyó Évát megcsalta:
  Úgy engemet most eláltata;
  Noha bünnek – emberinek
  S követinek sik szava:
  Elhajlottam – mivel voltam Éva rajzatja.

  Igazságot bennem nem leltél:
  Elég adót de attól vettél
  Kit képemben – szürnyüképpen
  Nagy-büntelen megvertél:
  Tarts meg azért – szent Fiadért, ha teremtettél!

  Nem fedezem Éva szülémmel
  Rútságimot figelevéllel,
  Mert esmérem – nagy esetem
  És kétségem Péterrel;
  Hát könyörülj – és végy környül Uram, kedveddel!

  Adjak néked azért nagy hálát
  Végyen róllam sok ember példát
  Mint Dávidról, – a tolvajról,
  Magdalenáról ki magát
  Megalázá – s feltalálá nállad főjavát.

  Siralmimra nékem is tekints,
  Kegyelmednek izsópjával hints;
  Reménséggel – tisztességgel
  Újonnan ékesíts,
  Hogy áldjalak – szolgáljalak, innét elkészits.

  Így tégy velem, térő hiveddel,
  Róllam terhes próbádat vedd el,
  Engedd kérlek – hogy mig élek
  Benned hidjek s lelkeddel
  Vezéreltess – és legeltess te szent Ígéddel.

  Rút esetit lelkem vádolván
  Harminczadik esztendő folyván
  Husvét tájba – hű pásztora
  Templomába béállván
  Ki sirt ebben – versfejekben nevét foglalván. –
                                  Vége.

* * *

A versfejekben: „Brandenburgumi Catharina sír.“ – Három darabból álló
rongyos papirokról állitottam össze az egészet, az eredeti 1630-diki
széthullott kéziratokból, melyeket aztán egy csomagba (nemz. muz. kézir.
hung. oct. 73.) helyezve, egybeillesztettem. – Ez ének stropháinak
alakja csaknem azonos a későbbi kurucz tábori dalokéival; megjegyzendő,
hogy e versalak tudtomra a jelen éneknél – tehát 1630-ban fordul elő
legelőször.

T. K.


„CANTIO DE ZÓLYOMI.“

– Kővárban, 1633. –

  Igy köll-e örökkén nyavalyásan élnem
  Ez rosz világ kinját testemben viselnem,
  Sok gondokkal emésztetnem
  Rabságnak terhét viselnem, –
  Holtig keseregnem!

  Gondaimtul immár annyira jutottam,
  Hogy mint széna nyárban ugyan elszáradtam;
  Mert örömömtül távoztam,
  Régi időmtül fosztattam –
  Árvául maradtam.

  Ékes ifjuságom járál ily véletlen,
  Mint sólyom, ki tőrben béesvén hertelen
  Azt tartja, hogy ma vagy holnap
  Lészen élte-fogyató nap –
  Halálát röttögvén.

  Zöngő szavu hattyu ugy miként árvául
  Vénsége idején hagyatik társátul;
  Mert barátim távol állnak,
  Gyűlölőim reám szólnak –
  Szidalmazván rútul.

  Szintén csak Istennek legyen akaratja
  Ki jó tetszésébül fiát látogatja:
  Semmit ellene nem szólok,
  Zúgolódásra sem hajlok:
  Mert jómra fordítja.

  Oltalmát sőtinkább mivel sokszor vettem:
  Bátor sanyargat is, csak ne hagyjon vesznem!
  Mert az mely fiát sujtolja:
  Az őneki kedves tagja
  Mint irásbul értem.

  Igen hamarsággal az fene tigrisnek
  Zabolát tud vetni az tenger-fenéknek
  Mikor gályákbul rendkivűl
  Bennevalók az mélységbűl
  Rémülvén üvöltnek…

  Dicsőséges gondja érkezik reám is,
  Eltörli orczámrul siralmim árját is,
  Mert szokása, hogy kár után
  Örömöt adjon bú után,
  Nem késvén semmit is.

  Tenger mélységiben lám veszni nem hagyád,
  Czethalnak gyomrábul Jónást is kihozád
  Honnénd kevés idő mulván
  Irgalmasságra fordulván
  Ott megszabadíttád.

  Így volt bizonyára Dávidra is gondja
  Bűneiért kit vert sanyarú ostora,
  De sok szenvedése után
  Jobb karját neki kinyujtván
  Vivé uraságra.

  Csillagos kék égnek alkotó Istene,
  Rettegő sziveknek gyógyító mestere,
  Ki vagy árváknak reménye,
  Bánkódóknak remínsége,
  Életnek kútfeje.

  Engemet is immár szent szinednek kedve
  Újítsa meg végre hatható ereje;
  Ez rabságbul szegény fejem
  Ments(d) ki, hogy neved dicsérjem –
  Mert eljött ideje.

  Fáradt elmémnek sok búsulási után
  Ezer hatszáz fölött harmincz harmadikban
  Igyemet bizván Uramra
  Igy szólok előtte sirva, –
  Bizom oltalmában.

* * *

Szencsey dalos könyve. A hires Zólyomi Dávid ez éneket Kővárban irhatta,
a hol őt sokáig rabságban tartá I. Rákóczi György fejedelem, mivel azon
gyanúja vala reá, hogy fejedelemségétől meg akarja fosztani.

T. K.


SÁRKÁNY ISTVÁN HALÁLÁRA.

– Kis-Komárban, 1636. –

  Siralomra igyed juta óh Vég-Kis-Komár!
  Isten után, mert csillagod elesett immár,
  Koporsóban szállott teste: eltöretett vár,
  Öszvekulcsolt kezeiddel érte jajgass bár.

  Atyád vala Sárkány István főkapitányod,
  Szorgalmatos, ha magadban megveted-hányod;
  Oltalmazta, takargatta fiad leányod,
  Szükségedben igazgatta foglyos kormányod.

  Reménségnek állhatatlansága megcsala,
  Árnyékában megnyughatunk azt, hiszszük vala:
  De véletlen halál imé reá fuvalla –
  Az mely miatt mint kaszált fű, földre leszálla.

  Kőesőtül mikor mező megverettetik
  Alig hogyha kár azután nem találtatik:
  Halálodbul az mennyi sok mireánk omlik
  Az Ur Isten ha fejünkre nem terjesztetik.

  Az Ur Istent együtt vélünk gyakran szolgáltad,
  Mindenekben magad nékünk például adtad,
  Az igaz vallásnak útát helyesen nyomtad,
  Senki téged tévölgőnek méltán nem mondhat.

  Nagy ajándék az Istentül oly magistrátus
  Az község közt, ki nem olyan mint seben vadhus,
  Az ki miatt özvegy, árva nem rongált, sem bús,
  Törvénytelen az ki senkit nem fojt mint a gúzs.

  Igaz nemes voltod szépen fénlett belőled;
  Ebédedet soha magad el nem költötted,
  De sok szegénylegényidet hozzáültetted,
  És ezektül kenyeredet nem kémélletted.

  Somogy, Szala, Veszprém széle, s Fölső-Boronya
  Haláloddal fohászkodván keseregj rajta,
  Mert olyatén valál nekik mint édes atya,
  Csavargóknak nem engedted őket húznia.

  Tanitóknak valál olyan jó patronussa
  Az kinek nem találtaték földön mast mássa,
  Azért méltó hogy mindenik holtad sirassa,
  Mert senki nincs olly, ki őket már takargassa.

  Ur Isten ha azt minékünk engedted volna:
  Markunkban is ő életét megtartottuk volna;
  Hogy halálod ily bút reánk ne hozott volna,
  Mert kűszivü az ki mastan rajtad nem sirna.

  Az fölséges nagy római fejedelmeknél:
  Az Mátyásnál, Ferdinándnál kedvesebb lettél
  Józanságért, vigyázásért grátiát nyertél
  Sőt érte még mindenektül megdicsértettél.

  Nándor-Fejérvárig alá sok török várak
  Kanizsátul fogva széjjel kik találtatnak,
  Hirét nevét az sarkándi békek jól tudták,
  És vitézi okos voltát nagyon csudálták.

  Magyarország méltóságos palatinussa
  Böcsült, kedvelt, mint kivánta elméd virtussa,
  Eszterházi famíliát kedvesen lássa
  Alig látád Kismartonnak roppant várossát.

  Éltél sokat, ha számlálod fáradságidat,
  De kevéssé, ha gondolod vig lakásodat;
  Mint égő szövetnek csak fogyatád magadat,
  Már elérted futásodat, föltett zászlódat.

  Gyönyörüség habok közül partra kiuszni,
  Az napestig való munka után nyugodni,
  És bajvivást elvégezvén koronáztatni,
  Az harcz után vitézeknek prédát osztani!

  Ha mit kinek életedben vétettél volna:
  Mindeneket te képedben követek rolla;
  Gyarlóságát minden ember jól meggondolja,
  Ki büntelen, ámbár vessen követ hát arra!

  Óh ha tudnád, mit hozhat rád az késő estve:
  Barátidnak vétke nállad volna temetve,
  És halálod tenéked is meg vagyon vetve –
  Azt sem tudod, hol szólit meg halál követe!

  Isten légyen már hozzátok édes magyarim,
  Sárkány István igy szól néktek, kedves szolgáim,
  Késérjétek sirhoz testem és én csontjaim:
  Mert nem lehet immár többet szólnom, híveim!

  Tartson Isten békességben téged Kis-Komár,
  Ki ollyan vagy mint jéghátán építtetett vár;
  Hozzon néktek kedves tavaszt az föcskemadár –
  Hogy kifogyjon környékedbül török mind tatár!

„Ezerhatszáz és az harminczhat esztendőben hogy folyt, Sárkány István az
Kis-Komárban megholt júliusnak tizenkilenczed napján; volt maga is akkor
ötvennyolcz esztendejében. Amen. Finis.“

* * *

Szencsey György dalkönyvébül. A versfőkben ez áll: „Sárkán István
megholt.“ Kis-Komár alatt nem tudom a mai Komárvárost, vagy a zalamegyei
Kis-Komáromot kelljen-e értenünk? Annyi azonban történelmileg bizonyos,
hogy Sárkány István egyike vala a legjobb végvári vitézeknek, s Zrínyi
Miklóssal több hadjáratban részt vett.

T. K.


A HALDOKLÓ VITÉZ FODOR PÁL ÉNEKE.

(„Cantio flebilis.“)

– Váradon, 1638. –

  Siralmas volt nekem világra születnem:
  Mert már közel érem végső kimulásom.

  Mi haszna volt nekem világra születnem:
  Ha ily’ véletlenül tűle meg köll válnom?

  Életemnek szintén virágzó szinében
  Lészen ez világbul általköltözésem.

  Hogy ily véletlenül életem elfogyott,
  Hizelkedéseddel nékem megfizetett.

  Kiért az én szivem szintén elbágyadott,
  Könyhullástul szemem meghomályosodott.

  Azért kérlek Uram az te szent nevedért:
  Légy kegyelmes nékem az te szent Fiadért!

  Bűnömet bocsásd meg ő szent haláláért,
  Az ő szent vérének el- kifolyásáért.

  Mert én nagy-sokképen ellened vétkeztem,
  És nagy sok vétkekkel neved megbántottam.

  Azért mégis sirván hozzád fohászkodom, –
  Fogadásod szerént oltalmamat várom.

  Légy kegyelmes nékem, ne nézd bűneimet,
  Törüld el rútságát cselekedetimnek!

  Mert az én éltemet csak álomnak tartom,
  Mint szintén az álom, olyannak állítom.

  Uram Jézus Christus siess eljönnie:
  Mert már az én lölköm kész kiköltöznie!

  Hiszem én értem jó áldozatot tettél –
  Az magas keresztfán hogy verítékeztél.

  Ábrahám- Izsáknak nemes teremtője:
  Lölkömet vedd hozzád hiveknek vezére!

  Mert majd bucsut veszek ez árnyékvilágtul –
  Immár kiköltözöm romlott sátorombul.

  Óh te szép termőfa ki világra hoztál
  Sok búval bánattal engem föltartottál,

  Az fuvó széltül is engem oltalmaztál,
  Neked mit fizessek, ki sok jóval voltál?!

  Légyen Istenhozzád óh én édes anyám!
  Fizesse meg Isten jó dajkaságodat.

  Óh én édes bátyám légyen Istenhozzád!
  Veled egyetemben ifju Fodor Mihály.

  Isten már hozzátok sok vitéz barátim
  Kikkel sok próbákon[71] fejemet hordoztam!

  Óh ti nyomorodott szegény rabtársaim:
  Sok nyomoruságot együtt szenvedők im.

  Fölötte jó néven veszem szolgálattok
  Én kimulásomon kik környülem vagytok.

  Gonosz-akaróim, ti is kik hol vagytok:
  Mindnyájan énnekem ti megbocsássatok!

  Rágalmazást rólam többet ne tegyetek:
  Hiszem már tiétek az, mit kivántatok!

  Mert lölkömet Isten kegyelmében vette,
  Az örökéletben ott részesítette.

  Testem temetésre az kik elviszitek –
  Isten megfizesse mindnyájan tinektek.

  Hamar Jézus Christus siess eljőnie –
  Immár az én lölköm kész kiköltöznie!

  Siralom patakján hamar általmenni,
  Megdicsőült testben akarok öltözni.

  Az szent angyaloknak ű társaságokban –
  Hadd dicsérjem neved örök dicsőségben!

  Küldd el Uram Jézus te szent angyalidat:
  Hadd vigyék elődben én szegény lölkömet!

  Váradon ezt szerzék keseredett szivvel
  Várván Úr kegyelmét az ő Szent Lölkével.

  Végső bucsuzása ifju Fodor Pálnak –
  Véletlenűl esett halála szegénynek.

  Az ezer hatszázban és az harmincznyolczban
  Szent-Mihály havának utolsó hetiben.

* * *

(Szencsey dalkönyvéből.)


A VESZPRÉMI HAJDUK LEVELE A PALOTAI RABLÓ TÖRÖKÖKHEZ.

– 1646. –

  Hozzád illendő jóakaratomat
  Ajánlom néked sok szolgálatomat;
  Adja az Isten, hogy ez mondásomat
  Rövid-nap érjem ily kivánságomat!

  Mast rövideden vedd köszönetemet:
  Az nagy Úr Isten verjen meg tégedet!
  Kit megtagadtál te veszett elmédben
  Hozzád eljő hamar ily szegénységedben.

  Lovad hátárúl nyakad megszakadjon,
  Veszprími sereg hátadon nyargaljon,
  Tűz, víz, fúvó szél ellened támadjon,
  Sas, varjú, holló fejeden károgjon.

  Első jövésed az után vesztedre
  Légyen lopásod megfizetésedre,
  Pajtásaidnak fejek vételére,
  Jusson magyarok fegyvere élére.

  Vérhas, főfájás ágyadban gyötörjön;
  Kólika, guta hirtelen rád jőjjön,
  Éjjel és nappal ágyadban gyötörjön,
  Szived mint nyárfalevél úgy reszkessen.

  Jobb lesz ha azzal otthonn ülsz házodban
  Mit eddig loptál, hogy nem az karóban
  Kis verebeknek tojni oldaladban –
  Kit már magad is megláttál álmodban.

  Tudod-é mint vivéd minap az pásztort?
  Vesd le, mosd meg jól te vékony gatyádot,
  Mert az alfeled elokádta magát:
  Addig ohajtád Veszprimnek jó borát.

  Szaladj és igess, ne vedd tréfára,
  Mert közel, látod, az magyar kopjája;
  Siess hirt vinni hamar Palotára,
  Lásd: vitézidnek ha mind meg van száma?

  Sarczoltasd otthonn elvitt rabjaidat
  Kikhez nem meréd kivonni szablyádat;
  Nem is vihetted volna el azokat:
  De véltek látni magyar katonákat.

  Ezeket Isten mind megszabadítja,
  Kopasz fejedet mi kezünkbe adja;
  Vajtay Márton üveg borát nyújtja –
  Nyakad elvágni szablyáját kirántja.

  Popiom-kérőt[72] találsz társaidnak;
  Talám koporsó köll tollas fiaidnak?
  Fentőben tevék fejét jobbitoknak,
  Lovát elvonták egynihányotoknak.

  Vakmerőségét vitéz magyaroknak
  Igen csudálom, három: tizenötnek
  Megfelelének vitéz törököknek,
  És vitézmódra kópjákat is törnek.

  Nem fogyott még el Veszprimnek bogara,
  Hidjed, ott terem könnyü gyalog hadja,
  Mindenikének vagyon száz-száz ónja
  Kopasz társaidnak kész gondot adnia.

  Nem jut eszedben az Hosztori harcza?
  Nyolczvan magyarnak illyen nagy csatája,
  Hatszáz töröknek szégyen elfutása
  Sok törököknek talpok elnyalása.

  Vitézségeddel otthonn pirittyolni
  Tudsz az Bakonybul pásztorokat lopni:
  De vitézekkel nem mersz szemben állni, –
  Ha mit ellophatsz, kész vagy elszaladni.

  Okos az róka, de az csávában jut:
  Esik elődben még oly csoportos ut
  Melyen jó lovad nem oly sebesen fut,
  Ki megkötözhet, találsz még oly hajdut.

  Mi haszna sokat szólnunk roszvoltodrul,
  Mordájságoddal való lopásodrul;
  Ha ezt hallhatod, gondolkodjál arrul:
  Meghozzák nyársod hamar az Bakonybul!

  E kis munkámat nagy jó neven vegyed,
  Hogy jól meggondoljad mire jut igyed,
  Ha megszidsz érte: süly keljen alfeledben,
  Hetvenhétféle kosz te kopasz fejeden! –

  Egyik majorban minap mulattomban
  Irám ezeket egy bükkfa-oldalban,
  Az ezerhatszáz és negyvenhatban
  Hushagyó előtt való vacsorámban.

* * *

Szencsey György dalkönyve.


VÉGBÉLI VITÉZEK ÉNEKE.

– 1648. –

  Zöldítsed Ur Isten hamar az erdőket:
  Hogy próbálhassuk meg éles fegyverünket!

  Ellenségünkre is bátran mikor jutunk:
  Pogány ellenséggel bátran megütközünk.

  Az deli Kortvánt is kezünkben kerítsük,
  Az Menhet[73] Szártót is lórul leökleljük.

  Kegyelmes Ur Isten tenéked könyörgünk:
  Hogy adjad kezünkben pogány ellenségünk!

  Az vitéz magyarok mikoron kiütnek:
  Pogány ellenséggel bátran szemben mennek.

  Ottan sok pogányok csakhamar elesnek,
  Magyar fegyverétül sebekben feküsznek.

  Ments meg nagy Ur Isten minket az inségtül!
  Az hitván, szokatlan török csorbájátul!

  Adjad nagy Ur Isten, hogy pogány fejekkel
  Ékesithessük meg az mi fejeinket!

  Az végbélieknek add meg erejeket:
  Hogy pogány vérében mossuk fegyverünket! –

  Az ezerhatszázban és az negyvennyolczban
  Éneklé ezeket egy ifju magában.

  Az ki ezt hallgatja s vitéz akar lenni:
  Az énekmondónak kész legyen pénzt adni!

* * *

Szencsey György dalkönyvéből. Vesd össze a kötet elején közlött „Thúry
György éneké“-vel, melynek e dal csak bővített, és későbbkori
variatióját képezi, előadva valamely hegedős által, a ki e helyett:

  „Éneklé Thúry György vérszomjuzásában“

ezt mondja:

  „Éneklé ezeket egy ifju magában“,

s hogy a dal újabbnak lássék, az 1548 helyett 1648-at mond; – a datumnak
ily ujabb időre tevése azon korban, sőt még a mult században is,
gyakori. Az utolsó két sor azonban bizonyára a hegedős toldaléka, mert,
a hires Thúry György, a várak főkapitánya: csak nem kér vala pénzt az
éneklésért, – a minthogy e két sor a Thúry György eredeti énekében
hiányzik is.

T. K.


TATÁR RABSÁGBAN LEVŐ ERDÉLYIEK DALA.

– 1657. –

  Menj el édes szolgám
  Tekénts meg szép hazám,
  Akarja tatár hám:
  Csak hozz választ hozzám.

  Mondd meg szép Erdélynek
  Búban borult népnek,
  Fő fő-vármegyéknek,
  Az széköly községnek.

  Ha kérdik mint vagyunk?
  Mondd meg: rabok vagyunk,
  Térdig vasban járunk,
  És csak sarczoltatunk.

  Kezeink belincsben,
  Tömlöcz fenekében
  Vagyunk, nagy inségben –
  Tatárok kezében.

  Megsarczoltam volna
  Húszezer tallérban:
  De az pogány tatár
  Csak meg sem hallotta.

  Idegeny országra
  Hordoz szerteszéjjel,
  Sűrü számu pénzen
  Ád török kezében.

  Kemény János urunk
  Ország hűségére
  Egyaránt közli vélünk
  Az rabságnak terhit.

  Tizennyolczezeren
  Vagyunk nagy inségben;
  Tatárok kezekben
  Szörnyű inségekben.

  Nyolczszázat hajtottak
  Az Vöröstengerre –
  Mint ártatlanokat
  Az veszedelemre.

  Kérjük szép[74] Rákóczit
  Mint kedves urunkot:
  Szánja meg gyermekink,
  Özvegy feleségink.

  Bizzunk az Istenben,
  Hogy még jövendőben
  Kiszabadít minket,
  Könyörül népein.

  Tatár udvarában
  Hideg czellájában
  Sötét kamorában
  Tartnak nagy rabságban.

  Elváltozott színünk,
  Elhervadott orczánk,
  Béesett két szemünk
  Mint az irott képnek. –

* * *

Szencsey György dalgyüjteménye. E szép ének azon szerencsétlenekről
szól, kik II. Rákóczi György fejedelem 1657-ki lengyel hadjárata
alkalmával Kemény János fővezérrel egyetemben a tatár khán rabságába
estek.

T. K.


„RÉGI MAGYAR VITÉZ KÁDÁRRÓL EMLÉKEZET.“

– 1660. –

  Szörnyü nagy romlásra készült Pannónia,
  Kinek, mint tengernek megáradott habja,
  Sok búnak, bánatnak környűl vett nagy árja,
  Mert a vitézeknek esett ma egy híja.

  Nem illik a vitézt nékem elhallgatnom,
  Sőtt méltó Kádárról verseket kell irnom,
  Elsőben Szent Irást kell ezekre hoznom,
  S azután a romlott magyar népre szabnom.

  Olvassuk ama nagy ó testámentomban:
  Kevés nép maradott sokszor zsidóságban,
  Mert fogva tartattak Babylóniában,
  Sok zsidó vitézek estek el a harczban.

  S az Isten ládáját egyszer el is nyerték,
  Hofvist és Fiveast mikoron megölték;
  Midőn Éli papnak e dolgot megvitték,
  Rút halállal megholt: székibül kiesék.

  Nem igy van-é dolga szép Magyarországnak,
  S abban nevelkedett vitézlő Kádárnak?
  Messze volt higyjétek hire e Hectornak,
  Oltalmazója volt Kádár az országnak.

  Hector is, valamig Trójában lakhaték,
  Addig a város is épen megtartaték,
  De mihelyen Hector nyaka elmetszeték,
  Mindjárt a várost is pogány keze birék.

  Azt reményli vala róla immár szivünk,
  Isten után, hogy ő lesz egyik védelmünk,
  Bástyánk, erős tornyunk ő lészen minékünk,
  De jaj! mint csalatott szerelmes nemzetünk!

  Teljes életének dicséretes napja,
  Mert a szegényeket sohasem rontotta,
  Ha más rontotta is, Kádár oltalmazta, –
  Felelhetsz, föld és ég ennek bizonysága.

  Elhagyá érettünk a felföldnek partját,
  Hogy meghallá itten magyarok romlását,
  Felköté érettünk Kádár István kardját –
  Óh jaj! mely kevéssé forgatá szándékját!

  Most ímé hirtelen esék változása,
  Midőn küldék őtet Szakó[75] oltalmára,
  Újfaluhoz szállott tatárok tábora,
  Ott leve Kádárnak utolsó csatája.

  A sereget pedig felszóval biztatja,
  Mondván: vágjuk által a tatárt a síkra,
  Ezentúl Borossnak elérkezik hada,
  Ujfalunak is majd megsegít hadnagya.

  A vizen mindjárást több tatár érkezék,
  Kádár vitézmódra velök megütközék,
  Hátul a seregek eszekbe nem vevék,
  Hogy másutt a vizen több tatár érkezék.

  Fölemelé Kádár szemeit az égre,
  Mondván: „Uram Jézus, légy segítségemre!
  Nossza jó katonák harczoljunk két kézre,
  Mert nem látok embert jőni segitségre!“

  A zászlótartónak felszóval kiálta:
  „Vidd el fiam, vidd el a zászlót más utra!
  Hogy el ne veszszen mind urunk kevés hada,
  Mert Magyarországért meghalok én még ma!

  Kiontom véremet én szegény hazámért,
  Ezennel meghalok édes nemzetemért;
  Nem szánok érette bizony ontani vért,
  Mert én a Kristustól veszek jutalmat s bért.“

  Tatár a nyilvesszőt mint a polyvát szórja,
  Még is ugyan villog, forgódik két karja,
  Huszszor a táboron magát általvágja;
  Néz az ellenség is, dolgait csudálja.

  De hogy fárasztatott nyilak erejével,
  Mégis mind halálig hegyes tőrrel öklel,
  Omlik a sok tatár előtte sereggel;
  Azért bucsuzását bizta rám ily renddel:

  „Elsőben végbéli szives akaróim,
  Füleki, putnoki, szécsényi rokonim,
  Nógrádi, palánki, gyarmati társaim,
  Diós-győri, ónadi, szendrei barátim.

  Kikkel az alföldön sokat sanyargottam,
  Sok deret, hideget, meleget kóstoltam,
  Sokszor a tatáron szerencsét próbáltam, –
  Már Isten hozzátok, tőletek megváltam!

  Végekben lakozó sok főkapitányok,
  Kik engemet kincscsel gyakran ruháztatok,
  A kincsért éntőlem törököt vártatok –
  Már elmult, éntőlem többet nem várhattok!

  Széki Péter, a ki buzgó szeretettel
  Ugy valál énhozzám, mint test a lélekkel:
  Megbocsáss az egész szendrei sereggel,
  Ha voltam hozzátok valami vétséggel!

  Mint atya magzatit, engem ugy szerettél,
  Hibás dolgaimról gyakran megfeddettél,
  Sok jó akarattal voltál, mind fizettél,
  Isten boldogítson, engem megbecsültél!

  Pap János Diós-Győr vitéz kapitánya
  Kik én életemnek voltatok hasznára:
  Látjátok halálnak akadtam horgára,
  Titeket is hivlak lelkem oldására.

  Mezei hadaknak főelőljárói!
  Urunk mellett holtig forgódó urai,
  Hajduvárosoknak kapitány s hadnagyi,
  Mind megbocsássatok urunk sok hadai.

  Ha addig, a midőn köztötök lakhattam
  Számtalan csatákban véletek forgottam,
  Hogyha személyteket miben megbántottam,
  Megbocsássátok, mert én is gyarló voltam.

  Nagyságos, nemzetes, édes fejedelmem,
  Kinek hópénzével keveset élhettem,
  Nagyságod is megvált bizonnyal éntőlem,
  Ezért nagyságod is megbocsásson nékem!

  Ha én az országért nem vitézkedhettem,
  Arról mind az egész országot követem!
  Nagy hatalmas Istent szivem szerint kérem:
  Vitézeket adjon jobbakat helyettem!

  Jó vitéz barátim, ha néktek vétettem,
  Nem akaratból is ha kit megsértettem,
  Ellenségnek földén véletek hogy türtem:
  Megengedjetek, ha ti néktek kárt tettem.

  Immár jó vitézek! az Istenre kérlek,
  Hogy a mint én éltem, ti is úgy éljetek:
  Sok szegény árvákon essék meg szivetek, –
  Ne légyen a magyar soha ellenségtek!

  Hogyha valakitől valamit elvettem,
  Vagy a szegényeken erőszakot tettem:
  Bátor holtom után légyen átok nevem,
  És Isten előtt is adjon számot lelkem!

  Ezzel is én bizony méltán kérkedhetem,
  Hogy én a Krisztustól drága hópénzt vettem.
  Melynél soha többet nem várhat én lelkem; –
  Hórul hóra nem fogy már az el éntőlem!

  Hol a szent gyürűket ujjaimban rakták,
  És a szent koronát a fejembe nyomták,
  Lelkemet a Krisztus székében állíták,
  „Szent, Szent!“ kiáltással nevemet felirták.

  Szabó Pál, szerelmes édes kenyeresem,
  Kit a hadnagyságra jó szivvel emeltem:
  Tedd a sirba kérlek, meghidegült testem,
  Honnan előkéri Krisztus, én elhiszem.

  Mely nehezen esik tőled megválásom,
  Azt ki nem mondhatom, mert nincsen szólásom,
  Nem lehet te veled tovább maradásom,
  Mert Krisztussal lészen mennyben az lakásom.

  Nem kérlek, engemet hogy vigy messze földre
  Ama czifra, pompás temető helyekre:
  Hanem hol kiomlott testemnek a vére,
  Ott légyen csak közel eltemető helye.

  Ámbár a vadak is testemet megrágják,
  Hollók és farkasok velőmet kiszivják:
  Itéllet napjára mert elölállítják,
  S ama reménységre ismét feltámasztják.

  Nem nyújtom már tovább én bucsúzásomat,
  Látjátok, holtomig tartám regulámat;
  Kövessétek, kérlek, az én nyomdokomat,
  Ha akartok mennyből venni koronákat.“

  Ez éneket a ki rendelte versekben:
  Vitéz Kádár Istvánt kesergé szivében,
  Csak alacsony sorsú gyenge értelemben,
  Ha nevét keresed: nézzed a versekben!

  Dicséret, dicsőség légyen az Istennek!
  Fogja fel még pártját a magyar nemzetnek,
  Legyen őrizője minden hiveinek,
  Mondjunk dicséretet az ő szent nevének!

* * *

E nevezetes költemény, melyben a hazaszeretet több helytt oly gyönyörűen
nyilatkozik, Erdélyi Népd. Mond. I. kötetében is közöltetett ugyan, de
fölötte hibás kézirat után. A jelen közlésnek majdnem minden versszaka
eltér az Erdélyi közlésétől. Én közleményemet a nemzeti muzeum
kézirattárából merítém, hol többszörösen megvan, mégpedig
legszabatosabban hung. oct. 74. L. Ez egy füzetke, melly 1789-ben
nyomatott „a régiségekben gyönyörködők kedvekért“. – E költeményről
bizton hiszem, hogy 1660-ból származik. Ekkor történt ugyanis II.
Rákóczi György erdélyi fejedelem veszedelme, s a hozzá hiven ragaszkodó
hajdu- és nyírségi városok fölégetése a törökök és tatárok által.
Kádárról ez mondatik:

  „Elhagyá érettünk a felföldnek partját
  Hogy meghallá itten magyarok romlását.“

A szinhely tehát az alföld vala: melyből akkor Bihart, Szathmárt,
Szabolcsot, a Hajduságot stb. Rákóczi birá. Mégjobban tájékoz bennünket
a Szakó (Szakoly) név, a mely Szabolcsmegyében fekvő hely neve. Ujfalu,
hol Kádár elesett, vagy a Szabolcsmegyében fekvő ily nevü helységek
egyike, vagy a szintén közeli Berettyó-Ujfalu. – Diós-Győr, Ónad,
Szendrő, melly helyektől Kádár bucsuzik: szintén a Rákóczi várai
valának. De emlegeti bucsujában magukat a hajdu városi kapitányokat s
hadnagyokat is, (24-ik stropha), ez is eléggé világosan igazolja
véleményemet, melyet tökéletes biztosságra emel az, hogy Kádár
fejedelmét a vers folytán mindig „fejedelmünk“ és „urunk“, de sohasem
„királyunk“ néven emlegeti, a 26-ik strophában pedig nyilván mondja:

  „Nagyságos nemzetes édes fejedelmem…
  Nagyságod is megvált bizonynyal én tőlem –
  Ezért nagyságod is megbocsásson nékem.“


A nagyságos fejedelem, s nagyságod czím az erdélyi fejedelmeké vala. – A
Hajduságot, Nyirséget, úgy Szakoly és Berettyó-Újfalu vidékét pedig
tatár- s török had, az erdélyi fejedelmek közül csak II. Rákóczi György
alatt rohaná meg. Teljes bizton merem tehát e költemény fölé az 1660-ik
évszámot irni. – A versfejekben a szerző nevét – daczára az utolsó
előtti stropha figyelmeztetésének – hiába keressük.

T. K.


RÁKÓCZI LÁSZLÓ BÖRTÖNI ÉNEKE.

– 1662. –

  Püspök városában mihelyt bészállottam
  Gyönyörű hadamnak trombitát fútattam,
  Az váradi basát vendégségbe híttam –
  Kit nagykeservesen bizony megsirattam!

  Az váradi basát vendégségbe híván
  Háromszáz legénynyel igen megcsufolván,
  Az váradi kapun hogy menni akartam –
  Igen kezdék vágni, népem kardra hányni.

  Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?…
  Nem látom már tovább én feleségemet,
  Nem látom már többet szép gyermekeimet;
  Egy felül az basa fogja két kezemet;
  Más felül az török kötözi testemet.

  Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
  Talám nem vétettem én soha tinektök!
  Meg is gyalázzátok a császárnak hadát;
  Én soha nem véték az magyar nemzetnek.

  Csak az magam hada volt nékem eladóm;
  Te is pogány török: mért vagy elárulóm?!
  Essen meg szivetek, lelketek sorsomon:
  Hogy az magam hada volt nékem eladóm.

  Jaj biz’ azt hirdetik, hogy szabadon járok –
  Jaj, szabadon járok?… de bizony rab vagyok!
  Gyengén tartott orczám bizony meghervadott,
  Gyengén tartott testem igen eltávozott.[76]

  Uri méltóságom jutott szolgálatra,
  Én szép állapotom tőlem elmarada,
  Az én vigasságom tőlem eltávoza,
  És az én szivem is meghomályosoda.

  Rákóczi-nemzetből legkissebbik urfi:
  Szép Rákóczi Ferencz, kedves csemetéim –
  Isten már hozzátok gyönyörű cselédim!
  Nem láttok már többé én édes gyermekim!

  Az Magyarországban volt énnékem hirem,
  Szép Rákóczi László vala az én nevem, –[77]
  De az magam nyája mint eladott engem!
  Mint eladott engem az legjobb vezérem!

  Ezer hatszáz után hatvanhetedikben
  Kisasszony havának harmadik hetében
  Irám ez verseket keserüségemben
  Váradi tömlöcznek setét fenekében.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 173. VIII. Gróf Rákóczi László, Rákóczi
Pál országbirónak, I. Rákóczi György erdélyi fejedelem testvérének fia,
Zrínyi a költőnek barátja és bajnoktársa, Spangár krónikája szerint
1662-ben, Kazy szerint pedig 1664. június havában Várad várának
kapujában a törökök ellen vitézül harczolva elesett. Azon merész
vállalatot kisérté még, hogy bizonyos számu bátor hajdujával országos
vásár alkalmával – hihető, álruhában – behatolt Váradba, s a várat el
akará foglalni, azonban hajdui a vásárt fosztogatni kezdék, a sátrakat
felgyújták: s ez által a törököknek elárulván jelenlétöket: a túlnyomó
török erő által nagy részben levágattak, elfogattak. – A jelen vers
szerint Rákóczi nem esett el – mint Kazy és Spangár állítják – hanem,
talán megsebesítve elfogatott, s börtönben tartaték. Rákóczi Ferencz
alatt – kitől szerző bucsúzik – valószinüleg unokaöcscsét, az akkor még
gyermek I. Rákóczi Ferencz erdélyi választott fejedelmet érti.

Az utolsó versszak első sorát:

  „Ezerhatszáz után hatvanhetedikben“

Jankovichnak gyakran hibázó másolója alkalmasint roszul olvasta, s
tévesen másolá le az eredeti régi iratról, e helyett:

  „Ezerhatszáz után hatvankettedikben“

a mely évszám Spangár közlésével egyez; mert Rákóczi váradi támadása az
1664-iki vasvári békekötés után (1667-ben) nem is történhetett; – ezért
tüztem a vers homlokára az 1662-iki évszámot. Az volna még föltehető,
hogy R. L. habár 1662-ben, vagy – Kazy szerint – 1664-ben fogatott is
el: de börtönben tartatott még 1667-ben is, midőn a jelen verset irta –
vagy irták nevében; úgyde ily hosszas rabságának történetkönyveinkben
semmi nyoma, miután őt a törökök elfogatása után csakhamar kegyetlen
módon megölték. Maradok tehát az 1662-ik év mellett.

T. K.


RÁKÓCZI LÁSZLÓRÓL.

(Ugyanaz, ujabb kidolgozásban.)

  Püspök városába midőn bészállottam,
  Gyönyörű hadamnak trombitát fuvattam,
  A váradi basát ebédre hivattam –
  Mellyet keservesen bezzeg megsirattam!

  A basa is engem vendégségbe hiva:
  De tettetésével igen megcsúfola;
  Hogy század magammal a kapun bémentem
  Igen kezdé vágni s kardra hányni népem.

  Mi dolog Istenem, hogy vágják népemet?!
  Nem látom már többé sok szép seregemet!
  – Egy felűl a basa fogá jobb kezemet,
  Másfelűl a loboncz kötözi testemet.

  Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
  A király hadának én soha nem vétek!
  Sőt Magyarországban oltalmazom őket –
  Az engem gyülölő német seregeket.

  – Sokan azt hirdetik, hogy szabadon járok:
  Pedig dehogy járok! most is csak rab vagyok;
  Így piros két orczám igen elhervadott,
  Kényén tartott testem szolgaságra hágott.

  Uri méltóságom rabszíjjakra jutott,
  Boldog állapotom tőlem elmaradott,
  Azért fényes napom béhomályosodott –
  Hogy nagy uraságom így alacsonyodott!

  Rákóczi-nemzetbül származott gyermekem
  Édes-kedves fiam, Rákóczi Józsefem!
  Istennek ajánllak jeles urfiaim
  Valakik hol vagytok szerelmes magzatim!

  Szép udvari népem, gyönyörű cselédim:
  Lássátok, szánjátok keserves inségim!
  Nektek is azt mondom kedves hiv jobbágyim:
  Istennek ajánllak én édes hiveim!

  – Egy ezer és hétszáz tizenkettődikben
  Kisasszony havának második hetiben
  Irtam ez verseket nagy keserüségben,
  Újheli tömlöcznek setét mélységében.

  Uram, már elvettem a mit nekem adtál,
  Szenvedem a sorsot a mire juttattál:
  Ne hagyj így sínlődni, jőjj el édes Atyám!
  Hozd el végső órám, add meg szép koronám!

* * *

Horváth Ádám 1813-ban összeirt kézirati népdal-gyüjteményéből. (A magy.
akadémia kézirattárában.) A jelen versió, mint mindenből látható,
újabbkori; az utolsó versszak nyilván meg is mondja, hogy egy újhelyi
rab készítette 1712-ben, kétségtelenül Rákóczi Lászlónak az imént
közlött énekéből. A „loboncz“ szó is későbben, tudniillik 1670-ben
keletkezett, tehát nyolcz évvel Rákóczi László halála után. Rákóczi
József – kit e vers emleget – II. Rákóczi Ferencznek Bécsben fogva
tartott idősbik fia volt; ezt is nyilván az 1711-iki események befolyása
alatt tette a versbe ennek 1712-iki átalakitója, az elébbeni régibb
közlésben álló Ferencz (hihetőleg I. Rákóczi Ferencz) helyett, a maga
korához akarván müvét lehetőleg idomítani; holott 1712-ben Váradon már
rég nem székelt török basa, s a rég elvérzett Rákóczi Lászlónak hamvai
már nagy ideje a honi földdel valának vegyülve. A műnek ezen a későbbi
korhoz idomítani akarását látszik tanusítani az újhelyi tömlöcz nevezete
is, az elébbi énekben levő váradi tömlöcz helyett; tudjuk ugyanis, hogy
II. Rákóczi Ferencz 1701-ben a német-újhelyi tömlöczben raboskodék. Vagy
e névösszetalálkozás csak véletlen volna? –

T. K.


RÁKÓCZI SÁMUEL.

(Ugyanaz, más hagyomány szerint.)

  Püspök városába – hogy bémentem vala,
  Nem sokad magammal – csak század magammal:

  A váradi basa – vendégségben hiva;
  Egy cseppet sem késtem – csakhamar elmentem.

  Mikoron bémentem a város kapuján,
  Mikoron bémentem a város kapuján:

  Egyfelül a basa fogá jobb kezemet,
  Másfelül a pogány kötözi testemet…

  Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?
  Mi dolog vitézek, hogy engem kötöztök?

  – Talám azt tudjátok, hogy én rab nem vagyok?…
  Héj, ha azt tudnátok: térdig vasban járok!

  Megüték a dobot a piacz közepén,
  Megfuvák a sipot a torony tetején:

  Urak sallangosa Rákóczi Sámuel
  Uri méltóságod szolgaságra vál el!

  Kényén tartott tested térdig vasban hever,
  Kényén tartott tested térdig vasban hever.

  Ha a tenger vize mind ténta volna is,
  Valamennyi füszál mind penna volna is:

  Mégsem irhatná le kinjai sokságát,
  Mellyekkel emésztik szegényt, ő Nagyságát!

* * *

Horváth Ádám említett gyűjteményéből. Világos, hogy ez is csak a Rákóczi
László tragicus végéről szerzett ének variatiója, daczára a Sámuel
névnek, miután történelmileg constatirozva van, hogy a váradi eset
Rákóczi Lászlóval – nem Sámuellel – történt. Különösen érdekes a jelen,
ugylátszik az elsőnél nem sokkal újabb versio végstróphájáért, mely a
többiben hiányzik, s mely Rákóczi Lászlónak kinos kivégeztetéséről
emlékezik; R. L. ugyanis némely krónikás állitása szerint
fölnégyeltetett, mások szerint kerékbe töretett a törökök által. – A
három variansköltemény szépen kiegészíti egymást.

T. K.

=Utólagos jegyzet= „Rákóczi László börtöni éneké“-hez. Csak most, midőn
már a czimzett ének ki van nyomva, jelent meg a „Győri Régészeti
Füzetek“ II. kötetének IV-ik füzete, melyben Botka Tivadar Rákóczi
Erzsébetnek, Rákóczi László leányának 1698 jan. 1-jén kelt, s a
kis-tapolcsányi kórházat illető alapitvány-levelét közli; ebben ez is
áll: „Item magam tettem hozzá azon nap, a midőn Istenben elnyugodott
édes atyám gróf Rákóczi László 1662 Várad alatt a török által a
keresztyénségért kiontotta vérét és ugyanottan vitéz módon lött halála,
az ő Nagysága lölkéért Szent-László napján adatik nekik (a kórház
szegényeinek) egy ebéd.“

Ime tehát tökéletes igazam volt, midőn Rákóczi László elestét 1662-re
tettem; a jelen adat minden kétséget eloszlat, miután a kegyeletes árva
csak jól tudhatta apja halálának évét.

T. K.


FEGYVERT S BÁTOR SZIVET…

– A XVII. század közepe tájáról. –

  Fegyvert s bátor szivet kell annak szerzeni
  Az ki hazájáért kész harczot próbálni,
  Élet s halál között szerencsét keresni,
  Kard, sürű lövés közt nem kell semmit félni.

  Világ előtt szégyen hazánk pusztúlása,
  Minden csata nélkül magyarnak romlása;
  Nagyhirű nemzetnek prédára hullása,
  Török dandároknak könnyen kóborlása.

  Kevés békességhez, melylyel csak hiteget
  Az török bennünket, s magához édesget
  Ne bizzunk: mert mutat romlandó üveget,
  Vagy édes méz alatt nyújt keserű mérget.

  Zászlód alá hazám, kérd, jőjjön magyar Márs
  Pusztító had ellen ki légyen veled társ;
  Mert már hónnyod alatt alig maradt az árs, –
  Félek rajta, hogy te öved ne légyen hárs![78]

  Szállj ki hát álmodból, még pihenést vehetsz,
  Fogj fegyvert markodba, szabadulást nyerhetsz,
  És bánatos ködbül majd örömre mehetsz –
  Föltett szándékodban kivánt véget érhetsz.

  Imhol sok bestia ellened kardot vont, –
  De ha serénséged tunyaságot elront:
  Sok zászlós kópiát holdjával öszveront,[79]
  Rendelt[80] csoportokat szaggatva széjjelbont.

  Virtus még közűlünk szintén ki nem szakadt,
  Noha sok muszurmány[81] bátorságra fakadt:
  Sokszor magyar miatt török had megapadt –
  Most is éles kardunk hüvelyben nem ragadt!

  Zászlót magyar vitéz! Tőlünk ily jót kíván,
  Induljunk meg immár kedves hazánk kárán;
  Ne hagyjuk töltözni pogányt magunk javán,
  Példát kész mutatni egy vitéz magyar bán.[82]

  Ha magyar kard pogány karddal összecserdül, –
  Jól fordúl az koczka: szerencsénk is perdül;
  Bánatban bús elménk örömre fölzendül,
  Vitézségünk miatt pogány füle csendül.

  Igy jön meg hazánknak régi szabadsága,
  Bánat, siralomnak öröm lesz váltsága,
  Elpusztult földünknek lehet orvossága –
  Igaz magyarságnak csak ez kivánsága!

* * *

E verset Zrínyi a költő „Ne bántsd a magyart“-jának egy régi kézirata
végén találtam, mely a gr. Forgách Simon-féle 1705-iki kiadás másolata,
mert Forgách classicus előbeszédét is tartalmazza. E kézirat Magyar
Mihály antiquarius könyveinek árverése alkalmával került elé, s ifj.
Csapó Vilmos úr által vétetett meg.

T. K.


BALOGH ZSIGMOND BÚS ÉNEKE.

– A XVII-ik század közepe táján. –

  Bánatimnak örvényében
  Jaj mint estem nagy véletlen;
  Nincs ki szánja szegény fejem
  Tekivüled én Istenem!

  Az tavaszi szép időnek
  Látom mindenek örülnek,
  Erdők mezők megzöldülnek,
  Az madarak énekölnek.

  Legörögvén szemem könyve
  Sirván nézek mindenekre,
  Mert hazámnak gyászra fordult
  Az mint látom, szép czímere.

  Óh átkozott gonosz óra
  Ki engemet bujdosóvá
  Tettél ily nagy vándorlóvá –
  Hogy juttattál ily nagy búra!

  Gondolatim csak hazámrul
  Vannak atyámfiairul,
  Jóakaró barátimrul,
  Kedves édes szomszédimrul.

  Homályban bémerült napom,
  Gyászban öltözött csillagom;
  Mert virágzó állapotom
  Keservesen jut eszemben.

  Sirnak szüntelen szemeim
  Hullnak orczámon könnyeim,
  Gyászban öltöznek napjaim
  Nem is mulnak esztendőim.

  Jóakaróim, vitézek
  Kik hol vagytok végbéliek:
  Isten legyen már veletek,
  Emlékezetben legyetek.

  Gyakor szerencsés csatákat
  Vitézül, nektek kivánok,
  Adja Isten jövendőben
  Tivéletek egyetemben.

  Mindenben Isten vezértek
  Légyen, vitézek tinéktek;
  Mikor pogányokkal víttok,
  Nemzetünkért vagdalkoztok.

  Óh én kedves laktom földem
  Ki engemet feltartottál,
  Szárnyomra is bocsátottál:
  Isten áldjon bő áldással!

  Nem szólhatok immár többet
  Mert búbánat én szivemet
  Fujtja, faggatja testemet,
  Megkeseredett szivemet.

  Drága laktom szép földemben
  Elhiszem azt – jövendőben
  Kit lásson meg az én fejem –
  Hogy lészek még víg örömben!

  Ez éneket egy idő korban
  Dráva Mura közt laktomban
  Szerzém Csák-Tornya várában,
  Zrényi Miklós udvarában.

* * *

Nemz. muz. Szencsey dalkönyve, és hung. quart. 175. II, továbbá 173. II.
A 7-ik versszak csak a 175. II-ben van meg, de hogy ide tartozik: a
versfők értelme mutatja. Jankovich ez ének fölé 1660. évszámot jegyzett,
hihető csak körülbelül akarván ezzel keltének idejét meghatározni.

T. K.


GYÁSZÉNEK ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁRÓL.

1664.

(„Zrínyi Miklós keserves halálárul való ének.“)

  Oh kék égen járó fénlő csillagoddal
  Édes magyar vérem, nagy gyászra fordultál!
  Planétáddal együtt homályba borultál.

  Sok szép dicsérettel ki azelőtt fénlél
  Hirrel, névvel, és dicsőséggel tündöklél,
  Minden vigasságban ki azelőtt éltél –
  Jaj hagyd el, mert hidd el, veszélyre kerültél!

  Mert néked ezelőtt ki volt bizodalmad,
  Isten után mindenben néked oltalmad:
  Halljad meg miképpen lőn ettül válásod…
  Óh szerencsétlenség! – Mire jutott sorsod!

  Gróff Zerínyi Miklós magyarok Hectora,
  Herczegi erkölcscsel ki tündöklék vala,
  Jaj édes nemzetem, ím tűlünk elvála –
  Hire, dicséreti csak éppen marada.

  Tündöklő virtussal ragyogó liliom,
  Hercules termettel fölruházott sólyom:
  Nagyságos Zrínyi Miklós, nagy szép oltalom
  Szép Pannóniának voltál, s nyugodalom.

  De az ezerhatszáz hatvannegyedikben
  Szintén novembernek az ő közepében
  Nagy szomorú hirek magyarok szivében
  Érkeztek groff Zrínyi Miklósrul véletlen.

  Midőn sok gondoktul egyszer üresednék,
  Hogy tudós elméje ottan igyekeznék:
  Ékes öltözetben mint Hector öltöznék,
  Recreátióra vadászni kilépnék.

  Mint Jupiter villog több csillagok között,
  Avvagy hyacinthus szép virágok között:
  Így Zrínyi tündöklék nagy főurak között –
  Mert nagy észszel virtus ő belé költözött.

  Nem sokad magával serénség tűköre
  Nagyságos Zrínyi Miklós ment az mezzőre,
  Hegyekre, völgyekre, zöldellő erdőkre –
  Madaraknak nyárban hol vagyon zöngése.

  Mint egy erős vitéz előre ment vala,
  Az urak nagy messze valának utána;
  Egy nagy vastag fának szintén oldalába
  Groff Zerínyi Miklós akada vadkanra.

  Hertelenségébül kapá az dárdáját
  Azölőtt is kivel ő sokszor vadászatt,
  De hirtelenségbül tartásban erőt tött:
  Megbusulván vadkan – groff csak el nem esett.

  Félreugrék az groff, másodszor megcsapá,
  Nagy sebet azonban az vadkanon hagya,
  Harmadszor felhuzá,[83] egy ágban akada –
  Az vadkan legottan reája rohana.

  Megálla az groff ur, szégyenli futását
  Egy bestia előtt az ő szaladását,
  Ki azelőtt másnak az ő kardolását
  Nem félte sok ezer török viadalját.

  Az groff vitéz többször nem sértheti vadát:
  Mert az vadkan dárda alá vette magát,
  Megkapá nagybátran füle tövit, s farkát –
  Óh Hercules erő! – megtartja az vadkant.

  Legottan csakhamar fegyveréhez kapa –
  Hüvelyébül fegyvert de miglen kivoná:
  Félkézzel az vadkant mivel nem birhatja –
  Agyarával Zrínyit szintén homlok’ csapá.

  Mégsem hagyná magát, vadkannak az lábát
  Megkapá, de vadkan megsérti az karját,
  Még az lábával is tipázza az urat –
  Végre elbágyadván a sok sebek miatt.

  Jaj keserves eset! Az fekete földön
  Groff Zrínyi feküszik félig már megholtan,
  Mennyei szerelem kit meglövő ottan,
  Óh mely sokan sirnak bizonynyal ez sorson!

  Óh szegény magyarok, ez uron sirjatok,
  Keserves jajszókkal őtet kiáltsátok,
  Fekete ruhában őtet gyászoljátok,
  Könytül orczátokat szünni ne hagyjátok.

  Azonban hogy Zrínyi az földön meghala,
  Az urak ezt látván, őtet kesergik vala,
  Nagy keserüségtül nem szólhatnak vala,
  Végre így fakadnak keserves jajszókra:

  „Kegyes természetü groff Zrínyi Miklósunk
  Óh mikint lőn dolga, ki volt vidámságunk;
  Óh jaj, jaj minekünk újul hármas jajunk –
  Ha derül vigságra az mi fényes napunk?!“

  Ez szókat hogy mondák, fölvevék az urat,
  Keserves jajszókkal az Csáktornya várat
  Emléték, hogy vinnék az várba az urat,
  Zokogva azt mondák: ki hordoz már hadat?!

  Óh keserves Músák! földnek dicsősége,
  Bölcsesség követő urfiak ékessége,
  Tudományt szerető urfiak vigassága,
  Halhatatlanságnak szép fénlő csillaga.

  Elesett Zerínyi, ki volt ékességünk,
  Az hadban előttünk mintegy nagy Hectorunk,
  Zsákban öltözzünk már, nincs gyönyörüségünk,
  Örökké gyászoljuk elkölt dicsőségünk.

  Sír a szép Csáktornya, nincsen már tútora,
  Eltávozott, neki ki volt fautora;
  Minden reménsége nézett csak Miklósra:
  Azért már szemei gyorsak a sirásra.

  Vég-Légrád jajgatja az ő morczongását:[84]
  Miért távozál el?! újítja sirását,
  Nem várhatja többé semmi vidulását,
  Ugy kivánja: Zrínyi! Zrínyi! patronussát.

  Jaj – Pannónia mond – nékem, hova legyek?
  Én szerelmes Zrínyim! nem tudom mit tegyek;
  Te megholtod után én már mikép éljek?
  Ezután óh Zrínyi! ki fejétül függjek?

  Vajha én teveled most együtt lehetnék
  Kellemetes Zrínyi, elhiszem élhetnék
  Nagy örömben, szivem tudom megenyhednék,
  Sirás miatt könnyem árjában nem ülnék.

  Zrínyi Péternek ez hogy hirére esék:
  Jajgatással mindjárt igyen emlékezék
  Midőn kedves Zrínyin magyar siránkozék:
  Jaj miért hagyál el?! sűrüen könnyezék.

  Sok ezerek közzül te bizonyság lehetsz,
  Sok ezerek közzül te elég is lehetsz:
  Hogy engem kedveltél, tudom most is szeretsz,
  Tégedet elmémben. . . . . . .

(A többi hiányzik.)

* * *

(A Mátray-codexből.)


KESERV ZRÍNYI MIKLÓS HALÁLÁN.

– 1664. –

(„Cantio de Nicolao Zrényi.“)

  Római bölcseknek régi fejedelme,
  Hol van Virgílius poeták vezére?
  – Mert elijede már Horvátország szive,
  Fölrobbant, mint szarvas szép folyóvizekre.

  Ovidius megholt, Homérus el-kimult,
  Minden hatalmasság halálnak meghódult,
  Sámson, kinek mássa ez világon nem volt –
  Koporsóba szállott, mert Ádám fia volt.

  Az nagy Alexander, ki világot birta
  Ketté-törött sirban diadalma botja,
  Hercules, és Hector kié vala Trója:
  Az szörnyü halálnak kerültek horgára.

  Vedd föl gyászruhádat Zrényi família!
  Megholt nemzetednek ragyogó csillaga,
  Keservesen sirhatsz te is Pannónia,
  Mert nincs országodnak immár pártfogója.

  Ez volt bizonyára amaz erős Hector,
  Jó Magyarországban erős gubernátor
  Kinek erejétül egy országos tábor
  Igen megveretett török imperátor.

  Vedd föl gyászruhádat szomorú országunk!
  Jó lakó-földünkrül hamar elhullottunk,
  Szép fris palotábul árvaságra juttunk,
  Kincses gazdaságrul pusztában szállottunk.

  Régi bizodalmunk ki azelőtt voltál
  Közénk fekete gyászt, sőt jajt béplántáltál,
  Hirrel névvel köztünk ki mindent elhagytál,
  Az földnek gyomrába immár bészállottál.

  Örülj és vigadhatsz Kanizsa végvára
  Gyula, Sziget, Szólnak, Esztergam és Buda![85]
  Megholt bástyátoknak kemény ostromlója,
  Nincsen immár tovább az ki azt próbálja.

  Sirasd Horvátország jó rendölt uradat,
  Az sirba temetted atyádat s anyádat.
  Nem is vitt az Mura testtel több habokot:
  Midőn török vérrel igen megáradott.

  Mint az folyóvizek midőn megáradnak
  Erdőt, mezőt, halmot egyeránt elhatnak:
  Igy sok országokon neve hatalmadnak
  Tornyokat épített amaz kevély Marsnak.

  Apolló hogy hallá ennek ő halálát:
  Mindjárt ő lantjának mézzel folyó szavát
  Keserű sirással könnyeinek árját
  Cziterát pönditvén igy kezdi siralmát:

  „Óh szomorú eset, óh gonosz szerencse!
  Bőségesen néha[86] vala nálunk kedve
  Kedves magyarok közt vala aranyhire –
  Már halandósággal elváltozott szine.

  Kikeletkor megáld az szép zöld erdőkkel
  Kis fülemülének ékes verseivel,
  Szép gyönge árnyékkal, hives jó szellőkkel,
  Őszszel: mézzel folyó kedves gyümölcsökkel.

  De nincsen megkötve senkinek lábához,
  Fordítá kerekét Zrényinek sorsához,
  Jaj mely közel esék Zrényi halálához,
  Nem is hagyta tovább kapni koczkájához.

  – Mivel gyönyörködnek urak vadászásban,
  Hogy szivet újítsák; méne havasokban,
  Megveti hálóját erdők folyásában
  Hogy vadállatokat kerítsen bé abban.

  Sima kengyelérül az Zrényi leugrik,
  Midőn vadállatra nagy szivvel futamik
  Fegyveréhez bizván, jaj! megcsalattatik –
  Vége életének mert ottan történik.

  Az megbúsult állat nékie rohana,
  Hegyes hosszú foggal Zrényit rútul marja,
  Halálos sebekkel testét elszakgatja –
  Fogával életét testébül kivágta.“

  Szünjél Apollónak zöngedező lantja,
  Szünjön Orpheusnak gyönyörü hárfája,
  Kis fülemülének mézzel folyó szava –
  Mirigygyé változék hajnali nótája!

  Ne neveljen az föld olly embert világra:
  Ki ne indíttassék nagy szomorúságra,
  Sőt még ha szemeit veti országunkra:
  Kész légyen érette menni az halálra!

  Isten már hozzátok császárok, királyok!
  Jó Magyarországban lévő uraságok!
  Nincs már török ellen hatalompálczátok –
  Jaj azért tinéktek meg köll hódulnotok!

  Megfélemlettetek, elolvadt szívetek
  Ki véletlen megholt, csufságra vélitek,
  Ha ki Esztergamban bészállana néktek,
  Palotát foglalni majd készek lennétek.

  Örül, vigan lakik az török Ujvárban –
  Nem volt visszavonás köztök akaratban,
  De ha magyarok közt négy vagyon egy nyomban:
  Tiz is találtatik ott az elrontásban.

  Hétszer szentölt vitéz nyilván Zréni vala,
  Hadi okossággal sokat meggyőz vala,
  Rákóczi György mássa nyilván Zrényi vala[87]
  Ki soha töröknek nem vala barátja.

  Nem csuda, hogy ez ur vad miatt elvesze:
  Mert töröknek karját immár nem rettegte,
  Mint egy fene tigris akada törökre –
  Valamerre fordult, omlott török vére.

  „Isten hozzád immár mézzel folyó ország
  Kinek oltalmáért ment tűlem sok jószág,
  Immár tűlem elmult világi uraság,
  Lölkömnek hajléka az fényes mennyország.

  Életemnek végét immáron elértem,
  Ki Jézus nevéért sok csatákat tettem,
  Azért reám fordult mennybéli kegyelem, –
  Midőn én öcsémmel bátran vitézkedtem.“

  Midőn török császár táborát megverte:
  Sok erős várokban meglövetik hire,[88]
  De mikor hallatik életének vége,
  Csak egyet sem láttam az ki megkönnyezné.

  Erős kűvárait gyászba öltöztetnék,
  Sok szép nemzetségi csak meg nem epedtek
  Jaj-lamentátiót rólad énekölnek –
  Mert immár ily vitézt többé nem remélnek.

  Óh mely csudálatos Isten az te dolgod!
  Az te tanácsodban nincsen néked másod;
  Most is el- kitevéd te miráculumod:
  Hogy erdei vaddal öletéd hadnagyod.

  Élet az halállal mért tovább nem víttál,
  Midőn sok harczokon mellette forgottál:
  Karddal ily nagy vitézt többé nem kaszáltál –
  Török keze miatt meghalni nem hagytál!

  Igyefogyott magyar, szegény Horvátország;
  Nemde csudálod-é ez gonosz esetet?
  Fájdalmad szivedben valljon nem érzed-e?
  Még szived is ezen méltán keseregne.

  Óh jaj mely keserves köztünk az halálod
  Négy és öt óra közt utolsó punctumod.
  Nagy vadon erdőben kit kevés szem látott –
  Csak Isten tudhatja miként lett halálod!

  Óh ti vitéz szolgák, miként lett halála
  Az sok irígyek közt?… csak Isten tudhatja!
  Harczon el nem esett még csak egy hajszála:
  Mostan ti hívségtek halni bocsájtotta! –

  „Dicsértessél mennyben örök Atya-Isten!
  Hir, név és dicséret, glória terjedjen
  Az én nemzetemre győzödelem térjen,
  Lölköm is nyugodjék Ábrahám keblében!“

  Versfejekben nevét sohul nem találod,
  Ha mind éjjel, nappal elmédben vizsgálod.
  Ez szomoruságot kit nem ember hozott:
  Ezer fölött hatszáz hatvannégy iratott.

  Nyujts ki szent Ur Isten hatalmas karodat,
  Ne hagyd elmerülni az te kis hajódat!
  Zabolázd az pogánt, ronts meg ő karjokat,
  Áldd meg szerencsékkel szegény magyarokat!

  Mivel Zrényi megholt, ki bizodalmunk volt
  És szépen protegált’ az Horvátországot:
  Mutasd meg Úr Isten az te hatalmadat –
  Pogány török ellen tarts meg magyarokat!

  Mert Te benned bizunk, és nem más senkiben;
  Élők közt ez földön ki mult ez világbul
  Ki Te utánad volt legfőbb bizodalmunk
  Pogány török ellen erős protectorunk. –

* * *

(Szencsey György dalkönyvéből.)


FOGARASI BAJNOK BÚS ÉNEKE.

– A XVII-ik századból. –

  Szerencsét próbáltam,
  Csatákon forgottam,
  Magyar hirért névért
  Vigan vagdalkoztam.

  Az pogány törökkel
  Mintegy ellenséggel
  Bátran szemben mentem
  Vitéz legényimmel.

  Sok fohászkodással,
  Gyakor óhajtással
  Mulatom időmet
  Könyhullatásimmal.

  Az szép hirért-névért
  Ragyogó fegyverrel
  Használok én immár
  Szép böcsületemmel.

  Játszik az szerencse
  Most szegény fejemmel,
  Örül veszélyemnek –
  Nyomorúlt fejemnek.

  Átkozott irígyim
  Szüntén reám dühödtek –
  Nyomorult sarczomon
  Örülnek s tombolnak.

  Tengeri háború
  Megemészt a sok bú –
  Én idegen, szegény,
  Igen nagy nyomorúlt.

  Valjon s mikor látom
  Jóakaróimat?
  Valjon s mikor látom
  Vitéz barátimat?!

  Vajha tündér volnék,
  Testem hogy eltünnék:
  Bizony elrepülnék –
  Virágomhoz mennék.

  Társaim, társaim,
  Szerelmes barátim:
  Hová távoztatok
  Vitéz jó barátim?

  No az is hadd legyen,
  Csak Isten megáldjon:
  Hordozzon jó uton –
  Az hová gondolom!

  Ez éneket szerzé
  Az Olth vize mellett
  Fogaras várában
  Egy ifjú magában.

  Nevét följegyzette
  Az versek fejekben…
  Oltalmazza Isten
  Mindent illy igyében!

* * *

E becses ereklyét a Mátray-codex tartá fenn. Eredeti czíme: „Militaris
cantio“, „Katonadal“. Lehet, hogy az énekiró vitéz, mint a vers
tartalmából sok helyütt, de különösen az 5-ik, 6-ik s 9-ik stróphákból
látszik, Fogaras várában rabúl tartatott; e vár a XVII-ik században
különben is Erdély egyik politikai börtöne vala. A szerző nevét a
versfőkben fájdalom, hiába keressük: bizonyára azért, mert az ének –
mint szakgatottságából is következtethető – vagy hiányos, vagy hogy a
versszakok össze vannak zavarva.

T. K.


KISFALUDY LÁSZLÓRÓL.

– 1681. –

(„Cantio de militari duce.“)

  Ki ne panaszolkodnék ily vitéz emberen
  Ki ellenségével forgott sok fegyveren,
  Hiréért nevéért ment az pogány ellen –
  Örök nagy rabságban esett nagy-hertelen.

  Igy vagyon mindenütt vitéz ember dolga,
  Bár házánál sokszor barátját jól tartsa,
  Tisztit, böcsületit ha hadi, nem hagyja,
  Szegénynek fogságban való szivfájdalma.

  Sok jó vitézeknek volt tanácsadója
  Mezőben, városban erős kűoszlopa,
  Hamis pogányoknak sokszor megrontója,
  Kegyelmes urunknak igaz, hű szolgája.

  Farkasbőr és vörös panczér az nyakában,
  Pallosa kezében, forgódik csatában,
  Biztatja ő népét, első ustromlásban –
  Szerencsétlenségben esék nagy rabságban.

  Állj meg! és ne fuss el! – kiáltván seregnek,
  Pattanását hallák sok puskalövésnek,
  Szaladni kezd vala népe Rábaköznek –
  Igy az pogányság is örüle ezeknek.

  Lóval hogy elesék, rárohant pogányság,
  Elállván mellőle az egész magyarság,
  Kopja, pallos miatt esék rajta fogság –
  Őtet vitéz embert nyomorítá rabság.

  Ugyanis így vagyon mastan ember dolga
  Bár házánál sokszor barátját jól tartsa;
  Töröknek kezében pallosát ha látja:
  Megijed, elszalad, társát ottan hagyja.

  De mihelt az török Esztergam kapuján
  Szegény magyarságra vörös zászlót hozván,
  Az ki csikorgatja fogait lóhátán, –
  Így felele hadnagy, hogy azt ott meglátván:

  Jézus segéld meg mast az szegény keresztyént!
  Ez szava után is biztatja egyenként,
  Hirünkért, nevünkért ha szenvedünk is kínt –
  Az pogány kezébe esék ű e szerént.

  Látjátok-é mastan rabságban esését?
  Vassal, és belincscsel kinozzák az testét;
  Nem fogadátok meg az ő jó intését,
  Kevélységtek miatt rontjátok életét.

  Árvául elhagyá szerelmes gyermekit
  Nagy szomorúságban kedves feleségét,
  Atyjafiainak szomorítá szívét –
  Elvitte magával hírét s vitézségét.

  Sok jó vitézeknek volt ez tanácsadó,
  Vitézségben is volt mindenkor forgódó,
  Csatákon, harczokon hirt és nevet kapó,
  Nagy urak között is kedves, mint az ráró.

  – Légyen tehát vége róla irt verseknek,
  Adjunk mastan hálát mennybéli Istennek:
  Keziben nem adott minket ellenségnek,
  Több szerencsét adjon Isten vitézeknek!

  Okos vitéz ember vala sok hadakban,
  Az szerencsétlenség hozá mast rabságban;
  Honnét alig hiszem, hogy jöhess hazádban –
  Talám mindörökké maradsz az rabságban.

  Nemzetes vitézlő Kisfaludy László,
  Ki természetedben valál mint az ráró,
  Győri vitézeknek gyémántkű-hordozó,
  Sok katona mellett mindenkor pártfogó.

  Az ezer hatszázban s nyolczvan egyben jutván
  Kisasszony havának harminczegyed napján
  Irám ez verseket igen szomorkodván
  Az vitéz embernek esetit hogy hallván.[89]

* * *

(Szencsey György dalkönyvéből.)


OLÁH GECZI.[90]

– A XVII-ik század második feléből. –

  Óh gyönyörü tavaszidő!
  Szerencsétlen új esztendő!
  Az kit akarsz megújítasz –
  Engem penig szomorítasz.

  Gyerünk alá jó katonák,
  Az alföldre, Kecskemétre,
  Ott próbáljunk jó szerencsét –
  Talám Isten jobban adja!

  Mennek vala az alföldre;
  Oláh Geczi vitéz legény
  Talál elől egy nagy őzet,
  Mindjárt mondja fakó lónak:

  „Édes lovam, fakó lovam,
  Érjük el amaz nagy őzet!“
  Az fakó ló csak eléri,
  Oláh Geczi csak ellövi.

  Mindjárt mondja az urának:
  „‚Uram, uram, oláh Geczi –
  Ne kergess én rajtam őzet
  Ha törököt nem fogsz, nem vágsz!‘“

  Paripája mindaddig fut
  A mig ura ahhoz nem jut;
  Habos tajték róla szakad,
  Elesvén egy árkon akad.

  „Vigy ki innét jó lovacskám,
  Szépen nevelt jó maczkókám!
  Hidd el, bizony meghizlallak,
  Őz után már nem nyargallak.“

  „‚Mondám, rajtam bátor szivvel
  Pogányt vághatsz erős kézzel:
  De te kétélő tőröddel
  Őzet űztél fegyvereddel.‘“

  „Hozz ki mégegyszer jó lovam,
  Meglátd: törökre lesz utam;
  Bor, pecsenye lesz abrakod –
  Nem lészen többé panaszod.

  Hordozd bátran bús szivemet,
  Keresd fel régi kedvemet;
  Hidd el, majd az pogány oszol
  Oláh Geczi az hol harczol!“

  „‚Ülj fel hát, ne félj töröktől:
  Én is hizom pogány vértől;
  Terjeszd tovább nagy hiredet –
  Keményitsd meg fegyveredet!

  Látod, hazád rontására
  Népednek elrablására
  Miként pogányság készülne –
  Hogy bennetek elvesztene.‘“

  „Éltem nem szánom hazámért
  Királyom maradásáért;
  Hirem s nevem lesz nyereség,
  Nem prédál többé ellenség.

  Pórteleki hazánk fénye,
  Buga Jakab nagy reménye,
  Jászberényi is népestől
  Majd hozzánk jön seregestől.

  Ellenségünket töressük
  Mérges nyillal sértegessük;
  Majd sok török test lesz eves –
  Kiknek nem kell kávé-leves.

  Minden vitéz józan légyen,
  Hijában zsoldot ne végyen;
  Szerezzen jó hirt népünknek –
  E volt tárgya fegyverünknek.“

* * *

E románcz már Erdélyi népdalgyűjteményében is megjelent ugyan, de
csonkán; végrésze teljesen hiányzik. Pedig e végrész igen nevezetes.
Kiviláglik belőle ugyanis, hogy e románcz egykorú a következő Buga Jakab
énekével, („Mit busulsz kenyeres…“ Szencseynél,) mivel hőseik kor- és
pályatársak valának, – hadakozó, szabad-, vagy szegénylegények, a kik
eleintén a török ellen, majd Tököli táborában a németek ellen
harczoltanak. Tököli csillagának letűnte után – mint a Buga Jakab éneke
tanusítja – félrevonták magukat, mignem a Tokaji Ferenczféle támadásban,
majd később II. Rákóczi Ferencz harczaiban újra háborúskodhattak. Kik
közűlök még a szathmári béke után is életben maradának: a pusztákra
bolyongtak, a hol a szükség által kényszerítve lassan-lassan
szegény-legényekké lőnek a szó mai értelmében. Imé, ez röviden a
szegény-legény elnevezés eredete. A gr. Károlyiak levéltárában, Béri
Balogh Ádám hires kurucz dandárnoknak Szabadszállásán 1705. aug. 7-kén
Károlyi Sándorhoz irt levelében ezt olvasom: „Oláh Gergöly nevő,
Hellepront (kurucz ezredes) uram hadnagya“ stb. Lehet, hogy e kurucz
hadnagy egy személy a mi Oláh Gergelyünkkel.

T. K.


BUGA JAKAB ÉNEKE.

– A XVII-ik század utolsó negyedéből. –

  Mit busulsz kenyeres, midőn semmid nincsen?
  Jó az Isten, jót ád, légy jó reménségben!…
  Fölnyilik az idő majd az gyenge fűre –
  Hova két szemünk lát, oda megyünk ketten!

  Óh édes pajtásom, hogyne busulkodnék:
  Midőn az sok gondok rajtam uralkodnak;
  Sok gondolkodások szüntelen fárasztnak –
  Minden órán engem elmémben bágyasztnak.

  Rongyos az dolmányom, ki van az oldalom,
  Az sok folttul ugyan nehéz az nadrágom,
  Hátam lapoczkáját veri az kalpagom –
  Zsirtul ködmenyem is igen megavult már.

  Az köpönyegem is igen jó-viselt már,
  Az sok esső miatt vagyon benne sok kár,
  Mind elrothasztotta az csizmámat nagy sár –
  És nyereségemmel kerest[91] pénz szűkön jár.

  Nincsen abrak, széna, rút hitvány az lovam,
  Rongyos az istállóm, igen puszta házam,
  Mind eltöredezett szegen az nyeregfám –
  Mind lekopott rólla az sok szép nyert szerszám.

  Kenyerem, pecsenyém igen szűkön vagyon,
  Morzsalék sem hever mast az tarsolyomban,
  Pénzem penig nincsen mast az oldalamon,
  Kiürült az gyüszőm, elkölt kóborlásom.

  Az lovamrul igen lekopott az patkó,
  Az ki még rajta van az is nem igen jó;
  Ha nem patkoltatok, elhal tűlem az ló,
  Csak gyalog maradok, mintegy rút koborló…

  Az farkasbőrömnek lekopott az szőre,
  Pókháló palaczkom az szegen bélepte;
  Nyargalódzik rajtam az tetvek serege,
  Mert szurkos az igem, nincs ki fejéritse.

  Kurva már az anyja! mint élhetek: élek,
  Kivetem hasamat az szép verőfénynek;
  Csak úgy dohányozok – az midőn éhezek,
  Igy én is másokkal szépen eltöngődök.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből; megvan egyébiránt rövidebben s újabb
közlések után mult századi nyomtatványokban a nemz. muz. kézirattárában
(hung. oct. 74.) többször. Közölve van – szintén röviden és az újabb,
hiányos versio szerént – Erdélyinél is, a kit a „szegénylegény“ mai
ferde értelmezése oly tévedésbe hozott, hogy a jelen katonadalt a
haramja és pusztai énekek rovatába, s épen a Zsobri Jóska nótája mellé
tette; Buga Jakab nem volt haramja: de – ezen énekének szerzésekor –
szolgálat nélküli szabad vitéz. A zsiványok nem szoktak
farkasbőrkaczagányban, kalpagban és köpönyegben járni, sem tarsolyt
viselni.[92] – Eltöngődök = eltengődök.

T. K.


BUJDOSÓ ÉNEKE.

– A XVII-ik századból. –

  Bujdosik, bujdosik szegény árva legény,
  Országrul országra, városrul városra,
  Hogy az ő életit fordíthatná jobbra,
  Fáradsága után lenne nyugodalma.

  Elindula szegény, az utat nem tudja, –
  Eszében jut neki Seregeknek Ura,
  Gyakorta orczáin könyje lecsordula, –
  Igy szól ő magában, keservessen sira:

  Istenem, Istenem, én édes Istenem!
  Már egyedül benned vagyon reménységem,
  Felségedet kérem: el ne hagyjon engem –
  Mert csak tetőled függ én egész életem.

  Én édes barátim titeket elhagylak
  Az nagy Ur-Istennek kezében ajánllak;
  Hogyha mikor látlak: örömmel lássalak –
  Hogy a mi szíveink együtt vigadjanak!

  Óh én édes anyám, ki világra hoztál
  Sok búval bánattal engem feltartottál;
  Mindeddig pellikán-módra hozzám voltál
  Bánatimban engem sokszor vigasztaltál.

  Tudom édes anyám, hogyha most láthatnál:
  Mostan egy fiadot tudom megsiratnál;
  Jaj keserves szóval engemet jajgatnál
  Sok könnyeket értem szemedbül hullatnál.

  Boldogtalan sorsa siralmas szivemnek
  Árad naprul-napra gyötrelme lelkemnek
  Nem virrad fel már vig napja én kedvemnek, –
  Árad nagy bánatja én árva fejemnek.

  Istennek ajánllak kedves édes hazám
  Kitül keservesen én megváltam mostan;
  Kevés ideig volt benned én lakásom:
  Légyen rövid időn benned mulatásom!

  Ne sirass engemet anyám, édes anyám,
  Ki voltál énnekem kedves édes dajkám;
  Tudom ez világra fájdalommal hoztál –
  Sok édes álmokat értem elmulattál.[93]

  Csak az Isten tudja hol lész maradásom
  Az idegen földön hol leszen romlásom;
  Vagy piros véremnek hol lesz kiontása,
  Az gyarló testemnek csontja kihullása…

  Az én bánatimat én meg nem mondhatom
  Avvagy papirosra le nem rajzolhatom;
  Mert már utoljára tollamat sem birom –
  Jaj már közel vagyon utolsó szóllásom!

  Adjad én Istenem: a szent angyalokkal
  Hogy részes lehessek magas mennyországban;
  Dicsérjem Uramat szent cherubímokkal
  Mindörökké ámen, édes atyáimmal.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. I. és III. E gyönyörű bujdosódalt
valami idegen földre induló katona szerezhette, mint a 10-ik versszakból
stb. következtethető.

T. K.


REMÉNYSÉG AZ EMBERT…

– Katonadal a XVII-ik századból. –

  Reménység az embert gyakorta táplálja,
  Istrázsa istrázsát reménységért állja,
  Erős had az várat ugyanazért szállja –
  Hogy pályafutását ő is megpróbálja.

  Jó reggel az szántó ekéjét forgatja,
  Fúr, farag, vasait földnek igazgatja;
  Reménységért szegény földeit megszántja, –
  Megérett búzáját örömmel aratja.

  Hol kiljebb, hol beljebb halászgat az halász,
  Távul puskájával kerülget az vadász,
  Lépet szed, és tőrt hány reggel az madarász,
  Reménységért hányja horgait az halász.

  Tengeren az gályák ha elszakadoznak:
  Eloszlott deszkákhoz sokan ragaszkodnak,
  Noha ők szegények szárazat sem látnak –
  De jó reménységért azokhoz kapkodnak.

  Jó reggel vitézek ágyokból fölkelnek,
  Lovat abrakolnak, puskákat töltenek,
  Fegyvert s kardot kötnek, harczhoz ugy készülnek,
  Az jó reménységért csak el nem repülnek.

  Noha az rabok is vasakat viselnek:
  De munkájok között mégis énekelnek;
  Szoros belincsekbül reggel ha fölkelnek
  Mégis szabadulást szegények remélnek.

  Mondván, holnap dolgunk talám jobban lészen,
  Ki rabjai vagyunk, kegyelmébe vészen;
  Vagy megkönyörülvén értünk sarczot tészen –
  Ugy szabadulásra dolgunk jobban lészen.

  – Óh boldog szerencse! engem is jól biztass
  Utamra indulván bátor szivet adhass,
  Jó lovat, szép fegyvert Istenem szolgáltass, –
  Ha meg köll halnom is: lölkömnek irgalmazz!

* * *

E katonadal eleje a Szencsey György daloskönyvéből ki van szakadva;
megvan azonban egy régi ponyvairodalmi nyomtatványon, (nemz. muz. kézir.
oct. 74. nro. 1.) innét egészitém ki. Megvan Erdélyi I-ső kötetében is,
de hiányosan, s változással.

T. K.


KOVÁCS GYÖRGY VÉGBUCSÚDALA.

– XVII-ik század. –

  Parnassus hegyein mulató Múzsáknak
  Szünjön trombitája szép zengő Nymphának,
  Hangos czitarája szünjön Orpheusnak:
  Mert már lemetszetett virágja hazámnak!

  Tenger mélységének istene Neptunus
  S hires névvel folyó római (?) Homerus
  Szánjad Kovács Györgyöt szerelmetes Vénus,
  Fényes nap járását igazgató Phoebus.

  A tárdi hid mellett erősen harczolván
  A magyar vitézet erősen biztatván:
  Hamar kiontatik vére az oldalán,
  Jajszóval bucsúzik, vitézinek mondván:

  Elmult vitézségem tündöklő virága
  Elhervadt életem régi szabadsága,
  Jelen már életem utolsó órája –
  Bucsut veszek tőled Kecskemét pusztája!

  Fogjátok vitézek elbágyadt testemet,
  Vizzel öntözzétek elszédült fejemet;
  Ezentul letészem romlandó testemet –
  Jaj, fogjatok! ha már kiadom lelkemet.

  Enyhitsd meg pajtásom epedt ajakimat,
  Emeld fel erőtlen, bágyadt tagjaimat;
  Szendrő vára felé vezesd paripámat:
  Hogy életben lássam én öreg atyámat!

  Nem gyötör annyira vérem kiontása:
  Mint édes atyámnak sűrü könnyhullása,
  Sok vitéz katona gyakor óhajtása,
  Árva felé nemem keserves sirása.

  A töröknek soha barátja nem voltam,
  Vért is kiontani mindenkor kész voltam,
  Régi nemzetemnek igaz utján jártam,
  Én szép hazám mellett diadalmat víttam.

  Bátran megharczoltam szüzekért, árvákért,
  Az Istent kiáltván magam nemzetéért,
  Pusztákat bujdostam a jó hirért, névért –
  Csakhogy el nem éltem a sok igaz jókért.

  Nem volna fájdalma megesett szivemnek:
  Ha pogány lett volna hóhérja fejemnek,
  De hogy első harczon magyar vitézeknek
  Fegyvere kiontója volt szép véremnek.

  De én mindezekkel keveset gondoltam,
  Mert királyom mellett mindenkor felálltam,
  Magyar nemzetünkért koporsóba szálltam,
  És az Istentül is jutalmat találtam.

  A török várának nagy az ő csillaga,
  Fő Kohári te vagy legények gyámola,
  Bujdosóknak pedig hadi kapitánya,
  Megbocsáss énnekem árváknak gyámola!

  Szembe szállottam én háromszor törökkel:
  Nagy diadalmakat vivánk hegyes tőrrel,
  Budai, hatvani, egri törökökkel –
  Öklelő kardomat festettem vérökkel.

  Azért jó vitézek míg világon éltek
  Kérlek, ezen példa légyen előttetek:
  Mintha mindenkoron harczra készülnétek:
  Ollyan vigyázásban mindenkor legyetek!

* * *

Nemz. muz. hung. quart. 173. VIII.


„GYŐRI LUTHERÁNUS TEMPLOMNAK ELÉGÉSÉRÜL PANASZOLKODÓ ÉNEK.“

– A XVII. századból. –

  Óh te mindenható fölséges Isten!
  Az te haragodnál más nagyobb nincsen.
  Te uralkodol egyedül mindenen,
  Sok sereged vagyon mind mennyen, mind földön.

  Az melynek parancsolsz: mindjárt előáll,
  Bűnös embereken kemény boszút áll;
  Nem kedvez, akarkit hol előtalál –
  Kártétel nélkül attul ő el nem vál.

  Ilyen kész sereged néked az szél is,
  Azzal egyetemben az szörnyü tűz is,
  Sokszor sok helyben nagy romlást tesz ő is –
  Melyben mast hozott és ejtett minket is.

  Mert titkos, de igaz itéletedbül
  Parancsolatodbul, engedelmedbül
  Az által minket mastan kegyetlenül
  Megostorozál te nagy hertelenül.

  Jaj! oda imádságunknak háza,
  Ki vala Isten áldásának háza;
  Esső miatt is már fejünk megáza –
  Az Úr bennünket igen megaláza.

  Oda van sokaknak ő édes házok,
  Oda van magzatjok, ő házastársok;
  Oda marhájok, oda portékájok –
  Oda mindenek, oda szép jószágok.

  Óh nagy igazságu örök Ur Isten!
  Valóban bűnünkért verél meg igen,
  De keserüljed[94] ily kárunkat igen,
  Vigasztalj minket: ne essünk kétségben!

  Sőt mi magunkat jól megalázván,
  Erős kezed alatt tégedet áldván,
  Csöndes türésben lölkeinket birván:
  Többet érdemlénk – gondoljuk meg nyilván.

  Te nagy haragodnak közepette is
  Uram, emlékezzél irgalmadrul is!
  Ne fizess nékünk örök-nagy tüzzel is:
  Tudod, hogy vagyunk erőtlenek ugy is!

  Sőt ennekutánna oltalmazz minket
  Illyetén veszélytül, nagyobb keresztet
  Ne bocsáss reánk, de nyújts kegyelmedet –
  Hogy mi víg szivvel dicsérjünk tégedet!

  Csudálatosképpen viseld gondjokat
  Azoknak, az kik mast szörnyü károkat
  Vallottak; néked könnyü mindazokat
  Helyre állítani, s adni dupla jókat!

  Ur Isten, te tehetsz gazdagbul szegént,
  Viszont gazdagságra emelhetsz szegént,
  Otthon lakozót, bujdosó jövevént,
  Férfiat, ifjat, asszont és öreg vént.

  Az Sionnak Uram, puszta falait
  Építs föl, támaszd föl romlott oszlopit!
  Hogy az te néped ajaki tulkait
  Áldozza abban néked, áldozatit.

  Add: az kárvallottak jobban nevedet
  Áldják, magasztalják szent Fölségedet;
  Főképpen penig kik ez veszedelmet
  Mast nem kóstolták ez káros sérelmet.

  Halld meg ez keserves panaszolkodást,
  Bocsásd füleidben e fohászkodást;
  Fordíts örömre e keserű sirást –
  Hogy Chrisztus által mondjunk néked áldást!

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.


RABY ISTVÁN ÉNEKE.

– 1682. –

  Óh hamar elmúló világnak öröme!
  Óh változás alá vettetett szerelme!
  Rólam példát vehet az emberi elme:
  Az jó szerencsének mely rövid élete!

  Mint az szép liliom úgy virágzom vala;
  Mint az ékes páva úgy sétálok vala;
  Ugy éltem kedvemre mint főember fia –
  Szivemet fonnyasztó bánatom nem vala.

  De ímé, jaj mire juta állopotom,
  Szivemnek bánatját már ki nem mondhatom,
  Káromat ily igen meg nem sirathatom,
  Óh szomoru óra, jászban[95] merült napom!

  Nemzetes, vitézlő, nagy Raby Istvánnak[96]
  Jó hirrel tündöklő szerelmes atyámnak
  Jaj árvája löttem, elfolyt élte annak
  Az kit Isten után tarték gyámolomnak.

  Egyik árvaságom – sárvári rabságom,
  Az másik peniglen anyámtul válásom;
  Keserüségemet ezek után várom,
  Igy kettős bánatban újul meg fájdalmam.

  Sárvár rabja voltam testem sebeivel
  Három esztendeig súlyos vas-pöngéssel,
  Lendvai kűfal is tovább esztendővel
  Bizonyságom errül erős tömlöczével.

  Már minden barátom jól megfontolhatja:
  Uraság mint szállott nagy erős rabságra,
  Mert még az napfény is orczámat nem látta,
  Igy voltam világnak csúfja és játékja.

  Keserű volt nékem – az én lefekvésem,
  Keserű viszontag az én fölkelésem,
  Bubánat járásom, fájdalom ülésem –
  Bár ne történt volna inkább születésem!

  Annál keservesebb penig állapotom,
  Azért mint lesz dolgom, azt előbb jól látom;
  Szerelmes barátim ez az nagy fájdalom:
  Rövid idő mulva tűletek megválom!

  Egy-felől siratom súlyos rabságomat,
  Másfelől kedvemre föltartott[97] anyámat…
  Meddig Uram Isten áztatod orczámat?
  Hozd el énnékem is utolsó órámat!

  – Azonban ur székit hirdetnek Sárvárott,
  Fölséges császár is nagy parancsolatot
  Országbírájának Draskovicsnak adott…
  Óh mely nagy bánatot szivemnek indított!

  Mindjárt Tulok Györgyöt száz lovassal értem
  Küldötték: vonjon ki kűfal közűl éngem,
  Hozzon föl csakhamar, hogy Sárvárott nekem
  Fogyjon el életem, – és emlékezetem.

  Ki gondolta volna, hogy ily időt érjek?!
  Atyámnak holtaig, holtomig itt légyek,
  Szomorú éltemtül hogy itt búcsut vegyek –
  Raby-nemzetségnek hogy itt véget vessek!

  Ha atyámnak élte tovább szállott volna:
  Talám még valaha kedvet löltem volna,
  Szabadulásomra utat nyitott volna –
  Egyetlen-egy fiát még megszánta volna!

  De nem használ nekem immár nagy elméje,
  Nem néznek bizonynyal senki személyére,
  Nincsen is tekintet az fő-emberségre:
  Mert törvény egyaránt szolgál minden rendre.

  Vegyetek itt példát minden rendbéliek –
  De legkiváltképpen amaz ifju népek:
  Éltekben atyjokat miképpen böcsüljék,
  Ártatlan vérben is kezek[98] ne förtözzék!

  Isten így akarta, hogy mégbüntetődjem:
  Mert édes atyámat meg nem böcsüllöttem,
  Csak szabad zablára magam eresztettem –
  Ártatlan vérben is kezem förtöztettem.

  Már nem vala nékem sohul maradásom:
  Erdődy Sándorhoz volt folyamodásom,
  Holott az atyámnak adtam kézirásom –
  Az volt énnékem is legnagyobb romlásom.

  – Szánakoznak rajtam, Isten légy jutalma!
  Vitézlő rendeknek jelenvaló száma,
  Hogy reád is száljon az Úrnak irgalma:
  Temesd el testemet, vétkeimet is ma!

  Minden jó barátim, véreim, rokonim,
  Alsó-, fölső-renden tündöklő feleim,
  Istennek ajánllak szerelmes uraim –
  Rajtam szánakodó sok jóakaróim!

  Istenem áldott légy, hogy megváltál engem,
  Fogadd bé lölkömet az ki hozzád megyen,
  Nem bízik az ő jó cselekedetiben:
  Hanem csak egyedül az Te érdemedben!

  Nem szólhatok többet, könnyhullásim folynak:
  Mert hóhér-látásim rettegést indítnak;
  Fejem is már várta éles pallosának
  Adassék például világ fiainak.

  – Az ezerhatszázban és nyolczvankettőben
  Mikor busúlt lölköm szomorú testében
  Elepedett volna nagy keserűségben,
  Irám ez verseket sárvári tömlöczben.

* * *

Szencsey György dalkönyve.


BUCSÚ-ÉNEKE EGY JEGYZŐNEK, KINEK A NÁNÁSI PIACZON FEJE VÉTETETT

1688, sept. 20-kán.

  Böcsületemet elvesztém,
  Jó hirem, nevem elejtém,
  Hivatalomat megszegém –
  Sárban keverém.

  Az Isten nagy állapotra
  Emelt föl, hogy lenne jómra,
  De azt fordítám gonoszra,
  Gyalázatomra.

  Mindenek kedvében voltam,
  Hazámat sokat szolgáltam:
  Mert nótáriussa voltam –
  De megmocskoltam.

  Sokaknak tanácsot adtam:
  Magamnak pedig nem tudtam;
  Az ki dorgált azt utáltam,
  Nem szivvel láttam.

  Husz esztendős alig voltam
  Hogy az bűnt két kézzel kaptam
  Melyet soha el nem hagytam,
  Inkább javaltam.

  De lásd végre mire hoza:
  Vénségemben kézben-ada;
  Hogy minden rólam tanulna,
  Erre ne jutna.

  Szülém-asszony édes anyám
  Intésedet nem fogadám,
  Sok sirásidat nem szánám –
  Jaj édes anyám!

  Nem gondolék leányimmal,
  Hajadon szép hugaimmal,
  Édes anyám sirásival,
  Deák fiaimmal.

  Édes jámbor feleségem
  Ki voltál nagy segítségem:
  Megbocsáss édesem nékem –
  Ne nézd esetem!

  Óh jaj mert elfeledkeztem;
  Dehogy köllött ezt mivelnem!
  Édes anyámat énnekem
  Keserítenem.

  Mi haszna hogy anyám szüle,
  Születésemnek örüle?!
  Jajszóval megtelik szive –
  Sir keseregve.

  Imé mire hozám éltem!
  Gyászban borítám én fejem;
  Megrutittám szép vénségem,
  Nemes nemzetem.[99]

  Azt tudtam, örömmel lássa,
  Halálom hogy ne sirassa;
  Fiának ily kimulása
  Ne lenne gyásza.

  Nagy búra juta bús szivem
  Ki megkeseredék bennem;
  Kivánom vala életem:
  Gyászt hoza nekem.

  Én mindentül búcsut vettem,
  Halálra is elkészültem;
  Nem kivánom tovább éltem:
  Csak légyen végem!

  Édes anyám már elhagylak,
  Az Úrnak téged ajánllak,
  Több búval már nem busítlak –
  Az égben várlak.

  Hajadon édes leányom
  Kire nem volt semmi gondom:
  Az Istent tútorul hagyom,
  Tenéked vallom.

  Az Isten téged megáldjon,
  Árva gyermekimmel tartson,
  Sok jókkal tégedet áldjon –
  Megkoronázzon.

  Nektek sok bánatot hagyék
  Kiket koporsóban tevék,
  Nagy gyászt fejetekre hozék –
  Ezzel fizeték.

  Ez atyátok bucsuzása
  Tűletek eltávozása,
  Kit sirattok nagy zokogva,
  Es tesztek sirba.

  Én édes szép nemzetségem,
  Siránkozó szép rokonim:[100]
  Megbocsássatok szomszédim,
  Városfeleim.

  Mert majdan elfogy életem,
  Bűnömért vétetik fejem;
  Egy szempillantás-életem
  Ezt hozá nekem.

  Látom már hóhér fegyverét
  Reám fölhuzott két kezét
  Hogy elvegye éltem végét,
  Kiontsa vérét.

  Nem hittem, hogy szép[101] személyem
  Hóhér kezében ereszszem:
  Nánási piaczon nékem
  Kifolyjon vérem.

  Az kivel halált szenvedek,
  Az halálnak megfizetek;
  Azzal együtt esedezek –
  Istent dicsérek.

  Uram légy kegyelmes nékem!
  Ne nézzed sokságos bűnöm!
  Lölköddel bátoríts(d) szivem,
  Vedd hozzád lölköm!

  Siess hamar eljőnie:
  Térj hozzám az kegyelemre!
  Ne hagyj esnem az kétségben –
  Végy kegyelmedben!

  Küld el az szent angyalokat:
  Hamar lássam Christusomat;
  Dicsőült Cherubimokat,
  Az szent atyákat.

  – Ez negyvenkét esztendőmben
  Nem is gyermeki időmben
  Irám nánási tömlöczben,
  Sirék ekképen.

  Ezerhatszáz nyolczvan nyolczban
  Szintén kisasszony havában
  Annak huszadik napjában
  Esém halálban.

* * *

Megvan Szencseynél, és nemz. muz. kézir. hung. oct. 74. csonkán, és
költe későbbre téve. A kettőt egymásból egészítém ki.

T. K.


NAGY-KUNSÁG ROMLÁSÁRÓL.

„Hajdani emlékezetes nemes Nagy-Kunságnak, vitézek anyjának nagy
romlásáról.“

(Nyomat. 1698. esztendőben.)

„Felix quem faciunt aliena pericula cautum, Tum tua res agitur paries
cum proximus ardet.“

„Ezek pedig mi példáink voltanak, hogy gonosz dolgokat ne kivánjunk.“

_Nóta_: „Mikor Senakerib a Jerusalemet…“

  Hervadozott s fonnyadt árva, te Nagy-Kunság
  Régtül fogvást való kietlen pusztaság!
  Kár, hogy szomszédidnak most immár vagy csufság –
  A kiknek ellenek vala az szabadság.

  Hitetlen irigység mert igen örűli
  A más veszedelmét kedvesen szemléli,
  Előmentét pedig nagyon nehezteli –
  Rágalmazás nélkül még csak nem is nyeli.

  Az magad példája szomorún mutatja
  Megromlott Nagy-Kunság, irigyidnek csufja;
  Nevetséggel soknak telik meg a szája –
  Keserves éneked a ki dúdolgatja.

  A tatárok miatt hogy lőn nagy romlásod,
  Mert hijában vala erős biztatásod:
  Fiaid, leányid tatárkézben látod –
  Vélek együtt vagyon rabi állapotod.

  Reád felgerjede haragja az Urnak
  És titeket ada az ragadozóknak
  Kegyetlenül a kik elragadozának,
  Siralmat hagyának Karczag-Újszállásnak.

  Reád hozá hiszem, azt a rút nemzetet
  Az melylyel az Isten téged fenyegetett,
  Esaiás által megjövendöltetett –
  Te rajtad is mostan ám bételjesedett.

  Sűrü pogányok közt zászlóját emelé,
  Kik távol lakoznak a nagy tenger felé;
  Sok nemzetségeknek süvöltéssel inte
  Kik lakoznak messze, az földnek szélire.

  Sietve hogy ezek hamar eljőjjenek –
  Sebes ráró-módra mintha repülnének,
  Mindjárt hamarsággal nagy-könnyen eljőnek,
  Mindenfelé széjjel sok károkat tésznek.

  Arrul a nemzetrül azt mondja a látó:[102]
  Nem lészen közzűlök egy is elfáradó,
  Sem fáradtság miatt pediglen tántorgó –
  Ez nép felől bizony vala igazmondó.

  Az ő derekának nem oldik meg öve,
  Avvagy el nem szakad saruja kötele,
  Sem szunnyad sem alszik vigyázó rút szeme –
  Szegény rabjainak oly serény őrzője.

  Nyilai élesek mint a sasnak körme,
  És minden kézivek erősen felvetve;[103]
  Mint a kova erős lovaiknak körme:
  Mint sebes forgószél – szekerek kereke.

  Nagy ő orditások mint az oroszlánnak,
  Mint oroszlány-kölykök nagyon ordítanak,
  Dühösködnek, prédát nagy bőséggel kapnak,
  Ki veszi el tőlök?… békességgel járnak.

  Jaj mint dühösködnek ellened zúgással
  Erősben habozó tenger habjainál;
  Nézzed bár az földet, a nyomoruságnál
  Egyebet nem láthatsz sötétes homálynál.

  Jaj mely homályos lőn napod is az egen:
  Mintha elenyésznék még szintén délszinben…
  Bizony az napon lőn olyan, lementében:
  Mint a piros festék – öltözvén vérszinben.

  Igy mondék én akkor: Bosszuálló Isten!
  Ellenünk gerjedett haragod nagybőven,
  Ránk ontád ez napon olyan nagy mértékben –
  Hogy még szép napunk is gyászol lementében!

  Édes napunk bezzeg szomorún enyészel,
  Szabadulásunkra valjon mikor jősz fel?
  Az tatárok birnak bágyadott testünkkel –
  Tégy jól mi Istenünk szomorú lelkünkkel!

  Világos szép napunk tőlünk elenyészék,
  Nagy setét éczaka szomorún érkezék.
  Erősen a rabok megkötöztetének,
  Sok szép szüzek rútul megferteztetének.

  Felséges Istennek megismért szolgája
  Kit több[104] szolgáinál feljebb magasztala
  Ez rút nemzet felül beszédét igy szólja:
  Rút, szemtelen nép ez, a ki látta: tudja!

  Fertelmes nemzet ez, és oly rettenetes:
  Az vén ember ennél hogy nem tiszteletes;
  Nincs nála gyermekhez semmi jó kedvezés –
  Elfogy ezek között minden kényeskedés.

  Ezt nagy-keservesen népe Nagy-Kunságnak;
  Megkóstolván izit tatár fogságának:
  Megpróbálta vala – minden hihet annak
  Mely nagy-kegyetlenül ők hurczoltattanak.

  Eszes, okos vének nem becsültetének,
  A szép gyenge szüzek megferteztetének,
  Annyira rontattak némelyjek ezeknek,
  Az a csuda: vége nem lött életeknek!

  Romlott testek bőre mint cserép elszáradt
  Fekete mint korom, a nagy éhség miatt;
  Megszáradott nyelvek az inyekhez ragadt –
  Érzik vala szintén az halálnak kinját.

  Reménkednek[105] vala az nagy Úr-Istennek,
  Kit nagy siralommal fohászkodva kérnek:
  Lenne segítője keserves népének –
  De semmi segítség nem jű szegényeknek.

  Ezért, mert miképen hogy Isten kiáltott
  Nekiek: de tüllök meg nem hallgattatott;
  Azonképen az nép Istenhez kiáltott:
  De semmi jó választ nekiek nem adott.

  Elszéleszté hanem mintegy forgószéllel
  Őket minden pogány népek közé széjjel
  Kiket nem ismertek soha szülejekkel –
  Még csak nem is látták azelőtt szemekkel.

  Nyilván mert az Istent a kik hátrahagyják:
  Ő magoknak azzal semmit nem használnak,
  Mert miltók ők arra – mindenek megtudják –
  Hogy Istentül ők is hátrahagyassanak.

  Nevek szerint a kik megszámláltattanak:.
  Négyszázhatvannyolczan még rabságban vadnak,
  Nagy sok országiban ez szíles világnak
  Jaj messze szegények elszórattatának.

  Csuda nagy romlásod nem sokkal ezelőtt
  Csak nyolczadik napon Isten jelentetött,
  Égbeli jel által szóval is hirdetött,
  Többször is ekképen mondatott jövendőt.

  Csalárd Babylonnak amaz nagy várasát
  Hogy elrontá Isten, hirdeti romlását,
  Hasonló jelenést fenn az égen mutat,
  Prófétája által meg is prófétáltat.

  Zengedező szavát az Úr prófétája
  Minden hallására népeknek igy szólja:
  Íme jű az Urnak rettenetes napja,
  Busulással gerjedt kegyetlen haragja.

  Zokogó sirásra anyákat jutassa.
  Hogy szörnyűképen az földet elpusztítsa,
  És annak bűnösit elveszesse, rontsa,
  Még az helyeket is az széllel fútassa.

  Bokros csillagoknak mert világok nincsen
  Hogy tündöklenének az egen fényesen,
  Az feltámadott nap világos nem lészen,
  Holdnak is világa szép fényes nem lészen.

  Bizony ilyen napok járának ez tájban
  Mikor esél Kúnság ilyen nagy romlásban,
  Sok keserves anyák holtig való gyászban,
  Ebbül tanítattál utolszor templomban.

  Ugyan kérdem tülled: ha találtatnak-e
  Terajtad-kesergők? szivesen szánnak-e?
  Romlásodon inkább vagy nem örülnek-e
  Izetlen ajakak, és nem átkoznak-e?

  Ugy látom: némelyek romlásodon sirnak
  Eresztvén magokat éretted bánatnak;
  De szomorú sorsod a kik most siratják –
  Talám dolgaidat titkosan csúfolják!

  Igy vagyon, mert dolgod Kunság, bizonyára
  Vettettél Istentül nagy szidalmasságra,
  A te szomszédidnak, és megcsufolásra
  Környültedvalóknak nagy főcsóválásra.

  Jaj példabeszédet szólnak most terólad,
  Ki-ki nagy-nevetve csufságot üz rajtad,
  Mert igen megbotlott, megesett az lábad –
  Mint másszor is szoktak: gajdolnak terólad.

  De légyen bár az úgy, csufolóknak dalja:
  Rájok száll Istentül kemény sententia,
  Mert a csufolókat Isten megcsufolja,
  Rettenetes átkát házokra szállítja.

  Dolgod roszra fordult, árja nagy sirásnak
  Rád szállott lakosa Karczag-Újszállásnak,
  De ha romlásodon valakik vigadnak!
  Mondatnak azok is Ézsau-bátyáknak.

  Örülj és vígadozz Edomnak leánya!
  Az felséges Isten neked is azt mondja;
  Még te-rajtad is az veszedelem árja
  Által megyen Isten keserű pohára!

  Okádol mint részeg, de minekutána
  A te álnokságod Sionnak leánya
  Megemésztettetik: népedet nem hagyja
  Az számkivetésben, sőt hozzá fogadja.

  Sőtinkább azt mondom, hogy vegyék mindenek
  Christus tanítását, hogy el ne veszszenek;
  Nagyobb volt-é bűnök Karczagbelieknek
  Hogy ekképen romla, mint egyéb népeknek?!

  Sőtinkább bűnökbül hogyha meg nem térnek:
  Hasonlatosképen elvesznek mindenek;
  Adják hát magokat az jó megtérésnek –
  Szörnyű nagy romlással hogy így ne veszszenek!

  Óh hatalmas király: mennybéli nagy Isten!
  Vigyázó szemeid legyenek népeden!
  Kit vessződdel vertél meg ily keservesen –
  Emeld fel pálczádat érette, mint régen!

  Ocsmány bűneinkért egy kis búsultodban
  Minket elvetettél miltó haragodban;
  Örökkévaló nagy irgalmasságodban
  De könyörülj rajtunk, te nagy jóvoltodban!

  Többé ne hallassék földünkön pusztétás,
  Sem amaz kegyetlen véres ragadozás,
  Az mi határinkon ne légyen már rontás –
  Legyen mi kőfalunk az szép szabadúlás.

  Térj mihozzánk Urunk, magvát népeidnek
  Hozd meg, napkeletről egybengyűjtessenek,
  Még napnyugotrul is, és mondd ezt a délnek:
  Ne tartsd meg népemet, hadd gyülekezzenek!

  Azt mondd az északnak: add meg fiaimat!
  Hozd meg nagy-messzünnen gyenge leányimat!
  Szabadíts meg Uram nyomorult rabokat,
  Vigasztald meg immár az siralmasokat!

  Az kik keservesen az Sionban sirnak:
  Vigasztalásodat nyújtsad már azoknak!
  Légy felépítője puszta várasinknak,
  És megépítője régi pusztaságnak!

  Nekünk idegenek legyenek pásztorink
  Az kik legeltessék mezőnkön barmaink,
  Idegen fiakból szántóink-vetőink,
  Legyenek mezőnkön buzatakaróink.

  Nagy gyalázatunkért két annyi jutalmat
  Urunk végyünk tülled, de az nagy szidalmat
  Vedd el immár rólunk, sőt örömnek napját
  Szidalom helyében deríts fel világát!

  Immár kegyelmezz meg Urunk, népeidnek –
  Minden határiban az magyar nemzetnek;
  Vedd ki igájokból idegen népeknek –
  Többé szidalomban immár ne légyenek!

  Íme meghagytál még valami keveset:
  Ne fogyasd el Uram ez maradék-népet!
  Rabságra s csufságra ne küldj már többeket,
  Zabolázd meg, kérünk, az kegyetleneket!

  Téríts meg tehozzád az nép maradékát,
  És megtérnek, Urunk gyászos napjainkat
  Újéts meg[106] minékünk, adj régi napokat,
  És terjeszsz mireánk nagy-szép áldásokat.

  Téríts ostorodat a nagy Babylonra
  Sok gonoszságoknak vétkező anyjára;
  Légyen por-hamuvá, s teljék meg pohára:
  Ne légyen népednek ily kegyetlen ura!

  Óráját és napját szörnyü romlásának
  Közelítsed Urunk, néped rablójának;
  Ölibül gyermeki kiragadtassanak
  Kőszálhoz veretvén öszverontassanak.

  Óhajtással téged óh kegyelmes Isten
  A kik kiáltanak, felelj kegyelmessen;
  Rajtunk igéretid igazsága légyen
  Hogy mi víg örömmel ezt mondhassuk: Ámen!

* * *

Megvan e régi ének Szencsey György dalgyüjteményéhez hozzá kötve, de
külön állott mojette nyomtatványon, melyen alul 1698. évszám áll, hihető
a nyomtatás, vagy tán az ének irásának éve is. Ha ez utóbbi állitást
fölteszszük is, az énekben régibb dulásról van szó: „Nagy-Kunság, Régtül
fogvást való kietlen pusztaság“; „És megépítője régi pusztaságnak.“ Az
énekben sokszor jőnek elé bibliacus helyek és mondatok, melyeknek
igazolásaúl az eredeti nyomtatvány szélén az illető bibliai helyek ki
vannak téve. – Többször eléfordul („Keserves éneked a ki dudolgatja“,
„gajdolnak terólad“, „csufolóknak dalja“) egy ennél még régiebb talán
gúnyos dal emlegetése a kunsági, illetőleg karczag-újszállási
pusztulásról: e körülmény is azt bizonyitja, hogy ez ének és a benne
megénekelt tatárpusztitás között bizonyos időnek le kelle folynia.

T. K.


IDEJE BUJDOSÁSOMNAK…

– A XVII-ik századból. –

  Ideje bujdosásomnak
  Eljött már távozásomnak,
  Szomorú utazásomnak
  Sok okai vannak annak.

  Angyalodat én Istenem,
  Küldjed hogy kisérjen engem,
  Utaimban vezéreljen,
  Minden gonosztól megmentsen.

  Nincsen látom a legénynek,
  Semmi becse jaj szegénynek,
  Mert itthon inkább kedveznek
  Az idegen jövevénynek.

  Oly helyet azért keresek
  Az hol becsületben lészek,
  A tengereken túl megyek,
  Jó hirt nevet ottan szerzek

  Csak egy sem fogja megtudni:
  Szegény fejem él-e hal-e?
  És élésben módja van-e?
  Isten gondomat viseli.

  Záloga te vagy lelkemnek
  Én Istenem! bizom benned,
  Hogy ottan gondom viseled
  Az hol engem nem ismérnek

  Ifjú Tóbiást vezérlé
  Szent angyalod messze földre:
  – Szegény fejemnek vezére
  Ez légyen, és őrizője.

  Az egész föld kerekségén,
  Erdőn, hegyen, földön, vizen,
  Ellenség tábor közepén
  Félelem nélkül elviszen.

  Nem félek ha megbetegszem:
  Mert meggyógyít én Istenem,
  Rabságomban megszabadít,
  Inségemben ő megsegít.

  De hogyha rabságba esem
  Ott is van jó reménségem,
  Hogy szabadítóm énnékem
  Te lészsz kegyelmes Istenem.

  Róllam el ne felejtkezzél,
  Ha meg halok te temess el;
  Akárki bánjon testemmel,
  De csak te birsz én lelkemmel.

  Azért hozzád fohászkodom,
  Mikor eszem, avagy iszom,
  Éneklek, vagy imádkozom,
  Te légy úti kalauzom.

  Szerelmes atyámfijai,
  Nemzetem kedves tagjai,
  Szivemnek vigasztalói,
  Kik voltatok orvoslói!

  Csak kell immár bucsut vennem,
  Édes atyám, anyám, néném,
  Szerelmes bátyám és öcsém,
  Mert nincsen immár késésem.

  Szomszédim s jóbarátimat,
  Kik látják még válásomat,
  Köszöntsétek mindazokat,
  Kik jóakaróim voltak.

  Isten hozzátok pajtásim,
  Velem felnőtt jó barátim,
  Kikkel sokszor nyájasságim,
  Voltak sokszor mulatásim.

  Nékem a mi jót tettetek,
  Isten fizesse meg néktek,
  Hosszabbítsa életetek,
  Hogy őtet tisztelhessétek.

  Az idegen földre megyek,
  Veletek többé nem lészek,
  Talám nem is lát szemetek, –
  Róllam ne felejtkezzetek.

  Lábam akár merre mégyen,
  Róllatok nem felejtkezem;
  Minden járásom, kelésem
  Áldja meg a szent Ur Isten.

  Áldása szent háromságnak
  Isten fijának Jézusnak,
  Ki angyalt ád kalauznak
  Az igaz utban járóknak.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. II. és III. A versfőkben: „Jánoczi
András csinálá.“

E költemény némely kifejezése, modora, és bevégzése oly régies, hogy azt
hiszem nem tévedek, midőn még a XVII-ik századból származottnak vélem.
Valamely idegen földre katonának menő irhatta: mert szegény-legénynek
(régenten a katonával csaknem azonos jelentésü szó) nevezi magát; (3.
strópha) s mert jó hirnév szerzésről (4. st.) ellenség táboráról (8.
st.) rabságba esésről (9. és 10. st.) beszél. A 3-ik strópha egyébként
is a Tököli, vagy a Rákóczi háború bevégződése utáni korra utal, mint a
melyben a hadi szolgálatban állott szegénylegények foglalkozás nélkül
tengődtek, s az idegen elem által mint volt kuruczok gyűlöltettek.

T. K.


FUT AZ OLÁH…

  Fut az oláh hegyoldalon,
  Magyar legény, rácz, parlagon –
  Didalom, madidalom, dilamalom, madidalom, dilamalom!

  Lám megmondám Rabul öcsém
  Hogy nyergeljünk két paripát –
  Didalom stb.

  Rabul öcsém, rabul esék:
  De én magam elszaladék –
  Didalom stb.

  Meleg málé tarisznyámban
  Málé mellett korpa-czipó –
  Didalom stb.

* * *

Horváth Ádám jegyzé fel irott gyűjteményében, melyben szerinte „a
kuruczvilággal egyidős, sőt régiebb énekeket is találhatni.“ A jelen
homályos töredéket a „Patyolat a kurucz“ és „Árokszállásánál volt a
veszedelem“ kezdetüekkel együtt különösen kiemeli előszavában. Lehet,
hogy a jelen vers a zsibói csatavesztésre vonatkozik, s így 1705-ből
való volna. De ez csak gyanitás, és korántsem igénylem bizonyosságát,
miután a vers oly homályos, hogy belőle biztosan következtetni
lehetetlen.

T. K.


„GENERÁLIS INSURRECTIÓ.“

– 1740. –

  Megbolondult a világ,
  Fegyverben az ország,
  Elmult már az békesség
  Támadt sok ellenség,
  Összevesztek királyok
  Nagy hatalmas országok,
  Uri méltóságok.

  Szegény magyar nemzet is
  Bánatját újítja:
  Mert királyné asszonyunk[107]
  Táborban hivatja.
  Készül minden vármegye
  Az országnak jobb része:
  Mert kénytelen véle!

  Katonát ad nemessség,
  Hajdut a szegénység;[108]
  Mindeniket súlyosan
  Nyomja az nagy inség;
  Lovat, kantárt, karabélyt,
  Kardot, pisztolyt, pantallért
  Készítnek új mundért.

  Búslakodik, bánkódik
  Gazda ő magában:
  Nagy-kelletlen, kedvetlen
  Nyúl az ládájában,
  Előveszi erszényét,
  Számlálgatja költségét –
  Régi keresményét.

  Gyakorta gyülnek egyben
  Falu gyülésében,
  Pörlekednek egymással
  Hol egy, hol más helyben.
  Majd üstökben is kapnak
  Erősen káromkodnak,
  Nagy haragban vagynak.

  Az katona vigan van
  Iszik, csókolódik;
  Gazdasszony szomorkodik –
  Szivében bánkódik:
  Mert megürült ládája,
  Oda köntöse ára –
  Kelt az katonára!

  Öszveülnek némelykor
  Szomszéd asszonyával
  Panaszkodnak egymásnak
  Jutka leányával;
  Mondja szegény: mit tegyünk?
  Borravalót hol vegyünk?
  Csizmát is min vegyünk?

  Nem régiben eladtam
  Egy pár kappankámat,
  Tikom, ludam, kenderem,
  Kevés olajkámat:
  Abbul reám mi esett?!…
  Az mit uram keresett:
  Eb szájába esett.

  Nem azért neveltem föl
  Egynehány csibécskét,
  Kiért adott a tikász
  Egy kevés pénzecskét:
  Hogy katonára költsem,
  Az ő erszényét töltsem,
  Szobáját is fűtsem.

  Elvitte az uramnak
  Egy szép paripáját
  Az nyakába vetette
  Rozsdás karabélyját;
  Egy aranyos szép nyergét,
  Péter bátyám fegyverét,
  Aba-köpönyegjét.[109]

  Nem maradt már uramnak
  Testére valója,
  Elöl hátul kitetszik
  Eldugni valója.
  Magamnak sincs köntöském
  Elszakadt péntölöcském –
  Kilátszik a micském;

  Mert rám hozták az adót
  Az executiót:
  Kitekerték kezembül
  Az szoknyára valót.
  Mivel födjem testemet,
  Mezítelenségemet,
  Hitvány szemérmemet?!

  Bárcsak immár valami
  Kis pénzecském volna
  Az mellyen az urammal
  Bort ihattam volna!
  De ímé mind elhuzták
  Katonára prédálták, –
  Inségem nem szánták.

  Jaj édes komámasszony
  Bezzeg pórul járánk!
  Pálinkára valóbul
  Ugyan kipusztúlánk!
  Az kasbul is kifogyott,
  Erszénybül is kikopott…
  Igyunk már egy kortyot!

  – Hallod-é komámasszony,
  Ne gyötörd magadat!
  Gyere hozzám jó reggel,
  Megöntöm torkodat!
  Maradt még amaz kasban
  Lisztem, búzám hordóban –
  Jó lesz égett-borra!

  Elküldtem a szolgálót
  Két font pecsenyéért,
  Katicza lányomat is
  Két pint jó szinborért.
  Tedd félre most rokkádat,
  Hagyd holnapra dolgodat,
  Készítsd az torkodat!

  Megeheti az uram
  Sovány kenyerét is,
  Megihatja reája
  Az kut friss vizét is;
  Nem szeretem a dolgát
  Rosszul forgatja magát –
  Nem tudja a módját!

  Jó ember a korcsmáros,
  Megalkudtam véle:
  Hogy az uramnak szólna –
  Nem kell félni tőle!
  Nosza tehát csak igyunk,
  Mert itt jó helyen vagyunk,
  Estig dorbézoljunk.

  Jó bort kezdett csárdában
  Tegnap a csaplárné:
  Nála iszik, vigan van
  Nyalka katonáné;
  Vonjad czigány az nótát!
  Ne kíméljed az hurját!…
  Megadom az árát.

  Jer be rózsám katona,
  No járjunk egy tánczot!
  Majd a nyakadba vetek
  Egy szép aranylánczot.
  Heje-huja katonám,
  Gyöngyvirágom, tulipám –
  Édes majoránnám!

* * *

Ezen kitünő zengzetességü, sok helyütt oly szép, s szomorúan jellemző
költemény megvan Horváth Ádám irott dalgyüjteményében, úgy a nemzeti
múzeumban régi szétszórt nyomtatványokon, s Jankovich iratai között
többszörösen; ezek egyikén följegyezve találtam az 1740. évszámot, a mi
a 2-ik strópha „királynéasszonyunk“-jával, s ennek ismeretes
történetével tökéletesen összeegyez, s világossá teszi előttünk az ének
keltének idejét és alkalmát. Horváthnál az énekből több versszak
hiányzik. Közlé Erdélyi János is (Népd. III. k.) de igen összezilált
versió után, és némely helyütt felette hibásan, például az
„aba-köpönyeg“ helyett „abban köpönyeg“-et irt, a mi teljesen
értelmetlen. Közlése ezenkivül az enyémtől több helytt tetemesen elütő.

T. K.


NEMES JÁSZSÁG, HIRES KUNSÁG…

– A XVIII-ik század első feléből. –

  Nemes Jászság
  Hires Kunság
  Nagy jajra jutott:
  Csendessége
  Békessége
  Mert felbontatott.
  Boldogsága elfogyott,
  Szabadsága megromlott,
  Hire s neve
  Szép czímere
  Béboríttatott.

  Régi kedve
  Víg öröme
  Bánatra fordult,
  Nyájassága
  Vidámsága
  Rekeszben szorult;
  Ékes csillagja elmult,
  Napja homályba borult,
  Mind egészlen
  Nagy-véletlen
  Romlásra indult.

  Más, kertének
  Szépségének
  Szedi virágját;
  Zsengéjének
  Gyümölcsének
  Vondossa fáját;
  Nála tartja pálmáját
  Hajdani zöld laurusát,
  Társainak
  Javainak
  Elveszi hasznát.

  Ezt gyászolja
  Tapasztalja
  Berény városa,
  Nemes Jászság
  Hires Kunság
  Régi lakosa;
  Az kürtöt ritkán fujják
  Bú és bánat közt dugják[110]
  Mert már magok
  Nyájasságok
  Nem nyugtathatják.

  Tudja Dózsa,
  Jákóhalma
  Mihálytelkével,
  Ladány is azt
  Fényszaruval
  És két Szent-Györgygyel.
  Árokszállás Kisérrel
  Apáthi a Kúnfölddel,
  Abban kedvet
  Mind életet
  Az Kunság visel.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. IV. – Jankovich Miklós kézirásával
az van fölé jegyezve e dalnak: „Tárogatóra“. Versmértéke nagyon hasonlít
a hires Rákóczi-nótáéhoz.

T. K.


EZERHÉTSZÁZ ÖTVENEGYBEN…

  Ezerhétszáz ötvenegyben
  Katonaság tünt szememben,
  Béállottam regementben –
  A Prajczoknak seregiben.[111]

  Sárga csizma, veres nadrág,
  Királynérul maradt jószág:
  Mente helyett kabátod lész –
  Az is hátul hasított lész.

  Gyere pajtás katonának,
  Jól lész dolgod, meg sem bánod,
  Négy krajczárod fizetésed
  Ha megiszod – nem lesz pénzed.

  Csizma helyett topányod lész –
  Az is elöl hasított lész;
  Azt gondolod, minden ugy lesz –
  De bizony még foltos is lesz.

  Mert az Isten az katonát
  Ugy bünteti mint rosz fiát;
  Majd elvisznek a burkusra
  De nem a jó kvártélyokra.

  Az Istennek szent angyala
  Szálljon az én galambomra!
  A katona Istenfia:
  De a paraszt csak mostoha.

  Hajdu volnál: szeretnélek,
  Katona vagy: nem szeretlek.
  Huzó-vonyó a te neved,
  Akasztófa a te helyed.

  Jól megbecsüld a katonát:
  Csinálj neki akasztófát,
  Lábbal akaszd fel a káprált –
  Utánna a közkatonát!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. quart. 175. III.


MOHÁCS, MOHÁCS!…

– A mult század közepe tájáról. –

  Mohács, Mohács, régi[112] vérontás helye,
  Magyarország gyászos mezeje,
  Kegyetlen föld, nemes nemzeted vérét
  Ittad, s nyelted szép dicsősségét.
  Midőn téged gondollak:
  Záporkönnyek borítnak,
  Szivemet bánat fojtja –
  Nyelvem meg nem mondhatja.

  Nemes hazám! virágzó Pannónia!
  Európának valál kőfala,
  Tiz országok imádták czímeredet
  Al- s felvilág félte erődet;
  Rettent pogány előtted,
  Bizott keresztyén benned,
  Alig villámla fegyvered:
  Kész vala győzedelmed.

  De fájdalom, egy nap egy viadallal
  Véget vetett mohácsi harczczal;
  Nem birhatta ingó homokföld háta
  Nagy nevedet, hogy birtál rajta.
  Epét ada szerencse
  Hogy fényedet behintse;
  Kerék ellened fordult –
  Magyar homályba borult.

  Lajos! Lajos! hol vagy szép ifjú király
  Magyar csillag, ékes virágszál;
  Erkölcscsel, királyi termeteddel –
  Hol vagy gyenge kedves életeddel?
  Jaj, hogy tartsam könnyeim,
  Kiáradott bánatim:
  Elesett édes hazánk,
  Ledült véle koronánk!

  Országi, nagyúrias, kardos vitézek!
  Urak, szolgák, fő-, köz- alrendek!
  Keserves jajt együtt énekeljetek:
  Egy sir zárta minden örömetek.
  Hallgass zengő muzsika,
  Szünjél hangos czithara,
  Vidám völgyek, zöld erdők
  Bánkódjatok sik mezzők!

  Tanácsurak, zászlós, ezres hadnagyok,
  Fővezérek, ország-ispánok.
  Husz s ötezer válogatott vitézek,
  Lovas, gyalog – mind nemes fejek! –
  Melly nagy nevek egy hadra
  Mentek véres halálra!
  Mohácsi halmok nyomják
  Csontjaikat takarják.

  Magyar szüzek, nyájas asszony-állatok
  Keserves dalt együtt fújjatok;
  Hervadt szinü koszorútok rózsáján
  Sirjatok illy köntöstök gyászán.
  Nemzetségünk virágja
  Oda van magyar lángja;
  Szentegyház tiz oszlopi –
  Ország erős bajnoki.

  Pogány-török, istentelen gonosz had,
  Tigris-téjjel nevelt fenevad:
  Hogy nem szántál illy szép nemes sereget
  Földhöz verni fényvitézséget;
  Azt gondolod dicsősség?…
  Inkább baromdühösség!
  Ne bizzál hogy meggyőztél:
  Reád fordul a veszély!

  Bécset viád, azt véléd, hogy elnyered?
  Majd Budán fejedet elveszted;
  Nándorvárnál foly a Duna véreddel –
  Leopold király nagy erejével.
  De még meg nem adóztál –
  Vesztedrül csak hirt adtál;
  Nemzetedben Lajos-vér
  Veszendő életre tér.

  Főniksz madár könnyü szárnyas, fészekkel:
  Magyar nemzet fegyveres néppel,
  Porrá égni, kivánva megyen tüzre –
  Porbul támad újabb életre.
  Higyjed, változó sorsa
  Magyar Mársnak igy hozza,
  Hogy kelvén virradatja:
  Magyar törököt rontja.

  Látja Isten, és irgalmassan szánja,
  Fényes nap is búson sajnálja,
  Napsugárban magyarok nagyasszonya
  Látjuk, holdot lábaival nyomja;
  Ő általa holdodat
  Kettős-kereszt szarvadat
  Lesz az idő – leveri –
  Elmém azt jövendöli.[113]

  Adott Isten Anna unokájának
  Császármagvbul Teréziának
  Szép fiak közt első királyt Józsefet
  A ki éljen, segéljen minket!
  Nemesség már terjedvén
  Vitézség feléledvén:[114]
  Magyar teljes nap fénylik –
  Mig török elhaldoklik.

* * *

Ezen a régi ponyvairodalmi nyomtatványokban s irott dalfüzetekben
gyakori költemény megvan saját gyüjteményemben, úgy a nemzeti múzeum, s
magy. akadémia kézirattárában többszörösen. Kiadta Erdélyi is (Népd. I.
köt.), de nem ily teljesen, mert nála a 9-ik, 10-ik és 12-ik versszakok
– melyek az akademia példányában s a nemz. muz. kézir. hung. oct.
161-ben olvashatók – hiányoznak, s a többiekben is itt-ott eltérés
tapasztalható. – A régi nyomtatványokon még e strópha szokott e vers
után biggyesztve lenni:

  „A mohácsi harcznak hány esztendeje mult,
  Hogy a török által ott sok magyar elhullt:
  Kétszázötvennégynek[115] az irók számlálják –
  Érte a polturát tudom, meg is adják.“

De ez évszám az illető nyomtatvány kiadási évéhez képest változik; igy
olvastam kétszázötvenkettőt, kétszáz ötvenhatot, kétszáz ötvenkilenczet
stb. Ebből tehát a vers keltére bizton következtetni nem lehet; jobban
bizonyít erre nézve az én közlésem utolsó stróphája – ha ez viszont nem
később – Mária Terézia korában – hozzácsatolt toldalék, mert az is
lehet, hogy maga a vers még régiebb, tán eredetileg egykoru Buda
visszavételével – a mi azonban szabatosan be nem bizonyítható. Én
1778-ikinál régiebb nyomtatványban, sem kéziratban nem láttam.

T. K.


ISTENHOZZÁD MAGYARORSZÁG!

– XVIII-ik század. –

  Istenhozzád Magyarország
  Mert béjött a háboruság,
  Meg sem tart semmi mulatság –
  Jobb nekem a katonaság.

  Régtül fogva a mit kértem,
  Hogy meglenne becsületem:
  Azt az időt már elértem –
  Istenhozzád szép nemzetem!

  Már megbocsáss, talám nem látsz,
  Tudom, hogy bizony meg nem szánsz,
  Értem könnyeket nem is hánysz,
  Ha veszélybe esem, sem bánsz.

  De én téged igen szánlak,
  Elmémből ki sem fordítlak;
  Álmamban is óhajtalak –
  Ezzel Istennek ajánllak.

  A tatárokra kell mennem,
  Császár mellett fegyverkeznem,
  Ámbár ha ott kell is vesznem:
  De nincs már tovább mit tennem!

  Haláltól semmit nem félek
  Sőt magamban jót remélek;
  Megbocsáss nemzetem kérlek –
  Meglátogatlak ha élek.

  De kesergem elmentemet,
  Sírni látom édesemet,
  Jaj de szánom kedvesemet,
  Tudom: ő is szán engemet!

  Méltó nékem szomorkodni,
  Méltó szivemből bánkódni;
  El kell menni, nincs mit tenni,
  Nincs lelkemnek hová lenni.

  Hogy kell távozni földemtől,
  Bujdosni szép nemzetemtől:
  Nehéz válni szerelemtől –
  Az én drága kedvesemtől.

  Isten hozzád lelkem Rózsa
  Kit szájam gyakran csókola;
  Most megbocsáss lelkem Rózsa
  Ha mit vétettem valaha!

  Árván maradsz már úgy látom
  Mindennél drágább gyémántom,
  Istenhozzád jó rubintom –
  Szived már nem szomorítom.

  De mégegyszer megcsókollak
  Azután Istenre hagylak,
  Szivemben már békapcsollak –
  Mindenkor téged óhajtlak.

  Tenger vize tartománya
  Víg szivemet hozzá vonja,
  Éles kardomat kivánja –
  Még ellenség is óhajtja.

  Maradj immár egészségben,
  Tartson Isten víg örömben,
  Hordozzon ő szent kezében –
  Hogy lássalak víg örömben.

* * *

Megjelent az Erdélyi János szerkesztette népdalok I. kötetében is, de
itt-ott eltérőleg, és a végstrópha hiányával. Közlésemet a muzeum
irattárából (hung. oct. 74. V.) vettem.

T. K.


HUSZÁRTOBORZÓ.

– A XVIII-ik század második feléből. –

  Nossza gyertek legények, menjünk katonának!
  Éljük vigan napjait e hitvány világnak!
  Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet,
  Azért jőjjön katonának ki minket szeret!

  A szép lovas katonának arany az élete:
  Csillog-villog az oldalán szép, vitéz fegyvere.
  Szép élet, gyöngyélet stb.

  Királyomnak bémehetek bátran személyéhez,
  Éles fegyverem kivonom, állok a székéhez…
  Szép élet, gyöngyélet stb.

  Nádasdy közlegénységből ment fel marsalságra:
  Mivel sokszor füzött burkust a magyar pórázra!
  Szép élet, gyöngyélet stb.

  Splényi, Hadik, és Siskovich azzal hiresedtek:
  Hogy a szakszoknak vérébül gátot rekesztettek.
  Szép élet, gyöngyélet stb.

  Ha a portára[116] kimégyen: nyér az ellenségtől,
  Ha a kvártélyára mégyen: nyér a menyecskétől.
  Szép élet, gyöngyélet – ennél szebb nem lehet,
  Azért jőjjön katonának ki minket szeret!

* * *

E költemény Horváth Ádám kézirati népdalgyüjteményében van följegyezve,
kótástul. – B. Amade Lászlónak van egy ily kezdetü verse: „A szép fényes
katonának…“ a jelen éneket valaki ebből készíthette, mert refrainja is
igen hasonló, utolsó versszaka pedig majdnem szóról szóra onnét van
véve; a többi eredeti.

T. K.


BAKATOBORZO.

– A mult század végéről. –

  Ha meguntad életedet,
  Feleséged, gyermekedet:
  Haj, gyere pajtás katonának!
  – Jaj, dehogy megyek, mert levágnak!

  Ne félj pajtás, nem bántanak:
  Csak a karddal tapogatnak.
  Haj, gyere pajtás stb.

  Ha nem tudtál lovagolni:
  Megtanítunk gyalogolni!
  Haj gyere pajtás stb.

  Ha nem tudtál imádkozni:
  Megtanítunk dohányozni.
  Haj, gyere pajtás katonának!
  – Jaj, nem megyek én, mert levágnak!

* * *

Horváth Ádám 1813-iki népdalgyüjteményében, dallamával együtt.

T. K.


KATONA BUCSUJA.

– A mult század végéről. –

  El kell menni – nincs mit tenni,
  Jaj-jaj, be keserves!
  Marsot vernek, – pedig ennek
  Engedni köteles.
  El kell mennem, mert fölvettem
  Hópénzem, s azzal kötöttem
  Zászlómhoz hitemet.

  Itt hagylak hát szerelmesem,
  Maradj békességben!
  – Utazz, s jőjj vissza kegyesem
  Te is egészségben!
  Végyen az Úr jobb karjára,
  S ne járjon élted kárára
  Semmi veszedelem!

* * *

Horváth Ádám kézirati gyüjteményében zenéstül együtt. Közölve van
Erdélyinél is (Népd. III. köt 126. l.), de fölötte hiányosan. Én
valamelyik mult századi költő müvének, s nem szoros értelemben vett
népdalnak vélem.

T. K.


MEGBUSULT KATONA ÉNEKE.

– A XVIII-ik századból. –

  Zarándokság – kemény rabság
  Élete az embernek,
  Nem tudhatja mellyik légyen
  Igaz utja mennyeknek.
  Gondolkodik – és törődik
  Elméjében vetekedik:
  Hogy szolgáljon lelkének?!

  Bujdosásban – fáradságban
  Csak meg nem hal az ember,
  Akaratját – gondolatját
  Bú árasztja, mint tenger.
  Volna kedve vitézségre:
  De rettenti ágyu tüze
  Kit föllobbant kis kender.[117]

  Vagy boszuság – vagy adósság
  Embert táborban viszi,
  Gazdaságát – rokonyságát
  Azért zálogban teszi.
  Mert reménység ugy táplálja
  Hogy jószágát visszaváltja –
  De testit földben teszik!

  Az táborban – mint tárházban
  Sokat igér szerencse,
  Fordul koczka – hatrul vakra:
  Nincsen állandó kincse!
  Ott nyereség – ott veszteség
  Uralkodik az nagy inség –
  Mégis szivem arra vágy.

  – Jobb lett volna országomban
  Istenemnek szolgálnom,
  Hogysem itten fris paripám
  Kantárszáron forgatnom.
  Vagy egy ugrás – vagy egy botlás:
  Lészen világbul kimulás.

* * *

E különösen szép versalakban irt ének a nemz. múz. kézirattárában (hung.
quart. 175. II.) létezik. E füzetet Jankovich még 1789-ben irta össze.

T. K.


PÁTER MÁRTON.

– A XVIII-ik század közepe tájáról. –

  Óh én szegény páter Márton, magyar királyné rabja,
  Jaj melly elburíta engem sok inségeknek habja!
  Nincs mit tennem,
  Hová lennem,
  Kevés van innom és ennem,
  Jaj már nékem – én most érzem:
  Nyugta szivemnek nincsen.

  Elindultam ide Bécsben, a hol sohasem voltam,
  Lóhalálával siettem, mellyet meg sem gondoltam
  Hogy illyen nagy keserőség
  Váratlan keserves inség
  Szálljon magamra – s társamra,
  Mellyet megtapasztaltam.

  Alig jutottam bé Bécsbe, hát ott terem egy német
  Ki fegyverben, nagy kevélyen szállásomra bélépett,
  Csak azt mondja: kum her mindjárt!
  Hogy menjek el, nem vallok kárt;
  Jaj elmentem, – néki hittem,
  Ime rabságba estem.

  Egy haragos és parókás németre bizattattam,
  Annálinkább morgolódott: mennél szebben szóllottam;
  Sem irást, sem izenetet,
  Sem beszédet nem engedett:
  Hanem mintegy gonosztévőt
  Még meg is fenyegetett.

  Könyörögtem a németnek: hallja meg beszédemet;
  De egy vastag: holts maul!-lal letorkola engemet,
  Három lakat alá tettek
  Társomtul messzevetettek,
  Minden vigasztalás nélkül
  Magamot rekesztettek.

  Eljön estve három leány, ételt italt hozának:
  Kiket amaz hatalmasok hozzám sem bocsátának,
  Ajtón ált kiáltnak: essen!
  Feleltem én: nem kell, fressen, –
  Ober Jungfrau – ober Jungfrau
  Sag den Grafen: pitt fir uncz!

  Azok pedig nevetének, és azt mondák: der nix tájts!
  Még azt kérdték: mit vétettem? talán valamiben pájsz…
  Azt feleltem, hogy: ik vájsz nit,
  Mert én nem vétettem semmit,
  Ártatlanul – büntelenül
  Szenvedek én itt annyit!

  A szolgám is azzal biztat: Nicht fircht, Praelat is schon hier!
  De ez nékem volt igen nagy-keserves, szomoru hír,
  Mert féltem az apáturtul
  Mint az Jákob Ézsáutul,
  Nem volt tehát a ki engem
  Mentett volna bánattul.

  Sőt hány napra fölviradtam: annyi rosz hirt hallottam,
  Hogy keserü búbánatban nem is imádkozhattam.
  Hol az ablakomat verték –
  A vasgótért készítették,
  Hol pediglen bilincseket
  Ajtóm előtt pöngették.

  Kérlek azért Szent Úr Isten, ebbül a nagy fogságbul
  Vigy ki, haza Szent-Mártonba ily nagy nyomoruságbul!
  Fogadom: Németországban
  Sem pedig Bécs várossában
  Soha többet bé nem jövök –
  Otthonn, helyemen ülök!

* * *

A magy. akadémia, s a nemzeti múzeum kézirattárában többszörösen
eléfordul, péld. muz. hung. oct. 161. stb.

T. K.


MEGÖLTEK EGY HUSZÁRT…

– A bakonyvidéki nép ajkáról. –

  Megöltek egy huszárt
  Hatvan forintjáért,
  Bevetették a Dunába
  Piros pej lováért.

  Duna be nem vette,
  Partjára vetette,
  Arra ment egy hajóslegény –
  Hajójába tette.

  Oda megy az anyja,
  Költi, de nem hallja:
  Kelj föl, kelj föl édes fiam,
  Borulj a nyakamba!

  – Nem kelhetek én föl
  Mert meg vagyok halva:
  Szép fekete kondor hajam
  Vállamra van hajtva!

  Oda megy az apja,
  Költi, de nem hallja:
  Kelj föl, kelj föl édes fiam,
  Borulj a nyakamba!

  – Nem kelhetek én föl
  Mert meg vagyok halva:
  Réz-sarkantyús sárga csizmám
  Lábamra van fagyva!

  Oda megy galambja,
  Költi, azt meghallja:
  Kelj föl, kelj föl édes rózsám,
  Borulj a nyakamba!

  – Fölkelek én rózsám,
  Nem vagyok meghalva,
  A szerelem, hű szerelem
  Szivemet elfogta!

* * *

E gyönyörü nápballadát – melynek egy a miénktől lényegesen különböző, és
rövidebb variánsa „Megöltek egy legényt…“ kezdettel Erdélyinél is
olvasható – én Csepen, Komáromvármegyének a Bakonyra dülő vidékén
tanultam el a kukoricza-fosztó pórleányok ajkairól. Szép dallama –
melyet azóta soha sem feledhetek – bús, ódonszerü, és elbeszélő
költeményhez felette alkalmas. – Keletkezése e versnek, a 6-ik
stróphából itélve, legalább is a mult század közepénél nem újabb; akkor
még ugyanis sárga csizmát viselt a magyar lovasság.

T. K.


SZÉKELY VITÉZEK ÉNEKE

a török hadakozáskor, 1788-ban.

  Fájlald uram veszedelmét te keresztyén népednek,
  Óh fordítsd el kemény súlyját méltó büntetésednek!
  Sirva esedezünk – előtted könyörgünk:
  Szánd keserves ügyünket!
  Látod: ellenségünk – szomjuhozza vérünk,
  Veszteni jő fejünket.

  Irgalmasságodat mutasd, – igazságod távoztasd,
  Sújtó vessződet változtasd – bosszuállásod mulasd,
  Számtalan bűninkért – terhes vétkeinkért
  Tudjuk igazán büntetsz:
  De hát hová legyünk? – máshoz kihez megyünk
  Ha jó atyánk, te elvetsz!

  Megvalljuk, hogy érdemlettük büntetését kezednek:
  Sok ezerszer sértegettük szent nevét Felségednek,
  De inkább könyörülsz – hogysem reánk készülsz,
  Oly kegyes, irgalmas vagy,
  Jobbulásunk várod – vesztünk nem akarod,
  Atyai jóságod nagy.

  Ne nézd azért bűneinket, mutasd irgalmasságod,
  Mert ha miként érdemlettük, úgy büntet igazságod:
  Meg nem menekeszünk – egy lábig elveszünk,
  Olly terhessek vétkeink;
  Rabságra vitetünk – vagy mind megöletünk,
  Igy fizetjük bűneink.

  Felejtsd kérünk te jó Atyánk, rosszaságit népednek!
  Irgalmazzál egy igazért gyakorta híveidnek!
  Ha mi sok bünt tettünk – gonoszt cselekedtünk:
  De vagynak ártatlanok,
  Kikért irgalmazhatsz – minket jóra hozhatsz:
  Legyünk mi is ollyanok!

  Édes népünk, íme látod, a pogány ellenséggel
  Szembenszállott, s viaskodik a dühös törökséggel,
  Erősítsd fegyverét – bátorítsad szivét,
  Őrizd minden veszélytül;
  Gyullaszd fel hivségét – gyámolítsad ügyét,
  Mentsd meg ellenségétül!

  Mutasd meg nagy hatalmadat, mindenhatóságodat,
  Te népedhez jóvoltodat – atyai oltalmadat;
  Ne dicsekedjenek – ne örvendezzenek:
  Hogy elveszett erejek,
  S nem volt oly védelmünk, – hatalmas Istenünk,
  Ki megrontsa fegyverek!

  Csak egyedül helyheztetjük benned reménységünket,
  Íme szánjuk – szivbül bánjuk elkövetett vétkünket,
  Ezentúl fogadjuk – hiven is megtartjuk,
  Jobbítjuk életünket:
  Csak nyújtsad kegyelmed – adjad segedelmed
  Melly őrizzen bennünket!

* * *

A magy. tud. akadémia kézirattárából.


ERDÉLYI INDULÓ.

– A mult század végéről. –

  A nap kerül
  Hajnal derül
  Már a szabott óra cseng;
  Már minden sor
  Minden bokor
  Lassu marssal zeng.
  Serkenj fel hát, talpadra kelj
  Vitéz magyar! lóra székely!
  Kabalára szász!
  Rest ember az a ki nem fut
  Mikor előtte van az ut;
  A gavallér
  Mikor rá ér
  Ha nem mehet: mász.
  Bölcső-hintó,[118]
  Czafrangos ló,
  Társzekér, hámos kancza;
  Négy nem derék
  Kocsikerék
  Fakó targoncza.
  Czifra lektika, rezes hám,
  Piros csalmás uti szerszám…
  Ugy készüljetek:
  Hogy utaimhoz kezdhessek
  Csikorgás nélkül mehessek –
  Katonásan
  És pompásan
  Járjak veletek!

* * *

Horváth Ádám többször említett népdalgyűjteményéből. Erdélyinél (Népd.
I. k. 363. l.) megvan, de csak első versszaka. E költeményt sem tartom
határozottan népi eredetűnek.

T. K.


A KATONA JÓ PARIPÁN…

– A XVIII-ik századból. –

  A katona jó paripán megugratja magát –
  Pantallérja – karabélyja megrángatja nyakát;
  A szép leány ha meglátja: elfelejti búját,
  Azután is csak óhajtja katona csillagát.

  A katona mikor felül a lova hátára:
  Megugratja paripáját, elmégyen strázsára;
  Csillog-villog a mezőben virágszál módjára –
  Mint friss ráró bocsátkozik a szelek szárnyára.

  Rengedező veres csákó illik az fejében,
  Ezüstlánczos habpipája fénylik a kezében;
  Pár pisztolya, görbe kardja villog hüvelyében –
  Török vére – de nem vére[119] cseppen az szemében.

  A mezőben kiteríti aranyos zászlóját,
  Apollóval sipoltatja dali vig nótáját,
  Muzsikával harsogtatja kettőzött nótáját,
  Vigan vagyon, s megugratja gyakran paripáját.

  Ellenségre – nyereségre kimégyen próbára,
  Megütközik – viaskodik, siet a prédára;
  Fel van irva – és rajzolva haragos kardjára:
  Ez az élet – a böcsület, a király számára!

  Sippal, dobbal, trombitával ő magát vidítja,
  Jó barátit – jó pajtásit bátran is biztatja;
  Hol feküszik az ellenség: elméjében tartja,
  Merre fogjon? merre menjen? titkon hántorgatja.

  Elhagyott szép asszonkája gyakran jut eszében,
  Ha itt volna, vagy láthatná, forgatja szivében:
  Győzedelmes friss karjait nyújtaná elébe,
  Dicsőséges nyertes fejét hajtaná ölébe.

  Valamikor, egykor, olykor – de hiszem: meglátlak!
  Egykor, olykor még Erdélyben talán megcsókollak!
  Szerelmemmel, szerelmeddel meg is vigasztallak:
  Mintegy szép folyó-borostyánt magamhoz kapcsollak.

* * *

E gyönyörű katonadal töredéke az Erdélyi szerkesztette népdalok III-ik
kötetében is közölve van, ugylátszik ujabbkori hiányos beküldés után – a
Székelyföldről. Én az akadémia kézirattára mult századi egyik iratáról
másolám le; ily teljes közlést még nem láttam. Lehet, hogy eredetileg
nem is a mult, de még a XVII-ik századból származik e vers, de a mely
mégis közelebb látszik állani a XVIII-ik század verstermékeihez, ezért
tűzém homlokára e századot.

T. K.


TROMBITÁKNAK SZÖRNYÜ RIVADÁSÁT…

– A XVIII-ik század második feléből. –

  Trombitáknak szörnyü rivadását
  Sipnak dobnak hallom harsogását,
  A vérontó Mársnak
  Hangja ez, nem másnak,
  Bajnoki ébrednek lármájára –
  A csatára.

  Mars! Mars! azt kiáltja hiv népének
  Minden vezér maga seregének,
  Vitézit biztatja,
  Népét bátoritja, –
  Nap villog aczélos fegyverében –
  A kezében.

  Óh jaj! melly szomorú elválások
  Esnek melly iszonyú zokogások!
  Rettentő történet
  Hány ezer hív szivet
  Legkeservesebb gyászba öltöztet –
  Sirba temet.

  Szomorú anyának az ölében
  Lankad fia könnyek özönében;
  Jegyese karjain
  Függ másik ajakin;
  Midőn bucsúzik hivétül hive –
  Reped szive.

  Nékünk is egymástul a mint látom
  Meg kell válnunk szerelmes barátom!
  Óh jaj, melly keserves,
  Búbánattal teljes
  Két hív szivnek egymástul elválni
  S meg sem halni.

  Elmégy tehát immár óh szerelmem
  Mársnak mezzeire… jaj Istenem!
  Melly gyászos elválás
  Ez szivszorongatás;
  Szivemet, hivemet Mársnak adni,
  Feláldozni.

  Boszuló fegyvered kedvelled hát
  Inkább, mint megszánnál szegény árvát?
  Mársnak piaczára
  Sietsz csatájára
  Kegyetlen! szerelmed, tulajdonod
  Elhagyhatod?!

  De nem tartóztatlak, menj el bajnok!
  Menj, sóhajtásimmal rád találok,
  Ekkor is csókollak
  Szivemhez szorítlak:
  Csak szivedben hordozd szerelmedet,
  Jegyesedet!

  Kegyes ég, rád bizom e kincsemet,
  Kincsemet – egyetlen reményemet;
  Őrizd a haláltul,
  Vad pogány kardjátul,
  Győzhetetlen karod oltalmazza –
  Visszahozza.

  Vitézkedj, vitézkedj már hazádért,
  Nemes leventa, tapodj pogány vért;
  Jól forgasd kardodat
  Nemes zálogodat,
  Jőjj vissza ölemben: dicsőséges,
  Vitéz, híres.

  Jőjj vissza borostyánkoszorukkal,
  Ölelhesselek ezért csókokkal;
  Jól vigyázz éltedre,
  Tarts számot hivedre –
  Az egek áldása szálljon reád!…
  Isten hozzád!

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 161. és egyebütt; ugy látszik e csinos mű
az utolsó magyar-török háború idejéből való.

T. K.


MAGYAROKNAK KIRÁLYNÉJA…

  Magyaroknak királynéja
  Boldogságos szűz anya
  Mária!
  Néked áldoz magyar sziv
  Mely hozzád örökre hiv
  Mária!
  Óh Mária!
  Krisztus anyja!
  Esedezz hiveidért:
  A te magyar népedért –
  Mária!

  Im hozzád folyamodunk,
  Mert benned bizakodunk
  Mária!
  Segíts szenvedésinkben
  Bokros keserveinkben
  Mária!
  Óh Mária!
  Krisztus anyja!
  Esedezz hiveidért
  A te magyar népedért
  Mária!

  Tekints le országodra
  Te árva fiaidra
  Mária!
  Néked élünk és halunk
  Te híveid maradunk
  Mária!
  Óh Mária!
  Krisztus anyja!
  Esedezz hiveidért
  A te magyar népedért
  Mária!

  Magyarid szószólója
  Ügyökben pártfogója
  Mária!
  Hallgasd könyörgésünket
  Inségben nyögésünket
  Mária!
  Óh Mária!
  Krisztus anyja!
  Esedezz hiveidért
  A te magyar népedért
  Mária!

  Légy utolsó óránkban
  Segitőnk halálunkban
  Mária!
  Légy halálunk óráján
  Velünk az élet után
  Mária!
  Óh Mária!
  Krisztus anyja!
  Esedezz hiveidért
  A te magyar népedért
  Mária!

* * *

Nemz. muz. hung. quart. 74. XCVIII. Egy Rév-Komáromban 1820-ban
nyomatott iven.

T. K.


RIMANÓCZI ÉNEKE.

  Hajnali csillagom nem derül föl,
  Szemérem, gyalázat majd meg nem öl
  Hogy illy sok ideig –
  Három esztendeig
  Bilincset pengetek,
  Szenvedek veletek
  Gyermekeim.

  Im atyátok szive majd megeped,
  Értetek egyedül majd megreped,
  Bánkódván, hogy kárban
  Döntött ollyan sárban
  Egy cselekedettel
  Gonosz itélettel –
  Boldogtalan!

  Méltán rajtam mégis szánakódtok,
  Tudom esetemen, hogy bánkódtok;
  Egy rút vakszerelem
  Mit tetete velem:
  Illy hosszas rabságban,
  Unalmas fogságban
  Szörnyen kinoz.

  Böcstelenséget ti is szenvedtek:
  Gyilkos gyermekinek neveztettek, –
  Mert az ártatlan vér
  Illy bosszuállást kér,
  Buzgón kiált éghez, –
  Nem is juthat véghez
  Szenvedésem.

  Jobb lett volna nékem nem születnem,
  Vagy azon órában megöletnem:
  Igy most nem végezném –
  Sem nem is félteném
  Hóhér pallosátul
  Szörnyü csapásátul
  Életemet.

  Nem türhetem tovább kínaimat,
  Jajjal kell kevernem szavaimat;
  Ihol mire lettem:
  Vérbe keveredtem,
  Éltem kell vesztenem,
  Gonoszság ellenem
  Kiált szüntelen.

  Veszéjtsem el tehát életemet,
  Bizvást törüld el halál nevemet;
  Óh szörnyü kivánság!
  Gonosz fajtalanság!
  Valjon mire hoztál:
  Halálra átkoztál
  Rabság után.

  Hallátok már egek szavaimat:
  Hogy türtétek eddig siralmimat?!
  Hozzatok már halált
  Melly rabságbul kivált;
  Avvagy szabadságot,
  És békés zöld ágot –
  Van kora már!

* * *

A magy. tud. akad. kézirattárából.


ADJON ISTEN JÓ SZERENCSÉT.

  Adjon Isten jó szerencsét
  Annak az anyának:
  A ki fiát fölnevelte
  Lovas katonának!

  Ördög adjon rosz szerencsét
  Annak a kurvának:
  A ki fattyát fölnevelte
  Gyalog bakancsosnak!

* * *

Horváth Ádám kézirata után, hol dallama is meg van.

T. K.


SÁRGA CSIZMÁS…

– 1809-ből. –

  Sárga csizmás Miska sárban jár –
  Panni patakon túl reá vár.
  Ne várd Panni Miskát, nem jöhet a sár
  Miatt, sárga csizma kár!

  De ámbár a sártul jöhetne;
  A vizen át még sem mehetne;
  Az padot elmosta az árvíz –
  Panni Miska szemébe nem néz!

  De ámbár a víz is elapadt,
  Visszacsúszott az elúszott pad;
  Ne várd Panni Miskát, a kutyák – ugatják:
  Nem jön, mert megharapják.

  Sem sár, sem víz, sem ebugatás…
  Óh hatalmas egek, de mind más!
  Rágalmazó nyelvek irigysége:
  Régi szerelmünknek lett vége.

* * *

Nemz. muz. kézir. hung. oct. 308. E szép dalt, mely oly fokozatosan
fejlik, Horváth István följegyzése szerint legelőször 1809-ben Heves és
Külső-Szólnok t. e. vármegyék fölkelő nemesi gyalog seregei énekelték, –
azért sorozám a vitézi énekek közé. – Az első és harmadik, viszont a
második és negyedik stróphák egyforma mértékben vannak irva – bizonyosan
a nyolcz-soros dallamhoz alkalmaztatván.

T. K.



ELEGYES ÉNEKEK.



ÉNEK A GAZDAGRUL.

– A XVI. századból. –

  Óh mely nagy bujaság az gonosz gazdagság,
  Ki embert elveszti, átkozott hamisság.

  Csudálok én ember igen te dolgodon –
  Hogy te nem keresed te idvösségedet!

  Jutna jól eszedben az gazdag példája
  Ki minden nap bíbor-bársonyban jár vala.

  Járván gazdag ember ő gazdagságában:
  Minden gazdagságát magasztalja vala.

  A gazdag azt mondja: hála néked lölköm
  Mert sok esztendőre tett javaid vannak!

  Megszólítá őtet Istennek angyala,
  Monda: Te balgatag, mely nagyot remélesz!

  Tudod-e, megkérik ma az te lölködet –
  Nem viheted véghez az te szándékodat!

  Angyal mondásával semmit sem gondola,
  Vacsorára frissen konyháltatott vala.[120]

  Az vacsorán szolgák előtte udvarlnak,
  Fiai, leányi előtte tánczolnak.[121]

  Virginákat[122] nyomnak, trombitákat fujnak,
  Gyönyörködnek igen az égyes[123] italnak.

  Előálom-korban[124] az gazdag meghala,
  Belőle az lölket kiragadták vala.

  Az lélek mellette ám megállapodék,
  Kezdi az holttestet oly igen átkozni:

  Óh te átkozott test, férgeknek étele!
  Hogy nem igyekeztél Isten igéjére!

  Az Ur Jézus Christus szent evangyeliomát,
  Meggyülölted annak az ő hirdetőit.

  Teljes életedben magadnak szolgáltál:
  Azzal az ördögnek örömöt hirdettél.

  Az lélök azt mondja: no jaj immár neköm,
  Mert az én kinomnak soha nincsen vége![125]

  Átkozott az atya kitül fogantattam,
  Átkozott az anya kitül születtettem.

  Átkozott gazdagság ki miatt kárhoztam,
  Átkozott az nap is mellyen születtettem.

  Szörnyü az ördögnek az ő ábrázatja:
  Szarvai hegyessek – körmei horgassak.

  Kivel bűnös lölköt ő magához vonja
  Hogy ne üdvözüljön; jusson kárhozatra.

  – Óh ti keresztyének, hamar térjetek meg,
  Az Ur Jézus Christust engeszteljétek meg!

  Dicséretet mondjunk az nagy Ur Istennek,
  Térdünket meghajtván az ő szent nevének.

  Dicséret, dicsőség légyen az Atyának,
  Dicséret, dicsőség légyen az Fiúnak! Amen.

* * *

Szencsey György dalkönyve. Ezen eredeti ódon éneket Toldy Ferencz is
kiadá már (Magy. Költész. kézi könyv. I. k. 180. l.) más kutfő után,
mely Szencseytől sok helyütt eltér, s majd minden strophája variál; én a
Szencsey-féle közlést sok – de különösen verselési – tekintetben
tökéletesebbnek tartom.

T. K.


LAKODALMI GAJD.[126]

– Énekli egy hegedős a XVI-ik században. –

  Tunyaság az életnek jobbját megtompítja,
  És elmének jobb részét igen megvakítja,
  Szerelmes jó barátját ezzel eltávoztatja,
  Magát sanyargatja,
  Vígasságnak nagy voltát s lölket homályosítja,
  Életet háborítja.

  Jer, hagyjuk el ezeket, mondjunk csúfságokat,
  Az ki itt lakozóknak adjon vigasságot! –
  – Vidralábu Kis Vincze az regulát megirta,
  Az apálczaságot,
  Csináltatott czafrangot – közel érzi farsangot,
  Fejébe vont két zsákot.

  Olvasóját ellopták Sándor Ilonának,
  Czipelléjét ellopták szegény nyavalyásnak,
  Igér comparátiót az ő plébánussának
  Jámbor Dömjén papnak,
  Könyörög ispánjának – félszáju kis Lukácsnak
  Az agg eb fiának.

  Morgó Fóris az tánczban ketté törte lábát
  Részeg lévén ellopták egy aranyos tollát,
  Az ő nagy tanácsában – és lába fájdalmában
  Mozgatja szakállát,
  Törli falhoz az hátát – süti szénhez az szárát,
  Szidja ő házastársát.

  Az alföldön hirdetnek gazdag lakodalmat,
  És ő benne mondanak gazdag diadalmat;
  Egyik mondja másiknak: mind ellopták rákomat,
  Nem veszik mákomat,
  Mastan kérlek tégedet – mint én édes komámat:
  Varrjad meg nadrágomat.

  Sótalan lencsét eszik kopasz, szép kölykével,
  Másfelől az s..giben vakar az körmével,
  Ott a hegedűsöknek fizet ő nagy bőséggel
  Mind apró fillérrel,
  És ugy kinálja őket az jó gombás bélessel:
  Nosza hozzá az fakéssel!

  Az varga felesége megsérté ajakát,
  Az egerek megrágták fonala bordáját,
  Az deákok ellopták ő lánya pártáját, –
  Szakgatja orczáját,
  Bánatjában urának visszavonta gatyáját,
  Eltörte benne az szárát.

  Dömötörnek az hugát mondják meghasasúlt –
  Szerencséje megvagyon: mert fia megnémúlt;
  Vizre vivén szegénynek egyik lova megsántult –
  Rajta igen búsult,
  Az lovának az lába mert igen megtúrósult,
  Az feje megkoszosúlt.

  Orsóját elejtette laposfaru Dorkó;
  Mit motozsz kebelében te goromba Jankó?
  Az én vitéz uramnak ezt megmondja az szajkó,
  Bevádol az Markó,
  Azt megmondja az Sulkó – reá néz füles Markó,
  Kezében egy nagy mankó.

  Antal varga ő komját hítta vendégségben:
  Én szerelmes jó komám egyél az bélesben!
  Komlót főzök estére, ha szereted, eczetben,
  Csak egy kis bögrében;
  Szép zabzsömlye-kenyérben – igyál reá a sörben
  Kit csináltam lópösbül.

  Nadrágja megszakadott az sánta Szarkának,
  Szabó Györgynek könyörög mint édes komjának:
  Varrjad meg nadrágomat – néked adom lányomat,
  Czímeres tollamat,
  Jövendő vasárnapon keressed meg házomat,
  Lássad meg leányomat.

  Fölkészüle Szabó György az ő szép népével:
  Gyalogokkal, huszárokkal mind fegyveresekkel,
  Sántalábu Egyveddel[127] torban f..gó Péterrel,
  Súgó Sebestyénnel,
  Poroszló Dömötörrel, észvesztő Rafáellel –
  Illyen jámbor községgel.

  Isten vetne vendéget: papoknak pirossát,
  Deákoknak nyakassát, tótoknak talpassát,
  Katonáknak farossát, az ráczoknak rosszassát,
  Vargáknak varassát,
  Barátoknak szurkossát, horvátoknak horgassát,
  Lengyeleknek legyessét.

  Megnyősztette az pücsök az ő vitéz fiát
  Megkérette szunyognak hajadon leányát;
  Hogy hivata az prücsök az nagy boldog örömben
  Sok jámbor gyermekeket,
  Levelekkel egyenként, mind az Mura-mellyékét –
  Barátit mind fejenként.

  Parancsolá az ptücsök hamar szolgájának:
  Vesd hátára az nyerget jól tartott lovamnak,
  Szépen irt levelemet vidd el az tar varjunak,
  Az borzas csókának,
  Trombitáló darunak, az doboló farkasnak,
  Az siklósi sólyomnak.

  Azután hamar vigyed kapranczi kakasnak,
  Kapornyaki kappannak, bihari bagolynak,
  Rókamazi rókának, az szegszárdi szarkának,
  Szikszói szajkónak;
  Komáromi kakukknak, vöröskűi kakasnak,
  Szömörei seregélynek.

  Annakutánna vigyed vasvári nagy gémnek,
  És az egri egérnek, erdélyi öszvérnek,
  Pölöskei pöhölynek, verebélyi verébnek,
  Az litvai légynek,
  Körmendi keselyőnek, kecskeméti kecskének –
  Fegyverneki fecskének.

  Annakutánna vigyed zábrági[128] szamárnak,
  Szörömlyei szecskőnek, az lévai lúdnak,
  Az heváti hollónak, én szerelmes szolgámnak:
  Sateus Lukácsnak,
  És az Bankó Máthénak, az nagyorrú Orbántnak,
  Az félszáju Fábiánnak.

  – Igen hamar mindezek együtt készülének,
  Ajándékot pücsöknek ők szépet szerzének;
  Seregekkel, hajdukkal egynihány százon lőnek,
  Nagy örömben lőnek;
  Az boldog menyegzőben nagyvigan elmenének,
  Eszessen köszönének.

  Tar varju legelsőben köszöne gazdának
  Erős pücsök vitéznek, az örömatyának;
  Kezét fogá pücsöknek mint szerelmes bátyjának
  És atyjafiának.
  Borzas csóka köszöne szunyog szép leányának –
  Mint ő édes hugának.

  Farola szegény farkas, méne az konyhára,
  Néki nagy gondja vagyon az mészárosságra,
  Pecsenyeforgatásra, kecskebárány-nyuzásra,
  Jó levek nyalásra;
  Igen morog szakácsra, – zúgódik az kulcsárra,
  Ekképen a sáfárra.

  Parancsolok én – ugymond – pücsök ur képében,
  Vigadjatok nagy bőven mind szarvasban, őzben;
  Szolgabiró én vagyok mast itt az vármegyében –
  Egész Erdélységben;
  Sok esztendeig voltam kulcsár is én Zömlénben,
  Porkoláb Zebernikben.

  Balaton vize mellett én főhalász voltam,
  Jó Szegednek mezején nemes pásztor voltam,
  Az gyulai sik mezőn juhász, hajdúk között is
  Igazlátó voltam;
  Drávai tótok között – hütös jámborok között
  Én igazlátó voltam.

  Olvasztott hájjal kentem mindennap torkomat,
  Kétszer is meghalásztam egy nap halastómat,
  Éjjel nappal juhokkal jól tartottam társomat,
  Kecskékkel fiaimat,
  Lóhussal barátimat, tehénhussal szolgámat –
  Igy töngettem konyhámat.

  – Esznek, isznak, lakoznak, fejenként tánczolnak,
  Trombitálnak, sipolnak, és igen vigadnak;
  Az ifjak is peniglen hegedülnek, lantolnak,
  Hajdutánczot járnak;
  Az bolhási kis bolha szunyog szép leányával
  Ládd mely szép tánczot nyomnak!

  Sőt nagy kárt ott vallanak község az örömben,
  Mert igen ittanak volt fejenként az sörben,
  Másfelől ruhájokat ellopták azonközben –
  Vannak erős pörben.
  Vadak és az madarak ő nagy kissebbségeket
  Panaszolják ekképen:

  Néked fejenként mondunk boszut mint gazdának:
  Vesd lábára az békót ím az tar varjúnak,
  Enni, innia ő néki ne adj mint árulónak
  És mint meglopónak.
  Ott szabódik, esküszik: – de beszédét nem hiszik
  Mint efféle latornak.

  Trombitáját ellopta darunak az varju,
  Egy szép czifra palástját ő néki ellopta,
  Az farkasnak is penig mindenféle marháját[129],
  Sólyomnak sólyáját,[130]
  Az kappannak kapáját, – az kakasnak kalászát,
  Bagolynak félbocskorát.

  Az vasvári nagy gémnek gerébjét ellopta,
  Az bihari bagolynak ismét egy som-botját,
  Az rókának rokkáját, az szarkának nagy sarját,
  Pacsirta palástját,
  Szajkónak sarkantyúját, az kakukknak kalánját,
  Az fürnek ő furuját.

  Seregélynek süvegét, az egérnek ővét,
  Az verébnek verőjét, légynek legyezőjét,
  Az föcskének fegyverét, keselyű keszkenőjét,
  Kecskének is kését;
  Hollónak olvasóját, az Máthénak mankóját,
  Báránynak is lazsnakját.

  Félszemü fűzfa mellett bucsut hirdetének,
  Kanta-irral az ágnak mind oda csellegnek.
  Az kik megcsömörlöttek elmenvén siessenek,
  Semmit ne késsenek.
  Az kik ennek nem hisznek: ők sem könnyebbülnek,
  Az bucsúban sem nyernek.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.


KÖNYÖRGÉS.

– A XVI-ik század közepe tájáról. –

  Járulok elődben szerelmes Jézusom,
  Az én könyörgésemben.
  Ne nézd undokságát én sok bűneimnek:
  Fogadj bé szerelmedben!
  Mert csak benned vagyon minden reménségem,
  Hallgass meg kérésemben;
  Te vagy bűneimnek drága áldozatja –
  Juttass Atyád kedvében!

  Szerelmes szent Atyám, ne vess el előled
  Az én gonoszságimért;
  Ne utálj meg, kérlek édes Idvözítőm
  Sok hitetlenségimért.
  Mert tebenned vagyon erős bizodalmam
  Bűnöm bocsánatjáért.
  Figyelmezzél kérlek én könyörgésemre
  Szent véred hullásáért!

  Tenéked könyörgök édes oltalmazóm:
  Ments ki nyavalyáimból!
  Te szent Fölségedtül reám eresztetett
  Súlyos nyavalyáimból.
  Egyedül csak te vagy ki megszabadíthatsz
  Én lelki fájdalmimból;
  Benned vagyon Uram – minden bizodalmam,
  Ments ki keserüségből!

  Vagyon bizodalmam, erős reménségem
  Te szent ígéretedben,
  Az mellyet te ígérsz és nyilván hirdettetsz
  Uram, te szent ígédben.
  Minden bizodalmam: erősíts meg Uram
  Te szent Istenségedben!
  Hogy én bűneimnek bocsánatját vessem
  Az te szent érdemedben!

  Az te szent igédben prófétáid által
  Uram ez hirdettetik:
  Hogy valaki hozzád – bűneit elhagyván –
  Tiszta szivvel folyamik,[131]
  Bűne bocsánatját érdemedből kéri:
  Néki megbocsáttatik,
  És az boldogságnak szép koronájával
  Ő megkoronáztatik.

  Néked most könyörgök szerelmes Jézusom,
  Az te nagy irgalmadból
  Hallgass meg engemet te nagy jóvoltodból
  És kegyelmességedből,
  Mert ha bűnöm szerént engemet ostorozsz:
  Éltem meg nem igazúl;
  Mert csak Szent Lölködnek ő vezérléséből
  Az mi lölkünk megvidúl.

  Dicsérlek tégedet míg itt ez világban
  Én életem vezérled;
  Te nagy jóvoltodból – irgalmasságodból
  Én lelkem igazgatod.
  Tégedet áldalak míg ez romlott testben
  Én lelkemet megtartod,
  És ez élet után az örök életben
  Lölköm megkoronázod.

  Ezen kérlek téged mennynek földnek Ura,
  Királyoknak királya:
  Hogy míg ez világban én éltemet tartod –
  Szent Lölköd igazgassa!
  Hogy így Fölségedet minden életemben
  Én lölköm magasztalja,
  És te Szent Lölködnek igazgatásából
  Te szent nevedet áldja.

  Az te Szent Lölködnek ő vezérléséből
  Ismerjem Fölségedet!
  Szerelmes Jézusom, az te Szent Atyáddal
  Dicsérjelek tégedet!
  Mert csak Fölségednek szent ajándékából
  Tehetem én ezeket;
  Tégedet dicsérlek, téged magasztallak –
  Ha vezérled lölkömet.

  Kiért én örökké tenéked tartozom
  Szent nevedet áldanom:
  Mert szent Fölségödnek gondviseléséből
  Enlelkemet megtartom.
  Téged magasztallak: mert csak szent neveddel
  Lölkömet bátoríttom,
  És az boldogságnak gyönyörűségére
  Szivemet édesíttem.

  Hajts(d) alá füleid, az mit tűled kérek
  Tölts(d) bé nagy irgalmadból!
  Ifjuságom utát – vezérld minden dolgát
  Te kegyelmességedből!
  Hogy én dicsérjelek, és magasztaljalak
  Tiszta szivből, lélekből;
  Hogy az boldogságnak örömére jussak
  Te szent vezérlésedből!
                                  Amen. Finis.

* * *

Csoma-codex. A versfőkben e név rejlik: „István deákh“, azaz Temesváry
István, a ki a kenyérmezei diadalról irt hosszabb éneket is szerzé. Ő
magát többször csak István deáknak nevezi, mint egykorúja Tinódy
Sebestyén Sebők deák-nak. – Nevezetes, hogy a jelen költemény – mely
Balassa Bálint müveinél régiebb – az ugynevezett Balassa-mértékben van
irva, csakhogy középrímei nem oly szabályosak. Ime, e versmérték már
Balassa előtt használtatott, ő csak népszerűvé tette.

T. K.


HALLGASSÁTOK JÓ URAIM…

– Hegedős-ének 1586-ból. –

  Hallgassátok jó uraim az mit néktek mondok!
  Mert bizonynyal nem kis dolgot tielőtök adok,
  Vének, ifjak ezenekbül ti is tanuljatok.

  Én beszédem házasnépek ti rólatok lészen,
  Az ifjakrul kik vénekkel kapcsoltatnak egyben,
  Az papokrul kik ilyekrül gondot nem viselvén.

  Dicséretes, köllemetes az házasság rendi,
  Mint Istennek szent szerzését ezt ugy köll böcsülni,
  Alkalmatos embert erre gyakran köll inteni.

  Nem jó – ugymond – az embernek csak egyedül élni,
  Paradicsomban az Isten azt mondta Ádámnak –
  Azért Évát társul adá az szegény Ádámnak.

  Mezételen és tudatlan mind az kettő vala,
  Sem aranyjok, sem ezüstjök nékiek nem vala –
  Puszta kézzel az nagy kertbül kiűzettek vala.

  Megőrizi az Ur Isten az nyomorultakat,
  Jóvoltábul látogatja az szükölködőket,
  Isten szerint házasságnak adják ő magokat.

  Ifjak, kérlek magatokat hogy észben vegyétek:
  Mint gyermekded szép olajfa-vesszők, úgy éljetek –
  Isten szerint kérlek légyen az ti házasságtok.

  Ne tekéntsed vén kofának az ő öregségét,
  Nagysok kincset, gazdagságot, magas palotákot:
  De megnézzed – miért Isten szerze házasságot?

  Ellene vétsz, hidd el bizony, Isten törvényének:
  Anyád-korút ha magadnak vészesz feleségnek –
  Ifjuságnak szép idejét ha adod kofának!

  Nám az erős gyors lovakat ha fogják az hámban:
  Az röstökkel, fáradtakkal nem fogják egy hámban –
  Mert nem rugják, higyjed, az port kimenet szemedben.

  Mint ürgének, gazdasszonynak elöl csak két foga:
  Husz esztendős ura vagyon szegény-nyavalyásnak,
  Ha nem tudnád – állítanád fiának vén sasnak.

  Ti pásztorok, kik az népnek őrállói vagytok:
  Nagy gyakorta az népeket errűl ellenzzétek –
  Aggal össze leányokat ne esküdtessétek.

  Vén-szakállu jó bátyáim, kérlek hallgassátok –
  Gyönge testet tapogatni kik igen kivántok:
  Az ifjaknak gonoszságra gyakran okot adtok!

  Szép leányok titeket is kérlek ezenekben:
  Ne bizzatok olyan igen az vén emberekben –
  Mert illendőbb ifju legény lenni szerelemben.

  Mert az vénnek el köll türnöd nagysok köhögését,
  Egyik helyrül az másikra ágyának vetését:
  Mint az tőkét emelned köll az ő nehéz testét.

  Óh mely nagy, kit vén embernek akarnak eladni!
  Ha mint bagoly az szép sólymot társul nem érdemli:
  Azonképen az vén ember ifjat nem érdemli.

  Az agg ember szintén olyan mint az ravasz róka,
  Mikor nőszni készül, kérded: kire van szándéka?
  Ő azt mondja: hogy özvegyre van ő gondolatja.

  De már akkor leshelyeket ő mind elfutotta,
  Nagy-erősen szép leányra vásik az ő foga –
  Mert az ki vén: nem fér össze, gyakran köll sompálcza.

  Ősz az fejed, turós lábad az régi időtül,
  Mint az tőke megaggottál az sok csütörtöktül:
  Leányasszonyt véssz magadnak örök-feleségül!

  Fogyatkozott vagy erődben és természetedben:
  Házastársod penig vagyon ő szép idejében –
  Ifjat ha lát: szive vagyon nagy görjedezésben.

  Az szerencsét ő alázza, sirván szidalmazza,
  Az urának ő halálát nagy örömmel várja:
  Mert hörgését – köhögését urának elunta.

  Veszedelem gyakran esik ez-illyen nép között
  Mert az vének nem keresnek hozzájok illendőt, –
  Kitül gyakran ő magoknak nyernek kissebbséget.

  Meglássátok magatokban ti menyegzőszerzők:
  Torkotokért hogy ti soha ne hizelkedjetek –
  Isten szerént hasonlatost egybenszerezzetek!

  Magatok is illyetének kérlek ne legyetek:
  Kész gazd’asszonyt illetnétek, mégis leányt vesztek –
  Az nép között botránkozást higyjétek, szereztek.

  Jól tudjátok, hogy papsüveg nem kedves asszonynál:
  Annálinkább utálatos az vénség azoknál,
  Papsüvegben, – bőrköntösben, leány-nézni ne járj.

  Ha te pap vagy: cziframódra magad ne viseljed;
  Feleségtek cziframódra magokat kontyozzák:
  Piros saru, csillagos fedel immár ő ruhájok.

  Mostaniak mindennapra egy-egy köntöst szabnak,
  Feleséged deli-módra föl ne ékesítsed:
  Mert az nép közt ez dologgal higyjed, nagy kárt tészesz.

  Ennyit végre az papokrul szólni nem akartam:
  De közöttük én jártomban nagy sok gonoszt láttam,
  Énekemben kit köznépnek mastan előadtam.

  Az nagy konczra igen nézünk, hogy az mit kaphatnánk,
  Sok hallgató bár ne légyen, azzal sem gondolnánk,
  Békességes jó-testtartó helyt igen kivánnánk.

  Rágalmazás avvagy irigység köztünk kevés nincs:
  Az nagy konczra – tafotára ki nem nézne, egy sincs,
  Tanítókra gondviselés ő köztök egy szál sincs.

  Böcsületes, drágalátos az jó bölcs tanító,
  Jövedelmit és ő bérit meg nem fizethetni:
  De jutalmát mennyországbul, Istentül veendi.

  Kérek én is bocsánatot minden emberektül
  Ha valakit megbántanék itt ez kis énekben;
  Adja Isten, megrettenjen efféle vétektül!

  Az ki szerzé, szive vala igen nagy bánatban
  Ezer ötszáz nyolczvanhatban, Bama-püspökében, –
  Kinek nehéz: ám búskodjék bátor ő szivében!

* * *

E végtelenül becses és nagyérdekű régi dalt, melyet – mint az aláhuzott
elébbi sorok bizonyítják – még valamelyik vándor hegedős szerzett:
Szencsey György dalkönyve tartá fenn az utókor számára. Bama-püspökében
kifejezést nem értem; „Bama-püspök napján“, vagy „Bama-Püspökiben“ akar
tán lenni? De én sem ily nevü püspököt, sem ily nevü helységet nem
tudok, pedig világosan „Bama“ van irva.

T. K.


MIVESEK LAKODALMA.

– Gajdolja egy hegedős a XVI-ik században. –

  Lakjatok vígan,
  Igyatok bátran, –
  Eja!
  Az idő mondja
  Gazda kiáltja:
  Fusson az bánot
  Töltsd az pohárot –
  Hej, jo jo jo jo!

  Nem vizet adnak
  Innia torkomnak –
  Eja!
  De tarczali bort,
  Mézes mádi bort;
  Töltsed az pohárt
  Ne lássunk több kárt –
  Hej, fa la la la!

  Meg ne részegülj,
  Gőgösen se ülj –
  Eja!
  Gazda adj innom
  Régen kivánom;
  Üres erszényem
  Mert nincsen pénzem –
  Hej, jo jo jo jo!

  No, ne bánkódjunk:
  De vígan lakjunk –
  Eja!
  Gazda vigadjunk,
  Mind estig igyunk;
  Majd lefekügyünk,
  El is alugyunk –
  Hej, fa la la la!

  Reggel ismétlen
  Fölkeljünk szépen –
  Eja!
  Mai lett vétked
  Semmi előtted,
  Elő ne hozzuk,
  Sőt elfelejtsük –
  Hej jo jo jo jo!

  Kádban ugráló
  Csertörő vargák –
  Eja!
  Izderi Fóri
  Büdös gyomrotok,
  Nem szükség néktek
  Elő jönnötök –
  Hej fa la la la!

  De tirólatok
  Mit mondjunk szűcsök –
  Eja!
  Pölyhösök vagytok,
  Tudom bánjátok,
  Megbocsássátok
  Hogy mast igy szólok –
  Hej, jo jo jo jo!

  Vargáknak bátyja
  Nem hagylak hátra –
  Eja!
  Az bikahústul
  Kecskefadgyútul
  Fénlik az nyaka,
  Megnyőtt az hasa –
  Hej, fa la la la!

  Héj mely szurkos vagy
  Lakatos bátya –
  Eja!
  Kovács bátyáddal
  Talám nem régen
  Jöttél az kohóbul
  Sz...s fortélybul –
  Hej, jo jo jo jo!

  Tetves borbélyok
  Mely rútak vagytok –
  Eja!
  Mely czifrán jártok,
  Kevélyek vagytok,
  Hetykére vágytok
  Nagy fönnyen szóltok –
  Hej, fa la la la!

  Csiszárok rátok
  Mast szépen szólok –
  Eja!
  Hogy ti is mastan
  Ajándékoznátok
  Kardokkal engem
  Fölruháznátok –
  Hej, jo jo jo jo!

  Mívetek ékes
  És igen kedves –
  Eja!
  Mert nagy-szép-fényes,
  Pogányon éles:
  Kitül rémülés
  Hamar nekik lesz –
  Hej, fa la la la!

  Kevély ötvösök
  Rám hallgassatok –
  Eja!
  Miként az üstöt
  És az aranyot
  Megolvasztjátok:
  Igy sokat loptok –
  Hej, jo jo jo jo!

  Bezzeg nevetek
  Szabók már nektek –
  Eja!
  Mert kicsinyenként
  Ti sokat loptok,
  Pokolban mentek
  Ha meg nem tértek –
  Hej, fa la la la!

  – Mastan nem szólok
  Többet rólatok –
  Eja!
  Kinek mit szóltam:
  Csufságbul[132] mondtam,
  Megbocsássátok
  Kik mast itt vagytok –
  Hej, jo jo jo jo!

  Mastan rólatok
  Ti menyegzősök –
  Eja!
  Mondok újságot
  Kit ma hallotok –
  Ti ne bánjátok
  Sőt vigadjatok –
  Hej, fa la la la!

  Az menyasszonynak
  És vőlegénynek –
  Eja!
  Vonjanak hajnalt
  Gyönyörű nótát,
  Adják meg módját
  És ő jutalmát –
  Hej, jo jo jo jo!

  Az menyasszonyért
  És szolgálóért –
  Eja!
  Tartozik csókkal
  Kedves játékkal,
  És egy szép tánczczal,
  S egy pohár borral –
  Hej, fa la la la!

  Nyoszolyó- asszony
  Dolgához lásson –
  Eja!
  Az mézes borra,
  Vajban sült fánkra
  Légyen nagy gondja
  Mert minden várja –
  Hej, jo jo jo jo!

  Szakácsasszonyok
  Ne pazolljatok
  Eja!
  De barátságot
  Vélem tegyetek:
  Étkekkel engem
  Mast jól tartsatok –
  Hej, fa la la la!

  Azért szép móddal
  Dolgunkhoz lássunk –
  Eja!
  Tyukot, malaczot,
  Mindenféléket
  Szép szerszámokkal
  Jól megvajazván –
  Hej jo jo jo jo!

  Vőfény, tisztedet
  El ne felejtsed –
  Eja!
  Az fönnszólásra,[133]
  Gazdálkodásra,
  Pohártöltésre
  Vigyázz mindenre –
  Hej, fa la la la!

  Ez kis énekem,
  Vele személyem –
  Eja!
  Noha kedves volt:
  Add meg jutalmát –
  De nem nyakcsapást:
  Hanem mézes bort –
  Hej, jo jo jo jo!

* * *

Szencsey György dalkönyve. E régi hegedős-ének ugy látszik még a XVI-ik
századból, vagy legfölebb a XVII-ik század elejéről való. Élénk humora,
sajátságos verselési modora, s tárgya rendkivül érdekessé teszik. Az
imént eléfordult „pazorlljatok“ szó = pazarljatok, pazaroljatok.

T. K.


„AZ ISTEN BÜNTETI AZ HITETLENEKET…“

– Töredék a XVI-ik századból. –

  . . . . . . . . . . .
  „. . . . . . . . magtalanok
  Az kik megtettétek: ne gyümölcsözzetek;
  Az tüzes párnákon örökkén üljetek,
  Skorpiókkal együtt egy ágyban háljatok.

  Az varas békák szopják emlőtöket,
  Az fekete bakok rugdoznak tikteket,[134]
  De hiszem azok is mind ördögök lesznek,
  Véghetetlen kinnal örökkén kinoznak.

  No hasonlóképpen ember rágalmazók:
  Ördög országára tüzes küvet rágni,
  Tüzes kemenczében örökkén kapdozni,
  Tüzes tajtékokat ottan fogtok turni.

  Én többet nem szólok pokolnak kinjárul;
  Ez kicsiny versekbül ti megérthetitek:
  Melly rettenetesek pokolnak kínjai –
  Az kik meg nem tértek az ti Istentekhez!

  No hát minden ember magát eszre vegye:
  Az örök életet hogy el ne veszesse!
  Kérlek, hogy légy jámbor az te életedben,
  Hagyd el bűneidet, térj meg Istenedhez!

  Dicséret, dicsősség légyen az nagy Urnak,
  Vigyen bé minket is az örök életben;
  Az ő Szent Fiának nagy áldozatjáért
  Az örök életet adja elnyerhetnünk! Amen.

* * *

Szencsey György dalkönyve tartá fenn e töredéket, mely bizonyosan
valamely régi hegedős feddő énekéből való. Szencsey codexéből itt két
levél ki van szakadva: erre esik a jelen vers első, tán lényegesebb
része. Czimét a költeménynek a könyv „tartalma“ megőrizé. Verselése oly
ódon, szórakásai oly azonszerüek Tinódyéival, hogy e versnek kétségkivül
az ő korából, a XVI-ik század közepe tájáról kell erednie. –

T. K.


„ÉDES VIGASZTALÁS

az bűnnek nehézségi alatt.“

– A XVI-ik századból. –

  Mennybéli Ur Isten
  Hallgass meg engemet
  Az én könyörgésemben!
  Ne hagyj el engemet
  Ily nagy nyavalyámban,
  Tekints meg szükségemben.
  Az nagy bánat miatt
  Már adj vigasságot
  Az én nagy bús szivemben,
  Az te Szent Lölköddel
  Vigasztalj meg kérlek
  Én keserüségemben!

  Mert nám teljességgel
  Elhagyál engemet
  Az én nagy szükségemben;
  Valjon Uram Isten
  Már kihöz kiáltsak
  Az én nagy inségemben!
  Ugyan megutáltál
  Látom, bűneimért;
  Itt az én életemben
  Már minek örüljek
  Ha semmi jó nincsen
  Nekem az én szivemben?!

  Nagy búval, bánattal
  Eszem kenyeremet:
  Mert nincsen vigasságom;
  Vigasságom helyett
  Bánatom érkezett, –
  Vagyon szomoruságom.
  Mind éjjel, s mind nappal
  Az sátán-ördögtül
  Vagyon én nagy bántásom.
  Mert igen elhagyta
  Te kezed munkáját, –
  Vagyon nagy jajgatásom.

  Jól tudom micsoda
  Okai legyenek
  Én nyomoruságimnak:
  Mert az álnok világ
  Hizelködésinek
  Hittem, csalárdságának;
  Az ő szép szavának,
  Sok ajándékának –
  Kik nekem bút hozának!
  Engemet mindenben
  Ez világ kedvelle…
  Jaj, ím miben hozának!

  Jaj nekem bűnösnek
  És gyarló embernek:
  Ha rajtam nem könyörülsz!
  Az én nagy bűnömért
  Hatalmas Istenem
  Nekem meg nem kegyelmezsz!
  Soha nem lehet igy
  Nékem vigasságom
  Hogyha bűnöm szerént versz;
  Már minek örüljek
  Fölséges Ur Isten
  Hogyha velem jól nem tészsz?!

  Hova legyek Uram
  Ha elhagysz engemet?
  Kihöz hajtsam fejemet?…
  Föld kerekségében
  Sohul nem találom
  Kire bizzam fejemet!
  Nincsen itt ez földön
  Ki elvenné rólam
  Az én sok bűneimet;
  De nagy félelemmel
  Te hozzád kiáltok:
  Hallgasd meg kérésemet!

  Im mint nyomorodám
  Hatalmas Istenem
  Az te ostorod miatt:
  Mert elfogyatkoztam
  Az én életemben
  Én sok bűneim miatt.
  Az én reménségem
  Már elfogyatkozott
  Ő csalárdsága miatt, –
  Kiért az én szivem
  Mint az megszáradt föld
  Ugyan elhasadozott.

  Hova legyek immár
  Hatalmas Istenem
  Ily fogyott életemmel?!
  Mert lám sokszor Uram
  Hozzád felkiálték
  Keserves beszédemmel:
  Miért nyomoríttál meg
  Én édes Istenem
  Most ez keserüséggel?
  Mit használok immár
  Itt ez világ szerént
  Bujdosó életemmel!

  Óh miért te Uram
  Ennyi sok ideig
  Az te szent szömélyedet
  Reád nem fordíttád
  Kegyelmességedből
  Az te kegyességedet?
  Én sirásim előtt
  Elfordíttád Uram
  Az te szent füleidet;
  De ha meghallgatnál –
  Megvigasztalhatnád
  Az én nagy-bús szivemet!

  Ne utáld meg Uram
  Én sok bűneimet
  Számtalan esetimért:[135]
  Mert méltónak vallom
  Mindenkor magamat
  Ezen undokságimért
  Az megbüntetésre,
  És fölsörkentésre
  Az én kényességimért.
  De nem vetsz el Uram
  Szent szemeid elöl
  Az én érdemem szerént!

  Ezen kérlek téged
  Mennynek földnek Ura
  Királyoknak királya:
  Hogy míg ez világban
  Éltemet kivánod:
  Azt csak Szent Lölköd birja!
  Minden dolgaimat
  És én utaimat
  Szüntelen igazgassa, –
  Hogy te szent nevedet
  Hozzánk jóvoltodért
  Én lelkem magasztalja!

  Ne bánkódjál lölköm,
  Ne hagyd el magadat
  Nagy keserüségedben;
  Óh én édes szivem
  Mit kesergess engem
  Ily igen életemben?!
  Hagyd el az bánatot,
  Végy nagy vigasságot
  Az hatalmas Istenben!
  Az nagy bánat helyett
  Adjon jó örömet
  Az Szent Lélek Istenben!

  Dicsőség teneked
  Magasságban Isten,
  Királyoknak királya!
  Dicséret mondassék
  Neked Krisztus Jézus
  Minden uraknak Ura!
  Ezekkel egyemben[136]
  Szent Lélek Ur Isten –
  Mi lölkünknek világa!
  Teljes Szent Háromság
  Egy bizony Istenség
  Az örök boldogságban.

* * *

A Csoma-codexből. A homályos borongás, mély buzgóság, vezeklés, Istenben
való megnyugovás, ugy maga a versmérték – minden a Balassa Bálint korára
emlékeztet; azonban lehet, hogy ez ének pár évtizeddel még régiebb,
mivel Balassáéinál verselése fejletlenebb, s nagyon hasonlít az elébb
közlött István deákéhoz; lehet hogy szintén Temesváry István irta, a
codexben is egymásután következnek. Nyelvezetök is igen egyforma. Több
helytt szép emelkedettség van benne, s végstrophája különösen szabatos
és szép.

T. K.


ÉNEK A RÉSZEGSÉGRŐL.

(„Cantio de ebrietate.“)

– Hegedős-ének a XVI-ik századból. –

  Kénszerítem elmémmel rythmus-hozó Pallást:
  Hogy hozzon verseivel egynihány szép szóllást,
  Tegyen az részegségrül egy kis prédikállást,
  De félek némelyektül halljak ily csufolást.

  Öröm-böröm nótáját áldott misemondást
  És egy kis praecátiót de azt is sólyomást;[137]
  Egy kis tisztet, nem adnék azon credentiát:
  Az jó teli pohárbul kevés jó praegustát.

  Ösztövér pecsenyével környül huzott nyársot
  Nem adnék, mert hasamban azzal tennék némulást:
  Éhség miatt nem tenne annyi sok korogást,
  Az torkom is épülne, nem látna száradást.

  Elhittem, hogy nem adná azon pohárhajtást
  Atyjával az Bacchusnak gyakor társolkodást:
  Mert nem szokott az borbul mértékletes ivást,
  Száradt torka röttegi szörnyü rút szomjuzást

  Örvend, tapsol, szereti csak az hajtogatást,
  Egy pohár bort meginnia – de nagyobbat kér mást,
  Bőven hinti beszédét, mint folyó kutforrást –
  Kiván akkor társának bőséges áldomást.

  Sőt ereje fölött is igér sok szolgálást,
  De meg annakelőtte hántorgatja az hárst,
  Arat: noha füvében látja az aratást –
  És éretlen korában kaszálgatja az sást.

  Idejének előtte tészen sok fogadást,
  De ha kéred: azt mondja, megunta az szántást,
  Nem szoktam, nem tehetem az vassal kapálást –
  Tenyerem sanyargató kedvetlen kaszálást.

  Inkább tészek máskor is veled egykét ivást,
  Megüzöm vörsönt veled billikommal ivást:
  Mint engem fárasztanak kapáddal röst munkást!
  – Tészen fogadásával ily visszahajgálást.

  Sőt tallérral ingerli, forinttal az csaplárt,
  És nagy-bátran igéri az bőven solválást:
  Másnap ha megtekénti az fölmetszett rovást –
  Nem igen kedvelheti az egyszer fogadást!

  Tetszik, és emlegeti az megtöltött pohárt:
  Mert az duskás[138] ivásbul nem akar vallni kárt,
  És nehezen viheti lábát mint az mozsárt –
  Elkerüli az tisztát, megheveri az sárt.

  Vén bátyám is ifjunak jelengeti magát
  Elesik egynihányszor míg éri az szállást,
  Tészen ott beste-lélek! köszönetet[139] áldást, –
  Az szegény is az boron fölemeli szavát.

  Az utczán egy fillérért elmondja nótáját,
  Mint röpülni akarna: ugy terjeszti karját,
  Nem szánja szényi[140] követ, verten veri lábát –
  Illyen szókkal illeti, taszigálja komját:

  Huj! hallod-e jó komám, ha elfogy pénzünk is:
  Bizony jó bor! megigyuk ezen az csuhát is,
  Reá vessük zálogban az gabaniczát is –
  Hiszem megér egy pint bort még az szakállunk is!

  – Neszteje komámasszony, igyunk mi is egyet!
  Töltessük meg bögrénket ugy mint az egy-pintest;
  Igyunk nosza melletted komámasszony pintest –
  És az pénzt majd marokkal az csaplárnak fizesd.

  Dorottya-asszony igyál! mert én ugy szeretem
  Az édeskét: komámasszony köntösét beiszom,
  Köczökjét, és leánya ura köpönyegjét,
  Ha megnyőszött[141]: ugy őrizzen mint két szeme fényét!

  Én is volnék az ki volnék, igyunk komámasszony!
  Hadd muljék, hadd haladjon szüvetlen az vászon;
  Föltettem fonalamat az szegre, hadd ázzon –
  Az mit mast megihatom, az lesz nékem haszon.

  Állj tovább részeg bátya, nem szólok mast tréfát!
  Végy keziben Tamásnak egy vagy két pintos fát
  Kivel emeld csap alját, és vedd meg jutalmát:
  Hajts(d) föl egy hajtókában az megtöltött kánnát!

  Hagynék részeg embernek örömest több áldást:
  De ki látott ilyenben igen gyakran ruhást?[142]
  Az ki csak éjjel-nappal üzi az duskálást:
  Igen féltem, végtére megissza az mázlást!

  Kérlek részeg asszonyok, hogy meg ne szidjatok
  Esse-, bestye-fiával ebet tapongassatok,[143]
  Nem használ orvosságtok, ha átokkal adjátok,
  Sőt ártalmas józannak tántorgó szólástok.

  – Hogyha kérdik: ezeket ki irta rythmusokban?
  Menj ahhoz ki fundálta, néked azt megmondja;
  Jer, im viszlek könnyebb utra versek-vizsgálóhoz:
  Az versfő megmutatja nevét, ki fundálta.

* * *

Szencsey György dalos könyve. Ez ódon ének – mely élénk szellemben van
tartva – bizonyára Tinódy korának, a XVI-ik századnak szülötte. Szerzője
a versfők szerint: „Köeös Istvahn deáhkh“ azaz: Köves István deák.

T. K.


SIRALMAS BESZÉDEM…

– A XVI-ik századból. –

  Siralmas beszédem – hallgasd meg Istenem,
  Könyörülj én rajtam!
  Sok undok bűnömet bocsásd meg énnekem,
  Légy kegyelmes nekem!

  Megaláztam magam, lehajtottam fejem,
  Én édes Istenem!
  Óhajtó beszédem – vegyed füleidben:
  Légy kegyelmes nekem!

  Ne nézd undokságom, számtalan sok bűnöm
  Kegyelmes Istenem!
  De nekem kegyelem – légyen engedelem:
  Légy kegyelmes nekem!

  Mint Magdalénának megbocsáttád bűnét,
  Számtalan sok vétkét:
  Úgy nekem bünösnek – bűnömet bocsásd meg,
  Légy kegyelmes nekem!

  Bűnöm undoksága, – mint föveny soksága
  Oly számtalan volta,
  Testemet rutítja – szinemet hervasztja…
  Légy kegyelmes nekem!

  Ha ezt megnyerhetem – nincsen is kétségem
  Benned én Istenem!
  Boldog közt magamat boldognak állítom…
  Légy kegyelmes nekem!

  Terjeszd ki kezedet – ne nézd bűneimet
  Hatalmas Ur-Isten!
  De nézz kegyelmessen – térj hozzám kegyessen,
  Légy kegyelmes nekem!

  Megemésztő bűnöm siratom, óhajtom
  Kegyelmes Istenem!
  De tekints kegyessen – láss meg kegyelmessen,
  Légy kegyelmes nekem!

  Végy hozzád kedvedben, – ez gyarló testemben
  Ne hagyj elepednem!
  Tudod bűnben löttem – bűnben fogantattam…
  Légy kegyelmes nekem!

  Kiért dicséretet – mig élek éneklek
  Neked én Istenem!
  Dicséret, dicsőség – légyen nagy tisztösség
  Mindörökre, Ámen.

* * *

Csoma István 1638-ban összeirt énekgyűjteményéből, mely egészben véve
szigorúan protestáns jelleggel bir. – A jelen buzgó vallási ének
bizonyára egyike a legrégiebb magyar refrainos verseknek; régiebb talán
csak az egy „Adhortatio mulierum“ (Lugossy-codex), melyet Toldy a XVI-ik
század első feléből származottnak vél. – Nevezetesek jelen
költeményünkben as oly gyakran mutatkozó középrímek is. A 8-ik
versszakban eléforduló „óhajtom“ annyi mint sóhajtom.

T. K.


JAJ MELY MULANDÓ MÁR EZ ÁRNYÉKVILÁG…

– A XVI-ik századból, csonka. –

  Jaj mely mulandó már ez árnyékvilág
  Az melyben változás minden boldogság;
  Jaj hol vagyon ..... szépség és az nagy ékesség
  Kit el ......... te bünnel az emberség.[144]

  Szép természetünktül ottan megfoszta:
  Hogy Ádám és Éva első bűnt hozta;
  Önnön magát, s maradékit pokolra bocsátá
  Az kinokra elbétaszitá, nem száná,
  Utálá s elrontá.

  Tündöklő szép forma természetünk volt,
  Isten ábrázatja, képe rajtunk volt,
  Az igazság és bölcsesség – isteni dicsősség,
  Világosság sötétség nélkül volt.

  Veszedelmünknek jaj szörnyü oka lőn,
  Luciper angyalnak jaj társává lőn,
  Halhatatlan dicsősségbül jaj halandóvá lőn,
  Véletlenül esénk az halálban.

  Az átok, fájdalom ott reánk szálla,
  Az bünnek ő foltja rajtunk marada,
  Mert mely almát kivánsággal megharapván Éva:
  Ádám mérges halált talált rajta.

  Nem csuda, hogy szent Jób nagy fájdalmában
  Ő születésének napját átkozta:
  Az mely nap én születtettem, és azt az étczakát
  Sötét föjhő, homály béburítsa!
  Nem szána, rutíta, megkinza.

  De sötétüljön meg estve csillaga,
  Ha várja: ne jőjjön világossága,
  Ki az halált inkább várnám, mert az sok nyavalya
  Éjjel-nappal lölkömet busítja.

  Ez fökélyes testet kiben mast láttok,
  Ki azelőtt volt szép, ékes – tudjátok:
  Az sátánnak rostájában Istentül adatott
  Fojtós sárban heverni látjátok, –
  Nézzétek, szánjátok, fogjátok.

  Tekénts én reám te ki halandó vagy,
  Nézz jól meg engemet ki elmuló vagy:
  Ezen sorsod – állapotod, por hamu és föld vagy,
  Csak óráig itt lakó ember vagy.

  Siessen az halál utolsó órám!
  Temetésemre no készülj nyoszolyám!
  Mindenféle tagaimra – halálra hajlott rám
  Gyarló testbül elbucsuzik lölköm,
  Elmentem kivánom, már várom.

  Jövetek, nézzétek kimulásom,
  Nagy gyötrelmekben én fohászkodásom;
  Jobb volt volna nem születni ily nagy sok kinokra
  Az halálban kiknek végét értem.

  Pályafutásomban mert véget vetek:
  Az hitben halálig végig hű lészek,
  Koronámért az Chrisztusnak hű vitéze lészek,
  Mennyországban örökössé lészek,
  Ur lészek, nem félek.

  Ragyogó fényesség kiben öltöztem,
  Örökös dicsősség, kit rám ruháztam,
  Illy jutalmat az Christustul bajvivásban vöttem –
  Mondhatatlan szép országban értem.

  Ez ország szép ország, gyönyörü ország!
  Seraphim, Cherubim angyali ország;
  Hol az szentek, arkangyalok vigadnak, oly ország,
  És isteni dicsősséges ország,
  Új ország, szent ország: mennyország!

  Drága szép dücsőült lélekben vagyok,
  Angyalok, szentekkel mind együtt vagyok,
  Dicsősséges seregekkel dicsősséges vagyok –
  Az báránnak széki előtt állok.

  Isten báránnyának vélek udvarlok,
  Nagy szép új éneket ű vélek mondok;
  Kit azelőtt sem szem, sem fül soha nem láttanak
  Mast nagy nyilván nézek és szemlélek,
  Kit látok, mast hallok, csudállok.

  Készítsed magadat ily boldogságra,
  Ne igérj sok időt jobbulásodra;
  Gyönge tested ne hizlaljad az földnek gyomrára –
  Az férgeknek az ő asztalára.

  Asvérus királynak nagy lakodalma,
  Gazdagnak bársony és bíbor-ruhája
  Mit használa az halálban szép friss aranyláncza:
  Mast tüzes láncz forog ő nyakában –
  Nagy búra, sirásra, sok kinra.

  Néked mint Eszternek szép ékességed?
  Valjon mit használhat szép gyöngeséged?
  Oly szép légy bár mint az Vénus, vagy szép Absolon:
  Ugyan bizony mégis meg köll halnod.

  Olly okos, bölcs légy bár mint az bölcs Plátó
  Aristoteles, és az Cátó, Cúnó,
  Demosthenes, és Galenus, az bölcs Hipocrates:
  Ugyan bizony mégis meg köll halnod –
  Az halál olly biró, s gyors futó.

  Az égben ezeknek angyali várnak
  Hol az sok szenteknek seregi vannak,
  Téged néznek ugy kivánnak szép társaságokban
  Mennyországban vígan haza várnak.

  Dicséret dicsősség légyen Atyának
  Fiú és Szent Lélek szent háromságnak,
  Mind .......

(A többi ki van szakadva.)

* * *

Szencsey György dalos könyve. A versfejekben e név rejlik: „Istvan de
Tsipredi.“ E költemény, mint ódon szóalakjaiból és verseléséből látszik:
bizonyára a XVI-ik századból való, – ha tán nem régiebb. Szencsey ugy
látszik már maga is valami szakadozott régi iratról másolta le, azért
némely helyütt oly kuszált. A mi csonkaságát illeti: én azt hiszem, nem
hiányzik belőle több két vagy három sornál, mert a régi hegedősök
„Dicséret dicsősség légyen…“ kezdetü versszakaikkal szokták berekeszteni
énekeiket, s e versszak közepénél van épen a jelen költemény kiszakadva.
Lehet, hogy a hiányzó két-három sor a mű szerzésének évét tartalmazá, a
„mindörökkén“ szón kívül, melylyel a hiányos harmadik sor kezdődött.

T. K.


SZERENCSÉVEL AZ KINEK VAN FRIGYE…

– A XVI-ik századból. –

  Szerencsével az kinek van frigye:
  Szaporodik annak az irigye;
  Ezt én tülem bár minden elhigyje,
  Sőt megpróbált igaz gyanánt vegye,
  Minden megengedje – szivében föltegye,
  Ej-ej, szerencsének támad sok irigye!

  Mert valakit víg örömben látnak:
  Ott az alá nagy mély vermet ásnak
  Irigylői az szépenjárásnak,
  De azért hogy ők úgy nem járhatnak:
  Mint ebek ugatnak, – újjal mutogatnak,
  Ej-ej, nincsen fullánkjok: ugyan nem árthatnak!

  Mely dologban kinek nincsen módja:
  Úgy utálja, s mindjárást azt mondja,
  Ha mit tud, s hall, azt ő bőven toldja,
  Imitt-amott mindennek kiadja,
  Hazugsággal foldja – beszédét mert tudja…
  Ej-ej, mert kitetszik az lapátnak vége!

  Hozzá zsugorodik az olyanhoz,
  Püssögetve, mint szokták az lóhoz;
  Kenyeret tész akkor az turóhoz,
  Igen köti ebet az karóhoz;
  Sok példát előhoz – hogy ő jól tud ahhoz,
  Ej-ej, mit vehet ki tűled: azon nyomoz.

  Szép szint mutat hozzád mindenekben,
  Alázatos, mint farkas veremben;
  Azt gondolnád: nincs mása megyében –
  De belé öl csakhamar az vizben,
  Meggyőz két színében – árkot ás elődben,
  Ej-ej, megkötöz ellenség képében.

  Gyökeret vert benne az ó kovász,
  Hálójával ember után halász;
  Tarisznyát ráz előtted mint lovász,
  Ha mit vehet tűled? azon horgász,
  Sűrü kassal csikász – te szürődön rákász…
  Ej-ej, jó hiredben mint mérges pók megmász.

  Ilyent azért az ki vesz eszében:
  Kigyót tart az akkor kebelében;
  Ha kinál is mézzel jó kedvében:
  Méregnek tarts(d), ne vágj effélében!
  Megpróbáld elsőben – ha megéred egyben –
  Ej-ej, válogatva higyj el beszédében!

  Rókahájjal kenték meg az farkát,
  Az hol fejért keressz: mutat tarkát,
  Bár meg ne ölj előtte egy szarkát,
  Vagy el ne vágd az ebednek farkát;
  Csak köpi az markát – de megássa árkát,
  Ej-ej, rizskásának mondja az tatárkát.

  Életedben ki voltál ily ravasz
  Förgeteget hajtson rád az tavasz,
  Házad alul kidüljön az támasz,
  Valahol jársz: ugasson az kuvasz,
  Mint az tőke megaszsz – mert hamisat mondasz,
  Ej-ej, az mit nem tudsz azzal is rágalmazsz!

  Csak tékozló az parasztból lött ur,
  Mint kötözött disznó gyökeret túr,
  Mint vakondok: ganéjos földet fúr,
  Mint az kigyó fullánkjával megszúr
  T...t illet az túr – hegedűsé az húr, –
  Ej-ej, rosz nyelvével, valamit lát, megfúr.

  Nincs tanácsa, noha ő nagy agyú:[145]
  De mégis szól nyelve mint az ágyú,
  Azt tudja: ökör-ikra, rák-fadgyú,
  Az vén asszony, csak süsd ki pattantyú,
  Fejér madár hattyú – zabgyermek az fattyú…
  Ej-ej, nyalka legényt illet az sarkantyú!

  Alattomban melléd szíjja magát,
  Azt gondolnád: erős mint egy kűgát,
  Ha eszedben nem veszed az módját:
  Utánad veti szekere rúdját,
  Szivednek fájdalmát – öregbíti gondját,
  Ej-ej, mind ellened rakja tüze lángját.

  Effélétűl másszor megódd magad,
  Mit csacsogtál: azt mind vissza tagadd,
  Az szárodat másszor ugy meg ne csapd:
  Reám szólást ezután alább hagyd,
  Nyelved meg ne harapd – de hallgatáshoz szabd:
  Ej-ej, az mit tűlem vársz, te azt el ne kapd!

  – Ez éneket homályosan irám,
  Haragomat mégegyszer megbirám;
  Ugyan sokat tudtál volt hazudni rám!
  Melyért szemeimet majd kisirám,
  De szólást elhagyd rám – mert nem szenvedem ám
  Ej-ej, ha rád költöm es[146] egynihány gyirám![147]

* * *

Ez érdekes régi ének még a hegedősök idejéből, igen valószinüleg a
XVI-ik századból származik, oly sok benne az antik-szólam. Megvan teljes
épségében Szencsey dalkönyvében, továbbá a nemz. muz. kézir. hung. oct.
74-nek több füzetkéjében pl. XXVI., XXV-ben is, de hibákkal telve.

T. K.


HÁZASSÁGRA JAJ MAGAM…

– Lakodalmi ének a XVI. vagy a XVII-ik századból. –

  Házasságra jaj magam
  Ideje már hogy adjam:
  Mert naponként aggom,
  Ideje most vagyon –
  Jól látom, jól látom.

  Házasság tisztessége:
  Szeretők egyessége –
  Nem gondolok véle
  Mert Isten szerzette
  Jó végre, jó végre.

  Hogy egyedül ne lenne,
  Férfi mellett társ lenne
  Asszonyember lenne,
  Magzatokat szülne –
  Nevelne, nevelne.

  Azért jöttem jó uram
  Kérlek, hogy légy násznagyom;
  Tanácsod megtartom
  Elmémbe béirom,
  Javallom, javallom.

  Édes fiam, én hallom,
  Szándékodat javallom,
  Magamat ajánlom,
  Kérésed megadom –
  Ezt mondom, ezt mondom.

  Bölcs Salamon mondása:
  Istennek nagy áldása
  Nincsen annak mássa
  Kinek eszes társa
  Házában, házában.

  Arany, ezüst, tisztesség
  Atyátul száll örökség,
  Istentül üdvösség, –
  Értelmes feleség:
  Segitség, segitség.

  Legyen első regulád:
  Isten, ki minden jót ád;
  Segitségül híjjad:
  Jó társat melléd ad –
  Ezt meglátd, ezt meglátd!

  Hozzád légyen illendő,
  Ne légyen vén, és meddő;
  Ha gazdag: csak feddő;
  Ha szép is – veszendő
  Mást néző, mást néző.

  Igen szegént ha lehet
  Ne végy, mert ilyent terhet
  Veled nem viselhet
  Szégyent rajtad tehet –
  Elveszthet, elveszthet.

  Ha leány vészsz: oktathatd,
  Kezeidhez taníthatd;
  Az ki mástul marad,
  Özvegységre marad –
  Hozzád vágy, hozzád vágy.

  Téged légyen böcsülő
  Hátad mögül jót mondó,
  Ne légyen gunyoló,
  Szemben is csak morgó,
  Dadogó, dadogó.

  Az jó hirnév, jámborság,
  Hűség, légyen az jóság,
  Nem leszen itt mordság,
  Sem az rút bujaság,
  Hazugság, hazugság.

  Jól megnézzed szemeddel,
  Szeressed igaz szivvel,
  Azután jó renddel
  Szüléid hirével
  Kezd ugy el, kezd ugy el.

  Az Istennek törvénye
  Hitöt kötött melléje,
  Házasság kötele:
  Esküdjél meg vele,
  Élj véle, élj véle.

  Bizzad jó követidre,
  Megkéressed hetfűre;
  Országunk törvénye
  Gyűrüt kiván tűle –
  Az jele, az jele.

  Gondot viselj mátkádra
  Ha siet gonoszságra;
  Ha látod: akarja –
  Ne halaszd sokára,
  Hozd haza, hozd haza.

  Böcsületnek okáért,
  Menjünk el egy kevéssé
  Mátkádnak kedvéért
  Ládaemelésért
  Adj lépért, adj lépért. (?)

  Menyegzőnek napjára
  Hogy készülj órájára,
  Az szentek példája,
  Jámborok szokása
  Kivánja, kivánja.

  Erszényed megmutatja:
  Elég ebéd, vacsora,
  Fölöstököm, uzsonna
  Jó lesz másszor torra
  Számodra, számodra.

  Böcsületes személyek
  Legyenek az vendégek:
  Jámbor, kegyes vének
  Tisztességes ifjak
  És szentek, és szentek.

  Jó bort hozz vendégeknek
  Kik hozzád gyülekeznek,
  Mert ha kedvet vesznek:
  Szégyent rajtad tesznek –
  Elvesztnek, elvesznek.

  Az vőfények józanak
  Gyorsak, és igazmondók,
  Asztalra vigyázók,
  Tál- tányér béadók,
  Béadók, béadók.

  Az fönnszolgáló ifjak
  Ne légyenek csacsogók;
  Szüntelen vigyázók,
  Csak bornak szolgálók,
  Tékozlók, tékozlók.

  Szakácsod is jó főző,
  Étke legyen jóiző:
  Mert az csömör-szerző
  Hidegen tálaló –
  Nem köllő, nem köllő.

  Az éneklő személyek
  Kérlek, jelen legyenek,
  Mondjanak éneket
  És dicséreteket
  Szépeket, szépeket.

  Szűkölködő szegények
  Ki ne rekesztessenek,
  Megelégedjenek:
  Eleget egyenek,
  Igyanak, igyanak.

  Az muzsikás van hátra,
  Ennek ő regulája
  Hegedű-nótája,
  Czimbalmi hárfája –
  Ezt vonja, ezt vonja.

  Sokáig az vőlegény
  Éljen, és az menyasszony!
  Áldás rájuk jőjjön
  Mennyégbül nagy bővön,
  Gazdagon, gazdagon.

  Az táncz légyen tilalmas:
  Mely léleknek ártalmas,
  Disztelen forgódás,
  Éktelen tapodás,
  Tombolás, tombolás.

  Prédikátor uram is
  Jól tudja tisztit ő is;
  Légyen könyörgés is
  És hálaadás is
  Ő tűle, ő tűle,

  Ezeket bésommálva:
  Gazdát bizzuk az Urra,
  Ki-ki szállására,
  Magát nyugovásra
  Így adja, így adja.

* * *

Ez igen érdekes költeményt, melynek rythmusa is sajátságos bájjal bir,
Szencsey György dalkönyve tartá fenn a XVII-ik, vagy még a XVI-ik
századból.

T. K.


HÁZASSÁGI ÉNEK.

(„Cantio matrimonialis.“)

– A XVI-ik vagy a XVII-ik századból. –

  Jövendő dolgaimrul
  Addig gondolkodám,
  Példát vévén másokrul
  Én megházasodám;
  Immár napjában egyszer
  Avvagy két hétben egyszer
  Lészen zsiros konyhám.
  Kevés gondom másszorra –
  Elég nekem holnapra,
  Hogy mellettem mátkám.

  Ugyan talám megérem
  Ím ez hordó liszttel,
  Kit hogyha meg nem észem
  Jeles vendégimmel:
  Jó lészen az egy részrül
  Mindennapi éhségrül
  Disznópecsenyével.
  Az mellett több is lészen:
  Csak mast lásson meg Isten
  Jámbor feleséggel!

  Az nőszésben ha nyertem:
  Helyén vagyon dolgom;
  De ha abban vesztettem:
  Megöregbül gondom.
  Mert az gonosz házastárs
  Éltig való nyavalygás –
  Ördög, pokol tudom.
  De talám jómra adja
  Az seregeknek ura –
  Kiért őtet áldom!

  Hallod-e mit beszélek
  Kedves-édes társom?
  Azért tégedet kérlek
  Tündöklő gyémántom:
  Ne szégyeljed, se bánjad,
  Sőt vidám kedvvel halljad
  Ez rövid tanácsom:
  Az sereg vendég előtt
  Étel és ital között
  Mastan hozzád nyujtom.

  Te lészesz ez világon
  Nékem minden kincsem,
  Segítőm nyavalyámban,
  Édes könnyebbségem.
  Minden gyönyörüségem,
  Hasznom és ékességem,
  Koronám, szépségem;
  Ha szómat megfogadod
  Intésemet megtartod:
  Te lész merészségem.

  Kivánok azért tűled,
  Hogy az tisztaságot
  Igen-igen szeressed
  Az szép jámborságot;
  Gyülöljed igen-igen
  Az hires kurvaságot:
  Mintegy poklosságot;
  Utáljad mindenekben
  Sőt penig temagadban
  Azért csélcsapságot.

  Nincs ocsmámb éktelenség
  Sem télben sem nyárban:
  Mint az kurva feleség
  Az férfi házában.
  Nem lehet ott békesség
  Sohasem gyönyörüség
  Az hol az asszonyban
  Feslettség és az csunya
  Csömört szerző nagy inség
  Van benne valóban.

  Rusnyább az lator asszony
  Az franczos embernél,
  Ártalmasabb is bizony
  Az fujtó méregnél.
  Az szegény férfi megholt
  Noha még világban él.
  Amaz utálatos,
  Az hol az lélekvesztő
  Csömört szerző nagy inség
  Azokkal latrul él.

  Ha kilépik házábul
  Az ilyetén ember
  Ne féljen olyan igen
  Hogy addig ő néki
  Sok rendbéli vendégi
  Háza oltalmazói,
  Kölletlen baráti,
  Asszonyfeleségével
  Ne volnának bőséggel
  Fogas komondori.

  Szép pogácsákat sütnek
  Gyakran – de nem néki,
  Drága étkeket főznek
  Melyeknek az férfi
  Ha fáradva haza jön
  Semmi belőle nem jut –
  Csak az szagát érzi;
  Asszonyfeleségének
  Mint komondor-ördögnek
  Szavát sem veheti.

  Távul légyen tetűled
  Édes feleségem,
  Avvagy tiszta élethez
  Hajló édes kincsem;
  Te éretted véremet
  Kibocsátni lölkömet
  Soha nem kéméllem:
  Ha tiszta életedet
  Hozzám is hűségedet
  Eszembe vehetem.

  Meggyülölt, meggyalázott
  Élte az kurvának,
  Bár szóljon is igazat:
  Nincs helye szavának.
  Ha az utczán elmégyen
  Mindenfelől sokképen
  Utána kiáltnak,
  Kiváltképen az ifjak
  – Minthogy igen vásottak –
  Felőle igy szólnak:

  Ez asszony az sótartót
  Balfelől kötötte,
  És az rézdobosságot
  Tegezben fölvette,
  Jeles jó szitakötő,
  Gyapjuval kereskedő,
  Parittyát hord Bécsbe,
  Mikor kedve van neki:
  Még sörrel is keresi,
  Kobzot hordoz véle.

  Hiszem rút gyalázat ez,
  Megódd magad ettül,
  De még mást mondok ehhez
  Hallhatdsza, ezentül
  Nemcsak az feslettségnek
  Köll távul lenni bezzeg
  Az jó feleségtül:
  Hanem az tékozlás is
  Szükség hogy távol légyen
  Az tiszta élettül!

  Feneketlen kas nyilván
  Az tékozló asszony
  Az ki mindenkor urán
  Mind csak vetten vészen;
  Az mit az férfi keres
  – Avvagy sok, avvagy keves –
  Másfelől az asszony
  Kémélletlen tékozolja,
  Mint bitangját ugy osztja –
  Nem fáj szive rajta.

  Az férfi esztendeig
  Annyit nem kereshet:
  Az asszony egy hónapig
  Mennyit ki nem hinthet;
  Soha előmeneti
  Semmi szerencséjében
  Szegénnek nem lehet.
  Az férfi tiz volna is:
  Mégis egy tolvaj asszonyt
  Nyilván be nem tölthet.

  Lopás az asszonyokban:
  Gondviseletlenség,
  Mikor minden dolgokban
  Vagyon csak kevélység;
  Nem bánkódik az káron,
  Nem fáj szivek urokon –
  Óh nagy hitetlenség!
  Az sok pénzes csömöge
  És gyakor kis pintőke
  Agyon-vér valaha.

  Ezt se kövesd életben
  Én szerelmes társom,
  Gyors légy inkább mindenben –
  Tanácsul azt adom.
  Meggondold, hogy az tied
  Hát igen megkémélljed;
  Hogy valaha tégedet
  Egyszer mikor nem vélnéd
  Az torkon ne ragadjon
  Soha az szegénység.

  Hogy te jámbor asszonynak
  Méltán mondattassál:
  Házban lévő gyémántnak
  Lenni találtassál:
  Ne járj kérlek szurkosan,
  Viseld magad csinosan –
  Meg ne utáltassál,
  Minden te dolgaidban
  Mind kicsinyben s mind nagyban
  Tisztának láttassál.

  Az penész meg ne esse
  Pad alatt az tálat,
  Rozsda ne környékezze
  Mosott fazokadat.
  Hiszem napjában egyszer –
  Avvagy két hétben egyszer
  Kisöpörhetd házadat,
  Tisztán tarthatd konyhádat.
  Orsó, rokka, matola
  Gyakran légyen nálad.

  Ha jó reggel kilépöl
  Rabotás házadbul:
  Nem bánom ámbár menj el, –
  El is járj dolgodban, –
  De idején megsiess,
  Estvére haza siess
  Az fársángjárásbul.
  Hirharang kérlek ne légy,
  Hallgató és tűrő légy –
  Ne szólj boszuságot.

  Kérlek, az egyességet
  Fölötte szeressed;
  Az templomnak küszöbét
  Gyakorta nyomdozzad.
  Szitoktul és átoktul,
  Undok rágalmazástul
  Magad megőrizzed.
  Ha mikoron szegént látsz:
  Adj néki az mit adhatsz –
  Örömest segéljed!

  Hozzám jó kedvet mutass,
  Szépen szólj ha hílak;
  Rút szemmel ne hunyorgass,
  Igy szólj ha kiáltlak:
  Hallom én édes uram!
  Mit parancsolsz hadd tudjam?
  Mit akarsz hogy hozzak?
  Olyankor én is téged
  Megfogván mind két kézzel –
  Szépen megcsókollak.

  Ha mondom, hogy ehetném
  Kérek tűled ennem:
  Ne szólj kérlek ugy nekem –
  Vagy ennél eleget,
  Hogy immár bé nem tölti
  Isten egyszer béledet, –
  Edd meg az ebet!
  – Mert azféle dolgodért
  Durczás akaratodért
  Megrontom testedet.

  Ha Isten magzatokkal
  Végre meglátogat:
  Szépen bánjál azokkal,
  Ne szólj annak gonoszt;
  Ugy oktassad is őket,
  Hogy tűled hallhassanak
  Csak jót, de nem gonoszt.
  Ne tanítsad szitokra
  Őket sem hazugságra –
  Szeressed azokat.

  Ne szidd őket ha rínak,
  Ne nevezd porontynak,
  Ne mondjad bitangoknak,
  Se disznófiaknak.
  Ne szidd kurva fattyának,
  Kurafi csináltának,
  Se ördög tagjának
  Se ne mondjad préczkónak:
  Mert ebet hínak annak, –
  Ne mondjad békának.

  Meg ne átkozzad őket
  Mikor enni kérnek;
  Ne kivánd veszedelmét,
  Se ne add ördögnek;
  Halál-himlő mérgét is
  Se nehéz betegséget
  Ne kérj szegényeknek.
  Vagy: Isten vesztene el!
  Vagy: ördög szaggatna el!
  Ne mondjad nékiek.

  De minden te dolgodban
  Légy szelid jó kedvű;
  Szódban, gondolatodban
  Igaz Istenfélő.
  Igy lészesz az Istennél
  Mennyben ő Fölségénél,
  Míg itt lészesz kedves;
  Halálod óráján is –
  Sőt halálod után is
  Mindörökkén fénlő.

  Ez legyen mastan elég
  Első tanácsomban;
  Ez nékem szintén elég
  Az új házasságban:
  Ha ezeket cselekszed –
  Szeretetemet veszed
  Mig élsz ez világban.
  Ha penig általhágod:
  Igy ez jutalmát várod
  Még idő jártában.

  – Igy tanítá mátkáját
  Egy korban egy ifjú
  Újonnand hozott társát,
  De vége lőn csak bú;
  Mert az hitet megszegé
  És csak tréfának vélé.
  Az szél már rosszul fú!
  Házasságot megunta,
  Sok izben megsiratta –
  Még most is szomorú.

* * *

Szencsey György dalkönyvéből.


JAJ NEKEM SZEGÉNYNEK…

– A XVI-ik vagy XVII-ik századból. –

  Jaj nekem szegénynek
  Idegen legénynek
  Ki mast utra indulok;
  Szokatlan helyekre,
  Hegyekre völgyekre
  Immár ma s holnap jutok,
  Az én asszonkámnak
  Szép palotájának
  Füstire csak vigyázok.

  Szüzek szép virágok
  Én vagyok példátok –
  Istennek szolgáljatok,
  Hogy itt ez világon
  Az szerelem miatt
  Tőrben ne akadjatok,
  Bánat keserüség
  És siralom miatt
  Ti el ne hervadjatok.

  Nohát édes lölköm
  Kihez hajtsam fejem?
  Mert nincs nékem szerelmem, –
  Sok irigyek miatt,
  Gonosz nyelvek miatt
  Elhagyattaték tűlem;
  Kegyetlen vadakkal
  Avvagy farkasokkal
  Együtt hagyott már engem.

  Siralmas életem,
  Szomorú én lölköm,
  Nincs semmi keservesem:
  Mert még az vadak is
  Az oroszlánok is
  Még ők is szánnak engem.
  Szép szavú rigócskák
  Csácsogó szajkócskák
  Együtt siratnak engem.

  Adta volna Isten
  Az te szépségedet
  Hogy ne láthattam volna,
  Vagy anyád méhében
  Soha ez világra
  Ne születtettél volna.
  Adta volna Isten:
  Az te szépségedben
  Ne részesültem volna.

  Lölköm szép asszonyom
  Mondd meg szolgálatom:
  Hogy ha köllök-é, vagy nem?
  Mert az hajnalcsillag
  Mikoron el-föl jün:
  Fülemüle akkor szól,
  Az ő szép szavával
  És szép énekével
  Hasogatja ő szivét.

* * *

E gyönyörű – bár ugy látszik csonka végü – dalt Szencsey György
daloskönyve tartotta fenn. Egész modora, versmértéke, a „csácsogó“,
„el-föl-jün“ stb. régiesb kifejezések a Balassa idejébe: a XVI-ik század
második felébe, vagy tám legkésőbben a XVII-ik első éveibe helyezik
keletét.

T. K.


BÁTOR BÁR UGY LÉGYEN…

– A XVI-ik vagy XVII-ik századból. –

  Bátor bár ugy légyen mint hozza szerencse:
  Megnyugodtam rajta – teljék kedve benne!

  Engedek mindenben csak legyen érdemem,
  Holtig rabod lészek, mert vettél kedvedben.

  Óh melly nehéz dolog sokat várakozni –
  Várakodásának jutalmát nem venni!

  De csoda az idő: attól is kell várni:
  Ha magának ember nem akar ártani.

  Az szerencse ollyan mint az forgó kerek –
  De vakot ne vessen, mert az koczka megdül.

  Mert mind éjjel nappal szivem téged óhajt:
  Kedvedben ez világ most néked nem adhat!

  Tartson meg az Isten tégedet sokáig,
  Hogy vígasztalj engem mindenkoron szívem!

  Ajánlom magamat holtiglan hűséggel:
  Mert feljegyzettelek tégedet szivemben.

  Nálad minden kedvem vagyon elrejtetve –
  Kérlek jóakaróm, ne legyen elvesztve!

  Adja meg az Isten rövidnap azt érnem:
  Hogy teveled legyen nékem minden kedvem.

  Éltessen az Isten téged szép Katuskám
  Kláris ajakiddal zöngő szép madarkám.

  Se téged, se engem búra ne taszítson –
  Mint rózsát harmattal szépen megújítson.

  Irám ez verseket szeretőm kedvéért
  Az én hozzám való kedves hűségéért.

* * *

Mátray-codex. Ez ének rythmusa szabatos, de rímelése oly kezdetleges, a
minőt a XVI. századon innen már nem igen találunk. Az első sorban
előjövő „Bátor bár“ sajátságos együtthasználása két egy jelentésü
szónak.

T. K.


SÖRKENJ FÖL ÉN LÖLKÖM…

– A XVI-ik vagy XVII-ik századból. –

  Sörkenj föl én lölköm,
  Kiálts Istenedhez
  Illyen nagy szükségedben;
  Minden kétség nélkül
  Bizzál csak ő benne –
  Meghallgat kérésedben.

  Imé Uram Isten
  Mely nagy sokan vannak.
  Kik ellenem támadnak;
  Nincsen nyugodalmam,
  Minden felől látom
  Én reám támadtanak.

  Gyakorta búsulok
  Ezt mondván óhajtok:
  Hogy az Isten engemet
  Szinte elfelejtett
  Előle elvetett –
  Hová hajtsam fejemet?

  Siralmas lefektem,
  Siralmas felköltöm –
  Megyek immár Istenem!
  Vagy ülök vagy állok:
  Búbánatban vagyok…
  Jaj már az én életem!

  Régi ismerőim
  Sok jó akaróim
  Engemet megvetettek;
  Már szegény fejemre
  Mintegy ellenségre
  Szintén ugy támadtanak.

  Ne hagyj én Istenem!
  Hallgasd meg kérésem,
  Tekénts reám árvádra;
  Nyisd meg az egeket,
  Hajts(d) le füleidet
  Az én imádságomra!

  Mastani igyemben
  Keserüségemben
  Kérlek, vigasztalj engem!
  Mert tebenned vagyon
  Én édes Istenem,
  Hitem és reménségem!

  Vedd el bánatimat
  Fordíts(d) siralmimat
  Kérlek, boldog örömben;
  Vigságos napokon
  Engedd hogy láthasson
  Ez földön életemben!

  Hallgasd meg kérésem
  Én édes Istenem
  Az te áldott Fiadért!
  Az egy idvőzitő
  Szép Jézus Christusért,
  Mi áldott egy Urunkért.
              Ámen.

* * *

Szencsey dalkönyvéből.


VAGYON-É SZIVEM SZÁNDÉKODBAN…

– Igen régi. –

  Vagyon-é szivem szándékodban
  Hogy béfogadsz engem?

  Igen is vagyon szivem, lelkem –
  Csak legyen jó kedved!

  Add kezemben jobb kezedet –
  Okossan forgassad én édes violám!

  Lám megholdult, lám megholdult
  Én árva fejem néked!

  De sőt inkább ápolgatnám
  Ragyogó villogós két szép szemed!

* * *

E dalocskán, melyet a XVII-ik századbeli Mátray-codexben találtam, oly
ódon szinezet ömlik el, a rimelésnek úgy szólva még csak sejtelme
mutatkozik, s a rythmus alakja oly ószerü: miszerint bizton merném
állítani, hogy a XVI-ik, vagy talán még a XV-ik századból való, s
egykorú lehet a maig is élő gyermekdallal: „Lengyel László jó
királyunk…“, a melynek rythmusához a jelen dalocska rythmusa
helylyel-közzel sokat hasonlít.

T. K.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Még ma, Biró Márton veszprémi püspök ideje után is
túlnyomólag protestáns helység a Bakonyban, Veszprémhez nem messze.

T. K.]

[Footnote 2: Azaz: engedelmet adó, engedelemmel teljes.]

[Footnote 3: I. János és I. Ferdinánd között.]

[Footnote 4: Ugy látszik a töröknek a Zápolya-párt által segitségül
hivására czéloz.

T. K.]

[Footnote 5: Korántsem, távulról sem.]

[Footnote 6: Végház, végvár: a törökök ellen fennállott határvár; innét
végbeliek: azon vitézek, kik e várak őrségét képezvén, folytonos
csatározásban voltak, s a legjobb hősökké fejlődének. A vég-szó
akkortájban az illető várak neve elé iratott, igy találjuk például
gyakorta: Vég-Szendrő, Vég-Ónad, Vég-Veszprém, Vég-Ujvár,
Vég-Simontornya stb. vára. –

T. K.]

[Footnote 7: Az az nem veszed Krisztus testének jegyeit: a kenyeret és
bort az úrvacsorában.

T. K.]

[Footnote 8: Semmivé.

T. K.]

[Footnote 9: Ébredjetek helyett, ódon.

T. K.]

[Footnote 10: A miket helyett, ószerü.]

[Footnote 11: Ezen, és a következő több versszak későbbi kéz által
kegyeletlenül kitörültetett, úgy hogy csak nagy ügygyel bajjal, nagyító
üveggel lehet elolvasni.]

[Footnote 12: Breviarium.

T. K.]

[Footnote 13: Értsd: a pápa; bétakará: betakarítá.]

[Footnote 14: Betlehemben, összevonva.]

[Footnote 15: Kimutatta magát, kijelentkezett.

T. K.]

[Footnote 16: Jellemző az akkori protestans magyarok buzgóságára nézve
azon hiedelem, mely a hegedős ime verszakából látszik, hogy ők t. i. a
törökök bejövetelét, pusztitásait a hitjavitás előtti sötét középkor
túlcsapongásai, bűnei miatt való isten-ostorának, büntetésnek tartották.
Igy egyesíté a magyar, hazája ügyét még vallásával is mindenha.]

[Footnote 17: A bibliában.

T. K.]

[Footnote 18: Czélzás Szent-László nagy érczlovagszobrára, mely
Nagy-Váradon – e püspöki székhelyen – állott, mignem a törökök a várat
1660-ban bevevén, ágyukat öntének belőle.]

[Footnote 19: Azaz: kezére ne kerítse Váradot; annálinkább félhettek
ettől hegedősünk korában, mivel Fráter György váradi püspök, Izabella
királyné mindenható kincstárnoka – mint tudva van, – 1549-ben még a
törökkel tartott.]

[Footnote 20: Szent-László diszes márvány-koporsóban Váradon feküdt.

T. K.]

[Footnote 21: Erre vonatkozólag mondja a szerző a kettővel föntebb álló
versszakban:

  „Hiszem az Istent állítod vaknak.“

értvén, hogy Isten helyett Szent-László fejét imádják, melynek immár
szemei nincsenek.

T. K.]

[Footnote 22: Miveltek. Mennyivel inkább ráillenék e feddés pénz-kapzsi
korunkra!

T. K.]

[Footnote 23: Pokol módra, gonoszúl.

T. K.]

[Footnote 24: Korántsem.

T. K.]

[Footnote 25: Húnn-őseink telepedését érti.]

[Footnote 26: Szükség.]

[Footnote 27: Az az: keresztyénségben.

T. K.]

[Footnote 28: Tőlük, általuk.

T. K.]

[Footnote 29: Ugyanaz.

T. K.]

[Footnote 30: Mit.]

[Footnote 31: Tehát, azért.

T. K.]

[Footnote 32: Főispánságban.

T. K.]

[Footnote 33: Megkémlenék helyett régies, mint föntebb a „mihelyen“
mihelyt helyett.

T. K.]

[Footnote 34: A kincses epithetonnal hajdanában rendesen Buda, Erdély és
Kolozsvár szoktak illettetni.

T. K.]

[Footnote 35: Azaz: menten, azonnal.

T. K.]

[Footnote 36: Népből helyett, régies; majd mindíg igy használtatik.]

[Footnote 37: Nyargalának helyett, régies; néhol „jargalának“ is fordul
elé.

T. K.]

[Footnote 38: Elnézék.]

[Footnote 39: Mind-en, azaz valamennyien; túl a Dunán ma is igy
használtatik.

T. K.]

[Footnote 40: Az az megenyhitvén, megvigasztalván.]

[Footnote 41: Eleve, eleibe.

T. K.]

[Footnote 42: Külső népek: Erdélyen kivüliek, az az magyarországiak.

T. K.]

[Footnote 43: Az az: a vajdának (urnak) jelenté minden vitéz a maga hű
voltát.

T. K.]

[Footnote 44: Mert hogy helyett, régies.]

[Footnote 45: „Az önnen seregét“: azaz a magyar hadat; „közübben“,
közükben vagy középben helyett.]

[Footnote 46: Tartalék. (Reserv corps.)

T. K.]

[Footnote 47: Előbbre.]

[Footnote 48: Mily dolog történt egyszerre.]

[Footnote 49: Egyszerre, együtt; ugyan igy értsd e stropha végsorában
is.

T. K.]

[Footnote 50: Egyetemben megsebesíttetett.

T. K.]

[Footnote 51: Az vagy = avvagy; egyébiránt e sor ugy látszik toldva is
van, tán a másoló tévedéséből.

T. K.]

[Footnote 52: Szarczolása, sarcza, váltságdíja.

T. K.]

[Footnote 53: Gazdag helyett, régies.

T. K.]

[Footnote 54: Lakomájokban.]

[Footnote 55: Aztán vagy azonnal helyett, régies.

T. K.]

[Footnote 56: „Azonkivül“ értelemben.

T. K.]

[Footnote 57: Berendezte helyett, régenten mindíg igy használtatik;
például „rendelt seregekkel“ az az: rendezett seregekkel.

T. K.]

[Footnote 58: Udvarmesterének.

T. K.]

[Footnote 59: Iskolára.

T. K.]

[Footnote 60: Czélzás II-ik János királyra.]

[Footnote 61: Báthori Zsigmond.]

[Footnote 62: Irigyek, kegyetlenek.

T. K.]

[Footnote 63: Jó hirök; jót beszéljenek róluk.

T. K.]

[Footnote 64: Értsd végházainknak, azaz végvárainknak.

T. K.]

[Footnote 65: Döltsd = döntsd értelemben. T. K.]

[Footnote 66: Ebizná helyett régies.

T. K.]

[Footnote 67: Dampierre.]

[Footnote 68: Bucquoi.

T. K.]

[Footnote 69: Közvox-úl = közszavazattal, általános szavazattal.

T. K.]

[Footnote 70: Értsd: A mig belőled csak egy ember is létezik.

T. K.]

[Footnote 71: A próba régi értelemben = harcz; még a II. Rákóczi Ferencz
korabeli vezérek levelezéseiben is majdnem mindíg ez értelemben fordul
elő.

T. K.]

[Footnote 72: Tán: opium?

T. K.]

[Footnote 73: Mehmet.

T. K.]

[Footnote 74: Az az: derék, jeles; mint ma is: szép dolog = jeles dolog.

T. K.]

[Footnote 75: Szakoly, Szabolcsban.

T. K.]

[Footnote 76: Azaz: odahagyta izmossága, ereje.

T. K.]

[Footnote 77: Szép = derék, jeles; mint már elébb eléfordult vala.

T. K.]

[Footnote 78: Azaz: oly gyenge mint a hárshéj.]

[Footnote 79: A török czímer félholdja.]

[Footnote 80: Rendezett, mai szólam szerént.]

[Footnote 81: Muzulmán.

T. K.]

[Footnote 82: Gr. Zrínyi Miklóst a hőst és költőt érti.

T. K.]

[Footnote 83: Az az fölemelé t. i. a dárdát.

T. K.]

[Footnote 84: Az az: Zrínyi összemarczangoltatását.]

[Footnote 85: E várakat akkor török birta.

T. K.]

[Footnote 86: Az az: valaha, egykor.

T. K.]

[Footnote 87: II. Rákóczi György erdélyi fejedelemé, ki Gyalunál esett
el a török elleni harczban.

T. K.]

[Footnote 88: Az az: örömlövésekkel megünnepeltetik.

T. K.]

[Footnote 89: Kisfaludy László e török fogságából később kiszabadult,
mert 1704-ben már II. Rákóczi Ferencz hadseregében látjuk őt küzdeni
mint ezeres kapitányt. – Septembernek (Kisasszony hava) csak 30 napja
van, igy a versszerző, vagy e napon, vagy oct. 1-jén irá költeményét, a
dátumban tévedvén.

T. K.]

[Footnote 90: A Gergely név diminutivuma; Erdélyben ma is széltére
használtatik.

T. K.]

[Footnote 91: Keresett, szerzett.

T. K.]

[Footnote 92: Egyébiránt hogy még az ezredekben rendesen szolgáló
katonákat is magok a vezérek szegénylegényeknek nevezték: ezt történelmi
kutatásaim folytán számtalan példával bebizonyithatom akár Rákóczi és
Bercsényi, akár Bezerédi Imre és Béri Balogh Ádám – e két hires kurucz
brigadéros – eredeti leveleiből, ugy egykorú kurucz dalokból is.

T. K.]

[Footnote 93: Elmulasztottál értelemben, régies.

T. K.]

[Footnote 94: Az az: szánjad.

T. K.]

[Footnote 95: Gyászban.

T. K.]

[Footnote 96: Nagy-uram! Dunántúl maig is divatos megszólítás a
kisebbrendü nemeseket illetőleg.

T. K.]

[Footnote 97: Fönntartott, fölnevelt.

T. K.]

[Footnote 98: Kezök helyett, régen mindíg igy használák.

T. K.]

[Footnote 99: Nemzetségem, családom.

T. K.]

[Footnote 100: Jeles, derék.

T. K.]

[Footnote 101: Jeles, derék.

T. K.]

[Footnote 102: Az eredetiben is e magyarázat van hozzá téve: „Próféta,
vagy néző.“ Ma: látnok.]

[Footnote 103: Felvonva értelemben.

T. K.]

[Footnote 104: Többi.

T. K.]

[Footnote 105: Rimánkodnak.

T. K.]

[Footnote 106: Újítsd: az az vidámítsd meg.

T. K.]

[Footnote 107: Mária-Terézia.

T. K.]

[Footnote 108: Katonát: azaz lovast; hajdut: azaz gyalogot; a „paraszti
renden lévők“ ugynevezett „portális hajdu“-kat – kapuszám szerint
kivetett gyalogokat – tartozának kiállítani.

T. K.]

[Footnote 109: Köpönyeg aba-posztóból, mely alatt őseink durva szövetü
posztót értettek; a magyar katonaságnak – legalább a kuruczoknak, mint
egykorú számadásokból látom – nadrágjaik és köpenyeik ily kelméből, mig
dolmányaik finomabb – vörösszinü – posztóból készültek. A tisztek
ruházata kékszin selyem-posztóból vala.

T. K.]

[Footnote 110: Vagy a jászkürt (Lehel kürtje) értetik, vagy a tárogatók,
a melyeket a kuruczvilág után dugdosni kellett, felsőbbségileg
elrendeltetvén megégettetésök, mivel Kecskeméten egy tárogatós a „Hajh
Rákóczi Bercsényi…“ hires kurucz tárogató-nótát elfujván rajta, a
lakosságot oly tüzbe hozá, hogy ezek vasvillára, dorongra kapva, 40
vasasnémetet megöltek, s a többit elkergették.

T. K.]

[Footnote 111: Valószinüleg Prinz v. Preussen.

T. K.]

[Footnote 112: Vagy: sebes.

T. K.]

[Footnote 113: Vagy: „Egészen porrá töri.“

T. K.]

[Footnote 114: Vagy:

  „Ellenség elszéledvén
  Nemesség elterjedvén.“]

[Footnote 115: Saját példányomban.

T. K.]

[Footnote 116: Portára menni = portyázni; a kuruczvilágban a porta 50
egész 5–6000 emberből álló recognoscirozó csapatot is jelentett.

T. K.]

[Footnote 117: Azaz kanót.

T. K.]

[Footnote 118: Azaz: oly ringó mint a bölcső.

T. K.]

[Footnote 119: Azaz: de nem az ő maga vére.

T. K.]

[Footnote 120: Ezen versszak teljesen hiányzik Toldynál.]

[Footnote 121: Emez viszont Szencseyben hiányzik.]

[Footnote 122: Többnyire nők által kezelt régi hangszer: virginale (A
„virgo“ latin szótól.)]

[Footnote 123: Égyes: hihetően: „édes“ helyett, a mi teljes értelmet ad,
mig az „egyes“ itt értelmetlen volna.]

[Footnote 124: Azaz első álmakor, mindjárt elaludta után.]

[Footnote 125: E versszak Szencseyben hiányozván, Toldy közléséből
vettem át a mű kiegészitése végett.

T. K.]

[Footnote 126: Gajd, melyből a gajdolni ige, mint dal-ból a dalolni
származik, annyi mint gúnyos, csúfos, tréfás ének. Mltgos Zádor György
hétszemélynök ur és magy. akadémiai rendes tag birtokában létezik egy
régi ének, mely e czimet viseli „Csúfos gajd“ = tréfás ének. A csúfság
szó, mely a jelen sajátságosan szép és eredeti költemény második
versszakában is előfordul, hajdanában egy jelentésü volt a tréfa szóval,
s itt is ezen értelemben veendő.

T. K.]

[Footnote 127: Egyed, Aegídius.

T. K.]

[Footnote 128: Zágrábi.

T. K.]

[Footnote 129: Jószágát.]

[Footnote 130: Karó, czölöp.

T. K.]

[Footnote 131: Folyamodik; mint futamik, futamodik helyett.

T. K.]

[Footnote 132: Tréfábul.

T. K.]

[Footnote 133: Felszólalásra, felköszöntésre.

T. K.]

[Footnote 134: Titeket; Dunántúl ma is ama régi forma használtatik.

T. K.]

[Footnote 135: Bünbeesésimért, botlásaimért; eset: bibliai kifejezés.

T. K.]

[Footnote 136: Egyetemben, rövidítve.

T. K.]

[Footnote 137: Azaz: hamar, gyorsan, mint a sólyom röpte.

T. K.]

[Footnote 138: Dús, gazdag; Dunántul ma is él e szóban: duskáskodni =
mindennek bővségében lenni, benne kénye-kedve szerént válogathatni.]

[Footnote 139: Köszöntést.]

[Footnote 140: Talán szőnyi; mezőváros Komárom közelében, igy volna
értelme, de ha a Szencseyben rendes dunántúli kiejtést veszszük: szenyi
vagyis szennyi: azaz szedni, – igy nem lelek ezuttal értelmet.]

[Footnote 141: Azaz: nőül vett.

T. K.]

[Footnote 142: Azaz sok ruhával biró.]

[Footnote 143: Illessetek.

T. K.]

[Footnote 144: A kipontozott helyek az eredetiben olvashatlanok.

T. K.]

[Footnote 145: Azaz: nagy fejü.

T. K.]

[Footnote 146: Is.]

[Footnote 147: Pénz neme; gyra.

T. K.]



TARTALOM.

  Tájékozásul 1


Vitézi és történeti énekek

  Hunyadi Mátyás király billikoma 23
  Feddő és serkentő ének 26
  Thúry György éneke 31
  Protestáns hegedős panaszló éneke 34
  Intő ének a magyarokhoz 47
  Szegedi veszedelem 55
  Hegedős-ének a kenyérmezei diadalról 56
  Protestánsok üldözéséről 85
  Üldözött protestánsok éneke 87
  Protestáns magyarok fohásza Istenhez, jó fejedelemért 89
  Törökök ellen hadakozó magyar vitézek fohásza 94
  Kátai Mihály sírfelirata 97
  Nagy Péter börtönéneke 99
  Bethlen Gábor 104
  Bethlen Gábor diadal-éneke 110
  Hungaria 118
  Bucquoi-ról 124
  Wallensteinról 126
  Brandenburgi Katalin keserve 127
  Cantio de Zólyomi 135
  Sárkány István halálára 139
  A haldokló vitéz Fodor Pál éneke 144
  A veszprémi hajduk levele a palotai rabló törökökhöz 149
  Végbéli vitézek éneke 154
  Tatár rabságban levő erdélyiek dala 157
  Régi magyar vitéz Kádárról emlékezet 161
  Rákóczi László börtöni éneke 171
  Rákóczi Lászlóról 175
  Rákóczi Sámuel 179
  Fegyvert s bátor szivet 182
  Balogh Zsigmond bús éneke 185
  Gyászének Zrínyi Miklós haláláról 189
  Keserv Zrínyi Miklós halálán 196
  Fogarasi bajnok bús éneke 205
  Kisfaludy Lászlóról 209
  Oláh Geczi 213
  Buga Jakab éneke 218
  Bujdosó éneke 221
  Reménység az embert 225
  Kovács György végbucsúdala 228
  Győri lutheránus templomnak elégésérül panaszolkodó ének 232
  Raby István éneke 236
  Bucsuéneke egy jegyzőnek, kinek a nánási piaczon feje vétetett 1688.
    sept. 20-kán 242
  Nagy-Kunság romlásáról 249
  Ideje bujdosásomnak 263
  Fut az oláh 268
  Generális insurrectio 270
  Nemes Jászság, hires Kunság 279
  Ezerhétszáz ötvenegyben 283
  Mohács, Mohács! 286
  Istenhozzád Magyarország! 293
  Huszártoborzó 297
  Bakatoborzó 299
  Katona bucsuja 301
  Megbusult katona éneke 303
  Páter Márton 306
  Megöltek egy huszárt 310
  Székely vitézek éneke a török hadakozáskor 313
  Erdélyi induló 316
  A katona jó paripán 318
  Trombitáknak szörnyü rivadását 321
  Magyaroknak királynéja 325
  Rimanóczi éneke 328
  Adjon Isten jó szerencsét 331
  Sárgacsizmás 332


Elegyes énekek.

  Ének a gazdagrul 337
  Lakodalmi gajd 341
  Könyörgés 352
  Hallgassátok jó uraim 358
  Mívesek lakodalma 365
  Az Isten bünteti az hitetleneket 375
  Édes vigasztalás 377
  Ének a részegségről 385
  Siralmas beszédem 390
  Jaj mely mulandó már ez árnyékvilág! 393
  Szerencsével az kinek van frigye 399
  Házasságra jaj magam 404
  Házassági ének 413
  Jaj nekem szegénynek 427
  Bátor bár ugy légyen 430
  Sörkenj föl én lölköm 432
  Vagyon-é szivem szándékodban 435

Nyomatott Bécsben, Jacob és Holzhausen-nél.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


6 |tíz–húsz |tíz-húsz

7 |Éa ez az ut |És ez az ut

96 |ronts meg hatalmoka |ronts meg hatalmokat,

104 |BETHEN GÁBOR. |BETHLEN GÁBOR.

117 |Örökkén nagy jóvoltod!“ |Örökkén nagy jóvoltod!

176 |Kényen tartott |Kényén tartott

279 |XVII-ik század |XVIII-ik század]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Régi magyar vitézi énekek és elegyes dalok (1. kötet)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.