| By Author | [ A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z | Other Symbols ] |
| By Title | [ A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y Z | Other Symbols ] |
| By Language |
|
Download this book: [ ASCII | HTML | PDF ] Look for this book on Amazon Tweet |
Title: Csongrádmegyei gyüjtés (Népköltési gyüjtemény 2. kötet)
Author: Török, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Csongrádmegyei gyüjtés (Népköltési gyüjtemény 2. kötet)" ***
page images generously made available by the Google Books
Library Project.
MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY.
MAGYAR
NÉPKÖLTÉSI GYÜJTEMÉNY.
UJ FOLYAM.
A KISFALUDY-TÁRSASÁG MEGBIZÁSÁBOL.
SZERKESZTIK ÉS KIADJÁK
ARANY LÁSZLÓ ÉS GYULAI PÁL.
II. KÖTET.
PEST.
AZ ATHENAEUM TULAJDONA.
1872.
CSONGRÁDMEGYEI
GYÜJTÉS.
SZERKESZTETTE
TÖRÖK KÁROLY.
PEST
AZ ATHENAEUM TULAJDONA.
1872.
Pest. Nyomatott az Athenaeum nyomdájában. 1872.
ELŐSZÓ.
Gyüjteményünk e második kötete, mint czime is mutatja, egyetlen vidékről
való gyüjtés, melylyel legfáradhatlanabb gyüjtőnk, Török Károly,
ajándékozta meg a Kisfaludy-társaságot.
Örömmel szemléltük, hogy szorgalmas gyüjtő mennyire kibányázhat egyetlen
vidéket is, épen azért becses és terjedelmes gyüjteményét nem kivántuk
megbontani és méltónak találtuk arra, hogy mint gyüjteményünk második
kötetét bocsássuk közre.
Természetes, hogy az itt közölt dalok és mesék nemcsak Csongrádmegyében,
hanem másutt is honosak, kivált az alföldön. Valóban e gyüjtemény nagy
részt alföldi zamatu s ez egy okkal több volt arra, hogy önálló kötetnek
maradjon. Vajha még más vidékről is nyerne a Kisfaludy-társaság hasonló
gyüjteményeket!
A gyüjtő elfogadva felosztásunkat és követve némely figyelmeztetésünket,
maga szerkesztette gyüjteményét és irta meg hozzá a szükséges
jegyzeteket.
Fogadja buzgóságáért még egyszer köszönetünket!
Pest, april 15. 1872.
=A szerkesztők.=
TARTALOM.
Előszó I–VI.
Balladák és rokonnemüek 1–66
Dalok 67–346
Szerelmi dalok 69–162
Hazafiui és katonadalok 163–191
Pusztai és pásztordalok 192–206
Bor- és kortesdalok 207–214
Tréfás és gunydalok 215–234
Vegyes dalok 235–249
Dajkarimek, gyermekdalok s játékok 250–316
Köszöntők és rigmusok 317–333
Halotti énekek 334–346
Találós mesék 347–372
Mesék és mondák 373–469
Jegyzetek 471–504
Balladák és rokonnemüek.
A betyár 52
A bojtárok I–II 60–61
A bujdosó 30
A csikós 59
A fogoly 35
A kanász 21
A királyfi I–II 9–13
A kisasszony 21
A kis lány I–II 25–26
A kvártélyos katona 43
A legény 48
A lovas legény 31
A pitarajtóban 23
A rab. I–III 32–35
A szegedi biró lánya 40
A szökevény 64
A verbunkos 36
Az eladó leány 19
Az elitélt katona 40
Ádám és Éva 16
Bajusz Panni 66
Balla Jankó 61
Balla János 64
Bandika 63
Barna Jóska 36
Bogár Imre 53
Csillag ragyog 24
Ez a kazal 23
Fábián Pista 63
Gombosné I–II 46–47
Gyönge Sándor 38
Gyöngyvári Katicza 3
Istenem, istenem 6
János 18
Karasz Juczi 49
Kecze Sári 28
Kis Sándor 55
Kocsmárosné I–II 50–51
Legény leány 29
Magas a partja 17
Megöltek egy legényt 29
Molnár Marcsa 27
Nagy Pál Jancsi 57
Sárga csizmás Miska 37
Sári Mári I–II 44–45
Sobri 56
Sorozáskor I–II 41–42
Szabó János 20
Szép Ilona 7
Tarján végen 27
Dalok.
A baraczkfa pirosat virágzik 188
Ablakomon ne koczogtass 131
A csillag az égen éjtszaka jár 124
Adol-e rózsám adol-e 74
A gőzősnek hat kereke 183
Agyon szitát komámasszony 300
A kenderem elázott 227
Akkor jöjj el mikor mondom 162
A kutasi csárda ki van festve 236
A makai tóba 159
A mezei kis pacsirta 109
A mezőbe’ a tücsök 329
Amoda van egy fa 254
Amoda van egy kis ház 279
Amoda van hat pej csikó magába 192
Amott jön egy legény 77
A nagy hirű Átillának-nek-nak 236
Angyal vagy-e 250
Annyi a fináncz 249
Annyi nekem az irigyem 155
A nyári folyó viz 115
Arany csacsi bársony nyereg 141
Arany liliomszál 308
A subámnak nincs melege 201
A szegedi kis lány de megjárta 230
A szegedi piaczon 72
A szegedi tábla búza 134
A szép asszony drága 72
A tél után következik a tavasz 147
Atilla, Lehel, Árpád 169
A toronyban elverte a kettőt 126
A toronyban sárga fekete rongy lóg 174
Az alispán, az alispán kalapomhoz rózsát tett 212
Az aradi rongyos csárda 154
Az éjjel álmomban 87
Az én ágyam lába 149
Az én ingöm lengyel gyócs 255
Az én rózsám baglyát tetéz 156
Az én rózsám jó kedvéből 80
Áz én uram szitakéreg 225
Azért adtam a petákot 220
Á ártány 256
Ágról ágra száll a madár 130
Áld meg uram isten 249
Állathangok utánzása 276
Által mentem a Tiszán 86
Ángyom asszony 281
Ángyom asszony kertje berke 211
Árokparti csalány 134
Árva csalány az árokban 92
Babarczi 213
Bárcsak én még egyszer 75
Bárcsak hamar május lenne 193
Bár csak már minálunk 330
Becsaliba járnak hires lányok 236
Becskereknél széles árok 175
Berta Kati kakasa 226
Be van az én szűröm ujja kötve 201
Bécsi bicska fanyelű 253
Bimbó ökrünk nagy szarva 215
Bor buza békeség szálljon házatokra 325
Bóra bóra borkereke 268
Bődi rénél van a Csó-tó 213
Budi budi bácsi 280
Bus az idő én rám nézve 145
Busan busan harangoznak hajnalra 180
Buza buza de szép tábla buza 151
Bóvócska 301
Csablézás 302
Csacsikurta 268
Csak azt ugatja a kutya 102
Csárdás élet 207
Csendes patak folydogál 78
Csicsirnyika 254
Csicsörgős ajtaja 296
Csillagok csillagok 129
Csinájja ken’ csinájja 257
Csipkés a szőlő levele 86
Csitt csitt pad alatt 273
Csön csön gyürű 305
Csufolódó versikék 257–265
Csütörtökön este 93
Csüng csüng az angyal 311
Cziczamaczázás 300
Czinöge czinöge kis madár 277
Czini czini 269
Czintányéron czintányéron pogácsa 150
Cziróka 251
Debreczenben nyílik egy szép rózsafa 73
Debreczeni czukorgyár 128
De szeretnék páva leni 153
De szépen szól a hegedű 118
Dobpergés 274
Dubi dubi háti 250
Dudujnám dudujnám 209
Dunnám párnám de tarka 83
Edd meg fene azt a papot 130
Egér egér agygyál neköm vasfogat 253
Egy asszonynak három lánya 223
Egy ágy hagyma 307
Egyedölöm begyedölöm 283
Egyetem begyetem karkantyu –
Egyetem begyetem 284
Egy kettő három négy 271
Egy kettő három négy 278
Egy kis kertöt keríték 290
Egy sem legény ki nem nyalka 235
Egyszer esik esztendőben 220
Egy szőlő határ levél zöld levél 208
Elbusultam én magamat 123
Elindula egy kalmár 212
Elkésziték tehát óh gyászos tisztelet 343
Elmehetsz már a tó alatt 230
Elmennék én tihozzátok 158
Elmennék én valamerre 97
Elment a galambom itt hagyott engemet 69
Elmentem én a szőlőbe 282
Elszakadt a gyékény kötél 75
Eltörött a drótos szilke 245
Elültettem rozmaringot tövestől 141
Elveszett a tarka ludam 237
Elvégeztem immár életem 345
Ennek az embernek 211
Ereszsz ereszsz kötelet 252
Erre kakas erre tyúk 93
Esik a hó darára 272
Esik a hó lefele 205
Esik az eső 106
Esik eső a haraszton 202
Ess eső ess eső 254
Esteli málé 275
Este vagyon a faluba 247
E világnak minden csinos 338
Ez a kis lány ez a barna 81
Ez a szemem ez ez ez 247
Ez az asszony nem is tudja 245
Ez az utcza de sáros 231
Ezer nyolczszáz hatvanötben 319
Édes anyám asszony 253
Édes anyám békeségben 344
Édes anyám egyetlenegy fia 181
Édes anyám édes anyám 242
Édes anyám ha el jön kend 184
Édes anyám ha megunt már tartani 150
Édes anyám lánya voltam 116
Édes anyám mondta nékem 96
Édes anyám nem lett volna 178
Én lelkemnek drága kincse 120
Én magyar fika vagyok 191
Én vagyok az a ki nem jó 207
Én vagyok egy bus gerlicze 91
Én vig nem vagyok 152
Érik érik a cseresnye hajaha 241
Érik érik Csanádon a vörös szilva 75
Faluvégén egy fehér ház 71
Fát vágok fát 267
Fecskét látok 252
Fehér kis ház kerek ablak rajta 82
Fekete bárány de barna 119
Feljött már a csillag 205
Felleg sincsen mégis esik az eső 148
Felmentem a temesvári sánczra 177
Felszántom a berek alját 129
Felszántom a felszántom a kis kertemet 189
Fel van a sárga nyergelve 172
Fénylik az öröm hajnala 322
Férjhez adnám a lányomat 218
Forró a czinkalán nyele 108
Garibaldi csárdás kis kalapja 190
Gergő pápa napja ma van e világba 316
Gólya gólya gilicze 269
Gólyát látok 252
Gondolatim szünjetek 139
Gyenge a nád lehajlik a földre 69
Gyenge vagyok növendék növendék 197
Gyere haza szógáló 310
Gyűj föl kópé 268
Gyűj föl meleg 270
Gyűj föl ördög 267
Habot rágni dagasztani 275
Ha czigány vagy kevély légy 237
Hadd muljon el ez a világ 211
Ha én bika volnék 326
Ha én nekem gyolcsom kontyom volna 85
Ha én tudtam volna 144
Haj alá haj alá 132
Haj csicsóka csicsóka 142
Hajlik a megyfa 299
Hajlik az erdő 313
Hallja e kend Iczik zsidó 221
Hallod-e te kis leány 158
Ha meghalok tudom eltemetnek 141
Haragszik az édes anyám 110
Ha szűröm lesz bocskorom 85
Három csillag van az égen 121
Három éjjel három nap 128
Három itcze keménymag 248
Három juhom tavalyi 204
Három szinű lobogót tart a magyar 172
Három tallért kerestem 156
Három ürű tudjuk nem nagy falka 124
Házam előtt van egy nagy fa 88
Házasodjék meg az úr 221
Hej gyön-gyön-gyön-gyön-gyön 136
Hej halászok halászok 206
Hej huj haj 135
Hej te kis madár kis madár 248
Hervad az a rózsa 149
Hétfü hetibe 251
Hintázó mondókák I–IV 304
Hogy a kakas 257
Hová mégy jámbor 293
Hull a czitrom a fáról 203
Hunczut állat az egér 245
Hüle Peti mögdöglött 271
Iczakos ficzakos szerencsés jó napot 331
I, inödrül 255
Ispiláng, ispilángi rúzsa 295
Isten hozzád Veniczia városa 186
Iszka dobár 273
Itkom pitkom kis Pesten 327
Itt csörög itt pattog 301
Izeg a vér mozog is 94
Jaj de bánom egy dolgomat 98
Jaj de fáj 111
Jaj de magas ez a vendégfogadó 199
Jaj de ugat a csárdásné kutyája 102
Jaj istenem jaj de sokat bujdostam 200
Jaj jaj jaj jaj odadom oda 231
Jaj nagy boldogtalan szegény magyar nemzet 165
Jó éczakát csipős balhát 275
Jó napot vitézek ide hallgassatok 332
Kakas isten jó napot 292
Kakas isten jó napot 309
Karácsonnak éjtszakáján 317
Kaszás csillag jár az égen 153
Katuna vagy rúzsám a löttél 295
Ká-kántor uram ká-káposztája 241
Kálamista (pápista) mosta 274
Kályha vállán a czicza 158
Kár kár Varga Pál 266
Kecske kecske mit csinálsz a szőlőbe 310
Kecske kecske mit keresöl a szőlőbe 309
Kedves e napnak estéje is 321
Kedves rózsám ablakába 153
Kerek az én kalapom 80
Kertem alatt legel egy kecske 89
Kék asztalom zöld abroszom 170
Kék pántlika az istrimflim kötője 98
Két malomra tartok számot 92
Két út van előttem hova legyek 103
Ki az urát nem szereti 226
Kicsi az én csizmám magas a sarka 232
Kidűlt a fal 257
Kihajtom a ludam a rétre 204
Kiindultam a hazámból 106
Kijé ez a kapu 296
Kilenczet ütött már az óra 101
Kinek nincsen szeretője keressen 133
Kinn a bárány 299
Kis kalapom fekete 208
Kis kácsa fürdik I–IV 285–288
Kis kertemben rozmaringot ültettem 132
Kis Pirittyi falu végén 240
Kiszáradt a vad almafa 135
Kocsi-ó’dal vendégó’dal 272
Kocsmárosné ihajla 243
Kocsmárosné jó bort az asztalára 186
Kocsmárosné rom rom rom 240
Kolozsváron vettem egy talyigát 231
Komámasszony mért kend kényes 227
Komám komám édös komám 257
Korán reggel jókor fel kell öltözni 162
Körűl csillagos az ég 112
Kukoricza édes málé 246
Kukoricza szára 73
Kutya-hitű Kátai 224
Kúdú kúdú kaliczkámba 272
Labdázó mondóka 303
Lefelé folyik a Tisza 95
Leszakadt a czifra szűröm kötője 84
Le van a szivem lánczolva 99
Levelem jött a gulyástól 203
Loptam lovat lopok is 199
Magas a szegedi torony 179
Magas a torony teteje 126
Magasan repül a héja 96
Magentánál történt egy napon csata 185
Majd elmenjünk a világ végére 157
Majd elmegyünk messzire 82
Makó alatt folyik el a halastó 246
Malom alatt jártam 273
Málé nála 271
Mária Magdolna 273
Már elmégy tőlem szerelmes egy kincsem 334
Már én többet nem kapálok 242
Már látom hogy katonának kell lennem 182
Már minálunk az jött a szokásba 116
Már minálunk kis kalapot viselnek 235
Megakarnék házasodni 85
Megálljatok fiúk fáradt vitézek 176
Megbukott a krinolin 243
Megérett a tök 238
Megérik a szőlő nem sokára 107
Megérik a szőlő nem sokára 193
Megirták már nekem azt a levelet 104
Megismered a kanászt 205
Megizetem én az édes anyámnak 70
Megkereslek szállásodon 82
Megtudni azt ki a kurva 228
Megvan még a vörös zsidó 222
Meleg czipót öhetném 299
Menyország piacza gyémánttal kirakva 326
Mese mese májka 273
Még Aradnál szépen szólott a banda 173
Még azt mondja a torma 117
Még azt mondják, hogy én korhely vagyok 201
Mély a Tiszának a széle 129
Mén a hajó lefelé 112
Mér’ kerűlgeti kend az én házam tájékát 313
Mért nincs minden lánynak 74
Míg élek is bánom 244
Mikor katonává lettem 198
Mikor piros hajnal hasad 84
Minap a kert alatt mentem 103
Mindenek azt megvallják 216
Minek van én reám másnak gondja 155
Mint a szép csűves paprika 233
Mint ért gabona aratást 337
Mit ér az az irkafirka 159
Mi van ma mi van ma 314
Mondtam anyám házasíts meg 133
Mos’ gyüttünk innen 289
Most jöttem én az aradi vásárról 114
Most kapott a biró egy kis ujságot 185
Most nyílik a szelid rózsa bimbója 171
Mutasd meg uram merre a pincze 232
Nagy ajándék kegyes szándék 324
Nagy hófúvás van 90
Nagy szaga van a pünküsti rózsának 128
Náni Náni szivem Náni 79
Ne haragudj rózsám azért 138
Ne higy annak a legénynek 97
Nem az a jó asszony 237
Nem azért jöttem én ide 91
Nem kell nekem köpönyeg 202
Nem messze van nem messze van 122
Nem szeretnék nem szeretnék parton járni 89
Nem úgy van már mint volt rég 167
Nem vagyok én rózsám beteg 79
Ne siess jó legény 215
Nékem olyan asszony kell 229
Nézd meg csak élő mint jártam 342
Nézek nézek visszafelé 244
Nincs szebb virág mint a fehér liliom 72
Olvad a hó tavasz akar lenni 110
Olyanok már minden lányok 217
Olyan szeretőm van nékem 122
Orosházi alé alatt 127
Orosházi leányok 230
Ó kútba tekinték 301
Ördög hozta a vendéget 226
Öreg anyó régi jó 273
Öreg apád él-e még 271
Örmény szalad a parlagon 83
Örvendjen az egész világ 318
Öt-öt kú’dús 255
Pap vagyok prédikálok 270
Parancsolá az Augusztus császár 233
Pám pám pöcsönye 272
Pocza pocza tarka 270
Pokol kapujába’ egy nagy cserfa vala 331
Porzik a tarjáni utcza 161
Pórom pórom pestike 282
Rákóczi korából 163
Rétes ide rongyos 325
Ritka rendet vágtam 156
Rongyos a kend háza vége 222
Rozmaringnak olyan a szokása 104
Róka róka mit csinálsz 278
Rövid a sarkantyum nyaka 171
Röffel mérik a gyócsot 74
Sárga csikó csengős csacsi 76
Sárga dinnye levelestől indástól 94
Sárga répa zöld ugorka 160
Sárga virág fekete közepe 184
Selypeknek 280
Serkenj fel lantos 323
Sion örülj örvendezz 320
Siralmas volt nékem 114
Sirató 346
Sirhat az az édes anya 187
Sírt az anyám egykor értem 170
Sohasem vétettem 188
Soká éljen bár valaki 336
Sül a könyér sül sül 297
Sürű csillag van az égen felettem 146
Szabados János 194
Szeged alatt Uj-Szegeden 127
Szeged városába nem jó lakni 117
Szegény legény a tücsök 327
Szegény legény feltekint az égre 183
Szegény tiszteletes úr 241
Szekfü zsálya petrezselyem 88
Szentes felől jön egy szeles felhő 112
Szentes felől száll egy páva 70
Szélös a Tisza 277
Széna terem parlagon 139
Szép a baka ha kiáll a glédába 190
Szép a szép ló ha szépen felnyergelik 151
Szilszál 284
Szolnok alatt elkészült már a vasut 173
Szomoru az idő 76
Szomoru hétfü 251
Szöbb a páva 275
Szőke babám gyere be 155
Szőlőtőke jegenyefa 100
Szőrbabona 253
Szúnyog üle székibe 326
Szűzkata szűzkata 266
Takarodó 274
Talán megbolondult a csősz 226
Tarján végen jön a pósta 244
Tarka lovat látok 244
Tavasz lesz már el fog a hó menni 110
Tehát igyunk az elment gólyákért 210
Teli a zsebem bankóval 192
Tisza partján csináltattam egy csárdát 113
Tisza partján szálldogál a fecske 151
Tiszaszélen a tanyám 108
Tojik tojik kis fürjecske 161
Torzsa pásztorok 234
Tónainé rongyos háza 222
Túl a Tiszán Földeákon 154
Tul a Tiszán Tisza szélén 140
Tul a tón 270
Tulsó soron esik az eső 71
Túron lakok keress meg 223
Túrút őszik a czigány 279
Túrút öttem elejtöttem 281
Tüzet viszök nem láttyátok 298
Uczczu bizony gyolcs ingesem 123
Uczczu bizony megérett a káka 228
Uczczu kis lány ugordj egyet 227
Ugyan milyen az az élet 100
Ugy szeretem az uramat 225
Uj-Aradon ég a világ egy házba 171
Ujság hasamba 252
Uj subámnak de kerek az alja 91
Uj-Szegeden szépen muzsikálnak 209
Uj-Várba möntem 290
Ujvárosi juhász vagyok én 202
Ujvárosi nagy csárda 229
Ujvároson van egy rongyos csárda 179
Uram büntesd meg a hagymát 233
Utazók nézzetek e gyászos táblára 340
Ülj fel kocsis a kocsiülésbe 105
Valamennyi fehér csirke mind gatyás 148
Van neki van neki van neki van 108
Vágó útcza a kapuban de széles 125
Vásárhelyi Fekete-Sas 239
Vásárhelyi kanális 105
Vásárhelyi kerek halom 101
Vásárhelyi kertben lakom én 160
Vásárhelyi legényeknek 235
Vásárhelyi piaczon 246
Vásárhelyi temetőben 127
Verbuválnak a huszárok az utczán 162
Vetettem én kék ibolyát nem kelt ki 147
Vetettem violát 143
Vig örömmel nagy örömmel 321
Voltál-e már Félegyházán Berénybe 198
Vó’tál e ker’be 281
Zöld a kökény majd megkékül 121
Zöld a kökény zöld a petrezselyem 140
Zöld füvet legel a tehén 135
Zöld vetés közt keskeny az út 91
Zörgetik a kulcsot pénzt akarnak adni 325
Mesék és mondák.
A halál és a vén asszony 436
A kis gömböcz 432
A kis gyertya 460
A loncsos medve 427
A vasfejű ember 375
Az aranyhajú tündér királykisasszony 440
Az éjféli táncz 424
Az már nem igaz! 456
Az özvegy asszony fia 398
Haragszol szolga? 412
János királyfi és Szélike 389
Tülökvár 410
BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.
1. GYÖNGYVÁRI KATICZA.
„Istenem, istenem!
Ugyan mi lelt engem?
Három rőf pántlika
Körűl nem ér engem;
Eddig egyet vettem,
Bokorra kötöttem,
De már hármat vettem:
Bokrot nem köthettem.“
‚Lányom, édes lányom,
Gyöngyvári Katiczám!
Hogy’ van a te ruhád?!
Elől rövidedik,
Hátúl hosszabbodik.‘
„Anyám, édes anyám,
Kedves édes anyám!
Szabó nem jól szabta,
Varró nem jól varrta.“
‚Lányom, édes lányom.
Gyöngyvári Katiczám!
Szabó is jól szabta,
Varró is jól varrta…
Verje meg az isten
A te roszvoltodat!‘
„Anyám, édes anyám,
Kedves édes anyám!
A ki a nagy hétben
Hétszer megkéretett:
Attól van énnekem
Hét hónapos terhem!“
‚Lányom, édes lányom
De nagy szajha lettél,
Engem a házamba’
Megszégyenitettél…
Vigyétek, vigyétek,
Katonák, vigyétek!
Mélységes tömlöczöm
Mélyére tegyétek!‘…
‚Lányom, édes lányom
Gyöngyvári Katiczám,
Ugyan mit álmodtál
E hosszu éjtszakán?‘
„Az én sárga keztyűm
Az én kezemen volt,
Az én piros czipőm
Az én lábamon volt.“
‚Lányom, édes lányom,
Gyöngyvári Katiczám!
A te sárga keztyűd:
Lesz a kimulásod,
A te piros czipőd
Lesz a vérontásod!‘
„Engedjetek egyet:
Hadd irok levelet
Az én galambomnak,
Árhádi Jánosnak.
Az én hüvelyk újjam
Az én iró pennám,
Az én könnyhullásom
Az én iró tentám. –
Hollóm, édes hollóm
Vidd el levelemet,
Az én galambomnak,
Árhádi Jánosnak!“
A hollótúl ne küld,
Mert a holló olyan:
A hol dögöt talál,
Ott mindenütt leszáll.
„Szarkám, édes szarkám,
Vidd el levelemet
Az én galambomnak,
Árhádi Jánosnak!“
A szarkától se küld,
Mert a szarka csacska,
Titkos verseidet
Nem igen tagadja.
„Fecském, édes fecském,
Vidd el levelemet
Az én galambomnak,
Árhádi Jánosnak.
Ha útban találod:
Tedd a jobb vállára,
Ha otthon találod:
Tedd a tányérjára!“…
„‚Kocsisom, kocsisom,
Kedves fullajtárom!
Fogd be a lovakat
A fekete gyászba,
Most viszik galambom
A halál-órára!…
Testem a testeddel
Egy sirban nyugodjon!
Vérem a véreddel,
Egy patakot folyjon!
Lelkem a lelkeddel,
Egy istent imádjon!…‘“
2. ISTENEM, ISTENEM…
Istenem, istenem,
Ugyan mi lelt engem!
Három rőf pántlika
Körűl nem ér engem;
Eddig csak egy rőföt vettem,
Mégis bokorra kötöttem,
De már hármat vettem,
Bokrot nem köthettem.
Verje meg az isten
A szomszédunk fiát,
Most jutott eszembe,
Hogy egy éjjel itt hált;
Bizonyosan az az oka,
Hogy be nem ér a pántlika.
Mi haszna születtem,
Szomoru életem!
Rajtad kivűl senkim sincsen,
Könyörűlj hát rajtam kincsem!
3. SZÉP ILONA.
Kihajtottam ludaimat
Ludas parlagra.
Utána ment biró fia
Egy piszkafával,
Addig hajtá, hajigálá;
Agyonhajitá
Előljáró, szépen szóló,
Gangos gúnárom’…
– Isten jó nap! biró uram,
A kend házában!
– Fogadj isten! szép Ilona,
Az én házamban!
Mért jöttél te szép Ilona
Az én házamba?
– Azért jöttem, biró uram,
Kelmed házába:
Kihajtottam ludaimat
Ludas parlagra,
Utána ment kelmed fia
Egy piszkafával,
Addig hajtá, hajigálá:
Agyonhajitá
Előljáró, szépen szóló,
Gangos gúnárom’!
– Mit kérnél te, szép Ilona,
A te lúdadért?
– Azt kivánom, biró uram,
Szép gúnáromért!
A lábáért, a kettőért,
Arany kanalat;
A szárnyáért, a kettőért,
Két arany tálat,
A fejéért, a nyakáért
Egy-egy aranyat,
Szépen kiáltó torkáért
Arany trombitát,
Minden öreg tollaiért
Tornyos nyoszolyát!
– Nem adok én, szép Ilona,
A te lúdadért…
Oda adom a fijamat,
Legyen a tiéd.
– A kell nekem, biró uram,
Nem is kell egyéb!
4. A KIRÁLYFI.
Egyszer egy királyfi
Mit gondolt magába’,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Mit gondolt magába’.
Felöltözött szépen
Kocsisi ruhába,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Kocsisi ruhába,
Elment házasodni,
Biró lányát kérni,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Biró lányát kérni.
– Jó napot, jó napot,
Biró uram lánya!
Hm, hm, hm, stb.
– Adjon isten kendnek,
Kendnek, kigyelmednek!
Hm, hm, hm, stb.
Üljön le itt nálunk,
Nálunk a padkára.
Hm, hm, hm, stb.
– Nem azért jöttem én,
Hogy itten leüljek.
Hm, hm, hm, stb.
Hanem azért jöttem:
Jöszsz-e hozzám vagy sem?
Hm, hm, hm, stb.
– Nem megyek én kendhez,
Kocsisi legényhez.
Hm, hm, hm, stb.
Mert én gazdag vagyok,
Gazdag legényt várok.
Hm, hm, hm, stb.
Van itt a szomszédban
Kosárkötő lánya.
Hm, hm, hm, stb.
Elmegyen az kendhez,
Kendhez, kigyelmedhez.
Hm, hm, hm, stb.
Elment a királyfi
Kosárkötő lányhoz.
Hm, hm, hm, stb.
– Jó napot, jó napot,
Kosárkötő lánya!
Hm, hm, hm, stb.
– Adjon isten kendnek,
Kendnek, kigyelmednek!
Hm, hm, hm, stb.
Űljön le itt nálunk,
Nálunk a lóczára.
Hm, hm, hm, stb.
– Nem azért jöttem én,
Hogy itten leűljek.
Hm, hm, hm, stb.
Hanem azért jöttem:
Jöszsz-e hozzám, vagy sem?
Hm hm, hm, stb.
– Elmegyek én kendhez,
Kendhez, kigyelmedhez,
Hm, hm, hm, stb.
Mert én szegény vagyok,
Gazdagra nem vágyok.
Hm, hm, hm, stb.
Elment a királyfi
Szép palotájába.
Hm, hm, hm, stb.
Felöltözött szépen
Királyi ruhába.
Hm, hm, hm, stb.
Elment házasodni,
Biró lányát kérni.
Hm, hm, hm, stb.
– Jó napot, jó napot,
Bíró uram lánya!
Hm, hm, hm, stb.
– Adjon isten kendnek,
Királyi felségnek!
Hm, hm, hm, stb.
Űljön le itt nálunk
Ide a lóczára.
Hm, hm, hm, stb.
– Nem azért jöttem én,
Hogy itten leűljek.
Hm, hm, hm, stb.
Hanem azért jöttem:
Jöszsz-e hozzám, vagy sem?
Hm, hm, hm, stb.
– Elmegyek én kendhez,
Királyi felséghez,
Hm, hm, hm, stb.
Mert én gazdag vagyok,
Gazdag legényt várok.
Hm, hm, hm, stb.
– Nem kellesz már nékem
Ebadta kurvája!
Hm, hm, hm, stb.
Eljön már énhozzám
Kosárkötő lánya.
Hm, hm, hm, stb…
Elment a királyfi
Kosárkötő lányhoz.
Hm, hm, hm, stb.
Megesküdött szépen
Kosárkötő lánynyal.
Hm, hm, hm, stb.
Haza vitte őtet
Szép palotájába.
Hm, hm, hm, stb.
Talán most is élnek,
Hogyha meg nem haltak,
Hm, hm, hm, ha, ha, ha,
Hogy ha meg nem haltak.
5. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.
Isten jó nap, isten!
Gazdag biró lánya.
Tótórum táncza,
Sórumorikája.
– Isten hozta, isten!
Szegény gubás legény.
Tótórum táncza,
Sórumórikája.
Űljön le kend nálunk
Ide a lóczára.
Tótórum stb.
– Nem azért jöttem én,
Hogy én itt leűljek.
Tótórum stb.
Hanem azért jöttem:
Jöszsz-e hozzám, vagy sem?
Tótórum stb.
– Bizony nem megyek én
Szegény gubás legény.
Tótórum stb.
Amott a szomszédban
Kosárkötő lánya.
Tótórum stb.
– Isten jó nap, isten!
Kosárkötő lánya.
Tótórum stb.
– Isten hozta, isten!
Szegény gubás legény.
Tótórum, stb.
Űljön le kend nálunk
Ide a karszékre.
Tótórum stb.
– Nem azért jöttem én,
Hogy én itt leűljek.
Tótórum stb.
Hanem azért jöttem:
Jöszsz-e hozzám, vagy sem?
Tótórum stb.
– Bizony elmegyek én
Szegény gubás legény.
Tótórum stb.
… Gubámat letettem,
Subámat felvettem.
Tótórum stb.
– Isten jó nap, isten!
Gazdag biró lánya.
Tótórum stb.
– Isten hozta, isten!
Gazdag subás legény.
Tótórum stb.
Űljön le kend nálunk
Ide a lóczára.
Tótórum stb.
– Nem azért jöttem én,
Hogy én itt leűljek.
Tótórum stb.
Hanem azért jöttem:
Jöszsz-e hozzám, vagy sem?
Tótórum stb.
Bizony elmegyek én,
Gazdag subás legény.
Tótórum stb.
– Nem kellesz már nékem,
Ha akkor nem jöttél.
Tótórum stb.
Van már nékem más is,
Náladnál szebb s jobb is.
Tótórum táncza,
Sórumórikája
6. ÁDÁM ÉS ÉVA.
Halljatok ujságot az életben,
Ádámról, Éváról az Édenben.
Egyszer, hogy megunta magát az Ur,
Egy nagy darab sárból Ádámot gyúr.
De hogy Ádám meg ne unja magát,
Azért gondolta ki az Ur Évát.
Midőn Ádám aludt, unalmából
Évát szabta görbe bordájából.
S midőn Ádám apánk felhorkantott,
Éva élt és szemébe vigyorgott.
„Ho, hó! – felszólt az Ur – mit akartok?
Jertek csak, egy almafát mutatok.
A melynek gyümölcse tiltva vagyon,
Ha esztek: helybe ott csaplak agyon!“
De Éva mihelyt a fához juta:
Egy almát Ádám’ szájába duga.
És Ádám belőle annyit rágott,
Haskérgén a Manó lyukat vágott.
És az Úr kiálta: „Mihály!“ – s legott
Elmondja neki a disznóságot.
Szór Mihály mérgében nagy átkokat,
Fültövön csípi a gaz fajokat.
S nem szánva meztelen szemérmöket
Kilöki az ajtón ő kelmöket.
„Most czo ki! a földön bujdossatok,
Fiakat, lányokat alkossatok!
Te pedig, Mihály, tedd be az ajtót,
Mert azok ott kinn se csinálnak jót!“
7. MAGAS A PARTJA…
‚Magas a partja, friss a viz benne,
Itasd meg, rózsám, lovamat benne!‘
„Jaj nem itatom én,
Mert kicsiny vagyok én,
Félek én tőle.
A te lovadnak hegyes patkója,
Ha közel mennék hozzá, megrugna;
Jaj nyomorék lennék,
Férjhez nem mehetnék,
Meghalnék búmba’!“
‚Ne félj, galambom, lovam nem hamis,
Szelid vagyok én, szelid lovam is.
Nem rug, nem haragszik,
Ha friss vizet iszik, –
Megnyal tégedet.‘
„No hát galambom, majd megitatom,
S ha engem megrug, lelked okolom;
Majd jól megitatom,
Jó fűre is hajtom
Kedves angyalom!“
8. JÁNOS.
Sirva sétál a kapuban János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
‚Mi most a baj János?‘
„Ha az asszony megengedné,
Hogy a kapun belől mennék.“
‚Lehet, szivem, János!‘
Sírva sétál kapun belől János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
‚Mi még a baj János?‘
„Ha az asszony megengedné,
Hogy a ház elébe mennék.“
‚Lehet, szivem, János!‘
Sírva sétál a ház előtt János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
‚Mi még a baj János?‘
„Ha az asszony megengedné,
Hogy a pitarba bemennék.“
‚Lehet, szivem, János!‘
Sírva sétál a pitarban János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
‚Mi még a baj János?‘
„Ha az asszony megengedné,
Hogy a házba bemehetnék.“
‚Lehet, szivem, János!‘
Sírva sétál ben a házban János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
‚Mi még a baj János?‘
„Ha az asszony megengedné,
Hogy az ágyra felfekhetném.“
‚Lehet, szivem, János!‘
Sírva fekszik fel az ágyra János,
Kérdi tőle a gazdasszony:
‚Mi még a baj János?‘
„Ha az asszony megengedné,
Hogy magamhoz ölelhetném.“
‚Lehet, szivem, János!‘ – –
Mindjárt nem sirt János.
9. AZ ELADÓ LEÁNY.
Adj el anyám, adj el, mert itt hagylak.
– Ne hagyj, édes lányom, szoknyát vészek.
Ej, nem kell nékem, mert van nékem!
Adj el anyám, adj el, mert itt hagylak.
– Ne hagyj, édes lányom, kötőt vészek.
Ej, nem kell nékem, mert van nékem!
Adj el anyám, adj el, mert itt hagylak.
– Ne hagyj, édes lányom, legényt vészek.
Ej, a kell nékem, mert nincs nékem!
10. SZABÓ JÁNOS.
(Töredék.)
‚Messze földre szent Endrédre
Éretted fáradtam,
Fáradságom nem sajnálom,
Csak a lovam bánom.
Uj erszényem, nincsen pénzem,
Uj bort ihatnám én, –
Falu végén uj bort kezdtek,
Abból itatnám én.‘
Amoda van egy palota,
Talán disznó falka,
Abban fekszik Szabó János
Gombos dolmányába’.
Arra mene Magyar Panni
Kamuka szoknyába’.
‚Panni, szivem, kar kezemre, –
Tanulj emberséget!‘
„Ha az Isten együtt éltet
Majd többet tanulunk…“
11. A KANÁSZ.
(Töredék.)
Bujdosik a disznó
Kilencz malaczával,
Utána a kanász
Üres tarisznyával.
Fújja furulyáját,
Keserves nótáját,
Hogy ha meglelhetné
Az ő kis falkáját.
„Kár volna még nekem
A fán megszáradni,
Sárga bodor hajam’
Szélnek elhordani;
Fekete két szemem’
Hollónak kiásni,
Vékony gyolcs gatyámat
Szélnek lebegtetni!…“
12. A KISASSZONY.
Csendes este szállott le a pusztára,
Elnémult a bodor tinó kolompja,
Csak egyedül sirdogál a furulya,
A kisasszony az ablakból hallgatja.
‚Kinn a pusztán gulyás bojtár vagyok én,
Ezer darab marhát, lovat őrzök én,
A kisasszony ha kijön a pusztára:
Mosolyogva néz a gulyás bojtárra.‘
Szépen legel az uraság gulyája,
A kisasszony maga sétál utána,
Még messziről kiáltja a gulyásnak:
„Szivem, Bandi, teritsd le a subádat!“
‚Hogy teriteném én le a subámat,
Ha behajtják az én falka gulyámat.‘
„Hiszen azzal, Bandi, szivem, ne gondolj,
Kiváltja az édes anyám, ha mondom.“
„‚Lányom, lányom, lányomnak se mondalak,
Hogy én téged egy gulyásnak adjalak!‘“
„Nem bánom én, édes anyám, tagadj meg,
De a szivem a gulyásért hasad meg!“
„Még a buza ki sem hányta a fejét,
Már a madár mind kivágta a szemét.
Jaj istenem, én istenem, istenem!
Látod anyám, mire visz a szerelem!…
Megátkozott engem az édes anyám,
Hogy ne legyen se országom, se hazám;
Tüske bokor legyen az én lakásom,
Ott se legyen sokáig maradásom!“
13. EZ A KAZAL…
Ez a kazal be széles,
Szélyel vágta a ménes;
Czo fel édes deresem!
Még az éjjel a rózsám felkeresem.
Ez a kis lány szomorú,
Nem kell neki koszorú,
Baba-dunna kell néki,
Eszemadta! a babája vesz néki.
Ez a kis lány szomorú,
A deresre ráborúl,
Kettőt vág rá a hajdu,
Eszem azt a piczi száját, eljajdul.
14. A PITARAJTÓBAN.
‚Nincs széna, nincs szalma
A szénatartóba’,
Megszidnak, megvernek
Érted az éjtszaka.‘
„Lesz széna, lesz szalma
A szénatartóba’,
Megölellek, galambom,
A pitarajtóba’! –
Van széna, van szalma
A szénatartóba’,
Megcsókollak, galambom,
A pitarajtóba.“
‚Hadd hajtsák, hadd hajtsák
Az irígyek a szót,
Máskor is kinyitom
Rózsámnak az ajtót.‘
15. CSILLAG RAGYOG…
Csillag ragyog, csillag ragyog,
Babám ablakába’.
Most ment itt el barna legény
Sarkantyus csizmába’.
Utána megy egy kis lány
Piros papucsába’.
„Gyere vissza édes szivem,
Feküdj az ágyamra!“
Ez a kis lány kárton ágyát
Magasra vetette,
Barna legény a kalapját
Rajta felejtette.
„Hozd ki, rózsám, kis kalapom,
Hadd tegyem fejembe,
Hogy ne süssön, hogy ne süssön
A nap a szemembe.
Hajadba’ van egy pántlika,
Kösd a kalapomra,
Ha elvisznek katonának,
Rád emlékszem róla.“
16. A KIS LÁNY.
Amoda mén egy kis lány,
Korsót visz a karján,
Utána a kapitány
Daruszőrű paripán.
‚Állj meg, állj meg te kis lány!
Adjál egy kis vizet,
Pengő forintot adok,
Még meg is ölellek.‘
„Nem kell nekem a forintja,
Nem vagyok én dáma,
Én vagyok az édes anyám
Legkedvesebb lánya.
Félre tőlem te fattyú!
Nem vagyok én dáma,
Én vagyok az édes anyám
Egyetlenegy lánya!“
17. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.
Amoda megy egy kis lány,
Korsót visz a karján.
Utána a kapitány
Daru-szőrü parípán.
‚Megállj, megállj te kis lány!
Adjál egy kis vizet,
Pengő forintot adok,
Aztán megölellek.‘
„Nem kell nekem a pengő,
Nem vagyok én dáma,
Én vagyok az anyámnak a
Legkedvesebb lánya.
Amoda egy czimborám, –
Talán meg is látja –
Haza menünk: az anyámnak
Majd az megkiáltja.
Ne tréfáljon hát az úr,
Ne kötődjék vélem,
Isten ucscse megütöm, –
Kitelik ám tőlem!
Ni, ni, bizony hová nyúl!
Még a kötőm alá, –
Apja is szemtelen volt
Az urfinak talán?!“
18. TARJÁN VÉGEN…
Tarján végen van egy kis fehér ház,
Abban van egy felvetett fehér ágy,
Rajta fekszik egy barna menyecske,
Előtte van a rengő bölcsőcske.
A lábával csak úgy ringatgatja,
Szép szavával csak ezt dalolgatja,
„Csicsiss, lelkem, eszem a szép szádat,
Verje meg a jó isten apádat!
Ugyan, rózsám, tekints az egekre,
Ha nem pedig erre a kisdedre!…“
„‚Tekintettem, mikor megcsaltalak,
De már mostan istenre hagytalak.‘“
19. MOLNÁR MARCSA.
Kovács Zsuzsi söpör a kapuba’,
Szomszédjának sírva panaszolja:
Három esztendeje már mióta
A szép lánya, Mariskája, szajha.
Földig hajlott a fűzfának ága,
Molnár Marcsa most is sír alatta;
Azt siratja, milyen az élete,
Vincze Ferkó pedig annak jele.
„Lányok, lányok, rólam tanuljatok,
A legénynyel ne barátkozzatok,
Mert a legény hamis, hamar megcsal,
Hogyha a subájával betakar.
Vincze Ferkó! tekints az egekre,
Ha nem, pedig gyászos életemre!“ –
‚Tekintettem, mikor megcsaltalak,
Mikor a subámba takartalak.‘
20. KECZE SÁRI.
„Szomoru levelet kaptam az este,
De még szomorubbat szombaton este,
Az van irva levelembe:
Nem űlsz, Sári, az ölembe
Több este!“
Égető Mihály gatyája, haja ha!
Megakadt a kapufába haja ha!
Nem a kapufa fogta meg,
Kecze Sári markolta meg,
Haja ha!
‚Ereszd el, Sári, a gatyám, angyalom,
Ne szomoritsd édes anyám’, angyalom!‘
„Nem eresztem el a gatyád’,
Szomoritom apád’, anyád’,
Angyalom!…
Ritka rózsa, kinek nincsen levele,
Ritka legény, kinek nincs szeretője,
Ritka legény, ki azt tegye,
A kit szeret, hogy elvegye,
Igaz a’!“
21. LEGÉNY, LEÁNY.
Pipi a kendője,
Barna szeretője.
‚Uczczu édes rózsám,
De illenél hozzám,
Ha az enyém volnál!‘
„Nem vagyok a kendé,
Mert kend nyalka legény;
Ha kendet megfogják,
Katonának adják,
Szivem szomoritják.“
22. MEGÖLTEK EGY LEGÉNYT…
Megöltek egy legényt
Hatvan forintjáért,
A Tiszába bevetették
Pej paripájáért.
Tisza be nem vette,
Partjára kitette,
Arra ment egy halász legény,
Hajójába tette.
Oda ment az anyja,
Költi, de nem hallja:
„Kelj fel, kelj fel édes fiam,
Borúlj a nyakamba!“
Oda ment az apja,
Költi, de nem hallja:
„Kelj fel, kelj fel édes fiam,
Gyere velem haza!“
Oda ment babája,
Költi, meg is hallja:
„Kelj fel, kelj fel édes rózsám,
Gyere velem haza!“
„‚Csináltatsz-e nékem
Diófa koporsót?‘“
„Csináltatok, csináltatok
Márványkő koporsót!“
„‚Megsiratsz-e engem
Három leány előtt?‘“
„Megsiratlak, megsiratlak
Egész világ előtt!“
23. A BUJDOSÓ.
Udvarom, udvarom, szép kerek udvarom,
Nem söpri már többé az én gyenge karom.
Udvarom közepén van egy vadalmafa,
Az alatt van kötve két szürke paripa.
Fel is van nyergelve, fel is kantározva,
Gyerünk, kedves pajtás, bujdossunk el rajta.
Te mégy az egyiken, én meg a másikon,
Feltaláljuk egymást kis Magyarországon.
Kis Magyarországot körűl folyja a viz,
Az én kedves rózsám utánam sirva néz.
Ne sírj, rózsám, ne sírj, ne sirass engemet,
Hamis az én szivem, megcsal az tégedet.
24. A LOVAS LEGÉNY.
„Elszaladt a lovam
A czitrom erdőbe,
Elszakadt a csizmám
A nagy keresésbe’.“
– Ne keresd a lovad,
Mert már be van hajtva,
A biró udvarán
Szól a csengő rajta.
„Udvarom, udvarom,
Kerek kis udvarom!
Nem söpri fel többé
Az én gyenge karom.
Szabad a madárnak
Ágról ágra szállni,
Csak nekem nem szabad
A rózsámhoz járni.“
– Felszállott a páva
Vármegye házára,
Az én galambomat
Most viszik rabságba.
„Rab vagyok, rab vagyok,
Szabadulást várok,
A jó isten tudja,
Mikor szabadulok!“
25. A RAB.
‚Majd hajnal is lesz már,
Majd is megvirrad már,
Fordúlj felém, kedves rózsám,
S ej haj, majd magad maradsz már.‘
„Bárcsak piros hajnal
Soha ne hasadna,
A mi édes szerelmünknek
S ej haj, vége ne szakadna!“
‚Látod, rózsám, látod
Azt a száraz nyárfát,
Majd ha az kizöldűl, akkor
S ej haj, akkor jövök hozzád.‘
„Hiszem a teremtőm,
Kizöldűl az én fám,
A te csalfa szived vissza –
S ej haj, visszafordúl hozzám.“…
Kaszaperi pusztán
Jön két zsandár nyilván,
Csörög a lova zablája,
S ej, haj, czélba a puskája.
Vásárhelyi pusztán
Jön két lovas zsandár…
‚A sámsomi kis csárdában
S ej haj, ott fogtak meg minket!
Vásárhelyi pusztán
Voltam csikós bojtár,
Számadómtól, betyároktól
S ej haj, tanultam a lopást. –
Repűlj madár, repűlj
Szentesen keresztűl,
Szólj be az én galambomhoz,
S ej haj, maga van egyedűl.
Ha kérdi: hogy’ vagyok,
Mond meg, hogy rab vagyok,
Orosházi cselédházban
S ej haj, térdig vasba’ vagyok.
Meghalok, meghalok,
Még beteg se vagyok,
Orosházi kis nyomáson
S ej haj, nyugodni akarok!…
Édes anyám volt kend,
Mért nem tanitott kend,
Gyenge fának ága voltam,
S ej haj, mindenre hajlottam!‘
26. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.
Megállj, madár, megállj!
Hadd beszéljek véled,
Három almát küldök,
Azt izenem tőled:
Egyiket apámnak.
Másikat anyámnak,
De a harmadikat
A kedves rózsámnak.
Rab vagyok, rab vagyok,
Térdig vasba’ vagyok,
A jó isten tudja,
Mikor szabadulok.
Térdig vasba’ vagyok,
Könyékig bilincsbe’,
Pétervári várban
Vasra vagyok verve.
27. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.
‚Ablakom rostélyán
Kis madár hegedűl, –
Repűlj az én galambomhoz,
Maga van egyedűl.
Ha kérdi: hogy’ vagyok?
Mondjad, hogy: rab vagyok,
Az aradi vár-tömlöczben
Térdig vasban vagyok.‘
„Rab vagy, rózsám, rab vagy,
Én meg beteg vagyok!“ –
‚Gyógyítson meg a jó isten,
Mig kiszabadulok!‘
„Árva vagyok, árva,
Az isten is látja;
Verje is meg a jó isten,
Ki az árvát bántja!“
28. A FOGOLY.
Hadnagy uram jó napot!
Már én megint rab vagyok;
Ha rab vagyok, se’ bánom,
Ugy sincs engem ki szánjon.
Kérem hadnagy uramat,
Ne tegyen rám nagy vasat;
Ha rám teszi a vasat:
Gyenge szivem meghasad.
29. BARNA JÓSKA.
A szegedi nagy stokházba
Barna Jóska be van zárva,
Ott fekszik az ajtajába’,
Világos kék nyoszolyába’.
„Viszik a lovam Gyulára,
Magamat vasban utána.
Ne vigyenek olyan nagyon,
Ugy se’ soká leszek vason.
Megizentem a birónak:
Ne örűljön rabságomnak;
Mert ha rabságomnak örűl:
Nem sokára mellém kerűl!“
30. A VERBUNKOS.
‚Gyere, pajtás, katonának!‘
„Nem mék biz én, mert levágnak.“
‚Ha levágnak, feltámasztnak,
Téged tesznek kapitánynak.‘
„Akkor mék én katonának,
Mikor lányok verbuválnak;
Akkor sem mék én bocskorba’:
Sárga sarkantyus csizmába’!“
31. SÁRGA CSIZMÁS MISKA.
Sárga csizmás Miska sárba jár,
Panni patakon túl reá vár.
Ne várd Panni Miskát, nem jöhet a sár
Miatt, sárga csizma kár,
De ámbár a sártól jöhetne,
A vizen át még se mehetne,
A padot elmosta volt az árviz, –
Panni Miska szemébe nem níz!
De ámbár a viz is elapadt,
Visszacsúszott az elúszott pad,
Ne várd Panni Miskát, mert a kutyák ugatják,
Nem jön, mert megharapják.
„Sem sár, sem víz, sem ebugatás…
Óh hatalmas egek, de mi más!
Rágalmazó nyelvek irígysége
Miatt lett szerelmünknek vége.
Egy csókomnak, eddig melyet rád
Halmozva raggattam, tartsd a szád;
Ez volt szerelmünknek a kezdete,
Légyen ez is a végezete.
Te pedig a mit most magamnak
Nem adsz, megadod még hamvamnak,
Majd a midőn megcsal szép bálványod,
Síromat rózsával behányod.
De még azt az egyet kikérem,
Hogy a midőn végem elérem:
Ejts egy-két könnyet koporsómra,
S borúlj szánakozva síromra!“
32. GYÖNGE SÁNDOR.
Oberkernben, Ajk faluban az történt:
Pálfi Istvánt mulatságban meglőtték,
Pálfi Istvánnak golyó van szivébe’
Arczra borult a szoba közepébe.
Pálfi Istvánt viszik az ispotályba,
Gyönge Sándort a vilachi stockházba,
Vasat vertek a kezére s lábára,
Magyar bakát a sirbakolására.
Pálfi Istvánt viszik a temetőbe,
Gyönge Sándort az agyitor elébe.
„Vasas lábam szomoruan pengetem,
Jó barátom, jaj de bús az életem!“
Gyászba borult a spitáli temető,
Pálfi Istvánt viszik bele legelsőbb.
Az van irva az ő keresztfájára:
Itt nyugszik egy meglőtt frájter sirjába’.
„Gyönge Sándor, annak hívnak engemet,
Ugy is írják magyarul a nevemet.
Ne sirjon hát édes, kedves jó anyám!
Szép időmnek az utólja eljött mán.[1]
Megiratom azt a feleségemnek:
Gondját viselje a kis gyermekemnek,
Mert nem tudom azt sem, hogy mely órában,
Felakasztnak ez idegen országban.
Igy van, kinek méreg van a szivében,
Igy fizetnek a katona életben.
Sírhattok ti, bús anya, kis gyermekek,
Azt kivánom, légyen isten veletek!“
Esik eső szép csendesen lefelé,
Gyönge Sándort most kisérik befelé,
A sapkáját levágta a szemére,
Sok szép leány sirva mén el előtte.
Klagenfurtban árkolnak egy temetőt,
Gyönge Sándort viszik bele legelsőbb,
Sírhalmára űltessenek violát,
Szeretője ott sirassa ki magát.
33. AZ ELITÉLT KATONA.
‚Jaj de szennyes a kend inge, gatyája,
Elszennyezte az aradi stockházba’.‘ –
„Mosd ki, rózsám, ingem, gatyám fehérre,
Holnap visznek az agyitor elébe. –
Ha bevisznek az agyitor házába,
Leborulok törvényszék asztalára,
Rablánczomat siralmasan zörgetem –
Jaj de bánom, hogy én katona lettem!
Még azt mondja az agyitor énnekem,
Hogy a hóhér veszi el az életem –
Trombitások három rúfot fujjanak,
Jaj istenem! – holnap felakasztanak.
Édes anyám pénz van a kend zsebébe;
Tartsa kend hát, hadd markoljak beléje,
Csináltatok abból egy szép koporsót,
Sárga szeggel, hat sorjával ráveretem a jaj-szót.“
34. A SZEGEDI BIRÓ LÁNYA.
A szegedi biró lánya
Felöltözött mint egy páva;
Selyem kendő a nyakába’,
Bokor ugró szoknya rajta.
„A szegedi városháza
Megmutatja, hány az óra, –
Három fertály tizenegyre,
Ül a rózsám a gőzösre!“
Jaj de szépen muzsikálnak,
A legények sorba állnak, –
Ki húzatta vajon rája?
A szegedi biró lánya.
‚A gőzösnek hat kereke
Bárcsak izré porrá törne,
Hogy engemet el ne vinne
Arra az idegen földre…
Magas a pesti kaszárnya,
Én ülök az ablakába’,
Ott látom a kedves babám,
Könnyes szemmel tekintget rám.‘
35. SOROZÁSKOR.
Esik eső, nagy sár van az utczán,
Barna kis lány maga mos a kútnál,
Sirva mondja az édes anyjának:
„Elvitték a rózsám katonának!“
‚Ne sírj, lányom, van még a városba’,
Maradt még egy legény a számodra.‘
„De hijába! ha én nem szeretem,
Gyász lesz avval az én bus életem.“
„‚Füttyentett már egyet a masina,
Visznek engem vizitáczióra,
Mig a doktor engemet vizitál,
Kis galambom a gangon sirdogál.‘“
36. MÁS, UGYANAKKOR.
Verd meg isten a szegedi urakat!
Mind elvitték a sámsomi fiakat.
Bazsa-rózsa, viola csak nyiljatok.
Árván maradtak Sámsomon a lányok.
‚Kocsmárosné, adjon isten jó estét!‘
„Adjon isten magának is szerencsét.“
‚Kocsmárosné ne kivánjon szerencsét,
Szivem mellett megforgatom a nagy kést.‘
„Rozi, lányom, eredj le a pinczébe,
Hozzál fel bort a legnagyobb itczésbe!“
‚Kocsmárosné, nem kell nekem a bora,
Még az éjjel piros vérem kiontja.‘
Nincs édesebb az aradi dinnyénél,
Nincs szebb legény falunkban szeretőmnél,
Kék a szeme, szemöldöke fekete,
A jó isten de kedvemre nevelte.
A szegedi városháza de sárga,
De sok legényt besoroznak hiába,
Leűltetik kanapéra, divánra,
Ugy nyírik el göndör haját símára.
37. A KVÁRTÉLYOS KATONA.
‚Jó estét asszonyom,
Főztél-e vacsorát?‘
„Vacsorát nem főztem,
Nem vártam katonát.
Te szolgáló, jó leányzó,
Fűtsd be azt a szobát;
Kettő konyha körül légyen,
Egy pinczébe borért menjen,
Minden elég legyen! –
Isten hozott hozzám,
Szép magyar gavallér!
Illik oldaladra
Patrontás pantallér.
Lesz jó széna a lovadnak,
Jó kovártély lesz magadnak –
Köszönd asszonyodnak.“
‚Kérem asszonyomat,
Hadd üljek ölébe,
Hadd tegyem kezemet
Kincses kelebébe;
Kicsi nem árt, nem is tesz kárt,
Le sem töri gyönge ágát,
Aranyos bimbóját.‘
„Félek katonától,
Hamis portékától,
Mert ki tudja venni
Titkát mátkájától.
Egy éjtszaka mulatozik,
Ölelkezik, csókolózik, –
Odább masirozik.“
‚Ne hidd el, asszonyom,
Nem olyan vagyok én,
Virágos kis kertben
Palánta vagyok én.
Kicsi nem árt, nemis tesz kárt,
Le sem töri gyönge ágát,
Aranyos bimbóját!‘
38. SÁRI MÁRI.
Sári Mári beteges,
Nem eheti a levest;
Vizet inna, vize nincs,
Kútra küldne, senki sincs.
Van neki egy vén anyja,
Azt küldte el a kútra.
Mig a kútra oda jár,
Barna legény vele hál.
‚De jó anyám nekem kend,
De jó vizet hozott kend,
Másszor is elmenjen kend,
Tovább oda járjon kend.‘
„Hát ez a bot kié itt,
Vajon ki hagyta ezt itt?“
‚Hát… egy vándorló legény,
Szállást kért volna szegény.‘
„Hát az ágyad mi lelte,
Hogy ugy le van heverve?“
‚Czicza fogott egeret,
Játszott vele eleget.‘
„Hát a hasad mi lelte,
Hogy ugy fel van püffedve?“
Erre a lány nem szólott,
Csak az ablakba borúlt.
39. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.
Léva táján oda fel
Beteg asszony nem kél fel.
Szomjuhozik, vize nincs,
Kútra küldne, senki sincs.
Van neki egy vén ura,
Azt küldi ő a kutra.
Mikor ura kútra mén:
Barna legény ágyra mén.
Mikor ura visszatér:
Barna legény padra mén.
‚Beteg asszony, galambom!
Ki feküdt az ágyadon?‘
„Macska fogott egeret,
A’ hevert ott eleget.“
‚Beteg asszony, galambom!
Ki fekszik a padodon?‘
„Isten szegénye fekszik,
Fázik szegény, melegszik.“
Akkor ura zsebbe nyul,
A szegénynek huszast nyujt.
A beteg azt neveti,
Hogy a szegény elveszi.
40. GOMBOSNÉ.
Nincs Vásárhelytt olyan asszony,
Mint Gombosné, mint Gombosné
Komámasszony.
Kisüti a túros lepényt,
Híjja oda, hijja oda
A sok legényt.
„Ha a lepényt megettétek:
A lányomat, a lányomat
Elvegyétek!“
A Gombosné kamrájába
Három legény, három legény
Be van zárva.
Az egyike azt kiáltja:
Száraz perecz, száraz perecz
Nem rághatja!
A másik meg azt kiáltja:
Savanyu bor, savanyu bor –
Nem ihatja!
A harmadik azt kiáltja:
Kurva, kurva, kurva, kurva
A kend lánya!
41. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.
Nincsen nálunk olyan asszony,
Mint Gombosné, mint Gombosné
Komámasszony.
Kisüti a túrós lepényt,
Hívja oda, csalja oda
A sok legényt.
‚Ha a lepényt megettétek:
Sári, Kati, Mári lányom
Elvegyétek!‘
„Nem kell nekem a kend lánya,
Alul fodros, fölül rongyos
A szoknyája!“
„Nekem sem kell a kend lánya,
Bécsi rongygyal pirosított
Az orczája.
Azt sem isten adta rája,
Maga keze, kutya körme
Kente rája!“
42. A LEGÉNY.
Édes anyám meghalok,
Ha meg nem házasodok.
Radaradadom,
Radaradadom,
Ha meg nem házasodok.
– Édes fiam ne halj meg,
Inkább házasodjál meg.
Radaradalom stb.
– Édes anyám nem merek,
Mert azt mondják, hogy gyerek.
Radaradadom stb.
– Édes fiam nem mondják,
Csak jól felkösd a gatyát.
Radaradadom stb.
Vedd el a biró lányát,
Az főz neked vacsorát.
Radaradadom stb.
– Édes anyám nem adják,
Gazdag legénynek tartják.
Radaradadom stb.
– Édes fiam nem tartják,
Szegénynek is od’adják.
Radaradadom stb.
Az főz neked vacsorát,
Kukoricza galuskát.
Radaradadom stb.
. . . . . . . . .
– Beteg asszony galambom,
Ki feküdt az ágyadon?
Radaradadom stb.
– Cziczka fogott egeret,
Játszott vele eleget…
Radaradadom
Radaradadom
Játszott vele eleget.
43. KARASZ JUCZI.
Ez az utcza petrezselyem,
Karasz Juczi talpig selyem;
Lehet annak, van is annak,
Czeglédi vette azt annak.
Karasz Juczi fehér lába
Kivirít a léniára,[2]
Czeglédi Jóska meglátja:
Harmadnapos hideg rázza.
Karasz Juczi gyenge karja,
Bő ujju vizitli rajta,
Meg is lehet aztat nézni,
Czeglédi vette azt néki.
Karasz Juczi hires k…
Nem talál a gyalog-útra;
Piros alma hull az útra,
Ugy talál a gyalog-útra.
Éjfél után egy az óra,
Karasz Juczi most mén haza,
Még a kutyák sem ugatják:
A vén banyák mégis tudják.
Ez az utcza hosszabb volna,
A közepén egy bolt volna,
Karasz Juczi oda menne,
Talpig selyem ruhát venne.
„Csak gyászt adjon, görög uram,
Ugy sem lesz már hites uram,
Mert ha hites uram lenne:
Piros selyem szoknyát venne.“
44. KOCSMÁROSNÉ…
‚Kocsmárosné gyujts világot,
Hej, van-e kökényszemü lányod?
Hej, van-e kökényszemü lányod?‘
„Serem is van, borom is van,
Hej, kökényszemü lányom is van,
Hej, kökényszemü lányom is van!“
„‚Pista bácsi, Jancsi bácsi,
Hej, csak a ládám vigye kend ki,
Hej, csak a ládám vigye kend ki,
Jól eldugja kend a gazba,
Hej, meg ne találja a gazda,
Hej, meg ne találja a gazda.
Mert ha rátalál a gazda:
Hej, lángot vet a selyem szoknya,
Hej, lángot vet a selyem szoknya.
Selyem kötő, selyem kendő,
Hej, lángot vet az mind a kettő,
Hej, lángot vet az mind a kettő.‘“
45. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.
Tarján végen van egy kocsma,
Kinek neve „arany potyka,“
A mellett van Ország háza,
Van is annak két szép lánya.
A kisebbik arany bárány,
Arany gyapjat visz a hátán;
A nagyobbik egy vén czanga,
Ráavasodott a gyapja.
„János bácsi, Pista bácsi,
Csak a ládám vigye kend ki!
Jól eltegye kend a gazba,
Rá ne akadjon a gazda.
Mert ha ráakad a gazda:
Lángot vét a selyem ruha,
Selyem szoknya, selyem kendő,
Lángot vét az mind a kettő.“
46. A BETYÁR.
„Esik eső az árpa-tallóra,
Gyere, babám, ültess fel a lóra,
Gyenge vagyok, nem tudok felűlni,
Kis pej lovam nem akar megállni.
Irhás subám szegre van akasztva,
Ugyan babám, akaszd a nyakamba,
Ugy is, tudod, ott annak a helye,
Még az éjjel betakarlak vele.
Kocsmárosné! jár-e erre zsandár,
Ki engemet a pusztában hajkász?
Ha jár erre, adjon hirt előre,
Majd kimegyek s megszámolok véle.“
Azt a legényt két zsandár kiséri,
A babája az ablakon nézi.
„Ne nézd, rózsám, gyászos életemet,
Mind teérted szenvedem ezeket!“
„‚Ugyan, rózsám, ne veresd magadat,
Valld ki minden titkos dolgaidat!‘“
„Ugyan, rózsám, sajnálsz-e engemet?
Mind teérted szenvedem ezeket!“
„‚Kocsmárosné! ád-e bort hitelbe?
Itt hagyom a csurakomat érte,
Ha ki nem váltom a jövő hétre:
Adja annak, ki többet ád érte.‘“
47. BOGÁR IMRE.
Zavaros a Tisza,
Nem akar higgadni,
Még az éjjel Bogár Imre
Által akar menni.
Által akar menni,
Lovat akar lopni,
A szegedi nagy vásárban
El akarja adni.
Nézz ki, babám, nézz ki
Ablakod firhangján,
Amoda jön Bogár Imre
Sötét pej paripán.
Arany a zablája,
Réz a kantár-szára;
Szabadkai hires lányok
Bámulnak utána.
„Kocsmárosné hallja,
Kocsmárosné hallja!
Nyissa ki hát a kapuját,
Hadd menjek be rajta!
Kocsmárosné, hallja!
Van-e paprikása?“
„‚Vagyon bizony egy bográcscsal
Vendégim számára.‘“
„Kocsmárosné, hallja!
Van-e vörös bora?“
„‚Söröm is van, borom is van
Vendégim számára.‘“
„Kocsmárosné, hallja!
Van-e szép leánya?“
„‚Vetett ágyam, szép leányom
Betyárok számára!‘“
„Kocsmárosné, hallja!
Száz itcze bort hozna,
Megkínálom a vármegyét,
Hogy ne legyek rabja…
Hunczut a vármegye,
Nem iszik belőle;
Látom, hogy már azt akarja:
Holtig legyek rabja.
Hunczut a vármegye,
Meglesett bennünket,
Tiszahajlási csárdába’
Elfogott bennünket!…“
Repűlj, madár, repűlj,
Hej, Szabadka felől,
Az a hires Bogár Imre
Maga van egyedül.
48. KIS SÁNDOR.
Volt egy úrnak hat szép fekete lova,
Volt is annak egy szép barna kocsisa.
Még vasárnap jó bort ivott kedvire,
Hétfőn reggel szépen ki volt teritve.
Jaj de véres a Kis Sándor ruhája,
Elvérezte a csorvási csárdába.
„Mosd ki, rózsám, ingem, gatyám fehérre,
Majd elmegyek a nagy törvény elébe. – –
Biró uram, adjon isten jó napot!“
„‚Isten hozott, édes fiam, mi bajod?‘“
„Biró uram nagyon sulyos a bajom, –
Legkedvesebb pajtásom szúrtam agyon!“
„‚Űlj le, fiam, nálunk itt a lóczára,
Elvégezzük a bajod nyolcz órára,
Elvégezzük a bajod nyolcz órára,
Űlj le, fiam, nálunk itt a lóczára.‘“
Jaj de álnok a szegedi főbiró,
Maga hallgatja a rabot, nem hajdu,
Ránczra szedi szemöldökét s ugy nézi,
Hogy a törvény Kis Sándort hogy’ itéli.
Három kis lány felöltözött fehérbe,
Fehér selyem kendőt vett a kezébe,
Szépen kérik a vármegye hajduját:
Ne akasztassa fel azt az egy betyárt!
Kis Sándornak az udvarán van egy fa,
Tetejében csüng három szál pántlika,
A rózsája keservesen siratja:
Mert Kis Sándort katonának viszik ma!
49. SOBRI.
Hej, haj! kis menyecske!
Kivel háltál a múlt este?
– Hej, haj! Nyirfaival,
Az én kedves galambommal.
Hej, haj! Sobri pajtás!
Hogyan tetszik a mulatás?
– Hej, haj! nem jól tetszik,
Mert Nyirfai halva fekszik.
Hej, haj! Sobri pajtás!
Micsoda az a sárga ház?
– Hej, haj! Sümeg város,
Ott lakik a komiszáros.
Hej, haj! Sobri pajtás!
Elvitték a pej paripát.
– Hej, haj! csak hadd vigyék,
Van még a ménesen elég.
Hej, haj! Sobri pajtás!
Elvitték az irhás subát.
– Hej, haj! csak hadd vigyék,
Van még a szücsöknél elég.
Hej, haj! Sobri pajtás!
Elvitték a selyemruhát.
– Hej, haj! csak hadd vigyék,
Van még a boltokban elég.
Hej, haj! Sobri pajtás!
Elvitték a nyalka csizmát.
– Hej, haj! csak hadd vigyék,
Van még a vargáknál elég.
Hej, haj! Sobri pajtás!
Elvitték az inget, gatyát.
– Hej, haj! csak hadd vigyék,
Van még a tótoknál elég.
Hej, haj! Sobri pajtás!
Hozzák már az akasztófát!
– Hej, haj, csak hadd hozzák,
Sobrit arra nem akasztják!
50. NAGY PÁL JANCSI.
Nagy Pál Jancsi s kis Dudrai
Elindultak juhot lopni,
Agyonverték a kis bojtárt,
Elhajtották fele nyáját.
„Az Alföldi hegyes, völgyes,
Engem a vármegye keres,
Ha keres is, meg nem talál
Engem az Alföldi pusztán!“
Csengelényi puszta szélen,
A nagy Szirtus szőlő végen
Utánok jött Pestvármegye:
‚Kié, földi, ez a birge?‘
„Mihaszna mondom, hogy kié,
A szegedi szenátoré.“
Mihelyt ezt a szót kimondta:
Lábára bilincset csuktak.
„Két kezemet hátra fogta,
Piros orczám felpofozta…“
„Kérem szépen az urakat,
Engedjék el a bajomat.
Hadd iratok egy levelet:
Rózsám szabadits engemet!“
Szeged város szép helyen van.
A fogház a közepén van,
Alatta terem a csipke,
Rászállott egy bús gerlicze.
Ne búsúlj te bús gerlicze!
Lesz még párod az erdőbe’.
‚Nem kell nekem senki párja,
Ha az enyém el van zárva.
Be van zárva a fogházba,
A szegedi rongyos várba.
Ablakodnak vas rostélya,
Nyujtsd ki, babám, karod rajta!
Hadd fogjam meg utoljára,
Bú eltemet nem sokára.‘
„Soha ezt nem hittem volna:
Gyenge testem tömlöcz rontsa,
Göndör hajam lerohaszsza,
Piros orczám elhervaszsza!“
51. A CSIKÓS.
‚Hej lóra, csikós, lóra!
Be van a ló hajtva,
Biró udvarában,
Ihajla!
Szól a csöngő rajta,
Igaz a.‘
„Hej hadd szóljék, hadd szóljék,
Zsebembe’ a tallér;
Én voltam tabánban,
Ihajla!
A hires gavallér,
Igaz a.“
‚Hej ismerem a csöngőt,
Volt is a kezembe’,
A túri vásárba’,
Ihajla!
Fizettem meg érte,
Igaz a.‘
„Hej elmehetsz már dáma,
Nem járok utánad,
Járjon biz a kutya,
Ihajla!
Ki a falut futja,
Igaz a.“
‚Hej ime én azt mondám,
Járjanak utánam.‘
„Járjon biz a kutya,
Ihajla!
Ki a falut futja,
Igaz a.“
52. A BOJTÁROK.
Esteledik, alkonyodik,
Gulya, ménes takarodik,
A számadó káromkodik,
Három bojtár jó bort iszik.
Egyik iszik a ménesbe’,
A másik a Cserepesbe’,
A harmadik a Bügesbe’:
„Igyunk atta teremtette!“
‚Isten hozzád, jó bojtárom!
Van-e a gulyám közt károm?‘
„Nincsen károm, de nem is lesz,
Mig a gulyám kezemen lesz.“
Ég a cserepes teteje,
A számadó lova benne,
Vérrel forog fel a szeme,
Hogy ki nem jöhet belőle.
53. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.
Tiszta buza, szép csárdásné,
De szép élet a bojtáré,
A csárdásné a bort méri,
Bojtár legény ölelgeti.
Kutya-kaparási csárda
Gulyával van körül állva,
A számadó káromkodik,
Három bojtárja bort iszik
Egyik iszik a ménesben,
Másik meg a Cserepesben,
A harmadik a Morgóban,
Gulya, ménes csavargóban.
Lyukas a cserény teteje,
A számadó lova benne,
Vérrel forog fel a szeme,
Hogy nem jöhet ki belőle.
54. BALLA JANKÓ.
Nem messze van ide Czibakháza,
Közepében van egy rongyos csárda,
Ott iszik az én rózsám bújába’…
Amoda jön két zsandár fegyverbe’ –
Kiszalad a csárdásné ijedve.
„Adjon isten jó estét, csárdásné!
Hát ez a két pej paripa ki-é?“
‚Ott benn iszik ennek a gazdája,
Most érkezett, nem tudom kicsoda.‘
„Küldje ki hát ennek a gazdáját,
Nem bántjuk mi, csak adja meg magát.“
„‚De én bizony meg nem adom magam,
Ha ugy tetszik, vigyék el a lovam,
Kis pej lovam annyira nem bánom,
Csak a nyeregszerszámot sajnálom.
Pár itcze bort parancsolatomra,
Zsebemben elkészitve az ára,
Ha megiszom, megadom az árát, –
Szeretem a kocsmárosné lányát.‘“ –
Balla Jankó nem legénykedik már,
Mert Szolnokban kurta vason van már,
Csütörtökön majd tiz óra tájba’
Akasztják fel az akasztófára.
De még mikor Dávidéknál ivott,
Tónai Ferkével pajtáskodott:
Mutatott még annyi bátorságot,
Kiment s a zsandárral szembe szállott.
„‚Isten hozzád Mező-Túr városa!
Nem lépek bé többé határodba,
Nem taposom a zöldelő mezőt, –
Áldjon meg az isten hű szeretőm!‘“
55. FÁBIÁN PISTA.
Engem hivnak Fábián Pistának,
Ki is állok huszonnégy zsandárnak,
Jő a zsandár, de nem félek tőle,
Majd kimegyek, megszámolok véle.
Fekete föld termi a jó buzát,
Sürű erdő neveli a betyárt,
Szép csárdásné, viselje kend gondját,
Majd megkapja kend még a jutalmát.
Szeged felől fujdogál a szellő,
Jön a zsandár mint szél minden felől,
De én szegény csak magam egyedűl
Sürgök forgok a fegyverem körűl.
Isten hozzád Szalonta városa!
Már én többé nem leszek lakosa,
Teremhet már zöld füvet lapossa,
Kis pej lovam többé nem tapossa.
56. BANDIKA.
Szilvás falu gyászban van,
Juhász legény halva van;
Még szombaton délután
Vigan ment a juh után.
Utána megy az anyja:
„Gyere haza Bandika!“
„‚Nem megyek én ma haza,
Vérben fürdök én még ma.
A kocsmába kell menni,
Veszekedés fog lenni.‘“ –
Három juhász inditja,
A negyedik csitítja…
„‚Sirass, anyám, sirass már,
Sírom szélén vagyok már!‘“
57. A SZÖKEVÉNY.
Nem loptam én életembe’,
Csak egy csikót Debreczenbe’,
Mégis rám verték a vasat,
Az aradi serház alatt.
Az a serház lángot vessen,
Rólam a vas-zár leessen. –
Leesett rólam a vas-zár:
Zsandár legyen, a ki bezár!
58. BALLA JÁNOS.
Jaj de szennyes Balla János gatyája,
Elvérezte a mágocsi pusztába’.
‚Mosd ki, rózsám, ingem, gatyám fehérre,
Holnap megyek Beke Kálmán elébe.‘ – –
‚Adjon isten, Beke Kálmán, jó napot!‘
„Adjon isten, Balla János, mi bajod?“
‚Bajom nekem a mennyire nagy nincsen:
Az utazó czimborámat megöltem.
Kérem szépen Beke Kálmán uramat,
Csak sokára ne hagyja a bajomat!‘
„Űlj le, fiam, erre a zöld lóczára,
Majd elvégzem a bajod nyolcz órára.“
‚Szépen kérem Beke Kálmán uramat,
Csak törvényre ne adja a bajomat!‘
„Édes öcsém, Balla János, nem lehet,
Kis-Szegvárra küldöttem a levelet.“
„‚Ha bemegyek Beke Kálmánt megkérni:
Balla Jánost ki lehet-e váltani?‘“
„Eszemadta barna kis lány nem lehet, –
Kis-Szegvárról akasztófát itélnek!“
Balla Jánost három zsandár vallatja,
Csak azt vallja: merre van a babája?
Arra lakik a rozmaring utczába’,
Piros rózsa nyilik az ablakába’.
Megszólalt már a mágocsi nagy harang,
Huzza aztat három fehér vadgalamb,
Huzza azt a jaj szomoru verseket:
Balla János én szenvedem ezeket!
Jaj de magas az új torony teteje, –
Balla Jánost viszik a vesztő helyre.
‚Leásták már nékem azt a bitófát,
Kire Balla Jánost majd felakasztják!‘
59. BAJUSZ PANNI.
Bajusz Panni nem eladó,
Nem a szüzek közé való,
Fejét veszi a szüzeknek,
Mint a kasza, mint a kasza a füveknek.
Bajusznénak fehér háza,
Vándorlani van a lánya,
Vándorlani van a lánya
A szegedi, a szegedi kaszárnyába!
Bajusz Panni mért vagy kurva?
Hiszen nem vagy rászorulva. –
Hogy ne volnék rászorulva,
Harminczhárom forint volt a selyem szoknya.
Az anyám is addig tartott:
Mig a pénzem el nem fogyott;
Mikor a pénzem elfogyott,
Édes anyám mindjárt útnak igazitott.
DALOK.
SZERELMI DALOK.
1.
Elment a galambom, itt hagyott engemet,
El is vitte nekem minden örömemet,
Jőj vissza, galambom, hozd vissza kedvemet, –
Az úr isten tudja, mikor látlak többet.
Elment a madárka, üres a kaliczka,
Bizony azt fogadta: haza jön tavaszra,
Ha tavaszra nem jön: árpa pirulásra,
Hej! ha akkor se jön: bizony sohase jön!
2.
Gyenge a nád, lehajlik a földre,
Siró szavam hallik messze földre,
Még akkor is sírok keservesen:
Mikor ágyamban fekszem csendesen.
Őszszel szokott a fecske elmenni,
De tavaszszal vissza szokott jőni;
Most kezdtem én egy barnát szeretni,
Jaj de sokat kell érte szenvedni.
Szeged alatt kaszálják a zabot,
Kedves rózsám rakja az asztagot;
Ha megrakja, leköti kötéllel,
Engem pedig holtig szerelmével.
3.
Megizentem én az édes anyámnak:
Fogadjon el még engemet fiának;
Hogy ha el nem fogad engem fiának:
Bujdosója leszek a nagy világnak.
Megátkozott engem az édes anyám,
Hogy ne legyen se országom, se hazám,
Tüskebokor legyen az én lakásom,
Ott se legyen sokáig maradásom.
Megvert engem a jó isten teveled,
Hogy én téged olyan forrón szeretlek,
Bár tudnálak, bár tudnálak feledni,
Rajtad kivűl mást is tudnék szeretni!…
4.
Szentes felől száll egy páva magába’,
Nem száll az a páva erre hiába.
A pávának három tolla aranyos,
Nem vagyok én a babámmal szabados.
Lesz még idő, lesz még idő, de nem most,
Leszek én még a babámmal szabados.
Ez az utcza a malomig de széles,
Ebben lakik az én babám, de kényes.
Piros, selyem, fodros kötő előtte,
Esztendeje, hogy nem néztem szemébe.
Szeretetét félbe akarja hagyni,
Jaj de álnok, hogy nem sajnál megcsalni!
5.
Faluvégen egy fehér ház,
Ha ránézek, a hideg ráz,
Ráz, de nem a fehér házért,
Benne lakó kis leányért.
– Kertem alatt szól a páva,
Én vagyok az igaz árva,
Nincsen nekem édes apám,
A ki gondot viseljen rám.
Kertem alatt szánt egy eke,
Barna legény megy mellette,
Ugy megtetszett a termete:
A halál választ el tőle.
6.
Túlsó soron esik az eső,
Ne menj arra, kis lány, eleső’,
Elsározod a fehér szoknyád,
Tudom, megver az édes anyád.
Túlsó soron van a mi házunk,
Nem eladó még a mi lányunk,
Esztendőre lesz az eladó,
Akkor lesz az legénynek való.
7.
A szegedi piaczon
Rózsát árul egy asszony;
Nem kell nekem, nem kell nekem a rózsája,
Csak az a szép kökényszemü barna lánya.
8.
Nincs szebb virág, mint a fehér liliom,
Nincs szebb leány, mint az én kis galambom.
Nem is adnám egész világ kincséért,
A tengernek valamennyi gyöngyéért.
9.
A szép asszony drága,
Száz forint az ára,
Ijujuh s ejujuh!
Száz forint az ára.
De a legény olcsó,
Három marék ocsú,
Ijujuh s ejujuh!
Három marék ocsú.
A’ se’ búza ocsú,
Hanem csak zab ocsú,
Ijujuh s ejujuh!
Hanem csak zab ocsú.
Kár a szép asszonynak
Búba’ megvénűlni,
Ijujuh s ejujuh!
Búba’ megvénűlni.
10.
Kukoricza szára
Ne menj az utczára,
Mert a leány drága,
Száz forint az ára.
De a legény olcsó,
Három marék ocsú,
Szapulóval mérik,
Lapáttal tetézik.
11.
Debreczenben nyílik egy szép rózsafa,
Illatozó piros rózsa van rajta,
Mit ér nekem a kert piros rózsája,
Ha semmikép nem juthatok hozzája.
Vásárhelyi posta legény sipja szól,
Levelet hoz az én kedves rózsámtól;
Mit ér nekem az aranyos levele,
Ha maga is az angyal nem jön vele!
12.
Mért nincs minden lánynak
Ut az udvarába?
Aranyos diófa
Pitarajtajába’?
Kerek levele,
Édes gyökere,
Mért nincs minden lánynak
Igaz sze- rete- rete- retete?
Azért nincsen a leánynak
Igaz szeretete,
A legénynek, a legénynek
Hamis a két szeme,
Hamis a szeme,
Álnok a szive, –
Azért nincsen a leánynak
Igaz sze- rete-, rete-, retete!
13.
Rőffel mérik a gyócsot,
Adjál, babám, egy csókot,
Tudod, rózsám, nem esik hiába,
Elveszlek nem sokára!
14.
Adol-e, rózsám, adol-e?
Adol-e csókot, adol-e?
Hogyha nem adsz, rózsám, adok én,
Nem is olyan fösvény vagyok én.
Elmehetsz, rózsám, dolgodra.
Mert nem szorultam csókodra,
Hogyha csókra szorultam volna:
Volna, ki engem megcsókolna!
15.
Érik, érik Csanádon a vörös szilva,
Haza hozlak, kedves rózsám, két hét mulva.
Érik a cseresznye,
Igazabb a szőke;
Érik a vadalma,
Hamisabb a barna.
16.
Elszakadt a gyékénykötél,
Nem megyek férjhez az idén.
Összekötöm a kötelet,
Férjhez megyek, ha csak lehet.
17.
Bárcsak én még egyszer
Babámé lehetnék!
Hej fehér papirosra
Feketével irnék.
Irnék oly levelet, –
De nehéz a penna,
Hej feketének látszik,
Ámbár hattyu tolla.
Vidd el, madár, vidd el
Irott levelemet,
Hej hadd olvassa babám
Hív szeretetemet
Nem bánom, nem bánom,
Legyen földindulás,
Hej hadd jusson eszedbe
Sok sűrű fogadás.
Ha eszedbe nem jut:
Irj fel a szivedbe,
Hej ha fel nem irsz, babám,
Verjen meg az isten!
Hogy felejtselek el,
Hogy eszembe ne juss?
Hej szivem fájdalmáért
Verjen meg a Jézus!
18.
Szomoru az idő,
Megakar változni,
Hej két kegyes egymástól
Most akar elválni.
Mikor a két kegyes
Egymástól elválik,
Hej még a fényes nap is
Homályosnak látszik.
Angyal-e vagy madár,
Ki száraz ágra szállt?
Hej csattogtatja szárnyát,
Veri szivem kinját.
Zavaros a Maros,
Nem akar higgadni;
Hej haragos a babám,
Nem akar békélni.
Meghiggad a Maros,
Nem lesz mindig zajos;
Hej megbékél a babám,
Nem lesz az haragos.
19.
Amott jön egy legény,
De szomoru szegény,
Látom a szájáról,
Szállást kérne szegény.
Adok neki szállást,
Magam mellett hálást,
Magam mellett hálást,
Készitek áldomást.
Isten hozott régen
Ohajtott barátom!
Örülök, hogy kedves
Személyed láthatom.
Ugy tetszik, mióta
Szavadat hallhatom:
Szivem fájdalmai
Elmúlnak, már látom.
20.
Csendes patak folydogál,
Szemem könnye csordogál,
Szivem gyászba öltözik,
Koporsóba költözik,
Piros színem változik.
Éjfélben mikor alszom,
Azt tudom, veled játszom,
Gyöngy melled takargatom,
Piros orczád csókolom –
Még sincsen nyugodalmam.
Oh halálos szerelem
Végy el előre engem!
Vedd el szivem fájdalmát,
Tekintsd éltem rabságát,
Bus szivem árvaságát!
Busulásimban sirok,
Sirva verseket írok;
Nem kell étel sem ital,
Szivem eltelt bánattal,
Érted, rozsám, majd meghal.
Berekesztem versemet,
Köszöntöm személyedet,
Ezer egészségeket
Kivánok e ház népnek –
De különösen néked!
21.
Sárga csikó, csengős csacsi,
Behajtott már Rébék Józsi,
Aranyos az ostornyele,
Dudás Zsuzsi durrant vele.
Jaj de világ asszonya lesz,
A kit Rébék Józsi elvesz,
A két szemét reá veti,
Buját, baját elfelejti.
22.
Nem vagyok én, rózsám, beteg,
Csak a ló rázott meg,
Ama barna kis leánynak
A szeme ártott meg.
Hej babám oda vagy,
Galambodnak rabja vagy;
Ezer a baj meg kettő,
Elmult szabad esztendő.
23.
Náni, Náni, szivem Náni!
De szeretnék veled járni,
Veled járni, veled hálni,
Mind virradtig mulatozni.
Nem adnálak e világért,
A budai rosz vásárért;
A vásárral mit csinálnék?
De teveled elélhetnék.
24.
Az én rózsám jó kedvéből, haj, haj, haj,
Almát adott a zsebéből, haj, haj, haj,
A kendőjét is id’adta, haj, haj, haj,
Hogy mossam ki vasárnapra, haj, haj, haj.
Édes rózsám válj ördöggé, haj, haj, haj,
Vígy el engem egy kevéssé, haj, haj, haj,
Csak a pitarajtó mögé, haj, haj, haj,
Váljunk ketten egy ördöggé, haj, haj, haj.
25.
Kerek az én kalapom,
Kerekebbre szabatom,
Kicsiny az én galambom,
Lehajlok, megcsókolom.
Voltál-e már Aradon,
Az aradi vásáron?
Hallottál-e gyöngyebb szót:
Nyisd ki, babám, az ajtót!?
Jaj, de soká nyitod ki,
Mintha nem tudnád, hogy ki;
Ajtód előtt fagyok meg,
A lelkedre halok meg.
Kedves rózsám vess ágyat,
Bágyadt testem elfáradt,
Teríts alám lepedőt,
Vánkost is tégy vagy kettőt.
Teszek biz én hármat is,
Kárton párnát hatot is,
Selyem paplanommal is,
Betakarlak százszor is.
Sásba verem az ökröm,
Ha jól lakik, bekötöm;
Magam alszom csendesen,
Ölelem a kedvesem.
Piros almát ehetném,
Veled enyeleghetném.
Enyelegj hát, nem bánom,
Magam is azt akarom.
Hej, Marikám, Marikám,
Légy te is jó énhozzám;
Ha megcsókolnál egyszer:
Visszaadnám ezerszer.
26.
Ez a kis lány, ez a barna,
Megcsókolna, ha akarna;
De nem volt igaz szeretőm,
Verje meg az én teremtőm!
Ez a kis lány, ez a szőke,
Megölelne, hogyha merne;
Ez lenne igaz szeretőm,
Áldja meg az én teremtőm!
27.
Fehér kis ház, kerek ablak rajta,
Te kis leány ne kacsintgass rajta,
Te kis leány ne kacsintgass rajta,
Mert én téged el nem veszlek soha!
Esik, esik, zápor eső esik,
A szép leányt mégis felkeresik,
Forró csókot nyomnak ajakára,
Illik a csók a magyar leányra.
28.
Megkereslek szállásodon,
Veled hálok te ágyadon,
Fehér karom reád rakom,
Piros orczád megcsókolom.
Nem danólok én oly nagyon,
Mert kihallik az ablakon,
Arra jár az én angyalom,
Szememre veti az nagyon.
29.
Majd elmegyünk messzire,
A Tisza tulsó szélire,
Majd ott lesz, ott lesz, a mi lesz:
Szép kis lány ágya vetve lesz.
Dunnám, párnám de puha,
Hej kimaradtam alóla;
Ereszsz be, rózsám, a falig,
Nálad maradok hajnalig.
Dunnám, párnám lehajlik,
Ereszsz be, rózsám, a falig,
Ereszsz be, rózsám, a falig,
Nálad mulatok holnap is.
30.
Dunnám, párnám de tarka,
Hej kimaradtam alóla,
Megérem én még valaha:
Rózsámmal fekszem alatta.
Párnám csúcsa behajlik,
Eredj be, rózsám, a falig,
Eredj be, rózsám, a falig,
Veled mulatok hajnalig.
Beljebb, beljebb a falig,
Öleljük egymást hajnalig,
Öleljük egymást hajnalig,
Mig öreg anyánk aluszik.
31.
Őrmény szalad a parlagon,
A betyár meg a jó lovon;
Üti betyár őrmény hátát,
Neki adja hátas lovát,
Száz tallért adtam a lómért,
Százat a nyeregszerszámért,
Száz aranyat a rózsámért,
Kit nem adnék e világért!
32.
Mikor piros hajnal hasad,
Kis pej lovam nyereg alatt;
Lovam lába indulásra,
Rózsám szája bucsuzásra.
Által mentem a kőhidon,
Utánam jött barna hugom,
Nem a hugom, a galambom,
Piros orczáját csókolom.
Hat ökröt adtam egy lóért,
Hatvan tallért egy nyeregért,
Száz aranyat egy szép lányért,
Kit nem adnék egy világért!
33.
Leszakadt a czifra szűröm kötője,
Barna kis lány most ugrott ki belőle;
Csak arra az egyre kérlek: el ne hagyj!
Mert ha elhagysz, mint a rózsa elhervadsz.
Ezt a kis lányt nem adnám az anyjáért,
Az apjának minden gazdagságáért,
Félvilágnak ezüst- és aranyáért,
A világnak minden gazdagságáért!
34.
Ha énnekem gyolcsom, kontyom volna,
Még jó reggel felöltöztem volna,
A piaczra kisétáltam volna,
Magam ottan mutogattam volna!…
35.
Ha szűröm lesz, bocskorom,
Bizony megházasodom;
Ha szép feleségem lesz,
Bizony belé takarom.
Uczczu belé, meg-meg belé,
Bizony belé takarom!
36.
Megakarnék házasodni, románé,
De nem tudok kit elvenni, románé,
A szegedi híres lányok – románé,
Nem akarnak hozzám jönni, románé.
Egyik utczán lemenjék kend, románé,
A másikon feljőjék kend, románé,
Mihozzánk is bejőjék kend, románé,
Ugy tudják meg, hogy szeret kend, románé.
37.
Általmentem a Tiszán,
Két kerekü talyigán,
Visszajöttem azután
Daruszőrü paripán.
Van paripám jó hámos,
Bagaria szerszámos;
Ha én azt megfuttatom:
Galambomat meglátom,
38.
Csipkés a szőlő levele,
Vártalak, rózsám, az este,
Váratlanul jöttél hozzám,
Áldjon meg az isten, rózsám!
Az én rózsám szemöldöke
Többet ér mint a hat ökre;
A hat ökre szántó-vető,
De a rózsám hü szerető.
Az én rózsám, szeme, szája
Többet ér mint a pajtája;
A pajtája fekete gyász,
De a rózsám aranykalász.
39.
Az éjjel álmomban
Olyan álmot láttam:
A kőrösi pusztán
Nyolcz ökrön szántottam.
Haj elébb, haj elébb
Asszonyom nyolcz ökre,
Huzzad a boronát,
Hadd teremjen buza
Ritka buza, ritka,
Kiben konkoly nincsen;
Ritka a szerelem,
Kiben hiba nincsen.
Az ökör a dolgát
Csak másnak miveli;
Asszonyom a lányát
Csak nekem neveli.
Az ökör a földet
Nem magának szántja,
Az asszony a lányát
Nem magának tartja.
Szépen felneveli,
Szárnyára ereszti,
Keservesen nézi,
Hogy más ölelgeti.
40.
Házam előtt van egy nagy fa,
Piros kendő lobog rajta, iczczacza!
Barna babám rákötötte,
Egy pár csókot kapott érte, iczczacza!
Piros kendő ugy ellobog,
Az én szivem ugy eldobog, iczczacza!
Istenem! csak este lenne,
Barna babám erre jönne, iczczacza!
Aztán neki megmondanám:
Itt az idő barna babám, iczczacza!
Elmehetünk esküvőre,
Eskü után mennyegzőre, iczczacza!
41.
Szekfü, zsálya, petrezselyem,
Vajon ki kertjében terem?
Nem terem a senkiében,
Csak az én kedvesemében.
Alig várom azt a napot,
Szombat után vasárnapot,
Párjával kapom a csókot,
Kendővel az ajándékot.
Alig várom azt az órát,
Hogy megegyem a vacsorát,
Körűl gombolom a subám,
Ide várom az én rózsám.
42.
Kertem alatt legel egy kecske,
Őrzi azt egy barna menyecske,
Gyere, pajtás, fejjük, fejjük meg azt a kecskét,
Öleljük meg azt a barna menyecskét,
Hol lakol te rózsám? nem tudom. –
Gyere velem, majd megmutatom.
Világos kék ajtóm, ajtóm fele, ablakom.
Jaj de régen nem láttalak galambom!
Micsoda csárda ez? de csínos,
Van-e benne szép lány takaros?
Ha nincs benne szép lány fé’től talpig takaros:
Bomoljon meg ez a hitvány kocsmáros!
43.
Nem szeretnék, nem szeretnék parton járni,
Parton járni, parton járni, pappal hálni,
Mert a papnak, mert a papnak nincs subája.
Hideg a re-, hideg a reverendája.
Jobb szeretnék, jobb szeretnék úton járni,
Úton járni, úton járni, úrral hálni,
Mert az úrnak, mert az úrnak szép szobája,
Van is annak, van is annak puha ágya.
Jobb szeretnék, jobb szeretnék fűben járni,
Fűben járni, csikós számadóval hálni,
Mert annak van, mert annak van jó subája,
Ha megfázom be is takar hajnalára.
44.
Nagy hófúvás van,
Nagy hófúvás van,
Nagy hófúvás van az árokba’,
Szerelmes vagyok a lányokba.
Sárga rézből van,
Sárga rézből van,
Sárga rézből van a fokosom,
Érted halok kedves galambom[3].
Rámás csizmám van,
Rámás csizmám van,
Rámás csizma van a lábamon,
Érted taposom el galambom.
Daru tollból van,
Daru tollból van,
Daru tollból van a bokrétám,
Csókolom a szádat Mariskám.
Tarka dunnám van,
Tarka dunnám van,
Tarka dunna van az ágyamon,
Betakarlak kedves galambom.
45.
Én vagyok egy bús gerlicze,
Ki a párját elvesztette,
Egy vad galamb elkergette,
Szerelmünket irigylette.
46.
Zöld vetés közt keskeny az út,
Én csak akkor kapok, ha jut,
Akkor kapok csókot lánytól:
Ha más elveri magától.
47.
Nem azért jöttem én ide,
Hogy a subám itt igyam be;
Hanem azért jöttem ide:
Vagy-e, rózsám, egészségbe’?
Egészségben, jóban vagyok,
Nálad nélkül sokat vagyok,
Sokat vagyok nálad nélkűl,
Busulok is nálad nélkül.
48.
Uj subámnak de kerek az alja,
A rózsámat könnyen betakarja.
Áldja meg az isten őtet,
Az én kedves szeretőmet!
49.
Árva csalány az árokban,
Hegedűlnek a csárdában;
Jaj de szépen hege- rege- hegedűlnek,
Az én kedves szeretőmnek.
Irhás subámnak az alja
Czifrával van körűl rakva,
Valamennyi czifra van ra- van ra- rajta:
Annyi szép lány hever rajta.
50.
Két malomra tartok számot,
De csak egytől szedek vámot;
Kopik a kő, ujra megvágattatom,
Félre ütöm csárdásos kalapom.
Kocsmárosné! van-e szállás?
Szekeremnek száraz állás?
Akármerre forduljon a kereke,
A rudjának legyen csak jó helye.
Két kerekü kordén járok,
Ha felfordul, majd megállok.
Akárhogy is forduljon a kereke,
Gazdájának legyen csak jó helye.
51.
Erre kakas, erre tyúk,
Erre van a gyalogút.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!
Egyszer voltam nálatok,
Letörött az ágyatok.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!
Ha még elmék hozzátok,
Jól megcsináltassátok.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!
52.
Csütörtökön este
Három legény leste,
Hogy a kis lány a szoknyáját
Pántlikába szegte.
Tej, túró, tejfel,
Fehér gatya, pendel, –
Azért a kis barna lányért
Majd meghal az ember.
53.
Izeg a vér, mozog is,
A hol nem gondolnád is.
Hej van nekem szép szeretőm
Ebben az utczában is!
54.
Sárga dinnye levelestől, indástól,
Levelestől, indástól,
Haragszik rám szomszéd asszony urastól,
Szomszéd asszony urastól.
Ne haragudjék kend én rám,
Nem jár a kend fia hozzám;
Járt eddig, de nem jár most,
Járt eddig, de nem jár most, –
Nem kell nekem a kend fia,
Kurva-görcsös az orczája.
Barna kis lány gyere ki a kapuba,
Gyere ki a kapuba,
Hadd mondjam meg, az én szivem mi nyomja,
Az én szivem mi nyomja.
Ha ki nem jösz a kapuba:
Meghalok érted angyalom,
Meghalok az éjtszaka,
Meghalok az éjtszaka,
Meghalok kedves galambom,
Meghalok bánatomba’!
55.
Lefelé folyik a Tisza,
Nem folyik az többet vissza,
Rajtam van a rózsám csókja,
Hej, ha sajnálja, vegye vissza.
Derül, borul a Dunáról,
Jön szeretőm a tanyáról,
Emelgeti kis kalapját,
Hej, velem kedvelteti magát.
Ne emelgesd a kalapod,
Ugy is tudod, tiéd vagyok,
Nem a vásárba’ vettelek,
Hej, rózsabokorról szedtelek.
Sugár magas az új torony,
Bele akadt az ostorom,
Akaszd ki kedves galambom,
Hej, piros orczád megcsókolom.
Vásárhelyi templom előtt
Három águ almafa nőtt,
Hej de bodor a levele,
Hej, Samu a szeretőm neve.
Esik eső karikára,
Barna babám kalapjára,
A hány eső esik rája:
Hej, annyi csókot adok rája.
Haragszik a rózsám anyja,
Hogy énhozzám jár a fia;
Ha haragszik, tegyen róla,
Hej, vessen békót a lábára.
Vessen békót a lábára,
Pányvázza ki a mályvára,
Pányvázza ki a mályvára,
Hej, viola-szin pántlikára.
56.
Magasan repűl a héja,
Mégis körme közűl él a’.
Hát én magam csak egyedűl
Hej, hogy élek a rózsám nélkül?!
Hogy tud az a madár élni,
Ki nem tud szólni, beszélni?!
Én tudok szólni, beszélni,
Hej, mégis alig tudok élni!
57.
Édes anyám mondta nékem,
Minek a szerető nékem?
De én arra nem hajtottam,
Hej, titkon szeretőt tartottam.
Édes anyám sok szép szava!
Kire nem hajtottam soha;
Ráhajtanék, de már késő,
Hej, esik előttem az eső.
Édes anyám rózsafája
Engem nyitott utoljára,
Bárcsak ki ne nyitott volna,
Hej, maradtam volna bimbóba’,
Édes anyám rózsafája,
Én voltam legszebb rózsája,
De egy álnok leszakasztott,
Hej két karja közt elhervasztott!
58.
Ne higyj annak a legénynek,
Ki azt mondja, hogy elveszlek,
Mert a legény hitegető,
Hej, verje meg a jó teremtő!
Hihetsz annak a leánynak,
Ki azt mondja, hogy megvárlak,
Mert a leány hű szerető,
Hej, áldja meg a jó teremtő!
59.
Elmennék én valamerre,
Valamely ország szélére,
Fészket raknék pálmaágra,
Árva gerlicze módjára.
Fecske, gólya el-elrepűl,
De fészkére visszakerűl.
Meglátom-e még hazámat,
Benne kedves violámat?
Még a föld is sir alattam,
A rózsámtól elmaradtam,
Ugy elmaradtam szegénytől,
Hírét se hallom senkitől.
60.
Kék pántlika az istrimflim kötője,
Nem is legény, ki nem szeret előre;
Nékem is nevelt egyet egy jó anya,
De mi haszna, csak nem lehettem párja.
Azt gondolod, kedves rózsám, megcsaltál,
Engem pedig meg se szomorítottál;
Megcsaltad te, kedves rózsám, magadat,
Mert énnálam nem találsz igazabbat.
Az élőfa soha sincs virág nélkül,
Az én szivem soha sincs bánat nélkül;
Az élőfát nagy szél éri, kitöri,
Én szivemet bánat éri, megöli.
61.
Jaj de bánom egy dolgomat,
Hogy igy megcsaltam magamat,
Virágok közt rózsa voltam,
Választani még se tudtam.
Választottam, de nem tetszik,
Most is a kocsmában iszik,
Érte mennék, de már késő,
Esik előttem az eső.
Én is voltam valahára
Virágok közt majorána,
Olyan kertészre találtam,
Nem öntözött, elhervadtam.
Minden temetőn megállok,
Ugy is, tudom, hogy meghalok,
Rózsa nyílik temetőmben,
Rozmaringszál sirvermemben.
62.
Le van a szivem lánczolva,
Nincsen a ki feloldozza,
Te oldozd fel, kedves babám,
Hadd lehessek szabad madár.[4]
Eszem az istened anyját!
Ne pirongass mint a kutyát,
Ha pirongatsz, sem ér semmit,
Ugy sem szeretek mást senkit.
Azok ugyan megitélnek,
Kik az ablak alatt űlnek,
A pletykákat hajtogatják –
Arra ne hajts kedves babám!
Megmondtam én bus gerlicze,
Ne rakj fészket az útszélre,
Mert az uton sokan járnak,
Bus fészkedre rátalálnak.
63.
Ugyan milyen az az élet,
A ki kettőt hármat szeret!
Lám én csak egyet szeretek,
Mégis eleget szenvedek.
Szeressen többet akárki,
Nékem egynél több nincs senki.
Ne is adjon többet az ég, –
Jót szeretni egy is elég.
Távol a test, közel a sziv,
A ki egymáshoz igaz, hív;
Távol van tőlem a rózsám,
De a szive igaz hozzám.
Ugy élek én a rózsámmal
Mint a legdrágább ruhámmal;
Ugy megőrizem a szennytől,
Mint kedvesem a rosz nyelvtől.
Lement a nap, este vagyon,
Kis angyalom távol vagyon,
Távol vagyon, nem láthatom,
Szép száját nem csókolhatom.
64.
Szőlőtőke, jegenyefa,
Tied leszek még valaha,
Ha a tied nem lehetek:
Inkább mindjárt itt halljak meg.
Eszem a szép istenedet!
Ne vesd meg a kérésemet,
Add birtokomba szivedet
Valahára, hogyha lehet!
65.
Vásárhelyi kerek halom,
Régen nem láttam galambom,
Elküldöm hozzá levelem,
Hogy ha szeret-e még engem?
Megirom a kedvesemnek:
Küldjön mássát levelemnek,
Irja bele, hogy szeret-e,
Azt is hogyha megvetett-e?
66.
Kilenczet ütött már az óra,
Még sincs a rózsám a kapuba’,
Ha tudnám, melyik a szobája,
Egyenest bemennék hozzája.
Elment az én rózsám Egerbe,
Majd én is elmegyek elejbe,
Ott mérnek jó verest, jó fehért –
Mulatok a rózsám kedviért.
67.
Jaj de ugat a csárdásné kutyája,
De sok kurafi jár az udvarába;
Én is kipányvázom hát a lovamat,
Kedves rózsám igy maradj hát magadnak!
Sötét felhők béboritják az eget,
Elszólták tőlem a szép szeretőmet;
Kiderítik a csillagok az eget,
Leszek még én, kedves rózsám, a tied!
68.
Csak azt ugatja a kutya messzirűl:
Én vagyok a világ roszsza egyedűl.
Bepanaszlom az istennek magának,
Mért tartanak engem világ roszszának?!
A csillagok feketébe öltöznek,
Az irígyek mindig rólam beszélnek.
Verd meg, isten, a sok irígy nyelveket,
Mért szólták el tőlem a szeretőmet!
Felfogadom, hogy ezután jó leszek,
Fogadásból a templomba elmegyek,
Békét hagyok a bornak s a leánynak,
Ezt fogadom az istennek magának!
69.
Minap a kert alatt mentem,
Nagy alma szagot éreztem.
Kendtekhez bémentem,
Majd meghasadt a szivem
Azért a kendtek lányáért!
Vele hogy megismerkedtem,
Egyszer kétszer átöleltem;
Mondtam az anyjának,
Mondja meg az apjának:
Adja nekem kedves lányát!
Ha nékem nem adja kendtek,
Jól gondját viselje kendtek,
Tétessék levélbe,
Csináltassák üvegbe, –
Ne fájon a szivem érte,
Azért a kendtek lányáért!
70.
Két út van elöttem, hova legyek?
Két szeretőm van, melyikhez menjek?
Ha szökéhez elmék:
Barna megharagszik, –
Szivem meg nem nyugszik.
Bárcsak engem valaki megszánna,
Paplanos ágyába betakarna.
Ne takarj be nagyon,
Mert melegem vagyon,
Kedves kis angyalom!
Gyere be, angyalom, csak egy szóra,
Készen van az ágyam a számodra;
Feküdj fel csak alig,
De nem egész falig,
Csókollak hajnalig.
71.
Rozmaringnak olyan a szokása,
Télen nyáron zöldelik az ága,
Leszakasztják, kóróvá változik,
Az én szivem hozzád kivánkozik.
Lehullott a rozmaring levele,
Magam is elhervadok mellette,
Mellemre tűzöm száraz kóróját,
Ugy várom el halálom óráját,
Szeged alatt folyik el a Tisza,
Kedves rózsám ne várj többé vissza,
Vagy a Tisza, vagy a széles Duna
Megemészt már engem nem sokára.
72.
Megirták már nékem azt a levelet,
Hogy engemet kedves rózsám nem szeret;
Ha nem szeret, adjon másnak engemet,
Az verje meg, a ki engem teremtett!
Szépen szól a mező-túri czimbalom,
Esztendőre biztatott a galambom,
Ha el nem jösz esztendőre galambom:
Verjen meg az úr, szivemből kivánom!
73.
Vásárhelyi kanális, kanális,
Elhagyott a babám is, babám is,
Nem bánom én, ha el, ha el, ha el is,
Megélek én egyedűl egy magam is!
Vásárhelyi fatányér, fatányér,
Meg ne bomolj a lányér’, a lányér’,
Ha megbomlasz, ha meg, ha meg, ha meg is,
Megél a lány egyedűl egy maga is!
74.
Űlj fel kocsis, a kocsiülésbe,
Durrants egyet a csikók közibe!
Hadd hallja meg az a hires dáma,
Tikati!
Besebényi biró lánya
Jőjön ki!
Sárga csikó csöngőre, tikati!
Vegyen kend el engem Pista bácsi! –
Elvennélek én tégedet Kati,
Tikati!
De az anyád nem engedi
Oda ki.
Ne nézd, rózsám, az én szemeimet,
Inkább nézzed karcsu termetemet.
Olyan az én szemeim járása,
Tikati!
Mint a fényes nap sugára
Oda ki!
75.
Esik az eső,
Érik a szőlő,
Bodor a levele.
Le kéne szedni,
Hordóba tenni,
Hadd forrjon a leve.
Magas a szoba,
Hosszu az asztal,
Rövid a vacsora;
Haragszik a gazda,
Nem néz a napra,
Csak a szép asszonyra.
Zörög a kocsi,
Pattog a Jancsi –
Talán értem jőnek?
Tedd fel a ládám,
Tedd fel az ágyam,
Magam is elmegyek.
76.
Kiindultam a hazámból
Szentes városa felé,
Megláttam egy bus gerliczét
Szállni Vásárhely felé.
Repülj madár, ha lehet,
Vidd el ezt a levelet,
Mond meg az én galambomnak,
Ne sirasson engemet.
Már csakugyan el kell menni,
Kész az úti czédula,
Restek ugyan gyors lábaim
Most a másérozásra,
De ha el fogok menni,
Majd vissza fogok jönni,
Reám rakott gyöngy csókjaid
Vissza fogom fizetni.
Édes szivem, szép szerelmem,
Ha én aztat tehetném:
Violaszin nyoszolyában
Veled együtt fekhetném!
Vágyik szivem szivedre,
Gyenge legény létemre,
Lehajtanám bus fejemet
Fehér, hattyu melledre.
Tavaszszal szokott kinyilni,
Rózsám, a szép tulipán;
A ki kettőt hármat szeret,
Jaj hogy él az igazán!
Lám én egyet szeretek,
Mégis sokat szenvedek,
Ez az álnok, csalárd világ
Megemészt már engemet!
77.
Megérik a szőlő nem sokára,
Árván marad a tőke magába’,
Te is árván maradsz, kis angyalom,
Mert már nekem el kell masíroznom.
Mindig jobb a jó bor, mint a lőre,
Megmondtam, lányt ne szeress előre,
Mert megtörténhetik esztendőre,
Más vezeti őt a menyegzőre.
78.
Tiszaszélen a tanyám,
Oda várom a babám;
Irok neki levelet:
Szeret-e még engemet?
Ha nem szeret engem,
Irja vissza nékem,
Találok én szeretőt,
Minden ujjamra kettőt.
79.
Van neki, van neki, van neki, van,
Van neki, van neki, van neki, van,
Térdig érő kis kötője,
Piros barna szeretője,
Van neki, van!
80.
Forró a czinkalán nyele,
Megégett a rózsám keze;
Irok a doktornak,
Rózsavizet hozzanak
Az én kedves galambomnak!
Az én szivem oda vágyik,
A hol az a kis ház látszik,
Ott lakik galambom,
Meghalok, ha nem látom,
Meghalok, ha nem láthatom!
Azt gondolom eső esik,
Pedig a szemem könnyezik;
Sirat a galambom,
Sirok, ha meg nem látom,
Sirok, ha meg nem láthatom!
81.
A mezei kis pacsirta
Mind a két szemét kisirta;
Sirok én magam is,
Sír az én galambom is,
Lehajlott értem az ág is.
Valamennyi gácsér rucza
Mind bodor annak a farka.
Kék szemű barna lány,
Selyem kendő a nyakán,
Szeret az engem igazán.
Haza is kéne már menni,
Vajon mit kéne hazudni?
Sötét az éjtszaka,
Galambom, kisérj haza, –
Megszolgálom virradtára!
82.
Haragszik az édes anyám,
Hogy egy legény jár én hozzám.
Elgondolom gyengeségem,
Tudni se kék még azt nékem.
Anyám, anyám, édes anyám!
Ne haragudjék kend én rám.
Megszolgálom még valaha,
A mit járt kend utánam ma.
83.
Tavasz lesz már, el fog a hó menni,
De szeretnék kék ibolya lenni!
Kivirítnék a rózsám kertjébe’,
Hadd tüzne fel dobogó keblére.
Sem rózsa, sem ibolya nem vagyok,
Csak egy szegény szolga legény vagyok;
Nem messze van a rózsám tanyája,
Csak sohajtok s epedek utána!
84.
Olvad a hó, tavasz akar lenni,
De szeretnék kék ibolya lenni!
Kinyilnék a rózsám kis kertjébe’,
Hadd tűzne fel dobogó keblére.
Olvad a hó, tavasz akar lenni,
De szeretnék kék íbolya lenni!
Sem ibolya, sem rózsa nem vagyok,
Kedves rózsám érted majd meghalok.
Széles árok, keskeny a pallója,
Átal mennék, de leesek róla;
Nincs szeretőm, a ki átkaroljon,
Két orczámra egy pár csókot adjon!
85.
Jaj de fáj
Jaj de fáj,
Fáj a szivem érted, fáj!
Jaj de fáj,
Jaj de fáj,
Fáj a szivem érted, fáj!
Hijába fáj a szived,
Ugy sem leszek a tied,
Inkább leszek babámé,
Azé a kis barnáé.
Jaj de fáj,
Jaj de fáj,
Fáj a szivem érted, fáj!
Jaj de fáj,
Jaj de fáj,
Fáj a szivem érted, fáj!
Egyszer kértem, nem adtál,
Kendert áztatni voltál,
Haza jöttél vizesen,
Akkor adtál szivesen.
Jaj de fáj,
Jaj de fáj,
Fáj a szívem érted, fáj!
Jaj de fáj,
Jaj de fáj,
Fáj a szivem érted, fáj!
Ha úgy tudnál szitálni,
Mint a farod riszálni,
Többet érnél anyádnál,
Annál a vén kurvánál.
86.
Mén a hajó lefelé,
Török-Kanizsa felé.
Barna kis lány bujába’
Ül a hajó farába’.
Barna kis lány ne menj el,
Hálj itt velem az éjjel;
Adok olyan pár csókot:
Megér ezer forintot!
87.
Szentes felől jön egy szeles felhő,
Szaladj kis lány, mert megver az eső;
De te, rózsám, ne szaladj előle,
Itt a subám, betakarlak véle.
88.
Körűl csillagos az ég,
Majd eszedbe jutok még,
De már akkor késő lesz,
Mert a szivem másé lesz.
Azt gondoltam: míg élek,
Mindig víg napot érek,
De már látom, mig élek,
Mindig szomorút érek.
Édes kedves violám
Sohasem volt víg órám,
Gyászba borult víg napom,
Elhagyott a galambom.
Kis pej lovam ne abrak,
Hizzál, mert majd eladlak. –
Édes gazdám ne adj el,
Inkább temettessél el!
89.
Tisza partján csináltattam egy csárdát,
Abban méri kis angyalom a borát,
Ezüst itcze, arany mesző,
Azért járok este későn
Tehozzád.
Nyisd ki, rózsám, leveles kis kapudat,
Hadd vezessem be a kis pej lovamat,
Adjál neki szénát, zabot,
Ugy sem hever harmad napot
Tenálad.
Kilenczet ütött az óra, este van,
Haza mennék, kis angyalom, sötét van,
Kedves rózsám gyujtsál gyertyát,
Mutasd meg az országutját,
Merre van?
Szép galambom ha te tudnád, a mit én,
Milyen igaz-szivü legény vagyok én,
Álnokságot én nem tudok,
Olyan igaz-szivű vagyok
Tehozzád.
Hideg sincsen, mégis befagyott a tó,
Ihatnék a rózsám lova a fakó,
Eredj, rózsám, töltsél neki,
Ugy sem soká lesz ideki
Tenálad.
90.
Most jöttem én az aradi vásárról,
Elveszett a patkó lovam lábáról;
Mig a kovács vasalja a lovamat,
A csárdában kimulatom magamat.
Deres a fű, édes lovam, ne egyél,
Inkább engem a rózsámhoz elvigyél,
Vígy el engem, kis pej lovam, odáig,
Hogy ne fájjon az én szivem sokáig.
Lassan vigyél, kis pej lovam, ne nagyon,
Letalálok betegedni az uton,
Nem messze van az én rózsám tanyája, –
Ő gyógyit meg, nem doktor orvossága!
91.
Siralmas volt nékem
E világra lennem,
Hogy ezeket kell szenvednem,
Melyeket nem érdemlettem.
Siralmim nem mulnak,
Bánatim újúlnak,
Keserveim rám tódulnak,
Engem a fák is siratnak.
Siratom magamat,
Elmult napjaimat,
Bizom istenre dolgomat,
Eligazitja bajomat.
Siratván magamat
Elhagytam hazámat;
Reménységtől lelkem megszünt,
Jó anyám engem miért szült?!…
92.
A nyári folyó víz
Télben megaluszik,
Az én szivem, rózsám,
Hozzád kivánkozik.
Este akar lenni,
Le kell már fekünni,
Az idegen testet
Hogy kell megölelni.
Ölelni akarom:
Karjaim elhalnak;
Csókolni akarom:
Könnyeim hullanak.
93.
Édes anyám lánya voltam,
Míg szeretőt nem tartottam;
Mióta szeretőt tartok,
Édes anyám megtagadott.
Nincsen annak semmi baja,
Kinek szeretője barna,
Lám az enyém csak egy szőke,
Mégis majd meghalok érte.
Van biz’ annak elég baja,
Kinek szeretője barna;
Mert a barna hitegető,
De a szőke hiv szerető.
94.
Már minálunk az jött a szokásba,
Hogy nem laknak az alacsony házba’,
Mert leüti a bodros féketőt,[5]
Nem is leány, ki nem tart szeretőt.
Az én lovam arra van kapatva,
Többet szalad éhen, mint jól lakva;
Ugy is addig kell annak szaladni,
Míg a lába el nem fog szakadni.
Van nekem egy egérszőrű fakóm,
Mind a négy lábán aczél a patkó,
Szaladj fakó, szikrázzék a patkó! –
Ez a kis lány de kedvemre való.
Kizöldűlt a diófa levele,
Ezt a kis lányt nevelték kedvemre,
Ez a kis lány nem hiába való,
Nem hiába fáradt érte hat ló.
95.
Szeged városában nem jó lakni,
Mert a Tisza sűrűn ki szok csapni,
Vissza fogok Vásárhelyre menni,
Ott lehet szép szeretőt tartani.
Tisza szélén nem jó lefekűdni,
Mert a Tisza sokszor ki szok csapni,
Kedves babám el találja vinni –
Jaj de szépen megtudnám siratni!
Tisza szélén faragnak az ácsok,
Nem szeretnek engemet a lányok;
Már ezután feketében járok,
Majd tán jobban szeretnek a lányok.
96.
Még azt mondja a torma,
Hogy a legény egyforma;
Abba’ pedig hazudik a torma,
Mert ki szőke, ki barna.
Még azt mondja a retek,
Hogy szeretni nem merek;
Abba’ pedig hazudik a retek,
Mert én szeretni merek.
Még azt mondja a retek,
Hogy én szőkét szeretek;
Abba’ pedig hazudik a retek,
Mert én barnát szeretek.
Még azt mondja a murok,
Hogy szeretni nem tudok;
Abba’ pedig hazudik a murok,
Mert szeretni hűn tudok.
Még azt mondja a dió,
Hogy a férfi egy se jó;
Abba’ pedig hazudik a dió,
Mert a férfi igen jó.
Még azt mondja az alma,
Nem szép a lány, ha barna;
Abba’ pedig hazudik az alma,
Ugy szép a lány, ha barna.
97.
De szépen szól a hegedű,
De szép asszony a kék szemű,
Rám tekint a nézésével,
Megcsala, megcsala beszédével.
De szépen szól a klarinét,
De szeretem a csaplárnét,
Rám nézett a nézésével,
Kicsala, becsala beszédével.
De szépen szól a muzsika,
Mi lesz belőled Zsuzsika?
Lesz belőled árva madár,
Egyik ágról, egyik ágról másikra száll.
Fekete bárány de barna,
Árva kis lány, nincsen anyja,
Nékem sincsen édes anyám,
A ki gondot, a ki gondot viseljen rám.
98.
Fekete bárány de barna,
Árva kis lány, nincsen anyja.
Nincsen nekem édes anyám,
A ki gondot viseljen rám.
De van nekem egy mostohám,
A ki mindig durúzsol rám;
No dúljék kend, ne fúljék kend,
Édes anyám helyett van kend.
A szegedi temetőbe’
Egyszer voltam életembe’,
Lefeküdtem kapujába’
Világos kék nyoszolyába.
Azt gondoltam, eső esik,
Pedig a szemem könnyezik,
Szemem könnyes, orczám nedves,
Mind teérted van ez kedves!
Mondta nekem édes anyám,
Ország világ lesz a hazám,
Tüske bokor a szállásom,
Ott se leszen maradásom!
99.
Én lelkemnek drága kincse
Miért tartasz így bilincsbe?
Hogyha szeretsz, azért mond meg,
Gyere, hadd csókoljalak meg.
A kinek szeretője van,
Annak arra nagy gondja van,
Hirét hallja, hogy ha beteg,
Érte szive majd megreped.
Ne higyj, rózsám, minden szónak,
Ne add magadat nagy búnak,
Mert a nagy bú arra vezet:
Fekete földbe bétemet.
Három éjjel nem aludtam,
Mindig rólad gondolkoztam;
Negyediken elaludtam,
Akkor is veled álmodtam.
Van még két szál rozmaringom,
Ha elszárad, jaj de bánom;
Hát a rózsám hogy ne bánnám,
Kivel magam vigasztalnám.
Elment az én kedves párom,
Békeséges úton járjon;
Ha visszajön, visszavárom,
Szomoru szivem bezárom.
Elindultam én egy helyre,
De magam sem tudom merre,
Hegyről, hegyre, zöld halomra,
Rátaláltam egy liljomra.
Nem t’om ki járt kis kertembe’,
Fekete holló képibe;
Szedte virágom tetejét,
Rozmaringom zöld levelét.
Nincs e világon drágább kincs,
Mint kinek szeretője nincs,
Mert az soha sem szenved kínt,
Senkire búval nem tekint.
Jaj istenem! jaj istenem!
Jaj, hogy kell elfelejtenem
Azt a sok szép szavad, lelkem,
Kivel csalogattál engem!
100.
Három csillag van az égen egy sorba;
Három szeretőm van nékem egyforma,
Mind a három piros, barna, takaros,
Megcsókolom mind a hármat, de nem most!
Három csillag van az égen egy sorba,
Három szeretőm van nékem egyforma,
Három közül egy az igaz szerető,
Azt az egyet áldja meg a teremtő!
101.
Zöld a kökény, majd megkékűl,
Most vagyok szerető nélkűl;
Bár az isten olyat adna,
A ki hozzám hű maradna.
Álom esett a szememre,
Hajnal űzi ki belőle,
Ha a hajnal ki nem űzi,
Kedves rózsám kikergeti.
Szerettelek egy ideig,
Valami fél esztendeig,
Szidott anyád, ne szidjon már,
Maradhatsz már kedves rózsám!
Bolond, ki a lánynak hiszen,
Hogy csak őt szereti hiven;
Annyit szeret, a mennyit lát,
Szive hajlékony, mint a nád.
Én is kezdtem egynek hinni,
Igért hűségében bízni;
Szeretett is, a mig látott,
Ha nem látott, máshoz állott.
102.
Nem messze van, nem messze van karácson,
Ez a kis lány, ez a kis lány menyasszony,
Én leszek a, én leszek a vőfélye,
Hej de nem a, de nem a vőlegénye!
103.
Olyan szeretőm van nékem,
Hazáig elkisér engem;
Kétszer jön fel a holdvilág,
Mikor magától elbocsát.
104.
Elbusultam én magamat,
Itt kell hagynom galambomat.
Pedig akár merre járok, merre járok:
Soha olyan hív szeretőt nem találok.
Kedves rózsám ne hagyj engem,
Ugy is azt fogadtad nékem:
Enyim vagy te mind halálig, mind halálig,
Szivem tőled a sirban is el nem válik.
Ha rab leszek, kis angyalom,
Ne szomorkodj rabságomon,
Mert szivembe holtig zárva a te szíved,
A szerelem rózsaláncza lesz bilincsed.
Ha megnyerem szabadságom,
Hűségedért, kis angyalom,
Elveszlek én esztendőre, jövendőre,
Rózsalánczon fogunk menni mennyegzőre.
Busulok is, bánkódom is,
Rám fér én rám, ha sirok is.
Mind a világ, mind a világ rólam beszél,
De azt mind elfúja a szél, fúja a szél.
105.
Uczczu bizony gyolcs ingesem!
Engem ugyan ne csipdessen,
Ha csipdes is, úgy csipdessen,
Vasárnapra kihirdessen.
Vetett ágyam régen várja,
Az utcza’jtónak sincs zárja;
Aztán nappal dolgozgatna,
Éjjelre haza ballagna.
Végig megyek egy udvaron,
Bor, pecsenye az asztalon,
Rózsa virít a tányéron,
Az én babám puha ágyon.
106.
A csillag az égen éjtszaka jár,
A legény a lányhoz éjtszaka jár.
Ide bizony kend ne járjon,
Engemet, engemet ne gyalázzon!
A Tisza, a Duna be zavaros,
Az én kis galambom be haragos;
Ne haragudj kedves rózsám,
Elveszlek, elveszlek szüret után.
Ültettem violát, nefelejcscsel,
Megöntözöm én azt este reggel;
Ha elszárad, mást ültetek,
Ha elhágy a rózsám, mást szeretek.
107.
Három ürű, tudjuk, nem nagy falka,
Három nyalka legény aztat hajtja;
Elől megyen irhás subás,
Nem is legény, ki nem pipás.
Álmos vagyok, olyan mint a czicza,
Nem aludtam már vagy két éjtszaka,
Nem aludtam, nem álmodtam,
A rózsámról gondolkoztam.
Álmos vagyok olyan mint a czicza,
Nem aludtam már vagy két éjtszaka,
Még az éjjel sem aluszom,
A rózsámmal mulatozom.
108.
Vágó útcza a kapuban be széles,
A kisasszony kocsis legényt ölelget. –
Nem bánom én, ha kocsis is, ha nem is,
Szolgálóvá hasonlitom magam is.
De sok falut, de sok várost bejártam,
Mégis a rózsámnak párját nem láttam.
Megölelem vékony, karcsu derekát,
Megcsókolom gyenge piros orczáját.
A csillagok feketébe öltöznek,
Mindenfelől az irigyek üldöznek,
De az isten pártját fogja a jónak,
Tudod, rózsám, sok alja van a szónak.
A kék ég is gyászt húzott már magára,
Rajtam van a galambom gyász ruhája.
Nyíljanak meg lábom előtt a földek,
Rejtsenek el babám elől engemet.
Cseresznye fa levelestől, ágastól,
Még azt mondják, hogy váljunk el egymástól;
De én, babám, meg nem válok tetőled,
Mig a halál el nem választ mellőled.
109.
A toronyban elverte a kettőt,
Még azt mondják; ne tartsak szeretőt,
Tartok biz’ én, a mig nekem tetszik,
Míg a piros rózsa ki nem nyílik.
Kék a kökény, zöld a petrezselyem,
A rózsámban meghűlt a szerelem,
Nemcsak meghűlt, meg is fogyatkozott,
A szivemre nagy bánatot hozott.
Elszakadt a zsoltárom táblája,
Elhagyott a galambom bújába’.
Ha ő engem elhagyott öt hétre:
Én meg őtet elhagyom örökre.
110.
Magas a torony teteje,
Ki van az oldala metszve,
Én vagyok a kimetszője,
Barna kis lány szeretője.
Magas a torony teteje,
Szép lány imádkozik benne,
Én vagyok a gyóntatója,
Bűnei feloldozója.
Vásárhelyi híres lányok
Körűl állták a templomot,
Szidják, átkozzák a papot,
Mért hagyott rövid farsangot,
111.
Vásárhelyi temetőben
Rózsa nyílt a közepében,
Minden ágán kettő, három –
Isten tudja, hol a párom.
Kimentem a temetőbe,
Rátaláltam szeretőmre;
Rátaláltam egy szőkére,
De nem az én szeretőmre.
112.
Orosházi alé alatt
Három kis lány rózsát arat,
Rózsát arat bokrétának,
Szeretőt keres magának.
113.
Szeged alatt Uj-Szegeden
Van egy csárda magába’,
Oda vár az én galambom
Ebédre, vacsorára.
Ne várj, rózsám, ne várj,
Nem mehetek mindenkor,
Van énnekem egy galambom,
Kihez menjek ilyenkor.
114.
Nagy szaga van a pünkösti rózsának,
Híre van a vásárhelyi lányoknak;
Annak határában nevelkedtem én,
Szőke kis lány szeretője vagyok én.
Szőke Tisza kicsapott az alföldre,
Szőke kis lány sirdogál a szélibe.
Szőke kis lány ne keseregj babádon,
Még a madár sem marad meg egy ágon.
115.
Debreczeni czúkor-gyár,
De sok barna kis lány megcsalt már,
De ha még ez az egy is megcsal:
Elátkozom őtet, hogy meghal.
Bár csak ez az éjtszaka
Szent György napig meg ne virradna,
Tizenhárom éjjel meg egy nap
Kimulatnám veled magamat.
116.
Három éjjel, három nap,
Nem elég a lábomnak;
Bárcsak ez az éjtszaka
Szent György napig tartana,
Tartana,
Szent György napig tartana!
117.
Csillagok, csillagok
Szépen ragyogjatok!
Annak a legénynek
Utat mutassatok.
Mutassatok útat
Annak a legénynek,
Ki nem tudja házát
A szeretőjének.
118.
Felszántom a berek alját,
Vetek bele bazsarózsát.
Bazsarózsa ne virágozz’,
Barna legény ne várakozz’,
Mert ha én rám várakozol,
Soha meg nem házasodol!
119.
Mély a Tiszának a széle,
De még mélyebb a közepe.
Bazsarózsa, ujujuh!
Ne virágozz’!
Barna kis lány ne várakozz!
Mert ha énrám várakozol!
Soha meg nem párosodol!
Mert ha énrám, ujujuh!
Várakozol:
Soha meg nem párosodol!
120.
Edd meg fene azt a papot,
A ki minket összeadott.
Soha sem szerettük egymást,
Mégis ránk mondta az áldást.
Az a virág, a kit adtál,
El sem hervadt, már elhagytál.
Majd terem virág a réten,
Lesz szeretőm még a héten.
121.
Ágról ágra száll a madár,
A szép leány mind csapodár,
Ha egyszer mást szeret,
Vissza többé nem szerezheted.
Hull a fának sárga levele,
Bánattal van a szivem tele,
Hej, mert az átkozott,
Ugy szerettem, mégis elhagyott!
Sárga répa zöld a levele,
Gyere, rózsám, űlj az ölembe,
Ha szeretsz igazán:
Csókoljál meg engem szaporán.
Még az uram, még az uram él,
Addig őtet nem szeretem én;
Ha muszáj, megölelem én,
Ha megcsókol, elájulok én.
122.
Ablakomon ne koczogtass,
Jőj be, ha becsületes vagy,
Alszom én is, alszik más is,
Gyere, rózsám, aludj tés is.
Udvaromon két kis csirke,
Egyik kakas, másik jércze.
Gyere oda, rózsám, este,
Jó vacsora lesz belőle.
Kis kertemben egy olajfa,
Ölelj meg, rózsám, alatta,
Ugy ölelj meg mint magadét,
Az isten néked adhat még.
Szeretem én azt a papot,
A ki keresztelni szokott;
Szeretem a rózsám nevét,
Mert kedvemre keresztelték.
123.
Haj alá, haj alá,
Ne menj a viz alá,
Mert a viz oly hideg,
De a subám meleg.
Gyere bele babám,
Csókolj meg engemet.
Tilalom, tilalom
A szegedi halom,
Nekem is tilalom
A kedves galambom,
Nem akkor ölelem,
A mikor akarom
Tilalom, tilalom
A makai halom,
Nekem is tilalom
A kedves galambom,
Nem akkor csókolom,
A mikor akarom.
124.
Kis kertembe rozmaringot űltettem,
Minden éjjel könnyeimmel öntöztem,
Mégis lehullott a levele, –
Árva, kinek nincs szeretője.
Kinek nincsen szeretője, babája,
Menjen ki a zöld erdőbe bújába,
Irja fel a fának ágára:
Hogy nincs szeretője, babája
125.
Kinek nincsen szeretője, keressen,
Akár szőkét, akár barnát szeressen.
Én is szert tettem egy barnára,
Jaj de sokat jártam utána!
Kinek nincsen szeretője, keressen,
Akár szőkét, akár barnát szeressen.
Én is szerettem egy szép szőkét,
Még meg se’ csókolhattam szegényt.
Most kezdtem én egy szép szőkét szeretni,
Szeretetét meg is fogta mutatni;
Szeret, de a szive csapodár,
Nékem esküszik és máshoz jár.
126.
Mondtam, anyám, házasíts meg,
Te azt mondtad, ráérek még.
Elvitték a szeretőmet,
Verje meg az isten őket!
Ha elvitte, éljen vele,
Csak előttem ne ölelje,
Mert ha előttem öleli:
Kész a szivem megrepedni!
127.
A szegedi tábla búza
Véggel van az országútra,
Még a fejét ki sem hányta,
Már két galamb körűljárta.
Bárcsak én azt megfoghatnám,
Kaliczkába bezárhatnám,
Tiszta búzával tartanám,
Folyó vizzel itatgatnám,
Kedves galambomnak adnám.
128.
Árokparti csalány,
Kökényszemű kis lány,
Eszem a szemedet
Mért vagy oly halovány?
Nem vagyok halovány,
Mind ilyen a leány,
Kinek a gyűrűjét
Más hordja az ujján.
Hervadj, rózsa, hervadj,
Már az enyém nem vagy;
Mig az enyém voltál,
Piros rózsa voltál.
Nem tehetek róla,
Hogy szerelmes vagyok,
Az anyám is az volt,
Én meg lánya vagyok.
129.
Hej, huj, haj,
Letörött a gaj,
Hej, huj, haj,
Letörött a gaj.
Felmásztam a fára az almáért,
Nem adnám az anyját a lányáért!
130.
Kiszáradt a vad almafa,
Nem terem több alma rajta.
Kedves babám gyenge karja
Hej, nem ölel meg több hajnalba’.
131.
Zöld füvet legel a tehén,
Nincs hunczutabb, mint a legény,
Nincs hunczutabb, mint ludavér, csanavér,
Csin-csan csanavér,
Meghalok én a rózsámér’.
Zöld füvet legel a bárány,
Nincs hunczutabb, mint a leány.
Nincs hunczutabb, mint ludavár, csanavér,
Csin-csan csanavér,
Meghalok én a rózsámér’.
Zöld füvet legel a kecske,
Nincs hunczutabb, mint a menyecske.
Nincs hunczutabb, mint ludavér, csanavér,
Csin-csan csanavér,
Meghalok én a rózsámér’.
Zöld füvet legel a malacz,
Nincs hunczutabb, mint a paraszt.
Nincs hunczutabb, mint ludavér, csanavér,
Csin-csan csanavér,
Meghalok én a rózsámér’.
Zöld füvet legel a disznó,
Nincs hunczutabb, mint a zsidó.
Nincs hunczutabb, mint ludavér, csanavér,
Csin-csan csanavér,
Meghalok én a rózsámér’.
132.
Hej gyön- gyön- gyön- gyön- gyön-
Gyöngyömnek az ára!
Kéret engem a molnár,
Nem megyek hozzája.
Édes anyám, a molnár
Valamennyi csapodár,
Nem megyek hozzája,
Rongyos a csizmája.
Hej gyön- gyön- gyön- gyön- gyön-
Gyöngyömnek az ára!
Kéret engem bádogos,
Nem megyek hozzája.
Édes anyám, bádogos
Valamennyi mind rongyos,
Nem megyek hozzája,
Rongyos a csizmája.
Hej gyön- gyön- gyön- gyön- gyön-
Gyöngyömnek az ára!
Kéret engem a boltos,
Nem megyek hozzája
Édes anyám, a boltos
Valamennyi mind adós,
Nem megyek hozzája,
Rongyos a csizmája.
Hej gyön- gyön- gyön- gyön- gyön-
Gyöngyömnek az ára!
Kéret engem a szabó,
Nem megyek hozzája.
Édes anyám, a szabó,
Valamennyi szurkáló,
Nem megyek hozzája,
Rongyos a csizmája.
Hej gyön- gyön- gyön- gyön- gyön-
Gyöngyömnek az ára!
Kéret engem a suszter,
Nem megyek hozzája.
Édes anyám, a suszter
Valamennyi mind korhely,
Nem megyek hozzája,
Rongyos a csizmája.
Hej gyön- gyön- gyön- gyön- gyön-
Gyöngyömnek az ára!
Kéret engem a diák,
Elmegyek hozzája.
Édes anyám, a diák
Valamennyi gyöngyvirág,
Elmegyek hozzája,
Csókra áll a szája.
133.
Ne haragudj, rózsám, azért,
Hogy szám gyakran szép szádhoz ért,
Mert a kik egymást szeretik,
Azok közt gyakran megesik.
Egy két pár csók nem a világ,
Száradjon meg, a ki nem ád.
Adj hát, rózsám, e világon,
Ugy sem kell a más világon
Kacsintásától szemednek,
Jaj, attól sokan szenvednek,
Szenvedek attól magam is,
Mert, rózsám, a szemed hamis.
Túl a Tiszán zörög az ég,
Kedves rózsám szeretsz-e még?
Mutasd hozzám szerelmedet,
Ugy sem soká látsz engemet.
A nap nyugovóban vagyon,
Kedves rózsám utban vagyon;
Ne menj el kedves galambom,
Útra való csókom adom.
134.
Széna terem parlagon,
Feküdj mellém galambom!
Nem fekszek én kend mellé,
Mert nem vagyok a kendé.
Akkor fekszek kend mellé,
Mikor leszek a kendé,
Ha fekszek is kend mellé,
Arczczal fordulok felé.
135.
Gondolatim szűnjetek,
Bánatim enyhűljetek,
Eszembe ne jussanak
Víg napim, kik elmultak.
Óh szerencsétlen óra,
Mikor fordulsz már jómra?
Vidíts meg már valaha,
Ne légy mindig mostoha!
Ablakodig sétáltam,
Ajtód előtt megálltam,
Bús sirásod halottam,
Melyen megszomorodtam.
136.
Túl a Tiszán, Tisza szélén,
Ott terem a magyar legény,
Vékony mint a vékony nádszál,
Hajlik mint a rozmaring szál.
Túl a Tiszán, Tisza partján,
Ott terem a szép magyar lány,
Vékony, karcsu a dereka,
Csókra termett picziny szája.
137.
Zöld a kökény, zöld a petrezselyem,
A rózsámban meghűlt a szerelem,
Nem csak meghűlt, meg is fogyatkozott,
A szivemre nagy bánatot hozott.
A toronyban elverte a kettőt,
Még azt mondják: ne tartsak szeretőt;
Tartok biz én, a mig nekem tetszik,
Míg a piros rózsa ki nem nyílik.
A toronyban elverte a kettőt,
Megásta a vad rácz a temetőt,
Vagy a golyó vagy a vas kard éle
Jár még nekem életem végére.
138.
Elűltettem rozmaringot tövestől,
Elmaradtam a kedves szeretőmtől.
Szép szín alatt kicsaltad a szivemet,
Verjen meg az, ki teremtett tégedet!
Ha tudtad, hogy, kedves rózsám, nem szeretsz:
Mért csaltál el ennyi földre engemet?
Hagytál volna engemet a hazámba’,
Mért csaltál el ez idegen országba?!…
139.
Ha meghalok, tudom eltemetnek,
A rózsámnak levelet küldjenek,
Négy sarkára négy szál rozmaringot,
Középére bokros bubánatot.
Édes anyám akkor megátkozott,
Mikor engem a világra hozott.
Nincs nagyobb az anyai átoknál,
S kedves rózsám sürű siralminál.
140.
Arany csacsi, bársony nyereg,
Jaj de beteg ez a gyerek,
Ne is legyen egészséges,
Míg az én szeretőm nem lesz!
141.
Haj csicsóka, csicsóka!
Fészket rakott a csóka
Kis angyalom kertjébe’,
Fügefa tetejébe.
Menjünk hamar, siessünk,
Ott a jó fű, etessünk,
Közepében a forrás,
Ott esik jó itatás.
Vásárhelyen van egy lány,
Keserves járni hozzá,
Vásárhelyen egy kedves,
Hozzá járni keserves.
Esik eső, sár van mán,[6]
Sárosodik a csizmám;
Megérdemli az a lány,
Kiért sáros a csizmám.
Páros a piros alma,
Nagy a szivem fájdalma,
Hogy veled nem lehetek,
Veled nem beszélhetek!
142.
Vetettem violát,
Nem tudom, kikel-e?
Van nekem szeretőm,
Nem tudom szeret-e?
Lám megmondtam rózsám,
Ne szeress engemet,
Kettős az én szivem,
Megcsal az tégedet.
Megesett már nekem,
A mi akart esni,
Elhagyott kedvesem,
Ki el akart venni.
Álnok hitü voltál,
Ha engem megcsaltál!
Mindig hozzám jártál,
Mégis máshoz húztál.
Másnak irígyeltél,
Magad megvetettél,
Ily szerencsétlenné
Ugyan miért tettél?
Megvetésedet tán
Azért kell szenvednem,
Hogy álnok szivedet
Igazán szerettem!
143.
Ha én tudtam volna
Szived álnokságát,
Elkerűltem volna
Szerelmed hálóját.
De el nem kerűltem,
Ha’ bele merűltem,
Mint csikó kantárba
Bele keveredtem.
Hozzád sohajtozva
Küldöm panaszimat,
Szerencsétlenségben
Látom hű sorsomat.
Oh jaj hová tűntél,
Hogy fel nem lelhetlek?!
Téged kebelemből
Én ki sem vethetlek.
Te nem gondolsz velem,
Én nem felejthetlek;
Mióta kóstoltam
Izét szerelmednek.
Fogadásod sorsát
Igaznak itéltem,
Gyenge szavaidat
Mindétig elhittem.
De már szerelmedet
Kölcsön elcserélted,
Nem tudom, mi okon
Irtódzol én tőlem.
Azzal ne dicsekedj’,
Hogy engem megcsaltál,
Nem én vagyok első,
A kivel igy bántál.
Másnak irígyeltél,
Magad megvetettél;
Ily szerencsétlenné,
Valld meg, miért tettél?!
Azért én nem bánom,
Ha megvetettél is,
Parancsol az isten
Talán még nékem is.
144.
Bus az idő én rám nézve,
El van a rózsám igézve.
Hogy lehet az tőle, tán mást szeret?
Nekem írt bucsu-levelet.
Én bus lélek hát mit tegyek:
Boszut álljak, vagy felejtsek?
Nem felejtem soha, hogy igy megcsalt, –
Isten verd meg a hamisat!
Ha találsz nálam hivebbet,
Vagy pediglen tetszősebbet:
Élhetsz vele boldog, víg napokat,
Ne felejtsd el barátodat.
Ha szived hűtelen hozzám,
Nem könyörög többet a szám,
Megláthadd valaha a bus szivet,
Elátkozva az életet.
Nincsen szóm, hogy megköszönjem,
Nincsen erőm, hogy eltűrjem
A szivem fájdalmát, vagy boszumat, –
Megköszönhedd jóságomat!
Nem mondom hát panaszimat,
Szánd meg isten bús sorsomat!
Hajtsad hozzám szivét vagy enyhítsed
Fájdalmim, sírom készítsed!
145.
Sürü csillag van az égen felettem,
Abba estem, mibe nem reménylettem,
Bele estem, benne vagyok, már látom,
Nincs szeretőm, a ki én rám gondoljon.
Ha meghalok, tudom, hogy eltemetnek,
Azt is tudom, hogy hamar elfelejtnek.
Fejem fölé egy diófát tegyenek,
Az ágára gyász pántlikát kössenek.
Ha kivisznek Törökország szélire,
Feltekintek a csillagos egekre.
Jaj istenem! merre van az én hazám,
Sirat-e még engem az édes anyám?!
Szegény legény bujdosik a pusztába’,
Azt sem tudja, hova legyen bújába,
Nyárfa levél derékalja, párnája,
Gyöngy harmat a felvetett nyoszolyája.
146.
A tél után következik a tavasz,
Kedves rózsám a te szived nagy ravasz,
Rajtam kivűl, tudom, hogy mást is szeretsz, –
Kettős szivü, kis angyalom, hogy lehetsz!
Gyötör engem a szerelem, nem táplál,
Gyenge szivem nyugodalmat nem talál.
Hogy ne sírnék, hogy ne rínék drága kincs,
Most találtam szeretőre, de már nincs.
Jaj de nehéz a szerelmet titkolni,
Tövis közűl rozmaringot gyomlálni;
Jaj de nehéz olyan szivre találni,
Hüségesen holtig fogna szeretni.
Selyem kendőm nem ér hátul megkötni,
Kedves rózsám nem akar már szeretni,
Szeretetét félbe akarja hagyni,
Jaj de álnok! hát nem sajnál megcsalni!
147.
Vetettem én kék ibolyát, nem kelt ki,
Izentem a galambomnak, nem jött ki,
De juthat még oly szomoru időre,
Kijönne még az én izenetemre.
Azt hallottam a szomszédba’ az este:
Másnak adtad a szivedet cserébe;
De juthatsz még oly szomoru időre,
Vissza vennéd a szivedet cserébe.
148.
Felleg sincsen, mégis esik az eső,
Látom, rózsám, nem vagy igaz szeretőm,
Mert ha igaz szeretőm lettél volna,
Közel laktam, felkereshettél volna.
Ugy állottam tegnap este kapudba’,
Mint valami elszáradott darabfa,
De hogyha te, rózsám, kijötttél volna,
Száraz ágam mindjárt kihajtott volna.
149.
Valamennyi fehér csirke, mind gatyás,
Valamennyi barna legény, mind kurvás.
Kék a szeme, szemöldöke fekete,
Édes anyja de kedvemre nevelte!
Már én többet kocsis legény nem leszek,
Kalapomhoz kakastollat nem teszek,
Mert a kakas éjfélre szól, nem délre, –
Ritka legény, ki csak egyet szeretne.
Csipkés levele vagyon a szőlőnek,
Jaj de csalfa szive van a legénynek;
Kettős levele vagyon a dohánynak,
Jaj de igaz szive van a leánynak!
150.
Hervad az a rózsa,
Kinek töve nincsen,
Elhervadok én is,
Mert szeretőm nincsen.
Hej de kerek ég,
Hej de magas ég!
Ugyan, rózsám, szeretsz-e még?!
Minden ablak alatt
Páros a diófa,
Lám az enyém alatt
Páratlan kökényfa.
Hej de kerek ég,
Hej de magas ég!
Ugyan, rózsám, szeretsz-e még?!
151.
Az én ágyam lába
Muskátlinak ága,
A fejtől valója
Rozmaringnak ága.
Haja rózsa, rózsa!
Lehajtom fejemet,
Babám, az öledbe,
Kicsordul a könnyem
Piros kötényedbe.
Haja rózsa, rózsa!
Lehajtom fejemet,
Babám, a válladra,
Kicsordul a könnyem
Feszes dolmányodra.
Haja rózsa, rózsa!
152.
Czin tányéron, czin tányéron pogácsa,
Fáj a szivem, fáj a szivem magára.
Én rám bizony, én rám bizony ne fájjon,
Ugy sem leszek a magáé a nyáron.
Czin tányéron, czin tányéron pogácsa,
Fáj a szivem, fáj a szivem magára;
Nem kell nekem, nem kell nekem pogácsa,
Csak az a ki, csak az a ki csinálta.
Három bokor, három bokor salyáta,
Három kis lány, három kis lány kapálta;
Nem kell nekem, nem kell nekem salyáta,
Csak az a ki, csak az a ki kapálta.
153.
Édes anyám, ha megunt már tartani,
Vigyen ki a nagy piaczra eladni,
Ott is ott lesz barna babám megvenni,
Kész lesz értem száz aranyat letenni!
154.
Szép a szép ló, ha szépen felnyergelik,
Szép a rózsám, ha szépen felöltözik,
Ha végig megy az udvaron előttem,
A lélek is ugy megújul énbennem.
155.
Tisza partján szálldogál a fecske,
Gyere kis lány, űlj le az ölembe!
Nem űlök én, szép piros rokolyám
Összetörik, megver édes anyám.
Még azt mondják, hogy szeretsz, hogy szeretsz,
Hiszen arról mit tehetsz, mit tehetsz;
No de mért is tagadnád, tagadnád,
Ugy is tudja minden ház, minden ház.
Tudja azt a jó isten maga is,
Hogy nem kellett egynél több soha is;
A ki hiven egyetlen egyre vár,
Nem szégyen annak, ha este kijár.
156.
Búza, búza, de szép tábla búza,
Tetejében van egy kis madárka,
Kis madárka tetejében.
Más űl a rózsám ölében;
Ne hagyj el galambom,
Látod árvaságom!
Repcze, repcze, de szép tábla repcze,
Tetejében van egy bús gerlicze,
Bús gerlicze tetejében.
Más űl a rózsám ölében;
Ne hagyj el galambom,
Látod árvaságom!
Erdő, erdő, de szép kerek erdő,
Tetejében van egy nyárfa vessző,
Nyárfa vessző tetejében.
Más űl a rózsám ölében;
Ne hagyj el galambom,
Látod árvaságom!
157.
Én vig nem vagyok,
Szomorú vagyok,
Mert elhagyott a galambom,
Óh jaj meghalok!
Befagyott a tó,
Csúszik a fakó,
Galambomhoz nem mehetek,
Csúszik a fakó.
Esik az eső,
Ázik a subám,
Nadrágomnak nincs eleje,
Lyukas a csizmám.
Oh te piczike!
Ki ne szeretne,
A ki téged nem szeretne:
Hunczut a neve!
158.
De szeretnék páva lenni,
Szomszéd asszony lánya lenni,
De még inkább menye lenni,
A fiával enyelegni.
159.
Kaszás csillag jár az égen,
Kaszál a rózsám a réten;
Ha ő kaszál, én meg gyüjtök,
Ugy is rajta könnyebbítök.
Három csillag van az égen,
Három szeretőm van nékem,
Egyik szőke, másik barna,
A harmadik piros alma.
160.
Kedves rózsám ablakába’,
Sej, haj, kedves rózsám ablakába’
Kinyílt a rózsa magába,
Sej, haj, magába.
Kétfelé hajlott az ága,
Sej, haj, kétfelé hajlott az ága,
Bort iszok az árnyékába’,
Sej, haj, ha lehet!
161.
Az aradi rongyos csárda
Körűl ki van pingálva;
De azért bor jó van benne,
Szép menyecske méri benne.
Ihajla!
Kedves rózsám ablakába’
Rózsa nyílik magába;
Annyira terjedt az ága:
Bort ittam az árnyékába’.
Ihajla!
162.
Túl a Tiszán, Földeákon,
Alma terem a fűzfákon,
Minden ágon kettő három –
Van szeretőm tizenhárom:
Ha tíz elhágy, marad három,
Megérem vele a nyáron.
Túl a Tiszán, Kenderesen,
Alma terem a kenderen,
Minden szálon kettő három –
Van szeretőm tizenhárom;
Ha tíz elhágy, marad három,
Megérem vele a nyáron.
163.
Szőke babám gyere be!
Magam vagyok idebe.
Vetett ágyam paplanos,
Feküdj ide aranyos.
Szól a kakas hajnalra,
Kelj fel, rózsám, menj haza;
Meg ne lássa az irígy,
Mikor a kapun kimégy.
164.
Annyi nekem az irígyem,
Mint a zöld fűszál a réten;
Hol felvesznek, hol letesznek,
Az irígyek majd megesznek.
Még az is baj, ha rád nézek,
Bánják, ha veled beszélek;
Barátságból melléd űlök:
Roszra vélik az irígyök.
165.
Minek van énreám másnak gondja?
Én nem nézem, ki a más galambja.
Mért járnak az enyém után mások?
Másé után én soha nem járok!
166.
Az én rózsám baglyát tetéz,
A ki rakja, annak nehéz,
Nyakába hullik a murva –
Rám illik a babám csókja.
Az én rózsám kék ruhába’
Kiállott a kapujába,
Huszas, márjás a zsebébe’,
Nekem adja örömébe.
167.
Három tallért kerestem,
Tornyos nyoszolyát vettem;
Majd meglássuk estére,
Ki űl az ágy szélére?
Szőke-e vagy a barna,
Vagy a szivem fájdalma?
168.
Ritka rendet vágtam,
Sürű baglyát raktam,
Minden baglya mellett
Egy pár csókot kaptam.
Ritka buza, ritka,
Kiben konkoly nincsen,
Ritka a szerelem,
Kiben hiba nincsen.
Mit ér a nagy erdő
Zöld levele nélkűl?
Mit ér a szerelem
Jó reménység nélkűl?
Szél hajtja a habot,
Víz a vízi malmot;
Szerelem csinálja
Az atyafiságot.
Régen volt vágyásom
Barna szeretőre,
Megadta az isten,
El kell vállnom tőle.
Régen volt, soká lesz,
Mikor az a nap lesz
Hogy galambom karja
Két vállam takarja.
Nincsen fehér fecske,
Nincs jámbor menyecske!
Majd lesz fehér fecske,
Lesz jámbor menyecske.
169.
Majd elmenjünk a világ végére,
A kis tónak a tulsó szélére;
Haza jövök jövő esztendőre,
Veled hálok szombaton estére.
Volt szeretőm, de a viz elvitte,
Pünkösd napján a jég összetörte.
Édes rózsám ne bánkódj’ érette,
Ád az isten jobbat is helyette;
Ha jobbat nem, szebbet ád érette,
Ha jobbat nem, szebbet ád érette.
170.
Kályha vállán a czicza,
Szeretsz-e még Katicza?
Ha nem szeretsz igazán:
Ne járass magad után!
Ne járass magad után!
171.
Elmennék én tihozzátok,
De szemetes a szobátok,
Sárga sarkantyum felszedi,
Gyolcs a gatyám, bekeveri.
Hadd keverje, hadd keverje,
Kimosom, rózsám, estére.
172.
Hallod-e te kis leány!
Van-e nálad jó dohány?
Van énnálam két levél,
De kirágta a közepét az egér.
Jaj istenem! jaj annak,
Kinek csókot nem adnak,
Lám énnékem az este
Oda hozták, oda hozták helyembe.
173.
Mit ér az az irka-firka,
Ha nem szeret engem Jutka.
Terem még virág a réten,
Lesz szeretőm még a héten!
174.
A makai tóba’
Megdöglött a béka,
Mind kicsije, nagyja,
Mind nyőstényje, kanja.
Mit tehetek róla,
Hogy szerelmes vagyok,
Édes apám az volt,
Én meg fia vagyok.
Hozd el a papucsot,
Hadd varrom a sarkát;
Míg a gyerek alszik,
Hadd csókolom a szád.
Nem vagyok én sánta,
Csak a lovam sánta,
A makai hidon
Kitörött a lába.
Bárcsak isten adna
Olyan csizmadiát,
A ki nekem varrna
Pipi szőrből csizmát.
Pipi szőrből csizmát,
Liba bőrből talpát,
Liba bőrből talpát,
Piros bőrből sarkát.
Bárcsak én találnék
Olyan szeretőre,
A ki esztendőre
Vinne mennyegzőre!
175.
Vásárhelyi kertben lakok én,
Teljes piros rózsát rakok én,
Kihajlik az ága az útra –
Jőjj be, kis angyalom, egy szóra!
Jaj de sokat áztam, fáradtam,
Mikor házasodni indultam;
Nem találtam kedvemre valót,
Az lett a szeretőm, a ki volt.
176.
Sárga répa, zöld ugorka, zöld a petrezselyem,
Még azt mondják a legények, nem szeretnek engem;
Hej pedig dehogy nem,
Majd meghalnak értem!
177.
Porzik a tarjáni utcza,
Ha én végig megyek rajta,
Nyílik a rózsám ajtaja,
Ha én kopogtatok rajta.
Vásárhelyi híres lányok
Alig várják a szombatot,
Szombat után vasárnapot,
Lesik a Hajda ablakot[7].
178.
Tojik, tojik kis fürjecske
Fél-fél rendemre,
Rendem csipke, rendem bokor,
Ró, ró, rekettye.
Ipityom gyere be,
Galambom, ölembe!
Ha megunom ezt a várost,
Máshová megyek,
Szép szőke szeretőm helyett
Barnát keresek.
Ipityom gyere be,
Galambom, ölembe!
179.
Verbuválnak a huszárok az utczán,
Már én többet nem járok senki után.
Van már nekem, kit igazán szeressek,
Ha megvetett a te álnok szerelmed.
Boros kancsót forgatok a kezembe’,
Barna kis lányt ringatok az ölembe,
Iszom a bort, azt a kis lányt csókolom,
Félre csapom darutollas kalapom.
Nem bánom én, hogy elhagytál engemet,
Ha más jobban érdemli szerelmedet.
Majd ha egyszer karján látlak egy szűznek,
Annál jobban örűlök szerencsédnek.
180.
Korán reggel jókor fel kell öltözni,
A templomba esküvőre kell menni.
Jaj istenem! hogy kell vele esküdni,
Ha nem tudom tiszta szivből szeretni!
181.
Akkor jőj el, mikor mondom,
Csak a csizmád ne kopogjon,
Fekete szemed ragyogjon,
Piros orczád mosolyogjon.
Abban sincsen semmi hasznom
Hogy a csizmámat koptatom.
Van szeretőm kettő három,
Vigan töltöm telem, nyárom!
HAZAFIUI és KATONADALOK.
1. RÁKÓCZI KORÁBÓL.
Jaj régi szép magyar nép!
Az ellenség téged miként szaggat és tép.
Mire jutott állapotod! Romlandó cserép.
Mint egy ékes eleven kép,
Voltál olyan szép,
Magyar nép!
De a sasnak körme között fonyadsz mint a lép.
Szegény magyar nép!
Jóra mikor lép?
Megromlott már mint cserép.
Jaj hát szegény magyar nemzet
Jóra mikor lép?
Jaj Rákóczi, Bercsényi,
Régi magyarok vezéri, Bezerédi.
Hova lettek országunknak fényes csillagi,
Nemzetünknek hírszerzői,
Vitéz hadnagyi,
Bocskai?
Az ellenség mindenfelé őket emészti,
Űzi, kergeti,
Búval epeszti,
Közinkbe sem ereszti;
Jaj hát szegény nemzetünket
Mikép enyészti.
Jaj országunk, jószágunk,
De főképen mi magunk, mikép sanyargunk!
Az idegen nemzetségnek rabjai vagyunk.
Kinek hajdan parancsoltunk,
Most már szolgálunk,
Adózunk.
Régi szép szabadságunkból kiforgattatunk.
Jaj meg kell halnunk,
Meg nem maradunk.
Nagy ellenség közt vagyunk,
Bizony méltán ezek között
Kesergünk, sírunk.
Tenger rajtunk a fegyver,
Mert a német rajtunk hever és igen ver.
Mutogatja magát, mint egy híres gavallér,
Nemzetűnket kinzó pallér,
Nem szán mint hóhér,
A kit ér,
Addig veri, miglen neki mindent nem igér.
Látod, mily kevély,
Bőriben sem fér,
Mégis mindig többet kér,
Alig vagyon országunkban
Miatta kenyér.
Jaj országunk’ s magunknak,
Jaj a mi maradékunknak, azoknak,
Kik e földön nagy inségben igy nyomorognak.
Özvegyek panaszolkodnak,
Árvák zokognak,
Sohajtnak.
Jaj magoknak ily nagy kinban halált okoznak.
Igy siránkoznak,
És fohászkodnak;
Bánati nem apadnak,
Mert hazánkból az inségek
El nem távoznak.
Nézz ránk, uram, a mennyből,
Ments meg, kérünk, minket csuf ellenségtől,
Ki a hires magyaroknak véréből épűl.
Ne hagyd ily dühös inségtől,
Rut ellenségtől,
Némettől,
Gyaláztatni, mocskoltatni az irígyektől;
Ily büszke néptől,
Kinzó eszköztől,
Megfosztatni nevétől,
Mindenkoron győzedelmes
Dicsőségétől!
2.
Jaj nagy boldogtalan szegény magyar nemzet!
Látom, most is téged csak a német vezet;
Hol lehet, szemedben mutat hozzád kedvet,
Nem látod, másfelől mint bolondját nevet.
Nem igy volt a minap diétán végezve,
Együtt a státusok között elrendelve,
Hogy a katonaság országból kimenne:
Hanem a határon összesereglene.
De bezzeg felbontá hazád igazságát,
Szent királya által szerzett szabadságát,
Kivitted hazádból sok katona számát,
Elhagyád csak pusztán a magad országát.
Mit használ a corpus juris vastagsága,
Uj articulusoknak szaporodása?
Ha nincsen hazánknak semmi igazsága:
Jobb volna, ha lenne puskának fojtása.
Fogadtál katonát német oltalmára,
Elkölt sok ökrödnek, tehenednek ára;
Te magad maradtál nagy nyomoruságra,
Gyermekiddel itthon holtig koldulásra.
Elhagytad országod’, szép feleségedet,
Fegyverre költötted, mig volt, mindenedet,
Zálogba vetetted nemesi részedet,
Koczkára hajtottad[8] németért véredet.
Régen nemességed király vezérlette,
Kinek most egy tokos sétál már mellette;
Annyira a német már a magyart vette:
Mint lengyel a medvét ugy vezeti szerte.
Nem magad hasznáért paripádat rontod,
Sem szép szabadságért hullatod el csontod,
Nem magyar népedért véredet most ontod:
Idegen nemzetért törvényedet bontod!
Te tészel próbákat, most ő dicsekedik,
Te hozol prédákat, kikkel ő töltözik,
Te rontod véredet, a német kérkedik,
Hiredet, nevedet néked eltemetik.
Ha nyersz: a németé lesz, mint volt, országod,
Ha vesztesz: más nemzet foglalja sok várad,
Téged mindenképen követ végre károd,
Ha most jól nem végezsz, későn akkor bánod.
Ugy is a németnek, higyed, rabja lészel,
Bár országot neki véreddel most vészel,
Kiből, mint az előtt, megint urat tészel,
Utóljára magad mellette elveszel.
De még utólján is nem következik jó,
Minthogy az országunk’ leszen felzavaró,
Nemzetünket végre gyalázatba hozó,
Nem más vége lészen rövid nap sok jaj szó.
Ezt egyedűl köszönd az atyafiságnak,
A némettel bagzott ezer sógorságnak,
Ez oka keserves boldogtalanságnak,
Ez is lesz hóhérja sok szép magyarságnak!
3.
Nem ugy van már, mint volt rég,
Beborult a magyar ég,
Nem fordulhat már végre
Nap a bus magyar égre.
Vérünket tettük úrnak,
Hazánkból is kitúrnak,
Ha a jármot nem huzzuk,
Mint fujják, ugy nem járjuk.
Elmultak a jó idők,
Áldott arany esztendők,
Oda van szabadságunk,
Örökre boldogságunk.
Most a német parancsol,
Hajtja, a ki nem marsol
Tyrannus patensára,
Menykövező szavára.
Nincsenek igaz nagyok,
Kapitányok, hadnagyok;
Megholt Zrinyi, Hunyadi,
Oda Bethlen, Rákóczi.
Almási és Lónyai,
Hazánk több ily fattyai,
Keresztekért akarnak
Sírt ásni a magyarnak.
De van holmi vásáros-
Náményi báró már most,
Őrzői koronának,
Árulója hazánknak.
Nézd el a kevély nemest,
Jót lelsz közte, de kevest,
Esznek, isznak, báloznak,
Rendre pankrotiroznak.
De igy kell ennek lenni,
Mert nem lehet mást tenni,
Sirasd, magyar, sorsodat,
Ásd meg önnön sírodat.
De igy kell a magyarnak,
Hogy a német gavarnak
Szolgáljon, érdemlette,
Hazáját megvetette.
Sirasd magyar egedet,
Nem találod fel többet,
Megholt Zrinyi, Hunyadi,
Oda Bethlen, Rákóczi!
4.
Atilla, Lehel, Árpád!
Elhalt dicső unokád,
Nem hangzik a magyar név,
Elmult a díszes agg év.
Pusztán maradt Dáczia,
Mert nincsen Hunyadia,
Rideg nemzet mulat ott,
Hol hajdan magyar lakott.
A lágy tárogató sírt
Mindenütt, hol magyar birt,
Földjét lakta a nemzet,
S igaz hazafit nemzett.
Sarkantyu és párducz bőr
Volt czímere s medve szőr,
Kalpag fedezte fejét,
Vas pánczél erős melyjét.
De már ezek elmultak,
Hogy a hősök elhunytak,
A magyar dolmány helyett
Frakk lett módi viselet.
Kalpag helyett egy piczi
Posztóból készült miczi
Fedi fejét mindennek, –
A módi oka ennek!
5.
Kék asztalom, zöld abroszom,
Katona az én galambom,
Ugy megballag Szeged felé,
Szint’ ugy fáj a szivem belé.
Kisütött a nap a síkra,
Járnak én utánam sírva,
Ne járj én utánam sírva,
Katonának vagyok irva.
6.
Sírt az anyám egykor értem,
Mikor katonává lettem,
Ne sirj, anyám, fiad jól van
Vitézek közt a táborban.
Sátorkaró árnyékában
Nyugszom szomoru ágyamban,
Köpönyeggel takaródzom,
Magam árnyékában nyugszom.
7.
Most nyílik a szelid rózsa bimbója,
Ki van tűzve édes hazám zászlója,
Sok szép ifju felesküszik alája,
Ezt kivánja most a magyar hazája.
Már magam is katonának beállok,
Legalább majd megsiratnak a lányok;
Ne sírjatok honszerető leányok,
Kedvesteknél drágább legyen hazátok!
8.
Új-Aradon ég a világ egy házba’,
Barna kis lány hajladozik magába.
Barna kis lány, ne hajladozz’, gyere ki,
Régen vár már az őrsereg ide ki!
9.
Rövid a sarkantyum nyaka,
Nem aludtam az éjtszaka,
Nem jön a szememre álom,
Mert a csendbontókat várom.
Rám veszem nemzeti ruhám.
Megnyergelem a paripám,
Megcsókol a feleségem, –
Haza jövök még én szivem.
Menjünk hát kapitány uram,
Itthon marad apám uram,
A buzát is feltakarja,
Ha azt az isten akarja.
Isten veled lelkem fele,
Nem gondolok már én vele,
Mert az isten haza hoz még,
Ne sírjunk hát többet, elég.
Az istennek békesége,
A lelketek csendessége
Véletek itthon maradjon,
A jó isten el ne hagyjon!
10.
Fel van a sárga nyergelve,
Én ülök a tetejébe,
Holnap megyek olyan útra,
Kiről hamar ne várj vissza.
Feleségem, két gyermekem
Kire hagyom én istenem!
Az van a csákómra írva,
Feleségem ne várj vissza.
Ne sírj kedves feleségem,
Ne szomorítsd a cselédem,
Istenben van reménységem.
Visszahoz a sárga engem.
11.
Három szinű lobogót tart a magyar,
Melynek hive holtig maradni akar,
Örömmel nézz erre, ő ezt nem bánja,
De hogy elmaradt rózsája tőle, nagyon sajnálja.
Jőj el, kedves babám, lefelé velem,
Tisza partján a táborban lesz helyem,
Visszatérünk, ha az idő eltelik,
Ugy élünk a mint ezután szabad magyarhoz illik.
Igy érezni szép a magyar polgárnak,
Ki önként lett védője a hazának,
Élni, halni szabadságért ki akar,
S a robotra által menni soha többé nem akar.
12.
Még Aradnál szépen szólott a banda,
Világosnál gyászba borúlt a haza,
Világosnál raktuk le fegyverünket,
Mert vezérünk ott adott el bennünket.
13.
Szolnok alatt elkészült már a vasut, a vasut,
Elmasérozott már azon a Kossuth, a Kossuth,
Elvitte az magával a koronát,
A németnek mindenféle pompáját.
Levették már a nemzeti lobogót, lobogót,
Mert vezérünk, Görgei, áruló volt, -ruló volt,
Eladta a hadsereget, Aradvárt,
Az áruló szedte fel, haj, az árát.
14.
A toronyban sárga-fekete rongy lóg,
Alatta egy bámész nép ott ácsorog.
Kérd az egyik: Bátya, hát itt mi ujság? –
Elhagyott Kossuth, oda Magyarország!
Honnan jösz te oly leverten jó pajtás?
Mért sir egyik szemed jobban mint a más?
Orczáidon mért látni oly bánatot,
Mintha elmult volna már a világod?!
Sírok, pajtás, sírni fogok örökre,
Míg élni hagy a jó isten kegyelme;
Világostól hozom a nagy bánatot,
Mert hazámnak ottan mély sír ásatott.
A magyarnak nincsen többé hazája,
Elbujdoshat immár a nagy világba.
A temetés roppant volt és nagyszerü,
Százezernél több volt ott a kesergő.
Kilenczedik zászlóalj! hol zászlótok?
Láttam, midőn izekre szaggattátok,
Sirva dobtátok el hős fegyverteket –
Hogy az isten áldjon meg benneteket!
Sirva borult huszár lova nyakára,
Megölelte, csókolta utoljára,
Földhöz vágta lángöblü karabinját,
Boszujában ketté törte a kardját.
A nap épen akkoron alkonyodott,
És az egész magyar nép mind vérben volt,
Mintha sírt volna még az ég maga is,
Hogy nem lesz már a földön egy magyar is.
És te mégis jóságos isten nézted,
E szép hazát eltemetni engedted,
Egy mély sírba, honnan nincs feltámadás –
Te is, pajtás, magadnak egy olyant áss!
Világosnál leraktuk fegyverünket,
Mert Görgei ott adott el bennünket,
Fegyverünket letettük a muszkának,
Engedtünk az áruló parancsának.
15.
Becskereknél széles árok,
Ott vannak a szerviánok,
Viselik a veres sapkát,
Mellette a kardot, puskát –
Magyar huszár!
Hallod-e te vad rácz fattyú!
Van-e a juhod közt tokjuh?
A kiben van hat font fagygyú,
Hat ponyvára való gyapjú? –
Juhász fattyú!
Hallod-e te magyar fattyú!
Van-e patrontásban bankó? –
Vagyon, vagyon hatszáz golyó,
Hatszáz szerviánba való,
Vad rácz fattyú!
16.
Megálljatok fiúk, fáradt vitézek,
Hazámra még egyszer vissza hadd nézek!
Pihenjünk meg utóljára hantjain,
Ha vérrel nem segithetünk bajain.
Isten hozzád kedves hazám határa,
Szálljon áldás földed minden porára!
Isten hozzátok magyarok, véreink!
Fáj a szivünk, de nem hullnak könnyeink.
Huszár voltam, isten szárnyas angyala,
Kedves hazám ellenének ostora;
Rabigában nyögsz te addig drága hon,
Míg huszár nem nyargalódzik síkodon.
Ötven csatában küzdöttem szép hazám
Érted, halál még sem akadott reám:
Nincs már apám, anyám, kedves szeretőm, –
Isten tudja, hol lesz majd a temetőm.
Bajtársaim mind elhulltak a csatán,
Csak egyedűl maradtam én ily árván,
Fáj szivem, fáj, busulok és bánkódom,
Soh’ sem látlak, kedves hazám, jól tudom.
Szegény pára fakó lovam te vagy már,
Ki egyedül török földön velem jár,
Jaj de te is vissza-vissza nyerítesz,
Bus szemet vetsz reám, csakhogy nem kérdesz.
Kedves hazám látlak-e még valaha?!
Önnön fiad volt tehozzád mostoha,
Ki eladta ős apáink szent honát –
Verd meg isten az ily álnok gaz fiát!
Elmegyek én, de utolsó szent hantod
Megcsókolom, a mért annyi vért ontott
A magyar nép, kinek nincsen hazája –
Még az ég sem igazságos hozzája!
Édes hazám majd egyszer még valaha
Felderűl a szabadságnak hajnala,
Akkor én is visszatérek, vissza én,
Ott halni meg édes hazám szent földén.
17.
Felmentem a temesvári sánczra,
Visszanéztem szép magyar hazámra;
Szülőföldem, édes Magyarország,
De messze vagy, de messze vagy hozzám!
Hallok itten idegen hangokat,
Fájdalmában szivem majd meghasad,
A magyar szó örömre serkentget,
A ki szólja: az isten áldja meg!
Lengedezve fuj a Mátra szele,
Kedves babám fohásza jön vele,
A fohász közt egy gondod legyen rám,
Ne feledkezz’ rólam kedves rózsám.
Nem felejtlek, – jaj de roszul érzek!
Bánatomban tovább nem is élek;
Elhervadok, mint virág a napon
Értetek szép hazám és galambom!
18.
Édes anyám nem lett volna,
Katona sem lettem volna,
De még akkor beiratott,
Mikor bölcsőben ringatott.
A szegedi kaszárnyába
Sok réguta be van zárva.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia.
Sírhat az az édes anya,
Kinek két fia katona;
Összeborúl mind a kettő,
Sírnak mint a zápor eső.
Édes anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Jobb lett volna kis koromba’
Koporsóba zártál volna!
19.
Uj városon van egy rongyos csárda,
Ottan iszik egy legény bujába’.
Igyál pajtás, igyál utóljára,
Holnap visznek nagy Itáliába,
Holnap visznek nagy Itáliába,
A németnek kedves hazájába.
20.
Magas a szegedi torony,
Elejtettem az ostorom,
Majd feladja a galambom,
Két orczáját megcsókolom.
Piros orczád be meghervadt,
Mióta nem csókoltalak.
Hát még nyolcz esztendő alatt! –
Talán a szivem meghasad.
Ugyan ki gondolta azt ki,
Hogy nyolcz esztendőt töltsön ki?
Elég volna abból egy is,
Gondolkozhat’ még addig is.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Sétál magas kaszárnyába’,
Fáj a szive babájára.
21.
Búsan, búsan harangoznak hajnalra,
Kis pacsirta gyász nótáját dalolja,
Dalold, madár, aztat a bús verseket:
Katonának írják a legényeket.
Ki is hozták már az intő czédulát,
Azt a lányok könnyes szemmel olvassák,
Könnyes szemmel azt olvassa belőle:
Katona már a kedves szeretője.
Elmégy, rózsám, itt hagysz nagy árvaságra,
Jön a gőzös, elvisz Itáliába,
Jön a gőzös, elvisz Itáliába,
Nem takarsz már többet bodor subádba.
Eljöttek már az urak vizitálni,
Apák, anyák nem tudnak mit csinálni,
Könnyes szemmel zokogva panaszolják,
Most kisérik vizitálni a fiját.
Kedves testvér én is ki vagyok írva,
Ki van, látom, a nevem is ragasztva,
Én huztam ki az utolsó numerát
Nem is találtak bennem semmi hibát.
Két katona ki is kisért megnyírni,
Édes anyám utánam jött kikérni,
Kéri értem a hadnagyot, kapitányt:
Hogy ne nyirassa meg azt az egy fiát.
Elmehetsz már szegény asszony dolgodra,
Meg van nyírva már a fiad, katona,
Most öltözik átillába, csákóba,
Folyhat már le bús künnyeid orczádra.
Jön a gőzös, nem áll itten hiába,
Minden órába egy arany az ára,
Bár a kerék kitört volna alóla,
Nem vitt volna messze Itáliába.
Nem törik el, vas a gőzös kereke,
Mert a vasút erősen van készitve,
Szalad rajta, mint a szélvész a habon –
Vissza jövök, édes anyám, a nyáron!
22.
Édes anyám egyetlenegy fia,
Az is ki van katonának írva,
Nincsen abban szánakozó lélek,
A ki engem katonának bévett.
Kedves rózsám elvettelek volna,
Katonának be nem vettek volna,
De már igy a jó istenre bizlak,
Mert elvisznek engem katonának.
Várjál magyar! majd most kerűlsz lánczba,
Nem tánczolsz már többé a kocsmába!
Majd elvisznek nagy Itáliába,
A németnek kedves hazájába.
Ha felűlök kis pej paripámra,
Beugratok Nagy Németországra,
Visszanézek Kis Magyarországra –
Könnyem csordúl két piros orczámra.
Hogy kell itt megszoknom jaj istenem!
Hogy kell azt a német lányt szeretnem!
Ha ölelem: karjaim elhalnak,
Ha csókolom: könnyeim húllanak.
Ezzel felűlnek a gőzkocsira,
Elől-hátúl fegyveres katona,
És csak egyet fütytyent a masina:
Isten hozzád sok jó édes anya!
Sír az anyám, sirat engem nagyon,
Édes anyám már most ne sirasson,
Ha az isten éltemet megnyujtja:
Visszajövök nyolcz esztendő mulva.
23.
Már látom, hogy katonának kell lennem,
A német mondúrjába kell öltöznöm,
Muszájképen kell a császárt szolgálnom,
Ugyan, babám, hogy kell tőled megválnom!
Háromféle szőre van a lovamnak,
Jaj de félek, elvisznek katonának;
Nem félek én a szerető-tartástól,
Jaj de félek az egreczírozástól.
24.
Szegény legény feltekint az égre,
Szeretőjét bizza az istenre,
Arra bízza, az viseli gondját,
Nem öleli már karcsú derekát,
Jaj de szépen kékellik az erdő,
De még szebben zöldellik a mező,
Kis kertemben csillámlik a harmat –
Kedves babám, örökre elhagylak!
Gyenge lábom, gyenge másérozni,
Gyenge karom a fegyvert forgatni,
Ád az isten nekem annyi erőt,
Kiszolgálom azt a nyolcz esztendőt.
25.
A gőzösnek hat kereke
Bárcsak ízré-porrá törne,
Bárcsak izré-porrá törne,
Hogy minket el ne vihetne.
Anyám, anyám, édes anyám,
Édes felnevelő dajkám!
Örűltél a szűlésemnek,
Felneveltél a németnek.
El kell, el kell, el kell menni,
Vásárhelyt itt kell már hagyni!
Hagyok olyan szép lányt benne:
Holtig fáj a szivem érte!
26.
Édes anyám, ha eljön kend,
Szeged felé indúljon kend,
Ott vannak az új rekruták,
Kiknek göndör haját nyírják.
Jaj de boldog édes anya,
Kinek nincsen egy csep fia!
Boldogtalan édes anya,
Kinek husz éves a fia!
Bárcsak a gőzös kereke
Izré-porrá összetörne,
Izré-porrá összetörne,
Hogy engem el ne vihetne.
Eredj haza feleségem,
Ne sirass már tovább engem,
Az van a csákómra irva:
Nem szabadulok meg soha!
27.
Sárga virág fekete közepe,
Jaj de gyászos a rózsám élete!
Hogy ne volna gyászos az élete:
Mindörökké katona a neve!
28.
Most kapott a biró egy kis ujságot;
Hogy szedje össze a fiatalságot.
Sok szegény leánynak szeme könnyezik,
Mikor a babáját felöltöztetik.
A szegedi városháza be sárga,
Oda ment az én rózsám be sétálva,
Irok neki vigasztaló levelet:
Szabadits ki, kedves rózsám, ha lehet.
Kocsmárosné kápolnája a pincze,
Imádságos könyvecskéje az itcze;
Rójja, rójja, kocsmárosné, száz itcze,
Van babámnak préda pénze, hadd költse!
Kocsmárosné, lelkem, nincs semmi bajom,
Csakhogy a rózsámat már itt kell hagynom.
Mire az a nyolcz esztendő elkerűl:
A szerelem addig tőlem elrepűl.
29.
Magentánál történt egy napon csata,
Hol sok ezer magyar vére kiomla,
A francziák közül is sok meghala,
Mert a magyar vitézséget mutata.
Már énnekem nem kell többé szerető,
Szeretőm lesz nekem már a temető,
Virágzik a viczenzai temető,
Temessenek engem belé legelsőbb.
30.
Kocsmárosné! jó bort az asztalára,
Magyar gyerek jött be a szobájába,
Jó veres bort hozzon az asztalára,
Hadd igyon a magyar gyerek bújába’!
Már én többet Hesz bakája nem leszek,
Csákóm mellé zöld felzájkot nem teszek,
Mert elmegyek a szép Magyarházába,
Ott maradok a szép Magyarországba’.
Nincs jobb egyetlen jó édes anyánál,
Nincs szebb élet a szép Magyarhazánál.
Hej sok magyar most vérét kiontotta,
Kit eltalált a franczia golyója.
Isten hozzád már Mántova örökre,
Most indúlok kedves honom keblibe,
Majd meglátom kedves honom határát,
Megcsókolom kedves rózsám orczáját.
Gyenge lábbal lépdegélek honomban,
Hazámbeli szép kis leány karomban;
Most értem el hazámnak dicső napját,
Mert kedvesem égő szeme ragyog rám.
31.
Isten hozzád Veníczia városa!
Már én többet nem leszek a lakosa!
Elbúcsúzok híres, erős váradtól,
A tengernek rettenetes habjától.
Rettenetes a tengernek a habja,
Hej, sok magyar fiú utazik rajta;
Tenger habja hányja, veti a gályát,
Sok magyar lány siratja a babáját.
Hegyes, völgyes országokat bejártam,
Párját az én hazámnak nem találtam!
Isten hozzád Olaszország határa;
Már én többé nem leszek a lakosa.
Szépen hangzik a gőzkocsi zörgése,
Mikor megyen a nagy Németországon,
Magyar legény tartja rajta a kormányt,
Magyarhonnak igazítja az útját.
Kedves rózsám, már én haza érkeztem,
Külföldeken sok bujdosást végeztem,
Bujdosója voltam a nagy világnak,
De most leszek honfia a hazámnak.
32.
Sírhat az az édes anya,
Kinek katona a fia,
Mert nem tudja, mely órában
Eshetik el a csatában.
Ki a csatában elesik,
Sík mezőben temettetik,
Sík mező a temetője,
Száraz ágból a keresztje,
Az én fiam is elesett,
Sík mezőben temettetett,
Zöld fű nőtte fel a sírját,
Kit sirattam sok éjtszakán.
33.
A baraczkfa pirosat virágzik,
Kis pej lovam alattam cziczázik,
Cziczázz, lovam, cziczázz utóljára,
Holnap megyek veled a csatára.
A birónak három legény fia,
Három közűl egy se lett katona;
Szívesebben szolgálnám a császárt,
Ha egyformán szedné a katonát.
Réten terem a szép egyenes nád,
Barna asszony neveli a lányát, –
Neveld, anyám, neveld a számomra,
Majd elveszem nyolcz esztendő mulva!
34.
Sohasem vétettem
Szeged városának,
Mégis beíratott
Lovas katonának.
Lovasnak íratott,
Bakancsot szabatott; –
Verje meg az isten
Az ily szabadságot!
Kértem a kapitányt,
Adjon pej paripát,
Ugy viselem gondját:
Soh’ se’ látja kárát.[9]
Közibe vezetett
Száz remonda lónak,
Megálltam faránál
Egy kurta csikónak.
Ez a jó, e’ lesz jó,
Ez a kurta csikó,
Ez a kurta csikó,
Huszár alá való!…
35.
Felszántom a, felszántom a kis kertemet ugarnak,
Vetek bele, vetek bele bazsarózsát nyilónak.
A két szélén bazsarózsa nyildogál,
Közepében barna babám sirdogál.
Háromféle, háromféle szőre van a lovamnak,
El kell menni, el kell menni katonának magamnak.
Nem félek én a szeretőtartástól,
Jaj, de félek az egreczirozástól.
El kell menni, el kell menni katonának messzire,
Itt kell hagyni, itt kell hagyni a rózsámat, nincs kire;
Te rád hagyom legkedvesebb pajtásom,
Éljed vele világodat, nem bánom.
36.
Szép a baka, ha kiáll a glédába,
Három megy egy sorjába’,
A káplárja utána,
Marsot ver a dobosa
A városba’.
Szép a huszár, ha felűl a lovára,
Kardot köt oldalára,
Megcsókolja babája,
Ugy megyen a csatába,
A csatába.
37.
Garibaldi csárdás kis kalapja,
Nemzeti szin pántlika van rajta,
Nemzeti szin pántlika van rajta,
Kossuth Lajos neve ragyog rajta.
Letörött a bécsi torony gombja,
Ihatnék a Garibaldi lova,
Magyar kis lány meríts neki vizet,
Garibaldi a csatára siet.
Ezer nyolczszáz hatvankettedikbe’
Felment Garibaldi egy nagy hegyre,
Onnan nézte szép Magyarországot,
Hogy harczolnak a magyar huszárok.
38.
Én magyar fika vagyok,
A nevem Lajos,
Érted, bagó, meghalok,
Elhagyni bajos.
Jaj be drága eledel,
Mit az ember szája nyel!
Jó, jó, jó bagó!
Drága jó bagó!
Katonának nincs kedve,
Ha pipája nincs,
Nem tud prezentérozni,
Ha dohánya nincs.
Az az első jelszava:
Van-e kendnek bagója?
Jó, jó, jó bagó!
Drága jó bagó!
Bezzeg a más világon
Komisz világ lesz,
A szentek pipájában
Kevés bagó lesz.
Szent Péter rajtunk segíts,
Bagó fábrikát épits!
Jó, jó, jó bagó!
Angyali bagó!
PUSZTAI és PÁSZTORDALOK.
1.
Amoda van hat pej csikó magába’,
Mind a hatnak békóba’ van a lába,
Eredj, rózsám, fordítsd vissza a csikót,
Hadd vegyem le a lábáról a békót.
Ha leveszem a lábáról a békót,
Hát azután hova tegyem a csikót? –
Majd elviszem, a merre a nap lejár,
Arra, tudom, a gazdája soh’ se’ jár.
Édes anyám szült engem a világra,
Szülésiért a jó isten megáldja,
Szülésiért a jó isten megáldja,
Ha tartok is szép szeretőt, nem bánja.
2.
Teli a zsebem bankóval,
Az istálóm lopott lóval.
Három szürke, hat fekete,
Most is keres, most is keres a vármegye.
Lyukas a tömlöcz oldala,
Hideg szellő dúdol rajta,
Nem bánom én, ha dúdol is,
Megélek én, megélek én, ha lopok is.
3.
Bárcsak hamar május lenne,
Sej, haj, bárcsak hamar május lenne,
Hogy a réten sok ló lenne,
Sej, haj, a nyáron!
Kötőfékem harminczhárom,
Sej, haj, kötőfékem harminczhárom,
Tele lopom még a nyáron,
Sej, haj, ha lehet.
Békókulcsom csak egy féle,
Sej, haj, békókulcsom csak egy féle,
Mégis békót nyitok vele,
Sej, haj, ha lehet…
Viszik a lovam Gyulára,
Sej, haj, viszik a lovam Gyulára,
Magamat vasba’ utána,
Sej, haj, utána!
4.
Megérik a szőlő nem sokára,
Árván marad a tőke magára,
Te is árván maradsz kis angyalom,
Mert már nekem fogságba kell jutnom.
Mit ér nekem az egész életem,
Ha bujdosás az egész életem?!
Bujdosok én a kerek ég alján,
Míg meg nem nyugszok a rózsám karján.
Már ezután hozzátok nem járok,
Mert megfogtak engem a zsandárok,
Letettek a tömlöcz fenekére,
Ugyan, rózsám, jutok-e eszedbe?!
Kis angyalom csak arra kértelek,
Fogadásodat, hogy meg ne vessed.
Rabságomat nem annyira bánom,
Csak a kedves galambom sajnálom.
5. SZABADOS JÁNOS.
A három nyárfánál jártam,
Ott egy vén boszorkányt láttam,
A boszorkány azt mondotta:
Szabadost az ördög hozta.
Azt mondta: vas pléh van mellén,
Ördöngős sipka a fején,
Aczél-tükör a zsebébe’,
Azon lát el hét mértföldre.
Bagoly-szem van hóna alatt,
Sötét éjtszakán is láthat.
Szem-fényen is el tud menni,
Nem lehet őt észre venni.
Nagy pénteken holló szivet
Meg szokott enni egy felet;
Gyík vért kever a borába,
Azért nem fél ő magába.
Kígyó zsir bajusz kenője,
Kakas zsirral kardja kenve,
Ki őt álmából felkölti,
Ha valaki lovát veszti.
Ha a csizmáját megkeni:
Veszett kutya zsír kell neki,
Kába borju patrontása,
Hét országban nincsen mássa.
Ha rálőnek is, nem használ,
Két vágott vasra nem talál,
A lövés szer előtte olvad,
A vágott vas szőrré duhad.
Igy szólott a vén boszorkány
És tüzet szórt, mint a sárkány.
A nyárfáktól elszaladtam,
Mult időkről gondolkoztam.
Addig volt Vásárhely boldog,
Míg Szabados be nem botlott;
A ménesbe senki nem járt,
Nem kérdezték: ki tett most kárt?
A vásárok Orosziban
Nincs a kalendáriomban,
De azért mi vásárt csaptunk,
Egy lóért kettőt is kaptunk.
Ha kezemben volt kantárom,
Úr voltam én a határon,
Úr voltam én Nagy-Szalontán,
Túl a Maroson s a Tiszán.
Összejártam passus nélkül
Fél világot, csep félsz nélkül.
Ha Szabadost megölhetném,
Ujra világom élhetném.
De már most nagy búba estem,
Nincsen szabad keresetem.
Nem igen kapok a kapán,
Hogy élek már én igazán?
Könnyen kerestem kenyerem,
Nem törte kapa tenyerem.
Búbánattól én nem féltem,
Csak ugy könnyen éldegéltem.
Nem voltam én addig adós,
Míg ide nem jött Szabados.
Nem retteg ő hát senkitől,
Csak az egy igaz istentől.
Megfogta az atyja átka,
De szerencse ott találta,
Azért nappal és est tájba’
Mindig jár kel más bajába’.
A fokosa kurta nyele
Kigyó méreggel van tele,
A fokossal olyat vághat,
Kit csak az isten gyógyithat.
Ő hetedik gyermek vala,
Miatta anyja meghala,
Ezért atyja megátkozta,
De az ördög kapott rajta.
Az anyja is átkot monda,
Hogy soha ne légyen nyugta,
Éjjel, nappal és napeste
Mindig más baját keresse.
Az ördög, hogy ezt hallotta,
Mindjárt, tüstént kapott rajta.
Látjuk, néki segitsége,
Búba’, bajba’ reménysége.
Mondá, őt nem Nagy-Szalonta
Hanem inkább ördög hozta,
Hogy vadászszon embereket,
Mint a macska egereket.
6.
Gyenge vagyok, növendék, növendék,
Fáj a hátam, megverték, megverték,
A vármegye kutyája verte meg,
Hogy a fene kezét lábát egye meg.
Vásárhelyi laposon, laposon
Három legény van vason, van vason,
Megzördíti jobb lábán a vasat,
Szeretője szive majd meghasad.
7.
Mikor katonává lettem:
Szilaj csikóra nyergeltem,
Bevezettem a rajcsúrba,
Nem vágott jól ki kalupba.
Éjfél után egy az óra,
Felnyergelek a fakóra,
Még hajnalra, szép reggelre
Levágtatok az alföldre.
Hat vármegye mindig hajtott,
De soha meg nem foghatott.
Tisza vizén átúsztattam,
Mindjárt új életre kaptam.
8.
Voltál-e már Félegyházán, Berénybe?
Voltál-e már komiszáros kezébe? –
Nem félek én komiszáros kezétől,
Letagadom a csillagot az égről.
Ha felülök kis pej lovam hátára,
Benyargalok vásárhelyi pusztába,
Megpróbálom kis pej lovam odáig,
Ha kergetik, tud-e futni sokáig?
Magas a szegedi torony teteje,
Mégis kihallik a harang belőle,
Húzd el nekem azt a szomorú hangot:
Hogy engemet az én rózsám elhagyott.
9.
Loptam lovat, lopok is,
Ha felakasztanak is;
Ugy is mit ér ez az élet,
Ha a rózsám nem szeret,
Ha a rózsám mást szeret
S nem engem!
Nincsen olyan barna szem,
Mint a tied kedvesem,
Tekinteted villámcsapás,
Ne sujts vele senki mást,
Ne sujts vele senki mást,
Csak engem!
Hallod-e te kis leány!
Szeretsz-e még igazán?
Ha nem szeretsz, ugy ásd a sírt,
Hogy eltemess engemet,
Hogy eltemess engemet
Örökre!
10.
Jaj de magas ez a vendégfogadó,
Van-e benne barna kis lány eladó,
Ha nincs benne barna kis lány eladó,
Én sem leszek soká benne mulató,
Ha felűlök kis pej lovam hátára,
Elnyargalok a kútasi csárdába.
Sört, bort ide, kocsmárosné, hadd iszok,
Zsandár hajtott engem ide, múlatok.
Ha felűlök kis pej lovam hátára,
Elmegyek a Tisza tulsó partjára;
Szépit, javát elhajtom az ökörnek,
Eladom a pesti kereskedőnek.
Bele nyúlok a kis lajbim[10] zsebébe,
Nem sok bankót rángatok ki belőle.
Majd ellopjuk az éjtszaka a bimbót,
Kupecz ember azért adja a bankót.
11.
Jaj istenem! jaj de sokat bujdostam,
Tizenhét esztendeig betyár voltam.
Áldja meg az isten azt a házakat,
A hol nekem egy óráig helyt adtak.
De sok falut, de sok várost bejártam,
De sok üres istálóra találtam.
De sok lovat szerszámostól elloptam,
De sok hunczut szeretőre találtam!
Kimegyek a zöld halom tetejére,
Megásatom a síromat előre,
Majd meglátom, ki fog engem sajnálni,
Sírhalmomra rozmaringot űltetni!
12.
Be van az én szűröm ujja kötve,
De nem tudod, pajtás, mi van benne.
Az egyikben aczél, kova, tapló,
A másikban száz forintos bankó.
Ha megunom magam a pusztába’,
Kapom, fogom, megyek a csárdába;
Parancsolom a kocsmárosnénak:
Hozzon kend bort jó borivójának!
Még azt mondják rólam az irígyek:
Ihatik az, mert lopott eleget.
Ha loptam is, megszenvedtem érte, –
A vármegye se’ hányja szememre!
13.
Még azt mondják, hogy én korhely vagyok,
Éjjel nappal a kocsmában lakok;
Ne hányja azt senki a szememre,
Ha iszok is, a magam pénzire!
14.
A subámnak nincs melege,
Megvesz az isten hidege.
Kocsmárosné, ha van szived,
Gyujts világot, gerjeszsz tüzet!
Hadd kóstoljam meg borodat,
Öleljem a derekadat.
Láng a szemed, arany a szád,
Hunczut, a ki haragszik rád!
15.
Esik eső a haraszton,
Nem kapok én a paraszton,
Hej, jó az isten, jót ád nékem,
Hej, csikós bojtár vesz el engem!
Esik eső, zúg a malom,
Bort iszik az én galambom,
Hej, hadd igyék, hadd mulasson,
Hej, csakhogy hozzám hű maradjon!
16.
Uj-városi juhász vagyok én,
Ezt a kerek pusztát lakom én,
Ennek közepében lakásom,
Ide várom kedves galambom.
Házam előtt egy fa, nem látszik,
Minden karácsonba’ virágzik,
Terem rajta alma jó szagú,
Ugyan, babám, mért vagy szomorú?
17.
Nem kell nekem köpönyeg,
Mert az engem nem illet,
Irhás suba kell nekem,
Az melegít fel engem,
Eszemadta!
Nem járok én paripán,
Mint Beretvás kapitány,
Szegény legény vagyok én,
Gyalog masérozok én,
Eszemadta!
Nem megyek én messzire,
Csak a város végire,
Leterítem a subám,
Oda várom a babám,
Eszemadta!
18.
Levelem jött a gulyástól,
Kilelte a hideg;
Százhusz tinó van a kúton,
Meginná a vizet.
Eredj kedves galambom,
Huzzál neki, hadd igyon,
Megszolgálom a nyáron.
19.
Hull a czitrom a fáról,
Most jöttem a tanyáról!
Ingem, gatyám csupa szennyes,
Azért vagyok szerelmes
Hej ricza, ricza, ricza kukoricza dercze,
Megcsókollak, galambom, holnapután este.
20.
Három juhom tavalyi,
Három harmad évi,
Ha behajtom, megfejem,
Enni adok néki.
Helyre Daru, helyre Bimbó,
Helyre mind a három,
Az uram is itthon van,
Nincsen semmi bajom.
21.
Kihajtom a ludam a rétre,
Elvágom a nyakát estére.
Igy rózsám, ugy rózsám, ugy lesz jó,
Minden legénynek a másé jó.
A ludam a réten legelész,
A rózsám mellette heverész.
Igy rózsám, ugy rózsám, ugy lesz jó,
Minden legénynek a másé jó.
Rászállott a madár a fára,
Elhagyott a babám bújába.
Igy rózsám, ugy rózsám, ugy lesz jó,
Minden legénynek a másé jó.
22.
Feljött már a csillag
Az ivó kút felé,
A juhász is ballag
A galambja felé.
Fujdogál a szellő,
Esik a fergeteg,
Gyere be, galambom,
Mert megvesz a hideg.
Kisűlt a pogácsa,
El is van már hülve,
Gyere be, galambom,
Ehetsz már belőle!
23.
Esik a hó lefele,
Megy a béres befele,
Összeüti bokáját,
Öleli a babáját.
24.
Megismered a kanászt
Ékes járásáról,
Angyal-fűzött bocskoráról,
Tarisznyaszijáról.
Megismered a kanászt
Hegyes bocskoráról,
Disznó zsirral jól kipedrett
Pörge bajuszáról.
25.
Hej halászok, halászok!
Mit fogott a hálótok? –
Nem fogott az egyebet,
Piros szárnyu keszeget.
Hát a keszeg mit eszik,
Ha a bárkába teszik? –
Nem eszik az egyebet,
Petrezselyem gyökeret.
Elment a hal lefelé,
Török-Kanizsa felé;
Nem is jön többet vissza,
Mert arra van az útja.
Hej halászok, halászok!
De szennyes a ruhátok;
Talán nincsen babátok,
A ki mosna reátok?
Halász legény hallod-e?
Mért meg nem házasodsz te?
Mért nem veszel el egy lányt,
Akár engem, akár mást?!
BOR- és KORTESDALOK.
1.
Csárdás élet
A gyöngy élet,
Nem kell ahhoz tudomány,
Csak jó bor, meg szép leány.
Csárdás voltam,
Az is leszek,
El nem hagyom, mig élek,
Mig bennem lesz a lélek.
2.
Én vagyok az, a ki nem jó,
Kocsma-ajtó nyitogató,
Kocsma-ajtó nyitogató,
Édes anya szomoritó.
Iszom, iszom a csárdában,
Míg hat lovam lesz a hámban;
Kettőt kifogok lógóra,
Elég lesz borravalóra.
Iszom, iszom, addig iszom,
Míg a rózsám be nem iszom;
Ha a rózsámat beiszom,
Arra sem lesz semmi gondom.
3.
Kis kalapom fekete,
Bokréta van mellette,
Legszebb ága lehajlott,
A galambom elhagyott.
Kis kalapom csurgóra,
Mindig innám, ha volna;
Akár iszok, akár nem,
Ugy is korhely a nevem.
A sok kurva meg a bál
De sok pénzembe kóstál,
Azt is azért cselekszem,
Hogy a rózsám szeretem.
Zöld az erdő, zöld a fa,
Sokat sirtam alatta.
Megvirrad még valaha,
Hogy nem sírok alatta.
4.
Egy szőlő határ levél, zöld levél
Legyen nekünk szemfedél, szemfedél,
Egy nagy hordó koporsó, koporsó,
Kezünkben teli kancsó, nagy kancsó,
Ős apáink szent ivók, szent ivók;
Soh’sem voltak vizivók, vizivók;
Éltökben hogy tusoztak, boroztak,
Szentté azért változtak, változtak.
A pap az ő nániját, nániját[11]
Kapja, mondja: hej barát, kelj barát!
Én is iszom, igy igyál, igy igyál,
Hogy szentté változhassál, -tozhassál.
5.
Uj-Szegeden szépen muzsikálnak,
Nagy kedve van az egész világnak,
Ugrándoznak, járják a bolondját, –
Én nem tudom, csak nekem úgy mondják.
Jó bort ittam, részeg vagyok tőle,
Haragszik a feleségem érte,
Ha haragszik, elfordulok tőle,
Ott a hátam, diskuráljon véle!
6.
Dudujnám, dudujnám,
De jól megyen a munkám.
Ez az élet minket illet,
Nem a régi öregeket.
Dudujnám, dudujnám,
De jól megyen a munkám.
Dudujnám, dudujnám,
De jól megyen a munkám.
Ez az élet víg ficzkóké,
Nem a szürke barátoké.
Dudájnám, stb.
Dudujnám, dudujnám,
De jól megyen a munkám.
Mert a barát imádkozik,
De a huszár jó bort iszik.
Dudujnám, dudujnám,
De jól megyen a munkám.
7.
Tehát igyunk az elment gólyákért,
Az itt maradott csörgő-börgő szarkákért.
Ez ám annak a görbe tőkének a leve,
Bor ám ennek a neve
Ezt kapafokkal koczogtatták,
Metsző-késsel sanyargatták,
Tölgyfába szoritották,
Mogyorófával körűl vették.
Ez elme mozdító,
Erszény pusztító,
Ruha rongyositó,
Kocsmáros gazdagító,
Ma vigasztaló,
Holnap szomorító. –
Tudod-e a minap mit cselekedtél
Velem? – a sárba kevertél,
Falakhoz vertél,
Más józan embertől megszégyenitettél,
A kutyákat rám uszítottad!
Szólsz? nem szól? nem felelsz? –
Katona régula:
Marss az áristomba!
8.
Hadd muljon el ez a világ,
Csak szőlő teremjen,
A mely minden munka nélkűl
Bőven termő legyen;
A torkunkat édesitse,
A gégénket nedvesítse.
Hajdi, hajdi, hajdi, hajdi,
Nosza, pajtás, te is hajtsd ki!
9.
Ányom asszony kertje, berke,
Vajon mi van bele vetve?
Szödörje,
Bödörje,
Ónumdókum,
Ónumdeszka,
Kántor-menta,
Fodor-menta…
Jaj de fene nóta!
10.
Ennek az embernek
Jó kocsija van,
Jó kocsija előtt
Jó két lova van.
Homok hegynek hogyha tartja:
Csipke-bokor megállitja,
Akkor mondja: gyi!…
Gyihi!… hi!… hi!…[12]
Hó!
11.
Elindúla egy kalmár
A szürke lovával,
Megrakta a talyigát
Számos portékával;
Üti, veri a lovát
Csomós ostorával,
Hát egyszer csak nem birja,
Mondja nagy lármával!
Gyihi!… gyihi!… gyihi!… hó[13]
12.
Az alispán, az alispán kalapomhoz rózsát tett,
Most is ott van, most is ott van, hogy ha még el nem veszett;
Rózsa mellett, rózsa mellett szép a piros tulipán,
Piros borral, veres borral itatott az alispán.
Húzd ki czigány, húzd ki czigány, azt a nótát vidoran,
Hadd tánczoljak, hadd tánczoljak egyet, a ki lelke van!
Tisztujitás, tisztujitás lesz ma itt a vármegyén,
Öt-hat kupa, öt-hat kupa veres bort megittam én.
Jó bort ivott, jó bort ivott ősapám is hajdanán,
Mikor királyt, mikor királyt választottak ős Budán,
Szegény öreg, szegény öreg! ő már többet nem iszik, –
Bort ide hát, bort ide hát, hadd iszom én reggelig!
13.
Bődi rénél van a Csó-tó,
Abban úszik tarka zászló,
Öt pecsovics halászgatja,
Örül, hogy azt kifoghatja.
Száradni a falhoz teszik,
Hej, de rongyos, már nem merik
Főispán elébe vinni,
A lucskossal tisztelkedni.
Hogy ezt hallja Szabó László,
Hogy oda a tarka zászló:
Bánatjában hová legyen?
Szaladgál, hogy panaszt tegyen.
De nem talál vigasztalást,
A zászló csak rongyos folyvást.
Hej zászló! mondtam több izbe’:
Szétáztat még a tó vize!
14. BABARCZI.
Már siess hazádba vissza vert seregem,
Nékem ez a Kubinczki párt győzhetetlen.
Rettenetes e pártnak vaskemény karja,
Csekély népem összetöri, arczát marja.
Eddig nevem, beszédem volt hódoltató,
A gyülésben szónok voltam nagyraható,
Magam valék tisztségeket osztogató,
Törvény mester, a megyében útmutató.
Már siess hazádba vissza vert seregem,
Nékem ez a Kubinczki párt győzhetetlen.
Rettenetes e pártnak vaskemény karja,
Csekély népem összetöri, arczát marja.
Hű vezérim, hajcsáraim, mind sebesek,
Megöklözték a Kubinczki erős kezek.
Bár ide se jöttem vón’ Budáról soha,
A szerencsém nem lett volna ily mostoha.
De jaj mi fordulás történt balsorsomon,
Szégyen esett pecsovics kis táboromon.
Mi az, a mit haza tudok vinni nőmnek? –
Elleneim erős szívűk, mindig győznek.
Mert Földvári, Csongrád megye főispánja,
Nemes szivü, nagy hazafi, nincs hiányja.
Hol Földvári a főispán: ott nincs ármány,
Nem talál helyt nagy lelkénél a koholmány.
Most már látom, nincsen székem a megyében,
Csak Vidovics, Szabó László tart keblében;
Nincs személyem, becsületem már Csongrádba’,
Kérlek ipam, végy magadhoz Soroksárba!
TRÉFÁS és GUNYDALOK.
1.
Bimbó ökrünk nagy szarva
Nem fért az istállóba,
Melyet vettünk lopással
Esztendeje Kállóba’; –
De befért a torkába,
Bandi bátyám gyomrába:
Mind füle, farka, lába!
Eladtuk a malaczot,
Megis ittuk az árát;
Mint a sáskák feltúrtuk
Kilencz falu határát; –
Pénzes zacskónk üres már,
Oda van az arany-vár –
Czifra pipa, pipaszár!…
2.
Ne siess jó legény
Hamar megházasodni,
Mert igen nehéz most
Jó leányra kapni.
Már én is megházasodtam,
Friss leányra találtam,
Talán majd örömömbe’
Fel is akasztom magam.
Feleségem jóságát
Immár kitapasztaltam,
A nagy butykos pálinkát
Az ágyában megkaptam.
Feleségem olyan jó,
Nem kell neki semmi jó,
Sem szita, sem rosta,
Semmiféle jó munka.
Ilyen ám a fehér cseléd,
Ha van neked: lóért cseréld!
Dédallom, adédallom!
3.
Mindenek azt megvallják,
Magokban tapasztalják,
Addig szabad a legény,
Míglen szeretni nem mér.
Mert a leány-asszonykák
Rátartócskák a dámák;
Felfodrozzák magokat,
Ugy árulják farukat.
Hajporozott fejeket,
Czifra öltözeteket…
Annyi a czifra rajta,
Azt gondolnák gróf fajta.
Szeretnek bálba járni,
Hogy ha nincs is mit enni;
Jobb volna a konyhára,
Hogy sem mint a hajporra.
A ki tánczolni nem tud,
Nagy becstelenségre jut,
Hogy ő vele nem mulat,
Nem is kalauzolhat.
Legény után kószálni
A lányok közt már módi;
A tyúk is addig kószál,
Míg jó kakasra talál.
4.
Olyanok már minden lányok,
Haja rózsa, csókra csók,
Mint a szép szelid bárányok,
Haja rózsa, csókra csók.
Megnyiretik gyapjukat,
Ugy árulják magokat.
Haja rózsa, tuba rózsa,
Haja rózsa, csókra csók!
Náni néni már vénecske,
Haja rózsa, csókra csók,
Többet tud, mint hat menyecske,
Haja rózsa, csókra csók.
Nagy bottól nem fél nagyon,
Azt mondja: nem üt agyon.
Haja rózsa, tuba rózsa,
Haja rózsa, csókra csók!
Katának van nagy katlanja,
Haja rózsa, csókra csók,
Többet tud már mint az anyja,
Haja rózsa, csókra csók.
– – – – – – –
– – – – – – –
Haja rózsa, tuba rózsa,
Haja rózsa, csókra csók!
Juli juhait vezeti,
Haja rózsa, csókra csók,
Szomszéd juhászt integeti,
Haja rózsa, csókra csók.
Mosolyogja, hogy csötör-
Tökön volt a Dömötör.
Haja rózsa, tuba rózsa,
Haja rózsa, csókra csók!
5.
Férjhez adnám a lányomat,
Csillagomat, galambomat.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.[14]
Által ugrotta az L-et,
Már háromszor meg is ellett.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.
A lányok közt legszebb virág,
Feje tetején holdvilág.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.
Esztendeje hatvankettő,
Foga sincs több, csak vagy kettő
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.
Csak két foga áll istrázsát,
Alig rágja a hig kását.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.
Bele esett a gödörbe,
Csak az egyik lába görbe.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.
Pápa-szem nélkűl nem láthat,
Már mankó nélkül nem járhat.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.
Korán felkél, – nyolcz órakor,
Feje olyan mint egy bokor.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.
Kenyeret is jól tud sütni,
Háromszor szok’ kovászt tenni.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Esztendőre maradjon még.
Ötször-hatszor befűt neki,
Mégis sületlen szedi ki.
Kicsike még, hadd nőjjön még,
Száz esztendős, nem vén a még.
6.
Azért adtam a petákot,
Végy gallantot rajta,
Gallantozd fel a szoknyádat,
Bizony kapnak rajtad.
Egyik utcza petrezselyem,
A második répa, –
Nem láttam én a tiedet,
Egye meg a rézsda.
7.
Egyszer esik esztendőben
Karácson,
Férjhez menne a nagyságos
Kisasszony.
Cse bogár, nye bogár, sárga, cse bogár,
Cse bogár, nye bogár, sárga, cse bogár!
Egyszer esik esztendőben
A husvét,
Férjhez menne a kisasszony,
De nincs pénz.
Cse bogár, nye bogár, sárga, cse bogár,
Cse bogár, nye bogár, sárga, cse bogár!
Egyszer esik esztendőben
A pünkösd,
Férjhez menne a kisasszony,
De nincs üst.
Cse bogár, nye bogár, sárga, cse bogár,
Cse bogár, nye bogár, sárga, cse bogár!
8.
Házasodjék meg az úr, trillárom happ!
Mert már az úr vén kandur, trillárom happ!
Vegye el a Katiczát,
Nem Katiczát, Pannikát, trillárom happ!
Uj-városon mi történt, trillárom happ!
Lány kérte meg a legényt, trillárom happ!
De a legény azt mondta:
Ő férjhez nem mén soha, trillárom happ!
Nincsen neki dunnája, trillárom happ!
Sem három-négy párnája, trillárom happ!
Mert a tollát a rucza
Még a réten hordozza, trillárom happ!
9.
Hallja-e kend Iczik zsidó!
Van-e kendnél pirosító?
Halvány a babám orczája,
Ráfér három forint ára.
A szentesi útcza végén
Megégett a deszka bódé,
Benne égett Iczik zsidó,
Mindenféle pirositó.
10.
Megvan még a vörös zsidó,
Van is annál pirosító
Vásárhelyi kevély lányok
Piros lehet az orczátok.
Meghalt már a vörös zsidó,
Elfogyott a pirosító.
Vásárhelyi kényes lányok
Fakón maradt az orczátok!
11.
Rongyos a kend háza vége,
Piros a kend lánya képe;
Adja kend nekem a lányát,
Megcsinálom a kend házát.
Ha nem adja, azt se bánom,
Nem lesz benne semmi károm;
Esztendőre vagy kettőre,
Gondja legyen egy bölcsőre.
12.
Tónainé rongyos háza,
Mind ki van a horogfája.
De sok legény jár hozzája,
Mégse raknak nádat rája.
A legényt is ugy szereti:
Pogácsát süt útra neki
De a legény nem kedveli,
Foga híjja, nem kell neki.
13.
Túron lakok, keress meg,
Két lányom van, kéresd meg,
Neked adom, szeresd meg, –
Két tyúkom van, együk meg.
Két lányom van kérőbe,
Kiment a kender földre,
Levetették a pendelt,
Ugy nyűtték fel a kendert.
14.
Egy asszonynak három lánya,
Három lánynak egy szoknyája.
Oh jaj mámili!
Jaj de cservenyi,
Czirkum zelleri,
Rozmaring, viola.
Egyiknek nincs pántlikája,
Mert elhagyta a babája.
Óh jaj mámili!
Jaj de cservenyi,
Czirkum zelleri,
Rozmaring, viola.
A másiknak nincs kötője,
Nincs is annak szeretője.
Óh jaj mámili!
Jaj de cservenyi,
Czirkum zelleri,
Rozmaring, viola.
Harmadiknak nincs papucsa,
Nincs is annak kurafia.
Óh jaj mámili!
Jaj de cservenyi,
Czirkum zelleri,
Rozmaring, viola.
Hárman fonnak egy kötetet,
Két gatyának egy ülepet.
Óh jaj mámili!
Jaj de cservenyi,
Czirkum zelleri,
Rozmaring, viola.
15.
Kutya-hitű Kátai!
Nem kell a lányt –
Libizárom ripszom
Zátyérityi zatyitom –
Bántani.
Mert a lánynak baja lesz,
Esztendőre –
Libizárom ripszom
Zátyérityi zatyitom –
Fia lesz.
Ha fia lesz, ugy jó lesz,
Katonának –
Libizárom ripszom
Zátyérityi zatyitom –
Való lesz.
Ha lánya lesz, ugy rosz lesz,
Egy kurvából –
Libizárom ripszom
Zátyérityi zatyitom –
Kettő lesz.
16.
Az én uram szitakéreg,
Majd szeretem, ha ráérek.
Három a pulyka,
Bodor a nyaka.
Az én uram Ködmen Jakab,
Már én rajtam senki se’ kap.
Három a pulyka,
Bodor a nyaka.
17.
Ugy szeretem az uramat,
Majd elokádom magamat,
Ha rávetem a szememet,
Majd kihányom a bélemet.
Én istenem! tégy jól vélem,
Vedd el az uramat tőlem.
Ha lefekszem az ágyamra,
Mindjárt megcsókol a sandra!
18.
Berta Kati kakasa
Felszállott a kapura,
Csak azt kukurikulja!
Fináncz a kurafia!
19.
Ördög hozta a vendéget,
Másnak vettem feleséget.
Haja dínom, dánom,
Míg élek is bánom
Házasságom!
20.
Talán megbolondult a csősz?
Ennek bizony, anyjuk, ne főzz,
Meg ne kináld jó boroddal,
Sem a lovát abrakoddal.
Megkínálom biz én apjuk,
Mert mink kendet ritkán látjuk,
Ha kimén kend a tanyára:
Haza se jön éjtszakára!
21.
Ki az urát nem szereti:
Sárga répát főzzön neki,
Jól megsózza, paprikázza,
Hogy a hideg is kirázza.
Elment az én uram Pestre,
Majd haza jön szombat este,
Főzök neki jó vacsorát:
Keménymagos isten-nyilát.
22.
Komám asszony mért kend kényes?
A kend ura csak egy béres,
Lám az enyém csizmadia,
Lábomon a piros csizma!
23.
Uczczu, kis lány, ugordj egyet!
Ne sajnáld a czipellődet,
Ha elszakad, megint veszek,
Isten ugyse! legény leszek!
Uczczu, kis lány, hol az anyád?
Hordók közé vette magát.
Ejnye futtom az irgalmát,
De jó helyre vette magát!
24.
A kenderem elázott,
A tóban kicsirádzott,
A ki ki nem csirádzott:
Édes borért elmászott.
25.
Uczczu bizony megérett a káka,
Kálamista lányból lett a dáma.
Gyékény, káka, galagonyafa bokor,
Szaladj, kis lány, mer’ a legény megcsókol.
Hallod, pajtás, mit beszél a fecske,
Engem szeret egy barna menyecske.
Gyékény, káka, galagonyafa bokor,
Szaladj, kis lány, mer’ a legény megcsókol.
Hallod, rózsám, mit donog a szúnyog,
Még az éjjel dunnád alá búvok.
Gyékény, káka, galagonyafa bokor,
Szaladj, kis lány, mer’ a legény megcsókol.
26.
Megtudni azt, ki a kurva,
Magas a czipője sarka, iczczacza.
Megismered járásáról,
A czipője állásáról, iczczacza!
Megtudni azt, ki a kurva,
Este jár az ivó kútra, iczczacza.
Piros alma hull az útra,
Ugy talál a gyalog útra, iczczacza!
27.
Uj-városi nagy csárda,
Sárgával van becsapva,
Lakik benne bodros lány,
Míder van a derekán.
Barna legény ne vedd el,
Nem győzöd azt míderrel.
Ha nem győzöm míderrel:
Majd meggyőzöm kötéllel!
28.
Nékem olyan asszony kell,
Ha beteg is, keljen fel.
Kitakar, betakar,
Fene tudja, mit akar;
Kigombol, begombol,
Fene tudja, mit gondol.
Ha kicsiny is a legény,
Mégis lehet vőlegény.
Kitakar, betakar,
Fene tudja, mit akar;
Kigombol, begombol,
Fene tudja, mit gondol.
29.
A szegedi kis lány de megjárta,
Lement két korsóval a Tiszára,
Befagyott a Tisza,
Üresen jött vissza,
Abból bizony nem iszunk ma.
Orosházi kis lány de megjárta,
Szerecsikát[15] ivott pálinkába’,
De már most bánja,
Mert fekszik ágyba’,
Talán meg is hal bújába.
A makai kis lány de megjárta,
Orosházi legény felcsinálta;
De már most bánja,
Mert fáj a lába,
Nem mehetett el a bálba.
30.
Orosházi leányok!
Jaj de bő a szoknyátok;
Haj ide, haj oda,
El nem vennélek soha!
31.
Elmehetsz már a tó alatt,
Nem kérdik, hogy: ki lánya vagy? iczcza te!
Ha kérdik is, csak azt kérdik:
Ér-e még a kötőd térdig? uczcza te!
32.
Jaj, jaj, jaj, jaj, od’adom, oda,
Jaj, jaj, jaj, jaj, od’adom, oda!
Másfél véka lisztért,
Tizenöt garasért,
Jaj, jaj, jaj, jaj, od’adom, oda!
Jaj, jaj, jaj, jaj, nem adom oda,
Jaj, jaj, jaj, jaj, nem adom oda!
Egyszer is od’adtam,
Százszor is megbántam,
Jaj, jaj, jaj, jaj, nem adom oda!
33.
Ez az utcza de sáros, de sáros,
Erre jár a mészáros, mészáros;
Az is azért jár erre, jár erre,
Mert babája van erre, van erre.
Ez az utcza de sáros, de sáros,
Erre jár a mészáros, mészáros,
Vágott olyan tehenet, tehenet,
Egy csepp vére se eredt, se eredt.
34.
Kolozsváron vettem egy talyigát,
Ráültettem Pannikát, Pannikát,
Nehéz volt a Pannika valaga,
Letörött a talyiga alatta!
35.
Kicsi az én csizmám, magas a sarka,
A merre én járok, kipeg-kopog a’.
Kipeg-kopog csizmám,
Meghallja a rózsám,
Oda jön hozzám.
Azt gondolod, rózsám, hogy mindig így lesz?
Majd ha a kuczkóban kilencz gyerek lesz!
Rongyos lesz a gatya,
Üres lesz a kaska,
Kenyeret apa!
36.
(Egyházi énekek travestatiói.)
I.[16]
Mutasd meg, uram, merre a pincze,
És meddig telik az itcze?
A hordók számát jelentsd meg nékem,
Melyikből kell innom énnékem.
Mert az én torkom csak egy arasztnyi,
Öt-hat itcze nékem semmi.
II.[17]
Mint a szép csűves paprika
A húsba kivánkozik:
Lelkem ugy óhajt a borra
És hozzád fohászkodik,
Te hozzád én borocskám –
Szomjuhozik torkocskám,
Vajon szined eleibe,
Mikor jutok a pinczébe!
III.[18]
Uram büntesd meg a hagymát!
Mért keserű?
Lám a répa mily édes,
Ha megfőzik disznólábbal,
Vagy orjával, –
Apád is megehetné!
IV.[19]
Parancsolá az Augusztus császár:
Szénát hordjon mind az egész világ,
Minden ember szénáját berakja,
És telelő helyére behordja.
Syriában koldulni kezdének,
Mihozzánk is négyen eljövének,
Mink is adunk egy darab kenyeret,
Mi tőlünk is tovább elmehetnek.
V.[20]
Torzsa pásztorok
Midőn böklek mellbe,
Torzsát őriznek
A káposztás kertbe’,
Torzsát őriznek
A káposztás kertbe’.
VEGYES DALOK.
1.
Már minálunk kis kalapot viselnek,
A legények házasodni nem mernek; –
Mind is olyan a mostani új asszony:
Szép az ura, mégis jobban kap máson.
Már minálunk tűled-állót[21] viselnek,
A leányok férjhez menni nem mernek,
Mert attól fél: részeges lesz az ura,
Ha haza megy, üti, veri apróra.
2.
Egy sem legény, ki nem nyalka,
Nem menyecske, ki nem csalfa,
Nem menyecske, hej, haj, ki nem csalfa,
Ki az urát meg nem csalja!
3.
Vásárhelyi legényeknek
Nincs csizmájunk, szegényeknek!
A ki van is igen nyalka,
Csak a sarkantyuja tartja.
Vásárhelyi leányoknak
Nincsen párja, nincs azoknak;
Rózsa nyílik a nyomába,
Rozmaring hajlik utána.
4.
A kutasi csárda ki van festve,
Oda jár egy legény minden estve,
Felűl a lóczára,
Mosolyog a szája
Babájára.
Ez az utcza végig ki van festve,
Arra jár egy fináncz minden estve,
Kiűl a padkára,
Mosolyog a szája
A dohányra.
5.
Becsaliba járnak híres lányok,
Réz itczéből isznak a betyárok;
Hej, huj, nem bánom,
Becsali bandába
Magam is beállok!
6.
A nagy hírű Átillának, -nek, -nak
A nagy Bendeguz fiának, -nek, -nak,
Csak nevének hallására, -re, -ra,
Kidőlt a tótból a pára, -re, -ra.
7.
Ha czigány vagy, kevély légy,
Fűnek, fának adós légy!
Ha magyar vagy, tartsd magad.
Ki ne fogjanak rajtad!
Ha német vagy, megalázd
Magad, – láttam az anyád!
Ha tót vagy, nyeld a kását,
Meg ne edd a bográcsát!
8.
Nem az a jó asszony,
Kinek sok ludja van,
Hanem az az asszony,
Kinek szép lánya van.
Nem az a jó gazda,
Kinek hat ökre van,
Hanem az a gazda,
Kinek szép fia van.
9.
Elveszett a tarka ludam,
Keresni ment az én uram.
Este, este, már este van,
Még sincs itthon az én uram.
Jobban bánom a ludamat,
Mint a tulajdon uramat.
Mert a ludam tarka, búbos,
De az uram jól megbúboz.
10.
Megérett a tök,
Nem lesz azon több.
Eladom a kocsit, lovat,
Ugy mulatom ki magamat.
Megérett a tök,
Nem lesz azon több.
Eladom a gyeplőt, hámot,
Élek egy kis jó világot.
Megérett a tök,
Nem lesz azon több.
Eladom a fertály földet,
Veszek rajta leányt, szépet.
Megérett a tök,
Nem lesz azon több,
Megérett a szőlő fája,
Tied leszek nem sokára!
11.
Vásárhelyi Fekete Sas[22]
A házak közt legmagasabb,
Azért lett híres a neve:
Czeglédi Jóska jár bele
A Kan Jancsi muzsikája
Háromezer forint ára,
Azért szól oly keservesen,
Hogy Jóska többet fizessen.
Huzd rá, Jancsi, – azt a szentjét!
Annyi a pénz, mint a szemét.
Ha a pénzem fogyatkozik:
Ángyom asszony még tartozik.
Huzd rá, Jancsi, három húron,
Hogy a negyedik is szóljon,
Síkasd, ríkasd a húrokat,
Hadd mulassam ki magamat! –
Kan Jancsi hegedüje
Veszett volna az erdőbe’,
Ha oly szépen nem szólt volna:
Pankrót soh’ se lettem volna!
12.
Kis Pirittyi falu végén
Foly el a kanális,
Enyém vagy te, kedves rózsám,
Ha haragszik anyád is.
Haja czicz kalárom,
Szeret a galambom. ٪
Mind megitták a pálinkát,
Nem tudtak elmenni,
Kis Pirittyi falu végén
Kocsit kellett fogadni.
Haja czicz kalárom,
Szeret a galambom. ٪
Túrra mentem házasodni,
Túrót adtak enni,
A padkára lefektettek,
Vizet adtak inni.
Haja czicz kalárom,
Szeret a galambom. ٪
13.
Kocsmárosné rom, rom, rom,
Jaj de korog a gyomrom,
Adjon egy kis pálinkát,
Vagy csak két huszas árát.
Hej Jula, Jula, Jula,
Láttam az anyádat!
Ha egy kicsit nagyobb volnál,
Majd megcsókolnálak.
14.
Szegény tiszteletes ur
Csak ugy nyugszik, mint a nyúl,
Fehér ingbe’ gatyába’
Nyugszik a nyoszolyába’.
Tekintetes kisasszony
Sétál az ámbituson,
Lóg a csecse bimbója,
Szivem szomoritója.
15.
Ká-kántor uram ká-káposztája,
Tü-tüvig édes a torzsája,
A-avval vagyok na-nagy vitába,
Ne-nem kaphatok a magvára.
Fe-fehér szőlő ne-nem bakator,
A-az ágy alá bútt a kántor.
Jő-jőjön ki már ká-kántor uram!
Ni-nincs már itthon az én uram.[23]
16.
Érik, érik a cseresznye, hajaha,
Bodorodik a levele, hajaha,
Piros barna menyecskének
Domborodik az eleje, hajaha.
Nem szeretem az uramat, hajaha,
Csak a kisebbik uramat, hajaha,
Arra is ha megharagszom:
Itt a csárda, majd beiszom, hajaha.
Jaj istenem! de megjártam, hajaha,
Hogy az uram borotváltam, hajaha,
A torkának szalasztottam,
Mert magam is ugy akartam, hajaha.
17.
Édes anyám, édes anyám csak az az én kérésem:
Selyem szoknyát, selyem szoknyát varrasson kend énnekem!
Varrass, lányom, téged illet, nem engem,
Ez a legény téged szeret, nem engem.
Szeretnék én, szeretnék én rámás csizmát viselni,
Ha a kovács, ha a kovács szépen tudná vasalni.
Vasald, kovács, három pengő nem drága,
Majd beiszszuk vasárnap a Hajdába’.
18.
Már én többet nem kapálok,
Szekeres legénynek állok,
Czifra kocsit csi- csi- csi- csi- csinálok,
A rózsámhoz azon járok.
Már én többet nem kapálok,
Asztalos legénynek állok,
Szép nyoszolyát csi- csi- csi- csi- csinálok,
A rózsámmal azon hálok.
19.
Megbukott a krinolin,
Alá látott a legény;
Nem látott ott egyebet,
Slingelt szoknyát eleget.
Sírtam már én eleget,
Hogy krinolint vegyenek.
Édes anyám azt mondta:
Krinolint vesz soha.
Már minálunk az a hír:
Fán terem a krinolin;
Örűlnek a leányok,
Lesz krinolin szoknyájok.
Eladom a krinolint,
Veszek rajta szép legényt;
Többet ér egy szép legény,
Mint háromszáz krinolin.
20.
Kocsmárosné, ihajla!
Mondja meg, hogy mi baja?
Lóg a csecse bimbója,
Szívem szomoritója.
Nincs nékem semmi bajom,
Elhagyott a galambom.
Nem bánom én, ha el is,
Kapok még én szebbet is!
21.
Tarján végen jön a posta,
Jaj de szépen szól a sípja,
Az a kis lány ha meglátja,
Harmadnapos hideg rázza.
Tarján végen jön a posta,
Jaj de szépen szól a sípja,
Másnak hozza az ujságot,
Nékem a szomorúságot.
22.
Mig élek is bánom,
Hogy szavaidnak hittem;
Elhagytál, megcsaltál, –
Verjen meg az isten!
Verjen meg az isten
Dáma feleséggel,
Tizenkét gyerekkel,
Pénzen-vett kenyérrel!
23.
Nézek, nézek visszafelé,
Az én kedves hazám felé,
Vásárhely, én kedves hazám,
Jaj de idegen vagy hozzám!
Sirat engem a madár is,
Utánam hajlik az ág is,
Sír a felleg, az is látja
Magános éltemet s szánja.
24.
Hunczut állat az egér setétbe’,
Hunczut állat az egér setétbe’,
Hunczut állat az egér,
Minden lyukba belefér setétbe’.
Hunczut állat a poczok setétbe’,
Hunczut állat a poczok setétbe’,
Hunczut állat a poczok,
Minden lyukba bekoczog setétbe’.
25.
Ez az asszony nem is tudja,
Liliom,
Hogy a lánya milyen kurva,
Sárga rózsa, liliom.
Majd megtudja nem sokára,
Liliom,
Bába jár az udvarára,
Sárga rózsa, liliom.
26.
Eltörött a drótos szilke, drótos szilke,
Majd megver az anyám érte, anyám érte;
Ne bántsék kend anyám asszony, anyám asszony,
Majd megveszszük azt pénteken a piaczon.
Mit ér nekem ez a város, ez a város,
Ha nem vagyok benne páros, benne páros;
Mit ér nekem ez a világ, ez a világ,
Ha nem vagyok benne virág, benne virág.
Addig vagyok benne virág, benne virág,
Míg szél fújja a pántlikám, a pántlikám;
Ha szél nem fújja pántlikám, a pántlikám:
Mindjárt kóró, nem virágszál, nem virágszál!
27.
Makó alatt folyik el a halas tó,
Bele esett barna babám lovastól.
Bárcsak olyan halász legény halászna,
A ki az én rózsámra rátalálna!
28.
Vásárhelyi piaczon
Legényt árul egy asszony,
Huszat ád egy garason, –
Vegye meg a kisasszony!
A szegedi piaczon
Rózsát árul egy asszony;
Jaj de álnok vén asszony,
Hármat ád egy garason!
29.
Kukoricza, édes málé,
Öreg ember vagyok már én,
Fiatal a feleségem,
Abban van a reménységem.
Debreczenbe kéne menni,
Kokhin kakast kéne vinni; –
Lassan, kocsis, lyukas a kas,
Kihullik a kokhin kakas.
Kocsmárosné lánya, Trézsi,
Nem akarja a bort mérni,
Válogat a réz itczébe’,
Melyik illik a kezébe.
30.
Ez a szemem, ez, ez, ez,
Jobban kacsint mint emez;
Édes szemem jól vigyázz,
Mert a másik meggyaláz!
Ez a karom, ez, ez, ez,
Jobban ölel mint emez;
Édes karom jól vigyázz,
Mert a másik meggyaláz!
Ez a lábom, ez, ez, ez,
Jobban járja mint emez;
Édes lábom jól vigyázz,
Mert a másik meggyaláz!
31.
Este vagyon a faluba’,
Siet a lány a fonóba,
A legény is az ablakba –
Oda fagyott az ajaka.
Kapja a lány a szálgyertyát,
Engeszteli az ajakát,
Bomoljon meg az ajaka,
Minek tette az ablakba.
Tele szűrújja dióval,
A másik meg mogyoróval,
Szép lánycsecsü piros alma –
Megeszik azt a fonóba’.
Ha én olyan legény volnék,
A fonóba el se mennék,
A lányoknak vizet adnék,
Azután orsót lesölnék.
A szűrujjba is betenném,
Egy pár csókért ki sem venném…
32.
(Kiházasitó dalok a fonóban.)
I.
Három itcze keménymag,
Daru Julis ki-é vagy?
– Nem vagyok én senkié,
Csak a Balog Sándoré,
Csak a Balog Sándoré.
Gyere, Sándor, vidd el már,
Mert a tyúk is tudja már;
Ha a kakas megtudja,
Majd kikukurikulja,
Majd kikukurikulja!
II.
Hej te kis madár, kis madár!
Mi van a lábodon? – aranyszál;
Kössük a N. N. (férfi név) lábára,
Rántsuk a N. N. (női név) ágyára.
Hej, N. N. (női név, kétszer,) mit csinálsz?
Beteg a N. N. (férfi név) még sem szólsz!
Kimégy az ajtón, befordulsz,
Subájára borulsz, ugy busulsz.
33.
(Kertész tánczdal.)
Áld meg uram isten
A mi munkáinkat,
Áld meg a mi dohány
Palántánkat![24]
Elment már a felleg,
Nem ád isten jeget.
Hapadillom![25]
34.
(Tapsos tánczdal.)
Annyi a fináncz
Mint a szoknyaráncz,
Ugy csörög a láncz
Mint a tapsos táncz.
Julcsa nem szerette,
Mégis megölelte,[26]
Olyan a leány!
DAJKARIMEK, GYERMEKDALOK s JÁTÉKOK.
1.
_(A már beszédet értő kisdedet a szüle, dajka vagy más valaki ölébe
veszi, s annak a következő verset dalolja:)_
Angyal vagy-é?
Ördög vagy-é?
Mutasd a fogadat!
Ha angyal vagy, kis fogad van,
Ha ördög vagy, nagy fogad van, –
Angyal vagy!
2.
Dubi, dubi háti,
Rakonczai Páti.
Tė kis gyerök, tė kis lány
Mon’ mög néköm igazán!
Melyik újjam bökte?
_(A szüle vagy más valaki ölbe veszi a kis gyermeket s a fenn leírt vers
dalolása mellett hátát valamelyik ujjával gyengén ütögeti; mikor a dal
végére ér, azt a kezét, melylyel hátát ütögette, a gyermek elé tartja, s
az igyekszik kitalálni, melyik volt a bökő ujj.)_
3.
Cziróka!
Maróka!
Mit főztél?
– Kását.
Hová tötted?
– Pad alá.
Mivel takartad be?
– Rongyos pėlėnkával,
Még a kúton jártam:
Mögötte a pap macskája!
4.
Hétfü hetibe,
Kedd kedvibe,
Szėrda szerelmibe,
Csütörtök csűribe,
Péntök pitvarába,
Szombat szobájába,
Vasárnap kéczczör az isten házába.
5.
Szomorú hétfü,
Bánatos kedd,
Bánfordúló szėrda,
Örömhozó csütörtök,
Áldott péntök,
Szent szombat,
Dicséretös vasárnap!
6.
Ereszsz, ereszsz kötelet,
Vérit vöszöm fejednek!
_(A gyemek az almában talált féregnek a fennebbi vers dudolása közben
fejét megfogja, erre az vékony szálon ereszkedik alá.)_
7.
_(Tavaszszal, midőn a gyermek először lát gólyát, futva mondja el a
következő verset, mi közben haját fogja. Futni azért fut, hogy abban az
esztendőben mindég fris legyen; a haját pedig azért huzza, hogy az minél
hosszabbra nőjön.)_
Golyát látok,
Hajat rántok!
8.
_(Midőn a gyermek tavaszszal először lát fecskét, arczát kezével
megsímogatja, mint mosdásnál szokás, ez alatt a következő pár sort
háromszor elmondja:)_
Fecskét látok,
Szeplőt mosok.
9.
_(Ha a gyermek valami gyümölcsöt akar enni, melyet még azon évben nem
evett, mielőtt szájába tenné, a következő pár sort mondja el háromszor,
hogy az neki betegséget ne okozzon.)_
Újság hasamba,
Hideglelés pokolba!
10.
_(Gombozáskor (pitykézéskor) a gyermek, midőn társa vet, a következő
versikét mondja, hogy annak vető-gombja az övéhez közel ne essék, s így
amaz tőle ne nyerjen:)_
Szőrbabona,
Szappankurta,
Húzd el, vond el mellette!
11.
_(Ha a gyermek foga kiesik, a kiesett foggal oda megy a kuczkó szájához,
az alább következő verset elmondja háromszor s akkor a fogat behajitja a
kuczkóba; – erősen hiszi, hogy helyette az egér az előbbinél sokkal
erősebb fogat ád.)_
Egér, egér agygyál néköm vasfogat,
Én is adok csontfogat!
12.
Bécsi bicska, fanyelű,
Ha elvész is, mögkerűl.
Tarka lovat látok,
Szöröncsét tanálok.
13.
Édes anyám asszony!
Gyün a czigány asszony,
Agygyunk néki lencsét,
Maj’ mond jó szöröncsét.
14.
Ess’ eső, ess’ eső,
Búza szaporogygyék,
Árpa bokrosogygyék!
Az én hajam olyan lögyön
Mint a Tisza hossza,
A tė hajad olyan lögyön
Mint a gácsér farka!
15.
Amoda van ėgy fa,
Kinek neve: fűzfa,
Az alatt van ėgy hal,
Kinek neve: harcsa, –
Tarcsa, isten, tarcsa,
A meddig akarja!
16.
Csicsirnyika,
Fúrnyika,
Jéruzsálem,
Torombita.
Egy szűrkankó,
Varga inas,
Vörös hagyma,
Buff!
17.
Az én ingöm lengyel gyó’cs,
De rajta fó’t nincsen;
A csizmám is karmazsin,
Csakhogy talpa nincsen.
Vagyon varga, ki bevarja,
Ha nem varja:
Kurv’ az anynya!
18.
Öt öt kú’dús,
Öt öt bottya,
Öt öt botba
Öt öt kaska,
Öt öt kaskába’
Öt öt macska,
Öt öt macskának
Öt öt fija.
Hány fijók macska?
19.
_(A magánhangzó betűkre következőleg tanítják meg a gyermeket, elmondván
előtte, hogy melyik betű micsoda tárgyról jut eszébe:)_
I, ínödrűl,
U, ujjadrúl,
Ü, üvegrűl,
E, egérrűl,
É, ételrűl,
Ó, ó’rodrúl,
Ö, ökörrűl,
A, almárúl.
Á, álladrúl.
20.
Á, ártány,
B, bárány,
C, czinöge,
D, Dorottya,
É, étel,
F, fonnyunk,
G, gatyát,
H, hájjunk
I, itten
K, ketten
L, lepedőbe’.
M, mönnyünk,
N, nė mönnyünk
Ó, ólba,
P, pokolba,
R, rėttėgve,
S, sėttėgve,
T, tánczolva,
U, ugrálva,
Z, zaklatva
J, jajgatva
V, vérit vötte.[27]
21.
Hogy a kakas?
– Kilencz garas.
Hát a tyúk?
– Az is ugy.
Hát a jércze?
– Fizess érte!
22.
Komám, komám, édös komám!
Kettőt fiadzott a kutyám,
Ėgyik pípa, másik dohány,
Szíjja ken’ föl édös komám!
23.
Csinájja ken’, csinájja,
Ugy lösz ken’nek szép lánya.
Kidűlt a fal,
Támaszszuk föl,
Kováér’,
Pipáér’.
24.
_(Csúfolódó versikék.)_
Imre gazda!
Bújj a gazba,
Maj’ kereslek
A kuczkóba’.
Imricske!
Mögdöglött a kis csirke.
Is’vány!
Mér’ vagy olyan hitvány?
Azér’ vagy oly hitvány,
Mer’ a neved Is’vány.
Sándor-bándor!
Kis kutyába kántor.
Sándor-bándor, bárányláb,
Kigyót, békát összerág.
Sándor Sándor juhot lopott,
Az akasztófára jutott.
Jankó! fajankó!
Fábúl csinált koporsó,
Jancsi!
Sz..t a macska, hajtsd ki!
Peti, Peti belėveti
Hó’nap délig ki sė vöszi
Peti, Peti kukulus!
Mögötte a kutyahúst.
Miska!
Mit öszik a macska?
Alutt-tejet, egeret,
Néköd kakál eleget!
Jóska!
Tojóska,
Tojózzon mög a rucza!
Ferke!
Fateke,
Kilyukatt az ülepe!
László, Laczi, Laczkó,
Pípa, dohány, zacskó.
Ábrahá’,
Ödd mög, a mit hátra há’.
Kata-fata, fatarisznya,
Némöt asszony bugyogója.
Zsuska, puska,
Hat galuska!
Lityke-pityke! csorba bögre,
Kivetötték a szemétre.
Ėrzsók asszony, deres ló,
Ritka válik benne jó.
A ki válik, igön jó.
Julcsa-pulcsa!
Pitarajtó kú’csa.
Sárkány, boszorkány-
Pille mászik a hátán!
25.
Kovács, kovács, kalapács,
Kisűlt-ė mán a kalács?
Vagy:
Kovács, kovács, kalapács,
Hideg-vötte rosz kovács!
Szabó, szabó, szabdaló,
Fé’re viszi az olló,
Csizmadėja
Isten fija,
Üsse mög az
Isten nyila!
26.
_(A későn kelőre mondják:)_
Nagy alható,
Téföl nyaló,
Hajnal hajigáló!
Vagy:
Nagy alható,
Délig alvó,
Hajnalba’ hajigáló!
27.
_(Arra, ki sokáig nem öltözik fel s csak egy ingben jár, ezt mondják:)_
Pöndöl Zsuska,
Hat galuska!
28.
_(A ríkódóra:)_
Rívó, fityogó,
Tepszi málé, lotyogó!
Vagy:
Böm, böm, bika!
Vas karika
Szénát kötök
A szarvadra,
Úgy vezetlek
A vásárra.
29.
Húgyos, harmatos,
Űjj föl a gangóra,
Majd elviszlek Makóra,
Ködment köszörűlni,
Eczetöt dėrálni,
Homokot kötözni.
30.
_(Szőkére:)_
Szőke túrú, vakaró,
Van-ė búzád eladó?
_(Setyére, balog sutára:)_
Setye, setye kapitán’,
Tyúkot fogott a dudván,
Nyírött csikó, tavalyi,
Nem szánnálak lėvágni.
31.
_(Az egy lovas kocsi után ezt kiabálják:)_
Fél ló, talyiga,
Apám uram kocsija!
32.
_(A lányokkal együtt játszó gyermekre mondják pajtásai:)_
Feleségös, furulyás,
Ajtó mögött talyigás!
Vagy:
Lányok között pacsirta,
Pó’czon űlő nagy béka!
33.
_(Midőn a gyermek társára rá akar ijeszteni, oda áll elébe, s az alábbi
vers első sorát mondja, mire az megszeppenve néz rá. Ekkor az előbbi
nagy megelégedéssel hirtelen rá mondja a másodikat s jót nevet, hogy azt
megijeszthette.)_
Mit hallottam felőlled! –
Piszkafa lött belőlled!
34.
Oskolárá-fáré!
Köll-ė darab málé? –
Apád is mögönné:
Ha anyád engenné;
Anyád is mögönné:
Ha apád engenné!
35.
Inas!
A mi kutyánk fijas,
Ögye meg az inas.
A mi kutyánk ker’be-járó,
Ögye mög a jegybe’-járó.
36.
Czigá’ morė,
Vaskandóré –
Tátom s...m, bújj belé!
Zsidó!
Van-ė benned csikó?
Ha nincs benned csikó:
Maj’ csinál a vén ló.
Zsidó, zsidó kurvanyád,
Mér’ nem öszöl szalonnát?
Lám a magyar mögöszi,
Dėrága pé’zön mögvöszi.
Zsidrák!
Teli töszöm, mögrágd!
Oláh fáté,
Gurgulyáté,
Gurgulyáté fáté!
Goszpodi pamiló,
Száraz könyér-vakaró,
Az is mögönni való!
Tót!
Toszítsd az ajtót,
Ha nem pedig a tarka disznót!
37.
_(Arra, a ki nem tud hajigálni, ezt mondják:)_
Annyira hajit apád:
Mint a sütőlapát!
38.
_(Egyik gyermek mondja a másiknak: „Mongyad hékám: üveg!“ mire az
jóhiszemüleg utána mondja; erre az előbbi hirtelen szavába vág s mondja:
„Lejjön ki a hideg!“ – Ilyenek még a következők is:)_
Ző’d nád:
Szopod a ző’d békát!
Csütörtök:
Üssön mög a görcsös tök!
39.
_(Ha a gyermeket társa rászedi, ez, midőn észre veszi, hogy rá van
szedve, ezt mondja amannak:)_
Kutya vagy,
Nem agár,
Nyúlat fogtál
Nem attál!
40.
_(A szombati nap kiváltkép a tanyákon a lepénysütés napja. A gyermek már
három nappal előbb rágondol a jó túros lepényre, melyből majd szombaton
jól lakik, s e fölötti örömét ilyenképen adja elő:)_
Ma csütörtök,
Hó’nap péntök,
Hó’nap után
Lepént öszök!
41.
_(Ha a gyermek nem akarja megmondani a másiknak, hogy hova megy, annak a
kérdésére ezt feleli:)_
Kis pokolba,
Parét szödni!
_(A játszó gyermek egyik a másikát a következő verssel küldi haza.)_
Erigy haza, ösztök,
Füstöl a kéméntök.
42.
_(Mödőn a gyermek keresi, ha valamit elvesztett, társa ezt szokta
mondani:)_
Mindön embör láttya,
Csak ėgy vak nem láttya.
_(Midőn pedig az még nem tudja, hogy valamit vesztett, társa igy szól:)_
Kinek veszött valamije?
Csak én rajtam keresse,
Piszkafával kergesse!
Vagy:
Kinek veszött valamije?
Csak én rajtam keresse.
Apja, annya mögveri,
Piszkafával kergeti.
43.
_(Ha a gyermek böde bogarat talál, tenyerébe teszi s a következő verset
dalolja neki:)_
Szűzkata! szűzkata!
Gyünnek a tatárok,
Fejszével, baltával –
Mingyá’ agyon vágnak,
Meszes kútba vetnek,
Onnén is kivösznek,
Kerék alá tösznek!
Össze-visszatörnek!
44.
_(A gyermek meglátván a varjut, igy szól:)_
Kár! kár!
Varga Pál,
Varjál nėköm kis csizmát,
Maj’ mögadom az árát.
Tudom, hun lakik apád:
Bécsbe, Budába,
Lyukas kemönczébe.
45.
Fát – vágok – fát,
De mi – csoda – fát?
Régi – rekö – tye.
Ki én – velem – vers,
Én is – avval – vers.
Fogagy – gyunk hát – ėgy pin’ – borba:
Huszon – kettő – ez!
Fát – vágjunk – fát,
De mi – csoda – fát?
Régi – rakot – tyát.
Fogad – junk föl
Egy pin’ – borba,
Három – iczcze
Pálin – kába,
Hogyan – lösz
Huszon – ėgy.
46.
Gyűj föl ördög,
Kopogtatni,
Szen’pál Jánost
Szaggatgatni!
Gyer’ mán
Kotormán!
Ző’d süvegű
Boszorkány!
Balog anyó,
Balog apó
Mönnyetök el alunni!
47.
Gyűj fől kópé
Kopogatni,
Lengyel László
Gyú’togatni,
Hosszú dėszkát
Nyú’togatni!
48.
Csacsi kurta!
Vén a gazda,
Nincsen karajczárja,
Csak ėgy vén kutyája,
Az is karajczárja!
49.
Bóra, bóra, borkereke,
Veszszön el a ken’ nyó’cz ökre,
Hogy nė száncson esztendőre,
Nė terömjön sok (több) kendőre
Happ, rúzsa, vijola,
Most érik az alma,
Terítve az ajja,
Fölszögygyük hajnalba’!
50.
Gólya, gólya, gilicze,
Mit viszöl a szádba’?
– Szőröcskét, szőröcskét.
Minek a szőröcske?
– Szitát kötögetni.
Minek az a szita?
– Korpát szitálgatni.
Minek az a korpa?
– Disznót hízlalgatni.
Minek az a disznó?
– Hájacskát csinálni.
Minek az a hájacska?
– Kocsit kenögetni.
Minek az a kocsi?
– Vályugot hordani.
Minek az a vályug?
– Házacskát csinálni.
Minek az a házacska?
– Lányokat, legényöket bele csalogatni.[28]
51.
Czini, czini,
Pétör bácsi
Ken’nek hegedűlök,
Nem pé’ziér’,
Nem boráér’,
Csak a szép lányáér’!
52.
Gyűj föl meleg,
Mönny el hideg,
Isten kapujába,
Kovács ablakába!
53.
Túl a tón,
A tón túl,
Tóth Jakab
Pap komám
Kapujába’
Ėgy nagy tarka
Farkatlan
Kan kappan
Azt kukoríkúlja:
Jobb két tyúknyak ėgy lúdnyaknál.
54.
Pocza, pocza, tarka,
Sė füle sė farka.
Tugygya a lány marka,
Hun a kendő sarka.
55.
Pap vagyok, pėrédikálok,
Nincsen széköm, csak úgy állok,
Hoz’ ki, fijam, kis székömet,
Néköd adom kis könyvemet,
Pogácsával gurigálok,
Galuskával hajigálok.
56.
Ėgy, kettő, három, négy, –
Bika Pista hová mégy?
„Az erdőbe gúnárér’.“
Jól mögszoritsd a nyakát,
El nė rikkantsa magát,
Ha elrikkantya magát:
Teli töszöd a gatyát!
57.
Öreg apád él-ė még?
A kutyátúl fél-ė még? –
Ho’ nė félne ėbatta,
Tėnnap is mögharapta!
58.
Hüle Peti mögdöglött,
Az árokba’ röfögött,
Két kis kutya vontatta,
A harmadik siratta.
59.
Málé nálla,
Vödd el tűlle,
Ha nem agygya:
Kapd el tűlle!
60.
Esik a hó darára,
A szép asszony farára.
Azér’ esik darára,
Mer’ nem fekszik az ágyra,
A czifra nyoszolyára.
Vagy:
Esik a hó darára,
A szép asszony farára.
A hun ázik, bėtakarja,
A hun viszket, mögvakarja.
61.
Kocsió’dal, vendégó’dal –
Járjad, bolon’, járjad!
62.
Kúdú, kúdú kaliczkámba,
Nincsen könyér tarisznyámba’.
Pám, pám, pöcsönye,
Dirib-darab szalonna’.
Mári mongya: vess’ belé
Ha nem vetöd belé:
Száz kígyó, száz béka
Tekerögygyön a nyakad csigájára!
_(A gyermek a fönnebbi dal szavaival kér valami ennivalót társától, mit
az ezeregyedikben ha megtagad.)_
63.
Mária Magdolna!
Nė mönny a malomba,
Mer’ ott van a mó’nár,
Fölönt a garagyba!
Öreg anyó, régi jó,
Sűlve vó’nál mán tė jó.
64.
_(Ha a gyermekek nagyon zajganak, lármáznak, valamelyik rá kezdi:)_
Malom alatt jártam,
Ny..es kutyát láttam, –
Ögye mög, a ki leghamarébb szól!
Vagy:
Csitt, csitt pad alatt
Bíró k...l ágy alatt, –
Kapja föl, a ki leghamarébb szól!
_(Erre mind elhallgatnak.)_
65.
Mese, mese, májka,
Fekete nadályka.
Úri bunda, bojhos kutya,
Bújj a hátú’jába!
Iszka dobár!
Kinn a pohár.
66.
Kálamista (pápista) mosta
Két hordó káposzta,
Ördög ide hozta,
Mög visszarántotta.
67.
_(Dobpergés.)_
Haza, haza, rongyos baka
Haza, haza, rongyos baka
Vagy:
Takarogy, takarogy rosz bakkancsos!
Takarogy, takarogy rosz bakkancsos
68.
_(A takarodó.)_
Kata!
Gyere haza!
Kata!
Gyere haza! –
Minek?
Ágyat mögvetni,
Belé fekünni.
Kata!
Gyere haza!
69.
_(A gyermek estve, midőn már a játékba bele fáradva haza akar menni,
játszó társának kettőt hármat a hátára üt, s a következő szavakat mondva
haza szalad:)_
Esteli málé.
Kő’csön korpa!
vagy:
Jó éczczakát, csipős balhát,
Csipje mög a s....d lyukát!
70.
_(A kanász gyerekek az alanti verssel bíztatják a kanokat a vivásra:)_
Habot rágni, dagasztani,
Kesely lábod igazgatni,
Súgár farkad igyengetni,
Agyaradat csattogtatni,
Gazdád lányát hasigatni,
Vasfazékra aprítgatni –
Hugrrrrrrrrri! sugárka! hasitsd ki!
71.
_(A pulykát így boszantják:)_
Szöbb a páva,
Mint a pulyka.
Mer’ a páva aranyos,
De a pulyka tyúk sz...s –
Lub, lub, lub, lub, lub, lub, lub!
72.
_(A kakas, mikor szárnyával a földet kotorja, ezt mondja:)_
Ugy-ė Kata jó vó’t?
Ugy-ė Kata jó vó’t?
73.
_(A serege (seregély), mikor a megygyet vágja, ezt mondja sebesen:)_
Ki mit kaphat!
Ki mit kaphat!…
74.
_(A gyöngytyúk ezt mondja:)_
Csüp, csüp, csüp,
Csüp, csüp, csüp,
Tukács! tukács! tukács!
75.
_(A ruczák és ludak legelőre menet találtak egy kanta bort; a ruczák nem
érvén föl a kanta száját, körűlötte tipegve ezt mondták sebesen:)_
Csak csapra,
Csak csapra,
Csak csapra!
_(a ludak, kiknek hosszú nyakuk lévén, ihattak a borból, ezt
kiabálták:)_
Igyunk!
Igyunk!
76.
_Bárány_ (vékony hangon): Pörje levelet! pörje levelet!
_Tokjuh_ (természetes hangon): Majd a nyáron!
_Vénjuh_ (vastag hangon): Nem éröm én azt!
77.
Szélös a Tisza,
Magos a partya,
Nincs olyan legény,
Ki átugorgya.
Palcsi átugor’ta,
Csizmát nem sározta –
Az ám a legény!
Lėtöszi szűrit
A lova mellé,
Lėhajtya fejit
Julcsika mellé.
Julcsa jár utána,[29]
Csókot hány utána –
Az ám a lėány!
78.
Czinöge, czinöge, kis madár
Mi baja a lábodnak?
– Török gyerök elvágta,
Magyar gyerök gyógyittya
Síppal, dobbal,
Náni hegedűvel!
79.
Ėgy, kettő, három, négy, –
Némöt disznó hová mégy?
– Komáromba buktatni,
Ėgy pár vasat lėverni,
Vasat adom czigánnak,
Czigán nėköm baltát ád,
Baltát adom tőkének,
Tőke nėköm fát ád,
Fát adom sütőnek,
Sütő nėköm lepént ád,
Lepént adom kaszásnak,
Kaszás nėköm szénát ád,
Szénát adom tehénnek,
Tehén nėköm ganét ád,
Ganét adom fő’dnek,
Fő’d nėköm árpát ád,
Árpát adom disznónak,
Disznó nėköm hájat ád,
Hájat adom gorófnak,
Goróf nėköm botot ád,
Ugy mögveröm Zsófikát:
Összef...a Zsuzsikát!
80.
Róka, róka mit csinálsz?
Róka, róka mit csinálsz?
– Gödröt ások magamnak.
Gödröt ások magamnak,
Gödröt ások magamnak,
Bele ölöm magamat –
Azt a jáger möglátta,
Azt a jáger möglátta,
S ellűtte a fél lábát.
Fölvötte a vállára,
Fölvötte a vállára,
Fölvitte a piaczra.
De a szűcs mög nem vötte,
De a szűcs mög nem vötte, –
Fölvitte a padlásra.
Ott azt a moly mögötte,
Ott azt a moly mögötte,
Sömmi hasznát sė’ vötte.
81.
Amoda van ėgy kis ház,
Abba’ lakik ėgy barát,
Süti, főzi a hurkát,
Kérök tűlle, de nem ád,
Még asz’ongya: pofon vág, –
Pofon biz a kurvanynyát!
Túrút öszik a czigány,
Kérök tűlle, de nem ád,
Még asz’ongya: pofon vág, –
Pofon biz a kurvanynyát!
82.
_(Selypeknek; sebesen mondandó.)_
Répa, retök, magyaró,
Ritkán rikkant korán röggel a rigó.
Pap keni kaszát, kapát
Fazék ó’daláhon.
Az ipi pap ipa,
Fa pipa pipakupakja.
_(Hogyan van magyarúl?)_
Tóna ludátusz.
Ólon talling,
Porlé pitczét.
Hunhá latál az éczczaka?
83.
_(A kis gyermek egyik karjával az élőfát átölelve a körűl keringöl s a
következö verset dalolja:)_
Budi budi bácsi,
Keringőlő bácsi.
Budi budi bácsi,
Keringőlő bácsi!…
84.
Vó’tál-ė ker’be?
Vó’tam.
Láttál-ė farkast?
Láttam.
Féltél-ė tűlle?
Nem.
_(Két gyermek szemközt áll egymással, egyik kérdez, a másik felel; mikor
a végére érnek, a kérdező kezével a másiknak szeme felé legyint, az, ha
nem pillant: igazat mondott s nem félt, de ha pislant s előbb mégis
nemet mondott, úgy hazudott.)_
85.
Ángyom asszony
Kását főzött
Tejbe, vajba,
Vasfazékba, –
Ilyen a födője!
_(Egy leány-gyermek egy álló helyben el kezd keringölni, s a dal utolsó
soránál lekuczorodik, ugy, hogy rokolyája szélesen kiterűljön.)_
86.
Túrút öttem, elejtöttem,
Az sė tudom, hová töttem.
Szél fújja pántlikámat,
Harmat éri a szoknyámat,
Hopp!
_(A leány gyermek egy helyben forog, miközben a fennebbi verset dalolja,
s a végső sornál lekuczorodik.)_
87.
_(Két gyermek mindkét kezökkel egybefogózva forog egy álltó helyben a
következő vers dallása mellett:)_
Pórom pórom pestike,
Szögedi-vár mönyecske.
Té s is húzzad magadat,
Én is húzom magamat.
Szöbb az én tányérom,
Mint a tė tányérod,
Mer’ mindön nap mosom.
Fele víz, fele bor –
Igyunk komám asszony!
88.
Elmön – tem én – a szől – lőbe – szőllőt – szödö – getni,
Után – nam gyütt – ėgy vén – asszony – ėngöm – verö – getní,
Bésza – ladtam – a ná – dasba – sípot – csinál – gatni,
Az én – sípom – csak asz’ – mongya:
Díb – dáb – daru – láb,
Ketten – vöttünk – ėgy ku – tyát,
Ugy el – vertük – a fa – rát,
Nėköd – hánta – golyó – ját!
_(Két gyermek szemközt áll egymással, az egyik vagy magán, vagy a
másikon elkezdi a mondókát, minden ütemnél felváltva hol magára, hol a
másikra mutat, kire a végszótag esik, azt a másik kineveti.)_
89.
Egyetem, – begyetem, – karkan – tyú,
Nem va – gyok én – fél nya – kú,
Isten – ková – csa va – gyok,
Szen’ Pál – lovát – patkó – lom,
Fényös – szöggel – szöge – zöm,
Vas pa’ – czával – pönge – töm.
Pöm – pöm,
Pétör – bácsi
Szögygye – ken’ ki,
Vögye – ken’ ki
Ezök – közzűl
Eszt!
_(A gyermekek körbe állnak, egy pedig a középre; az a fönebbi dal
szavaival számlálja meg a körben állókat, kire a végszó esik, félre áll,
a kőzépen álló pedig újra kezdi a számlálást mindaddig, mig csak egy nem
marad, s ez a választott.)_
90.
Egyedelöm, – begyedelöm, – kendör táncz,
Hajdú – sógor – kit ki – á’tsz?
Én án – gyomat – kiá’ – tom,
Vas pá’ – czával – konga – tom,
Kong – kong – Pétör – bácsi,
János – bácsi,
Ezt a – szöget
Szögygye – ken’ ki,
Vögye – ken’ ki,
Innét – ezt!
_(A játék menete ugyanaz, a mi az előbbié.)_
91.
Egyetem – begyetem – tengör – táncz,
Hajdú – sógor – mit kí – vánsz?
Nem kí – vánok – ögye – bet,
Csak ėgy – szőrös – ege – ret.
Haj mán,
Fodor mán,
Üsd ki – eztet
Balog – Pétör
Pál!
92.
Szíl,
Szál,
Szalma –
Szál,
Eber –
Náczi
Pap.
Túzok
Tamás
Görcs!
_(A gyermekek körbe állanak; – egy a középre állva megkezdi valamelyiken
a verset, minden soránál másikra mutat; kire a végszó esik, azt nevetve,
kitapsolva görcsnek nevezik.)_
93.
Kis kácsa fürdik
Fekete tóba’,
Fijáhon készűl
Lengyelországba.
Hajlott ága hajlott,
Termött ága termött.
Haj szénára, szénára,
Szénaszakadékra,
Benne forog kis mönyecske,
Öleld, a kit szerecz!
Ezt ölelöm,
Ezt csókolom,
E Katuska,
E Pannuska,
Komám asszony lánya.
Nė híjjatok ėngöm
Turbik Élonának,
Csak híjjatok ėngöm
Virág Zsugonyának.
Haj, duj, dálom,
Tulipántom,
Rozmaringom,
Gyönyörű virágom!
Addig a házadbúl ki nem mék:
Még három szál gyėrtya el nem ég;
Mikor a negyedik félig ég:
Akkor tudod, rúzsám, hogy kimék.
Fölkötötted, rúzsám, kardodat,
Visė’je hát isten gondodat!
Vagy életöm, vagy halálom,
De mán tűled mög köll válnom,
Édösöm!
_(A gyermekek összefogózva kört képeznek, egy a középre áll; a körben
állók éneklik a dalt ezen sorig: Öleld a kit szeretsz, midőn a középen
levő egyet bekap a körben állók közül s azzal tánczolva dalolja a
következő sorokat. A dal végével ez utóbbit a középen hagyva, maga a
körbe áll s a játékot újra kezdik.)_
94.
Kis kácsa fürdik
Fekete tóba’,
Fijáhon készűl
Lengyelországba.
Hajlott ága hajlott,
Termött ága termött;
Levelibe’ kis mönyecske,
Öleld, a kit szereczcz!
Ezt ölelem,
Ezt csókolom,
E Katuska,
E Pannuska,
Komám asszony lánya!
Szödök szép rúzsát,
Kötök koszorúcskát,
Fejemre töszöm
Gyöngyös koszorúcskám
Haj, duj, dálom,
Tulipánom,
Gyönyörű virágom!
_(A játék menete mint az előbbié,)_
95.
Kis kácsa fürdik
Fekete tóba’,
Fijáhon készűl
Lengyelországba.
Hajlott ága hajlott,
Termött ága termött,
Levelibe’ kis mönyecske
Öleld, a kit szereczcz!
Ezt ölelöm,
Ezt csókolom!
Agygyon isten sok jó esőt,
Mossa össze mind a kettőt!
Dádárom, dádárom,
Gólya giliczécske!
Gólya viszi a Mariskát,
Gólya Mariskáját.
Pé’z vó’nék csöndűlnék,
Rúzsa vó’nék terűlnék,
Mégis kipöndűlnék.
96.
Kis kácsa fürdik
Fekete tóba’,
Annyáhon készűl
Lengyelországba.
Ėgyik ága hajlik,
Másik ága tellik,
Levelibe’ kis mönyecske
Öleld, a kit szereczcz!
Ezt ölelöm,
Mögcsókolom
Szomszéd lėányát,
Hajnal Iluskát.
Szödök szép rúzsát,
Zímolom, zámolom,
Zakatolom.
Hej, baja, baja,
Zűzött virágja.
Mos’ van kedvemre
Ohaj málé,
Meleg málé,
De jó vó’na melegibe.
Haja madár lipit lotty,
Ki tavaly, ki!
_(A játék menete mint az előbbieké.)_
97.
Hajlik a megyfa,
Nagy az árnyéka,
Alatta űl ėgy szép barna mönyecske,
A kit szereczcz, kapd be!
Ezt szeretöm,
Ezt kedvellöm,
Ez az én édös kedvesöm!
Ha pé’z vó’nék pöndűlnék,
Rúzsa vó’nék virúlnék,
Olyan dicső lönnék.
Ég a gyėrtya, ha möggyúttyák,
El is alszik, ha eló’ttyák.
Járjad, járjad jó katuna,
Hagy dobogjék ez az úczcza.
Ej, haj! szögfű szál
De szépen kinyílottál,
Soha el nė hėrvagygyál,
Bokrétának maragygyál!
98.
_(A játszók háttal összeállanak, egy kifordul s mondja:)_
Mos’ gyüttünk innen
Lengyelországbúl,
Lovakat hoztunk,
Nyerögbe fogtuk,
Síkos a talpa,
Aranyos a sarka,
Csillagom, Julcsa,
Fordú’j ki az útra!
99.
Ėgy kis kertöt keríték,
Benne rúzsát űlteték;
Szomszéd lánya rákapék, –
Ėczczör, kéczczör möglesém,
Harmaczczor is möglesém, –
A törvénybe vitetém.
A törvény is asz’onta:
Lánnak való a rúzsa,
Legénnek a bokréta.
Haj föl busa barna.
Alacson patkócska,
Némöt szabócska,
Hajdú Ėlonácska,
A váradi csonka.
Ėgy katunának ėgy paripája,
Két katunának két paripája.
Haj a jégön, a nádason,
Hopp itt a szárazon!
Dijófának ága mellett,
Ága-fának tüze mellett –
Csóró ide lipitlotty!
100.
Új-Várba möntem,
Ėgy csizmát vöttem,
Pirosat vöttem,
Mögpatkóltattam,
Patkólásáér’
Ėgy tallért attam
Török czicza, török macza,
Bársony bariskája. –
Eregygy tė kis lėány,
Mongyad anyád asszonnak:
Süssön súgár pöcsönyét,
Pin’ bort mellé.
Sípolnak, dudálnak
Király udvarába’,
Még sėm ott, még sėm ott,
Kű-palotába’.
Andorjás bokrétás,
Felesége jó tánczos;
Az ura selyöm-szál,
Szó’gálója arany-szál.
Pim, pim, bukó rucza
Mire víraczcz hó’nap?
Hajlott ága hajlott,
Termött ága termött,
Árnyékába’ kis mönyecske,
Öleld, a kit szereczcz!
Ezt ölelöm,
Ezt csókolom.
Szödök szép rúzsát,
Kötök koszorút,
Fejembe töszöm
Gyöngyös koszorút.
Zímondom, zámondom,
Szatyor a vén asszony.
A tálat is mögégetik,
Mégis mögroppantyák.
_(A játék menete ugyanaz, a mi a fennebbieké.)_
101.
_(A gyermekek egymás kezét megfogva hosszu sort képeznek; egy közűlök
vezérnek van kijelölve. Két más gyermek kezeiket összefogva feltartják
és kaput formálnak; ekkor a vezér kezdi a mondókát:)_
_Vezér:_
Kakas isten jó napot!
_Kapus:_
Récze, rucza fogagygya.
Ki s ki népei vattok?
_Vezér:_
Lengyel László jó királyunk!
_Kapus:_
Az is nékünk ellenségünk!
_Vezér:_
Mirűl való ellenségtök?
_Kapus:_
Minapába’ itt járátok,
Hídunk lábát lėtörétök,
Mög sė csináltátok!
_Vezér:_
Ácsok vagyunk, ácsorogunk,
Fenyőfábúl kifaragjuk,
Ingyön aranyozzuk.
_Kapus:_
Hun vöttétök azt az ingyön-aranyat?
_Vezér:_
Föl-fölmöntünk Boldog-asszony kis lányáhon,
Kérvén-kértük, adván-atta.
_Kapus:_
Hazuttok, mer’ loptátok!
_Vezér:_
Sė nem kértük, sė nem loptuk:
Maga jószántábúl atta. – –
Mi a kapu váltsága?
_Kapus:_
Ėgy arany alma.
_(Ekkor a következő ének dalolása közben megindul az egész sereg s a
kapun mind keresztűl bújnak, a hátulsót a kapusok elvámolják s a játék
újból elkezdődik mindaddig, mig a vezérnek minden népe elfogatván, csak
egyedül marad. Ekkor azt körűl fogják s hogy nép nélkűl maradt,
kitapsolják s ezzel vége a játéknak.)_
Nyissad, asszony, kapudat,
Hagy kerű’jem váradat!
A nyúlacska kicsinyke,
Högyet, vőgyet befuttya,
Agaramat fárasztya,
Paripámat futtattya.
Néköm is vó’t kis lányom,
Haját fontam hat ágra,
Hat szál aranyfonálba,
Talpig érő fátyolba.
A Szőlősi udvarát
Mindön délbe’ dobojják,
Annak agygyuk Mariskát,
Ki fölköti bocskorát.
102.
_(A körben állók közűl egy kérdi a középen állótól:)_
– Hová mégy, jámbor?
– Szőllőbe, jámbor.
– Mit viszöl, jámbor?
– Éneköt, jámbor.
– Fújjad a nótáját!
– Nehéz a nótája.
– Lám a lányok hogy mög fujják,
Fujdogá’ják,
Mint mikor a tánczot járják.
_(Most a körben állók dalolják:)_
Haj szénára, szénára,
Széna szakadékra,
Benne forog kis mönyecske,
Öleld, a kit szereczcz!
_(Ekkor a középen álló beránt egyet a körben állók közűl, s azzal együtt
táncz közben dalolja a következőket.)_
Eszt ölelöm,
Eszt csókolom,
Komám asszonya lánya.
Szödök szép rúzsát,
Kötök kocsorúcskát,
Fejemre töszöm
Gyöngyös koszorúmat.
Haj, dúj, dálom,
Tulipántom,
Rozmaringom,
Gyönyörű virágom.
Nė híjjatok ėngöm Turbik Ėlonának,
Csak híjjatok ėngöm Virág Zsugonyának,
Mer’ én vagyok asszonyomnak
Lėtövője, föltövője, bíbor lepedője.
Ėgy katunának két paripája,
Két katunának ėgy paripája.
Addig a házadbúl ki nem mék,
Még három szál gyėrtya el nem ég,
Mikor a negyedik félbe ég:
Akkor tudod, rúzsám, hogy kimék!
_(Ekkor az utóbb berántott marad a kör közepén, a másik a körbe áll; igy
folytatják tovább.)_
103.
Katuna vagy, rúzsám, a löttél,
Noha néköm nagy bút szörzöttél;
Fölkötötted, rúzsám, kardodat,
Visê’je hát isten gondodat!
Kík paradicsom, lilijom,
Kiállottad, rúzsám, jól tudom,
Három szál vesszőre tapodom,
Vagy életre, vagy halá’ra,
De mán tűlled mög köll válnom,
Édösöm!
104.
_(A játszók körbe fogódzva forognak és éneklik:)_
Ispiláng, ispilángi rúzsa!
Rúzsa vó’nék, piros rúzsa,
Piros vó’nék, zsöndűlnék,
Karika vó’nék, gurúlnék.
Kík selyöm rostya,
Piros rozmaringja,
Szödör-szömű szép Zsuzsika
Fordú’j angyal-módra!
_(Kinek a nevét mondják, az kifordúl a körből, a benn maradtak a dalt
ujra kezdik, ki legutólsónak marad, azt megcsipkedik.)_
105.
_Vezér:_
Kijé ez a kapu?
_Kapus:_
Szent Örzsébeté.
_Vezér:_
Átal mögyünk rajta.
_Kapus:_
Vámot vöszünk rajta.
A minap is itt mönétök.
Hídunk lábát lėtörétök,
Föl sė csináltátok.
_Vezér:_
Ácsok vagyunk, hát faragunk,
Ingyön aranyozunk.
_Kapus:_
Hun vöttétök ingyön-aranytokat?
_Vezér:_
Elmöntönk Boldog asszonhon,
Kérvén kértük,
Adván atták,
Tekenyővel mérték.
_Kapus:_
Nem rabolunk, nem,
Csak a legutó’sót
_(Ekkor a kapun átbujnak, s a kapusok elrabolják az utólsót, mire a
vezér mondja:)_
Sí’junk, rí’juk,
Elfogyott a mi seregünk!
106.
Csicsörgős ajtaja,
Sétáros kapuja –
Benne fekszik Csitri Panni,
Húzzátok a tánczra,
Fölkereködött a szoknyája,
Nagy szerelmet hajt a.
Fárúl esött rongyos guba
Vesd a gėrėndába.
Haj! haj! mönnyei kecske,
Gyönge mönyecske.
Az elejin, az elejin
Csak gyorsan mönnyünk,
A hátú’ján, a hátú’ján
Csak dobot üssünk!
Happ ide mocskos,
Part ide dombos,
Czo ki bocskoros!
_(A játszó sereg nagy kört képezve dalolja a jenebbi verset, a szintén
forgó kör közepén egy pár tánczol, a tánczosok egyike, az a ki előbb
bement, a dal végeztével kijő s a körbe áll s egy másik megy be helyette
s tánczol az ott maradttal, a kör forogva újra dalolja a verset s igy
folytatják tovább.)_
107.
Sűl a könyér, sűl, sűl,
Még a gazda haza gyün. –
Sűl a könyér, sűl, sül,
Még a gazda haza gyün… satt.
_(Egy gyermek, a gazda, elmegy a templomba; egy más, a szolgáló, otthon
marad, süti a kenyeret; a többi gyermek hosszan egymás ölébe űl, a
hátúlsó a kemencze, a többi a kenyér, a legelső és legkisebb a czipó;
mindegyik az ölében ülőt szorosan átkarolva ringatja a fönebbi dal
dúdolása közben. – Mig a gazda, ki elmenete előtt megolvasta a kenyeret,
oda jár: addig a szolgáló eldugja a czipót. Midőn haza jön a gazda, újra
megolvasva a kenyeret, kérdi a szolgálótól:)_
Hát a czipót hova tötted?
_(az vagy ezt mondja:)_
Felit mögöttem,
Felit a kúdúsnak attam.
Vagy:
Felit mögöttem,
Felit a kútba vetöttem.
_(ha az előbbi feleletet adja, nem bántja, de ha az utóbbit: akkor
összefont kendővel veri mindaddig, míg elő nem keríti; ezután a kenyeret
kezdik kiszedni s minthogy a gyermekek egymást erősen tartják, nehéz a
munka, a gazda ismét megveri a szolgálót gondatlanságáért, hogy miért
ragadtak össze a kenyerek? midőn mind kiszedik, végűl a kemenczét is
kimozdítják helyéből s a játékot újra kezdik.)_
108.
Tüzet viszök, nem láttyátok,
Ha láttyátok sė mon’gyátok.
Tüzet viszök, nem láttyátok,
Ha láttyátok, sė mon’gyátok!…
_(A játszó csoport körbe áll, egy gyermek a kört kezében összefont
kendővel a fönnebbi sorok dallása közben kivűlről kerűlgeti, míg egyszer
valamelyiknek a körben állók közűl hátához vágja a kendőt; erre az
kiugrik, s ha eléri amazt, – kinek háromszor kell megkerűlni a kört, s
csak ekkor állhat be az őtet kergető helyére, – jól elhányja. Aztán emez
kerűlgeti a kört, s igy folytatják tovább.)_
109.
Meleg czipót öhetném,
Hideg vizet ihatnám.
Meleg czipót öhetném,
Hideg vizet ihatnám…
_(A gyermekek összefogózva körbe állanak, a körön kivül egy gyermeket
egy másik a fennebbi sorok dalolása közben összefont kendővel kerget, ha
beéri, üti a hátát, így megkerűlve háromszor a kört, az elől szaladó
kiránt egget a körből, maga pedig annak a helyére áll, ekkor az ujonnan
kirántott kapja föl a kendőt, s veri amazt, ha utól éri; – igy tovább.)_
110.
Kinn a bárány,
Benn a farkas…
Kinn a bárány,
Benn a farkas…
_(Egy fiu, a farkas, hosszu árokban áll, melyen a többi gyermekek, a
bárányok, ugrálnak keresztűl a fennebbi sorokat dalolva. A kit a farkas
ugrás közben megkap, az lesz a farkas. Olykor megesik, hogy valami
vérevett gyermek lesz a farkas, ilyenkor a virgonczabbak, kettő, három,
belemennek az árok végébe, s lekuczorodva a lusta farkast ilyképen
gúnyolják: „Farkas házába êê…“ (êêlni a gyermek nyelven annyit tesz =
csúnyitani, rusnyítani stb.) itt az e betüt mindkét helyt oly nyöszörgő
hangon elnyujtva mondják.)_
111.
– Agyon szitát komám asszony!
– Kerű’j hátúl, a szögön van.
_(A gyermekek hosszan egymás elébe állanak, egy az első elébe megy,
kihez az első sort intézi, melyre az a második sorral felel. Ekkor a
szitát kérő a csoport hátulja felé szalad, ha a végűl állót, mielőtt az
az első elébe ért volna, elkapja: akkor ő megy az első elébe, s az, a
kit elfogott, kéri a szitát ő tőle, s igy folytatják tovább.)_
112.
_(A gyermekek párosával egymás elébe állanak, az első pár előtt négy-öt
lépésnyire áll egy gyermek, a macska, ettől a leghátul álló pár egyike
kérdi:)_
Czicza macza melyik szömöd fáj?
_Macska:_
Mind a kettő ėgyformán.
_(ekkor a pár vet, azaz egyik egy oldalra, másik más oldalra szalad s
azon igyekeznek, hogy a macskát megkerülve összeérhessenek; ha a macska
nem tudja egyiket sem elfogni, akkor a pár előlre áll, s a hátul maradt
pár vet; ha pedig elfogja, avval, kit megfogott, elől áll, s a másik,
kinek párját elfogta, lesz helyébe a macska. Ha a macska hat esztendős,
azaz ha hat pár vetett már s nem tudott közűlök egyet sem elfogni, akkor
megpörzsölik, mely abból áll, hogy az egész csoport rászalad, s
megcsipkedik; ezután ismét ujra kezdik a játékot.)_
113.
_(A gyermekek összefogózva nagy kört képeznek, melyben a biró egy
tergenyés szamárral keringöl s az alábbi dalt dúdoja; a ki elneveti
magát: attól zálogot vesz, s azt a szamárra feltéve ujra kezdi a dalt.)_
Ó kútba tekinték,
Selyöm szálat szakajték.
Kinek látom mosolygását:
Bíró szödi zálogását.
Kukuríkú!
114. SZÖMBÉZÉS.
Itt csörög, itt pattog
Három véka magyaró!
Itt csörög, itt pattog
Három véka magyaró!…
_(A játszó gyermekek egy társuknak bekötik a szemét s ez a szömbe, a
többiek ezt a fennebbi sorok dalolása közben körül tapsolják, s ide oda
futkároznak, szökdécselnek előtte; a kit közűlök a szömbe megfog, az
lesz helyébe szömbévé.)_
115. BÚVÓCSKA.
_(Egy csoport gyermek elbúvik, egyik egy helyre, másik más helyre; a
másik csoport, mely addig oly helyen volt, honnan nem láthatta, hogy
amazok hova bujtak, – keresésökre akkor indul az alább következő versike
dalolása mellett, mikor az elbujtak közűl valamelyik azt kiáltja:
„szabad!“ – az elbúttakat mindaddig keresik, mig mind fel nem találják,
azután ezek bujnak s amazok keresik emezeket.)_
Bújj, bújj, ha bújhaczcz,
Kerék alá lapúlhaczcz.[30]
116. A CSABLÉZÁS.
_(A puha földre leűl két gyermek játszani, először is kimérnek mind
egyikőjük számára egy arasznyi hosszú és felényi széles négyszögü tért.
Akkor az egyik egy bicskát vesz elő, s azt minden ujjáról sorban egymás
után a földre csapja le, úgy, hogy a bicska a puha földben kiálljon; a
tiz ujj után a két tenyérből és a két kéz-fejről, nem különben a fogak
közűl is kell így vetni. Végre két ujj közé fogva a kés hegyét, mondja:
„Édös kis bicskám ájj ki néköm sinkára!“ – aztán: „Édös kis bicskám ájj
ki néköm bötűre!“ – Ha mindezeket megtette s a bicska mindannyiszor
kiállott: most a bekerített térben annyi keskeny húzást tesz
egymásmellé, a hányszor a bicska kiállott; akkor ujra kezdi. De
rendszerint a második vagy harmadik vetésnél nem igen tud tovább menni,
a bicska nem áll ki, hanem eldűl, s a másik gyermeknek adja át, s az
szintén elkezdi a vetést. Igy felváltva folytatják mindaddig, mig
valamelyiknek a tere, melyet legelőször kimértek, egészen fel nincs
hasogatva; ekkor a nyertes a másikkal összekapartatja a felhasigatott
földet s az azt a markába véve, kénytelen féllábon sántikálva
szem-behunyva oda vinni, a hova a nyertes akarja. Midőn elindul a
földdel, amaz egy összefont kendővel megy mindenütt utána, s szüntelenűl
ezt hajtja:)_
Tödd lė kutya a lábod,
Ha lėtöszöd: mögbánod!
_(Végre valahová letéteti vele a földet, s visszakiséri
csivirgős-csavargós uton oda, a hol játszottak. Ekkor ismét elő veszi,
üti veri a hátát s ezt mondja:)_
Fijad után barna!
Fijad után barna!
_(s hajtja mindaddig, mig amaz a földet meg nem találja; hanem ekkor
szélről köti a derest, mert a másik, ha beéri, hozzá vágja a megtalált
földet. Aztán ujra kezdik a játékot.)_
117. LABDÁZÓ MONDÓKA.
Ėgy előre,
Két kettőre,
Három hatra,
Hat kilenczre,
Tő’csd ki tízre,
Mégis tízre,
Tizenėgyre.
Ez elejtő,
E fölkapó,
E jó hátba
Bufogtató,
Te’jes tizenkettő!
_(A gyermek labdázás közben a fennebbi sorokat dalolja, az utolsó sornál
azon társát, ki hozzá legközelebb áll, hátba üti a labdával, ez a
lapta-máj.)_
118. HINTÁZÓ MONDÓKÁK.
I.
Hinta!
Palinta!
Karácsonyi
Kis Kata!
II.
Ėgy üveg alma,
Két üveg alma,
Három üveg alma,
Négy üveg alma,
Öt üveg alma,
Hat üveg alma,
Hét üveg alma,
Nyó’cz üveg alma,
Kilencz üveg alma,
Tíz üveg alma.
Tíz, tíz, tiszta víz,
Ingöm, gatyám csupa víz.
Szá’jj lė barát a híntárúl,
Nem a tė pé’zöd ára!
Pé’zöm ára, pé’zöm ára,
Száz forintom ára!
Kis kertöt csinálok,
Abba rúzsát űltetök;
Lánnak való a rúzsa,
Legénnek a bokréta.
III.
Ėgy, érik a megygy,
Kettő, feneketlen teknyő,
Három, én bizon nem várom,
Négy, biz’ oda nem mégy,
Öt, esik a köd,
Hat, hasad a pad,
Hét, múlik a hét,
Nyó’cz, üres a pó’cz,
Kilencz, Kis Ferencz,
Tíz, tiszta víz,
Tekenyőbe’ bugyborék.
Két csuprot összekoczogtatunk,
Avval harangozunk,
IV.
Ėgy,
Kettő,
Három,
Négy,
Öt,
Hat,
Hét,
Nyó’cz,
Kilencz,
Tíz.
Tekenyőbe’ tiszta víz,
Kis kertöt locsolni.
Minek az a kis kert?
Tököt termeszteni.
Minek az a tök?
Disznókat hízlalni.
Minek az a disznó?
Hájat szödögetni.
Minek az a háj?
Szekereket, kocsikat
Vélle kenögetni.
Minek az a kocsi?
Asszonyokat, lányokat
Rajta hordogatni.
Hová kívánkozol?
A kakas-űlőbe,
Még annál is fölyebb,
Torom tetejibe!
_(S ekkor a hintázót jól fellökik.)_
119.
Csön, csön gyűrű,
Kallan gyűrű,
Nállad, nállad
Arany gyűrű.
Kérd ki, kérd ki
Kis fijátúl,
Ellenbéli
Szomszégyátúl.
Itt csörög.
Itt pattog,
Ettűl kéröm,
Ez agygya ki,
Salyátáné,
Bodzáné,
Kis királyné,
Kapitánné,
Vesd ki Csutoráné!
Az arany dáré,
Dáspitáré,
Szőlő görbicz
Görbicz kóró,
Sárkány,
Sárfé,
Lapta-bél,
Bubuczki!
Tök, tök dinnye,
Bodrog dinnye,
Ző’d ága,
Ző’d levele,
Piros bora,
Borhajtója.
Én tudom,
Ángyom tugygya,
A ki tugygya,
Ki nė mongya!
Bubuczki!
_(A gyermekek összetett tenyérrel sorba űlnek, egy, szintén összetett
tenyerét, melyben egy gyűrű van, mindegyik tenyerében végig huzza s a
gyűrűt valamelyiknek kezében hagyja. Ekkor egy másik elkezdi a fennebbi
verset mondani, mindenik soránál másikra mutat, kire az utólsó sor esik:
az kinyitja markát, ha nincs nála a gyűrű: az előbbi a mondókát ujra
kezdi; ha pedig nála van, az a ki kereste, a megtalált gyűrüt az elöbbi
mód szerint eldugja, s emez, a kinél volt, kezdi keresni, míg rá nem
talál. Igy folytatják tovább.)_
120.
Ėgy ágy hagyma,
Hatvan dinnye,
Cserép a feneke.
Lėány, lėány, hun a tyúknak a fija?
Széjjel ide szalada.
Csűr ide, csűr amoda,
Koczkivári dombra. –
Az erdélyi vajda
Ėgy tábort indíta,
Az ű táborába
Ėgy asszont kivána.
Hívassunk!
Hívassunk! –
Gyűjjön ki kend asszony!
_(A leány gyermekek körbe állanak, kettő a körben állókat kivülről
kerűlgeti, a második az első befont haját fogja. A körben állók dalolják
a dalt, melynek végeztével az első körűl járó kiránt egyet a körből s
annak helyére áll, ez pedig megfogja a másik haját, ki előbb az elsőét
fogta s a játékot tovább folytatják.)_
121.
Arany lilijomszál
Ugorgy a Dunába,
Támaszd mög ó’dalad
Az egész világba,
Símítkozzál,
És mögmosgyál,
És mögtürűlközzél!
_(A gyermekek körbe állanak, egy a kör közepére; mikor vége a dalnak, a
középen álló megtörölközik valamelyiknek a kötőjébe, s emez áll a
középre, amaz pedig ennek a helyére, s a dalt ujra kezdik.)_
122.
_(Egy gyermek, a kertész, a többi gyermekeket sorba űlteti, jön egy
útas, megáll a kertész előtt s igy szól:)_
_Utas:_
Kakas isten jó napot!
_Kertész:_
Récze, rucza fogagygya!
Mér’ gyüttél?
_Utas:_
Dinnyéér’.
_Kertész:_
Mos’ vittél.
_Utas:_
Pap kutyái rám szalattak,
Mind a fejihön vágtam.
_Kertész:_
Szakícscs ėgyet, ha birsz.
_(Ekkor az utas megkopogtatja a sorban ülők fejeit s egyet közűlök
elvisz, a többiekre azt mondja, még éretlenek; igy folytatják tovább,
mig mind el nem hordja, ekkor a játékot ujra kezdik.)_
123.
_(A gyermekek összefogózva körbe állnak, egy gyermek, a pásztor, a körön
kivűl, egy másik, a kecske, a körön belől áll.)_
_Pásztor:_
Kecske, kecske, mit keresöl a szőllőbe?
_Kecske:_
Szőllőt önnék, ha vó’na.
_Pásztor:_
Hát ha kikergetlek?
_Kecske:_
Itt is ėgy lyuk, emitt is ėgy lyuk,
Hátúl is ėgy lyuk!…
_(Ekkor a pásztor kergeti a kecskét, az bujkál keresztűl-kasúl a
gyermekek fentartott kezei alatt, kik a kecskét szabadon, minden akadály
nélkül bocsátják, de a pásztort nem igen; ha a pásztor a kecskét
elfogja, akkor mindketten a körbe állnak, más kettő jön ki, egyik lesz a
pásztor, másik a kecske s igy folytatják tovább.)_
124.
_Pásztor:_
Kecske, kecske, mit csinálsz a szőllőbe’?
_Kecske:_
Szőllöt önnek, ha vó’na.
_Pásztor:_
Tė kapáltad?
_Kecske:_
Én ám!
_Pásztor:_
Tė gyomláltad?
_Kecske:_
Én ám!
_Pásztor:_
Hát ha mögfoglak?!
_Kecske:_
Itt is ėgy lyuk, amott is ėgy lyuk’ hátúl is ėgy lyuk!
_(A játék menete, a mi az előbbié.)_
125.
_(Egy leány a gazdasszony, egy másik a libapásztor, a többiek a libák.)_
_Gazdasszony:_
Gyere haza szó’gáló!
_Libapásztor:_
Nem möhetök!
Kertöm alatt
Fijas farkas,
Mögöszi libámat.
_Gazdasszony:_
Mibe’ mosdik?
_Libapásztor:_
Aranyos teknyőbe.
_Gazdasszony:_
Mibe türűlközik?
_Libapásztor:_
Selyöm keszkenőbe’. –
His, his haza libuskáim!
_(Ekkor a farkas a futók közül egyet kettőt elfog s eldugja őket, a
gazdasszony megolvasván a libákat a hiányzók keresésére indul.)_
_Gazdasszony:_
Hol vannak a libáim?
_Farkas:_
Tüske útra möntek.
_Gazdasszony:_
Tüske úton nincsenek!
_Farkas:_
Köves útra möntek.
_(A libák gágogni kezdenek.)_
_Gazdasszony:_
Mi van a palláson?
_Farkas:_
Öreg anyám dijót adott,
A macskák zörgetik.
_(Ekkor a libák előszaladnak, a farkas fut, a gazdasszony utána s ha
beéri, jól megcsipkedi; aztán a játékot újra kezdik.)_
126.
_(A gyermekek sorba ülnek, egy közülök lesz sugdosó, egy angyal és egy
ördög. A sugdosó az angyalt és ördögöt különböző irányban eltávolitja a
többiektől, ekkor a sorban ülők mindegyikének titkon valami tárgy- vagy
virágnevet ád, ekkor a játék megkezdődik. Előbb jő az angyal, megáll egy
bottal a sugdosóval szemközt s igy szól:)_
_Angyal:_
Csüng, csüng az angyal ėgy nagy aranyos bottal.
_Sugdosó:_
Mit keres?
_Angyal:_
Arany csüngő-büngő kis templomot.
_(Ha a titkon elnevezettek közt van, a mit kér, az feláll s elmegy az
angyallal, – s ha nincs, mondja a)_
_Sugdosó:_
Ki möheczcz! Kosár a fenekedbe!
_(Azután jön sántikálva az ördög, megáll a sugdosó előtt s mondja:)_
_Ördög:_
Ling, long az ördög ėgy nagy tyúksz… s bottal!
_Sugdosó:_
Mit keres?
_Ördög:_
Arany csüngő-büngő, gyémánttal fölczifrázott kis rúzsát!
_(Ha van elviszi, ha nincs, mondja a)_
_Sugdosó:_
Ki möheczcz, kosár a fenekedbe!
_(Igy megy a játék mindaddig, míg az angyal és ördög felváltva
kitalálják a neveket s a gyermekeket egyenként elhordják. Ekkor mind az
angyaléit mind az ördögéit az angyal és ördög megpróbálják, ugyanis a
gyermek egyik kezét megfogja az angyal, másikat pedig az ördög s azt
ezen vers dalolása közben:)_
Jércze vagy-ė?
Kakas vagy-ė? –
Vágj s...be, vágj, vágj!
_(előre s hátra menesztik; a fönnebbi dalt háromszor mondják el, ez
alatt mindegyre ránczigálják, s a melyik ezen megkisértés alatt magát
elneveti: az az ördögé, a ki pedig ezt mosolygás nélkül kiállja, az az
angyalé; igy megtudván ki melyiké, a játékot újra kezdik.)_
127.
_Gazda:_
Mér’ kerűlgeti kend az én házam tájékát?
_Kérő:_
Mer’ szeretöm a ken’ lányát, Pannát!
_Gazda:_
Én nem adom én lányomat
Selyöm ruha né’kűl,
Hintó-kocsi né’kűl;
A hintóba száz ló lögyön,
Mind a száznak aranyos farka lögyön!
_Kérő:_
Én elviszöm Lipitomba, Lopotomba,
Szá’j kezemhön, tanú’j tűllem!
_Gazda:_
Aranyos lögyön az ingválla!
_A körben állók:_
Tetves lögyön a bundája!
_(A játszók körbe állanak. A gazda a közepén áll, a kérő kivűlről
kerülgeti a kört. Ha a kérő leányt kiván, a gazda kérdésére a fent
látható módon válaszol, ha pedig fiút, akkor ezen szavakkal: „Mer’
szeretöm a ken’ fiát…“ s egyet megnevez a játszók közül. A vers
végeztével a kért személy belefogózkodik a kérő ruhájába s vele együtt
kerűlgeti a kört; igy folytatják tovább, míg a gazda egyedül nem
marad.)_
128.
_Útas:_
Hajlik az erdő,
Ző’dűl a mező.
Járok magam ėgyedűl,
Félök magam ėgyedűl,
Király uram! király uram!
Kit aczcz néköm,
Kivel haza mönnyek?
_Király:_
Kádár Marist.
_Útas:_
Nem szeretöm én azt,
Nem kedvellöm én azt,
Rút ű maga, rút ruhája,
Tetves a bundája.
Hajlik az erdő,
Ző’dűl a mező.
Járok magam ėgyedűl,
Félök magam ėgyedűl.
Király uram! király uram!
Kit aczcz néköm,
Kivel haza mönnyek?
_Király:_
Gojdár Julcsát.
_Útas:_
Szeretöm én azt,
Kedvellöm én azt,
Szép ű maga, szép ruhája,
Patyolat ingválla!
_(A gyermekek összefogózva kört képeznek; egy, a király, a kör kőzepén
áll, a körön kivül az útas, s ez mondja a mondókának egyszer az első
felét, melynek végével a király egyet a körben állók közül a fent
látható módon megnevez. Erre megint az útas mondja a mondóka második
részét, mikor ezt elvégzi, ismét elől kezdi a mondóka első részét; erre
a király mást nevez meg, mire az utas, ki a kört kivülről mindegyre
kerülgeti, mondja a vers utolsó részét, s ennek végeztével a
kiválasztottat magával viszi. Ezt folytatják mindaddig, míg az útas a
körben állókat mind elkéri s a király egyedűl marad, kit ekkor
kinevetnek, kitapsolnak s a játékot ujra kezdik.)_
129.
Mi van ma? mi van ma?
Piros pünkös’ napja,
Hó’nap lösz, hónap lösz
A második napja.
Jó legén jól mögfogd
Lovadnak kantárját,
Hogy el nė tapossa[31]
A pünkösti rúzsát.
Lányok vattok, szépek vattok,
Piros az orczátok,
Ker’be möntök, rúzsát szöttök –
Szakad szivem rátok.
Bėméne Ilus asszony
Gömbölyű szoknyába’,
Láték nálla piros almát,
Veté kelebėbe,[32]
Viszi haza ű fijának,
Fehér Andorjásnak;
Andorjás bokrétás,
Felesége jó tánczos,
Az úra selyöm szál,
Szó’gálója arany szál…
_(Kis leánykák pünköst napján, fejökre pünkösti rózsából kötött koszorút
téve, felöltöznek fehérbe, bejárják a falut házanként, minden ház előtt
körbe állva körűl fogják egyik társukat, a pűnkösti királynét; ez egyet
a körben állók közűl beránt, azzal tánczol, a többiek szintén párosával
tánczolnak s dalolják a fenebbi verset. A táncz és dal végeztével a
házbeliek ajándékkal bocsátják őket tova.)_
130.
_(A mult században még szokásban volt H.-M.-Vásárhelyen a Gergely-járás;
ugyanis az iskolás gyermekek Gergely napján katonáknak öltözve házról
házra jártak s mintegy verbuválva az alábbi verssel szedték össze s
vitték magokkal az arra való gyermekeket iskolába.)_
Gergő pápa napja ma van e világba’,
Készű’j gyerök, mingyár’ viszünk iskolába,
Eleget hevertél itthon a kuczkóba’,
Sokat kandikáltál a kásás fazékba.
Nė bújj azér’ Is’ván, Gyurka, Pétör, Jankó,
El nė szalagygy András, Mihály, Samu, Ferkó,
Könyvet vétess József, Dániel és Laczkó,
Elbirsz ėgy ábéczét tė is öcsém, Palkó!
Jó tanitónk vagyon, szereti a játszást,
Nyárban mögengedi a jégön csuszkálást,
Fölhőszakadásban a sárkány-hordozást.
Oskolánkban, elhídd, gyakran tekét játsznak,
Érötte nem bántnak, ha rajta nem kapnak;
Az apró gyerökök síppal sípolgatnak,
Bizonyítja öcsém, hogy ezök így vannak.
Templom körül fogunk mindön nap verebet,
Ha utól érhetjük, mindön nap ezöret,
Néköd is, jó öcsém, adhatunk eleget, –
Kezecskédbe tösznek pogácsát melegöt.
Dixi Salagurdi gúnyolódó ficzkó,
Lám olyan kényös vagy, mint Pipédi Laczkó,
Öreg apád lögyön ėgy nagy dobár[33] zacskó!
KÖSZÖNTŐK és RIGMUSOK.
1.
(Karácsonra)
Karácsonnak éjtszakáján,
Jézus születése napján,
Örűljünk és örvendezzünk,
A kis Jézus ma született.
A kis Jézus aranyalma,
Szűz Mária édes anyja,
József is volt édes atyja,
A jászolban ápolgatta.
Nincs a Jézus ágyán paplan,
Jaj, de fázik az ártatlan,
Fázik az ő gyönge teste,
Hideg széltől fejecskéje.
Nincs a Jézusnak subája,
Sem sarkantyús kis csizmája,
Miből lett volna subája,
Ha elveszett báránykája.
Mikor a hold fel fog jönni,
Betlehembe fogunk menni,
A kis Jézust köszönteni,
A kis Jézust köszönteni.
János pajtás menj előre,
András pajtás térítsd össze,
Mivel hogy te öregebb vagy,
Nyájad után lassan ballagj.
2.
(Karácsonra.)
Örvendjen az egész világ,
Mert megnyilt mennyei virág.
Istentől plántált arany ág,
Kinn örűl dicső mennyország.
Áronnak ékes veszszeje
Megvirágzott csemetéje.
Mint mondola jó gyümölcse
Kivánatos édessége.
Oh szép fénylő hajnal csillag,
Ki pásztorok felett villog,
Álhatatosságban ragyog,
Kiért szívem igen buzog.
Ne féljünk már az ördögtől,
Ne rettegjünk bűneinktől.
Csakhogy tisztán szentűl éljünk,
Az egekben részesűljünk.
3.
(Uj évre.)
Ezer nyolczszáz hatvanötben,
Már ez uj esztendőben
Ur isten légy most mi velünk,
Mindenben segedelmünk.
Adjon isten bő áldást,
Adjon szép, bő aratást,
A gazdának és szegénynek,
Egyformán mind a kettőnek.
Adjon isten békeséget
Felséges királyunknak,
Nekünk pedig csendességet,
Egész Magyarországnak.
Láthassunk szép időket
És számos esztendőket;
Bűntől kártól mi lelkünket,
Isten őrizzen bennűnket.
A szép hajnal ha feltetszik,
Uj esztendő meglátszik,
A madárkák is ezt látják,
Szárnyokat rázogatják,
Készűlgetnek a jóra,
Hatot ütött az óra,
Ezek is az istent áldják,
Jótétiért magasztalják.
4.
(Uj évre.)
Sion örűlj, örvendezz,
Tiszted szerint zengedezz,
Mert vagyon örömed, uj esztendőd,
Istentől adatott újúlt időd.
Ma vigan vigak legyünk,
Mindennek példát adjunk,
Krisztusban örűljünk, vigadozzunk,
Istennek új időért áldozzunk.
Magasztald az úr Jézust,
Körűlmetszett egy Krisztust,
Ki elvette minden te átkodat,
Megadta Istennél váltságodat.
Mikor nap és esztendő
Elfogy, nem lesz az idő,
Az egekben legyen örökké ma,
Ur Jézus! engedd meg ezt mindenha.
Az úr Jézus forgassa
Jobb karjáról másikra,
Hivei országát igazgassa,
Jótéteményivel koronázza.
5.
(Névnapra.)
Kedves e napnak estéje is,
Vigadj Erzsébet te is,
Mert jutottál neved napjára,
Kit szived régen vára.
Öntsd ki örömét szivednek,
Mutasd jelét jó kedvednek,
Hogy ép és friss testben megérted,
Józan elmével kérted.
A kár tőled eltávozzék,
Semmi veszélyt rád ne hozzék,
Ne epeszszen semmi siralom,
Míg nem fed a sírhalom;
Lelked pedig felvitessen,
Krisztus társává tétessen
A szentek dicső seregében,
Az egeknek egében.
6.
(Névnapra.)
Vig örömmel, nagy örömmel
Mostan köszöntünk,
Szomorúság, nagy bú, aggság
Távozzék tőlünk.
Mert szent János felderűlt,
Szeme könybe nem merűlt,
Vig órára ugymint mára,
Frissen felkészűlt.
Mennyi hajszál fejeden áll
Annyi áldások,
Rád szálljanak, találjanak
Szép áldomások.
Vagy mint tenger csöppjei,
Sík mezőnek fűvei:
Oly nagy bőven szálljanak rád
Égnek áldási.
7.
(Névnapra.)
Fénylik az öröm hajnala,
A mely ködben vala,
Szívünk fellege
Pusztúl és vidúl ege,
A melyet hogy elérjűnk,
Az ur istentől kértünk
És meg is nyertünk.
Azt kívánjuk mi szivesen,
Az istent szeressed,
Szent István! nevedet,
Terjeszsze életedet,
A Jézus legyen vezéred,
Míg az egeket eléred,
Istent dicsérjed.
Végre éltednek fáklyája
Szakad vitorlája,
Tested a setét földbe,
Lelked a dicső menybe
Tegye, honnan vigye fel,
Menybe helyeztesse fel,
Szép dicsőségbe.
Végre ha eljön az óra,
Melyben csak egy szóra,
Te életed megrövidűl,
Tested hirtelenűl
Istennek szent angyala
Jobb karjára, oltalmára
Vigyen örök boldogságba,
A menyországba.
8.
(Névnapra.)
Serkenj fel lantos,
Pendítsd cziterádat,
Indítsd ékesen
Vígságos nótádat,
Mert ime felderűlt,
Búbánat elkerűlt,
Szent Mihály-napra,
Szent Mihály-napra.
Imé ezekkel
Mi is jelen vagyunk,
Tisztesség’ tenni
Már meg is állottunk,
Nem keserűséggel,
Hanem víg örömmel,
Azért így szólunk,
Azért így szólunk:
Áld meg úr isten!
E háznak gazdáját,
Segitsd mindenben
Ő igaz szándékát,
A paradicsomban,
Dicső menyországban,
Örökké. Amen,
Örökké. Amen.
9.
(Névnapra.)
Nagy ajándék, kegyes szándék
Istentől, hogy juttatja,
Embert számos és vidámos
Időkre hogy juttatja.
Mert igy leli, kedvét teli,
Mindenfelől beszemléli
Szívének indúlatja.
Örűljetek, a míg éltek
Békeségben e földön,
Ti kik egyesíttettetek
A páros szeretetben.
Gyermekitek, ti a kiket
Ajándékúl nyertetek,
Mennyben légyen veletek.
Te pedig nagy szent János vagy
Ur kit áldott e képen.
A kinek nyúlt, meghoszszabbúlt
Idő kelendő képen.
Holtod után több szent útán
Vigyen fel az egekbe,
Szívből kivánjuk. Ámen.
10.
(Rigmusok.)
Bor, búza, békeség szálljon házatokra,
Egy garaskát kérnék az én markocskámba,
Adjátok ki hamar, hadd megyek dolgomra,
Mert másutt is várnak a jó mézes borra.
Ha ki nem adjátok, ördögséget tudok:
Hármat közűletek mindjárt kiragadok:
Egyiket a szűcsöt, másikat a vargát,
Harmadikat a mendikás diákot.
11.
Zörgetik a kulcsot, pénzt akarnak adni,
Ha karajczárt adnak, nem fogom elvenni,
Ha garaskát adnak, meg fogom köszönni,
Ha piszkafát adnak, el fogok szaladni.
Tányér-e vagy tallér, de nagyot csördűle,
Talán a szolgáló a csávába dűle,
Ugy áll a két lába, mint az eke szarva.
Rá illene arra a kordovány csizma.
12.
Rétes ide, rongyos,
Kalács ide, fontos,
Tyúk ide, búbos,
Szép menyecske, piros,
Hozd ki a garast!
13.
Ha én bika volnék,
Az útfélen teremnék,
Az oláh pap szekerét
Mind összetördelném.
14.
Mennyország piacza gyémánttal van rakva,
Annak a közepén egy arany almafa,
Zölddel leveledzik, aranynyal bimbódzik,
Annak a gyümölcsét az angyalok szedik.
Király volt az apám a nagy Ázsiába’,
Kétfelől aranyláncz csüngött a nyakába’,
Hátúl egy szűrkankó csüngött az inába’, –
A ki ezt elhiszi, nem mén mennyországba.
15.
Szúnyog űle székibe,
Széklába kitöre,
Aranyos orra betöre,
Egy csöp vére csöppene.
Kit küldjünk már a papért?
Bagolyt küldjük a papért;
Míg a bagoly ballaga,
Addig szúnyog meghala.
Testamentom tétetlen,
Kalács-czipó sületlen;
Mit együnk már estére?
Csirke lábát reszelve.
16.
Itkom pitkom kis Pesten
Verebeket patkólnak,
Túl Szegeden, Dorozsmán,
A csikók tánczolnak,
Czibakházán a kertészek
Kertészesen nadrágot is fejelnek.
Minapában felakasztottak egy holt palotát,
Átalnyomozták a Tiszán,
Ráfogták egy görbe fűzfára:
Ez volt!
Kiküldte Borbély Borotvás Pál úr a szolgáját.
Muzsikál a galuska
Kifordított subába,
Tánczra ugrik a laska
Zsíros ingbe, gatyába;
Haj! durrantós galuska,
Bárány-bőrű tarhonya,
Uraságos riskása,
De jobb annál a szárma.[34]
Nincsen borsó, sem lencse,
Csillámlik a zsendicze.
17.
Szegény legény a tücsök,
Házasodni készűl,
Ölelgeti a legyet,
El akarja venni.
A légy is a tücsöknek
Nyalja falja száját,
A tücsök is a légynek
Megrántja szoknyáját.
Farkas volt a mészáros,
Három ökröt vágott,
Azontúl meg malaczot
Tízet is lerántott.
A kutya is a küszöbön
Borsot akar törni,
A macska is a konyhában
Szakács akar lenni.
Oda ugrik a hörcsög,
Násznagy akar lenni,
Mellé ugrik az egér,
Társa akar lenni.
Gólya volt a pirímás,
Szúnyog a szekundás,
Büdös bogár a bőgös,
Zöld béka a flótás.
Farkas farkát billegeti,
Dudás akar lenni,
Róka lábát egyengeti,
Tánczra akar menni.
Megvolt már a szent békeség,
Szólnak a muzsikák;
Tánczra ugrik a majom,
Elrántja a pujkát.
A tetű megharagszik,
Megfogja a sörkét,
Megfogja üstökét.
Pofozza szegénykét.
Soh’se láttam a fullánkot
Még olyan mérgesnek,
A dongó a darázszsal
Földön verekesznek.
Oda ugrik a varjú,
Biró akar lenni,
Ugy megvágta egy vén tyúk,
Föl se tudott kelni.
18.
(H.-m.-vásárhelyi tájszólás szerint.)
A mezőbe’ a tücsök
Készűl házasodni,
Ölelgeti a legyet,
El akarja vönni.
– Elvönnélek, tė kis légy,
Ha kicsi nem vó’nál.
– Hozzád mönnék tė tücsök,
Ha görbe nem vó’nál.
Mög vó’t a szent ėgyesség,
Nagy hírbe gyütt náluk,
Hogy ily dicső nemzetség
Csapja itt mönnyegzőjit.
Szėcskó, darázs, szitakötő,
Száz borozdabillögető,
Bűregér, s több nömös czéhök,
Bölcs násznagyok és vőfélyök
Vó’tak ott nagy parádéba’.
A nyoszolyók mind pillangók,
A traktához ragaszkodók.
Az ebédhön mögjelöntek
Mint hivatalos vendégök. –
Mögkezdődött a múlatság,
Szóltak a torombiták;
Oda ugrott a majom,
Mögjárta a polkát.
Gólya vó’t a szekundás,
Kis béka a flótás,
Büdös-bogár a brúgos,
Szúnyog vó’t a prímás.
Farkas vó’t a mészáros,
Hat ökröt lėvágott,
A mellé mög malaczot
Ötvenet lėrántott
Kecske vó’t a szakácsné,
Jó gulyás-húst főzött –
Még az ebéd elkészűlt:
A tücsök elszökött.
19.
Bárcsak már minálunk
Olyan templom lenne,
Kinek a teteje
Túrós lepény lenne.
Bárcsak már minálunk
Olyan templom lenne,
Kinek a teteje
Kásás hurka lenne.
Bárcsak már minálunk
Olyan templom lenne,
Kinek az ajtaja
Boros hordó lenne.
Bárcsak már minálunk
Olyan templom lenne,
Kinek az ablaka
Pálinkás kád lenne.
Bárcsak már minálunk
Olyan templom lenne,
Kinek a harangja
Sörös hordó lenne.
20.
Pokol kapujába’ egy nagy cserfa vala,
Annak minden ágán egy-egy varga vala,
A szél megzúdúla, a fa meglódúla,
Arról a sok varga mind pokolra húlla.
Haj ide Bodonba,
Kilencz varga pokolba;
Üssed menykő a kaptafát,
Hadd szaladjanak a vargák!
21.
Iczakos, ficzakos szerencsés jó napot!
Tudják-e kelmetök hogy van az állapot?
Lőcscsel szokták nálunk nyaggatni a papot,
Mert gyakran kocsmában kitöri a csapot
A diszó-ólunkat megátkozta egy sas,
A nádfalunk anyját megette egy farkas.
Szentes közt Makó közt mennyi fűszál vagyon:
Isten a nyakadba annyi kolbászt adjon!
22.
Jó napot vitézek! ide hallgassatok,
Jó tormás csukával engemet tartsatok,
A nagy sárga répát énnekem adjátok:
Szűröm gallérjából majd nektek papolok.
Midőn én a hadban főkapitány voltam,
A temető kertben sok bodzát levágtam,
Mikor Várad alatt bolhán nyargalóztam,
Fűzfa-paripámon magamat hánytattam.
Mikor szent Lászlónak hírét sem hallottam,
Hogy hozzá mehessek, arról gondolkoztam,
Jóllehet még akkor világon sem voltam,
Mégis egy tarisznyát a nyakamba vontam.
Azt mindjárt megtöltém fényes holdvilággal,
Téli csillagoknak szagos illatjával;
Igy indultam utra egy tarisznya mákkal,
És mák nélkül töltött jó mákos kalácscsal.
Bujdosásom közben voltam egy városba’,
S láttam egy nagy csodát, hogy ökör az ólba
Be nem tudott menni, – bujt az egér-lyukba,
Csak nem hanyatt estem csodálkozásomba’.
Sokat bujdostam én a nagy tenger mellett,
Látjátok a szüröm Mátra-széllel béllelt;
Láttam, hogy egy czigány ötven kutyát ellett,
Kitéptem hajamat, nevetnem úgy kellett.
Obránczos a subám, mert a hideg leli,
Pókhálós ingemet a takács most szövi,
Süvegemet pedig az ötvös reszeli,
Igy hát öltözetem Bécsből hozott semmi.
Találtam én tegnap egy zsidót az úton,
Kérdeztem, hol lakik? – azt mondta, hogy: Túron;
Nem nézhetvén őtet, ugy megvágtam nyakon,
Hogy feje kiugrott mindjárt a szájlyukon.
Bátyád a szakálát félvállra vetette,
A mi kis esze volt, zacskóba kötötte,
A zacskó zsíros volt, a kutya megette, –
Jaj, szegény bátyádnak nincs már egy csep esze!
Ösmertem apádat zsíros, bocskorban járt,
Láttam, hogy izével kente meg a haját;
Mégis magad mostan oly kényesen hordod,
Pedig hát t....os vagy, töröld meg az orrod. –
Eb hazudjék többet, mert már meguntátok,
Jobb hogy erszényteknek száját megnyitjátok,
Garasokat is most reám hajigáltok,
Három-négy forintot zsebembe dugjatok!
HALOTTI ÉNEKEK.
1.
(Nóta: Hogy a babiloni vizeknél stb.)
Már elmégy tőlem szerelmes egy kincsem,
Nehezebben válok meg tőled mintsem
Lelkem megválna gyarló testemtől,
Készebb volnék megválni éltemtől,
Mint te tőled, életemnek hiv párja,
Jaj, jaj! mint folyik szemeimnek árja.
Engem itt hagysz völgyén a siralomnak,
Te helyére mégy a nyúgodalomnak;
Én a szomorúságoknak útján
Sietek az én hív párom után.
Hogy kell megválni az egygyé-lett hívnek,
E két egymást szívből szerető szívnek!
Csáki Sára, im kedves feleségem
A minket egybe köttetett szerelem
Nem tarthat meg, el kell tőled válni,
Akaratom ellen búcsút venni;
Tőled válásom szívem hasogatja,
De ez a mennyei ur akaratja.
Nyúgodjál hát meg az urnak tetszésén,
Maradj el, kérlek, árváiddal és én
Elmegyek, de az ur gondot visel
Árváimról, te azt ne felejtsd el;
Az ur áldjon meg kedves feleségem,
Viselje gondod a jó isten, kérem.
Kedves társam! már én tőlem megváltál,
Hat éveket velem együtt számláltál;
Szép békeségben éltünk mind végig,
Míg értem a halálnak révéig.
Mint gyarló ember hogy ha te ellened
Vétettem: már mind azokról megengedj!
Köszönöm hozzám mutatott hűséged,
Irántam mutatott jó szivűséged
Fizesse meg az ur, őtet kérem,
Most is midőn meghűlt már a vérem,
Mind e földön, mind pedig a mennyégbe,
Az ur színe előtt a dicsőségbe.
Kedves gyermekim kik nékem valátok!
Intéseimet tészem már hozzátok,
Ferencz és Judit immár látjátok,
Árváúl hagyott édes atyátok;
Titeket én fel nem nevelhetélek,
De ki állhat ellen az ur kezének!
Oh halál mért vagy hozzám oly kegyetlen,
Mért ragadál el, a míg neveletlen
Gyermekeimet fel nem nevelém?
Miért lövelsz mérges nyilat belém? –
Uram, jobban tudod, nem perlek veled,
Tudom, árváimnak gondját viseled.
Orbán István édes kedves jó atyám!
A ki mindenkor hív voltál én hozzám,
Jó anyám, Oláh Anna, párjával,
Az ur áldjon meg sok áldásával;
Testvéreimet az urnak kezébe
Ajánlom mind végiglen szerelmébe.
Egy szóval kik engem megtiszteltetek,
Végső tisztességet nekem tettetek:
Az ur oltalmába mind ajánlom,
Mert már én nyúgodalmam találom
Az urnak jobbja felől, a mennyégben,
Hol végnélkül dicsérem őtet. Ámen.
2.
(Nóta: Óh ártatlanság báránya.)
Soká éljen bár valaki,
De magát nem húzhatja ki
Az alól, hogy valahára
Ne jusson végórájára.
Már Kis Tóth István is ére
A koporsó fenekére,
Ki kedves feleségével
Szép életet élt békével.
Éltem hatvan őszt és tavaszt,
De halál tovább nem halaszt,
Hűséges páromtól választ,
Szemére könnyeket áraszt.
Sajnálom hitves társamat,
Neveletlen árváimat,
István- Sándor- Zsuzsánnámat, –
Itt hagyom jó barátimat.
Igy volt az ur akaratja,
Rajtam megtetszett hatalma;
De már bizom Johovámra,
Vigyázzon árva házamra.
3.
(Nóta: Hallgasd meg, uram, kérésem.)
Mint ért gabona aratást
Várja a kívánt takarást:
Ugy testem boldog halást
Várta csendes nyúgovást,
Mert nyolczvankét idős voltam,
A mikoron én megholtam,
Diószegi István nevem
Volt, míg az élők közt éltem.
Ember eszedbe veheted,
Hogy csak vándorlás életed,
Szükség rólam tanúlnod,
Hogy utánam kell jutnod,
Mert por vagy, azzá kell lenned,
Te néked is el kell menned,
Bár erős vagy, hatalmas légy,
A halálban te is részt végy.
Mert ki született anyától:
Az irígy halál zsoldjától
Meg nem menekedhetik,
Bár jót cselekedhetik.
Mint a ki itten meghala,
Egy jó kegyes atya vala,
Még is életének vége
Lett, hogy fáklyája elége.
De lelke vígad az égben,
A mennyei dicsőségben,
Megváltójával örűl
Szent atyja jobbja körűl,
Ahol szent, szent, szent zengéssel
És angyali énekléssel
Áldja teremtő istenét,
Ki bölcsen teremtett mindent.
4.
(Nóta: Mint a szép hives patakra…)
E világnak minden csínos
Javait megkóstoltam,
De hasznait igen kínos
Fájdalmakkal pótoltam,
Míg esztendőm kötele
Ötvenháromra tele,
Ha nézem annyi szereit,
Látom bajos ezereit.
Már a halál lekaszálla,
Mint elfáradt szolgáját,
Nagy kínok közt reám szálla,
Szenvedém lába nyomát.
Testem meghűlt, már merő,
Nincs bennem semmi erő,
Jól van, mert kinom megcsüggedt,
Inamba többet nem üget.
Készittetik testem vára,
Lelkem az égbe juta,
Ur Jézus Krisztus szavára
Mennyországba bejuta.
Jézus hívja mennyégbe
Lelkemet, hogy menjek be.
Testem az itélet napkor
Feltámad és örvend akkor.
Áldásomat nyujtom hozzád
Kedves Pap Erzsébetem,
Lelkem szánja özvegy orczád,
Hogy árváimat nézem;
Az úrnak segedelme
Legyen élted védelme,
És mikor fáklyája elég:
Vegye be lelkedet az ég.
Kedves gyermekim! hozzátok
Ez útból szólok vissza,
Könnyeiteket orczátok
Értem hiába iszsza,
Hagyjátok el sirástok,
Értem jaj-zokogástok;
Csak éltetek tartománya
Légyen az úr tudománya.
Jó barátaim! a kikkel
Éltem itt barátságba’,
Míg utánam jönnétek el
Mennyei boldogságba:
Addig éljetek készen
És jól, hogy szerencsésen
Lehessetek mennyben kalmár,
Mint én az angyalokkal már.
Ne irtózz testem, szállj belé
Szomorú koporsódba,
Nincs ott örök romlandóság, –
Megnyerted Jézusodban;
Megszűnt a halál lángja,
Koporsódnak fullánkja,
Meg van a próba felőle:
Jézus kiszállott belőle.
Vedd bé testemet föld pora,
Hadd töltse rothadását,
Az úr lészen tudom jómra,
Hiszem feltámadását.
Oh! Jézus, idvességem,
Te valál reménységem,
Piros véred drága csepje,
Kérlek, bűnömet ellepje.
5.
(Nóta: Szomoru a halál a gyarló embernek…)
Útazók nézzetek e gyászos táblára,
Találtok ebben is bánatos példára,
Melyben a már éden-kertjebeli átok
Betölt, esztendőmből mindnyájan látjátok.
Hogy fogtam méhembe kedves magzatomat:
Ottan éreztette velem sok jajomat;
Mikor már elszűltem véres fájdalommal,
Szűlésem pecsétlé kínos halálommal.
Jaj, hűséges társam, ugyan ki ne szánna,
Kedves árváiddal tőletek megválna,
Mert gyászos fejedet sok bú bánat járja,
Minden felől jő rád keserűség árja.
Nincs már, ki hordozza házadnak bajait,
Nincs társ, ki társának mondhatja panaszit,
Nincs anya, ki jóra oktassa magzatit,
Egyedűl rád hagyta az élet bajait.
Tekintvén igyetlen kedves árváidra,
Anya nélkűl reád hagyott magzatidra,
Oh mely bokros bánat tódult bánatodra,
Zokogó jajszó jön rezgő ajakidra.
Jaj, igyetlen árvák meghűltek kezeim,
Nem vigyáz, homályba borúltak szemeim,
Nem oktat, elálltak kedves beszédeim,
Nem apolygat, mert már elhaltak karjaim.
Ámbár én meghaltam, mennyben még az úr él,
Ki édes anya helyt melletted majd fel kél,
Nem lesz tartós rátok nézve e gyászos tél,
Eljő még a kedves újító déli szél.
Még egy szóm hozzátok, már hozzátok térek
Édes atyám s anyám; bocsánatot kérek,
Kedves testvéreim tőletek, ha nyerek,
Áldást kíván szívem, ezzel már elmegyek.
Kedves testvérem ki vagy nőtelen korba’,
Állitson az isten, a szerencsés sorba.
Kedves, jó testvérem! isten oltalmazzon,
Végre az egekbe én hozzám felhozzon.
6.
(Nóta: Hallgasd meg, uram, kérésem…)
Nézd meg csak élő, mint jártam,
A midőn még nem is vártam,
Imé nagy hirtelenűl
Megholtam véletlenűl;
Huszonöt idős koromba’
Tesznek setét koporsómba,
Nagy Erzsébet volt a nevem,
Míg itt az élők közt éltem.
Ember! eszedbe veheted,
Hogy csak vándorlás életed,
Szükség rólam tanúlnod,
Hogy utánam kell jutnod,
Mert por vagy s azzá kell lenned,
Te néked is el kell menned,
Bár erős vagy hatalmas légy,
De te is a sírba elmégy.
Már lelkem vigad az égben,
A mennyei dicsőségben,
Megváltójával örűl
Szent atyja jobbja körül,
A hol szent, szent, szent zengéssel
És angyali énekléssel
Áldja teremtő istenét,
Ki bölcsen teremtett mindent.
Tóth János kedves férjemet, –
Kivel páros életemet
Töltém nyolcz esztendőkig,
Igen kevés időkig, –
Itten hagytam özvegységben,
Szomorú, bajos inségben,
Istvánommal, Juditommal,
Két neveletlen árvámmal.
Kedves szüléim, szomszédim,
Rokonim és jó barátim
A kik nékem valátok,
Végső szóm ez hozzátok:
Hogy ti egymást szeressétek,
Az én példám kövessétek,
A míg ez életben éltek:
A nagy istent dicsérjétek!
7.
(Nóta: Szomoru a halál a gyarló embernek…)
Elkészíték tehát – óh gyászos tisztelet –
Ifiú Kis Pálnak a bús szemfödelet,
Csakugyan a nagy kín és szenvedés végre
Elmúlván, változott örök dicsőségre.
Készen a koporsó, nyitja a sír száját,
Hogy bényelje nagyon megkínzott prédáját.
A halál fegyvere, vérengező karja
Imé az erőst is a sírba takarja.
Huszonkét esztendő még kevés magába,
Csak siralmat hagy itt egy kis árvájába,
Sőt már gyümölcséből megmutatott zsengét,
Itt hágy egy fiatal, neveletlen gyengét.
Kedves társam! kinek esküvéssel adtam
Szívemet, hogy holtig szeretlek, fogadtam,
Kinek adtam szívem a jegyemmel egybe,
Mikor az úr előtt kapcsoltattunk egybe:
Három esztendeje azon szép órának,
Melyben mint hív párra ránk áldást adának;
Im azt a kötelet a halál ellőtte,
Hűségünk mentséget nem talált előtte.
Nem rég volt, hogy örűlni kezdtünk egymásnak,
Már nekem mennem kell, mert nekem sírt ásnak,
Csak magad maradtál, légy nyúgodalommal,
A te neveletlen kis gyenge árváddal.
Szívem ezer nyíllal vagyon által szúrva,
Midőn utánam sír egy ártatlan árva,
Kinek nincsen atyja, nincs gondviselője,
Nincsen az élet sok bajától mentője.
8.
(Nóta: Ez élet csak füst és pára…)
Édes anyám! békeségben
Éljél itten csendességben,
Mikor pedig innét elmégy:
Fejedre gyöngy koronát tégy.
Jézus lelkem aranyláncza,
Mennyei gyűrűm zománcza,
Melyet újjamba ma tettél,
Hogy véreddel eljegyzettél.
Eljegyzettél egy személynek,
Egy mennyei vőlegénynek,
Kinek szerelmébe’ élek,
Most hogy már vele beszélek.
Oh setét sír fedd bé testem,
Melyben nyúgalmam kerestem,
Add meg várt boldogságomat,
Vedd be az én koporsómat.
9.
(Nóta: Nosza istenfélő szent hivek!)
Elvégeztem immár életem,
Mely az úrtól rendeltetett,
És a rothadás végett testem
Gyászos boltjába tétetett.
Hogy míg az úr Jézus,
Ama mennyei jus,
Eljő itélni:
A földben nyúgodjon,
Honnan feltámadjon
Örökké élni.
Halálom tudom az okozta,
Hogy én bűnben fogantattam.
És végső órámat e hozta
El, mivel én bűnös voltam.
A Jézus véréért
És szenvedéséért
Atya úr isten!
Nyujtván jobb kezedet,
Szent segedelmedet
Várom kegyesen!
10. SIRATÓ.
Oh lelkem, galambom, hű párom!
Hej, csak még egyet szólnál hozzám,
Csak még egyszer vetnéd rám mosolygó szemed!
Hej, de nem mondod többet: kedves galambom, gyémántom, rubintom!
Oh hogy’ felejtselek el! Hogy’ felejtsem el azt a sok szép szavat! hogy’ felejtselek el tégedet!
Nincsen már nékem senkim e világon,
Kinek elpanaszoljam bajomat.
Hej! csak a jó isten visel már én rám gondot!
Kedves galambom, jó párom!
Elfelejthetetlen hű párom!
Árva leszek én már, ha aranyos lesz is a kapufélfám.
Jaj de csak nagy árvaságra hagytál!
Lelkem, galambom, hű párom!
Kedves angyalom, lelkem, jó párom!…
TALÁLÓS MESÉK.
I.
Várj, virág, várj!
Világ elmulásáig,
Két élő fának eldőléséig, –
Ott megtalálsz,
Hol a száraz a nyerset tartja.
_(Azaz: mondja a szerető szeretőjének, hogy várakozzék, mig beesteledik,
apja s anyja elalusznak, s megtalálja az ágyon,)_
II.
Ha nem látom, felveszem,
Ha látom, fel nem veszem.
_(Lyukas mogyoró.)_
III.
Négy lába van, nem az övé,
Embert hurczol minden felé.
_(Nyereg.)_
IV.
Elől olyan, mint egy alma,
Hátul olyan, mint egy nyárs,
Négy kis bunkós boton jár.
_(Macska.)_
V.
Amoda mén tipetopa,
Hátán viszi genyegunya,
Szeme négy, füle négy,
Körme pedig huszonnégy.
_(Juhász és szamár.)_
VI.
Kivűl szőrös, belől nedves,
Legényeknek igen kedves.
_(Csikóbőrös kulacs.)_
VII.
Kertbe’ kápilla,
Szegen szityilla,
Ház közepén matyilla.
_(Káposzta, szita, macska.)_
VIII.
Nekem is van, neked is van,
Kertben kis kórónak is van.
_(Árnyék.)_
IX.
Hanyat fektetik, nyers hussal döfölik.
_(Tészta.)_
X.
Ha felhajitják fehér,
Ha leesik sárga. – Mi az?
_(Tojás.)_
XI.
Még fiatal, mindig áll,
Ha megvénül, szaladgál.
_(Barlangó.)_
XII.
Akkora mint egy tehén, még is akkora helyen fordul
meg, mint egy alma, – mi az?
_(Ajtó.)_
XIII.
Mikor fél a nyúl?
_(Ha kétfelé vágják.)_
XIV.
Melyik oldalára esik a nyúl, ha meglövik?
_(A szőrös oldalára.)_
XV.
Ha a világ elmulna, csak te maradnál meg, meg egy
bakkecske, hogy’ szaporitanád meg a világot?
_(Levágnám a kecskét s a fagygyából gyertyákat öntenék.)_
XVI.
Ló, ökör nem birja,
Egy veréb elbirja:
Kádba, csöbörbe nem fér,
Egy vödörbe bele fér.
_(A v betű.)_
XVII.
A mig él, mindig áll,
Ha meghal, szaladgál.
_(Barlangó.)_
XVIII.
Se ajtaja, se ablaka,
Mégis négyen laknak benne.
_(Dió.)_
XIX.
Elől megyen fényeske,
Utána mén fehérke,
Fel van a farka kötve.
_(Tő és czerna.)_
XX.
Este felé véggel belé,
Reggel felé nem kell belé.
_(Závár.)_
XXI.
Nénéd elterpeszkedik,
Bátyád beléereszkedik.
_(Kút s ostorfa.)_
XXII.
Három lába, két füle,
Füstös a lába köze.
_(Cserép lábas.)_
XXIII.
Két szőrös közt egy mezitelen.
_(Két ló s köztök a kocsi rúd.)_
XXIV.
Nem azért vettelek,
Hogy a szegre akaszszalak,
Hanem hogy az én kopaszomat
A te szőrösödbe dugjam.
_(Báránybőr bekecs.)_
XXV.
Nálatok a talyicskát hogy’ hivják?
_(Nem hivják, hanem tolják.)_
XXVI.
Nálatok a málé-lisztet minek sütik?
_(Embereknek.)_
XXVII.
Miért csinálták a templomot?
_(Pénzért.)_
XXVIII.
Miért iszszák meg a bort?
_(Mert nem kell magnak.)_
XXIX.
Miért varrják a subára a gallért?
_(Hogy le ne essék róla.)_
XXX.
Tizenkét vadász elment vadászni, találtak tizenkét
ruczát, kiki a magáét meglőtte s mégis tizenegy elrepült,
– hogy’ lehetett az?
_(Mert csak Kiki lőtte meg a magáét.)_
XXXI.
Mi legnehezebb dolog a világon?
_(Várni, nem jönni; lefeküdni, nem aludni.)_
XXXII.
Sír a rucza, sír, sir,
De nem tudja mért sír;
Nincs a vályujába’ víz,
Nincs a derekába’ vér.
_(Hegedű.)_
XXXIII.
Rí a rucza, rí, rí,
De nem tudja, mért rí,
Vályújában víz nincs,
Derekában vér nincs.
_(Hegedű.)_
XXXIV.
A család eszik, az asztal énekel – mi az?
_(A kocza disznó s fiai.)_
XXXV.
Mi az első az isten után?
_(Az u betű.)_
XXXVI.
Hogy hajtanál egy ludat száz felé?
_(Arra téregetném, a hol száz lúd legel.)_
XXXVII.
Császárok, királyok ritkán látnak olyat,
Szántó vető ember minden nap lát olyat,
Isten ő felsége sohase lát olyat.
_(Magához hasonlót.)_
XXXVIII.
Három lába, egy farka,
Tudom, volt a markodba’.
_(Cserép lábas.)_
XXXIX.
A kemenczét mért csinálják a házba?
_(Mert a házat nem csinálhatják a kemenczébe.)_
XL.
Mért szalad a nyúl a partnak?
_(Mert alatta nem tud elszaladni.)_
XLI.
Melyik oldalán van az ökörnek több szőr?
_(A melyikre a farkát csapja.)_
XLII.
Elindult a pap a lányával, a kántor a feleségével sétálni,
egy kis pénzen vettek három almát, mégis mindeniknek
egy-egy jutott, – hogyan volt az?
_(Mivel a pap lánya volt a kántor felesége.)_
XLIII.
Hová mégy te csivirgő-csavargó? –
Ne beszélj nekem iczakos, ficzakos,
Mikor az én farkam tövig aranyos!
_(Kémény, füst.)_
XLIV.
Miben különbözik a barát a hurkától?
_(Abban, hogy a barátnak a dereka, a hurkának pedig a vége van
megkötve.)_
XLV.
Négy a dibindobondáré,
Kettő csipincsapondáré,[35]
Egy a suhajczáré.
_(Négy kerék, két ló, kocsis.)_
XLVI.
Rí, rí jérczike,
Mért rí jérczike?
Azért ri jérczike:
Nincs pénz bögyibe’.
_(Hegedű.)_
XLVII.
Ipadnak,
Napadnak,
Három papnak,
Hat kappannak
Hány körme van?
_(Száznegyvennyolcz.)_
XLVIII.
Megyen kiczinkoczondáré,
Két nagy dibindobondáré,
Harmadik a suhondáré.
_(Kocsi, két ló, kocsis.)_
XLIX.
Kinek voltam lánya! annak lettem anyja,
Sirat az én fiam, édes anyám ura.
_(Az ismeretes mese a rabról, kit leánya szoptatott.)_
L.
Állva kérik, guggon adják,
Tövét tövig belé nyomják.
_(Midőn a hordóból lopóval vesznek ki bort.)_
LI.
Tizenkét úrnak hat bocskora.
_(A küllők a kocsikerékben és a talpak.)_
LII.
Fán állok, fán átlátok,
Egy holtba’ hét elevent látok.
_(Egy halálra itélt mondta ezt, midőn az akasztófán állva felnézett s a
gerenda lyukán keresztül nézve egy koponyában hét verébfiat látott.)_
LIII.
Halott minden háznál, de nem harangoznak,
A halottas háznál nem is siránkoznak,
A mely napon megholt, el is temettetett,
S másnap a megholtnak gyermeke született.
_(Az év utolsó napja.)_
LIV.
Inas hús, velős hús,
Izeg-mozog, beljebb csúsz.
_(A láb a czizmahuzáskor.)_
LV.
Midőn se ég, se föld nem volt,
A kukoricza föld hol volt?
Vagy:
Se ég se föld nem volt,
Szegény tökmag hol volt?
_(Isten markában.)_
LVI.
Négy ördög egymást kergeti,
De soha el nem érheti.
_(A kocsi kerekek.)_
LVII.
A két szőröst tedd össze,
A golyóját hagyd közte.
_(A szempillák és szemgolyó.)_
LVIII.
Láttam oly állatot, mely kétszer született,
Királyi korona fejébe tétetett,
Sok felesége volt, de még sem vétkezett, –
Mennyországba nem mehet.
_(Kakas.)_
LIX.
Van egy klastrom torony nélkűl,
Világosít ablak nélkűl,
Lakik benne hús és vér,
Embernek hasznot igér.
_(Tojás.)_
LX.
Örökké valóságnak kezdete,
Ködnek közepe,
Időnek vége, – mi az?
_(Az ő betű.)_
LXI.
Ki ölte le a világ negyed részét?
_(Kain.)_
LXII.
Hamarább születtem, mint az apám,
Hamarább szoptam mint az anyám,
S én törtem meg öreg anyám szűzességét.
_(Ábel; az apja, Ádám, nem született; az anyja, Éva, nem szopott; a
földbe, melyből az úr Ádámot formálta s igy neki öreg anyja volt, őt
temették először.)_
LXIII.
Fekete, de nem fecske,
Ugrik mint a bakkecske.
_(Bolha.)_
LXIV.
Piczike, fekete,
Jú, jú, jú, jú, jú!
_(Tövis.)_
LXV.
Hogy’ esik a hó?
_(Fehéren.)_
LXVI.
Két águ,
Kis hordó,
Tátogó,
Szuszogó,
Pillantó,
Sűrű erdő,
Riskák laknak benne.
Vagy:
Alul van a két águ,
Azon felül kis hordó,
Azon felül tátogó,
Azon felül szuszogó,
Azon felül pillantó,
Azon felül sűrű erdő,
Suski disznók laknak benne.
_(Ember.)_
LXVII.
Nékem olyan kis lovam volt, a ki maga alól kihányta
a ganét.
_(Fúró.)_
LXVIII.
Nékem olyan kis tyúkom volt: mindig a karó tetejébe
járt tojni.
_(Hó.)_
LXIX.
Nékem olyan kis fiam volt:
Ha felvettem is rítt,
Ha letettem is rítt.
_(Láncz)_
LXX.
Nékem olyan kis lányom volt:
Akár hova vitték,
Mindenütt fejbe verték.
_(Szita.)_
LXXI.
Felültem a zörgőtömre,
Elmentem a jajdutomra,
Vettem ott vereset,
Tettem a lyukasba;
Oda jött a letyepitye,
Rávágtam a kalamojkával,
Leesett a földre – mi az?
_(Kocsi, vásár, búza, zsák, darázs, ostor.)_
LXXII.
Piros mint a rózsa,
Kerek mint az alma,
Réteges mint a rétes,
Ettem belőle, de nem édes.
_(Vörös hagyma.)_
LXXIII.
Egy fa felnőtt ága nélkűl,
Egy madár rászállt szárnya nélkül,
Mind megette szája nélkül.
_(Gyertya, tűz.)_
LXXIV.
Se ég se föld nem volt,
Az úr isten hol volt?
_(A maga dicsőségében.)_
LXXV.
Micsoda vízben nincs homok?
_(A könnyben.)_
LXXVI.
Birja egy kis veréb,
De ló, ökör egy se,
Bele fér vödörbe,
De csöbörbe egy se.
_(A v betű.)_
LXXVII.
Karónak hivnának, de annak csúfolnak,
Verebek és varjak azért is mocskolnak,
Ha ostoromat találom mozditani,
Ők se mernek felém közelíteni.
Hol még a záport szivárványtúl kérdik,
Ott nevemet nem is ösmerik.
_(Kútgém.)_
LXXVIII.
Két tyúk hány pár?
_(Egy se, mivel egy tyuk meg egy kakas ketten tesznek egy párt.)_
LXXIX.
Miért bolond a halász?
_(Előtte a Tisza s mégis a markába köp.)_
LXXX.
Virágzik, nem terem, – mi az?
_(Virágos kender.)_
LXXXI.
Vékonyabb a nádszálnál,
Magasabb a toronynál.
_(Eső csep.)_
LXXXII.
Lyik-lyuk, csupa lyuk,
Csimí-csomó, csupa csomó.
_(Háló.)_
LXXXIII.
Nékem olyan kis fiam van, a ki egy idős az anyjával.
_(A láda fia.)_
LXXXIV.
Hegyen hó, völgybe’ tó,
Harminczkettő között egy sincs jó,
_(Ősz ember, kinek szemei könnyeznek s fogai roszak.)_
LXXXV.
Két keze, két feje, négy szeme, hat lába s mégis csak
négyen jár, – mi az?
_(Lovag és ló.)_
LXXXVI.
Tiszta, fényes születésem,
Licskös-lucskos temetésem.
_(Hó.)_
LXXXVII.
Hol nem kell a kenyér?
_(A kés vasán.)_
LXXXVIII.
Soha se volt, nem is lesz,
Pünkösdkor mégis cseresznyét eszik, ha lesz.
_(Vén leány; értsd: asszony.)_
LXXXIX.
Párnán pöndörödik,
Pöczköt hány. – Mi az?
_(Bolha.)_
XC.
Egy szántja, négy tartja, kettő nézi, kettő hallgatja,
egy hajtja, – mi az?
_(A disznó midőn túr.)_
XCI.
Magzik, de nem virágzik,
Virágzik, de nem magzik.
_(Kender.)_
XCII.
Hol varta meg öreg anyád a pruszliját?
_(A térdén.)_
XCIII.
Fél esztendős lánynak mije nagyobb mint az anyjának?
_(A csecse köze.)_
XCIV.
Emelem ágast,
Toszítom szőröst,
Aló bele fütykös!
_(Midőn az ökröt járomba fogják.)_
XCV.
Állj mellé, dugd belé,
Végezd dolgod, hagyd ott!
_(Ugyanaz.)_
XCVI.
Míg meg nem szegik: darab,
Ha megszegik: egész, – mi az?
_(Ház.)_
XCVII.
Ne nézz rám, mászsz rám,
Nekem könnyebb lesz, neked jobb lesz.
_(Gyümölcsfa.)_
XCVIII.
Ne nézz rám, mászsz rám,
Nekem könnyebb, neked jobb,
A hol megrepedtem, szúrj meg ott!
_(Dió.)_
XCIX.
Idör-bodor az anyja,
Szép termetű a lánya,
Hamis a veje, – mi a?
_(Szőlővessző, szőlő, bor.)_
C.
Mi után érik a búza?
_(Virágja után.)_
CI.
Isten teremtette a derekát,
Ember fúrja a lyukát,
Szopd meg a s.... lyukát!
_(Lopó.)_
CII.
Tizet toja, húszat költe, harminczat nevele.
_(Mogyoró-hagyma.)_
CIII.
Mi nélkül nem lehet szántani?
_(Fordulás nélkül.)_
CIV.
Mivel keresik a kenyeret?
_(Lapáttal.)_
CV.
Hány kenyér sűl esztendeig?
_(Egy sem.)_
CVI.
Egy szeggel két lyukat hogy’ dugnak be?
_(Ha a dézsa fülébe rudat dugnak.)_
CVII.
Négy jáger fenyőfa tuskóba lövöldöz, – mi a?
_(A tehén csecse és a fejő.)_
CVIII.
Mikor habzik a lány lába köze?
_(Mikor a tehenet feji.)_
CIX.
Ha több van benne, könnyebb,
Ha kevesebb, nehezebb. – Mi az?
_(Kukaczos sajt.)_
CX.
Kisebb mint egy makk,
Nem fér a pad alatt.
_(Füst.)_
CXI.
Töve tengerbe,
Levele Lengyelbe’,
Ága-boga Jéruzsálembe.
_(Folyó.)_
CXII.
A Jézus mikor állott féllábon?
_(Mikor a szamárra ült.)_
CXIII.
Mit nem csinálnak a templomba, mégis van?
_(Repedést.)_
CXIV.
Mikor beszél a juh a lóval?
_(Mikor muzsikálnak; értsd: hegedű húr, vonó.)_
CXV.
Mi legujabb a vásárban?
_(A ló ganaj.)_
CXVI.
Mi fagy meg nyáron hamarább mint télen?
_(A tej.)_
CXVII.
Míg ifiú, veszteg áll,
Ha megvénűl, tánczot jár.
_(Barlangó.)_
CXVIII.
A kopasz ereszkedik,
A szőrös börzenkedik,
Hogy nem tudja a kopaszt bekapni.
_(Kolbász a rudon s macska.)_
CXIX.
Lyuk, lyuk, lyuk, végig lyuk, végestelen végig lyuk,
Csomó, csomó, végig csomó, végestelen végig csomó,
Fa, fa, fa, végig fa, végestelen végig fa,
Ólom, ólom, végig ólom, végestelen végig ólom.
_(Háló.)_
CXX.
Isten áldjon meg öcséim!
Feleségemnek fiai,
Él-e még a mi apánk?
Mert a te édes anyátok
Az én feleségem volt ám! – Hogy’ volt az?
_(A leány először a fiú, ennek elbujdosása után az apa nejévé lett, tőle
két gyermeke született. Mikor a fiú visszatért a bujdosásból, a fenebbi
szavakkal szólította meg a gyermekeket.)_
MESÉK ÉS MONDÁK.
I. A VASFEJÜ EMBER.
Egyszer volt, hol nem volt egy szegény ember, volt neki egy legényke
fiacskája is. Egyszer a szegény ember azt mondja a fiának:
– Már édes fiam fölcsepergettelek annyira a mennyire, most már nem
tarthatlak tovább, mert én is szegény vagyok. Menj világgá, állj be
valahová szolgálatra, mert hidd el, a jó szolgának soh’sincs semmi baja,
egyik napra úgy mint a másikra kijár éte, bére. Isten látja lelkemet, ha
egy kicsit jobban volna sorom: máskép látnék felőled; de igy, a hogy
lehet, csak úgy lehet.
A szegény Péter, mert így hítták a fiút, egy kis tarisznyába beletett
egy darab száraz kenyeret s azt a hátára vette, kezébe fogott egy nagy
görcsös botot, avval útnak indúlt; ment, ment hetedhét ország ellen
szolgálatot keresni. Egyszer a mint így mendegél, előtalál egy öreg
embert, köszön neki:
– Jó napot adjon isten, öreg apám!
– Adjon isten neked is, édes fiam, hát mi járatban vagy?
– Én bizony szolgálatot keresek.
– Állj be én hozzám, megfogadlak én.
Mindjárt meglett az alku, kezet fogtak. Péternek nem volt kutya-baja se,
a dolgát könnyen elvégezhette, mert mindössze is két lónak meg egy
tehénnek kellett gondját viselni. Az esztendő három napból állt, mikor
eljött az utolsó estéje is, az öreg ember egy diót adott neki; meg
akarta továbbra is fogadni, de a fiúnak nagyon nagy mehetnékje volt
haza, nem maradt. Az öreg, mikor látta, hogy a fiúnak nincs kedve tovább
szolgálni, nem marasztalta, hanem másnap reggel útnak eresztette.
Ment, mendegélt Péter nagy búsan hazafelé, azért szomorkodott pedig
olyan nagyon, hogy miért is nem kért több bért? az az egy dió bizony nem
sok szalonnát ér, ő haza sem viszi csúfnak, hisz’ akár avval, akár a
nélkül. Leült hát az árok partjára, előkereste a diót s megtörte. Hát
uram fia! akár hiszik kelmetek, akár nem, ott voltam, a hol beszélték,
csak úgy özönlött ki a dióból a sok ló, ökör, juh, hogy végét hosszát
nem látta az ember. Nosza elkezdett ám Péter sírni, rínni, hogy már mit
csináljon ő avval a töméntelen jószággal? hogy’ hajtsa ő azt haza?
majdhogy kezét lábát meg nem ette búvában. Egyszer azonban arra jön a
vasfejü ember s azt mondja Péternek:
– Mért rísz fiú? mi bajod?
– Hogy ne sírnék, rínék bátyám uram, mikor volt egy dióm, aztán a mint
megtörtem, ez a temérdek jószág özönlött ki belőle; mit csináljak most
már velök, hogy hajtsam haza?
– Hát fiam, hallod-e mit? egyet mondok, kettő lesz belőle; ha te nekem
megigéred, hogy soha, míg élsz e világon, meg nem házasodol: én ezt a
falka jószágot mind egy lábig újra bele hajtom a dióba.
Péter szorúltságában még tán nagyobbra is ráállott volna; a vasfejü
ember pedig csak egyet füttyentett, avval úgy tódúlt befelé a sok jószág
a dióba, hogy szintén egymást törte, mikor pedig az utólsó is behúzta a
lábát: a dió összecsukódott, Péter szépen a zsebébe tette s ballagott
vele haza felé. Mikor pedig az apja kapuja elébe ért, megint megtörte a
diót s újra csak úgy özönlött ki belőle a sok jószág, hogy vége hossza
nem volt. Az apja, a mint meglátta azt a temérdek sok lovat, ökröt,
birkát, úgy elbámúlt rájok, mint a borju az új kapura. Kérdezte aztán a
fiától, hogy hol vette azt a sok jószágot? s az aztán elbeszélte neki
tövéről hegyére, hogy’ állott be az öreg emberhez szolgálatra, hogy’
járt a bérében kapott dióval, hogy’ és miért hajtotta be vissza a
jószágot a vasfejü ember, – ezeket mondom, mind elbeszélte igről igre.
Azután a jószág egy részét eladták, vettek az árán házat, szőlőt,
földet; rövid idő múlva úgy felvitte isten a szegény ember dolgát, hogy
első gazda lett a faluban. Igy éltek egy darabig, egyszer azonban azt
mondja az apja Péternek:
– Fiam, Péter, eljött már innen onnan az az idő is, hogy megházasodjál.
– Hej! édes apám nem lehet nekem megházasodnom, mert megigértem a
vasfejű embernek, hogy holtig nőtelen maradok.
– Eh! igéret ide, igéret oda, nem tesz az semmit, édes fiam, ha nem
szereti, hogy feleséged legyen, hát tegyen róla; különben meg ha ide
jönne is, van az istállóban egy jó szürke paripa felnyergelve, arra ha
felkapsz, nincs a föld hátán az az ember, a ki utól érjen, majd valahol
csak nyomodat veszti, te pedig, fiam, visszajösz ide közénk, aztán élünk
mint hal a vízben.
Ugy is lett. A fiú megházasodott, elvett egy szép barna lányt olyan
szépet, hogy még na! Mikor épen legszebben szólott a muzsika, legjobban
aprózták a tánczot: a vasfejű ember bekiált az ablakon:
– Hát ecsém! tudod-e mit fogadtál? hogy soha meg nem házasodol!
A mint a vőlegény, már mint Péter, a vasfejű embert az ablakon által
meglátta: usgyé ki a házból egyenest az istállóba, onnan hirtelenében
kivezette a szürkét, felült a nyeregbe s úgy elvágtatott, hogy a vasfejű
ember, a ki utána iramodott, de csak amúgy kutya frosponton, a nyomába
se hághatott.
Nyargalt aztán Péter hetedhét országon is túl az üveg hegyeken is túl,
még azon is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen
innen, aztán elért egy kis fehér házhoz, melyben egy öreg asszony
lakott, benyitja a kilincset, köszön:
– Jó napot adjon isten! öreg anyám.
– Adjon isten neked is, édes fiam, hol jársz itt, hol a madár se jár?
– Futok, öreg anyám, világgá.
– Fiam, ha hibás vagy: még megannyira menj, mint a mennyiről jöttél.
– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.
– Van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz innen,
megugatja.
Azután az öreg asszony kiment a pitarba, tüzet rakott és sütött, főzött
vendége számára; mikor aztán Péter jóllakott: ugatott a kis kutya.
– Na fiam ugat a kis kutya, mehetsz!
Péter gyorsan felnyergelt, avval űlt a lóra; midőn indúlni akart, az
öreg asszony azt mondja neki:
– Megállj csak, édes fiam, ehen van egy kendő meg egy fontos kalács, ne!
tedd a tarisznyádba, még hasznát veheted.
Péter megköszönte szépen a jó’karatot; a kalácsot és kendőt
tarisznyájába téve elvágtatott. – Ment, ment aztán hetedhét országon is
túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, hol a kis kurta farkú
disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, egyszer megint előtalált egy
kis fehér házat, ebben is csak egy öreg asszony lakott; Péter bemegy
hozzá, köszön neki:
– Jó napot adjon isten, öreg anyám.
– Adjon isten neked is, édes fiam, hol jársz itt, hol a madár se jár?
– Futok, öreg anyám, világgá.
– Fiam! ha hibás vagy: még megannyira menj, mint a mennyiről jöttél.
– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.
– Van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz innen,
megugatja.
Avval az öreg asszony kiment a konyhára, sütött, főzött, hogy a vendég
éhen ne távozzék el hajlékától; – mikor aztán Péter jól lakott: ugatott
a kis kutya.
– Na fiam ugat a kis kutya, mehetsz!
Péter gyorsan felnyergelt, avval űlt a lóra; midőn indúlni akart, az
öreg asszony azt mondja neki:
– Várj csak egy kicsit, édes fiam, nesze ez a fontos kalács meg ez a
kendő, tedd a tarisznyádba, meglásd, még hasznát veheted.
Az ajándékot Péter megköszönte szépen, mind a kettőt bele tette a
tarisznyájába. Igy már volt neki két kendője meg két kalácsa; – avval
sarkantyúba kapva a lovat elkezdett vágtatni, ment, repűlt mint a sebes
szél hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon is túl,
a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen, egyszer
megint előtalált egy kis fehér házat. Bemegy a házba, hát egy lelket se
talál benn mást egy öreg, töpörödött asszonyon kivül, köszön neki:
– Jó napot adjon isten, öreg anyám!
– Adjon isten neked is, édes fiam, – hol jársz itt, hol a madár se jár?
– Futok biz’ én, öreg anyám, világgá.
– Ha hibás vagy, édes fiam, még megannyira menj, mint a mennyiről
jöttél!
– Nem vagyok én hibás, öreg anyám, hanem a vasfejű ember kerget.
– Óh édes fiam, van nekem egy kis kutyám, az, ha hét mértföldnyire lesz
innen, megugatja; addig pedig feküdj le ide a vaczokra, pihend ki
magadat, én meg kifordulok a konyhára, majd valamit kotyvasztok a
számodra, a mivel az éhedet elüsd.
Ugy is tett. Kiment a pitarba, tüzet rakott, sütött, főzött annyit, hogy
Péter meg se birta enni; mikor vége volt a papos ebédnek: ugatott a kis
kutya.
– Na fiam, ugat a kis kutya, kászolódhatol, hanem mielőtt elmennél,
nesze ez a fontos kalács meg ez a keszkenő, most már van három kalácsod,
három keszkenőd, mert tudom, hogy a húgaim is adtak egy-egy kalácsot meg
egy-egy keszkenőt, – most már menj hét nap hét éjjel szakadatlanúl, a
nyolczadik nap hajnalán majd egy nagy tűzhöz érsz, azt csapd meg a három
kendővel háromszor, mire az ketté válik előtted, a nyíláson lovagolj
keresztűl minden félelem nélkül, – mikor pedig a tűz közt mégy: a három
fontos kalácsot hajitsd bal kézzel a hátad megé.
Péter megköszönte szépen mind a tanácsot, mind pedig a kalácsot, avval
felűlt a szürkére s elvágtatott. Hét nap hét éjjel szakadatlanul
lovagolt, a nyolczadik nap hajnalán csakugyan elérkezett a mondott
tűzhöz, mely, miután azt a három kendővel háromszor megcsapta, szépen
kétfelé vált s úgy állott mindkét oldalról mint a kőfal; midőn a tűz
nyilása közt haladt, a három fontos kalácsot balkézzel a háta mögé
hajitotta, s mind a három egy-egy nagy kutyává változott, azoknak
Nehézmintaföld, Erősmintavas és Jólhall neveket adott. – Mikorra Péter
átalért: akkorra a vasfejű ember is ott termett a tűznél, de nem
szaladhatott rajta keresztűl, mert a láng összecsapódott az orra előtt.
Minthogy tovább nem mehetett: majdhogy a kezét lábát meg nem ette; de
mit használt vele, csak a magáét ette; utána kiáltott hát Péternek:
– Megállj imilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta fattya! most
ugyan kisiklottál a körmöm közűl, de megállj, meg! csak egyszer a kezem
közé kaparíthassalak, tudom, hogy megkeserűlöd az anyád kínját!
A vasfejű embernek azonban mégis volt annyi esze, hogy nem ment el a
tűztől, hanem lefeküdt mellé s várta a jó szerencsét. – Mikor aztán
Péter tudta, hogy: na nincs már többé mit félni a vasfejű embertől, nem
ment olyan lóhalálában, hanem csak lassacskán lovagolt. A mint így megy,
mendegél, egyszer előtalál egy kis fehér házat; leszáll a nyeregből,
benyitja az ajtót, hát látja, hogy a ház közepén egy őszibe csavarodott
öreges asszony kis zsámoly széken űl s ott fonogat; az ablaknál pedig
egy gyönyörű szép lány van, a kinek az orczája olyan szép piros mint a
rózsa, a szeme olyan ragyogós fekete, akár a bogár; a szép lány most is
sarkig érő arany haját fésüli. Köszön Péter, fogadják mind a ketten
szivesen.
– Mi járatban vagy? édes fiam, – kérdi aztán az öreg asszony.
– Én bizony, édes szülém, szolgálatot keresek.
– Hozott az isten! édes fiam, ejnye már jobbkor nem is jöhettél volna
soha; megfogadlak én, beállasz-e hozzám?
– Be én, szülém, édes örömest.
Az öreg asszony megfogadta hát Pétert. Egész boldogság volt az élete;
szántott, vetett, olykor pedig vadászni járt a kutyáival; hogyha valami
vadat hozott, azt az a szép lány olyan jól eltudta késziteni, hogy Péter
még a száját is megnyalta utána.
Egyszer mikor Péter a lánynyal egyesegyedűl maradt otthon, kijött a
szó-beszéd közben, hogy hova való ő; kérdezte aztán a lány, hogy:
miképen tudott átjönni a tűzön? Péter elbeszélte, hogy a három kendővel
csapta meg háromszor egymás után, mire az ketté vált előtte. A lány
hitte is, nem is, a mit Péter mondott, azért mikor az egyszer elment
hazúlról, elballagot a tűzhöz s azt a három kezkenővel megcsapta
háromszor, mire az kétfelé vált mint a parancsolat. A vasfejű ember, ki
móta Péter elillant az orra elől, mindig ott sündörgődzött a tűz körűl,
a mint ezt meglátta: nem kérdezte, hogy szabad-e vagy nem, hanem
egyenest átkotródott a nyiláson; a lány meg annyira megijedt tőle, hogy
se holt se eleven nem volt, elkezdett hát hazafelé futni, a vasfejű
ember meg utána; mikor haza értek, a lány a pitarajtóban csak ledobbant,
a vasfejü ember pedig bement a pitarba s elbútt a tűzhely alá.
Nem sok idő múlva haza jött Péter a vadászatból, a lánynak a kezéből, ki
még akkor is ájúlva ott feküdt a pitar földjén, kivette a kendőket,
aztán ölbe kapta a gyönyörű teremtést, bévitte a házba s lefektette a
nyoszolyára, ölelte, csókolta, ajnározta, mire az nem sokára magához
jött. A Nehézmintaföld pedig, mikor haza jöttek, felfeküdt a tűzhelyre s
majd agyon nyomta a vasfejű embert.
Másnap Péter a kutyáit berekesztette az ólba, maga pedig kiment az
erdőre. Alig hogy észre vette ezt a vasfejű ember, tüstént utána
lohajtott. Péter későcskén látta meg, hogy valaki jön utána, alig volt
annyi ideje, hogy egy magas fára felmászhatott; oda ment hát a vasfejű
ember a fa alá.
– Gyere csak le, kötni való, mondja a vasfejű ember Péternek, gyere csak
le! tudod-e mit fogadtál, hogy sohase házasodol meg.
– Na már látom, mondja Péter, hogy itt kell vesznem, csak annyit engedj,
hogy hármat kiálthassak!
– Nem bánom én, kiálthatsz én tőlem százat is, akár addig, míg a
bárzsingod ki nem szakad, hanem annyi szent igaz, hogy mindjárt
kicserzem a bőrödet.
Elkezdett hát Péter kiáltani:
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!
Jólhall meghallotta a gazdája kiáltását, azt mondja hát a másik
kettőnek:
– Halljátok hé! gazdánk hi bennünket.
– Hogy hína, bolond, – mondja Nehézmintaföld, – nem tudod, hogy most
ebédel? avval jól pofon vágja Jólhallt, hogy miért hazudik.
Megint kiáltott Péter:
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim, gyertek elő!
Ezt a kiáltást már meghallotta Nehézmintaföld is, azt mondja hát a
többieknek:
– Halljátok hé? gazdánk csakugyan hi bennünket.
– Már hogy hína!? mondja Erősmintavas, hisz’ jól tudjátok, hogy most
ebédel, avval pofon üti Nehézmintaföld-et, hogy miért tenné lúddá a
többieket.
Már Péter nem tudott hová lenni, hogy a kutyái kétszeri hivásra se
jöttek elő; elkezdi hát torkaszakadtából, a mint csak telt tőle:
– Erősmintavas, Nehézmintaföld, Jólhall, édes kutyáim gyertek elő!
De már ezt a kiáltást meghallotta ám Erősmintavas is, azt mondja hát a
másik kettőnek:
– De már igaz ám, hogy gazdánk hí bennünket, azért azt mondom, hogy
menjük! Erre a szóra Erősmintavas széllyel rugta az ólat, melybe be
voltak rekesztve, s futottak mind a hárman arra felé, a merről a
kiáltást hallották jönni. A mint az erdőben oda értek az alá a fa alá, a
gazdájok szavára rögtön neki estek a vasfejű embernek, olyan miknyikre
összetépték, hogy minden kis porczikájából, morzsájából egy-egy mákszem
lett; azóta van a világon mák!
A mint Péter megszabadúlt üldözőjétől, lejött a fáról s haza ment;
otthon aztán elbúcsúzott keserves könnyhúllajtások közt gazdasszonyától
és annak szép arany hajú lányától, ki neki emlékűl egy szép gyémántos
fejű aranygyűrűt adott, mely meg volt boszorkányozva, de azt se a lány,
se Péter nem tudta.
Felnyergelte aztán Péter a szürkét, felült a tetejébe s útnak indúlt.
Hej pedig de nehezen tudta ott hagyni azt a kis fehér házat, úgy fájt a
szive az után a szép arany hajú lány után, majd megszakadt. De hijába!
el kellett mennie, mert neki otthon édes apja meg felesége van, a kik
azóta isten tudja mily keservesen várják, mily epekedve sóhajtoznak
utána.
A mint a tűzhöz ért, kivette a három kezkenőt, megcsapta velök a tüzet,
mire az szépen kétfelé vált, midőn túlnan volt, a három kutya, mely urát
minden lépten nyomon folyvást követte, újra három fontos kalácscsá
változott, melyeket aztán Péter a kendőkkel együtt eltett a
tarisznyájába. Útközben betér mind a három öreg asszonyhoz, mindegyiknek
visszaadta a maga kendőjét, kalácsát és szépen megköszönte újra a jó
’karatjokat.
Mikor Péter haza ért, első szava is az volt:
– Hát a feleségem hol van?
– Biz’ az édes fiam, mondja neki az édes apja, azután hogy te
elbujdostál, a nagy búsúlásnak adta magát, nem volt se éte se ita; egyre
halványodott, egyre sárgúlt mint őszszel a falevél; nem sok idő múlva
pedig leesett a lábáról s ágyban fekvő beteg lett s egy hónapra azután
szegényt a bú, a sok sívás-rívás, epekedés a földbe is vitte.
Mihelyt ezt Péter meghallotta, csak sirva fakadt, úgy megrítt, olyan
keservesen mint a gyerek; de végre megjuhádzott, megnyúgodott sorsán,
mert tudta, hogy már annak úgy kell meglenni, a mint az Ur elvégezte.
Mikor aztán eltelt vagy félesztendő, egy éjjel azt álmodta Péter, hogy
azt a gyémántos fejü aranygyőrűt, melyet neki az a szép arany hajú lány
adott emlékűl, a jobb kezéről, melyen most van, húzza a bal gyűrüs
újjára. Mihelyt felébredt, azonnal levonta a gyürűt a jobb kezéről s
felhúzta a bal gyűrűs ujjára. Hát uram fia! akár hiszik kegyelmetek,
akár nem, ott hallottam, a hol beszélték, hát az a gyönyörű szép arany
hajú lány abban a szempillantásban előtte termett. Nosza ennek sem kell
ám több, megöleli, megcsókolja, az meg őtet vissza; azt mondják aztán
egymásnak:
– Na szívem szép szerelme, te az enyém, én a tied, ásó kapa se választ
el többet egymástól.
Mindjárt hozattak papot, hóhért, vaskalapot; a pap összeadta, a hóhér
seprőzte, az istennyila kerűlgette, de soha meg nem ütötte. Csaptak nagy
lakzit, én is ott voltam a lakodalomban; volt sarkantyúm szalmából
zabtaréjra; a Tisza meg a Duna az ajtó megett egy zsákba volt szoritva;
a mint ott hetvenkedtem, a sarkantyúmmal véletlenül kivágtam a zsákot:
azóta foly a Tisza meg a Duna!
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
II. JÁNOS KIRÁLYFI ÉS SZÉLIKE.
Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, volt egyszer
egy király, annak volt egy fia, úgy hítták hogy János. Egyszer a király
azt mondja Jánosnak:
– Eredj fiam hetedhét ország ellen világot látni, úgy aztán hamarább
lesz belőled valami.
Utifüvet kötött hát János királyfi a talpa alá, hátára vett egy
szőr-tarisznyát, kezébe pedig egy nagy görcsös botot, avval elindúlt
hetedhét ország ellen világ látni. A mint mén, mendegél, egyszer
előtalál egy igen-igen hosszú, vékony embert.
– Adjon isten jó napot! – mondja a vékony ember.
– Adjon isten neked is! – fogadja a királyfi, – ki vagy te? micsoda
mesterséged van?
– Én bizony Villámgyors vagyok, ha megindúlok futni, olyan sebesen
haladok mint a villámlás.
– A bizony szép volna, – mondja János – ha te olyan sebesen tudnál
futni, mint a hogy mondod.
Hát épen ekkor ugrott ki egy gyönyörű szép szarvas az erdőből, a mint
ezt meglátta a királyfi, azt mondja Villámgyorsnak:
– No hát ha olyan futós vagy, a hol az a szarvas, fogd el!
Nem mondatja ezt Villámgyors kétszer magának, hanem felkapja hirtelen a
gatyaszárat, utána rugaszkodik a szarvasnak és akár hiszik kigyelmetek,
akár nem, olyan igaz mint az öklöm, bizonyitja a könyököm, ott voltam, a
hol beszélték, hogy három lépéssel elérte a szarvast.
– Nem állanál mellém kenyeres pajtásnak? – mondja neki a királyfi, mikor
a szarvast odavitte.
– Dehogy nem, nagyon örömest.
No most már ketten mentek, mendegéltek, útközben a mint egyről másról
locsogtak, fecsegtek, egy izmos széles vállú emberre találtak.
– Adjon isten jó napot, – mondja a széles vállú ember.
– Adjon isten neked is, – fogadja a királyfi, – ki vagy te, micsoda
mesterséged van?
– Én bizony Hegyhordó vagyok, a hátamon akár milyen nagy hegyet könnyen
elbirok.
– Ejnye, próbálják meg, – mondja neki János királyfi, – a bizony szép,
ha igaz.
Ekkor Hegyhordó a hátára vett egy nagy hegyet, aztán könnyen vitte.
– E bizony szép, e bizony szép, – nem állanál hozzánk kenyeres
pajtásnak?
– Dehogy nem, nagyon örömest.
No most már hárman mentek, mendegéltek; egy darab idő múlva előtaláltak
egy igen nagy mellü embert.
– Adjon isten jó napot, – mondja a nagy mellű ember.
– Adjon isten neked is, – fogadja János királyfi, – ki vagy te, micsoda
mesterséged van?
– Én bizony Fúvó vagyok, s olyan erősen tudok fúnni, hogy egy fúvásomra
a háztetők mint a pelyhek szállnak a levegőben; a legnagyobb s
legerősebb fák közül két-három százat ki tudok fúni a földből csak egy
szuszszanásra.
– Lássuk hát no, – mondja neki János királyfi, – próbáld meg, úgy is
amott van nehány nagy cserfa, ha legény vagy, fúdd ki.
Ekkor Fúvó oly erővel kezdett fúni, hogy azt a nehány fát, melyet neki
János királyfi mutatott, mint a pozdorját repítette ki a földből, azok
úgy megkovályogtak a levegőben mint a giz-gaz szokott a nagy
forgó-szélben, melyben a boszorkány járja a tánczot.
– Nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak?
– Dehogy nem, igen örömest.
No most már négyecskén baktattak; rövid idő múlva megint előtaláltak egy
nyilas embert.
– Adjon isten jó napot, – köszön a nyilas ember.
– Adjon isten neked is, – fogadja a királyfi, – ki vagy te, micsoda
mesterséged van?
– Én bizony Jóltaláló vagyok, s olyan jól tudok czélozni, hogy egy kőről
lelövök egy borsó-szemet, a nélkűl, hogy a kőhöz csak legkisebbet is
hozzá érne a nyilvesszőm.
– Próbáljuk meg, – mondja neki a királyfi – vajon úgy áll-e, a mint
mondod?
Ekkor egy bosószemet rátettek egy kőre, hát úgy lelőtte róla, hogy a
nyíl a követ még csak akkora darabon se érintette mint egy bolha-vese.
– No még ilyet nem láttam ám, – azt mondja a királyfi, – nem állanál
közénk kenyeres pajtásnak?
– Dehogy nem, nagyon örömest.
No most már öten voltak. A mint igy mentek, mendegéltek, egyszer
előtaláltak egy kis terebély, zömök embert.
– Jó napot adjon isten, – köszön nekik a kis ember.
– Adjon isten neked is, – fogadja János királyfi, – ki vagy te, s
micsoda mesterséged van?
– Engem Péternek hívnak; én ha a fejem a földre teszem, mindent tudok, a
mit az emberek gondolnak és cselekesznek.
– Nem állanál hozzánk kenyeres pajtásnak? – kérdi tőle a királyfi.
– Dehogy nem, nagyon örömest!
Igy mentek aztán hatan hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is
túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl,
innenen innen, hát egyszer elértek tündérországba. Volt ottan egy igen
igen gazdag és hatalmas király, volt annak egy gyönyörűséges lánya, a ki
olyan rémitő szép volt, hogy már a képíró sem írhatott volna nálánál
szebbet s a ki úgy repűlt mint a szél, még a lába sem érte a földet.
Kihírdettette hát a király az egész országban, hogy a ki az ő leányát
futás közben elhagyja: annak adja feleségűl; de a ki nem bízik az
inához, az meg se próbálja a futtatást, mert ha csak egy lépéssel is
hátrább marad Szélikénél, – mert hát így hitták a királykisasszonyt, –
azt bizonyosan olyan helyre téteti, honnan a talpa se éri a földet. –
Jöttek is sokan, szegények, gazdagok, nagyobbnál nagyobb urak, de
mindnyájának csak arra ment az ügye, hogy utóvégre úgy járták a tánczot,
úgy verték össze a bokájokat egytől egyig, a mint a szél futta.
Egyszer a fülébe ment ez a hír a hat kenyeres pajtásnak is, nem
tétováztak hát soká, hanem elküldték Villámgyorsat rögtön a királyhoz,
hogy próbáljon szerencsét s most mutassa meg, hogy mit tud. Bemegy hát
Villámgyors sebtiben a király elébe s azt mondja neki:
– Király uram! én szeretnék párost futni a királykisasszonynyal.
– Jól van fiam, – mondja neki a király, – hát majd holnap reggel jókor
gyere el.
Elmén hát Villámgyors másnap jókor reggel a királyi palotába; hát uram
fia! annyi a tenger nép mindenfelé, kik azt nézni jöttek, hogy ki lesz
már futósabb Szélike-e vagy az a hosszú, dángó ember; mondom annyi volt
a tenger nép, hogy végét hosszát nem látta a szem. Elkezdtek hát
futtatni, de Villámgyors Szélikét három ugrással elhagyta és sokkal
hamarább ért a tett-helyre.
Nagyon megszégyelte a királyleány, hogy ez az idegen ember túl tett
rajta; de mit volt mit tenni, már megesett, a megtörténtet pedig nincs
az istennek az a teremtése, a ki meg nem történtté tegye.
– Jól van fiam! – mondja a király Villámgyorsnak, – látom, hogy te is
tudsz valamit, de lányomnak aligha valami baja nincs, mert nem hiszem,
hogy máskülönben még csak a nyomába is hághatnál; hanem fussatok még
holnap egyszer párost!
Villámgyors azt se bánta, megnyúgodott abba is. – Már jól feljött másnap
a ruhaszáritó csillag (a nap), midőn elkezdték a futtatást; annyi volt
most is a néző, mint a csillag az égen; minden módon mesterkedett
Szélike, de hiába, mert most is csak elhagyta Villámgyors és sokkal
hamarább ért a kitüzött czélhoz. – A királylány majd a föld alá bujt
szégyenletében, de mit volt mit tenni, már megtörtént az egész.
– Na fiam, – mondja a király Villámgyorsnak, – fussatok még holnap
egyszer párost, mert hogy ki a futósabb, tudod, harmadszoriban válik
meg, mint a czigány gyerekek birkozása.
No jól van, Villámgyors abba is beleegyezett. A királykisasszony pedig,
hogy több kudarczot ne valljon, egy gyémántos kövű aranygyűrűt küldött
neki ajándékba, melynek az a tulajdonsága volt, hogy a ki azt az újjára
húzta, nemhogy futni, de még csak lépni is alig tudott. Péter megtudta
ezt a gonosz szándékot, de senkinek se mondta meg másnak, csak
Jóltalálónak.
Másnap megint kiállottak Szélike és Villámgyors, hát Villámgyors, mert
épen az újján volt a gyűrű, még csak lépni is alig tudott; ekkor
Jóltaláló nyilát hevenyében előkapta és a gyűrű fejét, – mert hát abban
volt a varázs, – olyan szépen kilőtte, hogy! Ekkor Villámgyors három
ugrással utólérte Szélikét és jóval előbb ért a czélponthoz. A
királykisasszonyt pedig ette a méreg, dúlt, fúlt, haragjában majd a
nyelvét rágta, hogy az a semmiházi utóvégre is túltett rajta.
A hat kenyeres pajtás bement most a király elébe s azt mondták neki,
hogy nekik nem kell a királykisasszony, hanem annyi aranyat és ezüstöt
adjon helyette, a mennyit egyik pajtásuk elbir.
A királykisasszonynak pedig, a mint meglátta János királyfit, mintha
csak elvágták volna minden haragját; úgy megjuhádzott, olyan jó és
szelid lett, mint a milyen annak előtte volt; majd kilelte a szerelem
hideg, mert szó, a mi szó, János nem volt ám valami hamvába holt gyerek.
A király azonnal előhozatott száz szekér aranyat és ezüstöt, azt
felrakták Hegyhordó hátára, de még csak meg se kottyant; előhordatta hát
a király minden drágaságait, késeit, tálait, kalanait, gyertyatartóit,
egy szóval mindent, a mi csak aranyból vagy ezüstből volt és azokat is
mind felrakták a többi arany fölébe, avval a kenyeres pajtások mind a
hatan hátatt fordítottak a tündér király várának.
A tündér király csakhamar megbánta, hogy azoknak a bokorból ugrott nem
tudom kiknek od’adta azt a temérdek sok kincset. Feltette hát magában,
hogy utánok küldi a lányát, mintha azok lopva vitték volna el magokkal,
azután pedig egy regement katonát küld utánok, hogy konczolják föl azt a
hat gazembert, a kincset pedig a királykisasszonynyal együtt hozzák
vissza. De hamarább felérte azt Szélike észszel mint az apja, mert
mikorra ez kigondolta, már akkor ő hegyen völgyön túljárt a hat emberrel
együtt. A mint ezt megtudta a tündér király, borzasztó megharagudott s
rögtön utánok indított egy regement katonát; de Péter, a mint egyszer
fejét a földre hajtotta, észrevette, hogy micsoda szándékkal jönnek
utánok, azt mondja hát a többieknek:
– No pajtásim! most aligha itt nem hagyjuk a fogunkat, mert a király egy
regement katonát küld utánunk avval a parancsolattal, hogy minket,
hatónkat, aprítsanak össze, Szélikét pedig meg a nyert kincset vigyék
vissza.
– De bákó vagy! – mondja neki Fúvó, – hogy olyan hamar megijedsz; az
egész nem egyébb gyerek-játéknál; űljetek csak le egy kicsit pihenni,
mindjárt számot vetek én velök.
Hát ekkor elkezdett egész erejéből fúni, fútt, fútt szakadatlanúl, a
mint csak isten tudnia adta, hamarjában olyan nagy szélvészt kerekített,
hogy a por az egész katonaságot lovastól mindenestől együtt eltemette. –
Mikor aztán gondolta Fúvó, hogy na, nem látják azok többet a csillagos
eget, felhagyott a fúvással; elindúltak hazafelé. – Mentek, mendegéltek,
hát egyszer csak elértek a János királyfi apjának a várába, ott aztán
elosztották egymás közt a töméntelen kincset, mindnyájan igen nagy urak
lettek.
János királyfi pedig feleségűl vette a gyönyörű szép tündér Szélikét,
csaptak nagy lakodalmat; üstre főztek, teknyőre tálaltak; csak a lé volt
kilenczféle, hát még a sok hús nélkül való lé!
III. AZ ÖZVEGY ASSZONY FIA.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl egy özvegy
asszony, volt annak egy legényke fiacskája, meg azon kivűl egy kis
házacskája és kertecskéje. Hanem mind a ház, mind a kert, nem hiába hogy
özvegy asszonyé volt, de ugyancsak özvegy asszonyos is volt ám; a ház
tetejét soha senki meg nem bajdorgatta, se a falára soha senki, egy
marék sár nem sok, de annyit se vetett, a kertben pedig övig ért a
gyim-gyom. Egyszer a fiú azt mondja az anyjának:
– Édes anyám!
– Mi baj? édes fiam.
– Nincs semmi, hanem hát azt gondoltam én magamban, nem tudom mit szól
kend hozzá, hogy elmegyek szolgálni, majd szolgálok egy vagy két darab
jószágot, úgy is jó mező van a kertben, elélhet ott könnyen.
– Jó lesz biz’ a fiam! nem bánom, ha elmégy is, legalább te is lendítesz
valamit a gazdaságon.
Az özvegy asszony másnap sütött tarisznyát, vart pogácsát, avval fiát
feltarisznyázva útnak eresztette. – Nem sok idő múltán egy borjút
szolgált a fiú, azt haza vitte; ismét elment, megint szolgált másodikat,
harmadikat és negyediket is. – De hiába volt olyan jó meg olyan sok fű a
kertben, nem tartott az meddig se, mert az a négy borjú, alig telt bele
két vagy három hét, úgy meglingázta, hogy csak itt-ott maradt belőle,
más pedig nem volt, a mivel tartsák; azt mondta hát az asszony a fiának:
– Már, fiam, vagy akarjuk, vagy nem, el kell adnunk a borjúkat, mert
tovább nem tarthatjuk. Itt meg itt úgy is vásár lesz, hajtsd el őket a
vásárra, tudom, hogy jó pénz üti érte a markunkat.
Elindúlt hát a fiú a négy borjúval a vásárra; csak hajtja őket, csak
hajtja, egyszer elébe kerűl egy nagy szakálú, ősz, öreg ember; oda megy
hozzá s megszólitja:
– Hova hajtod, fiam, a borjúkat?
– A vásárra hajtom biz’ én, ide meg ide.
– Ugyan fiam mit mondanék én neked! adj ezért a furulyáért nekem egy
borjút.
– Nem adok én, bátyám uram, mert otthon mindig azért perel édes anyám,
hogy egyre furulyálok.
– Mindegy a fiam, azért csak adj érte.
– De ha nem lehet, csak nem lehet.
– Na fiam, még egyszer mondom, adj érte egy borjút, meglásd nem olyan
furulya ez mint a többi.
A fiú eleinte gondolkozott egy kicsit, aztán azt mondja:
– Na nem bánom, hát adok; üsse a kő, egy borjú úgy is se előre se hátra.
Itt az öreg ember kiválaszt egyet a borjúk közűl, avval útnak ered; egy
kis idő múlva hátra néz a fiú, hogy messzire haladt-e már az öreg? hát
tetted, vetted, borjústól együtt sehol sincs. Avval a fiú csak mén, csak
mendegél, hajtja a három borjút a a vásárra, hát egyszer megint elébe
bötönik az a nagy szakálú ősz öreg ember.
– Adjon isten, fiam, hova hajtod a borjúkat?
– Én bizony, öreg apám, eladni hajtom a vásárra.
– Nézd csak, fiam, ezt az egeret, adj nekem ezért egy borjút!
– Nem adok én, öreg apám, hisz’ van otthon a kamorában annyi, hogy még
tán sok is; édes anyám mindig is dúl, fúl a macskára, hogy nem szeret
egerészni, hanem a helyett mindig csak a katlant lakja.
– Adj érte, fiam, hidd el nem bánod meg.
A fiú csak gondolkozik egy darab ideig, csak gondolkozik, utóvégre azt
mondja:
– Na nem bánom hát, ahol van, vigye kend.
Az öreg megint kiválaszt egyet, avval odább áll; a fiú pedig hajtja a
két borjút a vásárra; a mint egy parittya-hajitásnyira halad: egyszer
csak megint elébe kandarodik az öreg ember.
– Nézd csak, fiam, ezt a futóbogarat, add nekem ezért az egyik borjúdat.
– Nem adom én, öreg apám, hisz’ édes anyám most is holdujságon meszelt,
oszt’ annyi is nálunk a sok futóbogár, hogy semmit sem tudunk tőle
tartani.
– Hej, fiam, tudom, hogy nem bánod meg, ha id’adod, mert nem olyan
futóbogár ám ez mint a többi.
No jól van. A fiú azt is od’adta, most már csak egy borjút hajtogatott
lassacskán a vásárra; de az öreg ember nem sokára megint elébe került.
– Nézd csak, fiam, ezt a zacskót, ebbe álom van belekötve, add ide érte
a borjúdat.
– Minek adnám, öreg apám, hisz’ a nélkül is ugy elalszunk mi édes
anyámmal együtt, csak a fejünket lehajtsuk, mint a tej.
– Csak azt mondom én neked, édes fiam, hogy add ide, hidd el, nem bánod
meg.
A fiú elgondolta, hogy minek is már az az egy borjú? annak az árával
bizony nem sokra mén: azért od’adta. Ekkor azt mondja neki a nagy
szakállú ősz öreg ember.
– Na fiam hoczczi csak egy kicsit a furulyát; az egeret meg a
futóbogarat pedig tedd le a földre.
A fiú mindjárt od’adta a furulyát, amazokat pedig letette a földre;
ekkor az öreg ember elkezd furulyálni, nosza az egérnek sem kell ám
egyéb, oda ugrik a futóbogár nyakába, az meg az egerébe, úgy
megbillegtették magokat, úgy tánczoltak, hogy a fiú majd meghalt
nevettében. Ekkor a nagy szakállú ősz öreg ember, a ki senki más nem
volt, mint az Ur Jézus Krisztus, azt mondja a fiúnak:
– Na fiam, most már tudod, hogy mire való mindegyik; ha pedig az
álomzacskónak azt mondod: aludjam én eddig vagy addig, vagy ez s ez
aludjék eddig meg eddig: hát az úgy történik meg, a mint te akarod. Most
tedd el mindnyáját jó helyre s menj haza; otthon anyád tudom hogy
meglazsnakol, hanem semmi az, hadd verjen mindaddig, mig valaki ki nem
vesz a kezéből, te pedig akkor szaladj el, aztán kiáltsd vissza: Na édes
anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek, azután menj
egyenest a merre látsz, s vidd magaddal a miket a borjúkért adtam.
Ugy is lett. A fiú hazafelé fordította szekere rúdját; mikor haza ért,
kérdezte tőle az anyja:
– Na fiam hát eladtad a borjúkat, mennyiért keltek el?
– Nem adtam én, édes anyám, hanem elcseréltem.
– Hát mit adtak értök cserébe? hol van?
A fiú előszedegeti a furulyát, zacskót s más egyebet, a miket a
borjúkért kapott; a mint az asszony ezeket meglátta: nosza kinyitotta ám
a száját, s mondta a mint csak a torkán kifért;
– Ejnye, kutyafoganású bolondja, hát hova tetted te az eszedet, hogy azt
a drága marhát ezekért a hitvány hiábavalóságokért od’add?
Avval se kérd, se hall, hanem aló szemeszöktében mén neki a gyerekének,
mint bolond tehén a fiának, ugyancsak ütlegeli ám a piszkafával
egyre-másra. A szomszéd asszony nem tudta elgondolni, hogy micsoda nagy
patália van az özvegy asszony házánál, átjött hát, hogy megnézze: a mint
meglátta, hogy az özvegy asszony mikép járatja fijával a tánczot, azt
mondja:
– Ugyan, szomszéd asszony, mire való már az? hisz’ úgy agyon veri kend
azt a szegény gyereket.
– Nem is ártana a veszett-órájúnak, mikor most is milyen nagy kárt tett.
De a szomszéd asszony nem hallgatott az anya beszédére, hanem a fiút
kiszabaditotta a keze közűl, mire az illa berek, nádak erek, szélről
kötötte a derest, avval aló, mikor kivül volt a kis kapun,
visszakiáltotta az anyjának:
– Na édes anyám, nem jövök addig vissza, mig király nem leszek; avval
ellógheczelt.
Ment aztán hetedhét országon is túl, az üveg hegyeken is túl, még azon
is túl, hol a kis kurta farkú disznó túr, túlonnan túl, innenen innen,
aztán elért egyszer egy nagy királyi városba. Volt az ottani királynak
egy gyönyörüséges szép lánya, a ki mindig olyan szomorú volt, úgy
lesütötte a fejét, mintha az orra vére folyna. Összehivatta hát a király
egész országából a doktorokat, kuruzsolókat, bűvös bájos asszonyokat; s
megkérdezte tőlök, hogy mivel lehetne annak elejét állani, hogy az ő
lánya ne lenne mindig olyan szomorú, – azok azt mondták, hogy ha
találkoznék valaki, a ki a királykisasszonyt csak egyszer megnevettetné,
többé nem lenne az olyan szomorú. – Kihirdettette hát a király az egész
országában, hogy a ki a lányát megtudja nevettetni, annak adja
feleségűl. Jöttek is mindjárt herczegek, grófok, nagy kalapú tótok,
válogatott czigány legények a király udvarába, hogy a királykisasszonyt
megnevettessék; beszéltek ott furcsábbnál furcsábbat, csináltak mindent,
– de biz’ ott egy se ment semmire, a királyleány csak olyan szomorú
volt, mint annak előtte.
A mint ezt meghallotta Palkó, – mert hát így hitták az özvegy fiát, –
feltette magában, hogy ő bizony elmegy, szerencsét próbál, ha nyer: úgy
is jó, úgy se lesz benne száz forint kára. El is ment. A mint oda ért a
király udvarába, előkereste furulyáját, az egeret meg a bogarat letette
a földre s elkezdett furulyálni, avval az egér derékon kapta a bogarat,
s úgy megtánczoltatta, hogy jobban sem kelett. A mint a király meg a
királykisasszony meghallották a szép furulya szót, kiszaladtak az
udvarra; a hogy a királykisasszony meglátta az egér meg a bogár tánczát:
olyan jó izüt nevetett, hogy könnybe lábadt a szeme.
Mindjárt felhivták Palkót a palotába s ott szép királyi biboros
bársonyos ruhába öltöztették; a király tüstént papot, hóhért, vas
kalapot hozatott; a pap összeadta, a hóhér seprőzte, az istennyila
kerűlgette, de soha meg nem ütötte.
A mint eljött az este, a király egyik inasa azt mondta Palkónak, hogy ád
neki száz aranyat, ha reggeli hat óráig alszik; Palkó kapott az
alkalmon, s mindjárt kezet fogott vele, aztán azt mondta a zacskónak:
– Na zacskó! aludjam én most reggeli hat óráig.
Nem sok idő múlva Palkó meg a királykisasszony, már mint a felesége,
aludni mentek, alighogy lehajtotta Palkó a fejét a párnára, már aludt
mint a tej. Reggel panaszra mén a felesége a király elébe.
– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.
– Oh kedves lányom, még két éjtszaka van hátra, ha akkor is egyre
alszik: majd tegyünk róla.
Másnap megint azt mondja az inas Palkónak, hogy ha reggeli négy óráig
alszik: ád neki száz aranyat; megigérte, hogy alszik, hisz’ mi van
abban? úgy sincs valami sürgetős dolga, a miért fel kellene kelni; azt
mondta hát a zacskónak:
– Na zacskó, aludjam én most reggeli négy óráig.
Estére kelvén alig hogy lefeküdtek, megint úgy elaludt Palkó mint a
juhász bunda; a feleségének pedig, mihelyt megvirradt, első gondja is az
volt, hogy ment az apjához s azt mondta neki:
– Király atyám, nem kell nekem ez az én uram, mert mindig alszik.
– Oh kedves lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha akkor is mindig
alszik, majd tegyünk róla.
Harmadnap is azt mondta az inas Palkónak, hogy aludjék reggeli két
óráig, ád neki száz aranyat; most is rálett, hanem a mint reggel a
felesége megint panaszra ment, hogy az ő ura mindig alszik egész
éjszakán át: a király rögtön ráadatta Palkóra a szürét s belevettette a
legmélyebb tömlöczbe.
Csak buslakodik Palkó a kulcs lyukán belől, csak buslakodik, egyszer oda
jön az ablak vas rostélyára egy személy, pálinkát és kenyeret nyujt be
neki. Kérdi aztán Palkó, hogy hát odafenn a királyi palotában hogy’
vannak?
– Hej, múlatnak ott nagyban, mondja a személy, az inas azt mondta a
királynak, hogy ő is megtudta volna nevettetni a királykisasszonyt,
hanem csak várt, mert fogadása tartotta; – most tehát a király ő vele
esküdtette össze a lányát.
No jól van, gondolta magában Palkó, majd csapok én avval az inassal egy
peteket; avval azt mondja az álom-zacskónak:
– No zacskó! most meg az inas aludjék reggeli hat óráig, a miért meg nem
adta az első száz aranyat.
De még ez nem volt elég, hanem mikor besötétedett, elküldte a bogarat
is, hogy az inasból hordja ki, a mit megevett. – A ház ajtaja, a melyben
az inas a királylánynyal együtt hált, szerencsére épen nyitva volt s a
bogár bátran mehetett be rajta. – Reggelre kelve a királylánynak első
gondja is az volt, hogy az apjához futott panaszra, ott az inast letette
földtől mennytől; ez is csak olyan álmos mint a másik volt, de amaz, ha
nagyalható volt is, legalább nem keverte össze magát mint ez.
– Oh, édes lányom, még két éjtszaka van hátra, ha azalatt is összekeveri
magát, majd tegyünk róla.
Azután a király maga elébe hivatta az inast, már mint most a vejét, s
megpirongatta jól, hogy miért nem vigyáz magára? s minek alszik oly soká
– és mit tudom én, mi mindent beszélt még neki.
Palkó másik este megint mondta az álom-zacskónak, hogy az inas aludjék
reggeli négy óráig, a miért meg nem adta a másik száz aranyat; azonkivűl
újra elküldte a bogarat is, hogy hordja ki az inasból, a mit megevett.
De most nem tudott ám bemenni a szobába, mert az ajtó erősen be volt
zárva. Visszament hát a tömlöczbe s elhítta az egeret, hogy rágja ki az
ajtót; az egér el is ment, olyan takaros kis lyukat rágott rajta mint a
peták, a bogár bemászott a szobába, mikor aztán dolgát végezte,
visszament azon az úton, a melyiken jött.
Másnap reggel mihelyt felébredt a királylány, szaladt az apjához s azt
mondta, hogy: neki bizony nem kell ez az ilyen olyan, hozassa vissza azt
a másikat, az legalább ha álmos volt is, de nem keverte össze magát mint
ez a mostani.
– Oh lányom, még egy éjtszaka van hátra, ha ez alatt is úgy lesz, a mint
eddig volt, majd teszek róla.
Harmadik este megint azt mondja Palkó az álom-zacskónak:
– Na most az inas aludjék reggeli két óráig, a miért nem adta meg a
harmadik száz aranyat.
A mellett elküldte most is a bogarat, hogy az inassal végezze el a
dolgát. Reggel a mint felébredt a királyleány, első dolga is az volt,
hogy az atyjához szaladt panaszra.
– Király atyám, nem kell nekem ez a mostani uram, hozassa vissza azt a
másikat; az legalább ha álmos volt is, nem keverte össze magát mint ez a
mostani.
A király tüstént felhozatta Palkót a tömlöczből, az inast pedig a
helyére tetette. Csaptak aztán nagy lakodalmat, hogy hét országra
szólott a híre. A lakodalom után kérdezte a király tőle, hogy miért
aludt mindig oly soká?
– Mert magam akartam.
– Hát az inas miért aludt annyi ideig?
– Mert én akartam.
– És miért pocskolódott minden éjtszaka?
– Mert azt is én akartam.
– Szeretném látni, mondja neki a király.
– Az könnyen meglehet, felséges király atyám; avval megparancsolta az
álom-zacskónak, hogy a király aludjék reggeli nyolcz óráig. Ugy is lett.
Mikorára a király felnyitotta másnap a szemét, már akkorra a koldús is a
harmadik faluban járt.
Azután nem sokára kászolódni kezdettek; a király előparancsolt egy
regement katonát, avval felrakodtak egy üveges hintóba s elindúltak a
Palkó édes anyjához.
Mikor oda értek, az anyja alig ismert rá; azután áthivatták a szomszéd
asszonyt, ki Palkót az anyja kezéből kiszabadította, s ráiratták a kis
házat, az anyját pedig elvitte a királyi palotába. A király pedig,
minthogy már igen öreg volt, átadta a királyságot Palkónak, a ki még
most is uralkodik, hogyha él s meg nem halt. Estére legyenek a kendtek
vendégei!
IV. TÜLÖKVÁR.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, az üveg
hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis kurta farkú disznó túr,
túlonnan túl, innenen innen egy igen-igen gazdag király. Egyszer ez a
király, a mint ott űlt unatkozva a residencziájában, elgondolkozott,
hogy mije nincs még neki? Számlálgatni kezdte hát az újján először is
azt, hogy mije van. Hát volt aranyvára, ezüstvára, rézvára, vasvára,
kővára…
– Ho-hó! – felkiált egyszer örömében, – még nincs tülökváram!
Nosza maga elébe parancsolja ám minden szolgáját, meghagyja nekik
tüstént erősen, hogy járják be az országot Henczidától Bonczidáig,
parancsolják meg a lakosoknak, hogy a világ minden részén levő tülköt
rögtön hordják a vár udvarára!
Mihelyt a szolgái ezt az erős parancsolatot kihirdették: az országában
lakó emberek széltében hosszában, ki kocsin, ki szekéren hozták a
temérdek sok tülköt; nehány nap alatt annyira szaporodott a
tülök-asztag, hogy a vár udvarát, – pedig tudom, hogy nagyobb volt mint
a falu nyomása, – a sok tülök merevén még a toronynál is magasabban
boritotta el; ekkor aztán azt a töméntelen sok, sok, sok tülköt a király
mind bele hányatta a Tiszába… majd ha egytől egyig mind megázik: tovább
mondom!
V. HARAGSZOL SZOLGA?
Egyszer volt a világon hol nem volt egy ember, volt annak egy felesége.
Jól birták magokat, szép házok tájéka volt, csak a volt a hiba
mindkettőjökben, hogy a kecskét kitolták volna egy krajczárért a sárból;
azonkivül meg az asszony, – miért? miért nem? én biz’ elfelejtettem tőle
megkérdeni, – sehogy ki nem állhatta a János nevűeket. Minthogy olyan
nagyon füsvények voltak: a kenyérben sem ettek eleget; ennélfogva se egy
szolgát, még csak akkorát se mint az öklöm, nem mertek tartani, mert
attól féltek, hogy az mindenükből kipusztitja őket. Egyszer azonban
nagyon ráfelesedett az emberre egymagára a dolog, azt mondja hát a
feleségének:
– Anyjok! már ha a fejem tetejére állok se tudom egy magam elvégezni a
dolgom, már látom, hogy akár ide, akár oda, vagy akarom, vagy nem,
muszájképen is kell egy szolgát fogadnom.
– Nem bánom én, apjok, ha már annyiba telt, ha fogad is kend egyet; de
azt megmondom ám, hogy ha János nevű lesz: akkor kivűl kerűli kend vele
együtt a házat!
– Jól van, jól! csak ne papolj már neki annyit.
Elindúlt hát az ember, ment, ment hetedhét országon is keresztűl,
egyszer előtalált egy suhanczot.
– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?
– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.
– Nem állanál be én hozzám?… igaz, hogy hívnak?
– Jánosnak.
Mihelyt az ember ezt a szót meghallotta, tűstént hátat forditott s ott
hagyta a suhanczot a faképnél mint sz. Pál az oláhokat. Ment aztán
megint, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált egy
suhanczot.
– Adjon isten! fiam, mi járatban vagy?
– Fogadj isten! bátya, én bizony szolgálatot keresek.
– No én meg épen szolga után járok… hanem hogy is hínnak csak?
– Jánosnak.
Azt se mondta az ember többet: beföllegzett, majd eső lesz, hanem hátat
fordított, avval megindúlt mint a rosz kerék agyban; ment, ment aztán
hetedhét ország ellen, egyszer megint előtalált egy suhanczot, kérdezte
tőle, hogy hogy’ hijják? de minthogy annak is János volt a neve, nem
fogadta meg. Igy járt a negyedikkel, ötödikkel, hatodikkal is; mikor
aztán már megunta a sok ödöngést, azt mondja:
– Na nem bánom én már akár János, akár nem; a ki legelsőbb a szemem elé
akad, megfogadom, nem bánom, ha Puli czigány lesz is.
Alighogy ezt a szót kiereszti a száján, hát ehén jön vele szemközt egy
suhancz.
– Adjon isten, ecsém, messzi-e a messzi?
– Bizony, bátya, nem tudom én, mert se helyem se fenekem; most is
szolgálat után járok.
– Megfogadlak én szolgám… de hogy is hínnak csak?
– Biz’ engem Jánosnak keresztelt a pap!
A mint az ember meghallotta, hogy ezt is Jánosnak híjják, számlálgatni
kezdte az újjain, hogy megfogadja? ne fogadja? utóljára mégis kezet
csaptak, megfogadta. Egy krajczár nem sok, annyit se kért János, hanem
csak abban állapodtak meg, hogy a ki leghamarább megharagszik valamiért:
annak a hátáról hasit hasít a másik.
– No jól van, – mondja a gazda, – majd elválik, hány zsákkal telik!
Avval elindúltak haza felé; mentek, mendegéltek mindaddig, míg haza nem
értek. Hanem az embernek még csak otthon gyűlt ám meg a baja, volt nagy
csetépaté, a felesége szolgástól együtt majdhogy ki nem verte a házból.
Az ember mig szenvedhette, szenvedte, de mikor aztán több volt kettőnél:
az ajtó megül előkapott egy husángot s úgy meglegyezte vele az asszonyt
mind a két fenekü dobot szokás.
Másnapra kelve azt mondja az ember a szolgájának:
– János te! ahol van a szekér, fogj bele négy ökröt, eredj az erdőre,
rakd meg fával s hozd haza; aztán meg ehen vagy egy kenyér meg egy sajt,
ebből magad is jól lakjál, a kutyát is, mely majd veled lesz, jól
tartsd, de azért mind a kettőt egészen hozd haza; – oszt’ még egyet:
mindenütt ott menj a szekérrel, a hol a kutya mén, ott állj meg az erdőn
fát vágni, a hol ez a kutya megáll!
No jól van. Befogja hát János az ökröket, hajtja a szekeret mindenütt
egyenest a kutya nyomán dinnyén kukoriczán keresztűl; mikor az erdő
közepére érnek, a kutya leűl; János megállapodik a szekérrel, csak hamar
meg is rakodik, azután előkeresi a szőrtarisznyát, kiveszi belőle a
kenyeret, sajtot, mind a kettőnek egy-egy jókora lyukat kanyarít az
alján s úgy megfűződik a kenyér és sajt belivel, hogy csak úgy duzzog
két oldalra; mikor aztán jól lakott, a kikanyarított léket[36] szépen
beillesztette mind a sajtba mind a kenyérbe. Hanem majd el is felejtem
mondani! a kutyának nem adott se egyikből se másikból egy falatot sem.
Avval elindúlt hazafelé; a kutya ment most is mindenütt a szekér előtt,
mikor pedig haza értek, nem várta, hogy majd kinyitják előtte a kaput,
hanem aló, keresztűl ugrott a tetején. No most mit csináljon János?
megparancsolta a gazda, hogy az ökröket mindenütt ott hajtsa, a hol a
kutya megy; üti, veri hát szegény párákat, de biz’ azok közűl egy is,
nemhogy keresztűl ugrott volna a kapu tetején, de még csak neki se ment.
Mit csináljon? mit csináljon? csak ott dévánkozik egy darabig, végre
kapja a lelkét, leveszi a szekérről a nagy favágó fejszét, avval mind a
négy ökröt fejbe kollintja, aztán szétvagdalja s darabonként hányja be a
kapu tetején. A mint ezt a gazda meglátja, kijön s kérdi:
– Hát te mit csinálsz János? nem jól van az így magyarúl.
– Hát azt mondta gazduram, hogy mindenütt a kutya után hajtsam az
ökröket, az pedig itt a kapu tetején ugrott keresztűl; hajtottam volna
is én aztán utána, de hiába mindegyik olyan nagy, még se mert neki
rugtatni; mit csináljak? mit csináljak, hogy azt ne mondják, hogy
szófogadatlan vagyok? kapom, fogom, előveszem a favágó fejszét, avval
mindegyiket vakszemen kollintom, hogy csak felfordúl belé… s most már
így darabonként hányom be egymás után őket… de talán haragszik is
gazduram?
– Dehogy haragszom, János, most van a legnagyobb kedvem.
A következő nap, mely épenséggel vasárnap volt, elment a gazda a
feleségével együtt a templomba, Jánosnak pedig meghagyták, hogy mig ők
oda járnak: a kis gyereket tisztitsa ki; aztán menjen be az akolba s azt
a juhot vágja le, mely először rátekint, midőn bemén, főzzön a húsából
egy bográcscsal paprikásan, tegyen közzé sárga répát meg petrezselymet
is.
A mint a gazda és gazdasszony elhúzta a lábát hazúlról, János mindjárt
hozzálátott ahhoz, a mit parancsoltak; legelsőbb is a kis gyereket
hasította ki, a bélét kivetve felteritette az ereszre, hogy fújja a
szél; azután bement a juh-karámba, de minthogy egy birka se nézett rá:
nagyot ütött a kezében levő bárddal a karám oldalára, mire a sok juh
egytől egyig ránézett, a jobbak közűl egynek hirtelen lerántotta a
szemfödelét, aprított belőle egy jó bográcscsal. Volt a gazdának két
nagy tanyai komondora is, egyiket hivták sárgarépának, a másikat pedig
petrezselyemnek, ezeket is hirtelenében megnyúzta, s mind a kettőnek a
húsából apritott a bográcsba, de úgy, hogy mindegyiket megismerje. Nem
sok idő múlva haza jött a gazda meg a gazdasszony.
– Na János, kérdi tőle a gazda, kész-e a paprikás hús?
– Kész bizony gazduram, vagy ha nem az is, mindjárt ráfogom, hogy az.
Nem sok idő múlva behozta János a bográcsot s a gazda és gazdasszony
mellé ültek s ettek.
– Na gyere te is, oszt’ egyél, mondja neki a gazdasszony.
– Csak egyenek kendtek isten áldásával, jól laktam már én, aztán meg nem
is érek rá, mert dolgom van.
– Micsoda dolgod volna most? hisz’ ma vasárnap van, mondja neki a gazda.
– Ugy ám! de azt mondta gazduram, hogy azt a juhot vágjam le, a mely,
mikor bemegyek a karámba, legelőször rám néz, a bizony mind rám nézett,
aztán egytől egyig agyonvertem, most megyek, nyúzom őket rakásra… de
talán haragszik is gazduram?
– Dehogy haragszom, János, nem én, most van a legnagyobb kedvem. Hanem
úgy látom én, hogy te igen hanyag fráter vagy, miért nem tettél a hús
közé sárga répát meg petrezselymet?
– Oh gazduram, tettem én azt is, ez a sárgarépa, ez a petrezselyem;
avval elkezdte kiválogatni a juhhús közül a sárgarépa meg a petrezselyem
darabjait.
– Jaj, te bolond, mondja a gazdasszony, hát a kis gyereknek nem
csináltál-e valamit?!
– A mint gazduram mondta, kitisztítottam azt is, most odakinn az ereszen
fújja a szél.
A gazdasszony kiszalad nagy lelketlen, a mint meglátja, hogy a gyermek
ki van hasitva, se holt se eleven nem lett, elkezdett keservesen sirni;
azután pedig előkapott egy seprűt, úgy eldöngette a nyelével Jánost,
hogy még tán most is ütné, ha az ura ki nem vette volna a körme közűl.
– De talán már haragszik is gazduram?
– Nem én, János, dehogy haragszom, épen most van a legnagyobb kedvem.
János kiment a juhokat nyúzni, csak a gazda meg a felesége maradtak
odabenn.
– Lám apjok, megmondtam ugy-e, hogy János nevű szolgát ne fogadjon, nem
hajtott kend a szóra, most ezt nyertük vele, ni.
– Hej, bánom is én azt, jobban mint a mely kutya kilenczet fiadzik, de
mit csináljunk neki, már ez itt lesz esztendeig a nyakunkon.
– Mit? esztendeig, hisz’ akkorra meg esz ez bennünket elevenen; még
harmad napja sincs, hogy itt van s már is felforditotta az egész házat.
– Hanem nem azt mondom én, ha már máskép nem lehet, hagyjuk itt
mindenestől, mi pedig bujdossunk világgá, majd csak megsegit bennünket a
jó isten meg a magunk két keze!
– No nem bánom, bujdossunk el, de mikor?
– Mentűl hamarább, mondja a gazdasszony, estére, majd ha az a kötni
való, mert jót nem mondhatok neki, elalszik.
A gazda rögtön rakodni kezdett, egy kenyeret meg holmi egyetmást, a mire
gondolta, hogy szüksége lesz, beleszuszakolt egy zsákba; hanem János a
kászolódásból észre vette, hogy miben sántikálnak, azért este a vaczkát
betakarta a subájával, a kalapját rátette a févalyára (főalj), maga
pedig belebujt a gazda zsákjába. Indúlás előtt a gazda oda ment a János
fekhelyéhez, látta, hogy van valami a suba alatt, azt gondolta, hogy a
szolga, avval hátára vette a zsákot s elindultak világgá.
Mentek, mendegéltek hetedhét országon is túl, egyszer elérkeztek egy kis
patakhoz, híd nem volt rajta, csak úgy kellett rajta keresztül gázolnuk;
a mint lábalták át, a gazda le találta csüngetni a zsákot úgy, hogy
Jánost felérte a víz, ekkor az elővett egy nagy gombostűt s jól oldalba
szúrta vele a gazdát; erre az feljebb kapta a zsákot s azt mondta a
feleségének:
– Ejnye! lánczhordta atta! mi a manónak tetted azt a tűt ebbe a zsákba?
nem elfért volna másutt?
Az asszony nem szólt se jót se roszat; reggel, midőn már úgy jó kenyér
ebéd táján volt az idő, leültek egy kis dombra, hogy majd falatoznak; a
mint a gazda ki akarta venni a kenyeret, hát János ugrott elő a zsákból.
– Hát te is itt vagy? – kérdi tőle a gazda elhűlve.
– Itt bizony gazduram, a jó szolga soh’se hagyja el gazdáját.
No már ez is megvan; ettől bizony nem tudtak elszökni. Egy kicsit
falatoztak, azután utnak eredtek megint. Mentek, mendegéltek, estére
kelve elértek az óperencziás tenger partjára, itt tüzet raktak, Jánost
pedig elküldték tűzrevalót kapargatni.
– Na már látom, mondja az ember a feleségének, hogy ezt a Jánost sehogy
le nem rázhatjuk a nyakunkról.
– Dehogy nem, apjok, dehogy nem, találtam már én egy módot.
– Halljuk na, ugyan mi lenne az?
– A biz’ apjok nem egyéb, minthogy mi itt a tengerparton, lábbal a
tenger felé, lefekszünk, Jánost pedig a lábunkhoz fektetjük, aztán mikor
elalszik: kend bele rudja a tengerbe.
– A bizon jó lesz, a bizon jó lesz, mondja a gazda.
No jól van. Lefeküdtek a tengerpartra, lábbal a tenger felé, Jánost
pedig lábtól fektették; de az fülhegygyel meghallotta, hogy mit akarnak
s nem mert elaludni. A gazda, gazdasszony csak lesték, várták, hogy
mikor hortyog már a szolga.
– Hé János, – kérdi egyszer a gazda, – mégse alszol?
– Nem biz én, gazduram, tudja a kő, mi ütött hozzám, sehogyse tudok
elaludni.
Aztán megint várták, csak várták, hogy elaludjék, de biz’ ott addig
várakoztak, hogy egyszer csak magok szenderedtek el.
Egyszer azonban felébredt a gazdasszony s elment félrevaló dolgára; ezt
a mint észre vette János, oda feküdt annak a helyére, az pedig álmos
észszel lábtól a János fekhelyére dölt le s nem sokára úgy aludt, mint a
juhász bunda; mikor már javában húzta a nyers bőrt a fagyon: János
oldalba bökte a gazdát s azt mondta neki:
– Lelkem, te, alszik már János ugyancsak, rugd a tengerbe.
Avval a gazda neki veselkedik s a lábtól fekvőt úgy a tengerbe rugta,
mintha ott se lett volna.
Midőn ez megtörtént: János egy nagyot nevetett. A nevetésre a gazda is
felnyitotta a holló-falatokat, széllyel nézett, hát látja, hogy a
felesége nincs sehol.
– Hát a feleségem hol van, János?!
– Én bizony nem tudom, gazduram, különben most esett a tengerbe valami,
aligha… de talán haragszik is gazduram?
– Hogyne haragudnám erre arra meg amarra, a ki áldotta, adta,
teremtette,… hogy ne haragudnám!
Hogyim megharagadott a gazda, János a jankli zsebéből előkereste a nagy
csillagos fehérvári bicskát, az élét kétszer háromszor végig húzta a
körmén, aztán lefülelte a gazdát s hasit hasított a bőréből… Ha János a
gazdája bőréből hasit nem hasított volna: az én mesém is tovább tartott
volna!
VI. AZ ÉJFÉLI TÁNCZ.
Hol volt, hol nem volt egyszer a világon egy szegényszerü molnár, a ki
csak úgy dögönyözte a világot; annak, hogy ő olyan szegény,
világ-dögönyözi volt, hetvenhét oka foka volt, első az, hogy nagyon
szerette a tütüt. Hogy ilyen bornemszereti volt, csak nagy ínnal-kínnal
tudott annyira menni, hogy a Tiszán egy vízi malmot vehetett. De ő
mindezzel nem gondolt semmit, hanem ha egy-két krajczárja került, annak
mindjárt a torkára hágott; igy ritkán látta a napot józanon.
Egyszer a mint egy szép holdvilágos éjtszakán kinn feküdt a Tiszaparton,
úgy éjfél tájban nagy muzsikahang ütötte meg a fülét; feláll, körül néz,
hát látja, hogy az oda alig egy parittya-hajitásnyira eső domb tetején
ugyancsak tánczolnak ám. – Kik azok, mik azok? ő bizony akármit ád a jó
isten, de megnézi; oda megy hát közel, – a feje még most is kótyagos
volt attól, a mit tegnap megivott, – hát látja, hogy a nagy vén fűzfák
ágain fenn ülnek a muzsikások mintegy huszonnégyen, oszt’ úgy meghúzzák
azokat a szebbnél szebb nótákat, hogy szintén viszket belé az ember
talpa; a sok szép fiatalság egy része pedig a halom tetején úgy meg
aprózza, úgy megjárja a tánczot, hogy egy némelyik kis menyecskének még
a kontya is repűl bele; a másik rész pedig szerteszét hever, eszik,
iszik a szép bokáig érő fűben.
A molnár csak lesi, csak várja, hogy mikor lesz már vége a nótának,
egyszer aztán, mikor már belefáradt a várakozásba, azt mondja a
tánczosoknak:
– Adjatok hé! nekem is egy tánczost, hadd bokázzam én is.
Mindjárt elő vezettek a Tisza felől egy gyönyörű szép barna lányt; a
molnárnak elállott nemcsak a szeme szája, de még tán az esze is
bámúlásában, mert hát ő olyan gyönyörű angyali teremtést még soha nem
látott. A mint aztán jól lakott a nézésével, ölön kapta a szép barna
lányt, úgy megtánczoltatta, úgy megforgatta, hogy az a szép selyem
rokolya csak úgy repült belé; kinek volt nagyobb öröme mint a mi
molnárunknak, ugrott, tánczolt egyre mint a fiók szarvas.
Egyszer azonban már hajnallani kezdett, ekkor az egész csoport
muzsikásostúl mindenestül együtt felemelkedett és repült, repült messze
a Tisza mentében. A molnár egyszer csak azt veszi észre, hogy maga marad
tánczosával együtt, utánuk kiált hát a tündéreknek, a kik már akkor jó
messzire jártak, mert hát majd el is felejtem mondani, hogy azok egytől
egyig mind tündérek voltak:
– Hát ezt az egyet nem viszitek el? hé!
Azok nagy ihogva vihogva vissza kiáltották:
– Lökd el magadtól!
A molnár ellöki, hát csak ketté esik, mert – a csolnakjával tánczolt!
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
VII. A LONCSOS MEDVE.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren ís túl egy kis
gyerek. Ez a kis gyerek egyszer kiment az erdőre s felmászott egy nagy
körtefára s ott a bécsi bicskájával elkezdett körtét enni. A mint
eszegelődik, hát arra jön a loncsos medve; – nem tudom, hol járt, hol
nem, csakhogy a hátán egy üres zsák volt; – a mint a kis gyermeket
meglátta, oda ment a fa alá s azt mondta neki:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert le rántasz.
– Dehogy rántalak, dehogy! nem én bizony, csak adjál!
Az hát szakitott egy szépet, nyujtotta le neki, de a loncsos medve
megkapta a karját, lerántotta s beletette a zsákjába. A kis gyerek sirt,
rítt, de biz’ a nem használt semmit, mert a medve hátára kapta a zsákot
s ment vele hetedhét országon keresztül hazafelé. Utközben a medvére
ráért a szüksége, letette hát a zsákot s elment dolgára messzire egy
árokba; a mint ezt észre vette a kis gyerek, a bécsi bicskájával
kihasitotta a zsákot, tele tömte tégladarabokkal meg szervián tüsökkel,
maga pedig odább állott. – Mikor a loncsos medve dolgát végezve
visszajött az árokból, hátára vette a zsákot s vitte egyenest haza felé;
egyszer csak szúrni kezdi valami az oldalát, sziszszent egyet kettőt,
aztán azt mondja:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert megtürücsköllek!
Csak mén, csak mendegél, egyszer csak még jobban szúrják az oldalát, azt
mondja hát megint:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert majd meglásd, megtürücsköllek!
De beszélhetsz a kő bálványnak, rá se hederit az. Nem ért semmit a
fenyegetés, annál jobban szúrták az oldalát; azt mondja hát
harmadszoriban is:
– Ne szurkálj kis gyerek! mert bizony megtürücsköllek!
Most se ért semmit a szó, azért csak szúrták az oldalát; mikor aztán már
elfogyott a tűröm olaja, levetette a zsákot a válláról s úgy
megtürücskölte, hogy jobban sem kellett. Aztán megint a hátára vette s
vitte, vitte hazafelé; mikor aztán haza ért, azt mondja a szolgálójának:
– Eredj te szolgáló, hord tele a nagy üstöt vizzel, gyujts alá,
melegitsd fel jól!
No jól van, a szolgáló hát tele hordta a nagy üstöt vizzel, tüzelt
erősen a katlan alá; mikor felforrt a viz, a loncsos medve kioldja a
zsák száját, megfogja a csúcsát, rázza, hát úgy húll belőle ki a dirib
darab kő meg a szervián tüsök, hogy szeme szája elállt bele.
– No még igy sohase jártam! – azt mondja; avval hátára véve az üres
zsákot, elindult; ment, ment hetedhét országon keresztül, meg sem
állott, mig vissza nem ért abba az erdőbe. Hát a kis gyerek már megint
ott volt egy nagy körtefán, ette a körtét a kis bécsi bicskájával amúgy
istenigazába; a mint ezt a loncsos medve meglátta, tüstént oda ment a fa
alá s azt mondta a kis gyereknek:
– Te kis gyerek! adjál nekem egy kis körtét a bécsi bicskáddal!
– Nem adok biz’ én, mert lerántasz!
– Dehogy rántalak! nem rántalak biz’ én, csak adjál!
A kis gyerek szakitot hát, oszt’ lehajitotta.
– Oh te kis gyerek! mondja neki a loncsos medve, nem azt mondtam én,
hogy hajits, hanem hogy adjál egy kis körtét a bécsi bicskáddal.
Addig kunyorált, árguválódott hát ott a fa alatt, hogy a kis gyerek
szakajtott egy szép körtét s azt nyujtotta lefelé a medvének, az pedig
megkapta a karját, lerántotta s beledugta a zsákjába, avval fölkapta a
hátára, vitte, vitte hetedhét országon keresztül haza felé.
A loncsos medvére útközben megint ráért a baj, de most volt annyi esze,
hogy nem tette le a zsákot, mert félt, hogy megint elszökik a gyerek;
azért mikorra haza ért, nemcsak a zsákja, de, – tisztesség nem esik
mondván, – a gatyája is tele volt. Megparancsolta azután a
szolgálójának, hogy a kemenczét tüstént fűtse be irgalmatlanul, a kis
gyereket meg süsse meg benne. Avval maga elment, megtisztálkodott s
minthogy nagyon el volt fáradva, lefeküdt egy kicsit delelni.
A szolgáló hát sok fát hordott be, azzal úgy felfűtötte a kemenczét,
hogy majd összedőlt; mikor már csak úgy szikrádzott a kemencze feneke,
behozta a sütőlapátott, oszt’ azt mondta a kis gyereknek:
– Na kis szó’gám, ülj fel erre a sütőlapátra!
A kis gyerek rákuczorodott hát a lapátra, de valahányszor csak be akarta
a szolgáló a kemencze száján dugni, mindanyiszor talpra állott.
– Nem úgy, kis gagó, hanem űlj le egészen!
– Oh kedves nénikém! – mondja neki a gyerek, – nem tudom én, hogy’ kell
rá felülni, mutasd meg te elsőbb!
A szolgáló nem kérette magát sokáig, rá űlt a lapátra, – de a kis gyerek
se volt ám rest, a mint ezt meglátta, hirtelenében megkapta a
lapátnyelet s a szolgálót bevetette a tüzes kemenczébe, maga pedig nagy
ügygyel bajjal felmászott a kémény tetejébe.
Mikor a loncsos medve felébredt álmából, keresni kezdte a szolgálóját;
tűvé hegygyé tette az egész udvart, de nem találta sehol; egyszer csak
felnéz a kéménybe, hát látja, hogy a kis gyerek oda fenn gubbaszkodik a
kémény legtetejében.
– Hogy mentél te oda fel, te kis gyerek?!
– Hát az alfelembe vasnyársat dugtam, oszt’ nagyot ugrottam.
A loncsos medve gondolta, hogy ő is úgy tesz, de a mint nagyot ugrott, a
vasnyárs keresztül szurta, összeszaggatta a hurkáját és meghalt; – a kis
gyerek pedig lejött szépen a kéményből és elment haza.
VIII. A KIS GÖMBÖCZ.
Volt egyszer a világon, még a óperencziás tengeren is túl egy szegény
ember meg egy szegény asszony, volt nekik három lányuk meg egy kis
malaczuk. Mikor annyira zsönditették a kis malaczot, hogy két újjnyi
zöld volt a hátán, megölték, a húsát felrakták a füstre, a gömböczöt
pedig felkötötték a szelemenbe. – Ötőjöknek csak annyi volt a kis malacz
húsa mint egy eper szem, már az orja, nyúlja, feje mind elfogyott.
Egyszer a szegény asszony ráéhezett a gömböczre, azt mondja hát a
legöregebb lányának:
Eredj csak fel lányom a padlásra, hozd le a szelemenből a kis gömböczöt,
főzzük meg.
Felmén hát a lány a padlásra, a mint a szelemenből le akarja vágni a
gömböczöt, csak azt mondja az neki:
– Hamm, mindjárt bekaplak! – oszt’ nem tréfált, hanem bekapta.
Lesték, várták oda lenn a lányt a gömböczczel, hogy jön-e már? jön-e
már? de biz’ a nem halad. Azt mondja hát az asszony a középső lányának:
– Eredj csak fel lányom nénéd után, oszt’ mondjad neki, hogy hozza hamar
azt a kis gömböczöt!
Felmén hát a másik lány is, szét néz a padláson, de nem látja sehol a
nénjét; avval oda mén a kémény mellé s leakarja vágni a kis gömböczöt,
de az azt mondja neki:
– Már a nénéd elnyeltem, hamm, téged is be kaplak! – avval szépen
bekapta.
Oda lenn csak lesi, csak várja a szegény asszony a lányokat, mikor aztán
megsokalta a várakozást, azt mondja a legkisebb lányának:
– Eredj csak fel lányom, hidd le már a nénéidet; – azok az isten nélkül
valók most bizonyosan az aszalt megygyet szemelgetik.
A mint felmén a kis lány a padlásra, azt mondja neki a kis gömböcz:
– Már két nénéd elnyeltem, hamm, téged is be kaplak! – oszt’ bekapta azt
is.
Az asszony már nem tudta mire vélni, hogy hol maradnak azok a lányok oly
soká, felment hát a nyútófával, hogy majd le hivja ő őket, de nem
köszönik meg, mert elhányja a hátok a bőrt. – A mint felmén, azt mondja
neki a kis gömböcz:
– Három lányod már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – avval úgy
bekapta, hogy még a kis újja se látszott ki. – A szegény ember pedig,
mikor már elunta várni a lányait meg a feleségét, felment a padlásra; a
mint oda mén a kémény mellé, azt mondja neki a kis gömböcz:
– Három lányod’, feleséged’ már bekaptam, hamm, téged is bekaplak! – és
nem teketóriázott sokat, hanem ízibe bekapta; de a rosz kócz madzag már
nem birt meg öt embert, hanem elszakadt, a kis gömböcz pedig leesett;
azután hogy feltápászkodott, elkezdett gurúlni, gurúlt, gurúlt le a
garádicson a földre.
A mint a kis kapun kigurúlt, kinn az útczán előtalált egy csoport kaszás
embert, s az egész csoportot mind egy szálig bekapta. Avval gurúlt,
gurúlt tovább, az ország úton előtalált egy regement katonát, azokat is
minden bagázsiástól együtt bekapta. Megint gurúlt, gurúlt tovább. Nem
messzire onnan az árokparton egy kis kanász gyerek legeltette a csürhét,
a disznók szerteszélyel cserkésztek, a kis kanász gyerek pedig ott űlt
az árokparton, s a bécsi bicskájával evett kenyeret, szalonnát. Oda mén
hát a kis gömböcz a kis kanász gyerekhez s azt mondja neki:
– Már három lányt apjostól-, anyjostól-, meg egy csoport kaszás embert
egy regement katonával együtt bekaptam, hamm, téged is bekaplak!
Hanem a mint be akarta kapni, a bécsi bicska megakadt a kis gömböcz
szájába, oszt’ kihasította; csak úgy özönlött ki belőle a sok katonaság
meg a sok ember. Azután ment mindenki a maga dolgára; a kis gömböczöt
pedig ott hagyták az árokparton kirepedve.
Ha a kis gömböczöt a kis kanász bécsi bicskája ki nem hasította volna:
az én kis mesém is tovább tartott volna!
IX. A HALÁL ÉS A VÉN ASSZONY.
Egyszer volt, hol nem volt még az óperencziás tengeren is túl, még az
üveg hegyeken is túl, kidőlt bedőlt kemenczének egy csep oldala se volt,
a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem volt, volt
egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a
partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy-egy
ringyes-rongyos szoknya, ennek minden férczében korczában egy-egy csorda
bolha, – s ezen bolha csordának az legyen a csordása, ki az én mesémre
figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közűle csak egyet is elugrat: akkor az
a bolha csorda iszonyú vérontásának legyen kitéve s csipkedjék agyon.
Hol volt, hol nem volt, volt hát a világon egy igen igen vén asszony, a
ki öregebb volt az országútnál, vénebb volt az öreg isten kertészinél.
Ez a vén asszony soha sem gondolt arra, még akkor se, mikor már a hamut
is mamunak mondta, hogy még egyszer meg is kéne ám halni, hanem a
helyett úgy megdolgozott, úgy lótott futott a gazdagság után; csetlett,
botlott, sepert kotort, az egész világot el akarta nyelni, pedig nem
volt senkije se, csak akkora se mint az öklöm. De volt is ám az
igyekezetinek látatja, mert utóvégre úgy megszedte magát, úgy
meghizakodott, hogy jobban se kellett; volt is annak a házánál kis
fejsze, nagy fejsze, minden.
Egyszer azonban az ő nevét is kikérétázta a halál, el is ment hozzá,
hogy elviszi magával; azonban a vén asszony sajnálta ott hagyni a
gazdagságot, kérte hát a halált, könyörgött neki, hogy ne vigye még el
egy darab ideig, engedjen még neki ne többet, csak tiz esztendőt, vagy
csak ötöt, vagy csak egyet. De a halál sehogyse akart engedni, hanem azt
mondta:
– Készülj hamar! oszt’ gyere, ha nem jösz, viszlek.
De a vén asszony nem hagyta fiára, csak kért, csak rimánkodott, hogy
engedjen még neki valami kis időt, ha nem sokat is. A halál még se akart
anuválni. Végre mégis addig árguválódott, rimánkodott a vén asszony,
hogy a halál azt mondta:
– Na nem bánom, engedek hát három órát.
– Az nagyon kevés, mondja a vén asszony, hanem ne vigyél el ma, inkább
halaszd holnapra.
– Nem lehet!
– No de mégis!
– Nem lehet!
– Ugyan már no!
– Na! ha olyan nagyon rád ásták, mondja a halál, nem bánom, legyen!
– Oszt’ még azt kérném, hogy hát izé… ird fel ide az ajtóra, hogy
holnapig nem jösz el… legalább biztosabb leszek, ha ott látom az irást
az ajtón.
A halál nem akart több időt tölteni, nem kötelőzködött tovább, hanem
elővette a zsebéből a krétát s az ajtó felső részére felirta: holnap s
avval elment dolgára.
Másnap reggel napföljötte után elment a halál a vén asszonyhoz, a kit
még akkor is a dunna alatt talált.
– Na gyere velem! – mondja neki a halál.
– Nem addig van a! nézd csak mi van az ajtón!
A halál oda néz, látja rajta az irást, hogy: holnap.
– No jól van! – de eljövök ám holnap! avval eloldalpálozott.
A halál meg is tartotta szavát, mert a következő nap ismét elment a vén
asszonyhoz, a ki még akkor is az ágyon nyujtózkodott, – de most se ment
vele semmire, mert az most is az ajtóra mutatott, a hol az volt irva:
holnap.
Ez igy ment egy hétig, egyszer azonban a halál unni kezdte ezt a
múlatságot, azt mondja hát a hetedik nap a vén asszonynak:
– Na nem szedsz rá többet! – a krétára szükségem van, haza viszem! –
avval szépen letörölte az ajtóról az irást, – holnap pedig, de jól
megértsd holnap érted is eljövök s magammal viszlek!
A halál elment. A vén asszonynak pedig csak leesett az álla; már látta,
hogy holnap vagy akarja vagy nem, de meg kell halni; félt, reszketett
mint a kocsonya.
Már másnap reggel felé nem tudott hova lenni félelmében, bele bujt volna
a halál elől az üres palaczkba is, ha lehetett volna. Találgatta, hogy
hova bújjék; volt a kamorában egy hordó csorgatott méz, bele űlt abba s
csak az orra, szeme, szája látszott ki belőle.
– De hátha ott is rám talál!? jobb lesz, ha a dunnába buvok.
Kijött hát a mézből s belebútt a dunnába a toll közé; de ezt sem
javasolta magának; ki akart hát jönni a dunnából, hogy más jobb búvó
helyet keres és a mint bútt kifelé, épen akkor toppant be a halál, a ki
el nem tudta gondolni, hogy micsoda isten csodája lehet az az izé s úgy
megijedt tőle, hogy majd kitörte a nyavalya s ijedségében úgy elszaladt,
hogy még tán máig se ment felé se a vén asszonynak.
X. AZ ARANYHAJÚ TÜNDÉR KIRÁLYKISASSZONY.
Egyszer volt, hol nem volt, még a hideg óperencziás tengeren is túl,
volt egy gazdag ember, volt annak egy legény fia, Józsinak hívták.
Történt egyszer, vásár alkalmával, hogy az ember oda ád száz forintot a
fiának, hogy menjen ki avval a vásárba, oszt’ a mit száz forintra
tartanak, akármi legyen is, azt vegye meg. – No jól van. Kimén Józsi a
vásárba, őgyeleg, ödöng előre hátra, hol ezt bámúlja, hol amazt; egyszer
meglát egy kalanas tót előtt egy iczinkó-piczinkó takaros kis fapoharat,
födele is volt, a mivel le volt csukva. Felveszi a gyékén ponyváról a
fakanalak mellől a fapoharat, nézi, ürgeti, forgatja, de nem nyitotta
fel a tetejét; egyszer csak azt kérdi:
– Hogy adja ezt a kis fapoharat?
– Száz forint, – mondja neki a tót.
Józsi nem szól semmit, csak kiolvassa a száz forintot, od’adja a tótnak,
avval a zsebibe tette a fapoharat s elment haza.
Este, mikor már megvacsoráltak, de még ott űltek az asztal-szék mellett,
kérdi tőle az apja:
– Hát fiam mit vettél a száz forinton?
– Én biz édes apám uram ezt a kis fapoharat vettem.
– Fitísd (mutasd) hát no! lássuk mi van benne.
– Biz én édes apám uram, még magam sem tudom.
Avval felnyitotta a tetejét, hát egy másik pohár van benne, akkurát
olyan mint a külső; kiveszi, felnyitja annak is a tetejét, hát abban meg
egy harmadik fapohár van, azt is felnyitja, abba’ meg a negyedik,
negyedikben ötödik, ötödikben hatodik, hatodikban hetedik; mikor a
hetediket is felnyitja: kiugrik belőle egy miknyi kis béka épen az
asztal közepére, ott neki esik az ételmaradéknak, eszik, eszik, mintha
ostorral vágnák. Hát nő ám csakhamar szemlátomást, eleinte akkora lett
mint egy dió, majd mint egy tyúktojás, aztán mint egy lúdtojás;
utóljára, – mikor már minden ennivalót megevett, a mi csak az asztalon
volt, – akkorra lett mint egy igazi jó magyar kenyér. – A kik ott űltek
az asztal körül, csak nézték, hogy mi lesz már ebből; egyszer csak, – el
sem hinnék kigyelmetek, ha nem mondanám, – megszólal ám a nagy béka
tiszta érthető emberi nyelven: „Hozzatok még többet is, mert nagyon
ehetném!“
– Eredj fiam a kamorába, hozz a polczról egy kenyeret meg egy darab
szalonnát.
Józsi elment, hozott. Mikor a béka azt is megette, azt mondja:
– Most már vessetek ágyat a kuczkóba, mert alhatnám.
Ágyat vetettek hát neki, a béka pedig ráfeküdt s aludt mint a tej.
Két-három nap aztán ott tanyázott a kuczkóban, de minthogy mindig evett,
egyre nőtt: utóljára nem fért ott se, hanem kitránczporálták a szalmás
szinbe, ott csináltak neki jó helyet. Hét nap alatt akkorára nőtt mint a
legnagyobb ökör; akkor aztán megköszönte a szállást, gazd’uram
jó’karatját: avval elment világgá; ment, mendegélt, egyszer előtalált
egy nagy tavat, abba bele ment.
Hanem e napságtól fogva a gazda ember vagyona mindég alább-alább szált,
nem tudta elejét venni semmi-lötte képen; hijába igyekezett, majd az
orrával túrta a földet, – de biz az nem használt semmit; utóljára így
maradt ni! mint az újjam. Azt mondja hát ekkor az ember a fiának:
– Na fiam! én már nem tudlak miből tartani, eredj, menj világgá, próbálj
szerencsét, majd csak megélsz valahogy. Mink pedig itthon anyáddal, ha
dolgozunk, nem halunk meg éhen.
Józsi aztán felkászolódott, ment, ment, mendegélt hetedhét országon
keresztül, még az üveg hegyeken is túl, még azon is túl, a hol a kis
kurta farkú disznó dúr; egyszer előtalált egy királyi várost. Bemén a
királyi udvarba, hát megfogadják kocsisnak. Eleinte nagyon jól ment a
dolga, a királynak a legkedvesebb kocsisa volt; hanem egyszer a
királynak feljött a habókja, meg akart házasodni, pedig már nem volt
valami fiatal ember, aligha át nem ugrotta már az L-et. Hivatja hát
Józsit fel a palotába s azt mondja néki:
– Na fiam! ha te a tündér királykisasszonyt nekem elő nem hozod: menten
minden teketória nélkül felakasztatlak!
Szegény Józsinak erre a szóra csak leesett az álla; mit csináljon? merre
menjen? hisz azt se tudja bű-é bá-é, annyit se tud, hogy merre lakik. No
de ennek meg kell lenni, ha törik szakad, mert a király parancsolta.
Felkészült hát Józsi az útra, a király adott neki egy tarisznya pénzt,
három kenyeret meg egy lovat. „Na, – gondolta Józsi magában, – még ebben
tart, csak találok olyan embert, a ki útba igazit!“ Mikor aztán
felkászolódott, felűlt a lóra, ment, ment, mendegélt hetedhét országon
keresztül, egyszer előtalált egy fehér kutyát.
– Ugyan az isten áldjon meg! mondja neki a fehér kutya, adjál egy kis
ennivalót! már hét álló esztendeje, hogy nem ettem egy falatot; annyira
vagyok már, hogy a bélem a gerinczemhez szárad.
Józsi megszánta, adott neki egy kenyeret.
– Jó tét helyébe jót várj! Éhén van a farkam, húzzál belőle három szál
szőrt; mikor szorúltságban leszel, csak rázd meg azt, ott leszek én
abban a tapodtatban.
No jól van. Józsi kihúz három szál szőrt, bele teszi a tarisznyába,
avval azt kérdi tőle:
– Ugyan nem tudnád megmondani: merre van tündér ország? oda akarnék én
menni.
– Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest
keletre, arra találsz egy nagy folyó vizet, annak a partján egy tüske
bokor közt van felakadva egy hal: attól kérdezd meg, az aligha nem
tudja.
Ment aztán Józsi egyenest keletre, nagy sokára végre valahára megtalálta
a nagy folyó vizet; a mint ott lovagolt part mentiben, hát látja, hogy
egy tüske bokor közt ott viczkándozik egy nagy hal, de sehogy nem bír
kiszabadulni. A mint meglátja Józsit, hogy ott lovagol, megszólitja:
– Ugyan az isten áldjon meg! szabadits ki e közül a tüske bokor közül;
már hét álló esztendeje, hogy itt vergődök, még se tudok kiszabadúlni, –
azóta senki de senki nem járt erre, hogy kivett volna innen.
Józsi megszánta szegény fejét, leszállt a lóról, kivette.
– Adjál egy kis ennivalót, olyan éhes vagyok, hogy a szememmel is alig
látok.
- Éhén van egy kenyér, oda’adom ezt, jól lakol vele.
– Hát aztán igaz! majd el is felejtem kérdeni: mi járatban vagy?
– Én bizony tündér országot keresem; nem tudnád megmondani: merre esik?
– Én bizony nem tudom, hirét ugyan hallottam; hanem menj arra egyenest
keletre, arra találsz egy nagy hegyet, annak a tetején van tőrbe esve
két galamb, minden éjjel ide hallott a sirásuk: azok aligha meg nem
tudnák mondani… Hanem várj egy kicsit! innen a farkam mellől végy le
három hal-pénzt, ha megszorúlsz valaha, rázd meg: ott leszek én abban a
tapodtatban.
Józsi aztán levett három hal-pénzt, bele tette a tarisznyába; avval a
halat eleresztette a vizbe, maga pedig felült, ment, mendegélt, hetedhét
országon is keresztül, egyszer csak elötalálta a nagy hegyet. A lovát
kipányvázta a fübe, maga pedig felmászott a hegy tetejére. Hát látja,
hogy a két kis galamb ott sipákol a tőrben.
– Jaj szabadíts ki, ha van benned szánakozó lélek! már hét álló
esztendeje, hogy ebbe a tőrbe estünk, azóta senki, de senki egy
teremtett lélek se járt erre, hogy kiszabaditott volna bennünket.
Józsi megszánta szegényeket, kiszabaditotta a tőrből.
– Tudom, hogy éhesek vagytok; netek itt ez a kenyér, lakjatok jól vele.
Azok szegények avval az éhes hassal hozzá láttak amúgy Magyar Miskásan,
a legutólsó morzsáig mind megették.
– No te szegény legény ugyan jól tettél velünk, hanem mink se maradunk
adósok, jó tét helyébe jót várj! Húzz ki a farkunkból három-három szál
tollat, oszt’ ha valaha szorúltságod lesz, rázd meg: ott leszünk mink
abban a tapodtatban, a hogy lehet: segitünk rajtad.
Józsi tehát kihúzott mind a két galamb farkából három-három tollat,
eltette a tarisznyába, aztán azt mondja nékik:
– Nem tudnátok megmondani: merre esik tündér ország? oda akarnék menni.
– Dehogy nem! dehogy nem! hisz oda valók vagyunk mink. Csak ülj fel a
lóra, aztán gyere utánunk.
Józsi felült a lóra, a két galamb szállt előtte, ő meg utánok, repült
mint a szél. Heted napra elértek tündér országba.
Uram fia! ha látott valaha szépet, a volt a másik. A patakokban
mindnyájában tej meg méz folyt, még csak a fű is selyemből volt, a
szebbnél szebb kertekben gyönyörübbnél gyönyörübb virágok voltak mind
csupa drága kövekből; minden fának a dereka meg az ága ezüstből volt, a
levele meg aranyból, rajtok a töméntelen sok gyümölcs, virág, hogy majd
letörte az ágát; a virágokon a harmat mind csupa gyémántból volt. Na
hiszen volt mit nézni Józsinak, mert hát ő még olyat teljes világ
életében, mióta az anyja a szárazra tette, soha de soha nem látott!
Nézte is ám ugyancsak, szintúgy dülyedt a látókája. Mikor aztán betelt a
nézésivel, elindúlt; ment, ment, egyszer előtalált egy rémitő szép
palotát, olyan volt, hogy a mit csak addig látott palotát, egy se illett
volna mellé még csak disznó-ólnak se; a fala ezüstből volt, az ablakok
rajta gyémántból, a teteje merő aranyból, a kapuja meg a többi ajtó a
leggyönyörűbb drága kövekkel volt merevén kirakva. Ebben a palotában
lakott az aranyhajú tündér királykisasszony egyes-egy maga; akkor is ott
könyökölt egy ablakban; olyan gyönyörű volt, hogy annak se látta még
ember mását. A haja tiszta arany, a szeme mint a bogár, az orczája mint
a rózsa, a karja meg más egyebe mint a leesett hó; még tán a képíró se
tudott volna szebbet rajzolni! A mint ez a gyönyörű teremtés meglátta
Józsit, abban a pillanatban leszaladt hozzá, megölelte, megcsókolta.
– Na szivem szép szerelme! te az enyém, én a tied mind halálig! itten
élünk mint hal a vizben.
– Jaj szívem szép szerelme! nem maradhatok én itten, mert engem ez s ez
király küldött teéretted; hanem most már jösz-e velem vagy sem?!
– Jaj szívem szép szerelme! egyszer oda voltam ebbe’ s ebbe’ a tóba’
fürdeni, ott a vízben elveszett a gyűrűm, míg az elő nem kerűl, nem
mehetek innen sehova.
– Oh szivem szép szerelme, ha csak az a baj! megkeritem én azt!
Akkor aztán az aranyhajú tündér királykisasszony felvezette Józsit a
palotába, adott neki húst, bort, jól tartotta. Mikor aztán Józsi
jóllakott’ s kipihente magát: felűlt a nyeregbe, elment annak a tónak a
partjára, a melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony elvesztette a
gyűrűjét. Ott előkereste a tarisznyából a három halpikkelyt, megrázta,
hát abban a szempillantásban ott termett az a hal, a melyiket a tövis
bokor közül szabaditott ki.
– Mi baj, kedves gazdám, mi baj?!
– Se több, se kevesebb, mint az, hogy mikor az aranyhajú tündér
királykisasszony ebben a tóban fürdött, a vizben elvesztette a gyűrűjét;
– azt kerítsd nekem elő!
– Jaj lelkem teremtette! nem olyan könyű dolog ám a! mert a mint a gyűrű
kiesett az újjából, egy irtoztató nagy béka felkapta, elnyelte.
– Hídd elő hát legalább azt a nagy békát.
– Azt megtehetem könnyen.
Avval a hal usgyé! eltűnt a vízbe; nem sok idő múlva éhén jön, czammog
utána a nagy béka. Hát uram fia! épen az a nagy béka volt ez, a melyiket
Józsiék tartottak; mihelyest meglátta Józsit, tüstént megismerte.
– Hát te hol jársz itt, a hol a madár se jár?!
– Én bizony egy elveszett gyűrűt keresek; ez a hal azt mondja, hogy te
találtad meg.
– Nem tudom én; nézzük meg.
Akkor elkezdett hányni, hát csakhamar kiokádta. Józsi épen felakarta
venni, hát csak elő ugrik ám egy nyúl egy bokorból, felkapta a gyűrűt,
avval usgye fúre, úgy ellógheczölt vele, mintha puskából lőtték volna.
Nosza Józsinak se kell több, előkapja a tarisznyából a három szál szőrt,
a melyiket a kutyától kapott, megrázza: hát csak ott terem a nagy fehér
kutya.
– Mi baj, kedves gazdám, mi baj?!
– A hol az a nyúl, fogd meg; egy gyűrűvel szaladt el.
A mint a kutya ezt meghallotta: aló vesd el magad! utána a nyúlnak,
ugyancsak rugaszkodik ám. Nem sokára elérte, széttépte, visszahozta a
gyűrűt. Józsi aztán az újjára húzta s visszament vele az aranyhajú
tündér királykisasszony palotájába.
– Na szivem szép szerelme, itt a gyűrű! most már gyere velem.
– Oh szívem szép szerelme nem mehetek addig, míg nekem az élet- meg a
halál-forrásából egy-egy korsó vizet nem hoz valaki. Az pedig olyan
helyen van, hogy oda, ha csak szárnyon nem jár mint a madár, nem juthat
senki.
Józsi gondolkodóba esett; egyszer csak eszibe jut, hogy attól a két
galambtól, a melyiket a tőrből megszabaditott, kapott ő három-három
tollat; előkereste hát azokat a tarisznyából, megrázta jó erősen, hát
mind a két galamb egyszerre ott termett mint a parancsolat.
– Mi bajod van, kedves gazdánk?!
– Jaj van nekem olyan, hogy csak az isten a megmondhatója!… Hanem
tudjátok-e hol van az élet- meg a halál-forrása?
– Tudjuk.
– Na hát hozzatok nekem mind a kettőből egy-egy korsócskával.
– Jaj nem olyan könynyű dolog ám a! kivált a halál- forrásából hozni,
mert ha az rácseppen valamire; azonnal megég, meghal abban a
pillanatban! No de mégis, ha csak szerét tehetjük, neked hozunk belőle
akárhogy is!
Avval Józsi od’adott két ezüst korsót a két galambnak, azok elrepültek;
szálltak sebesen mint a gondolat, vagy még tán annál is sebesebben,
egyszer elértek egy nagy hegyet, nem elég volt, hogy csupa üvegből volt,
hanem a mellé még olyan meredek volt, hogy az ember, ha emilyen másforma
hegy lett volna is, ezerszer törte volna ki a nyakát, ha rajta mászkált
volna. Mondom, hát annak az irtóztató magas hegynek a legeslegtetején
volt két forrás, az egyikben az élet-vize, a másikban a halál-vize úgy
buzgott, úgy suhogott mint a vasfazékban, mikor forralják. A két galamb
hát felszállott, aztán az egyik korsót meritették teli az egyikből,
aztán meg a másikat a másikból. Mikor készen voltak vele, jó formán ki
se pihenték magokat, repültek vissza, átadták Józsinak a két korsó
vizet. Annak se kell egyéb, szaladt fel vele lóhalálában a palotába.
– Na szívem szép szerelme! itt van már a mit kivántál, – most már gyere
velem.
– Jaj szívem szép szerelme! nem mehetek addig, mig ezt a palotát
kertestől mindenestől, így a mint van: úgy el nem viszszük, hogy csak
egy szeg se maradjon itt belőle!
Na szegény Józsinak ha nem volt eddig bánatja, lett most; csak leesett
az álla, mint a kit akasztani visznek; búsúlt, búslakodott, még az étel
se esett jól; mit csináljon? mi tévő legyen? azt csak a jó isten tudja,
hisz olyan munka az, hogy ezer kocsinak is elég volna száz esztendeig,
még akkorra se hordaná el mind egy czitökig. Egyszer csak eszibe jut,
hogy van neki valami egyetmása, hát ha azok közül egyik vagy másik tudna
rajta segiteni; előveszi hát a tarisznyáját, kiveszi a tollakat,
megrázza: egyszerre csak ott terem a két galamb.
– Mi baj, kedves gazdánk, mi bajod érkezett?
– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mondjátok
meg, hogy vigyem én el innen egyes egy magam ezt a palotát?!
– Mink nem tudjuk; ha tudnánk mért ne mondanánk!
No itt nem nyert semmit, elővette hát a három halpénzt, megrázta őket,
hát egyszerre csak ott terem a hal.
– Mi baj, kedves gazdám, mi bajod érkezett?
– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mond meg
nekem, hogy vigyem én el innen egyes-egy magam ezt a palotát?
– Én nem tudom; hogyha tudnám, mért ne mondanám!
No itt se nyert semmit; még csak a három szál szőr volt, melyet a
kutyától kapott, hanem bízott is benne akár a kőfalba; előveszi hát,
megrázza, – egyszerre csak ott terem a nagy fehér kutya.
– Mi baj, kedves gazdám, mi bajod érkezett?
– Van nekem olyan bajom, hogy csak az isten a megmondhatója!… Mond meg
nekem, hogy vigyem én el innen egyes-egy magam ezt a palotát?
– Óh! hát csak az a baj? soh’se búsúlj biz azon oly nagyon. Van nekem
otthon egy arany vesszőm, – várj, mindjárt elhozom, – avval kell mind a
négy sarkát háromszor-háromszor megütni, egyszeribe egy arany almává
lesz. Ha oszt’ azt akarod, hogy megint palota legyen belőle: ütögesd meg
vele köröskörül az arany almát, tüstént palota lesz.
No jól van. Egyszeribe eltünt a kutya; de már annyi idő múlva, mig az
ember százig olvasna, újra ott volt.
– Nem jöhettem hamarább, a gyerekek, a mint játszottak vele, elhányták,
vetették, keresni kellett. Itt van, fogjad, – aztán csak úgy tégy vele
mint a hogy’ mondtam!
Ekkor aztán felment Józsi a palotába az aranyhajú tündér
királykisasszonyhoz, oszt’ azt mondja neki:
– Na szívem szép szerelme nincs már semmi baj, a mi volt is elmúlt!
gyere velem, elviszszük a palotát is kertestől mindenestől.
Avval megölelte, megcsókolta; aztán lement az istálóba, felnyergelte a
lovát, az aranyhajú tündér királykisasszonyt felűltette a nyeregbe, maga
pedig megkerülte a palotát, az aranyvesszővel megütötte
háromszor-háromszor mind a négy sarkát: egyszeribe hűlt helye lett
kertnek, palotának, mindennek, csak ő volt ott a nagy pusztaságon meg a
lány a lovon, a lába előtt meg ott volt egy aranyalma. Józsi felvette az
aranyalmát, beletette a tarisznyába; avval felűlt ő is a lóra, mentek,
mendegéltek hetedhét országon keresztűl, míg egyszer csak haza értek a
király udvarába.
Kinek volt nagyobb öröme mint a királynak, mikor a szép aranyhajú tündér
királykisasszonyt meglátta! nyúlat lehetett volna fogatni a vén
bolondal. Nosza futtatta a szolgákat ide is, oda is vendégek után, hogy
jöjjenek, de ízibe, mert lakodalom lesz. Aztán felhívatta Józsit a
palotájába; az aranyhajú tündér királykisaszony, hogy hogy nem,
rálötyintett abból a vízből, a melyik a halál-forrásából való volt; a
szegény Józsi egyszeribe abba a szempillantásban összeégett s meghalt. –
A vén királyt majdhogy a nyavalya nem törte ki bánatjában, búsúlt,
buslakodott, sajnálta a jó szolgát.
– Soh’se szomorkodj’ biz azért, – mondja neki az aranyhajú tündér
királykisasszony, – mindjárt nem lesz annak semmi baja!
Avval elővette a másik korsót, ráöntötte a vizet; egyszeribe feltámadt,
még hétszerte szebb és fiatalabb lett, mint ezelőtt volt. A vén király
megkívánta, s azt mondta az aranyhajú tündér királykisasszonynak, hogy
őtet is fiatalítsa meg; az hát ráönti a halál-vizet, egyszeribe megégett
mint a száraz rőzse, – hanem a másik korsóba nem volt egy csep se, nem
támaszhatta fel; mit volt mit tenni, eltemették, – még pedig nagy
pompával.
Minthogy a megboldogúlt királynak nem volt semmi feje foka, Józsira
maradt egész országa. Ő aztán, már mint király, elbontatta a régi
palotát, a tarisznyából előkereste az aranyalmát, az aranyvesszővel
köröskörül veregette, hát uram fia! akár hiszik kigyelmetek akár nem, –
a réginek a helyére tűstént ott termett az a gyönyörű palota, a
melyikben az aranyhajú tündér királykisasszony lakott, kertestől
mindenestől, úgy a hogy’ amott állott; itt is olyan szép volt, hogy hét
országból jártak csodájára. Az aranyhajú tündér királykisasszonyt aztán
Józsi elvette feleségűl, mielőtt a lakodalmat ellakták volna, elmentek
az apjáért meg az anyjáért, azokat is elhozták magokhoz az ezüst
palotába. Éltek boldogúl, a királynénak gyönyörű aranyhajú gyermekei
lettek, még tán most is élnek mindnyájan, – ha meg nem haltak.
Dixi Daróczi,
Székvári, Kopácsi,
A nagy t... Rákóczi.
XI. AZ MÁR NEM IGAZ!
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt egy
szegény ember, volt annak három fia. Egyszer a király kihirdetteti az
egész országában, hogy annak adja a lányát, a ki előtte olyat tud
mondani, a mit ő el nem hisz; meghallja ezt a szegény ember legöregebb
fia, a kit Péternek hivtak, kapja, fogja, elmegy a királyhoz, megmondja
egy szolgának, hogy ő beszélni akar a királylyal. A király mindjárt
gondolta, hogy mit akar a legény, de nem mondta senkinek, csak azt
parancsolta, hogy ereszszék be tüstént. – Pedig már ekkor annyi királyfi
meg isten tudja micsoda nagy úr megfordúlt a király előtt, – a kik közül
mindegyik a királykisasszonyt akarta volna elvenni, – mint a csillag az
égen, mint a fűszál a réten; de biz’ ott egy se tudott olyat mondani, a
mit a király el ne hitt volna. – Bemén hát Péter a királyhoz, köszön
neki:
– Jó napot adjon isten, király uram!
– Adjon isten neked is fiam! hát mi járatban vagy?
– Én bizony házasodni akarok, uram király!
– Jól van fiam, de hát aztán mire vinnéd az asszonyt?
– Tudja az isten! majdcsak eltartanám valahogy… Az apámnak van egy háza
meg egy kis földje is.
– Elhiszem fiam, – mondja a király.
– Aztán meg van három darab marhánk is.
– Azt is elhiszem.
– Most nem régiben a tőzek annyira meggyűlt az udvarunkon, hogy már nem
is fértünk tőle.
– Elhiszem.
– Egyszer azt mondja az apánk: Fiaim! hordjátok ki ezt a dudvát arra a
kis földre, majd talán használ neki valamit.
– Elhiszem.
– Mink aztán kihordtuk a dudvát három hétig két kocsin.
– Elhiszem.
– Hanem tévedésből a szomszéd földjére hordtuk mind egy szálig.
– Elhiszem.
– Mikor már ez is meg volt, haza mentem, megmondtam az apámnak.
– Elhiszem.
– Akkor aztán én, az édes apám, meg a két kisebb testvérem, úgy
négyecskén kimentünk a földünkre.
– Elhiszem.
– Azután megfogtuk a szomszédunk földjének a négy sarkát, felemeltük
mint az abroszt szokás és a dudvát róla a mi földünkre fordítottuk.
– Elhiszem.
– Azután a földünket tele szórtuk fű maggal.
– Elhiszem.
– Oszt’ olyan sűrű erdő nőtt rajta, hogy ki látott olyat, ki nem!
– Elhiszem.
– Az apám aztán sajnálta kivágatni azt a gyönyörű fákat: hát vett egy
falka disznót.
– Elhiszem.
– Aztán a fölséged öreg apját megfogadta kanásznak!…
– Hazudsz! akaszt….! hanem a királynak hirtelen eszébe jutott fogadása,
rögtön papot, hóhért hivatott, a szegény ember fiával összeadatta a
lányát, csaptak akkora lakodalmat, hogy hét országra szólt a hire, még
az árva gyermeknek is akkora kalácsot adtak a kezébe, mint a karom; volt
lé, meg lé, hát még a sok hús nélkül való lé!
Gallér híján köpenyeg,
Hazudtam, mert volt kinek.
XII. A KIS GYERTYA.
Volt a világon egyszer egy öreg ember, volt annak két fia. Egyszer az
öreg ember beteg lett, ágyba esett. Mikor már érzette magában, hogy nem
sokára elvágják alatta a gyékényt, oda hivatta a fiait maga elébe.
– Na fiaim, én már meghalok, hanem nem hagylak titeket se semmi nélkűl.
Ott az asztal alatt van egy gödör, abban a gödörben van egy nagy vasas
láda: az tele van aranynyal, ezüsttel; a ládafiában meg van egy kis
gyertya. Majd ha meghalok, vegyétek ki a ládát; tied legyen öregebb az
arany meg az ezüst, tied pedig te kisebb a ládafiában levő kis gyertya;
– mind a ketten megéltek abból holtig. Átkozott legyen pedig az mind
ezen mind a más világon, a ki úgy nem osztozkodik, mint a hogy mondtam!
Az öreg alól aztán nem sokára kirántották a pokróczot, meghalt. A fiai
pedig hívattak papot, kántort, deák-gyerekeket; a pap elprédikálta, a jó
fizetésért úgy megdicsérte, hogy majd lement a könyökéről a bőr; a
kántor meg a deák-gyerekek elénekelték annak rendje és módja szerint.
Másnap az osztozásra kerűlt a sor; a fiak elvették a helyéről az
asztalt, a táblát felfeszítették, a gödörből nagy ínnal-kínnal kiemelték
a nagy vasas ládát; felnyitották, hát telisded-teli volt aranynyal meg
ezüsttel, oszt’ a fiókjában is ott volt a kis gyertya, de csak akkora
volt, mint a kis újjam.
– Hát most már mi tevők legyünk? – kérdi az öregebb testvér.
– Hát elosztjuk úgy, a mint az apánk meghagyta; a kendé lesz bátya az
arany meg az ezüst, az enyim meg a kis gyertya!
Úgy is tettek. Az öregebbé lett a kincs, a kisebbiké meg a kis gyertya;
hogy ilyen szépen minden zsörtölődés, czivakodás nélkűl megosztozkodtak:
az öregebb csináltatott a testvérének egy pár szép ruhát, azonfelűl
adott neki száz aranyat.
– Na bátya köszönöm ezt is, evvel se tartozott volna kend. Én elmék
világgá szerencsét próbálni Isten megáldja kendet!
Avval az újjasa zsebébe tette az apai örökségkép’ rámaradt kis gyertyát
s útnak indúlt; ment, mendegélt egyenest az orra után, estére kelve egy
csárdába tért be, hogy ott marad éjszakára. – Leűlt egy hosszú asztal
egyik végéhez, – a másiknál épen négy kártya-spiller kártyázott pénzre;
– mindjárt vacsorát parancsolt, evett, ivott dosztig. Mikor jó’ lakott,
megfizette a vacsora árát; az a négy kártya-spiller pedig, a ki ott az
asztal másik végén kártyázott, meglátta, hogy az aranynyal fizetett.
– Hó! – gondolták magokban, – ez nem valami félbolond ember! még
aranynyal fizetett! Jó lenne ezt egy kicsit befűsűlni!
Oda ment hát mind a négy hozzá, erőltették minden módon, hogy csak
menjen velök kártyázni, hisz egy-két krajczár nem a világ, avval bizony
nem sokkal lesz szegényebb az ember; oszt’ meg hátha nyerni talál, az
meg ugyancsak jó ám! elfér zsákon a fólt. A mi legényünk eleinte csak
szabódott, csak szabódott; mikor aztán látta, hogy ezektől ugyan nem
menekszik, míg csak be nem rántják, azt mondja nekik:
– Na eb a lelkét! nem bánom hát, ha kártyázunk is!
Avval leűltek, kártyáztak. Eleinte amazok is azon voltak, hogy csak az
idegen nyerjen, hogy annál jobban beleízeledjék a játékba; hanem mikor
látták, hogy na! talán eleget is nyert már, innen-onnan nem is marad
náluk pénz: minden módon azon igyekeztek, hogy veszítsen is már; de biz’
ott hiába volt minden iparkodásuk, álnokságuk, mert csak a mi
legényünknek kedvezett a szerencse, olyan sok pénzt nyert, hogy halommal
állt előtte az arany, ezüst meg a bankó…
Egyszer egy kis egér, hogy-hogy nem felszaladt az asztalra, a melyiken
játszottak, utána a tarka macska! a mint ott kergette, elütötte a
farkával előttök a világot. Keresik aztán a gyertyát, tapogatnak a
sötétben: „Ide gurúlt, ide gurúlt!“ de biz’ azt nem találtak meg.
Egyszer aztán eszibe jut a mi legényünknek, hogy van az ő zsebében egy
kis gyertya, meggyujtja azt addig legalább, míg a másikat megtalálják.
Kotonoz hát a zsebében, ráakad, kiveszi s meggyujtja. Hát uram fia! –
istók-bárék akár hiszik kigyelmetek, akár nem, – hát a mint a kis
gyertyát meggyujtotta: mindenki elaludt a házban, azon módon a mint
volt, csak csupán ő marad ébren. Költené őket, nem tudja. Kimén a kis
gyertyával a pitarba, hát látja, hogy a csárdásné azon módon, a mint a
kását kavarja, alszik ám ugyancsak, még a főzőkalán is a keziben van;
kimén vele az udvarra, hát látja, hogy a béres-gyerek, a mint húzná a
jószágnak a kúton a vizet, már a vödröt fel is húzta félig, – úgy
megalszik, hogy jobban se kell. Bemén hát újra a házba, még akkor is
alszik mindenki; megkeresi a másik gyertyát, meggyujtja, a magáét meg
eloltja, elteszi a honnan kivette: hát egyszeribe felébred mindenki.
No jól van. Tudja már, mire kell használni a kis gyertyát. Avval megint
leűlnek az asztalhoz, mintha semmise történt volna, elkezdik újra ütni;
ütötték egész világos hajnalig, akkorra a mi legényünk elnyerte a négy
kártya-spiller pénzét a legutolsó kis krajczárig.
Reggel aztán, mikor feljött a ruhaszárító-csillag, a mi legényünk a sok
pénzzel együtt elment dolgára; ment, ment, mendegélt egész napon át;
egyszer, mikor már megunta a sok ödöngést, azt mondja magában: „Ugyan,
mit is kódorgok én ides-tova, mint Orbán lelke pokolban? vagy mint a
ványai tanács az égzengésben? Ej! a ki bundzsója van a világnak! beállok
katonának, – hisz’ igy se helyem se fenekem!“
Úgy is lett. Elment, beállott katonának. Ott aztán csak-hamar nagyra
vitte isten a dolgát, kapitány lett. Pénze annyi volt mint a polyva,
egyre traktálta a többi tiszteket; azok el nem tudták gondolni, hogy
honnan veszi ez azt a temérdek sok pénzt, mindössze is azt gondolták,
hogy az apja valami gróf, vagy legalább is valami rémitő sok pénzzel
bíró kurta-uraság.
Egyszer aztán a királynak is a fülébe ment ez; az egyet gondol,
felöltözik koldús ruhába, elmegy a katonához kérni.
– A mivel az úr isten megáldotta katona uramat! Ne sajnáljon ennek a
gyámoltalan, ügyefogyott Lázárnak egy áldott alamizsna krajczárkát adni!
Istenért, istennek!
– Ej édes öregem most épen nincs nálam egy krajczár se, hanem jőjön kend
ekkor meg ekkor, akkor majd adok.
No jól van. Az öreg koldús, már mint a király odatartózkodott arra az
órára, a mikorra a kapitány mondta. Épen úgy estendőn volt az idő; mikor
aztán jól besőtétedett, elindúltak ketten a városba. Egyszer előtalálnak
egy nagy boltot, – régen lefeküdt már mindenki, – ajtó, ablak be volt
zárva akkora lakatokkal mint a fél öklöm. A katona előveszi a vérrel
harmatozó vasfüvet, oda érteti a kulcslyukhoz, hát a závár úgy
kipattant, mintha benne se lett volna, aztán meggyujtja a kis gyertyát,
az öreg koldúst, már mint a királyt, oda küldi a pénzes fiókhoz.
– Na öreg bátyám, szedje kend ki mind, rakja kend három egyenlő csomóba.
Az öreg koldus ugy tett, a mint a katona parancsolta.
– Ez a csomó a tőke, ezt ne bántsuk; ez a csomó a nyereség, ezt se
bántsuk, hadd élhessen; ez a csomó a mit csalt, – ezt tegye kend a szűre
ujjába.
Az öreg koldús beletette, a másik kettőt pedig vissza seperte oda, a
honnan kivette. Aztán mentek másik boltba, onnan meg a harmadikba,
mindenütt ugy cselekedtek, hogy két harmadát a talált pénznek ott
hagyták, egy harmadának pedig azt mondták: „Gyere velem, ha nem jösz,
viszlek“… Egy helyt azt mondja az öreg koldus a katonának:
– Ugyan édes katona uram, nézzük meg, hát odafenn benn a házban mit
csinálnak?
– Nem bánom én, na nézzűk meg:
Fölmentek hát az emeletbe, – mert igaz! majd is elfelejtem mondani: a
ház emeletes volt, – ott benéznek egy házba (szobába), hát látják, hogy
egy szép fiatal ember mellett egy vén csúnya szipirtyó fekszik; benéznek
egy másik házba, hát látják, ott meg egy vén ember mellett egy gyönyörű
badár fiatal menyecske fekszik.
– Hó! ez nem jól van igy! – mondja a katona, ezen segíteni kell. Vegye
kend a hátára öreg bátyám ezt a fiatal menyecskét, vigye kend át a másik
házba a mellé a fiatal ember mellé… Ne féljen kend, nem ébred az fel,
mig mi itt leszünk. Azt a vén asszonyt meg hozza ide e mellé a vén ember
mellé!
Mit volt mit tenni, szót kellett fogadni; az öreg koldus hát elvitte a
menyecskét a fiatal ember mellé, a vén asszonyt meg elhozta a vén ember
mellé. Mikor meg volt ez is, ott hagyták őket, mint sz. Pál az oláhokat.
– Ugyan édes katona uram nézzük meg a király kincstárát is!
– Megnézhetjük… hanem abból nem szabad ám, egy krajczár nem sok, annyit
se elhozni; mert annak kell fegyverre, lóra, katonára, annak élelmére,
ruházatjára, egy szóval mindenre.
A mint oda érnek a királyi palotához, a katona meggyujtja a kis
gyertyát, előveszi a vérrel harmatozó vasfüvet, kinyitja vele az
ajtókat, bemennek. Odabe’ aztán rendre megmutogat mindent az öreg
koldusnak, mintha az nem jobban tudta volna, hogy mi hol áll, mint ő.
Nem tudom, hogy az öreg koldus, már mint a király, elfelejtette-e, a mit
a katona mondott, hogy a királyi kincstárból nem szabad elhozni de még
csak egy kis krajczárt sem, vagy csak próbára akarta tenni a katonát,
elég az hozzá, egyszer úgy a szűr alatt belemarkolt egy aranynyal telt
kádba. Nossza a katonának sem kell ám több: ugy képen teremti az öreget,
hogy nem adta volna két annyiért sem.
– Hát erre arra még a ki áldotta, adta teremtette is! hát nem
megmondtam, hogy ezt nem szabad bántani?!
Csihé-puhé! csihé-puhé! ugyancsak egyetmásolja ám az öreg koldúst!
– Jaj édes katona uram, visszateszem csak, ne bántson!
– Ugy is kell, erre meg amarra!
Az öreg koldus visszatette a marék aranyat, mindjárt meglett a szent
békeség. Aztán berekeszölték az ajtókat; a katona egy félmarék pénzt
adott az öreg koldúsnak, a többit pedig a keszkenőjébe töltötte s
elvitte haza.
Hanem igaz! mikor másnap reggel felébredt a vén ember, meg akarta
csókolni a fiatal menyecskét; átöleli hát, a ki mellette feküdt,
megcsókolja – uramfia! – majd kitörte a nyavalya; tudom, hogy hálát
adott az istennek, hogy nem volt foga, mert azon a ránczos képen menten
kitört volna.
– Kitakarodj’ innen erre meg amarra, adta vén satrafája! mert most
mindjárt ide meg amoda! ki hítt elő?! – hogy mertél mellém feküdni?!…
Erre arra adta ilyenje olyanja!
Hanem a vén asszony sem hagyta magát faltól, megeresztette a nyelve
kerepczéjét, csatított annyira, hogy a vén embernek szűk lett a nagy
ház. Kiment által a másik házba, hát a két fiatal még akkor is ott
enyelgett, szerelmeskedett az ágyon, halálig megszerették, csókolták
egymást, mint a galamb.
Nosza a vén embernek se kellett ám több; a mint ezt látta: rákezdte a
katona miatyánkot, csak úgy dőlt belőle az adta-teremtette, mint a
felfordúlt fazékból a viz, vagy még tán annál is jobban; szidta a fiatal
embert mint a bokrot, hogy mért vette el tőle a fiatal menyecskét. Ha
törik-szakad is, ő nem hagyja, megy a királyhoz, elpanaszolja előtte
minden baját, de ő igy nem hagyja, úgy nem hagyja a magáét, nem bánja,
ha egész vagyona megbánja is; nem ő, csak azért sem, ha épen kilencz
gyereke meg bánja is!
El is ment tüstént. Elpanaszolta a király előtt tövéről hegyére, hogy
egy fiatal ember, a ki vele egy födél alatt lakik, elcsábitotta, elvette
az ő fiatal feleségét, a magáét pedig, egy vén bocskort, a kire
köpedelem még csak ránézni is, odatuszkolta hozzá… Most már tegyen
igazságot, adassa vele vissza az övét, mert neki soha de soha nem kell
senki más!
A király tudta mindjárt, hogy honnan fuj a szél, mert megösmerte a vén
embert. Hivatja hát rögtön a katonát, elmondja neki az egész dolgot úgy,
a mint a vén ember előtte elpanaszolta. Most már nincs mit tenni, tegyen
köztök igazságot.
– Felséges király! – mondja neki a katona, – most már vagy úgy vesznek,
a mint vannak, vagy pedig a jövő éjtszaka vigye vissza egyiket úgy mint
a másikat az, a ki kicserélte őket!
– Vigye biz’ a fittyfiringős fitty-fene! – mondja a király.
Ha a király ezt nem mondta volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Hogy aztán mi lett a vén emberből és a vén asszonyból meg a fiatal
emberből és a menyecskéből? – kicserélték-e ujra egymást? vagy csak úgy
vesztek? – azt már nem tudom; – kérdezzék meg kigyelmetek a
tő-szomszédjától, az talán megtudja mondani!
JEGYZETEK.
I. BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.
1.=Gyöngyvári Katicza.= Megjelent először a „Kolozsvári Közlöny“
1864-évi 127-dik számában gyüjteményemből közölve, hol a befejező sorok
következőleg állanak:
Kedvesem, ha te meghaltál, én is!
Érezzem a te fájdalmadat én is!
ezt azonban most elhagyva egy később kapott változat szerint közlöm a
végső hat sort. Eme későbbi változatban a leány _Komlósi_ Katiczának van
nevezve, de a már egyszer ösmertté tett nevet jobbnak tartottam
meghagyni, noha ez rokonabb hangzásu a Kriza Homlódi Zsuzsánájával. Ez
utóbbit lásd a „Fővárosi Lapok“ 1864. folyama II. negyedében közölve, a
többi változatait pedig e gyüjtemény első kötetében a 13–17. számok
alatt.
2. =Istenem, istenem.= Rokon az előbbivel és annak változataival,
csakhogy ez amazokhoz képest töredék.
3. =Szép Ilona.= Változatát lásd Erdélyinél (_Népdalok és Mondák. Pest.
1846._) az I. kötet 375. száma alatt.
4–5. =A királyfi.= Lásd szintén Erdélyinél I. kötet 377. száma alatt.
Továbbá két változata van a jelen gyüjtemény első kötetében is a 9. és
10. számok alatt.
6. =Ádám és Éva.= Változatát lásd Kriza gyüjteményében (_Vadrózsák.
Székely népköltési gyüjtemény Kolozsvár. 1863._) az I. kötet 517. száma
alatt. Félnépi eredetű.
7. =Magas a partja.= Ugy látszik, nem népi eredetű, azonban a század
elején széltére dalolták s ezért érdemesnek találtam felvenni
gyüjteményembe.
8. =János.= Ez örökké siró Jánosnak, mióta gyüjteményem nyomda alá
került, egy más változatát is hallottam Székes-Fehérvárott, melyben nem
a gazdasszonynyal, hanem a _kisasszonynyal_ foly a párbeszéd ilyen
formán:
Sirva sétál a kapuban János,
Kérdi töle a kisasszony:
‚Mi most a baj, János?‘
„Ha kisasszony megengedné,
Hogy a kapun belől mennék.“
‚Lehet, szivem, János,
Tessék, szivem, János!‘
a többire nézve, kevés különbséggel, megegyez az itt közlöttel.
9. =Az eladó leány.= Változata megvan Erdélyinek válogatott népdalai
közt (képes kiadás) a 132. szám alatt; továbbá a jelen gyüjtemény első
kötetének 60-dik száma alatt. Ez, a stropha szerkezetből itélve,
mindkettőnél régibnek látszik.
10. =Szabó János.= 11. =A kanász.= Mindkettő töredék, melynek
kiegészitését gyüjtőinktől örömmel vennők.
12. =A kisasszony.= Változatait lásd az első kötet 46. és 47. számai
alatt.
20. =Kecze Sári.= Pár versszaka összetalálkozik Erdélyi II. kötetének
115. számú dalával.
22. =Megöltek egy legényt.= Változata Erdélyinél I. k. 380. szám alatt,
pár versszaka megvan e gyüjtemény első kötetének 68-dik száma alatt is.
23. =A bujdosó.= Változata Krizánál az I. kötet 10. számú dalában.
24. =A lovas legény.= Nehány sora összetalálkozik Erdélyi I. kötetének
272-dik dalával.
25–27. =A rab.= E czim alatt gyűjteményünk első kötetében is van 5
balladanemü közölve (33–37); a stropha szerkezeten kivűl, mely majdnem
mindnyájánál ugyanaz, jellemzi mindegyiket ama méla busongás s valódi
mély érzés. Egy némelyiknél nem csak egész sorok, de egész versszakok is
megegyeznek.
30. =A verbunkos.= Pár sora összevág Kriza I. kötetének 445-dik dalával.
31. =Sárga csizmás Miska.= Négy versszakot közlött belőle Thaly Kálmán
(_Régi vitézi énekek és elegyes dalok. Pest. 1864._ I. k. 332–333.
lap.). Egy más változat látható Mátray Gábor „_Magyar népdalok egyetemes
gyüjteményé_“-_ben_ (Pest. 1858.) a II-dik kötet 88 száma alatt a 18–19.
lapokon.
32. =Gyönge Sándor.= Nem hazai termék, egy külföldről haza jött katona
felmondása után jegyeztem föl más három társával együtt. Ezeket lásd
alább a katona-dalok közt 29–31. számok.
33. =Az elitélt katona.= Változatát lásd az első kötet 67-dik száma
alatt „Váradi nótája“ czim alatt. Némileg egybe találkozik Kriza
„Vadrózsái“-nak 475. számu dalával is.
38–39. =Sári Mári.= Lásd változatát e gyüjtemény első kötetében 55, szám
alatt; Krizánál is van egy hasonló az I. kötet 313. számánál.
40. =Gombosné.= Nem más, mint az Erdélyi Csimáné komámasszonya. Régi,
igen elterjedt népdal, itt is két változatban jön elő, nem különben
Erdélyinél II. kötet 450. száma alatt, valamint Krizánál az I. kötet
334-dik számánál.
47. =Bogár Imre.= Változatát lásd az első kötet 70. száma alatt.
48. =Kis Sándor.= Nem annyira műbecse, mint a benne több helyt
nyilatkozó naiv felfogásért vettem föl e gyüjteménybe. Különös, hogy az,
ki gyilkolt, nem részesűl más bünhödésben, minthogy katonának viszik el.
49. =Sobri.= Erdélyi gyüjteményében az I. kötet 239 száma alatt, csak
négy versszak van meg; én egy régibb kézirat után közlöm az egészet.
51. =A csikós.= Változatát lásd Erdélyinél I. köt. 272. szám alatt.
55. =Fábián Pista.= E dal Fábián kivégeztetése után csakhamar az egész
alföldön elterjedt. Érdekesnek tartjuk az alábbi két dalt
összehasonlitás végett ide iktatni, melyet Arany János közlött először
(_Remény. Szépirodalmi és müvészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti
Vahót Imre. Pest. 1851._ I. köt. 334–336. l.) a következő jegyzet
kiséretében: „Ime egy pár _akasztófavirág_. Népi költészetünk koszorúja
nagy részben ily virágokból van fűzve, s habár ez, mit itt közlünk, nem
tartozik is a jelesbek közé, annyit mindenesetre megérdemel, hogy a
népdalok gyüjteményébe valamikor felvétessék; annálinkább, mert ez, nem,
mint rendesen szokott lenni, a kivégzettek _requieme_, mások általi
bucsúztatója, hanem maga Fábján, a 24 éves szép ifjú szerzeménye; ki az
_elsőt_ bujdostában irta, a _másodikat_ fogságában, midőn a rögtönitélő
törvényszék már meghozá fölötte az itéletet, mondta egy városcseléd
tolla alá, mint ezt közlő bizonyosan tudja.“
FÁBJÁN PISTA NÓTÁJA.
I.
Ha meghalok, arról se tehetek,
Véled, babám, többé nem lehetek,
Nem engedik azt nekünk az egek,
Hogy én kedves babám tiéd legyek.
Nem tudom, hogy hol lesz meghalásom,
Erdőn, pusztán van az én lakásom,
Eltemetnek a mezei vadak,
El is énekelnek a madarak.
Ha megfognak, lánczczal megkötöznek,
Betyárságunknak már véget vetnek;
Ki van mondva a törvény mirólunk:
Akasztófa lészen nyugodalmunk.
II.
Jön a zsandár kivül belűl,
Szól a golyó fejem felül;
Szegény Pista, csak egyedül
Forgolódik a ló körül.
Fogd meg, Julcsám, a lovamat,
Vidd a kútra, itasd meg azt,
Itasd meg, mert szomju nagyon:
Szegény Pista fáradt nagyon.
Azután menj a szobádba,
Borúlj a vetett ágyadra,
Borulj, sirass engem nagyon:
A törvényem hátra vagyon.
Elbúcsúztam Juliskámtól
Az apjától, az anyjától:
Már én elmegyek, látjátok,
Isten vigyázzon reátok.
Sirva kisért a kapuig,
Onnan a határ széleig,
Megcsókoltam utoljára,
Ugy űltem a pej lovamra.
Lement a nap nyugodóra,
Szegény Pista boszújára:
Belement az istálóba,
Megfogtak másnap déltájba.
Már két kezem vasba verték,
Dupla fegyverem elvették,
Magam fegyver közé vettek,
A zsandárok ugy kisértek.
A törvény elébe vittek,
Komor szemmel rám tekintnek,
Monda nekem: no te kutya
Nem lősz többet pandurt soha.
Akkor meghültem egy kicsit,
Hogy az akasztófára visz,
Nem lesz napja vig kedvemnek,
Soha többé életemnek.
Februárjus huszadikán
Kisértek fel a nagy utczán,
Szégyeltem azt váltig nagyon,
Hogy a kezem vasba vagyon.
Édes kedves lovam, Pajkos!
Nincsen czukor, nincs abrak most:
Fogva a te kedves gazdád,
Nincs ki gondot viseljen rád.
58. =Balla János.= Több részletre nézve megegyez fennebb a 48 szám alatt
közlött Kis Sándor czimü balladával.
Nyomdahiba a 65. lapon alól az 5-dik sorban: ez ket, olvasd: ez_e_ket.
II. DALOK.
1. SZERELMI DALOK.
2. Az első versszak változata megvan Kriza „Vadrózsá“-i I. kötetének
411-dik száma alatt. Pár sorban összetalálkozik még Erdélyi Népd. és
Mond. II. kötetének 124-dik dalával.
3. Ezen dal második versszaka egyezik a 12-dik szám alatt közlött
ballada végső versszakával; a harmadik pedig Tóth Kálmán költeményéből
ment át a nép ajkára némi módositással (_Tóth Kálmán. Összes
költeményei. Pest. 1860._ I. köt. 91. l.).
11. Nyomdahiba a második sorban ra ta, olv.: ra_j_ta.
12. Az első versszak változatát lásd Népd. és Mond. I. kötetének 455.
száma alatt.
19. Nehány sora megvan Népd. és Mond. II. 252. száma alatt, de egészen
más kifejléssel; és Krizánál a 350. szám alatt.
20. Első versszaka ugyanaz, a mi a Népd. és Mond. II. kötete 59-dik
dalának.
33. Gyüjteményemben egy régi nyomtatványon ezen dalhoz még a következő 3
versszak csatlakozik:
Vas a patkóm, réz a szege,
Szeretőmnek kék a szeme,
Ha a festőhez vihetném,
Feketére megfestetném.
Pest mellett van egy kertecske,
Ott lakik a szép menyecske.
Hol a legény nem uj fecske,
Kit készen vár a menyecske.
Megmondtam már a Náninak,
Tartson szeretőt magának,
Ne tartson mást bolondjának,
Vegyen bolondot urának.
28. Második versszakának pár sora összetalálkozik Népd. és Mond. II.
176. dalával.
31. Szintén a második versszak változata megvan Erdélyi gyüjteménye II.
kötetének 314-dik dalában.
34. Az e dalban emlitett gyolcsra meg kell jegyeznem, hogy a mult század
utolján a fiatal menyecske, midőn a templomba vagy más nyilvános helyre
ment, a fejkötőn felül tenyérnyi széles fehér gyolcsot, a gazdagabb
pedig fehér fátyolt kötött a fejére s arról tudták meg, hogy „új házas.“
– „Kis leány koromban, – emlité nagy anyám, kinek felmondása után
jegyeztem föl e dalt, csak azt néztük a templomban, hány menyecskének
van a fején gyolcs, arról tudtuk meg, hogy hány menyasszony jött be.“
Ezen szokásból eredt a mai napság is divatozó közmondás: „Hogy’ áll a
gyolcs a fején?“ azaz: lássuk, mi lett hát belőle?!
38. E dal második versszaka Kriza „Vadrózsái“ I. 86-dik dalának első
versszakával majdnem szóról-szóra megegyez.
39. Pár sora kevés változtatással megvan Kriza: „Vadrózsák“ I. 80-dik
számu dalában; az 5-dik és 6-dik versszak pedig ezen gyüjtemény első
kötetének „Vegyes dalok“ czime alatt közlött 2-dik számu dalával üt
össze.
43. Az első versszaknak megfelel a Népd. és Mond. II. 173-dik dalának
3-dik versszaka.
45. Egybe találkozik a Népd. és Mond. II. kötet 30-dik dalának második
versszakával.
57. Változatát közlötte Kriza „Vadrózsák“ I. 391. száma alatt; egy
versszaka megvan csekély eltéréssel Népd. és Mond. III. 110. száma
alatt.
62. Első verse látható Népd. és Mond. II. 195-dik szám alatt szintén az
első versszakban.
69. Csekély változtatással megvan Népd. és Mond. I. 41. száma alatt.
70. Az első versszak variansa olvasható Népd. és Mond. II. 213. száma
alatt.
75. Változatait lásd Népd. és Mond. III. kötetének 80. és 157, számai
alatt.
76. Pár sora összevág Népd. és Mond. I. 89-dik dalának második
versszakával.
77. Az első versszak változata megvan Kriza „Vadrózsák“ I. 411-dik számu
dalának első versszakában.
81. Két sora némileg egybe találkozik a Népd. és Mond. II. 171. dalának
két első sorával.
82. E dal első versszakának változata megvan Népd. és Mond, III. 110-dik
száma alatt a harmadik versszakban.
85. Első versszaka megvan Krizánál a „Vadrózsák“ I. kötetének 476-dik
száma alatt.
86. Első versszaka némiben megegyez Pap Gyula „Palócz népköltemények“
czimü gyüjteménye 82-dik dalával.
87. Némi módositással ugyanaz, a mi a Népd. és Mond. II. 180-dik dalának
első versszaka.
88. Krizánál csak az első versszak van meg belőle „Vadrózsák“ I. 134.
száma alatt.
90. A második versszak változata olvasható Népd. és Mond. II. 258. száma
alatt; a harmadiké pedig ezen gyüjtemény első kötetében a „pusztai és
pásztordalok“ 7. száma alatt.
92. Eszméje ugyanaz, a mi a Népd. és Mond. II. kötete 60-dik dalának.
94. A harmadik versszak két utolsó sora összetalálkozik e gyüjtemény
első kötete 68-dik dalának végső soraival.
97. Változatát lásd közölve Népd. és Mond. III. 146. számu dalában.
Nyomdahiba a 119. lapon A gondot, olv.: A _ki_ gondot.
101. Két első sora megvan Erd. II. 247 és 248. első versszakaiban, és
Krizánál a „Vadrózsák“ I. kötetének 434. száma alatt.
Nyomdahiba a 122. lapon: nem szidjon, olvasd: _ne_ szidjon.
104. Nehány sora olvasható Krizánál a Vadrózsák I. kötete 393. száma
alatt.
112. Pap Gyula emlitett gyüjteményében három legény arat a baglyasalyi
halom alatt zabot, mig itt a leányok rózsát aratnak.
113. Szintén Pap Gyula gyüjteményének 98-dik számu dalával van némi
rokonságban.
122. Két első versszakát közlötte Kriza a „Vadrózsák“ I. kötetének 399.
száma alatt.
126. Változata látható Erd. I. 79. száma alatt, továbbá a második
versszak szintén más változattal megvan Népd. és Mond. II. 167. sz.
alatt az utolsó versszakban.
132. Egy Szegedről került változatát lásd a Népd. és Mond. III. a 4-dik
szám alatt.
133. Pár versszaka megvan Erd. II. 333. számu dalában.
139. Az első vers két utolsó sora ugyanaz, a mi a Népd. és Mond. III.
98-dik dala második versszakának.
143. A három utolsó versszak változatát közlötte Erdélyi Népd. és Mond.
I. 35. számu dalában.
150. Első versszaka megvan Erd. I. 36. száma alatt.
154. Változatát lásd Népd. és Mond. III. 19. száma alatt.
164. Az első versszaknak van két változata is; egyik Népd. és Mond. II.
207. számu dalában, a másik ugyanott alább a 282. szám alatt.
168. Első versszakát közli Erdélyi a Népd. és Mond. II. kötetének 263.
száma alatt.
177. Az első versszak megegyez Erd. II. kötete 241-dik dalának első
strophájával.
181. Két első sora némiben megegyez a Népd. és Mond. II. 61. dalának két
első sorával.
2. HAZAFIUI ÉS KATONADALOK.
1. =Rákóczi korából.= Mivel sem véltem méltóbban megkezdhetni e
szakaszt, mint mult századi szabadságharczunk eme bánatos elégiájával.
Először közlötte Erdélyi János „Szabad hangok“ czimü költemény füzete
utolján (_Szabad hangok. Erdélyitől. Pest, 1849._ a 32–35. lapokon) s ő
végül eme jegyzetet csatolja hozzá: „Eme _történeti_ elegia több mint
száz esztendő óta tudtommal, itt lát először világot. Megőrzé ezt a
fájdalmait hiven rejtegetett magyar nép. Az idők fordultához képest
jónak látám közlését, miután eddig világ elé bocsátanom soha nem
sikerülhetett.“ Itt minden változtatás nélkűl veszi az olvasó, s ide
főkép azért vettem fel, mert gyüjteményemben volt már egy töredék
változata egy a mult század utólján, vagy a jelen század első
évtizedében összeirt daloskönyvből kiirva. Azonban midőn már
gyüjteményemből ezen iv ki volt nyomva, jelent meg Thaly Kálmán
gyüjteménye (_Adalékok a Thököly- és Rákóczi-kor irodalomtörténetéhez
Pest._ 1872. I. II. köt.), melyben a „Rákóczi nóta“ – igy nevezi Thaly –
szintén közölve van becses történelmi _tájékozás_ kiséretében, melyben e
dal eredete-, s a jelen korra történt átszármazása viszontagságairól bő
felvilágositást talál a szives olvasó (Lásd a II. köt. 208–241.
lapjait.) Ugyan ő még más két, későbbi változatát is közli (u. o. a
242–246. l.), mely utóbbival az alább közlött, s általam már emlitett
varians némi csekély eltéréssel megegyez; de annak bizonyságául, hogy e
dal a mostoha idők daczára országszerte s igy Hód-Mező-Vásárhelyen is,
el volt terjedve, s csak az utóbbi idők, hogy ugy mondjam, hanyagsága
okozta, hogy már-már feledékenységbe menjen, közlöm az ide jegyzett
változatot. Nehány sornyi töredék dallamával együtt, Horváth Ádám
kézirati gyüjteményéből kiadva, látható Bartalus István „_Magyar
Orpheus_“-ában is (Pest. 1869.) mindjárt a kötet első lapján. Én itt
minden további magyarázgatást mellőzve, az ilyenek iránt érdeklődő
olvasót Thaly emlitett gyüjteményére utalom. Amaz általam talált
változat im itt következik.
Jaj neked szegény magyar nép!
Mert az ellenség szaggat s tép.
Mire jutott állapotod!
Romlandó cserép.
Szegény magyar nép,
Mikor lesz már ép,
Megromlottál mint cserép;
Mert a sasnak körme között
Fonnyadsz mint a lép.
Jaj Rákóczi, Bercsényi,
Vitéz magyarok vezéri!
Hová lettek nemzetünknek
Fénylő tüköri,
Piros hajnali,
Fényes csillagi!
Német földünket emészti,
Szegény magyar nemzetünket
Miképen veszti!
Szörnyű rajtunk a fegyver,
Mert a német köztünk hever;
Ugy viseli magát mint egy
Derék gavallér.
Nézd el be kövér,
Bőrébe’ nem fér,
Mégis többet kér;
Alig vagyon országunkban
Miatta kenyér.
2. E dalt szintén az előbb emlitett dalos könyvből irtam ki, hol a
következő czim volt fölébe irva: „Szegény magyarok éneke, melyben a maga
nyomorúságát siratja szegény magyar nemzet.“
3. Ez, valamint a következő szám alatt közlött dal, maig is él a nép
ajkán, s alig van olyan, a jelen század elején összeirt dalos könyv,
melyben benn ne foglaltatnék.
4. Nyomdahibák az első versszak 3-dik sorában a 169. lapon: Ne hangzik,
olvasd: _Nem_ hangzik. a 170. lapon 2-dik sorban elhunytak helyett
olvasd; _el_hunytak.
6. Az első versszak Döbrentei Gábor „Sirtál anyám, egykor értem“ kezdetü
dala után van készitve, de a második vers egészen a népé s a szép kis
dal tökéletes egészet alkot. Amazt lásd felvéve a Népd. és Mond. II.
kötetének 482. száma alatt.
14. E dal mindjárt a függetlenségi harcz leveretése után keletkezett s
csakhamar ország szerte elterjedt. Az akkori viszonyokhoz átidomitva
dallamával együtt közlötte Mátray Gábor: „Magyar népdalok egyetemes
gyüjteménye.“ czimü vállalatában az első füzet 9-dik száma alatt.
17. Pár sora némileg összevág Pap Gyula többször emlitett gyüjteménye
93-dik dalával.
20. Az utolsó versszak két első sora megegyez az első kötet 15-dik
dalának két első sorával és némileg az itt alább 32. szám alatt közlött
dal pár első sorával.
22. Pár sora összevág az első kötet 31-dik dalával.
23. A második versszak megegyez alább a 35. szám alatt közlött dal
második versszakával.
28. Az első strophát némi változattal közli Kriza a „Vadrózsák“ I.
kötetének 336. száma alatt.
29–31. Az e számok alatt közlött dalok, mint már fennebb is emlitettem,
nem hazai termékek, egy a külföldről haza jött szabadságos katona
felmondása után jegyeztem fel őket. Érdemesnek tartottam közleni, mint a
magyar nép honszeretetének őszinte, szivből jövő nyilatkozatait.
30. Nyomdahiba a 186. lapon 13-dik sorban: kozzád helyett olvasd:
_hoz_zád.
3. PUSZTAI ÉS PÁSZTORDALOK.
4. Krizánál a „Vadrózsák“ I. kötete 411-dik számu dalának első
versszakában nem a szőlő-tőke, hanem a diófa vesszeje marad árván mint a
szegény legény szeretője.
5. Szabados János a negyvenes évek elején igen erélyes csendbiztos volt
Hód-Mező-Vásárhelyen, ama jó-fajta legények, kiknek „nem törte kapa
tenyerét,“ féltek tőle mint az égő tűztől. A felőle élt babonás
hiedelem, hogy „nem járja sem golyó sem fegyver,“ az aczél-tükör,
„melyen hét mértföldre ellát,“ a bagolyszem, hogy „sötét éjtszakán is
láthat“ stb mind igen jellemző adalék népünk gondolkozás-módja és
bensőjének kiismerésére, s noha a dal keletkezése után csakhamar
elhangzott, mindaz által érdekesnek véltem felvenni a gyüjteménybe.
Nyomdahiba a 194. lapon alól a 3-dik sorban: s láthat, helyett olvasd:
_is_ láthat.
12. E dal változata megvan a Népd. és Mond. I. kötetének 253 száma
alatt; de e pár sor:
Ha loptam is, _megszenvedtem érte_,
_A vármegye se’ hányja szememre!_
ama sajátságos felfogás oly eredeti, büszke nyilatkozatát foglalja
magában, hogy méltónak találtam egész terjedelmében ujra közleni.
15. Első versszaka némiben megegyez a Népd. és Mond. II. kötete 249-dik
dalának első versszakával.
17. A dal második versszaka összetalálkozik az ezen gyüjtemény első
kötetében közlött pusztai dalok 3-dik számának második versével.
21. Az e szám alatt közlött dal két első strophája és az első kötet
13-dik számu dalának utolsó versszaka némi hasonlóságot tüntet fel.
23. Távoli rokonságban látszik lenni a Népd. és Mond. III. kötete
356-dik dalával.
4. BOR ÉS KORTESDALOK.
4. Nyomdahiba a 208-dik lapon alól az első sorban: változtak helyett
olvasd: változtak.
5. Az első versszak Tóth Kálmán költeményei közül ment át a nép ajkára
némi változtatással; a másodiknak változatát lásd az első kötet 6-dik
száma alatt közölve.
7. Változata megvan a Népd. és Mond. I. kötete 228. számu dalában.
8. Változata szintén Erdélyinél van a Népd. és Mond. III. kötetének 169.
száma alatt.
12. Közölve van az első kötet bordalai közt 8. szám alatt az első
versszak hijával; amannak, a versalakból itélve, egészen más dallama is
van.
14. Babarczy Antal a negyvenes években Csongrád megyében a konservativ
párt első capacitása és vezér szónoka volt. Szabó László, Vidovits
Mihály szintén ezen párt főbbjei közé tartoztak. A dal 1843. tavaszáról
való. Dallama ugyanaz, a mi Horváth Ádám: „Mars siess hazámba vissza kis
seregem“ czimü költeményének, melynek egyéb iránt ez meglehetősen
sikerült travestatiója. Amazt közlötte Bartalus István „Magyar
Orpheus“-ában dallamával együtt a 89–90-dik lapokon.
5. TRÉFÁS ÉS GUNYDALOK.
1–2. Mindkét dalt a már emlitett régi dalos könyvből irtam ki. Az első,
úgy látszik, kurucz-világi maradvány, a másodiknak második versszaka
némi módositással megvan Erd. III. 317. száma alatt.
5. Az öt első versszak olvasható Kriza gyüjteményének 462. számánál.
8. Változata megvan a Népd. és Mond. II. 469. számu dalában.
9. Az első versszak némi változtatással látható Erd. III. 320. száma
alatt.
11. Szintén az első versszak változata megvan Népd. és Mond. I. 468. és
az első kötet 10. száma alatt.
18. Némileg összeüt a „Vadrózsák“ 342-dik dalának második versszakával.
21. Pár sorban összevág az első kötetben közlött gúnydalok 13-dik
számával.
28. Két sora egybe találkozik a Népd. és Mond. III. kötete 310-dik
dalának két első sorával.
31. Némiben megegyez Erd. III. kötete 27-dik dalának harmadik
versszakával.
36. E gyüjtemény első kötetében a tréfás dalok 15-ik száma alatt van
közölve a 128-dik zsoltár travestatiója; kiegészitésül emlékezet után
itt közlöm az egyházi énekek némely travestatióit, melyeket gyermek
koromban többször volt alkalmam a néptől hallani. Találó és egészséges
termékei a népi-humor azon játsziságának, mely magasabb tárgyakhoz is
mer nyulni, a nélkül, hogy sértene, s megbotránkozást keltene. Eme dalok
nem a megromlottság és vallástalanság bélyegeit viselik magokon, sőt
inkább úgy tünnek fel, mint a nép humorának kedélyes szeszszenései. Már
a gyermekdalok közt akadtam egyre, mely az apostoli hitforma első
szavaival kedődik, de csakhamar tréfás hangba csap át. Im itt
következik:
Hiszek egy istenben,
Kiszaladtam egy ingben,
Kapom a vasvillát,
Ütöm a macskát,
Mért ette meg a szalonnát.
Általában a nép, kivált borozás közben, a vallási dolgok komoly
méltóságán hamar túlteszi magát. Ki nem emlékeznék ama dalra, mely
elsőbben a halotti ének komoly, méltóságos dallama és szövege szerint
kezdődik:
A nap eljő nagy haraggal
Mely megemészt mindent lánggal,
Dávid mondja ezt Szent Pállal,
de csakhamar vidor, enyelgő hangba megy át, a rohamos dallam mintegy
jelezvén a kedélyek derült csapongását, következőleg halad tovább:
Töltsd tele, pajtás, poharad,
Mig ki nem ázik agyarad;
Mind bolond, a ki nem iszik,
Mig a temetőbe nem viszik!
Hogy hosszas ne legyek, még csak a következő dalt iktatom ide ezen
nemből, mely a búcsú-járók énekét alakitja át ilyen játszivá.
Merre menjünk komám asszony?
Alleluja!
Akár erre, akár arra,
Alleluja!
Erre mentek, szilvát ettek,
Alleluja!
Elhullatták, itt a magja.
Alleluja!
Szent-verebélyi bot,
Ki két krajczáros bicskával kiczifráztatott,
Könyörögj érettünk!
Soroksári czipó,
Irgalmazz minékünk!
Részeg hétfőn, részeg kedden,
Szerdán, csütörtökön,
Részeg péntek’ és szombaton
És az egész vasárnapon.
Nyomdahiba a 232. lapon alól a második sorban: icze helyett olvasd:
itcze.
6. VEGYES DALOK.
1. Az első versszak változata közölve van e gyüjtemény első kötete
vegyes dalainak 17. száma alatt.
12. Nyomdahiba a 240. lapon a 12-dik sorban: galam_h_om helyett olvasd:
galam_b_om.
16. A két első versszak közölve van a Népd. és Mond. II. kötet 152. sz.
alatt, más két oda nem tartozó verssel egybe kötve, a harmadik pedig
Erd. III. 298. száma alatt némi változtatással egy maga. A negyvenes
évek elején az alföldön igy dalolták, a mint jelenleg közlöm, s igy
tökélyes egészet képez. A „kisebbik uram“ elnevezés a férj öcscsét
jelenti, mig a férj bátyját a menyecske „öregbik uram“-nak szokta
nevezni.
21. Nyomdahiba a 244. lapon a 8-dik sorban: szomoruságo helyett olvasd:
szomoruságot.
22. Nyomdahiba az első verszak második sorában: szavaimnak helyett
olvasd: szav_ad_nak.
31. E dalból Erdélyinél a Népd. és Mond. I. 466. száma alatt csak a két
első versszak fordul elő, igy a mint jelenleg van is csak töredéknek
látszik.
32. A II. szám alatt közlött kiházasitó dal nehány sorban némileg
összevág Kriza I. 253. számu dalával. E dalokat fonókákban és más
összejövetelek alkalmával társas játékok közben szokták dalolni. Igy
péld. az első dalnál a játszó személyek körbe fogózva forognak, a
középen egy leány áll, ki a dal végeztével a megnevezett férfival a kör
közepén tánczol, mi közben a többiek valami más dalt dalolnak s szintén
párosával tánczolnak. Kinek párja nem jut, az a táncz végével a kör
közepére áll s a játékot tovább folytatják.
7. DAJKARIMEK, GYERMEKDALOK S JÁTÉKOK.
A gyermekdalok iránt eddigi gyüjtőink nem viseltettek elég figyelemmel,
mennyiségük ugy Erdélyinél mint Krizánál, a dalok más fajához képest,
igen csekély; csak a jelen gyűjtemény első kötetében találunk már
nagyobb számra. Én a népköltési termékek gyüjtésénél mondhatnám
előszeretettel voltam irántok, s hogy vonatkozásukat a gyermek-élet
különböző mozzanataira kitüntessem, nehány oly dalt is felvettem a
gyüjteménybe, melyeken a kényesebb izlésüek talán fenn akadnak, de
melyekről tudtam, hogy az avatottak, habár a dolgot nevén nevezik is,
kedvesen fogják venni, mint a népélet őszinte, hamisítlan
nyilatkozatait. Helyesnek tartom e részben is Erdélyinek az ilyféle
közmondásokra tett ama megjegyzését, hogy az, ki ilyesmin rágódik,
felejti, „hogy ily gondolkozás után öntestét is, melyen szinte hagyott
szégyelni valót az alkotó természet, meg kellene csonkitania.“ Végül
megjegyzem, hogy a gyermekdalok mind a h.-m.-vásárhelyi tájszólás
szerint vannak közölve, hogy ez által anyagot nyujtsak a nyelvészeknek a
különböző vidékek szólásformáinak egybehasonlitására. Erre nézve azonban
lásd a „Magyar Sajtó“ 1865. évi 31–38. számu tárczáit, hol ugy a
gyermekdalokról mint különösen ezen tájszólásról bővebben értekeztem.
4. Erdélyi e dalról azt mondja a „Magyar közmondások könyvé“-ben, hogy
„ezek alkalmasint csak emlékezet segitéseért vannak igy összehozva, hogy
a gyermek annál könnyebben tartsa meg a napok rendit;“ hogy azonban e
csonka mondatok mindegyikének van saját értelme, az utolsó sorból alapos
okom van hinni; ugyanis én úgy vélekedem, hogy bennök a _naponkénti
teendők_ vannak elsorolva, s ezért bátorkodnám az egészet igy
értelmezni: „Hétfő hetibe,“ azt teszi, hogy a szükségleteket ekkor kell
bevásárolni a _piaczon_, – ugyanis az alföldön a heti piaczot egyszerüen
csak _heti_nek is nevezik; – „kedd kedvibe“ meg azt jelenti, hogy azon
dolgodhoz, melyhez kedv kell, akkor kezdj; én legalább igen jól
emlékszem, hogy a köznépi szülők, mint már ezt Erdélyi is megjegyezte,
azért viszik _kedden_ először gyermekeiket az iskolába, hogy azoknak
annál több _ked_vök legyen a tanuláshoz; „szerda szerelmibe“… erre azt
jegyzem meg, hogy a jegyesek azelőtt mindig, legalább az alföldön s
különösen H.-M.-Vásárhelyen, s legtöbbnyire ma is _szerdán_ szoktak
megesküdni egymással, hogy mint házas társak annál jobban _szeressék_
egymást. (Lásd a „Vasárnapi Ujság“ 1864. évi folyamában: „Alföldi
menyegzői szokások száz év előtt,“ hol szintén a szerdai nap van emlitve
a lakodalom napjául.) Igy tovább: csütörtökön a csür, pénteken a pitvar,
szombaton a szoba körüli dolgot kell elvégezni s vasárnap pedig kétszer
menni az isten házába.
7–13. E számok alatt a babonás hiedelem nyilatkozatai vannak
feljegyezve, s mint hogy a szöveg melletti megjegyzések által igyekeztem
mindegyiket érthetővé tenni, itt felesleges minden további magyarázat.
21. A négy első sor közölve van Schuster F. W. „Siebenbürgisch sächsiche
Volkslieder“ stb. (Hermannstadt. Verlag von Theodor Steinhaussen 1865.)
czimü gyüjteményének 400-dik lapján „Ungarische Studien“ czim alatt
következőleg:
Tini kakasti,
hârom garas –
hát a tjúk?
az is úgy.
24. Ha a gyermek játék közben megboszankodik társára, felindulásában
azonnal kész a gúnyolódásra; ha más megróni valót nem talál benne,
keresztnevére mond rimet s azzal boszantja. Itt fel vannak sorolva mind
ama csúfolódó versikék, s felvilágosításul csak annyit jegyzek meg, hogy
a Lityke a Lidia, a Sárkány a Sára, a Zsuska a Zsuzsána nevek
kicsinyítése.
Nyomdahiba a 259. lapon a 13-dik sorban: Zsu_cs_ka helyett olvasd:
Zsu_s_ka.
45. Változata megvan Kriza gyüjteményében a 280. szám alatt.
55. Két első sora megvan az első kötet gyermekdalai közt a 13. szám
alatt.
65. Az e szám alatt, a lap alján közlött pár sort a földön hentergő,
magát rendetlenül viselő gyermekre szokták mondani. „Iszka“ annyit tesz,
mintha mondaná: nem szégyenled magad? „dobár“ pedig a teliségtől
kidomborodottat, megtöltöttet, degeszt, telit jelent. Innen mondják:
_dobár erszény_, mely pénzzel van tele, _dobár zacskó_, mely dohánynyal
van jól megtömve; _dobár has_, mely a jól lakás következtében meg van
telve, mintegy kidomborodva. Az emlitett helyen épen ebben az értelemben
fordúl elő.
81. E dalnak változata az első kötet 36. számu dala.
82. A „hogyan van magyarúl?“ felirat alatt közlött három sorocska,
melyet sebesen, megszakitás nélkül szoktak felmondani, következőleg
értelmezendő: Tón a lúd át úsz. Ólon tall ing, por lép itczét. Hun hál a
tál az éjtszaka?
89–92. Az e számok alatt közlött dalok többé kevésbbé összetalálkoznak a
Vadrózsák 277. 278. számaival és az első kötet gyermekdalainak 11. 12.
és 39. számaival.
93–106. Egyik a másiknak változata; hasonlók vannak még közölve
Erdélyinél a Népd. és Mond. I. kötetében a 405–409. 412. és Krizánál a
290-dik szám alatt.
119. Összetalálkozik az első kötet 15-dik számu gyermekdalával.
120. Nyomdahiba a 308. lapon az első sorban: _ragada_ helyett olvasd:
_szalada_.
Némi rokonság vehető észre még a következő számok alatti daloknál, u. m.
a 121-dik számu némiben megegyez az első kötet 33-dik gyermekdalával; a
125 az első kötet 14-dik és Pap Gyulánál a „játékok“ 6-dik számával; a
126. számu Krizánál a 274. számmal, végre a 128. számu ugyanott a 273.
számú dallal.
8. KÖSZÖNTŐK ÉS RIGMUSOK.
A ünnepek közül karácson, új év és a téli hónapokban eső névnapok
előestéjén három négy gyermek összeáll s járnak házról-házra kántálni
vagy köszönteni. Megállnak az ablakok alatt s elkezdik énekelni a
köszöntő verset; mikor végére értek, egy a hangosabb torkuak közül
elkezdi: „Szerencsés jó estét kivánok kigyelmeteknek! Engedje az úr
isten, hogy több karácson (szent István stb.) estéjét érhessenek
kigyelmetek erőben, egészségben; nem ilyen szomorút, hanem
örvendetesebbet kivánok kigyelmeteknek!“ Aztán elkezdik mondani sorba a
rigmusokat; midőn abból is elmondtak nehányat, a házbeliek kalácscsal,
rétessel, kolbásszal és egy pár krajczárral megajándékozva bocsájtják
őket tova.
A köszöntők közül tudtommal csak a 6-ik szám alatti volt még ekkoráig
közölve a Protestans naptár valamelyik régebbi év folyamában, a többi
most lát itt először világot; ugyan ezt mondhatom a rigmusokról is. Az
első karácsoni köszöntő negyedik versszaka, ha nem is kifejezésben, de
tartalomban összetalálkozik a Népd. és Mond. I. kötete 335. száma alatt
közlött „karácsoni rigmusok“ elsejével. A rigmusokból egyes sorok a
mysteriumok ama dévajkodó részeibe csúsztak át, melyek összehordanak
furcsánál furcsább dolgokat, hogy ez által jó izű nevetésre
fakaszszanak. Általában elmondhatni úgy a köszöntőkről, de legkivált a
rigmusokról, hogy igen régiek, s egy vagy más tekintetben kiváló
figyelmet érdemelnek. Némi összetalálkozást csak a 22-dik szám alatti
rigmus tüntet elő a Népd. és Mond. I. kötete 170-dik számu dalával.
11. Nyomdahiba a 325. lapon az első versszak 3-dik sorában: _nem_ fogom
helyett olvasd: _meg_ fogom.
9. HALOTTI ÉNEKEK.
A halotti énekek a nagy közönség előtt eddig ismeretlen műfaj
képviselői. Erdélyi ugyan a Népd. és Mond. I. kötetében a 327–334.
számok alatt közlött nehány „szent éneket,“ melynek egy része irók, más
része pedig a nép vagy ismeretlenek szerzeménye. Hasonlókép Kriza
„Vadrózsá“-iban az 523–525. számok alatt közzé tett 3 éneket a
szombatosok sectájától; azonban e szám vallásos irányu népies
költészetünk termékeinek megismertetésére és kellő méltánylására oly
csekély, hogy méltónak tartottam az itt közlött nehány halotti éneket a
gyüjteménybe felvenni. Ezeknek egy részén meglátszik ugyan, mint például
a 4-dik szám alatt közlöttön, hogy iskolázott elme szüleménye, de egy jó
részről bizton merem állitani, hogy majdnem egészen irás-tudatlan
emberek agyából került elő. A mint valami nevezetesebb haláleset fordul
elő, a falusi muzsa készen van kesergő énekével, elbúcsúztatja a
megboldogultat szeretett övéitől, intő s vallásos életre serkentő
tanácsokat oszt a hiveknek. Az ily énekeket aztán azon jó
néném-asszonyok, kik egész nap elénekelgetnek ott a halott mellett, vagy
magok leirják vagy mással leiratják, hogy alkalom adatván, ujra elő
vehessék, megtévén rajta az alkalomszerü kellő változtatásokat. Igy
például a 3-dik szám alatti éneket egy, még a század első évtizedében
összeirt énekes könyvből irtam ki, s több ilyent átlapozván, mondhatom,
nemcsak a névre, hanem egyes sorok, sőt egész versszakokra nézve is
lényeges változtatásokat tapasztaltam az utóbb irott példányokban.
Állitásom igazolására felkérem a szives olvasót, hogy a most emlitett és
a 6-dik számú éneket hasonlitsa egymással össze.
A 10. szám alatti „Siratót“ egy fiatal özvegy után jegyeztem föl;
valóban szép nyilatkozata az igazán s forrón szerető hitves társ sebzett
szivének. Tudtommal ez az első, mely a való fájdalom eme
nyilatkozataiból eddig föl van jegyezve.
De nem mindenkinek esik kezére, mint szokták mondani, a siratás. Egy
némelyik oly együgyüen hadar öszsze mindent, hogy a halott nézők
mosolyra fakadnak felette.
A többire nézve utasitom a szives olvasót a Nagy Miklós által
szerkesztett „Magyarország képekben“ czimü folyóirat 1867-dik évi
folyamára, melyben az alföldi, de különösen a vásárhelyi népszokásokról
egy egész czikksorozatot közlöttem; ott ugy a temetési, mint más egyéb
szokásokról is bővebb tudomást szerezhet magának.
III. TALÁLÓS MESÉK.
A találós mesék a népköltészetnek egyik legrégibb faját képezik. Már a
legrégibb ős korban találunk némi nyomaira. Olvassuk ugyanis az ó
szövetségi szent könyvekben (Birák XIV. 12–15.) hogy Sámson mennyegzője
alkalmával, a filiszteusoknak a következő találós mesét adta fel
megfejtés végett: „Az evő állatból étek jöve ki és az erősből édesség
jöve ki“ s a megfejtőnek „harmincz inget és harmincz öltöző ruhákat“
igért. A görög Oedipus a Sphinx által feladott találós mese megfejtésére
(Micsoda állat az, mely reggel négy lábon, délben kettőn, estve hármon
jár?) Théba királyságát nyerte jutalmul. A keleti költészet müvei,
époszok és mesék, egyaránt bővelkednek a talányokban; a Shah-Námében
épen ugy előfordulnak talányfejtések, mint a Pántsatántra közmondásai
között, melyek közül némelyiknek megfejtésére egy egész hosszú mesét
kell elbeszélni.
_Ganander_, ki a finn nép találós meséit mint Frantsilai káplán 1783-ban
kezdé először gyüjteni,[37] azt jegyzi meg a régi gothokról, hogy a
házasulandó ifjunak három vagy több találós mesét adtak fel s csak ha
ezeket megfejtette, nyerte el a hajadon kezét. Az ő állitása folytán
tudjuk továbbá, hogy a juutok (dánok) halálra itélt foglyaiknak
három-kilencz találós mesét adtak fel s ha ezeket megfejtették, a halál
alól felmentettek. Ezekből látjuk, hogy az ős korban a népek közt nagy
divatja, sőt tekintélye volt a találós meséknek; s hogy gazdag
ajándékot, királyságot, szerető hitvest kaptak jutalmul a megfejtők,
vagy épen életöket mentették meg általa.
Népünknél a találós mesék szintén igen kedveltek. Alig van társas
összejövetel, mint péld. őszszel a kukoricza fosztás s a hosszú téli
estéken a fonó, hol elő ne kerülnének. Sőt nem csak ekkor hanem az élet
komolyabb mozzanataiban sem feledkeznek meg róluk. Főkép a házasság
kötés alkalmával egyik másik vidéken még mai napság is divatban vannak.
Igy különösen a Rábaközben, midőn a menyasszonyt a vőlegény lakására
átviszik, az érte jövő násznagyot a násznéppel együtt zárt ajtó megett
fogadják, s a kiadó-násznagy a zörgetésre kérdi tőlök: mit akarnak, mire
azt felelik, hogy oly járatban vannak, mint Jákob volt, midőn Rachelért
messze földre utazott. Ekkor a menyasszony átadását azon feltét alatt
igérik meg, ha nehány kérdésre megfelelnek, s eztán talányok, vagyis
inkább ilyszerü bibliai feladatok megfejtése után bocsájtják be őket a
szobába. Más helyt pedig még a leánykérés alatt van szokásban a találós
mesék feladása, ugyanis a násznagy a házbeliek közül valakivel, mig a
hajadon felkészül, bocsátkozik találós mesék fejtegetésébe, hogy – mint
a régi gyüjtő megjegyzi – „a násznagyok haszontalansággal ne töltsék
idejöket.“
Noha a találós mesék a népköltészet egyik figyelemre méltó ágát képezik,
még is gyüjtésükre nálunk csak az ujabb időben forditottak nagyobb
figyelmet; bár egyes tünemények e részben előbb is előfordultak. Igy a
mult század utólsó tizedében Váczon megjelent „Énekes gyüjtemény“ egyik
ivén találkozunk ugyan már velök, sőt ez később többször utánnyomatott,
de ezek közt is találós mese alig van egynehány, a legtöbb nem egyéb
ilynemü bibliai feladatoknál. A jelen század elején pedig Kulcsár István
„Hasznos mulatságok“ czimü lapjában helylyel-közzel szintén adott ki
egy-két találós mesét, de azokat versbe szedvén eredeti alakjokból
kivetkőztette. Igy a régibb naptárakban, valamint Edvi Illés Pál iskolai
kézi könyvében hasonlókép találunk nehányra. Ujabban legtöbbet közlött
belőlök a Hunfalvy Pál szerkesztette „Magyar Nyelvészet,“ ugyanis a négy
első évfolyam (Pest. 1856–1859.) nyolcz közleményben 688 találós mesét
tett közzé. Az ezóta megjelent gyüjtemények közül majd mindegyik járult
valamivel e szám öregbitéséhez. Igy Merényi László: „Eredeti Népmesék“ 2
kötet (Pest, 1861. az első kötet utolján van 92 találós mese) Arany
László: „Eredeti népmesék“ (Pest, 1862. van benne közölve 54 találós
mese.) Kriza János: „Vadrózsák“ (Kolozsvár, 1863. benne a találós mesék
száma 116.) Pap Gyula: „Palócz népköltemények“ (Sárospatak. 1865.) van
benne közölve 46 találós mese.
Gyüjteményembe, az itt közlött találós meséket csakis
figyelem-gerjesztés okáért vettem fel. Ezek közt is több van olyan, mely
nemcsak az előbbi gyüjteményekben megjelenteknek, hanem az ittenieknek
is más szavakkal előadott változata, például a XI és CXVII. a XXXIII és
XLVI. stb. Ezekből azonban, ha nem mondanám is, azonnal észre veszi a
szives olvasó, hogy közlésöknél azon czél lebeget szemem előtt,
miszerint az ugyanazon, de különböző kifejezésekkel előadott találós
meséket eredeti, naiv alakjokban ösmertessem meg. Ezzel korántsem akarom
azt mondani, hogy tehát az itt közlöttek jobbak előbbi változataiknál.
Lehet ez is amaz is egyaránt jó, ha hiven meg van bennök tartva a szavak
rythmusos elhelyezése, hangutánzás, alliteratio stb. melyek ugy találós
meséinknek, mint közmondásainknak feltünő s jellemző tulajdonságait
képezik. Gyüjtőink közül egynémelyik eddigelé épen erre nem fordított
elég figyelmet. Lehet valamely találós mese vagy közmondás hütlenűl
visszaadva a nélkűl, hogy a gyüjtő rajta – akár az eszmét, akár a
szavakat tekintve, – a legcsekélyebb módositást tette volna. Épen a
szavak rythmusos elhelyezésénél fogva – mert tapasztalásból tudom, hogy
ugy közmondásaink, de legkivált találós meséink legnagyobb része nem
vers, de ilyen rythmusos próza – ne legyen egy szó a maga helyén, hanem
álljon előbb vagy hátrább: oda van az egésznek bája, zamata,
eredetisége.
Ezeket akartam gyüjtőinknek figyelmébe ajánlani s egyuttal számot adni a
gyüjtés körül saját eljárásomról.
Nyomdahiba a 363. lapon felül a 7-dik sorban: Ha lettem, olvasd: Ha
_le_tettem.
IV. MESÉK.
1. =A vasfejű ember.= Ily szerkezetben még nem jelent meg sehol, s maga
a Vasfejü ember is új név és uj alak a mesegyüjteményekben; kár, hogy
jelleme nincs határozottan körvonalazva s egész szereplése bizonytalan
és mellékes természetű. A mese többi részleteihez sok rokon vonás
található. Igy a dió helyett, melyből nyáj özönlik ki, másutt hasonló
bűverőjü tarisznya (Gaal mesegyüjteménye 13. szám) vagy szarv (Arany L.
Magyar népmesék 124. lap) fordúl elő; viszont a dió mint ruhatartó
szerepel. (Kriza: Vadrózsák 459. l.; Népd. és Mondák III. 254.). A három
kutya hasonló viszonyok közt, kézirati gyüjteményünk egyik meséjében
Csausz, Horpasz és Rekemondor nevet visel. A varázsgyürű szintén több
meséből ismeretes, részint hasonló, részint másnemü bűverővel. (Lásd:
Arany L. 173 és 254; Mérényi: Eredeti népmesék II. 118; Pap Gyula:
Palóczmesék 112; Népdalok és Mondák III. köt. 201.).
2. =János királyfi és Szélike.= Változata Merényinél (Sajóvölgyi
népmesék I. 1. sz.) A csudaerejű alakokról lásd Arany L. értekezését a
„Népmesékről“ (Kisfaludy-társaság évlapjai IV. kötet 169.).
3. =A özvegy asszony fia.= Az alapeszme, hogy a királykisasszony ahhoz
megy nőül, a ki meg tudja nevettetni, megvan Krizánál (9. szám) és
Aranynál (266. lap) de eltérő részletekkel. Közelebb áll Gaal „Hatalmas
sip“ czimü meséje (44. szám) bár ez is sok részletben eltér. Az
álomzacskó helyett hasonló körülmények közt más mesében álompor (Gaal
14. sz.) vagy altató lehelet (Gaál 17.) fordul elő.
4. =A Tülök vár.= Csali mese. Lásd az első kötet jegyzeteit.
5. =Haragszol szolga?= Változata Jókainál. (A magyar nép adomái, Pest,
1856.) hol azonban a mese máskép végződik.
Nyomdahiba a 414. lapon felül a 7. sorban: Pali czigány, olvasd: _Pu_li
czigány.
6. =Az éjféli táncz.= Egész szerkezetében teljesen elüt a népmesék
szokott alakjától. Inkább valami babonás-történet gyanánt foroghat a nép
ajkán. Egypár hasonló darab már az eddigi gyüjteményekben is fordúl elé;
például Merényinél II 5 és 7. sz.; Gaálnál 40. sz.; Pap Gyulánál 2. sz.
Lásd ezekről Arany L. idézett értekezését (114. lap).
7. =A loncsos medve.= Második része (a kemenczébedobás) megvan Grimmnél
(15. sz.) a Népdalok és Mondákban (II. 7. szám) és Arany L. meséiben
(200. lap.)
8. =A kis gömböcz.= Változata Arany L. meséi közt: „A kis gömböcz“ (24.
sz.).
9. =A halál és a vén asszony.= Változata az ismeretes Hatvani-mondának,
midőn a deák az ördögöt azzal tartja távol magától, hogy a „cras“ szót
ajtajára irja (Lásd: Jókai, „A magyar Faust“; Kisfaludy társaság
évlapjai V. kötet 153. lap). Rokon egyébiránt több népmese is;
Erdélyinél (Magyar Népmesék, Pest, 1855. 17. szám) Merényinél (Eredeti
népmesék 7. szám). Grimmnél (42. sz.).
10. =Az aranyhajú tündérkisasszony.= A csudabéka gyakran eléfordul, de
más szereppel mint e mesében. (Lásd: Népdalok és Mondák III. 15. sz.;
Grimm 1. sz. Gyüjteményünk I. kötete 7. sz. stb.) A segédállatokról,
minők e mesében: a kutya, hal és galamb, lásd Arany L. idézett
értekezését 149. lap valamint Grimm 17. sz. meséjét. Az élet és halál
vize előfordul első kötetünk 1 sz. meséjében (lásd az erre vonatkozó
jegyzetet).
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Mán = már.]
[Footnote 2: Lénia = mellék-út, ellentétben az országuttal.]
[Footnote 3: Vagy: Kisasszony a kedves galambom.]
[Footnote 4: Vagy: Ugy leszek én szabad madár.]
[Footnote 5: Fejkötő.]
[Footnote 6: Mán = már.]
[Footnote 7: Egy vendégfogadó H.-M.-Vásárhelyen, régebben minden
vasárnap este tánczmulatság volt benne.]
[Footnote 8: Hajtottad = hajitottad.]
[Footnote 9: Vagy: Nem lel benne hibát.]
[Footnote 10: Lajbi = mellény.]
[Footnote 11: Náni = kancsó.]
[Footnote 12: Míg ezt mondják, az alatt kell az ivónak poharát
kiüríteni.]
[Footnote 13: Az utóbbi sor elmondása alatt ki kell üriteni a poharat
fenékig.]
[Footnote 14: Vagy: Száz esztendős, nem vén a még.]
[Footnote 15: Mireny, arsenicum.]
[Footnote 16: A 39-dik zsoltár 3-dik versszaka.]
[Footnote 17: A 42-dik zsoltár.]
[Footnote 18: A 164-dik szám alatti bűnbocsánatért való ének a
reformátusok énekes könyvében.]
[Footnote 19: Régi karácsoni ének a protestansoknál.]
[Footnote 20: Régi karácsoni ének a katholikusoknál.]
[Footnote 21: Bő-alju női felöltö.]
[Footnote 22: Egyik vendéglő neve.]
[Footnote 23: Vagy: Elaludt már az én uram.]
[Footnote 24: Lassan.]
[Footnote 25: Frissen.]
[Footnote 26: Vagy: Mégis elvehette.]
[Footnote 27: Vagy: V, vásárba.]
[Footnote 28: Vagy: Bele rekeszgetni.]
[Footnote 29: Vagy:
Julcsa jár utána
Piros papucscsába’,
Az ám a leány!]
[Footnote 30: Az utóbbi szó helyett ezt is mondják: csukúlhatsz.]
[Footnote 31: Vagy: Nė tépászsza, nė tapossa.]
[Footnote 32: Kebelébe helyett.]
[Footnote 33: Dobár = teli, megtöltött.]
[Footnote 34: Szárma = töltött káposzta.]
[Footnote 35: Vagy: Kiczinkoczondáré.]
[Footnote 36: A görög dinnyén és a jégen vágott lyukat nevezik léknek.]
[Footnote 37: Aenigma Fennica. In solo meo patrio Ostrobotnia
usitatissima ac tritissima, quae inter confabulationes vespertinas Fenni
nostri, ad acuendum ingenium iuvenile, more veterum Gothorum, solvenda
proponunt. Ki jött először Vasában, ujabban többekével együtt a Szuomi
tudós társaság adta ki, Lönnrot Illés előbeszédével. XVI. és 221. lap.
Van benne 2224 finn és 53 viro (eszt) nép között gyüjtött uj talány, ez
utóbbiak a finn nyelv által értelmezve. Lásd: Hunfalvy Pál: „Magyar
Nyelvészet.“ Pest. I. folyam 1856. 363–364. lap.]
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
5 |a vérontásod!“ |a vérontásod!‘
17 |csinálnak jót! |csinálnak jót!“
17 |„Magas a partja |‚Magas a partja
17 |Megnyal tégedet.“ |Megnyal tégedet.‘
25 |Rád emlékszem róla. |Rád emlékszem róla.“
28 |subámba takartalak.“ |subámba takartalak.‘
30 |világ előtt! |világ előtt!“
31 |A nagy keresésbe’. |A nagy keresésbe’.“
43 |Jó estét |‚Jó estét
45 |le van heverve? |le van heverve?“
45 |az ágyadon?“ |az ágyadon?‘
47 |Kente rája!‘“ |Kente rája!“
49 |Lehet annak. van |Lehet annak, van
51 |vet az mind a kettő.“ |vet az mind a kettő.‘“
59 |Igaz a‘. |Igaz a.‘
59 |Igaz a.‘“ |Igaz a.“
59 |Volt is a kezembe,‘ |Volt is a kezembe’,
62 |kocsmárosné lányát.“ |kocsmárosné lányát.‘“
64 |Kálmán elébe. |Kálmán elébe.‘
65 |szenvedem ez ket |szenvedem ezeket
73 |van ra ta |van rajta
105 |Vásárhelyi fatényér |Vásárhelyi fatányér
119 |A gondot, a ki |A ki gondot, a ki
122 |nem szidjon már |ne szidjon már
129 |ne virágozz,’ |ne virágozz’,
169 |Ne hangzik |Nem hangzik
170 |hősök clhunytak |hősök elhunytak
186 |Isten kozzád már |Isten hozzád már
194 |éjtszakán s láthat |éjtszakán is láthat
208 |azért válto tak |azért változtak
232 |Öt-hat icze |Öt-hat itcze
240 |Szeret a galamhom |Szeret a galambom
242 |töbhet nem |többet nem
244 |Nékem a szomorúságo |Nékem a szomorúságot
244 |Hogy szavaimnak |Hogy szavaidnak
253 |oda meyy |oda megy
259 |Zsucska, puska, |Zsuska, puska,
264 |Eyyik ggermek |Egyik gyermek
269 |az a házaska |az a házacska
281 |eyy helyben |egy helyben
299 |„Farkas házába êê… |„Farkas házába êê…“
299 |rusnyítani stb. |rusnyítani stb.)
303 |a lapta-máj. |a lapta-máj.)
308 |ide ragada |ide szalada
312 |közben: |közben:)
325 |nem fogom köszönni |meg fogom köszönni
336 |Szép eletet élt |Szép életet élt
350 |kórónak is van.) |kórónak is van.
359 |látott. |látott.)
363 |Ha lettem is |Ha letettem is
369 |lyukát!) |lyukát!
377 |árán házát, szőlőt |árán házat, szőlőt
390 |– Nem álllanál |– Nem állanál
414 |Pali czigány |Puli czigány
429 |loncsos ve, |loncsos medve,
453 |megláttta! |meglátta!
458 |Akkor aztán |– Akkor aztán
473 |Adám és Éva |Ádám és Éva
480 |közlött 2 dik |közlött 2-dik
482 |sora összet lálkozik |sora összetalálkozik
487 |Mond. III. kötetete |Mond. III. kötete
492 |szólásformáinak egy-egybehasonlitására |szólásformáinak
egybehasonlitására
499 |messze földreut azott |messze földre utazott]
*** End of this LibraryBlog Digital Book "Csongrádmegyei gyüjtés (Népköltési gyüjtemény 2. kötet)" ***
Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.