Title: Téli zöld - Válogatott elbeszélések az ifjuság számára
Author: Jókai, Mór, 1825-1904
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Téli zöld - Válogatott elbeszélések az ifjuság számára" ***


(http://dphu.aladar.hu) from page images generously made
available by the Google Books Library Project



TÉLI ZÖLD.

[Illustration]

Téli Zöld.

JÓKAI MÓR

MŰVEIBŐL

VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK

AZ

IFJUSÁG SZÁMÁRA.

PEST.

HECKENAST GUSZTÁV TULAJDONA.

MDCCCLXII.

Pest. 1862. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.



ROZGONYI CECILIA.


I.

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona
kivánkozott szüzi homlokára, a lengyel és lithván.

A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép
királyi hajadon, – a szerelem rózsa-koszoruját.

Még midőn csak hat éves volt a leány, országhóditó atyja elvitte őt
magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.

Ott egy nálánál alig idősebb kis fiut vezettek elé, s azt mondták, hogy
ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefüzték az övéivel,
gyürűt cseréltettek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép
gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.

Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágitott teremben, harsogó
zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefekteték a
két szelided gyermeket; – arczaik egymást érinték, – a szülők ott álltak
körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, – a vőlegény kezét a menyasszony
nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután
elválaszták őket, – a gyermekférj elment Angolhonba, a gyermeknő vissza
Magyarországba.

És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb
a világ, a rózsaarczu gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora
ábrándok álmai meghalaványiták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor
eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek-vőlegénye
szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte, látta mindig a
mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, himzett
ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat
köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb
lehet egy ily pillanat nyolcz év után.

A szivébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermek lélek
játszó öröméből áterősült az, a sejtő szüzi kebel vágyó szenvedélyivé.
Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta,
hogy miért boldog az, a ki szeret.

Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig
anyja a fejedelmi lelkü Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi
széken, s a legifjabbik királylyánt kérte országa számára királyul.
Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vivta ki őt az
anyai karok közül.

Lengyelhonban akkor vad polgárháboru dult. A mint Hedvig megérkezék,
megszünt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba
kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, sziveiken vitték őt árva
trónjukra.

A rózsakoszorunak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott,
de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.

A koronás szüz hirével viszhangzott minden ország, fejedelmek jöttek
érte, sziveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szüz várta vőlegényét,
kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá őket.

Egy napon egy vad, férfias tekintetü, harczos ifju jelent meg a lengyel
fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot,
annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.

Egykor boszu, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát,
koronáját és szivét hozá ajándékba az ifju királynőnek.

– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybe
forrása kivánja ez áldozatot.

– Meg kell lenni;… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez
által az egy igaz Istenhez.

– Meg kell lenni;… monda a rokonság. A királyi család fénye egy uj
korona sugáraival növekszik.

Csak a sziv nem szólt semmit. A merész, szilaj, fejedelem ifju, hidegen
hagyta azt, mig a várt halvány ifju képe midőn megjelent előtte,
szomoruan sohajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?

Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem
koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé forditva
hullott volna az szivére.

Nemes önmegtagadással napot tüzött ki a menyegzőre, mely két ország
népét az ő szive árán fogja egyesitni, midőn a kijelölt nap előtt egy
messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsu szőke ifju
volt a vezér.

A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány,
Kurozvaki, megjelent: „mit akartok?“ kérdé tőlük.

– Nőmért jöttem, szólt az ifju. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig
királynőnek férje.

– Csalatkozol ifju lovag, viszonza a castellan, – Hedvig királynő férje
a lithván fejedelem, Jagelló.

– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifju. Enyim volt ő, most is
az, s csak az égnek adom vissza.

– Ugy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled
milliók földi és égi üdvére. Élj boldogul s térj el innen.

– Nem lehet, mig vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát
hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.

– Kint fogsz okozni magadnak, kint ő neki, de megleend; viszonza
Kurozvaki, – holnap reggel jőj egyedül, kivánatod teljesülend.

Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt
szavára, ott bekötötték szemeit s vezették utczákon, folyosókon
keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol viszhangból, mely
lépteire felelt, gyanitá, hogy egy nagy teremben kell lennie.

Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét
templomban találta magát, melyet gyéren világitottak az oltár
viaszgyertyái.

A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon
felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ideál alak, hófehér ruhában,
megtört tekintettel.

Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. „Elfeledtél, elfeledtél“
rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: „nyugodjál meg“, mondá
neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott
megreszketteté az indulat küzdő zaja.

– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne
tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a
boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak
népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé
tettél volna engem.

Az ifju herczeg nem tudott szólni; minden ifju reményeit egy pillanatban
el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.

A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vénnemesek is
törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifju szűzre, ki egyedül állt
ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy
kedves halott, a ki körül sir minden ember, csak ő maga mosolyog.

Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifju pár félig elvonulva
látszott a fél homályu templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas,
lenge szőke lyán, és egy délczeg, karcsu ifju.

Kezeik egymás kezét szoritják, és szemeik a bucsuzó királynét nézik, a
ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell
válnia.

– Ah Száva, szól a szép szőke lyán suttogva; én nem tudom, mit sejtek,
de ugy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.

– És én, mintha magam, térdelnék ott előtted, a szomoru herczeg helyén.
Épen ugy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szivem repedne meg, Cecilia.

A két szerelmes ifju közelebb huzódott egymáshoz, mintha attól tartana,
hogy őket is le akarják egymás kebléről szakitni.

Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira
visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely nagy lelkek sajátja,
olvasható volt homlokán. Odafordult a bájoló menyasszonyhoz: „csak egy
csókot, csak egy könyet“ rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a
forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.

Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a
templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: „élj boldogul!“ suttogá
Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.

Holta napjáig boldogtalan maradt.

A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések
hangján kivül semmi sem szólt, csak ama karcsu ifju suttogá néha.
Cecilia! Cecilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani
neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha
igy el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt
letérdelt, s ott azon imádta istent, hogy engedje neki ez órát örökre
ugy elfeledni, hogy soha eszébe se jusson többet.

E közben feltárultak a nagy templom ajtai, kivülről, ünneplő népség
tolongott be egymásután, gyertyákat gyujtottak meg minden felől, a terem
kivilágosult, megelevenült; a hova szem láthatott, mindenütt eleven
emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról,
boltozatról; a megfakult falak szinehagyott aranyozásival élénk
ellentétben látszottak a mindenszinű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére
a nép fölékesité szentegyházát.

Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott fő ajtó
megnyiltával belépett az udvari diszmenet; apródok, seneshallok, főpapok
és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas délczeg
férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem
Jagelló, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen
áhitattal tekinte szét az ó templomban az uj vallás titkos hieroglyphain
jártatva szemeit.

Hosszu gesztenye barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon
fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a
keresztvizmedencze, a korona és mátkagyűrü.

Az első uj eget nyitott meg előtte, a második uj országot adott neki; de
a mi több volt előtte, mint ország és mennyország, azt a harmadik köté
hozzá, a szép az áldott Hedviget.

Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagelló
egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör
fürtös fejét meghajtá a szent viz előtt; másodszor, a midőn homlokát a
szent chrysma nedve érinté s egyenkint adtak reá koronát,
bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt
harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szüz menyasszony jött felé
udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt
angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek
imádkozá fejeikre. A történet igazolja: hogy az áldás foganatos volt.

E perczben örömkönyűt sirt minden arcz, csak azok sirták a fájdalom
könyét, kik az előtt egy órával jelenvoltak a templomban a királynővel.

Mig a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakitának
körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván
nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.

Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a
Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Cecilia az akkori nemes hölgyek között
a legszebb a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi
tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult,
szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett
tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.

Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatatlanul; két ifju
nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész
keresztelés, koronázás és menyegző.

Egyik ifju a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal
lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes.
A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly, életpiros arczczal,
kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső
megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifju
volt Rozgonyi István.

A lyán nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két
oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.

A nászeskü végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Ceciliának, mit
az reszketve fogadott el, mig háta mögött Száva lépteinek dobbanását
vélte hallani. A szentelt viz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta
vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyult a hideg vizbe, másik
kezén egy forró kéz heves szoritását érzé. Száva volt az, ki odahajolva
hozzá, halkan suttogá fülébe:

– Mintha én térdeltem volna ott előtted.

Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a
király oldalán az orosz hadba távozott.


II.

Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban,
hulott az ember, mint az őszi levél; kit meg sirattak, kit
elfelejtettek.

Sirban volt már s csillagok között lakott az ifju királyné is, holta
után szentnek tarták s sirjához jártak imádkozni.

A lengyel nép sokat küzdött jobbra balra szomszédaival, néha önmagával
is; s küzdésben néha ugy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt
egyéb, mint az özvegy és az árva.

Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé;
zug, dörömböl a zivatar, a magas karcsu jegenyék hajladoznak a szél
alatt, a távol fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi ablakai
közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágitva.

A lovag, mintha belől fáznék, összehuzza vállain zsinoros köpenyegét s
elmerengve poroszkál a begyepesedett uton, midőn gondolatai közül egy
szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja.

A lovag megállitá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel.

– Itthon van-e most Templin gróf?

– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje
már annak, hogy őt eltemettük.

– Ki lakik most a kastélyban?

– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg
Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világit
szobájának ablaka.

A lovag sarkantyuba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán
állott. „Nyiss ajtót, Marina!“ szólt, a kis földszinti szoba ajtaján
zörgetve.

A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes
volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt
állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté
kezéből a mécset.

– Nem ismersz rám, jó Marina; – szólt nyájas hangon a jövevény; mire a
vén cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott
végig futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de az
megint elmult a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét.

– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni
Száva.

– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s
csókjaival boritva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak
hittem, kit gyászoltam mind e mai napig.

– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta
lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most
szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk
most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol
van Cecilia.

– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit
törülve; nem képzeled, mennyit sirtam miattad; bár egyszer álmomban
tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál
meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg.

– Köszönöm, jó Marina. De most szólj arról, a miről én gondolkozom.

– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés
volt; hogy szerette Ceciliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy
elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellóhoz menjen nőül, – Cecilia
annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sirtam rajta. De
megáldotta az Isten, – Jagellóval is boldog lett, s most már idvezült az
égben.

– De szólj Ceciliáról.

– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig
ohajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem
boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok
helyett üdvöt talált.

– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Cecilia, midőn
azt hallá, hogy elestem?

– Ne mondasd azt el velem. Sirt, kétségbe volt esve, megakart ő is
halni, ne kényszerits e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt
miattad és zárdába akart menni.

– És hol van most?

– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent
elkövetett érte, hogy őt ujra felviditsa; elhordta magával utazni, a
fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott: egy ily
leventés játék alkalmával egy délczeg ifju magyar lovag választá magának
Cecilia szinét, a violaszinű gyászt, s e szin mellett teteté a győztes
fejére a pályakoszorut. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat
suttogott a leány fülébe. Az ifju nem sokára megkérte Cecilia kezét.
Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy
Cecilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utósó kérését?

– Tehát csak ugyan jobb lett volna halva maradnom.

– Ne szólj igy Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a
királynétól.

– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek
hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem?

– Rozgonyi István.

– Emlékszem rá. Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni.

– Mit akarsz Sztanisa?

– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem
volna, ugy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa
boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó
kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor
Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak
egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm.

A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére.

– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt,
köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült.

– Hová mennél késő téli éjszakán? maradj itt bár reggelig pihenni.

Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol
minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig
a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel
volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer
arczképét, a milyen volt akkor a midőn még az enyim volt.

A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a
kastélyban.

A szomoru ifju itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő
kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék,
melyen himzeni szokott, a himzőráma a falnak támasztva. – A por belepett
minden butort, a hárfa hurjai leszakadoztak, s réz kalitkából eltüntek
az énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég
maga is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei
is megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni,
ha semmi sem él körül.

Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott.
Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében,
miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta
szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenkint
kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüve odaképzelé őt magát,
azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre
meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen ugy, a hogy a
szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel; azzal a
rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésü ajakkal. Még egyet lépett s
ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után következék, üres
volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe
állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan.

Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. „Hát még innen is
száműztek!“ Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet
az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már
félig, felejts el most már egészen.

A vén nő sirva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; „nézd mint zug,
mint dörömböl a zivatar“ kiálta a lovára pattanó után.

– Hadd zugjon, dörömböljön.


III.

Az ember szereti magának vetélytársát ugy képzelni, mint egy gyáva
haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat.

Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva
dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényur, a ki rablovára
fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz,
a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzé, kinek arcza csak a bortul tud
pirulni s elsápad, ha csatáról van a szó.

Ilyen képet feste ő magában vetélytársa felől.

Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát
harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan
diákra forditott néven Zavissius Nigernek neveztek.

– Jösz, hogy elmenj; monda Jagelló a belépő ifjunak. A magyar és lengyel
trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az
ozman; segitenünk kell rajta, hogy megmaradjon.

Száva leütötte fejét, arra gondolt: hogy ha Magyarország elveszne,
vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott.

– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk
nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év
előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most ujra megütközének a
magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről;
az ozman hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült
meg.

A kard nyugtalanul zörrent meg Száva kezében.

– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az
ifju Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb.

Száva arcza hirtelen lángra gyuladt e szavakra. Vetélytársának hire
villámként futott át lelkén s uj vágyakat teremte abban.

– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagelló, – e név a
tiéd, s arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod
érdemelni.

És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely
lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal
ösvényén. Nem várhatta, mig a vezérletére bizott dandárok elkészülnek,
rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment
Magyarországba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal
kalpagán, ügetett Dédes-vár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott
az erdők között fényes bádogfödelü tornyaival s zászlós szélvitorláival
egy kerek volkán alaku halom tetején.

Egy keresztut összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű
gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve.

– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólitá meg a sastollas a vele
találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban
jártam, nem ismerem ki magamat.

– Fogadj Isten, bajtárs; viszonza a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed?
Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek.

– Azt a Rozgonyit, a ki értök boszut állt, Istvánt.

– Ugy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendsz
házamnak.

– Én lengyel vagyok. Győzelmeid hire hozott ide hazámból. Királyom
engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni.

– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva ugy is indulunk Szerviába. Egy jó
vitézzel többen leszünk.

– Te oly sürűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly
bájoló.

Tedd hozzá: és olyan jó.

– Boldog is vagy?

– Két fiam van.

A lengyel felsóhajtott.

– S még is elhagyod őket, hogy a harczba menj?

– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, mig a kapuig jő,
hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a
kiket szeretünk.

E beszéd-közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s
a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport
gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység praedialis
nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut
játszottak.

– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; monda Rozgonyi az idegennek.
A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is
oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földmüves
kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát
játszanak. Nézd kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a másik
a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hiszen ez nagyon egyenlőtlen
harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, mig amott tizenhatan. –
Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiu, meglásd, mire mégy. Álljunk meg
és nézzük el, mit tudnak.

A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a
csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek
háboruját.

A magyar csapatnak három szinü selyem zászlója volt, a törököknek
félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt
a kölcsönös hadijog.

A török félholdat formált, a magyar egy négyszögöt. Jó hajlós fiatal
pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei;
ez vala a munitió.

A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a török Allaht
orditva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák.
Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant
a vadalma, de senki el nem esett még.

Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a
magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult
s el kezde futni.

– Ne hagyd magad fiu, monda Rozgonyi mérgesen.

De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, allja teritve
savanyu gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor
hirtelen neki fordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte
a támadókat.

Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott haditanácsot tartottak,
hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az
ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt
rájuk.

– No most mindjárt bekeritnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy
önkénytelenül segitni akarva játékában.

Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió
közepett, kik irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul
kerülőket, addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló
körül maradt figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett
vadkörte-zápornak, közé tört a zászlóőröknek, egyet kettőt a földre
terite közülök, a többit bajtársai foglalák el, mig ő maga a
zászlótartóval eredett birkozásba, s a lófarkat kitekerte a nálánál egy
fővel magasabb siheder kezéből.

Ezzel vége lett a harcznak.

– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiu
meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve
futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza
csókolá.

– Legyőztük a törököt, – szóla kipirult arczczal a fiu.

– De nagyon kevesen voltatok ti.

– Hisz azért voltunk magyarok; viszonza a fiu büszkén. Mindig kevesebb a
magyar, mint az ellensége.

Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban
mindig ugy forditá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre
kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi
vonás dagadt fel rajta.

– Egy kis sebet kaptam, monda a fiu vidoran, midőn apja a rejtegetett
daganatot fölfedezé. Anyám ugy is azt mondja mindig: hogy hozzád legyek
hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is
van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog
hozzád találni.

A lengyel önkénytelen sohaja fájdalmasan hangza e vidám csevegés közé.

– Nézd apám, szólt a fiu suttogva, ez az idegen, a ki veled jő,
könyezik.

Rozgonyi oda fordult hozzá.

– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle
résztvevő hangon.

– Senkim, senkim a világon. A szél homokot futt szemembe.

Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére
tekervényes csiga-ut vezetett; az akkori idők izletes pompájával épült
várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyü tornyocskák voltak, mulató
helyekül emelve. E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot
pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sürü bükkerdőből kiértek.
A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni.

Rozgonyi sarkantyuba kapta lovát, a lengyel visszarántá a magáét.

– Az ott talán a te nőd? kérdé elfogódott hangon Rozgonyitól.

Rozgonyi fejével inte, mig fia kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé
vissza anyját.

Az ut második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a
nő, és igy sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe
lehete nézni, s mikor azok a felvonó hid elé érkeztek, már a nő ott állt
a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, mig kisebb fia, kit
kezén vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit.

– Nézd anyám, a törökre voltam! kiálta a nagyobbik fiu gyermekes
dicsekedéssel, az elrabolt lófarkat mutatva.

– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király
kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyüjtsek. A hadriadó
mindenütt viszhangra talált az országban; a legjobb vitézek utban vannak
a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de im hol maradt
utitársam? – szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta
mutatni.

A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az
ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva.

Az évek előtt karcsu halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult
fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi
epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki,
hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták
el.

A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza?

– Lovag! lovag! kiáltozá a kis fiu, vesszőparipáján elébe nyargalva.
Apám vár reád, azt hiszi elvesztél.

A lengyel leszállt lováról, megveregette a gyermek arczát.

– Apád lovának szárnyai vannak, monda neki könyező tréfával, az enyim
csak gyalog jár. – Azzal átadta lovát az odaérkező csatlósoknak, s
dobogó szivvel és égő arczczal hagyá magát a kis fiu által szülőihez
vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy
el ne felejtse.

Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje
szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent.

– Nem ismert rám, monda a lengyel magában keserűen, pedig én minden
vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek,
ugyan az a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva
mind az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is
gyülölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva.

A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit
a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön
végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást
kezdé fölvenni, mely szint ad az éjszakának.

Cecilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsu termetével az
erkély korlátján; hosszu szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a
lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán
tekinte maga elé. Minő kietlen táj mondá magában; köröskörül puszta
erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szük sötét völgyben
semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy csendesen
keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön; minő szomoru
vidék.

– Nemde, lovag, – szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s
beszédre akarva hozni, – ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörü táj ez a
mienk?

E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az
Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a
Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban
sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa, nemde gyönyörű táj?

– Gyönyörű viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről száz
öles mélységbe levetni.

Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon
mindenik.

Ujabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei
megtudva Rozgonyi haza érkeztét, siettek őt, mint a magyarországi hadak
összes fővezérét üdvözölni, néhány óra alatt számos társaság szaporodott
össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei, köztük
nehány bajnok hirü praelatus is, kiket a vár ura és urnője együtt
fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő
is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle
egy nő sem volt jelen.

Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik
tárgya eleinte merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn
egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka
röppentyüket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyik sem adott arra okot,
hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra.

A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Cecilia mellett balról,
mig Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem
tud magyarul, s a mit keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt
beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni.
Nem igy akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden
ember, hogy Ceciliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna,
ha durvák lettek volna hozzá, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök
veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót
kiejteni, mely által Cecilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy akkor
annak keztyüjét vethesse s bemutathassa, hogy egy szó miatt meg tud
halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég
iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz.

Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a
bor elfogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról.

De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes.
Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország
örök élte szentesité a fölemelt billikomot, s ha egy-egy pohár az
urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes
magasztalás volt a köszöntésben.

Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve
oda fordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában,
alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá
magához intéztetni.

– E pohár a lengyel barátság tartósságáért.

S azzal Rozgonyiné koczczantásra tartá serlegét a lovag elé.

Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind
fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő
áldomását, mig a lengyel a kábitó hangzavarban ámolyogva kelt
fölhelyéről s fölvéve serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra
Cecilia felé.

Rozgonyiné mosolyogva huzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást,
mire a lovag még nagyobb zavarba jött.

– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva
a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét.

A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét
oly resignatioval ürité ki, mintha bürökkel lett volna az tele.

Ez áldomás után Cecilia bucsut vőn vendégeitől s eltávozott körükből.

A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül
maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Cecilia azt mondá „ön üres
pohárból akar inni?“ s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy,
egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor
imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás
enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a
bacchanaliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák
magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Ceciliáról,
Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s
mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába
vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt egy
ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal.

De ujra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek
helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródók
által kimutatott háló teremekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s
kitüntető szivességgel vezeté háló szobájába.

A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő
egyszerre gyülölni és becsülni kénytelen.

Háló szobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott
karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva
kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt
neki s távozni készült.

A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok
függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag
elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába
kellett kapaszkodnia.

A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s
aggódva kérdé tőle: mi baja?

Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel oda
mutatott s alig érthetően hebegé: „e kép!“

– Ez arczkép itt szélről az enyim; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az
ott középett nőmé, mint menyasszonyé.

– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb
érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal
felül volt, s egy ifju lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal,
lengyel apród öltözetben.

– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének
képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a
könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni
Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el; kit
szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke
erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek.

– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyuladt arczczal, magánkivül ragadva
meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok Cserni
Száva.

Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul
a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott,
melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve.

– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de
nem türhettem, hogy nevemet dicsőitni halljam az által, ki nálamnál
nagyobb és nemesebb.

Rozgonyi még mindig elfogódva szoritá vendége kezét.

– Miért sirattatod magadat, hogy ha élsz?

– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem
becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy
azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás,
mely börtönömből ujra előhitt, uj alakot adott arczomnak; a világ nem
ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős,
azt is elváltoztatám latinra; most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni
Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sirból, hogy meglássa azt
a hölgyet, kiről annyit gondolkodott, és ha boldogtalannak fogja
találni, boszut álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa
azt, ki őt azzá tevé. – A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. –
Rozgonyi, fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted
el – s ki téged ezért szivéből megáld.

A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába
s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny
oly jól esett mindkettőnek.

– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi; szólt Száva indulat-kitörése
elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a
világ előtt; de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem.
Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én
büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet
nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszitsem érte. Igérd meg hogy
soha sem fogod előtte e titkot elárulni.

– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy
megteended azt, a mire kérni foglak.

– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kivánod tőlem, mást
mindent teljesitek.

– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely ugy látszik, hogy általunk
megkezdve nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi
bajnoknak került már éltébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak, –
ki tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök,
egy gondolat szokta lelkemet háboritani: mi lesz nőmből, két apró
gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják
őket javaikból vagy gyülöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem, ha
e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit
mutatott számára, kiknek mind egyike oly hőn, oly igazán tudta őt
szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszitené mind a
kettőt.

– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a
mit nem teljesitendek.

– Lovag te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet.
Igérd meg, hogy mig én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és
ha ott veszek, nem hagyod el soha.

Száva hallgatva tekinte maga elé.

– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az ővé, monda Rozgonyi.
Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én
boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én
nyugodtan fogok alhatni a sirban, ha azt tudom, hogy te élsz.

Száva elérzékenyülten szoritá meg Rozgonyi kezét, elforditva arczát,
mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé, nem
fogom őt elhagyni.

Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta
őt.

Száva lehajtott fővel térdelt le Cecilia arczképe elé s megcsókolá a
mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s
valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt
határozott alakot adui.

A szines ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt
s nem sokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint
dobognak a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni.
Érzé, hogy akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani.


IV.

A sors ugy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön
mindenik képes lett volna a félvilágot meghóditani, ugy találkozzék
egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza.

Folyt már a harcz a magyar és ozman között; Európa népei nézték
messziről; a kik távul estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad
pogány szavát; mig azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az
egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt.
Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is; egyik vára a másik után
esett el; pártoskodás, hűtlenség megbénitá erejét.

Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok; s mikor már e
váron kivül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva,
hogy azt ugy sem birja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak
tizenkétezer aranyért.

Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek;
igy történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezébe
jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt
később ugyanannyi ember életen sem vásárolhatta vissza.

Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet
erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont
nincs. Azon időben, mikor még az ágyuk hatalma nem volt annyira
ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte
elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár
tornyairól minden oldalról megvédethettek.

A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen
mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, – az
átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később
Lászlóvárnak neveztek.

A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyüjté hadait, s megindult
Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bizva,
mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott.

Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak,
– akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, – személyesen
megjelentek. A sok aranytól csillogó ur között lehete látni egyszerű
szőrmezben egy pár püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a
fekete öltöny nyilásain.

A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi
közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol
a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel,
nyargonczaival s alvezéreivel, mig a király udvaronczai folyvást
Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda
Stiborice, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig kaczagó
képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de tarka
öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüve magával vitt,
még a haditanácsba is.

A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s
leteritve előtte a hely térképét, haditervét tanácskozás alá bocsátá.

Az egész hadsereg a lászlóvári ágyuk födözete s az éj sötéte alatt
átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s mig
a közel halmokra fölállitott ágyuk annak bástyáit lerontják, addig a
csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező
ozman-csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái a leggyöngébbek, az
ott törendő résen a láncsások rögtön ostromolni fognak, mig a nyugoti
oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és
kényszeritendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az
Istené.

– A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja
szólalt föl ellene.

– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most
határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza.

A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére.

– De tréfán kivül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz – arra nem
gondoltál, hogy ha az ellenség tulnyomó erővel talál ránk támadni, a
galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán.

– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi
nyugodtan, ugy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta
itt van, mindig ugy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tizhez. Ha
Amurát maga fog jönni, itt is király álland vele szemben. Máskor is
beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond
király ugy is tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza.

A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához.

– Jól mondád vezér, ugy monda, bár ugy lenne, hogy vele találkozzunk. A
szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogy ha magától nem jő. Holnap
ilyenkor ágyuink dörgése viendi neki hirűl, hogy itt vagyunk. Te
szállitsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s
meglátandjuk ki marad el királya oldala mellől.

A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra
adatni fegyverzeteiket; csupán Stiborzice csinált józan képet az
egészhez; ugy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét
szokta meghallgatni, mert ezuttal épen nem sietett a király oldala mellé
furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra
szállitott ostromágyuk okoztak, gyanitni engedé, hogy a magyar seregek
megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világitó
tűzgolyó lövetett fel a magasra, mely néhány perczre kétes tűzvilágot
vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén
egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres
néppel, lovakkal, ágyukkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az
átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön
jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre
haladást. Reggelre az egész sereg a tul parton volt, a csapatok a vár
körül elhelyezve, az ágyuk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon
köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török
ijedelmére.

Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyuzást, mig a
seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripák
mellett.

A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszitve, honnan
végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vigan
reggelizve, apródjai, fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak
közelében.

Alig tartott az ágyuzás néhány óráig, midőn a láthatáron köröskörül
egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres
csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé
közeledtek.

„Jön a török!“ hangzék kivül.

A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve
harczlovára szökött.

Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi.

– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiuperli
aga, szemben a thessaloniai basa, tul rajta a szultán Begler Bégje. Az
első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a
középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az
utolsót fogjuk két tüz közé szoritani.

A király helybehagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre
indult, mig Rozgonyi tovavágtatott.

A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak
paripáikra, a vezér végignyargalt a felállitott sorok előtt, s egy
nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyuzást
folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, mig a
csata foly; – azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A
megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiuperli által
vezetett aga seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a
Kiuperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva,
mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a
basa seregeit is rendetlenségbe hozták, ugy hogy az kénytelen volt
gyalogságát cserben hagyva, a megüzött spahikkal a távolban keresni
menedéket.

Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler
Bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a
király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a Bég főzászlótartóját
saját kezével vágta le.

– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy
elesett törökkel volt tele s néhány óra mulva a mily sietve látszottak
közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak.

A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az
ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyuk, a
megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket
a szélüstök hánytak, mennydörögve hullottak le a várba.

– Nem jól megy igy! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a
keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a
bástyák tetejét tördelitek, a helyett hogy az alját lődöznétek. Ide
azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról maga állt a legnagyobb
sugárágyu mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté. –
Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a
kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! – Ekkor
ujra mennydörgött a sugárágyu második lövése. A toronyőrök mind
lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre
összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül
volt ásva.

– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót
s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már
elfoglalta a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy
nyargoncz, kipirult arczczal jelentve: hogy Firuz Bég, a szultán sógora,
uj erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyüjtve,
már látszanak zászlói a távolban.

Rozgonyi boszusan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakitandá az
ostromot.

– A király már a sikon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett.

– Ugy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomoruan, nem
ügyelve a szakállos tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen
látszott megválni a már elfoglalt bástyától; de a közelgő törökhad
zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni.

E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől „Jézus!“ és
„Allah!“ hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak
meglepetve tekintének oda.

A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad uszott alá fegyveres
vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a
hol a török gályák álltak.

Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e
hajóhad és ki vezérli?

„Jézus, Jézus!“ hangzék ujra s az érkező gályák közül kibontakozott egy,
melynek minden vitorlája nemzeti szinű volt, árboczokon villogtak a kis
szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén
ezüst pikkelypánczél, mely karcsu amazoni termetét csipőig födözte,
sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta.

– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török-gályák közé
rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a
mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyutüzzel
fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal
lön boritva.

„Jézus!“ „Jézus!“ hangzott diadalhangon.

A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kisérő hajók rárohantak a
zavart török hajóhadra; tüzesőként hullott a pusztitó görögtüz reájok s
a hulló szikrazápor közepett, mint egy tul világi bálványkép, állt a
magasztas női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire.

Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves
mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tüz lelkesiti, dolgokat
cselekedni, mikre férfiak is büszkék lehetnének; fehér ruhája ugy
lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból.

Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede
mindent ez uj tünemény fölött.

Nem sokára az egész törökhad lángokban állt, vagy el volt sülyesztve;
ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen
Galambóczvárral szemben, s elkezdé azt ágyuival a Duna felől lövetni, a
hol az épen legkevésbbé volt védve.

– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál.

A hajókon jött sereg ez alatt kiszállott a partra, s az ostromlók
örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket
egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszu sastollal sisakján, melynek
arczvasa le volt zárva.

Az ujon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük
meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a
várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget.

– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, – elfogadom. S azzal
ujra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt
elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva
látta, mint küzd egy felől a fekete lovag az ellenség tulnyomó erejével,
egyenkint támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, mig másfelől
a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár
bástyáit.

Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak
gyanitni sem tudta.

Egy óra alatt el volt űzve Firuz Bég a sikról, a Dunán el volt égetve a
török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által.

A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról
folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a viztől el levén
szoritva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni.

A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek
bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly
jókor érkezett a csatába.

A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját
nyakában függő sárkányrend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még
akkor is vérrel és porral volt födve.

– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz
elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé.
Engedd, hogy barátaim közé számláljalak.

– Az vagyok: mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, – s Rozgonyi
bámulva kiálta fel: „Cserni Száva!“

Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, mig Rozgonyié
elkomorult.

– Elfeledted igéretedet, hogy Ceciliát nem hagyod el, mig vissza nem
térek.

Nem feledtem; tekints oda! szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva.

– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szivdobogva.

– Ez asszony Rozgonyi Cecilia!

Rozgonyit az öröm magán kivül ragadta, nem tudott szólni, az indulat
rohama elfojtá keblét.

– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva; de
azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt.

Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt
közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem nem csodálom, ha a
győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét
a hős amazont közelebbről lehete látni; de mielőtt odaértek volna,
szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől
mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe sugta mogorva hangon:

– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel.

– Jöjjön ugyanannyi ördöggel! Kiálta Rozgonyi büszke bizalommal; –
állunk elébe.

– Magam is aztmondó vagyok, viszonza Péterfi; hanem a király hivat mind
kettőtöket sátorába.

Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot
vetett utána diadalmas kormánypálczájával; azzal siettek a lovagok a
király sátorába.

Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte
megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan
magábatérés látszott helyt foglalni.

– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a
beszédet kezdeni; – Isten irgalma ugy akarja, hogy diadalunk tökéletes
legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most
maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon
seregeket, miket mi néhány óra előtt futni tanitottunk. Áldassék az
Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha
ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére.

Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lön a sátorban. Az emberek
összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki;
senki sem akart.

A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s
midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszura kezde nyulni, mintha
zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az
asztalra s daczos határozottsággal mondá.

– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd
határozatunkat parancs gyanánt és teljesitsd.

Rozgonyit mintha a villám sujtotta volna le egéből, nem tudott mit
szólni e váratlan parancsra.

Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: „Minek koczkáztatni oly
harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?“ morgának itt is
amott is. „Az idő roszul volt választva Galambócz ostromára.“ – „A
király életét nem szabad szerencséltetni.“

És valóban Zsigmond próbálta már egy párszor, hogy mit tesz az, ha egy
megvert sereg a folyóviznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört
buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy
hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi
csata után: s rögtön, mi előtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé
Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés
végett.

Részéről Galambócz ostromának abba hagyása volt igérve, miért viszont a
magyar seregeknek háboritatlan visszakelése a Dunán köttetett ki.

Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna
képes seregeit összegyüjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a
jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni.

Péterfi erősen felkaftánozva tért vissza az elfogadott
fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a
kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni.

Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a
sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz
ágyukat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a
sereget visszaszállitani Lászlóvár alá.

Busan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei
még füstölögtek, s a Dunán csendesen usztak alá az elpusztult török
hajóhad egyes égő gályái.

A lovasság már egészen át volt szállitva, a gyalogságnak is egy része,
csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai
voltak még tulnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett
vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál.

E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos orditás
támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Feruz Bég, boszutól ingerelve,
a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rohantak a tulnan maradt
kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös
izenettel futtatá nyargonczait a hütlen támadókhoz, halállal fenyegetve
mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó
árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről
fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a tulszorultakra.

A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a dunaparttól s
maga Zsigmond körül lön véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal
hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csuszva
furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király
férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s
ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben
érkezett oda Rozgonyi.

Paizsát elvetette a vezér s bal kezébe dárdát, jobbjába kardot fogva,
utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra balra öklelve
széthányta a támadókat; s egy tágitó pillanatban kiugratott vele a
harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve a
gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegité a királyt, s a mint ekkor
ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele
s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott
fölötte.

E pillanatban az oda siető Cecilia hajója alig volt már tőle néhány
evezőnyomnyira. A nő kiálta férje nevét, látta, mint merült el az a
vizben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A
vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a
folyamba, Rozgonyit kiszabaditandók.

Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok
örömsikoltva látták: hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe
kapaszkodva.

Néhány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szintén a
Dunába szökött szájába fogott késekkel, a menekülő után uszva. Itt a
magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a viz között, a viz
alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a viz alá, egymást késdöfésekkel
gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, mig a
másikat holtan vitte odább a viz.

E küzdés alatt Rozgonyi, neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegité őt a
födözetre, Ceciliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi
elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult.

[Illustration]

E közben nőttön nőtt a zavar; a tul maradt magyar és lengyel csapatok
körül voltak özönölve az ozman hadaktól, egyes bajnok küzdött egész
vérszomju csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban
nehány száz férfi, élükön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből
kiverni az egész dühös had.

Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő
fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. „Niger, Niger!“ hangzék a
harczolók jelkiáltása.

– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam!

– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Cecilia, ki ápoló kézzel segité őt
magához tériteni.

– Nem látod ott azt a lovagot. Mindjárt ott vesz.

– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad;
de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem
használ, s élted az enyim is.

– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta
Rozgonyi, s mig neje a fölfedezett név hallattára térdre rogyott,
Rozgonyi megsejdité paripáját a hajóhoz kötött dereglyében s leugorva a
födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a
parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel,
pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak.

Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az ujra éledő magyarok harczkiáltása, mig a
hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott
a csataorditás halálhangjai közepett.

Mint a neki vadult him oroszlán, rontott az ozman had közé Rozgonyi,
hullott a ki elébe akadt; a kit sulyos harczbárdja megütött, nem maradt
ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt igy harczolni,
mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott
keresztül a legsürübb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el
odáig, a hol Száva küzdött.

Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze
volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes
kardjával nyugodtan viaskodva oszta jobbra balra halálcsapásokat.

– Firuz! Firuz! orditá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz
harczparipán, emberfő nagyságu buzogányát forgatva kezében.

– Én vagyok Firuz Bég! orditá rekedt hangon a török, Száva ellen törve.
Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt.

– Ide fordulj! ordita e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel,
szétszórt hajakkal; véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát
tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást
válltól nyeregkápáig hasitva, lovastól együtt halomra döntötte. „Én
vagyok Rozgonyi!“ kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés
pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda
szökött Száva mellé, azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s
magához szoritva nyargalt vele vissza a part felé, lehuzva fejét az
utána repülő nyil és kopja zápor elől.

– Ide, ide kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját
hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt
Cecilia, ki csónakával a parthoz evedzve, oda várta dobogó kebellel az
érkezőket.

Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott
a készen álló csónakba. Cecilia megölelte őt és megcsókolá, s akkor
Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva édes vigasztaló hangon mondá
neki: „Légy üdvöz szegény Száva!“

A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, szomoru
szemrehányással fordult Rozgonyihoz: „Te megcsaltál, elárultad előtte
nevemet, most én is megcsallak téged,“ s azzal hirtelen, mielőtt valaki
meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az
ellenség közé.

– Megállj Száva, kiálta utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban.
Hasztalan. Néhány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. „Niger!
Niger!“ azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az
utósó kard villogott még nehány perczig az utósó bajnok kezében, végre
az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra.

Cecilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, – mondá Rozgonyi,
– látod, hogy mindenki sir, pedig senkit nem szeretett ugy, mint téged.



SOLIMAN ALMA.


I.

A zultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhir a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világnak
mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s
követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Sztambul viszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett
uj még uj örömhir kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat,
a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek
felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták
szakadatlanul Solimán nevét.

Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig, hosszu kettős sort
képezének a felállitott janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső
ut hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud siremléke, zöld és fehér corynthi
márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a
thúja és czyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági
kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó keleties siremlékkel állt egy szomorubb épület;
elevenek sirja, a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány
holteleven arczok sáppadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örűlt, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a
katona sokszorozott zsoldra, a papok uj templomokra, a hivatalnokok
előléptetésre, és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső
után a czyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sürűen
ragyogtak a hattyunyaku minarettek tetején.

Egyszerre megdördűltek a serail ágyui, hirdetve: hogy a zultán megindult
a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol
hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb,
közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő orditástól, mely nyomrul
nyomra támadt, a hol a zultán végig haladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a
görög császárok idejéből maradtak meg s a körűlök halmozott apró
faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszu kendőit, a sötétkék
Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok mik a házak körül fölmeredeztek,
a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sirkertek s
a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az
Aja-Sofia mutatott sötét élettelen képet óriási kúptetejével, és a még
sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy
pillanatra elcsendesűlt, midőn a zultán a Sofia templomhoz érve, ott
lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét ujra
kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból
megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt
fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok,
szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel
rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz lovasság
pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszu, villogó hegyű
dárdákkal s tekenős paizszsal, arany-szegekkel kiverve; ismét puskás
hadak, nehéz ezüsttel vert hosszu lőfegyverekkel, fejükön vörös fesz,
hosszu kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties
öltönyükben, arab ménekein, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól
ragyog; utánok, a tábori zenészek, csodás alakzatu réz-kürtjeikkel,
dobjaikkal, csengetyüikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő
koszoruzott lófarkak, félholdak és szines lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai,
szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó
boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország
kincseit lehete szemlélni.

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyüzött dromedárok
sorait, midőn ismét uj jelenet vonta magára figyelmét.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a
hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két
csausz hányt arany és ezüst pénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá
szét, mik négy fehér lótul vonatva a harczban elfoglalt zászlókat
hozták; utánuk jöttek a Bayadérek, karcsu tánczosnők, piros rózsával
koszoruzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyü kelméje oly
átlátszó, mintha ködbűl volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a
földet érinteni, mig a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek,
ugy összehangzanak szemeik vad villanásival.

Utánuk jött az imámok és dervishek hosszu bus csoportozata, vezetve a fő
Ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a zultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimeritette művészetét, ragyogott
turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly
fejedelmi, mint hosszu hófehér szakálla és semmi sem ragyogott ugy
rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán
a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy
volt mindannyi közt egyszerü vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi
kashmir rajta; egy délczeg dalias férfi, ki a zultán jobbján lovagolt, –
Ibrahim, a nagy vezér.

A zultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlem nép, mindenütt a merre
járt, s a „Solimán!“ kiáltás közt sürűn lehete hallani e nevet is:
„Ibrahim!“

A zultánt követték háreme kedvencz hölgyei a Kislar Agától vezetve, a ki
utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a
Sultana-Valideh, a zultán anyja, s a Sultána-Aseki, Solimán kedvencz
neje, utánuk a többi hölgyek, a zultán nejei és leányai, mind valami
fényes ragyogó fátyollal leteritve, mely ugy tűnt fel arczaikon, mintha
félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.

A menet után ujra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervishek, almék,
diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

A mint Solimán Mahmud siremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak
aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félreháritá a
czypruslombokat, mik a szőnyegekkel teritett mausoleumot elfedék, másik
nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s
ekkor egy aranycsapot megforditva, a mely üregből roppant vizoszlop
lövelt föl, szivárványszineket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút
volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet
forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a zultán kegyét, ki ekkor
balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok
föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomoru lakóit megszabaditva
lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magos lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei
még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök
látni.

A Solimánje mecsethez érkezve a zultán, leszállott lováról, leteritteté
szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével
arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt
üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett két felül állanak,
s azzal átadta Ulemának és imámoknak az uj templomot, melyet akkor
épittetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az
elszórt pénzt fölszedé, s az uj szökőkút kristályvizét izlelte, a
foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik uj templomot
kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete
márványra aranybetükkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta,
és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Solimán nevét
viszhangoztatni. Az erkélyekről hullókoszoruk zápora boritá utját s a
hölgyek illatos viz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt,
csupán a zultán kiséretét, papjait és hárem hölgyeit bocsátva keresztül,
mig a nép a kapun kivül maradt, uj örömhirt várva az erkélyen
megjelenendő kikiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott teremében trónja párnájára ülve maga elé
szólitá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön
megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden uj kinevezést
trombita-harsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó
kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek,
mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Solimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már
legnagyobbat elérte, a mit a zultáni koronán alul birni lehet s midőn a
zultán maga elé szólitá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének
felé, ohajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.

A zultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.

Országom nagyjai közt legnagyobb vagy Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im
én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyült agák, bégek, basák,
padishahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom,
ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök kiáltsd ki a
népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép örjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt
országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim
előtt, ki szomoruan sohajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e
rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán
intésével visszatérité őket: „egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása“
monda.

Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon tuli nehéz
selyem függöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett
elő, egy karcsu eszményi alak, rózsaszinü kaftánkában, oly lenge, oly
aetheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket;
gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton
hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- és meglepetéstől.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz. Monda a zultán gyöngéden, s a
divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyü fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek
egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni
a gyönyör által Ibrahim térdére rogyott, ugy fogadta keblére az imádott
hajadont, s a körülállók egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy
Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőités több volt, mint elég arra, hogy életével
bünhödjék érte, a ki azt elfogadta.

Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a
nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A zultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon
monda neki: „kérj tőlem a mit tudsz, e perczben ha országom felét
kérended is, megadom.“

Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt.

– Atyám, hatalmas zultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá
tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen.
Azért igérd meg nekem azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet Ibrahimot,
akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő
arczczal.

– Ne légy irántom haragos oh atyám. Én tudom: hogy a nap, miután delet
ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat,
mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott
zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem
láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül,
a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által
megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik
tőle, könyez. Oh atyám veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te
nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy
ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban
szeretsz.

Solimán elkomorult; tekintete az alatt mig leánya beszélt, néma
szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás
közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe.
Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte
az Ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.

Az Ulema lassu léptekkel közeledék a zultánhoz, a nehéz zöldboritéku
szent könyvet hozva két kezében, hosszu sovány arczán semmi vonás sem
változott, ugy nyujtá a Koránt Solimán elé.

A zultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta
meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot
érintve, s azon helyzetben maradva, mig a zultán esküvék; hogy
Ibrahimot, hogy mig ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha
meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi, azután Ibrahimhoz lépett,
megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, mig Ahidalla
lábainál foglalt helyet.

Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva.

„Lu illah, il Allah!“

Künn a tomboló néptömeg „Solimán és Ibrahim“ neveit üvölté kicsapongó
örömében.


II.

A zultánnak rosz napja volt.

Egyik gyászhir a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak
ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisiték terveit. A
Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen,
a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott
lettek vezérei árulókká, szövetségesei vazalljai pártot ütöttek ellene.

A zultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt
kiürité minden börtönt s más nap ujra megtölteté azokat, a halál minden
nemei segitének pusztitó haragjának.

Az emberek elbujtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból
kiüzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek, jaj volt annak, ki
a zultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző
moczczanásért nem fog-e megöletni?

Nagy kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a
dervishek szakálukkal söprék a földet, orditva: Allah, allah, Illeha
Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a bucsujáró gyászmenet,
zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási
ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézivekkel volt
tetézve, nyomukban jött a hadsereg vérrel fecskendett ruhákban, sirva és
Allaht orditva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban elesettek
üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden
száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig
mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett
vezérek koporsóit hozták kiáltozva: „Allah, Jeri, Muffa, Ai!“ Tovább
hangzott a szomoru ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a
sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlit: itt
egyszerre arczra borult az egész nép; oly látvány következék, melyet nem
volt szabad látni a pórnép szemének, két felől kivont karddal mentek a
csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; közepén ment
harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat
hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között
jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel
becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély
zászlóját“ a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve
kiáltoza: „Offát millei Zaffái!“ Körül orditott, sírt a nép s a port
csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva,
melynek hátárul apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az
iszonyu jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik széditő
keringéssel orditák: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!“ s
mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül
fecskendett róluk. Igy járt a gyászmenet templomrul templomra[1].

Végre rettenetes átkot esküdött a zultán, hogy azt, ki még egy gonosz
hirt tudtára merészlend adni, a város legmagosabb hegyén huzatja karóba.

Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a hire: hogy Gritti, a zultán legkedvesebb megbizottja, ki
alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által
fiastul együtt lenyakaztatott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy
megmondja azt a haragjában beteg zultánnak?

A sápadt, sovány Ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő
tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

– Mi baj megint? Rosz hirt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás
arany.

– Meghajtom fejemet előtted kegyelmes ur, tiéd az. Semmi sem jó, semmi
rosz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rosz nem jöhet.
Most hozatott hirül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok
által megöletett.

A zultán felorditva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tüzben
forogtak.

– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hirt szemembe mered mondani!

– Nem uram! te a rosz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az.
Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

– Nem hiszem.

– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged
trónodról letaszitson.

– Holtat rágalmazol Ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a
világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.

– Nevét ki nem mondom kegyelmes ur, mert lehet, hogy azt rosz hirnek
vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt
találtattak, s magad add tudtul a gonosz hirt magadnak.

A zultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével.
Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; „Ibrahim!“ hörgé ujra s
arczát divánja vánkosai közé rejté.

– Ő volt az, – ő az. Viszonza az Ulema, ezért tért vissza a persa hadból
parancsod ellenére.

Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett
oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az
Ulemához.

– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt
megöletni.

– Ugy volt kegyelmes ur, az Alkoránra esküvel.

– S az Alkorán szent könyv.

– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a mig élsz, nem öleted meg
őt; de e szent könyvben irva van e mondat: „a ki aluszik, az nem él.“
Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Igy nem életedben öleted meg őt, mert a
Korán azt mondja: „a ki aluszik nem él.“

– Te mondád. Szólt a zultán s elbocsátá az Ulemát.

Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz
apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről,
megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül:
hogy a zultán lefeküdt.

Az Ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt
énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a zultán.

– Ébren vagyok, szólt Solimán meglátva a belépőt. Az Ulema ismét
csendesen visszahuzódott.

Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az
Ulema. A zultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az Ulema
beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!“ hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az Ulema fáradtan ült le a küszöbön és
elaludt; nem sokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A zultán állt
előtte egészen felöltözködve.

– Te aludtál el nem én.

Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors ugy hozta magával, hogy az egész napot családja körében
töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s
ősz szakálát czirógatva játszadozott vele. Ibrahim még most is
legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle
jártak. Solimán ugy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy
intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet
találni, de az Ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát,
minden arczvonását.

És ismét eljött az est. Az Ulema ott virrasztott a zultán hálószobája
küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a zultán, még
hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem,
akkora elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez kétségbeesett tekintettel, tépett
ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.

– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy
nem fogod őt megöletni.

– Bolond vagy, Ibrahim itt ül jobbomon ülj ölébe, csókold meg. Látod
hogy él.

A zultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halovány nőt
tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – „A nagy ur aluszik,“
mondának neki.

S a zultán ujra álmodott.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát
lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne
gyilkoltasd meg őt.“

– Nem hal meg, monda a zultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha
igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.

S másodszor is elüzték a testőrök az alvó zultán ajtajától rimánkodó
leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.

És ujra álmodott a zultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával
rámutatott: „megesküvél“ rebegé alig hallhatóan.

A zultán borusan felelt.

– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem
öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába.
Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek!
siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik
dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél
kifeszité vitorláit, a távol elnyelte alakját.

– Allah nauy! sóhajta a zultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak
szabaditva.

E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal,
tépett öltönyben kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja
hálóteremébe. „A nagyur alszik“ mondának neki.

– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó zultán.

E perczben lépett hálóteremébe az Ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst
tálat hozva kezében.

A zultán felébredt. „Mi az!“ kérdé felriadva fekhelyéről.

Az Ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres halavány fő
bámult holt szemekkel a zultánra.

– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére[2].



KORONÁT SZERELEMÉRT.


VIZKERESZT ÜNNEPE.

Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a
kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére
rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen
Gergely uram készittetett Németországban, e kis mezőváros temploma
számára. Bernard mester az akkori leghiresebb orgonakészitő, megértve,
hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a
fáradságot annak kiállitásában, megcsinálván annak öreg sipját
alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az
előtéren álló fuvolasipokat valóságos öntött ezüstből, s felkészitvén
azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes
divat vala.

Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi
temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt
mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s
ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött
alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába
kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram
ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a
dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának
felállitása, melynek legnagyobb sipja tizenhat láb magas vala, ugy hogy
a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt
akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.

Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden
vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két
szép leány kedveért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá az
imaházat buzgólkodása helyéül, ugy hogy rövid idő alatt nem volt
látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott
is nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az
egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor, nem s rang
különbség nélkül ugy megmosta, ugy megfeddé, ugy megdorgálá, hogy
Ezsaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.

Ezer hatszáz kilenczven után irtak ötben, a midőn ez történt a
majosfalvi szentegyházban, vizkeresztnek ünnepében.

Bethlen Gergely uram tudnillik ekkor is szokása szerint alájövén
Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat Katalint az
ifju Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, –
hátrahagyá szánkóját a jó ur a templom keritése mellett, s betérvén a
paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba,
előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen
foglalva helyet a fényesre festett padon.

A pap bejöttével megzendült az orgona, a hivek felálltak, felálva
elénekeltek egy hosszu verset, azután leültek, hozzáfogtak a XXXVIII.
zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen
Gergely uram oly buzgón, oly lelkismeretesen énekelt a hivekkel együtt,
hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az
orgonista által minden vers után elkeritett kacskaringós kikezdő
czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki
előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. ‚Hát te mért nem
énekelsz?‘ – „Jaj igy is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is
kimegy belőlem!“

Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra, Ilonka szokott neki
olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt
Gergely ur legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját
rovására is – különösen szerette.

Gergely ur mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint, kisded,
zömök, kurtanyaku férfi vala, a fején levő sürű haj egészen meg volt
őszülve s rövid üstökre kanyaritva, homloka mindig le volt a szemére
huzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott;
szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt inye szerint, s
ha valamit roszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát
megduzva egyet mordult a torka fenekéből, a dolmánya zsinorjait egyik
oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig
tartott nála, ugy hogy ha akkor ült a mikor megharagudott, mire fölkelt
már megszégyenlé magát.

Az ének elmult, következett a predikáczió, nagytiszteletü

Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hivek sok köhögés után
helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.

Mint már tudjuk, a nagytiszteletü ur kemény dolgokat szokott a
gyülekezet épületére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott
Ezsaiásból:

„Ordits kapu, kiálts város! mert eljön az Urnak rettenetes napja!“

Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram
nyuszt-prémes dókájában burkolózva, hátravetette magát székében, mintegy
előre érezve a zivatart; csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó,
nagy sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon
az esti nap búcsu alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sohaj
emelé, lelke tul volt a templomon, tul az égen, még annál is közelebb az
Istenhez, – ő szeretett.

A pap ekként kezdé hiveit megszólitani:

„Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért
jöttetek e szent helyre?“

„Üm,“ dörmögé magában Bethlen ur, még mélyebben huzva magát dókájába.

„Hogy mertek Isten szine előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem
féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek
rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a kikért
megtartandja az ur Zsodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat,
veszedelem. Látom a fiut, ki apja halála után sohajt; látom az asszonyt,
ki férjének szemben hizeleg, s szemével másra tekint; látom az árvák
megrontóit, kik testvéreik megnyomoritásával szereznek maguknak veszendő
kincseket.“

„Jól van, nagyon jól van,“ mormogá magában Gergely ur, szokás szerint
nem állhatva, hogy bele ne szóljon a predikáczióba.

„Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a
várakba, ugy mint a kalyibákba; mig a közönséges gonosztevő dénárokat
rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a
hivatalokon, s a közinségből gazdagultok; ime Sándor Ádám uram milyen
bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja: hogy két
kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rosz példával
elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborut
csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az
özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.“

„Üm üm“ dörmögé Gergely ur, bajuszát rángatva s fejét csóválva. „Jól,
jól van pap uram. Jól van.“

„Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labánczot az országba, s mig az
szerte pusztit, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek
magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.“

„Üm. Ez rám szólt“ mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzalva.

„Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség,
melyet az Ur lehelete megillett és menten leomlanak, de kősziklára
épitett ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is
megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi
önfeláldozás, nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az
uj ruhát, ma rácz, holnap unitarius, holnapután török, ki mint hasznát
látja. – Ime Pünkösti László uram, mily áhitatosan hallgatja az Isten
szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy
pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime
László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra,
mintha itthon nem lenne már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő
jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit.
Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli: hogy ő minden vallásból
hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást,
pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint;
sőt még Hentner Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel
ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak
azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon
leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz
vezetni nem fogja.“

„Üm!“ mordula Gergely ur, oldalt vetve magát. „Azt magam is ohajtom.“

A pap mennykövei ekképen hullottak jobbra balra, a hivek megilletődve
huzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte
helyét. Egyedül Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak
által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk
falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott hol az Isten közelében örök
tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát
nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Hentner Jónás uram
bámészkodása.

[Illustration]

„Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak!“ folytatá a pap; „eljön az Ur a maga
ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja, és el nem
mulik. Avagy a bérczek nem a ti büneitekért rendülnek-e meg álló
helyeikben? a viharos mennydörgés és villámverés nagy karácsony reggelén
nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik
falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet
letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek
szinéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj
tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az
unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó
fejedelem temetésén. Nem sirt közületek senki; az nem a megholt lelkeért
történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.“

„Üm, ez nekem, ez nekem szól“ dörmögé magában izzadva és dókáját jobban
balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.

„Igaz hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmü, részeges, és
ittas fővel sok bolondot mivelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár
volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt
az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog
Erdély eltemetni!“

„De már azt tagadom!“ kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s
lecsapta süvegét maga elé. „Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért
uram!“

A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három ujját
fölemelve az ég felé, mennydörgő szózattal kiálta le rá: „Itt Isten
beszél!“

Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva
magaviselete helytelen voltát s lesimitva üstökét s mentéjét helyre
rángatva, visszaült helyére: „nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.“

A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyülekezetet,
végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a
mennyei bocsánat igéretével.

„Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani;
szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást:
hogy Isten és a hon előbbvaló lesz nálatok minden világi jónál, s e
fogadással járuljatok az Urnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a
szent jeleket, halált eszik és kárhozatot iszik magának!“

A pap mennydörgő szavai után ujra megzendültek az orgona sipjai, az
igazság után a költészet; s a hivek szép rendben járultak a szent
kenyérrel és borral teritett asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai
saját kezükkel himzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak
kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi
Menyhért uram olykor fejcsóválva huzta vissza a nyujtott serleget, midőn
valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött
mindegyik fülébe; ugy látszék, mintha személy szerint mindenkinek
legtitkosabb büneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz utra,
átható szemeinek rettenetes tekintetétől.

Midőn a férfiak közől a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők.
Legelül egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból,
becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy
ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésü énekes könyveik, azokba
csiptetve egyegy szál rozmaring. – Most egy karcsu hajadon lépett az Ur
asztala elé, kin az egész gyülekezet szemei függöttek, Bethlen uram
legszebbik leánya Ilona. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel
fogadá el az isteni vér jelképét! az Ur lelke lebegett arczulatán.

„Az Ur hallgassa meg szived fohászait“ monda nyájasan a leánynak a
lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorusága.

Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sohajában
annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve; de rengő sejtelmek, mik
még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon lélek
képes, ki a csecsemő sirását is érti.

Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj
támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a
templomba a rögtöni ijedtség érthetlen orditozásával, s a padokon
keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek
felkapaszkodni.

„Mi történik ott?“ kiálta a pap a lármát tulharsogó hangon, mig a
templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba
kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közől
egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva
egyenesen az Ur asztalához.

„Jézus segits!“ sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt
megmozdulni.

A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől
megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram
hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot
ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két
fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.

Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei
elfordultak s azzal összeroskadva féltestével az ott álló padra
hanyatlott.

„Ne féljen kisasszonyom!“ rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes
női hang, s a megriadt néptömeg közől egy izmos székely leány vált ki,
két könyökkel törve magának utat kisasszonyáig, s azzal oda rohant
Ilonához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához
rohant vele, melynek záros rekesze volt.

„Egy kést adjatok!“ ordita Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve
a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak torkát, mig kezei
veszett erővel fesziték annak füleit. „Szaladjatok a kardomért a
templomajtóban maradt.“

„De az Isten házában nem fogunk vérengzeni!“ kiálta Gernyeszegi Menyhért
uram, s azzal öltönyujjait felgyürve, oda futott Bethlen Gergely mellé.
„Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.“

Ezzel ketten belecsipeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s
elől huzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott
künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.

Ily csodaesett többször adta magát elő Erdélyben: hogy a medvék, miket
télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a
templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden
ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép
babonás hite csoda dolgokat jövendölt, s a sors ugy akarta: hogy e
jövendölések mind beteljesüljenek.

A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért
azon módon, a mint volt, felgyürt ujjakkal, hasogatott ruhában, megállt
a gyülekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott
valamennyi közől.

„Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Urnak zsámolya előtt,“ szólt
mennydörgő hangon, „igy adandja az Ur kezeikbe az igazaknak minden ő
ellenségeiket!“

A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló
gyülekezet előtt, s a megzendülő orgona zugása mellett egetverő hangon
harsogott föl az ének:

„Az erős Isten uraknak ura!“

Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.


KÉSŐ LÁTOGATÓK.

A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna
ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein
még ragyogott az alkony aranyvörös szine, s köröskörül a láthatár mintha
egy hamvas lilaszin árnyéktól lenne már köritve, melynek szürke
homályából ezüstös berkekként tüntek elő a távoli erdők zuzmarázos fái.
A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással
szállongva a légben, a hófuvatokban egyegy ordas farkas ügetett
szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha
melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi
libegtek.

Az est télködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a
hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk
tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpitve. A három
paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg
farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a
ráfagyott lehelet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy
csatlós pattogott hosszu karikás-ostorral, minden durranásra neki
kapaszkodnak a lángvérü paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj
mének serénye és csójtárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott
szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés
robogás közt elhangzik minden szó.

A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt
kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant
folytatni utját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak föl
a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött
poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukant előtte,
hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni.

„Álljunk meg egy pillanatra Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni,“
szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazitana
valamit.

A lovag nagyon ifjunak látszott, arczán nyoma sem volt még a
férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomoru
komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a
hidegtől is vérpirosra csipve. Karcsu de izmos termetét sötétkék
posztó-dolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos
medve-kaczagány volt vetve, szijas rézcsattokkal fűzve nyaka körül,
fején egyszerü asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard,
minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt,
látszott némi uraságot árulni el nála.

Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigoru
mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kiforditott báránybőr subávali
érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestoku kard lóg, lova erdélyi telivér.

„Nem is jó volna ezekkel találkoznunk,“ felele a vén szolga, ura
szavaira. „Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját
a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.“

Az ifju búsan fölsóhajtott.

„Ott voltál azon esetnél?“

„Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna igy a világ. Mikor a
fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott
s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt a feleségével; a
fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez,
sikoltozva borult lábaihoz; „te átkozott ember, te átkozott ember, ne
ontasd ki annak az ártatlannak a vérét!“ kiáltozá magán kivül s el nem
bocsátá a fejedelem térdeit, mig az a kegyelmet ki nem adta az elitélt
számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én
egy vég bársonyt vittem, arra az esetre ha már későn érnénk, halotti
takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a
halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a mennykő
a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik hogy kisebb mint a
másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a
vér a földből.“

„Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e?“ kérdé bánatos hallgatás után
az ifju.

„Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette;
mig ifju volt épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga
kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószivü, jobbágyai ugy
szerették mint édes apjokat, s felesége a jó Anna asszony, – Isten
nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a
hogy egyszer fejedelemmé lett, körülvették a rosz tanácsadók,
belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre
volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le,
utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor
Mihály ur jó fővel öt hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet
irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy
nem engedte az ártatlan vért kiontani.“

„Őrangyala volt, mégis elkárhozott.“

„Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy
csapás volt rajtunk a jó ur. A sok jöttment sehonnai ember azt tette
vele a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s
kifosztották őt magát is utoljára ugy; hogy vénségére megtébolyodott
azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én
kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.“

„Örömest hallom. Azok a kik én körülem vannak, csak hazudni hizelegni
tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.“

„Szegény Apafi Mihály uram!“ szólt a szolga felsóhajtva, „mig élt, be
sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta ott senki.“

„Ez hát a fejedelmek sorsa.“

„Nem mennénk odább nagyságos uram,“ szólt Tamás, másfelé téritve a
beszédet, „a szánka már jól elhaladt.“

„Ne nagyságolj engem,“ szólt szomoruan az ifju.

„Hiszen most senki sem hallja.“

„Magam sem akarom hallani. – Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a
Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a
várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesitette leányod a kisasszonyt
arról hogy jövök?“

„Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beléegyezni, hogy
egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg,
hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak
igen rövid ideig.“

„Csupán három szót s aztán visszatérek.“

„Még az éjjel? ebben a hidegben?“

„Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe
és melegülj.“

* * *

Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkivül jó kedvre
kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kivül
igen barátságos vig ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a
kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta.

„Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletü
Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a
bibliát,“ szólott az öreg, kötekedve a paphoz.

„Akkor igazán csőstűl kapta volna kegyelmed a tanitást,“ válaszolt a pap
vidáman.

A vig mulatozás között belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az
előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami
csodatevő balzsam félével, melylyel egy könnyü karczolást jött bekenni,
a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely ur föl
sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az
ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte,
mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve
megcsókolá a sebesült kezet, azután betekerte balzsammal, bekötözé s
ismét megcsókolá.

„Látod, látod,“ monda az öreg ur gyöngéd enyelgéssel, „ezt se kellett
volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni
védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai
fiatalság, biz elnézték mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy
birkozásban.“

„Milyen különös“ szólt Ilonka elboruló arczczal,„már másodszor akart a
medve széttépni.“

„Másodszor?“ szólt Gergely megütődve, „te erről nekem nem is szóltál,
hol? mikor?“

Ilonka zavarba látszott jőni. Ugy tetszék, mintha megbánta volna a már
kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely
okvetlenül ujabb kérdésekre adandott alkalmat.

„Nos? miért hallgatsz?“ kérdé Gergely ur, maga felé forditva leánya
arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté.

„A mult őszszel“ szólt akadozó hangon a leány, „hogy Almakeréken voltam
a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő
s mi mindig jobban belekeveredtünk a sürűségbe, midőn egyszerre a
távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdtünk
tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rut gubanczos
vadállat tört elő, én meg azt hittem hogy ördög, mert soha sem láttam
ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve
bennünket, felénk kezde csörtetni. „Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus,
én addig lefekszem, s mig velem bajlódik, kegyed megmenekül.“ Azzal ő
leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni,
hanem egy nagy odvas fa mellé huztam magamat s onnan néztem, mint ment
oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta,
s a mint látta hogy nem mozdul, ott hagyta fekünni s széttekintett
morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E
pillanatban ujra hallatszott a kürtszó s a berek sürűjéből egy ifju
lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték,
mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt
dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte
magamon kivül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt
felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vizzel meglocsolva,
magamhoz téritének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.“

„Üm; majd máskor is igy bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett
aztán belőle?“

Ilonka még jobban elpirult.

„Hát miért nem mered megmondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a
miért életedet megmenté s azt szégyenled.“

„Oh nem atyám.“

„Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?“

„Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és
mégis oly szelidek.“

„S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza?
No mért hallgatsz el. Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek,
a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?“

Ilonka suttogva, meg-megakadva, beszéde közepén folytatá:

„Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam,
kénytelenittetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát.
Hanem a paripa nagyon kemény száju volt, és az ut nagyon bokros, a
nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.“

„Nos? nos? nos?“

„Hát a lovag utóljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe
venni s ugy hozni hazáig.“

Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejté égő arczát, a ki erre jovialis
kaczagásban tört ki.

„Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hivják a
lovagot?“

„Nem tudom.“

„Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?“

„Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától hogy az ifju fejedelem
udvaránál van.“

„Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?“

„Azt is hogy keresztnevén Mihálynak hivják.“

„No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben mint a
vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?“

„Nemes de szegény.“

„No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag még is elvitte
Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz,
hanem szeretetért. Mai világban ugy sincs egyéb bizonyos birtoka az
erdélyi magyar embernek a kardjánál.“

Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által;
mennyire szeret! s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható
felindulással hálószobájába távozott.

Az öreg ur még nem volt álmos. „Hej pap uram!“ kiálta a kandalló mellett
bólingató lelkészre, „zabban a lovak!“

„Nem alszom“ viszonzá a lelkész, „csak nem akartam kegyelmeteket
háboritani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram
valójában nem oly bolond ember mint sok apa, ki rangot és gazdagságot
keres leányai számára, boldog élet helyett.“

A pap még egy igen szép hosszu és épületes beszédet szándékozott e thema
fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun
ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram
számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából,
rettentő ugatást mivelve, a külső lármára a szobában alvó kedvencz
agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva,
másik első lábait az ablakba téve kezdett el üvölteni, a többi is, –
volt legalább tizenkettő, minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi
Menyhért uram nem győzte őket a sok „czoki“val csititani, s ha kettőt
hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt.

Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással
futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék
s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után
kérdezősködött.

„Ez Bethlen Miklós öcsém!“ kiálta fel Gergely ur, „ismerem a hangjáról.
Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek
látogatni.“

Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva, az egyik
egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal
Gergely urhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai
kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb koru.

Gergely ur összeölelé, csókola vendégeit, Menyhért ur is kezet rázott
velük, és az agarak is mind fölugráltak a nyakukba, s rájok ágaskodtak
nyomot hagyó czirógatással.

„Hej bort ide legények!“ kiálta ki Gergely ur cselédjeinek, „több tüzet
a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel senki!“

A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkésziték a nehéz
ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás.

Akkor nem oly homoeopathikus adagokban itták a bort, mint most;
meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért ha itt ott jó
kedve lett is az embernek, de még sem volt azért részeg.

A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel
magáért, de még Gergely ur sem hivott segitséget a maga veder borához, s
a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is
jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak ugy hallgatott és
mélázott a lármás társaságban.

„Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram,“ szólt Gergely ur, bele
kapczáskodva a józan emberbe, „mert biz azt hiszem hogy nem tud
magyarul.“

„Hát miről beszéljek?“ válaszolt az egykedvüen.

„Miről? Hát mondja el, hogy tetszik Küküllővára?“

„Bolond volt a ki épitette, mind a négy tornyához külön kijárás van, ha
nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.“

„Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.“

„Kend, lehet hogy nem járt be rajtok. De ki tudja korhely cselédek nem
szökdösnek-e rajtok ki- s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.“

„Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.“

„Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.“

„Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a
holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfi alakot láttunk
belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet rá, de ő azt felelte:
valami kósza cseléd lehet.“

Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát
letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül hogy egy
szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihuzva
megindult azon ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott.

„Mit akar kegyelmed?“ kiálta fel a pap, felrugva székét s eléje ugorva a
baljóslatu arczu embernek. „Mit szándékozik mivelni?“

„Legyen kendnek esze Gernyeszegi Menyhért uram“ szólt nyugalmát hirtelen
visszanyerve Bethlen Gergely, „s engem se tartson bolondnak. Meglehet
zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen zsoltárral.“

„Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy
segélyére lehessek.“

„Igen, de az is meglehet“ folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem is
akarná hogy hallják a mit mond; „hogy a kit ott kapok, nem pénzemet,
hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb ha rajtam kivül más nem
tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért mert
asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha szégyenemre
válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a szent
háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz pap
imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is minden haja szálát, kétfelé
hasitom!“

Ezt mondva a jó ur félre tolta az utból a becsületes lelkészt, s a nehéz
tölgyfa-ajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal
tánczolt bele.

„Igyunk tovább nagytiszteletü uram,“ szólt Bethlen Miklós hidegen, ki az
egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről „majd elvégzi azt Gergely
bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi
Mihály uramat a fejedelmet!“

A pap ivott a kimondott egészségért, a két ur keserüen mosolygott egymás
szeme közé.

* * *

Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos
árkokon s zúzmarázos berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A
vár déloldalai ablak ki volt világitva, a délkeleti torony ablakában két
gyertya égett.

„Künn a jel!“ szólt András gazda urához.

„Szálljunk le lovainkról“ monda az ifju könnyeden leszökve paripájáról s
a kantár szárát szolgájának vetve. „Te keresd föl a legközelebbi
csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra mulva ismét itt légy.“

Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva,
könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát keresztülvetnie
s néhány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután annak kőlépcsői
szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva föl annak
erkélyeig.

A távolból a szán csörgése hallatszott.

„Hozta Isten ifju uram.“ Szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy
izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette
őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett.

A szobában vigan pattogó kandallótüz vete élénk világot, kitüntetve azt
a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel
szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik.

„Jaj lovag ur“ kezdé Magdus, „már csak vegye el kisasszonyunkat, mert
még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.“

„Jót mondasz jó Magdus,“ felelt a lovag mosolyogva, „hanem kettőn áll a
vásár.“

„De lovag ur, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van
ott az alku.“

A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az boszusan
adta vissza.

„Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem
igy kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is
csak márjást a cselédnek nem aranyat.“

„Ugy, igaz,“ dörmögé magában a lovag, „hisz én szegény vagyok.“

E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva
azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtul üdvezült arczczal.

A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e
találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött
ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit
egymásnak mondani tudtak.

„Haragom van rád,“ szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, –
tudta hogy nem fogja bocsátani – „te ugy jösz hozzám mint a tolvaj az
ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn
nyiltan is jöhetnél.“

„Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.“

„Lásd“ szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, „én bátrabb vagyok
tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem
helyetted, és nem kaptam tagadó választ.“

A lovag egyszerre elkomorult.

„Te elmondál neki mindent?“

„Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta, én mondám neki, hogy te
szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt s azt
mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.“

„Lásd azt nagyon roszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A mit
mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod hogy igaz. Sem atyád, sem
rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik
vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.“

„Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha
családjaink ellenségek, én kibékitlek benneteket, ha más hiten vagy,
majd megtéritlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket,
mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi
körükben s az ország ügyeiben egyaránt.“

„Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely korlátot
emel szerelmem és szived között. A Bethlenek az utolsó férfiig ellenezni
fogják, hogy én férjed lehessek, mig ha már az volnék, örömmel
szoritanának karjaik közé.“

„Nem értelek. Nem értelek.“

„Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e
bennem eléggé bizni s tenni azt a mire kérlek? A legközelebbi faluban
értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben
előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?“

„Én szökve, atyám tudta nélkül?“

„De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom,
de szavamra mondom, hogy mig nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél,
megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.“

Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett, e pillanatban erőszakosan
felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram
állott, meztelen karddal kezében.

Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan alácsuzva
annak lábaihoz omlott.

Bethlen Gergely sok szóba kezdett, mig egyet ki tudott mondani. A lovag
háttal állt a kandallónak s fél kezével eltakarta arczát.

„Suhancz!“ ordita rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. „Látom a
te oldaladon is kard van. Huzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy
felé váglak.“

A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé forditva,
méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe.

Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy
pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte,
kardját a falnak támasztá s hüvelykujjait övébe dugva nagyokat mordult:
„Üm – igen – hm –“ Azután mérgesen fordult Magdus felé. „Vidd
kisasszonyodat szobájába.“

Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától mint előbbi
haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki:

„Hiszen te azt mondád: hogy nem fogsz arra haragudni a kit szeretek,
bárha szegény is.“

„Szegény?“ szólt az öreg ur metsző sarcasticus hangon. „Az igaz hogy
elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi
Mihály uram a fejedelem.“

„Igen az vagyok“ szólt az ifju előlépve, „s ha ugy akarod leányod férje,
kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.“

„Oh atyám!“ szólt Ilonka örömrepesve csókolva atya kezét.

„Menj szobádba“ viszonzá Gergely szigoru hangon. „Itt nem rólad van szó
többé, hanem Erdélyországról“ s azzal karon fogva leányát kivezette a
teremből, s azzal magukra zárta az ajtót.

„Nagyságos uram“ szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez „sokat
szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál
összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis
megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat
összetépni a medvének, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed
az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.“

„Mi kifogásod van ellenem?“

„Ne méltóztassék tréfálni ez órában nagyságos uram. Én vén ember vagyok,
az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt kegyelmed,
hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házaságától függ. Néhány hónap
mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára kijelölt
mátka, a Brandenburgi Markio leánya azóta szintén felnőtt. Boldog lesz-e
kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha pedig egy ilyen
magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed, engem ugyse az ágy
alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.“

„Mit bánom én.“

„De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak
egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most
Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed
szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a
fejedelemséget, soha sem lesz itt többet ur a magyar. Menjen innen
kegyelmed Isten szent hirével s teljesitse azt a mit az ország rendei
határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat,
az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert
Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; –
ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért
kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több mint az
én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott,
kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom
hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed ha fejedelemmé lesz
leütteti, és azért mégis kényszeriteni fogom kegyelmedet hogy fejedelme
legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról
van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.“

Ezt mondva Gergely ur, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres
sipkáját, s keserü elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki
némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s
egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira.

„Még egyet uram.“ Szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. „A mit
mondtam mind komoly, megmásolhatlan szó volt, s én rajta leszek, hogy
szavamat megtartsam, azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem
akarja, hogy leányomat ezentul elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi
kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közeliteni.“

A fejedelem szomoruan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az
ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez.

„Csak igyanak kentek, semmi baj sem volt, semmi“ szólt közéjök lépve, jó
kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása.
„Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem
magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.“

Hanem e nevetés közben ugy megszoritá az ezüst kupát melyet kezébe
fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor mind kiömlött belőle. A
vér elfutotta szemeit.

„Ejh milliom istennyila!“ kiálta falhoz vágva a serleget, „nem megy már
nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit
beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.“

„Mit? mi történt?“ kérdezék a vendégek.

„Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni“
beszélt Gergely ur, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy uj
mesét mondjon vendégeinek. „De kiadtam a ficzkónak az utat, jól járt
hogy ott nem vetettem le, hol feljött, az ablakon.“

„De hát inkább kényszeriteni kellett volna“ szólt közbe a pap „hogyha
hirbe hozta a leányt, tegye nejévé.“

„Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak“ szólt tettetes
pattogással Gergely ur, „soha bizony.“

„Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen“ feddőzék
a pap, „igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak
leánya szeresse a kit választott.“

Gergely ur feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak,
szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még
beszélt volna a lelkész, de Gergely ur egyszerre olyat csapott öklével
az asztalra, mint a mennydörgő mennykő, s felorditott a hogy kifért a
torkán:

„Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét!“

Erre fölkelt Bethlen Miklós, s Gergely urat átölelve visszaülteté
székére, fülébe sugva: „Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a
látogató a fejedelem volt.“

Gergely ur lankadtan esett székébe vissza, mint ki félelmes álomból
ébredett föl.

„De kiadtam neki az utat“ dörmögé az őt értőknek.

„Kegyelmed igaz hazafi“ szólt Bánfi megrázva kezét az öregnek.

„Ezt nem hagyjuk megtörténni soha“ monda szilárdul Bethlen Miklós, s a
három férfi könnyes szemekkel nézett össze, mig a pap sehogy sem tudta
magának kimagyarázni: hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az
ember nem adja a leányát annak, a kit szeret?


A TATÁROK.

Még néhány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllő-várban, ezalatt a
családi tanácsban elhatározák, hogy minden kisértet elkerülése végett
legjobb lesz Ilonkát, addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra
küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az
egész atyafiság szánkákra rakodva. Maga Gergely ur Gernyeszegi Menyhért
urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós
és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már
annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erölködés
mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes
lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség
lapáttal utat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak ott
éjszakázni a kis faluban.

Szerencsére Magdus apja, András gazda ott azon faluban lakott, s épen
otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, a kinek a házánál az uri
vendégek legalább türhető éji tanyára találtak.

Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András
és Magdus a konyhában, mig az urak a nagy lakó szobát foglalták el,
Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót mennyezetes nyoszolyájával.

Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon
horkoltak, midőn egyszerre irtózatos orditás hangzik szét a faluban,
nyargaló paripák verik fel a csendet s az egyszerre kigyuladt tűz rémes
világánál száz rémalak tünik elő, orditva, gyors paripákon, idegen
öltözetben.

„A tatárok! a tatárok“ hangzék a vészkiáltás a felriadt lakosság
házaiból. A fekete, szegletesfejü, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz
nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre
fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Az asszonysirás,
halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik
olykor a félre vert harang vészkondulása.

Bethlenék hirtelen talpra ugráltak; mire széttekintének, már a tatárok
elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s
a tornáczajtót kezdték döngetni.

„Ehen van ni“ kiálta fel a pap. „Az Isten büntetése, a miért nem akarta
kegyelmed leányát ahhoz adni a kit szeret, hanem megszöktetni előle,
most már a pogány veszi el.“

„Ne papoljon kend most nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram, hanem
lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen
Ilonkát biztatni.“

A pap úgy tett a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki ijedtében
fél-ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már bemászott
az ablakon, de a kihez Menyhért uram ugy vágott egy karos széket, hogy
menten visszaesett a honnan jött.

Más felől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik
lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával ugy főbe
kollintá, hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg
legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé
hurczolni.

Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt,
de a mint látta, hogy az apját huzzák vonják a földön, felsikoltott s
egy fejszét kapva a szegeletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s
egy kegyetlen elbúsult csapással ketté hasitotta annak fejét. Az utolsó
tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki
visitozva hajitotta utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a
pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s
felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: „Csak védjék magukat
kegyelmetek, én addig elfutok segitségért.“

„Eredj fiam Küküllőre,“ kiálta utána Gergely, „vagy menj Bethlen várba,
vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát, és mondd meg a
kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabaditja, legyen bár akárki
fia, kezével jutalmazom meg.“

András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott
volna, Balázsfalva felé forditá a ló száját, s a tatárok között
szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték,
tova iramlott a faluból.

Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem
volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát
eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk
ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egyegy
lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés
után szétfutottak az ostromlók s ismét ujak jöttek helyettük.

Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng
átcsapjon a szomszéd födélre, a ház elé ültetett terebélyes hárs- és
diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött
égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe s egy percz alatt
lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők
Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket
tartván, az előtti napon tengeri-kórókat vett meg egy oláhtól, melyeket
azon havasan kiteritgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a
nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az
egész tető, a nélkül hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is
meggörbült volna. Ekkor a tüz világa mellett egy nagyképü tatármurza
lovagolt elő, macska bajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta
rajta a vezért; ez mérgesen orditott az ostromlókra, kik már sok holtat
vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott
egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekkint
buzditá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek
nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni, már
egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a
beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a
lakszobába vonulni.

Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül
hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a
fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó
töltés.

„Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak“ monda Gernyeszegi Menyhért s
aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot
mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a
másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt
Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütéseik sürűen
hangzottak ajtón és ablakon.

Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az
ostromló csoportra: „Isten velünk“ kiáltának a védő férfiak, kardjaikat
kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó
harsogott fel az ostromlók háta mögött, s füst és láng közől egy
háromszinü, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.

„Istené a dicsőség! jön a szabadulás!“ kiálta feléledt buzgalommal a
pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az ujan érkezők elé
tolultak.

A csata rövid volt, néhány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen
csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven ötven ember, de mind jól
felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár mint a
tök.

Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt
föl; oly sebesen tört magának utat az ostromlott ház felé, hogy társai
alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra balra vágott
s ismét tisztában volt.

„Derék fiu vagy, akárki légy. Engem ugy segéljen megérdemled leányomat“
kiálta Gergely ur.

„Ni – hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik
csapás. Nézz oda Ilonka ha meglátod, lehetetlen hogy belé ne szeress.“

Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami
megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette, s
térdenállva fölemelé szemeit az égre és sohajtott, és az ég meghallgatá
a mit kivánt.

A szabaditó ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté
Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről uj csapattal jött rá a murza.

A nagyképü macskabajuszu ember, szegletes fejével, villogó szemével és
fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetkint száguldott elő fekete
paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve
a kantárszárát, hátrahuzta paripája nyakát s fölágoskodott a kengyelben,
kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért s
görbe sarló alaku kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez
lova nyakára s egy gömbölyü, alulról fölfelé intézett csapással oly
mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja
jobbra, a feje balra repült.

Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve hirtelen megforditá a
kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát elfutott
az éjszakában.

„Jókor jöttünk-e?“ kiálta András gazda, nem gondolva leégett s
szétrombolt házával, csak vendégeivel.

„Erős várunk nekünk az Isten.“ Szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve
kezéből a kardot.

A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz.

„Légy üdvöz derék lovag“ szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. „Én
Isten előtt ez órában szent fogadást tevék: hogy a ki meg fogja menteni
leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért
akárki légy, ha még nőtelen vagy, s magad is ugy akarod, fogadd őt
kebledre, s légy szeretve általa, ugy a hogy megérdemled.“

„Köszönöm“ szólt a lovag elfojtódott hangon „és elfogadom,“ s avval
megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a
lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag
karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig
eszmélt magáról többé. Nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram
áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve, fölöttük: „az ég áldása legyen
rajtatok.“

„Ámen!“ monda a lovag, és sisakját leemelte fejéről.

Mindenki ráismert egyszerre.

A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait convulsiv erővel
kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:

„Apafi Mihály!“

* * *

Néhány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen
Ilonkával. Jelen volt az ország szine, java, s annyi ember között egy
sem volt, a ki szomoru ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és
vidám. A legközelebbi rokonok ugy jártak alá s fel, mint temetéskor a
megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.

Mikor a fejedelem szép menyasszonyával, megkezdte a tánczot, a vendégek
egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.

„Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának“,
szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek az ülve
maradtakhoz; mire egy közőlök Sárosi János uram, daczosan visszaszólott:

„Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!“

* * *

Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, – hanem Erdély csakugyan nem
látott több fejedelemtemetést.



BACSÓ TAMÁS.

MAGYAR HISTORIAI NOVELLA.


I.

Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király
idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában.

1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János, s maradt utána egy fia
László, kit még éltében eljegyze egy szintén a Tornallyay családból való
hajadonnal Máriával.

Ezt a Tornallyay Máriát azonkivül a fiscus által fiusittatá, hogy ha
netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak
idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna
férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek,
mint Tornallyayak birják a család javadalmait.

Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul
együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra
eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek
egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.

Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre
bizhatni, mint e három férfiéra. Ezek közül Tamás volt a legidősebb,
kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint
bucsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy
kissé rútarczu volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál
jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt
meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember
levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; ugy gondolá a jó
öreg, hogy a mig fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás
ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós,
végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos
megtámadások ellenében.

Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már
az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké
lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket,
gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi
harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt
harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a
szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább
csereberélnek.

Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak! a hatalmas
gonosztevőket nem volt mód megfenyiteni, ha Ferdinándhoz folyamodtak
segitségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz,
s megforditva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap
a másik, s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott
volna még a rablók ellen?

Az országgyülés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg,
daczolva a törvényekkel.

Minő sors várhatott ily állapotban a rosz kezekre bizott árvákra, kiknek
ügye a zürzavaros időben egyedül a gondviselő ur Isten őriző kezére volt
bizva?

A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket
adtak a gondnokok, s nem engedék őket a gyermekekhez férni; majd, hogy
László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni,
egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: – hogy, hogy
nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár
alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hir.


II. A TOR.

… A terem be van huzva fekete posztóval, közepett áll a ravatal, ezüst
szegekkel kiverve; két oldalán megforditva függnek a családi czimerek,
egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva.
Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelől tizenkét viaszfáklya lobog; a
ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény
szigoru vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze
vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a
halottaké.

Lábtul kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az
asztal alatt nagy zöld órros kancsó fülel, a diákok bele vannak már
fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem.

A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és
pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a
virrasztók éneke, a de profundis szomoru melodiája után keresztül
hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: „ej haj, igyunk
rája, ugy is elnyél a sir szája!“

A virrasztók unni kezdék magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig
vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet
elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy
meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A
harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond,
hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd-teremben pedig igen
vig társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott
egyedül marad.

Éjfélkor le fogják tenni majd a családi sirboltba, s a czimer
megforditva marad a sirbolt-ajtó felett, mely a Tornallyay család utolsó
férfi ivadéka, László után bezáródik.

Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi
emberrel jól tett, védte az ártatlant, segitette a szükölködőt,
gyámolitá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért.

Nem igen jut eszébe senkinek.

Egyszerre nyilik az ajtó, s a részeg tivornya orditásból kitántorog Ivó,
a csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az
ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva
megáll, a hogy állhat.

– Igyál atyafi! szól urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Ugy is
nagy státió lesz innen a más világig, s ki tudja: ültettek-e ott is
szőlőt? Igyál no.

Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya
forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan.

– No – se baj, mond a hadnagy felállitva a fáklyát nagy ügygyel bajjal,
s ez alatt más kettőt taszitva el. Ha a más világra jutsz, ott még majd
forróbbal is leöntenek.

A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik
szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött
a szél, s ugy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül!

A szomszédteremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen
maradt.

De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halavány női alak, ha
szemei ugy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A
halott menyasszonya Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s
most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a
koporsóban.

A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának fagyva
mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny sem
nedvesiti azokat. Iszonyu érzelem! midőn az élet legkinosabb órája jelen
van, nem akar fájni a sziv, nem akar sirni a szem, nem akar veszteségére
gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny, fájdalom, és
gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentul még csak egy lépés
van, – az őrültség kaczaja.

Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat
tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretne
elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle,
melyik ut vezet a tulvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly
nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat.

Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga
kezét.

Mi volt ez?

A megérintett hideg csontkéz megszoritá a leány kezét.

Mária ijedten tekinte kedvese arczára, s annak felnyilt szemeivel
találkozék.

– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert
elárulsz.

A leány reszketett, a férfi nem.

– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra
akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele kötelékeimet, mik kezeimet
és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést.

A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesitené.

Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám
van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell.
Hajolj reám, tégy ugy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak
egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál,
az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás
tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló
zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánom
kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sirból, jól tudám, hogy
csak a másik sirba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyu ideig; a
napokat nem számithattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom,
hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött:
visszatarték magamtól ételt és italt hosszu ideig, testem kiszáradt,
arczom összeesett, szivem verése alig lön észrevehető, s tagjaim
elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni
jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt!
mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra,
felöltöztettek halotti ruhába, s kiteritettek e ravatalra; hallottam,
mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az
ijedtségtől ugy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette
kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghűl a sirboltban, vigasztalá
társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést.

– Mit akarsz cselekedni?

– Megvárom, mig Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor
szivébe ütöm azt.

A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott:

– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabaditalak, ha rám bizod
magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek.

– Lehetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál
elkékülének ajkai. Hátha gátolva léssz, s én ott veszek a lezárt
koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle
ismét nincs menekülés.

– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó; ez üres, nem fekszik
benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely
a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül
megszabadulandsz.

– De hogy jöhetsz te odáig?

– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe
lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás:
e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél
óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár
termein. Senki nem meri őt megszólitani, mindenki félve áll hátra, s
maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne
lásson s ne halljon semmit. Nem rém a fehér leány, én magam vagyok az.
Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan,
kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekutat, és én használva a
várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki
panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a
királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabaditalak.

– És azután velem jösz?

– Te fölmégy a királyhoz, föl az országrendeihez, megmutatod nekik
kiszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én pedig
közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze.

E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária ugy tett,
mintha ráborulva sirna. A három Bacsó lépett be a terembe.

Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag,
szénfekete haja serteként áll fején szélyel, és ellepi homlokát, sűrü
szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv,
öklelőzik jobbra balra, sűrü fekete szakállal van benőve egész arcza,
mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok
egyedül a sötét villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek,
karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt,
melyet derekán bivalybőr-öv szorit össze, azon lóg egy hosszu, rozsdás,
egyenes kard; a kard lapjára van edzve: „jó éjszakát!“

Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az elébbi alaknak, egy félre nőtt,
nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a
szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké veresek, hosszu
kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az
ajkak vonásában van valami keserű guny, mely e szánalmat visszautasitja,
s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az
emberiséggel, mely őt kineveti.

A harmadik, Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a
becsületben megőszült embereket: nyilt barátságos homlok, melyet ezüst
fürtök fednek, tiszta, józantekintetü szemek, szabályos arcz, szelid,
nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e szint
arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomoru lenni.

Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen
arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk,
eltávozik.

Sámson vállat vonitva fordul el tőle, mig Bernát faunusi vigyorgással
tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva
fejét.

– Köszönnetek kellett volna neki; szól intőleg testvéreihez, ezután ő
leend a vár birtokosa.

Bernát felkaczagott.

– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik?

– Bizonyára, a végrendelet igy hagyományozta azt.

– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságba
tartsd, s csak meghalva ereszd ki.

Tamás nyugodt lélekkel viszonza:

– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun
tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el,
hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem
jogom volt és kötelességem.

– Igaz, hiszen te derék becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn
ismertelek meg; hát a lányt most ujra mi oknál fogva teszed el láb alól?

– Épen nem teszem. Ő férhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó
uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a
végrendeletben van.

Bernát elsápadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy
tréfál-e vagy valót beszél?

– S hová leszünk mi akkor?

– Maradunk a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog; viszonza
Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid arcz
vonásaiban alvó ördögöt.

– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal.

– Kedves öcsénk, Sámson; szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt
hátat forditva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen
arczczal bámult ki az erdős vidékre.

A mint nevét hallá emliteni, visszaforditá nagy, bozontos fejét, s
lenézve testvéreit, egyet vonita vállán, s azzal ismét az ablakba
könyökölt.

Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát.

– Hallottad, miről beszéltünk?

– Hallottam, de semmi közöm hozzá.

– Semmi közöd?

– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz
férfit ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom.
Tegyetek a leánynyal a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én
kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból.

– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha
se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd.

Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből.

– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel,
én láttam ágyukat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér
pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az
általam meggyilkoltak sirjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott
falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem
soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek
helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem.

– Elveszem én! szólt közbe, kigyuladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és
szemei még vörösebbek lettek.

A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kinjait kelle
kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott.

Mindhárman ijedten tekintének vissza.

– Valaki sohajtott. Hangot hallék: rebegé Bernát.

– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón.

Bernát szorongva szólt:

– Engem ugy nyugtalanit e halott, ugy félek tőle. Kedvem volna szivébe
ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha.

– Azt ne tedd, csititá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt
meg. Meg van ő halva jól.

Sámson gunyosan fordult testvéreihez:

– Hogy féltek, miszerint föltámad az, a kit megöltetek; a kit én
megölök, az nem ébred föl soha.

– Beszélj, beszélj kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra
hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele.

– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy
ébren.

– Csitt, a virasztók jőnek.

Éjfél elmult. A torozók ügygyel bajjal elhagyák az ivótermet, a
legjózanabbak felvevék a ravatalt vállaikra, s a mint a sirbolt-ajtót
felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig
valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a
fáklyafénynél.

A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyaik füstjére,
mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével.
Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine!

Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn
visszajöhettek a sirboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek
alvószobáikba.

Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sirbolt-ajtót, megforditva rajta
a czimert, s magában dörmögve monda:

– Ez többet meg nem nyilik – az itéletnapig.


III. A FEHÉR LEÁNY.

Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért.

– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül alunni.
Egy kisértettel megszaporodott a pokol.

– Még is oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően.

– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké.
Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be
az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái
kisértenek éjjelenkint.

– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz.

– Épen semmit.

– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz.

– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem
nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón; ha ez utolsó
tervem bevégezém, akkor templomot épittetek, oly pompást, hogy
hasonlóban nem imádkoztak még soha.

– Csak hozzám közel ne épitsd; mert ki találom rabolni.

– Csendesen Sámson; ne szólj igy. Oh itt a falak is beszélnek, körűlem
minden butor él, és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet
suttogják, csendesen, alig hallhatólag, és éjszaka, midőn a nagy viharra
olykor felébredek, mely a szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul
minden, s fejem fölött elkezd zugni a hatvannégy mázsás öreg harang,
melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam, s hamis pénzt verettem
belőle, s ugy kong, ugy zug a mélységes éjszakán keresztül, hogy a
bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem
a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül
körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok fekünni, saját
alakomat, a hogy vagyok és létezek, már ott fekve találom, s hasztalan
költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben
ülve, mig a nap feljő, s a kisértet eloszlik.

– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb huzva kardját.

– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni
akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött
leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, mig az én szemeim
előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban,
mint a lándzsás hadsereg, s ha kés van kezemben, ugy biztat, ugy erőtet,
hogy vágjam vele torkomat keresztül!

– Te meg vagy rontva Tamás. Eszed nincs helyén.

– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk vagy fölöttünk,
elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy
Tornallyai leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a
csatában: de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben
tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig
üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ,
valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát
szoktak meggyujtani, s mig a többi viaszgyertyák leégtek, ez bár
folyvást lángolt, soha nem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet.
Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik
ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik
megszólitani, hallják mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s
mint csapódik be a sirbolt-ajtó utána iszonyu dördüléssel…

E pillanatban iszonyu csattanás hallatszott… A két testvér rémülten
ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó
Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem birta lezárni.
Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e
tüneményt.

Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczu hölgy alakja,
vállán arany betükkel kivert lángalaku pallost emelve, s szemeivel merőn
maga elé tekintve.

Bacsó Tamás homlokán a hideg veriték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt
fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett.

Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve
félelme bilincseit, felkiálta:

– Hát fattyuk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva
kardját, elállta a kisértet utját. Megállj! ordita rá, felemelve
kardját, – s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem
haltál meg elég jól, megöllek én, ugy, hogy a más világon sem fogsz élni
többet.

A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb
lett volna mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a
lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára.

A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a
rémülettől, arczát kezeivel eltakarva.

A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott
ajtók csukódását; mig egy végső dördület hirül adá, hogy most a
sirbolt-ajtó csukódott be.

Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a
Tornallyai család sirboltja felett, hol a czimert Bacsó Tamás saját
kezével forditá meg, e czimert ujra helyreforditva lehete látni.


IV. A KINYUJTOTT KÉZ.

Ezen zavargás időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét
egyes családok sérelmeire vonni; a népek kiáltásai közül nem hallatszott
ki az egyesek jajszava.

Tornallyai László, menyasszonya által a legcsodálatosabb uton
megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit
Murányvárból?

Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az országrendeivel
megismertetve, azokat a törvényszerinti elégtételre felhivja,
koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás megtudva életben maradtát,
órgyilkosokat küld utána s megöleti, mig azt az igazságnak megrövidült
karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend
egyebet kieszközölni egy erőtlen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban
csak kaczagni fognak.

Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem
elvivé ő a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek
gondviselésére bizva, elrejté őt a Bacsó család szemei elől, kik amaz
ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől.

Akkor tudósitá László álnevü feljelentésekben az országbiráját,
miszerint a Tornallyai család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván,
másika kolostorba lépvén, a megürült Murányi uradalom a koronára szállt
vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának
visszafoglalni.

E feljelentés nem is maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett
Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólittatott a murányi uradalmat a
törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni.

Bacsó Tamás elsápadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak
végén megérté, hogy Mária a szent-erzsébeti kolostorba tartózkodik,
mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá:

– Minden jól van.

Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóbandáit, s éjszaka
ráütve a szent-erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá,
oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány
ittas rabló üszköt vetett a szétdult kamarákba, s a kolostor a puszta
falakig leégett.

E kolostort azonban az akkori országprimás épitteté, s különös kegyében
tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra
gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az
lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári
tábornok Salm Frigyes ott állt Murány alatt bosszuálló seregeivel.

A Bacsó-családnak csupán egy utja volt a menekülésre: Máriát
kényszeriteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi
faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az
esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által
maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak igy menthetve a
kolostor elleni erőszakoskodást.

A lelkész, egy tisztes hetvenéves agg, csupán arra kérte őket, hogy
engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával
megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre.

Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát
megsimogatva szólt:

– Ne félj leányom. Az Isten nem hágy el téged. Engem halállal
fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem
félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy
meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te
tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott
kezet elfogadni: Él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel.

A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé,
azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beléegyezni az
ajánlott házasságba.

Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; mig künn
Salm ágyuit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a pupos Bernát ugy
felcziczomázta magát boglárokkal, és klárisokkal, hogy akár egy medve
nyakába odaillett volna.

A vár egyik termét kápolnának késziték el, felszerelve innenonnan
elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény,
menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az
oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta
volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház
legsulyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és
lelkestül.

A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek, s megesküvének,
hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kinzást
fognak rajta véghez vinni, hogy óhajtani fogja a gyehennatüzet
enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet,
s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak.

Azok megragadták mellénél fogva, s kihurczolák a teremből, végig a
folyosókon: de ime Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kinkamrába
értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a
kinpadra fekteték, már megszünt élni.

E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kivül, s a toronyőrök rémült
arczczal jelenték, hogy királyi hirnök áll a felvonó hid előtt.

– Taszitsátok az árokba! Kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha
Tamás utjokat nem állja.

– Csendesen fiuk; nem kell kihuzni a kardot, mig van más ut a
menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört
volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy
háromnapi ostromot kiállhatnánk velök.

– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre
becsülted az aranyat a vasnál, s a helyett, hogy kardokat szereztél
volna, billikomot gyüjtögettél, ágyuk helyett pénznek öntötted a
harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most
csatatér helyett keress magadnak akasztófát a hol meghalj.

– Nem ugy Sámson. Azokkal a kis ezüstgolyókkal jobban czélba lehet
találni, és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes
taraczból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és
ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; –
igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe
ajánlasz bennünket.

– Miért épen én? kérdé Bernát elkékedve, miért nem te magad, vagy
Sámson?

– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott
az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes
ellenségeid.

– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe
Sámson.

– Ha ide benn maradsz, nekünk ugy sem használsz, mert az utolsó
hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, mig ha önkényt megadod
magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három
szekérre bizom.

Bernát elsápadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a
várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt
megjelenni.

Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott.

A vezér több magyar főur társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy
vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek.

Annyival nagyobb lön tehát rémülete, midőn Salm elélépve, őt egyenesen
nevén szólitá:

– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket
pusztitod?

– Ne hidd méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók
kalandoznak a vidéken, azoknak a bűneit fogják mi ránk.

– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük?

– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom; mert irigyeink
a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de
im szemléld meg magad, és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel
szoktunk-e mi fizetni?

E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal
felhányt aranyat ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva:

– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam.

Salm képét elfutotta a vér.

– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet
venni békét és háborut? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem
fejetekért, miket a törvény elitélt.

– Nem tévedtünk mi, uram, a törvény ellen soha.

– A szent-erzsébeti kolostor falai még füstölögnek.

– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet Tornyallyai Máriát
erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart
fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam.

– Törvényes hitvesed neked Tornallyai Mária? kérdé szigoruan a vezér.

– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az.

Salm inte, hogy hivják elő a tábori lelkészt, s felszólitá Bernátot,
hogy esküdjék meg arra, a mit mondott.

Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra
téve, másikat felemelé az égre, s mint e szót ki akará mondani:
esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint
Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyai László
állt előtte.

Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, ugy hogy nyelve
nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja ugy maradt
megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három
esküvőujjal.

Salm igy küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül; félig holt
alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s
megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt
lelke megőrül.


V. A HÁROM TANU.

A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyai László ki azalatt mint
kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá
előtte élete s hamis halála egész csodás történetét.

Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket
azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük
több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jól tett, katonákat,
kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira
elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere
rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt
megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év
előtt, virágzó, teltarczu ifjunak ismertek, azzal most, mint megaggott,
szigoru, őszbevegyült haju férfival találkozzanak.

Ekkor azt mondá László:

– Három tanut fogok elétek állitani, a kik rám fognak ismerni
bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket
keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el
látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn
az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek.

A sors ugy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa,
és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő
kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta.

A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elréműlt
tőle; Bernát sem szólani sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és
hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely ugy
látszott, mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta
elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el
mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból.

Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn
összegyüjté embereit, s leittatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy
az éjjel kitörjenek a várból, s mig elleneik a vár körül szétoszolva,
soraikat megritkitják, ők egyesült erővel keresztűl vágják magukat, s
kimenekülnek Lengyelországba.

Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét
szétosztá a falakra, hogy majd mig testvére a kapunál utat tör, ő addig
körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a
menekülésre ut nyilik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog
sietni.

A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a
hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a
várból jövő nesz.

– Ez épen rablók harczainak való idő: monda Salm, ki éjszaka személyesen
járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyuvillanás veri föl a
sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el.

– Tudtam előre, hogy az éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s
rögtön elrendezé ostromcsapatait, elállatva velök minden kijárást a
várból.

A várfalakról minden álgyu elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és
trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki
akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben
lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanul megrohanák az előttük
álló harczosokat.

A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélü bárd volt
kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált;
a meglepett lándzsások már tágitani kezdék előtte soraikat, szörnyü
termete egy fejjel kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn
az előtte állók fejeit lecsapta. Nehány pillanat alatt szét volt szórva
a rablók által megtámadott dandár, az ut nyitva volt előttük a hegyek
közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott
öcscse után, s a várban elhallgattak az álgyuk, midőn egy kisded csapat,
számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük
egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta
rá:

– Sámson állj meg! egy szóm van hozzád.

– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot
vonva, megtámadója elé nyargalt.

Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihivó
ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a
rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a
nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától
ketté hasitott fővel hult alá lováról.

A rablók erre lélekvesztve fordultak meg, s rohantak vissza a várba,
magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s
csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a
megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni
a menekülésre.

Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt
többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy
hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott,
hogy magát megmentse.

Le izent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosit, átadja neki a
várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt
levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár
legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a
levegőbe.

Kiküldött hirnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; várta estig,
várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet; elhatározá a pokoli eszmére
magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és
tudtára adta, hogy meg fog halni, készitse el magát, s válaszszon, minő
halálnemével akar kimulni.

[Illustration]

A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy
engedje őt kedvese koporsója mellett a sirboltban éhen meghalni. Jól
tudta, hogy onnan kijöhet a rejtek uton.

Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva a leányt, levezeté őt a
sirbolthoz, s midőn elforditá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen
mondá neki:

– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni mint én, mondd meg neki,
hogy nemsokára találkozunk a pokolban.

Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre ugy érzé, hogy azt valaki
taszitja belülről kifelé.

Hajszálai borzadva álltak ég felé.

Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében
kivont kard, utána fegyveres vitézek.

– Itt az itélet-napja Bacsó! kiálta az ifju a rablóvezérre.

Az iszonyu orditással veté magát a földre, elájulva a rémület miatt.

– Ez volt harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; monda
rámutatva László az utána jövő fegyveresnek, kiket rejtekuton a vár
belsejébe vezetett.

– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese
keblére omolva.

Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a
vérpadon, Mária vőlegénye keblén.



A NAGYENYEDI KÉT FÜZFA.

BESZÉLY.

Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat,
melyen most tartós kőhid van épitve. A hid mellett két felől a patak
oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai
emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra
szállt a történet s maig is ugy emlékeznek arra, mintha csak a mi
életünkben történt volna…

… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kurucz-laboncz világ
legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott
törvényeket Enyednek, mikor az egyik kiment az egyik városvégen, a másik
bejött a másikon.

A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett
hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak
voltak, és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az
ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből
kipusztitjuk. Ők ezt vevék gyakorlatba.

Mert, mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi
banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott
hajduk, a veres és kék darabantok rendes csatákat harczoltak künn
Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos,
tarajos lovasokból, himzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s
czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő
kalandornép csavargott alá s fel, szemre főre egymáshoz annyira
hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor
felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz,
melyik a laboncz?

Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztitott a háboru, s
kétségbeesés, nyomor és boszuvágyból nem hagyott nekik más választást,
mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a
szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztitották el.

Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a
hol engedékeny népre akadtak, gyujtogatva, a hol megharagudtak, s
szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel
folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, ugy
hogy Cserey Mihály bizonyitása szerint, akadt ember, a ki négyszer
ötször volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz.

Ezen sürű változandósága a minémüségnek nagy akadályára lehetett a
dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hirt nevet szerzett
magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege
áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet
akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát.

Ugy segitettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a
mi legsürübben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan
neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem
töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők
maguk sem értettek.

A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni.

Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő
városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék
egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a
mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa
neve volt, hogy: „Trajtzigfritzig!“ a másik pedig ily regényesen
hangzott: „Bórembukk!“

A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is;
majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről
épen annyi nevetségest tudott regélni a közhir, mint a mennyi
irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró
gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból.

Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak.

A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a ludtollból kalamust
tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja
vett neki egy pár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a
collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy
legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsur.
Azontul nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakálosodott,
megtömték, meghizlalták étellel és tudománynyal, elzárták hermetice
minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére,
felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort,
királybirót, főkapitányt vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje
volt, a nélkül, hogy apja-anya törte volna rajta a fejét; a collegium
volt nekik édes anyjuk.

Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több száz ezer
forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére, legtudósabb
professorai, kiket a külföld akademiái müveltek, világhirű könyvtára s
mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a mig szorgalomra ösztönözék az
ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz,
miszerint bármi szüken, de saját érdemük után tanultak megélni.

Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora,
nagytiszteletü tudos Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy
mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan
oltalmazója.

Mert ha bevette magát iszonyu foliántai közé, azokba annyira el tudott
veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha
valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanitványai előtt pedig akként
szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat
kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a
históriát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak
neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi
tetteit énekli bünös vérengző kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen
kiterjedésben, a helyett hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék
példájával javitanák az utóvilágot.

Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék ur a neki nem tetsző
historiai személyek ellen, hogy tanitványai lelki üdvére képes volt a
történetet meghamisitani, ráparancsolván a historiae professorra, hogy
Cleopatrát, Aspasiát, s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket ugy
fesse tanitványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre
gondolni is irtózat.

És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz,
hegedüszó s más hivságos dolgok örökre számüzve valának e körből, még a
templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi
pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a
holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy igy fel ne érhessék fejeikkel
az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a
nagytiszteletü urnak, hogy fiatal embernek, addig mig meg nem
házasodhatik, tehát a mig iskoláit nem végezte, és a mig nincs mit
apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a
mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra.

Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó
kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak
maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától
értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női
alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden
asszonyt szépnek talál.

Különösen nehezité pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon
körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan
szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott válna a városban,
megint csak ő hozzá tért volna vissza.

Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hijába
lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen
visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához,
– a hogy a szép leányt nevezték.

Gerzson urnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a
földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval
volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju
ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben
is hijába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő
elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle.

Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor
urhoz, hanem csak megpróbált egyéniségeknek nyitá meg háza ajtaját.

Ilyen két kipróbált egyéniség volt; humanissime Zetelaky József és
humanissime Karassiay Áron.

Az első, szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson ur
különös kegyencze, a kiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a
tudományok könyvei közé, mint ha tömlöczbe vagy spiritusba volna téve;
örökké első eminens volt, mindenféle verseket irt akármely thémáról,
neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus,
alexandrinus: vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között
szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról,
villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e
mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a
csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai
és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson ur segédje, s e mellett oly
jámbor érzelmü ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon
istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés
öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit.

A másik, humanissime Karassiay, egy kissé nehézfejü ember vala, hat
esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérü ifju, a kit azért
kedvele Gerzson ur, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő
nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a
humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy
ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat
beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a
furás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készitve mindenféle
physicai eszközöket a tanár ur számára, s csupán olyankor adva tanujelét
karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a
nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen
férfi személyzettel, férfi hallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá
Herkulest, Zetelaky pedig Dejánirát, a midőn Józsefről senki sem mondta
volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörüség volt
nézni a Centaurusokkali harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány
félistent a földhöz.

Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletü Tordai Szabó Gerzson
uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint
lesz a vizből levegő? mint ragad össze a kiszivattyuzott két fél golyó a
levegő nyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt
papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csoda számba
mentek. E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak,
hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két
jeles ifju már korán reggel ott van a museumban s csak a késő estve
választja el őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson
ur, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó,
csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok mint ők.

Lássuk tehát, mit mivelnek a mi ifjaink ott a physicum museumban? Ennek
a museumnak van egy elsötétithető ablaka, opticai kisérletek
előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletü ur udvarára nyilik;
a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen
egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyü nyilásába,
azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de
akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet… Most épen József néz bele nagy
áhitatosan… „Oh Istenem, milyen gyönyörü!“ sohajt nem birva magával…
Talán mégis csillag?… „Most épen rózsát szakit le, be szeretnék én az a
rózsa lenni!“ De ez már még sem csillag.

A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgáljanak,
naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik
távcsöveken keresztül, a mig Gerzson ur azt hiszi, hogy szemeiket az ég
csodáin fárasztják, ők azzal mulatták magukat, hogy a kedves leánykát
mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne
gyönyörködnek.

A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda
lett belé; nem birt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a
leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott
és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson ur nagy megütközésére
még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten
járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyilt rózsaleveleket kicsi
kötényébe szedi piczi fehér kezeivel.

Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte, tört,
zuzott a mi a kezébe akadt, a phosphorrali kisérletekhez oxygen helyett
hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist.

Gerzson ur el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiut? kutatott,
fürkészett; nem talált semmit; mire ő a hosszu folyosón végig kopogott,
akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok
égfelé forditva, s munkában a görebek és légszivattyuk.

József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső
oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit
nyujtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba
megüté, a min Áron két akkorát nevetett.

E kinjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy
délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, – szerelmes verset irt!
A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap
alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében
szebb versnek még csak hirét sem hallotta.

Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifju a muzeum
ablakában s beszélgetett egymás között:

– Ha Klárika ezt a verset olvashatná: monda Áron.

– Hm! Felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyü, mert nem volt
még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.)

– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám.

– De hogyan?

– Ledobnám innen a kertbe.

– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletü
ur kapja meg.

Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy „hm“.

– Ugy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva
elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a
rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el.

– Hát hiszen az könnyü, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet
ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyü beugrani az ásott
földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a
kötélen megint feljöhetni.

– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a
collegium ablakából? én mászszam át idegen keritésen éjszaka?…

Áron maga is megijedt e szóra.

– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy
könnyü volna megtenni…

József elhallgatott egy ideig.

Egyszer csak megszólalt.

– Nem tudsz itt valahol egy hosszu kötelet?

– Tudok biz én, a régi csengetyükötél itt van a padláson.

– Hozd elő.

Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe
Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavaritva,
izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lobocsátá Józsefet a
kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből
kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett,
ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni.

Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák
közé, s Áron markában ujra felemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig
szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen
bolondot cselekvének?

Más nap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a
ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bünös helyet
is félve kerülték, s dobogó szivvel hallák reggel a nagytiszteletü ur
csizmáit a folyosón végig kopogni.

Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé
mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet.

– Jőjjön egy szóra félre humanissime.

Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a
tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig.

– Csak azt akartam mondani humanissime, – szólt végre száraz hangon, –
hogy ha máskor verset akar hozni, ne a keritésen jöjjön be vele, hanem
az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. – Különben nem rosz
vers a mit irt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit.

S ezzel markába nyomta a kérdéses verset, József nem bánta volna, ha e
perczben a collegium vele együtt elsülyed.

Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól
nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denunciálni, egyuttal
az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öreg ur rögtön ráismert
az irásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem
experimentumokat nem bizott rá, sem a physicum muzeumba nem küldé
dolgozni.

Ezen közben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság
nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megirva,
hanem hirt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről
is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon és ellenszenveit, miket a
kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha
leczkék kezdete előtt, mikor két háromszáz tanuló össze volt egy
teremben gyülekezve, lehete oly forma hajlandóságokat is tapasztalni,
mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne
tétlen nézője a mulatságnak.

Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon
Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a
városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer
kenyeret és tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borrul sem
feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó.

A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi
szerekben, hogy csak végső megszoritás mellett birták összerakni a
kivánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot
Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállitmányt és
elviszi a Torda hasadékába.

A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták őt Trajtzigfritzignek,
hogy Balika elvitte az enni-inni valót, menjen utána és vegye el tőle, a
labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék,
hogy porrá égeti Enyedet s bor helyett a vérét iszsza meg az egész
lakosságnak.

A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre: elegettenni a
legjobb akarat mellett sem lehetett, Trajtzigfritzig és csordája pedig
már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból
Enyed is elgondolhatta, mi vár reá?

Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a
labonczok jöttének hirére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt,
azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat,
gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon
leányokat begyűjték a reformatum templomba, maguk a fegyverfogható
férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, a mint
most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekeritve, s több rendbeli
bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek épitteték:
egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön
egyet a szürszabó czéh, együtt a timár és varga czéh egy negyediket,
ötödiket a gombkötők és aranymüvesek, hatodik volt a kovácsok és
lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején ide
gyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezék az Isten
várának őrségét.

Átellenben állt a collegium, roppant három emeletes négyszárnyu épület,
melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a
sor.

A mint a városon szétfutó hir eljutott a collegiumba is, lángot vetett a
diákok szivében az ifjui vér: „nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a
várost!“ szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt
vette észre nagytiszteletü Szabó Gerzson uram, hogy tanitványai
kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató teremben,
s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok
ellen vezessék.

No ez szép kivánság volt nagytiszteletü Szabó Gerzson urtól, hogy ő
valakit a háboruba vezessen!

– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó ur, – menjetek,
igyatok „purgantes pectora succos.“ Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a
megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy
myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat
tápláltok magatokban? kinek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben
dárda forog, kik csak énekelni tanultak, im harczi orditásra ferdititek
ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és tudományt,
hogy bitangul elhulljatok barbar ellenség csapásai alatt, mint bármely
tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon?

E beszéd közben észrevevé Gerzson ur, hogy még Zetelaky is valami
fringiát takargat a togája alá, s iszonyuan ráförmedt:

– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per „kend“ nevezett,
már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt
rá eset valaha, hogy poéták, a muzsák választottai, a szent berkek
lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No,
szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud.

A faggatott diák végre megszólalt:

– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanitványai botra kaptak a Helicont
pusztitó Gallusok ellen s agyon verték őket.

Gerzson ur hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez
még dühösebbé tevé.

– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a
nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elháritani
magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem
szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek,
hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki
ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik a collegium
küszöbéről, és soha annak az életben tagja többé nem leend!… Clarissimi
domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot!

Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a
collegiumból ünnepélyesen kitiltatott.

A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő
kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál
hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára megjuhászodva
rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok
helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletü ur pedig vevé
kézi könyvét és praelegált, mintha semmi sem történt volna, mig az órát
nem csengették, akkor elbocsátá tanitványait, az elszedett kardokat és
dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a templom alatti boltozatba,
hogy még csak hozzájuk se lehessen férni.

Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedtségből, melyet a rector
szavai okoztak bennük, ujra összebeszélének, s miután fegyvereik
elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek
a Maros partjára, ott jó friss füzfákat találván, azokról vágott magának
kiki egy husángot s azokat a toga alá rejtve, észrevétlenül beszálliták
a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó
fegyver, ha jó ember fogja a végit.

Még az nap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre
menő laboncz népével: a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a
nagytiszteletü rector professort választá ki, hogy deputatioba menjenek
eléje.

Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind
gyalog járt, kivéve három faágyut, melyeket bivalok vontak. Nagyon
gyanus kérdés volt azonban, ha valjon el lehet-e ezen ágyukat sütni, a
nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy
negyedik ágyujok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával
valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifurták a szeget
onnan, ugy hogy most ha elsütötték az ágyut, a gyujtólyukon jött ki mind
a töltés, a golyó pedig benn maradt.

Maga a had gyönyörü népség volt; igazán ráillett a válogatott czim, mert
az ország minden népeiből volt az összeválogatva, magyar, oláh, belga,
marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a
fején, másik a szürin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát
czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi
nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak
megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kuruczoktól,
kik hosszu hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész
bocskorban járt, csupán azoknak jutott saru, a kik valamely tisztségben
voltak, azokra sarkantyu is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem
volt, az a sarkantyu nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben
elesni, ha futni akarnak.

Ily armadának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki
azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol
mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt
aranysujtásos megyszin bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátu réz
sisak boritá s pánczélpikkelyes keztyűkbe dugott kezeit széles egyenes
kardja markolatán nyugtatá.

Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e
pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták s a hány csojtár, a
hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdő betüi voltak
himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdonita magának, ha lovon ült,
azokhoz a kik gyalog járnak lenézőleg beszélhetni.

Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabalis mészáros legény volt, szőretlen
csontos pofával; ki egész ellenkezőleg különösen nagy gondot látszott
arra forditani, hogy mentül piszkosabb lehessen. Bőrködmene csillogott a
szennytől, s orczája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kivül
más vizet soha sem érzett.

Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le
birta félkézzel ütni a tulkot.

Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség,
nagytisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson
ur egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt.

Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikök sem tudott
egy szót is diákul, hanem azért még is ugy tettek, mintha mindent
értenének.

– Értettem jól, a mit kend mondott, – szólt a vezér, – a mint
észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg
vállára veregetett. Kinek hiják kendet?

– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletü collegium rector
professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth Jónás uram, a nemes
város főbirája.

– Hát a csizmadia czéhmester hol maradt?

– Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni.

– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van
szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni,
különben esküszöm ősi kardomra, (valahol lopta azt a kardot) hogy minden
csizmadiát eltörlök a föld szinéről!

Ennél merészebb fogadást, ugy hiszem, senki sem tett még.

Gerzson ur meghajtá fejét, s most a főbiró szólalt meg magyarul.

– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos
ur, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész
város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kivül
maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a
buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hirére
mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; ugy,
hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig
lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén
senki a kitől azokat behajtsuk.

Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe sugott valamit, s azzal roszul rejtve
ravasz mosolygását, igy szóla:

– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink
sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván;
tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők
hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csakhogy épenséggel azonnal
mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig
minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon
vagynak, különben pedig ha egy vagy más, igy vagy amugy talál lenni, hát
majd meglátjátok azt az egyet, hogy!

Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimatumát a
küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével
mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván
kiki magának sátorokat.

A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen
haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi
szegénységéből kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat
kielégithessék vele.

Ugy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült
asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szünt meg az egész
város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban
elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép
Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma
alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a
professori kar végre beleegyezett.

Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a
város előljárói nyugodtan aludtak mennyezetes nyoszolyáikban,
elgondolva, hogy mily bölcsen elháriták városuk felől a nagy veszélyt;
háromszáz ötven szüz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a
midőn Klárikának ugy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt,
hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba.

Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét
mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a
holdvilágos éjbe, ugy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot
látna lassan a város felé hömpölygeni, s nem sokára kivehetővé lőn
előtte, hogy az egy nagy ember csoport, melynek sötét, tömegéből kaszák
és kopják vasai villognak elő a holdvilágban.

Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a
népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek…
Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba,
hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól,
belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghuzva,
jelt adjon az egész városnak.

Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a
durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig
birt meghuzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna,
egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban
talpon volt minden ember, s mint egy összebeszélésre az asszonyok és
öregek ismét futottak ki az erdőkre a férfiak a templom bástyái közé,
ugy hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden
házat.

Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy
rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost.

De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor
kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt
Istent és ördögöt e bosszuságért.

Reggelre viradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletü rector és a
városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan
csalárd hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen
esküvék, hogy négy ágyujával porrá lövi az egész várost, a templomot és
collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja
katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot
meghuzta.

– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes ur, felelt leverten Gerzson ur,
de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára
átadom őt neked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én
fejemet előbb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák.

– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre
elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga
nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s ugy vezetteté
magát az utczán végig, mig Bórembukk a professor nyakába ült fel s
nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyuival illetve a
tisztességes ősz férfiu oldalait.

A diákók ezt mind látták a collegiumból, mert a menet épen előttük
állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson ur tette
a zsebébe.

Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt
leányzót, a rector leányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe
Trajtzigfritzig.

De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szivvel el lehet
viselni.

– Megölöm az egész világot! orditá Zetelaky magán kivül, megölöm egy
magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és
utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt
kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a
diákság a templom körét elfoglalt labonczokra.

Nem volt kezökben egyéb, mint füzfadorongok, de a mig a labonczok
kanóczos puskáit haszonvehetlenné tette a sürü zápor, az ő kezeikben
sulyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak
lett szoritva a labonczsereg, s az első orditásra vérszemet kapott
csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni.

A megszorult két vezér nem vevé tréfára a dolgot, a mint meglátták, hogy
labonczaik ugyancsak dülöngnek a diákok alatt, hátat forditának a
csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az
ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak
martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat s
ugy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve.

Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden
részei felé a laboncz sereg, alig harminczad magával futott Felvincz
felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyürt
ökleikben nyers füzfadorongok, hosszu fekete tógáik öveikbe akasztva, –
nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa.

Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat,
egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre
ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban
József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszu lábaiban
bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló s amint az emlitett kis
patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a
fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a viz tulömlik a parton.

– No laboncz! kiálta Áron utolérve az egyiket, itt a világ vége.

Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson ur
gallérját s tenyerébe kapva a taglót, ugy odavágott Áronhoz, hogy ha
félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a
doronggal s ugy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a
kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki
pusztakézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején
keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre
czipóvá dagadt; mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében
a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt
kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig,
mig mind a kettő kifáradt s akkor farkasszemet kezdtek nézni.

– No diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre:
tudod-e hogy most ki fogott meg: az én nevem Bó–rem–bukk!

– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig
Ka–ras–siay!

– Ka–ras–siay! kiálta fel elszörnyüködve a laboncz; no iszen hát akkor
jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a
ketten ugy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy
mindkettőjük felett összecsapott a viz.

Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy
nincs menekülés, leszálla lováról s kihuzva a kardját, neki fordult
Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje.

– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyu! kiálta a pelyhetlen állu
ifjonczra, vagy kezed lábad vagdaljam el?

Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot,
merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé.

– Ejnye! nem mégy el innen? ordita az magán kivül, s kardjával hozzá
vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik
végével ugy csapta félre a kardot, hogy csak ugy pendült, a másikkal
pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak ugy kondult!

Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakugy bámult
szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg? Pedig nem kellett
azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s ugy vágta
derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard kiesett
kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky
azt gondolva, hogy tán aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja
meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással leüté.

Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szét maradoztak, csak egy
a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki.
Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihuzá a vizbe esett Karassiayt.
Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csak hogy a diák még élt, de a
laboncz meg volt halva.

Ekkor Gerzson ur segélyével fellocsolván Klárikát, magához tériték szép
szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának
az Urnak a megszabadulásért.

Azon két füzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az
esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson ur áldást monda
azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé
perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta.

És ezen történetnek száz és ötven eszendeje immár, s a két füzfa
folyvást zöldül a viz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulató
lakot épittete e füzfákhoz, hová kijártak szép nyári napokban a tanulók;
elmondva egymásnak a regét a két füzfáról s elénekelve, hogy: „Erős
várunk nekünk az Isten!“



A KHÁMOK UTÓDA.


I. TATÁR PHILOSOPHIA.

Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés
szerinti hosszuságra; az elejére és végére állitanak egy-egy izmos
ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához
kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly és
ökörbőrrel: ebből áll az épitészet. Egyszerü és szép.

Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen
hamar el lehet vele készülni, azonkivül tekintetbe veendő az egész
épitkezés olcsósága, nemes egyszerüsége; e mellett a tűzkármentesités
egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli
félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek
nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.

Semmi sem könnyebb, mint ez épitkezési rendszer mellett az évszakok
különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos
gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alaku tetőt, ugyanazt
nyáron ékes földi tökkel s más diszes növényekkel futtatják be; mint az
édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a
midőn minden ember házi ur volt.

Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál,
mert ez csárda; a mit félig meddig gyanitani enged a madzagra kötött
eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első
és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most
is tömlőben és kobakban hordják az italt.

A csárda belsejébe ugy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba
fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a mig az ember megismeri egymást,
abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporit; szokni kell a
szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy
valami élő állatra üljön le az ember, ez ismeretlen alakok között;
mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson, ez a
fekete itt valószinüleg komondor; az a fehér pedig amott ürü:… biz az
nem ürü, mert az bunda, oda teritették száradni a tűz mellé. De még sem
száradni teritették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája
látszik ki a szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni.
Lassanként rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők
s ez a sok apró sajt – olaj-tőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a
kit csak most kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba apritott
hust és hagymát (be jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva,
paprikázva s feltöltve rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis
háromlábu állványra, mely egyike az Archimedes előtt feltalált
legczélszerübb mechanicai eszközöknek.

Egy óra vártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok,
bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsiros bőrkabátokban, hegyes
fekete báránysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a
legfeketébb szemé van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában
nem akad hasonlat.

Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát,
a kinek első dolga pipáját kiverni s ujra megtölteni. Azután szó nélkül
körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba: kiki egyet-egyet kavarint
rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól
megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megforditja subáját, melyen eddig
hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések
előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a
kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból,
odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon,
egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított.

Lassanként eltünik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső
szem riskásáig, az ott maradt zsírömledéket végigkeni a gazda tenyérrel
subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a gerendáról egy
mosolygó kobak, a mely kézről kézre adatik, csorogván belőle kemény
természetü pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az arczok, s midőn
az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bir többet kiszívni a
szüktorku kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor hallatszik az első
emberi szó:

– Mikor lesz már háboru, gazda?

– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletü képét még
szabályszerübbé alakitva az által, hogy gyérszálas bajuszát egyenesre
söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két
szarvacskát segítene nőni s kettős állán szintén két osztályba rendezte
szakállát.

– Valaminek kell történni előbb utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén
nem, jövő esztendőre.

– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket igy vigasztalsz! szól egy
öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész
völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmulni nem tudó sebhelyek.
Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit.
Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.

– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert
erre a körülkeritett földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok
tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak
higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre;
hanem csak ugy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszu békesség,
hosszu háboru. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a
másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak
nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen öten laktunk egy kunyhóban, most
három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha
sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad
a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaparodtak a sáskák a vidéken,
tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén
ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztitották, jövő
esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztitani a sólymokat, hogy
szárnyaikból forgókat készitsünk süvegeink mellé.

– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg
mellett csak a hadakozó férfiak viselik. De én még sem tudom azt hinni.
Ki viselne háborut minálunk? ki viselne háborut a moszkóval Krimiában!
Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk
urai voltunk; ágyuink, váraink voltak, lovas hadseregeink, hires
vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett:
mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s
nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket,
lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?

– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet,
mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket
ölték. Elég azt tudni, hogy az idő itt van, és a minek meg kell
történni, az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon
nehezen tudnak halni, tehát a háboru szükséges, hogy megkönnyitse azt
nekik. Ez az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen
bekövetkezik, ha ma nem, holnap.

– Már az igaz erősité egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett
pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi,
de idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.

– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek
beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik,
egyre épiti a várakat, sánczokat hány, ágyukat önt. De minden sáncz
kifelé van forditva, minden ágyu a tengerre ásit, benn az országban egy
vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál
hatalmasabb s a ki tul van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog
lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerájon
eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik.
Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel,
szigoruan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.

– Vajha ugy lenne, sohajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki
vénségemre négy uj fogam, hogy ujra lesz kit harapni velök.

– Hát a lovak mit csinálnak? kérdé a csapláros az öregtől.

– Értik a szót. Felelt ez röviden.

– Szaporodnak-e szépen?

– Nem is fogynak ám.

Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra.

– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz
tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat.
Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta
bélyegeztetni, de a legelső kirugta két kozáknak egynehány fogát, a
többit aztán csak ugy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul
három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsárához értek, eléjök
kerültem, tüzet raktam nádkévékből az utfélen, a tűzre egy pár avas
lóbőr darabot vetettem; a mint a büzt megérezte a ménes messziről,
szétrugott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a
tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán
maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.

– Hát ugy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől.

A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét:

– Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem.

Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor
őrtállni maradt künn az utfélen, a mig gazdáik odabenn mulattak; e szóra
az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, mig a fekete
házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan, kisértetesen
vonítani.

– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne: szólt a fiatalabb
tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset
füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előrerohantak; azzal
visszabujt odujába.

– Feküdjetek le és tegyetek ugy, mintha alunnátok. Nagy csomó dárdát
látok mozogni az uton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire
lesz szükség?

Az étel, ital maradványait hirtelen félretakaritották; a férfiak
lefeküdtek a veremfal mentében; a csapláros egy csomó nedves tőzeget
vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még
az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az
emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szürődött keresztül.

Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan
kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.

Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett.

Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok,
melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.

Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt,
s körülfogta a csárdát.

Az első tiz, a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe.

Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbirja, a mit
meglehet, de ez az athmosphaera nem embernek való.

– Héj, kocsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt az uj vendég, a
hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz
itt!

Szinte keresztülbukott a megszólitottban, a kit nem birt meglátni a sürü
füst között.

– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna,
hogy jösz, rozmarinnal fütök és levendulaszárral; de magam számára, csak
a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.

– No hát vesznél is meg tőle. Gyujts gyertyát, mert nem látok.

– Mi légyen az, méltóságos uram?

A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszu valami, a mi
faggyuból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az
addig ég, a mig a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért
fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. – Ilyen nem termesztődik
ezen a vidéken.

– Szép ország. Hát ennivaló van-e?

– Parancsold méltóságos uram, hogy egy ürüt levágják?

– Ugy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj
innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.

A csapláros odagyürte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s
kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebb
hibája volt az, hogy halzsiros bagaria szagu volt. Az érdemes vendégnek
kedve lett volna, az egészet a fejéhez vágni, ha utasitásul nem lett
volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.

E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem
szétnézett a hosszu kunyhóban.

– Hát azok mik ott a földön?

– Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek alunni.

– Fel kell őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni.

A csapláros megindult a parancsot teljesiteni, a mi nagy munkájába
került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak
még is.

Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihuzott a ház
oldalából egy pár karót, s azokat tette a tüzre, a mik ismét barátságos
lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette szomszédját.

A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerüen nevelt
vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet birt gerjeszteni a gyöngébb
szivüekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel
zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes
egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg
előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a
szemeikbe nézzen.

Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakinálta nekik a kulacsot,
melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték
alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.

„Semmirekellők!“ mormogá magában a tiszt. „Mindig nagy böjtjük van
nekik, valahányszor az orosz kinálja baráti pohárral.“

– Jöjjetek közelebb!

Azok elejbe álltak nagy jámborul.

– Melyitek járatos ezen a vidéken?

– Mind egytől egyig.

– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia
város?

A kocsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták.

– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot.
Nem ismeritek ezt a nevet.

Azok egymást taszigálták könyökkel:

– Ismered te? Én nem ismerem. Én sem.

A tiszt boszusan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt
kiterjeszté a tűz előtt.

– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is van mellé festve, s
aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia.

A tatárok belebámultak a kékre zöldre festett földabroszba, s legalább
is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna
teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A
várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda
festeni.

– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név
alatt: „Mirobieloszláv?“

– Azt ki sem tudjuk mondani. Biztositá őt a csapláros.

– Ezt a nevet mi adtuk neki. Értesité őt az orosz. Mi neveztük igy el.

– Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk merre van! felelt a csapláros.

A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az,
lehetetlen, hogy gunyolódni tudjon.

– Vigyen a manó benneteket ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a
tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No
segitsetek kimondanom.

Azok olyan szivesen segitettek volna. Látszott ábrázatjukon.

– Valami nagy tatár ur lakik benne; valami utódja a hajdani khámoknak…

Az emberek most is csak a fejüket rázták.

– Hogy ne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a
legtöbb ménese neki van.

Mindenki vállait vonogatta rá.

– No hát kié ez a ménes, a mi ott legközelebb legel?

– Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé.

– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem
jutott ez eszetekbe?

– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan ur, a ki maga füt
be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik.

– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főurnak mondják, a ki az uralkodó
fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él.

– Régen volt az uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az a
mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked
beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta
zsiradékért az örménynek.

Ez a tudósitás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni.

– Azt mondják, hogy igen szép unokája van. Kérdezgeté tovább kiváncsian.

A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen.

– Kivált, mikor nem kormos. Magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy
annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett
ugy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.

– Hát mért futnak?

A csaplár sugva felelt.

– Mert nyavalyatörős szegény.

– Mennykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósitások nagyon rosz kedvre
hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az
unokája van, bámulatos szép volt.

– Talán az atyja volt valami ocsmány; veté közbe a csaplár ártatlan
együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.

– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hivják azt a várost, a hol
Mirza Kobul lakik?

– Mezre várnak, uram.

– Ugy, ugy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy ugy elforgattok minden
szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár?

– Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat.

– Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak.

A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem
több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene
utazni.

– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom.
Melyitek ajánlkozik vezetőnek?

– Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az utat.

A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállait, s
biztositá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a diját be fogják
tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre,
künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely
áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belekapaszkodott,
s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsohajta: Allah segits! azzal
felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a
lóról s ismét ujra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujolag:
Allah segits, de ne olyan nagyon!

A kozák ur kaczagott hangosan.

– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.

A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé; mert sebesebben nem
birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte.
Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.

A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át,
mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék
között, akkor kijöttek a csárdából.

– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon
hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te
rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.

– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva
hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt,
kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt
végig a sik rónán, a szakadékos bérczek felé.


II. A MEZREI VÁRKASTÉLY.

A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond
kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát
is adta egyuttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny utra fognak
jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó
kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jöjjön a sötétben s egymást
letaszigálják.

A keskeny lovag ut eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros
süppedék között, melyben csürökig dagasztottak a paripák, azután meg
felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna
valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek
alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után
tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit korholá néhol s kényszerité
féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek
szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant
zugó, csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet.

Itt valóban egy pár elszánt ficzkó ugy megállithatna egy egész
hadsereget, hogy sem előre sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi
dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a
jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai
közül, ha valakinek szüksége volna azokra.

A hegy gallérjáról megint sürű rengetegbe vezetett az ut, hol igazán
csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem
láthatta a sötétben. Csak ugy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy
kolompolva ment legelől.

– Te ficzkó, szólitá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt,
lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad
ficzkó, tudsz oroszul?

– Nem ragad rám, uram. Felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat
utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak
mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják,
hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat,
vagy szaladok.

A hátrább jövő alsóbb rangu tiszt kaczagott rajta.

– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének
oroszul.

– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte
titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik.

– Miért nem. Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta.

– Nagy gyanum van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta
hordoz alá fel haszontalanul; pedig ha akarná, félóra alatt keresztül
vihetett volna rajta: de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy
megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös
tömkelegből.

– Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá.

– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat.
Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt
egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra
mulattatta; csupa tatár tréfa.

– Honnan gondolod azt Alabin?

– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a
ficzkó leirásától.

– Karvajoff volt itten?

– Igen, még a foglalás előtti éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a
Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember, mindig azon törte a fejét, hogy
lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni.
Természetesen rajta kapták. Bizonyitványt ugyan nem tudtak ellene
találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s
egy sem vallott rá: hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az
alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A
tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya; a kinek
szépségétől még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a
maga idejében nagy hóditó volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt
egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának
élete az ő kezében volt; ilyen formán egy év mulva minden további baj
nélkül is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy
személylyel többnek találta, mint egy év előtt.

– A gutát!

– Egy szép kis hat hetes sivó rivó csecsemővel; a ki egészen az anyához
hasonlitott, s a kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves
hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejü gazember azt állitja,
hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a
tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni
adóbehajtásra engemet küldjön ki.

– Te is elutaznál a Kaf-hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből
ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor
született.

– S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka.

A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken,
miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár
e végetlen rengetegen át vezette őket.

– A Mirza rosz fizető lehet. Folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb
tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név
lehet.)

– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból.

– Hátha valóban ugy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja.

– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt
tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből
volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa
magának, csupa drága achat és karniol kővel volt kirakva, s egyedül a
pipagyüjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn
kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből
kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak.

– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre.

– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép.

Véget szakita a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az ut az erdőből
kijutott s egyszerre a világoson találták magukat.

A mig az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt
oldalával, s bevilágitotta szépen az egész szomoru vidéket.

Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a
holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy
csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén
egy hosszu mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz.

Tul a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alaku hegy sürű
erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi
hasonlitott egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kupokkal,
hegyesen végződő kuptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé.

A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra:

– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára.

S azzal ugy tett, hogy a mig kezével keletre utalt, a lova fejét
északnak irányozta.

– Megállj! ordita rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket
egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt ut, mely a városon
keresztül egyenesen a kastély felé visz.

– Még sem visz ez oda, méltóságos uram.

A főtiszt kihuzott egy pistolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb
végét a tatárnak.

– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te
tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni?

A tatár megforditá szépen a lova fejét.

– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod.

A főtiszt inte szemével társának: igy kell ezekkel a ficzkókkal bánni.

Az ut egyenesen vitt keresztül a városon melynek sárkeritése mindenfelé
beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még, kifordult
küszöbbel.

A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt ott keresztül
villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság
panaszkodik mindenünnen.

Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel
látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni
mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a
hold, világosan el lehetne olvasni.

Itt azonban félre áll a kalauz lovával:

– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az utat.

Alabin ráhuzott egyet tréfás ostorával s sarkantyuba kapva lovát, maga
nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza
egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a
várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz
ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal.

– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin, visszafaroltatva lovát
a széditő örvény párkányáról. Nekem ugy tetszik, mintha itt valaha hid
lett volna.

– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig.
Négyszáz lépés volt a hosszusága, két terhes szekér mehetett el rajta
egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt
esztendeje, hogy valami rosz ember felgyujtotta s a vizszinéig leégett;
láthatod most is a csonka fekete hidlábakat ott a viz között. Ez volt a
legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem
hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene
tul marad a vizen.

Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek
által?

– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra
s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vizmederbe, s
ott keresztül gázolunk rajta, ugy felkaphatunk a tulsó meredekre.

Az érdemes vezér ugy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire
haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan forditá ismét
vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintett a várra.

– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva?

– A holdvilág az uram; felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már,
s nem vesztegeti az olajat.

Azzal koczogtak megint a városon keresztül, vissza az elébb elhagyott
hegyi utra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak
medréhez vezette le őket. A viz több helyütt a ló szügyéig ért, és a
mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt
leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák
és sziklák utmutatása mellett feltalálta a csekély medret, a hol veszély
nélkül át lehete usztatni.

– Ez a Mirza Kobul valóban ugy lakik itt, mint egy bezárt várban: jegyzé
meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába.

Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő utra kapaszkodtak fel, mely eléggé
jártnak látszék.

A mint többé nem lehetett eltéveszteni az utat, Alabin visszabocsátá a
tatárt.

– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk.

Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mivelt, a mig
lovát innen is tul is felpofozva, visszafelé tudta forditani. Sok
csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s
fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen
lovagja alatt; ki ugy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a
szügyére rakta.

A kozák urak kaczagtak rajta, a mig csak láthatták. Nincs több ilyen
ostoba lovas.

Mikor azután az ut kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor
leszállt az lováról, egyet szoritott lova hevederén, gyorsan felvetette
rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta serényét, valamit
szólt hozzá s azzal büszkén fölemelte délczeg nyakát a mén, egyet
nyeritett nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült,
mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi uton fel és alá: a nedves
kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-utnál azonban nem tért arra felé,
a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak
hallottunk czimeztetni.

Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem
volt tulzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban
volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a
tulajdonos, hanem a meszet a falról, és a fát a kapubálványból s a
zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt
annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan
kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe, az utat körül elrontotta már az
időjárás, de még nem engedte benőni füvel, hanem kengyelvasig érő sárban
kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy
nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat.

Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a
törvényes birtokos és a kisértetes idő.

– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szük
bejáráson át a tágas ronda udvarra bejutott.

Valami kellemetlen, visszataszitó volt az egész látványon.

Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből
esett marhák bőrei lóggnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül
embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt
nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna szalmaboglyák
s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli
annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett.

– Ki van idehaza! kiálta Alabin még hangosabban.

E szóra egy hosszu vályógépületből, mely a kastély hátulját keresztben
elzárta, előbujt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s
nagy lomhán oda czammogott az uri vendégek elé. Mondott is valamit; de
azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai
közül beszélni.

– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin.

– Odahátul az akolban. Dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem
most dolga van: egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s
tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani.

– Hát a kisasszony itthon van-e?

– Az odafenn van a kastélyban.

– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jöjjön fel utánunk a kastélyba.
A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára
hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve
maradnak. Te Miriám velem jösz fel.

A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még
épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól
vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni.

A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő
deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos
bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s
azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt
majd elhozza maga a kisasszony.

– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt.

Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a
látvány felülmulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is.

A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya
alól félszemüvegét s alig csiptette azt szemöldöke alá, midőn a
meggnyiló ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt
kezében hozta.

– Ventrebleu! sohajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé.

Ez meglepő alak.

Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére
nyomva összelapitotta volna az egész alakot, feje szélesebb, mint
hosszu, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid
homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy
magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sanditó szemek egyikének
nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr
felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik.

Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből
nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek széles ujju
tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve
egyegy lószőrből font karika gyűrű, s mely tenyerek, daczára a
kivihetetlen rövidségü deréknak, még sem érnek soha csipőn alul.

A furcsa külsejü alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerü
tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem
bir magától megtagadni.

– Hihi… nevet a kisasszony, beállitva a mécscsel, s megpillantva a két
fiatal férfit. Nem szólt nekik, csak nevet, szüntelen feléjök forditva
orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra
legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes
hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon
leugorni előle.

A kisasszony felakasztá a mécset a hosszu rézsodronyra, mely a falból
lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz.

– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve
hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan
czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét.

– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen
mosolygva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek?

Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt füzve, ki megigézve,
elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése
által.

Az udvariasság tiltá, hogy elutasitsa őt magától, pedig iszonyodott
tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden
hajszála felborzadt.

A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete
történetével s érdekesebb hajlamaival.

– A nagyapám nagyon rosz ember, nem akar engem férhez adni. Pedig már
tizennyolcz esztendős vagyok.

És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit,
ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a
ki rettegni kezde tőle.

– És aztán hogy járat engem ide haza? Nézze csak micsoda goromba ruha ez
rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi.

Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a
kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat
vélt az által iránta tanusitani, hogy egészen reá dült.

– Oh az én nagyapám igen irigy ember, folytatá a kisasszony. Lássa,
minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig
különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan
puha, mint az öné, szép idegen.

És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel
morzsolgatva azokat ujjai között, mig a tiszt olyasmit érzett, mintha
pókok szaladgálnának végig egész testén.

– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt
nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne
kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos?

Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a
csudálatos alak ugy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt
tőle egyik szögletből a másikba mennie.

A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes
pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Valljon az
anyja nem hasonlitott a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a
tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségü
némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de
liaisonba lépni egy ilyen özönviz előtti szörnyeteggel, az már igazán
kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számitható.

Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A
nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva
felnyitott ajtón belépett a házi gazda.

Valóban maga volt az Mirza Kobul.

Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinü arczczal, melyet rendetlen
szürke szakál és bajusz nőtt be, csaknem a szemei alljáig. Szemei olyan
sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a
belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rosz
lehet az öreg urnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta
segiteni s azt abból is gyanithatni, hogy mig a másikra becsületesen
csizma van huzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével
tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig
egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig
kutyákat kergetne a lábszáraitól.

Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe huzva, a
mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált;
öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén,
hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most
csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó.

A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bujt
az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben
szégyenkedjék.

Az öreg egyet biczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval,
egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant.

– Takarodol innen, te vizi borju te! kiálta rekedt hangon; jó estét
uraim. Pusztulsz innen te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz
innen mindjárt. Oh oh, méltóságos uram, csipj egyet a karján és taszitsd
el magadtól.

A kisasszony orditott mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott
a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha
hirbe jött vele.

– Pusztulsz onnan ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza; orditá
az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod, hogy a
kutyákat hozzam elő. No, elereszszem a kutyákat?

Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag
nyakából.

– Ne, ne, ne a kutyákat. Hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne
hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd.

Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra balra tekintgetve elhagyta a
szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a mig lement; egyik fokán el
is botlott s azután ugy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok
ideig, a hogy megütötte magát.

– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy
végre kezet szoritottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen,
hogy melyikkel szoritsa meg az eléje nyujtott kezet: a mankóval-e vagy a
korbácscsal?

– Nincs más mód uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem
elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon fölül őrült is. Ugy
kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja
az embereket. Mikor rá jön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a
kit megkap. Nem rég egy öszvérhajcsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy
másiknak pedig leharapta az orrát.

– Teringettét! mormogá Alabin magában: ő sokat tartott az orrára.

– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai
helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig
kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem birok már
vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen
vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet uraim.

Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam,
a hol a kisasszony leharapja az ember orrát s a nagyapa kutyákat uszit
az unokájára.

A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő
visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem birt jönni. Ilyen kiadásban még
nem olvasott kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben
feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban
ijesztgetik a halandó embert.

Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakitatlanul mindenféle
nyomoruságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart.
A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy
midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég
két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját
szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott,
csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott
a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és
ereje.

Alabin gondolta magában, hogy a ki igy elhálálkodik egy szivarért, kevés
kilátás lehet annál néhány ezer rubelnyi adó behajtására.

Véget szakitott a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször
beszéltünk, s ki most egy széles kétfülü fatálat hozot nagy czipelve,
mely tele volt párolgó pörkölt hussal. Elég lett volna az husz éhes
kozáknak.

Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is,
miket megtörült szépen a szűre ujjában.

– Tessék uraim; kinálkozék az öreg ur. Üljünk vacsorához. Nagyon jó,
finom toklyóhus, paprikás lében.

– Tóklyóhus ugy-e? kérdé Alabin.

– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apritattam fel
nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim.

– Köszönöm. Monda Alabin, nem vagyok éhes.

Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem
nálad toklyóhust pörkölve a héten.

Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával
együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak,
melyet kupában állitának mellé, s részvevő tanuja volt azon
pusztitásnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron,
hogy használni akarja a ritka alkalmat, melyben saját házánál kedvére
jóllakhatik.

Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre
elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni
kezd, hogy irtózik a viztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi.

– Már most nyugodjatok békével uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből.
Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat,
abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én
magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd
ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó
szivarért.

Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a mig a rozzant
lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára
danolt.

Alabin furcsán csóválta fejét.

– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, monda Miriámnak. Ez a
szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott
állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt
a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűzték a khámokat.

– Ugy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen
jól vagy lakva.

– Egyébbel ugy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy
Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a Mezre vári
lakomára tartogatom.

– Csitt! megint jön valaki.

Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat.

A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készitenek. Volt miért dicsekedni
az öregnek.

– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve
pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg.

Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan
fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő
szobában irtózatos orditozás támad, a mitől ha tetszhalott lett volna
is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte
az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a
minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani, az öreg
szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az
öreg nem birt vele, el is rekedt már az orditásban, a leány megfogta a
kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: „nem ereszted el? nem
ereszted el?“

A vendégek szobája közvetlen fölöttük volt, ugy hogy minden hangját e
rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok.

Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony
kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony
ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy
asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt vetett volna
odabenn mindent halomra.

Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kivülről. Az öreg jön
vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek orditását a
szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlitó
süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad
erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg
fejszével döngeti az ajtót kivülről; a kutyák csaholnak, vonitanak s
dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány ugy
sikoltoz!

– Miriám! ordit végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess
rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már
eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak.
Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban
a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobákban, mint ebben a
kastélyban.

Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint
rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni;
hanem sietett ki a szobából nyakra-főre.

– Inkább bekeritett sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében,
inkább kereszttüzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három
esztendőt Siberiában, mint hogy itt várjam be a reggelt.

Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a
juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza,
visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő
éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett.
Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni,
a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik
egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, még is
édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után.

Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját,
egy becsületes diófaszinü, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult
éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit
mondogatott, hogy biz az ugy van: ugy látszott rajta, hogy a halott
dolgok épen nem lepik meg.

– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el
bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, mig az adót a
Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság
rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó
borod?

– Nincs.

– Hát kávéd?

– Kávém? ugy hiszem, hogy az sincs.

– Theád csak van?

– De már az volt, hanem elfogyott.

– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven
rubel. Már most lesz ugy-e?

– Hozatok uram Simferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható
egyéb, mint toklyóhus.

– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyu
ideig fog tartani, mig Simferopolból valamit elhoznak.

– Segithetünk rajta uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda
és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell
megtéritenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja.

– Ráállok. Nyilt számvetést adok.

(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha
valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy
nyargaljon egy tatár Simferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.)

A házi gazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a
Mirzát idézzék elé szaporán.

Az öreget már utban találták az érte küldöttek s siettek vele vissza
Alabinhoz.

A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kivül a szobából, s midőn
hármukra maradtak, elkezdé az öregnek.

– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba?

– Nem tudom uram. Tán csak nem vétettem valamit?

– Igenis hogy vétettél. Tiz esztendő óta nem fizetted az adót.

– Mitől fizessem azt uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon
hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a
vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a
vizen. A mi ingó-bingóm volt, fel-ettem; elfizettem adósságba;
jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem
az, a ki az utfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész
kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra,
a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled uram, száz
dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a
kulcsaimat, a házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és
ha találsz bennök valamit, kérlek adj nekem is belőle.

– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek?

– Én is azt hiszem uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem
is minden ujhold éjszakáján, hogy majd valahol felveti magát a tűz, de
még eddig nem akadtam rá.

Alabin boszus kezdett lenni.

– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz?

– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim.

– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat.

Miriám közbeszólt:

– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az uton, a
melyen ide jöttünk?

Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát.

– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám vezettesd el
magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő
ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell
hajtani lovait; de a parancsnak teljesítve kell lenni és ha nem volna
egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném
annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek,
kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egy uttal, hogy ha szükséges
leend, én erőhatalmat is használhatok.

E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám
felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda
is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába
a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy
szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül
vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután
ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza még pedig minden
sántitás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirugta maga alul szamarát s
a mint szemközt álltak egymással, a kapu belevén zárva hátuk mögött,
elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a
könyeik csorogtak bele.

És megszoritgaták egymás kezét és ujra kezdték a kaczagást. Még azután
is kitört belőlök, a hogy egy hosszu csigalépcsőn felmentek a
malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük.


III. SZENDERELI.

A malom előre hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállitották.
Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető
küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett
átbujva annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából
előrohanó viz járásához vezet?

Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve az
imént leirt utat követték.

A fáklyafénynél egy hosszu tekervényes ut nyilt előttük, melyen csak
egyesével lehetett végig haladni: mindenütt szilárd pallókon jártak, mik
alatt a földalatti viz zuhogott.

– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha e pallókat felszednők, nem igen lehetne
ezen az uton járni senkinek.

– Aligha, szólt Miriám, igy is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket
az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott.

– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza. Nem sokára egy nagy tágas
amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be
nem érte. Az ut itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz
lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vizmedenczének tünt
fel, mely keskeny zsilipen ereszté alá a vizet a malomra.

– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet
megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot
elrekesztjük, akkor ugy megtölti a viz az egész utat, hogy még
gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám?

– Hogy ne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van
keresztül vive, nagyon jól.

Az ut mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek
nyilásán át, mint valami négyszegletü hold a sötétben világitott le a
távoli ég.

– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám.

– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen
járunk fel s alá.

A feljárás maga is méltó volt a megemlitésre. A magasból lefüggő erős
vassodronyon bivalybőrből készült csónok volt akasztva; a három férfi
beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn
csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tiz
percz mulva az akna felső nyilásán értek ki.

Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerü feljárást, melyet
lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba; a Mirza
megragadta a Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába,
mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat!

És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán,
melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat.

Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn sima
rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a
legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott
kövér búzatermés hullámzott, körül hosszu kazalokban állt már a
begyüjtött széna, s gyönyörü gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát
változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült
kastély, olaszos tetőzetén körüllehetett járni, s mindenütt nagy keleti
virágok ékesiték az oszlopokat és a korlátok díszvedreit.

A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra
alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a
szétárasztott viz a hegy oldalain csurgott alá.

A hegy oldalait fedő roppant bükk erdőség láthatlanná tevé minden
oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben ugy virult, ugy
bújálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi
meredek sziklafalon végződik, mely a Jura hegyek felé mindinkább
magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket
ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van
megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s
keresztülfolyik az egész hegy alatt.

– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a
mit azóta véghez vittél rajta.

– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke,
terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni
rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta
szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az
elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló
guánót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák,
a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és
millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete
anyagot, szétterittetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett
utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz
semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második
évben ujra bevetettem. Nézd milyen buza terem itt most.

Az öreg Mirza gyönyörüséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt, milyen
piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás
markába töltögette azt bámulva.

– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi
fecskendőké, mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az
egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tiszenkét
esztendős. Woronzoff herczeg három milliót költött hires kertjére s még
nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a
fölösleggel, s egész szeszgyárt foglalkodtat a hulladék. Egy szóval édes
fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább
is körülkeritve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki
soha, s odaállithatná ágyuit és várait, még sem nevezhetne bennünket
magáénak.

A három férfi megszoritá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a
hárman értik egymást.

– Óh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat
minden nemzetnek, de ez a hely az egyik bükkfától a másikig soha sem
lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében
keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe
növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről
mindig megérezze, mikor következik rosz idő, és mit soha ki ne vághasson
onnan.

– Óh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de
olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig
ujra kezdhetjük.

– Hogy ne esnék az jól, monda az örmény, összeérő szemöldeit még összébb
huzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről
elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! a hol a régi
templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét, és a
római hitü a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében.

Shahin nevére mind a három férfi elkomorult; mintha ketté vágták volna
kedvét; hallgatva mentek egymás után; későre szólalt meg a Mirza:

– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns?

– Való. Angol nőt vett el, s leányát is e hiten neveli, titokban.

– Különös; monda az öreg. A Giráj-család utolsó fejedelmének leánya
protestáns.

Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt.

– Jövő évre e helyen csillagos templomot épittetek. Legyen hol imádkozni
Giráj leányának.

Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak.

Kivül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld
márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt
kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek!
az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek
karcsu derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó
szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal,
miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bujkáltak. A természet és a
művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló
keleti növény egymással versenyez gyönyörü szinekkel, a lépcsőket fedő
nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a
színes ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros
kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres
kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő
vérpiros fürteivel összetéveszteni.

A virágok tereméből cizelirozott arany lapozatu ajtón át nyilik a
szökőkút tereme. Közepén alabástrom medenczéből, zománczos tengeri
csigák halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a
teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s leleszáll
csevegni, énekelni a jázmin bokrok közé.

A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollu
énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára, s ott mindenféle kedves
bohósággal tanusitá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha
fülébe akarna sugdosni.

– Látod, megismert! szólt a Mirza, és ugy örült neki.

– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához
nyulva, mire az ujja hegyére repült s ugy ugrált egyik ujjáról a
másikra.

A teremben két férfi volt jelen, a kik a Mirzához lépve, annak kezét
sziveikhez, ajkaikhoz érteték.

A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s
azután hátrább vonulva az örménynyel szoritának kezet.

Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a
fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg
nemzeti öltözetet visel, hosszu, alól hasitott virágos selyem kabátot,
apró zsinórzattal, azon felül kurta dereku posztó dolmányt, mely
szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől
két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira
göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van igy.

– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza.

– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek.

– Itt van már Dzsula?

– Előttetek egy órával érkezett meg.

A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek
okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené.

– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul.

– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket
ebéd felett.

– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám.

– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy
már harmadszor öltözteti kisasszonyát ujra, ki ma nagyon szép akar
lenni. Ez aligha te érted nincsen.

– Köszönöm, sugá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának
neveztek.

A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a
vén Mirza éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be.

A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne, s
a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva
a Mirzához kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a
kik nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni.

Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé:

– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony?

– No csak hagyj békét hadnagyocskám. Szabódék a kecses alak, ne ölelgess
még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös
vizet, a mivel ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint a
hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam.

Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta
magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte.

– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza, és a
többiek azt mondták, hogy igaza van.

Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava:

– Jöhettek. Elébb csak te jöjj, Miriám.

Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szive dobogása
miatt.

A nehéz virágos függöny félre vonult, s ott állt előtte – Szendereli.

Gyönyörü szép tünemény ebből a világból!

Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke
beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét
feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak ugy nézheted, ha nem mosolyog,
mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél;
ki huz ki belőle! Ha csak az ő fehér kezei nem? Pedig ha e fehér kezet
megszoritod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el
nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és
oda temetkezni pihegő keblére.

– Hol jártál oly régen Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon
a szép földi tündér s ugy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz közelebb
lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni.

A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge
bársonykezecskét ajkaihoz szorithatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly
kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja
eléd.

A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az
ifju szeretőkre, s kaczagva szól Miriámhoz:

– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el
éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől?

Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó
pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy
jöjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta!

A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló
Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja
elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is ugy tudna örülni,
mint ő.

– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a
miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek,
csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak,
milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll.

– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod,
hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal
embert, a ki tégedet bizony szeret, s midőn kisasszonyod férhez megy, te
másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged ohajt.

– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te
Kuván?

Azzal megtaszitá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi
csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon, és komoly arczot
csinált.

– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már
én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között.

– Az nem igaz; szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb
látlak, mint száz meg száz embert.

– Ugy van, ugy, álliták a jelenlevők mind, bizonyitva ki ezt, ki amazt,
hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó
ízüen kaczagott.

– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosztiszt, majd megmondaná
az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült,
mikor igy a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint
ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy
a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le arczképemet számára.

– Mást vélt helyetted találni; szólt Miriám. Nekem az egész uton kellett
hallanom ábrándjait Mezre-vár csodaszép urnőjéről. Ha tudta volna, hogy
ilyenkor milyen közel áll egy-egy késdöféhez!

A csodaszép urnő hálateljesen szoritá meg Miriám kezét s megengedé neki,
hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa.

A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi
tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük,
mint egy királyné.

A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé,
gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany
serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a
gyönyörü keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarku sült madarakat-e
vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép urnőt, a ki
azokkal kinálkozik?

Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s mig a többiek vendégeskedtek,
elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti
faj vére ugy felháborodik, ugy kivánkozik vissza a multba; a nagy
poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé
arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki,
melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzditó
tatárdalt:

  „Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben.
  Egyik a sír alatt, másik a sír felett.
  Egyik azt álmodja: jó volna meghalni;
  Másik azt álmodja: jó volna fölkelni.“

A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám
nem állhatta meg, hogy ne segitsen neki; Szendereli is biztosabban
énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nem sokára az egész
társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat
fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett
jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik
lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett
tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A
másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a
legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor
nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva
kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza
jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos
szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos,
minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint
valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt
kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban, azokat a mély
zugó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata
végsohajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sirtak
keservesen.

Ez a vége náluk minden táncznak?

Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb,
hogy már este van, haza is kellene menni: Miriám akár reggelig ott
maradt volna s kész volt ujra kezdeni éneket és tánczot.

Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna
okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba
verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték ujra rongyos öltözeteiket.

Miriám az alatt százszor elbucsúzott a szép Szenderelitől, meg is
kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a
leányka felelt is neki mindig.

Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból,
mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s
meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva.

– Oh én vadlud, elfeledtem elbucsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s
kiragadva magát társai közől, mint a szélvész rohan vissza árkon bokron
keresztül Szendereli felé s odaérve térdre borul előtte s megragadva
kezét kérdi:

– Szendereli, szeretsz-e engem?

A leányka mond, hogy „igen“, melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan
csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik
meg a halvány liliomon. – Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen
társaihoz. Azok mondogatják magukban: „ez aztán jó vér!“


IV. MIRIÁM.

A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve
számukra egy csoport hosszu szőrü csikó, négyesével egymáshoz pányvázva,
azokat átverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek
velök szerencsésen a városba.

Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint
hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá
neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat
összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a
javát válogatta.

Még azután egy hétig mindennap át járt Miriám lovakat válogatni, s a mit
ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett
elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt
költségek fejében este kifizetgeté az örménynek.

Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a
Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a „jöttünk-mentünk
ettünk-ittunk“-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt
több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen.

Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a
kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az
asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva.

Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá
Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle
ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba
becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált;
hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán
nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben
stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék
elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje
gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok
mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának.

Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen
készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt:

„Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a
bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám.
Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábizni
a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt
azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az
alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden
falat kenyérért Simferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem
késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő
hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.“

Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bün
terhe Miriámra volt szépen átháritva, a ki naturalizált tatár levén egy
Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre
képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle
inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire
méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt
viseljenek.

Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat
elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül
mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék
elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet
sokáig.

Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal
tekinte Alabinra.

– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat
kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyűgyübb embernek tartom az
ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár
tulajdonosa, Mirza Kobul egyike a leggazdagabb embereknek, és ime társam
nem tud rajta nehány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett
hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a
legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verstnyi
távolra az ő szövetségében áll, ugy hogy ő mindent elébb megtud, hogy
sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant
kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a
kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek.
A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások
minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant
kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet
tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszit unokájára, a ki egy
valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde igy adta ezt elő ti néktek
társam, Alabin őrnagy. Mind ebből egy betü sem igaz. Én azt az egész
környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza
Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét
nekem igérte. Az, a ki éjjelenkint a vendégeket ijesztgeti, nem az ő
unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem
nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére,
kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a
kastélyban; pedig az csak szinjáték gyöngébb szivüek megpróbálására.

A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s
kezdte őket rendkivül érdekelni a fölfedezés.

Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre.

– Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor?

– Kérem, őrnagy ur, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én
nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe
emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is
titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz
fegyveres embere van, s ha neki ugy tetszék, minket minden kozákjainkkal
együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva
sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s igy minden fortélyait jól
ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében,
tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vert pénz van
birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek
között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem
lehetetlen. Ha a tábornok ur kegyeskedik e felőli felfedezéseimet
tekintetbe venni, kérek nehány órai magányos kihallgattatást.

Karvajoff rendkivül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi
törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az
ebéddel, s elzárkozott Miriámmal.

– Tehát te azt állitod, hogy a Mirza unokája nem azon rut alak, a kit én
előttem Alabin leirt?

Ez volt legelső kérdése Miriámhoz.

– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van
tanitva. Ah Szendereli szép, nagyon szép.

– Szenderelinek hivják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És
szereted te azt a leányt?

– Szeretem uram.

– Tehát miért árulod el akkor a Mirzát?

– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt
hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól; és akkor
nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig ugy nyerhetném
el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között;
hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll
előttem; és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit
egyedül én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem
ismeri.

– Hogyan lehet az?

– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül
elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi
termésével a reászoritott nehány ezer embert világ végéig eltáplálhatja,
ugy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szoritani. A hegy két szük
hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód
azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el,
melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van épitve; a mi
meglehetősen malomnak látszik, de pincze ablakai ágyukkal vannak
ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az utról. Ez a
malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen tul van a hegynek egy
lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható,
gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy
párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a
rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a
farkasvermek, oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a
legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még
a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló
elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az
oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenkint elfoglalni a Mirza
sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyuk
ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, mig az ostromlók ágyuikat oda
nem vihetik.

A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté
Miriámot.

– Ez nagyszerü veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a
Mirzát elfoghatni. Csellel vagy erővel?

– Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és sok ereje
van.

– Tanácsoljál!

– Oroszul beszélek uram: egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e
felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy
kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges czártól érdemrendeket,
előmozditásokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek.
Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is
győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat
egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy
dandárnok vezetheti.

– Az sok neked, Miriám.

– Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk?

– Mikor van az?

– Ezt nem tudhatja rajtam kivül senki. A Mirza fegyveresei ugy vannak
elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban
a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál,
harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei
munkát és kézmüveket folytat s igy megy váltogatva valamennyin végig,
ugy hogy a ki az ágyukhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető
és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovas szolgálatot
tenni.

– Ez nevezetes belrendezés.

– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép
négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt
az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a
hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába
hozatalára.

– S mikor jő ilyen alkalom?

– Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt e dandár parancsnoka leszek.

A tábornok megszoritá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül
ne kérdezze tőle:

– És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját?

Miriám meghajtá magát és okosan felelt.

– Föltéve, hogy a fölséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand
meg.

És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét,
mintegy áldásképen.

Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a
csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az
elébbi kiegyenlítettnek tekintendő.

A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett.
Senki sem birta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után,
miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól,
bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem
jött.

Miriám pedig haza ment, s egy czitromlevével e szókat írta egy ötrubeles
bankjegy szegélyére:

„Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.“

Ezt a bankjegyet a láthatlan betükkel egy boritékba takarta, melyet
Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet írván mellé, melyben
köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s ezt egy tatárnyargoncznak
átadta; ki ott a postai közlekedés fenntartója.

Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a
dandárparancsnoki kinevezést.


V. AZ ÁRULÓ.

Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott
Szent-Pétervárra ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff
érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt
meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy
a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott
kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: „én
elárullak téged, hogy te ne árulj el engem“; a főtisztek tudósitást
adnak alárendeltjeik felől, és az altisztek előljáróikról: egyik a
másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas
tüzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset,
hogy az édes anyja elárulja tulajdon gyermekét.

Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy
a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert
a törvények szerint a czár első szülötte a trónörökös; már pedig K.
herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a
czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós
trónra lépte után született s igy ő a valódi trónörökös.

Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a
kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer:
szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert
akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen
szépen haladt mellette előre.

Az már köztudomásu dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját
és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos
iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki
sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik.

Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Mirianoff több főtiszttel
együtt egy csoportban lovagolt; egyszerre a szabályszerü sortüzelés után
összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek
segélyére; akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van
sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujnyival
odább talál épen Miriám mellén megy keresztül.

A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s
akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puska körömvasa, melybe
összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: „az áruló
Miriámnak.“

A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek
megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de
Miriám maga közbejárult, s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet
említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen.

Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még
jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt,
hogy amuletje van, mely félre fujja a golyót, mint a repülő szúnyogot.

Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép
mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy
évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház
oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével:

„Emlékül Miriámnak, az árulónak.“

Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól
járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép
volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak
felnyitása bízatott.

Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait
ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár
paradicsomán kivül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt,
hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mind ezt nem késett a
kormányzóval tudatni.

A titkos értekezleten elhatározák, hogy Mirza Kobul meg van érve arra,
hogy fájáról lerázassék.

Miriám bemutatá tervét.

E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállitmánynak jönni
Moszkauból. Már több izben megtörtént, hogy az orosz kormány által
küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti uton elvesztek. A kisérő
csoportokat az ördögtorkolata nevü mély völgyben háromszorta számosabb
rablósereg támadta meg s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az
ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett.

E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt.
Ez arany álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul.

Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebastopolba, és
azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a legnagyobb
vakmerőséggel megrohanni s mielőtt magához térhetne első zavarából a
megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni tartalmaikkal.

Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani.

Azonban ezuttal kelepczébe kell kerülnie.

Jöjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s
két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg
éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jöjjön rájuk
szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyiltparancsa a küldeményt
átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az
ördögtorkolatot; elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül
Mezrevárba juthatni s ilyenformán ezuttal ki nem kerülheti az arany
álarcz a tőrbe-jutást, a miből ezuttal ki nem szabadul.

Mezrevárral azután könnyü lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre
önkényt feladják azt.

Mig Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy
terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya
varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a
legpompásabb mintákra készite pálmás szöveteket, miken keleti fantazia
remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három
szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön.

A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha
valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet
égetnek ott sokat, meg szenet jó uram.

– Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes
munkát Szendereli a Mirzától; ráfonódva öreg apja vén vállára símuló
szép termetével. Ki megy itten férjhez, hogy ugy készültek a
lakodalomhoz?

Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza olyan
halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló! meg is
csipkedte ez arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan
felelt neki.

– Hát te magad.

A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele.

Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s
varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni.

Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény.


VI. AZ ARANY ÁLARCZ.

Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb
városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az
utazó a legjobb külsejü házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még
megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt.

Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg türhető hotelét; ide
szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni.

Egy estve négy fiatal tiszt ült együtt az „Arany szarvas“ étkező
teremében. Vacsora után voltak már és punch előtt; időtöltésből
kártyázgattak együtt.

Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak
segédei.

Alabin volt kiküldve a nyiltparancscsal, hogy az alatta álló fedezettel
átvegye a Perekopból jövő szállitmányt. Az átgondolt terv szerint minden
előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a
külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok;
parancsnokaiknak pedig az „Arany szarvas“-ból korán három órakor reggel
utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az
előkészületről.

A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám
figyelmezteté őket, hogy jó lesz feküdni menniök, mert ki tudja, mikor
fognak ismét alváshoz juthatni?

Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát
kivánva, betértek hálószobáikba.

A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve
tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa.

Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres
őr volt felállitva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani?

A vendéglő ugy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két
osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a
másikat Alabin. A külső szobákban segédtiszteik telepedtek le.

Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal
elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal, és nyert
iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában
szeretett volna álmodni, midőn felébreszték. Valaki végighuzta jéghideg
kezét orczáján.

– Ah, már reggel van Nikolaj? ásita félálomban Alabin, azt vélve, hogy
segédje költögeti s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy
mind a két keze erősen le van szorítva s a mint ijedten fel akart
kiáltani; egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel.

Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős
ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő
palástja alól s egy futó fényvonalt engedett végigvillani a szobán.

Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany
álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő hosszu ujju burnuszban,
melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede
láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban
különbözött szokott bálias álczáinktól, hogy rajta száj, orr és szemek
számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel
volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen.

A másik kettő arcza fekete fátyollal volt boritva.

Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve; akkor
az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt mély hangon, melyet az álarcz
is tompitott, mondá neki francziául:

– Monsieur Alabin; máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni,
egyik szemét se hunyja le.

Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette
belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez
nem nyult; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen.

– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany
álarczos; s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem
hallani nem volt képes, merre távoztak el.

Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit,
fegyvereit rendbe hozatta; s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk
felkelt-e már?

Azok azt felelték, hogy még nem izent le.

– Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk: monda Miriám,
azzal lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait
a városon kivül utban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat
rögtön a mély vizomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette.
Dél lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait
az alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak
nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kiktől egy lélek sem fog
onnan megszabadulhatni.

E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát
megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen
elszakította.

Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s
miután az azt jól, roszul bekötözte, még csak karját sem engedte
felkötni; csak ugy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy újj
annyi, mint semmi az embernek.

Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este
felé saját maga, segédeit, és egy pár lovast magához véve, megindult
kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak
messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg.

– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek hogy az öreg róka
neszt kapott előkészületeinkről s ezuttal hegyei között maradt.

Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy
kanyarulatnál az országutra le lehet látni, s itt nagy bámulatra
szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a
maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül.

Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé
Bianofftól:

– Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel?

Az ezredes egész biztonsággal felelt.

– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek
nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre
szállitani.

– S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám.

– Nyilt parancsot mutatott; négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt
mondta, hogy a pénzt Szebastopol helyett Kertsbe kell szállitania a
kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogot a fedezethez, a
mit én nem is tagadhattam meg tőle.

Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusitott arczán; az ezredes
által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyan az volt, a mit
Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle.

– S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól.

– Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát.

– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza
Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav; a mivel
czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még
ráadásba száz granátost.

Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint
a fal.

– Való ez? kérdé Miriámtól.

– Csalhatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt,
kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság
nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én napi
parancsom szól.

Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani
lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint
csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni.

Miriám megfogta az ezredes kezét.

– Ne csinálj semmi bolondot pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s
iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás; hanem
Alabinnal majd számolunk. Ez a nyiltparancs eltévedése megfoghatlan.
Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk,
hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a
félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei uttól pedig el van vágva. Most
siess utána gyorsan.

Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai
üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak
várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az ut s minden
megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek;
sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt
szekerekből és granátosokból.

Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza
kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon
parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak.

A város alá érve, künn találta az őrtűz mellett Alabin csapatjait.
Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de
még nem kapták meg.

Az „Arany szarvas“ elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt,
s az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt
tudá meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be
van zárva.

– Be kell törni! kiálta Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely
kettős zárral volt belül ellátva.

Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő
megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendővel.

Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyezetben.

Alabinnak idő kellett hozzá, mig kötelékeitől megszabadítva magához birt
térni, s csak nehány óra mulva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt
haditörvényszék előtt megjelenjen.

Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették ez esetet. Alabin ajtaja be
volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt
egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni,
vagy onnan kijönni.

Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben
ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt
perczig beszélgetett a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha
valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett
volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt mig ő odalenn járt; de
öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s
ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is
voltak nyitva.

– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre
fakadva a haditörvényszék elnöke.

Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek,
mintha mondanák: „az kettőnk közül az egyik.“

– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel;
midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze
kisujját erősen megharaptam; ugy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja
viselni.

Miriám keserűn mosolygott.

– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; igy nem jönnék azon
kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam,
miután épen azt ma reggel ízig ellőttem.

– Ha való: veté közbe szárazon Alabin.

Miriám e sértő észrevételre, hirtelen letépte sebzett ujjáról a
kötőléket s ujra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt,
melynek tagjai elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt ujra, hiszen
semmi kétségük felőle, hogy igazat mondott.

Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, mig balját bekötözék.

– A másik kezem szolgálatjára áll önnek.

– Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva.

A két fiatal tiszt másnap párbajt akart víni; azonban közbejött a
kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást; mindkét tisztet
felmenté a vizsgálat alól, megerősité elébbi rangjaikban s feladatául
tüzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyitsák be, melyikük
hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyuttal oda
utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt
őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon
belőle.


VII. A MENYASSZONY ÁLMAI.

– Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske?

Igy kérdezte reggelenkint szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja
már közel volt.

Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő
üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána
futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak
az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és
kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti
unokájától: „mit álmodtál szép gyermekem?“

– Álmodtam is, és ugy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt
szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt
és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én
voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal
lábánál pedig fel volt állitva a virágember; a minőt csak menyegzők
alkalmával szokás a lakodalmas házban felállitani: öltözete tiszta
rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja
szép császárszakál, a haja árva-lyán kalász, szemei csillagvirágok,
orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszorszép.
Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már kicsodák? és énnékem
ugy fájt a szivem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa és
liliom az előttem álló virágemberről, és helyette ott állt – Miriám. És
nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sirjak, a midőn őt magam előtt
állni láttam.

Az öreg jobbra balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmat
magyarázgatni.

– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát
halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét
siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni.

– Nem térhet ide Miriám vissza soha; sóhajta búsan e leány, s ugy
elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél
egyebet napjában nem evett; a kis arany halaknak szórta, mik szobája
szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy
piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem
gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy
orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi.

A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de
magában elgondolá, hogy az még is lehetetlen, a mit az emberek
beszélnek. Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni.

A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja
el ezt a szenvedő hazáját egy gyülölt idegen kegyéért; a kire annyi
dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy
szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégitett; és a kit ugy
szeretett a nő, oly híven, oly igazán; nem lehet az árulója a mennybeli
szerelemnek.

Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget
számára, az ő szivéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét.

És ha minden élő jel ellene tesz tanubizonyságot, akkor álmodik felőle,
és ébren is felőle álmodik, és jol tudja, hogy az csak álom, még is
ragaszkodik hozzá.


VIII. TATÁR HARCZ.

Miriám két egész ezredet egyesite Marzia városban; lovasait, gyalogságát
ugy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem
tudott meg előbb jöveteléről. Minden elől-utol találkozót összefogdostak
előőrsei s Hajbakut örmény a legőszintébb csodálkozással látta a fényes
tábornok urakat leszállani kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek
csókoljon kezet a sok közül elébb, midőn méltóztattak házába benyitni.

Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából.

– Fiam! monda e tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress
magadnak más szállást, mert ezentul én fogok itt időzni. Ismerlek, ki
vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme
lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s
félni sem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válaszsz lakást ettől
a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd
lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra.

A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a
moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog,
ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik.

Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb ovatossággal, hogy az
átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg
volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek
egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja.

Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz
visszatért, nagy meglepetés várt reá; a vitéz Karvajoff tábornok
érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani
rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott
időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson tul.

Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét
megszorithatták.

A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a
kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja
elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult
megtámadni szándékozik.

Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a
mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható
helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készitette azokat,
bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de
eszével is meglehetősen birni.

– Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az
első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán
leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától,
a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni; mint kinek hasonló
esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az
elősánczok elfoglalása a hegy-magaslaton; ezt rábízhatom bár melyik
vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint
személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is
eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig
behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem,
hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Mig a
gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék
bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne mehessenek
neki. A ki e feladatot pontosan teljesíté, az meglehet, legkevesebb
dicsőséget fog haza vinni a hadjáratból, mert azon esetben tán munkája
sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt
koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de
ha sikerül a kóborló tatárok közül még nehány százat magához vonhatni,
soha sem birunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s
ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi
fortélyait, ravasz, rendkivüli hadakozás módját, s hiszem; hogy ha
megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghuzzák magukat mocsáraik
között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani.

Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután
egy másik zárt levelet vont elő kebléből.

– Ez is önnek szól; monda, átnyujtva azt Miriámnak.

Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő
hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak! minélfogva
annak mindenekben engedelmeskedjék.

Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni
kardrojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit
a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás
is.

Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt, s tudatá vele, hogy
parancsát várja.

– Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi
kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak
megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg: a
Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam
itt a középpontból intézem a megszállást.

Miriám arcza legkisebb változást nem mutatott.

– Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de ujolag
figyelmeztetem Alabin ezredes urat; hogy a tatárok ravaszságától jobban
lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé ovatos lenni nem tud,
nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve,
mint egy magában a Jura szakadékai között.

Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali estére
figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám annál
halaványabb.

Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint
okos ember, ugy számitotta ki magának a dolgot, hogy majd nagy
áldozatokkal oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti;
és íme most látja, hogy ő maga van legelső áldozatul szánva, hogy
elhatároztatott, miszerint ő veszszen legelébb is kárba; hogy ő legyen,
a kit elhasználnak, és nem az, a ki a hasznot aratja.

A legközelebbi éjszakán kellett a malom elleni támadást végrehajtania.

E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága
alá.

Saját kiváló öltözékeikről megismeré a katonákat Miriám.

A szibériai zászlóaljak egyike volt az; a mik ugy erednek, hogy a hol
nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tizezer vesszőt ki
birták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik
előtt kibeszélni, kik tán itt amott katonai forradalmak részesei voltak,
vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos
jacobinusok, veszélyes társulatok czinkosai; az ilyenekből saját
ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott
fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők
rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sánczárkokat, s azt a
kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az
ellenségtől és saját maguktól.

Midőn egy ily ezred bizatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár
reá?

Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, a mi Oroszországban el van
törültetve.

Miriám ha különben nem tudta volna is ezt, eléggé sejtheté abból, hogy
tiszttársai oly szivesen búcsuztak el tőle ez este, mint a kit nem
fognak többé látni; maga Karvajoff is részesité annyi kegyelemben, hogy
titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona köpenyt
fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát.

Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos
övét, felrakta rendjeleit; gömbölyü prémes cserkesz süvege mellé akkora
kócsagot tűzött, hogy ágyuval is rá lehetett czélozni, s még az egész
tetejébe felkerekíté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy a ki csak hirét
hallotta is, rá ismerjen róla.

A mint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólitá meg minden
ember: ez még is vakmerőség, ez Isten-kisértés; hisz igy mindenki ő reá
fog czélozni.

– Hadd czélozzanak: felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e
rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől
Miriám eltagadja magát.

És ugy ment fényes lobogó köntösben arany boglárokkal, gyémántos
rendjelekkel, abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza.
Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná
ott, hogy oda lőjjenek.

Egy két fegyveres társa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen utjában
nem volt, de hogy azok közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az
több mint valószinü.

E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanus
jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az
árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanus göcs
legjobban meg lesz oldva igy: ha hű volt Miriám, akkor elesik
Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően
vész el, de még is csak elvész.

A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki
feltalálta.

A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a
várost, hogy azon ismert utra forduljon, mely a malom tájára vezet.

A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat
itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatlan okok miatt
ugy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivó vizet.

Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka, némely helyütt alig ért
bokáig a kövek között csergedező viz, s egy-egy külön szakadt gödörben
kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz
katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot,
némelyik itt-ott skorpiót is fogott a rák helyett; megfőzte azt is,
semmi baja sem lett tőle.

Az utolsó előőrsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt
folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a
folyam mentében.

Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem
látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket.

A völgyön mély köd feküdt, melyen alig birt keresztülderengeni az ujhold
sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még
bevárni, mig a hold is lemegy, azután a köd és sötétség két jó barát
lesz.

Addig ott kell időzniök a vizmederben; ha egy hang elárulja ott létöket,
végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre
megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő
tud, hogy fagyna meg szivökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi
folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen tul óriási gátokat
zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger
zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel
volna is tele, ugy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné
szétszórt csontjaikat össze.

Az igazi ut, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy
perczben ugy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük
fölött. Mindenki lehuzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem
látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek
eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a
víz itt amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit,
elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből
lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a
hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat
gyujtanak meg, s kivilágitják az egész vidéket.

Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: a lőpor ugy is
átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség, csak a szurony ad még
vigasztalást.

Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van,
itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni
tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon
mindenki, hogy beléjök ne akadjon, a ki megsebesíti magát bennök, el ne
jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja
fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az
úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni
egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a
malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a
párkányra.

Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe
kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s
a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felforditott hombár előtt,
koczkázva, odaütött közéjök öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva:

– Adjátok meg magatokat!

A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik
használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott
közülük, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai
rárohantak volna, ő is eltünt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt
rögtön lebocsátott csapda rekeszte el.

Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva a malomgép
teremében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az
első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha
negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a
padlásig sehol.

– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a
malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult.

Helyesen gondolá, a mint a fáklyával az üreg nyilásához lépett, rögtön
tiz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra balra, a kik mellette
álltak, holtan hullottak le.

– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld
életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add
legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak.

– Nem félek, biztositá Miriám a vitézt. Ereklyém van: s azzal elővonta
kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki íme nyilaktól volt
átlövöldözve Diocletian császár parancsára.

Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát
azontul Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és
tűznek oszlopában.

Miriám sebesen nyomult előre a szűk alaguton; gyorsaságtól függött
minden siker, egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan
talizmánjának kell lenni.

Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató
csattanás hallatszott kivülről, melynek dörgése, mint valami óriás
harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy
összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a
rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával
végződnék.

– Mi volt ez? kérdi egymástól a rémület.

A válasz borzasztó.

Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak
benne? ki bírná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett
kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most
is vonaglik itt amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha.

Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az
oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A
közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól,
mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban.

A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a
tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora
után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett;
mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a
folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté; boszonkodva szólt, hát
veres bort adtok nekem?

Nem veres bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek
vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett
elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben.

A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény
Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen; az elkezdett énekelni
a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüst pénzeket adtak neki
viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék
Mirianoff emlékére márvány oszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a
piaczot az ő nevéről hivatja.

Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét
hozta urának a fővezérhez, és a vállalat eredményérőli tudósítást.

A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alaguton menekült tatárok a
győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet! maga Miriám csak az
által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a
tatárokat üldözé az alaguton. Megbizatását végrehajtá, s most kér
segitséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa.

E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő
rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül
nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz.

A tiszt urak sajnálni kezdék a pópának adott ezüst pénzeiket.

Karvajoff hideg vérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám
hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára
erősitést.

Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai
órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bízva.

A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető uton Miriám azon
javitást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett,
ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb tulpartra volt az ut
áttéve, melyet a tatárok ugy látszik készakarva hanyagoltak el.

Ez ösvényen haladva Alabin két óra alatt tette meg azt az egész utat,
melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár.
Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer.

A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás
régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára.

Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik;
ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól
aludni.

Nehány nap alatt annyi viszás dolog történt vele, hogy nem bir
kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását uj diadallal kecsegteti a
mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve látni azt a csodálatos
rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb urnőjét s talán jutalmul nyerni az
egész tündéri tanyát, tündéri urnőjével együtt. Boszut állni gyűlölt
vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt
saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon dijhoz, a
mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró
képzeletei közé: – az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével
bir, mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud
állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyülöli a tatár is,
az orosz is, és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak
e rendkivüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a
csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés
kalandjára talált gondolni; tökéletesen indokolva lehetett azon
aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté
háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát,
mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve.

Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami
világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd
terjedni s mindinkább közeledik.

– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét
hajtja felénk a szél: vigasztalá magát Alabin.

A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág még is egyre
közeledett.

Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak
előre, s szerezzenek róla tudomást, mi az?

Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyukat elhelyezték, s az
egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi
alakban jöjjön is az.

Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött
kozákok.

„Az ördögök jönnek!“ kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó
nyelvvel bírta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet
okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem
látott ilyen ellenséget senki.

Minő őrült lárma ez!

Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak
bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a
tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely
vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély
az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról.

Gyorsan az ágyukhoz, gyorsan a lovakra jó moszka vitézek! késő volna
sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz
leend.

Rémes, rendkivüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány
könyveiben, hogy a bölcs vezérek ovakodhassanak tőle, a hol nem segit
sem az ágyu, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a
kezében; csak egy segitene, a futás; de az kinek jutna eszébe?

Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik az ördöngös harczra
vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb
embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az
ismeretlen lovast.

Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták
őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag
kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották.

Azzal hajrá!

A horogvégü ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng
neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő
szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az
orosz dandárra.

Alabin négy ágyuja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a
fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit.

Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyuval
közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszu folt támadt a közelgő
lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét
összefolyt az s jött robogva és üvöltve.

Még egy lövés, és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az
oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök.

Az égő, izzó homloku fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete
alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a
tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a
pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok
szívbeli bátorságát megpróbálni.

Valóban sápadtak voltak.

A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima
elmondására sem volt többé idő.

Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez
volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek két felül
hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyugolyók, egyik még sántikálva rohant
mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült
állat ugy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha
nem is érezné, hogy vele vannak.

– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor
előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé.

Mintha csak búzakalászok lettek volna!

A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak
semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a
kozákok lovaik alatt voltak, s jó esett nekik, hogy égő homlokaikat
valami enyhítő nedv érhette; a legázolt lovak és lovagok vére.

Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot.
A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan
futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve,
a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast
egymás vérébe taposva.

Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; ugy bukott le, hogy meg nem
birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a
két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint
átugrálni feje fölött némelyik nagyot döfött szarvaival a holt paripába,
melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen mellette, a
fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, mig a többiek agyon nem
taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek, a
feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a
csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre
hult vitézeket, kik még életjelt adtak.

Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott,
s nem tudott magának számot adni róla, hogy miért nem veszi most annak
hasznát? Későbbre tartogatta.

Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak
után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos
kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet kettőt
felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai
csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a
lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje
fölött pörgetve hosszu dárdáját, mint egy könnyü pálczát.

Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a
mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült
hosszu serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta,
melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszu karikás
ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen
arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélyel
szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletü feje
körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér
fagyott meg.

E gyülöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az
orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent
el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani,
talán valami átkot, de ez a kiáltás nem bírta elhagyni ajkát. A pisztoly
talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni.

– Halál reád!

A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s
csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát
rásütötte. Szája zárva volt, és karja ketté törve, a látás még az
ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt.

A vad lárma, a dúló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés
mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a
föld megszünt reszketni, a táj elsötétült ujra s egy óra mulva ismét
néma és csendes lett a környék.

Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak
a Miriámnak még is csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának
választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette,
ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely
vérétől nedves ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva leheli
ki lelkét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyuzás hangjai
nem törhettek idáig; s az őrt álló vadászok kik a város véghelyein
voltak felállitva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi
folyam partján végig egy hosszu csapat lovasság: hosszu dárdáikról
könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami
rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani,
hogy Miriám veszélyben van, tán segitségére kellene menni.

Karvajoff azt mondta, hogy „majd reggel!“

Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni,
ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt helyeken. A
kiket a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett;
csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan.
Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel
díszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől
elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor,
melynek feje nincs.

Haza szállinkozó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat
beszéltek el a tábornoknak az éjszakai rohamról az ördögök ezredeiről,
mely ellenkező tudósitásokból olyan zürzavaros gombolyag keletkezett,
hogy kevésbbé jártas vezér, mint Karvajoff el nem igazodott volna rajta.
Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő összefüggést
találni s azt a kormányzónak Szebastopolba megküldeni, remekmintájául
minden későbbi haditudósitásoknak:

„Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor
tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek
nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim s
seregünk bátor figyelme meghiusitá az alattomos kisérletet, s az egész
gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba
vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött
szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot
elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárnokon kivül,
ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harczban
(igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell
azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszaverése alkalmával
hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott; s még sebesülten is
folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség
veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a
tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak,
se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden perczben várom,
hogy a lázzadó Mirza életre halálra megadja magát stb.“

Ezt a tudósitást aztán rábízta egy kozákra; a kozákot még az nap délben
lelőtték a Belbeki nádasok között s a hadi tudósítás még azon este
szerencsésen megérkezett – Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak
magának.


IX. A MENYEGZŐ.

Kinek volna gondja Mezrevár paradicsomában arra: minő haditerveket főz
Karvajoff táborkara? hogy készíti hadi tudósitásait, hogy állitja fel
ezredeit?

A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász
most is ugy hullámzik, a szelid galambok most is ugy turbékolnak, mint
az előtt, Oroszország egész tüzérserege nem szomoríthatja meg őket.

A várkastély tornáczában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron
fiatal tánczos leányok játszanak hosszu rózsafüzérekkel tüneményes
játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyülve, fényes
ó-nemzeti öltözeteikben.

A közterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a palló nem
selyemszőnyegektől, és az asztalok a drága edényektől.

Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó
kedve, csak a menyasszonynak nincs.

Senki sem tudja még, hogy ki lesz a vőlegény?

Választani ugyan könnyü annyi derék férfi közül, de kinek volna
bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halovány,
mert gyülöli azt, a kit szeret?

Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más,
hallgatnak és mosolyognak.

Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát
kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tűzött
hosszu hadzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép
szemekkel, alabástrom fehér arczczal; kis énekes madárkája szomoruan
meghuzta magát urnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem
szabad őt onnan elhajtani; Szendereli nem szeret már e világon semmit,
csak e kis énekes madárkát.

Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó
maga, s olyan jókedvüen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna
arczának e torzképre, hogy még furcsább legyen.

A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan
üdvözlé őket, mond:

– Kedves rokonaim; örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy
uj ünneppel szaporitsa Mezrevár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát
akarom eljegyzeni nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e
czímet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok.

E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virág koszoruk egy
harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyültek előtt állott – az
arany álarcz…

A meglepetés hangja hallatszott minden ajkról.

Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul
megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta
volna őt bátran harczolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a
legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett,
soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tűnt el,
mint megjelent.

De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte
ez álarcz alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délczeg,
telt termetre, mely a Mirza csontos testalkotával alig volt
összeegyeztethető.

– Elismeritek-e, kérdé Mirza Kobul, hogy ő nemzetünk legderekabb hőse?

Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az
arany álarczos előtt.

Ekkor unokájához fordult Mirza Kobul s gyöngéd szeretettel kérdé tőle.

– És te ismered-e, hogy ő nemzetünk legdélczegebb, legszeretetreméltóbb
fia?

Szendereli hallgatott, nem felelt; de a mig ő hallgatott, egyszerre a
kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni jobbra
balra, s mintha ő akarna urnője helyett felelni, énekelni kezde, vígan
csattogva, repesve.

Mirza Kobul inte az arany álarczosnak, hogy nyujtsa kezét Szenderelinek.

Az álarczos kinyujtá jobbját és azon a kezén csak négy ujj volt, a
legkisebb hiányzott.

Szendereli méltán bámult maga elé s alig látszott valamit tudni arról, a
mi körüle történik.

De e kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki bámulatára
oda repült a lovag kinyujtott kezére, egyik ujjról a másikra szökve s
szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve reá vissza, mintha kérdené,
hát az ötödik ujj hová lett?

Ekkor lassan leemelé képéről az álarczot a rejtélyes alak s azon
pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg:

„Miriám!“

Valóban ő volt az. Az annyira gyülölt, annyira szeretett ifju, kiről azt
mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, mig
szivével menteni törekedett.

Nehány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyülölt
alaknak rohant, a midőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan
odaveté magát az ifju keblére s gyönge testével készült őt
megvédelmezni; mig a Mirza nyájas komolysággal csillapitá le a
dühöngőket.

– Ő az én legkedvesebb hősöm.

– Nem árult-e el mindnyájunkat ellenségeinknek?

– A mit tett, parancsomra tevé; felelt a Mirza. A mit kimondott,
akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat
ellenségeinkkel? azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük
megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy
soha el ne távozzanak innen!

Azzal megszoritá az ifju kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a
tulboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája
erkélyére, bemutatá az egybegyült harczosoknak, mint ezentuli vezérüket
az oroszok elleni harczban.

Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről
aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg
menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a
legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes
suttogásokat hallhatta volna, miket a tauriai föld legszebb leánya
váltott örömittas vőlegényével! hátha még azokat a titkos beszédeket
hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik
megrontására Miriámmal!

A míg a hold fenn az égen, addig az ifju vőlegény menyasszonyáé leend és
a mennyországé, a mint az lemenend, a csatáké és öldöklésé.

Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott
bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; a ki pedig
nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel
Miriám köntösébe öltöztettek.

Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harczosai rá
ismerjenek róla és rá ne lőjjenek.


X. SZÁMADÁS.

Miriám a boldog rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel
betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek
álmaikban.

Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül
kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik
terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan
vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett
rajta.

– Miriám! szolitá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a
szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most ugy figyelj szavainkra,
hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott
Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán
Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát
árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e
nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat?

– Meghajtom magamat előttetek, válaszolt Miriám.

– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is
hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e
mindig?

– Hű és okos voltam.

– Mered bizonyságait adni ennek?

– Életem rajta.

– Tehát felelj: miért fedezted föl az oroszok előtt erős rejtekünket?

– Hogy kényszerítsem őket a harczot velünk megkezdeni.

– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e
rejtekből?

– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesitém a veszély felől,
ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre utat nyitottam.

– Te foglalád el a malomerődöt éjjel ravaszul rohanva meg azt.

– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elforditva a csak
általam ismert villanytelep billentyűjét az alaguti üldözés alatt.

– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá
nekünk, hogy személyed sérthetetlen, és sem orozva, sem csatában téged
bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna
tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a
Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősitse hozzád való
bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsulyosabb
kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan
lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e
rejtek helyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk
életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy
terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot?
Miért állitottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy
vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a
jövendőn.

– Azt mondád, felelt Miriám, e helyen kellett fenntartanunk nemzetünk
életét, a mig eljön az idő, melyben régi hatalmunk visszavívására ujra
előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt
idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító
ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a fekete
tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni e földön;
s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyuik dörgését az
átkos Akthiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is kirántsuk
kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére.

Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e
szavaira Miriámnak.

– Allah akbár! Allah kérim! hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely
közé egy magányos „Alleloa!“ is vegyült: ez az örmény szava lehetett.

A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orczáját, kezeit,
köntösi szegélyét, s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé:

– Légy áldott és légy boldog.

Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja ujra megnyilt Miriám háta
mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó
menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arczára. A
szerelmes hölgy félálomban erősen szoritá férjét pihegő keblére s
izgatott hangon suttogá:

– Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél
egy sötét szobába, a hol semmit sem lehett látni. Előtted álltak
férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed
fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna,
leütötték volna fejedet.

Miriám megcsókolta a kedves álmodó ajkát:

– Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én
tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról
és galambnevetésről.

– Pedig oly eleven hallottam valami kiáltozást.

– Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra
fordul az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj
szerelemre én lelkem gyönyörűsége.

A boldog ifju csókokba fullasztá szép arája sötét aggodalmát.

Künn a karcsu mecset tornyában pedig hirdeté az imám vonatott énekkel:
hogy egy az isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, ugy vevé annak hasznát
a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatni rajta.

A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a
sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan,
de épen azért az ostromlottaknak sem nyujthatott menedéket. A
mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek.

Karvajoffnak egy valóban nagyszerü terve támadt.

A helyett, hogy seregeit egy kétséges sikerü ostromra vezesse, elkezdett
egy hosszu alagutat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamarákkal.

E kamarákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor
egyszerrei fellobbanásával az egész tömör sziklát egyszerre
szétrepeszteni.

Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül
megmenekülhetni, s ha mind valamennyien a csodák mesés hősei volnának,
és ha ezer ágyu őrzené sánczaikat, még sem szabadulhatna meg közülök
senki; egy veszni induló vulkánra van épitve váruk.

A tatárok tudhaták e munkálatokat, de nem volt módjukban megakadályozni.

Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki
által felszólitá alkudozásokra.

Föltételei elég fenhéjázók és büszkék voltak.

Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott
helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén.

Karvajoff természetesen gúnyos megvetéssel utasitá vissza e kérelmet.

Második héten ujra felszólitá a Mirza békülésre. Most már csak puszta
életkegyelmet kért maga és társai számára.

Karvajoff azt izente vissza, hogy adja meg magát életre halálra.

Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az
alaguttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját
akarta már megszabaditani; legvégül már csak azt kérte a tábornoktól,
hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit.

A tábornok egy perczig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még
az ártatlan leány sem; vesszen az is a többivel. Pedig ez a leány a
tulajdon gyermeke volt.

Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára
a tábornok, és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt
rohanni a tatárok saját táborában s a milyen fegyverrel ő vívott
ellenük, olyan fegyverrel sújtanak ők vissza, s a mint ő nem irgalmazott
a szelid gyermeknek sem, ugy nem fognak ők irgalmazni senkinek s
betöltik az orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet, s jól tartják a
környék minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival.

Karvajoff ostoba kérkedésnek vette a választ, s nem sokat ügyelt rá.

Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után,
valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s
kihurczolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni.

A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai
mindenütt csatakészen álltak az árkokban, melyek szokatlanul ki voltak
száradva ez időben, a hegyi utak szoros átjárásai mindenütt ágyukkal
voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei
sziklától, melyek mögött éber lánczolatban volt felállitva a dzsidás
lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellentálló erőn!

Ember nem! De hátha emberinél hatalmasabb erők szállnak le a harczba?

Mindenki kétségbeesett harczra volt készen.

A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták
kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé
temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog
kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy.

Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat
keresztülvágniok, az egész uton a völgy torkolatig több mint husz
ágyutelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes
sziklaoldalon egyenkint végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a
hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege
nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok.

Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva
az orosz gyalogságtól, gátok vannak emelve levágott fákból, miknek
kifelé forditott gallyai közül a czéllövészek bizton ellövöldözhetik
elleneiket.

Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra
fordulhat nem remélt veszély idején.

Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a
tatároknak: az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy
futó őzet meg lehete látni az erdőben.

Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymás után három röppentyűt bocsátottak
fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben.

A jó emberek még be is jelentik, hogy mikor kezdik a rohamot.

A mint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai
valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést,
mintha óriási ménlovak s érczszekerek rohannának vashidakon keresztül, s
azon pillanatban ijesztő orditás hangzott fel a hegyárkokból, hol az
orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerőd előtt, majd a
mezrei rom alatt, és az alagutnál, azután mindenütt egyszerre; és e
vészkiáltás oly általános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre
gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy perczben tartott egy helyen,
már a másikban husz ölnyire kezdődött ujra.

A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik
köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő
mennydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül.

Nehány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegzett
ágyuktól, a nélkül, hogy egy lövést tennének, mint nyargalnak legbátrabb
tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a
segítségükre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek.

Mi történik itt?

Minő pokoli munkát végzett Mirza Kobul?

Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi
folyamot, s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger
szakadt volna a völgyre alá, őt percz alatt az egész lapály viz alá volt
merítve.

Mit használt a seregek száma, mit az ágyuk és tűzaknák az ostromlóknak?
Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre.

Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vizár,
egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén
fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy perczig futottak, a
harmadik perczben ragadta őket magukkal a hullám, összehabarva véres
csontjaikat széttépett faderekakkal, s odahengerített szikladarabokkal.

Ah a vizár szilaj vad paripa, egy perczben hátára kapja lovagját,
másikban összegázolja, fehér tajtéksörényébe hiába kapkod a haldokló
keze.

A vizroham mindig óriásabb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál,
hol medre megszűkült, visszatorlott s akkor öt percz alatt öles
magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, tulhágott partjain, elönté
a várost s odahordá Karvajoff lábai elé, holt összetört vitézeit, kik az
iszapos vizforgókban, mint kúszált szemét kavarogtak alá s fel.

Viz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermekek papiros játékait
vagdalta a sziklákhoz a vizár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel
jó paripája úszott ki a vizből; egyszer aztán valami sziklagödörnél
forgót támasztott a viz s elnyelt lovagot és paripát.

Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt
kihuzni, és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata
e perczek alatt.

Törzstisztei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni;
mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly
rettenetesnek tartá azt, hogy nem bírta lelkébe fogadni. Ő meneküljön a
mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket kigunyolt,
kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök! Inkább a
csatában veszszen el!

De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harczol, és az nagy ur, az
nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ir
békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még
daczolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik
és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen
elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni.

Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem
közönséges ember, a mirza egy daemon, ki nem csak fegyverrel kezében
harczol, hanem elemekkel is; tüz, viz és föld az ő szövetségesei e
helyen.

Amaz önmegalázó alkudozás, a színlett kétségbeesés véghatározata, mind
csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja.

Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff
tábora töredékei futva hagyják el a völgyet!

Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait,
mert a hidat elszaggatá az ár, s a hosszabb utra kellett kerülniök.
Egész éjjel tartott a rohanó vizár zúgása a völgy mélyében, reggel felé
kezdett el csak csillapodni, elhallgatni.

A mint Karvajoff a sikra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép
volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant
kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly
gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a
felhalmazott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított
hullái, egymásra torlasztva, és szétszórva a síkon.

A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripáival s a mint
végig ment rajtok, kicsordult a köny szeméből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Karvajoff Szimferopolba érve serege maradványaival, értesült Menczikoff
herczeg vesztesége felől az Alma alatt.

Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A
szövetséges hadsereg támadása háttérbe szoritá a meséket Mirza Kobul
felől.

Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől
s vállat vonitottak rá. A kormányzó azt az észrevételt tette reá, hogy
az érdemes tábornok egygyel szaporitotta az ezeregy éjszaka meséit. Itt
is, mint azokban, tulvilági tündérek jönnek a választott herczegek
védelmére, kik lehelletükkel seprik el a hadseregeket.

Ennél jobb mesét is gondolhatott volna ki a tábornok.

Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rosz élelmezés miatt
vesztette el serege két harmadát, a többi mind költemény.

Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert
a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll.

Karvajoff végképen kiesett a kegyelemből.

Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamodott, hogy mint önkénytes,
mint közvitéz harczolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle
megtagadni. De hadosztályt nem bíztak rá többet, még csak egy káplár
allját sem.

Abban az ütközetben ugy harczolt a tábornok, mint illik derék
közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, ugy
esett el.

Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bünét
reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok
veszteségének.

A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáikat;
a szilisztriai kudarcz gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok
sírjára tették emlékkő gyanánt.

Karvajoff helyét Alabin nyerte el. Még sokra viheti dolgát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősiteni kezdték, egy dandár tatár
lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifju s egy öreg főnöktől vezetve,
kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harczaikról.

A komoly angol urak hitetlen arczczal hallgaták e tüneményes dolgokat;
néha egyet mordultak félrefordított arczczal: humbug! A laestrigonok
földén született férfiak beszédét váltogatva kell hinni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A jámbor tatárok azonban harczolni fognak, a mig erejökbe telik: nem
nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a
harcz végén? El fognak hullani erre arra. Senki sem törődik ő velök.

A jövendő majd megmutatja, van-e még számukra élet a világon?

Tán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők
természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt
sírhalom álland, a világ minden fajaitól őrzött félszigeten, a mezrevári
magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a halottak:
idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomoruságát nem érti
senki.

Talán még azután is örülni fognak azon a kis helyen: talán még azután is
fognak uralkodásról álmodni: – talán még azután is büszkén fogják
mondani egymás közt, hogy az a föld még az ő nemzetük földe, melyet
hóditó meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve – egyik
bükkfától a másikig?… s a csikósok, a gulyások fogják egymást Mirzának,
Khámnak, Kalga-szultánnak nevezni, a miről senkinek másnak nem szükség
tudni semmit…



A BASI-BOZUK.

Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a
hires heverő.

Azért nevezték hires heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó
puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan,
a mig abban tartott.

Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott
egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere,
gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni
helyéből, vagy egy kicsinyt odább csuszni, hogy az áldott gyümölcsök
közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanem ha
odaesett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: „ime Khaleb
Rizlán, fogjál és egyél“, más különben ott éhezett a derék férfiu a
bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap,
miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a
szomjuság miatt, nem hogy vizért ment volna a forrásra, hanem reggelig
imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő
angyalaival azt az üres tömlőt azzal a tejédességü nedvvel, a mi a
Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor
látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak
elfoglalva.

Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát
két tenyerébe téve, s bámulá az Isten-alkotta porszemeket, mily
csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei
Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem
nyolczszegeletűre van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály.
Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a
csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák
az egész világot, egyik végétől a másikig.

Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek
sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és
mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számitotta magát ez
utóbbiak közé.

Egy napon jöttek hozzá ismerői, és mondák neki: „Khaleb Rizlán,
feleséged haldoklik, téged ohajtana még egyszer látni.“

Rizlán meg sem mozditá állát tenyeréről.

– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz hűséges nő volt, meg fog látni a
paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint
voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni?

Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondták:

– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most
meg a tevédet?

– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd föltalálja ő a forrást
magának s ha igaz állat, visszatalál ismét jászolához; ha pedig nem igaz
állat, akkor minek vesződjem én a háladatlannal?

Harmadnap megint uj hirrel jöttek a szomszédok a heverőhöz.

– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak
a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk?

Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd
imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyü legyen az, midőn az alsiráth
hidján átcsuszamlik; de helyéből meg nem mozdul érte.

Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlának a szomszédok:

– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat
menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kivül talál. Siess hajlék alá.

Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket.

– Majd a fejemre teritem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem
esik bennem semmi kár.

Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az
irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy
ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig.

Még tán heted nap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem
jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott
fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá.

– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert
ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a
hitetlenek Sztambul ellen, le akarják verni a félholdat a
mecsetek-tetejéről!…

… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott
volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem
rohant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől utól talál,
veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével?

A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség
sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán neki
rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól,
melyben ők most beszélgetnek.

– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a mig csak
oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton, a kinek nincs: gyalog sorban.
Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót.

Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben,
miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat
előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt
ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik
falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az
ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segitett köszörülni
kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt
beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a
prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a
lázadásba, mig egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül,
kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával
Sztambul felé, vitte arra a nagy utra, melyet lóháton és könnyü szerrel
is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel.

A dühöngő csoport faluról falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik
fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsu gyermekek mellett,
kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája
végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd
tanulja meg az is jó korán minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen
karu földészek, öszvérhajcsárok lóggatták meztelen lábaikat kétfelé
öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszu
kantusaik végét karjaikra vetve; kik közt fényes, czafrangos lovagok
ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú
ruházat keverékét segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos
puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni – régi idők, keresztes
háborúk emlékei, hosszunyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú
kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszurva, gerezdes
buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával,
mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek
találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg
kést dugni az övébe, ugy menni a harczba.

E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig
öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni, valamelyik darabjából
öltönyének nyilván turbánt csinált, mert az meg több az elégnél.

Hanem azért e legkisebb férfiú vállai emelik a zászlót; ez a sovány,
vézna alak szinte összetörni látszik a nagy sulyos lobogó terhe alatt,
melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A
vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden
kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót;
ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák
pálmaszilva egész úti készülete; – s maga mellé fekteti, mikor aludni
megy.

Husz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a
száma, a másik tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen
nyomorultul elmaradozott itt-amott, egyesével, párosával a lelkesült
népnek fele, ott az utfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek
odább.

Huszad napra megérkezének Sztambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az
örömtől, midőn nehéz zászlója alatt a padisáhok szent városát érinték
lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem
szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve
magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak.

De hát mi ő neki Sztambul, és mi ő Sztambulnak, hogy ugy örül annak
láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra
idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele?

Nincs ő neki semmije Sztambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a
próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt
kivánja ő és egyebet semmit.

És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet.

Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely
részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá, s megy
utána, a hova az vezeti, és meghal és boldog.

A szent hit harczosai megismerték a világhirű szerályt aranyos
kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khorkhori szökőkút
előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent
lélekkel.

Sokáig várhattak, mig valaki hozzájuk szólt: s nagy fejcsóválgatva
nézték, mint járnak a tisztátalan gyaurok a szerály kapuin ki s be, a
honnan ők ki vannak zárva.

Ekkor egy csomó softi elegyedett közzéjük; fiatal alkorán tudósok, kik
egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt
hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik
valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén.

A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez.

Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is
szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva
nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott
hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezuttal látni nem
fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit
elől utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van
verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére
Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek?

A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Sztambulban,
hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták
Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésük szerint az uton.

Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musirnak, a ki épen akkor rosz
kedvében volt.

Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott.

Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól.

– Honnan jöttök?

– Kiki a maga tűzhelye mellől: felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk
mindnyájan, a hol jó dolgunk volt, és boldogságban éltünk, onnan jöttünk
ide.

– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok.

– Köszöntünk musír: mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is
félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak
ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a
moszkókkal.

A musir vállat vonított s azt mondá hangosan a mellette állóknak.

– Valóságos „basi-bozuk“ (őrült fejű).

Rajtuk maradt a „basi-bozuk“.

Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy
rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak.

Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák
között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért
olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fatetejébe is, de
a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem.

Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész
kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólitá őket, hogy
csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak
tán valamit.

Csak egy intés kellett a zavart fejűknek; hiszen ezért jöttek ők oly
messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy
magával vitte őket.

Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a
basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn; egyszerre két oldalról előtörnek
az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját.

A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb
oldalának s keresztültörték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had
ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába
kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy
hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem
értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég
utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafáti
sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor
basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig.

Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok
felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők
fogtak el husz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább
állt.

Az elfogott lovakon ülve, ugy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a
táborig s odaküldték őket ajándékba a musirnak, a ki olyan lenézve bánt
velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni.

A musir rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s
meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentul éhezni nem szabad.

E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb
Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a
legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban
minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden
tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három négy ujja, pofája
összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén
van. Ruhája is erre arra lógg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert
a legközelebbi alkalommal megint ugy összetépeti magát, mintha sasokkal
enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták
emlékéből; ugy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan.

A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi
basi-bozuk. Elébb ágyuval lövöldöztek egymásra az emberek, azután
puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra
jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi
harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével
megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem
néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent
talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak
azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig mig más ő
rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de
mire fölkelt, még is a muszka volt halva; lovakkal elgázolták a földön,
föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem
eresztette élve.

Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet
leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a
megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, ugy akasztá azt
nyakába, mint valami drága lánczot, ugy lépett a musir elé; ajándékba
adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből.

A musir pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára
adván eképen, hogy ez nem illik katonához, ellensége holttestét
szabdalni; vágja addig, a mig él; a halottnak hagyjon békét.

A basi-bozuk átlátta, hogy a musirnak igaza van, s azután még jobban
ragaszkodott hozzá.

Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is
basi-bozuk volt: minden uj rendeletre duzzogott, nem lehetett vele
parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta
parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök.

Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállitá seregeit a
musir; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok
ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a
musir parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az
ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek
vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől
megverje a moszkót, mert mind egyet értenek vele.

Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza.

Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a
katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musir: egyszer
csak utját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját,
kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél.

– Nem arra musir, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa;
átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a
gyalázat, és te hátrafelé mégy-e? Hogyha előre törsz, nincs oly
muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan,
a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket az
ellenség már neved előtt is, s hogyha árulók ülnek hátad mögött a
padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan
ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted.

A musir megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak
menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg
van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni.

A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s
elkezdé lázítani a harczosokat, ugy hogy egyszer a vezér azt hallja,
miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdék hangoztatni,
hogy le a miniszterekkel! éljen a musir.

Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musir rögtön kiküldé
altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé.

Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött:
elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már.

Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló
nyele alatt, melyről a lobogót ugy lelövöldözték már, hogy csak egy
foszlány fityegett még rajta.

– Álljatok rendbe, mondának nekik a musir altisztjei. Nem volt ez
kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna
a gyalogoktól. Ez természetes. Jó barátok, ismerősök szeretnek egymás
mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek
van lova, a másiknak meg nincs.

Ekkor megjelent a musir egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly,
elhatározott hangon felszólítá őket:

– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek
alávetni?

– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musir.
Viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy „ugy van!“

Ekkor mást kérdezett tőlük a musir.

Akartok-e visszatérni hazátokba, és elhagyni ezt a földet békeséggel?

– Ne mond azt, musir! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Muhamed
hite veszélyben van; és a mig háboru van, vissza nem térünk
tüzhelyeinkhez.

A musir arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük
harmadszor, – utolszor:

– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázzadó görögök ellen; avagy
Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni
Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban?

– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen
sehova.

A musir kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon
pillanatban két belső kapuja megnyilt a kaszárnyának, s nyolcz ágyu
egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére.

Azután ismét becsukódtak a kapuk.

Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott,
mely még hörgött nehány perczig.

De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a
harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: „éljen a musir!“

A musir pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel.

– Szegény jó fiuk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna.



A GYERKŐCZ.

– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom?
Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka
teje s egy kicsinyt föleszi a szájat; de gyermekkoromban én is igy
próbáltam.

– Köszönöm a szivart; dohány füstöt bámulni még nem tanultam; de a
kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom.

– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!…

.......

Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több
szórakozás végett összegyült tiszt társaságában, kik egy szép novemberi
nap délutánját arra használták, hogy a vizárkokban felszedett hetes
sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a
világ hátrafelé, azalatt mig ők nagy fáradsággal haladnak előre.

A megszólitó egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan
sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetü férfi, a kinek
csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden
öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki
a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptul s veresek a
hidegtül, de még sötétebb és veresebb azokon a dacz és büszkeség, mely
minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna
nevezhető.

Az pedig a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona;
tiszti vállrózsával és kardrojttal; s a legszelidebb tej és
rózsa-arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még nyakkendője is ugy áll,
mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd gondoskodó kézzel; s
mintha látná az ember ez arczon azt a gyönge csókot, a mely azt tetszik
mondani: „gyermekem éltedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj,
gyermekem meg ne halj!“

Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált
katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat
küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra,
mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez
ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még
egészen tiszta volt, és inggalléra fehér.

– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz
kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz
belőle.

– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt.

– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok
közül valónak látszik, a kik azért jönnek háboruba, hogy a legelső
ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják.

– Ne féltsd tőle; vigasztalá, egy hórihorgas irlandi tüzértiszt. Majd
megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyülni, egy ilyen
tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova
leszálljon, s ha egy pár bombát hallott szétpattani, visszakérezkedik
nagyhamar édes anyjához.

– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle
szinü volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a
futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s
az ázott ruha crystalizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva,
tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját.

– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben,
szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; – a hol ember ember ellen
kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi
lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája
elől?

– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a
minapi volt; tréfálózék a tábor legvigabb vitéze, Brownie; – szegény kis
fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami
ágyuhoz…

A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz
felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja
ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy
futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósitásaival, vagy
leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss
Nightinghale ápoló kezei közé.

* * *

Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész
hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugati szél,
mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpenyegeket, s reggelre
csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a vizárkokban, kiket
tiz óra hosszat lucsokká áztatott az ónas eső, olyan szép ragyogó mázt
kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának
candirozva. A köpönyöget nem facsarni, hanem törni lehetett, s a kinek
csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a
ráfagyott sártól.

– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve
egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit
a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne!

Ezt a fütés szót ágyuira érthette; a jó keresztyén! maga fázik és mégis
ellenségeinek akar fűteni.

– Valjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy
belefagyott a sárba, ugy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg
rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom huzott-e valamit az
orrára? Sajnálom, ha az orra megveresednék, vagy épen lefagyna.

Reggelfelé elkezdték az ambulenceok sorba szedni az éjszaka megbetegült
katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat
érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek
csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran.

– Valjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra
megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó
szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon!

Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy
bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai
igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva,
sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyü
nyakkendő volt rajta csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni
ingelejét, ugy hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben
semmi változás sem látszott az urfin, a patent sáron kivül, melyet
Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak.

– Egerton ezredes kéreti önt magához: szólt az ifju tiszt a tűzér
parancsnokhoz, tiszta csengő hangon.

Valóban, még csak el sem volt rekedve.

– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt.

– Ott.

– Önöknél nem esett az eső?

– Esett.

– Hát a szél fújt-e?

– Fújt.

– Nem találja ön, hogy hideg van?

– Nem.

– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná.

– Szükségtelen.

A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható
könnyüséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a
tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember
télen nagy botosokban, hosszu köpönyegben, kiállott lábakkal járni.

A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon
olyan sebesen.

– Uram! Ön igazán nem fázik?

A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz
ez a mosolygás.

– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás.

– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek?

– A milyen például Uj-Seeland, és a Behring öböl tájékán szokott lenni.

– Volt ön ott?

– Igen: a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes.

Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon utat
önkénytesen megtette, az tul van a jégpróbán. Annyit meg kellett neki
engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon
messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő,
ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s
vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki
tizenhat éves korában.

Nem sokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből
alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi
parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt
cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat
rostopsin és arak-kortyocskák mellett.

A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske
kivételéig, ki azt állitá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni,
akkor is csak vizet iszik.

Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kisérte.

– Teringettét, ifju ember! ugy önt el fogja fújni a szél! tréfálózék az
egyik tiszt.

– A nem evett és nem ivott katona rosz katona, monda a másik.

Egerton maga is híjába tett neki különbféle toasztokra ajánlatokat, a
hogy szokták fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi
gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb
királynőért.

– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele
pohárral.

Az ifju még jobban elpirult.

– Nincs szeretőm.

– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit
visel. Nos? nem valami zsinor látszik ott ki, a min valami medaillon
csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel
ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és francziák?

Az ifju tiszt habozni látszott feleletében.

– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem
arczkép?

– Igen. Arczkép. Válaszolt az ifju. Anyám arczképe.

Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni sem szivarozni nem
tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban
verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a
halál.

Azután békét hagytak neki s nem kinálták többet semmivel. Az
érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból
szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre
jönni.

* * *

Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket
felváltani. Az angol sereg minden része ugy el volt foglalva minden
ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik
kidültek a sorból holtan vagy betegen.

Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon
maradt; az alatt, mig a másik fele lefeküdt.

Lefekünni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az
emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan
állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa,
átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját
egymás segitségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e
sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyü éji
öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni
a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt
orditása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a
sánczépitésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyölését, a
granát rekedt búgását, s fel-felébredni egy szétpattanó bomba csatajára,
a riadót verő dob pörgésére, az éji cseltámadások nyugtalanitó zajára:
nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok
közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét:
„Miatyánk, ki vagy a mennyekben“ egyik kéz a sziven, a másik a kardon
ujra elalunni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós
szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körül az agg vitézt, ki beszél
nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol
ostrománál.

Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment fekünni…

Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben,
éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a
sötétben, mely kérdéseire felelt.

„Ébren van a gyerkőcz! valjon soká fogja-e még kiállani?“ gondolá
magában.

Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt.
Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az, a hol
éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a
másikat szivére tette, az volt a paplan.

– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; – épen mint az arab mesékbeli
dzsin az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak
köpönyeget sem takart magára!

Pedig oly hideg szél fújt, ugy keresztül kasul járta az embert.

Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét levetve nyakából,
ráterité azt az alvó ifjura.

– Ostoba suhancz! dörmögé magában: azt szeretném, ha elfagyna keze lába.

És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpenyegbe.

* * *

Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol
alatti téli éjszakák változatossága nem volt az.

Egyik éjjel ugy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta
minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott
ugy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a
bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor aztán mindenki
azon csudálkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is
meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy
az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A
zugolodó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor
ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háboru volna az utálatos köd
helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos
levegő-iszaptól.

Még ez a kérésük is meghallgattaték.

Abban a legsürűbb ködben nagy csendesen lopózva megközeliték az orosz
csapatok az angolok víárkait; s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis
felviditó véresőért; felrohantak sánczaikra „ime itt van!“

Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról
nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be
a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek.

Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után
a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a
lövésre; szurony és kard csattog mindenütt, és a megforditott puskaagy
dolgozik; a szitok a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő
egy-egy legyilkolt hosszu halálorditása, ki még a földön fekve küzd a
testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz?

A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak
sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyitja, hogy egy
árokból már kivetették az angolokat.

De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen
veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel
fektetve le a közeledőket. Ki e gonosz ember?

Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály
nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve.

A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton
ezredes. Kémeitől azt eleve megértette.

– Adja ön meg magát ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én
Kozakoff ezredes vagyok.

– Örülök, hogy van szerencsém: viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám
közelebb jönni.

S hogy könnyitse neki a közelitést, levágott megint egy oroszt, a ki
előtte alkalmatlankodott.

– Kénytelen vagyok önt elfogni uram: kiálta a támadó.

– Nehéz leszek. Tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa
és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit.

S ugy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra balra, mintha vig
tekeasztal mellett volna, a hol háborut (a la guere) játszanak.

Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek
Egerton támaszkodott s ha oda sikerűlt felkapniok, szuronynyal őt
könnyen ledöfhetik.

Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik
gyorsan közelit felé. Ezen bizonyára nem lehet segiteni, hanem azért
megadásról szó sincs.

Abban a pillanatban nagyot ordit a felkapaszkodott orosz s fejtetőre
bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő
meg hanyatt essék alá.

A szomszédból segitség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő
kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van
tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan.

A segélyül érkezett tiszt gyönyörüen harczol; ugy veti magát a szuronyok
közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz
alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát,
amott félrecsúszik; aláfurakodik a hosszu puskacsőnek, s mikor jobbja
kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s ugy harczol tovább.

– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész
testével neki feküdt az ellenség tömegének.

Az mindinkább tért kezd vesziteni; az angolok visszanyomulnak a
víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava:
„czélozz!“

– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni
sánczról most verte le az utolsó ellent.

Dehogy fogadott a szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet
parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a
gyerkőczöt.

Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá
százan.

– Előre fiam! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs
ideje az ellennek, hanyatt homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az
az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem
lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de
utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást.

Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak ujra.
Egerton megszoritá az ifju kezét, megszoritá azt melegen és hosszasan:
egyebet nem is szólt hozzá: hanem Egertonnál nem is volt a kézszoritás
puszta gymnasticai gyakorlat.

* * *

A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a
seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a
tacskó! igy nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden
ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike.

A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha
valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: „rá
kell a tacskóra bizni.“ Annak nem volt semmi lehetetlen.

Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén
elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta
mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana.

Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya,
annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet.

April utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges
seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy
estve oda hivatta magához Egerton ifju barátját.

– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt
találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza
nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni.

– Szivesen.

– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön
minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet?

– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni.

– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol
még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegitene. Sajnálom, hogy
ezt meg nem ismered.

– Rá érek még. Felelt az ifju könnyü szivvel.

Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy
még ötven évig is elélhet; hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni,
elég ideje van még!

Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven
emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronkint megdördülő
ágyu világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát.

Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős
földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen.

A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e
sánczolathoz a legnagyobb csendességben.

A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike
jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll
élükön. Égnek a harczvágytól.

Senki sem veszi észre közeledésüket.

Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak
az egyes piquet őrök járnak kelnek a sánczfokon.

– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen.

– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára!

Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok
előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak
fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely
a felriadt orosz őrseregnek volt szánva.

– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyü gyermeket hajitva fel a
sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban, utána emelve roppant
termetét: a széles kard fogai között.

– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol mennydörgő hangon. Le
van róva a látogatás.

A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz
vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszeritik.

Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé forditja fegyverét.

– Végezd fiam a magadét.

Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg
hanyat homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra balra vágott utat
magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől
kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy
pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát.

A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat.

– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt: előre
gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével
öltönyébe kapaszkodva.

– Mi bajod fiacskám! kiált az ezredes s rátekint a gyermekre.

Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de
egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s
borzasztó elnézni, ezen egy pillanat, hogy átváltoztatja egyszerre az
arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla
valami hideg kéz.

Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a
sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju,
mint egy letört virág.

– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében.

– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Ugy halt
meg.

Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton,
hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy
volhynski vadásznak s mondá:

– Nagyon jól volt.

Most felvette kardját és ment az embert felkeresni.

Az emberirtó sortüz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált
fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani
fegyver.

Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében.

Kétszer lőtt az reá revolver pisztolyával oly közelről, hogy egy
falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit.

Vannak fenevadak, miket nem ér semmit ugy meglőni, hogy a golyó
keresztül kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják
őtet, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt.

Egerton kardja földre teriti az oroszt egy csapással… Ezt meg nem
gyógyitja senki.

– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá
kardját feje körül s lerogyott a porba.

Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt orditottak.

E kedves zene mellett kilehellte lelkét.



AZ ELLENSÉGES KOPONYÁK.

Minthogy ez az elbeszélés kissé borzadalmas természetü, előre is
figyelmeztetek minden gyöngébb szivü olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt
egészen olvasatlanul; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak
a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés
előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes
felelősséget vállalni.

Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog s hogy ilyen
sokáig tudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik
becsületére.

Még akkor igen fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként
nyomtatásban kijött büneim tanuskodnak róla, nagyon hajlandó a
földfeletti mysticus eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós
sejtelmek, végzetes események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb
szakállam, de több hajam, kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt,
mint most: és ez akkor ugy volt jól, most meg igy van jól.

Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával
egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez művelt főurainknak, kit
ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor urnak fogok nevezni.

Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő
pedig házi gazda és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki
kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat
beszállásoljam hozzá; ki is igen szivesen fogadott; különben is a vendég
nem volt nála nagy ritkaság.

Gábor ur egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt
könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött
állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is
tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat
foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági
haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak
szánva! például, hogy az ajtóban álló vasember, a mint valaki az ajtót
kinyitja, rögtön felemelje fegyverét s a mint beteszi, ismét
tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivü látogatót majd a
nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el
mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem
lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, ugy megfogták.

Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni s
készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor ur
nem is producálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem,
könyvtárába vezetett; megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsü
kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsét-gyűjteményét, mikhez
igen érdekes historiai adatokat tudott elregélni: én megkértem, hogy
engedje meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem.

– Szivesen, csak tessék: monda ő egész udvariassággal s gyönyörüségét
látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori
hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg
az a félczipő, a mi itt előttünk áll.

Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy
idejöttem.

Gábor ur különösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott
adatai irányában tanusíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes
történetkék elbeszélésében.

Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét.

Vacsora felett magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy
titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor urral egyedül
maradtunk.

Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy
órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam.

A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon
bútorairól nyerte ezt a nevezetet; s egy pár középkori fülkéről, a mik
valami góth idomzatot képviseltek.

A középen tágas kandalló volt megrakva pattogó hasábfákkal, mellette
kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen
szürcsölgetve a füszerillatu pecco nedvét.

A kandalló melege, a késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira
elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit
sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből s fejem határozottan a pamlag
vánkosa felé huzódik.

Gábor ur észrevette ezt az állapotomat s mosolygva monda:

– Ön, ugy látom, hogy álmos is már.

Nem volt okom őszintének nem lenni.

– Bizony én akár itt e helyen elaludjam.

– Azt pedig nem tanácsolnám; szólt Gábor ur komoly arczczal; ez a szoba
nem igen jó hírrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak.

Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről.

– Tán kisértetek látogatják?

– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel nappal.

A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széljel tekinteni.

– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó
lánczos rémet: a mi itt van, az igen egyszerü és kézzel megfogható
tárgy. Van kedve talán megnézni?

Hogy lehet ilyet még kérdezni is!

Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom.

Gábor ur egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt
lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott,
melyek egy gömbölyü üveggel voltak betakarva s elég csudálatosan
egymásnak háttal fordulva.

Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami
kisértetszerüt elismerni. Emberi csontmaradványok; csak annyira
félelmesek, mint egy kihúzott fog; a mitől senkinek se jut eszébe
megijedni.

– Ez a két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez
uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is épitették. Nagyon
tragicus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással; s
czivakodtak a kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés
szine alatt meghívta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős
boraitól, mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg
most is itt van. Később egy szolgája, ki részes volt a büntudatban,
elárulta a bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint
elásták a vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a
családi sírboltba, hova a sírboltőr az orozva meggyilkolt testvér
csontjait is eltakaritá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két
testvér-főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha
sem türhették egymást, arczczal egymás felé fordítva. Egyszer azonban, a
mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve
látta, hogy a két testvér feje egymásnak viszásan van fordulva. Az ember
nem volt nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal;
azt hitte, valami vándor patkányok tehették ezt a változtatást a
koponyákban, s ismét összeforditotta őket arczczal. Másnap újra lement
őket megtekinteni, ismét meg voltak fordulva, tarkóval egymás felé.

Ez igy tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a
koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztatták helyzetüket, utoljára a
sírboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer
a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a
szivét?

A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt
már maga is csaknem kisértetté változott egészen.

A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás
embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a
sírboltba, az állitott csodát megtekintendő.

A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött
rá, hogy ő tegnap estve is megforditva helyezé őket egymás mellé.

– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata.
Ez nem más, mint két csontdarab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi magától
nem mozdulhat.

S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik
koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az
csakugyan mozgásra képtelen tömeg.

Abban a pillanatban ugy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy
az alig birta azt fogai közül kiszabadítani.

A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset
után; a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis
újján.

Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint
midőn én az uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses
lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leirta, azzal végezve a
mysticus regét, hogy az elhagyott sírbolt ajtaja itt meg itt van –
befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá s a helyiség egészen
feledésbe ment.

Mingyárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyü volt rátalálnom a leirás
után, kibontattam azt s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a
két ellenséges koponyát, miként állitva volt, egymástól elfordulva.

Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem
mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém s ugy
hozattam fel e szobába.

Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát
tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak
mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot; midőn
erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök
időkre melancholicussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt
ebben a szobában s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este
arczczal össze fordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek
egymásnak fordulva.

Rendesen ugy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a
titokteljes tényről s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte
többé megczáfolni.

Gábor ur szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e
csodás titokról szemlátomást meggyőződni.

Melyik huszonkét éves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna
érdekelni?

Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak s
fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat.

Gábor ur nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a
gömbölyü üveget felemelte, a két halálfőt nagy ovatosan egymásnak
arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk.

Azzal megmutatta az alcovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát
kivánt és egyedül hagyott.

A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főur pitvarnokával. Cselédsége
mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája
között három kisebb nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam
meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden
emberi lehellettől.

Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi philosophiát tartottam
meg magamnak hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb
megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába?
azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható,
kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót
bezártam reteszszel, s még azon felyül a pamlagot is eléje huztam, s
arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével.

Azontul még egy biztositékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a
fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői
redőzeteket képezett.

Elővettem utitárczámat s a függönyt legkisebb redőivel lerajzoltam abba.

Ez igen furfangos ötlet volt.

Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a
függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre ugy
el fognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem
hasonlíthat.

Azután uj hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a
karos gyertyatartót a kis egylábu asztalra, s ledűltem a pamlagra azzal
az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni.

Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren
tartja, ujra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál
rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól
majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé.
Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van
feltéve. Gábor ur kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen
különös, hogy most ugy ohajtom ezeket az erős szeszeket.

Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt;
csészémbe töltöttem belőle s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé
nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni:
odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a
kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem
vissza theaasztalomhoz.

Szép meglepetés várt rám.

Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda két uri ember ült,
a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik
rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehaju,
hosszu lelóggó bajuszszal, simára borotvált állal, a feje tetején egy
kerek kopaszság volt látható.

Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben, az utóbbi
barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése.

Ez a két uri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit
én magam számára elkészitettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle,
azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon.

Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájok
közeliteni, leültem egy sötét szögletbe s onnan néztem hogy mit
csinálnak?

A két ur sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben
beszélgettek is egymással.

– Jó estét öcs.

– Jó estét bátya.

– Itt vagy megint öcs?

– Itt is maradok bátya.

– Szük kettőnknek ez a kastély.

– Tágas volna, ha egyikünk oda alant laknék.

– Hol odaalant? A pinczében?

– Még alantabb: a sírboltban.

– Ezt el kellene végezni egymással öcsém.

– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk.

– Pisztolyt szeretsz-e jobban, vagy kardot?

– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik.

– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz.

– Méreg pohár volna jó és sorshuzás bátya.

– Nem volna rosz, de meglátszik a hulla arczán.

– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le
egymást.

– Hát azután?

– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti.
Itt egy hosszu szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki se tud meg
róla semmit.

– Igazad van, kivált te nálad, kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold
van a fejem tetején.

– Ne félts te engem!

Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás
fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett
hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és
pamlagot.

Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor
a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, szinültig egészen, hogy a
nedv szine a csésze szélén fölül lebegett.

– Egészségedre bátya.

– Egészségedre öcs.

A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá azt mindig, midőn a lenyelt
kábitó nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott
előre hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek
kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek.

„Igyál öcs, igyál bátya.“

E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha
valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb
lilaszinbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre
jobban szédelgett, valjon melyik fog elébb ledülni?

A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban
olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem birtak már egymáshoz
beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra s kinálták némán a
kábitó italt.

– Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltünt
egyszerre.

Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a
kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül
voltam a szobában.

Álmodtam ezt, mondám magamban: és nevettem rajta; és a fogaim ugy
vaczogtak. Álom volt, álom volt: bizonyitgatám; most már megyek
lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s
aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak,
kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni.

A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt
szükségem gyertyára, a miket ugy sem gyujthattam volna meg, mert
csutakig leégtek. Az ágyat igy is megtalálom. Levetköztem nyugodtan, az
órámat felhúztam, s azzal félre vontam az alcoven függönyeit az ágy
elől, hogy majd bele fekszem.

Az irtózat fogta el minden érzékemet.

A vetett ágyban ottfeküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan
eléktelenült két hulla. – Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé
fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje: a
másik pedig mellette feküdt mellére fordítva s a feje szemközt az
égfelé.

A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt
szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni
akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim
elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát s rettenetes
kinnal kiáltottam valami szót, s mire azután – felébredtem.

A kik rosz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kinba kerűl az
embernek akkor egyet kiálthatni.

Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül.
Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem
magamban, hogy nem fogok elaludni.

A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt.
Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba
semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam.

Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része.

Hát a fülkében mi történt ezalatt?

A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske
sem változott el rajta.

Ehez tehát nem nyúlhatott senki.

Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól, léptem a titokteljes
fülke felé s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt.

És ime… a két halálos ellenség koponyája – háttal volt egymásnak
fordulva.

Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül;
mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig.

Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek,
zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a
legrejtélyesebb phantomot.

Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen
tudomásuk.

Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és
gyülöl és elfordul egymástól.

Nem hiszem, nem lehet, nem igaz.

Látom, borzadok tőle, de még sem igaz.

Igaz, de még sem hiszem.

Eszembe jutott a lelkész története, ki szintén tagadta e földfeletti
csodát s rá merte tenni kezét a kisértet fejére s azután holtig viselte
annak harapását.

Nem bánom.

Hadd harapjon meg engem is.

Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott.
Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és
megforditottam.

Hah!

Mi történt? megharapott-e?

Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem,
miszerint valami furfangos óramű van belsejébe alkalmazva, mely azt, egy
rugó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva.

A reggelinél találkoztunk Gábor urral. Ő szokása szerint komoly volt, én
is.

– Hogy aludt ön? kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal.

– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet
üldözött tőle.

– Hát a koponyák mit csinálnak?

– Ugy látszik, hogy engem kitüntetésben részesítettek, mert nem csak
hogy hátat forditottak egymásnak; de még fejtetőre is álltak.

Gábor ur nagyot nevetett e szóra.

– Ön megnézte, hogy mi van bennök?

– Azt tettem.

– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a
csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs-e valami a koponyákban?

– Féltek, hogy ugy járnak mint az ördögüző lelkész.

– S ön nem félt?

– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom: s most már nagyon
sajnálom, hogy azt tettem.

– Miért?

– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok.

Gábor ur még jobban kaczagott.

– Még egyet szabad legyen kérdenem. Valjon a többi historiai adatok is
mind ilyen érvényesek, a miket én tegnap följegyezgettem?

A főur mosolyogva monda.

– Bátran pipára gyujthat ön velök.

Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni.

Csak arra kért Gábor ur, hogy ha tehetem, ne szólják e fölfedezésemről
senkinek, hadd szerezzen általa ezentul is másoknak üdvös ijedelmet.

Megigértem; hogy tiz esztendeig titokban fogom tartani.

A tiz esztendő épen a mult héten telt le; a két kisértetes koponya
története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává.



A MENNYEI PARITTYAKÖVEK.

(DEBRECZEN VÁROSA KRÓNIKÁIBÓL.)

Kuczuk nagyváradi basa idejében sok veszedelmes napot kellett a jó
Debreczen városnak kiállani. Ez a hóbortos török, mihelyt valami
csekélységért megharagudott reájuk, azzal fenyegette őket, hogy az egész
várost tűzzel vassal elpusztítja, férfiait levágatja, asszonyait rabul
elviszi, kincseiket zsákmányra bocsátja, a város helyét sóval behinteti.

A szelid és bölcs birák eleinte szép könyörgéssel, jó szóval kérlelték,
ajándékkal engesztelték a hóbortos basa haragját, egyszer azonban Dobozy
István uram kerülvén a biróságra, az maga is kurta nyaku, hamar
tűzbejövő ember volt; a mint egyszer valami hitvány ok miatt Kuczuk basa
megint ellenük förmedt, azzal fenyegetvén a debreczenieket, hogy majd
rajtuk megy, ez azt izente neki vissza: „no hát gyere!“

Kuczuk basa szörnyű méregbe jött erre, rögtön felülteté hadait, még
éjjel megindult s másnap reggel ott állt Debreczen alatt; „no hát itt
vagyok.“

A városnak nem voltak valami erős falai, sem árka, sem felvonó hídja; az
egész védelme tizenkét rongyos toronyból állt, a mikben a polgárok a
száguldozó tolvajnép ellen őrködni szoktak, vakolatlan tégla építmények,
náddal tetőzve, a miket az első ágyu-lövés halomba döntött volna; hátul
rozzant falépcsőkkel ellátva, mik kivülről vezettek fel rájuk, mintegy
folytatásul egy köröskörül járó fafolyósóban végződvén, a honnan be
lehetett a toronyba menni, ugy, hogy ha a lépcsőt ellopták volna a
torony mellől, senki sem tudott volna belőle kijönni többet.

Minden ilyen torony forma góré egy-egy kaput őrzött, tiszteletes
távolságban állván attól, hogy a netalán besiető ellenségnek utjában ne
álljon; nehogy az bolond fővel a tornyot is elrontsa s ujra kelljen
építeni.

E tiszteletre méltó őrhelyek biztos voltát semmi sem tanusítá annyira,
mint az, hogy valamennyinek a hegye ki volt adva gólyafészeknek, a hol e
jámbor állatok estenkint féllábra állva, olyan hűségesen elkelepeltek
óra hosszant, mintha ők őriznék a várost legjobban.

Kuczuk basa ugy intézé a jövetelt, hogy egyszerre a város minden kapuját
elállta seregeivel s minden vályogtorony irányába felállittatott egy
nagy kerekes ágyut, a mi meg volt töltve. Igy akart beszélni a
debreczeniekkel.

Jön azonban a városból hozzá nagy sietve egy Panajoti nevű görög, a ki
még Sztambulból származván ide, Kuczuk basának régi jó ismerőse volt, s
rendesen, ha a város tanácsának valami csiklandós izenete volt a
basához, ezt küldte hozzá, jól tudva, hogy ezt nem huzatják ott mingyárt
karóba.

– No hát mit mondanak a debreczeni bírák?

– Kegyelmes uram, bizony ez a Dobozy István kurucz ember; a mint a te
fenyegetésed megérkezett hozzánk, ő rögtön minden fiatal leányt,
asszonyszemélyt és gyermeket szekerekre ültetett s elküldött Tokajba;
azután parancsolatot adott ki dobszó mellett, hogy kinek mi értékes
jószága van, tépje szét, vágja le, vesse a kútba s a mint az ellenség
megtámadja a várost, gyújtsák fel azt egyszerre negyven oldalról,
vessenek tüzet minden templomba, toronyba, s aztán kiki fogja a dárda
nyelét, vagy üljön a lovára, ha van, s majd akkor megmondja, hogy melyik
kapun menjenek ki? Még pedig ugy elmenjenek innen, hogy soha képpel se
forduljon senki Debreczen tájékára vissza, Kuczuk uram aztán feleljen
meg majd a magas szultán színe előtt, ha kérdeni fogja, hogy hova lett a
nagy Debreczen város? mely ennyi meg ennyi adót fizetett a portának
hűségesen, a vezéreket ajándékozta emberül, a hadsereget tartotta
liszttel és takarmánynyal; ott dicsekedjék el majd vele, hogy azt biz ő
porrá égette s bevetette helyét sóval, azon való haragjában, hogy roszul
égett a pipája.

Ezt izente Dobozy István uram a basának s Panajoti azon módon elmondta
neki szórul szóra.

– Átkozott vastagnyaku kálomistája! kiálta fel mérgesen a basa, bizony
még megteszi, a mit megmond. – Aztán pedig arról csakugyan nem akart
felelős lenni, hogy egy olyan várost mint Debreczen, kiirtson a
világból, csupán uri roszkedvének kihűtése végett; holott Debreczen
olyan szükséges volt azon a helyen, hogy ha ott nem lett volna, magának
a töröknek kellett volna oda egyet építeni. – Tudja jól a kutyaházi,
hogy nem akarom a városát elpusztítani, azért mer velem olyan fennyen
beszélni; de kapjam csak ki ide a gyepre, tudom, hogy olyan utat tetetek
vele egy fekvő helyében, a miben feltörik a talpa.

Panajoti erősen bizonyitá, hogy a debreczeni lakosság a legvégsőre van
elhatározva, s a mint a basa egy trombitát megfuvat, vagy egy ágyut
kilövet rájuk, ott minden lángba borul egyszerre, s az egészből senkinek
semmi haszna nem lesz, minden drágaság ellevén ásva a földbe, a nők és
hajadonok szépe eddig túl van a Tiszán; a férfiak pedig meg vannak
dühödve, ki kaszát, ki kardot fogott, azokkal is baj lesz elbánni, a
milyen keserüségben vannak most.

A basa átlátta, hogy Panajottinak igaza van; most az egyszer a
debreczeniek kifogtak rajta. Azért is ujra visszahivatá a kapuktól
felállított csapatjait, befogatott megint az ágyukba és azt mondta, hogy
kegyelmet akar cselekedni Debreczennel, csak legyenek bízton, nem bánt
senkit; ezentúl kegyelmesen fog velük bánni. Dobozy István uramat még
külön meg is dicsérte, elszánt, bátor magaviseletéért s szavát adta,
hogy e jeles tromfért soha sem fogja bántani, sőt akármikor valami baja
lesz, csak folyamodjék ő hozzá, számíthat pártfogására; ha pedig Váradra
talál jönni, az ő házát ki ne kerülje, ő bizonyosan nagyobb
vendégszeretettel lesz ő iránta, mint Dobozi uram volt őhozzá.

Azzal vissza ment Váradra ágyústul és seregestül rendén.

A debreczeniek nagyot lélekzettek utána s mindenki dicsérte, és
magasztalá bíró uramat, a miért ilyen bátran a tíz körmére mert állni;
lám mégis csak a török látta át utoljára, hogy neki kell engedni.

Kuczuk basa azonban alig érkezett meg Váradra, rögtön hivatá maga elé
Badrul béget; az afrikai szerecsen lovasok vezérét, s ilyen dolgot
bízott reá.

– Ma este, mielőtt lealkonyodik, felülsz ötszáz lovassal és megindulsz
Diószeg felé. Valahány embert akár jövőben, akár menőben találsz,
mindegyiktől megkérdezed, hogy ez az út visz-e Nagy-Kállónak? azzal
engeded futni. Ezt cselekszed, a mig éjszaka nem lesz, akkor egyszerre
letérsz a diószegi utról, belegázolva egy balfelől fekvő semlyékes
rétbe, hogy nyomot veszíts: mikor a semlyéknek végit érted, ki jutsz a
mezőre, ott találsz majd pásztorokat, a kik juhokat, ökröket őriznek,
azokkal elvezetteted magadat Létáig. Mikor a létai tornyokat meglátod, a
vezetőket vagdald le, s a helység alatt elvonulva, térj be a nagy
erdőbe, abban az erdőben megint találsz mészégetőt, vagy csordapásztort,
a ki ugy elvezet az erdőkön keresztül, hogy elébb ki ne juss, mint a hol
az erdő Hadházon felyül véget ér. Ott megint tedd el láb alól vezetőidet
és maradj lesben. – Holnap, vagy holnap után, vagy talán egy hét mulva –
addig te az erdőből ki ne jöjj; – látni fogsz négy vagy ötszáz szekeret
Tokaj felől közelítni. – A szekerek válogatott szép leányokkal és
asszonyokkal lesznek rakva; bizonyosan pénz és csecsebecse is van náluk
elég; azokat mind egy lábig elfogod. Ha férfi van velük, azt vágd le; a
mi pénzt találsz náluk, oszd fel katonáid között; a népséget pedig
hajtsd ide hozzám Váradra. Jól megértsd, a mit mondtam: a fejedet
kezedben hordozod, tehát ugy vigyázz rá.

Badrul bég megérté a parancsot és távozott. A szerecsen vezér olyan
ember volt, a kire ilyesmit rá lehetett bizni, mert képes volt erdőn
mocsáron keresztül az egész országot végig utazni, s lováról le nem
szálni, mig küldetése helyére nem jutott; ott pedig étlen szomjan
hetekig elácsorogni lesben s a rábízott parancsot az utolsó nyakvágásig
végrehajtani híven.

Kuczuk basa magában beszélgetett a debreczeniekkel: „nevettek ugy-e?
kaczagtok? örültök? no csak ti nevessetek ma eleget; majd mingyárt el
jön rátok a sírni való nap“.

* * *

Tokaj felől a széles országuton egy hosszu sor szekér közeledik Hadház
felé; ez a debreczeni hölgykaraván.

Ötszáz szekér egymás hosszában, csupán asszony és leánynép, egyetlen
férfi sincs közöttük, akkora sem, a mekkora az ostort fel tudná emelni:
maguk hajtják az asszonyok a lovakat is; a kit pedig az Isten férfinak
teremtett köztük, annak meg le vannak a kezei kötve szépen a pólába,
mert annak még kis baba a neve.

Ennyi asszony, ennyi leány egy csoportban! Képzelhető az a jó kedv, az a
lárma, a mit az uton elkövetnek; mindegyik beszéli a másiknak, hogyan
hajtotta el biró uram a törököt a város alul; milyen szépen ráijesztett?
van rajta, lesz is rajta egy hétig elég mit mesélni; óh a veszélyből
kiszabadult szivek phantásiája gazdag.

Egy-egy kocsin csupa fiatal leány ül, azok előre hajtanak s elkezdenek
valami méla ősrégi dalt, a mit azon időkben énekeltek a Tiszától
Moldováig; talán azt, hogy: „Fördik a kácsa, Fekete tóba, Készül
anyjához, Lengyelországba“ vagy pedig azt a másikat: „Ha kérdik, hol
vagyok? Mondjad hogy rab vagyok, Kezemen lábamon Vas békót hordozok.“ Ez
a nóta vala akkor nagyon nagy divatban, tudja Isten! olyan szívből
énekelte azt szegény magyar ember.

Akkor aztán az egész sor szekéren valamennyi leány rákezdte a nótát;
majd felvették vele a nagy mennyezetes eget; szegény kis pacsirták ott
fenn a magasban győztek velük versenyt tilinkózni.

Delelőre az egész karaván megállt a zöld halomnál, a mi ott van a sík
rónában; ki tudja, ki rakta oda? a mi csontunk van-e benne, vagy a másé?
bizonyosan csak a mienk, mert körülötte olyan puszta az egész vidék.

Nincsen falu, nincsen város közelében, egy-egy tanya, boglyák s
kazaloktól körül véve látszik itt amott, messze kitérve egymásnak;
szántóföldnek sincs itt semmi híre, csorda-legelőnek van hagyva az egész
határ.

Csak a délibáb mutogat csodaképeket a láthatáron. Azt is megszokták már,
senki előtt sincs hitele; elöntheti hullámzó tengerrel a messzi
láthatárt, senki sem vágyik abban megfördeni; mutogathatja benne nagy
erdők árnyékát, nem igyekszik felé senki, hogy ott kihüsselje magát;
városai, palotái megszokott képek, a miket senki sem bámul már, s nem
törődik vele, valjon miféle ócska tündér mutogatja ott csoda hatalmát,
józanabb emberivadék előtt, mely bűvészetét kitanulta?

Pedig épen mai nap különös jó kedvében volt a délibáb. Ritkán is süt
olyan forrón a nap: hogy a föld felrepedezik bele s az utolsó tófenék is
cserepes hasábokra szárad: – egészen a délibáb tündéri örömeihez való
nap. Egy csoport fiatal leány, az ábrándosabbak közül való, fel megy a
zöld halomra, onnan nézi a légi tünemény csodáit.

Köröskörül siető habokban ring a tenger, melynek nincsen széle; abból
emelkednek ki koronkint az égre rajzolt árnyképek; úszó kék szigetek,
mik szemlátomást nőnek, magasulnak, zöld erdő, lombos fák ellepik
partjaikat; a fák árnyéka ott látszik a vizben; azután megint lejebb
sülyed a sziget, a tenger hulláma dagad, és összecsap végső pontja
felett. Majd a másik oldalon tünedeznek elő nagy légi paloták, átlátszó
tornyokkal, ködkék templomokkal, azokat is csak ugy hányja veti e tünde
tenger, mintha rajta úszkálnának, s ha rájuk unt, végtelen romokat
csinál belőlük, tornyok, várak egymásra düledezve; azután az is elmulik,
a szem nem lát egyebet a vándor daru csapatnál, mely onnan jő erre
csendesen.

A leányok ott a dombtetőn magyarázgaták egymásnak: nézd! az ott épen
olyan, mint a két tornyu templom Debreczenben. Az meg ott szakasztott a
nagyváradkapui őrtorony, még a teteje is olyan rongyos.

– Leányok! leányok! dorgálá őket egy fiatal menyecske, ki a domb aljában
szoptatta kövér képű kis fiát; nem jó az ilyennel tréfálni. Nem
üdvösséges dolog a délibábban ráismerni valami házra. Azt a várost baj
éri, a melyiket az mutogat. Hagyjátok el az istentelen beszédet.

– Nézd! kiáltanak egyszerre valamennyien, s a szó elhalt ajkaikon,
mindenki odatekintett, rémülettől és csodától megigézett szemmel.

Mi támadt egyszerre az égen?

Hadház felől, a légtenger felett magasan egyszerre egy lovas férfi
ködalakja rajzolódott a sápadt égre; egy valóságos lovas vitéz,
puzdrával vállán, hegyes turbánnal a fején, keze csípejére téve, az
egész alak szívdöbbentő óriási mérvben emelkedve a láthatár távolába
fel, a ló lábai nem érték a földet, alattuk keresztül lehetett látni az
eget, az egész, mintha egy fegyveres fantomnak a halavány sárga égre
vetett világos kék alakja volna.

– Jézus Krisztus ne hagyj minket! rebegé a megrémült gyönge nép, e csoda
tünemény láttára, minőt a természettudósok többször több helyen láttak
már, s azóta is mindig magyarázzák, még sem tudják, hogyan, mikép? Távol
álló emberi alakok képe odafenn úszik a légben, megnagyítva óriási
ködszellemmé. Másik pillanatban uj meg uj alakok támadnak elő a
léghullámból, mind fegyveres óriások, némelyik csak lova derekáig áll ki
a csalódi tenger szinéből, másnak csak feje és válla látszik ki abból,
azoknak árnyéka oda van nőve teste alakjához, két átellen összeragadt
árnyék, felfelé és lefelé fordított fejek, kardok és fegyverek; egyszer
ismét lassankint ismét összeolvad az egész, s nem marad utána más, mint
két széles küllő az égen; két világos kék fényszalag ködös sárga mély
alapon, a földből felfelé sugárzó.

[Illustration]

– Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk;
sikoltának a némberek; összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen
a puszta síkság közepett.

Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek
elszórták drága kendőiket, fülön függőiket, hogy a míg a rablók azokat
felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a
veszedelem a nyomukban. „El innen, el! a böszörményi utra! Fussunk a
nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!“

A szegény kétségbe esett had rémülten tért félre az utról; a szekerek
lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi ut sem vezet;
nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak ugy
titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a
félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: „te felséges ur Isten
odafenn, ki elárulád csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk;
oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől,
kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, ur,
mennybéli Isten!“

És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra.

A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra; egyszerre eltüntek
a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után
élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a
hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst
szegélyü fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant hab-buborékokat
fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a
láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz
hang ugy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: „fussatok, fussatok!“

A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé.

* * *

Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a
hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől
útbaigazitást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne
árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol
megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből
véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna, a mit
látott, meghalt; lelőtték nyillal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik
hős tettével, mint a nagyszáju puska.

Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni
leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta, és megmutatta őket
délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az
ármányos cselt jókor. Dicsértessék az ur neve!

Harmad nap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek,
hogy a pusztán a távolban egy hosszu vonal látszik porzani, mintha száz
meg száz szekér jőne egymás után.

– Ezek ők!

Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő
volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen,
puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején?

– Ezek ők! Csak hadd jöjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket
a veszélyre, – senki.

Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen,
azzal egyszerre sebesen el kezd oldalvást tartani, s nem miként az
elébb, halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak.

Badrul bég dühödten tekinte széljel: „Ki árulhatott el bennünket
előttük?“

Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál
nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon,
süvöltve bömbölve s sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget.

Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki
Kuczuk basa.

– Előre a dárdát; kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani,
utol kell érnünk a menekülőket! ki a síkra!

Hah, de ott a síkon más ur parancsol most! A rónán keresztül, épen az
üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a
szilaj forgószél, ez a karcsu tündér, a ki délczegen tánczol végig a
sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja
repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra,
hajlik balra, karcsu derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig
magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá közel
jut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak ugy
tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig, s onnan
visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve, a haragos
vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát,
tűzkorbács a kezében; azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek
szerelme szörnyű!

Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a
forgószél, hogy senki sem tudta többé merre van előre, merre hátrafelé?
A lég elvakult; egyik lovas sem látta a másikat a felkavart portul,
melynek sötétjén még a villám sem bírt keresztül rémleni, csak közeledő
mennydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s
el-elnémítá a szél szilaj vihajgását.

Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt,
dárdájáról letépett minden lobogót.

– Hej te Isten! magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az
ég felé, pártját fogod a magad népeinek; de azért még sem mentheted meg
őket tőlem!

A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben ugy sujtotta
meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá.

Mi volt az?

Semmi sem más, mint egy nagy jégdarab, mi izenetképen jött a többi
előtt, utána ropogva, dörögve ereszté meg a menny sujtó parittyáit;
ormótlan jégdarabok kezdtek sürün paskolni az égből; némelyik olyan,
mint egy madártojás, más, mint egy átlátszó dió, másik, mint a szeges
buzogány feje, tíz kisebb egymásba nőve, közte fontot érő öldöklő
darabok; a villám harsogott szakadatlan egyik ég sarkától a másikra
küldve izenetét; a jég-paskolta föld a távol síkságon messze olyan
hangot adott, mintha elakarna sülyedni a rászakadó égtől.

– Allah kérim! Allah ekbér! kiáltozák a martalóczok; hasztalan futva az
üldöző jégparittyák elől, a mik ijesztő sietséggel ütötték őket minden
oldalról: a megriadt paripák kínzott nyerítése még rémületesebbé tevé a
riadalt; s a kinek szive volt még, azt megkereste a lecsapkodó villám,
mely sistergő fejével oda vágott közéjük, bevilágítva a sürü jéghullást,
mintha millió gyémántteke és ezüst golyó omolna onnan felülről alá.

– Nincs menekülés, egyedül az ur Istennél! orditák a törökök; s rohant,
kit merre a lova vitt; egy rész az elhagyott erdő felé; azt széltördelte
sudarak, kifacsart szálfák fogadták; más előre nyargalt, bele iramodva a
fellegszakadástól megáradt söppedékes érbe, mely egy óra alatt száguldó
folyammá áradt; nehány a vihar elől futva, épen annak utjába került s
verette magát mérföldekig. Mire a zivatar elhuzódott, Badrul bég nem
találta több lovasát ötvennél.

Vagy húszan ott feküdtek holtan, itt amott elszórva; iszonyu sebekkel
homlokaikon, betört tarkóval, zúzott bordákkal; némelyt lovastul
agyonvert a jég; mást ugy eltemetett, hogy csak a kitett keze látszott
ki belőle. Az egész rónaság pedig olyan képet mutatott, mint egy puszta,
a mely végig van hintve apróbb nagyobb kavicsokkal, a mik olyan fehérek
és olyan hidegek.

Az aethiopi pálmaszilvás puszták fiai soha sem láttak még jeget.

– Ime csodák történnek a földön; monda csüggedten Badrul bég. Ki
harczolhat az ég ellen? A magyarnak külön Istene van, a ki csodákat tesz
a kedvéért. Allah oltalmazzon bennünket idegen Istennek haragjától.

Nem volt azonban bizonyos felőle, valjon Kuczuk basa hajlandó lesz-e
neki majd elhinni, ha ily vert haddal visszatér, elszalasztva a menekvő
asszonyokat; elhiszi-e mondására azt a csodát? a mihez hasonlónak soha
igazhivő még hirét sem hallá.

Szavainak bizonyságára semmi sem volt olyan eleven tanu, mintha azon
vasládákat, miket a végett hozott magával, hogy az elfogott asszonyok
ékszereit azokba zárja; ezuttal megtölteti amaz égből hullott parittya
kövekkel; miket látva, a basa hitelt adand a mesével határos rémeset
elmondójának.

Tehát szépen megtöltete színültig négy ládát a jéggel, s azokat párjával
lovak hátára kötve, maga után indítatá. Nagyobb biztosság kedveért
minden láda kulcsát magához vette, s viaszszal lepecsételé nyitjaikat.

Két nap tartott neki Váradig visszautazni; azalatt szálinkozó hadai
összevergődtek körüle, kinek csontja törve, kinek feje zúzva, kék zöld
folt nélkül egyetlen egy sem.

Ez alatt reggeltül estig jó forró nap sütött rájuk. A vasládákból alul
csurgott a víz, felül a gőz párolgott egyre. Nagy-Váradon zúzott karral,
alázatos fővel lépett Kuczuk basa elé a szerecsen bég, s elmondá neki a
történetet, még akkor is reszketett bele.

Kuczuk basa haragos arczot csinált a meséhez; egy szót sem akart belőle
elhinni, bizonyságul Badrul bég előhozatta vasládáit s kérte, hogy
tekintse meg saját szemeivel az égből hullott parittyaköveket. A mint a
pecséteket feltörte, a zárakat felnyitá: ime nem volt a ládákban semmi.
Még csak híre, nyoma sem az égi parittyaköveknek. – Badrul bég
megszaggatá keblén köntösét.

– Allah kegyelmes! Ime a magyarok istene a bezárt ládákból eltünteté a
köveket, mikkel vitézeimet agyonverte.

– Gyáva nyomorult! kiálta rá Kuczuk basa, ki az egészből nem hitt el
semmit, sok lúd ebet győz: bizonyosan ama daliás asszonyok vertek ugy
meg benneteket.

Ezzel kiviteté maga elől Badrul béget s felakasztatá kapuja elé: ott
függött estig. A szerecseneket pedig, a kik vele voltak, megtizedelteté,
a többieknek levágatta fél fülét, s igy küldte le Belgrádba. – A
debreczeni hölgyek pedig épen és bántatlanul jutottak kedveseik karjaiba
vissza. Kuczuk basa soha nem hitte el nekik, hogy nem ők páholták el
olyan kegyetlenül Badrul béget s azon naptul fogva kezdte őket nagyra
becsülni.

Ilyen történet vagyon megirva nemes Debreczen városnak tanácsi
jegyzőkönyvében; te ki azt olvasod, gondold el magadban, hogy most is él
még az az Isten, a ki az ő hiveit meg tudta védelmezni mindig magas
mennyből – s keze most sem rövidült meg.



EGY BUKOTT ANGYAL.

Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még
ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő
nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt
őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással.

A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány
szétszort falut és maga a magyar oly egyedül van a világon.

Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk
fogytak…

Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben!
tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az
egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripákon,
halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös
paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók
csatakiáltásait.

A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér
mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér?

A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a
mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás:

– Ne bántsd egymást testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a
mit kiontasz, szüntesd meg a harczot!

Szavunk nem hallik odáig… Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mogyoródi csata megvivatott. Magyar győzött, magyar veszett.

A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a
Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett a korona is örökre.

Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette utját
az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon
gondolkozott, mint lehetne azt ujra kezdeni.

A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s
midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy
körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt,
csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába
ügetni képzelt, a csöndes hallgatag völgyek.

Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte,
még kardját apródai kötöttek föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya
tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És
most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És
ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e vezérnek is együtt veszni
vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni?

A király lélekben testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy
óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró
könyekkel áztatták azt.

Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a
királynak mégis ugy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok
dallait hordozná hozzáig, tündéres töredékben. – Figyelni kezde s
ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül
hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a „de
profundis“t.

Az üldözöttnek jol esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak
ellenségei üldözték, hanem saját lelke is.

Fölkelt s követve a szent hangokat egy völgy hajlásában kisded fehér
keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifju leány térdelt, – tán inkább
örökké ifju angyal, vagy valaki a tulvilágról.

A király döbbenve állt meg, félve háboritni a szent hölgy áhitatát, s
mig annak csengő éneklése hangzott, ugy érzé, mintha lelke megfürödnék e
hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt.

A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet
kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is fris lomb
árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde
barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező
harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős
szarvastehén bejárt hozzá reggel este édes tejével adózni.

A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá
pillantani.

– Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szüz, kit társai elhagytak a
vadászaton, s ki nálad menedékért esd.

A szent szüz csendes szemrehányással viszonzá.

– Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva
jösz.

Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt
betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni.

– Ha ismersz, rejts el és szabadits meg, s ha ura leszek egykor e
földnek, kolostort épittetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend
menedéke.

A nő jóslatterhesen felelt:

– Ura nem léssz te e földnek, s nem kőfal az, mi a világ elől menedéket
ad, hanem az erény.

– Nem rémitesz el szavaiddal. Ha elhagyott az isten, nem hagytam el
magamat én.

– Nem isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted
azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek
keze, az istené ejte el téged.

Salamon összeborzadt.

– Ki adott neked hatalmat szivembe és jövedőmbe látni?

– Az a kinek keze megszabadita tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már
beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: „te, ki mindenkit
üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor!“

– Jehova istenre, te Irmén vagy! ő mondta azt.

– Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, – szólt a szent szüz
felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az
térdre hullott.

Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen
volt az, mint az angyaloké, kik csak istennel beszélnek, hajfürtei
hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott mint egy
álomkép, mit a szellő jobbra balra ingat. A király halvány dicsfényt
vélt homloka körül látni.

– Teljesüljön jóslatod egészen! – szólt a király meghajolva. Mondád:
„te, ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e
nő előtt fogsz térdelni magad.“ Im itt térdelek előtted.

– Kelj fel oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott.
Irmén megátkozott, Charitás imádkozik érted; Irmén gyülölte szerelmedet,
Charitás szeretni tanit.

A szüz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá
hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szoritá azt; mintha soha sem akart
volna tőle megválni.

– Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a
világból.

– Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az istenhez
közelebb. Oh Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a tulvilág
gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe
van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony
szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az isten közellétét. Én boldogabb
vagyok mint voltam.

– És mégis miattad vert meg isten. Egy átok sem eshetett rám oly
keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt
mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először
ingadozni. Im most azért találtalak fel ujra, hogy megmondhassam: lásd,
országom elveszett.

– Van egy boldogabb ország! oh király, melyet nem szerez meg kard, s nem
vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik
azt, kik nem sohajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak
előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a
bün előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld
mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő
egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés
üdvözöltek ajkairól; hol az öröm mindig uj és soha el nem fogy, angyalok
hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak
koszorut csillagokból homlokodra s isten mosolygása napként süt reád, ki
ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban
gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel
titkos sohajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el
számodra, oh király!

Salamon elmélázva hallgatta a szüz szavait, lelkében uj hurokat halla
megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szüz által illatos
diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behunyt szemére leszálltak az
álom tündérei s megnyilt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb
jönni, a felhőket mosolyogni, meg annyi angyalarczczá válva, hallá a
nyájas köszöntéseket láthatatlan ajakakról suhanó szellő képében, látta
a napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e
fenséges arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyü
cherubkezek véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak
repült egyik kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte
benne a kedves leányt, kit a világból rut szenvedélyével kiüldözött, s
ki őt azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta
Salamon, és csodálkozott rajta; hosszu ősz ezüst szakáll borult mellére,
hófehér haj vállaira és a fényes királyi öltöny helyett durva szőr
kámzsa volt tagjain.

Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó
király egy csoport lovagot látta a barlang felé sietni, kiknek vezérében
Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen legvitézebb lovagot, ki valaha
hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le.

A hü lovag összegyüjté a csata után Salamon hiveinek megmaradt
töredékeit és elindult a királyt fölkeresni.

Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sirt örömében,
midőn meglátta királyát s leborult annak kezét csókjaival s könyeivel
elhalmozni.

– Te hű maradtál hozzám? szólt érzékenyen Salamon.

– Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, – én
nem hagylak el, s ha az egész világ rád támad, én megvédlek vagy
elveszek.

Salamon a mint a kivont kardott látta megvillanni, elfeledé boldog
álmát, ujra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megujult
büszkeséggel ült lovára, s arczát az égre vetve felkiálta:

– Elbuktam, de nem törtem össze!

A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszin felhőcskék
usztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte
látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet
csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszu ezüst szakállát
végig simitandó.

Azzal csüggedten tekinté szét, szemeivel Charitást keresve, a szent szüz
nem volt látható sehol, Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova
nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza
sem tekinte többet.

Már látszottak Pozsony-vár tornyai a távolból a menekvők előtt, Salamon
a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmü vad kedve annál erősebben
tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az
esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas tulvilági
arczának körrajzait elmosták szivében a szép királynő, Judith, ragyogó
vonásai.

Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon uj
bajnokokkal szaporodott; a vár melyhez közelite, azon időben
Magyarország legbiztosabb erőssége által volt meg szállva, a császár,
hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a nejéhez
siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész világ
rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel van is
beszórva.

– Nyargalj előre, Opos – szólt a király a kapuhoz érve – gondod legyen
rá, hogy midőn megérkezünk, – temetés vagy barát, vagy vén asszony ne
jöjjön ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza.

És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy aggnő jött ki reá szemközt,
nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt köritve.

Opos megdöbbenve ránta vissza lovát. A király anyja volt a nő.

Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s
mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott
gyermekies zugolódással mondá:

– Miért nem hordatod magadat zselyeszékedben, ha a városban jársz?

– Nem illet az már engemet – szólt reszketeg hangon a matrona – mankó
illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra
jutott.

– Minő háborodottul beszélsz anyám?

– Hát nem vesztéd el a koronát?

– Azt igen, de megmaradt a kard.

– Vesztetted volna inkább a kardot!

– Asszonyok igy szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, ha nádszállal
látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék.

– A kard az átok a földön, a béke az áldás.

– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden
fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti
ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten
hajitott alá, mely a félvilágot tanitá remegni, s melyet négy századon
át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti
ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég
nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni.

– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán
állsz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger
nem ér még ajkadig, a mit kiontál?

– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek
elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen nem eszik meg egymást; igy
legalább megölik elébb.

– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak.
Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba
megölte Pétert, az ő feje is legördült.

Atyád Aba vérébe hágott és őt testvére paripái gázolták agyon a
csatában, Béla atyád holttestét lépte át a trón lépcsőjéig, s őt a trón
omladékai zuzták össze…

– Engem hát a haza omladékai temessenek el! – kiálta föl elszilajult
daczczal a király.

Az agg királyné eltaszitá fia kezét, s eliszonyodva forditá el tőle
arczát.

– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol
el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad, a hol jársz: ellenséget találj
akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen
csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sirrá akarsz ontani,
ne találj magadnak egy sirt, melyben megpihenj!

– Asszony ne tovább! ordita Salamon magán kivül, s ádáz dühében annyira
elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte.

Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével feltartóztatá
annak öklét.

– Uram, anyádat látod magad előtt.

– Még pedig utóljára! – szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta
Salamont örökre, rajta hagyva átkát.

Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását
vidámabb gondolatokkal csillapitva. Első kérdése volt odafenn.

– Hol van nőm?

Az udvarmester kedvetlenül felelt:

– Az éjjel elutazott Regensburgba.

Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszonlátás öröme volt benne az
egyetlen világos kép s most ez kitörlődött…

– Tehát nem várt reám. Bizonyosan nem gyanitá, hogy jövök.

– Sőt hallotta uram balsors szerint közeledésedet, s eltávozott sietve,
mert félt hogy Pozsony ostrom alá jut.

– Ugy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy
utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet?

Az udvarnagy hallgatott. És Salamon ugy szeretett volna kérdezősködni.

Nem volt-e beteg? nem érte-e az uton valami baj? volt-e elegendő
kisérete?

– Volt uram. Ulrich herczeg kisérte el.

Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sirjon. Rögtön
leült levelet irni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által,
lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt
gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes
férjek szoktak nejeiknek levelet irni.

Salamon nem volt ember addig, mig a hirnök válaszszal vissza nem
érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja ez egyen kivül, tizszer
fölment egy órában a vároromra vizsgálva, hogy nem jön-e futárja?
Kiszámitá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett
nejének, hogy levelet irjon, s azután vissza az utat. S midőn elmult az
óra nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem jő.
Tán a hirnököt fogták el az uton, vagy elveszté levelét s nem mer vissza
jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a viz elvitte a hidakat s a
hirnök tulnan rekedt.

Oh az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek
kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja.

Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet,
mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a
hogy más nap is elmult, nem állhatá tovább; uj hirnököt küldött uj
levéllel, harmad nap harmadikat, s ez igy ment egy hétig, a levelek
mindig panaszosabbak, mindig szemrehányobbak kezdtek lenni. Salamon
elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre gondolni,
kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte és minden
izgatta. Végre mint egy heted napra visszaérkezett valamennyi hirnöke,
egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith szárazon
tudósitja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő a
helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el
lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza
elveszett országát.

Ez keserü orvosság volt, de használt.

Salamon egy ideig zugolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek
fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni
szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis
szerelmi vagy családi keserűség.

IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel megindult a
Duna balpartján, veje országát visszahóditandó.

De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a
seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre,
mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok hire
elterjedt a katonák közt, s azok az ut felén megálltak vezéreik ellen
fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban
láttak.

Salamont elhagyta isten és ember.

A beteg oroszlán ellen feltámadnak a farkasok.

A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet,
ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hirére
mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől
futni látott.

A kun és bessenyőfajok, elűzve a Szávántuli erdők menedékébe,
összegyüjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett
boszuállót meggázolni.

A király hivei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját
elleneivel a sik mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos
vasalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf
Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el
róla a hivatlan vendégeket.

A grófnak ugy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka
lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a
Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival
Mosonyba.

Derék termetes ifju vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős.
Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét
egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös
palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszu
bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt
bedugva, nehogy valamibe találjon akadni.

Rettentő ereje hires volt hetedhét országon, mert a patkót csak ugy
tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott
pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasitani a pánczélos embert.
Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet
felkelni, s ha egyszer a lovára felült, nem tudott többet leszállani.

Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s
más nap mindjárt neki indult, megtudva hol az ellenség, s igérte
keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra
hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni
fognak.

Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő
partja mellett tartva s naponkint elismerést érdemlő ovatossággal és
körültekintéssel nem téve több utat, két órainál, végre egy szép esti
órában meglátta a tulsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit,
miknél a barbar emberek egész ökröket sütöttek.

Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a viz nagyon széles
volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is
veretve mellé, azon hadi tervet készitvén magában, hogy onnan addig meg
nem mozdul, mig ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem
kényszeriti, hogy sánczait megrohanja a vizen keresztül, vagy pedig
megadja magát.

E becses határozatnál maradván, maga s több vezére kisétálának a
tópartra, fölállitának egy hordót s azt körülülvén, poharazának
emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörüen behinté aranynyal a Fertő
sima tükrét.

A Fertő sima tükrén itt-ott egy uszó lápot hajtogatott a föltámadó szél.
Mjesko, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől
megmagyaráztatni, hogy azok tündernádasok, miket az elfek és érlek, s
más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar
is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet mint békát és szunyogot.

A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni hogy usznak erre arra! bárcsak
egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket,
és spiritusba téve bemutatnánk a tridenti synodusnak.

És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani, szép
egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a viz szine felett
csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná
őket alól.

Már egészen közel ért az uszó nádberek. – Sehol sem látom a tündéreket,
– szóla Mjesko. – Hja azok a viz alatt vannak, ott készitenek sipot és
dudát a nádszárból s lovagolnak a halakon. – Hálot kell alájok vetni s
elfogni őket halastól.

De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a
nádberek, s helyette száz torzpofáju rémalak bukott föl a viz szinére,
vad orditással rohanva a parton iddogálokra.

Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjesko táborát, a tóba
bocsátkoztak mindegyik egy hosszu nádszálat fogva szájába s azon
keresztűl sziva levegőt a viz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan
bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek
volna, rajtuk rohantak görbe fürészfogu késeikkel, s kikeresték a
helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva
a meglepett vigadókat.

Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak, a pokoli
lárma, e vizből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket,
hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből
magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit
végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vizbe s átusztak, a honnan
jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlök fogságra, ki Mjeskóval
magával eredvén birkozásba, azt ugyan felbirta taszitani, hanem a
herculesi erejü ember ekkor ugy magához szoritotta őt két kezével, hogy
az meg sem birt motszanni, s ha Mjeskónak azon már elébb emlitett
sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem
tudott, legyürhette volna ellenségét, s igy azonban be kellett érnie
azzal, hogy ott tartsa magán, mig emberei oda érnek, s elébb azt jól
megkötözve őt is szépen felemelik.

Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rugták
vagy ütötték, semmi jelét nem adta az életnek.

– Ebből ugyan kiszoritád a lelket uram. Mondának Mjeskónak.

– Nem kell neki hinni. Kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek
vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de kész akarva nem tevém, hogy
tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet.
Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is
megszünik a halottat játszani.

A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt,
az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel.

A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és
szakála leégett, a tüz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta
hogy él, mig a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor
egyszerre felugrott a tüz közől, s egy égő hasábbal szétcsapva maga
körül, a felriadt csoporton keresztül összeégett testtel kirohant s
belevette magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes
kaczagással forditá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire,
kikben hülni kezdett a vér.

– Nem. Ördögökkel nem harczolunk. Mondának Mjesko zsoldosai, ha a
csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek
világosan ördögök, kik tüzben vizben hadakoznak. Te is fogj magadnak
ördögöket, ha velök harczolni akarsz.

Mjesko mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei
felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, hogy vele menjenek, kénytelen
volt őket visszavezetni Mosonyra.

A király már azt hivé hogy az ellenséget hozzák.

– Derék szomszéd, monda Mjesko szörnyüképen kegyes képpel. Tudod hogy én
a mult husvét előtt való nagy héten bűnös vallástalansággal vadászatot
tartván, lovamról leestem s kitörtem a bokámat, ekkor fogadást tevék
szent Hubertusra, hogy soha az egész nagy bőjtön keresztül semmiféle
vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólitál, nem jutott eszembe, hogy
épen a nagy bőjtben vagyunk, most figyelmeztet rá a castellanusom. Én
kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem
lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagy bőjt végit,
hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácsolom neked, állj ki te magad a
mennyi embered van e gaz pogányok ellen, igy te fogod kezdeni a harczot,
nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán
meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, és bele elegyedem
a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kivül esik.

Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hova neki tetszik,
maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s
összegyüjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd
reszketéstelen hangon szólt.

– Itt az idő, hogy meghaljak, és ki halni akar, velem jön utánam.

A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra,
de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámitotta volna mindegyik:
hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle.

– Nem ugy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly
könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem
előtted megyünk.

A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a
kiknek nem maradt idejük róla beszélni.

– Hogy elvesztém oszágomat, szólt a király, az aggodat is nehezen ül
szivemen, hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki számüzött,
ez fáj és kétségbeejt, de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem
a magyar királyt s bepiszkolja nemzetemet, azt nem türöm, s ha nem
maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvivok vagy
elveszek.

A harczosok elkeserült orditása hirdeté, hogy nem fog elveszni egyedül.

– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és
nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók megmutatom, hogy még nem
gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád
alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem
Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor?

Ez alatt a Hanság téreit a barbar gyülevész ellepé.

Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad, térre kapott az
erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak
söppedékes szigetjeit.

Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép maguk is
rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers hust nyergeik alá
tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra
forditák; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre
hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült,
egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét
előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat
elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédelgő sánczormokat is lóháton
nyargalták össze.

Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és
osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat
hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre
kezdtek átlövöldözni nyillal.

Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették elhajtani a más
csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük
legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon
átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbóka kötve, mely
jobbra balra fityegett.

Közepén feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike
képes volt lovon nyargaltában ellőni nyillal a repülő fecskét, s egy
kötéllel elkeritett térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott
testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszu
kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek,
a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s ugy csüngtek végig
hátaikon, ugy hogy messziről kétszarvu ördögcsordának lehete őket bátran
nézni. Köröskörül iszonyu tüzeket raktak összehordott nádkévékből, nem
azért hogy süssenek nálok valamit, mint hogy megvilágitsák a tájat.

Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt,
mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle,
engedék gyanitni mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s
néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni,
hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot.

Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot,
melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király, saját harczias
leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyezett vőlegénye, Zolta
segélyére.

Hadilán volt neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó
rendet nézzük, ismeretség előtt gyanitanunk kell, hogy nevét
megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul „hadi lányt“.

A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek
visszaérkeztek azon hirrel, hogy Salamon síkra szállt.

Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (igy hivták
a táborigyülést náluk), de hiába ránczigálták azt, meg meg-mozdult, jót
rugott azon, a ki költögette, s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni
bele.

Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a a riadót, s a
mint az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s
egyszerre kijózanulva tekinte szét.

– Mi hir? kérdé meglátva kémeit.

– Salamon közeleg hadával.

– Mennyit tesz e had?

– Mehet mindössze nyolczszázra.

Zolta felkaczagot.

– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy
gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök.
Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat.

A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak
Hadilánra várakoztak még. Ez alatt zajgott, lármázott mindenki; minden
vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt
mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket
csalni a Hanságba s ott megszoritani; a jászok rögtön akartak menni, a
kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a
várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között,
végre katonáikkal.

Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart
hátul, vagy oldalvást állani, hanem valamennyi első akart lenni, ki az
ellenséget megtámadja.

A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállitani csordáikat s
behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok, észrevéve, hogy
őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek,
előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, mig a kazarok, kik a magyar
sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak
Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék.

Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenve a lármás korultájon, a
hol már akkor senki nem halotta saját szavát.

A magas karcsu amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna
arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly
napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, – miknek villanása
többször tudott győzni mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja mint egy
palást borult le kereken domboru csippejéig, s utána lobogott, ha
vágtatott a csatában. Gömbölyü karjai fedetlenek voltak, arany
pereczekkel körülszoritva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez
csattos boglárokkal, és gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel
összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon s
nem vevé észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva.

Zolta durva tréfával fordult arájához.

– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagy sokáig piperézted magad.
Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával.

– Ma ránk nézve nem lesz csatanap: – viszonzá Hadilán komolyan.

– Mit mondasz?

– Az éjjel kimentek a jósok e berkekbe a farkasok szavait hallgatni és
megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot
lemenni, s kezdj harczot azután.

– Veszsz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt,
s engedik magukat asszonytól vezérleni, gyávák valamennyien. Szálj le
lovadról némber, s végy guzsalyt s pártát, kard és sisak helyett, és ti
gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm
testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok.

– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán fölemelve fokosát;
megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt.

A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt egymás közt
kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva,
Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába;
hanem azt nem gátolhaták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros
kiabálással és fütytyel ne boszontsa a kunokat s egy merész ficzkó
szekérsánczuk szélére egy kopjára szurt szoknyát zászló gyanánt fel ne
tüzzön.

Ez alatt lassanként előre mozdult a tábor, nagy hihó és rikoltozás
között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette
észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a
többi azt tette, a mit akart.

A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékútait, ha
sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor
csak a közepén járható az út.

E sikon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől
volt, mig a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek,
hadsereg-felállitásnak, haditervnek hire sem volt. Iparkodott mindenki
mentül előbb ellenséget találhatni.

Salamon és kisded csapatja – mint elszánt bátor vitézek, – azonban
hátukat egy fűzes dombnak vetve várták ellenségeiket, készek vagy
győzve, vagy holtan maradni a csatatéren.

Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb
fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy
messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyil őt
keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy
őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné.

Egyszerre megharsant körül a csataorditás. Az elősietett jászok
kibukkantak a fűz erdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad
süvöltéssel kapták le lovaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi
távolból, sürű nyilfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémiteni
akarnák elleneiket; a nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul
hullottak le Salamon harczosai lábaihoz egy-kettő megüté a király
pánczélját is és visszapattant róla.

De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyilzáporral
rémité a magyarokat, mintha isten szavára viszhangoznának, megdördültek
egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az
égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva
tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva a villám végig czikázott az
égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg
legfélelmesebb fegyvere, a nyil, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a
tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani
többé.

– Isten harczol velünk! kiálta a király s megeresztve lova zabláját,
lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz
alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától.

A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal
viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze
csapásai elől.

Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék
sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak apritva.

A mint a sötét láthatáron föltüntek a borzalmas alakok, ágas
szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve hogy ördögök
jönnek rájuk.

– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a
kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint
az elsővel találkozék, azt ugy találta két szarva közt ütni
buzogányával, hogy menten a lova alá bukott.

Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe,
oly pusztitást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna
dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetséggé
vált előttük.

Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött
Bátor Opos, neki forditá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre
fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei
között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva.

A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér
dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyu csapást mért vele
Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a
dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját ránta ki
ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő
kopjája elől megóvja, de az elhajitott gerely keresztül törte a tizenkét
bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész
embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a
denevért szokták az ajtóba verni.

Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezde veszélyes
ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra.

Ez rendes fogás volt a bárbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak,
visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, mig
alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe
csalhatták az utánuk rohanókat, s ekkor egyszerre körülfogták.

De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadt zápor megárasztá az
ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza
akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat
legeltették, söppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt
s elnyelte a lovagot lovastól, a mocsárnak szoritott nyirek nem birtak
kihatolni a dugványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az
iszapba, mig Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt
járható ily időben, keresztül bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki
seregeit veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissa Hadilán
szekérsánczáig segélyt és menedeket könyörögve arájától.

– Eredj tova! – szólt az amazon elutasitva őt onnan. – Bolond voltál a
harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt.

Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állithatva
meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult szemeivel látva, mint
vesznek el a többiek, – kik a mellék utakon rohanva, a mocsárba
tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és
iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek
kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb viz, s annál kevesebb a fő,
nagy messze alig látszik még egynehány, kik beusznak a Fertő közepébe,
ijedelmükben nem tudva: merre a part?

Mint a krónikairó mondja: „az ellenség elolvadt a király arcza előtt,
mint viasz a tűz szinétől.“ Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még ellent
a győztesek rohamának. A kunok hosszu dárdákra kapva, szekereiken álltak
s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan, megtagadva
tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal fordultak
üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a szemetet
elfutta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket lelkesité a
diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyil haszontalan fegyver volt e
perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet vértnek
fektetve vittak, csattogott az ércz paizsokon a buzogány s ki-
kihallatszott a harczból, mint a menykő-csattanás Bátor Opos
harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok, a
szekeren állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve,
csengő hangja bátoritá a harczolókat; hosszu arany haja lobogott mint
egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanási versenyeztek a
villámokéval.

Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán,
midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva
a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát
megrémült ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá
föl a reá irányozott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a
ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakitva a
szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a
kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott
vivott Hadilán, ércz szavával bátoritva mellette harczoló hiveit. Mindig
apadt azoknak száma, alig vivott még nehány ifju, egyenkint elhulltak ők
is, egyedűl maradt az amazon a győztes magyaroktól körülfogva.

– Add meg magad kún leány! kiálta rá Opos dörgő szava.

– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját, s ugy állt
fedetlenül ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje
fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni.

E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője
odavilágitott a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen
közelite a hölgy felé.

Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e
tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy
gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta
volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki.

A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjesko gróf arcza
is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata
folyamát.

Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól
viseltük magunkat, s kivánta imár, hogy miután az ellenség meg van
verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott
segitségért.

A király elbámult: hisz te csak nézni segitettél.

– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a
sor!

– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi vékával méress
ki magadnak kincstáromból ne garast, hanem aranyat.

Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal
fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor
figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagy bőjt alatt vérengzést nem
kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga
embereivel, sok tapasztalást vivén magával.

Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált el tőle.
A király nem látta a könyet. A kit a korona gondja foglal el, nem lát az
álmában rózsakoszorukat.

– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy bucsuztában, jer mi hozzánk s
ott uj hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott
fogsz találni, ki örökké szeretend.

Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok
mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte, a mint
elfeledett annyit!

Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha
nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segité őt többé a király
ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos
is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem
lehetett más mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az
orgyilkolásra.

Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és
az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte
őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét.

Hol most ama négyszegü rom Visegrád tövében, szomoruan tekint alá az
örök Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel
nevet adva börtönének.

Fogva volt de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak érzé
magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap.

Egész nap szőtte fonta terveit, és az mind háboru volt. Várta mint
fognak egy napon hivei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal
repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s
kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül
a háborgó nép s László ellen őt hivja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az
idő csendesen múlt. Hivei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja
volt saját pártos vazalljaival, és a magyar megnyugodott valahára:
királya szent volt és hős.

Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy
vadász és tegezét megfeszitve felczéloz. Ez titkos hirnök gondolá, ki
nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy
vadlud után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha
hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez
tán nejének küldötte, ki titkos örömhirt fog énekszóban tudtára adni.
Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának szép szemei miatt
állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete vég nélkül. Majd
pihegő galamb csapódott ablakához. Ez galambpósta, gondola repesve,
pedig csak vad galamb volt, mely az ölyv elől menekült oda.

Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi
közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében
megvivott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog
képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségü nőn, kivel
megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s
sokszor midőn alunni lefeküdt, könyezve imádkozék istenhez, hogy bár
csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele.

És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e
gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt
megnyilt az álmak világa, két alak jött mindig elé, egymást váltva, hol
az egyik, hol a másik, két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s
hogyha fölébredt, ujra elfeledett: Charitás és Hadilán.

Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza gloriájával
megvilágitá annak sötétjét s intve a hűs palmaággal, vezeté őt maga után
fényes mennyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők
közől.

Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete
szemei lobogtak mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára,
nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül gomolygó csaták
viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé, s levágott fejek
hevertek köröskörül a mezőn.

Csak neje nem jelent meg neki álmában soha.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon nagy nemzetünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István
királyt a szentek közé sorozta s az összegyült főpapok leszálltak a
királyi sirboltba, a király holttestét koporsójából felveendők.

De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ
súlya feküdnék rajta, hiuvá lön minden erő, a követ nem lehete arról
leemelni.

Mindenki megütközve látta rajt isten csudáját, s nem segitett ima és
böjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ
megmozditani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szüz,
Charitas a koporsóhoz lépve monda:

– E kövön isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét
egyesitenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az öröm napon minden
fogoly börtönét megnyitátok, bünbocsánatot adva gyilkosnak és
istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönben; bünös ő is, de
ma bünbocsánat napja van, s isten nem akarja, hogy midőn a felemelt
örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja
megnyilik, a körül is lehull a láthatlan zár.

Salamont azonnal szabadon bocsáták és a kő elmozdult a koporsóról.

Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az
egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott,
láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki
koronát.

De ha nem volt is korona, megvolt még a sziv s csendes nyugodt
boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak
szerelmét vitte magával.

Alig vett időt magának megpihenni, mig Regensburgba nem ért, hova neje
vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomoruan
emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn estve megérkezve messziről
kivilágitva láta minden ablakot s vig zene harsogott elé. Bámulva
ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált,
megszólitá:

– Keresd fel urnődet, s mondd meg neki, hogy Salamon megérkezett.

Az apród vállat vonitott; – mit tudom én, ki az a Salamon, ha látni
akarod urnőmet, amott tánczol a tulsó teremben.

Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, uti köntöse hasonlóvá
tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori salonokba
bejáratuk volt.

Az apród megmutatta neki nejét. Egy vig, mosolygó asszony enyelgett ott
nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy
selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi
kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jó izüen
nevetett rajta; mellette üllt Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel
hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor
ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, mig a hölgy megengedé,
hogy lehuzza róla azt a kis gyémántos gyűrüt, mely legkisebb ujján
fénylett. E gyűrünek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrüjük volt az.

– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólithatod – unszolá őt az
apród.

– Sajnálom háboritani, mert jól mulat – szólt Salamon s levonva gyűrüjét
ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrüt asszonyod veszté el valahol,
vidd oda neki s kivánj neki jó estét.

Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a
kantárszárat s ment a világba, a merre látott.

Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit
a sors elhagyott, a haza számüzött, az annya megátkozott és a nő
megcsalt?

Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy
rabló kun csapat utját állta, Salamon megismerteté magát velük: azt
hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több
napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg,
hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghóditá számára a
kunnépet, a midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a
száműzött királyt, eszébe juta: „ha egyszer minden ország számüzött,
jőjj mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj, és
megtalálod, a ki örökké fog szeretni.“

Salamon nőül kérte a kunkirálytól szép leányát, vőlegényi ajándékul
elvesztett országát igérve neki s lett ujra szép mennyasszonya s csatára
kész hadserege.

Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép
leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorutlanul hagyta
homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon
s kiverte onnan.

Salamon mindig alább sülyedt. Mennyasszonya uj hadat gyüjte számára
kóbor kun és kazarokból, hozzájuk csatlakozott Celgu vezér egy nagy
bessenyő csordával, s e csőcseléknek lett Salamon fővezére.

Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész gyülevészt, melyet
egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát,
kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték,
szive elszorult, félre forditá az utat, s a helyett, hogy Erdélynek
vezetné őket, levitte Görögországba s neki zudult egykori elleneinek
azon gyönyörüségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi
keserves csatát vivott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a
görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt.

Aligha be nem teljesült, a mit magában ohajtott, mert egész serege ott
veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba
menekültek s ott három napig dühösen védték magukat ostromlóik ellen.

Negyed napon kényszerité őket az éhség ellenségeikre kirontani, és
Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt
mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, nyargalt vérrel befestett
mezőkön keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek
bomlott tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn.

Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé
tartá paizsát s karjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy
szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől a midőn egyszerre egy nyil
a leányt szive fölött találta.

A paripa megérzé urnéja veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány
fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje
fölött, kiálta:

– Csak előre Salamon! ne rettegj.

S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával
holtan a sik harczmezőn keresztül.

Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kiserője maradt, a
többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény
csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta
heted magával.

Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett
országa határán belől érzé ismét magát. A mint egy sürü erdő mellett
elhaladtak, megállitá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az
erdőbe azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a sürü
rengetekben, mig egyszerre ugy rémlék neki, mintha ismerős volna a
tájék, a zuzmarázos fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező patak,
mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte sejtelemtől
izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a sirdomb előtt kis
fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: „Charitas.“

A király térdre rogyott a sir előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé
arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak
vezére a boldogabb házákba.

Kisérői soha sem látták őt többet.

Évek multak, változott a világ arcza, elfeledtek Salamont, már boldog
volt az ország; a boldog könnyen megbocsát.

Egy napon diadalutról térve meg a szent király, te Deumot tarta a
fehérvári székes egyházban. Együtt volt az ország szine, java, s
gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hivei bocsátának szine elé.

Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt
közöttök egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére huzva,
buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök.

Az elűzött Salamon volt az imádkozó.

Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt
koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként
most.

Az isteni tiszteletnek vége lőn; a fő urak egyenkint lépdeltek végig a
koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét,
nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre.

Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a mikép jobb
és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép
nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelid szemekből.

A mint végigment a lépcsőn, egyenkint lehajolt a koldusokhoz, pénzt
osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje
nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze
kezére hullani.

László meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a
száműzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána
küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja
megosztását igérte neki.

– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én
országom nem e világból való, ő birja azt, mit isten neki adott s legyen
megáldva örökké!

S visszament magányos erdejébe ismét.

S hosszu évek mulva a környék lakói egy ősz szent sirjához jártak el
zarándokolni, melynek ellenségeket kibékitő erőt tulajdonitának. E sir
Salamon sirja volt.

Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak,
egyik sir eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön
maradt még fenn, az is pusztulóra vált már.

Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is
sokat szenvedett; adja isten, hogy sokáig éljen.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Cserei Mihály Erdély története.]

[Footnote 2: Mambrius Rosaeus.]



TARTALOM.

  =Rozgonyi Cecilia=  1
  =Soliman alma=  48
  =Koronát szerelemért:=
    Vizkereszt ünnepe  65
    Késő látogatók  76
    A tatárok  96
  =Bacsó Tamás.= (Magyar historiai novella)  104
    A tor  106
    A fehér leány  117
    A kinyujtott kéz  120
    A három tanu  127
  =A Nagyenyedi két fűzfa.= (Beszély)  132
  =A khámok utóda:=
    Tatár philosophia  159
    A mezrei várkastély  173
    Szendereli  197
    Miriám  210
    Az áruló  219
    Az arany álarcz  224
    A menyasszony álmai  232
    Tatárharcz  234
    A menyegző  255
    Számadás  259
  =A basi-bozuk=  273
  =A gyerkőcz=  288
  =Az ellenséges koponyák=  306
  =A mennyei parittyakövek=  322
  =Egy bukott angyal=  338


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

18 |csoda Ily |csoda. Ily

58 |Muffa, Ai! |Muffa, Ai!“

61 |az nem él. |az nem él.“

68 |magát dókájáka. |magát dókájába.

78 |vér a földből. |vér a földből.“

88 |itt légy. |itt légy.“

89 |a vásár“ |a vásár.“

94 |nem megy |„nem megy

97 |Az Isten |„Az Isten

100 |„Isten velünk |„Isten velünk“

103 |Néhány hóhap |Néhány hónap

103 |hogy felállnának |hogy felállnának“

146 |ellen vezessék |ellen vezessék.

180 |utra kaposzkodtak |utra kapaszkodtak

226 |Mikor alabin |Mikor Alabin

288 |haladnak előre |haladnak előre.

337 |nem hittel |nem hitt el

374 |midőn egszerre |midőn egyszerre]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Téli zöld - Válogatott elbeszélések az ifjuság számára" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.