Title: Egy az Isten (1. rész)
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy az Isten (1. rész)" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXVI. KÖTET

EGY AZ ISTEN. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

EGY AZ ISTEN

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



ELSŐ RÉSZ.  REGÉNY, MELY A VÉGÉN KEZDŐDIK.


I.

A szokott, triviális történet. Az ideál, a szép hölgy, nagy veszélybe
keveredik, s abból őt a másik ideál, a hős, kiszabadítja; azután a hála
érzetéből kifejlődik a szerelem, végül egymáséi lesznek s az emberi
lehetőség határáig boldogok.

A rendkívüliségek tetszenek. Érdekkel olvassuk a történeteket, a miket a
költők irnak arról, hogy mi lesz a halál után? mi lesz a jövő században?
mi lesz a föld utolsó napjaiban? mi megkisértjük leirni, hogy mi lesz a
«házasság után?» van-e még ott is élet és poézis? Laknak-e még a holdban
is emberek? Igenis laknak. Annak az egyik oldalán még van valami zöld, s
a virányon öröm és szomorúság.

Ezt ugyan inkább illett volna egy «Előszóban» elmondani: ott senki sem
olvasta volna el, s nem lett volna az olvasó figyelmeztetve rá, hogy itt
egy fölöttébb unalmas történettel lesz dolga, a mi nem fogja megtéríteni
a ráfordított fáradságot.

A veszélyes helyzet a következő:

Képzeljünk egy olaszországi vasuti állomást 1848 tavaszán, a melybe egy
más vonat megérkező vendégeinek kell átszállítkozni, a kiknek a fülébe
ezt a halálitéletet mennydörgik: «due minute!» s azok aztán bőröndöt,
kalapokat, esernyőt marokra kapva, kis gyermekeket kezeiknél vonszolva,
félregyűrt kalapokkal, földön húzott shawlokkal, köpönyegekkel, rohannak
az ostromok leglehetetlenebbikét megkisérteni: helyet keresve utasokkal
csordultig zsúfolt waggonokban, egymástól elszakított összetartozók
kétségbeesve az elválás borzalmai fölött, s útban állók agybafőbe
taszigáltatva siető málhahordároktól.

Két úrhölgyet, meg egy urat nagy sietséggel tolt fel a kalauz egy zöld
kocsi börtönajtaján, a kik csak akkor vették észre, hogy hol vannak?
mikor már benn voltak. Heten ültek már a waggonban: mind férfiak és
olaszok, némelyek olyan szivart szívtak közülök, a melynek a füstje
savanyú; pálinkát már korábban ihattak s az a fokhagymás heringre nagyon
jól eshetett, s nehányan közülök aligha bagaria csizmát nem hordtak a
lábukon. Az újon érkezőkről tudomást sem látszottak venni; valami heves
vitatkozást folytattak fenhangon mindannyian.

Az újonérkezettek elszörnyedve protestáltak a kényszerhelyzet ellen.

A két úrhölgy közül az egyik nagyon fiatal volt, a másik valamivel
idősebb.

Az idősebb hölgy megragadá a kalauz karját s haragosan mondott neki
valamit először németül, azután francziául, – minek az a büntetése itt,
hogy senki sem felel rá: – azt akarta kifejezni, hogy itt már heten
ülnek.

A kalauz egy automat közönyösségével mutatott a waggon falán olvasható
feliratra «per dieci persone». Itt tíz embernek kell elférni.

«De mi első helyre váltottunk jegyet!» heveskedék az úrhölgy, előmutatva
a sárga papirszeletkét, mely a világ minden vasutainál az aristocratia
jelvényét képezi – hely dolgában.

A kalauz nem csekélyebb kiváncsisággal nézte meg a mutatott tárgyat,
mintha az úrhölgy azt mondta volna neki, hogy íme itt van egy scarabæus
a Pharaók sírjából! Furcsa állat! azzal vállat vont, s kimutatá helyét:
íme oda abba a szegletbe leülhet még egy; emebbe a másikba a másik, s ha
ennek a signorenak tetszeni fog azt a zsíros batyut az ölébe venni,
annak a helyében nyugtot talál a harmadik.

Mit volt tenni? Az egyik hölgynek le kellett ülni az egyik series férfi
közé, a másiknak a másik közé, s megnyugodni a sorsában. Hanem a velük
jött férfi úgy látszik még küzdeni akart a gondviselés ellen. Neki
sehogy sem tetszett a maga helye két disznókereskedő között; maga is
elég köpczös ember volt.

– Majd csinálok én itt rendet mindjárt!

Azzal fölkelt, leszállt a waggonból, sietett az állomásfőnököt
fölkeresni.

Az ott sétált a perronon, hátratett kezekkel, katonás egyenruhában.

Az utas elkezdte neki magyarázni a dolgot. Ő már tudott olaszul, ha
mindjárt keverte is egy kicsit latinnal és francziával.

Elmondta az illustrissimónak, hogy ő és még két hölgy az első helyre
váltottak jegyet egész Bolognáig; ez a nemzetközi törvények szerint
jogot ád még az idegennek is, minden konzuli közbenjárás nélkül
ugyanazon első helyi waggonnak használatára. Ennek daczára őt s még két
úrhölgyet betuszkoltak erővel egy már korábban elitélt gonosztevőkkel
teljes másodosztályu börtönbe, a mi ellenkezik a magyar Tripartitum
primæ nonusával, mely szerint magyar nemest birói itélet nélkül
bebörtönözni (nisi in flagranti) nem szabad; s minthogy az angol Habeas
Corpus acta is a mellett bizonyít, hogy minden ember birja a maga
testét, s másnak az ölébe ne üljön vele, annálfogva kér egy elsőrendű
waggont felnyittatni.

Az illustrissimo úgy nézett a debacchálóra, mint a hogy nézne rá a padra
kifektetett eleven tintahal két nagy szemével, ha annak magyarázta volna
a dolgot, s épen úgy nem felelt neki rá semmit, mint a hogy az nem
felelt volna. Hanem a helyett a fülébe ordított hátulról a kalauz, egy
hatalmas hangkifejtéssel előadott szót: «Partenzaaaa!» A mi annyit
jelent, hogy indul a vonat! (Mert az olasz még a csengetésben is
takarékos, a második csengetésnél már fut a kerék.)

A megriasztott úr erre ijedten futott vissza az elhagyott waggonhoz, de
alig talált bele; mert az alatt, míg ő leszállt a szóbeli tárgyalásra, a
kalauz még három új vendéget tolt be a ketreczbe: azok egy katonaiskola
nagy kamasz növendékei voltak, az egyik mindjárt leült az üresen hagyott
helyre, a másik kettőnek állva kellett maradni; azok hát nem tehettek
okosabbat, mint hogy a két közéjük szorult hölgyre mondogattak fönhangon
sikamlós élczeket, dévaj nevetéssel. A visszakerült úr már épen
tizenharmadik lett volna, a mi nagyon baljóslatú szám, kivált egy vasuti
coupéeban. Pedig a táskája, köpönyege már ott volt: az volt a hazája.

A hölgyek kétségbe voltak esve. Az uti társ dühében magyarul kezdett
beszélni.

Ekkor valaki megrántja a könyökét hátulról s szintén magyarul szólítja
meg:

– Polgártárs! Soh se hevítse ön fel a vérét. Nem oráczió kell ide, hanem
baksis. «Romanus sum civis: Cajum smucium vocant.» A míg ön capacitált,
addig én fel is nyittattam egy első osztályú rezervált coupéet:
csekélységbe került – ha tetszik önnek és hölgyeinek, megoszthatják
velem a birtokát.

– Köszönöm, de elkésünk, – csak két percz az idő.

– Ne féljen semmit. A due minute csak az utasoknak szól, a vonat ki nem
kászolódik innen fél óráig.

A két hölgy e megszabadítást nem kevesebb hálával fogadta, mint a
minővel Andromeda fogadta Perseus segélyét s a mint e rettenetes
fegyintézetből kiszabadíták őket s átszállították, most már
szolgálatkészszé, beszédessé, nyájassá vált kalauzok egy kényelmes,
tágas és tiszta első osztályú coupéeba, az ellentétek szerencsés
combinatiója folytán még e semmi jelentékenységet nem igérő helyzetben
is megtalálták bizonyos nemét az érdekeltségnek.

Tulajdonképen még semmi hálával sem tartoznak a közbelépettnek; mert
hisz az saját érdekében nyittatta fel a rezervált üres coupéet – s ők
csak jogos helyüket foglalták el benne; de azt mégis el kellett
ismerniök, hogy a gyors szinpadi átváltozás az ő rendezői érdeme. Még a
kalauz is szerepet cserélt egyszerre, s az automatból érző szivű ember
lett, ki a hölgyek számára frissítőül narancsokat hozott, s kikereste
azok közül a piros bélüeket, s azontúl mindig az ő waggonablakuk előtt
mászkált végig, s bemosolygott rajta, vagy felült a waggon tetejére s
barcarolát énekelt.

A két hölgy egymással szemközt helyet foglalt a zárt ablak előtt, míg
azon oldal szélső ülései, a hol a kocsit nyitogatják, a két úr számára
maradtak, s azoknak egyikébe a kiséretet képező hazafi elhelyezte magát.
Az a másik, a ki e kényelmes erősséget mindnyájuk számára kivívta, még
odalenn maradt: valószinűleg sokkal jobban érdekelte az, hogy a
szivarját végig kiszívhassa, mint hogy ismeretlen utitársnéival
ismeretséget kössön, s bevárta, míg a másodikat is elcsengetik, akkor a
szivarját odaajándékozta a facchinonak, s már indult a vonat, mikor
felugrott a lépcsőn s a furfangos zárt nagy tudománynyal bezárta maga
után. Azután levette uti sipkáját s letette maga mellé. Azt is csak
azért tette talán, mert melege volt a fejének. Olyan sűrű és erős haja
volt, hogy szerteszét állt a fején minden irányban. Egész arczán valami
szokatlan fajjelleg volt kifejezve, széles kidomboruló homloka, erős,
sűrű perzsa szemöldökei, s azokhoz egészen malayi metszésű szemei,
tiszta kék svéd szemszivárványokkal, egyenes görög orra, felvetett felső
ajkának sémita jellegű csigavonala, míg kétfelé osztott állán volt
valami lengyeles, mintha öt-hatféle nemzetnek az eszménye volna benne
összekeverve s mégis valamennyi egy összhangzó egészszé egyesítve.
Fiatal ember volt még; kevés bajusz az ajkán s csak a felső arczán
valami ütköző szakáll.

A szemközt ülő utitárs igazi magyar typus volt, zömök, erőteljes alak;
barna piros arczczal, kifent bajuszszal, a minek a pödörgetésével nagyon
sok tennivalója volt mindig.

A két hölgy közül a fiatalabbnak az arcza a sűrű kalapfátyol alá van
rejtve, mely csak a classikus remek körvonalakat engedi kivenni, a másik
azonban egész szabadelvűséggel hátracsapta a kalapja fátyolát szőke
hajfürteiről, s egy őszinte, kigömbölyödő arczot enged a közszemlének,
melynek beszélő vonásai kárpótlást szereznek az ajkaknak, a miknek
nehezükre esik az a hallgatás, a mire jónevelésű ember kötelezve érzi
magát, mikor egy idegen lép a közelébe, a kivel önkénytelen együtt kell
maradnia.

A férfi kisérő igen nyügösködő utitárs volt. A megindulás első perczében
azt mondá átellenesének, hogy ő nem tud háttal a mozdonynak ülni, rögtön
tengeri betegség előjeleit érzi magán. A fiatal ember aztán megkinálta a
maga helyével, hogy cseréljenek. Mikor az megvolt, akkor meg azon
panaszkodott, hogy a légvonat egészen a szeme közé hordja a
kőszénfüstöt, meg kell vakulnia. Akkor a fiatal ember azt ajánlotta,
hogy húzzák föl a kocsiajtó ablakát. Arra meg az a baja lett, hogy meg
kell az embernek fulladni ebben a ketreczben! Akkor aztán a telt arczú
hölgy, azzal a még most jól illő kellemes kettős tokácskával, kelt fel a
helyéről, a tisztelt úrral cserélni, a ki elvégre meg lehetett elégedve;
nem úgy a csereajánló hölgy, ki már most átellenese lett annak az
idegennek, a ki iránt a kötelezettség ellenszenvét érzi.

Utazó hölgyek gyanakodók és hálátlanok. Az idegent, ki hozzájuk
szivességgel közelít, vagy zsebmetszőnek, vagy kalandornak nézik, s
egyik kezöket a tárczájukon, másikat a szivükön tartják, nehogy
hevenyében ellopja tőlük valamelyiket.

Növelte a gyanút az ismeretlen irányában az a körülmény, hogy az első
megszólítás után itélve, az is magyar. És mégis az ő kisérőjük és az
ismeretlen nem tesznek egymással úgy, a hogy két magyar szokott tenni,
mikor külföldön véletlenül összetalálkozik: kezet szorít, elmondja
kölcsönösen kinek híják? hová való? mi járatban van? s aztán közli
egymással, mi hírt tud hazulról? megkérdezi egymástól, nem ismeri-e ezt
az urat, ezt az asszonyságot? s nagy az öröme, ha talál egy olyan
harmadik nevet, a melyik mind a kettőnek ismerőse; s végül
összeesküszik, hogy egy vendéglőbe szálljanak! E helyett ez a két férfi
az első üdvözlés után semmi mondanivalót nem talál egymáshoz, semmi
közleni való ujdonságot – most! 1848 márczius végén! a mikor csodákkal
van tele a levegőég. Talán ismerik egymást? Ha ismerik, kisérőjük miért
nem mutatja be a hölgyeknek a honfitárst? Miért kárhoztatja őt e néma
szerepre? Talán fáj nekik valami abban az ismeretségben?

A hölgynek tetszett tüntetőleg kimutatni azt, hogy mindezekre nem
kiváncsi. Úgy tett, mint a ki tudomást sem vesz a vele szemközt ülőről.
A nap a szemébe kezdett sütni, a szél az arczába fútt; az ellen
különböző stratagémák vannak a waggon ablakára alkalmazva, a miknek
kezeléséhez azonban gyakorlottság és physikai erő kell; a furfangos
mechanismusba a hölgy egészen belevesztette minden erőlködését, utoljára
is megszánta az utitársa s elintézte a függöny és ablakváltoztatást
kivánata szerint.

A hölgy még ezt sem köszönte meg neki, hanem e helyett boszúsan veté
magát kerevetébe, ingerülten ejtve ki e zúgolódást:

– Oh milyen nyomorult teremtései az Istennek az asszonyok!

– Maguk az okai, asszonyom.

Ez volt az átellenes válasza.

Pedig a szép utitársné felfohászkodására a kötelezett válasz az a
trivialis bók lett volna, hogy «oh asszonyom, önök gyöngeségük által
uralkodnak mi fölöttünk, erőseken». E helyett egy ilyen kihivó mondat, a
mi még paradoxon is!

A bókot egy fanyar mosolylyal elutasította volna a delnő; de ez a vágás
meglepte.

– Par exemple? ez úgy látszik, szavajárása volt.

– Például, mikor egy hölgy elhagyja azt a kényelmes helyet, a mit a sors
rendelt számára, hogy felcserélje azt egy kényelmetlennel, a mit egy
férfi ajánl neki: szabad akaratból.

A hölgy nem tilthatta el magának, hogy elpiruljon. Ez a válasz
vonatkozott csupán a waggonban megcserélt helyekre; de az sem
lehetetlen, hogy ez az idegen annál többet is tud s egyéb helycserére is
czéloz. Nem lehetett arczából kivenni. Azok a szép, őszinte kék szemek
olyan ártatlanul tekintének szemközt, míg az ajk olyan ravaszul
mosolygott. – A társalgás most már kezdett érdekkel birni.

– A szabad akarat nem a nők számára van feltalálva, mondá a hölgy,
elhatározási jogunk csak látszat: mindig kötve vagyunk valakihez, a ki
erősebb.

– De az a kötelék eltéphető, mihelyt kiállhatatlanná lesz, s ez ismét
csak önakarattól függ: – a nőnél. A férfinál nem; azt fogva tartja az
igézet.

– Csakhogy ez igézetet nem azok a nők gyakorolják a férfiakra, a kiknek
joguk van hozzá; hanem mindig mások.

– Ez ismét az ő hibájuk; miért nem teszik azt? Ha tudják, hogy azt a
szivet, mely jog szerint az övék, csak az igézet tudja fogva tartani,
miért nem hatnak rá e varázszsal? Ha tudják, hogy abban van a hatalom,
miért szégyenlik ezt a koronát viselni? A szép szoborarcz, mely nem tud
mosolyogni, sok boldogtalan életnek volt már okozója. De hát miért
engedte át a vidám kaczagás varázsát másnak?

E szavaknál a másik ifju hölgy felveté fátyolát, tán hogy jobban lássa a
beszélőt, s kitünt az alól egy ép oly gyönyörű szoborarcz, mely nem tud
nevetni; két nagy bámuló szemmel, hallgató ajkakkal. De az ifju nem
láthatott reá, mert átellenesével volt elfoglalva, kit egészen hadilábra
állított ez a merész okoskodás.

– Ah, ön tehát azt hiszi, hogy egy nőnek egyenesen az a feladata, hogy
ha a férj gyönyörvadász, legyen számára a hitves az, a mi az őrjöngés
eszményképe; kövesse őt érzéki deliriumainak minden phantasmáin
keresztül: ne szégyeljen előtte csábító, agaçant, kaczér lenni, s ha a
férj Circe philtraját keresi, találja meg azt otthon a saját poharában?

Ezt kivánja ön egy hitvestől?

A szép hölgy tűzbe jött már.

Az ifju pedig azt felelé rá:

– Valóban nem látom át, hogy mit vétenék vele, ha ezt kivánnám?

A szép szobor arczán annyi változás történt, hogy szemöldei
összehuzódtak.

A vitatkozó szép hölgy pedig el volt szánva rá, hogy most mindjárt
kicsavarja a fegyvert ellenfele kezéből, aztán a mellének fogja szegezni
a hegyét.

– Jól van. De már most egyet megenged ön. A hitestárs nemcsak
szeretőtárs, hanem – családanya is. Mikor a nőnek legfenségesebb
hivatása méla aggodalmat, sejtő várakozást parancsol arczára – hova lesz
akkor önnek az elmélete?

Az ifju ellenfél erre a lesujtó támadásra teljesen és föltétlenül
capitulált.

– Akkor asszonyom, megszünik a jog és kötelesség kölcsönös felosztása, s
az egyik félnek jut egészen a jog a másiknak a kötelesség. A nő, a ki
előtt a római consulok a lictorokat tisztelegni parancsolták, korlátlan
úr a maga országában, s a férj annak föltétlen rabszolgája, a ki
kötelezve van a szentek életére, lemondásra, együttérzésre és imádatig
menő hűségre. S a ki nem úgy tesz, annak követ nyakába s a tengerbe
vele!

E föltétlen megadás kiengesztelni látszott a szép asszonyt: győzelme
érzetében, nagylelkűséget akart gyakorolni s a capitulált várőrségnek
megengedni, hogy kibontott zászlókkal tovább vonulhasson, azt kérdezve
tőle:

– Ön Rómába utazik? (mintha eszmetársulás volna ez a római consulok és
lictorok adomájával).

– Igen, oda utazom.

– A világhirű nagyhéti szertartásokra?

– Azokhoz nekem semmi közöm.

– Hogyan? önnek nincsen semmi köze a vallás legmagasztosb ünnepélyéhez,
mely Krisztus Istenné lételét jelvényezi? szólt a hölgy hitbuzgó
szemrehányás hangján.

– Mert én azt nem hiszem, felelt rá az ifju, de feleletében nem volt az
a kihívó, káromló tagadás, mely a skeptikus sértő szándékát árulja el:
arcza olyan nyugodt maradt mellette, mint a ki meg van győződve felőle,
hogy azzal, a mit mondott, se a földön, se az égben nem sértett meg
senkit.

A szép hölgy aztán találgatta magában: hogy vajjon mi lehet ez az ő
átellenese? vajjon zsidó-e, vagy atheista? – Ha zsidó, akkor egészen
rendén van, hogy ne higyje azt, a mi a keresztyének hitágazatát képezi;
ezért a különállásért aztán megvannak neki a maga társadalmi hátrányai,
s ha neki tetszik azokat a hitéért elviselni, az igen tiszteletreméltó
hűség az ősi hagyományokhoz. Hanem az egészen menthetetlen, hogy valaki
elfogadja mindazon előnyöket, a mik együtt járnak azzal, ha az «Atya,
Fiu és Szentlélek» nevében megkeresztelték, ennélfogva földbirtokot,
házat vásárolhat, hivatalt viselhet és mégis előáll, mint rationalista,
kutatni a dogmákban az anyagi lehetőséget és philosophi exactságot. Ez
már stellionatus. Szeretett volna tisztába jönni a maga emberével.

– Úgy tudom, hogy a római curia most egy eddig szokatlan kölcsönkötéssel
foglalkozik.

Az ifju nem rejthette el mosolyát. Észrevette, hogy útitársnéja azt
szeretné belőle kivenni, hogy – csakugyan semita eredetű-e?

– Nem, nagyságos asszonyom: én nem is a bankárok csődülésére megyek
Rómába, a pápai kölcsönben résztvevés végett. Engem egy válóperem hajt
ide.

– Válóper? szólt a szőke hölgy érdekelten, s most már a szép szobor is
egész teljében felé fordítá arczát és szép ajkai, mint egy feslő rózsa
nyíltak meg egy pillanatra.

– Igen, válóper egy olyan kedves lénytől, a ki engem elűzött,
megtagadott, máshoz pártolt, a kit kerülnöm kell örökre, birnom nem
lehet soha többé, s a kitől még sem tudok soha elszakadni, a kit még sem
tudok mással felváltani soha. Azért megyek Rómába, mert az egy halott
város: mindenkié – és senkié sem.

A vonat megállt, új állomás jött; a fiatal férfi kinyitotta a kocsiajtót
és kiszállt s a kalauzzal kezdett el beszélgetni, s aztán elment
valamerre, mert nem látták többé.

– Ismeri ön ezt az urat? kérdé a szőke hölgy az ott maradt kisérőt.

– Nagyon jól.

– És még sem szóltak egymáshoz.

– Mert ez nekünk nehezen megy.

– Ellenfelek önök?

– Nem ellenségek; de ellenlábasak.

– Zsidó ez az úr, vagy atheista?

– Egyik sem; hanem «egy Istent valló».

– Mi az?

– Egy törvényesen bevett vallásfelekezet Magyarországon. Keresztyének, a
kik egy Istent vallanak, s mikor esküsznek, az egy hüvelykujjukat emelik
fel az égre.

A hölgy csodálkozva rázta szőke fürteit.

– Hogy én ezekről soha nem hallottam.

– Nagyobbrészt Erdélyben laknak; hitsorsosaik Angliában, Amerikában
települtek le, s ott hatalmas befolyásuk van. Kevesen vannak, de
összetartanak; nem terjeszkednek, de nem is engednek.

A szép szobor ismét arcza elé vonta a fátyolát, s a fátyol alatt
észrevétlenül keresztet vetett magára.

A szőke hölgy pedig kiváncsian dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy
lopva végignézzen az irtóztató útitárson, azzal a kiváncsisággal, a
mivel nézheti valaki azt, a kiről felfedezték előtte, hogy ez a
rejtélyes subjectum, a ki most vele utazik, valamikor megölt két embert;
– hisz ez még többet tett: ez megölt két Istent. – Borzalom arra
gondolni!

Hisz még a kik közelükben laknak is ott Erdélyben az egy Istent
vallóknak, azt hiszik felőlük, hogy azoknak szarvaik vannak, s
keresztelőjükhöz embervért használnak.

Mind a két hölgy buzgó orthodox volt.

A vonat nem sokáig időzött ezen az állomáson; a kalauzok ordították a
«partenzát!» s csengettek, trombitáltak, a mozdony fütyölt; a kiszállt
utitárs még sem tért vissza. Úgy látszik, annyira hitetlen ez, hogy nem
hisz ez a kalauzokban és gőzgépekben sem.

«Bár csak lemaradna!» gondolá egyszerre mind a két hölgy magában.

S ime az igazhivők óhajtásainak van sikere: a vonat csakugyan megindult,
a nélkül, hogy a fiatal utitárs visszatért volna.

– Ez bizony lemaradt! mondá a szőke delnő.

– Se baj, nyugtatá meg a hegyes bajuszú úr; a másik vonattal majd
utánunk jön. Nem is hozott magával semmi utitáskát, s a felső kabátja
rajta volt.

Ennek aztán nagyon örültek, hogy megszabadultak egy embertől, a kinek
köszönhetik, hogy most kényelmes helyen ülnek s nincsenek
katonatiszt-növendékek és lócsiszárok közé bebörtönözve tizenharmad
magukkal, s már most megszólhatják kedvükre azt, – a ki hozzájuk olyan
jó volt.

– Ön közelről ismeri ezt az embert? kérdezé a szőke hölgy a zömök úrtól.

– Nagyon jól ismerem. Neve Adorján Manassé.

– Ah! kérem! Melyik a vezetéknév, s melyik a keresztnév?

– Adorján egy régi székely törzs családi neve. Manassét kapta a
keresztségben; ebben a felekezetben nagy előszeretettel vannak az
ótestamentomi nevek iránt. Manassé apját Adorján Izraelnek hítták.
Kívüle még hét fia és egy leánya volt. Mind idősebbek Manassénál, a
leányt kivéve, a ki ikertestvére. S ezek mind otthon vannak most is az
ősi háznál s gazdálkodnak együtt; nehány meg is házasodott s ugyanannyi
család lakik egy födél alatt az ősi kastélyban.

– Az rettenetes háztáj lehet!

– Az egy igen patriarchalis ház. Jákob fiai nem éltek nagyobb
egyetértésben, mint ezek. Soha sincs közöttük semmi czivakodás.

– Még az asszonyok között sem?

– Csak annyiban nem hasonlítanak a bibliai Jákob fiaihoz, hogy ők nem
adták el egyiptomi kereskedőknek a legifjabb testvért, azért mert
szülőik kegyencze volt; pedig ez is az volt; hanem inkább azt tették,
hogy ők maguk dolgoztak, fáradtak, nélkülöztek, hogy a legfiatalabb
testvért magasabb pályára neveltethessék. Ez látszott örökölni
valamennyiök osztályrészét szellemi tehetség dolgában. A többiek mind
igen derék, természetes eszű székely lófők; de ez maga egy lángész, ki
húsz éves korában már egyike volt azoknak, a kiket az unitáriusok a
betöltendő consiliariusi hivatalra candidáltak; mert Erdélyben az volt a
szabály, hogy mind a négy bevett vallásfelekezet, tehát katholikus,
helvét és ágostai protestáns és egy Isten valló részről kell a magasabb
kormányzati hivatalkart összeállítani. S így oda Manassét meg is
választották. S ettől fogva kezdődik ellenségeskedésünk.

– Önök tehát még is ellenfelek?

– A koreszmék terén igen. Én mindig a haladó párthoz tartoztam, ő pedig
minden újításnak ellene volt.

– Ah, ilyen fiatalon?

– Csak az érti ezt meg, a ki Erdélyt ismeri: a négy vallás és négy
nemzet hazáját, a kik alatt még egy ötödik vallás és egy ötödik nemzet
mozgatja a földet, mely számra nagyobb, mint együtt ama négy. De nem
akarom nagyságtokat államtani fejtegetésekkel untatni: folytatom eltünt
utitársunk jellemrajzát. Mint hirtelen felkapott s főnökei által
tenyéren hordott fiatal ember, nagyon elbizakodott lett; előtte állt egy
fényes pálya, melyen nyitva volt előtte az út egész a cancellárságig;
sőt még a kormányzói méltóság polczáig is. Ekkor beüt a nagy politikai
rázkódás. A magyar országgyűlés eltörli a rendi alkotmányt, behozza
helyébe a képviseleti felelős kormányt. Erdély kimondja az uniót, s
ezzel az egész hatalom és dicsőség, melyet Adorján Manassé huszonkét
éves korával szerzett magának, mint a jégvár elolvad, s lesz a fiatal
emberből egy élő halott; a ki ifjusága kezdetén már a lomtárba van
dobva, s ha azt nem akarja, hogy őt, ki előtt tegnap még nagyságos és
méltóságos urak kapartak hátra a lábaikkal, ma az utolsó mesterlegény is
insultálja, hát keresheti, hogy hová temesse el magát? Volna ugyan még
más választása is. Tehetné azt, a mit pályatársai közül többen, hogy
feltűzze a mellére a trikolor szalagcsillagot, s a győztesek élére
állva, túlárverezze eddigi ellenfeleit, vagy pedig azt tegye, a mit
pályatársai közül még többen, hogy felmenjen Bécsbe, összesúgni-búgni
azokkal, a kik az új korszak tartósságában nem hisznek s segítsen ásni a
földalatti folyosókat, a mikkel az új építményeket hiszik romba dönteni.
De úgy látszik, hogy egyiket sem választotta: hanem a helyett keres
magának egy «holt várost, a melyik semmi nemzeté», hogy abba
eltemetkezzék.

A szőke hölgy közbeszólt eleven észszel:

– Akkor hát megtudom oldani azt a rejtélyt is, a mi e mondatban volt:
«megyek válópert indítani egy kedvesem ellen, a ki eltaszított, a ki
mással szövetkezett, a ki megtagadott, és a kit mégis kénytelen vagyok
holtig szeretni». Ez a kedvese a saját nemzete.

– Valószinűleg az; mert neje nincsen.

– Ez magyarázza meg azt is, hogy két honfitárs, mint önök, mikor
véletlenül összetalálkoznak, hogy nem kezd egymással beszélgetni; a
szomszéd-waggonokban hogy vitatkozik minden ember a napi politikáról:
majd áttörik a kocsi falát.

– Valóban úgy van. Kettőnknek a mai idők eseményeiről együtt társalogni
vagy kegyetlenség volna, vagy hóbort.

– Már most kezdem sajnálni azt a fiatal embert, daczára annak, hogy
pogány. Bár csak le ne maradt volna.

S az igazhivők óhajtásainak van sikere; még ha a hitetlenek javára
szolgálnak is azok: ime, a mint a vonat újra megállt, az elveszettnek
hitt fiatal ember arcza felbukkant a waggonablak előtt s nyájasan
mosolygott a bennlevőkre.

– Ah, mi azt hittük, hogy ön elveszett, mondá a szőke utitársnő.

– Az lehetetlen. Elveszni csak annak lehet, a ki valakié. Odafenn ültem
az imperialon. «Polgártárs!» – szólt a köpczös honfihoz azután, nem
mászik fel velem a kocsi tetejére? Onnan gyönyörű a kilátás.

A polgártárs tétovázott.

– Aztán ott pipázni is lehet.

Ez döntő indok volt a köpczös utitársra. Eddig is tantalusi kínokat
állhatott ki. Elővette időszakonkint a gyönyörűen barnára szítt
tajtékpipát, megtörülgette a kabátja ujjával a kifaragott névelőbetűt
rajta, megfordította a tüllanglaiset a szára végén, fölnyitotta az ezüst
kupakot rajta s boldoggá tette a kisujját azzal, hogy beledugta az üres
kráterbe; aztán fogai közé szorítá a csutoráját, hogy legalább egy
hangot adjon rajta, megpróbálva, ha szelel-e még? s éljen abban az
illuzióban, a múltak emlékét szippantgatva, mintha most is pipáznék! – s
aztán csak megint szomorúan visszadugta a drágaságot az oldalzsebébe.
Annálfogva a tett indítványt sem irásban nem kivánta beadatni, sem a
sectiókhoz nem utasította elébb tárgyalás végett; hanem stante sessione
elfogadta s ment a fiatal utitárs után azon a macskahágón föl a waggon
tetejére, a hol a kalauz kukulloriumát kisajátították és beleültek. Csak
itt jutott eszébe azt az észrevételt tenni, hogy: «de talán a hölgyek
meg is neheztelnek, hogy őket magukra hagytuk?»

– Ne féltse őket, Gábor bátyám. Utazó hölgyeket azzal kötelez le a
férfiember legjobban, ha elpárolog közülük.


II.

Az az úr, a kit már most Gábor bátyámnak tisztelhetünk, mindenekelőtt
azt a kedvencz tajtékpipát tartá kötelességének dohányzacskójából
megtölteni, ezután belecsiholni az illatos bükkfataplóba és azt lezárni
a koronaalakú ezüst kupak alá: addig hiába terült el szemei előtt az
olasz paradicsomkert, melynek magasztalásában fiatal utitársa oly
kifogyhatatlan volt; a míg nem füstölt a pipája, addig oda sem tekintve,
mormogá: «mi ez egy ezer holdas szép egyforma búzavetéshez?» s csak
azután, hogy a kospallagi felszálló azur füstjén keresztül tekinthetett
rajta végig, ismeré el, hogy «biz ez gyönyörű egy ország: – kár a
németnek!»

– Bátyám! – tudja? – ne politizáljunk! jegyzé meg rá a fiatal úr.

– Hát szóltam én egy szót? A szép vidékről beszéltem. No hát beszéljünk
inkább a szép asszonyokról. Te nem is sejted, hogy micsoda kényes
húrokat pengettél oda lenn?

– Hogyan? Bátyám szénájába vágtam volna tán a kaszámat? – Ej, ej, ej! De
gonosz szemed van: mindent észre kell venned. Nem arról a szőke hölgyről
van szó; hanem arról a barnáról.

– Barna? Nem is láttam jól; úgy le van fátyolozva az arcza.

– Pedig az téged nagyon megnézett s akkor a fátyolát is feltakarta; de
te nagyon el voltál foglalva azzal, hogy a szőkének magyarázd az
asszonyok kötelességeit a férjeik iránt, s a valóperek természetét.

– No! és kellemetlen vonatkozásokat tettem volna ezzel?

– Annak nem, a kinek beszéltél; mert az már özvegy! hanem a másiknak, a
ki veled egy sorban ült s hallgatta, a mit beszéltél.

– Azt fogja hinni, hogy valami bonvivant vagyok s őrizkedni fog tőlem.

– Nagyobb bajt okoztál neki. Azon fog töprenkedni, hogy nincsen-e neked
igazad?

– Hisz ez meg épen nem lesz baj rá nézve.

– De igen nagy baj lesz rá nézve. Mert épen a válópere miatt utazik
Rómába.

– Ah! Már válópere van? Én azt hittem, hogy most hozzák valami zárdából,
a hol nevelőben volt.

– Mondom, hogy hamis szemed van; oda sem néztél, mégis megláttad, hogy
egész gyermek még. Ez az én védenczem: a szerencsétlen Cagliari
herczegné.

– A kinek férje indigenatust nyert Magyarországon.

– Ő maga egy Zboróy Blanka grófnő. A családot jól ismered. Nagy birtokuk
majoratus. Az első szülött dynasta lesz, fivérei pedig láthatnak utána,
hogy katonai, vagy papi pályán keressenek magoknak szerencsét, a mi az
utóbbin sokkal hamarább feltalálható, mint az elsőbbin. A leányok pedig
arra vannak utalva, hogy igyekezzenek gazdagon férjhez menni, ha pedig
ezzel elkésnek, menjenek zárdába. Volt azonban a családnak egy püspök
őse, a ki annak idejében olyan végrendeletet csinált, hogy vagyonának
kamatjai a tőkéhez csatoltassanak, s mikor egyszer annyira
felszaporodnak, hogy a Zboróy gróf család minden tagjára jut belőle
kerek egy millió, akkor osztassék fel közöttük. No ez a mostani ivadék
alatt teljesedésbe ment. Minden Zboróy családtagra jutott egy millió.
Ennek azonban az örökösök végrendelete szerint csak haszonélvezői, mert
a hagyományozó több kemény föltételt kötött jótékonyságához, mely
szerint ez élvezettől a családtag eleshetik s akkor az a többiekre
marad. Ilyenek: ha egy családtag a dynastia ellen lázadó lesz; – vagy ha
kiköltözik idegen országba; vagy ha elhagyja a római katholikus hitet,
vagy ha mint nő, botrányos életmódot követ. Képzelheted ennélfogva, hogy
az így együtt érdekelt családtagok milyen jó rendőri felügyelet alatt
tartják egymást? Egy millió nem potyapénz mai világban! Megérdemli, hogy
az ember utána lásson. – Blanka grófnőt, a mint a zárdából kikerült,
hozzá adták Cagliari herczeghez. A herczegnek hallhattad hírét. Nagy
szerepet játszik a politikai világban.

– Volt hozzá egynehányszor szerencsém.

– Bécsben, az udvari bálokban. – Nem fiatal ember már. És sokat élt.
Kétszer annyit, mint más ember hasonló idő alatt; mert még az éjszakákat
is keresztül élte. Mikor Blanka grófnőt elvette, igen közel ismeretsége
volt egy Caldariva marquisnővel, a kit a legfiatalabb korában «Cyrene»
név alatt ismertek a czirkus látogatói, a hol magas fokra vitte a
choreographia művészetét, míg egy olasz marquis olyan szives nem volt,
hogy a czímerével megajándékozza, s aztán rövid idő mulva főbelője
magát. Ennek a Caldariva marquisnőnek igen pompás palotája van Bécsben,
a mit a herczeg iratott a nevére. Ennek a palotának a kulcsait még
azután is elfelejtette a marquisnőnek hazaküldeni a herczeg, hogy Blanka
grófnőt feleségül vette; sőt azt mondják, hogy mikor az esküvőre ment,
akkor is a szép Cyrene kötötte csokorra a nyakravalóját. – A herczeg
elvette Blankát, mint a hogy megszerez magának egy gazdag úr egy ritka
szép paripát, egy drága szobrot; azért, mert ritkaság és drága. Blanka
pedig irtózott a hozzá kötött férjtől. Gyermek volt. A nász napjáig
fogalma sem volt arról, hogy mi különbség van a párta és a főkötő
között? A herczeg egy óráig sem volt vele boldog. A mint ifju nejéhez
egy gyöngéd propos-val közelített, az rögtön ideges görcsöket kapott,
arczát elhagyta a szín, rángások vették elő s elájult. S ez így volt,
valahányszor magukra maradtak. A kéjsóvár herczeg fűnek-fának panaszolta
a baját, orvosokkal consultált, tapasztalt rouéktól kért tanácsot: úgy,
hogy a család titka egészen köztudomásuvá lett. A «parere» az volt, hogy
a nőnek természetes hajlama van az epilepticus rohamokhoz. – Gavallér
ember az ilyen kényes helyzetben iparkodik nagylelküen eltűrni a rá mért
keresztet s keres magának kárpótlást compromittálás nélkül. – Van
azonban a herczegnek egy totumfacja: valami «Vajdár Benjámin».

E névre akkorát ugrott ültéből a fiatal utitárs, hogy a fejét beleütötte
a faköpönyeg ernyőjébe.

– Mi lelt? Le akartál esni?

– A szivarom ejtettem le, felelt az, s utána kaptam.

– De majd utána ugrottál. – Hát a mint mondám, ez a totumfac az, a ki
ennek a családnak a rossz szelleme. Ketten tesznek a herczeggel együtt
egy ördögszámot. A herczegben megvannak a dæmonhoz való rossz indulatok,
a hóbort, a kéjsóvárgás, a dölyf, a boszúvágy; emennél pedig a
mindezeket életreköltő ész, furfang, leleményesség. A herczeg
vigasztaltatni akarta magát régi barátnéjával; de a szép Cyrene valaki
által nagyon jó tanácsokkal lett ellátva. Élni akart felismert
hatalmával. És élt is vele. A herczeg minden megaláztatást megszerzett
fiatal nejének a marquisnő kedveért. Utoljára, hogy a mű meg legyen
koronázva, megindította a válópert neje ellen. Ez volt az ára annak,
hogy a szép Cyrene ismét kegyébe fogadja a herczeget. De én meg vagyok
felőle győződve, hogy a terv Vajdár Benjámin fejében fogamzott.

– Hisz ez a válóper csak felszabadítja a herczegnőt helyzetéből, jegyzé
meg a fiatal utitárs.

– Jó volna, ha úgy végződnék, de épen itt a bökkenő. Az ellenfél arra
alapította támadását, hogy a nő epilepticus idegrohamokban szenved, s
így házaséletre képtelen. Én azt nem engedem meg. Azt elhiszem, hogy a
herczeg közeledtére görcsöket, rángatózásokat kap; hisz én sem vagyok
nyavalyatörős, rugni, harapni sem szoktam rendes körülmények között, de
mikor ezzel a Cagliarival szemközt állok, érzem, hogy valami csendes
hydrophobia kerülget, a nyakamban az erek felduzzadnak, az állam
rángatózik s az ökleim alig elnyomható vágyat éreznek valakinek az
oldalbordáival érintkezésbe jönni. Pedig hát nekem nem férjem a jámbor,
nem kell tőle félnem, hogy megölel. Én azt allegálom, hogy csak ő előtte
esik ájulásba védenczem, s kérem a házasságot egészen megsemmisíteni.
Mert ha az ellenfél győz, ha az ő indokai lesznek elfogadva, akkor a
szentszék itélete egyuttal ki fogja mondani az asszonyra, hogy soha
többet férjhez mennie nem szabad. Már most gondold el azt a sorsot, a mi
erre a nőre vár, a kit ifjusága virágában, alig húsz éves korában, a
törvény és a társadalom kitilt az életből, s elitél egy hosszú, hosszú
tetszhalálra, a miből nincsen feltámadás, elveszi tőle a napvilágot, a
levegőt, s azt mondja neki: te neked nem szabad többé nevetned, nem
szabad örülnöd, nem szabad reménylened, a te szívednek nem szabad
dobogni, a te arczodnak kigyulladni, a te lelkednek nem szabad álmodni!
Hanem azért nézned kell tovább is, hogy jön az ősz a tavasz után, a mi
számodra se virágot, se gyümölcsöt nem hoz.

Mikor az ügyvéd pathetikus szónoklata végén félretekintett ifju
utitársára, azt vette észre, hogy annak a szemeibe valami vízcsepp
lopózott.

Hisz ez az itélet az ő fejére is ki van mondva. Abban a perben, a mit ő
a maga válóperének nevezett. Ő is ki van már tiltva a világból, a
társadalomból, ő is meghalt már és semmi sem vár rá többé: neki is
megmondták azt, hogy: «te neked nem szabad többé szeretned, reménylened,
álmodnod! Hanem azért nézned kell tovább, hogy jön az ősz a tavasz
után!»

– Valami esett a szemedbe?

– Igen; a kőszénfüst csapódott bele.

Azzal megtörlé a szemeit, s aztán nem volt semmi baj.

Az ügyvéd folytatá a beszédét:

– Most azért megyünk Rómába, hogy megkisértsük a herczegnőnek személyes
esdekléseivel hatni a birákra. Lehetetlen, hogy meg ne essék rajta a
szivük, ha van bennük emberi érzés. Az idő most nekünk kedvez. A pápa a
reformok terére lépett: a római curia vezetését új emberek vették
kezükbe, a régiek befolyása megszünt; Rómában is a szabadság szele
fujdogál s alkotmányosság csirázik a földből.

– Hahaha!

– Mi az ördögöt nevetsz?

– Én? Dehogy nevetek. A szivarfüst szaladt a torkomra. Eh – hahaha! Oh
be csiklandja a torkomat!

– De sok bajod van a füsttel. Hol megríkat, hol megnevettet. Én egészen
bízom a pápa igéretében. Csak nem tartasz bennünket valamennyiünket
idiótáknak, a kik a napokban lepleztük le ünnepélyesen a «radikal
körben» Pio Nono arczképét egyhangú határozat folytán. Ha valaha, úgy
most lehet a szegény herczegnő ügyének kedvező fordulatot adni. A milyen
grata persona volt ezelőtt Cagliari herczeg a Vaticánban, annyira
elvesztette ott most minden befolyását. – Mégis csiklandja a torkodat az
a füst? – Csupán egy embertől tartok. – Ettől a furfangos Vajdártól.
Velenczében összetalálkoztam vele. Kérdeztem: hová megy? Azt mondta
Milanóba. Tudom bizonyosan, hogy hazudott. Ő is Rómába siet. Meg akar
bennünket előzni. Vagy legalább is utolérni. – Csak egy nappal előbb
érkezhessünk Rómába, mint ő: s akkor nyert ügyünk van. De félek, hogy
már is magunkkal viszszük valamelyik kerekes ketreczben. – Ej, de
meleged van, hogy izzad a homlokod. – Tán az én pipám füstjét nem
állhatod? Ha megkapnám azt a ficzkót, kitörném a nyakát! Képes egy ilyen
angyalt örökre szerencsétlenné tenni, élve eltemetni.

– De hát ne engedje magát.

– Alázszolgája! Hát hiszen, ha tudsz valami jó tanácsot adni, miért nem
mondod? a kalapom is leveszem előtted. Hogyan ne engedje magát a
herczegnő élve eltemetni?

– Columbus tojása! Legyen protestánssá, s akkor nem parancsol neki a
római szentszék.

– Servus humilimus! Hát az egy millió, a mit a püspök nagybátyja
ráhagyott?

Adorján Manassé széttörte a szelelni nem akaró szivarját az ujjai
között, s azt mondá egykedvűleg:

– Hát én csak azt mondom, hogy ha a te herczegnődnek igazán van szive,
el fogja dobni az egy millióját, mihelyt találni fog egy férfit, a ki
megér harmincz ezüstpénzt. Úgy hiszem, ez a legmagasabb becsára egy
férfinak; miután a mi urunk Jézust is annyiért adták el.

– Te! A Jézust hagyd ki a discursusból; mert az nekem Istenem, a kit én
imádok.

– Nekem pedig emberem, a kit követek.


III.

Ezalatt egy olyan állomáshoz érkezett a vonat, a mely csomópont volt egy
másik vasutvonallal. Itt étkezni is lehetett.

A polgártárs meg volt éhezve. Különben is jó constitutióval birt s az
utazás rendesen még fokozza az étvágyat. Azt mondta, hogy ő itt leszáll
valamit falni.

Adorján figyelmezteté, hogy gyorsan végezzen, mert a másunnan érkező új
vonat vendégei az átköltözésnél könnyen megteszik azt a barátságot, hogy
teli ülik azt a coupéet, a hol ők a hölgyeket magukra hagyták.

– Hát te mit fogsz addig csinálni?

– Előveszem az albumomat s lerajzolom innen a kakasülőről ezt a tájat.

– Nem is tudtam, hogy pictor is vagy.

– Egyéb sem vagyok már.

A másik vonalon ezalatt megérkezett a csatlakozó vonat, s az abból
átköltöző utasok siettek maguknak jó helyet foglalni a változásnál.

A szép szobor arcza némi nyugtalanságot árult el. A kalauz ő felőle
nyitotta ki a kocsiajtót s ő aggódva tekintgetett kifelé, hogy nem jön-e
valaki e kényelmes magányt megzavarni? Egyszer csak ijedten kapta vissza
a fejét. Már késő volt; meglátták.

A waggon lépcsőjén acrobatai gyorsasággal szökött fel egy fiatal férfi,
finom uti öltözetben, kezében egy kis utitáskát czepelve, oldalán
szij-általvetőn lógott a szivartartója; másik kezében pálcza volt,
melynek fogantyuja elárulá, hogy abban tőr van.

A fiatal ember veszedelmesen szép alak volt: gesztenyeszín hajú, eleven
szemű, deli termetű s látszott rajta hogy szépségének öntudatával bir;
tanusítá ezt a hajfürteire s öltözékére fordított gond, s a kiszámítás,
a mivel beszédközben kellemes mosoly alatt igyekezett ragyogó fogsorait
megmutatni.

– Ah, minő véletlen szerencse, herczegnő! szólt, kásztor kalapját levéve
s utitáskájával együtt letelepedve a herczegnővel szemközti ülésbe.

– Kérem, az egy úrnak a helye, a ki hozzánk tartozik, szólt a herczegnő
ingerülten.

Mire a szép férfi mosolygó impertinentiával felelte:

– A hely nem volt öltönydarabbal jelezve, s így a vasuti szabályzatok
értelmében akárki által elfoglalható. Én nem mondok le könnyen arról a
szerencséről, hogy a herczegnővel szemközt ülhessek.

A herczegnő nem tudott szavakat találni a haragtól, mely idegeit
elállta. Annálfogva utitársnéja tartá kötelességének segítségére jönni,
s megújítani e kisérletet annak a betolakodónak a kidobására.

– Vajdár úr! mondá, kemény accentusra hangolva szavát, önnek kellene
ismernie egy nevelt ember kötelességeit hölgyek irányában. Ön tudhatja,
hogy önt a herczegnő nem türheti s könnyen kitalálhatja az okát.

A deli ifju ez erős szemrehányásra egy czifra dobozkát huzott ki
oldalzsebéből, s felnyitva annak födelét, odakinálta azt megtámadójának.

– Frau von Dormándy! kegyed szereti a csemegét, szabad szolgálnom e
finom «persicaté»-val. Ferrarában készítik. Egyetlen a maga nemében.

Erre az úrhölgy boszúsan hátat fordított neki, s kidugta fejét a kocsi
átelleni ablakán, mérgében dörmögve, hogy «de ugyan hol a pokolban is
marad el ilyenkor az a prókátor?»

– Meddig akar ön még üldözni, uram? szólt indulattól reszkető hangon a
herczegnő a szemközt ülőhöz.

– Csak a sírig, herczegnő, ott aztán elválunk. Ön bizonyosan a mennybe
megy, a hova engem valószinűleg nem eresztenek.

– Miért esküdött ön az én elvesztésemre?

– Mert ön maga úgy akarta. Csináltam-e belőle titkot valaha? Nem nyilt
kártyával játszom-e ön előtt?

– Kényszeríteni akar ön, hogy elhagyjam e kocsit, s beüljek a kofák és
halárusnők közé?

– Nem fosztana meg vele a herczegnő attól az élvezettől, hogy közelében
lehessek. Az egész úton Rómáig minden vetturinónál, minden postaháznál,
a hol a herczegnő számára utazó szekér van megrendelve, fönn van tartva
a számomra egy fölösleges hely.

– Mit akar ön velem?

– Azt, a mit ön választani fog. Vagy olyan boldoggá tenni önt, a minővé
valaha férfi tett egy asszonyt, vagy olyan szerencsétlenné, a milyenné
valaha ördög tett egy embert.

– Én védem magamat mind a kettő ellen.

– Ájult védelem! Nekem kezemben van minden eszköz önnek az életét úgy
elrontani, hogy az ne legyen egyéb, mint egy befalazott sírbolt.

– Azt Isten nem fogja megengedni!

– Ah, herczegnő! Rómába megyünk, s ott sok a templom; de Isten egy
sincs!

A hölgy úgy összeborzadt e szóra, hogy szinte fázva húzta magán
szükebbre shawlját; míg a deli ifju egyik lábát a másik térdén átvetve,
öntetszőleg mosolygott tréfás calembourghján.

«De ugyan hová lett az a másik két ember?» dörmögé a szőke hölgy,
hasztalan keresve a két utitárst a lótófutó közönség között.

Hát biz azok közül az egyik, a pogány, most is odafönn ül az imperialon,
s rajzolja a piniáktól körülvett várromot, mely a folyamban
visszatükröződik; a másik pedig bement az étterembe megebédelni, ott
azután az történt vele, hogy a mint igaz keresztyénhez illő módon,
begyűrte az asztalkendőt a nyakravalójába, s neki ült kényelmesen a
megrendelt rizottónak, még alig dugta bele a villáját, midőn a fülébe
ordítja a kalauz a halottébresztő jelszót: «partenza!» Erre a polgártárs
megijed, hogy mindjárt elfut nála nélkül a vonat, s otthagyva rizottót,
maccaronit, a késsel, villával kezében, az asztalkendővel nyakában rohan
ki a waggonját felkeresni; akkor azután először végig szaladgálja az
utóbb érkezett vonat minden kocsiját, míg észreveszi, hogy az a másik,
az övé a tulsó vágányon áll.

Akkor meg ott nem talál rá az elhagyott waggonra, mert a vonatot az
alatt megfordították: a mi elől volt, az most hátul van; kérdez, kiabál,
szitkozódik, könyörög, diákul beszél; míg végre az imperialon ülő
utitársa észreveszi a veszedelmét s leszáll a megszabadítására, a mikor
aztán egy pinczér segítségével, a ki az asztalkendőt és kést, villát jön
reclamálni, sikerül a földönfutót kézrekeríteni, mire aztán kölcsönös
magyarázatok folytán kiderül, hogy még épen húsz percznyi ideje lett
volna a rizottót is, meg még egy branzinót is elkölteni, a mit előre
kifizetett; de már köszöni, nem kell semmi; úgy jól lakott az
ijedtséggel, s nem kíván egyebet, mint hogy a coupéejába visszavezessék.

Ott várt azután csak rá az igazi meglepetés, a mint meglátta a helyén
ülve azt az embert, a kit szeretett volna nagyon megkapni, hogy kitörje
a nyakát.

Most tehát megkapta, még pedig a tulajdon jogszerinti helyének a
bitorlásában kapta, szemközt ülve az ő védenczével.

Hanem azért dehogy törte ki a nyakát! Nincs gyávább katona az ilyen
vasutról lemaradástól demoralizált pasasérnál; még azt mondta neki, hogy
alázszolgája! s aztán körülnézett, hogy hol találna a maga számára egy
üres helyet?

S a délczeg ifju még azzal az impertinentiával élt, hogy azt kérdezte
tőle:

– Talán az ön helyét foglaltam el, spectabilis?

A mire a polgártárs zavarában azt felelte, «oh, dehogy; kérem alássan».

A miért aztán a szép dandy részéről egy gúnymosoly, a szőke hölgy szép
szemeiből pedig egy ezerágú villám lett a jutalma.

A következő pillanatban a herczegnő azt a gúnymosolyt egyszerre
átváltozni látta az ijedtség elképedésévé. Manassé lépett fel a
waggon-lépcsőn.

A herczegnő csak annyit vett észre, hogy a két ifju egy pillantást
váltott egymással, mely olyan volt, mint két kard összeczikázása.

Azzal Adorján a kocsiajtóban megállva, azt mondá Vajdárnak:

– Ez a hely el van foglalva.

A megszólított arcza mélyen elvörösödött; vonásain, mint a pohárban
felkavart méregiszap, fellegzett végig a rossz indulatok egész salakja.
Szemeinek nézésében gyűlölet, félelem és düh ólálkodott. Egy pillanatig
jobb kezének egy görcsös rándulása a pálcza markolatát annyira
felcsavarta, hogy az aczéltőr kezdete kivillant alóla; s akkor ajkába
harapott.

Az előtte álló másik ifjunak az arcza pedig akkor is hideg maradt és
nyugodt, csak a homloka kidomborodásain jelent meg két pirosló tűzfolt,
a mi olyan volt, mint a viharjósló vörös felhő az égen.

Mindez csak egy rövid perczig tartott. A másik pillanatban a
megszólított férfi felkelt a helyéről, vette utitáskáját és elhagyta a
coupéet.

E kényszerített meghunyászkodás olyan kínzó látvány volt egy nőre nézve,
mint mikor egy állatszelidítő parancsolja egy pompás vadállatnak, hogy
csúszszék a lábaihoz.

Mi adja neki ezt a hatalmat? Azt jó volna tudni.

Manassé aztán leült az üresen hagyott helyre, s nem kinálta meg vele
többé a polgártárst; hanem kinézett az ablakon mindaddig, a míg azt a
másik ifjut láthatta. És addig mindig ott égett a homlokán az a két
vörös folt. Arról tudhatá a ráfigyelő hölgy, hogy üldözője még közel
van. Egyszer aztán eltüntek a vörös foltok az ifju homlokáról. Az a
másik nem volt látható többé.

Mindez annyira érthetetlen rejtély volt a herczegnő előtt, hogy semmi
természetes magyarázatát nem birta kitalálni. Fátyolát szemöldökéig
emelte, hogy jobban beleláthasson a rejtélyes arcz titkaiba.

Az elűzött rossz szellem azt mondá neki: «hiába sietsz Rómába, ott
templom sok van, de Isten egy sincs». Ennek a másiknak meg az a
jelmondata: «egy az Isten»; – s ez az egy vele jár mindenüvé. Még
Rómában is ott lesz…

Ezen az eszmén aztán valami olyan földöntúli megnyugvást érzett, hogy
szempillái lecsukódtak. Büvkör fogta körül. Elszenderült. A vonat
megindult újra; hosszú, unalmas állomásköz következett. A halk robaj és
izgalom hatása alatt nemsokára a coupée minden utazója aludt, csak
Manassé maradt ébren.

Egy perczben a herczegnő szemei felnyiltak, s akkor úgy tetszett neki,
mintha az, a ki vele szemközt ül, térdére tett albumába rajzolna
valamit.

Blanka egészen félrehárítá a fátyolt arczáról, hogy homloka is
kiszabaduljon. Talán nem is tudta, mit tesz? csak álmodott.


IV.

Azt a gőzmozdonyfütyülést is azért találták fel, hogy a mi tündér még
maradt a földön, azt is elkergesse.

Az alvó hölgy fölriadt rá, s mint a ki egy toronytetőről esik lefelé,
oly rémülten, kerekre nyilt szemekkel, egészen holdkóros elképedéssel
ugrott fel helyéről, kezeit maga elé tartva s kevés hija volt, hogy
szemközti utitársa karját meg nem ragadta. – Azután megszégyelte magát
előtte s mosolylyal akarta eltakarni heves szívdobogását.

Aztán csakugyan azt hivé, hogy álmodta azt, hogy utitársa egy
rajzalbumba az ő alvó arczát vázolja le: a mit az kezében tartott, az
egy térkép volt s azon húzogatott vonalakat veres irallal.

A mozdonyfüttyre a társaság többi tagja is visszatért a siralomvölgyébe.

– Hol járunk most? kérdezé a herczegnő az egyedül ébrenvirrasztottól.

– Bolognához közeledünk. Onnan a vonat Imola felé megy Anconának. S itt
én kegyelmességtektől búcsút veszek.

– Ön kiszáll itt? Hisz azt hallottam, hogy ön is Rómába utazik.

– Oda tartok, de nem ezen az úton. Málháimat hagyom futni az anconai
vonalon, onnan a szekérposta majd elszállítja Rómába. Én pedig az
Appennineken keresztül Pistoja felé megyek, Florenczre. Ez az út
fáradságosabb, de fölséges részletei vannak, a mik kárpótolják, hogy
sokszor gyalog kell menni a vetturino mellett s aztán egy nappal
hamarább ott vagyok, mint az anconai úton.

– Egy nappal hamarább! E szó megkapta a herczegnő figyelmét. Nem
mehetnénk mi is ezen az úton? Mit szólsz, Mária? Bolognában
észrevétlenül kiszállnánk s aztán hagynók a bőröndeinket magukban
vándorolni Rómába, mi meg a hegyeken át utaznánk magunk?

– De nem lehet-e a rossz emberektől félni a hegyek között? kérdé aggódva
a szőke hölgy Adorjántól.

– Erre egy igen szép dalban felel meg Fra Diavolo, szólt Manassé. A
rossz emberektől mindenütt lehet félni. Hanem ha azt értette nagysád,
hogy nem rabolnak-e ki bennünket? úgy sokkal valószinűbb, hogy akkor
rabolnak ki, ha nagy málhatömeggel utazunk, mintha egy oldaltáskával a
vállunkon teszszük az utat, a hogy én szándékozom. «Fiatal koromban»
sokat barangoltam ezen a tájon, soha se bántottak a brigantik; ha
találkozunk velük, én majd csoportosítom őket és lerajzolom az
albumomba. – Művészeket nem bántanak ezek soha.

– Aztán ketten vagyunk férfiak, s nem ijedünk meg tőlük! szólt bele
Gábor úr, kiben fölébredt a prókátor arra a szóra, hogy egy napi előnyt
nyerhet a birák informálására ellenfele fölött. Nálam vannak pisztolyok.
Hát te nálad?

– Én nem hordok fegyvert.

– Oh én nem félek rossz emberektől; mondá szeliden a herczegnő. Én nem
tudok egynél több rossz embert az egész világon.

Mindenki tudta, hogy ki az a herczegnő speczialis rossz embere; de Gábor
úr még illusztrálni is akarta a tételt.

– De hisz az ne próbáljon a hegyek közé jönni velünk, mert ha ott
kaphatom: a végórája ütött! Szerencséje, hogy Manassé barátom szép
udvarias felszólítására rögtön szót fogadott; mert ha még egy perczig
itt marad a waggonban, hát emberhalál történik.

– Haha! kaczagott a szőke hölgy; fog az bámulni, ha majd hiába keres
bennünket Anconában s onnan utazhatik a postakocsin együtt a
bőröndeinkkel.

– Mi pedig azalatt előre sietünk a szép hegyeken át. A herczegnő szép
arczát gyermeteg öröm kezdte megaranyozni; ezt a gondolatot köszönöm
önnek.

És önkénytelen bizalmassággal nyujtá kezét utitársának, a minek az
elfogadta – az ujjai hegyét.

Ez az eszme nagyon megtetszett a herczegnőnek. Volt benne valami a
kiszabadulásból: az a vasuti vonat olyan, mint a börtön!

– Nem viszünk magunkkal semmit, csak a mit kezünkben elbirunk; a hol egy
szép sziklát találunk, vízeséssel, azt lerajzoljuk, s a hol nagyon
félelmes lesz a vadon, ott énekelni fogunk.

– Akkor azt fogják hinni, hogy vándorszinészek vagyunk, szólt bele Gábor
úr. Ha megszorítanak bennünket a taliánok, minden kitelik belőlünk. A
herczegnő szépen énekel. Mária nagysád tánczol csárdást és tarantellát;
én acrobatai mutatványokkal állok elő; hát te Manassé miféle komédiára
vállalkozol?

– Én beszélni fogok a souverain népnek a constitutióról.

– Javíthatatlan!

– Hanem akkor ne hívjuk egymást a czimeinken, szólt a herczegnő
felelevenült kedélylyel. Ügyvéd úr az impresario, Marie a primadonna, ők
szinből egymáshoz tartozhatnak: mi ketten pedig testvérek leszünk. Mi
neve az ön nővérének?

– Anna.

– Ön kölcsön adja nekem e nevet, a míg az út veszedelmes része tart és
Annának fog nevezni. Nem sajnálja ön talán tőlem e nevet?

Manassé nagyon elkomorodott.

– A herczegnőt sajnálom e névtől. Annak a viselője egy igen
szerencsétlen teremtés.

– Akkor annál könnyebb a csere.

Abban tehát megegyeztek, hogy Bolognában kiszállnak s onnan szekéren
folytatják az utat tovább.

– De mégis nem előzhet-e meg bennünket az, a ki Anconának veszi az utat,
a vaspálya gyorsaságával? aggódék a herczegnő.

– A felől bizton lehetünk. Ma éjjel a vonat Faenzánál megállapodik, mert
a ravennai vonatot kell bevárnia, mely katonaságot szállít. Reggelig az
utasok mulathatnak. Riminiben ismét be kell várni a szemközt jövő
vonatot, s onnan délnél hamarább el nem indul a vonat. Erre Anconában az
utasokat mind szigorú motozás alá veszik, hogy nem visznek-e
proklamácziókat, forradalmi leveleket magukkal? s éjszaka a jesii úton
semmi postakocsi el nem indul. Ez által lesz rövidebb a Florenz felé
vezető út egy egész napi járóval.

Csak az volt még a feladat, hogy az az ember, a kit meg akarnak előzni,
észre ne vegye megszökésüket.

– Majd én fedezni fogom a szárnymozdulatot, mondá Manassé, előre
leszállva a waggonból, a mint a vonat az indóházba begördült. Csak
tessék a váróterembe bemenni. Az az úr nem fog sem a kocsiból kiszállni,
sem az ablakon kinézni.

Ezt olyan biztosan merte mondani, mintha valami talizmánja volna amannak
a megfékezésére.

És mindaddig ott állt a váróterem ajtajában, a míg a vonat ismét meg nem
indult.

– Elment már! szólt aztán benyitva a teremben várakozókhoz s
felismerhető volt az a megkönnyebbűlés, a mit érzett.

– Önt is érdekli ez az ember? kérdezé a herczegnő.

– Igen. Én félek tőle.

– Ön fél?

– Félek, hogy egyszer megölöm.

Azzal, mintha sajnálta volna, hogy annyit mondott, sietett ki a
teremből, egy vetturinót fogadni, ki mind a négyüket elszállítsa Vergato
felé.

Távolléte alatt aztán felvilágosítá a herczegnőt az ügyvéd az iránt,
hogy az egyistenhivők vallása tiltja az emberölést; – még aztán többet
is hozzátett, mint a mennyi igaz, hogy vannak az unitáriusok között, kik
a vérontás tilalmát még az állatokra is kiterjesztik; csupán növényi
étkekkel élnek, nehogy megöljenek egy lényt, a minek a teremtő életet
adott.

A herczegnő hitetlenül rázta fejét. Megfoghatlan volt előtte, hogy
lehessen világfi, gentleman, a kinek elv szerint nem szabad fegyvert
emelni embertársa ellen: hát akkor mivel védi becsületét, szerelmét, az
oltalmára szorult gyönge nőket?

Kiváncsi volt ezt tőle megkérdezni.

Mikor a fedett kocsiban ismét egymással szemben ültek, belekötött e
tárgyba.

– Ön azt mondá: fél, hogy ezt az embert egyszer meg fogja ölni. Tiltja
önnek – a vallása az emberölést?

– Csupán egy esetet kivéve, felelt Manassé. De az kettőnk között nem
fordulhat elő.

Ezen azután soká eltöprenkedett a herczegnő, hogy minő eset lehet az az
egy?

– Ön közelről ismeri azt az embert?

– Gyermekkora óta. Velem együtt növekedett fel. Ha volt egy darab
kenyerem, fele az övé volt. Apja tiszttartója volt az apámnak; egyszer
elkártyázta a rábízott pénzt, s főbe lőtte magát. Árváját apám fogadta
fel kilencz gyermeke mellé tizediknek s nem tett közöttünk különbséget.
Tűz esze van és deli alakja. Első találkozásra mindenkit megnyer. És jaj
annak, a kit megnyert; mert azt megrontja. – Szegény hugom! kedves jó
Annám! ő is hitt e csábító szép szemeknek. Esküvőjükre minden készen
volt már, s akkor megszökött tőle; elhagyta az oltár előtt.

Manassé arczán még az alkony homálya sem takarhatá el a szívből jövő
fájdalmat e szavaknál.

– Mikor történt ez? kérdé a herczegnő.

– Tavaly februárban.

– Akkor vitt engem a házához Cagliari herczeg, akkor láttam ezt az
embert először.

És aztán kereste az összefüggést a két eset között.

Vajdár elhagyta menyasszonyát, a mint a herczeg feleségét meglátta. S a
herczeg neki ura volt. Mint titkár szolgált nála.

S azóta válóper van férj és asszony között.

– Tehát a rossz lelkiismeret kényszeríté őt helyét elhagyni, mikor ön
szembelépett vele?

– Nem. Lelkiismeret ő nála nincsen. Ha valami czélt akar elérni, nem
válogat az eszközökben: nem bánja, ha annak, a mi neki élvezet, mások
keserve lesz is az ára. Ez nem ismer fájdalmat, nem ismer szégyent.

– És mégis egész a gyávaságig meghunyászkodott ön előtt.

– Mert tudja, hogy kezemben van életének egy titka: okiratokkal
bebizonyított titok, a mit ha én napfényre hozok, nincs az a magas
polcz, a honnan le ne essék rögtön; nincs az a hatalmas pártfogó, a ki
védelmére kelhessen: el van temetve elevenen.

– S ön nem használja azt föl ellene? kérdé Blanka hevesen.

– Hisz az boszúállás volna; felelt Manassé nyugodt hangon.

– S a honnan ön jön: ott az emberek nem állnak boszút?

– Nem.

– És testvére: a szegény megcsalt leány, vigasztalást talált-e?

– Nem, herczegnő; a honnan én jövök, ott az emberek csak egyszer
szeretnek…


V.

– De hát hol van az a világrész, a melyből ön jő? a hol az emberek
egymást meg nem ölik, boszút nem állnak és csak egyszer szeretnek? Egy
sziget a holdban?

– Valóban, herczegnő, annak a vidéknek van valami hasonlatossága egy
olyan holdbeli tájképhez, a minőket a nagy refractorok hoznak
közelünkbe, egy olyan sziklaszigethez, mint a Plutarch vagy a
Copernicus; és azon a szigeten minden olyan sajátszerű, mintha egy
idegen csillagról származott volna oda. A térképen «Toroczkó» névvel van
e hely megjelölve. Egy sziklavölgy, melybe csak egy szűk folyamparton s
egy bérczhasadékon át lehet eljutni.[1] Ez a két sziklakapu a völgy
természetadta erőssége. Az északi bérczoldalt egy őserdő borítja, a
délre néző egy óriási kopár szirttömeg, messze fehérlő sziklagerincz,
melyen egész a völgy lejtőjéig egy bokor sem látszik, itt-ott tátongó
oduktól megszakgatva. E mezetlen fehér szikla adja az egész völgynek azt
a holdtájképi mélaságot. Székelykőnek híják. Valaha vár volt rajta,
romjai most is láthatók s benne magyar alvajda lakott. Hanem a kopár
hegy lejtőjén aztán elkezdődnek, mint egy római szinkör egymásra emelt
sorozatai, a szántóföldek. Minden egyes lépcső megannyi karzat, a hol
emberkéz földet teremtett a sziklából s kényszeríté a bérczfalat
századról-századra hátrálni előtte és helyet adni az ő ekevasának. Ezek
a lépcsők az ott épült városnak a századait számlálják. Mert a krater
fenekén egy város áll és abban a világ legboldogabb népe lakik. És
gyönyörű nép! Nem az önszeretet szól belőlem, nem az irlandi
nostalgiája. – Én rég elszakadtam onnan s alig képzelek olyan helyzetet,
hogy ismét visszatérjek oda. A mi nekik munka, az nem az én munkám, az ő
örömük nekem nem öröm; s a mi emlékezet róluk, az nekem mind fáj. Még az
is fáj, ha arra gondolok, hogy valaki szeret ottan. De így mondják azt
mások. Nevezetes angol és német utazók eljöttek messzeföldről az én kis
holdszigetemet meglátogatni s vaskos könyveket irtak róla, mint
Japánról, vagy Circassiáról. – S van benne mind a kettőből valami. Van
egy önmagából kifejlett, tökéletesülő industriája, mint Japánnak, és
vannak szép leányai, mint Circassiának; csakhogy az ő leányai nem eladók
pénzért. Sőt szív-szívért sem az idegennek. Azok csak a holdsziget lakói
számára virulnak. Azokat őrzik még a napsugártól is. A toroczkói leány
nem megy a mezőre dolgozni. Az férfimunka. A leány otthon a szobájában
(s az olyan, mint egy oltár) fon, sző, himez, vagy csipkét köt. És azt
mind saját magának; az az ő pompája. Mikor vasárnap egyszerre bejön a
templomba az egész leánysereg s elfoglal hat sor padot, az olyan, mintha
egy angol «book of beautys» elevenült volna meg. A szépség minden
változatai együtt. Naparanyozta barna Judit-arczok, gránátvillogású
szemekkel és liliomhamvasságú madonnafők a derült éggel szemeikben:
szőkék-e vagy barnák? azt nem tudni meg, mert hajuk gondosan el van
rejtve a kihimzett patyolat kendő alá. Minden öltönyük hófehér, maga a
finom báránybőrből készült ujjatlan ködmönke is; s aztán egy ilyen sor
tündéri fehér rózsa között ott pompázik két-három ragyogó virágszál.
Ezek már menyasszonyok. Kiválnak a többiek közül. Fejükön a korona alakú
párta, arasznyi széles aranycsipkéből, az alól széles selyemszalagok
omlanak alá, vállaikat eltakarva. És vállfüzőjük, kötényük, viganójuk
terhelve csipkékkel, mikért egy divathölgy irigy lehetne reájuk, öveik
aranynyal áttörve s abba tüzve a földig csüggő selyem jegykendő.

– Ah, tehát az ön holdszigetének a leányai egész fiatalságukat a
piperével töltik!

– Nem, herczegnő. Az én holdszigetem leányai egész ifju korukban
tanulnak. Van iskolájuk, kitünő tanárokkal. Annak a kis völgynek a népe
tart egy gymnásiumot a férfi tanulók számára s abban szegény sorsú
tanulóknak tápintézetet és külön leányneveldét. Az épület ugyan
alacsony, a mit így neveznek s az ajtaja szemöldökfájába még eddig
minden utazó, ki látogatóba jött, beleütötte a homlokát – emlékül; az
ugynevezett alumniumban a diákok egymás fölé épített nyoszolyákban
hálnak s egy közös cseréptálból költik el a «mensa ambulatoriát», a
sorban főzött ebédet; hanem részesülnek oly oktatásban, mely a kor
szinvonalán áll s kerülnek ki közülök tudósok, a kiket a honi világ
emleget s a kis holdszigeten minden ember bir annyi tudománynyal, a
mennyire az életben szüksége van.

– Tehát azok gazdag emberek?

– Egy úr sincs közöttük. Egy kastély nincs a városukban.

– Tehát bizonyosan nagy pártfogásban részesülnek az ország, a kormány
részéről? Ellenség sem dúlta fel városukat soha?

– Nem, herczegnő. – Ez a legjobban üldözött népecskéje a két magyar
hazának (a miről most azt állítják, hogy egygyé lett). A mi
szabadalmakat a nagy királyok adtak nekik, azt a «kis királyok»
elszedegették tőlük. Kitagadott nép voltak, mint a Salt Lake
mormonvárosának telepesei. Pusztította őket mongol, tatár, kurucz,
labancz, oláh; de legkeservesebb pusztítást követett el rajtuk saját
hazájuk e czím alatt «braččhium». Ennek az emlékére van most is a
toroczkói házak ablaka veres kerettel befoglalva. És ők mindig hívek
maradtak és békeszeretők. Fel voltak mentve a katonáskodás alól, azért
szolgálták a hazát fegyverrel; fel voltak mentve a jobbágyság alól,
azért szolgálták a földes urat robottal; fel voltak mentve a papi dézsma
alól és ők építettek maguknak olyan templomot, a hol nem a fejedelmi
alapítvány fizeti a papot. Egyszer egy juhász elment a szomszéd peterdi
templomba s ott meghallotta, hogy a lelkész magyarul prédikál. Ez
hazament, elmondta a többieknek s ez időtől elhatározták, hogy ők is
akként fogják ezután az Istent tisztelni, a hogy nekik jobban
megközelíthető s tornyukban a harang, mikor templomba hív, csak
egyet-egyet üt.

– Tehát ha e kis sziget lakói a leányaikat selyemben, csipkében
járatják, a fiaikat tudósoknak nevelik; ha a földjük oly kevés, akkor
valami talizmánjuknak kell lenni, a mi nekik kincseket terem.

– Úgy van, herczegnő: – az én szülőföldem fiainak van csodatevő
talizmánjuk: a két tenyerük s van egy kincsbányájuk: a föld alatti
bércz. Ők vasat termelnek. Erdélyben a legjobb, legnemesebb vasat. Ezek
nem pihennek akkor, mikor a természet nyugalomra tér. Más földmívesnek,
ha a hó leesik, ha a szántást, vetést elvégezte, kezdődik a nyugalma:
ezeknél kezdődik akkor a nehezebb munka. Mennek a föld alá. A kik
vasárnap hófehér, szironynyal, arany fonállal kivarrott ruhában, prémes
mentékben pompáztak a templomban, vigadtak a kalákában, azok a hétnek
hat munkanapját a föld alatt töltik, nehéz, izzasztó, kitartó fáradság
között. Minden munkát emberkéz végez ott alant. Gépeket csak a kohókban,
a hámorokban használnak. Az is mind saját alkotásuk, találmányuk semmit
sem kölcsönöztek az idegentől. Egyetlen jó barátjuk a patak, mely
városuk piaczán három sugárból ömlik elő, mint egy szökőkút, az siet
segitségükre a nehéz munkánál. – S így dolgoznak együtt a kis patak és a
kis emberek már hatszáz év óta. – Ez alatt a toroczkói vas harczolt a
csatatéren, harczolt a szántóföldön, viselték mint pánczélt a hősök,
mint bilincset a rabok s a fönmaradt vas-salakból mérföldekre elnyuló út
van építve: igazi «vasút». A hol ez a fekete országút elkezdődik, az már
Toroczkó emléke. – Tehát a toroczkói szép leányok tündérbájainak titka
ez a vas, a mit a férfiak törnek. – A másik titka pedig az a borszesz, a
mit a férfiak meg nem isznak. – Egész Toroczkó városában nincsen
csapszék. – De nem untatják még önt nagyon, herczegnő, ezek a
nemzetgazdászati diatribák?

A hold megvilágította a vidéket, melyen keresztül járt az utazó kocsi.
Langyos tavaszi lég volt, ki lehetett nyitni a kocsiablakokat. Az út
mellett épen olyan völgyek jöttek és maradtak el, a minőt Manassé leirt:
titokteljes csendes zugok, körülfogva meredek sziklákkal, a
hegyoldalokba amphitheatralis karzatok vágva s azok beültetve fákkal;
egy-egy pagony olajfákból, a miknek ezüstlevelű lombja olyan kinézést
ád, mintha megőszültek volna a tisztes vénségtől, a völgy fenekén
rejtett házak, feketezöld cziprusfák pyramidjaitól beárnyékolva, a
hegytetőkön ódon várak és kopasz várromok ernyős piniákkal környékezve,
a sziklapárkányokról zengő zuhatagok omlanak alá s a csendes völgy
fölött ezüst ködfelhő uszik, – mint az Úr lelke. – Milyen jó volna egy
ilyen völgy rejtett házikójában örökre elmaradni!

– S miért nem megy ön abba a szép völgyhazába, ha úgy szereti azt?
kérdé, önkénytelenül a saját kedélyhangulatának adva kifejezést, a
herczegnő.

– Azért, mert az ott lakóknak most nagy örömük van – s abban én nem
osztozom. Majd ha egyszer valami nagyon nagy bajuk lesz, akkor meglehet,
hogy odamegyek és megosztom azt velük.

Az út egyre magasabbra kapaszkodott fel, a hold el-elveszett a
bérczormok mögött s olyankor félelmes volt a hegyi pálya; a polgártárs
félni kezdett, nem a maga, hanem az utitársnői életeért.

– Dejsz ma nem megyünk Viterboig, arról szó sem lehet. Meghálunk a
legelső vendéglőben, a mit útban találunk.

Az indítvány plausibilisnek találtatott, a vetturino is meg volt vele
elégedve. Már most csak egy vendéglőt kellett találni, a mi különösen
akkor, mikor még minden ember kocsin utazott, sűrűen termett az
olaszországi országútak mellett. Éjfél tájon csakugyan utolértek egy
ilyen épületet fáradt lovaikkal, a mi csak azért sikerült nekik, mert az
épület egy helyben állt, ha ez is ballagott volna egy kicsit, soha utol
nem érték volna.

Az emeletes ház homlokzatára nagy betükkel volt fölmázolva a czím:
«Albergo di vino antico».

Mely czimben a «di vino»-t egy szónak olvasva, nagyon megörült a
polgártárs.

– Ez már sokat igérő ház! «Isteni» vendéglő! És hozzá még antik. Ennek
jó firmának kell lenni. Ennél tovább ne menjünk.

Antiknak, az igaz, hogy elég antik volt az albergo, hanem a di vino
grammaticaliter kétfelé osztva nem felelt meg a várakozásnak. Bora rossz
volt. Berendezve sem igen volt az ilyen úri vendégek elfogadására. Csak
két lakosztályból állt az egész. Földszint volt az ivószoba, annak egyik
fülkéje a cuccina, kívülről egy lépcső vezetett föl a felső lakrészbe,
ott voltak pokróczczal beterített nyoszolyák, meg egy nehéz asztal két
hosszú paddal a vendégek számára, a kik aludni akarnak. Az ajtókon
természetesen nem volt se závár, se kilincs, s az ablakokon semmi tábla
s a padláson keresztül besütött a holdvilág, sőt egy szőlővenyige a
háztetőről befurakodott a szobába s szépen kizöldülve csüggött alá a
szarufákba kapaszkodva.

A hölgyek nem kivántak semmit enni; nők tovább kibirják az éhezést.
Inkább pihenésre volt szükségük. A herczegnő nem sokat finnyáskodott:
ruhástul ledőlt az egyik nyoszolyára, míg utitársnéja elébb
természettudományi kutatásokat tett tarantellák és scorpiók után, a
mikkel az utasok képzelme az olaszországi vendéglőket megnépesíté. – A
két úr pedig odalenn maradt a vendéglőben vacsorálni.

A csárdás megérkeztük neszére rögtön feltette eléjük az asztalra a
csátéba fonott gömbölyű retortát a legfinomabb borral, a mire az első
korty után azt a megjegyzést tevé Zimándy Gábor úr, hogy «becsületes jó
vinkó! Jó esztendőben nálunk is van ilyen a csinger».

Arra a kérdésre pedig, hogy hát valami ennivalót kapni-e? épen
magnificus képet csinált a kocsmáros: «meghiszem azt!» s rögtön indult a
cuccinába tüzet rakni; sütött valamit, a minek az illata kellemes
előhirrel előzte meg a jövetelét; s nem telt bele tíz percz, hozta is
már egy óriási fatálon a világ legpompásabb eledelét: a sült árticsókát.
Most volt annak épen az évadja. Olyan ragyogó arczczal tette fel azt az
asztalra, mint a ki meg van felőle győződve, hogy most fejedelmi
munificentiával traktálja meg ezt a két – cane tedescot!

– Hát aztán tovább? kérdé Gábor úr elbámulva.

– Ez árticsóka! mondá Manassé.

– Látom, hogy árticsóka. Herczegnek való étel. De hát az én
parasztgyomrom mit kap még?

No ugyan szépen kinevették ezzel a kérdéssel.

Ez az úr olyan országból való, a hol az emberek négy öltönyt vesznek fel
egymás fölé: az ingre mellényt, a mellényre dolmányt, a dolmányra szűrt;
itt pedig, a ki inget hord, az nem hord mellényt s a ki mellényt hord,
az nem hord inget s ételt is csak egyfélét eszik. Most épen az árticsóka
hónapja van.

– Nem laknám itt, ha nekem adnák az egész Olaszországot! sóhajta fel
szomorúan a derék táblabiró s visszagondolt a jó bográcsos husra, a mit
otthon minden tanyán meg tud készíteni az utolsó juhász is, ha ott lepi
nála az utast az éjszaka. – Enni már nem tud az olasz, azt látom.

– Azért olyan gazdag, jegyzé meg Manassé.

– Meg azért, hogy csizmát nem hord. – Hidd el nekem öcsém, hogy mi
magyarok az által, hogy magas szárú csizmát viselünk, évenkint ötven
millióval többet adunk ki, mint más nemzet s ez száz év alatt öt
milliárdra rug. Ha fapapucsban tudnánk járni, mint a francziák, mink is
olyan gazdagok volnánk. De hát mi vagyunk a civilisatió úttörői a
barbarizmus bozótján keresztül: magyarok, lengyelek, a kik hosszúszárú
csizmát viselnek; ezért vagyunk arra kötelezve.

Félbeszakítá e kulturhistoriai és nemzetgazdászati értekezést egy
erélyes dörömbözés az útfelőli ajtón. Új vendégek érkeztek, hangosan
beszélő férfiak.

– Ezek brigantik! kiálta, felugorva a tál árticsóka mellől Gábor úr. Én
megyek fel, a hölgyeket megvédelmezni – a piros véremmel.

– Én pedig itt maradok a hölgyeket megvédelmezni – a piros borommal.

S míg a kocsmáros ment az ajtót kireteszelni, addig Gábor úr felsietett
a hölgyek szobájába, s azzal a vigasztaló szóval ébreszté fel őket, hogy
rablók érkeztek a tanyára, a kik ellen szükséges megtenni a
legerélyesebb előintézkedéseket.

S azzal neki veté a vállát a nehéz asztalnak, odataszítá azt az ajtó elé
s hogy még erősebb legyen a torlasz, maga is ráült. Azután elővette a
pisztolyait meg a bowie knifeot, meg a hatalmas casse tête-et s azokkal
mindenféle változatokat elkövetett, míg végre odatökélesíté a védelmi
rendszerét, hogy baljába az egyik dupla pisztolyt, jobbjába a másikat
fogta, az ólom buzogányt szijra akasztva biztosítá a kézcsuklóján, a
vívó kést pedig a foga közé szorítá, a min a szép Dormándyné minden
félelme daczára sem állhatta meg, hogy fel ne kaczagjon.

– Hát az utitársunk? kérdé a herczegnő aggódva.

– Az oda lenn maradt, a rablókat feltartóztatni.

– De csak valami baja ne legyen miattunk.

– Ha bántani találják, akkor segítségére sietek, monda nagylelküen az
ügyvéd.

A herczegnő aztán hallgatózva figyelt, hogy mi történik odalenn? A
padlat vékony volt, minden szót meg lehetett hallani. Lármás férfihangok
zürzavara volt oda lenn, a miből Manassé szavát vélte néhányszor
felhangzani. A férfihangok kaczagásra váltak, a mire Manassé szava adott
alkalmat.

– Most bizonyosan vallatják a brigantik; dörmögé Gábor úr.

– Hát nem siet ön a segélyére? kérdé a herczegnő, kit a felhangzó kaczaj
egészen megnyugtatott már a helyzet iránt. Míg az egyik utitárs
fegyverrel készül a védekezésre, az alatt a másik az idegeneket, akárkik
legyenek is azok, vidám ötleteivel mulattatja s az is védelem.

A vidám kaczagás egyszerre halk mormogásba ment át; az emberek alkudozni
látszottak: egy-egy kiváló felkiáltásból ki lehetett venni, hogy
pénznemekről beszélnek.

Egyszerre aztán egy hang azt mondá «andiamo!» s arra mindannyian
felkerekedtek, s a mint aztán a szabadba kiléptek, rögtön elkezdtek
énekelni; eddig is nagy önmegtagadásukba került, hogy azt nem tették.

– Lám, még sem voltak brigantik! monda a szőke szépség, mert dalolnak.

– Az nem bizonyít semmit! sóhajta fel Gábor úr. Az olasz énekel a
gyilkosság előtt s énekel a gyilkosság után. Nem tudom, az utitársunkból
mi lett?

A herczegnő azonban odalopózott az ablakhoz s daczára az ügyvéd indokolt
óvásának, hogy ne mutassa magát az ablaknál, mert a rablók észreveszik,
hogy mások is vannak az albergoban, azért még is kikémlelt a szabadba.

– Utitársunkat magukkal viszik; monda a herczegnő megijedve.

– Mondtam ugy-e, hogy brigantik? most elviszik az Abruzzok közé
(Abruzzok vagy Appeninok: az a polgártársnak mindegy volt), ott
becsukják egy barlangba s ott tartják, míg a rokonai le nem teszik érte
a váltságdíjt, s ha az első felszólításra nem küldik a kivánt összeget,
már a másodikhoz odamellékelik a fogolynak az egyik fülét. Ez igy szokás
ebben az – átkozott szép Olaszországban.

– Azt nem engedhetjük; monda a herczegnő.

– Kivánja a herczegnő, hogy utánuk fussak és kiszabadítsam?

Erre a különben sem komolyan tett indítványra meg a szőke delnő ijedt
meg.

– Az Istenért! egyedül ne hagyjon bennünket! Önök csak ketten vannak,
azok meg tizenketten.

– Csak hatan, igazítá ki a herczegnő. Én látom őket.

– De ugyan a szentek nevére, jőjjön el az ablaktól a herczegnő!

– Nézni akarom: hová viszik el?

– Hisz az ugyis csak egy pogány!

– De utitársunk.

A távozó csapat a legszebb összhangban énekelte a «la piccola
cenerentolá»-t, a míg egy mély hegyszakadék sötét útja elnyelte
valamennyit.

Ekkor a herczegnő odafordult az ügyvédjéhez.

– Ügyvéd úr, holnap, a mint megérkeztünk Pistojába, rögtön tegyen ön
jelentést a hatóságnál s bármi váltságdíjt kérjenek a rablók az
elfogottért, tegye le érte.

Aztán kis idő mulva, mintha szükségét látná, hogy ily budgetkérdésben a
virement indokolásra is vár, hozzá tevé:

– Hiszen a mi megszabadításunkért áldozta föl magát.

– Akkor szükséges, hogy magunk ép hajszálakkal meneküljünk meg innen.

A csendet semmi sem zavarta meg aztán, csak a kocsmáros horkolása, ki, a
mint vendégei elmentek, lefeküdt aludni.

A herczegnő ott maradt az ablaknál s kikémlelt a csodaszép éjszakába.

A hold lement már s a mint az átelleni hegyvágány egy helyen megnyitva a
vidéket, a távolba engedett látni, ott abból a kis völgyből feljött az a
csodaszép csillag, a mi a hajnal előtt szokott járni. Olyan fényesen
ragyogott, hogy szinte árnyékot vetett a fénye a sötét szobában.

«Vajjon hová vihették őtet? – Csakugyan megölik-e, ha ki nem váltja
valaki?»

Az ég lassan világosodni kezdett; apróra tépett felhők hirdették a
király jövetelét, mintha biboros aranygyapjú usznék a kék tenger tükrén.
Az olasz reggel csendes, még madárdal sem háborítja.

Az olaszok jó kertészek: kiirtották a bogarakat s azóta nincsenek énekes
madaraik. Fölöslegesek is, dalolnak ők maguk eleget. – A völgyi útból
ismét felhangzik a «la piccola cenerentola», most már csak solo
énekhangban s nemsokára feltünik az örökzöld cserbokrok közül a danoló –
Manassé az!

– «Ő» visszajött! kiált örvendezve a herczegnő.

Mire a szőke hölgy odafut hozzá s bátorságot vesz az ablakon
kitekinteni.

– De ugyan mit hozhat a hátán?

Manassé egy vállravetett fustélyon czepelt egy gyékényszatyorformát.

A herczegnő elnézte, milyen könnyed, ruganyos léptekkel halad a
sziklaúton – ez a holt ember.

– Hátha csak előre küldték a brigantik, hogy bennünket kicsaljanak
biztos positiónkból? jegyzé meg a mindig óvatos ügyvéd.

Hanem a herczegnő nem ügyelt a figyelmeztetésére semmit; a mint Manassé
a közelbe ért, hirtelen kinyitá az ablakot s onnan üdvözlé:

– Jó reggelt.

– Jó reggelt, herczegnő! Hát önök már fenn vannak?

– Hát önt visszaereszték a brigantik? kérdé viszont a herczegnő.

– Brigantik? szólt önkénytelen elnevetve magát Manassé. Ah, ki keresne
brigantikat a jámbor Emilia lakosai között? Becsületes kőfejtők voltak a
szomszéd kőbányából.

– De hát hol járt ön velük?

– Szabad felmennem önökhöz?

– Kérjük.

Szabad volt ugyan bemenni, de nem lehetett, mert az ajtót úgy
eltorlaszolta az asztallal Gábor úr, az asztalt meg úgy leczövekelte,
összeeszkábálta, hogy maga se tudta kiszabadítani, míg Manassé kívülről
ki nem emelte az ajtót a sarkából.

– Gábor úr, monda Manassé. Ez nagy könnyelműség öntől. Gondolja meg,
hogy ha csakugyan Fra Diavolo talált volna e zárt ajtóra jönni: mi
történt volna önnel?

– Védtem volna magamat! szólt daczosan Gábor úr, ökölre szorítva a bowie
knifeot.

– Kényszerítette volna önt, hogy e hölgyek egyikét nőül vegye.

– Akkor nem védtem volna magamat, szólt, letéve a kést az asztalra. A
miért aztán a szőke szépség boszúsan földuzta az ajkait; hanem azért
mégis elpirult.

– Ejh, polgártárs, ön úgy látszik, hogy megérezte, mit hozok? s már
előre elkészítette a felszelő kést. Enyelgett Gábor urral Manassé.

– Hát ugyan hol járt? kérdé a szőke hölgy.

– A kőbányászokkal elvezettettem magamat a legközelebbi majorházig s ott
bevásároltam az utravalót, hogy többször meg ne szoruljunk.

Azzal letette az asztalra a vállán hozott fonott kosarat s kirakta
belőle annak nagybecsű tartalmát: egy hatalmas sonkát, egy lopótök
formára bőrbe varrt sajtot, meg egy-egy gerinczessé vagdalt kenyeret s
aztán különféle palaczkokat.

– E szerint csakugyan a haláltól mentett ön meg bennünket; – az
éhhaláltól, tréfálózott Dormándyné.

– Szabad hadi zsákmányomat az önök lábai elé raknom, úrhölgyeim?

– Elébb hagyjanak egy perczre magunkra; én imádkozni akarok, mondá a
herczegnő.

– No hát gyerünk ezalatt mi is imádkozni, mondá Manassé Gábor úrnak.

Dormándyné kiváncsi volt rá, megtudni, hogy hogyan imádkoznak a
pogányok? s utánuk lesett az ajtóhasadékon keresztül.

Biz az elég pogány ritus volt. Manassé elővett a zsebéből egy lapos,
pálmaháncsba fonott palaczkot, s azt ajkaihoz illesztve, nagyot húzott
belőle; azután Gábor úrnak nyujtá azt s az is hasonlóul cselekedett.

Már ezt is elcsábította.

Dormándyné első férje beteges ember volt, soha sem hallotta tőle, hogy
«imádkozni» annyit jelent, mint pálinkát inni.

S Manassé még oly vakmerő volt, hogy mikor megengedtetett a férfiaknak,
hogy ismét belépjenek abba a szentélybe, melyet a hölgyek ájtatossága
csillagvilági athmosphærával kitisztított, még egy második hasonló
palaczkocskát vett elő a kosarából, s azt is felnyitva, az asztalra
tette.

– Imádságos könyv ez uram? kérdé Dormándyné csipősen.

– Nem. Ez præservativa. Olaszországban utazóknak elengedhetlen a borlél,
hogy reggel meg ne hűtsék magukat, a miből makacs váltóláz támadhat. A
maremmákon keresztül utazva pedig valóságos prophylacticus gyógyszer a
malaria ellen.

A herczegnő annyira hitt neki, hogy megkóstolta a tűzitalt. Dormándyné
aztán csak nem engedhette, hogy a herczegnő egyedül menjen előre: ő is
követte.

S ez nagy bűvészet, mikor egy férfi rá birja venni a hölgyet, hogy
megizlelje a borlélt. Magyarországon az úrhölgyek nem élnek azzal. Midőn
ez az édes folyó láng, ez a csiklandó méreg érinti ajkukat, olyan ideges
borzongással rázkódnak meg tőle, s szemöldeiket összevonva,
szeretetreméltó utálattal fejezik ki a késő bánatot az elkövetett
bűntett után. Egy szürcsölet borléltől a szentből földreszállt emberi
lény válik s az elárulja magát rögtön a szemek ragyogásában.

Ennek az embernek csakugyan talizmánnal kell bírnia, hogy rá tudott
venni erre egy hölgyet, a kit csak tegnap óta ismer, s a ki oly magasan
állt fölötte és oly elérhetetlenül, – mint a szentek a hitetlenek
fölött.

Aztán hozzáfogott a beszerzett delicatessek felszeleteléséhez,
kölcsönkérve hozzá a polgártárstól a bowie knifeot.

Gábor úr nagylelkű akart lenni, s azt mondta, hogy neki ajándékozza a
kést.

– Nem, nem! tiltakozott a szőke hölgy; kést nem szabad ajándékozni: az
ellenségeskedést jelent.

– Hát nem vagyunk-e régi ellenségek?

– Épen most itták meg a békepoharat.

A herczegnő is közbeszólt.

– Ha valaki kést ajándékoz valakinek, hogy a rossz omen el legyen
távolítva, mind a kettőnek mosolyogni kell egymásra.

És a két férfi mosolygott egymásra, míg a kést átadta és átvette.

Akkor aztán Manassé elővette az olasz sonkát, melyen még a sertésnek a
négykörmü lába is meg volt hagyva s neki mérte a kést mindjárt a sonka
lábának keresztbe.

– Hisz úgy eltöröd a kést! rivalt rá Gábor úr.

– Miben?

– A csontban.

– Nincs olyan az olasz sonkában. Az olasz nem eszi meg a csontot, hanem
megtöri lisztnek s a földét trágyázza vele.

S azzal egy metszéssel ketté vágta a rejtélyt.

Olyan sonka volt az, a minek előbb lehúzzák a bőrét, mint egy keztyűt, s
aztán úgy töltik meg hússal.

Gábor úr visszahőkölt tőle.

– Dejsz akkor én ebből nem eszem. Az olasz szamárhúst tett bele.

– Ne ijedjen meg tőle bátyám, mondja, hogy «Cannibal ante portas!»

– Uram, ez magasfoku sértés! Cannibal az, a ki a magához hasonlót
megeszi. Ha most úton nem volnánk, s ha egy palaczkból nem ittunk volna,
ezért pisztolyra mennénk.

– Az ön pisztolyaival ugyan fölöttébb keresztyéni párbajt lehetne
vívnunk!

– Hogyan hiszed ezt?

– Nincsenek golyóra töltve.

– Ah, azt kikérem magamnak!

Gábor úrnak olyan zsebpisztolyai voltak, a mikről a csövet le lehetett
srófolni, s a lőkamrát akként megtölteni. Harczképességének
bebizonyítására rögtön lecsavarta az egyik pisztolyáról a lőhengert s
bámulva látta, – hogy nincs biz abban se lőpor, se golyó.

– Megfoghatatlan! Én magam töltöttem meg mind a kettőt. Azóta a táskámat
el nem hagyták. Én a táskámat le nem tettem sehol. Hol tehették ezt?

A szép Dormándyné arcza olyan piros lett, mint a pipacs. Panaszkodott,
hogy mind az arczába ment a vér attól az erős pálinkától.

Mire aztán Manassé még egy pohárkával töltött neki, azt állítva, hogy az
első pohár hevít, a másik hűsít, – s a szép hölgynek nem volt bátorsága
azt visszautasítani.

(De hát rosz lelkekkel van ez az ember társaságban, hogy azt is tudja, a
mit csak egy ember tud?)

Tudott pedig az még többet is. Tudta ez már azt is, hogy a szép
herczegnő két hónap mulva oly egyedül fog állni a világban, mint – mint
ő maga; – elhagyva és eltemetve. – Nagyon sokat tudott előre, a minek
még ekkor más boldog ember az ellenkezőjét álmodta. Hajlamánál fogva
skeptikus volt s ezt még jobban kifejté benne a pályakör, melyet eddig
megfutott. Minden nap érintkezett azokkal az emberekkel, a kik azért
beszélnek, hogy a gondolataikat eltitkolják. Látta a népszerűvé lett
papokat és főurakat keservesen izzadó homlokkal betanulni a nép számára
készült beszédeket, s látta, hogy seprik ki az inasok a babérkoszoruk
leveleit a szobából. Csókolta a kezeiket a szép asszonyoknak, a kiknek a
kegyetlensége nem ismer határt; látta eszeveszetten lótni-futni a
hivatalszobákon keresztül az excellentiás urakat, mikor az utcza
megzendült, s hallotta őket kaczagni az ijedelmükben tett fogadások
fölött. Be volt avatva Cagliari herczeg családi titkaiba is épen úgy,
mint világbontó cselszövényeibe. Azt is tudta, hogy mi vár a herczegnőre
Rómában? Azt is tudta, hogy ez az egész föld itt a lábuk alatt hogy
készül megrázkódni nemsokára s földindulásában torlaszokkal temetni el
az utakat, a mik Rómába vezetnek.

És ezeknek az utitársaknak még arról mind sejtelmük sincsen. Ők most
jönnek a boldog Magyarországról, a hol még most a népcsoportok
testvéresülési banquetteket rendeznek; azok még csak az általános
csókolódásig vitték a forradalmat, s mikor demonstrálni mennek, esernyőt
visznek magukkal. Ezek az utitársak még nem látnak Olaszországban
egyebet, mint a classicus népbölcsőt. Még csak azt tudják, hogy a mit
kiálltak, az vasuti calamitás; – nem sejtik, hogy az már forradalmi
zűrzavar. Már az éjjeli lármából az útféli csárdában csak a brigantik
szavát lesik ki, s nem is álmodják, hogy azok szabadcsapatok zarándokai,
kik Olaszország minden útjain, ösvényein, vizein tódulnak észak felé s
az a «la piccola cenerentola!» a miről dalaik énekelnek, nem egy árva
leány, hanem egy árva ország!

Manassénál nem volt puszta véletlen ez a találkozás. A mit megtudunk
később.

A herczegnő behunyt szemmel, egy gyermek ártatlan bizalmával rohant
legnagyobb veszedelmébe.

Csak egy esélye volt rá nézve a szerencsés megszabadulásnak: ha
ellenségeit, a kik üldözik, megelőzheti.

Ma még, és talán napokig, talán hetekig a boldogság mámorában úszik Róma
is. A pápa megáldja a népet, s a nép megáldja a pápát, a bibornokok
hintaiba koszoruk röpülnek az erkélyekről, a papok a szószékben hazáról
és szabadságról prédikálnak. Olyan idő van, a mikor még egy üldözött
asszonynak is meg lehet a többi foglyokkal együtt menekülni a
börtönéből.

De holnap, holnapután, vagy egy hét mulva már mindez másképen lehet, – s
akkor újra becsapják a börtönajtót s jaj annak, a ki elkésett kijönni,
elbámulva a remekműveken, a mikkel a börtöne fel van diszítve.

Azért siess, siess szép hölgy! Meg ne állj Rafael stanzái, loggiái
előtt, mikor a Vatikánon végig haladsz; hátra ne nézz a sixtini
kápolnában a végitélet óriási képét megbámulni; hanem siess a saját
itéletedet kikönyörögni, a míg azt kegyes mosolyra széthúzott ajkak
mondják ki, s aztán igyekezz kimenekülni a tulsó ajtón, a mit nyitva
találsz; mert a te börtönöd az!

Manassé azért választotta az Appennineken keresztüli utat Rómába, mert
ez az egy még nyitva volt; a többi már mind akadályokkal elállva, a
mikben Blanka üldözői okvetlenül megfogják magukat. – Utjukat állják
császári seregek, felkelő csapatok és kóbor rablók, mik a zűrzavarban
egymás sarkára taposnak. S addig Blanka ügyvédjével még a napfényes
időben rendbe hozhatja azt az ügyet, mely rá nézve vagy szabadság, vagy
holtig tartó kínszenvedés.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gábor úr, miután a sonkát, megismételt kisérletek folytán, tökéletesnek
találta, azt mondá:

– Most már ki vagyok békülve Olaszországgal.


VI.

Gyönyörü is az az Olaszország! Az ember elvesztette a paradicsomot, s
akkor azt mondta az Istennek: «már most csináljunk ketten együtt egy
másodikat!» S csinálták Olaszországot.

A gyönyörteljes táj hivogat és maraszt. Fáj megválni tőle, mint egy
kedves álomtól.

Adorján Manassé nagy lemondást tanusított, a mikor sietteté az utazást s
nem engedett pihenőt tartani sehol. Kevés ember tette volna meg azt a
helyében, hogy az isteni Arno-völgyön keresztül a rövidebb utat keresse,
hogy kikerülje Florenczet, s megrövidítse magának azt az időt, a melyben
a legszebb földet láthatja – és hozzá a legszebb eget: utitársnéja
szemeiben.

Ezek nem gyönyörűségre, nem szívhajlamok ápolására ajándékozott napok
voltak.

Manassé tetteté, mintha az ő részén volna a türelmetlen törekvés, mentül
hamarább czélnál lehetni. El nem árulta magát, hogy Blanka titkából tud
valamit, s hogy az őt érdekeli. Úgy tett, mint a kit saját fátuma
kerget.

Nem mutatott aggályt, szomoruságot; folytatta az ügyvéddel a scurrilis
tréfákat s került minden érzelgésre vezető társalgást, a mire az
olaszországi út olyan nagyon kinálkozik.

Ez az út az olasz földnek legszomorubb panorámája.

A hajdankorban hatalmas, most aláhanyatlott városok, félbehagyott
templomokkal, elhagyott várak, mikből kifogytak a herczegek; azután
kopár, homokdombokkal hullámos pusztaságok, mintha nem Olaszországon, de
köves Arábián vezetne át az út; ingoványok, miknek láttára az idegent
könnyű borzadály futja át, lankasztó kéjelmetlenség száll idegeire. A
közel Maremmák lázlevegője az; a malaria eltiltja az embert attól, hogy
felékesítse a földet. A hol az ember beteg, a föld is beteg lesz.
Széles, csendes tavak a völgyekben, miken nem járnak hajók;
szabályozatlan folyamok, mik kőrakásokkal terítik be a völgyeket;
vulkáni tájképek, miknek hegygerinczeire kigyótekervényben kúszik fel az
út; mély völgyek, hajdani tűzokádók kráterei fenekén sötétzöld
tengerszemek; sziklába vágott hosszú sor lépcsők; tanujelei annak, hogy
milyen mélyen kell leszállni a tűzisten országában egy ital iható
vízért? Vízrohamoktól aláásott sziklatömegek, tetejükön házakkal, mik
várják, hogy mikor zuhannak le a mélységbe; sötét gesztenyeerdőkkel
benőtt unalmas hegyoldalak, mocsárlapályok, rongyos tanyákkal, miknek se
ablaka, se teteje; síremlékek, a mik hasonlítnak elhagyott kastélyokhoz
és kastélyok, a mik hasonlítanak síremlékekhez.

Hanem a rövidségen kívül még egy előnye volt ez útnak, a járatlansága. A
mindenünnen északnak siető szabad csapatok kerülték azt; a csendes
városokban, miket ez út érint, nincsen mit keresniök. Olyan forradalom,
mely a sienai respublicát helyreállítsa, vagy Viterbót ismét a pápák
székhelyévé tegye, nem jön többet. Brigantik sem háborgatják ezt az
útvonalat: gazdag utazók nem járnak ezen.

Manassé ez unalmas úton hozta el az utitársait; de gyorsan és biztosan.

Este felé, mikor Róma közelébe érkeztek, elkezdett esni az eső; még
attól az élvezettől is meg lettek fosztva, hogy szent Péter templomának
kupoláját az alkonyégen lerajzolva lássák: egy hosszú, egyforma,
kertfalak közé zárt út, megszakgatva kápolnákkal, síremlékekkel és
csárdákkal, fárasztá a türelmet, míg egyszerre a postaszekér megállt s a
postiglione azt mondá, hogy itt vagyunk a porta del popolónál, – a hol
az embertől megkérdik, hogy mi járatban van?

Ez tehát már itt Róma!

Észre sem vette az ember.

Hanem a főczél el lett érve. Azon nap estéjére, melyre Manassé igérte,
eljutottak a világvárosba.

Vajjon ellenfelük nem előzte-e meg őket?

A postiglione azon kérdésére, hogy hová hajtson az utazóival? Gábor úr
előkereste a jegyzőkönyvét s kiolvasta belőle a hotel nevét, a mit még
Bécsben feldiktált neki a vendéglős.

Tudniillik, hogy a vendéglősök valóságos szabadkőmüves társaságot
képeznek egymás között; megvan közöttük a reciprocitás: vendégeiket
városról-városra, kézről-kézre adják, sőt ajánló leveleket is irnak
mellettük.

– Ebben a vendéglőben németül is beszélnek.

Ez volt az előnye a kijelöltnek.

– Te is odaszállsz, ugy-e bár, a hová mi? kérdé Manassét lekötelező
nyájassággal Zimándy úr.

– A hol németül is beszélnek? – Köszönöm. – Ha megmondom a hotelben,
hogy magyar vagyok, összecsókolnak, – s aztán felteszik a számlára a
csókot; ha azt mondom, hogy német vagyok, megvernek s felteszik a
számlára az ütleget. Olyan helyet keresek, a hol, ha beirom a
vendégkönyvbe a hazámat «Transsilvania», azt fogják hinni, hogy az
Amerikában van: szomszédja Pensylvaniának; a yankeet még respectálja az
olasz.

– Sajnálom! szólt Zimándy úr. Annyi idegen közönyös ember között jól
esett volna egy…

– Egy ellenséget birni a közelben, egészíté ki mosolyogva Manassé a
phrasist. Hosszabb ideig akarok itt lakni, s nem maradok hotelben; hanem
mihelyt a málhámat megkapom a harminczadon, keresek valami kis
magánszobát a Colossæum körül, a hová besüt a nap reggelenkint s oda
rejtem el holttestemet.

Most egy fényesen kivilágított utczába fordul be a gyorskocsi. Egy
szegletház sarkán pompás szoborművű szökőkút okádta a vizet.

– Ez a palazzo Cagliari, jegyzé meg Manassé, minden emphasis nélkül.

Blanka önkénytelen kiváncsisággal dugta ki a fejét a kocsiablakon, hogy
meglássa azt a palotát, mely az ő férjének ősi lakhelye, a hová őt az
soha be nem vezette, s a minek belsejét nem is fogja meglátni soha.

Manassé nem sokára csengetett a kalauznak. A kocsi megállt. Az ifju
leszállt, kezet szorított az utitársaival, a kik közül az egyik, a
férfi, azzal bocsátá el, hogy még okvetlenül találkozni fognak, a másik,
a szőke szépség azon reményét fejezé ki, hogy talán még valahol látni
fognak együtt valamit, a mit látni érdemes; a harmadik, a herczegnő, nem
szólt semmit.

S ezzel az ismeretlen, a véletlen találkozó, eltünt a szeme elől. Elment
magát eltemetni abba a nagy sírba, a melybe annyi nagy emberek,
országok, népek és istenek vannak eltemetve, a hol neki is lesz helye
elrejteni valahová a holttestét. Csak hogy a holttestnek még élő szíve
van, s viszi magával a szivébe lőtt nyilat.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A herczegnő pedig kiséretével együtt hajtatott a hotelbe, a hol németül
is beszélnek.

A hotelier érkeztükre lesietett a vendégek elé. Finom, udvarias ember
volt.

Gábor úr természetesen azon kezdé, hogy ők a bécsi vendéglőstől ide
vannak utasítva, s megmondá a herczegnő nevét.

E név hallatára a vendéglős összecsapta a kezeit s azt a betüt engedé
ajkain kiszaladni, a mit különben az olasz kimondani nem tud, csak a
nagy csodálkozás perczében képesül rá a nyelve.

«Cz! cz! cz!»

– S nem érte excellencziátokat semmi baj az úton?

– Minek ért volna?

– Megérkezésük jelezve volt bécsi ügynökünk által hotelünkbe a mai
napra, s mi a szállást készen tartottuk önök számára; de ugyanekkor még
egy másik vendég is volt előre bejelentve hozzánk; előkelő úr
Magyarországból, ki szintén első emeleti szállást óhajtott. S ma délután
kapjuk a tudósítást, hogy ezt a vendégünket, a vele utazó társasággal
együtt, Monte-Rossonál a szűk hegytorkolatban a rablók elfogták,
valamennyit magukkal vitték a hegyek közé, s most váltságdíj-fizetésig
ott tartják. Megrettenénk, hogy önök is ott vesztek.

– Nem. Mi Orvieto felé jöttünk.

– Az a szerencséjük.

– Mi a neve annak az úrnak, a kit elfogtak a rablók? kérdé
felvillanyozott tekintettel a herczegnő.

– Hja, az olyan czifra név, hogy én azt össze nem tudom szedni így könyv
nélkül, mondá a vendéglős; hanem majd kikeresem a levelezéseim közül, s
felküldöm kegyelmességednek leirva.

Blanka alig vetette le utiköpenyét a szobában, midőn a pinczér hozta az
ezüstfényű tálczán a leirt nevet.

«Conte Benjamino de Vajdár.»

Blanka balját feldobbanó szivére szorítá, s ragyogó szemekkel,
megdicsőült arczczal, csak e szót rebegé:

«Van!»

Maga sem vette észre, hogy a mikor e szót kiejté, jobbjának
összeszorított öklét kinyújtott hüvelykujjal emelé az égre.

Azután arra kérte a pinczért, hogy vigye át a névjegyet a vele jött
úrnak is.

Zimándy úr pedig e név olvastára egy arany borravalót nyomott a pinczér
markába.

Az pedig gondolta magában, hogy furcsa emberek lehetnek ezek, a kik egy
gyászhír hallatára hálát adnak az Istennek s aranyat a hirnöknek.

Blanka herczegnő egész lényét remegni érzé, mintha egy ismeretlen
szellem földöntúli igézete folyná körül. Üldöző dæmona e szóval rémíté
meg lelkét: «Rómában templom van sok; de Isten egy sincs!» – Olyan
káromlás, melyet nem birt lelkéből kiirtani többé. Együtt repült vele az
denevérszárnyakon. Most egyszerre megtörtek a dæmon-szárnyak s a kisértő
lehullt a porba.

Van. – Volt. – És talán még «Lesz» is?

Meg kell-e ismernie egykor, a ki őt idáig betakarta, azt, a ki «egy» és
«minden»? A kinek nem kellenek égő oltárok, sem hekatombák megtört
szivekből? – Vagy elhagyta őt az emberrel együtt, a ki «ŐT» ismeri és
senki mást?

Ave Máriára szóltak a harangok.

Blanka letérdepelt és imádkozott.


VII.

Blanka herczegnő azért imádkozott oly áhitatosan, hogy védjék meg őt az
égiek a varázs ellen, mely lelkét tőreiben tartja. Ne engedjék többet
közelébe jutni azt a férfit, ki vakmerő homlokkal azt meri mondani: «én
azt követelem a nőtől, hogy a férjének ne csak hitvese, de szeretője is
legyen!» a ki puszta ránézésével képes ellenfelét elűzni; – a ki nem
imádkozik, nem esküszik s mégis teljesül az, a mire gondol s mégis
megtartja azt, a mit kimond; ki még az ellenségén sem áll boszút, ha a
szívének azt fogadta, hogy nem teszi.

A herczegnő azt hitte, hogy varázslat az, a mi a szívét fogva tartja:
több volt az annál, egy felébredő szenvedély volt az, a mit táplálnia
kell éjszakai könyhullatásaival, s vagy idvezülni, vagy elveszni miatta.

Azt hitte, hogy küzdhet ellene. Mennyei segítséggel.

Az a kisértő tájkép, a holdszigeti völgy egyszerű lakóival, majd el fog
mosódni lassan emlékezetében a világváros pompája közepett.

Megérkezésük a nagy hét első napjaiban történt. Blanka egész tervet
készített magában a következő napokra.

A templomokat végigjárni: meghallgatni a Sixtinában a tenebrék magasztos
ünnepélyét; meglátni a lábmosást, végig nézni a cœnát, elfogadni az
egyházfő bűnbocsánatát a trónteremben, érinteni a szent ereklyéket,
együtt térdelni a hivőkkel a feltámadás nagy ünnepélyén s aztán
elzokogni a panaszát az Isten helytartója előtt s bűnbánatos könyeivel
nedvesíteni a szent ember lábait. – Ez talán visszaszerzi majd azt a
nyugalmát, a mi az üdvösség alapja.

Másnap korán reggel hivatta a maitre d’hotelt; elmondta neki, hogy
szerezzen hármuk számára mindezen magasztos helyekre bebocsátási
engedélyt.

Erre hallatott még csak a becsületes olasz számlálhatatlan sokaságú «cz»
betűket.

– A Sixtinába! A tenebréhez! A benedictiohoz! Sőt még a glorificatiohoz
is! Cz cz cz cz cz cz! Nincs annyi millió forint! S még épen három
személyre! Cz cz cz hnn! Hamarább lehetne egyenesen a paradicsomba
belépti jegyet kapni! Angol myladyk, spanyol herczegasszonyok, német
fejedelemnők könyörögnek térden állva az ilyen gratiáért: még sem
juthatnak hozzá! Az csak kevés választottnak adatik, rettentő protectio
mellett. Legfeljebb a szentpétertéri karzatok valamelyikére lehet még
három jegyet kapni; de azt is hátul! cz cz cz; leghátul cz cz cz; nagyon
hátul! és igen nagy árért! Majd megpróbáljuk, onnan is rettentő szépet
látni, oh, oh, oh! A benedictio a loggiáról! A három tiara! Ő szentsége
meg fogja áldani a római seregeket, a mik az osztrákok ellen indulnak a
háborúba. A derék Ciceruaccio fogja vinni a trikolor zászlót. Ott is
rettentő tolongás lesz! Rendesen agyonnyomnak tíz-tizenkét asszonyt. De
a Sixtinába! Óh, az lehetetlen. Most! Cz cz cz hhn!

Az olasz szaladt is, nem várt több beszédet, hogy legalább karzati
jegyet kaphasson azoknak a vad embereknek, a kik azt hiszik, hogy
Rómában a Vatikánban is olyan könnyű a husvéti ünnepélyre bejutni, mint
odahaza – Bukarestben!

Blanka leverten panaszolta el sikertelen jó szándékát ügyvédjének, a ki
aztán azzal vigasztalta meg, hogy nem is nőknek való abba a tolongásba
belekeveredni; majd sokkal kényelmesebben el lehet mindazt olvasni a
hírlapokból.

A herczegnőnek pedig annyira kegyeletes ohaja volt ez, hogy
meghiusultára könyek tódultak a szemébe; hanem azokat ő el tudta
titkolni.

Zimándy úr aztán elment egy kis kémszemlészetre.

Alig telt bele egy óra, midőn diadaltól ragyogó arczczal tért vissza a
hotelbe, s köpczös termete daczára futott fel a lépcsőkön. Nem is igen
törődött vele, hogy a herczegnő épen akkor fodroztatta a haját. (Mért
nem sietett vele jobban!)

– Megvan minden! Kiálta örömtől és szaladástól elfuladtan; a
lehetetlenség ténynyé változott. Itt vannak a bebocsátási engedélyek
mindhármunk számára.

E szóra Dormándyné is kiszaladt a szobájából, a herczegnő is felugrott a
székéről s közre fogták a jó hír hozóját.

– Hová? Merre?

– Hát mindenüvé! A tenebréhez, a lábmosáshoz, a tizenhárom apostol
vacsorájához, a feltámadáshoz, az ereklyékhez, a benedictiohoz; a hová
csak fentartott helyeket különösen kegyelt személyeknek osztogatnak.
Mindenütt jelen lehetünk.

– De hát hogy jutott ön ezekhez? kérdé mind a két hölgy kiváncsian.

– Hm. Nagyon furcsa dolog ez. Hát a mint sétálok nagy dühösen végig a
korzón s taszigálom le az embereket a szűk járdáról, egyszer csak megfog
valaki hátulról s azt mondja magyarul, hogy «festina lente!» Hátra
nézek: hát az én arianusom áll előttem.

– Manassé! szólt ijedten a herczegnő.

– Igen, Adorján, mondá Gábor úr, kinek sehogy sem tetszett az, hogy a
herczegnő a keresztnevén említi az ifjú embert. – Kérdi tőlem, hogy
rendben vagyunk-e már a dolgainkkal?? Dehogy vagyunk, mondám; s aztán
elpanaszoltam neki, hogy a nagyheti ünnepélyekre se kaptunk
engedélyjegyet. Teljes lehetetlen még csak közelíteni is a Vatikánhoz.

– No hát én lehetővé teszem! szólt azzal a fatalis komoly pofával, a
miről az ember soha sem tudja, hogy tréfál-e vagy imádkozik? «Csak nem
képzeled, hogy a mi annyi igazhivő spanyol herczegnek meg nem adatik,
azt megadják neked, bukott osztrák diplomatának, a kinek még a
nagykövetjét is elkergették Rómából s hozzá még a ki ariánus vagy!» –
«Majd meglátod.» Szólt, s azzal hónom alá öltve karját, vitt magával
egynehány tekervényes utczán keresztül, míg egy palota elé ért velem,
mely előtt fegyveres őr állt; ott átadta a látogatójegyét a kapusnak,
arra bebocsátottak mindkettőnket egy szobrokkal körülrakott előszobába.
Adorján ott elhagyott; őt egy titkárforma ember bevezette a
mellékszobába, a honnan nem sokára kijött s kezembe nyomta ezeket a
jegyeket: tessék! «De hiszen te bűvész vagy!» mondám neki elbámulva.
Mire ő azt mondta: «Ne higyje pedig, bátyám, hogy Cagliostro vagyok, s
magam is csodákat tenni jöttem Rómába, egyszerű a magyarázat. Ez itt a
franczia követség palotája. Rossi úr nekem korábbi időkből kegyes
pártfogóm: családjához járatos voltam. Most felkértem őt, hogy szerezzen
nekem két magyar utazó hölgy és kisérőjük számára jegyeket az
ünnepélyekre. S ő rögtön adott, a mennyit csak kivántam. Most már aztán
csak «szemesé a vásár»; mert hát annyi jegy van kiadva, mint a mennyi
ember a sixtini kápolnába befér. Azon legyenek önök, hogy bejussanak.

A herczegnő úgy örült a jegynek, mint egy gyermek.

Legbensőbb óhajtása teljesült! Megadatott az alkalom lelkét elmeríthetni
a szent szertartások szenvedélyoltó hűs forrásaiba, odamenekülhetni
forró szenvedélye elől a bűnbocsátó, lélektisztító oltár közelébe; s a
mi örömét növelte, az volt, hogy ezt az üdvre vezető útat épen azon
ember nyitja meg előtte, a ki elől ő odamenekülni óhajt; pedig ha az is
érez iránta valamit e szívdobbantó szenvedélyből, akkor tudnia kell,
hogy a lelki kibékülés őket elválasztva tartja, s csak a végső
kétségbeesés, a megtört hit, az összeomlott remények tehetik lehetővé,
hogy valaha hozzá közeledjék.

És ő még segít neki a menekülésben!

Blanka úgy tapasztalá, hogy mentül messzebb távozik tőle, annál
magasabbá válik annak az alakja.

– S hogyan hálálta ön meg neki ezt a szivességet? kérdé meleg
hangulattal Gábor úrtól.

– Nagyon rosszul. Mikor már kezemben voltak a milliókat érő drága
engedélyjegyek, akkor vettem észre, hogy ez reánk nézve mind halott
kincs. «Ugyan édes ellenfelem, mondék neki, ha már ennyi szivességet
tettél velünk, tetézd meg még egygyel. Eredj vissza s kérj még egy
jegyet a magad számára is, s aztán légy vezetőnk.»

– Ön meghítta őt, hogy legyen kisérőnk? kiálta fel a herczegnő
megrettenve.

– Persze, hogy furcsa dolog volt az; szólt nevetve Gábor úr. Egy ilyen
Krisztus-tagadót arra kényszeríteni, hogy az egész passiót és
glorificatiót végig nézze; olyan, mintha az ördögöt tömjénfüsttel
traktálnák meg. Nagyon húzódott tőle, azt mondta, hogy mi jogon
tolakodjék ő fel kisérőnek két hölgy mellé, a kik őt erre nem kérték?
hogy az lehet azokra nézve kifogás alá eshető ajánlkozás s más efféle
haszontalan ürügyeket; de utoljára categorice elfogtam: no hát ne a
hölgyeket kisérd, hanem engem vezess, mint hazámfia, barátom; a ki
magamban sehova oda nem találok, s nálad nélkül a Vatikán helyett
beletévedek a katakombákba; soha ki nem találok belőle. Utoljára is meg
kellett adnia magát a hitetlennek, s jönni fog velünk templomot járni.

A herczegnő úgy tapasztalá, hogy az angyaloknak szárnyaik vannak; egy
percz alatt elrepülnek a halandó mellől s itt hagyják azt a földön.

A helyett, hogy a csábító varázs elől a hűs regiókba menekült volna, a
hová nem süt a nap, csak a csillagok s a martyrok fejének gloriái, még
oda is kisérőül nyerte maga mellé azt, a kitől édes irtózattal van
eltelve egész valója; a kinek lelkével úgy összezavarta a saját lelkét,
hogy nem bírja azt kiszabadítani belőle. A kitől fél; úgy fél, mint egy
szűz attól a férfitól, a ki azt kivánja tőle, hogy legyen nő: egy más
világ lakója, a mely talán boldogság, de mégis csak egy halálon
keresztül lehet hozzá jutni.


VIII.

Manassé még az nap délután meglátogatta a herczegnőt.

Érdekes ujságot is hozott neki, a mit megtudnia szükséges volt. A
herczegnő málhái megérkeztek s már a harminczadon vannak. A gyorskocsis
által hozott hír szerint a rablók nem a diligenceot tartóztatták föl,
melyet carabinierik kisértek, hanem csak egy urat, a kinek nagyon sietős
útja volt, s a ki külön fogattal vágtatott Jesiből Róma felé. Ezt
magukkal vitték a hegyek közé, s azután egy levelet hoztak tőle, melyet
az utánuk jövő postillionnak adtak át. E levél Cagliari herczegnek szól
Bécsbe. Valószinűleg a váltságdíj iránt szól. Minthogy pedig a levelezés
most a Romagna és Bécs közt sok akadálylyal jár, valószinűleg a kiváltás
késni fog odáig, a míg – – ez a mostani népszerű kormány a helyén marad.

Ez figyelmeztetés volt a herczegnőnek, hogy az ő ügyének az alatt jó
lesz eldöntéshez jutni, mert nagy különbség lesz az itéletre nézve, hogy
milyen légáramlat jár a Vatikán körül?

Manassé egy szóval sem árulta el, hogy tud valamit arról, hogy a
herczegnőt válópöre hozta ide. Ez már szabadságot ad egy férfinak a
válni készülő nőt független nőnek tekinteni. Manassé úgy közelített
Blankához, mint a kiről azt tudta, hogy herczegnő és hitves.

A málhák megérkezte nagy zavarból szabadítá ki a hölgyeket; most már
tökéletes toillettet csinálhattak, a mi kedélyhangulatukat meglehetősen
megjavította.

Manassé két dolgot került nagyon: a herczegnőnek udvarolni s a szent
dolgokból gúnyt űzni.

Mikor legelső óhajtásukra estenden körülvezette őket kocsin az ünnepi
pompától ragyogó templomokba, maga kiült a bérkocsis mellé, s onnan
figyelmeztette a hölgyeket az útba eső monumentális épületekre. S aztán
elvezette őket abba a templomba, a hol megláthatták az idvezítő testétől
emlékezetessé lett három szeg másolatait; miknek egyik eredetije a
Szent-Péter templomában őriztetik, a másika a vaskorona abroncsát
képezi. Maga is vásárolt ez utánzatokból egyet emlékül a cistercita
atyáktól; onnan elvitte a hivőket szent Ágota madonnájához, és a
drágakövekkel elhalmozott Krisztus-bábhoz, a bambinohoz, s elmondá nekik
a szép legendákat, a mik a két szoborhoz vannak kötve.

– Minden gyöngy, minden drágakő, a mi e szobron ragyog, egy teljesült
óhajtás emléke; de a költészet, a mi azokat körülsugározza, még a
gyémántoknál is fényesebb. Az olajfák hegyén nőtt békefa gyökeréből
faragva, maga az evangelista kezével; aztán a tengerbe dobva, a hullámok
által a Tiber torkolatáig szállítva, s onnan kegyeletes kéz által az Ara
Cœliba elhelyezve. Ez a szobor legendája, a mihez a népköltészet
folyvást újakat told. A templomból ellopták, kicserélték, helyette
másikat készítettek; de az igazi «pólyás gyermek» éjszaka visszatért
magától a szent lakhelybe s zörgetett a templomajtón. Pedig se keze, se
lába. Az imádat költészete örök szépség!

Magasztalás és hitetlenség ugyanazon szóban!

Azután elvitte a herczegnőt az edessai képhez. Gyönyörű legenda van
ahhoz is fűzve. Halálos beteg asszonyhoz hítták a Megváltót, hogy
csodatevő erejével gyógyitsa. Nem mehetett már. Híva volt. A Golgotára.
De mégis segített a benne bízó betegen. Halálveritéktől izzadó arczára
teríté kendőjét s a kendőn ott maradt az arcz, töviskoronájával együtt.
Azt küldé el a haldokló nőnek, s ez meggyógyult tőle. Ez az edessai kép.

Manassé oly pietással mondá el a legendát Blanka előtt, mint a ki tudja
szeretni azt, a mit hinni nem tud.

Szerzett az ájtatos hölgyek számára szentelt pálmákat, aranyozott
levelekkel, s a három szent fa őreit megvesztegeté, hogy egy-egy
levélkét engedjenek nekik elvinni az apostolok ültette narancsfákról.

Nem mutatott hitetlen képet a sekrestyések előtt, kik az ereklyék
csodaerejét magyarázták, s midőn Blanka térdet hajtott a sokszor
felékesített madonna-szobor előtt, félrevonult mellőle, tudta, hogy az
is fogadást tesz most és imádkozik.

Soha nehezebben teljesíthető imát nem sóhajtottak fel a szent szűzhöz.

Blanka azt könyörögte az égi királynétól, hogy szabadítsa őt meg
üldözőitől, s ne engedje eltántorodni a kisértetben. – És ugyanarra a
kézre volt bízva a megszabadítása is, a melyre az eltérítése. A kisértő
és a megszabadító egy személy volt. Ott állt mögötte.

A különben is oly fogékony, gyermeteg kedélyű hölgy, ki folyvást
kolostori légkörben növekedett, s onnan egyenesen a szenvedések
iskolájába lépett, titokteljes ihlettségtől áthatva járt a nagy emlékek
között, mik a megszentelt mult égig érő alakjait hozzák közel, s azt
hivé, hogy e szent borzadályt a tagadóknak is érezniök kell.

Mikor elmondá előtte Manassé a szent lándzsa történetét a
Veronika-kápolnában: hogy ütött sebet azzal a római lictor Longinus a
Megváltó oldalán, s hogy vakult meg abban a pillanatban; de Mária fiának
négy csepp vére hullott szentségtörő kezére, s a mint e vért szeméhez
dörzsölé, visszanyerte látását és megtért, szentté lett: akkor az a
gondolatja támadt Blankának, hogy hasonló csoda nem történhetnék-e meg
másodszor is az életben?

E napnak az éjszakáján erről álmodott.

S most már alakot tudott adni a fogadásának.

Ha a szent anya kiszabadítja őt e nagy szorongattatásából, ha
kötelékeiből kimenekülhet, hogy ismét szabad legyen, akkor oly gyémántot
fog neki megszerezni, a minél fényesebb nem ragyog fejének koronáján: –
ezt az ifjut.

Azt hitte, hogy elég gazdag egy ilyen gyémántot megvenni. Szivében egy
egész világ – és semmi adósság rajta. Most már nem félt tőle. A
csodatevő ereklyéből annyi erőt merített, hogy már most ő gondolt a
hódításra.

A következő napon már korán reggel eljött védenczeiért Manassé. Sietni
kell, hogy a sixtini kápolnába jókor bejuthassanak.

A világ legnagyobb piaczára, a Szent-Péter-térre jutva, kocsijukból le
kellett szállni s úgy törni utat a néptömegen keresztül a Vatikán
bejárásaig. Most már Blanka kényszerítve volt vezetője karjába fogózni
és szorosan melléje simulni. Egészen rábízta magát. Az már tudta itt a
járást, s meg tudta válogatni, hol használ a szép szó? hol az erélyes
tiltakozás? kit kell ököllel félretaszítani az útból? kit lehet
megszelídíteni egy pár markába kent lirával? Sikerült neki elvégre a
legjobb szegletek egyikét elfoglalhatni a Sixtinában s Blankát
felállítani egy zsámolykára, melyet összehajtott állapotban, eldugva
hozott magával a felső kabátja alatt. Onnan mindent jól láthatott a
herczegnő, s egyúttal meg volt védve attól, hogy az embertömeg által
órákig összesajtolva tartassék.

Szegény herczegnő, még akkor nem tudta, csak később a gyóntatója
világosította fel róla, hogy ez által is nagy vétek elkövetésére
csábíttatott el: ez az elrejthető zsámoly az angol eretnekek találmánya,
kik enyhíteni akarják ez által asszonyaik szenvedését a szent
szertartások alkalmával; holott azt mindenki türelemmel végig tűrni
köteles, s mikor Megváltója a kereszten függ, a saját kényelmére nem
szabad gondolnia. Ezt nem tudta a herczegnő s a gondos figyelem tetszett
neki.

A «tenebre» (a sötétség olaszul) egyike a vatikáni pompa legmeghatóbb
jeleneteinek. A gyász pompája. A sixtini kápolna egészen feketével
behúzva, csupán tizenhárom viaszgyertya sárga fénye küzd e sötétség
ellen, melynek mélyéből, mint sírboltból felhangzó zsolozsmák, zendülnek
fel a zsoltárok: a lamentatiók, a búbánatos antiphona szavai láthatatlan
alakok ajkairól. Emberarczokat alig lehet kivenni. A kik ott a kereszt
körül mozognak, mintha élő árnyékok volnának.

Azután elkezdik a gyertyákat eloltogatni. Tizenkettőt, a sárga
viaszgyertyákat mind. Utoljára csak a középső marad égve, a nagy szál
fehér viaszgyertya, az a Jézus.

S e napelsötétülési világgyászban megzendül a láthatatlan chorusból a
Miserere, Allegri világhírű zeneműve; melynek mysticus hangjai a
golgotai jelenetet beszélik el, hangok, mikben a kínzott Megváltó
halálos végmondatai vannak kifejezve, a liktorok átkos hahotája, s a
szent asszonyok siralma, közéjük zendül a megnyílt sírhalmok halottainak
irgalomkiáltása, a recsegés, melytől az égkárpit végtől végig hasad s a
megnyilt égből az angyalok panaszos hymnusa. Mindez oly ellenállhatlan
malaszttal tölti el az emberi kedélyt, mely alól semmi skepsis nem képes
megóvni. Megráz, megreszkettet az minden erőt, megbénít minden
gondolatot, úrrá teszi a képzeletet a bölcseség fölött.

Mikor a nagyszerű gyászszertartás végeztével a közönség elhagyta a
Sixtinát, Blanka gyászfátyolán keresztül figyelemmel vizsgálta kisérője
arczvonásait, ki őt karján vezette. A szokott mélaság volt azokon, mely
ellentéte a tompult (blazirt) egykedvűségnek, de még sem rokona az
ihlettségnek. A mélaság azt árulja el, hogy a gondolatok túljárnak a
láthatárokon.

– Ön többször is hallotta már a Misererét? kérdezé a herczegnő
Manassétől.

– Most harmadszor hallom. Másodszor a Sixtinában. Egyszer a bécsi
István-templomban.

– Én úgy tudtam, hogy ezt nem szabad másutt előadni, csak Rómában.

– Nem is szabad. Mert Allegri partituráját nem adják senkinek. Hanem a
bécsi karnagy megtette egyszer, hogy a tenebre alatt a sötétben a
kalapjába dugott papirra lehangjegyezte az egész melódiát s aztán otthon
Bécsben betanította. Ennek az előadásán voltam jelen. A jó bécsi nép
nevetett rajta.

– Hogyan? nevetett?

– Nem dæmoniacus rohamból tette, hanem azért, mert ugyanez a zene, a mi
a Sixtina tenebrejében oly megragadó összhang: a Sixtina nélkül egy
groteszk zűrzavar.

– Engem, megvallom, hogy nagyon meghatott e magasztos szertartás, szólt
közbe Zimándy úr. Az ilyen magamforma eretneket holmi gyönge convertitai
rohamok környezik ilyenkor.

Manassé odatekintett; de nem Gábor úr arczára, hanem a szép
Dormándynééra, a miért az szeretett volna neki – egy töviskoszorút
nyomni a fejébe. – Tetőtől talpig hitetlen pogány.

Blanka pedig arra gondolt, hogy a mi sugár az egyik «Saulus» szemeit
felvilágosítja, lehetetlen, hogy a másikat is látóvá ne tegye.

Manassé látta is jól, a mi Gábor urat úgy besugározta, de azok nem
voltak szent sugarak.

Régóta megfigyelte ő azt, hogy a herczegnő két kisérője érti egymást. –
Jöhetnek olyan külső körülmények, a mik a tenebre és benedictio hatását
oda tökéletesítik, hogy Gábor úr mint a katholikus egyház híve tér haza
– s a herczegnő egyedül marad!

Blanka nem is álmodott ily lehetőségről; annyira hívő volt, hogy még a
jó barátokban, sőt még a jó barátnékban is hitt!


IX.

A tenebrenek késő este van vége. A miserere véghangjai után a sötétben
mozgó alakok dübörögve hullnak térdre, sarkaikkal tombolnak a földön s
jajkiáltásaik jelzik a keresztrefeszítés pillanatának gyászát, mire
megnyilnak a Sixtina ajtajai s a közönség előtt feltárul a «királyi
terem» vakító fénynyel megvilágítva. A nap végződött.

Másnap nagyon korán reggel ott kellett már lenni Manassénak a híveivel,
hogy egy kis helyecskét kapjon számukra a királyi teremben.

A Vatikán már hajnal óta nyitva volt és minden terme tömve tolongó
csoportokkal; idegen utasok és olasz földnép összevissza keverve, a kik
azt sem tudják, hol kezdjék el a bámulást? e halmazában a kincseknek,
mikkel a világuralom, a kegyelet, művészi kéz és fejedelmi pazarlás
telezsúfolt egy óriási palotát, a melybe, a ki reggel bemegy, este jön
ki belőle s meg nem pihent sehol. S jól van intézve, hogy kincs és
művészi remek a tóduló nép özönét szétossza: így juthat a nap nevezetes
pompájához a választottak serege, mely még mindig legió.

Blanka és kisérői a királyi terembe csupán Manassé hadvezéri taktikája
mellett juthattak el ezúttal. Onnan egy pillantást vethettek a
Sixtina-kápolnába, mely e napra már egészen fehérrel volt bevonva, még
az oltár is (az Eucharistia emlékére) – s egy másik tekintettel a
Paulina kápolnába, mely ezen az egyetlen napon szokott megnyitva lenni.
Ez a szent sír. Megérkeztükkor már a pápa eltávozott a Paulinába a szent
kehelylyel, melyet ott a nagy hamvvederbe fog letenni. A chorus egy
része a Sixtinában énekelt, másika a Paulinában, egymásnak felelgetve. S
a királyi termen végig vonult az ájtatos processió.

Ott vonult el szemeik előtt az egész világ!

Az a világ, a mely volt ezer év előtt, és megmaradt olyannak, a milyen
volt ezer év előtt. Zarándokok a föld minden részéből, a hol csak hívők
laknak; Syriából és a délszigeti és chinai missiókból, Abyssiniából és
Oroszországból, szerzetesek, remeték, vitézi rendek, biborpalástban,
aranykoronákkal és hátratűrt csuklyákkal, szőrcsuhában és mezítláb,
faczipőkben, keresztvégű botokkal, mikről kobak függ alá s drágaköves
pásztorgalymókkal; öveikről lecsüggő olvasókkal, köpenyeiken szent Jakab
kagylóival; helveták, a kantonok pallosaival; minden fegyver hegye, s
minden tekintet a föld felé irányozva. S azután a nőszerzetek változatos
jelmezű alakjai: az a női köntös, a min a divatnak nincs hatalma;
szemek, a mikben nincs epedés, ajkak, a miken nincs nevetés soha. Egy
végeszakadatlan látvány, mely fogalmat ád arról a hatalomról, mely
körülövezi az egész földet, s egyenlősíti a századokat. Ez a menet most
is ugyanaz, a mi ezer év előtt volt, ez alakok most is ugyanazok. A
horizon egyik felén lemennek, a másikon visszajönnek.

A zarándoksereg hosszú menetét bezárja a tizenhárom apostol.

A föld tizenhárom nemzetéből választott papok, földet seprő hófehér
ruhában, turbán alakú fövegekkel, a kik letelepesznek egy kerek
emelvényre, míg odajön hozzájuk a Paulina sötétjéből fölmerülve, egy
szelid, folyvást mosolygó arczú alak, minden pompa, ragyogás nélkül.
Senki se mondaná róla, hogy ez a fejedelmek fejedelme: a pápa. Oly
szerényen, oly alázatosan közeledik «társaihoz»; lehajlik lábaik elé,
leoldja sandaljaikat, a bussolantik arany medenczét visznek előtte,
izsóp-illatos langyvízzel; azzal mind a tizenháromnak megmossa a lábát,
megtörülgeti lágy gyapotkendővel és aztán megcsókolja; a kincstárnok
mindegyiknek átnyujt egy piros selyem erszényt, abban egy nagy arany és
ezüst érem, egyfelől a pápa arczképével, másfelől a lábmosási
jelenettel.

Az egyházi menet után tóduló tömeg aztán, mint a zuhatag ragadta magával
Blankát és kisérőit, nem kellett már útmutató, az ár vitte őket az igaz
úton, keresztül a vestibulumon, a királyi lépcsőn, Constantin tereméig,
a hol a «Cená»-hoz volt megterítve.

Ott ült már a tizenhárom apostol (a tizenharmadik az «angyal», a ki
szent Gergely lakomáihoz meg szokott jelenni), előttük egy kosár tele
virággal, ezüst tányérok és kések, az asztalon a húsvéti bárány. Az
egyházfejedelem körül jár s arany tálból ételt oszt nekik: ráklevest és
sült halakat. Minden, a mi az asztalon van, a vendégeké: étel, virág és
ezüst. Azt kosaraikba rakják és elviszik.

Innen az embertömeg cataractái sodorják tova a hivőt és hitetlen
bámulót, míg a nagy tengerbe beomlanak: a Szent-Péter templomába.

A tömeg nagy részét elvonják a szent Veronka-szobor előtt kirakott
legnagyobb ereklyék: a zarándokok körülfogják Szent-Péter sírját.
Manassé Blankát, ki, hogy el ne tépjék tőle, két kézzel kapaszkodott a
karjába, egy oldaltransepthez igyekezett eljuttatni, melyhez egy
kimagasló trónmennyezet volt a jelmutató pharos. Az ügyvédet és
Dormándynét egy másik ága a népfolyamnak elszakítá tőlük s elvitte más
embertömeg örvényébe. Ők eljutottak a nagy vezeklés látványához.

A transept közepét lépcsőzetes emelvény foglalja el, beárnyékozva
aranyszövetű mennyezettel.

Ezen a napon, ősszokás szerint, egy halálos bűnt elkövetett vétkes kap
bocsánatot s a bibornokok egyike adja meg neki a nép előtt a feloldást.

A pápa választja ki a szertartást végrehajtó bibornokot, s a bibornok
választja ki a szabadon bocsátandó gonosztevőt.

A megkegyelmezett orgyilkos volt, ki politikai fanatismusból le akarta
szúrni a miséző papot az oltár előtt Hogy ezt bocsátják szabadon,
mindenki tudta már s Manassé előre figyelmezteté rá a herczegnőt. Hanem
azt, hogy ki lesz a kegyelmet osztó bibornok, csak akkor lehetett
megtudni, mikor a mennyezet kárpitjai közől kilépett.

Blanka Manassé karjára támaszkodott. Mikor a bibornok fellépett az
emelvényre, a herczegnő úgy érzé, hogy kisérője megrendül,
összerázkódik. Bámulva nézett fel:

– Ezt magát akarta a gyilkos megölni! súgá oda Manassé Blankának.

Az áldozat maga jött fölmenteni az ellene vétkezőt.

Még sápadtan a vérvesztéstől, mit a rosszul irányzott tőrütés okozott,
még reszketve a borzalomtól, mit a gyáva test érez, mikor az erős lélek
parancsol vele, hogy közeledjék a halála helyéhez, foglalt helyet a
főpap a trónszékben s inte, hogy hozzák eléje a bűnöst.

Egy mellék-sekrestye ajtón bevezették azt a terembe, nehéz szövetü
szőrcsuhában; nyakán a kötél. A bűnösnek felesége is volt és három kis
porontya. Azok is vele jöttek.

A vétkes háttal volt fordulva Blanka és Manassé felé, addig nem
láthattak az ő arczába, míg a bibornok trónja előtt térdepelt és gyónt;
csak a főpap arczát látták, a mint szelid biztatással suttogott ahhoz
vigasztaló szókat; végül reszkető kezét fejére tette, megáldá, levette
nyakáról a kötélhurkot, s azt saját karjára csavarta s aztán megölelte a
feloldott gonosztevőt.

Mikor a bibornok felállt a székéből, a megkegyelmezett is felemelkedék
és megfordult, hogy a hét lépcsőn leszálljon. Ez alatt arczába lehetett
látni.

Olyan arcz volt az, a mit egyszer látva, nem lehet többé elfelejteni.

A széles, magas homlok két szeglete annyira kidomboruló, mintha szarvak
akarnának rajta kinőni, s az üstök közepén egy csipetnyi rögtön őszült
hajtincs, mint egy fellövelő sugárkéve a fekete haj között. Sötét,
tömött szemöldei, mint két kigyó huzódnak alá szemeire. Felvetett ajkait
göndör bajusz és szakál veszi körül; a római szabású sasorr középcsontja
valami ütéstől betörve látszik.

A félelem igézete jár e tekintet előtt.

Maga a nagyobbik fiú, mikor apját leszállni látja az emelvényről, félve
huzódik anyja mellé, csak a kis ölbeli csecsemő vet feléje csókot a
kezével.

A baljóslatú alak lassú, daczterhelte léptekkel halad végig a számára
nyitott fegyversoron, s félre sem tekint senkire, még nejére és
gyermekeire sem. Blanka sokáig fog álmodni a szörnyű alakról!

Ezzel a nap ünnepélye végződött. A gyilkost szabadon bocsátják, míg a
Megváltó a Golgotán kiszenved. Legnagyobb emberi gondolat ez: könnyű
volt Istent találni benne! – A harangok megnémultak; a kereplők szólnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor hazavezette a herczegnőt Manassé, azt kérdé tőle: «Nem fáradt ön
ki, herczegnő?»

«Új erőt nyertem». Felelé neki Blanka.

És akkor forrón, erősen megszorítá Manassé kezét. Senki sem volt jelen.
Ügyvédjét, társalkodónéját a népörvény hurczolta magával, s a
kézszorítás alatt gondolta magában: «nem foglak elbocsátani!»

És Manassé elérté a kézszorítást és gondolta magában:

«Szegény asszony! Milyen nagy kincseket kellene elvesztened: millióit a
világi vagyonnak, siklusait és talentomait a szívbeli kincsnek, hogy
megnyerj érte egy ilyen ágról lehullott, lábbal taposott, széltől
elkapott falevelet, a melyre az én nevem van irva. Dobj el engem, – s
maradj «ilyen» gazdag!»

Azután még ott maradt nála mindaddig, míg hozzátartozói haza kerülnek s
ez idő alatt elmondá a herczegnőnek a látott szertartások mély értelmét,
a miről a nézők nagy része fogalommal sem bir, a vallási mysteriumokat,
miknek közlésével a mai nap áhitatos gyönyörét az üdv érzetéig fokozta a
herczegnő szivében. Ő, a profanus, mind jól ismerte azokat.

S mikor azt hitte a herczegnő, hogy a felmagasztaltság régióiban
feltalálták lelkeik azt a paradicsomi tájat, a melyben boldog találkozót
adhatnak egymásnak, akkor Manassé ezzel a szóval: «gyönyörű költészet
mind ez!» – leveté magát az égből hanyatt-homlok a földre s otthagyta a
herczegnőt egyedül a paradicsomban.

Gábor úr és Dormándyné megérkeztek s áldották azt a csengetyűszót, mely
jelt ád – nem a feltámadáshoz, hanem a table d’hôte-hoz, az igaz
hivőknek, a kik reggel óta se nem ettenek, se nem ittanak, se nem
ültenek vala.


X.

Másnap reggel, nagyhét szombatján, Gábor úr panaszkodni kezdett, hogy ő
neki már elég volt a dicsőségből: annyi szent dolgot vett már be, hogy
egész életére beéri vele. Ezzel összhangzólag Dormándyné is magas fokú
migraine jelentkezésére kezdett példálózni s mind a ketten egyértelmüleg
constatálták, hogy a herczegnő szerfölött kimerültnek látszik.

Az értük jövő Manassé nagyot nevetett rajtuk.

– Ez rendesen így van. A nagyhétre feltóduló idegenek a két első
gyásznap látványaiban annyira kimerítik az erejüket, jól tartják a
kiváncsiságukat, hogy a harmadik napon már öthatod része otthon marad,
összeszedni képességei töredékét a főpompára, a húsvéti áldásra, s e
közben elmúlasztja a legegyszerűbbet és legnagyobbszerűt, a mai nap két
tüneményét: a valódi kereszt imádatát, s a Marcell pápa miséjét.

A hölgyek aztán nem hagytak békét Gábor úrnak, mennie kellett velük még
egyszer a Sixtinába; pedig bizonynyal állítá, hogy a lábai köszvényt
kaptak már a sok állás miatt.

A Sixtus kápolnája most már teljes pompájában volt meghagyva,
gyászleplek, fehér takarók nélkül, csak a zárt ablakok sötétje tartá még
befátyolozva fölséges pompáját. Nem világított más, csak a viaszgyertyák
az oltáron.

A mint Manassé előre megmondá: ma már sétálni lehetett a Sixtinában; ma
nem volt semmi látvány, a bámész tömeg otthon maradt.

Mert azt nem lehet látványnak nevezni, mikor a pápa legegyszerűbb papi
köntösében, a bibornokok csak a violaszín palástban jönnek elő, aztán
kihoznak eléjük egy fadarabot, melyen se arany, se ezüst, se gyémánt.
Egy három sing hosszúságú gerendatönk az egész. Azt leteszik az
oltárvánkosra.

De az a fadarab az igazi kereszt töredéke.

Valóságos darabja annak a nehéz fának, melynek terhe alatt a világ
Megváltója összeroskadt, melyen vére végig csorgott, megőrizve a
kősírban a rothadástól, felemeltetve egy császárnétól, darabokra törve a
hitetlenek elől megmentés közben, melynek egy darabját egy császár a
vállán hozta el gyalog és mezitláb Jeruzsálemből Alexandriáig, egy másik
császár szoborba rejteté, templomosok hordták magukkal hitetlenek
seregén keresztül, véres útat törve számára Konstantinápolytól Rómáig.

Ez az a minden nemes ércznél drágább fadarab, mely most oda van kitéve a
vatikáni oltárra.

S az egyházfejedelem, a kinek lábai királyok fejein járnak, atyja
kétszáz millió embernek, őrzője a mennyország kulcsának, mikor e tört
darab fához közelít, leteszi fejének ékességét, leölti magáról himzett
köntösét, leveti czipőit s egyszerű szőringben és mezitláb, meghajtott
fővel járul feléje, térdre veti magát előtte s alázattal megcsókolja
azt. Követik a többi egyháznagyok. A chorusok ezalatt folyvást zengik
Palestrina nagyszerű zeneművét, melynek neve «Marcell pápa miséje». Egy
világot átölelő zenemű, minő valaha emberi és angyali fülek számára
alkotva volt, melyet ihletett órákban egy költő ellesett az égből, s
mikor készen volt, dedicálta azt egy üdvezültnek, a meghalt Marcell
pápának és nem az élő fejedelmeknek.

Az igaz, hogy délután három óráig tartott a nagyszerű zenemű, a míg a
szertartás végén a processió a tegnapi kelyhet az ostyával ismét
visszahozta a sírboltból s a benne levő bort a pápa és bibornokai, az
apostolok példájaként, egy szalmaszálon át szürcsölék ki, mire
megkondultak a harangok a Péter-templom tornyaiban; arra a hangra
egyszerre lehullottak az ablakokról a takarók; a Sixtina kitünt egész
pompájában, Michel Angelo remekműveivel. A kivont kardok, az alabárdok,
mik addig lefelé voltak fordítva, most egyszerre hegyeikkel égfelé
emeltettek, s a chorusok, az egyháznagyok és a zarándokok egyhangból
rázendíték a halleluját!

– Hála legyen a Mindenhatónak, mondá Gábor is Manassénak; csakhogy már
vége van! Soha életemben még így nem untam magamat.

– Bátyám ne mondja hangosan, csitítá Manassé. Ez Palestrina zeneműve
volt.

– Mindjárt tudtam, hogy valami zsidó nóta, igazolá magát Gábor úr (a
kinek Palestrina, vagy Palæstina nem tett semmi különbséget). Már nálunk
Pesten csak szebbet hallani ennél a franciskánusok templomában.

Manassé nem vitatkozott vele tovább.

Gábor úr a hotelbe visszaérve, azon megmásíthatlan nézetét fejezte ki,
hogy ő már «kerékbe van törve», s hogy ő a holnapi parádén, ha mindjárt
szent János apocalipsisát mutogatják is, jelen nem lesz, a hölgyek is
jól teszik, ha meggondolják, hogy micsoda mulatság lesz holnap reggeli
öt órakor a vatikán kapujánál összecsoportosulva várni négy óra hosszat,
a míg a hölgykarzatokra felmenetelt megnyitják, s azután másik négy
óráig egymáshoz zsufolva lenni, míg minden szertartásnak vége szakad a
templomban s végre a pápa megjelenik a loggián, elmondani egy áldást, a
miből úgy sem értenek semmit, mert diákul van. Legjobb volna a holnapi
napon itthon maradni és kipihenni magukat. – A minthogy Dormándynét
csakugyan még az este utól is érte a bejelentett migraine: annak egész
éjjel szódát kellett inni és mustárszeszt alkalmazni. Nőkisérő nélkül
pedig a herczegnő magában nem mehetett a karzatra. (Magyarországi
fogalmak szerint; mások nem tartották ezt a szabályt.)

– Tudod, kedves öcsém; mondá Manassénak bizalmasan az ügyvéd. A mi a
lábaimat illeti, azok kiállnának még akár tíz napi marschot is: nem
vagyok én totya; a Dormándyné fejfájása is elmulnék, csak azt mondanám
neki, hogy doktort hozok. Nagyon fél az olasz orvosoktól, hogy mindjárt
eret vágnak rajta. Hanem az van a dologban, hogy épen most kaptam a
pápai curiától a kegyes engedélyt, hogy a herczegnőt velem együtt ő
szentsége kész elfogadni holnapután. Ez rendkívüli gráczia! ünnep
második napján. Igaz, hogy egy olyan szép diák levelet irtam ő
szentségének, a milyet nem olvasott egyhamar. De már most nekem is
készülnöm kell egy kicsit: össze kell szednem, hogy mit beszéljek ő
szentségének a cliensem ügyében. Tudod, diákul kell szónokolni. Hát csak
hadd maradjon most a parádé. Köszönjük a szivességedet, tudod?

– Mindent tudok. Fáj bátyámnak a Dormándyné feje, meg a maga lába.
Kapott engedélyt husvétmásodnapi kihallgatásra; a mi egyébiránt Rómában
nem ünnep, mint Kún-Agotán. A levele szépen volt irva. Ezt mint tudom.
Hanem azért mégis jó lesz egyszer egy udvariassági látogatást tenni
Rossi úrnál, a franczia követnél, a kinek az előszobájáig már
elvezettem, mert az is tud egy kicsit diákul, ha nem is olyan szépen,
mint bátyám. Tudja?

Ebből megtudhatta Gábor úr, hogy a gyors engedélyt a kihallgatásra
alighanem Manassénak köszönhetik, ki azt a nagy befolyású franczia követ
által kieszközölte.

Manassé is megtudott annyit, hogy a holnapi ünnepélyes látványról azért
kell elmaradni a herczegnőnek, mert az «ügyvéd» védelmi tervébe sehogy
sem illik az bele, hogy «védencze» nyiltan ország-világ előtt együtt
üljön és beszélgessen fél napon át egy idegen fiatal emberrel. Ez az
egész per folyamát alterálhatná. Eddig megjárta. A hölgy lefátyolozott
arczczal járt-kelt mindenütt, de holnap már le kell vetni a gyászt,
pompának öltözni; s ez a város tele van kémekkel, sanfedistákkal: azért,
ha a mult héten kikergették is a jezsuitákat. Az ügyvéd tanácsosnak
találta felmondani a barátságot. S ebben megint igaza volt.

Manassé megértette a dolgot s szépen búcsút vett a herczegnőtől, a ki
igazán szomorú volt azért, hogy a holnapi nap öröméről le kell mondania.
De hozzá volt szokva, hogy saját akarata ne legyen soha, s oda nyujtá
búcsúra a kezét. De azután kikönyökölt az ablakba s utána nézett az
eltávozónak, hogy legalább annyit tudjon meg, hogy mikor a hotelből
kilép, melyik irányban hagyja el az utczát, s mikor a szeglethez ér,
merre fordul el? Lehet, hogy soha sem fogja többé visszatértét látni.

Korán reggel, tizenegy órakor (római számítás szerint, a mi nálunk
hajnali öt óra) az Angyalvár ágyúi kezdték Gábor úr ablakait
megpróbálni, hogy jól be vannak-e téve? A nagy dörgésre kiugrott az
ágyából s rögtön felöltözött. Első gondja volt bekoczogtatni Dormándyné
ajtaján s megkérdezni az ajtón keresztül, hogy érzi magát? A szép hölgy
azt felelte neki, nyögdécselő hangon, hogy most az ágyúzástól megint úgy
a fejébe állt a mindenféle görcs, hogy reggelig aligha meg nem fog
halni.

Ezt nagyon helyeselte az ügyvéd. Meghalásról szó sincs; de legalább a
herczegnő nem mehet el a parádéra.

Neki csak parádé volt az, a kérges szivűnek. Mit tudta ő, hogy annak a
félénk lelke, mint kétségbeesése balzsamát óhajtja azt az áldást, a mit
a szívébe ojtott hit csodaerővel ruházott fel. A mi neki csak latin
flosculus volt, attól ő gyógyulását várta.

Azután elkezdtek Róma száz temploma tornyaiban megkondulni a harangok: a
város megelevenült, a nép mind tódult a Tiber felé, a hintók ünnepi
pompához öltözött néppel rakva, mind egy irányban, a mik visszajönnek,
azok mind üresek.

Blanka kihajolt az ablakon s nézte folyvást «azt» a szegletet.

A népfolyam egyre omlott végig az utczán: az órák tizenkettőt,
tizenhármat, tizennégyet ütöttek, akkor gyérülni kezdtek az utczánjárók;
a ki eleven volt, az már a Szent-Péter-téren van rég.

Ekkor egy nyitott kocsi áll meg a hotel előtt, egy bennülő férfival,
kiben Blanka Manassét ismerte fel.

Szíve nagyot dobbant. S az arcza elárulta már a szívét, piros lett.

Manassé sietve jött fel hozzá.

– Bocsásson meg herczegnő, hogy hivatlanul jövök. Láttam az arczából
tegnap, hogy nehezen mond le arról az áldásról, a mi ma a loggiáról fog
elhangzani, s találtam rá módot, hogy jelen lehessen.

A herczegnő megörült s megrettent egyszerre.

– De hisz elkéstem már; ünnepélyhez sem vagyok öltözve.

– Elég ideje van, herczegnő. Rossi úr neje olyan jó volt, hogy felajánlá
önt magával vinni a franczia követség külön hölgykarzatára, mely csupán
huszonnégy hölgy számára van felállítva, külön bejárással a katonai
sorfal közül, legközelebb a loggiához. Egy óra mulva eljön önért saját
hintajával a grófnő. Addig felkészülhet a herczegnő.

– Ön is eljön?

– A grófnőt elkisérem idáig leányával együtt, a kiben ön igen
rokonszenves alakot fog megismerni, de oda nem kisérhetem önöket, mert a
külön karzatra csak hölgyeket eresztenek, hanem majd valahová
befurakodom én is, felmászok valamelyik obeliszkra, a mit még meg nem
szálltak mások.

Azzal sietett vissza a követségi palotába.

Ez ajánlat ellen aztán az ügyvédnek sem lehetett semmi kifogása. Inkább
kapni kell két kézzel a magas pártfogáson. Nagy megnyugvására szolgált,
hogy ezúttal Manassé elmaradt a herczegnőtől s az kizárólag hölgy
társaságában fogja tölteni a napot.

Most aztán Dormándynénak még jobban megfájdult a feje, hogy a herczegnő
nélküle ment el a benedictióra. De hisz őt csak nem híhatta, mikor be
volt kötve a feje.

De még annál nagyobb bántalom is történt Dormándynéval; mert a mint
Manassé visszatért a grófi családdal, s aztán a hölgyeket egymással
megismerteté és magukra hagyta: ez alatt átment Gábor úr szobájába s azt
is elkezdé csábítani.

– No, bátyám. Ha a lábai beleegyeznének, ha az etiquette-szabályok nem
gátolnák, ha hite és vallása nem tiltaná, s ha a latin allocutio már be
volna tanulva, tudnék ám egy olyan csendes kis helyet, a honnan
árnyékban ülve lehetne meglátni azt, a mit ezernyolczszáz esztendeig nem
látott emberi szem s letelik új ezernyolczszáz esztendő, hogy nem fog
újra látni.

– Micsodát?

– Egy római pápát, a ki élére áll a népszabadságnak, s ki a Szent-Péter
templom loggiájáról, a tiarával a fején, benedictiot mond az előtte
felállított római hadseregre, a mely megindul harczolni a
népszabadságért. Ott van felállítva Durando egész hadteste a téren; s a
római pápa megáldja a szabadságért, a felvilágosodás győzelmeért kivont
fegyvert. Bátyám álmai ezek, s most ébren nem nézi meg?

– Hüh, öcsém, ez valami! mormogá Gábor úr. Az egész római hadsereg! Maga
Durando! Ezt lehetetlen meg nem nézni! Várhatsz addig, a míg a
díszruhámat fölveszem?

Gábor úr mindent elfelejtett erre a csábszóra, a mit eddig impedimentum
dirimensnek talált saját személye s a szentpétertéri nagy szertartás
között s sietett magyar vitéznek öltözni karddal, panyókával.

– De halkan lépegessünk, mert Dormándyné alszik.

Nem aludt biz az; sőt inkább nagyon mérges volt, mikor azt hallotta,
hogy lassan, csoszogva osonnak el az ajtaja előtt s halkan teszik be az
ajtót. Felfogadta haragjában, hogy ezért Zimándyhoz kegyetlen fog lenni,
Manassét pedig szeme elé nem ereszti többé. Különben is ez az oka a mai
fejfájásának is, mert ez előtt hat nappal rávitatta a pálinkát. Az
akkori borszesztől kapta most ezt a migrainet. Haragudott a herczegnőre
is, a miért az egy most eléje toppant idegen asszonynyal kész elmenni
inkább, hogysem egyetlen kipróbált barátnéja mellett ott maradna
ápolónak; – sőt a pápára is haragudott, a mért épen olyan napot
választott erre az ünnepélyre, a mikor ő neki az ágyban kell maradni; s
haragjában félre tette az imádságos könyvet s elővette a patience
kártyát, azt rakta ki a paplanára, s a mint az első ágyúdördülés
jelenté, hogy az ünnepély kezdődik, sírva fakadt, s felfogadta, hogy a
mint haza megy, rögtön kalvinistává lesz.

Manassé ez alatt bemutatta a grófnőnek az árpádkori hősnek öltözött
Zimándy urat, kinek a mentekötő lánczán akkora emberfejes medaillonok
lógtak, hogy elbujhatott mellettük minden Calatrava érdemrend; azzal
együtt lementek a grófné carosseáig, annak volt egy hátulsó inasülése,
abból a lakájt leszállították, s átdelegálták a kocsishoz; a két úr
pedig beült az expropriált inas-ülésbe, a hölgyek háta mögé; így minden
akadály nélkül jutottak el a Szent-Péter-térig, a hol a követségi firma
oltalma alatt a katonai sorfalak között minden furakodás nélkül érték el
a föntartott franczia tribunet, melyen a választott hölgyek csak most
kezdtek letelepülni, míg a «confessio» két oldalán emelt karzatok lakói
már hajnal óta helyeiken ülnek és szenvedik a keresztyéni csendes
martyriumot.

A hölgyek tehát könnyen helyeikhez jutottak, a férfiaknak ez kissé
nehezen ment. Nekik a tribunet emelő keresztgerendázat között kellett
elhelyezkedniök; Gábor úrnak átengedé Manassé a legjobb positiót,
tudniillik azt az ülőhelyet, a mit két hegyes szöget képező gerenda
kinál; a mi olyan volt, mintha valaki egy V betűbe ülne bele; hanem neki
magának már csak egy arasznyi kiálló szarufavég jutott, a min csak egy
lábával állhatott meg, a másik az alatt pihent, s a félkarjával a
czölöpökbe kellett fogóznia: valóságos æquilibrista tornagyakorlat volt
az. De meg volt érette a jutalma. Egy kartávolnyi magasban láthatta épen
maga fölött Blankát, s maga előtt az egész Szent-Péter-tért, a
templommal együtt.

S az nagyszerű látvány volt, mely megszégyenít minden képzeletet.

Jól volt mondva: új ezernyolczszáz év kell ahhoz, hogy ezt emberi szem
még egyszer meglássa.

A Szent-Péter templom előtt föl egész a lépcsőkig, felállítva egy egész
hadsereg; gyalogság, lovasság, ágyúk. Minden ezrednek két zászlója van,
az egyik a római egyházállamé a mennyország kulcsaival, a másik a piros
fehér zöld: Olaszország és a szabadság lobogója.

S a hadrendbe állított fegyvertest azt az óriási tért csak végig éri, de
nem tölti meg; a drága keretben, melyet a Szent-Péter templom, s a két
félkörű oszlopcsarnok képez, egy kép van foglalva, melyet megmérni
hiányzanak az emberi fogalmak.

Mindaz, a mi pompa és ragyogás, az öt világrészből egy tömegbe gyűjtve:
egy tenger – selyemből, csipkéből és aranyból! Díszjelmezei minden
népnek, zászlói minden országnak, ragyogó sisakok, arany süvegek, vésett
művű mellvértek, tollas barettek és nyusztkalpagok, arany és ezüst
vállrojtok ezernyi tömegekben; a körülfutó karzatokon a szépség népe, az
egyedül egységes nemzet, a hölgyek nemzete. Az emberiségnek az a fele,
mely nem visel egymással háborut, mely nem részese az átoknak, mely az
égre kiált; mely nem irtja ki a szomszédot, nem épít várakat,
börtönöket: – a nők.

Még hátrább, egész a Borgoig, a kocsik özöne, megrakva sokasággal s maga
a souverain nép a háztetőken, a falakon, az obeliszk mellett, festői
népviseletében; egy szent szobor helyén most egy ember-pyramid emelkedik
s az élő szobor tetején a római nép kedvencz alakja: a hirhedett
Ciceruacchio, kezében egy roppant tricolor zászlóval.

S e kép oly óriási nagy, hogy annak, ki egyik keretétől a másikra
áttekint, a tulsó részen nyüzsgő embertömeg úgy tünik fel, mint egy
czifra hangyaboly.

S benn a Szent-Péter temploma is tömve néppel. A ki a pápa
pontificatióján akar jelen lenni, ugyan az nem részesülhet a loggiai
benedictióban.

Az órák tizennyolczat ütnek, dél van, midőn megkondul a harang a nyugoti
toronyban, s az angyalvár bástyáin elkezdenek dörögni az ágyúk. A
templomi szertartás végződött: a bronz templomajtók bőrfüggönyei
megnyilnak, s előjön a zarándokok menete, elfoglalva a kolosszális
lépcsőzetet; a magasból titokteljes zene hangzik alá, az idegen nem
tudja, honnan jön az? A kupolában elhelyezett katonai zenekar
harsogtatja a dicsőítő zsolozsmát. Olyan az, mintha a bezárt égből
hangzanék alá, elpárolva a felhőkárpitoktól. A hivők szerint a zenészek
ezüst trombitákat fujnak. Minden arcz a loggia felé van fordulva most.
Ez egy páholyszerű oszlopcsarnok a Szent-Péter templom homlokzatán,
toronymagasságban.

A myriadnyi néptömeg ide alant zúg; mindenki látni óhajt és
nyugtalankodik; úgy hangzik az, mint a tengermoraj.

Egyszerre megelevenedik a loggia. Pompa, mely túlragyog minden fejedelmi
fényt, tárul elé. Bíbornokok sorai, középkori pánczélos lovagalakok,
szolgaruhának szegődött királyi palást. A koronahordók jönnek a két
hármas koronával: az egyik I. Napoleon, másik a spanyol királynő
ajándéka, brilliántokkal terhelt koronák. A harmadik: a legrégibb, mely
előbb egyszerű volt, azután kettős lett, utoljára hármassá növekedett,
az egyházfejedelem fejét ékesíti, kit aranytrónusban ülve hoznak a
loggia párkányáig, hová a másik két koronát letették; hordszéke mellett
főpapok csoportja, a háttérben magasra emelt páva- és
strucztoll-legyezők.

A mint a pápa a loggia párkányához ér, feláll a trónjáról, a nap teljes
fényében megvilágítja alakját.

Öltözete csupa fehér és arany. Vakító fényalak. És az a jóságos mosoly
az arczán, a mi ragyogóbb koronája minden köveinél.

Manassé nem a pápát nézte, hanem Blankát. Milyen boldog volt e perczben
ez a szegény asszony! Valamennyi úrhölgy között ő hozta el magával a
legszebb gyémántokat: azt a két örömkönyet nagy sötét szemeiben.

A pápa kezében nem volt sem pásztorbot, sem kereszt. Annak az emlékére,
hogy Péter apostol tanítványa Maternus feltámasztására odaadta
pásztorbotját, a pápának nem lehet másutt azt viselni, csak Trier
kerületében, hol Maternus meghalt.

Mellette állt a két legifjabb bibornok, a dékányok; kezükben egy-egy
pálmalevéllel.

S akkor, a miriádnyi nép elcsendesülése alatt aláhangzott a koronás
főpap áldása.

Csengő, hatalmas, érzéstől áthatott férfihang volt az: vontatott
énekléshez hasonló. S az áldás tartalma is egyszerű, emberi, malasztos.
Bűnbocsánatot, időt a megtérésre, bűnbánó szivet, megjavult éltet,
kegyelmet, vigasztalást s kitartást a jó munkában kér az Istentől a
jelenlevőknek s nem zár ki belőle senkit.

Egy köny odahullott Blanka szeméből Manassé arczába, a mint egymásra
tekintettek. Ez a könycsepp jegyezte el őket egymásnak. Vagy az egyiknek
kell leszállni, vagy a másiknak kell fölemelkedni! De találkozniok,
egyesülniök kell.

A mint a pápa áldása elrezgett a légben, egy stentori szó az
emberpyramid tetejéről fölkiáltott:

«Evviva Pio Nono!»

S erre a miriádok néptengere oly óriási kiáltásban tört ki, hogy azt
semmi tenger utána nem csinálja. Egy itéletnapi hozsánnakiáltás volt az,
a halottak fölébresztésére szolgáló; a megáldott nép visszarivallja az
áldást a főpapnak, kit e napon a szivében hordott mindenki. A szabadság
Péter apostola volt ő e pillanatban s Szent-Péter kulcsainak egyikével a
mennyei, másikkal a földi paradicsomot nyitá meg népei előtt.

A népáldás hangja elnyelte a két bibornok-dékány utóbeszédét; nehány
pillanat mulva megint egyszerre, mintha kettévágták volna a zajt,
elcsendesült minden. A bibornokok a kezükben tartott pálmaleveleket
hajíták le onnan a magasból a nép közé.

A két leszálló levél egyszerre magára vonta a figyelmet. Vajon hová
fognak leszállani? Ki lesz a boldog halandó, a kinek az áldás és
bocsánat jelvénye jutni fog?

A lenge pálmalevél lassan szállt alá a magasból, s mint minden, a mi
ívalakra hajlott, szeszélyes kanyarulatokat tett a légben.

A nyugat felé szálló pálmalevél végre orsóalakú örvénylő forgással
hullott alá magára az olasz önkénytes ezred zászlajára, ismét felköltve
a dörgő diadalkiáltást, míg a kelet felé szálló levél ringatózva,
kanyarogva, szeszélyes lengéssel csalogatta a ráváró tömeget; egy
szellőfuvallat egyszerre a franczia páholy felé ragadta azt. Száz kéz
nyult föl eléje, hogy elfogja a lehulló jelvényt.

Hanem a százegyedik hosszabb volt a többinél. Az tudniillik Manasséé
volt, ki az állvány szarufájára hágva, az egész tömeget megelőzte egy
karhosszával s az odalebbenő pálmalevelet szerencsésen elragadta. S
ugyanabban a perczben odakinálta azt a feje fölött ülő hölgynek,
Blankának. S ezzel ismét ki lett víva egy újabb üdvriadal a közönség
részéről.

Blanka szép volt, de az a percz, melyben a bűnbocsánat és áldás
pálmalevele kezébe jutott, valami oly megdicsőülést kölcsönzött
arczának, hogy a rátekintő ezernyi szem előtt úgy tünt fel, mint egyike
azoknak a szent alakoknak, a kik fölemelkednek az égbe.

Ez a pálmalevél annyi volt neki, mint egy egész fejére omló mennyország.

Mikor eszébe jutott, hogy megköszönje azt annak, ki merész kézzel
közvetítője volt az égi ajándéknak, már akkor az nem volt közelében.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Bizony Isten nagy dolog volt ez, öcsém! mondá Gábor úr, a mikor
Manassé annyira útat tört előtte, hogy valami szekérbe elhelyezhesse
magát. A római pápa áldást mond a szabadságharczba induló seregekre!
Ilyen még nem volt!

– Hanem most azután, bátyám, sietve hajtsa keresztül a herczegnő perét,
a míg ezek a csillagképletek uralkodnak.

– Mit? csak nem hiszed, hogy a pápa játékot űzzön ilyen nagy eszmékből?
förmedt rá Gábor úr, valódi haraggal.

– Azon nem kételkedem, hogy Pio Nono szelíd, jó szívű, őszinte ember,
kegyes uralkodó, felvilágosodott fő, hanem hogy a jámbor keresztény
Durandot a pogány osztrákok, nem tekintve a szent atya őszinte áldását,
kegyetlenül meg fogják verni az első találkozásnál, azt nagyon
valószinűnek tartom; s hogy akkor milyen időváltozás fog Rómában
bekövetkezni! azt halandó előre nem tudhatja. Jó lesz sietni, míg el nem
szárad az a pálmalevél!


XI.

Mikor Gábor úr hazaért a hotelbe, akkor még természetesen nem volt
otthon a herczegnő. Annak még várnia kell, míg a tömegoszlásnál a
Rossiék hintójára kerül a sor.

Gábor úr legelébb is sietett magát czivilbe tenni. Azután bekoczogtatott
Dormándyné ajtaján: «szabad-e?»

Belülről erőteljes és kategórikus válaszul hangzott: «nem szabad».

Ez most duzzog.

Pedig, a hogy a szobaleány tanuvallomásából kiderült, már föl is kelt a
szép asszony és felöltözött s annyira elmúlt a fejfájása, hogy a table
d’hôte határideje után tudakozódott s addig is egy adag osztrigát
hozatott fel magának. Várni kell, míg magától kibékül. A herczegnő majd
kiengeszteli.

Annak a megérkeztét aztán türelmetlenül leste Gábor úr, bodor füstöket
eregetve tajtékpipájából ki az ablakon át, az utczára.

Egyszer aztán irtóztató néprivalgást hall közelíteni az utcza vége
felől, mintha valami vidám jellemű forradalom venné erre felé az útját.
A néptömeg megtölté az utczát, megkoszorúzott trikolor zászlókat
lobogtatva s e zászlók között gördült előre Rossiék hintója, a
grófnővel, leányával és a herczegnővel; az egész hintó tele volt szórva
virágcsokrokkal és koszorúkkal; hanem lovak nem voltak eléje fogva.
Férfiak vontatták és tolták azt a hotel kapujáig folytonos üdvriadal
mellett.

A hintóból leemelték a herczegnőt odasiető nemzetőrtisztek s fölvezették
a szobáiba, a hintót, Rossiékkal, vontatta tovább a felséges nép.

Gábor úr meg nem foghatta, hogy történhetik mindez? Türelmetlenül
csöngetett a szobapinczérnek.

A csöngetésre berohant hozzá egy nemzetőr; kardosan, a zöldágas keppivel
a fején.

– Nekem pinczér kell, nem gárdista!

– Én vagyok a pinczér.

– Mi történt itt?

– Nem tudok semmit. Talán a maitre du hotel tudja, az onnan jön.

– Hát küldje gyorsan a maitre du hotelt.

Percz múlva belépett hozzá egy nemzetőrkapitány; csákósan, vállrojtosan.

– Kit keres signore capitano? förmedt rá Gábor úr.

– No hát én vagyok a maitre du hotel.

– Ah, pardon! nem ismertem önre ebben a costumeben. Mi történt a
herczegnővel?

– Cz cz cz cz cz hn! czuppogatott a vendéglős; s aztán megint elől
kezdte; cz cz cz cz hn!

– Odáig tudom, vágott eléje Gábor úr, a mikor a herczegnő a pálmalevelet
megkapta, mert addig magam is ott voltam.

– Csak röviden mondhatom el signore, mert száz felé kell szaladnom. Hol
is kezdjem?

Ekkor kopogtattak az ajtón. Ugyan ki alkalmatlankodik most?

Már a nyelvén volt Gábor úrnak a «nem szabad!» midőn az ajtó, nyomban a
kopogtatás után fel is tárult s «nagyon is szabad!» annak, a ki most
belépett. A szép Dormándyné volt. A kiváncsiság meg is gyógyította, ki
is engesztelte. Azért, hogy megtudja a rendkívüli eseményeket, jégre
tette a haragját s maga lett Gábor úr látogatója.

– Hát, signore és signora, két szóval elmondom. A benedizione után, a
mint a «beata ungherese» (mert nálunk azt, a ki a husvéti áldásnál a
«palmá»-t megnyeri, «beata» névvel szokták megtisztelni) tehát, a mint a
palmát megkapta, levette a brilliántos karpereczét a karjáról s azt a
közkedvességű népvezér, a szentelt barka áruló Beppo Comincio kosarába
veté e szavakkal: «a szent ügy elősegítésére!» mely példájára a többi
úrhölgyek mind egymás után lekapcsolták kösöntyüiket, hasonló szent
lelkesedéssel; a gyujtó szikra körül futott a tribuneökön, a szentelt
barka-árulók kosarai köröskörül jártak s egy percz alatt tetézve lettek
ékszerekkel, miket a derék Ciceruacchio vett át a nemzeti kincstár
számára: begyült egy millió scudi. A szikrából láng, aztán lángoszlop
lett; olyan, mint a Vezuv kitörése, – (a mit önöknek is meg kell
tekinteni, szurta közbe a «maitre du hotel» egy pillanatra elfeledve a
capitano-de-la-guarda nazionalét; ajánlhatom Nápolyban a hotel du
Danemarkot, ott németül is beszélnek) – tizenkét ezer fiatal ember
iratta be magát az önkénytes seregbe rögtön. Nekem minden pinczérem
nemzetőr lett. Holnap a szobaleányok fognak felszolgálni az asztalnál. A
pápának két unokaöcscse is beállt az önkénytes legióba. A bibornokok
pompás lovaikat odaadták a hadsereg ágyúihoz való fogatnak; hasonlót
tettek a herczegek, grófok, nagykereskedők, mind kifogatták hintaikból a
nemes paripákat: allo az ágyúk elé. Rossi grófné is odaadta a maga
lovait. A nép azután maga ragadta meg a rudakat s vontatta a hintókat a
palotáig! A balkonokról koszorú! cz cz cz! virág! cz cz cz! ohi! ahi!

A derék férfi úgy kifáradt a lelkesülésben, hogy már csak jajgatni
tudott és nem várta az «addiot», hanem szaladt ki a szobából.

– No lássa ön; szólt Gábor úr Dormándynéhoz, e nagyszerű jelenet
elbeszélése után. Milyen jól járt ön, hogy nem volt ott; most megmaradt
a szép karperecze, a mit bizonyosan ön is elhagyott volna.

– Prózai ember! monda a szőke delnő, elsietve s boszúsan csapta be maga
után az ajtót.

A dolog nem egészen úgy történt pragmatice, a hogy azt a capitano
előadta. Ilyen kezdeményezéshez a szelid Blanka lelkében minden erély és
routin hiányzott. Hanem úgy volt az, hogy a mint a pálmalevelet keblébe
rejté, karperecze lekapcsolódott karjáról s leesett az embertömeg közé.
A ki azt megtalálta, csakugyan a derék Beppo Comincio volt, ki egy kis
ketreczet ütött fel a szegletben, s ott árulta a husvéti emlékvirágokat,
a mihez neki szabadalma volt. Ez a karpereczet hosszú pálczájának hármas
keresztű végére akasztva, nyujtá fel a herczegnőnek, ki azonban a
véletlent égi intésnek véve, azzal a szóval utasítá azt vissza, hogy az
elvesztett ékszert a «szent ügy oltárára» kivánja letenni. Ő bizonyosan
az egyházat értette. A virágárust, aranyos casulájában, bátran a pápai
cortegehez tartozó bussolantének tarthatta. «Szent ügynek» azonban az
esztendő folytán Rómában a «szabadságharcz» ügyét tartották s a
népszónok Beppo Comincio ily értelemben proclamálta a «beatától» jött
ajándékot. Az eredmény csakugyan az lett, a mit a vendéglős elmondott.

Blanka jó maga még csak sejtelemmel sem bírt arról, hogy mit tett? A
dicsőség, az ovatió diadalzaja, mely körülvette, érthetlen talány volt
rá nézve: megrettent tőle, reszketett. A lelkesedés felfoghatlan zaja,
az ölébe repülő koszorúk oly hatással voltak rá, mintha temetési
pompáját látná és hallaná élve. Mikor haza ért, alig volt annyi ereje
még, hogy szobájába tudjon támolyogni. S ott rögtön levetkőztetteté
magát és lefeküdt. Úgy rázkódott egész teste, mintha a hideg lelné.

Mikor Dormándyné bement hozzá, hogy meghívja a table d’hôte-hoz, már
fekve találta, s az arcza égett, mint a lázbetegé. Nem kivánt mást, csak
czitromvizet. Meg volt törve a rendkívüli izgalom alatt. A keskeny
pálmalevelet odarejté az inge alá, keblébe s kezeit összefonva fölötte
imádkozott.

De sokszor elringatá álomba ez a pálmalevél!


XII.

Gábor úr azzal igyekezett a szép Dormándyné duzzogását kiengesztelni,
hogy mikor az étterembe levezette, azt mondá neki:

– Ez a mai nap eseménye véghetetlen sok előnyt adott a herczegnő
ügyének.

– No hát, ha azt akarja ön, hogy ki legyek engesztelve, mondja meg ön
nekem, de egész maga valóságában, miben áll ennek a mi herczegnőnknek az
ügye, a miért mi ide Rómába jöttünk? Azt tudja ön, hogy nekem is
tisztában kell lennem minden eshetőség irányában; minthogy saját
elintézendő ügyeim vannak.

– Tudom, igen is; majd odalenn a table d’hôtenál hegyéről tövire mindent
elbeszélek; a szomszédaink nem értenek a nyelvünkön.

Ezért aztán megnyerte azt, hogy megcsipték a karját s teljes
bűnbocsánatot kapott a gyónás után, az eddig elkövetett bűnös tettekért.

Ezúttal Zimándy urat és Dormándynét ültette a maitre d’hőtel az óriási
virágbokréta mögé, melynek az asztal közepén az a rendeltetése volt,
hogy a vendégek savanyú képét eltakarja, a mit azok egymásra
fintorgatnak, ha az ételek nem tetszenek nekik. S a suttogó párnak
ezúttal jól esett a rejtegető bokor.

– Tehát a míg a levest hozzák, röviden beavatom nagysádat abba a
tudományba, a mire kivánom, hogy soha se legyen szüksége életében. A
herczegnő ellen a férje válópört indított. Ő lenne a felperes. A római
katholikus vallás a házasságot felbonthatlan szentségnek tartja. Olyan
esetekben, a mik az együttélést lehetetlenné teszik a házasfelek között,
csak a külön lakást engedi meg, de a sacramentum maga csak a halál által
bontható fel.

– Ne beszéljen ön halálról, mikor az ember épen levest kezd enni.

– Én – köszönöm – nem eszem levest. Ki nem állhatom a sárgarépametéltet
a levesben. Egyáltalában nem szeretem a sárgarépát. Ugy-e bár, nagysád
nem szokott ezt odahaza főzetni soha? Ez is egy ok a separatióra, ha nem
is a thoro, de a mensa.

– Ugyan ne fecsegjen annyi hiábavalóságot, hanem értekezzék a
válóperről.

– Hiszen azt teszem. Tehát az egyszerű különválasztásba sem a herczeg,
sem a neje nem akarnak belenyugodni; a nő még «gyermek»; még nem is élt,
a herczeg pedig alkalmasint nőül akarja venni a kedvesét.

– De hát miért akarja épen azt nőül venni? Miért «nőül?» és miért «őt?»

– Jaj, lelkem, szép nagysád; ne kivánja ezt olyan könnyen megérteni,
mintha arról volna szó, hogy miért szippantja be a szomszédom a maga
tizenkét darab eleven osztrigáját olyan delicziával, a mitől engem a
hideg kilel, ha a tányéromra találják tenni? Ez a herczeg és a marquisné
közötti ügy. A tökéletes elválást szonban csak akkor engedi meg a római
katholikus egyházjog, ha magát a megkötött házasságot nem létezőnek
tekinti, a minek az esélyeit igen szépen versbe szedte valaki a diákok
számára. Lehet válogatni a menüből, egyik rosszabb a másiknál.

– A table d’hôte-t érti ön, vagy a házasságbontó okokat?

– Talán mind a kettőt. Ezen okokat a tridenti zsinat alapította meg. A
pápai curiának aztán van egy titkos instructiója, a mely a válóperekben
dönteni szokott. Ez instructiónak 13-ik kacscsa az, a mire mind a két
fél alapítja a keresetét, a herczeg is és neje is.

– S mit mond a 13-ik kacscs?

– Diákul van. Ugyan, signore, nem kaphatnék egy kis házi kenyeret?
Grázia! Nagysád is szereti a házi kenyeret? Ez itt «pane francese». A
13-ik §-a az instructiónak nem létezettnek mondja ki a házasságot; hanem
egyúttal halálitéletet is mond ki. Az a fél, a melyik az itéletre okot
szolgáltatott, meg van halva a világra nézve: annak többé házasságra
lépni nem szabad.

– És miért nem?

– Vigyázzon kérem, nagysád! Mikor az ember halat eszik, akkor nem kell
beszélni, mert szálkát nyel le. Csak én hadd beszéljek, a ki nem eszem
halat.

Gábor úr aztán kitisztogatott szépen minden szálkát ebből a kényes
themából, a mely egy gyöngéd hölgynek a torkán akadhatna.

– Ez egy igen kellemetlen, gyűlöletes per, a mi az embert mélyebben
lealázza, a pap lába alá, mint a hogy Henrik császár volt megalázva
Canossában; ez csak mint «bűnbánó ember» hajtá porba a fejét, a váló fél
pedig: mint «bűnbánó állat».

– Ügyeljen ön! A szomszédja koczintani akar önnel a pápa egészségére.

– Ah! Evviva Pio Nono! Igazán mondom: örömest ittam az egészségére.
Pedig bizonynyal mondom, éhomra ittam. Ugyan adjanak már valami
húsfélét! Hiszen elmúlt a nagy hét. Nem kell már bőjtölni. – Minden
reménységünk ő szentségében van most. A válóper ez alapon sok
veszélylyel jár, s a mikor az egyik félt megszabadítja, a másik félt
megsemmisíti. És itt épen olyan nevezetes ember ügyéről van szó, mint
Cagliari herczeg. Ez nem csak gazdagsága miatt nevezetes, hanem
diplomatai befolyása miatt is. Többet lakik Bécsben, mint Rómában s
palotája van mind két helyen, téli s nyári. Ott is nagy földbirtokos,
itt is. Tevékeny tagja annak a pártnak, mely ellensége minden
alkotmányos szabadságnak. Mikor a római curia az olasz mozgalom által
elhagyta magát ragadtatni, akkor a herczegnek tanácsos volt Rómát
elhagyni s a palotája ablakaira vastáblákat tétetni föl. Ő és az osztrák
nagykövet csak egy napon térhetnek vissza Rómába. S ez a herczegnőre
nézve a legkedvezőbb helyzet. Ha az itélet eldöntését siettetni lehet,
akkor a herczeg vesztett. Ő most az idézésre nem jelenhet meg Rómában.
Itt a nép megkövezné – «most». Tehát itéletet nyerhetünk ellene «in
contumaciam». – Még az is a szerencsénk, hogy meghatalmazottját,
Vajdárt, a derék, jó, becsületes haramiák elfogták s valami barlangban
fogva tartják, s míg azt a herczeg kiváltja, addig itt elverjük rajta a
port. – No, ha az olasz ezt nevezi sült húsnak, akkor szeretném tudni,
hogy milyen nála a nyers? Igazán mondom, bégetett, mikor belevágtam. –
Mi volt ez az izé, signore, a mit most lenyeltem? – «Cardi!» Bogáncs!
Azzal nálunk a szamarakat tartják, köszönöm a komplimentet.

– Ugyan folytassa, kérem! Nem a gastronomiai értekezést, hanem a
cánonjogit.

– Mondom, hogy a körülmények kedvezése mellett módunkban áll a
herczeggel oly kegyetlenül elbánni, a hogy csak kivánjuk. Nyerhetünk
ellene olyan itéletet, mely a herczegnőnek rangjához illő életjáradékot
biztosít, még új férjhezmenetel esetére is; választhatunk a herczeg
palotái közül, hogy melyikben lakjék? míg másfelől a herczeget érheti az
a balsors (akarám mondani: szerencse!), hogy nem nősülhet meg többé.

– Uram, ön elfeledi, hogy ki előtt beszél?

– Ez «ad hominem» azaz: «ad fœminam» volt mondva. Bizonyosan szerencse
lesz rá nézve, ha a marquisnőt nem teheti nejévé. – Azonban hát az egész
ügyvédi szép tervem egy nagy akadályba ütközik. S az a herczegnő
kedélye. Arra nézve, hogy magának kedvező itéletet kapjon, neki kellene
a herczeg ellen oly vallomásokat tenni, a miktől iszonyodik. Azt mondja,
hogy készebb meghalni, mint ajkain egy szót kiejteni, a mi a családi
élet titka. És azután azt tudva, hogy ezen önvédelme által a herczeget
oly élve eltemetett alakká tenné, a milyennek az szánta őt, visszaborzad
tőle a jó szíve, mint egy gyilkosságtól. Nincs bátorsága a szívének
szegezett tőrt kivenni megölője kezéből s annak a szívébe ütni. Annak a
vagyonából sem akar részt kapni. Fél a maga fájdalmától úgy szabadulni
meg, hogy ezt odaadja másnak.

– De hát akkor minek jöttünk ide Rómába?

– Azt is elmondom. A titkos instructióknak van egy záradéka, mely azon
esetekben, a hol a birák bölcsesége az igazságot eltalálni nem
elégséges, a pápának, mint Krisztus helytartójának, adja meg a
kegyelmezési jogot. Ez épen oly királyi jog, mint a haláltól
megkegyelmezésé. A törvény határain túl megteheti azt a pápa, hogy
rendkivüli esetekben, különös kegyelemből semmisnek nyilatkoztatja ki az
egész házasságot, s mind a két félt feloldja az itélet terhei alól. Ezt
a jogot nagyon ritkán használja egy pápa; rendkivüli idők kellenek
hozzá; – én azt hiszem, hogy épen ilyen eset és ilyen idők vannak most,
s ezért siettünk olyan nagyon. A mai nap után semmi aggodalmam, hogy a
herczegnő óhajtása teljesülni fog: megmenekül a herczegtől, a nélkül,
hogy annak vesztét okozná, a mit nem tudna a szívén elviselni. – Holnap
fogad bennünket ő szentsége kihallgatáson.

A szép szőke hölgy egészen meg volt elégedve az ebéddel, nem úgy, mint
Gábor úr, a ki a table d’hôte után rögtön egy rostélyost rendelt fel
magának a szobájába.


XIII.

Másnap volt a fogadtatás ő szentségénél.

Korán reggel meglátogatta a magyarországi jövevényeket a
Szent-Péter-egyház tizenkét gyóntatóinak egyike: a gyóntató «in lingua
hungarica», főtisztelendő Szerényi diakonus úr, kinek láttára nagyon
megörült az ügyvéd. Régi ismerőse volt, per tu pajtás, hajdan, mikor még
csak plébános volt, sokat tarokkoztak együtt.

A diakonus egyenesen küldve volt hozzá és védenczéhez a
főszertartásmester részéről, hogy őket a megjelenés helyéről, módjáról
és külsőségeiről értesítse. Még abba is beavatta őket, hogy a hölgyeknek
miként kell öltözve lenni. Magas ruhában, a ki nem gyászol, annak színes
öltönyben, vagy ha feketében, hát akkor selyemben; ékszert lehet
felrakni. Az elfogadási teremig veresbe öltözött lakáj fogja őket
elvezetni, folyamodásukat kezükben tartsák. A trónteremben (a hol a
hölgyeknek szabad lesz bámulatukat kielégíteni a nagyszerű japáni
porczellánműveken) a major domus két sorban felállítja az
elfogadottakat, kik ott várnak, míg ő szentsége megérkezik.

– Te! szól közbe Gábor úr. Tudja a pápa, hogy én – «vastag nyakú»
vagyok?

– Nem szokta kérdeni a kihallgatásért folyamodók hitvallását. Áldását
egyformán osztja mindenkinek: azt hiszi, hogy a ki kérte, annak szüksége
volt rá.

– No, mert azt mondom, hogy én meg nem csókolom neki a papucsát, ha azt
a Vatikánt nekem adja is.

– Azt pedig nem adja neked. Hanem hát nem kell annak a papucsát
megcsókolnod. Mikor odaér a kihallgatandó elé, az egyszerűen meghajtja
előtte a térdét s átadja a folyamodását.

– No majd úgy teszek, mint az egykori király (nem jut eszembe a neve), a
ki a pecsétnyomó gyürűjét ejtette a földre, hogy az alatt, a míg azt
fölveszi, úgy lássék, mintha térdet hajtana.

– Azt is teheted. Egyébiránt akármit csinálsz, nem tünik az föl abban a
nagy tömegben.

– Hát sokan leszünk a kihallgatáson?

– Ezuttal csak nyolczszázan.

– Hüh! Nyolczszázan! Hát akkor, hogy mondom én el azt a szép latin
orácziót, a miért egész éjjel fenn voltam?

– Sehogy sem. A pápához nem szokás a nyilvános kihallgatáson orácziót
tartani; ő szentsége szól, a kihez akar, s csak a megszólításra adnak
választ. Kérvényeiket a titkár veszi át a pápa kezéből.

– Jó hát, hogy a kérvénybe is beirtam, a mit el akartam mondani.

– Az nagyon jó.

– No hát köszöntetem ő szentségét. – Mondd meg neki, hogy én voltam az,
a ki megindítványoztam Pesten a Radikal-körben, hogy Pio Nono arczképe
aranyrámában kifüggesztessék, aztán, ha szokott dohányozni ő szentsége,
olyan hatalmas kospallagival szolgálok neki.

A diakonusnak dolga volt s búcsúzott, odább ment.

Eltávozta után Dormándyné keményen lehordta Gábor urat, hogy mit
figurázik ilyen ünnepélyes dolgokkal, még elront mindent.

– Nem kell tőle félni. Csak a régi czimbora előtt feszítettem egy kicsit
magamat. Azzal szabad tréfálózni. Mikor én védek valakit, akkor egészen
annak az alteregója vagyok; ügyvédi kötelességem, ha kriminálistát
védek, olyan furfangosnak lenni, mint az, úgy tagadni, a hogy az: esküm
kötelez rá. Ha egy asszonyt védek, olyan alázatosnak kell lennem, mint
egy asszony; s ha ő katholikus, én is az vagyok. Akkor én nem vagyok
Zimándy Gábor, hanem Cagliari herczegnő teljhatalmazottja. De bizony
csak kaphatnám nyolczszem között a pápát a herczegnő ügyében, fogadom,
hogy úgy összevissza csókolnám a papucsát, mintha az édes anyám
ábrázatja volna!

Ez már megint a másik túlságba menő hetvenkedés volt Gábor úrtól, miután
bizonyosan tudta, hogy nyolczszázad magával lesz a kihallgatáson s
fogadását nem lehet beváltania.

A kitűzött órára azonban pontosan ott kellett lenni, s a magyar embernek
az a szokása, hogy mikor idegen helyre, nagyon nagy úrhoz van híva, úgy
szokott sietni a megjelenéssel, hogy ha reggelre van hiva, ő segít az
inasokat felöltöztetni, s ha estére van híva, a gyertyákat a
csillárokban meggyujtogatni.

Mikor a várakozó terembe beléptek, még senki sem volt rajtuk kívül
jelen. Csak épen egy diakonus jegyző, a ki a bejelentő kamarás fennhangú
kiáltására egy hosszú lajstromban az érkezettek neveit kék irallal
aláhúzta. Elég idejük volt megnézegetni a nagyszerű festményeket, a
japán vértanuk canonisatióját, s egy kolostoromlást, a hol a pápa és az
egész szent collegium épen menekül meg a leszakadó falak közül.

Egy órával korábban jöttek.

És azután hallották az utánuk érkezők neveit a kamarás által bekiáltva;
mind hatalmas, nagy nevezetességű nevek: külföldi főpapok, nagykövetek,
fejedelmek, a kiket a terembe lépő major domus most már elkezdett
rangjuk szerint sorakoztatni; valamennyit a mi ismerőseink csoportja
elé. Aggódva lesték, vajjon jön-e egyszer olyan név is, a mi ő utánuk
soroztatik; de csak nem jött. Egyenruhás katonák, apáczafejedelemnők,
spanyol, franczia marquisk. Mind eléjük soroztattak. Azután zarándokok,
remeték, fapapucsban, kötéllel derekukon. Még azok is. Azután kiváncsi
angol touristák, kiket csak a curiositás hozott ide, büszke lenéző
myladyk tolták ismerőseinket mindig hátrább, úgy hogy ők, a kik
leghamarább jöttek, az óra beteltéig csaknem az ajtóig lettek szorítva,
a melyen bejöttek.

Kellemetlen érzés azt látni, hogy mindenki előttünk van, s utánunk nem
következik senki: mi vagyunk a legutolsók, a legkisebbek.

Gábor úrnak kezdett a nyakába melegedni a nyusztprémes kaczagány, s
attól az ő vastag nyaka még keményebb lett. Bántotta a boszúság, a
hátratétel érzete s most már magában igen kicsiny kis térdhajtást igért
az elfogadó egyházfejedelemnek.

Ekkor, midőn már csaknem tele volt a trónterem, belép az oldalajtón egy
kamarás, aranynyal himzett fekete egyenruhában s a terem végén várakozó
csapatokhoz siet.

«Serenissima principissa de Cagliari! Nobilis domina vidua de Dormand!
Egregius dominus de Zimand.»

A megnevezés után int nekik, hogy kövessék.

Ez azt jelenti, hogy magánkihallgatásban fognak részesülni.

Az egész hosszú teremen végig kell haladniok: nyolczszáz magas úr és
asszonyság sorfala között, a kik mind bámulva kisérik őket
tekintetükkel, úgy, hogy e három alaknak éreznie kell a mindenünnen
feléjük irányzott szemsugarakat, melyek körülfogják őket, mint egy
igézetes pókháló.

Az emberek közül néhányan ráismernek a szép herczegnőre, s a suttogás
előtte, utána zizeg, mint szél a száraz falevelek között: «ah la
beata!!»

Gábor úr azonban e nem várt fordulat alatt úgy elfelejtette az egész
latin oraczióját, hogy a megszólítás se jutott belőle eszébe, s úgy
tetszett neki, mintha harminczhárom kard volna az oldalán s az mind
keresztül akarna akadni a lábai előtt.

Az út nem olyan rövid odáig, a hová ismerőseinket vezették.

A római pápa magánkihallgatási szobája nem nyílik mindjárt az
összegyűlési teremből, a hogy más e földi uralkodónál szokott.

Terem terem után, folyosó folyosó után tárul a meghívottak elé és minden
terem és folyosó tele van királyinál felségesebb pompával. – Az arany
maga a legszegényebb kincs abban. – Remekei a lángésznek, miknek
alkotója is király és messiás volt a művészet országában, képezik a
római egyházfejedelem termeinek diszét. Kincsek, a miknek oly magas az
ára, hogy azokat megvenni nem, csak meghódítani lehet, vagy királyi
lelkek mennybeli üdveért cserébe hódolati díjul adományozni. Római
császárok, világ urai, országalapító hősök előszobáznak az ő
csarnokaiban, hosszú sorokban egymás mellé állítva, s örökké nyitott
szemeikkel egymásra meredve; fenkölt istenszobrok, a classicus hitrege
bálványai állnak ajtaja bejáratainál; istenek, a kik nem mondhatják
magukról, hogy «voltak, vannak és lesznek» – ők csak «voltak»! A mi
túlélte istenségüket, az az emberalak: «örökké való emberek» lettek.

Blanka reszketett az elfogulástól, láza volt, szép arcza égett; mentől
előbbre hatolt ez ihletésteljes lakosztályokon, a mik egyetlen egy
embernek a lakása – és az egész világnak otthona. E palotaóriáshoz
háromezer évnek van joga a múltból s megannyinak a jövőből! – Tévedtünk:
– még új folyosók nyílnak meg előttünk hosszú perspectiváikkal; azokban
már a háromezer évet is megelőzött korszakok népe sorakozott, a nem
számlált idők koronás tanui: balzsamozott királyi mumiák, az örök
pyramidok örök halottjai. A hogy a hosszú korridorok múltja eltünik az
időtlen időkbe, úgy távozik azoknak a jövője is a végtelenbe.

A nagyszerűség képe meghatja azt is, a ki érez, azt is, a ki
gondolkozik.

S még mindig nem állapodunk meg: egy újabb folyosó nyílik elénk; egyik
oldala mythoszi szobrokkal és domborművekkel rakva, de ezek iránt már
mostoha lesz a figyelem, az átelleni falon erős versenytársuk akadt: egy
rácsajtó, melyen át a Vatikán kertjébe lehet látni. A tekintet elfordul
a kőmosolygású Canephorától, s gyönyörrel szívja fel a boscareccio bűvös
látványát. A természet és az emberi művészet együtt pazarolnak. A fák a
tavasz első pompájában, százados törzsek, lilaszínű virágokból szőtt
aureolával koronáik körül, nyíló bokrok, mintha rózsából rakott oltárok
volnának, a fal egy oldala arany almákkal látszik megrakva, az egy
csodálatos édes naspolya gyümölcse, mely itt ápril elején érik, ennek
tavaszszal van az ősz. És közöttük az örökzöld délvirágok, a ragyogó
levelű pálmák, miknek hímporos virágfürtei most törnek elő lombkoronáik
alól; kipattanó bimbóiknak sporája, mint arany köd szállong a
napsugárban. Szentelt ligetek virágzó narancsfákból, a Gecsemane-kert
olajfáival összeborulva, mik közül magasra tör fel, mint egy élő
münstertorony, a századokat számláló sötétzöld cziprusz. A déli meleg
szellő a nyitott üvegtáblákon át belopózik s ezernyi virág illatával
tölti meg a Faraók hullacsarnokát s a kőistenek szobor-karzatait.

Itt, a kertre nyíló csarnokok egyikében, IV. Pius pápa casinojában
szokta fogadni a pápa azokat, a kiknek magánkihallgatást engedélyezett,
ha hölgyek is vannak az esedezők között.

A szögletből nyíló ajtónál két svájczi testőr áll: ismerőseink czélnál
vannak.

Ott állnak a lelkek nagy fejedelme előtt, a kinek birodalmát nem
korlátozza a láthatár, a ki ura az ő alattvalóinak nemcsak ezen a
földön, hanem a túlvilágon is, a kinek egy szavától a halott szentté
lesz s az élő ember halottá, a rettenetes, a félelmetes, az óriási nagy,
szelid, mosolygó arczú emberalakba öltözve. Oh e mosolyra még emlékeznek
sokan, hogy az való volt. Egy boldog ember mosolygása, a ki tudja
magáról, hogy ő egy király, a kit szeretnek.

A szerencsétlen gyermek ott térdelt leborulva e fényes alak lábainál, s
boldog volt, hogy könyeivel áztathatta azokat.

Talán jobban hitt benne, mint az Istenben. Hisz az Istenszobor, ha a
kétségbeesve hozzáfolyamodó átölelheti térdeit, megnyugtatást,
vigasztalást ad annak; de az imádkozó még is aggódva gondolhat rá, hogy
ez hideg kő, kemény fa; tán nem is érzi a csókot, tán nem is hallja a
sírást; s a kinek képét viseli, az messze van talán, nagyon messze; ime
ez pedig egy élő alak, a kinek szíve van, a kinek szemében megjelenik a
rokonszenvező köny; a ki megért, meglát s kezét kinyujthatja, hogy
megáldjon.

Blanka a boldogságtól sírt.

A világ fejedelme lehajolt hozzá és felemelte őt kegyesen. Kezét fejére
tette s vigasztaló szavakat rebegett hozzá. Biztatta.

Oh mily szentségül zárta ő e szavakat szívébe. – Kinek volna bátorsága
kétkedni azokban? – Kétkedhetik a menyasszony vőlegénye
szerelemesküjében az oltár előtt; – kétkedhetik valaki a napsugárban,
hogy az meleg helyett lefagyasztja virágait, – kétkedhetik valaki az
anyaföldben, hogy az az elvetett kenyérmagból bürköt fog teremni, –
kétkedhetik valaki szülői szeretetében, a bölcsek tudományában, –
kétkedhetik a csillagászok mathematikai számításában, – kétkedhetik a
saját józan eszében, öt érzékeinek helyes felfogásában: de e mosolygó
ajk jóságos szavaiban kétkedni lehetetlen volt.

«Tu es petra!»

Úgy építette e kegyes szavakra, mint a sziklára, jövendője fényes várát
a szegény asszony.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gábor úr nem tudott magának számot adni róla, mikor vége volt az
elfogadtatásnak, hogy mi történt vele? vajjon csakugyan letérdepelt ő az
egyházfejedelem előtt, s csakugyan megcsókolta annak a lábát? csakugyan
belesült a dictiójába, s nem tudott tovább hatolni annál, hogy
«beatissime pater»? vagy mind ez álom volt? (Majd megmondja Dormándyné
otthon.)

Annyi bizonyos, hogy védencze könyörgő levelét kegyes kezek vették át és
így minden czél el lett érve, s ez mégis az ő ügyvédi sikeres
működésének az eredménye.

Csak Dormándyné tartotta meg mind végig az asszonyoknál annyira
bámulatos és kiváltságos lélekjelenlétét, hogy még azt is el tudta
mondani odahaza, hogy ő szentsége az alatt, a mig Gábor úr összevissza
hebegett valamit (de azt senki se tudja, hogy zsidóul volt-e, vagy
görögül?), hátulsó zsebéből egy burnót-szelenczét vont elő, s abból
mosolyogva kettőt szippantott; a burnótszelencze egyszerű tojásdad alakú
teknönczhéj volt, zománczfestéssel a tetején, s azután ő szentsége
ugyanazon zsebéből, a selyem és aranyhimzés közül, egy zsebkendőt vont
elő, mely durva gyapotvászon volt, veres és kék koczkákkal, a minőket
otthon a franciscánusok használnak.

Mindebből a herczegnő és az ügyvéd semmit sem láttak.


XIV.

Blanka herczegnő megtette Rómában a kötelességszerű látogatásokat,
elment Rossiékhoz, megköszönni a ránézve jótéteménynyé magasult
szivességet; meglátogatta ** grófnét, egy nagykövet nejét, kinek férje
képviselte az osztrák és magyar alattvalók érdekeit, saját nagykövetük
távollétében; hanem aztán Blanka nem folytatta tovább az ismeretséget.

Finom érzéke megsugta neki, hogy egy ifju nő, a ki férjétől válik,
valami hidegséget sugároz ki a női társaságban, a hol megjelenik. A míg
itélete ki nincs mondva, addig vádlott, – és senki sem tudja, hogy mivel
van vádolva.

Kellemetes különben sem volt rá nézve a társalgás. Mindenki politikáról
beszélt előtte; mindenki azt akarta tőle megtudni, hogy mi történik
Magyarországon? mekkora haderővel rendelkezik a kormány? mikor ül össze
a parliament? van-e rá kilátás, hogy a magyar ezredeket visszahívják
Lombardiából? s több effélét, a mire Blanka mind nem tudott felelni. Ő
nem tudott egyebet, mint hogy egy napon Bécs utczáin magyar «éljen»
kiáltásokat hallott s ablakai alatt görbe kardos és attila-dolmányos
fiatalok csoportja vonult végig.

Azután nem is volt eszében, hogy Rómában letelepedjék, keresztül
utazónak tekintette magát, kit ősrégi emlékek, a bűbájos természetpompa
inkább hivogatnak a látogatásra, mint a magas körök. Nem is volt
egyedül. Gábor urat és Dormándynét magukra hagyni hálátlanságnak
tartotta volna. Jól esett mindennap hallgatni Gábor úr ömledezéseit azon
kedvencz théma fölött, hogy milyen jó lett volna, ha ősünk, Attila,
akkor, mikor itt járt a maga hunnusaival, Rómát elfoglalta volna, itt
telepedett volna, a keresztyén hitet felvette volna, mi most volnánk a
rómaiak, hisz diákul úgy is jobban tudunk, mint a hajdani Latium lakói.
Milyen nagy volt az öröme, mikor a Capitolium egyik folyosóján
felfedezte azt a kőemléket, a melyen egy valóságos czifra szűrös génius
támaszkodik egy elvitázhatlan rézfokosra, s aláirva a sok mondat között
e csalhatlan szó «Hungariæ».

Blanka pedig abban találta gyermekes örömét, hogy a classicus helyekről,
a miket bejártak, egy-egy kődarabkát, egy falevelet, falból kinőtt
virágot hordott össze: egész ártatlan emlékgyűjteményt csinált belőle
magának, s albumát telerajzolta vázlatokkal. – (Még akkor nem árultak
úton-útfélen fényképeket.)

A míg az ügyvéd a történelmi emlékeket kutatta, s a herczegnő albumát
megnépesíté, teltek a napok és egyiküknek sem jutott eszébe, hogy az
ügyet, a miért idejöttek, siettetni kellene. Az ügyvéd szabadságidőt
vett magának; otthon úgy is nagy törvényszünet volt. (Köztünk mondva:
Gábor úr hírhedett népszónok és oraculum, a kinek olyankor, mikor
keresik, nagyon czélszerű úgy intézni a dolgát, hogy ne találják.) A
herczegnő pedig szentségtörésnek tartotta volna egy áldásnak, melyet
fejére nyert, még a foganatját is sürgetni. Hogy «adja írásba» a
benedictiót!

Egy napon aztán, mikor a herczegnő azt mondá, hogy ő maga délután a
Colossæumba akar elmenni, s annak a belsejét rajzolni le az albumába,
Gábor úr kijelenté, hogy ő most ebben a mulatságban részt nem vehet;
csak méltóztassanak az úrhölgyek magukban meglátogatni az Antoniusok
circusát, neki fel kell sietni a Lateránba, s utána nézni a herczegnő
ügyének. Nyugtalanító levelet kapott Manassétől.

– Ön elmondá ez úrnak, hogy bennünket mi ügy hozott ide?

– Haragszik érte a herczegnő?

– Nem. Nem. Helyesen tette. Mit ir önnek?

– Felolvasom. Szörnyű macskakarmolás irása van. «Táblabiró úr! A míg ön
a katakombákban jár, a föld fölött is történik valami. Durando úr már
megkóstolta az osztrákokat Ferrarában, s úgy találta, hogy igen kemény
héjuk van. Most haragjában keresztes háborút hirdet ellenük, s katonái
mellére vörös kereszteket ragaszt s úgy indul neki a Pónak. Ő szentsége
rossz kedvű. Nem szereti, hogy a római sereg keresztes háborút hirdet
egy keresztyén állam ellen. Durandonak megtiltá a Pón átkelést. Ha mégis
átmegy, akkor mindazok az emberek, a kik az ön védenczének pártfogói
voltak, halomra buknak. S ha még meg is találják verni a Pó mögött, a mi
nem lehetetlen, akkor az ön védenczének minden ellensége felülkerül. Jó
lesz a halottakkal való beszélgetést egy kicsit abbahagyni, s az élők
után látni. Holnapután már csukva lehet ön előtt minden ajtó.»

– De hát lehetséges volna az, hogy azért, mert a csatatéren valami
baleset történik, engem büntessenek meg? kérdé a herczegnő.

– Hja. «Quid-quid delirant reges, plectuntur Achivi», mondá rá
eltávoztában Gábor úr, s még csak meg sem magyarázta a herczegnőnek,
hogy ez annyit tesz magyarul, hogy valahányszor a királyok dühbe jönnek,
mindig a szegény embereket verik meg. Ezt még Achaiában így szokták.

A herczegnő tehát Dormándyné kiséretében egy abbét kérve fel
ciceronénak, (kapni azt minden lépten-nyomon) látogatá meg a
Colossæumot, s míg az abbé Dormándynénak magyarázta a circus históriai
emlékeit, addig ő leült az arena közepén felállított kereszt talapjára
és megkisérté lerajzolni az előtte feltáruló képet.

Sehogy sem sikerült.

Azon vette észre, hogy el sem tudja kezdeni. Háromszor is hozzáfogott s
mindannyiszor félbe kellett hagynia az elrontott lapot. A Colossæum nem
engedi magát mindenkinek lerajzolni: azzal küzdeni kell.

Fenn a negyedik óriási karzat szédületes magasában, a párkányra kiülve
ül egy hangya, a ki fest. Innen alulról a szinházi látcsővel nézve sem
más az, mint egy hangya a hegytetőn. Széles szalmakalap van a fején s
mögötte nagy vörös esernyő kifeszítve a nap ellen: úgy dolgozik.

Blanka irigykedett erre az emberre. Az már meghódította a Colossæumot.
Legyőzte ezt. Belekényszeríté rámája keretébe. Vajjon hogyan kezdhetett
hozzá? Természetesen: felülkerült neki, felhágott a magasra, onnan
tekint le rá. Igy könnyebb volt az óriást legyőzni.

Föltette magában, hogy holnap korán reggel fog ismét idejönni, s akkor ő
is onnan a magasból kisérti meg a vázlat fölvevését; azzal kitépte az
albumából boszusan az elrontott lapokat s elhajította azokat a
tarkalevelű bogács közé, a mi az omladékokat körülnőtte.

Este volt már, vissza kellett térni a hotelbe, s aztán készülni a
szinházba.

A hotelhez rendesen azon az utczán kellett végigmenni, a melyen a
Cagliari palota állt. Blanka mindennap látta ezt a néma és vak épületet,
s mindannyiszor az a nyomasztó gondolat lepte meg, hogyha ő neki e
vastáblákkal elzárt ablakú termekben kellene lakni; e griffmadarakkal
kérkedő kapun belül, a mi soha nyitva nincsen!

Ma este, midőn kocsija e palota előtt ismét elhajtatott, megdöbbenve
látta, hogy a palota ablakain a vastáblák ki vannak nyitva, s az egész
első emelet fényesen kivilágítva; a kapu is tárva van, s azon keresztül
a kertté alakított udvarba látni.

Vajjon ki tette a kisértetek palotáját egyszerre lakottá?

Mikor a hotelbe megérkezett, még több meglepetés is várt rá. A maitre
d’hotel egyébkor is igen udvarias volt a herczegnő iránt, de azt még
soha sem tette, hogy maga siessen a kocsija ajtaját kinyitni s őt a
földre lesegíteni és azután felkisérje a szállására.

– Köszönöm, uram; ne fáradjon, kérlelé Blanka. Eltalálok a szobámhoz
magam is.

– Cz, cz, cz! ohi! az lehetetlen!

S hogy bebizonyítsa a herczegnőnek, mennyire lehetetlen neki saját
helyismerete után eltalálni a már hetek óta lakott szobáiba, egy más
lakosztály kettes szárnyajtaja elé érve, azt a hátával, két tenyerével
és az egyik sarkával egyszerre ügyesen feltárta s kényszeríté a
hölgyeket belépni. Az pedig még csak egy előszoba volt, de már az is
herczegi fényűzéssel butorozva; abból egy nyitott szárnyajtón keresztül
egy választékos pompával diszített terembe lehetett látni, melynek
falait művészi olajfestmények diszíték; s a nyitott erkélyajtó mellett
jázminbokrok fogták fel a besütő holdvilágot, mely összevegyült a
tejüveggel fedett lámpák fényével. A teremből jobbra-balra fénymázas és
szőnyeges ajtók nyiltak, miket nagy hajlongások között egy vörösbe és
aranyba öltözött bérszolga sietett a herczegnő előtt felnyitogatni.

– Távolléte alatt ide költöztettem át a herczegnőt, mondá lekötelező
nyájassággal a maitre d’hotel. Remélem, megnyeri a tetszését.

– Nem, uram, ez a szállás nekem drágának látszik; maradok a régiben;
csak hordassa vissza a holmimat. – Hát ez az úr mit keres itt? kérdé, a
vörös-arany bérruhás emberre mutatva.

– Ez a mi saját bérszolgánk, a ki herczegséged livreéjét viseli, mondá,
kezét dörzsölve a vendéglős; s ezentul herczegséged szolgálatára fog
egyedül állani, egy hasonlóul öltözött fehér parókás kocsis fog ezentul
itt lenni a kapuban, födött hintóval herczegséged szolgálatára. Mindez
magas rendelet következtében történik így. Egy excellencziás úr volt
itt. Cz, cz, cz! nagyon haragudott, mikor megtudta, hogy herczegséged
egész udvarával együtt csak négy szobát foglal el hotelünkben! Cz, cz,
cz! Rögtön intézkedett mindenről.

– Hol a látogatójegye, Beppo! – Ezüst tálczán hozd, Beppo.

De Blanka rá se nézett a jegyre. Tudta, hogy kinek a neve van ráirva.
Eltitkolta izgatottságát. Az asszonyok bámulatos nyugalmával felelt
(férfinak a szava elakadt volna a dühtől): «Kérem önt, rám vonatkozó
intézkedéseket ne fogadjon ön el mástól, mint ügyvédemtől; különben
rögtön kiköltözöm a hoteléből. Adassa vissza az eddigi szobáimat s ne
tartson számomra külön bérszolgát.»

A czifra bérszolga elámulva tartá kezében a tálczát a névjegygyel.

Számára is volt kategórikus utasítása a herczegnőnek.

– A ki utánam tudakozódik, utasítsa ön ügyvédemhez; az az úr meg fogja
mondani a kérdezősködőnek, hogy lehet-e velem beszélni és mikor? – Mától
fogva nem fogok a vendégasztalnál étkezni, hanem idefenn a szobámban.

Azzal felnyittatta a régi szobáit, visszahordatta a bőröndjeit s
félreérthetetlenül bezárta maga után az ajtót.

Dormándyné mind ebből nem értett semmit. Sejtette, hogy valami nagy baj
van s ilyenkor sietett visszavonulni, nehogy kénytelen legyen osztozni
benne, mielőtt tudná, hogy mi az?

Blanka türelmetlenül várta az ügyvédet, a ki csak nagy későre érkezett
haza.

Olyan bűntudatos arczczal került elő, mint mikor egy férj elkártyázta a
pénzét, s aztán tudja jól, hogy azt hiába titkolja; az asszony le fogja
olvasni az arczáról.

– Nos, hát mi hírt hoz ön ügyvéd úr? kérdé eléje sietve Blanka.

– Semmit, semmit, épen semmit. Egész álló nap lótottam, futottam. Vagy
korán mentem, vagy későn jutottam oda. Megvárakoztattak mindenütt óra
számra. A kit kerestem, végre sem találtam, kiket már informáltam,
azoknak a helyein már más emberek ültek, s azoknak fogalmuk sem volt
arról, a mit nekik beszéltem; Pontiustól Pilátushoz küldöttek; de a
folyamodásunknak semmi nyomára sem akadtam. Holnap elől kezdhetem. Már
most a perokmányainkat nyomozom, azok majd útba vezetnek. – Csak én
azokat a katakombákat ne jártam volna egy hétig! – Csak legalább azt
tudnám, hogy hol lakik az az ördöngös Manassé!

(«Én tudom!» mondá magában a herczegnő. – De nem mondta senkinek.)

– No ha ön nem tud semmi hírt, akkor én tudok valamit, szólt Blanka;
nézze meg azt a névjegyet azon a tálczán.

Gábor úr elővette a szemüvegét s belenézett.

«Vajdár!»

– Az van ráirva? Meg sem néztem. Csak gyanítottam Cagliari herczeg is
itt van.

– Vajdár volt itt? Találkozott vele?

– Nem. De holnap el fog jönni. Előre is önhöz utasítottam. Nekem nincs
vele semmi beszélni valóm.

– No hiszen csak az én kezem közé kerüljön, türkőzék neki Gábor úr.
Hanem aztán fejcsóválva tette hozzá: Bár csak tudnám, hogy hol lakik az
az ördöngös Manassé!

(«Én tudom!»)

Alig is várta, hogy egyedül maradjon Blanka, s előkeresse azt, a mit
csak ő tud és senki más.

Különös módon jutott ő ehhez.

Mikor Manassé kiséretében a Sixtina pompáját nézni ment, elébb a
«Cortile di Damaso» irodájában egy nagy könyvbe be kellett mondatolni
kinek-kinek, a ki engedélyt kapott, a nevét a szállása czímével együtt.
Itt hallotta meg azt Blanka, hogy Manassé hol fogadott szállást, s akkor
azt hirtelen feljegyezte az albumának egy lapjára, a mit szüntelen
oldaltárczájában hordott. Az utczanevek és számok könnyen elvesznek az
emlékezetből. A papir megőrizte azt.

Sietett elővenni az albumát.

Kereste. És nem találta meg.

Újra meg újra végigforgatott minden lapot. Manassé lakásának czíme nem
volt egyiken sem.

Ekkor jutott eszébe, hogy ő két-három lapot kitépett ez albumból, miken
a Colossæum rosszul sikerült vázlatai voltak, s azokat elhajította a
lapu-bozót közé. Bizonyosan azok egyikének a hátára volt feljegyezve a
keresett lakásczím.

Azt pedig már most azon a helyen, a hol egyszer megtudta, véletlenül,
még ha volna is bátorsága, hogy odamenjen azt kutatni, meg nem kapná,
mert a nagyhéti iroda a jövő nagypéntekig nyitva nem lesz.


XV.

A herczegnőnek még az nap este levelet hoztak a herczegtől, melyben arra
kéri, hogy mondjon neki egy órát, melyben meglátogathassa. Blanka azt
válaszolta, hogy a herczeget, ha egyedül jön, holnap reggeli tizenöt
órától kezdve délig elvárja a szállásán. Más látogatója előbb az
ügyvédéhez van útasítva.

A herczeg nem váratott magára. Az első negyedórájában az engedélyezett
időnek már ott volt a sötét narancsszínűre festett hintaja, a skarlát
dolmányos kocsissal a hôtel előtt s a herczeg egy theafa-pálczára
támaszkodva jött fel a lépcsőn. Csak a jobb lába fungált, a bal
szolgálaton kívül volt helyezve, de ezt csak, ha lépcsőn járt, lehetett
észrevenni; teremben, társalgás között e nehézséget elütötte úrias
applombbal.

A herczeg most is igen szép ember volt; csak a fehér haja árulta el az
életkorát, de simára borotvált arcza piros volt és homloka ráncztalan,
szemei ragyogók s sűrű szemöldei még egész feketék; szép metszésű ajkain
örök mosoly. Egész magatartásában öntudatos büszkeséggel párosult
lanyhaság, mely hölgyek közelében ellenálláshoz nem szokott
bizalmassággal vegyül.

Az előtte szaladó főpinczér sietett őt a herczegnőnél bejelenteni, ki
maga jött ki eléje az előszobába s kezét nyujtá.

A herczeg jobbjával Blanka kezét szorítva meg, a baljában tartott
pálczát a pinczér előtt keresztbe tartá, oly formán, hogy annak vagy át
kell ugorni, vagy foglyul adni meg magát.

– Még mindig ez a herczegnő szállása?

Az inquisitus nem birt semmit a védelmére fölhozni; azonban a herczegnő
sietett őt kimenteni.

– Én magam óhajtottam itt maradni, herczeg.

Erre a vádlott a vizsgálati fogságból rögtön szabadon bocsáttatott, s a
herczeg be hagyta magát vezettetni Blanka szobájába, mely elég díszes és
kényelmes volt, ha nem is pompás.

– Igen sajnálom, kedves Blanka, hogy ön nem fogadta el gondoskodásomat.
Ez nem az ön rangjához méltó ellátás.

– Én az egyszerűséget szeretem.

– Azt tudom. De ön Cagliari herczegnő; s nevének fényét, ha teher is,
viselni tartozik. Aztán ön abban a helyzetben van, hogy ide s tova
előkelő látogatókat kell elfogadnia, s nincs egy bérszolgája, a ki
azokat bejelentse, nincs egy elfogadási terme, a hol azokat leültesse,
ha ön történetesen még akkor a hajdíszét rendezteti.

– Már korán reggel fel vagyok öltözve, herczeg, s kész látogatóimat
elfogadni.

– De nemcsak látogatók jöhetnek önhöz, hanem kalandorok, tolakodók,
kéregetők.

– Nem vagyok egyedül: van védnőm (garde des dames), van ügyvédem.

– Azokat is másként választhatta volna ön, kedves Blanka; ha azon a
szomorú emlékű napon, melyen ön házamat elhagyta, valamelyik
nagynénjéhez költözött volna, az maga eljött volna önnel Rómába, jelölt
volna ki az ön számára oly ügyvédet, a ki grata persona a befolyásos
helyeken. A helyett ön egy leánykori zárdabeli ismeretségéhez költözött,
a ki, megengedem, hogy igen distingvált úrhölgy, s az ügyvéd is, a kit ő
ajánlott önnek, lehet igen derék tabuláris fiscális; de a ki,
megbocsásson ön a hasonlatért, úgy találja fel itt magát Rómában, mint a
peleskei nótárius Budapesten. S azonfelül egy protestáns ügyvédnek a
választása az ön részéről egészen azt a színt adta a dolognak, hogy ön
teljes atrocitással akar ellenemben eljárni.

– És azt tettem-e? kérdé Blanka nemes szemrehányással.

– Nem. Nem azt tette ön. És ez bizonyosan nem ügyvédének a tanácsa volt.
Ez az ön saját nemes szivének a sugallata volt. Ön nem használta fel azt
az időközt, melyben nekem személyesen Rómába jönnöm erkölcsi
lehetetlenség volt; meghatalmazottam pedig tettleg akadályozva volt a
megjelenésben; a curia irányadó helyein mind politikai ellenfeleim
ültek: ha ez idő alatt ön sürgette volna, hogy legyen harcz, – az
ellenem dőlt volna el. Ön nem azt tette; ön a kegyelem útjához
folyamodott, s most nem mint két harczoló fél állunk egymással szemben,
hanem mint két osztályos atyafi, a kik kölcsönösen föltették magukban,
hogy visszaadják egymásnak azt, a mi nem az övék. Cagliari herczeg most
nem a feleségét jött reklamálni, – hanem a leányát. – Elfogad-e ön
atyjának?

Blanka közel volt hozzá, hogy még azt is elhigyje. Szerencséjére, sokkal
több fájdalmat okozott neki ez az ember, mint hogy ezt egy színpadi
jelenettel helyre lehessen hozni. – Mozdulatlanul maradt.

A herczeg pedig nagyon meg szokta figyelni a beszéde hatását.

– Gondolja meg, kedves Blanka, hogy most a helyzet kulcsa az én kezemben
van. A nagy világmozgató eseményekben oly fordulatok álltak be, melyek
engemet a Vatikánban nagyon szivesen látott alakká tesznek, s az
utczahősök uralkodását is egyúttal megszüntetik. Önnek a pártolói útra
készülnek.

– Nekem csak egy pártfogóm van; az nem készül útra. Én nem kértem
igazságtételt: én csak kegyelmet kértem és áldást. Az igazság lehet
alávetve a változásnak, de a kegyelem és az áldás soha.

– Ki tudja? Sokszor következett már az áldásra anathema; – ugyanarra a
fejre, ugyanattól a kéztől. Egy megszorúlt földi ember sok
változandóságra képes; hát még egy megszorúlt földi Isten? Azonban
maradjunk annál, hogy békét és kegyelmet óhajtunk mind a ketten. – Ennek
az első föltétele az, hogy ön fogadja el az én intézkedéseimet, a mikkel
önről atyailag gondoskodom itt tartózkodása alatt. Ha békével akarjuk
megoldani ügyünket, az ellenségeskedésnek minden látszatát el kell
távolítanunk magunktól. Az pedig ellenséges tüntetés, ha Cagliari
herczegnő egy számozott bérkocsin járja végig Rómát (a hol a bakon a
fiakker mellett ül annak a kis kutyája), s harmad magával egy négy
szobás szállást foglal el; a míg Cagliari herczegnek egy palotája van a
szomszéd utczában, melyet mindenki ismer. Ez által ön engemet sújt, mert
magát, mint áldozatot tünteti fel. Nekem legalább is azt lett volna
kötelességem önnek fölajánlani, hogy szálljon be a Cagliari-palotába; az
két külön lakosztályt képez, két külön kapubejárattal, külön lépcsővel,
még a kert is két osztályra van rekesztve. Nem én vagyok az első
Cagliari herczeg, a ki úgy lakik egy házban a feleségével, hogy egymást
soha se lássák. Ön ez ajánlatot, tudom, hogy visszautasította volna.

– Vissza.

– Tehát nem maradt más választásom, mint itt ebben a hotelben rendelni
meg az ön számára azon lakosztályt, melyet külföldi uralkodó herczegek
szoktak elfoglalni; ez tőlem nem ajándék; ha békében szétválunk,
tartozásom kiegyenlítésénél be fogom ezt önnek számítani.

– Köszönöm, herczeg. Magamnak is van vagyonom. Ha ezzel önről
kellemetlenséget háríthatok el, meghozom ez áldozatot.

Blanka, kinek kedélye nagyon is hajlandó volt a bizalomra, tartott
magának olyan embereket is, a kiknek ne higyjen. Ez megengedhető
fényűzés egy asszonynak, a ki már ily fiatal korában annyi szenvedésen
ment keresztül.

E ritka emberek közé tartozott – maga a férje. Megtanúlta már, hogy
ennek egy szavát se kell úgy venni, a hogy az adva van.

A szálláskérdés valami olyan hiábavalóság, hogy azon bámulatos dolog
volt annyi szót elvesztegetni. Tehát legyen úgy, a hogy a herczeg
akarja. – Hanem annak a háta mögött kell lenni valami egyébnek.

– Annak tehát nagyon örülök, kedves Blanka, hogy ön ezen óhajtásomnak
engedett. A szállása berendezését tehát bizzuk a vendéglősre. Az önnek a
házunk bérköntösét viselő szolgát is fog szerezni, hányat kiván? kettőt?

– Elég lesz egy.

– Ha nem fog önnek tetszeni, bocsássa el s fogadjon mást. Ne legyen az a
gyanúja, mintha kémet akarnék ön körül tartani cselédalakban.

– Nem volna semmi feljegyezni valója körülöttem.

– Kedves Blanka! Az ember soha se látja a saját arczát tükör nélkül; más
pedig mindig látja.

– Lehet önnek valami kifogása ellenem?

– Nekem nincs, en ismerem önnek szilárd elveit. Én önt most nem azon a
sárga üvegen keresztül nézem, a mit féltékeny férjek fordítanak
feleségeik felé, hanem a rózsaszínűn át, melyet kegyes atyák alkalmaznak
leányaik ellenében. Én nem vádolója, hanem védője vagyok önnek, a ki azt
mondom: «eh, balgaság! ha együtt utazott ön valakivel, az lehetett egész
véletlen; ha hirtelen utat vesztettek együtt, az történhetett jól
értesült óvatosságból, a veszélyes útvonal kikerülése végett. Ha Rómában
ismét összetalálkoztak, az igen természetes kötelezettsége egy, a helyi
viszonyokkal ismerős honfitársnak járatlan szülötteföldiei irányában; ha
karöltve jártak együtt, az a sokaság közötti tolongás miatt történt, a
mikor egy nő fel van jogosítva a legelső férfinak a karjába kapaszkodni
s tőle oltalmat követelni, a kit maga mellett talál.»

Blanka idegeit zsibbadás állta el. Hát ebből már fegyvert kovácsoltak
volna ellene!

– De lássa ön, én védem önt, egészen atyai módon. Azt mondom: ez
semmiség. Ha nekem nincs közöm hozzá, másnak ne legyen. Csak arra kérem,
hogy jövőre legyen óvatosabb! Mert ellenségei vannak; nem is tudja, hogy
hol? Érdekből mindenki árulóvá lesz, – kivált itt! S azok a semmiből
tudnak teremteni egy alvilágot. De legyen ön meggyőződve felőle, hogy én
vagyok az, a ki önt minden rágalom ellen védeni fogom. – Mit akartok? –
Én ennek a hölgynek atyja vagyok – s akarom, hogy ő boldog legyen.

Blanka nem hitte volna, hogy jöhessen elő valaha olyan helyzet, a
melyben ő Cagliari herczeg jóakaratára legyen utalva.

El kellett hallgatnia. Égő arcza meghazudtolta volna, hogy mindez merő
rágalom. S lehetett-e elmondani, hogy valóban napokig kisérte őt, mint
az árnyéka, egy boldog ábránd fantomja; hogy álmodott, hogy sóhajtott
róla titokban, de imáinak, könyhullatásainak sikerült leküzdeni a
varázslatot s ime eltünt az és nem maradt fenn belőle semmi? Semmi, csak
az emlékezet fehér silhouettje; körrajzai egy betöltetlen ürnek. –
Inkább hallgatott és tűrt.

– N’en parlons plus! mondá a herczeg, észrevéve diadalát. Cagliari
herczegről senki se mondhassa azt, hogy őt nagylelkűségben felülmulta –
még a saját neje se. A mit ön éreztetett velem, azt fogom én éreztetni
önnel. A hogy ön leborult kegyelemért esdve, úgy fogok én is leborúlni
közös atyánk szent lábaihoz. A mit ön irt folyamodásában, azt aláirom én
is: «mi nem vagyunk férj és feleség: mi atya és leány vagyunk». S ön
tapasztalni fogja, hogy ez több, mint üres szójárás. Én nem tépem el,
csak fölcserélem a köteléket közöttünk.

És ez mind oly édes hangon, oly belső indulatkifejezéssel volt mondva,
hogy könyekre kellett volna fakadnia annak, a ki a herczeget úgy nem
ismerte, mint a legravaszabb tettetőt s a legkitanúltabb színjátszót.
Blanka ismerte már őt jól. – Lehetetlen, hogy ebben a szívben egy
őszinte nemes gondolat támadhasson valaha. Ez megcsókolgatja az
áldozatát, mikor a méregpoharat készíti számára, ez képes kegyelmet
kérni annak, a kit az ő árulása juttat a vérpadra; ez képes fegyverrel
védni egy áldozatának a becsületét, a mit alattomban maga tett tönkre.

Cagliari Jeromotól akkor kell félni, a mikor nemeslelkű.

A herczeg győztes fölényének teljes öntudatában kelt föl a kerevetről, s
mintha a legközönyösebb dolgot mondaná Blankának, veté oda:

– Délután elküldöm önhöz titkáromat.

– Hozzám? kérdé Blanka megdöbbenve.

– Egyedül önhöz. Azt igen természetesnek fogja ön találni, hogy nem az
ügyvédéhez küldöm. Ügyünk a kegyelet, a kegyelem, az áldás útjára tért;
ide prókátorokat nem eresztünk be. El kell közöttünk intézni a
mellékügyeket, miket csak a leggyöngédebb kéz érinthet, mik nem tűrnek
prózai jogfeszegetést.

– Nem bánom, küldjön ön hozzám akárkit, szakítá félbe türelmetlenül a
herczegnő, egy közjegyzőt, egy idegen jogtudóst, egy irnokot, egy
szolgát, elfogadom tőle az ön utasításait; de ettől az embertől soha!

– S miért nem?

– Mert gyűlölöm.

– Akkor azt gyűlöli ön, a ki önnek legjobb barátja a földön. Még
nálamnál is jobb! Csak egy nemes lelket ismertem férfiban e világon, s
ez az. Ha arra kérhetném az eget, hogy ajándékozzon meg egy fiuval, őt
választanám ki. Én szeretem, tisztelem ezt az ifjut. Érti ön? tisztelem!

– Ha tudná a herczeg, mondá Blanka reszketve, az okot, a miért én az
ellenkezőt érzem iránta.

– Jusson önnek eszébe, mielőtt bevádolná, hogy nem férje, hanem atyja
előtt beszél.

Blankát ez a válasz zavarba hozta. Ha a herczeg maga úgy fogja fel a
dolgot, hogy egy válni készülő asszony egyúttal férjhez menendő leány,
hisz akkor a mi szentségtörő vakmerőség volt tegnap, holnap már csak
vágyterhes hódolat lesz; és ezt szabad észre nem venni hideg közönyből;
szabad elutasítani ellenszenvből; de nem szabad megboszulni haragból,
sértett szeméremérzetből.

– S ne felejtse ön el szavamat. Én önt nem csak szabaddá, de boldoggá is
akarom tenni. Délután huszonkét órakor Vajdár Benjámin úr meg fogja önt
látogatni, hogy ügyünkben egyértelmű eljárást hozzon létre. Fogadja őt,
mint teljhatalmazottamat, kiben hatalmam összpontosul. S kérem, hogy
ügyvédjét ne avassa bele. Ha megengedi, látogatásomat ismételni fogom.

A herczeg kezet csókolt Blankának és búcsút vett. Alig húzta ki a lábát,
midőn jött Gábor úr, megtudni, hogy miben járt itt ő kegyelmessége?
Blanka igéretéhez híven, titokban tartá beszélgetésük lényegét, s azzal
elégíté ki Gábor urat, hogy felkérte, rendeztetné be a tegnap ajánlott
nagyobb és pompásabb szállást a számára. Ezt a változást meg kell tenni
a herczeg jóindulatáért, melyet – a jelen körülmények között –
megtartani maga Gábor úr sem tartá fölöslegesnek.


XVI.

Alig távozott el a herczeg, midőn egy levelet hoztak Blankának. Az
aláirás nélküli levélben ez volt:

«Herczegnő! Legyen ön óvatos. C. herczegnek pokoli terve van ön ellen. Ő
is meg akarja semmisíttetni önnel kötött házasságát, de ugyanakkor
kegyenczéhez akarja önt adni nőül. Ez pedig olyan ember, a ki képes
eladni a feleségét. Eddig ön a herczeg felesége, Caldariva marquisnő
pedig a szeretője. C. herczeg meg akarja fordítani a viszonyt s akkor a
marquisné lesz a felesége, ön pedig a szeretője. Vigyázzon ön. Ez a
Borgiák szülőfölde!»

Blanka felháborodott a levél olvastára. Bármily szörnyeteg volt is ez
eszme, mihelyt e két emberrel jött kapcsolatba, már magán hordta a
hitelesség szinét. Megerősítették a gyanút a herczeg saját
nyilatkozatai, tettetett jósága: igéretei, hogy Blankáról mint atyja fog
ezentúl gondoskodni, hogy a kötelék nem lesz széttépve, csak
fölcserélve; a szokatlan hév, melylyel Vajdárt pártfogásába vette; a
kényszerítés, hogy Blanka személyesen értekezzék vele. Megerősíték ezt a
múlt rémséges jelenetei, mikre a visszaemlékezés is öngyilkossági
őrjöngésre vezet. A kéjencz és a boszúálló agyrémei nem vonhatók emberi
mérték alá: azok dæmonok testére vannak szabva.

De hátha ez a levél maga is egy kelepcze!

Kitől jöhet ez? Ki van az ő legmélyebb titkaiba így beavatva, itt az
idegen földön, a hol még arról is keveset tudnak, hogy létezik egy
Cagliari herczegnő? Kivel közölje a rettegését? Kitől kérjen itt
tanácsot?

Önkénytelenül elővette ismét az albumát. Végig lapozta újra. Hasztalan;
a lakásczím nem volt benne. Az a kitépett lapok valamelyikén ott hever
valahol a tarkalevelű acanthusok között.

Blanka azt mondta Dormándynénak, hogy miután délelőtt semmi teendőjük
nincsen, visszatérhetnének ismét a Colossæumba; ő meg akarja még egyszer
kísérteni a tegnap nem sikerült művészi merényletet, a világ csodájának
egy albumlapba bekényszerítését. Ez indítványnak pedig mind a ketten
nagy pártolói lettek: Gábor úr is, meg Dormándyné is. Gábor úrnak ma
nagy szaladásai voltak a városban, a herczegnő ügyében; aztán meg azt is
meg kellett tudni, hogy mi készül odakinn a világban? Egész Róma lázas
forrongásban volt a Pó mellől érkezett izgalmas hírekre; Dormándyné
pedig a tegnapi abbétól azt hallotta, hogy mára egy német utazó társaság
igérkezett a Colossæumot megtekinteni. Azok a rejtélyes épületszörnyeteg
földalatti rejtekeit is meg akarják tekinteni fáklyavilágítás mellett;
azokhoz nagyon kivánatos lesz nekik is csatlakozni. És így a herczegnő
indítványa elfogadtatott; Gábor urat hagyták futni, a két úrhölgy pedig
felült a rájuk várakozó hintóba, mely a Cagliari czímert viselte az
ajtaján s háromszögkalapú kocsist a bakon. Hajtottak a colossæumhoz.

Még nagyon korán érkeztek; – senki sem volt rajtuk kívül az óriási
terjedelmű arenán.

Blanka azt mondá társnéjának, hogy tegnap egy jegyzetet elvesztett
albumából itt a feszület körüli akántbozótban, azt mindenekelőtt meg
akarja keresni.

Jól emlékezett rá, hol hajította el a kitépett lapokat a tarka tövis
közé; egyenesen odatarthatott.

Hanem az eldobott lapokat mindkettőjük egyesített törekvésének sem
sikerült felfedezni. Azok már nem voltak ott.

Vajjon kinek lehetett kedve széttépett papirrongyokat a gaz közül
kiszedegetni és magával vinni? foszlányokat, a miknek semmiféle értéke
nincsen?

Ittlétük alatt tegnap senki sem volt az amphitheatrum romjai között.
Csak egy művész festegetett vörös napernyő alatt odafenn a legmagasabb
karzaton. Ki jöhetett ide az ártatlan papirdarabkákért, kit
érdekelhettek az azokra rótt érthetlen karczolatok?

Ezalatt megérkezett a német utazótársaság az abbé vezetése mellett. Az
ismerkedés gyorsan megesett. A németek (gründlich nép) mindjárt a
földalatti helyiségek megszemlélésén akarták kezdeni; a fáklyák,
viasztekercsek meggyujtattak; a herczegnő kimentette magát, hogy neki
szédülést okoz, ha sötét üregbe megy, s inkább künn maradt egyedül,
saját sorsa mély örvényeibe nézni: – az nem okoz szédülést. Bátran
egyedül maradhatott. A Colossæumban nincsenek se rablók, se vadállatok,
s a kapuban őrök állnak.

Leült ismét a kereszt elé; nem rajzolni, arra nem gondolt most.
Gyermekjátékot játszott. A buján tenyésző oroszlánfog (Leontodon) üres
virágszáraiból csinált lánczot s azt nyakába akasztá. S a míg azt
csinálta, arra gondolt, hogy mindazon martyrok között, kiket e helyen,
hol ő most ül, a szent keresztyénség hitéért vadállatokkal
széjjeltépettek, oly rémületet egy sem állt ki, midőn a carcerek
tigriseit és hienáit magára rohanni látta, mint a minőt ő áll ki most,
midőn a maga szörnyetegeit közeledni látja, a kik széttépetésére
küldettek.

Milyen boldog ember az a festő odafenn a karzaton! Most is ott ül a
képrámája előtt és dolgozik. A festő az egyedüli boldog ember a világon.
Az nem féli a hontalanságot: neki minden föld hazája; az nem félti a
nemzete nyelvét, az ő gondolatait minden nép megérti. Az nem fél az
ütközettől, nem is vesz részt benne, lefesti azt. Égi háború, tengeri
vihar rá nézve nem vész, csak modell; – a néplázadás csak tanulmányfők
csoportozata. Egész Róma a piaczon van és kiabál; ez pedig ül ernyője
alatt és fest. Ha a római sereg diadallal fog hazavonulni, ő azt le
fogja festeni s igen szép kép lesz; s ha az ellenség ostromolni fogja
Rómát, ő azt is le fogja festeni s az még nagyobb hatású kép lesz. A
festő hidegvérű ember; – lefesti Vénust s nem lesz szerelmes; s lefesti
a Madonnát s nem lesz bigott. Lefesti az Istent és az ördögöt s egyiknek
sem hizelkedik.

S milyen függetlenség érzetével kell annak járni a földön! Alkotásához
nem kell neki senki segítsége; nem kell rá a papnak se esőt, se napfényt
imádkozni; az ő rangját nem kell helybenhagyni, kinevezni,
meghitelesíteni se királynak, se miniszternek, se doctorum collegiumnak;
– ahhoz nem kell se kegyelem, se szabadalom, – se bevett vallás. Ha
lángesze van, – világot hódít vele!

Mennyivel jobban gondoskodott a sors arról, a kit a művész-genius szent
Elms-lángjával homlokán engedett születni, mint a kinek világrajöttekor
egy herczegkoronát adott!

S ez a művészet, a mi a nőt is egyenranguvá teszi a férfival!

A festőnő nem fele egy másik embernek, ő maga egy egész ember! Az nem
könyörög vagyont az irgalmas világtól, nevet a férfitól, áldást az
oltártól; odamegy és elveszi azt.

Hogyan lehetne ezt megtanulni? Hisz a tehetség és a lángoló vágy az
asszony ujjaiban, agyában, szivében is megvan hozzá.

Blankát valami ellenállhatlan tudásvágy ösztönözte, hogy fölmenjen oda a
karzatra, megnézni, hogy hajtja végre egy művész azt a föladatot, – a
mit ő el sem tud kezdeni?

Hisz egy művészt, mikor dolgozik, az idegennek megbámulni nemcsak
nemzetközi jog, sőt a művészet iránti hódolat önkénytes adója.

Blanka neki indult egyedül a karzatokra felvezető lépcsőknek.

Mehetett bátran. Nem jöttek rá szemközt Heliogabalus rózsa-koszorúzott
szabadonczai, nem piríták meg arczát a lenge öltönyű hetærák; a lázadó
római vazallok kézíjasai sem leskelődnek már az ablakmélyedésekben; a
széles lépcsőkön, miket a populus romanus sandaltalpai homorúra
koptattak, nem találkozik mással, mint a kőfalakra felrótt neveivel az
előtte ott járt látogatóknak.

Aztán, hogy félne embertől, állattól, vagy kisértettől egy gyermek, a
kinek nyakában egy láncz csügg pimpimpáré virágszárakból: – s maga se
tud róla?


XVII.

A Colossæum egy fölséges álomkép, a mit csak két álmodó tudna elmondani
egymásnak: azt egyszerre látni és érezni kell. Leirásához hiányoznak a
szavak, a fogalmak.

Mikor Blanka a legfelső karzatra fölért s ott a sötét folyosóüreg alul a
boltozatcsarnok párkányára kilépett, az előtte feltáruló látványban
egyszerre elfeledé szivének minden fájdalmát, az egész külvilágot.
Valami édes szédülés állta el idegeit, mámor, gyönyörérzet és halálvágy
egyesülten. Az egyszerűen nagy rettentő magassága előtt eltörpül minden
gondolat. Az ember nem érzi magát különb lénynek azoknál a virágoknál, a
mik e falakon meghonosultak. (A Colossæum romjainak saját flórája van,
mint a tordai «hasadéknak», mint a tátrafüredi «virágos kertnek», –
növények, mik másutt nem jönnek elő, mint a gigászok alkotta körönd
romjai közt.) Az épen álló boltcsarnokokról keresztül látni az átelleni
rombadüledező részen, s ott a hajdani királyok Rómája, a palatinhegy
tavaszvirágtól ragyogó ligetei mosolyognak a napfényben; míg a közvetlen
közelben levő amphitheatrum öble opált játszó ködbe van burkolva, mintha
ez volna a távol; s ez örök ködfátyol megtöri a verőfényt és az éles
árnyékokat, s még szédületesebbé teszi a mélységet.

Blanka elábrándulva bámult alá e dicsőséggel teljes ürbe, s
elhallgatózott az isteni némaságban. Ki volna oly vakmerő, lefesteni
azt, a mit az ürben látott és elmondani azt, a mit a némaságban hallott!

Pedig ilyen vakmerő ember mégis találkozik. Ott fest egy a párkányon, a
ledőlt kőkoczkát használva zsámolyul s a kőmellvédhez támasztva
kifeszített vásznát, mintha az festő állványul volna neki oda rendelve.

A művész nem ügyel arra, hogy méh jár-e körülötte, vagy szép asszony,
mikor fest?

Egyszerű vitorlavászon zeke van rajta, néhol olajfoltos az is; a fején
széles karimáju szalmakalap, az is lyukas.

A háta mögé kerülő hölgy legelőször is nem a művészt látja meg, hanem a
művet s perczekig elnézi, hogy emelkednek ki az ecsetvonások nyomán a
ködhomály-alapból az élesen megvilágított travertin sziklatömbök. A
festő bírja a képet! A colossust meghódította tehetségével: a mű
egyetemes hatást igér.

A művész egészen belemerülve látszik; ecsetét gyakran a szájába fogja
keresztben, hogy gyorsabban cserélhesse meg. Annyi udvariasságot mégis
ismer, hogy a mint a háta mögött hölgyruha-suttogást hall, a kalapot
leveszi a fejéről s ledobja maga mellé.

«Manassé!»

Az ijedtség, az öröm kiszabadítá ezt a szót az ajkról, mielőtt a
megfontoló ész tilalmat vethetett volna rá.

Most a férfi is föltekintett.

– Herczegnő! hol jár ön itt?

– Nem önt kerestem!

Hivatlan mentség! Épen az ellenkezőjét árulja el vele, hogy őt kereste;
hogy örül a lelke, a szive a véletlennek, mely őt ide vezette; hogy
ujjmutatást, gondviselést vél feltalálni az ösztönszerű vonzódásban,
mely őt idehozta.

Manassé mosolygott.

– Nem engem, hanem azt a festőt, a ki a Colossæummal küzd itt a
magasban. Láttam önt tegnap herczegnő, a mint odalenn a keresztnél
küzdött e feladattal.

– Ön rám ismert? Ily nagy távolból?

– Igen jó látásom van. Azt is megláttam, hogy a herczegnő nem lehetett
megelégedve a vázlatával, mert kitépte a lapokat albumából és
elhajította.

– S ön találta meg a lapokat?

– Én kerestem meg herczegnő.

– Igen kérem önt: adja vissza.

– Itt vannak.

Egy bankár nem gyakorol különb nagylelküséget, mikor megszorult adósának
visszaajándékozza a váltóit, mint mikor Manassé odaadta a kitépett
papirfoszlányokat a herczegnőnek. Blanka félénken rejté azokat vissza
albumába; a keresett lakásczím csakugyan azok egyikére volt följegyezve.
Ha azt Manassé meglátta, vajjon mit gondolhatott, miért van ott?

– A herczegnő nagyon megszerette Rómát, mondá Manassé, festményét
folytatva. (Az ocker és a sárkányvér gyorsan szárad: sietni kell vele.)

– Hogy olyan sokáig itt időzöm, nemde? – Mondhatnám, hogy igen, de nem
mondom, mert nem igaz. Kénytelen vagyok itt lenni.

S azzal leült a mellvédet képező kőpárkányra, háttal az arénának, s
szemközt Manassénak, a mi által annak a művészi perspektiváját nagyon
megrontotta.

A nap egyenesen az arczába sütött a herczegnőnek s ő nem hozott magával
napernyőt, a kocsiban feledte, lenn az arenában árnyék volt.

Manassé aztán odább tolta háromlábu napernyőjét, hogy annak árnyéka a
herczegnőt fedezze; a piros vásznon keresztül aztán valami oly bűvös
hajnalpír ömlött a hölgyre, mely az olympi hórák alakjainak egyikét
varázsolta elő, ahogy a napisten kocsija előtt lejtenek; öltönyük,
arczuk, még lehelletük is bibor és rózsa.

Adorján Manassénak minden kedve elment a köveket és az ő árnyékaikat
mázolni vászonra.

– Nagyon szeretem, hogy a véletlen összehozott önnel; kezdé a herczegnő.
A társaság, melylyel idejöttem, odaalant jár s a cunæi, a podium, a
vomitorium régészeti titkait magyaráztatja magának, a mik engemet mind
nem érdekelnek. Én azalatt ráérek önnel egy gondolat fölött vitatkozni,
a mit ön vetett föl s a mi fölött én azóta sokat töprengtem. Ön azt
mondá egyszer, hogy a honnan ön jön, ott a boszúállást nem ismerik. Hogy
önnek is van olyan fájdalma, a mit meg nem gyógyít semmi, és van eszköze
a fájdalomért azon, a ki ezt okozta, teljes boszút állni. És még sem
teszi azt. – Nekem is van. Az hozott ide Rómába. És én gondolkoztam
azon, a mit ön mondott. Letettem a visszatorlás eszközét, mikor kezemben
volt. – Föloldoztam az üldözőm kezeit, mikor az meg volt kötözve. – Jól
cselekedtem-e?

– Jól.

– Nem jól cselekedtem. Boszút kellett volna állanom. A boszúállás emberi
jog!

– A boszúállás istenek bűne, állatok erénye. A megtörtént rosszat jóvá
nem teszi. Ez különít el engem és maroknyi híveimet az egész világtól. A
háború: boszúállás. A párbaj: boszúállás. A halálitélet: boszúállás. A
forradalom: boszúállás. – A kik azt állítják magukról, hogy Jézus
követői: nem emlékeznek arra, hogy ő a keresztfán azt mondá gyilkosaira:
«bocsáss meg nekik atyám; mert nem tudják, mit cselekesznek!»

– Ezt Jézus mondta, az ember; de Jézus az Isten «fölméne mennyekbe s
onnan leszen eljövendő itélni eleveneket és halottakat!» s ez
boszúállás.

– S ez az, a mit én megtagadok! A legdicsőbb emberből csináltak egy
Istent, a ki folytassa azoknak a sorozatát, a kik lenyilazták Niobe
ártatlan gyermekeit – boszúból! Rémítő gondolat! Itélni a halottak
fölött! A kiből már régen por lett; a porából élőfa lett, a fából hamu
lett, a hamuból üveg lett! s hogy ez üvegdarabon egykor boszút álljon
valaki azért, a mit emberalakban vétkezett!

Blanka összeborzadt az ifju kitörésén. Az egyistenvallók, ha
kényszerítve vannak, fanatikusok.

Vajjon ennek a hitbuzgóságnak nincsen-e valami próbaköve?

Blanka oly hátra ült a mellvéden, hogy Manassénak figyelmeztetni kelle
őt, hogy le ne essék.

– Vannak az Úrnak őrangyalai, a kik vigyáznak rám.

És meg akarta tudni, hogy vajjon közel van-e «egy»?

– Én ma egy névtelen levelet kaptam, s miután oly tényeket tartalmaz, a
miket csak ön tudhat: a legelső gondolatom az volt, hogy ezt ön irta.

– Bizonyára nem irtam a herczegnőnek levelet soha.

– Olvassa el kérem.

És azzal odanyujtá Manassénak a reggel kapott levelet.

Ah, hogy gyulladt ki az egykedvű arcz a levél olvasása alatt! Hogy
támadtak fel az égő lángfoltok a homlokon, hogy vonaglott át arczának
minden vonásain az az indulat, a mi az istenek bűne s az állatok erénye!

A martyrok megbocsáthatták azt, a mit önmaguk szenvedtek; de ha
szerettek valakit, megbocsáthattak-e azért, a mit az szenvedett?

Manassé ujjai között összegyűrődött az a levél, mintha mindazok benne
volnának, a kiknek terve oda van irva, oly tekintetet vetett Blankára,
mintha kedve volna őt megragadni és vele együtt e százötven lábnyi
magasból alázuhanni.

Azonban hát, mi joga van neki boszút állni Blankáért ugyanazon az
emberen, a kin nem állt boszút – Annáért?

Anna: testvér; tehát szeretett nő! – Egész élete meg lett mérgezve azon
ember által – és Manassé mégis azt mondhatta: «mi nem szoktunk boszút
állni!» holott annyira módjában van az, hogy arczának felé fordításával
elűzheti ez embert a helyéről. S mi neki Blanka? Egy álomkép! – És az
álomkép mégis jobban uralkodik rajta, mint a családi bú?

Jobban!

De azért az alapgondolat mégis ingatlan marad. Ha tiltva is a boszú, de
a védelem kötelesség azok iránt, a kik azt nálunk keresik.

Manassé visszanyujtá a levelet a herczegnőnek.

– Kitelik tőlük; dörmögé mély hangon.

– Cagliari herczeg már itt van.

– Tudom. Találkoztam vele. Megszólított és megköszönte, hogy nejét
pártul fogtam a nagyheti ünnepélyek tolongásai közt.

Blankának nagyon jó volt a veres napernyő verőfényében lenni: nem
látszott meg, hogy arczába szökik a vér.

– Ma reggel meglátogatott; monda Blanka. Nagyon kegyes volt. –
Megköszönte, hogy nem használtam fel kényszerített távollétét pörömnek
eldöntésére s igérte, hogy ő is kegyelemért fog folyamodni a legmagasabb
helyre, s úgy tekint, mint atya leányát. – Pedig az ő helyzete most
erősebb. A curia ügyeit oly kezek vezetik, a mik ő neki kedveznek.

– Ezt is tudom.

– Kitől?

– Oh nekem vannak széles összeköttetéseim. A házi gazdám csizmadia.
«Messere Scalcagnati» egész nap a piaczon ácsorog, s annálfogva be van
avatva a magas politikába s engem minden este informál a nagy
változásokról a Vatikánban.

A herczegnő felkaczagott. Mint valami égi zene hangzott e csengő
asszonynevetés e komor romtömeg között. Egy nő, a ki elneveti magát, a
míg a szédületes mélységbe és még szédítőbb balsorsába alátekint. Hanem
hát ha a szív húrjai művészükre akadtak, az úgy játszik rajtuk, a hogy
akar. Most nevetni kellett azon, hogy Manassé leghitelesebb diplomatiai
tudósításait a csizmasarkak nagy mesterétől szerzi be. Aztán egy kis
öröm is vegyült belé: Blanka megtudta e névből, hogy Manassé még mindig
ott lakik azon a szálláson, a mi nála föl van jegyezve.

Azután nagyot sóhajtott s összetette kezeit ölében.

– De hát, Istenem! én nem viselek senkivel háborút. Én kegyelmet kértem
s biztatva lettem vele.

– Herczegnő! A hajósok elutaznak az éjszaki passat-széllel s aztán
megvárják a déli monsun-szelet, azzal meg visszautaznak. Pedig a szél az
Isten lehellete.

– Tehát az emberi szó sem más, mint lehellet? Az oltár előtt adott eskü
csak lehellet? A trónról lehangzó kegy, a nép üdvkiáltása, mind, mind,
csak lehellet a légben? Ah ne mondja ön! Ne akarjon ettől a hitemtől
megfosztani. Ha ön azt mondaná valakinek: én tégedet megvédelek! mikor
az hivatkoznék rá: «váltsd be hát szavadat!» nem felelné azt neki: «csak
hangos lélekzetroham volt!»

Manassé reszketett; pedig verőfényes hőség volt körül.

– Herczegnő, szólt halk, szakgatott szóval, én nem állhatok ön és
ellenségei közé; mert akkor az árnyékom önre esnék s az ön alakját nem
szabad semmi árnyéknak elhomályosítani! – De kezébe adhatok önnek egy
eszközt, a mivel önmaga megvédheti magát az ellen, a mivel fenyegetve
van.

– Azt még jobban szeretem.

– Ha el akarja ön azt érni, hogy azon ember, a kitől fél, a ki önt
üldözi, úgy el legyen öntől taszítva, hogy soha ne is közelíthessen
többet, akkor várja be, a míg az elmondja azt az ajánlatot, a mitől ön
retteg, akkor felelje neki ezt: «köztem és ön között canoni akadály van,
házasságsemmisítő, melyet a titkos instructió tizennegyedik szakasza
meghatároz».

– Mi az a 14. §?

– Azt ő nagyon jól fogja tudni, mint a hogy tudom én. Folytatása nem
lesz a párbeszédnek. – A mint ön e szót kimondta előtte, el fog tünni az
ön közeléből úgy, hogy soha nem fogja többé azt a helyet keresni, a hol
ön jár.

– Ah, hisz ez varázslat lesz! – Ez csodatétel!

– A siker okát talán soha se fogja megtudni a herczegnő; se a seb
mélységét, a mit e szóval ütött valakin, nem a megaláztatás fokát, a
melybe őt letaszítá. Hanem azontúl aztán kegyelemre ne számítson ön
többé: – kérjen itéletet s legyen rá készen, – hogy az nagyon terhes
lesz.

– Köszönöm! monda Blanka, egész forró kezét nyujtva Manassénak, kinek
keze oly hideg volt most, mint a jég. «N’en parlons plus!» (utánzá a
herczeg mondását) s azzal, mintha csak ezért jött volna, könnyedén
odatelepedett a kőre, – mely előbb Manassénak szolgált ülőhelyül s
elővéve albumát, – elkezdé az előtte levő kész képről lemásolni a
Colossæum vázlatát, nem is kérdve elébb, hogy szabad-e ily flagrans
jogsértést elkövetni a művészi tulajdonon? – A kész rajz után lemásolni
már természetesen könnyebben ment, mint az élő természetről, mely «fut»
a dilettans festő szeme elől.

Manassé odaállt a háta mögé s nézte – talán nem is a képet. Egy helyen
valami hibát ejtett Blanka s kérte Manassét, hogy igazítsa ki.

Az ifju kezébe vette az iralt; – de úgy reszketett a keze, hogy csak
fűrész-vonalakat tudott vele csinálni a papiron.

– Ecsethez vagyok szokva, az iral nem áll a kezemben, menté magát.

A herczegnőnek tehát a maga erejéből kellett elkészülni a vázlatával, a
mi sokkal több időt vett igénybe, mint ha segített volna neki más, úgy,
hogy ez alatt az ősrégészeti társaságnak teljes ideje volt minden
földalatti rejtekét összejárni a Colossæumnak s ismét napfényre kerülni.
– A herczegnő csak akkor riadt fel, mikor már odalent zajosan kezdték
keresni az eltüntet. – Szerencséje, hogy épen azon az oldalon bukkantak
föl, a hol rajzolt, onnan nem láthattak föl rá.

– Sietek! Azt hiszik, hogy elvesztem. – Ah, haha! szólt galambnevetésre
fakadva, a mint észrevette a nyakába akasztott oroszlánfog-kocsánfüzért.
Majd szépen kinevetnének, ha ezzel a nyaklánczczal mennék eléjük.

S azzal levette a nyakából a pimpimpáré-lánczot s letette arra a helyre,
– a hol ült.

Aztán egy búcsú-üdvözlet után futott vissza a sötét boltozatok alá, mik
a karzatokat a lépcsőkkel összekötik.

Manassé utána nézett, míg alakját tündökölni látta maga előtt. Minden
karzatnál újra előtünt az, – mindig kisebb volt; – mire leért az
arenára, már csak akkorának látszott, mint a mesebeli másvilág parányi
lakói.

Minek legyen az ember szerelmes egy másik világ tündér lakójába?

Hanem azért Manassé mégis összerakta az ott hagyott virágláncz karikáit
s eltette a keblébe.

A társasághoz visszatért herczegnő pedig közszemlére bocsátá az albumába
fölvett vázlatot, melyért aztán sok magasztalást kellett eltűrnie.

Még Dormándyné maga sem vette észre a nagy kedélyváltozást a herczegnőn,
– az idejövetel és az eltávozás időköze alatt.


XVIII.

Blanka úgy volt most, mint mikor egy gyermeknek, a ki félt egyedül
maradni otthon a háznál, az apja átadta bátorság-élesztőül a töltött
fegyverét. Az most maga kívánja, hogy bárcsak jönne hát az a rettegett
rabló, hogy fegyverét kilőhetné rá. Semmi kétsége felőle, hogy az a
fegyver okvetlenül megöl egy óriást is s bizonyosan czélba talál. Nem
fél már az egyedülléttől, a sötét szobától, az éjjeli titokteljes
hangoktól. Jőjjön, a kinek kedve van kisérteni. Itt a fegyver.

Egész kedélyhangulata megváltozott a túlbizakodottságban. Dévaj, jókedvű
lett.

Már a hotel kapujánál elkezdte az enyelgést a vendéglős irányában, ki
eléje sietett azzal az örvendetes hirrel, hogy itt volt ő excellentiája
a «conte».

Miféle gróf?

A kapus előadta a látogatási jegyet. Vajdár Benőé volt.

Blanka nem ránczolta össze szemöldeit; elmosolyodott.

– Hisz ez nem gróf.

– Engedelmet, szólt a maitre d’hotel. Az udvariasság előtt minden ember
gróf, addig, míg be nem bizonyítják, hogy nem az.

Blanka nevetett.

– Mint ahogy a törvény előtt minden ember becsületes ember addig, a míg
be nem bizonyítják róla az ellenkezőt. No hát csak küldjék fel hozzám
azt az urat, ha ismét eljő.

Fölvezették aztán a pompásabbik szállására. Nagyon meg volt vele
elégedve. Az előszobájában egy kövér, jól kiberetvált bérszolga
«bertáfolt», aranyosveres egyenruhában, ahhoz is volt egy tréfás szava.

– Önt én nemzetőr ruhában láttam husvétkor. Azt gondoltam, elment a
csatatérre.

– Herczegnő, felelt a tréfakész olasz, itthon is kell valakinek maradni,
a ki az osztrákok kabátját kiporolja.

Ez nyilván Gábor úrra czélzott, a ki a herczegnőt fogadta, legalább az
magára vette az élczet s nem késett a megoldással.

– Cospetto! Porolják biz a tieteket azok az osztrákok a Pó mellett.

A herczegnő azután rendeletet adott a bérszolgának, hogy hozassa föl
számára a villásreggelijét: theát, vajat, osztrigát, tengeri rákot és
ludmáj-pástétomot és sherryt hozzá.

– Nem tart ön velem? kérdé hamisan Gábor úrtól.

Az visszarettent.

– Herczegnő! kész vagyok önért a Vezuv torkába lemenni, ágyú
kereszttűzbe rohanni; de egy asztalt, a mely azokkal az ételekkel van
megrakva, a miket a herczegnő elősorolt, meg nem ostromlok, ha hátulról
belém kartácsolnak is.

– Jól van, hát fölmentem önt a mai napra s eleresztem a «Falcone»-hoz
gulyáshúst enni. Ugyan vigye el a szegény Dormándynét is egyszer
magával.

A szőke szépség készen volt rá.

– Tudja ön, légyottom van, mely nem kíván tanúkat, súgá ravasz
mosolylyal Blanka, mire Gábor úr visszahőkölt. Akkor aztán megmutatá
neki a tenyerében összegöngyölített névjegyet és csalfán kunczogott.

– Vagy úgy? mondá Gábor úr egészen megnyugtatva s aztán karját nyujtá
Dormándynénak, hogy elvezesse Falkonéhoz, a hová sietni kell, mert
különben nem kap az ember jó helyet.

– Kit vár a herczegnő? tudakolá tőle, a mint az ajtón kiléptek, a szőke
szépség.

– Hát csak azt a Vajdárt!

Ezt várhatja. Ez csak ellenség. S a pártfogók, gyámok és gondviselők nem
azért vannak a világon, hogy az embert az ellenségeitől megvédelmezzék;
elég, ha a jó barátaitól megvédelmezik.

A herczegnő, a míg a reggelit felhozzák, a fodrásznőért küldött, azután
a komornát hivatta: újra öltözött. Szép akart lenni. Az az, hogy
másformán szép, mint eddig.

S valóban, a mint készen volt a toillettjével s megnézte magát a földig
érő velenczei tükörben, magának is feltünt e változás. Karcsú alakja a
csipőn alól érő derék miatt sokkal magasabbnak látszott; emelte azt még
a feltűzött büszke hajfonadék is. Arczvonásait máskor a folytonos
csüggetegség, félelem lankadtakká tette, most az elbizakodottság egy kis
erőteljes gömbölyűséget kölcsönzött nekik s maga az arczszine is más
volt, mint tegnap. A délolaszországi napnak elég volt egy délelőtt az
arczára sütni ellenőrzetlenül, hogy azt valami egészséges aranyozással
futtassa be.

És a miről legkevésbbé ismert magára, ez a szemeiben ragyogó tűz. Honnan
vette ő mindezt kölcsön?

Attól a fegyvertől, a minek birtokába jutott.

«Az instruktiók 14-ik kacscsa!»

Mit bánta ő, mit kérdezte ő, hogy mi lehet a tartalma ennek a kacscsnak?
Elég volt neki azt tudni, hogy ilyen van. «Ő» mondta, hogy ilyen van,
tehát van. – Mit bánta ő, hogy mi lesz a következése annak, hogy ő erre
hivatkozni fog? Harag, perpatvar, vagyonvesztés, elitéltetés. Elég volt
azt tudnia, hogy van egy érczbevésett sor, egy letörülhetlen sor, mely
azt parancsolja, hogy az az ember, a ki őt szenvedélyével üldözi, a kit
ő gyülöl, – őt nőül ne vehesse. – Hogy ez a parancs benne van abban a
§-ban, az bizonyos. «Ő» mondta, hogy ott van, tehát ott van. Ez
megvigasztalta egészen. – Köröskörül betakarva érezte magát általa s
elbizakodott lett. – Alig várta, hogy jőjjön már az az ember.

A komornyikká öltözött férfi jelenté, hogy az étszobában fel van adva a
reggeli.

Blanka máskor annyit szokott enni, mint egy betegnek készülő gyermek;
most olyan étvágya volt, mint egy betegségből felgyógyult gyermeknek, a
ki siet helyrepótolni azt, a mit elmulasztott. Rendkívül ízlettek neki
az inyenczségek.

Mikor javában szedegeti ki az ezüst villácskával az osztrigákat
természetes csészéikből, jelenti a komornyik, hogy itt van az az úr, a
ki mindaddig gróf, a míg ki nem sül, hogy nem az.

– Hadd jőjjön be!

Azért Blanka nem zavartatta meg magát az étkezésben.

A «szép» ifju belépett.

A helyzet, a melyben a herczegnőt lelte, úgy látszott, hogy nem talált
bele a tervébe. Reggeliző asztal mellett; körüle sürgölődő egyenruhás
inassal. – Ez leront minden páthoszt.

– Ugyan kérem, adjon egy széket ez úrnak! mondá Blanka a bérszolgának –
s mintha szórakozottságból tenné – magyarul, mire az nagyot bámult. –
Ah! most elfeledtem, hogy az olaszok nem tudnak magyarul. – Grazie! –
(Kedves zavartan mosolygott.) Üljön le, uram. Megengedi, hogy
reggelizésemet végezzem? Az alatt értekezhetünk. Ez az úr egy szavunkat
sem érti; olyan, mintha négy szem között beszélnénk.

Ez metaphysice áll, de physice nem. Az olasz a magyar szöveget ugyan nem
érti meg, de a melodiát fel tudja fogni; a párbeszéd mimikai része pedig
egészen elesik, ha néző van jelen.

Vajdár hamisan fogta fel a helyzetet. Azt hitte, a herczegnő fél tőle,
hogy a régi iszonyat hatása alatt áll, ha őt látja; azért tartja maga
körül a bérszolgát s ez még táplálta rossz indulatait. A kitől félnek,
az hatalmat gyakorol. Pedig csalódott.

Megnyugtató szóval akarta kezdeni.

– Olajfa-levéllel jövök önhöz, herczegnő.

Erre a herczegnő hátrahajolt az inashoz.

– Igen! Beppo. A pinczér elfelejtett olajfabogyókat feladni, a mit
nagyon kedvelek. – Azután látogatójához fordult: «figyelek, uram».

Vajdár megütközött a hangon és beszéden. A herczegnőnek az ő
olajfa-leveléről nem annak metaphorai értelme, a békekötés jut eszébe,
hanem a becsinált olajbogyók?

Már maga a helyzet, hogy egy hölgy eszik az alatt, a míg egy férfi
beszél hozzá, nagyon egyenlőtlenné teszi a küzdelmet. Minden tányér egy
redoute. A beszéd versenytársra talál a csemegében. A jó izű falat
paralyzálja a hatásra szánt rhetori phrasist. A hölgy fogai alatt ropog
valami s ez bizonyítja a közönyt a beszéd iránt. S ez nem gátolja abban,
hogy minden váltott tányért és pohár vizet kegyteljes leereszkedéssel
köszönjön meg annak a bérruhás szolgának, a ki a napi zsoldért vette fel
háza cselédjelmezét. Míg a ház benső mindenese az előkelő felsemvevés
egész hideg sulyát érezheti.

Vajdár leült az odatolt székre s közelebb huzta azt.

– A herczeg, igérete szerint, követni kivánja a herczegnőt a kegy
útjára. Elküldte általam a legmagasabb helyen átadandó folyamodást, hogy
ismertessem azt meg.

Úgy hiszem, latinul van, s azt én nem érteném meg.

– A magyar szövegét felolvashatom.

– Fölösleges. A mily bizonyos vagyok a felől, hogy a magyar szöveg hű
fordítása az eredetinek, oly bizonyosan hiszem azt, hogy az eredeti rám
nézve a legelőnyösebb. Vegyük felolvasottnak.


XIX.

Vajdár gondolta magában: a herczegnő rövidíteni akarja az értekezletet s
hosszabbítani a reggelit, hogy a kettő egymást kitöltse. Csalódik. Mert
nem fogja kifutni. – Az okmányt letette a herczegnő asztalára.

– A herczeg úgy akar elválni hitvesétől, mint atya leányától.

– Ezt magától is hallottam.

– Jó indulatával akarja környezni továbbra is a herczegnőt.

– A mire hálás szívvel gondolok.

– A békés megegyezésnek nehány prózai pontja is fordul elő.

– Azokhoz én keveset értek.

Vajdár más iratcsomót vont elő oldalzsebéből.

– A herczegnő móringleveléről van szó. A herczeg nejének a
házasságkötéskor egy millió ezüst forintot móringolt.

– Nem tudom. Bátyáim készítették a házassági szerződést. Én csak
aláirtam; azt sem tudom, mi van benne?

– A válóperben ez is lényeges kérdést képez. Ha a nőnek kedvez az
itélet, akkor az egész móringot megkapja, ha ellenére szól, akkor az
egészet elveszti. A herczeg ebben is kiegyezést ajánl. A móring nem
fizettetnék ki, hanem a herczeg azon összegtől járó hatos kamatot holtig
tartó évi járadékul rendelné a herczegnőnek. – Megelégli-e ezt
herczegnő?

– Nagyon soknak találom.

– A herczeg büszkeségét keresi abban, hogy elvált neje az őt megillető
fényben tündököljék a világ előtt. Még többet is ajánl. A herczegnőnek
átengedi palotája felét, hogy abban lakjék.

– Hogyan?

Vajdár kapott rajta, hogy végre mégis adhatott fel egy olyan themát,
melyet a herczegnő nem ért meg rögtön, nem mondja rá, hogy jól van!
Ebből lehet hosszas értekezést szőni.

Hanem a herczegnő étvágyának sem akart vége szakadni. Már meg azokat az
apró kis piros retkecskéket kivánta meg, a miket «római szentelt retek»
czím alatt hordanak szét a hivő világba s a mikből egy csomóval, ha
egyenkint meg akarja az ember mind hámozni, igen szép időközt be lehet
tölteni.

Vajdár egész építész lett; hogy szemléletileg felfoghatóvá tegye a
dolgot, közelebb kellett huzódnia a herczegnőhöz s a kezében tartott
okiratok gyakorlati segélyével megmutatni az asztalon, hogyan képez a
Cagliari szögletpalota egy kettős szárnyú görög Π betű alakú építményt,
melynek két külön kapubejárata, külön lépcsőzete van. Az egész egyenlő
két részre van osztva, a mik közt az összeköttetést egy, az udvarán
keresztül épített fedett karzat képezi, melynek a nő lakosztályához
vezető ajtaja azonban be van falazva. Maga a palotához tartozó kert is
kőfallal és a fölött vasrácscsal kétfelé van osztva, két külön kertész
gondja alatt. Épen így el vannak választva az istállók és az udvarok;
úgy, hogy a kívülről egynek látszó palota tulajdonképen két egészen
különálló épület, melynek összekötő csarnokát a bennlakó férj és
feleség, a mikor tetszett, kinyittatta, a mikor nem tetszett,
befalaztatta. A herczegnő utoljára azt mondta rá, hogy azt sem bánja.

– Tehát, mikor Rómában fogok időzni, akkor a Cagliari-palotába szállok;
de remélem, ez nem tesz annyit, hogy örök időkre Rómában kell laknom.

– Azt hiszem, hogy most egyelőre huzamosb ideig fogja azt tenni a
herczegnő, a nélkül, hogy valaki kényszerítené, vagy csak rábeszélné is
erre.

– Pedig haza akarok menni Magyarországba. Azt tudja ön, hogy nekem saját
birtokom is van.

– Az az, hogy családi hitbizomány.

– Az nem tesz különbséget; püspök nagybátyám végrendelete nem köt hozzá
más feltételt, mint hogy római katholikus maradjak. Én szándékozom a
nyarat a bánáti uradalmamban tölteni.

– Azt nem teheti a herczegnő; azon egyszerű okból, mert a kastélyát
leégették a ráczok.

– Leégették? Erről nekem tiszttartóm nem irt semmit.

– A mire megint igen jó oka volt neki, miután őt magát meg a saját háza
küszöbére fektették s ott vágták le a fejét.

Még ez sem rontotta el a herczegnő étvágyát. Nagyon jónak találta a
sardinákat. Vajdár azt olvashatta az arczáról, hogy nem hisz el tőle a
herczegnő semmit, akár jót, akár rosszat beszéljen.

– Lángba készül borulni az egész világ, herczegnő; s higyje el nekem,
hogy ez az utolsó sziget, a hová azok menekülhetnek, a kik nem akarják a
hajukat elperzseltetni. Egyedül Róma a béke szent helye.

– A miről tanuskodnak a Cagliari-palota ablakaira felrakott vastáblák.
És mit gondol ön: szabadságomban állna nekem akkor saját magamnak
választani meg új környezetemet?

– Minden bizonynyal. Azonban a herczegnőnek saját érdekében fog állani,
hogy olyanokkal vegye magát körül, a kik ez ország nyelvét értik s
szokásait ismerik.

– S e szerint, ha mostani házasságunk feloldatnék s ha nekem ismét
kedvem jönne férjhez menni, rajtam függne-e, hogy izlésem szerinti
férjet válaszszak?

Ez már sok volt! Ez annyi, mintha a kalitkába zárt tigris előtt valaki
nyers húst szeletel.

– Kétségtelenül, herczegnő; dörmögé fogai közül Vajdár, dühös
pillantásokat vetve a herczegnő széke mögött álló inasra.

Most a herczegnő egyszerre megváltoztatta a harczmodorát. Meg akarta
mutatni ellenfelének, hogy ki mer lépni sánczai közül s őt a nyilt síkon
szembe várni.

– Caro Beppo. Hordja ön el az asztalt s aztán, kérem, maradjon künn, míg
nem hívom s addig ne jelentsen be senkit.

Most tehát egyedül maradtak. Nem gátolta Vajdárt semmi, hogy beszélje
el, mit tud még?

S Blanka oly merész volt, hogy egy perczre felállt a tükör előtt,
megnézte magát deli módon, ha elég szép-e?

S aztán még ő előzte meg a támadást.

– És mind e kedvező fordulatot önnek köszönhetem, nemde?

– Nem dicsekedés tőlem, ha azt mondom, hogy «igen». Ön ismeri a
herczeget. Neki több szeszélye van, mint Caligulának. Őt tanulmányozni
kell. Vannak rossz órái, a mikor egy angyalt képes belefojtani a sárba;
máskor meg az ellenségeit keresi föl, hogy titokban jót tegyen velük. Ön
ellen majd határtalan dühöt árult el, majd meg a vezeklésig menő
bánatot; majd gyilkolásra, majd meg öngyilkosságra volt ösztöne. Majd az
az ötlete volt, hogy önnek pokolgépeket, mérgezett bokrétákat küldjön,
majd meg az, hogy felmenjen a velenczei campaniléra, vagy a bécsi
István-toronyba s onnan levesse magát. Némelykor aztán voltak olyan
tiszta időközei, a mikor saját magáé volt: az igazi, nemes, lovagias,
keresztyéni nagy lélek. Az ilyen drága napokat ellesni, azokat a
herczegnő érdekében felhasználni volt az én feladatom. Hogyan
teljesítettem, azt mondják meg ezen iratok. Csekélység volt-e e feladat:
Cagliari herczeget rávenni, hogy felejtse el haragját, nevetségessé
tételét, sértett büszkeségét, férfiui megaláztatását, hogy idejőjjön,
leküzdve ideges iszonyatát a lázongó csőcselék ellen, a ki orgyilokkal
fenyegeti s petárdákat hajigál az udvarára s menjen térden azon
fejedelem elé, ki hónapok előtt ajtót zárt előtte, – önért, az elváló
nőért könyörögni? azt itélje meg a herczegnő maga, ki ismeri jól a
herczeget.

– Nem tagadom, hogy ez nehéz feladat volt; szólt a herczegnő, annyival
is inkább, minthogy önnek még azzal a nehézséggel is kellett küzdenie,
hogy legutóbbi találkozásunk óta huzamosb ideig a rablók által foglyul
volt letartóztatva.

Vajdár az ajkába harapott. Ez úgy hangzik, mintha irónia volna. Ezzel
tán azt akarja mondani a herczegnő, hogy neki azt a feladatot teljesítni
természeti lehetetlenség volt.

De nem! Hol venné magát az irónia ez együgyű gyermekszívben? Ez ártatlan
arczvonások között nincs helye a gúnynak.

Blanka sietett a rossz hatást jóvá tenni rögtön.

– És azt a fogságot is én miattam szenvedte ön?

A hangban részvét volt átérezhető.

Vajdár azt hitte, hogy lehet merni valamit.

– Ah! ez az én szenvedéseim legkisebbike.

A herczegnő mondá:

– Nem fogok önhöz háládatlan lenni.

A hangban hév volt és bensőség.

– Hallgasson rám, uram. Ha ez az én fájdalmas ügyem akként lesz
megoldva, a hogy ön azt nekem előadta, s a mi nagy részben az ön műve
volt, én mindazon javadalmakat, az egész évdíjat, a mit a herczeg
számomra szánt: hű fáradozásaiért önnek engedem át; magamnak nem tartok
meg mást, mint arany szabadságomat.

Vajdár arcza kigyulladt. Jó szinész volt! el is tudott pirulni, mikor
arra került a sor.

– A herczegnő megtartotta a régi megvetés hangját egy nyomorult iránt,
ki szemeit az elérhetlenek után meri fölemelni. Ez bűnöm és egyuttal
erényem is. Ha a herczegnő minden vagyonát nekem adná s még azon felül
ezt az egész világot: még akkor sem adna nekem semmit. Mindezt nem
fogadnám el cserébe egy nyájas, jó szava helyett. Vakmerőség tőlem, a mi
után törekszem, de a szenvedély mindenre jogot ád. Ön ismeri a gigászok
regéjét, kik hegyeket hegyekre raktak, hogy az istenek közé feljussanak.
Én képes vagyok hasonlót tenni.

A herczegnő kiváncsi volt megismerni azt a Peliont, Ossát, a mik az
Olympot ekként megközelítik s Vajdár kiolvasta kérdő tekintetéből ezt a
kiváncsiságot.

– A herczegnő nem nézne le engem, ha rangjabeli volnék. Az fogok lenni.

– Szerencsét fogok kivánni hozzá.

– A herczeg azt igérte önnek, hogy ha megszünik férje lenni, egyesség,
kibékülés szerint: akkor atyja fog lenni. Nekem is azt igérte.

– Hogy önt fiává fogadja?

– Hogy engem fiává fogad.

– S ugyan mi oka lehet rá?

Vajdár eltakarta félkezével arczát. Szeméremérzetével küzdött.

– Ne kivánja a herczegnő, hogy szegény jó anyám szégyenét bevalljam s
helyette piruljak. Ő szerencsétlen volt. Balsorsának szülötte én vagyok.
S kinek e balsorsot jóvá tenni kötelessége, – az a herczeg.

Blanka egymásba csapta tíz ujjait, a mi azt is fejezhette ki, hogy
fölöttébb meg van lepve e fölfedezés által; de ilyenformát is
fejezhetett ki, hogy «oh te országos gazember! Képes vagy az édes anyád
tiszteletreméltó hamvait meggyalázni, hogy becsületes származásod
helyett egy herczegi korcsnak hazudhasd magadat!»

– Ez valóban érdekes és meglepő fordulat ebben a mi regényünkben! mondá
a herczegnő csaknem pajkos kedvcsapongással. És én ezt annyival inkább
valószinűnek tartom, mert már láttam négy vagy öt drámát, a minek
ugyanez a kifejlődése. «Nincs a kis ujjad kitörve a ballábadon?» –
«Igen!» – «Ugy az én fiam vagy!» – «Nincs a nyakadon hátul egy nagy
anyajegy?» – «De van!» – «Hozd ide; te az én fiam vagy!» – «Hol kaptad
ezt a kettétört érem egyik felét?» – «Haldokló anyámtól.» – «Keblemre,
fiam!»

A herczegnő tapsolt a kis kezeivel.

– Ez nagyon derék! Nagyon derék! Ezért mondta a herczeg, hogy ha
elválunk, csak változni fog a viszony közöttünk, nem megszakadni. Ezért
ajánlotta hát fel jövendő lakásomul palotája felét. És így nekem még a
Cagliari-czímről sem kellene lemondanom. Mily meglepetés ez!

Vajdár csakugyan elhitte, hogy egy könnyenhívő gyermekkel van dolga, a
ki meg hagyja magát fogni együgyű mesékkel.

– És már most érteni fogja a herczegnő, honnan vette az én lelkem
kölcsön azt a vakmerőséget, hogy elinduljak üldözni a holdvilágot s
lessem azt a láthatáron, hogy elfoghassam, mikor feljön?

A szép holdvilág azonban még nem volt elfogva.

Mikor már minden meg volt neki magyarázva, akkor elővette oldalzsebéből
azt a ma reggeli névtelen levelet, a mit előbb ki kellett simítania a
térdére fektetve; mert bizonyos kézben nagyon összegyűrődött, sőt egy
olajfestékes hüvelykujjnak az önlenyomata is ott maradt rajta.

– Ugyan kérem, olvassa el ön ezt a levelet és magyarázza meg még ezt is.

Vajdár, a mint elolvasta azt a levelet, akkor vette csak észre, hogy ő a
szinleg hátráló ellenség által egy valóságos tűzakna fölé engedte csalni
magát s most mindjárt a levegőbe röpítik. – Itt teljes hadi készülettel
vártak rá!

Vakmerősége még most sem hagyta el. Tökéletes gonosztevő volt. Arcza
elsápadt az ijedségtől és boszúságtól; hanem azért nyugodt maradt.

– Ügyetlen bohózat az egész! szólt, az asztalra vetve a levelet.

– De kinek lehetne érdekében – az én rovásomra – ilyen bohózatot
kigondolni?

– Azt is megmondhatom. Én ismerem e kézvonásokat. Ezt a levelet
Caldariva marquisnő irta.

– Caldariva marquisnő? Hát ő itt van?

– Természetesen. A herczeg nem utazik sehova nála nélkül.

– Mit bánom azt! – De ugyan mi oka lehetne Caldariva marquisnőnek
rágalmazni saját magát? És azután megakadályozni azt, hogy a herczeg
felesége lehessen. Erre igen nagy okának kellene lenni.

– S az ok elég nagy. – A féltékenység.

– A féltékenység? kiálta fel bámulva a herczegnő s egy tekintet az
előtte álló arczára, megmagyarázta neki a többit.

Ez a szépsége tudatában elbizakodott, diadal-mosolygó férfi-arcz haragra
gyújtá vérének minden cseppjét. Eszébe jutott, hogy ez az ember, a ki
egy pillanatban elég vakmerő az ő ura feleségének kérőjeként megjelenni,
ugyanabban a pillanatban be meri vallani azt, hogy ő az ő ura
szeretőjére nézve féltékenység tárgya. S még mosolyog hozzá!

Ezért a mosolyért képes lett volna őt összezúzni!

Össze is zúzta.

Hol az a halálos fegyver? A «14-ik §.!»

Már felhúzta a sárkányát: már rajta tartá az ujját a ravaszán.

– Uram! Én nagyon megtisztelve érzem magamat önnek ragaszkodása által.
De hazudni nem tudok. Oktalan reményeket táplálni nem akarok. E tárgyról
ma beszéltünk utoljára.

– S ha ez volna az egyenes föltétele a herczeg beleegyezésének az
egyértelmű eljárásba?

– Én a kegyelem útjához folyamodtam, s nem hiszem, hogy ahhoz a herczeg
beleegyezése kivántatnék.

– Tapasztalni fogja a herczegnő az ellenkezőt!

– És akármit fogok tapasztalni, én igéretemet le nem köthetem önnek,
miután jól tudom, hogy egy kettőnk között kötendő házasság a római
egyházjog cánonai szerint eleve semmis lenne.

– Ah, a herczegnő tanulmányozta az egyházjogot? Ez épen olyan hiba, mint
mikor a beteg orvosi könyvet olvas. A herczegnő bizonyosan a 10-ik §-ra
emlékezik, mely megtiltja a fiunak az apjától elvált nőt feleségül
venni; de nem olvasta tovább, a hol az instructiók végén az mondatik,
hogy a mely házasság kegyelem útján semmisnek lőn nyilatkoztatva, az,
mint soha nem létezett, akadályt nem képez.

Most azután egyenesen a mellének szegezte a fegyvert a herczegnő, oda a
hetedik és nyolczadik borda közé, a hol a szív dobog.

– Én nem a 10. §-ra czéloztam. A mi közöttünk akadályt jelöl meg, mely a
házasságot semmissé, lehetetlenné teszi, – az az instructiók
tizennegyedik paragraphusa.

Eldördült! – odatalált!

Mint a halálra sebzett tigris, ugrott fel helyéből a férfi, s kezével
széke támlájára támaszkodott.

A vad düh, a rémület e kifejezésétől a herczegnő megrettent.

Mi volt ebben a fegyverben, hogy oly halálosan talált?

A szép, mosolygó férfi-arcz hogy átváltozott egyszerre!

Mint mikor a pusztában lakó szent a hetæra képében csábító sátánnak
arczához vágta a feszületet s arra az egyszerre visszakapta ördögi
arczulatát. Ez egy tetten kapott gyilkos torzképe volt! e hátraszegett
ajkakra, az összeharapott fogakra, a kigyóvá tekerült szemöldökre, a
fehérüket felülről megmutató szemekre, e galvanicus mosolygásra sok
álmában vissza fog emlékezni, a ki azt maga elé idézte.

– Ki tanította önt erre? kérdé vaczogó fogakkal Vajdár, s ajkain
megjelent az a kis fehér nyulós csepp, a mi az őrültek és dühödtek, a
megrémültek beszéde közben szokott feltünni, s vándorol a felső ajkról
az alsóra s megint vissza.

A herczegnő rémülten lépett vissza előle.

– Ezt csak egy ember mondhatta önnek! – Tudom, ki az! – Boszút fogok
állni önön is. – De annak, a ki önt erre megtanította, – üldözője leszek
a földön és a sírban!

S azzal fölkapta az asztalról a békeokmányokat s kettéhasítá
valamennyit.

Aztán még egyszer megmutatta a herczegnőnek ijesztő arczulatát s
elrohant.

Beppo sietve jött utána a terembe s úgy látszik, nagy volt a csalódása,
hogy a herczegnőt nem találja vérében heverve, kilencz tőrdöféssel
keresztül szúrva.

– No, ezzel az urral, akárki volt, nem szeretnék egy szűk utczában
egyedül találkozni!

Blanka azt mondta Bepponak, hogy az eltávozott úr számára soha sem fog
többé idehaza lenni, s azzal kiküldte azt, hogy egyedül maradjon.

Elgondolkozott azon, a mi most itt történt.

Hogy egy férfi, egy kevély, büszke alak egyetlen egy szótól így
megrettenjen. Hogy egy szó elég legyen azt a láthatár széléig
elhajítani!

Tehát igaz volt, csalhatatlan volt, a mit az a másik férfi mondott neki;
– soha többet nem fogja őt e szó kimondása után szerelmével üldözni,
hanem csak gyűlöletével. Igy van az jól.

De az eltaszított azzal fenyegetőzött, hogy azon fog boszút állni
nemcsak a földön, de még alvó porában is, a ki őt erre megtanította. Ime
egy ember, a ki kész üldözni még üveggé átlényegült alakjában is azt, a
kit ember alakban meggyűlölt!

Értesíteni kellene Manassét arról, a mi megtörtént; figyelmeztetni, hogy
veszély fenyegeti. Rómában «most» az orgyilok nagyon olcsó. Nem rég egy
lapszerkesztőt szúrtak le iróasztala mellett. Itt ez az ellenbirálat.

De hogyan lehessen őt figyelmeztetni? Hátha minden ember kém, a ki csak
körülötte van; maga Beppo is? Hogyan tudhatná különben a herczeg még azt
is, hogy merre utazott a neje Manassé kiséretében? A Colossæumban
találkozásáról még ma nem tud senki: holnap már azt is megtudhatják.
Kiben lehet bízni a szent városban, a hol mindent meg lehet kapni –
borravalóért? s a hol a hűség nem tart tovább, mint a meddig a borravaló
tartott.

Legelébb azt kellett megtudnia, hogy mi volt a veleje annak a végzetes
szónak?

Alig várhatta, hogy Zimándy hazajőjjön. Pedig ez is sietett. Kiváncsi
volt megtudni a találka eredményét.

– Nos, hát? Mit végeztek, herczegnő? Volt első szava.

– Én nem kötöttem békét.

– S miért nem?

– Azért, mert a béke drágább lett volna, mint a háború.

– Akkor jól tette a herczegnő. És így félbeszakadt minden egyezkedés?

– Egészen elszakadt. – Nézze ön ezt a levelet.

Blanka a ma reggel kapott névtelen levelet odanyújtá az ügyvédnek.

Az elszörnyedt rajta. Dormándynénak is odaadták, hogy olvassa el. Az el
akart ájulni.

– Pokoli gondolat! S én képesnek hiszem erre mind a hármat. Ezt a
levelet szeme elé tartotta a herczegnő Vajdár uramnak?

– Bizonyosan.

– Azért rohant hát el innen olyan furibundusan.

– Ön már ezt is tudja?

– Még a kapus is arról beszél. Úgy rohant el, hogy csaknem megfogták a
cselédek.

– Dehogy fogták, az ő zsoldjában vannak. – Holnap kiköltözöm ebből a
hotelből. Kerestessen ön nekem egy magánlakást.

– Már van is. Rossi grófék kiköltöznek a követségi palotából s egy házat
fogadtak ki. Nekem izentek, hogy ha a herczegnő meg akarná azt velük
osztani, megférnének benne.

– Oh annak nagyon örülök.

Pedig nem örvendetes dolog ez; mert Rossi kegyvesztett lett s vele
együtt az egész mérsékelt szabadelvü párt elvesztette befolyását a
Vatikánban; most aztán csak a két szélsőség huzakodik egymással: a
reactió és a circolók.

Mit tudta a herczegnő, mi az a reactió, meg azok a circolók? Ő csak arra
gondolt, hogy meg fog menekülni kémeitől és üldözőitől s a baráti háznál
még Manasséval is találkozhatik.

– Most már kérni fogom önt, siettesse perünk eldőlését.

– Hiszen épen abban járok!

– Engedjen egy kiváncsi kérdést tennem. Ön a házassági titkos
instructiókat könyvnélkül tudja, nemde?

– Akár a miatyánkot.

– Emlékezni fog ön rá, hogy mit tartalmaz a 14-ik §?

– A 14-ik §? – Azzal hála Istennek nekünk semmi bajunk.

– Miért «hála Istennek» e miatt?

– Azért, mert a 14-ik §. azt mondja, hogy semmis a házasság, ha az egyik
házasságra lépő fél valamely oly bűntettet követett el, a minek több
esztendei fogság a büntetése.

Most már mindent megértett Blanka.

Manassé oly bizonyítékot tart a kezében, melyet ha föl akarna használni,
boszúja tárgyát letaszíthatná vele az aljas gonosztevők sorába, a honnan
nincs fölemelkedés. A pokolból vissza lehet még jönni, de az emberek
megvetéséből soha. Az egy olyan börtön, a minek nincs ajtaja. Az egy
olyan halál, a miből nincs feltámadás.

És Manassé nem akarja e rettentő boszút végrehajtani halálos ellenségén.
Engedi őt azzal a láthatatlan koporsóval, melylyel körül van zárva,
járni a világban, csak egyszer-egyszer koczczint egyet a koporsó
födelén, figyelmeztetve, hogy a ki halott, az járjon Istennel.

Ezért a dæmoni düh a megszégyenített arczán.

Azt nem tudja, mennyit bir a herczegnő az ő veszedelmes titkából? De azt
bizonyosan kitalálhatja, hogy a mit bir belőle, azt Manassétól kapta
kölcsön.

Blanka, a mily mértékben tanulta rettegni az egyik férfialakot, oly
mértékben érezte a másik varázshatalmát növekedni lelke fölött.


XX.

Eddig Blanka csak vendég volt a sors asztalánál, a kinek szabadságában
áll lamentálni a fölött, hogy hogyan tudja a szakács így elrontani az
ételeket? A mint azonban a magánházhoz átköltözött, alkalma lett a
tűzhelyhez is közel jutni s megérteni, hogyan készülnek azok a keserű
falatok, a miket az az universalis szakács, a kit majd kormánynak, majd
gondviselésnek, majd reactiónak, majd népképviseletnek, majd
önuralkodónak, majd forradalomnak, majd diplomatiának neveznek, a
szegény spártaiak közasztalára feltálal? – Rossiékkal itt mindennap
érintkezett, kiktől csak egy corridor választotta el, s azoktól sokat
megtudott, a mi a világban történik.

Gábor úr nem költözött el a vendéglőből a herczegnő magánszállására; bár
hely lett volna ott a számára is elég. Mondhatta volna őszintén, hogy
«megvallom az igazat: én tisztelem, becsülöm azt a derék urat, Rossit,
de hiába, a korcsma csak korcsma!» az ember azt nem találja fel sehol, a
mit itt talál, azért maradok a vendéglőben, a hol mindent megkapok, a
miért megfizetek. E helyett azonban azt mondta a herczegnőnek:

– Megvallom az «igazat». Én ugyan már torkig vagyok a római
vendéglő-lakással, – de nem állhatom ki Rossi grófot, a kit mindennap
kellene látnom s a ki nem az én contentumomra való ember. Elismerem,
hogy okos, felvilágosodott fő; tiszta, feddhetlen jellem, példátlan
családapa. Ha elvtársam volna, büszke lennék rá; ha ellenfelem volna,
örömest együtt laknám vele; de egyik sem. Ő mindig békíteni akarja a
küzdő ellentéteket; ő mikor már a két tábor egymással meg akar ütközni,
egyiktől a másikhoz jár, hogy kibeszélje kezükből a fegyvert. Ha az
egyikkel beszél, azt csitítja, ha a másikkal jön össze, azt capacitálja.
Szüntelen alkuszik, békéltet, transigál. Az ilyenek a
legkiállhatatlanabb emberek. Szakasztott mása Adorján Manassénak!

Ha tudta volna, hogy milyen nagyon felverte a becsét azzal mind a
kettőnek Blanka előtt!

– Én tehát a herczegnő kegyes engedelmével továbbra is itt maradok, a
leveleim is ide vannak már utasítva. Hanem mindennap teszem
tiszteletemet és referálok az ügyünk mibenállásáról.

A herczegnő aztán, a mint közelebbről megtanulta ismerni a diplomatát,
kinek családja oly régi pártfogója volt: csakugyan rájött, hogy az ilyen
ember nem ennek a világnak, s különösen nem «ennek» a Rómának való.

Ott már akkor nem volt más a küzdtéren, csak a két «vak óriás»: a
reactió és a forradalom. Csak azt lehetett kérdeni, hogy vaktában melyik
találja főbe a másikat? s ha a másikat nem, kit üt le vaktában?
Bizonyosan azt, a ki kettőjük közé áll.

E küzdelem képezte az ő ügyének mérlegét is.

A mérsékelt szabadelvüek befolyása megszünt a Vatikánban, azóta e kettő
közül az egyik várt a herczegnőre: ha a feketék győznek, akkor őt
becsukják egy kolostorba, holtig tartó vezeklésre, ha pedig a vörösek
győznek, azok agyonverik Cagliari herczeget is, meg a válni akaró
feleségét is, – azért, mert aristokraták.

A külesemények hol az egyik hatalmat kerítik felül, hol a másikat. Néha
egymáson henteregnek, hogy nem tudni, melyik van fölül, melyik alul?

A herczegnőnek gyakran meg kellett látogatni ** grófnét is, azon
nagyhatalom követének feleségét, mely az osztrák nagykövet távollétében
a Rómában levő osztrák és magyar alattvalók ügyeire védnöki befolyást
gyakorolt. Ez úton kapta a herczegnő a hazájából érkezett tudósításokat
és pénzösszegeket.

** grófnénál gyakran találkozott azokkal a nevezetességekkel, a kik a
politikai reactió szálait szőtték-fonták. A követ nejének termei voltak
az ő jól ismert fészkük. S a rómainak az asszonyok számára is van tőre,
ha útjában állnak. ** grófnéról kényes természetű kalandokat
hireszteltek el, a miknek nem volt ugyan semmi alapja, de a miket annál
könnyebben elhittek, mert a grófné atyja szinész volt s ő maga is
leánykorában ünnepelt szinésznő, s arra mindent rá lehet fogni.
Képzelhetni az olasz nő (mert olasznak született) boszúvágyát a nép
ellen, mely ilyen tőrszurásokkal akar megsemmisíteni egy asszonyt!

Blankához ** grófné igen szives volt s estélyeire meghívta, barátnőjével
együtt, kinek szőke szépsége, vidám kedélye s tiszta német beszéde «ezen
termekben» sok hódítást szerzett. Jellemzi a grófné estélyeit az, hogy
ott az olaszok németül beszéltek; pedig a grófné maga egy szót sem
értett ezen a nyelven.

Egyszer tréfából azt mondta Blanka a szép Dormándynénak:

– Te még meghódítasz valami szép ifju olaszt s az elrabol tőlem s akkor
szépen egyedül maradok a világban!

Mire a szőke szépség így felelt:

– Herczegném, lelkem. Ha minden olasz összetenné minden erényeit, s
aztán minden hibáit a tengerbe vetné, így kinálna meg magával, még sem
hagynálak el tégedet érette.

A herczegnő nagyon meg volt hatva e ragaszkodás által. Egy hű szív hát
mégis van, mely vele együtt érez.

A világ pedig egyre zűrzavarosabb lett.

Itt maradni a szép Rómában is kín volt már; hazamenni a jó
Magyarországba is fájdalom volt már. – S az idő nagyon a nyárba haladt
bele.

Egy napon nagy búsan állít be Blankához Gábor úr: sugárzott az arczáról
a szerencsétlenség.

– Sehogy sem akar előre haladni az ügyünk. Nem jött még rá a herczegnő
az okára?

A herczegnő ezerféle okot gondolt; de egyet se jelölt ki, mint
bizonyosat.

– Én már rájöttem. – Az én személyiségem az oka, a miért a herczegnő
ügye szenved. Ez csakugyan nem volt a herczegnő ezer gondolatai között.

– Ugy van. A gát, a melyen fel vagyunk akadva, az, hogy a herczegnő
ügyvédje protestans.

Ez bizony meglehet, hogy úgy van.

– Ezen most csak két mód van segíteni: – vagy a herczegnőnek más
ügyvédet kell vallani, a ki a római egyházközséghez tartozik: ez a
hosszabb út; – vagy pedig nekem kell rögtön áttérnem: ez a rövidebb.

A herczegnő eleinte azt hitte, hogy Gábor úr tréfál s elkezdett nevetni.

Zimándy azonban megtartá ünnepélyes komolyságát, s mint a ki meg van
győződve áldozata nagyságáról, ünnepélyes lemondás hangján folytatá:

– Igen, herczegnő, én képes vagyok lemondani atyáim hitéről, tűrni az
«egész világ» gúnyhahotáját, azért, hogy a herczegnő ügyét diadalra
segítsem. Még ma megyek a bibornokhoz, a kin megfordul minden s
felkérem, hogy legyen keresztapám.

Blanka most már látta, hogy ez egészen komoly állapot s kezdett
elérzékenyülni.

– Ez lesz a döntő sakkhúzás az ön ellenségeinek cselszövényei ellen. Én
ezt föltettem magamban – és végrehajtom.

– Uram, ez olyan adósság lesz rajtam, melyet soha sem leszek képes
visszafizetni.

– Csak diadalra vezessen, s én megtalálom abban jutalmamat! mondá a
derék férfiu nemes páthoszszal; a miért a herczegnő forrón megszorította
a kezét, s még könyezett is.

Mégis vannak jó emberek a világon, a kik az ügyefogyottakért még
áldozatra is képesek!

Mikor a herczegnő ezt elmondta Dormándynénak, az meglepetést tanusított
arczkifejezésében s szavakban is igyekezett visszaadni azon
nagyrabecsülést, mely az elhatározás folytán keblében Zimándy úr
irányában keletkezett.

A jelzett áttérési tény csakugyan a maga szokott ünnepélyességével végbe
is ment; még a lapok is nagy dolgot csináltak belőle, s senki sem
kételkedett rajta, hogy a keresztapai ajándék a herczegnő perében
hozandó kegyelmes itélet fog lenni.

Rá egy hét mulva meg is hozatott az itélet.

A házastársak elválasztattak; de úgy, hogy a herczegnőnek soha, Cagliari
herczegnek pedig addig, a míg elvált neje él, új házasságra kelni nem
szabad.

A herczegnő fölött tehát be volt csapva a koporsó. De egyuttal oly
módon, hogy a koporsófödéllel Caldariva marquisnő menyasszony-köntösének
a szegélye is oda lett csiptetve. Az sem siethet az oltárhoz, a míg a
szegény élő-halott porrá nem omlik.

Ha volt valaki, a ki boszút akart állni mind a két asszonyon: czélját
érte.

Az itélet többi része mellékes dolog. Hogy Cagliari herczeg köteleztetik
tizenkétezer arany évdíjt adni Zborói Blanka herczegnőnek (ki czímét
megtartandja) s azonkívül a Cagliari-palotának a Tiber felé néző
osztályát örökös lakásul; hozományát és ékszereit kiszolgáltatni; ezen
vívmányok már Zimándy úr diadalainak részei; mert hiszen jöhetett volna
olyan itélet is, mely Blankától még az évdíjat és palotát is megtagadja,
s ezt tekintve, még sem lehet mondani, hogy a hitváltoztatás már e földi
árnyékvilágban is meg ne teremte volna gyümölcseit.

Igaz ugyan, hogy egy sulyos fentartás volt kötve e világi jók
élvezetéhez: nevezetesen az, hogy Zborói Blanka szüntelen Rómában
tartozik maradni. Ez az itélet természetéből folyik. Miután a másodszori
férjhez menés meg lett tiltva neki, kellett gondoskodni a birónak arról,
hogy az elitélt nő kellő felügyelet alatt maradjon. S ennek még
leggyöngédebb módja volt az, hogy a Rómában lakásra köteleztetett; mert
azt is tehették volna, hogy valami kolostorba utasítsák élethossziglan.

Azon idő óta, hogy a vendéglői szállását magánlakással váltotta fel a
herczegnő, többé nem találkozott Manasséval. Ez bizonyosan került minden
alkalmat az összejövetelre. Csak onnan sejtette, hogy még Rómában van,
hogy egy napon Rossiéknál meglátta azt a festményt, melyet Adorján a
Colossæumban készített, ott hallotta, hogy ezt most fejezte be a hajdani
jó barát, s névnapi ajándékul küldte a grófnak, s hogy most egész
lélekkel hozzáfogott festészeti tehetsége kifejtéséhez.

Az itélet kimondása után aztán Manassé meg volt a herczegnőre nézve
halva. Halva volt már ő rá nézve az egész világ. Olyanná volt rá nézve
átalakítva az egész föld, mintha ismeretlen planétába volna áthelyezve,
melyben az ő fajához hasonló faj nem létezik; a hol ő maga csak egy
párjanélküli csodának lézeng megértetlenül.

Egy nő, a kinek meg van tiltva szeretni.

Tizenkilencz éves korában!

S milyen hosszú lehet még az élet!

És ezalatt soha sem szeretni! Nem álmodni, nem ábrándozni, nem
reményleni.

Még ha bezárták volna egy kolostorba, könnyebben elviselhetővé teszik
vala a sorsát. Ott zárt fal keríti el az emberiségtől, vasrácson
keresztül látja csak a világot: körülvéve magához hasonló tört
szivektől, azoknak a bánatában föloszthatná a magáét. Csábító világi
öröm nem kisérhetné többé. De meghagyták neki az egész világot, úgy a
hogy áll, a hogy mozog, nő és fogy, csak épen a napot vették ki belőle.
Járhat, a merre tetszik; beszélhet, a kivel akar; hanem mindenki tudja
felőle: oda van irva a két szemölde közé: «nem szabad szeretned».

Blanka meghajolt fővel fogadta a csapást. Isten akarja így. Az
egyháznak, a vallásnak érczbevésett törvényei vannak, a mik
hatalmasabbak a természet törvényeinél. Meg kell azok előtt hajolni.
Ezek a birák csalhatatlanok s tőlük nincs feljebb hivatkozás sehová,
senkihez.

Hiszen még ez az itélet is jótétemény. Csak egy örömtől foszt meg; de
ezer szenvedéstől szabadít meg. Most már nem üldözheti senki. Legfeljebb
kémkedhetnek utána. Az pedig sikertelen áhitozás lesz. Blanka üvegfalú
házban lakhatik.

Az itélet kimondása után rögtön átköltözött a számára rendelt
palota-osztályba s a nagy háztartásnak megfelelő cselédséget fogadott.
Jövedelme saját vagyona után is volt annyi, mint a mennyi a herczeg
részéről meg volt számára itélve, minden kényelmet megszerezhetett
magának.

A palotával, melybe beköltözött, egészen meg lehetett elégedve. Az a
nagy Cagliari-építmény déli osztályából állt, melynek csak egy terme
feküdt északnak, három ablakkal a piaczra. A piaczi homlokzat többi
részét a herczeg lakta, s a herczegnő lakosztályának hossza a
Tiber-parton nyúlt végig, a honnan az Angyalvárra és Vatikánra lehetett
látni.

A herczeg lakosztályának kapuja a piaczra nyilt, a herczegnőé a
Tiber-partra. – Azontúl egy hosszú fal következett, melynek párkányát
kihajló olajfák lombja s kuszó rózsák átnőtt sátora takarta be, s e
kertnek is volt egy külön vasajtaja, mely a herczegnő lakta palotához
vezetett. A kert belül hosszában kétfelé volt osztva egy magas fal
által. A herczeg palotájához tartozó kertbe egy lépcsőzetes fedett
tornáczon át volt a bejárás a nyugoti szárnyból; a herczegnő a maga
kertjéhez egyenesen az udvarából jutott, mely a másik udvartól egy
keresztbe épített karzattal volt elzárva. Ez a karzat, a π betű
középvonása köté össze a két szárnyat. Lapos kőfedele tele volt rakva
délvirágokkal ó-fayence edényekben.

E karzat bejárata el volt zárva; legalább a herczegnő lakosztálya felől
határozottan el. A hajdani csarnokboltozat helyét nagyszerű
márványkandalló foglalta el, kőfaragványain, bronzrácsozatán művészi
kezek alkotásaival. Azt onnan házbontás nélkül eltávolítani nem
lehetett. – A kandalló hátulsó tűzlapját vastag damaszkozott vaslemez
képezte, melyre aranynyal kevert vörösrézből egy önmagát felgyújtó
phœnix alakja volt beverve. E hálóteremnek az utczára nyiló ablakai nem
voltak áttörve, azok kifelé fülkéket képeztek, egyikben volt egy kosarat
vivő canephora, a másikban egy furulyázó satyr. – A helyett egyetlen
nyilása volt a kert felé, mely egy kis gömbölyű kiálló donjonba
vezetett, azon volt három ablak, befutva virágzó indákkal.

Ez a «remeteség» lett ezentúl Blanka menedéke, a hol napjait egyedül
töltheté, – egészen egyedül.

Lelki barátnéja, a szép özvegy Dormándyné, az itélet kimondása utáni
napon azzal a vallomással lepé meg, hogy ő menyasszony. Zimándy úr
megkérte a kezét s ő nem tagadhatta meg azt. – (Tehát nem volt szükség
valamennyi olasznak collective összetenni az erényeit.)– Itt Rómában
fognak megesküdni s azután – nagyon természetes – hogy haza fognak
utazni Magyarországra. Zimándynak ott a hivatása s a nő tartozik követni
az ő férjét. Ki vehetné nekik rossz néven? – Blanka lassankint aztán
arra is rájött, hogy barátnéja és ügyvédje régen értették már egymást.
Visszaemlékezett Manassénak egy-egy csipkedő czélzására, ki e jó
egyetértést észrevette, a mikor Blanka még nem is álmodott felőle. Azt
hitte, hogy őtet szeretik mind a ketten; pedig egymást szerették. De hát
jól tették, igazuk volt.

Most már azt is kitalálhatta, ha kedve volt talányokat oldozgatni, hogy
Zimándy úr miért határozta el magát arra a nagy áldozatra, hogy apái
hitét megtagadja? Azért, mert Rómában másként meg nem esküdhetik
Dormándynéval. Az ő kedveért történt ez; nem a herczegnő peréért.

Vegyünk búcsút tőle s aztán hadd vigye magával a derék ember az áldást,
a feleséget és a salláriumot.

Így maradt tökéletesen egyedül a «gyermekasszony» az örök városban. És
szeretett most már egyedül maradni és bezárva lenni. Örökké bezárva.

Megfogadta a parancsolatot, hogy szeretni többé nem szabad; olyan
nagyon, hogy még nőt, jó barátot, de még egy házi állatot sem szeretett
többé. – Cselédén kívül, a kit megfizetett, mást nem bocsátott magához
közel. Látogatóba nem ment sehova; azt hitte, akármely társaságba belép,
ott e csendes suttogás támad mögötte: «la condannata!» (az elitélt nő).
Ő sem fogadott el látogatást. Nem bocsátott magához mást, mint a
gyóntatóját, a ki hetenkint egyszer fölkereste, annak azután volt mit
meggyónnia a hét főbűnök közül: «kételkedés a gondviselésben», –
«fellázadás az emberi igazság ellen», – «tilalmas álmok az ébrenlét
alatt», – «irigylése a mások boldogságának», – «imádkozni nem tudás», –
«gyűlölet az élet iránt». – Vezeklésre méltó bűnök.

Majd meg fogja magát javítani s megszokja lassankint, hogyan kell élni
egy jó indulatú halottnak? Talál magának csendes szórakozást, mint
annyian mások, a kik meghalt szívvel járnak a világban. Tökéletesíti
magát valami művészetben: tudományokban, természetben, buvárkodik és ir
könyveket. – Szerez magának különczségeket, miket szenvedélyévé alakít;
ragályos betegeket fog ápolni, a kikhez nem mindenki mer közelíteni;
vagy lesz szenvedélyes lovagló, a ki árkokat ugrat át, mikben más a
nyakát törné; árva gyermekeket gyűjt össze, s levesiváshoz és
ingviseléshez szoktatja a római árvákat; egyszer majd a salonjait is
megnyitja, s hires művészeket és előkelő prælatusokat fogad el magánál.
Lassankint aztán majd csak eltelnek az évek, s az emberek nem fognak
kérdezősködni utána, hová lettek arczáról a rózsák s gyönyörködött-e
bennük valaki? vagy csak lefonnyadtak maguktól. Aztán mind vénebb lesz.
Nem fog kijönni a házból. Körülveszi magát kis kutyákkal, papagályokkal,
hazug, rest, feledékeny cselédekkel, azokkal pörlekedik a míg élnek,
megsiratja őket, ha meghaltak, és így szépen végigéli a hosszú életet,
hogy végül megtakarított jövedelméből valamelyik római szentegyházban
egy fogadalmi sírboltot emeltessen hamvainak. – Ugyan ki tudakozódnék a
gazdagok könyhullatásai után? – A fény megaranyoz mindent!

Blanka lapokat sem járatott. Mit olvasson belőlük? A szépirodalmi
lapokból szerelmes történeteket, a politikaiakból vérontást, háborút,
forradalmakat? – Nem tudott a világról semmit.

Azok ott, a mellette való palotában másként élték világukat. Gyakran
elűzte Blankát kertre néző donjonából a szomszéd kertből áthangzó
mulatság zaja; aközt ismerős hangok, melyeket gyűlölt, tánczzene, robaj,
szilaj sikongatások, pohárcsörgés, dévaj asszonyi hahota!

Olyankor futott a legutolsó termébe, melynek ablakai a piaczra nyiltak s
onnan bámult ki a világba, míg estére a kertben elkezdett orgia zaja
átköltözött a mellékpalotába s most már a kőfalon keresztül hangzott át
hozzája.

Azoknak is meg van tiltva, hogy szeressenek, de hogy az életben
gyönyörködjenek: az nincsen.

S az ő gyönyöreik zaja kergeti Blankát palotája egyik szegletéből a
másikba. Ez az egész változatossága napjainak.

Egy másik változatosságról gondoskodott a nyári malária. Blanka megkapta
a váltólázt s azzal vesződött hat hétig. Ez is egy neme az időtöltésnek.
Az ember minden harmadnap várja a hozzáesküdött kedvest: eljön-e? nem
jön-e? Mikor már tizenhárom nap nem jött el, azt hiszi, hogy tán el is
feledte. Dehogy feledte! Tizennegyedik nap megint itt van. – Nincs ilyen
hű szerető több mint a malária a világon.

Mikor aztán felüdült, az orvos azt tanácsolta neki, hogy jó volna
levegőt változtatni. Azt tudta, hogy a herczegnőnek Rómát elhagyni nem
szabad, azért nem is küldte őt a Svájczba, hanem csak a Tivoliba, vagy a
Monte Mariora. De ezt is meg kellett előbb kérdeni a Vatikánban, hogy
szabad-e? Megengedtetett, hogy a gyógyuló beteg a Monte Marion töltse a
nappalt; de éjszakára vissza kell térnie a palotájába. Így kivánja a jó
erkölcs és a törvény.

Azonban ez is jót tett a herczegnőnek. A hegyi lég, a pompás
olaszországi őszi napok alatt s a naponkinti kocsizás helyreállítá
egészségét. S ime ez is az élet örömei közé tartozik.

Az elvesztett egészségért folytatott küzdelem elfeledteti az emberrel az
élet minden egyéb harczait: legyen ezeknek neve szerelem, vagy vérontás.
Ez a viaszképű, szederszájú, ónszemű udvarló nem tűr semmi
versenytársat; a kit ő szeret, annak nem szabad másról gondolkozni, csak
ő róla.

Ez alatt háromszor is megváltozott a politikai világ arczulata Rómában;
Blanka mit bánta azt? Neki még hazát sem lehetett szeretni. Mi volt rá
nézve a korszak nagy jelszava: «szabadság?» Elnyeli-e azt a tenger s
elalszik végkép? vagy kihányja a Vezuv s felgyujtja vele a földet? Mikor
az egész világon minden szabad lesz, ő neki akkor se lesz szabad
szeretni.


XXI.

Egy napon nagy dolognak kellett történnie a herczegnővel, mert **
grófnénál tett látogatást, még pedig szokatlan kora reggeli órában.

A grófné már akkor visszajött a reggeli miséről, a mit egy nap sem
szokott elmulasztani.

Blanka arczán szokatlan izgatottság látszott, a mire betegség után
különben is fogékonyság marad fönn. A grófné boudoirjában négy tagból
álló hölgy-társaságot talált, kik a házi asszonnyal egy elmés alkotásu
ruhatartó-bábot álltak körül, melyre egy új női ruha volt felakasztva.
Ez öltözetváz mintája volt azon jelmezbáboknak, a mikkel később a
császári trónra hivatott Montijo grófnő egész termeket megtöltött.

Mikor az ember fel van indulva, olyankor a mellékkörülmények, a miket
egészen közönyös tárgyak képeznek, leginkább megragadnak a lelkében.
Blankának emlékében maradt az, hogy a szemlére kitett öltöny narancsszín
sárga moir, zöld és lilaszín szegély-himzéssel.

– Panaszom van önre, előzé meg a házi asszony a belépőt. Az, hogy engem
nem látogat meg, még csak hagyján, de a templomban sem látni önt soha.

Blankának, ha nyugodt kedélyállapotban lett volna, az leendett a
válasza, hogy hosszas ideig beteg volt, feküdt, recidivázott, orvosi
tilalom alatt állt, s ezt teljes értékű mentségnek fogadta volna
mindenki.

E helyett nagy keserüen ezt találta felelni:

– Nekem nincs leimádkozni való bűnöm; mindennapi kenyérrel és börtönnel
pedig olyan jól el vagyok látva holtomig, hogy nem kell érte
könyörögnöm.

– Ah, a kis pogány! Neki nincs leimádkozni való bűne! Ez a szó maga
olyan bűn, hogy vezeklésül egy hétig kell önnek velem eljárni az
«oltáregyesület» számára kéregetni.

Blanka azután észrevette, hogy az egész társaságot megsértette, a mi nem
volt szándéka s sietett mentségét elmondani.

– Bocsásson meg a grófné, de egészen magamon kivül vagyok az
izgatottságtól és rémülettől. Épen azért siettem ide, hogy védelmet,
vagy elégtételt, vagy nem tudom mit keressek önnél, minthogy a gróf, a
nagykövet, most nekünk is pártfogónk, magyaroknak. Ekkor aztán
körülfogták, leültették s kérték, hogy beszéljen, mi történt vele?

A herczegnő elmondá azt nehány szóval. Ma reggel, mikor a Campo Vaccino
mellett kocsijával el akart hajtani, egy nagy népcsoport útját állta,
köztük egyenruhás alakok, a kik a többieket izgatni látszottak.

– Ah, azok a «reduci»-k.

Mit tudta azt Blanka, hogy mik azok a reducik? (Megtanulta később!)

Aztán az történt, hogy a lovait megállították, kocsiját minden oldalról
megrohanták, fenyegető kiáltozások közt, a felemelt öklökben kések
villogtak; egy marczona alak felszakította a hintó ajtaját erőszakkal, a
hágcsóra fellépve, fogai közt éles kést tartott. Blanka azt várta, hogy
meg fogják ölni. Hanem a mint a hintó hágcsóján álló ember őt meglátta:
egyszerre elmult arczáról a düh kifejezése, a kést visszadugta az öve
mellé s kezével inte a népnek s e szókat mondá: «Lasciate; la
condannata!» Erre rögtön félreálltak a kocsija elől; utat nyitottak a
számára s engedték még tovább menni. Még most is reszket az ijedtségtől.
Senki se csodálkozott az elbeszélt eseten. A vendéghölgyek összesúgtak.

– Bizonyosan Cagliari herczeg előfogatának nézték az önét, herczegnő, a
kocsis bérruhájáról s a hintó szinéről. Nagyon jó lesz, ha ön rögtön más
egyenruhát ad a cselédjeinek s hintaját elcseréli, mert még többször is
összetéveszthetik.

– No, és ha Cagliari herczeg ült volna a kocsiban? kérdé Blanka.

– Akkor a római martyrok száma egygyel több volna ma, szólt a grófné
hidegen. A herczeg azonban okosabb ember, mint hogy ilyen malapropost
meg hagyjon történni magán. – A mint a Lateránból ma hazafelé jött s
neszét vette az őt fenyegető bajnak, elhagyta a kocsiját, titkárjával
együtt bérkocsiba ült, s azóta Civita Vecchia felé jár, a hol a nép dühe
utól nem éri.

– S nem fordulhat-e a feldühödött nép a palotája ellen, ha őt magát az
utczán meg nem kaphatja? Én egy nőnevet is hallottam szidalmaztatni a
néptömegtől.

(Nem akarta a száján kiejteni a «Szép Cyrene» gúnynevét.)

– Bizony az könnyen megeshetik; szólt a grófnő, a ruhabábon
helyreigazítva az öltönyredőket, de az már nem lesz nagy baj. Azon
esetben a rendőrség közbe fog lépni és szétveri a csőcseléket.

– Istenem! vér fog folyni!

– Csak hadd folyjon. Az olasz szeret érvágással gyógyítani.

– De hát miért kell ennek így lenni?

– Olvas a herczegnő hirlapokat?

– Nem én.

– Hát vitessen fel magának egyet. Nem egyet, de kettőt: a két
szélsőségből, a melyiknek a nevét legjobban kiabálják az utczán; azokból
mindent meg fog érteni. Az utczára néző ablakain azonban hagyja csukva a
vastáblákat ezentul.

– Boldogságos szűz!

– No ugy-e, hogy van még miért imádkozni a világon? Az ember semmi
vétket sem hisz elkövetni, mégis beüt a házba a villám, vagy a petárda.
A mi Angliában a kérvényi jog, az Rómában a petárda-elsütés joga. Meg
kell azt szoknunk. Holnap jőjjön el herczegnő a szent Ágota templomba
reggeli misére. Most pedig mondja meg a véleményét erről az új
öltözetről. Mi nevezeteset talál rajta?

Blanka kissé különösnek találta, hogy ily nagy és nehéz ügyeknek egy új
selyemruha birálatával kell bevégződniök.

– Úgy találom, hogy ez az öltöny még a grófnő délczeg termetére is
nagyon hosszú lesz.

– No és nem veszi észre, hogy négy gomb van a szoknya négy himzett
betétén, ezeknek négy zsinór felel meg, a mikkel az uszályt körül fel
lehet akasztani. Ezt a divatot én hoztam be. A neve «à la Atalante». –
Holnaptól kezdve az úrhölgyek mind ilyet fognak viselni. – Hát a derekát
nem találja ön különösnek? Ez a «ceinture protée». Egy általam feltalált
fűzőkészülékkel ez a derék a legkarcsúbb és a legköpczösebb termetre
egyaránt alkalmazható.

– Ennek a hasznát valóban nem tudom megitélni.

A vendéghölgyek egymásra néztek és mosolyogtak, ők mind férjes nők
voltak.

– Ne közöljem önnel a divatszabóm czímét?

– Köszönöm! A fekete ruhához nem illik az Atalante divat.

– S ön mindig feketében fog járni?

– Legalább erről rám ismernek, hogy én vagyok a «la condannata».

– Tehát a viszontlátásig a szent Ágota templomban.

Blanka után alig csukódott be az ajtó, midőn hallhatá, hogy a hölgyek
mind összenevetnek odabenn.

Talán ő rajta nevetnek.

Hiszen bizony kaczagni való tréfa is az, mikor a nép meg akar gyilkolni
egy asszonyt azért, mert az elvált férje s annak a kedvese ellen van
feldühítve, de azt nem kaphatja meg, s aztán az asszony kétségbe van
esve, meg van ijedve, s mikor az illetékes helyre panaszkodni megy, ott
azt mondják neki, hogy így van az jól. Ha a fölséges nép őt par hazard
meg találná gyilkolni, ebből milyen szép politikai kapitálist lehetne
majd kiverni – a nép ellen!

Blankának legelső gondja volt, a mint haza érkezett, beszerezni az
annyira szükséges hirlapokat. Megvétetett nem egyet, nem kettőt, hanem
valamennyit, a minek csak az utczán kiabálták a nevét; pedig volt sok.
Azután közéjük ült s elolvasta valamennyit.

Azok közül pedig egy is elég volt arra, hogy valakinek a fejét
megzavarja, hát még mindannyi együtt! Ugyanazon helyzeteket,
eseményeket, szemközt álló, ellentétes szempontokból megitélő szózatok,
a mik csak az egymás elleni keserűség, szitok és kiméletlenség dolgában
összhangoznak csodamódon s együttesen oly kétségbeesettnek, oly
rohadtnak, oly felfordultnak festik az egész világ helyzetét, hogy az
olvasó lemond a reményről ennek más megoldását találhatni, mint az
itéletnapi világégést.

Hát még egy olyan olvasó, a ki a politikai eseményekről nem is
gondolkozott, a kinek ez a mámorító méregital még egészen új, a ki
mindenik ellenmondásnál azt hiszi, hogy a legutolsónak van igaza, s a
sok igazság közt nem tudja, hogy melyikért haljon meg? – Mert mindegyik
leader azt követeli, hogy az olvasó az ő igazságáért tudjon meghalni.
Olcsóbban nem adja. Vagy ha meghalni nem akar, akkor menjen ölni. Csak
az hiányzik, hogy nincs kitéve az előfizetési dijak közé, hogy «egyes
szám ára két soldi vagy egy emberfej!»

Most aztán megtudott Blanka olyan dolgokat is, a mikről eddig nem is
álmodott.

Nincs már a nép szeretetétől hordozott pápa! Nincs már a népszabadságot
hirdető Vatikán! Nincsenek már békés reformokat tervező tekintélyes nagy
hazafiak. A három összetéve volt a mythologiai chimæra. A feje oroszlán
volt, a farka kigyó, a közepe bak. – A chimæra szétbomlott alkatrészeire
s most az oroszlán és a kigyó marakodnak egymással, s a szegény
közbeszorult «bűnbak» bír ugyan szarvakkal, de azok nem öklelésre valók.
Őtet az a másik kettő megeszi.

Blanka mentül tovább haladt e rettentő olvasmányokban, annál jobban
képzelé annak a tehetetlen vergődőnek a gyötrelmét, a ki a tengerparti
futóhomokba belesülyedett, s aztán érzi, hogy nyeli el lassankint a föld
és nem tud kiszabadulni az iszap halálos öleléséből. Látta a szent és
magasztos alakokat megtépve, a sárba leránczigálva, fényes öltözeteikből
kivetkőztetve; tisztességes nőket pellengérre állítva, karrikaturáknak
festve, megseprüzve, kihirdetve, hogy reggel apáczák, este hatærák. Az
egyik azt mondta a másikról, hogy táborát papi talárba öltözött
gyilkosok képezik, kik megmérgezik a szentelt vizet s az áldozati
ostyát; a másik fél meg elmondta a szabadsághősökről, hogy azok egy
bandita-csoport marodeurjei, kik hetekig uralkodtak Bolognában s
raboltak, fertőztettek, akasztottak, míg maga a polgárság s az olasz
vezérek szét nem verték őket, most Rómába menekültek mind. No aztán
Cagliari herczegről és annak környezetéről is olvasott eleget, a mi nem
volt csupa merő hizelkedés. Azok a ma délelőtt felemelt kések ezeknek a
czikkeknek a commentárját képezték.

A Cagliari-palota volt kikiáltva az osztrák reactió fészkeül. Mert Róma
abban a szerencsés helyzetben volt akkor, hogy a benszülött tősgyökeres
reactión kivül még volt osztrák, bajor, nápolyi, franczia és angol
reactiója is, a mik mindnyájan igyekeztek egymásnak a sarkára taposni a
Vatikán küszöbén s azon versenyeztek, hogy – melyik tegye le a remeket?

Mikor végig olvasta Blanka valamennyi hirlapot, akkor meg kellett neki
abban nyugodnia, hogy a ki Rómában jelenleg nem jezsuita és méregkeverő:
az mind rabló és gyujtogató.

És neki nem szabad elhagynia Rómát.

Ebben is meg kellett nyugodnia.

Azokkal, a miket megtudott, szerzett magának még egy új szenvedést.

S bár legalább tartoznék vagy az egyik, vagy a másik táborhoz, hogy
kivánhatná valamelyiknek a győzelmét s a másiknak a porrá töretését.

De ő nem kivánt semmit, csak békeséget.

Ott is volt másnap reggel a szent Ágota templomban s ** grófnő láthatta
őt igen buzgón imádkozni.

Tehát nem áll az, hogy mikor valaki mindent elvesztett, vagy mindent
megkapott, akkor már nincs miért imádkoznia.

Nagyon jó értelme van annak a köszöntő párbeszédnek, a mit magyar
emberek szoktak egymás közt kicserélni:

«Adjon Isten, a mi nincsen!» mond az egyik. «S vegye el, a mi van!» mond
rá a másik.

Blanka azért imádkozott, hogy vegye el az Isten azt a feje fölött függő
vihart, azt a lába alatt morgó földindulást, arról a helyről, a mit az ő
örök lakhelyéül elrendelt.

És ime az imának milyen jó sikere van!

A mint reggelizés után ismét felhozatta magának a napi lapokat,
valamennyinek az elején egy vastag betűkkel nyomtatott ujdonság kapta
meg a figyelmét.

«A pápa Rossit hívta meg a kormányra!»

A derék, az okos, a tiszta jellemű hazafit; a kire sem azt nem
mondhatják, hogy méregkeverő, sem azt, hogy bandita. A ki sem az oltárt
nem rontja le, sem a szabadságot el nem árulja. A ki nem akar se ölni,
se gyujtogatni, hanem kibékíteni, felvilágosítani, jóllétet,
munkakedvet, nemes erényeket népe közt meghonosítani. A ki nem tartozik
sem a tízféle reactióhoz, sem a húszféle radikál párthoz, s ezért
haragszik rá mind a harmincz.

És a ki a herczegnőnek is oly jóakaró pártfogója!

Milyen nagy örömet okozott szegény asszonynak ez a hír!

S talán csak egyedül ő neki az egész nagy városban.

Nem kellett már akkor a kibékülés senkinek: nem hitt benne senki.

Egyedül a szegény condannata gondolt arra, hogy vajha megerősödnék a
hatalma e nemes férfinak. Akkor ez a hatalom talán az ő sorsán is tudna
könnyíteni!


XXII.

Az is a véletlen satyrái közé tartozik, hogy ugyanazon palota, mely az
örök ascetai visszavonulásra itélt herczegnő holtig való lakául volt
rendelve, valamikor egy gyönyörben kifáradhatlan hölgy kedveért lett a
szerelem tündér-tanyájául berendezve. A termek frescofestményeiben
istenek szerelmi kalandjait örökíté meg a művészi teremtő álom.
Mindenütt, a hová a szem tekint, csábító ledérség, eszményi gyönyör
ábrái: képek, a mik a benlakót ingerlik és gúnyolják.

Blanka, ha ura volna e palotának, mind papirszőnyeget ragasztatott volna
reájok (a hogy tett egy osztrák főherczegnő a világ legemlékezetesebb
palotájával). Így tűrnie kell a halhatatlanok incselkedéseit mindennap.

Hálóteremében a remek faragványú kandalló két ölnyi magas homlokpárkánya
fölött van egy gyönyörű basrelief, a melyről azt állítják, hogy Rafael
műve. Igenis, Rafaelé, mert az nem faragvány, hanem festmény! de oly
csalódásig hű utánzata a márványnak, hogy közvetlen közelből is úgy
tűnik fel, mintha szobormű volna. Szobrász és festő összebeszéltek: a
kandalló felső párkányzata úgy tünik fel, mintha talapzata volna a rajta
nyugvó szobornak. Egy fekvő Sappho az, egészen meztelen alak, egyik
kezét a kilenczhúrú lyrára nyugtatva. S a lyra húrjai aranyból és
ezüstből vannak s a lyra közepén az a gömbölyű hangfogó ür, mintha
valódi üresség volna, melyen valódi érczhúrok vonulnak át.

Ezt a szerelmi vágyaitól lankadó alakot kell látnia Blankának, mikor
fekszik és kel, mert épen szemben van az ágyával, melynek függönyeit
leskelődő amourettek tartják szétvonva.

S ha még csak látni kellene; de a Sappho-szobor még másképen is észre
tudja vétetni magát. Néha elkezdi a lyra húrjait pengetni. Mint valami
távolról jövő zeneábránd, reszket elő a festett hangszerből valami
rejtelmes szellemdal. Mintha tenger fenekéről, mintha a katakombákból
jönne. Néha csak egyes accordok; de sokszor egész románcz-töredékek, a
miknek dallamát oly világosan hallja a magános virrasztó az éji
csöndben, hogy képes volna azokat utána dalolni. – Vagy tán csak képzeli
hallani?

Máskor meg danázni kezd a festett basrelief. A szókat nem, de a dallamot
szintén ki lehet venni, a mit énekel. Több perczig tart az az enyészetes
ének, valami meleg, forró syren-dal, tengerfenék kristálygrottájából:
testnélküli lényeknek levegőben röpülő izenete egy láthatlan más
világból.

Ezt Blanka hallja nem egyszer, de csaknem minden este. És nem meri azt
senkinek említeni. Azt hiszi, hogy hallucinatio. Érzékei tévednek. Fél
tőle, hogy ha valakinek elmondja, hogy ő hangokat hall, miket egy
festett kép énekel és penget: azt fogják róla mondani, hogy megőrült, s
még ennél is rosszabb fogságba zárják. De maga meg volt felőle győződve,
hogy ez a mindennapi csalódás az elmehábor előjele.

Egyszer meg azt tette a Sappho-kép, hogy mikor Blanka épen feküdni
készült s egy perczre megállt tükre előtt, szomorúan tekintve végig
halálra itélt ifju bájain, akkor ő elkaczagta magát. Ez a kaczaj is
valahonnan a felhők közül jött, vagy az orcus földalatti lejtőin át, de
oly világosan hallá azt Blanka, hogy ijedtében elejté a kezében tartott
gyertyát, s még azután is hallani vélte, hogy Sappho nevet, a midőn a
porczellán ernyővel eltakarta az éji lámpát. – Bebújt az ágyba s aztán
onnan dugta ki félve a fejét a függönyök közül, feltekintve az éji
lámpától megvilágított festményre. – S erre a Sappho újra elnevette
magát. Az elébbeni nevetés dévaj, csintalankodó volt; ez utóbbi biztató,
hízelkedő. Hanem az is végtelen távolból hangzott.

Álom volt-e ez is?

Ha él ez a kép, miért nem él nappal is, miért csak este későn, éjfél
tájon?

Minden reggel igyekezett magával elhitetni Blanka, hogy álom volt az, a
mit hallott, hanem este aztán alig várta, hogy hálószobájába
vonulhasson; felgyujtotta a kandalló tüzét és leste Sapphot.

Az idő novemberben járt már, az esős időszak beállt s ez Rómában is zord
és kellemetlen.

Blankának fel kellett hagynia több nap óta megszokott sétáival a Monte
Pincion, vagy a Tivoliban. Reggel elment szorgalmasan a templomba, onnan
az oltáregyesületnek pénzt gyűjteni. Kegyessége visszatért már; otthon
pedig olvasta a rettenetes hírlapokat.

Kezdette megérteni, hogy miért üldözik egymást halálra az emberek, s
megtanulta, hogy miben különböznek a piemontiak, a majlandiak, a
velenczeiek, a rómaiak, a nápolyiak, a szabadelvüek, a radikálok, a
köztársaságiak czéljai egymástól? Tanulmányozta Canino herczeg
parlamenti beszédjeit és Welden tábornok proklamáczióit. Annyira vitte a
politikai fölfogásban, hogy pártfogóját, Rossit, kezdte félteni. Úgy
képzelte, mintha az most egy gőzhajó gépkamarájába szállna le, a melyben
minden kerék, korong, henger, pörgettyű fölmondta egymásnak az
összeműködést s mindegyik a maga esze szerint dolgozik. Jaj a
gépmesternek, a ki közéjük nyul!

Nem is látogatta meg jó barátjai házát e napokban. Azok most nagyon el
lehetnek foglalva igen nagy dolgokkal. Minek szaporítsa a gondjukat még
a maga apró bajával is. Ráér vele még!

A novemberi ködös, esős idő egész nap nem engedte a szobájából kijönni;
alig várta, hogy jőjjön már az éj. Ott ült a kandallója előtt, a
hátlapon ragyogó phönixet bámulva, mely maga is az érczkovács-művészet
remeke volt. Finiguerra műhelyéből került, ki először használta a
kalapácsot véső helyett. A lángoló madár tollai zománczozott aczélból,
vörös és sárga rézből, korinthi érczből, ezüsttel kevert aranyból voltak
tarka színekben kiverve; különösen gyönyörű volt a mythoszi madár feje,
lángoló vörös körfénynyel arany tündöklésű szeme körül. Ez a szem a
pattogó hasábok lobogványa mellett úgy ragyogott, hogy szinte nézni
látszott.

Miért nem tud az ember is így önmagától megégni s aztán hamvaiból megint
más emberré születni?

Egyszer csak eltünt a phönix ragyogó szeme a lángvörös fej közepéből s a
herczegnő annak a helyén egy fekete űrt látott.

Ez is érzékcsalódás, mint a másik, gondolá magában. A hallérzék
hallucinátiói után következnek a látérzék mimelései.

De még azzal nem érte be a phönixmadár, hogy megvakult: egy percz mulva
el is repült. Olyan dörgéssel, mintha fogaskerék zörögne, fölemelkedett
a kandalló kürtőjébe. A kandalló tele volt parázszsal és égő
fahasábokkal. Azok egy pillanat alatt serczegve kialudtak, a zsarátnok
helyén a holt szén feketült. Csak a márvány-asztalra tett
kristálygömbfedelű lámpa világítá meg a szobát.

S abból a sötétségből, mely a kandalló üregében támadt, egy hölgyalak
lépett elő, a ki megszólalt:

– «Én vagyok Caldariva marquisnő!»

Blankának háromszoros oka volt az elbámulásra: a titokszerű megjelenés,
a kimondott név és a megjelenő alak; a csodálkozás vegyült az
ijedtséggel és haraggal.

A nőalak, kit a kandallóüreg sötétje előtt állva, a szoba mélyéből a
lámpa tejfénye s egy kezében tartott viasztekercs lángja világított meg,
magas, sugár termetű volt, testéhez tapadó lágy nyers selyemből készült
öltönyében az antik istennő-szobrokra emlékeztető; tömött, sárga haja,
gondnélkül csavart tekercsben fejére tűzve. Arcza liliomfehér, a
testszínnek alig észrevehető árnyalatával; de azért e fehér arcz mégis
eleven: valami kaczér, elbizott pajzán mosolygás, életfényt s sugárzó
gömbölyűséget ád neki; s a kék szemei teli tűzzel villognak; kicsattanó
ajkainak korallpirossága növeli a bűvös ellentétet. Minden mozdulata
varázs; nyakának előrehajlása, vállainak felvonása, keblének emelkedése,
csipőinek ringása érzékmámorító bájt ad termetének.

A mint nevét kimondta, elnevette magát. – Ismerős kaczagás! Ez Sappho
nevetése volt.

Blanka csak nézett rá merően. Gondolta, a mit most lát, hall, az mind
csak káprázat. Agya meg van már háborodva. Ébren álmodik. A képzelet
teremtménye ez is, mint a többi.

– Haha! Eredeti módja ez a látogatásnak, ugy-e bár herczegnő? Bejelentés
nélkül, a falon keresztül, a kandalló közepéből. Csak úgy, a hogy
otthonnak vagyok öltözve, pongyolában, még harisnya sincs a lábamon. S
azzal ruháját féltérdig emelve, megmutatta Aphroditéhez méltó
lábszárait. Lábain csak piros sandalok voltak, gemmákkal kigombozva.

– De hát ha ön nem jön hozzám, nekem kell önhöz jönnöm. Bár etiquette
szerint az elsőbbség mindig az utóbb érkezőt illeti. Ez itt a
legkényelmesebb bejárás kettőnk lakosztálya között. Önnek nem volt róla
tudomása, ugy-e? A kandalló hátlapja egy csapóajtó. Ha a zöld
márványlapra itt a kandalló előtt balról egy lábbal ránehezedünk, a
phönix felvonul a magasba, s ha a márványlapot jobb felől nyomjuk meg a
lábunkkal, akkor ismét visszaereszkedik helyére. Tekintsen ide.

A hölgy lába hegyének egy ujjával nyomta meg a márványlapot s a phönix
ismét a helyén volt és arany szeme kiragyogott a sötétből.

A hölgy, vagy fantom, az álomkép, – folytatá:

– Túl felől a karzaton hasonló gépezet van, hogy kivülről is fel
lehessen nyitni s ismét bezárni a csapó-ajtót. De ez csak úgy
lehetséges, ha a zárja előbb ki van nyitva. A csapó-ajtónak kettős
vaslapja van s a között van egy mesterséges zár, a mit csak a saját
kulcsával lehet kinyitni. A phönix szeme félretolható s az alatt van a
kulcslyuk. Az ajtó a fedett karzatba vezet; ennek a tulsó végén megint
hasonló csapó-ajtó van, hasonló gépezettel, mely az én hálószobám
kandallólapját nyitja fel. Hogy a herczegnő ezt nem tudta, onnan
gyanítom, mert mind a két kulcsot ott találtam magamnál. Ez nem igazság,
az egyik önt illeti. Osztozzunk meg igazságosan. – Aztán meg másért is.
Ha ön nincs a saját rejtekajtaja kulcsának birtokában, önhöz akárki
bejöhet észrevétlenül, meglepheti önt. Ez alávalóság. – Én elhoztam
önnek az önt megillető kulcsot. – Legyen önnél. – Mikor egyedül van ön s
nem akarja, hogy valaki e rejteken át behatoljon, akkor ezt a kulcsot a
zárba tolja, s ezáltal lehetetlenné teszi annak kinyitását kivülről.

Az egyik hölgy átnyujtá a másiknak az aranyozott kulcsot, s a másik azt
gondolta magában, hogy milyen különös az, hogy az ember álmában oly
tisztán vél látni valamit. Még azt is le tudná rajzolni, milyen volt
annak a kulcsnak a fogantyúja? Két ülő griff, oroszlán-farkaik egymásba
tekeredve, 8-as alakban. A kulcs belső üregébe rovátkok vésve. Az
átadott kulcs még meleg a hölgy keblétől, a hova el volt rejtve. Hát a
fantomok keble meleg?

– Ezzel ön épen úgy átjöhet hozzám, mint én önhöz; folytatá az álomalak.
Hanem még egy szükséges hozzá. A kandallóban rendesen tűz szokott égni,
s nem minden nő szent Frusina, hogy az égő parázson tudjon mezitláb
sétálni. Itt van egy üvegcse, ennek a tartalma, a tűz közé locscsantva,
elég azt rögtön elfojtani. Valami chymista arcanuma ez, egyenesen e
czélra feltalálva. Az önt megillető részt ide teszem a kandalló
padkájára.

A beszélő alak csakugyan tett oda egy üvegcsét.

– Ha pedig ezzel a másik üvegcse tartalmával meglocsoljuk a kialudt
szenet, akkor az egyszerre ismét lángra lobbantható. Ez már nem valami
titkos szer: egyszerű naphta. Jó lesz, ha megkisértjük. E szobában hideg
van, s én rajtam nincs egyéb ennél a selyem peplumnál. Fázom…

Hogy a kisértetek fáznak.

Egy pillanat mulva a naphtával meglocsolt szén a viasztekercs kanóczától
lángra lobbant s a kandallóban ismét úgy égett, ropogott a megrakott
máglya, mint azelőtt. – Blanka azt hitte, hogy fölébredt.

Hanem azért, ha fölébredt is, csak ott állt előtte az odaálmodott alak,
most már a lobogó tűz fényétől megveresítve, elevenségének meleget
sugárzó egész bűbájában. – Nem volt miért titkolni bájait egy másik
asszony előtt.

Blanka egy kereveten hevert a kandalló előtt, a csábalak, a mint a tűz
fellobogott, a másik átelleni kerevetre dőlt le, kényelmesen oda omolva
s fázékony tenyereit a tűz felé tartva.

Blanka önkénytelenül a Sappho képre emelte fel a szemeit: az szállt-e
alá?

Erre a hölgy ismét hallatá azt a másodszori nevetést, azt a biztatót.

– Ön a Sapphot nézi? – Megtörténik ugy-e bár, hogy az a festett kép, a
melyik messziről olyannak tetszik, mintha szobor volna, még többre is
viszi a csalogatást: úgy tesz, mintha lantját pengetné, mintha dudolna.
Talán kaczag is néha.

Blanka meg volt felőle győződve, hogy most álmodik. Nem is kisérté meg,
hogy helyéből fölkeljen, hogy megszólaljon. Tudta jól, hogy az álmodók
tagjai ólomból vannak.

– Ennek a titkát is jó lesz megtudni. Már csak a véletlenségek
elkerülése végett is. Ezt az egész összekötő karzatot egy féltékeny férj
készítette, a ki a feleségére leskelődött. Ön tudja a Dyonisios tyran
fülének meséjét? Itt ez van létesítve. Egy öblös cső vezet az ön
hálószobájából a folyosó másik végét elzáró szobáig; az az üresség, a mi
a Sappho-képen a lyra hangfogójának látszik, valódi űr s a csőnek az
egyik nyílása az ön, a másik az én hálószobámban van. Fül és száj mind a
kettő. E Dyonisios-fülön keresztül hallgatá ki egykor egy szerelemféltő
férj a neje szobájában mondottakat. Ezen keresztül kell önnek
meghallani, mikor én a mandolint pengetem szobámban, mikor eszembe jut,
hogy daloljak, mikor okom van rá, hogy kaczajra fakadjak; valamint, hogy
én is hallok minden hangot, a mi az ön szobájában megszakítja a csendet;
de azok szomorú hangok! Egy-egy keserű fölkiáltás, előttem ismeretlen
nyelven. Hangos sírás, huzamos zokogás. – És közbe semmi vigasztaló szó.
Semmi. Senki se szól bele. – Három nappal ez előtt, éjfélben hat órakor
elkezdett ön halkan énekelni. Azt már megértettem: «de profundis ad te
clamavi Domine!»

Blanka összetapogatta a karjait s megtörlé két kezével szemeit. Csoda ez
mind.

– Ébren van ön, herczegnő! Higyje el! És valóban én vagyok az, a kit
maga előtt lát és hall: Caldariva marquisnő, vagy a hogy jobban
ismernek: «a szép Cyrene». Ma még betörő vagyok önnek a házába; holnap
már be fog ön bocsátani önkényt, s holnapután ön lesz az én vendégem.
Egy távolról halló mandolinpengés, mit az áruló cső áthoz, a melyre a
másik hang választ fog adni, tudatja majd, hogy egyedül vagyunk s nem
várunk egymáson kívül senkit. – Mert mi egymást nagyon fogjuk szeretni.

Blanka félve húzta maga alá lábait s kezeit eldugta az öltönye bő
ujjaiba; annyira megijedt a gondolattól, hogy ő és ez az asszony valaha
egymást szeretni fogják.

– Én már eddig is nagyon szeretem önt. Egy hét óta mindennap
találkozunk. – Egymás mellett szoktunk térdelni a templomban. Én is
mindennap eljárok oda. Ön engem nem vett észre, mert nem szokott
félrenézni az imakönyvéből, hogy megbirálja a szomszédnéja öltönyét,
hajdíszét és mórikálását; de én folyvást önt nézem, a míg imádkozom.
Imádkozni nekem életszükség. Reggel azokért a bűneimért, a miket már
elkövettem, este azokért, a miket ezután fogok elkövetni. Azután van
közöttünk valami közös szerencsétlenség, mely bennünket összefűzve tart.
Mind a ketten özvegységre vagyunk itélve, mind a ketten gyűlöljük a
világot, csakhogy ön gyászolva, én meg vigadva. Ha volna erőm úgy tenni,
a hogy ön: én is úgy tennék. De csupa gyöngeség vagyok. Nem tudok mámor
nélkül élni. Öné az erő, enyém a gyöngeség. – Mind a kettő az Isten
adománya. Szent Ágnes temploma alatt nem rég megtalálták Faustina
templomát. Egymás fölé voltak építve. Amazt építették a szeplőtlen szűz
tiszteletére; emezt az őrjöngő Venus imádására. S mindakettőben áldoztak
az emberek. Egyik így, másik úgy. A hogy ön le tudja sujtani az
embereket: az nekem nagyon tetszik. Nem hiszi ön? Hiszen megmondták
önnek, hogy azt a névtelen levelet, miben ön figyelmeztetve volt az
ármányos cselszövényre: én írtam önhöz.

Blanka rábámult nagy szemeivel a beszélőre. Kezdett neki hinni.

– Az pedig való volt. Oh az a két ember nagy cselszövő! – Az egyik heves
szemrehányásokat tett nekem azért, hogy az egész tervet összekuszáltam.
Azt is elmondta, hogy ön mily kegyetlenül taszítá el magától. Az
nagyszerű csapás lehetett! A 14-ik §. Ő megvallotta azt nekem, hogy
miben áll a rejtély? Évek előtt váltókat hamisított egy jó barátja
nevére. Az a jó barátja ezeket kiváltotta s most magánál tartja. Ezeknek
az erejével őt akármikor semmivé teheti, elitéltetheti szégyenteljes
hosszú fogságra.

Ezt a felfedezést is e nőtől kellett megtudni Blankának!

– S e fegyver ellen nincs védelme a megtámadottnak. Ellenfele, a ki
olyan hatalommal bir fölötte, most itt van Rómában: festő.

Blanka összehúzta keblén hálóköntöse fodrait. Attól félt, hogy ez az
asszony képes a szívében olvasni.

– A rettegő gonosztevő minden áron meg akart szabadulni ez örökké feje
fölött függő Damokles-kardtól, s nekem e kettő között adott választást:
Vagy hálózzam be csábító bűvészettel ezt az ifjut, s azért a kegyért
aztán, a miért az őrjöngők minden árt megszoktak adni, csaljam ki tőle a
veszedelmes hamisítványokat.

A szép Cyrene oly tekintetet vetett Blankára, mely azt hirdeté, hogy ő
bir ezzel a varázszsal. Blanka szédült e tekintet előtt. S valami kínzó
hálát érzett e nő iránt, azért a tudósításért, hogy Manassé még itt van.

– A másik esély pedig az volt, folytatá a delnő, hogy ha szép szerével
meg nem lehet tőle kapni a fenyegető eszközt, akkor meg kell öletni.

Blankának keblére kellett szorítania a kezeit, hogy ki ne törjön belőle
valami áruló sikoltás.

– Az itt nagyon könnyen megy. Egy utczai csődület, melybe a kiszemelt
férfi mintegy véletlenül belejut, egy megfizetett gazember, ki jól
kezeli a kést s aztán ki tehet a megtörtént szerencsétlenségről? – Már
készen volt a terv. A fiatal festőt, mikor a palatini romokat rajzolja,
ki fogják kiáltani, hogy kém, ki a város erődítéseit rajzolja le az
osztrákok számára, összeröffen egy csoport gyülevész s mielőtt valaki
megakadályozhatná, ledobják őt a Caracalla hidjáról a mélységbe.

Blanka arcza elhalaványodott a rémülettől. A szép Cyrene ne vette volna
azt észre?

Olyan volt ez, mint mikor az álmodó sírni akar, aztán nem tud, csak a
fulladozást érzi.

A szép Cyrene engedett magának időt: gyönyörködni a másik arczvonásainak
elváltozásaiban s egyik lábáról lehúzva piros maroquin sandálját, azzal
a tenyerébe veregetett, míg meztelen hófehér lábát a kandalló küszöbére
nyujtá ki melegedni.

– E két sors között volt választásom a fiatal festő számára. De én
egyiket sem választottam. Az elsőt azért nem, mert tudom, hogy az a
fiatal festő önt imádja. A másodikat pedig azért nem, mert tudom, hogy
ön is imádja azt a fiatal utitársat.

Blanka felugrott a helyéből s a kandalló padkájára tett üveg után nyult,
hogy eloltsa vele a tüzet, mely arczát megvilágítja.

A marquisnő észrevette e szándékát s kedélyesen ráütött a kis papucsával
Blanka kezére, melylyel az az üveg után nyult, míg a másik kezét
megfogta és nevetett.

– Ne tegye azt! Üljön le mellém és nevessen velem együtt. Én egyik
tragœdiát sem választottam. Szeretem a comœdiát, a hol nevetni lehet. Én
a helyett mind a két bolondomat kidobtam Rómából. – Feleresztettem őket
a levegőbe, mint a papiros-sárkányokat s aztán elvágtam a zsineget, hadd
repüljenek a világba. – Kezébe játszottam ** grófnőnek Cagliari herczeg
egy pár levelét, miket az «Giacomo»-hoz irt. Mi jó barátok vagyunk,
hanem vetélytársak. A grófnő nem engedi oda a pálmát senki másnak. S az
tudva van, hogy annál az ellenségnél, a ki velünk szemközt jön, sokkal
gyűlöltebb az, a ki elénk hág. Azt a népcsődületet, a mitől ön a
napokban úgy megijedt, szegény herczegnő! a mi közös barátnőnk ** grófnő
rendeztette. Igaz, hogy én is segítettem benne neki, másfelől a nagy
Ciceruacchio kezébe juttatva a herczegnek egy levelét az osztrák
tábornokhoz. Ez az improvisált népzendülés a herczegnek volt szánva, meg
a familiarisának; hanem azok megint idejekorán figyelmeztetve lettek az
én révemen; megijedtek s úgy elfutottak Rómából, hogy ide már most csak
a legközelebbi ostromló sereg háta mögött kerülhetnek vissza. Hahaha!
Hát nem szépen kidobtam én őket Rómából? Ki a Cagliari-palotából! És
most magunk maradtunk benne ketten s nevethetünk rajtuk ketten. Haha!

Blanka azon vette magát észre, hogy együtt kaczag ezzel a nővel!

Hogyne kaczagott volna, midőn azt tudta meg, hogy Manassé ki van ragadva
a halálveszélyből? És olyan tréfás módon, hogy hatalmas ellenségeit
feleresztették a levegőbe, mint a sárkányokat s aztán a ki játszott
velük, mikor jó magasra feleresztette őket, akkor elvágta a zsineget, s
hagyta őket repülni a világba: a két nagyfejű papiros-sárkányt, ijedt
szemekkel, nyitott szájakkal és kalimpázó fillentyűkkel.

A szép Cyrene a feje fölé tette a kezét, úgy kaczagott; minden tagja
résztvett a kaczagásban, még a hozzá tapadó selyem-öltöny is. A nevetés
ragadós. Blanka nem állhatott neki ellent.

– És most miénk az egész ház! mondá pajzán kedvvel a delnő. – Egész a
legközelebbi Róma-leégésig.

S azután lanyhán vonogatott a vállaival s szemeit kéjesen lehunyta félig
és vágyteljesen ásított.

– Jó éjszakát, herczegnő. Mára elég volt a fecsegésből. Nem mondtam el
mindent. Egyszerre elfogott az álom. Haza megyek. Különben itt alszom
el. Ha többet akar ön megtudni tőlem, szerezzen magának egy mandolint.
Ha holnap Sappho lyráját zengeni hallja, már tudni fogja, hogy mi az? Ha
a zengésre viszhang felel, az azt jelenti, hogy ön egyedül van és
elfogad. Akkor talán beszélni is hallom önt. Még ma nem hallottam semmi
szavát. Nem is kivánom. Egyszerre nem megy az. Mára elég volt az, hogy
utánam nevetett ön. Jó éjszakát! Ne felejtse ön el a kulcsot éjszakára
benne hagyni a zárban!

Azzal felvette az égő viasztekercset, hirtelen a tűzre fecskendett az
üvegből, a parázsra hulló cseppek helyén fekete holt szén támadt, mint
gyalog-híd a tűzpatak fölött. Egy lábnyomással felszökteté a phönixes
érczlapot s ugyanazon ruganyos mozdulattal, mint egy villi, mint egy
bajadér, keresztül szökött a kandallóntúli üregbe. S aztán a phönix
ismét a helyére hullt. Blanka a kulcsot beletolta a madár szemhelyén
levő zárnyilásba.

Az egyedül maradt nő ágyához tántorgott s hálóköntösöstül beleveté magát
és aztán aludt sokáig és álmodott mindenről összevissza, a mit látott és
hallott.

Mikor világos reggel fölébredt, azt hitte, hogy csupa álom volt mind az.

Kikelt az ágyából. Odalopózott a kandallóhoz. A kisértetek, az álomképek
hagynak-e valami nyomot maguk után: valami tanujelét annak, hogy itt
jártak?

A kandalló padkáján ott állt egy ismeretlen alakú üveg. Mellette piros
viaszcseppek az égő viasztekercsről. A kereveten volt egy faragott
gemma, mely a delnő papucsáról esett le. – És a phönix érczpiros fejébe
a szem helyén be volt dugva a kulcs, a két griffmadárral a fogantyúján.

Ezek ott maradtak a múlt éjjeli álomból.


XXIII.

Blanka igyekezett rendbeszedni a gondolatait.

Mi ez a nő? s mit akar ez ő vele?

Kedvese annak a férfinak, a kitől őt elválaszták, a kit ő utált,
gyűlölt, a kitől irtózott. És talán még egy másiknak is? S talán az
egész világnak? Egészen ellentéte annak, a mit ő magában egy erényes nő
eszményképének kigondolt. – Ma játékszere annak, ki vele vétkezik, s
holnap ő maga veszi játékszernek vétke osztályosát, s minthogy ez neki
mulatságot okoz, keresztül dobja őt a falon. De vajjon csakugyan vétek-e
az? vagy csak olyan Isten adománya, mint az erény? Hisz szent Ágnes
kápolnája s Faustina fánuma egymás fölé vannak épülve, s az emberek
idvezültek itt is, ott is. A világ leánya maga elismeri, hogy ő csupa
gyöngeség; egyetlen ösztöne nincs, mely az ellenállás erejét költené fel
benne. Küldetése az, hogy legyőzessék. Nem tud hű lenni, mert az is
erőbe kerül.

De azért lehet, hogy jó szíve van, s tud szánalmat érezni az iránt, a
kit üldöznek. Blankát egyszer figyelmeztette a saját veszélyére; most
már eljött, tudatni vele azt a veszélyt, a miben egy férfi forog, a
kiről sejti, hogy az szívéhez közel áll. Rá volt bizva, hogy tegyen úgy
ez ifjuval, mint Delilah; csalja ki belőle édes csábbal sámsoni erejének
titkát s aztán – vágja le a hosszú haját. A helyett ő a filiszteusokat
kergette el. Nem tartozik-e neki hálával ezért – valaki?

Minden emberre van hatása az olyan ellentétes alaknak, a ki olyan
tulajdonokkal bir, a mik ő nála hiányzanak.

Azt sem lehet eltagadni, hogy a marquisnő nagylelkűséget tanusított, a
mikor a rejtekajtó titkát tudatta vele s a kulcsot elhozta neki, hogy
alávaló meglepetés ellen védelmezhesse magát. Ha meg akarná őt rontani,
inkább azt tette volna, hogy őt védtelenné tegye, s elárulja.

Összeborzadt attól a gondolattól, hogy ő hónapokon keresztül nyitott
ajtóknál aludt, egy házban olyan emberekkel, kiknél a düh és a szerelem
a gonosztett korcsává kereszteződött s nem védte őt azalatt más, mint
egy asszonynak a jól megőrzött titka.

A marquisnőnek egész modora, beszéde, megjelenése igézően hatott
Blankára. Ez a naiv őszinteség, ez a bűbájjal párosult cynismus valami
megkapóan új volt előtte. Meglepte ez a könnyed játszás halálos nagy
dolgokkal, miknek alakjait ő csak úgy húzgálta előre-hátra a sakktáblán,
mintha egy-egy «kiütött» nagy ember nem volna más, csak «ugró» és
«futó», s mikor ** grófnőnek útjába tolja a nagy Ciceruacchiót, az nem
volna más, mint «sakk a királynénak» egy «pionnal». A demokraták, azok a
«parasztok» a sakktáblán.

Azután Blankára nézve ebben a rettenetes magányban, a mire félig a
törvény, félig önmaga itélte el magát, ez a megjelenés volt az első
derült, változatos óra. Most nevetett hónapok óta először.

A titkolózás is emeli a varázst. Van valami rejtett gyönyörűség abban,
hogy mikor mindenki elpihent a háznál, az ajtók minden oldalon bezárva,
akkor egy senkitől nem gyanított úton a két ház asszonya egy szobában
összejön – megszólni az egész háznépet, az egész várost, az egész
világot. – Csitt! – Senki se hallja meg. Mindenki azt hiszi, hogy
gyűlölik egymást.

És mégis! mégis, nagy kedve volt Blankának örökké benne hagyni ezt a
kulcsot abban a rejtekajtóban, hogy soha azon keresztül a szép Cyrene ő
hozzá be ne jöhessen, mert szűz tisztaságának gyöngéd érzete, szemérme
azt sugta, hogy neki az ilyen lénytől, minél kedvesebb, megnyerőbb
alakban lép eléje, annál jobban kell őriznie magát.

«Mi még nagyon szeretni fogjuk egymást!»

Isten oltalmazza meg őt attól!

Egy perczig az a gondolata is támadt, hogy megváltoztatja egész
lakrendszerét s hálószobának más helyet választ. Zengjen Sappho azután
csak a falrafestett nympháknak! – Meg is tette volna, ha egy másik
gondolatja útját nem állta volna: A szép Cyrene Manasséról is tud
beszélni!

Ez nyitva tartotta számára a rejtekajtót.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még elég ideje lett volna Blankának, bár későn kelt ma, a templomba
felkészülni; de még nagyon eleven volt emlékében az a mondat, hogy
«egymás mellett szoktunk térdepelni; én imádkozom reggel azokért a
bűnökért, a miket ezután fogok elkövetni!» Hátha az a másik mellette
térdeplő is azt teszi?

Azt mondta a komornyikjának, hogy menjen el ** grófnőhöz és mentse ki,
hogy ma nem mehet vele együtt a templomba s onnan az oltáregyesületbe,
valami változását érzi.

– Ne hívjam el az orvost? kérdé a komornyik, azt vélve, hogy úrnőjét a
váltóláz kerülgeti ismét.

– Azt nem; hanem hozzon nekem a hangszerésztől – egy mandolint.

A komornyik nagyot bámult. Furcsa betegség az, a mit mandolinnal
gyógyítanak.

Egész nap rút locspocs idő volt. Este a színházakban is, mintha
valamennyi igazgató megbolondult volna, csupa merő puskaporfogyasztó
darabokat adtak s Blanka a szinpadi lövöldözéstől is iszonyodott. Otthon
maradt és már az Ave Mária harangszó után, a mi a nap huszonnegyedik
óráját jelzi, felhozatta magának a theáját, a hozzá való hideg
sültekkel, süteményekkel és czukorcsemegékkel együtt, s a cselédjeinek
megengedte, hogy elmehetnek a színházba. Ma olyan darabot adnak, a hol
az olaszok megverik az osztrákokat. Aztán bezárkózott s meggyujtotta a
samovár katlanát. A kandallót még nem. Az tisztára volt seperve. Hanem a
mandolint vette kezébe s valami stanzát kezdett el rajta pengetni.

Abban a perczben felelt neki Sappho.

S néhány pillanat mulva már koczogtattak a kandallója érczlapján.

«Szabad».

A phönix utat engedett s az embermagasságú nyiláson belépett a szép
Cyrene. Ezúttal látogatáshoz öltözve, angol fürtökbe leeresztett hajjal,
csipke-mantillal rózsaszín selyem öltönye fölött, melynek elől rövid
szoknyája alól kilátszottak magassarkú czipőkbe szorított lábacskái, s
az alsó szoknya finom csipke-hímzete.

– Ön készült valahova? kérdé Blanka.

– Ide.

– Tudta, hogy várom?

– Azt megmondtam még tegnap, hogy ma már vendége leszek önnek. S hogy
ebben az órában vár rám, azt kitaláltam abból, hogy a cselédjeit
eleresztette a szinházba.

– Ön már azt is tudja?

– Tudom, mert az én cselédjeimet is magukkal vitték, az egész kettős
palota felső emeletén kettőnkön kívül egy élő lélek sincs most.

Az a tudat, hogy ketten vannak egyedül egy üresen hagyott házban, a
titokszerűség varázsával köt össze két asszonyt. – Van abba keverve
valami borzongató félelem és valami csiklandó öröm.

Blanka elszedte vendégétől a mantillet és kalapot, s a míg felszította a
kandallót, a marquisnő az alatt kezébe vette a mandolint s eldalolta
Musset Alfrédnek délsugártól izzó egyik románczát.

Blanka meghívta őt a theaasztalhoz. S egyúttal megkérdezte tőle, hogy mi
a keresztneve?

A marquisnő elnevette magát.

– Haha! Hiszen százszor hallotta ön! Hát «Cyrene».

– Nem! Az nem az igazi. Nem annak keresztelték önt.

– De én csak ez alatt ismerem magamat. A naptári nevemen csak a
gyóntatóm szokott szólítani s ha azon hallom magamat hivatni, egyszeribe
az üt hozzám, hogy tizenhárom Miatyánkot kell elmondanom vezeklésül.
Aztán nem is illik rám a nevem. Rozinának kereszteltek; pedig olyan
fehér vagyok, mint a holdvilág. Ez a név inkább illenék önre, a ki olyan
szép piros. Én rám meg a Blanka név. Tudja mit? Cseréljünk! Aztán híjon
ön engem Blankának, én meg önt Rozinának.

Blanka olyan furcsának találta ezt az indítványt! Csiklandotta az.
Nevetett neki. S a nevető nő nem tud ellentállni.

– Fecseghetünk most minden bohóságot, mondá a marquisnő, senki se
hallgatózik, senki se árulkodik utánunk. S azt önnek jó lesz megtudni,
«Rozina». Minden cseléde egy-egy fizetett kém. A kapusa és annak a
felesége naplót visznek arról, hogy ki jár be a palotába? kit fogad el
ön? Ki hagyja itt látogató-jegyeit? Az inasa értesíti a kapust, hová
ment ön ki kocsin? hol szállt le? kivel beszélt? kit látogatott meg? A
komornája olvassa önnek minden levelét, a mit küld és elfogad, kikutatja
öltönyeinek a zsebeit, a kertész ellesi, hogy micsoda virágoknak ad
elsőbbséget? mert a virágoknak is van nyelve. Nehogy papagályt szerezzen
ön magának, mert még azt is kikémlelik!

– De hát ki vesztegeti rájuk a pénzt? kérdé elbámulva Blanka.

– Ön elfeledte már, hogy rokonai vannak, kik ön után egy milliót
örökölnének, ha önt a katholikus egyházközségből meg lehet szöktetni, s
hogy Cagliari herczeg évdíja is megszünik akkor! Vannak emberek, a kik
nem rettennek pénzt adni ki azért, hogy a sziklában aranyat keressenek.
Én csak figyelmeztetem a sziklakeblű hölgyet, hogy az aranyára ne
engedjen rátalálni!

Blanka nem tudott rá mit mondani, úgy meg volt zavarodva.

– Aztán ezért el ne kergesse ön a cselédjeit, mert a kiket helyükbe
fogad, épen ott fogják kezdeni, a hol ezek elhagyták.

– Oh, én rám leskelődhetnek, nekem nincsenek titkaim; szólt biztos
önérzettel a herczegnő, vendége porczellán csészéjét megtöltve a gőzölgő
samovárból.

– No azt egy asszony soha sem mondhatja magáról. Köszönöm. Nem szokott
ön szivarozni? Kár! Én nem tudok a nélkül theát inni. Szerencsére hoztam
magammal. Ha megengedi. Ez ugyan meg fog érzeni holnap reggel az ön
szobájának a levegőjén, s lesz nagy lótás-futás, a komorna az inashoz,
az inas a kapushoz. Ki járt itt? Ki volt a herczegnőnél az este? Hanem
ez önt csak mulattatni fogja, azt tudva, hogy nem találhatják ki.

– De a tegnapi látogatás csaknem el lett árulva – ez által ni.

Blanka átnyujtá a marquisnőnek az elvesztett gemmát.

– Ah! hát itt hagytam ezt el? És én mennyi pofont kiosztottam ezért az
otthoniak között! Nos, ez mind ingyenbe esett! vissza csak nem kérem.
Köszönöm, szép Rozina! – Tehát a kulcsért már nem adósom ön többé. Újra
kell kezdenem a kölcsönzést, hogy ki ne bocsássam az obligóból. – Ön azt
mondta, nagy vállvonva: nekem nincsenek titkaim. Lássa ön, pedig már azt
is tudják, hogy ön soha sem veti le a komornája előtt a vállfüzőjét. Ott
valamit rejt, a mit soha sem hagy el magától.

A herczegnő nemes, szűzies tekintetét nyugodtan emelé a marquisnő felé,
homloka oly derült volt, mint egy üdvözülté. Nyugodtan fölbontá ruhája
csipke melldíszét, kifűzte a selyem vállfüzőt s kivont alóla – egy
pálmalevelet.

– Ez az…

A marquisnő mosolygott.

– Tehát ön «azóta» folyvást keblén viseli ezt a pálmalevelet, szólt
megforgatva azt ujjai között. – Az arany betűkkel rányomtatott áldás már
régen lekopott róla; – hanem a kéz emléke, mely azt átnyujtá, még nem
kopott le róla.

A herczegnő sietett azt ismét elrejteni. Ennek az asszonynak nem jó
megmutatni valamit.

A szép Cyrene nagy füstgomolyt fútt maga elé az illatos szivarból,
szánalomból felhőt támasztva maga és Blanka közé, mely annak
arczpirulását elrejtse. S azután elkezdte a herczegnő csemegéit
dicsérni. Ő nem győz betelni azzal, a mi édes. Valódi török kadina
izlése van.

És közbe olyan ártatlan arczot mutatott, mintha semmi egyéb nem feküdnék
a szívén, mint a herczegnő előtt felmagasztalni a szivarját s rávenni,
hogy szívja be csak a tenyerével felfogott füstjét: nincs-e abban
ezerféle illatszer egyesülve?

Aztán egy pohár vizet töltött magának s megizlelé.

– Ah, be meleg ez a víz!

Blanka felugrott.

– Mindjárt hozok önnek jeget.

– Segítsek önnek keresni?

– Köszönöm. Rátalálok magam. Itt van nem messze az étteremben a
jégtartó.

– Nem fél egyedül odáig menni?

– Lámpa ég minden szobában.

– De siessen visszajönni; mert én addig itt kutatni fogok.

– Lehet bátran.

S mire Blanka visszatért, egy velenczei üvegvederkében jeget hozva,
addig csakugyan kikutatott valamit a vendégnő. Az albumasztalon azt a
rajzgyűjteményt, melyben Blanka aquarelljei voltak.

– Ön gyönyörűen fest, Rozina!

– Ez az egyedüli gyönyörűségem.

– Ez a Colossæum szakasztott másolata annak az olajfestménynek, a mit
Rossi grófnénál láttam.

– Megeshetett véletlenül, hogy ugyanez a festő is épen arról a pontról
találta felvenni a képet, a honnan én.

– Pedig az tulajdonképen nem is tájfestő. A minap meglátogattam az
atelierjében. Nagyon dicsérték előttem egy művét. Remek egy mű. Egy ifju
nőalak, a Colossæum karzatpárkányán ülve, a feje fölött kifeszített
művésznapernyő vörös szövetén át a nap biborfényt vet az egész alakra, a
mi azt valami megkapóan bűbájossá teszi, s e rózsaszín világításnak oly
sajátszerű ellenmondása a mély melancholia, a gyászoló bánat az ifju
nőnek arczán. Én igértem kétezer scudit a művésznek ezért a képért. Azt
felelte rá, hogy «nem eladó!»

Blanka olyan tehetetlennek érezte magát ez asszony előtt, mint a kis
tengeri nyúl, melyet bevetnek az oroszlán kaliczkájába s a kit a nagy
vérengző állat, a helyett, hogy egy harapással megölné, felvesz az
irtóztató tenyerébe, s megnyalogatja fejét. Meglehet, hogy nem is fogja
megenni. Megtartja játszótársnak.

A szép Cyrene összecsapta az albumot s felkiáltott:

– Czudar kutya-nép a férfi, Rozina! Úgy csinálja az egész világot, hogy
ő legyen benne az úr, s a nő rabszolga. De minden rabnak első és örök
gondolatja: a börtöne falát keresztül ásni.

Azzal, mintha hirtelen valami baj érte volna, kifutott a szobából a
mellékterembe és nem tért vissza.

Blanka utána ment, megnézni, mi baja lett? S ott találta egy szögletben
ülve.

– Ön sír?

– Ah, dehogy! csattant fel a szép Cyrene; inkább olyan kedvem van, mint
még soha! – De még akkor is csillogott a két szemében valami vízcsepp.

Azzal oda veté magát a zongora elé s elkezdé rajta egész tűzzel játszani
a «La Gitanát», a mit azokban az években a szép Cerito oly nevezetessé
tett Európaszerte.

– Megvan önnek a «La Gitana» hangjegye? kérdé Blankától.

– Nincs; de tudom azt könyv nélkül.

– Játszsza el nekem, kérem!

Azzal helyet adott Blankának a zongoránál, ő maga pedig a zene után
elkezdte előtte tánczolni a «La Gitanát».

Egy asszony egy asszonynak.

Azt a bűbájos tánczot, a minek minden mozdulatában ezer tündérré
változott ördög incselkedik. Ezek a kéjsóvár félrehajlások, ezek a
vakmerő szökések, ezek az odaadó, kihívó, büszkén elutasító s megint
kaczérul visszacsalogató változatai a tökéletes asszonyi kecsnek,
kisérve a legigézőbb szemek mindent kifejező sugárözönétől: hozzá egy
termet, melynek minden tagja összeegyező vonaglással vesz részt a táncz
lejtéseiben s egy arcz, melynek fehér alabástroma minden indulatot a
tündéri kéjfokozatra tud emelni. Ha ezt egy férfi látja így!

Blanka a bámulattól ügyetlenül játszott.

– Nagyobb tűzzel, sebesebben! mondá a tánczoló bajadere.

Blanka aztán egészen belesült a zenébe.

– Ah, ön nem tudja azt könyv nélkül.

– Nem tudok játszani, ha önt nézem.

Caldariva marquisnő meg volt arról győződve.

– Ön képes volna őrültté tenni egy férfit; suttogá Blanka.

– Ha ők kínoznak minket, nekünk is kell őket tudni megkínozni.

Azzal odaakasztá a kezét Blanka karjába s úgy tért vissza vele a másik
terembe, karöltve járkáltak a süppedő szőnyegen.

– Jaj annak, a ki az én országom határát átlépi! Abban csak bolondok
lakhatnak, s ha kiszabadulnak is, bolondok maradnak holtig. Akar ön
velem fogadni, hogy bolondommá teszem egész Rómát? Mit törődöm én a
világ mendemondájával? Mi az? Ön úgy él itthon, mint egy szent: az
ellenségei tehetnek róla tanúbizonyságot, mégis suttognak ön felől is!
** grófnő ájtatos lélek; mindennap templomba jár; nem beszél mással,
mint papokkal s kegyes asszonyokkal, mégis tele van a város botrányok
mendemondáival – felőle. Én kinyitom az ablakaimat, mikor vigasság van
nálam, hogy az őrült zaj kihangzik az utczákra és senki se szól meg! s
ha egyszer kedvem tartja eltánczolni az operaszinházban a «La Gitanát»,
a szabadságharcz sebesültjeinek javára, azt kihirdetem vörös betűs ölnyi
plakárdokon, s az lesz belőle, hogy egész Róma belém bolondul, a nép
koszorúkkal temet el, s a papok kanonizálni fognak! – Fogad ön erre
velem, Rozina?

– Nem fogadok, Blanka, mert elhiszem.

– Én pedig fogadni akarok önnel valamibe; mert nyerni akarok öntől
valamit.

– Ha birtokomban van az, a mit Blanka óhajt, azt fogadás nélkül is
odaadom.

– Birtokában van, könnyen is adhatja Rozina; de még sem fogja odaadni,
míg el nem veszti. Én azt az igéretet akarom öntől elnyerni, hogy –
egyszer énnekem vendégem leend.

– «Önnek» – Blanka? szólt Blanka s ujja hegyével a marquisnő mellét
érinté. – Akár holnap, ha szivesen lát.

A marquisnő elérté a nyomatékot, s elnevette magát.

– Nem úgy Rozina! Nem légyottot értek egy ilyen tête-a-tête-re, mint a
mostani, de ellenben nem is azt akarom, hogy a világ előtt büszkélkedjem
önnek a látogatásával. A világ azt tudja rólunk, hogy mi egymás
szerencsétlenségének okozói vagyunk s égig érő botrány volna, ha mi
emberek szemeláttára egymással egy ismerős pillantást váltanánk. Én nem
azt akarom. Én a napokban álarczos estélyt adok a termeimben. Látott ön
már ilyet valaha? Ne vegye ügyetlenségnek a kérdést. Önt egyenesen a
zárdából vitték a – börtönbe.

– Azért mégis láttam; menyasszonykoromban, mikor nagynénémmel Párisban
jártunk, a kelengyét bevásárolni, elvitt az operaházi álarczos bálba.

– S önök azt egy páholyból nézték. S ön elálmosodott rajta. Tudom.

– Ön mindent tud.

– A tömeg látása engem is ellankaszt. Nálam egészen más az álarcz
mögötti mulatság. Az valódi élvezet, nem csupán tarkabarka látvány, a
minek az ember még az emlékét sem viszi hazáig. Képzeljen ön legfeljebb
negyven tagból álló társaságot, mely Róma nevezetességeiből van
összeszedve, a kik mind örömest látogatják az én álarczos estélyeimet s
a kiknek én birom a titkaikat, s a kiket álczáik daczára ismerek. Hogy
mint jutok e tudományhoz? az nem bűvészet. Estélyemre csak
meghivó-jegygyel lehet jönni s azt a terembelépés előtt minden álarczban
érkező vendég tartozik átadni az udvarmesterem szobájában. Ez
elővigyázat nélkül megtörténhetnék, hogy hivatlan idegenek is
tolakodnának álarcz alatt a termeimbe. – A mint a vendég elhagyja az
udvarmesterem szobáját, az följegyzi a jelmez minőségét a meghivó-jegy
hátára, s mikor együtt vannak, akkor áthozza a jegyeket hozzám s azokból
azután én könyv nélkül tudom, hogy az a czigány-leány abban a
pirosfekete rövid ruhában a mi ájtatos herczegasszonyunk, a
rózsakoszorúegyesület alelnöknője, s a spanyol grand, a kinek karjába
kapaszkodik, bálványozott tenoristánk az operaszinháztól. Az a
brigandvezér, a papirospisztolyokkal az övében, nagynevű országgyűlési
képviselőnk, s az a herczegnő, kit karján vezet, bámulatot gerjesztő
gyémánt-diademjával és rivierejével: korlátlan fejedelemnője egy
birodalomnak, melyről nem beszél a geographia, hanem a choreographia. Az
a királyi alak pedig, a ki oly rátartóan jár biborpalástjában, nem más,
mint leghíresebb népszónokunk, az utczák és piaczok Demosthenese. Mert
itt minden nevezetesség jelen van: a mit csak a tribune, a turf, a
színpad, az utcza, az armadia, a divat magáénak vall. – Köztünk mondva:
még a conclave is. – És én titkommal soha vissza nem élek; senkit el nem
árulok, vendégeimmel nem incselkedem, magamat legelébb megismertetem.
Elég nekem a megoldott rejtélyekben messziről gyönyörködnöm.

– De vajjon önnek a vendégei nem jönnek rá arra az ötletre, hogy ők
maguk is tudakozódjanak az ön udvarmesterénél, s nem árulja az el
egyiket a másiknak?

– Nagyon természetes, hogy azt teszik s én nem látom át, hogy miért
kellene egész Rómában épen az én udvarmesteremnek a
megvesztegethetetlenség példányképeül modellt ülni? A ki akar valamit
megtudni, az bizony megtudja azt, ha csak esetleg az elárultatás ellen
valaki még nagyobb præmiummal nem biztosította magát, mert az esetben
aztán az udvarmesterem lelkiismeretes.

Blanka nevetett.

A marquisnő sietett a kedvező hangulatot felhasználni.

– Most már képzeljen ön negyven álarczos között egy negyvenegyediket: a
ki nem jött se a kapun, se az udvarmesteri szobán keresztül, hogy a
kocsija színét megjegyezhették, az inasát kikérdezhették volna, a kinek
a személyleirása nincs semmi rovat alatt, még meghivó jegye sincs
átadva. Senki se látta bejönni. Az égből esett le. Alakjáról,
mozdulatairól hasztalan találgatják, hogy kicsoda? Nem ismeri senki. Ő
pedig ismer mindenkit. A háziasszonytól be van avatva mindenkinek a
titkaiba, az egymást kereső párok cselszövényeibe. Azokat sorba veszi.
Mindenkinek odatalál az elevenjére. A mellett elmés, találékony s ő maga
kitalálhatlan. Minő forradalom, minő néplázadás támad akkor az
álarczosok tömege között, a kik tarka csoportokban rajongnak körül egy
ismeretlen tüneményt, a ki őket mind ismeri, a hogy a magasból, a
mélységből jöttek elő, pegazusaikon, vagy vesszőparipáikon,
pillangóktól, vagy szarvasbogaraktól húzott szekerekben! Nem volna e
csoportozat méltó tárgy egy festő ecsetjének, ki a terem egyik zugából,
a jazminbokrok közé rejtőzve, kartonjára sietne vetni egy olyan
vázlatot, mely tán világhírét alapítaná meg, s a negyven ember közül
egyedül neki dobbanna nagyot a szíve, kitalálva a nevét a
felismerhetlennek?

Blanka arcza elébb a kiváncsiság gyermekmosolyával kisérte a marquisnő
beszédét; az utolsó szavaknál a megérintett szemérem komolyságára
változott az át. A marquisnő minden szavának hatását megfigyelte. Olyan
művésznő volt, a ki nem néz hangjegybe, hanem hallgatói arczára, mikor
énekel. Visszatért az elébbeni allegróra.

– Hogy futna minden ember az udvarmestert ostromolni kérdéseivel, s hogy
ejtené azt kétségbe; azután hogy állítanának ki kémeket minden ajtóhoz,
lépcsőhöz, tornáczhoz, kik az eltávozó ismeretlen nőt hintajáig, s azzal
együtt hazáig üldözzék; az pedig egy pillanatban úgy eltünnék közülök, a
hogy jött és senki nyomára nem akadna. Minő fölséges tréfa volna ez!

De Blanka arczára már nem tért vissza a kiváncsi érdeklődés, megmaradt
mélázónak. Az egész tarka vigalomból ő csak azt a jazmin-bosquetet
látja, mely mögött egy festő ül és kartonjára tündérvilági képeket lop.

– Nos? eljön ez a tündéralak az én festőm tableaujához uralkodó képnek?

Blanka felelet helyett azt kérdezé:

– Szabad az ön vendégeinek névjegyzékét látnom?

– Nagyon is jogosult kivánság; mondá a marquisnő, s átnyujtá a legyezőt
Blankának. Olvassa ön Rozina. – A legyező lemezei elefántcsontból
voltak, a marquisnő azokra jegyezte fel irallal meghivandó vendégei
nevét.

– Ha valaki nem tetszik önnek közülök: azt kitöröljük.

Blanka végig olvasta. Csakugyan tarkabarka gyűjtemény volt az, a
társaság minden osztályából válogatva; köztük sokan, a kiket
«veszedelmes nevezetességeknek» szoktak mondani. A legutolsó név volt
Adorjáné.

– Senki ellen nem találok kifogást; szólt, visszanyujtva a legyezőt.

– Tehát eljön ön?

– Nem tudom, hogyan tartanám cselédeim előtt titokban az álarczjelmezt?

– Semmi sem könnyebb. Ön láthatta akárhányszor a szinházban, hogy a
római asszonyokat nem korlátozza semmiféle divat. Némelykor olyan
öltözékeket látunk a páholyokban, a mikkel bátran kiadhatja magát valaki
keletindiai «begum»-nak. Itt már megszokták azt. Ha ön egy fekete
csipke-öltönyt készíttet, ezüst csillagokkal a fátyolszövet között,
abban senki sem fog semmi különöst találni. Egy granát-diadémot is
rendelhet ön meg magának minden botrány nélkül, s akkor az egészhez nem
kell egyéb, mint egy bársony álarcz, a mit akkor tesz ön fel, mikor a
komornáját elbocsátja s aztán kizárja a szobájából, s a következő
perczben készen áll az «éj királynéja».

Blanka úgy találta, hogy ez a cselszövény lehetséges.

– Ekkor aztán csak az van hátra, hogy ön felkészülten itt vár a
hálószobájában, míg a lantpengető Sappho jelt nem ád. Az akkor azt fogja
jelenteni, hogy én is készen vagyok és senki sincs a cselédeim közül a
szobámban. Szabad az út. Az ön rejtek-kulcsával az én csapóajtóm is
kinyilik. Azt ne felejtse el magával hozni. Onnan azután a női
öltözőszobán keresztül a terembe juthat ön. Tőlem ezt a legyezőt fogja
kapni ajándékba. Ennek a lemezére fel lesz irva minden álczának a neve,
jelleme, viszonya, cselszövénye, a mit ön a la improvista felhasználhat.
Csak egy szót kell eltalálni, a többit a sziven talált maga elárulja.
Mikor ön aztán el akar tünni, akkor engem szólít meg, csipkedően
faggatni kezd; én arra üldözőbe veszem: ön menekül; többi üldözői erre
elmaradnak, hogy utamban ne legyenek; a rejteken át ön elmenekül; én
addig őrzöm az ajtót s visszatérve, én fogok legjobban kérdezősködni,
hogy ki látta a titokteljes stranierát?

Blanka ebben az egész tervben nem talált semmi gyanakodásra méltót.

– Tehát csak arról van még szó, hogy mely napra tegyem a meghivásokat? S
ebben az ön akarata dönt. Vannak sokan, különösen nők, a kik
szerencsétlen napokat tartanak. Ismerek olyat, a ki szombaton a legjobb
barátját sem fogadja el. Mások meg a hónapok bizonyos napjait, a
7-diket, a 13-dikat tartják rosszjelű napoknak.

– Nekem minden nap egyformán – jó nap. (Szegény: azt akarta mondani,
hogy «egyformán rossz».)

– Tehát teszszük mához egy hétre.

– Akkorra talán mégis ne. Az nap tartja Rossi a parlamentben
programmbeszédjét.

– No és azon ott akar ön lenni? De hisz az délelőtt lesz.

– De meglehet, hogy a grófnő azt a napot szintén meg akarja ünnepelni, s
valószínű, hogy engemet, mint háza mély tisztelőjét, szintén meghív.

– Arra ne gondoljon ön; azon a napon az egész új kormány a Quirinálba
lesz meghíva estélyre, hivatalos banquett lesz, s Rossi nem fog odahaza
lehetni, hogy maga vendégeket fogadjon el.

– Én mégis olyan baljóslatú napnak tartom azt.

– Ha babonaságból tartja annak, akkor nem vitatkozom. A babonaságnak oka
van. Ez ok!

– Nem ez az okom. Egy más aggodalmam van. Olvassa ön ezeket a
hirlapokat?

Blanka olvasóasztaláról egy csoport ujságot odavitt a marquisnőhöz.

– Némelyiket sugalmazom is. A mi nálunk annyit jelent, hogy «fizetés».

– Olvassa ön, hogy mik történnek most Rómában?

– Ah! Rozina! Mióta tanulmányozza ön a politikát?

– A mióta a kocsiablakomon keresztül kaptam meg belőle az első leczkét.

– Tehát ön autodidaxis útján akarja megtanulni a világ legnehezebb
tudományát, a politikát? Mit tanult eddig belőle?

– Azt, hogy a néphangulat mostani ingerültsége mellett nem találom
egészen nyugodalmas ötletnek, hogy a Cagliari-palotában álarczos bált
tartsanak akkor, mikor az utczákon tolongó néptömeg elvesztett
csatákról, árulásról, reactióról beszél. Sőt kissé fázom attól a
gondolattól, hogy selyembe burkolt fényes alakok egy órában egyszerre
járjanak az utczán kiéhezett s rongyaikban didergő embertömegekkel.

A szép Cyrene nevetett, gyönyörű felső fogsorán végigrántva a legyező
elefántcsontját, mint egy zongora klaviaturáján.

– Ah, mi ujoncz ön ebben a játékban, kedves Rozina. Biz Isten a
karpereczeit is el fogja veszteni, ha velünk leül. Hisz azok a lármázó
emberek mind a mi embereink, a kiket mi fizetünk azért, hogy
kiabáljanak.

– Csakhogy a ki tűzzel játszik, ne felejtse el, hogy a szél nagy úr!

– Honnan tudja ön ezt?

– Tudományom, az igaz, hogy nem messze terjed. Én csak a bolognai esetet
tudom, a hol a polgárok addig hirdették, hogy «le az aristokratákkal,
éljen a szabadság!» míg egyszer előjöttek a brigantik, s azt mondták:
«le a polgárokkal! éljünk mi!» s a «viva noi» mellett kiszabadították a
börtönökből a gonosztevőket s aztán csináltak egy olyan szabadságot,
hogy sírva fog rá visszaemlékezni Bologna. Vajjon azok az elemek, a
miket Bolognából nagy nehezen sikerült kiűzni, de megtörni nem: ide
Rómába nem jöhetnek-e el? Azzal a néppel, mely az utczákon forrong,
számítottak önök; de hát arra számítottak-e, mely az utczák alatt
zsibong?

– A kik a kloakákban járnak, azok a patkányok.

– S ha mégis felszinre találnak jönni. Ha majd a patkányok nem érik be a
gazdagok asztalhulladékaival, hanem oda akarnak ülni magához az
asztalhoz, s nem érik be a nagy szavakkal, hanem azokat gyakorlatba is
kezdik venni.

– Csak a mi gyümölcseinket fogják megérlelni vele. Ha a népszabadság
zászlója a rablók kezébe megy át: annál jobb, akkor a társadalom
megmentői itt vannak s a rabló csordával együtt a zászlót is leverik s
akkor mi tartjuk a «Te Deum laudamus»-t.

– És hát ha a társadalom megmentői: rendőrök, carabinierik, mind hozzá
találnak állni a népmozgalomhoz?

– Ah, haha! kedves Rozina! Önt a Hyperboræokig ragadja a szárnyrakelt
phantasia. Hogy a pápai elitesereg, a carabinieri, összeölelkezzék a
római mobbal! Elébb egyesül a tűz a vízzel, a víz az olajjal.

– És én úgy tudom, hogy nagy tüzet kevés víz még élénkebbé tesz, s nagy
vízzel, minő a tenger, az olaj kibékül.

– Ezek physicai hypothesisek, kedves Rozina; legyen ön a felől
meggyőződve, hogy mikor mához egy hétre a Cagliari-palota csillárjai ki
fognak ragyogni a piaczra, a kapum előtt ácsorgó néptömeg minden
megérkező hintót üdvriadallal fog köszönteni, s mikor a czukrászom
kiosztja a nép között azokat a papirosokat, a miken az édességeket
sütötték, s a miket az a torkoskodó nép szeret lenyalni, törni fogják
magukat érte. S ez lesz az egyedüli forradalom. Tehát maradunk a mához
egy hétnél. Jegyezze ön fel a naptárába. Most már sietek haza. A
szinháznak vége lesz, s ha cselédeim zárva találják a szobámat, még
valamit találnak gondolni.

S gúnyos szemérmetességgel rejté el arczát legyezője mögé.

A herczegnő eloltotta az «extincteur»-rel a kandallóban a tüzet, hogy a
marquisnő eltávozhassék, s járdapadlóul tette keresztül a szénhalmazon a
széles ezüst tálczák egyikét (ezüst hidat a visszavonuló ellenfélnek!).
De eltávozta után nem gyujtá meg ismét a kandalló tüzét, hanem a forró
szénre kiöntött egy egész üveg eau de Colognet; kifüstölte vele a
szobájából a szivarbűzt.


XXIV.

Blanka az első meglepetés pillanatától fogva nem tudta magát megvédni e
nő befolyásától. Az fölényt gyakorolt fölötte. Ez a hatalma megvan a
kifinomított romlottságnak az ártatlan kedélyek fölött.

A ki a világot, az embereket, a társaságot tanítja megismerni, az
legfigyelmesebb hallgatókra talál. S ezt tanította a szép Cyrene
Blankának.

S ez a pohár úgy itatja magát!

Hogy a nagy emberek csak olyan esendők mint más. S a halhatatlanok
szeretnek álmodni. Hogy a bátrak megijednek a pereczes legény
trombita-szavától. Hogy az ájtatos úrhölgyek a bergamascot és a
tarantellát is tudják tánczolni. Hogy a csalhatlan ember hétszer téved
hét nap alatt. Hogy a nép szava nem Isten szava, hanem csak hangtölcsére
belefujt hangoknak. Hogy az imádkozás: nem «az Istenhez megtérés»: hanem
csak «elkérezkedés az ördöghöz». Hogy a nők, a kik a férfiakat őrültekké
teszik, nem vétkeznek, csak boszút állnak.

Hanem annyi rossz tudomány között még is volt egy jó is, a mit a szép
Cyrenétől tanult: az, hogy van «egy» ember, ki abból a holdbeli
szigetből ideszakadott, a hol az emberek csak egyszer szeretnek, de az
örökké tart; – a ki arra a képre, mely az «ő» szent képe, azt mondja,
hogy «nem eladó».

Most már a hirlapokat sem olvasta olyan nagy érdeklődéssel, a mióta
megtudta, hogy azok nem igazán egymást megenni készülő oroszlánok. Az a
mérges vezérczikk nem harag, csak hujjahó kiáltozása egy úrlovarnak, a
ki a handicapban fél lófejjel meg akarja előzni a társait s azért
biztatja olyan nagyon a lovát. A hirlap a ló. Átugrott a vezérczikkeken,
az országgyűlési tudósításokon, s azontúl naponkint csak a hirlapok
hátulján keresgélt egy-egy eltévedt tudósítást, mely apró betűkkel
szedve, valahol a kaliforniai hírek mögött talált egy zugot, ezen
felirattal: «Ungheria». Csupa balhírek lajstroma!

Ez az egy nyugtalanítá még!

Az, hogy a rómaiak mikép kiabálnak egymásra, nem zavarta meg többé.
Tudta, hogy csak játszanak. Hanem ezek a hazulról érkező balhírek
nehezen feküdtek a szívén.

Pedig hiszen neki az már nem is hazája többé. Sőt nem is tudhatta, hogy
mi az a hazaszeretet? Kora gyermekéveiben beadták egy külföldi zárdába,
a hol nemzete nyelvét soha nem hallotta, s csak azért nem felejtette el,
mert mindig ezen «gondolkozott». Rokonaiban, kik balsorsát előidézték,
szerencsétlen házassága által, nem volt oka megszeretni nemzetét s a
népet nem is látta máskor, mint mikor a parasztleányok a parkban
dolgoztak, a hol ő játszott. Ez a park volt egyedüli emléke a hazából.
Az ő örök lakhelye Róma lett, a szent város. Ezt kimondta az a törvény,
mely minden törvény és alkotmány fölött áll.

Hanem azért mégis mindig ott volt ez az aggasztó kérdés a szeme előtt, a
míg álarczosbáli ruháját készíté: szabad-e neked itten vigadnod, a mikor
egész nemzeted sír?

Mert bálruháját maga készíté, bezárt ajtók mellett, hogy senki el ne
árulhassa. Önmaga himezte a fekete csipkefátyolra az ezüst csillagokat.
Mikor aztán néha e nehéz kérdés után kihullott kezéből a szövet, s maga
elé tekintett, úgy tetszett, mintha fekete csillagok tánczolnának szemei
előtt.

Csupán egy gondolatban talált jogot azon szándéka mellett megmaradni,
hogy az álarczos bálba elmenjen; ott meglátja Manassét! Beszélhet is
vele ellenőrzetlenül.

Ez csábította az elmenetelre s a csillagos ruha, a granátkorona
elkészült napjára.

E nap reggelén Rossiéktól megkapta a kért belépti jegyet a parlament
hölgykarzatára. A miniszterelnök a mai ülésben fogja előadni
programmbeszédét. Nagy érdekű ülés lesz. Sietni kell, hogy helyéhez
juthasson az ember.

Blanka fél órával az ülés megnyitása előtt már elhajtatott a parlament
épületéhez. Ott pedig már egész sort álltak az előtte megérkezett hintók
s várnia kellett, míg tolamonkint egymás után benyomulhatnak a porticus
alá.

A porticus oszlopainak köze tele volt várakozó néppel. Férfiak mind,
marczona, kedvetlen arczok, a mik vizsgáló tekintettel néznek be minden
kocsi ablakán. Végre az ő hintaja is megállt a főlépcső bejárata előtt s
a kapus kinyitá a kocsiajtót.

Ott is, a lépcsőház csarnokában ugyanazon baljóslatu arczok s azok
között egy, ki mindjárt a kocsival szemközt állt, régi ismerős.

Rövid ismeretség; de elfelejthetlen.

Annak az embernek az arcza, a kit a nagypénteki ünnepélyen a
kegyelemosztó bibornok, mint saját élte ellen támadt orgyilkost
feloldott, megölelt és megáldott.

Most itt áll, vad, sötét szemeivel merőn maga elé tekintve, jobb keze a
keblébe van dugva a dolmánya alá.

Blanka annyira megrettent ez embernek a látásától, hogy elkezdett
reszketni, s visszahanyatlott kocsija ülésébe.

A portás kérte, hogy szálljon ki, mert többen is jönnek utána.

Blanka azt mondta, hogy marad, hirtelen rosszul lett; kérte a portást,
hogy utasítsa a kocsisát a hazatérésre.

Alig hajtatott azonban ki a parlamentépületből, rögtön megrántotta a
zsinórt, melynek vége a kocsis karjára volt kötve. Az a zsinór egyúttal
hangcső volt, melyen át a kocsisnak utasítást lehetett adni.

«A miniszterelnöki palotába! Gyorsan!»

A palota elé megérkezve, lázas sietséggel ugrott ki kocsijából Blanka s
a kapustól Rossiék után tudakozódott.

«A hölgyek már elmentek a parlamentbe.»

«És a gróf?»

«Még itthon van.»

«Rögtön beszélni akarok vele.»

A kapus csöngetett. Blanka felsietett a lepcsőkön. Az eléje siető
titkártól kérdezé, hogy lehet-e beszélni a gróffal?

«Egy pap van nála, meg egy lengyel tábornok».

«Nem bánom, nincs előttük titkom.»

Az államférfi félreértő derült arczczal fogadta Blankát, hanem annak
dult arcza megdöbbenté aztán.

A herczegnő odarohant hozzá s összekulcsolt kezeit a miniszter kezére
téve, mondá zokogáshoz hasonló fuldokló hangon:

«Gróf úr, ne menjen ma a parlamentbe! Ne menjen el a parlamentbe! Ne
menjen ön ma a parlamentbe.»

A miniszter bámulva tekintett reá.

«Veszedelem fogja önt ott érni! Rossz emberek várnak önre! Megölik önt!»

Egy pap volt még a szobában és egy lengyel tábornok.

A pap odalépett e szónál a miniszterhez s megfogta a kezét.

«Mit mondtunk önnek?»

A tábornok pedig ujjával mutatott Blankára:

«Ez már a harmadik.»

És Blanka ismét összekulcsolt kezei közé szorítá Rossi kezét, úgy
rimánkodott előtte.

«Lelkemnek egész rémültéből mondom önnek, hogy veszedelem éri, ha a mai
napon kimegy. Én a legrosszabbat sejtem.»

«S én kiszámítom azt a körülmények találkozásából», mondá a pap.

«Én pedig bizonyosan tudom», szólt a tábornok.

«Maradjon ön ma idehaza!» könyörgött Blanka, halasztassa el a mai
beszédét. Tartsa azt meg olyan napon, a mikor nem lesz előre kihirdetve,
a mikor nem várnak rá.»

«Kisértesse ön magát jóbarátai által a parlamentig. Vegye maga mellé
minisztertársait. Ne menjen egyedül», tanácsolá a pap.

«Állíttasson ön sorfalat karabinierikből a parlament bejáratához s
szoríttassa hátra a gyanús embereket», mondá a katona.

Az államférfi pedig mind a háromra mosolygott. Valami jött eszébe, a mit
elmondandó programmbeszédében kiigazítson. Azt elővette és irallal
feljegyzé a tört papirszélre.

«Ez meg fogja őket győzni!»

S aztán kezet szorított mind a három vendégével s kérte őket, hogy
siessenek helyeiket elfoglalni a karzaton, hogy el ne veszítsék a
beszédje elejét. Utolsó szava ez volt: «én a népet meg nem gyalázom
azzal, hogy fegyvert vigyek közéje s a szabadságot azzal, hogy féltsem
benne az éltemet».

Blanka soha sem fogja azt a mosolygó arczot elfelejteni.

Mikor eltávozott Rossitól, a miniszter hintaja már ott állt befogva a
kapu alatt.

De neki nem volt többé elég kedélynyugalma visszatérni a
parlamentépületbe. Haza hajtatott. S azután hazaérve, abban a lázas
kedélyállapotban kikönyökölt a piaczra néző szögletablakba, mely alatt a
szökőkút örök habmoraja zúg s leste a városi zajt.

Zaj van Rómában mindig elég. Hisz, a ki ott gyufakatulyát, meg
ánizsgyökeret árul, olyan lármát csap vele, hogy más országban egy
liquidáló részvénytársulat közgyűlése kitelnék belőle, hanem valami
népmozgalmat jelző erősebb hangok nem vegyültek közé. Semmi dobszó,
semmi puskalövések.

Blanka utoljára is megnyugodott benne, hogy aggodalma hiú agyrém volt s
sajnálta már, hogy elmaradt a fényes parlamenti jelenetről.

Az óraütések figyelmezteték, hogy itt a reggelizés ideje.

Szokott magányában elkölté azt is.

Azután azon ürügy alatt, hogy pihenni fog, bezárkózott hálószobájába s
előszedte az álarczos estélyhez szükséges jelmezdarabokat. Sappho vidám
danározása többször félbeszakasztá töprengését.

Erősen tépelődött magában. Mit tegyen?

Még mindig nem volt bizonyos felőle, hogy elmegy-e a szép Cyrene
meghivására, vagy itthon marad?

A jelmez kész, csak fel kell venni; de a szív, a mit annak be kell
takarni, még nem kész.

Lehetséges-e az, hogy Zborói Blanka, saját meggyilkolt alakjában,
megjelenjen azokban a Cagliari-termekben, a mik gyilkosának otthonát
képezik? Hogy ő, a «la condannata», odamenjen mulatni, tréfát űzni az ő
egész élete megrontójának, Caldariva marquisnőnek társaságába? A világ
őrültjeiből és képmutatóiból összeszedett bolond-sanhedrinbe? –
Ereszti-e őt azon helyre visszaborzadó szemérme? asszonyi büszkesége?
szűzi ártatlansága? Vagy mindezeknél erősebb marad-e a kiváncsiság? az
ismeretlen utáni vágy?

Aztán elgondolkozott róla, hogy milyen irtóztató egyedül áll a világban,
elitélve büntetlenül, eltaszítva szeretetlenül, – minden embere fizetett
kém, a ki az ő kenyerét eszi! – Mennyire nem tartozik senkinek a kerek
földön semmivel! Se hálával, se szeretettel, se tisztelettel, se
barátsággal. – Neki se adtak ebből semmit.

Eszébe jutott a másik nőnek a mondása, hogy a férfiak úgy csinálták meg
a világot, hogy az egy börtön legyen a nőkre nézve; – de a rabnak első
kötelessége keresztülásni a börtöne falait!

Aztán valahányszor feltámadó büszkesége tilalmat vetett rá, hogy a
csábító meghivást kövesse, mindig visszatért az az utolsó kép, melyen
megtört minden erélye: – Manassé a jazminbokrok között.

Hisz ő is ott lesz.

Akkor aztán hasztalan vitatkozott vele a józan ész; de hát miért lesz
ott? miért találkozni ő vele? Mi czélja, mi vége lehet e találkozásnak?
– Szabad-e ő neki még csak közelíteni is ahhoz a tűzhöz, a minek a neve
szerelem!

Az ő szerelmének csak egy neve van: a megszégyenülés. És mégis óhajtotta
őt újra látni s titokban felpróbálta a csillagos öltönyt és a
szikrahányó koronát.

Vajjon rá fog-e ismerni benne?

Egyedül e gondolatért fel tudott áldozni mindent.

Délután volt, ajtaján a komornyik kopogtatott. Blanka elrejté jelmezét s
sietett az ajtót kinyitni. Boszús volt a háborgatásért.

A komornyik a ma délután megjelenő hirlapokat hozta.

– Herczegnő! Nevezetes nagy ujság van! szólt ragyogó arczczal.

– Jól van, jól! mondá Blanka, kikapva kezéből a hirlapcsomagot s megint
becsukva az orra előtt az ajtót.

A hirlapokat odadobta az olvasóasztalra.

Bizony bánta is most: akármi ujság van a világban. Felőle
proklamálhatták a köztársaságot s megválaszthatták szabadkőmives pápának
Ciceruacchiót!

Azután ismét elővette csillagos jelmezét s tanulmányozta annak
redőzetét.

Szabad lesz-e a meztelen karnak kilátszani belőle, vagy nem?

Talán magáról a kézről is ráismer valaki, a ki ezt a kezet valaha nagyon
jól megnézte?

… De hátha az a valaki nem lesz ott?…

Itt ám a göcs!

Hátha találkozik egy férfi a világon, a ki azt izeni vissza a szép
Cyrenének, hogy «ha az egész világ egy özönvíz volna s a Cagliari-palota
az Ararát hegye volna, én még sem mennék oda!»

Hátha van egy férfi a világon, a kinek van elég szíve nem felejteni el
semmi büszkeséget és nem hagyni játszani a szívével?

Hátha Adorján Manassé nem megy el a szép Cyrene álarczos báljába?

Ez a gondolat megszabadítá kisérteteitől.

Összecsavarta egy gomolyba az egész csillagos jelmezt s behajítá
ruhatárába.

«Ő nem lesz ott. Nem lehet ott! Én sem megyek el!»

Az órák huszonnégyet ütöttek. Esteli ave Máriára harangoztak ismét.

Blanka letérdepelt imádkozni imazsámolyához.

Egész teste reszketett, mikor az imának vége volt.

Volt oka rá. Egész délután nem volt a kandallójában tűz. Az átjáratot
szabadon kellett tartani.

Az inas, ki a lámpákat behozta a terembe, észrevette, hogy a kandalló
sötét és hideg s azt kérdezé, hogy ne gyujtson-e benne tüzet?

– De jó lesz; mondá neki Blanka.

– Czudar világ van odakünn; mondá a cseléd s neki is kék volt az orra. –
A hidegtől vagy a rémülettől?

A Sappho-kép halk lyrapengetést hallatott.

(Hasztalan hívsz! mondá magában a herczegnő. «Ő» nem lesz ott.)

– Gyujtsa meg ön a tüzet; mindjárt melegebb lesz.

Sappho lyrája egyre zengett.

Blanka felkapta a mandolint a kerevetről s egy szegletbe dobta.

(Nem megyek.)

S hogy ellenállási ereje annál nagyobb legyen, leült az olvasóasztalhoz,
sorbavenni az odahajított hirlapokat; ha talán valamelyiknek a zugában
megint találna egy komolyan elgondolkozni való tudósítást arról az
Istentől, embertől elfeledett darab földről, a mit a nyomdák legapróbb
betűivel úgy szednek, hogy «Ungheria».

És a míg élete tartani fog, Zborói Blankának büszkesége leend abban,
hogy elébb mondta ki e szót, «nem megyek!» hogy elébb hajította el a
kész jelmezt a lomtárba, mint kezébe vette volna ama hirlapok egyikét! –
Hogy saját lelke erejéből merítette az elhatározást. S nem várt vele,
míg a felöltött bohóczruhát az a legelső sor, mely minden hirlap
homlokára van nyomtatva, tépi le testéről:

«Rossi ma reggel a parlamentházban meggyilkoltatott!»


XXV.

– Fogják be a lovaimat! sikolta fel a herczegnő, ledobva a hirlapot
kezéből.

– Hova akar menni a herczegnő? kérdé a cseléd.

– A Rossi-házhoz!

– Oda ma nem lehet.

– Miért nem?

– Mert az utcza tele van néppel.

– S mit csinál ott a nép?

– Tánczol.

– Mit?

– A carmagnolát.

– A carmagnolát?

– Meg a tarantellát.

– A nép tánczol carmagnolát? A meggyilkolt miniszter háza előtt!

– És a meggyilkolt felesége és leányainak felvidítására!

Blanka arczára csapta kezeit.

– Ez rettenetes!

– Én ott voltam és láttam, hogyan történt, beszélé fogvaczogva az inas;
a lépcső-tornáczban állt egy csoport férfi, köztük többen a «reduci»-k
közül, kiket egyik kormány száműzött s a másik hazaeresztett; nehányan
egyenruhában s a rőzsevágó késekkel az oldalaikon. Mikor a
miniszterelnök hintaja megérkezett, a tömeg egyszerre előre tódult; a
kocsit körülfogták. Rossi kiszállt; de alig lépett az első lépcsőre, a
mint egy férfi oda ugrott hozzá, én egy tőrt láttam villanni a levegőben
s aztán egy vérsugárt magasra felszökni. A döfés a miniszterelnök
nyakába hatolt: a teremőrök felfogták, az irodába vitték; mire orvost
hoztak, már meg volt halva.

– Irtózatos!

– Valóban az, herczegnő.

– S ki a gyilkos?

– Azt megláthatjuk nem sokára; a néptömeg, mely őt hozza, erre hömpölyög
a tér felé.

– Elfogták őt? Megkötözték?

– Nem fogták el, hanem vállaikra emelték s nem kötözték meg, hanem
megkoszorúzták. Ő a mai nap hőse.

– Hazudsz!

– Ha nekem nem hisz a herczegnő, olvassa el a hirlapokat. Ők
magasztalják a gyilkost. Brutussal egy sorba emelik. – Nem tudom, miért
teszik? Én piemonti vagyok. A többi cselédjét ne híjja most herczegnő,
azok mind lenn vannak most az utczán s együtt tánczolják a «danse
macabret» a fölséges urakkal!

A herczegnő nem akart hinni az élő szónak, nem akart hinni a nyomtatott
betűknek. Vannak erkölcsi lehetetlenségek is.

«Ha minden ember esküdnék is rá, hogy este hat órakor hajnalodik,
napfelkelte van s a nap nem keleten, hanem északon kel fel, még sem
hinné el azt senki; hanem sietne maga megnézni az eget.»

Ilyen lehetetlenség az is, a mit Blankának el kellene hinni, hogy egy
átkozott orgyilkost, ki a nép legjobb barátját megölte, diadallal
hordozzanak körül a városban.

– Lehet a mi ablakainkból a piaczra bántatlanul kinézni?

– Hogyne? felelt az inas, hisz a piaczra fekvő Cagliari-palotának minden
vastáblája nyitva van s a termek kivilágítva.

– Hát ott mit csinálnak? kérdezé Blanka elbámulva.

Olyan nagy volt a rémület, az iszonyat hatása lelkén, hogy tökéletesen
elfelejtette, hogy ott ma vigalom van s hogy neki is ott kellene lenni.

– Hát ott ma álarczos bál van, felelt a cseléd. A sok czifra álczás úr
és asszonyság épen most sereglett össze. Ha kinyitjuk a donjon ablakait,
az orchestrum zenéje is át fog hangzani.

S valóban, a mint az inas egy ablaktáblát felnyitott, áthangzott a
szomszédház vigalmi zaja.

– Tegye be, hideg jön be, mondá Blanka.

Pedig nem a hidegtől, hanem attól a zenétől fázott.

– Rakjon több fát a tűzre s aztán menjen a szögletszobába s adjon hirt,
ha a néptömeg erre talál jönni.

Mikor egyedül maradt Blanka, elkezdett zokogni.

A rémület okozta azt.

Az volt rémületének legszörnyűbb eszméje, hogy ha ő most ott volna abban
a másik házban, a hol az emberek vigadnak! Soha egész életében nem tudná
levezekleni azt a bűnt, a mit e lépéssel elkövetett volna. Soha ki nem
tudna békülni önlelkével, hogy mulatni tudott Caldariva marquisnő
termeiben, mikor legjobb barátjának véres holtteste fölött annak
családja a kétségbeesés könyeit sirja!

Rövid időn visszaérkezett az elöőrsre küldött inas.

– Már jön a néptömeg.

Blanka shawljába burkolta magát; (a római paloták szobái hidegek) s
sietett a szöglet-terembe.

Annak az ablakain be voltak téve a vastáblák, de minden tábla közepén
volt egy czifrázat, melyen keresztül ki lehetett látni.

Késő őszi este volt; négy óra naplement után. A lámpások hunyorogtak a
szélnyomás alatt; hanem azon a darabon, a hol a Cagliari palota állt,
világos volt a tér. A tánczterem csillárai világították azt be. Az
ablakokon át keresztülhangzott az erős zene.

A piacz átelleni szegletéből egy megnevezhetlen tömeg gomolyodott elő.

Népnek nem lehet azt nevezni; mert ez egy szentséges szent név.

Csorda!

Igen: vadállat-csorda volt. Minőt hajdan a colossæum üregei okádtak elő:
bőszült tigris, hiena, szarvorrú; – csakhogy emberalakkal. Férfiak, a
kiknek arczán az őrültség üli diadalát, hahotára torzulva a fölötti
örömükben, hogy a józan észt lerázhatták a nyakukból; gyermekek, a
kikből az éretlen düh vén törpéket alakított, vad fúriák, kikben az
asszonyi nemet csak a szétbomlott hosszú haj tanusítja. Valamennyien
ittasak a bortól és vértől, őrültek egymás példájától és csatakosak az
utczasártól, megtépett s a phantasia kicsapongásaival kiforgatott
öltözetekben, a nők öveikbe dugott ruhaszegélyekkel. S ez mind tombol,
tánczol, toporzékol, sikongat és ökleivel hadonáz a légben; egy nyolcz
éves fiu, meg egy tíz éves leány, szurokfáklyákkal kezükben, nyargalnak
előre visítozva, helyet csinálni a menetnek. Az elhulló sziporkák
jelölik az utat nyomukban.

S a tömeg közepén ott hoznak egy emberalakot férfiak a vállaikon,
hordszéken emelve, mint a pápát nagy héten, mellette visznek két nagy
zászlót. Néhány fáklyás veszi körül s azok igyekeznek a megdicsőített
alak arczát megvilágítani.

S így közeledik, emberi vállakon emelve, a szörnyeteg, ki meggyilkolta
nemzete legbecsületesebb emberét, hazája legjobb fiát, a népnek
legigazibb barátját, a béke egyedüli oszlopát! – Jön, trónuson emelve,
mint a mexicói Téczkatlepoka isten, a kit ifju szűzek vérével tartott
jól az inkák kiveszett faja.

És Blanka ráismer ama rettenetes főre, mely kötéllel a nyakában szállt
alá a Szent-Péter-templomi tribuneről s a kihez még a saját gyermeke is
félt közelíteni.

S most éljent ordít neki az egész sokaság s egy némber, ki oly boldog
volt, hogy egy csecsemőt tartva ölében, egész a gonosztevő trónusáig
tudott furakodni, sorba tánczolva az ittas férfialakokkal, mikor odajut
a szörnyeteghez, fölemeli két kezével a csecsemőt s odatartja eléje,
hogy csókolja meg azt a kezet, a melyről még nincs lemosva a vér! S akad
asszony elég, a ki utánozza. A csecsemőiket is elhozták a saturnáliába s
mutogatják nekik a gyilkost: «ilyen légy, ha felnősz!»

Blanka zsibbadni érzé minden tagját. Az utálat, a borzalom úr lett
érzékei fölött. Azt hitte álom ez; majd elvonul. – De nem vonult el.

A Cagliari-palota előtt megállt a pokolbeli díszmenet s a riadalból
kiveheté Blanka, hogy a gyilkost és fertelmes processióját onnan a
kivilágított ablakokból üdvözlék!

Minő társaság lehet az ott!

A menet megáll. A palota ablakaiból pezsgős palaczkokat hajigálnak le
közé, azokat elkapkodják. A fáklyások a gyilkos trónja körül tért
kanyarítanak s annak a közepébe ugranak a szilaj alakok, férfiak,
némberek, palaczkkal kezükben s elkezdik toporzékolni a tánczok
legocsmányabbikát, mely arra van kitalálva, hogy megutáltassa a férfival
az asszonyt. – Zene is van hozzá. Ugyanarra a tánczzenére, a mi a fényes
teremből lehangzik, lehet tánczolni a sáros utczán is. Csak másolat ez.
Az utcza tükre a palotának! Azt teszik itt is, a mit ott, csakhogy
természetesebben és álarcz nélkül.

Blanka valami oly kimondhatlan dühöt érzett e látvány alatt, hogy azt
kivánta, nyilnék meg a föld e Sodoma alatt és nyelné el pokol tüze az
ártót és ártatlant.

Hát nincs ember, a ki meg tudja torolni azt, ha megbántják az Istent?

Van.

Az Angyalhíd felől közeledik trombitaszóval egy fenyegető oszlop.

Egy egész zászlóalj carabinieri. Szuronyaik villogása hirdeti, hogy ők
azok.

Aha! Most abbahagyják a tánczot! Most más forma dáridó következik.

A trónuson ülő alak feláll és dörgő hangon kiált:

«Előre, asszonyok!»

Asszonyok? – Ezek az urak értik a harczolási módot.

A csoport közül előrefurakodnak rögtön a némberek s elzárják az utat a
katonaság elől. A rohamlépésben közeledő carabinieriket riadó evviva
kiáltás fogadja.

A csapat élén lovagló vezérben megismeri Blanka a rendőrfőnököt.

Tehát ő maga jött. Első hivatalnoka volt a meggyilkolt, miniszternek; jó
barátja. Ez boszút fog állni a gyilkosain! Ő egész Rómára nézve a földi
gondviselés. Kötelessége, hogy a társadalmat védje a rossz szenvedélyek
ellen.

És Blanka látta az ablakából, hogyan állítja meg lovát a rend nagy
férfia az asszonyi csatárláncz előtt, hogyan parancsol katonáinak
«lábhoz a fegyvert».

És aztán nyergében felállva, elkiáltja magát: «éljen a szabadság! éljen
a nép! Mi a népé vagyunk!»

És aztán engedi magát lováról leemeltetni a részeg asszonyok által,
engedi odavitetni a gyilkos trónusáig és mikor odaér, kezét nyujtja
neki; odavonja őt magához és megcsókolja annak arczát. A tömeg
felrivall: éljen a hadsereg! s a carabinierik trombitásai rákezdik a
félbehagyott carmagnolát harsogtatni s a dühödt mænadok kiragadják a
katonákat a hadsorból, együtt járni velük a pókmarástól megőrjültek
tánczát.

Ez oly undorító látvány volt, hogy Blanka nem nézhette tovább. –
Elfutott a piaczra néző teremből, üldöztetve a rettentő ordítástól, mely
a gyilkosok és a katonák közötti ölelkezésre következett.

* * *

Tehát a víz egyesült a tűzzel, – az olaj a vízzel kiegyezett!

* * *

A gyilkost Zambianchinak jegyzé fel a történelem s annak az ezredesnek a
nevét, a ki megcsókolta s megáldá az orgyilkost, Calderrarinak.


XXVI.

Blanka csak most vette észre, hogy – még ma nem ebédelt.

Pedig tapasztalat szerint a rémület fokozni szokta az éhséget.

– Ma nem teríti ön fel az asztalt? kérdé az inastól.

– Én terítenék, herczegnő; de nincs itt a komornyik. Az oda lenn mulat
az uraságokkal. És nála van az étszeres szekrény kulcsa.

– Hát étkezni fogok étszerek nélkül, a tíz ujjammal. Hozza fel ön az
ételeket.

– Én felhoznám, herczegnő; de a szakács nincs sehol. Az is odalenn mulat
az uraságokkal.

– Tehát készítse ön el a thea-főző eszközt.

– Azt meg a komorna tartja gondviselés alatt s az is odalenn tánczol
valahol – az asszonyságokkal.

Blanka most már igazán megharagudott.

– El fogom kergetni valamennyit, ha rögtön haza nem térnek!

Valaki onnan kivülről aztán segítségére jött a cselédjei
hazatérítésében.

Legelébb hazakerült a szakács, annak egy nagy kék folt a szeme alatt.
Azután megjött a komornyik. Annak minden gomb hiányzott a bérruhájáról.
Utoljára előkerült a komorna, minden öltönye igen defectus állapotban s
a képe összekarczolva. – Furcsán tánczolnak azok az urak és
asszonyságok!

A hogy szokása az olyan embernek, a ki fél a szidástól az elkóborlásért,
mindenik egy-egy új rémhírrel rohant be a herczegnőhöz.

«A nép megrohanta a börtönöket s kiszabadította az elitélt
gonosztevőket; most azok álltak a mozgalom élére.»

… Hm!…

«A Cagliari-palotában beteszik az ablakokon a vastáblákat s bezárják a
kapukat.»

… Aha!…

«A gonosztevők arra bujtogatnak, hogy ki kell rabolni a gazdagok
palotáit!»

… Ugy-e?…

Természetesen valamennyi cselédet mind erőszakosan sodorta magával az
áradat, a mint egy pillanatra kiszaladtak az utczára megnézni, hogy mi
történik ottkünn. S még ők jajveszékeltek legjobban.

Blanka elfeledte őket megszidni. Azt mondta nekik, hogy menjenek már
most aludni s akármi történik az utczán, a kapun ki ne próbáljon menni
senki.

Nem volt már kedve se ebédelni, se vacsorálni; csak a theát készítette
el magának a hálószobájában s aztán elzárkózott a magányába, a rémnap
eseményei fölött elgondolkozni. A mit látott, a mit megért, mint egy
hagymázos álom tódult vissza képzeletébe: egymásnak ellenmondó s mégis
egymást kiegészítő rém-események. Az utczák vérengző borzalmaival
versenyt futott a palotában rendezett dáridó.

Hálószobájában sem volt nyugalma. – Sappho különös nagy kedvében volt
most. A hangközlő üreg a szomszéd palotából áthozta a tivornya hangjait
(s azt csak a Blanka hálótermének megfelelő helyiségből hozhatta): férfi
röhej, keverve asszonyi vihánczolással, pohárcsörömpölés, áldomás-zaj,
őrjöngő kaczaj-chorus; ledér dal, táncztombolás egymást felváltva, vagy
túlhangozva, révedezett ki a szoborkép lyrájának üregéből; s Blanka azon
gondolkozott, vajjon Manassé hangja is azok között van-e?

Egyszer aztán, mintha kettévágták volna az egész utálatos hangzűrt:
elcsendesült minden.

Mintha azt mondták volna a víg társaságnak: «csitt, megjött az úr!»

Egy hang, egy susogás nem volt többé.

Blanka most a csendet hallgatta.

S aztán úgy tetszett neki, mintha abban a csendben valami moraj
közelednék, hasonlatos ahhoz, a minőt a jégesőt hozó felhő hallat
messziről: tompa dübörgés, mormogás, zúgás, egyre közeledő. Egyszerre
aztán felhangzott a jégeső kopogása s közbe a felhődörgés, mely nem tart
szünetet! – «Megjött az úr!»

Blanka kitalálta, hogy mi az?

A Cagliari-palota vas ablaktábláit hajigálják kövekkel s a kaput
kisértik betörni. A kik a tűzzel játszottak, megtalálták a maguknál
nagyobb urat: a szelet. A fenevad jön megenni azokat, a kik
megkóstoltatták vele a vért.

A kandallóban még izzott a parázs.

Blanka ott ült és a tűzbe bámult.

Egyszer csak a kandalló hátlapján halk zörgés hallik s a csapóajtó
felvonul a phönixxel.

Blanka bizonyos volt erről. Nem is volt meglepetve. A zsarátnok még
izzott s teljesen megvilágítá a mögötte álló alakot.

A szép Cyrene volt az. Szétbomlott hajfürtjeit egy keresztülszúrt
aranynyil tartá össze. Egész termete egy kék róka-bundába volt burkolva.

– Oltsa ön ki a tüzet, hadd menjek be önhöz. Én már mind elhasználtam az
extincteurömet.

– Nem oltom ki. Nem akarom, hogy ön most bejőjjön hozzám.

– Nem hallja, hogy a nép ostromolja a palotámat?

– Az önök népe az, a kit azért fizetnek, hogy lármázzon.

– Önnek volt igaza. Elismerem. Saját eszközünk fordult ellenünk. Azt is
megmondta ön, hogy a katonaság, a melyben bízunk, mikor le kellene verni
a lázadást, kezet fog vele. Azt is megmondta ön, hogy rablók, fegyenczek
fogják vezetni a mozgalmat. Mind megtörtént. De már most a baj megvan. A
halál torkában állunk. Hallja ön, hogy döngetik a kaput?

– Hallom. Nem tartozik rám. A kik Rossi gyilkosaival poharat
koczintottak, most koczintsák össze velük a fejeiket.

– Ön nekünk tulajdonítja Rossi meggyilkoltatását?

– Nem a kéz követi el a gyilkosságot, hanem az agy, mely azt kigondolta.

– Esküszöm önnek a szentháromságra, hogy semmi tudomásom nem volt róla!

– Nem azért rendezte-e ön ezt a vigalmat a mai napra?

– De ne tegyen ön nekem most szemrehányásokat; hanem szabadítson meg
bennünket.

– Én? Hogyan?

– Oltsa ki a tüzet a kandallóban s engedje meg, hogy e rejteken át én és
vendégeim elmenekülhessünk. A római társaság tejszine van itt
halálveszélyben.

– Marquisné! Ha én önöket, egész vidám társaságukkal együtt a
kandallómon, hálószobámon, valamennyi termemen keresztül, a lépcsőkön
át, a kapumon keresztül bocsátom, akkor én tökéletesen megosztom önnel a
mai ünnepélynek a dicsőségét. Ez azonban hát csak az én bajom:
megtehetem. De mit nyernek önök vele? Az a nép, mely a Cagliari-palota
piaczfelőli részét ostromolja, bizonyosan a Tiber felőli részét is
ellepte, csakhogy épen a nyomorult «condannata» ablakait nem verik be.
De a mint az ön jelmezes vendégei az én kapumon keresztül kilépnek az
utczára, ugyanazon sárkány torkába futnak bele, a melyiknek a másik feje
elől elmenekültek. S ez már az önök baja.

– Hallgasson rám. Sem az ön bajáról, sem a mi bajunkról nincs szó. Nem
szándékozom az egész társaságomat önnek a termein végigrohantatni. Egy
cselédjének sem szabad megtudni semmit. – Önnek a hálóterméből nyilik a
fürdőszobája. Ha az ónmedenczét félretolják, az alatt találnak egy vas
csigalépcsőt. Ez is egy szép asszony furfangos találmánya, ki börtöne
keresztülfúrásán törte fejét holtig. Ez a lépcső levisz a nagy
vízvezetékbe, mely a palota szegletén levő szökőkút kedveért lett
építve: e vízvezetéki alagúton át a Fontana di Trevi épületébe lehet
jutni.

– Hogyan? kiálta fel, rejthetlen diadallal, Blanka. A cloakán keresztül!
a hol a patkányok laknak! A herczegek és herczegasszonyok; a szinpadi
királynők, a parlamenti celebritások, a népszónokok, a művészek, a
félistenek! A cloakán keresztül! saját, atlaszczipős lábaikkal, mint a
patkányok, mint a tolvajok, meggörbített háttal, lehúzott fejjel,
térden, négykézláb. Ez igazán fölséges ötlet öntől, marquisnő! Szebb
cotilionnal be nem lehetne fejezni az ön tánczvigalmát. – Ámbár nekem
pokoli kedvem volna ma rossznak lenni! És önöket mind engedni, hogy
legyenek mind martyrjaivá – a szent ügynek.

A szép Cyrene szemében olyan tűz villogott, minőt az éhes sakál
szikráztat a hozzá rugó szép czebra felé. Valami kegyetlen gondolatja
volt: – nem az, hogy egy szökéssel átugorjék a zsarátnokon, s a milyen
erős ő gyönge felével szemben, azt tehetetlenné tegye, s az utat
erőszakkal nyissa meg. Nagyobb erővel is rendelkezett ő.

Büszkén fölemelte fejét, állig betakarva magát prémes palástjával.

– Az is megtörténhetik, herczegnő; mondá kevélyen. Az indítvány tőlem
jött, asszonytól: futásra. De vannak vendégeim között férfiak is, a kik
egyébhez is értenek. Azok közt egy derék, bátor művész Magyarországból,
a ki azt indítványozta, hogy a férfiak vegyék elő Cagliari
fegyvertárából a fegyvereket, s álljanak az ajtó védelmére. Ő testével
fogja védeni a társaságot, melyben gyönge nők is vannak. Az első kardot
ő választotta ki.

Blankának a szivét mély fájdalom lepte el egyszerre.

Tehát mégis eljött ide!

Eljött mulatni a világ leányaival!

És most azokért, a kiknek nevető arczába visszanevetett, képes fegyvert
fogni, ölni és meghalni! – A férfi, a ki azon nők miatt, kiknek könyező
szeme az ő könyeinek felelt, nem tudott fegyvert ragadni, azt mondá: a
boszúállás istenek bűne, állatok erénye; az most ezekért a nőkért
széttépett testével tud áldozni! tud bűnös istenné, erényes állattá
lenni!

Oh mily keserű lett e gondolattól az egész élet, az egész világ!

Nehány pillanatig az a gondolat kísértett lelkében, hogy haljon hát meg,
ha ide jött! veszszen el a többivel együtt, ha ezt a halált választotta
magának; hanem aztán elcsüggedt minden erélye, minden ruganyossága
lelkének, ki volt kezéből véve a fegyver.

– Jól van. Én keresztül bocsátom itt önöket. És aztán arra gondolt, hogy
menjen hát ez az alak is a többiek útján. Szennyesebb nem lesz már abban
a cloakában, mint a milyen lett ezen éj tivornyáitól. S a ki eltünik e
földalatti úton előle, az soha többet az égen keresztül sem jöhet vissza
hozzá, a hogy eljárt hozzá eddig, mint álom, mint ideál.

Tehát hadd fussanak a patkányok!

Blanka fogta az extincteurt s elparáholta vele a zsarátnokot.

– Bejöhet marquisnő.

Caldariva herczegnő átlibbent a kandallón, s palástját felemelte e
perczben. Meglátszott, hogy lábain csak sandal van; semmi más. Talán
mythologiai jelmezt választott.

– Csináljon ön sötétet a hálótermében s bocsássa le az alcoven
kárpitjait, hogy a keresztülvonulók ne tudhassák meg, hol járnak. Egy
lámpát helyezzünk el a fürdőszoba ajtajába, hogy oda találjanak.

Úgy tettek.

A fürdőszobában egy remek vésművü fürdőmedencze állt, tömör ónból. Azt
négy férfi sem birta volna helyéről elemelni. Oldalt a falban két
rézcsap, mint szokás, meleg és hideg víznek. Blanka annyit tudott, hogy
erre a czélra valók.

A marquisnő aztán megtanította arra is, hogy ha az egyik csapot nem
elfordítják, hanem benyomják a falba, akkor a nehéz fürdőkád félre
fordul a talpán s egy kerek nyilást hagy tárva, melynél a csigalépcső
kezdődik. A másik csap megint, épen úgy betolva, visszacsúsztatja a
helyére a medenczét.

Mennyi titka van ennek a háznak! Ha ezek a rejtekek beszélni tudnának!

Künn egyre dühösebb volt az ostromló zaj, a vastáblák zuhogása, a kapu
döngése, az emberordítás. Még egy dologra kellett gondolni.

«Hányan lesznek a földalatti utazók?»

«A cselédséggel együtt hatvanöten.»

«Annyi szál gyertyát kell számukra ide készíteni. A bányászok gyertyával
járnak.»

Az is megtörtént: több viasztekercs el lett osztva annyifelé. Az út nem
hosszú.

– Siessenek! mondá Blanka lázas izgatottsággal s felé se nézett az
eltávozónak.

Hanem a mint egyedül maradt, a leeresztett alkoven-kárpit mögé
elrejtőzött s onnan leskelődött kifelé.

Meg lehet azt neki bocsátani. Volt, a kire lessen!

Az a látvány sokszor fel fogja még riasztani álmaiból!

Képzelete ily képeket nem mutatott még soha, mint a minőknek káprázatos
sora most végigvonult előtte.

Az egész terem sötét volt, de az ajtóból kiderengő lámpafényben mint a
camera obscura fénytányérjában, minden alaknak meg kellett jelenni, a
míg a kandalló üregétől a fürdőszoba ajtajáig jutott.

És Blanka látta egy halálriadaltól szétrobbantott orgia alakjait:
egyenkint, párosával megjelenni és elfutni maga előtt. Világ bölcsei,
magas polczokon álló férfiak, a lehúzott czipőkkel kezükben s
biborpalástjukkal a hónuk alatt; – jöttek és futottak.

Tarka harlekinok, viaszsárga ijedt arczokkal, kimeredt szemekkel; –
jöttek és futottak.

Egymást czipelő párok, kik közül az egyik részeg, vagy ijedtében
elájult, mindenféle groteszk összekapcsolásban, nem nézve, kezénél,
lábánál fogva hurczolják-e egymást? – jöttek és futottak.

Egy satyr-alak úgy vitt egy nőt, hogy a két kezét a nyaka körül fonva, a
hátára fektette hanyatt s a nő danolt.

Egy másik, egy athletai férfi, a vállára vetve vitt egy nőalakot, annak
az öltönye foszlányokban, haja felbomlott fürtökben lógott le utána.

Mind végig futottak a bűvlámpa fényében, rettenetes torzalakjai a
szemérmetlenségnek és a rémületnek.

Egy oly részeg volt, hogy dalolni akart. Társai befogták a száját, hogy
el ne árulja menekülésüket, úgy hurczolták magukkal, dühös küzdelem
közt.

Aztán megint: ott vonaglott egy rémült nő, ki kétségbeesett
erőfeszítéssel hurczolt karjánál fogva egy férfit a földön, a ki nem tud
lábra állni.

Blanka szívszakadva leste: hát «ő» kit fog az ölében hozni? bortól
ittas, ijedtségtől alélt, förtelemtől megtört élő alakot? Olyan soká
késett; – olyan hátramaradt!

Számlálta a ködfátyolkép alakjait: már negyvenen, már ötvenen futottak
előtte keresztül. Csaknem mindegyik elbukott a kandalló párkányában, a
mit a sötétben nem látott a lába előtt s káromkodva tápászkodott fel
újra. Kaczajra ingerlő torzkép a borzalom közepett. Ő még sem jön! –
Igaz! hiszen ő testével védi a többiek futását. Ő a bátor. A hős!

Most már a vendégek száma elfogyott, a cselédek következnek. A bérruhák
futnak. Fejükön, hátukon batyuval. Ketten egy-egy ládát czepelve. Abban
bizonyosan a Cagliari-kincsek vannak. Egynek a hátán abroszba csomagolva
az asztali ezüstnemű; étszerek, girandolok, süteménypolczok,
virágtartók. Egy-egy megáll, iramodás közben kiinni a tartalmát a boros
palaczknak, a mit lekapott az asztalról. Csak Manasse nem jön még.

Igaz! hiszen még a szép Cyrene is hátra van.

Ki lenne az ő társa más?

A szép Cyrene a házi asszony. Neki utoljára illik maradni. Bezárni hátul
az ajtót. Az utolsó férfi, a legjobb férfi, a házi nőnek, a legbátrabb
nőnek kisérője lehet csak.

Már észrevehető időköz telik le, s nem jön a kandallóból elő senki.

Egy ágyúdörgéshez hasonló robbanás hangzik odakünn, mely megrázza az
ablakokat.

Az ostromlók petárdát tettek a kapu alá s a tűzgéppel kivettették azt
sarkaiból. A diadalüvöltés hirdeti, hogy urai lettek az ostromlott
bejáratnak. Puskalövések hangzanak közbe.

Most kilépett a sötét üregből az utolsó alak:

A szép Cyrene.

Megáll a kandalló előtt s egy lábnyomására bezáródik háta mögött a
csapóajtó; a phönix ott ragyog ismét a helyén.

Blanka eléje lép a kárpit mögül.

– Nincs több? kérdi.

– Utolsó vagyok, felel a hölgy.

– Hát «ő»? Elesett-e?

– Itt sem volt. Válaszol gúnymosolylyal a delnő. Azért mondtam csak,
hogy itt van, hogy öntől kierőszakoljam az átbocsátást.

Blanka szivére nyomta kezét s felüdülten sóhajta, mint a ki egy gonosz
álomból ébredett.

Ekkor odatoppant elébe a délczeg Vénus-alak s ezt súgá oda neki:

– Jól imádkoztatok a ti külön Isteneteknek, hogy el nem jöttetek a
meghivásomra. Én elvesztettelek volna egyiteket a másitok által s
megtartottam volna magamnak mind a kettőt! – Ne lássuk egymást az
életben többet! – Adósod nem maradok a megszabadításért. – Fogd ezt a
levelet! Ki vagy vele fizetve, úgy hiszem!

S midőn a levelet átnyujtá Blankának, karját elővette a bő prémes palást
alól, s ez a kar meztelen volt egész vállig.

Egy percz mulva ő is eltünt.

Blanka sietett a fürdőszobába, a lépcsőtorkolatot az ónmedenczével ismét
elzárni. Alulról, a mély hosszú alagútból rejtelmes zsibongás zűrhangja
tört elé. A patkányok morognak.

A medencze helyére fordult. – Aztán csend lett.

Blanka a lámpafénynél elolvasá a levélkét, a mit a marquisnőtől kapott.
Erőteljes férfiirás volt. Csak három sor.

«Marquisnő! A meghivást köszönöm; de én a Cagliari-palotát kerülöm.

Adorján Manassé.»

Térdre omlott a levéllel. – Van egy Isten!


XXVII.

Nem volt most idő az ábrándozásra. A palota másik felében tomboltak az
ostromlók.

A felől meg lehetett győződve a herczegnő, hogy a berontó tömeget nem a
politikai vak szenvedély vezeti most, hanem tiszta szívből jövő, őszinte
rablási vágy. Azokat az uri társaság gyémántjainak csillogása bőszítette
fel, s a Cagliari herczegek felhalmozott ezüstjére haragudtak ők meg.

Hanem ez vigasztalásnak elég rossz volt.

A győztesek, mikor nem fogják találni sem a gyémántokat, sem az
ezüstféléket, keresni fogják, hogy mindaz hova lett? s nem nyugosznak
meg abban, hogy miután a tükrök össze vannak törve, s a butorok szét
vannak hasogatva, azzal a munka be van fejezve, hanem kiváncsiak lesznek
megtudni, hogy az üldözöttek merre menekülhettek el? S még
megtalálhatják az összeköttetést a két palotaszárny között.

Meg kellett tudnia, hogy a marquisnő nem hagyta-e nyitva saját
hálószobája felől a rejtekajtót?

Hogy tudja azt meg?

Nincs olyan megbizható cselédje, a kit odaküldhetne. Ha volna is: azok
most elő nem jönnek még az «Angelus» csengetésre sem. Cselédjei közül, a
kinek most igen nagy a bátorsága, az az ágyában fekszik, s a kié kisebb,
az az ágya alatt.

Magának kellett rászánni magát, hogy belépjen az ismeretlen helyiségbe,
a hol soha sem volt, s a hova nem volt szabad szövétneket vinnie
magával, mert elárulta volna a födött folyosó üveges arkadjain keresztül
az udvarra betörő tömegnek, hogy a két palota közötti átjárás nyitva
van.

Azonban a veszély nagysága, a magárahagyatottság érzése erőt kölcsönöz:
a herczegnő fölnyitotta a csapóajtót s belépett az ismeretlen folyosóba,
melyen át eddig csak ellensége járt hozzá.

Nem volt az sötét. Az udvarról fáklyafény világított föl, jól kivehette
nála a korridor hosszában elvonuló freskófestményt, egy bacchanalt,
Ariadne fölvonulásával.

A folyosó végén egy nagy falapra festett kép volt: a gnidiai Venus
templomának bejáratát ábrázoló. E templomajtó volt a tulsó kandallólap
hátrésze; az ajtó boltivét befutotta a festett borostyán. E
folyondárlevelek egyike megmozdítható volt. Az alatt volt a kulcslyuk.

Blanka megállt hallgatózni. A hálószobában még nem volt semmi zörej,
semmi lárma. Még ide nem törtek be.

Rátalált a jelzett zöld márványlapra. Megkisérté azt lábával lenyomni.
Nem mozdult az. A csapóajtó be volt zárva.

A veszély leleményessé tesz. Blanka egy hajtűt dugott bele a kulcslyukba
s le hagyta azt hullani a mesterséges zárba. Most azt a saját kulcsával
sem lehet többé kinyitni, hacsak az egész falat szét nem bontják,
kandallóstul együtt.

A felől tehát bizonyos lehetett, hogy a Caldariva marquisnő
lakosztályából az övébe át nem jöhetnek. De hátha észreveszik a
menekültek útját s az udvarról egyenesen felhatolnak az összekötő
karzatra! Ahhoz csak lábtók kellenek. Ennek a nyitott arkadjait csupán
egy vékony aranyozott rácsozat takarja.

Ott maradt kémlelődni.

Kétfelé figyelhetett. Le az udvarra. És oldalt, a hálóterembe.

Az udvaron tüzet raktak az emeletről lehajigált butorok tört darabjaiból
s a tűz körül tánczolta a tarantellát két pár; egy fekete szemöldökű,
szétszórt hajú mænade, egy délczeg, Antinous-alakú romagnai
kecskepásztorral; meg egy fiatal gyermek-arczu leány egy púpos hátú,
satyr-alakú ficzkóval. Egy dudás, meg két tamburinos verte és nyeggette
a tánczzenét, a nézők biztatták őket a lasciv mozdulatokra; a hátul
tolakodó tömeg közbekiáltott: Halál a bíbornokokra! Le a pápával!

És Blanka veszedelmes kiváncsisággal nézte ezt az aranyos rácson
keresztül. Egy utczasuhancz a pillér faragványain odáig felkapaszkodott,
hogy a borzas fejével csaknem előgetett neki.

És Blanka arra gondolt, hogy miért nem láthatja ezt a jelenetet Manassé?
Milyen festői tanulmány volna neki e két tánczoló pár!

Egyszer aztán elvonták figyelmét a csapóajtón keresztül hangzó szavak
is. A betörők elhatoltak a hálóterembe is. Szörnyű volt káromkodásuk,
hogy nem találták se a vendégeket, se a ház kincseit.

Blanka hallott olyan beszédet, a milyen még soha nem érinté füleit:
káromkodást. Az uraságok igen őszintén kimondák a véleményüket e
tekintetben, s minthogy az igazhivőnek az által is illik magát
megkülönböztetni a hitetlen mahomedántól és a zsidótól, hogy mikor
káromkodik, se feledkezzék meg a hiszekegyje alaptételeiről s sorba
szidja azokat a szentségeket, a miket a pogány nem szidhat: annálfogva a
herczegnő fültanúja volt egy olyan litániának, a milyenért érdemes volt
Rómába jönni, hogy meghallja.

Reszketett, hogy rátalálnak jönni a rejtekajtó titkára.

Pedig nagyon közel voltak már hozzá.

«Ebben a kandallóban nincsen tűz!» – mondá egy hang.

«A kürtőn keresztül szöktek meg!» – kiálta a másik.

S már hozták a lábtót, hogy felmászszanak a kürtőbe, midőn egy hang
diadalmasan ordíta fel: «e scoperto!» (fel van fedezve!)

Blanka megrettent. De még nem futott el. Tovább hallgatózott.

«Merre menekültek?»

«A fürdő-szobán át!»

Azt hitte, el van veszve.

De mégis tovább hallgatózott.

És aztán a későbbi szavakból megtudta, hogy elvonult a feje fölül a
veszély.

A marquisnő hadvezérnek született. – Gondja volt rá még a futásában is,
hogy hadserege visszavonulását fedezze. Az ő fürdőszobájából is
kanyargott le egy csigalépcső egy földalatti alagútig, de ez a palota
levezető csövei számára volt építve s a földalatti utazót a cloaca
maxima földalatti üregeibe kódorgatta el. Az rettenetes kijárás volt.

«Utánuk!» ordíták a betörők. «Fáklyákat!»

«A cloaca maximában utolérjük őket!»

«Legalább szép haláluk lesz!»

E csel által a marquisnő hamis nyomra vezette az üldözőket s most ezek
mindaddig, míg a dögletes földalatti üregeket összeszaladgálják, időt
engednek az üldözötteknek az elmenekülésre. Ott pedig nem találnak
egyebet patkányoknál.

De mi lesz, ha megint visszatérnek? Sárosan, vérszomjasan, kincséhesen,
s megtudják, hogy rá voltak szedve?

Ez eltart napokig; mert a föld alatti Róma nagy birodalom. A kiket a
labyrinth elnyel, egyhamar nem adja vissza.

Blanka azzal a megnyugvással térhetett vissza hálószobájába, hogy a föld
alól kitört borzalom ismét levezető csatornájára talált, s visszaomlik a
föld alá. A condannata az alatt alhatik nyugodtan a maga lakosztályában.
Róla azt tudják, hogy se nem bűnös, se nem gazdag.

De soká még sem maradhat titokban, hogy a Caldariva marquisnő
Astarte-ünnepén jelenvolt vendégeknek ő nyitott menekülési utat. Azok,
hatvanöt ember, s köztük huszonöt cseléd, ha elfutottak is Rómából, el
fogják mondani, hogy a Trevi-kút vízműveinek épületein menekültek meg,
ha minden egyéb sötétben maradt is előttük, s a hír visszaszivárog a nép
közé. Napok mulva az ő lakosztályát fogják megtámadni s megszabadított
ellenségeért ő rajta állanak boszút.

Neki el kell menekülnie a palotából, el Rómából, hová emberi itélet
lánczolta, irgalmat nem ismerő, mint maga a fátum!

Lehetetlen, hogy azok, a kik a lánczokat ráverték, fel ne oldják azokat
ily fenyegető veszélylyel szemben, ily rendkivüli nyomások alatt! Alig
várta a reggelt, hogy menekülési kisérletét megkezdhesse.

A következő reggel azonban új rémségeket hozott, a mik még felülmúlták
az éjszaka borzalmait.

Már kora szürkülettel (s a novemberi regghajnal igazán szürke) elkezdtek
szabályosan sorakozott néptömegek nyomulni a Quirinál felé. Blanka
láthatta őket ablakából.

Parasztok, polgárok, nemzetőrök, karöltve minden egyenruhájú katonákkal,
egész széltében elfoglalva az utczát, vonultak a ködön keresztül, zászló
helyett póznára tűzött táblákat vittek magasra emelve, azokra voltak
irva a nép jelszavai és jelöltjei, kiknek kormányra jutását követelték.

Blanka ** grófnőhöz akart menni; de gondolni sem lehetett rá, hogy most
az utczán valaki kocsival járhasson.

Még a cselédek közül sem akarta senki elhagyni a házat.

A Circolo popolare kedvencz szónokai megkisérték a néphez beszélni.
Mintha a viharnak beszéltek volna, az ár magával ragadta őket.

A pápa udvaronczai, az aranyos legyek, szétfutottak a Vatikánból, csak a
bibornokai, a külhatalmak követei maradtak vele, s mintegy száz testőr,
a kik megmaradtak élethalálra híveknek. A nép ugyanazon a téren, hol
husvét napján az áldást viszhangozta, mennydörögve követelé most a
harczot és a radikális kormányt. Ugyanazon emberpyramidok tornyosulnak
fel a dioscur szobor körül most is, a mik akkor.

Délfelé puskaropogás vegyül a népkiáltozás zajába.

A Quirinal felől rohannak vissza rendetlen zavarban a tömegek,
összekeveredve, s rémkiáltások hangzanak: «A svájcziak öldöklik a népet!
Fegyverre!»

S azután visszatódul megint az áradat, nemzetőrök, szabad-csapatosok,
carabinierik lőfegyverekkel, s a puskaropogás állandóvá lesz.

Véres sebesülteket visznek végig az utczán, a nép átkozódásai közepett.

Blanka látja ablakaiból, hogy másznak föl az emberek a háztetőkre s
onnan lövöldöznek be a Vatikán ablakaiba.

Dob pörög. Egy csapat carabinieri közelít, élén a tegnapi est egyik
hőse: az ezredes, a ki a gyilkosokkal összecsókolózott.

Azt hiszi, hogy jó barátok lettek az által s elkezd nekik szónoklatot
tartani.

«Ejh! mit hallgattok itt erre a fecsegőre?» kiált föl egy hang a
tömegből. «Le vele!» – S azzal elkezd rohadt narancs és záptojás
özönleni a népszónok fejére. Az betört orral bukik le lováról. Hamar
megkapta jutalmát tegnapi érdemeinek!

Ez is Blanka szemeláttára történt.

A néptömeg elvitte a carabinieriket is.

Már alkonyodni kezdett.

Most nehéz jármű gördülése hallik. Mit hoznak? Egy ostromágyút. A nép
maga vontatja azt. Visító gyermekcsapat tolja előre a kerekeket.

Blanka látja, hogy állítják fel a pápa és az istenek házával szemközt;
megtöltik és oda irányozzák a kapura.

Ekkor egy óriási termetű férfi, jobbra-balra taszítva az előtte állókat,
útat tör magának az ágyúig, s mikor már a veres sipkás rá akarja tenni a
gyujtólyukra a kanóczot, odaveti széles mellét az ágyú torka elé: «no
hát lőjj!»

Ez a becsületes ember volt Torre mérnök. Tiszta vérű demokrata. Hanem
azért nem tűrhette, hogy a Vatikán ellen az ágyút kisüssék.

Akadnak követői, a kanóczot kicsavarják a tüzér kezéből s eltapossák a
sárban; mások megint felkapják s újra meggyújtják azt.

Ekkor egyszerre új mozgalom támad; a Quirinal felől megindul a nép, az
eddigit még százszor fölül múló rivalkodással, s a lövések
megtízszereződnek. De már ez örömrivalgás, már ezek üdvlövések.

«A pápa megadott mindent! Éljen a radikál miniszterium! Éljen a pápa!
Éljen a háború!»

S az ujjongó néptenger visszatolja az utczák emberfolyamait, s
következik a nagy ölelkezés.

A vihar az egyik égsarktól a másik felé fordul, s forgószelet támaszt az
emberi társaságból, melyben az emberi ész elveszti tájékozottságát. Még
a vezető férfiak sem tudják már, merre mutatnak a csillagok.

Hát még egy szegény, magára hagyott asszony, a kinek mindehhez nincs
semmi köze!

Este ki volt világítva a város a nagy öröm végett. Blankának is lámpákat
kellett rakni az ablakaiba, mint a ki segít örülni.

A hirlapok is megérkeztek aztán. Jó dolguk volt most a szerkesztőknek.
Háromszor akkora betűkkel nyomtatták a híreket mint máskor.

Hogy harczolt az «egyetlen egy ember», a nép, a százkezű óriás (a száz
testőr) ellen, bátran küzdve déltől napestig. Meg is ölt – egy
bibornokot. Az ott adta át lelkét Istennek a pápa térdein fekve.

Hát Rossi? A meggyilkolt Rossi? – Arról nem beszélt a krónika többé. A
nagy tengeridő alatt – tegnaptól máig, – teljes feledékenységbe ment a
neve. – Útjában volt mindenkinek: a forradalomnak és a reactiónak. (Egy
önzetlen, hazáját szerető polgár!) Ő volt a fonál, melyen Damokles
kardja függött. Ha már lezuhant a kard, ki emlékeznék az elvágott
fonálról? – Annyit még feljegyezett valamelyik lap harmadnap is
kapcsolatban Rossi esetével, hogy Livornóban díszlakomát tartottak – az
orgyilkos tiszteletére.

Most már el volt határozva Blanka, hogy Rómát elhagyja minden áron.

Neki nincsenek sem ágyúi, sem néptömegei, hogy azokkal kimozdítsa
szilárd talapjaikból a világot tartó oszlopokat; neki csak könyei vannak
és esdeklései; talán azok is megindíthatnak valamit: egy szívet, mely
nincs kőből.

A következő napokon már meg lehetett kisérteni az utczára kikocsizást.

A Cagliari-palota kapuja már be volt támasztva, s előtte fegyveres
nemzetőr állt, megakadályozva a bemenetelt, hanem Blanka tudta azt jól,
hogy a cloaka felől nyitva a bejárás. A mult éjjel is átment hallgatózni
a folyosón a csapóajtóig s hallotta, hogy járnak-kelnek odabenn;
nyitogatnak, feszegetnek, dörmögnek, kopognak! dolgozik folyvást
titokban most már nem a ribellione, hanem csak a ladronaja.

S neki tudnia kell azt, hogy őt csak egy rejtekajtó választja el tőlük.

** grófnőt sietett fölkeresni. Az igen roszkedvű volt. Alig akart vele
szóba állni, arra a kérésére, hogy vesse magát közbe a világ uránál egy
szegény eltaposott féreg végett, hogy engedje őt a «maga földébe»
elbujni. Ne tegye vele azt, a mit tesznek az emberek egy pillangóval, a
kit odaszúrnak gombostűvel rovargyűjteményük falához s rábizzák, hogy
vergődjék, míg meg nem hal. Engedje őt hazamenni szegény hazájába. – A
grófnő csak vállat vont. – Azt mondta, hogy neki és párthíveinek semmi
befolyásuk többé a Vatikánban az utóbbi napok eseményei óta. A pápa a
forradalmárok karjai közé vetette magát.

De Blanka oly kétségbeesetten tudott előtte könyörögni, hogy elvégre
hajlott a kérésére és megigérte, hogy még ma elmegy a Vatikánba s
személyesen szól Blanka mellett. Látogassa meg őt másnap ismét.

Blanka ezen az éjszakán is aggódva leste a szomszédban kótogó alattomos
zajt; de annál még nagyobb veszedelem is várt reá.

Következő reggel a komornyikja azt jelenté, hogy az ő palotája kapujára
is fel van irva ez a három betű: C. D. T.

«Mit jelent ez a három betű?»

«Casa dei traditori.» (Az árulók háza.)

Valami bölcs nemzetgazdász ugyanis azt a mulatságot szerezte magának,
hogy a megindítandó háború költségeire az «árulók vagyonának» elkobzását
indítványozá, s az illető házakra, mint valami helyszinelési jegyzéket
rótta fel azt a három veszedelmes betűt.

El lehet gondolni, hogy az ilyen megjegyzett háznak a lakói milyen jól
érezhették magukat.

Blankának két nőcselédje még az nap elkérezkedett – haza az anyjához.
Mind a kettőnek volt egy haldokló anyja. S a kertésze kikérte a
bizonyítványát: azt mondta, új kertet alapítani szegődött. El is
költözött délig.

Félt már itt maradni a cselédnép is.

A kocsisokat csak folytonos alkohol-befolyás alatt lehetett megnyerni,
hogy el ne szökjenek.

Korábban az etiquette által engedett látogatás határidejénél meghagyá
Blanka az inasának, hogy fogasson be.

A jó ember azt a tanácsot adta a herczegnőnek, hogy a mai felfordult
világban sokkal czélszerűbb mindenkinek egy számozott bérkocsival járni
az utczákon, hogysem mint a saját czimeres hintaján, s egyenruhás
kocsissal a bakon.

Blankának erre egy gondolat villámlott át a lelkén.

– Igaza van önnek. És akkor önt is jobb lesz nem vinnem magammal.

Ennek meg épen nagyon megörült az inas.

Blanka tehát legegyszerűbb öltözetét vette magára s esernyővel a kezében
elindult egyes-egyedül az utczán.

Nem messze a téren álltak az egylovas fogatok hosszú sorban.

A legelső bérkocsist megszólította,

– Ismeri ön ** gróf lakását? A * követségi palotát?

– Hogy ne ismerném? Az éjjel adtunk neki macskazenét.

– No hát odahajtsunk.

A követségi palotába alig akarták beereszteni a herczegnőt, minthogy
csak bérkocsin jött és egy-fogatún. Fel kellett küldenie névjegyét, hogy
megnyiljanak előtte az ajtók.

** grófnő még fagyosabb volt hozzá, mint tegnap.

– Ő szentsége hajthatatlan! – Kérésemet ingerülten elutasítá. – «A
politikai változások a polgári perekben hozott itéleteket meg nem
másíthatják. – Kire mi rá van mérve, azt el kell viselnie. – Ha mi nem
félünk az oroszlánok barlangjaiban lenni Dániellel, más se legyen
kishitű. – A biró maradjon székében, az elitélt a börtönében. – Több
asszony is van még Rómában. – Egyébiránt a nép haragjától ne féljen
senki. – Az engedmények megadattak, megtartatnak s a nép boldog lesz és
megelégedett. – Béke legyen veletek, s nekem is hagyjatok békét.» – Ez
volt a válasza.

– Lehetetlen! Lehetetlen! Lehetetlen! Szólt a szerencsétlen asszony,
kezeit tördelve. – Engem az utczán megtámadnak, lakásom falát aláássák;
kapumra ráirják a proscriptiót; cselédeim elfutnak tőlem, nem mernek
nálam maradni. Félek. Iszonyodom! Egyedül vagyok hagyva. Nincs egy
lélek, a kihez, ha megtámadnak, oltalomért fordulhassak. Éjjel nem merek
lefeküdni. És énnekem semmi közöm se Rómához, se népéhez. Rossit, a ki
egyetlen pártfogóm volt, meggyilkolták s a gyilkost ott tánczoltatta
körül a nép az ablakom alatt. Félig megvagyok már tébolyodva. Egészen
megleszek, ha még itt kell maradnom. Lehetetlen, hogy a szentatya ezt
mondta volna!

– Ha nem hisz nekem herczegnő, kérdezze meg tőle ám maga! Szólt a grófnő
hidegen s ez volt búcsúszava a herczegnőhöz.

Blanka kisírt szemekkel tért vissza kocsijához.

– S s s s s s s! mondá neki a bérkocsis. Törölje le a könyeit,
asszonyom. Mai nap az utczán sírni a népfenség elleni tüntetés! Hová
hajtsak?

– A Vatikánba.

– Ma csak a régi pénzek gyűjteménye látható.

– Én a pápát akarom látni.

– No az is régi pénz!

Tökéletesen jó sejtelme volt Blankának, mikor azt mondta, hogy
lehetetlen volt a pápának ily választ adni az ő kérelmére. ** grófné elő
sem adta az ő kérelmét neki, és így nem is válaszolhatott az rá semmit.

** grófnőnek volt valami oka azt így adni elő, a mit majd megtud Blanka
nem sokára. Az ő kétségbeesett, elutasításáról panaszkodó arcza
beleillett valami tervbe – staffagenak. A Vatikánban egy óra hosszat
járt-kelt egyik ajtóról a másikra, utoljára megmondták neki, hogy ő
szentsége ma nem fogad el senkit.

Ismét visszatámolygott a kocsijához.

Most azután csak egy eszméje volt még. Az utolsó pókfonál, mely az
elmerülőt fentartja.

– Ismeri ön a piazza di Colisseon signore Scalcagnato lakházát?

– Ki ne ismerné signore Scalcagnato lakását?

– A csizmadiáét.

– A népvezérét.

– Tehát vigyen signore Scalcagnatohoz.

– Czipőt akar ön nála venni, vagy egyebet?

– Miért kérdi ezt?

– Azért, hogy ha signore Scalcagnatonak nevezi az asszony, akkor a
czipőt három lirával drágábban fogja adni, mint más különben, egyebet
pedig semmi áron sem fog adni. Ha azonban úgy fogja őt szólítani, hogy
«cittadino Scalcagnato» (polgár) akkor jutányosan fog nála kapni czipőt
is, meg egyebet is.


XXVIII.

Blanka megfogadta a bérkocsis utasítását, (ez egyáltalában a legjobb
indulatú néposztály Rómában) s az utczai boltba belépve, «cittadino
Scalcagnato» után tudakozódott.

Erre egy alacsony, virgoncz emberke ugrott eléje a mellékszobából, kinek
úgy jártak a szemei, mintha szüntelen kémektől őrizkednék s a mint ez a
herczegnőt meglátta, hirtelen a szája elé tette a mutató ujját s lehúzta
a fejét a nyakába, a miben roppant ügyességet fejtett ki.

– Stt! Semmi kérdés! Mindent tudok! Én vagyok «cittadino Scalcagnato, il
calzolajo!» fogja meg a karomat polgártársnő. – Cittadino Adoriano az
emeleten lakik s a lépcső meredek. Minden jól van.

Blanka bámuló zavarral nézett a kis emberkére, s meg nem foghatta,
honnan tudja ez, hogy őt nem az ő czipész kirakata csalta be ebbe a
boltba, hanem hogy Adorjánt keresi? Talán szokták őt látogatni fiatal
ifju hölgyek? Talán épen vár valakit.

– Stt! inte a polgártárs, észrevéve e kérdőjelt a hölgy arczán. Ő most
nincs itthon. Az atelier meglátható.

Blanka megnyugtatva érzé magát. A becsületes házigazda nem légyottra
jövő dámának nézi őt, hanem művészet-pártolónak, a ki tán képet
vásárolni jön. Mikor a festő nincs itthon, akkor a csizmadia árulja a
képeket, ha vevő érkezik. S meglehet, hogy mikor a csizmadiának el kell
menni a háztól, akkor meg a festő árulja a czipőket.

Bátran elfogadhatta cittadino Scalcagnatonak a karját, a mire nagy
szüksége is volt; mert a lépcső csakugyan meredeken vitt fel az égbe.

Kicsi kis padlásszoba volt Manassé lakása; de tisztán tartva. Egyszerü
keményfa butorok benne. A hátterét egészen elfoglalta egy menynyezetes
ágy, melynek tiszta fehér függönyei voltak. A padló finom római
gyékénynyel terítve. Az ablak előtt a festőtámlányon egy megkezdett kép.
Az ablak igen nagy volt, kidülő erkélylyel s azért különösen kedvező a
festőre nézve, hogy fölül messzire kiugró ernyője volt, mely a felső
világosságot enyhítette; alant pedig be volt futva kuszó rózsával, mely
egész télen át zöld marad, s ez meg az alsó világítást vette el s így
épen csak az oly nehezen szabályozható középvilágítás maradt meg.

Egyszerű, kis, szegény, magános embernek való helyecske volt az; hanem
aztán a kilátás abból az ablakból fejedelmek számára való.

Előtte a Monte Palatino. A királyok hajdani Rómája. A legfelségesebb
romok, koszoruzva örökzöld cserfákkal. A halhatatlan falak befutva
halhatatlan repkénynyel, s túl rajtuk szeliden emelkedő dombok
cziprussal, piniákkal fedve, s a távolban szakadozó hegyek, a mik már
fehérek a hótól.

Még az idő is kiderült egészen; s az a sötétkék, minden színt
megelevenítő olaszországi ég födte be a tájat, a miről az északi földöv
lakójának fogalma sincs.

Blanka merengve dőlt az ablak párkányára s sokáig elbámult e képen s az
alatt arra gondolt, hogy milyen boldog lehetne az a nő, a ki ezt a képet
nézhetné napestig, míg mellette egy férfi, a ki imád és imádva van,
dolgozik, nem! teremt!

Nagyobb ez a Cagliari herczeg palotájánál.

– Stt! veré fel ábrándozásából cittadino Scalcagnato. Jőjjön el az
ablaktól. Megmutatom önnek a képet.

Azzal odavezeté Blankát az ablakhoz s egy fülkéről félrevonva a fehér
függönyt, diadalt ragyogó arczczal mutatott oda. – Blanka valóban meg
volt lepetve a kép által. Magát látta ott.

Hiszen eltalálni egy arczot emlékezet s egy vasúton felvett vázlat után,
még csak «elismerésre méltó tehetség,» de eszményíteni a szépet: az már
«művészi ihlet!»

Ennek az embernek hivatása van, lángeszével meghódítani a műszerető
világot; nevét halhatatlanná tenni. Jót tett vele a sors, mikor a rideg
diplomatiai pályából kilódította: holt emberré tette, s újra
feltámasztotta. Ime a föltámadás legtökéletesebb példája e földön.

Blanka a legtisztább gyönyört érezte lelkében: nem azért, hogy ez az ő
képe; – hanem azért, hogy Manasseé.

Cittadino Scalcagnatonak a feje most egyszerre kinőtt a válla közül, úgy
megnyúlt a nyaka büszkeségében.

– Az ára harminczhárom millió háromszázharminczháromezer
háromszázharminczhárom skudi! Egy lirával sem alább! Mondá a polgártárs,
s nevetni kezdett. De aztán hirtelen ajka elé tette az ujját, mintha
ketté akarná metszeni saját szájában a nevetést. – «Stt!» Egy szót se
többet. Mindent tudok. Rendben van minden.

S azzal érthető pantomimikával mutogatott az ujjával majd a képre, majd
a herczegnőre: a miből Blanka megérthette, hogy a polgártárs ráismert.

– Stt! Semmi kérdés! Minden jól van. Semmi baj se lesz. A polgártárs
most nincs itthon. De a mikor és a hol kell neki lenni, akkor és ott fog
lenni bizonynyal. Stt! Semmi kérdés tovább! A mit mondtam, meg van
mondva. A csillagok, a nap, hold leszakadhatnak; ő azért a helyén lesz.
Haza mehet polgártársnő. Nem kell nyugtalankodni. Csak odahaza maradni.
Akármi történik is kinn az utczán. Nem kell se félni, se megijedni. Én
mondom! Cittadino Scalcagnato. Ha tüzes rakéták repülnek is a levegőben,
mint nyáron a fecskék: az mind semmi!

E közben levezette Blankát ismét a földszintre.

– Stt! Jó lesz egy pár czipőt vinni haza, hogy a bérkocsis azt higyje,
ezért volt nálam a polgártársnő. Nem kell bizni senkiben! Itt van ez a
szép vastagtalpú czipő, jó erős varrás: hegymászáshoz, gyalogoláshoz
készítve. A mellett puha bőr és vízmentes, pocsétákon keresztül lehet
vele járni. Jó lesz elvinni. Szükség lehet rá. Épen a lábára fog illeni!

– De hát hogy tudja ön, hogy ez a lábamra illik?

– Polgártársnő! Nincs-e a «Domine Quo vadis» templomban ott a Krisztus
lábnyoma, a mi a kövön ott maradt? – Nem maradhatott-e ott egy szentnek
lábnyoma a Colossæum homokjában, a mit aztán egy ájtatos hivő
topographice fölvett az albumába s nem elég-e Cittadino Scalcagnatónak
egy ilyen lerajzolt lábnyom, hogy legtökéletesebben a lábra illő czipőt
készítsen utána? Vigye el megnyugodva.

Blanka egész homlokáig pirult.

– De nincs nálam pénz, hogy kifizessem. Elfeledtem magammal hozni. Ahhoz
vagyok szokva, hogy mindig az inasom fizet. S most otthon maradt.

– Nem tesz semmit. Majd a számlára teszem. Stt! Tudok mindent. Semmi
szó. Itt van még tíz lira, meg tiz soldi. Ezt én adom kölcsön. Stt!
Találkozunk még egyszer: akkor megkapom. Cselédjétől ne küldje meg.
Ezzel fizesse ki a bérkocsist a piaczon; ne vitesse magát a lakásáig.
Tíz lira a díj, tíz soldi a borravaló. A piacztól gyalog mehet hazáig.
Ezt a czipőt kezében vinni nem szégyen. Ha ezüst vállbojtos inas kiséri
önt, akkor letaszítják a járdáról; ha czipőt visz a kezében, kitérnek
előle udvariasan. Csak semmi szó! «Niente! Niente!» Ebben az egy szóban
benne van az egész olasz nyelv. Ez mindenre jó válasz.

Azzal kivezette a herczegnőt a bérkocsihoz, s még egyszer megkérve, hogy
ha czipőre lesz szüksége, csak az ő boltját keresse fel, felsegítette őt
a bérkocsiba s a míg csak láthatta, mindig a száján tartotta
mutatóujját.


XXIX.

Blanka tapasztalá, hogy nagyon jó tanácsot kapott Scalcagnato
polgártárstól. – Egész Róma az utczán volt most. Mindenütt hevesen
vitatkozó tömegek lepték el az utczát. Saját lakása előtt, a Tiber
parton is százával ácsorgott a sütkérező és politizáló néptömeg. Ha
kocsin jött volna a kapujáig, bizonyosan érte volna valami
kellemetlenség, de mert gyalog jött, a kezében egy pár vastagtalpú
lábtyűvel, mindenütt utat nyitottak előtte, s mosolyogva bocsáták odább.
«Povera ragazza!» Szegény lányka!

Mikor aztán hazaért a palotájába: első dolga volt a czipőket
fölpróbálni. Meg kell adni Scalcagnato polgártársnak, hogy nemcsak a
magas politikához értett tökéletesen, hanem a lábtyűkészítéshez is.
Blanka úgy érzé, hogy ezek a czipők, a miket most felhúzott, olyanok,
hogy szinte maguktól mennek. Ők hordozzák a viselőjüket.

És aztán elgondolkozott rajta, hogy van még ember a világon, a ki képes
arra a gondolatra, hogy a maga választottjának az arczvonásait hazavigye
emlékében s még a lábnyomát is lerajzolja a nedves homokról, s aztán
megörökítse: az arczot festményben, a lábnyomot bakancskákban! – A ki
tud mindig róla gondolkozni – s soha róla nem beszélni! – Ilyen bohó
emberek is vannak még a világon.

E fölött azzal is elfelejtett törődni, hogy mit zsibong az utczán, a
piaczon olyan nagyon a nép?

Pedig ehhez volt már egy kis köze.

Reggeli után elővette a hirlapokat.

Mindjárt a legelsőnél, a mit fölvett, a saját nevére bukkant.

Azt rögtön meglátja az ember, a mint beletekint egy nyomtatott lapba, ha
a saját neve ott van.

Vajjon mit írhat valaki ő róla?

Csak egy kis rövid tudósítás volt.

«Zborói Blanka herczegnő, Cagliari herczeg elvált felesége, ki a
Cagliari-palota egyik részét lakja, midőn a nép a másik palotában lakó
Caldariva marquisnőnél összegyűlt reactionárius összeesküvőket
megrohanta: ezeket akként szabadítá meg a nép igazságos boszúja elől,
hogy saját lakosztályán keresztül bocsátva, a fontana di Trevibe nyíló
vízvezeték alagúton keresztül megszökteté.»

Nem sok. De elég arra, hogy valaki ily izgalmas időkben el legyen itélve
halálra.

Most már érthette Blanka a palotája előtt csoportosuló tömegek
izgatottságának alapját – valamint annak az általános fogvaczogásnak az
okát is, a mivel saját cselédjei jöttek eléje, ha valami szüksége volt
rájok.

Csak a piemonti inasnak maradt még egy kis bátorsága. Úgy látszik, az
nem értette még egészen a dolgot.

És e denunciatio ellen még csak védelem sincsen. Mert igaz.

Az, hogy a megtámadott: nő, – nem szolgál védelmére. A gyűlölet neutrius
generis: nem ismer nőnemet.

Hozzájárult még egy újabb vészhír.

Délután a lázadók, vagy a reactionariusok (egyik a másikra fogta)
elrontották a gázvilágítás fővezetékcsövét. Az éjjel nem lesz Rómában
lámpás.

Képzeljen valaki egy Rómát, tele fellázadt néppel, szétbomlott
hadsereggel, börtöneikből kiszabadított gonosztevőkkel, föld alá elbújt
rendőrséggel; semmi kormánynyal, – lámpás nélkül hagyva egész hosszú
novemberi éjszakán át.

Minden borzalomnak ajtó, kapu van nyitva!

Blanka kétségbeesetten térdelt a feszület előtt imazsámolyán és harczolt
az égiekkel.

«Miért kell én nekem e halálos félelmet kiszenvednem? Mit vétettem én
egész életemben? Azt, hogy álmodtam, a miről álmodnom nem lett volna
szabad? Meg kell-e büntetni magát a gondolatot is? Hisz a mit vétettem,
az még csak gondolat volt! És mégis így büntetsz te engem; a ki porszem
vagyok te előtted!»

A feszület elefántcsontból volt; Bernini egyik nevezetes remekműve.

S mentül jobban esteledett, mentül jobban sűrűdött az alkony homálya,
annál lázasabb lett rettegése.

A felszolgáló inasnak már fel kellene gyujtani a termekben a lámpákat.
Az is késik; – tán halasztani hiszi az est beállását azzal, hogy nem
gyujt lámpát?

Egyszer rohanva tör be az ajtón az inas a herczegnőhöz s elsápadt
arczczal kiáltja, megfeledkezve a szolga és az úrnő közötti távolságról:

– Jézus Mária! herczegnő! A nap újra fölkel!

– Micsoda?

– Fölkel a nap! Reggel lesz! Másodszor hajnalodik.

– Talán tűz van?

– Akkor a világ ég! Nézzen ki a herczegnő a Quirinal felé! Jézus Mária,
szent József! Az itélet napja van itt.

Azzal kirohant az ajtón, végig jajgatva termen, folyosón, lépcsőn.

Blanka a piaczra néző ablakokhoz sietett és kitekintett a szabadba. Az
valóban emberijesztő tünemény volt.

Éjszakfelé rózsaszínű fényben égett a láthatár, s e fény egyre
növekedett, emberi mértékkel meg nem határozható sebességgel.

Egy kiváló hajnalpiros sugároszlop, mint egy szétoszló sáv látszott
üldözni a csillagokat, a mik már fenragyogtak az égen, azután melléje
támadt egy másik fénykéve, kénsárga: és a kettő között az aczélkék ég.

S az égő, ijesztő hajnalfény közepében ott állt az Angyalvár sötét,
tömör köröndje, tetején a repülő angyallal, a kinek óriás alakja feketén
ütött el a lángoló égtől; mint az itéletnapja halottébresztő, élőket
megölő, Malach Hamovesh angyala.

«Az Angyalvár ég! – A Vatikán lángban áll! – Ég a Szent Péter temploma!»
hangzott a téren a rémkiáltás.

«Egész Róma ég! Végünk! Itéletnapja van! A világ meggyulladt!»

– Uram s én Istenem! mi ez? töprengett Blanka és nem volt, a ki
megnyugtassa.

Az utczákon, a téren jajgatva zajlott alá s fel a nép, kiabálva: a
templomokba! a templomokba!

Nem kellett most már semmi más, csak a templom!

Nem kellett most már semmi vendetta, hanem pœnitentia!

Nem kellett már Rómának gázlámpa; volt kivilágított ég! Nappal az
éjszakában. Rémséges nappal! A tűznek, mely az eget bevilágítá, nem volt
semmi füstje, minden csillag keresztül ragyogott rajta. Néhány
szakadozott felhő úszott a fényár közepette egészen feketén. Ezeket nem
világította meg a fény; alatta jártak azok mélyen. S ez volt a
legszokatlanabb a látványban. A nap hajnalfényében úszó felhők arany és
biborszinűek szoktak lenni: ezek a pokol hajnalfényében úszók feketék
voltak.

– Mi ez? Mi ez?

Blanka visszatért belső termeibe, hogy valamelyik cselédjét elküldje,
megtudni, mi ég? – Egyet se talált.

Csöngetett. Senki se jött elő.

A termekben sötétség volt. A lámpákat nem gyujtotta meg senki.

Ismételve csengetett és minden eredmény nélkül. Senkinek sem jut eszébe
most, hogy más ura is van, mint «Az» odafenn!

Kisietett a korridorra, azt vélve, hogy háznépe tán az udvaron van, s
kitekintett az ablakon.

Az udvaron nem látott emberi teremtést; hanem látott a helyett valamit,
a mitől a vér fagyott meg ereiben. Az összekötő karzat arkádjai mögött
gyertyával járnak.

Tehát már betörtek oda!

Bizonyosan a kandalló kürtőjének a falát törték keresztül, azon át
hatoltak be.

S a kik ott vannak, azok oly emberek, a kik a föld alól jöttek elő, a
kiknek nincs tudomásuk arról, hogy mi történik odafenn az égen? ők a
sötétség munkáját végzik!

Névtelen ijedelem lepte meg e látásra a nő idegeit. Nem mert szobáiba
visszatérni többé. Azt hitte, hálószobájába is betörtek már. Minden
meleg felöltő nélkül, egy kis csipkefátyollal a fején, lefutott a
lépcsőkön, portását kereste. Annak a szobája üres volt. Próbált a kapun
kimenni: az be volt zárva. Kifutott az udvarra, cselédjei, kocsisai
nevét kiáltozva. Egy sem jött elő. Rettegett egyedül maradni az üres
udvarban. A kertajtón keresztül a ház melletti parkba menekült. Arra
gondolt, hogy a kerti pavillonban fog elrejtőzni.

Az ég egyre világosabb lett. A fény lobogott, mint valami hullámzó láng.
A templomokban minden harang szólt, szomorú, visszatetsző fél ütésekkel.

A mint a pavillon felé sietett: észrevette, hogy a kert ajtaja, mely az
utczára vezet, nyitva van. Azt bizonyosan az elköltözött kertész hagyta
úgy.

Egy pillanatra az volt eszében, hogy kimenekül az utczára. Hanem akkor
gondolta meg, hogy épen gyilkosai kezébe rohan, a kik rajta boszút
akarnak állni.

Az ajtó előtt van egy vén cziprusfa, oly magas és sugár, mint egy
jegenye. Kétségbeestében annak a derekát ölelte át: az volt az utolsó jó
barátja.

– Hát senki sincsen, a ki megvédelmezzen?

S a cziprusfának jó szíve van, azt mondta neki:

– Ne féljen, herczegasszony!

Szép, érczteljes férfihangon mondta. S a herczegnő előtt ismerős volt a
hang; felszökött térdéről. Manassé állt előtte.

Odarohant hozzá s úgy volt, hogy a nyakába boruljon; hanem aztán
meggondolta halotti lételét: – tiltva van ölelkezni két holt embernek! S
aztán csak a kezét nyujtá neki.

– A kapun nem bocsájtott be senki, a kertajtóra kerültem, mondá az ifju.

– Szóljon ön! mondá Blanka, felmutatva az égre. Ég a világ? Itélet napja
van?

– Nem, herczegnő. Ez az éjszakfény. Az éjszaki hajnal. Szokatlan valami
Rómában. Caligula ideje óta nem látott ilyet a feje fölött az örök
város. S ez nagyon jókor jött most. Azon az éjszakán, melyen valakinek a
tervébe nagyon beleillett a gázcsöveket elrombolni; ez az isteni
lámpafény igen sok vészt elhárít. A nép nem gondol a boszúra; hanem fut
a templomaiba, mellét veri és térdepel.

Blanka egy ijedelmétől már megszabadult.

– Hanem a herczegnő nem igen jól teszi, hogy minden meleg felöltöny
nélkül járkál most a kertjében; a novemberi estéktől őrizkedni kell. Jó
lenne visszatérni a palotájába.

– Nem lehet! szólt újra megrémülve Blanka. Lakásomra rablók akarnak
betörni s cselédjeim szétfutottak.

– Jőjjön föl velem bizton, herczegnő. A betörő tolvaj gyáva, elfut az a
közeledő léptek hangjára is. Én majd előre megyek.

– Ne – ne – ne! Ne menjen ön oda! – Hátha megtámadják.

– De kell, herczegnő. Itt csak két eset között van választás. Ha
megtámadnak, egy embert vagy kettőt főbeütök, s az annak lesz baj. Ha
pedig itt marad, akkor halálra hűti magát s az aztán…

Nem mondta végig. Azt akarta mondani, hogy «nekem lesz baj».

– Van önnél fegyver? Kérdé Blanka.

– Fegyver nincs, hanem van védelmi szer. S aztán kihúzta kabátja
zsebéből azt a csinos kis hajlós nyelű ólombuzogányt, a mi az igaz, hogy
nem fegyver, hanem ha fejbeütnek vele valakit, hát az nem köszöni meg. –
«Ez megfelel az orgyiloknak!»

Varázserővel birt a férfi e nő fölött. Most már, hogy a karjába ölthette
a kezét, nem félt visszatérni az üres termekbe, az ő oldalán. Azt hitte,
ez képes volna egy egész tábort elkergetni, mint Mózes, mint Sámson,
mint Dávid.

– Nézze ön: ott járnak gyertyával! szólt Blanka a fedett karzat
boltíveire mutatva.

– Majd eltünnek azonnal.

Azzal fölvezette Blankát a lépcsőkön, keresztül a sötét termeken.
Zsebében volt tűzszer és zseblámpás, azt meggyujtotta. Aztán elmentek a
herczegnő hálószobájáig.

– Hallja ön? súgá Blanka, a kandalló érczlapja mögötti zörejre
figyelmeztetve.

Már ott motoznak!

Manassé azután odament a kandallóhoz s annak érczlapját megdöngetve az
ólombuzogánynyal, dörgő hangon kiáltott: «Birboni! Fuggite!»

Arra azok oda át, a hányan voltak, mint a felriadt patkányhad, rohantak
egymást feltaszigálva ki a karzatból. Semmi nesz sem maradt utánuk.

– De én itt nem merek maradni, szólt Blanka, ki e jelenet alatt
reszketett és nevetett egyszerre, akár egy gyermek.

– Nem, herczegnő! ön nem fog itt maradhatni, szólt Manassé. Én magam is
azt hiszem.

– Tudja ön, hogy én ma önt kerestem?

– Engem? Hol?

– Cittadino Scalcagnatonál. Ön ezt nem tudta?

– Még ma reggel óta nem voltam szállásomon. S mi oka volt a herczegnőnek
engem felkeresni?

– Az, hogy a «hegy nem keresi fel Mahomedet». Ezt pedig az ön saját
sorai mondják. Ime nézze.

Blanka elővette tárczájából Manassé levelét, a mit az Caldariva
marquisnőnek irt.

– Hogy jutott a herczegnő e levélhez? kérdé megütközve Manassé.
Érintkezett ön ezzel az asszonynyal?

– Olvasta ön ezt? szólt Blanka, a hirlapot mutatva neki, melyben az
ellene czélzott vád volt. Ez igaz.

– Ön megmentette a marquisnőt és társaságát? Mi módon?

– E kandallón keresztül, mely összeköti lakásomat a Cagliari-palotával.

– Ezt a titkot a marquisnő fedezte fel önnek?

– Igen, ő.

– S miért adta a marquisnő az én levelemet a herczegnőnek?

– Azért, hogy őt megszabadítottam. – Hálából.

– Hálából? A marquisnőnél nincs ilyen érzés. Ő elhitette önnel, hogy én
is ott vagyok a vendégei között. S ön nem akarta, hogy engem is
agyonverjenek s aztán, mikor mindenki elfutott, ön kérdezte, hol
maradtam én? Ez volt rá a válasz.

– Honnan sejti ezt?

– Mert az én meghivómra is fel volt irva, hogy Zborói Blanka herczegnő
is ott lesz. Én egy perczig sem hittem azt.

– Az én hitem nem volt olyan erős.

– S most ugyanazok, a kiket ön megszabadított, elárulják önt, hogy
elveszítsék! – Adja vissza nekem azt a levelet, herczegnő!

– Miért?

– Elégetem. Ne legyen önnél. Bélpoklos kéz érintése után ne érintse az
öné.

S Manassé a gyertya fölé tartá a levelet s aztán égve a kandallóba veté.

– Hogyan jött hát ön most ide, ha nem tudta meg, hogy én keresem? kérdé
aztán tőle Blanka.

– Egyik okom az volt rá, hogy búcsút vegyek öntől. A herczegnő annyi
kegyességgel volt hozzám, hogy tartozást véltem teljesíteni, a midőn
Rómából eltávozásom előtt egy üdvkivánatot itt hagyok.

– Ön sem állhatja ki többé ezt a rettenetes Rómát?

– Oh nem, herczegnő, sőt inkább igen mulatságos Rómának találom ezt a
mostanit. A papok hadakoznak, s a katonák prédikálnak. De haza kell
mennem, mert otthon baj van. Az én kis holdbeli szigetvölgyemet nagy
veszély fenyegeti, a milyen még soha. Nem a baj elől megyek el, hanem a
bajba bele. Nekünk is van római népünk. Amíg az otthoniak boldogsága
nagy volt, kerültem őket; az én boldogságom nem volt az; – de most
szerencsétlenség fenyegeti, s az az enyém is. Megyek az
osztályrészemért, haza az én holdbeli völgyembe.

– Tehát itt van az egyetlen eset, a mikor önnek is hivatása lesz az,
hogy öljön?

– Nem, herczegnő. Az én hivatásom az, hogy békítsek. Ezért sietek
testvéreimhez haza.

– Úgy tesz, mint Rossi?

– S lehet, hogy úgy járok, mint Rossi… De megkisértem. A példa ragadós.
Kivált a megölteké.

Blanka esedezve kulcsolta össze a kezeit az ifju elé s oly szívszakadva
kérte:

– Vigyen ön engem is magával innen!

Az ifju arcza lángra gyulladt e szavaknál. Keble nyugtalanul emelkedett,
kezével homlokát törülte végig, melyre veriték szállt.

– Nem, herczegnő. Én nem viszem önt magammal.

– Miért nem? kérdezé a herczegnő, repeső reménykedéssel.

Az ifju alakja délczegen felmagasodott.

– Azért, – mert ember vagyok és férfi! Megtudnám önt védelmezni az egész
világ ellen; de saját magam ellen nem. – Én önt szeretem. – Ha ön velem
jön, a kárhozatba jön. – Mert én nem vagyok se szent, se angyal! – Ember
vagyok – és rossz.

Blanka szótlanul roskadt egy kerevetre.

– Hallgasson rám herczegnő; folytatá elcsendesülten az ifju. Elmondom,
miért jöttem ide? és épen ez órában. Aztán határozzon sietve, mert az
idő ki van szabva. Én önt ki akarom innen szabadítani, a hol életveszély
nélkül egy napot sem tölthet tovább. Itt vége minden társadalmi rendnek.
S önnek sok és hatalmas ellensége van. Még az éjjel el kell hagynia
Rómát. Az most nem könnyű feladat. A kijáratokat a felfegyverzett nép
őrzi. Nagy elővigyázat kell hozzá, hogy kiváló személyek innen most
kijuthassanak. Én ezt a tervet gondoltam ki az ön számára. – Önnek
mindenesetre hölgytársaságban kell utaznia. – Erre gondoltam. –
Scalcagnato polgár a menlevelek kiosztásával megbízott főnök a Colossæum
kapu oldalán. Szigorú, democrata férfiu. Hanem annyi esze mégis van a
polgártársnak, hogy mikor alkalom kinálkozik oly tisztességes
nyereségre, mely senkinek kárt nem okoz, nála pedig tízezer czipőn
szerzett munkabérrel fölér, hát azt magától el ne utasítsa. Tőle tudtam
meg, hogy ma éjjel ** grófnő menlevéllel elhagyja Rómát.

– Kicsoda? A *i nagykövet neje?

– Az. – A menlevélben csak egy inas van megemlítve, mint kisérő. Ő tehát
csak másodmagával utazik. Én szereztem Scalcagnatotól az ön számára is
egy menlevelet, melylyel ön ** grófnőhöz mint társalkodónője
csatlakozhatnék.

– De hisz ** grófnő ma reggel nekem azt mondá, hogy minden asszony
tartozik a helyén megmaradni Rómában.

– Azért mondta épen, hogy eltávozási szándékát titkolja vele. Az emberek
ilyenkor óvatosságra vannak kényszerítve. Ön nem is fog vele elébb
találkozni, mint a Colossæum kapujában. A grófnő kocsija ott van
elrejtve az egyik tornáczbejáratban. A herczegnőt én odáig kisérem s a
Colossæum kapujánál várunk, míg egy bérkocsi megérkezik a grófnővel és
kisérőjével. Ön csak akkor jön elő s megismerteti magát a grófnővel. Az
önnek jó barátnéja, pártfogója, lehetetlen, hogy megtagadja önnek azt a
kérését, hogy utitársul magával vigye. – Jól terveztem-e ezt ki?

– Nagyon jól. Köszönöm.

– Ön aztán utazik délnek, én pedig utazom északnak s egyszer aztán
közöttünk lesz a földgömb! – így lesz az jól, herczegnő!

– Valóban így! rebegé Blanka s odanyujtá neki a kezét megcsókolni.


XXX.

– Ez a ruha nem lesz alkalmas az utazásra, ugy-e bár? kérdé akadozottan
a herczegnő. (Fehér cashmir pongyola volt pálmaszegélylyel.)

– Semmi esetre sem. Melegebbet kell fölvenni és sötét szinűt; mert ez
feltünik és elárulja a herczegnő társadalmi állását.

– Várjon, kérem, míg átöltözöm.

Blanka átment a toiletteszobába. Nem sokára ismét megjent az ajtóban,
akkor már feketegyapjú szövet-öltöny volt rajta.

– Uram!

– Parancsol, herczegnő?

– Nem úgy. Hadd mondjam önnek «jó barátom» s ön nekem «jó barátném».

– Köszönöm.

– Tehát «jó barátom»! Nem tudom, említettem, hogy minden cselédem
elfutott a háztól?

– Igen.

– A nőcselédeim már tegnap elhagytak. Ma már kénytelen voltam a
házmesterné leányát híni fel az öltözködéshez; de most már az sincs itt.
Nem tudom magam összekapcsolni a ruhámat. Szabad önt kérnem, hogy
segítsen rajtam? – jó barátom!

– Megteszem, – jó barátném.

Manassé még ezt a szolgálatot is elvállalta. Mégis csak volt benne egy
kis hajlam a martyrok életére! Mert ez már az volt: martyrium.

Blanka nézte őt a tükörből, a míg a szobaleányi szolgálatot végzé.
Arczát vizsgálta.

Az ifju azalatt, a míg a gyönyörű vállakat a vállfüzőbe
kapocsról-kapocsra beszorítá, behunyta a szemeit, hogy ne lássa, a mi
nem az övé.

– Köszönöm, jó barátom. Lássa ön, már azokat a czipőket is felhúztam, a
mikről ön gondoskodott nekem az útra.

És Manassénak volt annyi önmegtagadása, hogy le ne boruljon azokhoz a
lábakhoz és csókjaival ne halmozza el azokat.

– A legszükségesebbeket rakjuk el egy kis utitáskába; figyelmezteté
Blankát.

Az hamar készen volt a csomagolással.

– Gyalog megyünk-e a Colossæumig? kérdezé.

– Nem. A mellékutczában hagytam a bérkocsit, mely idáig hozott; az vár
reánk.

Percz mulva az elátkozott palotát az utolsó legszerencsétlenebb lakója
is elhagyta. Minden ajtó nyitva maradt. Jöhetett bele rabolni, – vagy
elkobozni, – a ki elébb hozzá jutott.

Blanka vezetője karján a bérkocsiig érkezett. Ráismert a kocsisra.
Ugyanaz volt az, a ki őt ma délelőtt hordozta.

Manassé fölsegíté őt a kocsiülésbe; maga pedig a kocsis mellé kapott
fel. De Blanka sem maradt a hátulsó ülésben, hanem odatérdelve az első
ülés vánkosára, Manassé karjába kapaszkodott, így beszélgetett vele az
egész úton.

– Mi lesz önnek a művészetéből, ha most haza megy?

– Füst és pára.

– Ön másodszor is új pályát nyitott már magának.

– Nyitni fogok még harmadikat is. Ebbe is bizonyos, hogy bele bukom.
Akkor hozzá kezdek a negyedikhez. Ha a föld fölött nem, a föld alatt
majd csak sikerül.

– Meg akar halni?

– Oh nem. Legalább a magam kezétől nem. Előttem az öngyilkos a
legbűnösebb ember, mert a társadalmat rontja meg. Attól, hogy egy
életunt ember szétzúzott agygyal megy ki a világból, senki sem retten
vissza. Könnyű vége egy útnak. Hanem ha azt látnák az emberek, hogy az,
a ki vagyont, becsületet vesztett, levetett kabáttal fát fürészel az
utczán, visszariadnának attól az úttól, a melyen ő ide jutott.

– De hát mit beszélt ön a föld alatti útról, jó barátom?

– A vasbányámról beszéltem, jó barátném. Abból is megélek, ha minden más
elfogy.

– S hová teszi ön «azt» a képet?

– Boldoggá teszem vele cittadino Scalcagnatót. Az tudom, nem engedi azt
a zsibvásárra jutni.

A bérkocsis ez alatt mindenféle tekervényes utakon, félreeső utczában
vitte őket. Ki kellett kerülni a templomokat, s ez Rómában nem csekély
feladat; azokhoz most mint körmenettel járt a megriadt nép s elállta az
utat.

Egy utczákon mégis szemközt találkoztak egy őrjárattal. Nemzetőrök
voltak, puskával felfegyverezve s erősen kivilágítva. Megállíták a
kocsit s akarták tudni, ki ül rajta és hová megy?

Manassé előmutatta nekik a menleveleket, mind a magáét, mind a hölgyét s
az ellen nem lehetett kifogásuk. Egy festő, meg egy szobaleány.
Hazautaznak Magyarországba. Ez jó firma volt. – Miért utaznak haza?
Azért, mert a festőt itt hagyták a mæcenásai, a szobaleányt pedig az
urasága.

– Ez ellen sem lehetett kifogás.

«De én nekem úgy tetszik, hogy nagyon szép ez a polgártársné
szobaleánynak», mondá az egyik nemzetőr.

«Mind a három feleségem feltámadjon», káromkodott egy vörösképű, «ha ez
nem a szép condannata».

«Eredj, bolond; csitítá a harmadik, hát nem érzi a nagy uborka orrod,
hogy bagariabőr czipő van a lábán? Azt nem viselnek herczegasszonyok!»

S a herczegnőt kiszabadíták a kelepczéből cittadino Scalcagnato jó
illatu vörös bőrtopánkái.

– Vajjon nem fogunk-e elkésni, jó barátom? aggódék Blanka.

– Legyünk nyugodtak. A míg az északi fény tart, addig a grófnő nem
kisértheti meg az utczákon végig kocsizást, mert meglátják.

– Tehát nem tart egész éjjel az északi fény?

– Az északfény nem enged maga után tudakozódni. De valószinű, hogy oly
hirtelen elmulik, mint a lemenő nap, s akkor aztán egyszerre sötét lesz.
Arra fog következni egy nagyszerü sodomai zűrzavar, mikor a templomokat
megtöltő nép egyszerre mind haza akar tódulni az egyiptomi sötétségben.
Várhatunk a grófnőre jó ideig.

(A bérkocsis nem értette szavaikat; magyarul beszéltek.)

Most egy magas pontra jutottak fel, a honnan visszatekintve, az egész
felséges Rómát látták maguk előtt. Máskor is megragadó egy kép; a nagy
és a szép bámulatos összhangban vannak egyesítve. S most mindezt még az
égi fény gloriája veszi körül. A felmagasló Szent-Péter-templom
kupolájának két átellenes ablaka e ponton összetalálkozik s a két
ablakon keresztül ragyogó biborfény úgy világít onnan elő, mint egy
oltárláng. A harangok kongnak: bing-bang! s az egész város zúg a
processiók zsolozsmáitól.

Blankának valami nehezedett a szívére.

– Jó barátom. Én most menekülök Rómából. – De szabad-e nekem Rómából
elfutnom?

Manassé csodálkozva tekinte rá.

– Nincs-e rám kimondva az itélet, hogy Rómát nem szabad elhagynom soha?
Nem lázadás, nem hitszegés-e az, a mit most teszek?

– Nem! önre csak az van itélve, hogy Rómában tartozik élni; de nem az,
hogy Rómában tartozik megöletni.

– Könyörögtem a legmagasabb trón zsámolya előtt, hogy engedjenek
eltávoznom, mert félek. Azt válaszolták rá, hogy ha a legmagasabbak nem
félnek itt maradni, a legalacsonyabbak se féljenek.

– Nincs egyenlő mérték a kettő között. A kinek korona van a fején, annak
nem szabad félni. A korona a főn az emberi mértéken túl emelkedő
kötelességekkel jár.

– S nincsen-e az én fejemen is korona, – tövisből? Nem kötelez-e ez
engem az ittmaradásra?

– Én bizony nem látom át, hogy mi oka volna önnek a martyr-koronát
föntartani? A vértanuknak volt rá okuk. Ők meghaltak Jézusért, meghaltak
a keresztyén hitért, meghaltak a szent eszmék diadaláért, meghaltak a
mennybeli paradicsom dicsőségeért; – de hogy miért szenvedjen ön
martyrhalált akár a Circolo popoláreért és Sterbini uralkodásáért, akár
a Syllabusért és Giacomo bibornok visszakerüléseért? Azt bizony én meg
nem tudom mondani.

– Én sem! szólt Blanka, nevetésre hajló hangon. De mégis úgy üt itt
valami belől, mintha a lelkiismeret harangütése volna, hogy mikor az
emberek legnagyobbika a vésznek bátran szemébe néz: én, a ki lábaihoz
boruló híve vagyok, őt gyáván elhagyom.

– Csak hagyja ön, jó barátném! a bátorságot a férfiaknak; úgy is kevés
van nekik. Legyen az én lelkemen az ön elszöktetésénék a terhe. Most
pedig jól megkapaszkodjék a karomban, mert olyan zökkenős útra térünk
le, a hol könnyen ki lehet esni a kocsiból.

Blanka megfogadta a szót, s mind a két kezével belefogózott Manassé
karjába.


XXXI.

Manassé a bérkocsit megállítá a Colossæum-téren; de nem bocsájtotta el.
Oka volt Blanka szökésének tanuját egy helyre leszögezve tartani.

Azután karját nyujtá Blankának s elvezette őt az épület óriás kapujáig.
A kapus jó embere volt. Bevezette a szobájába az érkezőket. – Vacsorával
várt rájuk.

Manassé rávette Blankát, hogy ma thea helyett, mely izgat, bort igyék, a
mely erősít.

Együtt és egyedül vacsoráltak ketten.

Szegény lakoma volt. S jóllaktak vele.

A kapusnak nem volt több egy poharánál. Ittak belőle mind a ketten. – És
ez boldogság volt nekik. Nem mondták egymásnak, de tudták.

S ugyan mi gátolja őket abban, hogy ilyen boldogok legyenek mind
halálig?

Csak egy mondás.

Kocsizörej közelg. A boldog óra végpercze lejárt. A herczegnőnek fel
kell venni az utiköpenyt. Aztán még egyszer kezet szorítani s búcsút
venni a soha többé viszont nem látásra.

– Isten önnel, kedves jó barátom!

– Isten önnel, jó barátném!

A kapus szobájából kilépnek. Az elsietett a rejtve tartott hintót
előidézni. Ők pedig helyet foglaltak a bejáratnál. Manassé meghúzza
magát egy kőkoczka árnyékában, mely kétszer oly magas, mint egy
emberalak. Blanka pedig útjába áll a közeledőknek.

Egy férfi jön, cselédruhában, egy kocsilámpást hoz a kezében, s azzal
világít az utána jövő alaknak: az pedig egy nő.

Blanka messziről ráismer az öltözetre. Narancssárga selyem, zöld és
lilaszin oldalszegélyzettel. Ugyanaz, a miről véleményt kellett mondania
** grófnénál.

Az ég egész sötét már, az északfény hazatért a jégpolus alá; csak a
csillagok ragyognak.

A mint a két alak a Colossæum bejáratához ér, a hová már akkor ** grófné
hintaja is előgördült, Blanka kilép a sötétből s eléje siet a
hölgyalaknak s bizalmas néven szólítja azt. A megszólított alak
visszadöbben. Arczát sűrű kalapfátyol fedi.

– Én vagyok Zborói Blanka, a herczegnő, a szerencsétlen.

– Mit akar ön? dörmög rá a bérruhás férfi.

Blanka rátekint s úgy rémlik, mintha látta volna már ez arczot, de nem
jut eszébe, ki az? annyi bizonyos, hogy parancsoláshoz szokott tekintet
néz ki e bérszolga-mezből.

Neki csak a hölgygyel van dolga.

– Ön maga is menekül Rómából grófnő? Arra kérem, vigyen engem is
magával. Ön mellett megszabadulhatok.

Hanem a megszólított alak nem ügyelt a kérésre. Gyorsan elhaladt
mellette s sietett a hintót elérni.

Blanka utána futott. Meg volt rettenve. Kétségbe volt esve.

– Asszonyom. Legyen ön irántam irgalommal! Ne hagyjon itt egyedül,
kétségbeesetten elvesznem. Szolgálója, cselédje leszek önnek az úton.
Holtomig háladatos leszek önhöz. Ne hagyjon ön vissza e rettenetes
városban! Hisz asszony asszonytársához lehetetlen, hogy irgalmat ne
érezzen. Nem bánom, akárhová megy: megyek önnel. Csak innen vigyen el.
Menlevelem is van; cselédnek vagyok benne irva; hasznossá fogom magamat
tenni az úton; nem sirok, nem ijedek meg semmitől. Az ég irgalmára
kérem, legyen kegyelmes hozzám.

És az erőszakos rimánkodás közben görcsösen megragadva tartá annak a
sárga ruhának a szegélyét, azokkal a zöld és lilaszin guirlandokkal s
oda térdelt a kocsihágcsóra, hogy nem lehetett a kocsiajtót becsukni
tőle.

Ekkor a kisérő férfi közbelépett s erőszakosan kitépve kezeiből az
öltöny fodrait, oda dörmögé a fülébe:

«E il papa!»

Ezzel becsapta a kocsiajtót, maga fölugrott a bakra s a hintó kigördült
a Colossæum tornácza alól.


XXXII.

«E il papa!»

Ő a pápa!

És ő fut?

A földnek uralkodója s az égnek helytartója, a minden királyok királya
menekül.

A földi isten megijed a földi férgektől?

Blanka fölállt térdeiről e szóra s két öklével megütve mellét, az égből
ledobott angyal keserüségével felkiálta:

«Ed io sono la condannata!»

A biró elfut; hanem a rab maradjon itt!

És azzal a keblébe nyult s kirántá onnan azt az örökké ott tartott
pálmalevelet. Hitének, üdvének symbolumát.

És összetépte azt apró szilánkokra.

S a levélrongyokat utána hajítá a tova gördülő hintónak.

És ekkor visszafordult.

Manassé ott állt, a falnak támaszkodva.

A nő odarohant hozzá s azt mondá neki:

«– Már most vigy magaddal, a hová akarsz!»

S azzal nyakába veté magát s mindkét karjával magához szorítva annak
fejét, egy oly erőszakos, oly őrületes csókot nyomott annak a szájára,
hogy kiserkent utána az ajkaiból a vér.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –


XXXIII.

«Im egy világrész, a hol az Isten egyedül maga van.»

«Egy világrész, mely nagyobb, mint a többi öt együttvéve.»

«Neve: a tenger.»

«Még az istenekkel bővelkedő Olymp idejében sem volt itt több úr, csak
egy: ma is csak egy van.»

«Nincs rajta se templom, se moschée, se pagoda; nem nyulnak ki belőle
münstertornyok, minarék, teokallik; nem hangzik rajta végig harangszó,
tamtam, muezzimkiáltás: – mégis jelen van ő.»

«Egyedül van. Nem osztozik senkivel. Nem tanít róla Mózes, Confucse,
Mahomed, az evangelisták: mégis megismeri minden nemzet. Ez a minden
szinű és nyelvű emberek Istene. Az Úr a vizek fölött.»

«A föld változandó, a tenger örökké ugyanaz.»

«A tengeren járó ember mindig Isten kezében van. A földi világot a
túlvilágtól csak egy átlátszó lap választja el: a víz szine. S e kettő
között hintálja őt folyvást egy kéz, egy lehellet. Egy kéz, mely
fentarthat, s egy lehellet, mely elmeríthet.»

«A tenger alatt nincsen pokol: ez a szárazföld kiváltságos eszményképe.»

«A tengeren járó emberek örülnek, ha a láthatáron meglátnak egy sötét
pontot: «Vitorla!» s mikor egymás mellett elrepülnek, üdvözlik egymást.
Lehet, hogy a rokonaik otthon a szárazon gyűlölik egymást.»

«S a kik különben is szeretik egymást, mily nagygyá lesz szerelmük a
tenger közepett!»

«Ha én festő maradtam volna, egy képet lett volna kedvem alkotni, párját
annak a festményóriásnak, a mit Palma Giovine alkotott a doge-palota
számára, a feltámadást. De az én képem lett volna a feltámadás a
tengeren!»

«Mikor az angyal trombitaszavára a milliók és milliók, kiknek sírja a
tengerfenék, felmerülnek a hullámok közül, s velük együtt százezrei az
elsülyedt hajóknak, s szárnyrakelt emberek szárnyrakelt házakkal
emelkednek az ég felé!»

«Ugy-e nagy bohó vagyok én, kedves?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ketten voltak a hajó kormánypáholyában. A férfi tartotta a
kormánykereket, a hölgy a lábainál ült s fejét hátrahajtá az ifju
térdeire s annak balját kezei közt tartva, sima állát, piros arczát
hozzá czirógatta s lopva egyet csókolt a kézen. Szemei a véghetetlen
eget járták, mely tele volt ragyogással e napon. A tengernek mindegy:
ősz vagy tavasz? Ha akarja, novemberben is májust tart. A szél sem éles
itt, a hajó együtt megy vele; a rajt ülő nem érzi azt úgy, mint a
leszegezett földön. A hullám csak ringatja a trabakelt. A padrone, a
kormányos és a legények mind alusznak a vitorlából feszített ernyő
alatt. A hajó megy a keleti széllel nyugotnak.

– Látod, milyen jó volt, hogy Rómában a harczi párt került felül. A
kikötőben minden gőzöst lefoglalt az új kormány a nagy tengeri
expeditióhoz; nekünk nem volt más választásunk, mint egy vitorlást
felfogadni, s ezzel tovább tart az út. S még azt sem tudjuk, hogy hová
megyünk?

– Én odamegyek, a hová te viszesz, súgá a nő, felvetve hozzá nagy sötét
szemeit.

– S én odaviszlek, a hová te küldesz.

– Nem azt mondtad-e, mikor búcsúzni jöttél: megyek az én kis holdbeli
szigetembe haza. Ott veszedelem van.

– Azt akkor mondtam, mikor még magam parancsoltam magamnak.

– És most?

– Most pedig te parancsolsz nekem.

– De hát nem történt-e meg számtalanszor a világban, nem történik-e most
is, hogy a férfi elhagyja a nőt, a kit szeret, s fölkeresi a vészt, a
mit retteg?

– A nő erős lelke teszi azt. Bizonyosan a szeretett nő mondta azt:
«eredj! hagyj el engem!» Ha azt mondta volna neki: «maradj nálam!» ott
maradt volna. Minden elkövetett hőstett s minden elmulasztott hőstett
asszony munkája volt.

– Igazán?

– Igazán!

– Hát lehetséges volna az, hogy olyan férfit, minő te vagy, olyan
asszony, mint én vagyok, el tudna csábítani? hogy ne odamenj, a hová a
baj idéz, hanem oda, a hová a gyönyör hív?

– Megvallottam már neked, hogy nem vagyok se hős, se szent; közönséges
ember vagyok. Az határozza meg a sorsomat, hogy mi vagy te?

– Tehát még magad sem tudod, hogy merre kormányozzuk a hajót?
Északnak-e, délnek-e? Megy az, a szél jó szántából, a végtelennek. És
kettőnk között nem fekszik a földgömb: hanem le vagyunk borítva ezzel a
nagy üvegharanggal! Tehát kisértsük meg, el tudnálak-e csábítani? Én?
Tégedet? Hiába vettem volna leczkét a szép Cyrenétől hét nap egymásután
ebből a tudományból? Nézzük, mit tanultam tőle? Aztán majd meglássuk,
hogy merre hajlik el a delejtű? Tehát – hunyd be a szemedet és hallgass.
Hallgasd meg, hogy mire tanított engem a szép Cyrene.

«Ha tudnád, hogy milyen szép a világ: dehogy hagynád azt magadtól
elzárva tartani! – Ha tudnád, hogy milyen édes a szerelem, dehogy
ismernél törvényt, mely azt megtiltja tőled! Ha tudnád, hogy mennyire
bűnös minden ember: dehogy szégyenlenéd magadat előttük.»

«Te gazdag vagy, ő pedig egy lángész. Két czím, a mely mindenre jogot
ad. Te herczegnő vagy, ő pedig művész. Mind a kettő koronát visel: egyik
gyémántból, másik babérból. Csak fényt vet egyik a másikra, nem
árnyékot. Ki kérdezősködik a la Fornarina erényei után? Canova Venusának
mintaképe egy uralkodó herczegnő volt. Mikor a szemérmetes pruderia azt
kérdezte tőle, hogy tudott «ily» alakban mintát állni egy művész előtt?
azt felelé: «mais la chambre était bien chauffée». – «Hiszen jól be volt
fűtve a szoba». Palma Giovine a szeretőjét, ki hívebb volt hozzá, mint
az esküjéhez, bevitte a paradicsomba, megörökíté, mint üdvözültet,
colossalis itéletnapi tableauján. Joga volt hozzá. A művész
beatificálhat, mint a szent congregatio.»

«Neked van hatvanezer skudid hazulról, másik hatvanezeret tartozik a
detronált herczeged fizetni. Gazdag vagy vele. – Ne sírj, ne deklamálj;
hanem ajándékozz tizezer skudit szent czélokra s kapsz engedélyt,
egészségi tekintetekből egy évig utazhatni. Ha az év letelik, megujítod
a kegyes adakozást s megujítják az engedélyt. Aranynyal minden zárt ki
lehet nyitni.»

«Az idegen föld útja a szerelmesek hazája. S minthogy a föld gömbölyű:
ennek a birodalomnak nincsen határa. Az ember úgy gombolyítja le az
életét erről a nagy gömbről, mint egy nagy gyapotgöngyölegről.»

«Elmégy a Nilus partjaira, felütöd a sátorodat a pyramidok között, a
homokpusztán. Magad lakol benne és az, a ki önkényt követett. Nem hallja
más, csak a tevehajcsár, hogy mit beszéltek egymással, egy olyan
nyelven, a mit sehol a világon a saját földén túl meg nem ért senki.»

«A művész fest afrikai melegtől átsugárzott képeket, s a te szived
melege érzik ki e képekből. Lesz belőle hirhedett mester.»

«Sokáig nem időzöl egy helyen, nehogy enigmádat kitalálják. Teveháton
megjárod a szent földet. Megfürdesz a Jordán vizében, meglátogatod a
Libanont. A czedrusok árnyéka is édes pihenő hely. Művészed előtt ott is
egy új világ nyilik meg. A czedruslombok illata szentté teszi a mámort.»

«Mikor észreveszed, hogy ottlétedről beszélnek, ott hagyod a kioszkot, s
tovább mégy a próféták vándorútján.»

«Mindenütt találsz római katholikus templomot. Oda ájtatoskodni eljársz.
Meggyónsz, lelkedet megnyugtatod. A gyónó bárczákat haza küldöd a
jogfelügyelődnek. Azok documentumok. A patriarchákat, a kápolnákat
megajándékozod. Ezt hirdetni fogják a világnak s az a hír, mint a pók a
próféta rejthelye előtt, mentő hálót sző menedéked sátornyilása fölött.»

«Átkeltek a tengeren, át Indiákra, végigjárjátok a délszigeteket. Minden
országban elültettek egy fát, mely az utánatok jövőnek virágot és
gyümölcsöt fog teremni.»

«Minden országban elveszitek az örömeiteket s nem kérdezitek senkitől,
hogyan, milyen föltételek alatt, kinek az engedelmével szabad azokat
elfogyasztani? Az oltárt és a lelkiismeretet kiengeszteli a vezeklés és
az alamizsna.»

«Bejárhatjátok a világ legismeretlenebb részeit: China belsejét, Japánt,
a hol az emberek semmit se tudnak még arról, hogy kell-e két ember
boldogságához egyéb, mint az, hogy az emberek szeressék egymást? a hol a
hajnali harangszó nem ver föl senkit a legédesebb álomból azzal a
szemrehányással, hogy azért, a mit álmodtunk, a sátán prédájává
lettünk!»

«Mikor a boldog pogányok között jártok, ne mulaszszátok el magatokkal
vinni a jámbor missionariust, egy szegény szerzetest, a ki málháitokat
czepeli, a gyóntató levelet kiadja, ott, a hol nincs többé templom, s
titkaitokat el nem árulhatja, mert azokat a gyónás szentsége őrzi nála.»

«S ha elfogy ez a három világrész, ott van még a másik kettő. Az is mind
paradicsom annak, a ki magával hordja boldogságát.»

«S ha egyszer körüljártátok a földet, minden pihenőt áldozatgalambok
vérével jelölve s visszahoz benneteket az Európa-vágy, a szokás, a
dicsekedési ösztön, akkor kiadtok egy nagyszerű albumot, melyben
varázshatásu útleirásait bemutatja a világnak egy herczegnő,
illusztrálva egy világhírűvé lett művész remekműveivel. S ez igazolni
fogja egymáshoz tartozástokat, erősebben, mint minden oltári eskü, áldás
és házasságlevél. A miért a közönséges embernek azt mondják: «Ki a
sekrestyeajtóba, ekklézsiát követni!» ugyanazért a lángésznek megnyitják
az Olympot. S azontúl egymáshoz tartoztok és senki sem fog benne
megbotránkozni.»

«Igy tett egyszer egy férjétől üldözött királyné. S a férj
Nagy-Britannia királya volt. Kémeivel vette körül a világba elutazott
nőt. Bizonyítékai voltak. A nő nem védhette magát. S mégis föl lett
mentve. A koronás férj megvásárolta magát a királyné kedvesét, hogy
legyen árulója a nőnek, a ki őt félistenné tette boldogságában. S a nőt
mégis mindenki fölmentette; a törvény és a világ! A megkínzott
asszonyszív szerelmi önvédelme épen úgy nem vétek, mint a gyilkosság
önvédelemből.»

«Egész életetek az örömök szakadatlan egymásra következése lesz.
Tehetitek, hogy mindig ott legyetek, a hol tavasz van. Még az évszak sem
képez számotokra börtönt. Soha nem látjátok magatok előtt a föld
szemfödelét, a havat. Együtt jártok a vándorló madarakkal, a mik mindig
ott laknak, a hol zöld a világ.»

«S aztán nem fognak benneteket kínozni Európa fájdalmai. Nem siránkoztok
a haza keserűségei fölött. Nem hallgatjátok félelemmel a közeledő, vagy
távozó ágyúdörgésből az ütközet kimenetelét, mely nemzetek sorsát dönti
el! Nem tudtok semmit abból, a mi kínoz, nyugtalanít, keserűségre
ingerel. Politikai változások, forradalmak, elbukások kedélyeteket meg
nem zavarják. Semmi fájdalom szava utol nem ér benneteket, mely
visszahívjon. Átálmodjátok a legnehezebb esztendőket, a mikre aggódva
tekint minden ember, a ki kénytelen benne maradni az átkozott
ébrenlétben. Ti az álom országában jártok az alatt, s mikor egyszer
tetszeni fog felébrednetek, kiváncsian fogjátok végig hallgatni, hogy mi
történt ez alatt a földön? Hihetetlen híreket: csatában elesett,
vesztőhelyre jutott ismerősökről. Bámulni fogtok rajta, hogy lettek
gazdag emberekből rongyos koldusok? hol hagyta el ez meg az a jó barát a
fél kezét, fél lábát? Miért jár annyi asszony gyászruhában az utczákon?
Mit csináltak ők az alatt? – Mennyivel okosabb lett volna, ha ők is azt
tették volna ez idő alatt, a mit ti!»

S ezzel a térdére ült a hölgy a férfinak s átölelte annak a fejét és
megcsókolta őt.

És aztán a szemébe mosolygott, édes kedves gyermeteg hamiskodással.

– Nos! Hát elcsábítottalak-e? Én? Téged?

– El; szólt Manassé, tűrve a csókot.

– Nem igaz! mondá gyorsan Blanka, s ép olyan gyorsan arczul legyinté őt
bársony tenyerével. Gazember vagy! Mindig hazudsz. A delejtű egy
hajszálnyira sem mozdult meg az előbbi helyéről.

Erre aztán hangosan nevettek mind a ketten. Manassé magához akarta
szorítani a hölgyet.

Az pedig eltaszítá őt magától.

– Eredj! Nem kellesz! Én elhagylak. Megyek innen!

Volt is hová!

Aztán, a mint Manassé felállt a kormánypadról, hogy a távozni készülőt
visszatartsa, akkor rászedte őt Blanka; maga szökött oda a helyére a
kormánypadra s a kerékküllőt két kezébe ragadva, annál fogva megfogózott
benne.

– Most én ülök a kormányhoz. Te pedig ide ülsz az én lábaimhoz; aztán
ide teszed a fejedet, úgy hogy a szemedbe lássak. Aztán most te kisértsd
meg, hogy hogyan tudnál te elcsábítani engem? Engemet? Te? – Beszélj
nekem arról, hogy mi vár ránk a te holdbeli szigetedben?

Most tehát Manassé beszélt.

– «A hol az én kis tanyám áll, ott nincs örök tavasz, hanem örök munka.»

«A míg odáig eljutunk, egy fenekestől felfordult országon kell keresztül
mennünk, a melynek minden népe fegyverben áll s rohan egymást öldökölni.
Az én kis holdszigetemet két tenger keríti be: lángtenger és vértenger.
Azon kell keresztül törnünk; veszélyek között, a mik mindennap
megújulnak és rettegések között, a miket még az álom se szakít félbe.»

«A nő, a ki engem oda követ, kiállja a martyrok legnagyobb
kínszenvedését, a rettegést fenyegetett férje miatt. Hózivatarban,
farkasüvöltés közt kisér engem úttalan hegyhátakon keresztül, gyalog,
fázva, éhezve s tanyázik velem barlangokban, pásztorkunyhókban s
mindennap fölteszi a rettenetes kérdést a sors elé: érünk-e holnapot?»

«Bejárja velem nem azt az áldott országot, a hol elég két embernek
egymást szeretni, hogy boldoggá tegyék egymást; hanem azt az
elátkozottat, a hol elég két embernek egymást nem szeretni, hogy
megöljék egymást.»

«Kalauzunk az ágyúdörgés s világító tornyunk az égő városok lángja.»

«A nő, a ki engem oda követ, még batyut is hoz a hátán. Abba van bekötve
rokonainak kitagadó levele, nagybátyjának keresztülhúzott végrendelete,
elvált férjének széttépett móringlevele, – és az én jövendő életmódomnak
az eszközei, a véső, kalapács, próbatégely.»

«S veszteségének nem az lesz a súlyosabb része, hogy feláldozott egy
gazdagsággal, pompával, kényelemmel teljes földi világot, hanem az, hogy
feláldozott egy imádott, hévvel átölelt világot, tele vigaszadó,
közbejáró dicsfényes szentekkel, mennyei dicsőült alakokkal, kiknek
hatalmas pártfogásába, mint gyermek anyja keblére, hajtá le eddig fejét!
– Hogy száműzi magát nemcsak a herczegek palotáiból, hanem még az
oltárok házaiból is, s a mint elfordítják tőle fejeiket azok mind, a kik
koronákat viselnek homlokaikon, ép úgy nem ismernek rá többé azok is, a
kiknek koronája aureola és töviskoszorú.»

«És mikor megérkezünk együtt az én népem kis szigetvilágába, ott nem vár
ránk boldog magány, melyben csak mi ketten lakunk, hanem egy közös
családi ház, a melyben testvérek és azoknak nejei laknak velünk együtt.
– És a nőnek, a ki engem oda követ, szeretni, tisztelni, becsülni kell
mindazokat, úgy, a hogy én szeretem őket. Azoknak hibáik, rigolyáik,
nehéz természetük, rossz szokásaik vannak, azokat eltűrni, jóvá tenni
kell a nőnek, ki engem oda követ, úgy, a hogy én teszem azt.»

«S aztán reggeltől napestig nem édes enyelgés vár ránk. A nő egész nap
nem látja férjét. Maga viseli a ház gondját; a férj pedig végez nehéz
munkát s este mikor megjön, sárosan, kormosan, kifáradtan, – néha
kedvetlenül kárbaveszett fáradsága miatt, nem szabad őt azzal a
kérdéssel háborítani, hogy mi baja van? Tűrni kell ridegségét.»

«A hetedik napon pedig, mikor az Úrnak szombatja vagyon, elmennek együtt
a templomba. Egyszerű fehérboltozatú ház ez. Se Rafael, se Canova keze
nem fáradt abban, hogy láthatóvá tegye benne az Istent. Nincs benne
oltár. A nép maga énekel. S az rideg, vontatott, egyhangú zsolozsma. A
pap nem ölt aranyos ruhát. Olyan egyszerű ember ő is, mint a többi. A
mit beszél, az nem szól fölfelé az angyaloknak, csak lefelé az
embereknek. Mikor megáld, nincs nála se pásztorbot, se halászgyűrű;
olyan szegény ő is, mint a milyen szegények azok, a kiket áldásával
elbocsátott.»

«Hanem, midőn az egyszerű lelkipásztor kezébe teszi a nőnek a férfi
kezét, akkor azt mondja neki: «ez a férfi a te férjed és te asszonya
vagy ennek a férfinak mind halálig!» s akkor az egész ház föláll s
rázendíti az ament! S akkor a nő, a ki asszonya az ő férjének, annak
kezét kezében tartva, a minden fejedelmek büszkeségét meghaladó
ragyogással arczán, halad végig a kettős sor között, melyet
tiszteletreméltó agg férfiak s tisztelettudó gyermekek, erényes matronák
és szűz hajadonok képeznek előtte. S mikor eljön az idő, hogy az a nő
anya legyen, nincs királyné a földön, a kinek erősebb fölségi joga
legyen az uralkodásra, mint van annak a nőnek, a ki asszonya, bálványa,
gondviselése annak a világnak, a mit, mint Isten, a semmiből teremtett.»

«Ez az én csábképem, herczegasszony!»

Blanka a két kezében tartott kormánykerék küllőin egy erőszakos rántást
tett s aztán oda veté magát az ifju keblére, hangosan – édesen –
zokogva.

Szólni nem tudott. Csak ujjával mutatott a bousseaultra. A delejtű
eltért. – A hajó északnak fordult, s megkezdte futását – a holdbeli
sziget országa felé.


XXXIV.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Elviszesz-e hát magaddal? kérdezé a nő.

– Eljösz-e hát velem? mondá az ifju.

– Jól tudod te azt, hogy a mi tért a két karoddal átölelhetsz, az az én
láthatárom: az én egész világom.

– Akkor még most csak rabom vagy. S abban én nem nyugszom meg. Én nem
akarom veled elhitetni, hogy te egy hajótörött vagy, s az én szívem egy
mentő deszkaszál, melyen tovább úszhatol. Ez nagyon sötét prognosticon
volna neked is, nekem is. Hogy téged a kétségbeesés dobott volna
keblemre! Miért kiáltottad azt, hogy «ed io sono la condannata!» mikor
legelőször megcsókoltál?

– No! És nem esett jól neked az a csók?

– Nem! Fájt…

– Fájt – a csók?

– Fájt az, hogy te haragodban csókolsz.

– Nem volt-e okom elkeseredve lenni? Nem omlott-e abban a perczben
minden hamuvá, a mit addig örökké égő fénynek hittem? Nem veszett-e el a
hitem az emberi alakok istenségében? az áldások foganatjában? magában az
emberi igazságszeretetben is? A kik engem martyr-életre, martyr-halálra
elitéltek, maguk elfutnak az ő itéletük elől? Mit higyjek én tovább
azoknak az égig emelkedésében, a kiket a földön így futni láttam?

– Összetéveszted a fogalmakat. A földet ők el fogják veszíteni. De az ég
kulcsait mindig birni fogják. Az, a kit te futni láttál, a földi
uralkodó volt, ki itt hagyta koronáját, a ki ellen a hús és vér
fellázadt. De a szellemek megmaradnak neki. A szentek, a dicsőültek
serege, az apostolok, a vértanúk, a kikkel telve van az a világ, nem
jönnek eléje alkotmányt követelni s száz milliói az élőknek fogják
ezután is kérni tőle, hogy nyissa meg előttök ezen világnak kapuit és te
neked fájni fog a szíved, hogy kiléptél abból a fényes processióból, a
melyet ő vezetni fog.

– És ha le kellene érted mondanom magáról az égről, már meg van téve. Te
jól tudod azt. Belőlem nem lehet többé más: csak az, a mit a szép Cyrene
mondott, vagy a mit te mondtál.

– S te választottál a kettő közül. Feleségem akarsz lenni. S hogy az
lehess: meg kell tenned az utat odáig, a hol hitsorsosaim laknak. Ezt
rendeli a törvény. Át kell térned az én vallásomra.

– Készen vagyok rá.

– Nem vagy rá készen. Az én templomom nem átjáró ház egymással
találkozni vágyó szerelmesek számára. Az én eklézsiám nem asylum más
vallás elitéltjeinek, kik oda biráik elől menekülnek. Az én templomom
tornyán a gömb nem azt hirdeti, hogy jertek ide! Itt szabadabb az
erkölcs, könnyebb az élet, itt nem kell keresztet viselni. Neked előbb
meg kell szeretned azt az Istent, a kit én követek.

– S hogyan ismerem meg őt?

– Azokból az emberekből, a kik az ő hívei. Nem az igékből, nem a szent
könyvekből, hanem a tettekből: az emberek életéből. Majd ha megtudod,
hogy mit tesznek azok, a kik nem halasztják az Istennel és emberekkel
való kibékülést a más világra, hanem cselekszik azt itt ezen a földön, a
kik elkezdik a szentek országát építeni már itt a nap alatt, a kik
megmutatják, hogyan kell embernek az embert eltűrni, igazságosnak lenni,
bántalmakat megbocsátani, dolgozni föld fölött és föld alatt, hűségért
hűséggel fizetni, szenvedőkkel jót tenni, mivelni a lelket a tudás
által; s mindezekért nem zugolódni, hanem örülni az életnek és mind
annak, a mi benne van; örülni a munkának, a hűségnek, a megbocsátásnak,
a jóltevésnek, a tanulásnak s mindezekért áldani azt az egy Istent, a ki
mind ezt nem csapásul mérte reánk az eredendő bűnért, hanem saját lelkét
lehellte belénk, – hogy legyünk «boldog emberek» abban a miben ő «boldog
Isten»!? akkor szeretni fogod az én atyámfiait; akkor szeretni fogod azt
az egy Istent, a ki a béke Istene; akkor nem fog neked fájni az én
csókom.

– Szólj; mind ilyenek a te atyádfiai, mint te vagy?

– Mind jobbak ők nálamnál egytül egyig.

– Akkor már szeretem őket.

… És többé egyiküknek sem fájt a másik csókja.

… S most aztán súghatta a nő: «ed io sono la beata».


XXXV.

A boldogság addig tartott, a meddig a tenger. A mint a trieszti
árboczerdő meglátszott, körben forgó őrtüzével, azt mondá Manassé
Blankának:

– A mi beteg száraz földünk közelít. Ez a mi gondtalan örömeinknek a
vége. A mint a száraz földre kilépünk, megjelennek előttünk a föld
hatalmasai s megkérdik tőlünk, hogy kik vagyunk? mi közünk van
egymáshoz? honnan jövünk? és hová akarunk menni? – S mind ezekre mi igen
rossz feleleteket tudunk adni. Útleveleink vannak cittadino
Scalcagnatotól, a ki az osztrák partrendőrök előtt nem jó firma. A
Cagliari név jó hangzású név egész a magyar határig; azontúl már
gyűlöletes; megfordítva: a Zboróy név rossz hangzású Istriában, mert ily
nevű urak a magyar hadseregben szolgálnak. Az én nevem gyanús itt is,
ott is. Rómából jövünk, a forradalom fészkéből s Magyarországba megyünk,
a forradalom tűzkatlanába. Egymáshoz tartozásunkat nem tudjuk igazolni
semmivel. Kémeknek, emissariusoknak fognak tartani bennünket mindenütt;
letartóztatnak és elválasztanak.

– Tanácsolj hát, mit tegyünk?

– Kétféle utunk van, a mit választhatunk. Az egyik az, hogy Triesztben
kiszállva, te veszed át a vezetést. Útleveledbe beirjuk a nevemet, mint
inasodét; én livrét öltök, bajuszomat levágom, s szolgállak az egész
úton, mint cseléded, tiszteletteljes távolban tartva magamat. Te a
zborói földes asszony utazol haza birtokodra s én követlek és hordozom a
málhádat. Igy legkönnyebben átcsúszunk minden akadályon.

Blanka a fejét rázta.

– Mi a másik?

– Az sokkal nehezebb és veszélyesebb.

– Akármi legyen, én azt választom. Hogy én az egész úton úgy bánjak
veled, mint cselédemmel, hogy egy gyöngéd szót ne szólhassak hozzád, azt
nem birom ki. S hogy te ezt a szép kis drága bajuszodat levágd, azt nem
engedem meg. Mondj mást.

– A másik az, hogy a partra kiszállva, átadjuk útleveleinket a szemközt
jövő rendőrbiztosnak, a hogy az most szokás; attól megtudjuk a
parancsolatot, hogy holnap mely órában jelenjünk meg személyesen a
rendőrfőnöknél, további rendelkezések elfogadása végett? Mi azonban azt
a reggelt nem várjuk meg Triesztben, hanem veszünk egy-egy vándorbotot a
kezünkbe, egy utitáskát a hátunkra s neki indulunk gyalog a
Karst-hegyeknek, s ösvényeken, a miken okos ember nem jár, átvezettetjük
magunkat egy kalauzzal a magyar határig.

Blanka a tenyerébe tapsolt.

– Az lesz jó. A hol elfáradunk, ott leülünk egymás mellé pihenni. Éji
szállásra találunk egy pásztorkunyhót és abban friss szénát fekhelynek.

Ebben aztán megállapodtak.

Triesztben legsürgetősebb dolguk az volt, hogy mind a ketten levelet
irjanak Zimándy úrnak, kiről azt hitték, hogy Budapesten lakik mindig. A
levélben tudatták vele az eddig történteket. Hogy a herczegnő Rómát
elhagyta, hogy magát Manasséval eljegyezte, s e végett utaznak együtt
Erdélybe, a hol egyedül lehető az áttérés és az egybekelés.

Ez majd nagy meglepetés lesz Gábor úrnak!

S hogy annál hitelesebb legyen a levél, mind a ketten egy darab papirra
irtak; az egyik oldalára Blanka, a másikra Manassé.

A levél természetesen hamarább haza fog érni, mint ők, a kik az út egy
részét gyalog teszik meg.

Azután csak azt várták, hogy beesteledjék, akkor kisétáltak a város
végére, ott a legutolsó szatócsboltban parasztruhát, háti tarisznyát és
élelmiszert vásároltak, átöltöztek istriai póroknak, s aztán a legelső
albergóban találtak egy kalauzt, a ki fölvezesse őket a Karstra.

Idáig tartott a boldog délöv világa: cziprusfák, olajfaligetek országa.
Az első útkanyarodónál már más világrész következik. Egy ország csupa
kőből. Hegyhátak, a miken egy fűszál nem leng; pedig barázdákat szántott
rajta – mint mondják – az ördög.

Egy elátkozott vidék, a hol az ember száműzetésben él. Vagy mint a sas,
csak fészkét rakja rajta, s másunnan hordja oda eledelét. Kecskejárta
ösvény vezet a gyopárfedte hegyoldalon végig, melynek szédítő
mélységében megszállt az esti köd.

Hárman haladnak egymás nyomában. Elől a kalauz. Kipróbált csempész. Most
is azt hiszi, hogy csempészeket vezet, a kik csipkét, selymet lopnak át
az osztrák határon. Ismeri a douaniérek, a vámőrök les-zugait, a miket
kerülni kell s az útféli tanyákat, a mikben meg lehet pihenni. Messze
vannak azok egymástól s gazdáik nem mindig vannak otthon.

A merész havasi vasutak még akkor nem szelték át a sziklaországot;
dörömbölő robajuk nem verte föl a hegyszakadékok csendjét.

A hol a hold megvilágítá a hegyoldalt, néhol a kopár szirtlapon egy-egy
keretbe foglalt kép látszik; egy kis csendélet. Néhány fa, bokor,
közötte zöld vetés; egy zúgban kicsiny ház, melynek egyetlen ablaka
messze világít. Ott valami vakmerő ember megkisérlé daczolni mostoha
apjával, az ördöggel, s kierőszakolt a kőből annyi termő földet, hogy
fát ültethetett, rozst vethetett bele, s körülvette azt kőkerítéssel.
Tul e folton semmi élet, semmi növényzet.

Az elkényszeredett boróka meghúzza magát a szikla oldalaiba s nem mer
túlnőni a palarétegen, mely védi a rettenetes bórától.

Éjfél tájon, mikor lemegy a hold, s tovább utazni veszélyes, a vándorok
elérik a pihenő tanyát.

A kalauz azt mondta, hogy itt a «város».

Minő város volt az? Egy Pompéji a hegytetőn, mely soha nem volt
eltemetve, mégis elmult. Egy holt város. Holt házak, holt utczák, holt
piacz.

Még áll fal fal mellett, egymást támogatva, teteje már egynek sincsen;
az út magasságáról minden szobába belátni, némelyik kékre van festve, a
másik pirosra; a konyhák oldalai még feketék a koromtól. – Itt valaha
éltek.

A falakra borostyán kúszik fel, s a cseresnyebozót pagonyt képez a házak
körül, miknek némelyikén még látszik mészszel felirva a tulajdonos neve.
Itt valaha örültek és szerettek.

S nem ölte ki hadjárat a hajdani lakókat; sem meghonosult gonosz járvány
nem kényszeríté elhagyni falaikat. Igen egyszerű dolog történt velük. A
patak, mely vidéküket éltette, egyszer csak keresztül ásta magát a
mészkövön, más üreget talált; elhagyta ezt a völgyet s egy másikban
mértföldekkel odább tört magának kijárást. A kis «város» lakóinak itt
kellett hagyni a sorba rakott köveiket, ha szomjan nem akartak halni. A
nevére sem emlékezik már senki a helységnek.

Jó szerencse, hogy a hajdani templom sekrestyéjének boltozatos teteje
van: abban meghúzhatta magát egy kecskepásztor, összes lakossága az
egész városnak s vendégfogadósa a járatlan út vándorainak.

– Mindjárt meglátjuk a vén «fecsegőt», mondá a kalauz, a mint az
ösvényről a puszta város felé letért.

– Fecsegőt? Az a neve a gazdának? kérdé Manassé.

– Az a tulajdonsága. Egész nap fecseg

– De ez igen rossz tulajdonság.

– Olyan nyelven fecseg, a mit nem ért senki. Ötven esztendeje él már itt
a sziklák között egyedül. Senkije sincs, mint a kecskéi. Az alatt
csinált magának egy oly nyelvet, a mit semmi emberi teremtés meg nem
ért. Azon beszél a hozzá betérő utasokkal, s ha maga van, a láthatatlan
emberekkel egész nap. Egyszer nagy összeütközés volt ebben a völgyben a
csempészek és a vámőrök között s a fecsegőt is felvitték a törvényszékre
tanúnak. De könnyebb lett volna azt leirni, a mit egy szarka beszél az
ágon, mikor jóllakott és ejtőzik, mint az ő válaszait. Voltak tudós
urak, a kik mindenképen meg akarták tudni, hogy miről van szó? s egész
nap szóról-szóra jegyezték a mondásait. De két egyforma szó nem fordult
azokban elő. Csak a mikor elvégezte a mondanivalóját, akkor ismétlé
ezeket a szavakat: «róre mityi nófiti», ez a végszó, de annak sem akad
gazdája.

Már messziről lehetett a pergő discursust hallani, a mit a puszta
templom sekrestyéjében támasztott valaki. Mintha egy korcsmáros
perlekednék odabenn egy egész tele csapszék vendéggel, a kik megitták a
sok bort s nem akarnak fizetni.

Nem volt ott se bor, se vendég. A tűzhelyen pattogott a boróka-bozót
lángja. (Abból állt a hegyoldalt terítő erdő.) S a körül sürgölődött egy
csodálatos alak, kecskebőrből, tarka daróczrongyokból, összecsapzott
emberi hajból és szakálból összeállítva. Csak a szája és két szeme
számára volt nyilás a gubanczban. Főzött valamit egy cserépfazékban a
tűz mellett.

A mint a kalauzt meglátta az ajtajában a két utazóval, egyszerre abba
hagyta a perlekedést az eddigi vendégeivel s csupa üdvözlet és bókolat
lett minden szava; s a mivel sorba mind a háromnak felszolgált, az
valószinűleg mind megannyi teljes czímű titulus volt. A következő beszéd
pedig, a ki értette azt a nyelvet, világosan azt fejezé ki, hogy mit
parancsolnak a nagy uraságok? hány szobát, milyen ágyakat? hogyan
akarnak étkezni? «a carte?» vagy «a table d’hôte?» Parancsolnak
osztrigát? burgundit? van minden.

– Jól van már, öreg! «Róre mityi nófiti.» Nem kell az uraságoknak semmi,
csak rőzse a tűzre, aztán meg friss moha fekhelynek. Enni inni valót
magunk hoztunk magunkkal.

A gazda megértette a kivánságot; mert hallani tud olaszul is, meg
illyrül is; csak beszélni nem. Csinált ágyat az uraságoknak a tűzhely
mellett és szép lobogó tüzet; melyet azok körülültek s előszedve az
iszákból a magukkal hozott lakomát, elkezdtek estelizni. A gazdát is
kinálták; de az világért meg nem kóstolt volna semmit. Ellenkezőleg
elkezdte magasztalni azt a valamit, a mi az ő egyetlen fazekában
rotyogott. (Láthatólag kecskesavós zsendicze.) A szavakat nem értette
senki, de a hang, a mosolygás, a czuppantás, az összecsücsörített
ajkakhoz vitt ujjhegyek mimikája elmondá azt bőségesen, hogy abban a
fazékban meg van minden, a mi csak emberi inynek drága és kedves: az
olasz olla potridája, a chinai fecskefészke, a török piláfja, a magyar
gulyáshúsa, a zsidók mannája! Lucullus szakácsa annál jobbat nem főzött.
S mikor azt látta, hogy a kalauz mindezekben kételkedik, fogott egy nagy
főzőkanalat, megkavarta vele a tartalmát s kihúzott annak fenekéről egy
óriási hosszú – kigyót!

A férfiak felkurjantottak, a hölgy felsikoltott a rémület miatt a
szörnyű eledel láttára, a mire aztán a gazda azt mondá, hogy «róre mityi
nófiti». S nagyon elszomorodott, hogy az ő fejedelmi lakomáját így
megvetik az idegen barbarok, s aztán motyogott magában; ez az ő
csemegéje: delicatesse, a mivel a minden állatok táplálója bőségesen
ellátta őt, a sziklák egyedüli lakóját. Mindennap küld a számára egyet
az útjába. S a kigyó jó izű állat, jobb, mint az ángolna. A kigyó
szelidebb a galambnál, mert nem repül el. Hazugság minden rossz, a mit
ráfogtak. Hanem hát «róre mityi nófiti.» Nem is maradt ott a
társasággal, mely lakomáját így megveté, hanem a mint tökéletes lett a
főzemény, vette a fazekát, kiült vele az ajtó elé egy nagy kőre, ott
költötte el a mannáját s a közben haragosan kergetett egy csoport vásott
suhanczot, a kik bele akartak torkoskodni. Ellenben igen bőkezűleg
kiosztá a maradékát szegény koldus asszonyok között s a csontokra
összehívta a kutyákat. Nem volt ott rajta kívűl senki; se koldusasszony,
se suhancz, se kutya, csak a kövek, a kövek, meg a kövek…

Aztán csak kibékült megint magától, s elkezdett a vendégeinek vidám
történeteket mesélni, csodálatos adomákat, a miknek felét elnevette.
Olyan jóizűen tudott kaczagni, hogy utoljára azok is együtt nevettek
vele, – nagyon vidám történetek voltak azok, csakhogy nem értette senki.

Mikor aztán a vendégek aludni készültek, még egyszer megrakta a tüzet (a
hegyek tetején a novemberi éjszakák hidegek) s aztán magukra hagyta
őket, maga a kalauzzal együtt bement a templomba, melynek megmaradt
boltozata alatt tanyáztak kecskéi. Ott elébb egy hosszú értekezést
tartott a kalauznak, valószinűleg az időjárás változandósága fölött.
Azután elmondott neki egy pár rémséges történetet, bizonyosan dugárusok
baleseteiről, vámőrök megsebesültéről, de a mint végül azt mondá, hogy
«róre mityi nófiti!» a szája elé tette a mutató-ujját, hogy ebből aztán
egy szót sem szabad ám odábbmondani.

Mikor aztán a kalauz elaludt, nem hallgatott rá többet, akkor odament a
kecskéihez s tekintve azt, hogy a többiek már alszanak, halk hangon,
suttogva kezdett el nekik kegyes oktatásokat tartani: szemrehányásokat
tett nekik számtalan gonoszságaikért, megfeddé, megdorgálta a keményebb
szívűeket, a kik a többieknek rossz példát adtak s a ki egy «me-e-e»
szóval visszafelelni bátorkodott, azt lehordta méltó haraggal.

Végre ő is ledült aludni a kecskebőrrel terített mohágyra. Ott még egy
kis ideig nevezetes vitája volt egy képzelt házastárssal, a ki szeret a
férjébe minden áron belekötni s nem engedi békével elaludni.
Visszafeleselt neki. Embertől nem érthető nyelven. Még sem birt vele. Az
asszony kifogyhatlan volt a perpatvarban, utoljára is «az okosabb
enged». Neki kellett elhallgatni. «Róre mityi nófiti.» Hátat fordított a
képzelt perlő társának és horkolni kezdett.

Blanka oly édesdeden aludt a hevenyészett mohágyon. A kővilág
pusztaságának közepette. A hol az egyetlen ember egyetlen vada a kigyó.

A Cagliari-palotában egyszer sem volt ilyen édes, nyugodalmas álma.

Korán reggel felköltötte a harangszó. A kecskék csengetyűszava. Itt az a
hajnali harang.

A gazda lopózva osont a sekrestyén keresztül. Blanka utána nézett az
ajtó hasadékán keresztül, hová megy?

A templom előtt állt egy kőkereszt. Az egyik ága már le volt törve s az
idvezítő testéből csak a jobb kar és a két lábszár volt meg rajta.

A fecsegő oda térdelt a csonka jelvény elé s elkezdett egy hosszú
imádságot mondani, azon az érthetetlen, senkihez nem szóló nyelven.
«Róre mityi, nófiti.» Ez volt az ámen. Az, a kihez beszélt, bizonyosan
megértette azt.

Azután került-fordult, nem sokára visszatért egy tál tiszta vízzel, a
mit a borókáról lerázott zuzmarából olvasztott a tűznél s azt nyájas
mosolygással ajánlá fel Blankának. Tudta, hogy az asszony boldogtalan
azon a napon, a melyen az arczát és kezeit meg nem moshatta.

Azután megtanítá őt a kecskét megfejni. Szép tudomány az egy asszonynak,
a ki szereti reggelire a maga fejtét inni. Aztán meg kitudja, hogy «róre
mityi nófiti?»


XXXVI.

Manassé igen jól okoskodott, mikor ezt az útat választotta; a Karston
gyalog keresztül hatolva, nyilt kapu volt előttük Magyarországba:
mehettek, a nélkül, hogy valaki hozzájuk szólt volna. A horvát
határőrvidék összes férfi lakossága messze távolba volt elszólítva a
hadműveletek mezejére; a falvakat, városkákat nem őrizte senki,
rendőrség, vámőrség, mind be volt vonva: a hol fuvarost fogadtak, tíz
esztendős gyermekek voltak a kocsisok.

A Muraközön átjutva, izgalmasabb élet közé jutottak: a magyar községek
népfölkelése volt hazatérőben; a hadseregtől elbocsátott, nem harczolni
való elemek. Ezekkel sem volt semmi baj.

A Bakonyerdő a legbátorságosabb hely volt most.

A magyar hadsereg még Győr előtt állt, háta mögött egész Budáig szabad
volt a tér.

A lánczhidon még nem jártak, a hajóhidon még nem szedtek úri kinézésű
emberektől vámot.

A mint Manassé Blankát az «Angol királynő»-nél elhelyezte, azt kérdé
tőle, hogy nincs-e elfáradva?

Blanka nevetett: ugyan mitől?

Hiszen csak két napig járt gyalog a hegyek tetején és négy napig rázatta
magát kukoriczaszár ülésű parasztszekéren. A finom alkotású testnek oly
aczélidegzete volt, a mit külső viszontagság ki nem birt fárasztani.

– Akkor holnap reggelre megrendelem a «gyors parasztot».

A gyors paraszt volt akkor a magyarországi közlekedés előmozdítója.
Tanyája e nemzeti vállalatnak a budai «fehér farkas»-ban volt
feltalálható, s a részvényeseket nem hiába hítták
«nyerges-újfalusiaknak».

Elébb azonban Zimándy ügyvéd urat kellett felkeresnie, hogy értekezzék
vele azon ügyek felől, a miket Triesztből küldött levelében reá bízott.

Az ügyvéd irodája ismeretes volt, a leghiresebbek közé tartozott az a
fővárosban. Mindig volt négy-öt segédje és ugyanannyi juratusa.

Ezuttal azonban a nagy irodaszemélyzetből csak három volt otthon
található: egy sánta, egy púpos, meg egy hebegő. A többi elment
honvédnek.

Manassé szörnyű nagy lármára nyitott be az irodába. A sánta meg a púpos
nagy veszekedést folytattak egymással, a mibe a hebegő is törekedett
beavatni magát, de a mint a legelső «k», «g», «p» vagy «b» betűhöz
elért, ott oly nagyszámú hasonló betűknek az elszaporításával gyűlt meg
a baja, hogy a másik kettő nem várt addig rá, hanem tovább harczolt.
Mind a háromnak fel volt téve a kalapja, úgy jobban lehet gorombáskodni.

Manassé ismerte mind a hármat.

A mint őt belépni látták, levették a kalapjaikat s a két vitatkozó fél
rögtön elővette, hogy legyen az ő vitás perükben biró.

– Tehát «miért zúgolódnak a pogányok?»

A sánta így szólt:

– Ez a púpos itt ni, azt állítja, hogy ők, a pozsonyi juratusok
csinálták a forradalmat Bécsben, márczius 13-án, s azért azt kellene
nemzeti ünnepnek elfogadni.

– Persze, hogy azt! kiálta fel a púpos; nem is a pesti
paraplé-revolucziót ám, a mit te sánta segítettél csinálni márczius
15-én.

Ezeknek nem volt akkor nagyobb bajuk.

Manassé aztán eligazította köztük a dolgot.

– Mind a kettőtöknek igaza van. Te sánta csináltad valóban a márczius
tizenötödikét, csakhogy az nem volt forradalom, mert csak egy puskát sem
sütöttek el benne; a bécsi már az volt, mert abban egy embert meg is
lőttek! csakhogy azt, te púpos, nem csináltad.

Ezért aztán összeszidták mind a ketten, s rajta kibékülve, felcsapták
kalapjaikat s eltávoztak. Ott hagyták egyedül a hebegővel. – Az volt az
irodafőnök.

Manassé Zimándy úr után tudakozódott.

A kis hebegő megkisérté előbb egy nagy mennyiségű kkkk betűvel; mikor az
nem sikerült, egy még hosszabb sorozat pppp betűvel nyitni meg a
választ; mikor látta Manassé, hogy sehogy sem megy a dolog, azt mondta
neki: «próbáld meg pajtás elénekelni, a mit mondandó vagy».

S ezen a módon csodaképen jól ment a kisérlet. (Mint tudva van, a
hebegők énekelve igen tisztán tudnak beszélni.) Borgia Lucretia
«qualunche sia l’avento» dallamára igen szépen elő tudta adni az
irodavezér, hogy Zimándy úr nemcsak a háznál nincsen, de sőt Budapesten
sem kapható. Még egy hét előtt egy fulminans czikket irt a «Radikál
Lap»-ban, felszólítva a lakosságot, hogy temessük el magunkat Budavár
romjai alá s annak a nyomatékául maga a nagyságos asszony is kiment
délután a Gellért-hegy alatti reduithoz sánczot ásni, s ott hordta a
földes kosarat másfél óra hosszat, más úrhölgyekkel egy társaságban.
Bizonyosan ott nagyon felhevítette magát mert éjjelre nagy migrainet
kapott, mely ellen a házi orvos gyors levegőváltozást rendelt; minek
következtében Zimándy úr rögtön elköltözött nejével együtt a falusi
jószágára, a mi vagyon Szathmár vármegyében. A mi elég szép
levegőváltozás. A maga részét Budavár romjaiból itthagyta – akárkinek, a
kinek tetszik.

E szép énekszó mellett azt is megtudta Manassé, hogy a mi levelet ő
küldött Zimándynak öt nap előtt, ez már nem találta őt Budapesten, hanem
minden bizonynyal utána lett küldve «Pálmás»-ra, a birtokára, a többi
elintézetlen levelekkel együtt.

Ez sem baj, gondolta magában Manassé.

Másnap, még az olajlámpák pislongása mellett megindult a gyorsszekér az
utazókkal. Vannak vasutak, a miken túltett ez utazási mód. Az út jó
volt: nem vas, de aczél; egész hónapon át nem esett eső. Délre
Szolnokban voltak, estére Püspök-Ladányban. Ott nehány órai pihenés és
megismerkedés a vendéglős rántottájával és ágyszalmájában zörgő
egereivel; s aztán a fiastyúk feljövetelekor folytatott vágtatás a rónán
keresztül, mely reggelre Debreczenben végződött; úgy, hogy másnap korán
délután már közel járt a gyorsszekér, négy csengős paripájával a
«pálmás»-i kastélyhoz, melyet azért neveztek el ekkint, mert az egész
park körül van szegélyezve olasz jegenyefákkal, miket a nemzeti
büszkeség pálmafáknak nevez.

A mint a pálmafa-szegélyhez ért a négyes fogatú gyorsszekér, egy
kukoriczaszárból épített kunyhóból egy marczona alak ugrott a lovak elé,
egyik kezében kétágú vasvillát emelgetve, másikkal az első ló zabláját
ragadva meg.

– Meg kell állni! rivalt a kegyetlen ember a kocsisra.

– No, mi baj? kérdé Manassé. Útlevél kell? Passus?

– Nem paksus kell, válaszolt a szigorú férfi; hanem ezeket a
csengetyüket kell leszedni a lovakról, ni!

– Ugyan miért? kérdé Manassé.

– Hát azért, mert a nagyságos asszonynak ma nagy «mirge» van.

A vendégek nem értették azt; az őr bővebb magyarázattal szolgált.

– Ilyenkor az útfélen két strázsa áll, hogy a ki elhajtat a kastély
előtt, annak leszedje a lováról a csengőket.

– De mi épen ide akarunk szállni a kastélyba; mondá Manassé.

– Akkor meg épen megkövetem, majd csak lépésben fogom vezetni a lovakat,
hogy a kocsi ne zörögjön. A nagyságos asszony nem szívelhet semmi
hangot. Még a szomszéd faluból is összevásároltatta mind a kakasokat,
hogy ne kukurikoljanak, mert nem tud aludni tőlük.

De bármi óvatosan igyekezett is a négy ló, meg a kocsi lábujjhegyen
járni, mégis óvhatlan volt, hogy valami kis neszt ne támasszon, a míg a
kapun bejárt, s már a folyosóajtóban megjelent egy új komornyik,
haragosan ijedt képpel mutatni némajátékban, hogy csendesebben kell
zörögni!

– Mondtam ugy-e, hogy mikor a nagyságos asszonynak mirge van, olyankor
nagyon idegen.

A vad paraszt soha se hallotta hírét a migrainenek és idegességnek;
aztán olyan szókat csinált belőlük, a mik azokhoz legközelebb álltak.

A szelíd paraszt aztán megigazította, odasietve az uraságokhoz. Ő
németül beszélt.

– Oh, ez a vad paraszt! soha se tanulja meg az igazi szókat. A nagyságos
asszonynak «Meergrün» baja van, s ilyenkor egészen «närrbös».

Blanka kérte, hogy vezessék őt beteg barátnéjához. Az asszonyok
nagyszerűek a betegápolási vágyban.

Az inas előbb bejelentendőnek találta a vendéget, mert a nagyságos
asszony ilyenkor «närrbös!» S lábujjhegyen lépegetve, benyitott egy
posztóval bevont ajtón, melyen túl egy másik paplannal kivert ajtó
következett. Blanka és Manassé azalatt állottak a folyosón s várhattak
rá, míg visszatért. Az pedig jó ideig tartott.

Mikor aztán az inas ijedésre meredt szemekkel visszajött, mutatá
némajátékkal Blankának, hogy be lehet menni, de az arczáról lehetett
látni, hogy nem igen kellemetesnek jósolta a látogatást. Sietett azután
a férfivendéget a nagyságos úr szobájába vezetni, a ki nem is sejti,
hogy valaki érkezett a házhoz. Olyan csendesen lopózik be ide a vendég.

A szép Marie szobájában nappal is sötét volt. Az ablaktáblák be voltak
téve, a függönyök leeresztve; azonkívül valami barna szőnyeg, melylyel a
falak be voltak húzva, még segített a komor hangulatot növelni. A szép
hölgy egy causeuseön hevert, félig fekvő állapotban, sárga selyem
háziköntös volt rajta; hosszú szőke haja lebontottan omlott el körüle.
Háta mögött egy sovány komorna állt, meg egy köpczös szolgáló. A komorna
egy hosszú nyakú üvegcséből eau de Colognet csepegtetett az úrnő fejére,
s a szolgáló, mint Aeolus segédei, tele pofával fújt arra a helyre, hogy
az illatszer gyorsan elpárologjon.

A szép úrnő már tudta, hogy ki jön őt látogatni, mert az inas bejelenté
a vendég nevét, hanem azért mégis úgy tett, mint a kit e megjelenés a
kisértetlátás rémületébe hozott. Felszökött, kezeit reszketve maga elé
tartá, szemeit holdkóros elbámulásra mereszté, ajkai lihegtek, állát
rángatta a görcs, melle fuldokolt: aztán visszaesett fekhelyére,
rémülten kiáltva «hercz… (aztán megigazította magát: már nem az!)
Blanka!» s akkor aztán elkezdett zokogni. Blanka odament hozzá,
megcsókolta gyöngéden a homlokát s részvétteljesen kérdezé:

– Marie! ön szenved?

A szép szőke hölgy e csóktól is összeborzadt: mintha kisértő szellem
csókja lett volna az, s két karját arcza elé tartá, hanem a rémület
közepett is eszébe jutott annyit súgni vendégének, hogy «parlons
français devant les domestiques».

S Blanka kénytelen volt francziául ismételni kérdését.

– Ah! ah! nyögött a szenvedő úrhölgy; mi az a fájdalom, a mit a fejemmel
szenvedek, ahhoz a kínhoz képest, a mit a szivem érez ön miatt, –
Blanka.

– Én miattam? Mivel okoztam azt?

– Mon Dieu! Ah mon Dieu! Minő örvénybe vetette ön magát! Férjem
elmondta. Annak a betege vagyok. Ön koldusá tette magát. Minden vagyonát
eldobta magától: rettenetes gondolat! Önt éhezve, rongyokba öltözve
látni. Dieu et Jesus Maria.

Blanka mosolygott.

– De ettől ne féljen ön. Én nem fogok se éhezni, se rongyosan járni.
Férjhez megyek s a férjem eltart.

– Borzasztó eszme! Férjhez menni: az egyház tilalma ellen! A fejem
szétszakad mindjárt! Látom önt a kárhozat tüzében égni! Ezt a szép,
mosolygó arczot. Eddigi szent képemet. Eltorzulva az örök lángok között.
Elveszve menthetlenül! Megőrülök bele! Ah «sót», «sót!» Adjátok ide azt
a repülő sót! Ne lássam Belzebubot ily irtózatosnak.

A repülő sótól aztán monsieur Belzebub kezdett egy kissé toleransabb
lenni.

A szép Marie imára kulcsolt kezei közé szorítá a repülő savas phiolát s
úgy kezdett el Blankának előterjesztéseket tenni.

– Ön át akar térni a pogány hitre! Zsidóvá akar lenni. Zsidóvá! Hüh be
pokolbeli meleg van idebenn! Hol van az a thermometrum? Legalább ötven
fok melegnek kell lenni. Oltsák ki a tüzet a kályhában. – Ah, Blanka! Ha
még nem késő, ha még van visszatérés. Fusson ön! Fusson! Hagyja el azt
az embert! Azt a dæmont!

– Kérem, Marie, én azt, a kit szeretek, tisztelem is.

– Bocsásson meg! De most olyan nagyon szenvedek. Nem akartam önt
megsérteni. Nem akartam önnek fájdalmat okozni.

– Nem is lehet, szólt Blanka, angyali nyugalommal; a ki boldog, annak
nem lehet fájdalmat okozni – s én az vagyok!

– Szerencsés ön! Ah, én a mióta az ön balsorsát megtudtam, folyvást
beteg vagyok bele. Hat nap óta nem alszom, nem eszem, nincs nyugodalmam.

Blanka délczegen fölemelte fejét és arcza ragyogott a kevélységtől.
Egészséges arczpirja eleven dicsekedés volt.

– Ne beszéljünk most én rólam! szólt aztán szeliden, s leült a szép
szőke hölgy mellé. Tudja ön, Marie, máskor ha szenvedett ön a fejével,
én a két kezem közé fogtam azt, s ön azt mondta, hogy a tenyeremnek
gyógyító ereje van.

– Igen, ön volt az én szentem.

– Kisértsük meg, azért, ha megszüntem is szent lenni, hátha az ujjaimban
megmaradt ez a gyógyerő. Tegye ide az ölembe a fejét.

S azzal gyöngéden odavonta barátnéjának a fejét az ölébe. Az most
elkezdett reszketni s panaszkodott, hogy milyen hideg van itt! A
sziliczei jégbarlang semmi ehhez a szobához képest.

Ezeket az elátkozott szamosparti házakat nem lehet soha kifűteni, mert a
vadvíz felfakad a falaik alatt. Milyen penészszaga van mindennek. Aztán
meg az egérszag, meg a kenderszag! Áthat az ablakon is! Ez az otkolon
meg oly büdös! A boltos bizonyosan ként tett bele.

A két cseléd meg se mukkant.

Blanka várta, barátnője homlokára tett kézzel, hogy elszunnyadjon.

– Vegye ön el arczomról a kezét; szivarszag érzik rajta.

Blanka aztán nem nyult hozzá többet. A szép úrnő végignyult a kereveten
s úgy tett, mintha megadná magát az álomnak. Most életveszélylyel járt
volna valakinek a szobában mozdulatot tenni. Egyszer aztán megint
felugrott fektéből, s elsikoltá magát.

«A szunyog! A szunyog!»

Egy szunyog döngése elriasztá szemeiről az álmot.

A két cseléd aztán futott a szunyogot elfogni, s addig nem lett
helyreállítva a nyugalom, a míg csakugyan eléje nem hoztak egy
szunyogot, megmutatva, hogy itt van, elfogták.

(Minthogy télen az ilyen rovar ritkaság, az összes cselédség nyáron
szokott elegendő mennyiségü legyet és szunyogot összefogdosni s télre
eltenni, hogy hasonló esetben rögtön előállhasson a készlettel.)

E megnyugtató tényre aztán mégis csak elaludt. Holnap reggelig már nem
lehet vele beszélni.

Blanka szánakozva tekinte rá. Sajnálta a barátnéjának a fejét, de még
jobban a szívét. – A szive sokkal rosszabbul volt annak, mint a feje.

És neki most ennél a háznál kell tölteni egy egész éjszakát!

Ez alatt Manassét is elvezették Zimándy úr szobájáig, ki az épület tulsó
szárnyában lakott. Valamennyi közbeeső ajtó mind kilincs helyett
kaucsukvánkosokra csukódott, hogy ajtóbecsapás, vagy kilincs-záródás ne
legyen hallható a háznál.

Gábor úrra alig lehetett ráismerni, a mióta a házas élet rózsalánczait
felvette. Az arcza is megváltozott. Megnyult, vagy mi? A bajuszát sem
alakította már kettős kérdőjel mintájára, hanem kifésülte torzomborzra.

– Bátyám, talán szökni akar, hogy így eltagadja a régi ábrázatját? szólt
beköszöntve hozzá Manassé.

Gábor úr pedig gondosan betette utána az ajtót s elébb körülnézett, ha
nem hallgatózik-e valaki, azután is olyan csendesen beszélt, mintha
félne, hogy a nagyságos asszonyt felkölti vele.

– Bizony, öcsém, te is jobban tetted volna, hogy ha haza nem jösz.
Tudod-e, hogy tripla bakot lőttél vele?

– Ne ijeszszen meg!

– A simpla bakot már magad is ismered. Az egyik az, hogy Blanka
herczegnőt elszöktetted magaddal Rómából.

– Nem szökött. Űzték.

– De veled jött s ez a hiba. Tudod-e, hogy egész vagyonát elveszti ez
által, ha kitudódik?

– Már pedig kitudódott; mert első dolga volt Budapestről megirni mind a
rokonainak, mind a herczegnek, hogy újra férjhez megy.

– Nagy bolondot tett akkor.

– Tudom, de azt előre megmondtam, hogy ha egyszer talál ez a nő egy
férfit, a ki megér harmincz ezüst pénzt, el fogja dobni érte – a börtöne
arany kulcsait. S úgy látszik, hogy engem becsül annyira. Már ezen nem
segíthetünk.

– Jól van hát. Idáig hát eljöttetek. Az is nyaktörő vállalat volt ugyan.
Isten csodája, hogy minden állomáson főbe nem lövetett benneteket
valamelyik fél, mint emissáriusokat. De már most hova innen? Ha meg
akarsz Blankával esküdni, akkor Erdélybe kell őt vinned, a hol
unitáriusok laknak, hogy áttérhessen és a consistorium előtt az erdélyi
törvények szerint fölbonthassa a házasságát Cagliari herczeggel. De hogy
jusson be most Erdélybe? A magyar seregeket mindenfelől kiverték a
császáriak. Kolozsvár az ő kezükben van. Szülötte városodat tizennégy
ezer főnyi oláh fölkelő sereg veszi körül. Oda, ha csak madárrá nem
váltok, be nem juttok.

– Az én dolgom lesz az, bátyám.

– Jól van. Hát ez a te dolgod lesz. De bezzeg megörülnek a testvéreid,
ha közéjük toppansz. Tudod, hogy nekik is lőttél egy bakot?

– Lássam!

– Hát a testvéreid közül a legöregebb, Bertók, a magyar kormány alatt
biztosi hivatalt vállalt. Sándor, az utána következő bátyád, népgyűlést
tartott a székelyek között, Boldizsár, a ki mindig szeretett poétázni,
egy fulmináns harczi dalt bocsátott közre a saját neve alatt. Áron, a
bányász, granátokat és gyutacsokat gyártott a hadsereg számára. Simon és
Jonathán a népfölkelés vezéreiül lettek megválasztva; a náladnál csak
egy évvel idősebb Dávid pedig beállt a «Mátyás huszárok» közé s már
csatában is volt; még az ikertestvéred Anna is azt tette, hogy egy
felhívást intézett a honleányokhoz tépések és sebkötelékek gyűjtésére.
Mind a nyolcz testvéred compromittálva van.

Ezt a hirt nem birta el Manassé; csak leroskadt a pamlagra.

– Már most csak hallgasd tovább! – Mikor ilyen szépen elkészítették
maguknak az ágyat s kezdték észrevenni, hogy a dolog görbére megy, ekkor
a legokosabbnak ez a jó gondolatja támadt: «Mi már mind a nyolczan el
vagyunk veszve, ha az ország felfordul, a vagyonunkat mind confiscálják,
sok apró gyermekünk mind koldussá lesz. Szerencsére van még egy
kilenczedik testvérünk, a ki jól eltette magát. Az nincsen
compromittálva. Pingál, vagy mit csinál Rómában. Az jó firma. A
megbukott dicasterium egykori hivatalnoka, exconsiliarius. Irassuk az ő
nevére minden vagyonunkat. Ő becsületes fiu, tudjuk jól, hogy nem tartja
meg magának a mi osztályrészünket, hanem gondoskodik rólunk, ha
szerteszéjjel börtönben leszünk s főzet a gyermekeink számára minden nap
s nem engedi őket rongyosan járni!» Mindnyájan helyeselték az
indítványt, az egész birtokot a te nevedre iratták. Most te vagy az
egész Adorján-uradalom birtokosa.

Manassé eltakarta arczát kezeivel: talán sirt?

– S most te oda pottyansz közéjük az égből: azt mondod: én is itthon
vagyok! s azzal az egész tervüket dugába döntöd. Ha otthon vagy,
lehetetlen, hogy bele ne keveredjél te is a csávába, s míg ők ebbe
vetették a reménységüket, hogy ha mind elvesznek is, marad «egy» utánuk,
a ki özvegyeiket és árváikat pártul fogja, te még viszesz oda nekik egy
új leendő özvegyasszonyt. Látod, milyen bolondot akarsz most csinálni?

Manassé fölkelt a pamlagról s nyugtalanul elkezdett föl s alá járkálni.

– Az az egy szerencse, hogy nem férhetsz hozzájuk. Legalább, ha egy
makulányi józan eszed van, nem kisérted azt meg. A Toroczkó körüli
hegységek mind meg vannak szállva fölfegyverzett oláh népfölkeléssel.
Egy út sem szabad odáig. Én azt a leveledet, a mit hozzám küldtél, hogy
eljuttassam Áron testvéredhez, egy nálam szolgáló becsületes oláh
cselédemre bíztam, hogy vigye el Toroczkóra. Őt nem fogják
föltartóztatni. Hogy mit irtál leveledben, azt nem tudom, csak annyit
mondott a küldönczöm, hogy mikor Áron bátyád olvasta a leveledet, oda
csapta a fejét (a saját fejét) a falba háromszor, s aztán a két kezével
a hajába markolt s úgy megczibálta saját magát, mintha valami idegen
ember volna.

– Azt irtam neki benne, hogy jőjjön elém Kolozsvárra és várjon ott rám.

– Nagyon szép. Áron nem adott levelet a küldöncznek, csak annyit bízott
rá élő szóval, hogy megteszi, a mit kivántál tőle.

– Szegény Áron! ha elfogják?

– Akkor már ő lesz a harmadik. – Mert Simon és Jonathán bátyáidat, a kik
a székely népfelkelést rendezték, már elfogták az oláhok s fogva tartják
a táborban.

– Két bátyámat! kiálta fel Manassé indulatosan.

– Bizony kettőt. Azoknak az életéért nem adnék egy tűzkövet.

Manassénak csak nyitva maradtak a szemei és az ajkai, mint a kinek
megállt az esze.

– Legokosabb lesz, édes barátom, ha megfordítod a kocsirudadat, s
igyekezel ebből az országból kijutni. Blankát hagyd itt nálunk; ő nőmnél
elmaradhat. A Cagliari herczeg móringját már menthetetlenül elvesztette,
a mint Rómát elhagyta; de a püspök nagybátyja hitbizománya még
megmenthető, a míg a katholikus hitet el nem hagyta. Hanem ennek az a
kezdete, hogy: arra van Lengyelország! Még arra felé szabad az út.
Búcsut se végy tőle, hanem fuss!

– De én Erdélybe akarok menni! kiálta Manassé indulatosan.

– No, de ne kiálts olyan nagyon; mert az asszonyok azt fogják hinni,
hogy veszekedünk. Hát miért akarsz te minden áron Erdélybe menni?

– Ha eddig volt reá egy okom, van most rá kettő. A két testvéremet
kiszabadítani, a ki el van fogva! S hátha még Áron is elém jön! Oh
Istenem! Nekem oda kell mennem.

Gábor úr ez alatt rágyújtott egy keserves szivarra, s Manassét is
megkinálta vele; de annak nem kellett.

– Tudod mit, fiatal barátom, – mondok én neked két dolgot. Az egyik az,
hogy a míg nem kénytelen az ember vele, addig ne házasodjék meg. Nincs
az az elitélt rab, nincs az az üldözött adós, a kinek a sorsa alábbvaló
legyen egy feleséges emberénél. Az asszony csupa gyöngédség és szeretet,
a míg férjhez nem megy: azontúl csupa szeszély és rigolya. Az ember, a
ki megházasodik, megszünik ember lenni; lesz kutya, a kit szidnak;
szamár, a kit megnyergelnek; papagáj, a kinek fecsegni kell és
selyembogár, a kiből fonalat húznak. A legjobb asszony is olyan, mint a
harmadnapos hideglelés: az ember akkor érzi magát jól, a mikor elhagyja.

Manassé mélyen felháborodva tekinte a tanácsadó szeme közé, az nem vette
észre a szemrehányást ezen tekintésben.

– A másik tanácsom pedig az: hogy soha se szaladj te a fejeddel a
falnak, úgy sem fogod azt keresztül törni. Ne keverd magadat is bajba a
két bátyád miatt. Te nem tehetsz róla, ha veszedelembe jutottak. Ne
másztak volna a fára, nem estek volna le róla. Csak két dolog
történhetik velük. Vagy élve hagyják őket az oláhok, vagy nem hagyják.
Az első esetben majd csak megtalálod őket egyszer; az utóbbi esetben
pedig nem kilenczfelé, hanem csak hétfelé megy szét az ősi birtokotok.

Ez a meztelen cynismus már undorító volt Manassé előtt.

– Elég, uram. Az én ügyemről ne beszéljünk többet. Az az én dolgom lesz.
Tudni fogom, mit kell tennem. Legyen ön szives Zborói Blanka grófnőnek
ügyeit elintézni, úgy hogy e mai napig minden tartozása és követelése
rendbe legyen hozva.

– A mai napig!

– Igen. Mert a mai napon túl megszünik minden viszonya rokonaihoz, s
azzal együtt eddigi vagyoni helyzete is.

– De barátom! Zborói Blanka grófné az én cliensem.

– Nem az. Az enyim.

– No de barátom: én jogigazgatója vagyok. Teljhatalmazottja.

– Én pedig vőlegénye s jövendőbeli férje.

A párbeszéd igen hangossá kezdett fokozódni. Az ajtón egy sápadt, ijedt
kép dugta be magát; mintaképe a «horror»- és «pavor»-nak.

Az inas volt. Vaczogó fogakkal, hebegő ajakkal jelenté:

– A nagyságos asszony kéreti a nagyságos urakat: ne tessék olyan
hangosan beszélni, mind áthallik; aludt volna s felébredt rá.

… – Látod? suttogá Gábor úr Manasséhoz, azzal az ijedt képpel, a mit az
iskolás gyerek mutat, mikor fél, hogy mindjárt jön a rektor a pálczával
s lesz «kikapsz».

– Ismétlem hát én is a legcsendesebb hangon, hogy méltóztassék Blanka
grófnő ügyeit minél előbb rendbehozni.

– Az mindjárt megtörténhetik, szólt Gábor úr, felnyitva szekrényeit s
elővonva az iratcsomagot a Z-betüs fiókból.

A félelem sápadt remek képe ujra benyomult az ajtónyiláson.

– Kéreti a nagyságos asszony a nagyságos urat, ha még életben akarja
találni, siessen hozzá egy pillanatra.

– Gyere be! Mordult rá Gábor úr, s azzal visszalökte a fiókba az
iratokat. Átkozott dolog! – Most át kell öltöznöm, mert ha megérzi
rajtam a szivarfüstöt, megöl.

S azzal neki fogott vetkőzni, mosdani, törülközni, hogy az áruló
dohányillattól megmeneküljön; e közben három posta jött utána, sürgetni,
hogy siessen! – A harmadikat már egyenesen a túlvilágból küldte hozzá a
nagyságos asszony.

Manassé ott hagyta és kiment a parkba.


XXXVII.

Azt a parkot valamikor a szép Marie nagyatyja ültette, a ki hires nagy
gazda volt. (Az asszonyságé volt a birtok.) Csodamódon elkészített
talajban amerikai tenyészet pompázott. A nagyobb rész gyümölcsös volt és
a gyümölcsfák maguk is óriási fajuak. A park hosszában egyenes út vonult
le a Szamosig, mely szegélyezve volt terebély somfákkal. Másutt csak
cserje ez, itt almafa nagyságú koronás fának mutatja be magát, a
leghosszabb idényü fa, levelei még késő őszszel is mind megvannak
lehullatlanul, csak hogy most már lilaszínüek, s a rőt lombozat közül az
érett gyümölcs, mint korallgyöngy piroslik elő csomókban és füzérekben.
Utolsó gyümölcs, melyet már senki sem szed le.

Blanka e hosszú úton sétálgatott végig, egyedül.

Kora tavasz volt, mikor legutóbb ugyan e fasor között végigsétált, akkor
a somfák aranynyal voltak behúzva a korai virágtól.

A mennyi idő alatt a som gyümölcse megérik, beh sok változás történik az
emberrel!

Akkor is épen így jött föl a teli hold a Szamos tükréből, a sétányon
végigöntve rézvörös világát: egy izzó lapos gömb a láthatár rőtbarna
ködfátyola mögött.

S azóta az ő sorsa kétszer is megfordult.

Azóta harmadszor kezdi újra az életet.

És érti, tudja jól, hogy az az élet, a mit most kezd, a másik kettőnél
még nehezebb lesz.

És még sem érzi azt a terhet a lelkén, a mit akkor viselt, mikor
előtavaszszal itt járt végig az aranylepte somfák sétánya közt.

Akkor gazdag volt, előkelő. Hódoltak neki. Futottak előtte, utána,
kedvét keresték, alkalmatlankodtak neki hizelgéseikkel. Most, hogy
érzik, tudják, mi vár reá? rang, vagyonelvesztés: igyekeznek előtte
kellemetlenek lenni, hogy elrettentsék maguktól.

Blanka maga is asszony volt. Melyik asszony nem szenved testileg? Hisz a
nőt úgy alkotta a természet, hogy az idegek uralkodjanak rajta. Csakhogy
adott nekik hozzá csoda lelkierőt, tűrni és titkolni a szenvedést.
Blanka meg tudta azt itélni, hogy egykori barátnéjának nervosájában
mennyi a valódi baj s mennyi az affectált kiszámítás?

A tisztességes asszony akarja éreztetni vendégével annak hamis
helyzetét: a birtokos úrnő fogadja most a vagyonvesztett, aláhanyatló
nőt, kinek viszonya még nem törvényes azzal a férfival, a ki útjaiban
kiséri, s ha egyszer szentesítve lesz, az csak oly úton történhetik meg,
melytől a vallásos érzelmü kegyes hölgy, mint kárhozatra vivőtől,
visszaborzad.

És még sem érzi Blanka, hogy fájna szívének valami. Csak boszantja,
keseríti, megszégyeníti az a gondolat, hogy neki ez emberek házánál kell
egy éjen át menedéket és a vendégszeretetnek falat kenyerét igénybe
venni.

Mikor tavaszszal itt járt, s aztán visszafelé térve sétált végig a
hosszú egyenes úton, az a gondolatja támadt, a mint a holdvilágtól
messze elnyuló árnyékát elnézte, hogy hát az embert örökké kiséri ez
árnyék? Soha se lesz abból fény? Mindig azt kell-e tudni az embernek,
hogy a háta mögött jön a sötétség? Soha sem lehet-e, hogy egy világos
alak kisérje? Olyan hű, mint az árny? s olyan tiszta, mint a fény.

Most újra eszébe jutott az.

Visszafordult. S ime nem az árnyék volt háta mögött, hanem Manassé.

Az ifju gyöngéden kezébe vette a hölgy kezét.

– Nézd, milyen szépen süt a holdvilág. Sugá neki. Gyönyörű éjszaka lesz.
Szél sem leng. Olyan langy idő van, mint egy nyári éjjel. Nem volna-e
kedved folytatni az utazást, lelkem?

– Azt mondtad ki, a mire gondoltam! szólt a hölgy mohón, szívéhez
szorítva Manassé kezét. Menjünk! Menjünk! Még ez órában induljunk.

– Tudtam, hogy ráállsz. Már rendeletet adtam a kocsisnak. Magunk a
Szamos-parton lesétálunk odáig. Búcsut vennünk sem szükség.

– Nem! Nem! – Nem akarok szóba állni vele többé! szólt öntudatosan
Blanka s odasimulva Manassé keblére, reszkető hangon sugá: Azt mondta
nekem ez asszony, hogy hagyjalak el téged? Ugy-e te neked is azt mondta
rólam a férje?

S azzal átölelték egymást és sírtak.

«Menjünk e háztól, menjünk!»


XXXVIII.

Manassénak nem sok válogatása volt, hogy merre jusson be Erdélybe?
Éjszak felől kellett kerülnie Deésnek. Az út odáig akadálytalan volt
egyes utazókra nézve, csupán rendes hadcsapatokkal kelle találkozniok s
azok békével hagyták őket maguk mellett elmenni. Arra is volt gondja,
hogy jól megrakott élelmiszeres tarisznyát vigyen magával, így Blanka
még azt sem vehette észre, hogy az út egy szétrobbantott hadsereg által
lett símára taposva; olyan símára, hogy az utbaeső vendéglőkben
imádkozásért sem lehetett volna egy harapás ennivalót kapni. Az idő igen
szép volt. A verőfényes ősz egész karácsonyig tartott abban az
esztendőben. Az olaszországi carbonari-köpönyeg (az akkori év polgári
divatja) elég volt az útra.

Manassé régi ismerős e tájon. A mely vidéken átvonultak, elmondá annak
népregéit, történeti mondáit utitársnéjának. A harámvezér Tolvaj Dénes
viselt dolgait, Nagy-Bánya regényes gesztenyeerdő koszorúzta hegyei
között. Dénes nádor fiának tartották, Pintye Gregornak csúfolták,
rettegte az egész vidék, utoljára a nagybányai polgárok ölték meg;
barlangvárában most is ott van kőasztala, kandallója, ivókútja;
vadászkalandokat mondott neki a medvékről, mik az erdők otthonos lakói s
igaz történeteket az aranybányászokról, kik e hegyek némelyikét már
üresre ásták belülről. Most is ott küzdenek a bányarémmel az aranyért,
ezüstért abban a völgyben, a honnan az a fehér ködalak emelkedik föl. Az
a ködóriás a «bányarém». Kén és mireny füstje ez, a mit az érczpirítók
máglyái támasztanak. Minden lehellet, a mit az aranyolvasztók beszívnak:
sulphur és arsenicum. S e méregfüstben él egy egész nép és férfiai
erősek, hölgyei szépek s szeretik a szülötte földet.

Odább térve, egész regényt mondott el Blankának arról a kastélyról, mely
a dombtetőről, sűrű jegenyefák közül messzire kitűnik. József császár
építtette azt a legszebb erdélyi asszonynak. A regényes történet a nagy
császárváros történetébe játszatja bele ezt az erdélyi kastélyt.

Manassé még a gunyhók történetét is ismerte az útban, s a vidám
adomákat, a mik egyes falvakhoz vannak kötve. Még az út melletti
feszületre is figyelmeztette Blankát, melyen az emberséges szobrász a mi
urunkat, üdvözítőnket akként alakította, hogy a sérelmes töviskoszorú
helyett tisztességes házisipkával látta el homlokát.

Úgy hogy mikor egy este azt mondá Blankának: «az ott Kolozsvár!» a nő
bámulva nevetett föl.

– Hát mit beszéltél te nekem két tengerről, a mely szülőföldedet
körülveszi? az egyik láng, a másik vér; hiszen mi egy szikra tüzön, egy
csöppnyi véren sem jöttünk keresztül.

Manassé segített Blankának nevetni.

– Csak el akartalak ijeszteni, de te nem ijedtél meg.

Pedig bizony keresztül jöttek ők mind a két tengeren s most ott álltak a
kellő közepében a vérnek és a lángnak s csak Manassé gondos figyelme
volt az, hogy Blanka előtt a veszélyt el tudta takarni, s úgy sikamlott
rajta keresztül, mint a török üdvözültek az Alsiráth borotvaélü hídján a
paradicsomba.

Ha csak egyetlen egy napot késik; ha csak azt az egy éjszakát ott tölti
Pálmáson: épen a kellő közepébe jut bele a legszerencsétlenebb, a
legvégzetesebb ütközetnek. A hadcsapatok négy oldalról siettek ugyanazon
vidék felé, s a hol ők megpihentek, ott már másnap a dragonyosok ütöttek
tanyát.

Mikor Kolozsvárott a nagy hídhoz eljutottak, épen akkor indult meg
Baldacci hadteste kifelé. A szekerük nem jöhetett át a hidon a katonaság
miatt. Zimándy tehát mégis tévedett, vagy talán szándékosan hiresztelte
az ellenkezőt. Kolozsvárt még a nemzeti hadsereg tartá megszállva. Itt
tehát még sem Manasséra, sem bátyjára nem várt a közvetlen veszély. Itt
útlevelet sem kértek tőlük a város kapujánál, mikor szekérrel bejöttek.
Valószínü, hogy a mint a szekérről leszállva, átmennek a hidon karöltve,
ott sem fogja őket senki megszólítani.

Azonban csalatkozott Manassé. A mint a gyaloghidra lépett (az ember azt
gondolta volna, hogy most minden jegyszedő az átrobogó honvédet,
huszárt, nemzetőrt bámulja), csak megfogja valaki a köpönyegét s
rákiált:

– Ne te né! Bizony elmenne előttem passusmutogatás nélkül! Hol az
igazság?

Manassé boszusan fordult az alkalmatlankodó felé. Kicsi, széles vállú,
tömzsi emberke volt az; székelyes zekében, hosszúszárú csizmában, fején
nagy kalappal. Aránytalan hosszú karjai voltak. Bajusza, szakálla
kurtára nyírva, vagy talán inkább régóta nem borotválva, ott állt nagy
hegykén szétterpesztett lábakkal Manassé előtt, mintha birkózni híná.

Blanka csak elbámult, midőn azt látta, hogy Manassé csakugyan ölre kap
ezzel az emberrel, átnyalábolja mind a két karjával; – de azért nem
mentek egymással birokra, hanem inkább összevissza csókolták egymást.

– Áron! kedves bátyám!

– Én vagyok biz az, Manassé öcsém, szólt a tömzsi emberke nevetve, s
félvállra vetette a zekéjét, hogy a jobb kezével megszoríthassa az
öcscse kezét.

Aztán Blankához fordult.

– Hát ez a drágalátos szent kép meg tán az ángyikánk lesz? Ugyan, az
Isten áldja meg, hajoljon le hozzám kisség; hadd adjak az arczára vaj
egy fél csókot.

Blanka megtette a kivánságát s adott aztán az arczára Áron nem felet, de
másfelet s elégülten mondá rá:

– Ugyan szeretem, hogy nem fakadt sírva, hogy megszurkálta a borostás
szakállom. Négy nap óta nem borotválkoztam ám. Mind itt lestem a
nagyságos uramöcséméket három nap, három éjjel a vámdutyiban.

– De hát, hogy tudtad bátyám, hogy ezen jövünk?

– Hát a lófőnek is van annyi esze, hogy ki tudja kálkulálni, hogy a ki
Szathmárból jön Erdélybe, annak a nagy hidon kell bebandukolni. Itt
vagyok biz én parancsolatodra, három nap, három éjjel, minden utasnak én
eresztém fel éjszaka e sorompót, s nem evém az alatt egyebet
szalonnánál, kenyérnél; s csak az az egy bajom volt, hogy hagymát nem
ehettem hozzá, nehogy megharagudjatok érte, ha majd megcsókollak.

Szegény jó bányász. Három napig lemondott az éltető hagymájáról, a
rokoni csók kedveért.

– Hát a két bátyámról mit tudsz?

Ez volt a legsürgetősebb kérdése Manassénak.

Erre a kérdésre megállt Áron a gyaloghid közepén s kétfelé vetette a
lábait, úgy, hogy nem lehetett tőle tovább menni.

– Mondok egyet, Manassé öcsém, igyunk ahajt előbb egyet.

S egy kulacsot húzott elő a zekéje ujjából.

– Én nem szomjazom.

– De jóféle székely ital ám: fenyővíz.

– Azt meg épen nem szomjazom.

– De én addig egy tappot sem megyek ám odább, a míg velem nem iszol
elébb.

Manassé ismerte a bátyját: tudta, hogy az szavának áll.

– No hát inkább iszom.

– Egészségedre legyen. Már most én is iszom. S mondd vissza.

– Egészségedre legyen.

– Köszönet érte. Hallod, hogy harangoznak a mi feleink templomában?

– Azt is hallom.

– Rosszul harangoznak. Egészen elkálvinistásodott a harangozásuk. Nem
tudják olyan szépen, mint minálunk odahaza Toroczkón; hogy egészen
megfordul a harang a koronájával lefelé s csak az egyik oldalát üti meg;
«egy! egy! egy!» nem úgy mint ezek «egy-kettő, egy-kettő, bing-bang!»

– De én nem bánom, akárhogyan húzzák!

– Dehogy nem bánod! Tudod-e, hogy ma Úrnapja vagyon? Aztán ez a délesti
isteni tiszteletre hívó harangszó. Aztán tudod, hogy két székely
testvér, ki egy kulacsból ivott, s ha Úrnapján délesti harangszó után
van az idő, akkor nem szokott egymással veszekedni. Pedig ha én te neked
arra a kérdésedre felelek, hogy hol van a te két bátyád? hát abból
veszekedés lesz. Aztán azt nem szabad ennek a gyönge ifjasszonykának
meghallani. Majd ha ez egyszer el fog aludni, akkor beszéljünk róla:
tudod?

Manassé meg volt hatva a kérges tenyerű bányásztestvér gyöngéd
jószívűségétől. Ő nem akarta Blankát megszomorítani.

– Csak annyit mondj meg, hogy élnek-e? súgá Áronnak.

– Hát bizonyára élnek. Elfeledted a hiszekegyet? Örök életünk van. –
Élnek bizony. Ők jönnek lóháton elejbénk a Leánykakőig, csak tartsa
készen a számukra ángyika a vőfélybokrétát! mert ingyen nem tanulták be
a szép menyasszony-fogadó verset.

Blanka mosolygott a jó Áron tréfáján s azt mondta, hogy majd maga fog
szedni az erdőn őszi virágokat a számukra.

– No abban ugyan lesz ám módja a szép ángyikának, olyan helyen megyünk
végig, a mi most is tele van virággal. Ha nem hiszi, nézze ezt a piros
bokrétát a kalapom mellett, még el sem hervadt; ezt is ott téptem a
tordai hasadékban. Ugyan hallotta-e már hirét a tordai hasadéknak? Nincs
olyan természeti csoda több a kerek világon. Az egész életében meg fogja
emlegetni. Ott van ám gyönyörűséges szép virágos kert! Meg a híres
Balyika vára: a ki a Rákóczy Ferencz vezére volt. Azt is megnézzük,
ugy-e drága bálványom? Onnan aztán csak egy ugrás a Székelykő s otthon
vagyunk. Szeret-e erdőn keresztül gyalogolni?

– Az a legnagyobb örömem.

– No hát ebből lesz sok.

Manassé súgva kérdé Árontól:

– Te igazán a tordai hasadékon át akarsz bennünket vezetni? – Hát akkor
nem is jutunk mi el a Leánykakőhöz!

– Ejnye, de szigorú vagy! Hiszen tudod, hogy mikor a szegény góbé
urakkal beszél, csak megmondja az igazat; – csakhogy nem egyszerre.

Most trombitarecsegés vonta félre a figyelmüket. Egy szakasz
Mátyás-huszár vonult át a hidon: fiatal ujonczlovasok mind.

– Ne te né! Milyen büszkén ül azon a lovon! Bizony meg se látná a
szegény embert? Hé Dávid öcs! Hé! Micsoda huszár vagy te, ha még a szép
asszonyon se akad meg a szemed? Te varasgyék!

Ezzel a kiabálással csakugyan odacsalta a hadcsapat élén lovagló fiatal
hadnagyot a gyaloghid korlátjához Áron.

Szakasztott hasonmása volt Manassénak. Ugyanazon arcz, termet, szemek.
Akárhányszor összetévesztették őket egymással.

Csak egy év különbségük volt az időkorban.

A korláton keresztül nyújtotta kezét Manassénak s míg a kezeik egymást
szorították, sokáig néztek egymás szemébe.

– Hová? bátya! szólt Manassé.

– Megyek a két bátyámért boszút állni.

– Én pedig megyek őket megmenteni.

– Megyek a hazámat védni.

– Én is oda.

S aztán megcsókolták egymást.

– Hát az ángyikádtól nem kérsz egy csókot? te rusnya béka! dorgálá őt
Áron bátya.

A fiatal hadfi elpirult erre, mint egy szűzleány.

– Majd ha visszatérek; ha megérdemlettem: megkérem azt. Ugy-e megadod
azt, ha halva hoznak is eléd, édes ángyom?

Blanka sejtelemteljesen nyujtá neki kezét.

– Ne félj, nem halok meg! kiálta szikrázó szemekkel, mikor azt látta,
hogy Blanka szemébe köny gyűl. Egy az Isten!

– Egy az Isten! dörmögé utána a vénebb testvér. Az ifju sarkantyuba
kapta paripáját s csapatja élére vágtatott.

– Siessünk, mormogá a hosszú karú s átvéve Blanka utitáskáját, nagy
gyorsasággal vezette őket tekervényes utczákon keresztül egész a
házsongárd utczáig; ott volt egy nyári mulatólaka a családnak, egyuttal
megszálló, ha Toroczkóról bejöttek. Odáig még pipagyujtásra sem állott
meg.

A ház mellett kert is volt, az most zöldséges kertül volt kiadva egy
kufárnénak; az hevenyészett estebédet az utasoknak. Blanka kiment hozzá
a tűzhely mellé s segített neki. A kufárné is részese volt már az
összeesküvésnek, a mibe mindenki be volt avatva, a kivel csak Blankának
érintkeznie kellett. Terv szerint titkolták előtte a veszélyt, mely őt
minden oldalról körülfogja, s melynek szédítő örvénye fölött csak egy
keskeny fenyűszál vezet keresztül. Neki nem szabad az örvénybe lenézni.

– Tud-e a szekéren alunni, lelkem nagyságos asszony? Kérdé, dolgát
folytatva a sütő-főző asszony. Én néha két hétig is úgy alszom utazva,
mikor almát hordok eladni a Mezőségre. Megszokja azt az ember. Mert az
urak még az éjjel akarnak ám tovamenni Torda felé. Mivelhogy holnap
országos vásár lesz Kolozsvárott s arra annyi tordai cserzővarga,
mézeskalácsos, kofapecsenyesütő, s más efféle fog tódulni erre felé,
hogy velük szembe szinte lehetetlen lesz haladni. Hát még a rengeteg sok
szarvasmarha, birka, sertés, a mit felhajtanak! Azért még az éjjel
akarnak utrakelni.

Blanka igen helyesnek találta azt.

Áron bátya pedig azalatt a lovakat befogatva odakinn, elmondá rövid
szóval Manassénak, hogy «elől tűz, hátul víz».

A rengeteg oláh tábor, mely Toroczkót fenyegeti, a tordai hegyeket
tartja megszállva. A tordaiak eddig erősen tartják magukat; de most jött
a hír a főparancsnoksághoz, hogy Kalliany császári tábornok egy
dandárral közelít Szeben felől. Akkor Tordáról minden ember menekülni
fog Kolozsvár felé. Pedig már a nagyszebeni és felvinczi menekültek is
ott vannak. Ha ez megindul, azzal szemközt hatolni tiszta lehetetlenség
lesz. Azért egy órai elvesztegetni való idő sincsen, hogy mielőtt a
népvándorlás megindul, ők elérhessék a Hesdád pataki malmot, a mi a
tordai hasadék szállója. Onnan aztán gyalog tovább – madárlátta
ösvényeken.

Blanka megszokta már az éjjeli utazást: azt hitte, mulatságból történik
ez így. Ösztön, sejtelem, vagy talán az «otthon» utáni vágy, súgta neki
is, hogy sietni kell. S nagy veszély érzetében az asszonyok kitartása
óriási.


XXXIX.

Áron maga hajtotta a lovakat (egyet ott hagyott a háznál); hármasba
fogta őket. Manassé mellette ült, s a hátsó ülés Blankának volt egészen
átengedve, a kit a kertésznő kendőkkel úgy bekötözött, bundába úgy
betakart, hogy alig látszott ki belőle.

Hanem azért a mindent meglátó asszonyi szem majd hogy fel nem fedezte a
kegyes csalást, a mivel a szemközt jövő veszélyt előtte takargatni
igyekeztek.

– Nini! ezek a lovak fel is vannak nyergelve, szólt Áronhoz.

– Az ám, felelt a bányász, megzavarhatlan kedélylyel, Erdélyben ilyen
bahó szokás van. Csak olyan formán, mint a hogy a stajerek meg a ló
nyakára tesznek egy nagy kalodát.

Blanka megnyugodott benne, hogy ez csak erdélyi szokás. Azzal Áron neki
ereszté a gyeplőt a három jó székely paripának, a mik a havason
nevekedtek s úgy voltak szokva, hogy ha kell, egy huszonnégy óráig étlen
szomjan elkoczogjanak, s ha egy kicsit kieresztették őket a fűre, megint
be hagyják magukat fogni, hogy újra kezdjék, a mit elhagytak.

A kocsisnak nem is igen nagy szüksége volt rá, hogy a lovakat igazgassa.
Tudták azok mind a kötelességüket, hegynek fel húzni, völgynek le
tartani, síkon koczogni, maguk előtt haladó szekeret megelőzni, ha a
hátul jövő zörgését hallják, akkor vágtatásnak eredni, becsületsértést
elejbekapással meg nem türni, csárdakapunál szépen megállani.

Áronnak elég alkalma volt, hogy a kocsisülésből visszafordulva,
ángyikáját vidám adomákkal mulattassa, a mikből kifogyhatalan volt s
jóizű természetes humorral tudta azokat előadni.

Egyszer aztán: mikor vette észre, hogy a felekhegyi unalmas fölhágónál,
mikor lassan halad a szekér, az ifjasszonyka elbólintott, s a tordai
«okos malacz» adomáján sem akar nevetni: akkor a ködmene zsebébe nyult s
onnan kivonva zománczos arany óráját, annak a gombját megnyomta, s az
ismétlő órát ütteté, a füléhez tartva.

«Tizenkettő és két negyed.»

Az egész ember ilyen volt: aranyóra báránybőr-bekecs zsebben. Parasztos
külső alatt nemes emberi szív: munkában tört tenyér, s tanult, eszes fő;
népies szólásmódokba burkolt értelmesség; gúnyoló pór-cynismus az
uraskodók, a hetvenkedők előtt; hidegvér, jó kedély a veszélyben: igazi
székely lófőpéldány. (A «lófő» nem gúny, hanem rangczím a székelynél.)

Tehát a mint az ismétlő óra tizenkettőt és felet ütött, azt mondá az
öcscsének:

– No most már elmúlt az Úrnapja, öcsém, az ifjasszonyka is elaludt,
beszélgethetünk egyről-másról. Hát a két bátyád után tudakozódtál,
hogyan jutottak azok fogságra? Hát hogy az elején kezdjem. Tudod, mikor
megszületett a szabadság, hát ez még akkor gyönge gyerecske volt, a ki
azt akarja, hogy szoptassák. Hát én tehetek róla, hogy ez olyan
csecsemő, a kinek nem tej kell, hanem vér? Biz a toroczkói fiatalság is
beállt mind egy szálig honvédnek. Ott szolgálnak a jámborok a 11-ik,
32-ik és 73-ik zászlóaljakban. Hallom, mit mondasz te erre? «hogy hát mi
szükség volt a bányászoknak katonákká lenni? Semmi okos nemzet nem viszi
el a bányászait a csatatérre. Eleget harczolnak már azok hazájukért a
föld alatt egész életükön keresztül. Elég, ha ők készítik a vasat, még
forgassák is? Miért kapták II. Endrétől, IV. Bélától szabadalmaikat,
hadi szolgálat alól felmentésüket? Miért irták alá 1702-ben a város
vénei a reversalist, hogy soha közülök és maradékaik közül senki
fegyvert nem fog, és a maradékaiknak is meghagyják, hogy fegyverhez ne
nyuljanak, a mit meg is tartottak híven mind ez esztendeig?» – Ezt
mondod te Manassé öcsém, ugy-e? Könnyű neked onnan a külföldről! De
lettél volna csak idehaza! Láttad volna csak Dávid bátyádat, mikor a
piacz közepén azt a beszédet tartotta a fiatalsághoz s maga is lóra ült
és kardot kötött: magad is velük mentél volna! Aztán ki olthatja el azt
a tüzet, a hol minden ház ég? Az egész fiatalság égett, lángolt. Nem
lehetett azt eloltani. Aztán nem is olyan háború ez, mint más. Ha György
fejedelem hadat indított Lengyelország ellen, azt mondhatta rá Toroczkó:
mi közöm hozzá, ám lássa György, hogy húzza ki a saruját a sárból, ha
belelépett! De most a szabadságról van szó s ez Toroczkónak is dolga. –
Hallom, mit felelsz te erre? – Hogy «jól van hát no: ha a
ménkü-fiatalság nem maradhatott a sarkán; de hát nekünk véneknek
lehetett volna már annyi eszünk, hogy tudtuk volna, hogy nem kell a
puliszka-evéshez kés; hát mi minek fogtunk fegyvert? Minek állítottunk
ki egy nemzetőr-zászlóaljat?» Hát erre csak azt mondom neked, a mit az
egyszeri góbé mondott a földes úrnak, a kinek a szelindekét agyonszúrá
vas villával, s az szidá érte: hogy mért nem üté inkább a villa
nyelével? Azt tevém vala, mondá a góbé, ha a szelindek is a farkával
akart volna engem megharapni. Köröskörül az egész oláhság fegyvert
fogott; nekünk is hozzá kellett nyulnunk a magunk védelmére s bizony úgy
megőrizzük a hozzánk vezető utakat, hogy ingyen azokon semmi nép be nem
jön. Mivel pedig a két bátyádat legjobban szerette a népség, mit
tehetett mást, minthogy őket választotta meg hadnagyainak. Hisz ez
máskor is csak úgy volt. A ki legokosabb ember volt a városban, az
vezette a dandárt: váczi püspök, kalocsai érsek az egész sereget. Hallom
ám a nagy pirongatásodat, hogy no ugyan derék sereg, a ki elhagyta fogni
a két vezérét! De csak ne lármázz olyan nagyon! (Manassé még egy szót se
szólt.) Meglátod, hogy a két bátyád nem esik egy sorba a tordai
malaczczal, a kinek esztendős létére lehetett volna már annyi esze, hogy
ne futott légyen a szekér alá. Tudod, hogy a balázsfalvi román
népgyülésre következett az agyagfalvi székely népgyülés. Sándor bátyád
is jelen volt azon az aranyosszékiekkel. Akkor aztán a mi kis szigetünk
itt maradt a tenger közepett. Egy tízezer főből álló oláh tábor, Móga
vezetése alatt (talán ismered ő kelmét?) megjelene nálunk a «Kő» előtt.
Mi pedig volnánk háromszáz puskások. Épen annyi, a mennyit Thermopylænél
vezényelt Leonidás. S a «Kő» is olyan jó erősség, mint a Thermopylæ.
Legöregebb bátyánk a Bertók azonban, a ki azóta, hogy vegetariánussá
lett, minden vérontásnak ellensége, s még egy csirkét sem enged megölni,
azt tanácsolta, hogy kisértenők meg a békés kiegyezést. Sorsot húztunk:
ki menjen el közülünk? Simon bátyád neve jött ki. Az átmene az
ellentáborhoz, fehér zászló alatt. De azonban ott fogták s nem
eresztették vissza. Ekkor fogta magát a Jonathán, utána ment, hogy majd
ő váltságot ajánl érte. Akkor azt is ott fogták. Már most ott vannak
mind a ketten. Már most aztán az oláh atyafiak azzal fenyegetnek
bennünket, hogy ha meg nem adjuk magunkat, ha le nem rakjuk a fegyvert,
ha be nem bocsátjuk őket Toroczkóba, akkor mind a két testvérünket
felakasztják. Mi pedig nem rakjuk le a fegyvert és nem bocsátjuk be
őket, inkább mind egy lábig elveszünk. És te én nekem hiába lármázol;
mert engem meg nem térítesz. Én beszélek a hozzám beszélőkkel; de ha
harapnak, én is harapok. Csunya dolog ugyan, hogy a két bátyádat
felakaszszák; nemes embert soh se akasztottak, hanem megtisztelték,
fejét vették; de hát mit kényeskedel most? Mit válogatsz a parasztnak
való, meg a nemesnek való halálban? Egyenlőség van most. Hiába kiabálsz,
szidsz, rugódozol; én most viszlek Toroczkóra, s minthogy a két
bátyádnak már «servus világ!» neked kell a csapat élére állnod: te már
tudod a kommandót s láttál Bécsben és Rómában is torlaszharczot. – De
ugyan ne veszekedjél hát velem olyan nagyon.

Manassé pedig még egy szót sem szólt, csak hagyta Áront maga magával (az
ő nevében is) vitatkozni.

– Nem veszekedem én veled, bátya. S bár vinnél hát haza Toroczkóra. Nem
is rugódozom egy cseppet sem. Hanem úgy látom, hogy nem jutunk mi oda.
Gazda nélkül csináltuk a számadást. Nézd azt a roppant porfelleget, a mi
ránk szemközt jő.

– Ejnye bizony, ugyan jó szemed van, hogy holdvilágnál is meglátod. Én
nem vettem eddig észre. Egész Torda meg Nagy-Enyed jön szemközt. Azok is
megkezdték az elmult estén a menekülést, hogy felhasználják az éjszakát.
Ezen az uton ma keresztül nem törünk. – Hanem hát azért ne busulj. Rossz
róka az, a melyiknek csak egy lyuka van.

A Felek-hegy magaslatáról messze el lehetett látni a holdsütötte tájon:
a Torda felé vezető út fehéren kanyarodott alá, a távolban magasra
emelkedő fellegtől jelölve.

– Látod ezt a völgyet itten jobbra? Itt az erdős hegyhát alatt. Erre is
út van. Ez vezet Oláh-Fenesre. Ezek jó oláhok: velünk tartanak. Annak a
jeléül a hosszú hajukat is levágták. Azontul jön Szent-László. Ott
magyarok laknak. Odáig elmehetünk szekéren. Gyilkos út biz az;
egyikünknek gyalog kell menni a szekér mellett, hogy tartsuk, mikor
dűlni akar s az asszonykát fel kell ébresztenünk, hogy megfogózzék a
lőcsben. De te azért semmit se félj! A ló kitartja s a szekér toroczkói
munka, elmegy az «ördög szántásán» keresztül is, tengelytörés nélkül.

A mint a kocsi megállt, magától felébredt Blanka. Manassé odament hozzá;
beszélt neki a szép csillagos égről, megcsókolta a kezét, s kérte, hogy
dugja el a bunda alá, mert megfázik; azzal Áron bátya neki fordította a
völgyi útnak a lovakat, s elkezdődött a veszedelmes haladás azon az
úton, melyen csak fát szoktak különben felhordani.

A völgyben sötét éjszaka volt: a hold nem sütött ide le; Blanka nem
tudta többé a szemeit nyitva tartani, a mire különben a szekér döczögése
sem invitálta nagyon; olyanokat zökkent az, hogy csoda volt épségben
maradása, s néha úgy féloldalra vágott, hogy még nagyobb csoda volt fel
nem borulása.

Egy izben a keserves út felkanyargott a hegyhátra. A mint ott pihenőt
tartottak, a tordai úton vágtató szekerek dübörgése úgy hangzott át
hozzájuk a csendes éjszakában, mint a távoli égzengés moraja. Délfelé,
keletfelé a hegyek csúcsain vereslő fények kezdtek kigyulni. «Milyen
szép!» mondá Blanka hátra tekintve. Ő nem tudta azt, hogy azok jeltüzek,
mikkel táborozó csapatok izengetnek egymásnak emberirtó munkára való
jelszavakat.

Most egy falu következett: a katonai térképen Peánának van följegyezve.
Különben mindegy, akár hová rajzolta azt a jelt a mérnök; mert az a falu
hosszabb egy mérföldnél: a házak oly messze egymástól, hogy egyik
szomszéd a másik kiáltását meg nem hallja. Három temploma van; egyszerű
faépületek. Egyik ház fel van rakva a hegyoldalba, másik le a
patakpartra. Alusznak már valamennyiben, csak a patakmalom ablakában ég
a mécses; a kocsizörejre kitekint valaki a sötét éjszakába és egyet
kurjant.

Egy kanyarodónál megnyilik a hegyvágányt elzáró erdős hegyoldal s oda
engedi sütni a holdvilágot a csendes tájképre. Zugó patak, tele nőve
égerfákkal; azon keresztül dobogó hid; a hidon túl palánkkal körülvett
emeletes ház; a földszintje fehér kőből rakva, az emelete karzatos
lépcsővel és tornáczczal, fából alkotva, s rajta piramidélességü magas
tető, hangyász-pikkely módra bezsindelyezve. Körülötte öt más hasonló,
de kisebb mérvű házikó. Túl rajta rengeteg nagy gyümölcsös, melynek
garádja mellett omlik alá a sziklákról a hegyi patak.

A kutyaugatás messziről jelzi a közeledő szekeret. – Az udvarban éjfélre
kukoritanak a kakasok.

– Hallod, hogy kukorítanak a Ciprianu kakasai? mondá öcscsének Áron.

– Hát te még Ciprianut is ismered, meg a kakasait is?

– Az egyiket jobban, mint a másikat. Ciprianu oláhnak született magyar
nemes ember. Regalista is volt. A kakasai pedig unicumok az egész
világon. Tiszta fehérek és a nyakuk, fejük egészen olyan, mint a
pulykáé. A kiáltásuk is olyan öblögető hang. Különös jó faj. De Ciprianu
nem ád belőle senkinek, se pénzért, se barátságért; kivéve kappant. Még
a tolvajoktól is meg tudja őrizni: azért tart annyi kutyát. S ha
meghallja a szekerünket zörögni, bizonyos, hogy kijön a tornáczra s
kilövi a puskáját; nem ugyan ránk, hanem a levegőbe, azért, hogy
tudassa, hogy ébren van s felfegyverkezve.

– Nem tartozik a fölkelőkhöz?

– Azt nem lehet tudni. Talán igen, talán nem. A nemes urak az oláhok
között eddig még tartották magukat. Dacoromaniát szeretnék, de a
democratiát nem. Eszük is van, vagyonuk is van s az nem kivánkozik a
forradalomba.

E közben mind közelebb értek a házhoz, melyet a patak választott el az
úttól. Itt a völgy lápján jó út is volt, kissé nyirkos, de síma;
sebesebben lehetett haladni.

A házcsoportot körülvevő palánkra fölkapaszkodtak a komondorok s
fejeiket kidugva a faragott deszkák között, onnan ugattak alá.

Most egy lövés hangzott az éjszakában a ház tornáczáról.

– Mondtam ugy-e? szólt Áron.

– Úr Isten! Mi reánk lőttek? kiáltá föl Blanka.

– Ne féljen, ángyikám: nem nekünk szólt az s aztán elkiáltá magát
kürtnél magasabb hangon: Ne lövöldözz Ciprián! Asszony van a szekéren;
megijed tőle.

Erre a palánkon belül nagy kutyaexecutió támadt, valaki husánggal
tanította jobb véleményre a békétlenkedőket, s aztán a tanórkapun
keresztül kijött egy öles termetű óriás, kifordított bundában, nagy
furkósbottal a kezében s odaügetett a szekérhez, azokkal az oláhnál
szokásos hibbanó lépésekkel.

– Sze treaszka Adorján!

– Sze treaszka Ciprian!

Az első üdvözletre támadt párbeszéd oláhul folyt s abból Blanka nem
értett semmit. Ciprian a hegyeken látszó jelekre mutogatott, a szemei
ijedten forogtak aközben. Végre megfogta az egyik ló zabláját s erővel
félretéríté az útból a szekeret, a saját kapujához vivő hidra terelve
azt.

– Mi történik velünk? kérdé Blanka.

– Semmi baj; felelt neki Áron. A domnule azt mondja, hogy nem jó lesz ez
úton tovább mennünk; mert a víz úgy elrontotta az átjárókat, hogy
éjszaka még szerencsétlenül járhatunk. El kell fogadnunk a meghivását,
hogy töltsük nála a hátralévő éjszakát.

Igazat is mondott Áron, de nem «egyszerre». Mert Ciprian csakugyan nem
tanácsolta a tovább haladást ezen az úton: csakhogy nem a vizek miatt,
hanem a tüzek miatt ott a hegyeken.

A nemes úr maga sietett kinyitni a kaput s aztán szétverni az ebeket az
udvaron, mely zajra többen is jöttek elő a házból. A falusi embernek
soha sincs egész éjszaka, félig felöltözötten alszik az, s éjjel is
fölkel, körülnézni a házat, az aklokat.

A házi gazdának volt egy szép leánya. Épen olyan magas, öletérő személy,
mint az apja, szabályos római metszésű vonásokkal. Az lejött az udvarra,
apja hivására, s Blankát úgy emelte le a szekérről, mint egy gyermeket.
Úgyis vitte fel az ölében a ház emeletébe.

Kellemes kis kastély volt az. Tölgyfából faragva az egész, a mi simára
volt gyalulva és kifényesítve. A konyha, mely egyúttal előtornácz,
tiszta, mint egy sekrestye, fényesre csiszolt czin-edényekkel a tálason.
A tűzhelyen még nem aludt ki a tűz, a friss gyaluforgácstól felélesztve,
egyszerre lángra kapott az s a kürtő úgy volt csinálva, hogy annak a
hátlapja, mázos kemencze-oldal alakjában, a konyha melletti szobát
fütötte.

A házi gazda és leánya csupa szivesség voltak vendégeik iránt. Egyik
asztalt terített számukra; másik hozzálátott a kedvencz étel: a bálmos
készítéséhez. Felhordták eléjük, a mi csak jó és ízletes volt a házuknál
s kinálták erősen Blankát valami idegen nyelven, a mi hasonlított az
olaszhoz, de a miből azért egy szót sem értett.

– Tudnak pedig magyarul is mind a ketten; sugá egyszer Áron Blankának,
mikor magukra maradtak, de most olyan idő van, a mikor elfelejtették.

Blanka aztán törte rajta a fejét, hogy micsoda idő lehet az, a mikor az
ember valamit elfelejt, a mit máskor tudni szokott? – Blanka annyit
tudott meg, hogy a ház leányát Zenobiának híják.

Mikor asztalhoz ültek, Zenobia kezet akart csókolni Blankának. Blanka
nem engedte azt, hanem magához ölelte a leányt, s megcsókolta annak a
szép arczát.

A házi gazda nagy dolgot csinált ebből!

Blanka nem érté, mit beszélt, de az oláh oly elevenen tud kezével,
arczvonásaival magyarázni, hogy Blankának abból, a mint Ciprianu a
fejéhez kapkodott, Áronnak a vállát megtaszigálta, a saját összefogott
ujjai hegyét megcsókolgatá, égnek emelt fejét himbálta, a szemöldökeit
felrángatta; lehajolt, meg felegyenesedett, a mellére ütött, aztán
megint nagy izmos tenyereit Blanka felé czirógatásra forgatta, – ki
lehetett venni olyasmit, hogy az oláh-magyar nemes büszke erre a
leányának adott csókra.

Míg Áron ezalatt még kurtábban húzta össze a nyakát a válla közé s csak
a kurta bajuszát rángatta s aztán úgy szétvetette a lábait, mint mikor
valaki háborgó tenger közepett áll meg a hajó födélzetén.

Utoljára kirohant Ciprianu az ajtón, le a lépcsőn s néhány percz mulva
megint be a szobába, kisérve nagy siralmas kárálástól és
kotkodácsolástól. Egy kakast meg egy jérczét hozott lábaiknál fogva
egymáshoz kötve, abból a dicsőséges fajból, a melyiknek olyan a feje és
nyaka, mint a legszebb kalekuti pulykának. Azt a párt, keleti
nagylelkűséggel, odanyujtá Blankának.

Blanka mosolygott és szivesen fogadta az adományt. Gondolta, most már
neki is gazdaságot kell majd alapítani; kezdetnek ez is jó.

Ciprianu nem várta be a hálakitörést; goromba szerénységgel eltünt a
szobából.

– No ángyikám, dörmögé Áron; maga sem sejti, micsoda nagy dolgot nyert
most el? Soha ebből a fajból Ciprianu még a püspökének sem adott kakast
jérczével együtt ajándékba. Most már nyugodtan alhatunk a házában; úgy
megvette a szívét. Ciprianu kakasával keresztül mehetünk az egész oláh
táboron. Ez olyan, mintha pazsuránk volna.

Blanka nevetett. Tudta is ő, hogy mi az a pazsura? Olyan volt valóban,
mint egy szent: égő parázs fölött járt, kelt s még csak a ruhája
szegélyét sem égette meg.

Annak az egy «szónak» pedig hej de sok özvegy, árva volt a kisérete!

Blanka ki volt fáradva; alig várta, hogy lefekhessék.

Ciprianu háza jó el volt rendezve vendéglátáshoz, a hogy nemeseké
szokott lenni az oláhoknál. A népies, nemzeties meg van tartva náluk; de
finomság és bőség mutatja az előkelőt. Mennyezetes nyoszolyák voltak
mindenki számára, csak a háziúr maga aludt, ős szokás szerint, künn a
konyhaajtó előtt keresztülfekve, bundájába takarózva, mellette a
duplapuskája.

A benyilóban volt két ágy; azokba Blanka és Zenóbia feküdtek s a konyha
melletti szobában Áron és Manassé.

Mindenki lepihent az Úrban.

Azonban rendesen olyankor tud az ember legkevésbbé aludni, mikor
legjobban el van fáradva. Szokatlan volt Blankának az ilyen mezei lakban
az éj, a mi nem oly csöndes, mint a városi éjszaka. A sok kutya egyre
ugat, az egyik elhagyja, a másik rákezdi. Majd meg a kakasok jelentik,
hogy «holnap» van már. Aztán rákezd egy egész tyúkól kodácsolni.
Valamelyik háremhölgy bizonyosan menyétről álmodott. Benn a házban is
élethangokat ad az álom világa, s az ilyen fából épült házban minden
keresztül hangzik. A házi gazda álmában horkol és fujtat, álmodott
ellenfelekkel veszekszik, tolvajt akar fogni. Majd meg a szobatársné
kezd el álmában nyöszörögni, zokogni, s egyszer csak megszólal álmában
magyarul, ki ébren egy szót sem akart tudni e nyelven s suttogja
szerelmesen: «Oh kedves Dávid! Ne hagyj itt. Ölelj meg!» Aztán reszketve
nyög, mint egy haldokló.

Blanka szeméből mind kiment az álom.

Csak egy deszkafal választá el Manassétól, ki egy ágyon feküdt Áronnal.
Ha Blanka a deszkafalhoz érteté ajkait, és túlfelől Manassé, csókot
válthattak egymással. Blanka egyre nyugtalankodni hallá Manassét, mintha
nehéz küzdelemben volna valakivel. Beszélt, vitázott, bizonyosan
álmában.

«Nem. – Nem bocsátalak el – Egész hazámat megfürösztöd a vérben… egész
nemzetemet keresztül viszed a tűzön:… de az én kis szigethazámat nem
hagyom tőlem elvenned!… Azt Te magad körülvetted szikláiddal…
benépesítetted szelid békés néppel… Nekem ez utolsó menedékem az
özönvízben… Odaviszem nőmet… Add vissza azt nékem a Te erős kezedből…
Küzdök Veled! harczolok Veled… Nem rázhatsz le Magadról… Nem bocsátalak
el Tégedet, míg meg nem áldasz engemet!…»

S az álomküzdelemnek ököl- és könyökdöféseit mind a szegény Áron oldal
bordáinak kellett elviselni, ki, midőn megsokallta végre, felrázta
öcscsét álmából s fülébe dörmögé:

– Kivel küzdesz így öcsém?

– Az Istennel! sóhajta fel Manassé.

– Miként Jákób El-Bethelben?

– S nem eresztem el «Őt», míg meg nem áld: miként Jákóbot El-Bethelben.

– Vigyázz! Mert kificzamítja csipőcsontodat!

– Teheti.

Azzal Manassé is a deszkafal felé fordult. Blanka is. Csak két ujjnyi
tölgyfalap volt közöttük. Akkor aztán elaludtak.

Az «Úr» pedig mondá fölöttük: «Én vagyok a mindenható erős Isten!
Növekedjél és sokasodjál. Nép és népeknek gyülekezete származzék
tetőled! Mert ha Isten ellen diadalmas voltál, az emberek ellen is
diadalmas leszesz…»


XL.

Novemberi reggel későn hajnallik: a háznál mindenki talpon volt már,
mikor Blanka fölébredt.

Manassé azzal örvendezteté meg, hogy innentul az útat nem szekéren
fogják folytatni, hanem lóháton, a minek Blanka úgy őrült, mint a
gyermek.

(Ezért volt a három ló egyuttal fel is nyergelve.)

A külső szobában gazdag reggeli várta. Forró tejszín, bálmos, paprikás
szalonna, hófehér havasi méz, csupa virágillatú, s szűknyakú
«egyesekben» felrakott gyümölcsszeszfélék, fenyőhéjba takart kászuturó,
gesztenyeizű baraboly; olyan étkek, a miket Blanka először izlelt
életében s azonnal meg is szeretett. A házi gazda örült ennek nagyon. S
a mit vendégei meghagytak az asztalon, azt még összecsomagolta számukra
az utitáskájukba, megmagyarázva Blankának, hogy erre nagy szükség lesz.

Blanka úgy vette észre, hogy az oláh nyelv olyan, hogy ha az ember
nagyon hallgatja, hát megérti. Annyit megértett ő is, hogy a
legközelebbi állomásuk lesz Szent-László; ott a domnu rektor lesz a
gazdájuk, a ki pedig «vegetarianu».

Majd megtudja Blanka azt is, hogy mit tesz ez?

Mikor a lovaikat nyergelték, azt mondá Áron Manassénak:

– No, öcsém, most már csak megmondom neked, hogy ez az én kurta nyakam
ugyan nem érdemli, hogy nyaknak neveztessék; de már a milyen, olyan,
ezuttal azt a te szentecskédnek köszönhetem, hogy megmaradt épségben;
mert tudd meg, hogy ez a Ciprianu, a kinek a házában most megháltunk,
mind egész háza népével együtt a legelkeseredettebb agitátor, s
azonkívül én rám különös oka van haragudni. De a te bálványod az első
pillanatra kicsavarta kezéből a fegyvert.

– De nem történhetik-e meg rajtunk, hogy majd a kit mellénk fog rendelni
a hegyeken át vezetőül, az visz bele valami kelepczébe?

– Nem. A tulajdon leánya fog bennünket vezetni. Az ugyan elvesztene
engem egy kanál vízben; de a te Blankádért keresztül fog bennünket vinni
a tűzön is. Öcsém, már benne vagyunk. El ne áruljuk az asszony előtt.

Blanka nevetett az örömtől, mikor fennült a nyeregben. Eleinte
különösnek találta, hogy férfimódra kell megülni a mokány paripát; hanem
aztán, mikor a délczeg Zenóbiát meglátta így lovagolni, kedvet kapott
hozzá.

A jámbor havasi ló úgy ment alatta, mintha dajka ringatná bölcsőben.

A két hölgy előre lovagolt, a két férfi még hátramaradt az utánuk
szaladó házigazdával még egy rájuk tuszkolt búcsukortyot inni.

Mikor az erdő szélébe értek, Blanka megszólítá társnéját.

– Zenóbia, kérlek, tegezz engem s beszélj velem magyarul. Az éjjel
álmodban hallottalak így beszélni.

A leány visszarántotta paripáját s keresztet vetett magára. Aztán súgva
mondá:

– A szent szűzre kérlek, szent asszony, ne áruld el, a mit hallottál
tőlem; s ne kérdezz erről többet.

Azzal tovább léptettek egymás mellett. Az út hegynek vitt fel.

– Szólj! Messzire fogsz te bennünket elvezetni?

– A hogy illik. Az apám birtokának a határaig.

– S meddig terjed a te apádnak a birtoka?

Zenóbia egy távol meredő hegycsúcsra mutatott, a mit a reggeli ködfátyol
takart még.

– Annak a hegynek a szélső oldaláig.

– Az odáig mind az övé? kérdé elbámulva Blanka.

– Nagy darab szegénység! Van rajta tüzelő fa, kecskenyáj, sertéskonda,
rongyos kalyibák és szurtos emberek. Sok a semmiből.

Egy úr, a ki mérföldekig folyvást a saját birtokán jár; hanem azért azt
a kis darab földet, a mi abban kenyeret terem, maga szántja!

Blanka gyönyörét találta ebben az utazásban. A szép zöld mező lepve volt
már az őszi dértől, de a mint feljött a nap odáig, a hogy a hegy
árnyékot vetett, egyszerre zöld lett a gyep, az árnyék megmaradt
fehérnek. S a zöld gyepen virítottak a rózsaszinű kökörcsinek.

Az út felvitt a hegyoldalnak, ünnepélyes templomi csendességű szálerdő
fogadta az utazókat, melyben, mint a misemondó antiphonája, hangzott fel
a vadmadarak egymásnak felelgető kiáltása. Egy pár gyönyörű vad páva
szerelmi ömledezései közepett hagyta meglepni magát a lovaglóktól, s
aztán felrebbenve, meg leszállva előttük, sokáig folyton az útjokban
maradt, mintha előhirnöke volna jövetelüknek.

Mentül feljebb haladtak, annál elevenebb lett az erdő. Vegyülni kezdett
a levélvesztett lombfa, az örökzöld fenyővel. A borókabozót sűrűn fedte
már az aljat, s azon tarkatollú madárcsoport kergetőzött. Egy ilyen
bozótból egész konda disznót vert föl az utazó csoport. Azok nagy
röfögve vágtattak odább. Zenóbia nem mondta meg Blankának, hogy azok
vaddisznók voltak; engedte őt csodálkozni rajta, hogy ime egy egész
konda – pásztor nélkül!

A hegyoldal még meredekebb lejtőre vált; a paripák ugyancsak feszítettek
a hegynek felmászásában. Holmi síkon termett ló rég kidőlt volna ebből,
ezek még csak meg sem izzadtak bele.

Végre fölértek a hegytetőre s ott egyszerre az erdő is megnyilt.
Sajátszerű tájkép tárult eléjük.

Északnak a fensíkot egy kokojszás foglalta el. Az egy ingovány a
hegymagason, még magasabban fekvő hegyek tengerszemétől táplálva; fölül
rőt magas fűvel benőtt láp, mely közt gyér vörös fenyőfák láthatók; a
bürű alatt feneketlen dágvány, mely elnyeli a rátévedett embert és
állatot. Szomorú, ijesztő kép; a sás érett bugáitól rókafakó az egész
mező. Délnek pedig egy fiatal fenyves, mely valami őserdő helyén támadt,
a mit tán húsz év előtt a vihar, mint egy kaszavágással aratott le. A
vén fa rohává lett rég s a húsz éves sarj üde hajtással magasodik fel
sűrűn, buján, áttörhetlenül. Csak egy csapás visz rajta keresztül.

A fenyők aljában virítanak a havasi nefelejtsek, az erdők örök virága.

Itt csak egyesével lehet előre haladni. Zenóbia elől lovagolt, nyomában
Blanka. A két férfi messze hátul maradt. Ők nehezebb terhe voltak a
lónak.

Egyszerre Blankának valami furcsa alak vonta magára a figyelmét.

Olyanforma, mint egy ember: két lába, két keze. Egészen bundába van
öltözve. Emlékezett rá, hogy valamikor, állatseregletben, látott
ilyenforma alakot, csakhogy az ott mogorva, kedvetlen pajtás volt. Itt
pedig jókedvű ficzkó. Tánczol, mórikál, bukfenczet hány; hintálja magát
a fa ágán két hosszú karjánál fogva. Furcsa gömbölyű fülei, felnyitott
szája nevető kifejezést adnak tréfás ábrázatjának.

Eszében sem volt, hogy megijedjen tőle.

Zenóbia a nyergében maga előtt keresztül fektetett dupla puskának a
sárkányait csendesen felvonta. Blanka pedig gyermeteg örömmel kiáltá a
hátul lovagló Manassénak:

– Nézd csak, Manassé! siess! Milyen furcsa bohó állat van itt!

Manassé sietett is aztán.

A tréfás fenevad erre a kiáltásra, mint a mókus, oly ügyesen futott fel
arra a fiatal fenyősudarra, a minek az alsó ágán himbálta magát addig, s
mikor legtetejében volt, hogy a hajló sudar elkezdte nehéz terhét
himbálni: tökéletes naiv humorú pofával tekinte alá, mintha egészen
Blankának produkálná magát. Egy szörnyeteg, mely pajkos gyerkőczöt
mimel.

S az utazóknak épen azon fa alatt kellett elmenniök; mert kétfelől
áttörhetlen bozót terült.

Blanka kiváncsi mosolygással nézett fel a feje fölött hintázó erdei
bohóczra.

Az pedig megvárta, míg mind a négy lovas elhaladt alatta, akkor, hogy
megmutassa a nézőknek, hogy mit tud még, hirtelen belevágta rettentő
körmeit a fa háncsába, s egyszerre aláeresztve több mázsás termetét, egy
pillanat alatt egész a tövéig meztelenre hántotta a fiatal fenyőfát.
Blanka csak akkor sápadt el az ijedtségtől, mikor ez iszonyú
erőmutatványt látta.

– Ne félj semmit, mondá neki Zenóbia, a medve csak játszik.

S azzal a szörnyeteg befutott a bozót közé: a sürű fenyőgeszt, mint a
vetés kalásza, nyitott utat iszonyú termetének.

Zenóbia mondott Blankának valamit.

– A ki boldog, az nem tud félni! Lám, én a madár felrebbenésétől is
megijedek.

Az út most egyszerre megkönnyült. A hegyháton visz az végig: folyvást
sima gyepen, mohos mezőkön, miket egész mesgyékben fedett az áfonya most
érő piros és kék édes bogyóival. A hegygerinczről messze be lehetett
látni a vidéket. Hasonló volt a látvány a tengeréhez. Itt a föld vet
hullámokat, ott a víz. Itt a zöld fenyőlomb takar egy alatta élő
világot, ott a zöld hullám; – itt távol házikók jelzik csak, hogy e
magányban ember is él, mint amott a fehérlő vitorlák. Olyan vidék, a
melyben hegytetőről sem látni falut.

Már délponton állt a nap, a mint a hosszú hegygerincz végét elérték. Ott
egy meredek bérczfal állta el az útat, s annak a lábában kellett a
völgybe alászállni.

E pontról már megtudta mutatni Zenóbia az utasoknak a «Monasteria»
hegyormát, mely a «Tordai hasadék» fölött uralg. Ezen a bérczfalon
keresztül kell lenni egy átjárásnak, mely a Hesdád-völgy katlanába
átvezet.

Messziről hozzájárulhatlannak látszik az; de itt a «Mikus bán» várromjai
alatt lakik egy ember, a ki jól ismeri ezt a merész utat; a nép a «Vén
Matuzsálem»-nek hívja. Egy «magyar zsidó».

Blanka kétkedve tekinte Manasséra.

A helyett Áron felelt meg.

– Igen. Egy elzüllött maradéka az erdélyi «Szombatosok»-nak.

Blanka rejthetlen kiváncsisággal nézett Manasséra. Ez pedig megszokta
már hölgye tekintetéből kiolvasni a gondolatban ejtett kérdést.

– Te azt hitted ugy-e, hogy a «magyar zsidó» csak gúnynév, melylyel
minket illetnek: egy Istent vallókat. Magyar zsidók valóban léteznek itt
Erdélyben, egész községszámra; de elszórva is laknak köztünk s azok
tartják magukat az igazi zsidóknak; minket csak Sadduceusoknak fogadnak
el.

– Majd látni fog egy eredeti példányt belőlük ángyikám; biztatá őt Áron.
Én rég ismerem az öreg Mathusalemet; úgy tudom, hogy egy unokája is van;
ha még meg nem házasodott.

E közben az utazó társaság egész a sziklafalig ért, mely útjokat elzárni
látszott. Hatalmas, égnek meredő, juraképződési mészfal volt az, mely a
többi hegycsoportot kettévágni látszott. A fensík véget ért előtte, s
meredeken hanyatlott alá; beborítva egész a völgy mélyéig sűrű
borókával. A fensík magasán állt még egyetlen vén bükkfa: az utolsó
abból a lomberdőből, mely valaha a hegyormot koronázta; sok százéves
lehetett már s még mindig tartotta magát. Vastag gyökerei messze
elnyúltak s belekapaszkodtak a sziklába. – E tölgyfa mögött látszott a
sziklafalban egy barlang szája: góthidomú csúcsívvel s előtte egy öblös
medencze volt, melynek csak a fenekén látszott valami maradvány nyirok.

Ide érve, Zenóbia leszökött a lováról, s kirántva annak a fejéből a
zablaszerszámot, s megeresztve a terhelőjét, azt mondá Blankának:

– Most itt a «csodakútnál» pihenőt tartunk, falatozunk egyet, a
lovainkat legelni hagyjuk s aztán megitatjuk.

– Miből? Itt nincs viz.

– Nincs. De nem sokára lesz. Azért csodakút ez. Minden két órában
felbuzog a forrás s megint visszahúzódik.

Blanka hitetlenül rázta a fejét, s mert nem volt képes elhinni, hogy
abban a medenczében mai nap több viz legyen, mint a mennyi már van: a
markába merített belőle s megitatta vele – az ajándékba kapott
jérczéjét, kakasát.

Ez alatt Áron bátya kiteríté az Isten adta szép zöld abroszra az
utitáska élelmi készletét s ezüstveretes kését elővéve, elkezdett
mindenki számára felszelni a komoly csemegéből.

Blanka azt mondá, hogy ő inkább szomjas, mint éhes.

Zenóbia mosolyogva mondá:

– A szent asszonyoknak minden kivánsága beteljesül, még a szikla is
megindul szavukra. Halld csak: a forrás már közelít.

A barlang szája bugyborékoló korgást kezde hallatni, zuhogó hullám
böffenései hangzottak az üreg mélyéből elő s percz mulva rögtöni
lökéssel bugygyant ki a barlang torkából az üde kristályzuhatag, ellepve
a medenczét, s aztán túlömölve rajta. A bőséges forrás szakadatlan
rohamban tódult elő a sziklanyilásból s aztán alább omolva,
szikláról-sziklára zúdult szökellve a völgybe alá.

Blanka örömében tapsolt a szép tüneménynek. Azt mondta, hogy ha ő nagy
úr volna, ide építtetne magának egy házat s aztán elnézné azt a
csodaforrást reggeltől estig s nem kivánna más mulatságot.

Nevetett a gyönyörtől.

És meglehet, hogy ez volt az egyetlen nevető hang, a mit azon a napon
egész Erdélyből hírül vihettek az égnek az Úr angyalai.

Áron bátya tüzet is rakott targalyból s megtanította ángyikáját, hogyan
kell szalonnát pirítani kenyérrel? a mi nem csekély tudomány.

Félóra mulva a forrás megszünt a sziklából kiömleni. Odabenn nyeldeklő,
fuldokló hangok hallatszottak: a zuhatag nem tánczolt tovább a
sziklákon, s egy percz mulva a medenczében maradt vizet is visszanyelte
a sziklatorok: a forrás újra eltünt.

Valami azonban megzavarta Blankának az örömét; nehány darázs. Abból az
aristokratikus fajtából, a mi az erdőket lakja, s négy-öt képes egy
lovat megölni. A csemege szagára jöttek elő valahonnan s mind Blanka
fejét dongták körül, ő pedig sikoltozott tőlük.

Áron segíteni akart az ángyikáján. Ezek a vakmerő állatok bizonyosan
ebben az odvas bükkfában laknak. Azokat ő kipusztítja valahogy.

Meg is találta az odujukat, s azzal csóvát készített, hogy kifüstölje
őket belőle.

A mint azonban a lángoló gazcsutakot bedugta a fölfedezett darázsoduba,
abban a pillanatban, mint a gőzkatlan kürtőjének bömbölése, oly robaj
hangzott a bükkfa belsejében s egyszerre csak kicsapott a láng az élőfa
legeslegtetején.

Az tele volt már százados pudvával, a mi a lángtól egyszerre
végtől-végig föllobbant s akkor elkezdett az óriási szálfa, mint egy
rengeteg fáklya égni felülről.

– Mit tettél? kiálta Zenóbia felugorva fektéből. Tudod-e, hogy most
megölted az apámat, s fölgyujtottad azt a házat, a miben az éjjel
aludtál?

Blanka azt hitte, hogy ez csak tréfabeszéd; de a mint Áron boszús
arczára s Manassé összevont szemöldeire tekintett, észrevevé, hogy a
leány szavainak értelme van, a mit a férfiak föl tudtak fogni.

– Most már gyorsan a lovaitokhoz! Kiálta Zenóbia. Egy percznyi idő
sincs. Én futok az apámhoz! Ti igyekezzetek a patak medrén a völgybe
leszállni. A zsidó átvezet a Hesdád völgyén benneteket. Itt ne találjon
benneteket az éjszaka! – Oh, Áron! Az Isten bocsássa meg neked, a mit én
velem cselekedtél!

A lánggal égő fa oduiból bagolysereg, mókus-család, kigyóivadék menekült
repülve, mászva, kunkorogva szanaszéjjel, de gyorsabban azok sem
menekültek, mint utasaink. Zenóbia vágtatott vissza azon az úton, a
melyen idejöttek: a magára hagyott két férfi pedig középre vette a
hölgyet s úgy indult neki az elátkozott útnak, melyet a csodaforrás
száraz medre képezett előttük.

És Blanka mindebből nem értett semmit.

Mi nagy baj származhatik abból, hogy egy vén, odvas bükkfa kigyulladt?


XLI.

Az a völgybe levivő út kegyetlenül megviseli a lovast. A ló
szikláról-sziklára lép, a zsurmalék megindul a lába alatt; néhol egyik
partról a másikra kell átugornia; a lovas nem vezeti a mént, maga esze
és szeme után jár az, valódi hű társa a bajban.

Különben is sietni kellett, a nap már öt óra után lemegy, s nekik addig
a Hesdád-völgyben kell lenniök.

Zenóbia oly óvatosan vezette őket a hegyhátakon keresztül, hogy minden
közbeeső falvat elkerültek: Szelistye, Indal – csak a távol harangszó
volt sejthető.

Egy órai folytonos völgynek alászállás után jutottak el az első
pihenőig.

Egy völgykatlanba épült ház volt az, mely mögött sövénynyel bekerített
szántóföldek látszottak, körülpalánkolt ólak a hegyoldalban, s tövissel
elsánczolt szénaboglyák.

– Itt vagyunk már! Mondá Áron. Ez a mi zsidónk háza.

Valamivel különb épület volt az a többi oláh kunyhóknál, de Ciprian
lakával nem vetekedett. A ház eresze tele volt galambokkal; azok a
magyar zsidó kedvencz majorsága. A ház udvarán látszott a lombsátor,
borókából építve; a ház keleti oldalán egy kis szoba, mintegy kinövése
az egész épületnek, mely fehérre volt meszelve, s aztán vörös festékkel
irombára petyegetve. – Kutya nem volt a háznál; azt a zsidó nem tart,
mert megharapott egyénnek fizetéssel tartozik. Hanem egy oláh suhancz
őgyelgett ott az udvaron; arra rábízták, hogy jártassa meg a lovakat.

Blankát azonban ölben kellett a ház küszöbéig vinni, mert a körül oly
nagy volt a sár, hogy abban a női lábbelivel czélhoz jutni nem lehetett.

Áron tudta már itt a járást. Az ajtó, mely a szobába vezetett, be volt
zárva, s kilincse nem volt kívülről. Bezörgetett rajta ököllel.

– Mi kell? hangzott belülről.

– Ereszsz be az ajtón.

– Nyisd ki, ha tudod.

Áron pedig tudott ahhoz. Ha kilincs nem volt az ajtón kivülről, de volt
rajta egy lyuk, azon bogra kötött zsineg volt kidugva, azt ha meghúzta
az ember, a závár ütközője felbillent s be lehetett lépni a szobába.

Ott pedig egészen sötét volt. Az ablaktáblák betéve; hanem egy vékony
faggyúgyertya égett az asztalon s az olyan sötétséget terjesztett maga
körül, hogy a bennlevők ki nem vehették tőle egymást, kivált a kik a
verőfényről léptek be egyszerre.

– Jézus! Kiáltá föl Blanka. Ide kell bemennünk S azzal félénken huzódott
vissza a tornáczra, Manassét is visszatartóztatva. Csak Áron lépett be.
Benn a sötét szobában czihelődött valami.

– Hát fiam, Naftali, miért nem akartad kinyitni az ajtót? szólítá meg
Áron azt a valamit.

– Azért, mert ma huszonnegyedik Tizri van; felelt ridegen a valami.

– S mi van azon a huszonnegyedik Tizrin?

– A Garizim hegyén való ünnep.

– S azon a napon igazhitü zsidó még az ajtó kilincséhez sem nyul, ugy-e
bár?

– Te tudod.

– Hát nem jösz elő a sutból, Naftali.

– Mindjárt, csak bekötöm az arczomat.

– S miért kötöd be az arczodat, Naftali?

– Azért, mert idegen asszonyi állat hangját hallom.

– S neked még most sem szabad idegen asszonyi állat arczát látnod?

– Igy parancsolja az «Eben Haäser». S minthogy az asszonyi állatok nem
takarják be az arczaikat, nekem kell az enyimet betakarnom; különben a
hátamon a «makkót mardót».

– Hát az micsoda, jó Naftali?

– Az a harminczkilencz ütés a szíjjal, a mit a nagyapám kiszolgáltat.

Erre a nagy boglyakemencze mellől kilépett egy hosszú, nyurga suhancz; a
fején gömbölyü bőrsipka volt, termetét ujjatlan báránybőr bekecs fedte,
lábain szíjas bocskor, hasonlatos ahhoz, a mit a zsidók a
sógornő-elvétel megtagadásával a Chalizeh szertartásához használnak; a
homlokán egy kendő volt keresztül kötve, mely arczát az orra hegyéig
eltakarta; gyér szakála két hegyes ágba indult, egész arcza, a mi
meglátszott belőle, sovány volt és pergament szinű.

– No hát Scholem álech, Naftali! Üdvözlé az előlépett Áron, a mire ez
nem felelt semmit. Azt hittem, már meg is házasodtál, a mióta nem
láttalak.

– Ugyan kit vehetnék én el? felelt duzmadtan a legény.

– Hát az Ábrahám zsidó leányát, Peterdről; a Rebekát.

– Jó is volna, de nem engedi az öreg apám, hogy elvegyem.

– Talán biz azért, mert az valóságos zsidó?

– Ellenkezőleg, azt mondja, hogy az nem igazi zsidó.

– Hogyan? A valóságos Izrael nemzetségéből való zsidó ellen lehet
kifogása az öreg apádnak, a ki székely ember?

– Nem elég törvénytisztelő előtte Ábrahám. Órát tart a házánál.

– Hát az a törvény ellen van?

– Igen. Az igazhivő zsidónak télen-nyáron egyformán kell felosztani a
nappal és az éjszaka óráit. Télen napfelköltétől naplementig épen úgy
tizenkét órának kell letelni, mint nyáron, mert minden órának külön
áldása van, s azt elmulasztani vétek, s bizonyos órákban az ördögnek
szabadság van adva az emberek fölött, azt meg kell vigyázni. A
maschina-óra azt nem tudja megtenni, hogy télen rövidebb nappali órákat
mutogasson, nyáron meg hosszabbakat. Az én öreg apám meg fövényórát
használ a végre. A téli napokban egész a Tebeth hónap Sabbath Vajera
napjáig minden reggel kivesz egy kanál fövényt a klepsidrából, s aztán
megint a Siván hónap Sabbath Slah leha napjáig folyvást tesz hozzá egy
kanállal. Igy tartja meg a törvény parancsolatját. Az Ábrahám ezt
elmulasztja, s azért az én öregem előtt az Ábrahám leánya és gyerekei
mind «mamzerin».

– Hát aztán mivel töltitek itt az egész életet?

– Imádkozunk és böjtőlünk.

– Akkor rengeteg sok pénzeteknek kell lenni, ha annyit bőjtöltök.

– Dehogy van. Hiszen hatvanhat keresztyén ünnepnapon nem szabad a mezőn
dolgoznunk, akkor csak idebenn szövünk és fonunk. Száznegyvenkét nap meg
a magunk ünnepe, a mikor ki sem szabad mennünk a házból. A mink terem,
nem szabad másnak eladnunk, mint zsidónak, s ha valaki megcsal, vagy nem
fizet, nem szabad keresztyén biró előtt beperelnünk. Ez a törvény. Azért
szegényebbek vagyunk a nádi verébnél.

– Látod pedig, most szép darab pénzt szerezhetnél; elég lenne a szép
Rebekának «keszubbára», ha minket elvezetnél a hegyi úton a hesdádi
völgybe.

– Meg is ölne érte az öreg mindjárt; miként Mathatias a
templomfertőztetőt, vagy Fineás a Simri fiát, a bálványimádót, ha azt
merném tenni a Garizim-hegyi ünnepnapon, hogy útra keljek és pénzt
keressek.

– Hát legalább a szolgádat bocsásd el velünk vezetőül, az úgy tudom,
hogy keresztyén és nincs ünnepnapja.

– Nem merem tenni az öregapám engedelme nélkül.

– Hol van az öregapád?

– Itt van az imaszobában s a «brachot» hálaimáit mondja el sorba.

– Hát te nem imádkozol vele?

– Én már elmondtam háromszor, de ő elmondja hétszer. Én nem tudom
többször, mert a szivem megfájdul bele.

A mellékszobából áthangzott a gépszerű imahadarás.

Áron odament és kopogtatott.

Egy mély, rekedt hang megszólalt onnan belülről.

– Naftali? Ki van itt? Ki háborgat engem?

– Két idegen férfi, meg egy asszonyi állat.

– Láttad, hogy asszonyi állat?

– Nem láttam, csak a hangjáról hallom.

– A kis ujját sem láttad?

– Semmit sem.

– Micsodák a jövevények? Midianiták, a Baal Peor imádói, vagy Emoreusok?

– Köszöntésükből gondolom, hogy sadduceusok.

Erre a hadaró hang sietve bevégzé a megkezdett dicséretet, s annak
végeztével hallatszott, hogy az ajtóhoz csoszog valaki.

Az ajtó pedig be volt zárva s a kilincset fordítani a Garizim-hegyi
ünnep törvénye ellen van. Azért egy gömbölyü ablak volt vágva az ajtó
felső részén, s ez letakarva kicsi függönykével. A lyukon dugta ki a
fejét Mathusálem, úgy, hogy a függöny takarót képezett a homloka körül.

Mintha sírbolt-ajtón dugná ki a fejét valami rég ott heverő halott. Ez
arcz barna mint a szattyán és keresztül-kasul ránczokkal tele, hosszú,
két águ szakálla s szijácsnak kunkorított hajfürtei nem voltak fehérek,
hanem zöld és sárga szinüek; szemei szúrók és mélyen bennülők, sovány
orra nyergéhez fölhuzódtak az éles ránczok s két szemöldöke hegyesen
állt előre.

Első dolga volt az, hogy kiköpött a szobába. Ezt rendeli a törvény, ha
hitetlenek vannak jelen.

– Áldassék Isten neve! üdvözlé őt Áron.

A kidugott fő lehunyta szemeit és ezt mormogá:

– «Min haólám, wead haólám.»

S aztán egyszerre fölnyitá megint a szemeit, Áron szemébe nézve s most
már kérdőleg, követelőleg ismétlé: «min haólám, wead haólám?» Míg Áron
észrevette, hogy az öreg azt kivánja, hogy ő is mondja azt utána. Miért
ne tette volna meg neki? Utána mondta.

Erre ravasz vigyorgás szedte ránczba a mumia vonásait. Nevetett magában.
Sikerült rászednie a sadduceust. «Min haólám, wead haólám» azt teszi,
hogy «egyik örökkévalóságtól a másikig», s kétezer év előtt Kanahánban
nagy vita volt a fölött a farizeus és a sadduceus között. Ez utóbbiak
csak «egy» örökkévalóságot akartak elfogadni s azt mondták: «ad haólám»,
de az igazhivő két örökkévalóságot vall. Jól esett az öregnek, hogy egy
tévelygőt most kelepczébe ejthetett.

– No hát mit akartok, Saddók fiai? a kik utaztok idegen földön a
Garizim-hegyi ünnep napján.

– Nem jókedvünkből utazunk, öreg; ellenség kerget bennünket, fegyverrel
jön sarkunkban.

– Ah! Ugy kell nektek. Kergettetek ti is minket. Tűzzel-vassal
pusztítottatok; házainkból kiűztetek; megfizet most nektek az Úr
miértünk: áldassék szent neve min haólám, wead haólám!

– Mi bizony nem üldöztünk benneteket, öreg; hiszen tudod, mi is egy
Istent hivők vagyunk, magunk is árvák, békességben élők.

– Nem igaz! Nem igaz! Rikácsolá a mumiafő s szakállát és hajcsapjait
rázta mérgesen. A hol ti többségben vagytok, ott ti is hatalmasok
vagytok; ott a ti nevetek az «Alm!» – A pápista a kálvinistának az
«Alm», a kálvinista az unitáriusnak, az unitárius a szombatosnak. A
püspökök megégették Huszszot, – de Calvinus megégetteté Servetet s saját
testvére fojtá meg Blandratát, a ti prófétátokat, s a ti apáitok
kegyetlenkedtek a mi prófétánk, Simon fölött; az erős boszúálló Úr
megbünteti az apák bűneit a maradékokban. Vagy egy hiten vagyunk-e most
is? Megünneplitek-e a szombatnapot? Megbőjtölitek a szerdát, a mi az
ördögnek a napja? Nem eszitek-e meg a sertéshúst? és a marhának a
forgócsontja melletti inat? a nyelvét, a paczalját! iszszátok a szőlőnek
a levét? Kinyitjátok az ablakaitokat, mikor mennydörög és villámlik,
hogy bejöhessen rajta a Messiás, a ki az örök boldogságot elhozza a
földre, a miért mi énekelünk? vagy meg vagytok elégedve azzal a
világgal, a miben titeket nyomorgat az «Alm» s ti nyomorgattok minket,
meg azokat, a kiknek ti vagytok az «Alm», s szidalmazzátok a
nyomorgatottakat azzal, hogy már eljött a Messiás?

– Nem bánom én bizony, öreg, vágott szavába Áron, akárhogy eszik és
bőjtöl más, s mit csinál, mikor az ég zörög? Hallgass rám s aztán eredj
vissza imádkozni, s idvezülj a magad hite szerint. Tisztelem én azt
nagyon. Hanem most arról van szó, hogy az oláhság föllázadt a mi
nemzetünk ellen, s jön tábor számra mögöttünk és ránk szembe; mi
menekülni akarunk a mi atyánkfiaihoz. Az idő sürget. Még naplemente
előtt át kell hatolnunk a hegyeken, hogy itt ne lepjenek bennünket.
Nézd, hárman vagyunk, magyarok, hazádfiai.

Áron hivására megjelentek az ajtóban Blanka és Manassé.

– Hát mi közöm nekem mindezekhez? frecskelte a tajtékzó szót a kidugott
fej. Akár a Midiánita falja fel az Emoreust, akár az Emoreus a
Midianitát? Nekem ez nem hazám, mert az én hazám Jeruzsálem. Nekem azok,
a kik az én nyelvemet beszélik, nem testvéreim, mert az én atyámfiai
azok, a kik Izrael hitét vallják. A ti jajgatástok nem fáj nekem. A ti
futástok nem ijedség nekem. A ti hazátok romlása nem keseríti meg az én
szivemet. Én hetven esztendő óta nem teszek egyebet, mint tűrök és
imádkozom. Tanuljatok ti is tűrni és imádkozni.

– Megtanultuk már, öreg. Hanem ezzel most nincs segítve rajtunk. Nekünk
egy vezető kell, a ki a hegyeken át kalauzoljon. Neked van egy
felesleges szolgád, engedd azt eljönni velünk; megadjuk a bérét.

– S ha annyi siklus aranyat adnátok, a mennyi hajszál van a fején annak
a szolgának, még sem történhetnék az meg, hogy a törvény ellen útra
keljen egy szolga, a ki az én kenyeremet eszi, a Garizim-hegyi ünnep
napján.

Áron könyörgésre vette a dolgot.

– Mathuzsálem! Jó öreg apó! Ha mi értünk férfiakért nem teszed meg: nézd
e nőt. Ez retteg a veszélytől, s szánalomért esdekel hozzád.

– Mit? vonított csufondárosan az öreg, – egy nő, a kinek nincs levágva a
haja, s még sincs befátyolozva az arcza! Ha asszony volna, nyirott feje
volna, ha leány volna, fátyolt viselne. Ez a Midián leánya: egy
tisztátalan személy!

De már erre a szóra elhagyta Áront az unitárius phlegmája.

– Bekapd a fejedet a lyukon, vén káromkodó, ordítá Mathuzsálemre, vagy
kikapok a táskámból egy darab szalonnát s bedugom vele a szádat!

A legirtózatosabb fenyegetés és sérelem, a mit a szombatoson el lehetett
követni.

Mathuzsálem vissza is rántotta a fejét a lyukból, mintha tűzzel-vassal
közelítettek volna hozzá s a függöny újra lehullt a nyilásra. Hanem a
függöny mögül kihangzott az öreg rémséges átkozódása a házára tört
idegenek ellen.

Blanka ez iszonyú átkozódástól zsibbadni érzé tagjait, mintha Lóth
felesége volna s kezdene sóbálványnyá válni.

– Gyerünk! mondá Áron, megfogva Blanka kezét s kivezette őt a pitvarba.

Naftali az ajtóig kisérte őket, de a küszöbön keresztül nem lépett;
azzal vigasztalá a kiűzött vendégeket, hogy ez még csak a kisebbik átok:
az «Arur».

– Hát még ennél czifrább is van?

– Igen: a «schófer». Az elől elfut minden ember. Ez a mi fegyverünk, a
mi várunk, a mi ajtónkon a zár, a mi védelmünk, a mi igazságunk: az
átkozódás!

Áron felsegítette Blankát a nyeregbe, s aztán a kantárt tartó oláh
legénynyel eredt szóba.

– Vaszilie! Mi béred van neked Mathuzsálemnél?

– Husz forint,

– Hát ha te minket most elvezetsz arra az útra, a melyiken a
Hesdád-völgybe jutunk, én adok neked ötven forintot, s nem kell
esztendeig szolgálnod Mathuzsálemet.

Vaszilie megörült ez ajánlatnak, s nagyot ugrott, mikor Áron egy
bőrzacskót nyomott a markába, a mi huszonöt darab valóságos két forintos
tallérral volt kibélelve.

– Elvezetlek ezért, uram, akár a mennyországba.

Az alku hamar megvolt, de gazda nélkül volt kötve. Már fennültek a
nyergeikben mind a hárman, midőn a ház-hiú gömbölyű ablakából kidugta
magát a mumiafő s onnan zengé alá a szolga nevét:

«Vaszilie!»

És akkor aztán rákezdé a «schófer»-t.

Szerencse, hogy most oláhul beszélt a megszólított kedveért, s Blanka
nem értheté az átok szövegét; csak az arczkifejezés változataiból
sejtheté annak tartalmát, meg a hanglejtésből. Valami csodálatos éneklő
vonítással kevert hadarás volt az, hol felsikoltott, s éles
fistula-hangon visított fel az égbe, hol meg alámélyedt dörgő bassus
hangon, a dübörgő pokol mélységeig, megrázott álla jajgatva vaczogott,
szemöldökei vonaglottak; majd meg epileptikus elmeredéssel nyitá fel a
száját, égretartott arczczal, s egyszerre megint rákezdte a folytatást,
arczát ránczba szedve, s felső ajkát vicsorgatva. A megátkozott
szolgalegény arcza elkékült, elsápadt, térdei megcsuklottak, utoljára
odadobta az erszényt Áron ölébe s két kezével lerántva a nagy báránybőr
süvegét a két fülére, úgy elszaladt, hogy többet utol nem lehetett érni.

A vén patriarcha pedig a diadal után még egy hálaadó dicséretet
zengedezett el onnan a magasból az Úrhoz, «min haólám, wead haólám!» De
már azt nem várta be a társaság.

– Mit fogunk most tenni? kérdezé aggódva Blanka.

– Istenre bizzuk magunkat, felelt neki Áron. – Az Úr válaszszon, hogy
melyikünk fohászát hallgatja meg. Megkeressük az utat magunktól.

S a hegyszakadékok tömkelegében megtalálták az igazi utat a
bérczkatlanból: a Hesdád-völgy egy óra mulva ott mosolygott eléjük
kedves kis magyar falujával, a minek a házai messze fehérlenek.

– Az Úr a mi imánkat hallgatta meg! rebegé Blanka, s a kiállt kétségek
után kitört kebléből a zokogás.

– Kétkedél-e benne? – szólt Manassé, kezét a hölgy kezének ujjaival
kulcsolva imára.


XLII.

A bércztetőről messze el lehetett látni. Északnak meglátszott a meredek
sziklafal, melynél delelőre pihentek volt; az óriási bükkfa füstje, mint
egy gőzkatlan kéményéből gomolygott föl a magasba; délkeletnek egy másik
hegytetőn szint olyan füstoszlop emelkedett, s a hegy alatt látszott meg
a tordai hasadék óriás kapuja.

Áron azt mondta, hogy itt a hegytetőn a lovakat meg kell pihentetni;
mire mindhárman leszálltak a nyeregből. Áron leterítette Blanka számára
a bundát a gyepre, hogy pihenje ki magát, – annak pedig előbbvaló volt a
csalitot fölkutatni havasi virágokért.

– Gyémánt egy asszony ez a tied! mondá Áron Manassénak. Kora hajnaltól
kezdve nyeregben ül; a legkeservesebb utat teszi és nem panaszkodik, nem
sopánkodik. Ezzel a filigránmunka termettel kiáll olyan
viszontagságokat, a mik egy férfi csontvázát is kipróbálják, s még jó
kedve van. Nevet a baj után s nem ájuldozik előtte. – Láttam egy
párszor, hogy meg akart ijedni, hanem aztán a te szemedbe nézett s
egyszerre megnyugodott. «Pécsi Simonnak» nem volt fanatikusabb hive az ő
hirhedett «Esztere», mint ez te neked. S a mellett tökéletes gyermek.
Mikor a gyermek sirni akar, azt mondjuk neki: nézd kicsinyem, milyen
szép madár repül ott! s abbahagyja; igérünk neki valamit s belenyugszik;
mikor elfáradt s ölbe kivánkozik, vesszőt metszünk neki, azt mondjuk:
paripa, ülj fel rá! s előre nyargal. Pedig az út neheze még most jön.

– Mi terved van?

– Nézz el csak arra Monasteria felé a távcsöveddel, a honnan az a füst
száll föl; nem látsz-e ott sátorokat fehérleni?

– Látok, az erdőszélben szuronyok villogását is látom.

– No hát az ottan Moga fölkelő tábora. Az fekszik köztünk és a Székelykő
közt. Szind felé szekérúton mehetnénk el; de az is el van most előlünk
zárva. A Székelykőre mind a három följárás bizonytalan. Most halld meg,
hogy mi az én tervem. A Monasteria hegytetejét a fölkelő tábor foglalja
el, s mi e tábor mellett fogunk elmenni; csakhogy kétezer lábnyi mélyen
alatta: a tordai hasadékon keresztül. Mind a két malom molnára a mi
szövetségesünk, a sziklahasadék innenső és tulsó büdűjénél. A
magyarpeterdi molnár mára elzárta a Hesdád patakot, egy völgymedenczébe
szorítva föl a vizét, a hogy szokta, mikor a zugót kell tisztogatnia. Mi
tehát a száraz mederben haladhatunk végig a tulsó büdűig. Az ottani
malom molnára megadja nekem a jelt, hogy szabad-e az út a tordai berken
keresztül? Ha ez nincs a fölkelőktől elzárva, akkor igyekezünk az
Aranyos partján lévő deszkafürészlőt elérni. Ott vár ránk egy szekér
négy lóval. És aztán tizenkét bágyoni lovas legény. – No csak ne húzd
össze a szemöldöködöt. Nem lesz azért ebből vérontás. Tizenkét bágyoni
lovas megteszi a tréfát, hogy keresztül ront egy egész fölkelő táboron,
a nélkül, hogy valakinek a hajaszála meggörbülne. Lövöldözni is fognak
ránk, de nagyon messziről; semmi kárt nem tesznek bennünk. Az asszonynak
azt mondjuk, hogy így a szokás az Erdélyben. A lakodalmas menet elé
lövöldözni szoktak. A bórévi hídnál aztán már otthon vagyunk. Odáig
bizonynyal nem fog bennünket üldözni senki.

– És ha a tordai berket elfoglalva tartja a felkelő sereg?

– Akkor pihenőt tartunk a Balyika várában. El van készítve minden az ott
időzésre. Bevárjuk, míg odább mennek. A jeladás az, hogy a mint a
Balyika kapujához érünk, ott egy zsineg lesz keresztül húzva egyik
sziklától a másikig, s arra lesz akasztva, ha baj van, egy veres
posztószél; ha nincs semmi baj, akkor egy zöld galy.

– Most álljunk meg egy szóra, bátya. Ha te úgy csináltad ki a tervet,
hogy a tordai hasadékon át jussunk ki az Aranyoshoz, akkor te már
Kolozsvárról elindultunkkor tudtad előre, hogy mi nem jutunk az egyenes
úton Tordára, az aranyosparti deszkafürészlőhöz.

– Ezt is felvettem a lehetőségek közé.

– Nem te. Egyenesen így tervezted, hogy erre jőjjünk, s útközben
megmutathasd nekem Ciprianuban a fenyegető ellenséget, a kit azonban
Blanka történetesen lefegyverzett; azután pedig a vén Mathuzsálemben az
én békeszeretetem torzképét ismertesd meg velem, hogy megundorodjam
saját ideálomtól, a mikor meglátom a képtelenségig vitt közönyt,
fanatizmussá vált önmegtagadást, a haza gyülöletévé fajult istenimádást.
Kiszámított terv volt ez tőled, bátya.

Áron felkaczagott.

– No ugyan nem szeretnék eléd valami gyilkosság bűnvádjával kerülni;
mert ugyan belelátsz az embernek a veséibe. Hát hiszen, ha kitaláltad,
mit rejtegessem? Azt gondolod, hogy mi feneörömből ragadtuk kezünkbe a
fegyvert? Azt gondolod, hogy nem mindnyájan kerestük a békességben
megmaradást, a míg úgy kényszerítve nem lettünk a kardhoz nyúlni, mint a
hogy te kényszerítve lészsz eldobni a kezedből Elihu Burrit olajágát, s
kirántani Péter apostol szablyáját, mikor azt támadják meg, a mi neked
legdrágább? Kénytelen vagy vele. A sors vaskeze hajtja bele a nyakadat.
Kedvesedet elhoztad Rómából, együtt utaztál vele. Férfiui becsületed
parancsolja, hogy a feleségi koronát, a főkötőt a fejébe tedd.
Törvényünk, canonunk parancsolja, hogy e végett hazahozd, másutt meg nem
esketnek. Az utadat ellenség állja el. Kapsz jó lovat, kardot,
pisztolyt; velem együtt tizenhárom jó pajtást, s tűzön, véren keresztül
fogsz számára utat törni ahhoz az oltárhoz, a mely elé kötelességed őt
vezetni.

– Attól tartok, hogy ő nem állja ki ezt a nagy fáradságot.

– A munka nehéz lesz; de mikor a bajt érzi az ember, akkor az erőt is
érzi hozzá. Olyan ő, mint egy gyermek. Láttál már valaha gyermeket
játékban úgy kifáradni, hogy újra ne tudja azt kezdeni? Csak bizd őt én
rám. Hát hiába neveltem volna én fel valamennyi testvéremnek a
gyermekeit? Én voltam mindannyiok pulyáinak a dajkája, pesztonkája,
játszótársa, hopmestere. Mindent megtettek, a mit én akartam, s azt
hitték, hogy ők akarják. Nézd, milyen jó kedvvel fut felénk! Valamit
talált bizonynyal.

Blanka az alatt, míg a férfiak a merész haditervet készíték, nagy
gyönyörűségét találta a sziklatető késő őszi flórájában.

Itt még dér nem volt; még nyiltak az indigókék csengetyűvirágok, a fehér
és piros gyopár; a sziklahasadékokat elfoglalta a rózsaszínben virágzó
szaka (Sedum) s az üszögőrnek egy sárgavirágú faja (Senecio). Ezekből ő
egész bokrétára valót szedett. Utoljára aztán az a gyermeköröm várt rá,
hogy egy «medveszőlő» bokorra akadt, mely épen tele volt érett
gyümölcscsel. Ez a havasok díszcserjéje. Sötétzöld bőrkemény levelei
sohasem hullanak le, s ághegyein piros bogyófürtök csüggnek.

Hogy megörült neki!

– Nem mérges ez? Kérdezé Árontól repeső kiváncsisággal.

Áron megnyugtatásul a szájába vett egyet a bogyóból. Akkor aztán
Blankának is meg kellett azt kóstolni; a mitől nagyon furcsán összehúzta
az arczát. Azt mondta, hogy igen fanyar.

– Azért ő medveszőlő.

– Hanem bokrétának jó lesz a két bátyánk számára, a kik vőfélyül elénk
jönnek a Leánykakőig, mondá Blanka s ledőlt pihenni és bokrétát kötni a
leterített bundára.

Áron szeme tele lett könynyel erre a szóra.

Azért még sem esett ki a gyermeknevelő szerepből.

– Ah, annál sokkal szebbet fogunk találni a Balyika-vár völgyében. Az is
egy faja az arbutusnak; de nagy ritkaság. E tájon kívül csak
Olaszországban és Irlandban terem. Itt úgy hiják, hogy
«ősztavasz-virág». Az ágai korallpirosak, a levelei örökzöldek s az
ághegyein késő őszszel nyílik a virág, fehér illatos fürtökben s a
gyümölcse a másik őszszel érik meg, úgy, hogy egyszerre borítja virág és
gyümölcs a szép bokrot. Valódi nemzeti szinű bokréta.

– Hol van az? Messze van ide? kérdé Blanka, felugorva henyéltéből; nem
volt már fáradt.

– Bizony jó messze van az, drága gyöngyöm. A míg a tordai hasadékot
elérjük, jó egy óra. Onnan a Balyika váráig másik óra. S én azt hiszem,
hogy valaki nagyon el van már fáradva; jól fog esni megpihenni a
malomházban s holnap reggel folytatni az utat.

– Nem, nem! Én nem vagyok elfáradva! Még ma menjünk oda!

S kész lett volna rögtön lóra ülni.

A gyermeknevelői csiny teljesen sikerült.

– A lovak hadd legeljenek egy kissé, azután sem ülünk nyeregbe, sokkal
jobb lesz gyalog mennünk a hegy lábáig, ez kevesebb fáradság.

Azután elment maga az öreg a csalitba s teleszedte a kalapját érett
áfonyával, előkereste az iszákjából a tiszta sávolyos kendőt, azon
keresztül facsarta a bogyók levét egy bükkfapohárba s megkinálta vele
Blankát.

A nő csak épen annyit hagyott benne, a mennyitől Manassé «megihassa
utána szerelmét», s azt mondá, hogy soha életében nem esett neki valami
jobban.

Egészen felfrissült tőle. A gyermek készen volt újra kezdeni a –
játékot, mibe már belefáradt.

Áron szájába dugta két ujját s füttyentett. A három szanaszét kóborló
paripa erre oda ügetett. «Czo fel fakó! megyünk tovább.» Azzal
felkerekedtek s mentek torony irányába a hegyoldalon alá. A három paripa
követte őket vezetés nélkül.


XLIII.

A tordai hasadék a vulcani alkotás egyik legbámulatosabb remeke; itt egy
hegyláncz, tetejétől a talapjáig kettérepedve. A két átelleni meredek
fal kiálló sziklái és mélyedései még most is egymásba illenek, a
háromezer lépésnyi sziklafolyosó hajlásai, megtörései mindenütt
egyenközűek maradnak, csak itt-amott mutat tágabb öblöket, hol a
sziklaörlő idő görgeteg kőzuhanyokká porlasztotta a bérczfalat; míg
egyes sziklatornyok, mint a góth építészet pillérei állnak el a
falaktól, a miknek ormozata ma is a münsterek czifra, fantasztikus
párkányzatát mimeli.

A Magyar-Peterd felőli bejáratát egy óriási csúcsíves sziklakapu
alkotja, több száz lábnyi magas; a világ legnagyobb diadalíve: egy
geologiai talány.

Az átelleni bércztetőről az egész sziklacsarnokot végiglátni, mely
megragadó nagyszerűségével az isteni némaságot egyesíti.

S e felséges táj nem volt mindig ilyen csendes. Egy darab világtörténet
ment itt végbe. A római kultura egyik előretolt központja volt itten.
Túl a hasadékon volt a provinczia legnevezetesebb városa: Salinopolis, s
a fensíkon mellette a megerősített táborhely, lánczolata a védműveknek,
honnan az uralkodó Róma az északi barbároknak parancsait osztá. A
kétezer év előtt vájt sóbányák tanúi ez életnek, és a gigászi kőkoczkák
s a romok alól napfényre kerülő arany ékszerek, pénzek, fegyverek
hamvvedrek, síremlékek s művészi alkotású istenszobrok töredékei
hirdetik, hogy itt hajdan egy darab Róma volt. A hatalmas Traján-út most
is ott domborodik a zöld szántóföldek között (a Pratu lui Trajanon, hol
Róma uralkodója az utolsó dák királyt, Decebalt letörte), hosszú egyenes
vonalban. – Azután más lakók jöttek. A letelepült magyar népnek egyik
szent királya: László, itt vívta döntő harczát a tatárok ellen. A
legenda azt meséli, hogy az ő imájára hasadt ketté a bércz, hogy
ellenségeit visszatartsa; átszökellő lova patkójának nyomát ma is
mutogatják a szikla ormán, s azon a helyen kápolnát építettek a szent
harcz emlékére. Azt a kápolnát megint Dzsingiszkhán fiának mongol hordái
pusztíták el, s akkor a sziklafolyosóban védte magát a nép az egész
mongol tábor ellen. Majd a szabadság- és vallásháború alatt volt itt
menedéke Rákóczy portyázó vezéreinek, kik még a harcz bevégezte után is
innen folytattak egy mesebeli küzdelmet, százan egy egész világ ellen.
Azontúl csak az emlék maradt meg, s az elrejtett kincsekrőli mondák. A
Szent László kápolnája helyén egy faépület huzódott meg, keleti hitű
kalugyerek számára, történetünk idejéig. – Ma már (negyven év után) azt
sem találjuk ott, csak egy alacsony kőkereszt jelöli – a kalugyerek
egykori temetőjének helyét.

A természet alkotásának nagyszerű látványa, a mondák, a legendák, a
történeti emlékek, miket Áron bátya minden lépten-nyomon elő tudott
adni, feledteték Blankával a fáradságos, nehéz utat.

A peterdi malom fűzfáit elhagyva, folyvást a vízmederben kellett
előreléptetni, melyből el levén fogva a víz, csak a tócsák maradtak a
fenekén, tele viczkándozó apró halsereggel s nyüzsgő rákcsoporttal.

A kétnyilatú sziklakapun áthaladva, a tíz-húsz ölnyi távolra szétnyilt
két sziklafal odafenn csak egy keskeny szalagját engedi láttatni a kék
égnek, csak a déli sziklákon megtört verőfény tanusítja, hogy még nappal
van.

A hegyrepedés egy órajárásnyi távolban a Hesdád völgytől annyira
összeszükül, hogy a két átellenes fal nem esik egymástól távolabb három
ölnél. Ha csak egy kissé meg van is áradva a Hesdád patakja, a két fal
medre között csak nekivetkőzve és nagy elszántsággal lehet
keresztülhatolni. Azért a tordai hasadék tulsó kapuját nagyon kevés
ember látta testi szemeivel.

Ezt a szorost Balyika kapujának hívják.

Még nagyon jól kivehető a két horonyzat, a mi a kirugó sziklafalba van
vágva; e rovátkokba bocsáták le a vár lakói a nehéz tölgyfakaput, mely
aztán zsilipként zárta el a patakot. E kapunak legalább tizenöt láb
magasságúnak kellett lenni, a mit világosan jeleznek a vízmosás nyomai a
sziklában, egész üregeket, gömbölyű döböröket vájt a bezárt hullám a
kapu fölött. E bevágáson túl látszik a nyoma a vasrostélynak, melyet
kerekes lánczczal vontattak fel, mikor a zsilipet megnyitották. Olyankor
aztán a sziklafolyosó felső részébe felszorított víztömeg, mint a Pharao
népeit elseprő tenger, omlott az alsó mederbe s ha ostromló sereget
talált benne, azt tisztára kiseperte, ha ezernyi ezer is volt.

E vasrács és zsilip védte a két barlangvárat, mely a szükülésen túl
egymással szembenéz, úgy, hogy egyiknek a kapujából a másikához nyillal,
puskával át lehet lőni. A néphagyomány e természeti erősséget utolsó
védőjéről Balyika várának nevezi.

Mikor a kapuhelyhez közelítettek, hol a patak hátramaradt vize a kőtalaj
kivájt medenczéjében álló tavat hagyott hátra, Áron bátya előre
lovagolt, állítólag azért, hogy megmérje a vizet, elég sekély-e a
keresztülgázolásra? Voltaképen pedig azért sietett előre, hogy az adott
jelt a keresztül húzott zsinegen meglelje és mire Blanka odaér,
eltávolítsa.

Úgy beszéltek össze Manasséval, hogy ha a jeladás kedvező, Áron
megmutatja Blankának a völgy virágkertét; magáról a barlangról azonban
elvonja megtekintési kedvét azzal a szóval, hogy abban nagyon sok kigyó
lakik; ha pedig a jeladás veszedelmet hirdet, akkor minden mesemondási
tudományát előveszi, hogy Blankának kedvet csináljon hozzá, az éjt a
barlangvárban tölteni.

Áron nem sokára visszatért azzal a tudósítással, hogy a medenczén
könnyen át lehet lóval gázolni, s akkor rögtön meglátjuk a Balyika
barlangvárát.

– Ah; nincsenek abban a barlangban kigyók? kérdezé rögtön Blanka. Minden
asszonynak ez lett volna bizonynyal az első kérdése. A mióta a
paradicsomban úgy megjártuk a kigyóval, azóta a nőknek különös
ellenszenvük van ez egész hüllő-faj iránt.

– Vannak, felelt rá Áron bátya.

Manassé megkönnyülten lélekze fel.

Hanem ezúttal csalódott. Áron bátya csak egyenes hazugság mondásra nem
volt képesítve; válasza nem a jó jeladás következése volt.

– Hanem azoktól mi nekünk nem kell félnünk; folytatá tovább, tüzet
rakunk elüzésükre, a minél még erősebb oltalmunk ez a kakas, meg a
jércze. Ezektől elfut minden kigyó és patkány; azt hiszi a csupasz
nyakuk felől, hogy saskeselyűk. Ezek fognak bennünket strázsálni, a míg
alszunk.

Ebből megértette Manassé, hogy a veszély köröskörül elzárta az útjokat s
itt kell maradniok a Balyika-várban.

Áron pedig azon volt, hogy földicsérje Blanka előtt azt a felséges
mulatságot, mikor a ropogó tűz mellett fognak heverészni egy templom
magasságú barlangban, a miben hajdan őseik hónapokon át védték magukat
diadalmasan, barbár hordák ellen. A férfiak fölváltva állnak őrt, míg ő
a tűz mellett, jó bundába takarva, szenderegni fog, a feje alja illatos
szénapetrenczéből vetve.

Ezalatt a szűk torkolatból kiértek a tágasabb öbölbe, mely a két
átelleni várat egyszerre fölmutatja.

Két egymásra néző barlang az a két sziklafalban, a patak medre fölött
egyforma magasságban, mely hetven lábnyi lehet. Az északi oldal
barlangjához csak szikláról sziklára mászva lehet följutni; tágas szája
annak is be volt falazva, s a fal bejárata is oly magasan van, hogy oda
valószinűleg csak lábtón jutottak, a kik benne laktak.

A déli oldalon levő barlangvár azonban valóságos erődítmény. Tágas,
boltív alakú szádát a bejáratánál széles tömör kőfal zárja el; gigászi
rendszerben rakott sziklabástya, mintegy tizenöt láb magasan, s
azonfölül még egyszer olyan magas a barlang kapuívezete, de az első
falon túl jön egy második, mely a barlangot egész magasságban elzárja,
ezen ajtók és ablaksorok látszanak, tanúságául annak, hogy ez lakályosan
berendezett otthona volt valakinek.

Ehhez a barlanghoz egy öblös völgyteknő vezet föl. E völgyecske a vadon
virágos kertje. Még késő őszszel is tele zöldelő cserjével s az őszi
virágok ritka fajaival.

Szenvedélyes füvészek nagyon jól ismerik e helyet. Hogy Torda felől
hozzá lehessen jutni, egy osztrák tábornok lőporral vetteté szét a
sziklákat, s úgy vágatott egy merész utat a sziklaoldalba; ezt az utat
most egy magyar főpapról nevezték el, ki tekintély és Mæcenas a
botanikus világban, s maga is gyakran látogatja a helyet (Haynald).

Mikor Blanka e kis völgyben leszállt a lováról, olyan volt, mint egy
valóságos gyermek. Minden virágot le akart szedni, a mi eléje akadt.
Áron megmondta neki minden virágnak a nevét, s hogy azok «e helyen
kívül», mely távol világrészben találhatók csak föl.

Még Manasséra is elragadt a füvészkedési kedv, elfeledte azt, hogy ez
csak a halálveszély borzalmait eltakarni való játék, egy asszony számára
kigondolva, a ki előtt a bajt titkolni kell.

– Hogy került ide, s hogy maradt meg itt annyi ritka délövi növény?
jegyzé meg Áronnak.

– Hát én az én paraszt eszemmel így okoskodom: ez a vidék római colonia
volt. Ezt a barlangot még a rómaiak erődítették meg itten. Tanúja annak
a falakba ékelt sok égetett cserép, melyet csak a római használt, a dák
se azelőtt, se a mai napig nem vesződik azzal, hogy követ süssön. Ez is
a Salinæ védelmére szolgálhatott a leigázott dák ellen. A mely római
urat ebbe a várba tettek centuriónak, az azt számüzetésül vehette s
Ovidiussal együtt sírhatott az elhagyott «urbs» után. A római szereti a
virágokat. A merre járt valaha, nemcsak a romok, a hamvvedrek, a régi
pénzek, hanem a meghonosított növények is hirdetik egykori ottlétét. Én
azt hiszem, e vár száműzött urai csináltak egykor virágos kertet ebből a
völgyből. Ők elmúltak, a virág megmaradt. Ezt a völgyet a déli nap süti,
a bérczek védik az északi szelek ellen; alatta soha be nem fagyó víz
zuhog, a tél fagyát enyhíti; így ebben a katlanban, mint egy melegházban
tenyészik száz olyan növény, a mi ez égalj alatt sehol.

A virágszedés mellett mind jobban megközelítették a barlangot. Blanka
futott elől. Nem akarta másnak engedni azt a dicsőséget, hogy az
«ősztavasz-virágot» feltalálja, a minek létezését bizton hitte.

Áron nem szokott tréfálni. Ő Manassé bátyja. S Blanka Manassét is úgy
ismerte már, hogy a mire az azt mondja, hogy «van», az bizonyosan van.

S asszonyoknál meg van a találási ösztön. Blanka az öröm sikoltásával
rohant egyszerre előre, mintha attól félne, hogy valaki elveszi tőle, a
mit talált. S valóban ott volt a díszbokrok leggyönyörűbbike: az
«ősztavasz kukojcza» (Arbutus Unedo) odahuzódva egy szikla-sut
fülkéjébe, mintha rejtegetni akarná kincsét szem elől; egy embermagasnyi
bokor, tövénél pikkelyes kéreggel, mit századok moha fed már; míg fiatal
ágai a korall pirosságával vetekednek, sötétzöld levelei kemények, mint
a puszpángé s ághegyein egymás mellett skarlátpiros bogyófürtök és
gyöngyvirágalakú illatos fehér bokrétácskák. Ha Dárius rejtett kincseit
találta volna meg, nem lett volna olyan öröme Blankának, mint mikor azt
az igért bokrot meglelé.

Örömében nem tudott mást tenni, mint hogy Áront megcsókolta, a min az
öreg nagyon elbámult. Rút volt szegény, szokatlan volt neki, hogy őt
jókedvéből megcsókolja valaki.

És aztán nem mert arról a szép bokorról egy ágat letörni Blanka. Csak
állt előtte, mintha attól félne, hogy most mindjárt kijön az a nagy úr a
barlangból, a kié ez a csodaszép bokor s iszonyú zálogot követel.

– Látja, ángyikám, ugy-e hogy Áron bátya nem hazudott.

Blanka felkaczagott.

– Áron bátya! Én szeretném, ha tegeznők egymást.

– Az se hazugság ám.

– No hát szakíts nekem róla; én sajnálom megtépni.

Áron aztán, kertész ember módjára, kivette a görbe kését a bekecs
zsebéből s szép figyelmesen metszette le a galyakat a pompás bokorról.
Blanka rendelkezett. «Egyet Manassé kalapja mellé! Egyet te neked.
Kettőt a két vőfélybátyánk számára. – Többet ne. Nekem nem kell. Hadd
maradjon azoknak is, a kik jövő évben ide jönnek.»


XLIV.

A nap utolsó alkonysugarai aranyat szőttek a sziklavölgy átlátszó
ködébe, midőn a barlangvár kapujához érének. A magasból valami hangzott
alá, a mi hasonlatos nagy néptömeg énekléséhez, vegyülve dobpörgéssel.

– Siessünk be a várba! sugá Áron Manassénak. Asszonyod megtalálja
kérdezni, mi az, a mi itt a fejünk fölött zeng?

Az a fölkelő tábor estima-éneke volt. Az ott tanyázott a fejük fölött
ezer lábnyi magasban. A barlang száda fölött elnyuló sziklatömeg, mint
egy titáni risalith eltakarta az alant fekvő völgyet a fensíkon levők
szemei elől.

A vár bejáratának azonban kapuja is volt. Ezt nem készítette ács és
lakatos, maga a természet növelte oda rengeteg vadrózsa-bozót alakjában,
mely a kapu elejét egészen betölté.

Áron előre törtetett a bozóton keresztül; az ő bőrködmenének nem ártott
az meg; de Blankának és Manassénak kívül kellett maradniok, a míg ő a
várból visszatért három szál deszkával, a miket keresztül dugva a
csipkebozóton, kettővel kétfelé hajtották ő és Manassé a gallyakat, a
harmadikat pedig a résbe fektették pallónak; azon aztán Blanka
sértetlenül vehette be a tövissánczot.

– Hol vetted te ezeket a doczkákat? kérdé Manassé bátyjától.

– Gondoskodik az Úr az ő hiveiről a pusztában, felelt neki Áron bátya.

S az Úr gondoskodása még többre is kiterjedt. Az ölnyi vastag külső
falnak egy zugába szénahalmaz volt tetézve: annak a rejtekéből
szurokfáklyák kerültek elő; egyet azok közül meggyujtott Áron s azután,
mint a ki idehaza van, s a cselédjeivel rendelkezik, kiadá a
parancsolatot Manassénak, hogy vezesse be a lovakat egyenkint az
udvarba, Blankának pedig, hogy addig üljön le a kőpadra és kösse meg
bokrétáit, etesse meg a baromfiait, a míg ő bemegy és rendbehozza – a
házat.

Blankának dévaj kedve volt a fölött, hogy ő valahára egy elhagyott
várban fog meghálni éjszakára: kisértetes meséket hallgatni, karját
kedveséébe fűzve a lobogó tűz mellett.

Várakozásában azt a mulatságot találta ki egyes-egyedül, hogy a
vadrózsáról leszedte a csipkebogyókat s azokat fonálra fűzve,
korall-nyaklánczot készített belőle magának. – Pedig még a másik ékszere
is megvan Manassé ereklyéi közt: a pitypang-nyakláncz a Colossæumból.
Azalatt a kakas és jércze az öléből ette az árpát.

Manassé e közben felvezette a lovakat, kipányvázta őket a fal mellé s
szénát tett eléjük. Azután behúzta a deszkákat a rózsabozótból, azokat
bevitte, Áron parancsa szerint, a barlangba; az összeboruló rózsa aztán
ismét zárt kaput képezett a barlang előtt.

Akkor Áron bátya is előkerült s mint szives házigazdához illik, karját
nyujtá Blankának, hogy őt bevezesse.

– Ah, ez a te házad, Áron? kérdé enyelgőn Blanka.

– Ez eleitől fogva mindig annak a háza, a ki elfoglalja. Most az enyém.

De mennyire meg volt lepetve Blanka, mikor a belső ajtón belépve, egy
tisztán tartott boltíves termet látott maga előtt, melyet a közepén
rakott rőzsetűz köröskörül megvilágított s a tűz mellett terített
asztalt, annak folytatásául egy vetett fekhelyt, az asztalon
palaczkokban friss vizet és üvegpoharakat.

– Áron bátya, te ezermester vagy! honnan szerezted ezt mind?

Ez a kérdés majd csakhogy ki nem pattantotta azt a titkot, hogy
idejövetelük és itt megmaradásuk elő volt készítve. Áron gondolkodott
rajta, hogy mit feleljen? Azt mondani, hogy mindezt magával hozta az
általvetőben, mégis ocsmány nagy hazugság lett volna az Isten színe
előtt, a ki bizonyára a föld alatt is meglátja az embert. Valami
közvetítő oraculumot gondolt ki. «Annak a molnárnak tudtára adtam, hogy
itt maradunk, az küldé előre mindezeket a rövidebb hegyi uton.» – Igy
aztán csak a jobb kezének a hüvelykujja hazudott, a melyikkel hátrafelé
mutatott, mert nem «annak» a molnárnak cselekedete volt ez, a ki a
peterdi bejáratot őrzi, hanem «emennek», a ki a Torda felőlinél őröl.

A további kérdezősködésnek útját állta Áron bátya régészeti
értekezéseivel; elmagyarázva Blankának, mire valók voltak azok a nagy
ablakok a homlokfalon s azok fölött a lőrések? hol voltak a ví-folyosók,
a lakszobák az emeletre épült sziklaalatti házban? melynek bizonyosan
volt asszonylakója is, – különben kinek a kedveért lett volna a kert
ültetve a vár előtt?

Azután körülhordozta vendégét a palotájában.

Az egy görög Π betüt képez (épen, mint a Cagliari-palota) s a tulsó
szárnyából egy fölfelé haladó folyosó nyílik, de melyen már csak
meggörnyedve lehet haladni.

Ez vezet a kúthoz, a honnan Áron a friss vizet meríté. A vár hajdani
lakói mindennel el voltak látva.

– Mi úgy vagyunk most itt, mondá Blanka, mint Cooper «Utolsó
Mohikán»-jában az utazó angol család a barlangban. Csak az indiánok
hiányzanak:

A két férfi egymás szemébe nézett. Hiányzanak? Itt vannak a fejünk
fölött.

Blanka, a mint visszatértek a tűzhelyhez, kinálás nélkül elfoglalta a
számára készített fekhelyt. A három szál deszka három széles kődarabra
volt végig fektetve s le volt takarva bundával. Áron bátya négy szál
paticsfából, meg Blanka shawljából még mennyezetet is rögtönzött a
fekhely fölé: ez illő és szokás is. A mint Blanka végignyujtózott e
fekhelyen, a kakas is fölrepült jérczéjével együtt a mennyezet
kalodafájára, úrnője lábához: onnan őrködött rá. A nyoszolyául szolgáló
deszkák folytatása volt az étkező asztal, melyhez a férfiak
letelepedtek. Blankának nem kellett már semmi, csak egy ital üde
forrásvíz, azután meg mesemondás. Azt elhallgatta, félálmosan is, arczát
tenyerébe nyugtatva: olyan érdekes volt, a hogy azt Áron bátya (keverve
a valót a költöttel) ki tudta rakni. Hogyan védte magát e várbarlang
utolsó harczos ura éveken át a császári tábornokok ellen? Mikor Rákóczy
Ferencz seregei mind lerakták már a fegyvert, ő egyedül, századmagával
megtagadta a békekötést. Hogy viselt háborut egy egész ország ellen?
Hogy hullottak el bajtársai egyenkint az egyenetlen harczban? Hogy
maradt utoljára egyes-egyedül. Még akkor sem adta meg magát, még akkor
sem tudták legyőzni. Végre őt is, mint annyi mást, csak a szerelem
ejthette meg. Belebolondult a szép Rozáliba, a tordai mézesbábsütő
legszebbik leányába. Annak pedig volt már akkor jegyese, Marczi, a
nyalka henteslegény, a leghíresebb tordai malaczpecsenye-sütőnek a fia.
A szép Rozáli még sem sajnálta Balyika Nikita szerelmét viszonozni. De
ezt csak azért tette, hogy a hirhedett rablót megejtse s az országot
megszabadítsa tőle. Egy este, mikor ismét találkozót adott Balyikának,
alattomban értesítette a bírákat és hadnagyokat s azok elrejtőztek
fegyveres hadakkal, hogy a híres rablót elfogják. De Balyika kivágta
magát a fegyveresek közül s menekült a tordai hasadék felé. Üldözői nem
birták utolérni se gyalog, se lóháton. Csak Marczi, a megcsalt vőlegény
maradt a sarkában, s mikor már Balyika épen be akart illanni a vára
kapuján, utána hajított fejszével úgy fejbe találta, hogy rögtön ott
halt meg. Ez lett vége a vár utolsó urának.

– Hát a Marcziból és Rozáliból mi lett? kérdé tovább Blanka.

Áron bátya aztán fogta a Marczit, elvitte török fogságba, tatár
fogságba, kozák rabságba; mikor már a kutyafejű tatároknál volt vele,
ott Blanka szép csendesen elszunnyadt.

– Soha se hallottam én ezt a történetet, bátya, mondá Manassé, midőn
bizonyos volt már, hogy Blanka alszik.

– Magam sem, felelt rá őszintén Áron, de hát szorultságból az ember még
poétává is lesz. Nem tudom, holnap miféle hazugságokkal tudjuk az
asszonyt itt tartani? Gondolj ki már te is valamit! Ne csak mindig az én
lelkem kárhozzék el a sok görbe igazságmondástól.

– Jó lesz bátya, majd gondolok ki valamit. Most tedd le magadat és add
át a nyugalomnak; én fenmaradok őrködni s a tüzet éleszteni. Éjfél után
majd fölkeltelek, s akkor én fekszem le aludni és te virrasztasz.

– Biz az jó lesz, mondá Áron, hanem gondolj ki valami tréfát holnapra az
asszonyodnak, mert én már kifogytam a tudományomból.

Azzal egy köteg rőzsét tett a feje alá vánkosnak, a két karját keresztbe
tette a mellén: «én édes istenkém!» sóhajta, s a másik perczben aludt.

… Manassé aztán azon volt, hogy találjon ki valami újat holnapra, valami
meglepőt.


XLV.

Manassé elővette a tárczáját s annak a pergamenlapjára e sorokat írta
irallal:

«Kedves Áron bátyám!

«Lehetetlen az, hogy én álomra hajtsam fejemet, a mikor Simon és
Jonathán bátyám feje fölött a halálpallos függ.

«Lehetetlen az, hogy az én drága kis szülöttevárosomat irtóharcz
szinhelyévé tenni engedjem.

«Lehetetlen az, hogy én arra a völgyre, mely az emberölést nem ismerte
erénynek soha, a hova nőmet azért akartam vinni, hogy megismertessem
vele az embert a maga ős ártatlanságában, az Istent a maga végtelen
szeretetében: most tűzlángokat, vérfürdőt vigyek.

«Megkisértem azt, a mit lehetőnek tartok.

«Míg ti csendesen alusztok az Úrban, én elmegyek fölkeresni a fölkelő
tábor vezérét. A mit erőszak, fenyegetés ki nem vihet, jó szó,
engesztelő hang elérheti. Én két bátyámat a halálból és fogságból
megszabadítom. Nincs félelem, mely ettől visszatartson. – Valamint hogy
nincsen öröm, nincsen gyönyörűség az életben, mely rábirjon, hogy a
siralomházba tett testvéreim börtöne mellett lopva osonjak el, s menjek
lakodalmat ülni, a míg őket veszteni viszik.

«Egyedül megyek közéjük és fegyvertelenül.

«Ti jöttök én rám dárdával, paizszsal, én pedig ti rátok a seregek
urának nevével!

«Hiszem, hogy győzni fogok.

«Téged pedig arra kérlek, hogy légy oltalmazója egyetlenemnek.

«Mindenek előtt a Balyika-várat hagyjátok el kora hajnallal. Ittlétünket
már egy ember tudja s az elárulhatja.

«Te ismered az útat innen a «Porlik» barlanghoz, a minek létéről kevesen
tudnak; az jól el van rejtve itt a sziklák között. Oda költözzetek át.

«Én reggelre a Monasteriától szintén oda fogok jönni a két bátyámmal
együtt. A melyikünk előbb érkezik, a másikat nyugodtan bevárja.

«Ha pedig azt végezte volna felőlem az Úr, hogy feladatomban elbukjam:
akkor légy gondviselője egyetlenemnek. Mentsd meg innen, de ne hadd
elveszni a világban. Ha családunkat megtartja az Úr, fogadjátok őt
testvérül magatok közé. Ő hozzátok méltó. Balsorsomat, ha utolér,
kimélettel add tudtára. E tárczában van az ő vagyona és az én
megtakarított keresményem; – ennek viseld gondját.

«Dávid bátyám annyira hasonlít hozzám arczban: szivében sokkal jobb,
mint én… Mindenemet reá hagyom…

«Aztán ne mutasd előtte, hogy miattam keseregsz.

«Ha Isten velem, ki ellenem?

Öcséd Manassé.»

Mikor ezt megírta, a tárczából nehány bankjegyet vett magához s azzal a
tárczát Áron bekecsének külső mellzsebébe dugta.

Aztán odahajolt csendesen Blanka fölé; egy csókot lehelt tiszta
homlokára, a tűzre új rőzseköteget rakott s köpenyét vállára vetve,
elhagyá a barlangot.

Az udvaron felnyergelé a lovát s keresztül törtetett a kaput elzáró
csipkebozóton.

A hold akkor jött fel, utolsó negyedében járt már: egy idomtalan
világító jégtömeg a csillagok között. Világánál kivehető volt a
patakmeder útja, melyből a Balyika várától nehány száz lépésnyire egy
meredek lejtő visz fel a Monasteria fensíkjához. Merész, koczkáztatott
út, görgeteg kövek között: a paripát jobb kantáron fogva vezetni, mint
rajta ülni, de az erős akarat legyőzi az erős akadályt. Fél órai nehéz
fáradság után Manassé elérte a Muntye fensíkjának kezdetét, mely szálas
tölgyerdővel volt fedve.

Jó kalauza volt az éjben a hegyormon meggyujtott jeltűz, melyhez
hasonlók több hegytetőn világítottak közel és távolban: égő felkiáltó
jelek az éjben, mintha Erdély minden hegyei összebeszéltek volna, hogy
ma tűzokádókat játszanak.

E jeltűzből megtudta azt, hogy hol van annak a fölkelő tábornak a
főhadiszállása, a melyik Toroczkót fenyegeti?

A felé tartott. A fölkelő tábornak nem voltak előörsei; ez nem szokás; –
útjában egész a Monasteriáig nem talált senkit, a ki feltartóztatta
volna. Ott leszállt a lováról, azt megkötötte egy fához s aztán gyalog
ment a kis tornyos épületig, mely zárda és kápolna volt egy személyben,
s ez alkalommal, mint egyetlen födél a hegyháton, főhadiszállás is.

Az épület bejárata előtt volt két őr; mind a kettő hason feküdt és
aludt. Az egyiket megrángatta Manassé, hogy bejelentesse magát vele: az
nem sikerült sehogy, a másiknak aztán békét hagyott. Kénytelen volt
minden bejelentés nélkül belépni az ajtón a Monasteriába.

Künn hamvadóban voltak az őrtüzek; csak az egy szurokkal bekent jelfa
égett lángolva. Aludt az egész tábor csendesen. Felőle mind el lehetett
volna lopni azokat a hosszú faágyúkat, a melyek mellett a vontató
bivalyok kérődztek csendesen.


XLVI.

Áron bátya felől ugyan szépen elmulhatott az éjfél, meg is virradhatott
a szép piros hajnal; ő ugyan föl nem ébredt magától, olyan jóizűen aludt
azon a puszta földön. – Hanem a lovaknak az a szokásuk, hogy ha egyet
elvisznek közülök, az ottmaradtak elkezdenek nyeríteni utána. Ez
ébreszté föl Áron bátyát.

Meglepetve ugrott fel. A tűz elhamvadt egészen, hanem az ablakokon
besütött a reggel fénye.

– Hopp! de el is aluvám! mondá az öreg s elkezde Manasséval veszekedni,
hogy miért nem költötte föl elébb? s csak azután, hogy szemeivel is
meggyőződött róla, hogy az, a kivel perlekedik, nincsen itten, kezdett
róla gondolkozni, – hol van hát?

Bizonyosan kiment a lovakhoz s engedte bátyját nyugodni.

Utána nézett.

Az udvarra kilépve aztán, látta, hogy nincs ottan több két lónál, a
harmadik hiányzik.

«Hát ez már micsoda?» dörmögött az öreg meghökkenve. «Csak nem evett
gombát, hogy itt hagyjon bennünket?»

Ekkor, a mint tapogatni kezdi magát, hogy vajjon csakugyan ébren van-e?
észreveszi a bekecs zsebébe dugott tárczát.

«Ne te ne! Hisz ez a Manassé pugyilárissa! hát ennek mi kell, hogy
hozzám ragasztja magát?»

Kinyitotta a tárczát, s látta, hogy a pergamenre valami van írva, a mi
ezen kezdődik: «Kedves Áron bátyám!»

«No ezt aligha hozzám nem írta a Manassé gyerek.»

S hozzá fogott, hogy olvassa.

Mikor aztán végigolvasta, csak odacsapta magát a két tenyerével a
kőfalhoz s fölsóhajta keservesen:

«Oh, én édes Jehova Istenem! Mivel látogatsz még meg engem? Minő csapást
mérsz még az én kemény fejemre? Oh, én uram, kegyelmes Istenem!»

Olyan lenyomott hangon beszélt, hogy azt csak az Isten hallhassa meg, de
amaz alvó személy föl ne ébredjen reá.

Aztán Manasséval kezdett el versengeni, még pedig oly hangon, hogy az
mérföldnyi távolban is meghallja azt, de a közel alvó asszony föl ne
ébredjen reá.

«Hát elmentél te is megkisérteni a lehetetlent. Beszélni fogsz a
jégesőnek, hogy váljon permeteggé! Beszélni fogsz a kiáradt folyónak,
hogy térjen medrébe vissza! Beszélni fogsz az oroszlánnak, a tigrisnek,
a párducznak, hogy ne szomjazzák többé a vért? Rábeszéled a halált, hogy
legyen személyválogató. Ne vágja le ezután azt, a kit megsiratnak,
hordja el csak a naplopót, a gonosztevőt? Be akarod oltani az emberekbe
a szeretetet, mint a bárányhimlőt, hogy ne legyenek egymásra nézve
dögvész? – Oh, én legkedvesebb, legjobb vérem! házamnak koronája! miért
cselekedted ezt mivelünk? Vesztünk volna el mind a heten, csak te
maradtál volna meg! Ki szabadít meg, ki tart meg, ki oltalmaz meg téged
ama halálos utadban? Hol lakik az Isten? Lakik-e ebben a kőben? Hát
ebben a másik kőben? Pedig ezek nem olyan kemény kövek, mint az emberek
szivei.»

S elkezdte egyik követ a másikra hajigálni.

Erre a zajra fölébredt Blanka.

Első pillanatra nem tudott ráeszmélni, hogy hol van? Egy sötét terem,
nagy ablakokkal, künn kőzuhogás. Azt hitte, hogy a Cagliari-palotában
van, s a római nép hajigálja kövekkel a falakat.

– Hol vagyok? Manassé!

Kiáltására a fehér kakas elkezdett kiabálni. Ettől megijedt, azt hitte:
rém, lidércz.

Aztán lassankint magához tért. Kezdte az álmát elfeledni, s felismerni a
helyzetet, a miben van. Egyes-egyedül egy mély, sötét, süket barlangban.

A kődobálás zöreje is elnémult s aztán sírbolti csendesség lett
körülötte. El van-e itt temetve? A kakas azonban megtudta már, hogy itt
van a hajnal, s pulykautánzó tompa hangján egy nagyot kukorékolt
ülőjéről.

Blanka leszállt fekhelyéről s a félsötétben a barlangfal ajtajához
közelített.

Látta, hogy már világos van: a nap verőfénye ragyog az ormokon.

Az ajtófélhez huzódva, kitekinte s ott a csipkebokor előtt látott egy
férfialakot, ki két hosszú karját összekulcsolt kezeivel feje fölé
emelve tartá s úgy nézett fel mozdulatlanul az égre. Egyszer aztán e
szobormerevenen álló alak elkezdé énekelni:

  «Szívemet hozzád emelem,
  És benned bízom Uram!»

Egyszerű, csendes dallamú zsoltár az, s a ki énekli, sem mestere, sem
művésze az éneklésnek; de érzés volt benne és igazság, mit kifejezett a
hang és a tekintet.

Dávidnak, az ellenségeitől körülvett királynak, az üldözői elől
barlangba rejtőző igaznak, a gyermeke halálhirétől lesujtott apának
égrekiáltó szava volt az.

Ez nem czeremónia; – ez az érzések kitörése.

Valami ellenállhatlanul megragadó volt a jelenetben, a mint ez
idomtalan, túlizmosult férfialak az ember-nemlakta magányban, holt kövek
és örökké élő bokroktól környezetten, kezeit feltartva, kényszeríté a
magasságos eget leszállni hozzá. Az Istennel érintkezés közvetlensége
sugárzott szemeiből vissza, arczvonásain az erőszakos törekvés,
megtalálni azt, a ki mindenütt jelen van – s nem látható sehol.

S aztán minő áldott megnyugvás tért ez arcz vonásaira, midőn zsoltárát
végigéneklé: éltető hit, meleg bizalom, szívbeli erősség, «mert szégyent
nem vallanak, a kik hozzád esedeznek».

Mikor tekintetét elfordítá az égről, látszott ez arczon, hogy ez
embernek a szíve megtölt Istennel.

A barlang felé indult.

Blanka visszahuzta magát az ajtótól, nehogy Áron észrevegye, hogy őt
megleste. Azt hitte, hogy ez bántani fogja őt.

Mikor aztán meglátta őt Áron, egyszerre visszatért az arczára a
megszokott székelyes enyelgő kifejezés:

– Ne te ne! Hát már magát fel is öltöztette a dajka.

A «maga» megszólítás még a tegezésnél is bizalmasabb.

Blankának azonban csak egy kérdése volt hozzá:

«Hol van Manassé?»

Hiszen már erre készen volt a felelet nagyon szépen.

– Jaj, édes vérem, nagy kópé az! Azt gondolá ki, hogy útbaejtsük a
«Porlik» barlangot, a mi szintén hegyhasadékban van; de kissé furfangos
az útja, azért kissé elmene előre, hogy a kecskepásztorok segélyével azt
előttünk elegyengesse. Az ám a gyönyörűséges szép barlang, édes mézem!

Áron bátya aztán elmondott mindent, a mit a Porlik barlangról korábbi
szemléletből tudott, hogy az olyan, mint egy theátrum, belül bevonva
drága csepegőkő brilliántos zuzmarájával; kívül, mint egy szinpad,
fölczifrázva repkénynyel, bokorral; bohókás csepegőkő-alakok benne a
játszó személyzet; van orgonája is, stalactitból, azon játszani fognak
fölváltva Manasséval, az ő kedvencz nótáját, ha majd megmondja, hogy mi
az? s ott fognak ebédelni a Dárius király asztalán, a mely mindig meg
van terítve, csakhogy kőből van rajta a kenyér.

Mikor vége volt a mesemondásnak, Blanka fájdalmas, szívtől szakadt
hangon ismétlé megint csak az előbbi kérdést:

«Hol van Manassé?»

– Hát hiszen, drága gyémántom, mind arról beszéltem most egyfolytában.

Blanka e pillanatban oly mondhatlan fájdalmat érzett szivében, mintha
azon tőrök járnák azt keresztül, mik a szűzanya szivét megsebzék. Egy
okát meg nem mondó, meg nem magyarázható kínos érzés: sejtelem,
előérzet, titkos «alajtása» a nagy veszélynek, mely a lelkéhez nőtt
alakot fenyegeti; névtelen, alakot nem öltő baljóslat.

Olyasmit érzett, mintha most mindjárt meg kellene halnia.

– No no, édes kis bárányom, mi baj hát? Ne reszkess. Mid fáj olyan
nagyon? szólt Áron bátya gyügyögtetve s átkarolta a szegény teremtést és
kivitte a szabad levegőre. – Nézd, milyen szép kék az ég, galambkám!

– Az ég, sóhajta föl Blanka s homlokát odanyugtatá Áron bátya vállára, a
ki soha annál nehezebb terhet nem érzett a vállára súlyosodni; pedig de
sok «vaskenyeret» fölhordott a mély föld alól!

– Oh, Áron bátya! sugá neki Blanka. Te az imént egy olyan szép
zsolozsmát énekeltél itten.

– Te hallottad?

– Taníts meg engem erre az énekre.

– Meg akarod azt tanulni? Látod, ez az ének nekem olyan nagy kincsem. Ha
a világ minden aranyát nekem kinálnák érte: nem adnám oda cserébe, hogy
ne legyen az enyim többé! Mikor ezt elénekeltem, akkor minden csodában
hiszek. Akkor eszembe jut, hogy hányszor szabadított meg a csodatevő
Isten, az én földönmászó eszemmel ki nem gondolható módon engemet,
szeretteimet, népeimet, hazámat, az üldözött igazságot, s akkor aztán a
legnagyobb bajok és szorongattatások közepett is hiszem, hogy újra
megszabadít. Sokszor vitatkoznak előttem a tudósok, a geologusok a
fölött, hogy a tordai hasadékot ki alkotta: Neptun-e, vagy Vulkán? Egyik
se tudja, a mit állít, bebizonyítani, csak a másikát tudja megczáfolni.
És én akkor inkább hiszem azt, hogy a midőn a nemzetnek egy szent
királya e helyen harczolva az ellenséggel, azt látta, hogy nemzete el
fog mulni, ha itt legyőzetik: ezzel a zsoltárral és az erős hittel
kényszeríté az Istent, a kinek Neptunus csak inasa s Vulkánus csak
kályhafütője, hogy egy percz alatt kettérepeszsze ezt a sziklát. –
Látod, olyan erős hitem van nekem abban megnyugodni, hogy ha én kérném
az Istent, hogy ismét csukja össze fölöttem és szeretteim fölött ezt a
sziklahasadékot, úgy védelmezzen meg: hát az is megtörténnék. – Ilyen
kincsem nekem az én zsoltárom! – De veled megosztom, drága virágszálom.
Ülj ide mellém erre a kőre, s mondd utána a te üvegharang-hangoddal az
én köszörülő hangomat.

S aztán megtanította a maga zsoltárára.

Jó tanítvány volt.

– Hát hiszed már most, hogy Manassé ott fog bennünket várni a Porlik
barlangban?

Blanka nem felelt rá; de megkisérté «hinni!»


XLVII.

Mikor Manassé benyitott a Monastéria ajtaján, kellett neki nehány
pillanatnyi tájékozás, hogy a terem tudományával rendbejöhessen.

Egy igen tágas, de alacsony teremben tíz-tizenkét férfi ült egy hosszú
asztal körül, s azon az asztalon nem volt több egy szál
faggyúgyertyánál. E gyönge képviselője a világosság terjesztésének
igyekezett megküzdeni azzal a dohányfüsttel, a mit a hány ember, annyi
pipa, tömörített egy lapáttal meríthető légkörré.

E félhomály és negyedrész világosság mellett fáradozott az egész
társaság (polgárruhába öltözött fegyveresek, egy pár határőr-egyenruhát
viselő tiszt és egy kalugyer) abban a munkában, a mi a hadjárat alatt
tudvalevőleg legélénkebb föladatát képezi a táborkari tagoknak: –
ferbliztek.

Miután historicumot adunk elé, kénytelenek vagyunk mind a tárgy czimét,
mind annak műszavait eredetiben visszaadni. A ki nem érti meg, ott van
számára a német (stb.) szótár; csak keresse. Hogy megtalálja-e? az iránt
nem vállalunk szavatosságot.

A közreműködők közül nehányat személyesen ismert Manassé.

Azok nem ügyeltek a belépőre. Nagyobb gondjuk volt annál. Épen «nagy
czupász» volt.

Az asztal mellett volt egy üres szék, annak a helytartója talán már
kidőlt, vagy elfogyott az apró pénze, s kiment váltatni. Manassé nem
sokat gondolkozott, odament s leült arra a székre.

Talán nem ügyeltek rá? talán oly társaság volt az, a melynek tagjai csak
most nem rég kerültek össze, s még nem igen ismerik egymást? talán a
nagy füst és pisla világ mellett nem tudtak különbséget tenni? vagy a mi
a legvalószínűbb volt, hogy az általános érdek foglalt el minden
figyelmet, arról lévén szó, hogy ki «teszi a czupászt?»

Erre a kérdésre pedig csak az universal-nyelv ád feleletet: «pénz
beszél». Manassénak csak be kellett tenni.

A mi azonban nem volt olyan könnyű tudomány.

Mert azokban az időkben voltak ugyan osztrák állambankjegyek, csakhogy
azokat nem igen bocsátotta józan meggondolású ember forgalomba. A
közforgalmat képezte, különösen a ferblinek nevezett pénzműveletnél (az
elfoglalt területhez képest) vagy a magyar bankjegy, vagy a német
államjegy, melyek mindegyikéből egész a democraticus
krajczármennyiségekig terjedő képviselők voltak nyerhetők, úgy, hogy az
ember nem volt kénytelen, mint későbbi években, az egy forintost négy
felé elvágni, ha ki akart belőle adni.

Már most az tökéletes önárulás lett volna, ha Manassé annál az
asztalnál, a hol a cassát képviselő tányérban csupa osztrák államjegyek
hevertek, egy azoktól elütő magyar bankjegyet dobott volna. Tehát elő
kellett keresnie a zsebéből egyikét azoknak a (minden eshetőségre
számítva, dugaszban tartott) Reichsschatzscheinoknak, a miknek az egyik
oldalára aranyos, a másik oldalára ezüstös betűkkel (ez volt az
«érczalap») volt nyomtatva, hogy mennyit érnek? s ugyanaz nagyobb
hitesség okáért tizenkétféle nyelven ismételve. Azok közül egyet
odadobott a tányérba s akkor aztán neki is osztottak kártyát. A kalugyer
osztott, Manassé esett neki «ostorhegyre». Az, a ki átellenében ült,
volt a fővezér, azt ő ismerte jól: együtt szolgáltak a guberniumnál. De
annak most ő rá semmi gondja sem volt, mert komolyabb dologgal volt
elfoglalva: «gusztálással». A mint hogy «ki is vágott» két királyt.

Manassénak még egy szerencséje volt: az, hogy egy hetest, meg egy
nyolczast kapott két különböző színből. Mindenki szánalommal tekinte –
nem ő rá, hanem a hetesre, meg a nyolczasra.

A kalugyer aztán kivágott maga elé «két sántát».

Általános elszörnyedés!

A kik csak «farbára» mentek be, azok előre elszaladtak, sejtve, hogy itt
nagy ütközet lesz. Háromnak azonban még volt reménysége, kiknek sántájuk
akadt: (öttel játszottak).

A kalugyer kegyetlenül bánt velük. Minden kártyát «kostáltatott». Azok
egymás után «forpászoltak».

Manassé fizetett minden «javítást» a maga hetesére s nyolczasára. – Ez
bizonyosan részeg, vagy lopott pénzt hajigál! – Mi köze másnak hozzá!

A fővezér azonban helyt állt s az utolsó kártyát is fizette.

Manassé még akkor sem futott meg. Kivette a maga kártyáit, a mik már
most ingyen jártak.

Akkor azután a két matador, a vezér meg a kalugyer elkezdtek egymásra
«hivogatni»; keményen «vágott vissza» mind a kettő. Nagy ütközet lett
volna belőle, ha ez a félbolond ott nem ül közöttük s mindent megadva,
be nem rekeszti a harczot.

Most azután jött a döntő kérdés: «mi van értte?»

A fővezér diadalmasan szólt:

– Ime ez a jutalma annak, a ki a királyokat szereti: «négy király in
natura!»

A kalugyer még nagyobb diadallal kiálta föl:

– De ime a jutalma annak, a ki a disznókat szereti: négy disznó!

S azzal nyult a bankóval tetézett tányér után.

Manassé azonban szépen megfogá a kezét s kiterjeszté az asztalra a
kártyáit e lesujtó szóval: «girigári».

Hetes, nyolczas, kilenczes, tizes, négy különböző színből. Ez meg aztán
«levágja» a királyokat is, meg a disznókat is.

S azzal besepré a cassát.

Most aztán egyszerre minden ember a szeme közé nézett.

«Hát ez kicsoda itt?»

A vezér ráismert s bámulva kiálta föl:

– Ez itt Adorján Manassé!

Egyszerre felugrált minden ember a helyéről s megannyi ököl emelkedett
Manassé felé; csak a kalugyer csapta össze imára a kezeit.

Példátlan vakmerőség ez! Az oroszlánok közé lépni s elkapni előlük a
véres konczot.

Manassé pedig könnyűvérű otthoniassággal mondá a rátámadóknak:

– Remélem, hogy urak és gavallérok között vagyok, a kik nem szokták
agyonütni azt, a ki a pénzüket elnyerte.

A megjegyzés talált. Úri társaság nem emelheti fel a kezét egy ember
ellen, a ki épen a cassát behúzza.

– Te Adorján! szólt boszuság és bámulat hangján a vezér: hogy jösz te
ide? Mit akarsz te itten?

– Arról majd ráérünk beszélni. Ne rontsuk el vele a mulatságot. Engem
nem kerget senki. Most «färbl geht vor». Előbb el akarom nyerni a
pénzeteket. Az a kérdés, hogy ki ád «vizit»?

Azzal a magával hozott bankjegycsomót kitette az asztalra.

– Átkozott ficzkó! mondá a vezér. Mindig ilyen hidegvérű volt. Hanem azt
előre is megmondom, hogy ide hiába jöttél. Hogy nem lőttek le az
előőrsök? – És ha azt hiszed, hogy bennünket majd azzal le fogsz
kenyerezni, ha a pénzedet elveszted közöttünk: hát nagyon rosszul
számítasz.

– Sőt el akarom nyerni a tieteket. Engem már bemutattál ezeknek az
uraknak, légy szives megismertetni azokkal, a kikhez még nem volt
szerencsém. Majd beszélhetünk aztán, ha rákerül a sor, idejöttöm
czéljáról, hiszen bölcs, tapasztalt és művelt férfiak között vagyok.
Most pedig «lássunk az után, a miből élünk».

A társaság nevetni kezdett, a fölemelt ököl tenyérré nyilt meg s a
betolakodó vállára vert negédesen; mindenki visszaült a helyére.

– Szent atyám! monda Manassé a kalugyernek; nem volna egy heverő pipa a
számomra?

A kalugyer hozott neki pipát; Manassé rágyujtott és játszott.

Holmi gyönge szivű ember csakugyan azt tette volna, hogy abban a
társaságban, a hol a saját élete és testvéreié van koczkára téve, azon
igyekezett volna, hogy a saját pénzét szándékosan elnyeresse; de Manassé
az ellenkezőt tette. Irgalmatlanul kifosztotta az uraságokat. Azok
egymás után hagyták abba a játékot, s helyeikről felkelve, lassankint a
két élve maradt játékos háta mögé csoportosultak «Brodsitzer»-eknek.
Csak Manassé és a vezér kapaszkodtak össze. S Manassé egyre nyert, a
vezér meg győzte pénzzel.

A vezér már dühös volt. Egyre ivott.

– Adjatok hát nékem is abból a pálinkából, mondá Manassé, s a mint
megkóstolta, letette fitymálva a butykost. De rossz kis vutki! Majd én
küldök nektek holnap egy hordóval az én szilvapálinkámból.

– Nem te!

– Hogyan nem?

– Mert holnap függni fogsz.

– Ott leszek én akkor; mondá Manassé, s a míg a vezér nagy figyelemmel
szorongatta a kártyáit, egyiket a másik mögül lassan tologatva előre, ez
alatt Manassé kiverte a pipáját, újra megtölté az asztalon álló döbözből
s egy Reichsschatzscheint fidibusnak tekerve, azzal rágyujtott. A vezér
csakugyan megkapta, a mire rálesett: a két X-et s kivágta maga elé
büszkén.

Nagy ütközet lett belőle. Javítás, visszajavítás, árverezés, háromszor
«blind»-re bevágás; visszavágás: a cassába nem fért a pénz már.

– Még ezt a «Mausit», mondá Manassé, egy marék olvasatlan pénzt téve a
középre.

– Adom! kiáltá az ellenfél. És még egyszer annyit. És még a két
bátyádnak a fejét is rá.

– Tartom. Mondá Manassé. És még a saját fejemet is vissza.

Aztán fölveték a kártyákat, – megint Manassé nyert.

Ellenfele olyan méregbe jött ezen, hogy a kártyáit kétfelé repeszté.
Tovább aztán nem lehetett játszani.

Manassé bezsebelte a pénzt. Rablónak nevezték: de respektálták. Ha ott
próbálta volna hagyni, azt olyan megbántásnak vették volna, hogy sorba
meg kellett volna verekednie valamennyivel.

– Nos hát, már most ráérünk. Mondd el, hogy miért jöttél ide? Rá akarsz
beszélni ugy-e, hogy a két bátyádat bocsássuk szabadon s Toroczkót ne
pusztítsuk el.

– Ily éleseszű férfiu, mint te, könnyen kitalálhatja a gondolatjaimat
is.

– No hát lássuk: hogy fogsz hozzá? Jonathán bátyád, az egyszerű falusi
ember, azzal jött hozzám, hogy a bibliából akart capacitálni. Beszélt a
testvériségről, Krisztus parancsolatjáról s Jehova hatalmáról. Addig
fecsegett, míg meguntam s kalodába tétettem. Simon bátyád már tudományos
ember. Ő Kolozsváron végzett. Ez fenyegetőzve jött. Beszélt nekem
alkotmányról, históriáról, a kormány hatalmáról, a camarilla
perfidiájáról, Hora, Kloska gyászos példájáról. Addig fenyegetőzött, míg
farkasgúzsba tétettem. Te mindeniknél bölcsebb vagy. Diplomata voltál.
Bécsben qualifikáltad magadat. Tanultál Metternichtől furfangot.
Halljuk, hát te mit tudsz? Ezzel fölült az asztalra.

– Én is csak tudok valamit; szólt Manassé, fölülve szintén az asztalra a
vezér mellé. Ha ti szabadon bocsájtjátok a két bátyámat s parolát adtok
rá, hogy Toroczkót nem fogjátok megtámadni, hát akkor én adok ti nektek
tizenhat hízott tulkot és húsz akó jó szilvapálinkát.

A vezér e szóra leugrott az asztalról s a kardjára csapott büszke
haraggal.

– Ha most kard volna az oldaladon, e szóért meg kellene velem
verekedned! Hát örmény bőrkereskedő vagyok én, a kitől azt lehet
kérdezni, hogy a háti-bőr párja?

Manassé pedig csak nyugodtan harangozott a lábaival ott az asztalon.

– Bizony, ha örmény bőrkereskedő volnál, sokkal okosabb mesterséged
volna, mint most. De hát minek az a nagy harag? Én azt kinálom, a mi
nektek legjobban kell: enni és inni valót; s azt kérem tőletek, a mi
nekünk kell, nektek pedig nem kell: a békességet.

– De azt, a mit te kinálsz nekünk, mi elvehetjük erőhatalommal is. Most
már hárman vagytok a kezünkben. Megizenjük a toroczkóiaknak, hogy ha le
nem rakják a fegyvert, s önkényt föl nem adják a városukat, oda fogunk
benneteket fölakasztani a szentgyörgyi vár ormára mind a hármat.

– Maradnak még otthon öten. Aztán, hogy a szentgyörgyi várig
eljuthassatok, keresztül kell mennetek a kőhasadékon, vagy a
Székelykövön s azt tudhatjátok, hogy már egyszer a toroczkóiak az egész
tatárjárás ellen meg tudták azt a völgyet védelmezni.

– Elfeleded, hogy egy harmadik út is van Toroczkóra?

– Az Aranyos hídján át. Azt védik Áron bátyám vaságyui, s a te
rendezetlen hadi néped egy hosszú defilée megostromlására nem alkalmas.

– No hát essél kétségbe. Nézz ki az ablakon amarra a nyugati hegyek
felé. Látod azt a jeltüzet? Ez azt tudatja velünk, hogy egy csapat a
rendes hadseregből a szentlászlói úton nyomúl előre Toroczkó felé,
ágyúkkal és lovassággal.

Manassé fölkaczagott.

– Ez a jeltűz azt jelenti, hogy ma délben egy vidám társaság ott ebédelt
a csodakútnál a nagy bükkfa alatt. A darázsok boszantották őket s ők
csóvát dugtak az odúba, a mitől a pudvás fa egyszerre lángot vetett
egész a koronáig.

– Manassé! Ha most hazudtál!

– Ismersz, hogy azt soha se teszem. A mit kimondok, az igaz. Ha nem
akarok igazat mondani, hallgatok. Az éjjel ott háltam Ciprianunál. Az
egész helységben egyetlen fegyveres csapat sincsen. Ellenben a magyar
sereg elhagyta Kolozsvárt s kivonult. Merre? azt nem tudom. De
megtörténhetik, hogy te, a ki segítséggel hiszesz találkozni, épen a
torkába futsz ellenfeleidnek, s azok bizony tűzre rakják a te
faágyúidat. A három Adorján után találkozni fogsz a negyedikkel:
Dáviddal, s a mit az hoz, annak a nevét ismered; az az «ultima ratio
regum», magyarul «ágyú».

A vezér meg volt döbbenve. Rejteni akarta azt a nyers ijesztő modora
alá.

– Ha most nem mondtál valót, Adorján, akkor olyan bizonyos, hogy
eljátszottad az életedet, minthogy most éjszaka van. Ha hazudtál,
haditervemet feltartóztattad vele, s akkor nincs Isten, a ki
megszabadítson.

– Minthogy pedig nem hazudtam, s mint hogy Isten mindenesetre van: tehát
ad tudtomra, hogy hová fekhetem le alunni? mert el vagyok fáradva.

– Zárjátok őt be a toronyba; parancsolá a vezér.

– Biz az jó lesz; legalább hajnalra majd felharangozlak benneteket;
szólt nevetve Manassé, a míg a harang alatt ágyat vetettek neki
szénából.

– Hanem azért a tizennyolcz tulok kinálása miatt számolni fogunk
egymással. Kiálta rá az ajtón keresztül a vezér, mikor azt bezárta rá a
nehéz reteszszel.

– Én csak tizenhatot mondtam! dörmögé vissza Manassé.

A vezér rögtön haditanácsot tartott.


XLVIII.

Áron bátya nem sokat időzött a Balyikavárban tovább. Abban az esetben,
ha Manassé vakmerő kisérlete rossz véget ér, az is ki lesz nyomozva,
hogy ő Áron bátyjával és Blankával együtt jött erre a vidékre, akkor
könnyen rájuk találnak s Áronnak több oka is volt egynél azokkal ott a
feje fölött nem kivánni semmi találkozást. Leszálltak ismét a patak
mentébe s annak a medrén átgázolva haladtak azon sziklaösvényig, a mely
a Porlik barlanghoz felvezet.

A titokteljes építészeknek egyik legszebb alkotása ez; kevesektől
ismerve, ritkán látogatva. Egy tündér számára épült szinház. Magas,
boltívre hajlott kapuja párkányáról piros levelű, piros gyümölcsű
sombozótok hajlanak alá, s buja iszalag futja be a két oldalát, pelyhes
magfüzéreit hosszú guirlandokban fonva keresztbe, függönyként a bejárat
fölött. S túl a virágfüzéreken csillámlik a párkányról lecsüggő
cseppkőzet ezüstdiszítménye. S a tág kapun keresztül a napvilág egész a
mélyéig besütt a tündér teremnek, csillárokká gyújtva a ragyogó
stalactitet.

De nem a tündérépítmény szépségén járt a látogatók gondolatja.

Egyszerre szólalt meg mind a kettő: egy szót mondtak ki mind a ketten.

– Ha most csak Manassé egyszerre elénk lépne a barlangból.

– Né te né! Mondá Áron. Egy dolgot mondánk ki mind a ketten: azt
tartjuk, hogy az olyan dolog bizton teljesülni szokott.

S aztán követelte magában a sorstól, hogy ha már az előjelt megadta, hát
tartsa is meg az igéretet: álljon a szavának, a hogy emberhez illő.

De bizony Manassé csak nem lépett eléjük a tündérteremből.

– Nézd! édes lelkecském, monda Áron, mintha zúzmarával volna behúzva az
egész terem. Látod, hogy amott közeledik egymáshoz két pillércsoport. Az
egyik felülről csügg alá, a másik alulról emelkedik, a felső növeli az
alsót is, meg magát is, míg egyszer összeérnek. Így építik itt a
karzatokat.

S a míg az élő kőszikla alkotását magyarázta, magában arra gondolt:
vajha ne egyedül jönne Manassé vissza! hanem a két bátyjától is kisérve!
– De hát szabad-e egyszerre olyan sokat követelni a sorstól! Nem
haragszik-e meg az a nagy úr, ha olyan sűrű kivánságokkal lépnek eléje?
Nem lehetne-e vele megalkudni? Kiegyezkedni? Ha csak Manassé térne is
vissza egymagában, akármilyen rossz hírt, ha gyászhírt hozna is magával.

– Nézd galambom, hogy közeledik egyik válív a másik után s közben
apróbb-nagyobb páholyocskák: tündérkék, földalatti lidérczek néző
helyei. Oda fenn meg egy galéria. Az a kakasülő, a paradicsom
aprószentek számára.

(Oh az a Manassé bizony már azóta idekerülhetett volna a Monasteriától!)

Blanka is úgy tett, mintha az érdekelné, a miről hozzá beszélnek.

Az öreget a szorultság nemcsak költővé tette, hanem zenészszé is.

– Hallgass csak, szivecském; itt orgona is van. Ez is kell egy
theatrumhoz. Nézd amott: egyik cső a másik mellé rakva, egyik hosszabb,
másik rövidebb. A szerint adnak hangot, ha megütik őket. Várj, majd én
fölmegyek hozzá. Mászni kell, te nem jöhetsz oda: síkos a szikla.
Eljátszom neked rajta egy szép nótát.

S szegény öreg fölkapaszkodott a cseppkőorgonához s a fejszéje fokával
össze-vissza kongatta a hangadó oszlopokat, s azt mondta, hogy ez nóta
volt.

Blankának nevetni kellett volna erre.

(Hajh, csak Manassé volna itten: majd könnyen állna nála a nevetség.)

– Hát itt a hátlapja ennek a barlangnak nem tökéletes olyan-e, mint egy
szinpadi előfüggöny? akár csak a kolozsvári theátrum kortináján, ott van
Apolló meg a múzsák, csak egy kis képzelet kell hozzá. Az embernek kedve
volna a lábával dörömbözni, hogy kezdjék el már a darabot, s azt hiszi,
hogy most mindjárt fölhúzzák a függönyt s kezdődik az előadás.

(És ha Manassé elő nem jön, ha délig, ha estig elő nem érkezik, mi fog
történni ezzel a szegény asszonynyal?)

– Az a Manassé gyerek bizonyosan bisonyosan valami zűrzavart csinált
megint! Ilyen a tapasztalatlan ifjú ember. A hosszabb útat választotta a
Muntyén keresztül, a helyett, hogy én rám hallgatott volna. Ott van ni!
Most itt vagyunk a Dárius király asztalánál, aztán «körül ültük semmi
sincs!»

Megerőltette magát, nevetett.

– S ha most innen a mélyből visszapillantunk a bejárat felé, nézd csak
bálványom, milyen fölséges tekintet ez! A nap épen most bukkanik ki az
átelleni sziklatorony mögül s a mint besüt a barlangba, ezek a fejünk
fölött csüggő fényes csapok, mintha az Isten csillárjai volnának, úgy
ragyognak, s a lehulló cseppekben hallgatjuk a másvilágiak melódiáját.

Blanka szivét e pillanatban úgy elfojtá az a névtelen fájdalom, hogy a
természetnek minden föld alatti és föld fölötti pompája nem létezett rá
nézve többé. Két kezét egymásra tette keblén, s ott a föld alatti
istenség oltára előtt, az önalkotott szent szobrok titokteljes
kathedráléjában, kitört ajkain a vigaszkereső ének:

  «Szivemet hozzád emelem!
  És benned bízom, Uram!»

Áron nem birt magán uralkodni többé. A mint e nőt így látta maga előtt,
a mint meghallá őt énekelni, lelkének vészhárító óhajtása szerint, csak
levágta magát arczczal a földre s elkezdett hangosan, hevesen zokogni, a
hogy csak egy erős szívű férfi sírni képes, a ki azt magáért nem szokta
tenni, de ime szerettei veszedelmét nem tudja tovább elviselni.

Azonban egyszerre a közepén félbeszakadt a zsolozsma. Áron Blanka által
a nevét hallotta háromszor kiáltani, oly hangon, mely megrettenté.

«Áron! Áron! Áron!»

Felemelte fejét a földről, térdre állva.

És a mit akkor látott, hasonlított ama jelenetekhez, a mikkel a
szent-irás hagyományai tele vannak: a miket a patriarchák istenihlett
pillanatokban szemeik elé tárulni láttak. A fényözönben, mely kivülről a
barlangba ömlött, három férfialak jelent meg, a napsugár aranyködétől
dicsfénynyel befátyolozva. Egymás kezét tarták. A középső volt a
legmagasabb a legdélczegebb. Olyan volt az, mint egy állomjelenet. –
Manassé és testvérei.

Áron felszökött helyéről, s mint a fiait feltaláló oroszlán, oly
embertelen ordítással rohant hozzájuk. Elébb a Jonathánt, azután a
Simont fülelte le. Nem volt elég, hogy megölelje őket, hogy
összecsókolja arczaikat: Kedvesem, szerelmesem, drágaságom! még földhöz
is csapta őket egymásután s hátaikat öklével jól megdömöczkölé: nesze
neked, te rusnya béka, te varas gyék! engemet így megkeseríteni. – Te
gyémántos báránykám.

S meg ölébe vette a lehurogatottat.

– Hát én senki se vagyok? mondá Manassé. Nekem nem jut belőle?

– Te pedig vagy a te bátyáidnak atyja, a ki előtt a testvéreid
meghajolnak, mint József előtt a buzakévék, és mi mindnyájan a tieid
vagyunk.

E szók alatt odaborult Áron Manassé lábaihoz és átölelte annak térdeit.

– Mert bizony, mondom néked! hogy csodatételek helye a tordai hasadék;
de a legnagyobb csodát te követted el benne, midőn bátyáidat ide hoztad.

E visszatarthatlan öröm egy messze bepillantást engedett Blankának
elvállalt sorsába. Elárulá előtte azt, hogy ez a találkozás több mint
vőfélyfogadás, több mint nászkiséret: hogy nagy oka volt szivének úgy
fájni, a midőn a zsolozsmában a kínzó sejtelem utat keresett magának.
Nagy oka volt a félbehagyott zsoltárt megvigasztalt szívvel befejezni –
ott azon a helyen állva, a hol elkezdé:

  «Mert szégyent nem vallanak,
    A kik hozzád esedeznek;
  Azok pironkodjanak,
    A kik hitetlenül élnek»

A négy testvér bámulva hallgatott és szemeit lehunyta, a hogy ima alatt
szokták a hivők.


XLIX.

Mindhárman lovon jöttek idáig. Manassé biztosítá Áron bátyját, hogy az
az út, a melyen ők jöttek a hegyhát felől, egészen jó: nem lesz szükség
ismét a patakmederbe leszállni és a malom felé kerülni.

– De nincs az útban valami «ugrató?» kérdezé Áron.

– Ne félj semmit. A lovaink jók és pazsuránk van.

Blankának még most sem magyarázták meg, hogy mi az a pazsura? Elég, ha
Áron értette.

Most azután volt nagy vigasság a Porlik tündér szinházában; a két
ujonérkezett testvér elmondá, mily nagy pompával várják a bórévi hidnál
Manassét és menyasszonyát az atyafiak? s segítettek az utitáskákat az
utolsó morzsáig kiüríteni; nem lesz már több szükség a «madárlátta»
kenyérre.

Dél felé lóra ültek mindannyian; Blankát a két vőfélye közrevette, ezt a
jogot nem engedték maguktól elvétetni s ők lovagoltak előre; Áron és
Manassé kissé hátramaradtak.

– Most mondd el hát, hogy mik történtek? szólt Áron bátya; mert én nekem
olyan ez, mintha álmodnám. Mózses csodatételei voltak a kezedben, Áron
ékesszólása volt a nyelveden, hogy rá tudtad bírni a Faraót, hogy
bocsássa szabadon a te nemzetségedet?

– Nem voltak biz én velem csodatételek, se ékesen szóló tehetség. A
botomat nem tudtam kigyóvá alakítani, sem a kezemet bélpoklossá;
próféták hatalmas nyelvén sem tudtam beszélni, hanem úgy jelentem meg
közöttük, s úgy beszéltem velük, mint hozzájuk hasonló ember. Nem
mutattam előttük se félelmet, se büszkeséget. Beültem közéjük s nem
rontottam el a mulatságukat. Kérdeztek s én mondtam nekik rá igazat.
Kértem tőlük a békességet s kináltam nekik érte megfelelő árt.

– Miféle árt? kérdé Áron bátya, ki roszat kezdett sejteni.

– Találd ki.

– Hogy fegyvereinket lerakjuk és átadjuk nekik?

– Annál értékesebbet.

– Hogy vasbányáinkat szolgálatjukra bocsátjuk és ellátjuk őket
kaszákkal, fegyverekkel, vaságyúkkal?

– Sokkal többet érőt annál.

Áron üstöke izzadni kezdett.

– Talán csak azt, hogy meghódolunk Puchner proklamacziójának, kitűzzük a
tornyunkba a sárga zászlót s aláirjuk a balázsfalvi határozatot?

– De már annál igazán nagyobbat.

– Ne kinozz hát, hanem mondd meg, hogy mit?

– Tizenhat tulkot, meg husz akó szilvaszeszt.

Áron kijött a csendes flegmájából.

– Hiszen volna csak hosszabb a karom, hogy hátba üthetnélek.

– Ők is azt tették, mikor először kimondtam az ajánlatot. Hanem aztán
rájöttek, hogy az igen alkalmas békeföltétel. Nem kell neki se
magyarázat, se tolmács, se szövegezés. Megérti minden ember. A hadsereg
belenyugszik.

– Hát azt a két lovat hogy szerezted az öcséim számára?

– Ott vettem. Olyan áron, a min angol paripákat vesznek, de fele saját
pénzük volt, a mit az éjjel tőlük nyertem.

– Kártyáztál az emoreusokkal! Istentelen!

– Reggelig bezárva tartottak s azon folyt a haditanács, hogy mit
csináljanak velem és testvéreimmel? Többen azt akarták, hogy jó lesz a
fejeinket elküldeni Toroczkóra nálunk nélkül, s aztán felszólítani a
várost, hogy vagy adja fel magát, vagy megrohanják s porrá égetik.

– S te hallottad ezt?

– Olyan helyen voltam, a hol minden szót kellett hallanom.

– Mondd a végét frissen, mert nem birok rágondolni.

– A vége az lett, hogy hajnalra ismét előhoztak s akkor tudtomra adták,
hogy elfogadják az általam ajánlott békét. Felhagynak Toroczkó
ostromlásával s hazavonulnak falvaikba s lesznek ezentúl is jó
szomszédok, mint hajdan.

– Megesküdtek rá?

– Az oltár előtt, a pópa olvasta fel az esküt.

– Égett két gyertya az oltárnál?

– Igen.

– Akkor jól van.

– Én pedig, mint családunk felhatalmazottja és képviselője, pecsétes
írást adtam magamról, hogy népemet az ő ellenük folytatandó harcztól
visszatartom.

– Ezért meg otthon lesz harczod.

– Otthon is győzni fogok. Ők nem törik meg a békét, s mi nem keressük a
harczot. A vezér, midőn átadta számunkra a pazsurákat s testvéreimet
elővezetteté, azt mondta: «Most bizton maradhattok felőlünk békében. Sem
én, sem társaim titeket és várostok népét bántani nem fogjuk. Az igért
kollacziót elfogadjuk, mint barátságos áldomást; nem mint vérdíjat. –
Hanem, hogy egyszer, valamikor egy közületek támadt renegát nem fog-e
tüzet és vasat vinni a várostokra? arról nem állunk jót.» Azzal kezet
szorítottunk, összecsókolóztunk s bizony mondom neked, hogy egész az
Aranyosig nem fogjuk őket útunkban találni többé.

– S ugyan mivel tudtad ennyire megvenni sziveiket? Hisz a tizenhat
tulok, meg a hordó pálinka csak áldomás volt.

– Egy igaz szóval. Elmondtam nekik a csodakút melletti égő fa
történetét. Ezt ők jeltűznek vették s ez a tévedés nekik nagy kudarczot
okozhatott volna.

– S hittek a szavadnak?

– Nem hittek. Kétkedtek benne. Ezt vitatták sokáig a haditanácsban. Egy
rész azt mondta, hogy nem kell hinni, előre kell nyomulni a hadi terv
szerint, mely az ő késlekedésük miatt teljesen meghiusulhat. Ezek
sürgették erősen rögtöni kivégeztetésemet.

– No. És mi jött segítségedre?

– Egy véletlen. Ne mondjuk azt. A gondviselés. Szív és akarat, mely érez
és cselekszik. A haditanács alatt érkezett meg Ciprianu izenetével egy
küldöncz, a ki szavaim valóságát bizonyítá.

– Ciprianutól? Akkor annak egész éjszaka kellett utazni.

– Uttalan erdőkön, hegyszakadékokon keresztül.

– Nem is tudom, hogy tehette azt meg ember?

– Asszony volt.

– Kicsoda?

– A ki eljött a Monasteriáig, bizonyságot tenni róla, hogy igaz volt, a
mit mondtam, hogy a jeltűz a véletlen műve csak. Ezzel szabadított ki
mindnyájunkat a halálveszélyből. Zenóbia volt az.

– Jaj, jaj, jajajaj! Oh jaj, jaj, szörnyű jaj! Kiálta föl csaknem éneklő
jajveszékeléssel Áron bátya. Micsoda nagy adósság ez már! Inkább jöttél
volna haza azzal a hírrel, hogy lekötötted az egész birtokunkat
harminczhárom perczentes adósságban a jebuzeusnak, mint hogy azt hallom
tőled, hogy három testvérem fejével tartozom Ciprianu leányának.

De már erre a nagy jajgatásra mégis figyelmes lett Blanka, megállította
a lovát, s bevárta, míg a testvérek odaérnek.

– Min pereltek egymás között? kérdé Manassétól bámuló tekintettel.

(«No most hadd látom, hogy tudsz igazat nem mondani s mégsem hazudni?»
dörmögé Áron.)

Pedig lehetett neki.

– A fölött nem egyezhetünk ki Áron bátyámmal, hogy kiket híjunk meg a
menyegzői lakománkra? Ő egészen csak a családban akarja azt megtartatni,
én pedig szeretném rá meghívni minden jó ismerősünket. Hát te, angyalom,
mit szólsz hozzá?

Blanka szeliden viszonzá:

– Nekem senkim sincs a kerek világon, a kit lakadalmunkra meghivjak.
Igen boldog leszek, ha a ti családotok minden tagja ott lesz arra a
napra. Tehát Dávid is. Őt is hivjátok akkorra haza.

– Ott lesz, édes mézem! dörmögé Áron.

– De mégis! Szólt Blanka. Van egy ismerősöm, egy jó barátnőm, a kit
azóta szereztem, hogy Erdélyben járok, a kinek, ha ott lehetne, nagyon
örülnék. Ez Zenóbia, Ciprianu leánya.

Áron bátya majd lefordult a lováról erre a szóra.

– A mit pedig asszony kiván, az parancsolat; szólt oda nevetve Manassé.

Azzal Blanka egy csókot vetve ujjai hegyével Manassénak, előre lovagolt
ismét.

Áron bátya pedig Manassé háta mögött maradt, s onnan dohogott feddő
haraggal rá:

– No már sok furfangos emberrel találkoztam ezen a pulykanyomos világon,
de se örményben, se zsidóban, se czinczárban, se székelyben oly
körmönfont félkéz kalmárral, mint te vagy, még össze nem kerültem.

Manassé nevetve vágtatott Blanka után, s a hegytetőre fölérve, a
gyönyörű panoráma részleteit magyarázta neki.

Útjuk kioltott őrtüzek szénmaradványai közt vezetett el. Tábornak nyoma
sem volt már előttük.

Alkonyatra elérték az aranyosparti hidat, s azontúl van már az édes
otthon. A sokszor megálmodott kis holdsziget: Toroczkó.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az Aranyos melletti utat az ezután következő években vágták
a sziklaoldalba, míg másrészt az Enyed felé vezetőt egy vízár elseperte.

                                                                   J. M.]

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


14 |nagy politikaí |nagy politikai

24 |Ajult védelem |Ájult védelem

76 |On is eljön |Ön is eljön

81 |volt az. vontatott |volt az: vontatott

90 |fogva tarják |fogva tartják

138 |Ossze is zúzta |Össze is zúzta

142 |On a házassági |Ön a házassági

149 |itélet ís |itélet is

151 |gyűlölet az élet iránt» |«gyűlölet az élet iránt»

155 |a néptömegtól |a néptömegtől

181 |On képes volna |Ön képes volna

212 |tíszta szívből |tiszta szívből

214 |romagnaí kecskepásztorral |romagnai kecskepásztorral

215 |«A kürtőn keresztül szöktek meg! |«A kürtőn keresztül szöktek meg!»

215 |«Merre menekültek? |«Merre menekültek?»

217 |kocsival járhassson |kocsival járhasson

243 |On mellett |Ön mellett

250 |a hold zöld a világ |a hol zöld a világ

252 |én teszem azt. |én teszem azt.»

293 |a ház tornáczáráról |a ház tornáczáról

337 |Es benned bízom |És benned bízom

338 |kínos érzes |kínos érzés

350 |Es benned bízom |És benned bízom]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy az Isten (1. rész)" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.