Title: Két mosoly
Author: Karinthy, Frigyes
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Két mosoly" ***


available by the Google Books Library Project



KÉT MOSOLY

IRTA

KARINTHY FRIGYES

1922

Copyright by Pegazus Könyvkiadó, 1922.

W. Hamburger, Wien



Két mosoly.

(Strindberg „Julia kisasszony“-a előtt felolvastam a Madách-szinházban.)

Egy nőt fogunk itt látni a szinpadon, abból a műhelyből, mely a
tizenkilencedik század második felének irányát adta meg egy bizonyos
szemléleti módban, amit népszerűen nőgyűlöletnek, a nő tagadásának
szoktuk nevezni. És engem, amikor felhasználom az alkalmat, hogy
Strindberg egyik leghatásosabb és legmélyebb drámájának, a rövid egy
felvonásban lezajló „Julia kisasszony“-nak előadásával kapcsolatban pár
szóval elmondjam érzésemet és hitemet erről a szemléletről; ünnepélyes
és komoly érzés fog el, olyanféle, mint mikor valaki elhagyja ősi hitét
s nyiltan tesz vallást arról, hogy új istent akar imádni, ünnepélyes és
komoly pillanat és egyben lázadó is, mert vallásom ujjászületését éppen
a régi komor templomban hirdetem ki, a főpap és az egybegyűlt hivők
jelenlétében, hangosan felemelve tiltakozó szavam, épen mikor hozzá
akarnának már fogni a szertartáshoz.

Egy nőt fogtok itt látni – úgy állitják elétek, mint egy nőt – de én azt
mondom nektek: egy nő ez és semmi egyéb. És mit jelent az, hogy ti
ismeritek azt a nőt, találkoztatok vele, ráismertek, mikor a mester
lerajzolja nektek? Higyjétek el, én is ismerem ezt az arcot; találkoztam
vele, szóltam hozzá és szorongva vártam a választ, ama szörnyű napokban,
mikor úgy hittem, el kell pusztulnom nyomorultan, ha nem nyúl ki felém a
sötétből egy jó és meleg kéz, hogy megsimitsa a homlokom. Ismertem őt,
álltam vele a tó süket partján, beszéltem vele szobákban és erkélyeken –
sétáltunk padok és emberek és házak között – ültünk holdfényben és
napsugárban. Beszéltem hozzá, boldogan, hogy őszinte lehetek, mert nincs
szándékom és tervem, határtalan örömmel dicsértem szépségét, remegtem a
felindulástól és örömtől, szilaj vidámság fogott el, hogy hozzak, adjak
valamit – megcsókoltam ruhája szegélyeit, elhagytam magam, vártam, hogy
most majd rendelkezik velem, felhasználja valamire, a maga örömére, ezt
a nagy indulatot ami bennem van, – valami feladatot ád, hősi és
nagyszerű feladatot – ő, igen, a nő egy nő, istenem, remegve és ámulva
érzem – a legcsodálatosabb és legidegenebb dolog a világon és jaj, – a
legritkább – csodálatos hangszer, mindent eljátszik – csodálatos tükör,
mindent megmutat – és mégis, nem ismerem a tulajdon hangját a
hangszernek és a tükör arcát nem ismerem.

De mit mutatott a hangszer és mit játszott a tükör? Néhány üres,
értelmetlen szava a gonosz banalitásnak és önzésnek – apró hiúság,
maniákus, makacs visszatérés jelentéktelen és bántó semmiségekhez,
gonosz, gyanakvó mozdulatok, mindig készenlétben, hogy ellenálljanak; ha
nincs érdekelve a kapzsi és mohó érzékiség – mindig készen, hogy
odavessék őt egy izmos lovászlegény, vagy egy gazdag kereskedő lábai
elé, ha bestiális örömöket, vagy cifra életet kinál. És az arcon valami
nyugtalanitó, kihivó mosoly – bántó, ostoba és önhitt mosolya a
megvetésnek és tagadásnak.

Ó igen, láttam ezt az arcot én is, sokáig láttam és néztem – és jól
tudtam, hogy ismerem. Strindberg, Shaw, Wedekind, Weininger, Ibsen és az
elmult század minden divatos pszikológusai rajzolták meg elégszer.
Mindezek a vonások voltak azok, amikből a nő arcát összeállitották és
meghatározták a század nagy tanulságát, hogy a nő valami veszedelmes,
romboló erő, alacsonyabb dolog mint a férfi, épen azért tör a férfi
vesztére – gonosz dolog, démoni hatalom. És hogy ez az igazi nő, aki
felé végzetesen vonzódunk, ez a fajta. Rendben vagyunk, mondhattam volna
magamnak, ha dogmatikus vagyok – mikor tehát megismertem a szenvedést és
a rosszat a szerelemben, ami lényegesen más volt, mint az én tiszta
indulatom, ott a nagy tó partján – akkor a nőt ismertem meg, az igazi
nőt, ama romboló és veszedelmes erőt, amitől annyit óvtak kedvenc
szerzőim. Gyerünk, fussunk előle, felejtsük el, vagy lőjjük főbe
magunkat. Harmadik eset nincsen.

És én mégsem mentem el: megálltam és megnéztem közelebbről ezt az arcot.
És akkor csodálkozva jöttem rá, hogy minden, amit én ebben az arcban
nőiesnek láttam és bámultam: egy feltevés volt: az, hogy vonzalmam
megriasztja, fél tőle, hogy érzi rettentő erejét és súlyát, magában és
bennem. De meg kellett tudnom, hogy e nőnek egyszerűen közönyös a
szerelem, nem tud róla, nem is hiszi el, nem foglalkozik vele, valami
realitásnak tekinti, mint amilyen általában lenni szokott az emberek
között, ha érdekek jelentkeznek – üzlet, vásár, érzések tőzsdéje, ahol
mindennek akkora ára van, mint amekkorra szüksége van rá a vevőnek. Ez a
nő készpénznek vette a szavaimat és hasonlataimat: – ha azt mondtam,
hogy szép, arra gondolt, hogy mások is annak látják – és ha azt mondtam,
te drága – arra gondolt, hogy bizony nem is adja magát olcsón. Valóban,
ismerem ezt az arcot és ezt a vonást – de ó Strindberg és ó Weininger,
ti nagyon tévedtek – ez a vonás egyáltalában nem nőies –, hiszen ezt a
vonást én magamról ismerem, magamról, aki mindannek ellentéte, ami nő.
Ezt a nőt nem izgatja fel és nem kábitja el a szerelem, mert ennek nem
az kell, hogy őt szeressék – hanem az, hogy ő akarjon valamit – éppen
úgy, mint egy férfinak.

Ez a nő férfias. És férfiasak voltak mindazok a nők, a tizenkilencedik
század nőtipusa, akiknek tanulmányozása a nőgyűlölő szemléletet
rászabaditotta erre a világra. A férfi sorsa ez esetben egyáltalában nem
tragikus, legfeljebb annyira, amennyire egy tévedés felismerése lehet. A
vágynak és szerelemnek és izgalomnak az a láthatatlan lángolása, amivel
körülvettük, nem azért nem gyujtotta fel és nemesitette meg, mert mi nem
voltunk eléggé férfiak – hanem mert ez a nő immunis ezzel a lángolással
szemben. Ez a nő nem szerelmes önmagába, mint mi ő belé – ez csak hiú,
mint a férfiak – ez tehát egyszerűen lenézi azokat, akik szerelmesek
belé és szerelmes mindenkibe, aki őt nem szereti.

Egészen másképpen fest igy a romboló Démon, akit a nőgyűlölet
azonositani akart az egész nemmel. Alacsony, értéktelen tipussá
zsugorodik össze a szép bestia, vagy a női vámpir borzongató alakja, aki
miatt minden félórában egy evőkanál puskaport nyelnek le a férfiak –
akit csak akkor lehet megkapni, ha előbb felakasztotta magát az ember és
a falnak ment és kiokádta a tüdejét. Nézzünk bátran a szemébe és értsük
meg végre a rejtelmes, baljós mosolyt, amelynek titkát izzó elmék és
lángoló szivek próbálták megfejteni, hogy kifáradva és elkeseredve az
eredménytelen erőlködéstől, átkot szórjanak rá végre és óvják tőle a
világot, mint Lucifertől, a jónak és nemesnek tagadásától. Nem tagadás
van ebben a mosolyban – csak hülye megnemértés, elbizakodott szemtelen
cinizmusa a butaságnak, nem a lelket és értelmet nézi le és veti meg,
csak azt, aki hisz benne. Nézzük csak meg jól ezt az idióta mosolyt – a
nőbe oltott férfi korcsszülött mosolya ez, együgyü, hitetlen mosolya a
bolondnak, aki önmagát üresnek érzi, szeretne valaki más lenni és fél
mindentől, ami ürességének tudatára ébreszthetné. Nevetni nem tud, mert
öröm nincs a szivében – kineveti hát a világot. Nem tud felelni, tehát
lenéz minden kérdezőt. Örül minden bajnak és szenvedésnek amit okoz,
mert nyomorult, örömtelen énjéről csak igy szerezhet tudomást. Ha szép –
szépsége üres mint a halottaké, bitorolt szépség, álarc – ha rút,
rútsága fenyegető és rosszakaratú. Alapos oka van rá, hogy mélyen
lenézze azt, aki őt szereti – hiszen csak ő tudja, milyen értéktelen
dolgot szeret a boldogtalan. És alapos oka van rá, hogy halálra kinozza
azt, akit ő kiván – hiszen csak ő tudja, mit jelent, őt elfogadni. Ez az
egyetlen rokonszenves vonás benne, ez az objektivitás az önmaga
haszontalanságának ez a tudata. Egyébként szeret titokzatos lenni –
folyton hazudik, de nem azért, hogy szépitse a rút valóságot, mint ahogy
a költő hazudik – hanem, hogy elhitessen valamit, ami nincs. Legjobban a
halál érdekli, mint a legfőbb adu, a legnagyobb kár, amit okozni lehet.
Szivesen öli meg magát is, ha biztos benne, hogy fájdalmat okoz vele –
ravatalról ábrándozik, ahol komoran és kajánul fekszik majd és nem kell
részvétet éreznie senki iránt, aki siratja.

Valóban ő ez – a kép tökéletes, ráismerek. De minő kétségbeesett
öngyilkos dühe volt az a pesszimizmusnak, az élet és öröm tagadásának,
mely ezt az arcot úgy állitotta elénk, mint pszihe-képét a Nőnek,
reprezántánsát annak a nemnek, mely a nevető örömnek és kéjnek és
ragyogó nyugalomnak egyetlen lehetőségét jelenti e Földön? Ezt, aki nem
is tükör, és nem is hangszer – ezt az önmaga árnyékát kereső boldogtalan
félembert – ezt a rossz boltosát önmagának, aki még eladni se tudja
magát – ezt a férfiutánzó nemtelent, ezt az élményelhajtó unalmas nemi
strébert, ezt a tehetségtelen dilettánsát annak a csodának, amit életnek
nevezünk? Nem, nem, barátaim, édes emberek, férfiak és nők, hagyjátok
őt, hadd keringjenek körülötte tovább a téboly és szenvedély lihegő
megszállottjai, szuszogó kalmárok, Figarót-olvasó kisdiákok, kamatra
dolgozó ügynökei az életértékeknek – éretlenek és túlérettek, hadd
boncolják tovább a rejtélyt, aminek megoldása ott van bármelyik
tankönyvében az elmegyöngeségnek, legyenek boldogok vele, fetrengjenek
előtte és vele, haljanak meg együtt, az egymásra is méltatlanok, akik
nem tudnak élni egymás nélkül. Mi láttuk őt, a Démont, vészesen lobogó
szemekkel, láttuk őt, aki csak gyűlölve szeret, akit gyűlölve szerettünk
– láttuk őt ennek a gyalázatos századnak nő-ideálját – láttuk
örökkévaló, fölényes, gúnyos tekintetét, hülye mosolyát a magtalan,
meddő Hitetlenségnek, mely világ kezdete óta ott lebeg minden szépség
fölött, hogy kiröhögje, hogy hideg vizzel öntse nyakon a fakadó rügyét,
a Hozzánemértő Gyűlölet se vidám, se szomorú, kontár mosolyát.

  „Emléke bennem rég nem él
  Emlékem tőle nincs egyetlen
  Se kép, se hajfűrt, sem levél:
  Gyűlöltük egymást mindaketten.

  Én büszke voltam és kevély
  Ő lángoló volt és kegyetlen –
  Igy szeret a hűtlen személy
  S én, boldogtalan, igy szerettem.

  És végre annyi könny után
  Boldogság, csóközön után
  Egymást el tudtuk hagyni végül,

  Mint két ellen, ha kimerűlt
  S kiket a Gyűlölet se fűt –
  S kiejti a fegyvert kezébül!“

De hát mi ez a rossz álom – mi ez a lidércnyomás, melyben gonosz fények
riognak, hisztériás, beteg nyalábok a sárga korongról? Hiszen mindez a
fonákja csak valaminek – kusza szálak, értelmetlen zűrzavar. Ennek a
mintának eleje is van – ez a sok _nincs_ csak tagadása lehetne
valaminek, _a mi van_ – egy harsogó _igen_ hangzott ott el valahol,
amire e sok nyávogó és irigy és komisz _nem_ és _nem_ és _nem_ válaszolt
a pesszimista drámák mélységeiből. Ó igen, ez a kegyetlen és gyilkos
Semmi, a nőben csak hiánya Valaminek –, amiről tudunk ez a fekete folt
lelkünkön árnyéka csak _valakinek_, akit elfeledtünk – ez a fojtogató
füstje a fájdalomnak, mely torkunkba szorult, szomorú uszálya csak ama
hatalmas Tűznek, amiről jól tudjuk, hogy lángolt és melegitett. És ezt
az Igent, és ezt a Valamit és Valakit és ezt az örökkévaló Tüzet mégis
csak úgy hivják, hogy Asszony – ó igen, elég volt a gonosz álomból.
Emlékezzünk rá, ebben a kicsiny szinházban, mely annak a férfinak
nevéről van elnevezve, ki a férfi reménytelen küzdelmének époszát azért
irta csak meg, hogy reményt és hitet fakasszon, kit végzet és nő
százszor elárult és százszor cserbenhagyott, valóságban és képzeletben,
multban és jelenben s még a jövőben is – és aki a tizenegyedik szin
vigasztalan mélységéből mégis kiemeli őt, hatalmas tenyerén, arcát a
fény felé forditva, hogy mindenek lássák és hallják diadalmas szavát:

  Mit állsz tátongó mélység lábaimnál?
  Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt?
  A por hull csak belé, a föld szülötte
  Én glóriával átallépem azt.

S kiáltó szavára tompán, messziről dübörög a válasz, a germán hegyeken
keresztül:

Das ewig weibliche zieht uns hinan…

És kinyilnak csukott, asszonyi szemek és halk, édes nevetés bugyborékol
nyomában – elhallgat véres, démoni kacaja az ostoba hisztériának. Ó
igen, te vagy az, Éva, rádismerek – te voltál, aki lugast vásároltál
nekem: hová rejtetted magad, miért tűrted, hogy elgyötörjön és
megkinozzon ez a némber itt, aki magáravette ruhádat, hogy megtévesszen?
Hogy volnál ellenség és ártalom és veszedelem, én édesem, szeliden
tündöklő fény, jóság, öröm, boldog pirulás, te kedves? Emeld föl arcod,
és mutasd meg nekik az igazi mosolyt – remegő és könnyekben fürdő
mosolyát az örömnek –, remegő és elfehérülő száját a termékeny
szépségnek, mely önnön tudatára ébredt, mikor megtermékenyitett minket
bátorsággal és ujjongó kedvvel. Édes és jó tűz, melynél többet ér
megégni, mint meg nem ismerni téged – üdvös méreg, melytől többet ér
elpusztulni, mint meg nem izlelni. Nem harcolsz és nem verekszel és nem
taktikázol te a férfi ellen – nem nézel gyanakvóan és kutatóan és
harcrakészen reá, – és nem nézel gőggel se és gúnyos megvetéssel és
kutyaalázattal se nézel – tágranyilt szemed ámúlva, elcsodálkozva,
boldogan és nevetőn mered belé az ő tágranyilt, sóvárgó tekintetébe.
Ime, szivembe és agyamba futott a vér, rád gondolva, aki pedig nem
hörögsz és fuldokolsz a gyönyörben, és nem karmolsz és harapsz, nem
téped a zsebkendőt és nem szivod a vért, mint az a másik – rád, akinek
mosolygó nyugalma és békéje izgalmasabb és csodálatosabb és bóditóbb,
mint ama másik tomboló dühe – rád gondolok és élni akarok érted és oda
akarok adni neked mindent, amit lehet, élni, hogy lássalak és örüljek
neked és szeresselek szüntelenül, életem egész gazdag, szines, ragyogó
tartalmát odaadjam – őneki legfeljebb az üres életemet adom, őérte
legfeljebb meghalok, utolsó pillanatomban is ásitva és nyújtózkodva a
penészes unalomtól.

Ó, nem ábrándithattok ki, komor főpapjai a nőmegvetésnek, minket e
hitünkből – jöhettek, Julia, és ti többiek – nincs az a nő többé, aki
minket kiábrándithat a nőből – mi mégis csak szeretjük és imádjuk és
csodáljuk a nőt, aki nem pokol és izzó ártalom és mégis a legnagyobb tűz
e világon – a nőt, aki mosolyog és borzong, mikor róla beszélnek – aki,
ó jól tudom, rossznak, ha kell, százszor, rosszabb tud lenni a férfinál
– de jónak, ha lehet, ezerszer jobb és különb és mámorosabb – ő, mert mi
ismertük a nőt, aki lángolt, mert lángoltunk, aki szeretett, mert
szerettük, aki szépnek látott, mert szépnek láttuk – az igazi nőt,
akitől gyermekünk van.



A rémület.

Kezdetben volt a köd és a káosz a térben és az Ur aludt e ködben.
Egyszer pedig felébredt és nyujtózkodva ásitott és hangosan kiáltott
„Aoi-á!“, már mint ahogy az ébredő, meg álmos lélek kiált, mikor ásitva,
de jókedvüen magához tér.

A köd pedig idegesen összerándult és megijedt ettől a hangtól, és az Úr,
mulattatva e gyermekes ijedtség felett, tréfásan elkiáltotta magát:
„mu-ú“, mint ahogy a csacsi gyereket ijesztgeti az ember.

A köd pedig rettenetesen megrémült és reszketni kezdett egész testében,
mint a tó, melybe kavicsot dobtak. A ködben gyürük és gombócok
keletkeztek e reszketéstől, csomókba folyt össze némelyütt, golyók
lettek, melyek reszketve a rémülettől, forogtak és keringtek egymás
körül.

A forgástól kitüzesedett egy nagy, reszkető golyó, tovább rengett és
reszketett, puffogott és bugyborékolt és egy nagy bugyborékolásnál
kiköpte magából a Földet.

A Föld pedig, ijedt, dobogó, tüzes sziv, keringeni kezdett a nagy golyó,
a Nap körül, keringeni kezdett, s belsejében a forró folyadék, a Föld
vére, tovább reszketett és rengett az eredendő, nagy Rémülettől.

Nem is marad sima és szép teke, mint a nyugalmas, önérzetes
billiárdgolyók, s a diplomaták kerek és kopasz koponyája, – a belső
reszketés tüzeket és izzó folyadékot puffogtatott ki a reszketéstől
megrepedt kérgen, rengett és zakatolt a Föld, hegyek és völgyek
gyürődtek, gyüremlettek és a lecsapódott viz remegve, hullámokba
verődve, szaladgált a völgyek mélyedése közt.

S az egyik folyó, még melegen és bugyborékolva a rengéstől és
reszketéstől, egy napon kilökte magából az embert, a reszkető Rémület
fiát.

Dobogva és remegve indult meg utjára az ember, sokasodott és szaporodott
a Földön, mely lassankint megnyugodott és elpihent és megkeményedett,
arcán viselve fiatal éveinek, rémült kicsapongó életének ráncait és
redőit: a hegyláncokat.

Az eredendő rémület azonban ott reszketett tovább a Föld fiában, az
emberben – házakat és városokat épitett, hogy elrejtse bennük vonagló,
ijedt, reszkető szivét a külső világ és embertársa elől.

De még mindig oly nagy volt a rémület az emberben, hogy nem bizott meg a
falakban, mellyel körülvette magát, – attól remegett, hogy reszkető
rémületében a másik ember lerontja majd ezt a falat és megöli őt, hogy
ne kelljen tovább félnie tőle.

Rettenetes fegyvereket talált ki tehát, borzalmas szereket és anyagokat,
melyek ha felrobbannak, oly szörnyü rengést és robbanást idéznek elő,
mely tulrengi, tulreszketi a másik ember remegését s az nem tudja
elpusztitani őt rémületében.

S kitört a háboru, s ijesztő pukkanással robbant fel a lőpor, a Föld
teste hosszan rengett és remegett utána. Emberek táncoltak a felvert
léghullámokon, aztán visszaestek a Földre.

Ezek közt volt az én Demeter barátom, három év előtt a kávéházban ültünk
együtt; – és most itt ülünk megint, itt ül mellettem a rugós pamlagon.
Őrmesteri rangja van és vitézségi érme, de már nem katona,
kiszuperálták, idegsokk miatt. Egy gránát felvetette és azóta
ritmikusan, egyenletesen és szabályosan reng és remeg az egész teste.
Itt ül mellettem, beszél hozzám s én a papir fölé hajolok. Az arcát nem
látom, de érzem őt, – a ritmikus reszketést átadja teste a pamlagnak, s
a pamlag reszketteti és rengeti az én egész testemet; a májam és vesém
reszketni kezd – és reszketni kezd a szivem s a szivemtől agyam is
reszketni kezd s megrezzen kezemben a toll – megrezzen és futni kezd a
papiron.

És tollam, e ritka szeizmográf, most távoli, távoli földrengést jelez az
Időben, – a Föld keletkezésén, az Ember születésén, a háborun, a gránát
robbanásán, barátom reszketésén keresztül megérzi a rémület reszketését,
melyet az Úr tréfás hangja riasztott fel a nyugodt és békés káoszból.



Unalom.

Vasárnap délután talákoztunk.

Talán a feketémbe volt elvegyitve a méreg, vagy a cigarettámba. Elszivom
a cigarettát és az utcára mék. És akkor érzem, hogy kuszik fel a
koponyámba. Ki ismeri közületek?

Valami nagy csodálkozással kezdődik. Eszembe jut, hogy délelőtt hangosan
énekeltem, aztán felindultam, sirtam egy levélen, a szeretőmre
gondoltam, nagy, mérges pisztollyal főbe akartam lőni magam, de ugy,
hogy durrogjon, villámlás, mennydörgés, zuhanás. Nirvána, fekete
szárnyak suhogása, csöndes temető, holdfény, bosszu, halál. Keresztbe
egy fekete angyal. Miszticizmus, Ding an sich, feltámadás. Végtelenség.

Mi volt ez délelőtt? Egy szót se értek az egészből. Hiszen az egészből
egy szó se igaz. Sok ember jár, jönnek-mennek. Vasárnap délután kibujnak
a lukakból a munka roszszagu sajt-kukacai és ugy tesznek, mintha nekik
is szabadna élni, sőt csakis nekik. Kimennek hintázni a Városligetbe.
Hangosan beszélnek, mit is itt vagyunk, mondják sőt csakis mi vagyunk
itt. Nem értem, nem értem, nem értem az egészet. Nem értem mit
csinálnak. Szeretném megkérdezni valakitől, hogy miért van ez a
tolongás. Ez az ember, aki most szembe jön, miért nem megy ellenkező
irányba, hát nem mindegy? Nekem egészen mindegy. És miért állnak egymás
mellett a házak olyan fontosan: a villamosok is milyen fontoskodva,
milyen hangosan csilingelnek. Mindenki olyan biztosan siet, jön-megy –
mintha valamire készülnének itt. Mire készülnek itt, kérem szépen? Én
nagyon jól tudom, hogy semmire se készülnek, hiszen ezt már évek óta
látom igy és semmi nem jött ki belőle. Dehát mi a fontos akkor?

Az embernek fontos a keze meg a lába, meg a feje. Az igaz, már az
elemibe tanultam, hogy a kéz kell, hogy az ember dolgozzon vele, a szem
is kell, hogy az ember lásson vele, a száj is, hogy egyék vele. Az egyes
részeknek tehát van célja. De mi célja van az egész embernek? Az egész
embernek semmi célja nincs. De igen, aszongya, mert az egész ember a
társadalomért van, igaz, persze. De mi célja van az egész társadalomnak.
Hja ugy.

Mégis furcsa, hiszen délelőtt értettem. Igen, igen, már emlékszem.
Délelőtt azt mondtam: Végtelenség. Semmi. Tudom, tudom, nagyon messze,
annál is messzebb. Jó, hiszen elhiszem és értem, de jelent ez valamit
nekem? Délelőtt jelentett, mert izgatott és érdekelt. Ha nem érdekelt
volna ez, elaludtam volna. Ezek is elaludnának, ha rájönnének, hogy
semmi célja ennek a sürgés-forgásnak. Ők azonban azt felelik: de bizony,
azért nem alszunk el, kimegyünk a Városligetbe szórakozni, hintázni,
célbalőni, nem unjuk el magunk!

Hm. Hát én mit csinálok olyankor, mikor nem unom magam igy? Homályosan,
ködön keresztül emlékszem. Igen, igen, könyvek, eszmék, sirok, nevetek,
felindulok, a szeretőmre gondolok, megakarok halni, de dörgő felhők közt
zuhanni mélységekbe – és azt mondom: Végtelenség. Ugy, persze. Hát én
igy szoktam szórakozni, azért nem untam magam eddig.

Nekem hát ez ugyanaz, mint nekik a hinta, meg a célbalövés. De hát hogy
is van csak akkor a világ? Lássuk csak.

Kezdetben volt az unalom. És mondá az Úr: legyen szórakozás, mert igy
elalszom. És gondolt magának kis golyókat és lökdöste őket jobbra-balra.
Hat napig igy szórakozott az Úr. Hatodik nap délután nagyon ásitott,
majdnem elaludt megint. És gyorsan gondolt magának embert.

Az ember nagyon ásitott és majdnem elaludt. Gondolt magának istent és
hintázott rajta, célbalőtt vele, hatezer évig a Városligetben. Én is
köztük voltam és eluntam magam. Gondoltam magamnak Igazságot, Életet és
Halált, csakhogy el ne aludjak. Nem emlékszel? Délelőtt sirtam és
fejemet a padlóhoz vertem.

De hát ez mind csak játék volt, mert hiszen nem lehetett komoly dolog,
elmult. Az abszolut, az egyetlen igaz állapot az unalom. Borzasztó.

Borzasztó. Ezen se tudok felindulni. Mindez nagyon szép és nagyon
előkelő: az egész élet tehát küzdelem az unalom ellen. Jó, jó, nagyon
szép. Dehogy magyarázom el ezt nekik? Meglehetni irni egy nagy
filozófiai munkába, vagy verset lehet irni róla. Visszafordulok a
József-köruton és eszembe jut egy barátomnak egy verse, ahol trombitának
nevezi magát.

De hiszen ez nem igaz, az ember nem trombita. És nekem ez a vers
tetszett? Persze szórakoztatott, hogy az ember trombita.

Nem, nem, ez elviselhetetlen. Milyen hangosan beszél mindenki. Átmegyek
a másik oldalra. Nem érdekel, nem érdekel. Mit tegyek. Egészen bizonyos
vagyok benne, hogy mind szamarak, mert hiszen világos csak olyan agyvelő
lehet, amelyikbe semmi sincs beleirva. Akkor hát mit néz engem az az ur
odaát? Nini, idejön, ismerős.

Hogy, hogy vagyok. Köszönöm, jól. Tegnap elvesztettem a vagyonomat.
Köszönöm, nagyon jól. Jól, jól, jól. Tramtadaram. Parancsolja, hogy még
egy párszor elmondjam? Elmondhatom. Hogy egy kicsit ideges vagyok?
Dehogy vagyok ideges. Ön azt kérdezte, hogy vagyok, ez tehát nyilván
érdekli önt. Nézze kérem azt a házat. Látja, ott a negyedik emeleten egy
szenvedélyes természetü úr most harapja le a szeretőm bal fülét,
szerelmi elvakultságban. Köszönöm, nagyon jól vagyok, azt hiszem, el fog
rohadni a lábam, egy nagy daganat van rajta. Pardon, ön azt kérdezte,
hogy vagyok. Hát most hallgassa végig, ha érdekli. Látja, engem nem
érdekelt, de Önnek nyilván fontos. Tehát tudja meg, hogy a hasam is fáj,
most veszem észre. Óhajt még valamit tudni rólam, vagy már talált valami
más szórakozást? Alászolgája.

Elviselhetetlen. Mért mosolygott ez az ember. Hiszen egészen bizonyos,
hogy semmi célja nincs az arcának.

A szeretőm levelet irt. Kérem, fontolja meg, azt irta. Mit fontoljak
meg? Kérem, nagyon szivesen megfontolom, ha tetszik. Mit tegyek.

Az az ember, az az ember, mit akar az az ember. Az is felém tart és
mosolyog. Persze, ismerem. Átmegyek, borzasztó, hiszen ez is megszólit.

Hiába, az ember jön felém. Olyan léptekkel, mint valaki, akinek igen
fontos elintézni valói vannak. Rámnéz, köszön, megfordul, mosolyog,
megáll. Én is megállok, összenézünk.

Mi tetszik? Hogy mit csinálok? Azért állitott meg kérem? Hát kérem,
tessék mondani, mi tetszik? Kérem, ön megállitott engem, hát tessék
megmondani, van valami mondanivalója? Mit néz kérem? Ön megállitott,
beszéljen, miért állitott meg?

Ráorditok:

– Mi tetszik? Miért állitott meg?

Néz és vigyorog. Csak ugy, mondja. Hát nincs semmi mondanivalója? Csak
ugy! Csak ugy megállitott és nem is tudja miért?

Pofonverem, hogy elesik. Rátaposok, kitaposom a belét, széttaposom a
flaszteren, mint egy rohadt barackot, csak egy folt marad belőle.

És most mi lesz? Jöhet még ami érdekel? Igen, emlékszem. Ezt ugy szoktam
mondani: a Halál – és borzongó érdeklődés fog el olyankor. De hiszen nem
is igaz, a Halál se igaz. Ezt is csak kitaláltam az unalom ellen: csörgő
játékszer és mindenféle pántlikát akasztottam rá, ilyen felirásokkal:
Megsemmisülés, Nyugalom, Végtelenség, Öröklét. Csak ezeket a szavakat
nem használtam: Semmi és Unalom. Különben pedig mit jelent az, hogy
Magyar Leszámitoló és Pénzváltó Bank? Ez éppen annyit jelent, mint a
Végtelenség.

Egy morgue-kocsi jön szembe, fekete mázas, otromba hajó. Kocsis, hé –
álljon meg, fáradt vagyok; – játékszerem, az Eszme, kiesett kezemből.
Kinyitom hátul az ajtót: – hüs levegő csap meg. Bemászom a felső
rekeszbe. Két hullát szétütök, helyet csinálok magamnak, nagyot, hosszut
ásitok, behunyom a szemem és akkorát nyujtózkodom, hogy a csontjaim
beleropognak. Mehet.



A jelen pillanata.

A villamos kocsijára vártam: előttem sinek kereszteződtek, esett és
fénylett az uttest, a tulsó oldalon emberek siettek.

És ekkor döbbentett meg a gondolat, mintha friss szélroham csapna
keresztül agyamon, kisodorván belőle mindent, ami bánat, tompa
szorongás, baljós félelem.

A jelen pillanata! Ez a pillanat itt, állok az utca szélén, habos viz
csordogál a csatorna felé és szürkén áll az ég fölöttem. Ez a pillanat,
egyetlen százmilliárd pillanatok között, mely mindegyiktől különbözik,
mert ez a pillanat először él e Földön, s ami utána következik,
ismeretlen.

Mozogtok és utaztok a térben, melyet végesre határolt sorsotok és
melynek lehetőségeit, hegyeit és völgyeit ismeritek már, és elfelejtitek
nagy utatokat az időben, mely ismeretlen végtelen felé visz az ismert
tájak felől.

A jelen pillanata! Micsoda mélység, micsoda örvény nyilik meg előttem;
az utca leferdül lábaim előtt, mintha lejtős, kanyargós pályán a hegy
peremére érnék s hirtelen sziklafal szakadna a mélybe. Itt állok a mult
partján, egyetlen lépés még – a többi ismeretlen tenger, levegőoceán.
Ezt érezhette Kolumbus Kristóf, állván az Atlanti-oceán partjain, szemét
a láthatár felé meresztve, melyről nem tudhatta még, idegen világ fölé
borul, vagy közvetlenül a csillagos egekbe omlik?

Mögöttem elhagyott vidékek. Jól emlékszem. Jártam a gyermekvágy
forrásvidékén, zöld füvek közt néhol az öröm piros szamócái villantak
fel. A csalódás hideg patakján keresztülgázoltam, sötét alagutján a
kétségbeesésnek sajgó, zakatoló vonatok vittek. Emberekkel találkoztam
mindenütt és mindennek tudom a helyét. Ami mögöttem van, azt meg nem
változtathatom többé, a mozgókép megállt s egyik lábukkal a levegőben,
szóra nyilt szájjal, felemelt kézzel állva maradtak a figurák, a mult
figurái s igy marad most már a kép idők végeztéig. Egy kéz, mely felém
nyult, egy szó, amit elmenőben dobott felém ismeretlen száj, a ház
tetejéről zuhanó kő, mely elől félreugrottam, egy asszony mozdulata,
amint az ablak felé fordult s válla könnyedén felemelte a csipkét: –
mindez megállt, megmerevedett a levegőben s nincs az az erő, mely
kimozdithatná helyéről a multnak egyetlen pihéjét, mely a szellőben
szállongott, nincs az a hatalom, mely meg nem történtté tudja tenni a
szunyog szárnyrarebbenését, ha elmult.

De ami előttem áll, – halljátok? – azt még el nem határozta semmi. Abba
még beleszólhatok, ott még vár rám valami, ott még dolgom van, ott még
szabad vagyok: ott nem parancsol senki, ott szolga és úr nincsen, mert
ott még senki se járt, sineket se rakott le, vonalakat senki se huzott,
házat senki se épitett, ott nincs enyém és tied, ott nincs megkötött
jog, jogtalan kötelesség. Száraz és lelketlen hivatalnok nincs ott, ki
azt mondaná: ön ide és ide tartozik és nincsenek akták és
bizonyitványok, bélyegek és pecsétek, ott a nevem és sorsom nincs beirva
lajstromokba, mert az az ország még senkié, ott senki nem uralkodik, azt
még el nem foglalta senki, azt még nem osztották fel egymás közt a
hatalmasok. Ott én egyenlő vagyok a királyokkal, mert én ott még király
lehetek és ők közkatonák. Ebben az országban Grey nem szónokol és
Asquith nem hoz határozatot és párisi konferencia nem hoz törvényt, mely
mindenkit kötelez, azt is, ki lelkében más törvényt ismert meg. Mert
ennek az országnak utait senki nem ismeri, ott az utak talán a felhőbe
szaladnak, talán a föld alatt mennek, ott talán fehér, ami itt fekete,
ott talán nem a tengerbe futnak a folyók, ott talán fent van az, ami itt
lent, ott talán nem a föld felé esik az eleresztett kő. Senki ne merje
mondani, hogy ott is földre esik, mert ebben az országban még nem látott
követ senki és nem látott folyót és nem látott tengert és nem látott
fehéret és nem látott feketét, mert ez az ország az ismeretlen jövendő.

Ebben az országban vannak még esélyeim, – halljátok? – ott nekem földem
és birtokom van. Innen, a mult partjain állva, belemeresztem tekintetem
és kinyujtom a kezem; ami ott van, ahhoz hozzányulhatok,
megváltoztathatom, helyéről eltólhatom. Ha akarom, ott nincsen ugy,
ahogy lenni akar, intésemre ott visszafordulhat, ami elindult s
megindulhat, ami helyben áll.

Mert ott lefejti csuklójáról és szeméről letépi a köteléket hallgatag
utitársunk, a százszor leláncolt, százszor megcsufolt Akarat.

Zugjanak a harangok. Törjön ki börtönéből, a multból, a szabadnak
született uj ember, ki nem féli, mert akarja és előidézi a Jövendőt.



Testi szépség.

Halálom után két nappal idézést kaptam, hogy jelenjek meg a Másvilági
Mennyországkiegészitő-Parancsnokság irodájában. Ott beosztottak
valahová, ahol többedmagammal vártam, hogy átdeportáljanak a Marsba,
vagy akármerre, a IV-ik, bővitett dimenzióba. Nagyon untam magam.
Ötödnap találkoztam Dezső barátommal, akit szintén ideosztottak.

– Hogy vagy, – kérdezem – soká maradsz itt?

– Tudom is én. Nagyon unom magam. Tudod, az ember a másvilágon ellustul.
Sürgős dolog nincsen, az ember mindenre ráér, – telik az
örökkévalóságból. Téged is örökkévalóságfogytiglan hivtak be?

– Engem is. Mindig ilyen unalmas itt?

– Igen, kérlek, és az ember elveszti minden kedvét. Tegnapelőtt például
eszembe jutott, hogy nekem egy komissióm van. Még a behivatásom előtt
megigértem valakinek, egy hölgynek, hogy halálom után két nappal,
éjszaka, meglátogatom. Eszembe jutott, gondoltam, ugy sincs most semmi
dolgom, lemegyek, elbeszélgetünk egy kicsit.

– Ugyan. Na, és mit szólt?

– Tizenkettő előtt valamivel érkeztem, még aludt ő nagysága. Gondoltam,
hadd aludjék szegény, keresztülmentem a falon, aztán beültem a tükörbe
és néztem. Sok tekintetben előnyösebb azért ez az állapot, hogy az
embernek nincs teste. Az enyém kicsit kövér volt és gyakran izzadtam. Az
itt nincs.

– Hát persze, az igaz.

– Hát kérlek, elég kiváncsi voltam a találkozásra. Én tudniillik valami
hosszu és patétikus levelet irtam neki, amiben ezt a randevut
megigértem. Azt irtam neki, hogy a másvilágon találkozunk.

Dezső elgondolkodott.

– Nem értem, miért akartam vele pont a másvilágon találkozni. Ugy
látszik, valami mondanivalóm volt neki, de bizony Isten elfelejtettem.
Ott ültem a szobájában, mondom, a tükörben, és törtem a fejem, hogy mit
is akartam neki mondani. Pedig milyen sürgős volt akkor, direkt
agyonlőttem magam, hogy találkozhassunk. És képzeld, ott vagyok és nem
jut az eszembe.

Megint elgondolkodott.

– Szép nő? – kérdeztem végre.

Dezső vállat vont.

– Tudja Isten. Azelőtt nagyon tetszett. Most jobban megnéztem magamnak,
mig aludt. Kérlek alássan, mióta itt vagy, nem jutott eszedbe, hogy
milyen furcsa dolog egy emberi test?

– Furcsa?

– Na igen. Mondhatnám, kómikus. Különös hatással volt rám, hogy ni, ezek
még mindig hordják a testet, amit én már olyan régen nem hordok. Olyan…
olyan régi divatu dolog… Mint az uraságoktól levetett ruha… A lélek
leveti a testet és ezek tovább hordják…

– Van a dologban valami. De a részletek…

– Hát kérlek, azokat is megnéztem. Azelőtt például őrülten szerelmes
voltam a lábaiba. Kérlek alássan, ugyan kérlek, hogy néz ki egy emberi
láb! Nyilvánvalóan olyan, mint egy elnyomorodott kéz. Azelőtt kéz is
volt, mikor még majom volt az ember. Az ujjak eltorzultak és a tenyérből
lett egy vaskos, formátlan husdaganat. Nem értem, hogy ezt akkor nem
vettem észre.

– És a szája?

– Az meg két vörös husgörcs. A bélrendszer felső nyilása, a sok evéstől
kidagadt. Beljebb csontocskák vannak, azok se szabályosak. Aztán az
orr!… na, kérlek szépen!… milyen formátlan valami. Két lyuk van rajta.
Hanem a legkómikusabb és szánalmasabb a két fül. Hogy ez soha nem jutott
az eszembe! Két lemaradt, siralmas huscafatocska, ami összezsugorodott
és gyürődött, mint a töpörtyü. És két ilyen kis cafatocska lóg a fej két
oldalán, és ez nekem tetszett! és meg akartam csókolni! Brr!…

– Furcsa, furcsa. Mondasz valamit.

– Hát, kérlek, én csak elnéztem egy darabig. Ilyen az egész. Aztán
megint törtem a fejem, hogy tulajdonképpen mért is akartam én vele
találkozni. Aztán, szégyen ide, szégyen oda, bizony nem jutott az
eszembe, hát fogtam magam és szép csendesen ellógtam, mielőtt
felébredhetett volna. Nem mennék többé vissza, nem tudom miért.

– Azóta se jutott az eszedbe?

Gondolkodott.

– Mit csináljak. Nem. De nem is erőltetem meg magam, van idő. Arra való
az örökkévalóság. Nincs egy cigarettád?

– Volna, de mivel szivjuk el, nincs szájunk.

– Az igaz. Látod, ez az egyetlen dolog, amit sajnálok.



A hóember és a kályha.

A hóember exkluziv életet élt. Már zsenge hógyerekkorában feltünt
zárkózottságával és hallgatagságával: nem beszélt az emberekkel és tudta
a módját, hogy mindenkit távol tartson magától. Ezzel hamarabb feltünt
és nagy jövőt jósoltak neki. Amint egyre sürübb rétegben rakódott rá a
hó, vastagodott és felnövekedett és a tekintélye egyre nagyobb lett.

Kezdtek foglalkozni vele. Egy érdekes egyéniség tünt fel müvészi
életünkben, irták a lapok. Elhatárolt, különös egyéniség: hallgatag és
önérzetes. Nem kenyere a közlékenység, nem áradozó, nem bőbeszédü, nem
fecsegő.

A hóember divatba jött. A lapok hozták a fényképét, kritikusok véleményt
mondtak róla, hogy milyen nagy dolgokat várnak tőle. Meg is magyarázták,
hogy miért várnak tőle nagy dolgokat: ezért, mondták, mert nem olyan,
mint mások, nem erőlködik, nem keresi a közönség kegyét, nem hevül fel
semmin; gunyos, hideg és objektiv, mondták róla, világosan látja a
dolgokat, azt érezni rajta, anélkül, hogy beszélne és fölötte áll az
eseményeknek. Valamelyik kritikusnak az a szerencsés ötlete támadt, hogy
a hóembert szembeállitsa a kályhával. Mennyivel nagyobb, értékesebb,
izmosabb egyéniség, mondta a kritikus, ez a hóember! Mennyivel mélyebb,
igazabb müvészet az ő hallgatagsága, mint a kályha szuszogó,
handabandázó sustorgása, amivel az egész világot meg akarja főzni,
mindenkire rá akarja erőszakolni az ő unalmas és köznapi lelkét, és
hosszu, unalmas ódákat zeng a nyárról, a szépségről és a nőkről! Milyen
más a hóember, egy odavetett szava, aforizmája mennyivel értékesebb,
arisztokratikusabb dolog volna, ha érdemesnek találná beszélni.
Arisztokratikus – igy ez a helyes kifejezés – ebben megállapodtak, és ez
a szó rajt is ragadt a hóemberen.

Főleg a nők voltak elragadtatva a hóembertől. Ez már más, ez igen, ez
egy igazi férfi, mondták a nők. Ez nem udvarol az embernek, nem olyan,
mint a kályha, például, nem áradozik, nem forr fel mindjárt, nem lángol,
ennek gerince van, önérzetes ember, igazi férfi, aki megbecsüli magát és
nem zokog és nyafog a szerelemtől. Az ilyent lehet szeretni, az ilyennek
mindent oda lehet adni. A hóember naponta ezrével kapta a szerelmes
leveleket, de ő egyikre se válaszolt és csak gunyosan mosolygott. Ettől
aztán csaknem megőrültek a nők, egy csomó öngyilkosságot követett el,
ami csak növelte a hóember tekintélyét.

Dicsőségének tetőpontján a hóember megkapta a Nobel-dijat. Nagy banketot
rendeztek másnapra: ezen a banketen a hóembernek végre fel kellett volna
szólalnia, hogy beszéljen valamit, mondjuk, a szerelemről. Mindenki
izgatottan várta a hóember nyilatkozatát. Aznap éjjel a hóember
titokban, hogy senki se tudjon róla, felkereste a kályhát. Leereszkedően
köszöntötte: a kályha alig tudta türtőztetni boldogságát, hogy a nagy
ember szóba áll vele. Nézze, barátom, – mondta a hóember – nekem holnap
beszélnem kell egy banketen, de nem tudom mozgatni a szájamat, mert meg
vagyok hülve; aztán meg nem is méltó hozzám, hogy a saját, értékes
gondolataimból pazaroljak a csőcseléknek. Nem volna szives valami
csekélységet kölcsönözni, valami olyan népszerü ostobaságot? Ó, nagyon
boldog vagyok, – hebegte és sustorogta és lángolta a kályha – talán
parancsolná ezt a csekélységet? – és egy parazsat nyujtott át. A hóember
leereszkedően biccentett és könnyedén zsebrevágta a parazsat.

Másnap a nagy hóembert elolvadva találták: az orvosok agylágyulásból
származó paralizist állapitottak meg. Azonnal összeült a bizottság, hogy
a hóembernek szobrot állitsanak márványból, mely hirdesse dicsőségét az
idők nagy végeztéig.

Egy kritikust biztak meg, hogy a szobor táblájára foglalja össze
röviden: milyen volt a hóember. A kritikus három napig gondolkodott, de
nem tudta megmondani, milyen volt a hóember; csak azt tudta megmondani,
hogy milyen nem volt, – nem volt olyan, mint például a kályha. Végre azt
ajánlotta, hogy irják: „Nem volt olyan, mint mások.“ A bizottság azonban
kijelentette, hogy ez nem hangzik szépen; igy kell ezt kifejezni:
„Különb volt másoknál.“

Ezt rá is vésték a márványtáblára és hazamentek a kályha mellé, mert
nagyon hideg volt.



A fejetlen ember.

Villámlott s utána hosszan dörgött az ég; villám és dörgés között
jutottál eszembe, az utcán, barátom, mig szaladó emberek között egy kapu
felé igyekeztem. Eszembe jutottál, s egy csodálatos és váratlan kérdés
döbbentett meg, – hogy van az, hogy még soha nem jutott eszembe?

Hogy még nem jutott eszembe soha megkérdezni tőled, barátom: hol van a
fejed?

Nagyon sok barátom van, ismeretlenek és ismerősök, szobákban és tereken
láttam őket, s róluk elképzeltem az emberarcot, s most már tudom, milyen
egy ember.

De mi lett volna, ha csak téged ismerlek, barátom?

Huszonhat éven át láttam lábaidat, amint sulyosan huzódnak a földön s
nyomot hagynak utánuk; és láttam kezeid lebegni lazán, szorongatni
idegen kezeket, simogatni szép kelmék szövetét, és látom most is,
rákulcsolódva a tollra, végighuzódni, papiron. És láttam karjaid
meztelenül és szövetekben, láttam mellényed csücskét s két-három
gombját, s kabátod kihajló gallérját is látom, s még egy leomló darabka
nyakkendőt is, s még vállaidból is látok egy darabot, ha elforditom a
nyakam jobbra és balra, – a többi nincs, nem látok semmit, a nyakkendőn
s a vállak felém gömbölyödő vonalán tul ködbe vész alakod, eltünik
előlem. Felállok s elálmélkodva nézek végig rajtad, s hihetetlennek
rémlik, hogy ma először vettem észre, hogy ime legjobb barátom, egyetlen
bizalmasom és hivőm, akit, ugy hittem, mindenkinél jobban ismerek: egy
rémes csonk. Fejetlen törzs, élő kisértet, amilyent gyerekkori lázálmok
mázolnak falra, függönyre, a rémmesék borzongató alakja, Fejetlen
Richárd, sötét lovag, kivel a rengeteg mélyén találkozik, éjfélben, a
megkinzott lelkiismeret.

Fejetlen lovag, nem csurog vér a nyakadról? Hol a fejed, barátom? Nem
furcsa, hogy felnőttem veled s figyeltelek és gondoltam rád, hogy te
voltál nekem a legkézzelfoghatóbb, az egyetlen valóság és egyetlen
biztos tény, amit a szkepsis elfogad, hogy fájt nekem, ha megütöttek, s
jó volt nekem, ha megsimogattak, hogy mérhetetlenül közelebb tudtalak
magamhoz, mint bárki mást s bárki más bizonytalan álom, ismeretlen
valószinüség volt csak hozzád képest, – s ime ma ötlik fel, hogy soha
nem láttam az arcodat a valóságban. Távolról hoztak csak hirt az
arcodról, másoktól hallottam csak, hogy milyen, ha beszéltek róla, vagy
néha szürke kép fölé hajoltam mohón és kiváncsian, hogy milyen lehetsz?
Mert csak képekről ismerlek, ó idegen, idegen barátom, mindenkinél
idegenebb, képekről és a tó tükréről, vagy a tükör taváról. Láttam a
képedet, de nem hittem e képnek soha, s nem hihettem a tükörnek se, mert
mihez hasonlitottam volna a képedet? Hiszen sohasem láttalak. És néha,
mint a vak, dadogó ujjaimmal értem az arcodhoz s láthatatlan homlokodon
végighuztam, kitapogattam szájadat és szemeidet. Egyszer majd
lerajzollak, egyik kezemben ceruza lesz s a másikkal kitapogatlak: egy
ujjamat körülhuzom arcod körvonalán s a ceruzával odalent a papiron
követem majd azt a vonalat, amit az ujjam határolt.

Milyen lehet az arcod? Mész az utcán és lopva figyellek: kezeid lóbálod
és oly nyugodtan, biztosan jársz. Nézem a lábaidat, nem lépsz félre és
kikerülöd a tócsát. Pedig nincs fejed. Rettenetes: nincs fejed. És ezek
elmennek melletted, közönyösen, mintha nem történt volna semmi. Hát nem
látják, hogy egy fejetlen ember jár közöttük? Nézzetek rá: a
nyakkendőjén tul semmi sincsen. Nézzetek végig magatokon, nem rémültök
meg? Csodálatos.

Milyen lehet az arcod? Lesütöm a szemem s alsó ajkam erővel kinyujtom. A
semmiből vörös, szegletes husdarab nyulik ki egy pillanatra. Behunyom az
egyik szemem s a másikkal oldalt, befelé pislogok: elfolyó, fakó
fehérség villan fel, otromba, formátlan valami, nyomorék vonalak,
visszataszitó dudorodások, nyilt pórusok.

Kezdek félni tőled.



Allegória az iróról.

Hogy mi az az iró, Pistike?

Hát… nézzed csak, Pistike, hogy is mondjam neked… az egy olyan ember,
aki mindig ir. Előtte van egy csomó papiros és ő egy vékony, kék vonalat
enged ki magából, ez a vékony vonal letapad a papirra és ott mindenféle
kacskaringós jön ki belőle… tudod, olyan csipkés rajzok, amik egymás alá
kerülnek… hm. Ezeket hivják soroknak.

Hogy is mondjam csak neked, – hát ez ugy van, mint például a
selyemhernyóval, amit te tenyésztesz. Ugy-e, mikor az már sokáig
teleette magát eperfalevéllel, egyszerre csak abbahagyja az evést és a
fejéből kienged egy hosszu-hosszu selyemszálat, amit a selyemhernyó
kienged magából, ezt aztán maga köré gabalyitja, süriti, fonja, bogozza
– és csinál magának belőle egy kis selyemházat, amibe begubózik. Ott
elalszik és később kijön belőle lepkének. A sok eperfalevél átalakul a
hernyó fejében selyemfolyadékká és a selyem-folyadékból selyemszál lesz.

Hát ez ugy van az iró-hernyóval is, Pistike. Az iróbácsi fiatal korában
eszik mindenféle levelet, de nem eperfalevelet, hanem olyan levelet,
amit mások irtak, irt levelet, meg könyvlevelet, – ez… hm, tudod
Pistike, hogy is mondjam csak?… ez aztán az iró fejében átalakul
tintává, az a sok levél. Na és egy napon, mikor aztán az irónak a feje
tele van tintával, – hát akkor, Pistike, akkor az iró abbahagyja az
evést és kiengedi magából a tinta-szálat, hogy begubózza magát és majd
lepke lesz belőle. Hogy hol engedi ki magából? Hát – az irónak a fejéből
vezet egy cső, bele a kezébe, a karján keresztül, a kezének a végén van
egy kis hegyes, amit tollnak neveznek és ezen keresztül kijőn a
tintaszál. Az a furcsa Pistike, hogy akármilyen levelet eszik az iró,
mindig tintaszál lesz belőle, – például az a fajta, amelyiket költőnek
neveznek, az egész nap szerelmeslevelet eszik és abból csupa tinta lesz
a fejében, ami a tinta-szálhoz kell.

A tinta-szálat az iró kiengedi a papirra a fejéből, a szálnak az egyik
végét odaköti valami ághoz, amit kiadónak neveznek, Pistike, és most
kezdi kiengedni a tintát a fejéből. Jön, jön a szál a fejéből, mindig
hosszabb lesz, mindig több lesz; eleinte nagyon sürüen és szépen jön
(ja, persze, Pistike, mert akkor még sok tinta van a fejében!),
ilyenkor, az elején sürüen befonja szövi vele a papirost, gyönyörü szép
tinta-szál, mindenki örül neki, hogy milyen gyönyörü, jaj de szép, jaj
de szép, és adnak neki sok helyet. Ilyenkor az iró is örül, dacára, hogy
fogyik fejéből a tinta, mindig kevesebb lesz, de ő látja a sok szálat,
hát örül neki, hogy majd ő hogy begubózza magát és milyen jól fog aludni
és majd lepke lesz belőle.

A tinta pedig fogyik, egyre fogyik az iró fejéből, és amint fogyik
vékonyabb lesz, most már ritkább sorokban ir, ritkább szálak jönnek, ezt
nevezik verses drámának. De az iró nem bánja, mert örül a gubónak.

Egy napon aztán kifogyik a tinta az iró fejéből. Csupa tinta-szál lett
belőle a papiron. Mostan azt gondolja, hogy milyen jól alszik ő most a
sok szál között, mig lepke lesz belőle.

Csakhogy nem ugy van az, Pistike, ugy-e, te tudod. Mert a selyemhernyót
nem azért tenyésztik, hogy sok lepke legyen, hanem azért, hogy selyem
legyen. Azért a kész gubókat beledobálják a forró vizbe, belül a hernyó
megdöglik, mire leszedik róla a selymet és csinálnak belőle szép
selyemharisnyákat, a hernyót meg eldobják.

Hát igy csinálnak a tinta-gubóval is, Pistike. Mikor a sok tinta kint
van az iró fejéből, akkor szépen beteszik a forró kritikába, mire az iró
kiesik a tintagubóból, a tinta-szálból pedig – hát… hát… abból is
selyemharisnyát csinál az Irótenyésztő bácsi, a feleségnek. Vannak olyan
irók, akik csodálkoznak ezen és kérdezősködnek, ezekről szokták mondani
a fiatalabb hernyók:

– Hja, az öreg Izé… az már kiirta magát, szegény.

Amiben igazuk van.



Kedves!

Kedves – miről beszéljek neked? Kedves, nem tudom hol vagy és nem tudom
ki vagy, de téged szeretlek, mert te nem politizálsz, te csendesen
pihensz és mosolyogsz és vársz és jól tudod, hogy semmi rossz nem lehet
ebből, ami most történik, e téli boruban – te jól tudod, hogy halkan és
illatosan csiráznak a magvak, pár arasznyira a földtől és hogy békében
igyekeznek fel, kidugni zöld levelet, finom kis pihét, pillanatra se
félve, hogy holmi demarkációs vonalba ütközik odafent. Te már tudod,
hogy minden jóra fordul, ha béke és öröm folydogál ereid csendes
medrében – te mosolyogsz, ugye, és nem félsz immár, te ugyanazzal az
elnéző és derült mosollyal néznél a szemébe a lihegő és durva
katonáknak, akik falhoz állitanak és fegyvert szegeznek rád, hogy
agyonlőjjenek, mint amilyennel a vágytól és reménytől lángoló szerelmes
arcba néznél, mely arcodhoz közeledik. Látod, el akarnak felejteni
téged, kedves, el akarják felejteni a csöndet, de zajt vernek és
rémülten kiáltoznak és féltik a multat és rettegnek a jövőtől – de te
mosolyogsz, kedves, mert jól tudod, hogy téged nem lehet elfelejteni:
nem félsz a jövőtől és nem félted az emlékedet. Miért is féltenéd? Most
elborult a lelkünk, a szenvedéstől és félelemtől, hideg van és értelmünk
vacogva huzza össze magát didergő koponyánkban Gyermekek vagyunk. De te
bölcs vagy és tudod már, amit én csak sejteni kezdek. Nem mulhat el
semmi nyomtalanul – csak elbujik egy időre, ami történt, elrejtőzik a
homályban és csendesen pihen. Mikor négy éves voltam, kicsi gyerek, nem
emlékeztem arra ami három éves koromban történt – elfelejtettem, mert
még gyenge és homályos volt az értelmem, halvány mécs, csak néhány napra
világitott hátrafelé, a multba. De husz éves koromban, mikor találkoztam
veled, fellángolt a mécs és előre, hátra, messzi vidéket világitott be
egy pillanatban – és most már jól emlékezem a Rákos-patakra, amit két
éves koromban átgázoltam: az emlék élessége nyilván nem attól függ, –
mintahogy hinné az ember – hogy milyen közel vagyunk hozzá időben, hanem
hogy mennyire fejlett ki öntudatunk. Te jól tudod, kedves, hogy mit
jelent ez – te, aki az emberrel foglalkozol és az ő emlékével e Földön.
Azt jelenti, hogy nem kell tartanunk semmitől, nem veszhetünk el, nem
mulhatunk el, nem ölhetnek meg bennünket. Csak muljon már el e tompa,
nyomorult század, kavargó sötétségével, butaságával, tévelygéseivel – és
muljanak el az emberi fajta sötét, tudatlan századai – gyermekek vagyunk
most, nem látjuk a jövőt és nem emlékezünk a multra; de ez a mult nem
veszett el azért. Mert évezredek mulva kivilágosodik majd e fajta
értelme és megérik, mint a gyümölcs – és tizezer év mulva minden eszébe
jut majd az embernek, ami vele történt és apjával és nagyapjával – és
eszünkbe jut majd a bölcső, ahonnan származunk és a mult, amit most nem
tudunk. A közeli jövő homályos és hideg – a közeljövő elfelejt minket és
porral söpri be nyomunkat – de egyre jobban közeledünk ahoz, aki
végtelenül távol van s akinek egy napon eszébe jutunk majd – az
embernek, ki egy napon ámulva eszmél majd rám, itt görnyedőre és rád,
kedves, ó kedves, akit el akarnak felejteni. Fel fogunk támadni az ő
lelkében – te jól tudod, csöndesen mosolygó illat, halkan dudoló csönd,
szelid fény, édes pihenés, biztató árnyék, elsuhanó hang, emlék.



Cenzura.

Felszabaduló gondolat, repülj… Senki nem figyeli szavad, nincsenek
magasabb érdekek, mint amit gondoltál és közölni akarsz. A cenzor nem
néz mereven szemedbe, mikor kinyitod a szádat, nem fagy ajkadra a szó
jeges tekintetétől – beszélj!

Halljátok hát, kimondom nyiltan, ahogy megfogant bennem a megismerés…
Kimondom, hogy mi a véleményem azokról, akik…

Azazhogy, inkább valami mást. Ezt, amit most mondani akartam, ezt nem
lehet mégse és most se – sőt, ejnye csak, ugy veszem észre, most még
kevésbbé lehet talán. Hogy is mondja csak a cenzor? Az idők nem
alkalmasak. Aztán különben is – nagyon könnyen félre lehetne érteni, ami
ugye… Igazán nem azért mondom, mintha attól tartanék, hogy… De
semmiképpen nem lehet célom, hogy az a bizonyos ur, aki most eszembe
jutott, magára vegye ezt a kijelentésemet és ugy magyarázza, mintha én
ezt azért mondtam volna, hogy izé, a miniszter, aki már régen, egészen
alaptalanul gyanusit engem valamivel, amiről pedig szó sincsen… hiszen
ismernek az urak, jól tudják, mennyire szivemen viseltem mindig az
illető intézmény érdekeit… és ha most mégsem ugy hat, mintha… ennek
igazán nem az az oka, hogy gyáva volnék… de hát oktalanul áldozni fel
valamit, amit kellő időben méltóan és eredménnyel áldozhatok fel…
Egyszóval, ezt hagyjuk egyelőre.

De azt viszont boldogan és ujjongva kiáltom világgá, azt a régi
meggyőződésemet, amit sok esztendőn át torkombafojtott a cenzura, hogy
minden tisztességes ember, akinek…

Hm, várjunk csak. Ezzel fölöslegesen megharagitanám a hogyhijják-pártnak
azokat az elemeit, akikről igazán nem állithatom, hogy tisztességtelen
emberek csak azért, mert… És nekik módjukban van visszavágni éppen az én
elméletemmel, amely szerint… s én ugyan mit válaszolhatnék erre, hiszen…

Hagyd abba, boldogtalan, hová leszel igazságoddal, mig remegő szivvel
félted magadban a néma igazságot, azt, hogy élsz s még élni akarsz
mindennek ellenére, ami történt? S hogy kivül és belül remegsz
mindentől, ami fenyeget: félsz, hogy félreértenek és elbúsitanak – s te
félsz a bánattól, mert a halált juttatja eszedbe, félsz az emléktől,
mert attól is a halálra gondolsz, félsz, hogy félnek majd tőled s
félelmükben megtámadnak téged, mintahogy, megtámadták és legyilkolták
egymást ők, akik nincsenek már, vacogó fogakkal, félreforditott arccal,
hogy a másik ne lássa a hideg borzadályt. Mihaszna törted el vörös
ceruzád, amivel vérbefojtottad a kimondott szót: a cenzura odabent
lakik. Halálfélelem az ő neve s nincs menekvés előle, csak az ő karjaiba
futsz, ha menekülsz.

Arra születtünk, hogy szeressük és megértsük egymást s mindent
elpanaszoljunk egymásnak, ami a szivünkön fekszik. De mostohaanyánk, a
gonosz természet egy rettenetes örökséget hagyott ránk: annak
lehetőségét, hogy megölhetjük egymást. Csak a lehetőséget, mert vágyunk
nincs erre s örömünk nem telik benne – de ez a lehetőség megmérgezi
minden gondolatunk s gyilkossá tesz, amikor védekezünk ellene.
Találjatok ki valamit, ti, akik delejes fényt és repülő embert
találtatok ki – találjatok ki valamit, hogy ember ne halhasson meg ember
kezétől, hanem csak a végzet akaratából – mártsatok be a csodakutba,
melyben Achilles fürdött s akkor majd kiállok és megmondom nektek az
igazat. Az igazságot, amit vértanuknak kellett meggyalázni inkább, mint
megpecsételni – az igazságot, mely nem halálmegvető bátorságból, hanem
az élet szerelméből fakad.

Mártsatok be ebbe a csodakutba, találjatok ki ruhát nekem, amit golyó át
nem üt, kard át nem szur, gonosz és gyanakvó tekintet meg nem sebez –
tegyétek, hogy ne kelljen félnem tőletek s ne kelljen fegyverkeznem
ellenetek – s akkor én, az egyetlen ember, akit nem lehet megölni, egyik
embertől a másikhoz futok majd s mindakettőnek megsugom a nagy titkot:
ne félj tőle, pajtás, ne védekezz, ő nem akar bántani téged – s azért
fenyeget csak, mert attól tart, hogy bántani akarod.



Szemléletek.

Én nagyon jól tudom, hogy van az, én teljesen megértelek benneteket. Nem
vagyok különb nálatok, se több, se kevesebb, éppen ezért félek tőletek.
Egyszer egész délután kártyáztam: utána kimentem az utcára. Percek mulva
vettem csak észre, hogy öntudatlanul folytatom a játékot: egy vörös
kalapu nőismerősömnek nem köszöntem, mert az én kalapom zöld volt,
vöröset pedig csak vörössel üthetek, villant át rajtam, ha az én kalapom
nem adu. Nem szálltam fel a hetes villamosra, mert utána kilences jött,
sláger. Máskor sakkoztam néhány órát: mikor végre felkeltem az asztal
mellől, idegesen tettem félre egy szemben levő széket, amelyik
lóugrásnyira állt a szekrénytől, nehogy a szekrény leüsse – mohón és
vadul, ugrásra készen pillantottam legjobb barátomra, egy finom
lirikusra, aki mögött más valaki ült: nekimegyek, gondoltam, leütök és
sakkot adok az ajtónak. Fáradtan jöttem le egyszer a Dunapartra, néhány
éves billiárd-parti után: az ihlet teremtő eksztázisában rögtön
észrevettem, ami eddig elkerülte figyelmem, hogy a Bazilikával, ha
vékonyan el tudom találni a budai várat, keresztduplával megcsinálom a
karambolt, ugy, hogy éppen telibe találja a parlamentet; – hogy azt a
kövér képviselőt, ha gyengén fogom, alul, siberre hozzáütöm a mögötte
álló kereskedőhöz, onnan elpattan és találja a Petőfi-szobrot; hogy a
Göncöl szekerének három elülső csillagát tisztára is meg lehet csinálni,
ha egy kicsit meghuzom és igy tovább.

Hosszu utazás után ágyadban ha behunyod a szemed, zakatolva futni
kezdenek előtted hegyek és völgyek. Uszkáltál délután a Balatonban:
párnád és derékaljad hullámzik alattad. Első repülésem után arra riadtam
fel álmomból, hogy görcsösen kapaszkodtam az ágy két szélébe: az ágy
nagyon erősen bedőlt, oldalt fordult, recsegtek a szárnyak, a lélegzetem
kihagyott, mint a mótordugattyu.

Idegek játéka, mondod, de nem veszed észre, hogy egész életünk valami
módon e furcsa kábulatban telik el: hiszen mindnyájan foglalkozunk
valamivel, valami állandó dologgal, azonkivül, hogy élünk. A sebész,
mikor jó étvággyal szeleteli a pecsenyét, nem veszi észre, hogy
öntudatlanul figyeli a szővetek rétegeit, mint délelőtt, mikor élő hust
metélt. A suszter először a lábat látja meg belüled, a kalapos a fejet,
a manikür a körmöket, a hóhér a nyakat. Egyszer értesitettek, hogy jó
barátom, akit szerettem, összeesett az utcán, mentők vitték a kórházba.
Tele részvéttel és aggodalommal futottam ki az Üllői-utra: már a kapuban
voltam, mikor észrevettem, hogy utközben egészen öntudatlanul, de preciz
és tagozott formában, négy vagy öt formás mondatot csináltam már, amivel
a barátomról (müvész volt) szóló nekrológot elkezdem majd – a
nekrológot, amit természetesen én irok majd róla valamelyik szemlébe.

Mit várhatok hát embertársaimtól, akik mind a maguk részéről, a maguk
más és más foglalatosságának kábulatában élnek? A szegény embernek ugy
rémlik, csupa nyomor és küzködés minden, amit maga körül lát: nem járnak
az emberek, csak ácsorognak boltok előtt, szemükből rémület és nyomasztó
vágy lobog. A politikus, a miniszter mikor kijön a parlamentből,
ellenzéket lát maga előtt és kormánypártot; a szembejövők „csatlakoznak
álláspontjához“ vagy „nem veszik tudomásul“ aszerint, amilyen társadalmi
osztályhoz tartoznak, külső után itélve. A szerelmes ámulva veszi észre,
milyen epedőn és megértve néznek egymás szemébe az emberek, a hegyek
hogy fürdenek a levegő mámorában – hogy nyujtják ki duzzadóan és lihegve
karjaikat a fák. Az öngyilkos hallani véli szinte, hogy nyögnek rettentő
terhüktől a házak, hogy vonszolják tagjaikat az emberek – a haldokló
levegő után kapkodó görcsőt lát a fölébe hajló vonásai közt.

Napfényben fürdő mező, a kék hegyek alatt, te tudod, mit mormogtak, akik
megálltak előtted. A tábornok terepnek nézett, a paraszt kaszálónak, a
festő tájképnek. Én, látod, néhány jelzőt mondtam rólad, azt mondtam
„fürdő“, holott nem is fürdesz.

Mit várhatok hát tőlük, akikről azt hittem, segitenek egymáson, magukon,
rajtam? A katona azt mondta, polgár vagyok, a kereskedő azt mondta,
fogyasztó vagyok, a nő azt mondta férj vagyok, a gyermek azt mondta, apa
vagyok, a kormány azt mondta, elégedett vagyok, az ellenzék azt mondta,
elégedetlen vagyok. Az egyik azt állitja, választó vagyok, a másik azt,
nem vagyok választó. Mikor állapodnak meg ezek, mikor egyeznek ki, mikor
döntenek sorsom fölött? Ó, ti agyrémeitekkel játszó hatalmak, hiába
kapálódzom és orditok: ember vagyok, élő ember, mit csináltok velem? nem
vagyok sakkfigura, se billiárdgolyó, se adufelső – álljatok meg már az
Istenért! az vagyok csak, ami ti, nem több, de még kevésbbé kevesebb.



Minden másképp van.

Hetven éves koromban megkért egy fiatal ember, hogy mondanék egy nagy és
bölcs aforizmát: mondanék egy egyetemes nyilatkozatot, melyben
világnézetemet egybefoglalom.

Ennek a fiatal embernek azt feleltem: Minden másképp van. Amivel nem a
szkeptikusok és kételkedők közé sorozom magam, mert a szkeptikusok csak
azt mondják: nem bizonyos, hogy minden ugy van, ahogy hisszük, – én
pedig határozottan és meggyőződéssel mondom, bizonyos, hogy semmi
sincsen ugy. Ez az egyetlen tétel, amibe fanatikusan hinni szabad és
amitől eltántorodni bolondság: minden másképp van.

Mert ha nekem egy görbe tükröm van, ami eltorzitja a dolgokat, akkor
micsoda bolondság volna azt állitani, hogy vannak dolgok, amiket ez a
tükör nem torzit el, mikor egyetlen generális és kivétel nélkül való
törvénye, hogy torzitson? Ilyen görbe tükör az emberi értelem, amelyben
az Igazság tükröződik. És hol a lénia, mely ezt a tükröt kiegyenesitse,
holott a lénia is csak emberi értelem lehet, agyvelő, mely a koponya
görbe vonalához tapad? És hol a geometria, aki kiszámitsa, mennyivel
görbit ez a tükör, hogy az Igazságot legalább elképzelhessük, ha látni
már nem tudjuk, holott az Igazság hol vékony, hol vastag a valóságban
is?

Minden másképpen van, s aki meggyőződést hirdet, akár filozófiában, akár
müvészetben, akár politikában: az gonosz, vagy ostoba; jóhiszemü, akkor
ostoba, és rosszhiszemü, akkor gonosz. Mert micsoda tökéletes munkát
vártok a tökéletlen szerszámtól? És gonosz és ostoba a szkeptikus is,
aki azt mondja: nem bizonyos, hogy helyes-e a tétel – holott bizonyos,
hogy nem helyes.

Aki megérti végre, hogy minden másképpen van, az az igazi ember, az
legalább hinni tud valamiben, amit nem lát és nem ismer, tiszteli és
féli ezt a valamit, vonzódik hozzá, vár reá és megnyugszik benne. Nem
nevezi őt el istennek, mert mihelyt elnevezné, kép jelennék meg a görbe
tükörben és a kép hazugság volna, mert rögtön elmulik, és nincsen,
mintegy varázsszóra, aminek a nyomorult emberi elme nevet ád. S az isten
is meghalt abban a percben, amikor kimondták a nevét, csak addig élt,
amig nem tudtak róla. Az egyetlen becsületes gondolkodót olyan emberhez
hasonlitom, aki alszik s álmában tudja, hogy csak álmodik s ezt bevallja
magának, mosolyogva nézi, amit az álom eléje varázsol, mert tudja, hogy
odakint, az Ébrenlétben, mindez nincsen meg, vagy ha megvan, másképpen
van meg, s amit gondol magában, tudja, hogy helytelen, mert az Álom
eltorzitotta a gondolatot. Nem küzd a gondolat ellen, hiába küzdene, de
tisztában van eggyel: hogy álmunkban gyakran széknek nevezzük az asztalt
és mégis a szekrényt értjük alatta. Hallottatok már álmában beszélő
embert? A becsületes gondolkodó ugy van, mint aki tudja, hogy álmodik, s
éppen azért nem hisz el semmit, amit hall, amit lát, amit érez, de
tudja, hogy mindez odakünt, az Ébrenlétben, jelent valamit, elteszi
magának, amit látott, hallott és érezett, s megnyugvással hisz benne,
hogy majd megfejti valamikor e jeleket. Aki álmából ébredni akar, ugy-e,
nem az álomképeket kezdi figyelni s nem azokkal foglalkozik, mert csak
jobban belegabalyodnék s még mélyebben sülyedne az álom vizébe, hanem
valami határozatlan, ismeretlen dologra gondol erőlködve, megfesziti
elméjét, küzködik kifelé, s e határozatlan valamit igy foglalom egybe:
minden másképp van.

De közben, mig ez sikerül, aludni és álmodni kell, s ha másképpen nem
lehet, legalább kellemessé kell hogy tegyük ezt az álmot. Igy jött létre
a Logika, a Törvényszerüségben való hit, amiből nehéz és értelmetlen
álmodók meggyőződéseket vonnak le maguknak; a Logika, ez a kedves és
nemes játéka előkelő és tudatos álmodóknak, akik tudják, hogy csak játék
ez, szép, érdekes, izgató játék, olyanfajta mint a sakk. Szabályai
vannak, amiket a korrekt és előkelő játékos betart, ragaszkodik hozzá,
holott jól tudja, hogy e szabályokat ő maga állitotta fel, mégis ugy
tekinti őket, mintha megmásithatatlan törvények volnának, s ha a
szabályok értelmében a király már nem mozdulhat, akkor azt mondja: matt
vagyok, te nyertél, barátom, s feláll és fizet, holott felemelhetné a
királyt, s kitehetné a tábláról, mert csak a sakkszabályok értelmében
nem szabad annak mozdulnia.

Közben pedig minden másképpen van; másképpen van a Newton-féle törvény
és másképpen van a Darwinféle elmélet. Másképp áll a dolog a szerbekkel,
mint ahogy mi hisszük és másképpen van velünk, mint ahogy ők hiszik.
Másképp van az ég másképp van a föld, másféle emberek laknak a Marson,
másképp szeret minket a jóbarát, mint ahogy másképp gyülöl az ellenség,
és a nő, akiről azt hisszük, hogy másképp van, másképp van és nem
másképp.

(És – hihetetlen, de igy van – másképpen vannak az események is, mint
ahogy a hirlapok megirják.)

Minden másképp van.



Elikszir.

És mégis, és ujra – nem tudok másról beszélni nektek, csak amire
gondolok. Egy hang vagyok csak, egy ember, kéz és láb – nem tudok
milliók nevében kiáltani, mint a többiek (mert mindenki milliók nevében
beszél most hozzátok). És mégis és ujra: azt mondom, hallgassatok az
emberre, akit ugy neveznek: én.

Isten és természet átka e gyalázatos századon, mely meggyalázta az
embert és csufot üzött belőle – törvényt ült fölötte és elutasitotta
keresetével. Azt mondtátok: tudomány ez, magasabb belátás, kollektiv
eszme. És gyárakban és mühelyekben főztétek a gyülöletet és halált –
most hát egyétek meg, amit főztetek. Nagyon tudósok voltatok, nagyon
büszkék gépeitekre és mindenre ami célszerü. Meghatároztátok, hogy a
részek mire valók az emberen – rájöttetek, hogy mire való a szem és a
száj: csak arra nem gondoltatok, hogy az egész ember mire való.

Ez a század lenézte és megvetette az elmult századokat, elmult századok
tudományát. Én pedig azt mondom: ha van még remény, felejtsétek el, ami
száz év óta történt és folytassátok ott, ahol már tartottunk egyszer.
Láttunk azóta hadvezért, aki meghóditotta a világot, láttunk tudóst, aki
kiszámitotta a bolygók távolságát és a fény tőrését, láttunk lángészt,
aki megtalálta az ember nyomát évmilliós kövekben, láttunk mérnököt, ki
áthidalta a tengert és láttunk repülőgépet a fellegek közt és láttuk a
halhatatlan fényt, mely hust és velőt átvilágit. De most elég volt
ebből, halasszuk el ezt, mert valakiről megfeledkeztünk: az
alkimistáról, ki mühelye mélyén az életelikszirt kereste.

Iskolakönyvek bohóca, torzképek céltáblája, bohó szakállas, ki zöld
lángok közt kotyvasztottál ismeretlen nedveket, szegény, tudatlan, ki a
mosolygó ifjuság csodaszerét kerested és puskaport találtál fel helyette
– térj vissza mühelyedbe és folytasd a munkát. Te voltál az egyetlen,
aki azzal foglalkozott, ami mindennél előbbre való, aminek elintézése
előtt semmi másra gondolnunk nem szabadna, boldogtalan emberek. Te a
valóságot, a lényeget, az igazságot szereted – hogyan felejthettünk el
téged? Tátott szájjal hallgattuk a bódult rajongót, ki a messzi
csillagokra rámutatott és utakat jelölt ki nekünk a tébolyult –
tapsoltunk a költőnek, ki hasonlatot talált fájdalmainkra, ünnepeltük a
szónokot, ki magasztos szavakkal temette el a szegény, bünös halottat: –
erre pazaroltuk erőnket, időnket. Az igazság pedig ez: az ember minden
öröm és szépség és jóság forrása, nyomorultan, rutul és gonoszul
elpusztul, nincs annyi ereje a létben, mint a buta kőnek és a hideg
levegőnek. Agyunk, idegeink, szivünk a végtelen örömnek és öntudatnak
legdrágább, legkülönb müszere e Földön, minden anyagnál finomabb,
nemesebb, tökéletesebb drágaság: lehetetlen prédája piszkos kis
állatoknak, nyirkos csiráknak – addig se tart, mint a durva csontedény,
amibe elbujt, hogy védekezzék. Az igazság ez: gyalázat, hogy az ember
legkülönb lehetősége e Földön az örömnek és szépségnek, néhány év alatt
elpusztul, tönkremegy, örökre eltemetve egy világot, mely szebb és
különb, mint az a világ, amit egy ismeretlen isten teremtett, s amire
szemünk ablakán át kitekintünk.

Nem tudtok egy hajszálat meggörbiteni: nem tudtok meghosszabbitani két
nappal egy életet – hogy merészeltek itélni, halált osztogatni, hogy
merészeltek terveket kovácsolni, számitgatni a jövendőt, keresni a fény
és delejesség törvényeit? Hogy merészeltek felrepülni a felhők közé,
leszállani a tenger fenekére, kimenni az utcára hogy merészeltek,
mielőtt ezt el nem intéztétek előbb, minden erőtök, minden figyelmetek,
minden tehetségetek megfeszitésével?

Itt van az egyetlen dolog, ami bizonyosság: az emberi test, mely élni
akar és tud, jobban és szebben, mint minden más élő az élők között, itt
van a legkülönb edénye minden tartalomnak – hagyjátok a lelket s az ő
halhatatlanságát! Emberek, élők, a gonosz és ostoba halál vissza akar
rántani bennünket a semmibe – hagyjatok abba mindent, el a mühelyekbe,
törjétek össze a csillagvizsgálókat és az ágyukat – ezekre ráérünk még.
Retortákat elő, górcsövet, elő a tudomány és megismerés minden
készletével: keressétek meg a szerves élet titkát és ragadjátok ki a
természet kezéből, mely nem tud bánni vele. Legyünk mind orvosok és
tudósok, kisérletezzünk, dolgozzunk ezen az egyetlen, mindennél előbbre
való feladaton – ha villámot tudtunk teremteni, ha kondenzátorokban
együtt tudjuk tartani a szervetlen erőket, kell, hogy rájöjjünk a
módjára annak is, hogy lehetne amaz erőt, amit életnek nevezünk,
odakötni egyetlen méltó anyagához, amiben legtökéletesebben nyilatkozik
meg: az emberhez és az ő testéhez.

Mert ha ez meglesz: megtudjátok majd, hogy mire való – amit most a
szerelmes sejt csak az ő mámorában, mikor egy pillanatra ámulva érti
meg, hogy a lábat nem járásra, a karokat nem védekezésre, a szájat nem
evésre és ivásra teremtette egy boldog erő – hanem valamire, ami
végtelenebb minden végtelennél.



A gazdag ember.

A gazdag ember aznap nem jól érezte magát. Délelőtt automobilon Budán
járt, azután bement a börzére és beszélt hosszan egy magas, szőke urral,
akinek keskeny, gyémántos csatt volt a nyakkendőjében. A gazdag ember
ezt a gyémántos csattot nézte behatóan és próbált valami összefüggést
találni a gyémántos csatt és az ő élete között, de ez körülményes és
fárasztó munka volt. Később a lépcsőházban egy karfadisz vonta magára
figyelmét, meg is állt előtte és később arra gondolt, hogy kivéteti
onnan a karfából és hazavitteti magának. Mégis enélkül ment haza,
megnézte óráját és fürdőt rendelt. Egy teljes óráig lógott a zománcköves
kádban, langyos vizet és meleg vizet engedett bele felváltva és a sok
pénzére gondolt. Azon is csodálkozott, hogy vajjon nem lehetne-e a bőrét
valahol finoman, valami nagyon finom késsel fölvágni és beleengedni a
langyos vizet a bőre alá, arra való tekintettel, hogy a bőre és az izmai
között nagyon hideg van. Határozottan, nagyon örülök a pénzemnek,
gondolta aztán. Aztán arra gondolt, milyen lehet az ember agyveleje
belül. Szürkés, nyirkos kocsonyát látott maga előtt, apró likacsokkal,
melyek nehézkesen nyildokolnak és lélegzenek.

Fürdő után a gazdag ember ebédelni kezdett. A levest nagyon jónak
találta, aztán elbusitotta az a gondolat, hogy milyen kár, hogy az ember
csak a szájával tud enni és csak a nyeldeklőjén van izlőszerve, például
a szeméhez hiába nyomogatna egy darab hust, az nem érezne semmit a
husból, sőt talán kellemetlen volna neki. Másrészt például az izlőszerve
se érez már semmit abból a husból, amit tegnap megevett. Sőt talán az,
aki tegnap evett, egészen más ember volt, nem is ő volt. Annál rosszabb.

Ebéd után feleségével enyelgett néhány percig. Ezuttal könyvekre és
drámákra gondolt, amiket fiatalkorában olvasni szokott s néha még most
is, este az ágyban, vagy végig néz szinházak páholyából. Mindig kinosan
és kellemetlenül lepte meg, hogy az irók a szerelemből valami
sajátságos, gomolygó dolgot csinálnak, szorongásokkal és köddel. Holott
nincs talán világosabb és átlátszóbb s egyszerübb törekvése az emberi
kivánságnak: hiszen oly pontosan meg lehet határozni, egyetlen pontra
süriteni s ott kögiteni azt a határozott célt, mely felé ezek a
kivánságok irányulnak s tökéletes és abszolut kielégülést nyernek. Soha
még ebéd után nem volt benne olyan határozottan bizonyos, hogy
jóllakott, mint ez enyelgések végeztével. Igen, ha még távoli
ködfoltokról, vagy a tengerfenék növényvilágáról beszélnének, s ott
használnák a misztikum szavait, azt még lehetne érteni, – mert a távoli
ködfoltokat s a tenger fenekét igazán nem ismerik jól az emberek. De a
szerelmet nagyon jól ismerik. Eszébe jutott, hogy ő már sokszor gondolt
erre.

Valamit elfelejtettem, amit nem is tudtam soha, tette hozzá magában. De
én már régen éreztem, hogy valami kikivánkozik belőlem. Csakugyan ugy
érezte. A mellében zavaros feszülések voltak, mintha buborékok volnának.
Mintha a tüdejével evett volna valamit, amit nem tudott most
megemészteni. Az arcát is külön érezte, mint egy lárvát. Eltünődött és a
tükör elé ült.

Nézte az arcát. Hja, – mondta – ezen nem lehet változtatni. Minden
rendben lett volna, az orra nem tetszett csak, és eszébe jutott a
kozmetikus, aki megigérte, hogy majd megcsinálja. Igaz, az nem jelent
majd sokat. Szemei körül nyomogatta a bőrt és hirtelen nagyon
kivánkozott rá, hogy valami más kifejezést adjon az arcának. De nem
sikerült. Csakugyan, merev lárva, gondolta. Ha meghalok, kicsit puhább
lesz. De nem, meghalni nem jó, mert abból valami zavaros és kellemetlen
ködöt csináltak az emberek. Most már bizonyosan tudta, hogy valamije
hiányzik. Nagyon szerette volna tudni, mi az, hogy kiszámithassa,
mennyibe kerül. Valószinü volt most már, hogy nem az arcából hiányzik ez
a valami – de talán belül van a hiba. Vagy a szemek körül. Mindegy.

Fölkelt és átment a dolgozószobájába. Egyszerre elkezdett énekelni.
Csodálkozva hallotta meg a hangját, régen nem hallotta már, különös és
idegenszerü volt. Abba is hagyta hamar, mert nem okozott semmi
könnyebbülést. Valószinüleg a gyomromat rontottam el, határozott végre.

Most megint egy másik szobába ment át és egy papiron pénzt számolt. Sok
pénz, gondolta, jó sok pénz. Szent isten, ha nem volna. Eszébe jutott
egy bank, ahová telefonálni kell valami papirok miatt. Telefonált.
Azután átment egy másik szobába.

Nagyon jó idea – gondolta hirtelen – nagyon jó. Holnap elutazom
Gorgonzolába. Gorgonzolában megveszem azt a villát.

Csengetett.

– Csomagolj… – mondta az inasának.

Szekrényéhez ment, ő maga segitett az inasnak. A batiszt-ingeket
gondosan rendezte el egy sürü bőrönd fenekén. Nagyon jó, nevetett fel
vidáman. Nagyon jó. Azután még arra gondolt, hogy Gorgonzolában egy régi
ház tetején két macskát látott valamikor a kémény mögött. A ház előtt
rostély volt és távolabb két nyesett jegenye. Azt is megnézem – mondta
még elgondolkodva. A szekrényhez ment, bezárta, rátolta a reteszt.
Megint gondolkodott, egy ráncot igazitott el a szőnyegen. Az ajtóhoz
ment, óvatosan kinyitotta, kinézett az előszobába, visszafordult,
óvatosan becsúkta megint, iróasztalához lépett, kinyitotta a felső
rekeszt, kivette belőle a revolvert és főbelőtte magát.



Viaszfigurák.

Egy borus kedvetlen vasárnap délután magamra maradva, idegenek között,
magamhoz is idegenül és hitetlenül, a panoptikum előtt ácsorogtam és a
rikitó, durva plakátokat bámultam csüggedten: – milyen durvák és bántóak
– és az a vonakodó bus kiváncsiság fogott el, ami néha, kétségbeesett
percekben kivánatossá teszi, hogy megfeledkezzünk arról, amit szeretünk:
gondolatainkról és érzésünkről s menjünk lefelé, piszkos és rossz szagu
lépcsőkön, nyissuk külvárosi söntések ajtaját, – üljünk le részeg,
danoló bakák közé; zsebünkben operai szabadjeggyel Siegfriedhez, menjünk
be a bolhaszinházba és nézzük végig az előadást; zsebünkben D’Annunzió
legujabb regényével, vegyünk ötér planétát és olvassuk el figyelmesen, –
álldogáljunk hosszan, ahol elgázoltak valami munkást – és félig ájult,
szorongó öntudattal, bámészan hallgassunk, hosszan és figyelmesen holmi
kikiáltót egy látványos bódé előtt.

Igy voltam és megváltottam a jegyet a panoptikumba és mentem fől a cifra
lépcsőn és álldogáltam a királyok viaszszobra előtt és csodálkoztam,
mily mozdulatlanok, igazi ruhájokban, igazi szakállal és hajjal. Hét óra
volt, már akkor féltem – pedig az első emelet csupa idillt és
boldogságot ábrázol: tündérek táncolnak az üveg mögött és bölcsők fölé
mosolygó anyák hajolnak. Legföljebb holmi tréfás helyzet. Egy leányka
kiöntötte a levest a háziasszony kötényére és a leves most végigfolyik a
padlón… igazi tányérból… Végig megyek a termen és azon töprengek, miféle
titkos emlék, micsoda régi, ismeretlen félelem az, ami mindig elkomorit
és elcsüggeszt, ha viaszfigurákat látok. A terem végén szük kis ajtó
felfelé kanyargó csigalépcsőre nyilik – fölirás: Borzalomkamara – csak
erős idegzetüeknek. Ezt éppen zárni akarják, odafönt senki sincs már.

Összeborzongok, aztán magamhoz térve nevetni kezdek. Mi ez? Ez az
otromba, paraszti ijesztgetés hatni tud rám, a kulturemberre, aki
figyelmesen s fegyelmezetten néztem végig hires sebészek legképtelenebb
mütéteit – elegáns köpenyben hullák tüdejét metélgettem s keztyümet
huzogatva, vizsgáltam a cédulát, amit meztelen öngyilkosok lábára
kötöznek, lent, a Szvetenay-utcai tetemnéző pincéjében. Ostobaság.
Várjon, mondom a szolgának és pénzt adok át – én még fölmegyek, majd
jöjjön vissza – és fölmegyek a homályos csigalépcsőn és derengő, félig
égő lámpafényben végigjárom a kongó, elhagyott szobákat és benézek a
zugokba és egyedül nézelődöm, habozok. A lépcsőn már meghökkenve riadtam
össze – fejem felett akasztott ember lógott, sötét boltozatból. Micsoda
bornirt ötlet – mondom idegesen és tovább megyek – de milyen pállott,
nehéz szag van itt. Egy pinceablak rácsa, félig lecsukva, a rács hegyes
vasléce keresztülment a tüdején egy tolvajnak, aki éppen mászik kifelé a
pincéből. Jó, nagyon naturalisztikus – hát aztán? Na, a levágott fejü
ember. Egy szétdarabolt munkás, ugy, amint a villamos keresztülment
rajta. Lépcső, sötétebb alagut. Ugyan, gyerünk csak. Egy halálsárga
anya, amint a gyermekét vagdalja. Két gyilkos fojtogat sötét szobában
egy embert, a másik hálóingben lóg ki az ágyból, kettévert feje a földre
lóg, lába a vasba akadt. Az inkvizició kinjai… Egy meggyilkolt,
tizennégy éves fiu, a fél feje hiányzik… Hát az ott mi?… Valami homályos
lyuk… habozok… fölebb hajolok és belenézek… Korhadt földbe ásott
koporsó, egyek deszkája csikorogva emelkedik… hamuszürke, halálratorzult
hullaarc furakodik a vizbe és tátott szája, véres üvegszemei hápognak a
levegő felé… egy álhalott, akit eltemettek és most véres körmeit
beleássa a deszkába…

Mi az, csak nem zárták be az ajtót odalent? Hová ment az az ostoba
ember?… Végre itt hálni, azt mégse akarok… Fázom is, a kezem hideg…
kicsit sebesebben sietek a kijárat felé?… no, merre van? És miért nincs
itt rendes világitás… Megriadok: Egy tükörben saját arcomat pillantom
meg… viasz a viaszok között… milyen riadt, fakó és gyülöletes most az az
arc… Egy hosszu, véres vágást képzelek rá, a sürü, lucskos folyadék
kettészelt homlokomból fehér ingemre szivárog. És most egyszerre
kényelmetlenül, borzongva érzem, hogy ez lehetséges.

Miért fájnak ugy ezek a komisz, durva viaszok és mit jelent az egész
lidércnyomás? Igen, láttam hullákat és sebeket a valóságban s emberi
testem törékeny nyomoruságát azokon keresztül éreztem százszor és
megsirattam. De itt viaszból, ravasz mesterkedéssel és kegyetlen
mügonddal rekonstruálták vissza mindazt, amit gyorsan el szoktunk
rejteni, betakarni földdel, mert nem alkalmas arra, hogy kellemes
képzeteket reveláljon. Megcsinálták viaszból és festékből a nyilt,
tátongó sebeket, amelyek nem gyógyulhatnak be s nem is porladhatnak el –
maradnak, állnak egy helyben s hirdetik szájasan, durván, mint a
mosogatólészagu cseléd a maga igazát: ime, ilyenek vagyunk. És ki meri
mondani, hogy az nem müvészet? Minden müvészet legfőbb jellegét:
megfogni a percet, a mozdulatot, mely különben elmulna: – ez a „müfaj“
is szépen kifejezi. Aki csinálta a viaszkot, becsületes és ambiciózus
megfigyelőmunkát végzett és hiven akarta visszaadni a valóságot.

De kinek szól ez a rettenetes, lelketlen müvészet? – azaz, ami
visszariaszt. Kinek gyönyörűsége, kiben kelt jó étvágyat és
megelégedést, kinek érdeke és vigasztalása és létjogáról kit győz meg az
a „müfaj“, mely bebizonyitja, hogy lucskos huscafatokból vagyunk
összerakva, s az ember egy büzös és szennyes folyadékokkal telt,
fájdalmas zsák, mely undoritó halommá bomlik össze, ha valahol
fölmetéljük… Kinek okoz örömet, kiforditani ezt a zsákot s mulatni azon,
hogy ő ilyen s ezzel elismerni, hogy semmi több?

Megfordulok. A lécen, sorba rakva, durva, sárga fejek: agyonvert emberek
feje, mindegyik alatt név. Jó ismerőseim, egyenkint és összesen, – ezek
a Borzalom-kamra szinészei és egyben közönsége is. A napihirek és
rendőri hirek hősei ezek és az Életuntak rovat állandó, napi
munkatársai: – ezek a kispolgárok, akiket elgázol a villamos, akik forró
lugba esnek, akiket harminc forintért késsel és baltával
lerablógyilkolnak – mindennap, ujra és ujra, pontosan jelentkeznek, a
maguk véres orcáival, ezek azok, akik hétköznappá teszik a tragikumot és
sablonná a borzalmat, – igen, ezek az Apa rémtette-emberek és a Rémes
rablógyilkosság a Tőr-utcában-emberek és a Cseléd rémtette és a
Fölakasztott csecsemő-emberek, akik ugy hozzátartoznak napi
olvasmányainkhoz, mint az Időjárás és a Jelenvoltak Névsora. Ők
feküsznek itt összevagdalva és rémes arcokkal és ők járnak ide, hogy
kiváncsian és borzongva nézzék, mi lesz belőlük, mennyire vihetik, ha
egy kis szerencséjük van. Impresszionisták, futuristák, naturalisták s
ti mind, uj irodalmi irányok hivei, jertek ide, hiszen ő a ti emberetek,
a kispolgár, hát nem ölelitek meg? Hiszen ő vallja és hirdeti, amit ti
harsogtok, hogy egyedül a testkultusz az, ami érdekelhet, s hogy csak az
élet, a nagy Élet lehet anyaga a müvészi becsvágynak, ugy, amint van,
minden szamár, öreg filozófus nélkül, a maga nagyszerüségében és
rondaságában. Miért nem látlak itt, Wilde Oszkár? Hiszen a te Dorian
Grey-ed hirdeti, hogy csak a testtel érdemes foglalkozni, a lélek
nyomorékok agyréme csak, s a Gondolat-tól és Eszmé-től sárga lesz az
emberek orra.

Itt fekszik Dorian Grey, akit sikerült sterilizálni minden gondolattól,
hát elég jól nézett ki, mig aztán egy kocsirud véletlenül föl nem
öklelte, mely alkalomból kiderült, hogy beleit mégsem szépitette meg
eléggé ez a káros gondolatoktól és érzelmektől való tartózkodás. Most ő
a kispolgár kedveltje és a kispolgár, akit ugy megvetettél, az áll
melléd, megveregeti a vállad és bizonykodik: bizony, csak test van,
látjátok, – a többi, – könyvek, drámák, gondolatok, – a többi mind
ostobaság. Visszaadni az életet ugy, amint van, s nem tenni hozzá
semmit, nos ifju esztétikusok, ugy tele volt a szájatok, hogy nem
lehetett szóhoz jutni miattatok, hát nesztek most, itt van, a nyers,
valódi Élet és fegyvertársatok, a kispolgár, ő neki beszéltek. Látjátok
ott a sarokban egy jól sikerült hálószoba, – Zola Emil hullája, azon
naturalisztikusan, ahogy a gáz megölte. Sárga viaszarca kifelé fordul,
harisnyája lecsuszott, kibukott az ágyból. Csak erős idegzetüeknek és
reálista iróknak.

Most pedig levegőt, mert megfulladok! Levegőt s egy szép sort, valami
szép versből és egy hosszu, hosszu kortyot valami lázadó és nagyszerü
zenéből, melynek nincsenek szavai, mint a testnek, csak lendülete van,
mint a léleknek és egy hasonlatot az életről, cserébe az életért, –
levegőt!



A nyugodt és megfontolt ember.

Az arca belső összhangnak és bölcseségnek komoly derüjében hangolja
össze a vonásokat: szelid és nyugodt szemei, ha beszél veled, mindig a
szemedbe néznek: nem tolakodóan, vagy fürkészve, hanem jóságosan és
megértően. Akinek rossz a lelkiismerete, nem tud igy szembenézni – az ő
lelkiismerete tiszta.

Egyszerü ősz szakállt visel, mint Szokratesz. Egyszerüen öltözködik, de
egyszerüsége nem keresett: természetesen fejezi ki lényének nyugodt
harmóniáját. Türelmesen és figyelve hallgatja végig, ha beszélsz s
mielőtt felelne, gondolkodik. Ahogy gondolkodik, ahogy aztán lassan és
nyugodtan beszélni kezd, látnivaló, hogy semmiféle elfogultság,
előitélet, ösztönszerü szimpátia vagy antipátia nem vezeti veled szemben
és nem befolyásolja – azon gondolkodik, amit mondtál neki s igyekszik
megérteni, mit jelent az – önmagáról, minden zavaró érzelmi
vonatkozásról megfeledkezve, magát a szóbanforgó kérdést vizsgálja és
mérlegeli az elképzelhető szempontok minden elképzelhető egybevetésével,
valamennyi képességét arra összpontositva, hogy itélete tárgyilagos és
igazságos legyen, mintegy mértani középarányos a lehetséges szélső
itéletek között.

Mint a mértani középarányos, valamely dologról való véleménye a dologra
vonatkozó minden elképzelhető véleményhez közelebb áll, mint e
vélemények egymáshoz. Az audiatur et altera pars elvét mintha neki
találták volna ki – soha nem mond véleményt az ellenkező felfogás
meghallgatása előtt. Ha aztán válaszol, az ellenkező felfogások
képviselőinek mindegyike azt hiszi, hogy tulajdonképpen neki adott
igazat. Szenvedélyes kitörés, indulatok vad összecsapása, erőszakos
elintézése valamely vitának, elképzelhetetlen az ő jelenlétében –
mindkét féllel meg tudja értetni, hogy neki nincs teljesen igaza és hogy
abban, amit a másik mond, nagyon sok megfontolásra érdemes igazság
lappang.

Fölüláll minden párton, mert minden pártprogrammban azt látja és
vizsgálja csak, ami benne lényeg és abszolut eszme és gondolat. Ideális
elnök vezető férfi, reprezentáns. Lecsendesiti a heveskedőt, biztatja és
bátoritja a félénket. Ha mint ilyent, egyhangu lelkesedéssel felkérik,
fogadja el a vezető állást, a tömegek képviseletét, gondolkodási időt
kér, megfontolja a dolgot és többnyire elfogadja.

Ő az, aki kirántja a kátyuba került szekeret és ő az, aki megfékezi, ha
rohanni kezd a lejtőn. Fölfelé óvatosan és megfontoltan bár, de
határozottan követeli a tömegek jogát – ám ő az, aki csendre és
mérsékletre inti a forrongó és zajongó tömeget és figyelmezteti, hogy
gondoljon a következményekre. A gazdaggal megérteti, hogy gondolnia kell
a nyomorra is és jótékonynak kell lennie – a szegénynek megmagyarázza,
hogy a gazdagot nem szabad gyülölnie, mert gazdagságra szükség van.

A beszédben kedvenc fordulatai ezek: „meggondolás tárgyává tesszük“; –
„ma még korai volna“; – „ha azonban ezzel szemben tekintetbe vesszük“; –
„nem szabad megfeledkezni azonban“; – „be kell várni, mig a dolgok
természetes alakulása“; – „nem szabad elhamarkodni“ – és más ilyenek.
Mert ő mindig a jövőre gondol és a jövő érdekében kitartásra és
nélkülözésre inti a már-már kétségbeesőt.

Ha valahol szerencsétlenség történik, ő az, aki hangosan mindenkit arra
int, hogy nyugodtan viselkedjék, nehogy kitörjön a pánik. A vérében
heverő szerencsétlent nyugodtan és komoly részvéttel nézi, kitörés
nélkül, szomoruan, de belenyugodva a változtathatatlanba. A fájdalmában
őrjöngő anyát szeliden visszatartja, szavába vág, ha bosszuért üvölt –
megérteti vele, hogy senkit nem szabad okolnia, csak a végzetet. Ugy
véli, hogy bizonyos körülmények között csak egy kisebb
szerencsétlenséggel lehet egy nagyobbat megakadályozni: ennek a kisebb
szerencsétlenségnek lefolyását aztán komolyan, megadással, meglepően jó
idegekkel nézi végig, képes még elősegiteni is, még akkor is, ha ez a
kisebb szerencsétlenség véletlenül nem is olyan kicsi – ilyenkor
meggyőzödéssel hirdeti, hogy a másik szerencsétlenség nagyobb lett
volna.

Ebben rendületlenül hisz. Ebben a hitben inti csendre, nyugalomra az
örjöngő kiáltozókat, ha ég a ház és az egyik szobában bennrekedtek
néhányan. Szelid, okos szóval magyarázza ilyenkor, hogy nyugodtan és
megfontoltan be kell várni, mig az a szoba, a bentlevőkkel együtt,
teljesen leég, mert csak igy lehet megmenteni a ház többi részét és
azokat, akik benne vannak.

Mert ő a tiszta szem, a nyugodt megfontolás, az előrelátó tudat. Ő az,
aki lecsendesiti a vizeket és elsimitja a kitöréseket, – ő az, aki
megakadályozza a világ összeomlását.

Neki köszönhetjük, hogy a világ nem omlik össze.

Nem omlik össze, hanem marad olyan komisz és elviselhetetlen, mint
amilyen.

Mert ő a Nyugalom és a Megfontolás és a Minden Szempont Mérlegelése.

Ő a legundokabb puhány minden puhányok között.



Levél a szedőhöz.

Kedves barátom. Ne csodálkozzék ezen a váratlan és – nem tagadom –
szokatlan fordulaton, hogy a lusta és szeszélyes iró megzavarja önt,
derék, pontos munkást, munkája teljesitése közben és levelekkel
zaklatja. Higyje el, érett megfontolás után irom e sorokat, vigyázva
formára és tartalomra, egy rezignált megismerés hajnalán, mely egészen
uj világitásban mutatta meg nekem az irodalom egész jelentőségét. Látja,
kérem, kedves ismeretlen barátom, ma reggel olvastam a lapokat,
háboruról, meteorológiáról, bajokról, és igen elkeseredtem és
eltünődtem. Az irás mégis csak általában ilyen levélforma valami, az
ember, akinek eszébe jut valami, közli egy másik emberrel, vagy több más
emberekkel, hogy mi jutott az eszébe. Évek óta csinálom már magam is ezt
a levelezést, néhány elképzelt emberhez intézve, hüségesen beszámolva
mindenről, ami közben eszembe jutott. Sokféle formában irtam levelet,
hol első személyben, hol képzelt alakokat szólaltatva meg, de hálátlan
és reménytelen dolog ez, látja, az „olvasó“, akihez az irodalom
évszázadokon át irja szerelmes leveleit, ez a gőgös, rejtélyes hölgy –
nem felel. Pedig hányszor szóltam hozzá, sürgetően, figyelmeztetve,
lágyan és szigoruan. Látja, kérem, kedves szedő barátom, magának
elpanaszolom: már amikor a háborus dolgok kezdődtek, ugy-e, maga
emlékszik, maga az egyetlen ember, aki emlékszik rá és akire
hivatkozhatom, már akkor megirtam, mi a véleményem nekem ezekről a
dolgokról, hogy milyen hibásnak tartom az ilyen oktalan öldöklést, hogy
milyen egyszerü volna abbahagyni, és hogy remélem, ezek után belátják,
milyen meggondolatlanok voltak. Maga emlékszik a levelemre, maga szedte
ki, – na, és mit gondol, feleltek? Fenét. Nemcsak hogy nem feleltek az
én okos beszédemre, hanem, mint ma olvasom, megint előlről kezdik a
verekedést, mintha egy sort se kaptak volna tőlem.

Látja, kedves barátom, nem érdemes. Az olvasó nem felel az én bölcs,
békéltető, elintéző és elsimitó levelemre, az olvasó talán el se
olvassa, – mit tudom én? – az olvasó nem hallgat rám, tovább csinál
bajokat, háboruba keveredik egymással, összevész a feleségével, beugrik
a Dunába, meggyilkolja a felebarátját, handabandázik, rendetlenséget
csinál. Hát mi ez, nem kapta meg a levelemet, amiben figyelmeztettem,
hogy ne tegyen ilyeneket, mert baj lesz belőle? Vagy megkapta és nem
olvasta el? Talán nem is tud olvasni az olvasó.

Kedves szedő ur, látja, rajtunk nem mulik. Én szépen megirtam és maga
szépen kiszedte. De hátha az olvasó nem olvasta el! Eltünődtem ezen, és
eszembe jutott, milyen bolond dolgokat csináltam én eddig. Irtam, irtam
a leveleket egy ismeretlen valakihez, aki talán nincsen is, vagy nem
akar tudni rólam. Aztán eszembe jutott, hogy egyetlen ember van, aki
egészen bizonyosan elolvassa, el kell hogy olvassa, amit én irok: és ez
ön, szedő ur, az egyetlen ember, akiben biztos lehetek. A régi irók igy
szóltak: „nyájas olvasó“. Milyen képzelgés! Hátha nincs nyájas olvasó?
Ellenben szedő, az biztosan van, az fáradságos, keserves munkával
bizonyitja be nekem, hogy első betütől az utolsóig figyelmesen elolvasta
az irásomat, nem hagyott ki egy szót se, elfogadta ugy, ahogy van, és
kiszedte. Én bizony sohase irom ezentul, hogy „gondold meg, nyájas
olvasó“, vagy „hidd el, olvasó“, vagy „mit szólsz ehhez, olvasó“, hanem
őszinte és becsületes leszek és szavaimat a szedőhöz intézem, akkor nem
történhetik meg velem megint ilyen blamázs, hogy leirom a háborut és
mégis kitör.

Hát bizony, kedves szedő ur, igy vagyunk. Magunk között vagyunk,
beszélhetünk egészen őszintén. Igy még kényelmesebb is nekem, szabadabb
és fesztelenebb lehetek, megirhatom a véleményemet mindenkiről,
elpletykálgatunk, ugye, háboruról, időről, meg a többi iróról,
szegényekről, akik még mindig irogatják a szerelmes leveleket ismeretlen
olvasóhoz, hol lelkesen, hol fenyegetően, hol gunyosan, hol
allegórikusan, sorok közé rejtve mondanivalóikat, – sorok közé! Micsoda
képzelődés, maga legjobban tudja, szedő ur, hogy a sorok között spácium
van, egy kis vasléc, ami az ólomdarabkákat széttartja egymástól, és nem
mondanivaló. Istenem, bár ott tartanánk már, hogy a sorokat olvassák,
nem hogy a sorok között is találnának valamit.

Na mindegy. Hogy van, szedő ur? Hát mit szól ezekhez a csunya dolgokhoz?
Ugy-e, utálatos? Már igazán nem tudom, mi lesz belőle. És mit szól ehhez
az időhöz, nyár közepén télikabát. Vigyázzon kedves egészségére, az
esték igen hüvösek. És kérem, szedje levelemet figyelmesen, hogy lássam,
elolvasta. Isten vele, nyájas szedő.



Tartalomjegyzék.

  Két mosoly  3
  A rémület  14
  Unalom  17
  A jelen pillanata  23
  Testi szépség  27
  A hóember és a kályha  31
  A fejetlen ember  35
  Allegória az iróról  38
  Kedves!  41
  Cenzura  44
  Szemléletek  48
  Minden másképp van  52
  Elikszir  56
  A gazdag ember  60
  Viaszfigurák  64
  A nyugodt és megfontolt ember  71
  Levél a szedőhöz  75


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

37 |visszatasztió dudorodások |visszataszitó dudorodások

40 |selyemharisnyát csinal |selyemharisnyát csinál]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Két mosoly" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.