Title: Dekameron (1. rész) - Száz novella
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Dekameron (1. rész) - Száz novella" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XI. KÖTET

DEKAMERON. I.

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

DEKAMERON

SZÁZ NOVELLA

IRTA

JÓKAI MÓR

I. RÉSZ

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



1.  SZÁZSZORSZÉPEK.

Olyan vagyok, mint a lidércz. – Szeretek temetők közelében járni,
éjszakai tájakat félhomályban derengetni, elkésett embereket
ijesztgetni.

Iróasztalomon áll egy koponya, a miről azt állítják, hogy Karadzim khán
feje volt valaha, a ki Esztergom alatt esett el; előre álló fogai, nagy
kiülő pofacsontja, hátranyomott homloka, behajló halántékcsontjai s erős
tarkója bizonyossá teszik mongol eredetét; minden csontja magán viseli a
legeredetibb tősgyökeres mongol jelleget, hanem az a lyuk a feje lágyán,
az magyar: ezt magyar buzogány hagyta ottan.

Valamikor Esztergom alatt pinczeásás alkalmával hányták ki ezt a
koponyát, bizonyosan arany, ezüst boglárok is voltak mellette, azoknak
elég jó gazdájuk akadt, a koponya ki tudja hányadik kézből került
hozzám? Hasonló asztali ékszeren hamar túladnak az emberek.

Esténkint el-elbámulunk egymásra; Karadzim khán épen olyan mozdulatlanul
tud rám nézni, mint én ő reá, s egyikünk sem retteg a másiktól.

Karadzim khán igen csendes, békességes ember, látogató-jegyeket tartogat
szájában, nyomtatékul szolgál levélhalmazoknak, s nem haragszik rám,
akármit gondolok felőle.

Néha, mikor úgy magunkban vagyunk, elbeszélgetünk egymással. Karadzim
khán igen nyájas, leereszkedő férfi; nem gondol rá, hogy ő hajdan
százezer harczos ura volt, s én sem vetem szemére, milyen ellenségünk
volt akkor. Mellette az asztali óra nyargal perczosztó futással, más
oldalán öblös tengercsiga zúg minden ok nélkül; fölötte gyertyák lángjai
égnek, lassan emésztődve, előtte fehér papiromon fekete betük futnak
egymásután: beszélő halottak, rejtélyes élő lények; Karadzim khán
bámulni látszik őket, s magában töprenkedik fölötte, hogy az életet még
sem lehet kiölni a földről. Pedig ezelőtt hatszáz évvel be nagy munkájok
volt azoknak, a kik csendet és hallgatást akartak csinálni ide lenn.

Karadzim khán, – ha nem bánod, – mondjuk el, mit tettél te ezelőtt
hatszáz esztendővel?

* * *

Az ezerkétszázas esztendőkben volt egy gyönyörű városa Magyarországnak:
Budánál erősebb, Váradnál gazdagabb, Pozsonynál előkelőbb: – Esztergom a
neve.

Egészen más Esztergom, mint a mostani; nagyságra is négyszer akkora, hát
még fényre és gazdagságra; ott voltak a főurak legpompásabb nyári lakai,
s a Déda csatorna, a miben most felgyűrközött pórasszonyok áztatják a
nehéz illatú kendercsomagokat, akkor három helyen is át volt hidalva, a
mint a széles párkányos kőfal átszelt rajta, mely a királyi kerteket
csatolta a városhoz.

A hegytetőn állt a tágas, erős vár, szertelen bástyáival, mikből
felvonó-hidakon keresztül lehetett kijönni; benn a várban István vértanú
ódon temploma, magas, fekete falával; a hova ha búcsújáratkor megindult
az Istent szolgáló díszmenet, vége-hossza nem volt a pompás zászlóknak;
a pánczélos keresztvitézek, kik levett föveggel, lovon ülve, csodálatos
palástokban kisérték a főpapok baldachinjait és az ország főurai, fényes
bandériumaikkal, a gazdag czéhek, a burgundi kézművesek, lombard és
franczia kereskedők, saját nemzeti viseleteikben, fényesen öltözött
asszonynépeikkel: – mikor a vár egyik kapuján bementek, a másikon
kijöttek, végit nem lehetett várni a pompásnál pompásabb
csoportozatoknak.

Mert hogy akkor háromnegyedrészben idegenek lakták Esztergomot. A keleti
kereskedés Görögországon át a Dunán vette végig útját, s legfontosabb
telepe volt Esztergom. Télire ide huzódtak a kereskedő-hajók, minden
nemzet lobogóit ott lehete látni a sziget közti Duna-szakadékban, a part
hosszában álltak a roppant lerakodó-helyek, örökké élénk tömegtől
körülvéve.

A jövevény akármelyik kapuján lépett be a városnak, jártas kalauzra volt
szüksége, hogy el ne tévedjen az utczák tömkelegében, a minthogy holmi
vidéki emberek, kik elbámultak a sajátszerűen épített házak alakjain, a
boltok gazdag kirakatain, a tarka-barka lebernyeges viseleten, németek
feszes lábain, olaszok tollas fövegén, a különféle templomokon, gyakran
egész nap sem tudtak onnan kiigazodni, kivált ha nem is sejtettek ahoz a
nyelvhez, mely épen a bekószált utczában otthonos volt: itt belga, amott
görög, a másik piaczon már olasz, a túlsó negyedben franczia; szinte
belekábult a feje, a ki helyre akart közöttük igazodni.

Minden nemzetségnek külön városnegyede volt. Azok között legfényesebb
volt az olaszoké és görögöké. Mint hajdan Róma és Byzancz, úgy
Esztergomban a római és byzanczi nép vetekedett egymással azon,
melyiknek vannak márványnyal czifrábbra szegélyezett házai, ékesebb
vasrácsok ajtaján, hímesebb szőnyegek erkélyein, rettentőbb sárkányok és
vizi csodák csatornáin, mik onnan a vizet okádják; kinek a felesége hord
nehezebb aranylánczot és kösöntyűt, kinek telik csengős öszvéren, kinek
gyaloghintóban a járás? Volt közöttük olyan gazdag, kényes kereskedő is,
a ki soha az utcza kövére le nem lépett, hanem ha templomba kellett
mennie feleségestől, a hová nem illett magát hintóban vitetni, bársony
vánkosokat rakatott lábai elé az utczán, azokon lépdelt végig a
templomajtóig.

Jó dolguk is volt az atyafiaknak itten. Bölcs fejedelmeink ellátták őket
annyi szabadalommal, hogy sokkal többre tarthatták magukat, mint egy
nemes ember; a maguk országában sem lehettek volna jobban otthon. Az
ország nemessége itt költötte pénzét; kaphatott is érte mindent, a mit
csak külső ország előteremt; olyan levantei selymet tudom nem mértek
akkor sehol singgel, mint Esztergomban a görög piaczon, sem annyi
igazgyöngyöt egy rakáson nem lehetett látni, mint a lombard-utcza mind a
két oldalán rostély alá rakva.

De nemcsak drága kelmét, igazgyöngyöt lehetett találni Esztergomban; van
annál még mind becsesebb portéka is, a mitől az előtt is, azóta is sok
jó nagy úr lett koldussá. Ármányos portéka, a mit megvenni veszedelmes,
ingyen kapni még veszedelmesebb, elveszteni nagyon könnyű. A közéletben
szép asszonynak hívják.

Az esztergomi szép asszonyok országszerte híresek voltak.

Ha az ember végig ment az utczán, azt sem tudta, hova nézzen? minden
ablak rácsa mögül, minden nyitott boltajtóból új meg új meglepő szépség
ragadta meg szívét, itt egy szőke, ott egy barna; ez tűzszemű, amaz
szelid, ábrándozó; ez halavány, amaz csattanó piros; ez még bimbó, amaz
már kifejlett rózsa; annyi különféle nemzet különfajú szépsége nem
csoda, ha nagyurainkat oly erővel vonzá Esztergom falai közé, hogy
némelyik egyebet sem hozott onnan vissza a kardjánál.

Nem is hítták az esztergomi hölgyeket másképen, mint az «esztergomi
százszorszépek».

Ez a czím azonban csak a külvárosok delnőit illeté, mert a várban, meg a
királyi negyedben jobbára ősrégi családok laktak, vagy újabb nemes
indigenák, a kiknél még megvolt az a hagyományos szokás, hogy a lányka
ártatlanságát s a feleség erényét a férfiak nagyrabecsüljék; ezért
azokról keveset lehetett beszélni. Az olyan asszony, ki férjéhez hű,
csak «egyszerszép», nem «százszorszép». Azután meg a nemes urak nem is
értik ilyen dologban a tréfát. László király kegyetlen törvénye értelmét
akármelyik hajlandó volt a gonosz alkalom esetén végrehajtani; a csábító
és elcsábított kard hegyénél csókolózott.

Ah de odalenn egészen más világ volt. A jámbor kereskedő-nép egész nap
boltjában ült, feje tele volt számokkal, nyereséggel, veszteséggel; nem
kérdezte, ki mulattatja otthon feleségét, leányait? nem is riaszthatta
el házától bőkezű vásárosait; a legokosabb szemet hunyt, s iparkodott
kerülni a botrányt, ha pedig akadt olyan balga, a ki leskelődött, no azt
azután lóvá is tették mindannyiszor, s annak csufondáros tréfáit minden
kocsmában dalolták az akkori énekesek, hegedősök, a mi dicső elődeink.

A mi dicső elődeink, a poéták, akkor nevezetesebb emberek voltak, mint
most. Hatalmas főuraink asztalánál, nagy ünnepélyek alatt ők énekelték
ékes rhytmusokba fűzve vitézeink hős tetteit, a nagy királyok életét,
Szent Lászlóról, Geizáról hősmondákat, legendákat; a csapszékekben ők
mulattaták bordalokkal a torozó közönséget, s vásárok idején kiültek a
járt utczák szögleteire, kezükben a hegedővel, ott mindenféle bohó
tréfás verseket daloltak; elébb hegedültek hozzá, azután mondták a
verset, mely gyakran éles gúny volt a divatozó balszokásokra; balgatag,
gyáva férjekre, fényüző asszonyokra, világi hivalkodásra, a hogy egy
régi tréfavers mutatja, melynek enyelgő refrainjeül hangzik a hegedős
nyirettyűje: «Tanda ridarididom!» A poéta soha sem fogyott ki a
thémából, minden előtte elmenő új tárgy volt neki, a kit megénekelt; a
bámész paraszt, a kevély potrohos polgár, a hasított kabátu olasz, a
veszekedő kofa, a szenteskedő zarándok, sőt maguk a főurak is, s a
censura nem törült költeményeiből. Későbbi időkben azonban, hogy a
hegedősök nagyon alkalmatlanok kezdtek lenni, s mindig nagyobb befolyást
nyertek a népre, üldözőbe vették őket; a hol kapták, megégették irott
verseiket, eltörték hegedűiket, nem engedve meg másoknak az
utczaszögleteken s vásárok idejéni éneklést, mint a kik bénák,
nyomorékok, hogy nem dolgozhatnak, azoknak is csak szent éneket
hegedűszó mellett; így szállt le ez a mesterség hajdani fénykoráról;
most már csak itt-amott egy-egy koldus, az is nagy ritkán, ember
csodájára, jár faluról-falura, hegedülve s énekelve keserves melodiákat,
és senki sem gondol rá, hogy ez a magyar Helicon őseinek maradványa; a
mai finomult világ költői előfizetési ívekkel hegedülik az ő verseiket a
vásárra járó közönségbe.

Akkor tehát nagy divatjuk volt a hegedősöknek.

Az ő dalaikból leginkább meg lehetett tudni, miféle szellem jár most az
országban? Egyszer a nemesség magasztalásával voltak tele, mikor illendő
volt az arany bulláról beszélni. Mellette következtek mindjárt a csipős
gúnydalok az izmaelitákra, kik a kiváltságos urak prémjéből kitépték a
szőrt. Jó tárgy volt enyelgésre azután, hogy a főuraknak nem szabad a
király előtt leülni többé, a parasztnak meg irásban lehet csak vele
beszélni; de annyi tárgyat dalra még sem szolgáltatott semmi, mint az
esztergomi százszorszépek: azok között Berta asszony, burgundi
aranyműves felesége, maga száz között is legszebb.

Berta asszony végett sok jó arany forint nyomta a jó hegedősök markát,
szinte sok jó keresetlen bot a hátukat, miket szerencsés és
szerencsétlen szerelmesek osztogattak szokásos bőkezűséggel. Jól
megértve, hogy az aranyakat a boldog szeretők, a botokat a rászedettek.

Berta asszony csodálatos szépség volt abban az időben s nagyon is tudta
szépsége értékét. Akárhányszor kiment az utczára, mindig volt rajta
valami új csodálni való. Egyszer úgy jött elő, hogy minden öltözet csupa
merő arany volt rajta; ruhája kelméi vékony aranyszálakból szőve, minden
tiszta arany rajta egész a papucsa orrán levő csengetyűig. Ember szeme
elveszett szépségén.

Másszor meg minden ékszer nélkül jelent meg a királykertben, nem volt
rajta semmi arany, csupán csak az arany haja; az le volt eresztve
hosszan, rengő fodrokba idomítva, s úgy takarta be fehér öltözetét egész
a sarkáig, köröskörül elomolva szépen, mint egy tündérleányon. Ekkor
aztán az ember lelke is elveszett rajta.

Hajh, sok kárt is tett ezzel az arany hajával a magyar fiatalságban; az
egyik Héderváry ifju egész örökségét adta érte, hogy egy szálat kapjon
ebből a drága aranyból, úgy ment el a szent földre keresztes vitéznek;
ott el is esett bújában. A hegedősök énekeltek sokáig az egy szál
aranyhajról, melylyel egy embert úgy meg lehetett kötözni, úgy megölni,
úgy lerántani a sírba.

Egyszer azonban jött az idő, hogy a hegedősök lantjain egyszerre
elhallgatott a víg dal. A tréfa, az enyelgés pengő hangjai elnémultak
egy rettentő szózat előtt.

«Jön a tatár.»

Soha nem álmodott, de sokszor megérdemelt veszély közelgett sebesen,
mint a zivatarhozta felhő, az országra. Önző, hitvány népek akkor
vígadtak legjobban; saracén, izmaelita akkor nyúzott legmohóbban; de a
költő elhallgatott; a béka a tóban akkor kuruttyol, az énekes madár a
ligetben akkor hallgat el, mikor zivatart érez.

Ezek akkor jöttek szóhoz ismét, mikor Ugrin érsek zászlósai megindultak
hadat toborzani a közelgő ellenségre; az árva hegedősök ott jártak a
zászló mellett, s harczi indulókat, buzdító dalokat énekeltek a nép
előtt, úgy lelkesíték azt a fegyverfogásra.

A tatár azonban hamarább jött, mintsem várták. Hevenyében, ki hogy
tudott ült lóra, fogta a kardot, sietett a királyi seregekhez
csatlakozni, a mik nagy elszántan közeledtek véres ellenségük elé.
Esztergomból mind elsietett a sok ifju levente; a szép ifju daliák ott
hagyták búslakodni százszorszépeiket, szerelmes alkudozások, gyöngéd
viszonyok mind félbeszakadtak egyszerre. Berta asszony azon a napon,
melyen az érsekkel együtt a nemesség bandériumai eltávoztak
Esztergomból, talpig gyászruhában jelent meg az utczán; a százszorszépek
mind gyászruhát vevének fel, a miért a hegedősök keserű gúnynyal éneklék
róluk, hogy a szép asszonyok előre fölvevék a gyászt, őrizzen bennünket
Isten, hogy arra okuk ne legyen.

Pedig nem őrzött meg bennünket attól Isten.

Jött a rossz hír, halálra űzött emberek lábain, sebesen: hogy elveszett
a nemzet virága Sajónál; vége, vége az országnak, nyíllal összelőtték,
karddal leapríták a deli magyar ifjakat, fut a király, sír az ország,
senki nem segíthet rajtunk.

Volt nagy sírás Esztergomban; annyi szép fiatal ember úgy el tudott
hullani oktalan nyílvesszők miatt; paripák megtaposták drága testeiket;
szép fodros hajfürteik belekeverődtek a véres porba; nem is jönnek
vissza, király kertjében játszani, szép hölgyekért tornát vívni,
selymet, igaz gyöngyöt venni. – Hanem jön helyettük iszonyú kegyetlen
ellenség, rút arcza, vérszomju lelke, átkozott még a beszéde is; a
borzalmat, mely előtte jár, eléggé megmondja az a szó, mely az egész
országon szétterjed: «ez ellenség nem ember, hanem kutyafejű vad!»
Kutyafejű fenevadak jönnek az embereket kiirtani. Más világ lesz. A Góg
és Mágóg hada elszabadult.

A környékből futva jöttek Esztergom erős falai közé a menekvők; nem
vidám mulató ifjak, hanem komoly családapák, kiknél drága kincs az
asszony, kiért vérüket ontják, ha hű, vérit ontják, ha hűtelen.
Naponkint új menekvő csapat jött a város kapui alá, új idegen arczok,
némelyik csak hírét hallotta a tatárnak, más csak messziről látta,
harmadik beszélt is vele; egy-egy véres kardcsapás mutatta, hogy mit
beszéltek. A város lassankint megszaporodott szomorú néppel. A futók
közül egyik elveszté minden vagyonát, égve hagyta faluját háta mögött,
másiknak rokonai hullottak el a csatamezőn, harmadik a vész közepéből
egyedül menekült, látta gyermekeit leöletni, hallotta felesége
halálsikoltását; – és mind, mind valamennyi elveszté hazáját; azt
sirathatta reggeltől napestig.

A hegedősök az utczaszögleteken siralmas nótákat húztak most, s nem volt
az a kincs, a miért egy tréfás dalt elpengettek volna. Gyász volt most a
nemzeti szózat.

Bojóti Simon, a spanyol, volt ez időben a várparancsnok. A bátor férfi
nem veszté el szívét a közrémületben. Hirtelen új sánczokat hányatott a
város körül, a fegyveres férfiakat csapatokba rendezé, s éjjel-nappal
őrizteté velük a falakat. Eleséget szerzett be évekre, s süttetett,
főzetett az egész városban a harczosok számára; ha a férfiak fegyverben
állanak, a nők se pihenjenek, varrjanak, mossanak a vitézekre.

Terhes munka volt ez a százszorszépek gyönge kezeinek; duzzogtak is
eleget Simon vezér ellen, ki elrontotta a királyi mulatókertet,
sánczokat hányatva rajta s éjjel-nappal fegyverben tartá a férfi
lakosságot; alig lehetett az utczán egy jóravaló arczot látni, mind
olyan pánczélosan, vértesen jártak-keltek az emberek, semmi kedvük sem
volt az enyelgésre.

Azután még jobban elkomorodott a világ; eleinte az volt a rémület, hogy
minden nap új meg új menekvő csoportok hoztak új rémhírt a városba;
később nem jött aztán senki, semmi hírmondó a Duna-Tisza közti tájról,
sem a felvidékről; borzalmas csend és nyugalom állt be messzeföldön, a
ki futhatott, elfutott, a többit leölte a tatár; sóhajtás sem jött onnan
többé. Csak néha vetődött ama tájakról Esztergomba egy-egy soha nem
látott idegen madár, valami hulla-keselyű, mely csapatonkint jött
Ázsiából a dúló mongol csordákkal. Az ott leült a torony tetejére s
nagyokat kiáltott onnan alá, mintha boszús volna érte, hogy még itt
élnek, s lomha repüléssel szállt ismét vissza, a merről jött,
szövetségeseihez.

Ismét később lett az idő; őszre járt már, midőn Párkány felől megjelent
a Dunaparton Batu khán serege.

A várhegyről napok óta lehete látni előre nappal a füstöt, éjjel a
fényt, a mit felgyújtott erdők, pusztán maradt falvak támasztottak a
láthatáron, s egyszerre megjelent a tatár.

A széles Duna elválasztá őket a magyaroktól, kik az innenső parton állva
néztek szemközt vérengző ellenségeikkel. Különös lehetett azt nézni,
hogy itt vannak előttünk, a kik népünkből egy milliót már leöltek,
minket is leölnének, ha ez a békeszerető folyam nem állna itt közöttünk.

A tatárok szüntelen azon voltak, hogy félelemmel töltsék el a túlnan
álló magyarok sziveit; egyszer óriás bábokat öltöztettek fel, hosszú
dárdákat adtak kezeikbe, felkötözték őket ló hátára, úgy járatták a
túlparton; a magyar nép rémülve nézte ez iszonyú alakokat, mik kétszer
akkorák, mint más ember; majd pedig hatalmas gépeiket hozatták elő,
miknek kerekes rugói szárnyas kopjákat lövöldöztek a széles Duna vizén
keresztül s mázsányi köveket hajigáltak a Duna közepébe, hogy a hullám
messze felcsapott utánuk. Vagy ismét ezernyi levágott emberfőt
bocsátottak el a Garam torkolatánál, s úgy úsztak azok csendesen, hosszú
sorban a túlparton álló magyarok előtt végig.

A rémület napról-napra nagyobbodott; még most közöttünk a Duna, még nem
férnek hozzánk a gyilkos hadak nyílvesszői, még nem ütik falainkat
messzelövő catapultái, még nem nyerítnek méneik embervér után; de jön a
tél, mely hidat von a folyamokra, ki véd meg bennünket akkor?

És jött a tél, széles jégtáblák kezdtek végig huzódni a vizen, mindig
sűrűbben, mindig vastagabban; egyszer a szigetek között megállt a jég,
áthidalva egyik partot a másikkal.

Lőn nagy ujjongatás a tatárok részén, a mint a jég megállt; a magyarok
szívében épen úgy fagyott meg a vér; csak Bojóti Simon nem veszté el
lelkét akkor is. Rögtön kirendelte egész Esztergom férfiait a part mellé
éjszaka, hogy a jeget törjék le végig. Fáradságos munka volt az, feszítő
rudakkal a jégtáblákat felhasogatni, s hogy újra oda ne fagyjanak,
kihuzgálni a partra; reggelre még is készen voltak vele. A csikorgó nagy
hidegben néhány óra alatt ismét új jéglemez fagyott a betört részre
egész part mentében, délfelé sűrű hó esett rá, nem lehetett azt
megkülönböztetni.

Délután megindult egy raj a túlpartról a tatárok közül, a jégen átkelni.
A magyarok engedték őket jönni békével a csalfa hídon keresztül. Mikor a
fris fagyásra ért a vérszomjú csoport, egyszerre iszonyú roppanással
beszakadt a jég alatta, a meglódult hullám egy percz alatt szétaprítá az
egész jégmezőt, mely egy helyen megbomolva, keresztül-kasul szakadt. A
tatárok egy része elmerült a jeges habban, a jégtáblák alá bukva, más
részét vitte magával a rögtön megindult jég. Száz meg száz egy-egy fehér
jégszigetre kapaszkodva, úgy úszott alá csendesen Esztergom falai alatt,
üvöltve és átkozódva; mikor két sziget így összetalálkozott, egy harsogó
roppanás és egy halálordítás hallatszott, s azután gazdátlan süvegek
úsztak a víz szinén.

Ezúttal a hullakeselyük szövetségeseik torán lakomáztak.

Hajh, ha mindenki úgy látott volna a védelemhez, mint Esztergom vitéz
lakói, egy szomorú nótájával kevesebb volna a magyarnak.

Akárhol akart Batu khán átkelni a Dunán, a jeget a dunántúli part
mentében mindenütt betörve találta; azoknak oda át semmi sem kellett
védelmükre egyéb, mint éjjel-nappal törni a jeget, a hol megállt, a part
mellett.

A tatár nem kelhetett át sehol, a dunántúli ország védve volt; egy
reggel bámulva látta mindenki, hogy a tatárok felszedik sátorfáikat,
elégetik téli gunyhóikat, s mindenestől odább kelnek a Dunán túl.

A nagy öröm és ujjongás közt, hogy végtére eltávoztak, a jámbor
földieknek eszükbe jutott maguknak kelni át a jégen, megnézni, nem
feledett-e valamit ott a tatár?

És valóban jó zsákmányra leltek; egész ökörcsordákat hagytak hátra a
tatárok. A rokonok ekkor meghagyták jól erősödni a jeget, s mikor
megbirta őket, akkor áthajtották a marhákat rajta.

A tatárok pedig az erdőből lestek rájuk s éjjel visszakerülve, ők is
átmentek ott a jégen, a hol a magyarok utat mutattak nekik. Reggelre
Esztergom körül volt véve ellenséggel. Nem volt más menekülés többé,
mint a kivont kard és buzogány mögött.

A tatárhad nyíllövésnyi távolban állt, körül a szép város falai előtt,
beláthatlan roppant tömegekben; minden férfira Esztergomban ötven
ellenség jutott. Most már közelebbről lehete látni marczona arczaikat,
ki lehete venni azt a jégesőkopogáshoz hasonló beszédet, melylyel egymás
közt zajongtak; ott lehete látni, mint állítják föl hajítógépeiket,
faltörő hengereiket a város ellen; ezer meg ezer rabfogoly görnyedve
hurczolta a földes zsákokat, a rőzsekötegeket, mikkel a sánczárkokat
fogják betölteni; tatárok, bolgárok jöttek hosszú hágcsókkal a falak
körül fölhágni.

Bojóti Simon látta, hogy a város el van veszve. Dobszó mellett
kihirdetteté az utczákon, hogy minden bátor férfi jelenjen meg a
magyar-téren abban a nagy tanácskozásban, a mit az Istentől látogatott
város népessége tartand végveszedelmében.

Senki sem maradt honn: gyáva férfi nem volt Esztergomban. Az egész tér
megtelt férfiakkal és a hány fej, annyi dárda látszott ki a tömegből.

Bojóti Simon a templom széles lépcsőzetén állt fel a nép előtt, mellette
az országurak és a templomos vitézek. Az érsek nem volt ott, ő már
elesett a harczban; néhány főpap állt ott, ki a várban maradt, mellén
pánczéllal, kezében pallossal.

Simon vezér fölemelé a nép előtt a Szűz-Máriás zászlót, és monda neki:

– Ime itt az óra, melyben mindnyájan Isten kezében vagyunk. Tetszett az
Úrnak kimondani ránk végső itéletét s megnyitni számunkra a koporsókat,
hogy nézzünk azokba bátor szívvel. Nem az a kérdés többé, hogy meddig
éljünk, hanem hogy mint haljunk meg? Körülfogott bennünket az ellen,
kitől világ minden kincse meg nem vált bennünket, kinek nem elég
aranyunk, drága ruháink; vérünket szomjazza. Nosza tehát ne kapjon
egyebet nálunk, mint vérünket, azt is fizesse meg saját vére árán. Ma
betölti árkainkat, reggelre falainkat fogja döntögetni; ma hordja össze
mindenki, a mi drágasága van, selyem és bársony kelméi, mikre úgy sem
lesz többé szükség. Ez éjjel összeégetünk mindent; ne maradjon rajtunk
más, mint a pánczél; kincseinket, a hölgyek ékszereit elássuk a mély
föld alá, senki se tudja meg hová. Legdrágább gyöngyeink, a nők, ne
vigyenek magukon kívül más ékszert a várba, hogy az ellenség ne találjon
rajtuk semmit. És akkor álljunk ki a fent karddal kezünkben az utczákra
s várjuk be az ellenséget. A többit végezze velünk Isten!

Ez elkeseredett szóra semmi zaj sem hangzott vissza a sokaság részéről;
az elhatározás néma volt és egyetértő. Dezsér prépost misét tartott ott
a szabad téren, megáldá, megszentelé a híveket, s azzal kihozták a
templomból a zászlókat, úgy oszlott a férfisereg buzgón énekelve
városnegyedeibe vissza.

Olyan csendesség volt minden háznál, mintha mindegyiknek halottja volna;
a férfiak szótlanul kötözék össze legbecsesebb kelméiket, kihordák az
utczaszögletekre, ott tüzet vetettek beléjük s úgy égett minden utczán
milliókat érő vagyon szerte. A drága máglyák körül elkeserülten verték a
lantot a síró hegedősök, halálra, elszánt véres öldöklésre buzdítva a
férfiakat; a szilaj danák utczáról utczára hangzottak.

Nem sokára tűzlángban álltak a hajók is a dunaparti kikötőben, kelet
gazdag terményeivel rakva; a drága fűszerillatot, az égő kenetes hordók
szeszét csak úgy hordta szét a szélvész, így tudatva a tatárokkal, hogy
Esztergom népe kincseit semmisíti meg előttük.

A nőket mind egy helyre küldék a szent Márk templom kerítése mögé,
honnan a végveszély idején egy fedett folyosón át a várba lehetett
vonulni.

Csak háromszáz hölgy hozta el ide ékszereit, kösöntyűit, a többi a tűzbe
hányta azt is s legrosszabb daróczköntösét vevé fel ez utolsó napra.

Amazok voltak Esztergom százszorszépei. Mikor a lángok körüllobogták a
várost, sírt a sok asszonyi nemzet, csak a százszorszépek mondák
egymásnak, hogy kár a sírás, a köny árt a szemek szép tüzének.

Mikor megkezdődött a harcz, egyszerre minden bástyán, minden utczán, a
gyönge nők térdre omoltak a templom előtt, reszketve és imádkozva
kedveseik, rokonaik életéért, keresztyén kardok diadaláért; csak a
százszorszépek nem tudtak ott imádkozni.

– Mit? szólt a szépekhez Berta asszony, ki legszebb volt; azért éltünk
ily röviden, hogy ily gyászosan haljunk meg? A szép, vidám fiatalság
leölve már s most a vén, mogorva férjek azt akarják, hogy együtt haljunk
meg velök. Elszedték ékszereinket, megégették ruháinkat, hogy ne legyen
kedvünk az élethez s most el akarnak itt temetni magukkal, mikor még
olyan szép volna az élet. Mit vétettünk mi, hogy meghaljunk, azt sem
tudjuk, hogy miért? Szépek, fiatalok vagyunk. A tatárok között is vannak
deli ifjak, nyájas hősök, kik a szép nőket szeretik, a szép nő mindenütt
úr a világon. Ne haljunk meg, ne temetkezzünk e romok alá. Menjünk
együtt a tatár vezér elé. Ha szeme van és szive dobog: ennyi szépség
láttára lehetetlen, hogy meg ne induljon. Itt hamu lenne belőlünk, ott
még királyné is lehet.

A balga nők hallgattak Berta szavára s mikor a többiek legsiralmasabban
könyörögtek az egekhez, ők kilopóztak a templomból, lementek a vizi
kapuhoz, azt kinyiták, elhagyták titokban a várost s átmentek a táborba.
El sem búcsúztak senkitől.

Karadzim khán volt ott Batu khán alvezére, ki Esztergomot ostromoltatá;
a százszorszépek odavezetteték magukat a khán elé, oly bizton, oly
ragyogó orczával, mintha menyegzőre jönnének.

Odaérve, a háromszáz delnő leborult a khán előtt s Berta asszony szólt
mindnyájuk nevében.

– Dicsőséges khán, halhatatlan, győzhetetlen hős. Elfoglaltad az egész
világot, de az egész világon annyi drágát nem foglaltál, mint e
perczben. Ime a környék legszebb hölgyei, a hirhedett százszorszépek
térdepelnek lábaidnál, könyörögve, hogy válaszsz közülünk magadnak, a
többit add dicső vezéreidnek párul.

Karadzim khán utálattal nézett rajtuk végig s aztán fölkaczagott
gúnyosan.

– Mit? Ti vagytok várostok legszebb asszonyai? Ti akartok szépek lenni?
Ezzel a halavány arczczal, ezzel a hosszúkás fejjel, e rút sárga
hajkenderrel, vízszinű szemeitekkel? Ez idomtalan piczi szájak mondják
azt, hogy ők szépek? Ki hitette el ezt fejeitekkel? A szép asszony színe
barna, arcza lapos és szemei aprók, feketék, szája széles és haja
borzas, nézzétek: ilyen a szépség.

Azzal félrevonta sátora függönyét a khán, egy csoport guggonülő némbert
mutatva elé, kik valóban olyan szépségek voltak, a minőket ő leirt.
Nekünk ocsmány, de a tatárnak ideál.

A százszorszépek meg voltak alázva.

Karadzim khán lenézően fordult lovászlegényeihez.

– Szolgák! a mi nekem nem kell, legyen a tiétek; im ez idegen némberek
itt, bár nem olyan szépek, mint asszonyaink a Káspi-tó mellett,
szükségből jók lesznek számotokra, válaszszatok közülök.

Azzal az asszonyokhoz fordult:

– Szolgák szolgálói! Engedelmeskedjetek a ti uraitoknak, az én
szolgáimnak.

A százszorszépek meg voltak alázva szörnyen. A rút állathoz inkább, mint
emberhez hasonló alakok odamentek közéjük; válogattak bennük, durván,
vadan, mint a hogy eladó állatokban szokás válogatni s kaczagtak
könyeiken.

Ez hát az az élet, a mit inkább választottak a dicső halálnál?

De még ez is tetszett nekik. Messziről hallatszott a lárma, sikoltozás,
a halálordítás az elhagyatott város utczáiról: ott véres halálharcz
folyik most; mégis jobb itt lenni Karadzim khán szolgáinak oldalánál.

A khán mosolyogva villogtatá feléjük égő szemeit:

– Nos, szép asszonyok, ha ti a legszebbek vagytok, milyen lehet még a
rútja, a ki odahaza maradt? Ha tehát mindegyitek új férjére akadt már,
itt e síkon én előttem egyszerre történjék meg a menyegző. Épen szép
alkalom van rá. A régi férjeket most ölik. Jól ide figyeljetek rám.
Sorba letérdepeltek mind, ez a szertartás; fejeitekre sűrű fátyolt
borítanak; vőlegényeitek ottan állnak oldalaitoknál. Mikor én mondom e
szót: «ben», akkor karjaitokat keresztbe fonjátok kebleiteken; mikor azt
mondom «hok», akkor lehajtjátok fejeiteket, mikor azt mondom «túr»,
akkor egyszerre levetitek a fátyolt fejeitekről s azzal férjeitek
feleségei vagytok.

A százszorszépek engedelmeskedtek szépen; letérdeltek szépen sorban a
vezér előtt, leteríték fejeiket sűrű, át nem látszó lepellel, mindegyik
mellett ott állt a férjül választott tatár harczos.

Mikor a khán az első szót mondta: «ben!» a hölgyek keresztbe tették
melleiken karjaikat. Ugyanakkor mindegyik harczos kivonta széles kardját
hüvelyéből.

Mikor a khán azt mondta: «hok», akkor a százszorszépek lehajták fejeiket
s a harczosok fölemelték a kardot magasra.

És mikor a khán azt mondta: «túr!» akkor egyszerre háromszáz szép
asszony feje gördült végig a földön.

Karadzim khán nevetett rajta szörnyen, hogyan kapott mind a háromszáz
egyszerre mind a két kezével a fátyol után, hogy azt fejéről levesse.
Már akkor nem volt ott sem fej, sem fátyol.

Eddig nevetett Karadzim, de azután tépte szakállát dühében.

– Átkozott némberek; ha ezek benn volnának a várban, ingyen elfoglalnám
azt könnyen; most sok vért fizethetek érte, mert nincsenek ők ott, hogy
férjeik karját megrontsák szemeik könyjével.

Jól mondta Karadzim khán. Az özvegy férfiak jól harczoltak. Minden
utczát, minden házat véres harczczal kellett tőlük elfoglalni s nem
nyert abban a hódító egyebet egy égő romnál, melyben, ha összeszámlálta,
két annyi halottja volt magának, mint ellenének.

A város elpusztulása után a hősök maradványa a sziklavárba vonta fel
magát, a híven maradt asszonyokkal.

Karadzim khán ostromgépei annak nem árthattak semmit; csak rohammal
lehetett az ellen menni. Többször megkisérték azt a mongolok, mindig
sikertelen; Simon vezér és elkeserült harczosai csodamódon verekedtek a
tatárokkal; Karadzim khán átkozódott: «miért nincsenek köztük azok az
asszonyok?» utoljára maga Karadzim khán vezette őket a kapuk ellen; fel
is vergődtek már egész a párkányokig, ott Karadzim khánt egy jószándékú
buzogány úgy találta főbe, hogy halva esett le onnan.

A mongolok nem vívták tovább a várat.

Karadzim khánt eltemették a hegyek aljában, nagy halmot raktak reája s
nem sokára elhagyták a mongolok a pusztult országot, visszamentek
Ázsiába.

Esztergomvár vitéz védőit megmenté a jó kard; a hű nők, kik velük
maradtak, még azután hosszú, boldog életet éltek; a százszorszépek
tagjait széthordták a vadak erdőbe, berekbe…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Így volt-e ez Karadzim khán?



2.  A LÁTHATLAN SEB.

* * orvos, egyike fővárosunk leghiresebb műtőinek, egy reggel korán, még
fel sem volt öltözve, egy sietséges látogatást lőn kénytelen elfogadni;
az előszobájában várakozó férfi azt izente be az inastól, hogy rá nézve
veszélyes a késedelem, rögtöni segélyre van szüksége.

Az orvos hirtelen hálóköntöst kapott magára s bebocsátá a sietőt.

Előtte egészen idegen férfi volt az, külsejéről, modoráról itélve a
legjobb körökhöz tartozó. Sápadt arczán testi-lelki szenvedés látszott,
jobb keze selyem kendővel volt felkötve a nyakába. Bár vonásait
erőszakolni tudta, nem óvhatta meg magát, hogy néha egy-egy fájdalmas
sziszszenés ne hagyja el ajkait.

– Kegyed * * orvos úr? kérdezé a tudorhoz lépve, elgyöngült tompa
hangon.

– Igen, uram.

– Megbocsát, hogy személyesen nem ismerem. Nem lakom Pesten, faluról
jövök, csak híréből tisztelem. Nem mondhatom, hogy örülök a szerencsének
megismerhetni, mert rám nézve semmi kellemes sincs benne.

Az orvos látta, hogy látogatója alig áll a lábán s leültette pamlagára.

– Fáradt vagyok; egy hete már hogy nem aludtam. A jobb kezemen támadt
valami, nem tudom mi? tán pokolvar, vagy rákseb; eleinte csak sajgott,
később folytonosan égetni kezdett, legkisebb szünet, vagy enyhülés
nélkül, mindig erősebben, gyilkosabban. Minden háziszert, kuruzslást
megpróbáltam ellene, semmi sem használt; majd nyilalni, lüktetni kezdett
kegyetlen kínokkal. Végre nem állhattam ki, kocsira ültem, feljöttem
kegyedhez, hogy égesse vagy vágja ki, mert ha még egy óráig kell
viselnem, elkárhozom vele.

Az orvos vigasztalá, hogy nem szükség itt mindjárt a késhez folyamodni,
lehet, hogy oszlató, vagy gyüjtő szerek is megorvosolják a bajt.

– Nem, nem uram! semmi tapasz, semmi enyhítő szer, nekem kés kell;
egyenesen azért jöttem, hogy kivágassam azt a fájdalmas részt magamból.

Az orvos kérte, hogy engedje látni kezét; mire a szenvedő fogcsikorgató
kínnal nyujtá oda bepólált kezét az orvosnak, ki nagy óvatosan kezdé
lebontogatni a pólyákat arról.

– Azonban kérem önt, tudor úr, hogy azon, a mit látni fog, meg ne
ütközzék. Bajom oly csodásan rendkívüli, hogy az önt meg fogja lepni, de
kérem, hogy ne ütközzék meg rajta.

* * orvos biztosítá az idegent, hogy ő igen erős szívű, hozzá van
mindenhez szokva s nem szokott semmin megütközni.

Azonban mégis megdöbbent s ijedten ejté el a kezet, midőn lebontá róla a
takarót, – mert azon nem látszott semmi seb: tiszta volt, mint más kéz.

A szenvedő feljajdulása, ki elbocsátott kezét baljával tartá fel,
tanusítá azonban, hogy az idegen nem tréfálni jött ide, de valóban
szenved.

– Hol fáj önnek?

– Itt, itt uram, szólt az idegen, keze fején azon helyre mutatva, hol
két főér elválik egymástól s szinte végig borzongott egész teste, midőn
az orvos gyöngén kémlelve tette oda ujja hegyét.

– Itt fáj önnek?

– Irtózatosan.

– Érzi a nyomást, ha ujjamat rá teszem?

A férfi nem tudott felelni, de a köny kicsordult szeméből, úgy fájt
neki.

– Csodálatos. Én ezen a helyen nem látok semmit.

– Magam sem. És mégis oly irtózatos fájdalmat érzek ott, hogy szeretnék
fejemmel a falnak rohanni.

Az orvos nagyító üveget vett, vizsgálódott, fejet csóvált.

– Ez a bőr ép, eleven. Az erek működnek benne, semmi gyuladás vagy
rák-daganat alatta, egészen olyan, mint másutt.

– Én mégis azt hiszem, hogy valamivel pirosabb ott.

– Hol?

Az idegen irónt vett elő tárczájából s körülkerített egy félkrajczár
nagyságú helyet kezén vele: «itt».

Az orvos ránézett. Azt kezdte hinni, hogy betege elmekóros képzelődésben
szenved.

– Maradjon ön itt, majd néhány nap alatt segíteni fogok rajta.

– Nem várhatok. Ne higyje uram, hogy én bolond, őrült képzelődő vagyok.
Ebből engemet ki nem gyógyít. Nekem ez az irónnal körülkerített hely
pokolbeli fájdalmat okoz s én azért jöttem ide, hogy ön azt messe ki
innen.

– De én azt nem fogom tenni, szólt az orvos.

– Miért nem?

– Mert önnek a keze ép, azon a helyen annyira nem látok bajt, mint saját
kezemen.

– Ön csakugyan azt látszik hinni, hogy én tébolyodott vagyok, vagy
tréfálok, szólt a beteg; azzal elővett tárczájából egy ezer pengő
forintos bankjegyet s letette az orvos asztalára. Ím lássa uram, hogy én
nem akarok gyermekeskedni s a szolgálat, a mit öntől kivánok, rám nézve
elég fontos és szükséges. Én kérem, hogy vágja ki ezt a helyet a
kezemből.

– Én pedig azt mondom önnek uram, hogy ha a világ minden kincsét nekem
adná, sem birna rá általa, hogy valakinek az ép testét betegnek nézzem s
kést vágjak bele.

– Miért nem?

– Mert az orvosi tudományomat és hitelemet hozná kétségbe; az egész
világ azt mondaná ön felől, hogy idióta volt, én felőlem pedig vagy azt,
hogy lelkiismeretlen voltam azt hasznomra fordítani, vagy hogy tudatlan
voltam észre nem venni.

– Jó; akkor hát legalább egy szivességet tegyen ön meg velem. Én magam
is képes vagyok ezt a műtételt véghezvinni magamon. Kissé ügyetlen ugyan
a balkezem hozzá, de az nem tesz semmit. Annyit tegyen meg ön, hogy ha a
műtételt végbevittem, a seb további bekötéséről gondoskodik.

Az orvos bámulva látta, hogy a különös ember csakugyan komolyan veszi a
dolgot, leveti kabátját, felgyűri karjáról az inget s tollkését
balkezébe fogja.

Egy pillanat s a tollkés mély vágást csinált a bőrben.

– Megálljon, kiálta az orvos, ki megijedt, hogy a szenvedő
ügyetlenségből valami életérbe talál belevágni, ha csakugyan
mulhatlannak találja ön a műtételt, ám legyen.

Azzal elővette műtőkését s a férfi szenvedő kezét tenyerébe fektetve,
kérte őt, hogy forduljon félre. Némely emberre nagyon szokott hatni, ha
saját vérét látja.

– Szükségtelen. Majd inkább mutatni fogom, hogy meddig menjen ön a
késsel.

És valóban, az idegen egész hidegvérrel nézte végig a műtételt; maga
mondogatta, hogy meddig terjedjen a metszés? kinyitott keze meg sem
mozdult az orvos kezében s midőn a kerek folt ki lett vágva, nagyot
fohászkodott, könnyebbülten, enyhén, mint a kinek ez igen jól esett.

– Nem égeti önt semmi itt többé? kérdé az orvos.

– Minden megszünt, szólt az idegen és még mosolygott is. Tökéletesen
vége a fájdalomnak. Mintha ketté volna vágva. Ez a kis fájdalom, a mit a
vérzés okoz, olyan az elébbire, mint a hűsítő szellő a pokolbeli hőség
után. Valóban jól esik, hogy így látom folyni a véremet. Csak engedje ön
folyni. Nekem igen-igen jól esik.

Az idegen valódi gyönyörrel látta a sebből elfolyó vérét; az orvosnak
komolyan kellett őt erőszakolni, hogy engedje azt végre elállítani és a
sebet bekötni.

Az alatt, míg a bekötés készen volt, az idegen arcza egészen
átváltozott. Az elébbeni kínlódó kifejezés helyett nyugodt, kedélyes
tekintet mosolygott le az orvosra; megtért életkedv látszott az elébb
elmérgesedett fanyar vonások helyén; a homlok kiderült, az arcz színe
visszatért, az egész ember szemmel látható változáson ment keresztül.

Mikor az orvos jobb kezét ismét felköté nyakába, a szabadon maradt
ballal forróan megszorítá az orvos jobbját s meleg, szives hangon mondá
neki:

– Fogadja ön legőszintébb hálámat ezért. Ön valódi jót tett velem. A
csekély viszonzás részemről épen nem áll arányban a nagy szolgálattal, a
miben ön részesített, azonban egész életemben találni fogok módot
kötelezettségemet leróhatni ön iránt.

Az orvos azonban épen ellenkező véleményben volt s nem akarta elfogadni
az idegentől asztalára tett ezer pengőt, ki viszont elhátrált előle s
végre, látva, hogy az orvos mindjárt megharagszik, azt mondta neki, hogy
adja tehát valami kórházra, s azzal szépen eltávozott.

* * még azután nehány nap meglátogatta őt vendéglői szállásán, hol az
idegen addig maradt, míg sebe tökéletesen behegedt, a mi legkisebb
akadály nélkül megtörtént s az alatt alkalma volt felőle meggyőződhetni,
hogy egy igen művelt, okos emberrel van dolga, a ki sokoldalú
műveltséggel és helyes világnézetekkel bir, s a mellett, hogy vagyonilag
előkelőnek mondható, egyszersmind kitünő hivatalos állást foglal el, s
legkisebb nyoma sincs rajta többé ama láthatlan seb eltávolítása után
semmi lelki, vagy testi kórnak.

A férfi, sebe teljes begyógyulása után, ismét haza ment békével a maga
falusi lakhelyére.

Mintegy három hét múlt el azután, midőn egy reggel, ismét oly szokatlan
korai órában, jelenté az orvos szolgája ama különös idegen urat, ki a
minap még az inasnak is egy aranyat adott eltávozásakor.

Az idegen, kit az orvos sietett elfogadni, ismét felkötött kézzel jött
be a szobába, s arczvonásai a kíntól az ismerhetlenségig el voltak
torzítva.

Midőn kinálást nem várva leroskadt a karosszékbe, nem birt magának
parancsolni többé; elkezdett nyögni, s szótlanul nyujtá kezét az orvos
elé.

– Mi történt? kérdé ez megdöbbenve.

– Nem vágtuk ki elég mélyen a minap; lihegé ércztelen hangon a beteg. A
fájdalom újra visszatért; kegyetlenebbül éget, mint azelőtt. Egészen
odavagyok bele. Karom meg van merevedve a kín miatt. Nem akartam önt
fárasztani másodszor, tűrtem, azt hittem, hogy lassankint majd a szívig,
vagy a főig terjed a rejtélyes lob, s véget vet az egész nyomorú
életnek, de az nem történik meg. Az egész fájdalom nem terjed túl azon a
kis körülkerített helyen; de ott oly kín van, oly kimondhatatlan kín!
Tekintsen ön az arczomra és látni fogja rajta.

A férfi arcza olyan volt, mint a viasz, s a hideg veríték izzadt
homlokán.

Az orvos kibontá a bepólált kezet. A műtét helye szépen be volt hegedve,
ép, új bőr képződött fölötte, az egész kézben egy ér sem látszott
nyugtalannak, a beteg ütere nyugodtan vert, minden láz nélkül, míg annak
minden tagja reszketett.

– Ez a csodákkal határos! szólt elbámulva az orvos. Ez eset túlmegy
minden eddigi tapasztalásomon.

– Csoda, rémséges csoda ez, orvos úr. Ne kutassa, ne fürkészsze az okát,
hanem szabadítson meg e kíntól; vegye műszereit és vágja mélyebbre a
sebet, szélesebb körben; ez egyedüli menekülésem.

Az orvos kényszerülve érzé magát betege kívánatát teljesíteni. Másodszor
is véghez vitte rajta a műtétet, most még mélyebben eresztve a kést, s
látta másodszor is azt a csodálatos könnyebbülést betege arczán, azt a
gyönyörködő kiváncsiságot, midőn vérét bőségesen szemlélte omlani s
midőn újra beköté annak kezét, szemlátomást elmult a beteg arczáról ama
halotti viaszsápadtság s eleven szín tért vissza rá, a nélkül azonban,
hogy az életvidám mosolygás helyre állna azon. – Ezúttal szomorúan
köszöné meg a jó szolgálatot.

– Köszönöm, orvos úr. Most nem fáj ismét semmi. Néhány nap alatt majd
beheged a seb. Azonban ne ütközzék ön meg, ha egy hónap múlva ismét itt
fog látni.

– Ah uram, verje ön ki fejéből ezt a gondolatot.

– Én bizonyosan tudom, hogy egy hónap múlva megint ki fog újulni az
égető kín, szólt az idegen levert kedélylyel. No de – a mint végezve van
felőlem. A viszontlátásig.

Az orvos közlé több pályatársával e csodás kóresetet, kik mind különböző
véleményt mondtak felőle, a nélkül, hogy valaki teljes magyarázatát
birná adni.

A hónap vége felé aggodalmasan leste * *, ha nem jelentkezik-e nála újra
a különös beteg; azonban a hónap szerencsésen elmúlt s a rejtélyes beteg
nem tért vissza.

Azután még egy pár hét folyt le; akkor egy levelet kapott az orvos
betege lakhelyéről.

Felbontá; látta az aláirásról, mely a sűrűn tele irt lap végén állt,
hogy azt betege saját kezével irta, miből azt az örvendetes dolgot kezdé
gyanítani, hogy az elébbi fájdalom nem tért vissza, mely bizonyosan
gátolta volna az irásban.

Ez volt a levélben:

«Tisztelt tudor úr. Nem akarom önt és az orvosi tudományos búvárlatot
kétségben hagyni azon különös baj titka felől, melyet nem sokára
magammal viszek a sírba, vagy talán még máshova is.

Leirom önnek rettentő betegségem keletkeztét. Egy hét óta már harmadszor
tért az vissza, s ezúttal nem akarok ellene tovább küzdeni. Most úgy
vagyok képes e sorok irására, hogy enyhítő borogatásul égő taplót rakok
a fájó részre, s az alatt, míg a tapló elég, nem érzek nagyobb
fájdalmat, mint a mit ez okoz. Ez pedig csak tréfa.

Én igen boldog ember voltam még félév előtt. Jövedelmemből gondtalanul
éltem, jó barátságban voltam az egész világgal, s tudtam mindennek
örülni, a miben az ember harminczöt évvel örömöt talál. Egy évvel
ezelőtt megházasodtam. Szerelemből választottam. Egy igen szép, művelt
és jószívű leánykát vettem el, ki társalkodónő volt egy szomszéd
grófnőnél. A vagyontalan leányka nem csupán hálából, hogy általam úrnővé
lett, de valódi gyermeteg szeretetből ragaszkodott hozzám. Félév úgy
telt el tőlem, hogy egyik napomat boldogabbnak találtam, mint a másikat.
Ha némelykor el kellett távoznom jószágomról a székvárosba, nőmnek az
alatt nem volt nyugta otthon, néha egy mérföldig elém gyalogolt az úton,
melyen várt; s ha elkéstem, egész éjjel le nem feküdt, rám várva, ha
pedig nagy unszolásra néha el tudták csalni régi úrnőjéhez, ki most is
nagyon szerette, onnan rendesen még az nap visszasietett, semmi hatalom
nem volt képes őt félnapnál tovább ott tartani s utánam való
búslakodásával elrontotta a mások jókedvét. Irántami gyöngédsége annyira
ment, hogy lemondott a tánczról, nehogy más férfi kezét legyen kénytelen
megfogni az enyim helyett s sírva fakadt, ha valamelyik dandy szépeket
mondott neki. Egy szóval én egy ártatlan gyermeket birtam nőül, a kinek
nem volt más gondolatja, mint én, a ki még azt is meggyónta nekem, mint
nehéz vétkét, ha álmában nem én rólam álmodott.

Én nem tudom, micsoda dæmon volt az, a mi egyszer azt sugdosta fülembe,
hogy – hátha ez mind csak tettetés? Az ember olyan bolond, hogy szereti
a legnagyobb boldogság közepett a gyötrelmet keresni.

Volt nőmnek egy kis varró asztala, melynek fiókját rendesen be szokta
zárni. Ezt én többször vettem észre. Soha benne nem felejtette a kulcsot
és soha nyitva nem hagyta a fiókot.

Ez a gondolat engem gyötreni kezdett. Mi lehet ott, a mit előlem rejt?
Meg voltam bolondulva. Nem hittem ártatlan arczának, tiszta szemeinek,
ölelésének, csókjainak. Hátha ez mind csak ámítás?

Egy napon ismét eljött érte a grófnő s nagy kéréssel, könyörgéssel
rávette, hogy töltse nála a napot. Jószágaink nehány órányira voltak
egymástól s én megigértem nőmnek, hogy magam is utána megyek.

Alig robogott ki a hintó udvaromból, én előszedtem minden kulcsot, a mi
házamnál volt, s sorra próbálgattam vele a fiókocska zárát. Egy végre
felnyitotta.

Meg voltam döbbenve, midőn a fiókot kihúztam, mint a ki először lop
életében; én tolvaj voltam, zár-feltörő tolvaj, ki egy gyönge asszony
titkait jön megrabolni.

Kezeim reszkettek, midőn óvatosan, egyenkint szedtem fel a tárgyakat,
nehogy a rendetlen dulásból észrevehető legyen, hogy ott idegen kéz
kutatott; keblem el volt szorulva, szinte megfulladtam bele… Egyszer egy
csomó csipke alatt egy köteg levél akad kezembe. Mint a villám, úgy
lövelt bennem valami végig fejemtől szívemig; óh ezek olyan levelek,
minőket első tekintetre meg lehet ismerni! Szerelmes levelek…

A levélcsomag ezüstszegélyű rózsaszín szalaggal volt átkötve.

Midőn a szalaghoz nyúltam, eszembe jutott, hogy illik-e ez? becsületes
emberhez illő munka ez? felesége titkait elorzani; titkokat, mik
leánykorára tartoznak. Felelős-e ő énnekem azokért a gondolataiért, mik
akkor támadtak, midőn még nem volt az enyim? Lehetek-e én féltékeny azon
időkért, midőn még engem nem ismert? Hihetőleg neki is voltak előttem
ábrándjai: vétek-e az? Bűnt ki tehetne fel róla? De én képes voltam róla
föltenni. Egy gondolat azt súgta lelkembe, hogy hátha e levelek már
akkoriak, midőn jogom volt minden gondolatához; midőn féltékeny lehettem
még arra is, hogy miről álmodik, midőn már az enyim volt? Felbontottam a
szalagot. Nem látott senki; még tükör sem volt felém fordulva, hogy
magam előtt piruljak. Egyik levelet a másik után bontottam fel és
olvastam végig…

Oh az irtózatos óra volt nekem.

Mi volt e levelekben? A legundokabb árulás, a mit valaha férfi ellen
elkövettek. Egy legközelebbi jó barátom irta azokat és milyen hangon?
minő feljogosított szenvedélylyel, szerelemmel; hogy beszélt benne
titoktartásról, esztelen férjről, hogy adta a tanácsokat, mit tegyen a
nő, hogy férjét elámítsa; és ezek a levelek mind mind azon idő óta
keltek, hogy én nős voltam és olyan boldog. Nem szólok önnek arról, a
mit éreztem. Az olyas valami volt, mint a ki halálos méregtől részegült
meg. Én az utolsó cseppig kiittam ezt a mérget. Elolvastam a leveleket
egyenkint mind. És azután megint összehajtottam rendben, s átkötém a
szalaggal, eltakartam a csipkékkel, s becsuktam a fiókot.

Tudtam, hogy ha én délig nem megyek nőm után, estére ő fog haza jönni a
grófnétól. Úgy lett. Oly sietve ugrott le a hintóról, úgy futott elém,
ki a tornáczon vártam, úgy ölelt, csókolt és boldog volt, hogy ismét
mellettem lehet. Én semmit sem engedtem észre venni magamon. Együtt
beszélgettünk, vacsoráltunk, s mentünk külön hálószobáinkba aludni. Én
nem húnytam le a szememet, ébren olvastam minden órát. Mikor az első
negyedet ütötte éjfél után, felkeltem és átmentem az ő hálószobájába.
Úgy feküdt szép szőke feje a fehér vánkosok között, mint a hogy a kis
angyalokat festik a fehér felhők közé. Milyen rút hazugság a
természettől ilyen ártatlan vonásokat adni a bűnnek! El voltam
határozva, makacsul, mint egy őrült a maga rögeszméjében. A méreg
keresztül-kasul ette magát lelkemen. Csendesen oda tettem jobb kezemet
fehér nyakára s azzal hirtelen összeszorítottam azt. Ő egy perczre
felnyitotta nagy sötétkék szemeit s bámulva tekinte rám, azután lassan
lecsukta azokat ismét és meghalt. Meghalt, a nélkül, hogy védte volna
magát ellenem; olyan csendesen, mint egy álom. Még akkor sem haragudott
rám, midőn megöltem. Egyetlen vércsepp jött ki szájából, mely kezem
fejére esett, – ön jól tudja, hogy hová? – azt is csak reggel vettem már
észre, midőn megszáradt rajta. Minden felötlés nélkül eltemettük,
pusztán laktam, ki ellenőrködött volna felettem? nem voltak sem rokonai,
sem pártfogói, a kik kérdést tettek volna miatta, s én készakarva
elkéstem a halotti meghívó jegyekkel, hogy ismerőseim ne jöhessenek el
idejére.

Midőn visszatértem a sírboltból, legkisebb terhet sem érzék szívemen.
Kegyetlen voltam iránta, de megérdemelte. Nem utáltam; el tudtam
felejteni. Nem gondoltam rá. Soha gyilkosságot kevesebb lélekmardosással
nem követett el ember, mint én.

Midőn kastélyomba értem, épen akkor hajtatott oda a grófnő is, kit
többször említék. Intézkedéseim szerint ő is elkésett a temetésről s
látható felindulásban volt, midőn meglátott. A rémület, a részvét, a
fájdalom, vagy nem tudom én mi? összezavarták szavait, úgy hogy azt sem
értettem, miket mond el vigasztalásomra. Hallgattam is én azokra!
Kellett is nekem a vigasztalás! Nem voltam én szomorú. Végre azonban
bizalmasan megfogá kezemet s félig súgva mondá, hogy egy titkot
kénytelen discretiomra bízni, s felteszi rólam, hogy mint gavallér ember
nem fogok azzal visszaélni. Ő egy csomag levelet adott át nőmnek
megőrzés végett, miket természetüknél fogva nem tarthatott odahaza;
azokat adjam neki vissza. Én éreztem, hogy kétszer, háromszor valami
hideg borzongás futott át testemen tetőtül talpig e szavakra.
Látszólagos hidegséggel azt kérdém tőle, hogy mi volt azon levelekben? –
a nő megrezzent e kérdésemre s azt felelé hevesen: «uram, az ön neje
nagylelkűbb volt, mint ön; mert midőn elvállalá irataim megőrzését, nem
kérdezte, mi van bennök, sőt szavát adta, hogy beléjük nem fog
pillantani s én bizonyos vagyok felőle, hogy nem is nézett beléjük soha,
mert ő nemes lélek volt, a ki önmaga előtt szégyenlette volna adott
szavát titokban megszegni.» – «Jól van, mondám; miről ismerek azon
csomagra?» – «Ezüst szegélyű rózsaszín szalaggal vannak átkötve.» – «Fel
fogom keresni.» Azzal fogtam nőm kulcsait s elkezdtem keresni a
csomagot, a miről jól tudtam, hogy hol van? Nagy nehezen kellett
ráakadnom. «Ez-e az?» szóltam odanyujtva azt a grófnőnek. «Igen igen!
Lássa ön, még most is úgy vannak összekötve, a hogy én csináltam a
szalagon a csokrot: derék neje soha sem bontotta azt fel.» Nem mertem
szemeimet felemelni hozzá; féltem, hogy kiolvassa belőlük, hogy de igen,
én felbontottam azt, és még valami mást is. Röviden búcsút vettem tőle
és kimentettem magamat, hogy félre vonulhassak. A grófnő újra hintajába
ült és haza ment. Neki igaza volt. Durva, kicsapongó férje volt
szegénynek. Ha én olyan lettem volna, én is megérdemleném, hogy olyan
nőm legyen. Oh de az én nőm ártatlan angyali lélek volt, a ki férjét még
akkor is szerette, midőn az őt meggyilkolá. Nem emlékezem már rá, hogy
mit cselekedtem az első órákban, csak annyit tudok, hogy mikor
iszonyatosan eszmélni kezdtem, odalenn voltam a sírboltban, nőm
koporsója előtt. Annyira még nem voltam őrült, hogy felakarjam őt
ébreszteni, de annyira már igen, hogy elkezdtem beszélni hozzá. Azt
hittem, hogy ő azt hallani fogja. «A milyen igazán szerettél engemet
valaha, a milyen igazán szeretsz még halálod után is, tedd velem azt az
irgalmat, hogy állj rajtam boszút ebben az életben. Ne halaszd
bünhődésemet a túlvilágra, szenvedtess meg itt, kínozz meg, ölj meg. Ne
várj reám a halál után a boszúállással!» Ilyen őrjöngéssel beszéltem a
néma hamvakhoz, s ott egyszerre az álom, vagy talán az ájulás elnyomott.
Csak azt tudom, hogy elkezdtem álmodni. Láttam, hogy felnyílik csendesen
az előttem levő koporsó teteje, s a benne fekvő halott halkan
felemelkedik abból. Én ott feküdtem mereven a ravatal előtt, kezemet a
koporsó szélére téve s arra nyugtatva fejemet. A halott ajka halovány
volt, de egy piros vércsepp függött rajta. Lassan odhajolt hozzám,
felnyitá szemeit, miként utolszor, s megcsókolta kezemet, s a vércsepp
ismét ott maradt ajkáról; azzal ismét lehunyta szemeit, visszafeküdt
hideg vánkosára, a koporsófödél újra rácsukódott. Nem sokára éles
fájdalom költött fel aléltomból, mint a skorpiócsipés; sietve mentem fel
a szabadba, korán reggel volt, senki sem vett észre. A vércsepp nem volt
kezemen, sem semmi jele a fájdalomnak és mégis úgy égett ott, mintha
edző méreg marná bele magát. Ez a fájdalom óráról-órára nőtt és soha
szünetet nem tartott. Néha aludtam is vele, a fájdalom teljes
öntudatával. Senkinek sem panaszkodhattam: úgy sem hitte volna senki, a
mit mondok. Ön tanúja volt, hogy mit kelle szenvednem? s mennyire
megenyhült égető kínom mindkét műtét után, mely a csepp helyét
eltávolítá kezemből. Azonban a mint behegedt a hely, a kín is kiújult;
most már harmadszor ostromol, s nekem nincs erőm tovább küzdeni ellene.
Egy óra múlva meghalok. Az a gondolat vigasztal, hogy miután ő boszút
állt rajtam itt, amott túl talán meg fog bocsátani. Köszönöm önnek
szíves szolgálatait irányomban. Áldja meg értük az Isten.»

* * *

Pár nap múlva a hírlapokban lehete olvasni, hogy * * *, egyike
leggazdagabb urainknak, agyonlőtte magát. Némelyek azt mondák: felesége
utáni bánatában, jól értesültek egy gyógyíthatlan sebet adtak okul, a
legokosabbak azt mondák: monomaniában szenvedett, s csak képzelte a
kínzó sebet, melyet nem tudtak kígyógyítani.



3.  CSERÉLJÜNK VŐLEGÉNYT.

Soha sem láttam olyan meglepő hasonlatosságot testvérek között, mint a
minő a két Kondorossy leányé volt.

Illendőbb volna ugyan, ha per «kisasszonyok» beszélnék róluk, hanem
akkoriban, a mikor ők még azok voltak, a kisasszony nevezet nem
tartozott a megtiszteltetések közé; a «leányka» pedig mindvégig megmarad
legszebb czímnek.

Tehát a két leány annyira hasonlított egymáshoz, hogy azt soha senki meg
nem tudta mondani: melyik a Tinka, melyik a Minka? annyira egyformán
piros, gömbölyű arczaik, egyformán nevető és duzzogó ajkaik, egyforma
kék szemeik voltak, még a beszédben, a kaczagásban is annyira
hasonlítottak egymáshoz, hogy különbséget nem lehetett közöttük tenni. E
felett még szüntelen egyforma divatot tartottak; a legkisebb
toilette-részletig hasonlóan szoktak öltözködni. Minkánál egy hajfürtnek
nem volt szabad másképen állni, mint Tinkánál; csupán a ruhaderékra
nézve nem voltak egymással egyességben. Minka azt hitte, hogy Tinka
vállfüzője neki bő; Tinka viszont karcsúbbnak tartotta magát testvérénél
s e miatt elégszer megtépték a szegény szabó üstökét, a ki összezavarta
őket, azt állítva, hogy úgy is mindegy az, mikor egy mértéke van mind a
kettőnek.

Még a derék főfiscus is, a ki gyámjuk volt a leánykáknak, sokszor
összetévesztette őket, az egyik által kikért pénzt a másiknak számítva
be, mely miatt minden évben sok eligazítani valója maradt. Nem is bánta
volna már, ha férjhez vennék mind a kettőt, hogy megszabadulna a
gondjától.

Járt is a házhoz két fiatal katonatiszt, a ki élethalálra udvarolt a két
leánynak. Ne tessék hinni, hogy csupa symmetria kedvéért ezek is
testvérek lettek légyen és szintén egymáshoz minden hajszálra hasonlók;
sőt inkább az egyik nádorhuszár volt, a másik Civalart-uhlanus; amazt
Kertészynek hítták, emezt pedig Bratanszkynak, amaz alacsony, barna fiu
volt, fekete kondor hajzattal, barnapiros ábrázattal, emez nyúlánk szőke
ifju, alig látott bajuszszal és szelid kék szemekkel. A huszár vidám,
tréfás mulattató volt, az uhlán fínomabb, érzelgőbb; a huszár rosszul
beszélt németül, az uhlán rosszul magyarul; egy szóval ég és föld volt
közöttük a különbség.

Hanem azért ezek sem tudták, hogy melyik az egyik leány, melyik a másik?
hanem udvaroltak mind a kettőnek, tánczoltak velük vis-à-vis;
confundálták az engagemen-t; kétszer köszöntek jó reggelt az egyiknek, a
másiknak meg egyszer sem, s elmondták Minkának az izenetet, a mit ő
küldött Tinkának; a szív dolgában pedig egyáltalában nem voltak
tisztában velük.

Egyszer Kertészy komolyan előveszi a lengyelt:

– Te pajtás, egyszer mégis tisztába kellene a felől jönnünk, hogy e két
leány közül melyik az egyik, melyik a másik?

– Azt én is gondoltam már.

– Mert azt mégis meg kellene tudnunk, hogy melyikbe vagyok én szerelmes,
és melyikbe te?

– Azaz, hogy tulajdonképen azt kellene megtudnunk, hogy melyik szerelmes
én belém és melyik te beléd?

– No mert a többi aztán mindegy.

– Hát az igen egyszerű dolog. Lépjünk fel és kérjük meg őket.

– Hogyan? Mind a ketten mind a kettőt, a hogy aztán nekik tetszik?

– De nem úgy, hanem külön mindenikünk a magáét.

– De hátha valami bolondot csinálunk: én azt találom megkérni a ki téged
szeret, te meg az enyimet s kosarat kapunk mind a ketten?

– Hát egyikünknek fel kell áldozni magát; húzzunk sorsot. A melyikünkre
jön a szerencse, az elébb lép fel mint kérő. Válaszszon ízlése szerint;
ha választásával szerencsétlenül jár, az annak a jele, hogy a másik
bátran nyomába léphet; ha pedig szerencsés lesz, a másik szintén tudni
fogja, hogy melyik az övé?

– Áll az alku!

A két vitéz rögtön leült egy partie sakk mellé, a melyik elveszti a
játékot, az fog előbb leányt kérni.

Természetesen a huszár vesztett. A sakk nem huszárnak való.

Kertészy indult az első rohamra; mint jó huszárhoz illik, nem sokat
válogatott az ellenségben, a melyiket legelébb találta, azt rögtön
megkérte. A megtámadott ellenség Minka volt. Nem állhatott ellent:
capitulált.

Kertészy rögtön sietett vissza diadaltól ragyogó orczával barátjához.

– Győzelem, bajtárs, győzelem; én meghódítám az enyimet, most siess te a
magadéért.

Egy negyed múlva aztán Bratanszky is épen olyan fényes arczczal jött
hozzá; ő neki is igent mondtak. Most aztán ketten örültek a győzelemnek.

Pedig nem volt okuk olyan nagyon örülni; mert ha megfordítva tettek
volna kérdést, akkor is igent kaptak volna.

A leányok mindjárt siettek az öreg főfiscusnak bejelenteni, hogy ők
férjhez mennek; no hála Istennek, mondá az, s tíz évvel fiatalabb lett
örömében; hát kik a vőlegények? és a többi.

A leányok elmondák a tudandókat, kérték a gyámapát, hogy egy napon
szeretnének mind a ketten megesküdni, szerezze meg számukra a
dispensatiókat, adja elő a költségeket s több eféle.

Az öreg úr örömmel igért mindent; ő is sietni fog vele, hanem hát
mondjátok már most meg külön, hogy melyik a Tinka és ki veszi el? hát a
Minka melyik s ki a vőlegénye? nehogy a dispensatiókérésnél,
moringolásnál, s más hivatalos dolgoknál valami confusió teremjen.

Azok szépen lediktálták neki: Minka megy Kertészyhez. «Éljen!» Tinka
pedig Bratanszkyhoz. «Vivát!»

No már most két hét alatt minden rendiben lesz.

Két hét azonban nagy idő. Két hét alatt Minka kezdte észrevenni, hogy
Kertészy nagyon szereti a borfélét, Tinka viszont azt tapasztalá, hogy
Bratanszky nagyon örömest kártyázik. Aztán Minka eszéből nem tudott az
kimenni, hogy Bratanszky milyen szépen tánczolja a walzert; – viszont
Tinka mindig sóhajtva emlékezett rá, hogy milyen pompásan tud Kertészy
lovagolni.

Egy este a két menyasszony nagyon szomorú képeket csinált egymásnak.

– Te Minka, kezdé egyszer az egyik, nekem jobban tetszik a te
vőlegényed, mint az enyim.

– Te Tinka, én épen úgy vagyok a tieddel.

– Még most rá érnénk őket elcserélni.

– Ejnye én is épen azon gondolkoztam. De hátha ők nem állnak rá?

– Oh dehogy nem: ez a férfi-nép örül, ha alkalmat lel minél hamarább
hűtlenné válni. Bízd csak azt rám. Hanem nagyobb baj a főfiscus bácsi,
az már mindent megiratott; a dispensatiót is kivette a neveinkre.

– Az nem nagy baj; majd rajta megyünk mind a ketten, s addig lármázunk,
míg elhiszi, hogy ő tévesztett el bennünket, már most irasson mindent
újra.

No képzelhetni azt a főfiscusi savanyú képet, a mit a gyámapa mívelt,
mikor a két gyámleány rajtament azzal a jajveszékeléssel, hogy el van
tévesztve a nevük, visszájárul vannak a dispensatiók, másikat kell kérni
az alispántól.

Az öreg úr szörnyen lamentált, azok még jobban lamentáltak, utoljára sem
volt mit tenni egyéb, mint elmenni az alispánhoz, magára vállalni a
tévedést, s új engedélyeket kérni megcserélt nevekkel. Hanem annyi
belátása volt az öreg úrnak, hogy a régieket sem dobta azért a tűzbe,
gondolva, hogy holnaputánig megint változhat a dolog, s újra szükség
lehet rájuk.

Azonban a leányok csak megmaradtak a második határozatnál s Minka
szerencsésen hozzá ment az uhlánushoz, Tinka pedig a huszárhoz;
Bratanszky nem sokára azután kilépett a tisztségből s felesége jószágára
vonult gazdálkodni, Kertészyt pedig áttették Olaszországba, ott volt
három esztendeig. Három évig nem látta egymást a két testvér.

Három év mulva Kertészy is visszajött Magyarországra, a két nővér
sietett egymással találkozni.

– No te Minka; monda Tinka az első összecsókolózás után, bánatos
accentussal.

– Oh te Tinka; felelt az rá hasonló hangsúlyozással.

– Hát hogy vagytok? kérdi amaz felsóhajtva.

– Hát ti hogyan? sóhajta ez két akkorát.

– Nem bántad-e meg a cserét?

– Oh dehogy nem.

– De még én is.

… Ezzel aztán meg voltak mind a ketten vigasztalva s nem beszéltek
többet e tárgyról. Segíteni – fájdalom – nem lehetett a dolgon többé.



4.  BECZKÓ FELESÉGE.

Stibor vajda udvari bolondja egyszer azt az elménczséget követte el,
hogy megházasodott.

– Ah, bolond, most már bolond vagy, mondá neki Ujlaky Lőrincz; eddig te
csufoltál minket, ránk fogtad, ha nem volt is igaz, hogy feleségeink
rászednek; te csináltál gúnyt minden megcsalt férjből, majd
visszafizetnek most néked busásan! Milyen szomorú bolond fogsz lenni.
Egy bolond, a ki szerelemféltő. Kétszer bolond egy személyben.

– Hohó, lovag, ne félts te attól. Nem fogja azt az asszonyt
eltántorítani senki.

– Olyan erényes?

– Olyan rút.

– Mindegy, de fiatal?

– Vénebb, mint mi ketten együtt.

– Szépek a fogai?

– Nem tudom; nem tartogatta meg.

– De a szemei tán?

– Csak «szeme»; kettőt nem hozott magával. Félszeme van.

– Termete lesz hát jó?

– Butyrot vinni és mérföldet meglépni. Pupos és sántít.

– Lehetetlen az! Te csak el akarsz bennünket ámítani.

– Idehozom, lássátok meg.

Beczkó bemutatta a nőt, kit feleségül vett, a vajda udvarában dőzsölő
uraknak, s azok egyhangúlag elismerék felőle, hogyha hét esztendeig
minden Szent-Iván éjszakáján keresgélt volna a szent-gellérthegyi
gyülekezetben, ennél valami rútabb boszorkányt lehetetlen, hogy
találhatott volna.

– Sokat elhallgattál a szépségeiből, Beczkó, monda Ujlaky, hisz ennek
még szakálla is van az orrán!

– Ugy-e bár?

– De ugyan mondd meg, az ördögbe! minek vetted el ezt a vasorrú bábát?

– Hát hogy feleségem legyen. Legyen, a ki főzzön, mosson rám otthon, a
ki ápoljon, ha a csömör a hátamba állt, s mikor sétálni megyek, legyen a
ki belém fogózzék, ne járjak egyedül.

– De mért vettél épen ilyen csunyát?

– Azért: mert ha csak egy hajszálnyival szebb volna, mint a milyen, ha
ilyen összeállított tökéletessége nem volna minden megkivántató rútnak,
ha csak egy vonás volna rajta, a mire nézni lehet, míg az ember vele
beszél, bizonyos lehetnék felőle, hogy ti kegyelmes uraim elütitek a
kezemről; de így nem tartok tőle, hogy valaki szarvakat rakjon fel a
fejemre; a kinek tetszik, ám tegye, azon megint csak mi nevetünk.

A bolond elbizottan hányt fittyet az urak orra alá s azoknak el kellett
ismerniök, hogy valóban, nagyon biztosította magát választása által.

Nem sokára következett a Galambócz vári ostrom, melyben Stibor és a
többi urak is jelen voltak. A vajdával elment Beczkó is és segített neki
a lovára felülni, mikor a törökök hitszegően rajta ütöttek a
fegyvernyugvás alatt átkelő csapatokra. Majd ott vesztek mind a ketten.

A szerencsétlen ütközetnek hamar híre ment az országban; egy napon
gyorsfutár érkezék Stibor vajda várába, ki leveleket hozott a várnagy
számára, a miket azután az udvari káplán olvasott fel előtte; a vitéz
úrnak nem levén keze ügyében a betűkkel való küzdelem.

Egyet e levelek közül Symon diák irt, Stibor vajda irnoka, mely Beczkó
feleségének szólott.

A levél így hangzott:

«Kedves áldott feleségem! Én halálban heverek az földnek porában. Az
bolond török az uramat czélozta vala meg egy ágyuval; mellette állék;
nagy szél fúva, s belém csapta az galacsint. Gyomromon talált, az
májamat vivé el. Máj nélkül penig én meg nem élhetek. Azért is
köszöntetlek én édes hitves társam, és ajánlom, hogy sirass meg.
Azonfeljül penig küldök neked húsz aranyforintot, s azt kivánom, hogy
engemet egy hetig gyászolván, azonnal eredj férjhez az ripacsos
kondáshoz, fele ez aranypénznek az övé légyen, fele az tiéd.
Megboldogult hitves urad, néhai Beczkó.»

A húsz aranyforint hozomány nagy nyomaték volt; a ripacsos kondásnak is
kevés engedni valója lehete ábrázat tekintetében az ajánlott
menyasszonynyal szemközt; az alku hamar készen volt. A káplán
kötelességének tartá a haldokló végkívánságát teljesíteni s összeesketé
a szép párt.

Három hét múlva hazaért Beczkó az urával, meg a többi urakkal. Hát akkor
látja, hogy a feleségét már férjhez adták máshoz.

Lármát ütött, szitkozódott; előadták neki a levelet. Symon diák
kivallotta, hogy biz’ azt Ujlaky úr diktálta pennája alá.

Nagy baj nem lett belőle, tévedés volt a dologban. Az asszonyt
visszaitélték Beczkónak, a kondást elcsapták az erdőre; hanem azért
rajta maradt Beczkón a példa, hogy hiába vett kiválogatott rút asszonyt,
még azzal sem biztosítá magát a szarvak elől.



5.  A SZÉKELY ADOTT SZAVA.

Híres pap volt a maga idejében tiszteletes Gödördi uram, ki ha
esztrengára foghatta a híveket vasárnaponkint, úgy megmosdatá őket az
igék mosdótálából, hogy győztek törülközni utána. Egy alkalommal épen a
káromkodók és esküdözők ellen beszélt, mely alkalommal egyik hatalmas
birtokos úr, Markos Mózes uram azt vevé észre, hogy ez az egész
prédikáczió mintha csak ő rá volna szabva; ezért azután nagyon
megneheztelt, s a mint kimentek a templomból, felfogadá székely nemesi
szavára, hogy ha ő még egyszer Gödördi uram prédikáczióját meghallgatja,
rögtön huszonötöt fog magára csapatni. Ezt sok embernek és sok ízben
elmondta s nem is ment többet feléje a templomnak.

Egyszer valami kedves ismerőse halt meg a szomszéd faluban, ő is elment
a temetésére, mely igaz kálvinista szokás szerint templombeli
prédikáczióval mene végbe. Markos Mózes uram is bevette magát egy padba
a közepe táján, s hallgatá nagy ájtatosan, hogy prédikálja el a halottat
a helybeli öreg tiszteletes, bezzeg nem olyan goromba ez, mint Gödördi
uram, a ki még a halottra is elmondja az igazat.

Hát a mint az öreg tiszteletes elvégezé szavait s lement a szószékről,
kit lát utána kiemelkedni Markos Mózes uram? Senkit mást, mint
tiszteletes Gödördi uramat, a ki ezúttal búcsúztatót tartani hivatott
meg a szomszéd faluban a nagyobb ünnepélyesség kedvéért.

Nosza rajta! Markos Mózes uram szökött volna, ha lehetett volna merre?
de el volt ülve minden hely; nem ereszték, nem mászhatott a sokaságon
keresztül; ott volt kénytelen végig hallgatni tiszteletes Gödördi uram
prédikáczióját, a mi elég szép volt ugyan, de a mit neki még sem kellett
volna meghallani.

Be sem várta aztán a tort, hanem befogatott s hajtatott egyenesen haza.

– Ábris te! monda otthon a kocsisnak; lódulj, mess nekem a kertben egy
jó mogyorófa-suhogót.

A kocsis előjött a pálczával.

– Már most ide láss; én lefekszem ide erre a lóczára, aztán te rám versz
huszonöt botot, tudod-e?

– Tudom há.

A kocsis gondolta, hogy ha az ura bahó, hát neki legyen esze; azért hát
szép csendesen kezdte simogatni, formalitás végett.

Markos uram felugrott a padról:

– Nem jól van így Ábris; gyere csak, majd én megmutatom, hogy kell?

Azzal lefektette a kocsist, s ő húzott rá egyet, irgalmatlant. Nem
kellett annak több; megtanulta az első leczkéből, a mit kellett, s vert
aztán olyan huszonötöt a gazdájára, hogy sohasem osztogattak különbet a
vármegye házánál.

A mely nép így urát állja szavának, azzal nem jó ám tréfálni!



6.  EGY NŐI SZÓ.

Első Péter, Cyprus királya, a saracen harczokban nevelkedett; mint ifju
már réme volt a félhold martalóczainak tengeren és szárazon, tulajdon
népe pedig imádta.

Neje, Arragoni Leonora, a nápolyi király unokahuga volt, kit a cyprusi
hős végtelenül szeretett.

Egyszer hosszabb időre kellett Péternek elhagynia kicsiny, de fényes
birodalmát; Rómába adtak egymásnak találkozót Európa leghősiesb
fejedelmei, tanácsot ülendők a hitetlenek ellen indítandó hadjárat
felől; a cyprusi királynak nem volt szabad elmaradni onnan.

Péter, midőn szigetét elhagyta, ősz barátját, a derék Visconti Jánost
kérte fel, hogy ügyeljen távolléte alatt – legféltettebb kincsére, a
nőre; országát azalatt testvérei kormányozták.

Mennyire szerette nejét a király? azt egy vonás is rajzolni fogja:
elutaztával Eleonorának egy patyolatköntösét vitte el magával s éjszaka
mindig azt teríté vánkosára, arra nyugtatá fejét, hogy legalább vele
álmodjék attól.

Mikor legjavában folyt a fejedelmi tanácskozás, Péter levelet kap
Cyprusból, melynek soraiban az öreg Visconti reszkető vonásait ismerte
fel.

A levél így szólt:

«Bár inkább kezemet látnám levágva, mint hogy e sorokat irjam le vele.
Király, tudd meg, hogy nőd hűtlen hozzád, Rochas gróf tölti be helyedet;
és ez nem is titok többé; egész Nicosia, egész Cyprus beszéli szerte; te
vagy az utolsó, a ki azt megtudod. Tudom, hogy szívedet tépem ki e
szóval, de hallgatásom bűnrészesévé tenne e gyalázatnak. Büntess meg, ha
fájdalmat okoztam, s itélj el, ha nem mondtam igazat.»

A király nem törődött tovább európai congressussal, nem a saracénok
hódításaival, hajóra ült, kifeszítteté minden vitorláját s a
legdühödtebb viharra bízva magát, hogy annál sebesebben érjen haza,
sietett Cyprusba vissza.

Mielőtt nejét látta volna, összegyűjté az országtanácsot s felolvasva
előttük Visconti levelét, szívükre köté, hogy itéljenek e tárgyban
szigorún; semmi kímélet, semmi részrehajlás; a király becsülete kér
elégtételt, s a király szégyenét nem mossa le más, mint a vér. A kit
bűnösnek találnak, az lakoljon.

Azzal bezárkózott palotájába, s az itélet hozataláig eltilta magától
mindenkit, még testvéreit is, nehogy meglágyítsa valaki kérlelhetlen
haragját.

Két hétig vitatkozott a főtanács, akkor meghozták az itéletet s leirva a
király elé terjeszték; neki csak alá kellett még irnia nevét.

A király dobogó szívvel fogott az itélet olvasásához, mert hiszen egy
nőnek, a kit szerettünk, halálitéletét olvasni mégis megrendítő.

De mennyire meg volt lepetve, midőn a sorokon keresztülfutott. A
főtanács itélete – fölmenté a királynét minden büntetés alól.

A főurak, a bölcsek tanácsa elismeré ugyan, hogy mindazon vádak, mikkel
Arragoni Eleonora terhelve van, igazak és nehezek; hogy bűne
köztudomású, az utolsó cypriota ismeré azt; ámde – a királynék nem azon
törvények alatt állnak, mik mellett a jobbágyok nejei bünhődnek, s a mi
törvényt a király alattvalói számára hozott, az őt sem nem kötelezi, sem
neki elégtételt nem ád! – Az országlás rende nem engedi azt a kérdést
megvitatni, hogy egy királyné hű volt-e férjéhez, vagy sem? mert az a
trónörököst fosztaná meg isteni jogaitól a nép előtt. Azért erről
hallgatni hötelesség. Az ország nem vetheti oda a keztyűt Nápoly és
Aragonia királyainak azért, mert Cyprus királyának szíve meg van sértve.
Azért az ország legfőbb tanácsa kitörli e vádat és mindazokat, a mik a
királyné ellen bármikor emeltetnének. Ellenben halálra itéli Visconti
Jánost, e botrány indítóját, mint a ki beszélt akkor, midőn hallgatni
volt kötelesség.

A királyt nem a düh, hanem a mély fájdalom lepte el az itélet olvastára.
Önmaga volt elitélve abban. Elitélve egy hitszegett nő gyalázatát
hordozni lelkében mind halálig.

Nem tépte szét az itéletet; meghagyta azt tanuságul az utódok számára,
aláirta nevét, rányomta pecsétjét, csupán azt módosítva benne, hogy
hívét, Visconti Jánost, ne érje büntetés; ezt nem szabad kivégeztetni a
tanácsnak.

Nem is végezték ki tehát, hanem egy hétig még börtönében tarták, az
alatt nem adtak neki enni, s a gyönge öreg ember egy hét alatt meghalt
éhen.

A mely nap halála hírül jött, a királyné nyílt orgiát rendezett
palotájában, s kimondá, hogy most már nem Rochas gróf, hanem akárki! És
mondhatta azt, mert férje Cyprus uralkodója volt.

Péter király egyszerre hallá meg az orgia zenéjét és Visconti halálának
hírét.

Ez óra cserélte ki lelkét:

– Legyen hát ti nektek a ti törvényetek szerint! Vége a saracén
hadjáratnak, idebenn kezdődik a harcz!

És boszúállása rettenetes volt.

Ugyanazon fegyvert fordítá főnemesei ellen, a mivel azok döftek
szívéhez.

Az ország connetableje volt, ki amaz itéletet indítványozá; Péter egy
nap egyszerre elraboltatá a connetable nejét és fiatal leányát,
palotájába hurczoltatá őket s másnap ismét kitaszíttatá őket
palotájából.

És aztán így tovább.

Nem volt nemes család, melyből egy fiatal nőt, leányt, csábítás,
vesztegetés, vagy erőszak palotájába ne hurczolt volna, a honnan azután
csak a kész gyalázat tért a családokba vissza.

Mindenki vérig volt már sértve azok közül, a kik a felmentő itéletet
hozták, a cyprusi nemesség homlokáról le volt törülve a lovagi
büszkeség; futott mindenki az udvar közeléből; a kit még nem ért a
szerencsétlenség utol, sietett hajadon leányát elrejteni a klastromokba,
s a ki szép fiatal nőt vett, titokban tartá nászát; a nőrokonok létét
eltagadta, a ki tagadhatta.

Péter egészen ellentéte lett hajdani önmagának. A nemesből, a
lovagkirályból, ki annyi sebből látta hullani vérét népe és hite
oltalmában, kegyetlen zsarnok vált, ki feltörte a zárdák szent kapuit,
elrabolta a nemes szűzeket az oltár elől, s ha ráunt könyeikre, – eladta
őket a töröknek.

Azt is eltanulta pedig a tyrannok iskolájából, hogy a meggyalázott nő
férje, apja, testvére rossz alattvaló. Azokat gondja volt elfogatni,
tömlöczbe vettetni; börtönei épen úgy teltek, mint gynecæuma.

S hogy e sok fogolynép ne heverjen ott hiába, az a gonosz ötlete jött,
hogy egy várat építtessen velök, a melyből, ha alattvalói fellázadnának
ellene, őket leverhesse. Maguk az elégületlenek kényszerültek e kényvár
alapjait megásni, nehéz köveket hordani hozzá, s lánczaikat csörgetni,
szemeiket törölni mellette.

Csak egy férfi volt még a bírák közül boszulatlan, Carion de Giblet,
nikoziai gróf, kinek egyetlen leánya, Mária, hirhedett szépség volt
Cyprus szigetén.

Nemcsak szépségéről, de erényéről is híres. Péter király sokáig járt
utána, hogy hova tünt el e hölgy? kinek hollétét kémei nem birták
fölfedezni; míg végre megtudá, hogy a Santa Clara zárdában van elrejtve.
Hangjáról ismertek rá, a mint énekelt a zárdaszűzek közt a rácsozott
orgona mögött. – Kár volt olyan szép hangjának lenni!

Éjjel a király testőrei rajta rontottak a zárdán, s Máriát az oltár
lépcsőjéről ragadták el, onnan vitték a palotába.

A király hízelgő szavakkal fogadta áldozatát. Mentségül mondá a
felindult hölgynek, ki szemére veté a szentségrablást:

– Az én házamnak is van szüksége oltárképre.

– De a te házad nem templom, hanem bűnbarlang.

– Nem én adom-e az égnek a martyrokat? szólt gúnyosan mosolyogva a
király.

– Miért hozattál ide?

– Gyönyörködni akarok benned.

– Könyeimet akarod látni?

– Vagy könyeidet, vagy szerelmedet.

– Egyiket sem fogod birni.

– Oh, szólt nevetve a király, sokan mondták már ezt nekem! s azzal
negédesen átölelte a hölgy derekát, s meg akarta csókolni.

Hanem ekkor Giblet Mária úgy üté őt ököllel arczul, hogy
visszatántorodott.

Péter szivében minden csepp vér, mely eddig gyönyörre vágyott, a vakmerő
kéz ütésére a düh lángjától forra fel.

– Lánczot kezére, lábára! ordíta őreinek. El vele a sánczásók közé.

És Giblet Máriát ott előtte bilincsbe verték s elvitték foglyul a
sánczásók közé, ott kellett neki testvére és apja oldalán, mezítláb,
fedetlen fővel az égető nap alatt a sáros földet hordani a sánczhoz,
mely zsarnoka védelmére emelkedék.

Péter naponkint kilovagolt «munkásait» nézni. Gyönyörűségét lelte
bennük. Ím a büszkék, a hatalmasok, kik királyuk homlokára nyomták a
gyalázat bélyegét, most meg vannak alázva és járnak előtte mezítláb és
átkozzák azt az országot, a hol a törvény a királyt nem védi, – de nem
is kötelezi.

Mindennap ellovagolt a király a szép Giblet Mária grófnő előtt,
mindennap nézte, ártott-e már az égető nap arcza szépségének; Mária
mindennap olyan szép volt, mint azelőtt.

Az udvaronczoknak, kik a királyt kisérték, feltünt az, hogy a fogoly
hölgy, midőn a király feléje közelít, feltűzött ruháját lebontja, hogy
szép fehér mezetlen lábszárait eltakarja velük. Ha a király elfordult s
odább ment, ismét övébe tűzte ruháját s láthatta márványszép lábszárait,
a ki akarta.

Egyszer de Cive lovag, ki szerelmes volt Máriába, a király eltávozta
után hátramaradt s megszólítá a hölgyet, ki nehéz kapával kezében vágta
a földet, minden lehajlásnál lecsúszott fehér válláról az öltöny, minden
lehajlásnál nagyot csörrent kezein a békó.

Azt kérdezé tőle de Cive lovag:

– Szép úrnő, miért takarod el lábadat, mikor a király közelít?

– Azért, mert nem illő, hogy azokat meglássa egy férfi.

– S miért hagyod fedetlen, ha a király eltávozott?

– Azért, mert férfi egyedül a király Cyprus szigetén, ti többiek csak
asszonyok vagytok mind, miként magam, s asszonyok előtt nincs mit
szégyenlenem.

– Nincs férfi több Cyprus szigetén, csak a király?

– Ha volna férfi, nem viselném én e lánczokat itt!

E szó talált.

Másnap Péter három tőrdöféstől találva feküdt ágyában – halottan.



7.  BIRÓ URAM ITÉLETE.

Egyszer valamelyik nagy alföldi magyar városban, melynek népessége
általán értelmes és jómódú volt minden időben, az a különös gondolat
kezdett elterjedni, hogy nem jól van az, a midőn harminczezer ember
szűrben és ködmenben jár, alig háromezer pedig dolmányban és
köpönyegben, mégis tizszerannyi ködmenes ember ügyét dolmányos emberek
intézik. Hogyan értenék kaputos emberek a szűrös emberek baját, hogy
lehetnének igazságosak irántuk? nem is mer előttük a szegény ember
igazán szíve szerint beszélni; rá sem is hallgatnak azok, mert lenézik
őket; a város vagyonával is csak úgy bánnak, mint nagy urak, a kik nem
tudják, hogy mi fán terem a forint és a garas? nem pedig, mint jó
gazdák, a kik megszokták a takarékosságot; mikor törvényszéket tartanak,
akkor deákul beszélnek, hogy a parasztos felek ne értsék; s ha
végrehajtani, határtjárni, ókumlálni vannak küldve, mindjárt hintó kell
alájuk, a hová ködmenes ember gyalog is el tudna menni, vagy alkalmat
várna, ha üres szekér indul valahá…

Ez a zúgás, morgás addig fészkelődött, hogy egyszer a választó polgárság
nyilvánságosan kimondá, hogy ő nekik ködmenes tanács kell; megeléglették
az úri hivatalnokok szolgálatát, próbáljanak már másokkal szerencsét; s
úgy is lett, hogy a következő tisztújításon mind kihagyták a posztóruhás
népet a tanácsból, s választottak helyébe tisztességes földmívelőket, a
kik is valójában mind derék, becsületes, feddhetlen életű emberek
voltak, nem is a fizetésért vállalták el a hivatalt, mert volt nekik
miből élni; aztán tudományuk is volt hozzá, mert iskolákat végzettek,
nem igen sokat ugyan, de hiszen minek is az embernek olyan sokat tudni a
világra? Régi aranymondás az, hogy «csekély bölcseséggel kormányozzák a
világot».

Vala pedig azon időben egy átkozott, bonyolódott, összevissza gubanczolt
per abban a derék városban, minden birónak ijedelme, minden ügyvédnek
gyönyörüsége; a mit közönségesen ilyen czím alatt volt szokás emlegetni:
«a kurta kutya contra buglyos kakas».

Ez volt körülbelül a rémséges per tartalma: hogy Mácsik Mátyás uram és
Sajtos András uram szomszédok voltak a városban. Mácsik uramnak volt egy
kurta kutyája, Sajtos uramnak egy buglyos kakasa; egy délután a kurta
kutya és a buglyos kakas összevesztek a szeméten; a kakas kivágta a
kurta kutya balszemét, a kutya meg elharapta a buglyos kakas jobb lábát,
melyik volt már most a hibás, melyik gazdája fizesse a kárt? Mácsik uram
tanúi azt állították, hogy a kakas kezdte a czivódást, Sajtos uraméi
megesküdtek rá, hogy a kutya volt a vétkes. Ebből csunya nagy per
támadt; Mácsik uram megverte miatta Sajtos uramnak a fiát, Sajtos uram
lekofázta Mácsik uram feleségét, az bedöntötte emennek a kerítését, emez
átszórta a rothadt almát annak az udvarára, az utczán egyszer
lehasogatták egymás köntösét a nagy huzakodásban, a mezőn ráhajtották
egymás marháit a tilosra. Mácsik uram szappant főzetett, hogy annak a
szagával üldözze ki szomszédját a világból; Sajtos uram meg azért is
lókörmöt és ökörszarvat égetett az udvarán; ezért meg aztán a többi
szomszédok támadtak rájuk, azokkal is összeverekedtek, ezeknek a
panaszaival megint nagyobbodott a per; utoljára a város is
beleavatkozott; a perlekedők a birákat is megsértették; azok itéletet
hoztak, ezek visszaverték a végrehajtókat, utoljára annyira nőtt a sok
kártérítési, becstelenítési, erőszakoskodási, visszaűzési mellékletek
miatt a per, hogy egy ember a világért fel nem birta azt emelni az
asztalra.

Próbálgatták is a bírák, mikor már nagyon beléfáradtak, hogy kibékítsék
a feleket, hanem az meg épen lehetetlen volt. Ki téríti meg az okozott
perköltséget? Mácsik uram három hétig járt fenn Bécsben abban az ügyben,
mennyi tömérdeket elköltött ott, a míg végre beszélhetett valamelyik
udvari agens sollicitatornak a ruhatisztítójával, s megérttette vele a
dolgot: iszonyú pénzbe került az! De Sajtos uramnak meg még több kiadása
volt egy budai tabuláris ügyvéd végett, a kinek minden vásár alkalmával
küldött fel sajtot, szilvaízt és tojást, ha azt akkor mind eladta volna,
a pénzt kamatra adta volna, a kamatot mindig a tőkéhez tette volna,
annyi sok esztendő alatt milyen nagy capitalis lett volna abból!

Egy szóval a kurta kutya contra buglyos kakas processusnak nem tudott
vége szakadni.

Most tehát az új biróválasztás után az a jó mulatsága volt a hivatalból
kimaradt úri rendnek, hogy elvárja, mi tevő lesz az új tanács a híres
perrel?

Nem is soká kellett várniok, sem pedig Mácsik és Sajtos uraimékat nem
kellett senkinek lovalni, mert a mely reggel nemzetes Csonttörő Mihály
uramat megerősíték a birói székben, azon napnak délutánján már ott volt
nála a két perlekedő férfi; nehogy más legyen az első, a ki az új birót
megpróbálja.

Csonttörő Mihály uram nem hiába viselte ezt a nevet, mert valóban derék,
termetes, csontot törni képes férfi volt, a legjobb idejében, derült,
jókedvű orczával; akkor is csak egy magyar nadrágban volt, egy ingre
vetkőzve, mert az ezüstgombos ködmen nem szaggatni való.

– Adjon Isten jó napot kegyelmeteknek! szólt, az érkezőkkel kezet fogva;
hát eljöttek, ugyan örülök rajta. Épen most volt a kezemben a pörük.
Tessék leülni nálam. Te asszony, hozz egy kulacs bort, meg azt a fehér
czipót, azzal a sonkával. Tessék, nemzetes uraim: saját termésem. De biz
ezt meg kell kóstolni; de biz addig egy szót sem szólunk a perről.

Mácsik uram, Sajtos uram, leültek az asztal mellé, egymásnak hátat
fordítva.

– Drága jó bor termett az idén, konyítja a tizennegyedikit, ugy-e bár,
Mácsik uram? Hát kegyelmed, Sajtos uram, nem úgy találja-e? No, hála az
úr Istennek, hogy valahára még is valamiben egyetértenek. Hisz mindig
mondtam én, hogy Mácsik uram, meg Sajtos uram talpig derék, becsületes
ember mind a kettő. Hát ez a sonka mit beszél? öt mázsás disznó járt
ennek a lábán. Hallom, hogy Sajtos uramnak is szép egy pár hízója van;
de Mácsik uramé se kutya. Aztán a disznótorból ki ne hagyjanak ám.

A két pörös úr most már az asztalnak fordult, s kissé vidámabb orczával
felelének Csonttörő Mihály uramnak, hogy mihelyt disznót ölnek, olyan
szál kolbászt küldenek neki, a mi körül éri a portáját.

– No ennek előre is megiszszuk az áldomását, koczczintsunk egymással
egyet.

A két úr összeüté poharait a biróéval, de még egymással nem.

– Hát odahaza mit csinálnak az apróságok? Mácsik uramnak ugyan szép
eladó leánya van már. Megüljük ám annak a lakodalmát; tudok én annak
majd vőlegényt, derekat. Hát Sajtos uram fia kitanulta-e már a
debreczeni collegiumot? máshova ne vigye ám káplánnak, mert innen
vasfogóval sem eresztjük.

A két úr e szóra kedvencz thémájába jött bele; egyik a leányáról, másik
a fiáról annyi sok szépet, jót tudott elmondani, hogy annak késő estig
nem szakadt vége, annyival is inkább, hogy Csonttörő Mihály uram is
segítette szaporítani a jó szót; a kulacs e közben kétszer is kiürült,
harmadszor is megtelt: a pörlekedő felek utoljára resteltek belőle a
pohárba töltögetni, hanem egymás után ittak, később egymás egészségére
ittak, utoljára összeölelkeztek, megcsókolták egymást; megesküdtek, hogy
soha sem volt nekik egymással semminemű bajuk, csak a gonosz szomszédok,
meg a prókátorok tüzelték őket egymás ellen. Végtére parolát csaptak
egymás tenyerébe, hogy mihelyt Mácsik uram leánya arra való lesz, Sajtos
uram fiát pedig fárához segíthetik, rögtön összeadják őket.

Csonttörő uram lesz a kérő násznagy, Baki notárus uram a kiadó.

Éjfél felé volt az idő, mire a két peres férfi kibotorkázott a bíró
házából. Karon fogva, s vállaikat összevetve távozának a nagy konyhán
keresztül, a hol bíróné asszonyom épen kenyér alá fűtötte a kemenczét.

– Nini! kérdezé a biró. Hát a perrel mi történjék?

– A kurtakutya perrel? szólt Mácsik uram nevetve, hát tudja mit,
nemzetes biró uram, épen kenyér alá fűt biróné asszonyom, ni…

… – Jó lesz neki kemenczefűtőnek! egészíté ki kaczagva Sajtos uram az
elmés ötletet; s egy percz múlva ott lobogott a kemenczében az egész
kurta kutya, buglyos kakas processus; nem maradt meg belőle egy lap sem
ereklyének az utókor számára.

Mácsik Mátyás és Sajtos András uraimék aztán nagy danolással mentek
végig az utczán, minden utczaszögletnél megállván csókolózni; egy
baktert, ki be akarta őket kisérni a városházához, szinte addig
csókolgattak, míg a nyavalyás ott hagyta nekik a szűrét és elszaladt, s
miután vagy négy házhoz bekopogtattak, azt vélve, hogy otthon vannak,
csakugyan szerencsésen eligazodtak hazáig, s ott addig búcsúztak
egymástól, míg rájuk virradt a reggel.

Azontúl aztán soha sem volt nekik egymással semmi bajuk.

Csonttörő Mihály uram pediglen más nap plena sessione következő itéletet
mondott a jegyző tolla alá:

«In causa Mácsik Mátyás, contra Sajtos András e mai napon és esztendőben
deliberatum est: quod».

«Ki mit kapott, viselje tisztességgel, ki mit szenvedett, tűrje el
emberséggel; senki sem tartozik a másiknak semmivel; minket pedig
őrizzen meg minden perpatvartól a mennybéli Felség…»

És a pörös felek minden prókátor bámulatára megnyugodtak az itéletben.

Csonttörő Mihály uram ezentúl is derék, erélyes birája maradt az érdemes
városnak, ki is látva azt, hogy semmire sincs olyan nagy szüksége a
községnek, mint fára és hogy a sok hivatalnoknak is hasznos foglalkozást
adjon, kiküldte őket valamennyit a pusztákra, a homokba, fát ültetni.

Vagy két hétig elültettek egy nehány millió fát, hanem akkor már kezdtek
egy kicsinyt remonstrálni biró uramnak, hogy hiszen jó dolog ez a
faültetés, de adjon már valami más dolgot is, mert ebből csak nem
telhetik ki az esztendő.

Jöttek még hozzá a catastralis, urbarialis s más fatalis ügyek, a mik
sok fejtörést kivántak, melynél fogva két heti interregnum után
Csonttörő Mihály uram jónak látta az egész ködmenes magistratussal
egyben tisztességgel resignálni s visszaadni a hivatalviselés terhét a
tintás ujjú osztálynak saját jó kedvéből.

Hanem azért rövid uralkodása emlékeül maig is díszlenek az általa
ültetett roppant homoki erdők s él a nagybecsű adoma a kulacsborral
ketté vágott gordiusi csomó felől. Adjon az Isten sok hosszú pernek
ilyen vidám véget.



8.  A FLUIDONI HARCZ.

Mikoron IV. Jakab, a skótok királya tábort ütött Limnuch mellett öcscse
seregeivel szemben, a ki ellene fellázadt, íme késő éjszakán, midőn az
őrökön kívül senki sem vala már ébren, hófehér szakállú agg férfi jelent
meg sátora közepén.

A mécs halvány világánál a király meglátva az ismeretlent, azt hivé,
hogy álmodik, s ereje nem volt, hogy nyughelyéről felemelkedhessék, szó
nem jött ajkára, hogy azt megszólítsa.

Az ősz szétterjeszté hosszú bő öltönye szárnyait, s egy hosszú kétélű
kardot, mely derekára volt övezve, lekapcsolva, azt a király mellé
tette, s csendes, de szilárd hangon szólt:

«E kard győzelmed lesz néked; – légy bátor az erősekkel szemben,
kegyelmes a gyöngék iránt, de kerüld az asszonyokat; – vagy e kard
leszen halálod.»

Ezt mondva, eltünt az agg; a király borzadva kelt fel és sátora elé
kilépve, kérdezé az őröket, hogy ki volt az a vén férfi, a ki sátorán ki
s be járt?

Az őrök nem láttak senkit, csupán a csillagos égen látszott valami fehér
felhő, félig a holdtól besütve, félig homályba merülve, mely hasonlatos
volt egy vén emberhez, hosszú hófehér szakállal, hosszú bő szürke
palástban, mintha a chymchioldi hegyormok felett repülne el nagy
csendesen, eltünve a sötét fenyőerdők mögé.

A király gondolatokba merülten tért vissza sátorába, a kard most is ott
feküdt nyugágyán, mit az ismeretlen agg hozott számára, teleirva
ismeretlen betűk soraival.

A hold még le sem szállt, midőn már a hajnal kezdett hasadni; a király
sátorába egyfelől a fehér hold, másfelől a piros hajnal vetettek gyönge
világot; egyik arczára diadalt, a másikra halált festve.

A király ébren álmodott, magában találgatva az ismeretlen irás szavait,
melyeknek titkos értelme lehet: diadal – vagy halál.

Ekkor megzendült a kürt a chymchioldi ormokon; az ellenség seregei
csapatostól jöttek alá, a fenyves erdők közül kivillantak a csillámló
fegyverek.

A királynak előhozták harczi paripáját, sisakját fejébe tették, sátora
ajtajánál egy vén bárd énekelt, ki fürtök helyett cserkoszorút viselt.
Az énekelt ott az ősök tetteiről. A király felfogadta magában, hogy nem
fog rosszabb lenni azoknál.

A hárfahangok nemsokára elnémultak a harczi kürt riadozásinál; az égen
szürke felhő vonult nagy lomhán keresztül; a király feltekintett rá, s
eszébe jutott az első szó: «Légy bátor az erősek ellenében».

A harcz megkezdetett a limnuchi fenyéren, a föld dörgött a paripák
robajától, a kardok megpendültek a paizsokon, mindenfelől folyott a vér,
de sehol sem annyi, mint a merre a király járt. Az ellenség megveretett,
csapatjai szétszórattak, a ki a hegyek közé nem menekülhetett, ott
veszett a végtelen ingoványos lankaságban.

A király megűzte őket egész a hegytorkolatokig; a csatát vesztett sereg
elfutott az erdők közé; a szürke felhő egészen leszállt a völgybe, hol a
cambelaghi szakadékos hegyszoros kezdődik, mintha intve mondta volna,
«ne menj tovább, ne menj oda!»

A királynak eszébe jutott az intés másik szava: «légy kegyelmes a
gyöngékhez», s megszüntette az üldözést; a közeli Cambelaghből egy
csoport özvegy és árva jött eléje zöld ágakkal, kegyelemért esedezve
annak, a ki életben maradt, temetőért annak, a ki elesett.

A király könyes szemekkel adta vissza a síróknak holtait és foglyait.

A háladatos lakók, kikkel oly kegyelmesen bánt, meghítták őt
helységükbe, az éjen át megpihenni. A király elfogadta a meghívást, s
fáradt seregével együtt tanyát ütött Cambelaghben.

A felhő köddé vált a völgyben; hidegen permetezve hullott a hadfiak
ruhájára, pánczéljára; látni lehete a sűrű ködgomolyokat, a mint a
széltől űzetve hömpölyögtek az emberi alakok közt, mintha le akarnák
mosni, törülgetni a rájuk fecskendezett vért.

A mezőn őrtüzek gyúltak; a király felfegyverkezve járta sorba az
őrvártákat, a tábor fegyverben aludt.

Egyszer, a mint körüljárna, tévedező hárfahangot vél hallani a ködös
éjszakában, megáll, figyel és hall a távolból csodás, viszhangzatos
éneket:

  Zuhogj, zuhogj fehér patak,
  Zokogj, zokogj fehér leány:
  Fehér leány a csóktul lesz piros,
  Fehér patak ellenség véritől.

A király hallá a bűbájos hangot, s nem állhatá meg, hogy utána ne
menjen.

Ekkor felszakadt a felhő és felszállott a magasba. A fekete felhőrongyok
közül sápadtan bujt elő a hold.

A hold sápadt világánál egy magas kőszikla felett fehér alak ült a zöld
mohon. Egy karcsú, tünde hajadon, fehér, miként a hold maga, fekete
haját szétszórta a vihar, fehér ruháját vadul lobogtatja a szél.

A hárfa búsan, rémesen pengett újjai alatt, s a kába, értelmetlen dalt a
bazalt sziklák viszhangoztaták.

Lábai alatt terült a loch-brioli tengerszem, sötétzöld habzó tükrén
reszketett a leány alakja.

A király nem birt magával, a dal édes, elbűvölő hangjai ragadták őt arra
felé. Egyszerre hevült és borzadt. Barna felhő úszott a távolban, széle
a hold ezüstjével szegve, meg-megvillant olykor s elkésett mennydörgés
mormogása hallott, mintha intő szózatot dörmögne.

A király nem érté azt meg.

Elfeledve táborát, a leány felé rohant. Paripáját hátrahagyta a sziklák
miatt. Majd pánczélját is lerakta, hogy a tengerszemet keresztül úszsza,
s minél közelebb ért a leányhoz, annál erősebb volt a bűbáj, mely őt a
felé ragadta.

A leány látta őt jönni és nem futott el előle. Fejét lehajtá hárfájára,
kezei végig futkostak az ábrándos húrokon, zilált hangzavart pöngetve, s
midőn a király lábai elé omolt, hagyta magát átölelni; bűbájos,
szerelmes sugár ömlött alá szemeiből, arczára mosolygó vonásokat rajzolt
a hold; csak midőn a villám néha kéklő napfényt lobbanta fel, akkor
látszott egészen ellenkező tekintet arczán – sápadt mint a halál,
fenyegető, mint kísértet, szemei mintha visszavillámlottak volna.

– Jer innen, szólt, a királyt elfödve fehér öltönyével s fekete
hajfürteivel, az éj és köd oly hideg, amott világít kunyhóm ablaka.
Tűzhelyem meleg és szerelmem forró.

A király hallgatott reá és követte a leányt. A felhő villogott, dörgött.
– A király nem látott, nem hallott. – Egyedül a leányt és édes szavait.

* * *

Az éj vége felé járt már. A völgyben, hol a tábor feküdt, iszonyú
ordítás támadt, a vert ellenhad visszajött, az alvókra észrevétlenül
ráütött, s álmaikban legyilkolá.

A meglepett had nem találva meg vezérét, összebomlott, s szétzavarva
elhullott az éjszakában ellenségei kezétől. A szerelem öleléseiből
halálra ébredt a király is, saját kardjával átverve. S az éji
harczordításban, ha olykor a szél erre hozta, hallatszottt a loch-brioli
leány vad éneke:

  Zuhogj, zuhogj fehér patak,
  Zokogj, zokogj fehér leány:
  Fehér leány a csóktul lett piros,
  Fehér patak ellenség véritől.



9.  BEBE.

Leszczinszky Sztaniszló, Lengyelországnak szerencsétlenségéről és
kalandjairól nevezetes királya, miután hatalmas barátja és szövetségese
XII. Károly megbukott, maga is futni kénytelenült s trónját átengedni
II. Ágostnak.

Ámde azért, ha leszállt is, de le nem mondott soha e trónról s minden
alkalmat megragadott, hogy azt visszaszerezze.

Az ilyen nyugtalan trónkövetelő nagyon elrontja azoknak álmait, a kik
már birtokban vannak. Sztaniszló zweybrückeni birtokában, melyet a nagy
svéd királytól kapott, miután országát elveszté, szüntelen körül volt
véve alkalmatlan látogatóktól, a kikről igen jól tudta, hogy minden
szavát, gondolatát kilesik s besúgják Ágostnak. Minden barátságosan
közeledő ábrázatról tudhatta, hogy ez kém.

A hol pedig a kém jelen van, ott már az orgyilkos sincsen messze.

Az udvarában egymást váltó idegenek között volt egy orosz és egy szász
tiszt. Amannak a nevét nem tudni, emezt Branckenak hítták.

Úgy látszott, mintha ott ismerkedtek volna meg, s mindkettő azon
törekedett, hogy Sztaniszló szép testvére, Katalin figyelmét magára
vonja, e fölött voltak tréfás vitáik, mint szoktak fiatal urfiak közt
lenni, ha delnőkről van a szó.

A fejedelem angol kertjében volt egy mesterséges grotta, ódon kövekből
összerakva, folyondárral befuttatva, mohos, fülfűvel benőtt teteje volt,
nehéz vasajtaja, belül pedig kényelmes pamlagok és fényüző pompa. Egy
szobából állt az egész.

A királynak ez volt kedvencz nyaraló helye; itt aludta délutáni álmát, s
ide rendelé gyakran meghitt vendégeit, kik aztán nála nélkül is eljártak
oda, a nyári délutánok alatt, hüsölni.

Egy délután egyedül volt a grottában az orosz és Brancke.

– Te bajtárs, szólt az orosz, ez ugyan csendes, magányos hely itten.

– Valóban, egészen szerelmes kalandok számára van építve.

– Ha becsuknák ezt az ajtót, senki sem tudna meg semmit arról, hogy mi
történik ide benn.

– Például, hogy az ember szép asszonynyal csókolózik.

– Te szeretnél itt egyedül lenni Katalinnal, nemde?

– Még inkább Sztaniszlóval egyedül lenni.

Az orosz hirtelen megragadá Brancke kezét.

– Csitt. Zárjuk be az ajtót.

Azzal becsukta a vasajtót magukra.

– Itt nem hallhatja szavainkat senki.

– Egy lélek sincs rajtunk kívül jelen. A grottának semmi melléképülete
nincs, falain át nem hat a szó, s itt semmi hely, a hol valaki
elrejthette volna magát.

– Ha csak ebbe a virágvederbe nem!

Egy pompás két láb magas japán virágveder állt ott egy zöld
márványoszlopon, tarka dáhliákkal megrakva, az orosz arra mutatott; mind
a ketten nevettek fölötte; azután megnéztek pamlagot, szőnyeget, nincs-e
ott rejtve valaki? S meggyőződtek felőle, hogy egyedül vannak.

– Bajtárs, szólt az orosz, mi egy czélból vagyunk ide küldve.

– Igen.

– Utasításunk az, hogy Sztaniszló minden mozdulatát kikémeljük s
vigyázzunk rá, hogy Zweybrückent el ne hagyja.

– Azt pedig az éjjel el akarja hagyni, hogy Francziaországba fusson,
honnét segítséggel biztatják, én megtudtam.

– Én is tudom. Mi parancsod van ez esetre?

– Akkor meg kell őt ölni.

– Csitt! halkabban beszélj. Még a virágok se hallják meg, a mit mondasz.
Hogy akarod őt megöletni?

– Katonáim vannak a közelben, azok az úton meg fogják támadni s
levágják, azt fogja mindenki hinni: rablók voltak.

– Nem jó terv. Sztaniszló bátor és vitéz, megeshetik, hogy
keresztülvágja magát. Valaki rá talál embereidre ismerni. Lenne érte
zaj; téged bizonyosan kiadnának saját küldőid, mert az ilyen zajos tett
felelősségét nem szokás nyiltan elvállalni. Mást kell tenned.

– Tanácsolj.

– Zaj nélkül kell neki meghalni; van nálad valami méreg?

– Van, de soha sem tudtam használni; Katalin mindig megkóstolja elébb
minden ételét, italát.

– S azt nem akartad megölni vele együtt; úgy látszik, hogy még utoljára
szerelmes vagy bele. Ne bántsd. Én okosabban vagyok ellátva. Látod ezt a
levelet? Ebben van Sztaniszló halála. Pedig milyen szép rózsaszín
pecsétje van! Az ember nem hinné. A mi bele van irva, az is igen
kellemetes. Tudósítják a királyt, hogy Károly ismét hadsereget gyűjt
török pénzen. Hogy fog örülni rajta! De majd két óra mulva elkezd a
szive szorulni, mellét nehéz teher fogja el, szemei elsötétülnek, agya
elkábul; orvosok jőnek, futnak, eret vágnak, tudományukat előszedik;
mind hiába, a király az éjjel halott lesz. A levél sorai finom porral
vannak behintve, mely az olvasás közben ledörzsölődve róla, egy pár
évvel hamarább elküldi őt oda, a hol legjobb helye van minden embernek.

– Ez jó ötlet. Te fogod átadni a levelet.

– Add át te. Bennem kételkedik, mert azért, hogy lengyel nevem van,
orosznak gyanít.

Brancke egy perczig tétovázott a levelet elvenni.

– Talán félsz tőle?

Erre elvette és keblébe rejté.

– Most keressük föl a királyt.

E titkos szerződés után egyik férfi sem hagyta el egy perczre is a
másikat; az árulók féltékenyek, mindegyik biztos akart arról lenni, hogy
a tett végrehajtásáig társától el ne legyen árulva.

Két óra mulva hallák az udvarmestertől, hogy a fejedelem a grottában
várja őket. Mindketten siettek oda.

Sztaniszló egyedül volt. Midőn beléptek hozzá, mondá, hogy csukják be
maguk után az ajtót.

Erre Brancke kivevé öltönye alól a levelet s örvendő arczczal mondá
Sztaniszlónak:

– Levél érkezett Benderből.

Sztaniszló összefonta karjait s nem vette el a levelet, hanem átszegző
tekintetével nézett majd egyikre, majd másikra.

Brancke újra eléje nyujtá azt.

– Csak tartsd meg leveledet; tudom mi van benne. Ha én is tudnék
méreggel gyilkolni, miként ti, azt mondanám, nyisd fel és olvasd el
magad.

Brancke elsápadt; az orosz észrevevé, hogy el vannak árulva, hirtelen az
a gondolat villant meg agyában, hogy Brancket benne kellene hagyni a
felelősségben, s magát megmenteni; egy árulással több, vagy kevesebb.

– Mi az? szólt, tettetett bámulattal fordulva czinkosához.

– Ne álarczoskodjál! kiálta rá a fejedelem. Te olyan jól tudod, hogy mi
az, mint én, vagy ő. Ti küldve vagytok, hogy engem szemmel tartsatok, s
ha kell, megöljetek. Itt ebben a szobában szép csendesen, egyedül,
halkan suttogva végeztétek el az orgyilkos tervet, senki sem hallá, csak
egy virágedény; de a virágoknak füleik vannak és nyelvük a tanuskodásra.
Bebe!

E hivásra a porczelánveder dahlia-bokrétája szétbomlott, s a két láb
magas edényből egy emberalak emelkedett elő, – valóságos élő ember, maga
sem magasabb harminczhárom hüvelynél, a fejedelem kis törpéje, Bebe.

Ki hitte volna, hogy abban a kis virágtartóban egy egész meglett ember
elfér?

A kis furcsa törpe biczegő fejjel mosolyga az elárult kémekre s két
kezében egy felvont pisztolyt tartott, melynek lyukas végén tréfásan
fütyörészett, mintha ez a legjobb mulatság volna rá nézve.

Az árulóknak nem volt semmi mentségük.

– Uraim, szólt hozzájuk a fejedelem. Királyok, a kik trónjukon ülnek, a
felségsértőket el szokták itéltetni, s ha nekik úgy tetszik, megöletik
vagy kegyelmet adnak. Én futó király vagyok, kinek sem testőrei, sem
bírái, sem bakói nincsenek. Ha trónomon ülnék, kegyelmet tudnék adni az
orgyilkosnak; de mert üldözött vagyok, elitéllek benneteket és
meghaltok. S mivel hogy bakó nincsen szolgálatomban, majd végrehajtom az
itéletet magam, mint királyhoz és lengyelhez illik. Húzzatok kardot és
védjétek magatokat. Sztaniszlót meg is lehet ölni, de csak szemközt.

A fölfedezett gyilkosoknak nem is lehetett egyébre gondolni, mint hogy
karddal kezükben nyissanak utat maguknak e kelepczéből, melyből csak
Sztaniszló vérén keresztül volt kijárás. Hirtelen kardot vonva, rohantak
a királyra mindketten.

– Hohó, urak! sivíta a törpe éles hangja, egyszerre csak egy jön, egyik
a másik után; kettesével csak az orgyilkosok mennek egy ellen, várjon a
kapitány úr sorára! Tessék leülni a pamlagra és ne tessék kardjára tenni
kezét, míg az első viadal tart, mert Bebe itt van és Bebe igen jól lő.

Brancke leült. Az orosz összemérte kardját a királyéval. A törpe az
egész viadal alatt Brancke homlokának szegezve tartá a pisztolyt. Annak
a homlokán hideg veríték gyöngyözött a párharcz alatt. Az pedig igen
soká tartott. Az orosz igen jó vívó volt, s kétségbeesve védte magát.
Eleinte sok erőpazarlással veté magát a királyra, ki azonban csak
játszani látszott vele.

Végre Brancket egy zuhanás riasztá fel kábultából; az orosz keresztül
döfve esett oda, épen az ő lábához. Csak arczra fordult még, azután
mindjárt meghalt.

– Uram! önön a sor. Szólt hozzá Sztaniszló. Brancke előtt káprázott a
világ; gépileg nyujtá maga elé meztelen kardját s egy percz mulva a
király kardja a fal táblázatához szegezte a nyomorultat.

– Most lovaimat, Bebe!

Sztaniszló még azon éjjel átszökött Francziaországba.



10.  KÉT LÉGYOTT.

Darvady Sándor a franczia háború alatt mint huszárőrnagy állomásozott
ezredével egy Como-parti kis városban.

Szép fiu volt, sok szerencsét csinálhatott volna az asszonyoknál, ha
különösen nem kötötte volna magát ahoz, hogy egy fiatal, tizenhatéves
leánykába legyen szerelmes.

A leánykát Laurettának hívták, egy gazdag nobili leánya volt, kinek két
testvére Napoleon seregében szolgált; atyja dühös híve volt a cisalpini
respublicának.

Darvady jól tudhatá, hogy a leányt neki feleségül oda nem adják; nem is
igen házasodni való idő volt az akkor, különösen fiatal huszártisztekre
nézve. Ha feleségül meg nem nyerheté, szeretőül még inkább hiában várt
reá, mert a leány nagyon őrizte erényét s tudott vigyázni magára.

Történt azonban, hogy a szülők észrevették Lauretta hajlamát Darvady
iránt, s hogy az egész szerelmi viszonynak véget vessenek, elhatározák,
hogy nőül adják a leányt egy fiatal nemes úrhoz, ki régóta vágyott már
kezére s kit a szülők szivesen láttak, bár a leány gyűlölt.

Lauretta kétségbe volt esve, midőn szülői határozatát megtudá; azonban
minden sírás, könyörgés hasztalan volt; ha erre hallgatnának, sok
házasságnak el kellene múlni: mi lenne akkor a világból?

A menyegző napját nagyon rövid határidőre kitűzték s minden készületet
megtettek hozzá.

Ekkor Laurettát a szerelmi elkeseredés oly lépésre birta, melytől a
hajadoni szemérem eddig visszatiltá.

Levélben tudatá titkos kedvesével, hogy a menyegző napját megelőző éjjel
szobájának kertre nyiló ablakából fehér kendő fog lengeni.

A hadfi értette azt jól és alig várta azt a boldog csillagot, mely az
igért éjszakát felhozza az égre.

Már itt volt a nap, közelgett az óra; de még nem ment le a nap, midőn
futár érkezik hozzá Alvinczytól, ki parancsot hoz a vezértől, hogy
rögtön induljon ezredével a Genua felől siető franczia lovasságnak útját
állani.

Rögtön!

Épen most, a midőn egy rég álmodott éden ajtaja nyílik meg előtte, mely
holnap azután ismét örökre be fog zárulni! Egy ilyen találkozót
elhagyni, s indulni egy másik találkozóra, a hol nem csókot osztogatnak!

Miért rögtön? Miért nem reggel? Miért nem éjfél után? Olyan sietős-e az
a véres munka? nem haladhat-e el félnapig, negyednapig, csak egy rövid
óráig?

Nem lehet-e az indulást a hadfiak készülődésével elhalasztani nehány
órával? Ki tudja azt meg? Ki vádolhatja érte valaha? Hisz a futár is
elkéshetett volna az úton, miért ne késhetnék ő?

A szenvedély és a becsületérzés egy nehéz perczig erős tusát küzdött a
bajnok szivében. De csak egy perczig.

– Nyeregbe vitézek; indulunk rögtön! parancsolá harczosainak, megfúvatta
az indulót, s mikor a legelső csillag felhozta az égre az éjt, akkor ő
már nyeregben ült s altiszteinek osztá a parancsokat.

Mikor a csalogány első dalát énekelte az orgonafák között, akkor
lovagolt ő kedvese ablaka alatt végig; s feltekinte és felsóhajta. A
fehér kendő ott lengett le hosszan, szél sem háborgatta.

Darvady nem engedé, hogy a trombitát ott megfújják; ne zavarják el a
csalogányt ablaka alól, tán elaltatja a csalogány dala, ha kedvesét
hiába várja.

Csendben, trombitaszó nélkül kivonultak a lovas vitézek az alvó
városból.

Egy dombtetőről visszanézett Darvady, a fehér kendő most is lobogott még
a kastély ablakában, halk szél lebegteté, az a szél oly meleg volt, mint
egy búcsúsóhaj.

– Előre! siessünk! parancsolá a vezér; a paripák robogása hangzott. A
szerelmes leány hiába várt a találkozóra.

De a másik találkozóra jókor érkezett meg a hős; ha egy órát késik, a
fővezér balszárnya meg van kerülve.

A légyott tüzes volt, mint olyan szeretők között szokott lenni, kik
egymást régóta várják.

Darvadyt megjutalmazá a sors azért, hogy szenvedélyén győzni hagyta
lovagérzetét.

Itt elesett ő, s megmenté becsületét.

Ott egy ártatlan leányka becsülete menekült meg.



11.  A KASSAI BIRÓ.

(Korrajz.)

… Ugyanebben az esztendőben történt vala az, hogy város birájának az
öreg Késmárki Tóbiás helyébe a száz választó polgárok, úgymint
negyvenöten a magyarokból, negyvenen a németekből és tizenöten a
vendusokból, tanácstétel után Doránczius Mihály uramat ő kegyelmét
választák el közakarattal, mint a ki nagy tudományú és mind azon időkig
feddhetlen kegyes életű ember vala és mindenki által is becsülteték.

A száz polgárok ezt tévén, szép processióval kimenének a fürmenderek és
a conrector ő kegyelmeik vezetése mellett a kapun kívül levő temetőbe, a
holott az egész föld be vala hintve szalmával vastagon; vízkereszt napja
levén, a mikor tudniillik hideg vagyon és az ember lába megfázik a
tanácskozásban.

Szokás vala pedig, hogy az újan választott birót mindig a temetőkertben
avassák be az ő hivatalába, a holott az emberi elmét legkevésbé
háborgatják a világi hivalkodásnak gondjai; sőt annál inkább
figyelmeztetik a körül domborodó sírhalmok, hogy egyedül az igazság és
jó cselekedet maradandó a földön, más minden elmúlik és porrá lészen.

Azért is minden muzsika nélkül jön ezen actusra a temetőkertig az újon
választott biró, a volt főbiró és tanácsbeliek kiséretében, s megállván
a temetőajtón belől, oda várja az őt köszönteni jövő czéhek előljáróit.

Kik is mindnyájan a maguk mesterségeik jeleivel járulván eléje,
egyenkint felköszönték az új birót, de semmi ajándékot nem adának neki,
hanem csak megmutaták azokat előtte és ismét tovább vitték. Tudniillik,
hogy azokat elébb meg kell érdemelni.

Ugyanis jövének legelébb a molnárok, szép fehér megszelt kenyeret hozván
eléje és mondának:

«Ilyen szép fehér kenyérrel fogunk mi tégedet táplálni, ha hűséges
biránk leszesz.»

Ugyanazt mondák előtte a vinczellérek, kik akkor igen gazdag czéhet
alkotának, egy hordó piros bort mutatván eléje.

Szinte a takácsok, szűcsök és vargák, mindnyájan a maguk remekeivel,
szép fehér sávolyos vászonnal, patyolattal, bundás prémmel és kivarrott
sarukkal kecsegtették az új birót, ha városukhoz mindenha hűséges
lészen.

Utoljára maradának az ácsok, a kik egy újdonatúj szekeret, melybe hat ló
vala befogva, vezetének az új biró elé; a szekér pedig rakva volt símára
faragott fával.

És a midőn az ácsok czéhmestere a biró elé ért, azt mondá neki:

«Ime ebből a szép gyertyánfából rakunk te neked máglyát, hogy azon
megégessünk, ha bennünket elárulsz.»

Szokás vala pedig ez Kassa városában biróválasztások alkalmával és senki
meg nem ütközék azon.

Mert olyan gyászos idők járának felettünk, a midőn tűzzel-vassal kelle
vala védni városunkat háromféle nemzetbeli ellensége ellen; negyediknek
számíthatók a martalóczok, úgy mint kik keresztyénekből lettek törökké s
éjszaka száguldozva, fiatal leányokat és gyermekeket ragadoztak el,
pénzért eladván őket a töröknek; ötödiknek vettük a városban lappangó
gonosztevőket, hatodiknak a fertelmes pestist, mely annyiszor
meglátogatá a várost; hetediknek pedig a mi ősellenségünket, a pokolbeli
rosszat, kinek fejét törje meg a megváltó Jézus…

A város birájának tehát ezen idők szerint hét rendbeli ellenségtől kelle
oltalmazni a várost, hogy azok mind annak kapuin kívül maradjanak: e
végett sok ostromot kiállani, éjjel-nappal buzogányos kézzel őriztetni a
falakat, gonosztevőket megköveztetni, vagy a «hárum pálczárum»
büntetéssel fenyíttetni; kalmárok árúit, a mit a városba behoztak,
füstben, lúgban tisztíttatni; vallási viszálkodásokat elfordítani és a
sátán incselkedéseit kikerülni, hogy itéleteiben mindenkor igazságos
legyen és sem ajándékért, sem szivbeli indulat miatt olyan itéletet ne
mondjon, a mi az egekre kiált és a pokolban tapsolnak rajta.

Nem is aggódott azon senki sem, hogy Doránczius uram ő kegyelme olyan
birája lészen a városnak, a kin semmi makula meg nem látszik, mert
jámbor istenfélő embernek ismerték mindenha, a kiről nem tudott senki
semmiféle rosszat mondani.

Annak okáért a temetőben történt szokásos beavatás után nagy örömmel és
szép processióval visszavivék ő kegyelmét a tanácsház teremébe, holott
is a nagy bársony zsellyeszékbe beültetvén, négy senátor a zsellyeszéket
négy lábánál fogva felemelé, miközben a város trombitásai tárogatók
fuvása és a tábori dobok verése mellett diadalmas muzsikát
hangoztatának, a jelenlevő népség pedig háromszoros vivátot kiáltott; a
mely után ismét az egész tanács ünnepélyes járással mene a templomokba,
úgymint a protestansokéba és római katholikusokéba s mindenütt Te Deumot
énekelve buzgósággal s hallgatva egy magyar és egy német prédikácziót, a
biró házához visszatért, nagy vendégséget ülvén, mely felett a kántorok
vezetése alatt tartott minden vallásbeli énekkarok gyönyörűséges
harmoniákat zengedezének; este felé pedig szurok-serpenyők gyújtattak
meg a bástyák szegletein s még a taraczkok is elsüttetének.

Nem is bánta meg sokáig Kassa városa, hogy a biróválasztás napján ennyi,
meg annyi akó bort és ditto sert megivott nagy örömmel, mert Doránczius
uram ő kegyelme minden ügyet és bajt úgy el tuda intézni rendén, hogy
senkinek semmi panasza sem lehete.

Történt azonban, hogy épen Petri és Pauli napján este későn, két
városbeli darabontok, Wurmdrucker és Kebluska névszerint, a kik az
utczákon való patrolyozásra valának kirendeltetve, a mint a török
árestomnak neveztetett nagy épület mellett bekanyarodnának, egy fekete
köpönyegbe burkolózott alakot látának hirtelen egy házból kijönni, mely
őket észrevévén, gyorsan a kapu alá húzta magát, mintegy elbújni
törekedvén előlük.

Rendelet levén pedig kiadatva, hogy minden, akár jó, akár rossz lélek, a
ki este a kapuzárás órája után, a mit a nagy toronyból kürtökkel hírül
adnak, lámpás nélkül jön ki az utczára, vagy a nélkül járkál a városban,
elfogassék és éjszakára a közelebbi őrállomáson bezárassék, reggel pedig
fizessen egy tallért, ha úr, – felet, ha szegény ember – ha pedig nincs
neki, üdvösségesen meglapátoltassék.

A két darabont tehát meg akará állítani a szemközt talált éjjeli
járkálót; Wurmdruckernél ugyanis levén egy papiros hártyából készült
lámpa, a mit össze lehet nyomni, azt előre tartá, hogy a physionomiájába
lásson, Kebluska pedig neki feszíté az alabárdot, rákiáltván erős
szóval: «Ki vagy? Wer da? Chto szi?» hogy minden nyelven megértse.

De a megszólított semmiféle nyelven nem válaszolt, hanem volt nála egy
hosszú pálcza, azzal úgy kivágta Wurmdrucker kezéből a papiros lámpást,
hogy az összevissza szakadt s odább akart futni; a Kebluska azonban úgy
döfött hozzá, hogy az alabárd hegye a köpönyegén keresztül a ház
kapujába hatolt s eként odaszegezte a futamodót, a kit aztán a két
darabont megfogott és kezeit hátra kötözve, úgy hajtott maga előtt a
török árestom mellett levő silbakig, ott pedig belökék őt abba a sötét
kamarába, a melyben a hamut szokták tartani.

Az elfogott kószáló nem akará megmondani, hogy kinek híják, a
darabontoknak pedig lámpásuk nem levén, nem láthatták meg az arczát;
hanem egyre kérte őket és könyörgött, hogy bocsássák szabadon, ennyi meg
ennyi pénzt ád nekik érte.

A darabontok erre még jobban megijedének; azt hitték, hogy tán valami
gonosz kémet fogtak el és semmi kincsért ki nem bocsátották volna
reggelig kezeik közül, még nagyobb jutalmat remélve, ha őt reggel a
birónak által adják. Ha az száz aranyat igért nekik, ők bizonyosnak
hitték, hogy a biró kétszázzal fogja jutalmazni; reggel azután
kibocsáták a foglyot, hogy majd viszik a biróhoz, s ime ki volt a
fogoly?… Maga a biró.

Nesze nektek kétszáz arany! A két darabontnak szeme szája elállt az
ijedtségtől; azt sem tudták hirtelenében, mit mondjanak? Doránczius uram
semmit sem szólt nekik, hanem sietett haza, s még azon a napon a két
darabontot valami hitvány prætextus alatt, talán garázdálkodás, vagy
szitkozódás vádjából befogták, betették a Pontius Pilátusról neveztetett
börtönbe, a holott, a míg Doránczius uram biró marad, bizonyosan ott
fogja vala őket felejteni.

Erről a titokról tehát nem tuda meg senki az idő szerint semmit; olyan
jól el vala az téve, mintha a temetőbe volna eltemetve.

Vala pedig akkoriban Kassa városában egy gazdag mészáros mester, a kit
Sándor Istvánnak neveztek, a kinek két háza is volt, egyik a hóstádban,
másik az apothéka mellett, melynek nem vala teteje, hanem az egész tető
helyett téglákból hegyes kúpja volt építve, mint valami egyptomi
pyramis. Az egész főpiaczon akkoriban mind így valának építve a házak,
hegyes kúpokkal, a quadrát faragott kövek ólommal egymáshoz öntve s vas
kapcsokkal összefoglalva.

Ennek a gazdag mészárosnak volt egyetlen egy fia, József, a ki szinte
mészáros mesterségen nevelkedett és már remekelt is, még pedig
emberségesen, mert az első ütésre leüté a tulkot, s nem fizetett egy
aranyat sem a további ütésekért.

József igen derék, jó termetű legény volt, vitézségre, bátorságra nem
engedett senkinek sem a vele egykoruak közül; a kopjaszúrásnál mindig ő
maradt a nyeregben, s a hushagyói lud fejét is mindig ő vitte el
magával. A mellett jámbor, szorgalmatos ifju volt; eljárt a templomba
mindig s az éneke kihallatszott az egész gyülekezet közül. Szerette és
becsülte is minden ember és soha sem mondhatta senki, hogy neki vagy
csak egy fél lattal is kevesebbet adott a fonton, mint illett.

Mikoron ez a József letette az ő mesteri remekét, az apja azt mondá
neki: «eredj fiam, arravaló vagy már, tekints szélylyel a városban:
keress magadnak egy hozzád illő feleséget; ne nézz vagyonra,
gazdagságra, mint inkább jó szívre és tiszta lélekre; ezt a kettőt
minden ember maga hozza a házhoz, a többit az Isten adja.»

József akkor megvallá apjának, hogy ő már választott is magának egy
derék, szép, hajadon leányzót, a ki Eperjesről való árva leány, valami
Katharina nevezetű, kinek apja és anyja meghalván, egy itten lakó
nénjéhez jött fel; annak óhajtaná ő árvasága napjait megrövidíteni.

Az öreg Sándor István maga is ismeré személyében a leányt és nevelő
nénjét is; kegyes jó lélek volt mind a kettő; különösen Katharina olyan
szelid és szemérmes teremtés, hogy nem is lehete rá nézni a nélkül, hogy
az ember nyájas vonzódást ne érezzen iránta.

Az az egy hibája volt csupán, hogy olyan sápadt volt. Ezen a bajon pedig
minden idegen leányzónak keresztül kelle esni, a ki Kassára jött lakni
más vidékről; mert a város levegőjében, vagy ivóvizeiben volt valami, a
mitől az idegen fehér személyek azt a halavány színt kapták, a mit
csakugyan «kassai színnek» neveztek el felőlük. És ettől nem is
menekültek meg máskülönben, mintha Kassáról ismét más vidékre mentek,
vagy pedig, hogy ha férjhez mentek.

Nem volt tehát olyan nagy baj Katharina arczának kassai színe, mihelyt
József atyja beleegyezék, hogy fia őt nőül vegye. Lakodalom után, vagy
azután majd elmúlik az magába s az új asszony csak oly piros lesz, mint
a többi deli szép kassai menyecskék.

József el is küldé mingyárt Katharina nénjéhez násznagyait, s nemsokára
megtörtént közöttük a jegyváltás és kitüzeték a menyegző határnapja,
úgymint Vincentius előtt való vasárnapra.

Elérkezék a menyegző napja, meg is tartaték egész czeremóniával; a
menyasszony nénje házától négy lovas szekéren, még pedig daruforgók és
tarka keszkenők levén a lovak fejében, hordoztaték a szentegyházig s
onnan a vőlegény házáig, a város minden főbb utczáit végig járatva nagy
muzsika szóval; minden ifju ember, a ki csak látá a menyasszonyt a
szekéren ülve, mosolyogva mondá magában: «milyen kassai színe van».

Katharina ez napon még halaványabb volt, mint máskor; szomorúsága,
elfogódottsága a templomban is észrevehető volt rajta. Egyre sírt, ha a
vőlegénye megfogta a kezét, s félelmesen huzódozott tőle. Sápadtság,
félelem, sirás, mind illik a menyasszonynak; azért azon senki sem
ütközött meg.

Este a táncz után, mikor következik az a czeremónia, hogy a menyasszonyt
és a vőlegényt az ő ágyas házukba kísérjék, a vőfély megfogá Katharina
kezét, előtte két ifju legény, kardosan, fáklyákkal, utána két
nyoszolyóleány a vőlegénynyel; a muzsikások elkezdének valami csendes
andalgó melódiát, melynek zengésénél a fáklyás ifju és a két
nyoszolóleány körültánczolák a vőlegényt és a menyasszonyt, mintha azzal
is jobban egymáshoz akarnák őket fűzni; mindaddig, míg a hálószobába
értek, ott is még egyszer körül lejtének, férfi férfi kezét, leány
leányét fogva, azzal egyszerre kisuhantak az ajtón, melyet becsuktak
maguk után, egyedül hagyva az ifju párt; a zene még tovább szólt
odakinn, mindig halkabban, mindig csendesebben, végre alig hallhatóan,
mintha a boldogok suttogásait akarná utánozni.

Mikor pedig a vőlegény és a menyasszony egyedül maradtak a szobában,
Katharina hirtelen letépte a fejéről a menyasszonyi koszorút és
kétségbeesve szakítá azt össze, s aztán felnyitá az udvarra szolgáló
ablakot és kiugrott rajta.

Az elbámult vőlegény az első meglepetés miatt azt sem tudta, mit
csináljon, de a mint utána nézett a leánynak s látta, hogy az egyenesen
a kerekes kút felé fut, ő is hirtelen utána rohant s épen csak akkor
kapta meg, mikor már a leány fél testével a kút kámváján aláhajolt, hogy
magát abba elölje.

József átszorítá izmos karjaival a leányzót, hogy az semmi kárt ne
tehessen magában, s aggódva kérdezé, mi baja? miért akar ő tőle elfutni?
A leány eleinte csak ezt nyögte egyre, hogy engedje őt meghalni; de
miután a vőlegény ezt semmikép nem akarta megengedni, monda azután neki
a leány olyan gyónásokat, hogy József hajaszálai álltak bele az ég felé,
s mire mindent megmondott neki a leány, el is ájult, úgy feküdt le
vőlegénye lábai elé.

Odabenn pedig a tánczos házban most is zengett az andalgó, mely boldog
szerelmesek suttogását utánozza: deli szűzek, derék ifjak egyre jártak
és daloltak:

  «Járjunk, járjunk dali tánczot,
  Fűzzünk, fűzzünk rózsa lánczot.
  Menyasszonynak vőlegénynek…
    Kösse őket össze.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A házasságból nem lett semmi. Katharinát félholtan vitték haza nénjéhez,
a násznép szétfutott ijedten. József pedig nem szólt senkinek egy szót
is a felől, hogy mit mondott neki Katharina, hanem felült a lovára,
egyik kezébe fogta furkós botját, másikba lobogós kopjáját s kilovagolt
a biró háza elé.

Ott a nyeregből megzörgette a kopja nyelével a kaput s így kiáltott az
egész nép hallatára.

– Hallod-e Doránczius Mihály? Én vagyok itt Sándor József; lovon ülök,
kopja és fustély a kezemben. Ülj fel te is a lovadra, ha ember vagy,
fogd kopjádat, buzogányodat s jere ki velem a síkra; ott harczoljunk meg
egymással; te tudod miért? de nem mondod el senkinek. Itéljen köztünk az
Isten.

Hallatlan merészség volt ez, hogy egy polgár párviadalra hivja fel,
kopjaszurásra, buzogány-verésre magát a város biráját; a nép bámulva
hallá azt; de még jobban bámult azon, hogy a biró Doránczius nemcsak
hogy nem üldözteté a vakmerő ifjut, sőt azt mondá a darabontoknak, hogy
hagyják őt menni békével, mert bizonyosan meg van háborodva.

Sándor József pedig, hogy Doránczius nem jött ki a házból vele Isten
nevében megverekedni, fogott egy hólyag lámpást, azt felakasztá kopjája
hegyére, mellé egy rongyos ködment és nadrágot akasztott, s azzal a
kopját vállára vetve, úgy lovagolt végig a városon, minden
utczaszögleten elkiáltva:

– Ifjak, vének! ki látta közületek azt a Doránczius Mihályt, a kit én
keresek lámpással? Mondja meg, a ki látta, hová lett?

Valának pedig a nép között mindenütt pajkos hetyke legények, a kik e
csufondáros kérdésre gúnyos feleleteket adtak.

«Én láttam; most bújt be egy egérlyukba, csak a sarkantyúja látszik ki
belőle.»

«Én láttam; felöltözött asszonyruhába, szalonnát árul a piaczon a kofák
között.»

«Ne bántsd Józsi», kiálta más, «a kályha mögött ül, fél, hogy megfázik,
ha kijön.»

«De bizony jönne az», szólt a negyedik, «de anyja nem ereszti, czérnát
kell neki gombolygatni.»

«Jön az mindjárt, csak a kopjáját keresi, de tyúkok ülnek rajta s nem
meri őket elhajtani, fél, hogy megcsípi a kakas.»

«Hagyjátok! betegen fekszik; tegnap megcsípte a szúnyog.»

Ez a csúfolódás így ment utczáról utczára; akkori szokás szerint ez
lévén a módja a helyt állni nem akaró kihívott fél megtorlásának; és
mégis csodálni lehetett, hogy Doránczius Mihály sem elő nem jött, hogy a
csúfot tevő ifjuval megverekedjék, sem érte nem küldött, hogy őt
megfogassa, pedig mind a kettőt tehette volna, mert maga is izmos, erős
férfi volt, másfelől a város főbirája. A helyett azt mondá, hogy
engedjék az ifju Sándort békével járni, a merre neki tetszik.

Később azonban, hogy József fejéből kissé kipárolgott az első düh
mámora, eszébe vette, hogy ilyen bántások után nem jó neki megnyugodni
egy olyan hatalmas ellenség kegyelmében, s egy éjszaka alattomban
megszökék a városból, még apja sem tudta meg, hová lett?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azonban haladt az idő: Katharina egyre halaványabb lett és nem segített
rajta semmi medicina. Egyszer azután kiderült az egész baleset titka.

Épen áldozó csötörtök előtti napon éjszaka a két órai kürtölés után az
éji őr egy palástba burkolódott asszonyi alakot vett észre, ki a falak
mellett húzódva sietett a város árka felé. Az őr nyomban követte az
alakot s látá, hogy a mint a fehércseléd az árokhoz érkezik, valami
bepólált dolgot leteve a földre, s azután ásót vőn elő s elkezde ottan
ásni.

Miután jó mély gödröt vájt volna, akkor letérdelt ama csendesen fekvő
tárgy mellé és ráborulva arczczal, elkezde keservesen sírni. Azonban
mingyárt elhagyta a sírást s félénken széttekinte, ha nincsen-e közel
valaki?

Ekkor az éjjeli őr odament hozzá és megragadá a személy kezét, erősen
rárivalva, hogy mit csinál itt?

A leány rögtön hanyatt esett és elájult, nem tudott neki felelni; hanem
az előtte fekvő tárgy nyilván hirdeté, hogy mit cselekvék? Egy kisded
maszülött csecsemő volt az; szép gömbölyű arczú gyermek, csakhogy már
halottan és megdermedve.

Nem volt rajta nagyobb seb, csak épen egy gombostűnek a szúrása a szíve
táján, nem is volt több vér fehér ruhácskáján, mint épen csak egy csepp
és az elég volt rá, hogy az ártatlan meghaljon.

Az éji őr lármájára odafutott emberek nagy szörnyűködve ismerék meg a
gyermekgyilkos anyában Katharinát, Sándor József egykori menyasszonyát,
ki a menyegző éjszakáján bizonyosan azért futott el a lakodalmas háztól,
mert nem akarta ezt a becsületes embert gonoszul megcsalni.

Ott mingyárt megköték a leány kezeit s nyakába akasztva halott
csecsemőjét, bevivék őt az áristomba és másnap mingyárt hozzá kezdének a
vallatásához.

A leány nem tagadott semmit: ő maga gyilkolta meg gyermekét és el akarta
azt temetni, hogy gyalázat ne érje miatta. Nem is mentette magát
semmivel; még csak nem is sírt, sem kegyelemért nem könyörgött. Csupán
azt nem lehetett kivenni belőle, hogy ki volt gyermekének atyja? Ezt
állhatatosan elhallgatá és kész volt érte a hármas torturát kiállani.

Doránczius Mihály biró volt az elnök a törvényszéknél, mely kimondta a
bűnösre a sententiát, hogy ez Isten ellen való bűn azon büntetéssel
toroltassék meg, mely meg vagyon irva a város törvénykönyvében, azon
módon, minden kivétel nélkül.

Ember emlékezetére nem történt ilyen bűnös eset e mi városunkban, annak
okáért maga a nép sem tudott semmit a kivégeztetés módja felől s e
végett tenger sokaság gyülekezett a kivégeztetés napján a vesztő helyre,
meglátandó, hogyan ölik meg azt, a ki gyermekét meggyilkolta?

Én is ott voltam, nem is fogom soha elfelejteni azt a látványt; de nem
is mennék oda még egyszer megnézni, ha nekem igérnék a kassai hóstádot.

Künn a vesztőfa alatt egy hosszú verem volt ásva, mintegy singnyi
mélységre, a mellett álltak kétfelől a hóhérlegények.

Ebbe a verembe fektették bele Katharinát hanyatt, úgy, hogy a feje a
veremből kiállt, mintha ágyban feküdnék szépen.

Azután a kezeit és lábait erős czövekkel lekötözék a verem fenekéhez,
mely úgymint neki sírgödrül fog szolgálni.

Akkor a hóhérmester egy vastag karót hegyével odatett a Katharina szíve
fölé s ott tartotta azt mindaddig, míg a hóhérlegények földdel megtölték
az egész vermet, hogy utoljára csak a leány feje látszott ki abból.

És midőn nem látszott ki belőle egyéb a sápadt arczú főnél, akkor oda
lépett hozzá a tisztelendő lelkész s letérdepelve mellé, felszólítá őt
lelke üdvösségére, bűneinek bocsánatára, hogy gyónjék meg előtte igazán
és mondjon meg neki mindeneket, a mik még szívét terhelik, mert ime mind
a két lábával a sírban vagyon már.

A földből kilátszó fő szomorúan tekinte széjjel maga körül kétszer
háromszor is, mintha várna valakire, mintha azt hinné, hogy e végső
pillanatban meg fog jelenni az, a kinek őt meg kell mentenie és hogy
azután nem láta senkit jőni szabadítására, két nehéz könycsepp szakadt
ki szeméből, s végig gördülve halavány orczáján, lecseppent a földre,
mely álláig ért már. – Akkor azt rebegé az élve eltemetett, hogy meg
akar gyónni mindent; még pedig nem csupán titokban, hanem úgy, hogy az
egész világ meghallja azt.

És azon kezdé, hogy gyermekének, kit ő oly kegyetlenül megfosztott ifju
életétől, atyja nem más, mint Doránczius Mihály, a biró…

Ő volt az, ki ördögi mesterségekkel elcsábítá az ártatlan leány szívét,
hogy a midőn őt látja és beszélni hallja, magáról egészen
elfelejtkezzék; ő járt éjszakánként, a sátán, a sötétség fejedelme által
segítve a Katharina házához, kit ördögi italokkal megvesztegetett, s
önlelkéből kiforgatott; ott egyszer meg is ragadták őt a városi
darabontok, névszerint Wurmdrucker és Kebluska, kiket Doránczius, hogy
ellene ki ne mondjanak valamit, a Pontius Pilátus börtönébe záratott,
maig is ott penészednek. E miatt szökött el Katharina Sándor Józseftől
mennyegzője éjszakáján és azután sokszor könyörgött Doránczius
Mihálynak, hogy ne engedje őt kétségbe esni, hanem ha szerencsétlenné
tette, vegye nőül, kit is mind akkorig igen nagyon szeretett. Hanem
Doránczius mindig csak kifogásokat tett előtte, és midőn már nem lehete
titkolni a legnagyobb gyalázatot, akkor ördögi sugallatból azt tanácslá
Katharinának, hogy a mint gyermeke megszületik, azt ölje meg és temesse
el. A hogy e bűnös tetten kapták a leányt, azzal biztatá őt megrontója,
hogy csak őt el ne árulja, az utolsó pillanatban is meg fogja
szabadítani. És íme az utolsó pillanat már jelen van, Doránczius pedig
otthon örül ő magában, hogy gonosz tettének egyetlen tanúját örökre
elhallgattatják. Azért legyen fölfedve a mit vétett és itéljen fölötte
Isten, a hogy ő fölötte, szegény bűnös leánya fölött fog itélni.

Minden ember borzadva hallá e szavakat és senki sem vala ott, a ki meg
ne siratta volna a nyomorult leányzót s átkot ne mondott volna
megrontójára.

Akkor pedig megvigasztalá őt a lelkész, Isten véghetetlen irgalmasságába
ajánlva nyomorult lelkét s kendőjével letakará annak fejét, hogy ne
lássa, a mik azon túl történni fognak.

Mert a hóhérmester most kihúzta a karót, mely a földön keresztül az
eltemetett leány szíve tájékát jegyezé s egy hosszú, izzó vas czöveket
véve ki a parázsos serpenyőből, azt a karó helyén keresztül lebocsátá.
Egy hóhérlegény két kézre fogott pőrölylyel ráütött a vas czövekre,
másik kettő hirtelen egy teknő földdel betakarta a leányzó fejét, de
mégis hallatszott a föld alól egy szívszaggató sikoltás s az egész
sírhalom földe még azután kétszer háromszor megemelkedett, hogy azt
irtózat volt látni; miglen a többi bakólegények egész magas halmot nem
hánytak föléje, s lábaikkal jól le nem taposták, mely után csöndes
maradt a sír; sem hang nem jött fel belőle, sem a föld nem mozdult meg
rajta.

Innen azonban a népség nagy átkozódva ment Doránczius Mihály lakára, kit
hogyha akkor a Fürmenderek oltalmuk alá nem vesznek, talán nyomban
széjjel téptek volna.

Így azonban a syndicusok kötelessége lett ellene a pert megindítani, úgy
mint csábítás, ördöngösség és gyilkossági részvétel miatt.

Doránczius eleinte makacsul tagadott mindent, hanem a mint a börtönböl
kiszabadított Wurmdrucker és Kebluska ellene vallottak, hogy ott fogták
őt meg, midőn éjjel a Katharina házából kijött, kezdé észrevenni, hogy
ügyei rossz fordulatot vesznek; a végett saját bőrének mentségére azt a
gonosz praktikát gondolta ki, hogy az ugyanakkor Eperjesen táborozó
wallonok kapitányának titokban izenetet küldött, hogy ha éjszaka lejönne
Kassa alá, a forrói kapu alá kerülve, azt nyitva találná maga előtt s
ekként az egész várost elfoglalhatná.

De meghiusította ebbeli szándékát a mindenható, mert ugyanazon Sándor
József, ki a városból miatta elszökött, s innen János Zsigmond katonái
közé állott s ott hadnagyságig vitte a dolgát, kémei által hírt kapván a
wallonok szándékáról, nosza lóhalálában Tokajból ötszáz hajdúkkal Kassa
alá vágtatott s épen csak akkorra ért oda, midőn a wallonok már a kapun
betolakodtak a városba.

Ott kegyetlen dühös viadal támada a wallonok és kuruczok között; amazok
egy ágyút is hoztak magukkal, s a zöld kút sarkánál elsánczolva magukat
szekerekkel, kegyetlen lövöldözést támasztottak a város ellen s a kurucz
vitézek soraira; egy golyóbis a nagy templom főbejárását is érte,
azonban Sándor József mind jobban megbiztatva vitézeit, végtére megbontá
soraikat s ágyújokat is elvevé tőlük, úgy veré ki nagy vérontással a
városból. Ha sötét nem lett volna, s a rémült lakosságnak ideje marad
birója árulása után rendbe szedni magát s József segítségére sietni,
bizony egy sem menekült volna meg közülök.

Maga Doránczius Mihály, midőn szökni akart volna, elfogatott s
kivilágosodott rá az egész árulás.

Vala pedig akkor épen egy esztendeje annak, hogy őt megválaszták biróul
és felavaták a temetőkertben.

Ismét eljövének tehát az ácsok a hat lovas szekérrel és abból a szép
fehér gyertyánfából raktak máglyát a temetőkert előtt és azon megégeték
vala Doránczius Mihályt, a hogy megmondatott neki előre.

A forrói kaput pedig a gyászeset emlékére azonnal befalazták és kettős
sánczot húztak eléje, vízárokkal, hogy soha többet senki azon be ne
járjon.

Sándor József ez eset után ismét megtelepedett Kassa városában és sokáig
elélt vén ember lett belőle, de soha meg nem házasodék.

Azt is beszélték későbben, hogy a Katharina holttestét egy éjszaka
felvették alattomban a vesztőhely alatti sírból, s eltemették más
istenes helyre, a mit senki sem ismert azon kívül, a ki eltemette.

Igaz volt-e, vagy pedig nem? azt senki sem tudhatja már, mert a mi a
föld alatt van, az a sötét földnek titka, a mindenható úr Isten tudhatja
csak, mi következik azután a mi szegény városunkra és százszorta
boldogtalanabb országunkra, a kit őrizzen meg ő kegyelmes oltalma!



12.  BÖLCS HAMLET.

A jó Saxo Grammaticus okosabb ember volt a mi jámbor Anonymusunknál,
mint a ki kritikusi büszkeséggel elveté az útféli énekesek meséit s
száraz pontossággal elsorolva egyik adatot a másik után, átengedte a
feledékenységnek a nemzeti életünket jellemző ősregéket.

A dán történetiró nem restelte a nép közé leszállni, összegyűjtögetni a
regényes mondákat, mik ott szájról-szájra adva élnek, belefűzte őket
nemzete történetébe s kérdés, hogy nem volt-e e mondák fölszedegetése
által hívebb az igazsághoz, mintha adatait az udvaronczok hízelgő
krónikáiból, vagy külföldi irók epés koholmányaiból kölcsönözte volna.

Világhírű Hamlet alakját e tudós férfi gyűjteményében lelte a költők
óriása, kinél sem azelőtt, sem azután nagyobb nem volt és nem is lesz:
Shakespeare.

A drámát mindenki ismeri s ki ne óhajtaná látni magát az ősregét, a hogy
az kezdve és bevégezve van; mert a britt költőkirály csak egy epizodot
emelt ki abból: Hamlet nem halt meg azon katasztrófánál, mely a drámát
végzi, még azután kezdődik éltének zajosabb, fényesebb fele, a költő
csak a sötétet rajzolta le.

Látni fogjuk, minő erővel birta a költő a magában túlgazdag tárgyat
kezelni, költői magasságba emelve a bizarr képeket, művészi tudattal
válogatva ki azt, mi művének hatását sokszorozza s ritka tárgyismerettel
mellőzve, a mi az érdeket szétvonná; másfelől megtaláljuk a kulcsot
Hamlet jelleméhez, hol a fájdalom miatti őrültség s a tettető fonák
bolondossága mintegy tükörből néznek egymásra, hogy alig ismerni fel:
melyik a való, melyik az árny?

Hamlet apja Horwendill jütlandi alkirály volt, bátor harczos szárazon és
tengeren. Egyszer harczba keveredett Kollerrel, a norvég királylyal.
Hogy véget vessen a harcznak, kihívta ellenfelét az éjszaki tenger egyik
szép puszta szigetére, magányos párbajra; ott a szép zöld pázsiton, a
tengertől körül zúgott part fölött megvívott vitézül a két fejedelmi
vezér. Koller elesett. Horwendill megölte.

Ott a szigetparton eltemetteté a jütlandi alkirály megölt ellenfelét,
királyi pompával zászlós halmot emeltetett fölé, a halomra nagy
négyszögű követ; így egyezének meg a harcz előtt; ha Horwendill esik el,
bajfele teszi ő vele e tisztességet.

Pedig jobb lett volna Horwendillnek ott elesni, mint ellenfelét
eltemetni, mert a jütlandi király e hőstetteért jutalmul leányát adta
hozzá nőül. Ez a jutalom lett halálveszedelme.

Testvére Fengo, ki sem oly deli, sem oly hős nem volt, mint ő, egyaránt
irigylé bátyjától a szép nőt és a trónt; s a derék bajnokot egy napon,
míg aludt, fülébe öntött méreggel meggyilkolá.

A gyilkos tudott az özvegynek hazudozni, hízelkedni, gyalázta előtte a
megholtat s addig hazudozott, míg Genutha hitt neki és férjhez ment
férje testvéréhez – és gyilkosához.

Hamlet már ekkor felnőtt ifju volt s a mit a drámában apja szelleme ád
neki hírül, a gyáva orgyilkolást, azt egy jó barátja, tej-tesvére tudatá
vele.

Az ifju szemei előtt e pillanattól fogva nagybátyja lelke egy kitárt
könyv volt, melyből annak mosolygó szemein keresztül azt olvasá ki, hogy
ha ez őt veszélyesnek fogja találni, neki is halnia kell.

Ekkor kezdé el csodálatos szerepét játszani, őrültnek tettetve magát.

Nemes arczvonásai oktalan dőreség kifejezését vevék föl, a mit beszélt,
merő balgaság volt, minek értelmét nem lehetett kitalálni s ha nagyon
rájött a gonosz óra, mikor legszebben fel volt öltözve, leült a földre s
elkezdett a porban játszani. Máskor ismét mozdulatlanul elült a
tűzhelyen, a parázsba bámulva, vagy horgokat faragott kemény fából,
miket a tűzben megedzett s a hamuban eltakargatott. Ha kérdezék Fengo
vitézei: mit csinál, azt mondá, előkészületeket tesz apja halotti
tisztességtételéhez, a min azok nagyokat kaczagtak.

Kaczagtak az együgyüek, de a mélyebben látók félni kezdtek az őrjöngő
titkosabb gondolataitól s kezdték hinni, hogy Hamlet zavart beszédének
mélyebb értelme is van s a badar tréfák szavai alatt megtorló igazság
bujdokol.

Fengo végre bizonyossá akart lenni, ha vajjon Hamlet valódi, vagy csak
színlett őrjöngő-e? E végett elküldé őt azon ürügy alatt, hogy elméje
szórakozzék, hosszabb kéjutazásra, két meghitt udvaronczát adva mellé,
hogy azok az úton kémleljék ki Hamlet lelkét.

Az ifju királyfi az úton még bolondosabban viselte magát, azon kezdte
legelőször is, hogy a paripának farkát kantározta fel a feje helyett, s
visszásan ült fel a nyeregbe.

A mint egy erdőbe értek, farkasok futottak keresztül az úton: «nézd
csak, mondának kisérői, milyen szép paripák!»

– Az ám, szólt Hamlet, milyen szépen illenének rájuk – nagybátyám
vitézei lovagoknak.

A tengerparton egy széttört hajó kormányára akadtak: «nézd Hamlet,
milyen nagy kés!» szóltak kísérői bámulást színlelve.

– Nagy bizony, de az is sonka legyen ám, a mit ezzel vágnak, válaszolt
Hamlet.

Majd a tengertől mosott fövényre mutatva, el akarták vele hitetni, hogy
az milyen szép liszt.

– Nem csoda, felelt rá Hamlet, ezek a szép átlátszó hullámok őrölték azt
ily tisztára.

A kémek mind feljegyzék ezt a sok badar beszédet s megirták azt
Fengónak. Az udvarnál nagyokat nevettek rajtok s midőn Hamlet visszatért
az útról, kérdezék tőle, minő vánkoson hált jártában, keltében? «Egy
tulokkörmön és egy kakasfejen», volt rá a felelet.

Mindenki átlátta és megnyugodott benne, hogy ez bolond.

Csak egy vén tanácsos nem hitt még mind e tébolygásnak. Az ő ajánlatára
azt főzték ki, hogy Hamletet összehozzák anyjával valami félreeső
szobában, ott kihallgatja valaki, mit beszél anyjával? az előtt
bizonyosan meg fogja nyitni szívét.

Hamlet, a mint anyjához hítták, rögtön sietett a kijelölt szobába s
előbb érkezett oda, mint Genutha. Azon időben a dán fejedelmi paloták
márvány padozata finoman szőtt gyékénynyel volt takarva; egy ilyen
összegöngyölt gyékénycsomag állt a fal mellett; Hamlet elkezdett
bolondos szökellésekkel tánczolni a teremben s végre felugrott a
gyékényre, nagyot kukorítva rajta, összeverte tenyereit, mint szárnyait
szokta a kakas.

Egyszerre megérzé, hogy a gyékény alatt emberi test mozog. A kém volt
az, ki oda rejtőzött Hamlet szavait kihallgatni. Hamlet kirántá kardját,
keresztül szúrta a leskelődőt s azzal kihurczolta azt és elrejté.

Ekkor érkezett a szobába Genutha. A nő elkezdett fia őrült magaviseletén
sírni, midőn rémületére Hamlet egyszerre megváltozva állt eléje, elmondá
irtózatos szavakkal apja meggyilkoltatását s szemére hányta a
gyilkossali frigyét. A nő kétségbeesett s hogy borzalma, a mit Hamlet
szavai gerjesztének szívében, őszinte volt, bizonyítja az, hogy nem
árulta el, mit beszélt hozzá Hamlet. A kém: a tanácsos, kinek azt
hallani és odább adni kellett volna, hallgató ember lett örökre, eltünt,
senki sem tudta meg, hová lett.

Hamlet azt mondá az udvaronczoknak, midőn nagyon keresték a vén
tanácsost: «Kérdezzétek meg a sertésektől, talán azok tudni fognak
valamit a vén bolondról». A lovagok ezt is pompás tréfának találták,
pedig valóban azok ették meg a tanácsost, mert Hamlet nekik szórta
szétdarabolt hulláját.

Azonban Fengo szívéből nem akart tágulni a gyanú; otthon nem merte
Hamletet megöletni, hanem elküldte titkos izenettel Britannia
királyához.

A britt király fegyverfrigyese volt Fengonak; az izenet, mit Fengo
küldött neki, az volt, hogy ölesse meg Hamletet titokban.

Hamlet megérzé a veszélyt és nem rettegett tőle. Mikor útnak indult,
titokban megkérte Genuthát, hogy mához esztendőre, a mikor ő vissza fog
térni, rendezzen nagy ünnepélyt fiának halotti torára. Akkor a nagy
terem egyik végétől a másikig, a hol Fengo harczosai szoktak lakmározni,
feszítse ki azt a hosszú nagy kötelet, melyre ő a kemény horgokat
kötözte. E horgok arra valók, hogy a koszorúkat beléjük aggassák, miket
a szép leányok fonnak majd mindenféle mezei virágból.

A mint már a tengeren voltak, Hamlet lerészegíté kisérőit s felkutatva
podgyászaikat, meglelte azokban apjának titkos izenetét, akkori idők
divatja szerint fatáblába ékirással bevésve.

Hamlet lefaragta a tábláról az irást s azt metszé helyébe, hogy a britt
király adja nőül ő hozzá leányát, kisérőit pedig nyakaztassa le. A
küldöttek nem tudtak olvasni, (még akkor a betűk ismerése különczségnek
járta) s jó biztonban adták át a hozott táblát a királynak, mire az
mindnyájuk számára pompás lakomát rendezett.

Hamlet az egész vendégség alatt sem enni, sem inni nem akart, s
általában oly kedvetlenül viselte magát, mintha restellne ott lenni.

Ebéd után, hogy mindenki a mellékszobákba távozott, a király kémeket
küldött Hamlet ajtajára hallgatózni, míg társai kérdezősködtek tőle,
hogy miért nem eszik? csak nem gondolja tán, hogy méreg van az étkekben?

Hamlet azt felelte: «a kenyér vérrel volt kelesztve, a víz vas után
ízlett, a húsnak halott szaga volt. Maga a királyné pedig inkább
szolgálónak látszik, mint szabad nőnek».

A király bámulva hallá a mondást kémeitől. A herczeg kisérői kinevették
e beszédet, de a király utánjárására kisült, hogy csakugyan a kenyér,
mely az asztalon volt, oly buzából készült, mely csatatéren termett; a
kút fenekén, honnan a vizet meríték, két rozsdás kard feküdt s azon
sertések, miket a lakomára leöltek, nem rég egy rabló hulláját tépték
szét.

Hanem azt honnan tudhatá meg Hamlet, hogy a királyné nem született
szabad nő? mert előbb valóban a király rabnője volt. Ezt magától
Hamlettől kérdezé meg a király.

Hamlet azt felelte: «a királyné felemelte ruháját, hogy be ne piszkolja
a földön, ezt született fejedelemnő nem tette volna».

A király átlátta, hogy Hamlet bölcs ember s nőül adta hozzá leányát,
kisérőit pedig leöleté.

Ezen meg Hamlet jött dühbe s haragosan követelte a királytól kisérői
vérdíját, a mit az, csakhogy kiengesztelje, kifizetett neki. A vérdíjban
kapott aranyat Hamlet megolvasztá s beletölté két üres bodzafapálczába.

Így élt azután álló eszendeig a britt király udvaránál, mint boldog férj
és okos ember.

A mint az év lejárt, Hamlet búcsút vett nejétől, kis gyermekétől s
hajóra ülve, egy szép napon kiszállt Jütland partján egyes-egyedül.

Épen eltávozásának évnapja volt, a nagy teremben Fengo és hősei vígan
ünnepelték boros kancsók mellett Hamlet halotti torát, midőn a királyfi
egyszerre közéjük lépett.

Láttára visszarettentek, azt hitték Hamlet lelke az; de a mint
megszólalt, ismét visszatért a régi kedv; hisz ez az igazi Hamlet, a
kinek nincsen lelke.

A régi jó bolond Hamlet állt ott ismét s mi lehetett volna tőle
bolondosabb gondolat annál, hogy saját halotti torára haza jőjjön.

Hamlet még azzal növelte a jó kedvet, hogy ruháit felgyűrve, csodálatos
tánczokat járt s maga töltögette a bort a vitézek kupáiba.

Végre azt kérdezték tőle, hogy kisérőit hová tette? erre Hamlet elővette
a két bodzafabotot, azoknak vérdíjával teleöntve:

– Ez az egyik, – ez a másik…

Ki ne kaczagott volna rajta?

Utóbb Hamlet maga is ittasnak tetteté magát, elkezdett kardjával
hadonázni és saját ujját vágta meg vele; mire, hogy több kárt ne
tehessen magában, egy nagy szeget ütöttek a kardján és annak hüvelyén
keresztül; ilyen formán nem lehetett azt többet kihúzni.

Végre a dorbézolók egyenként elázva a bortól, eldűlöngtek ülő
helyeikben; Fengo hálószobájába viteté magát, a többi ittasan hevert a
leterített gyékényeken.

Ekkor Hamlet leereszté azt a csomós kötelet, melylyel anyja az ő
megérkeztének örömére feldíszíté a termet, s azokra a fahorgokra, mik
arról csüggtek, sorban ráhurkolta az ittas lovagokat, valamennyit úgy
megkötözve, hogy moczczani ne tudjon.

Azzal felment Fengo hálószobájába, őrök, csatlósok, mind mámortól
elnyomva hevertek szerteszét; mélyen aludt maga Horwendill gyilkosa is.

Hamlet akkor szép csendesen kicserélte saját kardját Fengoéval s akkor
felébreszté a gyilkost.

Ha nem értette volna Hamlet szavából, megérthette kivont kardjából a
király, hogy kivel van dolga?

Hirtelen kardot kapott ő is; hanem az Hamlet kardja volt, a mit a
keresztülütött szeg nem engedett kihúzni; Fengo hasztalan kiáltozott
segély után, míg Hamlet csapásai alatt elesék.

Hamlet ekkor üszköt vetett a várba; rázárta a bennlevőkre a kapukat, a
sötét éjszakában messze világító égésre összefutott a nép; hasztalan,
odabenn nem talált már egyebet, mint elhamvadt csontvázakat pánczélba
öltözve.

Ez alatt Hamlet, atyjának híveit maga köré gyűjtve, hirtelen föllépett a
nép előtt s elmondá az egész véreseményt: a gyilkosságot és a boszút.

A nép gondolva, hogy ki oly sokáig tudott magán uralkodni, jó uralkodó
lehet, elfogadta őt fejedelmének.

Nem sokára három hajót felszerelve, hívei kíséretében, nagy pompával
indult útnak Hamlet, Britanniában hagyott nejét meglátogatni. Ott öröm
és diadal fogadta; a király nagy vendégséget adott a kedveért; azonban,
mikor az első áldomást Fengo egészségére akarta üríteni, mondák neki,
hogy annak már fölösleges minden egészség, mert az meghalt. Hamlet volt,
a ki egészségét elvette örökre.

A britt király és Fengo fegyverfrigyesek voltak, kik egykor felfogadták,
hogy egyik a másik haláláért boszút fog állani, bárha tulajdon rokonai
ellen kellene is. Azon időkben nem arra volt az embereknek gondjuk, hogy
tisztességgel meghalhassanak, hanem hogy haláluk meg legyen boszúlva.

Az adott szó teljesítésre várt most már egy halottnak adott szó volt az
s a régi emberek jobban féltek a halottól, mint az élőtől.

Azonban Hamlet a király veje volt és azonfölül vendége is, mást kellett
kigondolni, hogy a boszú be legyen töltve rajta.

Magas éjszakon, erdős Skóczia hegyei között élt egy királyi amazon,
Hermotruda, kinek szépségéről és eszéről sokat tudott beszélni a hír. De
a milyen szép és okos, oly harczias és kegyetlen is volt a királyi szűz,
kiben annyira ment a férfigyűlölés, hogy a ki őt szerelmével merte
megkínálni, azt irgalom nélkül megölé. Nem egy ifju hős, kinek rossz
sorsa a bájos tündér arczát megmutatta, vesztette el szívével egyszerre
fejét.

A király tehát azt gondolá ki, hogy miután az ő neje meghalt, Hamletet
elküldje Hermotrudához, hogy azt az ő számára nőül kérje.

Hamlet elindult kisérőivel a veszélyes leánykérésre; azonban előbb egy
ezüst vértet készíttetett magának, melynek küllős hasábjaira eszes
tettei voltak képekben kiverve, mindenik alatt egy rövid magyarázó
mondat; – az egész paizson egy regényes élettörténet leirva.

A mint Skóczia rengeteges hegyein áthágva, az örök ködlepte mocsárokon,
sötét hegyszakadékokon át egy szép viráglepte völgybe jutottak, ott
Hamlet pihenést engedett kiséretének s lovaikat lenyergelve, egy kis
csergedező patak partján letelepedett velök, hol a hosszú fáradság és a
déli verőfény s az erdei madárfütty és a mezők illata addig csábítá
őket, míg mindnyáját elnyomta az álom.

Pedig a halál ott függött fejeik fölött. Hermotruda előre hallva
jöttüket, kémeivel mindenütt nyomon kisérteté őket s most, hogy
elaludtak, hirtelen rajtuk rontott, hogy álmukban meggyilkolja a vakmerő
leánykérőket.

De a mint meglátta a szép deli királyifjút, ezüst pajzsával betakarva,
szánalmat érzett iránta, s mire végig nézte a vértre metszett képeket s
azok mondatait, már akkor a szánalom szerelemmé vált szívében.

Nem ölte meg és nem ébreszté fel; új érzelmektől égve, eddig ismeretlen
gondolatok közt tért vissza várába az alvó ifjutól, ki nem sokára maga
is megérkezék oda kiséretével együtt s üdvözölve a királynét, átadá neki
a kettős fatáblát, mely kívül a király aranypecsétjével lezárva, annak
házassági ajánlatát tartalmazá.

A királyné felbontá a küldeményt s mindenki bámulatára azt olvasá ki
belőle, hogy a király «Hamlet számára» kéri meg Hermotruda kezét,
előszámlálva annak hősi tetteit.

A szerelmes hölgy nem a levélből, hanem szívéből olvasott s Hamlet
először járt életében úgy, hogy nem tudá megfejteni, mi történt vele?

A büszke amazon mosolyogva és pirulva nyujtá neki kezét, asztalához,
szíve mellé ülteté őt; a mit a bor meghagyott a királyfi eszéből, azt
elvevék a szép szemek, hogy végre elfelejté otthon hagyott szelíd nejét
és kis fiát s elbűvölten omlott a bűbájos szűz keblére, melyen férfiszív
azelőtt nem dobogott soha.

Ezzel minden rendbe volt hozva: a vazallokat összehívták, a nászt nagy
pompával megülték s Hamlet, mintha a feledés kelyhéből ivott volna,
boldog mámorban tölté a csodás szerelem hónapjait s nem gondolt egyébre.

Végre jött az idő, hogy vissza kellett térnie Britanniába, a királynak
hírül adni új házasságát s kis fiát újra meglátni.

Hermotruda, féltve Hamletet, mellé adott kíséretül egy sereg vitéz skót
ifjút, úgy bocsátá el őt magától. A britt király már «várt» reá; míg ő
gyönyöre perczeit élvezé Hermotruda ölén, addig amott köszörülték
számára a halálos aczélt. Ha meg kellett Hamletnek halnia egyszer, mivel
Fengot, a király bajtársát megölte, meg kellett volna halnia százszor, a
miért leányát meggyalázta, más nőt vevén feleségül.

Midőn a britt határra ért, eltaszított neje eléje jött az úton, kis
gyermekét karján hozva. Mindent tudott már. Nem jött sírni, panaszkodni,
sem szemrehányásokat tenni férjének, hanem azt jött tudtára adni, hogy
óvja magát atyja haragjától, mert az halált esküdött fejére.

Hamlet ezt megtudva, öltönye alá finom pánczélinget vett magára s úgy
ment a király elé. Ez barátságos mosolylyal fogadta hitszegő vejét s
maga mellett engedé lovagolni egész vára kapujáig. Itt a felvonó hídhoz
érve, a király udvariasan maga előtt bocsátá az ifjut, s a mint az előre
léptetett, hátulról hirtelen ráhajítá kelevézét.

Ámde a pánczéling feltartá a halálos döfést, Hamlet hirtelen kardot
rántva, visszakiálta hátramaradt skótjainak, kik a britt katonákkal
párosával egy sorban lovagoltak.

Egyszerre kivillant minden kard a hüvelyből; – a két ellenséges csapat
vad viadal között leterelte egymást a vár alatti síkra s ott harczolt
egész a nap leszálltáig, a mikor a nyugalomvágyó köd szétválasztá a két
sereget. A király és lovagjai visszatértek a várba, Hamlet csapatja az
erdőben szállt meg.

Mindkét részről sokan hullottak el, Hamlet megszámlálta halottait és
elborzadt.

Nagyon sokan feküdtek ott.

Előre el lehetett gondolni, hogy másnap a király összegyűjtött erővel
fog rájuk támadni, s hogy álljon vele szembe Hamlet megfogyott erővel?

Ekkor azt gondolta ki, hogy mindazokat, a kik a múlt napi csatában
elestek, felkötözteté lovaikra, megmaradt kezeikbe szoríttatta a
kiszegzett dárdát s minden két élő harczos közé egy halottat oszta.

A mint a hajnal szürkült, már harsogtak a király seregének trombitái s
újra jött az Hamlet ellen, új és kipihent erővel.

Ekkor Hamlet is előjött a maga seregével az erdőből s a mint a brittek
meglátták, hogy a holtak ismét lovon ülnek s mind azok, kiket ők előtte
való napon megöltek, azon halaványan, véresen rohannak reájuk, holt
szemeik kinyitva, dárdáik előre szegezve: – dermesztő ijedtség fogta el
mindnyáját. Be sem várták a támadást, elhányták vértjeiket s futottak a
csatatérről; csak kevesen álltak ellen, azok az utolsó emberig
elhulltak, közöttük volt a király is.

Hamlet ekkor mindkét nejét magához véve, hadi prédával megrakta hajóit s
visszatért saját országába.

Ott sokáig uralkodott bölcs fejjel és erős karral, harczban dicső és
szerelemben boldog; ha egy karjára néha négy ellenség is jutott, miért
ne juthatott volna szívének is két szerelem?

Azonban az alatt Rorik, a főkirály meghalt, s utána Wiglet következék,
ki féltékenyen nézte a jütlandi alkirály hírét és erejét s az elég ok
volt arra, hogy őt harczra hívja fel.

Hamlet jól ismeré Wiglet túlnyomó hadi erejét, hanem azért elfogadta a
kihívást. Csak egy aggodalma volt: mi lesz Hermotrudából, ha ő elvész?
De a bátor amazon miatt nem kellett férjének aggódnia; ő is vértet,
pánczélt öltött, fegyvert kötött oldalára, úgy szállt férjével együtt a
harczba, melyből sem Hamlet, sem ő nem tértek vissza.

Ott esett el a hős király, nejével és bajnokaival hősi viadalban. Ez a
vége szokott lenni minden hőskölteménynek.

Mennyi erőtudattal kellett birnia a nagy britt költőnek, ki Hamletet a
költészetben megérdemelt nagyságára emelte, hogy ennek tettgazdag
életéből épen azon részt választotta, mely csupán lélektani ábrákat
mutat, holott a későbbi események sokkal ragyogóbbak, sokkal jobban
kinálkoznak regényes és csodálatos alakulásaikkal a hevült phantasiának.

A mult századbeli vitézi regények irói bizonyosan inkább a britt
királylyali eseményeit választották volna; s az újabbkori drámakészítő
társulatok aligha nem tudnának valami csinos vaudevillet származtatni
Hamlet és Hermotruda történetéből. Szinte csudálkozni lehet rajta, hogy
még addig felhasználatlanul hagyták e kinálkozó alkalmat, ily sokat
igérő czímmel lephetni meg az ujdonságvágyó közönséget: «Bölcs Hamlet,
vígjáték, tánczokkal és görögtűzzel».



13.  FAUSTINA.

Marcus császár volt Róma legkedvesebb uralkodója. Azon időkben nem is
uralkodott senki a földön, csupán Róma császárjai, a többi fejedelem
«bene latuit», vagy szolgált. Az egész ismeretes föld, tarkabarka
népeivel egy úrnak hódolt, – és elmondhatá, hogy jó gazdája van.

De mit használt Marcus császárnak osztatlanul birni a földet s a
Jaxartestől az Atlas hegyéig mindenkinek parancsolni, ha egy lénynek nem
tudott ura lenni, ha épen abban, minek birtokára még a tevehajtsár is
féltékeny, osztozott vele egész Róma: – neje szerelmében.

Mit mondok: Róma? – És Nubia és Gallia és Rómának minden provinciája az
Atlastól a Jaxartesig; a hol csak deli ifjak, szerelemért égő szívek
teremnek, az mind lefizette adóját urnéjának, s vetélytársa volt az
imperatornak.

Faustinát olyan szépnek mondják a történetirók, kinek mosolygása nap
helyett világíthatta volna a földet és akkor jó dolga lett volna a
földnek; mert Faustina örömest mosolygott mindenkire egyaránt.

Az imperator philosoph volt; komoly természettudós. Tudományos
buvárlatokból megtanulta szépen, hogy a villám keletkezését és a női
szívben támadó szerelmet sem meggátolni, sem kimagyarázni nem lehet; s
engedte a villámot villámnak, a szerelmet szerelemnek lenni.

Egész Róma kaczagott rajta és ujjal mutatott a százszor megcsalt férjre,
Marcus sokszor látta a nevető arczokat, hallotta a kaczajt; tudott
mindent – és azért nem szünt meg továbbra is népének jó, szelid és bölcs
uralkodója, nejének nyájas férje lenni, kiről mások előtt csak
tisztelettel beszélt; kihez nem közelített máskép, mint a hogy boldog
hitves közelít hű nejéhez.

Marcus császár nagy jellem volt. A philosoph szavai hidegek, tettei
kimértek; de ki tudja, mint forog szivében a vér? Bizonyosan csak úgy,
miként más emberében. Marcus tudott parancsolni szivének. Tudta jól,
hogy a megkóstolt jobbágyvér milyen szomjat okoz és azt a bűnt, a mit
Róma vétett ő ellene, lemosni nem lett volna elég egész Róma vére!

Ha Marcus császár tette volna azt, a mit Nero, hogy Rómának mind a
tizennégy negyedét felgyújtassa, s porrá égesse, neki egy kissé több oka
lett volna rá, s nagyobb szenvedélylyel ragadhatta volna kezébe a
lantot, hogy a lángok gyönyörtekintetében a régi Trója pusztulásáról
énekeljen, mert nem volt abban olyan ház, a hol az ő gyalázatáról ne
susogtak volna.

Marcus jól tudta mindezt.

Az előtte hajlongó udvaronczok arczai közt nem volt egy, a kinek
mosolygásában gúny ne lett volna ellene; a legiszonyatosabb gúny,
melynek gondolatánál egy férj szive felforrhat.

Az imperator soha sem látta azt meg.

Egyszer a forum közepén egy tébolyodott rabszolga, Cheronea, megragadá a
császár lovának kantárát s azt kiáltá neki:

– Szégyen, gyalázat egy római imperatorra! Nőd most ment keresztül a
Tiber hidján egy gladiator mellett ülve, a kinek neve Glabrio. Szégyen,
gyalázat ez!

A lictorok rögtön előugrottak, hogy a vakmerő őrült káromló fejét
levágják. A császár visszatartá őket.

– Ne bántsátok. Neki igaza van. Ha Faustina egy gladiatort ültet maga
mellé, az valóban illetlen dolog, és azt elnézni nem lehet. Köszönöm
figyelmeztetésedet Cheronea; – adjatok neki három sestertiát.

Azzal ment a tanácsba Marcus s oly nyugodtan itélt az országok ügyeiről,
mintha semmi sem zavarta volna meg.

A tanácsülés után hazatérve, felkeresteté Glabriot.

Közönséges gladiator volt ez az antonini circusból; egy durva hastator,
ki három circenses alatt véres győző maradt az átkozott fövényen; nem is
született római, hanem illyr szabados, ki még Horácz classicus nyelvét
is úgy beszélte, a hogy a durva siculok; balszeme alatt egy roszul
összeforradt seb helye látszott, mely arczát épen nem tette szebbé.

És ez tudott Faustina ideálja lenni.

A patricius ifjak, a széles szegélyű büszke senatorok azt hivék, hogy
Marcus császár, ki annyi udvaroncz iránt kegyelmes tudott lenni hasonló
bűn miatt, majd e nyomorult rabszolgán fog boszút állni mindnyájok
bűnéért. Oh mi rosszul ismerték az imperatort!

Marcus császár megtette a gladiatort senatornak, s odaültette őt
patriciusai sorába; mert azt csakugyan nem tartá illendőnek, hogy a kit
Faustina kitüntet, az egy nyomorult bérvívó legyen.

Faustina kicsapongásainak semmi gát sem volt útjában többé. Marcus
haragját nem kellett senkinek félni. Marcus jó, gyámoltalan ember,
nincsen epéje, nem tudja, mi a harag?

Ah pedig csalatkoztak az emberek. Marcus elnézése a legkeserűbb satyra
volt, a mit egy fölemelkedett philosoph az elkorcsult emberiségre
vethet.

Megveté őket s nem becsülte meg azzal, hogy mint emberekkel bánjék
velük. Ellenkezése csak új ingert adott volna a lelkét elvetett nő
vágyainak, közönye – megölte azt.

Még ifju volt és szép Faustina, midőn meghalt. Meghalt az élet unalmával
szivében; azzal az unalommal, a mit éreznek mind, a kik meglopták a
túlvilág gyönyöreit, s többé nem érzik a mindennapi életet: örömtelen,
vagyontalan, érzéstelen haldoklók.

Az istenek nektárát nem ihatják pohárral halandó emberek, csak
cseppenkint rendelte azt nekünk a sors.

Faustina utolsó napjaiban nem tűrheté a napfényt, nem a sötétséget,
gyűlölte az emberhangot s félt a némaságtól, gömbölyű hálótermét
másunnan odavetett félvilág derengeté, s hogy semmi hang ne zavarja
keble zúgását, melléktermeiben folyvást énekelt felváltva valami csendes
döngő melodiát háromszáz gyermek, válogatott rabszolga fiucskák
Galliából és a Pontus mellől; a mi úgy hangzott csak oda, mintha
álmodná, mintha az égből jönne, vagy mint egy dallamos méhzsongás, mely
altat és az érzéket elcsendesíti.

Faustina egy perczben azt kivánta, hogy e gyermekek jőjjenek be hozzá.

A világ úrnéja ott feküdt egy fehér nyugágyon és maga még fehérebb volt,
mint az. Akár egy márványszobor, mely a koporsók fedelén nyugszik;
csakhogy ez néha felemeli lankadt szempilláit, mikben annyi sötétségből
annyi tűz ragyog ki.

A kis rabszolga gyermekek körülállták a fehér delnő fekhelyét; megannyi
angyalfejecske volt mindegyik, finomul göndörített fürtökkel; piros,
gömbölyű arczaik, vidám ártatlan tekintetük, mosolygó üde ajkaik.
Faustina végig hordozá rajtuk kifáradt tekintetét. Öt-hat éves korból
voltak mindannyian.

Faustina azt parancsolá nekik, hogy csókolják meg sorba az ő arczát.

A kis ártatlan angyalfejecskék egyenkint odahajoltak hozzá s piros,
gyönge ajkaikat odanyomták fehér márvány orczájához. Az a fehér márvány
arcz az első gyermeki csókoknál méla mosolyra kezdett derülni; az a
mosoly azután lassan elmult onnan, mint alkonyodó égről a fény; szemei
reszketve csukódtak alá, s a később jövő gyermekek, kik arczát
megcsókolni jöttek, maguk is oly halaványak lettek utána; az utolsó
csókja már egy halott arczát érte.

Igy halt meg Marcus neje, a hirhedett Faustina.

És akkor Marcus császár összehivatá a senatust. Komolyan, fájdalom
nélkül, mint philosophhoz illik, elmondá a bölcs urak előtt, hogy neje,
a derék, hű, erényes Faustina meghalt; «kinél szelidebb, erkölcseire
csudálatosan egyszerűbb nőt» az istenek férfinak nem ajándékoztak soha.
Ezért kéri a derék senatorokat, hogy mint e nő megérdemlé férjétől és
egész Rómától életének erényei által, holta után tegyék őt – istennővé!

És a senatus meghajtá fejét és kikiáltá Faustinát istennőnek.

Marcus császár pedig építtetett egy pompás templomot Rómában és utána a
birodalom minden fővárosában, a hol Faustina Divát mint Junót, Venust és
Cerest egy személyben kelle imádni a római népnek; s parancsot adott ki,
hogy ünnepeit mindenütt megüljék és minden nászt az ő oltárain tett
áldozatokkal szentesítsenek ezután.

Oh a philosoph ennél égetőbb boszút nem vehetett volna Rómán, mint hogy
azt a nőt, kiben őt éltében egész Róma meggyalázta, holta után egész
Rómával imádtatá; a gyalázatot, a mit homlokára nyomtak, visszafizette
nekik ezeres kamattal.

Még egy másik boszúja is volt Róma számára: az, hogy Faustina fiát,
Commodust, hagyta neki maga után uralkodóul. Commodusnak gondja volt rá,
hogy a jó rómaiak bőségesen megsirassák, hogy olyan sokat nevettek
Marcus életében.



14.  KATONADOLOG.

Szegeden történt. A két hét előtt besorozott huszárt nagy hamar
szabadossá léptették elő, minthogy irni is tudott. Kapott egy szép piros
bőrbe kötött tárczát, azt mingyárt oda is dugta mentéje keblébe s
viselte kevélyen, ki-kivette, meg betette, egy nap ötvenszer is, pedig
még semmi sem volt bele irva.

Pedig hogy szerette volna, ha már irhatna bele valamit, mikor olyan szép
plajbász van beledugva; úgy fog, mint a parancsolat.

Egyszer jön a rendelet, hogy nyargalni kell menten Aradra, átvenni
ötvenezer töltényt, elhozni Szegedre; kiséret hat legény, meg egy
szabados.

Ki volt boldogabb, mint Szarka Peti, hogy ezt a fontos küldeményt reá
bízták; nem is késett, vigyázott mindenre szépen; átvette a töltényeket,
kikutatta a fuvarosok zsebeit, nincs-e bennök dörzsgyufa, vagy más
tűztámasztó szerszám; úton-útfélen kioltatta minden emberrel a pipát, a
kit elől-utól talált, s a mely faluban megháltak, ott az nap nem volt
szabad sehol vacsorára főzni; mert puskapor van a szekereken, azért
vigyázzon minden ember.

Meg is érkezett szerencsésen a városon kívül levő lőporraktárig, ott a
parancsoló tisztnek átszolgáltatta, a mit hozott; minden hiba és
hiányosság nélkül; a ládákat leszedték a szekerekről, elrakták a
magazinba; neki kezébe nyomták a félig irott, félig nyomtatott papirost,
melyben elismerték, hogy minden rendén van.

Szarka Péter ezzel nagy önelégülten indult kifelé a házból; a
lőporraktárnak nagy széles kapualja volt, kerek, rovátkos boltozattal;
itt megállt; előhúzta kebléből piros külsejű hivataltárczáját, azt
szépen kiszabadította hétrétű szíjai közül, kivette belőle a plajbászt,
azt keresztbe tette a fogai közé; azzal megsimította a kitárt tárczát,
hogy egyenesen álljon, s a falnak fordult, hogy majd ő ahoz támasztva
tárczáját, bele irja a reportot.

Hát a mint a falnak fordult, akkor már nem volt mellette sem fal, sem
kapu, sem ház; őtet pedig megkapta valami, mint egy papiros sárkányt,
felragadta a levegőbe, olyan magasra, hogy Szeged városát minden
tornyával s a Tiszát minden bárkájával maga alatt látta; azután pedig
elkezdte pörgetni, mint az orsót, hogy minden látása, hallása elmult
bele, végtére kényszeríté számtalan bukfenczet és czigánykereket vetni a
levegőben, melynek mindaddig nem lett vége, míg egyszer fejtetővel a
Tiszába nem esett; szerencsére a Tisza fenekén jó mély az iszap, ott nem
törhette be a fejét, hanem csak belement a sárba nyakig; onnan
kézzel-lábbal felküzködte magát a víz szinére, még pedig olyan
válogatott szerencsével, hogy épen a sebesen haladó gőzhajó kerekei alá
került; ott kézzel megkapta az egyik keréklapátot, az felemelte
valahová, ott talált egy szűk lyukat, azon keresztül bebújt valahová,
ott szárazat érzett a lábai alatt, felállt, a háta mögött is volt
valami, annak neki támaszkodott s nagyot fújt rá.

A plajbász most is ott a szájában keresztül téve, a hogy irni akart
vele, hanem a piros bugyilláris már vissza volt dugva a keblébe. Ezt
valószinűleg azalatt dugta oda vissza, míg a levegőben repült, hogy el
ne veszítse.

Egy darabig csak állt ott, mint valaki, a ki a földről az égbe esett, az
égből a vízbe hullott, a vízből a gőzhajó kerekére mászott és most itt
van.

A gőzösön levők, kik a borzasztó catastrophot látták, a mint a lőportár
a levegőbe repült, élő és halott tömegekkel laptázva a levegőben,
hüledezve fogták körül a csodásan megmenekültet s valószinűleg
kérdezgettek tőle sokat, a mire annak nem volt most kedve felelni.

Végre a gőzős kapitányának volt annyi orvosi tudománya, hogy előhozott
egy üveg jóféle törkölypálinkát, abból egy pohárral a plajbászon
keresztül, a mit semmi hatalom nem volt képes megingatni a huszár fogai
között, beletöltött a szájába; vagy háromszor hátba vágta felebaráti
szeretettel: erre a huszár egy kicsinyt magához tért; kezdett ráismerni
a világra a pálinkaszagról; nagyot lélekzett, egyenesre állt és azt
mondta: «ugyan jó volt».

– Kell-e még egygyel?

– Kérek alázatossággal.

Még egy pohárral bevágott.

– Még egy hátbaütést instálnék.

Azt is kapott hozzá.

Ezzel aztán egészen magához tért.

– Hát hogy érzi kend magát? kérdé tőle a kapitány, egész érzékeny
részvéttel.

A huszár helyre sodorintá bajszát, kiköszörülte torkából a lőporfüstöt
és iszapot.

– Semmi baj kapitány uram; – egy kis katonadolog volt.

… Mikor a kis gyerek elesik és megüti a könyökét, annak szokták azt
mondani: «ne sirj kis fiam, katonadolog volt».

Hanem Szarka Péter vitéz esése már csakugyan beillik katonadolognak.

Ő hat másodpercz alatt bejárta a felhőket és a víz fenekét s nem
confundálódott bele.



15.  A HOLD.

Egy sensitiv hölgy naplójából.

… 1849-ben ismertem meg Emilt Komáromban.

Mindkettőnket a véletlen sors hozott oda; én atyámat követtem, ő más
parancsából volt ott.

Szerettük egymást, azzal a kínzó tudattal, hogy soha se lehessünk
boldogok. Neki neje volt, jó, hűséges asszony, a kit Emil hálából vett
el, mert egész lételét neki köszönheté; de a kit soha sem szeretett.
Tisztelnünk kellett a nőt, ki férjét nemes önfeláldozással követte
minden veszélybe, s ez a tisztelet volt az örök válaszfal köztünk és a
boldogság között.

Nem is árultuk el soha senki előtt, a mit egymás iránt érzünk s az
érzelem nem vált szégyenünkre soha. Gyakran észrevehette Emil szemeimen
az éjszakai sírás nyomait, gyakran láttam őt csüggedtebb, sápadtabb
arczczal, a nélkül, hogy egyikünk a másiktól kérdezhette volna, mi baja?
a nélkül, hogy egymást vigasztalhattuk volna.

Nagyon kellett őrizkednünk, az ilyen őrült titok nem lehet eléggé mélyen
elásva, hogy ki ne törjön sírja alól; egy tekintés egymás szemeibe, a
hangnak egy pillanatnyi reszketése, egy meg nem őrzött sóhaj
elárulhatott volna bennünket az emberek előtt, s ez árulás boldogtalanná
tett volna egy nemesszivű nőt, megbélyegzett volna engem.

Néha úgy jutott, hogy egymás mellett kelle ülnünk; mint vigyáztunk, hogy
egymás kezéhez ne érjünk, pedig szíveink úgy reszkettek belül, hogy
egymáson nem doboghatnak; pedig gondolataink úgy ölelkeztek egymással!

És mégis olyan sokat tudtunk egymással beszélni.

Mikor szép holdvilágos esték voltak, kiültünk a szabadba, s azt mondtuk
egymásnak:

«Te nézz a holdvilágba, én is oda nézek, mondd el magadban, a mit hozzám
gondolsz, én is elmondom, a mit hozzád gondolok, onnan elolvashatjuk».

És azután órákig elmerengtünk így, akár hány ember volt körülöttünk,
járt, kelt, fecsegett; senki sem gondolta, hogy mi most egymással
beszélünk, oly édes dolgokat, minők a szivet boldogítják, vagy oly
szomorúkat, a miktől el kell csüggednünk; a holdsugár vitte, hozta a
titkos gondolatokat egyikünktől a másikhoz és nem árult el bennünket
senkinek.

Mikor aztán elváltunk, egyikünk kérdé: «értettél-e?» a másik felelte:
«értettelek», és bizonynyal mi értettük egymást és sokat elmondtunk
egymásnak így, a mit szó nem fejezett volna ki.

Egyszer azután el kelle távoznunk Komáromból. Hirtelen, készületlen
kelle mennünk. Emilnek Amerikába, annak ki tudja melyik részébe; nekem
atyámmal, előre nem is sejthetni: hová?

A dolog változhatlan volt: úgy kelle lenni. Nekünk el kelle válnunk, még
pedig úgy elválnunk, hogy soha még csak hírét se hallhassuk egymásnak.

Mi úton is lehetett volna?

Titkunkat nem bízhattuk levélre, visszatérő vándorra, mert az mind
elárulhatott volna bennünket; de ha tehettük volna is, nem tudhattuk
egymás hollétét. Ő nem tudhatta meg soha, hogy minket hova vet a sors;
én nem azt, hogy ő hol marad meg? csak annyit tudtunk, hogy egy éktelen,
kietlen tenger fog közöttünk lenni, melyen át egyikünknek sem szabad
menni, s még csak az a vigasztalásunk sem marad, hogy a messzeségbe
nézve, a láthatár valami távoli pontja után sóhajtsunk, mert az egész
földgömb fekszik közöttünk, akár keletnek, akár nyugotnak, egyforma a
távolság közöttünk. Arra a kérdésre, hol kedvesünk? mi nem mutathatunk a
távolba: «arra messze»: hanem lábaink alá: «itt alant!» s még csak az
sem boldogíthat bennünket, hogy egymásról egyszerre álmodunk: mert itt
nap van akkor: mikor ott az éj.

Mikor az utoló istenhozzádot mondtuk egymásnak, szép tele hold volt az
égen; Emil megszorítá a kezemet és azt mondta:

«Látod, mennyit tudtunk egymással beszélni, mikor a holdba néztünk,
mennyi édes dolgot elmondtunk egymásnak, te is értetted az én szavamat,
én is a tiedet. Miért ne szólhatnánk tovább is így?»

Én sokkal levertebb voltam, mint hogy ez a szó most megvigasztalt volna.
Az a gondolat, hogy soha, de soha egymásnak hírét ne halljuk, ne tudjuk,
merre jár? él-e? boldog-e? vagy meghalt: sokkal jobban kétségbeejtett,
mint hogy egy puszta ábrándban nyugalmat tudtam volna találni.

– Azt mégsem fogja nekem megmondani a hold, hogy te hol vagy? mondám
Emilnek csüggedten.

Ő egy perczig elgondolkozott, azután hozzám fordult.

– Én azt mondom, hogy igen. A ki erős akarattal és öt érzékén túl is bir
valamivel, arra nézve nincs lehetetlenség. Ha mi úgy akarjuk, úgy lesz.
A new-yorki parton nézve, körülbelül akkor megy le a hold, mikor itt
felkel. A legelső naptárból megtudhatod, mikor van telehold. Akkor
vigyázd meg feljöttét. A minő betűre én akkor gondolni fogok, merőn a
hold tányérjába nézve, te ugyan azt a betűt fogod azon a fényes lapon
irva látni, másnap a következő betűt és így a többit naponkint, a míg a
holdnegyed nem következik, a mikor közlekedésünk félbe szakad, a hold
lemente a nappali órákra esvén. Én ezt a titkot egy belgrádi dervistől
tanultam. Az indu bűvészek ezen módon tudatták az afrikai máguszokkal
Nagy Sándor halálát, mit ezek elébb megirtak, mint Görögországban tudva
lett volna; a holdra irás régi mesterség, s miért ne volna a szerelem
olyan hatalmas bűvészet, mint a többi. Ha erősen akarunk, erősen
szeretünk, minden lehetővé lesz. Erős akarattal és nagy szerelemmel a
túlvilágról is vissza lehet jönni.

Ezzel elváltunk egymástól.

Ő elment nyugotnak, én keletnek, bár mehettünk volna addig, míg a világ
más oldalán ismét összehoztak volna útjaink.

Egy hónapba belekerült, míg az újvilágba átutazott; ez a hónap
érdektelenül telt le tőlem, a másik hónapban már nyugtalanul vártam a
holdtöltét. Akarat és szerelem bennem is erős volt, de hinni nem tudtam
azt, a mit akarok.

Minket atyámmal egy felföldi városba vetett a balszerencse, ott volt egy
kis lakházunk épen keletnek. A magaslatról széles rónára lehetett látni.
Én ott ültem az ablakban, midőn közelgett az igért percz s szivem
dobogása jelenté, hogy várom azt, a mit nem hihetek.

Mögöttünk tiszta égen áldozott le a nap, széles küllőket vetve a hegyek
ormai mögül a kék égre; a keleti síkságot köröskörül barnás lilaszín köd
fogta körül, mely mindig magasabbra kezdett emelkedni az égre; a földnek
önvetette árnya. Egyszerre halvány rózsaszín derengés kezdett pirulni a
ködös árny közepén, mely mindig szélesebbre terjedt; az a sápatag
hajnalfény ez, mit a kelő hold küld maga előtt, gyönge utánzása a
királyi nap hajnalbiborának; percz mulva egy égő pont támadt a
láthatáron, egy fénytelen izzó tűzdarab, mely csendesen kidomborult,
mintha égő hegy duzzadna ki a föld felületén. Újabb percz mulva egészen
kiemelkedék a halovány égi csillag, izzó tüzes tányérjával, mely elé
mintha rózsaszinű fátyol volna húzva.

E pillanatban úgy tetszék, – vagy úgy láttam, – vagy úgy álmodtam, hogy
ama fényes tüzes lapon egy nagy T betű jelent meg előttem; egy világosan
kiirt betű, mely azután rögtön el is tünt onnan. Egy pillanat század
része volt csak, a meddig ott láttam; azután vége volt. Szemeimet
dörzsölém, – újra odanéztem; – többé nem láttam semmit; órákig
fennvoltam, folyvást a holdat figyelve, nem látszott többé annak ezüst
tányérján semmi egyéb a szokott foltoknál; csendesen haladt tovább a
néma csillag: szomorú képe az élettelenségnek, laktalan völgyeivel,
halott hegyeivel.

Egy T betűt nyertem, vagy talán az is csak káprázat volt?

Másnap ismét ott vártam az ablakban a hold feljöttét.

Azon pillanatban, midőn alsó széle a láthatártól elvált, ismét egy
világosan kiirt betűt láttam benne, mely rögtön eltünt. Az egy E betű
volt.

Reszketni kezdtem. Félelem, vagy a bámulat valami szívszorító neme
fogott el. Bántam már, hogy ezt láttam, mert egészen felháborítá
lelkemet.

De azért harmadnap ismét rálestem a holdra: akkor egy X betű villant el
szemeim előtt. – Negyedik éjjel egy A; – ötödik éjjel egy S…

Tehát Texasban van!

Hatodnap beborult az ég: nem láthattam semmit; de hiszen ennyit épen
elég volt tudnom.

E világért nem közöltem volna senkivel titkomat. Féltem, hogy tagadni
fogják mások, s az képes lett volna megtébolyítani, mikor én mind azt
oly világosan láttam.

Minő nyugtalanul vártam a következő holdtöltét!

Az idő ismét kedvezett titkos látásainknak, a fényes égi lap hat napon
át hat új betűt hozott az új világ határáról; e hat betű ez volt:
«Szeret».

«Szeret!» Mit is izenhetett volna kedvesebbet onnan. Mi lehetett nagyobb
gondolatja? Oh bizonyára ez izenet nem bántá meg a szűz holdat, mert
tiszta volt e szerelem, miként maga a hold.

Harmadik holdtöltén egész hétig láttam a holdban végig villanó betűket:

«califor».

Ebből megtudtam, hogy Californiába ment át. Oh miért ment még messzebb
tőlem?

Negyedik holdforduláskor e szót vettem tőle:

«aran».

Aranyat keresni ment; minek volt az neki? A kinek annyi észt, oly szép
lelket adott az ég, hogy szánhatja az magát arra, hogy éhes, önző
rablócsorda közepett a földet túrni álljon nem boldogító kincsért?

Meg is bűnhödött érte. A következő holdújság csak egy betűt hozott tőle,
ez a betű volt egy «O». Egy semmi. Tehát azt is elveszté, a mije volt. E
holdforgással többet nem is izent hozzám. Azt hittem, a földi vágy
elvette tőle az égiekre gyakorlott varázst.

A következő holdtölte is betű nélkül hozta fel a sápadt csillagzatot,
elmult az egész negyed egy jelenés nélkül; én sajnálni kezdtem szép
ábrándomat, midőn az isméti holdtöltén még egyszer rászántam magamat e
bűvös vizsgára, pedig szemeim nagyon meg voltak gyengülve. Épen
juniusban voltunk, a holdsugarak legbűvösebb havában, méla, szellőtlen
este volt, mintha minden falevél ez égi tündér megjelenését várná
hallgatva s nem merne addig mozdulni. A hold csaknem vérveres volt,
midőn feljött a láthatárra; fénypontjai, mint a tűz úgy égtek, míg
völgyes sötétjei, mintha tele volnának töltve vérrel. A mely perczben
egészen feljött a láthatárra, egyszerre egy fekete kereszt jelent meg
fényes táblája közepén, hirtelen támadva és eltünve. A falevelek
egyszerre mind rákezdtek susogni a csendben, mintha ők is látták volna
azt.

Én reszketve távoztam el az ablaktól és bementem szobámba imádkozni.

Két hónap mulva olvastam a hirlapokból, hogy ugyanazon a napon
hajnalban, mely minálunk az estével összeüt, San Francisco csőcseléke
fellázadt, egy városrészt felégetett s egy csoport európait legyilkolt,
– azok között volt Emil.



16.  SYLVESTER-ÉJSZAKÁK.

(Emlék.)

Különös tréfás öreg úr ez a Sylvester… egyik kezével sírt ás, a másikkal
bölcsőt ringat; odaül a határdombra, mely a jövőt és a multat
elválasztja, ott hizelkedik a közeledőnek s gorombáskodik a tovább
menővel; – a ma születőnek beszél vidám farsangról, virágos tavaszról,
gazdag aratásról; a haldoklónak szemére hányja hosszú bőjtjét, száraz
nyarát, hiú reményeit.

Még alakját is annyit változtatja: majd mint tisztes öreg ember
koczogtat be hozzánk, fehér, zuzmarás szakállal, nagy szemöldökei
csillognak a dértől, fázó gyermekek csak úgy bujnak előle édes anyjuk
ölébe; – majd meg könnyű tavaszruhát vesz magára, nekivetkőzik nyalkára;
zöld levelet, másod-ibolyát tűz gomblyukába s pirosítja magát
tavaszfelhő kárminnal, mint valami kaczér vén gavallér; másszor megint,
mint valami szeles vad czimbora, nyakába keríti a bőjti szelek
köpönyegét, úgy nyargal éjszaka az utczákon, mikor minden tisztességes
ember alszik, bedörömböl ajtón, ablakon, leénekel a kéményen s
cserepekkel hajigálózik a házfedelekről; – ha pedig olykor eszébe jut a
multak bánata, rákezdi a sírást, ontja a záport reggeltől késő estig;
hiába kérlelik, hiába vigasztalják: ne sírjon, elég már! – Néha
megszállja a jótékony szellem; szereti ha áldják, ha jól emlékeznek
felőle; beteríti hópaplannal álmos leánykáit, a mezők füveit, aludjál
zöld vetés, álmodjál arany kalászról, kék buzavirágról, itt van az öreg
Sylvester apó, betakargat lágy pehelylyel, meleg dunyhával; majd meg
világgyűlölő kedvében csonttá fagylalja a földet, csikorog a lég is, nem
hallgat sem mező füvére, sem ég madarára, beszélhetnek neki! –
Kegyetlen, mint egy uzsorás, egy árva hópelyhet le nem ejtene az égből
senki kérelmére s ha unja látni a nyomoruságot, beburkolja magát
ködbundájába orra hegyéig, hogy ne is lehessen vele beszélni.

Ilyen szeszélyes agglegény az öreg Sylvester.

… 1822-ben különös jó kedvében lehetett az öreg úr, meghozta minden ház
számára az új-esztendei ajándékot; az ablakokra a jégvirágot, a mezőkre
a havat, az eresz alját szépen felczifrázta fényes jégcsapokkal s a
fáknak új lombot adott szép fehér zuzmarából. Az emberek azt mondták,
hogy áldott esztendő lesz: «jó tél, jó nyár».

Kis-Kőrös város utczáján tizenegyet kiáltott már az éji őr; innen-onnan
a faluból lámpással mentek haza az emberek, kiket imitt-amott mulatságos
háznál szinte ott talált az éjfél; olyan kedves dolog ilyenkor haza felé
menni: a friss tiszta lég jól esik a bortól ködös főnek; elmondott
adomák, víg beszédek még most is zúgnak az emlékezetben, a gyönge hó
ropog a láb alatt; szép dolog meleg bundában dicsérni a telet, nem
árthat az nekünk, legfelebb az arczot csípi mosolygó pirosra.

A csillagos ég is sokkal szebb ilyenkor: mindenik csillagnak több kedve
van ragyogni, tündér hullócsillagok szállnak nyugatról keletre, arany
utat festve maguknak az égen.

Oh be együgyű ember lehetett, a ki azt legelőször kitalálta, hogy
valahányszor egy csillag átfut, annyiszor meghal egy ember. Mintha
megfordítva nem sokkal szebb volna; valahányszor hullócsillag esik: egy
ember születik; az a hulló tűz az égből szálló lélek; égből esett
csillag minden ember lelke.

Némelyik még aztán vissza is megy az égbe.

Elcsöndesültek már lassankint az utczák, járó-kelők lépései nem hagynak
többé nyomot a hóban, minden ablak elsötétült egyenkint a sorban; csak
egy háznál volt még gyertyavilág: ottan még nem nyughattak.

A város székháza az a kis ház, a másfél ajtó, a pirossal festett ökörfej
és tagló tanuskodik róla.

Itten lakozik a «jó öreg korcsmáros», még akkor fiatal, jókedvű férfi,
ifju feleségével.

Benn a kis szobában nagy jövés-menés van, valakire várnak: másvilágról
jövő új vendégre; olyan örömmel várják, pedig még azt sem tudják: úrfi
lesz-e, vagy kisasszony? pedig még azt sem tudják: örömet hoz-e vagy bút
magával?

A fali óra oda benn nagy nyöszörgéssel hozzá fog az ütéshez, elveri nagy
gondolkodva végig a tizenkettőt, mintha minden ütésnél számlálná
magában: nem tévesztette-e el? – Sylvester nagyapónak letelt a napja, az
1822 lefeküdt a sírba.

Odafenn az égen nagy robogva száll keresztül a pislogó csillagocskák
szemei előtt egy roppant meteor, változó színével fényt vetve a földre,
szikrázó sörényét csóválva maga után hosszan. Fele útján szétpattant,
elveszett.

Ide lenn a kis hajlék meleg szobájában fiucska született, ki fölött
örömkönyeket sír a jó öreg korcsmáros s az anyák legjobbika.

A csillagocskák odafenn integettek egymásnak, suttogva sugárbeszéddel:
«ma született új csillaga a földnek, a ki ragyogni fog egykor, hogy
egész nemzete melegszik sugárainál, s még a távol népek is meglátják és
magasztalni fogják tündöklését…»

Ez volt Sylvester újévi ajándéka.

Milyen jó kedélyes öreg úr kegyelmed Sylvester nagyapó!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… 1841-dik esztendő utolsó napján nappal napot, éjjel csillagot nem
látott senki az égen; omlott a zápor pihenés nélkül, s ez az ostoba föld
a sok mosdástól egyre piszkosabb lett.

Az alföldi rónán semmi zöld sincsen már, madár sem járja most, vadlúd
elköltözött, betyár pihen otthon szeretője keblén, nem vágyik senki a
szabadba e moslék időben.

Mehet nagy egyedül végig a pusztaságon az a magányos utazó, kit az ég
haragja vándorolni küldött; senki sem szólítja meg, senki sem mondja
neki: térj be, ne menj odább.

Csak gyalog utazik, csak a sár marasztalja; rossz kurta köpönyeg a
vállán, gyönge mentség napos zápor ellen; görcsös bot kezében, olyan jól
beillenék vele koldusnak.

Pedig ő volt a költők fejedelme.

Senki sem tudta még azt. Titok volt. De ő érzé szivében az égi lángot és
fölötte érzé magát a földnek. Majd megtudják azt mások is nem sokára.

Viszik őt szárnyakká lett vágyak, még maga sem tudja hová? Annyi
bizonyos, hogy nem boldog tűzhely mellé.

Eső vágja, szél küzd vele, iszap útját állja: nem törődik velök a
trónkövetelő.

A mint menne nagy sietve, egyszer csak nagy tó állja útját; máskor
kicsiny patak szokott az lenni, most tengerré nőtt meg.

«Oh kis patak, kiről annyit énekeltem, te is ellenségem lettél.»

Vissza kell fordulni! oda is, vissza is üldözi a zápor. Vén Sylvester
sírhatnék ma nagyon; jó anyja kebléről elbujdosott szívtől szakadt fia,
hogy elmenjen koldusok vezérének, költők fejedelmének, vándor
komédiásnak, papiros királynak: azt siratja olyan nagyon a napok
sereghajtója, az érzékeny szivű Sylvester.

Oh be unalmas vén ember kegyelmed Sylvester nagyapó!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… 1844-ben úgy tett az öreg Sylvester, mint a ki egyszerre nagy úrrá
lett, s aztán nem ismer rá többet a szegény atyafira.

Azt sem kérdezte merre van, hová lett az a csillagszülötte ifju, a kinek
ő szokta elhozni születése napját? Most nem volt számára sem újévi, sem
születésnapi ajándéka. Mintha ő volna a leggonoszabb bankdirektor, a ki
zár alatt tartja az arany napsugár melegét. Dölyfös kegyetlenségében
tizenhat fokra emelte fel a hideget, azon alól nem discontózik.

Pedig tudhatná, hogy a költő szobájában hideg van, ha szíve nem
melegítené, talán meg is fagyna benne. Az emberek szivességétől ugyan
megfagyhatna.

Három lépés hossza, három lépés széle a költő szobájának, hanem hiszen
övé az egész világ, előtte feküsznek tűz érlelő költeményei, azok
biztosítják számára a halhatatlanságot, hanem a falat kenyér, mely a mai
napot biztosítaná számára, az nincsen mellette. Utolsó a ház a sorban, a
város legvégső kalyibája, ablakából a nagy hideg puszta látszik, közel
hozzá egy kerek domb, kerek dombon az akasztófa; mégis szép lakás volna
ez neki, csak mindennap ne kérdenék tőle, hogy mikor fizeti meg a
házbért?

Hideg Sylvester-éjszakán boldogtalan életéről rímeket soroz a költő; –
önkényt jön minden gondolat, nem kell nehezen keresni; sötét van, mécsre
nem telik, a szomorú sorokat oda irogatta a falra, hideg ágya fölé, majd
ha virrad reggel, megtalálja ottan, leirhatja róla rongyos
szalmaszékasztalán; hogy fognak rajta mulatni, a kik elolvassák.

Oh be hideg, embertelen uzsorás kend Sylvester gazda!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… 1846-ban tizen ültek egy asztalnál Sylvester úr neve napján.

Tiz víg fiu, – mind fiatal, – mind poéta.

Köztük a költők fejedelme.

Tudták, hogy az első mindnyájuk közt és nem haragudtak rá érte.

Víg poharazás közt telt az est, én is ott voltam közöttük, – hát hiszen
nekünk is szabad volt egyszer jó kedvünknek lenni.

Valami bohó jó kedvében azt a kérdést tette: vajjon mit gondolunk
sorban, ki milyen halállal fog meghalni?

Jó kedvünk volt, ifjak voltunk, kinek ne tetszett volna ez a kérdés?

Az első jókedvű, tiszta, őszinte lelkű fiu ezt felelte: «én pap vagyok,
belőlem prédikácziós halott lesz, kántussal temetnek el, a mint illik».

A második délczeg, szenvedélyes, heveskedő ifju azt mondá: «nekem olcsó
az életem, drága a becsületem: meglátjátok, párbajban ölnek meg».

Harmadik szelíd, hallgatag társ felelt: «sejtelmem azt súgja, hogy mikor
egyszerre jó dolgom kezd lenni, akkor kell hirtelen meghalnom».

Negyedik, a könnyelmű, viharos dalnok, fellobbanva mondá: «engem a bor
szelleme öljön meg, a pohár legyen katakombám s borkőből legyen sírom
Memnon-szobra.»

Ötödik, hidegvérű, szenvedélytelen arcz, kitől nem várt senki ilyen
választ, azt mondá: «Kaczagjatok rajtam, de én jól tudom, hogy engem a
lelkem öl meg; egyszer megőrülök s abba halok bele».

Hatodik az attikus humor és sarkasmusok nagy mestere tréfás gúnynyal
mondá: «velem nagy dolga lesz a halálnak, mert én megküzdök vele s
elkergetem, s nem adom meg neki magamat, akármilyen szép dolgokat
igérjen is a más világon, míg nekem nem tetszik».

Hetedik közülünk hivatalnok volt akkor, s nagy megnyugvással felelt:
«hogy neki mint ilyennek, kiváltságos igényei vannak a hæmorhoidákhoz.
Ez a végünk vagy elébb vagy utóbb».

A nyolczadik, a kedélyes regények irója azt felelte, hogy kisebb gondja
is nagyobb annál, s leszidott bennünket azért a hiuságért, hogy nem
szégyenlünk magunkról értekezni, mint valami kurta tudósok.

Kilenczedik voltam én, azt találtam mondani, hogy akkor halok meg, mikor
képtelen vagyok tovább dolgozni. (Kisül hát, hogy féltemben irok annyit
nyakrafőre.)

Tizedik volt ő.

Most is látom azt a komoly arczot előttem, a mivel azt mondta:

«Én nem halok meg gyáván, csöndesen; – csatatér lesz a halálos ágyam,
ott taposnak össze, ottan temetnek el, soha rám sem talál senki.»

Egy pillanatig elnémult mindenki, a másik pillanatban összezördültek a
poharak: «no hát addig éljünk, a míg meg nem halunk».

Éjfél vetett haza, még akkor is sokáig barangoltunk az utczákon, olyan
lanyha volt a lég, mint tavaszkor, bárányfelhők terjengtek az égen, a
kertekben sárga virág nyilott, minden oly derült volt Sylvester estéjén.

Oh be jókedvű czimbora lett belőled jó Sylvester pajtás!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… 1857…

Alacsony domb a hegy alatt. Százan is feküsznek tán abban!

Nincsen emlék, nincs ültetett virág rajta, távol esik minden úttól,
ember nem botlik bele.

Zajos Sylvester-éjszakán bömböl a szél két hegy között, ha megkap egy
rongyos felhőt, elkergeti egyik ég sarkától a másikig.

Lenn a nehéz domb alatt, a fű gyökerén is alul, ott veri a költő kobzát,
arany lantját, ezüst húrral, olyan bűbájos dalokat zeng; társai, a többi
halottak, körül ülik, úgy hallgatják.

Zeng nekik dicső napokról, szerelemről a föld alatt, áloműző mély
bánatról, mely a sír mélyén sem szunnyad. Úgy hallgatják, úgy ügyelnek.

Fenn a földön üvölt a vész; erdő zúdul, tört fa recscsen, nyugtalan
utczákon végig zörög ajtó, ablak; kandallókban úgy sír a tűz, ember
szíve oly kedvetlen.

Oh mi háborult szellem vagy Sylvester!…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



17.  VELEZKE.

Krisztus urunk után a nyolczadik században történt az a hallatlan eset,
hogy a nők terhesnek találták a férfiak uralkodását a földön és azt
mondák egymás között: «miért nevezzük mi a férfit uramnak? miért nincs
megfordítva a dolog, hogy a férfi nevezné így az asszonyt?»

Csehországban egy fiatal, tizenhat éves leányzó, kit Velezkének
neveztek, támasztá legelébb szivében azt a visszás eszmét, hogy nem
lehetne megfordítani a világ eddigi rendjét, hogy a nők, kik addig
férjeik rabjai voltak, lennének ezután az urak és a férfiak az ő
szolgáik?

Egyszer csak elkezdték a nők a kalákákból kizárni a férfiakat; ha legény
jött oda, azt kilökték, nem tűrték maguk között, csak asszonyt és
leányt.

Ott azután egész éjjel elsugdostak; a szép Velezke tartott háborító
beszédeket közöttük, a mit áhitattal hallgatott a többi.

– Miért van mirajtunk a férfiaknak hatalma? Nem olyan emberek vagyunk-e
mi is, mint ők? sőt szebbek, jobbak náluknál. A nő jobban szereti
gyermekeit, mint a férfi, a nő szemérmesebb, tisztább, érzékenyebb és
mégis azok irják nekünk a törvényt, azokból telnek ki birák, papok,
vezérek és irástudók. A leányokat készakarva gyöngéknek és tudatlanoknak
nevelik; a férfigyermeket oktatják és erősítik. A gazdagságot,
jószágokat csak a férfiak öröklik, a leány kegyelemkenyeret eszik. Fiak,
testvérek dorbézolnak, pazarolnak; leányok, anyák otthon ülnek és
dolgoznak értük. A nő bilincsbe-vert rabszolgája a férjnek, az őt
megverheti, megvetheti, szerelmét gyalázattal oszthatja, senki sem
mondja érte, hogy becstelen; ha egy leány egyszer vét életében, azt a
templomajtóhoz térdeltetik, tollszárral koszoruzzák, haját levágják, s
még az álnok csábító is sárt vethet rá; ha pedig a nő szeret mást, azt a
férj meggyilkolhatja, s csak Istennek számol érte…! Isten rendelte-e ezt
így? A férfiak szerezték ezt. Minden dolgukat úgy intézték, hogy rajtunk
hatalmasok lehessenek, hogy a legutolsó koldusnak is legyen egy rabja, a
kin uralkodjék: felesége; s az ország legelső asszonya, a királyné is
csak olyan rab legyen az ő palotájában, mint mi gunyhóinkban.

Ilyen ádáz beszédekkel tartotta társnéit Velezke: és a beszéd
elszivárgott szájról-szájra, egy faluból a másikba, az egész kerületbe;
a férfiak, ha meghallották, nagyokat nevettek rajtok, legfeljebb akadt
egy-egy, a ki jól megverte értök a feleségét.

Velezke szép, deli hajadon volt, szőke, kékszemű, telt arczú. Kinek
jutott volna eszébe, hogy tőle féljen? sőt inkább gondolt arra, hogy
szeresse, a ki sokáig nézett rá.

Sok szép ifju volt a környékben, elegen jártak utána, de ő egyre sem
hallgatott; arra gondolt: a leghizelgőbb vőlegény is durva, erőszakos
férj lesz egykor, ma megcsókol, holnap megver, s nem akart férjhez
menni.

Az anyja nem erőtette, hanem az apja egy napon véget akart vetni a
helytelen kényeskedésnek s erőnek erejével rákényszeríté a leányt, hogy
egy fiatal molnárt vőlegényül elfogadjon, ha nem teszi, agyoncsapja, s
hogy az agyoncsapásból előre kóstolót is adjon neki, megverte
irgalmatlanul; az anya engesztelni akarta, szegény, csak ő is osztozott
a verésben.

S ezzel el volt határozva, hogy Velezke pünkösd másodnapján megy
feleségül a molnárhoz.

Velezke és édesanyja megmutogaták a fonóban testeiken a kék foltokat.
Olyan emlékjeleket pedig a többi asszonyok is tudtak mutatni eleget.

Ott elpanaszlák egymásnak, hogy a nők sorsát ime így szokták intézni,
adják, veszik, mint a barmot, a kitől nem kérdik: akarja-e ezt vagy azt
gazdájának látni?

Hat hét volt még pünkösd második napjáig hátra, minden hétfőn, még a
vasárnapi mámortól ködösen, megkérdezé Velezkét az apja: van-e kedve
férjhez menni? a leány mindig azt mondta «nem»; apja pedig, hogy rá
emlékezzék a hétfordulóra, megverte őt újra.

Az asszonyok hat hét alatt suttogtak és tanakodtak, a férfiak nevették
őket. Asszonyharag – libaméreg.

Eljött végre piros pünkösd másodnapja, a leányok, az asszonyok ilyenkor
az erdőkön koszorúkat fonnak, egyet kiválasztanak a szűzek közől, s azt
megteszik királynénak, pünkösdi királynénak.

Pünkösdi királynénak tették meg Velezkét pünkösd másodnapján s
körülhordták a leányok, vállaikra felemelve, zöld ágakból font trónusban
s énekelték, hogy «eljött, eljött piros pünkösd napja; itt van, itt van
szabadulás napja».

A férfiak hagyták őket bohóskodni délutánig. Délután a pünkösdi
királynét leszállíták trónusáról, s elvitték erővel, megeskették
vőlegényével.

Mikor ez megtörtént, azt mondá Velezke a templomban lévő asszonyoknak és
leányoknak: «hogy ha éjszaka lesz, minden asszony, minden leány
emlékezzék meg felőlem.»

A nők sírtak, a férfiak nevettek e szóra; mentek sátor alá, ittak késő
estig; éjszaka, éjfélkor tért haza minden férj ittasan, haragosan a
mérges erős sertől.

És azon az éjszakán háromezer férfit gyilkoltak meg tulajdon feleségeik,
testvéreik, leányaik, az anyák is megölték fiaikat, hogy az egész
környéken nem maradt egy férfi élve.

Velezke is meggyilkolta vőlegényét a menyegző éjszakáján; a legelső
csókot késsel fizette vissza neki.

És akkor felvették az asszonyok a férfiak fegyvereit, puzdráikat,
kardjaikat, feltették a sisakot fejükre, a pánczélt kebleikre,
megválaszták Velezkét vezérüknek és megindultak a király ellen.
Premizláv volt a király, annak megizené Velezke, hogy szálljon le
trónusáról és adja azt át nejének, és a főhivatalnokok mind jelvényeiket
nőknek adják, mert ezentúl azok fognak uralkodni a világon.

Izenetét a rémítő hír követte, hogy a fellázadt nők tábora megveré az
eléje küldött seregeket, elfoglalá az egész megyét, a nők mindenütt
hozzájuk csatlakoztak, az őrült eszme terjedni kezd; egy férfi sem
biztos alvó ágyában többé, minden házban benn van az ellenség!

A férfiak sok helyütt előre kifutottak az erdőkre, ott hagyva a falvakat
az asszonyoknak, azok a férfi gyermekek jobb szemeit kiszurdalják, s
hüvelyk-ujjaikat lemetszik,[1] hogy a kéz-íjjat megvonni, s a nyillal
czélozni ne tudjanak, ha megnőnek, a helyett a leányokat tanítják
kardforgatásra, czéllövésre, dárdahajításra. A király az első veszély
zavarában várába zárta magát, a zendülő nők oda is utána mentek,
körülfogták a várat, s minthogy ostromszereik nem voltak, hogy azt
bevehessék, az átelleni dombon egy másik várat építettek fel ellene.

Onnan izent hadat az egész férfivilágnak a vér-ittas asszonyhad vezére,
Velezke, s felhítta a némbereket, hogy rázzák le a férfiak jármát széles
e világon; ezentúl a férfi legyen otthon ülő szolga, a nő parancsoljon!…

És talán felfordítja az egész világot ez az egy őrült leányzó, ha a
királynak egy hatalmas vezére hirtelen fel nem ülteti a nemesi hadakat,
s egyszerre négy oldalról nem támad a nő-táborra.

Akkor mégis megsajnálta: ennyi szép ragyogó szemet halállal lezárni,
ennyi szép dobogó keblet vassal átszúrni, ennyi édes piros ajkkal a föld
porát csókoltatni, s felszólítá Velezkét, hogy rakják le a fegyvert
együtt, vegyék fel újra a guzsalyt, válaszszanak férjet maguknak ismét
és legyen minden feledve.

De a leány azt izente: «csak te ölj meg bennünket, ha tudsz, mert
különben mi ölünk meg téged».

Ekkor azután megfuvatta a vezér a trombitákat, s jelt adott a
seregeknek, hogy kezdjenek el nyilakkal lőni a körülfogott táborra;
nehéz egy nöt megölni közelről, karddal.

A nők sokáig állták a harczot, az ő tegzeik is elröpíték a nyilat oly
messze, mint a férfiaké, s a vezér kétszer érzé pánczélján koppanni a
nyilat, a mit Velezke külde számára.

Végre kifogytak az asszonyok a lőszerekből; ekkor Velezke két sorba
állítá a csataszekereket, azokon kaszákkal felfegyverzett nők állottak,
maga a többiekkel lóra ült, kezébe vette a zászlót és a kardot és azzal
kirontott az ostromló férfihad közé.

A szekerek sok jó férfit eltiportak, a bárdok, a kaszák sok bajnokot
elvesztének csúf halállal, kinek asszonykéz által kell elveszni; s csak
késő éjszakára birták a férfiak elfogyasztani a nők táborát. Egyet sem
fogtak el élve; a nő harczolt, a míg egyet birt mozdulni és nem kért
kegyelmet egy is. Estefelé csak egy maroknyi csoporttal vergődött még a
sík közepén Velezke; társnéi szorosan körül, s felemelt pajzsaikkal
védték; úgy elhullottak azután egyenként, egy domb támadt a helyen
megölt szűzek holttesteiből, utoljára csak egyedül harczolt az őrült
szűz, jobb kezét is levágták már, balkézzel forgatja kardját; nincs mit
tenni, keresztül kell szivén ütni azt a dárdát; úgy fekszik le a többiek
közé.

A nőlázadás ebben érte végét, s többé nem lett ismételve a
történetekben.

Más eszközökkel, más tudománynyal vitte azt ki azóta az emberi nem
szebbik része, hogy az erősebben uralkodjék; nekünk hagyta csak a nevét,
a látszatát az uraságnak; voltaképen ő parancsol, mi vagyunk, a kik
engedelmeskedünk és azt mondjuk rá, hogy jól van az így…



18.  KINEK A HALOTTJA?

Szobránczi Tódor épen Pesten volt menyasszonya számára ékszereket
vásárolni, midőn levelet kap gyászszegélylyel, melyben tudtára adják,
hogy menyasszonya, kivel két hét mulva meg kellene esküdnie, már nem az
övé többé, mert meghalt; el is temették nagy pompával, a félváros bámult
a koporsóra. Igyekezzék magát vigasztalni.

Tódor erre a hírre vett magának egy jó öblös pisztolyt, azt megtöltötte
három golyóval, s rögtön utazott haza azzal az eltökélt szándékkal, hogy
ki fog menni kedvese sírjához s ott magát agyonlövi.

Haza érkezve szülővárosába, barátai, rokonai mind részvevő
szomorkodással fogadták, néhányan megkisérték a vigasztalást is, a mi
nagyon rosszul sikerült nála.

Hagyta őket beszélni, nem hallgatott rájuk, nem sírt előttük: tudta már,
hogy mit fog cselekedni?

Kivezetteté magát nappal a sírkertbe, megmutattatá magának a frissen
felhantolt sírt, mely elé le volt tűzve az egyszerű keresztfa, ott nem
csinált semmi zajos jeleneteket, nem sírt, nem tombolt, hidegvérrel
adott rendeleteket aziránt, milyen sírkövet emeljenek majd a fakereszt
helyébe? hová ültessenek virágokat a sír körül s jól megjegyzé magának a
helyet, hogy majd éjszaka visszataláljon oda.

Ismerősei azt hitték, hogy hidegvérrel tudja venni a dolgot, – s
dicsérték érte.

Ő pedig csak azt várta, hogy éjszaka legyen.

Kis városban korán elalszik minden ember, még a lámpások is, a ki
sötétben szeret járni, van módja benne.

Szobránczi egy élő lénynyel sem találkozott egész a temetőig, ott pedig
– ki volna élő? A hold még fenn volt a láthatár felett, könnyű volt
megtalálnia az utat, mely mátkája sírjához vezet. Messziről fehéredett
eléje az új hányású halom.

Oda talált; ismerte már azokat a fákat is, a mik körüle voltak.

És a mint a sír tövéhez ért, visszadöbbent; egy férfi feküdt ott,
arczczal a sírra borulva.

Talán mégis eltévedt?

Odalépett halkan a keresztfához, s menyasszonya nevét olvasá rajta. Azt
kelle hinnie, hogy az ismeretlen alak valami részeg ember, ki ide tévedt
s itt elaludt.

Hozzányult a kezével, hogy felköltse. Az riadtan ugrott fel fektéből s
vadul kiálta rá: «Mit akar ön?»

– Tudni akarom, hogy mit csinál ön itt?

– Láthatja ön: imádkozom.

– S miért jött ön e helyre imádkozni?

– Mert ezen a helyen akarok meghalni.

– Mi joga van önnek e helyen imádkozni és meghalni?

– Mert ez itt menyasszonyom sírja.

Szobránczi azt hitte, hogy meg kellett tébolyodnia. Ő azzal az üdvtelen
határozattal jön ide, hogy menyasszonya sírján megölje magát, s ime egy
idegen embert talál itt, a ki ép oly marczona arczczal tekint ő rá, mint
a milyennel ő arra vissza, épen úgy meg akarja magát ölni, mint ő, s
épen úgy menyasszonyának nevezi a sírban fekvőt, mint ő.

– Kérem önt uram, monda Szobránczi, a tréfa nekem unalmamra van; menjen
ön innen Isten hírével s hagyjon magamra.

– Én menjek el innen s hagyjam önt itt? S mit akar ön itt?

– Valóban semmi mást, mint a mit ön mondott; magamat megölni.

– Meg van ön tébolyodva?

– Lehetne rá okom. Menyasszonyom fekszik e sírban.

– Uram, ön engem boszant! ő az én menyasszonyom volt.

– Mi neve önnek?

– Az nem tartozik a dologra; én sem kérdem az önét. Ön rágalmaz egy nőt,
a ki meghalt; gyanusítja, hogy csapodár volt: két vőlegényt hitegetett
egyszerre. Ha ön azt állítja, hogy meg akarta magát ölni, lesz önnél
pisztoly: nálam is van; nem kell messzire mennünk; a sír két végire
állunk, s lőhetünk onnan.

– Önnek különös szerencséje van mindig azt mondani a mit én akartam; én
is ezt készültem indítványozni.

– Nagyon jól van; lépjünk helyeinkre.

Felálltak, czéloztak, mind a kettő a másik szivének tartotta fegyvere
végét.

– Egy, kettő…

Akkor egyszerre mind a kettő leeresztette a felemelt pisztolyt.

– Nekem valami ötlött eszembe.

– Nekem is, de ön mindig megelőz.

– Én azt gondoltam, hogy maga a halott legjobban eldönthetné, valóban
melyikünk menyasszonya volt?

– Én is azt gondoltam; egy jegygyűrűnek kell lenni ujján; a melyikünk
neve abba a gyűrűbe vésve van, ahhoz volt hű, a másik csak álmodta
boldogságát.

– Helyesen. Fel kell ásnunk a koporsót.

– Itt egy félbehagyott sírnál van ásó és kapa.

– Jól van, lássunk hozzá.

– A melyikünk gyűrűje ujján van, az főbe lövi magát, a másik eltemeti őt
menyasszonyával egy sírba s megy odább.

A férfiak letették egymás mellé fegyvereiket; ásót, kapát fogtak,
feldúlták a sírt, meglelték a koporsót, lefeszíték a födelet és találtak
benne – – egy viaszbábot, tökéletesen utánozott arczával a
menyasszonynak; – az pedig – ki tudja hol járt egy vándor lovartársaság
clownjával, megszökve mindkét vőlegénye elől? – – –



19.  SZÖRNYŰ NEMESIS.

Láttátok ezt a vidám öreg urat? hogy tréfált, hogy adomázott, hogy tette
a szépet a leánykáknak, hogy kötődött az ifjakkal? Nagyon víg ember ez!
– Igen, mert most tiszta idő van. Duzmai bácsi igen jó kedvű ember,
mikor a nap süt; akkor madarat lehetne vele fogatni, olyan fürge, akkor
még meg is lehetne házasítani.

De látnátok csak egyszer, mikor borongós idő van, mikor felhőkkel
huzódik be az ég, mikor a hold udvart von maga körül, mikor az esőnek
már lóg a lába, aztán mikor megcsordul az eresz, töltik az egek
csatornái a vizet, csak úgy szakad! No iszen akkor látná őt valaki!

Duzmai bácsi akkor nem bácsi senkinek; akkor ő haragos oroszlán, akkor
nem mulat senkivel, akkor összevész az öregekkel, megkergeti a
fiatalokat, s ha szép leánykákkal találkozik, félre fordítja a fejét,
hogy ne kelljen nekik köszönni.

Hogy van az időváltozásnak ilyen nagy hatása a jó öreg úr kedélyére?

Hát ennek a historiája bizony aként hangzik, hogy régen-régen, nagyon
fiatal korában volt Duzmai Sándornak egy jó öreg barátja; valami
nyugalmazott őrnagy, a kihez ő naponkint eljárogatott hármasban
tarokkozni; a harmadik volt az őrnagy felesége; mellesleg mondva, élte
virágában levő fiatal menyecske.

Az őrnagy és Sándor barátja sokszor vitatkoztak a tarokk szépségein; az
őrnagy azt állította, hogy ez az egyetlen kártyanem, a minek játszásához
legalább három ember kivántatik; Sándor pedig azt erőtette, hogy de
bizony lehetne azt kettőnek is játszani.

Az őrnagy állt a véleménye mellett rendületlenül, mint a silbak; hanem a
fiatal menyecske engedte magát kapaczitáltatni, hogy lehet biz azt a
tarokkot két embernek is játszani, ha a harmadik nincs ott.

Az ilyen leczkeadások pedig nem tetszettek a hadastyánnak, azért is
megtiltá Sándor barátjának a további barátkozást s azt igérte neki, hogy
ha még egyszer ott kapja a házánál, meglövi.

A vakmerő fiatal ember nem ijedt meg a fenyegetéstől, s miután az őrnagy
magával vitte a kapukulcsot, mikor este a casinoba ment, tehát a
kerítésen járt be.

Ezt is megtudta a kiszolgált hős s egy este rá lesett töltött
pisztolylyal, s a mint Sándor urfi épen kapaszkodott fel a palánkba, úgy
sütötte rá a mordályt, hogy az egész töltés a tomporába ment.

A seb azonban nem vala halálos, de annál keservesebb, mert a pisztoly
göbecs helyett – öreg sóval volt megtöltve.

Jaj, szegény Sándort de tönkre tette ez a lövés. Felgyógyult, de az
átkozott só a tomporában minden időváltozást megérez.

Azért bármilyen jó kedve van is, mikor szép az idő, egyszerre elromlik
az, mikor közeleg a nedvesebb szak; s olyankor megeszi az embert, kivált
a ki azzal a veszett bátorsággal bír, hogy az időjárás leendő voltáról
kérdezősködik nála.

Ilyen halálig tartó bűnhödést csak a pokolbeli poéták birnak kigondolni.



20.  A RÉGISÉGBUVÁR.

Volt nekem egyszer egy bogarászom, ki hatvankilencz esztendeig élt abban
a hitben, hogy ő ritkaságokat gyűjt.

Hajdan physices et archæologiæ professor volt az *** lyceumnál, s mint
ilyen és mint éktelenül fösvény ember oly hírben állott az adózó nép
előtt, mint kinél igen sok pénz van forgásban; később privatier lett
belőle, hogy vénségére a muzsák ki kezdtek rajta kapni, s e minőségben
még jobban összehúzta magát, nem főzetett, macskáját agyon koplaltatta,
szolgálóját szélnek ereszté, reggelenkint bevásárlotta fületlen
bögréjében a maga félmeszely édestejét, vett mellé egy összeragadt
szilajzsemlyét, délben eljárt a lebujba maradékra. Föl lehete számítani,
hogy egész napi tobzódásának váltsága nem megy négy kongó garasra.

S mégis, mikor halála után holmijét összeirták, a legszabadelvűbb
fölszámítás szerint nem ért az összes státus activusa 100, mondd: száz
hosszú forintot. Örökösei legalább is ezerszer annyinak itták meg előre
az árát.

Hová tette? hová nem tette? arról még tán most is beszélnek a ***-iak, s
maig sem tudják elgondolni, hogy olyan ember, ki negyven esztendeig jár
egy kaputban, azt hol kifordíttatja, hol befordíttatja, mikor meghal,
hogy nem hagyhat maga után legalább egy véka ezüstöt. Hisz összekerestek
ágyat, derekaljat; szétbontottak székeket, pamlagokat, fölszedték a
pallókat, lekaparták a falakat – sehol semmi nem jött elő,
kaputbéllésben, kalapbéllésben keresték, csizmaszárban, kéményben,
pinczében, tűzhely alatt, gerendák között, sehol semmi! régi képek rámái
szétbontattak, avas könyvek levelenkint szétszedettek, füstös régi
pénzek ketté ráspoltattak, de csak nem jött azokból pénz elő. Ez az
ember elvitte azt magával a másvilágra! Mikor érezte halálát, bizonyosan
fogta, ostyába takarta és lenyelte. Ez egyébiránt a legszerényebb
vélemény, mit ez esetről hallani lehete.

Voltak, kik a dolgot erőnek-erejével meg akarták magyarázni. Némelyek
azt állították, hogy ez ember titokban polygamiát űzött – mások, kik még
bölcsebbek voltak, úgy elmélkedének, hogy a török császárnak adott pénzt
kölcsön, s az okirat bizonyosan ott van – a között a menykő sok pogány
szarkalábirás között – a kuczkóban, a miből az angyalok sem értenek egy
szót sem; a legeslegokosabbak pedig egyakarattal megegyeztek abban, hogy
bizonyosan éjjel rablók ütöttek rá, azok megfojtották, s mindent, de
mindent, a minek csak hasznát vehették, elpakoltak. Ebben
megállapodának.

Jelen voltam, mikor holmiját elárverezték.

Már az igaz, hogy annyi ócska czinkanálnyelet és korsófület még nem
láttam, mint itt egy rakáson.

Rozsdás kardok, tört pilingák, dárdák, bárdok, taglók, lópatkók,
kengyelvasak, rézgombok, aczélgombok, kitömött madarak, ürgék, ráklábak,
darázsfészkek, dirib-darab csontok, kővé vált zápfogak, spiritusba tett
kétfarkú gyikok, csigahéjak, madárkoponyák, cserépdarabok, fazekak,
mindenféle szinű és alakú kövek, porok és ásványok, lávadarabok,
tégladarabok, foliansok, kutyabőrös kötegek, iratok, képek, mappák,
pecsétek, régi krajczárok s ki tudná, mi mindenféle kopott
kaczatbirodalom, mely között három regement eleven pók indigenálta
magát.

Mindezen tárgyak azonban példás rendben és figyelemmel valának sorba
szedve. Mindenikhez oda irva a mutató szám, mely alatt a lajstromban meg
lehete olvasni mindazon nevezetességeket, mikről, egyik vagy másik
vasfazék és petrificatum hírben maradt az utókor előtt.

Itt volt 1. egykor roppant fringia, melynek egyik oldalára a
miatyánknak, másikra a hiszekegynek kellett irva lenni. Akaszszák föl, a
ki egy betűt látott is rajta a rozsdától. Egyébiránt ezzel a karddal
viaskodott Achmet basa a kenyérmezei ütközetben. Vételára 20 császári
arany; egy hajóslegény megvette 18 garason dohányvágónak.

2. Az az olló, melylyel Arnulf császár lovának a farkát elvágták, mikor
éjjel az Enns hidján keresztüllovagolt. Vette 80 forinton. – Eladatott
17 krajczárért.

3. Egy dárda, melyet római triarius viselt a carthagói háborúban. Én
ásónak néztem, s csakugyan egy kertészlegény adott is érte valamit.

4. Szent Lőrincz imádsága, nagy elhízott könyv, fekete, piros és kék
betűkkel irva, melylyel hajdan az ördögöket űzték, mikor még kevesebben
voltak. Ezt vette a megboldogult kilenczven forinton, kapcsostul,
táblástul. Biz azért nem adott a sajtos többet fél máriásnál.

5. Egy kép, melyet Ovidius Naso saját kezével festett, oly silány
macskakaparás, a minőt csak poétától várni lehet. Ez nem talált vevőt,
pedig a hátára 25 arany volt irva.

6. Egy fekete rigófejű fehér galamb kitömve. Az öreg tíz esztendeig
csodálta e természettünemény eredetét és sohasem jött rá, hogy a fej úgy
van hozzávarrva a nyakhoz: 10 arany.

7. Egy kő, mely a holdból esett le, 100 arany.

8. Lollia Paulinának egy papucsa, 8 arany.

9. Három Lukács-czédula. Boszorkányt lőni való, 12 forint.

10. Aisach köténye, melyet Muhamed később zászló gyanánt használt.

11. Emeza hálófőkötője, melyet akkor viselt, mikor tűzzel álmodott.

Hirtelen azonban egy festvényre pillantok, visszahökkenek. Láttam én ezt
már valahol… Egy borzas scythafej ezüstös dolmányban, aláirva: «Attila,
plaga Dei.» A vonások oly ismerősek, mintha tegnap beszéltem volna a
gazdájokkal, de oly ismerősek, mintha saját magam mázoltam volna; úgy
van, úgy, mikor festeni tanultam, épen ilyen háromhasú orrokat szoktam
festeni az embereknek. Ki lehet az, ki engemet ezelőtt háromszáz
esztendővel utánozott. Utána nézek a lajstromban, hát oda ez van irva: E
ritkabecsű képet vettem 28 császári aranyon, melynél bizonyosan
tizszerte többet ér, festője ama híres mór festő Ben-Ali
Hassan-yokai-mahmud.

Mondtam, hogy én festettem, de ki hát ez az Attila?

Dehogy Attila, dehogy Attila, hisz ez Beregi Bandi!

Legalább Beregi Bandi volt, a ki előttem ült, mikor e hadijesztő alakot
festettem.

Most már világos volt előttem minden. Licitálni próbáltam a képre. Egy
huszasnál alább csak nem kezdhettem saját nagybecsű festményemről
beszélni, de majd megvertek, hogy miért nem hagyom a kétgarason kezdeni,
mint a többit, s a kikiáltási összegben csakugyan rajtam is maraszták.

… Bandi öcsém tüskére való fiu volt.

Unokaöcscse volt a jámbor professornak s egyike volt azoknak, kikre
öröksége nézett.

De Bandi nem tudott várni, vagy ha ő tudott volna is, de hitelezői
egyáltalában nem akarták megtanulni e keresztyéni erényt.

Bizony pedig az öreg úr nem volt az az ember, a ki valaha valakinek
valamit maga jószántából adott volna, indigestióban sem igen szenvedett,
hogy abban bízni lehetettt volna, hogy valaha meghal.

Egyetlen eset volt, melyben hallatlanul tudott pazarolni. Imádta a
régiségeket, ha valaki azt a kardot mutatta volna neki elő, melylyel a
cherubim Ádám-Évát kikergette a paradicsomból, le hagyta volna a nyakát
vágatni vele, csakhogy az övé legyen. Gyakran egy füstös pergamentért,
melyen egy római imperator autographiája volt, egy darab tégláért, mely
Pompejiból hozatott, egy kétfejű csibéért, egy Árpád korábóli
pipaszurkálóért, egy özönvíz előtti állatfogért, oly sommákat kidobott,
minőket saját édes fogaira két esztendő alatt sem költött volna el.

Bandi öcsém tehát így gondolkozott:

Ha te neked nem kell egyéb, mint csak az, a mi rongyos és rozsdás, akad
az ősi kaczattárban annyi tarajtalan rézsarkantyú s nyélbe törött
kés-villa, meg füstös documentum, s több afféle ludgége-sodorító és
fánkmetélő, a mit csak ősi megillatosodott üveges almáriomok fiókjában
összevissza hányva lehet megtalálni, s melyeken a késő successorok
törhetik fejüket, hogy mely keresztyéni czélokra szolgálhattak mindezek?
mennyiből három csodamuzeumot ki lehet állítani.

Fogta tehát, egy éjjel összeszedte öreganyja legöregebb almáriomának
megpenészesedett tartalmát, egy sereg régi főkötőszorítót,
czifrapaczalmetélőt, mozsártörőt, ó-divatú gömbölyű üvegvasalót, kolmizó
vasat, giraffefésüt, kettévált porczellántálakat, tollatlan kulcsokat,
srófokat, szegeket, csattot, rokkakapcsot, czipőhuzót, famacskát,
harisnya-stoppolót, egérfogót, fületlen gombokat, s mindezeket zsákra
rakva elvitte a városhoz vagy fél mérföldnyire fekvő puszta várba, ott
azokat egyenkint a kövek közé, az udvarban, a bokrok alá szépen
eltemette s hagyta állani vagy egy hétig.

Egy hét mulva elment Thaddeus úrhoz. Thaddeus úr mindenkitől, ki hozzá
belépett, azt szokta legelőször is megkérdezni, hogy micsoda nap van ma?
mert a házánál levő legújabb kalendáriom II. Sixtus pápa idejéből való
volt.

Ha aztán mondták neki, hogy szerda vagy csütörtök, márczius 10-dike vagy
20-dika – ő rendesen tudta, hogy ezen a napon hol volt nagy ütközet, kit
koronáztak, kit fejeztek le, merre volt földrengés? Melyik tudós miféle
klepsidrát talált fel s egyik vagy másik kegyelmes fejedelem miféle
kegyelmes élczet méltóztatott mondani e napon.

– Öcsém, ezen a napon találta fel Guericke Otto az időjóslót, ott a
szegletben láthatsz egyet, geranium-mag van tüzve a közepébe, annak a
farka mutatta hajdan a jó és rossz időt, mielőtt a barometrum fel lett
volna találva. Ezt ma találta fel Guericke Ottó, azaz hogy ezelőtt 214
esztendővel. Ily szavakkal fogadta Thaddeus úr Bandi öcsémet.

– És én pedig mit találtam! szólt ez phlegmatice, (úgy szokott beszélni)
nézze csak professor urambátyám.

S elővesz ezzel a dókája zsebéből egy – whistmarqueot, melyet a mi
hölgyeink egy szóval «tantusz»-nak neveznek s mutatja az öreg úrnak.

Ez azt hitte: régi pénz.

Nézi, forgatja, oculáriumot tesz neki, persze: semmi irás rajta, hanem
egy sereg apró czifraság között látni való volt rajta vagy egypár
rózsaforma is.

Az antiquista el nem tudta gondolni, hogy melyik császár idejéből való
lehet e pénz? Régibb nem lehet mint III. Incze pápa idejéből való, ez
kapott legelőször teljes rózsát egy kertésztől ajándékba, azelőtt csak a
vadrózsát ismerék s ezt oly nagy tiszteletben tarták még akkor, hogy a
gyóntató szék tetejébe tették; ezért mondatik valaminek titokbani
kimondatása: sub rosa dictum. – Már most csak az a kérdés, hogy vajjon a
Lancaster család verette-e e pénzt, vagy a York család? A fehér rózsa-e
ez, vagy a piros rózsa?… Hogy is jutottál e pénzhez, öcsém?

– Hát itt a régi vár udvarában a fűben feküdtem és olvastam; egyszer a
lábamnál mozog a föld. Hát egy vakand túrta a földet; én egy követ
veszek s lesem: hogy majd agyon ütöm, mikor hirtelen valamit látok
csillámlani a hant között; kiveszem, hát ez volt a földben.

– Nem kerested tovább?

– Csak a mint a sarkammal szétrughattam a túrást, találtam még ilyet
vagy hatot. S ezzel előmutat egy marék egymáshoz testvérileg hasonlító
whistmarqueot.

Thaddeus úr meg volt lepetve, s ez idő óta nem volt neki kedvesebb
embere Bandi öcsémnél, együtt járt ki vele a régi vár omladékihoz, ott
áskáltak a kövek között holdvilágos éjszakákon, bagolyhuhogásnál,
lélekröpülésnél. S mi természetesebb, mint hogy Bandi öcsém minden
fontos felfedezésnél fontos pénznyomatékoktól birta az öregurat
megszabadítani. Igy jutottak ősi kaczattára elmorzsált cserepei
egyenkint Thaddeus úr ritkasági gyűjteményébe, ki azokat őrizte erősen s
kitanulta, hogy melyik római császár idejéből vesztek ottan?

Máskor összeirt Bandi öcsém egy sereg autographiát mind megannyi
Napoleonok, Washingtonok, Franklinok és Stuart Máriák leveleit, s mint
hogy ezt semmi áron kezeiből ki nem akarta adni, az öreg úr utóbb is
sajátkezűleg után-rajzolta mindegyiket, szempusztító figyelemmel, s
tetejébe meg is fizetett érte.

Ha tudta volna, mikor már készen volt vele, hogy egy sem valódi!

Egyszer Bandi öcsém meghallotta, hogy tulipánokat is szoktam festeni, s
nekem esett, hogy pingáljam le őt.

– De öcsém, roppant silány mázolás lesz ám ez.

– Épen olyan kell nekem.

– Senki sem ismer rád róla.

– Annál inkább meg leszek vele elégedve…

– Aztán borzasztó rococo lesz az egy hét alatt, a mit én festek, minden
szín megzöldül rajta, mert a városban nyeregjártó firnájszon kívül semmi
más olajat nem kapni.

– Mentül zöldebb lesz annál jobb lesz.

– S a színek fölpattognak, mihelyt napfényre jutnak, mint árvíz után a
szikkadt iszap, csak sötétben szabad a képet látni.

Denique a fiu nem hagyott békét, le kelle őt festenem. S hogy mennyire
eltaláltam, bizonyítja azon eset, miszerint alig várta, hogy
megszáradjon, rögtön eladta Thaddeus urnak, mint Attila képét, mit egy
szerecsen mameluk lóháton festett kutyafuttában a csójtárja végivel a
kaftánja bélésire.

Másszor szemtanuja voltam, hogy Bandi öcsém megvett egy üveg aranyos
porzót a papirárusnál. Szerelmes leveleket szokott irni, arra kellett
neki.

Az öreg úr meglátja nála s kérdi: mi az?

Ez hidegvérrel mondja, Aurum fulminans Eleusiacum.

– Menydörgő arany?

– Hohó! vigyázva kell vele bánni. Ezzel az üveggel az egész várost
levegőbe lehetne röpíteni, s a legkisebb frictiótól elsül.

Nekiesett az öreg, kérte, könyörgött, ha csak felét is adja neki s végre
megalkudtak három evőkanálnyira oly árban, a milyenért három véka
aranyporzót lehetett volna venni.

Ritkítja párját az a comicus helyzet, a mily ovatossággal ezek a
veszedelmes port elosztották, pávatollal seperték össze szépen a
papiroson s mikor össze volt seperve, Bandi öcsém közibe tüsszentett s
alló! szétröpült az egész dicsőség. Végre is az egész üveggel meg kelle
szerezni Thaddeus úrnak.

Őrizte ő aztán ezt az üveget. Dupla almáriomba tette. Valaki csak hozzá
jött, mindenkit megintett, hogy őrizkedjék nagyon kopogni, mert itt
olyan por van, mely a legkisebb mozgástól, a legkisebb kiáltástól elsül
s kiveti a földet a sarkából.

Halála óráját is ez idézte elő. Egy vasárnapon elővette a veszedelmes
üveget, nézegette, gyönyörködött benne; egyszer kisiklott a kezéből,
földre esett, összetört, s ő szegény ijedtében azt gondolva, hogy most
az egész mindenség összetörik, rögtön szörnyet halt.

Legnagyobb kincsei a szemétdombra jutottak.

Még csak azt kell megemlítenem, hogy Lollia Paulina papucsában Buksa
Mátyás táblabiró saját fiatal felesége papucsára ismert. Aisah
kötényében és Emeza hálófőkötőjében szintén másik két compossessor saját
menyecskéik eltévedt jószágaira.

Kik Bandi öcsémet közelebbről ismerik, tudni fogják, hogy e névszerinti
tárgyak mint jutottak a ritkasággyűjteménybe.



21.  A CSILLAGOS SZOBA.

Furcsa kaland.

(Beszéli az, a kivel megtörtént.)

Párisba érkezve első dolgom volt, mint aféle hárompróbás magyar
gavallérnak, a nagy operaházban megjelenni. Páholyt vettem: lássák ezek
a francziák, hogy kivel van dolguk.

Azt igen jól tudom, részint a tükröm által, részint a pesti
varrólánykáktól, hogy én szép fiu vagyok; sokat is tartok e felől. Azzal
a biztos öntudattal hordozám végig lorgnettemet az áttelleni
páholysorokon, hogy a mennyi hölgy itt most ül velem szemközt, az egy
óra alatt mind szerelmes lesz belém s csak azt sajnáltam, hogy azok is
nem láthatnak, kik alattam és felettem ülnek.

Mondanom sem kell, hogy diadalom milyen tökéletes volt; minden
operngucker megbámult; grófnők, herczegasszonyok vetettek felém epedő
pillantásokat, a mit én fajunk érdekében mindannyiszor nem késtem
elfogadni és viszonozni. Hiába, a magyar gavallér Párisban is csak
legkülönb gavallér; úgy hiszem, hogy ez órában egy párszor büszke
lenézéssel gondoltam vitéz ősünkre, Attilára, kinek hajdan nem sikerült
a ködös Lutetia fehér lábikrájú hölgyeit meghódítani, a mit ime most egy
igénytelen utódja… no de nem illik olyan nagyon belemerülni a
dicsekedésbe.

Elég az hozzá, hogy egyszer csak valami herczegasszony tökéletesen a
lépen ragad. Ott ült velem szemközt; szép volt irtóztató módon, s csak
úgy lebegett a csipkefelhők között, mikből gyémántok villogtak elő, akár
a csillagos eget vette volna magára. Ez nem lehet valami szegény
istenasszony.

Az én tündérem az egész előadás alatt le nem vette rólam a lorgnonját.
No már ahoz nagy világbeli járatlanság kellene, hogy ezt el ne értse az
ember. Tudom. Tres humble serviteur madame. Ott leszek. Előadás
végeztével odafurakodtam az előcsarnokba, melyen keresztül kellett
haladni. Az én istennőm egy perczig sem engedett várakozni; ő is jött.
Ah, közelről valóban vakító szépség volt! én nem szoktam elragadtatni,
ismerem a kozmetikumok hatását, tudom mit tehetnek a csipkék, ékszerek,
mesterséges turnür és betanult agacéria; de ez mind nem segített itten;
gyönyörű volt ő, szebb minden ideálnál, a mit poéta valaha kigondolt.

Midőn mellettem elsuhant, egy könnyű kézszorítást érzék kezemen s midőn
ámulatomból magamhoz tértem, egy kis névjegyet tarték markomban, a mi
egy gyűrűbe volt beleszorítva.

A vizitkártyán ez a név pompázott: «Marchesa Barcheschi, boulevard des
Italiens», alatta pedig finom-finom irással plajbászolva: «holnap 12
órakor.»

A gyűrű pedig, mely ezt átszorítá, valóságos solitair rubin volt, másnap
mindjárt megkérdeztem egy bijoutiérnél, hogy mit érhet? azt mondta rá,
hogy megér ötszáz frankot.

Ez nagyszerű! A ki meghivó jegyeihez ily ékszereket mellékelhet, az nem
lehet kalandornő, az okvetlenül előkelő hölgy s igen szép tőle, hogy egy
idegen férfira rá meri azt bízni: nem fél tőle, hogy ez a légyott
helyett viszi azt a zálogházba. Bizonyosan rám ismert, hogy magyar
vagyok.

A kaland nekem igen kellemesnek tetszett; alig várhattam a másnapi 12
órát, egész elegantiába vetettem magamat, bérkocsit hozattam s hajtaték
a Boulevard des Italiensra. A bérkocsis jól ismerte a marchesa hotelét,
ah, ki ne tudná azt: hol van? egyenesen odatalált. De be nem volt neki
szabad hajtatni az udvarra, ott csak urasági equipázsnak van joga
zörögni; most is állt az udvaron egy pár.

Csak hadd álljanak ott! Antichambrirozhatnak a monsieurk, ha én
megmutatom ezt a gyűrűt!

Menydörgő menykő nagy portás czammogott elém, infamis mogorva pofával; a
mint meglátta az ujjamon a rubint, rögtön elmosolyodott; csengetett;
ezüst-vállzsinóros inasok futottak elém, azok is szörnyű nyájasan
nyitottak előttem mindenféle ajtókat s vezettek pompásnál pompásabb
corridorokon, előtermeken, salonokon keresztül, a hol az embernek a
szeme fénye elveszett.

No már kérem alássan, én láttam elég pompás salonokat és corridorokat, s
ha én azt mondom, hogy itt a szemem fénye elveszett, az sokat jelent.

Végre egy pompás amphitheatrum alakú salonba bocsátának be, a minek
adjusztirozása felülmul minden képzelhetőt: csupa márványszobrok,
amerikai virágok, selyemszőnyegek, porczelán és ezüst lárifári s körül a
falakon pompásnál pompásabb képek, művészi kezektől, (úgy hiszem, hogy
művészi kezektől voltak!) aranyos rámákban. Aztán mindegyik ráma tetején
volt egy üvegcsillag, a mi igen jól vette ki magát. Negyvennyolcz kép
volt. Ugyanannyi csillag mindegyik rámán. Ez nagyon elegans ötlet.

De sem soká volt időm ezeket az üvegcsillagokat számlálgatni, mert ime
nyilt az ajtó s belépett az én istenasszonyom.

Most még szebb volt, mint tegnap. Szelid, nyájas és nemes tekintet,
nagy, bűbájos szemek és epedő ajkak és ez mind az én kedvemért mosolyog.
A hölgy elém jött és kezét nyújtá; (ah, mi bájos, puha kéz!) leültetett
maga mellé, szemérmetesen lesüté szemeit és kért, hogy ne itéljem meg
érzelmei bevallása miatt. Én térdre estem előtte és mondám neki, hogy
imádom. Erre ő megijedt és el akart futni. Én jobban megijedtem, hogy
nagyon hevesen bántam vele s azután szelidebben kezdék hozzá. Arra ő
kiengesztelődött és megnyugodva ült le megint; én bocsánatot kértem tőle
elragadtatásomért, ő könyezni kezdett és fájdalommal vallá meg, hogy még
nem talált férfira, a ki őt valóban megértette volna. Én esküdtem, hogy
az én leszek, a ki őt megérti, s aztán elkezdtem neki poetázni; verseket
mondtam és sóhajtoztam. Ő nem hagyta gyöngéd figyelmemet viszonozatlan,
letörlé könyeit és mosolygott. Én odaültem lábaihoz egy zsámolyra, ő
hajfürteim közt játszatta szép finom ujjacskáit; én szivemhez szorítám e
szép fehér kezet, ő aztán odahajolt hozzám s megcsókolta homlokomat
gyöngéden, én aztán megcsókoltam az ő arczát, de forrón; ő szerelmes
hangon «kedves Romeójának» nevezett; én őt kedves Juliámnak viszonzám, s
így szépen eljátszottuk Romeo és Julia első felvonását, a hol az emberek
még csak igérik egymásnak, hogy milyen szerelmesek fognak majd egykor
lenni, s a mellett mindenféle gorombáskodástól távol maradnak.

Aztán gyöngéden búcsut vettünk egymástól, s azzal az én delnőm azt súgá
fülembe: «Kedves Romeóm! holnap ilyenkor jőjj el ismét!» s azzal egyik
ajtón eltávozott, ott még egyszer megállt, csókot vetett felém: «Adieu,
kedves Romeóm!» – «Adieu, menyei Juliám!» úgy rohantam ki, mint egy
valóságos megőrült Romeo.

Egészen ki voltam forgatva magamból. Ki lehet, mi lehet ez az asszony?
annyi bizonyos, hogy nem közönséges nő. Végtelenül szerelmes belém.
Ilyen szenvedélyt még nem láttam soha. Ez megöl, ez egész lelkemet
átváltoztatja.

És most egy egész napig kell várnom, hogy őt újra lássam! Ismét holnap
tizenkét óráig számlálnom minden perczet. Vajjon nem vesztem el addig
azt a kis eszemet, a mit hazulról elhoztam?

Este felé, hogy hamarább muljék az idő, meg azon reményben, hogy őt újra
látom, ismét az operaszinház felé mentem, a midőn útközben szemközt
találkozom régi ismerősömmel, gróf X. Arthurral Magyarországról, ki már
tíz éve itt lakik. Az első öröm után, hogy egymást véletlenül láttuk,
szó lett róla, hogy hova menjünk? én indítványoztam, hogy jőjjön velem a
szinházba.

– Ejh, ki járna mai világban a szinházba; unalmas ostoba mulatság az, a
hol a sugó után betanult darabot beszélnek el csinált emberek; az ember
tudja, hogy az nem igaz szerelem, nem valódi szerelemféltés, hanem csak
úgy hazudik minden ember napidíjért, a mennyi ívszámra rá van bizva.
Gyere velem, majd én elviszlek valahová, a hol igazi komédiát látunk. Az
igaz, hogy száz frank egy páholy ára, de megéri. Ott az ember valódi
szindarabokat lát, a vendégszereplő tudta nélkül; ma épen egy Othellót
fogunk látni, pompásan mulatjuk magunkat.

Én engedtem magamat vinni. Száz frank utoljára is nem nagy dolog.
Mindenféle álutczákon és keresztházakon át egy sötét udvarra jutottunk,
ott felmentünk egy hátulsó lépcsőn, beléptünk egy homályos előterembe,
ott egy pénztári őr kezébe lefizettük a száz frankot, arra egy
szolgálattevő génius mindenikünket betolt egy-egy külön ajtón egy olyan
kis szűk ketreczbe, a hol épen maga elfért az ember. Az a ketrecz
egészen sötét volt, csupán csak egy kis tallérnyi lyuk világított bele,
rózsaszín üveggel fedve, a melyen a mint betekinték, nagy megdöbbenéssel
vevém észre, hogy azt a szinpadot én már valahonnan ismerem. – Ugyanaz a
gömbölyű terem volt az, a hol én délben eljátszottam Romeót és Juliát; s
azok az üvegcsillagocskák ott a képek rámái közepén nem egyebek, mint
megannyi páholyablak, a miken keresztül a publicum nézi a komédiát.

Ezúttal az én marquisnőm egy Othellót léptetett föl; angol volt szegény
s rettenetes furcsán viselte magát. Hanem annyit meg kell vallanom, hogy
az én delnőm ép olyan jól játszotta vele Desdemonát, mint én velem
Juliát; az angol lord utoljára majd felakasztotta magát a girandolra,
szerelemféltési dühében.

A komédia igazán mondom, megérte a száz frankot.

El lehet képzelni, hogy másnap nem kompáreáltam Barkhez marquisnőnél a
csillagos szobában, Romeo és Julia második felvonását eljátszani; hanem
iramodtam Párisból extra-postán, nehogy valakivel találkozzam az utczán,
a ki azt mondja, hogy «engedelmet kérek, tegnapelőtt egy pár tapssal
adós maradtam önnek Romeóért!»



22.  EGY HARAMIA-BANDA A HAVASON.

Igaz történet után.

Ez előtt mintegy ötven-hatvan esztendővel tanyázott egy híres
haramia-csapat Arad vármegyének azon magas hegyei közt, a miknek másik
oldalán már Erdély fekszik.

Tizenkét tagja volt ennek a rabló-csapatnak, mind válogatott,
szemenszedett legények; vezérük neve volt Gligór: erős, izmos ember, a
kit különösen meg lehetett arról ismerni, hogy testének felső része
derékig egészen ki volt nőve, mintha öles termetűnek indult volna; lábai
azonban szokatlanul kurták voltak, minél fogva két izmos karja a térdein
alul ért neki. Ezen különössége által négykézláb is oly sebesen tudott
futni, mint a medve, a mit elégszer lehetett látni, ha a borókásban
megszorították s ott a pandurok elől úgy eltünt, hogy utol nem birták
érni. Mert a havasok tetejét sok helyen egész mérföldnyi messzeségben
ellepi az a törpe gyalogfenyő, mely csak emberderékig ér; ilyen helyeken
tanyáznak a medvék legörömestebb. Egyszer Gligór, mikor már nagyon
nyomában voltak, egy ilyen nagy nőstény medvére bukkant a bozót közt; a
medve felugrott, s tovább szaladt, ő meg lefeküdt a medve helyére: az
üldöző pandurok aztán mind a medve után futottak, azt vélve, hogy Gligór
üget ott a mozgó fenyőbokrok közt; az meg elvezette őket messze a
völgybe, míg felismerték, hogy medvét fogtak.

Máskor addig kergeték Gligórt, míg egy meredek szikla párkányára jutott,
a hol vagy meg kellett neki magát adni, vagy leugrani az éktelen
mélységbe; ekkor a rabló kicsavart egy fiatal fenyőfát a földből, azt
lábai közé szorítá, mint egy paripát, s két kezével odanyomva azt a
szikla falához, azon a sima kövön sebesen alácsúszott több mint harmincz
ölnyi magasságból s odább futott, az üldözők csak úgy bámultak utána.

Egyik czimboráját hívák Bundukának; ez öreg, hetven esztendős ember
volt, mely szép időből tizennégy esztendőt töltött tekintetes Arad
vármegye tömlöczében, hatot tekintetes Hunyad vármegyéében, kilenczet
Zarándéban, nyolczat Biharéban, legtovább megfeküdte azonban tekintetes
Temes vármegye árestomait, a hol különböző izekben huszonegy esztendőt
töltött el mindenféle vasban.

Erre nagy szüksége volt a társaságnak, mert ez értett legjobban a
zárfelnyitogatáshoz s tartotta tanácscsal a többit. Miért is ezt
legutoljára a tömlöczből ásatta ki Gligór, a ki nagyon tudta, hogy
honnan kell neki a czimborákat válogatni.

Másik ember volt a «halszemű» Ravasel. Ez még alig volt több harmincz
esztendősnél. Azért hítták ezt halszeműnek, mert soha senki még csak a
szempilláit mozdítani sem látta, mintha nem tudná azokat lecsukni, akár
a hal. Ha aludt is, nyitva voltak a szemei; horkolt és nézett az
emberre; ha valaki közelített hozzá, meglátta álmában és fölébredt rá.

A többiekről is mind tud valami különöst mondani a hagyomány: ki jól
tudott lőni, ki meg a baltával tudott czélba hajítani; voltak közöttük
szép fiúk, kik bejártak a falukba a gazdag parasztok leányait
elhitegetni, hogy feleségül veszik őket; mikor aztán lakodalomra került
a sor, akkor ott termett Gligór bandája s kirabolta a násznépet; jó
szerencse, ha a menyasszony megszabadult olyankor.

Nagyon sok istentelenséget elkövetett ez a rablócsapat azon a környéken;
a hegyek alatt fekvő helységek, Pálos, Ménes, Világos, Magyarát
szüntelen rettegésben voltak általuk tartva, a Dévának vezető országúton
pedig épen alig lehetett miattuk járni.

A vármegyék, ha üldözték is őket, nem sokat ártottak nekik; egyet-kettőt
sikerült elfogni, a helyett szereztek megint másikat; a tizenkettős szám
soha sem fogyott meg. A havasok rejtekeit még most is alig ismeri
valaki; a sűrű bozótok eltakarták a rablók nyomait, észre sem vehető
barlangok üregei elrejtették őket; néha azt hitték, hogy már fogják
őket, itt ebben a völgyben kell nekik lenni, sehová sem menekülhettek; s
míg ott javában keresték, azok már a tulsó völgyben garázdálkodtak
megint. Ha az ember meggondolja, hogy ezen a tájon több helyen vannak
olyan patakok, a mik egy helyen eltünnek a sziklák alatt s a tulsó
hegyoldalon törnek újra elő, nem fogja hihetetlennek találni, hogy
Gligór bandája képes volt egy ilyen ismeretlen ösvényen át a föld alatti
sötétségben keresztül-kasul bujkálni, míg a tulsó oldalon ismét
napvilágra került.

Volt azonban ez idő szerint Arad vármegyének egy derék, hatalmas
alispánja. Minthogy a nevét nem akarom emlegetni, csak alispánnak fogom
őt nevezni. Ez a derék úr, mikor már úgy látszott, hogy mindenki
kifáradt Gligór bandájának üldözésében, akkor azt mondá, hogy majd
kiveszi ő e rabló csoportot menedékhelyéből, csak engedjenek neki a
határos vármegyék teljes szabadságot mindenkivel úgy parancsolhatni, a
hogy neki tetszik. A vármegyék teljes hatalmat adtak neki mindenben úgy
intézkedhetni, a hogy neki tetszik; ha kell népfölkelés, ha kell
katonaság, rendelkezzék velük szabadon.

Az alispánnak azonban nem kellett sem népfölkelés, sem katonai erő,
hanem a helyett minden falu végére felállíttatott egy akasztófát s
kihirdetteté, hogy a ki még ezentúl élelmiszert, ruhát, vagy akármit mer
szolgáltatni a rablóknak, azt magát akasztatja fel oda arra a fára
menten. Azonkívül a mi pakulár, pásztor ember, birkás tanyázott a hegyek
között, azokat mind leparancsolta onnan, a magányosan álló faházakat az
erdőkön lerontatá, félnapi kerületben nem hagyott embert lakni azon
hozzájárulhatlan hegyek körül, a mik között a haramiák laktak.

Ez kegyetlenül segített rajtuk. Mit használt most nekik, hogy úgy
elsánczolták magukat a hegyszakadékok közé, hogy a fenyőfák tetejére
fészkeket raktak föl, onnan lesték, mint várta-házból, üldözőiket, ha
azok nem közelítettek.

Nemcsak az üldözők nem közelítettek, de a pásztorokat sem lehetett látni
sehol, a kik nekik rendes élelem-szerzőik voltak; az egész vidék mintha
meg lett volna körülöttük halva.

A rablók azt várták, hogy üldözni fogják őket s lassankint azt vették
észre, hogy már be is vannak zárva, hogy egy nagy börtönbe jutottak,
melynek minden kijárását őrzik.

Szétmentek nagy óvakodva kémlelődni mindenfelé: nagy kerülőben sem
találtak egy élő lelket, a kitől valamit megtudhattak volna; ha pedig a
falvakhoz értek, ott hajdani ismerőseik bezárták előttük az ajtót s csak
a padlásról beszéltek le hozzájuk, hogy menjenek odább, mert az alispán
úr azt hirdetteté ki, hogy mindenkit fölakasztat, ki a zsiványokkal
beszél, vagy nekik enni ád; meg is teszi, ha mondta, mert az nagyon
szavatartó ember.

Az alispán készen volt arra, hogy a milyen keményen fogta ő a rablók
üldözését, majd olyan erősen fogják azok is magukat védelmezni, sőt azt
sem találta lehetetlennek, hogy az elkeserített haramiák őt magát is
iparkodni fognak megölni. E végett olyan kastélyban lakott, melyet mély
sánczárok vett körül, a mi vízzel volt tele eresztve; a kapuhoz csak egy
felvonó-hídon keresztül lehetett jutni, a mit éjszakára mindig lánczczal
felhúztak; azonkívül huszonnégy fegyveres drabant állt egymást felváltva
éjjel-nappal az őrszobában, két fegyveres őr vigyázott a kapun, másik
kettő a lépcsők feljáratán, harmadik meg az alispán szobájának
ajtajánál; úgy, hogy annak a testéhez ugyan nem lehetett férni. Ha ilyen
nagyon nem őriztette volna magát, talán régen meg is ölte volna az a
gonosz Gligór.

Egy este három oláh paraszt érkezik a kastély hídja elé egy negyedik
emberrel, a ki meg volt kötözve erősen. Azt mondták, hogy az alispánnal
akarnak beszélni, mert ők elfogták Gligórt, s a jutalomért jönnek. Száz
arany volt a haramiavezér fejére kitűzve.

Valóban, a ki csak valaha látta Gligórt, vagy csak hírét is hallá,
mindjárt rá kellett ismernie a megkötözött férfiban a vezérre, annak
hosszú izmos karjairól s kurta lábairól. Ez maga a híres Gligór.
Vigyétek az alispán elé.

A három férfi a hármas strázsán keresztül vitte nagy diadallal Gligórt
az alispán úrhoz; az nagy örömmel ajtót nyitott előttük, bebocsátá őket
magához, megdicsérte őket a vitéz szolgálatért s kérdezé, hogy mi módon
foghatták el a híres haramiavezért?

Akkor ez a három ember hirtelen előragadta szűre alól a pisztolyokat, s
az alispán mellének szegezve, azt sugták a fülébe:

– Nem Gligórt fogtuk mi el, uram, hanem téged fogtunk el tulajdon
kastélyodban, hát egy hang se legyen, mert a ki szól, az meghal.

Az alispán látta, hogy a védelem itt nem használ; azt kérdezé, hogy mit
akarnak vele?

– Jőjjön alispán úr velünk, kisérjen el a mi rejtett tanyánkra; ott majd
azután megmondjuk, hogy mit akarunk? Ha az alatt, míg innen kimegyünk,
csak egy intéssel is jelt ád valakinek, el van veszve.

Az alispán olyan ember volt, a kinek helyén állt a szive; látta, hogy
ellenkezés által itt csak veszedelmet hozna magára, míg hidegvér és
elszántság mellett ott is lelhet módot a szabadulásra, a hol nem reméli.
Azt mondta, hogy legyenek nyugodtan, velük fog menni és el nem árulja
őket.

Azzal a megkötözött Gligórt előre bocsátva, maga utána ment;
cselédjeinek azt mondta, hogy személyesen kell valami titkos ügyben
elmennie e jámbor kisérőkkel, ne féltsék semmit, nemsokára haza fog
jönni.

A sánczon kívül egy ötödik rabló tartotta kötőféken a többiek lovait,
miken a hegyek meredekeit szokták járni; egyikre felültették az alispánt
s azzal ügettek vele be az erdők közé.

Egész éjjel mindig mentek olyan mély völgyeken keresztül, a hol azt
hinné az ember, hogy vadállat sem járhat, nem hogy lovas ember; zúgó
patakok vizében, egymásra omlott fák rothadt hidazatán, míg szürkületre
egy fenyőfákkal benőtt hegy alá értek, melynek oldalából valami kis
patak szivárog elő akkora nyiláson, mint egy jókora ajtó.

Ennél az ajtó-forma nyilásnál ismét egy rabló állt őrt, éles baltával
kezében. A közeledők neszére ez egy éleset füttyentett, mire a
barlangból a többi hat zsivány is előjött, felfegyverkezve erősen; azok
ott leszállíták az alispánt a nyeregből s mondák neki, hogy kövesse őket
a barlangba.

Az alispán ment velök, a hogy kivánták. A mint a barlang torkába
belépett, a mint az Isten ege is eltünt szemei elől, mégis valami
borzadás futotta át testét. E kétségbeesett rablók itt azt tehetik vele,
a mit akarnak, még csak a madár sem hallhatja meg halálkiáltását onnan a
mély szikla alól.

A barlang szűk torka, a mint beljebb mentek, lassankint tágas öböllé
vált, melynek közepén nagy tűz volt rakva; annak a füstje fenn a
magasban, mint valami kéményen tódult ki egy sziklahasadékon. A tűz
fényénél olyannak látszott az egész barlang, mintha vérrel volna
befestve, s a halomra hányt kövek, mintha megölt emberek csontjai
volnának.

Itt megállítá az alispánt Gligór. Tizenketted magával körülállta,
puskáikat, pisztolyaikat valamennyien felemelték s azután – – szépen
lerakták az alispán lábaihoz; valamennyien térdre estek előtte: a
haramiavezér Gligór megfogta a kezét és megcsókolta.

– Alispán úr! kegyelmezzen meg nekünk, szegény bűnösöknek.

Ekkor tudatták vele, hogy azért fogták el és azért hozták ide, hogy
eszközöljön ki számukra kegyelmet; mert ők megunták már a
zsivány-életet, torkig vannak bűneik utálatával s óhajtanának megtérni
az emberi társaságba, s a milyen gonosz ellenségei voltak annak, olyan
hasznos polgáraivá kivánnak lenni ismét. Tegyen irgalmat velük, ők
minden bűnbánatra készek és a mit csak elraboltak, aranyat, ezüstöt,
mind felfedezik, hol van; megvallják, kitől orozták el, hogy vissza
lehessen nekik adni.

Az alispán megszánta őket, olyan töredelmesen könyörögtek előtte, a
kemény szivű Gligór úgy sírt, mint a gyermek, s még a halszemű Ravasel
szempillája is lecsukódott ezúttal, hogy elrejtse szégyenét és egypár
önkénytelen könycseppet.

Az alispán látta, hogy ezek az emberek meg vannak törve, jobban
megtörve, mintha kerékben törték volna őket s megesett rajtuk a szive.

– Hanem hát fiaim, én nektek kegyelmet nem adhatok, mert az a fölség
dolga; de ha kivánjátok, hát majd én irok fel a fejedelemnek: hiszem,
hogy ő is meg fog bocsátani s addig, míg a válasz visszaérkezik, én
magam itt leszek nálatok kezesül.

Azzal az alispán mingyárt irt egy pár sort a főszolgabirójának a
tárczájában levő plajbászszal, mert ott helyben nem árultak téntát, a
melyben tudatta vele az egész állapotot, hogy őt a rablók elfogták, de
nem azért, hogy bántsák, hanem hogy kegyelmet eszközöltessenek ki
általa, tehát legyen rajta, hogy küldjön néki téntát meg papirost és más
egyebet, a mi az embernek szükséges, ha egy pár hétig földalatti
barlangban akar lakni.

Ezzel a czédulával maga a vén Bunduka indult el a főbiróhoz. Legjobban
ismerte, sok jó száz pálczát kapott tőle egyszer-másszor minden
nyugtatvány nélkül; ezúttal nem félt, hogy ott találja marasztani, mert
hiszen társainál volt cserében az alispán.

Azok első nap a mi maradék sajtjuk és pálinkájuk volt, azzal
megvendégelték az alispánt, nyilván utolsó falatjuk volt az már, ők nem
ettek semmit; éjszakára pedig olyan jó ágyat vetettek neki bundáikból,
hogy az alispán fényes reggelig aludt rajta, otthon a paplanos ágyában
nem aludt olyan nyugodt lélekkel, a hol huszonnégy hajdú strázsálta,
mint itt a haramiabarlang fenekén.

Másnap nagy riadallal jött vissza a völgyi úton Bunduka; messziről
kiabált már, mint valami veszett ember, hogy jó hírt hoz!

Megtalálta a főbirót s az, a mint elolvasta az alispán czéduláját,
nemcsak hogy visszaereszté Bundukát jó biztatással, hanem maga is eljött
vele, egy társzekérre felpakoltatván eleséget, bort és ágyneműeket, hogy
az alispán úr ne legyen kénytelen sanyarogni. A főbiró odalenn vár a
szekérnél, mert elébb tudni akarja, hogy fel szabad-e neki jönni?

Gligór mindjárt maga ment eléje négy czimborájával s kis idő mulva hozta
magával a főbirót, a négy czimbora pedig czipelte a hátán a sok
mindenféle enni, innivalót az alispán számára.

Az alispán nagyon megdicsérte derék főbiráját azért a nagy bátorságért,
hogy ő miatta ide merészelt jönni a zsiványok barlangjába, azzal ő
előtte is elmondatta Gligórral, hogy mi az ő óhajtása és társaié? s
utasításokat adott a főbirónak, hogy mit cselekedjék a kegyelem
kieszközlése végett, utoljára pedig csapra ütteté a hordót s felbontatá
az ennivalókat, hogy megoszsza azokat a zsiványokkal, a kik régen nyelik
már az éhkoppot.

A főbiró megértve mindezeket rendén, ott mindjárt egy ív papirosra
megirta a folyamodást a rablók nevében, azok egyenkint aláhuzták ökölre
fogott kalamussal a kezük keresztvonását, az alispán hozzátette a maga
mondókáját, s azzal ráütötték a vármegye nagy pecsétjét, olyan szépen,
mintha a vármegyeházánál tennék a zöld asztalon, pedig biz itt csak egy
nagy zöldmohos kő vala az asztaluk.

A főbirót azután nagy hálálkodással visszavezették ismét a völgyben
hagyott társzekérhez, onnan Bunduka az általa ismeretes kanyargó utakon
elvezette falujáig, ott maradván a házánál, hogy ha netalán az alispán
urat meg akarja valaki látogatni, legyen, a ki odavezesse.

Nem is maradt az alispán ezentúl hozzávaló társaság nélkül, mert alig
futott a dolognak híre, nosza minden ismerőse, barátai, hivataltársai,
igyekeztek őt felkeresni a rablótanyán, egyszerre hárman, négyen is
voltak nála, vittek jó bort és süteményt eleget, traktálták a
zsiványokat is s reggelig eltarokkoztak ott egymás barátságáért az
alispánnal, nem gondolva azzal, hogy a barlangajtóban töltött puskával
állnak a zsiványok. Ilyen csudálatos mulatságon sem minden ember esik
keresztül.

A haramiák bántódás nélkül engedték az alispán vendégeit jönni és menni,
csupán neki nem volt szabad a tanyáról eltávozni, a míg meg nem érkezik
számukra a várva-várt kegyelem.

Az alatt, míg az alispán a zsiványok tanyáján tartózkodott, jön egyszer
a haramiavezér elé egy fiatal, nyalka oláh legény, hogy ha felveszi őt
Gligór a bandába, ő is zsivány akar lenni.

Messziről, a Hátszegvidékről jött a ficzkó, semmit sem tudott még arról,
hogy ezek már kegyelmet kértek, s nagyon kötötte az ebet a karóhoz, hogy
ő valamennyin ki fog tenni, ha egyszer az érdemes társaság tagjává
befogadják.

– Nem olyan könnyű ám a mi társaságunkba jutni, öcsém, mondá neki a
haramiavezér; előbb itt próbákat kell előttünk letenned, ha érdemes
vagy-e minden tekintetben arra, hogy a mi czimboránk lehess; azt pedig
nehezen állod ki.

– Kiállok én mindent, felelt a legény, daczosan verve a mellét öklével.

– No ha kiállod, hát lássuk az első próbát. Amoda husz lépésnyire áll
egy fiatal kőrisfa, olyan vastag, mint a karom, eltalálod-e azt
fejszével hajítva olyan jól, a hogy én?

– Hajítson kend elébb hozzá.

Gligór fogta a baltáját, elhajította a fára, a fejsze hegye épen a
vékony szálfa közepében állt meg.

Ekkor az új legény hajított; az ő baltája meg épen a Gligór fejszéjének
a nyelét hasította ketté.

Ez már remekül volt! Ez már jól el tudná találni rejtekből az utas
embert. El sem kiáltaná magát, a kit megöl.

– No öcsém, a másik próbát álld ki. Ha én ráteszem a kezeidre, lábaidra
ezt a nehéz békót, ki tudod-e magadat szabadítani belőle?

– No hát tegye kend rá.

Mikor rajta volt kezén-lábán a bilincs, a legény megnyálazta körül a
csuklóját és a bokáit s olyan szépen lehúzta kezéről, lábáról a vasakat,
mintha csizma és keztyű lett volna.

– Ez is derekasan sikerült; lássuk a harmadikat; kivallanád-e a bűnödet,
elárulnád-e társaidat, ha a vármegye kezére kerülnél s elkezdenének
vallatni?

– Nem én.

– Hát én most csak annyit kérdek, hogy mi a neved? de azt ki ne valld
semmi kínzásra; különben elmehetsz Isten hírével.

– Próbálja kend meg.

A legényt lefektették a gyepre. Két zsivány melléje állt s mintha a
vármegye parancsolatjára tennék, elkezdték kétfelül irgalmatlanul
püfölni jó édesbélű mogyorófa-pálczákkal.

A legény fel sem kiáltott rá.

Gligór ötvenet veretett rá egyhuzomban, akkor azt mondta neki, hogy
felkelhet, ezt a próbát is dicsőségesen kiállta.

Most még csak egy van hátra.

Megtudná-e forgatni a kést egy alvó ember szivében, a ki nyugodt
lélekkel fekszik az ágyán, a zsiványok adott szavában bízva? Ime odabenn
fekszik a barlangban az aradmegyei alispán, a kit ő közülök senki sem
mer megölni; volna-e bátorsága azt meggyilkolni orozva?

A legény azt felelte, hogy ő azt is meg merné tenni.

Gligór kezébe adta kését, bevezette a barlangba, megmutatta neki az
ágyat, melyen az alispán fekszik; a barlang közepén hamvadozó parázstűz
világa mellett könnyű volt arra ráakadni, – s azzal rábízta a többit.

Ott azonban nem az alispán feküdt az ágyon, hanem egy vacsorára szánt
toklyó, melyet nemrég metszettek le, s Gligór parancsára felöltöztették
az alispán ruháiba; míg az alispán maga a zsiványok közé vegyülve várta
a történet kimenetelét.

Az új legény nemsokára visszajött a barlangból; még szintúgy ragyogott a
képe a nagy örömtől, a mint a véres kést ködmenéhez törülve, elmondá,
hogy ezen is átesett már; az első gyilkosságot elkövette s nem bántja
érte a lelke.

– No öcsém, szólt Gligór, te bebizonyítottad, hogy belőled híres zsivány
lehetne valaha, hogy tehát valamiképen azzá ne légy, most, midőn mi is
meg akarunk térni a becsület utjára: – vigyétek hátra s lőjjétek főbe
szegényt.

Mire a legény bámulatából magához tért, már akkorra végre is hajtották
rajta az itéletet.

Ebből leginkább átlátták az urak, hogy Gligór és társai csakugyan szivük
szerint megbánták eddigi életmódjukat s annál hathatósabban munkálódtak
rajta, hogy kegyelmet eszközöljenek ki számukra.

A mint hogy nem is mult el két hét, mire megérkezett a nagy pecsétes
levél, melyet a pálosi óhitű esperes maga olvasott fel a rablók előtt;
azok hallgatták térden állva, összetett kezekkel; – akkor aztán
megmutatták a törvény szolgáinak, hová vannak elásva rejtett kincseik,
semmi rablott jószágot meg nem tartottak maguknak; hanem együtt
mindnyájan lementek Pálosra, ott a templomban az egész nép előtt
meggyóntak, felvették az áldozatot, s ünnepélyesen visszaadattak az
emberi társaságnak, melynek a milyen gonosz ostorai voltak eddig, olyan
hűséges támaszai kivántak lenni ezután.

Meg is tartották igazán, a mit megigértek. Gligór ácsmester lett s
sokáig a legjózanabb életet élve, utóbb is úgy veszett el, hogy egy nagy
tűzveszély idején az égő templom tetejére mászott fel oltani s a
padozaton keresztül szakadva, az oltár mellett temették el az égő
üszkök. Legalább közel találta sírját azon helyhez, a honnan igértetik a
bűnök bocsánata.

A vén Bunduka még azután rengeteg ideig élt, mint szorgalmas
kovácsmester. – Soha sem mondta volna felőle senki, hogy valaha hamis
kulcsokat is kovácsolt. Száznégy éves korában halt meg. Azért engedte őt
tán annyi ideig élni a véghetetlen irgalmú teremtő, hogy legyen ideje
hosszú élete bűneit leróni.

Ravasel szántóvető lett és megházasodott; többé aztán nem nevezték
halszeműnek, mert tudott behunyt szemmel aludni, tudtak szempillái
rezegni, ha könyezett, lecsukódni, ha imádkozott.

A többi is híve maradt az országnak és az emberiségnek.

Oh higyjétek el, hogy a megtérés utja bármilyen későn sincs elzárva
senki elől, s igen sokan boldogok lehetnének, ha ezt tudnák.



23.  A MEGÖLT ORSZÁG.

Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan
állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urainak vallják; de még
merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak
magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük
képes.

És ezt minden más színű fajnak el kell hinni.

Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol (ki érne rá más?)
feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes
kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga
világrészéből tökéletesen kiölni.

Mert egy fajnak, a mit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század mulva
csak a mesés historiákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad
annak elenyészte, mint a megelőzött századok óta.

A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért az országgyűléseken
beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat irnak
rólok; beszélnek felszabadításukról, s őrizkednek őt őshazájában
felkeresni, hogy fehérre fessék; s kezdenek vitatkozni felőle, hogy az
talán mégis inkább ember, mint állat.

Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden
atyafiságon. Az nem is ember, hanem fenevad, a kit lőni, vágni
természetes kötelesség; a kinek farkas-vermeket kell ásni, a kit
hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni,
egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal; apró kölykeit
megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat és minden termő
földről leszorítani dögvészes mocsárok közé.

A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények; az egyik azt mondja,
hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok; a másik azt, hogy ezek
emberek, de igen haszontalan emberek; a vörösökre nézve azonban csak egy
vélemény áll fenn: hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, a
kik a mi fehér erényeink- és művelődésünknek gonoszul útjában állanak.

E nyomorult faj félmeztelen lakja az erdőket, él vad gyümölcscsel, s
magánál szelidebb vadak husával, sárból készít hajlékot, mint a fecske,
s odább megy, ha onnan kizavarták; nincs öröme a szerelemben, nem
vénülhet meg a harczok miatt, Istene nevét is elfeledte régen; csak a
viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol
lelkével az úrnak, a ki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem
sóhajt egy boldogabb menyország után; a fehérek azt is elfoglalták maguk
számára egészen.

Pedig egykor a rézszínű faj épen olyan boldog nép volt, mint akármelyik
oz Oceánon innen: ruhát viselt és divatot tartott, palotákból városokat
épített, merész utakat vágott, miket maig is bámulnak a foglalók.
Törvényt tartott és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az
Istent, s hódolt az erénynek; fatekercsekre irt betűkben örökíté a
bölcseséget; művelte a földet és benépesíté azt; hol most egyesével
bujkál, hajdan milliókat számlált.

Ki vetkőzteté le őket ilyen szépen?

Ruháikból, erényeikből és emberiségökből?

Lássunk egy történetet a sok közül, mely leginkább megmaradt a historia
lapján, daczára annak, hogy eléggé iparkodtak törülgetni, szépítgetni a
szégyenteljes sorokon; – vérrel voltak azok irva!

Délamerika azon magas hegyei között, melyeket a spanyolok a legelső
emberi hangról, melyet ott hallottak, elneveztek «Peru»-nak, feküdt
egykor az Inkák országa.

Gazdag kókusz-csoportok lepik el a tengerpartot, mik fölött szédületes
magasban emelkednek az Andes hegyei, mintha óriási bárddal volnának
egyenesre lefaragva, magas homlokaik ezüst-zöld erdőkkel koszorúzva
végig.

A természet gazdag tenyészetét ápoló kezekkel segíté elő az emberi
szorgalom, tápláló növények vetései hullámzottak az őserejű földön, még
egyszer oly gazdagon fizetve, mint az ó-világ életunt rögei.

És csodanövények, mikkel az édes anyaföld kényeztetett gyermekeinek
akart kedveskedni, termettek ott, nem is ápolva senkitől. Az egyszerű
gumós gyökér, melyet elnevezett a barbar Európa földi almának, a mézet
termő nád, mely amaz édes fehér kristályokat adja, a mik nélkül mai nap
senki sem tud már el lenni, a balzsamtermő fa, mely belső nyavalyákat
gyógyít, s külső sebeket hegeszt, a lázenyhítő fa héja és a háladatos
bozót, mely gyapjut ád és enni nem kér, ezek mind ama távoli vidék
ajándékai.

A tájék regényes képe egymásra halmozott kincs! A sötétlő rengetegek
alját hamvas zöld bokrok lepik el, miknek ifju hajtásai rózsaszínbe
játszanak át; a kanyargó hegyi patak sárga fényes ereket mos a
szakgatott sziklákban, s ragyogó fövényt torlaszt medre sekély részén; a
kavicsos szakadékokban kövér, szártalan csodanövények bujálkodnak széles
tenyértalpaikkal, miken a zöld alig látszik a millió piros bogártól; a
magas távolban pedig, a zegzugos hegytetők közt, a kék sziklák néhol
czitromsárga foltokkal vannak tarkázva, egyes kopasz halmok egészen e
vakító sárga színben ragyognak, mikor a nap rájok süt.

Hát még ha azt tudná e nép, minő kincsek azok, a mik egymásra halmozva,
szépségök öszhangzásával dicsérik az Istent!

Ha tudná, hogy azon gyökér-gumóból, a mit ő kenyérül eszik, tűzerejű
vizet lehet főzni, a melyet egy egész világrész népei azért szeretnek,
hogy eszöket segíti elvenni? hogy azon sötét erdők fája czifra butorok
kelméje, hogy az ezüstlevelü bozót fűszert terem, mely érzékeket ingerel
és csikland, hogy a vastag levelű növény bogarai drága festék-anyag,
hogy ama sárga halmok tartalma merő nagybecsű kén, a miből a fehér ember
lobbanó port tud készítni, mely nélkül háborút nem viselhet és hogy azon
fényes ér a sziklában, az a ragyogó homok a patak medrében, az pénz,
pénz, mindenható pénz! az – arany!

De hát mire lett volna nekik azt tudni?

Nem ád-e elég jó italt a hűs forrásvíz és a pálmadió? nem legjobban
fűszerezi-e az ételt a jó kedv és a fáradság? nem lehet-e kiegyenlíteni
a számadást apró csigahéjakkal is, ha valaki ruhát cserél kenyérért, ha
abból ad, a mi magának sok termett s vesz azt, a mije nincs? Az apró
csigahéjak nagyon jók arra a czélra, hogy a közforgalomban a pénzt
képviseljék; kár, hogy erre az eszmére az európai nagy financzférfiak
még rá nem jöttek.

És aztán háborút viselni? Ugyan miért tenné azt valaki? Bántja itt egyik
ember a másikat? van mit félteni az országok határán? haragszik-e egyik
ember a másikra azért, hogy az más nyelven imádja a napot? hiszen azért
csak ugyanaz a nap az mégis, s ha mégis néha meg találnak egymásra
neheztelni a szomszédok: nem azért van-e minden népnek főnöke, királya,
hogy azok békés úton, egymással okosan, bölcsen beszélve, elintézzék a
háborúságot?

Szelid, ártatlan nép volt az egész faj. Csendes, dallamos beszéde,
kivált ha a nők beszélték, hasonlított a zenéhez. Középen szétválasztott
fekete haját hátul összefonva viselte mind a két nem; a nők korállokat s
fényes kolibriket is tüzködtek közé. Szemeik nézése olyan szelid, oly
bizalomteljes volt, ment minden gyanútól, szájok nem mondott hazugságot
soha, hisz az igazmondásért nem törték be ott az ember fejét; a férfiak
arcza is szakáltalan és síma, csak magas termetök, ideges tagjaik
különböztetik meg őket a nőktől; a kik mind oly épek, szépek, az a kis
bronz színezet nem árt semmit arczaiknak, az csak azt mutatja, hogy ott
melegebb a nap és a szív.

Öltözetök egyszerű volt és díszes. Fehér gyapotkelmék a férfiaknak;
sárga selyem csíkokkal, mit a festetlen gubók adtak, átszőve a
némbereké; fényes tollakból fonott öv a leánykák karcsú derekán,
bivalybőr frissen lehuzva a bivaly lábáról s felhuzva a férfiakéra.

A férfiak munkája vadászat, földmívelés volt. Mások termékeiket hordták
szomszédországba, azt hozva onnan, a mi emitt nincsen: kősót és rezet
vadászfegyverekhez; a nők otthon ültek szépen, szőttek, fontak,
gyümölcsöt aszaltak az esős évszakokra; a gyermekek jártak iskolába és
tanultak betűket faragni hosszú pálmahársra, s megismerték a szótlanul
beszélő jegyek csodálatos titkát.

És ha megszállt a magas költészet lelkesülése, mely nem olyan büszke,
hogy a színekben válogasson, egy hőszívű ifjut, az elővevé egyszerű
háromhúros kobozát, s a nagy manihok fa alatt, mely ezer ember fölött
tartott ernyős sátort, elzengé a figyelő hű népnek nemzete dicsőit, az
elhunyt hősöket, kik hazát alapítottak a boldog erdők közepett és boldog
nép lett azon.

Elmondá, mint építé fel a nagy Manko Kapak, az ős isten – a nap
templomát, melynek egész külseje ama ragyogó sárga érczczel van befedve,
mely nem rozsdásodik soha; mint áldozá fel legszebb egyetlen leányát a
nap tiszteletére, hogy mint szűz éljen az holtig ez oltár mellett, azon
húsz hajadonnal, a kik férfit nem ismernek soha és ez a szám azóta sem
csorba.

Utóda, a bölcs Sinchi Roka, hogy népesíté meg kőből épült városokkal e
földet, a szomszédok hogy könyörögtek előtte, hogy legyen nekik is
királyuk, s haragos ellenségeket mint békíte ki bölcs beszéde által.
Azok lettek legjobb barátai.

A nagyszerű Mayta Kapak minő merész alkotó volt. Ama széles út a hegyek
körül, mely egyik tengerpartot a másikkal összeköti, az ő óriási
munkája; a csatornák, mik az Ankasmayu vizet az országon átvezetik, az ő
neve hirdetői; hát a világ csodáját ki ne ismerné: a roppant függőhidat,
mely bambuszágakból és hajlós vesszőkből bámulatos ügyességgel van az
Apusimak folyam fölött fonva, hogy egész bivalycsordákat át lehet rajta
hajtani. Két ország kapcsa lett e hid, mely őket egymáshoz fűzi.

Szólhatott a lant a bölcs Lima Rocháról is, a ki törvényeket irt tíz
négyszegletű kőre, melyek egymásra felállíttattak, négy legalul, egy
legfelül; s hogy mindenki ismerje a törvényeket, iskolákat alapított, a
hol ifjat és vént tanítának bölcs dolgokra.

Hát a hős Virakocháról hogy ne szólt volna lelkesülten a költő, ki a vad
hegylakókat, kik fegyverrel törtek Jahuarhuakab országára, visszaűzte,
vezéröket elejté, népét meghódítá!

Végül a szerencsés Huepna Kapak, a mostani uralkodó, a minden inkák
leghatalmasabbika, ki alatt lett egygyé a két tenger közötti ország, a
fehér hegyektől egész a szürke hegyekig, s a tűzhányótól a tengerpartig;
a kinek uralkodását tegye boldoggá a mindeneket megáldó nap.

Így énekelhetett a költő, s bizonyosan szebben, mint én, a ki nem vagyok
sem költő, sem perui benszülött, hogy rézszínű királyokért tudjak
lelkesülni, s vörösréz boldogságot versekbe foglalni.

Huepna Kapak volt az inkák között az utolsó, a ki népét boldognak látta.

Ő alatta kötöttek ki legelőször spanyol gályák a panamai partokon.

Jaj annak a napnak, a mely legelőször fehér arczot látott az
Andes-hegyek között!

Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, a mely hajót hozott a perui
partra.

Jaj annak a szónak, a mely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő
boldog világ van ott a hegyek közt? mint terem ott a föld mindent
önkényt, hogy hever az arany uton és utfélen, milyen szépek ottan és
milyen szelidek a hölgyek.

E naptól kezdődik az inkák országának halála.

* * *

Az inkák jámbor népe bámulva látta, mint hozzák a habok távoli tengerek
felől ama széles faházakat, a nagy vászonszárnyakkal, mikről
csodálatosan öltözött fehér arczú férfiak szállnak ki; tarkábbak az
erdők madarainál, a kik állukon és orruk alatt prémeket viselnek és
olyan különös nyelven tudnak szólni, a mit csak ők magok értenek.

– Vagy angyalok, vagy ördögök ezek! mondának egymás között a nép
bölcsei.

Negyven év megtanította őket rá, hogy melyik voltak a kettő közül?

A merész Pizarro és a kegyes De Luque Fernando vezették a kalandor
csapatot.

Az egyik hős, a másik térítő; a spanyol évkönyvekben halhatatlan név
mind a kettő.

Alig volt egy pár száz férfi az egész kalandor csapat; de mindegyik
bámulat tárgya a szelid indus nép előtt.

Borzalom fogta el szíveiket, midőn látták őket paripákon ülve; ember és
ló egy csodaszörnynyé látszott összenőve lenni, melyet közös gondolat
kormányoz. A ló átveszi a férfi gondolatját és a férfi a lóét s lesz a
kettőből egy kegyetlen fenevad, melynek esze van gondolkozni, lábai
vannak rohanni és kezei öldökölni.

A ló ismeretlen állat volt e helyen. Amerika meghódítását lovainak
köszönheti Spanyolország. Lovagjainak azt köszönheti, hogy elvesztették,
a mit a ló szerzett.

Az elbűvölt indusok hódolattal fogadták az idegen félisteneket;
bevezették őket boldog hajlékaikba, oda hozták nekik engesztelő
áldozatul gyümölcseik zsengéjét és hűséget esküdtek nekik, s mivel
vademberek voltak, azt meg is tartották.

Pizarro jobban meg tudta becsülni az új világ kincseit, mint ez együgyű
barbarok, kik századok óta közönyösen jártak el oly gazdagság fölött,
minővel Európa valamennyi ura nem bír.

Előbb hízelgéssel megnyeré a nép szívét, megajándékozá őket azzal a
tűz-itallal, a mitől a férfi beszédes lesz és a nő szerelmes.

Az átkozott ital felháborítá a szelid indusok egész véralkatát; a nő nem
volt szemérmes többé, a férfi nem volt eszes. Az hallgatott a hizelgő
szóra, ez kifecsegte titkait és eladta arany kösöntyüit egy ital édes
méregért.

A spanyolok fő törekvése az volt, hogy megtudják, honnan nyerik ez olcsó
arany ékszereket az indusok, a miknek anyaga nem becsesebb előttök más
egyéb ércznél.

Végre el lőn árulva a titok. Pizarro kopói felszaglálták a bérczeket,
mikben az arany és ezüst terem. És akkor bányákat nyitottak, mikből száz
meg száz millió arany-ezüst imperiale röpült át Európába.

És ezen bányák voltak azon mély sírboltok, mikbe a fehér bőrű faj
kincsvágya egy egész világrésznek lakosságát eltemette.

Pizarro befészkelte magát az inkák fővárosába, s elébb részegítő
italokkal vevé rá a lakosokat, hogy a bányákban dolgozzanak, azután
rabszolgáivá tevé őket, s kényszeríté a legöldöklőbb munkára.

A leigázott nép, mely megosztá vendégeivel kenyerét, reszketett és
hallgatott.

Most már kenyere sem volt, sem ízletes sült húsa, sem teje és vaja. Nem
maradt idő a földet mívelni, vadászni, nyájat őrizni; a bánya elfoglalt
mindent, azt kellett elfogadni, a mit a spanyolok ingyen kegyelemből
adtak.

A bányamunkában ezrével fogyott a nép. Nem is hordták ki a halottakat, a
kivájt aknákat betemették velök. A szükséghez nem szokott, boldogságban
növekedett ifjakból nyomorú vázférfiak nőttek a nyomor és kínzó munka
alatt, a kéneső-bányák gőze halvány ón színt festett az arczokra, s az
idegen félistenek érintése miatt undok ragály lepte meg a népet,
sorvasztó, kínzó betegség, mely a férfit és nőt gyűlöltté teszi egymás
előtt.

Ilyen boldogságot hozott az európai műveltség a vademberek közé.

Tíz év alatt a hajdan négy milliónyi perui lakosság épen felére fogyott
le.

A hiányzókról adjon számot a művelt Európa.

Pizarro kincsvágyának érzékeny csapás volt a népség gyors fogyása.
Pusztult a munkás kéz; a megigázott férfiak elnyomorodtak, rövid életök
volt; a nők elrútultak, az egész lakosság fokról-fokra közeledett az
állatok felé.

Ekkor hírül hozzák Pizarro kémei, hogy ama czitromsárga hegyeken túl van
még egy egész boldog nép, mely őket eddigelé még csak hírökből ismeri. –
Ott még gazdagabb aranyban, ezüstben a bércz; izmosabbak a férfiak, a
nők termete delibb, mint Peru többi részein; ott egy magas templom áll,
egészen beborítva vert aranynyal, benne a napnak aranyból öntött
bálványa; az egész kerek országot «nap birodalmá»-nak híják.

Pizarro és Fernando rögtön megindultak kétszáz lovassal a boldog ország
felé, hogy azt meghódítsák és megtérítsék.

Ez a nép bálványimádó, el kell tőle venni bálványait, lerontani
istentelen templomát, kivált miután azok aranyból vannak.

Azt a huszonegy varázslónőt, kik a bálványoltár körül szolgálnak,
prédára kell bocsátani, hogy a bálványimádás bűne ki legyen engesztelve.

Midőn Pizarro lovasai megjelentek e kisded ország határán, követséget
küldött eléje az inka, megkérdendő tőle, hogy mi szándékkal jön
országába?

Pizarro kegyesen válaszolt, hogy ő az indus nép lelki boldogságát akarja
megszerezni; azért jőjjön fel hozzá az inka papjaival, bölcseivel s az
ország előljáróival együtt.

Oh mi nagy bolondok voltak a rézszínű bölcsek, a mikor e szép szavakra
csoportostul oda mentek az idegen paripái elé. Mikor a nép vezérei
együtt voltak mind, akkor Pizarro megfuvatta a trombitákat, s a
védtelen, gyanutalan embereket leapríttatá, összegázoltatá.

A hitlenül megtámadt nép a boszú dühével támadt fel ez undok
mészárlásra, melyben legjobbjai álnokul leölettek, s előhozta ügyetlen
harczi eszközeit, hogy a maroknyi támadó népet leküzdje vele.

Nyomorú kisérlet! Egy dördülés a hosszú rézágyúból, egy sorlövés a
lovasok fegyvereiből szétszórta az egész sereget, mint a polyvát. Ah,
hisz ezek valóban dæmonok, kik eltanulták a villámlást az égtől, s
menykövekkel sujtják elleneiket!

Futott, ki futni bírt; a kit a rémület lekötött a földhöz, azt
eltaposták Pizarro paripái, a mik magok is oly vérszomjuak, miként
lovagjaik.

A szép napváros hajh! tűzláng martaléka lett, a nap arany templomát
ledöntötték a földre, s lőporral vetették fel Rocha kerek palotáját,
azzal a réz kúptetővel s a tiz törvény koczkáival.

A nap szűzei a kegyetlen mészárlás közt megmenekültek a városból. A nép
saját élő testéből csinált torlaszt az üldözők előtt, hogy ők
elfuthassanak.

Közöttök volt az inka leánya is, Amarlija.

Miként Pizarro kémei mondák, a legszebb indus hajadon; lángszemekkel,
mikbe nézni félelem és gyönyör, síma gömbölyű tagokkal, a mik ragyognak
a napban és gyönge ajkakkal, a mik finomabbak, mint a rózsa szirmai;
hosszú, aczélfekete hajfürtei, mikor körül lebocsátja, úgy takarják be
őt, mint egy nagy sötét palást.

Pizarro szomját nem oltá el a vér, a láng, az arany: ha Amarlija
megmenekült előle.

– Fel kell találni a nap szűzeit!

– Úgy van, fel kell találni őket, helyeslé azt Fernando is, mert ha
megmenekülnek, újra elhintik a bálványimádás magvait e földön.

A vér-ebeket elszabadíták; mély erdőket, mocsáros ingoványokat
felkutattak azok, míg végre ráleltek az apró lábnyomokra, miket Amarlija
és futó társnői hagytak magok után.

E nyom a sárga hegyek közé vezetett.

Pizarro vér-ebei ugatva törtek előre; a sárga hegyek oldalát nem ékesíté
semmi élő növény, a kén egész durva tömegekben állt ott, csillámló
kristályai befedték a hegy oldalát, míg másutt porló virágokban
hulladozott alá, mint omlatag morzsa, melyet hó gyanánt hullatott ide a
szeszélyes természet.

Végre egy helyen megálltak Pizarro szelindekei, s az ég felé kezdtek
ugatni.

A feltekintő spanyolok egy magas szikla tetején pillanták meg a húsz
deli szűzet és köztök a bűbájos Amarliját, a ki úgy állt ottan, mint egy
élő bálványkép regényes mythologiából, hosszú haját úgy lobogtatta
körülte a szél, mint egy nagy fekete felhőt.

A sziklaszál lenge gyékényhid által volt összekötve a hegyi ösvénynyel,
mely azután a sárga bérczek végtelen, kietlen szakadékai közé vezetett,
mik oly irtóztatóan tátongtak a belenéző szemei elé, mindenütt sárga
kristályokkal terítve, mik közt egy fűszál sem tenyész – valódi halál
völgye.

Pizarro átlátta, hogy ide nem üldözheti martalékait, de viszont azok sem
menekülhetnek előle, azért ott sátort vonatott s tanyát ütött,
bevárandó, míg a szűzek éh és szomjtól kényszerítve, önkényt leszállnak.

Ekkor Amarlija odaállt a szikla párkányára s lekiáltott reá:

– Te fehér szörny, kit a tenger okádott ide! Te fenevad, ki aranyat
eszel és vért iszol! Eredj e földről, a nap földéről és ne fertőztesd be
azt, ne tedd azt vele, a mit a többiekkel, miknek hegyeit átfurdaltad,
erdőit kivágattad, bogarait megfőzetted. Eredj innen mind te magad, mind
négylábú rokonaid, a nyerítő gonosz lelkek. A nagy szellem kezedbe adta
a mennydörgést és földindulást, vidd azt innen más országba. Mondom
néked, ha békén el nem hagyod e hont: én, a nap szűze, megölöm ezt az
országot minden benne lakóval együtt, a ki lélekzetet vesz, és minden
fűvet és fát, a mi zöldülni szeret, és minden röpülő madarat, a mely a
felhőkben él; és soha többet élő állat ezt a helyet nem fogja lakni és
soha többet fű ezt be nem lepi.

Pizarro és társai kaczagtak ez őrült beszéden, s feleltek valamit vissza
a leánynak, a mitől annak arcza oly piros lett, miként a hajnaltámadat.

Amarlija nem szólt azután többet, hanem megállt arczczal a lemenő nap
felé fordulva, s kiterjesztett karokkal állt előtte, míg ifju társnői
összefogózva, csendesen körüle lejtének; a bűvkör képzése mellett halk
szomorú dalt énekelve. A nap már a távol kéklő tenger határához ért;
olyan piros volt tányéra, lassan-lassan belésülyedt; a szűzek dala
fájdalmas siralommá vált; nézték, mint sülyed mindig alább a hullámba,
már csak félig áll ki belőle, mint egy tűzdomb, az is alább száll, egy
fényvonal látszik még csak, az égen szétvetett sugárküllők, a látkörön
lilaszin derengés; azután az is elmúlik: s itt a csillagos éj rögtön.

Egy végsikoltás hangzott a szűzek ajkáról; leborultak arczczal a kőre,
midőn az imádott nap utolsó sugára is eltünt. Nem látták ők e sugárt
többé a földről.

Midőn felkeltek, sötét éjszaka volt már. Az egyenlítő alatt nincsen
reggel, este, ott csak éj van és nappal.

Pizarro és társai látták a félhomályban, mint vagdalják le a szűzek
hosszú hajfürteiket mind, s meggyújtva azokat, leszórják a szikla mögé.

– Oh mi kár értök!

Azután öltönyeiket is levetik, azokat is meggyujtják és lehajigálják.

– Oh mi szépek!

És azután letérdelnek egymással szemben és halk, bánatos hangon
folytatják a halál dalát, melynek minden hangja úgy illik az
enyészethez, melyről beszél.

Pizarro úgy elmélázott e hangon. Egyszerre riadva jönnek társai, és
kiáltják:

– Pizarro menekülj! a kénhegy ég.

Az őrült leányok felgyujták a kénhegyeket.

Valami sápatag kék láng kezdett a völgyben terjengni, s fehér nehézkes
füst emelkedett felfelé, melynek fojtó gőzétől elfulladt ember és állat.

A vér-ebek leghamarább megsejték a veszélyt, üvöltve kezdtek elfutni a
hegy alól; a nehéz kénlevegő egyenkint elfojtá őket, véres tajtékkal
dőltek el az uton, ugrálva levegő után. A lovon ülőket nem érte oly
hamar a veszély. A kén lege a föld felé húz, csak lassankint emelkedik.
Pizarro csapatjának paripái vágtatva nyargaltak ki e hegyszakadékok
közől; mikor egy paripa elkezdett hörögni, tüszszögni, a lovag veszve
volt; Pizarro lovasai egyenkint hullottak el mellőle. A szél úgy fútta
utánok a füstöt.

Pizarro érzé, hogy itt csak egy menekülés van: a szél utjából kitérni.
Hirtelen irányt váltott, lova orrát beköté övével, s néhány menekvő
társával reggel felé elérte a magasabb hegyeket, a hol bátorságban volt.

Minő látvány volt előtte, a midőn visszatekintett. A sárga kénhegyek
oldalai köröskörül füstölögtek, s a kék átlátszó nehéz gőz leülepedett a
tájékra; – olyan csendes volt a vidék.

A nagy fák még zöldültek szépen, de már a mező sárga volt, s a pálmák
levelei sötét lilaszínűek. A gazdag czukorültetvények még álltak épen,
de mind fehérre változva, mintha megőszültek volna. Olyan csendes volt a
vidék.

Ki maradt ott, ki menekült meg Pizarro harczosai közől és az inkák
legyőzött népéből? Az utak néptelenek voltak, az égen egy madár sem
röpült. Olyan csendes volt a vidék.

Amarlija megtevé, a mit megigért.

Megölte egész országát.

Nemcsak a benne lakókat, rokont és bitor ellenséget, hanem minden füvet
és fát, a mi embert gyönyörködtet, még a jövendő századok reményét is, a
mik e földet mind üresen találják.

A kétségbeesés rettentő műve végrehajtatott. És senki azt többé jóvá nem
tehette.

Évekig, évtizedekig, egész századig égett az elolthatlan kénláng,
lassankint roskadoztak össze a sárga hegyek csúcsai, miket a belső tűz
összeemésztett. Néha a megolvadt kénláva kirontott a hegyek közől s
elboríta egész vidékeket, s a körülfekvő környékből halál országa lett.

Maig sem lakja azt semmi élő, még egy árva moha sem. A rajta
keresztülfolyó vizek is ihatatlanok.

A rézszínű faj azóta csendesen enyészik. A hány millió volt az Amerika
felfedezésekor, a fehér bőrüek által, talán annyi ezer most.

Az is silány, meztelen nép; elvadult, elnyomorodott; igazán semmi oka
sincs rá, hogy éljen. Hajdani nagyságuk emlékei, az inkák palotái az
elvadult őserdőkben, a rejtélyes feliratú sziklaköbök, a naptemplomok
romjai, átadva a régiségbúvárok hagyatékainak.

A fehér fajnak az a dicsőség jutott, hogy nehány század alatt ki tudott
törülni az Isten képére teremtett fajok sorából nemcsak egy egész
nemzetet, de egy egész színt!



24.  VALDIVIA.

Valdiviának híják jelenleg Chilinek egy tartományát Dél-Amerikában.

A folyó, mely a tartomány hegyeiből ered s rónáit bekalandozza, szintén
Valdivia nevet visel; valamint egy csinos kis város is a folyam partján,
mely nevezetes mesterségesen épült bámbusz lánczhídjáról, s arról, hogy
minden harmadik ember Rocca nevet visel benne, s azt prætendálja, hogy
az ő ősei hajdan fejedelmek voltak Chiliben és mezitláb jártak. Most már
saruban járnak és spanyolul beszélnek, legalább szavaik nagyon keveset
hasonlítnak az ismeretes caraib idiomákhoz.

Hanem valami sajátság mégis megtartotta magát náluk a százados
vérvegyület után is, a férfiaknál gyéren nő most is a szakál és bajusz,
a nők színe most is hajlik a bronz felé, izlésük pedig a hajba fűzött
tollakhoz és tengeri csigákhoz, s erdőket felgyujtani, ellenséget
megnyúzni még most is elég ős hajlammal bírnak.

A régi bölény-vadászok ugyan már meggyérültek köztük, a bölény maga is
elfogyott; a nemes Roccák más keresetre adták magukat; egy Bria-Rocca
czukor-ültetvényes lett, egy Manco-Rocca a kőszén-raktárak felügyelője
és egy Alvarez-Rocca épen rabszolga-kereskedői alkusz; hanem annyi
tagadhatlan, hogy még most is vannak közöttük hat láb magas széles vállú
legények, a kikkel a mestiz nem szeretne éjjel egyedül találkozni;
valamint szép karcsú, zergeszemű asszonyok, a kikkel már inkább szeretne
a mestiz találkozni, ha oly kegyetlenül gyorsak nem volnának a
pofoncsapások osztogatásában.

Ezek a jámbor mediatizált rézszínű fejedelemutódok, a kik most Valdivia
piaczán Valdivia vize mellett olyan szépen kiabálják fél-spanyolul eladó
hagymáikat és szalagjaikat, azelőtt akár hány századdal is ottan laktak
azon a szép halmon, csakhogy akkor nem voltak olyan igen megnyugodva
abban, hogy az ő országukat Valdiviának nevezték.

A város maga is másforma alakkal bírt ezelőtt háromszáz esztendővel. A
hol most az alcalde faháza van, ott állt Bria-Rocca bámbusz-palotája,
melynek szobrait két ember-ölre való vastag bámbusz-törzsek képezték;
oldalai pedig szépen keresztbe rakott bámbusz-derekakból voltak
összeillesztve, mint valami gyönyörű gyermekjáték, ajtajai, ablakai
vékony vesszőkből mesterségesen fonva, teteje agave-levelekkel borítva,
mint valami armadilla pikkelyes bőre; elején hosszú karcsú oszlopokon
nyugvó veranda vetett árnyékot; itt szokott Bria-Rocca igazságot és
törvényt tartani a vének jelenlétében; innen nyilt két terem: egyik a
fejedelem szobájába, melynek padlata medve- és jaguar-bőrökkel volt
szépen betakarva, falain pedig nevezetes rendben lógtak egymásra
fektetett bivalybőr paizsok, köröskörül bizon-ökrök szakállával szegve;
rézfejszék, kőbárdok, a félelmetes tomahavk, a szíjas parittya, a görbe
hajító fa, a szigonyos dárda, tizenkét foggal, melyet ha valakibe
beleütnek, visszajövet egyuttal ki is rántja a szívet belőle; és végre
egy tarka szironyos övre aggatva a győzelmek rémes trophæumai: a véres
skalpok.

A másik szoba a királynéé volt, szép tarkára kifestve campeche-fa és
indigo nedvével, padlata finom gyékényekkel volt terítve, mikkel
valóságos fényt űzött, s a fal mellett hosszú kerevete volt, áronfűvel
töltve; azonfelül két függő ágya, tarkacsíkos gyapotszövetekből.

Ámde Evoeva királyné mindazt maga szőtte és fonta; tehát érdemes volt
reá; nem is ok nélkül tette őt Bria-Rocca királynéjává, mert
tartományában senki oly pompás gyékényeket nem tudott fonni, sem oly
ízes sajtot készíteni, mint Evoeva.

Sőt még az is mondják róla, hogy olyan szép sem volt messze földön, mint
Evoeva: hogy szemeiben olyan tűz égett, mint a fekete opálban, s ha
félig lecsukva tartá azokat hosszú selyem szempillái alatt, az ilyen
tekintettel képes volt megszelidíteni a tigriseket, sőt még az embereket
is, kivéve a spanyolokat; hogy termete oly karcsú volt és hajlékony,
hogy mikor férje előtt tánczolt, saját lábát megcsókolá hátra hajolva és
a mellett oly erős, hogy az őt megtámadó jaguárt kebléhez szorítva,
agyonfojtotta. Képzelhetni, mit érhet egy ilyen nő ölelése annak, a kit
szeret. Hát még édes ajkairól mennyi szépet lehetne beszélni! Egy is
elég abból, a mit a regemondók beszélnek. Mikor egyszer Bria-Roccát a
csatában meglőtték mérgezett nyillal, a nyilat kivették a sebből, de a
méreg benne maradt, ekkor Evoeva szép piros ajkait az égő sebre tette s
kiszívta belőle a mérget. Egy évig volt mereven fekvő beteg e veszélyes
csók után, de a kuruzslók kigyógyíták végre s azontul Bria-Rocca még
jobban szerette feleségét.

* * *

Chili boldog országában soha sem hullatják el a fák zöld leveleiket,
soha sem bujnak vissza a virágok a földbe, soha sem megy a medve aludni
a tél elől, soha sem vánderolnak el tájáról az énekes madarak.

Virágok nyilása, gyümölcsök hullása osztja csupán évszakokra az
esztendőt; mikor a Hevea sima kérge fényesedik, s rovátkáiból fényes,
átlátszó mézga kezd kiduzzadni; mikor az urucuri háromszegletű dióival
terítve az erdő, mikor a Pao-fa tobozai felpattannak, s mint a nyirott
gyapjú, szállong szét belőlük a hófehér pehely, ez azt jelenti, hogy jön
a tél, itt nem hóförmeteg és befagyott folyók évszaka, hanem csak
hathéti esőé. Ekkor ünnepet rendeznek a Hevea isten, az Urucuri isten és
a Pao isten tiszteletére, a kik jótékony gondviselői az ő választott
népüknek; kimennek az erdőkre, hosszú nádcsapokat fúrnak a Hevea kérge
alá, melyeken át fehér tejnedv csorog bőségesen az alájuk tett
kőedényekbe; azt ők az urucuri dió tüzénél megfőzik sűrűre, míg olyan
lesz, mint a szívós bőr; készítenek belőle sarukat, ivóedényeket, s
kereskedést csapnak vele a tudatlan omaguák s lapított fejű cambebák
között, a kik nem ismerik e titkot. Ugyanez ünnepélyen a sűrűdő mézgával
bekenve testüket, azt a Pao-fa bolyhos gyapotjával beraggatják; arra
czifrákat festenek sáfránynyal, berzsenynyel; úgy nem különben néznek
ki, mintha a legfeszesebb tricotba volnának öltözve; az egész ruha
igazán a testre van öntve. Ámde a nőknek nem szabad e divatot követniök,
ez a pompás fényüzés egyedül a férfiakat illeti, a hölgyeknek meg kell
maradniok szerényebb piperéjök mellett; a korallgyöngysor a síma nyakon,
tarka csigák az átfúrt fülben, a tarka tollakkal tűzködött kötény
egyedüli piperéjök.

Mikor az időszak elmult, mikor minden növény siet virágzani, mikor a
tavak fenekéről feljönnek ama csodás óriási rózsák, mikről még a század
közepén is csak mesekép beszéltek, akkor mindenki tudja, hogy itt a
nyár; akkor tartják a Morinka istennő ünnepét; a morinka egy csoda
nagyságú virág, mely a vizek fölött lebeg; egyetlen úszó levele képes
bölcső gyanánt fentartani egy gyermeket; egyetlen virága beillatozza a
környéket messze; a virágnyilás idején, éjszaka kijönnek oda ünnepelni a
szép indú lánykák s áldoznak a bűbájos Morinka istennőnek, ki ha jó
kedvében van s vigan hagyja nyílni a virágokat, akkor bő szüret lesz,
áldott esztendő, kakaó bőven terem; ha pedig gyér virágokat bocsát, s
azok is kedvetlenül nyílnak, akkor haragszik; akkor meddők lesznek a
fák, döghalál, gonosz ellenség közelít az országra.

* * *

Egy napon kétszáz idegen férfi jelent meg Bria-Rocca városa előtt;
csodálatos alakok, minőket itt nem láttak még soha. Arczok színe fehér
és piros, állaikon és ajkaik felett hosszú fürtöket viselnek, miként itt
csupán a tisztes bölények hímei; annál csodálatosabb még, a mi testüket
fedezi; fejükön valami van, a mi hasonlatossá teszi őket a gombákhoz, a
többi rész be van pólálva bő, finom suhogású burkokba; azok bizonyosan
valami nemes állatok bőrei lehetnek, vagy valami nagy virág levelei és
szirmai, miket csak fel kell ölteni. Azokon felül ragyogó érczlapok
vannak, simára kifényesítve.

A kétszáz lovag a chiliek bámuló csoportjai közt lovagolt
trombita-harsogás mellett Bria-Rocca királyi palotája elé. Ott a vezér
felállítá lovagjait sorba, s beizent nagy tisztelettel a kaczikához,
hogy engedje őt színe elé kerülni; az ő neve Valdivia.

Ekkor mondák ki legelőször azon a földön ezt a nevet: Valdivia.

Nem reszketett-e Chili földe, midőn először meghallá e nevet, nem
árasztá-e meg folyamait, nem törtek-e lángokba régen alvó tűzhegyei? Oh
nem. Csalatkoznak azok, a kik azt hiszik, hogy a föld a népek anyja, a
ki érez és sajnálkozik fiai veszedelmén; a föld egy kaczér asszony, a ki
örül az idegennek, s annak is csak úgy megnyitja keblét, átadja
virágait, gyümölcseit, mint másnak; a ki szerelmeskedik a jövevénynyel,
kendőzi arczát az ellenség előtt, s régi hű társai sírjából is virágot
terem azok gyilkosának.

A spanyol vitézek délczeg férfiak is voltak; mennyivel különbek a régi
őslakóknál; minden a mi rajtuk van, ragyog és fénylik; a nap meglátja
magát fényes gombjaikban, s a szellőnek is tetszenek lengő szalagjaik.
És mennyivel eszesebbek amazoknál! Egy darab foszlány által beszélni
tudnak egymással; egy üres érczdarabból villámot tudnak küldeni, a hová
akarnak; tudnak utazni a tengeren és ismerik, mi a távolban lakik; magas
tornyos palotákat építenek kőből; vékony szálakból fényes köntöst
szőnek, elvetett magból édes eledelt készítnek; – hogy is ne szeretné
őket jobban a föld.

Bria-Rocca már hallá e fehér tündérek hírét. A hír olyan, hogy elszáll
magában is, s Pizarro már akkor régen meghódítá Perut, a mit csak a
Cordillérák havasai választanak el Chilitől.

Bria-Rocca szívesen fogadá Valdiviát; bevezette palotájába, leülteté a
legszebb medvebőrre, s cocus-dió csészében hűs cacao-italt tett eléje, a
mit olyan jól senki sem tudott készíteni, mint Evoeva.

Valdivia beszélt már a veresek nyelvén, megtanulta beszédjárásukat is,
együgyű hasonlítgató primitiv mondásaikat; úgy tudott beszélni, akár egy
inka.

– Jámbor kaczika, szólt Bria-Roccához; fehér testvérek jöttek hozzád,
barátságos és erős kézzel jöttek, tele kézzel, egyik kezük tele fényes
gyöngygyel, gombbal, a mi szép lesz hölgyeitek nyakára; tüzet rejtő
itallal, a mi jó kedvet ád a szomorúnak, erőt a gyöngének, melegben
hűsít, hidegben hevít; másik kezük tele van éles vassal, a mi bőr
paizsaitokat átmetszi, s tüzet lövő eszközzel, a mi messziről talál.
Magatok válaszszatok, melyik kezünk kell? – Mi nem kérünk tőled egyebet,
mint hogy add nekünk azt a kis hegyet, melyet neveztek Guelennek, hogy
oda mi építhessünk magunknak egy kis hajlékot a Matocho folyam mellett;
gondold meg, hogy mit felelj rá?

Bria-Rocca hármat szítt a kék füstű hukából, s a míg annak füstjén
keresztül nézett, meggondolta, hogy mit mondjon.

– Azt mondod, fehér testvérek vagytok, s jöttök teli kézzel; egyikben
ajándék, másikban fegyver. Mi is így szoktuk fogni a majmot: egyik
kézben a gyümölcs, másikban a dárda; mikor a gyümölcs után nyúl, akkor
beleütjük a dárdát; – mi nem kivánjuk kezeitek adományát, sem a jobb
kézből, sem a bal kézből; hölgyeink szépek gyöngyeitek nélkül is; jó
kedvünk van minden ital nélkül; s ha nektek élesebb fegyvereitek vannak,
nekünk vannak erősebb karjaink, s ha ti lőttök tűzzel, mi lövünk
méreggel, s az is halált hoz. – Azért a Guelen hegyet, ha kéritek
gyöngyért vagy tűzitalért: azért nem adom; – ha kéritek éles fegyverrel,
tüzes nyíllal: – azért sem adom; – hanem ha kéritek jó szóval,
fogadással: egy jó szóért, egy fogadásért odaadom.

– Mi az a jó szó, derék kaczika?

– Hogy minket soha bántani nem fogtok, velünk békében éltek, s erdőinket
el nem pusztítjátok.

Valdivia igéretet tőn a kaczikának, hogy jó testvérei maradnak, s a
szövetség jeléül egy fél tökhajból mind a ketten vizet ittak a Matocho
folyamból, s azután összetörték a tökcsészét s darabjain megosztoztak;
így megerősítve a fogadást, valamikép ama csésze darabjait közegyetértés
nélkül össze nem rakhatják többé, épen úgy nem lehet egyiknek boldognak
lenni, a nélkül, hogy a másik is akarja azt.

Végre kiszívták együtt a béke pipáját s elváltak egymástól.

Valdivia felült lovára; onnan szólt halkan vissza Bria-Roccának:

– A fehérek addig fehérek, a míg nyájasak; de veresek, mikor
megharagusznak.

Bria-Rocca hozzá gondolá magában:

(– Sárgák lesznek, ha meghalnak).

Hanem ő nem szokott mindent elmondani, a mit gondol.

A spanyol lovagok eltávoztak; hanem hagytak maguk után egy nagy tömlőt,
a mi tele volt bölcseség italával, a hogy ők nevezték az indusok előtt a
pálinkát.

Az indus vének követelték Bria-Roccától, hogy oszsza ki közöttük e
nedvet, hadd kóstolják meg mindnyájan, hadd legyenek ők is olyan
bölcsek, mint a fehérek.

(– És olyan rabszolgák, mint a peruiak) gondolá utána Bria-Rocca, de nem
mondta ki, mert a nagy Tao-Tum szellem megáldotta őt a hallgatás
tudományával; hanem kiönteté a tömlőből a borszeszt egy nagy fateknőbe s
oda állítá a körül a kiváncsiakat, hogy majd mikor ő jelt ad nekik,
hajoljanak oda és igyanak belőle kedvük szerint.

Azzal meggyujtott egy hosszú kámforfa vesszőt, mely illatos fehér
lánggal szokott égni, s megcsóválva azt feje körül, egyet suhintott vele
a kitöltött nedv felé, s a nélkül, hogy az égő vessző hozzá ért volna
ahoz, egyszerre lángot vetett az egész teknő, s a csodálatos fehér
átlátszó víz elkezdett kék sápadt lánggal égni a teknő egyik szélitől a
másikig.

Az indiánok megrettenve ugrottak szélylyel e csodatünemény mellől, mire
Bria-Rocca vesszejével odacsapott a lángoló nedvbe, hogy az égő cseppek
szétfecscsentek a mezitelen testekre, mint tüzes sziporka; s azzal
megragadva a teknő szélét, kidönté belőle az égő borszeszt, mely
lángokat hányva folyott szét a futók lábai alá, kik keresztül gázolva
rajta, magukkal vitték a lángot sarkaikon, lángot hagyva minden lábnyom
után.

Soha sem kivánták többet a derék mapohinok, hogy a bölcseség nedvét
megkóstolják, s a spanyol calabasse nem bírt rájuk azon megrontó
varázszsal, mely többi rézszínű rokonaikat úgy elvesztegeté.

* * *

A tlenochtitlani nép hagyományai közt élt egy régi őslegenda, mely
messze a spanyolok jövetele előtt vette eredetét; a csodás Queczalcoatl
tündérről.

A Queczalcoatl tündér sok-sok száz esztendő előtt jelent meg
Délamerikában; fehér volt az arcza és szakállt, bajuszt viselt;
megtanította a népeket az ennivaló növények ismeretére, az
időszámításra, a réz használatára, épületek készítésére s egy századig
maradt ott, boldogságot árasztva szét minden vidéken; akkor ismét eltünt
a tengeren át kelet felé, megigérve, hogy száz meg száz év mulva majd
vissza jön ismét, s akkor még többre fogja őket tanítani.

Ime, tehát beteljesült, a mit a legenda igért.

Eljöttek az áldott Queczalcoatl utódai, fehér arczuk, fekete szakálluk
és megtanították sok mindenféle szép dologra a jó rézszínű embereket.

Tlenochtitlanban, a gazdag aztek tartományban könnyen ment ez a tanítás:
az aztek faj jó, engedelmességhez szoktatott nép volt már; ismerte az
arany és a szép ruhák értékét; volt saját fényüzése s gazdag fővárosa,
melynek egyik fele egy sósvizű, másik fele édes vizű tó tükrébe nézett,
s maga a tó is körül volt építve házakkal, pyramidokkal és áldozó
teocalikkal, mikben nagy ünnepek idején százával áldozták meg a
kiválogatott férfiakat vérengző isteneiknek.

Az arany és az emberélet olcsó, az élvezet drága volt itt; nem csoda, ha
a spanyolok oly hamar megtanították őket arra, a mit hoztak.

Ámde Chiliben! ott még föld alatt volt az arany; az emberek tapostak ő
rajta, nem ő az embereken; még ott ős eredetiségében volt meg az
idegentőli félelem s az ős szokások imádata: a spanyolok nagyon rossz
tanítványokat találtak ottan. Hitegető szavaikat nem fogták fel a vének,
ajándékaik értékét nem becsülték az ifjak, s az asszonyok szeme nem
akadt meg rajtok; – ezeket csak a rögtöni merész csapás hódíthatá meg.

Valdivia Guelen hegyért nagyszerű ajándékot adott Bria-Roccának: egy
paripát, minden nyergestül és kantárostul.

Fejedelmi volt az ajándék, méltó az elfogadásra: a kaczika nem
utasította azt vissza; megtanult rajta nyargalni, s örömest hallá, ha
azt mondták, hogy illik a lóra.

Még akkor e nemes állatok hasznát nem ismerték az indusok.

Valdivia jól számított. A mint Bria-Rocca megszerette a lovat, hetekig
elkalandozott a puszta savannákban, az ember-magas buja fűben, üldözve a
pézsma-bivalyok csordáit, s nem gondolt rá, hogy a spanyolok a Guelen
hegytetőn várat építettek.

A Morinka istennő ünnepe közeledtével szokás szerint minden férfit
kiparancsolt a városból Bria-Rocca, mert a Morinka ünnepe egyedül az
asszonyoké s azt nem szabad látni férfiszemnek. Ilyenkor a férfiak
kivonulnak az erdőbe, hajtóvadászatra, a városban nem maradnak mások,
mint a gyermekek és az agg nők; a fiatal asszonyok és leányok a Moima
tónál vannak ilyenkor, s nem szabad őket senkinek háborítani. Jaj volna
annak a férfinak, a ki ez ünnepélyt élő szemekkel meglátná; az homlokán
hordaná halálos itéletét, az bujdoshatna erdőről erdőre, mégis
fölkeresnék és megölnék, a ki a Morinka ünnepét megháborította.

A Morinka istennő virága maga is istennő a virágok között; valami
csodálatos növény, mely tizenegy hónapig ott alszik a víz fenekén,
tizenkét lábnyi mélyen a Moima víztükre alatt, s az alatt nem él.

Mikor azután eljön születése napja, a mit soha el nem téveszt, mert az a
leghosszabb nap és a legrövidebb éj, akkor egyszerre megtelik a tó
felszíne barna, fakósárga arasznyi nagyságu göngyöletekkel, a mik úgy
úsznak ott, mint megannyi apró csónak; egy nap mulva a göngyöletek
szélei kitárultak; a burok-hártya felnyílt róluk s roppant csésze alakú
levelek tárultak ki belőlük, miknek belseje halavány karminnal van
festve, mely a kövér húsos levél rostjain, mint egy megtört őszi baraczk
belseje ragyog keresztül, gyönge zöld erekkel áthálózva, mik a levél
kocsánya felé eleven aranyszínbe mennek által; azután elkezdenek a
levelek bámulatos gyorsasággal növekedni, szétterülnek a víz színén,
mint egy-egy gömbölyű asztal, a halavány karmin zománcz átmegy haragos
zöld színbe, s a sárgából lilaszín és karmazsinba átment erek, tarka
reczékben osztják azt fel ezernyi négyszögökbe; a roppant levelek
látható gyorsasággal nőnek, terjednek, némelyik öles átmérőre megnő, s
az egész Moima tavat egy csodálatos gazdag szőnyeggel terítik be, melyen
keresztül-kasul lehet járni, a széles levél meghajlik, de meg nem merül
a léptek alatt; annyi neki egy ember terhe, mint más virágnak egy lepke.

Tized napra azután megjelennek a virágbimbók; nagy, bezárt kelyhek,
akkorák, mint egy gyermekfő, törnek elő a levelek alól, féloldalt fekve
saját terhök miatt. Mint egy dinnye gerezdei, oly alakú fehér rovátkok
jelzik rajtok csupán a külső leveleket, mik két nap alatt lassankint
rózsaszínbe mennek által s negyed nap estéjén szétpattan a négy külső
levél, s a virág nem hajlik féloldalra többé, hanem áll egyenesen: a
csésze szétnyiltával kibomlanak egyenkint a hófehér szirmok, gyönge
pirral kelyheik mélyében, s valami édes illat árad el utánuk az egész
vidéken, melyet nem lehet megnevezni; mely gyönyörteljes ittasságot ád
annak, a ki azt beszívja, tiszta, szűzi édes gyönyört, a mitől elfeledi
a nő, hogy nő és tündérnek érzi magát.

Az ötödik, hatodik napon végre egészen szétnyilik a virág, egyik szirma
a másik után kifejlik, míg végre a hetedik napon teljes pompájában áll
elő, mintha számtalan korona volna egymásba rakva, hófehér ágakkal,
rózsapiros mély színnel, közepén gazdag aranysárga ezernyi szálú
porhonnal; a fejedelmi virágkehely átmérője ekkor három-négy
arasznyi.[2]

Azon az éjszakán, mikor a virágok kinyílnak, van a Morinka ünnepe;
holdujságkor, fénytelen éjjel; mert a tündéri növény kelyhei oly
érzékenyek a világosság iránt, hogy még a holdvilágban is csak félig
nyilnak ki, s a napsugár előtt mindig teljesen összezárulnak.

De kedves nekik a hűs csillagsugár, a távoli, emberérzelmet nem keltő
szűzi fény s a csillagok rejtélyes mímelői: a regényes fénybogárkák.

Mikor e virágok elkezdenek nyílni, millió fénybogár jelen meg a tó
felett; tán az illat csalja őket oda, tán ők is akkor támadnak, mikor e
virágok, s hivatva vannak egymás gyönyörét nevelni? Ilyenkor a roppant
virágkelyhek, mint zöld világú gyémánt-rózsák hajladoznak; a természet
művészkeze drága kövekkel rakta ki koronáikat; a «füvek csillaga»
ezernyi fényes pontocska a harmatos szirmok felett; míg a repülő
«gyémánt» száll szüntelen egyikről a másikra, tündéri tűzjáték gyanánt,
s egy-egy fejedelmi rózsa közepén ott világol a fényrovarok fejedelme, a
pompás aora, a lámpás-bogár, melynek fényében árnyékot vetnek a szirmok.

Holdatlan az éj, de csillagos; a Morinka tó felszíne egy zöld
levélszőnyeggel van bevonva, melyen annyi apró csillag ragyog, a hány
odafenn az égen.

A sűrű banaán-liget körüle, mint egy ezernyi oszlopú zöld templom fogja
körül a bűbájos tavat, melynek felszínén a legpompásabb oltárokban,
óriási virágok kelyhében, száll az égre a legfenségesebb áldozat, a
gyönyörteljes illat.

A tó partján, egy kis kerek pázsitos téren tartják a hindu nők az
áldozat ünnepélyét. Száz legszebb szűz és gyermektelen nő két körbe
fogózva tánczolnak egymás körül, s énekelnek a nagy szellemhez, ki
elhozza a virágzási időt a víz alatti növényekre, s a szívben szendergő
érzelemre.

Ha látná valaki őket messziről, tündéri karéjnak nézné; mindenik hölgy
nyakán egy-egy füzér van, – ragyogó drága kövekből. Száz meg száz brasil
bogárka e sok ezernyi drága kő, mit a hindu hölgyek fonálra kötözve
nyakaik körül fűztek; s miknek szüntelen változó világa smaragdzöldből
rubin-pirosra, a legpompásabb ékszer-ragyogványt is fölülmulja.

A karéj közepén áll maga a királynő, Evoeva, az ő nyakán hármas sor
ragyogó füzér; hajlékony derekát széles öv köríti, megannyi
szemkápráztató fénybogarkákkal kirakva, miknek parányi fénye mégis alig
kölcsönöz annyi világot, hogy a bájos asszony alakjának körrajzait látni
lehessen; sötét haja között azonban egy darab fényes lampyris ragyog,
melynek holdszerű világa a delnő szép arczáig elhalt, s halavány derűt
von arra.

Ha látná valaki őket, tündéreknek vélné; de ki merne ide jönni, hogy
őket meglesse? hogy szentségtöréssel felharagítsa a nagy szellemet maga
ellen? Bizonyára indus férfi nem merné azt tenni, bárha ellenség volna
is.

De a spanyol férfi megteszi, azért, hogy ha jó barát is.

Egyszerre vad férfirivallástól zendül fel a banaán-liget; a nők ijedten
futnak egy csoportba: férfiak törtek a szent berekbe, a szent
Morinka-ünnep éjszakáján.

Valdivia volt az, százötven társával.

Midőn Evoeva megismerte őket, hogy spanyolok, délczegen eléjük lépett s
bátor szóval kérdezé Valdiviától, hogy mertek e szent berekbe lépni
Morinka ünnepén, a midőn minden férfinak távol kell lenni innen?

Valdivia azt válaszolta rá, hogy átölelte a gyönyörű hölgy sima termetét
s haragtól hevült arczára egy forró csókot nyomott.

Hajh! egy bőszült jajkiáltás hangzott fel erre egyszerre az indus nők
ajkairól: «idegen férfi megcsókolta a királynét! Csók érte a királyné
arczát Morinka éjén! idegen férfi csókja!»

Az indus nők eszeveszetten rohantak Valdiviára és társaira, bőszült
harczot kezdve velük királynéjuk miatt, a kétségbeesés harczát, hol
gyönge nők, öltözetlen, fegyvertelen, erőtlen alakok támadnak meg
pánczélos, fegyveres férfiakat, s körmeikkel, fogaikkal, mint az erdei
fenevad, iparkodnak sebet adni, s nem gondolnak a vett sebbel.

A spanyolok kénytelenek voltak fegyvereikhez nyúlni az ádáz támadók
ellen, s nem sokára apró veres patakocskák futottak a Morinka tava felé:
asszonyvér. – De Evoevát mégis kiszabadíták Valdivia kezei közül egy
pillanatra; az a pillanat elég volt a királynénak magát a partról a tóba
vetni, melynek felszíne a roppant nymphæa leveleivel volt borítva; a
levelek összecsukódtak feje fölött, s többé nem is váltak szélylyel.

Száz meg száz nő követte a királyné példáját, üldözőik elől a tóba vetve
magukat, s a spanyolok egyet sem láttak újra fölmerülni. A
nymphæa-levelek újra fennlibegtek a víz színén.

Ámde a nők a síma levélszőnyeg alatt átúsztak a tóból kiszakadó
folyamig, mely távolabb tíz ölnyi magas zuhatagot képez, s e zuhatagon
keresztül rohantak. A ki a sziklákon össze nem zúzta magát, kit a
zuhatag meg nem fojtott, az megmenekült.

* * *

Bria-Rocca késő estig üldözött egy jaguárt a puszta savannán, akkor
utolérte és megölte. Éj lett, mire harczosaival ismét visszavergődött a
Mapocho partja mellé, hol tanyát ütöttek.

Bria-Rocca levezette lovát a folyamhoz itatni. A nemes állat egész nap
nyargalt, szomjas volt; mégis, a mint orrát lehajtotta a víz fölé,
egyszerre odafútt hozzá, visszakapta fejét, egész testén megrázta a
bőrt, sörényét egyik oldalról a másikra átcsapta, s szakgatott, hörgő
nyerítéssel gázolt vissza hátrafelé a vízből, folyvást rázkódva, mintha
még lábairól is le akarná rázni a cseppeket, a mik odaragadtak.

A király azt hitte, hogy tán valami kajmánt érez a mén a vízben, s más
helyre vezette azt. – A paripa ott is ugyanazon undorral rázkódott meg a
víztől s nem ivott belőle.

Vér van abban a vízben, Bria-Rocca király! asszonyoknak vére, attól
borzad a paripa, azért nem iszik belőle!

Éjfél volt és máris világosodni kezdett az erdők fölött az ég.

– Nézzétek, milyen korán kel most a nap! szóltak az álmaikból ébredő
indusok.

– Erdőt gyujtottak meg valahol, az vílágít olyan nagyon; feleltek
egymásnak, s aludtak tovább.

Nem hajnal az, nem is erdőégés, hanem a király városa ég ottan; és a hol
legfényesebb az ég, ott a királyi palota lobog; felgyújtották azt az
idegenek.

Hajnal felé zaj támadt a ligetben, elébb nehány futó gyermek jött
messziről sikoltva, s felverte a férfiak alvó tanyáit. Azok elmondák a
királynak, hogy a fehér idegenek felkölték őket álmaikból s tüzet
csináltak a háztetőkön, a ki nem tudott jól futni, azt megölték.

Azután ismét új hirnökök jöttek a király elé: levágott fejű hullák a
vizben csendesen úszva; asszonyok, gyermekek hullái, iszonyúan
megcsonkítva.

Azok nem mondhattak semmit a királynak, de ő mégis annyit hallott tőlük.

Ott állt, fejszéjére támaszkodva, a folyamparton és nézte, mint úsznak
el előtte csendesen a hullák.

Körüle ádáz jajgatás hangzott:

«Oda Mapocho városa, orozva jöttek ellene a guelen-hegyi szörnyek,
tűzzel lőttek, érczsárkányokkal bömböltek, megölték a gyermeket,
elrabolták a nőt; földig égették a király palotáját.»

A király nyugodtan felelt:

– Ha a nagy szellem úgy akarta, hogy Bria-Rocca vérben áztassa lábait, s
városa tüzénél melegedjék, Bria-Rocca hallgat és nem zúgolódik.

Jöttek azután hozzá a nép vénei; elmondák előtte, hogy a Guelen hegyen a
fehér idegenek nagy titokban sereget gyűjtöttek a velük ellenséges papua
és omagua fajok közül, s Morinka ünnepén, mikor a férfiak mind
kivonulnak az erdőkre, egyszerre megtámadták Bria-Rocca minden faluját,
s elpusztíták azokat; s Valdiviát kiálták ki ez ország urának.

A király nyugodtan felelt:

– Ha a nagy szellem úgy akarta, hogy Bria-Rocca népe elhagyja ősei
földét, Bria-Rocca nem zúgolódik; – helyet ád az idegennek.

Végre jöttek a Mapocho folyamon szállva gyékény csónakok; azokban
megmenekült nők, apró csecsemőikkel. – Némely anyának keblén szúrták át
gyermekét, mégis elhozta azt kebléhez szorítva: azt hitte, hogy még
megélhet.

Ott hozták a király nejét is, a szép Evoevát. A hölgy fekete hajzata le
volt bontva, s elől arczán szétterítve, hogy azt eltakarja egészen.

A nők dühösen ragadák meg Bria-Rocca karját s odamutattak Evoevára.

– Nézd, ott van nőd; megcsókolta annak arczát az idegen férfi.

Bria-Rocca ajkai elfehérültek, halántékain kidagadt minden ér, de
kezében még sem mozdult meg a harczbárd; nyugodt lélekkel felelé a
nőknek:

– Ha a nagy szellem úgy akarta, hogy Bria-Rocca ne nézzen többé
Evoevára, Bria-Rocca megnyugszik benne és nem fog többet reá nézni.

Azzal ráteríté bőrpalástját lábai előtt térdelő nejére és elfordult
attól.

Az indus férfiak fegyverre kaptak ezalatt s paizsaikat verve, kiáltának
boszút az idegenek ellen.

Bria-Rocca odalépett közéjök nyugodtan:

– Hagyjátok pihenni a fegyvert. – Ezt a napot mi elvesztettük, hadd
nyerje meg az ellenség. – Legyen az övé. – Királyok harczolnak ma
szalmaszállal koldusok dárdái ellen. Hadd legyen itt nekik boldogságuk;
hadd legyenek pompás városaik, szép nőik, szép gyermekeik; hadd legyen
sok, sok örömük a földön. – Most nincs nekik még semmijök, hogy
megfizethessenek nekünk ezért az éjszakáért. – Majd ha lesz!

* * *

Tíz esztendő mult el azóta, hogy Bria-Rocca palotáját leégették, az
alatt sok változás történt egész Chili országában. Valdivia elfoglalta
Pizarro nevében Chilit; azután a spanyol királyi párthoz állva, segíté
megbuktatni Pizarrot; ezért jutalmul Chili alkirályává neveztetett ki, a
tartomány egy része, melyet legelőször meghódított, elneveztetett
Valdiviának; ugyane nevet viselte a folyam is, melyből egykor Bria-Rocca
paripája nem akart inni a vér miatt és azon pompás gazdag város, mely az
ind király bámbuszvárosa helyén épült, szinte Valdivia nevét viselte.

Valdivia új alakot adott a tájnak; kövezett utak vezettek egyik várostól
a másikig, miket segíte fölépülni az Európából átcsődült kalandor nép;
ültetve, szántva és aratva, turkálva a földet, és a hegyek ércztermő
ereit, miként ha otthon volna.

Nem háborgatta őket senki; a rézszínű faj eltünt, elveszett előlük: egy
kiáltásukat nem lehetett hallani az erdőn, egy lábnyomukat nem lehetett
találni a földön, végképen elenyésztek onnan, mint mikor nagy
sáskatábort egyszerre elöl a hetednapos hideg eső.

Valószinüleg felvonultak a hegyek közé, belső Amerika sejtetlen
rengetegei közé, miken túl kezdődött még csak a mesék aranyországa, a
miről Cabeça de Vaca, és Niça barát annyi csodálatost meséltek a spanyol
kalandoroknak; ruhában járó vad emberekről, smaragddal és turquoissal
kirakott városokról, a tíz mértföldnyi kerületű Cibolla várról, s a mit
azután olyan sokáig kerestek a hivők a mutatott irányban, a kik közül
természetesen soha sem jött egy is vissza hírt mondani.

Valdivia idejében különösen fel volt hevítve a spanyolok képzelődése ez
Eldorado felől, s ha valaki tünődni talált volna azon, hogy Bria-Rocca
népe hogy tudott úgy eltünni erről a tájról, hogy még hírmondó sem
maradt itt belőle, az nagyon könnyű magyarázatot adhatott magának azzal
a vigasztalással, hogy jó dolguk van azoknak, mert azok felkeresték
atyáik fiait a nagy Cibolla városában, s úsznak tejben és mézben. Vajjon
hogy lehetne utánuk menni?

A spanyolok meghonosultak Chiliben, s többé nem épitettek sánczokat
városaik körül, nem állítottak ki éjszakánkint őröket az utakra, nem
tanították szelindekeiket a kétlábú vad nyomát szaglászni; béke volt és
nyugalom az egész országban; a kereskedők számlálták a pénzt, a nagy
urak pazarolták azt, szép asszonyok jártak selyemben, s a kis gyermekek
lovagoltak apjaik térdén.

Igen, igen; mindenük volt a spanyoloknak, gazdagságuk, boldogságuk,
díszes városaik, még szép asszonyaik és apró beszédes gyermekeik is.

… «Majd ha lesz!» azt mondta hajdan Bria-Rocca.

* * *

Az aruacanok hazája valóban boldog ország.

Az Andes hegyek óriás falai úgy övezik körül, mint egy várat: a meredek
hegyszakadékok elválasztják azt minden oldalról szomszédaiktól;
kiváncsiság, hódítási vágy, vagy kincsszomj hasztalan sóvárogtat
ismeretlen tájaik felé.

A korlátlan hegyzuhatagokon keresztül, mik e bérczeket összevissza
tépik, hasztalan építenének hidakat, hasztalan furdalnák keresztül
alagutaikkal a sziklák zömét, hasztalan vágnának tekervényes utakat a
hegyek gerinczeibe, egy deczemberi esőzés újra képes elrontani minden
emberi munkát, s ha ez nem volna elég megvédeni a határt a hódítók
betörése elől, van négy hatalmas vára az Andes hegyeknek, miknek nevei
Maypo, Peteroa, Chillán és Antuco: – négy tűzokádó hegy; csak egyike ez
erősségeknek indítsa meg hadjáratát a hódítók ellen, s vége minden
emberi fáradságnak; a csinált utat örvények hasogatják ketté, az ismert
völgyeket láva s hógörgeteg temeti be; a lapály felduzzad, mint a
szappanhab buboréka, s az egész tájék, szikláival, vizeivel egyszerre
más alakot ölt, mint egy óriási caleidoscop; hegy van ott, hol azelőtt
víz volt, tó támadt a hegymedenczében, s a zuhatag más nyíláson tör
magának utat.

Pedig Bria-Rocca népe mégis e hegyeken bujdosott át, egész
bivalycsordáival együtt, a míg az Eldorado fanaticusai hasztalan
keresték az utat a mesés országba át.

A Chillán tűzhányó már egy század óta pihent, s csak hegyes behorpadt
tölcsére mutatá a távolból, hogy ő is egyike az eget ostromló
óriásoknak, kik most legyőzve pihennek; vagy tán csak alszanak. Az ilyen
nagy lényeknek álmuk is hosszú.

Az alatt nyugton benőhette oldalát a délvidék buja növényzete, minden
fű, fa megnőtt rajta, mint a hétalvó szakálla; lábainál erdő támadt a
vörös czédrusból, míg tetején tamarikbokor s tömjén cserje bozontosult
el. A tavaszi zöld közül, mely a hegyoldalt borítja, sötét nyilások
tátongnak elő, hajdani lávaömletegek üregei, miken messze be lehet
hatolni a hegy oldalába; az omagua fajok meséi szerint ez üregeken át
bujdostak keresztül a Cordillerák túlsó vidékeire az üldözött aruacanok.

Nehány kiváncsi kalandor mindig akadt, ki saját rovására be merészkedett
az üregek tömkelegeibe, az aranyországba vezető utat keresni: azok
rendesen nem jöttek többet vissza. – Az ilyeneket senki sem vette
számba.

Egyszer azonban két jámbor szerzetes indult meg Sant-Jagoból e rejtelmes
utra, egy néger szolgát vivén magukkal, ki az indusok nyelvén értett.

Ha mind a hárman odavesztek volna, valószinűleg értük sem sok zajt
ütöttek volna a honmaradottak; azonban rövid időn visszatért a három
közül a néger szolga.

Ezt mindjárt kérdőre vonták; azonban egyebet nem akart megvallani,
minthogy uti társai meghaltak; hogyan és mikor? azt nem szabad
megmondania, mert megesküdött a nagy Mahu-Mahu fogaira, hogy ezt soha ki
nem beszéli.

Valdivia azonban kínpadra vonatta a jámbort, a hol ez gonoszabbnak
találta a hüvelykszorítót és a forró olajat a nagy Mahu-Mahu fogainál s
igérte, hogy mindent elmond úgy, a hogy történt.

Ő és két társa a Chillán hegy barlangjához érve, miután fáklyákkal
ellátták magukat, beléptek a tág torkolatba, a hol, midőn nehány száz
lépésnyire haladtak, a nyirkossá vált földön világosan kivehették az
aruacanok ki- s bejáró lábnyomait: megismerhetők azok a kaucsuk
sarokról, miket lábaikra vonnak a kígyók ellen. Beljebb haladva, mindig
tágabbá válik az üreg; nagy lyukacsos kőtömegek csüngnek csodaalakokban
a meredek falakról alá, mik alatt elhaladni irtózat. Azután egy
földalatti folyam vágja ketté az üreget, melynek vizét nem láthatni,
csak zajos zúgása hangzik fel a nyilt örvényből, mely felett ingó
bámbusz-hid vezet keresztül, hasonló ahoz, a mit a Mapocho folyamon
fontak át hajdan az aruacanok. – A volcani alagut ezentul meredekké kezd
válni, néhol magas sziklákra kelle felkapaszkodniok, mint mikor
hegytetőkre megy föl az ember; végre ismét összeszűkül a torkolat,
annyira, hogy két ember nem fér el egymás mellett; ott egy helyen üresen
kezdett lábaik alatt dobogni a föld, mintha ki volna pallózva; ők csak
haladtak előre: egyszerre lebillent alattuk a palló, s ők lezuhantak
mind a hárman egy mély üregbe. Csapda volt az hivatlan jövevények
számára, a honnan nem lehetett kiszabadulni. – Három ember egymás
vállára állva sem érte el a verem párkányát, s a falakba nem lehetett
kapaszkodni.

Nehány órai kínos küzdelem után léptek hangzottak fejeik fölött, s a
behatoló fáklyavilágnál az aruacanok alakjait pillanták meg; megismerék
őket gyapottal rakgatott testükről. Az indusok hosszú pányvákkal
kihúzták őket a veremből, bekötötték szemeiket, gúzszsal hátra tekerték
kezeiket, s azután hajtották őket maguk előtt, két szívós fa közé
csiptetve mindegyik fogoly nyakát, s úgy tolva őket előre.

Nemsokára megszünt a szűk folyosó döngése, a szabad levegő szele tudatá
velük, hogy ismét ég alatt vannak; itt feloldozák szemeiket.

A Chillán hegy craterében voltak.

Egy borzasztó tekintetű völgy az, tölcsér idomú mélyedéssel, melynek
falai még most is olyan kopárok, mint midőn a vulcán legutoljára
megszünt égni. Köröskörül vöröses-barna kőtorlat, kiégett, örökholt
anyag, a miben semmi növény meg nem él, nem egyetlen moha, vagy páfrán;
lefelé a kerek völgyüst mindig hegyesebben szorul össze, a faloldalak
számtalan gömbölyű lyukkal pontozva, mint egy darázsfészek sejtje; a
völgy legalján egy csoport szürkezöld terebélyfa elszórtan, egymástól
távol; körül semmi fű, vagy virág; az átkozott upasfa az, a gyilkos
méregnövény, melynek nedvébe az indusok nyilaikat szokták mártani; s
miknek puszta kigőzölgése megöl minden növényt köröskörül; ők egyedüli
növénylakosai e völgynek.

E borzalmas völgy oldalán egy széles karima fut körül; egy későbbi
crater beomlásának maradványa, mely mintegy karzatot képez e kietlen
amphitheatrum körül. E karzaton álltak sorban az aruacanok vénjei,
köztük Bria-Rocca, a király.

E karzatról ismét egy alacsonyabb félkaréj hajlott alá, lépcsőzetes
szállapodással, melynek fokain roppant nagy vörös cserép-korsók voltak
elhelyezve sorban; némelyiknek nyilása erősen lekötve kaucsukkal, mások
ismét egészen nyitva. – Olyanokat, a mik le voltak kötve, száznál többet
számlált meg a néger.

A mint a foglyokat Bria-Rocca elé hozták, az két üres cserép-korsót
állíttatott melléjük, s a két fehér fogolyt két oszlophoz kötöztetve,
egy hosszú síppal átütteté szíveiket, hasonlatossal azokhoz, a minőket a
hevéa fákba ütnek, midőn nedveiket lecsapolják. – A két spanyol vére
kicsorgott a cserépkorsókba; hulláikat lelökték a mélységbe.

Akkor a két cserépedényt levitték a többiek sorába, s ott hagyták.

Kevés idő mulva azokból a sűrű sejtalakú lyukakból apró sárga kígyók
kezdtek előbujni; színükre, alakjukra nézve olyanok, mint egy szivar. –
Tudatlan utazók gyakran megcsalják magukat velük; azt hiszik, elvetett
szivart találtak a földön, lehajolnak érte, az pedig a halál; egy csípés
elég belőle. E gonosz kis férgek ezrenként tódultak a korsókhoz, mikben
a vér volt, s becsúsztak azok nyilásain. Mikor azután megteltek az
edények, akkor két indus ovatosan közelített hozzájuk, s szájaikra
hirtelen egy-egy kaucsuk tömlőt vonva, bezárták azokat.

Kérdés volt róla, hogy őt is megöljék, de Bria-Rocca azt mondta, hogy a
fekete vére nem jó, s élve hagyták; de meg kellett neki esküdnie a nagy
Mahu-Mahura, hogy senkinek arról, a mit látott, szólni nem fog; különben
egy napon az aruacanok eljönnek érte tizezer emberrel, s akkor nem
nézik: ki fehér, ki fekete?

Így eresztették vissza az elébbeni uton; ők maguk merre jutottak ki a
craterből, arról semmit sem tud.

Természetesen, hogy az egész rémmeséből egy szót sem hittek el a
négernek, bizonyosan ő maga ölte meg utitársait, s most vad eszével
csodatörténeteket gondol ki. Hazugság az egész. A boldogtalant karóba
húzták Sant-Jago alatt.

* * *

Rég el is felejtették a néger meséjét Chiliben. Valdivia visszatért
Peruból dicsőséggel és kitüntetésekkel elhalmozva, s békében élt saját
nevét hordó városában. Harczosait felosztá helyőrségül szerteszét fekvő
városai és telepítvényeibe, alig tartott maga körül többet háromszáz
férfinál; azok is egészen kijöttek a fegyverforgatási gyakorlatból,
annyira nem volt semmi tennivalójuk.

Egy éjszaka, legnagyobb csend és béke idején, egyszerre vad riadal
ébreszté fel Valdivia lakosait; a körülfekvő halmok minden oldalról
szilaj ordítást viszhangzottak alá, s a szerteszét felgyujtott külső
majorok lángjánál ezer meg ezer vad tomboló alakot lehetett látni.

«Az aruacanok jöttek vissza!» hangzott a rémkiáltás a városban fel
Valdivia palotájáig.

Igen, az aruacanok vannak itten, számot kérni, ki épített itten várost
atyáik sírhalmára; és Bria-Rocca van itt, megkérdeni, ki ölte meg
alattvalói ezreit, ki csókolta meg a szép Evoeva arczát?

Oly véletlen, oly hirtelen lepték meg egyszerre az egész tartományt,
hogy egyik város a másikat nem tudósíthatta a veszélyről; mire Valdivia
kardját felkötötte, minden halom el volt foglalva a város körül a veres
indiánok ezreitől.

Csupán egy oldalon nem volt megszállva a város, mintha az indusok
készakarva utat akarnának nyitni a spanyoloknak a menekülésre.

Ámde azoknak van eszük, hogy ki ne rohanjanak tízezernyi dühödt ellenség
közé a szabad mezőre, a hol azok mérges nyilaikkal közel érhetik őket, s
felvontatták ágyúikat a falakra. Mit árthat azoknak a meztelen indus
nyila?

A közeli halmokat ellepték az indusok, ha ágyúik és bombáik volnának,
szépen belövöldözhetnének onnan a városba. Valdivia harczosai nyugodtan
néznek fel reájuk erős falaik tetejéről, nincs az indusnak ostromgépe,
mely azokat megrontsa.

Bria-Rocca sátora ott áll a város melletti pálmahalmon, hol magas sugár
kókuszpálmák hajtogatják fejeiket; onnan épen Valdivia palotájába látni,
a kövezett udvarra.

Az indus vezér parancsára nyolcz fiatal pálmatörzs hegyéről levágták az
indusok a levélkoronát, s felül behasíták azokat nehány lábnyira; akkor
hosszú háncskötelet hurkoltak a pálma tetejére, s annak másik végét egy
korong körül tekerték: azután rudakat dugtak a korongba s elkezdék azt
hajtani. A háncskötél mindig lejebb húzta a pálma hegyét, a karcsú sudár
meghajlott lassankint, szívós derekát ívalakúvá görbítve, míg egészen
lehajlott földig. Akkor az indiánok szétfeszíték a fa hasított részét, s
egy különös alakú cserépedényt dugtak közé, melynek kaucsukkal volt
bekötve a nyílása.

Akkor Bria-Rocca kivonta baltáját öve mellől s a megfeszült háncskötelet
egy csapással ketté vágta.

A szívós pálmatörzs süvöltve pattant fel egyszerre a magasba, messzire
kilökve a közbecsíptetett cserépedényt, mely zúgva repült ezer lépésnyi
távolba, s ott esett le Valdivia piacza közepén.

Azután a második, harmadik pálmatörzs röpíté el veszedelmes bombáit,
azután egyszerre mind; és azután ismét újra kezdték, újra lehajták őket,
új cserépbombákat röpítve belőlük a városba.

Oh ez átkozott munka volt: a széttört cseréptömlőkből ezer meg ezer apró
mérges kígyó ömlött elő; fehér emberek vérétől dühösen, a rázkódástól
bőszülten rohant a védőkre, kiknek fegyvere hasztalan volt ez átkozott
apró szörnyetegek ellen. A vérszomjas pokolférgek felfutottak a ló
lábain, bebujtak a pánczél alá, ott is megölték a lovagot,
széthemzsegtek az utczákon, eláradtak a házakba, megölve gyermeket,
asszonyt, ki előlök futni nem bírt.

Egy óra mulva Valdiviának több halottja volt, mint harczosa; maga is
kétségbe esve kapott lovára s száz fegyveresével kirontott a Sant-Jago
felé vezető kapun, a mit az indusok szabadon hagytak.

Egy diadalordítás hangzott füleibe; a szemközt levő őserdő száz helyen
meggyulladt, s Valdivia egyszerre körülfogva látta magát; hátul a
bőszült indusok, elől az égő erdő.

Kisérői ijedten futottak vissza, inkább óhajtva a harczban elesni, nem
esni el ingyen; de Valdivia jobbnak tartá merészen belerohanni az égő
erdőbe s a tűztengeren vágni keresztül magát, vagy ott elégni.

Az indusok az égő erdő széleig üldözték, ott, a mint látták, hogy
vakmerően bele nyargal az égő erdőbe, visszamaradtak tőle.

Csak egy ember üldözte őt oda is, Bria-Rocca. A spanyol ló nem félt a
tűztől; égő lombok hullottak tűzesőben fejeikre, zsarátnak lángolt
lábaik alatt, s a két ló szilajon vágtatott egymás után.

Valdivia hátra sem pillantott, észre sem vevé, midőn az indus hosszú
szigonyos dárdáját hátulról testébe taszítá, hogy mikor visszarántotta,
a szív is kiszakadt utána.

* * *

Valdivia városa helyén ismét fekete szérű támadt, leégett házak szérűje
s Bria-Rocca palotája helyén nem volt semmi más palota.

Itt e fekete, letarolt helyen tartott ünnepet Bria-Rocca a megsértett
Morinka istennőnek tíz évi gyászolás után.

Odahozatta Evoevát is, megvetett nejét, kire tíz év óta rá nem nézett.

Akkor megcsókolá őt orczáján, megölelte és adott neki ajándékba egy
csengő dobot, egy csont fuvolát és egy serleget tele pálmaborral; és azt
mondta neki:

– Örömnap van ma, Evoeva! Ma tánczolj, ma danolj, ma igyál! Verd a
dobot, fújd a sípot, ürítsd ki a kelyhet; – ez a dob Valdivia bőre, ez a
síp Valdivia csontja, ez a kehely Valdivia feje!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az aruacanok országát maig sem hódítá meg senki.



25.  A MENNYEI PARITTYAKÖVEK.

(Debreczen városa krónikáiból.)

Kuczuk nagyváradi basa idejében sok veszedelmes napot kellett a jó
Debreczen városnak kiállani. Ez a hóbortos török, mihelyt valami
csekélységért megharagudott reájuk, azzal fenyegette őket, hogy az egész
várost tűzzel vassal elpusztítja, férfiait levágatja, asszonyait rabul
elviszi, kincseiket zsákmányra bocsátja, a város helyét sóval behinteti.

A szelíd és bölcs birák eleinte szép könyörgéssel, jó szóval kérlelték,
ajándékkal engesztelték a hóbortos basa haragját, egyszer azonban Dobozy
István uram kerülvén a biróságra, az maga is kurta nyakú, hamar
tűzbejövő ember volt; a mint egyszer valami hitvány ok miatt Kuczuk basa
megint ellenük förmedt, azzal fenyegetvén a debreczenieket, hogy majd
rajtuk megy, ez azt izente neki vissza: «no hát gyere!»

Kuczuk basa szörnyű méregbe jött erre, rögtön felülteté hadait, még
éjjel megindult s másnap reggel ott állt Debreczen alatt: «no hát itt
vagyok».

A városnak nem voltak valami erős falai, sem árka, sem felvonó hídja; az
egész védelme tizenkét rongyos toronyból állt, a mikben a polgárok a
száguldozó tolvajnép ellen őrködni szoktak, vakolatlan téglaépítmények,
náddal tetőzve, a miket az első ágyú-lövés halomba döntött volna; hátúl
rozzant falépcsőkkel ellátva, mik kívülről vezettek fel rájuk, mintegy
folytatásul egy köröskörül járó fafolyosóban végződvén, a honnan be
lehetett a toronyba menni, úgy, hogy ha a lépcsőt ellopták volna a
torony mellől, senki sem tudott volna belőle kijönni többet.

Minden ilyen toronyforma góré egy-egy kaput őrzött, tiszteletes távolban
állván attól, hogy a netalán besiető ellenségnek útjában ne álljon;
nehogy az bolond fővel a tornyot is elrontsa s újra kelljen építeni.

E tiszteletre méltó őrhelyek biztos voltát semmi sem tanusítá annyira,
mint az, hogy valamennyinek a hegye ki volt adva gólyafészeknek, a hol e
jámbor állatok estenkint féllábra állva, olyan hűségesen elkelepeltek
óra hosszant, mintha ők őriznék a várost legjobban.

Kuczuk basa úgy intézé a jövetelt, hogy egyszerre a város minden kapuját
elállta seregeivel s minden vályogtorony irányába felállíttatott egy
nagy kerekes ágyút, a mi meg volt töltve. Így akart beszélni a
debreczeniekkel.

Jön azonban a városból hozzá nagy sietve egy Panajoti nevű görög, a ki
még Stambulból származván ide, Kuczuk basának régi jó ismerőse volt, s
rendesen, ha a város tanácsának valami csiklandós izenete volt a
basához, ezt küldte hozzá, jól tudva, hogy ezt nem huzatják ott mindjárt
karóba.

– No hát mit mondanak a debreczeni birák?

– Kegyelmes uram, bizony ez a Dobozy István kurucz ember; a mint a te
fenyegetésed megérkezett hozzánk, ő rögtön minden fiatal leányt,
asszonyszemélyt és gyermeket szekerekre ültetett s elküldött Tokajba;
azután parancsolatot adott ki dobszó mellett, hogy kinek mi értékes
jószága van, tépje szét, vágja le, vesse a kutba s a mint az ellenség
megtámadja a várost, gyújtsák fel azt egyszerre negyven oldalról,
vessenek tüzet minden templomba, toronyba, s aztán kiki fogja a dárda
nyelét, vagy üljön a lovára, ha van, s majd akkor megmondja, hogy melyik
kapun menjenek ki? Még pedig úgy elmenjenek innen, hogy soha képpel se
forduljon senki Debreczen tájékára vissza, Kuczuk uram aztán feleljen
meg majd a magas szultán színe előtt, ha kérdeni fogja, hogy hova lett a
nagy Debreczen város? mely ennyi meg ennyi adót fizetett a portának
hűségesen, a vezéreket ajándékozta emberül, a hadsereget tartotta
liszttel és takarmánynyal; ott dicsekedjék el majd vele, hogy azt biz ő
porrá égette s bevetette helyét sóval, azon való haragjában, hogy
rosszul égett a pipája.

Ezt izente Dobozy István uram a basának s Panajoti azon módon elmondta
neki szórul szóra.

– Átkozott vastagnyakú kálomistája! kiálta fel mérgesen a basa, bizony
még megteszi, a mit megmond.

Aztán pedig arról csakugyan nem akart felelős lenni, hogy egy olyan
várost, mint Debreczen, kiirtson a világból, csupán úri rosszkedvének
kihűtése végett; holott Debreczen olyan szükséges volt azon a helyen,
hogy ha ott nem lett volna, magának a töröknek kellett volna oda egyet
építeni.

– Tudja jól a kutyaházi, hogy nem akarom a városát elpusztítani, azért
mer velem olyan fennyen beszélni; de kapjam csak ki ide a gyepre, tudom,
hogy olyan utat tetetek vele egy fekvő helyében, a miben feltörik a
talpa.

Panajoti erősen bizonyítá, hogy a debreczeni lakosság a legvégsőre van
elhatározva, s a mint a basa egy trombitát megfuvat, vagy ágyút kilövet
rájuk, ott minden lángba borul egyszerre, s az egészből senkinek semmi
haszna nem lesz, minden drágaság el levén ásva a földbe, a nők és
hajadonok szépe eddig túl van a Tiszán; a férfiak pedig meg vannak
dühödve, ki kaszát, ki kardott fogott, azokkal is baj lesz elbánni, a
milyen keserűségben vannak most.

A basa átlátta, hogy Panajotinak igaza van; most az egyszer a
debreczeniek kifogtak rajta. Azért is újra visszahivatá a kapuktól
felállított csapatjait, befogatott megint az ágyúkba és azt mondta, hogy
kegyelmet akar cselekedni Debreczennel, csak legyenek bizton, nem bánt
senkit; ezentúl kegyelmesen fog velük bánni. Dobozy István uramat még
külön meg is dicsérte elszánt, bátor magaviseletéért s szavát adta, hogy
e jeles tromfért soha sem fogja bántani, sőt akármikor valami baja lesz,
csak folyamodjék ő hozzá, számíthat pártfogására; ha pedig Váradra talál
jönni, az ő házát ki ne kerülje, ő bizonyosan nagyobb vendégszeretettel
lesz iránta, mint Dobozy uram volt őhozzá.

Azzal vissza ment Váradra ágyústul és seregestül rendén.

A debreczeniek nagyot lélekzettek utána s mindenki dicsérte és
magasztalá bíró uramat, a miért ilyen bátran a tiz körmére mert állni;
lám mégis csak a török látta át utoljára, hogy neki kell engedni.

Kuczuk basa azonban alig érkezett meg Váradra, rögtön hivatá maga elé
Badrul béget, az afrikai szerecsen lovasok vezérét, s ilyen dolgot
bízott reá.

– Ma este, mielőtt lealkonyodik, felülsz ötszáz lovassal és megindulsz
Diószeg felé. Valahány embert akár jövőben, akár menőben találsz,
mindegyiktől megkérdezed, hogy ez az út visz-e Nagy-Kállónak? azzal
engeded futni. Ezt cselekszed, a míg éjszaka nem lesz, akkor egyszerre
letérsz a diószegi útról, belegázolva egy balfelől fekvő semlyékes
rétbe, hogy nyomot veszíts; mikor a semlyéknek végit érted, kijutsz a
mezőre, ott találsz majd pásztorokat, a kik juhokat, ökröket őriznek,
azokkal elvezetteted magadat Létáig. Mikor a létai tornyokat meglátod, a
vezetőket vagdald le, s a helység alatt elvonulva, térj be a nagy
erdőbe, abban az erdőben megint találsz mészégetőt, vagy csordapásztort,
a ki úgy elvezet az erdőkön keresztül, hogy elébb ki ne juss, mint a hol
az erdő Hadházon felyül véget ér. Ott megint tedd el láb alól vezetőidet
és maradj lesben. – Holnap, vagy holnapután, vagy talán egy hét mulva –
addig te az erdőből ki ne jőjj – látni fogsz négy vagy ötszáz szekeret
Tokaj felől közelítni. A szekerek válogatott szép leányokkal és
asszonyokkal lesznek rakva; bizonyosan pénz és csecsebecse is van náluk
elég; azokat mind egy lábig elfogod. Ha férfi van velök, azt vágd le; a
mi pénzt találsz náluk, oszd fel katonáid között; a népséget pedig
hajtsd ide hozzám Váradra. Jól megértsd, a mit mondtam: a fejedet
kezedben hordozod, tehát úgy vigyázz rá.

Badrul bég megérté a parancsot és távozott. A szerecsen vezér olyan
ember volt, a kire ilyesmit rá lehetett bízni, mert képes volt erdőn,
mocsáron keresztül az egész országot végig utazni, s lováról le nem
szállni, míg küldetése helyére nem jutott; ott pedig étlen-szomjan
hetekig elácsorogni lesben s a rábízott parancsot az utolsó
nyaklevágásig végrehajtani híven.

Kuczuk basa magában beszélgetett a debreczeniekkel: «nevettek ugy-e?
kaczagtok? örültök? no csak ti nevessetek ma eleget; majd mindjárt eljön
rátok a sírni való nap».

* * *

Tokaj felől a széles országúton egy hosszú sor szekér közeledik Hadház
felé; ez a debreczeni hölgykaraván.

Ötszáz szekér egymás hosszában, csupa asszony és leánynép, egyetlen
férfi sincs közöttük, akkora sem, a mekkora az ostort fel tudná emelni:
maguk hajtják az asszonyok a lovakat is; a kit pedig az Isten férfinak
teremtett köztük, annak meg le vannak a kezei kötve szépen a pólába,
mert annak még kis baba a neve.

Ennyi asszony, ennyi leány egy csoportban! Képzelhető az a jó kedv, az a
lárma, a mit az úton elkövetnek; mindegyik beszéli a másiknak, hogyan
hajtotta el biró uram a törököt a város alul; milyen szépen
ráijesztetett; van rajta, lesz is rajta egy hétig elég mit mesélni; oh a
veszélyből kiszabadult szívek phantásiája gazdag.

Egy-egy kocsin csupa fiatal leány ül, azok előre hajtanak, s elkezdenek
valami méla ősrégi dalt, a mit azon időkben énekeltek a Tiszától
Moldováig; talán azt, hogy: «Fördik a kácsa, Fekete tóba, Készül
anyjához, Lengyelországba», vagy pedig azt a másikat: «Ha kérdik, hol
vagyok? Mondjad hogy rab vagyok, Kezemen lábamon Vas békót hordozok». Ez
a nóta vala akkor nagyon nagy divatban, tudja Isten! olyan szívből
énekelte azt a szegény magyar ember.

Akkor aztán az egész sor szekéren valamennyi leány rákezdte a nótát;
majd felvették vele a nagy menyezetes eget; szegény kis pacsirták ott
fenn a magasban nem győztek velük versenyt tilinkózni.

Delelőre az egész karaván megállt a zöld halomnál, a mi ott van a sík
rónában; ki tudja, ki rakta oda? a mi csontunk van-e benne, vagy a másé?
bizonyosan csak a mienk, mert körülötte olyan puszta az egész vidék.

Nincsen falu, nincsen város közelében, egy-egy tanya, boglyák-,
kazaloktól körül véve, látszik itt amott, messze, kitérve egymásnak;
szántóföldnek sincs itt semmi híre, csorda-legelőnek van hagyva az egész
határ.

Csak a délibáb mutogat csodaképeket a láthatáron. Azt is megszokták már,
senki előtt sincs hitele; elöntheti hullámzó tengerrel a messzi
láthatárt, senki sem vágyik abban megfördeni; mutogathatja benne nagy
erdők árnyékát, nem igyekszik felé senki, hogy ott kihűselje magát;
városai, palotái megszokott képek, a miket senki sem bámul már, s nem
törődik vele, vajjon miféle ócska tündér mutogatja ott csoda hatalmát,
józanabb emberivadék előtt, mely bűvészetét kitanulta?

Pedig épen mai nap különös jó kedvében volt a délibáb. Ritkán is süt
olyan forrón a nap, hogy a föld felrepedezik bele s az utolsó tófenék is
cserepes hasábokra szárad; egészen a délibáb tündéri örömeihez való nap.
Egy csoport fiatal leány, az ábrándosabbak közül való, felmegy a zöld
halomra, onnan nézi a légi tünemény csodáit.

Köröskörül siető habokban ring a tenger, melynek nincsen széle; abból
emelkednek ki koronkint az égre rajzolt árnyképek; úszó kék szigetek,
mik szemlátomást nőnek, magasulnak, zöld erdő, lombos fák ellepik
partjaikat; a fák árnyéka ott látszik a vízben; azután megint lejebb
sülyed a sziget, a tenger hulláma dagad és összecsap végső pontja
felett. Majd a másik oldalon tünedeznek elő nagy légi paloták, átlátszó
tornyokkal, ködkék templomokkal, azokat is csak úgy hányja-veti e tünde
tenger, mintha rajta úszkálnának, s ha rájuk unt, végtelen romokat
csinál belőlük; tornyok, várak egymásra düledezve; azután az is elmúlik,
a szem nem lát egyebet a vándor darucsapatnál, mely onnan jő erre
csendesen.

A leányok ott a dombtetőn magyarázgaták egymásnak: «nézd! az ott épen
olyan, mint a kéttornyú templom Debreczenben. Az meg ott szakasztott a
nagyváradkapui őrtorony, még a teteje is olyan rongyos.»

– Leányok! leányok! dorgálá őket egy fiatal menyecske, ki a domb aljában
szoptatta kövér képű kis fiát; nem jó az ilyennel tréfálni. Nem
üdvösséges dolog a délibábban ráismerni valami házra. Azt a várost baj
éri, a melyiket az mutogat. Hagyjátok el az istentelen beszédet.

– Nézd! kiáltának egyszerre valamennyien, s a szó elhalt ajkaikon,
mindenki odatekintett, rémülettől és csodától megigézett szemmel.

Mi támadt egyszerre az égen?

Hadház felől, a légtenger felett magasan egyszerre egy lovas férfi
ködalakja rajzolódott a sápadt égre; egy valóságos lovas vitéz,
puzdrával vállán, hegyes turbánnal a fején, keze csípejére téve, az
egész alak szívdöbbentő óriási mérvben emelkedve a láthatár távolába
fel, a ló lábai nem érték a földet, alattuk keresztül lehetett látni az
eget, az egész, mintha egy fegyveres fantomnak a halványsárga égre
vetett világos kék alakja volna.

– Jézus Krisztus, ne hagyj minket! rebegé a megrémült gyönge nép, e
csoda tünemény láttára, minőt a természettudósok többször, több helyen
láttak már, s azóta is mindig magyarázzák, még sem tudják, hogyan,
mikép? Távol álló emberi alakok képe odafenn úszik a légben, megnagyítva
óriási ködszellemmé. Másik pillanatban új meg új alakok támadnak elő a
léghullámból, mind fegyveres óriások, némelyik csak lova derekáig áll ki
a csalódi tenger szinéből, másnak csak feje és válla látszik ki abból,
azoknak árnyéka oda van nőve teste alakjához, két átellen összeragadt
árnyék, felfelé és lefelé fordított fejek, karok és fegyverek; egyszer
ismét lassankint összeolvad az egész, s nem marad utána más, mint két
széles küllő az égen; két világos kék fényszalag ködös sárga mély
alapon, a földből felfelé sugárzó.

– Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk,
sikoltának a némberek, összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen
a puszta síkság közepett.

Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek
elszórták drága kendőiket, fülönfüggőiket, hogy a míg a rablók azokat
felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a
veszedelem a nyomukban. «El innen, el! a böszörményi útra! Fussunk a
nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!»

A szegény kétségbeesett had rémülten tért félre az útról; a szekerek
lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi út sem vezet;
nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak úgy
titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a
félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: «te felséges úr Isten
odafenn, ki elárulod csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk:
oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől,
kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, úr,
menybéli Isten!»

És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra.

A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra, egyszerre eltüntek
a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után
élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a
hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst
szegélyű fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant habbuborékokat
fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a
láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz
hang úgy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: «fussatok, fussatok!»

A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé.

* * *

Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a
hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől
útbaigazítást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne
árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol
megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből
véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna a mit
látott, meghalt; lelőtték nyíllal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik
hős tettével, mint a nagyszájú puska.

Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni
leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta és megmutatta őket
délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az
ármányos cselt jókor. Dicsértessék az úr neve!

Harmadnap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek,
hogy a pusztán a távolban egy hosszú vonal látszik porzani, mintha száz
meg száz szekér jőne egymásután.

– Ezek ők!

Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő
volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen,
puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején.

Azok ők! Csak hadd jőjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket a
veszélyre, – senki.

Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen,
azzal egyszerre sebesen elkezd oldalvást tartani, s nem miként az elébb,
halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak.

Badrul bég dühödten tekinte széjjel: «Ki árulhatott el bennünket
előttük?»

Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál
nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon,
süvöltve, bömbölve és sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget.

Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki
Kuczuk basa.

– Előre a dárdát, kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani,
utól kell érnünk a menekülőket! ki a síkra!

Hah, de ott a síkon más úr parancsol most! A rónán keresztül, épen az
üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a
szilaj forgószél, ez a karcsú tündér, a ki délczegen tánczol végig a
sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja
repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra,
hajlik balra, karcsú derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig
magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá
közeljut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák
csak úgy tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig,
s onnan visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve a
haragos vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát;
tűzkorbács a kezében, azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek
szerelme szörnyű!

Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a
forgószél, hogy senki sem tudta többé, merre van előre, merre hátrafelé?
A lég elvakult; egyik lovas nem látta a másikat a felkavart portól,
melynek sötétjén még a villám sem birt keresztül rémleni, csak közeledő
menydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s
el-elnémítá a szél szilaj vihajgását.

Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt,
dárdájáról letépett minden lobogót.

– Héj te Isten, magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az
ég felé, pártját fogod a magad népének, de azért mégsem mentheted meg
őket tőlem!

A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben úgy sújtotta
meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá.

Mi volt az?

Semmi sem más, mint egy nagy jégdarab, a mi izenetképen jött a többi
előtt, utána ropogva, dörögve ereszté meg a meny sujtó parittyáit;
ormótlan jégdarabok kezdtek sűrűn paskolni az égből, némelyik olyan,
mint egy madártojás, más, mint egy átlátszó dió, másik, mint a szeges
buzogány feje, tíz kisebb egymásba nőve, közte fontot érő öldöklő
darabok; a villám harsogott szakadatlan egyik ég sarkától a másikra
küldve izenetét; a jégpaskolta föld a távol síkságon messze olyan hangot
adott, mintha el akarna sülyedni a rászakadó égtől.

– Allah kérim! Allah ekbér! kiáltozák a martalóczok; hasztalan futva az
üldöző jégparittyák elől, a mik ijesztő sietséggel ütötték őket minden
oldalról: a megriadt paripák kínzott nyerítése még rémületesebbé tevé a
riadalt, s a kinek szive volt még, azt megkereste a lecsapkodó villám,
mely sistergő fejével oda vágott közéjük, bevilágítva a sűrű jéghullást,
mintha millió gyémántteke és ezüst golyó omolna onnan felülről alá.

– Nincs menekülés, egyedül az úr Istennél! ordíták a törökök, s rohant,
kit merre a lova vitt; egy rész az elhagyott erdő felé; azt széltördelte
sudarak, kifacsart szálfák fogadták, más előre nyargalt, bele iramodva a
fellegszakadástól megáradt söppedékes érbe, mely egy óra alatt száguldó
folyammá áradt; nehány a vihar elől futva, épen annak útjába került s
verette magát mérföldekig. Mire a zivatar elhúzódott, Badrul bég nem
találta több lovasát ötvennél.

Vagy húszan ott feküdtek holtan, itt-amott elszórva, iszonyú sebekkel
homlokaikon, betört tarkóval, zúzott bordákkal; némelyt lovastul
agyonvert a jég; mást úgy eltemetett, hogy csak a kitett keze látszott
ki belőle. Az egész rónaság pedig olyan képet mutatott, mint egy puszta,
a mely végig van hintve apróbb-nagyobb kavicsokkal, a mik olyan fehérek
és olyan hidegek.

Az æthiopi pálmaszilvás puszták fiai soha sem láttak még jeget.

– Ime csodák történnek a földön, monda csüggedten Badrul bég. Ki
harczolhat az ég ellen? A magyarnak külön Istene van, a ki csodákat tesz
a kedvéért. Allah oltalmazzon bennünket idegen Istenek haragjától.

Nem volt azonban bizonyos felőle, vajjon Kuczuk basa hajlandó lesz-e
neki majd elhinni, ha ily vert haddal visszatér, elszalasztva a menekvő
asszonyokat; elhiszi-e mondására a csodát? a mihez hasonlónak soha
igazhívő még hírét sem hallá.

Szavainak bizonyságára semmi sem volt olyan eleven tanú, mintha azon
vasládákat, miket a végett hozott magával, hogy az elfogott asszonyok
ékszereit azokba zárja, ezúttal megtölteti amaz égből hullott
parittyakövekkel, miket látva, a basa hitelt adand a mesével határos
rémeset elmondójának.

Tehát szépen megtöltete színültig négy ládát a jéggel, s azokat párjával
lovak hátára kötve, maga után indíttatá. Nagyobb biztosság kedveért
minden láda kulcsát magához vette, s viaszszal lepecsételé nyitjaikat.

Két nap tartott neki Váradig vissza utazni; azalatt szállinkozó hadai
összevergődtek körüle, kinek csontja törve, kinek feje zúzva, kék, zöld
folt nélkül egyetlen egy sem.

Ez alatt reggeltől estig jó forró nap sütött rájuk. A vasládákból alul
csurgott a víz, felül a gőz párolgott egyre. Nagy-Váradon zúzott karral,
alázatos fővel lépett Kuczuk basa elé a szerecsen bég s elmondá neki a
történetet, még akkor is reszketett bele.

Kuczuk basa haragos arczot csinált a meséhez; egy szót sem akart belőle
elhinni, bizonyságul Badrul bég előhozatta vasládáit s kérte, hogy
tekintse meg saját szemeivel az égből hullott parittyaköveket.

A mint a pecséteket feltörte, a zárakat felnyitá: ime nem volt a
ládákban semmi. Még csak híre, nyoma sem az égi parittyaköveknek.

Badrul bég megszaggatá keblén köntösét.

– Allah kegyelmes! Ime a magyarok Istene a bezárt ládákból eltünteté a
köveket, mikkel vitézeimet agyonverte.

– Gyáva nyomorult! kiálta rá Kuczuk basa, ki az egészből nem hitt
semmit, sok lúd ebet győz: bizonyosan ama daliás asszonyok vertek úgy
meg benneteket.

Azzal kiviteté maga elől Badrul béget s felakasztatá kapuja elé, ott
függött estig. A szerecseneket pedig, a kik vele voltak, megtizedelteté,
a többieknek levágatta fél fülét s így küldte le Belgrádba.

A debreczeni hölgyek pedig épen és bántatlanul jutottak kedveseik
karjaiba vissza. Kuczuk basa soha sem hitte el nekik, hogy nem ők
páholták el olyan kegyetlenül Badrul béget s azon naptól fogva kezdte
őket nagyra becsülni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyen történet vagyon megirva nemes Debreczen városának tanácsi
jegyzőkönyvében; te, ki azt olvasod, gondold el magadban, hogy most is
él még az az Isten, a ki az ő híveit meg tudta védelmezni mindig magas
menyből – s keze most sem rövidült meg.



26.  JORDAKI FEJE.

El volt vesztve minden: a harczok dícsősége, a honfiak reménye, a szent
sereg virága, minden, minden lehullott a dragasáni ütközetben, mely
Moldova erejét letörte, s ismét a magas porta küszöbe alá hajtá.

Harminczhárom ifjú bajnok a szent csapatból, kik a kereszttel keblükön
harczoltak a hitért és hazáért, keresztül törte magát a jancsárok sorain
s elmenekült a hegyek közé.

Mind olyan fiatalok; az egész sereg vitézei között egy sem volt a
tizennyolcz éven felül: maga Jordaki, a vezérek legbátrabbika, csak
tizenhetet számlált még.

Mikor veszve volt az ütközet, Jordaki leszakítá a szabadságért küzdők
zászlójáról a lobogót, körülköté derekán öv gyanánt, egy kardot az övébe
szúrt, másikat kezébe fogta, s azt mondá társainak: «utánam!» és a
körülözönlő jancsárok közé rohant.

Mikor keresztül vágta magát és visszanézett, csak harminczketten
követték, a többi elmaradt halva.

De a harminczkét vitéz ki tudta szabadítani vezérét a tengernyi had
közül, s mi több, magával hozta, kit a csata folyamában foglyul ejtett,
a daliás Tyndari béget, a szultán legifjabb vejét, ki lelőtt lova alá
szorulva, elnyomatott a szent csapat vitézei által, s kit a legfőbb
küzdelem közepett sem bocsátának el magoktól a menekvők, hanem magukkal
ragadták a hegyek közé, miknek ismeretes szakadékai egy pillanatra
menedéket nyujtottak nekik.

A győztes spahik estig üldözték őket; ha egy perczre leültek pihenni a
szikla alá, mely nyughely és rejtő fal volt rájuk nézve, már a másik
pillanatban ismét tovább futni kényszeríték az üldözők felhangzó
kiáltásai, kik erőfeszítve rohantak a menekvők után, jól tudva, hogy
Tyndari bég is közöttük van.

A nap letünt már, de helyette feljött az áruló hold, mely bevilágítá az
egész tájat, elrabolva a menekvőktől az éjszaka áldott sötétjét; a
jancsárok bőszült csapatja, mint a menekvő őzet, úgy verte fel őket
menedékeikből.

A dragasáni hegy kettős orma között egy fekete épület tornyai
rajzolódtak a holdvilágos égen, a legmagasabb torony tetején látható
volt a kettős kereszt, a szélső két ablakból gyönge gyertyavilág
sugárzott a holdvilágon keresztül.

Ez épület volt a zeki zárda.

Kegyes szűzek világtiltó laka; ha ennek kapuját elérhetik a menekvők,
akkor legalább megpihenhetnek – holnapig, mert hiszen a szent hajadonok
nem tarthatják zártan a kaput a szent sereg végvitézei előtt, s ha kell,
meg fognak tudni halni velük együtt.

A zárda tornyából melancholicus ringással hangzott alá a lélekharang
csengése: «halott van a zárdában», mondá egyik vitéz a másiknak, «majd
lesz több is».

Épen bevégzé a csengetyű szomorú mondanivalóját, midőn Jordaki
megzörgeté öklével a zárda ajtaját.

– Ki jön? hangzék belülről.

– Jordaki és a hetairia.

A kapu kinyilt e szóra, tisztes agg hölgy fogadta a belépőket, fehér
talárban, fekete skapularé a fején; a zárda apátnője.

– Jókor jöttél, légy üdvöz, szólt az apátnő Jordakihoz.

– Rosszabbkor nem jöhettem s üdvtelenebb nem lehetnék, felelt ez keserű
szóval.

Társai utána léptek a benyitott ajtón, az apátnő számlálta őket.

– Csak harminczkettő? Hát a többi?

– Otthon van már! szólt Jordaki, felmutatva az ég felé.

Az apátnő felvezette a hetairia vitézeit a lépcsőkön; a refectorium nagy
ajtajánál megállt és újra mondá Jordakinak:

– Légy üdvöz, jókor jöttél; a leány, kit tegnap ide hoztál, ma meghalt
szenvedés nélkül.

Jordaki keresztet vetett magára ájtatosan s halkan felnyitá az ajtót.

A terem közepén feküdt ravatalon a halott. Szép fehér jelenet egy másik
világból; kézzel tapintható lélek, a kit lát még a szem, az ajk érzi
hidegségét, mikor megcsókolja, pedig a szív már tudja, hogy az messze,
messze, egy másik csillagba ment elvándorolni, s nincs közöttünk többé.

Jordaki odament a szép fehér halotthoz; az is gyermek volt még, alig
lehetett tizenhat éves s leborult annak hideg keblére és úgy maradt
sokáig. Testvére volt a halott; míg élt, Irénének hívták.

Az a másik ifju, a ki szemeit le nem birja venni a halott arczáról,
Mariotis Naszta; eljegyzett vőlegénye a néma mátkának; egyenkint végig
nézi annak minden vonását, szemöldeit, szép ajkait, mintha azt hinné,
hogy az által megóvja őket az enyészettől, vagy tán arra gondol, hogy ha
az ember sokáig nézi kedves halottja arczát, maga is meghal bele.

Két szál gyertya ég a halott fejénél, harmadik a holdvilág, mely az
ablakon besüt; négy apácza halotti zsolosmát énekel a térdeplő előtt.

A halotti ének közepett lövés dördül el odakünn s a festett ablak
üvegcserepei csörömpölve hullanak be. A jancsárok, a spahik körül fogták
a kis zárdát.

Jordaki fölemelkedett szép fehér halottja kebléről, megszorítá Mariotis
kezét s minden beszéd nélkül indult kiki az ablakhoz.

Nyolcz ablaka volt a zárdának: két-két ifju helyet foglalt minden ablak
mellett, másik kettő fegyvert tölteni állt készen; így kezdték el a
harczot.

A fegyver ropogott künn és benn, sok jó török vitéz elhullott már a
zárda körül, a ki azt hitte, hogy győzelme napját megérte; a jancsárok
nem birták a zárda ajtaját betörni, a hány oda ért, a hetairisták golyói
mind megölték.

A vad viadal közepett az apáczák csendesen éneklék a kyrie eleysont.

Éjfélig négy rohamot vertek vissza az ifjak s a törökök átlátták, hogy a
kétségbeesettek nagyon drágán adják vérüket, azért leküldtek Dragasánba
ágyukért. Majd az ágyuk elvégzik a nehéz munkát, az apraja jut a kardnak
és a handzsárnak.

Két csatakigyót láttak nem sokára a hegyi úton felvonatni a zárdabeliek;
azokat Girlet aga, az ő véres ellenségük kiszegezteté egy átelleni
dombra, s trombitaszó mellett felszólítá az ifjakat, hogy ne védjék
magukat hiába; adják ki fegyvereiket és a szultán vejét Tyndari béget,
ők maguk kegyelmet kapnak.

Jordaki ekkor karon fogá Tyndari béget és levezeté őt a zárda
sírboltjába; ott egy kőkoporsót felnyitva előtte, mutatá neki, hogy az
tele van lőporral.

– Most eredj fel a zárda tornyába és szólj le onnan a bégnek. Mondjad
neki, hogy magunkat meg nem adjuk, sem kényére, sem kegyére. Hanem ha
azt akarja, hogy téged életben bocsássunk el innen, távozzék el a zárda
alól minden hadával, hogy mi elmehessünk békén, te pedig itt maradj
utánunk. Ha azonban egy lövést tesz ágyúival e zárda ellen, én ez
épületet veled és velünk együtt a levegőbe röpítem. Úgy beszélj hozzá, a
hogy életed kedves.

Tyndari bég felhagyta magát vezettetni a zárda tornyába s onnan kiálta
le az agának:

– Vitéz Girlet aga. A te dolgod nem mentegetni az én életemet, hanem
legyőzni az ellenséget. Azért semmiképen ne merészelj az én életem miatt
alkudozni a lázadókkal, a mi neked nincs megengedve, hanem támadd meg
őket bátran, gyávák ők és meg vannak rémülve mind…

A többit nem mondhatta el; egy lövés onnan alulról Jordaki fegyveréből
ketté szakítá szájában a szót és szivében az éltet; Tyndari bég holtan
esett le a toronyból; a szultán leánya özvegyen maradt.

Girlet aga még sem lövetett a zárdára; most már épen nem lövetett. Nem
akarta elleneit azon dicsőségben részesítni, hogy a harczban essenek el.
Élve akarta őket elfogni. Valami látványnak kell lenni a Hebdomon palota
előtt, a mire tartogatta őket.

A Hebdomon tér sok vitéz görög és oláh fejét látta az igazság sátora elé
gördülni; Jordaki és társai nem lennének ott az elsők. A harczban
kifolyt vér kárba megy, de a vesztőhelyen elfolyónak cseppjeit aranynyal
mérik. Girlet aga kimélte a lázadókat.

Ismét trombitás hirnököt külde a zárda kapuja elé s azt izené az
ifjaknak:

– Vitéz hetairisták. Girlet aga kegyelmet és szabadságot ád tinektek, ha
kiadjátok magatok közül a vezért, Jordakit. A többi élve elmehet.

Harminczkét golyó egyszerre zúzta össze a hirmondót: ez volt a felelet.

«Hozz még több ily izenetet».

Girlet aga még most sem lövetett ágyúkkal a zárdára.

«Majd jobbat gondoltok reggelig, vagy egy hét mulva. Ha megéheztek, majd
kiadjátok Jordakit.»

Két nap közel sem ment a zárdához, csak messziről tartá azt bekerítve,
hogy senki el ne szökhessék belőle; harmadnap elfogyott a zárdában
minden eleség.

Jordaki leviteté a sirboltba kedves halottját s azt mondá a zárdanőknek
és bajtársainak, hogy gyűljenek össze mind a főteremben, ha nincs más út
a szabadulásra, mint az ég felé, ezt az útat megtalálják.

Mindenki értette, hogy mit akar Jordaki? Mindenki némán megszorítá
vezére kezét, még a gyönge zárdaszűzek is, pedig tudták, hogy ez a halál
kézfogója.

Az volt a szomorú terv, hogy Jordaki lemenjen a sírboltba. A zárdanők és
férfiak odafenn elkezdenek énekelni; mikor az ismeretes gyászdalnak vége
van, akkor Jordaki az egész zárdát a levegőbe röpíti.

Hát nem szép gondolat ez?

– A ki nem találja szépnek így meghalni: egyszerre, egy pillanatban,
együtt szeretteivel, nem is a sírba menni, hanem a felhők közé temetni
magát, az elmehet, nyitva előtte az ajtó, adja meg magát török
kegyelemre.

Mind hallgattak, mind maradtak, csak egyetlen egy vált ki közülök, a ki
el akart menni, megadni magát török kényre kegyre:… a fehér halott
vőlegénye, Mariotis.

– Mariotis! kiálta fel arczát eltakarva kezeivel Jordaki. A legjobbik
vitéz! Az én büszkeségem, a kit jobbnak tartottam magamnál. Mariotis
adja meg magát egyedül? A vőlegény nem akar mátkájával együtt
temetkezni; az utolsó hetairista nem akar meghalni társaival? Eredj és
eltagadd, hogy közénk tartoztál.

A halál vőlegényei, a halál menyasszonyai utálattal fordultak el a
kishitűtől, senki sem búcsuzott tőle.

Az ifju vőlegényt kitaszíták a zárda ajtaján, az pedig fehér kendőt
lobogtatva futott a török aga sátoráig.

Odaérve elszórta fegyvereit magától és sietve monda Girlet agának:

– Kegyelmes úr, te bocsánatot igértél a hetairistáknak, ha Jordakit
kiadják; ime tehát bocsásd őket szabadon, mert Jordaki én vagyok, de
siess a kegyelemmel, mert egy óra mulva halottaknak küldöd azt.

Ah, Iréne vőlegénye, a hetairia legjobb vitéze, legnemesebb szivű,
legbátrabb volt mindannyi közt: ő feláldozta magát Jordakiért és
megmaradt társaiért. Odaveté ifju életét a vérpadnak, hogy ezeket
megtartsa az életnek. – Azok pedig átkozták őt odabenn, s nevét kitörlék
a hetairia sorozatából.

Girlet aga örömében ötven fontos vasbilincset veretett az ifju kezére s
azonnal új hírnököt küldött a zárdához, függő pecsétes levéllel, melyben
azok biztosítva voltak minden bántalom elől, mehet mindenki szabadon, a
ki csak a zárdán belül van.

Az ostromlottak bámulva vették e nem várt kegyelmet. Az oltalomlevél
kezeik között volt; életet, szabadságot igért nekik; élet, szabadság,
mosolygó szavak, a mik úgy csábítják az embert; sorba nézték a levelet,
s minden szív elgyöngült bele. Jordaki lenn ült már a sírboltban, nem
volt jelen, hogy széttépte s visszahajította volna a csábító irást.

Jordaki lenn ült a sírboltban s hasztalan várta a gyászéneket onnan
felülről. A hetairisták megnyiták a zárda kapuját s kijöttek a
védlevélben bízva. Odakinn lerakták fegyvereiket egy csomóba; – Jordaki
hiába várta a gyászéneket.

Mikor átadták fegyvereiket a hetairisták, akkor Girlet aga megkötözteté
őket és bilincseket rakatott kezeikre.

Azok az oltalomlevelet emlegették: a török aga nevetett; hiszen nem
érvényes az, kecskebőr helyett kutyabőrre van irva, a pecsét rajta sem
viasz, hanem csak kovász. Ti mind valamennyien a Hebdomon téren fogtok
kivégeztetni.

Így jár, ki jobban bízik ellensége szavához, mint a kezében levő
kardhoz.

A zárda apátnője ekkor arra kérte könyörögve a török vezért, hogy ha már
meg kell halniok, engedje, hogy haláldalukat elébb elzenghessék egyszer
az Istenanya képe előtt. Olyan szép dal ez, a milyet még török nem
hallott soha.

Girlet aga óhajtá hallani, milyen a gyaurok halotti dala? s megengedé
nekik, hogy énekeljenek. Hallgathat-e egy müzülmán füle kellemesebb
énekhangot, mint a gyaurok halálramenő énekét?

Jordaki a csendes sírbolt közepén ült egyedül, felvont pisztolya
kezében, fejét azon koporsóra hajtva, a melyben testvére nyugszik.

Egyszerre távolból, enyészetes szomorú dal kezd hozzája lehangzani; ez
az, a mire várt; a dal elhangzott csendesen; mikor az utolsó rithmusnak
vége volt, a zárdát szétveté a láng, odatemetve alá török harczost,
gyaur foglyot…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két hosszú hó múlt el azóta: a stambuli kórodában egy nyomorék harczos
nyitá fel két havi öntudatlan lét után szemeit; az egész alak
összetörve, zúzva, arcza ismerhetlenné égetve, az egész egy fájó tömeg
inkább, mintsem ember.

– Ugyan soká aludtál atyafi; szólt mellette a beteg őr törökül.

– Hol vagyok? kérdi a beteg, bámulva jártatva szét szemeit.

– Még most a földön, kicsi híja, hogy nem a paradicsomban. Ez a stambuli
kórház.

– Honnan hoztak ide?

– A zeki zárda romjai alól. Ott feküdtél a romok közé temetve, a többi
vitézekkel együtt: ruhád szerencsére leégett; nem tudják, török
voltál-e, vagy oláh? Ha oláh voltál, jól elhallgasd.

A beteg elhallgatott. Ő volt Jordaki.

A kórodában úgy bántak vele, mint török harczossal s gondját viselték.

Néhány hét mulva lábaira állhatott; nyomorék volt, kezei összetörve,
tagjai bénák; elbocsáták, hogy kolduljon az utczán.

Elindult a nagy török városban, mankóján biczegve.

Csak úgy homályosan élt lelkében valami borongós gondolat, hogy ő valaha
hajdanában a hetairiát vezérelte; hogy egyszerre két karddal kezében
harczolt száz ember ellen és nem győzetett le; hogy egy pillanatban
elleneivel és barátaival egyszerre repült az ég felé, emberölő tűzláng
között, – – és most itt jár a gyűlölt Stambulban, gyermektől kolduló
nyomorék, minden utczaszegleten leülve a fáradságtól, mind a két kezében
mankó; idegen arczok csoportja szánakozva néz le rája.

Nem kéregetett senkitől; egy-egy könyörületes muzulmán adott neki
önkényt baksist. Észre sem vette, meg sem köszönte azt; azon
gondolkozott, hogy talán nem is ő az a Jordaki, ki a hetairia vezére
volt egykor.

Midőn egyszer a méla őgyelgésben a Hebdomon palota terére ér, nagy
néptömeget lát maga előtt, mely kiváncsian tolakodik a palota kapuja
elé. Őt is magával sodorta az ár.

Egy hírnök nagy dobszó mellett hirdet a tér közepén harsány szóval
valamit.

A nyomoréknak úgy tetszék, mintha saját nevét hallaná említtetni:
figyelni kezdett a hírnök szavaira.

– Müzülmánok! Igazhitű népek! Ime a nagyúr kegyelméből kitétetett a
palota kapujába a hirhedett lázadó vezér Jordaki feje, mely mai napon a
diván parancsára levágatott. Jertek és lássátok meg azt. Allah
kegyelmezzen minden igazhivőnek.

Jordaki bámulva hallá e kiáltványt. Most még inkább szédelgni kezdett. –
Jordaki feje a Hebdomon palota kapujában. – Jordaki feltámadva és mégis
lefejezve, – e gondolatzavar megháborítá lelkét egészen.

Odafurakodott ő is a kapuhoz: késő estig tartott, mire odáig tudott
vergődni a csődülő néptömeg között.

A kapu alatt bibor állványon volt egy széles ezüst tálcza; azon egy
fiatal ideálszépségű ifju levágott feje, lehunyt szempillákkal, félig
nyitott ajkkal, de a szabadság nemes büszkeségével ráncztalan homlokán.

Jordaki ráismert a főre: – Mariotisé volt.

A hírnök recsegő hangja kiáltá a népnek minden óranegyedben:

– Lássátok a lázadó Jordaki fejét, mely a diván parancsára levágatott.
Allah kegyelmezzen minden igazhivőnek!

Jordaki hallgatá – és hallgatott.



27.  ÉN LEHETTEM VOLNA AZ.

HUMORESK.

(Egy divatlapszerkesztő naplójából, a ki azért engedte ezt a tárgyat
nekem, hogy ha ütleget kell érte kapni, kapjam én.)

Valamelyik nap beállít hozzám egy borzas egyéniség, (megfordul nálam
több is) teljesen mosdatlan, fésületlen és keféletlen állapotban; a hogy
külső formájából kivehetém, ez már mind megtalálta azt az igazságot, a
mi a borba van rejtve.

– Ugy-e bár, nem tetszik engemet ismerni?

– Bizony… De bizony… Bizony nincs szerencsém.

– No nézzen meg jobban.

– Úgy, igen is. No lám. Ettől a nagy hajától nem ismertem meg.

– Pedig tegnap nyirattam le.

(Úr Isten, milyen lehetett, míg le nem volt nyírva.)

– Ismerem, ismerem; ugy-e bár kegyed a… a… a – Vilmos.

– Igen is, az, – a Sándor.

– Úgy, úgy, Gál Sándor…

– Nem, hanem Schirting Sándor.

– Ah, tudom már, Debreczenből.

– Nem, hanem Miskolczról.

– Emlékezem. Iskolatársak voltunk.

– Nem egészen. Hanem én ott laktam annak a háznak a helyén levő házban,
a melyik háznak a helyén aztán a kegyetek háza épült. Emlékezik rá?

– Uram fia, hisz annak száz esztendeje épen. Nem emlékezem én abból az
időből egyébre, mint hogy nem szerettem a lisztpépet, egyebet pedig nem
tudtam enni, mert még nem volt fogam.

– Pedig én nagyon jól emlékezem rá; én tanítottam kegyedet hintázni.

– No isz ugyan jól megtanított, maig sem tudok.

– Pedig hát lássa kegyed, kicsinyben mult, hogy nem én vagyok ön, és nem
kegyed én.

– Nem tudom, melyikünk vesztene a cserével?

– Kérem alássan, ne tessék izélni. Én csak egy szegény irnok vagyok, a
kinek eléje teszik a beirt papirost s arról leirja a dolgot a másik
papirosra.

– Akkor én még rosszabbul vagyok, mert nekem elém sem teszik a beirt
papirost, úgy kell leirnom a dolgot a másik papirosra.

– Igen, de sokszor meg is szidnak érte.

– Engem pedig meg is kergetnek érte.

– Igen, de az ön nevét nagyon sokan ismerik.

– Hát Sobri Jóskáét nem sokan ismerik?

– De önnek csak mégis több pénze van, mint nekem.

– Cseréljünk látatlanba adósságot.

– Ejnye már! De csak többet ér a feje, mint az enyim.

– Nem ér biz az, nézze, hogy elment a hajam, az öné mind meg van.

– Persze. De a mi belül van.

– No például, nyolcz fogamat huzattam már ki belőle. Tavaly karácsonyi
meglepetésül egyszerre hármat, egy fájóst, meg két épet. Ezzel már most
kevesebb van belül.

– No, de félre a tréfával. Én komolyan mondom, hogy kegyednek kellene én
nekem lenni és én nekem kegyednek.

– Hát hogy tévesztette el eképen a kvártélyozást a sors?

– Oh uram, bolond história az. Ha elmondom, majd meglátja, hogy
igazságom van. Volt nekem egy anyám…

– Ugyan ne mondja!

– De bizony Isten, úgy volt. Volt nekem egy anyám, a ki igen szép leány
volt maga idejében. Hanem én még akkor nem ismertem.

– Ezt már igazán csodálom.

– No hát régen, igen régen, kegyednek az édes atyja nőül kérette az én
anyámat, azaz, hogy még akkor nem volt nekem anyám, még akkor leány
volt.

– Ezt egyelőre is tagadom. Az csak olyan mendemonda lehet.

– No kérem. Én csak tudom. Hiszen ha esze lett volna az anyámnak, hozzá
is ment volna, de hát nagyon könnyelmű teremtés volt szegény, s engemet
a könnyelműsége által többszörösen megkárosított.

– Azt a többit szeretném hallani, ezt az egyiket hagyjuk abba. Tudja ön,
erről a thémáról nem szeretem a humorizálást.

– Hiszen kérem, én nem humorizálok, kegyed humorizál, én siralmas
történetet beszélek. Kegyed könnyen fütyörész, intra dominium van:
főszolgabiró volt az apja. Igaz, hogy mikor az anyámat megkérte, még
akkor csak esküdt volt. Hanem hát ez csak egy. Tessék csak hallgatni
tovább. Másodszor megkérette egy indzsellér, a kinek az egyik fia most
kétezer forint fizetéssel van a debreczeni vaspályánál, a másik
tiszttartó herczeg Coburgnál, a harmadik gőzhajó-kapitány a tengeren.

– Természetesen most ön volna az mind a három.

– Igen. Hanem ehez sem ment. Harmadszor megkérette a mátyusföldi
esperes, ahoz sem ment, ez is mást vett el, de ennek nem volt sem fia,
sem leánya.

– No azzal járt volna ön legjobban.

– Nem azzal; hanem negyedszer megkérette az anyámat ő nagysága
Cserependy Perghő Boldizsár úr. Tetszik ismerni Cserependy Perghő
Boldizsár urat? ugy-e bár?

– Azt nem. Hanem Rákospalotai Hutiray Lukácsy Sándort…

– No no; ne ismerne ön olyan derék nagy urat, mint Cserependy Perghő
Boldizsár úr.

– Nem előfizetőm.

– Lássa, pedig annak a Tiszán túl ötezer hold földje van egy tagban, s
nincs több egyetlen egy fiánál hozzá.

– Hogyan? az szántja az egész földet?

– No, ne izéljen. Lássa, az a fiatal ember most négy lovas hintóban jár;
sokszor találkozom vele, s olyankor mindig eszembe jut, hogy nekem
kellene abban ülnöm, én hajtanám azt a négy szürkét; én parancsolnék
kocsisnak, inasnak, engem süvegelnének a vendégfogadókban; én utánam
néznének a szép konteszek az ablakokbul, ha az anyám ilyen szörnyű módon
meg nem károsított volna. Képzelje, már ki voltak hirdetve, gyűrűt
váltottak, a vendégeket összehívták a lakadalomra; meg volt irva a
moring-levél; csak egy hajszálon múlt, hogy nem én vagyok most nagyságos
Cserependy Perghő Boldizsár úr örököse; akkor egyszerre a lakodalom
napján, egy órával az esküvő előtt elmegy az anyám a háztól egy német
muzsikamesterrel, s megesküszik vele.

– Hát aztán?

– Hát aztán. Lehet ennél nagyobb baj én rám nézve? Ha a földesúrhoz
megy, most egy dominiumot öröklök, úgy pedig örököltem egy hegedűt, meg
egy halom hangjegyet.

– Ez igazán eredeti, hogy valaki ne legyen megelégedve az apjával.

– Igen uram, de mikor válogathattam volna benne. Hiszen én tisztelem az
apámat, jó ember is volt, de minek vette el épen az én anyámat? Ha
meggondolja az ember, az igazán rettenetes dolog, hogy a fiak, a kiknek
leginkább érdekükben fekszik, hogy ki fiai legyenek, ebbe épen nem
szólhatnak bele; mennyi ember változtatna a sorsán ez által.

– Az igaz. Báró Sinának egyszerre annyi fia lenne, hogy számát sem
tudná.

– Nem úgy van; de hogy legalább azok közül, a kik az embernek az anyját
nőül kérték, ment volna ahoz, a kinek fiává lenni legjobban esnék az
embernek; a sors lám jót akart velem tenni, kezemben volt a szerencse,
candidálva voltam, s a hol van ni, egy könnyelmű lépés miatt elestem
minden javamtól; nem az lett belőlem, a kinek kellettem volna lenni. (Ki
ne igazítsa valami philologus «kellett volna lennem»-re.)

– Ön tehát személyével sincsen megelégedve.

– Ugyan hogyan volnék, mikor minden héten háromszor eszem krumplit.
Szeretném látni, hogy ha ön volna én, mit csinálna?

– Hát legelőször is megmosdanám.

– Ne bántson engem. Lássa én egészen elhagytam magamat, mert nincs olyan
porczikám, a mivel meg volnék elégedve. Haragszom a kezemre, mert olyan
ügyetlen, haragszom a fejemre, mert semmit sem tudok megtanulni,
haragszom még a hajamra is, mert nem birom simára fésülni, s mert tudom
jól, hogy a képem nem szép, azért meg sem mosdom; én nem adnék magamért,
a hogy itt állok, egy hajító fát, s akármit csinálok, tele vagyok ezzel
a gondolattal; irigykedem minden emberre, irigylem a nagy urak szép
ruháját, a tudósok eszét, a költők hírét, az arszlánok daliás alakját, a
napszámosok izmos karjait, a kereskedők bolond szerencséjét; irigy
vagyok a feleséges emberek boldogságára, a zsidó gyerekek jövendőjére;
irigy vagyok minden emberre, a ki tud, tesz, és bír valamit, minthogy én
magam semmit sem tudok, semmire sem vagyok képes és semmim sincs. És már
most azután legyen gondom magamra; de bizony sokszor, ha elfáradt a
hátam a sok körmölésben, elgondolom magamban, hogy minek dolgozom én?
mit iparkodom ezt a silány egyéniséget dédelgetni? nem jobb volna, ha
úgy elhagynám magamat, hogy a csizma leszakadna a lábamról és hétszámra
ki nem gombolnám a kabátomat s nem enném egyebet káposztatorzsánál, a
mit a zöldségpiaczon elhánynak; van is nekem mért becsülnöm magamat,
mikor semmi okom sincs rá.

(Különös neme a monomaniának, hogy az ember magát valami olyan idegen
embernek nézze, a kit ki nem állhat.)

Kezdtem átlátni, hogy ebben a jelenetben több a szomorúság, mint a
tréfa.

– Tehát voltaképen mi czél vezette önt hozzám? mert azt csak nem
gondolnám, hogy ön magát «váltott gyermeknek» hiszi, s velem akarja
magát elcserélni.

– Nem ám, hanem épen csak azt akartam önnek megmondani, hogy miután
semminemű ember nincsen ezen a nagy Pesten, a kibe valami úton
beleköthetnék, öntől kérdezem meg, hogy ha a sors furcsa szeszélye úgy
rendelte volna, hogy megfordítva essünk: ön az én helyembe, én meg az
önébe, mitévő lenne akkor ön?

– Hát jőjjön vissza hozzám egy hét mulva, majd akkor megmondom.

Az alatt a hét alatt irtam egy jó ismerősömnek, a ki gróf X.
jószágigazgatója, ha nem tehetné-e meg a kedvemért, hogy egy jóra való
tanult fiatal embernek valami szerény állomást adhatna a gazdasági
tisztség körül.

Az én furcsa prætendensem egy hét mulva helybe volt állítva.

Két évig azután nem láttam; mint hallám, azóta ispánságra
promoveálódott. Egyszer a napokban megint betoppan hozzám. Képzelhetni,
fel volt frizérozva, s keztyű volt a kezén.

– Ejnye bajtárs uram, de kicsipte magát!

– Elhiszem azt, felelt ő ragyogó orczával, melynek nagyon használt a
falusi levegő; mert jegyben járok! még pedig egy gyönyörű szép
leánykával. A kasznár leánya. Aztán szeret…

Azt a hangot nem lehet leirni, a mivel ő azt mondta: «aztán szeret».

– Hát cserélne-e most Cserependy Perghő Boldizsár úr általános
örökösével?

– De még a chinai császárral sem.



28.  RÉGI HŰ SZERETŐ.

1827-ben egy összeesküvést fedeztek fel Lyonban, melynek czélja volt X.
Károlyt ottani látogatása alkalmával elfogni. Károly király nem ment
Lyont látogatni, hanem elküldte maga helyett a 9-ik municipal garde
ezredet az összeesküvők elfogására.

Azok korán hírt vettek a fenyegető veszélyről s a kik legsúlyosabban
érzék magukat terhelve, hirtelen szétrebbentek előle; ki Angliába, ki
Belgiumba menekült; egy rész szétfutott a departementokba, ott
elrejtőzve jó barátai, ismerőseinél.

Az ilyen igénybevétele a jó barátságnak rendesen sok kellemetlenséggel
jár, s a házi gazdának készen kell arra lenni, hogy vendége helyett ő
maga lakol meg; hanem ezért a ritkaságok közé tartozik, hogy a menekvő
elől valahol ajtót zártak volna.

Azok között, kik benn Francziaországban iparkodtak elrejtőzni, volt egy
fiatal költő is, Saint Creux, kinek néhány szabadságdala a nép ajkán élt
már, s kit igen szép tehetségnek tartottak ismerősei.

Saint Creuxnak azért volt nehéz magát elrejtenie, mert arczképe minden
kézen forgott; dalai előtt, miket az utczaszegleteken is árultak, ott
volt metszésben, s nagy sötét szemeiről, vékony ajkairól könnyű volt rá
ismerni, a ki egyszer arczképét látta. E mellett oly fiatal volt, hogy
még szakál nem jelentkezett arczán, a mit levágva, magát ismeretlenné
tehette volna; inkább öltözhetett át fiatal leánynak.

Valóban nem is tehetett okosabbat ennél, egy rhonemelléki parasztasszony
felöltöztette őt pórleánynak, piros szegélyű rokolyába, piros sarkú
czipővel; a fejére bóbitás, fehér főkötőt, karjára egy kosarat tele
tojással, így szépen keresztül jutott a municipauxk őrszemein, még a
sergeant meg is csipte az orczáját.

Igy jutott el egész Chateaux de quatre Rivieresig, a hol Thermé grófnő
lakott.

Thermé Josefine ismeretes volt szépsége és politikai szabadelvűsége
miatt. Ez utóbbinak köszönheté, hogy az udvartól számüzetett, s tiltva
volt neki quatre-riviersi várát elhagyni; az előbbinek köszönheté pedig
azt, hogy férje ellen indított válópere sehogy sem haladt előre, a kit
pedig szívéből gyűlölt, s a ki azt meg is érdemelte. Thermé gróf
különben azontúl is Párisban lakott. Ő kegyben állt. – Egyik oka ez volt
neje gyűlöletének férje ellen.

Saint Creux megérkezve a quatre-riviersi várba, ott szolgálatba
ajánlotta magát. Ott pedig az volt a szokás, hogy a grófnő híre nélkül
cselédet fel ne fogadjanak, tehát őt is bemutatták a grófnőnek.

Josephine meg volt lepetve a fiatal pórleány ifju szépsége által s
felfogadta őt belső szobaleányának.

Ha Saint Creux és a grófnő ahoz a fajához tartoztak volna az embereknek,
kikről az Oeil de Boeuf krónikái annyi mulatságos botrányt tudnak
susogni, e tévedésből csinos kis vaudeville leendett, a minőt bizalmas
társaságokban szokás elmesélni, hasonló neműek hallatára; – azonban a
költő ép oly nemeslelkű volt, mint tiszta szívű a grófnő; s midőn
Josephine az első este behivatá új szobaleányát, hogy esti toilettjánál
legyen segélyére, Saint Creux kezei reszkettek az első kapocs
kibontásakor, mely ama síma hófehér vállakat kiszabadítá, a másodikhoz
nem mert nyúlni; hanem térdre esett Josephine előtt s megvallá neki,
hogy ő nem leány, hanem férfi, az üldözött, szerencsétlen Saint Creux.

A grófnő meg volt rettenve e fölfedezésen. Mit tegyen? Ha elűzi magától
a férfit, kit mint költőt tisztelni tudott, azt ellenségei kezébe
juttatja; egyik legderekabb politikai párthivét; ha pedig ott tartja
magánál ez álöltözetben, mivé lesz jó híre, erénye? ha elébb-utóbb
kitudódik, akár jó barátok, akár ellenségek által.

A nemes nő hirtelen elhatározta magát; választása volt, hogy kit
áldozzon fel? a menekvőt-e, vagy önmagát? És ő a menekvőt – nem áldozá
fel.

Akkor azt mondá Saint Creuxnak, hogy távozzék a mellékszobába és
maradjon ott, s ezentúl is legyen úgy, mintha szobaleánya volna; majd ő
rajta lesz, hogy más segélye nélkül ellehessen.

Azzal elzárta magát hálószobájába, mely Saint Creuxére nyilt.

A grófnő nem volt hozzá szokva, hogy maga fésülje haját. Szép hosszú
szőke haja volt, mely, ha leült, egészen a földet seperte. Sehogy sem
tudott vele boldogulni. Mit cselekvék? Fogott egy ollót és a szép haját
levágta. Mikor ismerősei kérdezék, hogy miért tevé azt? azt felelte,
hogy fejgörcsei miatt. Saint Creux tudta, hogy ez ő miatta történt.

Néha, mikor magányos létükben nem kellett meglepetéstől félniök, Saint
Creux elmondá élte viszontagságait a grófnő előtt s Josephine megismeré,
hogy a breton ingváll alatt valódi férfi-szív dobog, mely tele van
szerelemmel minden nemes eszme iránt. A grófnő maga is óhajtott e nemes
eszmék sorában állani.

Lassankint bizalmas viszony fejlődött ki közöttük, mely annál édesebb
volt, minthogy a veszély óvatosságra kényszeríté őket. Josephine nem
sokára egy tervet készített, mely szerint együtt keresztül szökjenek
Angliába, s ott bevárva a válóper lefolytát, melyet ez esemény után
bizonyosan mások még inkább sürgetni fognak, ott egymással
megesküdjenek.

Talán épen e terv kivitelének apró készületei vonták a grófnőre a
százfülű leskelődés gyanuját; – egy este véletlenül egy szakasz lovas
municipal-garde jelent meg a quatreriviersi vár előtt, elállva minden
kijárást.

Szerencsére a kapuk már be voltak zárva, a kutatók nem lephették meg
véletlenül a bennlevőket; azoknak nehány pillanatjuk maradt mentségükre.

A grófnő hirtelen megragadta Saint Creux kezét és hálószobájába hívta;
ott egy nagy falitükör rámáján levő arany faragvány egyik kigyótojás
alakú golyóját megnyomva, a tükör lassan felnyilt, egy háta mögé rejtett
fülkét tárva fel.

– Rejtsd ide magadat, szólt Josephine Saint Creuxnak, s maradj itt, míg
a kutatók eltávoznak; ha fejed fölé nyúlsz, egy szőrzsinórt fogsz
találni; azt húzd meg, mert az nyitja fel a szellentyüt, melyen
keresztül friss levegő jut hozzád. Különben zárva kell lennie, mert
denevérek jönnének bele s czinczogásukkal elárulnák a rejteket, melyben
egyszer másfél napig volt rejtve a hugonották üldözésekor Gaston
marquis, s innen szabadult meg.

Saint Creux szót fogadott és beállt a rejtekbe, s magára hagyta zárni a
tükrös ajtót.

– Még egyet; súgá neki a tükrön keresztül Josephine; ha engem el
találnának innen erővel vinni, mikor látod, hogy eltávoztak, könnyen
kijöhetsz, ha a belső zár rugóját magad felé húzod. Innen aztán a
melléklépcsőn a kutatók eltávoztával észrevétlenül megmenekülhetsz.

E pillanatban már ajtaja előtt csörömpöltek a katonák.

A grófnő bátor nyugalommal lépett eléjük s kérdezé, hogy mit akarnak?

A gárda kapitánya tudatá vele, hogy ők Saint Creuxt keresni küldettek
ide, a kinek biztos tudomás szerint Chateaux de quatre Rivieresben kell
rejtőzködnie.

– Megengedem önöknek, hogy keressék nálam, szólt a grófnő.

A kapitány három őrt állított a grófnő mellé, felvont fegyverrel; rájuk
bízva, hogy minden mozdulatára figyeljenek, ő maga pedig a többiekkel
elment a várat felkutatni.

Egész reggelig tartott a kutatás; akkor visszajött a kapitány, arczán
rejthetetlen boszúsággal, s jelenté a grófnőnek, hogy Saint Creuxt ugyan
nem találták meg, hanem azért parancsa van a grófnőt fogva vinni magával
Párisba.

A grófné mondá, hogy készen van. Ő maga sietteté a kapitányt, hogy
induljanak minél elébb. Nem akarta Saint Creuxt sokáig várakoztatni szűk
menhelyén.

Öt percz mulva utban voltak a grófnő hintójában és a lovasok
nyergeikben.

Josephine könnyebbült szívvel tekinte vissza várkastélyára, midőn már
messzehagyták azt. Ezóta Saint Creux megmenekült.

A grófnőt bezárták a status-börtönbe s ott ült azután évekig, a nélkül,
hogy csak hozzá is szóltak volna. Eleget könyörgött, folyamodott, nem
kapott soha semmi választ.

1830-ban a juliusi meleg napok alatt a párisiak elűzték X. Károlyt, a
status-börtönökből kibocsáták a foglyokat. Ekkor kiszabadult Josephine
is.

A szabadulás fölötti örömét nevelte az a tudomás, a mit legelőször
siettek értésére adni: hogy válópere rég be van fejezve; Thermé gróf
azóta meg is házasodott. Tehát második börtöne is megnyilt. Két láncztól
szabadult meg.

Öröme mámorában sietett haza kastélyába Chateaux de quatre Riviersbe,
melyhez egykor annyi szomorú, most már annyi kedves emlék kötötte.

A juliusi napok diadalszavára bizton reménylette, hogy Saint Creux
sietni fog őt felkeresni, a mit annál inkább várhatott, minthogy Saint
Creux felől gyakran hallott is hírt, majd ismerősöktől, majd hírlapok
által. A megindult politikai mozgalomban e név kezdette szerepét
játszani.

Azonban Josephine hiába várt hetekig, hónapokig; Saint Creux nem jött
felé; ő később türelmetlen, féltékeny, majd haragos és méltatlankodó
kezdett lenni; utóbb annyira ment, hogy ő maga egy izben, midőn Saint
Creux épen valami szomszéd megyében demagogoskodott, oda sietett, hogy
őt meglepje.

Elszomorodva tapasztalá, hogy ez nem volt az ő kedvencze, nem a
leányarczú költő, hanem valami brutalis alakoskodó, ki az ismeretes
hazafi nevét felhasználta a világ bolondítására.

Még két, vagy három ilyen ál-Saint Creuxt fedezett fel azután, kik mind
a könnyenhivő közönség ámítására, majd dicsvágyból, majd aljasabb
érdekekből felhasználták a nép rokonszenvét e név iránt s ha egy helyütt
leálczázva, odább kergették őket, másutt megint újra kezdték ugyan azt a
comœdiát. Később ennek a divatja is elmult, s Saint Creuxről egészen
elhallgatott a világ.

Josephine már egészen letett róla, hogy az igazi Saint Creuxt feltalálja
s csüggedten tért vissza elhagyatott kastélyába. Bizonyosan vagy
elfeledte őt a régi hű szerető, vagy elveszett a kietlen nagy világban.

Ott képzetében fölidézte az édes emlékeket, mik lelkét e név viselőjéhez
csatolták. Hogy élt hónapokig körüle, egyszerű bretonleány öltözetében,
milyen jól illett az neki. Szelid arcza alig hazudtolá meg köntösét.
Milyen boldog volt, ha fejét úrnéja kezére lehajthatá, mint ragyogtak
szemei, azok a szép fekete szemek; mikor arról beszélt, milyen boldog
jövendő vár reájuk, akkor meghazudtolá arcza a hajadoni mezt.

És mintha csak tegnap, mintha csak egy órával ezelőtt történt volna,
hogy őt Josephine a tükör mögötti fülkébe elrejté. A nagy zavarban
egymást utoljára megcsókolni is elfelejték.

Nem is hitték talán, hogy ez utoljára van; azt gondolák, egy óra mulva
ismét felnyithatja a grófnő kedvese börtönét. Milyen különös is volt az.
Mintha még most is ott kellene neki állani.

A grófnő ábrándozva, félig öntudatlanul nyúlt a tükör titkos rugójához,
tán azt remélte, hogy valami utbaigazgató jelt találhat ott Saint
Creuxtól.

A tükör elfordult lassan, s a feltárult fülke mélyében – akkor is ott
állt Saint Creux.

A régi hű szerető, breton leányöltözetében, – csakhogy már régen
meghalva.

Lábainál hevert a szellentyű zsinórja. Azok az apró kis férgek, miknek
lepéi este a gyertyavilág körül repkednek, miket molyoknak szoktak
nevezni, azok ölték meg Saint Creuxt, összerágva a szőrzsinórt, melynek
a szellentyűt kelle fölnyitni s az ifju ott fulladt meg.

A tükör hátulsó részére tűvel ez volt felirva:

– Kedvesem, a szellentyű zsinórja elszakadt; én itt megfulladok, de el
nem árullak. Adieu.

Az ifju még az alatt halt meg, a míg a grófnőt a három őr szobájában
tartóztatá; – szó nélkül, a halálküzdelem legkisebb nesze nélkül, a
falnak dűlve s fejét kezére támasztva. Alig három lépésnyire kedvesétől
lehelte ki lelkét, a nélkül, hogy ő maga hallotta volna végsóhaját, a
mely ő hozzá és ő érte szállt el…



29.  KARÁCSONYI DOLGOZÓ.

Földmíves, napszámos elhagyja munkáját szent karácsony napján; kovács
pőrölyétől, szabó ollójától pihenést ad magának; gazda nem hajtja e
napon munkára cselédjét, kereskedő bezárja boltját, hivatalnok szünetet
tart országos dolgokban, s mennek mind a templomba, az Isten színe elé,
imádkozni, számot adni, ki mint teljesíté, mire hivatva volt? földmíves,
napszámos, kézműves, kereskedő és hivatalnok.

Ismertem egy embert Pest városában (mások ismerhetnek többet is
ilyeket), a kinek nem volt karácsonya soha. Mintha ő érte nem is
született volna a Megváltó e napon, mintha az ő kedvéért nem nyilt volna
meg az ég, midőn alászálltak abból az angyalok, halandókhoz zengedezve:
«ime lássátok az utat a mennyországhoz!»

Csalavérinek hítták az embert, nagy-kereskedő volt, a mi annyit jelent,
hogy ő nem szokott boltban rőffel mérni kelmét, itczével eleséget, hanem
mindent csak szekér- és hajószámra adott és vett.

Sokat eladott és sokat vett egész esztendőn át, hitelbe és készpénzen;
itt nyert, amott vesztett, sok dolga volt mind adósaival, mind
hitelezőivel; s ezt a sok összebonyolódott állapotot mind felirta egy
nagy könyvbe, a minőt minden kereskedő tart magának, mindenik lap egyik
oldalára felirva a mivel tartozik, a másikra, a mivel tartoznak neki
mások. Az ilyen kereskedői könyv nagy szentség, olyat csak szilárd
hitelű, nagy becsületű embernek adnak, keresztülhuzva minden lap hatóság
zsinórjával s megerősítve pecsétjével és abban nem szabad sem törlésnek,
sem vakarásnak, nem hogy hamis irásnak lenni, mert az a kereskedő
tanúbizonysága, a minek bizonyítékára ha megesküdött, az annyit ér,
mintha két élő tanú szólna mellette.

Minden esztendőben készít minden rendes kereskedő, e könyv szerint,
saját tudomására egy összevetést, a miből megtudja: nyert-e, vesztett-e
ez esztendőben? adóssága több-e, mint valódi birtoka? Ezt az összevetést
hivják kereskedői mérlegnek, mintha egyik serpenyőjébe volna téve a
készpénz, másikba az adósság, melyik nyomja le a másikat? a mi
természetesen a kereskedők titka.

Ezt a mérleget szokta rendesen karácsony ünnepein keresztül készíteni az
a nagykereskedő, a kiről beszélek. Hja! az ilyen munkát nem lehet
megtiltani; kapát, ásót, kalapácsot ki lehet parancsolni az emberek
kezéből, de a ki tollal dolgozik, ki kényszerítheti azt az ünnep
tartására?

Ha néha mondák ismerősei: miért dolgozik karácsony napján? miért nem
megy ő is templomba, mint mások? rossz tréfával felelt nekik:

– Én nem szoktam koldulgatni sem embertől, sem Istentől. Saját eszemmel
szerzem vagyonomat. Hát a pap nem dolgozik-e karácsony napján? ő akkor
prédikál. Hát a harangozó nem ünnepnap dolgozik-e legtöbbet? Egyházfi,
orgonista mind ekkor robotol. Még sem szólja meg őket senki.

Ily gúnynyal szokta kifizetni embereit és tovább lapozott és irt, abban
a nagy két oldalú könyben. A közel templomból áthangoztak ablakain az
ájtatos énekhangok, alig dolgozhatott miattok nyugodtan.

Míg az emberek áhitatos része énekelt és imádkozott, Csalavéri odahaza
irt és irt a nagy pecsétes könyvbe és azok a számok, a miket oda irt –
hamis számok voltak.

Az a munka, mit ő karácsony ünnepén tett, rossz munka lett volna az év
bármely napján; hamis bukásra készíté ő magát.

Becsületes családapák igaz keresménye, özvegyek és árvák keserves pénze
ment veszendőbe átkozott kezei között; hamis hitelezők, egyetértő
gazczimborák voltak előre elkészítve, a kik lefoglalják vagyonát, hogy a
később jövőnek semmi se jusson. A martalékon majd azután osztozzanak
együtt.

Egy gazdag gyámleánya volt Csalavérinek, kinek minden pénze az ő kezére
volt adva; ezt a leányt nőül kérte egy szegény, de becsületes,
szorgalmas ifju, s a leány megszerette őt, neki adta kezét, épen most
hirdetik ki esküvőjöket harmadszor a templomban.

Az árva gyermek öröksége is rendbe volt hozva szépen; egy fillér sem
maradt abból; a kereskedő bevégezte karácsonynapi munkáját, s azután
kinézett az ablakon s gúnyosan dörmögte magában, a mint látta a sok
embert egyik templomból a másikba menni:

– Milyen boldogtalanok, hogy úgy sietnek a templomba!

… Másnap híre futamodott a városban, hogy a nagykereskedő Csalavéri
megbukott több százezer forintig. Számtalan család jutott tönkre miatta.
Nála veszett jámbor emberek pénze, saját gyámleánya is koldussá lett
általa!

Pedig Flórának, ez volt a leány neve, épen ma kellene esküdni
vőlegényével, ki őt mint gazdag leányt kérte meg, mint koldusleánynyal
van eljegyezve most.

De az ifju megmutatta, hogy igazán szerelemből és nem pénzért választa
nőt; azt mondá a leánynak, midőn az minden vagyonát elveszté:

– Most már te is szegény vagy, én is az, legalább jobban fogjuk szeretni
egymást, s boldogabbak leszünk együtt. A jó Isten, meg az én két munkás
kezem majd csak megsegít az életben.

És oltárhoz vezette őt, megesküdött vele, s elvitte őt magához – szegény
házába, – gazdag szerelmébe.

* * *

A csalárd kereskedő ellen nagy pert indítottak hitelezői, kemény
büntetést kértek fejére, azt kivánták, hogy a törvény legyen iránta
szigorú és büntesse őt gyalázatos fogsággal.

A bukottnak hajh sok pénzébe került, hogy e büntetést elhárítsa magáról,
a hamis fillér magával vitte az igazat is; – és mégsem sikerült magát
megmentenie a büntetéstől, gyalázattól. A birák szigorúak voltak és
igazságosak.

Szent karácsony napja újra; harangoznak minden toronyban, a hívek ünnepi
öltözetekben siettek a templom felé; a templomokban énekhang és orgona
szólt, az utczákon gyermekek mutogatták egymásnak karácsonyi
ajándékaikat, – vármegyeház rácsablaka előtt szuronyos fegyverrel jár
alá s fel az őrtálló drabant, s az ablak vasrácsozatán keresztül a
gonosz kereskedő néz ki az utczára s a mint látja az embereket a
templomba sietni, sóhajtva szól magában:

– Milyen boldogok, hogy úgy mehetnek a templomba!

Oda van már a becsület, oda a jó hir-név, a szabadság is egy időre: hat
évet kell a börtönben kitöltenie. De azért mégis van valami a minek
örülni tud. Megvan a pénz. Az elcsalt, az elrabolt pénz. Kiadva gazdag
kamatra, rábízva hűséges czimborákra, kik vele egy kézre játsztak. Ha a
fogság ideje letelik, ő ismét gazdag ember fog lenni, s a gazdagság
megint becsület.

Történt azonban, mint akárhányszor történik a világban, hogy az ember
saját vermébe esik bele, a börtönben ülő kereskedőt nem sokára ugyan
azon csapások érték, miket ő szerze másoknak. Egyike azon czimboráknak,
kik eldugott pénzeit kezelték, mindenestől megszökött az országból, több
adósa megbukott s ő ott veszté náluk titkolt összegeit; rablott, csalt
kincsei úgy szétolvadtak, mint a hó. Most már igazzá vált, a mit esküvel
állított elébb, hogy pénze nincsen sehol, senkinél. Lőn neki az ő szavai
szerint.

De mégsem egészen. Mielőtt bukását kihirdette volna, összeváltott sok
aranyat, több ezer forintot érőt, azt egy vas szekrénybe rejtette; egy
sötét éjszakán kivitte magával hintóján a városligetbe. Ott hintóját
hátrahagyva, megkerülte a pávák szigetét, s a hol egy nagy szomorúfűz
hajlik a tóba, ott a kiálló partoldalba elásta azt. Ez a pénz legalább
megmaradt számára, mehet tán harminczezer forintra, ha uraságot nem ad
is, de legalább meg lehet belőle élni.

* * *

Letelt a hat hosszú esztendő. Azóta Csalavéri bűnét, baját
elfelejtették, előjöhet már a világba, tán rá sem fognak ismerni. A
börtönlég nagyon vénít. Talán a gyalázat még jobban.

Ismét karácsony napja volt. Este későn kinyitották a fogoly előtt az
ajtót, s mondák neki, hogy elmehet, idejét kitöltötte, ma van karácsony
ünnepe.

Ah, miként örült a rab: nem a magasztos ünnepnek, hanem a rég óhajtott
szabadságnak! hogy futott végig az utczákon, nem a templomba hálát adni
az Istennek, kibékülni önlelkével, hanem egy rossz zsibárushoz, ki
boltját ez ünnepnapon is meg szokta nyitni a vásárló előtt, s utolsó
néhány garasán kapát vásárolt tőle. Hisz egy óra mulva aranyokkal fogja
tömni zsebjeit.

Azt várta csak, míg egészen besötétült, az emberek haza mentek. Minden
háznál öröm és jó kedv van ilyenkor; barátai, szeretettei körében tölti
mindenki az estét, egymást keresi az ember; a mezőkön nem barangol
senki.

Szép nyugodtan végezheti munkáját az ember, ki karácsony éjszakáján
elásott kincset siet felvenni. Meglelte a nagy gyászfűzet, könnyen
ráakadt a helyre, mit megjegyze, a földbe vágott kapa éle megkondult a
vasládában.

Ah, tehát itt van! sóhajta könnyebbült szívvel és sietett azt kiemelni.
Milyen nehéz volt! A szekrény zára rég berozsdásodott a föld alatt, úgy
kellett tetejét a kapával felfeszítni. A vas zár végre felpattan, az
ember oda kapott kezével – és íme rossz kavics és kődarab volt, a mit
kezébe markolt arany helyett.

Az ember őrült dühvel kaparta ki két kezével a ládában levő kövecset,
kábult esztelenségében azt gondolva, hogy talán a pénz felső része vált
kővé, a mit a víz ért, az alja most is arany; fenékig kavics volt abban;
rossz, haszontalan föld és nyirok.

A világ egyet fordult vele, tele markolta mindkét kezét azzal a
kavicscsal és elkezdett futni vele, és futott, futott sokáig, a míg el
nem esett valahol, ott fekve maradt, ott találták meg másnap reggel azon
járó falusiak, félig megdermedve.

Bevitték őt a kórházba. Hosszas ápolás után testi ereje lassanként
visszatért, de lelke örökre háborult maradt.

A mint elbocsáták, rögtön elment a városligeti tóhoz, ott teli válogatta
zsebjeit azokkal az apró lapos kövecskékkel, a mik úgy hasonlítnak a
pénzhez s azután visszament a városba és eljárt házról-házra,
megkérdezve mindenütt, nem tartozik-e ő ennek meg amannak? Ha valaki
pajkosságból ráhagyta a kérdést s azt mondta, hogy «tartozik», akkor ő
azt válaszolta, hogy fizetni jött, és zsebébe nyult s előszedte a
kavicsokat és fizetett velök, számlálgatva: «egyszáz, kétszáz, – ezer
forint, – tizezer, – százezer forint», a mennyit kértek tőle. Volt nála
százas és ezeres elég, – mind szép gömbölyű kavicsok!

Azt a pénzt, a mit ő elásott, tulajdon kocsisa vette fel onnan, ki azon
éjjel, hogy őt a városligetbe vitte, kiváncsiságból utána lopózott, s
megleste, s azután a pénzt elvéve onnan, abból megtartott magának
annyit, a mi esztendei fizetetlen bére volt, kifizette ura nevében több
cselédtársait, a többit felosztotta urának azon hitelezői között, a kik
épen semmit sem kaptak, a jó Flóra is így jutott vissza vagyonának
tizedrészéhez, a mi jobban esett neki akkor, mintha korábban az egészet
kapta volna meg. A becsületes kocsis még azonfelül azt a gonosz
büntetést is gondolta ki csalárd gazdája számára, hogy a vasládát
megtölté apró kavicscsal, s úgy tevé vissza előbbi helyére.

* * *

Esztendők multak el ezután; a vén eszelős koldus multjáról mindenki
elfelejtkezett már, csak arról ismerték őt még, hogy eljárt a hol
ennivalót látott vásárlani, és nem kért semmit ingyen: fizetett mindig –
kövecscsel; oh gazdagon fizetett, marokkal adta és olvasatlanul. A
szánakozó emberek hagyták őt azon hiténél, hogy megadta az árát annak, a
mit ők alamizsnakép adtak neki.

Csupán egy nap az esztendőben nem járt «vásárlani»: karácsony ünnepén.
Ez nevezetes nap, mondá, akkor nem szabad adni és venni, – ekkor csak
alamizsnát szabad osztogatni.

És ő osztogatta az alamizsnát a koldusoknak: szép síma kövecseket; egyet
a fiuknak, kettőt az öregeknek: «ez az ezüst, ez az arany».

Este pedig olyan soká elbolyongott az utczákon és nézte, hogy robognak a
hintók, hogy sietnek az emberek. Mindenkinek van valahová menni, csak ő
neki nincsen.

Ilyenkor azután elszomorodott, s kezdett emlékezni rá homályosan, hogy
valaha ő neki is volt hová menni ezen a napon, volt csendes, nyugalmas
háza, meleg szobája, butorai, terített asztala, asztal körül vidám
vendégei, mosolygó ifju arczok…

Hm, mosolygó ifju arczok! Hová lehettek azok mind? Olyan régen-régen
volt az, hogy senki sem tudná már megmondani.

Egy karácsonyeste valami földszinti ház ablakából úgy ragyogtak ki a
gyertyák az utczákra, két kis árvafiu úgy el tudott gyönyörködni abban,
a mi ott az ablakon volt kirakva mindenféle szép. A vén koldus oda ment
hozzájok, vajjon mit néznek úgy?

A kis földszinti szobában fel volt állítva a karácsonyfa: gyermekek
öröme, angyalok példája. Egy szép fenyőfa, mindegyik ágán apró
ajándékok, bábok és czipőcskék, fakardok, falovak és czukorangyalkák,
miket jó fiuk, jó leányok számára szerető szülők kötöztek oda tarka
szalagokkal, s minden kis faágra egy szál viaszgyertyát gyujtottak meg.

A karácsonyfát négy gyermek állta körül, az ötödiket az ifju apa
tartotta kezében, kinek vállára a szép ifju hölgy támaszkodott. A
hatodik angyalfejecske az anya ágyából mosolygott elé, míg helyét a
bölcsőben nagy czifra játékbáb foglalta el.

Milyen áldás van e házon. A gyermekek mind oly szépek, oly épek, a
szülők oly vidámak; fény, gazdagság nincs házukban, de van jólét és
megelégedés.

A vén koldus úgy elnézte mindezt az ablakon keresztül. Emlékezett rá
nagy mélán, hogy ezt a két arczot ismerte ő valaha, mikor még azok nem
voltak meg e hat apróbb másolatban. Volt egyszer egy gazdag ember, annak
volt egy gyámleánya; azt megcsalta, kifosztotta; szegény ember vette
férjül; ilyenforma mese jutott eszébe.

Flóráé volt ez a boldog család!

Az ajándékokat megkapták a jó gyermekek, mindenik ajándékban volt még
valami rejtve is, egy-egy kis ezüstpénz, a minek a gyermekek úgy tudnak
örülni; azt sem tudják még: mire való?

Ketten-hárman összesúgnak: mit tegyenek e sok pénzzel? Nyalánkságra
minek adnák? Jó gyermek azt nem szereti, van mit enni otthon az elégig.
Eltegyék és számlálgassák? Ez zsugoriságra szoktat, s abból támad
szívtelenség… Ott künn áll az ablak előtt koldusgyermek, kettőcske is;
azoknak nincs karácsonyfájok, tán fájok fűteni sincsen, tán szobájok
sincs, hol fűtsenek; adjuk nekik ez ezüst pénzdarabkákat.

Engedelmet kérnek reá; apa, anya örömkönynyel adja azt meg; két
legnagyobb gyermek kimegy pénzt osztani koldusgyermekecskéknek.

Mikor mindent odaadtak már nekik, akkor veszik észre, hogy rongyos
koldusember ott ül a szegletkövön a ház előtt s néz bánatos szemekkel
reájok.

Visszamennek szülőikhez és kezdenek könyörögni: «odakünn ül koldusember,
úgy fázik, úgy éhezik, hadd hívjuk be, hadd egyék, hadd melegedjék itt
benn; úgy is nekem sok az étel; Károlyka sem akart enni, Jolánka,
Piroska, mind ad a magáéból enni neki; jóllakhatik vele».

A szülők megengedik, hogy bevezessék a koldusembert a gyermekek.

Jön az tántorogva a szobába, mindkét kezén egyik gyermek fogja. Nem tud
szólni, csak maga elé bámul. Leültetik a jó meleg kályha mellé, adnak
elé ételt, italt s körülülik gyönyörködve: milyen jól esik az neki.

A két szülő borzalommal tekint ez arczvonásokra; a borzalom szánakodássá
válik, a mint ráismernek lassan… a szív elfacsarodik keblökben e
látványra.

Midőn jól evett és ivott az ember, oda mennek hozzá, megfogják kezeit s
nyájas, vigasztaló szóval mondják neki, hogy innen már most ne is menjen
tovább; a hol ennyien elférnek, még egy ember számára is lesz elég hely.
Maradjon itt, a míg csak él.

Az ember rebegve hagyja rá, hogy ott marad náluk, a míg él.

A férj előszedi ruháit s felöltözteti őt ócska rongyai helyett saját
meleg köntösébe, a gyermekek vánkost, párnát hordanak össze számára; a
hol annyian alusznak, könnyű ott még egyre ágyat készíteni; a szomorú
ember nem megy már most odább.

De az még szomorúbb leszen. Arczán a sűrű könyek hullanak végig. Most
már emlékszik jól mindenre: annyi ember ellen vétett, de senkinek sem
annyit, mint ő nekik.

Megrabolta gyámleányát, épen menyegzője napján, épen szent karácsony
napján; és íme újra itt van szent karácsony napja, s a megrontott család
asztalt terít, ágyat vet a koldus számára.

– Itt maradok, itt maradok, rebegé előttök, csak előbb kimegyek megnézni
az égen: feljött-e már az a csillag, a kit én keresek?

Azzal kiment; csillagot nem talált az égen, hanem talált egy száraz
akáczfát a kertben, arra felakasztotta magát…. szent karácsony napján!

Isten legyen irgalmas szegény nyomorult lelkének!



30.  EGY KOMONDOR NAPLÓJA.

A KÖZLŐ ELŐSZAVA.

Ha Pythagorasnak szabad volt harminczháromféle madárnyelvet értenie, ha
Melampusnak egy sárkány megnyalván a fülét, megengedtetett minden
állatok beszélgetéseit kihallgatnia: szeretném tudni, miért ne lehetne
nekem eme komondor-nyelven irt munkát közzé tennem?

Hogy pedig a komondor-nyelv nem poétai fictio, hanem a tudományos világ
előtt nagyon ismeretes idioma, arról mindenki meg lehet győződve, a ki
valaha nyájas irodalmi vitatkozásokat olvasott.

Az előttünk fekvő memoirok szerzője tehát épen nem valami átváltoztatott
tündérherczeg, sem egy állatnak maszkirozott mesebeli személy, hanem egy
valóságos, becsületes négylábú állat, a ki büszke arra, hogy komondornak
született, s nem vizslának, kopónak, vagy más efféle fürkésző baromnak.


I.

Születtem. És akkor nagyon kicsiny valék. A háznál, melyben laktam, egy
kis kétlábú állat is élt, a melyet kis úrfinak neveztek. A kis úrfiak
rendesen szeretni szokták a a kis kutyákat, míg mindketten meg nem
nőnek. Így történt velünk is. A mennyire visszaemlékezem
gyermeknapjaimra, a kis úrfi mindig az én szobámban lakott; ő ugyan azt
hitte, hogy én lakom az övében, de erről már bizonyost nem mondhatok,
miután azt sem tudom határozottan, vajjon az ember, kit a háznál
instructornak híttak, voltaképen engemet nevelt-e, vagy a kis úrfit?
Elég az hozzá, hogy nekem egy kis hímzett kosárkában kellett aludnom, a
meddig tudniillik belefértem; kezdének azonban tagjaim veszedelmesen
növésnek indulni. Gazdám parancsolni tanult, én szolgálni, őt az
üléssel, engem a két lábon állással kínzottak. Gazdámat Emilnek, engem
Paminának híttak.

Egy napon a kis úrfiról lehuzták a szép ruhákat, s velem együtt
kivetették a házból. A kis úrfi papája megtudta, hogy a kis úrfi mamája
kivüle mást is szeretett; az asszonyság megszökött a háztól, az úrfit
pedig elverék onnan. Ez rossz divat; nálunk a szülék nem ily
scrupulosusok.

A kis úrfinak semmije sem maradt, csak én. A cselédek, kik még tegnap
czukorsüteményekkel tömtek, ma kirugdostak az ajtón, mintha az én
anyámra is sült volna ki valami.

A kis fiu sírva-ríva bolyongott azután az utczán, sem dolgozni, sem
koldulni, sem lopni nem tanították, egész nap nem ettünk semmit, este
összebujtunk egy szemétdomb mellett, ott töltöttük az éjszakát. Másnap
megtalált bennünket egy emberséges juhászgazda; az haza vitt a
tanyájára, jól tartott bennünket szalonnával és fekete kenyérrel, s
minthogy neveink nem tetszettek neki, a gazdámat elnevezte Bandinak,
engem pedig Bodrinak; s valánk azontúl juhászbojtár és juhászkutya.


II.

Voltam már úr is, szegény is, s ha szabad a classicusokat idéznem, velök
együtt elismerem, hogy semmi sem tökéletes a világon; úrkoromban a
czukor rontotta el a gyomromat, szegény-koromban a koplalás hozta
helyre. Akkor a kályha mellett a melegtől nem birtam ébren lenni, most
künn a cserény mellett a hideg miatt nem tudtam aludni; akkor becsuktak
a szobába, most kicsuknak a szobából. Dideregtem ugyan, de nem voltam
megkötve; nem voltam ugyan megkötve, hanem koplaltam. De ha koplaltam
is, legalább ugathattam a mennyi tetszett, a koldusok, utczafiuk és
idegen kutyák ellen, sőt collegáimmal hajba is szabad volt kapnom, s ez
nekem sokkal jobban tetszett a régi uraságnál; most ugyan órákig el
kellett kaparnom a földet, míg egy ürgét kifoghattam a lyukából, de azt
legalább nem kellett két hátulsó lábamra állva megköszönnöm senkinek.

Egyszer a gazda gyapjut vitt a városba, s engemet is bevitt magával,
mennyiben a szekér után szabad volt ballagnom.

A gazdám bement a zsidóhoz, a kinek a gyapjut hozta, rég megivott bor
árába, én odakünn maradtam az udvaron. Ott egy háromszegletű házban
valami collegám lakott, ki is engemet meglátván, rögtön kirohant
lyukából, iszonyatos kutya-nyelven tartott szitkozódást intézve hozzám,
meg azonban nem kaphatott, mert lánczra volt kötve, hanem azért egymásra
dühösködött, szidta apámat, anyámat.

– Hát téged, pajtás, mi lelt, hogy úgy haragszol? kérdém az atyafitól.

– Krrrrrr… Misantrop vagyok.

– Hát a zsineg minek a nyakadon?

– Épen azért, mert misantrop vagyok, hogy meg ne harapjak valakit.
Krrrrrr…

– Hát a ki megköt, azt nem harapod meg?

– Nem, mert a gazdám, a ki ennem ad.

– Gazdád bizonyosan a gyapjadért tart, lompod van elég.

– Krrrrrr! Kell is az ebszőr valakinek! azt gondolod, hogy ha bundánkat,
bőrünket, vagy húsunkat valamire lehetne használni, nem régen
megnyirtak, megnyúztak és megettek volna bennünket! Krrrrrr… ezt mondva,
visszament házába a misantrop, össze-vissza forogva és sehol sem találva
helyét benne.

E kutya világismeretet oltott belém. Tehát nem kellünk senkinek, azért
élhetünk. Ez öntudat egészen elbizottá tőn, s ezentúl sokkal bátrabban
kezdék széttekintgetni az utczákon, melyeken a juhászt végig kisértem.

Egyszer azonban találkozom itt is amott is rokonokkal, kiknek az orrukra
mindenféle réz-, drót- és szíjkosarak voltak felkötözve. «Hát ez miféle
megszorítása a szólásszabadságnak?» kérdém egytől közülök; az egy fényes
feketeszőrű állat levén, végig nézett rajtam megvetőleg, s nyakát örvébe
húzva, viszonza: «látszik, hogy paraszt vagy, nem tudod, mi a divat, a
te gazdád mezitláb jár, az enyém még a kezére is tokot huz; én pedig,
mert gavallér vagyok, az orromra huzom a keztyüt, ez csak civilisatió».

Ez idő óta kezdtem félni a civilisatiótól.


III.

Hogy az ember üldözi az állatokat, az tőle elég embertelenség, de hogy
még a kutya is üldözi, az plane kutyátlanság.

Szégyenpirulva kell megvallanom, hogy ifjabb éveimben, mikor még vérem
hevesebb volt, állat felebarátaimait én is segítettem pusztítani.
Különösen a macskák iránt rendkívüli gyűlölettel viseltettem mindenha.

Már ez velünk született ellenszenv. Nem tűrhetjük ezeket az állatokat, a
kik azon ürügy alatt, hogy egeret fognak, feljárnak a padlásra a
kolbászt megrágni, s tejet zabálnak és nem őrzik a házat, hanem a
szomszédba járnak, s a mellett a legutálatosabban énekelnek.

De hogy az elején kezdjem, meg kell mondanom, hogy a kis úrfi, kit a
juhász bojtárnak fogadott, épen nem akart nőni. Hijába szidta, ütötte a
juhász, a fiu verve sem nőtt, már kamasz volt s még mindig oly kicsike,
hogy egy becsületes szűr-ujjban elfért. A faluban Babszem Jankónak
csúfolták. A juhász már el akarta verni.

Ekkor egy anglus indigena, ki a falu földesuránál megfordult, meglátva a
nőni nem akaró legényt, kapott rajta, megfogadta groomjának s elnevezte
Dzsemmynek.

Dzsemmi elment, elbúcsúzott tőlem, s én búmban azon este a juhászné
valamennyi czirmos macskájának mind kitekertem a nyakát.

Ezért másnap engem is elvertek a háztól, s én kis gazdám után indulva,
feltaláltam őt az anglus udvarában, a hol a többi inasok rámfogták, hogy
vadászkutya vagyok, mert dupla az orrom, s elvittek a vadaskertbe és
elneveztek Filáxnak.

Igaz, hogy jó futó voltam, az is igaz, hogy elfogtam a nyulat, de az is
igaz, hogy mire a vadászok oda értek, azt meg is ettem. Megvertek. A
miből azután megtanulhattam, hogy az ember nem azért kutya, hogy ha
valamit fog, azt maga költse el.


IV.

Az anglus nyughatatlan ember volt. Nem élhetett ott, a hol békesség van,
s minthogy másutt nem verekedtek, csak Spanyolországban, el kellett neki
menni oda. Dzsemmit is elvitte, engem is, soha sem tudtam hogy miért?
Ott a hegyek közt felkerestük Don Carlos guerilláit. Egy fa tövében ült
a spanyol előörs, mezitláb, hajadon fővel, kezében volt egy nagy
vereshagyma, abból egy nagy konyhakéssel falatokat szeletezett, s tömte
a szájába erősen. A hogy meglátott bennünket, felhagyott a vendégséggel,
zsebbe dugta a hagymát, s a konyhakést szuronyszegezve fogta ránk, s
kérdezte, hogy mit akarunk? Megtudva aztán, hogy jó barátok vagyunk,
elvezetett a tanyáig, a hol igen sok őrnagy, ezredes és tábornok volt
egy rakáson. Közkatona nem volt a táborban, ezt az egy silbakot is
árendába kérték.

Megismerkedés után az anglus azt tanácsolta a vitéz spanyol
guerilláknak, hogy alakítsanak egy komondorbataillont, melynek azon
előnye lesz, hogy lénungot és monturt nem kell neki adni, a tagok nem
fognak minduntalan előléptetésért folyamodni, s ha elesnek, a
hadibulletin jó lélekkel elmondhatja, hogy «egy ember sem veszett el».

Az indítvány plausibilisnek találtatott, s nemsokára egy sereg
becsületes bivalyfogó rekrutáztatott össze a szomszéd falvakból, kiknek
főnökévé én lettem kinevezve.

Nemsokára csatánk lett az ellenséggel. Én és vitéz négylábú bajnokaim
küldettünk előcsapatul.

A mi nevünk volt «los maracoderos».

Mint hajdan a quiritesek Hannibál elefántjaitól, akként ijedtek agyon a
hidalgók az új ellenségtől.

«Előre!» ordíték bajtársaimnak, s azzal hanyatthomlok az ellenség
soraira rohantunk, s egy pillanat alatt az egész mezitlábos sereg oly
zavarba jött lábikrái védelmében, hogy az utánunk jövőknek gyermekmunka
volt győzni.

A guerilla-vezérnek az egész csata folyama alatt oly iszonyú hasrágása
volt, hogy folyvást a földön feküdt, csak mikor a csata elmult, akkor
állt ki belőle a fájás.

A los maracoderos-bataillon egész az utolsó komondorig elveszett, magam
voltam az utolsó, nekem is egy fustélylyal leütötték a hátulsó lábamat,
az ütközet áldozatai között volt az anglus is, kit egy ágyugolyó úgy
felrugott, hogy az égbe esett tőle. Dzsemmit pedig úgy pofoncsapta egy
haldokló alguazil, a kit már más megölt, s kit ő egyszer még meg akart
ölni, hogy dupla képe nőtt tőle.

A guerillavezér felkelvén a földről, megirta a bulletint, kinevezve
magát feldmarsalnak, engem pedig és Dzsemmit mint invalidusokat obsitra
eleresztett.


V.

Mentünk, vándoroltunk.

Szerencsénkre kóborlásaink közben egy majomkomédiatársaságra bukkanánk,
mely bennünket nem eresztett tovább. Épen szükség volt ránk. A gazdám
majmokat játszott, én pedig kokett dámákat, pedans tudós orvosokat, egy
szóval character-szerepeket. Különösen force szerepem volt mistress
Hauvau; mintha most is látnám a tutu főkötőt, mely oly kecsesen illett
frizérozott füleimhez.

A merre jártunk, mindenütt kegyencze valék a közönségnek, özönlött a
taps és koncz minden oldalról, nemcsak a két hátulsó, hanem a két első
lábamon is tudtam járni. Három darmstadti drámairó járt utánam
városról-városra, specifice számomra irva szomorú- és vígjátékot, mint
egykor Klischnigg számára béka- és orangutang-drámákat.

Három marionett-szinház bukott meg miattunk, ugyanannyi műlovarkör és
viaszbáb-bódé. A tönkrejuttatott menageriákat, kétfejű bornyukat,
panorámákat, zongoravirtuózokat, óriás leányokat, ködfátyolképeket,
humoristicus felolvasásokat, olasz-operákat és kötéltánczosokat nem is
számítva.

Utoljára is a sok megbuktatott művész ellenünk röffent, elüldözött
bennünket, a társaság feloszlott; nekem is le kelle lépnem művészi
pályámról, melyen annyi maradandó babért arattam.


VI.

A művészet után következnek a tudományok. Engem a gazdámmal együtt egy
tudós vásárolt magához, a kit ugyan az irigy világ kuruzslónak csúfolt,
azért, mert mindenhez értett és mindenből tudott pénzt teremteni.

Ez a becsületes ember két hónapig tanított engemet és gazdámat
mindenféle tudományokra, s akkor elkezdett mutogatni városról-városra:
engem mint olyan komondort, a ki irni és olvasni tud, gazdámat, mint
olyan felnőtt embert, a ki az ábéczéből a két első betűt semmi törekvés
után sem tudta megtanulni.

Ámde jól mondja az irás: «a bölcsnek nincs kenyere», hiába volt minden
tudományom, hiába tudtam betűkből feleleteket összerakni, hiába tudtam
egy ismerős garast száz ismeretlen közől kikeresni, hiába vetettem ki a
kártyából a kért lapot, az emberek sem az én tudományomért, sem gazdám
tudatlanságaért nem adtak semmit. A kuruzsló kétségbeesett. Elhatározá
magát, hogy elmegy oda, a hol a rubelek teremnek, ott fogják tudni
méltánylani az érdemet; festetett egy nagy ponyvát, engem meg a gazdámat
rá, aláirva: Doctor Coplaló a bölcs komondor és Babszem Jankó a törpe
ember, s ezzel neki indult az északi Eldoradónak. E tervét nem vihette
ki, a boldogtalan az uton dugárusok közé keveredett, azok agyonütötték s
engem gazdástól együtt maguknak tartottak.

A tudós szerencsétlenségre született mindenütt.


VII.

A dugárusok értettek mindenféle keresethez, csempésztek dohányt és
csipkét, megszólították az utasokat, s benézegettek olyan fiókokba,
melyekbe nem tettek semmit. Ez utóbbi esetekben gazdám igen jó
szolgálatokat tett nekik, ki a legszorosabb ablakvasak között is
belülről egyetmást kiadogatott nekik; míg nekem olyformán vették
hasznomat, hogy egy másik komondor bőrét rám adva, e közé csipkét
pakoltak; a vámnál senki sem gyanítá, hogy én nem a magam bőrét hordom,
s kutatás nélkül ezereket csempésztem magammal keresztül. Nevem volt
Snipf mester.

Egyszer azonban ily alkalommal valami vámszolga észrevette, hogy holmi
madzag lóg ki belőlem, utánam eredtek, elfogtak s megkapták nálam a
dugárukat. A csempészek el akarák tagadni, hogy hozzájuk tartozom, mire
a vámszolgák egyszerűen fel akartak akasztani; a gazdám azonban
megsajnált, elismeré, hogy az övé vagyok, s önkényt feladta magát, hogy
éltemet megmentse.

Lám az emberek között is csak vannak jó állatok. A fogdmegek ezuttal egy
őrszobába zártak bennünket, elvevén gazdámtól minden menekülési szert,
de nem vehetve el tőlem az én nyolcz körmömet. Éjszaka akkora lyukat
kapartam a fakunyhó alatt, hogy mind a ketten kifértünk alatta; s
ilyenformán megmentém gazdámat. Nem sokáig maradtam adósa. Azonban az ő
gyávasága miatt újra elcsiptek bennünket, s kimondatott ránk a
doportatió.


VIII.

Három állat terem meg minden égöv alatt: egy kétlábu, egy négylábu és
egy hatlábu.

Az egyik az ember, a másik a kutya, a harmadik a bolha, melyek
mindhárman különös ragaszkodással viseltetnek egymás iránt.

Ezen észrevételt akkor tevém, midőn oly országba hoztak bennünket, a hol
e három állaton kívül semmi élő lelket nem találni, a hol jégből vannak
a hegyek, hóból van a föld.

Elbúsulva gondolkozám róla, vajjon mi hivatás várhat reám ily szomorú
földön, hol sem kis úrfi, kit mulattatni, sem juhnyáj, melyet őrizni,
sem nyúl, melyet elfogni, sem hidalgo, melyet megmarni, sem szinpad,
melyen debutirozni, sem tudomány, melyből prælegálni kellene, nincsen. A
sors azonban minden égöv alatt kimérte az universalgeniek sorsát. Engem
itt szánkó elé fogtak; lovat csináltak kutyából. Neveztek csihipuhinak,
legalább mindig ezt a szót hallottam, a mikor az ostor pattant.

Ily nehezen semmiféle sors sem esett. Ez keserű volt. Igavonó állatnak
csakugyan nem születtem.

Úgy látszik, az itt levő embereknek sem igen tetszett a clima, mert
egyszer összebeszéltek, szert tettek egy hajóra, arra felkuporodtak mind
s elhajókáztak a tengeren. Én és gazdám is velök mentünk.


IX.

A tengeren zivatar támadt, bennünket egy kősziklához vágott. Az egész
személyzet ott fulladt.

Csupán én úsztam ki a közellevő partra s gazdám, ki a bundámba
kapaszkodott.

Azon tartományban, melybe a tenger bennünket kivetett, vad emberek
laktak, kiknek azon jó szokásuk van, hogy saját bőrüket cserzik ki
eleven öltözetül s a helyett, hogy ruháikat himeznék ki, tulajdon
testükre stikkelnek mindenféle paszomántot.

E derék vademberek, a mint engemet megláttak, arczra borultak előttem,
bevittek a templomukba, feltettek a bálványoltárra s elkezdtek hozzám
imádkozni. Ezen országban bálvány a kutya.

A gazdámat ellenkezőleg megfogták, levetkőztették s tudtára adták, hogy
megeszik. De minthogy igen sovány volt, elébb bedugták egy ólba,
töltöttek be neki szentjános-kenyeret és kukoriczát, hogy hízzék meg
előbb egy kicsinyt.

Én azonban napról-napra nagyobb tekintélyre kaptam, maga a kaczika is
eljött a fülemet megcsókolni, annyira belém bolondultak, azt mondták,
hogy én vagyok nekik az Aó-Baó. A mikor tehát a gazdámat épen egy
ünnepnap kedveért le akarták bicskázni, már tánczolták körüle a
támtámot, kőfejszéjüket forgatva fejük felett, midőn én, lemondva minden
tiszteletről, közéjök rohantam: kiharaptam a főpap lábikráját, a
királyné kötényét összetéptem, feldöntöttem oltárt, vágószéket,
összemartam az egész udvart s gazdámat bugyogójánál fogva hátamra vetve,
az egész összegyült népség szeme láttára elnyargaltam vele.

Senki sem üldözött, a nép szent rémülettől eltelve borult arczra haragom
előtt s eltávozásom után gyászt öltött az egész nemzet, a mi annyit
tesz, hogy bekente magát korommal.


X.

Jótét helyett jót ne várj. Ez arany mondatot későn tanultam meg.

Eljöttem Caraib országból, hol a kutyákat becsülik s az embereket
megeszik s jutottam olyanba, hol az embereket imádják s a kutyákat eszik
meg.

Sok napi fáradság után nagy hegyek lábához jutottunk, Tibetországba.
Láttuk Kőrösi Csoma Sándort is.

Épen Láma-választás volt. (Így híják ott a hivatalos ember-bálványt.) –
E hivatalra rendesen a legkisebb embernek kell következni.

Odaérkeztünkkel egész világ orrára borult az én törpe gazdám előtt.
Kisebb volt ő, mint a legkisebb ember az országban. Ő lett a Láma.

Engemet is körülfogtak, megtapogattak, vigyorgó, széthúzott szájjal
csamcsogtak körül s azután betettek egy ólba hizlalni. Mihelyt a
szentjános-kenyeret megláttam, mindjárt tudtam, hogy meg akarnak enni. –
A cannibálok!

Gazdám még megszabadíthatna, hanem ahhoz ő nagy szamár. Ő is fog belőlem
enni.

Ennyire jutottam! Ki hitte volna?

Miután voltam öleb, nyájőrző és nyúlfogó; voltam guerilla, művész és
tudós; voltam iparlovag és ló; voltam bálvány; most mint csemege halok
meg.

Ilyen változatos élete csakugyan nem volt még embernek soha.



31.  MÉG EGY CSÓKOT!

Senor Esteban de Bandoz és senor Juan de Cavalor példás jó barátok
voltak.

Mindenki elismeré róluk, hogy elválhatatlanok, hogy egymás nélkül nem is
élhetnek s neveiket nem is lehet egymástól elválasztva kimondani.

Egy «közös üzlet» társai valának, a nélkül, hogy egymást megcsalták
volna, vagy egymás szerencséjére irigyek legyenek.

Úgy éltek, úgy jártak együtt, mint Castor és Pollux, mint Orestes és
Pilades.

Senor Esteban de Bandoz szolgáltatá az üzlethez a nyers anyagot, senor
Juan de Cavalor pedig kidolgozá azt; s mindakettő szenvedélylyel űzé a
maga mesterségét, s ha egy kancsó ó-xeresi mellett tűzbe jöhetett, ki
nem fogyott annak részletezett magasztalásából.

Szükséges pedig tudni, hogy senor Esteban de Bandoz volt a toledói
vérbiró, senor Juan de Cavalor pedig – a hóhér.

Az pedig kétségtelen dolog, hogy egy becsületes hóhérnak, ha
tisztességesen meg akar élni, főszüksége van egy hivatását értő bűnvádi
biróra, s viszont egy pontos és rendes bűnvádi biró, ha azt akarja, hogy
minden illendő kerékvágásban menjen, nagyra lehet vele, ha egy derék
kitanult hóhért számíthat ismerősei közé; mint vala ez az eset 1656-ban
Toledóban.

Bámult azon az egész világ, milyen rettenetes gyorsasággal folytak le a
perek e két férfiu idejében; milyen rövid szenvedése volt Toledo
környékében minden tolvajnak, útonállónak, milyen pontos és rendes
igazság szolgáltattatott a legrövidebb úton minden valahol felfedezhető
boszorkánynak, ördöngösnek, eretneknek, káromlónak és házasságtörőnek,
kik a hetirend változatossága tekintetéből a nagyérdemű közönségnek a
seprűztetés, bélyegsütés, nyelvkivágás, nyakazás és megégetés látványát
nyujthatni valának szerencsések.

Senor Juan de Cavalor minden seprűzésért kapott a várostól két ezüst
durost, bélyegsütéssel összekötve négyet, egy egyszerű nyaklevételért
két arany moidorest, valamely tag előleges levágása mellett még két
dublont; egy teljes ornátusu megégetésért pedig tíz aranyat.

Azt tehát nem lehet tagadni, hogy senor Esteban de Bandoz részéről a
gyöngédség legérzékenyebb nemének tekintendő, hogy ő tisztelt barátjának
e jövedelmező foglalkozását soha megakadni nem engedé, sőt inkább
figyelmét a körülfekvő vidékre is annyira kiterjeszté, hogy alig volt
olyan hét, melyben don Juan de Cavalorért innen vagy amonnan szekérrel
ne jöttek volna, hogy más városba elhordják, mint valami híres gyakorló
orvost nagy epidemia idején.

De azonkívül is nagyon örömest dolgozott e szakban senor Juan; azt meg
kell róla vallani, hogy nem annyira a várandó tiszteletdíj, mint inkább
a művészetéhez lánczoló szenvedély sietteté őt a számos megrendelések
pontos és lelkiismeretes végrehajtásában.

Mikor a tömérdek összegyűlt sokaság előtt felállhatott arra a magas
szinpadra, a honnan igazi tragédiákat szoktak mutogatni, mikor
felgyűrhette izmos karjairól kétfelől a veres inget, mikor kezébe
vehette az ismerős szerszámokat, olyan boldog elégültség ült orczáján, s
ha áldozatai netalán ordítottak, ő azt, mint művészete iránt tanusított
elismerést és hódolatot fogadta azok részéről.

Különös kedve telt abban, hogy mikor pallosával egy fejet leütött, azt
akkor hirtelen felkapta üstökénél fogva s annak túlvilági dühtől és
halálkíntól vonagló arczába nézhetett; – ilyenkor vonásain valódi
gyönyör áradt el. Igaz, hogy vonásai nem voltak kellemesek, de ettől a
gyönyörtől épen irtózatosakká váltak.

Egyszer Toledotól félnapi járásra volt senor Juannak egy kis szereplése.
Egy csoport szegény ördögöt kellett neki kivégezni, a kik alamizsnát
kéregettek az utasoktól, – persze pisztolylyal kezükben.

A feladatot nem lehetett egy nap alatt elvégezni, sokan voltak és időt
kellett nekik hagyni, hogy a mulatságot teljes mértékben élvezhessék.

A legelső elitélt volt egy Squirro nevű vásott siheder, ki, a mint
meglátta a hóhért, vidáman kiálta rá:

– Eh, senor Juan, hát hogy érzi ön magát?

A nép kaczagott e kérdésre, a mi senor Juan büszkeségét nagyon ingerlé.

– Ostoba kölyök, én csak érzem magamat valahogy, de majd azt mondd meg,
hogy mint érzesz te engemet?

Erre a tromfra megint kaczagott az érdemes közönség s senor Juan meg
volt elégedve magával. A ficzkót leülteté a kis székre.

– Hát senor Juan, kérdé Squirro vigyorogva, hány fej van most a rováson?

– A tieddel együtt tizenkettő.

– Eltart az ma, meg holnap, ugyebár?

– De el is végzem, ha az idő kedvez.

Squirro röhögni kezdett:

– Hát a szép feleség, a kis senora Juanita, mit csinál azalatt odahaza?

A hóhér e bolond kérdésre mérgesen húzta össze szemöldeit s marokra
kapta a pallost.

Squirro még egyet mondott neki:

– No hát tudd meg te vén bolond, hogy a míg te itt mást alacsonyabbá
tész egy fővel, azalatt senora Juanita és senor Esteban de Bandoz otthon
magasabbá tesznek tégedet egy pár szarvval.

A következő perczben lerepült a rabló feje.

A hóhér dühösen kapta azt föl a fövényről, hogy szokás szerint szeme
közé nézzen s ime, most a leütött fő vigyorgott csufondárosan ő reá,
pokoli gyönyörérzettől eltorzulva s a hóhér arcza rángatózott halálos
düh és vesztő kín miatt, mintha az volna helyéből leütve s valami
ördöngös szemfényvesztő kicserélte volna őket.

A nagyérdemű közönség rengeteg hahotában tört ki erre a tréfás
jelenetre, a mi senor Juant annyira kihozta sodrából, hogy földhöz csapá
a pallost, leszállt az állványról s összeszedvén szerszámait, öszvérre
ült s ott hagyá a többi tizenegy nyomorult tolvajt; csináljon velük a
nemes tanács, a mit akar. Ő szalad öszvérhalálában Toledoba vissza.

Most kezdett el előtte világosodni minden. Hát ezért az a rettenetes
nagy barátság senor Esteban részéről! hát ezért iparkodik az egész
Arragonia tolvajait mind rendre elitélni, hogy a míg a férj a status
szolgálatában távol van, azalatt a szép menyecskét háborítatlanul
vigasztalhassa!

A bakó késő éjjelre ért haza. Háza szokás szerint a városon kívül levén,
észrevétlenül térhetett be; szobájának kertre nyiló ablaka ki levén
világítva, azon betekinte s igen elevenen látta, hogy egy gazdagon
megrakott asztal mellett ketten ülnek; az egyik a felesége, a másik
senor Esteban; még pedig nem átellenben, hogy az asztal közöttük volna,
hanem egészen egymás mellett, hogy az alcade karjával átölelhesse a szép
Juanita karcsú derekát.

Annyira meg voltak pedig abban nyugodva, hogy senor Juan most és holnap
délig hivatalos kötelességei által van elfoglalva, hogy még csak őröket
sem állítának az ajtókba. A hóhér bejöhetett, a nélkül, hogy cselédei
észrevették volna: azok bizonyosan aludtak, vagy részegek voltak már.

Senor Juan szerszámai között keresgetett. Szép volna ugyan pallossal
egyszerre leütni mind a két fejet, mikor egymáshoz hajolnak, de annak
nagyon hamar vége van. Ezt tudja a hóhér hosszas gyakorlat után. Mást
gondolt ki. Elővette a bélyegvasat, a mivel a gályarabokat szokás
megbélyegezni; egy akasztófa van rá vésve; azt a konyhán megtüzesíté a
vacsoráról fenmaradt parázsban, aztán a félig nyitott ajtón keresztül
belopózott nesztelenül szobájába; ott elrejtőzve hallgatózott a
függönyök mögött.

A szerelmes alcade ölében tartá a rózsaarczú Juanitát, azokkal a kláris
ajkakkal, azokkal a gránátszemekkel s kéjittasan suttogott hozzá:

– Még egy csókot, Juanitám.

Azt megkapta.

– Még egy csókot, szép Juanita.

Azt is megkapta.

– Ah, még egyet.

No még azt is.

– Nesze hát még ez az egy! ordíta senor Juan, előugorva s úgy nyomá a
tüzes billogot az alcade képes ábrázatjához, hogy azt majd a nehéz
nyavalya törte ki ijedtében. Azzal a hóhér kiugrott ismét az ajtón s
elszaladt világgá. Hogy azontúl mi lett belőle? arról már nem
értesültem; hanem hogy senor Esteban de Bandoz holta napjáig viselhette
az akasztófa bélyeget a balpofáján – ez már bizonyos.



32.  A PEREGRINUS.

(Genre.)

A jó Wielandnak van egy regénye, melyben a korában elhatalmazott
tüneményes regények iróit persifflálja, oktalan meséikkel, következetlen
meglepéseikkel. E gúnyregénynek az a főalapja, hogy van egy elátkozott
herczeg, Biribinker, a kinek az a fátuma, hogy mikor legjobb dolga van,
még a feje sem fáj, ha véletlenül valaki a nevét kimondja előtte
«Biribinker», egyszerre beleüt a szerencsétlenség; a herczeget baj bajra
éri; üldözik, megverik, szeretője elváltozik, boszorkányok megnyomják,
orra nagyot nő, egy szóval a puszta Biribinker szóért megszenved eléggé:
a mi elég szép drámai indok.

Pedig én ismertem egy ilyen elátkozott herczeget, egy ilyen mesebeli
boszorkányüldözések választottját, a kinek csupán csak egy veszett név,
egy rajta száradt szó volt egész éltére való fátuma, mely üldözte
városról városra, faluról falura, ismerősök közül ismeretlenek közé;
üldözte egész a sír fenekéig.

Néha napján Nagy Jánosnak hítták, ez bizony nem nehéz név, könnyen
megtanulhatja minden ember; hanem ezt csak az ezredik ember tudta; nem
is igen szokták rá vesztegetni.

Nehéz fejű fiucska volt kis diák korában; mindig a hátulsó padban ült és
faragott, meg legyeket fogott, legjobb esetben aludt, míg a többiek
feleltek.

Mikor rá került a sor a felelésben, minden fejtörés nélkül, minden
szabódás mellőzésével lefeküdt szépen a padlóra, kiállta a hat botot
sírás nélkül s visszament a helyére, mint a ki dolgát legjobban végezé.

Közvizsgák alkalmával a tanárok úgy szokták őt bemutatni, mint mustráját
a semmit nem tudásnak, a ki minden iskolát kétszer, háromszor ismételt;
úgy, hogy tizenkét éves kamasz volt, mire az akkoriban conjugistának
nevezett osztályt harmadszor is megfeküdte, a nélkül, hogy valami ragadt
volna rá belőle.

Egy közvizsga alkalmával a tanár, a ki maga is szerette volna, ha
valamit producálhatna vele, azt az igénytelen kérdést kivánta vele
megoldatni, hogy hajtogassa előtte ezt a latin igét: «ego sum» (én
vagyok).

Iskolát járt emberek tudják, hogy ez épen az elején van a nyelvtannak s
hogy ennek a második személye: «tu es». Ez olyan ismeretes dolog, hogy a
ki soha nem tanulta is, tudja.

A jámbor Nagy Jankó azonban soha ilyen állatnak hírét nem hallván, a
világ rendes folyásából azt következtette, hogy semmi okosabbat nem
mondhat e kérdésre, mint azt, hogy «sus».

«Sus!»

Azt a rengeteg hahotát és hihitét, a mi erre a szóra minden öreg és apró
embert fölvett az ülő helyéből, csak az képzelheti magának, a ki
elgondolja, hogy milyen hallatlanul comicus és csodálatos dolog az, ha
valaki azt mondja «es» helyett, hogy «sus».

Ez a három betű rontotta el Nagy Jancsinak az életét.

Az emberek nem győzték magukat kinevetni rajta egy óráig, nem egy hétig,
nem egy esztendeig; halála napjáig mindig nevettek rajta.

Ezt a szót kellett neki minden lépten-nyomon hallani; a hova leült, a
padra maga elé irva találta; az utczán utána kiálták, krétával felirták
a hátára, úgy vitte haza, minden nap összeverekedett miatta, minden nap
kikapott érte; dühös lett, dúlt-fúlt; késsel ment az embereknek, a kik
azt mondták neki: sus! s akkor még jobban mondták.

Néha akadt olyan gondolatja, hogy elbúsulta magát, neki feküdt a
könyvnek, egész nap hadart belőle fenhangon; föltette magában, hogy
ezentúl tanulni fog, nem hagyja magán azt a szégyent, hogy úgy csúfolják
úton-útfélen; mikor aztán kővágásnál keservesebb fáradsággal belevert a
fülébe – nem is a fejébe, – egy-egy árva paragraphust, s leczke idején
előállt vele, hogy már most megmutatja, mit tud, valamelyik impertinens
nebulo a háta mögött azt találta neki sugni: sus, s vége volt az egész
tudománynak, ezerfelé szaladt minden betű a fejéből; egy szónak nem volt
többé ura; ilyenkor azután sírt, ordított keservesen, a miért
tanulótársai még jobban kinevették; valamennyinél mind egy fejjel
nagyobb volt s valamennyi háta mögött ült – a Sus.

Ügygyel-bajjal felvergődött a magasabb osztályokig; ott sem tudott
semmit megtanulni; a tanárok restelték már látni s eresztve eresztették
odább, csakhogy ne példáskodjék már ő előttük. Mondhatták volna ugyan
neki, hogy menj Isten hírével, látod jó erős tenyereid vannak, szép
dolog a kapálás, az ember minden pályán szerezhet magának érdemeket,
hanem ezt nem mondták neki. Kellenek az ilyen példás rossz tanulók is
valamire. Vannak olyan világtól elrugaszkodott árva helységek itt-amott
a hegyek között, a hova jóravaló ember nem megy magát eltemetni, pedig
ott is emberek laknak, a kik nagyon óhajtják az öreg Á-t és a vele járó
hat pálczát megismerni, azoknak is kell rektor, kántor és præceptor, a
ki nekik énekeljen és a gyerekeiket megvirgázza. Hát az ilyen helyekre
bizony csak az olyan qualifikált emberek jutnak, mint domine Sus; ott
azután élete folytáig oszthatja a tudományt; elég az oda, a mennyit ő
tud; a kinek több van, az nem megy oda.

Tehát az volt a reménység, hogy majd domine Sust, ha már nagyon megunták
mind a kilencz osztályban, majd valahova egy ilyen deperditus községbe
bedugják, hogy onnan többet a füle se látszik ki; ezért nem utasíták el
egyenesen a múzsák csarnokaiból.

Azon közben vas türelme volt az embernek; tűrt, elviselt készséggel
minden boszantást. Soha fel nem táthatta a száját, nem mondhatott sem
okosat, sem oktalant, hogy azt ne válaszolták volna rá «sus», senkihez
sem mert közelíteni, mert jól tudta, hogy ő vele barátságban élni, ő
vele együtt járni az utczán nevetséges dolog; tanáraihoz nem volt
bizalma; hisz az a sok drága oktatás, a mit azok ő rá vesztegettek, mind
kárba ment; azok bizonyosan úgy tekintették őt, mint tolvajt, a ki elől
zárni kell minden könyvet, mert kilopja belőle a bölcseséget; gyűlölt
mindenkit, gyűlölte még a kis conjugista gyerekeket is, mert azok is
tudják már, hogy sumra nem következik sus; bujva ment az utczán végig,
mert minden emberre gyanakodott, a ki rá talált nézni, hogy ez most azt
mondja magában «sus».

Apródonként az igazi neve kezdett feledésbe menni. Mikor reggelenkint az
esküdt diák felolvasta a catalogust, az ő neve után nem várták, míg maga
kiált, megelőzték a feleléssel: «hic sust». Odahaza a kvártélyadó
asszonya egész jólélekkel titulálgatta Sus uramnak, azt hitte, ez annak
becsületes neve, s mikor egyszer egy pár inget kapott, a zsidó leány,
kihez jelzés végett azokat oda adta, S betűt varrt rájuk.

Minden ember úgy hítta már őt és nem volt sem hatalom, sem tudomány
többé, mely ezt a nevet róla képes lett volna levenni, a mihez pedig
soha egy pillanatig sem tudott hozzá szokni; a mit valahányszor említeni
hallott, mindig mintha öt fontos kalapácscsal ütöttek volna feje
lágyára, a mi oly dühössé tette, hogy annak kimondóját épen olyan jó
szívvel tudta volna agyonütni, mint egy dongó legyet, mely fülébe zizeg,
ha attól nem félt volna, hogy felakasztják érte.

Pedig rettenetes öklei voltak; egyszer pajkoskodásból becsukták társai
az iskolai börtönbe s puszta kézzel összetördelé az ablak keresztvasait.

Végre mikor már szakálla, bajusza kezdett nőni, mint egy büntető
szemrehányás, mely haszontalanul eltöltött éveit eszébe juttatni jön
elő, egyszer az az örvendetes hír jutott tudomására, hogy valahonnan
Bergengócziából presbyterek vannak itten; kosta kell nekik: a régi
meghalálozott. Bergengócziának neveznek pedig diák műnyelven minden
olyan falut, a minek a nevét még a mappán sem találni.

A tanárok legelőször is őt hivatták; egyenesen az ő számára tartogatott
szerencse volt ez.

– Hát domine Nagy János, kérdé tőle a rector professor, akar-e elmenni
rectornak?

Régi idő óta szólíták őt most először ismét valóságos nevén.

Hogyne akart volna? hogyne kapott volna két kézzel rajta. Meg sem
hallgatta a condítiókat, miket az érdemes deputatusok eléje adtak; hány
véka kása, hány zsák karórépa lesz conventiójában? van-e kijárás a
faluból valamerre? elég volt neki annyit tudni, hogy az messze-messze,
ember nem ismerte hegyek között fekszik, a hová sem legatus, sem
suplikáns nem jár; a honnan sem meszet, sem szenet nem hoznak a városba,
ahol senki sem tud diákul sem declinálni, sem conjugálni. Itt bizonyosan
nem fogja neki senki azt mondani, hogy «sus».

Hamar készen volt az egyesség, csupán arra kérte az előljárókat, hogy ne
mondják itten senkinek, hogy őt akarják elvinni; ne is várjanak rá, majd
utánuk megy batyujával.

Nem is búcsúzott el senkitől; volt egy kék köpenyege, azt nyakába
kerítette, egy tarka zsebkendőbe összekötötte minden ruháját; egy csomó
könyvet elrakott a zsebeibe s kivándorolt szépen a városból;
szerencséjére, senki sem kérdezte, hová megy?

Mikor az utolsó ház elé ért, ott mégis nem állhatta meg, hogy szívének
egész keserűségét ki ne öntse azon, megrugdalva azt az egész város
nevében. Azt is meglátták és az is rajta maradt.

No de végtére mégis egyszer helyben volt már. Átkozott csunya ronda
faluba vitték, a hol a sár befolyt az utczáról a házba; az egész világ
kenderáztatásból és fokhagymatermesztésből élt. Képzelhetni azt a
maradandó illatot; azt is beszélték, hogy az ottani viztől minden
embernek golyvája nő; a megboldogult rectornak is volt. Mind nem bánta ő
azt; asylum volt ez ő rá nézve s a kenderáztató pocsolya az elysium
mezeje. Itt nem hívta őt senki Susnak, a jámbor falubeliek olyan szépen
megnagyjánosuramozták, mint a kik semmit sem tudnak a collegiumbeli
diákok istentelenkedéséről.

Itt kezdett apródonkint visszatéregetni belé az élet, mint a kőszénből
kiesett tekenős békába; mert fenhangon is beszélni; elfoglalta az iskola
kathedráját s kezdett örülni annak, hogy vannak kétlábú teremtések, a
kiket ő verhet meg azért, hogy nem tudnak semmit. Utoljára még pipára is
mert gyujtani mások szeme láttára; a collegiumban csak bújva tehette
azt, mert egyszer lepingálták krétával a fekete táblára furcsa
torzalakban: Sus pipázik.

Olyan jól esett itt a világ háta mögött lenni; nem félni attól, hogy
egyszer-egyszer valami mosolygó ismerős arcz toppan elé, valaki, a ki
élete gonosz titkát tudja és elárulhatja. Nem jön ide jóravaló ember,
ebbe a sárba, ebbe a nyomorúságba, nincs itt se nézni, se venni, se
eladni való; épen arra való hely ez, hogy a ki egyszer beleveszett, azt
onnan többet ki ne húzzák.

Ebben a boldog megnyugvásban már-már hasat kezdett ereszteni a jámbor; –
jó dolga volt, minden nap paszulyt vagy köleskását főzetett s télen
sorra hítták a disznótorra; kabátját soha sem kellett neki megkefélni,
szobáját soha kisöpretni, azon módon fekhetett le az ágyába, a hogy
fölkelt belőle; – egyszóval minden kényelme megvolt. Hozzá járult az,
hogy ott volt vagy negyven borzas kölyök, a ki rágta a betűt helyette s
nyűhette a hátukon a pálczát, a mi királyi mulatság, kár, hogy az
átkozott újítók ezt is kiküszöbölik már; sok embert megfosztanak a
legszebb gyönyörűségétől; estenként pedig még azt a merészséget is
elkövette, hogy átjárt a jegyzőhöz filkózni. Ha volt kréta, arra
játszottak, ha nem volt, a nélkül is lehetett. A jegyző csak unalomból
nótáruskodott itt, inkább nagy méhes kertje kötötte a helységhez,
melyből sok pénzt bevett; legalább annyi pénzt, hogy minden ember
fejéről megvehette volna a kalapot az egész faluban. Notabene, hogy ott
soha sem volt senkinek új kalapja.

Volt a jegyzőnek egynehány leánya is; egy pár lehetett volna szebb is, a
többi nem. No de hiszen nem csupán a szépeké a világ. Megesnék bele!
Nagy Jánosnak valami titkos érzés kezdett megmozdulni a szíve táján;
valami homályos sejtelem azt súgta neki, hogy e hat leány közül
valamelyik az ő számára született, de melyik? Szép időbe került, a míg
ezt kitanulmányozta. Abból állt a tudománya, hogy kileste, melyiknek van
a hat közül már választottja a falubeli fiatalság közül? ötnek volt.
Annyit tudott az algebrából, hogy ötöt a hatból marad egy. Annyit
viszont tudott az applicata mathesisből, hogy vannak esetek, a mikor ha
egyet az egygyel sokszoroznak, lesz belőle három, néha hét is.

Krisztinának hítták azt a leányt, a kinek még nem volt párja.

Nagy János uramnak fontos okai voltak azt hinni, hogy megjelenése ez
ártatlan teremtésre nem volt minden hatás nélküli. Valahányszor beszédbe
elegyedett vele, a leány egyre nevetett, ha nyájasan szólt hozzá, a
markát a szája elé kapta, abba vakkantott bele; ha az asztalnál
megkínálta valamivel, majd belebújt a nénjei nagykendőjébe; egy szóval
rendkívül meg volt általa babonázva.

Itt minden rendében van, gondolá Nagy János uram, s előre elképzelte
magában, milyen szép dolog lesz, ha a Krisztina majd a rector-ház
udvarán eteti a libákat; persze a libákat magával hozza; akkor majd ő is
hizlal disznót…

Átkozott szó; minek is jutott eszébe. Minek is hivják a disznót diákul
susnak? Nem, soha sem fog a házánál sertést tartani, ámbátor ebben a
faluban senki sem tudja, hogy sus mit jelent. Nos? és ha tudná is? Hát
mi köze ő neki ahhoz? Hát nem olyan közönbös szó ez ő rá nézve, mint
anser, anas, gallus s más egyéb enni való állat? Sus? Furcsa? Ki tudhat
arról valamit ebben a Bergengócziában?

Ő bizony azért is fog sertést hizlalni, ha megházasodik. Csak azért is.

Hanem hát a házassághoz komolyan kell látni; igen is, komolyan. Kileste,
hogy mikor nincsenek otthon az öregek, akkor kicsípte magát szörnyen; a
csizmájáról levakarta a sarat, a nyakravalóját megfordította, hogy a
tisztább fele legyen kívül, megmosdott egész odáig, a meddig a keze
kilátszott a kabátból s egy csizmakefével lesimította a haját.

Azzal neki indult a merész fogadásnak.

Krisztina épen az utczaajtóban állt és abba úgy beléfogózott, hogy Nagy
János uram semmi stratagemával rá nem birta venni, hogy bemenjen vele a
szobába. Azt felelte a leány, hogy senki sincs odabenn. Oh liba!
Kénytelen volt neki az utczaajtóban szépelegni.

– Krisztina kisasszony, én magának most valami igen komoly dolgot akarok
mondani.

– Krkkhkh… vakkantott Krisztina, orrát, száját eldugva a markába, hogy
oda nevessen.

– De ne nevessen hát…

– Nem nevetek már, Bhühühi.

– De már ugyan minek nevet?

– Nem tehetek róla. Mindig nevetnem kell, mikor magát látom.

(Tetszem neki, gondolá magában Nagy uram s kezdé emelgetni a sarkát.)

– Kisasszony, maga nem is gondolja, hogy én mit akarok most magának
mondani?

– Nem ám, hihihi.

– Nem is találja ki?

– Nem én. Rihihi.

– Hát azt akarom magának mondani, hogy én szeretem és elveszem
feleségül.

– Jaj Sus bácsi!… kiálta a leány ijedten, s azzal becsapta az utczaajtót
a jámbor előtt s ijedtében felszaladt a padlásra.

Sus bácsi! Tehát már itt is Sus bácsi!

Menybéli tüzes gerundiumok! Hát már az óperentián túl is tudják ezt a
nevet? Hát a homlokára van ez írva, hogy onnan olvassák le? vagy
currensben küldik faluról falura, hogy minden ember tudja és ismerje?

Hisz ezt az egész falu tudja már e szerint. Ezek a kérges, emberfélő
pofájú parasztok csak szemtől-szembe nevezik őt Nagy János uramnak; háta
mögött mindenki úgy híja, hogy Sus; minden asszony, minden gyerek, a ki
rá néz, a ki jó napot kiván, a ki süveget emel előtte, tudja jól, hogy
van egy átkozott szó, a mivel őt a világ végére lehet kergetni, a
legelső ember, a ki megharagszik rá, ezzel fogja őt letorkolni, az
utolsó ember, a ki előtt tekintélyt akar tartani, nevetve mondja
magában: én csak vagyok, a mi vagyok, de te Sus vagy, az is maradsz, a
míg csak élsz; soha sem is tesz senki mássá.

Óh ez a fölfedezés kétségbe ejtette. Rohant dühösen haza; betörte az
ablakot, be a kályhát, összetépett minden könyvet, a mi a kezébe akadt,
ízzé porrá; nyakába kerítette a köpenyegét, megátkozta egész
Bergengócziát, minden benne lakó emberrel és fokhagymával egyben s éjnek
éjszakáján neki vágtatott a semminek; fejében és zsebében semmivel.

Ettől a percztől fogva kezdték őt nevezni peregrinusnak.

Peregrinus Cicero nyelvén is annyit jelent, mint idegen vándor, a
tanodák műnyelve azon szerencsétlen embereket szokta igy nevezni, kiket
a viszontagság iskoláikból, állomásaikból elüldözött; itt kitették, ott
elcsapták, amonnan maga szökött el, egy napig sem lakosai semmi
városnak, csak úgy bolyongnak faluról-falura, papok és rectorok
kelletlen vendégei, itt bolondnak tartják, amott elkergetik, a mi náluk
nem tesz különbséget, ezért senkit sem szeretnek s senkit sem gyűlölnek
jobban. De akárhogy marasztanák is, meg nem maradnak egy helyben; álló,
ülő hivatal irtózat előttük, a biztos sors unalmas betegség; jobban
tetszik nekik az országút, örökké menni, menni és nem venni le senki
előtt a sipkát és nem köszönni meg semmit. Ki mit adott, adott, ha nem
adott, azt is jól tette.

Conjugista diák voltam, mikor már hallottam hírét, hogy van egy ember, a
kit ezzel a szóval üldöznek. Kis diákok hallottak róla beszélni öreg
diákoktól s mesélték egymásnak leczke előtt a csodadolgot, miket Susról
beszélt a hír; s mikor néha-néha megvillant a városban, a collegium
udvarán, úgy bámulták, úgy kerülgették, mint a majmos tevét, mit a
talián mutogat s járt a híre classisról classisra, mint valami nevezetes
nagy embernek: itt a Sus, itt a Sus!

Egyszer az iskola folyosóján futottam végig, nem tudom már mi dolgom
volt, mialatt a leczke tartott odabenn a teremben, midőn a folyosó
szemközti ajtaján egy horrendus egyéniség toppan elém: úgy beléütköztem,
szinte elhordtam a lábáról.

– Hohó fráter! dörgött rám nyers rekedt hangon a valaki s megfogta a
galléromat, hová szaladsz hát?

Én megijedtem, hogy megesz. Rövid vastagnyakú férfi volt, széles vállai
és háta, az is előre görbülve; nehéz, vastag feje, alacsony kidülledt
homlokkal; az arcz legnagyobb részét ellepte valami tüskés szakálltarló,
melyet sátoros ünnepeken borotválni szoktak s mely nem volt olyan vörös,
mint a szeplőverte arczbőr; két mélyen ülő háborgó szemére most is
emlékszem még. Volt rajta egy színehagyott zöld kabát, mely vastag
izmain egészen megfeszült s könyökén és hónai alatt szét volt repedezve,
lebernyeges köpenyege hátul le volt hasítva; azt bizonyosan valami
falusi komondor téphette le.

– Megállj, öcsém! hová szaladsz? kiálta rám, folyvást tartva a
galléromat. Elkéstél az iskolából, ugy-e? Korhely vagy. Majd kikapsz
most.

Ez a sértés fájt. Nem hagyhattam felelet nélkül.

– Kérem: én első eminens vagyok.

– Első? hát azután mit tanulsz már? he?

– Conjugista vagyok.

– No hát ha conjugista vagy, tudod-e hányadik conjugatióra tartozik
«apexabo».

– Igen is: az elsőre; apexo, apexavi, apexatum, apexare.

– Jól van, szamár. Apexabo azt teszi, hogy véres hurka.

Azzal szörnyű jó ízűt nevetett rajta, hogy így rá tudott szedni. A
mammuthok nevetéséről van ilyen fogalmam.

– No, ne sírj no. Odabenn van a professorod?

– Igen is, mondám én nagyon megszégyenülve.

– No hát eredj be, hívd ki.

– Mit mondjak neki?

– Mondd, hogy itt van a peregrinus; beszélni akar vele.

– Hogy híják?

– Sehogy se hínak, csak mondd, hogy a peregrinus.

– Hová való peregrinus? kérdém én egész ártatlanul.

– Ne, bolond, ne! Hát hová való volna a peregrinus? Sehová való. Ma ide
való, holnap amoda való. Csak ezt mondd neki; azután, ha akar, kijön, ha
nem akar, ott benn marad.

Én bementem és elmondtam a tanáromnak az izenetet, hogy van idekünn egy
ember, a ki peregrinus, senkinek sem hívják és sehová sem való.

Társaim már többet tudtak nálam; ők a mint meglátták az ajtón keresztül,
elkezdtek vihánczolni, suttogni: a Sus, a Sus! Tanárom megintette őket:
senkit sem szabad csúfolni. Azzal megfogta kezemet, – kedvencze voltam,
– s kiment a jövevényhez.

Tudhatta előre, hogy kéregetésről van szó, s nagyon könnyű szerrel
lerázhatta volna a nyakáról; csak azon kellett volna kezdenie: «mi kell,
Sus bácsi?» az elfutott volna és egy fillérét nem kívánta volna többet.

Hanem az én tanárom a tréfa helyett komolyan lépett a peregrinus elé s
keményen rászólt.

– Mit keres ön itt megint? Minek jött megint vissza?

A nagy trabalis ember e megszólításra meghunyászkodott szépen, mint
valami megriasztott fenevad; még a sipkáját is levette.

– Rogo humillime, professor úr…

– Nem szereztem önt be félév előtt egy derék urasághoz? nem fogadta
akkor, hogy rendes életet fog élni? s most megint itt van?

– Rogo humillime.

– Mi baja volt ott? Nem ruházták, nem táplálták tisztességesen? csakhogy
ne csavarogjon a vallás gyalázatára.

Az ember megsunyta a fejét s mint egy nagy kamasz diák, kit tanára szid,
kezdett mentegetőzni.

– Rogo humillime, igen jól bántak velem, volt ennem, innom elég, ruhám
is tisztességes; hanem – hanem –

– Nos, mit hanem? álljon elő vele.

A peregrinus itt egyszerre visszatette magát előbbi bestialis daczos
alakjába s felcsapva fejére sipkáját, dühösen mondá:

– Bolondnak tartottak s azt én észre vettem; – s azzal megint felöltém
rongyos ruháimat s alá is út, fel is út, senkinek sem mondtam jó reggelt
többet.

– Hát azután mit csinált?

– Három nap óta nem ettem.

– Hanem csak ivott?

– Igen is, ittam.

– Milyen rongyos. Nincs a városban több ilyen koldus, mint ön. Valóságos
botrány.

A peregrinus hátra csavargatta a fejét, húzgálta a köpenyegét jobbról
balról, mintha nem tudná egész bizonyossággal, hogy hol van ez
elszakadva?

Ezzel aztán áttért korábbi ostoba humorába.

– Botrány biz ez. Scandalum. ’Sz épen azért jöttem nagyon tisztelt
professor úrhoz, hogy ha adna egy pár garast…

– Nem én, egy fillért sem.

– No csak egy pár garast; no ne haragudjék, rogo humillime; hogy a
köpenyegem meg a csizmám megfoldoztassam. Lássa: ki van ez is szakadva;
valami átkozott szegbe beleléptem.

Valóban nagyon rongyos volt a csizmája is.

Tanárom megszánta. Olyan nyomorúságos képet tudott csinálni előtte.

– No megálljon; pénzt nem adok, mert azt tudom bizonyosan, hogy
megiszsza; hanem adok egy pár jó csizmát, meg egy becsületes köpönyeget.

A peregrinus comicus zavarral vakargatá meg bozontos fejét.

– Rogo humillime; jó nekem ez a köpenyeg; inkább szeretnék egy pár
garast, ha adna.

– Pénzt nem kap.

– De hát legalább ne híjon így per «ön»; nevezzen te-nek, mint hajdan a
collegiumban, mikor inasa voltam, professor úr meg contrascriba; minden
ember csúfolt, csak professor úr nem; – ha önnek hí, azt gondolom:
haragszik rám.

– Hogyne haragudnám? Lépjen ön a szobámba.

Ott az én kegyetlen haragos professorom tetőtől talpig felöltözteté újra
a meghunyászodott fenevadat; adott neki tisztességes meleg kabátot, mely
az újja hegyéig eltakarta, egész csizmát és magos tetejű kalapot. Nem
bámultam professorom szigorú arczát annyira soha, mint e perczben, midőn
meg tudta állani, hogy rettenetes hahotára ne fakadjon, midőn Sust ilyen
szépen felöltöztetve látja maga előtt, mint egy városi senatort. Ő nem
nevetett.

– Már most ezt a rongyos gúnyát kösse ön össze s ajándékozza oda valami
rongyszedőnek; meg ne lássam többet rajta.

Sus kezet akart csókolni, a tanár nem engedte.

– Takarodjék!…

– Rogo humillime…

– Mondtam már, hogy pénzt nem kap… elmehet.

Sus megindult kifelé a folyosón, mi mentünk a classis felé vissza;
egyszer visszaordít, olyan hangon, mint egy megrettent víziló.

– Professor úr, instálom: ennek a kabátnak a zsebében egy huszas van!

És mutatta két ujja közt tartva az ezüst pénzt nagy rémülettel.

Az én szigorú tanárom kegyetlen haraggal förmedt reá vissza.

– Mondtam már, hogy takarodjék s ne szóljon többet hozzám!

Azzal betette maga után az iskolaajtót.

A peregrinus sietve ment odább; az ablakon keresztül láttuk, hogy még az
udvaron levette a fejéről a magas tetejű kalapot s a kopott sipkát tette
fel helyébe. Sehogy sem tetszett magának abban a tisztességes
öltözetben.

Másnap megint abban a rongyos gúnyájában került elő; azt állította, hogy
a másikat ellopták tőle, míg aludt. Hanem a tanodának tájára sem mert
jönni. Félt a professoromtól, jobban, mint akármelyik leczkenemtudó
gyerek.

Egyszer azonban egy fiatal tréfás præceptor az utczán találkozva vele,
azt találta neki mondani:

– No Sus pajtás, férjhez ment-e már a nótárius leány?

Az ember e szóra oly ádáz dühbe jött, hogy neki rohant ököllel a
megszólítónak, azt bekergette a tanoda épületéig; ott a diákok ijedten
becsukták a vasajtót, de tíznek is dolgot adott, hogy ő egymaga be ne
feszítse azt vállával.

Akkor felszakított egy követ a járdából, mely az udvaron végig volt
rakva. Más embernek csákánynyal is dolgott adott volna azt kivenni, ő
kiemelte a tíz körmével. Azzal a kővel kezdte el döngetni a tanoda
vasajtaját, átkozódva, hogy mind az egész tintanyaló világot meg fogja
odabenn ölni. A kőcsapások helyei maig is láthatók a vaslemezeken.

A gonosz lármára sokan összecsődültek, de senki sem merte a dühödt
embert megtámadni; világos volt, hogy a kit azzal a kővel megüt, azt
semmi diák sententia meg nem gyógyítja többé. Már szó volt róla, hogy a
vármegye segítségét kell igénybe venni s nagy volt az aggodalom, hogy
nem fogja-e Sus azt a nehány hajdút is megöldösni, ha ellene hozzák.

Ebben a perczben érkezett oda az én professorom. A mint azt meglátta a
dühöngő, egyszerre eldugta a háta mögé a követ s ott leejtette a földre,
mintha a kezében sem lett volna.

A tanár egy szót sem szólt neki, hanem egyenesen oda ment hozzá,
megfogta a gallérját, egyet fordított rajta, végig vezette az udvaron
egész a kapuig; az ember mindent engedett magával tenni ellenállás
nélkül.

Ott elereszté a tanár és azt mondá neki azon a szigorú hangon, melyen
bennünket kis fiukat szokott megfeddeni:

– E pillanattól fogva megtiltom önnek, hogy ebben a városban többé
megjelenjen. Most rögtön elpusztuljon innen és vissza ne merjen többé
térni soha.

Az ember elhallgatott, elsápadt e szóra; azután sírva fakadt és tovább
ment, két öklével törölve szemeit.

Voltak kiváncsi emberek, a kik messziről kisérték s látták, hogy
csakugyan eltávozik a városból; a hídon túl még egyszer megállt, mintha
valami oknélküli reménye volna azt hinni, hogy még visszahívják, azután
duzzogva, morogva ment odább…

… Soha sem mert többé abba a városba visszajönni.

Pedig de szép földet beutazott azóta.

Nincs Fényes Elek Statistica Geographiájában az a falu, melyről ő
tapasztalás szerint ne tudná: milyen urak, milyen szegény emberek laknak
benne? hogy híják benne a papot, meg a rectort?

Huszonnégy esztendeje múlt annak, hogy először láttam; másodszor az úton
találkoztam vele; rút locspocs időben; én gyorskocsin utaztam (értsd,
gyalogoltam a sárban és segítettem a kereket kiemelni a kátyúkból), ő
pedig jött utánunk gyalog és lassacskán utolért. Már messziről lehetett
bámulni csoda termetét: ugyanaz a köpenyeg volt most is rajta, a mit
legelőször láttam a nyakában, csakhogy az akkori szakadás most már az
egész hátán végig, fel a gallérjáig hasadt; olyan volt vele, a mint a
szél hol az egyik, hol a másik szárnyát lebbentette meg, mint valami
nagy bagolyfejű lepke, melyet az eső levert a földre, s lucskos két
szárnyát húzza maga után, igyekezve.

Én rá ismertem, ő persze én rám nem.

A peregrinus most is olyan pufók volt; keveset változott. Feje nem
szürkült, haja el nem hullott. Ha gyéren lengő hajszálaimra gondolok,
szégyenlem magamat előtte.

Beszédbe elegyedtünk, kérdezém tőle, hogy most is peregrinál-e még?

Ez ellen tiltakozott; most már nem olyan hiába való ember, mint az előtt
volt, solid mestersége van, a miből él, nem terhe az emberiségnek többé,
kézimunkával és kereskedéssel keresi tisztességes táplálékát: –
irótollakat metsz, azokat hordja faluról-falura.

Ez bizony elég hasznos munkálkodás. Magam is vettem tőle egy csomag
tollat, a mire az úton különös szükségem volt.

Kérdezém, hogy mikor látta hajdani professor uramat?

Ez a kérdés kellemetlenül látszott rá hatni. Azt felelte, hogy a mióta a
tanár úr megtiltotta neki abba a városba visszatérni, nem merte ott
magát mutatni többé; «de – hozzá tevé ravaszul – most meg fogom őt
tréfálni. Más városba tették át professornak s onnan nem tiltott ki,
majd hogy fog szidni, ha meglepem.»

Azzal előkeresett gúnyájából egy csomag szépen megmetszett hollótollat,
s gyönyörködve mondá: «ezt neki gyűjtöttem össze, tudom, hogy nagyon
szeret hollótollal irni. – De hogy le fog az engem majd hordani, ha
meglát!»

– Ön úgy tesz, mintha örülne annak a szidásnak előre, a mit kapni fog
tőle.

A peregrinus elkomorodott e szóra.

– Lássa ön; ez az egyetlen ember a világon, a ki úgy szólt hozzám
mindig, mint emberhez; igaz, hogy szid, fedd, dorgál: – de nem csúfol,
mint más.

E nehány szóban volt elmondva a szegény Susnak egész élet-fátuma.

Azzal elhagyott; bocsánatot kért, hogy nem kisérheti a gyorskocsi
járását, de neki előre kell sietni, mert még nagy út vár reá.

Nagyobb is várt reá, mint gondolta; az úton kegyetlen hózivatar lepte
meg, s oda fagyott.

Tehát mégsem láthatá meg újra kegyetlen szigorú professorát, a kitől
olyan jól esett volna neki még egyszer szidást hallani.

Elébb meglátta azt a boldog világot, a hol a bölcsek tudománya s a
bolondok bolondsága egyforma füst és pára.



33.  AZ ÁRULÓ GYŰRŰ.

(Török rege.)

Pompás Szolimán szultán idejében élt Stambulban egy gazdag kereskedő, a
kinek Muhzin volt a neve: drága kövekkel és ékszerekkel kereskedett.

Ennek volt egy igen kedves felesége: Eminha, a kit jobban szeretett
minden drágakövénél, kinek piros ajkait többre becsülte a rubin
fényénél, szemeinek ragyogását a gyémánt tüzénél, ajkainak beszédét az
ezüst csengésénél. Nem is adta volna ezt a szemet, ezt az ajkat a világ
minden kincseért cserébe.

Pedig ah a ragyogó szem, az édes ajk veszendő kincs; egy lehellete a
szélnek Morea szigete felől, mely a pestist hordja magával, megfosztá
Muhzint e kincsétől; homályt vont a csillagfényű szemekre, némaságot a
beszédes ajkra. Mit a világ minden javáért nem adott volna Muhzin
cserébe, odaadta a halálnak ingyen és eltemette a háládatlan földbe,
mely vissza sem adja, meg sem köszöni, a mit elvesz.

A jámbor Muhzin sokat sírt e vesztesége miatt; sem étele, sem itala nem
volt, még aludni sem birt; hanem éjszakánként kiült a háza tetejére és
ott sírt egész hajnalig.

Hiába vigasztalták szomszédai, barátai, nem sokat használtak vele neki;
ő csak nem tudott ahoz a gondolathoz hozzá szokni, hogy az a szép szem
többet ne mosolyogjon ő rá, hogy az a kedves száj többet ne szólítsa őt
meg.

Egy éjszakán, midőn Muhzin ismét nyugtalanul hánykódott álmatlan
fekhelyén, egyszerre a bezárt ajtón keresztül egy bűbájos tünemény állt
eléje. Egy ősz szakállú öreg, kinek szakálla és turbánja úgy világított,
mintha lángolna.

Ez a tünemény így szólt hozzá nyájas, vigasztaló hangon:

– Muhzin; én megszántam a te keserveidet, szomorkodásodat; látom, hogy
érdemes vagy arra, hogy emberfölötti hatalmak segítsenek rajtad, mert
emberfölötti módon szerettél. A te nőd nem halt meg, mert nem volt
halandó leány, hanem tündérek leánya. Eminha most is él; mert tündéri
hatalmánál fogva annyiszor tud meghalni, a hányszor kívánja s azután egy
másik országban ébred fel ismét, hogy ott kezdjen új életet és ismét
meghaljon és tovább vándoroljon. Azért övezd fel derekadat és vándorolj
el rögtön Mekkába, ott ülj le a Zenzemet kút közelében levő temetőkert
ajtajába és várakozzál ottan. Mindaddig várakozzál, a míg egyszer jönni
fog egy temetői menet, mely hoz egy kékre festett koporsót, sárga selyem
szemfedővel letakarva; a szemfedőn kék betűk és ezüst czikornyák lesznek
varrva; te rohanj akkor oda, állítsd meg a temetői menetet, takard fel a
halott arczát és ott fogod találni Eminhádat. A halottkisérők majd nem
fogják hinni, hogy az a te nőd volt, hanem akkor te vedd elő övedből ezt
a kis szelenczét, ebben van egy ír, azzal kend meg ujjaid hegyével a
halott nő szempilláit és ajkait s akkor ő fel fogja nyitni szemeit, és
ajkai azt fogják suttogni: «Muhzin» és senki sem fog többé kételkedni,
hogy az a te nőd volt, s visszahozhatod őt Stambulba, a honnan nem fog
többé elkivánkozni tőled. Hogy pedig azon ideig, a míg oda zarándokolsz,
ittlevő kincseidet el ne pazarolják, vagy ha veled vinnéd, gonosz
emberek ki ne raboljanak, bízzad azokat a te hűséges barátodra, a
becsületes Ali Hodzsiára, ki törvénytudós és az Alkorán magyarázója,
annál visszajövet ismét megtalálod.

E szavak után eltünt a fényes szakállú agg Muhzin elől.

A kereskedő ámultan kelt föl, szemeit dörzsölve két kezével, ha nem
álmodék-e? mécset gyújtott, s bámulata nőtt, midőn asztalára téve
találta azt a kis szelenczét, melyet a túlvilági öreg hozott számára;
gyönyörűen dolgozott elefántcsont mű volt az, gazdagon kirakva
türkizekkkel és aranynyal áttörve. Emberi munka nem is lehet ilyen.

Másnap elmondá ez esetet Ali Hodzsiának, kire őt a rejtélyes agg
figyelmezteté. A törvénytudós fejét csóválta rá, mintha nem hihetné a
dolgot s iparkodott ellenvetéseket tenni Muhzinnak, hogy tán álmodta
azt, vagy elevenen képzelé s végre azzal erősíté meg kétkedését, hogy
Eminha holtteste bizonyosan most is ott fekszik a sírban, a hova őt
Muhzin eltemette; csak bontassa fel a sírt.

Muhzin sietett azt tenni és ime – a felbontott sírban nem volt többé
Eminha holteste…

Most már semmi hatalom sem lett volna képes Muhzint visszatartani, hogy
a tünemény tanácsát kövesse. A mi készpénze volt, magához vette;
ékszerei tárházát pedig mindenestől rábízta Ali Hodzsiára, a ki
legközelebbi barátja és a mellett derék, köztiszteletű férfi volt, hogy
viselje addig gondjukat, míg ő Mekkából visszatér, mit a jámbor férfiu a
barátság kedveért el is vállalt.

Muhzin négy hét múlva, sok viszontagság után megérkezett Mekkába; az
úton rablók támadták meg, minden pénzét elrabolták; de szerencsére a kis
szelencze a bűvös írral megmaradt, az el volt rejtve turbánja alá, azért
nem találtak rá. Koldulva érkezett meg a szent városba, s úgy tengődött
tovább a kegyes vándorok alamizsnáiból.

Mindennap ott lehete őt látni a Zenzemet kút melletti temető ajtajában,
ott vigyázta a halottas meneteket, miket naponta elvittek előtte, mert
az a mekkaiak legnépesebb temetkező helye…

Esztendő is elmúlt már, és ő mind hiába várt; olyan koporsó, a minőt
neki az éjjeli tünemény leirt, nem jött elő az alatt; vagy kék koporsó
volt, de nem sárga selyem szemfedővel, vagy a szemfedő is olyan, de nem
kék virágok rajta, vagy még a virágok is kékek, de a czikornyák nem
voltak ezüstből, sőt az is megtörtént, hogy minden jel ugyan az volt, de
a halott nem volt nő, hanem hat éves fiugyermek.

Muhzin kezdett csendesen közeledni ahhoz a lélekállapothoz, a mit azután
őrültségnek neveznek, midőn egy napon azt hallja a többi koldusoktól,
hogy ma fényes temetés lesz; a Kadileszker neje halt meg, a szép Eminha.

Eminha!

Ez a név feléleszté Muhzin lelkét újra; az nap el nem távozott a temető
küszöbétől s majd megfojtá szivének dobogása, midőn a siralmas zenét
hallotta közelíteni, mely a temetői menet előtt járult.

Muhzinnak nem volt most gondja a gyászmenet pompájára, nem a keringelő
dervisekre, nem a jajveszékelő asszonyokra, még a sziligdárokra sem, kik
bőrerszényből apró ezüstpénzt szórtak a tolakodó nép közé, ő csak a
ravatalra nézett.

Már messziről látta, hogy a koporsó kék, a szemfödél világos sárga;
midőn közelebb hozták a halottat, kiveheté a kék virágokat rajta és
midőn eléje értek vele, jól láthatá azon az ezüst hímzetet.

Muhzin őrült erővel taszítá félre az előtte állókat, utat törve a
kiséreten keresztül a ravatalig és kiáltva:

– Megálljatok! Megálljatok! Ez Eminha. Ez az én nőm!

A kisérők, a nagy urak, a holt férje, a Kadileszker, bámulva néztek ez
őrjöngő alakra, ki vakmerően megzavarta a temetés rendjét; de Muhzin nem
hajtott rájuk, hanem lerántotta a halott arczáról a szemfödelet.

A fiatal nő, ki ott feküdt, valóban hasonlított az ő Eminhájához. A
halál nagy művész. Egy hideg lehellettel olyan hasonlóvá tudja tenni az
arczokat egymáshoz.

– Ő nincs meghalva! kiálta Muhzin a szörnyűködő népnek; én fel tudom őt
támasztani, s akkor meglátjátok, hogy engemet fog nevezni férjének, ki
itt várok reá már egy év óta. Menjetek az utamból, mert én ölök és
gyilkolok és átkot szórok magam körül. El ne temessétek azt, a ki él!

A nép meg volt rettenve Muhzin őrült tekintetétől, de még inkább dühös
szavaitól; a gyászoló Kadileszker nagyon szerette meghalt nejét; arra a
szóra, hogy Muhzin fel birja azt támasztani, ő is megörült s még ő maga
csinált neki helyet a halott körül, hogy e csodát elkövethesse.

Muhzin buzgó áhítattal vette elő övéből a kis szelenczét s felnyitá azt:
valami sárga színű ír volt benne, zöldes aranyszín pontokkal keverve,
melynek tündéri hathatóságáról már akkor meggyőződött Muhzin, midőn jobb
kezének mutató ujját belemártá; mert úgy megégeté azt, mintha forró
olajba mártotta volna. De ez a rendkívüli tulajdonsága az írnak csak
annál nagyobb tanubizonyság volt tündéri származása felől, a mint hogy
Muhzin nem is késett az ujjára ragadt kenettel a halott szemhéjait és
ajkait végig dörzsölgetni.

Mindenki figyelmesen leste, visszatartott lélekzettel a csodair hatását,
de senki sem oly hivő áhitattal, miként maga Muhzin.

Ime azonban, a helyett, hogy a halott szemei és ajkai megnyilnának, azon
a helyen, a hol Muhzin megkente azokat az írral, elkezdének
megfeketülni, a bőr felpattogzott, hólyagokat vetett rajtuk; a tetem
arcza egészen eléktelenült…

Muhzin testét elállta a rémület. Ez nem azon hatás volt, a mit ő várt, a
nép zúgott körüle; a Kadileszker dühösen rohant neki és torkon ragadva,
leteperte a földre:

– Átkozott varázsló, ki gyalázatosan eléktelenítéd halottam arczát, hogy
élve légy olyan, minővé őt halottan tevéd!

– Vessétek a tűzbe; ordíta a nép köröskörül, Muhzinra dühödve; tüzes
verembe a bálványimádóval, a bűbájossal, ki halottakat csufít meg! s a
jámbor Muhzint nyomban megégették volna, ha szerencséjére a damascusi
helytartó basa ott nincsen, ki látva, hogy inkább őrülttel, mint
bálványimádóval van dolguk, csauszaival elfogatá Muhzint s megeléglé,
hogy oszlophoz kiköttetve kétszázat veretett a vállára tevehajtó
korbácscsal, s akkor maga elé viteté őt, hogy vallja ki, miféle őrült
gondolat követteté el vele azt a merényt, hogy a Kadileszker halott
nejét úgy eléktelenítse?

Muhzin elbeszélte a helytartónak az egész bűvős tüneményt, mely őt ide
küldte.

– Oh te szegény Muhzin, monda neki a helytartó, midőn megérté a dolgot,
de nagy világ-bolondja vagy te, hogy ilyen otrombául rá hagyod magadat
szedni. Bizonyosan csúfot űzött valaki belőled; hiszen az az Eminha, ki
a Kadileszker neje volt, itt született, itt élt gyermeksége óta, hogy
lehetett volna az a te nőd ez előtt esztendővel? Azon ír pedig, melyet
neked ama csaló, mint tündéri szert adott át, nem egyéb, mint maró
méreg, mivel a pestis idején a betegek testén hólyagot szokás huzatni.
Ismeri azt minden dervis. Térj eszedre, végezd be a búcsújárást s azután
eredj haza Stambulba s láss a mesterséged után. Kivánom, hogy nagyobb
baj ne várjon rád otthon.

Muhzin megcsókolta az emberséges basa kezét, ki nehány dinár utravalót
is adott neki s azzal visszaindult Stambul felé, elrongyosult ruhával,
megkorbácsolt testtel, összetört szívvel és félig megháborodott elmével.

Hetek múlva ért haza betegen, nyomorultan Stambulba; egy-egy karaván
elhagyta, a másik fölvette; hozott haza egy lándzsadöfést a tomporában
beduin kalóztól, négy fog helyét czombjában kósza párducztól, mitől
félholtan vették el; és rettentő ürességet a szivében, a honnan kihalt
minden hit és remény.

A mint Stambulba megérkezett, föltette magában, hogy annyi veszedelem
közül megmenekülve, nem kisérti többé az Istent, hanem megnyugszik
abban, a mit rámért, s ismét hozzá fog elhagyatott üzletéhez.

E végett mindjárt fölkereste a derék Ali Hodzsiát, egyetlen egy jó
barátját, kinek kincseit átadta megőrzésül.

Az igen szivesen fogadta a megérkezőt, «no csakhogy megjöttél Muhzin,
bizony azt hittem, hogy oda fogsz veszni, minden este imádkoztam egyet
érted, hogy visszatérj».

Muhzin azután elmondá előtte, hogy milyen gonoszul járt és mennyire
csúffá tette őt ama tündér és hogy ezentúl nem fog hinni a tündéreknek
sem, habár holdvilágból lesz is a szakálluk.

– Ez bölcs beszéd, Muhzin, szólt Ali Hodzsia; mondtam ugy-e, hogy ne
menj el. Ha itthon maradsz, ki sem rabolnak, csúfot sem látsz. Most már
bolondot csináltál magadból és koldust. De ne búsulj; egy héten egyszer
terített asztal vár reád házamnál, a többi kegyes müzülmánok majd
gondoskodnak többi napjaidról is.

– Köszönöm jóságodat, Ali; felelt Muhzin; nem akarok én koldulni.
Előveszem félretett kincseimet s kereskedem velük, mint az előtt:
megélek tisztességesen.

– Tehát megvannak még kincseid? kérdé Ali, szörnyűképen elbámulva.

– Meg bizony; még pedig te nálad vannak, felelt Muhzin.

Ali Hodzsia megcsóválta fejét:

– Muhzin barátom. Neked a sok szerencsétlenség elvette az eszedet, hogy
magad sem tudod most, mit beszélsz. Az imént mondtad el, hogy az úton
kiraboltak és most meg azt állítod, hogy kincseid nálam vannak, a miket
én soha sem láttam. Tudod mit? Eredj most innen, aludd ki magadat, majd
ha eszed egy kissé kitisztul, akkor megint szívesen látlak.

Ezzel a derék Hodzsia szép nyájasan kitolta Muhzint az ajtón és bezárta
magát előle.

A boldogtalan kereskedő most esett még igazán kétségbe. Már maga is
kételkedni kezdett felőle, hogy vajjon eszénél van-e, vagy pedig
csakugyan megtébolyodott s félretett kincseiről való álma is csak
agyrém, mint a többi?

E kétségbeesésében futott a negyvezérhez, lábaihoz veté magát és elmondá
előtte az egész történetet.

– Van-e tanud, a ki látta, hogy átadtad kincseidet a Hodzsiának? kérdé a
nagyvezér.

– Egyedül Allah, senki más. Hiszen olyan jó barátok voltunk, mintha egy
test, egy lélek volnánk.

– Akkor maradj veszteg, míg szólni fogok a szultánnal.

Mikor a nagyvezér elbeszélte a szultánnak a dolgot, Szolimán azt
parancsolá neki, hogy hirdettesse ki minden utczaszegleten a kikiáltók
által, hogy bizonyos Muhzin nevű kereskedő, ki most jött haza mekkai
búcsújáratából, az éjjel a Bosporusba ölte magát. Holttestét a halászok
kifogták; ha tehát vannak a megholtnak jó barátai, vagy rokonai, a kik
illő tisztességgel akarják eltemetni, jőjjenek érte; ellenkező esetben a
tetem a közönséges szegények temetőjében fog eltemettetni.

Természetesen, a ki nem jött el Muhzint eltemettetni, az Ali Hodzsia
volt, sőt inkább felé sem nézett; csak több nap múlva látogatta meg
alattomban a szegények temetőjét, ott fel is találta a lapos sírt,
melyre két durva kő volt hengerítve; az egyiken durva mázolással Muhzin
neve.

Muhzint pedig a szultán elcsukatta a hét toronyba, hogy még ha akarná,
se láttathassa magát senkivel. Ott különben jó bánásban részesült s nem
volt fogyatkozása semmiben.

Szolimán maga tudakozá meg a kereskedőtől az általa letett kincsnek
alakját, ismertető jeleit darabról-darabra, s jól megjegyzé azokat
magának.

Akkor megparancsolá a nagyvezérnek, hogy kössön barátságot a Hodzsiával
valami szín alatt.

A nagyvezér óvatosan fogott a dologhoz; néhányszor alkalmat talált a
törvénytudós bölcsességét észrevehetni, igérte neki, hogy ajánlani fogja
a szultán előtt.

A szultán beszédbe elegyedett a törvénytudóssal s rendkívül
gyönyörködött annak előadásában.

Később sokszor felkérte őt véleményadásra egy-egy furfangosabb perbeli
kérdésnél, melyre nézve a divánban megoszlottak a vélemények, s mindig
nagy súlyt fektetett Ali szavaira.

Sőt annyira kiterjeszté reá kegyelmét, hogy kinevezte őt Hudzsirjának
(főalamizsnamester) s a szerály első hivatalnoki rangjába emelte.

Ennyi kegy egészen elvakítá Hodzsiát; félév múlt el már azóta, hogy
Muhzin halála ki volt hirdetve, talán nem is gondolt rá többet.

Egy napon a szultán egy olvasót látott meg a Hodzsia övébe dugva, mely
épen olyan volt, minőt neki a kereskedő eldugott kincsei között
említett. Mogyorónyi korallgömbök, köröskörül ájtatos szavakkal teli
faragva, mindegyik nagyobb gömb kirakva dinnyemódra gyémántokkal.

A szultán elbámult ez olvasón.

– Minő pompás olvasód van, monda neki; ilyen valóban egész kincstáramban
nem találkozik. A klárisok rendkívül szépek és a munka
megbecsülhetetlen.

A Hodzsia el volt ragadtatva örömében, s nem késett azonnal átnyújtani a
szultánnak az ékszert, mely szerencsés vala megnyerni a nagyúr
tetszését.

A szultán magasló kegygyel fogadta az ajándékot s adatott helyette a
Hodzsiának három erszény pénzt, a mi több volt az ékszer áránál és
meghívta őt másnapra a dzsirid-térre, hol pompás mulatságot fog tartani.

A Hodzsia jobban örült a kitüntetésnek, mint az ajándéknak; a
dzsirid-téren megjelenhetni a szultán kiséretében!

Az egy szabad tér a szerályban, hol a török urak kopjavetéssel,
nyíllövéssel s egyéb férfias játékkal mulatják magukat; a szultán maga
is részt vett e játékban sokszor s legjobb czélbalövőnek tartották a
dzsirid-téren.

Ez alkalommal is részt vett a szultán a lövöldözésben, de mindig rosszul
lőtt; soha sem talált a czélba. E miatt haragos kezdett lenni, s mint
szokták a lövészek, okozta a szelet, az ideget, a tegzet, a sütő napot a
rosszul sikerült lövésért, végre kifakadt az ujján levő gyűrűre, az az
oka, hogy a lövés mind félre megy.

Mert a nyíllövéshez szokás volt a hüvelyk ujjra egy kigyóformán
tekergőző gyűrűt felhúzni, azzal fogták meg a tegez húrját, hogy a
hüvelyk könnyebben húzhassa s épen a kellő időben pattanthassa el az
íjjat.

A szultán zugolódott gyűrűje ellen, hogy rosszul van csinálva, nagyon
megfogja az ideget s nem tudja elég gyorsan elbocsátani; ezzel rántja
fel a tegzet.

– Adjatok más gyűrűt!

Kisérői siettek saját gyűrűiket nyújtani a nagyúrnak. A szultán sorba
próbálgatta azokat.

– Ez se’ jó: egy se’ jó! Hajh nem tud olyan jó gyűrűt csinálni
nyíllövéshez senki, mint Szulasszán ötvös csinált; de már az nem él.
Nincs senkinek Szulasszán csinálta gyűrűje?

Mohón kapva a kérdésen, rohant a szultánhoz Ali Hodzsia s jelenté, hogy
az ő gyűrűje a megholt nagy mester készítménye; fogadja azt tőle
ajándékba a padisah.

Szolimán ezt akarta. Ez volt a legkiválóbb ékszer, mit előtte a
kereskedő leírt; elfogadá azt a Hodzsiától s felhúzta hüvelykére és
azután olyan jól lőtt a czélba mindig, hogy mindenki tapsolt neki;
legjobban maga Ali Hodzsia; pedig mindegyik nyilat annyiba vehette,
mintha az ő szívének lett volna szánva.

A dzsiridjátszás után a szultán maga elé vitette Muhzint. Kezében volt
az olvasó és hüvelykújján a gyűrű, úgy imádkozott az Alkoránból.

A kereskedőt egyszerre meglepte az ámulat, midőn elveszett ékszereit
meglátá Szolimánnál. Odaveté magát a szultán lábaihoz és két kezével
megfogá palástját.

– Óh uram, e gyűrű és olvasó, mit kezedben tartasz az enyim.

A szultán kérdezé tőle: mi van az olvasó egyes szemeire írva? miféle
kövek vannak a gyűrűbe rakva? A kereskedő megfelelt pontosan minden
kérdésére.

A szultán újra visszavitette a hét toronyba.

Másnap hivatá a Hodzsiát.

Beszélt vele mindenféle érdekes jogesetről, mik a divántanácsban
előjöttek s véleményt kérdett azok felől a törvénytudóstól.

A többi közt egyszer elmondá neki azt az esetet, más személyeket nevezve
meg, miként tagadta el egy barát elutazott társa bizományát s kérdé
tőle, hogy mit érdemel az ily szörnyeteg büntetésül, ki jó barátját így
megrontá?

Ki miben vétkes, abban legszigorúbb bírája másoknak. A Hodzsiának tán
eszébe sem jutott, hogy hasonló bűnt ő követett el valaha. Aztán a bűn
el is volt temetve mélyen Muhzin sírkövei alatt, nem tudhat arról senki
semmit.

A jogtudós azt felelte a szultánnak, hogy ily rendkívüli vétség
rendkívüli visszatorlást kiván; a bűnös nem érdemel egyebet, mint hogy
elevenen megtörjék egy mozsárban.

– Te mondád! kiálta ekkor a szultán, elitélő szóval, s tapsolására négy
izoglán ugrott elő, kik megkötözték a Hodzsiát; elvevék háza kulcsait s
felkutatva lakását, ott találták mind azt a kincset, mit a kereskedő
őrizetére bízott.

A meglepett Hodzsia, ki a legmagasabb kegyelem napfényében vélt förödni,
s nem gondolt rá, hogy a napfényben minden keresztüllátszó lesz,
rémülten vallott meg mindent; még azt is elmondá, hogy ő maga volt a
tündér, ki éjszaka phosphor-kenettel mázolt szakállt kötve, a gyászoló
Muhzin szobájába ment s azzal oly kárhozatos játékot űzött, mely miatt a
nyomorult szinte eszét és életét veszté. Ő maga lopta el a sírból Eminha
holttestét is.

A szultán rögtön összehivatá a divántanácsot; elmondá a vezérek előtt az
ügyet s elmondá a Hodzsia véleményét is a büntetés felől.

A vezérek azt mondták, hogy a Hodzsia véleménye helyes. A büntetés neme
új és ő kóstolja azt meg maga legelőször.

A szultán parancsára egy nagy mozsarat vágattak márványból; hozzá
roppant törőkallót, melynek négy nyele volt. Azt a szerály udvarán
felállíták.

A Hodzsiát elővezették bibor köntösében, aranyos turbánja a fején,
pillangós öve derekán, úgy veték bele a mozsárba.

Azután négy bosztandzsi megfogta a törősulykot s fölemelé négy nyelénél
fogva; a bosztandzsi aga intésére egyszerre leejték azt a mozsárba. Egy
irtóztató ordítás hangzott fel abból, névtelen, szótagolatlan üvöltéssé
nyúlva; a bosztandzsik másodszor is fölemelték a kallót, másodszor is
lezuhantatták; most már csak egy fuldokló hörgés hangzott vissza a
zuhanat után, harmadszor már csak rémletes nyögés; és azután semmi
egyéb, mint a csontok ropogása.

És azután addig zúztak a sulyokkal a mozsárba, míg ki nem fáradtak bele
és a mi akkor ott maradt, az csak egy alaktalan tömeg volt, vér és csont
és selyem és arany pillangók egy összedagasztott halomban.

Így büntette Szolimán szultán a csalót.

* * *

Ez előtt hetven évvel még ott látta Tavernier franczia utazó a
divánterem ajtajában ezt a mozsarat, rettentő emlékét az ozman
igazságtételnek.



34.  MÁTYÁS KIRÁLY FÁJA.

(Rege.)

Azon a kellemes hegysimulaton, mely a Zugliget fölött emelkedő lejtőt
mintegy sima lappá vágja, elkezdődve azon terebélyes bükkfánál, melyet
Vörösmartynk Normafának nevezett el, s melyet azóta idegen és benszülött
ezen név alatt ismer s kérgét teli faragja névkezdő betűkkel, s végződve
a Jánoshegy vulkánalakú dombtövénél, mintegy folytonosan tartó kert:
állt még ezelőtt hat évvel is egy vén-vén fának végső romja, épen egy
kétfelé váló út közepén, mely azután túl rajta megint összejön, mintegy
kerülőt téve a kedvéért.

A jámbor Budapest szelid népe most is nagyon szereti azt a helyet járni;
más itt a fű, más a levegő, mint egyébütt; ily óriási fákat, ily buja
növényzetet nem találni a környékben, s ha az ember a virágos fűbe
elfekszik, a vén terepély fák csillogó levelei alá, olyan csudálatos
érzések lepik el, azt képzeli, mintha ki volna ragadva ebből a mostani
világból, visszaröpítve századokkal előbbi fényes időkbe; azok az arcza
fölé hajló virágok, harangos kék fürteikkel, azok a feje felett futó
felhők olyan csodálatos dolgokat beszélnek neki, a mikre kívülök senki
sem emlékezik már. Hajh, mert az emberi kéz mindent meg tud változtatni,
csak a virágokat nem ide lenn, és a felhőket nem az égen.

Sokat nem tudni már abból, a mi elmult; ki élt itt? ki halt itt? de
egyet még is tudott minden ember: azt, hogy ama roncsolt törzs ott a
kétfelé váló úton Mátyás király fája.

Nem fa volt már, csak reves, korhadt tuskó; kerülete tőben tizenkét
lépés volt. Akárhányszor megszámláltam. Derékvastagságú gyökerei
kiduzzadtak már a földből s hat-hét ölnyire elfutottak. A földből kiálló
törzs alig volt már félölnyi magas; kívül a kérge élt még, s minden
tavaszszal újult törekvéssel hajtott friss sarjakat, mintha nem akarná
magát megadni az enyészetnek, mintha még folyvást küzdeni akarna az
időkkel; azokat nyáron át járó-kelők letépdelték, szél kifacsarta,
legelő marha lerágta; zápor és hóvíz bevette magát reves oduiba, s
tovább rohasztá a pusztuló törzsöt, egy télen korhely emberek tüzet
raktak benne, akkor a törzs egész a földszínig leégett, s a következő
tavaszon csak az égés fekete szérüje jelölé még az ősfa helyét; a holt
gyökerek nem hajtának sarjadó ágat többé.

Ennek nincs több öt-hat esztendejénél…

… Nézzünk körűl: mi volt itt ez előtt négyszáz esztendővel?…

* * *

Már gyermekkorában megmutatta azt Hunyady Mátyás, milyen fából lesznek a
királyok? Kilencz éves volt csak, a midőn már úgy tudta könyv nélkül
Horáczot és Virgilt, mint a miatyánkot, még pedig nem csak recitálni, de
sőt citálni is tudott belőlük alkalomszerűleg, az öreg Szilágyi Mihály
nagy gyönyörűségére, a ki ilyenkor azt szokta mondani: «ez a fiú
tudósnak született!»

Egyszer hét oláh paraszt közt, a kik a vajdahunyadi várban fenn voltak
szolgálatra, elveszett László bátyjának a vadászkürtje; a mi pedig annak
igen kedves jószága volt, nemcsak azért, mivel igen szépen ki volt
faragva, s ezüsttel foglalva; de leginkább, mivel azt emlékbe kapta
attól a Bátoritól, a ki Várna alatt elesett volt. A várnagy azt akarta
tenni, hogy addig vereti mind a hét parasztot, míg a tettes kivallja a
bűnét. Mátyás meghallotta ezt és nem engedé meg: micsoda igazság volna
az, hogy hat ártatlan ember szenvedjen a hetedik bűnös miatt; e helyett
maga elé hívatá az oláhokat s azt mondá nekik, hogy ő egy bűbájos
mondattal majd kitudja, hogy ki volt közűlök a tolvaj? Azzal sorba
állítá az embereket, s elkezdé scándálni a verset: «Tytire – tu patu –
læ recu – bans sub – tegmine – fagi»: minden lábnál másik parasztra
mutatva újjával. E közben éles szemei észrevették, hogy egy a hét közül
visszatartá lélekzetét, midőn rá került a sor, s azután lélekzett
nagyot, midőn Mátyás odább haladt. Folytatá: Sylves – trem tenu – i mu –
sam medi – taris a – vena. E szónál azt mondá annak, kire a versláb
jutott: «nem te vagy-e a tolvaj?» A megjegyzett ember most egyszerre
mosolyogni kezdett, mire Mátyás hirtelen elfordúlt a megszólítottól s
amahoz fordúlva, határozottan rákiálta: «nem ő az, hanem te vagy!» A
meglepett bűnös térdre esett és kivallá vétkét.

Az öreg Szilágyi nagyot bámult, mikor ezt meghallá s azt mondta: «ez a
fiú birónak született!»

Egyszer panasz volt a majorban, hogy valami hiúz az erdőből lejár és a
nagyasszonyomnak legszebb kecskegidáit megfojtogatja; már sokszor lestek
rá, de nem bírják megkapni, mert igen ravasz állat. Mátyás hallá e
panaszokat s egy napon vevé nyilait és tegzét (kanóczos puskát még nem
adtak a kezébe) és lement maga a majorba és ott leste a közelgő hiúzt. A
hiúz azonban eszes állat, midőn a majorhoz közel ért, észrevette, hogy
lesnek rá s visszafordult az erdőbe. A gyermek hirtelen felkapott kis
tatár lova hátára, csak úgy szőrén, nyereg nélkül s nyargalt a hátat
fordító vad után. A cseles vad messze becsalta maga után az erdőbe
üldözőjét s midőn látta, hogy az milyen makacsul ragaszkodik hozzá, el
nem akar maradni tőle, hirtelen felfutott egy óriási nagy bükkfára,
annak az oldalán volt egy nagy odú, abba belebújt. Oda már nem mehetett
utána a fiú; a fa vastagabb volt, minthogy ember felkúszhasson rá, s az
odúba nyúlni nem tanácsos; ha pedig visszamegy segítséget hozni, a hiúz
az alatt kijön és eloson; mit cselekvék tehát? Leszállt a paripájáról,
azt kicsapta a fűre legelni, maga pedig leült a bükkfa elé, az odú
nyilásával szemközt, azzal az erős szándékkal, hogy ellensége várát
megszállja s minthogy az ostrom lehetetlen, kiéhezteti onnan. A
megszálláshoz világos előnyei voltak: ő most falatozott otthon, a hiúz
pedig valószinűleg régen nem evett már, mert csak olyankor szokott az
erdőből kijönni, mikor ott nem foghat semmit; s két nap mindig
elijesztették a majorból; e szerint világos, hogy a várban levő ellenség
kevesebb ideig fogja kiállhatni az éhséget, mint az ostromló. A makacs
fiú egész nap ott állt étlen és szomjan a fa előtt, annyi időre sem
hagyva el harczi állomását, a mennyi kellett arra, hogy a közel patakhoz
lefusson vizet meríteni. Az alatt az ellenség megmenekülhetett volna.
Eljött az éjszaka is; Mátyás nem tágúlt helyéről; egész éjjel állva
maradt, hogy el ne alugyék, s ellensége várát kövekkel ostromolta, hogy
azt se engedje aludni. Ott találta a virradat is; elméjében csábító
képek kezdtek rajzolódni azokról a jó kőrelebbencsekről,
levelensültekről, aranygaluskákról, miket jó édes anyja otthon sütöget
fiának, saját fehér kezeivel nyújtva a hártyavékony tésztát; s
mondogatja magában: vajjon hol maradhat? bizonyosan a majorban van. De
Mátyás ellenállott a csábító képeknek, egy-egy fenyőhársat hasított le
kezével, azt összerágta, nehány szem borókát lelt, meg egy bokor
vadköményt, az hűset tartott szájában, szolgálva éhség és szomjúság
ellen; s gondolá magában, milyen jóízűen fog majd a diadal után esni a
jó kászatúró, a mit a majorban készítenek épen most, friss fenyőhéjba
gyúrva a túrót, borókával és köménymaggal vegyest s mondogatják
magukban: hol maradhat az úrfi? bizonyosan visszament a várba. Ezért nem
is indult senki a fölkeresésére. Elmult a második nap is, étlen szomjan.
Végre is a hiúz sokalta meg a várakozást. Hogy megszállója még
alkonyatra sem ment el a fától, a kétségbeejtő éhszomj dühössé tevé;
rohamot próbált várából, a mely rá nézve siralmasan ütött ki: Mátyás
legelső nyíla keresztűl szegezvén torkát. A gyermek diadalmas prédával
tért vissza a majorba.

Az öreg Szilágyi Mihály arcza nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon, a
mint ezt meghallá: – «ez a fiú hadvezérnek született!» mondá előérzetes
örömmel.

Valami diákot fogadtak fel egyszer a kastélyba a végett, hogy a mi írni
való fordul elő egyszer-másszor, azt teljesítse. Bencze diák igen
alázatos ember volt; csinált verseket a családtagok nevenapjára,
ünnepekre, mikben mindenkit égig tudott magasztalni goromba
dicséretekkel; s azonfelül nagyon szeretett árulkodni az udvari
cselédségre. Mátyás ezt az embert ki nem állhatta, s ellenszenvét tudta
éreztetni vele. Egyszer a jó Erzsébet nagyasszony megfeddé fiacskáját ez
ellenszenvért, miért hogy oly haragos e diák iránt, a ki úgy iparkodik
magát vele megkedveltetni? «Épen azért gyűlölöm, mert hizelg és
árulkodik» felelt a gyermek.

Az öreg Szilágyi Mihály nagyot simított szakállán s belső elégültséggel
mormogá magában: «ez a fiú királynak született!»

Mikoriban Hunyady János Magyarország kormányzója volt: azon időben már
kedvencz tanyájuknak tarták az udvar körül lakó főurak a budai
hegyvidéket; az erdők nagy része akkor kőrisfákból állott hárs- és
bükkfákkal vegyítve, miknek lombja gyönyörű változatosságot ad a liget
külsejének. A ridegebb tölgy most már lassankint mindig odább szorítja e
pompás kőris-erdőket; most már csak a távolabb eső bérczeken találni
colossalis csoportjaikra, miket köröskörül befut az örökzöld repkény.

A történetbúvárnak nehéz volna már valami nyomára találni azon ragyogó
kéjlakoknak, mikkel főuraink ez erdőket megnépesíték; mulékony anyagból
voltak azok épülve, nem sok munkájába került az időnek port csinálni
belőlük, hanem a ki látja e roppant szabályos hegylapályt, melynek
oldalai egyenesen futnak alá, szabályos párkányzatokkal, mintha sáncznak
volnának készítve, a ki eltévelyeg e csöndes erdők között s
egyszer-egyszer hirtelen egy kerek tér közepén találja magát, melyhez
most már út sem vezet, köröskörül gömbölyű koronás fák; a fű buja,
miként sehol, a kerek tér közepén áttörhetlen rózsabokrok, miknek piros,
illatos virága száz mosolygó szemmel néz a csendes ligetre, s
elgondolja, hogy a rózsák élete örökké tart, s hogy ilyen rózsa vadon
nem terem sehol; a ki tud látni és hallani rég elmúltat, ki nem
mondottat, az nem fogja megtagadhatni magától azt az érzést, mely
önkénytelenűl meglepi e csöndes helyeken a szívet s beszél neki a füvek
nyelvén, mi történt itt? kik jártak itten? óh mert az apró kis füvecskék
halhatatlanok, egyszer beveszik magukat a földbe s többet ki nem vesznek
róla; erős törzsek elmúlnak felőlük; a kis fű világ végéig él.

Heveredjünk le e halhatatlan fűszálacskák közé s hallgassuk, hogy mit
beszélnek?

… Mátyás király, ah! halhatatlan nagy királyunk; gyermek volt még és már
férfi; – most halott és még is élő.

Vitéz apja elhozta őt magával Budára, mikor még igen fiatal gyermek
volt. Okos emberek, a kiket meglepett a gyermek lángesze, azt
tanácsolták szüleinek, hogy ne engedjék őt annyit tanulni, könyveskedni,
mert bizony megárt az ifjunak; magyar ember szerette hajdan azt hinni,
hogy a tanulás elrontja az ember termetét. Mátyást felkölték classicusai
mellől s elküldék lovagolni, vadászni; a fiú pedig úgy lőtt és nyargalt,
mint egy kis scytha fejedelem, a ki egyebet sem tanult.

A budai hegyek között még akkor szarvasok és őzek jártak; más őzek és
szarvasok mint napjainkban, s Garay, Bánffy, Ujlaky uraimék vadaskertjei
nyitva álltak az úri vadászok előtt.

Bánffy uram vadászmesterének laka ott állt a hajnalosi völgyben, egy kis
irtovány közepén; (az a nagy rózsabokor ott a puszta téren talán épen az
ő ablakára hajlott) annak volt egy kis leánya: Rózsa. Igen, Rózsának
hítták, bizonyítja az a sűrű rózsabokor is, mely annyi idő óta nem akar
kiveszni. Ide, e vadászlakhoz szeretett Mátyás olyankor eltévelyedni,
mikor könyveiből felzavarták; itt elereszté lovát, lerakta fegyvereit;
futhatott miatta és lőhetett az őzek után, a kinek tetszett: neki jobban
tetszett a kis Rózsával beszélgetni. Miről beszélgettek olyan
érdekesről? Hát beszéltek szerelemről, abban levő boldogságról;
beszéltek dicső jövendőről, Mátyás egykori hatalmáról, nagyságáról.
Hogyne beszéltek volna? Mátyás már akkor kilencz éves volt és Rózsa hét.
A gyermek már akkor is hódított – várakat és sziveket.

Onnan a hegytetőről messzire el lehet látni; fel Váczig és le a
Kúnságig, a láthatáron kéklik a Mátra, lábaink előtt terül Buda, végtűl
végig. Sok embert elvezettem erre a helyre; mindegyik azt mondá, ha
szóhoz tudott jőni a nagy nézésből: «bizony szép ország ez a
Magyarország! de bolond volna, a ki nem szeretné».

Mátyás is gondolt ilyesmit, mikor onnan letekintett.

Még akkor Pest nem igen tündöklött; Budavára sem igen bírt királyi
fénynyel; körülbelül igen meg lehetett számlálni a tornyokat, a mik
belátszottak a távolból.

Mátyás beszélgetett a kis Rózsával, a ki levélkoszorút fűzött kalpagja
mellé.

– Majd ha én olyan nagy úr leszek, mint az apám. (Hogy akart volna
kisebb lenni.) Kormányzó, első hadvezér; talán több is; milyen szépet
csinálok én ebből az országból! Budavára közepébe építtetek egy új
tornyot, nyolczszegletűt, mindenik oldalán lesz egy olyan alkotmány, a
mi az időt fogja mutatni arany kigyófejjel, s kalapácscsal üt hozzá
minden órát.

A kis Rózsa azt alig hihette, de nem mert ellene mondani.

– Oda a bástya végére építtetek egy nagy palotát, oszlopokkal, márvány
szobrokkal, a milyen még nem volt az országban; száz szoba lesz benne.

– Ah! sóhajta fel a kis Rózsa. Hát aztán ki fog abban a sok szobában
lakni?

Mátyást nem akasztá meg ez a kérdés; oh az ő képzelete sokkal gazdagabb
volt, mint hogy száz szobát be ne tudott volna vele népesiteni; elmondá,
hová miféle zászlós urak jutnak, amoda a kiséreteik, itt várakozó terem,
ott tanácsterem; vigalomnak, vendégeknek, fényes banderiumoknak külön
szállás; hát még a külföldi követek szobái, hát a csillagvizsgáló,
chemiai és olvasó teremek; az apródok, a hadnagyok, szakácsok, peczérek,
sólymászok lakai, imatermek; hát még a roppant könyvtárak, aranykapcsos
könyvekkel a háztetőig rakva, égtekékkel, csillárokkal, márvány
szobrokkal ékesítve; végre az sült ki belőle, hogy saját magának helye
sem marad benne; a min a kis Rózsa nagyon jó izűt nevetett.

Mátyás azon nem jött zavarba, egy új homlokzatot építtet hozzá, az lesz
a legpompásabb hely; a márvány erkélyekről épen a Dunára látni, túl
rajta egy új város épül és azon túl népes falvak; a parton pompás
épületek, nagy raktárak külföldi kereskedők számára; egy nagy-nagy
palota, akkora, hogy negyvenezer diák elférjen benne, a kik mind az ő
költségén tanulnak diákul olvasni s betűket festeni, hét-hét emeletre,
három szárnyra.

– Ah, – Ah! szörnyűködék a kis Rózsa, a kinek mindez megfoghatatlan
dolog volt.

– Majd meglátod! monda Mátyás; majd mikor ott ülsz te az arany rácsos
erkélyen, pávatollas ernyő alatt, s látsz a Duna vizén alulról pompás
hajókat jőni felfelé: ötszáz vitéz mindegyik hajóban; száz ló húzza a
parton, a dárdák messziről fénylenek a napban, a zászlókat messziről
lobogtatja a szél; azután ott a palota előtt megállnak egyenkint a
hajók; pompás, vértes, buzogányos hadak szállnak le róluk; vitéz
hadvezérek aranyos mentékben, tündöklő kardokkal; valamennyi előtt a
vezér maga, ezüst pánczélban, tomboló paripán; az emberek kérdezik
egymástól: ki az? és felelnek egymásnak: «Mátyás jött meg török hadból,
hozott diadalt és elfogott zászlókat!» s te azt onnan felülről fogod
nézni.

A kis leány rábámult a beszélő fiúra s azután nagyott sóhajtott.

– Soha sem lesz abból semmi.

Mátyás fölpattant e szóra, mely kétségbe hozta dicsvágyó lelke álmait s
szerető szive hűségét, s azt mondá a leánynak:

– Azért is meglátod, hogy mind úgy lesz, a hogy én mondtam; vagy ha nem
hiszed, hát ültessünk ide egy hársfát, a hol mostan ülünk ketten; s a
hogy az a fa meg fog nőni szépen, úgy nő meg az én hírem is, s a mint az
kizöldül minden tavaszszal, úgy fogok én te rád gondolni mindig.

A kis Rózsa elnevette magát.

– Ugyan ki ültetne most fát? Hiszen nyár van; ilyenkor az nem éled meg.
Nem tudod?

– De ha én akarom, hogy megéledjen, kiálta makacsul a gyermek.

A lányka megint kinevette.

– Nem parancsolsz ám a fának. Még ha király volnál, sem parancsolnál
neki. Ha most elvágod a gyökerét, elszárad, ha arany földbe ülteted is.

– Földestől együtt hozom el a csalitból, úgy ültetem ide.

– Hát azután?

– Azután te mindennap megöntözöd.

– De messze ide a forrás.

– Ha te engemet szeretsz, messziről is elhozod rá a vizet.

A kis Rózsa szeliden átölelte játszótársa nyakát s megigérte, hogy
mindennap megöntözi a fát reggel is, este is. – Hát azután?

– Azután, ha majd nagyobb lesz a fa, én metszek bele egy szívet, abba a
mi neveinket, tetejébe az ország czímerét, s az ott fog látszani száz
meg száz esztendő mulva is; s addig soha el nem múlik Magyarország.

– Az nagyon szép lesz.

Most már Rózsának is tetszett a gondolat; ő maga biztatta Mátyást, hogy
tegyék ezt mindjárt; futott haza ásóért, öntözőért; segített a sűrű
csalitban egy szép egyenes fiatal hársfát keresni; Mátyás körül kiásta a
mellől a földet, nagy fáradsággal ketten kiemelték helyéből s elvitték
addig a pázsitos lapályig, a honnan Budára lenéztek az imént, ott
beásták a fiatal csemetét, megöntözték s megigérték, hogy azt holnap
megint fel fogják keresni és addig öntözik, míg csak meg nem éled.

És a hársfa különös csodára, nyár derekán szépen megéledt; régi leveleit
elhullatta, újakat hajtott helyettük. Azt mondják, hogy a gyermekek keze
ilyenekben szerencsés szokott lenni, vagy talán az élőfa is érezte magán
Mátyás kezét?

A gyermek belevéste a fa kérgébe a két név előbetűit egy szív közepébe,
fölé az országczímert szépen; a fa még be is forrta a sebet őszig; a
mikor Mátyást ismét Erdélybe vitték Hunyad várába.

A kis Rózsa egyedül maradt a hársfával, Mátyásról sokáig hírt se
hallott.

Azt elhordta a sors útmutató keze erre-arra, járt igazi háborúban is;
megnőtt, ifju lett; beszterczei grófnak nevezték, azután meghalt az
atyja, a nagy Hunyady János, a ki után nagyot rendült az ország; rossz
akarók üldözték a családot; elfogták Mátyást is László bátyjával együtt;
ott ültek együtt a kerek toronyban; Lászlót le is fejezték, Mátyás is
csak olybá vehette fejét, mint a mit a vérpad alól hozott vissza; majd
meg elvitték Prágába, ott fogva tartották, sok bánatot, veszedelmet
kiállt, egyszer megint fordult a világ; a király meghalt, s a prágai
fogoly ifjut megválasztották Magyarország királyának.

Ki is kivánta volna tőle, hogy ennyi idő, ennyi változás után
visszaemlékezzék a zugligeti hársra és a kis vadászleányra, a kivel azt
együtt ülteté; nagy szenvedélyek, nagy események férfivá érlelték korán
az ifjut, a ki lelkével egy országért gondolkozott, gyermekálmak nem
foglalhattak abban helyet.

Volt már királyi trónja, melyen cseh királyi leány ült mellette,
parancsára palota épült a várhalmon, melynek híre mehetett hetedhét
országra, roppant megkezdett épületek alapjai mutatták, mivé fogja
átalakítani országa fővárosát, s az alatta elhömpölygő Dunán
jártak-keltek a bádogveretes gályák, rakva paizsos vitézekkel, a
zászlókat messziről lobogtatta a szél;… de az nem jutott eszébe, hogy
egykor, a gyermeki hajdankorban, azt mondá ő valakinek: «majd meglátod!»

Egyszer azonban meghalt a királyi feleség, s Mátyás érzette azt a nagy
ürességet szívében, a mit nem képes betölteni egy egész ország; s ebben
a hirtelen támadt nagy ürességben meglátszott emlékezete előtt – a kis
hársfa.

Sok, sok esztendő elmúlt már azóta; vajjon mi lehetett belőle?

A király egy este egyedül kilovagolt a hegyek közé, hogy hársfáját
fölkeresse.

Jól ismeré még a helyet, az útat, mely arra viszen: valahány lépést
haladt, ismerős tárgyak üdvözölték; ott egy nagy mohos kő, melyen
annyiszor pihent; most még zöldebb rajta a moh; itt a völgyi
gyöngyvirágok, most is ott nyilnak a haraszt közt; az útféli szent
képről sem kopott le még egészen a festék; a forrás mentében most is
zöldebb a fű, miként másutt.

A hegylapályra fölérve, megköté lovát a király egy faághoz s elindult
gyalog az ismert ösvényen.

Sűrű bokor keríté akkor is a kis félkört; a mint a bokor széléhez ért a
király s az utolsó hangafa lombját félrehárítá szemei elől, meglepetve
döbbent vissza.

A kis magányos tér virágoskertté volt alakítva, melyen rendes
csoportokban szentgyörgy-virág, csengő jáczint, pompás tulipán nyílt és
a virágoskert felett, mint egy óriási ernyő terjeszté ki roppant zöld
sátorát egy terebélyes hársfa, sokkal zöldebb, sokkal bujább, mint az
erdő minden fája; héja síma, egy mohaszál, egy rozsdapetty sem látszik
rajta, csak a közepére vésve tünik elő a nemzet czímere azon, alább egy
szív közepében az M és R betűk.

A kis virágágyak puszpáng bokrokkal voltak bekerítve, a fa alatt gyepágy
volt rakva, melynek vékony lombos füve szebb volt bárminő szőnyegnél.

Tehát a gyermekábránddal elültetett fa megnőtt nagyra, s a mint nőtt,
úgy emelkedett Mátyás mindig felebb, fel a trónra és még annál is
felebb: a hír emlékébe, és még annál is felebb: a nemzet szívébe.

Ott látszott a magasból pompás Budavára, a királyi palota hegyes
kúpjaival, a nyolczszegű torony, az áthidalt Dunán túl a népesedő Pest,
a hosszú egyenes útak szétnyúltak a síkon Vácz, Czinkota, Kerepes,
Soroksár felé; magas úri lakok, hosszú fehér tanyák látszottak elszórva
az istenáldott rónán, s az ősfolyam kék tükrén ezüst barázdákat húztak a
fel s alá kelő nehéz hajók; – boldogság, jólét, ragyogás terjedt el az
egész országon: – a hogy ő azt gyermekészszel kimondá:

«Majd meglátod!»

Most eszébe jutott e mondás.

Hát a leányból mi lett azóta, kinek ezt meg kelle látni? a gyermek
játszótárs él-e? Boldog nővé lett talán, ki csendes családi körében nem
irigyli a trón minden ragyogását?

Nem a trónnak ragyogását, de talán a rajta ülőt?

Vagy tán elfeledte régen, a mit akkor egyik gyermek a másiknak beszélt?
de ki ülteti akkor ide e virágokat? ki ápolja, ki öntözi a fát? ki tudja
azt, hogy ehez mi emlék van kötve?

A néma berek megfelelt a néma kérdésre; – csendesen, alig zörrentve meg
a harasztot, jött elő a tulsó oldalról, hol most a király kútja van, egy
szép hajadon leány, vállára két korsó akasztva.

Szép volt a leány, mint egy tündér, tán azoknál is haloványabb; –
tündérek arczára hiába süt a forró nap: nem tudja megbarnítani. A király
gondolta magában: milyen kár, hogy ilyen halovány.

A szép hajadon a hárshoz érve, az egyik korsó vizet rátölté annak
tövére, a másikkal meglocsolta a virágokat; mikor a fa mellett elment,
nem állhatá meg, hogy oda ne hajoljon, s azt a nevet ott a szívben meg
ne csókolja, aztán szemérmesen széttekinte, ha nem látta-e meg valaki?

Senki, senki;… de a király mégis látta.

Azután leült a leányka a gyeppadra, fehér karjával átölelve a fát s
szőke szép fejét ráhajtva szerelmesen, oda-oda súgott neki néha, mintha
azt jól megértené, a mit mond; kis kezével gyöngédeden végig símogatá,
mintha az jól esnék annak, majd meg átölelte mind a két karjával, mintha
érezhetné a fa forró szíve dobogását; azután lenézett Budára, s ismét
fel a fa magas tetejére, mintha mondaná neki: «látod-e?»

A király szíve elszorult e látáson, zaj nélkül visszahúzta magát, s
eltávozott onnan, a nélkül, hogy a leány észrevette volna.

Haza érve, rögtön kiküldé belső diákját, Árva Pétert, hogy menjen el
tudakozódni Budára Bánfiék fővadásza és annak saládja felől, s hozzon
neki hírt sietve.

Péter diák ezen hírrel jöve vissza:

A fővadász még most is él s emlékezik a királyra, mikor még az csak
lótófutó gyerek volt; a kis Rózsa, a kivel ő nagysága akkor annyit
játszott, felnőtt, szép leány lett belőle, de, fájdalom, nem ment
férjhez. Valami különös igézet fogott rajta, melytől nem bírják
megszabadítani; mindig szótlan, kerüli a férfiakat és senkit sem tud
szeretni. Kár érte pedig, mert nagyon szép.

A rossz nyelvek pedig azt mondják, hogy a fiatal hajadon boszorkány;
látták őt az erdőben egy élőfával beszélgetni, mint valami élő emberrel;
az bizonyosan valami elbűvölt szeretője annak, kinek enni és inni hord,
s ha akarja, visszaváltoztatja férfivá. Már arról is beszélnek, hogy
kivágják tőből a fát s máglyát rakjanak belőle a bűvészleány számára.

A király eleget hallott. Azonnal parancsot adott fő építőmesterének, az
olasz Lukácsnak, hogy készítsen hirtelen egy díszes házat, szépen
festett fából, minők az úri kertekben levő remetelakok szoktak lenni.
Azt, mikor készen volt, egy éjszaka felállíttatá a hárs melletti szabad
téren, oszlopai vad repkénynyel befonva, tornyában kicsiny csengetyű,
tetején a fali rózsa, még a galambok sem hiányzottak az ereszről, s a
mázos korsók és tálak a polczon.

A babonások, a mint ezt meglátták reggel, ismét csodát kiáltottak: hogy
ezt megint a boszorkány varázsolta elő a földből; nem is teremhetett oda
máskép.

De elnémultak azután, mikor a király hírmondói trombitaszó mellett
kihirdették szerte, hogy háromszáz lépésnyi kerületben minden halandó
ember őrizkedjék közelítni a rejtélyes lakhoz, mert az a király fájának
őrizője számára van építve; a ki pedig a fát, avagy annak őrét
megsértené, olyan veszedelmet várhat a fejére, mintha a király saját
személye ellen emelte volna fel kezét.

Egyszersmind állandó tartást rendelt a király a hárs őrének élete
fogytáig.

Az emberek megtudták, hogy az ott a király fája; – a többi rejtelem
maradt.

Legnagyobb rejtelem volt az, hogy midőn vénült a fa, vénült a király is,
csak az őrző szűz arczán nem látszott meg az idők nyoma, ő szép maradt
és fiatal, mikor a király arczán és a fa kérgén barázdákat vontak az
évek.

És soha sem szeretett senkit. Egy útja volt: háza küszöbétől a fáig, egy
gondolatja: a fának gyökerétől annak sudaráig.

Mikor kezdett el rügyezni? mikor hajtá ki legelső leveleit? mikor
virágzott? mekkorát nőtt? hogyan hullottak el levelei? Rendesen ezek
voltak a legutolsó lombok az erdőben.

Mikor Mátyás visszakapta a koronát Fridrik császártól, abban az évben a
hársfa gömbölyű levélkoronájából egy másik korona nőtt ki magasra,
mintegy új félgömböt képezve a régi fölött.

Mikor Bécset elfoglalta, abban az esztendőben kétszer virágzott;
tavaszszal és őszszel.

Mikor második feleségét, Beatrixot elhozatta, abban az évben lesárgult
minden levele, s elhullt nyár utóján.

Mikor a zsebrákok pusztították az országot, nagy idegen hernyók jelentek
meg a fán, a mik szörnyű pusztítást követtek el rajta, míg azután
bábokká válva kemény szövetszálaknál fogva aggatták fel magukat a
galyakra. A zsebrákok is úgy lógtak már akkor.

Mikor pedig a király ellenségei összeesküdtek ellene, s míg ő távol
járt, behívták helyébe a lengyel királyt, Kázmért, akkor rosszlelkű
czinkosok föltevék magukban, hogy kivágják a hársat; ha a király bukik,
dőljön utána a fa is, mely sorsát viselni szereti.

Hatan kimentek az őrlakhoz, annak ajtaját rázárták a leányra, kire nem
merték kezüket tenni, mert féltek, hogy megrontja őket nehéz
varázslataival.

Rózsa hallotta bezárt lakából a fejszecsapásokat, mik a király fáját
sújtják, s ha kezeivel nem sújthatá vissza, megsújtá átkaival a
szentségtörőket; és az átok nyomban találta őket ott, mert zivatar
támadt rögtön s a zivatarban egy villám ott a fa alatt agyonsújtá mind a
hatot, míg a fának egy ágát sem sértette meg.

A fejszevágások erős sértést ejtettek a fán, de nem veszedelmest; az
őrleány e vágást kitisztítá szépen s annak üregébe egy szűz Mária-képet
állított be. A fa néhány év múlva az egész szűz Mária-képet betakarta,
lassankint összeforrva a mélyedés körül.

1490-ben, ápril negyedikén iszonyú zivatar támadt észak felől, mely
eltartott másnap, harmadnap is. A hárs lombtalan galyai nyögtek,
csikorogtak a fergeteg nyomása alatt; a kis őrház csengetyűje
meg-megszólalt a szél taszításától, mintha sürgetné, hogy húzzák meg
valakinek a lelkéért.

Mátyás király akkor haldoklott.

Ápril hatodikán tetőpontját érte a vihar haragja; Rózsa egész éjjel nem
aludt, szüntelen imádkozott; és az bizonyosan Mátyás életeért mondott
imádság volt.

Reggel nyolcz órakor ijesztő recsegés riasztá fel térdeplője mellől, s a
mint kitekinte az ablakon, rémülve látta, hogy a vihar letöré a hárs
felső koronáját.

Rózsa első gondja volt a csengetyűhöz futni és azt meghúzni háromszor.
Azután letérdepelni és imádkozni Istenhez, hogy nyissa meg menyországa
kárpitjait egy nagy lélek előtt, kit csak azért engedett ide alant élni
az emberek között, hogy azoknak legyen mivel vigasztalniok magukat a
szomorúság napjaiban; egy királyi lélek előtt, a kiben halni indul egész
ország.

Mátyás király abban az órában halt meg.

Rózsa is negyvenhét éves volt már akkor.

Ő túlélte a királyt, túlélte még a nemzet dicsőségét is; túlélte a
sírbaszálló hazát.

Még azután egy félszázadot végig élt és azon is túl; látta a budai
várpalotáról lekopni a fényt, ragyogást, látta elpusztulni Mátyás király
pompás intézeteit; látta Dobzse Lászlót kopott ruhában túros hátú lovon
lovagolni.

A hársfa nőtt, vastagodott és nem törődött semmivel.

Még több rosszat is kelle látni Rózsának a budai hegyfokról.

A várpalota bástyái ledüledeztek, a távol falvakat rablók, ellenség
gyújtogatták fel; ámde köröskörül annál pompásabb paloták emelkedtek,
jövevények, országcsalók, kincstártolvajok kéjlakai, a hol éjjel-nappal
folyt a lakodalom, vagy inkább tor, ha a névben válogatunk.

Rózsa most már épen nem mozdult ki a félkörből, a mit a kis liget
csalitja képezett Mátyás fája körül. Ott nézte a világ mulandóságát s
gondolt arra, hogy egy fa mégis mennyivel tartósabb életű, mint egy
nemzet.

Még pedig azután meg kellett érnie az ország halálát is. Kellett
hallania a sírást, mely a mohácsi vész hírére betöltött hegyet-völgyet,
látnia kellett a futó hadakat, a közeledő ellenséget, a félholdas
sátorokat a pesti parton.

A hársfa még azután is egyre nőtt és nem hajtott a világ folyására.

Rózsa még a mohácsi vész után huszonhárom évig leste a fakadó bimbókat
tavaszszal, a sárguló leveleket őszszel a király fáján: százöt éves
volt, a mikor meghalt; még akkor sem a természet rende szerint, hanem
török martalóczok fegyverétől, a kik azt hitték, hogy a vén boszorka
kincseket őriz ottan, miket Mátyás király reá bízott s azt vélve, hogy
azok a fa forradásába vannak rejtve, ott felhasíták a fát. Benne
találták vélt kincs helyett a szűz Mária képét.

Azután magára maradt a fa.

Jó esztendőt, rossz esztendőt végig zöldült, egy-egy ágát letörte a
vihar; a többi újra kihajtott, egy-egy megmaradt sudara daczolt tovább
az időkkel, a szélvészekkel, mikor már a többi letöredezett is.

Lassankint rajta is fogott a vénség; elkezdett odvas lenni, a régi seb
helyén kikezdte a roha; egész üreg támadt benne, melybe a későbbkori
látogatók kettesével, hármasával belefértek s telefaragták kérgeit
profanus nevek előbetűivel.

Némely esztendőben elbetegesedett, oldalait sárga gombák nőtték be,
repedéseiből vörös mézga könyezett elő, mintha az öreg fa vért sírna
bújában, s a hideg északi szelek ellen lompos zöld mohtakarót húzott
lábaira; fázott már szegény: öreg volt, csak úgy vaczogtak száraz ágai,
egymáshoz verődve a szélben.

Majd ismét neki vidult, megfiatalodott; valami nagy örömöt érzett,
lehányta magáról a régi kérget, friss sarjakat hajtott korhadt odvas
törzsökéből, mintha omladék várak tornyaiba tűznének ki diadalmi
zászlókat; ha a szél, vagy pajkos emberek letördelték hajtásait, nem
fáradt bele újakat növelni, s úgy sietett megmutatni tavaszonként, hogy
még él; ő volt mindig a legelső kizöldülő az erdőben, mintha szemére
akarná hányni a lanyha utódoknak, hogy milyenek voltak az öregek?

Egyszer végre belecsapott a villám s leégette félig. Nem tudom, miért
haragszik úgy a villám a szegény zöld fákra?

De még azután is évek kellettek hozzá, hogy őt tökéletesen elpusztítsák.
Csak morzsánkint adta meg magát: egy-egy forgács, egy-egy kéregdarab
fogytán élt sokáig.

Vastag, dúczos gyökerei kimeredtek már a földből, messzire elterjedezve,
– öreg ember a föld alá, öreg fa a föld fölé igyekszik, mikor halni
készül.

Ezen az őszön lesz hetedik éve, hogy elmúlt.

Halálát nem hirdették a napilapok, mint hirhedett nagyságokét szokás,
legfeljebb a novemberi szél hordta szélyel a nyugalomra tért halotti
czéduláit, – a lehullt sárga leveleket.

Nem is tartott felette gyászbeszédet senki, elmondva szépen a
gyászesetből folyó tanulságot.

Ugyan ki is lenne olyan bohó, hogy ábrándoznék, szomorkodnék egy száraz
fának a haláláról? – olyan bohó például, minő volt az a poéta, a ki
ennyi lapot tele tudott irni – egy néma, szótalan fának az életéről…

Nem is maradt már azon időből egyéb, mint egy elaggott piros vad
rózsabokor, – és a költők hideglelős képzelődései.



35.  AZ ACHAEMENIDION.

Achæmenes király idejében találta fel egy persa mágusz e csodaszert,
melynek az a bűvös hatása volt, hogy a ki ivott belőle, lett légyen bár
a legbátrabb, szilárdlelkű férfi, egyszerre oly gyávaság lepte meg tőle
szívét, hogy reszketett a parancsoló szó hangjától is, s az éles kard
láttára visszaborzadt, s annyira elveszté lélekerejét, hogy titkait nem
birta magánál tartogatni, s ha ily állapotban kikérdezték, legrejtettebb
gondolatait is kibeszélte; még csak a nem felelés bátorságától is meg
levén fosztva.

Micsoda alkatrészekből készült e csodaszer, annak titkát a mágusz csupán
a királylyal közölte; az egyik fiánál hagyta ismét; erről Augiasra
maradt, ki abba egyetlen leányát, Agamedét avatta be, halála előtt
néhány nappal. Egy embernél több soha sem birta a titkot.

Agamede fiatal korában a spartai király, Kleanthos felesége lett. Még
akkor Lycurg törvényei nem egyszerűsíték a spártai erkölcsöket; a király
nevezet Spartában sem jelente mást, mint Ázsiában. Kleanthosnak nagy
szüksége volt Agamede titkára, majd egy ephor gyanus tekintete, majd egy
archon elejtett szava kényteté őt a bűvös achæmenidiont a vendégségi
serlegbe vegyíteni; s nem egyszer fedezte fel általa a lappangó
összeesküvést, mely az elnyomott lacedæmoni faj szívében mindig talált
tápláló szikrára.

Ez italtól a legátalkodottabb gonosztevő kivallá bűneit. A kik azt
kóstolák, borzadva emlékeztek vissza azon gyötrelmes szorongásra, a mi
egyszerre ellepte tőle az ember lelkét, arra a legyőzhetlen félelemre,
melynek nyomása alatt test és lélek iszonyún szenvedett, arra az
átkozott érzésére a gyávaságnak, mely ellen küzdeni nem adatott erő: a
testi kínzás minden neme álom és játék ehez képest.

Az achæmenidion készítésének titkát azonban Agamede senkivel sem közlé,
még férjével sem; Kleanthos sokszor kérdezte azt tőle; a nő olyankor
egyszerre haragos lett és indulatba jött; pedig egyébkor oly szelid
volt, mint a galamb.

Ez idő szerint kezdődött a második messeni hadjárat. Az elnyomott
messeniak leverték kezeikről a helota lánczot s kardot fogtak elnyomóik,
a büszke spartaiak ellen; egy fiatal hős, Aristomenes állt ki ellenük a
síkra, a ki visszafoglalta tőlük a hegyeket, a városokat, miket
Aristodemos elvesztett s a büszke Sparta arra szorult, hogy vetélytársa,
Athene előtt megalázza magát, hadvezért könyörögve tőle, ki seregeit a
győztes hegylakók ellen vezesse.

Athene gúnyból egy sánta költőt küldött a könyörgőknek: Tyrtæost.

A költő nyomorék volt, keze nem birta a kardot, de lángszava
föllelkesíté a csüggeteg népet s Sparta új erővel állt Aristomenes
ellen.

Nagy szükség volt e lelkesülésre; künn a hatalomra kapott messenok, benn
a lázongó heloták, amott a bátor férfiak kardja, itt a rabszolgák gyáva
tőre ellen kellett magát védni az uralkodó népnek.

E válságos napokban történt, hogy Kleanthos palotájában egy idegen
férfit fogtak el, ki épen a vízvezetéken keresztül mászott be az
udvarra, s onnan egyenesen a király hálószobájának tartott.

Az idegen férfi, midőn fölfedezték, dühösen védte magát megtámadói
ellen, azonban a túlnyomó erő végre is letörte, elfogták elevenen és
megkötözve a király elé vitték.

Ez nevezetes fogás volt; bizonyosan Kleanthos meggyilkolására lehetett
kiküldve, s érdekes volt megtudni: ki által? a messeni táborból-e, vagy
lacedæmoni összeesküvés fészkéből.

Ámde kérdezhették ezt az elfogottól; ő semmit sem felelt. Büszkén
fölemelé arczát, azt mondva: «tietek vagyok, birjátok minden csontomat;
égessetek, tördeljetek, tépjetek össze; meglátjátok, hogy választ nem
fogtok tőlem kapni; – még csak azt sem: hogy ki vagyok, és mi nevem?»

Kleanthos akkor levetteté róla a lánczokat, odalépett hozzá, megszorítá
kezét, s azt mondá neki, hogy ő ellenségében is becsüli a férfierényt,
ime szabadon bocsátja őt és nem kérdezi tőle többé, hogy miért lopózott
hálószobájába, sőt meghívja őt asztalához, vidám, barátságos lakomára.

Az idegen meg volt hatva a király nagylelkűségétől s hódolattal fogadá
el annak jobbját, ki őt lakomájához vezette.

Még akkor Sparta nem volt nevezetes arról a sovány barna levesről,
melylyel később Xerxes követőit úgy elijeszté; az ittas embert sem
mutogatták ijesztő példaképen a növendék ifjuságnak; izletes étel, jó
bor volt a király asztalán s a bornak, ételnek legkedvesebb fűszere,
szép asszony hangja kinálta mind a kettőt.

Agamede szemközt ült a fogoly idegennel, kiről azt mondák neki, hogy ez
férjét meggyilkolni jött, összeesküvőktől küldve.

Sokszor látott Agamede ilyen vendégeket úri asztalánál, megszokta, hogy
azokkal nyájasan bánjék, fehér kezeivel rakta az ételt tányéraikra,
fekete szemeivel mosolygott reájuk, s maga tölté poharaikba a bort és
kérte, hogy igyanak az ő egészségére.

Sok czinkos itta így meg az achæmenidiont, a gyávaság mérgét s vallott
önfejére halálos titkokat, reszketve, mint a Styx előtt várakozó árny, a
kit a szív nem melegít többé.

Agamede kezében meg volt már töltve a bűvös serleg, mely a bátor idegent
gyáva reszkető alakká fogja majd átváltoztatni; de ezúttal olyan nehezen
esett szívének, hogy őt megkínálja azzal. Az idegen szép daliás ifju
volt. Nemes, tiszta homlokán semmi gond redője még. Szemében bátorság
tüze világol; az egész arcz nem olyan, mint az orgyilkosoké, de nyilt és
szabad, minők a csaták hőseié, kik egyedül állnak szembe hadseregek
ellen; kik ellenségeiket nem számlálják, sebeiket nem érzik, szemeiket
be nem húnyják a lecsapó kard előtt… úgy sajnálta őt a bűvitallal
megkinálni.

Kleanthos tekintetével sürgeté a tétovázót; s egy percz múlva az idegen
kezében volt a bűvös serleg, ki azt magasra emelve ráköszönté Sparta
legszebb, legdicsőbb asszonyára, a ki nem más, mint a királyné, Agamede.

A mint az idegen kiüríté a serleget, feje fölé tartva azt
megfordítottan, hogy lássák, ime egy csepp sem maradt benne! s azután
helyére ismét leült: lassanként elkezdtek vonásai átváltozni; arcza
fehér lett, mint a márvány; szemei elkezdtek nyugtalanul forogni, ajkai
elkékültek s nem birta azokat összefogni, homlokán hideg veríték
gyöngyei törtek elő; fölemelt keze reszketett, s a mint az egy élű kés,
mit ételnél használtak, élével volt felé fordítva, remegve fordítá azt
vissza, hogy fokával álljon felé: – félt a vas élétől.

Az achæmenidion megtette hatását.

– Jó idegen, szólt ekkor hozzá Kleanthos; fogsz-e nekem most felelni
előbbeni kérdéseimre?

– Parancsolj velem; hebegé az bénultan.

– Nem mondod-e most, hogy inkább meghalsz, de még sem vallasz.

Az idegen e szóra összeszorítá ökleit; ajkainak lihegésén, izmainak
görcsös vonaglásán látszott, hogy küzd magában az átkozott bűvszerrel,
hogy eszébe jut hősi bátorsága, hogy lelke kényszeríteni akarja reszkető
testét; – hasztalan! a bűvital erős volt; öklei lassankint szétnyíltak,
izmai ellankadtak, szemeit elfogta a félelem homálya, reszketve lihegé:

– Mindent kivallok.

– Tehát legelőbb is mondd nevedet: hogy hívnak?

– Nevem Aristomenes, messenok fővezére, rebegé a bajnok, fejét
hátrahajtva nyugágya karjára.

Ah! Ez derék fogás volt! Maga a hős vezér! Az ellenség lelke; ő maga
Kleanthos palotájában, Sparta falai közt! Ez maga a csaták végdiadala.

– Miért jöttél ide, vakmerő? kérdezé a király, engemet megölni orozva?

– Nem jöttem tégedet megölni, felelt a vallatott.

Kleanthos haragosan ütött az asztalra.

– Valót mondj, mert nyomban megöletlek, ha hazudsz.

– Kérlek, ne rémíts! rebegé a megbűvölt férfi. Látod, hogy reszketek
tőled úgy is. Ne kívánd Aristomenestől, hogy lábaidat csókolja, mert ha
kívánod, még megteszi. Én nem jöttem azért, hogy meggyilkoljalak, hanem
jöttem azért, mert megláttam nődet és az ő szemei oly igézők. Azért
jöttem, hogy elrejtőzzem hálószobádban, s midőn Agamede alszik, egy
csókot nyomjak arczára, csak egy oly halk csókot, melyre az álmodó fel
nem ébred, s azután ismét visszatérjek. – Esküszöm – az istenekre…

Többet nem bírt Aristomenes szólni; ájultan rogyott le a nyugágyról, s
ha könyei nem patakzottak volna ki szeméből, azt kellett volna róla
hinni, hogy meghalt.

Agamede férje vállára támaszkodva nézte, mivé tette a szép ifju hőst, ki
reszket, elsápad és sír; – pedig nem akart egyebet, mint őt egyszer
megcsókolni.

* * *

Spartában nagy volt a diadalöröm Aristomenes elfogatásának hírére;
Kleanthos az egész hadsereget megvendégelé; a piacz közepére terítettek
hosszú asztalokat, roppant amphorákban állt az asztalokon a bor; ihatott
mindenki, a mennyit szíve kivánt.

Délig nagy volt a zaj, a víg tombolás a városban; délután elkezdett az
mind csendesebb lenni s estefelé egészen elhallgatott, egészen
ellenkezőleg az ünnepélyek rendes természetével, miknek hangja délután
szokott növekedni s éjszakára éri tetőpontját.

Mi lelhette egész Sparta népét? Senki sem jár az utczán dalolva? senki
sem áll ki az utczaszegletre, hős tetteivel dicsekedni? senki sem élteti
Kleanthost?

Hát a király maga hol van?

Fáznak a testőrök a palota kapujában, hogy úgy huzódnak a falak mellé, s
arczaikat vérteikkel eltakarják, köpenyeiket szájuk elé vonják, s meg
nem merik szólítani azt a fehér alakot, mely mellettük elsuhan, a
palotából a börtön felé sietve?

A börtönajtó előtt álló őrök is kitérnek előle, mintha nem is látnák s
fel nem merik tartóztatni, a mint palástja alól egy éles kard hegyét
villantja szemeik elé.

Pedig az csak egy nő; – a király neje, Agamede.

A gyönge szívű asszony megszánta az ifju hőst, ki egy csókjáért életét
jött feláldozni; megszánta, hogy úgy megrontá s elhatározá, hogy meg
fogja szabadítani.

Mit tett érte? azt hirdeti ez a néma csend Spartában. A ki a mai lakoma
borából ivott, otthon ül bezárt szobájában s reszketve hallgatja, mi
zörej van ott künn az utczán; az éj nagyasszonya Nyx dörömböl odakünn
most, fekete paripák vonják szekerét, előtte fut Lychnos és Thanatos, az
álom rémei, s a gyermekrém Pollor, kiöltött nyelvével; reszketni kell ma
a dajkameséktől.

A fogoly láncza csörrent; szíve nagyot dobbant, midőn meglátta a
királynét tömlöcze lépcsőin leszállni. A bűvital vesztegető mámora
elhagyta már szívét; ismét a régi bátorság lakott abban, bár mindarra, a
mi tegnap történt vele, jól emlékezék is.

– Hős Aristomenes, szólt hozzá a királyné, bár vakmerőségedért halált
érdemelnél, de véredet nem akarom lelkemen viselni. Öljön meg a spartai
hős csatában, nem bánom; de ne egy asszony szemeiért, lánczra verve.
Börtönöd nyitva van, senki sem fog megállítani; a kapunál parancsolj,
hogy nyissák ki és engedelmeskedni fognak, ez órában nem lakik Spartában
férfi. De siess! az első kakasszó után ismét felébred minden szívben a
lélek, mely most meg van halva s akkor nem menekülhetsz meg.

Aristomenes megragadá a királyné kezét s viszonzá neki:

– Szép asszony, szép királyné, minden asszony között legszebb, miért
szabadítasz meg engem? Ha ma elmegyek, holnap visszajövök azért, a mért
tegnap jöttem.

– Őrizzenek meg attól az istenek! rebegé Agamede.

– Nem őrizhetnek meg engem. – Meg vagyok őrülve attól a gondolattól,
hogy egy csókodat kell bírnom, s azért odavetem éltemet százszor
lábaidhoz, ha százszor visszaadod; azért meg ne szabadíts, hanem öless
meg, míg lánczaim lekötve tartanak, mert Aristomenes élete mindig olcsó
egy csókodért.

Agamede látta lábainál térdepelni a szép ifjut; elgondolá, hogy ilyen
hősnek, ily deli ifjunak mért kelljen elveszni egy teljesületlen óhajtás
miatt, és azzal lehajolt hozzá, nyakát átfűzte karjával s megcsókolá
reszketeg ajkait.

– Már most czélt értél. – Eredj!

Miért ne tette volna azt, ha egy oly nemes életet megmenthetett egy csók
által?

Aristomenes e pillanatban oly erőt érze lelkében, hogy ha egész Sparta
népe künn lett volna az utczákon, keresztül vágta volna magát rajta. –
De nem volt senki ott. Az őrök elhagyták őrhelyeiket; a város kapui
nyitva, tárva álltak; bántatlanul térhetett vissza táborába.

Éjfél után eloszlott a gonosz mámor; az emberek kezdtek magukhoz térni,
kötelességfelejtett katonák előkeresték eldobott fegyvereiket; siettek
elhagyott őrhelyeikre, s reggelre ismét olyan rend volt Spartában, mint
azelőtt.

Ámde Aristomenes tömlöcze üres volt.

Hogyan szabadulhatott meg? annyi őrön, katonán keresztül, népes
utczákon, város kapuin hogy ment ki? azt nem lehetett kitudni. A kik
látták, hallgattak róla. Hogy vallhatta volna meg azt egy spartai:
«tegnap gyáva voltam, láttam az ellenséget előttem elmenni és nem mertem
rákiáltani».

* * *

Kleanthos egyedül sejté a megmagyarázhatlan titkot. Ő ismeré Agamede
bűvitalának hatását s gyanítá, hogy neje szabadítá meg Aristomenest.

S ha e gyanúnak helyt adott szívében, jött utána a másik: miért
szabadítá meg? Tán az a szó vesztegette meg szívét, a mit Aristomenes
előtte mámorában kivallott? – A szerelemféltés szapora féreg, egyik
gyanút a másik után költi ki.

Kleanthos egy napon azt mondá Agamedének, hogy készítse el ismét az
achæmenidiont, gyanús ephor fog ülni az asztalhoz; annak a számára lesz
az.

Az ephor pedig, kit asztalához ültetett a király, meghittje volt, ki
vele egy tervre játszott.

Mikor Agamede megtölté az ephor serlegét, Kleanthos elejté gyűrűjét s
kérte Agamedét, hogy vegye fel azt neki.

Mialatt a királyné lehajolt a gyűrű után, az ephor hirtelen elcserélte
kelyheiket, a magáét helyezve Agamede elé. A következő pillanatban mind
a ketten kiüríték serlegeiket, áldomásul a királyra.

Egy pillanat mulva Agamede érezni kezdé tagjaiban azt a lankasztó
zsibbasztást, a mi a lélek felé hat; szíve szorongva kezde verni, mint a
bűnösöké, a kik a bakót látják maguk előtt; és még nem tudta, hogy mi
történt vele?

Most az ephorra tekinte, az gúnyosan mosolygott reá; azután Kleanthos
arczára nézett, az haragban égett; – e pillanatban világos volt előtte
minden: az achæmenidiont ő maga itta meg.

A kés az asztalon feküdt előtte; úgy borzadott tőle, midőn azt meglátta,
mint szokták azok, a kik e bűvszertől ittasultak; a mint kezét rátette a
vasra, idegei rángatózni kezdtek, oly irtózatot gerjesztett bennük annak
érintése; – és ő mégis kényszeríté ujjait a vas markolatát
körülszorítani, kényszeríté szemeit annak élére nézni és mind az
pokolbeli kín volt rá nézve.

Most hallá Kleanthos szavát. Mint a vérszopó fenevad bömbölése, úgy
riadt az szívén keresztül:

– Asszony! E három kérdésre vallj: mi lelte Spárta népét nyolcz nap
előtt? ki szökteté meg Aristomenest a börtönből? és végre: miből készül
az achæmenidion?

Agamede érzé az ellenállhatlan kényszert belül, mindezen kérdésekre
feleletet adni. Nyelve önmagának akart ura lenni, szívének csak egy
csepp ereje volt még. De ez a csepp, ez a csepp még a szívben ellenállt,
még küzdött; – a nő hirtelen felugrott fekhelyéről, s a hegyes kést, mit
vonagló kezében tartott, markolatig ütötte szívébe.

És Kleanthos nem kapott kérdéseire választ.

Agamede lelkének utolsó erejét felhasználta arra, hogy testét megölje; a
vérébe mártott kés megtörte a gyávaság varázsát; s a halottak nem
vallanak semmi bűvitaltól.

Az achæmenidion titka vele együtt szállt a sírba.



36.  ARRIA.

Az élet keveseké, törékeny kincs, melyet senki vissza nem adhat,
mindenki elvehet, – a halál mindenkié, melyet mindenki adhat, senki el
nem vehet.

Mindenki szeret a halálnak saját lelkével összeillő arczot adni, ha róla
gondolkozik. Egyik őszen, megnyugodva, megsiratva szeretne meghalni, a
másik ifjan, fehér koszorúval homlokán. Egyik nyájas reggeli kék eget
kíván halotti ágya fölé, körül a pacsirta énekét és a tavaszvirágok
illatát, halk zokogást ágya fejénél, meleg napsugarat hidegülő arczán;
másik csaták viharai közé viszi képzeletét, kergetve és keresve a
halált, küzdve, csatázva, vihar és földrengés közepett, ott esni el a
csatakürt rivallása mellett, látni a győzelmi zászló lobogását, s
lehajolni és megcsókolni utólszor a földet és meghalni.

Ki a haláltól retteg, vagy nagyon szereti az embereket, vagy nagyon fél
az Istentől.

Elmondom tinektek, milyen halála volt Arriának.

Nő volt, – Rómában született, római polgár neje.

Rómában uralkodott azon időkben Claudius Tiberius Drusus.

Claudius Tiberius Drusus!

Minő álmaik vannak a Néroknak a halál után?

Szomjazod-e még a túlvilágon is a vért? reszket-e szíved a vágy miatt,
midőn az esti szellő az olasz égöv tűzszemű leányainak keblén árnytalan
szellemed végig fuvallja, kiknek ősanyjaik egykor oly forrón ölelték
melledet? sírsz-e, midőn a felszabadult helota sírodat mezetlen lábával
megtapodja? kinek ősapját egykor vadakkal tépetted össze?

* * *

A circusban ordított a nép.

Az imperator közmulatságot tartott.

Elefántok küzdöttek tigrisekkel; pokoli bőgés reszketteté az eget; az
óriás vadak szörnyű lábainak tombolása alatt rengett a föld, a csíkos
fenevadak föl-fölröppentek a magasba, elhajítva a bőszült elefánt
véressé tépett ormánya által.

A nép ordított és embervért akart látni.

Izmos, mezetlen férfi löketék a circus közepére, kezében széles, rövid
kard, feje födetlen, izmai vaskemények, arcza merész.

Egy szemközti kalitka csapóajtaja felvonatik s méltóságos léptekkel
mozdul ki belőle a puszták királya, az afrikai oroszlán. Hosszú, fényes
sörénye a nap fényében aranyat játszik, piros nyelve kilóg szájából,
morgása mint a távoli menydörgés, farkával a földet korbácsolja.

Szemközt állanak a férfi és az oroszlán.

Mindenik érzi, hogy méltó ellenére talált.

Az oroszlán meghajtja derekát, földnek feszíti fejét, sörénye egyik
oldaláról a másikra repül, – ordításától végig reszket a circus épülete.

– Biafora! kiáltja a férfi, lábával a földre dobbant, nagy melle
kifeszül s érczkarját fölemeli a ragyogó karddal. Egy szökés; – mindkét
királyi állat egymásra rohan, az oroszlán iszonyú körmeit a férfi
vállába csapja, ez pedig torkon ragadja őt s a földre tiporva vas
térdeivel gyomrára gázol, s míg a pusztai fenevad balkarját széttépi,
hideg vasát szívébe taszítja.

A nép tapsol. A férfi föláll, diadalmas arczczal mutatja föl a vértől
gőzölgő kardot, lábát a holt oroszlán fejére teszi. A nép tapsol, – a
gladiator leesik legyőzött ellene mellé – és meghal. A nép tapsol.

Több vért, több vért akarnak látni.

Fehérbe öltözött nők csoportjai hajtatnak a térre. A kereszténység
martyrjai, kik, mert nem akartak áldozni a bálványisteneknek, maguk
hozattak áldozatul nekik.

A martyrnők egymást sírva karolják át s szent hymnust énekelnek a
magasságban uralkodó nagy lélek dicséretére. A halál e percze nem oly
irtózatos előttük, mint édesek a túlvilág gyönyörei.

Hirtelen több rekesz nyittatik meg. Hetekig éheztetett hyenák
bocsáttatnak elő, száz fenevad, mely emberarczhoz soha nem szokott, s
melyeket tüzes vasakkal tettek dühösekké.

Halálhirdető vonítás hangzik e sírásó vadak tajtékzó szájából, vegyülve
a nép tapsaival s a vértanuk szent énekével.

Ki az, ki ott a középen leghangosabban tapsol?

Ő az, Tiberius Drusus.

A hyenák előrohannak a térre.

Tiberius kihajlik erkélyéből s úgy tapsol és palástja lobogtatásával
uszítja a vadakat.

E perczben a Tiberius mögött álló férfiak egyike, Cecina Pætus, undor és
borzalom szavával mondá mellette álló barátjának:

– Nem tudom: az emberek szánandóbbak-e, vagy az istenek, hogy engednek
egy nyomorult embert istenné válni a földön?

– Valóban, felelt rá a megszólított; csak egy taszítás kellene neki, és
ő maga is ott heverne a fenevadak között.

– E gondolatot ne hagyjuk meghülni, szólt Pætus és egy lépést tett
előre.

Barátja visszatartá.

– Megállj, hadd tegyem én; – neked nőd van otthon.

És Cecina Pætus engedte jó barátját előre menni.

Az a tapsoló tömeg közt egészen közel furakodék Tiberiushoz; most
melléje ért, – kezével elérheté: – ekkor odahajolt hozzá – és a fülébe
súgott valamit.

Az embernek, míg odáig ért, eszébe jutott, hogy sokkal hasznosabb lehet
rá nézve, ha a helyett, hogy Tiberiust megölné, fölfedi előtte, hogy itt
egy egész összeesküvés van, mely őt meg akarja ölni.

Amúgy csak egy földi istent tett volna emberré, így magából csinálhatott
félistent.

A mint Cecina Pætus meglátta, hogy barátja Tiberiusnak suttog, egyszerre
észrevevé, hogy el van árulva s hirtelen kimenekült a bámuló tömeg közül
s lakására futott.

Egy óra mulva cæsari zsoldosok állták el a római polgár házának ajtaját,
Tiberius iszonyú bosszút esküvék fejére, ki kedvencz mulatságát így
elrontotta.

Megesküvék, hogy mindazoknak, kik Pætus czimborái voltak, vére folyni
fog, s a polgárt soha még nem talált kínokkal fogja kényszeríttetni
azoknak kivallására.

Szép, fiatal neje volt a polgárnak, – Arria.

Mikor meghallá férje veszedelmét s a még nagyobb vészt, mely a hazára
jöhet, ha férje összeesküvése részeseit kivallja, hozzá sietett s egy
éles tőrt adott kezébe, hogy ölje meg magát.

A férfi, ki százszor látta szemközt a halált, ki a csatákban sokszor
fölkereste azt, bénultan álla most s az átadott tőr kihulla kezéből. Nem
volt ereje azt önszívébe döfni.

Látta körül a szép eleven világot, a mosolygó eget, az életet, zajával,
hullámzásaival, s nem volt bátorsága a sír férgeihez kebléről leszállni.

Künn Tiberius zsoldosai törték rájok az ajtót.

Ekkor Arria fölvette a tőrt, mit férje elejtett s elébb önkebelébe
döfte, úgy adta át azt neki.

– Nem fáj a halál, Pætus! – szólt és mosolygott – és meghalt.

Percz múlva mindkettőjük szívvére összeomlott.

Lelkeik együtt szálltak a Styx szomorú révéig.

Ilyen halála volt Arriának.



37.  MELYIKET A KILENCZ KÖZÜL?

(Karácsonyi elbeszélés.)

Élt egyszer egy szegény csizmadia itt ebben a nagy Pestvárosban, a ki
semmiképen sem tudott a mesterségéből meggazdagodni.

Nem azért, mintha az emberek összebeszéltek volna, hogy ezentul ne
viseljenek csizmát, nem is azért, mintha a magistratus megparancsolta
volna, hogy ezentul a csizmákat fele áron kell adni, munkát is jót
csinált a jámbor, maguk a vevők panaszolkodtak, hogy nem birják
elszaggatni, a mit ő egyszer megvarr; volt is dolgoztatója elég,
fizettek is becsülettel, egy sem szökött meg kifizetetlen árjegyzékkel,
és János gazda mégis – mégis – nem tudott zöld ágra jutni, a hogy
németül mondják, sőt nemnéha közel volt hozzá, hogy akármiféle száraz
ágat jónak találjon arra, hogy onnan nézegessen le. – Hanem persze ez
csak szóbeszéd volt nála; János gazda igaz keresztyén ember volt, s
keresztyén ember nem akasztja fel magát, akármilyen szorongatott
állapotban legyen is.

Azért nem tudott tudniillik semmi gazdagságra jutni János mester, mert
másfelől az Isten olyan különösen megáldotta, hogy minden esztendőben
rendszerint született neki egy gyermeke, hol egy fiu, hol egy leány, és
az olyan egészséges volt, mint a makk.

– Oh én uram Istenem! sóhajtozék gyakran János mester minden újabb
számnál, a mint lőn hat, lőn hét, lőn nyolcz; mikor lesz már e hosszú
sor után punktum? Egyszer azután eljöve a kilenczedik; az asszony
meghalt, és azután ott volt a punktum.

János mester egyedül maradt a kilencz gyermekkel a világon. – Hej sok
van azzal mondva.

Kettő, három már iskolába járt, egyet kettőt járni kellett tanítani,
másikat ölben hordozni, kit etetni, kinek pépet főzni; emezt öltöztetni,
amazt megmosdatni és valamennyire keresni! Bizony édes atyámfiai, ez nem
csekély hivatal: próbálja csak meg valaki.

Mikor czipőt kellett szabni, egyszerre kilencz czipő! mikor kenyeret
kellett szelni, egyszerre kilencz karéj! mikor ágyat kellett vetni,
egyszerre az ajtótól az ablakig az egész szoba ágy, tömve, dugva,
apróbb, nagyobb, szöszke, barna, emberforma fejekkel!

– Oh én uram és Istenem, de megáldottál engemet; sóhajtozék magában
elégszer a jámbor kézműves, mikor éjfélen is túl ott ütötte a mustával a
talpat a tőkénél, hogy ennyi lélek testét táplálhassa, s hurítgatta hol
egyiket, hol másikat, a ki álmában rosszul viselte magát. Kilencz biz
ez, egész kerek kilenczes szám. No de hála érte az ur Istennek, még
nincsen ok a panaszra; mind a kilencz egészséges, jó erkölcsű, szép is,
jó is, épkézlábbal és gyomorral megáldva; s inkább kilencz darab kenyér,
mint egy orvosságos üveg, inkább kilencz ágy egymás mellett, mint egy
koporsó közötte; az úr Isten őrizzen meg tőle minden érzékeny apát,
anyát, még a kinek nyolcz marad is, ha egyet elvesznek belőle.

Nem is volt János mester gyermekeinek semmiféle szándékuk a meghalásra;
az már el volt végeztetve, hogy ők mind a kilenczen keresztül dolgozzák
magukat az életen, s nem engedik át a helyüket senkinek; nem ártott
azoknak sem az eső, sem a hó, sem a száraz kenyér.

Egy karácsonyestén János mester későn tért haza a nagy szaladgálásból,
mindenféle kész munkákat vitt haza, kevés pénzecskét szedett be; a mi
ismét a mesterségéhez, meg a napi szükségek fedezésére kellett. Haza
felé futtában minden utczaszegleten látott aranyos ezüstös báránykákkal,
czukorbabákkal rakott asztalokat, a miket jámbor kofák árulgatnak olyan
gyermekek számára, a kik magukat jól viselik; meg is kérdik elébb, hogy
a rossz gyermekeknek ne adjanak el belőle; János mester egy-egy helyen
meg is állt: talán venni kellene belőle? micsoda? mind a kilencznek? Az
sok volna. Egynek vegyen? Hogy a többi azután irigykedjék rá. Nem; majd
ad ő nekik más karácsonyi ajándékot, szépet is jót is, a mi el sem
törik, el sem kopik, s a minek valamennyi örülhet, még sem veheti el a
másiktól.

– No gyerekek: egy, kettő, három, négy; mind itt vagytok, szólt, haza
érkezve kilenczfejű családja körébe. Tudjátok-e azt, hogy ma van
karácsonyestéje? Ünnnep ám ez. Nagyon örvendetes ünnep. Ma este nem
dolgozunk semmit, hanem örülünk valamennyien.

A gyerekek úgy örültek annak, hogy ma örülni kell, majd felvették vele a
házat.

– Megálljatok csak, hát még ha megtanítalak benneteket arra a nagyon
szép énekre, a mit én tudok. Nagyon szép éneket tudok ám; erre a napra
tartogattam, karácsonyi ajándéknak!

Az apróságok nagy zsivajjal kapaszkodtak apjuk ölébe, nyakába; majd
lehúzták azért a szép énekért.

– No! mit mondtam! Ha jól viselitek magatokat. Aztán szépen sorba kell
állni. Igy ni, a melyik nagyobb, előbbre, a melyik kisebb, hátrább.

Ugy szépen sorba állította őket, mint az orgonasípokat. A két legkisebb
az apa térdére és karjára jutott.

– Már most csendesség! Majd én előbb elénekelem: ti pedig majd aztán
utánam.

Azzal komoly áhitatos képpel, levéve zöld sipkáját fejéről, elkezdé
János mester azt a szép hangzatos éneket, a mi így kezdődik:

«Krisztus urunknak áldott születésén…»

A nagyobb fiuk és leánykák az első hallásra megtanulták a dallamot, több
baj volt a kisebbekkel, azok mindig félrevitték a dalt, s ki-kimentek a
tactusból, végre mindnyájan tudták azt, s az volt aztán a nagy öröm,
mikor mind a kilencz egyszerre vékonyan és vékonyabban zengedezé azt a
szép dalt, a mit maguk az angyalok énekeltek azon az emlékezetes
éjszakán, s talán még most is énekelnek, a midőn ilyen szép kilencz
ártatlan lélek őszinte örömének harmoniás hangja kéri onnan felülről a
viszhangot tőlük?

Bizonyára a gyermekek énekének örülnek ott fenn a menyben.

Hanem annál kevésbé örülnek oda fenn az első emeleten.

Ott egy gazdag nőtelen úr lakik, egy maga kilencz szobában: egyikben ül,
a másikban alszik, a harmadikban pipázik, a negyedikben ebédel; ki
tudná, mire használja a többit?

Ennek sem felesége, sem gyermeke, hanem van annyi pénze, hogy maga sem
tudja, mennyi?

Ez a gazdag úr épen nyolczadik szobájában ült ez este, és azon
gondolkozott, hogy miért nincs az ételnek íze? miért nincs a hirlapokban
semmi érdekes? miért nincs e nagy szobákban elég levegő? miért nincs a
ruganyos ágyban csendes álom? a midőn János mester földszinti szobájából
elkezdett elébb lassan, aztán mindig erősebben hangzani föl hozzá ama
vidámságra ösztönző ének.

Eleinte nem akart rá ügyelni, hitte, hogy majd vége szakad, hanem a
mikor már tizedszer is újra kezdték, nem állhatta tovább a dolgot.

Összemorzsolta kialudt szivarát, s lement maga hálókabátban a csizmadia
szállására.

Épen végezték azok a verset, a mint benyitott hozzájok, s János mester
egész tisztelettel kelt fel a nagy úr előtt háromlábu székéről.

– Kend János mester a csizmadia, ugy-e? kérdé tőle a gazdag úr.

– Igenis szolgálatjára, nagyságos uram, parancsol egy pár fénymázas
topánkát?

– Nem azért jöttem. De sok gyermeke van kendnek.

– Van biz, nagyságos uram, kicsiny is, nagy is. – Sok száj, mikor evésre
kerül a dolog.

– Még több száj, mikor énekelnek. Hallja kend János mester, én kendet
szerencsés emberré akarom tenni. Adjon nekem egyet ide a gyermekei
közől, én azt fiammá fogadom, felneveltetem, eljár velem utazni
külföldre, lesz belőle úr, a többieket is segítheti.

János mester szörnyű szemeket meresztett erre a mondásra; nagy szó volt
az! egy gyermeket úrrá tenni. Kinek ne ütne ez szeget a fejébe?

– Hogyne adná? Persze, hogy oda adja! hiszen az nagy szerencse.

– No válaszszon kend közőlök hamar egyet; aztán menjünk. – János mester
hozzá fogott a választáshoz:

– Ez a Sándorka. No ezt nem adom. Ez jól tanul; ebből papnak kell lenni;
a második: ez leány, leány nem kell a nagyságos úrnak; a Ferenczke: ez
már segít nekem a mesterségben, e nélkül nem lehetek el; a Jánoska: lám,
lám, ez meg a nevemre van keresztelve, nem adhatom oda; a kis Józsi: ez
meg egészen az anyja formája, mintha csak őtet látnám, ez ne lenne
többet a háznál? No most megint leány következik, ez semmi; azután itt
van a Palika. Ez volt az anyjának legkedvesebbje; oh szegény asszony,
megfordulna a koporsójában, ha ezt idegennek adnám; no ez a kettő meg
még nagyon kicsiny, mit csinálna velök a nagyságos úr?

Úgy járt, hogy már a végére ért, még sem tudott választani. Azután
alulról kezdte felfelé; de csak az lett akkor is a vége, hogy ő bizony
nem tudja, melyiket adja oda, mert ő valamennyit szereti.

– No porontyok! válaszszatok magatok; melyitek akar elmenni, nagy úr
lenni, kocsiban járni? szóljatok no; álljon elő, a ki akar.

A szegény csizmadia majd elfakadt már sírva, a hogy ezt mondta; a
gyerekek azonban e biztatás alatt apródonkint mind a háta mögé huzódtak;
ki kezét, ki lábát, ki bőrkötényét fogta meg apjának, úgy kapaszkodott
bele, s bujt a nagy úr elől.

Utoljára János mester nem állhatta tovább, odaborult közéjök,
átnyalábolta valamennyit, s elkezdett a fejükre sírni, azok pedig vele
együtt.

– Nem lehet, nagyságos uram, nem lehet. Kérjen tőlem akármit a világon,
de gyerekemet egyiket sem adhatom senkinek, ha már az úr Isten nekem
adta őket.

A gazdag úr azt mondta rá, hogy ő lássa, hanem hát legalább annyit
tegyen meg a kedveért, hogy ne énekeljen többet gyermekeivel ide alant,
s fogadjon el tőle ezer pengőt ezért az áldozatért.

János mester soha még csak kimondva sem hallotta ezt a szót: «ezer
pengő», és most a markába nyomva érzé.

A nagyságos úr megint felment a szobájába unatkozni, János mester pedig
nagyot bámult azon az ismeretlen alakú ezer forintos banknótán, s azután
elcsukta azt félelmesen ládájába, a kulcsot zsebébe tette és
elhallgatott.

Hallgatott az apróság is. Nem volt szabad énekelni.

A nagyobb gyerekek mogorván kuporodtak le a székre, a kisebbeket
csitítgatva, hogy nem szabad énekelni; a nagy úr odafenn meghallja.

Maga János mester hallgatva járt fel s alá a szobában, s gorombán
kergette el magától azt a kis porontyot, a ki feleségének kedvencze
volt, mikor oda ment hozzá, s arra kérte, hogy tanítsa meg őt újra a
szép énekre, mert már elfelejtette.

– Nem szabad énekelni.

Azután leült duzzogva a tőkéhez, elkezdett buzgón szabdalni; addig
faragott, addig szabdalt, míg egyszer azon vette észre magát, hogy maga
is el kezd dudolni: «Krisztus urunknak áldott születésén».

Először a szájára ütött, hanem azután megharagudott, nagyot ütött a
mustával a tőkére, kirugta maga alól a széket; kinyitotta a ládát,
kivette az ezer forintost, s futott fel az emeletre a nagyságos úrhoz.

– Nagyságos jó uram! instálom alássan, vegye vissza a pénzt, hadd ne
legyen enyim, hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik; mert az több ezer
forintnál.

Azzal letette az asztalra a bankót s nyargalt vissza az övéihez, sorba
csókolta valamennyit, sorba állítá orgonasíp gyanánt, közéjük ült
alacsony székére, s rákezdék tiszta szívből újra:

«Krisztus urunknak áldott születésén.»

S olyan-olyan jó kedvük volt, mintha övék volna az a nagy ház.

A kié pedig volt az a nagy ház, nagy egyedül járt kilencz szobáján
keresztül, s gondolkozott magában, hogy vajjon mi örülni valót talál más
ember ebben a nagy unalmas világban.



38.  ABU JÓZSEF.

A törököknél is vannak törvénytudósok, nekik is vannak fogas
prókátoraik, a kik a feketét fehérre tudják mosni. Ha frakkban járnának,
bizonyosan doctornak hínák magukat.

A turbán alatt azonban más igényeket tartanak a czímekhez. Abu József
neve után ez állt: Bagdad városának Kadi-al-Kodhat-ja: magyarul «birák
birája».

Az ő idejében Harun al Rasid, az igazságos volt a kalifa, a ki maga is
nagyon szeretett törvényes bajokkal foglalkozni, a mi különben nem igen
fejedelmi mulatság.

E hajlama azonban nem gátolá a kegyes kalifát, hogy egyszer-másszor meg
ne lássa a szépet, s úgy mondják, hogy a szép leányzók szemeiben is
talált sok olyan tudományt, a mit élete fogytáig ki nem birt végig
tanulni.

Egyszer testvére, Ibrahim palotájában, esteli sorbetivás közben akadt
meg a szeme egy deli rableányon, kinek az araboknál oly szokatlan szép
kék szemei voltak, hogy Ibrahim az egész eget, valamennyi prófétával és
hurival együtt vélte benne látni.

– Te Ibrahim, szólt testvérének, ennek a leánynak a szemében, mikor
egyenesen néz rám, mind a hét paradicsomot látom; ha pedig oldalt
kacsint rám, mind a hét pokol benne van.

– Akkor elmondhatod, hogy megjártad a poklokat és a paradicsomot egy
ülőhelyedben.

– Mi ennek a leánynak a neve?

– Abela.

– Adok minden betűért, a mi a nevében van, ezer dinárt, ha nekem adod.

– Nem, Harun, ha minden betűért nevében két ezret adsz is, még sem lesz
a tied Abelayde.

– Ohó! te három betűvel egyszerre megtoldád a nevét; ha soká alkuszunk,
megérem, hogy olyan hosszú lesz a neve, mint a nagy mogulnak.

– Igazán mondom, Abelayde a neve, csak hizelgés közt ejtem rövidebben;
de nem adom, akármit igérsz érte. Mondom, hogy el nem adom.

– Hát add ide ajándékba.

Ibrahim tüzelni kezdett.

– Esküszöm a prófétára! hogy sem el nem adom, sem el nem ajándékozom.

No ez már sok volt.

Harun al Rasid bosszúsan kelt fel s ott hagyta öcscse palotáját.

Más jóravaló kalifa könnyen segített volna magán; ha sem eladni, sem
elajándékozni nem volt kedve Ibrahimnak a szép Abelát, örökölte volna
tőle. Már hogy ez aztán meghaljon szép szerével, arról lehetett volna
gondoskodni, hanem Harun tartott valamit arra, hogy igazságosnak ne
hiába nevezze a köznép s elment Abu Józsefhez, előadva szíve keservét s
tanácsot kérve, hogy mit tegyen a szép nő elnyerhetésére?

A törvénytudó biztatta, hogy majd kieszközli ő. Tizezer dinárt igért
neki a szerelmes kalifa, ha szavának áll.

Abu József e naptól kezdve titkos leveleket dugdostatott Ibrahim kapuja
alá, mikben intő szózatok voltak írva, hogy vigyázzon magára, mert Abela
miatt életét veszély fenyegeti.

A jámbor férfi megrettent s futott a törvénytudóshoz:

– A kalifa meg akar öletni, mert nem adtam neki legszebb rabnőmet, és én
megesküdtem hevességemben előtte, hogy sem el nem adom, sem el nem
ajándékozom azt. Most már örömest adnám, ha esküm nem kötne. Oh bölcs
férfiú, segíts ki e bajból, tizezer dinárt nem sajnálok érte.

Abu József úgy tett, mintha most hallaná ezt a dolgot először; a tizezer
dinárt meg kellett szolgálni. Nagy talik irásos könyveket nyitogatott
fel előtte; olvasott belőlök nehéz sorokat; végre megtalálta, a mit
keresett.

– Ibrahim, ha megesküdtél, hogy a leányt Harunnak sem eladni, sem
ajándékba adni nem fogod, de mégis neki akarod adni: tedd azt, hogy
fejétől övéig ajándékozd neki, övétől lába hegyéig pedig add el, így
felét nem adtad el, felét nem ajándékoztad el: s esküdet nem szegted
meg.

Úgy történt. Abelayde a kalifa birtokába jutott. Ibrahim örült, hogy
megmenekült tőle. Abu József mind a kettőtől kapott tizezer dinárt.

De még ezzel nem volt vége a bajnak. Az Alkorán tilalmazza az
igazhivőnek, hogy testvére rabnőjét háremébe vigye. A kalifa alig ülteté
maga mellé Abelaydét, midőn a bölcs Uléma rajta rontott s egy kivont
kardot fektetett közéjük, annak a jeléül, hogy ennek a kettőnek egymást
érinteni nem szabad.

Harun al Rasid, kinek a gyönyör poharát épen a szájától ütötték már el,
kétségbeesetten hivatá jogtudósát, hogy segítsen rajta.

– Egyszerű dolog ez, uram. Add nőül Abelaydet egyik rabszolgádhoz azon
föltétel alatt, hogy rögtön el fog válni tőle s érintetlenül adja vissza
kezedbe.

Ujabb tizezer dinár volt e tanács Abu József szekrényében.

A kalifa kiválasztott egy jó, engedelmes fiút rabszolgái közül: egy
kertészlegényt, Sittimet, s maga is ott volt az esketőjén, s nagyon meg
akarta a fiút e jóságaért ajándékozni. Szabadságot, szép paripát és
hadnagyi rangot tartogatott számára készen.

Hanem – a kertészlegény igen mélyen talált menyasszonya szemeibe nézni,
s az eskető után, midőn Harun kegyével elhalmozá, azt felelé neki:

– Nem kell nekem, uram, sem szabadság, sem paripa, sem lovagi rang,
nekem csak a feleség kell, a kit nekem adtál; maradok rabszolgád, de
Abelayde férje.

– Nyomorult! ordíta Harun, kivont karddal rohanva a vakmerőre, te ki
mersz engem játszani.

– Nem félek kardodtól, uram, felelt a rabszolga vakmerően. Harun al
Rasid, az igazságos, nem meri megölni rabszolgáját, hogy elvegye tőle
feleségét, mert akkor elvesztené azt a nevet, hogy: «igazságos».

– Jól mondád, szólt Harun, kardját hüvelyébe visszaeresztve, s újra
előszólítá Abu Józsefet, ki ott volt kiséretében; de nem szólt bele a
vitába, tudta jól, hogy rá szorulnak, s a jó tanácsot nem hajigálják
ingyen, mint a kókuszdiót, mikor szüretje van. A jó tanácsért Harun még
egyszer meg fogja nyitni erszényét, mert annak az ára ismét tizezer
dinár.

Mit tegyen hát a kalifa?

– Sittim még a te rabszolgád; annak adhatod, a kinek akarod. Ajándékozd
őt tehát Abelaydenak; akkor megszünik férje lenni, mert az Alkorán azt
mondja, hogy egy hölgy nem mehet tulajdon rabszolgájához nőül.

A kalifa úgy tett s Abelayde – jónak találta Sittimet rabszolgának
hagyni, s magát szultánává tenni.

Abu József még Abelaydetól is kapott e jó szolgálatért tizezer dinárt.

E szerint egyetlen nászesetnél negyvenezer dinárt szolgált meg Abu
József.

Hejh, jó volt akkor tudósnak lenni!



39.  BENZERÁDE SZERELME.

Benzeráde kedves költője volt a XVII. századnak.

Költeményei keleties bűbájt, utánozhatatlan varázst árasztottak maguk
körül, olyas valami zamat áradt azokból, a minőt némely délszigeti
gyümölcs lehell; holmi északi prózai almák el nem birják azt sajátítani,
azt sem tudják, mire való.

Sokat ténfergett az udvar körül; nem igen értették még akkor meg másutt
a poétát; Richelieu és Mazarin kegyosztalékai tartogatták ott benne a
lelket. Később akadémiai tag is lett, de ez nem akkor volt, mikor ez a
kaland történt vele. Még akkor nagyon fiatal volt arra, hogy a vén
múzsák belészeressenek. Épen olyan fiatal, hogy képesnek higyje magát
egy magas udvari hölgy figyelmét magára vonhatni.

Ez a hölgy volt pedig a historiailag hirhedett szépség, la Valliere
herczegnő.

Benzeráde a leggyönyörűbb chansonokat írta hozzá, a mik tele voltak
forró szerelemmel, a milyen forró éghajlat alatt a pálmák és a
napfordítók csodás növényzetei tenyésznek.

Legszebb remekművének czíme Job, a leggyönyörűbb szerelmi nyilatkozat, a
mi valaha költő szívét és tollát elhagyta.

A költő, vágyai merész röptétől elragadtatva, e költeményét bátor volt
szíve királynéjának megküldeni. Ha lelke volt a szép delnőnek,
megértheté.

Benzeráde három napig várt az eredményre. E három nap alatt nem evett, s
e három éj alatt nem aludt. Vajjon mit fog-e merész nyilatkozatára a
herczegnő válaszolni? vajjon egyáltalában érdemesíti-e válaszra?

Harmadnap meglátogatta a költőt a herczegnő udvarmestere.

Azt az izenetet hozta neki, hogy a herczegnő óhajtana vele titokban
bizonyos ügy felől szólani.

Higyjen érzékeinek? A herczegnő titokban akar vele szólani. Érte küldte
aranyos hintaját, úgy viteti őt magához, a hátulsó lépcsőn bocsátják
fel: a titkos szeretők útján. Rejtett szőnyegajtón keresztül vezetik be
a pompás susogó szobába, melyben senki sincs más, mint ő maga és a
herczegnő.

Milyen szép volt la Valliere? az már sokszor el volt mondva. Nekünk
olyan keveset használ az, mint egykor Benzerádénak. A költő nem bírt
lélekzetéhez jönni ennyi kegy, ennyi boldogság s ennyi csábító pompa
közepett. Oh a szegény manzardlakó tudósok olyan zavarba is jönnek
mindjárt, ha egy pompás salonba vetődnek valahogy.

La Valliere azt mondta neki, hogy űljön oda mellé. A költő nem mert
egészen mellé ülni; csak a causeuse szegletén foglalt helyet. Akkor
aztán a herczegnő maga telepedett hozzá közelebb; pompás moir öltönyének
hullámai félig eltemették a szegény szerelmes poétát.

A herczegnő finom fehér kezével egy aranyos szélű levelkét vont ki
kebléből, a finom csipkefodrozatok közül. Oh boldog csipkék! oh boldog
papir!

Benzeráde saját sonettjére ismert abban. A boldogság egészen elfojtá
szavát.

– Kedves Benzeráde, szólt la Valliere azon a csengő hangon, a mit a
költők a seraph-zenéhez hasonlítanak, én olvastam kegyed költeményét.
Nagyon szép, gyönyörű.

Van-e költő, kit az ily kritika el ne ragadna? Szép, gyönyörű vers! és
ha ezt épen az ejti ki, a kihez czímezve van a költemény.

– Nagyon örülök, hogy önt megismertem, folytatá a bájos delnő, olyan
közel hajolva Benzerádehoz, hogy illatos lehelletét érzé arczán s
gondolkozni kezde rajta, nem volna legrövidebb útja a paradicsomnak,
most egyszerre magához ölelni azt a szép fejet, s össze-visszacsókolni.

Még várt vele.

– Oh mi régóta keresek egy olyan igazán lángoló lelket, mint az öné, a
ki oly mélyen érezni és érzéseinek oly magas kifejezéseket adni tudjon.
Önnek minden sora egy drága gyöngyfüzér, kedves Benzeráde; oh mint
örülök, hogy önt megismerhetém. Ön nem haragszik rám érte, hogy ide
hivattam.

Benzeráde közel volt hozzá, hogy a herczegnő lábaihoz omoljon, s a mit
irásban százszor tett már, szavakban is kivallja szerelmét. Csakhogy az
a szó sokkal nehezebben jött, mint az irás.

– Én önt egy nagy szívességre kérem, folytatá la Valliere.

– Életemet! vágott közbe a költő.

– Oh azt nem, szólt mosolyogva a herczegnő. Nézze ön, mi zavarban
vagyok! Ő felsége Lajos király ezt az érzelemmel gazdag levelet irja
hozzám: olvassa ön; megengedem.

Szerelmes levél volt az la Vallierehez a királytól.

– Nekem most erre válaszolnom kellene; de én oly ügyetlen vagyok a
fogalmazásban, pedig szeretnék valami elmés, valami költői virágokkal
teljes választ küldeni a királynak, hogy bámulna rajta. Ugy-e kedves
Benzeráde, ön megteszi nekem, hogy ir egy ilyen szép, érzelemdús
viszonzást az én nevemben. Nagyon jól meg fogom adni az árát.

Benzeráde előtt zavaros lett a világ, felugrott, elfutott; csak az
utczán vette észre, hogy kalap nélkül jött ki a herczegnőtől. Több
chansont nem irt aztán hozzá.

Szegény Benzeráde.



40.  EGY HÓHÉR.

(Iródott 1850-ben: régen múlt időben.)

Véreseknek látom a betűket magam előtt. A hóhér életrajzát irom.

Ki annyinak adott halált, életet adok neki. Hallgassatok és féljétek a
törvény balkezét.

Jobb kezében az istennőnek a mérleg, balkezében a pallos, nem tudhatod,
ki számára van élesítve.

Amaz a biró, ez a hóhér.

Reszkess ember, midőn nevét kimondod, az a pallos.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hajdan a hóhér nagy tiszteletben állt.

Több népnél maguk a birák hajtották végre az általuk hozott
halálitéletet… Ha most is úgy volna…

Az eutonoknál az istenek papjai, a druydák hajták végre a véritéletet.
És az elitélt kivégzése, lett legyen az bűnös, vagy hadifogoly, áldozat
volt Isten oltárán.

Az izraelitáknál a nép maga kövezte agyon elitéltjeit.

A görögök bakói a tanácsbeliek soraiban ültek. Rómában a consulok
kisérői, lictorok hajták végre a halálitéletet. Oroszországban egyik rab
végezte ki a másikat, s ki erre vállalkozott, önbüntetését kikerülé.

Másutt vadállatok elé dobták az elitéltet, – azok ölték meg;
belevetették a vízbe, – a hullám nyelte el; – máglyára vetették, – a
láng emésztette meg; letaszíták a tarpéji szikláról, – a föld zúzta
agyon; befalazták, – az éhség vesztette el. Ki volt az, ki legelőbb azon
gondolatra jött: hogy a halálnak, a bűnök büntetésének emberi alakot
adjon? Ki teremtett legelőször embereket, kiknek neve irtózat, hivatása
életoltás, kikkel egy város árkain belől lakni irtózik a nép?

A hóhér ki van zárva az emberek köréből.

Ki szeretné őt maga mellett látni? A bűnök büntetését. Az eleven
halált?…

A hóhérnak fia is hóhér. Mi is lehetne egyéb. A szomorú hivatal apáról
fiura száll. Bele kell születni, benne kell meghalni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pest egyik legdíszesebb utczájában van egy csinos emeletes ház, sok lakó
van benne, mindenféle rendű és rangú emberek. A házi urat egyik sem
ismeri, a házmester nem mondja meg annak nevét… Ha tudnák, hogy az a
bakó háza!

Még két háza van azonkívül Pesten, mindenik csinos, emeletes.

A pesti bakó gazdag ember.

Többször találkoztam itt laktomban egy különös szomorú öreg emberrel,
ősz volt, mint egy galamb, haja, bajusza hófehér, s minden vonásán
valami oly szokatlan szomorúság, a minek az ember nem talál nevet, úgy
hogy midőn másodszor találkoztam vele, eszembe jutott, hogy már egyszer
láttam valahol, pedig nagy városban az ember nem igen szokta egymást
észrevenni. – Egyszer megmondta valaki, hogy azon szomorú ősz ember a
hóhér. A legnevezetesebb hóhér az országban.

Ő nem született hóhérnak, apja nem volt az. Sok ideig élt, mint
tisztességes kereskedő, midőn egymásután következett balesetek hirtelen
megfoszták hosszú, fáradságos évek alatt szerzett vagyonától. Ekkor
elment a franczia háborúba, mint markotányos.

Oda volt, míg az egyesült seregek Párist elfoglalták, s mikor
visszajött, szorgalomgyűjtött vagyona helyébe új kincseket hozott, mik
az elvesztetteket tizszeresen múlták fölül.

De az új kincsekkel új szenvedélyeket is szerze, mik néhány év alatt
ismét mindenéből kipusztíták. Ekkor megszerette előde leányát, a pesti
bakóét. A szerelem mindenható, azzá teremti az embert, a mivé akarja,
belőle bakót teremtett.

Nejének atyja beavatta vejét műtitkaiba s nem sokára Fehérvárott egy
híres rablót itéltek halálra, kinek népi neve volt «görbe orrú Ferke».
Ezen kellett első próbáját tenni az új hóhér-legénynek.

A rabló nagy magas férfi volt, híres neves zsivány három vármegyében,
fekete szakálla leért az öveig, s merész arcza nagy sas-orrával egy
festő mintájául szolgálhatott volna.

A rabló a vesztőhelyen épületes beszédet tartott az összegyűlt néphez,
inté a szülőket, a kik jelen voltak, hogy gyermekeiket neveljék
istenfélelemben, s okuljanak az ő szomorú sorsából, az új bakó pedig egy
csapással úgy leütötte fejét, hogy a néző közönség villanni sem látta a
pallost, csak azt látta, a mint a vér fölugrott.

Mind a rabló beszéde, mind a bakó művészete tökéletesen megnyerte a
közönség tetszését, két hétig csak ő róla beszéltek s azontúl az új bakó
híre meg volt alapítva…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A múlt évben már ősz, aggott ember volt a bakó. – Hogy tudott így
megőszülni?

Ő volt az, ki a szabadságharcz martyrjait kivégezé, – valamennyit.

Azóta még szomorúbb lett. Napról-napra pusztult, fogyott. Nem sokára meg
is halt bele.

Egyetlen leánya maradt. Soha sem lakott az apai háznál. Nem tudott
apjával beszélni… Ki tudná megcsókolni azt a kezet, mely irgalmat nem
osztott soha, csak halált, csak büntetést? Megürült hivatala nem maradt
soká betöltetlen. Többen folyamodtak érte, mint egy megürült
püspökségért.

Az emberek czivilizálódnak.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: A régi rómaiak idejében is élt már az a hit, hogy a
hüvelykujj elvágása által a férfi elveszti bátorságát, ezért a csatából
megfutóknak hüvelykét szokták levágni; innen támadt e szó: «poltron» a
gyávák elnevezéseül (pollex troncatus).]

[Footnote 2: E növényt még a komoly Európa legkomolyabb nemzete is
királynénak nevezte el: Victoria regia. Eddigelé csak fejedelmi
aquariumok képesek azt felmutatni.]



TARTALOM.

Első kötet.

  1. Százszorszépek  1
  2. A láthatlan seb  17
  3. Cseréljünk vőlegényt  30
  4. Beczkó felesége  35
  5. A székely adott szava  37
  6. Egy női szó  39
  7. Biró uram itélete  45
  8. A fiuidoni harcz  50
  9. Bebe  54
  10. Két légyott  60
  11. A kassai biró  62
  12. Bölcs Hamlet  77
  13. Faustina  88
  14. Katonadolog  93
  15. A hold  96
  16. Sylvester éjszakák  102
  17. Velezke  109
  18. Kinek a halottja?  114
  19. Szörnyű nemesis  117
  20. A régiségbuvár  118
  21. A csillagos szoba  126
  22. Egy haramia-banda a havason  131
  23. A megölt ország  143
  24. Valdivia  156
  25. A mennyei parittyakövek  181
  26. Jordaki feje  193
  27. Én lehettem volna az  202
  28. Régi hű szerető  208
  29. Karácsonyi dolgozó  214
  30. Egy komondor naplója  223
  31. Még egy csókot  234
  32. A peregrinus  238
  33. Az áruló gyűrű  255
  34. Mátyás király fája  267
  35. Az achæmenidion  284
  36. Arria  293
  37. Melyiket a kilencz közül  297
  38. Abu József  303
  39. Benzeráde szerelme  307
  40. Egy hóhér  310

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

30 |az Isten. |az Isten.»

163 |hallgatás tndományával |hallgatás tudományával

168 |átölte a gyönyörű |átölelte a gyönyörű

181 |31. |25.

208 |29. |28.

251 |Ö nem |Ő nem

280 |kiraly saját |király saját

311 |Egyszer meg. mondta |Egyszer megmondta

311 |hóhér- A |hóhér. A]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Dekameron (1. rész) - Száz novella" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.