Title: Elektra
Author: Sophokles
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Elektra" ***


available by the Google Books Library Project



SOPHOKLES

ELEKTRA.

GÖRÖGBŐL FORDITOTTA, BEVEZETTE ÉS JEGYZETEKKEL KISÉRTE

CSIKY GERGELY.

NEGYEDIK KIADÁS.

BUDAPEST.

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA.

1903.



SZEMÉLYEK.

  Nevelő.
  Orestes.
  Elektra.
  Kar: mykenei nők.
  Chrysothemis.
  Klytaemnestra.
  Aegisthos.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.



BEVEZETÉS.

Agamemnon, Argos és Mykene királya, Trója ostromára indulván, három
leányát, Elektrát, Iphianassát és Chrysothemist, s fiát, Orestest,
otthon hagyta nejével Klytaemnestrával, Iphigenia leányát pedig magával
vitte. De kedvezőtlen szelek miatt a görög hajóhad kénytelen volt
Aulisban vesztegelni, mig a jóslat ki nem jelenté, hogy csak úgy
fordulnak meg a szelek, ha Agamemnon leánya feláldozásával engeszteli
meg a megsértett Artemis haragját. Agamemnonban győzött a hazafi az atya
fölött, feláldozta Iphigeniát, s a görög sereg Trója ostromára indult.

Tíz évi hadjárat után Agamemnon visszatért hazájába. De ezalatt
Klytaemnestra megszegte női hűségét, s bűnös viszonyt kötött
Aegisthossal. A hazatérő Agamemnont nagy ünnepélylyel fogadták; lakomát
tartottak, s ennek végén Agamemnont neje s ennek kedvese orozva
meggyilták. Orestest is meg akarták ölni, de Elektra titkon egy hű
rabszolga gondjaira bizta s általa Phokisba Strophios királyhoz küldte.
Orestes itt fölnevelkedett s a király fiával, Pyladessel, szoros
barátságot kötött.

A gyilkos Aegisthos ezalatt Klytaemnestrával boldogul élt és uralkodott
Argosban. Mindenki meghajolt igája alatt, nem volt egyetlen férfiu, ki
bosszút álljon Agamemnon halálaért. Egyedül Elektra nem mondott le a
bosszú gondolatáról. Atyja gyilkosainak házában élve, nem némítá el
ajkát a félelem. Szüntelen szemökre veté elkövetett bűnjöket, s
szenvedte üldözéseiket és bántalmaikat, azon reményben, hogy Orestes
megjő és bosszút áll atyja gyilkosain.

Végre a delphii oraculum parancsára meg is jelenik Orestes, nevelője és
Pylades kiséretében; ez utóbbi csak mint néma személy szerepel. Itt
kezdődik a tragédia cselekvénye, mely Mykenében, a királyi palota előtt
levő téren folyik le.



ELEKTRA.

(Hajnal. Orestes jő a nevelővel és Pyladessel.)

    Nevelő. Oh Tróját vívó Agamemnon gyermeke,
  Most valahára szinről-szinre láthatod
  A tájat, melyért mindig vágyódott szived.
  Im itt, miért epedtél, ősi Argosod,[1]
  A fulánkszurta Inachos-lány[2] ligete;
  Amott, Orestes, lásd a farkaspusztitó
  Isten[3] piaczát; Hera[4] híres temploma
  Balkézre van; s e helytt, hová megérkezénk,
  A kincsben dús Mykenet szemmel láthatod,
  A Pelopidák[5] vérontásban dús lakát,
  Hol meggyilkolt atyádnak gyász halálakor
  Testvérnénéd kezéből téged egykoron
  Átvévén megmentélek s fölneveltelek,
  Hogy felnövén, atyád halálát megboszuld.
  Most hát Orestes, és te, kedves Pylades,
  Vegyétek gyorsan fontolóra, mit tegyünk;
  Mert a kelő nap tündöklő sugára már
  Felkölti a madarak reggeli dalát,
  S szétfoszlott a sötét éj csillagfátyola;
  Mig hát elő nem jő a házból valaki,
  Egyezzetek meg szóval; mert addig jutánk,
  Hol nincs idő habozni, hol már tenni kell.
    Orestes. Oh te, szolgák legjobbja, mint megismerem
  Hozzánk való hűséged fényes jeleit!
  Mint a nemes mén, bárha aggkor nyomja is,
  Nem veszti bátorságát a veszély között,
  Hanem fülét hegyezve vár rá: úgy te is
  Biztatsz bennünket, és az elsők közt haladsz.
  Elmondom hát, mit tartok jónak; te pedig
  Figyelj szavamra éber füllel és mutass
  Jobb útat, hogyha egyben-másban tévedek.
  Midőn a Pythiának[6] kértem jóslatát,
  Hogy megtanitson arra, mint vegyek boszút
  Atyám halálaért a gyilkosok felett:
  E választ adta Phoebos, halljad iziben:
  Hogy hadsereg és fegyver nélkül, titkosan,
  Csel által hajtsam végre méltó bosszumat.
  Hallván tehát a jóslat ilyen szózatát,
  Indulj a házba, s jó szerét ha ejtheted,
  Azonnal lépj be, tudd meg, mi történik ott,
  Hogy látva mindent, biztos hirt hozhass nekünk.
  Ily aggon és oly hosszú évek mulva nem
  Ismernek rád, s gyanútól védnek ékeid.[7]
  Mondd el, hogy idegen vagy, Phokisból[8] jövél,
  Phanoteus[9] nevében; mert e férfiút
  Tartják legtöbbre minden frigytársuk között.
  Jelentsd aztán s erősitsd esküvel szavad,
  Hogy megölé Orestest zordon végzete,
  A pythiai harczjátékon[10] lezuhant
  Gyors szekeréről; igy intézd beszédedet
  Mi meg előbb atyám sirját, parancs szerint,
  Ajándokokkal[11] ékesitjük és fejünk
  Fürtjével; visszatérünk azután ide,
  Kezünkben lesz az érczből öntött hamvveder,
  Melyet bokorba rejték, mint te is tudod,
  És áltató beszéddel kedves hirt hozunk
  Számukra, hogy már lángok martaléka lett
  Holttestem és a máglyán porrá hamvadott.
  Mit árt nekem, ha szóval holtnak mondanak,
  De tettleg élek és dicsőséget nyerek?
  Nem tartok rosznak semmi szót, mely hasznot ad.
  Láttam már gyakran, hogy holt híröket vivék
  Bölcseknek is, s ha aztán visszatértenek,
  Több tiszteletben álltak még, mint az előtt.
  Bizton reménylem én is, hogy e hir után
  Fénylő csillagként fognak látni ellenim.
  Oh én hazám s hazámnak intenségei,
  Fogadjatok be, áldjatok meg útamon,
  S te is szülői házam; hisz az istenek
  Küldének, hogy boszúmmal megtisztitsalak;
  Ne üzzetek el innen szégyenletesen;
  Hadd állitsam fel újra ősi házamat!
  Ez volt mondandóm; most pedig készülj, öreg,
  S legyen gondod rá, hogy jól végezd dolgodat.
  Mi ketten távozunk; mert a jó alkalom
  Az ember minden művének legfőbb ura.
    Elektra (a palotában). Oh jaj nekem!
    Nevelő. Ugy tetszik, mintha benn a házajtó mögött
  Cselédnő jajgatását hallanám, fiam!
    Orestes. Talán szegény Elektra volt? Nem gondolod,
  Hogy itt maradjunk s meghalljuk keserveit?
    Nevelő. Nem, nem. Ne fogjunk semmihez, mig Loxias[12]
  Parancsát meg nem tettük; most első legyen
  Atyád sirján az áldozat; ez ád nekünk
  Erőt nehéz munkánkra s fényes diadalt.

(Elmennek. Elektra jő a palotából.)

    Elektra. Oh mennyei fény,
  S te földölelő lég, mennyiszer
  Hallád gyászdalomat,
  Hallád, mint téptem, ütöttem
  Véresre saját kebelem’,
  Mikoron eloszolt a sötét éj.
  Ah! jól tudja gyűlölt nyoszolyám
  Álmatlan éjjeleim gyötrelmeit,
  Miként siratom boldogtalan atyámat,
  Kit a véres Ares idegen
  Földön nem fogadott be lakába;
  Hanem itthon vágta le drága fejét
  Gyilkos bárddal anyám s a lator
  Aegisthos, mint csert a favágó,
  S rajtam kivül senki sem ejt
  Könyet, atyám, hogy ily iszonyu és
  Szégyenletes volt a halálod.

  Nem fog soha szünni
  Gyászos sóhajom és panaszom,
  Mig látom a fényes csillagokat,
  Látom a nap ragyogását;
  Mint a fiát vesztett csalogány
  Hallatom én bús zokogásom’,
  A szülői ház ajtója előtt.
  Oh Hades és Persephone tanyája![13]
  Oh pokoli Hermes,[14] s te felséges Ara![15]
  És ti Erinysek,[16] isteni szülöttek!
  Kik látjátok a meggyilkolt tetemét,
  Kik látjátok a rablott násznyoszolyát,
  Jertek, adjatok segedelmet,
  Boszuljátok meg atyám halálát,
  S adjátok vissza fivérem; mert egyedül
  Nem birom el immár
  Gyötrelmeim iszonyu terhét. (A kar fellép.)


Első versszak.

    Kar. Oh gyermek, oh szörnyü anyád
  Leánya, Elektra, miért
  Hangzik szüntelenül bús panaszod
  Hős Agamemnon után, kit anyád csele
  Hajdan orozva megejte, s gonosz keze
  Halálra külde ravaszul? Veszszen el, a ki ezt
  Tevé, ha igy szabad beszélnem.
    Elektra. Oh ti nemes szülöttek!
  Bánatom enyhületére jövétek;
  Jól tudom, érezem ezt, szivem ismeri
  Kebleteket; de ah! én soha nem szünöm
  Sirni, keseregni atyám gyász sorsa felett.
  Oh ti, kiket annyi szeretet csatol egybe szivemmel,
  Engedjetek zokogni,
  Ah erre kérlek!


Első ellenversszak.

    Kar. Sem sóhajtásod, sem imád
  Nem költi fel Hades örök,
  Mindent eltemető öléből atyádat.
  Ám mértéktelenné teszi a fájdalom
  Mértékét nem szünő keserved,
  Mig bánatodra nem ad semmi enyhületet.
  Miért vágyódol szenvedésért?
    Elektra. Esztelen az, ki feledni
  Tudja megölt szülei nyomorú halálát.
  Szivem a bús, panaszos dalu,
  Egyre Ityst, csak Ityst sirató
  Félénk csalogányt,[17] Zeus követét szereti.
  Te vagy istennőm nekem, oh Niobe, szenvedő anya,[18]
  Ki szikla sirfalak közt
  Ah! egyre sirsz még.


Második versszak.

    Kar. Nem téged ért, gyermekem,
  Egyedül a fájdalom,
  Türd te is e gyötrelmeket nyugodtan,
  Mint azok, a kik törzsed sarjadéki:
  Ime Crysothemis igy él, igy Iphianassa;
  Igy rejti el ifjuságát,
  Miglen a visszatérőt
  Büszke Mykene földe
  Ős örökébe fogadja örömmel, –
  Ő, kit a nagy Zeusz vezet e honba – Orestes.
    Elektra. Várom őt, ah! szüntelenül, szegény leány én.
  Bolyongok egyre könyes szemekkel,
  Férjtelenül, gyermektelenül, végtelen
  Bánatomat viselem; de ő feledé
  Tettemet és szavamat. Avagy mért izen
  Áltató hireket szüntelenül nekem?
  Szivében ég a vágy,
  De mégse’ hozza vissza vágya.


Második ellenversszak.

    Kar. Bizzál, oh bizzál, gyermek!
  Fenn a magas égben él
  Még Jupiter, ki mindent lát s igazgat;
  Tedd a boszú gondját az ő kezébe,
  Égő gyűlöleted ne mutasd hevesen, s ne feledd el;
  Jótékony isten az idő.
  Nem lesz örökké távol
  Tőled Agamemnon hős
  Gyermeke, Krisa füves legelőin,[19]
  S nem marad el Acheron[20] uralkodója.
    Elektra. Ah! de reménytelenül oda van, elenyészett
  Életem java, nem birom el immár;
  Igy epedek, gyermektelenül, magam,
  Nincs szerető férjem, kinek óv keze,
  Ah! idegen vagyok ősi lakomban,
  Szolga atyám örökébe’, silány ruha
  Takarja testemet,
  S üres számomra minden asztal.


Harmadik versszak.

    Kar. Jaj volt, hogy visszatére,
  Jaj volt, hogy ősei ágyán
  Érte szivét az érczbalta,
  S megölé sulyos csapása.
  Szerelem sugalá, csel fejezé be,
  Szörnyű alakban a szörnyü bűnt,
  Vajon isten volt, avagy emberi kéz,
  A mely ezt tehette?
    Elektra. Oh iszonyú nap, éltem napjai
  Között legiszonyúbb te!
  Oh éj, oh szörnyü lakoma
  Borzadalma!
  Melyen atyámat a két
  Nyomorult keze oly gonoszul megölé,
  És vele megölte az én
  Elárult éltemet is!
  A magas Olympos nagy istene
  Küldje fejökre a boszú tüzét!
  És ne legyen soha részök öröm, mosoly,
  Kik ezt a bűnt mivelték!


Harmadik ellenversszak.

    Kar. Ne szólj tovább ily hangon,
  Nem gondolod meg, mi mélyen
  Sülyedél szégyenletes nyomorba
  A boldogság ormáról?
  Szaporán növeléd keserűséged,
  Mert boszus lelked egyre új
  Harczokba sodor; nem jó küzdeni így
  A hatalmasokkal.
    Elektra. A kín ragadott el, a kín;
  Jól látom szenvedélyem’,
  De kínjaim közt nem csillapodnak
  Panaszaim,
  Mig szivem élete tart.
  Ki tud én nekem, oh szeretett barátnők,
  Enyhületes szót mondani?
  Ki tanácsot adni nekem?
  Hagyjatok el, ne vigasztaljatok!
  Kínom örök, soha meg nem szünő,
  És nem fog soha sem megszünni keservem,
  Soha könnyeim folyása.


Végdal.

    Kar. Jó indulattal szólok,
  Mint hű anyád tanácslom:
  Ne tégy bajodhoz új bajt.
    Elektra. Ah! lehet-e mérsékleni bánatom’?
  Illik-e, mondd, feledni a holtakat?
  Hol van az ember, ki erre képes?
  Nem kell ilyentől tisztelet;
  És ha boldogság vár reám,
  Ne legyen békével enyém,
  Ha feledve atyámat, elnémul
  Bús zokogásom.
  Hiszen ha a halott megsemmisülve lenn
  Fekszik föld alatt,
  És a büntetés
  Nem sujtotta le gyilkosait:
  Nincs akkor szégyen,
  Se’ jámborság az emberek közt.
    Kar. Oh gyermekem, javadra jöttem és magam
  Javára, ám ha nem szólok jól, úgy legyen
  A te kivánatod szerint, mi követünk.
    Elektra. Valóban szégyenelnem kell, oh asszonyok,
  Hogy oly levertnek tüntet föl a sok panasz;
  De mert erőszak kényszerit, hogy igy tegyek,
  Bocsássatok meg. Mily nemes nő tenne mást,
  Ki szemmel látja atyjának balvégzetét,
  Miként én látom, éjjel, nappal egyaránt,
  Nem fogyva, inkább gyarapodva szüntelen?
  Hiszen szülő anyám kezéből jött reám
  A legszörnyűbb baj; egy födél alatt lakom
  Azokkal enházamban, kik meggyilkolák
  Atyámat; ők parancsolóim; rajtok áll,
  Megvonni tőlem, vagy megadni részemet.
  És mit gondoltok, mily órákat élek át,
  Midőn Aegisthost látom ülni trónusán
  Atyámnak, látom azt a köntöst tagjain,
  Melyet atyám viselt, s áldozni látom őt
  A tűzhely mellett, hol atyámat megölé;
  És látom azt, mi mindennél több fertelem,
  Atyámnak nászágyában a gyilkost magát,
  Boldogtalan anyámmal, ha még mondhatom
  Anyámnak őt, ki ágyát ezzel osztja meg;
  Ki vakmerően ily gonosz karjában él,
  S a boszus fúriáktól nem remeg szive;
  Nem, mintha még örülne annak, mit müvelt,
  A hányszor újra fordul az a nap, melyen
  Atyámat meggyilkolta áruló csele,
  Dalt, tánczot rendel, és havonkint gödölyét
  Áldoz fel a védistenek oltárain.
  És látva ezt a házban, én boldogtalan,
  Sirok, kesergek a szégyenletes napon,
  Melyet atyám emléknapjának mondanak –
  Ah egymagamban! Hisz még azt sem engedik,
  Hogy annyit sirjak, mennyit szívem sirni vágy.
  Mert ez az asszony, kit nemesnek mondanak,
  Szidalmazó szavakkal igy kiált reám:
  Istentelen teremtés, egyedül a te
  Atyád veszett el? Nem gyászol más ember is?
  Halj meg hát nyomorultan és e kínodat
  Ne oltsák el az alvilági istenek!
  Igy gúnyol; ám ha azt találja hallani,
  Hogy jő Orestes: akkor dühvel rám rohan,
  Sikoltva: Nemde ezt neked köszönhetem?
  Nem a te műved volt ez, a ki ellopád
  Orestest tőlem és titokban elvivéd?
  De tudd meg, elnyered még méltó díjadat!
  Ekként üvölt rám; híres kedvese pedig
  Mellette állva még ingerli ellenem,
  A nyomorult, a mindig gyáva szörnyeteg,
  Ki asszonyok frigyével küzdi harczait.
  És én szegény, Orestest várva szüntelen,
  Hogy sorsomon segítsen, egyre sorvadok.
  Mert késedelme tönkre tette egyaránt
  Jelen s jövő reményem minden vígaszát.
  Ily állapotban ah! ki tudna, kedvesim,
  Kegyes, türelmes lenni? Hisz rosz végzetünk
  Magunkat is rossz vágyra, tettre kényszerit.
    Kar. Ugyan mondd, mig te ily módon beszélsz velünk,
  Itthon van-e Aegisthos vagy eltávozott?
    Elektra. Bizonynyal nincs itt. Hisz másképen, azt hiszed,
  Távozhatnám a házból? A mezőre ment.
    Kar. Ha igy van, akkor én is többet merhetek,
  S bátrabban is beszédbe állhatok veled.
    Elektra. Eltávozott, kérdezz hát tetszésed szerint.
    Kar. Kérdésem ebből áll: Mit tudsz öcséd felől?
  Jön-é vagy késik? Ezt szeretném hallani.
    Elektra. Ezt mondja mindig, ámde mondja s nem teszi.
    Kar. A férfiú, ha nagy munkába fog, haboz.
    Elektra. Midőn megmentém éltét, nem haboztam én.
    Kar. Bizzál; ő jó, s nem hagyja el szeretteit.
    Elektra. Oh elhiszem; máskép nem élhetnék soká.
    Kar. Ne szólj tovább; Chrysothemist, testvéredet,
  Atyád s anyád leányát látja most szemem,
  A házból jönni áldozattal, a minőt
  Halottak emlékére szoktak nyujtani.

(Chrysothemis jő a palotából.)

    Chrysothemis. Miért jösz kedves nővér, a kapu elé,
  Hogy ismét hallasd gyászos jajgatásodat?
  Nem tanulád meg ily hosszú idő alatt,
  Hogy hasztalan haragnak át ne add magad?
  Hisz én is érzem e fájdalmat, engem is
  Gyötör e kín; s ha volna rá elég erőm,
  Meg is mutatnám nyiltan azt, mit érezek.
  De a vitorlát most a vészben bevonom,
  S nem látszom azt akarni, a mit nem birok.
  Ohajtom, testvér, bár tennél ekként te is.
  Lehet, hogy nem az én szavam helyes, hanem
  A te itéleted; de hogyha szabadon
  Kivánok élni, az erőnek engedek.
    Elektra. Oh szégyen! el tudod feledni az atyát,
  Ki nemze, és csak arra gondolsz, a ki szült.
  Mert minden intés, melylyel engem oktatál,
  Ő tőle van, magadtól nem jött semmi sem.
  Válaszsz tehát: vagy esztelennek mondalak,
  Vagy józan észszel feledéd szerettidet;
  Hisz ép’ most mondád, volna csak elég erőd,
  Ugy megmutatnád gyűlölségedet nekik;
  S midőn atyámért bosszut állni akarok,
  Te nem segitsz, de gátolón utamba lépsz.
  Nem egyesűlne így a bajjal gyávaság?
  Tanits meg, vagy tanuld meg tőlem, mily haszon
  Érhetne engem, ha megszünnék panaszom?
  Hisz rosszul bár, de élek, s ez elég nekem.
  És gyötröm őket, s a halottat tisztelem,
  Ha ott alant még érez örömet a szív.
  Te gyűlöletről szólva, csak szóval gyülölsz,
  De tettel a gaz gyilkosoknak társa vagy.
  Én nem hajolnék meg előttök, bárha mind
  Előmbe raknák gazdag ékességidet,
  Melyek rajtad ragyognak; légyen asztalod
  Dúsan teritve, élvezz fényes lakomát:
  Az én egyetlen táplálékom bánatom
  Legyen; dicsőséged nem vágyom osztani,
  Te sem kivánnád józan észszel. Ámde most
  Legjobb atyádnak mig lehetnél gyermeke,
  Légy az anyád leánya.[21] Rosznak látszol igy,
  Elárulván szerettidet s a holt atyát.
    Kar. Az istenekre, semmi szenvedély! Hiszen
  Mindkettőtök szavába’ van jó és helyes,
  Ha te reá hallgatnál, s ő viszont reád.
    Chrysothemis. Hozzá vagyok már szokva én, oh asszonyok,
  Az ily beszédhez; most se’ hoztam volna fel,
  Ha nem hallottam volna, mily szörnyű veszély
  Közelg felé, hogy elnémitsa panaszát.
    Elektra. Mondd hát a szörnyűt, és ha rosszabb mostani
  Gyötrelmemnél, többé nem szólok ellened.
    Chrysothemis. Elmondom híven mindazt, mit magam tudok.
  Ha meg nem szűnik panaszod, szándékuk az,
  Hogy olyan helyre küldenek, hol a napot
  Többé nem látod, és sötét börtönfalak
  Között, távol hazánktól, sirhatsz sorsodon.
  Gondold meg ezt s később majd kinjaid között
  Ne vádolj engem. Térj eszedre, mig lehet.
    Elektra. Ez szándokuk hát, igy tennének ők velem?
    Chrysothemis. Bizonynyal igy, mihelyt Aegisthos visszatér
    Elektra. Ugy rajta! térjen is hát vissza mielőbb.
    Chrysothemis. Mit kivánsz e szavaddal, oh boldogtalan?
    Elektra. Aegisthos visszatértét, ha ez szándoka.
    Chrysothemis. Hogy szenvedés gyötörjön? Merre tévelyegsz?
    Elektra. Hogy mentől távolabbra fussak tőletek.
    Chrysothemis. Nem gondolsz életeddel, mely most a tied?
    Elektra. Valóban szép, csodálandó egy élet ez.
    Chrysothemis. Szép lenne, csak te hallgatnád az ész szavát.
    Elektra. Szeretteimhez rossznak lenni ne tanits.
    Chrysothemis. Nem is tanitlak; ámde tiszteld az erőst.
    Elektra. Tiszteld magad; nem illik hozzám ily tanács.
    Chrysothemis. Pedig szép elkerülni esztelen bukást.
    Elektra. Ha buknom kell, atyámért küzdve bukjam el.
    Chrysothemis. Atyám, tudom jól, megbocsátja ezt nekem.
    Elektra. Ily szókat helyben hagyni rosszakhoz való.
    Chrysothemis. Nem tartasz hát velem, nem fogadod szavam’?
    Elektra. Valóban nem. Soh’se legyek ily esztelen!
    Chrysothemis. Tovább megyek hát, merre küldtek, útamon.
    Elektra. Hová indulsz? Kiért van e gyászáldozat?
    Chrysothemis. Atyám sirjára küldi általam anyám.
    Elektra. Mit? Legnagyobb ellenségének küldi ezt?
    Chrysothemis. A kit meggyilkolt; ezt akartad mondani.
    Elektra. Ki gondolt erre? Mily barátja vette rá?
    Chrysothemis. Azt vélem, rémes éji látománya volt.
    Elektra. Oh ősi istenim, csak most segitsetek!
    Chrysothemis. Reményre gerjeszt tán ez éji borzalom?
    Elektra. Beszéld el álmát, aztán megfelelhetek.
    Chrysothemis. Kevés az, mit felőle mondhatok neked.
    Elektra. Beszéld el ezt; kicsiny szó gyakran volt elég,
  Halandót fölemelni vagy lesujtani.
    Chrysothemis. Atyánkat látta volna, szóbeszéd szerint,
  Ismét életre kelve megjelenni és
  Melléje állni; s megragadva a jogart,
  Mely hajdan az övé volt, most Aegisthosé,
  A tűzhely mellett állitá fel; galy fakadt
  Belőle tüstént, melynek gazdag lombjai
  Egész Mykene országát beárnyalák.
  Igy hallám attól, ki jelen volt, a midőn
  Ez álmát elbeszélte Helios előtt.[22]
  De ennél többet nem tudok, csak azt tudom,
  Hogy félelmében küld a sirhoz engemet.
  Az istenekre kérlek hát, fogadd szavam,
  S ne vonj magadra vészt meggondolatlanul;
  Ha nem követsz most, majd a baj rákényszerit.
    Elektra. Ne tégy atyánk sirjára semmit, kedvesem,
  Azokból, mik kezedben vannak; sérelem
  S gonoszság volna, holt atyádnak nyujtani
  Ez ellenséges asszony adományait;
  Nem, dobd a vizbe, vagy ásd mélyen föld alá,
  Honnan ne érjék el atyánk sirját soha;
  Maradjanak elrejtve drága kincsül ott,
  E nő számára, majd ha meghal egykoron.
  Ha nem a nők legvakmerőbbje volna ő,
  E gyűlölt áldozattal meg nem hintené
  A férfiúnak sirját, kit meggyilkola.
  Gondold meg, vajjon szívesen fogadja-e
  Sirjában tőle a halott ez adományt,
  Ki aljasul meggyilkolá, mint ellenét
  Megcsonkitá, és kardja véres foltjait
  Fejéhez törlé; s azt hiszed, ez áldozat
  Ki fogja engesztelni a gyilkos bünét?
  Oh nem! Hagyj fel hát ezzel; vágd le fürtjeid
  Végszálait; im én szegény, hozzá teszem
  Saját hajam’ – kevés ez, ámde mindenem
  Nekem –, áldozd fel egyszerű hajfürtimet,
  S ez övemet, melyen nem csillog semmi dísz.
  S a porba hullva kérd őt, jöjjön most a föld
  Alól, legyen segélyünk ellenink között,
  Hogy gyermeke Orestes diadalmasan
  Lábbal tiporja atyja ellenségeit,
  S mi e csekély ajándékoknál gazdagabb
  Kezekkel áldozhassunk sirján egykoron.
  Hiszem, valóban hinni kezdem, ő vala,
  Ki ezt a szörnyü álomképet küldte rá;
  De te, oh testvér, tedd meg e szolgálatot,
  Nekem, magadnak és atyánknak, az emberek
  Legjobbikának, a ki Hadesben pihen.
    Kar. Kegyesség szól e szűz ajkán, s te kedvesem.
  Ha józan kívánsz lenni, megteszed szavát.
    Chrysothemis. Meg is teszem; mert hol a jog parancsa szól,
  Ott nem vitázni, ámde gyorsan tenni kell,
  De míg ezt megkisérlem, titkot tartsatok,
  Az istenekre kérlek, kedves asszonyok;
  Mert ha anyám megtudná, biztosan hiszem,
  Merészségem gyászossá lenne én reám.

(Átveszi Elektra levágott fürtjeit s az övet. Azután el.)

    Kar. Ha nem téved a jós szellem igéje,
  S nem hagyott el az értelem:
  Mert jelenti jöttét
  Az isteni igazság büntető keze,
  Boszúja nincs messze már, óh gyermekem!
  Ez éji látomány
  Enyhe fuvallatára
  Bennem új remény fakad;
  Nem fogja elfeledni a hellen vezér, atyád,
  Az ősi kétélű szekercze ércz csapásait,
  Melyek gonoszul, gyalázattal megölték őt.


Ellenversszak.

  Már a sok karu, sok lábu Erinys[23]
  Érczlépéseivel közelg
  Szörnyű leshelyéből.
  Boszút lihegve a buják fejére, kik
  Tilos menyegzőt gyilokkal ültenek.
  Azért reménylem én,
  Gyász jele lesz ez álom
  A gonosztevőkre és
  A czinkosokra. Mert az éjek szörnyü álmai,
  S az istenek jóshangja – mind hiú káprázatok,
  Ha nem hoz ez éji látvány üdvöt és áldást.


Végdal.

  Oh te, az ősi Pelops
  Merész versenyfutása!
  Mennyi nyomorral sujtád
  Ezt a hont.
  Mert a mióta Myrtilos
  Tenger ölében pihen,
  Melybe az áruló
  Kéz aranyos szekérről
  Álnokul ledobta:
  Nem hagyá
  El azóta e házat
  Örök iszonyú átok.[24]

(Klytaemnestra kijő a palotából. Utána hölgyek, áldozati adományokkal.)

    Klytaemnestra. Ugy látszik, ismét fékvesztetten kóborolsz;
  Mert távol jár Aegisthos, ki meggátola,
  Hogy a kapun kivül gyalázd tiéidet;
  De most távollétében nem gondolsz velem
  Semmit sem. Sokszor és sokaknak kürtöléd,
  Hogy vakmerően s jogtalan uralkodom,
  Gyalázattal tetézve téged s dolgaid.
  Pedig én nem gyalázlak, csak megtorlom azt,
  A mit te számtalanszor kezdesz ellenem.
  Atyádat én ölém meg – mert mindig csak ezt
  Hozod fel ellenemben – úgy van, megölém;
  Tudom jól; nincs szándékom eltagadni ezt;
  Diké[25] vevé el éltét, nem csak én magam;
  Őt kellett volna ész szerint segítened.
  Mert ez atyád, kiért most egyre húll könyűd,
  A hellenek közt egyedül merészelé
  Feláldozni nővéredet, bár atyja volt
  Csupán, s nem szülte, mint én, fájdalmak között.
  Ugyan tanits meg hát, kinek javára, mért
  Áldozta őt fel? Argos népeért talán?
  Ám ennek nem volt lányom éltéhez joga,
  De ha Menelaos kedvéért ölte meg
  Leányomat, nem állhaték jogos boszút?
  Nem volt-e ennek is két gyermeke, kiket
  Inkább megölhetének, mint leányomat?
  Hiszen szülőikért kelt útra a sereg.
  Avagy tán Hades égőbb vágygyal éhezett
  Az én szülötteimre, mint övéire?
  Vagy jobban szereté e rossz atya az én
  Szülötteimnél Menelaos sarjait?
  Nem esztelen s gonosz lelkű az ily atya?
  Én azt hiszem, bár kedved ellen mondom is.
  De a halott, ha szólna, szint’ ezt mondaná.
  A mit tevék, nem bántam én meg azt soha;
  De ha te rossznak tartod véleményemet,
  Keresd, mi jobb, s csak aztán szólj meg másokat.
    Elektra. Nem mondhatod, hogy én kezdélek bántani,
  S csak megtorlásul kelle most ezt hallanom.
  De ha szabad beszélnem, elmondom neked
  A holtról és testvéremről az igazat.
    Klytaemnestra. Beszélj; ha mindig ekként kezdenéd a szót,
  Nem ingerelne bosszuságra ellened.
    Elektra. Beszélek hát. Atyámat, mondod, megöléd.
  Van ennél szégyenítőbb vallomás, akár
  Joggal téved, akár nem? S én mondom neked,
  Nem a jogos boszú vezérle, ám e rosz
  Ember beszélt rá, a kinek most nője vagy.
  Kérdezd meg a vadászó Artemist: kinek
  Bünéért zárt el Aulisban minden szelet?
  Vagy nem, megmondom én: hisz őt nem kérdheted.
  Atyám ez istennő berkében egykoron
  Üzőbe vett (igy hallám ezt) egy tarka, szép
  Agancsu szarvast, és elejtve a vadat,
  Ajkán dicsekvő szó talált kisiklani.
  Ezért haragra gyulva Leto gyermeke,
  Lelánczolá Achaja sergét, míg atyám
  Váltságul önnön lányát adta a vadért.
  Ezért áldozták őt fel; máskép a sereg
  Nem juthatott sem Ilionba, sem haza.
  Ezért volt kénytelen hosszú küzdés után
  Od’adni lányát, és nem Menelaosért,
  De ha – szavad szerint beszélve – kedveért
  Tevé is mindezt: volt ezért neked jogod
  Boszúból őt megölni? Mily törvény szerint?
  Vigyázz, ily törvényt hozva emberek közé,
  Ne hozz magadra megbánását és szenvedést.
  Mert ha megöljük egyikért a másikat,
  Először is te halsz meg méltó jog szerint.
  Lásd, mily hiú ürügyre épited szavad’.
  Mert fejtsd meg azt, ha kedved tartja, mért fedi
  A legborzasztóbb bűnök szennye fejedet,
  Miért osztod meg a gonoszszal ágyadat,
  Kivel atyámat egykoron meggyilkolád,
  S kitől most gyermeket szülsz; és elkergeted
  A tiszta násznak tiszta sarjadékait.
  Miként dicsérhetném ezt? Vagy tán erre is
  Azt mondod, hogy boszúból tetted lányodért?
  Szégyen reád, ha mondod; mert nem szép soha,
  Lányod miatt az ellenséggel kötni nászt.
  De nincs hatalmam téged jóra inteni,
  Téged, ki egyre azt kiáltod, hogy anyánk
  Nevét gyalázzuk; bár irántunk, azt hiszem,
  Inkább úrnőnek, mint anyának mondhatunk;
  Hisz oly gyász éltet élek, annyi gyötrelem
  Jut tőled és férjedtől osztályrészemül.
  S Orestes is, alig kerülve el kezed,
  Kinnal hurczolja messze földön életét;
  Kiért oly sokszor vádolál, hogy ellened
  Boszúra nevelem. Meg is tenném bizony,
  Ha volna rá hatalmam, tudd meg ezt. Azért
  Kiálts ki hát gonosznak az egész világ
  Előtt, akár szájasnak, szemtelennek is!
  Hiszen ha mind e roszban járatos vagyok,
  Fajodnak szégyenére úgy nem válhatok.
    Kar. Látom, haragra lobbant; ám nem látom azt,
  Hogy számba vennék, jogosan haragszik-e.
    Klytaemnestra. Ugyan mit szükség számba vennem ez iránt,
  Ki vakmerőn gyalázza anyjának nevét,
  S hozzá ily korban? Vajjon mégsem gondolod,
  Hogy semmitől sem tartja vissza szégyene?
    Elektra. Tudd meg, szégyen piritja arczomat, habár
  Nem is teszed fel rólam; azt is jól tudom,
  Hogy nem hozzám s koromhoz illők tetteim.
  De a te ellenséges lelked s műveid
  Erővel ily tettekre kényszerítenek.
  Rosz tettekből tanuljuk a rosz tetteket.
    Klytaemnestra. Arczátlan szörny! Valóban tettem és szavam
  Tulságos sok beszédet engedett neked.
    Elektra. Magad beszélsz, nem én; hiszen te műveled
  A tettet, és minden tett megleli nevét.
    Klytaemnestra. Hatalmas Artemisre! el nem kerülöd
  A büntetést, mihelyt Aegisthos visszatér.
    Elektra. No lásd, haragra lobbanál, holott szabad
  Szót engedél; de meghallgatni nem tudod.
    Klytaemnestra. De hát nyugodtan még áldozni sem lehet,
  Mivel szabad pórázra hagytam nyelvedet?
    Elektra. Csak rajta, áldozz, nem zavarlak. Ajkamat
  Többé ne vádold, mert egy szót sem szólok én.
    Klytaemnestra (egyik hölgyéhez). Nyujtsd hát te, ki mellettem állsz, az áldozat
  Gyümölcseit ez istennek, hogy hallja meg
  Imáimat jelen borzalmaim között. (Az oltár felé fordul.)
  Hallgasd meg hát, oh Phoebos, védő istenem,
  Elfojtott hangom’; mert nem híveim között
  Beszélek hozzád, és minden szót nem lehet
  Napfényre hoznom, míg ez itt mellettem áll,
  Nehogy boszúja és nem pihenő szava
  Az összes várost csalfa hirrel töltse be.
  Hallgass meg hát úgy, a mint hozzád szólok én.
  A kétértelmü álomképet, a melyet
  Ma éjjel láttam, hogyha kedvezőt jelent,
  Engedd rajtam beteljesülni, nagy király!
  De hogyha rossz, úgy forditsd ellenimre azt,
  S ne hadd, hogy bárki álnok csellel e jelen
  Jólétemet képes legyen megdönteni;
  Oh add, hogy éltem mindig felhőtlen legyen,
  S békével kormányozzam Atreus lakát,
  Szeretteim körében, kikkel most vagyok;
  S boldog napokra keljek gyermekim között,
  Kiket nem lázit ellenem rosz indulat.
  Hallgasd meg ezt, oh nagy Apollo, kegyesen,
  És add meg mindnyájunknak, a mit kér imánk;
  A többi mást, habár szóval nem mondom is,
  Isten létedre, úgy hiszem, jól ismered.
  Hisz mindent tisztán látnak Zeus szülöttei.

(A nevelő fellép.)

    Nevelő. Oh idegen nők, mint lehetne biztosan
  Megtudnom, ez-e Aegisthos király laka?
    Kar. Valóban ez, oh idegen; jól gondolád.
    Nevelő. S nem tévedek, ha ezt nejének gondolom?
  Királynénak mutatja fényes külseje.
    Kar. Minden bizonynyal; a királyné ez maga.
    Nevelő. Üdvözlégy, oh királyné! Kedves hirt hozok
  Neked s férjednek, jó barátod résziről.
    Klytaemnestra. Örömmel hallom; ámde mindenekelőtt
  Kivánom tudni, mily embertől küldetél?
    Nevelő. Phanoteus Phokisból fontos hirt izen.
    Klytaemnestra. Minő hirt, mondd, oh idegen? Hisz jól tudom,
  Baráttól csak baráti szót hozhatsz nekünk.
    Nevelő. Meghalt Orestes; ennyi röviden a hir.
    Elektra. Oh jaj nekem, meghaltam én is e napon!
    Klytaemnestra. Mit mondasz, oh mit mondasz? Ne ügyelj reá.
    Nevelő. Meghalt Orestes, mondtam, s mondom újra most.
    Elektra. Ah én szegény, elvesztem, semmivé levék!
    Klytaemnestra. Gondolj magad dolgával. Te meg idegen,
  Beszéld el a valót nekem. Mint halt meg ő?
    Nevelő. Ezért küldettem; elmondom hát a valót.
  Hellas dicső harczünnepére megjövén,
  Hogy Delphi játékában küzdő részt vegyen,
  Alig hallá a hirnök harsány szózatát,
  Versenyfutást hirdetve első harcz gyanánt:
  Mindenkitől csodálva, megjelent legott,
  S mint várható volt, megfutván a pályatért,
  A győzelem dicső jutalmát elnyeré.
  Hogy a sokat kevés szavakkal mondjam el:
  Nem láttam ily erőt s ily tetteket soha.
  Ez egyet halld: a pálya minden versenyén,
  Mit a harczbírák hirdetének ős szokás
  Szerint, övé volt minden győzedelmi díj;
  Mindenki őt magasztalá, az argosit;
  Orestes – mondák – Agamemnon hős fia,
  Ki hajdan Hellas híres sergét vezeté.
  Igy történt; ám ha isten karja sujt reánk,
  Csapásitól nem óv meg semmi hős erő.
  Másnap, midőn a fürge lábú paripák
  Gyors versenyére jött a sor napkeltekor,
  Számos szekérhajtóval ő is megjelent.
  Achaja egyet külde, egyet Sparta is,
  Kettő jött Libyából kettős fogaton;
  Utánuk ötödiknek ő jött thessali
  Lovakkal; majd Aetoliából pej csikón
  A hatodik; magnesi volt a hetedik;
  Fehér lovakkal külde egyet Aenia;
  Az isten épitette Athen[26] szülte a
  Következőt; s boeoti zárta be a sort.
  Majd rendbe álltak, a miként a harczbirák
  Tüzték ki sors szerint a szekerek helyét,
  S az érczkürtnek szavára elszáguldtanak,
  A méneket biztatva és a zabolát
  Rángatva; a dübörgő szekerek zaja
  Betölté az egész utat; magasra szállt
  A por; egymásra tódult a szekértömeg,
  És nem kimélte egyikök sem ostorát,
  Hogy hátra hagyja társa tengelyét s lovát.
  Mert a küllőket s a versenyzők vállait
  Habbal szórták be a tajtékzó paripák.
  De ő a mint kerékagyával súrolá
  A legszélső korlátot, rudasát szabad
  Futásra hagyva, visszarántá nyergesét.
  Kezdetben egyenest haladt a tiz szekér;
  De nemsokára elragadják Aenia
  Küldöttét bokros ménei, s a többivel
  Szemközt rohanva hat-hét forduló után,
  Homlokkal Barke[27] szekérnek rontanak;
  Egymásra dőlt ez egy baj folytán mind a két
  Kocsi, s az egyik széttöré a másikat,
  Szekér-romok boríták Krisa mezejét.
  De az ügyes atheni észrevevé ezt,
  Kitér az útból és megáll, a paripák
  Zavart hullámit oldalt hagyja hirtelen.
  A sor végén haladt Orestes, méneit
  Nem fárasztván, a verseny végében bizott;
  De látva, hogy csak még egy versenytárs maradt,
  Utána száguld, harsány hanggal sürgeti
  Gyors méneit; utól is éri csakhamar,
  S egymás mellett vágtatnak, majd ez, majd amaz
  Előzi meg lófejjel társa fogatát,
  Baj nélkül végze eddiglen futást,
  Töretlen szekéren állt töretlen a hős;
  De most a fordulónál meglazitva bal
  Lovának gyeplőszárát, észrevétlenül
  A korláthoz csapódott; eltört tengelye,
  S ő bakjáról lebukva, bekeveredett
  A szétszakadt szíjakba; és hogy földre húllt,
  A pályán végig száguldoztak ménei.
  A néptömeg szemlélve gyászos esetét,
  Hangos sirással jajgat ez ifjú felett,
  Ki ily tettekre ily gyötrelmet nyert dijul,
  A földön vonszoltatva, majd az ég felé
  Forditva lábát; miglen versenytársai
  Megálliták nagy fáradsággal méneit,
  S kioldák vérző testét, melynek nyomorult
  Alakját meg nem ismeré baráti szem.
  Égő máglyára tették tüstént, s phokisi
  Választott férfiak elhozzák most kicsiny
  Edényben nagy testének gyászos hamvait,
  Hogy önhazája földén fedje síri hant.
  Igy történt ez. Fájdalmas elbeszélve is,
  De látni mindazt, mint mi láttuk: legnagyobb
  Minden keserv közt, melyet láttam valaha.
    Kar. Hajh! látom, ős királyaink egész faja
  Kipusztul immár végső sarjadékaig.
    Klytaemnestra. Oh Zeus, mi ez? Szerencsének nevezzem-e,
  Vagy gyásznak, mely hasznot hajt? Mily kinos, saját
  Gyötrelmem árán váltanom meg éltemet.
    Nevelő. Mért csügged e beszédre, oh asszony, szived?
    Klytaemnestra. Hatalmas a szülő szerelme; gyermekét,
  Bár roszat szenved tőle, nem gyülölheti.
    Nevelő. Úgy látszik hát, hiában jöttem én ide.
    Klytaemnestra. Nem úgy. Miként lett volna útad hasztalan.
  Holott biztos hírt hoztál a halott felől,
  Ki szivemnek szülötte lévén, elhagyá
  Emlőmet, ápolásomat, és idegen
  Földön bujdosva, a mióta távozott
  E honból, többé szemmel nem tekinte rám,
  De atyjáért szörnyű boszúval rémitett;
  Hogy enyhe álom éjjel, nappal egyaránt
  Kerülte szempillámat; s minden pillanat
  A haldokló utolsó percze volt reám.
  De mától fogva többé nem remeg szivem
  E lánytól s tőle, mert e lány nagyobb csapás
  Volt rám, lakomban élve s szíva szüntelen
  Szivemnek tiszta vérét; ámde ezután
  Nyugodtan élünk, nem ijeszt már bosszuja.
    Elektra. Oh én boldogtalan! Most már sirathatom
  Halálodat, Orestes, mert gyász sorsodat
  Anyád gúnynyal tetézi. Jól van-e ez így?
    Klytaemnestra. Te nem vagy jól; de az, a mint van, jól van úgy.
    Elektra. Oh halld ezt, a halottnak bosszu-szelleme!
    Klytaemnestra. Hallá azt, a mit kelle, s jól meghallgatá.
    Elektra. Csak gúnyolódjál, hisz szerencse ére most.
    Klytaemnestra. Bizony Oresteseddel meg nem döntöd azt.
    Elektra. Ah! megdőltünk mi, s téged meg nem dönthetünk.
    Klytaemnestra. Nagy hálát érdemelne jöttöd, idegen,
  Ha ennek nyelvességét is megdöntenéd.
    Nevelő. Ha minden jól van, úgy én eltávozhatom.
    Klytaemnestra. Oh nem; méltatlan volna e gyors távozás
  Hozzám s a küldő jó baráthoz egyaránt.
  Lépj hát a házba, ám e lányt hagyd ide kinn
  Jajgatni önnön és szerettinek baján.

(Klytaemnestra kiséretével s a nevelővel a palotába megy.)

    Elektra. Azt vélitek, bánkódik e boldogtalan,
  Vagy szörnyü fájdalmában könnyet ejt szeme,
  Hogy így kellett fiának elpusztulnia?
  Igen, nevetve távozott. Oh én szegény!
  Orestesem, halálod mily halál reám!
  Mert elvivéd magaddal a végső reményt,
  Mely egyedül maradt szivemben vígaszul,
  Hogy megjösz egykor élve és megbosszulod
  Atyánkat s engem. Most hová forduljak én?
  Mert egyedül vagyok, megfosztva tőled és
  Atyámtól. Rabszolgává kell lennem megint,
  A leggyülöltebb emberek között, atyám
  Gyilkosai közt. Nemde szép sors vár reám?
  De egy födél alatt bizonynyal nem lakom
  Velök jövőre; nem, itt e kapu előtt
  Fog elhagyatva elhervadni életem.
  Hadd öljön meg, kinek terhére van könyem
  A palotában; jótét lesz rám a halál,
  És kín az élet, mert nem vágyom élni már.


Első versszak.

    Kar. Zeus boszuló villámai és
  Te ragyogó nap tüze, megvagytok-e még, hogy
  Ezt látva pihentek?
    Elektra. Ah, ah! Jaj, jaj!
    Kar. Oh lányka, miért sirsz?
    Elektra. Hajh!
    Kar. Tartsd vissza a nagy szót.
    Elektra. Ne gyötörj.
    Kar. Hogy?
    Elektra. Csak bánatomat gúnyolod úgy,
  Hogyha azért, kit a halál elragadott, újra reményt
  Költeni vágysz bennem.


Első ellenversszak.

    Kar. Amphiaraost asszonyi csel,[28]
  Lásd, aranyos tőrbe csalá s földbe sülyeszté.
  S most Hades ölében –
    Elektra. Ah, ah! oh jaj!
    Kar. El nagy hatalomban.
    Elektra. Jaj!
    Kar. Jaj ám! A gonosz nő –
    Elektra. Elesett?
    Kar. El.
    Elektra. Tudom, tudom; ah! volt, ki boszút
  Álljon a bú könyeiért; ámde nekem nincs; a ki volt,
  Elragadák tőlem.


Második versszak.

    Kar. Gyász borul, gyász leánya, rád.
    Elektra. Ah jól, nagyon jól tudom én ezt,
  Megtanitottak rá éltem
  Szörnyű szenvedései.
    Kar. Látjuk, a mit mondasz.
    Elektra. Ne terelj hát soha,
  Soha sem innen el –
    Kar. Hogyan?
    Elektra. Kihalt szivem reménye, hogy életemet
  Védje nemes fivérem.


Második ellenversszak.

    Kar. A halandó halál fia.
    Elektra. De nem úgy, mint ő a szegény volt,
  Hogy tépett gyeplők öljék meg
  A gyorslábú versenyen.
    Kar. Rettenetes balsors.
    Elektra. Hogy ne! Hisz nélkülem,
  Idegenek között –
    Kar. Oh jaj!
    Elektra. Veszett el élte, s nem fedi sirhalom őt,
  Nem könnyezünk fölötte.[29]

(Chrysothemis sietve fellép.)

    Chrysothemis. Öröm hajt hozzád, kedvesem! Mellőztem az
  Illendőséget is, hogy gyorsan itt legyek.
  Mert örömet jelentek: megszűnt már a baj,
  Mely eddig annyi könynyel tölté meg szemed.
    Elektra. Ugyan hol leltél bánatomra enyhülést,
  Holott gyötrelmeimre nincs sehol sem ír?
    Chrysothemis. Megérkezett Orestes, hidd szavamra ezt,
  Oly biztosan, miként engem lát két szemed.
    Elektra. Megőrültél-e, oh boldogtalan leány,
  S kigúnyolod az én és ten fájdalmadat?
    Chrysothemis. Nem, ősi tüzhelyemre, nem volt gúny szavam,
  Megjött Orestes, újra mondom, hígy nekem.
    Elektra. Oh jaj nekem szegénynek? És ugyan kitől
  Hallád e szót, hogy oly erősen áll hited?
    Chrysothemis. Ennen magamtól, nem mástól tudom; saját
  Szemem bizonyságára épitém hitem.
    Elektra. Ugyan minő bizonyság volt az, oh szegény?
  Mi lobbantá e vészes lángra lelkedet?
    Chrysothemis. Az istenekre, hallgass hát ki, s azután
  Itéld meg: józan-e vagy esztelen szavam?
    Elektra. Beszélj tehát, ha a beszéd kedvedre van.
    Chrysothemis. Elmondok mindent, mit szememmel láttam én.
  Midőn atyámnak ős sirjához érkezém,
  A domb tetőjén frissen öntött tejpatak
  Ötlött szemembe s a siron körös-körül
  Mindennemű virágból fűzött koszorúk.
  Csodálva vettem észre és mindenfelé
  Tekinték, nincs e a közelben valaki?
  De nyugalomban látva az egész helyet,
  Közel menék a sirhoz; s végső szegletén
  Frissen vágott hajfürtre tévedett szemem;
  Alig hogy megpillantám, én boldogtalan,
  Szivemben tüstént megvillant a sejtelem,
  Hogy drága jó Orestesünknek műve ez;
  S megérintvén kezemmel, szólni nem merék,
  Hanem örömkönyekben úsztak szemeim.
  Most is, mint akkor, rendületlenül hiszem,
  Hogy tőle, és nem mástól származott e dísz.
  Mert rajtam s rajtad kívül mást kit illet ez?
  De én nem tettem, annyit biztosan tudok,
  S te hogy’ tehetted volna, ki büntetlenül
  E házból még az istenekhez sem mehetsz?
  Anyánk pedig bizonynyal nem gondol reá,
  S különben sem tehetné észrevétlenül.
  Orestestől lehet csak e gyász tisztelet.
  Bizzál hát drága testvér, mert az istenek
  Közül nem lesz mindig csak ugyanaz velünk.
  Eddig csak gyászt hozott ránk; ámde meglehet,
  Hogy még e nap sok jónak lészen záloga.
    Elektra. Ah! mint szánlak régóta dőreségedért.
    Chrysothemis. Mi ez? Nem volt örvendetes reád szavam?
    Elektra. Azt sem tudod, hová mégy, azt sem, mit beszélsz.
    Chrysothemis. Ne tudnám azt, a mit szememmel láttam én?
    Elektra. Meghalt Orestes, oh boldogtalan! Oda
  Reményed, hogy megszabadit; ne várj reá.
    Chrysothemis. Oh jaj nekem! Mily embertől hallottad ezt?
    Elektra. Ki oldalánál volt, midőn ő elveszett.
    Chrysothemis. És hol van ez? Valóban bámulat fog el.
    Elektra. Benn; kedves vendég, nincs anyánk terhére ő.
    Chrysothemis. Oh jaj nekem, szegénynek! Ám kitől van ott
  Atyám sirján a sok halotti áldozat?
    Elektra. Én azt hiszem legbiztosabbnak, a halott
  Orestes emlékére áldozák fel azt.
    Chrysothemis. Oh a szegény! S én oly örömmel síeték
  Hozzád e hirrel, nem tudván, mily végzetes
  Csapás sujtott ránk; ámde most, hogy megjövék,
  A régi bánat mellett újat is lelek.
    Elektra. Valóban igy van; ám, ha szómat fogadod,
  E bánat súlyos terhét megkönnyitheted.
    Chrysothemis. Ah, feltámaszthatom-e a halottakat?
    Elektra. Nem erről szólok; nem vagyok ily esztelen.
    Chrysothemis. És mit kivánsz, mit teljesitni rajtam áll?
    Elektra. Hogy merd azt végbevinni, a mit rendelek.
    Chrysothemis. Hasznát ha látom, vonakodni nem fogok.
    Elektra. Gondold meg jól, fáradság nélkül nincs haszon.
    Chrysothemis. Tudom; s erőmhöz képest mindent megteszek.
    Elektra. Halld meg tehát, mi az, mit tenni szándokom.
  Te is tudod, hogy több segélyt nem várhatunk
  Barátainktól, mert az alvilág ura
  Mind elragadta őket, s egyedül vagyunk.
  Én, a mig hallám, hogy fivérem viruló
  Erőben él, mindig reméltem biztosan,
  Hogy megjön s bosszut áll atyánk halálaért;
  De most hogy ő nincs többé, rád vetem szemem,
  Jer, testvéreddel egyetértve ne habozz
  Megölni Aegisthost, atyánk orgyilkosát.
  Mert többé tőled semmit el nem titkolok.
  Meddig maradsz még ily gondatlan, mily reményt
  Táplálsz szivedben? Csak sóhajtanod szabad,
  Hogy elvesztéd atyádnak gazdag örökét,
  Csak bánkódnod szabad, hogy a hosszú idő
  Pártádban, nász-ágy nélkül hoz aggkort reád.
  Ne is reméld, hogy ez örömben valaha
  Részed lesz; mert Aegisthos nem oly esztelen,
  Hogy a mi törzsökünket felvirágzani
  Engedje, önmagának biztos vesztire.
  De ha tanácsaimnak útját követed,
  Kegyességed dicséretet fog nyerni holt
  Atyádtól ott lent, s testvéredtől egyaránt;
  És azután, a mily szabadnak születél,
  Olyan szabad lészsz, méltó nász jut részedül;
  Mert a derékre szívesen néz mindenik.
  Nem látod, mily dicsőség súgarát fogod
  Reám s magadra, szóm fogadva, hinteni?
  Mert minket látva mely polgár vagy idegen
  Nem fog majd ily dicsérettel köszönteni:
  Lássátok e testvéreket, barátaim.
  Kik megmentették atyjok ősi hajlokát,
  S hatalmas ellenségeiknek életét,
  Önéltöket koczkára vetve, elvevék.
  Szeressék és tiszteljék őket mindenek;
  Az ünnepélyeken s a népgyüléseken
  Nekik hódoljon minden, bátorságukért.
  Bizonynyal így dicsőit az egész világ,
  S éljünk vagy haljunk, fényes hírünk élni fog.
  Fogadj tehát szót, küzdj atyánkért, kedvesem.
  Segitsd testvéred, ments ki bajaim közül,
  Mentsd meg magad, mert emlékezzél, hogy nemes
  Szülöttre szégyen, élni szégyenletesen.
    Kar. Okos megfontolásra nagy szüksége van
  Annak, ki szól, s annak, ki hallgat, egyaránt.
    Chrysothemis. Bizony beszédre nyitva ajkát, asszonyok,
  Ő is megfontolhatta volna szavait,
  Jobban, mint most, ha nem zavarná dőreség.
  Hol jár szemed, hogy ily merész dacz fegyverét
  Veszed kezedbe, s engem ily segélyre hivsz?
  Nem látod azt, hogy nő vagy és nem férfiú,
  S hatalmad ellenségeiddel föl nem ér?
  Szerencséjök virágzik s napról-napra nő,
  Mig a mienk enyészik, semmivé leszen.
  Ki tudná elkerülni a szörnyű veszélyt,
  Ily ember életére törve vakmerőn?
  Vigyázz, nehogy rosz sorsunk rosszabbá legyen,
  Ha valaki meghallja ily beszédedet.
  Bizony nem lesz javunkra, nem hasznunkra sem,
  Ha szép hirt nyerve meg kell halnunk dicstelen.
  Nem a halál legszörnyűbb, ámde az, midőn
  Halál után epedve meg nem halhatunk.
  Oh kérlek hát esengve, fékezd haragod’,
  Mig végleg el nem vesztünk s teljesen ki nem
  Pusztult családunk. Azt, a mit mondál, örök
  Titokban tartom, hogy ne hozzon vészt reád;
  De valahára már tanuld meg azt te is,
  Hogy engedj az erőnek ott, hol gyenge vagy.
    Kar. Fogadd szavát; az ember legnagyobb java:
  A bölcs megfontolás és józan értelem.
    Elektra. Nem volt váratlan, a mit mondál; jól tudám,
  Hogy azt, a mit ajánlok, el nem fogadod.
  Igy hát saját kezemre s egymagamra vár
  E munka; mert bizonynyal abba nem hagyom.
    Chrysothemis. Ah!
  Bár lettél volna ily merész lelkű atyánk
  Halálakor; mindent kivivtál volna ott.
    Elektra. Ugy érezék, de nem volt hozzá még eszem.
    Chrysothemis. Maradj egész élted végéig ily eszű.
    Elektra. Ilyest tanácsolsz, mert segitni nem akarsz.
    Chrysothemis. Ki rosszat vállal önmagára, rosszra jut.
    Elektra. Eszed’ irigylem, gyávaságod’ gyűlölöm.
    Chrysothemis. Megérem azt, hogy egykor még dicsérni fogsz.
    Elektra. Ne félj, hogy tőlem ér dicséret valaha.
    Chrysothemis. Itélni fog majd erről a távol jövő.
    Elektra. Menj innen; nem veszem már semmi hasznodat.
    Chrysothemis. Vehetnéd; ámde rám hallgatni nem akarsz.
    Elektra. Siess anyádhoz, mondj el mindent íziben.
    Chrysothemis. Ily gyűlölettel nem gyűlöllek téged én.
    Elektra. Lásd, mégis mint akarsz megszégyeníteni.
    Chrysothemis. Megszégyenitni nem, csak gondra inteni.
    Elektra. Követnem kell tehát a te itéleted’?
    Chrysothemis. Ha józan lesz fejed, akkor majd te vezetsz.
    Elektra. Mi baj, hogy ily jót mondasz s ily roszat müvelsz!
    Chrysothemis. Valóban eltaláltad tennen bajodat.
    Elektra. Hogyan? Azt véled, nem beszéltem jog szerint?
    Chrysothemis. De meglehet, hogy néha bajba dönt a jog.
    Elektra. Nincs kedvem élni ilyen törvények szerint.
    Chrysothemis. Pedig dicsérni fogsz engem, ha megtevéd.
    Elektra. Bizonynyal megteszem, nem rémit el szavad.
    Chrysothemis. Igaz tehát? Nem változik meg szándokod?
    Elektra. Előttem nincs gyülöltebb, mint a rossz tanács.
    Chrysothemis. Nem hallgatod hát semmiben sem szavamat?
    Elektra. Régóta áll, nem mától fogva, szándokom.
    Chrysothemis. Megyek hát; mert te nem leszesz képes soha
  Szavam, dicsérni, én sem a te módodat.
    Elektra. Csak menj; nem foglak fölkeresni sohasem,
  Bármily forrón óhajtanád is; mert hiszen
  A legnagyobb botorság, űzni árnyakat.
    Chrysothemis. Ha épen már ily bölcsnek képzeled magad’,
  Maradj e bölcseséged mellett; majd ha rád
  Zúdult a vész, helyesled akkor szavamat. (El.)


Első versszak.

    Kar. Tekintsd a lég bölcs madarát, mi szorgosan
  Óvja szülői életét,
  Gondja mi híven őrzi azt,
  A ki nevelte: és mi nem
  Tudjuk e példaadást követni?
  Zeus villámira és örök
  Szent Themisre! a büntetés
  Nem sokára lesujt már.
  Hir szava, mely a föld sötét
  Mélyibe hatsz, jelentsd meg az
  Atreidáknak ott a gyászt,
  Mondd el e bánatot és e szégyent.


Első ellenversszak.

  Az ősi kór gyötri e házat egyre még,
  S nem kötik a viszálkodó
  Gyermeki párt baráti frigy
  Szálai össze boldogan.
  Ah egyedül maga küzd Elektra,
  A boldogtalan, atyja gyász
  Sorsán sírva, epedve, mint
  A panaszos csalogány;
  Őt nem ijeszti a halál,
  Kész odadobni életét
  A gonoszok halálaért.
  Ah van-e ily szerető leány több?


Második versszak.

  Nem kíván a valódi
  Jó s nemes szégyenben élni, rosszul és
  Névtelenül, oh lány!
  Te is szegény, gyászos éltet vevél magadra,
  Kerülve a gyalázatot; s egy szóban két dicséret ér:
  Okosnak és jónak is neveznek.


Második ellenversszak.

  Élj dúsan, diadallal,
  Légy oly urrá ellened fölött, a mily
  Rabja valál eddig;
  Mert bár a balsors nehéz karja súlyosult rád,
  Hiven megőrizéd a legnagyobb parancsot, és szived
  Kegyes maradt s hű a nagy Zeushoz.

(Orestes jő Pyladessel és kiséretével. Egyik kisérő hamvvedert hoz.)

    Orestes. Jól mondták-e nekünk az útat, asszonyok,
  És jó helyen járunk-e itt czélunk felé?
    Kar. Mit kívánsz tudni? Mily szándék hozott ide?
    Orestes. Régóta keresem Aegisthos lakhelyét.
    Kar. Ugy jó uton jársz, nem csalt meg a kalauz.
    Orestes. S ki fogja ott a házban megjelenteni,
  Hogy, kikre vágyva vártak, együtt megjövénk?
    Kar (Elektrára mutatva). Ez, ha közel rokonnak kell jelenteni.
    Orestes. Menj hát, oh asszony, és jelentsd, hogy a királyt
  Kivánják látni Phokisból jött férfiak.
    Elektra. Oh jaj nekem! Ti hozzátok talán nekünk
  A nem rég hallott gyász hir biztos zálogát?
    Orestes. Nem ismerem, mi hír ez; engem az öreg
  Strophios küld, Orestesről hirt mondani.
    Elektra. Minő hirt, idegen? Oly félelem fog el.
    Orestes. A holt Orestes összegyüjtött hamvait
  Hozzuk kicsiny edényben, a mint láthatod.
    Elektra. Oh jaj nekem szegénynek! Ez, valóban ez;
  Szememmel látom rettentő balsorsomat.
    Orestes. Ha tán Orestes gyász halálát siratod,
  Im ez edény takarja földi hamvait.
    Elektra. Az istenekre, engedd meg hát, idegen,
  Kezembe fognom ez edényt, ha őt fedi,
  Hogy megsirassam, meggyászoljam enmagam’
  S egész fajom’ e gyászos hamv-veder fölött.
    Orestes (a kisérőkhöz). Adjátok át, akárki légyen ő. Hiszen
  Nem ellenséges indulattal kéri ezt;
  Hanem mint jó barátnő, vagy mint vérrokon.
    Elektra (kezében tartva a hamvvedert). Oh szeretett Orestesem emléke te,
  Az egyetlen, mi tőle maradál, mi más
  Reménynyel váltunk el, s igy látlak újra most!
  Ah! semmivé lett hamvad’ tartja most kezem,
  S ragyogva távozál hazulról, gyermekem!
  Inkább vesztettem volna én el éltemet,
  Mint téged elorozva s a halál elől
  Megmentve, idegen országba küldjelek;
  Holtan feküdtél volna úgy azon napon,
  Atyádnak sirját nyerve osztályrészedül.
  Most számüzötten, idegen föld térein,
  És tőlem távol kelle élted vesztened;
  Nem moshatám meg szerető kezekkel, én
  Szegény, holttested’, pusztító lángok közül
  Nem gyüjtém össze hamvadat, jogom szerint.
  Nem, idegen kéz szolgált, oh boldogtalan,
  S kis hamvad kis edényben jő hozzám csupán.
  Ah fájdalom! hiában volt az ápolás,
  A melylyel hajdan, édes fáradság között,
  Gondod’ viseltem; mert saját anyád soha
  Nem szeretett úgy, a mint én szerettelek;
  Nem volt a házban más dajkád, csak én magam;
  S te mindig hozzám, testvéredhez, fordulál.
  Most mindez elenyészett egyetlen napon,
  Halálod által; mint a pusztitó vihar,
  Mindent magaddal ragadál. Meghalt atyánk,
  Meghaltam én, s te porrá, semmivé levél.
  Kaczagnak ellenségeink, gonosz anyánk
  Ujong nagy örömében; mert miként nekem
  Titokban gyakran izenéd, boszús karod
  Fejére sujtott volna. Ámde most a te
  Balsorsod s az enyém mindezt elragadá,
  Mely kedves alakod helyett e hamvakat
  Vezérli hozzám és erőtlen árnyadat.
  Oh jaj, jaj!
  Oly nyomorult test! Jaj, jaj!
  Oh rettenetes, ah, ah, jaj!
  Ily sorsra jutva, kedvesem, mint megölél,
  Oh drága testvér, mint megöltél engemet!
  Végy hát magad mellé sirodba engem is,
  Megsemmisültet semmiségbe, hogy veled
  Lehessek ott lenn. Mert mig ide fenn valál,
  Mindenben osztoztam veled; most halva is
  Sirodnak közelében vágyom lenni én.
  Mert a halottak, látom, kínt nem érzenek.
    Kar. Elektra, gondold meg, halandó volt atyád
  Az volt Orestes is; ne sirj tulságosan,
  E sors jut mindnyájunknak osztályrészeül.
    Orestes. Ah, ah! mit mondjak? Hol találok szavakat
  E zavaromban? Többé nem hallgathatok.
    Elektra. Mily fájdalom gyötör? Mily okból mondod ezt?
    Orestes. Dicső Elektra színét látják szemeim?
    Elektra. Önnön magát, de gyász és siralom között.
    Orestes. Oh jaj nekem, mily szörnyü, rettentő nyomor!
    Elektra. Csak nem miattam keseregsz, oh idegen?
    Orestes. Oh gonoszul, gazul elferditett alak!
    Elektra. Nekem szól és nem másnak jajszód, idegen!
    Orestes. Ah igy kell élned, elhagyottan, férjtelen!
    Elektra. Oh idegen, mért nézesz igy jajgatva rám?
    Orestes. Oh hogy nem ismerém minden gyötrelmemet!
    Elektra. S miben ismerteté meg azt veled szavam?
    Orestes. Gyötrelmeid láttára ismerém meg azt.
    Elektra. Kis részét láttad annak, a mit szenvedek.
    Orestes. Mi mást láthatnék, a mi ennél iszonyúbb?
    Elektra. A gyilkosokkal egy födél alatt lakom.
    Orestes. Mily gyilkosokkal? Mily baj az, miről beszélsz?
    Elektra. Atyám meggyilkolóival. Rabjok vagyok.
    Orestes. Ki az, ki ily rabszolgaságra kényszerit?
    Elektra. Anyának mondják, ámde nem tesz anyaként.
    Orestes. Hogyan? Ver tán, vagy táplálékod’ vonja meg?
    Elektra. Ver is, koplaltat is, minden roszszal tetéz.
    Orestes. Nincs, a ki védjen, a ki meggátolja őt?
    Elektra. Oh nincs; csak egy volt, s annak hamvait hozod.
    Orestes. Boldogtalan, mily régen szánlak tégedet!
    Elektra. E földön egyedül te szánod sorsomat.
    Orestes. Nekem van egyedül hasonló bánatom.
    Elektra. Csak nem vagy tán a mi családunkkal rokon?
    Orestes. Megmondom, ha e nők nem ellenségeink.
    Elektra. Megbizhatsz bennök, ismerem jó lelköket.
    Orestes. Add hát e vedret, mindent megtudsz azután.
    Elektra. Ne vedd el ezt, az istenekre, idegen!
    Orestes. Fogadd szavam’, nem fogsz tévedni úgy soha.
    Elektra. Fejedre kérlek, el ne vedd e kincsemet.
    Orestes. Add át, ha mondom.
    Elektra. Oh jaj, én boldogtalan!
  Hamvadtól is megfosztanak, Orestesem!
    Orestes. Hagyd e baljóslatú szót; ok nélkül zokogsz.
    Elektra. Ok nélkül sírok meghalt testvérem fölött?
    Orestes. Nem illik hozzád, róla ily szót mondani.
    Elektra. Ugy megvet hát engem méltatlant a halott?
    Orestes. Nem vet meg senki; ám nem téged illet ez.

(A hamvvederre mutat.)

    Elektra. Hiszen Orestes hamvát tartják kezeim.
    Orestes. Csak annak mondják, ámde nem Orestesé.
    Elektra. Mily sirban nyugszik hát ő, a boldogtalan?
    Orestes. Sehol; élők számára nem kell sirhalom.
    Elektra. Mit mondasz, ifjú?
    Orestes. Semmit, a mi nem igaz.
    Elektra. Él hát Orestes?
    Orestes. Él, ha én holt nem vagyok.
    Elektra. Te vagy magad hát?
    Orestes. Im tekintsd meg újjamon
  Atyám gyürűjét, s lásd, valót beszélek-e?
    Elektra. Oh drága szép nap!
    Orestes. Szépnek mondom magam is.
    Elektra. Édes hang! itt vagy?
    Orestes. Nem kell mástól hallanod.
    Elektra. Karomban vagy már?
    Orestes. Bár maradnék mindig ott.
    Elektra. Lássátok, oh polgárnők, kedves asszonyok,
  Orestest, a ki meghalt cselből, és e csel
  Volt épen az, mely megmenté most életét.
    Kar. Jól látjuk őt, oh gyermek és örömkönyű
  Csillog szemünkben e nagy boldogság felett.


Versszak.

    Elektra. Oh drága törzs
  Dicső sarja, drága törzs sarja te!
  Ah ime eljövél!
  Megjöttél, láttad, megleléd szerettidet.
    Orestes. Megjöttem; ámde várj s maradj még csendesen.
    Elektra. Mi végre?
    Orestes. Hallgassunk, mert meghallják oda benn szavunk.
    Elektra. A győzhetetlen
  Szűz Artemisre, nem
  Remegek én e nők hiú, gondtalan
  Csapatjától, mely ott él
  A házban szünetlen.
    Orestes. Gondold meg, Ares lángja nők keblében is
  Loboghat; öntapasztalásból tudhatod.
    Elektra. Oh jaj, jaj! Oh borzalom!
  Megnevezéd nyomorunkat, a melynek nincs irja sehol,
  Melyet soha sem feledünk, nem soha sem,
  A szörnyü szenvedést.
    Orestes. Ezt is tudom; de erről majd akkor fogunk
  Megemlékezni, hogyha itt lesz ideje.


Ellenversszak.

    Elektra. Szünetlenül
  Szüntelen jogom van elmondanom
  Keserüségemet;
  Hiszen csak most lett ajkamon szabad a szó.
    Orestes. Ugy vélem én is; ép’ azért őrizd meg azt.
    Elektra. Mi által?
    Orestes. Ne szólj ott hosszasan, hol nincs helyén a szó.
    Elektra. Ki volna képes,
  Midőn te megjelensz,
  Lebilincselni ajka öröm-szavát?
  Nem várva, nem remélve
  Jövél most elémbe.
    Orestes. Akkor jövék, midőn az isten rendelé.
    Elektra. Örömemet új s nagyobb
  Örömmel tetézi szavad, mert ha valóban isteni kéz
  Volt, mely ide visszahozott: ebben az ég
  Szavára ismerek.
    Orestes. Sajnálom korlátozni szíved örömét,
  De félek, hogy erőt vesz rajtad az öröm.


Végdal.

    Elektra. Oh kedvesem, ki hosszú idő
  Után e drága úton végre megjelentél,
  Látva könyeim özönét, ne foszsz –
    Orestes. Mitől ne foszszalak meg?
    Elektra. Oh ne foszsz meg
  A boldogságtól, látni kedves arczodat.
    Orestes. Sőt bosszum érne mást is, ki megfosztana.
    Elektra. Helyesled?
    Orestes. Miért nem?
    Elektra. Kedvesim, a soha nem remélt hir hallatára,
  Néma ajkam
  A fájdalom s boszú szavát magába
  Temette. Ámde most karom között vagy,
  Látom újra kedves arczod’,
  Nem felejtem ezt nyomor között sem.
    Orestes. Hagyd el most a felesleges beszédeket,
  Ne szólj arról se, mily gonosz lelkű anyánk,
  Arról se, mint pusztitja házunk javait
  Aegisthos, vagy mint tékozolja, szórja szét.
  A sok szó közt elfuthat a jó alkalom.
  Gondoljunk most csak arra, mit e percz kiván,
  Mutasd, nyiltan vagy elrejtőzve hol lehet
  Megölnöm ellenségink ajkán a mosolyt.
  Vigyázz, nehogy a házba lépve, árulód
  Legyen vidám tekinteted anyánk előtt;
  Sírj, sóhajts inkább, mintha szíved gyötrené
  Az álhir hozta balsors; majd ha sikerült
  Munkánk, örvendhetsz és kaczaghatsz szabadon.
    Elektra. Oh drága testvér, a mi tetszésedre van,
  Én azt leszek teendő; hisz ez örömet
  Kezedből nyertem, nem szereztem enmagam;
  Nem bántanálak én meg téged a világ
  Minden kincséért; mert igy rossz szolgálatot
  Tennék jó végzetünknek, mely most ránk derült.
  A többit bizonyára jól tudod; hiszen
  Hallád, hogy nincs Aegisthos itthon, és anyánk
  Benn van a házban; attól meg ne tarts, hogy ő
  Mosoly derűjét fogja látni arczomon;
  Mert él szivemben még a régi gyűlölet,
  S mióta téged látlak, meg nem szűnt szemem
  Örömkönyűje. Mint is szünhetnék meg az,
  Holott egy úton halva s élve láttalak
  Megjönni? Mit nem sejték, azt tevéd velem;
  Igen, ha élve jönne most elém atyánk,
  Hinnék szememnek, nem vélném csodának azt.
  Most megjövén hát, légy magad vezére ten
  Kedved szerint; én egyedül ha állanék,
  Egyet kivivnék e kettőből: vagy dicsőn
  Elvesznék, vagy dicsőn megmenteném magam’.
    Orestes. Mondám, légy csendesen; léptek közelgenek
  A palotából.
    Elektra (megváltozott hangon). Lépjetek be, emberek,
  Hisz olyat hoztok, a mit ott benn senki el
  Nem utasithat, ám örömmel sem fogad.

(A nevelő jön a palotából.)

    Nevelő. Oh kába dőrék, elhagyott az értelem,
  Hogy semmit sem gondoltok éltetekre már?
  Ugy elhomályosult hát bennetek az ész,
  Hogy nem közel a vészhez, ám a legnagyobb
  Veszélyben lévén, mégsem látjátok be azt?
  Ha őrt nem álltam volna régtől fogva itt
  E kapunál, előbb a házba jutna úgy
  Szándékotoknak híre, mint ti magatok;
  Csak gondosságom gátolá meg ezt a bajt.
  Szüntessétek hát e hosszú beszédeket,
  S örvendezéstek telhetetlen hangjait,
  És lépjetek be, mert ilyenkor vészthozó
  A habozás; végezzünk, itt az ideje.
    Orestes. Mi vár reám megérkeztemkor oda benn?
    Nevelő. Minden jó; úgy van, hogy nem ismer senki sem.
    Orestes. Igy hát, mint látom, megvivéd holt híremet.
    Nevelő. Tudd meg, hogy itt Hades fiának tartanak.
    Orestes. Örvendenek fölötte? Vagy mit mondanak?
    Nevelő. Majd megtudod, ha végezénk; mostanra jól
  Megy minden, még az is, mi nem lesz jó nekik.
    Elektra. Az istenekre, kedves testvér, szólj, ki ez?
    Orestes. Nem ismered már?
    Elektra. Még nem is képzelhetem.
    Orestes. Tudod, kinek kezére biztál egykoron?
    Elektra. Kinek? Mit mondasz?
    Orestes. A ki által titkosan
  Phokis földére külde gondod engemet.
    Elektra. Az hát, kit egykor a sokak közt egyedül
  Találtam hűnek én, atyám halálakor?
    Orestes. Ő az; ne faggass több kérdéssel ezután.
    Elektra. Oh kedves napfény! Oh te, a ki egyedül
  Mentéd meg Agamemnon házát, megjövél?
  Te vagy hát szabadítónk sok bajunk közül?
  Oh drága kéz! Oh áldott szolgálat, melyet
  Nekem lábad tett! Mért hogy hozzám oly közel
  Levén régóta, elrejtőzél és halált
  Adott szavad, mig tettel örömet hozál?
  Atyám üdvözlégy! Mert atyának nézlek én;
  Üdvözlégy! Tudd meg, hogy ez egy napon nekem
  A leggyülöltebb voltál és legkedvesebb.
    Nevelő. Elég is lesz már. Sok nap és sok éjszaka
  Fordul még, oh Elektra, melyen biztosan
  Meghallod mindazt, a mit mondandók vagyunk.
  Nektek pedig, kik itt álltok mindketten, azt
  Mondom, most tettre int az óra; egyedül
  Van Klytaemnestra s nincs benn semmi férfiú.
  Ha késtek, tudjátok meg, ezeken kivül
  Több s bölcsebb ellenséggel fogtok küzdeni.
    Orestes. Hosszú beszédre nincs szükségünk, Pylades,
  Most tenni kell; lépjünk be gyorsan, mint lehet,
  Imádva a nagy istenek ős szobrait,
  Melyek hajlékul választák e csarnokot.

(Orestes, a nevelő, Pylades és a kiséret el a palotába.)

    Elektra. Oh nagy Apollo, halld meg őket kegyesen,
  És engem is, ki bőkezűen annyiszor
  Áldoztam azt neked, mi tőlem telhetett.
  S most, oh Phoebos Lykeios, mint tőlem telik,
  Ugy kérlek, térdre hullva kérlek, légy velünk,
  E szándokunkban légy jótékony pártfogónk,
  S mutasd meg a világnak, hogy az istenek
  Mit szoktak adni a gonoszság díjaúl.

(El a palotába.)

    Kar. Ime miként rohan Ares
  A boszuló csatára, s vérért liheg.
  Beléptek már az ősi házfödél alá
  A kikerülhetetlen ádáz ebek,[30]
  A bűnt üldözők,
  Nem tart soká, beteljesül
  Az álom, melyet látnak lelki szemeim.


Ellenversszak.

  A palotába oson már
  Nesztelenül a boszuló, és belép
  Atyjának ősi gazdag hajlokába most,
  Kezei közt halálra vont kardja van;
  Maja gyermeke[31]
  Vezérli őt a czél felé,
  Cselét homálylyal födve; többé nem haboz.

(Elektra gyorsan jő a palotából.)

    Elektra. Oh kedves nők, tüstént bevégzik művöket
  A férfiak; ti addig csendben várjatok.
    Kar. Hogyan? Mit tesznek ők most?
    Elektra. Az a hamv-vedert
  Diszíti fel, ezek mellette állanak.
    Kar. De te mért rohanál ki?
    Elektra. Őrködöm, nehogy
  Aegisthos visszatérjen észrevétlenül.


Második versszak.

    Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Nincs jó barát
  Mellettem, gyilkosokkal van a ház tele.
    Elektra. Sikoltanak benn; nem halljátok kedvesim?
    Kar. Hallám a nem hallásra valót, borzalom fogott el.
    Klytaemnestra (a palotában). Ah én boldogtalan! Aegisthos merre vagy?
    Elektra. Im újra egy sikoltás.
    Klytaemnestra (a palotában). Oh fiam, fiam!
  Irgalmazzál anyádnak.
    Elektra. Nem irgalmazál
  Te sem fiadnak, sem atyjának egykoron.
    Kar. Oh ivadéka Pelopsnak, im a végzet
  Karja lesujt ma reád, s kiirt, kiirt.
    Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Találtak.
    Elektra. Kétszer vágj hozzá, ha tudsz.
    Klytaemnestra (a palotában). Oh jaj! Másodszor.
    Elektra. Bár Aegisthos volna ott.
    Kar. Betelt az átok. Ki sirban feküdt, él megint.
  Kikelnek föld alól, kik rég meghaltanak,
  S a gyilkosok vérét kiontják.

(Orestes és Pylades jönnek a palotából.)

    Kar. Itt vannak már; vérrel fedé be kezüket
  Mars áldozatja. Elnémulnak ajkaim.
    Elektra. Hogy’ vagytok most, Orestes?
    Orestes. Benn a házba’ jól,
  Ha jól rendelte igy Apollo jóslata.
    Elektra. Meghalt már a boldogtalan?
    Orestes. Többé ne félj,
  Hogy elbizott gőgjével meggyaláz anyád.


Második ellenversszak.

    Kar. Hallgassatok; látom, immár közelg Aegisthos.
    Elektra. A házba vissza, gyermekek!
    Orestes. Hol látod ez
  Embert?
    Elektra. Amott jő kivülről felénk, öröm
  Gyorsitja léptét.
    Kar. Menjetek a kapu-bolt mögé sietve,
  Hogy sikerüljön ez is, miként előbb.
    Orestes. Bizzál, megteszszük.
    Elektra. Menj hát, merre menni vágysz.
    Orestes. Elmentem immár.

(El Pyladessel a palotába.)

    Elektra. Itt majd én intézem el.
    Kar. Jó lenne, ha egynehány szende szót mondanál
  E férfiu fülébe, hogy gyanutlanul
  Rohanjon a boszú tőrébe.

(Aegisthos fellép.)

    Aegisthos. Ki mondhatná meg, erre vannak phokisi
  Vendégeink, kik, hallom, azt a hirt hozák
  Orestesről, hogy elveszett a versenyen?

(Elektrához.)

  Téged kérdezlek, téged, a ki ezelőtt
  Oly daczos voltál; téged illet mindenek
  Fölött ez, s legjobban te adhatsz róla hirt.
    Elektra. Tudom; miként ne tudnám? Hisz csak ismerem
  Azok sorsát, kiket legjobban szeretek.
    Aegisthos. Mondd meg tehát, hol vannak most a hírnökök?
    Elektra. Benn; czélt érvén a kedves urnő oldalán.
    Aegisthos. S halottnak mondák minden kétségen felül?
    Elektra. Meg is mutatták, nem csak szóval hirdeték.
    Aegisthos. Módomban lesz hát, megláthatni biztosan?
    Elektra. Bizony módodban, s nem lesz kedves látnod azt.
    Aegisthos. Szokásod ellen most nagy örömömre szólsz.
    Elektra. Örvendezzél hát, ha ez örömödre van.
    Aegisthos. Csendesség légyen, nyiljanak meg a kapuk,
  Egész Mykene s Argos szemei előtt,
  Hogy a ki még hiú reményét helyezé
  E férfiúba, most halottnak látva őt,
  Fogadja el zablámat, és ne várja, hogy
  Sujtó karom boszúja hozza észre majd.
    Elektra. Mi engem illet, igy történt. Mert az idő
  Már megtanított, az erőssel tartani.

(A palota ajtaja kitárul. Benn látszik Klytaemnestra holtteste lepellel
takarva. Mellette Orestes, Pylades, a nevelő, Orestes kisérete.)

    Aegisthos. Oh Zeus! az ég haragvó karját látom itt;
  De ha gonoszság igy beszélni, hallgatok.
  Vonjátok el egészen róla a lepelt,
  Hogy a rokonra én is öntsem könnyemet,
    Orestes. Vond el te; téged illet és nem engemet,
  Meglátni és elbúcsuztatni holtadat.
    Aegisthos. Jól mondod, megteszem tanácsodat; te meg
  Hivd addig Klytaemnestrát a házból ide.
    Orestes. Ime közel van hozzád, másutt ne keresd.
    Aegisthos (fölemeli a leplet). Oh jaj! mit látok?
    Orestes. Mit remegsz? Nem ismered?
    Aegisthos. Oh én szegény boldogtalan! Mily emberek
  Tőrébe estem?
    Orestes. Nem látod régóta, hogy
  Élőhöz szóltál, kit halottnak gondolál?
    Aegisthos. Oh jaj; megértém szavadat; mert egyedül
  Orestes az, ki igy szól hozzám, senki más.
    Orestes. Kitűnő jós vagy, s oly sokáig tévedél?
    Aegisthos. Elvesztem én boldogtalan! Engedj csupán
  Néhány szót szólnom.
    Elektra. Meg ne engedd azt neki,
  Az égre, testvér, hogy szót szaporitson itt.
  Oly ember, a kit annyi rossznak terhe nyom.
  Mit nyer, ha pillanatra késik a halál?
  Öld meg halasztás nélkül, és ha megöléd,
  Add át a sírásóknak, kikhez tartozik,
  Távol szemünktől; egyedül csak ez lehet
  Engesztelés sok régi szenvedésemért.
    Orestes (Aegisthoshoz). Lépj be sietve; nem szavak körül forog
  Többé a harcz; nem, életed van szóba’ most.
    Aegisthos. Miért vezetsz a házba? Hogyha jó e tett,
  Mi szükség van homályra, mért nem ölsz meg itt?
    Orestes. Ne adj parancsot; menj oda, hol egykoron
  Meggyilkolád atyámat, halj meg ott te is.
    Aegisthos. A sors akarja hát, hogy a Pelopidák
  Jelen s jövő gyötrelmét lássa ez a ház.
    Orestes. A tiedet bizonynyal; ezt megjósolom.
    Aegisthos. Jósló müvészeted atyádtól nem nyeréd.
    Orestes. Régóta feleselsz már, s veszteg maradánk.
  Indulj!
    Aegisthos Vezess hát.
    Orestes. Nem, magad haladj elül.
    Aegisthos. Hogy meg ne szökjem?
    Orestes. Hogy ne tenkedved szerint
  Halj meg; halálod keserű legyen neked.
  Bár mindenkit nyomában érne a boszú,
  Ki a törvény s a jog szentségét megveti!
  Halál reá! Nem volna akkor annyi gaz.

(Mind el a palotába. Az ajtó bezárul.)

    Kar. Oh Atreus faja, mily sok gyötrelem ért,
  Mig e végcsata drága szabadságod
  Visszaszerzé valahára.



JEGYZETEK ELEKTRÁHOZ.

1. Mykénéből jól lehetett látni az 50 stadiumra fekvő Argost.

2. Inachos argosi király leányát Iót szerette Zeus, s hogy a féltékeny
Hera üldözésétől megóvja, tehénné változtatta. De Hera ez alakjában egy
bőgölyt küldött rá, melynek fulánkjától üldöztetve az egész földet
megfutotta, míg végre Egyptomban megpihent s egy fiút szült.

3. Apollo a «farkasölő isten» melléknevét viselte, mert megszabadítá a
sicyoniakat a pusztító farkasoktól. E melléknév alatt volt temploma
Argos főpiaczán is, mely a Larissa lábánál terült el.

4. Hera Argos és Mykene védistennője volt.

5. Pelops családjának története szakadatlan vérontásból állt. Tantalus,
megölte fiát Pelopsot, ennek fiai, Atreus és Thyestes megölték
testvéröket Chrysippust; Atreus Theystes fiait; Aegisthos, Thyestes fia,
Atreust, aztán Agamemnont gyilkolta meg.

6. Orestesnek a delphii oraculum adott parancsot és utasítást atyja
megboszulására.

7. Hófehér fürtjeidnek ezüst ékessége nem fogja engedni, hogy ily
tisztes aggastyánra gyanakodjanak. Mások az ékesség alatt azon koszorút
értik, melyet a jó hirek vivői szoktak viselni.

8. Phokis, éjszakra Thessaliával, keletre Boeotiával, nyugatra Dorissal,
délre a korinthi öböllel volt határos. Itt volt a Parnassus hegye, s
ennek tövében a delphii jósda.

9. Phanoteus király, Strophios nagybátyja, ezzel halálos
ellenségeskedésben élt; s mivel Strophios volt Orestes nevelőatyja,
Phanoteus természetesen Aegisthossal tartott.

10. A pythiai harczjátékot Apollo tiszteletére Delphiben tartották,
melynek ősi neve Pytho volt.

11. A halottak emlékére boráldozattal és hajfürtökkel áldoztak.

12. Loxias, Apollo neve, kétértelmű és homályos jóslatai miatt.

13. Az alvilág.

14. Hermes vezeti a holtakat az alvilágba.

15. Ara az átok istennője, az Erinysek állandó kisérője.

16. Az Erinysek bosszúistennők, a föld és a sötétség leányai.

17. Az ős attikai monda szerint Tereus, Daulia királya, kinek neje
Prokne volt, szerelemre gyuladt nejének testvére, Philomele iránt, s
erőszakot tevén rajta, kivágta nyelvét. Prokne ezért boszúból
meggyilkolta fiát Ityst s feltálalta Tereusnak. Ez megismerve fia
tagjait, boszút akart állni a testvéreken, s kivont karddal utánuk
rohant; de Zeus Proknét fülemilévé változtatta, ki azóta mindig Itys
nevét kiáltja; Philomelét fecskévé, Tereust pedig bankává. Azért
panaszos mindig a fülemile és a fecske hangja, azért üldözi őket mindig
a banka. A csalogány és a fecske, mint a tavasz első hírmondói, Zeus
követeinek neveztetnek. – E mondát Sophokles dramatizálta _Tereus_ czímű
elveszett tragédiájában.

18. Niobe, Tantalos phrygiai király leánya, miután tizennégy gyermekét
Apollo és Artemis megölte, fájdalmában a Sipylos ormán örökkön könnyező
szirtté változott.

19. Krisa, phokisi város, közel Delphihez. Strophios valószinűleg itt
lakott.

20. Folyó az alvilágban.

21. A gyermekeket rendesen az atya után nevezik; az anya után kivált a
törvénytelen gyermekeket szokták nevezni; azért e kifejezésben valami
megbecstelenítő van.

22. Az álmokat Helios isten elé szokták terjeszteni, hogy ez, mint az
éji sötétség elüzője, ártalmatlanná tegye az éji álmot is.

23. A boszú-istennő sok karú és sok lábú, mert gyorsan jő és
kikerülhetetlen.

24. Daczára a földerült jó reménységnek, a karnak eszébe jut Pelops
családjának gyászos végzete, s elmondja ennek okát. Pelops ugyanis nőül
kérte Hippodamiát, Oenomaos elisi király leányát. De a király csak annak
akarta oda adni leánya kezét, ki őt a szekérversenyben legyőzi. Pelops
tehát megvesztegette Myrtilost, a király kocsisát, hogy ne tegyen
szögeket a kerekek elé. Ily módon Oenomaos szekere széthullt a
versenyen, s Pelops elnyerte a királyleány kezét. De midőn Myrtilos
díját követelé, a boszús Pelops a szekér aranyüléséről a tengerbe dobta
őt. A haldokló Myrtilos Pelopsra s egész nemzetségére átkot mondott,
mely borzasztóan teljesült.

25. Az igazság istennője.

26. Athent Pallas Athene építette.

27. Barke libyai város, később Ptolemais. Itt különben anachronismus
van, mert Barke sokkal később épült.

28. Midőn Polynikes a hét fejedelemmel Theba ellen készült vonulni, ezek
egyike, Amphiaraos, a jós, előre látván vesztét, vonakodott részt venni
a hadjáratban. De Adrastos, argosi király testvérének Eriphylének, ki
Amphiaraos neje volt, arany nyakkötőt ajándékozott, hogy férjét a
hadjáratra bírja. Eriphylének sikerült is ez, és Amphiaraos lovastól és
szekerestől a föld mélyébe sülyedett. A cselszövő nőt saját fia,
Alkmæon, megölte. Amphiaraos pedig, mint jós, tovább uralkodott a föld
alatt.

29. Czélzás Klytæmnestra szivtelenségére.

30. A bűnt üldöző ebek a furiák.

31. Hermes, a csel istene.





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Elektra" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.