Title: Páter Péter; Asszonyt kisér — Istent kisért
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Páter Péter; Asszonyt kisér — Istent kisért" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXIII. KÖTET

PÁTER PÉTER * ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

PÁTER PÉTER

REGÉNY

ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



PÁTER PÉTER

REGÉNY



A JEZSUITA CONVENT.

Hatan valának együtt, a perjellel és a gvárdiánnal; a hetedik kint jár a
falukon a kegyadományt beszedni.

– Benedicite! kezdé a perjel. Ecce nuntium patronæ nostræ illustrissimæ.
S letevé a pecsétes levelet az asztalra, a mit a körülülők kézről kézre
adának. Mind megértették: latinul volt. Az orrok elfintorultak, az ajkak
lepittyedtek, a szemöldök összevonultak, a szemek hunyorogtak. Egynek
sem tetszett.

– Est unus de nobis invitatus in aulam patronæ nostræ munificentissimæ,
ad educandum filium unicum domicellæ.

– Parvum diabolum perduellem. Mondá rá a gvárdián.

– Garrulantem, sifilatorem in ecclesia!

– Maledictorem sanctorum et animarum!

– Mortificatorem animalium.

Mindenik tudott rá valamit.

Legjobban megtette a legutolsó.

– Insanum prolem matris vesanæ.

– Quæ est pernicies omnium virorum, folytatá a gvárdián áttérve e
tárgyra.

– In omnibus punctis peccans.

– Omnia sacramenta pedibus calcans.

– Furia demens, saga sacrilega!

– Quæ maritum letali potu ad inferos misit!

A perjel mind ezen kegyetlen észrevételekre stoicus nyugalommal felelt.

– Sed est patrona nostra benignissima et filius erit hereditarius
patronus noster. Oportet haurire calicem amaram. Fiat electio.

Mind nagyon csóválták a fejüket.

– Ego habeo ardorem frigidum in tibiis; mondá az egyik, a lábszárait
dörzsölve.

– Ego vero laboro de bili. S bizonyságul a nyelvét is megmutatta az
átellenben ülőnek, ki rögtön utána mondá:

– Ast ego ægrotos sanare sum vocatus.

Most mind a hárman a negyedikre néztek: az igen biztosan érezte magát a
legjobb kifogás birtoklásában.

– Equidem non sum versatus in lingvis scythicis; nec in hungarica, nec
in sarmatica.

Az ötödik meg volt szorulva; mivel vágja ki magát?

– Me votum tenet nunquam foeminas alloqui.

Egynek sem tetszett a feladat.

– Mittamus ergo Petrum; mondá nyugodtan a perjel.

Mind az öten conclamáltak rá.

– Tamen est adhuc juvenis. Mondá az egyik.

– Sed moribus severus; felelt rá a perjel.

– Occurret tentationem maximam; veté ellen a másik.

– Eo major erit triumphus eius; felelt rá a perjel.

– Tamen est adhuc tantum frater! kiálta fel a harmadik.

– Faciamus eum patrem, viszonzá a perjel.

Erre mind felugráltak s hangosan contradicáltak.

– Hoc non pergit! hoc non pergit! oppugnat legibus nostris!

A perjel hideg vérrel szólt közéjük.

– Ergo pergat alter.

Arra mind elcsendesültek s vállaikat vonogatva ültek vissza nagy, gazdag
faragványú támlás székeikbe s csak úgy mormogták maguk elé:

– Ergo fiat Peter pater. Ergo pergat Pater Peter.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Minthogy pedig a latin nyelvet még ma sem minden ember érti annyira,
hogy azon egy regényt elejétől végig meg lehessen irni: szükséges, hogy
megmagyarázzuk egynémely olvasónak, mi volt a tárgya annak a
beszélgetésnek, a mit ama hat jezsuita páter egymásközt folytatott; a
kikkel egyébiránt ezen a bevezetésen túl semmi találkozásunk nem lesz, s
a kik miattunk ezentúl csendesen folytathatják ascetai életrendüket
kolostoruk bezárt kapui mögött.

Annak a magyarázatához pedig, hogy a tisztelendő urak miről értekeztek
egymás között, igen egyszerű módon fogunk hozzá jutni.

János diák épen akkor a kályhában volt; ő levén a kályhafűtésben a
hetes. Onnan ő mindent szépen kihallgatott. Mikor aztán a tisztelendő
atyák eltávozának, ő is előjöve a kályhából s térdbenlágy léptekkel
sompolyga le a konyhába.

Ott épen nem volt jelen a szakácsmester: hanem egy nagy kétfülű sajtár
szélén ott ült gubbaszkodva Samu diák. János diák hosszú legény volt,
Samu diák pedig tömzsi. Amaz hanák volt, emez pedig palócz. Rongyos volt
mind a kettő; az aranymondás szerint: «úgy szép a diák, ha rongyos.»

Abban a nagy sajtárban volt felhalmozva a konyhaművészet enyészetnek
szánt minden maradványa, a mit naponkint a sertéseknek szoktak
kihordani, egy rudat dugva a két fülén keresztül, a mi a két diáknak a
vállát nyomta félre.

János diák, látván, hogy nincs jelen a szakácsmester, mohón esék neki a
dézsának s elkezdett a hulladékok között keresgélni. Volt még ott sok
fölfedezésre méltó tárgy, kenyérhéj, almacsutak, nem egészen penészes
sajt, káposzta torzsa, s más efféle. Azokat János diák nagy sagacitással
tudja kikutatni a moslékos dézsából s azonnal be is keblezi.

– Ugyan hagyj már a Péternek is valamit! dörmögi Samu diák, meg sem
mozdítva a fejét a két karjával átszorított két térdéről.

János diák nem felelhet rá, mert tele van a két pofája, míg azt le nem
nyeli.

Samu diák aztán felugrik, megirigyelve, hogy János diák olyan jó
étvágygyal lát hozzá.

– Upré púpos! a disznóknak is hadd maradjon.

János diák előkereste a rudat.

– No hát fogd meg azt a végit.

– Nem fogom én. Majd itt lesz mingyárt a Péter: kiviszi az egy maga.

– De nem lesz itt a Péter.

– Hallom is már a kordéja nyikorgását az úton.

– De azért nem jön az neked többet ide moslékos dézsát hordani.
Kihallgattam a kályhából, mit beszéltek.

– No hát mit beszéltek? – Ekkor aztán mindaketten egymás mellé ültek a
sajtár szélére.

– A domicella a kastélyból instructort kér a fiacskája mellé a patresek
közül. Azt mondták, hogy egy kis ördög.

– A bizony, de tizenkettő is kitelik belőle.

– A ki a templomban fütyöl.

– S mikor ministrál, kéngyertyát kever a füstölő közé.

– Káromkodik is. A szenteket meg a lelkeket szidja.

– Még csak magamban sem merném elmondani!

– Az állatokat is kinozza.

– Az ám. Az én szamaramnak is tüzes taplót tett a fülébe; mind
összetörte a jámbor pára a kordémat.

– Azt mondták, hogy olyan bolond, mint az anyja. Arról meg azt mondta a
gvárdián, hogy az veszedelme minden férfi-félének. Valjon miként lehet
az?

– Bizonyosan boszorkány, a ki kantárt vet a szájukba s a Szentgellértre
lovagol rajtuk.

– Az ám, azt is mondták, hogy boszorkány, mind a tíz parancsolat ellen
vétkezik, minden szentséget a papucsával tapos. De utoljára azt is
mondták, hogy mérget kevert az urának az italába, úgy ölte meg.

– Kitelik tőle. Nekem is, mikor odaküldtek hozzá egyszer levéllel a
klastromból, adatott egy kupicza alamáziát, valami volt benne: majd a
falra másztam tőle egész éjjel.

– Azért a perjel csak azt mondta, hogy nekünk pedig legkegyelmesebb
patronácskánk, s a fiacskája a mi leendő patronusunk. Ki kell inynya a
keserű poharat. Ki megy oda?

– No képzelem, hogy szepegtek.

– Az egyik azt mondta, hogy neki hideg égés van a lábaszárában, a
másikat az epe bántja; a harmadik nem mehet, mert ő kancsérolja a
betegeket; a negyedik azt mondta, hogy ő nem tud se magyarul, se tótul;
az ötödiknek meg a szent fogadása tartja, hogy soha asszonyokkal szóba
ne álljon.

– Még utoljára Pétert küldik el.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad.

– No az jár jól!

– Az egyik mondta: fiatal még, a perjel mondta: de szigorú az erkölcse.
A másik mondta: nagy kisérteteknek lesz kitéve. A perjel mondta: annál
nagyobb lesz a triumfusa. Többen mondták: «hiszen még csak fráter
Péter». A perjel rámondta: «megteszszük páternek.» Valamennyien mind
ellene mondtak; a perjel azt mondta: «no hát menjen közületek valaki».
Erre aztán mind meggubahodtak, s azt mondták, hogy no hát legyen Péter
páter, no hát menjen Páter Péter.

Ezen aztán mindaketten elkezdtek kaczagni.

No hiszen ott lesz jó helyen a Péter!

A laptika-nyikorgás ezalatt egész a kolostor hátulsó kapujáig érkezett s
ott megszűnt. Kívülről elkezdtek kopogtatni.

A hátulsó kapuról lehetett a gazdasági udvarba bejutni. A kapus hivatala
csak a főportára terjedt ki.

– Hallod! zörget már Péter.

– Te is csak úgy hallod.

– Eredj! Nyisd ki!

– Te is csak úgy éred.

– Én nem találom a lábaimat, nem tudom melyik a négy közül az enyim.

Erre a másik a nyirfaseprővel odahúzott a négy mezitláb közé s arra
rögtön megtalálta a commilito a maga lábát; ezen aztán hajbakaptak; s az
volt a kérdés, hogy melyiket dobja ki a másik a konyhából? az megy kaput
nyitni; a dulakodás közben felrugták a moslékos dézsát, a sok csáva,
ízék szétfolyt; arra aztán jól megtépve szélylyel váltak duzzogni.

– Takarítsd fel! Te rugtad fel.

– Te taszítottál bele.

– Ha meglátja a konyhamester, majd jól megver.

– Téged is megver.

S egyik sem vállalkozott a kárt jóvá tenni.

Ezalatt a megérkezett confráter, megunva a dörömbözést a hátulsó kapun,
a főajtóra került, ott bebocsáttatva, kinyitotta maga az udvari kaput s
beterelte a maga járművét. Egy rozzant lacziszekér volt az, a minek a
két lógó kereke csupa S betüket irt le maga után s a közben, hájazatlan
lévén, folyvást a legkeservesebb nótát nyikorogta; egy félfülü szamár
volt eléje fogva – a kordé meg volt rakva mindenféle elemozsinával. Mind
úgy koldulta azt össze a kápsáló barát falukon. Ezt a hivatalt úgy
hitták, hogy «temporizálás».

A sáfár ott várta már az udvaron a megérkezőt, kezében a palatáblával, a
mire az eredményt jegyzé fel.

Nem mulasztá el minden tételnél erős birálatot tartani, s mind
valamennyinél szigorúan corripiálni az alamizsnaszedőt. Mindent
selejtesnek talált; a tojások közül kiválogatta a melyik záp volt:
«ezeket te magad fogod meginni, Petre!» A liszt nagyon derczés volt:
«ennek állj neki, és szitáld még keresztül! a korpájából süthetsz
magadnak pogácsát.»

Csak úgy hullott a «testvér» fejére a sok megtisztelő czím: «nequam,
paniperda, asine.»

Az tűrte mindazt lehajtott fővel.

A fekete barátkámzsa csuklyája takarta egész szemöldökéig az arczát,
bajusza, szakálla csapzott volt az ónos esőtől. A kötéllel felszorított
csuha alúl kilátszottak bokáig sárban álló mezitelen lábai; a sarui a
botja végére voltak akasztva: azokat nem volt szabad a rossz útban
hurbolni.

A kifáradt, megázott vándort meg sem hagyták pihenni: a konyhamester már
a boltozatos tornácz alól kiabálta a nevét:

– Petre! Petre! Huc acceleras: ad culinam!

Gyönyörű konyha volt, el kell ismerni: most, mikor már csak a romjait
látjuk a kolostornak, azt hisszük kápolna volt az és torony; pedig csak
konyha volt és kémény.

Péterre nézve azonban az a hátránya volt ennek a tágas konyhának, hogy
azt neki kellett feltakarítani.

A felrugott dézsa mosléktartalma szétterült a márvány padlaton; s a kik
azt az istentelenséget elkövették, azoknak nem lehetett a hibát
helyrehozni, mert azokat most a konyha szegletében vallatta épen a
gvárdián a skutikával: a két diák térden állt előtte, éles hasábfa a
térdeik alatt. A rondaságot tehát másnak kellett helyettük
föltakarítani: az a más volt Péter. Hozzáfogott engedelmesen, leveté
magáról a durva fekete szőrcsuhát s nekigyürkőzött az aljas munkának.
Mikor feltürte a karjain az inget, meglátszott a fehér bőrén, hogy nem
volt cselédmunkához szoktatva néhanapján. Arcza fiatal volt még,
szabályos vonásokkal, a miket az eltompító lemondás nyűgözött le; szőke
haját még nem irtotta meg a szerzetesi tonzura, csak fráter volt még; s
ha szemei könyeztek, az nyilván csak azért volt, hogy a hidegről
egyszerre a konyhamelegbe lépett. Neki térdelt a ronda padozat
feltakarításának szótlanul, lapáttal, seprűvel, szalmacsutakkal.

A gvárdián ez alatt a két nebulót nyakgatta. Ki tette ezt a kárt?
Természetes, hogy egyik sem tette. Régi közmondás, hogy a kárnak nincs
gazdája. Hogy verekedtek, annak a nyomai láthatók voltak az arczaikon.
Samu diáknak volt egy véres karmolás a homlokán, János diáknak meg egy
kék folt a szeme alatt. Tagadták mind a ketten, hogy ők tülekedtek
volna.

– Hát ez a kék folt hogy jött ide a szemed alá?

János diáknak eszébe jutott az a mese, a mit később báró de Manx olyan
válságos helyzetben alkalmazott szerencsésen.

– Hát mikor fűteni akartam, nem találtam a kovát, hogy kicsiholjak:
kaptam, a szememre ütöttem az egyik öklömmel, a másikkal odatartottam a
kéngyertyát, s a mint a szemem szikrázott, annál meggyuladt a szövétnek.

A gvárdián nem szólt rá semmit, hanem a másikhoz fordult.

– Hát te hogyan jutottál ehhez a sebhez a homlokodon?

Samu diák, felbuzdítva a megelőző példán, nagyot nyelt és kisütötte a
mentséget.

– Azt én ott magam megharaptam.

– Hogyan haraphattad meg a saját homlokodat?

– Tükörből haraptam meg.

– Hiszen nem érhetted el.

– Fölálltam a padra.

A gvárdián behuzta az ajkait, úgy hogy a két kövér orczája szétdülledt
bele s kimondá rájuk az itéletet.

– Joannes, quia bene mentitus est, accipiet viginti verbera, Samuel,
quia male mentitus est, accipiet triginta.

(A mi hiteles fordításban ekként hangzik: «János kap, azért, mert jól
hazudott, husz virgácsot, Sámuel, a miért rosszul hazudott,
harminczat.»)

A két diák elkezdett sirni, ordítani, s a két öklével törülte a könyeit.
Hanem alattomban, a mint a gvárdián félrefordította a fejét,
összekacsintottak ravaszul, s ebben az volt kifejezve, hogy «én sem
ütlek nagyon, te se üss nagyon». Csakhogy a gvárdiánnak olyan szeme
volt, hogy mikor oda sem nézett, akkor is látott vele.

– Petre! szólítá meg a dolgozó szerzetest, ki már elkészült a
takarítással. Jövel ide.

Péter odament engedelmesen.

– Ezt a két bünöst te fogod ellátni. Ők egymást kölcsönösen ravasz
irgalmazással vernék meg, kijátszva az itéletet. A te kezed majd
sulyosabban fogja rájuk ereszteni a vesszőt.

S ezzel a szóval odanyujtá feléje a sósvízben áztatott
nyirfavessző-csomagot.

Most aztán a két diák igazán elkezdett ordítani, a két térdén tánczolva
kínjában.

Péter azonban nem nyujtotta kezét a vessző-csomag után. Vérét a
kevélység dæmona lázitotta fel; arcza kigyulladt, szemei lángoltak,
homlokán hátravetette a hajfürteit, a két öklét összeszorítá s a lábát
előrefeszíté. Bátorkodott megszólalni, ámbár kérdezve nem volt.

– Én nem vagyok hóhérlegény; nem tanultam seprüvel verni embert.
Zárjátok a vétkeseket a carcerbe; kész vagyok helyettük elvégezni a
munkát, a míg zárva vannak. Én nem virgázok gyermekeket.

– Petre! szólt megnyújtott hangon a gvárdián. Putasne quod adhuc sis dux
equitum nobilium? Es servus servorum! (Azt hiszed-e, hogy még most is
nemes lovagok vezére vagy? szolgák szolgája vagy!)

S hogy éreztesse vele, mennyire maga is alatta van még a ferulának, a
visszautasított vessző-csomagot rátette a daczos ifjú fejére. E
rettenetes teher alatt lassankint aláhanyatlott a fölemelt fő: a
szikraszóró szemek lesüték pilláikat; az öklök széternyedtek s a mellen
keresztbe tevődtek: a szép daliás ifju megint átalakult alázatos
baráttá, s reszketve nyujtá kezét a vesszőcsomag után s azt megnémult
ajkaihoz érinté.

– Parce, pater. (Bocsáss meg, atyám.)

De a mint marokra fogta a gyalázatos eszközt, a minek hivatása
megbecsteleníteni a teremtés remekét: az embert, a kit Isten arra
alkotott, hogy hozzá hasonló legyen, visszakergetni az állatok közé:
akkor még egyszer fellázadt testének az a része, a melyben legtovább
megmarad a büszkeség utógondolatja: a nemes ököl; a bátorság ősjelvénye:
a hüvelykujj, a mit büntetésből szoktak a gyáváknál megcsonkítani, s
nevezték őket aztán a «pollex truncatus»-ról «poltron»-nak; mind az öt,
görcsösen összeszoruló ujj nem akará elfeledni, hogy ő egykor
kardmarkolatot szorítani volt tanítva, s gyönyör volt ránézve éles
vassal törni sisakon, pánczélüngön keresztül, s most e porkoláb seprüvel
kénytelen vásott kölykek meztelen bőrét végig hasogatni.

Ez a regula!

Novitius volt még: nem tanulta még meg, hogy a testben hetvenhét ördög
lakik, s a hány ütést kap a bünös test, annyi ördög lesz megütve. Azt
már megtanulta, hogy a szeges cingulumhoz, a horogvégü flagellumhoz úgy
kell folyamodnunk, mint a mi jóltevőinkhez, saját testét vérig
korbácsolni álmatlan éjszakákon mindennapi imádság volt ránézve: de
jajgató diákokat vesszőzni még irtózott. Majd azt is megszokja.

E pillanatban hangzott a folyosóról a perjel szava.

– Petre! Ad me tendas! (Hozzám tarts.)

Péter megkönnyebbülten sóhajta fel s visszaadá a virgácsot a
gvárdiánnak.

– A perjel szólit.

– Ő parancsol. Eredj hozzá. Stante pede!

Péter fel akarta venni az esőáztatta csuháját és a durva sarukat hozzá.

– Csak eredj így, a hogy vagy: mondá a gvárdián; vagy mezitláb fogsz
visszatérni ide, vagy tovamégy más öltözetben.

A jezsuita fráternek nem volt szabad kérdezősködnie az után, a mit nem
értett: neki csak engedelmeskednie kellett. Péter felment azon pőrén a
perjel elé.

– Dilectissime fili, monda neki a perjel. Két esztendeje már, hogy az
engedelmességben gyakorlod magadat. Megtanultál szegény lenni, koldulni,
lázárokat ápolni, napszámosok munkáját végezni. Még hat esztendő áll
előtted, hogy az atyák közé fölvétessél. Három évet a könyvtárban kell
eltöltened: megtanulod Szent Ágostont könyv nélkül; a mellett a török és
arab, a görög és orosz nyelveket. Mert meglehet, hogy a midőn elkészülsz
a tudományokkal, a provincialis választása szerint, vagy az arab
pusztákra fogsz küldetni, hogy ott a pogányokat megtérítsd, vagy
Oroszországba, hogy ott a rettenetes Ivántól üldözött hiveit a római
egyháznak állhatatosságra buzdítsd. Tehát három évig ülsz a könyvek
között, megtoldva az éjszakával a nappalt s magolod a most még előtted
ismeretlen betüket; másik három évig pedig vándorolsz ellenséges népek
között, a hol keresztrefeszített martyrok, karóba húzott szentek jelölik
meg az utadat. A hetedik évben aztán hűséged próbájának letevésére
elzarándokolsz Spanyolországba. Akkor, letéve minden próbát, leküzdve
minden megkisértést, föl fogsz vétetni az atyák közé. Mindezen hosszú
utat azonban megteheted egy lépéssel, s minden tudománynak megfelelhetsz
ez egy szóval: «akarom!» Ma lefekszel mint novitius és holnap fölkelsz
mint «Pater Peter», ha ezt a missiot elvállalod önkényt és engedelmesen.
Ime olvasd.

S azzal átadta neki a patrona levelét.

A mint a kézvonásokat meglátta az ifju szerzetes (ismernie kellett neki
azokat régebbről), egész arcza rögtöni ijedelmet fejezett ki: a kezét a
felé nyújtott levél elé tartá, mintha félne azt elolvasni; azután mégis
átvette azt, s a míg végig hatolt az irat sorain, homloka
összeránczosodott, arcza megvetésre vadult el, ajkai felnyiltak az
olvasás alatt, összeverődő fogsorait mutatva. Végigolvasta a levelet, s
aztán leejté a kezét csüggedten.

– Téged választottunk ki, mondá a perjel! Holnap Páter Péter fogsz
lenni, csak azt kell mondanod, hogy: akarom.

Az ifju még mindig lecsüggesztett fővel nézett merőn maga elé.

– Néma lettél-e?

Az ifju föltekintett s arcza visszanyerte férfias nyugalmát.

– Engedj időt a meggondolásra, atyám, szólt szép csengő hangon, a min
még megérzett az a vibratio, a mit az érzés közvetlensége idéz elő naiv
lelkületeknél. Hadd mérjem össze az út kezdetét és végét. Mert bizonyára
nincs nekem olyan messze innen a Bab-el-mandel sivatagáig, sem Siberia
jégtengeréig, mint a milyen messze van e kolostor küszöbétől a
madocsányi kastély portájáig. És nem oly félelmetes énnekem rettentő
Iván zsarnok őrjöngése vérengző dőzslakomáin, sem a halottásó hyénák
éjszakai kaczagása a homokpusztában, mint a milyen iszonyító ennek az
asszonynak egy suttogó szava. És hamarább megtanulom neked a török és
arab, a görög és muszka, s ha kell, még a szanszkrit és mongol nyelvet
is, mint ezt az egy szót: «akarom». Engedd, hogy gondolkozzam rajta
hajnalig.

– Legyen. Vidd fel magaddal a czelládba ezt a levelet és imádkozzál az
Urhoz, hogy világosítsa fel az elmédet. Mert bizonyára nagyobb és
nehezebb szolgálat az, melyet ime rád bizunk, mint minden missió a
scythák és hyperboræok országába. Omnia ad majorem Dei Gloriam.

Péter fölment a czellájába. Szük, keskeny kis odu volt az, öt lépés a
hossza, kettő a széle. Csak egy hárságy volt benne, meg egy feszület a
falon. De azért még sem heverte ő meg ezt a hárságyat ezen az éjszakán;
hanem azt az ötlépésnyi tért dobogta végig, mint a ketreczbe zárt
oroszlán. A kiterített levél ott hevert az ágyon, s arra a fekhelyre ő
le nem hajthatta a fejét, a hol az a levél fekszik.

Hajnal felé megerősödött a szivében egy elhatározás. Lehajította a
levelet az ágyáról a földre, s aztán levetette magát a fekhelyére. Ott
elnyomta a fáradság. Ugy elaludt, hogy a hajnali harangszó sem ébreszté
fel.

Arra serkent fel, mikor a gvárdián a karjánál fogva felrázta.

Felugrott a fekhelyéről.

– Ergo, Petre! Tandem: mit határoztál?

– Ezt! felelt Péter, mezitelen lábával a földön heverő levélre taposva.

– Bene. Akkor kelj és jövel utánam. A két delinquens várja a büntetését.

– Megállj! A perjel nekem azt mondá, hogy a novitiatus két éve letelt, a
mi alatt alacsony munkát kelle végeznem. Most következik három éve a
tanulásnak; azután jön három év az ellenséges népek között
zarándokolásra. A perjel nekem semmiféle bakói szolgálatok
teljesítéséről nem szólt.

– Dehogy nem szólt, Petre! Emlékezzél csak rá vissza! «végtére
Spanyolországba fogsz menni». Ez azt teszi, hogy egy évig a szent
inquisitio szolgálatában állsz. Jőjj és kezdd el benne magadat
gyakorolni.

Péter idegein végig futott a borzadály. Két merev karját oda szorítá a
testéhez: arcza halálsápadt lett. Felemelte a szemeit az égre, a szája
felnyilt, végig futott előtte az egész visio: a kutyabőrbe kötött emberi
bölcsesség, s az emberbőrbe szorult kutyaveszettség; rettenetes Iván, a
szaraczénok és Arbuez kinzó kamrái: nem birta meg a lelke. Térdei
megtörtek alatta: összeroskadt; fölvette azt a meggázolt levelet,
összehajtá; eltette a keblébe s azt mondá: «elmegyek».



A KASTÉLY BOLONDJAI.

Még az nap küldtek választ az úrnő levelére a Conventből: Páter Péter
delegáltatik a jövendő patronus nevelésének magasztos munkájára. Holnap
fogja installálni magát.

Páter Péter az új szerephez új jelmezt kapott. A tegnapelőtti kolduló
barátot nehéz lett volna felismerni a mai selyempalástos, csattczipős
alakban, a ki a hóna alatt egy roppant nagy kutyabőrbe kötött könyvvel
közeledett a madocsányi kastély országút felőli bejárata felé. A kastély
és a kolostor mintegy ezer lépésnyi távolban lehettek egymástól.

Annak a kastélynak a kapuját más ember sem igen szerette megközelíteni.
Először is az udvar tele volt mindenféle fajta vadászkutyával s a sok
kopó, agár, sinkorán, falkástul rohant a közeledőre s még a szekérről is
lehúzta az embert. Azután meg az urfinak az a szokása volt, hogy a
hajdujával, a peczérjével, a vadászával, meg a bolondjával együtt lesbe
állt s az azon menőkre lövöldözött szélpuskával, fogadásból, hogy ki
találja el annak a kalapját, vagy süvegét? az udvarban benn meg a
pávakakas repült a látogató fejére s a szemét akarta kivágni. Minden
ember és állat arra volt itt betanítva, hogy a jövevényt abajgassa.

Azon a napon, a melyen Páter Pétert várták a kastélyba, az urnőnek volt
annyira gondja, hogy a szélpuskákat elzárja szerelmetes magzatja elől; a
jézsuita kerek kalap nagyon alkalmas czéltáblának; a kutyák egy részét
is átverette a hátulsó udvarba, csak a kopók, vizslák hagyattak künn; de
maga még sem ügyelhetett rá, hogy az érkező kegyes atya kellő
tisztelettel fogadtassék; mert épen akkor hozták neki hirül az
erdőkerülői, hogy az éjjel a mitosini földesur egész csapat vadászszal
átjött tutajjal a Vágon, sok szarvast, dámvadat összelőttek; a
vadászokat, a kik ellenállni akartak, kikötözték a fákhoz s aztán az
elejtett vadakat magukkal vitték. Az úrnő féktelen dühbe jött e hírre,
rögtön futtatott kasznárok, ispánok után s rettenetes megtorlásra
készült, fegyveres erőhatalommal. A madocsányi és mitosini várkastélyok
között régi ellenségeskedés volt, a mit a földesurak saját rovásukra
szoktak eligazítani; s hogy egyszer az egyik birtok leányágra maradt,
csak annál rosszabb lett a viszony: az asszony még engesztelhetlenebb.
Tehát épen ebben az órában annyira elfeledteté a hadikészülődés a páter
jövetelét az urasszonynyal, hogy a megérkezőt nem fogadta a kapuban más,
mint a kutyák és a bolondok: az utóbbiakhoz sorolva a kedves fiucskát
is.

Kilencz kopó és vizsla rohant egyszerre a barátra, a mint annak a
gyász-alakja a kapuban megjelent. A szerzetes azonban nem tett úgy, a
hogy megijedt emberek szoktak tenni, előre-hátra tánczolva, kapkodva, a
mi kész nevetség a nézőnek; hanem megállt szép csendesen a kutyák előtt;
(magának is volt néhanapján ilyen vadászebfalkája) s mikor azok csaholva
körülfogták, szétnyitotta előttük a nagy móles könyvet s aztán hirtelen
becsapta. Arra a vadászkutyák azt hitték, hogy lőttek s akkor aztán a
hány anynyifelé futott, keresni, hogy mit lőttek meg?

A barát pedig szépen besétált az udvarra.

A kis urfi, meg a hajdú, meg a peczér, meg a bohócz, épen labdáztak az
udvaron.

– Ihol jön az instruktor! kiálta Matyi, a hajdú.

– Hogy nem ették meg a kutyák! szörnyűködött Petykó, a peczér.

– Hajitsd hátba azt a barátot! kiáltá a kis urfi a bohócznak. A labda
épen annak a kezében volt, ha azzal odatalál neki a selyem palást
közepébe, ott marad a sáros folt.

Herskó, a bolond, szót fogadott, a hogy mondták.

Hanem a barát fél kézzel elkapta a hozzá hajított labdát s úgy sujtá azt
vissza a bolondhoz, hogy annak épen a pofáját találta el vele; még a
medvebőr-süvege is lerepült a fejéről.

Az urfinak ez nagyon tetszett.

– Hisz ez derék barát! Gyere ide, te barát! Hát te tudsz lapdázni? Mi a
fránya? Azt gondoltam, a barát csak imádkozni tud. Hát el tudod-e ütni
annyira a lapdát, mint a Matyi? Erős legény ám a Matyi. Nézd, hová
repült a labda? Majd az ablakot ütötte ki. Hadd lám, mit tudsz te?

Páter Péter fogta az ütőfát s úgy elütötte a lapdát, hogy az tul repült
a kastély tetején.

Ezzel mindenkinek a bámulatát kivívta.

– Derék barát ez! mondá az urfi. Ezzel lesz jó játszani a longát, meg a
métát.

– Hát méltóságod már diákul is tud? szólt Páter Péter, méltóságosurazva
a gyereket, a ki őt csak tegezte.

– Diákul? Dejsz attul döglik a légy.

– Lám, pedig «longa» annyit tesz, hogy «hosszu», «meta» pedig azt, hogy
«határkő.» Igy tanuljuk meg játszva a tudományt.

– Igazán?

– A tanulnivalót sárkánynak ragasztjuk, s sárkányozás közben ránk ragad
a tudomány.

– Hát te sárkányozni is tudsz? Láttál már ilyen nagy sárkányt, mint az
enyim? Látod, milyen vastag spárgán eresztjük fel. Ezt a spárgát a Matyi
egy rántással ketté tudja szakítani. Mutasd meg Matyi.

– Az semmi sem; szólt Páter Péter s aztán ő háromszorosan összefonta a
spárgát s úgy szakította azt ketté.

– Hüh! Ez már derék barát. Hogy híják diákul a sárkányt?

– Draco.

– Hát a papirost?

– Charta.

– Hát az abrincsot?

– Arcus.

– Hát hisz én akkor azt már mind megtanultam: drákó, kártya, árkus!
Könnyen megy ez, Hersko.

– Könnyen is menjen: szólt bele a bolond, egy kis törpe, embertelen nagy
fejjel, csunya torzpofával. Mert a méltóságos asszony megparancsolta,
hogy az instructor egy esztendő alatt megtanítson az urfinak mindent; de
úgy, hogy az urfi ne tanuljon semmit.

– Hát hisz ezt nem is szokták máskülönben; mondá Páter Péter. Az urfi
mellett tartanak egy másik fiut, a kinek «virgácsfiu» a neve. Ha az urfi
nem tanulja meg a leczkét, akkor a virgácsfiu kap helyette vesszőt.

– Ez a virgácsfiu te fogsz lenni! szólt nevetve a kis urfi, a kinek
rendkívül megtetszett ez a pædagogiai rendszer. A barát pedig egészen
megnyerte a kedvét ezzel a bevezetéssel.

A bohócznak legtöbb esze volt közöttük: az mindjárt észrevette, hogy ez
az új ember őket régieket leszorítja a gyékényről: jobban ért a
kutyához, mint a peczér, erősebb kezü, mint a hajdú s tréfásabb, mint a
bolond. Valamivel meg akarta őt zavarni.

– Hát ezt a nagy bolond könyvet minek hoztad magaddal? kérdé, szétnyitva
a folianst, a miből emberijesztő vad ákombákok rémledeztek a belenéző
elé. Tán ezt is meg kell tanulni az urfinak?

– Nem fiam. Ezzel a könyvvel én ördögöket űzök.

– No akkor ugyan jókor hoztad ide. Eredj csak fel vele a méltóságos
asszonyhoz; az most háromezer ördöggel van tele! Megpróbálhatod rajta,
hogy mit tudsz?

Erre mind a négyen hahotával kaczagtak.

– No hát, eredj barát! kötődék vele az urfi. Ha mersz ilyenkor
anyámasszony elé kerülni. Az tud ám még csak diákul, ha hozzá fog. No
hát gyere barát, eredj barát!

S azzal mind a négyen közrefogva a tisztelendő férfiút, egyik húzta,
másik tolta, úgy vitték a tornáczon, pitvaron, palotán keresztül, a
merre a legnagyobb lármát hallották s aztán a mint egy teremajtó
felnyilt s azon át hirtelen eléjük toppant az úrasszony, mind a négy
futott szerteszélylyel s kiki bújt, szekrény, kályha, asztal mögé, ott
hagyva Páter Pétert a terem közepén, a tűzokádó sárkánynyal szemtül
szemben.

Az urasszony a sárga csizmája sarkával lökte be maga előtt az ajtót s a
mint meglátta, hogy ott valami pap áll a terem homályos hátterében,
nagyot toppantott a lábával.

– Soha jobbkor nem hozhatott ide barátot az ördög!

Azzal visszafordulva az ajtóküszöbből, folytatá félbeszakadt lármáját
indulatos, rikácsoló hangon, hátat fordítva a szerzetesnek s kibeszélve
a szomszéd teremben levőkhöz:

– Mit tátjátok a szátokat, mint a fakutyák? lóduljatok a hogy mondtam!
kaszára, vasvillára minden jobbágy! lóra a darabontok! Rohanjatok,
hajdú, vadász, paraszt, cum gentibus Mitosinba! Vigyétek nekik a veres
kakast! ha pecsenyét loptak, tűz is legyen hozzá! üssetek rájuk, a míg
részegek. Dobáljátok őket a kútba, hadd józanodjanak ki! Azt a
négytornyú tyúkültetőt pedig mind a négy oldalán felgyújtsátok, ha
mindjárt maga szent Flórián leszállna is könyörögni onnan a fülkéből. –
Azt a beste Karaffiát, ha elevenen megkapjátok, a kútágasra felhúzzátok.
Lélekadták! lóduljatok! menkő csapkodjon a sarkatokba! magam is veletek
megyek! nyergeljék fel a lovamat! – No hát hol az a nyavalyás barát? mi
a fittyengő fránya kell neki? hozza ide a pofáját!

Az úrhölgy arcza csattanó piros volt a haragtól, még a homlokán is veres
foltok égtek, orrczimpái lüktettek, szemei úgy szikráztak, hogy nem is
értek rá valakit megnézni, ajkai fel voltak duzzadva s mindenféle idomon
át vonaglottak, a mi csak rút, még hozzá a haja is szétbomlott; veresbe
játszó rőtbarna fürtök, a mik a halántékokon, göndör tincsekben egészen
aranyvörösbe mentek át. A félrecsapott kontyára egy tarajos főkötő van
feltűzve négy bogláros tűvel, a mik olyanná teszik, mintha négy szarva
volna. Délczeg alakja csupa erőt és szenvedélyt árul el; emeli azt a
viselet is, a hosszú, csípőn alul érő vállderék, kettős, dudoros
ujjakkal, mind a derék, mind az ujjak két ujjnyi széles sárga és barna
csíkokból összeállítva (valóságos tigris), a szabadon hagyott nyak és
kebel körül, a merev, keményített csipkefodor helyett, hosszú felálló
tollprémezet, csípőjén alul török áttört öv, beleszúrt tőrrel;
szoknyája, nehéz virágos brokát, két oldalt tenyérnyi széles
aranyhimzetü sávval, arany és ezüst érmekkel megrakva, a mik minden
léptével csörömpöltek, s elől olyan rövid a ruhája, hogy mikor egyet rug
maga elé haragjában, meglátszik a sárga csizma szárán felül a piros
nadrág. Akkor is, mikor azt kiáltja:

«No hát mászszon elejbém az a barát!»

Páter Péter közelebb lépett s csendes hangon mondá:

«Áldás, békesség legyen e háztájon!»

E hangra egyszerre ijedten kapta el a kezét a tőr markolatáról a nő, a
mit dühében öklébe szorított s aztán mind a két kezét a homloka elé
tartá: tán hogy jobban lásson, vagy hogy arczát eltakarja.

A szerzetes egészen odament hozzá közel, s most már egész bizalmas
hanghordással mondá:

– A harag árt a szépségnek nagyasszonyom. Cleopatra sohasem haragudott,
azért maradt örökké szép. A düh eltorzítja az arczot, ránczokat örökít
meg, bibircsókat támaszt a bőrön. Szép nőnek sohasem szabad haragudni.

A düh egyszerre elmult a nő arczáról; a csattanó pír lángja lelohadt, a
homlok elsimult, az ajk visszahúzódott szépség-vonalaiba, a szikrázó
szemek, megigézve, mint az álomjáró szemei, meredtek a beszélő arczára.
Egy pillanat elég volt e csodálatos átváltozásra. A végszavaknál már
mosolyogni is igyekezett.

Most már egészen odalépett eléje a szerzetes, úgy hogy a leghalkabban
szólhatott hozzá.

– Aztán minő ügyetlen boszút gondolt ön ki asszonyom. Verekedést,
gyújtogatást kezdeni. Hisz ez annak, a ki önt megbántotta, csak újabb
mulatság lesz. Férfinak nem az a seb fáj, a mit karddal ütnek. Ha meg
akarja ön azt az embert igazán torolni, a ki az éjjel az ön vadas
erdejében vadászott: lövessen össze még egy csoport vadat, s küldje oda
neki társzekérrel – ajándékba. Ezzel meg lesz az szégyenítve.

A nő arczán egyszerre, mint a kivillanó nap derült fel a mosoly.

– Igaz, igaz! mondá hirtelen, s a szemei ragyogtak az örömtől. Igy fogom
őt megboszúlni. Ispán! sáfár! erdész! Menjetek rögtön az erdőre,
lőjjetek még egy határ vadat össze, a mennyi egy társzekérre felfér; azt
vigyétek mind Mitosinba. Mondjátok az úrnak, hogy köszöntetem: ha olyan
nagyon ráéhezett a vadjaimra, tessék! küldök eleget: lakjék jól.

Minden ember elbámult ezen a rögtöni fordulaton, azok is, kik a bútorok
mögé elbújva leskelődtek. Most már szentül hitték, hogy ez a pap
ördögöket tud kiűzni. Arra való a hóna alatt az a nagy könyv.

– Anyámasszony, jaj, ne hagyja kend magát! ordíta, előrohanva az úrfi.
Ördögöket űz ki kendből ez az átkozott barát! S azzal oda csimpajkozott
az úrasszony két térdébe.

S ekkor az történt az úrfival, a mi még soha sem. Az «édes» pofonütötte.
Azt a dédelgetett rajkót, azt az egyetlen fiúcskát, a szívtől szakadtat,
a ki még csak egy «ne tedd azt!» szót sem hallott az anyjától soha, most
egy valóságos csattanó pofonnal szentelte fel az édes.

A gyermek csak elbámult, megnémult: még azt is elfelejtette, hogy most
sírni kellene.

– Takarodj, kölyök. Tekintsd őt apádnak! Csókolj neki kezet azonnal! –
Kiálta rá az anyja s félig felemelt lába sejteté, hogy most mindjárt a
csizmája sarkával fogja siettetni.

De a szerzetes közbe lépett.

– Nagyasszonyom; ön is tekintse őt fiának. Azzal lehajolt a gyermekhez s
betakarta őt a palástjába, a ki aztán védelmezője ölébe borulva,
elkezdett keservesen sírni. – Ne sírj gyermekem. Legyen bizalmad
anyádhoz, ő téged szeret. Az anya ütése áldás a fiún. Fogd most a
könyvet. Vedd át és vidd fel abba a szobába, a hol nekem lesz e házban
rendeltetésem melletted őrködni.

Ez a megbízás megint úgy meglepte a fiút, hogy abbahagyta a sírást. A
kiváncsiság elölte a keserűséget. Kapott rajta, hogy kezébe kerítheti
azt a csodatevő könyvet, a minek betűitől úgy félnek az ördögök, mintha
nekik kellett volna azokat syllabizálni, és keserves virgácsokat kapni
érte. Szaladt a könyvvel; a három bolond utána, s a hol tehették, ott
nagyot bámészkodtak annak a furcsa ábráin, a mik tarka szinekkel voltak
pergamenre írva.



A MADOCSÁNYI NAGYASSZONY.

A mint magukra maradtak, a hölgy elkezdett kaczagni. Derültsége is épen
olyan szenvedélyszilaj volt, mint a haragja. A tenyereibe tapsolt, s a
főkötőjéhez csapkodott a kezeivel.

– Hahaha! Hát mégis itt vagy? Valahára. Nem haltál meg. Nem bujdostál
el. Hozzám jöttél. Százszor hívtalak. Ezerszer vártalak. Mindig hoppon
hagytál. Mikor nem vártalak, csak elém toppantál. Hahaha! hahaha! Milyen
maskarában osontál ide hozzám Csorbai Tihamér!

S azzal két kezét a szerzetes vállára téve s gödrös állát kezeire
nyugtatva, úgy nevetett lángszító szemeivel annak a szemei közé egész
közelből.

– Az én nevem Páter Péter, mondá a barát nyugodtan, mozdulatlan arczczal
türve, hogy a nő két karjával kebléhez szorítja egész erejéből.

– Az nem igaz! kiálta a nő, hevesen ragadva meg a barát durva köntösét
mellén. Ez csak álruha rajtad!

S azzal kétfelé rántá annak mellén a szőrcsuhát, azt várva, hogy az alól
az aranysújtásos, bogláros bársony dolmány fog kifitítni, s ott találta
a helyett a durva fehérítetlen vászon inget, a minőt a jezsuiták
viseltek, a provinciálistól elkezdve le az utolsó mendikáns fráterig
egyformán. S a hol ez a durva ing szétnyilt a mellén, meglátszott a
nyakba akasztott aczélláncz, a rajtafüggő vaskereszttel. A lánczszemek
hegyei s a kereszt éles párkánya véres nyomokat hagytak a férfi mellén:
attól az elébbi szilaj megöleléstől. S ő tűrte az ölelést, lánczszúrást,
mosolygás, sziszszenés nélkül.

– Én az vagyok, a minek látszom, mondá fagyosan.

S ez oly hideg hang volt, ez a tekintet olyan fagyos, kemény, hogy a nő
arczáról elmult egyszerre minden mosoly, minden csáb. Vállait felhúzta
fázósan, kezeit dörzsölé, fekete szemei fehéreikkel felfordultan
rémedezve bámultak arra a keresztre, végig borzongott egész teste.
Azután egyszerre a homlokához kapott két kezével, fejét hátravetve.

– Álom ez! Ébreszszetek fel! Vizet adjatok!

– Ébren vagyunk, nagyasszonyom; mondá a barát. A mit látsz: az való.

– Tihamér!

– Az meghalt.

– De nem a török elleni csatában.

– Nem. Csak az önmaga elleni csatában.

– Két év óta nem hallottuk hiredet.

– Igen. Azon szerencsétlen párbaj óta, melyben valakit megöltem, a kivel
minden éjjel szivesen fölcserélném a fekhelyemet. Az okát is jól tudod
annak.

– Ne juttasd eszembe: elállja a düh egész testem!

– Minden éjjel följár hozzám a lelke.

– Mért nem ölted meg jobban? Lásd: engem nem kerülget a kísértet.

S e szóknál olyan csábosan mosolygott.

A férfi értette jól a szót is, a mosolyt is. Nagyon bűnös nő ez. Csupa
szív és mégis szívtelen. Ha valaha pokolra jut, elcsábítja az ördögöt s
a helyett, hogy elkárhoznék, feleségül véteti magát Belzebúbbal.

– A mitosini úr megátkozott engem! szólt a barát.

– De hányszor engem! Hisz annak minden szava átok. Ha az mind fogna, rég
elfogyott volna az égből minden mennykő, s a pokolból minden ördög.
Nevetem én az átkot.

– De engem nagyon jól meg tudott átkozni. Azt a szót küldé utánam fia
zomotorától, hogy ha még egyszer meglátja az arczomat bárhol a világon:
csónakra teszi a leányát s betaszítja a folyóba éjnek éjszakáján, ott
veszszen el.

– S te olyan nagyon szeretted azt a leányt, hogy ezért világgá
bújdostál. Még a világból is kibujdostál: baráttá lettél! S aztán még
sem tudtál tőle maradni. Visszahozott az igézet, hogy legalább a
közelében lehess, hogy csak egyszer meglásd, úgy-e?

Az irígység, a féltés látszott a nő egész tekintetében.

– Nem úgy volt. Rómába zarándokoltam, fölvétettem magamat a jezsuiták
szerzetébe. Akkor a provincziális, megtudva, hogy e tájra való vagyok,
ideparancsolt a madocsányi kolostorba.

– A hová te képpel sem akartál fordulni soha.

– Engedelmeskednem kellett. S azóta itt töltöm a vezeklés éveit: végzem
a legalacsonyabb munkát, koldulok a házakban faluról falura, s kínozom
testemet, lelkemet.

– Csakhogy őt megláthasd még egyszer.

– Hogy kikerüljem.

– Hát nem láttad még? Hírt se hallottál róla? – Még szebb, mint az előtt
volt: még mindig nem ment férjhez. Még mindig te rád vár.

– Hasztalan vár. Én még imáimban sem merem őt fölkeresni többé. Az
vagyok, a mi lettem. Rideg, érzésnélküli remete. Csak kezemben viselem a
rózsakoszorút, nem a homlokomon. Illata nem édes többé s tövise nem fáj.

– S épen téged választott ki a jezsuita konvent, hogy ide küldjön
hozzám?

– A többiek féltek tőled.

– Rosz híremtől; pedig nem is ismernek. Te legjobban féltél, mert jól
ismersz. S mégis ide jöttél. Ide ahoz, a kit gyűlölsz, megvetsz, a kinek
a forró suttogásától irtózol, a kit annyiszor visszautasítottál, s a
kiről tudod, hogy te érted annyira bolondul, hogy se Istennek, se
ördögnek, se angyalnak oda nem fog engedni soha, a ki ablakait teleírta
a neveddel, a ki ha hallgat, ha beszél, ha álmodik, mindig csak rólad
gondolkodik. S te mégis ide jöttél.

– Parancsoltak, engedelmeskedtem.

– S miért jöttél ide?

– Egy szent küldetést teljesíteni.

– Hahaha! Melyik lesz az?

– Fiadat az igaz hitben és a világi tudományokban nagyra nevelni.

– Tudom. Tartanak tőle, hogy ha megharagszom, elviszem magammal
Sáros-Patakra, s kálvinistává teszem, s összegyűjtött kincseimet,
arany-ezüst marháimat mind a kollégiumnak testálom. Ez az ő szent
félelmük.

– Meglehet.

– De még valami más szent küldetésed is van. A hogy levelükből
megértettem, a jezsuiták nevelőket nem küldenek úri családokhoz, hanem
gyóntatóatya czíme alatt. Te fogsz az én gyóntatóm lenni.

– Tudom.

– Tudod? És nem sejted-e előre, hogy az, a mit minden nap a füledbe
súgva meg kell hallanod, nemcsak az én kárhozatom, hanem a tied is? Hogy
annak a bűnnek – ha bűn, – a mi alól fel kell oldanod lelkemet, te magad
vagy a napról napra újjá teremtője. Hogy mikor a kezedet a fejemre
ráteszed, hogy megáldj, mind az öt ujjad égni fog ebben az én veres
hajamban, mint a parázsban! Nem tudod-e ezt?

– Tudom.

– És mégis ide mered hajtani hozzám a füledet, mikor így eléd
letérdepelek és meg mered hallgatni, a mit suttogok: «pater, peccavi».
Én szeretek egy férfit őrült, eszeveszett indulattal, nem tudok
imádkozni tőle, mert mindig az ő neve jut eszembe a litánia egész során
végig; nem nézhetek a szent képekre, mert mindenütt az ő arczát látom,
nem fogadhatok bűnbánatot, mert szeretem a bűnömet s visszatérek hozzá.
– Mea culpa! mea culpa! – Volt nekem egy jó, hűséges uram, a ki olyan
szelíd volt, mint a bárány. Én azt a jó, jámbor embert halálra
keserítettem, talán oka is voltam annak, hogy meghalt. Örültem,
örvendtem az özvegyi fátyolnak, azt hittem, most már enyimmé tehetem
azt, a kit keresek. – Mea culpa, mea culpa! – De az ő szíve nem akart az
enyimhez hajolni, mert ő mást szeretett: szebbet, jobbat, ártatlan
hajadont. Én gonosz praktikával elrontottam a köztük való frigyet:
ráuszítottam menyasszonya apját, testvérét, felbőszítettem őket egymásra
s ő megölte mátkája bátyját s ezzel elszakasztottam őket egymástól. –
Mea culpa, mea culpa! – Hallgass meg engem úr Isten! hallgass meg,
térden állva. Én nem jöttem imádkozni hozzád, én pörölni jöttem veled! A
kit én szeretek, jobban, mint az üdvöt, a kit én imádok, jobban, mint a
mennyet: annak te elvetted tőlem elébb a szívét, most elvetted őt
egészen: magadévá tetted, oltárodhoz lánczoltad. De én nem hagyom őt
neked: letépem őt az oltárod elől, s ha nem engedted nekem, hogy földön
boldog legyek, égben üdvezüljek vele, magammal viszem őt a poklokra
elkárhozni velem! – Pater peccabo!

A nő térden vonaglott a férfi lábainál, annak a saruiról csókolva le a
port s öklével ütve bűnt bánni nem tudó mellét.

Páter Péter kebléből mély fohász fakadt fel. Félre fordítá megindult
arczát, s reszkető kezét a nő fejére téve, rebegé fulladozó hangon.

– Isten bocsássa meg a te bűneidet, szegény nyomorult asszony!

S azzal ott hagyta őt a földön fekve és zokogva, végig vonaglani a
márvány padlón, keresve az eltávozott lábainak sáros nyomait, hogy
azokat sorba csókolhassa.



AZ «AKTIT TUKETJER».

Nem volt pedig az a vaskos könyv, a mit Páter Péter magával hozott a
kastélyba, valami ördögűző könyv, hanem inkább olyan könyv, a mit az
ördögök szerzettek az emberek megkínzására. Egy pár száz év óta ott
hevert az a madocsányi kolostor könyvtárában, még mielőtt a jezsuita
rendet megalapította Loyola Ignácz. Annakelőtte a karmelita atyák
rezideáltak az apátságban. Azoknak is sok fejtörést okozott ennek a
könyvnek a tartalma, bizonyítják a teleírt lapok, a mik latin
commentárokkal elemezik azt a nehány lapból álló szöveget, a mit
kimagyarázni senki nem bir.

Annyira már rájöttek a nyelvbuvárok, hogy az irat betűi ugyanazok, a
miket az arabok titkos levelezésre használnak, s a miknek alfabetje
«Sijakah» név alatt ismeretes a keleti tudósok előtt. Hanem a szavak, a
miket e betűjegyek előállítanak, semmiféle ismeretes nyelvében a kerek
föld népeinek fel nem találhatók. Az egyik nyelvbúvár az arab, a másik a
kopt, a harmadik a mongol nyelv valami válfaját igyekezett a szövegben
feltalálni: egy-egy többször előforduló szónak az értelmét filológi
csűrés-csavarással magyarázgatta ki; de valami értelmet az egészből
egyik sem tudott kihozni.

Ennek a könyvnek a neve volt az «Aktit Tuketjer». Az első szó egészen
úgy hangzik, mintha törökül volna, míg a második világosan tatár
eredetűnek tetszik. Hanem hogy a kettő együtt mit tehet, azt még semmi
bölcseség nem volt képes kideríteni.

Ívek voltak tele írva kétségbeesett erőködés haszontalan munkájával: úgy
tetszett, mintha minden ember bele bolondult volna a kutatásba, a ki
ehez hozzáfogott. A jezsuiták aztán, hogy bebizonyuljon, miszerint
«duplex libelli dos est» (kettős haszna van a könyvnek) azt vették fel,
hogy mikor valamelyik szerzetesnek bátorsága támadt a rábízott feladat
elleni indulatát kimutatni, akkor látszatos engedékenységgel kezébe
adták az Aktit Tuketjert, hogy foglalkozzék tehát csendes nyelvészeti
tanulmányokkal; sajátítsa el azt a nyelvet, a min ez a nehány lap van
írva s ha egyszer elkészült, akkor azután küldesse ki magát missióba
ahhoz a népfajhoz, a mely ezen a nyelven ír és beszél; azt pedig ki nem
találta senki, akárhány esztendeig torturázta is vele magát.

Páter Péternek is ez a könyv lett adva utitársul. Ha meg akar menekülni
attól a szolgálattól, a mi a kastélyban vár rá: itt van a könyv, ennek a
bezárt ajtaján keresztül van a számára kijárás.

Ezért töltött egész éjszakákat Páter Péter a vastag könyv mellett, sorba
tanulmányozva az előtte tévelygők okoskodásait.

A kis urfi ott aludt vele egy szobában. De a szerzetesen kívül ott
kellett mellette lenni még a bolondnak is. Az urfi nem tudott elaludni,
a nélkül, hogy a bolond meséket ne mondjon neki: ez meg ahhoz értett.
Néha éjfélekig is ott kellett ülnie a gyermek ágya mellett és fűznie
egymásból a népmesék ezeregyéjszakáját. – A barát az alatt tanulhatta az
arabs irás titkait. – Az urfinak ezenkívül igen rossz álmai voltak. Vele
álmodott a sok mesemondta tündérrel, boszorkánynyal, s mikor felriadt,
elkezdett kiabálni; nyitott szemekkel álmodott tovább, futni akart,
jajgatott, sírt, úgy hogy a barátnak, meg a bolondnak dolgot adott az
elcsitítása, a míg újra el tudták altatni. S ez így ment csaknem
hajnalig, a mikor aztán elnyomta a fiut a mély álom, s a bölcs is, a
bolond is hajthatta a fejét pihenésre.

Ehez a feladathoz a barátnak elég jó ébrentartó volt az arabs könyve;
hanem a bolondnak bort kellett adni, hogy ébren maradjon.

Igy üldögéltek aztán csendes éjszakákon keresztül egy asztal mellett: a
barát előtt volt a kitárt könyv, meg a nagy ólomkalamáris, a bohócz
előtt pedig egy nagy kancsó, meg egy bádog serleg.

– Ugyan te barát, szólt egyszer a bolond, ha így látna bennünket valaki
minden éjjel, mit mondana, melyikünk a bolond, melyikünk a bölcs?

– Azt mondaná, hogy te vagy a bölcs, én a bolond.

– Ha te akarnád, én adhatnék neked az én bölcsességemből, a korsóm tele
van. Bor van benne.

– Azt én nem szoktam inni.

– Hát abban a te edényedben mi van?

– Tinta.

– Azt meg én nem szoktam inni, hanem azért én megkóstolom a tiedet.
Adsza belőle.

– Ezt nem szokták inni.

– Hát hogyan emésztik fel?

– Látod. Belemártanak egy ludtollat, s betüket irnak vele, s a mi e
betük tartalma, az nagyobb gyönyörűség az emberi léleknek, mint a te
borod az emberi toroknak.

– Ugyan tölts nekem belőle egy hörpentést, hadd tudom, milyen izű?

– Nem lehet ebből tölteni.

– Talán bele van fagyva?

– Bele ám. Olyan idegen nyelven van irva, a mit még magam sem ismerek.

– Nem ismered? Csak úgy böködöd az ujjaddal az ákombákot egymás után.
Hisz akkor csak annyit ér neked ez a csodakönyv, mint nekem. Akár én
ülnék ott a te helyeden s én taszigálnám azokat a szarkalábokat az
ujjammal egymás után.

– Igazad van, bolond.

– Hát egyet mondok, kettő lesz belőle. Ha én tudok egyet inni abból a te
italodból, a melyikből te magadnak sem tudsz tölteni, akkor te is iszol
ebből az én italomból, a mit én nem sajnálok te tőled.

– Erre könnyen ráállhatok.

– Hát megállj csak. Mikor még te nem kerültél ide, esténkint egy diák
volt virrasztó társam, a ki ugyanott, a hol te most ülsz, dolgozott nagy
keservesen. Ő tanította volna az urfit írni meg olvasni, de mindennap a
fejéhez verték a kalamárist. Hát én azt a bolond diákot is elnéztem
innen az asztalvégről pityizálgatva, s azt láttam, hogy mikor az azt a
ludtollat a kezébe fogta, s aztán elkezdett vele kacskaringókat vetni
két barázda közé, hogy csak úgy húzodott tőle a szája, meg a szemöldöke
félre, hát az mindig «csálé»-rul «hajsz»-ra szántott; te meg, a hogy
elnézem régóta, mindig úgy hordod végig az ujjadat azon az irka-firkán,
hogy «hozzád»-on kezded, s «tüled»-en végzed. Ha így megfordítva
csinálod hallgass csak rám: mondok neked egy szép nótát:

  Ah gúz si a drom lész szév
  Gecser a gyan afrecs gá,
  Men léf gém si gyoh le szév
  A nebüf a sik gáriv.

Értetted ezt, úgy-e hogy ez arabul van? Pedig csak visszafelé kell
mondanod minden szót, s mindjárt megérted:

  «Ha zúg is a mord szélvész,
  Recseg a nagy cserfa ág
  Nem fél még is, hogy elvész
  A füben a kis virág.»

– Igen bizony, bolond: de ez arabul van irva, s az arabs és minden
keleti irást jobbról balra szokás olvasni.

– Hát aztán mi a neve ennek a te könyvednek?

– Aktit Tuketjer a neve.

A bolond elkezdett hahotával kaczagni.

– Hát nem mondom, hogy én iszom legelébb a te italodból? Olvasd csak
hajszról csáléra, mindjárt megkapod. Aktit Tuketjer azt teszi, hogy
«Rejtekút titka.»

Páter Péternek nyitva maradt a szeme-szája bámulatában. Ihol van ni! A
mit kétszáz esztendőn át, ötven bölcs meg nem tudott oldani, azt egy
bolond két percz alatt kitalálja. Ez az egész szöveg az arabs titkos
irás betüivel van irva, magyar szöveggel. – Kergethették ennek az
értelmét a tudósok a keleti irásmód olvasási rendje szerint.

Most azután elkezdett Páter Péter úgy olvasni, a hogy a bolond
tanította, tüledrül hozzádra, azaz, hogy balrul jobbra. És úgy ment a
dolog. Elolvasott két sort, három sort, egy egész lapot s mentül tovább
olvasott, az arcza annál jobban lángolt, a szemei ragyogtak, vonásainak
ascetai keménysége megolvadt, kimondhatatlan tűz hősége alatt: jobb
kezének ökle ütögetni kezdte az asztalt; «nézd, nézd! a barát
megrészegedett a maga borátul!» – kiálta rá a bolond.

Erre a szóra felriadt s becsapta a könyvet.

Nem ördögöt űz az a könyv, hanem ördögöt idéz.

– No hát úgy-e, hogy én tudtam inni a te borodból? – szólt a bolond; már
most hát igyál te is az enyémből.

S tele töltve a poharát, odanyujtá azt eléje.

Hajh bizony nagyon jól ismerte Páter Péter azt a lángitalt néha napján.
Mikor még nem voltunk «servus servorum», hanem «dux equitum.» Nem is
volt olyan erős bor, a mi őt valaha levágta volna a lábáról. Ivott
versenyt lengyel és német lovagokkal s nem gyalázta el sem a «bratina»
sem a «wiederkom.» Megmutatta azt a virtust, hogyan kell egy egész kupát
úgy felhajtani, hogy közben az ivó még hosszú ének hangot is hallasson?
– De két év óta már nem érintette az ajkát az a nedv. Ez a habja annak a
tűzfolyamnak, mely a pokol felé áramlik. A milyen sűrűn úsznak a Vágban
a halak, öregek aprók: olyan sűrűn ficzkándoznak a borban a bünök,
öregek, aprók.

A barát arczán elárulta magát a szomj.

Valami tűznek kell abban a könyvben lenni, hogy a ki abból egy lapnyira
valót beengedett a kebelébe osonni, attól égető szomjuság kinjait
érezze.

– Add ide a poharadat!

Megreszketett a keze, mikor azt átvette. Száraz ajkai csak úgy
szürcsölték a bort eleinte. Nem is lehetett valami különös jó bor. De
két évi tartózkodás után mégis varázshatása volt annak. Olyan mámorító
volt rá nézve ez a pohár, mint a ki először életében izleli a bort.

Hanyattdült utána a karszékben, s hátra vetett arczán a gyönyör viziói
tükröződtek vissza: a messzeségbe néző szemei ragyogtak s félig nyilt
ajkain reszketett a mosoly. Hol járhatott a lelke? A keze öntudatlanul
nyult a könyv után s felnyitá annak a tábláját.

– Jaj! – Jaj! – Már itt van a Drómó ördög! Jaj! A tüzbe akar dobni!

Az álmában háborgó gyermek kiáltott, fekhelyén rugdalózva s fejével
aláfordulva kerevetéről.

A barát felriadt s egész testében összerázkódott. Azután oda futott a
gyermekhez; felemelte, visszafektette vánkosára és dédelgető szavakkal
nyugtatá: «no kicsinyem, no parányim, ne félj semmit: itt vagyok én!»

A gyermek felnyilt szemekkel nézett rá.

– Te vagy az én apám?

– Igen. A lelki atyád.

– Az apám, a kit elvitt az ördög a pokolba. – Az anyám mondta. Ereszsz,
ereszsz! Nem akarok veled menni. Ne nyulj hozzám, tűz a kezed: éget az
ujjad!

Pedig olyan volt a barát keze, mint a jég, a mint az a gyermek
selyemhaját czirógatva végig simogatta.

– Igyál lelkecském egy korty vizet.

Ott állt az ágy mellett az ezüst kancsó, a kis arany pohárral. Azt a
gyermek ajkához emelte. Attól aztán az elcsillapodott, rémlátása
eloszlott; két karját a barát nyaka körül fonta s suttogva beszélt
hozzá, még mindig az álom mámorában.

– Szép lovag. Deli lovag. Ugy-e, majd mikor magad mellé ülteted az
anyámat a nyeregbe, engem is elviszesz magaddal. Szép levente! Aranyos
gyémántos deli lovag!

Azután elaludt csendesen.

– Lám, milyen jó dajka lenne belőled: szólt a bolond a baráthoz. Nekem
félóráig is el kell dörzsölnöm a lábait s dalolnom hozzá, míg el tudom
altatni, te meg csak rá teszed a kezedet, egyet lehellsz rá s már
alszik. No hát igyál még egyet, barát.

– Nem kell a borod.

– Hát’sz ne is az én boromból igyál; hanem a magadéból.

Páter Péter megrettenve látta, hogy a nagy könyv újra fel van nyitva.
Azt hitte csodák történnek vele.

– Te nyúltál ehez a könyvhöz? – kérdé a bolondtól.

– Hátha ezt a kastélyt nekem adnák – szép asszonyostul együtt! Magától
nyilt az ki!

A piros és kék Taalik kezdőbetük úgy hivogatták a beléjük tekintőt. Hisz
nem volt már lepecsételt titok előtte, a mit őriztek, jó ismerősök
voltak már.

A barát visszaült a karszékbe s tovább olvasta a rejtélyes irás lapjait
egymás után, végig betűzve az arab irásjegyeket.

És mentül tovább olvasott, az az olthatlan szomj kifejezése annál
élénkebb lett az arczán; mint mikor a lázbeteg a sivatagba álmodja magát
s zuhatagot kiván, hogy abból igyék. Annak a könyvnek minden lapja egy
nyavalya volt rá nézve. Ragály, őrültség az egész. Nem nézett már föl
belőle addig, a míg az utolsó lap végső sorát is át nem betűzte.

Akkor azt mondta a bolondnak: «hozz nekem egy egész veder bort!»

A szines ablakkarikákon besütő hajnalsugár még ott találta mind a
kettőt. A bolond az asztal alatt feküdt, a barát könyökére támasztott
fejjel nézett a kitárt könyvbe és ébren volt. A könyvbe nézett, de nem
olvasott, ébren volt, mégis álmodott.

Nem volt pedig abban az «Aktit Tuketjer»-ben semmiféle ördöngős
cabbalistica.

Egy orebita barátnak a munkája volt az, a ki mindjárt a bevezető
előszavában okát adja annak az ötletnek, hogy miért irta ő ily módon ezt
az egész értekezést. Az arab irásjegyeket azért választotta, hogy a
kinek ez a könyv a kezébe akad, ezt arabs nyelven irottnak higyje, s
annálfogva a sorokat visszafelé olvassa, a mikor aztán csupa ismeretlen
szavakat fog maga előtt találni, a mikben, a hányat lép, annyit botlik;
ha pedig véletlenül valakinek mégis az az ötlete támadna, hogy a nyugati
olvasásmód szerint fogjon hozzá az értelem kitudásához, akkor még
rettenetesebb vad szavakban üsse meg a lábát, mivelhogy minden
philosophiai, metaphysicai, ethnografiai és physiologiai combinatio
szerint az a lehetőség, hogy egy és ugyanazon ember arabul is, meg
magyarul is tudjon: úgy áll a lehetőséghez, mint az egy a quadrillióhoz.

Annálfogva iródott ez a könyv eképen.

A mi pedig abban le volt irva, az egy titkos alagútnak a topo- és
monographiája.

Ez a rejtekut a madocsányi várkastélyból a mitosini négytornyu lakig
vezet. – Közbe esik a Vág folyam. Ez már itt is elég széles, de azért az
alagut áthidalja azt a medre alatt. Tehát ez valami négyszáz évvel
megelőzte a Themse-tunnelt.

A ki pedig erre a szóra a fejét csoválja s kétkedni kezd benne, hogy mi
most itt egy egészen igaz történetet hallunk: azt bátorkodunk utasítani
a csejtei rejtekúthoz, mely az egy óra járásnyi távolban emelkedő vártól
a faluig levezet, számos labyrinthszerű tekervényes oldalágakkal; egy
valóságos katakomba, mely ha egyenesre volna kihuzva, kiadna egy
mérföldet. Ez is huszszita mű. Gádorai, folyosói boltozatosan vannak
vágva a kemény agyagba, mindenütt bevonva a fekete pinczepenésztől,
melyből egy tágasabb tornáczban még kitünik két emlék. Az egyik egy
kőtábla, a kádármesterség jelvényeivel; a mik az orebitáknak ép úgy
sajátjaik voltak, mint a szabadkőmüveseknek a csapókanál és a háromszög;
– egy kő boltiven fönn pedig látható domborműben egy «lúd.» («Husz»
jelképe). – Hogy a csejtei alagut mire való volt a huszszitáknak itt
Magyarországon? azt csak találgatni lehet, hanem hogy a
madocsányi-mitosini alagut mi czélra szolgált, azt elmondja az Aktit
Tuketjer.

Mind a két vár a cseh rabló kalandoroké volt abban az időben, mikor a
magyar kormányzó Hunyady János az ország egész haderejével a török
szultán óriás hadainak visszaverésében fáradt. Mikor valaki a medvével
küzd, nem ér rá a szunyogot hajtani az arczáról. A cseh lovagok
garázdálkodhattak kedvükre odafenn. – S mikor néha-néha a magyar nemesi
bandériumokat a vajdák, vagy a szepesi gróf felültették ellenük, hogy
megtorolják a sok rablást, istentelenséget, akkor egyszerre nyomot
vesztettek előttük. A nagyobb rablócsapatok bevonultak fellegváraikba, s
ott csuffá tettek minden ostromot, a kisebb kastélyokban megtelepült,
félig meghonosult, a paraszttal földet miveltető, saját uri kezeikkel
pedig rabló, fosztogató nemes urak azonban nem álltak ostromnak; hanem
leereszték felvonó hidaikat az üldöző nemesi banderiumok előtt, hogy
tessék keresni, a mit úgy üldöznek. Azok aztán tűvé tettek minden lomot,
felkutattak minden zúgot, pinczét, padlást, kápolnát, kriptaboltot, s
nem találva sem egy gyanus tárgyat, sem a vén göthös cselédeken kívül
egyéb csőcseléket a kastélyban, vártak napokig, hetekig, s miután senki
sem jött elő sehonnan, a kit megfogdossanak, a mint az éléstár
kifogyott, nagy dohogva odább mentek.

Az egész rablócsapat pedig az alatt minden czókmókostul, rablott
kincseivel és elhurczolt szép rableányaival együtt átmenekült szép
rendén az alagúton keresztül az átelleni várkastélyba. A Vág átjárásait
őrző nemesi portyázók megesküdtek, hogy ő felőlük egy teremtett testben
élő lélek sem kelt át a Vágon. Nem ám, hanem a Vág alatt. Ha Mitosinban
szorították meg őket, akkor áthuzódtak Madocsányba, ha Madocsányban
kopogtattak a kapujokon, akkor átbujkáltak Mitosinba.

Míg egyszer aztán rajtuk csapott Hollós Mátyás s egyszerre megszállatta
Madocsányt is, Mitosint is.

A kalandorhad elébb Mitosinból menekült át az alagúton; mikor aztán
Madocsányba megérkezett, akkor vette észre, hogy ott is körül van fogva:
a bujkálás nem segít többé. A királyi hadak nagy erővel táboroztak a
kapuk előtt: menekülni csak egy mód volt.

Ekkor írta meg az orebita barát az «Aktit Tuketjert.» Leirta benne
részletesen, kiké volt ez a kastély, s hol van a ki- és bejárata az
összekötő alagútnak. Arravaló volt ez a könyv, hogy ha a tervezett
éjszakai kirohanásban egy része megmenekűlhet a kalandoroknak, azok
közül valaki, vagy talán azoknak egy késő utódja egyszer valamikor
visszatérve erre a helyre, rátaláljon azokra a kincsekre, a miket a
rablók az alagútnak egyik melléktornáczában elrejtettek. Le voltak irva
névszerint a drágaságok, elszámlalva hány zacskóban mennyi vert arany,
ezüst van felhalmozva. – Azután emberi nevek következnek: azok is
kincsek nevei voltak. Szép asszonyoké. Fel volt sorolva, kit kinek
híttak, mely családból lett elrabolva? Milyen viganó, főkötő, párta volt
rajta, milyen gyürük az ujjain? Ki volt köztük pápista, ki lutheránus?
Hogy majd ha egyszer valaki tíz, vagy száz esztendő múlva rájuk talál
abban a földalatti tornáczban, a hová a rablott kincsekkel együtt el
lettek rejtve, tudja, hogy melyiket melyik temető szentelt földébe kell
eltemetni, milyen nevet iratni a keresztjére s milyen imát mondatni a
lelkeért. – A barát hiven gondoskodott róluk is. Azután egész
formaszerint megtette mind ezen kincsek hagyományosának azt, a ki ezt a
könyvet legelébb el fogja olvasni, a mi itt maradand a kolostor
levéltárában. Az pedig akkor ugyan egy bástyafallal volt a kastélyhoz
csatolva.

Hogy mi történt a kalandorokkal? azt nem jegyezte fel a krónika.
Valószinüleg az, a mi Dzwela zsebrákjaival. Egy éjszakai kirohanás alatt
a királyi hadaktól lekonczoltattak, a ki élve került kézre, azt
hevenyében felkötötték. Valószinüleg magukkal is vittek elég pénzt,
legyőzőik azt hihették, hogy nem maradt utánuk semmi egyéb: nem keresték
a többit. Az alagut kettős bejárata pedig olyan jól el volt rejtve, hogy
azóta már hat emberöltő ivadék lakta meg a két kastélyt, némelyik
kétszer-háromszor urat is változtatott az alatt és senkinek sem volt
sejtelme róla, hogy a két kastélyt összeköti egy közös titok.

Az Aktit Tuketjer megmondta azt mindenkinek, a ki belé tekintett valaha,
csakhogy a szavát nem értette meg senki ez ideig.

Páter Péter volt az első.



A MITOSINI ÚR.

Átellenében a madocsányi kastélynak ragyog a mitosini urilak. Még most
ragyog. Mind a négy tornya bádoggal van fedve, s mikor arra a lemenő nap
rásüt, úgy ég mind a négy, mintha tüzláng volna. Ezek gömbölyű, hasas,
orosz stylben épült toronytetők. Még egy ötödik torony is iparkodik
kilátszani a magasra nőtt ezüstjegenyék közül, az már hegyes és
keresztben végződő; a többieknek csillaga van.

Hogy mit keres a kereszthegyű torony a mitosini várlak kerítésén belül:
holott sem az elébbeni urak, a huszszita lovagok, sem a mostani, a
lutheránus főúr nem patronusai a pápista vallásnak? annak czifra
története van, a mit csak apródonkint lehet kitudni: itt is, ott is
elhallgatnak belőle egy darabot; az ember csak az egész történet vége
felé tudja meg a kerek igazságot.

Jelenben annyit lehet felőle egész hitelességgel megtudni, hogy azt a
templomocskát csakugyan a hussziták építették, Szent Antal tiszteletére:
a mi azonban csak arra való volt, hogy mikor a trencséni gróf, vagy a
szepesi gróf rajtuk hajtott, kitagadhassák magukat belőle, hogy ők
hussziták, mert ime római katholikus templomuk van. (Azonban ennél még
nagyobb czéljuk is volt ezzel.) A mostani várur, Likavay Gráczián pedig
anyai ágról örökölte azt a birtokot; anyja Szuhóy Zsuzsánna, (fiusitott
præfecta) oly feltétellel hagyta azt fiára, hogy ő maga buzgó katholika
lévén, az ő emlékére a katholikus templom a mitosini várudvarban örök
időkre a mostani állapotában fentartassék; a szomszéd teplai
esperességnél legatum is lett deponálva, a miért ebben a szentegyházban
hetenkint egyszer mise szolgáltassék, akár van, a ki hallgassa azt, akár
nincs: a vár ura tartozzék a templomot jó karban tartani, a harangból
hamis pénzt ne veressen, hanem engedje, hogy a teplai sekrestyés azt a
szokott órákban megkondítsa. S egyátaljában a templomot a lutheránusok
számára el ne confiscálja. Ha ellenkezőleg cselekednék, szálljon az
egész Mitosin, cum appertinentiis a fiscusra.

Ha csak egyszer látta volna ezt a templomot belülről a kegyes úrhölgy,
hát nem tette volna ezt a legatumot. Nem volt annak semmi haszna.

Harang ugyan volt a toronyban, de a harangnak nem volt kötele, se ahoz
semmiféle hágcsó, lépcső, vagy egyéb feljárás nem volt és így azt nem
lehetett megcsendíteni. De hiába is huztak volna azzal akár három
verset, nem ment volna abba a templomba igaz keresztyén ember, ha
mindjárt bucsut osztogattak volna is benne, az oltárkép miatt.

Akárki csináltatta azt, nem vette figyelembe az itteni népnek a lelki
hangulatát (vagy tán épen szándékosan tette annak ellenére) mert az
igaz, hogy művészi tekintetben remekmű volt az a kép: Szent Antal
kisértetése a pusztában (olasz művész készítette); maga az asceta egy
igazi eszményképe a szent remetének, a ki a pokol minden csábjainak és
incselkedéseinek ellenáll; hanem az itteni nép sehogy sem akarta bevenni
a ráadásul odafestett mindenféle fertelmes alakú pokolbeli rémeket, a
minőket csak egy piktor képzelete alkothat elbusult gerjedezésében. Ám
de az ijesztő, idomtalan kisértetek csoportja még hagyján; hanem az a
csábító nőalak, a kinek képében maga a sátán jön látogatni a jámbor
remetét, az annyira megbotránkoztató merészséggel volt odafestve, hogy
annak a láttára minden igazhivő jámbor lélek megfordult az ajtóban és
kiszaladt. Ilyesmi megjárja Olaszországban; de a mi hegyes felvidékünkön
hideg van az ilyen viselethez. Azért papnak sem volt kedve liturgiát
mondani az ilyen oltárkép felé fordultan.

Ha pedig mégis valahogy valakinek támadna kedve idejönni, hogy ebben a
templomban az ájtatosságot végezze: ha akadna olyan ártatlan kedély a ki
még nem tud megbotránkozni, a ki még nem lát meg a templomban mást, csak
az istenséget, de a melléje festett ördögöt se szörnyeteg képében, se
szép asszony alakjában észre sem veszi, hát arról is volt gondoskodva.

Mert hogy egy épen ilyen ártatlan szivű teremtés volt magában a mitosini
kastélyban, az tudni való. A várur leánya, Magdolna, volt az egyetlen
pápista az egész háznál, sőt az egész faluban. A magyar törvények
szerint a protestans apának és katholikus anyának a gyermekei úgy
osztoztak meg a mennyországon, hogy a fiu az apa, a leány az anya
vallását követte. S a ki ez ellen vétett, az nagy zivatart idézett a
fejére. A mitosini úr pedig keménynyaku protestans volt. A papokat,
barátokat minden módon üldözte. A leányának még csak egy pápista
imádságos könyvet, de még csak egy olvasót sem engedett behozni a
kastélyba. A ki imádkozni akar, ott van neki a templom. Hiszen nincs is
messze. A kastély hátulsó ajtajától szép egyenes út vezet a templom
ajtajáig, százados nyárfákkal szegélyezve; nem választja el azt a
kastélytól más, csak épen egy árnyékos, kellemes pagony. Hanem azért ez
a széles út, a kastély ajtajától a templom ajtajáig, olyan szép buja
füvel van benőve, hogy azt kaszálni lehetne.

Ez a középudvar a kastély és a templom között a medvék rekesztéke.

Likavay Grácziánnak van két nagy anyányi medvéje, a miknek a számára
ebben a kertben vannak barlangok készítve, s azoknak a lakói itt
szabadon járnak. A két bestiának az ordítása kihallik a magas falon át.
Ez aztán érthetővé teszi, hogy miért van a templomut benőve füvel.
Tessék látogatóba menni, a ki medvékkel akar találkozni.

Mikor az esti hét órát megkürtöli a toronyőr, a kertre nyiló donjon
ablaka feltárul, s belülről egy füttyszó hangzik. Erre nagy morogva
előkerül az egyik, azután a másik medve. Az elvadult nyárfapagony sürü
gesztje csak úgy foszlik szét előttük, a mint egyenesen keresztültörnek
rajta. Egy ráspolyzengésü rekedt hang neveiken szólítja őket. A hang
igyekezik a medvedörmögéshez rokonulni. Valaki egy-egy véres konczot
hajigál ki a medvék közé az ablakon. Azzal nagy hirtelen elkészülnek;
utoljára egy egész darabban repül le közéjük egy ürüfertály. A két medve
ikertestvér. Osztályra kerül a sor. Ezen aztán elkezdődik a marakodás.
Egymást pofozzák, a czubákot marczangolják; mikor elfogyasztották, egyik
sincs megelégedve, mindenik azt hiszi, hogy a másik megkárosította.
Egész éjjel ezen veszekesznek.

Akkor aztán becsukódik a donjon ablaka, s magára marad a kert, a templom
és a fenevadpár.

Lassankint elsötétül a táj; a Vág köde elüli a völgyet; a kastély északi
oldalán egy ablak sem világosodik meg, hanem a mint az éj beáll,
megnyilik a kertbe nyiló ajtó, s kisuhan rajta egy női alak. Olyan, mint
egy álomkép, mint egy tünemény; lenge fehér köntös nyulánk száltermetén,
fekete fátyol burkolja a fejét. Körültekint, összeborzad, azzal kilép a
sötétbe. Egyedül jön és lámpa nélkül. Léptei el nem árulnák: a fü puha;
hanem a fehér köntös észreveteti alakját; dörmögve, mormogva törtet
feléje a két fekete, idomtalan vadállat, fehér agyaraik, tűzszemeik úgy
világítanak a bokrok közül. A leány nem sikoltja el magát, feltüzött
kötényéből jobbra is, balra is hajit valamit. Az a medvéknek kedvencz
csemegéje, mézes pogácsa. Azt örvendő vihogással kapkodják el. Ezalatt a
leány gyors illanással fut végig a gyepes uton a templomajtóig; mire a
két vadállat utána rohan, már ő becsukta maga mögött a templomajtót.

A két medve aztán elkezdi a nehéz vasveretü tölgyfaajtót karmolni a
körmeivel, felmászik az ajtófélre s a vasrostélyon dugdossa be az orrát,
szimatolva: utoljára leheveredik a templom küszöbére, ketten kétfelől, s
ott strázsál és nyalja a tenyerét-talpát, minden neszre figyelve, a mi a
templomból kihangzik.

Hát az a fehér tünemény mit csinálhat odabenn a templomban, sötétben,
egyedül, éjszaka?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gráczián urhoz nagy vendégsereg érkezett mára.

Nevezetes nap van. Egyetlen fia, a délczeg Kázmér halálának évfordulója.
Harmadik évforduló már. A zomotor napján megmondta Gráczián a halotti
torra akkor felsereglett jóbarátoknak, czimboráknak, papoknak,
diákoknak, kántálóknak és kauklereknek, hogy minden évben meg lesz ülve
ez a gyásztor a mitosini kastélyban azon módon, a hogy legelőször volt,
mikor a ravatal ott állt a fegyvercsarnokban s a czimborák egyenkint
odajöttek a halotthoz, megkinálva őt a billikommal, s kiüritve azt a
boldog feltámadásáért.

Mert hát «sirva vigad a magyar!» De cserében «vigadva is busul!»

… «No most mehetsz imádkozni a bátyád lelkéért, meg azért a másikért»…
Dörmögé Gráczián, betéve az ablakot a medvék etetése után.

Magas, széles termetü férfi volt; egyik lábára biczczentett a
köszvénytől. Arcza rezes volt s a szemei véresek, duzzadt szemhéjakkal,
két szüntelen mozgó, felborzadt szemöldök által beárnyalva, a bajusza is
szerteszét meredt, mint a szemöldöke. A tarkója török divat szerint
kopaszra volt borotválva hátul, azt egyébiránt soha sem hagyta el a
süveg (benne is hált), csak a homlokán csüggött elő egy összefont
csimbók. Vastag nyaka bőre túlfordult a kemény gallérján s a tokája
eltakarta a csomóra kötött nyakravalót. Mentéje panyókára volt vetve a
nyakába, s az ingújj zsineggel volt átkötve a kézcsuklóján. Nem sokat
adott a külső viseletére. Elég, ha a gombok aranyból voltak rajta, a
posztó lehetett csillogó a piszoktól, s a prém lehetett molyette-foltos.
A széles török övről nem csüggött alá a kard, hanem hátul volt beledugva
egy kurtanyelü csákány, s a hosszu csizmaszárból kilátszott az odaszúrt
görbe kés türkizes markolata. Minden mozdulatában az ellenmondást nem
türő dölyf volt kifejezve, a türelmetlen kötekedés. Az arczából pedig
épen veszedelem volt az indulatait kitanulni a vele találkozónak. Elég
volt a szemébe nézni, hogy azt sértésnek vegye s felfortyanjon értte.
Beszélni nem lehetett vele. A mit más mondott, arra ő nem hallgatott,
nem is adott választ; a mit pedig ő beszélt, azt csak magának beszélte;
ha valakihez egyenesen hozzászólt, hát az parancsolat volt, a mire nem
szoktak visszafelelni; mert a ki arra visszaszólt, azzal már csak a
mankós botnak volt dolga.

«Eredj, leányom, eredj a templomba!» mondogatá maga elé, tovább
sántikálva.

Pedig volt, a ki hallhatta. Az urától elválhatlan Mátyás mester. A nagy
test kénytelen volt mindig valakinek a vállára támaszkodni. Aztán a
léleknek is kellett ilyen támasz. S az nem volt olyan nagy, mint a test:
nagyon kis helyen elférhetett; nem tudta betölteni ezt a nagy termetet.
Mátyás mesternek kellett az ura helyett gondolkozni. A legközönségesebb
eszme nem fogamzott meg abban. Csak az ösztön vitte, s az indulatroham
ragadta magával.

Mátyás mester rendezte a tort is. Ő csődítette fel a vendégeket, a
milyenek épen ilyen lakomához valók; kortyondi eszemiszom fráterek,
maguknak és másoknak bolondjai, mendikans diákhad, kicsapott peregrináló
pap, ágról szakadt nemes atyafi, kalandornép, a kinek hátán háza,
kebelében kenyere; tót gajdos, lengyel zsidó összevissza. A ki mind
arravaló, hogy a gyásznapot torkával és gyomrával megünnepelje, s
egymást bolondságok elkövetésében felülmulja.

Kést, villát, kanalat minden vendég maga hozott a lakomához, elfért az a
csizmaszárban. S a kanálra nagy szükség volt, mert «hétféle volt a
léféle». Három hosszú asztal volt terítve a nagy boltozatos teremben:
elfért abban kétszáz vendég. Czintányér volt az étkekhez, fakupák a
serhez, bádogpoharak a borhoz, szük nyaku egyesek a pálinkához. Ez még
akkor ritkaság volt, s csak az urak itták. Annál inkább kellett pedig
inni, mert a dohányzás még nem jött be. A lakoma végén körüljárt a
végtelen pohár, a gömbölyü fenekü bratina, a mit nem lehet letenni,
fenékig ki kell hajtani.

S a dombéroló társaságnak mulatság is kell. Megkezdi azt a csimpolyás a
podzabuczkival, a mi olyanformát jelent, mint «búfelejtő.» A dudás nem
csak fújja a nótát, hanem tánczolja is. Azután előkerül két nyurga tót
diák, mezitláb, kinőtt ruhákban, borzas, fésületlen fejjel. Ezek
elkezdenek kántálni: előbb kegyes latin nótákat a világ mulandóságáról,
a menny és pokol különféleségeiről, a vendégek itatják őket sörrel,
borral, márczczal összevissza, attól aztán rákezdik a csintalan nótákat,
keverve a latint a tóttal és magyarral, röhög bele az egész vendégsereg.
Csak a ház ura dörmögi maga elé komoran: «ehez a vershez is tudott ő
többet: ő tanította be a diákoknak. Az volt a mulatság!»

Az az «ő» a meghalt fiú, a kinek a halotti torát most ülik.

A diákok kidülnek a sok italtól; akkorra már előkerített Mátyás mester
három darab gallicziai zsidót; azokat betuszkolják a terembe, a
hunczutkáikat egymáshoz kötözik s aztán törött borsot szórnak a
szakállaikba; s mikor aztán hol az egyik, hol a másik nagyot prüsszent,
s a másik kettőnek a fejét is magával rántja, azt nem állja meg ember
nevetés nélkül. Csak a ház urának a szeme telik meg könynyel. Ő nem
nevet, csak úgy mondogatja magának: «Ez is az ő tudománya volt. Ő tudta
csak a zsidókat megtréfálni! Micsoda ész volt!»

A dombérozás tovább foly; éjfél után jár az idő, most már a vendégek
csak maguk dalolnak s szállanak egymásra az áldomásaikkal. Előhozzák az
öblös widerkomot: ki iszsza ki azt egy hajtásra? Nagy a röhögés, hogy az
ejteles kancsó minden vállalkozón kifog.

A ház ura dörmögi magában:

«Pipogya, hitvány nép! Bezzeg ő ki tudta azt inni, ha rám köszöntötte.
Azóta se bir senki felköszönteni igazán.»

Pedig valamennyien a megholt emlékére köszöntik az öblös pokált, a minek
ő maga volt a mesteri kezelője. Vannak bolondnál bolondabb áldomások.
«Mind nem ér az semmit, dörmögi a ház ura. Csak ő tudott igazán halottat
felköszönteni. A szentek is ugráltak nevettükben, ha azt meghallották!
Üljetek le. Nem éritek azt utól.»

A tréfa verekedésen végződik. A bekapott urak közül ketten, hárman
birokra kaptak. A ki markosabb, az az asztal alá dobálja a többit. Egy
marczona legényt ki nem birnak verni valamennyien a szegletből.

«Volna csak ő itt! Majd adna az a fejednek! Két embertől sem ijedt meg.
Még az én karomat is be tudta törni! Egy fokossal kiverte akárhányszor
az egész czimboraságot a tanyából.»

Mikor már a dulakodás általános kezd lenni, czintányérok, fakupák
repülnek, asztal, szék felfordul, pad recscsen, ólmosbot pufog,
agya-feje törött ember jajgat, káromkodik, egyszerre csak megnyilik az
oldalajtó s bejön a proseczczió, elől egy asszonynak öltözött bohócz a
templomi zászlóval, utána barátcsuhás, minisztransruhás riha csőcselék,
s valamennyi elkezdi énekelni azt az ismeretes gunydalt, a mi a barátot
pasquillozza, utánozva a bucsujárók zsolozsmahangjait s végződve egy
általános kutyakopogós eszement bakugrásaiban.

Ez aztán magával ragadja a még lábán állni képes részeg kompániát, a
vendégek nagy csoportja csatlakozik a bucsujáró menethez, s fokosvégre
akasztott kulacsokkal paródiázva a szent monstrantiákat, követi az
előljáró éneklőt, a kinek a vezetése alatt aztán bekóborolja majd a
kastély termeit, folyosóit: s aztán ki az utczára, hogy a népnek is
legyen meg a mulatsága.

A nagy étteremben csak azok maradnak, a kik már eláztak a bortól, vagy
elszédültek a furkósbot-ütéstől, s itt-amott elnyulva hevernek, némelyik
még próbálgatja annak a talánynak a megoldását, hogyan lehetne egy
négylábu állatnak a két lábán állva megmaradni? s ha nem sikerül, csak
megnyugszik sorsában s négykézláb keresi saját magát.

Csak a ház ura ül azon a főhelyen csendesen. Előtte a szüknyaku kotyogós
az erős lengyel pálinkával. Neki még az sem erős. Merően néz a leégett
gyertya izzó taplójába s félbeszakgatott mondatokat motyog; a mikre
senki sem hallgat.

«Mennyi tréfát tudott! – Ha szidtam is megnevettetett. – Nem birtam már
vele, olyan erős volt. – Mikor meg akartam verni, ő vert meg. – Ha nem
adtam neki pénzt, elfogta az uton a zsidóimat s elvette tőlük. – Nagy
esze volt! – Lehetett volna valamikor «candidatus ad palatinatum».[1] –
Száz esztendeig élhetett volna. – Csak huszonöt volt. – Meg három: az
huszonnyolcz. – Igaz a. – De az a három nem számít, – mert azóta meg van
halva. – De hát miért halt meg? – Mert megbotlott a lova, viadal közben.
– Különben levágta volna azt a másikat. – Ez az igazság? – Derék világ!
– A hol egy lónak az első lába a biró. – Minden vére elfolyt. – Hát mért
nem tudnak a világ minden doktorai vért csinálni annak, a kinek a vére
elfolyt? – Buta nép. – Az a szamár pap azt mondta, hogy por lesz belőle.
– Az én fiamból por! – Hazugság. – Abból arany lesz, vagy Karbunkulus. –
Holnap mingyárt fölnyittatom a koporsóját. – Ott fekszik a pápista
templom kriptájában. – Micsoda? – Hát miért tették oda? – Mert maga
kivánta. – Hogy halála után is boszantsa a szenteket. – Boszantja-e? –
Oda jár-e Szent Antalnak fricskát hányni? – Fölkel-e a lelkek órájában
megkongatni a harangot? – Micsoda ez? – Nem harangkongás? – Ki hallja
ezt? – Csak én magam? – Héj, Mátyás mester, hol a füled? – nem hallod
ezt? Gingalló! gingalló! Szent ajtó! Főzz kását, nincsen só! Gingalló. –
Ki jár ott?

Senki sem felelt: az alvók, a részegek horkoltak, sóhajtoztak,
ökrendeztek, a tivornyázó csoport lecsürhézett mindenestűl a pinczébe s
ott nyakalt tovább a csap alul, a nagy étteremben csak a ház ura maga
volt ébren.

S csak ő hitte azt, hogy most álmodik.

A kis harang a templom tornyában egyre szólt.

Gráczián felugrott a karszékéből, mankós botját kapta, a falhoz
támaszkodva kitántorgott a sötét folyosóra, végig tapogatta a falakat az
északi toronyig, a honnan a templomra látni, ott fölszakította az
ablakszárnyakat s kitekintett az éjszakába.

A lemenőben levő félhold épen keresztül világított a torony ablak
pillérein, s még látni lehetett, a mint a harang himbálva ringatózik
állványán: bár megszünt már kongani, csak a ringó utóhang reszket még a
légben.

– Mi van ott! Ki van ott? hebegé Gráczián, kihajolva az ablakon. Ne
üvöltözzetek ti oda lenn: hadd hallgatok valamit.

Egy pillanat mulva még láthatott is valamit. A templomnak egyik hosszu
góth ablaka elkezdett megvilágosodni.

– Nézd! Nézz oda! Mi az?

S a megvilágított ablak tábláin emberalakok árnyrajzai jelentek meg;
eltüntek, újra megjelentek: kezeiket emelgették.

Gráczián összeszedte minden erejét, hogy haragjának teljes bömbölésével
kiáltson rá a kisértetekre: «Kik vagytok ott? Takarodjatok!» De csak
képzelte, hogy kiáltott: összeroskadt; ott találták elterülve korán
reggel a nyitott ablak előtt, s alig birták életre dörzsölni.



SZENT ANTAL KÉPE A PUSZTÁBAN.

Magdolna a bátyja sírja előtt térdelt imádkozva.

Ő is megünnepelte azt a szomorú napot, melynek évfordulóján a szeretett
bátya vére elfolyt: és épen ő miatta folyt el.

Ő ezzel az egy csapással testvért és vőlegényt veszített. Mert az a kéz,
mely bátyját megölte, nem vezethette őt oltár elé többé.

Szerették pedig őt mind a ketten: a testvér is, a jegyes is.

S mikor így elvesztett két szerelmet, megkapta cserébe az apa
gyülöletét. Az apa valahányszor leányára nézett, csak fia halálának
okozóját látta benne.

S miért tudott imádkozni szegény leány? Halva már mind a kettő, nem
hagyja magát visszaimádkozni. Boldogságának erre az egy életre vége van.
S még csak sejtelme sincs felőle, hogy minő kéz dúlta azt fel.

Itt ezen a helyen mély csendesség van. Más leány rettegne itt olyan
egyedül. A holdvilág besüt az ablakon s részletenkint világítja meg az
oltár faragványait: a vértanú alakját, a ki egy fatörzshöz kötve,
nyilaktól átszegezve vonaglik; a sárkányt, a kit az arkangyal a sarka
alá legázol; a nehéz gyertyatartókat, a leégett viaszgyertyákkal, azután
az oltárképet magát, a szent alakkal, a szörnyekkel, a csábító dæmoni
nővel. Majd tovább vándorol a holdvilág, s kitünteti a sötétből a
márványemléket, mely alatt a megölt testvér nyugszik, fekvő szobrának
két keze összetéve a mellén. – A toronyban huhognak a baglyok, a kuvik
sikongat. – Künn a kertben a medvék horkantanak nagyokat, jelentve, hogy
ébren vannak. – A kastély tornáczából egyszer-egyszer kizajdul a részeg
tivornyázók gúnydala. – Legjobb itten! az oltár hideg lépcsőjén.

Magdolna örömest ment volna kolostorba; megtört szivének az lett volna a
legjobb; de atyja hallani sem akart erről. Férjhez akarta adni. Csak
kérő jött volna a házhoz. De kerülte a kastélyt minden házasulandó
legény. Szánták a leány balsorsát s irtóztak az apa rossz természetétől.
Ép úgy elriasztotta őket a szomorú menyasszony, mint a dühöngő após. S
Likavay Gráczián annál dühösebb volt, mentül szomorúbb volt a leánya.

Magdolna minden iszonyat között, attól az ádáz tivornyazajtól irtózott
legjobban. A templom sötétjében ez elől keresett leginkább menedéket.
Tudta, hogy az nem lehet más, mint egy csupa káromlásokból összeszűrt
chorus; száz torokból egyszerre gúnyolnak eget, más világot,
megboldogultakat. Ez a megholt bátyának halotti ünnepélyére adott
tisztelet. – Hogy iparkodott reszkető imáival elzárni az útját e részeg
üvöltésnek, hogy fel ne hasson az égbe. De az maga is lefelé törekedett;
éjfél után a vendégcsorda a pinczébe vonult le, a dőzsölés lármája most
már a föld alul hangzott fel.

A leánynak egész teste reszketett. Rosszabb volt az a láznál.

A holdfény elhagyta már az ablakot; a templom már egészen besötétült.
Csak odafenn a toronyban csillámlott még a holdfény a magányos harang
érczén. A leány tekintete odabámult.

És egyszerre úgy rémlett előtte, mintha az a harang elkezdene
himbálózni. Érzékkáprázat ez? Álom folytatja-e az ébrenlét látványait? A
harang megcsendül. És azután folyvást kong, mint mikor haldokló szegény
bűnös lelkéért harangoznak. Pedig se kötél a harangon, se harangozó
nincs, a ki húzza.

Az ámulathoz új csodák szegődtek. A templom sötét belseje elkezdett
valami homályos fényben derengeni. Ilyen átlátszó sötétséggel is csak
álmában szokott kínlódni az ember, mikor testének minden íze lát, csak a
szemei vakok. – Honnan jön ez a derengés? Az oltárkép világit. A páduai
szentnek a homloka körül valódi glória sugárzik, míg a csábító nőalak
egészen feketének tünik fel.

A leány reszketve hull térdre a csodalátvány előtt.

«Uram s én Istenem!»

A harang utolsót kondul s abban a perczben gördülő robajjal sülyed alá
Páduai Antal festett képe minden rémkörnyezetével s a mögötte támadt
ürben áll egy élő alak. Az is Páduai Antal, a remete-csuhában, mezítelen
lábbal, tonzurás fejjel; kezében égő szövétnek.

A leány szivéhez kap mind a két kezével ijedten.

Halálát hozza-e ez a jelenés?

Bár azt hozta volna.

Az oltárkép rámájából kiszáll az élő alak s a szent könyveken és a
zsámolyokon keresztül alá lépdel. – A leány sikoltva szökik fel helyéből
s a két karját védve, esdve, tiltva mereszti maga elé. Nevét hallja
kimondva: «Magdolna!»

A világ egyet fordult vele: eszméletlenül rogyott le a földre.

Mikor föleszmélt, azt a két szemet látta magára sugárzani, a minek
csodálatosabb melege van, mint a napnak.

A kik ájulásba esnek, azok talán álmodnak is? S az álom nagy csábító. Ki
tudja, hány világot járt be, ki tudja, hány örökkévalóságot élt át lelke
e rövid álomlét alatt? Most már nem félt az ijesztő rémtől többé, ő is
annak a nevére susogva nyitotta fel ajkát: «Tihamér».

Neki is csak «Tihamér» volt ő még.

– A mennyből szállsz-e hozzám alá?

Az ifju szerzetes szomoruan ingatta fejét. Mondhatta volna bátran, hogy
a sirok országából jött fel, olyan halovány volt az arcza, olyan hidegek
a kezei.

A viaszgyertya, a mit magával hozott, az oltár egyik tartójába tüzve
világítá meg mindkettőjük arczát.

Az ifju megszólalt, csendesen, tompa hangon.

– Ne bámulj el rajtam. Nem vagyok se csoda, se kisértet, se földöntúli
lélek. Élő, nyomorult ember vagyok. Halálom hire álhir volt. A török nem
engem fejezett le a fogságban, hanem a szolgámat, a ki öltönyt cserélt
velem. Én élve menekültem.

– Hát ez az öltöny rajtad? suttogá a leány a durva barát-csuhát végig
simítva kezével.

– Ez az öltöny téged gyászol és egész elvesztett világomat. Nevem Páter
Péter. Jézus-rendi barát vagyok. Nem szeretőd, nem vőlegényed többé; –
nem jövendőd reménysége; – nem gyámolod a balsorsban; – nem védelmező
társad az emberek előtt: – csupán közbenjáród a föld és az ég között: –
Páter Péter.

A leány térdre omlott előtte és áhitattal csókolta meg a kezét.

– Atyám.

Az ifju nagyot sóhajtott.

– Magamévá nem tehettelek; oda akarlak hát adni Istennek. Ha az én
menyasszonyom nem lehetsz, légy az ég menyasszonya. Azért jöttem hozzád,
hogy elkészítsem számodra az utat, és téged az utra, oda: a hova vágyol.

– A zárdába? Te tudod azt? Hát csakugyan beszéltél velem álmaimban?

– Nem álmaidban. Téged én nem ámítalak. Rendes észjárás hozott engem
arra a tudatra, hogy te zárdába kivánsz menekülni a megrendítő csapás
után, a mi szivedet érte. Atyád nem akarja azt engedni. Ő a lengyel
Berezovszkyhoz akar téged nőül adni.

– Nem is ismerem azt.

– Én annál jobban. A neked szánt vőlegény rút, részeges, nyavalyás, vén;
– hat feleséget eltemetett már. És azon felül sociniánus.

– Istentagadó?

– Szentháromságtagadó, a kinek a Krisztus csak jó ember, s a Szentlélek
csak fehér galamb: semmi más.

– De te megszabadítasz tőle? esdett a leány, átölelve az ifju térdeit.

– A te akaratoddal.

– Hogy tudtál idejönni? Honan jöttél?

– Valóban a poklokon keresztül jöttem hozzád. Egy hosszu földalatti uton
át, melyet ördögöknél rosszabb emberek fundáltak ki világ romlására,
tele most is rémtetteik emlékeivel. – Rettegés azon végig jönni. Magát e
rejtekut titkát egy régi penészes könyvből tudtam meg, a mibe tiz bölcs
belebolondult, s utoljára is egy bolond találta meg a kulcsát. Ez is az
ördög műve volt. De a valódi poklot és ördögöt más alakban ismertette
meg velem a sors. Rendünk szigoru szabályai kényszerítenek, hogy mint
gyóntató és nevelő szolgáljak annak a nőnek a házánál, a ki több rám
nézve, mint Beliál és minden dæmonai. Én a madocsányi úrnő kastélyában
lakom.

A leány szivéhez kapott s ajkán félbeszakadt a lélekzet.

– Ez az én poklom és ördögöm. Mindennap látni azt a nőt, a kit első
találkozásunk óta gyülöltem: mert utálatos az asszony, hogyha még olyan
szép is, ha szive indulatát maga siet kimutatni a férfinak; azt, a mi
kitalálni való titok, megérdemelni való jutalom, megőrzendő szentség
arra nézve, a ki birja: nála pedig még annál inkább eltitkolandó volt,
mert bűn sugallta minden gondolatját: neki még férje volt. Lelke rajta,
hogyan lett özvegygyé? Számoljon Istennel, hogy mit tett én velem?
Meggyónt titkait az én lelkem őrzi, lepecsételve tartja a sakramentom.
És én nekem fel kell őt oldanom azokért az Isten nevében, a miket nem
tud megbocsátani bennem az emberi sziv. És aztán mindennap látnom kell
ez arczot, melynek átkozott mosolygása tette semmivé kettőnk
boldogságát; és hallanom kell suttogásait, mik a gyónás örve alatt fülbe
sugott ördögi csábszavak vallomásai – nekem! Hát nem több-e ez, mint a
pokol?

A leány megszorítá az ifju kezét s nyugodtan szólt:

– Igazad van. Kettőnk közül te szenvedsz többet. Én nem panaszkodom.

– Ismerem én jól a te szenvedéseidet is. Hisz naponkint új meg új rossz
hirekkel mulattat engem ez a dæmon te felőled. Tud mindent, a mi
házatokban történik s különös gyönyörüségét találja benne, ha azokkal
engem kinozhat. – Ne vesztegessük az időt panaszokkal. – Neked is
sietned kell innen a visszatéréssel, nekem is. Hosszu az utam a föld
alatt s még sötétben kell visszajutnom, hogy senki észre ne vegye azt a
bejáratot a honnan előjövök. – Egy kérdésemre felelj: – Akarsz-e zárdába
menni?

– Ez az egy óhajtásom a világon.

– Az teljesülni fog. Nekem elébb értesítenem kell a szándékodról egy
zárda fejedelemasszonyát, hogy a mint e rejtek úton át innen a
madocsányi határba átvezetlek, ott készen várjon az eléd küldött
zárdaszűz, zárt hintóval s annak átadhassalak. Ehez előkészület kell és
nagy óvatosság. Meg kell határoznunk a napot, a melyen ismét e helyen
találkozhatunk.

– Jövő úrnapján.

– Tehát vasárnaponkint – éjfél után. Korábban én nem szabadulhatok, mert
az a váltott kölyök, a kit őriznem kell, hamarább el nem alszik, s a
bolond, a ki velem együtt vacsorál, elébb le nem iszsza magát.

A leány azt kérdezé:

– Monddsza, – hogyan sejthetted te azt, hogy ma, és ebben az órában
engemet itt fogsz találni? Látványok adták tudtul?

– Ámíthatom az egész világot, de neked csak igazat mondhatok. Nem
indultam semmi viziók után, nem tárta elém eksztázis, nem a kettős látás
csodavilágossága idejöttöd; bizonyosra jöttem. Ma van bátyád halálának
napja; azt az éjjelt tivornyával ülik meg a kastélyban. Te ott nem
maradhatsz abban a házban, a minek minden zugát betölti az undok
dorbézolás. Csak ide menekülhetsz, szegény bátyád sirjához, hogy végig
imádkozd ezt a rettenetes éjszakát. Egyszer az ő lelki üdveért, azután a
gyilkosáért: végig az egész litániát. És végre – el voltam rá készülve,
hogy ha téged itt nem talállak, akkor a templomajtón át felmegyek a
kastélyba, ott most a bolondok sokan barátcsuhában játszanak komédiát,
elvegyülök közéjük s úgy kereslek föl.

Az ifju észrevette azt a rémtekintetet, a mi e szavai alatt a leány
arczát elfagyasztá. Magdolna erőszakosan ragadta meg az ifju két kezét.

– Mi lelt? kérdé az.

A leány nem mondta meg. Arra gondolt, hogy ha e kedves ifju éjjel az
udvaron keresztül akart volna menni a kastélyig, a fenevadak összetépték
volna. De nem akarta azt neki elmondani, hogy meg ne rémítse azzal a
gondolattal, hogy neki, a gyönge leánynak is, épen olyan veszélyek közt
kell mindannyiszor a templomig eljönni.

– Arra gondoltam, szólt szenveteg mosolyra kényszerítve arczát, hogy
miként jöhettél volna ki ebből a templomból, ha ennek az ajtaját zárva
találod?

– Tudom bizonyosan, hogy ennek a templomnak az ajtaja soha sincs zárva.
Atyád parancsolta meg, hogy mindig nyitva hagyják. Szomorú története van
e templom minden zugának. Legszomorúbb az ajtajának.

– Te ismered azt?

– Ezt is a lelkem kinzójától hallottam elmesélni. Jobb lesz, ha nem
tudod meg. Elég neked a magad boldogtalansága.

– Kérlek, mondd el nekem. Az, hogy más még többet szenvedett, nekem
vigasztalás. Ki volt az?

– Nénéd, Zsófia.

– Emlékezem rá. Szép sugár alak volt, nagy sötét szemeit mintha most is
látnám, piros arczát de sokszor megczirógattam a kezemmel, mikor ölébe
vett, kis ölbeli babát. Aztán megint arra emlékezem, mikor a ravatalon
feküdt, olyan hideg volt a kezemnek, mikor márványfehér arczát végig
simítottam.

– Ott nyugszik, szólt az ifju a falra mutatva, a melyen két egymás
mellett levő márványlap látszott, egy nagyobb, egy kisebb, az egyiken
egy nagy kereszt, a másikon egy kicsiny, azután az évszám; a kisebbiken
egy évvel több; s azonkivül semmi felirás.

– S miért nincs rajta se név, se sirirat? kérdé Magdolna bámulva.

– Ketten vannak ott, felelt rá az ifju: az anya és gyermeke.

– S miért nincs odavésve a nevük?

– Mert nem volt nekik nevük.

– Nem értem.

– Ne is értsd meg. Gyász ez. Ők is szerették egymást, még erősebben,
mint mi ketten. Ők is szenvedtek, még többet, mint mi ketten. Atyád az ő
szerelmüket is széttépte irgalom nélkül. Inkább befogadta vendégül a
házába a szégyent, mint annak a vőnek a násznépét, a ki neki nem
tetszett. Leánya meghalt azon a napon, a melyen egy megátkozott
gyermeknek életet adott. Ide temették el a kriptába. A gyermek egy év
mulva utána kivánkozott az anyjának. Az is meghalt s ide akarták tenni
az anyja mellé. A templomajtó, a mi az anya temetése óta nem volt
nyitva, feltárult s a belépő apa belebotlott a leánya holttestébe. A
szerencsétlen nőt tetszhalottul temették el; a kriptában fölébredt,
kivánszorgott koporsójából, de a templomajtót nem birta fölnyitni s ott
halt meg a küszöbön.

– Irtóztató! rebegé összeborzadva a leány s rémtekintettel pillantva
féloldalt a két névtelen kőre.

– Ezért nincs név a két emlékkövön, mondá a szerzetes. S azóta nem
engedi Likavay Gráczián bezárni ezt a templomajtót soha.

– Siessünk innen, suttogá a leány, most már reszketett e helyen.

– Eljösz úrnapján éjfélben ismét ide? kérdé Páter Péter.

– Eljövök; de siess innen elébb. – Kezet szorítottak s elváltak.

Páter Péternek elébb el kellett távozni az oltár rejtekén keresztül.
Szent Antal képe rémeivel együtt visszafoglalta a helyét; egyideig még
világított arcza körül a gloria a mögötte levő szövétnektől, – a
toronyban ismét megkondult a kis harang, – titkos óramü kötötte azt
össze a rejtett bejárattal: mikor azon át közelített valaki, a harangot
megkondította a gépezet, jelt adva a kastélyban levőknek, mikor még azt
a husziták lakták, hogy Madocsányból jő valaki az alagúton át. Mikor a
harang elhallgatott, az oltárkép is elsötétült; éjfél után két óra volt,
künn a kakasok szóltak; a leány félő tekintettel nézett hol a háta mögé,
hol a lába alá, mig elért a templom ajtajáig: nem jön-e utána Zsófi
nénje? nem akad-e bele a lába halotti köntösébe? Pedig odakünn még
nagyobb rém várt reá; az egyik medve ott feküdt a küszöbön keresztül. Az
már aludt, csak bátorságának kellett lenni, hogy keresztül lépjen rajta;
hanem a másik ébren volt s nagy mérgesen rágcsált egy csupasz
csülökcsonton, a mit a fogával nem birt megőrölni.

– Isten segíts! sohajtja a leány s elfutott a fenevad mellett, odahajtva
elé kötényéből a mézes pogácsákat.

S a két vad nem bántotta őt, a csemegének esett, azon osztozott meg:
engedte a leányt a kastélyba visszamenekülni.

Pedig bizony sokkal jobban tesz vele, ha akkor rögtön összetépi, még
akkor lett volna belőle igen szép szent és martyr a mennyországban.



VENUS ÉS FIA.

Idalia volt a keresztneve a madocsányi kastély úrhölgyének, Venus
mellékneve. Ehhez hasonló név még fordul elő a keresztyén naptárban, s
ez országban eléggé szokásos.

Ezzel a névvel együtt már a keresztvizben valami végzetes megkötés lett
e nő fejére kitöltve. (Megkötésnek nevezik az idegen varázst.) A nő
nemcsak azt tudta, hogy névtársának a szépségét örökölte; de annak a
belső tulajdonait is. A mig szeretett, azt tette őrült szenvedélylyel;
de ha megszünt szeretni, akkor már gyülölt is: és gyülölete emberölő
volt. Venus homicida! Nála a szenvedély nem hült le, csak lángot
változtatott. A kit azzal körülölelt, annak meg kellett abban égni; vagy
így, vagy úgy.

Korán ment férjhez s szive választása szerint. Férje délczeg dalia volt,
mikor elvette, összeroskadt aggastyán, mikor özvegyen hagyta. Pedig csak
nyolcz esztendő esett közbe. Azt mondják, hogy agyonitta magát: talán
bűvital is vegyült bora közé.

Idalia asszony annyira bele képzelte magát abba a mámorító olympi
életbe, a mihez a neve adott neki jogot, hogy újszülött fiát Cupidónak
kereszteltette. A jámbor tót pappal elhitették, hogy az csak Kupának a
gyermekitett neve, a ki pedig (köztudomás szerint) valóságos nemzeti
keresztyén szent és vértanú volt. Tehát együtt volt a háznál Venus és
Cupido.

Majomként szerette azt a gyermeket. Annak minden szabad volt. Még
szerelmes kalandjaiban sem hagyta el magától. Több olyan esetre
emlékezett már a gyermek, a mikor a vágtató paripa hátán hárman ültek a
nyeregben: a lovag, az anya, meg ő. Idalia asszony nem egyszer szökött
el a férjétől, de mindannyiszor megint csak visszahizelegte magát.

Csorbai Tihamér volt a legutolsó szenvedélye. Mert viszonozatlan maradt,
azért volt a legőrületesebb. Rontott-bontott mindent, a mit kettőjök
között akadályul talált. – Vérnek kellett folyni, hogy Tihamért régi
kedvesétől elszakítsa, a férjnek el kellett menni a föld alá, hogy
Tihamért magához köthesse. S ime az egész terv kárba veszett. Megtalálta
Tihamért, mint Páter Pétert.

Az ő házának állandó vendége, otthonos lakója lett az imádott ifju, és
tőle még is távolabb esett mint valaha. Nem a föld országai feküdtek
közöttük; hanem a menny országa.

Mennyi lázadást tervezett e felhevült agy a gyülölt mennyország ellen!

Késő esteli órákban, a meleg nyári csillagos éjeken, hangzottak fel az
asceta földszinti szobájából a szomorú zsolozsmák, mikkel az az eget
ostromolta: «A mélységből kiálték Hozzád Uram!» – «A haragnak ama napja,
a századot elhamvasztja.» – «Por minden világi dicsőség.» – És
ugyanakkor, a kastély erkélyén ülve pengette hárfáját a ház asszonya s
dalolta azokat a csábitó dalokat, a mik az élő lélek minden titkait
kibeszélik. A dal van teremtve a szerelemvallomásra. Hallja-e ő azokat?
Kell neki hallani. Megkövült-e szivében minden érzés, hogy fel nem olvad
tőlük?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Ülj ide az ágyam szélére, Páter Péter, suttog a gyermek, álomkerülte
fekhelyén nyűgösködve. Mondok neked valamit. Tégedet vagy az ördögök
hoztak ehhez a házhoz, vagy a Jók.

– Miért? gyermekem.

– A míg te ide nem jöttél, engemet az anyám nagyon szeretett. Nem volt
más nevem előtte mint «te gyémánt, te rubint, te szentem, galambom,
angyalkám!» Ha az ölébe kaphatott, egész a kis körmöm hegyéig végig
csókolgatott.

A mit kértem tőle, mindent ideadott, ha nem adta gyorsan, a haját
czibáltam; akkor is nevetett, akkor is megcsókolt: soha még csak görbén
sem nézett rám. A mióta pedig te idejöttél, nem vagyok már neki kedves.
Kezdte azon, hogy pofonvert, megrugdalt: nem vagyok már neki se
gyémántos, se aranyos, hanem «te kölyök; te libucz, te rusnya béka!»
Mikor meglát olyan képet csinál rám, hogy elszaladok tőle; ha szépen
kérek valamit, a nyelvét ölti ki rám; ha csak egy kicsit is hibázok,
korbácscsal kerget, virgácscsal fenyeget, s ha meg akarom csókolni, rám
fúj mint a macska. – Ezért gondolom én azt, hogy tégedet az ördögök
hoztak ide, Páter Péter.

A barát nem felelt rá semmit, csak a kezével simogatta a gyermek fejét.

Az pedig tovább fecsegett.

– Hanem azután meg, ha azt veszem, hogy te mily hűséges vagy hozzám,
hogy nem engedsz az anyámnak ütni, verni; mikor szid kimentegetsz, a
korbácsot megfogod a kezében, ha hibát csinálok, nem árulsz be neki
érte, ha haragszik rám, szép szókkal kiengesztelgeted; te soha sem
bántasz, soha sem haragszol, csak mindig szépen kérsz, szeliden
integetsz, hát akkor megint azt gondolom, hogy talán mégis a Jók hoztak
téged ehhez a házhoz, Páter Péter.

A barát kezei közé vette a gyermek hideg kezét, úgy melengeté.

– Lásd csak, tegnapelőtt nagyon szépen kértem, vegyen az ölébe. Nagyon
fáj a fejem; egyszer csókolja meg; majd egybe elmúlik. Jaj, dehogy tette
meg! Jól összebestézett. Azt mondta, azért fáj, mert sok éretlen
baraczkot, meg mézes bábot ettem. Pedig hiszen azt a mézes bábot, a mit
te hoztál nekem bucsufiába, elvette tőlem, bele sem hagyott kóstolni,
oda adta a Zsoli kutyájának. Hát már aztán hogy ne fakadtam volna sirva.
Arra még jobban haragba jött; olyan képet csinált rám, mint a frajjára
szokott, ha megrántja a haját, mikor fésüli, vagy a hajdura, ha leönti a
ruháját mártással; s mikor letérdeltem eléje, úgy kértem, hogy ne
haragudjék, kirántott a fejkötőjéből egy bogláros tűt, azt ökölre fogta,
úgy fenyegetett meg. A fogait is összecsikorgatta. «Te! fattyú! Ha te
nem volnál a világon!» Megijedtem, hogy meg akar őlni. Szépen kértem,
hogy tűzze vissza kontyába azt a hosszu tűt. – «No no! Csak te imádkozz
Istenhez; mert bizony úgy jársz, mint a csejtevári gyerekek. Eredj csak:
meséltesd el magadnak a bolonddal, mért sirnak a lelkek Csejtervárban
éjjel?» – Tegnap este, mikor lefeküdtem, te pedig még elébb a benyilóban
énekelted a zsolozsmákat, addig kértem a bolondot, hogy mesélje el a
csejtevári gyerekek történetét, a míg ráállt, hogy elmondja.

A gyermek még most is reszketett, a fogai vaczogtak.

– Hajolj ide hozzám közel, hogy meg ne hallja valaki: nem merem
fennhangon elmondani. Hát – a Csejtevárban lakott egy szép asszony,
özvegy asszony, volt neki két kis fia, akkorák mint én, ikergyerekek,
együtt jöttek a világra, mindig együtt is játszottak. A csejtevári
szépasszony azután beleszeretett egy deli leventébe, a ki sokat járt fel
a várba, azt akarta, hogy vegye őtet feleségül. Egyszer aztán azt mondta
neki a levente, hogy el is venné, ha «négy szem nem állna ellent». A
szép asszony nem gondolt mást, mint hogy a lovag a két kicsi gyermeket
érti, hát nem akarja elvenni a szép asszonyt, mert annak két kis fia van
már az első urától. No hát – egyet gondolt a szép asszony, s kettő lett
belőle. Felhivatta a két kis gyerek vén dajkáját Dorkó asszonyt s azt
mondta neki: «Fogd ezt a két bogláros tűt», azzal kihuzta fejkötőjéből a
két hosszú nagy arany tűt, – eredj vidd el magaddal a két gyermeket
játszadozni az erdőbe. Mikor eleget játszottak, elfáradtak, vedd az
öledbe a fejeiket, aztán mikor elalusznak, egyet-egyet e nagy tűkből
szurj keresztűl a fejük lágyán. Ne mondja többet a deli levente, hogy
négy szem áll ellent szerelmünknek. – Csak úgy tett a rosz vén Dorkó, a
hogy az asszonya mondta: kivitte a két kis fiút magával a nagy erdőbe
játszadozni, végig várta, míg jól kijátszták magukat, akkor odavette
őket az ölébe, addig mesélt nekik Tündér Ilonáról, a míg elaludtak,
akkor aztán vette azt a hosszú nagy tűt s beleszúrta az egyiknek a
fejébe: mindjárt meghalt. De a másik felébredt a kis testvére
sikoltására s mikor látta, hogy mit tett azzal a vén Dorkó, elkezdett
neki szépen könyörögni: hogy őtet ne szurja meg azzal a nagy tűvel,
igért neki szép kapcsos palástot, hintót, lovat, egész telket, ha nem
bántja. Azt is mondta: neked adom Csejte váram, ha megnövök s enyim
lesz. De nem hajtott a rossz vén dajka semmiféle könyörgésre, annak is
fejébe szurta a bogláros nagy arany tűt, az is meghalt. Ott is hagyta
mind a kettőt, mély erdőben, betakarta falevéllel, kakukmadár
elharangozta, fülemülék elsiratták mind a kettőt. Az nap megjött a deli
levente a szép asszonyhoz fel a várba. A szép asszony nagy örömmel
mondta neki: nem áll már négy szem ellent, ott kinn van már a két
gyermek, falevéllel betakarva, kakukmadár az elharangozója, fülemile az
elsiratója, mostan már elvehetsz engem! – A deli levente inkább
felháborodott e szóra. Jaj, szép asszony, özvegy asszony, nem a két
gyermek szemét értettem én, hanem a mi saját négy szemünket, azok állnak
ellent, hogy mi egymást szerethessük. S úgy elfutott abból a várból,
hogy soha sem tért vissza többet. Azóta sírnak a lelkek minden éjjel
Csejte várban. – Úgy-e igaz volt az Páter Péter?

– Bolond agyából került bolond mese: Ne hidd el fiacskám.

– De elhiszem. Mert én láttam azt a szép asszonyt. Nem álmodtam: ott
jött reám. Karikában forogtak a szemei. Két vége a szájának lefelé
görbült, a fogai összecsattogtak, a haja szétborzadt a fején, a mint a
főkötője félre csuszott rajta, azt a tűt épen úgy fogta az öklébe, már
éreztem is a hegyét a fejem lágyán.

– Ne gondolj rá. Ne képzelődjél.

A gyermek mindkét kezével magához szorítá a barát kezét.

– Ugy-e nem hagysz? Ugy-e nem engeded azt meg?

– Ne félj, fiam, mindig ott leszek melletted. Senki sem bánt. Én
oltalmazlak.

– De hát mért is nem szereted? Az én két szemem nem áll ellent. Hányszor
futottunk el ettől a háztól együtt lovon. Én az anyám ölében, ő meg a
lovagéban. Soha el nem hagyott volna magától. Mikor aztán visszajöttünk
megint hintóban, az egész úton csókjaival dédelgetett, könyeivel
áztatgatott, édesének nevezett, s mikor az atyám elé kerültünk, engemet
tartott maga elé, én könyörögtem a haragos embernek, hogy ne húzza ki rá
a kardot, én czirógattam meg az orczáját, hogy ne legyen olyan haragos,
míg kibékült. Én nem vétettem neki soha. Hát most mért haragszik úgy
rám? Mért, mert te nem szereted. De: hát szeresd. Dobd le azt a
barátcsuhát. Voltál te már deli lovag. Légy az megint. Vedd az anyám
feleségül. Légy nekem igazi apám. Tégy úgy, a hogy ő akarja. Szeresd,
szeresd. Akkor olyan jó asszony ő, mint lépes méz, olyan szép, mint egy
tündér. De ha nem szeretik, akkor olyan keserű, mint az epe, s olyan
rút, mint egy boszorkány. Szeresd hát! Szeresd hát!

Páter Péter addig csititotta a felhevült képzelődésű gyermeket, a míg
elaltatá.

A hárfahangok s a forró szerelmi dal ömlengései még akkor is révedeztek
az éjjeli csendben.

Páter Péter felháborodott szívvel hagyta ott a gyermek szobáját, s végig
sietett a csendes termeken, egész az erkélyig, a hol Idalia panaszolta
szivének baját a füveknek és csillagoknak.

Lépteinek kemény zajára felrezzent a nő ábrándozásaiból s rábámult
meglepetéssel, midőn őt maga előtt látta.

Páter Péter megfogta a nő kezét s bevonta őt a szobába.

Idaliának hevesen kezdett dobogni a szíve: azt hitte, hogy ez a kéz,
melyet most a vállára tesznek, őt most oda fogja vonni arra a kebelre,
mely eddig csupa jég volt, de végre felolvadt az ő szive vulkán-tüzétől.

– Le, térdre! – monda a férfi. Valld meg bűnödet azonnal.

– Micsoda bűnömet, a mit még nem tudnál? rebegé a nő akaratlanúl térdre
rogyva a férfi vaskezének nyomása alatt.

– Azt a bűnödet, a minek nincsen még neve! A mit még csak a szívedben
hordasz. A szörnyeteget meg kell ölni, mikor még az anyja méhében van,
mint gondolat. Mire gondolsz?

A nő hallgatott egy ideig s ellenmondásokra, furfangokra gondolt; azután
csak megtörte magát s csendes hangon mondá:

– Arra, hogy megölöm a gyermekemet!

– Átkozott a szív, a miben ilyen gondolat születhetik.

– Ha az én szívem anyja ennek a szörnyetegnek, úgy a te szíved annak az
apja. Ilyen ördögök fogamzanak akkor, mikor a tűz és a jég
összetalálkozik.

– Gondolsz-e Istenre és a túlvilágra?

– Ne beszélj nekem se Istenről, se túlvilágról. Ha ott leszek előtte, ha
szemtűl szembe állok, megmondom: én vagyok: úgy tettem. Adtál volna
hideg vért: lettem volna béka; meleg vért adtál: voltam ember. –
Alkottál volna férfinak, lettem volna Kain; asszonynak alkottál: voltam
Éva. Te teremtetted a női szívet ilyennek, te hívtad életre az
indulatokat, te adtad a mágnest a szemnek, a varázst az ajknak; te
küldöd a gondolatokat az ébrenlevőknek, az alvónak az álmokat, s most el
akarod itélni a saját alkotásodat kihallgatatlanul? Ha teremtőm vagy,
ilyennek teremtél, ha mindentudó vagy, előre tudtad azt!

– Asszony! ne káromold az Istent!

– Hát igazat mondani káromkodás ő előtte? Mi az én bűnöm? Az, hogy
szeretek? Az, hogy téged szeretlek? Hát mije vagy te az Istennek, hogy
úgy körül légy véve a lesújtó villámtűztől? arkangyala vagy? kherubinja?
Ne fordulj félre tőlem. Nem szidalmazlak. Se téged, se a szenteket. Se
az Istent. Nem a sátántól tanultam én ezeket. Keresztül olvastam azt a
nagy könyvet, a mit ti szentirásnak neveztek, végtül végig. Kerestem
benne, hol van az megirva, hogy egy nőnek szeretni vétek? Nem találtam
sehol. Ezt nem mondták sem a próféták, sem az evangelisták sehol. –
Ember találta ki azt a rémeszmét, hogy legyenek emberek, a kiknek
szeretni nem szabad. Egy köntös elég rá: a ki azt felvette, az alatt nem
szabad dobogni a szivének. Hát ez nem lázadás Isten ellen? Hát ez nem
emberölés? Lassu meggyilkolása az Isten képmásának. Hát tesznek ennél
rosszabbat a méregkeverők, a kik olyan szereket adnak be áldozataiknak,
a miktől azok lassan sorvadnak el? – S nincsenek-e emberek, a kik ennek
az ellenmérgét feltalálták? Nem tudod talán. Hiszen a milyen könnyű
fölvenni ezt a gyászcsuhát, ezt az élő testen hordozott koporsót, olyan
könnyű azt le is vetni. – Ne fuss el! maradj itt! hallgass rám! Vedd
úgy, hogy bűnöm van, a mit meggyónok. Hiszen nem akarok ölni, hanem
halottat feltámasztani s az csak elég nagy bűn. Te! Én halottam!
Százszor megsiratottam! Engedd meg, hogy kikönyörögjelek hideg
kriptádból! Hallgass rám! Elmegyünk innen. Ki Erdélybe, a hol a magyar
hit uralkodik. Kitérünk a protestans vallásra. Hiszen olyan sokan
követik azt; az ország egy harmadrésze protestans, csak nem juthat az
mind kárhozatra. Ott nem üldözhet bennünket senki. Nézd, a két vasláda
mind kincsekkel van teli. Ott is úri módon élünk: pompa, vigasság, mámor
között, a mihez szokva voltál, mikor még úri birtokodat át nem adtad a
jezsuitáknak. Kinevetjük a világot! – vagy ha te neked jobban tetszik,
szegényen, istenesen élni: azt sem bánom; elmegyek veled a legszegényebb
faluba, a hol kakasos torony van: te lészsz ott kálvinista predikátor,
rektor vagy lévita. Leszek hűséges feleséged. Mosogatok, főzök, vásznat
szövök, nyomorgom! – Istenfélő leszek, számat megtartóztatom gonosz
szavaktól, megtanulom a zsoltárokat. Ha visszafeleselek, megverhetsz,
bezárhatsz, koplaltathatsz. Hived maradok. – Oh szállj ki ebből a te
halotti köntösödből!

Nagy volt a kisértés. A szenvedély és a szenvedés mikor egy csábbá
olvadt össze, halott szive legyen az, mely annak ellent tud állni. Hanem
az ifjúnak talizmánja volt, az a másik arcz ott a Vágon túl. Maga a
barátruha még nem védte volna meg szivét a nyilaktól; ascetai fogadalom,
szent chrysma mind gyönge fegyver lett volna e bűbájos tündér varázslata
ellenében, a mitosini kedves szenvedő arcza állt kettőjük között, mint
egy ég. A napsugár hasztalan ostromolja a havas jégcsúcsát, az már az
égben van, s az ég hideg. Tihamér ott hagyta szivét a mitosini oltár
alatt; nem lehetett arra rátalálni.

– Térj magadhoz, szegény bűnös asszony! szólt gyóntatói szelidséggel.
Isten megbocsájt neked lázadó gondolataidért, s megszabadít a megszálló
rossz szellemtől. Tanulj imádkozni.

– Nem tanulok! kiálta fel indulatosan a hölgy. Mikor te a liturgiát
mondod a misén, magamban mindig azt mondom: nem igaz, nem igaz, nem
igaz! Mikor te a szűz anya magasztalását énekled, én magamban azt
dúdolom: «engem szeress, ne anyádat!» Te vagy az életem, te vagy a
halálom. Te vagy az ördögöm, te vagy a bálványom. Ha üdvezíteni akarsz,
üdvezíts ezen a világon. A másvilágon aztán elkárhozom én te helyetted
is.

– No hát kezdd el a kárhozatot még ezen a világon! szólt Páter Péter,
egészen kikelve remetei nyugalmából. Mert ha igaz az, hogy te tudsz egy
embert így szeretni, hogy azért az egész világot elvesd magadtól, hogy
azért még a másvilági üdvedről is lemondj, úgy bizony a pokol
kínszenvedése lesz rád nézve látnod mindennap azt az embert előtted,
élő-halott képében járni kelni, nappali kisértet gyanánt, egy fantomot
eleven testtel; és tudnod azt, hogy ezt az embert te ölted meg, te adtad
rá ezt a halotti köntöst, te zártad rá a kriptaajtót, s nincs erőszak,
nincs imádság, nincs ördöngős varázs, a mivel őt fel tudd támasztani
többé. Te öltél meg, a te halottad vagyok! Sirból feljáró rémed vagyok!
Isten büntetése vagyok!

A nő vonaglott a földön s mezitelen karját harapdálta fogaival.

– Mikor ide küldtek hozzád, folytatá Páter Péter, arra kértem a perjelt,
küldjön inkább Köves-Arábiába a vad drúzok közé, mint a te házadba. Csak
két választást hagyott. Vagy a spanyol szent inquisitio torturáinál
segédnek lennem; vagy idejönnöm. Én választottam. Inkább én legyek
torturázva, mint én kinozzak mást. Pedig hidd el nekem, hogy a kit a
forró olajjal öntözgetnek, az nem szenved olyan kínt, mint mikor engem a
te forró lehelleted érint, s a spanyol csizma nem zúzza úgy össze az
áldozat csontjait, mint a hogy összezúzza az én lelkemet a te átkozott
szenvedélyed. De mégis idejöttem, tudva azt, hogy így fogsz üldözni
rettenetes szerelmeddel, s itt maradok, tudva azt, hogy majd öldökölni
fogsz nem soká még rettenetesebb gyűlőleteddel; a te házad az én kinzó
kamarám. Azért vagyok itt, hogy végig szenvedjek benne.

A nő dermedten, mozdulatlanul terült végig a hideg márványon.

– Bocsásson meg neked Isten: suttogá az ifju; – megbocsátok én; – csak
te magad tudj magadnak megbocsátani.

Azzal fölemelte őt a földről s kényszeríté őt két vállánál fogva erős
kezeivel, egyenesen állni és a szemébe nézni.

– Végül tudd meg azt tőlem, hogy én azt a miért ide küldve vagyok, meg
is tartom. Fiadat megóvom, megőrzöm, jóra nevelem. Senki ő vele gonoszat
ne próbáljon tenni. A bolondot elüzöm mellőle, és több rémmesékkel a
gyermek álmait megmérgezni nem engedem. Te megtagadtad őt, én
felfogadom, s ezentúl az én fiam lesz, és többet őt soha te hozzád közel
nem bocsátom. Bevárom, hogy tedd a lelki apjával is azt, a mit a testi
apjával tettél.

Azzal elereszté a nő vállait s eltávozott a teremből.

Idalia egy perczig ott állt, mint egy élő szobor: fehér éji köntösében,
végig omló hullámos haja meztelen karjait eltakarta; azután izenkint
összeroskadt, s aztán nyöszörögve, mint egy halálra sebesült vadállat
vonszolta magát a falig, ott talált valami zsámolyt, a mire lehajtsa a
fejét. Hideg márványkő volt az. Megholt férje álló szobrának a talapja.
Az talán csillapitá homloka lángját.

Páter Péter pedig visszatért az elhagyott lakrészbe s úgy találta, hogy
a gyermek most is azon a helyen aluszik, a hol hagyta: csendes, mosolygó
álma van.



A PÜSPÖK LAKODALMÁN.

Történt ez időben Magyarországon, hogy egy püspök megházasodott. Olyan
rendkívüli eset ez a papi nőtlenség behozatala óta, hogy párját hiába
keressük a krónikákban.

Thurzó Imre, nyitrai püspök volt az, a kivel az a csoda megesett s
történetét megörökíté pergamen, márvány és az emberi emlékezet. A magyar
felvidéken a Vág mentén minden háznál őrzik ezt a szájhagyományt.

Thurzó Imre utolsó férfi sarja volt annak a hírneves őscsaládnak, mely
Magyarországnak annyi nagy hadvezért s nádorispánt adott s birtokainak
tömege egy kis királyság volt. A püspökkel el kellett volna enyészni a
nevezetes nagy családnak. Ez pedig országos veszedelemnek tekintődött.

A pápa segített a bajon. Egy bullát adott ki, valóságos bullát, nem
holmi brévét «Sub annulo piscatoris» (a halász gyűrüje alatt: a mi a
brévék pecsétje volt), hanem a valóságos ólom függő pecséttel, a mit a
pápaság czímere ékesít, s a mi (kegyelmi ügyről levén szó benne) sárga
és veres zsinóron csüggött s abban a bullában dispenzálta Thurzót a
coelibatus kötelme alól, oly módon, hogy megengedtessék a püspöknek
megházasodni és e czélból lutheránussá lenni, ad hoc; tudniillik
megengedtetett neki, hogy minden birtokaiban és méltóságaiban
megmaradhasson: hanem a felesége szobájában, ott hadd legyen lutheránus.

A krónika és a szájhagyomány hozzá teszi, hogy a püspök nagyon bőséges
hasznát vette annak a dispenzácziónak. Egy álló egész esztendeig tartott
a lakodalma a szép Nyáry Krisztinával.

Még látható a nagy vendégterem a bittsei várban, a mit a püspök a
menyegzőre építtetett. Maga a várkastély is ott áll még épen, barokk
izlésű mélybevésett szoborművü főbejáratával, körülfutó folyosói a világ
minden hőseinek óriás alakjaival tele festve. A lakodalmi terem maga
szélében, hosszában aligha engedne a budapesti vigadó nagy termének, s
ennek a közepén látható még most is a hálóterem fülke-oduja. Egy
valóságos portale, négy karcsú korinthi oszlopon nyugvó. Az oszlopokra
művészi faragványú inda-diszitmény kanyarg fel, zöld levelek, szőlők,
keleti gyümölcsök, aranyozással, szines zománczczal ragyogók; a
homlokzatán a két családi czímer, s a kettő között aranybetűkkel egy
latin arany mondat, a mi szerető házastársaknak szól, megszivelendő
regulaképen.

E ragyogó fülke nehéz brokát függönye mögött látták az úri vendégek
estéről-estére eltűnni a boldog püspököt, boldog asszonyát vezetve
kezénél fogva, s tust ittak az eltávozó után, mind addig, a míg egy
napon magát az új szülöttet nem hozta elő a karján a boldog apa,
bemutatva azt a lakodalmas seregnek. Az esküvőtől a keresztelőig ott
tartotta a vendégeit.

Ez volt aztán az úr! Ez volt aztán a főpap!

Egy egész esztendeig tartott a lakodalom. Hogy nem fáradtak bele?
Változott a vendégek csoportja. Hiszen egész esztendeig nem igen
hagyhatja el saját úri házát, gazdaságát rendes módbeli ember. Hanem a
vendégek csoportjai váltották fel egymást. Ma jött egy csata a
Mátyusföldről, mulatott egy hétig, mikor az odább ment, felváltotta a
másik a Hegyaljáról, a Bánátból, a távol Alföldről, még Erdélyből,
Lengyelországból, Havasalföldről és Morvából is jöttek régi jó ismerők,
úri nagy családok. Mert a ki abban az időben lakodalomba ment, egész úri
családját, cselédségét, minden pereputyját magával vitte, hogy is
hagyott volna akár kicsiny, akár nagy gyermeket otthon? Inasa, hajdúja,
lovásza, kocsisa, kengyelfutója, udvari bolondja, dajkája, frajja,
nevelője, udvari papja, iródeákja mind vele járt az, s társzekér vitte
előre az asszonyi pompához való nehéz bagázsiát.

Zene is annyiféle volt, a hányféle a vendég. A lengyel urak elhozták a
hires trombitásaikat, az erdélyiek a czigányaikat, a bánátiak a
guszliczásaikat, a morvák a hegedűseiket, a nyiri pajkosok a
csimpolyásaikat, s egyik banda a másikat váltotta fel asztal fölött és a
mindenféle szövevényes táncznál, a mi akkoriban mind játék és társalgó
képlet volt inkább, mint testrázó ugrabugra.

Míg a fiatalság, a ki hamarább beleún a hosszú étkezésbe, a terem egyik
felében járta a fáklyatánczot, vagy a vánkostánczot, az alatt a másik
részében a teremnek a terített asztal körül hordták még az inasok,
apródok a végtelen étekfogásokat, szakácskönyv volna azoknak az
előszámlálása; ott pattogtak a felköszöntések, a vidám zajban utat tört
magának a fakó poéta latin epithalamiuma, vagy egy német minnesänger
tréfás fescenninája; másfelől külön sátor alatt mulattak a meglett
asszonyságok, s a melyiknek síró csecsemője volt, odavette,
megszoptatta. Más asztal volt megint az úrficskák számára megterítve egy
mellék fülkében, a hol azok jámbor nevelőik felügyelete mellett
traktálóztak, vidám zsivajjal kiáltva a férfi-lárma és zenebona közé
gyermek hangon a visító vivátot az asztalfőn ülő házigazdára és
asszonyra.

Egy boltozat árnyékában húzódtak meg aztán a minden vidékről
felsereglett barátok, szerzetesek; a kiket idecsődített a híre annak a
nagy eseménynek, hogy egy püspök menyegzőt ül Magyarországon. Volt ott
mindenféle fajta: nagyszombati veres barát, jászói præmonstratensis,
diósgyőri paulinus, szepességi templomos, johannita, jezsovita,
karmelita, mezitlábos fapapucsos kapuczinus. Azok egy társaságba ültek,
s ott pokuláltak in honorem domini és dominæ. Ezek voltak a legállandóbb
vendégek, úgy az órák mint a napok tekintetében. Számuk csak a
szaporodás által változott.

De még azonkívül volt egy állhatatos vendége a bittsei kastélynak, a ki
elejitől fogva ott ült a hosszú lakodalomban, mind egész családjával
együtt. Ez volt a mitosini kastély ura Graczián úr.

Szép leányát is elhozta magával.

Azok az úrhölgyek ott a sátor alatt azt suttogták egymásnak, hogy azért
időz olyan sokáig itten Graczián uram, hogy valamiképen nem tudná-e
valami ifjú úrral a hoppon maradt Magdolna leányát összeboronálni?
Dejszen nem kell azt már félteni, van annak már derék vőlegénye, a
csinos lengyel, Berezovszky. (Ezen aztán nevettek.) No ha ilyennek
teremtette volna az Úr Isten az első embert, Ádámot, bizony nem
szakította volna le Éva anyánk azt a felpanaszolt almát a fájáról.
Pedig, hogy somolyog az öreg vőlegény a halvány mátkájára, még a szemei
is keresztbe állnak tőle! Nem restell a vén bolond a csámpás lábaival
odaállni a tánczos ifjúság rendi közé, s ott hagyni az ivó asztalt;
pedig hogy szomjazza a bort! De ha még jobban szomjazza a szép
Magdolnának egy csókját! Azt pedig megnyerhetné, csak könyörülne rajta,
hogy elvigye a vánkos tánczba. Akkor ott várhat itélet napig.

A vánkos-táncznak, a hogy az öregek emlékeznek rá, az volt a sorja, hogy
a legdélczegebb ifjú tánczosnak egy selyemvánkost adtak a kezébe, (ezért
selyem-táncznak is szokták nevezni.) Az elébb azt a földretett vánkost
egy magában körüllejtette a zene hangjai mellett, s azután kezébe véve,
kiszemelt a körben ülő ifjú hölgyek közül egyet, odavitte a vánkost
annak a lábai elé s ott térdelt az előtt, a míg az egy csókkal bűnbánó
helyzetéből meg nem váltotta, azután mind a ketten körüllejtették
kézfogás közben a vánkost, a mikor aztán a hölgy vette azt fel, s
viszont ő keresett fel a leventék közűl egyet, a ki elé letérdeljen egy
csók váltságáért s folytatta azt a tündér lánczolatot tovább. Ilyen
módon sok szivesen adott, vagy örömest eltűrt csók lett kicserélve egy
estén a vánkostáncz alatt, gond levén arra is, hogy a nóta ne végződjék
azon, hogy «hej szőke legény, barna lány csókolatlan maradtál!» A vén
Berezovszky is ott dugdosta elő borvirágos pofáját, a mi úgy ragyogott,
mint a napraforgó virága, várva, hogy majd megtessék valakinek; de biz
azon még tisztességes özvegyasszonyok sem kaptak. Addig pedig, a míg őt
valami asszonyféle bele nem viszi a tánczba, neki sincsen semmi jussa
szép halavány mátkája elé letenni a vánkost, s annak a hófehér orczáján
borostás szájával piros foltot hagyni. Az egész társaság össze volt
esküdve ellene, hogy senki oda ne vigye eléje a vánkost.

S az úrhölgyek ott a sátor alatt azon nevettek minden este, hogy
Gráczián úr a köszvényes lábával, Berezovszky mazúr a kertbe néző
szemeivel, hogy lesik itt hűségesen a vánkos-tánczot.

Hej pedig más valamire lestek azok!

*

A szép Karponay Idalia ama nagy leczke óta egészen megváltozottnak
látszott. Úgy tett, mint a ki valóban megtört, megadta magát. Egész
udvarában alig ismertek rá. Mindenkihez szelid, leereszkedő volt;
elhagyta a káromkodást; alig vette észre a hibát, kártételt a háznál,
holott máskor mindent meglátott a szeme, s mikor már a nyelve csattant,
akkor a tenyere is csattant. Ellenben minden reggel eljárt a templomba,
a misére, s csendesen ült a nagy családi karszék faragott mennyezete
alatt és ájtatoskodott. Hogy mindez mirevaló volt, azt nem tudta senki.
Talán csak Páter Péter. A jezsovita barátoknak is nagyon megjavult az
állapotja ez idő óta: egyik ajándék a másikat érte. Virágvasárnapjára
épen egy pompás oltárterítővel lepte meg őket, melyet, úgy mondták, hogy
saját kezeivel himezett légyen.

A Cupidó úrfiból is egészen új ember lett Páter Péter kezei alatt.
Hallották őtet fenhangon tanulni könyvből, a helyett, hogy pajkos
nótákat dalolt volna; nem kisértette magát tizenkét kutyával a falun
keresztül, uszogatva azokat rongyos emberekre, hanem szépen kezenfogva
sétált a nevelőjével, s fogadta jámbor «mindörökké ámennel» a
«dicsértesséket». Szegény embereknek tarsolyából filléreket osztott s
vasárnap délelőtt ő ministrált a pontificáló papnak, s nem vegyített
többé kénkövet a tömjén közé a füstölőbe. A körmönfont káromkodásokat
felváltotta latin mondatokkal s kezet csókolt a nálánál nagyobb
embereknek. És ime, ez mind a Páter Péter érdeme volt; fel is lett
jegyezve az ő előnyére a convent előljáróinál s még a provincialisnak is
be lett jelentve ez új papnak ritka malasztos működése.

Idalia asszony huzamosb idő óta megszünt ostromolni szive indulataival
elvesztett bálványát; a gyermekét pedig egészen annak a gondjaira bizta;
nem látták egymást egyébkor, csupán az asztalnál.

Összeesett ezzel a megfoghatlan nagy változással az az idő, a melyet a
püspök lakodalma betöltött. A mitosini uraság egész családostól odament,
ott ragadt, s ez idő alatt Páter Péternek nem volt miért a földalatti
rejtekútat lopva felkeresni; otthon lehetett éjjel nappal a növendéke
mellett, a kinek azóta, hogy a bolondjait távol tartotta tőle, s józan,
egészséges életmódhoz szoktatta az eddigi eszeveszett divatlankodás
helyett, egészen megjött az a rendes álma, a mi gyermekeknek szokott
lenni, hogy a hol leteszik a fejüket, ott ébrednek fel, s alusznak
nevető szájjal.

Vádolta ugyan egy kissé a belső biró, hogy ebbe a nagy gondoskodásba
némi önzés is vegyült: mert az ő rá nézve is kecsegtető volt, hogy most
már nem hált a gyermek szobájában még Herskó a bohócz is, a ki sokáig
ébren tudott maradni, s a míg a kancsó fenekét meg nem látta, addig a
szeme le nem ragadt. Most azonban nem kellett erre várnia Páter
Péternek. A vasárnapi éj egészen az övé volt. A mint Cupidót lefekteté,
siethetett a rejtekút bejáratához, s beszélhetett hosszasan vigasztalan
kedvesével, a ki arája is volt, özvegye is volt.

E bübájos vasárnapéji találkozásoknak azonban egyszerre véget vetett az
egész Likavay család elutazása Thurzó lakodalmára.

Ez utrakelés olyan véletlenül jött, hogy a két szeretőnek össze sem
lehetett beszélni, hogy mihez tartsák magukat?

Tudtak egymásnak izengetni galambpostával, innen is, túl is, apró
levélkékben tudósítva egymást: de ezuttal a postagalamb is elmaradt
Mitosinból; csak a csacska bolondtól tudta meg Páter Péter, hogy hová
utaztak el? a püspök lakodalmára: hogy az el fog tartani egy egész
esztendeig, s az alatt abból annyi lakadalom lesz, hogy új borig
megnyujtja a farsangot. A vendégseregben a hány hajadon van, az mind
menyasszonyfővel távozik el onnan. A búbánatos Magdolnára is ott vár az
ő vőlegénye, a dúsgazdag Berezovszky.

Páter Péter nagyot fohászkodott magában: bárcsak még egyszer láthatná
őt.

Pedig hát papnak nem szabad ilyen tiltott öröm után felsóhajtani! El is
vette a büntetését.

Mert mikor folyvást olyan nyugtalanul vert a szive arra a gondolatra,
hogy vajha még egyszer megláthatná kedvese holdsugaros arczát, hát
egyszer csak megkapta e kivánságára a legmagasabb placetumot; de nem
volt köszönet benne.

Egy napon (lehetett már akkor harmadik hava is a Thurzóék lakodalmának)
azt mondá neki Idalia asszony:

– Páter Péter. Az egész világ ott járt már Bittsén, a püspök híres
lakodalmán: csak még mi nem vettünk részt benne. Pedig anyám után nekem
is rokonom a püspök, azonfelül bérmáló atyám is volt. Eddig is
neheztelhet már reánk, hogy felé sem mentünk. S bizony igaza is van.
Nekem pedig van egy szép igazgyöngy nyaklánczom, a mi nagyon fog illeni
a szép új menyecske nyakára. Azt elvigyük nászajándékul magunkkal, s ott
maradunk, a míg ki nem vernek. Te is eljösz a kis fiúval. Hadd lássa meg
az is azt a pompát, a milyent soha sem lát többet az ő életében.

Igy kapta meg Páter Péter, a miért olyan igen sóhajtozott.

De nem hogy megörült volna ennek, sőt inkább nagyon is elrémült rajta.
Thurzó Imre lakodalmán össze kell majd találkoznia azzal az egész
elhagyott világgal, a melyben nehány év előtt még olyan nagyon otthon
volt. A szenvedés talán változtatott valamit arczvonásain, meg a hosszú
szakál is, a mit lovag korában nem viselt, s ha a csuklyát homlokára
húzta, fél arcza takarva volt vele. Aztán kinek a szeme akadna meg egy
jámbor baráton, a ki félrehúzza magát egy szögletbe s nem lábatlankodik?
A hajdan ismerős szép hölgyek odább fogják húzni az uszályaikat, hogy
hozzá ne érjenek a csuhájához, s a vidám czimborák akár keresztül
bukjanak benne, még sem veszik észre. Hanem lesz ott egy, a ki minden
bizonynyal meg fogja őt ismerni, s jaj neki, ha elsápadásával elárulja,
hogy ráismert: Magdolna. Csak ezen a helyen ne találkoznának a szemeik
egymással!

Nem lehetett másként tenni. Páter Péternek kisérnie kellett urasszonyát
Bittsére a hirhedett lakodalomra. Az úrhölgy is magával vitte egész
udvartartását. Azt épen úgy fel kellett annak magára szednie, mint a
selyem ruháit és az ékszereit. Egyetlen fiát pedig épen nem hagyhatta el
magától. Az a legfőbb ékszere egy magyar nőnek. A többi uraságok is
magukkal viszik gyermekeiket, s azé a nagyobb dicsőség, a kinek a
fiacskája egy szó hiba nélkül el tudja mondani a szép köszöntőt, a mire
a hopmester betanította, súgás nélkül.

Az utazó nászsereg szerencsésen érkezett meg Bittsére Liptóból. Még
akkor hat napi út volt odáig, csikorgó télben, rövid napok, ködös idő
mellett.

A bittsei kastélyba késő este érkeztek meg a madocsányi vendégek s az
első éj az úti fáradalmak kipihenésére volt szánva.

Másnap Idália asszony udvarlást tett fiával és Páter Péterrel a főúri
párnál.

Thurzó Imre bámulatos emlékező tehetséggel birt, mikor Páter Péter nevét
hallá, a fölötti bámulatát fejezé ki, hogy ő ilyen nevü szerzetest soha
sem erősített meg a püspöksége alatt, holott Madocsány az ő diœcésiséhez
tartoznék. Páter Péter azt felelé neki, hogy megerősíttetését a rend
provinciálisától nyerte. És ezzel aztán egészen magára vonta a magyar
főúr és főpap neheztelését; a jezsuita rend provinciálisai sokszor
bitorolták a főpapok, sőt maga a pápa előjogait is. E bemutatás
pillanatától kezdve «megjegyzett ember» lett a bittsei várban Páter
Péter. Azt ő csak szerette. Legalább nem alkalmatlankodott neki senki a
barátkozásával. Ott ülhetett még a többi barátok között is az asztalnál,
a nélkül, hogy valaki jó appetitust kivánt volna neki a lakomához. A
jezsuitákat a többi rend szerzetesei is irigy szemmel nézték.

Csak egy lélek ragaszkodott hozzá, Cupidó úrfi: az aztán ott is csüggött
mindig rajta. A milyen pajkos, szilaj volt a gyermek addig, a míg az
anyai szeretet elkényeztette, oly ijedező és hunyász lett, a mióta a
képzelgését megtöltötték azok a rémképek, a miket az anyjának
fenyegetése s a bolond meséi költöttek fel benne. El nem lehetett őt
csalni a barát csuhája mellől.

Hej pedig de pajkos ficzkó volt még csak ezelőtt egy esztendővel is!
Arról volt nevezetes, hogy a hová az anyja magával hordta mulatságba, a
dévaj urak mindenféle csintalan verseket, nótákat tanítottak be neki, s
aztán mikor együtt volt a hölgytársaság, azt mondták neki: «no kis
Cupido, mondj egy szép verset, danolj el egy szép nótát», az nem is
kérette magát, hanem felugrott az asztalra s onnan szavalta és danolta
el azt a tréfás dolgot, a minek a hallatára fülig pirultak a hölgyek,
némelyik kaczagott rájuk, a szemérmesebbek elfutottak az asztaltól:
Idalia asszony pedig végül az ölébe vette a kis csintalant s csókjaival
jutalmazta. Ennek a virtusnak vége. Nem tud már csintalan dalokat a kis
Cupidó, a mióta Páter Péter a nevelője; ellenben olyan szégyenlős lett,
hogy még csak annak a kis köszöntő versnek az elmondására sem lehet
semmi igérettel és fenyegetéssel rávenni, a mit odahaza már olyan jól
tudott elmondani, mint a karikacsapás.

«No majd később», azzal vigasztalja magát Idália.

Lesz idő az ottmulatozás alatt; több vele egykorú gyermek van a
násznéppel együtt a kastélyban, majd ha azokkal összebarátkozik, megjön
a bátorsága.

De nem barátkozott össze. Ha egy-egy korabeli fiúval összetalálkozott,
legelébb is azt kérdezte tőle: «te! nem fenyeget téged az anyád azzal,
hogy megöl?» A hozzá való kis leányok közé pedig épen nem szeretett
keveredni: tavaly még kergetőzött velük, s valamennyit kis feleségének
nevezte: most meg egy hajdani kis ismerőstől, a ki czukorsüteménnyel
kinálta meg, azt kérdezte: «hm: nincs ebben méreg?»

Idália asszony pedig mulatott a vigadókkal. Az özvegyi fátyol rég
leszakadt már a kontyáról; részt vehetett a tánczban. Nem is unta
mellette magát senki: tudta a szót adni, s magát Thurzót is gyakran
megnevetteté csipős ötleteivel. Mikor esténkint belépett a terembe,
pompásnál pompásabb öltözetekben, rögtön udvar támadt körülötte hízelgő
leventékből, a kik közé nem egy szürke üstökű dalia is keveredett, a
kinek volna még kedve két özvegységnek egy házassággal egyszerre véget
vetni.

Csupán egy csoport vendég látszott visszahúzódni mindannyiszor onnan, a
hol Idália asszony megjelent. Ezek voltak a mitosiniak. – Ha ahhoz az
asztalhoz ült le Idália, a hol Graczián volt, az apa egy szót súgott a
leánya fülébe, arra az fölkelt, félre ült, nemsokára követte Gráczián
úr; s utánuk ment a lengyel s a többi hozzájuk tartozó atyafiság. Idália
pedig csak azért is bosszantotta őket. Akkor volt leghangosabb kedve,
mikor Graczián úr haragtól szikrázó szemeibe nézhetett, s kaczér
mosolyával kereszttűzbe vette a lengyel vőlegényt, hogy annak az arcza
vörös lett tőle, mint a sült rák.

Egy este, asztalbontás után, ismét tánczra kerekedett a társaság virága:
az erdélyi czigányok húzták a láb alá valót. Thurzó nejével együtt ott
mulatott még s hagyta mulatni a násznépet; a mulatság annál zajosabb
lett: a borozó asztaloknál áldomásoztak, az asszonyok mesélgettek, a
barátok a fülkében dalolták a kegyes zsolozsmát.

  «Vinus, vina, vinum!
  Nomen adjectivum
  Nolo masculinum
  Sordet foemininum.
  Neutrius vinum
  Solum est divinum!»

Igazán quadrál a nóta is a baráthoz: «ne legyen nőnemű, ne legyen
hímnemű, csak semleges nemű, ilyen az isteni bor!» Neutrius generis mind
a jó bor, mind a jó pap!

A vén Berezovszky most is a tánczosok karéjában őgyelgett. A mazúrban,
fáklyatánczban volt is elég része, a hol toporzékolni, meg rikkantani
szükség; hanem a vánkos tánczból, a hol csókolózni is szoktak, mindenkor
kimaradt. Pedig majd felfalta a szemeivel a szép Magdolnát.

Két pár szem ügyelt rá. Az egyik onnan a barátok asztalától. Egy ifjú
szerzetes, a ki lehajtott fejét tenyerébe hajtva, szeme elé húzott
csuklyája alól néz ki sovár tekintettel a mulatozó világra, ölébe hajtva
egy alvó gyermeknek a feje; előtte az öblös billikom, a miből csak
szörpölve szopogat néha, inkább hogy kiszáradt nyelvét, ajkait
nedvesítse vele, mint hogy mámorba fojtsa a lelkét.

A másik pár szem pedig Idáliáé. Még mikor a tánczban forog is, nem
veszti el a szeme elől Berezovszkyt, kiséri annak az epedő tekintetét
Magdolna felé, s odavág a kacsintásával a félrehúzódott Páter Péter
után, s egy-egy gúnyvillámot lövell a dühben forró Gráczián szeme közé.
Ő mind a négynek a szivében olvas, s pokolbeli kedve volna mind a négybe
négyféle mérget önteni. Egyikbe ilyet, a másikba amolyat: ide
őrültséget, oda halálijedelmet, amoda dühöt, szerelemféltést, egynek
megvetést, másnak kétségbeesést, a harmadiknak szégyent: valamennyinek
olthatlan pokolégést.

Páter Péter még a tenyerét is a szeme elé tartja árnyékul, mikor azt
kell néznie, hogy viszik kedvesét a deli ifjak a tánczba. Némely
táncznál csók a váltság. Ártatlan szűz csókot ki venne rossz néven?
Játékszámba ment az hajdani időkben. Senkire sem féltékeny a délczeg
leventék közül; de olyankor a vér forr az ereiben, mikor azt látja, hogy
a vőlegényül szánt kéjvadász hogy kapkod a mellette ellejtő karcsu alak
után, aki tündérkönnyen, szemérmes negéddel siklik ki ölelési szándéka
elől. Hajh, ha most ő volna a leány tánczosa, milyet ütne a kapkodó
kezére! Bekapná tudom, ha szurkos volna is! Hogy nem tud a tánczosnéjára
jobban vigyázni az a kölyök! Nem is jól járják a tánczot. Mikor még ő
ott volt, egész máskép ment az. Majd megmutatná ő, csak az a kámzsa ne
volna rajta.

Még eddig olyan jól félre tudta magát húzni a vendégsürgés-forgás
forrójából, hogy Magdolnával egyszer se találkozott össze. Arra ugyan
akár szemben jöhetett volna, mert az a pilláit fel nem szokta emelni, a
míg meg nem szólítják.

Következett a selyemtáncz.

Soha se tudnám megmondani, hogy miért tánczolták ezt arra a nótára,
hogy: «Zsidó! Zsidó! mi van eladó?» Áll, hogy arra tánczolták. Ez a
gúnyolódó, kihivó, egyhangú melódia volt az, a mely mellett a selyem
vánkos vándorolt a tánczkör egyik oldaláról a másikra, s e mellett
kérték és adták a csókot. Pedig hát a csók nem eladó, csak cserébeadó.

A selyem vánkos végre Idália kezébe került. Sokáig kellett rá várnia,
mert a fiatal tánczosoknak az a szokásuk, hogy mindegyik a szive
választottját keresi fel a csókkölcsönért, várnia kellett, a míg egy
fiatal legény válik ki a sorból, aki még nincs elmátkásodva, s a ki ő
rajta nem lát egyebet, mint azt, hogy szép asszony. Idália megváltotta a
térdeplőt. Akkor aztán az volt a táncz sora, hogy az egyedül maradónak
ki kellett állnia a középre, s míg a zene ütenyére maga körül lejtett,
valami olyanformát, minő a bajadérek táncza, azalatt a szemeivel mustrát
tartott a körüle körben összefogózva rajzó tánczos koszorú fölött, hogy
melyiket válaszsza ki magának.

Előre nevetett magában.

Odavágott a szemével Berezovszkyra, egy olyan bűbájos kacsintással, hogy
annak a két szeme még jobban keresztbe állt tőle s aztán két csipőjén
ringatva deli termetét, oda oldalgott eléje s ott letette a vánkost.

Ilyenkor felbomlik a kör, s a kiválasztott magára marad.

Berezovszky fülig veres lett az örömtől, szemei ragyogtak, de nem az
eléje térdeplő szép asszony szemébe ragyogtak, hanem az átellenben álló
halavány jegyesre. A bajuszát előre kétfelé törülte a kétféle csókhoz.
Az első csak a felszabadító csók; de a második lesz majd a lefoglaló.

Magdolna is elérté ezt az ácsingózó tekintetet, s az arcza egész a
homlokáig elpirult miatta.

Páter Péter öklében laposra nyomódott össze az ezüst pohár, s mind
szétömlött belőle a bor az asztalon.

– Quid habes! kiáltának rá a conviva barátok.

Azonban mielőtt Berezovszky odahajolhatott volna Idaliához, hogy
megcsókolja, egyszerre csak ott terem kettőjük között Likavay Gráczián,
s a hosszú mente ujjánál fogva visszarántja a lengyelt nagy durván.

– Megálljon kegyelmed! Az én jövendőbeli vőm nem csókolhatja meg ezt az
asszonyt itten!

Idália dühösen ugrott fel térdéről s a kontyára ütött tenyerével.

– Eb ura a fakó! Vagyok asszonynak olyan asszony, mint a milyen férfi
kegyelmed férfinak!

– Az vagy! özvegyasszony, a ki megölte az urát, s aztán magához vette a
szeretőjét, ott él vele együtt, ott tartja a házánál, barátnak öltözve.
Itt ül most is a drága madár, még a gyereket is az ölébe adta, hogy hadd
szokja meg az apaságát! Hát nem a te szeretőd ott az a barát la?

Azzal odaugrott a szerzetesek asztalához s lerántotta Páter Péter
fejéről a csuklyát.

– Tessék hát nevetni! Ki hát ez a barát? Csorbai Tihamér! Szép
asszonynak latra, baráti ruhában! Hahaha!

Hahaha! Hahaha! hangzott a rengeteg nagy terem a feltörő hahotától.
Minden ember ráismert egyszerre az eltünt, holtnak hírlelt Csorbai
Tihamérra.

Dehogy halt meg! Beállt szép asszonyt szolgálni.

Páter Péter ott állt az egész kaczagó, csúfolódó vendégsereg közepett. A
széket, a melyen ült, jobbjába ragadta, s ha most azzal nekivadul,
emberhalál lesz itt!

– Petre! hangzott ki a zsivajból Thurzó Imre hatalmas szava. – Pap
vagy-e, vagy lovag?

Az ifjú keze aláhanyatlott e szóra, lehajtá fejét.

– Akkor távozzál innen! Jaj a botránykoztatónak!

Erre a buzdításra a barátok sem voltak restek: hirtelen leoldották a
köteleket a derekaikról s elkezdték a kitaszított vendéget azokkal
agybafőbe verni, szidva őt diákul és görögül.

Páter Péter csak arra ügyelt, hogy a gyermeket ne érje ütés, a kit
csuhájába takargatva vitt ki magával sietve a vendégsereg közül; azt sem
látta, hogy aztán mi történt? Azt sem látta, hogy az a halavány leányzó
hogy akart feléje rohanni? miért? tán, hogy megvédje? tán hogy
szégyenében osztozzék? de apja megragadta őt durva kézzel s odaveté
Berezovszky karjai közé:

– Ottan van a helyed!

Az a másik, az a szép fúria pedig villámló szemekkel, fogairól
felvicsorított ajkakkal állt szembe Grácziánnal, rőt haja kiszabadult a
fejkötő alul, melynek bogláros tűi rengettek a fején.

– No Likavay Gráczián! Ráemlékezzél erre az éjszakára. Egyszer már
megforgattam a szivedben a kést, megforgatom még másodszor is, de abba
tudom, belehalsz!

Azzal kirohant a teremből, jobbra-balra taszítva, a kik nem álltak elég
gyorsan félre az útjából. Mikor Thurzóék előtt elment, odafordult nagy
dérdurral.

– Köszönöm a vendéglátást, püspök uram, püspökné asszonyom. Ennyivel
vagytok jobbak, mint más!

S fittyet vetett az ujjaival.

Még abban a minutában, késő éjjel elhagyta egész úri kiséretestül együtt
a bittsei várat. Fáklyákkal utaztak odább, farkasordító kegyetlen téli
éjszakában.



A KISÉRTÉS.

A nehéz, szántalpakra kötött hintókkal csak nehezen lehetett haladni a
rongált hegyi utakon. Az első etetőnél utólérte a karavánt egy utánuk
vágtató csörgős szán. Az pihenőt sem tartott a csárdánál, hanem
eliszánkolt a hintók mellett. A szánban Gráczián ült, s mellette az a
bundába burkolt nőalak bizonyosan a leánya volt.

Idália kinézett az üveges hintó ablakán.

– Jó reggelt, szép asszony! kiálta oda Gráczián úr hetykén; – megyek
előre szálláscsinálónak!

Lehetett érteni belőle.

Az utazó társaságnak egy nap csak négy-öt mértföldet lehet tenni, s úgy
ki kell számítani a dolgát, hogy olyan helyre vergődjék be éjszakára, a
hol úri kastélyt talál, a hol magát, cselédségét, lovait illően el
tudják látni.

A vendégszeretet még most is nagyban virágzik ezen a tájon, az utazót
tárt kapu fogadja és teritett asztal és vetett ágy és marasztaló házi
gazda. Más alkalmatosság csak a falu végén van; a rozzant hosztina, a
sajtcsináló kopanicsája; ott pedig keserves dolog a meghálás. A
cselédnép a lovakkal egy alomra szorul, az uraság kuczoroghat egy
földszagú izzasztóra fűtött szobában, faggyúmécs világa mellett, s nem
kap más lakomát, mint zabkenyeret túróval.

Az előre vágtató szán tehát minden kastély kapuját bezárta Idália uti
népe előtt, beharangozva úthosszat az egész vidéket azzal, a mi az
özvegy asszonynyal történt. Idáliának egy ismerőse udvarára sem lehetett
hazatértében behajtatni. Kénytelen volt kinn maradni pereputyostul a
falu végén, a csárdában, vagy még örömestebb a bális faházában, az erdő
közepett s ott tölteni az éjszakát.

Az egész hosszú téli éjszakát, a földre ágyazott szalmán fekve, egymás
mellett azzal az utitárssal, mint férj és feleség, kettőjük között az
alvó gyermek.

Egymás mellett, mint férj és feleség, a kik pörrel alusznak el, pörre
ébrednek fel. Itt nem menekülhetett el tőle. Végig kellett hallgatnia
keserű panaszait mind.

– Tudsz aludni a szégyen-gyalázattól? Szemedbe mondták: papnak lator
vagy, lovagnak himpellér! Se pap, se lovag. Meggyaláztak engem annyi
ember előtt! Mint egy piaczi czafrangost! Szemembe vágták, hogy szeretőm
vagy, s te ott álltál, mint egy sóbálvány s sem azt nem mondtad, hogy
igaz, sem azt, hogy nem igaz. Néztelek, hogy ugyan mit fogsz tenni?
Melyik szivedtől kérsz tanácsot? Nézegettél szerteszélylyel. A tánczosok
kardjai oda vannak támogatva a szegletbe, talán felkapsz egyet, ledobod
a csuhát, s azt mondod: «no hát én vagyok Csorbai Tihamér, az meg ott az
én asszonyom, s a ki kettőnk közé mer állni, az meg aztán halál fia!»
Csak nem tetted. Azután nézegettél fel az égre. Vártam, hogy előállsz
ezzel a szóval: «az én nevem Páter Péter. Pap vagyok, papi hitemre
mondom, ez az asszony olyan ártatlan az én szerelmemtől, hogy ha minden
bűntől olyan ment volna, olvasva is elmehetne a szentek között.» Azt sem
tetted. Behúztad a nyakad a csuklyád közé, a mint a püspök rád kiáltott
(a felesége viganója mellől) s aztán tűrted, hogy a többi barátok a
kordáikkal agybafőbe püföljenek. Óh be csúf voltál! Ha igazán szeretőm
lettél volna, a szemed közé köptem volna. A szemedbe mondták: – dehogy a
szemedbe! a hátadnak mondták meg, hogy nem vagy érdemes a papi névre;
nem is vagy pap, soha sem is voltál; ha voltál, kicsapattál; hanem
félénk, gyáva, makutyi katona vagy, a ki eltűri a korbácsütést, mert fél
a kardvágástól.

– Mit akarsz még? Oda akarsz még mászkálni a kereszthez, hogy még a
Krisztus is megrugjon az átszegezett lábával? Végig akarod magadon
poroltatni ezt a barátcsuhát városról városra? Fogadásod tartja, hogy
csúffá tedd magadban a papi rendet, s botránykozás köve légy, a kitől
szétfut a társaság, mikor közéje lépsz, ha javába tánczol is, s kiszalad
a templomból a gyülekezet, mikor a cathedrában meglát?

Aztán megint.

– Tudsz alunni? Hogy ne tudnál? Hiszen férfi vagy: férfinak könnyű
elnyögni a gyalázatot. De én asszony vagyok, skorpiókon fekszem.
Letépték a fátyolt a fejemről! Letépték, lábbal taposták! Egy egész
ország színe-java előtt tettek világ csúfjává! Krónika lesz a nevemből.
A tót diákok fogják kántálni az ablakok alatt a gyászhistóriámat. A
házaló olajkáros fogja hordani faluról falura Páter Péter meg a
madocsányi urasszony históriáját, képekkel két dénárért! Minő förtelem!
Te csak elbujhatsz a barátkámzsád alá, ott jó helyen vagy, de hová
rejtsem én el magamat? Hogy álljam ki az emberek tekintetét, ezt a
mindennapi ragyaverést az orczámon? Hová zárjam el magamat, a hol ember
rám nem talál? Hol veszítsem el saját magamat, hogy az se találjon rám
többet? Hogy éljek vele, hogy haljak bele ebbe a tövisbe? Mi gondod rá
ugy-e? Hahaha! Azt mondod: Isten büntetése ez rajtam, s megnyugszol
benne. Te magad leimádkozod a litániádat s az alatt elalszol.

Meg-meg ujra!

– Ébren vagy-e már? A kakas kukorít: valahára megvirrad már! Hosszú
éjszaka annak, a ki a szemét le nem hunyhatja. Mért húzodol olyan messze
tőlem? Ne féltsed a csuhádat Potifárnétól. Itt fekhetel már velem egy
szalmán, hozzád se rúgok. Utállak már szivem szerint. Ha akkora darab
kárbunkulus volnál, mint a mekkora lomha agyagbálvány vagy, a keztyűs
kezemet ki nem nyujtanám érted, hogy fölvegyelek. Tartsd meg a
szerelmedet az angyaloknak, vagy Belzebúbnak: nekem mindegy. Én csak a
becsületemet kérem tőled vissza. Ha becsületes ember vagy, ha keresztyén
vagy, tudnod kell, hogy mi a kötelességed. A milyen nyilván való volt a
meggyaláztatás, olyan istenigazában valónak kell lenni a helyrehozásnak
is. Hallgass ide, aztán gondolj utána egy nagyot. Te is, én is kitérünk
a protestáns hitre. Elmegyünk Sáros-Patakra, vagy Kolozsvárra, ott ez
minden czeremónia nélkül megvan. A hat heti oktatás sem szükséges hozzá.
Akkor aztán megesküszünk. Nem kell én nekem egyéb, mint a neved. Az a
neved, a melyikkel még becsület jár együtt. Hiszen csak nem akarod tán,
hogy Páter Péternének híjon minden ember? Nem vagy te Thurzó Imre. Annak
az élete párja lehet «püspökné» éjjel-nappal, de «barátné asszonyom»-nak
nem hivatja magát valaki fényes délben. Az én letépett fátyolomnak az
ára a Csorbai Tihamérné kontya. Nem bánom én aztán, ha szeretsz, – vagy
ha mást szeretsz. Meg is szökhetel tőlem, ha egyszer ki nem állhatsz
tovább. Vagy együtt lakhatol velem, úgy hogy egyikünk az egyik ajtón jár
ki, a másikunk a másikon, s az egyikünk este fekszik le alunni, másikunk
reggel, hogy még csak álmunkban se találkozzunk össze. – Gondold végig a
mit mondtam. Aztán fordulj faltul, s alugyál rá egyet: soká virrad még
meg. Én addig virrasztok. – Nem sokat bánom ám, akármit felelsz rá. Én a
magam határozatával készen vagyok. Püspökök truczczára kitérek a hitből,
kálvinista leszek. Férjhez is megyek ujra. Ha te nem, lesz más. – Kapok
moslékra kutyát. – De az illendőség, a világi tisztesség úgy hozná
magával, hogy a ki miatt elvesztettem a becsületemet, azzal is szerezzem
vissza. – De nem imádkozom ám hozzád többet. Ne félj, nem csúszok-mászok
utánad térdemen, tenyeremen. Elválhatunk azzal a két szóval, hogy te azt
mondod: «Isten hozzád kapubálvány!» én meg azt, hogy «gyöngyház! ha
leszakadsz, lesz más!» – Ha nekem azt feleled, hogy «nem! nem!» hát
akkor «én sem!» Nekem be se jösz a kapumon többet. A küszöbig eljösz,
ott kifizetem a salláriumodat egy esztendőre, egy napra, s aztán «alá is
út, fel is út!» velem egy födél alatt nem fogyasztod a levegőt! Csucsulj
babám! Alugyál még! Anyjuk még ma megfőzi a rántott levest, holnap nem
tudod, ki főz rád?

Páter Péter megrettent erre a szóra. – Ha őt Idália elűzi a kastélyból
rögtön, akkor ő Magdolnával nem találkozhatik többé, mert az alagut
bejárata csupán a kastélyából megközelíthető. Pedig neki is nehéz tervek
forrongtak az agyában. Magdolnával okvetlenűl beszélnie kellett; a leány
el fog jönni a tudvalevő földalatti rejtekbe s ott várni fog reá
vasárnap éjjel.

– Kérlek asszonyom, mondá a nőnek. A mit mondtál, nehéz szó, hosszú
gondolat. Engedj rá két vasárnapot, hogy tanácsot ülhessek azzal, a ki
sorsomat intézi.

Idália azt gondolta, hogy Páter Péter a mindeneknek bölcs tanácsadóját
érti alatta: ő pedig Magdolnát értette.

– Jól van. Várok két vasárnapig. De akkor határozott feleletet adsz.

– Bizony azt adok.

– Se jobbra, se balra nem ingadozó választ.

– Vagy okos lesz az, vagy bolond lesz; de egészen az lesz, a mi az egyik
a kettő közül.

– Papi hitedre fogadod ezt?

– Lovagi becsületszavamra fogadom.

Erre a szóra aztán a nő egyszerre sírva fakadt.

A heves zokogásra felébredt a kettőjük között alvó fiucska.

– Miért sírsz anyám? nyöszörgé ijedten.

Idalia hevesen ölelte kebléhez a kérdezőt.

– Téged siratlak te árvám, te szerelmem, te angyalom, egyetlen kincsem a
világon.

S minden hízelgő névhez két annyi csókkal, tíz annyi könynyel áztatta a
gyermek orczáit, szorongatva őt erőszakos két kézzel dobogó szivéhez.

– Hát szeret már téged – az atyám? rebegé a gyermek, odabujva az anyja
ölébe. Igazán szeret már: hogy megint megcsókolsz, megölelsz?

– Azt megtudjuk majd nemsokára, suttogá fülébe Idália s aztán nagyot
sóhajtott.

Nemsokára elcsendesült a zokogás hangja, Páter Péter félkönyökre
emelkedve hallgatá az anya és a fia mély álomlihegését és saját szivének
nehéz dobogását.

Künn harmadszor szólt a kakas.

Nem Péter kakasa volt-e az? – Az első Péteré?



A DINOM-DÁNOM.

Másnap megérkeztek Madocsányba.

Harmadnap hozzáfogtak a dinom-dánomhoz. Még pihenőt sem adtak maguknak.

Úgy bizony: a dinom-dánomhoz. Nem záratta be a kapuit a madocsányi szép
hölgy, a hogy az egész úton mondta, nem keresett sűrű fátyolt a fejére,
hogy a világ szeme előtt elrejtse az arczát. Az az egy eldobott szó
«lovagi becsületszavamra!» egészen új lángot gyujtott a szivében. Mit
neki most már a világ? A kik őtet nem becsülik, ő sem becsüli azokat.
Megvetésért megvetés! Nem vándorolnak világgá a kastélyból, hanem csapra
ütik a hordókat, megterítik az asztalt, megfuvatják a trombitát, s a hol
terített asztal, muzsika, jó bor és szép asszony van, akad oda vendég
elég.

Igaz, hogy szemét nép. Egy tisztességes pofa írmagnak se kerül közé.
Talán ugyanaz a kortyondi had, a melyik a mitosini várban szokott
dőzsölni, mikor ott van a dáridó. Ha ugyanazok az alakok, akkor egyikük
sem vethet a másik szemére semmit. A mitosini kastélyban megszólják a
madocsányi kastély asszonyát, a madocsányi kastélyban a mitosini urat:
hizelkednek s isznak az egészségére annak, a kinek a borát iszszák.

S Páter Péter is együtt mulatoz velük. Nem énekel már zsolozsmákat
éjhosszant, hanem hallgatja a mosdatlan szájak csintalan beszédét.
Bezzeg nem gyalázza itten senki azért, a miért a bittsei várból
kikergették. Nem szégyen az, hanem virtus. Szép asszony szeretőjének
lenni! Annál derekabb, mert nem szabad. Hogyan is mondja a nóta: «Nem
leszek én többé barát! Levetem a barátcsuhát! Eldobom a könyvecskémet,
megölelem menyecskémet!» Nevetnek itt azon hahotával, s ütögetik a
vállát bizalmasan a feldicsőitettnek, «ne hagyd magad pajtás!»
Elfogadják czimborának.

És ő neki ezt tűrni kell csendesen, és érezni, hogy még van mélyebb
sülyedés is, mint a becsületes emberek társasága által szidalmaztatni:
ez a hitvány embereknek a magasztalása.

Velük tart mindenben. Azt is megteszi, hogy a szép úrnő czipőjéből
áldomást iszik.

– Estenkint ki van világítva lámpákkal a kastély Vág felőli homlokzata,
hogy lássák Mitosinból milyen nagy dáridó van itt. Azt is megteszik,
hogy csörgős szánokra kapnak s fáklyavilágánál, zeneszóval,
ostordurrogtatással vágtatnak végig a Vág jegén, olyan közel a mitosini
kastély alatt, hogy az ujjongásaikat meghallhatja «az» odafenn. Jó kedv
van itt! Páter Péter abban is részt vesz.

– Irigylésre méltó ficzkó! Jó helyre tette le a csuháját! mondogatják a
szemébe.

– Szeretnék káplánja lenni! – tréfálgatnak vele, mikor éjfél után kezet
szorongatnak az aludni térővel, s dalt ordítva kisérik a hálószobájáig.

Egyedül marad az ott. A gyermeket, a mióta haza jöttek a bittsei
lakodalomról, mindig magával hálatja az anyja, soha sem hajtja könyvet
bújni, betüt magolni, csupa játékból áll ki az egész nap.

Páter Péter, mikor egyedül marad a szobájában, először is megiszik egy
kanta vizet, a másikat meg a fejére tölti, lemossa arczáról a czimborák
csókjainak piszoknyomát. Azután letérdel a fekhelye elé, s homlokát két
összekulcsolt kezére fektetve, küzd lelke nehéz gondolataival.

Fel van benne támasztva a régi ember: a daczos, az erőszakos, a hő
szenvedélylyel szerető. Ég és fázik. Büszkeségének ördöge tépi magáról a
fogadalom lánczait. Utálja már a csuhát, a mit visel. Lelkét ne nyomja
már a nagy adósság terhe. Azzal a meggyalázással, a mit rajta az apa
ejtett, le lett róva a megölt fiunak a vérdíja. Nem jár az föl többé
kisérteni hozzá. – A legutóbbi péntek napon a jezsuita zárdából nuntium
érkezett a kastély urasszonyához, melyben meghagyatik neki, hogy először
is ezen a bőjtnapon ne süttessen a vendégeinek pecsenyét, másodszor,
hogy küldje vissza Pétert, a kinek hibás magaviseletéért egyházi sedes
elé kell állíttatnia.

Az özvegy küldött nekik vissza egy levelet, meg egy zacskót. A levélben
ez volt: «Küldök nektek nem egy Pétert, hanem ezeret.» A zacskóban volt
ezer darab Petrustallér. S az atyák azt felelték rá, hogy «fiat piscis!»
(Legyen hát hal!)

Csorbay Tihamér megutálta Páter Pétert. Nem tudta megtalálni a hitét
többé.

Minden álom csábította. S azok olyan álmok voltak, a miket folytat az
ébrenlét, mesemondta kincsek, a mikért csak a kezét kell kinyujtani az
ébren levőnek, hogy a mit álmában látott, megfogja, elvigye.

E néhány nap alatt Idáliára alig lehetett rá ismerni, annyira
megváltozottnak látszott. – Naphosszant nem jött elő saját
lakosztályából, nőcselédjeivel dolgozott, varrt, himzett, mint valami
férjhez készülő hajadon, a ki kelengyéjét készíti. A nagy dáridó
mulatságaiban ő maga csak addig vesz részt, a míg a tisztességes evés
ivás foly, azután eltűnik. Csak világ truczczára való a nagy lármazaj; ő
a szemérmetest játsza, mint a násznagyot váró menyasszony, a kinek már
előre bemondta a susogó asszony, hogy kérő jön a házhoz. Ha ez alatt
véletlenül összetalálkozott Páter Péterrel egyedül, visszahúzódott
előle.

Vasárnap reggel szerteszét oszlott a czimboraság. Hat napon át
egyél-igyál, a hetediken ájtatoskodni kell. Így van az megirva.

A reggeli harangszóra Idália templomhoz öltözködött, s kezébe vette a
drágakövekkel kirakott imádságos könyvét.

Felhivatta magához elébb Páter Pétert.

– Én a templomba megyek, – talán utoljára ma a pápista templomba. Te ne
jőjj ma oda: hadd legyek magamban. Viseld addig gondját az egyetlen
gyöngyömnek.

S azzal elhalmozta csattanó csókokkal Cupido urfi orczáit, templomba
indulván.

– Látod, hogy szeret most az édes? szólt Cupido Páter Péter nyakába
csimpajkozva, s a kapott csókokat az ő ajkainak adva tovább. –
(Megérzett a száján, hogy mézes pálinkát adtak neki innya.) A mióta haza
jöttünk, mindig ilyen nagyon szeret. Ez azért van, mert te is szereted
őt, már tudom, nekem megsúgta, nem Páter Péter a te neved, hanem
Tihamér. Éjjel olyan sokszor mondja ezt a nevet, s olyankor engem ölel,
engem csókol. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy ki az a Tihamér?
Elvörösödött rá: aztán elnevette magát, s a szájamra ütött, «te
csacska!» hanem aztán mingyárt az ölébe vett és összecsókolt. Hát nem
szép volna, ha azt kellene mondanod: Tihamér apa? – Hát bizony az senki
sem más, mint te vagy. Tudom én, ne is tedd magad én előttem. Nem vagy
te barát. Tudtam én azt, mikor legelőször elkaptad a labdát s a
bolondnak a fejéhez vágtad.

Cupido nagyon jól mímelte a mythoszi druszáját.

– Tudod-e, hogy hat nap óta min dolgoznak odbenn a palotában, az anyám
meg a négy frajja? Gyere be, majd megmutatom, most senki sincs odabenn,
mind templomba mentek.

S a gyermek bevonta magával Páter Pétert anyja legbelső szobájába, a hol
az még soha sem volt. Úri kényelem és pompa bűvtanyája volt az, Cupido
oda futott egy czifra faragványú szekrényhez s azt felnyitotta előtte.
Abban volt felakasztva egy pompás lovagköntös, dolmány, prémes mente
boglárokkal, gombokkal diszítve, sujtással kivarrva, skófiummal himezve.

– Ezen varrtak, himeztek a hány fraj csak van a háznál. Látod?
Kitalálod, hogy kinek készült ez ajándékba? Bizony csak a Tihamérnak,
senki másnak. Azt mondták, ne mondjam senkinek; de te neked csak
elmondom. Ma van vasárnap. Ma éjjel, mikor le akarsz feküdni, ott
találod ezeket a szép köntöseket, csizmát, kalpagot is hozzá: aztán meg
egy aranyos kardot az ágyadra letéve. Az ám. Aztán felpróbálhatod, hogy
jól illik-e a termetedre?

Páter Péter a háta mögé tekintett: a kisértő dæmon vigyorgó arczát vélte
maga mögött találni. Ez is egy lépéssel odább taszítja.

– Az ám, de többet is tudok ám még – folytatá Cupido – odalenn a kerti
lakban lesz mátul fogva minden éjjel két paripa felnyergelve, s a
hátulsó kis kapuba bele lesz dugva a kulcs. Kihallgattam, mikor a
kulcsárral ezt a dolgot meghányták-vetették. Mert tudod, hát a barátok
odaát a kolostorban éjjel-nappal vigyáztatnak a kapunkra, hogy ha
egyszer Páter Péter szökni akarna innen a kastélyból, utána iramodjanak,
megüldözzék, megfogdossák, s akkor azután bezárják mély tömlöczbe, azért
hogy el akart szökni. Hanem ha egyszer ti ketten azon a két jó paripán a
hátulsó ajtón keresztül éjszaka kiosontok innen, – én is elférek
egyiteknél a bunda alatt, szaladhat aztán már utánunk a barát, ütheti a
patkónyomot.

Cupido nyilai mind czélba találtak. Mind ez az előkészület olyan jól
beleillett azoknak az őrjöngő álmoknak a tervébe, a miket az asceta
napokon, éjeken át keresett ő maga, ha azok nem keresték őt. Készen az
egész menekülési terv, csak az elhatározás kell hozzá. A merénylet
akadályai el vannak hárítva. A barátot, a ki szerzetes ruhában fut egy
fehér személylyel, azt minden faluban feltartóztatják, megkötözik,
visszahozzák; de egy úri párnak, a ki csojtáros paripákon vágtat, ki
állaná útját?

– Engem sem hagytok ám itten, azt előre mondom – folytatá Cupido. –
Nekem is készen van rókamálas bekecsem, nyúlprémes csizmácskám az útra.
Ne félj, engem nem hágy el magától az édes. Most már megint mindig az
ölében tartogat, mint mikor még kis ölbeli baba voltam, a mikor egy
képre festettek le mind a kettőnket. Szeretnéd látni azt a képet? Neked
csak megmutatom. Mert azt nem szabad ám minden bolond embernek meglátni.
Be van az zárva táblával, de én már tudom, hogy hol kell megnyomni egy
rugót, hogy a tábla kétfelé nyíljék. Ez ám a szép kép, hallod!

Azzal odafutott egy pusztán faragványremeknek látszó táblához, s a mint
annak egy rugóját megnyomta, a tábla kétfelé vált.

Mikor az a kép kitünt, szinte megvilágította az egész szobát, olyan
ragyogó szépség volt. Olasz művészi remek. Idalia és Cupido. A valódi
mythosi istennő, a szépség egész bűbájában: a mint a gyermekét készül
füröszteni. Szemei a ránéző szemébe néznek, epedőn, csalfán, csábosan.
Corregio Venusának párja.

Az asceta szeme elé tartá kezét. E tünemény elvakít.

– Csukd le a táblát ismét! – dörmögé a fiunak, az pedig nevetve veté
magát térdei közé.

– No csak nem félsz tőle, hogy megöl.

Páter Péter kisietett Idalia hálószobájából.

Az ajtóban szembetalálta magát az úrnőt.

Szemei elárulták a belső lázt szivében.

Idalia kegyelmes akart hozzá lenni, s úgy tett, mintha nem venné azt
észre. Lehajtotta a fejét, s lesütötte a szemeit.

– A templomból jövök. Atyám, vétkeztem, gyónni akarok.

Páter Péter bámulva tekinte rá.

– Igen. A templomban vétkeztem, azt jövök meggyónni. Hajtsd hozzám
füledet. Vétkeztem a míg az oltár előtt térdepeltem, a míg imádkoztam.
Így szóltam Istenhez: Köszönöm neked Uram, hogy nem akadályoztad meg, a
mivel fenyegetőztem, hogy elrablom az oltárod elől, a kit szivem szeret,
nem hagyom Te Nálad! Köszönöm neked, hogy szégyent, gyalázatot küldtél
reánk, a mi elüzze őt a Te szent helyeidből. Köszönöm, hogy parancsot
adtál a poklok ördögeinek, hogy bennünket egymáshoz lánczoljanak!
Kérlek, imádlak óh Uram; engedd meg nekem, hogy én elvihessem őt
magammal a kárhozatba. Zárd be mi előttünk a Te mennyországodnak kapuit.
Minden szenteknek katholikus Ura és Istene; engedd meg nekem, hogy ezt
az egy szentet kiragadhassam a te híveid sorából, s tegyem eretnekké,
szentek megtagadójává. Küldd el még hozzám a Te sötét angyalaidat, hogy
engem ebben a munkában megsegítsenek. Ez volt az én imádságom, a szent
Ignatius de Loyoláról nevezett templom oltára előtt; a «Dominus
vobiscum» zengése alatt; – bűn volt ez Atyám! mellemet ütöm: «pater
peccavi». Előtted térdelek. – Feloldozasz-e?

Páter Péter kezet nyújtá a vezeklőnek s felemelé őt térdeiről.

Nyelve alig akart mozdúlni erre a szóra.

– Én téged feloldalak…

– Feloldozasz? Kiáltá a nő – szenvedélyesen szorítva meg a kezében
feledett kezet. – Akkor te gyóntál meg nekem, s én megkötlek vele.

Azzal diadalmasan sietett háloszóbájába, magára hagyva az ifjut.

A belső szobából Venus és Cupido kettős kaczajának csengése tört elő. A
kép még bizonyosan akkor is nyitva-tárva volt: azon nevethettek olyan
nagyon.



A FÖLD ALATT.

Egész nap észre lehetett venni Páter Péter arczán, s minden
tevés-vevésen, hogy szokatlan izgalmak láza gyötri. Reszketett, ha
Idalia diadalmas arczával találkozott. A nő azt hitte, hogy tökéletes
győzelmet ül. Ezt a zavart tekintetet, ezeket az átabotába ejtett
szavakat, ezt a balogsüti módot, mind annak vette, hogy a férfi lelke
utolsó vonaglásaiban küzd már; még egy kegyelemdöfés s büszkesége,
fogadalma mind kiszenvedett.

Este csak hármacskán vacsoráltak együtt. Szinte szokatlan volt a sok
napi folytonos vendégeskedés után így egyedül maradni. Jól szokott az
ilyen egyedül maradás esni, az egy családhoz tartozóknak. Férj és
feleség olyan örömmel mondják egymásnak: «De szeretem, hogy itt voltak,
de még jobban szeretem, hogy elmentek!»

Vacsora után a cselédeit mind aludni küldte Idalia. A gyermeket átviteté
szobájába, hadd alugyék. Csak kettecskén maradtak.

A nő hárfája mellé ült és énekelt. Égről, paradicsomról, szerelemről,
Páter Péter lelke pedig nem ott járt, a hová ő hivogatta.

A nagy fali óra tizenegyet ütött már. Páter Péter mintha parázson ült
volna. Fölkelt a helyéről s nem várta végit a dalnak, pedig az épen
arról szólt, hogy:

  «Forrón szeretni szabad,
  Addig is szeressük egymást,
  Míg a szívünk megszakad.»

– Nyugalmas éjt!

– Már eltávozol? – kérdé Idalia elbámulva.

– Holnap lesz mingyárt.

– Azt vártam, hogy ha holnap lesz, akkor elmult a vasárnap s te
válaszolni fogsz a kérdésemre.

– Az első vasárnap ez: én két vasárnapot kértem.

A nő összevonta szemöldeit.

– S neked oly hosszú idő kell, hogy leszámolj a földfelettiekkel?

– S a földalattvalókkal!

Páter Péter akarva nem akarva igazat mondott.

A nő lelkét egyszerre egy gyanú vésztüze lobbanta át.

Az nem lehet, hogy férfi ily jégbálvány maradjon! Ennyi szerelmi csáb,
ennyi inger, elárúlt szenvedély varázsa ellenében. Ez az ember mást
szeret. Csak az maradhat ilyen halott, a ki már egy más világban él s
ott idvezülve van.

Szelid mosolyt hazudott az arcza.

– Hát neked is nyugodalmas jó éjszakát. Hanem már most arra kérlek, légy
kegyes a kis fiamat ismét magadhoz venni éjszakára. A mióta nálam hál
ismét nagyon rossz álmai vannak; te jobban tudsz vele bánni. Legyen
nálad éjszakára.

Páter Péter arcza elárulta a nyugtalanságát. Ez most őt ismét
késleltetni fogja a Magdolnával találkozásról.

– Jól van. Átviszem magamhoz – monda nyugalmat erőtetve.

– Mingyárt áthozom őt magam ide.

Idália hálószobájába sietett, s felköltötte Cupidot, ki egy
gyermek-nyoszolyában ott aludt az ágya mellett.

A gyermek ijedten riadt fel álmából.

– No, mi az? meg akarsz ölni megint?

– Nem téged, nem. Kicsikém, angyalkám. Hogy akarnálak?

– Hiszen megint olyan képed van, mint mikor azzal fenyegettél, hogy a
tűt a fejem lágyába szúrod.

– Álmodtad azt. Jőjj kis babám. Ma a jobb atyáddal hálsz, a Páter
Péterrel.

– A Tihamérral? Hát hídd őt ide! Neki könnyebb ide jönni alunni, mint
nekem odamenni ő hozzája.

– Szót fogadj, ha rossz képemet nem akarod látni! Mert mingyárt
kidoblak!

Erre Cupido elkezdett sírni.

Ha a gyermeket az előálmából felköltik, s akkor az agyonsírja magát,
akkor aztán úgy kimegy az álom a szeméből, hogy két óráig sem lehet
elalvásra bírni.

Tudta azt Idalia jól.

– Hallgass ide kicsi fiam. Te jó, okos kis fiú vagy s én a te jó
anyácskád vagyok, az is leszek mindig, ha szót fogadsz; mindent megadok
neked, a mit kivánsz. De megkínozlak, koplaltatlak, rongyban járatlak,
ha én nekem kedvemet nem teszed. Te kis okos. Tudod te jól, hogy Páter
Péter nem az, a kinek látszik. De hogy jókkal van-e, vagy a rosszakkal,
az ám a nagy kérdés. Látod, azt csak egy ilyen jó kis gyerek tudhatja
meg, a milyen te vagy. Nézd csak, adok neked egy kis ezüst sípot, azt
rejtsd el a hálóköntösöd alá. Most hagyd magadat a Páter Péter szobájába
vitetni, a megszokott ágyadba. Azután, a mint lefekszel, egyszerre húnyd
be a szemedet, ásítsál nagyokat s aztán tégy úgy, mintha elaludtál
volna. Húzd a hoszszú lélekzetet, kását fújj, hagyd nyitva a szádat. Az
alatt pedig ügyelj rá, hogy mihez kezd a Páter Péter, a mikor azt látja,
hogy te alszol. Ha kimegy a szobájából, lábhegyen, vigyázva,
felöltözködve egész csuhájába s aztán nem az ajtónak kerül, a hol én
meglátnám, nem is a kastély pitvara felől, a hol a kapus megfogná; hanem
ha talán az ablakon talál kimenni, a szőlőrostélyon lemászhat: akkor te,
a mint jól odább ment, fújj bele ebbe a kis ezüst sípba itten. Én itt
leszek közel és meghallom. Akkor aztán bejövök hozzád, s majd megtudjuk,
hogy jókkal van-e szövetkezve Páter Péter, vagy rosszakkal. Megértetted
kis bubiskám?

– Megértettem. Jó lesz, jó lesz!

A kiváncsiság erősebb volt a gyermekben a félelemnél. Az a gondolat,
hogy neki Páter Péter titkát el kell lesnie az anyja számára, nagyon
megtetszett Cupidónak.

– Vigy csak hozzá az öledben. Ne félj, megcsalom, rá lesek.

A mint Idalia átadta a gyermeket Páter Péternek, s az szobájába
távozott, ő maga meghúzta magát egy rejtekajtós fülkéjében a folyosónak,
a minőkkel tele voltak e régi kastély vastag falai.

Alig várt ott félóráig, a midőn hangzott az éles sípszó.

Elősietett rejtekéből s benyitott a gyermek alvószobájába.

Cupido fennült az ágyon s a gyermeki arczon meglepetés, csodálkozás,
félelem és káröröm zagyva kifejezése volt látható.

– Bejöhetsz már!

– Lassan beszélj!

– Nem hallja az azt már. Nincs az itten.

– Hát hol van?

– Lement a föld alá: a pokolba.

– Beszéld el, mit láttál?

– Úgy tettem, a hogy te mondád. Még az imádkozás alatt elkezdtem
ásítozni, az Amenig már nem jutottam el, akkorra hanyattdültem és
horkoltam. A Páter Péter térdre ereszkedett az ágyam fejénél s ő mondta
el az imádság elmaradt végét. «Óh ne vigy minket a kisértetbe; de
szabadíts meg a gonosztól, Amen!» S verte a mellét ököllel és nagyokat
fohászkodott. – Azután felállt, összerázkódott egész teste, mint mikor
valaki keserű orvosságot nyelt le, s a fejével neki futott a falnak, azt
gondoltam össze akarja zúzni; olyant koppant a homloka a falon. Azután
odahajolt fölém, a fülét a szivemre tartotta, s szépen betakargatott.
Akkor átment a maga szobájába s becsukta maga után az ajtót. Pedig
máskor mindig nyitva szokta azt hagyni, hogy meghallja, ha fölébredek.
Én aztán csendesen felkeltem az ágyból s odalopóztam az ajtóhoz s a
kulcslyukon keresztül lestem, hogy mit csinál? Mikor meglátta azokat a
himzett köntösöket az ágyára kiterítve, hej, hogy villogtak a szemei
egyszerre. Nem sokat habozott: ledobta a barátcsuhát, lerugta a
pocsétakerülő czipőt s felszedte magára a dolmányt, paszomántos
nadrágot, sarkantyús csizmát, utoljára a kalpagot is feltette a fejére.
Hej, de szép legény lett belőle, ha láttad volna! Hát még mikor a kardot
is felkötötte az oldalára; kihuzta a hüvelyéből, s megsuhintotta a
levegőben! Hogy ragyogott hozzá az orczája. Senki sem mondta volna, hogy
ez a Páter Péter. Én azt gondoltam szentül, hogy most tégedet akar
meglepni. Tehozzád készül látogatóba: «Itt van a Tihamér!» Hanem azután
csak elővett a szekrényből egy tolvajlámpát, abban meggyujtotta a
viaszgyertyát, s megint becsukta a borítékját. Arra ismét fölvette a
lovag köntös hegyébe a barátcsuhát s a kámzsát ráhuzta a fejére, a
nyestes süveg fölé. S akkor megint ő volt a Páter Péter. Azután nem
láthattam, hogy mit csinál, mert az ablakhoz lépett. Csak azt hallottam,
hogy az ablak nyikorog, s azután a falon a szőlő venyigéje zörög. Hát
erre én az ablakomhoz lopóztam s onnan leskelődtem ki. Sötét volt s a
lámpása el volt dugva a csuhája alá. Mégis megláttam, hogy a Szent
Nepomuk kápolnácskája felé tart, a mi ott van a kertünk szögletében a
fal mellett. – Tudod, az a szent az, a ki előtt minden paraszt leveszi a
kalapját s a kihez nem volt szabad közel mennünk játszani, se lapdával,
se parittyával, se pilinczkfával; mert ha véletlenül megtalálja ütni a
lapta, vagy a kő, vagy a hegyes fa azt a szentet, abból nagy
szerencsétlenség támad, mert az a szent védelmez meg mindnyájunkat
falustól az árvíz ellen. Ugy-e igaz? Olyan nagy szent ez?

– Bánja ördög, akármilyen szent! mondjad szaporán, mi lett aztán?

– Hát a Páter Péter odament ehez a kis kápolnához s felállt a Szent
Nepomukhoz s azt körülölelte. Ne né! mondám magamban, a barát
összecsókolódzik a kőszenttel. De nem azt tette az, hanem ledöntötte a
szent szobrot, arczczal a földre, s aztán maga állt föl a helyébe. No,
mi lesz már ebből? mondok. Hát már ezután Páter Péter lesz a Nepomuk?
Nem a. Hanem elkezdett lefelé sülyedni a föld alá, s mikor egészen
eltünt, akkor a Nepomuk szobor megint magától felállt és a helyére
került. De nini, mért nézesz így reám? Hát megint meg akarsz ölni? Jaj,
de csunya lettél egyszerre! – Hát rosszat beszéltem én most neked?

Idalia homlokon üté öklével a gyermeket.

– Légy átkozott azért, a mit elmondtál! – Még a hangja is más volt, mint
egyébkor. Érdes, mint a reszelőé.

A gyermek e szótól, ez ütéstől, ez arcztól úgy megijedt, hogy bebujt az
ágy alá s addig ki nem mert onnan jönni, míg azt nem érezte, hogy
egyedül maradt, akkor meg elkezdett félni az egyedülléttől, sirt,
nyafogott: «anyámasszony, ne hagyjon itt magamban. A lelkek jönnek.
Sírnak. Engem is elvisznek.»

Senki sem jött elő a nyöszörgésére.

Egyszer aztán a szoba gerendázatán valami haladó fényfolt jelent meg;
mint mikor lámpással járnak odakünn a kertben. Erre Cupido előmászott az
ágy alól s odament az ablakhoz, hogy megszólítsa, a ki ott jár.

Nőalak volt az, fekete köpenyben, fekete fátyol a fején, kezében
tolvajlámpás. Annak a lámpásnak a felső világánál megismerte az anyja
arczát.

Látta, hogy az egyenesen a Nepomuk kápolna felé tart, az is feláll a
szobor talapkövére, átöleli annak a fejét s arra a szobor arczra dül
csendesen.

Akkor aztán az asszony a szobor helyére lép, s nehány pillanat múlva
eltünik a föld alá: a szobor ismét a helyére áll.

– Az anyám is elment a pokolba! – rebegé a gyermek s térdre esett. –
Miatyánk Isten! ne haragudjál rám! Soha sem hagyom el többet az imádság
végét: «és ne vigy minket a kisértetbe; de szabadíts meg a gonosztól,
Amen.»

*

Hat kőlépcső vezetett le a Nepomuk szobor talajából a föld alá. A
hetedik lépcső mozgó volt, egy középtengelyen ingott. Ha az egyik végére
léptek, akkor a Nepomuk szobor odafenn magától a helyére emelkedett, ha
a másik végére nehezkedett valaki, akkor magától felborult.

Jól választották ki a titok őrét, a kik azt az alagútat tervezték. Az az
egy hely, a hol a köztiszteletben részesülő szent áll, biztosítva volt
arról, hogy ott soha sem fog kutatni senki; azt meg, hogy valaki a
Nepomuk szobrot még arczra is döntse, fel nem lehet tenni ezen a
vidéken.

Idalia asszony fekete köpenybe burkolta magát. Egy kétcsövű pisztolyt
szúrt az öve mellé; a tolvajlámpást árnyékban tartá.

A huszszita vakondokmű előtte tátongott; hosszú, sötét, fekete üreg:
annál nyomasztóbb, mert nem egyenes irányú; hanem tekervényes. – Az
egész katakombaforma alagút kemény agyagba van vájva boltozatosan. Olyan
feketék már a falak, mint egy ravatal, a földalatti penésztől, melylyel
vastagon be van vonva minden tárgy, a mi a földön hever, alig ismerni
rá, hogy mi volt valaha.

S ezen a penészlepte talajon meglátszanak a lépések. Friss és kivehető
nyomok; jövők és menők. A barát czipőjének a sarka öt szegnyomot szokott
maga után hagyni. Ezek azok. Tehát többször is járt már itt! A
legfrissebb lábnyomokat azonban már sarkantyús lovagcsizma nyomta be a
penészbe. Ez az ezüst patkónak a helye.

Idalia követte a nyomokat sebesen.

Nem félt ő a földalatti sötétségtől s a láthatatlan világ minden
rémeitől sem, a kik, ha együtt vannak, az a nevük, hogy «éjszaka»;
fekete oszthatlan tömeg. A mit a lelkében hordott, az még feketébb volt
ennél a sötétségnél is.

Egy kanyarodásánál az alagútnak megpillantotta az előtte haladó fényt.
Mintegy kétszáz lépésnyire lehetett az előtte. Szurokfáklya fénye volt
az. Bizonyosan a tolvajlámpával gyújtotta azt meg idelenn az alagútban,
hogy jobban lássa az utat.

A ki fáklyát visz a kezében, annak az annyira elveszi a szeme világát,
hogy nem veheti észre, ha valaki a háta mögött jön a sötétben, feketébe
burkolva s a tolvajlámpát elrejtve a köpenye alá. Idalia annyira
beérhette az előtte haladó alakot, hogy egészen felismerhette azt. Páter
Péter volt – a csuklyában; arany sarkantyús zöld szattyán csizma a
lábán. Ő is sietett; de Idalia még gyorsabb volt, csaknem utolérte.

Az alagút hosszú volt, egy-egy oldalüreg száda torkollott itt-amott
belé. Idaliát az asszonyi kiváncsiság mindegyikbe kényszeríté
betekinteni. Itt lámpájának egész fényét használhatta. Egyik melléküreg
borospincze lehetett valaha. Nehány hordó még ott hevert az ászokon.
Ebből azt következteté, hogy valahol egy nagyobb nyilású kijáratnak is
kell lenni, mert a Nepomuk szobor alatti szűk gádoron át hordókat ide
nem hozhattak. Egy másik oldalsikátor tágas nagy terembe vezetett, a hol
egy faalkotvány romjai voltak egy szegletben. Mi volt itt? Titkos
templom, huszszita gyülekezet számára, vagy törvényszék, kivégzések
színhelye? A magasabb boltozatot nem fekete penész, hanem csillogó
salétromos nyirok fedi. Megint egy másik folyosó teli volt halomrahányt,
rozsdavette fegyverekkel. Egy kupola alakra kivájt üregben pedig
egyes-egyedül állt egy fenekével felfelé fordított hordó, a mi fényes és
világoszöld volt. Mikor a lámpájával odavilágított, azt látta, hogy az a
hordó köröskörül be van burkolva rézlemezzel, a rézrozsda teszi olyan
zölddé.

A hordó akonájából egy hosszú összesodrott kötél csügg alá. «Ha én most
ezt a kötelet meggyújtanám, valjon mi lenne belőle?» – mondá magában – s
aztán tovább ment.

Egyszer aztán az előtte haladó alak megállt. Egy nehéz vaspléhvel kivert
tölgyfa-ajtó zárta el az alagútat, s itt az már téglával volt kirakva;
maga az ajtóküszöb faragott kő.

Itt a férfialak beleszúrta a fáklyát egy a falból kiálló vaskarikába, s
hozzá látott az ajtó kinyitásához.

Egy talány-lakattal volt az bezárva, a minőt leginkább pinczék,
földalatti ajtók elzárására használnak, ha megrozsdásodik is, kinyitható
az által, a ki a talány titkát tudja; a ki meg nem tudja, az ki nem
nyitja soha az életben. Egy vasrúd, a minek belül fogai vannak, van
keresztül dugva tíz vaskarikán. A karikák párkányába betük vannak
bevésve, összevissza mindenféle. Már most, a ki tudja azt a nevet, a mi
a lakat talányoldója, az addig forgatja a tíz karikát, a míg ez a név
sorba kerül, akkor a karikákon belül kivágott rések mind sorban vannak,
s a fogas rúd szépen kihúzható. Különben pedig elforgathatja azokat a
karikákat itéletnapig, nem megy a zárral semmire.

Ennek a titkát is közölte Páter Péterrel az Aktit Tuketjer. Ő minden
járásánál be szokta zárni ezt a lakatot.

A míg ő annak a kinyitásával volt elfoglalva, Idalia körültekintett ezen
a helyen.

Az ajtóhoz közel két mellékbejárat volt egymással átellenben.

Neki az egyikben el kellett rejtőzni, hogy jobban leskelődhessék.

A jobbról levőt választotta; a másikba bevilágított a fáklya, emez
árnyékban volt.

Asszonyfeletti lélekuralom kellett hozzá, hogy fel ne sikoltson, mikor a
lámpával bevilágította az üreget, a melybe belépett. Az egy négyszögű
szoba volt, czementtel kivakolva, a mi füsttől volt fekete.

A szoba ágyasház lehetett valaha, köröskörül padok, nyoszolyák. És
valamennyien nőalakok feküdtek, némelyek csendesen, mintha elaludtak
volna, egymást átölelve, mások a kínhalál végvonaglását tartva meg
örökre; a szögletekben összekuporodva, a falnak neki támaszkodva. Egy
ott ül az asztal mellett, fejét két tenyerébe támasztva, előtte a kitárt
biblia. Ez olvas. A többiek hallgatják. Egy az asztal alatt kuporog,
kezében az olvasó; ez pápista. Valamennyien nagy pompával vannak
öltözve, arany, ezüst, csipke, boglár ragyog a ruhájukon. Csakhogy a
ruha már félig lerohadt, s a ki viseli az csontváz. Annak az egynek, a
melyik a könyvből olvas, szép szőke haja, úgy látszik, hogy még a halál
után is nőtt (a hajról azt tartják, hogy az növény), mert körüle egészen
beterítette a földet.

Ezek voltak ama nők, a kikről az Aktit Tuketjer említést tett. A kik itt
várják a feltámadást.

Bizonyosan ezek is idejöttek próbálgatni a talánylakat rejtélyét, mikor
élelmiszereik elfogytak, s aztán senkisem jött őket kiszabadítani, s itt
aztán elvesztek nyomorultul. Mindegyiknek a hol elaludt örökre, oda van
vésve a feje fölé a falba a neve, a vallása, s a nap, melyen meghalt. Az
asztalon van egy pompás zománczos zsebóra, azon számlálták, hogy hány
napot tett ki ez a hosszú éjszaka ide alant. Az utolsónak a nevét már
nem irhatta föl senki. Az még hajadon volt; párta volt a fején. Talán
épen az oltár elől rabolták el.

Idalia összeborzadva állt meg a halottak tanyáján. Úgy tetszett neki,
mintha minden koponya ő reá bámulna azokkal az örök semmiségbe néző
szemüregeivel; mintha azt mondanák neki: «vártunk, itt vagy; te is
egyikünk vagy!»

Elfusson-e innen? visszaforduljon és meg se álljon hazáig? Otthon
leboruljon a Mária-kép elé; «Könyörögj érettünk!»

Álom az itt, a mit lát? – És a mit érez, a kín, a boszú, a rettegés,
mind csak álom? Érezni-e ébren ily indulatokat?

Az ajtónyikorgás visszaidézte eszméletét. Kitekintett a rémszoba
gádorából.

És az, a mit akkor látott, visszaadta lelkének egész lángoló dühét.

Páter Péter levetette a barátkámzsát s ott állt a délczeg lovagruhában,
mint egy esküvőre induló vőlegény. Szép volt, deli volt, férfimagasztaló
kevély merészség tündöklött orczáján. – Ah, hogy ez a másé! – Az övé
csak ebben a rút, éktelen, idomvesztő szőrcsuhában, a mit lábaival
megrugdos a nő, előrohanva rejtekéből, a mint a férfi kilépett az ajtón,
s azt maga után behajtá.

Igy gázolja meg a szerelemféltő a szenteskedés álmezét: «Te hazugság
takarója! Te szent maskara! Áhitatos komédia-köntös! Te aranyos pillangó
hernyóbőre! Hát a míg hernyó, addig az én fámat rágja, de ha pillangó
lesz, akkor a más virágjára repül! Átok, gyalázat, pusztulás reád, és
arra a ki viselt, s a ki viselni fog!»

S a hányat szólt hozzá, annyiszor rátaposott.

Azután nagy óvatosan felnyitotta az ajtót. Lámpáját letette a földre,
nem nagy út volt már előtte, egyenes folyosó, téglafalakkal vezetett még
mintegy száz lépésnyire. Az előtte haladó lámpása után ő is bizton
mehetett; nem volt a mibe bele ütközzék. A folyosó végén aztán a lovag
egy oldalfülkébe lépett be, s a mint abban eltünt, a fülkéből halvány
derengő fény vetődött folyvást az átelleni falra, a mi arra mutatott,
hogy ott valami ajtó nyitva van, s a vándor czéljához ért.

Csendesen lopózva sompolygott odáig. Az alásülyedt Szt. Antal oltárkép
rámája volt az a nyilás.

Bekémlelt rajta. Egy kápolna belsejét látta maga előtt.

Kik vannak a kápolnában?

Egy lovag és egy hajadon.

Mit csinálnak a kápolnában?

Egymást ölelik és ajkaik egymást lezárva tartják.

Nem hangzott a csendes éjszakában semmi sikoltás. A leány nem volt hát
meglepetve. Bizonyosan várt rá.

Régen összebeszélhettek, hogy itten találkozzanak. Ezen az éjszakán.
Ebben az órában. Azért sietett olyan nagyon – a barát!

A míg az a csók tartott, olyan hosszú idő múlt el. Csak egy percz ideje
talán az óra lapján, de egy kárhozat ezredéve annak, a ki ezt irigyelve
nézi. Ez a véghetetlen idő elég volt arra, hogy lángbaborult képzelete
megelevenítse az előző pillanatok képét.

Igen, itt várt rá a leány, szomorú, kétségbeesett, összetört szivvel.
Várta a hajdani kedvest, barátcsuhában, a kinek fogadalma tiltja, hogy
szive dobogjon. Várta a meggyalázott, a kikorbácsolt szerzetest, talán
azzal az erős szándékkal, hogy elpanaszolják egymásnak mind azt a
fájdalmat, a mi a földön meggyógyíthatatlan s azután együtt hagyják el a
világot, a hol nincs mit keresniök többé. De mikor a megalázkodott
remete helyett a hajdani délczeg daliát látta az oltárkép rámájából
kilépni, akkor egyszerre elfeledte, hogy itt fölötte templom, ez itt
alatta kripta, hogy ide sirni, imádkozni, halálra készülni jött, s
odaveté magát a hódító szerelmes keblére!

Ezt mind végigmutogatta a féltő nő előtt a lázképzelet azon
örökkévalósággal versengő idő alatt, a meddig egy megirigyelt csók tart.

S a mikor arczaik egymástól elváltak, a mikor szemeik egymásba
mélyedtek, az két üdvözültnek a tekintete volt.

Hogy esik hát a pokol ajtajából nézni az üdvözültek összemosolygását?

Hüvelykujja a pisztoly sárkányával játszott, most megölhetné mind a
kettőt.

De a keserűség poharát is kortyonkint kell kiüríteni, mint a mámorét.
Hátha még majd mást is megkinálna vele! Uram, uram, szállok az úrnak! –
Nem megy az ilyen pohárürítés áldomás nélkül.

Elébb végig kell azt nézni, mit csinálnak? végig hallgatni, mit
beszélnek?

A levente szétnézett maga körül, azután megragadta a leány kezét.

– Jőjj ki innen velem – mondá neki hevesen suttogva. A mit most mondani
akarok neked, azt nem hallhatja meg templom, nem hallhatja meg szent
kép.

A leány visszahúzódott.

– Az égre! Mit mondhatsz nekem olyat?

Óh, a hallgatózó tudta jól, hogy mit mondhat a férfi a leánynak, a mit
ne halljon meg templom, ne halljon meg szent kép. Azt is jól tudta, hogy
a leány vonakodása nem lesz legyőzhetlen: követni fogja a hivogatót.

Sietnie kellett onnan.

Vissza kellett futnia a tölgyfa-ajtóig, elébb, mint ezek az oltárkép
fülkéjén át a folyosóra kilépnek, mert akkor az ajtónyitás, a megjelenő
fáklyafény elárulná, hogy itt valaki rájuk leesett. Akkor aztán meg kell
ölnie őket. És ő nem akarta ilyen olcsón adni a halált.

Ő elébb becsukhatta az ajtót, mint a mennyi idő alatt ráhagyta magát
beszéltetni a leány, hogy kövesse kedvesét.

Idalia megint oda húzta meg magát a hajdani szép asszonyok szobájába.
Odatámaszkodott az egyik örökalvó mellé, fátyolát arcza elé vonva, s a
tolvajlámpát elrejté sötét palástja alá.

Nemsokára hallotta az ajtó csikorgását, csoszogó lépéseket és sarkantyús
toppanásokat.

– Én reszketek – rebegé a leány.

– Mitől félsz, mikor itt vagyok én?

– Mindentől és saját magamtól.

– Az egész világtól megvédelek én.

– De saját magamtól?

– Nem szeretsz-e már?

– Azért félek magamtól, mert azt tudom.

– Ha szeretsz, akkor velem fogsz jönni.

– Hová?

– Ki a világba! A hová én viszlek.

– Hiszen te pap vagy.

– Nem vagyok az többé. A hogy föl lehetett venni a barátcsuhát, úgy le
is lehet azt vetni. Vezeklésem betelt. Az arczúlütéssel, a mit kaptam,
le van róva a kardcsapás, a mit adtam.

– És fogadalmad?

– Isten nem veszi azt számba s az emberekkel nem törődöm. Végig olvastam
a szentirást és nem találtam benne sehol, hogy szeretni vétek, s a
szerelmet megtagadni Istennek tetsző áldozat. E rémeszme emberi
találmány.

A halottak szobájában egy a sok közül nem állhatta meg, hogy e szókra
meg ne mozduljon. Saját szavait hallotta elmondatni – másnak! Hát még is
megfogamzottak azok!

– Hallga! Valami mozdult itt az oduban.

– Maradj, ne nézz be oda!

– Mi van ott?

– Nők, a kik kétszáz év óta alusznak.

Magdolna felvette a lámpát és az odu bejáratához lépve, bevilágított
vele félénken a szomorú tanyába.

– Milyen borzasztó látvány ez! Csontvázak menyasszonyruhában.

– Jőjj el onnan.

– Egynek a feje le van takarva fátyollal.

– Özvegyasszony lehet, csontkoponya van a fátyol alatt.

– Nekem úgy tetszik, mintha lihegne.

– Képzelődés az.

– A palástján keresztül világít valami.

– A reves csont néha világitani szokott.

A lovag elvonta az üreg szádától a leányt.

De néha a reves csontban még láng lobog s a koponya lát és hall!

A leány sírva fakadt rémületében.

Az ifjú karjai közé vette, úgy bátorítá.

– Hallgass reám, te üdvöm, mennyországom. Nincs ránk nézve más
választás, mint ez az út a föld alatt, vagy fel az égbe. Mert én
zárdámba vissza nem térhetek többé; sem kinzó ördögömnek csábjaiban
elkárhozni nem akarok.

– (Kinzó ördögének! Az én vagyok! suttogá magában az ott a fátyol
alatt.)

– S mi sors vár te rád? Hozzá lánczoltatni egy eleven behemóthoz;
feláldoztatni kegyetlenebbül, mint a kit a vérszomjazó istenségeknek
megáldoztak.

– Nem! Nem! Meghalok inkább!

– Én akarom, hogy élj és boldog légy.

– Nem azt igérted-e nekem, hogy kolostorba fogsz vinni?

– Akkor azt hittem, hogy magam is ott végzem világomat. De most tudom,
hogy még nem vagyok felszentelt pap. Thurzó a püspök ezt szemembe
mondta, s lehordott a «páter» czím bitorlásáért. De ha az volnék is:
rajtam áll, hogy megfordítsam a sorsot. Ha protestans hitre térek, nem
köt többé semmi fogadalom. Elmegyünk Erdélybe, áttérünk a magyar hitre;
hisz oly sokan követik azt, igaz, jámbor, istenfélő emberek; az ország
egy harmadrésze protestans; minket sem ver meg érte az Isten.

(Ah! Ezt is én tőlem tanulta! Milyen jól emlékezik rá!)

– Elmegyünk messzire, a hol senki hirünket nem hallotta soha. Vásárlok
uri birtokot s ott élünk kényelemben. Olyan gazdag lehetek, a milyen
akarok. Nézz ide a másik fülkébe. Egész halommal áll itt a kincs, csak
válogatni kell belőle. Ez mind az enyim. Nekem hagyományozta az, a ki
ide rejtette valaha; nálam az irás róla. De kétszeresen is az enyim, az
ezüst, arany edényeken családom czimere van felvésve: lietevai várunkból
rabolták el ezt egykor a huszsziták; ez az én örököm. Tekints oda!

A lovag bevilágított a kifalazott üregbe a fáklyával. A leány szeme
elkáprázott a kincstömeg felett, a mi ott egymásra volt hányva.

– Annyit vihetek belőle, a mennyit a vállam elbir.

A leány szomorúan mondá:

– Én nem vágyom a kincsek után. Ki tudja milyen átok van rajtuk?

– Ugy is jól van. Tehát itt hagyjuk ezt a vidéket szegényen, s
elvándorlunk egy nyomorult faluba, a hol kakasos torony van. Én leszek
ott prédikátor, tanító, lévita; te pedig leszesz a szegény kálvinista
lelkész felesége, a ki maga főz, gyomlál és ültet. Elrejt bennünket egy
nádfödél s velünk fog lakni a boldogság.

(Még ezt is én adtam a szájába!)

– Oh, milyen szép volna ez, ha álom nem volna!

– Meg fog valósulni minden, csak neked kell e szót kimondanod: «legyen
úgy!»

– Oh, ne csábíts, ne hitegess! Ne élj vissza azzal, hogy te erős vagy,
én pedig gyenge. Eddig is annyit tettem már, hogy nincs a világon
asszony, a kit megitélhessek. Én vagyok a legbűnösebb valamennyi között.
Rá hagytam magam beszélni; nem tőled: a szivemtől, hogy éjszaka, az
Urnap éjszakáján, mikor minden jámbor lélek alszik, lopva elhagyjam a
házat. Az Isten hajlékát, a templomot választottam találkozó helyül
veled. Szemem elé huztam a hajadoni fátyolt az emberek előtt, s hátra
vetettem azt ott, a hol a szentek láttak. Bűnösebb vagyok a mitosini
asszonynál, mert én teszem azt, a mit ő csak gondol, s járok az
ártatlanság mezében.

– Esküszöm neked, hogy szentebb vagy azoknál, a kik ott a falra vannak
festve. S ha vádol a lélek, hogy félig szerettél, nyugtasd meg azzal,
hogy szeress egészen!

– Mire kivánsz rávenni?

– Arra, hogy jer velem még ez órában, még e pillanatban. A menekülés
útja el van készítve előre. A madocsányi kastély kerti lakában áll két
paripa felnyergelve. A hátulsó ajtó zárában benne a kulcs. Nesztelenűl,
észrevétlenűl elmenekülhetünk. Mire megvirrad, mire rájönnek, három
hegyen-völgyön túl leszünk akkorra.

(Az én saját szökési tervem!)

– Ne bánts! Az égre kérlek, ne csábíts. Engedj egy hetet.

– Nem, nem!

– Egy napot legalább, hogy végig gondoljak egész szándékodon. Ha el
akarok válni Istentől és minden szenteitől, engedd legalább, hogy
kisirjam magamat előttük, – hogy elmondjam nekik, miért szeretlek téged
jobban, mint őket és az egész mennyországot.

(Ah! hát te is tudod ezt? Pedig te nem is tőlem tanultad.)

– Engedj még egyszer visszatérnem. Csak egy napra. Csak holnapig még.
Anyám emlékétől kell még búcsút vennem. Szelid arczképétől bocsánatot
kérnem. Kis ereklyéimet összeszedegetnem. Szegény galambkáimat szabadon
bocsátnom. Aztán még egyszer megcsókolnom azt a kezet, mely annyiszor
megvert, s melyet mégis áldok. Nem mehetek veled, míg atyám kezét meg
nem csókolom utoljára!

– Jól van. Hát legyen úgy. De igérd meg, hogy holnap visszajösz ide.

– Igaz hitemre fogadom, eljövök.

– S aztán követsz a világba.

– Isten bocsássa meg, a mit tenni fogok.

– Úgy visszabocsátlak. Áldjon meg az Isten!

S megcsókolta a leány homlokát.

– Kisérj vissza a templomig a lámpáddal. A mióta bűnöm van, félek a
templomi sötétségtől.

Azzal ismét kiléptek az ajtón át a folyosóra, az ajtó becsukódott.

Idália előjött rejtekhelyéből. A reves csont!

Lerázta köpenyéről a halottak porát, a mi reá ragadt az együttlétből.
Közel volt hozzá, hogy rögtön kitörjön egész indulatlávájával.

A becsukott ajtófél karikáján rajta függött a talányos zár. A nyitó név
ez volt: «Hieronymus». Csak azt a vasrudat bele kellene dugni a másik
forgantyúba, s aztán a karikákat összezavarni, s akkor megverni ököllel
a nehéz ajtót, s átkiáltani rajta:

– Most már szerencsés utat, szerelmes galambpár! Mehettek neki a két
medvének, meg a harmadiknak, az apátoknak! Köszöntetem mind a hármat.

Vissza tudta magát tartóztatni.

Nem azt! Nem így lesz az.

Holnap is nap lesz. Az lesz csak az igazi dies iræ.

Most már nem volt semmi megtudni valója többé.

Fölkapta a lámpását s előre sietett, futvást, néhányszor el is esett a
nyirkos földön.

Mikor valami ezer lépésre haladt, akkor visszatekintett a háta mögé s
megállt egy kis ideig. A fáklyafényt nem látta közelíteni. – Hát hisz
azoknak még búcsut is kell venniök egymástól s az időbe telik. Aztán még
egyszer visszajönni, s újra búcsút venni. Igy szokás az.

Csendes éjszaka volt még, a mikor az alagút végét elérte. A bejáratnál
helyt adott a megérkezőnek Szent Nepomuk, s aztán megint helyére
igazíttatta magát.

Idália sietett fel a rejtett csigalépcsőn Páter Péter szobájába.

A gyermek az alatt féltében elaludt az ágy előtti medvebőrön.

Az anyja feltette az ágyra, s befedte a takaróval. Az nem ébredt fel.

Aztán az ablakból leste, hogy mikor bukik fel megint a szent kép?

Beletelt jó félóra, míg Páter Péter alakja ismét előbújt a föld alól. –
Tehát félóráig tartott a búcsúzásuk.

A ki az ablakon keresztül távozott el, annak az ablakon keresztül is
kell visszajönni.

Bevárta egész odáig, amíg az a szőlőrácson újra elkezdett
felkapaszkodni. – Akkor aztán betakarta a köpenyébe az alvó gyermeket, s
bevitte magával a hálószobájába: azzal Páter Péternek nem szabad
beszélni többé.



A MEGÁRADT FOLYÓ.

Ez az éjszaka nem volt alvásra rendeltetve.

Idália halálra sebzett szivvel járt egyik terméből a másikba, maga sem
tudta, mit keres?

Megállt a tükre előtt s sokáig elnézte saját alakját. A mély búbánat, az
enyhítetlen szenvedés még szebbé tette az arczát. A szemeiben ragyogó
köny vonzó varázst bűvölt vonásaira.

– Hazudsz! Nem vagyok szép! Ördög vagyok. Az ő üldöző ördöge vagyok!

A tükör aztán most azt mondta neki, hogy – rút vagy!

Most aztán tudta már, hogy mit fog tenni.

Leült levelet irni.

«Nemzetes és vitézlő Likavay Gráczián úrnak.

Nemzetes uram.

Megigértem kegyelmednek, hogy megforgatom szivében a kést. Szavamnak
állok.

Ha meg akarja kegyelmed tudni, hogy kinek a szeretője valósággal Páter
Péter, maradjon kegyelmed ma éjjel ébren. És a mikor azt az éjféli
harangkongást meghallja kegyelmed, a miről azt hiszi, hogy a lelkek
húzzák a harangot kötél nélkül, hát a helyett, hogy a bundája alá bujnék
a fejével féltében, ne sajnáljon fölkelni az alomjából s elfáradni
cselédei kiséretében abba a lélekjárta kápolnába, ott azután majd
megtudja kegyelmed, hogy kettőnk közül melyikünknek van oka rá, hogy a
megégett becsületéről kolduljon? A mit mondtam, megmondtam. Ma éjjel,
éjfél után. Ha megfogadja kegyelmed, úgyis jó, ha nem fogadja, az is jó.
Én nem bánom, akár hajt rá kegyelmed, akár nem hajt rá; de még jobban
megbánja, ha nem hajt rá.

Maradok

alázatos szegény szolgálója özvegy Karponay Ferenczné.»

Lepecsételte a levelet a czimeres gyűrűjével.

Az alatt megvirradt nagy nehezen.

Felhivatta magához a bolondot.

– Herskó te! mondá neki. Át lehet-e még menni a – Vágon?

– Nyúlnak meg kutyának még lehet; de embernek bajos.

– Miért?

– Mert az éjjel megmozdult a jég, s ha meg nem akadt volna a szigeten,
azóta vígan menne.

– Át mernél-e még menni rajta ezzel a levéllel?

– Ha két fejem volna, s az egyiket ott veszthetném, a másikat itt
hagyhatnám, nem mondom, hogy neki nem vágnék.

– Hallgass, Herskó. Kapsz tőlem tetőtül talpig új ruhát, ha átvered
magad ezzel a levéllel; ha megkerülsz, annyi bort, amennyi egész
életedre elég lesz.

– Ha pedig ott veszek, annyi vizet, a mennyi egész életemre elég lesz.

– Próbálkozzál csak meg vele. Nem olyan nagy veszedelem az. Nézd ez
erszény pénzt. Csupa ezüst. Ez is a tied lesz, ha szerencsésen megjárod
az utat.

A bolond csak csóválta a nagy fejét; nem akart bele menni az a biztatás,
hogy próbálkozzék meg, fog-e úszni a víz felett mint a tök?

– Hallod-e Herskó. Tudom, hogy mindig szerelmes voltál belém. Hát ha ezt
a levelet átviszed, és visszakerülsz, – hozzád megyek feleségül.

Erre a szóra a bohócz nagyot ugrott s a két tenyerével a két bocskorára
ütött.

– Ej ha! De nem tréfálsz? No hát ha nem tréfálsz, adj foglalóba egy
csókot!

Idália odanyujtotta az ajkát az idomtalannak.

Az ugrálva futott ki a szobából az átvett levéllel, s aztán nyargalt a
Vág felé, nagyokat vetve magán egy öles fűzfa-rúddal.

Idália odaállt az erkély ablakába s onnan nézett a levélvivő után. A Vág
folyón már mozgott a jég. Egyes jégmezők megindultak a közepén s óriási
jégtáblák torlódtak egymás hátára. Más, mint bolond, neki nem vágott
volna ennek az útnak. A levélvivő alakja hol eltünt a jégtorlatok
között, hol előbukkant ismét; nehányszor beleszakadt a jégbe, a
keresztülvetett dorongnál fogva megint csak felküzdte magát; egy órai
istenkisértő küzdés után átjutott a mitosini partra.

– Szerencsésen megérkezett – mondá Idália, otthagyva az erkélyt.

Az ugyan Herskóra nézve nem lesz nagy szerencse; mert Gráczián úr, a
mint azt a levelet elolvassa, első furiájában azonnal létrára fogja
huzatni a levél hozóját, s annyi korbácsot veret rá, a mennyi csak egy
szép asszony csókjával felér; hanem hát a nyil oda talált. Benne van már
a szigonyos végével a szívben!

Most lehet menni a reggelizéshez.

Páter Péter már ott várt az étkezőben. Nem látszott az arczán semmi
változás.

– Az úrfit nem találtam ott reggel az ágyában, – mondá egész derült
arczczal.

– Nem ám; – szólt magába fojtott nevetéssel Idália. Mikor lefektetted,
elaltattad, becsuktad a két szoba közötti ajtót, erre ő fölébredt s
megijedt, hogy magára volt hagyva s aztán visszafutott én hozzám, velem
maradt. Még most is alszik.

Páter Péter arcza nyugalmat erőködött mutatni.

A nő hamiskásan mondá:

– Kitaláljam-e, hogy miért csuktad be a két szoba közötti ajtót?
Találtál szobádban egy öltözetet, s nem akartad, hogy a gyermek
észrevegye, mikor te azt felpróbálod. Ugy-e, úgy van!

Páter Péternek zúgott a feje. Veszedelem volt azt mondani, hogy nem
tette azt. Megeshetik, hogy a nő odahozatja az egész öltözetet, s akkor
észre fogja venni, hogy a zöld szattyáncsizma sarka már sáros úton járt.
Neki is mosolyogva kellett a kérdésre válaszolnia.

– Igaz. Úgy volt.

– No, és jól illik rád az öltözet?

– Azt más mondja meg.

– S mikor mondja meg más?

– Mikor arra a minapi kérdésedre választ adok.

– S mikor tudom meg a választ?

– Holnap.

A nő tenyereibe tapsolt felkaczagva.

– Haha! Holnap! Tehát nem várakoztatsz meg egy hétig? nem hagyod a jövő
vasárnapig? Holnap lesz a napja, a mikor megtudom, hogy Páter Péter
vagy-e, vagy Csorbai Tihamér! Holnap! Már holnap!

Azzal felugrott a székéről s elkezdte maga körül lejteni a
selyemtánczot, csábosan, nevetősen dalolva hozzá a táncznótát: «Zsidó!
zsidó! Mi van eladó?» Egyszer csak lekapta a fejéről a főkötőt, s
odadobta azt a férfi lába elé s arra térdelt le vánkos gyanánt.

Ha akkor Csorbai Tihamér megteszi vele azt a tréfát, a táncz-regula
szerint, hogy megváltja a térdeplőt egy csókkal, bizonyosan azt tette
volna vele a nő, hogy abban a pillanatban a szivébe veri azt a mérgezett
hegyü tőrt, a mi az övébe volt dugva; s akkor legalább az a másik
megmenekül. De a lovagnak nem jutott eszébe most ilyen tréfa. A nő
felugrott hát a térdéről csókolatlanul és tovább tánczolt, mig
kitánczolt a szobából. Egy vonása nem árulta el, hogy mi az, a mi
odabenn forr.

A hálószobájába ment a kis fiát felkölteni.

Csupa szeretet volt hozzá.

Cupido úrfi elpanaszolta, hogy milyen iszonyu álmai voltak a mult éjjel.
Látta, hogy először a Páter Péter, azután meg az anyja, hogy döntögették
fel a szent Nepomukot, s azután elmentek egymásután a pokolba.

– Lásd kis bohó. Sok szilvaizes lepényt ettél vacsorára.

– De nem álmodtam én azt. Láttam ezzel a két szememmel. Ott voltam a
Páter Péter szobájában.

– Oh kedveském. Egész éjjel itt feküdtél mellettem. Nem győztelek
betakargatni, annyit rugdalóztál.

– Hát az ezüst sipom hol van?

– Hahaha! Ezüst síp! Lelkecském, azt otthagytad az álom országában.

– Még most is fázom, reszketek.

– Lázad van, kedveském, maradj ma egész nap az ágyban, idehozom a
játékaidat; főzök neked jó édes, szagos herbatejet, majd meggyógyulsz
szépen tőle.



A LELKEK ÓRÁJÁN.

Likavay Gráczián elolvasta kétszer, elolvasta háromszor azt a levelet s
nem tudta megérteni. Az üres fejbe legnehezebben megy be valami. Mátyás
mestert kellett ehhez segítségül hivatni.

– No nézd ezt a levelet; bolond hozta, bolond irta, bolond a ki megérti.

– No én pedig egészen okos vagyok ettől a levéltől – mondá rá Mátyás
mester.

– Hát hogy-hogy szolgám?

– Ugyebár, kegyelmed nem felejtette még el, hogy mi szégyent ejtett
Páter Péteren a bittsei lakodalomnál? Én is ott voltam, láttam,
emlékeztem arra a képre, a miről kegyelmed lerántotta a csuklyát.
Egészen Csorbai Tihamér volt.

– Jól odataláltam neki, ugy-e?

– Ugyan oda. S az ilyen sebet nem szokták elfelejteni. Kivált ha még egy
be nem hegedt sebre esik. Azt is tudja kegyelmed, hogy Csorbai Tihamér a
Magdolna leányasszony kikosarazott vőlegénye. És aztán olyan közel
vagyunk egymáshoz, hogy a két kastély ablakai farkasszemet néznek
egymással.

– Hát te azt hiszed, hogy Magdolnáról van szó a levélben?

– Több fehércseléd nincs a familiában, de hogyha mingyárt mind ez a sok
szép asszony, leány csupa eleven volna is, a ki itt a rámákban ki van
pingálva, még akkor is csak a Magdolna leányasszonyhoz huzna a szive a
Tihamérnak, mert ha csak szép asszony kellene neki, közel találná azt
Madocsányban; nem is kellene neki érte búcsút járni.

– De hát megállj. Nézz ki az ablakon. Látod, hogy zajlik a Vág? Még
mikor a bolond átjött rajta, akkor kezdett indulni a jég; de most már
csak úgy hömpölyög. Nézd, hogy döntögeti fel a kalyibákat a parton; hogy
aratja le a vastag fákat derékban. Jöhet ezen a vizen keresztül
teremtett lélek ma éjjel?

– Kegyelmes uram. Én a bibliában olvastam, hogy az akkori Péter száraz
lábbal járt a vizen; az pedig a tenger volt. Én pedig azt, a mi
bibliában van, mint igaz lutheránus ember, tartozom elhinni.

– No az akkor volt. Szent Péter volt. Annak minden lehetséges volt. De
ma van ma!

– Kegyelmes uram! én csak azt tudom, hogy sok kitelik egy paptól, még
több egy szerelmestől! de ha e kettő egygyé lesz, attól minden!

– Hányjuk-vessük ezt meg Berezovszkyval.

Az öreg vőlegény a bittsei lakodalomról való visszatérés óta, folyvást
ott tanyázott a mitosini kastélyban. Úgy volt, hogy megesküszik a szép
Magdolnával s aztán elviszi haza Halicsországba; a dispensatio is meg
volt már. Csak azon mult, hogy az ipa és vő minden nap reggelig
adogatták egymás kezébe a bratinát, s akkor aztán a vőlegényt úgy
kellett kezénél, lábánál fogva az ágyába vinni, a honnan délig se
tüzi-lárma, se gyilkos támadás ki nem birta volna zavarni. Délután pedig
a bigott úr nem akart semmi egyházi szertartásnak részese lenni, s így
az esküvő csak maradt egyik napról a másikra. A lakodalmat, azt megülték
a vendégek előre minden nap.

Ma is hiába ránczigálták a vőlegény urat, hiába kurjongattak a fülébe;
minden biztatásra csak a kezével legyintett: «hess légy!» vagy a lábával
rugott: «czoki kutya!» s tovább aludt.

– No megállj! szólt Gráczián úr, valamit gondoltam most. Előveszem a
leányt.

Azzal elment a leányát felkeresni.

Ott találta Magdolnát a nyitott ablaknál.

– Ejnye leányom, de tüzes véred van! hogy az ablakot is kinyitod ilyen
jégtörő időben.

– A galambjaimat eresztem szabadon. Nem lesz, a ki etesse őket, ha engem
ma-holnap elvisznek a háztól.

– Hát már tudod, hogy esküvőre fogsz menni, ha ma nem, holnap?

– Tudom, édes atyám.

– S nem téped már a hajadat? nem fakadsz sirva? nem mondod: inkább
százszor meghalok, mint hozzá menjek?

– Nem sirok előtted többet atyám.

– Hát akkor nagyon megváltozott a természeted. Talán a bittsei lakodalom
óta. Mikor lerántottam a csuklyát a hajdani kedvesed fejéről, s
megtudtad, hogy az a szép asszonynak a szeretője most. Ez fordított meg
úgy-e?

– Az rettenetes pillanat volt édes atyám!

– Hát nem szereted a papot?

– Esküszöm rá, édes atyám, hogy «a papot» nem szeretem.

– Az szörnyü dolog is volna! Nem tudom, hogy mit csinálnék veled, ha még
csak álmodni is mernél róla? Hát ebbe a kis táskádba miket szedegetsz
össze?

– Szegény jó anyámtól kapott apró kis ereklyéimet. Zománczos arczképét
kis nyakravalómban, egy fürt haját virágnak megkötve, azt a kis ezüst
keresztet, a mit a nyakamban viseltem, mikor gyermek voltam. Hadd
jőjjenek velem, ha egyszer messze útra elmegyek innen.

– Hát hiszen te egészen megtértél, egészen jó leány lett belőled. Még
megérem, hogy megáldalak.

– Óh áldj meg csak egy szavaddal, esengett a leány, térdre esve atyja
előtt. Engedd, hogy egyszer megcsókoljam a kezedet, s aztán tedd azt a
fejemre.

Gráczián odahagyta vonni a kezét a leánynak az ajkaihoz.

– Mondd csak egy szóval, hogy megbocsátasz, mind azért a sok
keserüségért, a mit neked akaratlan okoztam.

Gráczián tunya lelkét megcsalta ez a könyörgő szó.

– No, jól van no, nem haragszom! dörmögé, s egyszer végig simítá a
tenyerével az előtte térdelő leány fejét – olyanformán ütött az ki, mint
valami megáldás. – No hát csak már most légy készen. A pap már itt van.
Ma este jókor lefekszünk, hogy holnap jókor fel tudjunk kelni, holnap
meglesz az esküvő! Addig dalolgasd magadban azt a nótát, hogy: «Zörög a
kocsi, Pattog a Jancsi, Talán értem jönnek. Fölteszik a ládám, Azután az
ágyam: Magam is elmegyek!»

Gráczián úr visszatért a szobájába, a hol Mátyás mestert elhagyta.

– Csáléra jársz, öcsém! mondá neki. Kivallattam a leányt. Egészen meg
van az térve. Nem sír, ha az esküvőről beszélek vele. Pedig megmondtam
neki, hogy holnap lesz a napja. Azt mondta, hadd jőjjön, s még a kezem
is megcsókolta szépen.

– Hát hisz ez a legnagyobb bizonyság, hogy benne van a kuhiban! Búcsút
vett, azért, hogy még az éjjel elszökjék a kedvesével a holnapi menyegző
elől. Azért egyezett bele olyan könnyen! – Jaj! Jobban ismerem én a
fehér népet!

– Ezer pokolraszállt lélek! most mondasz valamit. Ha ez csakugyan úgy
volna? Tüzet eszem, mérget iszom, vasat okádom, ha ez igaz! Verjetek
lelket a lengyelbe azonnal! Költsétek fel, ha fél halott is! Ez olyan
düh, hogy egy ember nem elég a kifújására! Lármázd fel az egész népet!

– De sőt ellenkezőleg cselekszünk. Dehogy csapunk lármát a dologból:
akkor megtudnák s vigyáznának magukra. Inkább hagyunk aludni kit-kit, a
mig magától fel nem ébred, s estére a medvéknek is halbódítót adunk a
moslékjukba, hogy elő ne jőjjenek. Valami titka van annak a templomnak.
Az az éjféli harangkongás, az a kisértetjárás a kivilágított templomban,
a mit kegyelmes uram maga látott és hallott, nem történik emberi
tudomány nélkül. Ez alatt valami lappang. Bizza én rám, kegyelmes uram,
azt a dolgot. Estig én elkészítem az egész stratagémát úgy, hogy ha maga
Belzebub van is a játékban, még azt is megfogom a kelepczében.

Késő estig folyt a súgás-búgás a mitosini kastélyban. Az asszonynépet
távol tartották a titoktól.

Az alatt, a mig Magdolna leányasszony az ebédnél volt, a templomot
megrakták Berezovszky fegyveres csatlósaival. Maga a feldühített
vőlegény is ráállt, hogy jelen legyen a megrohanásnál.

– De megölni nem szabad a papot! szabadkozék a mazúr. Papot ölni nagy
veszedelem. Megtörtént egy öregapámon, hogy papot öletett meg; s azt
élve vitték el az ördögök.

Meg kellett neki igérni, hogy Páter Péter életben hagyatik. Büntetésül
majd inkább valami iszonyu kínzás nemét fogják a számára kitalálni.

Alkonyatra válván az idő, maga Berezovszky is beosont a kápolnába, s ott
aztán fegyveres hiveivel együtt elrejtőzött a sirboltba. Adtak nekik egy
hordó sert is, meg egy ostábla játékot, hogy teljen az idő.

Alig hogy besetétedett, Gráczián úr nagy fennszóval adta ki a
parancsolatot, hogy «minden ember jókor dögölni menjen; mert holnap
korán kell kitörülni a szemeikből az álmot; esküvő lesz a háznál: egész
éjjel se vendég, se szolga egy mukkanást ne tegyen; pincze, kamra be
legyen zárva!»

A diákok este dalt virgináltak a menyasszony hálószobájának ablaka
alatt, s azzal ki lett oltva minden világ a kastélyban.

S aztán olyan mély csendesség lett, mintha senki sem volna ébren. Csak a
zajló Vág jégropogása harsogott folyton a csendes éjszakában.

A mint a nagy kastélyóra a tizenkettőt ütötte, Magdolna felkelt ágyából,
felvette a köntösét, csipőjére kötötte a kis tarsolyt ereklyéivel,
nyakába keríté kis subácskáját s nesztelenül, lábhegyen lopózva leosont
a hátulsó csigalépcsőn az ismeretes kis ajtóig, mely a medvés kertbe
vezetett.

Körülnézett: még a medvék sem voltak elől. Gyertyaszentelő után a medve
még újra kezdi a téli álmot, ha ott kinn lágyul az idő. A medvék nem
állták útját.

Félelem nélkül ment el a templomajtóig. Onnan még egy Istenhozzádot
sóhajtott az örökre elhagyandó apai háznak, s belépett az ajtón.

A holdvilág megint besütött a templomba s megvilágította az átszurkált
szenteket, a név nélküli sirköveket, s az oltárképet ott a faragott
rámában. – Most már tudott tőlük félni, mert megtudta, hogy mit
szenvedtek azok a szentek, a beléjök lőtt nyilaktól; kik alusznak ott a
pusztán hagyott sirkövek alatt, s mi a neve azoknak a rémeknek, a kik a
képre festett remetét ijesztgetik és csábítják. Legjobban rettegett
attól a bűbájos nőtől.

Csak közelítene már minél elébb a megszabadító kedves.

A baglyok szokatlanul sokat vijjongtak ma a toronyban.

Egyszer csak megkondult a harang, megvilágosodott az oltárkép. A szerető
közelit már!

Milyen igazi oltárkép volt, mikor az elsülyedt képnek a helyén
megjelent! Egy szent László! Ez az igazi magyar szent! Nem holmi
pogányoktól agyonkinzott szent, hanem pogányokat agyba-főbe verő szent.
A ki le is száll az oltárrámából, és megvigasztalja a térdeplőt.

– Jó, hogy siettél! Holnap már el akarnak vinni Lengyelországba. Soha se
láttál volna többet.

– Siessünk hát szerelmem!

– Csak egy perczig várj még. Itt bátyám sirboltja előtt hadd mondjak el
egy utolsó imát.

– Csatoljuk hozzá az enyimet is.

S aztán mind a ketten odamentek, letérdeltek a megölt testvér sirköve
elé, s elmondták, egymás kezét fogva, az engesztelő könyörgést. – Ámen.
Ámen.

A leány megcsókolta a sirkőbe faragott mellképet.

– Úgy-e megbocsátasz én nekem, édes bátyám! szólt a leány.

– Hogy ne bocsátanék meg, édes hugom? hangzott fel egy rekedt hang a
mélységből, s azzal kitárult a kriptaajtó, s előrohant rajta Berezovszky
fegyveres csapatja, maga a sértett vőlegény legelől, kihuzott pallossal.

Csorbai Tihamérnak is egyszerre öklében volt a kard.

– No hát, ha nem vagy pap, akkor meg is öllek iziben! ordítá
Berezovszky, s rárohant, iszonyu csapásra emelve pallosát; de Tihamér
gyorsan eléje vágott, s úgy sujtá hóna alatt, hogy a támadónak az egész
karja vállban leesett: maga hanyatt dült, végét sem érte a küzdelemnek.

– Visszatakarodtok a föld alá, gyávák! ordítá Tihamér, emberölő
csapásokkal paskolva a támadók közé, a kik rettenetes haragja elől a
kripta-ajtóig hátráltak vissza. Ekkor feltárult a templomajtó, s
fáklyákkal, fegyverekkel rohant be Gráczián úr csatlós hada a templomba.
Ő maga csak a mankós botját hozta a kezében.

– Ide barát! ordítá Gráczián. Elém állj, szerzetes! Te Páter Péter!
Leányok elcsábítója! Bottal légy agyonütve! Az én botommal.

S vakon rohant előre felemelt mankójával.

Magdolna oda veté magát a két férfi közé.

– Minden szentekre! Atyám! Tihamér! Ne bántsátok egymást. Tapossatok
inkább engem össze!

– Félre az útból, lotyó! ordítá az apa, s felrugta az eléje térdeplő
leányt. – Jó szerencséje, hogy egy fegyveres csatlósa eléje vetette
magát, s felfogta saját fejével a lesujtó kardvágást, a mivel Tihamér
akarta ezt neki megfizetni.

Még két csatlós dült el halálsebben a dalia ádáz csapásai alatt, ekkor a
kard markolatban kezébe szakadt.

De még azért nem győzte le a pipogya had. Ha nem volt kardja, ott voltak
az oltáron hatalmas rézgyertyatartók, felkapott egyet s olyan ütlegeket
osztott vele jobbra-balra, hogy szabad lett előtte az út; a ki megfogta,
esze nélkül ereszté el: egy ugrással fenntermett az oltáron, ott állt az
oltárkép helyén: mögötte volt a folyosó. Ha a tölgyfa-ajtót becsaphatja
maga mögött, s a reteszt eléje tolja, soha meg nem fogják.

Hanem a mint onnan az oltárról egy pillantást vetett vissza a
fáklyafénytől vereslő templomba, meglátott valamit.

Az a látvány megfogta, megdermeszté.

Azt látta, hogy Likavay Gráczián megragadja Magdolna szétbomlott hosszú
haját s annál a hajánál fogva hurczolja az elalélt leányt végig a
kövezeten a templomajtó felé.

Ez végképen elvette az eszét. A düh kioltott lelkéből minden emberi
gondolatot; nem volt már egyéb, mint vadállat: a nöstényét vesztett him
oroszlán. Fájdalmában ordítva ugrott le egy szökéssel az oltárról a
földre. Most már mind a két kezébe kapott egy nehéz kandelabert, s
azzal, mint két buzogánynyal rohant a csatlóstömeg közé, törve-zúzva, a
mi emberi csont eléje akadt. Úgy dúlt a szolgasereg fegyveres gomolya
közt, mint őrült Hercules a Nessus-inggel a testén: a templomajtóig tört
utat magának, a hol kedvesét az apja kihurczolta. – Ott utólérte az
öreget, s egy csapást mért a fejére a nehéz gyertyatartóval, a mit
Gráczián az öklével fogott fel. Akkor hátulról egy köpenyeget vetettek
Tihamér fejére, s egy szolga a lábai elé vetette magát, akkor aztán
elnyomták, leteperték, megkötözték.



A SZÉP ASSZONY ÖRÖME.

A Vág egyre jobban zajlott. A legvénebb emberek sem emlékeztek rá, hogy
ilyen nagyon meg lett volna indulva. A jeges özön a madocsányi patakon
át feltódult egész a malomgátig, ennek sem kell sok, hogy keresztül
törje s akkor meg nem áll a kastély faláig.

– Lásd, rebegé Cupido úrfi anyjának. Minek döntögettétek fel a szent
Nepomukot, te is, meg a Páter Péter is? Most a szent ezzel fizet meg.

– Ejh! álmodtad te azt!

– De láttam én azt: most is reszketek bele.

– Ha reszketsz, akkor hideg lel: eredj vissza az ágyadba, ne nézegess ki
az ablakon. Majd ide küldöm a Herskót. Meséljen valamit.

(Herskót ám! Ki tudja, hol lóg az most?)

– Küldd ide inkább a Páter Pétert, az majd megmondja az igazat.

Azt, azt! A Páter Pétert.

Hajnal óta legalább tizszer volt odaát Idália a Páter Péter szobájában
megnézni, hogy otthon van-e? Sem ő maga nem volt ott, sem a czifra
lovagköntös. A nyitva hagyott ablakon át pedig bedudolt a szél.

Azután megint kiment az üveggel fedett erkélyre az úrnő, s végig bámult
azon a nagy jeges tengeren, a mit most a Vág csinált a völgyből, a minek
a közepe sebesen folyik, a két szélén meg hegylánczokká tódulnak a
jégtorlaszok.

A mitosini kastély nagy bádog tornyát sütötte a reggeli nap: jól
idelátszottak.

Egyszer úgy tetszett neki, hogy egy fekete pont elválik a túlsó partról,
s aztán a jégzaj közé törtet. Nem sokára kivehette egy látcsövön
keresztül, hogy az egy dereglye, a miben öt ember ül.

Vajjon mit hozhat ez a dereglye?

Öt embertől itt meg nem ijednek. Huszonöt csatlós, vadász, hajdú áll itt
készen, mindegyiknél puska, kopja.

Azoknak a munkája ott a dereglyében valóságos istenkisértés. – A
jégtorlaszok minden perczben összezúzással fenyegetik a járművet. Néha
kiugrálnak négyen a jégtáblára, s úgy vontatják a dereglyét keresztül
rajta. Egy óriási jégtábla az imént, a mint magasra felemelkedett, s
aztán egyszerre alázuhant, majd ott csapta valamennyit, mint egy csoport
vizipatkányt.

Nagyon erős szándéka lehet valakinek még ma eljutni Madocsányba. Vajjon
ki lehet az?

Négy ember cselédféle, azt messziről ki lehet venni. Az ötödik meg úgy
be van búrkolva déczbundába, hogy találgatni sem lehet.

Eljutnak biz azok szerencsésen egész a malomgátig.

Ott a révészek kiugrálnak a dereglyéből, azt kihúzzák a jégre s megkötik
egy fűzfához, akkor aztán a déczbundás ötödik alak is felkél és kiszáll
a szárazra.

Az első lépésénél megismeri aztán Idália, hogy ki az? Sántit. – Ez a
biczczentő tappogás a szomszéd várúré. – Likavay Gráczián közelit!

Az ellenség, a kinek a szivében már megforgatta a kést másodszor is.

De csak egyedül jön. Vajjon mit akarhat?

Azért keresi talán föl a vén medve a régi ellenségét, hogy azt, mint a
vadmacskát egy ökölszorítással megfojtsa?

Tapasztalni fogja a medve, hogy a vadmacskának körmei vannak, s azokat
az használni tudja.

Idália asszonyon hosszú prémes orosz kaftán volt, annak bő ujjában jól
el lehetett rejteni azt a mérgezett hegyű tőrt, a mivel egy karczolás
elég, hogy a legerősebb férfit holt emberré tegye. – Azonkívül a
szomszéd szobába lettek lesbe állítva a hajdúk, meg a sáfár és az ispán,
hogy a legelső segélykiáltásra berohanjanak, s a ki az asszonyukat
bántja, azt csákányaikkal leverjék.

Fölösleges előkészület!

Likavay Gráczián minden fegyver nélkül jött; se kardja, se csákánya nem
volt vele; – nem is tudta volna hasznát venni: a jobb karja a nyakába
volt felkötve, kötelékbe pólyált ököllel, s a vásznon keresztül verte
magát a vér. Páter Péternek az utolsó ütése a templomi gyertyatartóval
az ő fejének szólt: a tenyerével fogta azt fel, s az ütés nyomorékká
tette a kezét. A balkezének meg elég dolga volt a mankóval, aztán meg a
levett süveggel.

Alázatosan, meghajtott fejjel, meggörnyedt lélekkel, sánta lábát a másik
után húzva, járult az úrnő elé. A hangja hasonlított az ajtó előtt
kápsáló kolduséhoz.

– A föld poráig megalázva jövök, nagyasszonyom, kegyelmedhez; szegény
halott, eltemetett öreg ember. Elismerem, hogy meg vagyok verve,
agyontörve, semmivé téve. Azt is elismerem, hogy megérdemeltem. Én
voltam a bűnös, és voltam a ludas. A magam házának a tornyáig ért a
gyalázat, s én azt a kegyelmed házának a pinczéjében kerestem. Én
vádoltam kegyelmedet azzal a förtelemmel, a mi nekem mindennapi kenyerem
volt. – Meg van boszúlva kegyelmed, legyen megnyugodva felőle.

– Mit tett kegyelmed? Én nem akartam, hogy öljön, gyilkoljon!

– Óh, ne ijedjen meg! Hiszen tudom, hogy érzékeny szive van. Sajnálná,
hogy egy jó szava miatt: egy igazi barátságos, atyafiságos, szomszédi
figyelmeztetése miatt a dühös, bolond Likavay Gráczián rendre
fojtogatott volna férfit, leányt. – Dehogy tette. Inkább az ölt minket
rakásra.

– Páter Péter?

– Az bizony, Páter Péter. Csakhogy Csorbai Tihamér képében. Az derék egy
lovag. Elébb halálra sujtotta leendő vőmet, a jámbor Berezovszkyt,
azután bénává szabdalta egy pár derék csatlósomat, s hogy egyszer a
kardja markolatban szakadt, kapta: az oltár gyertyatartóival törött,
zúzott össze bennünket; nekem is jutott belőle egy csapás: tekintse meg
kegyelmed.

S azzal lebontotta jobb kezéről a véres köteléket, s Idáliának meg
kellett nézni az összezúzott kezet. Eliszonyodott tőle. Segíteni akart
Grácziánnak újra bekötni a sebhedt öklét, de az nem engedte.

– Ne fáradjon vele nagyasszonyom! A fogammal, meg a balkezemmel majd
megkötöm valahogy.

– S mi lett Páter Péterrel? szorgolá a nő.

– Utoljára mégis elnyomták. – Sok lúd disznót győz.

– És megölték?

– Dehogy ölték. Mondtam már, hogy nem ölök én meg senkit. Szelid, kegyes
ember vagyok én már. Sem én nem ölöm meg Páter Pétert, sem az én
szavamra nem öli őt meg senki.

– Hát mit fognak vele tenni?

– Az majd az én gondom lesz. De egy haja szála sem fog meggörbülni, azt
előre mondom. Még arra is hitemet teszem, hogy tovább fog élni, mint én
magam.

– Hát a leányával mit tett kegyelmed?

– Óh, a miatt se legyen nagyasszonyomnak semmi aggsága. Még azt sem
öltem meg. Tömlöczbe sem zártam. Meg sem korbácsoltam. Jámbor, ártatlan
ember lett már én belőlem.

– Hát mit tett kegyelmed? Megbocsátott neki?

– Nemcsak, hogy megbocsátottam; de el is bocsátottam. – Úgy bocsátottam
el, a hogy megigértem neki, ha még egyszer találkozni próbál Csorbai
Tihamérral.

– Csak nem őrült meg!

– Talán hallotta volna már kegyelmed, nagyasszonyom, hogy mit igértem
neki? – Igen is. Hogy akkor egy csónakra teszem, s berúgom csónakostul a
Vág folyóba, aztán uszszék Isten hirével, a merre a vizek viszik. Most
épen nagyon jó alkalmatosság a Vág folyó az ilyen utazásra.

– S kegyelmed megtette volna azt?

– Bizony meg. Ha éjfél után egy órakor hallgatózott volna kegyelmed a
csendes éjszakában, hallotta volna sokáig a segítségért való kiáltozást
a jégzaj közepén. Én nem sokáig hallhattam, mert ellenkező szél fújt s a
jég ropogása elnyomja a hangot.

– Kegyelmed rettenetes ember.

– Dehogy vagyok. Alázatos, földön csúszó féreg vagyok. Sánta, béna
nyomorék vagyok. Földredöntött pudvás fűzfa vagyok. De hát mit panaszlom
én a magam baját kegyelmednek? Hisz nem azért jöttem én a jeges árvizen
keresztül, pokollal daczolva, ide a madocsányi kastélyba, hogy a magam
nyomorúságát elsiránkozzam. Nem akarok én ezzel még kegyelmednek is
rossz órát szerezni. Hanem jöttem egy nagyon komoly dologban, a mit még
ma el akarok kettőnk között intézni. – Én eladom kegyelmednek a mitosini
uradalmamat.

– Hogyan mondta kegyelmed?

– Az egész mitosini birtokot kastélyostul, minden ingó-bingójával,
lábasmarhájával együtt. Eladom kegyelmednek örök áron. Meg akarta azt
már venni tőlem a kegyelmednek a megboldogult jó ura: mikor egyszer a
fiam sok adósságot csinált, meg voltam szorúlva. Akkor igért nekem a
birtokomért hatvanezer tallért, meg harminczezer aranyat. Nem adtam.
Inkább eladtam a feleségem hozta jó buzatermő alföldi birtokomat; de az
ősi mitosini kastélyt nem bocsátottam szomszéd kezére. Büszke voltam.
Nem vagyok az már. A fekete földig vagyok megalázva. A gyalázatot, a mi
a házamat érte, száz ember látta, száz szájjal beszéli: tovább nekem
ezen a vidéken nincsen maradásom. El kell vándorolnom olyan országba, a
hol még csak nem is érti senki azt a nyelvet, a min itt beszélnek.
Moldovába, vagy Kis-Oroszországba. Azért megkinálom most kegyelmedet a
birtokommal. Ha meg akarja adni érte az árt, a mit a megboldogult
kinált: háládatos köszönettel fogadom; ha le akar kegyelmed alkudni: ez
ellen sem protestálok. Szökni akarok a birtokomtól, s eladom azt akármi
áron, mint a hogy eladja a halódó ember a nyoszolyáját, hogy koporsót
vehessen rajta magának.

Idália büszkén emelé föl fejét, a bogláros tűk rezgettek a kontyában. A
kielégített boszú dæmona emelgeti így a szarvait. A bittsei nap vissza
lett fizetve! Busásan, kamatok kamatjaival együtt! A földregázolt fátyol
ki lett engesztelve egy egész szemfödéllel! Őt akarták innen elűzni, s ő
kergette őket világgá. Most már kevélykedni akar diadalával.

– Jól van: nemzetes Likavay Gráczián uram! ha kegyelmed el akarja nekem
adni örök áron a mitosini birtokát, én azt az árt, a mit a szegény
megboldogult uram felajánlott, most is megadom érte. A pénz itt van
nálam készen: nem szoktam uzsorára kiadni. Akármikor átveheti kegyelmed.

– Most azonnal. Mert én velem már holnap ilyenkor a mitosini
bagolyvárban teremtett lélek nem beszél. Tehát most mindjárt. Hisz az
hozott ide. Elhoztam magammal készen a contractust, a mit még a
megboldogult küldött át hozzám két párban. Csak a nevek és az összeg
helyét kell bennük kitölteni, aztán aláirni, megpecsételni, tanukkal
coramizáltatni. Van kegyelmednek két irástudó embere a keze ügyében?

– Ugyan itt vannak.

Idáliának nem kellett messze fáradnia; ott voltak a mellékteremben a
sáfár, meg az ispán, mind a kettő tudálékos ember, diákul is értő.
Azokat beszólíthatá.

Ekkor aztán megkinálhatta a vendégét, hogy foglaljon helyet abban a
karszékben; még vánkost is helyeztetett a köszvényes lába alá, hogy
kényesebben üljön.

A két irástudó férfi aztán fogta a két párt az adásvevési szerződésből
és összeolvasta, hogy tökéletesen egyezik-e a szövege? Azután beleirták
a neveket, meg a tallérok és aranyok mennyiségét.

A két fél odairta a nevét egymás alá, ugyanazzal a tollal. Veres spanyol
viaszkkal ráütötték a pecsétjeiket.

– Nekem talán feketével illett volna! – dörmögé a fogai közt Gráczián. –
No de ki tudhatja még azt?

Azután a két tanu is aláirta és megpecsételte az okiratot. Kiki eltette
a maga példányát.

Azután került a sor a pénzátadásra.

Idália felhordatta a nagy tölgyfaasztalra az ezüst és arany pénzt. Mind
kisebb-nagyobb tonnácskákba volt az eltéve, a miknek a fenekét kétfelé
lehetett nyitni: fel volt irva rájuk az összeg.

– Kivánja kegyelmed, hogy megszámláljuk, vagy fonttal mérjük meg? –
kérdé az úrnő.

– Se nem számláljuk, se nem méregetjük; a ki idetette, bizonyosan jól
megszámlálta már.

– No, no uram: «pénz számlálva…

– Asszony meg verve jó.» Egyik sem igaz már. Elhiszem, hogy mind rendben
van. Miért akarna engem valaki megcsalni, a ki se nem barátom, se nem
atyámfia? Itt van fiaim, a fáradságtokért egy kis borravaló. Aztán
csukjátok le a hordókat.

Azzal a balkezével belemarkolt az egyik hordóba, nem is az ezüst, hanem
az arany pénz közé s beledobta, a mennyi a markába fért, mind a két
tanunak a földön heverő süvegébe.

– Rendben van az alkú, nagyasszonyom. Itt van, ezennel átadom a
kastélyomnak a kulcsát, magam az éjjel az ispán lakásán hálok. Holnap
reggelre beáll a Vág megint: érzi a sánta lábam előre, hogy nagy hideg
lesz; akkor átszánkázhatik kegyelmed a cselédjeivel, bevonulhat a
négytornyú tyúkültetőmbe s vendégsereget is híhat a statutióra. Tele van
a pincze, kamara. Hanem most már arra kérem, legyen hozzám olyan
engedelmes, küldesse le utánam a dereglyéhez ezeket a pénzhordókat a
cselédjei által. Én előre megyek: majd ottan megvárom.

– De legalább pecsételje le kegyelmed a hordók nyitját a saját
gyürüjével.

– Minek volna az a nagy gond? Hogy csalnának meg engem ezek az emberek?
Hiszen nem atyámfiai! Csupa idegen emberek, a kikkel sohasem tettem
semmi jót. Megbizom én bennük.

– Lelke rajta.

– No már most hát nagyasszonyom, búcsú fejében adjunk kezet utoljára
egymásnak. Sajnálom, hogy a jobb kezem nem nyújthatom. Elválhatunk
egymástól békében; egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel ezen a
világon.

S e szóknál kezét nyújtá Idáliának: azt a balkezét.

– Hanem, hogy a pokolban aztán mekkora rovásunk lesz együtt? azt majd
megmondja a Belzebúb!

Ezzel eltaszítá magától hevesen a megszorított kezet, s aztán baljába
kapva a mankóját, felcsapva tar fejére a süvegét, Istenhozzád nélkül
biczegett ki a szobából, s hátra sem nézett, míg a dereglyéhez nem ért.

Tizenkét csatlós vitte utána saroglyákon a sok pénzes hordót. Azokat
elhelyezték mind a dereglyében. Meg volt-e mind, nem volt-e? Senki sem
vette számba.

– Nincs több?

Akkor odaült a hajó farába s a révészeknek mondá:

– Taszítsátok be a vizbe a dereglyét.

A dereglye most még nehezebben hatolt előre, mint idejövet; nem csoda:
tíz mázsa arany, ezüst pénzzel volt nehezebb.



AZ ARANY SÍR.

Jó időpróféta volt Likavay Gráczián úr köszvényes lába bizonynyal: alig
jutott el a dereglye a Vág közepéig, már megállt a jég s a dereglye
odaszorúlt a zaj közé; akkor aztán az egyik révésznek nagy
életveszedelemmel kellett kihatolni a jég hátán a partra, a kastélyból a
cselédséget előlármázni, azután egy hosszú kötéllel visszatérni a
dereglyéhez, a minél fogva elvégre a nagy sokaság belekapaszkodván a
kötélbe, Gráczián urat a sok pénzes hordókkal együtt kivontatta a jégen
át a partra.

Ott várt készen az érkező uraságra Mátyás mester egy muszka háromfogatú
troikával, szántalpon. A hordókat mind felrakták a kasba; maga Gráczián
úr a kocsisülésbe szorúlt, Mátyás mester mellé, a ki a lovakat hajtotta.

Mikor az udvarra behajtottak, akkor azt mondta Gráczián Mátyás
mesternek:

– Üsd fel az egyik hordónak a fenekét, szógám, aztán fizesd ki belőle az
egész cselédhadat, egész esztendőre; tiszttartó, kasznár, ispán már ki
van fizetve s szekéren a motyója; nekem innen egy óra alatt minden
teremtett lélek eltakarodjék, mert a kit még azontúl itt találok, azt
meglövöldözöm; te maradsz itt velem egyedül.

– Engedelmet kérek, hogy visszaszólok; mondá Mátyás mester; de minthogy
minden ember tudja már, hogy mennyi sok pénzt hoztunk át Madocsányból:
attól lehet tartani, hogy ha az éjjel magunkra maradunk, még kirabolnak
bennünket.

– Ne tarts te semmitől. Éjszakára betoljuk az egész troikát abba a
templomba; oda nem törhet be senki, aztán a mint feljön a hold, befogjuk
a lovakat, mi ketten felülünk s azzal neki a világnak, meg sem állunk
veres Oroszországig. Pénz van, ott is urak leszünk.

– Azonban nemcsak aranynyal, ezüsttel él az ember, valami vacsoráról
kellene gondoskodni.

– Készen van minden. Az ispánházban el van rendelve a mai kolláczió, meg
az útravaló elemózsina is. Vedd a kulcsát, megtalálod. Ott lesz egy
átalag máslás is, a miből a mai «tort» megiszszuk, a többit az útra
elviszszük. Hát legalább is taszítsátok be a szánkót a templomba.

Úgy tettek. A lovakat meg, nehogy az őrizetlen istállóból elsuvassza
valami félkézkalmár, bekötötték csak oda a sekrestyébe.

Egy pénzes hordó kinn maradt: abból Mátyás mester kifizette az egész
cselédséget teljes egy esztendőre s aztán kituszkolta valamennyit az
udvarról, a kaput is bezárta utánuk. A kastélyba úgy sem lehetett már
bemenni, mert annak a kulcsa ott volt Madocsányban.

– A hordó nem ürült ki egészen. Mit csináljak a maradékkal? – kérdé
Mátyás mester.

– Tömd a tarsolyodba. Hasznát veszed magad.

Mátyás mester nem mondatta ezt magának kétszer.

– Édes szógám, soh’se csókolgass nekem kezet: nem érdemlem én azt; hanem
ide hallgass. Te ezermester vagy. A kőművesmunkához is értesz. Hozd ide
a szerszámodat a templomba.

Mátyás mester teljesítette a parancsot, előhordta a vakolatos dézsát, a
csapókanalat, a simitót.

– Már most gyere velem, s hordd utánam a szerszámaid.

Gráczián úr elvezette Mátyás mestert az oltárráma üregén keresztül (a
szent kép ki volt már dobva belőle) a rejtett folyosóba, azután ahoz a
nehéz tölgyfa-ajtóhoz, a mit ha kivülről nyitnak, furfangos gépezet
által megkondítja a toronyban levő harangot.

Ez ajtón túl következett a hosszú alagút, s mindjárt az alján két
oldalbenyíló.

Az egyik bejárat előtt egy halmaz tégla volt lerakva.

Gráczián úr bevilágított a sötét üregbe.

– Nézz oda.

– Rettenetes hely ez! – szólt fogvaczogva Mátyás mester. Micsoda
asszonyok ezek?

– Csontváz asszonyok, a hogy látod.

– Hogy kerültek ide?

– Azt ők tudják. Hanem azt nem tudták, hogy-hogy kerüljenek ki innen?
Látod pedig, hogy próbálgatták. Itt az ajtó melletti falat igyekeztek
kibontani, késükkel kivájták a téglákat, kiszedtek két sort, három sort;
akkor belefáradtak s abba hagyták. Egy egész öl széles itt ez a fal.

– Az ám.

– No hát. Tudod mire lesznek jók most ezek a téglák? Befalazod velük
annak a másik fülkének a nyílását.

– Azt megtehetem.

– Hanem előbb megesküszöl nekem a szent evangeliumra, igaz lutheránus
hited szerint, hogy semmit azokból, a miket ez helyen látni és hallani
fogsz, ezen világi életedben senkinek ki nem beszélsz.

Azzal elővont a tarsolyából egy apró betükkel nyomtatott kicsiny
bibliát: Mátyás mesternek arra kellett tenni a kezét s úgy mondani utána
az esküt.

– No már most fogj hozzá.

A fülke mélyéből egy keserves énekhang révedezett fel.

– De profundis ad Te clamavi, Domine…

– Ki van ott? suttogá borzadozva Mátyás mester.

– Vedd a fáklyát és tekintsd meg.

– Mátyás mester bevilágított az odúba.

Ott látta Páter Pétert, megkötözve, a barátcsuhába burkolva, álló
helyzetben, csipőig körülrakva arany, ezüst edényekkel, kincset érő
drágasággal: azok tartották fennállva. A kámzsa az arczára volt lehúzva,
azt nem lehetett látni.

– Páter Péter, suttogá Grácziánhoz fordulva Mátyás mester.

– Ördögöd van, hogy kitaláltad. Ez bizony Páter Péter.

– Ki hozta őt ide?

– Én magam a sánta lábammal, az összetört kezemmel.

– Hát nem ölték meg!

– Hallottad, hogy énekelt?

– Azt akarja kegyelmed, hogy én most ezt itt befalazzam?

– Nem egészen. Hagysz a falon egy akkora nyilást, mint egy kis
hordófenék, hogy meg ne fulladjon.

– De hát aztán, ha mi ezt a tájat itt hagyjuk, ki ád be neki enni?

– Hát az Illés próféta hollója. A mi a bibliában van, az mind igaz. Ha
megtörténhetett egyszer, hogy a holló kenyeret hordott az éhező
profétának, megtörténhetik másodszor is. Láss hozzá. Te kezdted el ezt a
munkát, neked kell ezt be is végezni. Láss hozzá, édes szógám, szép
szerével; vagy különben szétlövöm a koponyádat. S aztán meg ezét a
másikét!

Mátyás mesternek a hátához fagyott a veríték a nagy rémülettől. Elkezdte
a munkát.

– Míg te elkészülsz, én egyet sétálok ebben a szép földalatti
paradicsomban.

S azzal egy lámpát a zúzott jobb kezére akasztva, tova biczegett a sötét
alagút tekervényes folyosóján, minden bicczenésnél számlálva a lépteket.
Mikor az ötszáz negyvenediket számlálta, akkor ott volt azon üreg előtt,
a melyben az a nagy rézrozsdás hordó állt.

Felemelte a tetejét.

Azon alul vastag viaszréteg következett, azon lyukat vájt a bicskájával.
Az volt abban, a mit az első meglátásnál gyanított: lőpor.

Kivett belőle egy csipetet s a gyertyára hintette. Szépen lobbot vetett
az. A lőpor szárazon maradt a viaszréteg alatt annyi sok esztendő óta.

Akkor aztán kigombolta a bekecsét, s lecsavargatta a derekáról a
sokszorosan körültekert gyapotzsineget. Azt pedig hozzá kötötte ahoz a
kanóczhoz, a mi ennek a hordónak az akonáján kicsüggött, a balkezével és
a fogával. Akkor aztán megindult visszafelé, s a gyapotzsinórt maga után
eresztve. Annak is épen ötszáznegyven sing volt a hossza. Mikor véget
ért, akkor meggyújtá azt a végét a lámpa mécsénél. Azután kihúzta a
hasítékból az ezüst óráját s megfigyelte rajta, mennyi idő telik el az
alatt, a míg az izzó kanóczból egy singnyi végig parázslik. Épen egy
percz. Hát már most ötszáz negyven percz hány óra? Ez sok volt az ő
fejének. Majd megmondja a Mátyás mester.

Mire visszakerűlt a fülkéhez, már akkor készen volt a fal, csak a
gömbölyü nyiláson simítgatott még a pallér.

Különös, hogy arra nem gondolt Gráczián, hátha a befalazott Páter Péter
összebeszél Mátyás mesterrel az alatt, a míg ő odakószál, s ráveszi azt
könyörgéssel, igérettel, fenyegetéssel, hogy hirt adjon felőle? Vagy
talán nagyon is gondolt rá. Arra való a kanócz; meg még talán valami más
is?

– Készen vagy, szógám? Mondsza csak, hányszor van meg hatvan az
ötszáznegyvenben?

– No hát: hatszor kilencz ötvennégy: kilenczszer.

– Igazság az. Hatszor kilencz ötvennégy. Ezt az egyet soha se birtam
megtanulni a kétszerkettőből. Tehát kilencz. Az épen elégséges. No, hát
én is készen leszek mingyárt. Már most hát eredj fel, édes szógám, az
ispánházba, fűtsd be a kandallót, terítsd meg az asztalt, rakd fel a
vacsorát. Én egy kicsit itt maradok búcsút venni a «fiam uram»-tól.

A mint a mindenes eltávozott, Gráczián úr visszament a templomba, s a
pénzes hordókat leszedve a szánról, egyenként áthengergeté a rejtek
folyosón, s felállítgatá a befalazott fülke elé. Mikor mind valamennyi
ott volt, akkor bedugta fejét a fenhagyott nyiláson.

– Üdvözlöm kegyelmedet, szerelmetes szép vejem uram, Páter Péter. Hát,
hogy éli világát a lakodalom napján? Ugyan szép menyasszonyra tett szert
kegyelmed, no mondom! De hát ne mondja, hogy «egy szál ruhában» vitte el
tőlem az egyetlen egy leányomat; generosus apa leszek: odaadom a
hozományát is, kiadom apai, anyai jussát egyszerre, hadd élje világát a
maga kedvére. Van-e még több ilyen jó após a kerek földön, mint én?

Azzal kinyitotta az egyik hordót, a balkezével ráfektette a sebesült
jobb karjára: nem gondolt a testi fájdalommal, betöltötte a csengő
tallérokat a nyiláson.

Utána a többi hordók tartalmát, a mikben ezüst pénz volt.

– Idáig az anyai juss. Most jön az apai. Akkor az aranynyal telt
hordókat vette elé, s töltötte belőlük a kincszáport a befalazott vő
fejére.

Utoljára a pénzgarmada egész a két válláig ellepte a befalazott férfit,
csak a feje maradt ki belőle.

– Miserere mei Domine! hangzott az élve eltemetett nyögése az üregből.

– Hahaha! kaczagott fel Gráczián. Hát talán még nóta is kell? Énekeljek
is valamit? Tetszik ez? – Gemitus mortis dolores inferni, Circumdederunt
me! – Talán jobban bevág ez: – Komáromba kell menni. Létánia fog lenni.
Hej az én rózsám, a barát, Tartja a létániát! Hahaha! Nem kell belőle
több! A másikból talán? – In paradisum inducant te angeli! – Óh ez
nagyon keserves nóta! Sokkal szebb ennél az, hogy – Azért adtam egy
petákot, Szeresd lányom a barátot! – Össze tudod-e rá verni a bokádat?
Pedig mingyárt itt lesz a táncz; hallod-e a frissét? – et cum Lazaro,
quondam paupere vitam habeas sempiternam! Hahaha, hahaha!
Patientia-baráttáncz. – Kyrie eleizon! – Hahaha!

Azzal kezébe kapta a fáklyát, s a folyosón végig bandukolva, ott is
rikácsolta a liturgiával kevert népdalt. Nincs a barátnak subája. Hideg
a reverendája. Circumdederunt me!

Ördögi kaczagása volt az utolsó emberi hang a földalatti üreg
éjszakájában.



A TOR.

Nagyon okos ember volt ám az a Mátyás mester; túl járt annak az esze
minden másén. Mikor magára hagyta Gráczián urat, ezt gondolta magában:

– Ej no! Most én valami olyan titokban lettem tudós, ami olyan erős,
hogy keresztül eszi magát az edény falán. Igaz, hogy megesküdtem az
evangéliumra, hogy el nem árulom soha senkinek a dolgot; de vajjon
hisz-e nekem tökéletesen Gráczián úr, holott az evangéliumnak sem hisz?
Egy holt emberbe azt hiszem sokkal több bizodalmát vetné. S milyen
könnyű egy eleven emberből holt embert csinálni! Egy befaló harapás
valami jófélével bepáczolt sonkából, egy korty valami præparált
szopóka-nyalókából, s aztán nyugodalmas jó éjszakát! A holt embert aztán
nem kell strázsálni.

Ezeket gondolta végig, mikor azt a sonkát megszelte, a mit az
ispánházban talált s a máslásos átalagot felállítá az asztalra s a
czintányérokat szépen megtörülgette.

Gondolt ki valamit.

Még maradt a háznál egy eleven állat, egy kopó. Azt behítta a szobába.
Adott neki egy darabot a sonkából is, a kenyérből is, a kutya megette
mind. Azután töltött neki a tálba a borból. A kutya szomjas volt,
megitta. Nem lett tőle semmi baja.

«Még eddig» hát sem étel, sem ital nincs megvesztegetve. Az azutánra
nézve pedig majd a kezére fog vigyázni Gráczián urnak!

Sokáig kellett rá várnia; az aranytemetés időbe telt. Egyszer aztán
megkondult a kis torony boszorkányos harangja; a jeladás, hogy a föld
alatti folyosó ajtaján át közelít valaki. Gráczián úr biczegett elő a
templomból. Nem voltak már a kertben a medvék. A bőrük ott lógott a
kerítésre felfeszítve. Azokat tegnap rögtön lerántatá róluk a gazda,
jutalmul a hűtelen felvigyázásért.

– A lelkek harangoztak megint. Dörmögé Mátyás mester a visszatérő
Gráczián úr elé.

– Ne félj, utoljára harangoztak.

Azzal letelepedett a terített asztalhoz.

Nagy, hosszú, bőszárú lengyel csizmák voltak a lábain, azoknak a
hüvelyében egész szerszámtár elfért.

Az egyikből elővette az ezüsttokba dugott görbe kését, két águ villáját:
idegen evőeszközzel igazi úr nem jár a szájához; a másikból meg kihúzta
a békatekenő-tokba csukott arany poharkáját, azt a talp nélküli gömbölyü
kelyhecskét, a mit «bratinának» hivnak, egy hújjában kihörpenteni való.

– Lássunk hozzá, szógám, szelj magadnak, szelj nekem is. Látod, hogy
nekem csak fél karom van.

Azzal leültek egymással szemközt az úr és a szolga s elébb ettek egy
verset. Éhes lehetett az úr is: reggel óta egy falat nem volt a
szájában.

A kutya ott ugrált körülöttük: kutya baja sem volt, se ételtől, se
italtól.

– No már most igyunk is egyet, édes szógám, ebből a közös bratinából;
elébb majd én, azután te. Látod, az ilyen bratina azért jó, hogy a
házigazda nem mérgezheti meg az itallal a vendégeit, a hogy a taliánok
szokása, mert ez körüljár: mindenki «egy» pohárból iszik, s maga
legelőször a gazda.

S azzal megtöltötte magának az arany poharkát s kiürítette: «a te
egészségedre, édes szógám».

Átadta neki a poharat: az meg ő rá köszöntötte azt.

– A kegyelmed egészségére, édes uram.

Azután következtek rendre a többi áldomások.

– A boldog menyasszony egészségére.

– Isten éltesse a derék vőlegényt.

– A madocsányi szép asszonynak is vivát!

És így sorba, egyszer az egyik, másszor a másik kézbe vándorolt a
«szálló pohár», jó barátra, ellenségre, vegyest: míg csaknem kifogyának
mind a kettőből. Ez alatt a holdvilág is feljött s besütött az ablakon.

Akkor így szólt Gráczián úr Mátyás mesterhez:

– Ugyebár, édes szógám, te neked is van egy férjhez ment leányod?

– Van ám.

– Teplán lakik, szegény?

– Ott biz az.

– Hány gyereke van?

– Hat biz annak.

– Még azokért nem ittál, úgy-e?

– Nem ám.

– No hát ne is igyál, édes szógám, értük. Mert eleget ittál te már;
eleget bizony, nem csak a mai napra: de az egész életedre. Holt ember
vagy te már, velem együtt. Ez a bratina, a miből ittunk, maga volt
megmérgezve, jó fáin olasz méreggel, a mi órára dolgozik. Még két órád
van élni való, hát csak szedd fel magadat s indulj neki. A jég beállt,
átvándorolhatsz Teplára, a leányodhoz, ott lefektetheted magadat az
ágyba, papot hivathatsz, testamentumot tehetsz, s aztán legalább lesz, a
ki a szemedet lefogja. Ez volt a vége a komédiának.

Mátyás mester rémülten ugrott fel a helyéről, a haja szétborzadt a
fején; már kezdte érezni belső zsigereiben a közel halál előreküldött
nyilallásait. Átkozódva rohant ki a szobából, ott hagyta pénzzel tömött
tarsolyát is s kíntól ordítva rohant ki a kastély kapuján, aztán neki a
befagyott Vág jéghátának.

Gráczián úr pedig teletölté poharát a borral s iddogált tovább, egyedül,
magában áldomásozva, sorban mindazokra, a kikkel valaha jót tett, s a
kik vele rosszat tettek, s aztán megint azokra, a kik vele csak jót
tettek, s a kikkel ő rosszat tett mindig. És minden pohár egy új
méregital volt, úgy van az csinálva, hogy lassan adja ki az erejét.
Sietnie kellett. Be akarta váltani a szavát, a mit a madocsányi szép
asszonynak adott: «hitemre mondom, hogy a Páter Péter tovább fog élni,
mint én!»



VOLT – NINCS.

Idália ezen az egész éjszakán nem volt képes lefeküdni; kerülte szemeit
az álom, üldözte lelkét a gond.

A jóllakott boszú rosz hálótárs.

Folyvást a rémjelenetek bontakoztak, váltakoztak képzeletében,
áldozatainak szörnyen megcsúfolt torzalakjaival.

Az a leány ott a csónakon, a kit a jeges vizár ragad magával:
sikoltásait elkapkodja a szél!

Hát a férfi? Az imádott alak, a kit, hogy elveszített, még kevésbbé tud
oda engedni akár embernek, akár ördögnek. Fájt érte a szíve nagyon.

Sok szép szobája volt a szép asszonynak; de még sem elég arra, hogy
helyét találja: tele siratta már valamennyit. Ki-kiment az erkélyre s a
jégvirágos ablakon a lehelletével karikát olvasztott, akkorát, hogy
kitekinthessen rajta a Vág vizére.

A nagy sivatag jégmező terült el előtte, a mi a mitosini vártól egész a
madocsányi kastélyig terjeszkedett már. A holdvilág sütötte a halott
tájképet.

Reggeli három óra tájon, mikor ismét ott állt az erkélyen, s mint egy
tébolyodott bámult ki a jégkietlenbe: egyszer csak úgy tetszék neki,
mintha egy fekete pont mozogna azon, a kastély felé közelítve.
Emberalak, ha tovább nézik.

A mint az alak közeledett, el-elbukva a torladt jég között, meg
föltápászkodva, ki lehetett venni a czélját, hogy egyenesen a kastély
felé törekedik.

– Valaki Mitosinból!

Idália kiment a pitvarba, felzaklatta az alvó cselédeket, s
megparancsolta nekik, hogy menjenek a jégre, vigyenek saroglyát
magukkal, segítsenek egy embernek, a ki ott tör a jégen keresztül, s
alig bír már előre haladni, hozzák ide a kastélyba.

Az az ember volt Mátyás mester.

Mikor odahozták a szolgák Idália asszonyhoz az embert, alig lehetett
annak az arczára ismerni, annyira kék volt az a fagytól és a kíntól,
kikelve minden vonásaiból.

– Mitosinból jövök, – hörgé az ember, – összegörnyedve a
medvebőr-szőnyegen a kandalló előtt, ahová letették.

– Hozzatok neki egy pohár melegbort, parancsolá az úrnő.

– Ne! nem! Semmi bort! nyavalygott az. Hagyjanak magunkra. Elég volt
nekem.

Mikor aztán egyedül maradt az úrnővel, összekulcsolta a kezeit előtte s
térden állva rimánkodott.

– A mennybéli Isten szerelmére kérlek, asszonyom, szabadíts meg engem!

– Mi lelt? ember!

– A mitosini úr megmérgezett engem, saját magával együtt, verje meg a
Jehova Isten érte! Asszonyom, segits, mert meghalok.

– Hogy segítsek én te rajtad?

– Óh ne tartóztasd vissza! Hiszen tudod jól. Meg vagyok mérgezve a
bratinával: pedig nem is látszott benne semmi méreg. Azt beszéli a
világ, hogy mikor te megmérgezted az uradat, te is úgy tettél, hogy egy
pohárból ittál vele, hogy gyanút ne fogjon: te is ittál a méregből;
hanem a mint az odalett, te félrementél és bevetted a «méregölőt»:
megmaradtál, az elpusztult.

– Meg vagy te bolondulva!

– Nem, nem! Adj nekem abból a méregölőből. Te tudod annak a titkát. – Ha
te engem megszabadítasz: én is tudok egy titkot, a mit te sem fogsz
megbánni, ha elmondom.

– Micsoda titkot?

– Azt, hogy hol van most Páter Péter?

A nő erre hevesen odaugrott hozzá s felemelte két karjával a
medvebőrről, s oda fekteté a kerevetre.

– Micsoda? Te tudod, hogy ő hol van? Él még?

– Él, és semmi baja nincs még.

– Hol van ő?

– Add a méreg ellen valót gyorsan!

– Nem! Nem! Az még ráér! Tudni akarom elébb a titkot. – Addig nem
szabadítlak meg.

A kinlodó ember homlokáról nagy verítékcseppek hullottak alá.

– Én Istenem! Megesküdtetett az úr a szent evangéliumra, hogy nem mondom
el senkinek. Pokolra jutok miatta.

– A pokolra eljutsz így is, úgy is. Csak azt vedd, hogy később-e, vagy
hamarább? Ha megmondod a mit tudsz, várhatnak rád az ördögök, ha
megtartod, készen vagy már, csak tűz kell alád. Beszélj szaporán, vagy
gebedj meg!

– De hát adsz a méregölőből, úgy-e?

– Adok. Hozom. Itt van. Nesze. A mint elmondtad, dugom a szádba.
Magammal hordom mindig. A gyűrűm kövében van. Látod milyen zöld. Hogy
fénylik a sötétben. Ha az egészet odaadnám, százesztendeig élnél tőle.
No hát beszélj.

A halálkínoktól marczangolt ember megvallott mindent.

A mint a halottak szobájárul, a mint a kincses odúról beszélt neki,
Idália meggyőződött róla, hogy az ember igazat mond. Más nem tudhat e
helyek létezéséről, csak a ki ott volt, látta.

– Jól van. Mondá neki. Hát vedd be a méregölőt. Aztán eredj haza szépen
Teplára a leányodhoz, s hallgasd el, a mit tudsz.

Az pedig, a mit a szép asszony Mátyás mesternek adott, épen nem volt
valami ellenméreg, sőt inkább még gyorsabban ölő gyilkos szer.
Megétette, azért, nehogy azt a titkot még egy harmadik embernek is ideje
legyen elmondani.

Mire Mátyás mester haza vergődött Teplára a leánya házához, már akkor a
nyelve nem forgott a szájában, csak annyit tudott hebegni, hogy: «Páter
Péter – befalazva – föld alatt – kincs között – Mitosinban – eleven még
– engem öltek meg.» Többet nem birt elmondani. Mire papot híttak hozzá,
már kiszenvedett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Idália magára maradt a kicsikart titokkal.

Egyszerre föllángolt régi szenvedélye egész tűzoszlopnyi nagyságában.

A kedves ifjú tehát még él. Eltemetve mély föld alá és befalazva.
Elhagyva Istentől és emberektől. A régi halottak társaságára bizva.

Ott hallgatja most, hogy mit beszél a siketnéma éjszaka?

Megfosztva szerelmétől, elárulva kétségbeesve.

Nincsen már neki senkije. Nem várhat már semmire, csak a rettenetes
halálra.

Ha most valaki leszállna ebbe a borzasztó sirba, s benézne hozzá az üreg
szűk nyilásán: nem olyan volna-e ez arcz ránézve, mint a mennyből lenéző
angyal arcza? S a ki őt a kripta odvából kihozná, az Isten világára
ismét, nem olybá tekintené-e azt, mint újjá teremtőjét? Lehetne-e neki
össze nem roskadni azon szerelem erőhatalma előtt, mely a sírokat is
feltöri azért, a kit nem enged oda sem Istennek, sem ördögnek?

Nem habozott sokáig.

Vállára vetette fekete palástját; fegyvereit övé mellé dugta, egy nehéz
csákányt keresett elő; «jó lesz ez falat keresztül törni», meggyújtotta
a tolvajlámpást s kilopózott a kastélyból. Az éj vége felé sűrű köd ülte
el a tájat, senki sem vehette észre, hová megy?

… És aztán – nem is tudta meg senki, hogy hová lett?

Reggel hat óra tájban irtóztató földalatti dördülés verte föl a tájat,
melynek földingató erőszakos kitörése alatt tornyok hullottak le,
kastélyok repedeztek össze, maga a jezsuita kolostor minden boltozatával
bedült, s a mitosini kápolna egészen halomra omlott. A kik az időben
ébren voltak, azt állíták, hogy a Vág folyam közepéből óriási lángoszlop
lövelt fel a magasba; a füstfelleg még a ködön keresztül is sokáig
látható volt, tábor sötétségével; s a széttört jég egyszerre megkezdett
rohammal indulni, de nemcsak előre, a maga medrében, hanem szerteszét,
elárasztva a völgyet egész szélességében; csakúgy seperte maga előtt a
falvakat utczástul, az erdőket gyökerestül.

Mikor aztán lezajlott az ár, s a Vág visszatért a medrébe, akkor ott
hagyta a látogatása nyomait, a hogy szokta, vastag rétegeiben a görgeteg
kavicsoknak. Mert a Vág nem olyan, mint más jámbor folyam, a mi ha
kiárad, termékeny iszappal hordja meg az ártért; a hová az kitör, ott
csak kavicstengert hágy maga után.

A nagy elemi csapás mellett egészen feledékenységbe hanyatlott a családi
rémtörténet, a mi ugyanakkor a két szomszéd kastélyban lefolyt.

Csak napok múlva jöttek rá a Likavay család rokonai, hogy Gráczián úr
ott fekszik halva a kastélya cselédszobáinak egyikében. Azt nem érte el
az árviz. Hanem a kis templomnak még a fundamentuma sem maradt meg. A
romboló kitörés arra felé nyitott utat a felülről beomló árnak s az
erőszakos folyam az alagúton át kiforgatta azt egész alapjából s követ,
gerendát pozdorjává tört kavicstorlataival.

Épen így járt Madocsányban a Nepomuk szobor az alagút másik bejárata
előtt. A huszsziták alagútja egyszerre megtelt kavicscsal, s azon
keresztül tört ki a vízár a vidékre.

Csak sok idő múlva kezdtek el a Likavay család tagjai azután
tudakozódni, hogy hová lett az a sok pénz, a mit ősük a madocsányi
úrnőtől birtoka árából kapott? Sohase jutottak nyomába.

És ez elejétől végig való történet. A családok levéltárai őrzik az
adatokat. A nép ajkán most is ismeretes alak a Páter Péter. E vidéket
többször látogatja a földrengés; olyankor azt mondják: a Páter Péter
átfordult a sirjában a tulsó oldalára.

És valahányszor a mitosini kastélyt és birtokot új vevő kezére
bocsátják, a régi mindannyiszor kiköti a szerződésben, hogy ha az
elrejtett kincsek feltaláltatnak, azokat magának visszaköveteli.

A nép pedig azt rebegi, hogy nem találják meg azokat a kincseket
mindaddig, a míg a Páter Pétert ki nem hozzák a befalazott sirból.

Lehet, hogy úgy van.



ASSZONYT KISÉR – ISTENT KISÉRT

REGÉNY

Éjfél után három óra volt, mikor odahagytam a «Kék macskát»; már most
mit csináljak még annyi ideig?

Meguntam már nagyon ezt a históriát; – mindennap ugyanazok a
chansonettek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel; ugyanazok az
énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visitozás,
kiabálás, ser, bor, punch, szivar és hajkenőcs-bűz, merész tánczfigurák
és őszinte oldalbadöfések, salicilsavas pezsgő, s hölgyek, a kiknek az
is jó; leányok, a kikkel az ember per tu van, s férfiak, a kiknek a
«Lauskerl» már titulus: az embernek utoljára ettől is elmegy a gusztusa.

Már most, ha regényiró volnék, untomban azt tenném, hogy leirnám a kék
macskabeli életet, épületes olvasmányul az érettebb korú fiatalság
számára; hozzátéve a végén, hogy mind ez azért lett a maga természetes
mivoltában egész élethűséggel leirva, hogy irtózzanak vissza tőle mind
azok, a kik még nem ismerik, s aztán igyekezzenek saját tapasztalataik
nyomán meggyülölni azt a förtelmes életet. Le tudnám én azt irni olyan
szépen, hogy igazán csúnya volna.

Hanem hát minden fluidum között csak az egy tinta az, a mitől alaposan
irtózom: azt nem itatják meg velem semmiféle alakban.

Pedig igazán mondom, megérdemlené, hogy egy regényiró lefirkálja azt, a
mi velem történt.

Mondtam már, hogy három óra volt éjfél után, s én nem tudtam
elhatározni, hogy hová menjek most.

Hazamenni még korán van: ha lefekszem, úgy elalszom, hogy délig föl nem
ébredek, pedig ma nagy névszerinti szavazás van az országházban: ha
elmaradok, a párt kinyomatja a nevemet a szökevények közé.

Ha az ember a feleségét felhozta volna magával, hát legalább várna rá az
a kellemetes emotio, hogy hazatérett kivallatják: hol járt? Lehet aztán
szebbnél szebb hazugságokat lőni: s az is sport; végül lehurrogatják, s
az is élvezet; de hát a tavalyi rossz termés nem engedte meg ezt a
luxust. Tűrni kell ezt a nyomoru életet! Mindennap Kék macska, Orpheum
meg Folies caprices! Robot ez!

Felnézhetnék a Casinóba: ott még ilyenkor találni tarokk-partiet.
Csakhogy azok reggel felé már nagy pénzben játszanak, s nekem ma épen a
vesztő napom van.

Táviratozhatnék talán a választási elnökömnek odahaza. Be megörülne
neki, ha reggel fél négyre kiugratnák az ágyából, azzal a szóval, hogy
itt egy távirat, s olvasná hevenyében, hogy Rothschild megbukott, a
bankó százról ötre devalváltatott, a muszka czár kikiáltotta a
respublikát. – Csak azt tudnám, hogy valjon kisasszonyok végzik-e
ilyenkor a távirda-hivatalban a szolgálatot?

Gondoltam valamit. Gyerünk fel a szent Gellértre. Soha sem láttam még a
napot fölkelni. Azt mondják, hogy nagyon szép. Odáig kifujja a friss
szél a gőzt a fejemből. Visszatérett aztán státiót tartunk a «Három
kapásnál», a hol pompás korhelylevest lehet kapni, fuchsintalan rácz
ürmössel.

Nincs olyan bolond, a mit meg ne tegyek, ha indítványozva van.

Fel a Gellért ormára.

A lánczhid előtt a constabler megfogott, hogy hová megyek? Azt mondtam
neki, hogy Somoskőit üldözöm, a ki a braziliai császárné gyémántjaival
megszökött, segítsen elfogni. Utoljára ő könyörgött, hogy ereszszem el,
soha se áll az utamba többet.

A mint a lánczhidnak az első oszlopánál befordultam a kanyarulóba, a
nagy kandelaber oszlopa mellett egy nőalakot pillanték meg.

Nőalak, magában véve is érdekes előttem; hát még a lánczhid oszlopa
előtt, éjfél után három órakor.

Egyszerű, szegényes fekete ruha volt rajta, a vállaira hanyagul odavetve
egy kopott, koczkás nyakkendő, kezei keztyütlenek, a kalapja gyürődött,
valami vedlett tollal az oldalán; hanem volt aztán, a mi mind azt
fejedelmi módon kárpótolta; két olyan tömött tekercsben aláomló
szénfekete haja, hogy az ember keresztül akadt benne, ha ránézett.

A nőalak csikorgó lépéseim neszére odalapult a candelaberoszlop
mélyedésébe s úgy látszott, mintha merev tekintettel azt méregetné, hogy
milyen messze lehet innen a Dunáig?

Megálltam a háta mögött: mire ő bosszusan rántotta fel a fejére a
koczkás nyakkendőt, s az egész arczát eltakarta vele.

Megharagudtam érte, s odább mentem.

– Sohse félj, hugám: még annyira nincs elerkölcstelenítve századunk és
nemzetünk (a jelen kormány átkos befolyású rendszere által), hogy a
leányokat elraboljuk erővel: jönnek azok maguktól is, csak rájuk kell
nézni. Servus!

Hanem aztán, a mint a másik candelaberoszlopig haladtam, a hol a
gyalogjáró megint bekanyarodik, még sem állhattam meg, hogy vissza ne
tekintsek felé.

Hát ekkor már az én nőalakom hirtelen ledobva magáról a nagy kendőjét és
a kalapját, erősen kapaszkodóban volt a lánczhid-oszlop kőkorlátjára;
csak épen hogy odafuthattam, mielőtt a Dunába levetette volna magát.

A mit megkaptam, az az egyik gazdag hajtekercse volt. Látszik, hogy
igazi, mert fogva maradt általa.

– Uram! Ne huzza ön a hajamat! – kiálta rám, s az alatt az egyik kezével
eltakarta tőlem az arczát.

– Hát mijét húzzam kérem?

– Bocsásson el, hadd megyek utamra!

– De már azt a bolondot nem teszem. Szálljon le onnan.

S mert szép szerével nem akart szót fogadni, nyalábra fogtam minden
instálgatás nélkül s leemeltem abból a veszedelmes positióból.

Akkor aztán egészen közel jutott az arcza az enyimhez.

Soha sem láttam életemben tökéletesebb szépséget.

Milyen szemek! Még lámpa világánál is!

Sohase ragyogtak rám szebb szemek életemben.

Hogy mennyire szépek voltak? azt majd bővebben fel fogja világosítani az
én történetem.

Mikor még csak először néztem ezekbe az élő csillagokba, akkor az jutott
eszembe, hogy ezeket kár volna a Dunának odaengedni.

– Mi indítja önt e szörnyű elhatározásra? Szóltam hozzá atyai
kegyességgel. Ilyen fiatal még! Tán boldogtalan szerelem?

– Nekem nincsen szeretőm.

– Hát talán megsértette a gazdasszonya?

– Én nem vagyok cseléd.

– Bocsánat! Tehát: zilált anyagi viszonyok?

– De ne vallasson ön! Hanem ereszsze el a ruhámat; mert ha elszakítja,
nincs több.

– Mindenekelőtt jőjjön el innen a lánczhidról.

– Minek? Ha most átad ön a rendőrségnek, becsuknak, kikérdeznek, s a
mint szabadon eresztenek, megint csak idejövök; mert ez leghamarább meg
van.

– Hallgasson csak rám. Mondja meg mi baja? Hát ha találok ki valamit? Én
a haza atyja vagyok: tehát önnek is atyja. Kötelességem a szenvedők
ügyét felkarolni: tehát az önét is; programmomban van.

– Mit segíthet ön az én bajomon? Holnap licitálják az apámnak a házát,
meg a gyárát. S aztán – nagyon is tudom mi lesz belőlem!

– Mennyire megy a tartozása az atyjának?

– Ejh. Nagyon sokra.

– Hátha én előkeríthetném azt az összeget.

– Csak még egyszer mondjon ilyet, mindjárt beleugrom a Dunába.

– No no, lelkem! Hiszen ne értsen félre. Nem úgy gondolom, hogy én magam
teszem ezt, hanem elindulok egy aláirási ivvel a képviselőházban: ott ez
mindennapi imádság. A képviselők úgy sem fizetnek egyéb adót, mint a
jótékonyság adóját. Igen szivesen teszik s összekerül.

– Az egy igen nagy összeg.

– Teszem föl.

– Úgy tudom, hogy ezer forint, azonfelül még a prókátoré.

(Ezer forint. No annyi van most épen a zsebemben. Ezt ugyan a Kapaun
váltójának a kifizetésére szántam holnap. De hát azt hiszem, hogy ha azt
mondom Kapaunnak, hogy az eddigi «két per méze» helyett «három per
mézét» ajánlok neki, hát prolongál. Dobtam én már máskor is ezer
forintot a Dunába egy pár szép szemért: s az nem is volt ilyen szép.)

– Hiszen ez még nem oly nagy halálélesztő summa. Lássuk csak! Hátha én
azt az ön atyjának átadnám?

A leány oly fájdalmasan nézett rám ennél a szónál.

– Ereszszen ön el, uram. Ne akarjon még ön is oka lenni annak, hogy a
Dunába ugrom.

– Ne értsen félre, kérem. Tudom, hogy önnek szépsége mellett lehetetlen
volt elkerülni olyan ajánlatokat, a mik önt megsérthették; de ne engem
tartson olyan embernek. Miféle tárgygyal működik az ön atyjának a gyára?

– Nitroglycerinnel.

(A chemia soha sem volt erős oldalam. A glycerinről csak azt tudom, hogy
kétféle glycerin van; a hogy egy erdélyi barátom mondta Herman Ottónak,
hogy csak kétféle pók van a világon: a kaszás pók, meg a keresztes pók,
a miből majd párbaj lett. Tehát az egyik glycerin az, mikor a feleségem
megkeni vele a kezét, s én kezet csókolok neki, hát édes lesz utána a
szám; aztán meg van egy képviselőtársam, a ki nagy borász, az glycerint
tesz a borba: azt mondja, hogy az nagyon jó, ez a másik. A «nitro»
alkalmasint salétrom. A kettő együtt nagyon jó lehet: csak azt tudnám,
hogy hogyan iszszák?)

– No hát én leszek ezer forintig üzlettárs abban a
nitroglycerin-gyárban. Ne tekintsen ön olyan gyanakodva rám. Én minden
hazai iparvállalatnak buzgó pártfogója vagyok. Erre engem programmom
kötelez. Az én nevemet mindenütt ott találni. Alapitó tag vagyok a
balaton-boglári gőzhajótársulatnál, a gyöngyös-kassai selyem házi-ipar
vállalatnál, a miskolczi kiházasító kelengye társulatnál, a palotai
törökmeggyfapipaszár-neveltető egyesületnél, az ujpesti
esernyőellopatásellen-biztosító társulatnál; meg a Corvinánál! tele van
én nekem ilyen részvényekkel a fiókom otthon. Abból élek én. Aztán
hazaatyja vagyok. Nekem módomban van, ha egyszer magam is érdekelve
vagyok a nitroglycerinben, olyan törvényt hozatni, a melynek folytán az
ország köteleztetik nagyban fogyasztani a nitroglycerint. – Hát ez nálam
egészen üzleti természetű ajánlat; a mi által kegyed semmi tekintetben
sem érezheti magát érintve. De talán legjobban elintézhetnők ezt
tisztelt ura atyjánál; ha megmondaná, hogy hol lakik?

A lányka e szavamból erősen meggyőződhetett, hogy tisztán emberbaráti
czéljaim vannak, s abban hagyta a válogatást, hogy nekem higyjen-e
inkább, vagy a Dunának?

– No, engedje ön, hogy hazavezessem atyjához. Hol lakik?

– Az nagyon messze van.

– Itt áll egy bérkocsi a szegleten. Elvisz bennünket nagy hamar.

– Nem lehet oda bérkocsival mennünk.

– Nem bizik talán ön lovagiasságomban?

– Én nem tudom, mi az a lovagiasság? Azért mondtam, hogy nem lehet
bérkocsival odamennünk, mert abba az utczába hintó nem jár soha.

– Hát micsoda utcza az?

– A «Suttogó-utcza.»

– De furcsa neve van! Talán a kik abban az utczában járnak, csak
suttogva beszélnek?

– Meglehet.

– No hát elkisérem önt oda gyalog.

A leány végig nézett rajtam.

– Ilyen öltözetben nem jöhet ön oda.

– Hogyan? Nem volnék tán elég salonképesen öltözve? Az igaz, hogy az
inggallérom egy kicsit le van már törve.

– Ellenkezőleg. Egyszerre megismerik önön, hogy úr.

– Most? Hiszen éjszaka van.

– Vannak emberek, a kik épen ilyenkor járnak az utczán.

– Ön nem félt ilyenkor ott járni?

– Én még az este eljöttem hazulról, s azóta mindig a Dunaparton járok,
egyik hidtól a másikig s nézegetek le a vizbe.

– De hát ne aggodjék ön miattam. Nem ütnek engem agyon. Jártam én ennél
furcsább helyeken is éjszaka, Londonban a Rother-hydeon, Párisban a
Mont-martreen; zsebemben a life preserverem, s tudok boxolni, mint
Heenan, vagy Bonami Price.

– Ejh! Nem lehet önnek így engem odakisérni.

– Hát tudja mit? Itt van a Dorottya-utczában a «Gránátéros pincze», igen
elegáns lebuj, átellenben a szabadelvű klubbal. Ott én jó ismerős
vagyok. A korcsmárostól kérek egy viselt öltözetet: olyat a minőben ő
jár ki Kőbányára sertést vásárolni; abban egészen polgár-jogot szerzek
az önök «Suttogó utczájához». Kegyed pedig az alatt megiszik egy pohár
tojásos punchot: nem fog ártani, a hideg éjszakai séta után. Az úton
majd gondoljunk ki valamit, hogy mit mondjunk az uraatyjának?

– No azzal ebben az időben úgy sem beszélhetünk.

– Miért?

– Csak!

Kitaláltam: bizonyosan olyan állapotban szokott lenni ilyenkor a derék
úr, a mikor az emberre nézve ez a planéta nem létezik.

Szabad önnek a karomat nyujtanom?

Még mindig láttam, hogy nincs bizodalma hozzám.

– Ön engem még nem ismer eléggé, mondám neki, én nem olyan ember vagyok,
mint más. – Ismeri ön Sztupa Györgyöt? Hiréből? No én kicsiny hija, hogy
az nem vagyok. Minden fővárosi bölcsődének, kisdedápolóintézetnek,
szeretetháznak és a veres keresztnek buzgó és tevékeny tagja vagyok. A
feleségem választmányi tag valamennyi jótékony női intézetnél.

A «feleségem» szó kapaczitálta. Átlátta, hogy loyalis emberrel van
dolga, a ki nem adja ki magát nőtlen legénynek, hogy szegény
tapasztalatlan leánykákat elszédítsen csábító hazugságokkal; hanem
bevallja mindjárt, hogy törvényes házasságban él.

Erre a vallomásra elfogadta a karomat: aztán eljött velem a «Gránátéros
pinczébe». Mikor a kezét megfogtam, hogy jobban a karom alá vonjam,
éreztem, hogy ez a kéz kicsiny ugyan és gyöngéd, hanem a tenyerei
durvák, s az ujja hegyei tűszúrásoktól érdesek: ez a varróasztal és
mosóteknő mellett keresi a kenyerét. A lebujban még nem volt akkora a
dohányfüst, hogy a korcsmárost meg ne találhattam volna benne, s miután
egy katonapéket, a ki két széket elfoglalt azzal, hogy rajta aludt,
letettem szépen az asztal alá, folytassa ott, helyet csináltam számunkra
egy szögletasztalnál s kényszeritém a halálból megmentett hölgyet a
belül eső székre letelepedni. Most már reszketett minden tagja.

A korcsmáros hamar megértette a kivánságomat, s bevezetve a
hálószobájába, átöltöztetett szépen. Olyan tökéletes volt az
átalakításom, hogy mikor véletlenül megláttam a tükörben magamat,
megörültem neki, hogy a nagyváradi disznókereskedő jön a mangaliczáimra
alkudni. Félesztendeje, hogy várom.

Ilyen átalakulásban tértem vissza elhagyott védenczemhez. Olyan nagy
volt a szinpadi csalódás, hogy mikor letelepedtem mellé a másik székre,
erélyesen tiltakozott: «ez a szék le van foglalva».

Aztán mikor a hangomról rám ismert, elmosolyodott szegényke. Csak egy
futó pillanatig mosolygott, de mennyire átváltoztatta ez az arczát!
Mintha zománczozott porczellánból lett volna ez az arcz, a mire a
testszin csak úgy rá van lehelve. Minden vonása finom, ideges; a szemei
tele magnetismussal, s a megnyilt ajkai között egy kivillanó gyöngysor,
s a mi legjobban tetszett, hogy olyan tiszta derült homloka volt.

Hanem a párolgó punch érintetlenül állt előtte.

– Mért nem iszsza meg? kérdém tőle.

– Irtózom a szagától! felelé; épen olyan, mint mikor késő éjjel az atyám
haza jön, s aztán megfogja a két kezével a hajamat s megrázza a fejemet,
s azt suttogja az arczomba: «hát mégis megvagy?» Ezt érzem a lehelletén.

Derék paterfamiliás lehet az én jövendő üzlettársam!

Elvitettem a punchot s kávét hozattam védenczemnek, azt megitta és
megköszönte.

– Már most hát mehetnénk. Elég becsületére válok így a Suttogó-utczának,
nemde?

– Igen. De kérem, hozzon magával egy nagy botot is; mert ott sok harapós
kutya van, s éjjel mind szabadon járnak.

– Én mást gondoltam ki. A korcsmárosnak van egy lova meg egy fakó
szekere, a min a sert hordja Kőbányáról. Azt megfogadom. A kocsis
ülésben elférünk. Önt ültetjük a középre.

Ez a neme az ekvipázsnak megnyerte a tetszését.

A korcsmárosnak előadva ajánlatomat, az azt azon módosítványnyal fogadta
el, hogy nem bánja, odáig, a Suttogó-utcza szögletéig elvitet, de magába
a Suttogó-utczába nem reszkirozza a szekerét. Derék egy utcza lehet,
hogy még olyan szekér sem mer belemenni, a melyik mindennap megjárja a
Stáczió-utczát kétszer!

A szekér előállt, s én felsegítettem a védenczemet a kocsis mellé; én
magam állva foglaltam helyet a hátuk mögött, hogy ne legyen zsenirozva.
Még eddig a keresztnevét sem kérdeztem meg tőle.

De most már tegyünk ide három csillagot, mint mikor új fejezet kezdődik:
képzeljük, mintha három pohár rostopsin volna, a mit a kocsissal jó
barátság kedvéért megiszogatunk.

* * *

A Suttogó-utcza csakugyan az elsőrangú nevezetességei közé tartozik a
magyar fővárosnak. Ezt mutogassátok meg az anglusnak, a ki itt
keresztülszalad, ne a corsot; ilyet fogadom, hogy még Londonban sem
látott.

A mint az osztrák államvasut töltése elrekesztette a Terézváros északi
oldalát, az arrafelé torkolló utczák ezzel mind egyszerre be lettek
zárva. Ők csakugyan megtalálták a világ végét, a hol az rájuk nézve be
van deszkázva. Nekik ez a töltés a láthatáruk; ez a Khokonoor hegyláncz,
a min nem lehet keresztül mászni.

Mindjárt a szép Sugár-uton tul, a városerdőn innen fekszik ez az örök
elveszésre kárhoztatott provinczia, a minek létezéséről, az ott lakókat
kivéve, az egész fővárosi lakosság kilenczvenkilencz századrészének még
csak sejtelme sincsen.

Ennek az elzárt zugnak az utczái egy minden mértani szabályokat
vakmerően kihívó keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, a
mikben Theseus legyen, a ki Ariadne nélkül eligazodik. Kidült, bedült
palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, a miknek a meggörbült tetején
vastagra nőtt a zöld moha; salátás kertek, kankalikos kutakkal, s
azoknak a közepén tarkára festett kalyibák, vasuti waggonokból degradált
kunyhók, a miket ki tudja hogyan sikerült ellopni, pléhfödelű putrik, a
miknek az ablaka a földet éri, s az egymás hegyire hátára épített
deszka, lécz, vályog, ól, szin, istálló, szárnyék, a mi mind egymást
támogatja, ha egy kiugranék közülök, a többi mind összeomlana. A melyik
ablak papirossal van beragasztva, az még az aristocratiához tartozik: a
népszerübb üvegpótlék a szalma. Itt ott egy udvar tele halomra rohadt
fával, másutt a világ minden részéből halomrahányt ócska ablakrámák
pozdorja Bábele. A mi fa a kertekben ácsingózik, azon több a száraz ág,
mint a levél: ez is mind portól, szénfüsttől szürke és fakó.

Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna,
szalma-törmelék, a mit a szél minden városnegyedből ide hord össze, s a
mi aztán itt megragad. Mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs
hová kifolyni; ott marad minden az utczán. Néhol a tollszárat öntötték a
ház eleibe, a mivel resteltek a szemétdombig fáradni, a mi ott magaslik
az utfélen. Egy-egy régen leégett háznak az ablaka, kapuja be van
szegezve deszkával s a falain mindenféle száraz kóró szomorkodik
gyászsorsa felett. Hanem azért abban is laknak. Egy nagy veres
téglafalra látszik még felirva valami töredéke e szomorú hírmondásnak:
«Wasserhöhe 1838». Ez az egyetlen megmaradt régészeti emléke egy
boldogabb hajdankornak.

Aztán ide vette ki magát mind az a neme az iparnak, a mit a büzéért a
többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtürni. Érezni itt égetett
csontbűzt, szappanlúgszagot, cserillatot, kátrányfüstöt, bőr rohát,
keményítőposajt, salétromdohot, a fehérnyegyár vérbűzét, a mi aztán mind
szépen összevegyül az általános fokhagyma athmosphærában, a mit a kertek
halomrahányt zöld trágyája büzölög ki magából.

De van aztán egy csinos utczája is e tömkelegnek. Nem hosszú, de görbe.
Egy sor rendes ház közepén áll egy emeletes épület. Az a vendéglő. Olyan
alacsony emelete van, hogy beválnék földszinti háznak. Hanem azért ezt a
büszke nevet viseli: «Hotel». Még pedig «Zur rothen Rose.»

Nevezetes vendégfogadó ez. Ezt magát is úgy lopták össze. A tégláit a
losonczi vaspálya épitéstől lopták el; a gerendákat helyettesítő vas
sineket az osztrák államvaspályától, a tetejéhez való zsindelyeket a
kártoly-fonoda építéséből, a meszet és homokot a lipótvárosi bazilika
luczaszékéből, a butorzatot, felszerelést, iminnen-amonnan. Mindent
apródonkint, és becsületesen több helyekről úgy, hogy egy sem vette
észre a hiányt. Az egész ház úgy van összelopva. Képzelhetni, hogy mik
lehetnek még, a kik belejárnak.

A sorjában épült házak azzal árulják el nagy bizodalmukat, hogy
valamennyinek kerítése és kapuja hegyes szegekkel van kiverve.
Egyébiránt, nem kell őket félteni, mind valamennyiben zálogra adó lakik,
más néven «orgazda».

Ebben az utczában már van valami kezdetleges nyoma a gyalogjárónak. Nem
egészen tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van és olyan formán
támadhatott, hogy az utcza szegletén egyszer valaki házat akart építeni,
téglát hordatott már; hanem aztán megbánta és felhagyott vele, inkább
otthagyott téglát, meszet, homokot s eltagadta, hogy az övé a fundus. S
aztán éjjel minden azon menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból s azt
egy-egy lépésnyi távolban maga elé rakta a sárba, s így aztán megalakult
végig a trottoir, czélszerü hézagokkal.

Hanem ennek a boulevardnak nagy hamar vége szakad; egy hatalmas nagy
posvány elállja az utját. Abba már nem lehet belemenni a mi egylovas
szekerünkkel; mert odaragad. Le kell szállni: itt kezdődik a
Suttogó-utcza.

Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, egy lámpásfára feltüzve:
túl rajta mélységes sötétség, melynek a magas horizontján egy-egy visitó
tűzszemü gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig.

– Ez a mi utczánk. Suttogá a védenczem, a mint lesegítettem a
kocsiülésből.

Itt a salétrombüz uralkodik.

– Az ott az apám gyára, szólt egy nem igen magas vaskéményre mutatva, a
miből fehér füst szállt volna fel, ha a szél le nem verte volna.

Most aztán szükség volt a nagy botra.

A végig döczögő szekeret minden oldalról csaholva kisérték a
szemétdombokon őgyelgő kóbor, csikasz ebek, azokat el kellett verni a
testemről, s azontúl is vigyázni ugyan magamra, hogy a mint egy-egy kapu
előtt elhaladtunk, az udvarból orozva meg ne rohanjon egy éhségben dühös
kuvasz, a mit, ha a kapu alatt visszaszalajtottam: azon volt, hogy a
kerítésen keresztül ugorjék a nyakam közé.

Aztán pedig itt a lába alá kell vigyázni az embernek. Mert nincsen ilyen
utcza több a világon sehol. Minden háznál van valamiféle gyár, a mi
külömbnél-külömbféle disznósággal foglalkozik. Annak mindegyiknek az
udvarából jön ki az utcza közepére, minden szemérmetes takarózás nélkül,
egy széles és mély árok, a mi a gyárból a mindenféle moslékot levezeti.
Azokat aztán felveszi egy közös csatorna s abban aztán ott is maradnak.

Ezért nem lehet ide szekérrel bejönni.

Azokon az egész utczát keresztül szelő árkokon aztán egy-egy szál
gerenda vezet át, a miről ha le talál lépni az ember, nyakig esik bele
valamibe, a mi akármi, csak nem parfume.

Alig haladtunk egy pár árkon keresztül (az árkokat nevezem stáczióknak),
a mint egyszerre veszett lárma támad a korcsma felől; a miből annyit
lehetett kivenni, hogy valakit a fényes vendéglő kebeléből a dicstelen
sárba kidobtak és míg a kocsmaajtót be nem csukták, valami kintorna hang
visitozott az éjszakába. A kellemetlenül érintett egyéniség pedig
elkezdett káromkodni és szitkozódni. Káromkodott magyarul és
szitkozódott németül. Együtt szép az. A mellett a korcsmaajtót kezdte
döngetni valami tégladarabbal. Akkor aztán kijött a korcsmáros, s a hogy
a pufogásából kivehettem, a bika-csökkel jó sort vert a rendőri kihágást
elkövetőnek a nyaka közé a nélkül, hogy a büntető codex életbeléptetését
bevárta volna. A kifizetett honfitárs azután ordított, mintha a haza
volna veszedelemben, s az által, hogy a szenteket és a szűz Máriát
emlegette, azon megnyugtató elővéleményt költé maga iránt, hogy nem
zsidó, hanem igazhitü keresztyén.

– Jaj, kérem, siessünk, rebegé rémülten az én kis védenczem, hogy utól
ne érjen bennünket.

Sietni pedig lehetetlen volt, mert válogatni kellett az utat, hogy az
ember egy-egy követ találjon, a mi a sárból kiáll.

– Ne féljen kisasszony; biztatám. Nem jön az ebbe az utczába.

– De ide jön. Ide tart az, én tudom.

– Aztán nem lát az meg bennünket a sötétben.

– Dehogy nem lát. Olyan az, mint a bagoly; mindig éjjel jár, nappal soha
sem jön az elő. Messziről észre vesz bennünket s akkor utánunk rohan s
belénk köt.

– No az neki lesz rosz: mert akkor ezzel a bottal olyat nyujtok rajta
végig, a milyet még nem kapott a Suttogó-utczában.

– Az Istenért, dehogy teszi azt! Hisz ez a bátyám! Ismerem a hangjáról
meg a nótáiról.

A jajgatás és káromkodás elvégeztével ugyanis az irányadó egyéniség
elkezte dalolni azokat a szép Gassenhauereket, a mikben a német
népköltészet úgy excellál: különösen szép az, a miben poloskák jönnek
elő.

– Tehát önnek bátyja is van? Kérdezém védenczemet, a ki előttem sietett,
oly biztosan, mintha sötétben is ismerné itt a járást. Valjon miféle
mesterséget űzhet, hogy csak éjszaka van mellette ébren?

– Nem. Ne gondolja ön. Nem tolvaj. Csak azért nem jöhet ki nappal, mert
szökött katona. Valamit elköltött, azért szökött meg.

Respektábilis atyafiság! Egy bátya, a ki szökött katona.

– Tehát csak bújában iszik? kérdezém. Külömben jó fiu. No majd beszélek
a honvédelmi miniszterrel meg a katonai főparancsnokkal, s szükség
esetén a hadügyminiszterrel is, ha Bécsbe felmegyek a delegatióval, s
kieszközlöm, hogy nézzék el a vétségét, s mentsék fel a büntetés alól.
Majd talán egy kis alkalmazást is találunk a számára.

– Azt, azt! az Isten megáldja érte! Sóhajta a leány s úgy látszott, hogy
kezdett már hozzám bizni.

Az érdemes bátya pedig, a kinek nincsen egyéb hibája, mint hogy szökött
katona, a ki valamit elköltött, s azért bújában iszik, nappal aluszik, s
ha fölébred, verekedik, a midőn a Suttogó-utcza bejáratánál meglátta azt
a szekeret, mely bennünket idáig hozott, természetesen hogy belékötött a
kocsisba. Eleinte csak összefeleseltek, utoljára a kocsis az
ostornyéllel a nyaka közé huzogatott, akkor az elkezdte a kocsist
tégladarabokkal hajigálni, arra a kocsis kapta magát, elhajtatott, ott
hagyott engem a magam sorsára: a kedves bátya pedig futott utána,
torkaszakadtából kiabálva: «fogjátok el! tartsátok fel!» Legalább ezt
elvitte a nyakunkról egy időre.

Végre egy helyen egy kut elé értünk, mely a leggeniálisabban az utcza
közepére volt elhelyezve, s onnan vezetett be egy deszkavályu egy
rozzant palánku udvarra, hogy az arra menőnek a kutat körül kellett
kerülni, ha nem akart a vályún keresztül mászni. Itt az én védenczem
megfogta a kezemet s azt mondta, hogy már csak bizzam rá magamat, majd ő
elvezet ebben a tömkelegben, a mi következik. Mert soha se hallották itt
hirét fővárosi közmunka-tanácsnak. Minden ember azt épit és oda épit, a
mit és a hová tetszik; a mi üres tér, az mindenkié; ha a szomszéd elejbe
épít a szomszédja ajtajának egy putrit, akkor az meg van fogva;
ellenben, ha nem tetszik a szomszédnak, hogy a másik szomszéd utjában
áll, rést tör a kerítésen s bejáratot csinál magának az udvaron
keresztül. Ilyenformán kellett az én nytroglycerines compagnonom házához
is eljutni egy harmadik szomszéd udvarán keresztül. Jó szerencse, hogy
ez nem tartott kutyákat, mert zsidó. Tudva van, hogy a közrendü héber
polgártárs kutyát meg madarat nem szokott tartani, inkább kis gyereket
szerez magának, annak a tartása sem kerül többe.

Innen aztán egy fakilincsre járó ajtón át egy kertfélébe jutottunk, a
miben legtöbb volt a fosztott tollszár és csonthalmaz; egy szögletben
még a sátoros ünnepekről ott maradtak a száraz lombok négy karóra rakva,
ahoz voltak kötve különféle kötelek, a miken válogatott rongyos
mindenféle lebegett, a mit fehérnemünek hittak fiatal korában.

Az erre következő palánkon keresztül már látható volt a gyár kéménye,
sőt érezhető is annál a földre szálló füstnél fogva, a minek olyan
émelygős, langyos, sós-édes illata van.

Ennek a palánknak ajtaja is volt, de az be volt zárva. Belül pedig egy
irtóztató nagy dühös szelindek ugatott ránk s szakgatta fogaival a kapu
alját: ugrált fel a kerítésre, de az nagyon magas volt neki.

– Maradjon ön itt, kérem, szólt erre a védenczem, míg én valahol
bejutok, s aztán a kutyát megkötöm s az ajtót kinyitom.

A kedves teremtés talált a palánkon egy olyan helyet, a honnan egy
deszka kijárt. Ugy látszik szándékosan csinált rés volt, a bennlakók
kényelmére: hogy ne kelljen kapukulcsot hordani magukkal. Azon keresztül
jutva, láttam, hogy bement a házba: bizonyosan a kapukulcsért; s én
egyedül maradtam a neheztelését folyton nyilvánító kutyával. Volt a
zsebemben (azaz a korcsmáros kabátjában) egy knakkwurst; azt elővettem s
behajigáltam neki a kapu alatt, hogy ne csináljon olyan nagy lármát.

– No, gondolám magamban, a mint itt egyedül maradtam ebben a
putribabylonban, ha most engem az én védenczem itt felejt, ellenben a
«szomszéd» rajtakap, hogy a kutyát iparkodom megvesztegetni:
összeröffenti a népséget, azt sem tudom merről jöttem ide: elcsipnek,
bekisérnek Thaisz Elekhez, s holnap ott lesz a Zsornálban, hogy X.
képviselő «auf frischer That ertappt», a mint épen a fehérnemüeket
akarta a kötélről ellopni!

Aggodalmaim nem sokára megszüntek: a sötét házban egy ablakot láttam
megvilágosodni az emeleten, (a ház emeletes volt) azután egy ajtó nyilt
meg az udvar felé, s onnan is világosság támadt elő. Védenczemet láttam
kilépni, egy hosszú, csontból alkotott hölgy kiséretében, a kinek, a
szokatlan látogatási órához képest nem egészen elfogadáshoz illő volt a
toilettje. Ennek a kezében volt egy sodronynyal bevont lámpás.

A mig a csontvázhölgy a nagy szelindeket odacsalogatta magához, hogy a
lánczához hozzá kösse, az alatt az én ismeretlen nőm kinyitotta előttem
az ajtót s bevezetett az udvarra.

Tarjagos hordók, kádak tátongtak mindenütt szerteszéllyel, némelyikben
gyanus folyadék, lúg vagy micsoda.

– No! csakhogy hozott már haza valahára a kisasszony egy urat magával!
Csinos legényke!

Ezzel a szóval köszönte fel az élő csontváz; végig világítva rajtam a
kocsilámpással.

A leány bosszusan ütött a szájára.

– Fogd be a szádat! Ez az úr az atyámat keresi üzleti ügyekben.

A palæontológiai hölgynek nem nagy fáradság kellett hozzá, hogy
vigyorogjon.

– Tudjuk azt már! Igy szokták azt. Én is voltam egyszer fiatal, nekem is
volt szeretőm.

(Terringettét! Ez akkor lehetett, a mikor a halál még garçon volt.)

– No csak tessék felsétálni a kisasszony szobájába! mondá, hozzám
fordulva s megtapogatva a karomat. Ez a legalkalmasabb óra. Én
kinmaradok a konyhában s ha az alatt megjön az ifjur, majd kituszkolom.
Az öreget aztán majd szépen meglepjük, ha fölébred.

Ez alatt beterelt a házba, a minek a falai ragyogtak a lámpásnál a
nyiroktól. Egy rozzant csikorgó lépcső vezetett fel az emeletre, a
melynek az első lakosztálya volt egy konyha: abból lehetett felmenni a
padlásra. A konyhát nagyon kevés edény diszité; ellenben ott volt
felállítva a csonthölgy toilette asztala, egy tükörrel, a miről az
amalgama már mind levált s annak a fiókjából kilógó chignonnal. A
tüzhely mellett volt az a szétnyítható pad, a mi feltárt alakjában
nyoszolyát helyettesít. Minthogy épen most keltek fel belőle, tehát az
utóbbit képviselte épen.

– No csak tessék besétálni a kisasszony szobájába! unszolt a derék
hölgy, az öklét a hátamba fúrva: majd szólok, ha az öreg fölébred. – S
azzal meggyujtott egy gyertyát, s aztán betette utánunk az ajtót.

Széttekintettem a kis szobában. A lehető legnagyobb egyszerüség
uralkodott benne. Se szőnyeg, se tükör. Egy tiszta fehérrel behuzott
ágy, egyetlen kicsi vánkosával. A fölött volt egy kis fekete rámába
foglalt kép, fátyollal letakarva. (Azt szerettem volna tudni, hogy kinek
a képe lehet?)

Azután volt egy ócska diván, meg egy pár szék az asztal körül; azon az
asztalon volt egy pohár tele valami kékes zöld folyadékkal, – aztán meg
egy – borotva.

Mikor egyedül maradtam a leánynyal a kis szobában, az egy olyan
sajátságos tekintetet vetett először rám, azután meg az asztalon levő
tárgyakra, a miből mindent megértettem. Ez a leány előbb válogatott a
halál nemeiben, mielőtt elhatározta volna magát, hogy a Dunába ugrik.
Mit keres egy leány asztalán a borotva? – Most is válogat?

– Ön el van fáradva, szóltam hozzá; meg is fázott. Pihenjen le. Én
odakinn a konyhában fogom megvárni, mig az atyja fölébred. Jó alvást.

Azzal magára hagytam s kimentem a konyhába.

Ott pedig sötét volt; mert az a némber magával vitte a lámpást.

Még is rátaláltam valahogy az ülőkére. Már megint paddá volt
visszaboszorkányozva. Arra leültem s elkezdtem rajta gondolkozni, hogy
mi lesz ennek a vége? mint valami modern novellairó, a ki maga is
szeretné, ha megmondaná neki valaki, hogy lyukad ki az ő megkezdett
históriája?

A leány hálószobájának az ajtaja épen szemben volt velem. Annak a felső
részén végig volt hasadva a deszka s keresztül szürődött rajta a
világosság.

Én bizony nem kértem engedelmet a lelkiismeretemtől, hogy odalopózzam és
beleskelődjem a szobába. Ime meggyónom, s felold a bünöm alól a pap –
vagy a papné.

A leány még mindig ott állt az asztal előtt s merően bámult arra a két
veszedelmes tárgyra. Nehányszor végig törülte homlokát, mintha zilált
hajtincseket simitana el onnan; a mik pedig nem voltak ott. Majd meg
mind a két kezével eltakarta az arczát. Azután undorodva összerázkódott.
A kezeit összekulcsolta görcsösen. Végre fölkapta azt a poharat az
asztalról, az ablakhoz ment vele, azt felnyitotta s kiöntötte a sötétbe
a pohár tartalmát. Az valami jóféle méreg lehetett. Azután a borotvát
vette fel a kezébe, felnyitotta, megnézte a pengéjét; olyan furcsán
mosolygott hozzá, talán megtetszett neki, hogy a fényes aczéllemez tükre
milyen fintorképet mutat neki vissza. Beszélgetni látszott hozzá.
Alkudoztak egymással. A borotva tagadta, mintha ő olyan hires nőcsábitó
volna. Nem kér többet, csak egy csókot. Csak egyszer fáj az, többször
nem. Ha jó nem volna, nem kivánnák. A leány nem adta meg magát. Fejével
tagadólag intett, s azután becsukta a borotvát, megbiztatva, hogy no
majd máskor! s végre eldugta az ágya fenekére.

Akkor aztán keresztbe tette a két kezét a mellén és egy nagyot sóhajtva,
felemelte az arczát. Ha én most festeni tudnék!

Most egy heves mozdulattal lekapta a fátyolt az ágya fölötti képről, a
mi addig be volt takarva, talán, hogy ne lássa a mi itt történik. Én is
ismerem azt a szép fiatal «Urat»; sokszor láttam: rendesen tövis koszorú
van a homloka körül. Az előtt térdre borult a leány s ugy maradt, arczát
ágytakarójába temetve mozdulatlanul.

Én pedig visszamentem a lóczára s a fejemet a kezembe téve, gondolkoztam
tovább, hogy hol végzem én ezt el?

Kinn a konyha ajtó előtt lassu csoszogást hallottam: bizonyosan a halál
felesége közelitett. Csendesen viseltem magamat a sötétben.

Csakugyan ő jött be. A lámpást kivül hagyta a folyosón, s aztán lehuzta
a papucsait a lábáról, hogy ne csoszogjon velük, ugy lopózott az
ajtóhoz, aztán beleskelődött a hasadékon. Nagyon gyötörhette a
kiváncsiság. Hagytam egy ideig bajlódni s aztán megszólitottam a
sötétben.

– Egyedül van.

Erre odafordult felém.

– Nini! hát az úr hol van itt?

– Ülök a padon.

– Minek ül ott?

– Várom, hogy megvirradjon.

– Ezt odabenn is megvárhatná.

Boszantott a jó asszony.

– Ugyan kérem, hogy lehet az, hogy kegyed oly sovány maradt?

Erre a surcoupra nem volt készen.

– Hogy én ilyen sovány maradtam?

– Mikor a többiek rendesen mind olyan kövérek.

– Micsoda? az úr engem talán olyan asszonynak néz.

– Csak olyannak hallom.

– Rosszul teszi. Én becsületes asszony vagyok. Gazdasszonya vagyok az
úrnak husz esztendő óta. Nincs nekem gondom senki szép leányára. Hanem
ezt a miénket sajnálom nagyon szegénykét; szeretném, ha elvinné innen
valaki.

– Már akár becsülettel, akár a nélkül?

A sovány hölgy behozta a lámpást s letette az asztalra. Ugy tett, mintha
nem hallotta volna a kérdést.

Azután leült mellém a padra.

– Épen tizennyolcz esztendeje, hogy ebben a mi környékünkben hire
futamodott annak, hogy egy menyasszonyt esketni visznek a vőlegényével:
fehér koszoru volt a fején; ugy szaladt utánuk minden ember ennek a
csodájára.

– Hát azóta nem házasodnak?

– De igen. Hanem csakugy koszoru nélkül.

– Szép kis fertály lehet ez a maguké.

– S a Suttogó-utcza annak a feneke.

– Ez volt a válasz ugyebár arra, a mit kérdeztem?

– Ez ám. Ugyan kinek jutna eszébe a Suttogó-utczába jönni háztüznézőbe?
Násznagyokat küldeni ide? Messze van ide a templom. Kinek mutogatná itt
valaki a fejkötőjét? Még letépnék a kontyáról. – No de menjen az úr, ne
magyaráztassa magának, mintha nem is tudná levágni odáig, a meddig
megsült. Hát hol halászta el ezt a leányt?

– Biz én, kincsem, kicsiny hija, hogy a Dunából nem halásztam ki. A
lánczhidon fogtam el, mikor le akart ugrani a korlátról.

– Ott van ni! Mindig mondom az atyjának, hogy ne bomoljon vele, mert
egyszer ez lesz a vége. Oh lelkem! Ezen a mi vidékünkön nem csak az
esküvő ritkaság, de még a temetés is. A mieinket többnyire a Rókusból
hordják ki. Azért szeretném, ha valami derék ember elvinné innen ezt a
jámbor szép leányt. Olyan kár volna a halaknak! Pedig elébb-utóbb oda
jut, mert olyan furcsa teremtés ez. Nem való ide a Suttogó-utczába. De
hiszen nem is itt laktunk mindig. – Mert lássa az ur, ennek az apja egy
nagyon tudós ember, csakhogy nincsen neki helyes esze. Ez mindent
kitalál, a mi csak lehetetlen. Olyan fáklyákat készit, a mik a viz alatt
is égnek. Tud olyan mesterséget, a mivel a legerősebb várat egy óra
alatt el lehet pusztitani. Azt mondja, hogy ha idegen kormánynak árulná
el a titkait, hát milliókat adnának neki érte, mert azokkal csak ugy
söpri el az egyik ellenség a másikat; de nem akar hazája ellen dolgozni.
Inkább meghal éhen. – Aztán az a legkülönösebb benne, hogy reggel is
más, meg este is más. Reggel, mikor felkel a nagy katzenjammerrel,
mindjárt nekem áll veszekedni. Mikor aztán velem kiczivakodta magát,
akkor megy a leányával zsörtölődni. Szidja, hogy mégis itthon van a
nyakán? Mért nem megy szeretőt fogni? Valami gazdag szeretőt, a ki
eltartaná! Valami nagy urat, honatyát, a ki a magas kormánynál
berekomendálná az apja találmányait. Addig szidja, mig csak el nem megy
a leány dologra. Egy varrónénál dolgozik szegény. Kap havonként nyolcz
forintot. S késő estig ott kell neki ülni. Este aztán már retteg, mikor
haza kell kerülni, csak ugy bujkál a háznál, mert az apja már akkor
várja a kancsukával. Már akkor részeg az öreg s egészen más ember, mint
délelőtt volt. Akkor meg azért üldözi a leányát, hogy merre járt?
Bizonyosan szeretőt keresni járt. Iszonyu nagyra van a becsületével, s
ugy prédikál a jó erkölcsökről, mint egy barát. Rendesen meg is veri a
szegény leányt. Az meg csak sir, nem tesz egyebet. Csodálom, hogy eddig
kiállta.

A némber a szemét törülgeté a kötényével.

A csontváznak hát szive is van.

Aztán megint elvigyorodott.

– Lássa az úr. Azért örültem meg, mikor az urat megláttam, hogy majd
mikor reggel megint idetoporzékol a gazda, hát azt mondhatom neki, hogy
ne lármázzon, megvan már a mit keresett s legalább azután délelőtt nem
veri meg szegény Ágnest.

Ekkor tudtam meg, hogy Ágnesnek hívják.

Nem állhattam meg, hogy megjegyzést ne tegyek rá.

– De hát ön miért nem védelmezi a szegény teremtést? Ön izmos, erős
asszonyságnak látszik.

– Az is vagyok én, lelkem, megbirkóznám én két olyan emberrel is, mint ő
kegyelme, de bolond ember az ám nagyon. Ha megfogom a kezét s nem
engedem, hogy kedve szerint kiverekedje magát rajtunk, hát azzal
fenyegetőzik, hogy lemegy a gyárba, s valamennyünket levegőbe vettet.

– Hogyan?

– Hát a nitroglycerinnel, a mit gyártanak.

– Mi az a nitroglycerin?

– Mi az a nitroglycerin? Hogy még azt se tudja az úr. Talán bizony
disznókereskedő méltóztatik lenni? Hát az az a szer, a mivel a
bányákban, meg az alagutakban a kősziklákat repesztik. Egy akkora
töltény belőle, mint az ujjam, elég arra, hogy ezt a házat szétdöntse, s
rendesen van belőle valami husz mázsa ide lenn alattunk. Most kivált
nagyon sok van, mert igen lement az ára s az öreg esküszik, hogy inkább
felrobbantja az egészet, mint hogy ilyen olcsón adja. Attól pedig a
holdvilágig repülünk. – Kitelik az öregtől akár reggel, akár este. Mert
ha ivott, eszébe jut a becsülete s akkor dühös, reggel meg, ha józan,
eszébe jutnak az adósságai s akkor kétségbeesett. Repülünk mi
elébb-utóbb.

Kedves kaland! Mondhatom. Egy dynamit-töltény-gyár fölött. Ezen a néven
már ismerem a portékát. De jót választottam ki stiller Compagnonságra!

– Azért szeretném, ha elvinné innen valaki az Ágnest! mondá végűl az
asszonyság.

Ezt mondva, eloltá a lámpásban a petróleum mécset a nő. Az ablakon
bederengett a hajnalvilágosság. Már a milyen hajnalfény Pesten van, a
Suttogó-utczában: egy harmada köd, egy harmada bűz.

A hajnalfény azt eredményezte, hogy az úrfi hazakerűlt. Neki nem kellett
kapunyitás, ő a keritésen szokott bemászni egész becsülettel, elébb a
hugának az ablaka alatt eldanolt egyet azokból a fertelmes
gassenhauerekből, a miknek nem tudok jobb nevet adni, mint «a költészet
muzsájának a cholerája», azután felfelé esdegélt valahogy a lépcsőn s
egyszer csak nagy kaparás után bedűlt az ajtón.

Gyönyörű példány volt. A hol nem rongyos, ott sáros. Összegyűrt kalapja
mellett egy piszkos csinált virág; ruháin alig volt már gomb;
nyakravalójának a csombókja hátúl lógott ki a nyakából. Duzzadt,
vörhenyes képének az egyik fele ütlegfoltokkal tarkállott, a mik
külömböző dátumuak voltak, piros kék és barnazöld színeik szerint
osztályozva, – az egyik füle vérzett. Valamikor fiatal korában szép fiú
lehetett. Most olyan huszonkét esztendős forma aggastyánnak látszott, a
jobb kezében volt egy nedves szivarcsutak, a melyiknek hol az egyik
végét dugdosta, hol a másikat a szájába, abban a hitben, hogy a másik
ég. A bal kezében volt egy főkötő.

A szikár asszonyság sietett őt elfogadni mindjárt a konyha ajtóban.

– No csak fel a padlásra, minden ceremonia nélkül.

A részeg ficzkó megbikacsolta magát.

– Nem megyek, Frau Rézi, ott megesznek a svábok.

– No csak eredj fel. Ott az ágyad.

– Jaj: ne fogja a nyakamat, Frau Rézi, mert kiabálok.

– Kiabálj, kiabálj! majd kijön az apád, s akkor olcsó lesz a spanyol
nád.

– Dehogy jön, dehogy jön: részeg az, mint a tök.

– No hát, hol akarsz lefeküdni?

– Ott a szobában. A hol a leány van.

– Nincs itt semmi leány, te bolond.

– No, no, no Frau Rézi, hehehe. Dehogy nincs.

– Szamár te! Az a hugod.

– Hoztam neki egy főkötőt.

– Bizonyosan valami hozzád illő dámának a fejéről tépted le.

– Az mindegy. Jó lesz neki. Még nincs neki.

– Eredj a pokolba.

– Mindegy az.

S hogy mennyire mindegy, azzal bizonyította be, hogy pofoncsókolta a
csontasszonyságot; a miért aztán kapott attól egy jól megérdemelt
nyaklevest, s egy még jobban megérdemelt czímet.

Jónak láttam interveniálni, előlépve a tűzhely mellől.

– Hallja csak, fiatal igyatomi polgár:

– Nini, hát «egy» már van itt! csuklá az ifju úr visszahőkölve.

– Itt van egy forint, nemzetem reménye, fogja s menjen vissza a
korcsmába; s keresse fel, a kit abból a főkötőből elvesztett.

Ennek nagyobb hatása volt rá minden szónoklatnál. Visszavette határozati
javaslatát s beleegyezett az én módosítványomba.

– Ha kettőt ád az úr, estig ott maradok.

Ne fukarkodjunk, mikor a felnőttek neveléséről van szó, mondám magamban,
s megdupláztam az eredeti javaslatot.

Ezzel aztán teljesen meg volt elégedve s elkezdett mindenféle szép
instructiókat adni nekem, a mik nem találhatók professor Wolff «Der
Umgang mit den Weibern» illemtanában, míg Frau Rézi ki nem taszigálta az
ajtón, akkor aztán valahogy lepotyogott a lépcsőn, folyvást danolva s
nem harapta el a nyelvét.

No ezzel kedves dolog lesz sógorságba keveredni.

Még is föllármázta az öreget eltávozásával, odalenn a földszinten valami
rekedt lárma volt hallható, a miből nem lehetett semmi szöveget kivenni.

– Fölkelt az ur? mondám.

– Még csak kezdi. Most még csak az első verset káromkodja. A fiát szidja
az ablakon keresztűl. Azután következik majd, hogy a Kozákba vesz bele.
Azután elkezdi a csizmájának a megteremtőjét szidni, a miért nem megy
fel a jobb lábára való fele a bal lábára. Akkor kijön a nagy kutyát
beszidni az ólba. Akkor átkiabál a szomszédra, a ki az éjjel megint ide
eresztette át a pálinkamoslékját. Azután feljön hozzám veszekedni.
Utoljára marad az Ágnes. Akkor van nálunk «jó reggel».

Mondhatom, hogy a tisztelt házatya pontosan megtartotta azt a
programmot. Félhat volt, mikor az első «Kruzifix sakkermenttel»
beharangozott odalenn s hét órára került elő a felső traktusba, áldását
osztogatni a hívekre, az alatt csak a köhögés szakította félbe nála a
káromkodást, egyszer-egyszer a torkán akadva.

Jött már fel a lépcsőn. Rézi asszony a tüzhely mellé állt, mintha tüzet
készülne rakni.

– Tudja az úr. Ha még nem raktam tüzet, akkor azért vesz belém, hogy még
sem készítem az ő reggelijét, ha pedig már ég a tűz, akkor meg az a
baja, hogy mit vesztegetem a drága kőszenet.

– Hogy a hetvenhétágú mennykő csapja be azt az ajtót! hangzék az
ajtónyitás közben. Mindig letörik a körmöm a kilincsen.

Berúgta azt szépen.

Soha sem csalódtam még így a képzeletemben. Azt hittem a kegyetlen dörgő
hang után, hogy valami herkulesi alakkal fogok találkozni, s hát aztán
előttem állt egy kis ötödfélláb magas gnom: elűl-hátúl púpos, két hosszu
keze a térden alúl nyúlkált, s a lábai közűl az egyik befelé görbe volt,
úgy hogy minden lépésnél úgy tett az egész alak, mintha fel akarna
dűlni. Hanem hatalmas nagy feje volt, s bozontos haja, a mi úgy állt
szerteszélylyel, mintha minden egyes szála irtóznék a másikkal való
érintkezéstől. Arczán a pedáns önhittség regnált, vegyítve a mámorra
következő undorral.

Mikor meglátta, hogy egy idegen is van a konyhában, a szájába szakadt a
szó. Nyaknélküli fejét azon a púpos törzsön olyan furcsán tudta
elfordítani. Épen olyan volt, mint Mezőtúron csinálnak olyan kancsókat,
a miknek a födele egy medve fő, aztán ha azt a főt fél oldalt teszik
vissza a kancsóra. Frau Rézi ránézett s hosszú kezével az Ágnes
szobaajtajára mutatott.

Siettem az asszonyságot megelőzni, míg valami bolondságot nem mond.

– Jó reggelt uram! Azért jöttem ily korán, mert a Közlönyből olvastam,
hogy ezt a nitroglyceringyárat ma akarják árverezni. Meg akartam a
dolgot előzni. Mivelhogy én nekem épen ily gyárra van szükségem, magam
azonban nem értek hozzá, ellenben az ön szaktudóssága e téren országosan
elismert köztudomású tény, annálfogva kisérletet óhajtanék tenni, hogy
nem lehetne-e az ön üzleti bilanceának államháztartását olyanformán
egyensúlyba hozni, hogy ezen közhasznú gyár továbbra is kielégíthesse az
országnak nitroglycerin iránti igényeit.

Ez, valljuk meg, hogy szép szónoklat volt. Pedig le sem volt nálam írva.
– De a házatya nem találta annak.

– De van-e az úrnak pénze? Ez volt az előzetes kérdés, mely a
házszabályok 166-ik §. szerint, mielőtt az érdemleges kérdés
föltétetnék, eldöntendő volt.

Elővettem zsebemből az egész csomagot, mely még az «Első Hazai»
szalagjával volt átkötve, e szépen hangzó felirattal: «100 darab 10
frtos = 1000 frt o. é.»

Ez nem volt beszéd, de szép volt.

– Akkor gyerünk be ide a leányom szobájába.

– De a kisasszony talán még alszik.

– No iszen majd felköltöm én!

– Nem lehetne más szobába menni?

– Ne papoljon az úr nó. Odabe a magam szobájába nem vihetem, mert az
disznóól, a mi tiszta szobám van, azt meg lepecsételték a birói
foglaláskor. No hát, már most tudja. Tessék!

Tudtam, hogy a leány felöltözve feküdt le, nem fogom őt nagyon zavarni.

Mikor benyitottunk a szobájába, már az ablaknál ült (ez volt neki a
tükör), s a gyönyörű szép haját fonta be.

A púpos ráförmedt kegyetlenűl.

– Hát te felöltözve fésűlködöl? Össze akarod piszkolni a zsíros hajaddal
a tiszta ruhádat? Vesd le mindjárt.

A leány hozzákészűlt, hogy szót fogadjon.

Az öreg széket tett nekem az asztalhoz, az ablakkal szemközt. Én azért
is a másik székre ültem, hátat forditva a ruháját levető leánynak.

– Mit fésűlködöl az ablakban? rivallt most újból rá az öreg. Az kell,
hogy az egész világ meglásson?

(Egész világ!)

Az egész világ állt három verébből a száraz szederfán.

– A leányával akar az úr veszekedni? vagy üzletéről akar beszélni?
kiáltottam aztán én még hangosabban. No hát akkor üljön le; aztán vegyük
ki a jegyzőkönyveinket a zsebünkből s kezdjünk el kalkulálni.

– De hát hogy híjják az urat?

(A’ biz Isten ezt magam sem tudom még. Az igazi nevemet meg nem
mondhatom: mert arról rám ismernek, s megtudják, hogy semmiféle
vegyítésben nem használom a glycerint. Valami közönséges nevet nem
választhatok; mert lehet, hogy más ember is viseli s az megharagszik
érte. Ragadt meg egy furcsa név az emlékezetemben még patvarista
koromból.)

– Az én nevem Koribanya Ignácz.

– Ah! Jól ismerem ezt a nevet, Nyerges-Újfaluról, úgy-e? Sokszor rendelt
meg nálam az úr dynamit töltényeket a márványkőbányájához.

(– Ejnye de jól eltaláltam! Már csakugyan elvettem hát egy eleven
embernek a nevét! Szerettem volna már visszaadni.)

– Hát hogyan akar az úr most rajtam segíteni? Megrendel? Előlegez? vagy
kölcsön ád?

– Egyiket sem. Mint «csendes társ» akarok belépni az urnak az üzletébe,
egy ezer forint erejéig.

– Az nem lehet. Már van egy «csendes társ».

– No, hát leszünk ketten.

– Az nem lehet. A Kozák nem tür meg maga mellett másik csendes társat.

– Hát akkor kifizetjük a Kozáknak a maga letett részét s mehet másfelé.

– Kozáknak nincs itt semmiféle befizetett pénze, ő a munkavezető. Az
pedig olyan ritka madár, a kit nem lehet minden bokorban fogni. Mit
gondol az úr? A ki egy nitroglycerin gyár vezetésére elszánja magát!
Éjjel-nappal józannak lenni! Úgy érteni a dolgot punktumosan, hogy
minutára összetaláljon a munka. Mert ha csak egy grádusnyi meleget
elhibáz, ha egy centigrammot eltéveszt a keverékben, ha csak egy kész
patront kiejt a kezéből, hát akkor nem csak ez a ház, hanem a «Veres
rózsa» korcsmának is minden téglája oda megy vissza, a honnan idelopták.
Ide nagyon, nagyon helyre való ember kell, a ki eszén járjon.

– Tehát Kozák úr épen ilyen derék ember. No, annak igen örülök. Rajta
leszek, hogy megnyerjem bizodalmát, s elfogadjon második csendes
társnak.

– Hallja az úr! Az nehezen fog menni. A Kozák nem tür maga mellett
embert, kivált fiatalt: még segédet sem. Inkább maga dolgozik kettő
helyett.

Azzal közelebb hajolt hozzám s odadörmögött a fülembe: «szerelmes a
lányba».

Fenhangon folytatá:

– Aztán olyan bolond ember az, hogy már egyszer öt esztendőre volt
elitélve, le is ülte, a miért a hűtelen kedvesét, meg annak az
elcsábítóját revolverrel összelövöldözte. Azért is marad itt meg, mert
másutt sehol sem fogadnák be.

(Egy új kellemes részlet. Egy dühödt imádó, a ki revolverrel jár a
vetélytársa nyomában, s már egyszer öt esztendőre volt elitélve.)

– Azonban hát ne töltsük hiába az időt. Ha nem akar az úr Kozákja egy
másik csendes társat türni, akkor egyszerüsítsük a dolgot. Én veszek az
úrtól ezer forint ára nitroglycerint s az úr nyugtatványozza az árát.
Aztán majd elviszem, mikor szükségem lesz rá.

– Hm. Elébb meg kell gondolni ezt a dolgot.

– De ne sokat gondolkozzék ezen az úr! hanem szaladjon ezzel a pénzzel a
prókátorhoz fizetni; a mig ki nem jön a licitácio. Mert az ám a
legnagyobb betegség, a miből az embert a doctor juris gyógyítgatja: s
nem is az a legdrágább folyadék, a mit a patikában adnak, a doctor
medecinæ recipéjére, hanem a másik doctornak a tintája: hát csak
iparkodjék kigázolni, mig bele nem fullad.

A pupos a fejét vakarta.

– Ad vocem «tinta». A kalamárisomat becsukták a tiszta szobába, mikor
mindent összeirtak: az ajtó le van pecsételve, nem tudok az urnak
nyugtát adni.

– Hát nem lehet a szomszédból valahonnan egy kis tintát kérni?

– Nem ád én nekem ebben a környékben senki még egy csepp tintát sem.

– Annyira haragusznak az úrra?

– Nem azért, mintha haragudnának: ámbár haragudhatnak is, ha akarnak,
mert én bizony nem igen nyájaskodom senkivel; – hanem inkább félnek
tőlem. Hiszen végig vándoroltam én már az egész várost a gyárammal;
először a Ferenczvárosban kezdtem: ottan addig áskálódtak a szomszédok
ellenem, mig a tanács kitiltott; akkor odább mentem a Józsefvárosba: ott
megint rám röffent valamennyi milimári, hogy szétrobbantom őket;
kisajátítottak; majd meg letelepedtem a Terézvárosban: itt is addig
tologattak, mig utoljára ideszorultam a Suttogó-utczába, a hol aztán
csupa olyan ember lakik, a ki nem szereti az igazságát a városházán
keresni. Ezek aztán csak úgy magánúton törekszenek a gyárammal együtt
maguk közül megszöktetni: nem kapok én itt tintát, ha magamnak nincs.

Elkezdtem a korcsmáros kabátjának a zsebében kotorászni. Az ilyen
korcsmárosnak szokott a zsebében irószerszám lenni. Csakugyan találtam
egy üvegcsét. Piros tinta volt biz az: valószinüleg fuchsin. (Nem iszom
nála több vörös bort.)

– No ez jó lesz. Tollat majd huzunk ki a tollseprüből s megfaragjuk.
Papirost szakítok ki a tárczámból. No hát irja az ur. Nyugta ezer
forintról.

– Elébb beszéljünk a Kozákkal.

– No hát hivassa fel az úr a Kozákot.

– Nem jön az ide fel.

– Miért nem jön fel?

– Ejnye már no. Hiszen mondtam. Szerelmes a leányba s aztán haragszik
rá.

– Azért haragszik, mert szerelmes? fel tudom fogni csekély eszemmel. No
hát menjünk mi le a Kozákhoz.

– Nem bánom, menjünk: de nem felelek róla.

Az emeletbe vezető rozzant lépcsőkön csak lejutottunk ép kézláb, de a
souterrainhez vezető lépcsőknél már nagyon jó volt a púposnak előlmenni,
hogy ha a nyirkos lépcsőn el kell esnünk, ne ő essék az én nyakamba,
hanem én az övébe.

Egy kis szük kamra, a minek az ablaka egy harmadrészben a földszinen
fölül emelkedett, volt a Kozák úr tanyája, a kit látogatni jöttünk. Egy
szalmaszék meg egy hárságy volt benne; az ágy alja volt a könyvtár.

Az említett férfiu mintegy harminczöt éves lehetett; a fakó bőr
megfeszült az arczcsontjain, bajusza, szakálla olyan volt, mint a
jégverte vetés, a mire feliben sem vállalkozik kaszás; ellenben a
savószinü haja hosszan volt leeresztve a vállaira. Mélyen beülő
szemeinek fenyegető tüzét csillapítá a szemüveg. Egész tekintete
ünnepélyes, komor, visszataszító volt.

A púpos bemutatott neki a fölvett nevemen.

Erre a tisztelt úr odalépett hozzám s ráhágott a lábamra.

Már most én aztán nem tudtam, hogy azért történik-e ez, mivel hogy abban
a szük szobában, ha három pár láb közül az egyik lépni akar, okvetlenül
a másik két pár közül egyre rá kell lépni, vagy pedig, hogy ez az a
bizonyos jeladás, a miről a nihilisták egymásra ismernek? Azt már tudtam
egy ujságiró barátomtól, hogy a nihilisták nem titkos kézszorítással
(mint a szabadkőmüvesek), hanem titkos lábra lépéssel üdvözlik egymást.
A ki nem adja vissza az üdvözlést, vagy azt mondja utána, hogy «pardon!»
az nem a szövetséghez való.

A gyáros mondta a csendes társnak, hogy én dinamitot akarok vásárolni –
en gros.

A csendes társ megszólalt olyan hangon, mintha talpa alul beszélne.

– Miféle minőségben? Mint töltényt? Bickford gyutacscsal? Egyszerűt?
Összetettet? Azt csak tudnom kell nekem.

Nem akartam elárulni, hogy nem értek hozzá.

– Mindenféle fajtából vegyest: a mi csak itt kapható!

Azok a sötét szemek úgy villogtak felém a szemüvegen keresztül.

– Jőjjenek velem.

Azzal előrement, keresztül-kasul vezetve egy rettenetes bűztámasztó
kádak és retortákkal teljes pinczebolton, egy vasajtóval lezárt
raktárig. Üveggel fedett lámpa volt a kezében, a mit senkinek sem adott
oda. A pokol tornáczában jártunk.

A kész árú ládákba volt csomagolva s mindegyik ládára felirva lángveres
betükkel, hogy hány dynamit-töltény van benne.

Kozák úr felnyitogatta a ládák tetejét, a mik külömböző nagyságú
töltényeket tartalmaztak, s kérdezte tőlem, hogy melyik tetszik?

Én úgy tettem, mint a ki ért hozzá. Mind valamennyit kicsinylettem.
Nagyobbakat szeretnék látni.

Végre a legbelső szegletből huzott egyet elő.

– No, úgy hiszem ezek elég nagyok lesznek. Mondám olyan bölcs képpel,
mintha csak a czukoradó-törvényjavaslathoz szólnék.

– Elhiszem azt. Egy milliónyolczszázezerszeres ellenállási erőre vannak
számítva.

– Ugy hiszem, hogy ez elég lesz nekem.

– Tehát ez tetszik? kérdé tőlem gyanusan, s a mig a ládát nyitogatá, a
balkarján feltürte a kék blousea ujját, s ott láttam a bőrére
tetovirozva a nihilista jelvényt: egy veres zérust, alatta két keresztbe
tett tőrrel.

Ez csakugyan jeladás!

Csakhogy én azt nem tudom visszaadni; mert ilyen jelvényem nekem nincs a
karomra tetovirozva, hogy én is előállhassak vele.

– Igen is, ez kell.

Arra Kozák úr fejébe huzta a sipkája ernyőjét, s rideg durva hangon
mondá:

– Ez pedig nem eladó!

– Miért nem?

– Mert már ennek gazdája van; a ki el fog érte jönni.

A púpos vitatkozni akart vele; de arra Kozák úr neki lódult a lámpással
s kiment az ajtón; ha sötétben nem akartunk maradni, utána kellett
nekünk is mennünk. Ránk sem ügyelt többet, visszament az odujába,
hanyattvágta magát a hárságyra; felvette a székről az oda letett
brochuret, s elkezdett olvasni; mig a púpos dühösen szidta és
capacitálta. Én ott hagytam őket s felmentem a lépcsőn. Végezzék el
egymás között.

Nem sokára a gyáros is utánam jött, egészen rekedtté veszekedve magát a
csendes társsal.

– No, lássa az úr! ilyen bolond ez! Hiába mondom neki, hogy mindjárt itt
lesz a licitatio, s akkor aztán dobra ütik minden készletünket, csak azt
feleli rá, hogy annak, a ki e nagy töltényeket birni akarja, az utolsó
pillanatban meg kell jelennie. – Fanaticus egy ember ez!

Szép egyetértés van ennél a háznál. – Itt minden ember fél egymástól, a
szegény leány valamennyitől s az egész háztól fél az egész városrész.

S ez nekem nagyon tetszik.

– Hanem hát már most, uram, egy negyed nyolczra. Ha ön nem siet, másfél
óra mulva itt lesz a végrehajtó s elkótyavetyélik magát Kozák urat is,
ha nem akar a helyéből mozdulni. Annál fogva én azt tanácsolom önnek,
hogy fogadja el tőlem a kinált összeget, mint előleget, s azután majd
ledynamitozzuk apródonkint a tartozást; nem kell az nekem egyszerre.

– Gyerünk fel a szobába: itt ne beszéljünk, minden szomszéd füle itt
van.

«Szoba» annyit tett, hogy Ágnes szobája.

A leány készen volt már a hajával, a gazdasszony meg a reggelivel. A
czikóriás kávé valami átlátszó tejjel ott párolgott az egyetlen
asztalon, természetesen abrosz nélkül, ellenben két fülehagyott
findzsában. Egy tegnapi zsemlye volt hozzá megaprítva szeletekre.

Kértem az öreget, hogy lásson hozzá, mig el nem hül. A krapula utáni
mogorva kedélyre nagyon jótékonyan hat a forró kávéféle. A leány is
hozzá ült: nem mondta, hogy ma már kávézott egyszer. Tőlem is
megkérdezték, hogy hát én iszom-e? de én azt feleltem, hogy csak
paprikás szalonnát szoktam reggelizni.

A közben egészen ráértünk az üzletünkről beszélni.

Nem volt olyan könnyü azt az ezer forintot nyélbe sütni.

Az öreg abban gyanakodott, hogy hát ha szép czim alatt ki akarom őt a
pokoltüzes gyárából firunczvánczigolni ezzel a pénzráerőltetéssel.
Szerelmes volt a gyárába: valóságos pyromaniacus volt.

– Hát nem bánom; én odaadom önnek ezt az összeget – kölcsön; – váltóra.
Váltó mindig van nálam.

De az az öregnél is volt.

Most meg azon gyanakodott, hogy hátha uzsorás vagyok. Mert hej,
furfangos nép az! Mikor megtudja, hogy valakit exequálni akarnak,
odamegy hozzá: «Azt hallom, önnek pénzre van szüksége? Én adok kölcsön.
Csak ötös kamatra.» – «Ide vele!» Mikor aztán a pénzleszámlálásra kerül
a sor, akkor sül ki, hogy hónaponkint volt értve az ötös kamat. Három
hónap mulva aztán ő jön exequálni.

Tehát legelőször is azt kérdezte tőlem a púpos:

– De milyen kamatra?

– Megmondom őszintén, hogy igen nagy kamatra adom. Azt kivánom kamat
fejében, hogy a mig az úr e váltót be nem váltja: addig a leányát sem
egy rossz szóval, sem pedig tettlegeskedéssel érinteni nem fogja.

Ágnes erre felugrott az asztaltól. Tűzláng lett az arcza.

Az öreg azonban nem engedte elfutni. Odahúzta magához.

Most értette meg egészen a dolgot! Hiszen nem uzsorás ez a vendég úr. –
Hanem sokkal rosszabb. Egészen az ő ideálja ez az úr.

Odavonta a keblére a leányát s megcsókolta a homlokát gyöngéden.

– Mátul fogva áldásom reád!

A leány reszketett.

Vettem észre a púpos szándékát: hogy oda akarja ültetni a leányát arra a
székre, a melyiken én ülök. – Én hát fölkeltem róla.

– No hát áll az alku? kérdezém.

– Áll! E naptól fogva szentség lesz ezen szoba.

Derék férfiu!

– De nehogy feledésbe menjen az a szép igéret, hát tegyük irásba.

Kaptam egy darab krétát (a korcsmáros zsebében szokott az lenni: nem is
volt dupla) azzal fölirtam az ajtóra kivül is belül is:

«Ezen szoba szentély mindenkire nézve!»

A púpos ez alatt megirta a váltót a piros tintával. Abból tudtam meg,
hogy «Templomtornyai Haggeusnak» híják. Jó családból való lehet.

A mint aztán a pénzt és a váltót kicseréltük, megveregette a leányának
az orczáját.

– No most én elmegyek dolgaimat rendezni. Te pedig ma nem mégy a
varróba. Soha sem mégy oda többet. Nem engedlek többé idegeneknél
dolgozni. Megélsz mint az én leányom, magadhoz illő módon. A mig én
odaleszek, itthon maradsz, és a mi drága jó barátunkat illendően
elmulattatod. Engemet aztán itt a kis ajtón eresztesz ki, hogy Kozák ne
lássa meg, hogy magamba megyek ki. Kérem az urat is, kedves jó barátom,
hogy ha máskor meglátogat bennünket, ezt a kis ajtót használja. Innen
egyenesen az utczára lehet jutni. Senki se veszi észre. Holnapra
csináltatok hozzá egy extrakulcsot.

A derék jó ember maga vitt oda a kis szobából nyiló kamrácskába, a
honnan egy kis ajtó nyilt, a melyen nem nagy ugrással le lehetett jutni
egy káposztás kertbe s onnan ki az utczára: némi kis kapaszkodással
ugyanezen az úton vissza.

Ez hát egészen rendben van. Jobb embert kivánni sem lehet mint Haggeus
úr – délelőtt.

Mikor visszaléptem a leány szobájába, a szegény ott állt sápadtan az
asztal mellett s nagy búsan nézett arra a kis kosárkájára, a miben
mindenféle kötő, varró szerszámai álltak. Azzal szokott karonfogva
sétálni a varróig máskor.

Nem várta, hogy én szólítsam meg. Nagy bátorság volt benne.

– Tudja ön, hogy mi jót tett ön most velem?

Nem tudtam kitalálni.

– Azt, hogy most már az atyám mind azt a bántalmat, a mit eddig reggelre
és estére szokott felosztani, ezentúl megduplázva adja ki egyszerre
este.

– Ne féljen semmit. Gondoskodom én arról, hogy ez az én feliratom itt az
ajtón este sötétben is respektálva legyen. Hanem elébb kérek öntől
valamit.

Csak a fejét rázta. Nem hitte, hogy olyasmit kérhetek tőle – az
előzmények után – a mit okvetlenül meg ne kelljen tagadni.

– Adjon nekem most egy kötőtűt.

No azt ugyan soha ki nem találta volna.

Ezt nem tagadhatta meg, kihuzott egy kötőtűt a kosarából s kiváncsian
várta, hogy ugyan mit kezdek vele?

Én pedig azt kezdtem vele, hogy a kabátom ujját feltürtem a karomról, s
aztán a veres tintába mártott kötőtűvel apró pontokat raktam fel a
bőrömre, a mikből egy zérus meg két összetett tőr került elő.

Mikor a leány észrevette, hogy mi sül ki ebből, ijedten ugrott oda
hozzám s megkapta a kezemet.

– Mit akar ön? Tudja ön, hogy mit cselekszik ön most?

– Tudom.

– Az Isten szerelmére! Hisz ön akkor el van veszve!

– Sokszor elvesztem én már, úgy látszik rossz pénz vagyok, mindig
megkerültem.

Nem feleselt velem többet: bátor gyerek volt ez. Kapta a zsebkendőjét s
letörülte a karomról az abracadabrát. Még nedves volt.

Nevettem én azt. Azért ott maradt a tetovirozás.

– Nem megy ez le, – ne féltse; – a jóféle fuchsint szappannal se lehet
lemosni a bőrről. Ne is féltsen engem a semmitől. Én hetedik gyerek
vagyok. – Megyek vissza Kozák úrral beszélni. – Ön pedig csak menjen a
maga varróintézetébe. Legjobb önnek ott. Aztán este ne féljen haza
jönni. Nem fogja önt bántani sem az apja, – sem más-valaki.

Milyen öröme volt a szegénynek, hogy azt a kis kosárkát megint a karjára
ölthette!

Milyen boldogság az némely leánynak, mikor a kézi munkájához
visszaszabadulhat. Nem értjük azt mi férfiak.

Kezemet nyujtottam neki s ő azt megszorította.

De már most tegyünk ide megint három pontot, mintha három dynamit bomba
volna.

* * *

Én is azon kezdtem Kozák urnál, hogy rá léptem a lábára.

Már akkor munkában volt, fűtötte a katlant. Mint igaz demokrata, nem
szégyelte a legalacsonyabb munkát sem.

Visszahágta a lábamat.

Erre én felgyürtem a kabátot és a máncsetlit a karomról s odafitítottam
a jelvényt.

Ezt meglátva, keresztül huzta az újját a száján, a mi nem tudom, hogy
ismét nem valami nihilista jeladás volt-e? Minden gesticulatiója ennek
az embernek valami olyan különös volt, a milyet közönséges emberek soha
sem használnak.

– Tehát itt az idő? Kérdezé tőlem, hosszú haját a füle mögé igazítva.

– Itt van. – Mit mondhattam volna neki egyebet?

– Akkor átadom a Phlegeton cseppjeit. E szóknál a jobb keze mutató
újjával a baltenyerébe bökött. Nekem pedig ki kellett találnom, hogy a
pokolbeli tűzfolyamnak a cseppjei nem lehetnek egyebek, mint a kérdéses
dynamit töltények.

– Nagyon jó lesz. Az ára?

– Semmi. – Közöttünk minden köztulajdon. A mi az enyim az a tied, a mi a
tied, az az enyim. Most én adok a szent czélra, majd mikor kell a szent
czélnak, akkor rákerül a sor arra, a mi a tied.

(No, ha az a szent czél megkaphatja azt, a mi az enyim: az összes
adóságaimat, attól lesztek igazán nihillé.)

– Hanem egy gyenge scrupulusom van, – mondám, – nincsenek ezek a holmik
hatóságilag összeírva és lefoglalva?

– Hát ismerünk mink hatóságot? lefoglalást? A mit itt nem találnak, arra
megesküszünk, hogy nem volt itt. Nekünk semmi közünk se Péter
apostolhoz, se Pilátushoz. A mi megváltónk Barrabás, a kit a nép
szabadon bocsáttatott, míg a másikat keresztre feszítteté.

– Jól van, kifordított apostol barátom. Tehát a Phlegeton cseppjeit
elvitethetem, ha akarom.

– Nem, hogy ha akarod, hanem ha kötelességed.

– Ezzel a bányában nagyszerű robbantásokat fogok elkövetni.

E szóra megölelt, megcsókolt.

– Igen. A «bányában». Abban a bányában, a hol a nép véres verítékéből
ássák az aranyat, abban a bányában, a hol a nép könyjeiből vágják a sót,
abban a bányában, a hol a nép lánczaihoz való vasat teremtik elő…

– Én a nyerges-új-falusi márványkő-bányát értettem.

– Ejh! testvér! szólt galléromat megfogva. Minek e bizalmatlanság? Engem
az álnévvel tévútra nem vezethetsz. Tudom én az igazi nevedet jól.
Láttalak elégszer abban a «bányában». Mikor ti odalenn dolgoztatok,
mikor furtátok azokat az aknákat a nép szívébe, sokszor ott voltam a
karzaton, azt is tudom, mely helyen ülsz, a jobb oldalon. Helyes. Így
még jobban takar az álarcz. Semmi bizodalmam azokhoz a mindent kifecsegő
szélbalokhoz. A ki a mi hivünk, az hallgat és tesz. A te neved
(megmondta hogy hivnak).

Resteltem a dolgot. Ezt szerettem volna titokban tartani.

– Értelek egészen. Monda ő. Ez előtt a vén bolond előtt titokban kell
maradnod. Ez délelőtt a pénzt szereti, délután a bort, este meg a
becsületet. Délelőtt kész volna elárulni a szent ügyet pénzért, délután
borért, este becsületért. Előtte titkolózni kell. Hanem a leánya mindent
tudhat.

– Tud is. Neki megmondtam az igazi nevemet és állásomat.

– Tehát már ismeritek egymást?

Azt hittem, most mindjárt tőrt ránt elő s keresztül ront rajtam.
Ellenkezőleg, megölelt s az orrát az orromhoz értette.

– Így már nagyon jól van. Akkor megnyertük, a mi még hiányzott. Mert
vigyázva kell minden lépést tennünk. Köröskörül vagyunk fogva a
rendőrség kémeivel. Minden mozdulatunkat titkos rendőrügynökök kisérik
figyelemmel.

(Ahán! Ezért nincs hát arra mifelénk semmi rendőr, mert mind a
Suttogó-utczában van összpontosítva!)

– Ha mi ezt az egész láda robbantó szert innen egyenesen a te lakásodra
szállítanók, egyszerre megtudnának mindent. Ezt úgy kell áthordani egyes
darabonkint. S az ismét egyenlő baj volna, ha akár te járnál ide
gyakrabban, akár én látogatnék el hozzád. A kémek mindjárt rosszat
gondolnának. Hanem a leány mindennap elvihet a kötőkosárkájában
egyet-kettőt hozzád, s abból senkisem fog semmi rossz gondolatra jönni.
Te fiatal vagy s gazdag, a leány szép és szegény. Senki sem
gyanakodhatik rá.

A bámulat meglátszhatott az arczomon, mert a talált testvérem
hozzáfogott a commentáláshoz.

– No hát micsoda? Azt fogják róla hinni, hogy nem becsületes leány. De
hát micsoda képtelenség az az egész becsületről való ábrándozás? Hát az
nem olyan önzés, mint a birtokvágy? Egoizmus és kizárólagosság. Magán
becsületet nem szabad senkinek tartani, csak közös becsület lehet.

In genere el kellett fogadnom a thesist, de mégis gyönge scrupulusomat
fejeztem ki az iránt, hogy in specie az emberiség szebbik nemének miként
fog hasznára válni az a collectiv becsület?

– Az csak fogalomzavar. Társadalmi előítélet, a mit meg kell törni.
Ehhez nekünk semmi közünk. Ki nevezi a rózsafát becstelennek azért, hogy
a rózsáját leszakítják? A közügyet szolgálni kell mindenkinek, testével,
lelkével. Kiki azt hozza áldozatul, a mi legkedvesebbje, egyik az eszét,
másik az erejét, harmadik a vagyonát, negyedik a szépségét. Ezt én
sokszor magyaráztam annak a leánynak, de nem találtam nála fogékonyságot
annak megértésére. Ha neked jobban sikerült, annak örvendek.

– A patvart! Pedig föltenné rólad az ember, hogy szerelmes vagy abba a
leányba.

– Hát mi különbséget tesz az? A mi az enyim az a tied is, s a mi a tied,
az az enyim is. A míg nem a tied, addig az enyim sem, s mihelyt a tied,
akkor az enyim is.

Ez aztán a philosophia! Csak ezt kell elfogadni, mindjárt vége a
párbajnak.

– Tehát számüzve van közöttünk minden féltékenység?

– Értsük meg egymást. «Közöttünk!» Ez az alapige. Csak közöttünk. Ha nem
volnánk «hivek», az, a ki e kincs után kinyujtja a kezét, parázsba
kapna. Nekünk van tőrünk! A becsületes urak legyenek becsületesek! A ki
a mienkhez nyul, meghal. Hanem kettőnk között nincs semmi indulat. Mi
testvérek vagyunk. Annálfogva «ő» mindennap elvihet hozzád egy párt
ezekből.

– S mi feladatom lesz nekem ezzel?

– Hát a mit már elmondtál magad, a bányát nagyszerű robbantásokkal
megmozdítani.

– Értjük alatta a képviselőházat a Sándor-utczában.

– Igenis azt. Tudod jól.

– Felvettetni egyszerüen a levegőbe?

– Mikor legjobban tele van. Tudod te azt.

– Tudom hát. Csak egy nehézség van a dologban. Annak a szóőrlő malomnak
nincs pinczéje.

– Ismerem a körülményt. Szándékosan építették úgy, hogy ne legyen
pinczéje. Már akkor, mikor a fundamentumát lerakták, tudták előre, hogy
ebben a házban fogják a hazaárulás és a népelpusztítás műveit
végrehajtani s nem csináltak alá pinczeboltot, hogy egy új Guy Fawques
fel ne vettethesse egy napon az egész pokolsanhedrint. – De azért nagyon
csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy sorsukat kijátszották. – Tudni fogod
jól, hogy a teremben, a miniszteri padok előtt van három szelelő-lyuk.
Azokat öntött vasrács födi. Ezeknek a csillagalakú lyukain keresztül le
lehet eregetni ezen töltényeket. Egy képviselő, a ki az űlés előtt
bejárhat a terembe, mikor még senki sincs ott, ezt könnyen megteheti.
Naponként egynehányat. S mikor aztán valamennyi a helyén lesz, akkor
bevárni a legkedvezőbb alkalmat, s mikor mind együtt vannak, egy nagy
névszerinti szavazás alkalmával…

– De megengedj! Talán mégis meggondolandó lenne, akkor a szélső bali
honfitársakat is a levegőbe repítjük.

– Hát repülni fognak! Mi közünk van nekünk az országgyülési szélbalhoz?
Nincs azok között egyetlen egy hivünk sem. Ők itt nem másforma ellenzék,
mint Francziaországban az imperialisták. A kormánypártiaknak van okuk,
hogy béke és nyugalomszeretők legyenek, azért azokat csak hideg vérrel
ítéljük halálra, de a szélbaliak, a kik épen olyan fanatikus ellenségei
a mindent felforgatás nagy művének, valóságos passzióval végeztetnek ki
általunk. Nékik is van egy nagy emberük, a kit imádnak, nekünk pedig nem
kell nagy ember, a kinek a neve a többieké közül kihangzik! Nálunk a
semmi a minden! Azért a levegőbe velük!

– És aztán, a ki ezt végrehajtja, az maga is repüljön együtt?

Az én emberem a két mutató újját egymásba akasztá.

– Épen nem úgy lesz. Gondoskodva leend mindenről. Mi a hiveinket nem
áldozzuk föl szükségtelenül. Hallgasd meg további utasításaimat.

– Hallgatom.

– Mikor a tűzakna megtöltése végre lesz hajtva, akkor az utolsó Bickford
gyutacshoz egy hosszú, vékony rézsodronyt erősítesz meg. Ezen sodrony
észrevétlenűl elhúzható a termet fedő szőnyeg alatt az elnöki székig. –
Az elnöki széken van egy villanygépezet. Arról húzódik le egy sodrony az
elnöki szék és az előadói szék szegletében. Ez adja meg a folyosók
csengetyüin a beidéző jelt. Szoktak a képviselők, a névszerinti szavazás
előtt az emelvény lépcsőin üldögélni. Te tehát kiválasztod az alkalmat,
a midőn legtöbben lesznek együtt. A nagy budgetvita után. Vagy a
boszniai adminisztratio kérdésénél. Mikor aztán az elnök kimondja, hogy
névszerinti szavazás lesz, akkor öt perczre az ülés felfüggesztetik. Te
ez idő alatt a Bickford gyutacshoz vezető sodrony végét rácsavarod az
elnöki villanycsengetyű-gép vezető sodronyához. Akkor aztán sietsz ki a
házból, bérkocsidba vágod magadat s vágtatsz, a hogy a ló vihet ki a
városból, mert a mint az elnök az öt percz leteltével megnyomja a
villanygép pistonját, az már akkor a más világon megjelenésre fog
csengetni, (ámbár ugyan nincs más világ) és a mi ott körülbelül palota
van, az mind halomra dül mint Babylon és Ninive. S ha épen akkor a
múzeumban is ülést tartanak a főrendek, akkor egy csapással két legyet!

– Egészen megértettem.

– Tehát a szerint fogsz cselekedni. Ezt parancsolja a Kozmósz. Mert
minket csak csufolnak nihilistáknak, mi magunkat Kozmisztáknak nevezzük.
Minden tag egy «atom» a nagy Kozmószban.

Tehát készen légy, hogy naponkint reggel hét órakor meg fog nálad
jelenni a közvetítő.

(Tudniillik: Ágnes.)

Bizonyos voltam felőle, hogy azt Ágnes nem fogja megtenni, ha valamennyi
demiurgus parancsolgatja is az atomokat egy új kozmosi alakításhoz.

– Nem tartom azonban fölöslegesnek megjegyezni, édes atómtestvér, mondám
én, – hogy ha ez a goromba púpos atom megtudja azt, hogy az ő leánya
közvetíteni jár, az azt mindenek előtt is agyoncsapja.

– Tudom. Az öreg délelőtt a pénz bolondja, délután a becsületé. Lesz
gondoskodva róla. Ezentúl a leányát nem fogja bántalmazhatni, az én
mellem fogja őt védeni. Most már ő a mi közös hitbízományunk. Én őt te
reád bizom, te viszont én reám. Egy rossz szó miatt sem szabad neki
többé szenvedni. Én itt leszek.

Hát hiszen csak azt akartam elérni.

De már ide ismét tegyünk három csillagot: mintha a képviselőház három
szelelőlyuka volna.

* * *

Most már tökéletesen értettem, hogy jöhet egy szegény leány arra az
elhatározásra, hogy a lánczhid közepéről a Dunába ugorjék?

Hanem azt nem értettem, hogy mint fogom én ezt megakadályozhatni?

Hisz a hermelinnek az a szokása, hogy inkább meghagyja ölni magát, mint
hogy neki menjen a sárnak. S ez köröskörül van véve sárral. Egyedüli
kijárás a lánczhid.

Aztán minek avatkozom én ebbe bele?

Azért küldtek engem ide a választóim, hogy regényt csináljak?

S aztán csak tudnám, hogy mi lesz a következő fejezet ebben a regényben?

A bonyolulat már megvolna. Egy tönkrejutott apa, a ki a leányát este
azért üldözi, a minek az ellenkezőjeért gyötörte reggel. Délelőtt gyáva
rabszolgakereskedő, délután büszke hidalgó. Egy korhely bátya, a kinek
nappal nem lehet kijönni az utczára, – egy nihilista imádó, a ki
compagnont keres egy szerelmi vállalathoz, melyhez a saját kapitálisa
nem elégséges, – egy dynamitgyár, aztán meg egy képviselőház, a mit
innen fel akarnak robbantani, – aztán egy leány, a kinek a lelke –
hermelin, a ki mind attól, a mit lát, hall és sejt, retteg és
kétségbeesik. S aztán egy véletlenül közbejött védelmező, a ki maga is
tréfának szokta venni az életét, s a kinek van már otthon egy felesége,
meg három kis porontya, azonkivül sokkal több hitelezője, mint a mennyi
egy regényben szükséges.

Vajjon mi lesz ennek a vége?

Aztán pedig még egy főszemélyt ki is felejtettem az expositióból.

Ez a főszemély az – ipam uram.

Igen derék, okos és becsületes ember. Nincs az emberi szívben oly erény,
a mivel ő ne ékeskednék, s nincs a földön oly tudomány, a miben ő
járatos ne volna.

De három dolog nem megy sehogy sem a fejébe, a mik pedig a
legközönségesebben elfogadott tények közé tartoznak. Az egyik az, hogy
mint lehet valakinek többet költeni, mint a mennyi a jövedelme? A másik,
hogy mint lehet az embernek más nővel szóba állani, mint a kivel a pap
összeeskette? A harmadik, hogy mint lehet az embernek olyan dolgokba
belekapni, a mikhez nem ért?

«Ezen három» oknál fogva sehogy sem tud kibékülni azzal a faktummal,
hogy miért vagyok én itt Budapesten országos képviselő?

Mikor a szállásomon becsöngettem, hazatérvén, az inasom azzal a hírrel
lepett meg, hogy a «tekintetes úr» megérkezett.

(Más tekintetes úr nincs a világon, csak az «apósok». Mi vők már mind
nagyságosak vagyunk. De ő nem engedi magát másként czímeztetni. Rám is
orrolt a nagyságos czímért. «Mi jogczímed van neked magadat
nagyságoltatni?» Kérdé számonvéve. «Hát legelőször is tiszteletbeli
zsidó vagyok». (Elég volt neki, nem kérte elő a többit.)

Tehát megérkezett az ipam s jó gazda levén, nem a vendéglőbe, hanem az
én szállásomra hajtatott egyenesen. Föl is kelt már régen, kávét is
hozatott magának s csak én rám vár.

Jó izlésű ember lévén, nem kérdezgette tőlem, hogy honnan jövök ilyen
korán? nehogy valami olyan magyarázatra kényszerítsen, hogy most
végződött a konferenczia az 5-ik §. fölött. (Minden törvényjavaslatnak
az 5. §-a az, a mit az ellenzék legjobban meg szokott támadni, ez
köztudomású dolog.) Hanem egyenesen a tárgyra tért, a hogy mi
«statusszónokok» szoktuk mondani «in medias res».

Azért jött, hogy hazavigyen.

Olyan meggyőző érveléssel gyakorolta előadói tisztét, hogy én nagyon
megnehezítve éreztem ellenében álláspontom megvédelmezését.

«Édes fiam uram! Önnek a napidíjai két hónap óta le vannak foglalva a
hitelezői által, ha még a harmadik hónap is hozzájárul, akkor önnek a
ház határozata szerint, kényszerülve kell beadnia a mandatumáról való
lemondását. Ha pedig ezt megelőzve, önként lemond, ezt indokolhatja igen
plausibilis argumentumokkal. A gazdasága személyes felügyeletet igényel.
Nyolcz hónapig itt ülni, Budapesten annyi a falusi gazdára nézve, mint
tönkre menni odahaza. Oculus domini saginat boves. A gazda szeme
hizlalja a tulkot. A ki nem olyan nagy úr, hogy jószágigazgatót tarthat,
az maga kénytelen a cselédei után látni. Asszony ezt a munkát meg nem
birja, annyival kevésbbé, mert szegénynek a gyermeknevelés is egészen az
ő gondja. A képviselőség csak pesti ujságírónak és prókátornak való, a
ki a nélkül is itt lebzsel, vagy nagy földes úrnak, a kinek az sport,
vagy olyan nagy államférfiunak, a ki miniszter és államtitkár akar
lenni, vagy olyan ügyefogyott embernek, a kinek az is élethivatás, hogy
naponkint öt forint huszonöt krajczárért segítsen telepipázni az
országház folyosóját, de semmi esetre sem olyan embernek, mint Ön. Azt
hiszem, hogy meg is elégelhette ön már a dicsőséget. Mindennap
leszidatni magát az ellenzék által, csufoltatni mameluknak,
hazaárulónak, a nép vérét szívó pióczának, lefestetni magát az
élczlapokban majom, kutya, elefánt, sárkánykigyó, vaddisznó, rabló,
tolvaj, koldus, ökör, szamár, ló, teve, zsiráff, rinócerós, papagály,
drótos tót, czigány, részeg ember, hóhér legény, kis kölyök, vén
asszony, három gráczia alakjában, azt hiszem, hogy elég volt eddig
mulatságnak. Hiszen még azt sem szereti a föld, hogy hat esztendeig
folyvást buzát vessenek bele, hát még hat esztendeig konkolyt?
Megunhatta biz azt már fiam uram. Én azonban korántsem akarom valami
compromittáló lépésre kényszeríteni. Én tudom, hogy mi az ildom, a
loyalitás. Nem kivánom, hogy most rövid időn, elhirtelenkedve mondjon le
a képviselőségről, ez hazafiatlanság is volna. Itt most szükség van
minden szavazatra. Maradjon ön itt, a mig a budgetvita, meg az
appropriatio kérdés bevégeztetik, s csak akkor tegye le a mandátumát,
mikor már nélkülözhetőnek látja magát. Azt is jó előre bejelentse a
pártjának, hogy utódjáról kellő időben gondoskodhassék az. Addig az
ideig majd én respiriumot szerzek a hitelezőinél, hogy a lefoglalást
megszüntessék s azután majd kielégítem mind valamennyit, hogy semmi
kellemetlen reminiscentia itt Ön után ne maradjon»…

Catilina nem érezhette magát jobban megszorítva Cicero által, mint én az
ipam által. Észrevételeim csupán személyes kérdésekre vonatkoztak. El
kellett fogadnom a törvényjavaslatát en bloc. A részletes tárgyalás
alatt aztán meg kellett igérnem, hogy új váltónak többet alá nem irom a
nevemet, tíz krajczárnál magasabb pénzben nem tarokkozom, s a husvéti
szünidőt odahaza töltöm. Otthon aztán majd megalkuszunk. A szolgabirót
felküldi a kerület helyettem képviselőnek, mert nagyon hanyag, semmit
sem dolgozik, másképen nem tudnak tőle megszabadulni, engem pedig
megválasztanak helyette szolgabirónak.

Annak a derék jó asszonynak a nevét elő sem hozta meggyőző érvelése
alatt, a kiért én valósággal az életemet odaadnám, s a kinek még csak
sejtelme sincs arról, hogy az ő férje itt Budapesten – regényt csinál.

Minden pontját a kapitulácziónak el kellett fogadnom. Mindent megigértem
s aztán szavamat adtam rá, hogy megtartom.

Akkor aztán elkérte a hitelezőim lajstromát s azt mondta, hogy az
ügyvédjéhez siet vele, a dolgot rendbehozni; már most csak menjek
nyugodt lélekkel az országházba.

Az első becsengetés hangjára eszembe jutott, a mit az a dynamitos atyafi
mondott. Odamentem megvizsgálni a kérdéses villanykészüléket. Nem ugy
van az, a hogy azt a tisztelt barátom kikémlelte. Az elnöki szék
villanygépezetéhez sehonnan sem lehet hozzá férni. Az a sodrony, a mi a
szónoki pulpitus szegletében a padlat alá bevonul, a gyors irodába
szolgál. A gyorsirófőnök ezzel ad jelt az alattvalóinak, ha azok a rájuk
következő sorban óranegyedre meg nem jelennek. De ez az eset hat hétben
egyszer ha előfordul. Ettől tehát semmi pokolgép el nem sül a
névszerinti szavazás alatt.

A szelelő lyukakon azonban még is csak kiváncsi voltam lekémlelni, hogy
nem tette-e már meg valami más bolond azt a tréfát, a mit az én barátom
rám bizott; de nem volt ott semmi.

Mikor aztán megesett az általánosságban való névszerinti megszavazás,
következett az az amabilis confusio, a mikor minden képviselő elhagyja a
maga helyét, összeállnak anekdotázni, vasutakat terveznek, minisztereket
nyeggetnek informátiókkal; a jegyző pedig az általános Bábelzaj közepett
olvassa a részletes tárgyalás alatt levő paragrafusokat egyenkint
ilyenformán:

«5-ik §. (fenhangon) mind azon eseteknél pedig, a melyekben, (aztán halk
hangon;) Piff paff puff, – s a többi. Philosophia, philharmonia,
philantrophia, philomela, phylloxera, – hová tetted a peniczilusom? –
továbbá pedig… telegraph, typograph, lithograph, photograph, hectograph,
– este hat órakor konferenczia! el ne maradjatok! – hasonlatosképen…
alfa, betta, gamma, delta, ypsilon, omega… (megint fenhangon)
elrendeltessék!»

Elnök kérdezi: «elfogadja-e a tisztelt ház az 5-ik szakaszt?»

Hogy ne fogadná el, mikor annyi jó van benne?

Engem azonban kihivat a házból az apósom, mert már egy óra, s ilyenkor
tisztességes ember ebédelni megy.

Utcunque mindent rendbe hozott már. A délután arra való, hogy a
prókátoroknál eligazítsuk együtt a váltók dolgát.

Ezért aztán hálából este együtt megyek vele a népszinházba. A nemzetibe
nem szeret járni. Olyan nagy nála a hűség, hogy a mióta az ő régi
kedvencz művészei letüntek a szinpadról, az ifjakat meg sem akarja
nézni. Ezek az öregek azt hiszik, hogy csak az a jó, a mit ők láttak.

A népszinházban legalább kárpótlást kapott: igen erkölcsös darabot
adtak: a «Pipacsot». Nem állta ki végig az öreg.

«A feleségem meg találja kérdeni, hogy mit adtak? s nem merem neki
elmondani a tartalmát.»

Aztán elvittem vacsorálni az orpheumba. Eleinte győzte a mulatságot
azzal, hogy az előadó művésznőknek hátat fordított, de annyit megvallott
nekem, hogy «igazán mondom, a két orczám jobban meg van sülve az
orczapirulástól, mint ez a beafsteak!» s mikor eljöttünk, arra kért,
hogy meg ne mondjam otthon az anyósomnak, hogy itt jártunk, mert soha
sem ereszti Pestre.

Az apósom kedvéért én is korán lefeküdtem s aztán az egész éjjel nem
tudtam aludni attól a gondolattól, hogy hát ha még is megteszi az a
leány, hogy holnap reggel csak beállít hozzám a tele kosár
dynamittölténynyel, mikor az apósom is itt van. A dynamittöltényre még
csak ráfoghatom, hogy az a szakbizottság küldeménye: de a leányról hogy
világosítsam fel, hogy az az országgyűlési iroda személyzetéhez
tartozik?

Egész éjjel mind erről álmodtam.

Szerencsémre az öregnek az a jó szokása, hogy már reggel öt órakor
felkel, s ha Budapesten van, el nem mulasztja a Rudasfürdőbe elmenni: az
az ő kedvencz tepidariuma.

A mint nagy lábhegyen, hogy fel ne költsön (csikorgó csizmákban) végig
ment a szobámon, a hol én háltam, alig húzta ki a lábát, magam is
felugrottam az ágyból, felöltöztem s egy bérkocsiba vágva magamat,
elhajtattam a «Veres rózsa» hotelig, hogy a Suttogó-utczában hírt
adhassak a közbejött elháríthatlan akadály felől. Ez uttal pedig át sem
öltözhettem korcsmárosnak. Azt hiszem, nem is nagy szükség van már arra.

De bizony még is későn érkeztem; pedig még nagyon korán reggel volt; a
mindenféle gyárak csatornáiból akkor eresztették ki a friss moslékot, az
ott párolgott végig az utczán, mint valami izlandi geyzer. Átmászva a
szomszédon, zörgettem a kapun, míg kinyitották.

A kapuban elém jött a csont alkotmányú hölgy; nagyon szívesen is
fogadott. Felvitt magához a konyhába s leültetett a padra; nagyon derült
kedélyben látszott lenni.

– Senki sincs már idehaza, mondá. A miről meg is győződhettem, tárva
nyitva lévén minden szobaajtó; – most már a tiszta szobáé is s az a
bizonyos kellemetes porillat, a mi söprés után támad, hirdetvén, hogy a
tisztelt hölgyet épen a buzgó takarításból zavartam elő. «Mind elmentek
korán reggel még, ki erre, ki arra.»

– Nem tettlegeskedett az öreg a leányával tegnap este? kérdezém hevenyén
a dologra térve. «Aztán azért csak folytassa a takarítást, asszonyság,
miattam ne feszélyezze magát, láttam én már herczegasszonyokat is,
bartwischsal a kezükben.»

– Tette volna, ha lehetett volna, felelé a szikárság istenasszonya,
ismét kezébe véve a porcsináló eszközt. «Mert hát az öreg nem szokott ám
délután arra emlékezni, a mit délelőtt igért. – Ilyen ő nála a bevett
rend. Délután három órakor elmegy a Veres rózsába, s ott nyolcz óráig
búra issza magát; akkor haza jön, a mint meglátja az Ágnest a varróból
visszajönni. Ott kell szegény leánynak a korcsma ablaka alatt elmenni,
mert a Suttogó-utczába csak egy oldalról lehet bejárni: a másik végén
elzárja a vasút. Itthon aztán az öreg dúl fúl, veszekedik; nincs az a
csúf név, a mit a leányra rá nem rak. Olyan gyalázatos dolgokkal vádolja
szegényt, a mik annak még a gondolatjában sem fordultak meg soha. A
leány csak hallgat és nem sír, mert ha csak egy szót szól, vagy ha sírva
fakad, akkor bizonyos, hogy megverik, de ha hallgat, akkor beérik vele,
hogy megfogják két kézzel a két hajfonadékát elől s aztán úgy mondják a
szemébe, hogy «te ilyen! te amolyan! ugy-e most itt jártál? ott jártál?»
Mikor aztán ennek vége szakad, akkor megint elmegy az öreg buvában a
«Három dobba» s ott vígságra issza magát puncscsal. Onnan aztán már úgy
hozza haza mindig a házi szolga a hátán s lefekteti odalenn a
szobájában; ott alszik ő kelme reggelig. E szerint a második
elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál. Kilencz órától
reggelig.

Ez utóbbi corollariumnál megállt az asszonyság kezében a bartwisch, a
mivel az összesöprött szemetet a pléhlapátra hidalta s azzal az egész
szemetes lapátot elém tartá, mintha azt mind nekem kinálná – az utóbbi
mondattal együtt.

– Folytassa csak asszonyság.

– A hogy mondtam: én nem merek a veszekedésbe közbelépni, mert ha
kidobom az urat, azzal fenyeget, hogy lemegy a gyárba s a levegőbe
vettet bennünket; hanem tegnap az történt, hogy mikor hazakerült s aztán
rákezdte a veszekedést; – most már dupla kedvvel, mert arra is
emlékezett, hogy reggel volt itt egy úr, a ki azt kivánta kamat fejében,
hogy a leányát ne bántsa; – tehát az bizonyosan szeretője neki; hát arra
egyszerre felrohant a Kozák a lépcsőn s be a leány szobájába, a hol az
öreg patvarkodott. Soha sem szokott pedig ide jönni. Ott az apa elé állt
s megfogva az öreg gallérját, odamutatott arra az irásra az ajtón; «ez a
szoba szentély mindenkire nézve». Ez még csak olaj volt a tűzre. Erre a
figyelmeztetésre az öreg egyszerre kitalálta az egészet, hogy ezt egy
nagy úr irta fel oda az ajtóra mind a két oldalon, a ki a leányába
szerelmes, s az a leány épen annál volt most látogatóban. – Azért akarja
agyon csapni. Csoda történt. – A Kozák, a ki késsel fenyegette a leányt,
ha egy férfinak a köszönését el merte fogadni, azt mondta erre az
öregnek: hogy nagyon jól tette az Ágnes, ha meglátogatta azt az urat;
csak a szent ügy érdekében cselekedett és ezentul is akkép fog
cselekedni, s azért őt ne merje bántani senki. – Ezen aztán csunyául
összekapott az öreggel. Meg is ütlegelték egymást, utoljára
lehemperegtek mind a ketten a lépcsőn, s folytatták a huzakodást az
udvaron. – Mi meg csak néztük Ágnessel egymás szeme közé bámulva, hogy
mi történt itt? Meg is voltunk réműlve, hogy az öreg most mindjárt
felvetteti a házat velünk együtt. De a Kozák nem eresztette be a gyárba,
hanem kitaszigálta a kapun. Akkor aztán elment az öreg a «Három dobba» s
következett a napirend, a hogy szokott. A Kozák azonban feljött hozzám s
azt mondá: «mondja meg az Ágnesnek, hogy ezentul oly szent és
sérthetetlen fog lenni a személye, mint egy királynéé! Holnap reggel
pedig, mielőtt kimenne, majd mondok neki valamit.» Mikor ezt az Ágnesnek
elmondtam, ő olyan furcsa hangon mondta rá: «ezt ő nekem megigérte
előre, hogy nem enged többet megverni». Nem világosított fel róla, hogy
ki volt az «ő».

Én sem világosítottam fel róla az asszonyságot.

Az asszonyság nem üldözte már tovább azt a kis maradék szemetet, a mi
még ott maradt az ajtószegletben; ott hagyta magnak s azzal odaült
mellém, a két karját kötényébe takarva, s folytatá az előadást.

– Reggel aztán az Ágnes olyan korán felkelt, hogy még sötét volt; a
kávét sem várta meg. Bizonyosan azért sietett, hogy a Kozákkal ne
találkozzék. Csakhogy ez meg egész éjjel ébren volt, s a mint az
ajtónyikorgást hallotta, már ott volt a lépcső előtt s utjába állt a
leánynak. – Én az ablakon keresztül hallgatóztam, de csak azt kaphattam
el a beszédjükből, a mit hangosabban találtak mondani; mind a kettő
suttogott. «Önnek oda kell hozzá mennie!» Ezt többször mondta a Kozák,
mire az Ágnes mindannyiszor hevesen tiltakozott: «Soha, soha!» A Kozák
toporzékolt haragjában: «A szent ügy úgy kivánja.» A leány kezeit
tördelte. «Istenem, istenem!» – «El kell oda vinnie…» (Nem hallottam,
hogy mit?) A leány didergett, mintha a hideg rázná. «Én megengedem,
mondta a Kozák, – én kivánom… és parancsolom!…» «Nem! nem!» suttogá a
leány. – «Ő kivánja!… ő parancsolja…» – Erre olyat sikoltott, mintha a
szivébe döftek volna; aztán azt suttogá: «jól van!» s odanyujtá a
kötőkosárkáját a Kozáknak s aztán ott maradt a küszöbnek támaszkodva, s
a két kezét a szivére szorítá. A Kozák visszajött a kosárral. A leány
kikapta azt a kezéből s egy szó nélkül elfutott vele. «Megálljon még!
elkisérem a Sugárútig!» dörmögé a Kozák; de előbb visszafutott a
tőrbotjáért. Azt hiszem, hogy utólérte, mert nagyon sokára jött vissza.

Eleget hallottam. Sietnem kellett a hazatéréssel.

– Megálljon még, tartóztatott az asszonyság. – Hadd mondjam el még az
öreget. Mikor ma reggel felkelt, s senkit se talált, a kivel
veszekedjék, a kávé is egyedül várt reá, hát nagyon csendesen viselte
magát. A kávé után olyan ravaszul hunyorgatott a szemével, mikor Ágnes
felől kérdezősködött. Nagyon meg volt elégedve vele, mikor megtudta,
hogy lánya nem kávézott itthon. Azt mondta, hogy «a nagy urak theát
reggeliznek, tojással, meg irósvajjal.» – (Szegény leány, bizonyosan egy
zsemlyét eszik végig az utczán.) – Aztán azt mondta nekem, hogy azt a
tegnapelőtti urat meg kell hínunk egyszer vacsorára. A mire nem állhatam
meg, hogy tripla nevetéssel ne kiáltsak fel «vacsorára!» Mert ha az
ember meggondolja a mi állapotunkat, hát lehetetlen, hogy háromszoros
oka ne legyen a nevetésre, mikor ilyen szót hall. Arra aztán elővett egy
kulcsot a zsebéből, a mivel a hátulsó kis ajtó nyilik ki, s azt kérdezé
tőlem, hogy nem tudok-e itt a környékben valami becsületes lakatost, a
ki ennek a kulcsnak a párját el tudná készíteni? Hogy ne tudnék? Annyi
tolvajkulcs csináló lakik itten mi körülöttünk, hogy az egész várost
elláthatjuk vele. Arra fölkerekedett s elment – alighanem a lakatost
ment keresni. Elébb azonban az újjaival egy csókot vetett az ajtóra irt
mondás felé s a hosszú kezét a vállamra tevé, mondá: «ez egy dicső
ember!» No csak hallotta volna, hogy este milyen titulusokat rakott rá.

Magamat ajánlottam és siettem vissza a bérkocsimhoz. A Veres rózsa előtt
épen egy kis kellemetes scéna folyt le. A bérkocsisom egy fiatal
embernek a nyakát szorongatá, s a fejét a falhoz ütögette; a kiben én
Ágnes reményteljes fivérére ismertem. A derék ifjú, hogy a tegnapi napot
ma reggel hasznosan fejezze be, felhasználá az alkalmat, a midőn a
kocsis egy pohár grogra betért a korcsmába, hogy az egyik lópokróczot
áruforgalomba vezesse; a mit azonban a bérkocsis még a tervelés
stádiumában meghiusított azzal, hogy kirohant s a vállalkozót
liquidálásra kényszerítette. Fenyegetőzött, hogy beviszi a rendőrséghez.
A széptehetségű ifjú, a mint engem meg látott, gyönyörű lélekjelenléttel
hivatkozott rám, hogy én őt már jól ismerem s kezességet vállalhatok
érte. Nem is késtem a kiszabadításával. A bérkocsist megnyugtattam
azzal, hogy ezen ifjú ember igen solid üzletet gyakorol –
lószőrgyűrükkel, s ezuttal is csak a művészetéhez megkivántató
alkatrészeket akarta megszerezni; s aztán leporolgattam az ifjú hátáról
a meszet, s megintettem, hogy térjen haza az atyai födél alá, s
igyekezzék továbbra is szülőinek mentől több örömet szerezni. – Ezzel
megszabadultunk egymástól. – Csak hazatérve vettem észre, hogy a
szivartárczám hiányzik az oldalzsebemből. – Ezt bizonyosan a
pártfogoltam tartotta meg emlékül. Birja békével!

Nagyobb aggodalmam volt most a miatt, hogy mi lesz most, ha az a szegény
leány csakugyan odavetődik a szállásomra azzal a veszedelmes
küldeménynyel s helyettem az apósomat találja ottan? Mit fog mondani a
szerencsétlen? mikor nem kenyere még a hazudás.

Egészen megkönnyebbült a mellem, mikor az inasom azt mondá, hogy nem
járt nálam semmiféle leány.

Otthon maradtam egész tizenegy óráig; nem jött oda a leány. Tudtam én
azt jól. Aztán a hazakerülő ipamat elvittem magammal az országházba,
leültünk a karzatra: magam is ott maradtam vele s magyarázgatva neki,
hogy melyik fej melyik képviselőé? biztattam, mikor már ásítozni
kezdett, hogy ne menjen el még; a miniszterelnök beszélni fog; a mit
onnan tudok, hogy két szemüveget tart, az egyik az olvasó, a másik a
szónokló szemüvege. Most az utóbbit tette fel. Ezért mégis csak ott
maradt.

Ezzel szerencsésen kihúztuk két óráig az időt, azután megebédeltünk
együtt, akkor megnéztük az iparműtárlatot, megalkudtunk egy cséplőgépre;
az alatt beesteledett, az öregemnek nem akarózott többet semmiféle
szinielőadást megnézni: inkább a klubba kivánta magát felvezettetni, a
mit én is legélvezetesebb mulatságnak találtam.

Mikor a Lloyd-épület kapujában leszálltunk a komfortábleből, jó
szerencse, hogy az öreget előre bocsátottam s nem vehette észre a
meglepetésemet. A kapu alatt ott állt Ágnes.

Abban a szerény fekete ruhájában, azzal a koczkás nagy kendővel, azzal a
kötőkosárkával a karján.

Mikor engem meglátott, félrefordította az arczát, – mintha nem ismerne.
Bizonyosan nem akarta, hogy köszönjek neki. Pedig kétségtelen, hogy rám
várt ott.

Siettem az öregemet felbugzirozni a klubba, s ott nagy hirtelen
összeszereztem a számára egy whistpartiet; mikor aztán így jó biztos
hivatalba tettem, siettem vissza a kapu alá.

A leány már nem volt ott. Vajjon hová lehetett? Hiszen rám kellett
várnia; hiszen tudnia kellett, hogy visszajövök, ha itt láttam.

De most már tegyünk ide megint három csillagot, mintha három whisztmárka
volna.

* * *

Az volt első gondolatom, hogy megyek a lánczhidra. Ha babonás volnék,
vagy hinnék a clairvoyanceban, azt mondanám, hogy ez sejtelemből
történt; de azt hiszem, hogy realisabb kútforrása volt ez ötletemnek
annál. Csak egy pillanatig néztem a szemébe, mikor a kapu alatt
találkoztunk; de ez alatt is volt valami beszédszerű a szemében; mintha
azt mondta volna, hogy «megint utban vagyok ám már oda, a honnan egyszer
visszahoztál». Ez az a Duna fenekét néző tekintet.

Nem csalódtam. Ott állt megint a lánczhidoszlop kandelaberéhez lapulva,
s a mellvéden át lenézett az oszlop gerinczén megtörő habokra. A
járókelők nem ügyeltek rá.

Odatámaszkodtam mellé csendesen.

Mikor észrevett, karikára felnyitotta a szemeit, s elfulladt hangon
suttogá:

– Hogyan talált ön utánam?

– Úgy, hogy tudtam, miért keres ön? s miért fut előlem?

Egyszerre felém fordult heves mozdulattal.

– Ugy-e, hogy nem ön parancsolta nekem «azt».

– Kitaláljam, hogy mit?

– De ne mondja meg! Csak azt mondja, hogy nem igaz.

– Ha ön azt hiszi, hogy az valami rossz, akkor bizonyosan nem igaz.

– Tudtam én azt!

– Mit tett ön azzal a tárgygyal, a miről azt mondták önnek, hogy azt
nekem kell átadnia?

– Ön hát tudja, hogy mi az?

– Hogy ne tudnám, hiszen megvettem!

A leány elsápadt és reszketett.

– De ön nem akarja azt a rettenetes dolgot elkövetni vele?

Elkezdtem kaczagni. «Csak nem vagyok bolond!»

Erre ő is elkezdett nevetni. Olyan az, mint mikor valaki nagy kínt
szenved, s visszatartja a jajszót, míg egyszer aztán kitör belőle; s az
olyan jól esik. Olyan volt a kaczagása, mint a galambnevetés; az arcza
mégis egészen átmelegedett tőle.

– Hát ugy-e bár csak tréfa volt öntől az, a mit annak az embernek
mondott?

– Csak az az egy nem volt benne tréfa, hogy ez által kényszerítettem azt
az embert önnek védelmére kelni az atyja ellen.

– Inkább hagyott volna ön mindennap megverni. Hiszen elmulik az, s nem
fáj nagyon.

– Hát aztán hová tette ön azt a veszedelmes eszközt, a mit hozzám
kellett volna hoznia? Csak nem hordja magával?

– Oh nem. Reggel, még sötétben eljöttem vele ide a lánczhidra, s itt
beledobtam a vízbe, a hol legmélyebb. A partról azért nem akartam
bedobni, mert ott megláthatná valaki, s a sekély vízben rámehetne valami
hajó, s még felrobbanthatná.

– Azt nagyon okosan tette.

– És azután – egyet sétáltam a rakparton, s úgy kerültem vissza a híd
másik oldalán.

– Azt is nagyon okosan tette.

– Jól van. De már most mi lesz, ha haza megyek? Ugy-e arra nem gondolt
ön, hogy valamit kell felelnem annak az embernek, ha azt kérdezi,
voltam-e önnél? Akár azt mondom, hogy igen, akár azt hogy nem, csak az
én kínom lesz.

Mélyen elpirult az arcza, még csak a szó kimondásától is.

– Hát ez igen egyszerű dolog. Megmondja ön neki az igazat. Otthon nem
talált. Szállásomon egy idegen falusi úr telepedett le, aztán rám várt a
klubb előtt, s ott találkoztunk a kapu alatt. Ennek aztán önre nézve
semmi következése nincs.

– De hát a dynamit-töltény?

– Azt én átvettem öntől, s többet nem tud róla.

– De ez már nem igaz. A töltény a Duna fenekén fekszik.

– Én is oda dobtam volna azt.

– És aztán holnap és holnapután meg mindennap, míg a töltényeket mind
elhordtam, folyvást azt mondjam neki? De hát arra nem gondolt ön, hogy
egyszer az az őrjöngő követelni fogja a munka sikerét, s miután az nem
következik be, önt számadásra fogja vonni.

– Hát az az én dolgom lesz.

A leány összetette a kezeit, úgy könyörgött.

– Uram! Ne kezdjen ön ezzel az emberrel semmit. Se tréfából, se
komolyan. Ön nem képzeli, minő ember ez? Velem, nem bánom, akármi
történik. Nyomorult némber vagyok. Ön nem sejti minő mélység fölött jár!

Oly rémület volt a szemeiben kifejezve, mint mikor valaki egy holdkórost
lát a torony tetején mászkálni s várja, hogy mely perczben esik le?

Még soha sem láttam valakit olyan szépen könyörögni a szemeivel. Ez a
szegény leány nem magát félti, hanem engem.

– Egy cseppet se busuljon azon Ágnes kisasszony. Már sexta korom óta
benne vagyok én mindenféle conspiratióban. Egyből se lett soha gáliczkő.
Tréfa annak a vége nálunk. Ismerem én a mi talajunkat, nem terem az meg
abban. Sok levelet hoz, de termésre soha sem kerül a sor. Az én magyarom
duzzog, pattog, fenyegetőzik, aztán mikor kezében a kés, előtte az
ellenség, a kire azt kifente, akkor leszel vele neki egy darab kenyeret,
«nesze ilyenadta! Ne koplalj, mint otthon!»

Azt gondoltam, hogy megnevettetem vele, de csak a fejét ingatta
csendesen, nem állt most már a nevetés olyan könnyen nála. Elég volt
egyszer.

– Csakhogy ez nem az ön «magyarja». Ez nem olyan ember, mint a kikkel ön
össze szokott ülni, víg poharazás közt, ország-világ füle hallatára
székely puttsot csinálni. Ez magában tervez és nem ismer semmi emberi
érzést. A mi érzése van, az vagy állaté, vagy ördögé. Egyszer már megölt
egy leányt, azért, mert nem akart kutyája lenni. S ezzel a tettével még
dicsekedni szokott. A vetélytársra is rálőtt és megsebesítette. Sok
esztendeig ült a börtönben, ott elszokott mindentől, a mi élvezet: bort,
dohányt, nem osztanak ott. Megtanult dolgozni és tervezni. S most is
ugyanazon életet folytatja, mintha még mindig Szamosújváron ülne.
Naphosszant nem hagyja el földalatti oduját. Megvonja szájától a
falatot, mikor a gyár nem dolgozik, elmegy a gabonacsarnokba zsákot
hordani, vagy az indóházhoz hordár-kisegítőnek, semmi munkát nem átall,
s a megtakarított pénzen gépeket szerez össze, a miket nem hágy
megtekinteni senkinek, és könyveket, a mik angol, franczia, olasz
nyelven vannak írva. Járat orosz lapokat, a miket csak titokban lehet
megszerezni. Minden nyelvet megtanult magától, s ha idegen jön hozzá,
eltagadja valamennyit, azt mondja, csak magyarul tud. Nem is beszél
semmiről, a mi a világban történik. Aztán senkit sem szeret. Előtte
nincs sem Isten, sem nagy ember. Költői művet nem olvas soha. A nők
számára csak egy elnevezése van, – a mit én ki nem mondhatok. A kinek
vagyona van, az ő előtte tolvaj, a kinek becsülete van, az ő előtte
csaló. A kire valamit rábiz, az után alattomban kémkedik. S a halált úgy
megveti, mint a hogy csak megvetheti azt egy dynamitgyártó, a kinek
minden lépése alatt úgy döng valami folyton, mintha egyik sírdombról a
másikra lépne. Oh uram, ezzel az emberrel még egy városban lakni sem jó.
Én ha futhatnék, a föld tulsó oldalára futnék előle.

– Mind azzal, mit ön mondott felőle, csak érdekesebbé tette őt előttem.
Kezdek belészeretni. Van nekem már egész gyüjteményem ilyen furcsa
ismerősökből. Csak hogy még eddig mindegyikre kisült, hogy nem igazi,
csak utánzat. A kit ebben a nummismatikai gyüjteményemben egy darabig
mint néplázító, mint attentátum tervező demagogot tartogatok, egyszer
csak a revers oldalán úgy mutatja be magát, mint legújabban kinevezett
adórectificáló hivatalnok. Én merem önnek igérni, hogy ha sokáig
ismeretségben leszünk Kozák úrral, én becsinálom őt valami állami gyárba
műszaki felügyelőnek, s majd meglássa, hogy milyen derék jámbor ember
lesz belőle.

– Azt én nem hiszem.

– Pedig ez természetes. Az embereket elkeseríti az, ha tehetséget
éreznek magukban s azt nem érvényesíthetik, de mihelyt elismeréshez
jutnak, az egyszerre megváltoztatja világnézeteiket.

– Bár lenne úgy. De ettől távol vagyunk. Holnap és azután napról-napra
el kell hoznom önhöz egyet ezekből a rémszerekből. Itt fogunk találkozni
holnap is, e helyen?

– Kedves Ágnes! Önt kínozza az a gondolat, hogy önnek velem találkoznia
kell. Az van önnek mondva, hogy tőlem valami bizonyítékot vigyen vissza
ugy-e bár? a miről megtudják, hogy csakugyan átadta nekem, a mit
küldtek.

– Igen, egy papirlapra írva azt az álnevet, a mit ön tegnap az atyámnak
mondott.

– No hát én leirom önnek azt a nevet ötven papirlapra, s aztán
mindennapra adjon ön át egyet belőle, akkor nem lesz ön kénytelen velem
találkozni.

– Hm. – Csakhogy azt az embert nem lehet ám bolonddá tenni. Mikor ezzel
a küldeménynyel elsiettem, ő utánam futott s aztán az egész Sugár-uton
végig elkisért s az alatt sokat elbeszélt a mit önről tud. Hogy ön kinn
járt egyszer Garibaldinál is, s Páris ostroma alatt a communeban részt
vett, hogy Bakuninnal jó barátságban van. Önhöz nagy a bizodalma. De
azért mégis gyanakszik. Azt mondta, hogy ezentúl mindennap fog ön egy
levelet kapni, a miben csak egy név lesz írva, s ezt a nevet kell azután
átadnia nekem, mikor a töltényt átveszi. Ezt a nevet előre sem én nem
tudom, sem ön. És így mindennap kénytelenek vagyunk mégis egymással
összetalálkozni.

– Ez a kénytelenség csak önre nézve kellemetlen. Én nagyon szeretem, ha
önt láthatom és önnel beszélhetek. Tehát holnap e perczben ismét itt
ezen a helyen. Most aztán járjuk körül a hidat.

Az egyik oldalon át Budára, a másik oldalon vissza Pestre. Épen úgy,
mint Kazinczy Ferencz idejében a pesti tudósok, a kik egy magyar
Almanach kiadására conspiráltak, s erre a hajóhid gyalogsorát találták
ki legalkalmasabb találkozónak. A Dunának nincsenek fülei.

– Tudja ön, hogy miért álltam én rá ennek a küldeménynek az
elhozatalára? kezdé a leány menetközben. Azért, mert arra gondoltam,
hogy ha én meg nem teszem ezt, megteheti más. Én tudtam, hogy mit fogok
csinálni, de nem tudtam, hogy más nem adja-e át önnek valósággal?

– S aztán félt ön, hogy akkor én megteszem azt, a mit elvállaltam?

– Igen. Nekem baj az, hogy minden emberről azt hiszem, hogy az rosszat
akar a másiknak.

– De most már nem hiszi ön?

– Nem. S ez most nekem olyan, mintha valamiből meggyógyultam volna.
Hanem a helyett megint valami más szorítja össze a szívemet. Ha ön nem
hajtja végre ezt a pokolbeli tervet, nem teheti-e azt meg valaki más?

S e szóknál oly élénk félelemmel tekinte a szemeim közé, azokból a
beszédes szemekből az volt kiolvasható: «olyankor, a mikor te is ott
vagy, a ki nekem semmim sem vagy, mégis az egész világon mindenem vagy?»

– Erről holnap bizonyságot fogok szerezni s aztán majd elmondom önnek.
Biztatám én. A pesti hidfőnél aztán elváltunk, ő ment a Suttogó-utcza
tája felé, én meg a klubba vissza, nézni az apósomat, hogyan whistezik.

Másnap korán reggel már ott volt a jelzett levél az asztalomon. Ez a név
volt benne: «Herostrat».

(A később napról-napra egymásra következő levelekben szintén mind ilyen
czélzatos nevezetességű nevekkel lettem megajándékozva, a kik
nagyszerűek voltak a robbanás munkájában: Nabukodonozor, Brennus,
Soliman, Sámson, Pugatseff, Booths, Batukhán. S mikor a föld feletti
nevek elfogytak, következtek a föld alattiak: Lucifer, Leviathan,
Belzebub, végre az újabbkori celebritásoké, kik magukat hirlapilag
megörökítették Orsinitől Hartmanig.)

Este, a megegyezett óranegyedben ott voltam a lánczhid oszlopánál. Ennél
jobb helyet hasonló találkozásokra kigondolni sem lehet. Az oszlopot
körülkerülő karzat szeglete a járókelőktől félreesik. Szemközt nem jöhet
senki, mert az ellenkező oldalról jövők a tulsó gyalogsorban járnak,
onnan meg az oszloptól nem lehet oda látni. Átellenesünk csak a széles
Duna és a Margitsziget: senki sem hallgatja ki, mit beszélünk?

Egy percz mulva már Ágnes is odajött.

Időjelzőnk az volt, mikor a lámpásokat meggyujtják a hidon.

Volt már bizonyos inger a titkos találkozásban. Mikor oda simult hozzám,
nagyon közel kellett egymáshoz lennünk, hogy suttogva beszélhessünk.

Mindenek előtt átadtam neki a mai napról való keresztnevemet.

– Mi történt tegnap odahaza? kérdezém.

– Ugyanaz, a mi tegnapelőtt. Ön tudja azt. Hadd ne mondjam el.

– Kozák nem engedte önt bántani?

– Oh Istenem! hisz ez még rosszabb, mint a mi eddig volt! Eddig ha az
atyám hazajött, durva, erőszakos volt hozzám, meg is vert, de az nem
fájt olyan nagyon, mint az, a mikor azt látom, hogy én miattam veri meg
az atyámat valaki más. Utoljára is odarohantam közéjök, mikor egymással
dulakodtak, s nem tudom, hol vettem egyszerre azt az erőt?
szétválasztottam őket; ne bántsátok többet egymást! mert ha még azt
látom egyszer, hogy az atyámat megüti valaki, hát megölöm magamat! Oh
mennybéli Isten, minő élet ez! Az atyám aztán elment hazulról, s azt
kiabálta, hogy revolvert vesz és meglő. Ma reggel pedig rám akart
erőltetni egy kulcsot, hogy hozzam el önnek, ön már tud róla.

– Nem tudok semmit.

– Nem is hoztam el. Az a másik ember nagyon mogorván fogadta azt az
értesítésemet, hogy önnel csak egy rövid időre találkoztam, járó-kelő
emberek útjában. «Ostoba guvat!» azt mondta rá. Azt hiszem, hogy én
ismerem ezt az embert. Egyszer a Rézi asszony hozott nekem haza egy
pacsirtát, az igen kedvesen énekelt már korán reggel, oda volt az
ablakom fölé fölakasztva a kalitkája. Ez az ember apró kavicsokat
hajigált föl rá, hogy elhallgattassa. Egyszer megszólítottam érte. «Ön
nem szereti a pacsirtát?!» «De igen – sülve». Engem is ilyen pacsirtának
néz.

Magam is azt hiszem.

– No hát ennél örvendetesebb hírt mondhatok önnek, mondám. Ma
összevissza vizsgáltam a képviselőháznak mindenféle rejtett zege-zugát s
biztosíthatom kegyedet róla, hogy semmiféle lehetőség nincs arra, hogy
abban valami őrült merényletet lehessen elkövetni. Pinczebolt a
képviselőház alatt nincs. A légfűtő kemencze egy külön épületben van, a
bejárata nehéz vasajtóval elzárva, maga a kemencze ismét vasajtóval
fedve, a légvezető csövek, a mik a falakban vannak vezetve, rácscsal
elzárva. Az a három szellőztető lyukforma a terem közepén tulajdonképen
csak kettő, a harmadik vasrács (a honvédelmi miniszter előtti) csak a
symmetria kedvéért van ott. A másik kettő a terem légváltoztatását
eszközli. A kultuszminiszter előtti pinczegége a terem meleg levegőjét
vezeti ki, az igazságügyminiszter előtti pedig a külső hidegebb levegőt
bocsátja be. A szivarfüst az egyiknek a rácsozatán alá száll, a másiknál
felcsapódik. E kis üregből egy szük csatorna vezet ki a föld alatt, a
melynek a torka nem az utczára nyilik, hanem egy szük kis udvarra, a
minek a létezéséről a 433 igazolt képviselő közül 432-nek tudomása
nincsen. Ott a házmester családja ültetget virágzó bokrokat s nevel
gránit koczkák között epret, málnát, ezekhez a nyilásokhoz tehát idegen
ember nem férhet s azonfölül még sűrű vastag öntöttvas rostély fedi
őket, a min egy borsószem sem fér be. Belülről a teremből a szellőztető
üregekbe semmit elrejteni nem lehet, mert azokon száz ember jár
keresztül-kasul, s mindent világosan meglátni bennök, s azonfelül is
mindennap kitisztogatják azokat a teremőrök. A mi Kozák barátunk tehát
alaposan tévedett, a mikor azt hitte, hogy ezen az úton lehet valami Guy
Fawkesi merényletet tervezni. A képviselőházat, ha már az egyesült
ellenzék glycerinje, a szélsőbal salétromával párosulva szét nem
robbantotta, a Suttogó-utcza nitroglycerinje ugyan ki nem forgatja.

Ezzel az előadással nagy örömet csináltam a leánynak.

Azok után, a miket naponként olvasok a hírlapok vezérczikkeiben a magyar
képviselőház felől, igazán nem hittem volna, hogy akadjak olyan jószívű
teremtésre a földön, a kinek örömet szerzek azzal, ha felvilágosítom
róla, hogy nem lehet a képviselőházat a levegőbe vettetni.

Ettől a naptól fogva igen rendes életet éltem. A milyen pontosan
megjelentem reggel fél tizkor az országházban, öt órakor a klubban,
olyan szigorúan ott voltam félhétre a lánczhid első oszlopánál, hogy
mintaképül szolgálhattam volna egy bureaucratának.

Az ipam folyvást itt volt és rendezte a dolgaimat. A hitelezőim
megnyugodtak, s a napidíjaim fölszabadultak a lefoglalás alól. Én pedig
tanultam azokból tisztességesen megélni. A mi nem lehetetlen. Ha az
ember lemond az egyforintos szivarról, beéri ötvenkrajczárossal s nem
szí ki naponkint többet csak tízet, hát még marad is huszonöt krajczár
kosztra.

Egy este azzal lepett meg az én kis védenczem a szokott találkozónál
(akkor épen Béliál volt a nevem), hogy új ruha volt rajta, sőt még új
kalapja is volt és divatos prémes ködmenkéje.

Nem hallgattam el azt az észrevételemet, hogy «ejnye, de kicsipte
magát».

– Az apám vette, monda ő, különös szomorú hangon. Butorokat is hozatott
a szobámba, szebbeket, mint a milyeneket én megérdemlek.

– No talán jó fordulatot vett az üzlete újabb időkben.

A leány csak vállat vont s nem nézett fel reám.

– Arra kéreti önt az atyám, hogy ha ráér ön, holnap látogassa meg őt,
sürgős üzleti ügyek végett.

– Jól van, elmegyek korán reggel.

A leánynak nagyon rossz kedve volt ezúttal. Pedig hiszen örülnie kellett
azon, hogy új ruhája van. Nem is sokáig állt meg velem beszélgetni,
végig sétáltuk innen is túl is a lánczhidat s azzal elváltunk a
viszontlátásig.

Másnap jókor reggel ellátogattam a suttogó utczai gyárba.

Haggeus úr már akkor kijózanult állapotban volt, s még az udvaron
fogadott, látszott, hogy rám várt.

Ő azonban egészen más látszatot akart maga körül teremteni.

– Nagyon örülök ennek a véletlen szerencsének. Épen most kisértem ki a
leánykámat. Nem tetszett vele találkozni az úton? A conservatoriumba
járatom, énekelni, zongorázni taníttatom, tudjon tisztességesen megélni,
ha én nem leszek.

A hány lélekzetet vett, annyit hazudott.

A mint később észrevettem, egyike volt Haggeus úr azoknak a kiváló
talentumoknak, a kik folyvást, a legkisebb megerőltetés nélkül tudnak
hazudni, mint a hogy némely ember tud folyvást versben beszélni.

Felvezetett karonfogva az emeletre.

– Tessék ide a tiszta szobába.

Hanem abban a tiszta szobában akkora port vert megint Rézi asszony, hogy
meg kellett hátrálnunk. A gleichenbergi Inhalations-apparat, mely a
betegeket por alakban tömi meg a gyógyszerrel, nem végezhet tökéletesebb
munkát, mint Rézi asszonynak a seprűje.

S én elég naiv voltam észre nem venni, hogy kiszámított tendentia volt
ez a nagy porcsinálás a tiszta szobában, hogy Haggeus úr azt mondhassa:
«no nem tesz semmit, hiszen bemehetünk a leányom szobájába, ott is lehet
végeznünk».

Meg akarta mutatni a leánya szobájában az új butorokat – meg még
valamit.

Csakugyan új butorok voltak, t. i. nem subjective, hanem csak objective
újjak, erre a szobára nézve azok. A hány darab, annyiféle garniturához
tartozott valaha, voltak közöttük tisztességesek és mások, a mik kopott
elegantiával kérkedtek. Luxust árult el maga a superlátos ágy, melynek
himzett vánkos cziháiból kivirított a kék selyem párnahéj. Vajjon a
borotva és a cyankali ott van-e alattuk?

– Tessék leülni, ide a balzacra kedves barátom uram. Parancsol egy
szivart? Megkinált a saját tárczájával. – Milyen szivarokat szokott
színi?

Majd feleltem neki rá valamit. «Ezt kérdezd meg az első szülöttedtől, az
már tudja».

– Lássunk a dolog után, uram, sürgetém, elutasítva a szivarjait. Ön
engem hivatott a leánya által.

– Igenis voltam olyan bátor. Mondá a pupos, megnyalva nyelvével az
ajkát.

– De hát hogy gondol ön olyat, hogy egy fiatal csinos leányt küldjön
izenetekkel egy férfihoz? kérdezém tőle haragosan.

A pupos a szemeit forgatta az ég felé.

– Oh uram, kezdé rá, olyan erőltetett vékony, reszkető hangon, a mi a
színpadi koldusokra emlékeztet, az én leányom olyan, mint, mint egy
szent, olyan, mint egy angyal. Őt az ártatlansága beburkolja, mint egy
pánczél, mint egy nimbus, mint egy láthatatlanná tevő palást. Képes
volna bűnösöket megtéríteni. Önt pedig úgy ismeri, mint jóltevőjét,
élete megmentőjét, második atyját. Tekintse őt uram leányának. Szeresse
őt mint édes gyermekét. Engedje neki, hogy önt úgy szerethesse, mint
édes atyját. Ő még valóságos gyermek, a kinek minden gondolatja csupa
ártatlanság. De hát tessék a saját szivarjaiból rágyujtani.

– Soha sem szoktam hölgy szobájában szivarozni; – még a saját
feleségemében sem.

Most már talán csak abba hagyja a rableány magasztalását.

Dehogy teszi. Hisz a feleséges embernek még előnyei vannak a nőtelen
fölött a rabszolgakalmárok szemében.

– Küldhettem volna, az igaz, a fiamat is; de az sulyos betegen fekszik.

(Tudom: részeg.)

– A szemei nem állják ki a napvilágot.

(Meg a rendőröket.)

– Azért határoztam el magamat, hogy felhasználjam az alkalmat.

– Micsoda alkalmat?

A pupos a kezeit dörzsölte és nevetett.

– A compagnonom elmondta, üzlettársának kötelessége volt elmondani, hogy
ön megrendelést tett nála, hogy önök megegyeztek, s e végett önnel Ágnes
naponkint találkozik. Ő elmondta azt nekem hiven.

(Hiven bizony, a hátadnak ököllel.)

– De hát akkor azt is elmondta önnek, hogy a kisasszony soha sem
találkozott velem másutt, mint az utczán, a hol legtöbb ember jár.

A pupos horizontális helyzetbe hozva az arczát, sóhajta fel: «ő valóban
elébb megöletné magát, mint egy idegen férfinak a küszöbét átlépje.»

– Hanem hát térjünk át már egyszer az üzletünkre.

– Igen is, kérem alásan. Tehát a mikor legelőször szerencsém volt
uraságodhoz, azt méltoztatott mondani, hogy be akar lépni az üzletembe
csendes társnak s nekem ezer forintot tetszett kinálni. Ezt akkor én
visszautasítottam: azt állítva, hogy van már egy csendes társam, s az
nem tűr el maga mellett egy másikat; de most megvallom az igazi okát.
Nem fogadtam el önt azért, mert azt hittem hogy üzletem ruinálva van:
nem akartam önt berántani, mert előttem első dolog a becsület. Most
azonban egyszerre váratlan, reményeimet túlhaladó lendületet vett az
egész üzlet: A fiumei Scaramelli gyár roppant mennyiségű dynamitot
rendelt meg nálam torpedók számára.

– Ugyan kinek csinálja azokat a torpedókat – háború után?

– Titokban maradjon. – De hisz ön mindenbe beavatandó. – Itt megállt,
széttekintett, felkelt, kinyitotta az ajtót, szétnézett a konyhában, nem
látott senkit, visszajött, leeresztette a függönyt az ablak elé, s
azután folytatá fülemhez tartva a száját: tehát… az irredentisták
számára.

(Úgy tudott ez hazudni, mint a jó galamblövész, kapóra.)

– Most tehát a legalaposabb reményem van önnek a nagylelkű kölcsönét
rövid időn visszafizethetni. E szóknál a keblébe nyúlt.

– Csak hagyjuk azt még. Jó helyen fekszik.

– Nagyon megtisztelő e bizalom rám nézve, – szólt Haggeus, s nem bántott
meg többet azzal, hogy a tárczájához kapkodjon a zsebébe. Tehát akkor
mást mondok. Kész vagyok önt üzlettársnak elfogadni. Most már az én
találmányaimnak elérkezett a korszaka. Feljött az én napom. Pokolbeli
nap, hahaha! Az irredenta megveszi a pyranastator találmányomat.

– Miféle csoda az?

– A mi a világot ki fogja forgatni a sarkából. Egy olyan gép, mely
léghajóból, torpedóból és tempirozó óraműből van kombinálva s perczre
kiszámítva zuhantja alá bevehetlennek hitt várakra szétromboló
tűzaknáját.

Megkisértém a hazafiui érzelmeit tűzbe vinni.

– Nem lesz abból egy kis baj, ha az ország ellenségeinek adunk el ilyen
találmányt?

Oh de könyv nélkül tudta már ő erre a mentséget.

– Hisz az irredenta csak Ausztriának ellensége, nem nekünk. S ha nem
méltányolja a hazai találmányokat ez az ország? Kináltam én ezt a magyar
kormánynak is. Hát hallgattak rám? Még kiüldöztek mint veszedelmes
embert, jó hogy egy Suttogó utcza van a világon, a hol meghúzhattam
magamat. Itt hagynak nyomorogni, magamat, gyermekeimet éhséggel
küzködni, annyi tudománynyal és kisérleti tapasztalattal, a mennyivel én
birok. Az én emberkaszáló gépemmel a muszkákat meg lehetett volna
semmisíteni még Plevna alatt. Hát vették figyelembe? Most aztán itt az
elismerés! Kétszázezer lirát kapok érte, uram, kétszázezer lirát! Hát
vádolhat engem azért ember, vagy önlelkiismeret, ha mint családapa, mint
üldözött hazafi, mint találmányára büszke tudós, két kézzel kapok az
ajánlat után? E találmány meg fogja örökíteni nevemet, mint Congrève
nevét a röppentyűk.

Hagytam beszélni. Meg voltam felőle győződve, hogy egy szó sem igaz mind
abból, a mit most hallok.

– S ezt az összeget azonnal lefizetik, a mint a legelső minta, kicsiben,
elkészül. Szólt Haggeus kevélyen hátra igazítva a fejét a két válla
közé. Ehez azonban szükséges valami kétezer forint: – tudja ön; a
léghajó, az irányzó önmozdony, a tempirzó óramű, et cætera…

S itt előhúzott egy mechanikai képet a zsebéből, a minek az
ákombákjaiból elkezdte nekem magyarázni a rettenetes pyranastator
szerkezetét, hegyiről tövire: míg tökéletesen megértettem a dolgot. –
Egy olyan gépről van szó, melylyel az én zsebemből kétezer forintot ki
lehessen húzni. Dejsz ilyen masinát ki nem találsz öreg pupos!

Mikor egészen fölvilágosított, fölkelt a helyéről, a kezét a vállamra
tette, s büszkén fejezé ki magát.

– Midőn üzletem nyomorral, bukással volt összekötve, nem akartam ahoz
önt osztályosúl fogadni; – most, midőn dicsőség és gazdagság kinálkozik,
én jövök kinálni a szövetséget.

Nagylelkű férfiu!

No megállj! Majd mindjárt kigyógyítlak én ebből.

– Nekem azonban, édes tudós barátom, ez idő szerint épen nincsenek meg
azok a kétezer forintjaim.

– Ah, bohó! Henczegett a barátom, ledobva magát a karszékbe, s a
féltérdét a két keze közé emelve, és úgy himbálva idomtalan trapezium
termetét. Hát hiszen csak nem képzeli ön azt, hogy azért fordultam
önhöz, hogy önt megszivattyúzzam? Távol áll tőlem! Mit? Hiszen ha ilyen
roppant megrendeléseknél akár a fiumei czégnek, akár az Irredentának
mondanám azt, hogy kétezer forintra van szükségem, hát holnap után itt
volna az asztalomon. De azt én sohasem teszem. Előleget kérni a
megrendelőtől, kivált az olasztól, mindig hátrányos dolog; mert akkor az
észreveszi a gyáros megszorultságát s negyedrész árt igér. Jóhitelű czég
soha sem kér előleget! Nincs is arra szükség! – Megesnék bele! – Ha egy
szilárd czég megakadna nyomorult kétezer forint miatt. Erre «mi» nem
szorultunk. «Nekünk» van hitelünk.

Még nem sejtettem, hogy abban a «nekünk»-ben én is benne vagyok.

Haggeus úr csakhamar megértette ezt velem. Keblébe nyúlt, kivette a
tárczáját s bankári non-chalanceal vont elő annak rejtekéből egy hosszú
papirost, melynek narancssárga szinéről már megtudja minden szakértő,
hogy az váltó. Már ki is volt töltve, s Haggeus úr «elfogadom»-jával
ellátva.

Ez ám a pyranastator.

Ismerem én «ezt» a pokolgépet régen, édes puposom! Hej de sokszor a
levegőbe vetettek már engem ezzel az én «irredentistáim».

Nagyot bámultam rá, s azt kérdeztem tőle, hogy «mire való ez?».

Ez a kérdés olyan nagy szemtelenség volt tőlem, hogy ennél csak az övé
volt nagyobb, mikor felelt rá:

– Nem érdemes a szóra, szólt, a fél lábát keresztül vetve a szék
oldaltámláján. Puszta formalitás. A pesti takarékpénztárak megkivánják,
hogy három aláiró legyen egy váltón. Az elfogadó én vagyok, tehát én
fizetek a lejáratkor; a kiállító Kozák úr, a társam: önnek csak azt a
szivességet kell megtenni, hogy hátul irja rá a magáét, a hol már semmi
irás nincs. Úgy-e megteszi azt édes Koribanya úr?

– Uram! mondék elszántan. Ez a kéz még soha a Koribanya nevet váltóra le
nem irta.

No már ilyen igazat soha életemben nem sikerült mondanom, pedig
próbálgatom hébe-hóba.

– Uram! mondá ő, olyan ártatlan képet csinálva, mint a ki soha
váltó-óvást nem látott az életben. Se jótállásról, se fizetésről nincs
szó. Hát nincs önnek a becsületemben bizalma? Csak a nevét kérem: és
semmi egyebet.

(A nevemet ám? de melyiket? Hogy az igazi nevemet többé semmiféle új
váltóra le nem irom, erre becsületszavammal köteleztem magamat az
apósomnak, s most hevenyében megszegjem ezt a parolámat? S ugyanakkor
fel is kell fedeznem a valóságos állásomat Haggeus úr előtt s azzal
egyuttal elárulom, hogy engem semmiféle üzleti érdek nem hozott ide;
hanem csak a leányát kisértem haza? Vagy pedig irjam alá azt a nevet, a
mit vaktában kikaptam az emlékemből? Egy idegen ember nevét? Hisz az meg
valóságos váltóhamisítás! Még hogyha kedvem volna is az obligóba
lépéshez: a miről tudok már annyit – sok esztendei praxis után, – hogy
az egyértelmű a fizetéssel, azt bizony meg kell gondolnom, hogy az ilyen
aláirás által az a váltó «pincze váltóvá» változik s az aláirót könnyen
a pinczébe juttatja.)

Azt gondoltam ki, hogy majd elrontom én ezt a váltót. Két forint bánja
meg. Csak nincs a puposnak a zsebében egy másik blanquett tartalékban.
Csalogathat aztán engem ide többet akár mézeskalácscsal!

– Jól van, hát hol az irószer?

– Mindjárt szolgálok vele. Minő tollal szeret ön irni?

– Ludtollal szeretek. A réztollal bele akadok a papirosba.

– Mindjárt készítek egyet: tessék addig előkeresni a kalamárist a
leányom iróasztalából. Ott lesz a fiókban. Nem úgy mint a minap, a mikor
veres tintával irtunk.

Haggeus úr kiment a konyhába a tollseprőt megkeresni, a miből a pennának
csinálandó tollat kirántja, s ott hagyott engem, hogy kutassak addig az
iróasztalka fiókjában.

Mi archæologok ezt tartjuk a legkellemesebb kutatásnak: fiatal hölgyek
iróasztalkáinak rejtekeit feldulni. Itt egy száraz virág, (a
kőkorszakból,) emitt egy levélréteg (a bronz előidőkből,) ásatag
albumlapok, petrifikált czukorszívek, himes tojások ó-chaldeai rajzokkal
tele karczolva, összecsavart hajszálak valami anteadamita embermajomtól,
középkori divatú ifjak fényképei s más efféle őslénytani maradványok; –
egy gazdátlan fogpiszkáló, gyöngyös hüvelylyel, melynek hőse ki tudja
hol esett el? Az ilyen kutatásoknak én mindig szenvedélyes Romer Flórisa
voltam.

Itt azonban nem sok felfedezni valóm volt: arra is mindjárt rátaláltam.
Legfelyül volt, egy levélborítékba dugva: – a saját arczképem; nagy
kabinét-alak, panyóka mentében.

Először nagyot dobbant rá a szivem. Aztán meg valóságos düh fogott el. –
Lehetetlen volt keresztül nem látnom a goromba szövevényen. Ez az
arczkép azért van ide téve s azért vagyok ide utasítva ebbe a fiókba,
hogy találjam azt meg, s aztán higyjem el ennélfogva, hogy az a leány én
rólam ábrándozik. Ezt a képet senki sem tette ide más, mint maga Haggeus
úr. A leány bizonyosan nem tud róla semmit. A fényképemet könnyen meg
lehet kapni, ott van az Ellinger kirakatában száz más hasonló
országházkerülő társaságában. De ha ezt onnan szerezte meg az öreg,
akkor egyuttal a nevemet és az állásomat is meg kellett tudnia. És most
mégis engedné nekem, hogy egy idegen embernek a nevét irjam rá egy
váltóra, hogy aztán azzal üldözhessen valaki, mint Lugarto Gontrant öt
felvonáson keresztül! Ej de megharagudtam erre a puposra! Kedvem lett
volna őt egyenesre kalapálni, mikor újra elém biczebóczázott.

Ő hozta a kalamust, én meg a kalamárist.

Ravaszul sunyitott felém. Gondolta, hogy: megtaláltad az egérfogót
ugy-é? odakapta az ujjadat?

Igaz, hogy reszketett a kezem, mikor a tollat belemártottam a tintába.

Cseppentettem is egy akkora malaczot a váltó hátára, hogy csak a füle
meg a farka hiányzott: a négy lába meg volt.

– Nem tesz semmit, monda az öreg; s felnyalta a nyelvével a tintát.

Mondtam neki, hogy azt ne tegye, mert az méreg.

Nevetett ő azon. Hozzá szokott ő már, hogy deci-számra igya a mérget.

Én aztán másodszor is neki akasztottam a tollat a papirosnak s a kezdő K
betünél mindjárt olyan két új tinta fecscset dupláztam ki belőle, hogy
annak már most minden attributuma megvolt, a mi egy malacznak szükséges.
De ezt már én törültem el a kabátom ujjával.

– De már, édes barátom, mondék eldobva a tollat, ilyen elcsufitott
váltóval a takarékpénztár előtt meg nem jelenhetünk, mert ott majd azt
mondják, hogy malacz csordára nem zálogoznak. Ezt már én rontottam el.
Itt van két forint; vegyen ön másikat. Aztán majd holnap visszajövök;
jobb tollat, jobb tintát hozok magammal, s aláirom, szépen, a hogy
illik. Most pedig sietek; várnak, magamat ajánlom.

A kis gnóm vette észre, hogy miben sántikálok? s ő jobban értett a
sántikáláshoz: ő volt a «preferencziás sánta», a hogy a ferbli műnyelven
nevezzük. Elkezdte a szemeit felfelé forgatni.

– Csakhogy nekünk erre a váltóra már holnap reggel okvetlenül szükségünk
van; mert kilencz órán túl nem veszik fel a censurára. Sokkal
egyszerűbben lenne a dolog, ha ön, kedves üzlettársam, ma délután, úgy
este felé ellátogatna ismét hozzánk. Én ugyan nem leszek itthon, sürgős
ügyben kell eltávoznom. De itthon lesz a leányom. Ő nála fogom hagyni a
váltót. Másra nem merem bízni; mert óvatosnak kell lenni az embernek.
Aztán, hogy a Kozáknak, vagy más valakinek ne tünjék föl az ön
idejövetele: kérem, legyen szives ezt a kulcsot magához venni, a
melylyel a kerten keresztül a kis ajtón át bejöhet: ön ismeri már a
bejárást. – No hát Isten önnel uram. Remélem, hogy nem fog rólunk
megfeledkezni… s addig szorongatta a kezemet, míg bele nem szorította a
markomba azt a kulcsot. S aztán kikomplimentirozott az ajtón.

De már ide megint tegyünk három pontot, mintha egy váltóra ejtett három
szörnyű tintacsepp volna.

* * *

A szokott óranegyedben ismét ott voltam a lánczhidi sétán.

Ágnesnek visszájáról volt föltéve a kalapja, a tollal előre. Kérdeztem
tőle, hogy tán fogadása tartja a tollal előre viselni a kalapot? El sem
mosolyodott rá: azt mondta, «hogy úgy is jó az nekem».

– Bizonyosan nem nézett a tükörbe, mikor föltette.

– Nem sok kedvem van a magam szeme közé nézni. (Úgy látszik, az enyim
közé nézni sem volt kedve.)

– Hát akkor mire való az a szép álló tükör a szobájában?

– Ön látta azt? – kérdé csaknem megijedve.

– Hogyne? Hisz ön kért fel, hogy látogassam meg az atyját.

– S ő ott fogadta önt el?

– A másik szobában takarítottak.

A leány különösen szomorú volt ma.

– Ön ma másodszor teszi meg ezt az utat a lánczhidon ide, meg oda? –
kérdém tőle.

– Nem. Reggel nem voltam itt.

– Hát a dynamit-töltényt hová tette? Én még mindig kapom a Kozáktól a
leveleket a historiai álnévvel: mi azt mutatja, hogy még mindig tart a
rakétákban.

– Egy idő óta nem hozom ide azokat, hogy a Dunába dobjam.

– Hát mit csinál velük?

– Visszatérek az útból, mintha otthon feledtem volna valamit s a
dynamit-töltényt elrejtem az ágyam fenekére.

– S aztán rajta alszik ön ezen a pokolgépen?

– Nem bánt az engem.

(Érdekes hálótársak! Borotva, cyankali és dynamit-töltény).

– Talán elfogy már. Veté utána.

– Alig hiszem. Egész ládával volt.

Itt megint megakadt a párbeszéd. Nem szóltam neki semmit a
tolvajkulcsról.

– Volt ön ma reggel óta odahaza?

– Igen, most otthon ebédelek.

– Mióta?

– A mióta új ruhám van, és új bútorom.

– Beszélt ön az atyával ma délben?

– Ő beszélt hozzám.

Ennél a szónál már egész tűzláng volt az arcza.

– Bizott önre valamit, a mit nekem át kell adnia? kérdezém.

– Igen: egy váltót. – De azt ön nem teszi ugy-e bár? veté utána hevesen.

– Hogy mit nem teszek?

– Nem jön oda aláirni azt a váltót?

Nem akartam megérteni.

– Be van ön avatva a mi közös üzletünkbe?

– Semmit sem értek belőle. Én nem tudom, mire való az? Haszon lesz-e
belőle vagy kár? Én csak azt tudom, hogy ön nem jöhet oda azt a váltót
aláirni.

– Ért ön valamit a váltókhoz?

– Semmit. Én csak azt értem, hogy arra önnek egy nevet kellene fölirni,
a mi nem az ön neve, s hogy ezt nincs a világon az a kincs, a miért ön
megtegye.

– Megtehetném egy esetben. Ha az a váltó nem kerül közpénzintézetbe,
hanem magán hitelező kezébe. Ott azt boríték alá lehet lepecsételni, s
aztán mikor vagy az ön atyja kapja meg a fiumei czég megrendeléseért
járó összeget, vagy én kapok a birtokomból nagyobb összeget, teszem: a
gyapju, vagy a konda eladásánál, akkor beváltjuk a váltót, s
összetépjük, nem beszél róla senki.

– Tehát szabad valamit elkövetni, a mi nem igazság: ha csak titokban
marad? – kérdezé erősen a szemembe nézve.

– Nem szabad; de szokás.

– Jó embereknél is szokás?

– Ha valami jó eredményt érhetnek el vele. Például, ha egy családapa, a
kinek bizonyos reménye van, hogy három hónap múlva az üzlete sikert fog
aratni, annak az időnek a megnyeréseért folyamodik ezen nem épen
correct, de senkinek kárt nem okozó fogáshoz.

– Képes volna ön ilyen fogáshoz folyamodni a saját ügyében?

– Nem.

– És akkor igen, ha máson segíthet vele?

– Ez már egészen dogmatikus kérdés.

– Akkor kell rá dogmatikus válasznak is lenni.

– Jöhetnek rendkívüli helyzetek, a mikben az ember kizökken a rendes
észjárás kerékvágásából.

– Ezt én nem értem. Én csak azt tudom, hogy ha valaki nem birja a saját
lelkét megnyugtatni, mikor az irtózik valami tettől, akkor ha körülötte
száz ember, minden ember teszi is ugyanazt, még akkor se békülhet ki
saját magával.

Ki sugallja az ilyen gondolatokat a Suttogó-utczában, a városi mocsárbűz
közepett felnőtt leánynak? – Vele születik tán és együtt nő fel némely
emberrel a tisztaság érzete: az iszonyat a szennytől?

Talán az embernek «is» meg van adva az az ösztön, mely visszaborzad az
«első» sárbalépéstől. Érzi, hogy csak a besározott lábhegy szégyen,
fülig sárosnak lenni már dicsekedés!

Egyszer volt egy béresem, a ki minden vasárnap úgy leitta magát, hogy az
árokból kellett előkeresni a sár közül. Mikor ezért megfeddtem, azt
mondá: «csak egyszer próbálná meg az úr, hogy milyen jó abban a sárban
feküdni; sohasem kivánkoznék többet pelyhes ágyba!»

A lánczhid végéhez értünk. Itt el kellett válnunk.

– Ugy-e, hogy nem jön el ön ma oda? – szólt a leány s könyörögve tette
össze a két kezét.

– És ha a saját aláirásommal látnám el az ön atyjának a váltóját?

– De azt ön nem teheti; mert becsületszavát adta valakinek, hogy több
váltót nem ir alá.

– Kitől hallotta ön azt?

– Attól az embertől, a kinek a parancsára ide jövök mindennap. Az
mindent tud, a mi önnel történik. És utoljára is, ha ez önnek a
legkönnyebb volna; ha ezt ön meg sem érezné, (pedig tudom jól, hogy a
mit ön ránk pazaról, az olyan, mintha az oltárról lopná el), még akkor
is azt kellene kérdeznem: mire ád ön? mi zálogot kap? ki fizeti vissza?
Mije van az adósának, a mit elvehet tőle? A lánczra kötött kutyáját?

A leány e szónál a nyakán függő vékony fekete zsinórba akasztotta a
hüvelykujját; – a szemei azt beszélték:

– «Im, ez az a lánczrakötött kutyája az apámnak!»

Azután az ajkai is megrebbentek:

– Küldjön ön még ma ki hozzánk a hordár által levelet, melyben az
atyámmal tudatja, hogy nem jöhet el.

Azzal választ sem várva elfutott.

Én pedig azt csináltam egész éjjel, hogy hol én kerestem az édes
eszemet, hol az keresett engem, nehezen találtunk egymásra.

Máskor, hasonló esetekben, nem szoktak engem ilyen aggodalmak elővenni.
Egy édes óráért sokszor el tudtam én azt felejteni, hogy annak egy
keserű esztendő lesz a következése. Vannak bizony gonosztettek, a mik a
jó társaságnál virtus-számba mennek. Minden ember kinevetne vele, a
kinek elmondanám, hogy itt van nálam egy kulcs, a mivel a paradicsom
ajtaját lehetne felnyitni s én nem merem azt használni; hanem hazamegyek
vele, leteszem magam elé az asztalra s úgy beszélgetünk ketten
egymással.

Itt már vagy be kell menni, vagy vissza kell fordulni; de a küszöbön
állva maradni nem lehet.

Még álmomban sem tudtam menekülni azoktól a szép szemektől, a mik ha
lecsukták a szempilláikat, engem is úgy odacsuktak, hogy börtönbe zárt
fogoly voltam alattuk, ha pedig rám néztek, úgy eltaszítottak, hogy azt
hittem, a holdba röpülök.

Másnap pedig nagy ütközet volt az országházban. Generális szavazás,
névszerinti, a budget felett, négy heti kemény vita után. Minden párt
összekaparta mindenünnen a legelrejtettebb szavazatait is. Láttunk
ismeretlen ábrázatú képviselői lopvanőszőket, mint a gombákat
előteremni, a kik külömben egész esztendőn át, mint sporák nyugosznak a
levél alatt. Hallottuk a horvátokat «tam»-mal szavazni. Még a betegeit
is felhozta minden párt; sőt még azok is elhagyták az ágyat, kik reggel
szoktak lefeküdni. A szavazás kezdete előtt a zárbeszédek után 32 fok
hőség mellett már opált játszott ide benn a teremben a levegő s a sűrű
gőzkör olyan volt, mint a tengerfenék, a melyből a szélsőbali övig érő
szakállas alakok úgy tünedeztek elő, mint egy-egy tengeri isten. A
legfelső szélső padon ült egy, a ki emlékeztetett a hydrára, a ki nyolcz
minisztert szokott a gyomrába eltemetni. A karzatokon főtt a szorgalmas
hallgatóság a közös párában; de kitartott mindvégig; pedig rég elmúlt
dél. Azok a tisztelt úrhölgyek odafenn bizonyosan nem otthon ebédelnek s
azok a tisztelt diák urak valószínüleg sehol sem. – Egyszer csak megakad
a szinházi látcsövem egy ismerős arczon. Ez a sápadt tekintet, ez az
összehúzott, fenyegető homlok: ez az én csendes üzlettársam, Kozák úr.

«Tyhü, ezer ménkü! Erről jut eszembe, hogy én nekem ma ezt az egész
házat, a benne levőkkel együtt a levegőbe kellene röpítenem! – Egészen
megfeledkeztem róla. – Ez most azt nézi onnan a karzatról, hogy mikor
kelek föl a helyemről? mikor megyek oda az elnöki tribünhöz a villanygép
sodronyát összecsatolni a pokoltűzakna sodronyával? hogy akkor ő is
menekülhessen. Biz ez most édes csendes társam lemaradt a napirendről! A
te indítványodra nem kerül a sor. – Mivel fizessem ki, ha majd feleletre
von? – Kiadatott a kérvényi bizottságnak!»

Az «átkos kormány» ezuttal is győzött. S nem sülyed el alatta a föld,
kimondhatatlan sulyos büneinek terhe alatt.

Az ipam csak ezt a nagy eseményt akarta bevárni: még az esteli vonattal
szándékozott hazamenni. Kikisértem a vasuthoz. Tudom, hogy minden
apósnak jól esik az, ha Budapestről hazaindultában a vasuti
herczehurczánál a veje feladja a bagázsiáját: – valljuk meg, hogy ez a
vőknek is jól esik. Az döngött a fejemben, hogy ma este már ismét szabad
ember vagyok: nem kérdezi tőlem senki, hogy hány órakor jövök haza?

A tolakodó utazósereg és hordár-raj közepett egyszer csak nekem jön egy
hordár-zubbonyos ember, mintha csak szándékosan tenné s jól hátba lök
egy málhával, a mit a vállán visz s azonkívül a lábomra tapos. – Jól le
akartam hordani: hanem aztán mikor az arczát megláttam, még én mondtam
neki, hogy «pardon!» Kozák volt az.

Kétségtelen, hogy velem akar beszélni. Semmi sem olyan alkalmas hely a
conspirácziókra, mint az indóházak előcsarnokai s ha az ember egész
biztosságban akar lenni, nézzen szét, hol áll egy rendőr? álljon oda
mellé.

Utána mentem: nehogy ő jőjjön én utánam.

– Mit csinálsz itt? Kérdeztem tőle, tyukszemére lépve.

– Pénzt keresek. Otthon szünetel a gyár, válaszolt sipkaernyőjét
lerántva a szemére.

– Hiszen nagy megrendeléseket kaptatok az irredentától.

– Ki mondta? A pupos Thersites? Az mindig vagy álmodik vagy hazudik. –
Azok oda át az Adrián túl elébb egy csattanós ténynyel akarják
bebizonyítva látni, hogy szövetségükre méltó nép vagyunk; nem pedig
csupa nagyszájú árulókból álló nemzet.

– Erős szó.

– S a te részed a legerősebb benne! Miért maradt el a mára tervezett
catastropha?

– Hát édes atyámfia, az tiszta lehetetlenség a mit te terveztél. Hiszen
nincs az elnöki csengetyű villanygépének semmi megfogható része benn a
teremben, a két sodrony a gyorsirodába szól. Azután a szelelő lyukakhoz
sem lehet ám úgy hozzáférni, a hogy te gondolod; mert a mint a termet
kinyitják, egy teremőr rögtön elhelyezkedik odaben s az a hely soha
őrizetlen nem marad.

– Hát a Phlegeton cseppjei hova lettek?

– Azokat úgy elrejtettem, hogy ember rájuk nem találhat.

– Ez mind hazugság!

– Uram!

– Semmi «uram»! Mi nem szoktunk párbajt vívni. Ez marhaság. Mi, a kit
halálra itélünk azt ledöfjük hátulról. Ez az okosság. Köztünk nem szabad
senkinek sértve érezni magát, ha szemébe mondják az igazat. Vagy közénk
tartozol vagy nem tartozol. Ha az első áll, akkor engedelmeskedned kell
és hallgatnod: ha a másik áll, akkor közénk lopódzott kém vagy s el vagy
itélve. Oh ne csinálj olyan fitymáló képet. Téged nem tőrrel végezünk
ki, ha áruló vagy.

– Arról biztosítalak, hogy nem árultalak el senkinek.

– Oh az árulásnak nem csak egyféle neme van. Nem csak azt nevezzük
árulásnak, ha valaki följelent bennünket a rendőrségnek. Hanem azt is,
ha valaki megcsal.

– Teringettét ez már sok! Én csallak meg benneteket, a ki kész pénzt
adtam a rakétáitokért?

Az ember egy krajczárt fogott a fogai közé s azt összeharapva mondá:
(Úgy szokott mindig beszélni, hogy a fogait szét nem vette.)

– Pénzt adtál igen is azért, hogy azt a leányt elcsábítsd! Jól tudok
mindent! Ő szerelmes beléd s ezért megvet engem. Szemembe mondta. Gyűlöl
engem, mert téged szeret. Igy nem alkudtunk testvér! Ez a XVIII-ik
századbeli fogalom, hogy egy férfi nem tartozik hűséggel «egy» nőnek:
hanem ő neki hűséggel tartozik «kettő is»; meg valamennyi. A szerződés
csak két oldalu lehet. Vagy cosmista légy, vagy filister. Ha cosmista
vagy, ne foglald le egymagadnak azt a leányt, a ki nekem is jó lenne; ha
pedig filister vagy, eredj haza a feleségedhez s maradj ott mellette
szépen. Te Ágnest egészen rabnőddé akarod tenni.

– Ez ellen tiltakozom.

– Nekem bizonyítékom van rá. Az a pupos lélek-kalmár nem megalkudott már
veled? Csak nem akarod tán letagadni? Hisz azon a kétezer forintos
váltón az én nevem is rajta van.

– De az enyim nincs.

– Még nincs. De a mint rajta lesz, az olyan csalhatatlan bizonyíték lesz
ellened, mintha egy egész népgyülés hallotta volna, hogy mit alkudtál ki
érte. Ezt pedig én rögtön meg fogom tudni. Mert az a sor, hogy «kinek a
rendeletére» betöltetlen maradt. Én nem tettem meg Haggeusnak, hogy
«saját rendeletemre» töltsem ki a váltót. Akarom tudni, hogy ki lesz
forgató? Tehát a mely este te aláirod a váltót, én másnap reggel már
tudni fogom azt. S ha az álnevedet irtad oda, akkor már a következő
napon valamennyi Volksblatt tele lesz azzal a hirrel, hogy X. képviselő
egy idegen ember nevét irta egy váltó alá! Ha pedig a saját igazi
nevedet irod oda, akkor egyenesen annak az öreg úrnak irok, a kit ide
kisértél s a ki neked apósod, s felfedezem előtte, hogy elöszőr is
megszegted a szavadat, hogy több váltót nem irsz alá, másodszor, tönkre
teszed a családodat, a midőn könnyelműen pazarolva dobálod ki a pénzt, a
mi nem is a tied, és harmadszor, megcsalod a feleségedet és én annak is
fogok írni. Így öllek én meg; nem gyilokkal. Ismerem jól a viszonyaidat.
Mind a két esetben rád van csapva a koporsófödél.

Rabiatus ember ez. Ezt jó lesz nekem lánczra kötni.

Mert abban az egyben nagyon csalódott a tisztelt testvér, hogy engem
fenyegetésekkel el lehet riasztani. Ellenkezőleg: az engem csalogat. Ha
azt mondják: «veszedelem van!» – akkor menjünk oda! ha pedig azt
mondják, hogy «nagy a veszedelem!» – akkor épen siessünk.

– Egészen félreérted a dolgot, édes testvérem, – mondám én nyugodtan
ezekre. Rólam tégy fel bárminő kutyaságot; de az előtt a leány előtt
térdet, fejet kell hajtanod. Az egy nagy jellem: az egy Sasulics Véra!

– Hagyd el. Tudom én azt. De azért lehet valaki nagy jellem, és a
mellett a bibliai Rahab: az első cosmista nő.

– Csak azért mondom, hogy még ha én nekem volnának is önző czéljaim,
azok az ő aczél jellemén mind megtörnének. Ha én segédkezet akarok
nyújtani Haggeusnak, aláirva a váltóját, már akár a saját nevemmel, akár
a máséval, ez nem történik egyéb czélból, mint hogy ő elkészíthesse a
mintáját a pyranastatornak az irredenta számára. Ez magas czél, azt el
kell ismerned.

– No jól van. Szavadnál foglak. Tehát hozzánk tartozol és hivünk akarsz
maradni. Hanem ezt be kell bizonyítani, próbák által. Mert nekünk a
szövetségeseink nem hisznek. Azt mondják, hogy a magyarnak nincs elég
elhatározottsága. Ez nem tud úgy tenni, mint az olasz, meg az orosz,
hogy ott robbanthatja el a pokolgépet, a hol legtöbb ember csődül össze:
a mi barátaink mind olyan helyekre rakják el a petárdáikat, a hol
senkiben nem tesznek kárt. Poéta népek vagytok. Hanem ezúttal nagy
csatányra van szükség. Jól van. Azt már látom, hogy nincs olyan
rhinoceros szivű ember sehol a hazában, a ki a Sándor-utczai barakkot,
mikor tele van, a levegőbe röpítse. Szelidebb módszert ajánlok. – Most
már csak egy akkora kis pokolgépről van szó, a mekkora egy képviselő
padfiókjában elfér. Ennek a felrobbantása pedig egy sajátszerű készülék
által hajtatik végre. Bizonyosan hallottad hirét Thomas pokolgépének, a
minek egy tengerre szálló hajót kellett volna elsülyeszteni. Az én
találmányom is ilyen forma. De inkább hasonlít az artilleristák
tempirozó eszközéhez, a mivel a bombákat szerelik fel. Ez olyan, mint
egy zsebóra. Fel lehet húzni és arra a perczre igazítani a mutatóját, a
melyben akarjuk, hogy elrobbanjon. Mikor a fogaskerék ahhoz a perczhez
elér, akkor egy kiugrott szeg keresztül töri a gyútükröt s attól
felrobban az egész tűzakna. Te ezt hát igazíthatod egy olyan időpontra,
a mikor már a képviselőház üres. A robbanás nem fog emberéletbe kerülni,
a falakat sem dönti szét, csak legfeljebb azt az egész padosztályt zúzza
forgácsokra, a hol az archimamelukok szoktak ülni. S ez tüntetésnek elég
nagyszerű lesz. Mi bebizonyítottuk a cosmista nagy szövetség előtt, hogy
méltó testvérek vagyunk, s befolyásunk potentiára emelkedik. Kezedet rá.

– Itt a kezem.

– No már most hát egy ideig megszünnek a leány találkái veled. A míg én
a pokolgéppel elkészülök. Ha az meglesz: a szokásos levélke reggel
tudatni fogja veled egy historiai név által, hogy estefelé a kitüzött
órában rád vár ő. A helyet, a hol találkozni szoktatok, még előttem is
titokban tartja. Nagyon helyesen. Nekünk csak az első és az utolsó
lépésről kell számot adnunk egymásnak; a közbeesőkről nem is szabad.
Tehát akkor majd elveszed tőle azt a kis játékszert. Sajnálom, hogy csak
játékszer. Gyermeknek való tréfa. Egy más alkalommal pedig majd a
tempirozó gépet, nevezzük azt «tűzórának», fogja átadni neked, a mihez
előbb az alkatrészeket kell több különböző helyről összevásárolnom.

– Mindannyiszor ott leszek.

Az ember rám nézett félig lehunyt szempillái alól.

– Hanem aztán ráemlékezzél, hogy ez nem gavallértréfa! És ha megtalálsz
csalni, ha elárulsz, ha bolonddá teszesz, akkor aztán csak fuss ebből a
városból és addig meg ne állj, a míg otthon a faludban a kályha mögött
nem érzed magadat; mert a kéz, a mit most megszorítottál, gyors és
messze elér!

– Meg vagyok felőle győződve.

– Most végül még egyet. A váltót és az aláirást illetőleg. Hogy a
felvett neved irjad reá, az ellen in thesi semmi kifogásom. Csak a
konkret alkalmazásra nézve van különböztetésem. Hamisítani «nekünk» igen
is szabad, sőt erény: ha egy koronát kell valakinek a fejéről
leejtenünk; de hamisítani azért, hogy egy leánynak a fejéről a pártát
leejtsük: halálbűn. Ezt tartsd eszedben.

Ezzel tovább vitte a málháját.

– «Ejnye de soká alkudtál azzal a hordárral ottan!» jegyzé meg az
apósom, mikor visszakerültem hozzá.

– Negyven krajczárt kért a ficzkó a málha feladásáért; én pedig
bebizonyítottam neki a taksából, hogy két és fél kilóért nem jár neki
több huszonöt karajczárnál. Itt van a visszajáró pénz.

Az édes jó öregem megölelt, megcsókolt: «de már látom, hogy jó gazda
lesz belőled!» s jutalmul nálam hagyta a visszajáró három krajczárt.

És már most tegyünk ide megint három pontot: mintha egy tékozló fiunak
szerencsepénzül nyert három krajczárja volna.

* * *

Physicus diák korom óta, mikor először udvaroltam egy szép szőke kis
leánynak, a Tapolczán keresztül, s túlboldog voltam, ha a vizen
áthajított virágomat a keblére tűzte, ilyen naiv kedély-hangulatban nem
voltam, mint most. Mintha most kezdeném tanulni valami tánczmestertől,
hogy hogyan kell egy szép hölgy elébe járulni, hogy nincsen-e még az
első franczia négyesre foglalkozva? Azok a lánczhidi esték, holdvilággal
és anélkül, csak akkor tüntek fel előttem egész ingerlő bűbájokban,
mikor már elmúltak. Egészen megszoktam már, hogy a mint az utczai
lámpákat gyujtogatják, szaladjak le a klubból, s aztán sietve a
lánczhidra. A melyikünk elébb odajön, megvárja a másikat az első
oszlopnál. Még azután is, mikor már tudtam, hogy senki se vár rám, nem
volt nyugtom: a szokott órában végig kellett mennem a lánczhidon, s
aztán abban a kis ismerős zugban megállanom és nézegetnem a tolakodó
habok közé, s aztán megint tovább sétálnom. Ez igen kellemes mulatság.
Senki sem jön szemközt: nem kérdezi, hogy vagy? hová mégy? mért van
olyan rossz kedved? meddig tart még az országgyülés? van szerencsém! jó
éjszakát! – Csak egyszer hágott a sarkamra kőnyomatú ujságiró, azt
kérdezve, hogy mit nézek olyan nagyon arra a Margit-sziget felé? Azt
mondtam neki, hogy az a Margit híd Pest felőli oszlopa szemlátomást
sülyed lefelé. – Másnap benne volt minden ujságban. Az épitészt majd a
guta ütötte meg ijedtében.

Szegény kis leány! Mennyire hozzá szoktam, hogy bánatos arczát lássam
minden nap. Most vettem csak észre, hogy egészen úgy tekintettem már,
mintha hozzám tartoznék.

Aztán pedig csak rajtam áll, hogy újra meglássam. Tudom, hogy merre
nyilik a Suttogó-utczának a szája! Zsebemben van a titkos bejárásnak a
kulcsa. S az már tudtomra volt adva, hogy Haggeus úr második
elmenetelétől reggelig akármi történhetik a háznál.

Hanem az akadályok csak úgy tornyosodtak egymás elé, a mik
visszatartóztatnak.

Ha odamegyek, legelőször is játszom egy leánynak az ártatlan szivével.
Ez magában is elég volna lelki furdalásra. Azonkívül játszom pedig az
életemmel, a vagyonommal és becsületemmel. Az is meglehet, hogy a
vetélytárs orozva agyonlő, a részeg apa a levegőbe röpít a gyárával
együtt, de az meg egészen valószinű, hogy a családomnál denunciálnak;
elvesztek asszonyt, gyermeket, még az apósomat is, s azzal benne vagyok
a bukásban; ha pedig még azt is megteszem, hogy két szép szem
ragyogásáért aláirjam azt a váltót a fölvett névvel: akkor aztán
retteghetek minden napfelkeltétől, a mi megtalálja világítani ezt a
titkot, a mi ha kipattan, egyenesen lőhetem főbe magamat.

És még sem tudtam ezt a fejemből kiverni.

Istenkisértés ebben minden lépés, a mit teszek, s mégis minden
gondolatom oda visz hozzá. Tudom, hogy bolond vagyok: nagyobb bolond,
mint azok mind, a kik a Lipótmezőn kényszerzubbonyt viselnek, s nem
akarok eszemre térni.

Mentül több nap mulik el, hogy őt nem látom, annál elviselhetlenebb lesz
bennem a dæmon, a ki arra ösztönöz, hogy keressem föl őt magam. Olyan
az, mint mikor az ember a toronyból alánéz, aztán valami úgy csalogatja,
hogy ugorjék le.

Egy reggel aztán megint ott találom az asztalomon az ismeretes
kézvonásokkal czimzett levelet, a mit Kozák szokott hozzám küldözni.
Ezuttal a nevem és hivatalom így hangzott benne: «Petőfi őrültje.»

Ahán! Tudom én azt könyv nélkül.

  «Beások a föld közepéig.
  Lőport viszek le,
  És a világot a levegőbe röpítem.
  Hahaha!»

Tehát ma este ismét találkozni fogok Ágnessel.

Egész nap valami lázforma volt rajtam. Semmi hasznomat sem lehetett
venni. Alkalmatlan volt nekem minden ember, a ki megszólított: mind azt
kérdezte, hogy mi bajom van? Utoljára azt hitettem el velük, hogy nagy
szónoklatra készülök a székely kis pálinkafőző üstök tárgyában, akkor
aztán békét hagytak, alig vártam, hogy vége legyen a napnak. Azt sem
tudtam, hogy ebédeltem-e valahol?

Nem volt nyugtom az estét bevárni. Valami úgy hajtott a Dunaparton
felfelé: észre sem vettem, mikor már a Margithidon túl voltam. Itt már
megszünik az ismerős világ és a kövezet. Kezdődnek a puszta telkek, a
mik közül az járt legjobban, a melyiket tüzifaraktárnak használnak.

Egyszer csak egy ilyen jövő századbeli utcza szegleténél szemközt jő rám
Ágnes.

Milyen önkénytelen öröm lobbant fel a szegény gyermeknek az arczán a
véletlen találkozásnál.

– Hol jár ön itt? kérdezém tőle.

– Hát ez az én szokott sétám, mikor önnel kell találkoznom, a míg a
lámpagyújtás ideje eljön.

– Én azt sejtettem. Valami úgy hítt errefelé. Akkor talán ne is mennék a
lánczhidra: itt még jobban beszélgethetünk; senki sem ügyel ránk.
Fogózzék a karomba.

Oda öltötte a kezét engedelmesen, a kosárkáját a másik karjára akasztva.

– No, nincs már a kosárban semmi? kérdezém. Nem küldtek öntől nekem
valamit? Talán azt is a Dunába dobta már?

– Nem biz én. Otthon hagytam.

– Tán csak nem tette azt is a vánkosa alá?

– De igen, odarejtettem.

– De hát miért?

– Nem mertem vele kijönni az utczára. Féltem, hogy nálam találják, s
kérdőre vonnak, hogy mi az? És én tudom, hogy mi az?

– De azért nem kellett volna önnek a vánkosa alá tenni. Tehette volna az
iróasztala fiókjába. Ott is elfér.

Figyeltem az arczára, ha nem pirul-e el, mikor az iróasztala fiókjáról
beszélek? semmi változás sem látszott a vonásain.

Bizonyosat akartam tudni.

– Mondja csak kedves Ágnes: megvan önnél már az én arczképem?

E kérdésre ijedten tekinte rám s a kezét kihuzta a karom alól.

– Ön már megtudta? hebegé elsápadva s a falnak húzódott.

– De hát, hogy jutott ön hozzá? kérdezém tőle; meg akartam tudni, hogy
az apja hozta-e neki haza?

– Megláttam egy fényképkirakatban és megvettem. Haragszik ön érte?

– Mit gondol? Ha tudtam volna, hogy elfogadja én magam adtam volna azt
kegyednek. De hol akadt rá?

– A Kerepesi úton van egy fényképész.

– A Kerepesi úton? Ott én soha se vetettem le magamat.

– Pedig ott volt. Sokszor láttam, mikor azon jártam a varróba: már több
esztendeje.

– Lehetetlen az. Csak az idén vetettem le magamat, a társaság kedvéért.

– Biz az pedig ott volt: ott szereztem meg. Igazán nem szid meg érte?
Nem szemtelenség tőlem? Megengedi, hogy megtartsam? Itt van nálam. Épen
most vettem a számára egy álló rámát, hogy oda állíthassam az
asztalomra. De nem fog ön érte neheztelni rám?

– De ugyan mutassa már.

Erre bájoló szemérmetességgel vette elő kötőkosárkájából az
összecsukható étuit, a miben a kérdéses arczképem volt, s odaadta azt a
kezembe.

Csakhogy ez nem az a fényképem volt, a mit az iróasztala fiókjában
találtam meg – véletlenül, hanem egy egészen más. A miről én már régen
megfeledkeztem.

Valamikor, több év előtt, füredi fürdő évad alatt, az ottani fényképész
örökítette meg földi alakom képmását – körülvéve a feleségem és három
kis porontyom által. A legkisebbik az anyja ölében egy kis lovon ülő
huszárbubát tart a kezében s azt felém nyújtja, a legnagyobbik meg a
térdemet öleli át, a nő arczáról sugárzik a boldogság. Az a fényképész
bizonyosan Pestre költözött át s így találta meg nála Ágnes ezt az
arczképemet.

A hires Fire Queen extinctor nem olyan alkalmas egy nagy tüzet egyszerre
kioltani, mint a hogy az ilyen képpel ki lehet oltani egy vésztüzet a
szivben.

– S ön ezt az arczképemet akarja az asztalán tartogatni?

– Ha ön nem tiltja meg…

Oly igazi, oly mesterkéletlen ártatlanság volt e szavakban, hogy nem
birtam magamnak parancsolni többé. A köny a szemembe szökött.

Ő észrevette azt, s mielőtt megelőzhettem volna, megcsókolta a kezemet.
Én akartam azt vele tenni épen.

Akkor aztán odaszorítottam a keblemhez, s megcsókoltam a homlokát. –
Eredj haza, szegény kis lány, s iparkodjál elfelejteni!

Most már csakugyan azt hittem, hogy úgy válunk el, hogy nem átkozzuk meg
egymást. – Megvallom, hogy még eddig, a hány nőnek szerencsétlensége
volt velem megismerkedni, az mind többé-kevésbé megátkozott. Tudom jól:
mert megfogott valamennyi átka.

Ez az egy hadd gondoljon felőlem jót. – Ne találkozzunk többet.

Én is haza siettem. Reggel óta nem voltam otthon.

Az asztalomon egy levelet találtam, a minek a czimzése hirdette már,
hogy ki irja? «fiui szeretettel».

A legnagyobbik fiam irt: az, a melyik a térdemet öleli át ott azon a
képen. Sokat javult az irása, a mióta nem láttam. Már nem lineázott
sorok közé irt.

Azt irja, hogy hála Istennek, ők odahaza mindnyájan egészségesek, a kis
Miczu sokat mászkál a fára: kivánnak nekem is hasonlót. A faluban
kiütött a fekete himlő: azért a mama elhatározta, hogy a mint meleg idő
lesz, rögtön felpakolja a gyerekeket s elmegy velük Balaton-Füredre.
Tanulni fogunk uszni. Minthogy pedig már tegnap óta nyár van, még
tegnapelőtt tél volt, azért a mama elhatározta, hogy holnap mingyárt
útra kelnek. Kéreti a mama a papát, hogy ha várna rájuk reggel fél
hatkor a pesti indóháznál: mert a mama nem akar időzni, hanem egyenesen
át akar menni a budai indóházhoz, onnan a vonat hét órakor indul Füred
felé. Csókolják mind valamennyien. De még azután külön-külön is
csókoltak. A középső is irt bátyja levelébe: arról tudósított, hogy ő
náluk is van iskolai takarékpénztár s abba ő minden pénzét berakja.
(Ejnye de az apjára ütött!) Aztán, a legkisebbiknek is, (a melyik a
képen a babát tartja) volt ott egy pár padlásra lépegető verébfejű sora,
a miben az állt, hogy «még nem érik a szeder», hanem azért mindennap
felmászok a fára; vigyázok én is, hogy le ne essem: vigyázzon papa is.»

Úgy látom, hogy «Pál fordulása» lesz ebből.

Meghagytam az inasomnak, hogy reggel már négy órakor feköltsön s
bérkocsit rendeljen a vasúthoz.

Olyan korán érkeztem oda, hogy még a lámpások is mind égtek a pálya
mentében. Nem volt kedvem a kantinba beülni, elindultam a szép hajnali
időben sétálni a pályatöltésen végig. A reggeli köd burkolta be még az
egész várost. Egy felhő, a mi csupa emberi rosszaságból van
összelehellve. Mielőtt a pompás városligeti villákhoz érnénk, meg az
állatkert bagolyvárához, elébb egy rongyos háztömkeleget kell
meghaladnunk, a mi az osztrák államvasut, s az összekötő pálya
Csimborassó-magas töltései által szegletbe szorítva, apródonkint
elpusztulásra van kárhoztatva. A mi ledül, azt fel nem emelik többet.
Egy-egy szemérmetes ákáczfapagony eltakar belőle egy részletet. Csak
igen jártas szem találja meg e tohuvabohu között azt a fehér füstöt
eregető vas kéményt, mely a Suttogó-utczából pipázik fölfelé. – A Kozák
már ébren van, s főzi a légtűzpokolgéphez való olthatatlan tüzet. Hát az
a szegény leány mit álmodik ott, a pokolgéppel a vánkosa alatt; – az
arczképcsoporttal a feje felett? Milyen nagy volna az öröme, ha itt
lehetne és láthatná, mikor azok megérkeznek, a kik ott a képen vannak. A
derék, kedves asszony azóta egy kissé meghúzódott, a fiuk pedig
megnőttek; hanem azért egyszerre mind a nyakamban fognak lenni: azt sem
tudom, melyiket öleljem meg elébb?

A villanycsengetyű jelezte, hogy a vonat Kőbányára megérkezett.
Visszafordultam, egy «jó reggelt» kivánva az alvónak. Álmában talán
meghallotta.

A mint a vonat berobogott az indóházba, a hány fej, mind az ablakon volt
már kidugva, s khorusban zengett mikor engem meglátott.

Percz múlva általános ölelkezés és csókolózás.

Véghetetlen volt az öröm. Fél év óta nem láttam őket. (Persze: az ország
gondjai!) A fiuk milyen nagyot nőttek! A kedves jó asszony is igen jó
szinben van most: használt a falusi lég.

– Nem fájdúlt meg a fejed az uton?

– Fájt, de most egyszerre elmult.

Tudom én: csak a kezemet kell rátennem, már nem fáj; de hát mikor ezt a
kezemet lekötve tartja az országos kötelesség!

A táskákat leszedték, egy hordár hátára rakták. Azt, a miben az ékszerek
voltak, az asszony nem adta ki a kezéből, ahhoz meg, a miben a
nélkülözhetetlen úti elemózsia állt, a legnagyobbik fiu ragaszkodott; a
fehér egerek kaliczkáját meg a legkisebbik nem engedte senkinek; a
középső tudományos férfiú volt, neki egy könyves táska az elválhatlan
útitársa; a szobaleánynak jutottak a kalapdobozok.

– Hát a nehéz málha hol van? Kell társzekér?

Nagyon megnyugtató volt a válasz. Azt előre küldték a tehervonattal, az
az összekötő vonaton egyenesen megy Füredre: nem kell vele útközben
vesződnünk. Csak egy nagy bőrönd van, az felfér a kocsis ülésbe.

Aztán felpakoltunk «egy» bérkocsira. Én kettőt akartam fogadni, mert
sokan vagyunk; de senki sem akart a másik kocsira ülni, mind velem akart
jönni. Hát valahogy csak összeszorultunk. Minden embernek jutott egy
tartani való táska, meg egy doboz. A fiakker maga a nagy bőröndön
lovagolt, onnan hajtotta a lovakat.

Szerencsésen átjutottunk a budai pályafőhöz; ott a hiveket leültettem a
reggelihez, aztán megvettem az utijegyeket, feladtam a bőröndöt,
megvásároltam a trafikban, a mi csak okos és bolond ujság volt kapható,
s úgy tértem vissza hozzájok.

Még eddig egyebet nem beszélhettünk egymással, mint «hol a kis táska?
hát a czekker? itt-e a nagy doboz? kinél vannak a plaidek? melyiteké ez
a sipka? hol szaladgál az a gyerek? El ne tévedj, mert itt maradsz! Ki
nem reggelizett még? Hol a Lizi? Miért nem issza meg a kávéját? Ön az én
hordárom? Nem az? No hát küldje Nro 7-et! Pinczér! Fizetek! Mindjárt
csengetnek! Mi kell még fiakkernek? Hidpénz, meg alagutpénz? Váltson
frissen! Ne pakold fel azt a táskát, az azé az úré! Itt ne hagyjátok az
esernyőt! Én fogom azt a gyereket, te meg a másikat; el ne tapossanak
valamelyiteket. Elsőt csengetnek… Csak utánam Isten nevében! Héj kalauz!
Melyik waggon megy Siófoknak? Nem dohányzók számára. No csak fel egymás
után! Minden itt van? – Tessék a borravaló. Tele a coupée! Nincs több
hely!» Csak azután, mikor a második csengetésre becsukják ránk a
kocsiajtót s látják, hogy én is ott maradok, kezdődik rá a concert:
«nini, hát a papa is velünk jön? elkisérsz bennünket», s kezdődik a
nyakamba borulás, lábamra taposás. Ezt a nagyszerű áldozatot nem várták
tőlem. «Siófokig jön velünk a papa?» – «De Füredig is elkisérlek.» –
Akkor meg már azt kérdezik, hogy «ott is maradsz velünk?» Az asszony
aztán lecsitítja őket, hogy most még nem maradhat ott az apa: elég, ha
odáig eljön velünk. Minden nap dolga van az országházban. Hanem egy
üdvteljes megnyugvó tekintet mutatja, hogy mennyire boldoggá van téve ez
által a csekély töredéke által is a családapai kötelességnek.

Mikor aztán megindul a vonat, elhelyezkedünk egymással szemben; a kedves
jó asszony hozzá fog az otthoni állapotok megismertetéséhez, s Budától
Siófokig oly világos exposéját nyújtja közgazdasági állapotunknak, hogy
annál tisztábbat én még a finánczminisztertől sem hallottam.

A vetéseink pompásan állnak, a tavasziak szépen keltek, a szőlő nem
fagyott el, birkák, marhák jól teleltek; a tavalyi és a harmadévi bort
már jó áron kérik, de jó lesz még tartani, mert följebb is megy;
ellenben a gyapjura már van alku egy pesti kereskedővel, a tavalyinál
tíz forinttal magasabb áron: itt a szerződés, csak nekem kell aláirnom.
Az átvételkor fizet a vevő négy ezer forintot azonnal. A sertéseket is
kérte már a nagyváradi kereskedő, öt forinttal magasabban, mint az
őszszel; ha elfogadhatónak tartom, csak irnom kell neki. Az idén, ha az
Isten valami bajt nem hoz ránk, az elmult mostoha évek terheit nagyban
leróhatjuk. Olcsó pénzt kinálnak, kedvező törlesztési feltételekre. A
catasternél a földeinket nagyon megrótták; de az asszony kidisputálta az
igazságot; hasonlóul a jogtalanul öregbített adót is lejárta egy
harmadrészszel. A szőlőmunkát kiadta általányba: így kevesebbe jön, mint
a szakmányba dolgoztatás. A rétségen vizárkot huzatott s ezzel
helyrehozta a kaszálókat, a roskadozó malmot helyrehozatta s ez által
megint molnárt kapott bele, a ki rendes bért fizet. Az üvegházzal
felhagyott, s az által a drága műkertész fölöslegessé lett. A tejet nem
adja a bálisnak, a ki csak sajttal fizet, hanem beküldi a városba. A
négyes fogatot leszállította kettőre. Summa summarum: annyi fölösleg
maradt, hogy a fürdőre is kitelik a költség. Sőt még arra is marad, hogy
a gyermekek számára nevelőt lehetett fogadni. Eddig a közös iskolába
jártak; de ott mindig van valami ragályos betegség: most is az elől
menekülnek. Jobb volna, ha az őszre valami tisztességes fiatal embert
lehetne szerezni a házhoz, a ki a nagyobb fiut magasabb tudományokra, a
kisebbeket pedig elemi dolgokra oktassa. Négy-ötszáz forintot
rászánhatnánk.

Erre én aztán azt feleltem neki, hogy tudok én egy erre alkalmatos
egyéniséget, a ki a jövő őszre beállhat ebbe a hivatalba. Nem igen
fiatal ember már; nem is valami világ lámpása; de a gyermekeket szeretni
fogja, s aztán nem annyira a fizetésre, mint a jó bánásmódra fog nézni.

– Nem bánom, csak jó magaviseletű ember legyen.

– Biz az, a mi a magaviseletet illeti, sok elnézni valót vesz igénybe:
az erkölcseiben, ha nem is javithatlan, de nem egészen primæ classis.

– No, akkor én be nem eresztem a házamba!

– Dehogy nem ereszted, drága kincsem, de még olyan szivesen találod őt
fogadni, hogy magamat is féltékenynyé tennél erre a korhely ficzkóra, ha
az történetesen nem az édes apámnak az egyetlen fia volna.

Az asszony ráütött a keze után nyuló kezemre s azt mondá: «te bohó
vagy!» hanem aztán ott tartotta a kezemet magánál s az a távolba néző
csendes boldog tekintet mutatá, hogy ez rá nézve már nem is meglepetés;
bizonyosan beszélt erről neki az atyja, hogy én őszre itthagyom a
képviselőséget s haza megyek – a magam képét viselni, de addig nem tudta
elhinni, a míg tőlem nem hallotta. Nekem mindent elhisz. Ha azt mondanám
neki, hogy a mióta nem látott, nem ittam bort és nem szivaroztam, azt is
elhinné.

Még az idő is kedvezett; nyárnak is beillő tavaszi napunk volt.

A gyermekek, mikor a waggonablakból meglátták a Balatont, ujjongtak
örömükben. Gyönyörű látvány is az: az a magyar tenger, a hogy a szittya
büszkeség nevezi. A csillámló tó felszine mintha ezüst volna a fodrozott
haboktól, a tulsó part hegyei alatt meg oly csendes a víz, mint egy
tükör, az egész szakadatlan egy kert apróbb-nagyobb kolnáival,
kastélyaival, tornyaival a vizből felforgatva néz fel reánk. Karcsu
halászgémek ácsorognak a viz-sekélyben, lomhán felreppenve, ha a
prüszkölő vascsoda közelít; a pásztorok gulyáikat itatják, usztatóig
behajtva, s halászok huzzák a pirittyét, követve a nehéz csolnaktól; a
gyermekek a hátamra mászva kiabálnak: «ahol van Balatonfüred!» – Van
velük dolgom a gőzhajón, hogy együtt tartsam őket, a míg a hajó Fürednél
kiköt.

Ilyenkor legszebb Füred; csakhogy ezt kevés ember tudja. A rózsaerdők
teljes nyilásban: valóságos Kazanlik. Ember még kevés van a sétányon; de
annál több a fülemüle.

A drága jó asszony azonnal hozzá fogott ahhoz a dologhoz, a miért örök
hálára érzem magamat iránta lekötelezve, hogy nem osztja meg velem: a
kipakoláshoz; ilyenkor gyerek és férj csak utban van. Tőlem nem kivánnak
egyebet, mint hogy vigyem el a gyermekeket magammal sétálni: azután meg
fürdeni.

Hej, milyen örömük van Sisera hadjainak, mikor kiszabadulnak az «apjuk
felügyelete» alatt! Látszik, hogy az anyjuk milyen erős kordában
tartotta őket! Mikor rám vannak bizva, akkor minden szabad. Azért
örülnek mikor a házhoz kerülök. A legnagyobbik, az egy szilaj ficzkó,
izmos és nagy tornász; már kétszer volt kificzamodva a keze, s a
homlokán visel egy sebhelyet. Szakasztott képmásom. Ugy szereti a
könyvet, mint a kecske a kést. Csak az utolsó órában olvassa el a
leczkéjét; hanem azért felel vakmerően: már, hogy azt feleli-e, a mi a
könyvben van? az más kérdés. Ezt tőlem örökölte. A középső azonban
szakasztott az anyja. Ez igen szorgalmas és pakátus férfiu. A hol egy
könyvet megkaphat, azt eszi. A zsebe mindig tele van száraz
kalácsdarabbal, a miket félretett netalán bekövetkezhető inséges időkre.
Olyan számolási talentum, hogy nekem az asztalnál azt is ki tudta vetni,
hogy ha egy régi meszely bornak az ára 25 kr. volt: hát a ki ahoz volt
szokva, hogy egy «nagy messzely» bort igyék meg ebédnél, hány
deczilitert kell annak most meginni, hogy 37 és ½ krajczár ára szomjat
eloltson vele? Ezt én még praxisból sem tudom megtanulni soha. A
legkisebbik, az poéta lesz: csupa ábrándozás és érzelgés. Minden ok
nélkül sir és engemet különösen szeret. Kisebb korában mindig az én
ágyamban hált s nem engedte magát mástól felöltöztetni, mint tőlem. Most
is mindjárt ott van a térdemen, ha valahová leülök. Aztán nagy
szemfüles; mindent meglát a mit más észre sem vesz. Mikor a fényképész
palotája előtt elmentünk a parkban, egyszer csak odavontat magával a
nagy kirakathoz, messziről megismerte azt a nagy arczképcsoportozatot, a
melyben együtt vagyunk lefényképezve. Meg kellett neki igérnem, hogy az
idén megint levetetjük magunkat egy társaságban. Aztán elvittem őket
fürödni. A legnagyobb surculus, úgy uszik mint a vidra, alig lehet
kicsalogatni a vizből, pedig a középső fiú krajczárra kiszámítja neki,
hogy hány perczig jó lenni hány fokú vizben, arravaló-nézve, hogy hány
fokú fölösleges melegség absorbeáltassék a testben? a mi által ez
edződik; ha több vész el, az már ernyesztő hatással bir. A legkisebb
azonban, a kit magam vittem bele a vízbe, le nem rázható a nyakamból,
folyvást azt kiabálja: «jaj papa, jaj édes kedves jó papa, gyerünk ki
innen a vízből, én mindjárt meghalok». Már ilyen kicsiny korában irtózik
a poéta a viztől. Fürdés után aztán egyet sétáltunk a parkban, kerestünk
sima kavicsokat, leültünk vele a porba s én tanítottam a kis Miczut a
kavicsokkal «kapókövet játszani.»

A pakolástól aztán szegény jó anyjuk obligát fejfájást kap, s az eltart
neki egész éjjel: a migrainegyógyításhoz pedig én épen annyit értek,
mint az egész doctorum collegium. A legkisebb megint hozzám kerül aludni
s reggel nem akarja engedni, hogy fölkeljek. Megint nekem kell őt
felöltöztetnem. Az asszony kissé bágyadt szinben van az éjjeli
fejfájástól. Olyan rosszul esik őt ilyenkor elhagynom. Azonban ő maga
siettet. Elkészítette már számomra a kávét. Már elsőt csengettek a
hajón. A legkisebb ellenben le nem akar szakadni a nyakamból, hogy még
csak egy napig maradjak itt. Nézzem, milyen rossz idő van! A Balaton
háborog. Zivatar lesz. A hajó elsülyed. Én odaveszek. Ezen aztán elkezd
sirni. Utoljára azt követeli, hogy vigyem hát magammal. Bizony kedvem
volna hozzá! Az okos asszony ketté vágja az alkut. «Hát aztán magaddal
hordanád az országházba!» Igazság! hiszen még nem vagyok instructor, még
csak honatya vagyok.

Másodikat is csöngetnek. Édes fiam mennem kell. Mind valamennyien
kikisérnek a gőzhajóhoz, oda is bejönnek velem. Az ölelkezés, bucsuzás
addig tart, míg a hajó is elindul, aztán átkisérnek egész Siófokig. Csak
egy szóval mondanám nekik, még Budapestig is elkisérnének.

A siófoki időzés alatt egy jó gondolatom támadt: hát ha én most innen
azt táviratoznám az elnöknek, hogy «egészségi állapotom miatt (t. i.
mivelhogy nagyon jó egészségben érzem magamat) leteszem mandátumomat, a
képviselőház ám lássa, hogyan él meg aztán nálam nélkül!» Azzal vissza
cum gentibus Balatonfüredre!

Kár, hogy én nálam a jó gondolatok mindig kivitetlenül maradnak.

Este megint otthon «voltam» Budapesten.

Semmi levél sem várt rám, hála Istennek!

És azután elmult több nap minden rendkívüli följegyzésreméltó eset
nélkül. Az ismerős urhölgyekkel beszéltünk az ország borzasztó nagy
deficitjéről, a minek a miniszterek az okai; a klubban beszéltünk az
urhölgyek nagy luxusáról, a mi oka a deficitnek; az országházban pedig a
borzasztó nagy bukásokról, a mik a klubban történtek: aufgelegt Ultimot
elveszteni touslestroival, tizenkét tarokkal harminczháromban, ötödik
vétellel csupa borzasztó dolgok.

Hanem engem nem háborgattak többé a nagy Cosmosnak semmiféle atomjai.
Azt hittem már, hogy elfelejtettek szépen.

Minden este elővettem a gyerekek levelét, s elolvastam a kis Miczu
tanácsát; «vigyázzon a papa is, hogy le ne essék».

Igazán mondom, nem is ilyen három gyerekes apának való az már, efféle
bolondos kalandokba ártani magát! Bizony benőhetett volna már nekem is a
fejem lágya!

Verjük ki a fejünkből az egészet!

Hanem tegyünk ide megint három pontot, mintha a kis Miczu kapókövei
volnának ott.

* * *

Eszembe jutott e közben, hogy egyszer valamit igértem én annak a
leánynak, a minek a teljesülésére az talán még most is számit. Ha már
végképen lemondtam minden önzés sugallta gondolatról, akkor egészen
illő, hogy beváltsam a szavamat, nem várva érte viszonzást. Van neki egy
korhely szökött katona testvére; a kinek a megszabadításával biztattam
őt egyszer, egy ünnepélyes pillanatban, a mikor épen az urfinak a hátát
döngette a Veres rózsa korcsmáros.

Én ugyan in theoria, mikor az ilyen deperditus existentiákról van szó,
abban a philantropicus nézetben vagyok, hogy az ilyen embereket legjobb
volna lebunkózni. Nézetem mellett felhozhatom a legrégibb
criminalcodexet, a bibliát, a hol példák vannak rá, hogy egész városok
(Sodoma és Gomora) népsége lebunkóztatott, sőt egy egész nemzetség, a
Benjámin lebunkóztatása is legfelsőbb rendeletre elhatároztatott, pedig
azok mind nem szolgáltak annyira rá. Hanem hát a leány ugylátszik, hogy
mégis szereti a bátyját, daczára annak, hogy az egy fertelmes állat; hát
probáljunk rajta úgy segíteni, hogy a ficzkót megszabadítsuk, a leányt
pedig ő tőle szabadítsuk meg.

Utána jártam a dolgának a hadparancsnokságnál, hol befolyásos ismerőseim
vannak: nem valami nagy dolog a katonakori vétsége, egy pár tiz forintos
mindössze a mit elsinkofált; aztán a kórházból szökött meg. A többi
akasztófát már a polgári életben érdemelte ki. Lehet találnunk majd egy
olyan samaritanus orvost, a ki bizonyítványt ád neki, hogy azóta
folyvást betegen feküdt, s aztán a Superarbitrirungs commissió előtt
majd kicsináljuk, hogy reálinvalidnak nyilvánittassék. Akkor aztán majd
adjunk neki jó ajánlólevelet; (hiszen csak 20 forintot sikkasztott el),
megtehetik végrehajtónak Krassó megyébe; ott még sokra viheti.

Én már szépen kerékvágásba hoztam ezt az egész dolgot, s azt hiszem,
hogy nagy örömet csinálok vele a szegény leánynak, mikor majd csak azzal
a hirrel lepik meg, hogy a bátyja meg van mentve és hivatalt kap. Ő
pedig ki fogja találni azt, hogy kitől jött?

Hát egy reggel korán (nyolcz óra felé) még az ágyban aludtam, mikor az
öreg Ignácz bejön s azzal a szóval költ fel, hogy itt van a 34-es
hordár.

Nem emlékszem rá, hogy magamhoz rendeltem volna.

Az pedig egyenesen velem akar beszélni.

Hát akkor meglehet, hogy megsértettem valahol a tisztelt gentlemant s
most jön tőlem magyarázatot kérni. Legyen hát szerencsém hozzá.

Mikor belépett a szobámba, akkor világosodott fel az elmém egyszerre.

Elfeledtem a minap megnézni a számát, külömben tudtam volna, hogy az a
«34» annyit tesz, hogy «Kozák testvér»; ő volt az a «34» hordár.

Ez a legalkalmatosabb álköntös. A hordár mindenüvé elmehet gyanuköltés
nélkül.

A mint magunkra maradtunk, megkináltam, hogy tessék leülni.

Meg is tette, és miután meggyőződött, hogy senki sincs kivülünk a
szobában, rá kezdé azzal a mély suttogásig lenyomott hangjával, a miről
úgy tetszik, mintha álmában hallaná az ember.

– Testvér! te reád ma egy nehéz küldetés vár.

– Állok elébe.

– Neked egy szökött katonát kell denunciálnod a hadparancsnokságnál.

– Igazán? dagadjon meg! Ez nem annyira nehéz, mint komisz feladat. Nem
lehetne ezt valami más e missióhoz méltó testvérre bizni?

– Tanuld meg azt, szólt Kozák büszkén, hogy a testvérek között nincs
külömbség s a mi feladataink között egy sem komisz. E feladatot, hogy
gyors és biztos sikerü legyen, csak olyan embernek lehet elvégezni, mint
te, a ki egyenesen odamehet a főhadparancsnoksághoz, nem kell neki nagy
kerülővel még előbb komiszárust, alkapitányt, drabantot fellármázni,
hogy az alatt az illető neszt fogjon és megugorhasson, mire odaérnek,
hült helyét találják: te pedig egyszerre ott csaphatod, mint az egérfogó
a poczikot. Azért vagy közöttünk, hogy összeköttetéseidet a magasabb
körökkel szent czélunk keresztűlvitelére felhasználd.

– De már megengedj, egy szegény szökött katonának a feljelentése a
hatóságnál, épen a te és elvtársaid részéről nagyon is magánboszú után
izlik.

– Szó sincs magánboszúról. Az illető, a ki áldozatul fog esni, csak egy
medium. A médiumoknak fel kell áldoztatniok. Az egyiknek így, a másiknak
úgy. Van, a melyiknek az a feladata, hogy az égő gyertyával bemenjen a
gázzal telt pinczeboltba. Másnak meg az a feladata, hogy egy eltünt
ember helyett meghaljon és eltemessék, hogy amazt ne keresse senki.
Ismét másiknak az a feladata, hogy egy merénylet szerzőjéül elfogassék,
s ez által az igazi tettes megszabaduljon. Ezek az eszközök. Mások a
kezek, a kik általuk cselekesznek. Ismét mások a fők, a kik a kezeket
mozgatják. Most egy ilyen eszközről van szó.

– Nagyon kiváncsi vagyok erre a szóra.

– A kiváncsiság ugyan nálunk a hét fő bünök közé számíttatik: azonban,
mint te ezt magad is tudni fogod, te egy fokkal feljebb állsz a
közönséges tagtársaknál, nem társadalmi állásodnál fogva, mert az nálunk
nem tesz különbséget: hanem multadnál fogva.

(Ezt, igazán mondom, nem tudtam, hogy ilyen nevezetes egyéniség vagyok).

– Ezért, mert kötelességem: tehát kész vagyok téged beavatni abba a
tervbe, a minek egy részlete a mi kezeinkre van bizva, de fogadd meg…

– Megfogadom, hogy el nem aluszom rajta.

– De arról az egyről biztos vagyok. Nem tünt fel előtted, hogy egy idő
óta korán reggelenkint (mikor feküdni mégy), valami olyan büzt érzesz a
város felett terjengeni, mintha minden háznál tollat égettek volna?

– De ez nekem is gyakran háborgatja szaglási érzékeimet.

– Hát mikor néha a budai casinóból késő éjjel hazajöttél, (már azt is
tudja, hogy ott töltöm az estéimet!) nem ötlött fel neked, hogy az ezer
lámpától megvilágított Pest felett valami fakó lomha ködfelleg terül el,
a melynek a gócza egy magas kürtő látszik lenni, a mi kívül esik a
városon, észak-keletfelé. Abból tódul ki valami vastag, sürü füstgomoly,
a mi közé az éj sötétében fényes lángkévék lüktetnek fel.

– De emlékezem rá, hogy ilyesmiben gyönyörködtem. Mindig azt hittem,
hogy valami részvénytársulat alapítóit főzik ott olajban.

– Az ott a budapesti hóhérnak a kemenczéje.

Erre a szóra kezdett az álom kimenni a szememből.

Látogatóm vette azt észre s kényelmesen hátravetve magát a karszékemben,
folytatá:

– Tudod mi ég abban a kemenczében éjjelenkint?

– Nincs akkora phantásiám.

– Arról azonban biztos tudomásod lesz, hogy Oroszországnak egy bizonyos
részében kiütött a keleti pestis.

– Hogy ne lenne? Hisz az országgyülésen interpelláczió tárgya is volt.

– Az ám. Ez megint a szélbalok ügyetlenkedése volt. Pedig ha nem értik a
dolgot: hát minek kontárkodnak bele?

– Te talán érted a dolgot?

– Persze, hogy értem. Te! Ha az a «fekete asszony» beszabadulhatna ebbe
az úgynevezett civilizált Európába: az volna nekünk az aratás! Hogy fel
lenne fordulva egyszerre minden társadalmi rend! milyen bénává lenne
ütve minden hatalom! hogy szakadnának szét a kötelékek! hogy porolna
szét minden törvény! hogy szabadulna el minden lánczra kötött
szenvedély! hogy futnának szét a büszke hadseregek! Az volna, a mi már
volt egyszer, egész Európában, az itélet napja! Már utban volt! Már
rajta ült a denevérszárnyú gyászszekéren! Hanem mindent elrontottak ezek
az úgynevezett szélbalok, fellármázták a kormányt, s az rögtön utját
állta a vész behurczolásának.

– Igen, még szaktudósokat is küldött ki a pestis tanulmányozására.

– Hahaha! Nevetem én azt! ott lehetnének a ti tudósaitok Asztrakánban,
ha a pesti hóhér nem volna legény a gáton. A háromszoros muszka
hadizárlaton keresztül kisikamlik ez a kigyó: bejön a végvámokon s oda
tojja a tojásait, a hová akarja.

Kezdett a hátam borsózni.

– Hanem hát idebenn igen szigoruan magyarázzák a tilalmat. Akármi
érkezik a sorompóhoz az itteni kereskedők számára, a mi orosz bélyeget
hord magán, bunda, prém, vászon, gyapjuszövet, páczolt hal, kaviár: azt
rögtön lefogják, be sem hagyják hozni a városba; viszik egyenesen a
hóhér kemenczéjébe. Az pedig még azon éjjel alágyujtat s elégettet
mindent. Ennek a füstét érzi a város reggelenkint. Ez a kemencze az, a
mi Angliában a «Queens pipe» (a királyné pipája) a miben az elkobzott
csempészdohányt elégetik.

– Ez hát nagyon jól történik, azaz, hogy a mi nyelvünkön szólva nagyon
rosszul.

– Úgy van. Hanem hát a hóhér maga sajátkezüleg azt a nagy munkát nem
végezheti: a hóhérlegények pedig undorodnak tőle.

– Hogyan? A hóhér legények undorodnak?

– Hát persze! azok sincsenek vasból. Nekik is hat az idegeikre az a
gondolat, hogy a mit a kezükbe vesznek, az a fekete halál országából
érkezett ide. Annál fogva ők meg ismét más embereket bérelnek fel, a kik
azt a kezelést elvégezzék.

– S azoknak megy ez?

– Vannak emberek, a kik a pokoltól sem félnek; kivált, ha jó erős
pálinkát ihatnak mellé. A többek között nekünk is jár oda egy ismerősünk
az éjjeli munkára. Ez az emlitettem szökött katona.

– Talán csak nem Ágnesnek a bátyja?

– De épen az.

– S nem irtózik…?

– A haláltól?

– De a hóhérlegények társaságától?

– Hát mi az? A hóhérlegények csak olyan munkások, mint én, meg te.
Minden munka tisztesség; s mentül megvetettebb, annál nagyobb becsülésre
méltók azok, a kik arra vállalkoznak. Aztán elvégre is, minden az izlés
dolga. Egyszer egy ilyen gyepmesteri gyakornokkal, (csinos fiu az, mikor
kiöltözik) együtt voltam az országház karzatán, mikor ti képviselők
odalenn éppen egymással nyájaskodtatok: az érdemes hóhérsegéd hallgatja
egy ideig a kölcsönösen egymást lepiszkoló feleseléseket, a miket ti
országgyülési szónoklatoknak neveztek; végre hozzám fordul e szóval:
«pfuj Teufel! Én ezt a disznóságot ki nem állanám ezer forintért!»

– Jól van. Hát a Bruder odajár most éjjelenkint kemenczét füteni?
Legalább hát kap valami fizetést.

– Nem annyira a fizetésért teszi, mint inkább a mellékkeresetért.

– Ugyan miféle mellékkeresetért?

– Hát mikor néha úgy egy-egy drága kelmékből álló csomag akad a keze
alá, shawlok, perzsa lámaszőrszövetek, azokból ő egy-egy csomócskát a
tüzbe dobálás közben elcsusztat az inge alá, vagy a pantallonja szárába
és aztán azt hazahordja vagy a szeretőjének vagy az orgazdának; s jól él
mellette.

Nekem a hajam szálai kezdtek felberzenni.

– De hisz az egy rettenetes nagy, őrült merénylet.

– Csak maradj fekve és ne obégass. Semmi merénylet sincs a dologban. A
mit eddig halomra égettek, azt mind bátran elviselhette volna, vagy
kenyérre kenve, (ha kaviár volt) megehette volna a fővárosi burger: azok
közül egy sem látta azt a vidéket, a hol a pestis anyja ül a fészkén.
Tudnom kellett volna nekem arról. Hanem ma fog érkezni egy csomag, a mi
egyenesen Asztrakánból jön. Ugyanabból a raktárból, a melyből minden élő
ember kihalt. Az egész raktárt mind megégették a kozákok. Ezt az egy
csomagot sikerült megmenteni. Mesés áron. El is lett szállítva idáig. A
szállítás maga egy hadvezéri remeklés volt. Ez a málhacsomag csupa
tengeri vidrabőröket tartalmaz, a miknek párja otthon is ötszáz rubel.
Ez már bizonyosra jön! Ezen már rajta van a fekete asszony tiz körme! A
ki csak az ujjával hozzányul, meg van fogva. S aztán viszi magával, mint
a Sámson rókái az üszköt a filiszteusok vetésébe. Ezt a csomagot is le
fogják tartóztatni a sorompónál s elküldik az égető kemenczébe.
Bizonyos, hogy a mi fiunk azt megdézsmálatlan nem hagyja. Két darab
vidrabőr pedig, a mit a dereka körül csavarva, haza hoz, épen elég lesz
egy egész városnak.

Még a vér is meghült az ereimben.

– Hanem hát én furfangos vagyok, folytatá Kozák barátom. Ha ez a baj
Pesten tör ki, mi velünk nagyon hamar elbánnak. Adjuk odább! Ezért
szükséges, hogy te ezt a ficzkót följelentsd, mint katonaszökevényt;
megjelölve a helyet, a hová az éjjel menni fog, a végzett munka után.
Vérző szív-utcza 42. szám a sósveckli-sütőnénél. A gyerek a mint azt
veszi észre, hogy rátörik az ajtót, sietni fog az ellopott szőrméket a
kályhába dobni. Ő maga akkor tele van a méreggel. A hadcsapata, a 38-ik
sorezred most Bécsben fekszik; a szökevényt rögtön oda fogják
szállítani, beviszik a kaszárnyába, fel a hadbiróság elé, s három nap
mulva ott lesz a pompás mulatság a gyönyörü Bécs város számára: egy
egész kaszárnya tele a fekete halállal. Ezen aztán lehet majd nevetni!
hahaha! hahaha!

Úgy kaczagott, hogy még akkor is vigyázott magára, nehogy magasabbra
emelje a hangját.

S hogy észre vette, hogy én sehogy sem akarok a kaczagásban osztozni,
komolyra fogta a dolgot.

– Hát mi különös volna ebben a dologban? Ez a stratagéma nem is uj már,
hát az északamerikai polgárháború előtt nem tették-e ugyanazt a déliek,
hogy összevásárolták Braziliában valamennyi sárgalázban kimultnak a
köntöseit s azokat hajóteher számára küldözték New-Yorkba, hogy a
pestist átültessék ellenségeik táborába: hát a mi azoknak szabad volt,
nem szabad-e másnak? Kérdezzük is mi azt, hogy szabad-e? – Érted már
most egészen a dolgot? Miért kell neked még ma denuncziálnod a
legilletékesebb helyen ezt a fiut. – Te vagy a kéz, ő az eszköz. Ő a
löveg, a mit neked el kell röpítened. – A löveg elrobban. Mit bánja a
tüzér, hogy a löveg hüvelye szétszakadt: ha csak gyujtott!

Idejét láttam végét szakítani e veszett bolond beszédnek.

– A magad szempontjából az egész correct okoskodás, testvér, hanem
engemet másforma nézet vezérel. Én épen ezen fiatal ember nővérének
megigértem, sőt szavamat adtam rá, hogy a bátyját kimentem
zászlóelhagyási büne alól, ezt már meg is tettem. Azt is megigértem
neki, hogy becsületes életmódot fogok a számára szerezni. Abban meg most
járok.

– Nevetséges! Hát birnak az igéretek kötelező erővel? Kivált azok az
igéretek, a miket leányoknak teszünk? Szokás azokat beváltani?

– Nálam szokás; engem az adott szavam kötelez.

– Hát a szent eskü, a mivel szövetségünkhöz vagy kötve? Egy pár szép
szem előtted szentebb jelvény, mint az, a mi karunkra van edzve: a nagy
mindenség, a Cosmos, és annak ellentéte: a nagy Semmi, a halál!

E szóval feltürte karjáról a blouset, elém tartva a rémséges jelvényt.
Én eldugtam a kezemet a takaró alá; biz az enyémről már lekopott a
mindenség is, meg a semmiség is.

– Édes öcsém, szóltam hozzá, a mit mondtam, megmondtam. Én az Ágnesnek
adott igéretemet beváltom. A te kipéczézett ficzkódat ellenben fel nem
adom! mert nekem soha semmiféle ivadékom se porkoláb, se perzekutor, se
spion, se denuncziáns nem volt. Ha nem tetszik, bicskázzatok le: én is
ott leszek! De a mi nekem nem tetszik, azt nem is teszem meg. Mert én
annyira nihilista vagyok, hogy még magát a nagy «semmit» se veszem
semmibe. Most pedig eredj a pokolba, vagy ha annál még kedvedrevalóbb
helyet tudsz, eredj oda, s hagyj engem tovább aludnom.

S azzal befordultam a fal felé.

Kozák barátom fölkelt a helyéről s még egyszer odahajolva fölém, lihegé
mély kisértetes hangján a fülembe:

– Meg fogod gondolni a dolgot. – Itt volt nálad a «34.» – Föl kell
jelentened a «38»-ik ezred szökevényét. Található lesz ma éjjel a vérző
szív-utcza «42»-ik számában a kalácssütőnél.

– Jól van, jól!

Én már alszom. Az éjjel nagyon soká tartott a piquetpartie a budai
casinoban. Oda szolid emberek járnak: reggelig játszanak; de csak
piquétet és egy tizedrész krajczárban. – Mióta a fiammal közelebbről
megismerkedtem, én is ilyenre adtam magamat…

… Jóformán gyűlésbe menni való idő volt, mikor az öreg Ignáczom
felköltött. Annyi bolondot összeálmodtam az alatt! ott voltam én is a
hóhér kemenczéjénél, s csupa fekete asszonyokat dobáltam a katlanba: az
országgyülésen meg hóhérlegények szűzbeszédeit hallgattam.

A mint kidörzsöltem az álmot szememből, azt kérdezém Ignácztól:

– Álmodtam én, vagy valósággal volt itt egy 34-es számu hordár?

– Volt biz itt, felelt az öreg, sokáig itt várt, hanem aztán megunta,
kijött s azt mondta, hogy nem akarja a nagyságos urat felzavarni, olyan
édesdeden alszik; inkább majd eljön később.

– Mégis álmodtam hát.

Az öreg aztán addig nyakgatott, hogy ha álmodtam, micsoda számokat
álmodtam? hadd tegye be ő azokat a lutriba; mig el kellett neki
számlálnom, hogy «34, 38, 42.»

Be is tette mindjárt a budaiba. Nem hiszem, hogy kijöttek volna neki.

Én azonban még az nap átmentem Budára a szökött katonának a dolgát
megsürgetni. Egészen jól állt az ügye.

Kifizettetvén az elsikkasztott összeg, előadatván a súlyos betegségről
szóló bizonyítvány, rögtön praeferentissime expediáltatott a végzés,
kézbesítendő az inculpatus édes atyjánál, hogy a fiu visszatérhet ismét
a nappal élők sorába.

De ide ismét tegyünk három csillagot: gondoljuk, hogy ez a három lutriba
betett szám.

* * *

Este (tizenkét óra után) mikor Budáról, a casinóból hazajöttem, s az
ellipseről letekintve megláttam azt a sötét füstfelleget Pest fölött
szétterjengeni, a mi leginkább abból a városon kívül felmeredő kéményből
látszik előtódulni, megint a fejembe nyilalt az a ma reggeli párbeszéd
vagy álom vagy micsoda.

Hát ha van valami mégis ebben a bolondságban?

Én ugyan se kisértetekben, se boszorkányokban nem hiszek: annálfogva a
magyar socialistákban, nihilistákban sem. Régen volt az, mikor engem egy
fehér lepedővel meg lehetett ijeszteni; hanem az még sem tartozik a
lehetetlenségek közé, hogy egyes monomániától megszállt emberek valami
olyan őrült merényletre adják a fejöket, a mihez rajtuk kivül másnak
semmi köze.

Sorbaveszem, hogy miket beszélt az az agyafurt ember? Az őrültségében
rendszer van: azt el kell ismernem.

A lefoglalt asztrakáni prémeket most égetik a hóhér kemenczéjében.
Valaki azokból elcsenhet egyet-kettőt.

Legegyenesebb eljárás volna, feljelentenem azt, a mit megtudtam, a
rendőrségnek.

De én azt nem tehetem. Nem azért, mintha a nihilisták orgyilkaitól
félnék, hanem azért, hogy abból majd nagy vizsgálat lenne; engemet
elővennének tanunak, el kellene mondanom az egész históriát, hogy
jutottam ehhez a titokhoz? beszélnem kellene a Suttogó-utczai gyárról,
meg Haggeus urról és a leányáról; s mind ez rám nézve nagyon
kényelmetlen positió lenne. – Tehát a rendőrséghez nem megyek. – Hanem
azt teszem, hogy felkeresem a vérző-szív-utczai Calypsot s annak a
hajójában elfogom a veszedelmet hozó ficzkót röptiben s így állom utját
az európai nagy veszedelemnek.

Kezdett rémleni előttem, hogy hallottam én már valami hirét ennek a
vérző-szív-utczai sütőnének. – Sőt egészen jól emlékezem már rá. –
Nevezetes jelenet volt az! Ott a Kék Macskában. – A tavalyi farsang
utolsó napján. – Ki akarták dobni a bálból a tisztelt hölgyet. – Én is
ott voltam azon a mulatságon. – Pedig szerintem nem volt igazsága a
publikumnak. – A Kék Macska diszes vendégkoszorúja fellázadt azon
merénylet ellen, hogy a «vérző szív»-utczai sütőné bátorkodott e
termekben megjelenni. – Mert a Kék Macska sokat tart a szeplőtlen
hirére. – A vérző-szív-utczai sütőné pedig csak a «bumszti pincze»
primadonnája. – S ezen körökben nagyon sokat adnak az illem és erkölcs
rangfokozataira. – A hölgyek egészen fel voltak lázadva, mikor őt
belépni látták. – A tánczkolonn felbomlott s a tánczmester-rendező
elveszté a contenantiáját, a Sósweckli-Mina kihivó tekintete és rikító
toilettje előtt. «Ki vele!» «Le kell tépni a chignonját!» – –
«Papucscsal kell felpofozni!» Kiabáltak mindenfelől, mig ő kevélyen
suhogtatta a lovagkorbácsát. Bizonyos, hogy csufosan megverték volna, ha
én jókor nem interveniálok. « Uraim és hölgyeim! kiálték, hát ez-e a
demokraczia? Azért harczolunk-e oly véres ütközeteket az egyenlőség
szent elvei mellett, hogy most e magas elveket a Kék-Macska szentelt
csarnokaiban meghazudtoljuk? Herczegnőim! Szépség királynői! Ti a
boulevard és király-utcza arisztokratiája! Gyakoroljátok a
születéstekhez méltó nagylelküséget egy polgártársnő irányában, a ki
többszörös özvegye hősleg elesett, (de megint felkelt), – ha nem is
tábornokoknak, de mindenesetre szakaszvezetőknek!» E szónoklattal
sikerült a betolakodott vakmerő számára utat csinálnom a mellékajtóig s
így megszabadítottam őt attól a kellemetlenségtől, hogy egy sajtár
vizzel nyakon öntetve kidobattassék. Mert a qualificatióra a világnak
egy uri salonjában sem olyan féltékenyek, mint a Kék Macskában.

Ugy hiszem, hogy az illető hölgy még emlékezni fog erre a lovagias
tettemre, ha meglát. Az arczomat megismeri.

Mert a sósweckli sütőné büszkén elmondhatja magáról, hogy soha olyan
öltözetet nem viselt, a mit valaki ne úgy lopott volna számára és soha
olyan emberrel ismeretsége nem volt, a kinek a nevét tudta volna.

Ezt a helyzetet ma fel kell használnom.

A lakását e nevezetes hölgynek már tudom Kozák testvér szivessége
folytán. Csak egy bérkocsit kell találnom, a ki odáig kivigyen. Ez már
nem esik a járhatatlan városnegyedben. Az utolsó sorház a városliget
felé; háta mögött van a városi faiskola: ákácz és diófa bozótok. Jó
megugrásra való menedék a világgal ellenségeskedésben élő szegény
legényeknek.

Hogy azonban egészen megérthetővé tegyem a gyöngébb felfogásuak előtt
is, hogy minő állást foglalt el a Sósweckli Mina a társadalomban, a mi
őt a Kék Macska hautevoléeja előtt lehetetlenné tette: körülményesen
indokolnom kell e felfogást. (Azért nem szükséges kiküldeni a szobából a
serdülő fiatalságot: előadásom szigoruan az ethosz és aiszthezis
korlátai között mozog.)

Tehát az volt a botránykozás köve, hogy a Sósweckli Mina (mint már a
szinpadi neve is kifejezi) sóswecklik sütésével és elárusításával
foglalkozó egyéniség volt. Ez pedig az a neme a süteménynek, a melyet
kizárólag a társadalomnak azon hasznos polgárai fogyasztanak, a kiket
reggelenkint a kerepesi-uton kitolonczoznak, s a kik este a városligeti
bozóton át megint visszakerülnek, a kik a birtokos osztálynak a maga
jószágára való éber vigyázatot tanítják, s a maguk részéről főképen el
nem veszett tárgyak megtalálásával foglalkoznak; találkoznak közöttük
egykor magas polczokon ült férfiak is, t. i. faczér omnibuskocsisok, a
kiknek mind a sóswecklisbolt a város végén a paradicsoma. Ott kapni
sóswecklit és kozmás pálinkát és semmi egyebet. Azt pedig mind a
Sósweckli Mina szolgáltatja ki. Ezért azután nagyszerű népszerüségnek
örvend. Mikor vasárnaponkint a bumszti pincze megtelik, mely a
társadalom elitjének a kedvencz gyülhelye: ott a Sósweckli Mina az est
ünnepelt hősnője. Olyan veres haja van, mint a láng, s parázs szemei
hozzá, és győzi a tánczot. – Miatta gyakran egész ütközetek vivatnak meg
a polgári osztály és Mars jelenlevő fiai között, a miknek csak a
megerősítetten visszatérő őrjárat vet véget. Ezen Iliászoknak a trójai
Helenája rendesen a Sósweckli Mina, s ezen hirhedettsége szolgál neki
akadályul abban, hogy magasabb lebujokban elfogadtassék.

A bérkocsis nem akart velem tovább jönni a lövöldénél: hogy ő éjszaka a
Vérző szív-utczába be nem megy. Magamtól kellett odatalálnom. Jó
szerencse, hogy holdvilág sütött. Az utcza közepén tartottam magamat, s
a kurta vasbotomat ütésre készen.

Könnyü volt rátalálnom a házra. Messziről füstölgött a kéménye. Ilyenkor
már fütik a pék-kemenczét. Közelbe érve pedig épen biztosra jön az
ember; a boltajtó fölé van festve a falra egy óriási, közepén
felhasított zsemlye; ha táblára volna festve, rég ellopták volna; s alá
mázolva nagy betükkel «itt kapható GROC». Hanem az éjfél utáni órákban a
boltajtó már zárva van. Azonkivül azonban még egy ablak is van az
utczára. Mind az ajtó, mind a redőnyök arról tanuskodnak, hogy itt
bunkós bottal szokás bekoczogtatni. Mikor valaki zárva találja az ajtót,
addig szokta ütni furkosával az ajtót, meg az ablakot, mig megsokalják
azok odabenn, s vagy beeresztik, vagy eldöngetik; elébb azonban
kedélyesen elpolemiáznak vele az ablakon keresztül, míg szándékai
tisztaságáról, vagy annak ellenkezőjéről meggyőződnek. Mert az is
megesik, hogy a rendőrség alkalmatlankodik ilyen későn éjszaka.

Ilyenkor pedig már a Sósweckli Mina a belső lakosztályaiba vonult
vissza, s annak a szentélyébe csak különös kegy mellett lehet bejutni. Ő
ilyenkor ugyanis, a hogy gazdasszonyi műnyelven nevezik: «kiszakajt». A
tészta meg van kelve s azt kellő darabokra kell felosztani, a mi aztán a
nagy kemencze párkányán kisütendő lészen. Ilyenkor aztán annak a
számára, a ki a kegyosztásra érdemes, lángost süt a Mina, a mi
kvárglival megkenve fölséges lehet. Ha időközben uj látogató dörömböl az
ablakon, elébb megtudakolják tőle, hogy vannak-e jó referencziái?

Hát hiszen én is tudom a rendet. Mielőtt a vasbotommal az ablakredőnyök
meginterpellálásához fogtam volna, elébb kivettem a tárczámból három egy
forintos bankót s azokat kalapom szalagja mögé tüztem. Akkor kezdtem
aztán hozzá a gyönge bezörgetéshez, végig botommal valamennyi redőnyön.

Az egyik redőnyön egy fok ki volt törve. Az szolgált kikémlelő részül a
bennlevő számára. Az ötödik, hatodik ütésre megszólalt onnan belülről
egy hang.

– No hát mi baj?

Rögtön ráismertem a bájos Sósweckli Mina tündér hangjára, olyan mély
baszusa volt, mint egy tamburmajornak.

– Van-e friss lángos, szép sütőné? Kiálték be az ablakon.

– Kinek kell?

– Itt a nevem a kalapomon.

– Mindjárt nyitom az ajtót.

A «mindjárt»-ból nagy idő lett; valószinüleg elébb egy néhány korábban
jött látogatót kellett kituszkolni a hátulsó ajtón, a kik összevéve sem
értek három forintot.

A kegyes hölgy dagasztáshoz és sütéshez alkalmazott toiletteben jött
elém az ajtót kinyitni, egy szál faggyu gyertyával a kezében, a mit nem
szoktak tartóba tenni, hanem csak asztalra, lóczára a maga cseppjénél
fogva odaragasztani.

Mindjárt rám ismert a háladatos lélek, a mint a sütődébe bevezetett, a
hol az épen befütött kemencze pokolbeli világítást árasztott szélylyel.
A frissen sült zsemlye illata küszködött az elöntözött grog büzével, meg
az érett sajt posajával. A falak tele voltak ragasztva hirhedt rablók és
gyilkosok arczképeivel, a hogy azokat a Politische Volksblätterekből
kivagdalták. Szép collectió volt!

– Hisz ez a zwickeres úr a Kék Macskából! Kiáltá jót taszítva a
vállamon. Hát magát hol hordja itt a lidércz?

Az alatt folyvást az óralánczomat nézte; a mit nagy gondatlanság volt
tőlem idejövet el nem dugni.

– Mondtam már, hogy lángosra jöttem: csak készítse el szaporán. Ez az
egyik forint azért lesz.

Azzal letelepedtem egy felfordított lisztes vékára, (az volt a
legtisztább ülőhely) s néztem, hogy csinálják a lángost.

– Hát időközben, mondék, ha azt akarja, hogy azt a másik forintost is
itt hagyjam, mondja meg csak, volt-e már itt az a drága kincse, a ki
szökött katona, aztán a szeme alatt kék folt van?

– Mit tudom én, hogy melyik az?

– Az, a melyik magának holmi shawlféléket meg prémeket szokott ide
hordani.

– A rendőrségtől való az úr?

– Nem vagyok biz én, szép tündérnő! Mert akkor nem jönnék ide, hanem
otthon aludnám. Hanem annak a bizonyos urfinak barátja vagyok.

– Nem ismerem szegényt. Nekem nem hord ide semmiféle kendőt, prémet,
szegény.

– No hát majd hoz ezután. Csak azt mondja meg neki, drága tulipántom, ha
ide jön, hogy vigyázzon magára, mert a mi csomagot ma elégetnek a hóhér
katlanában, az mind egyenesen Asztrakánból jött, s rajta van a keleti
pestis; a hová azt beviszik, ott leszáll a fekete halál.

De ha parazsat nyomtak volna a markába, nem sikoltott volna nagyobbat a
bájos hölgy, mint mikor ezt meghallotta; felugrott a kemencze szája
elől, a hol a lángost sütötte volna, kiszaladt, nem tudom hová, s egy
percz mulva visszakerült, az arcza csak úgy izzadt rémületében; egy
csipővassal fülönfogva hozott magával két prémbőrt, a mit messze
eltartott a testétől, s azzal futott az égő kemenczéhez, bedobta azt a
holmit, s eldobta a kezéből a csipővasat, aztán hirtelen rácsapta az
agyag tévőt az égő katlan szájára, hogy még a füstje se csaphasson ki, s
az alatt vaczogtak fogai, mint a kit a hideg ráz. Közbe-közbe egy-egy
átkozódási formulát is rebegett, a mi a csomag hozójának szólt.

– No lássa bájos éj királynéja, hogy milyen könnyen elnyerte a második
forintot is.

– Pusztuljon el a czudar döge! Nekem nem mondta, hogy honnan hozza. Hát
már most én ettől megveszekedem, ugy-e?

– Talán nem. De mindenesetre jó lesz ahhoz a paraszt orvossághoz
folyamodni, hogy majd mikor a kemenczéből kihúzza a parazsat, akkor
méltóztassék nagysád így jelmezestől együtt oda bebújni, és ott maradni,
a míg csak kiállhatja. Ezt egy hires orvostól tanultam, a ki ideges
hölgyeket gyógyított ilyen módszerrel.

Bizonyos vagyok felőle, hogy megfogadta a tanácsomat.

– Most pedig térjünk át a harmadik forintra. Miután az már történelmi
tény, hogy hát az én barátom már mai nap volt itten, nem volna-e vajjon
lehető megtudni, hogy hol kóborolhat ő ez időtájon a világon? Nem
méltóztatnék ezt valamiképen tudni?

– Dehogy nem tudom! De nagyon is tudom! Innen éjfél után egy órakor ment
el a gazember. Megivott két pohár grogot, annak is adós maradt az
árával. Eleget marasztottam a kutyát; mert olyan szépen tud hizelegni.
De nem akart maradni, a czudar. Azt mondta, hogy nagy fogásra készül.
Van neki egy szép huga. Abba szerelmes egy nagy úr, a ki csak titokban
jár hozzá. Most ő már egy hét óta rá les. A ház mögötti kút kávája mögé
van elbujva. Ha egyszer eljön az a nagy úr: megvárja, mig a házba
belopózik: akkor rajta ront, lármát csap; s akkor aztán az a nagy úr
állandó kundschaftja lesz, a kitől mindig csikarhat ki pénzt, azért,
hogy hallgasson.

A kedves ifju! Hát valamivel csak meg kell neki hálálni azt, hogy én meg
az ő megszabadításában fáradozom.

– Itt van a harmadik forint is, bájos herczegasszony. Nekem elég volt a
lángos. Már most csak lásson a sütőteknő után, hogy el ne keljen a
tészta. Holnap megint eljövök.

Azzal kibotorkáztam magamtól; nem kivántam, hogy karon fogva vezessen
ki.

Az utczára kiérve, innen is, onnan is gyanus fütytyentgetések kezdték a
fülemet megütni. Nem resteltem a lábaimra bizni a kérdés eldöntését; s
épen jókor érkeztem a bérkocsimhoz. Ha egy perczczel tovább mulatok a
házban, vagy engem ütnek agyon, vagy én ütök agyon valakit.

És most ide tegyünk megint három pontot: természetesen mint három
sósvecklit.

* * *

Nem hiába mondják ám azt, hogy az ördög nem alszik.

Mégis csak bekövetkezett, hogy pár nap mulva egy szép reggelen újra
megjelenik az asztalomon Kozák bajtárs epistolája s benne az a név
«Prometheus». A ki a legelső czündhöltzlit ellopta Jupiternek a
gyufatartójából!

E szerint ma megint találkoznom kell Ágnessel.

Azt kezdtem magamon tapasztalni, hogy az elveimnek nincs elég mély
fundamentuma rakva, nem birják meg az emeletet.

Illusztrálta a barátságos levelet egy másik, a mit az országházban
kézbesítettek. (Mert vannak már okos emberek, a kik kitalálták, hogy az
olyan embernek, a ki nem magában van a világon, nem minden levelet
tanácsos a lakására czimezni: ott az könnyen a czigány-utczára
szaladhat; az országházban is van posta, s az előcsarnokban ki van
függesztve a hosszu lajstrom. A kényes természetü leveleket ide
adressálják. Ezt jól esik elárulnom; hadd gyanakodjanak más képviselőkre
is, ne csak én rám.) Tehát ott várt rám a levél, a mit senki sem irt
más, mint Haggeus úr.

Nem titulált már Koribanya Ignácznak: felfedezte, hogy tudja az igazi
nevemet s ez becsértékemhez igen nagy ágióval járul. Mert már teljes
bizodalma van hozzám. Minthogy az irredenta számára akar
pyranastatorokat készíteni, annálfogva semmit sem tart méltányosabbnak,
mint hogy a kormány adjon neki előleget a pyrotechnikai műhelye
nagyszabásu felszerelésére, ő aztán majd leszolgálja azt petárdákban, (a
miket a miniszterelnök meg a szabadelvü klubb ajtai előtt durrogatnak
el.) Mivelhogy pedig én egyszer már a kormányelnöknek a szivarját meg
hagytam az én szivaromnál gyujtani, ezen befolyásomnál fogva semmi sem
lesz könnyebb, mint azt a csekélységet kieszközölnöm a számára: inkább
majd ő maga ezért interesbe ir egy pár czikket a Volksblattba a
kormánypárti corruptióról. Csak hogy «adjad uram Isten, de mindjárt!»
mert a körmére van égve a dolog. Ha ma meg holnap hozzá nem juthat,
készebb légbe röpíteni a gyárát, hogysem reményei porbaomlását tulélje.
Kezemben van a boldogsága. Kivánjak érte bárminő viszonszolgálatot.
Nincs olyan kincs a keze ügyében, a mit tőlem sajnáljon. Válogathatok.
Egész családja holtomig lekötelezettem marad. Visszautasítás esetén nem
áll jót a történhetők felől. El van szánva a legvégsőre. Kér nagyon,
hogy látogassam meg a házát, ha még van a szivemben egy húr, mely
megrezdül.

Érthető volt.

Hiszen arra való az embernek a befolyása, hogy kérjen a minisztertől
valami grácziát, s azalatt praktizáljon a széke alá egy petárdát s csak
arra ügyeljen, hogy addig fel ne robbantsa, a mig meg nem kapta, a mit
kért.

Beszéltem hát; de nem a miniszterrel, hanem azzal a kereskedővel, a ki a
gyapjumat megvette; hajlandónak mutatkozott kétezer forintot előlegezni
– váltóra, – föltéve, ha még két jó nevet iratok alá.

Ezt elintézve, azon lélektani adatot jegyeztem fel, hogy az embernek
sokkal szilárdabbak az elvei, sokkal törhetlenebb az erénye olyankor,
mikor pénzzavarban van, mint mikor fölösleg van a pénztárában. Vajjon mi
oka lehet annak?

Mai nap nem szövetkeztem semmi tarokkpartira a klubban, sem a budai
casinóba nem mentem piquétezni. Azzal vágtam ki magamat, hogy hét órakor
szinházba kell mennem. Pontban ott is voltam a Dunaparton, a hol a minap
találkoztam Ágnessel.

Szép, meleg tavaszutói este volt. Egész nap tropikus hőség, este felé
langy meleg. A virágzó ákáczfák balzsamillattal töltötték el a léget.

Ott jött Ágnes a nagy messzevereslő áruraktár felől. Könnyü nyári öltöny
volt rajta.

Sajátságos varázs van abban, mikor egy hölgyet, a kit télen ismertünk
meg, s megszoktunk mindig prémes ködmenkében látni, egy tavaszi napon
megpillantunk a meleg évszakhoz öltözve; könnyü, lengeteg ruhában.

Régóta is nem láttuk már egymást, nekem egy örökkévalóságnak tetszett.

Nem tagadhatom el, hogy jól esett őt látnom.

Ámbár a szivem hangosan vádolt.

Ő ugyan olyan ártatlan volt, mint egy alvó gyermek, de az én vétkem el
nem tagadható, a mit miatta elkövettem. Van már abban lopás, rablás,
gyilkosság, árulás, hitszegés, hamisítás. Minden!

Úgy sietett elém, mikor meglátott.

– Féltem, hogy nem jön ön el, rebegé.

– Hogy ne jönnék, mikor azt a levelet kaptam?

– Melyik levelet? kérdé, és egész tekintetében meglátszott a rettegés.

– No hát a Kozákét.

– Eh mit? Az csak őrjöngő. De hát a másikat?

Nem akartam neki megvallani a másikat.

Nem küldött nekem Kozák úr egy zsebóra formát?

– Ne beszéljünk arról. Jó helyen van az, oda tettem, a hová a többit.

– De kedves barátném, azt már még se tegye oda. Az egy veszedelmes
portéka, a mi magától jön működésbe.

– Tudom, meg volt nekem jól magyarázva. Nem fogja ön azt meglátni soha.
De szóljon a másik levélről, a mit az atyámtól kapott.

– No az üzleti levél.

– A melyben önt meghivják, hogy ma vagy holnap, vagy valamelyik este
látogassa meg a házunkat. Ön azt nem fogja tenni.

– Olyan nagyon gyülöl kegyed engemet?

A leány nem felelt semmit, csak rám nézett két nagy szemével és nagyot
sóhajtott.

– Ön nem jöhet oda hozzánk. Bátyám fekete himlőben fekszik, ott abban a
szobában, a mely az enyémhez vezet a kert felől.

(No ez szép biztatás! A gyermekeim a fekete himlő elől futnak hazulról,
s én azt most vigyem nekik haza a helyükbe.)

– Talán nem az a baj? mondám kétkedéssel.

– Itt van az orvos recipéje, most viszem a gyógyszertárba. Rá van irva a
beteg és a baj neve.

Valósággal úgy volt… a receptekhez értek falusi ember létemre: ezzel a
vénynyel a himlőt gyógyítják. Eszembe villant: hátha az van jelen, a
miről az őrjöngő beszélt! Ha a keleti pestis volna? Ez a kölyök
órahosszat hordta a testén az Asztrakánból jött prémeket!

– Nem jó volna, ha inkább kórházba szállítanák a beteget? Mondám a
leánynak. Elég önző voltam hozzá.

– Ő rá nézve jobb volna; de rám nézve rosszabb. A Rókusban a
himlőbetegek számára külön osztály van, s ha nekem annyi sok beteg
között kell testvéremet ápolnom, hát attól tartok, hogy hamarabb
megkapom én is a bajt, mintha csak egyedül őt ápolom otthon.

– Hogyan? hát ön maga van a beteg körül?

– Épen azért nem akarok önhöz közel érni.

Én pedig megmutattam neki, hogy nem félek tőle, s azért is megfogtam a
kezét, odavontam a kezem alá, s azzal kényszerítém mellettem maradni.

– Tudja ön, hogy én nem félek semmitől? Én a prædestinatióban hiszek.

– De azért mégsem fog ön atyám meghivásának engedni. Végezze el a mi
ügye van levélben.

– Az lehetetlen.

– Nem! Nem! Ön nem jöhet oda. Minden iszonyat el van szabadulva, a mi
önt megrontsa. Minden iszonyat között a legrövidebbek azok, a mik azon
végződnek, hogy «halál». De hát a minek a vége «élet!» minő élet? minő
rettenetes élet.

– Kedves Ágnes. A hol engem fenyegetnek, ott engem csalogatnak.

– Ön nem jöhet oda, mert önt megölik.

– Abba én is bele szólók.

– Ön nem jöhet oda, mert elveszik a becsületét.

– Megváltom azt az árán s nekem marad.

– Ön nem jöhet oda, mert haza viszi gyermekeihez a ragályt.

– Nem megyek oda közéjök.

– Ön nem jöhet oda, mert feldulják családi békességét. Meg lesz mérgezve
egész élete, nyugalma, boldogsága.

– Bolondság! Kiálték közbe indulatosan, odavonva őt mindkét kézzel
magamhoz.

Erre a leány lángoló szemekkel, kigyuladt arczczal tekinte rám, keble
lihegett és ajkai reszkettek a forróságtól, a midőn olyan közel hajolt
hozzám, hogy lehellete az arczomat égeté.

– Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem!

Azzal kiszakítá magát kezeim közül s futott, mintha halálba üznék.

Én pedig ott álltam megdermedve, mint a sóbálvány.

«Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem.»

Igazad van, szegény leány. «Ez» a legnagyobb akadály! Idáig komédia volt
az egész: ez az egy szó csinál belőle tragédiát.

Utána néztem, mig el nem tünt előlem; nem iparkodtam utólérni, nem
híttam vissza.

Megfordultam és hazamentem szépen.

Az inasomnak meghagytam, hogy csomagolja össze az utibőröndömet; holnap
se kérdek, se hallok, elmegyek Füredre: izzadjon más odabenn a házban.
Vissza sem jövök mig nem currentálnak.

Neki is szabadságot adtam két hétre: mehet Váczra a nénjéhez látogatóba.
Annyit megtettem mégis, hogy a háznagyi hivatalba izenetet küldtem, hogy
szököm Füredre.

Az éjszaka is megerősített elhatározásomban.

Ezzel a szóval nem lehet tréfálni.

Még egy prózai körülmény is segítségére jött elhatározásomnak. A zápor
elkezdett szakadni. Ilyenkor a Suttogó-utczába csak vadászcsizmákkal
lehet behatolni. Tiszta lehetetlenség sáros csizmákkal menni szerelmi
találkozóra. Mezitláb inkább. A zápor képes meghiusítani egy
forradalmat; – elrontott már nem egy ütközetet. – Ez a mennyei spongya
minden emberi tervezést össze-vissza töröl. Próbáljunk aludni!

Hányszor fölébredtem az éjjel!

Hányszor hallottam én ezt a szót: «mert én önt szeretem!» közelből,
suttogva, – távolból, elhalón, – mélységből sikoltva, – magasból
énekelve; – üdvözültnek, elkárhozottnak hangján; a gyönyör extázisának,
a kétségbeesés phrenezisének kifejezésével! a tündércsók fojtogatásával
ajkamon, a bűnsuly boszorkány nyomásával mellemen! Hányszor estünk alá
együtt véghetetlen mélységbe, hányszor futottunk együtt a föld felett,
repülve, és folyvást kisérve, emelve, ragadva ettől a szótól: «mert én
önt szeretem!» a mi már alakot öltött s benne volt mindenben, a mi csak
körül vesz: egész világ abból telt ki utoljára.

Olyan korán fölkeltem, a hogy megvirradt, s egy órával hamarább ott
voltam a budai pályafőnél, mint kellett volna.

Nem táviratoztam az enyéimnek: hadd legyen rájuk nézve meglepetés
váratlan látogatásom. Egyéb okom is volt rá. Az éjjeli záporra erős szél
keletkezett: ha megtudják, hogy jövök, mind ott fog várni a parton, s
összehütik magukat.

A vihar folyton nőtt, mire Siófokra értünk, valóságos orkánná lett. A
Kisfaludy-gőzössel Füredről átjött utazók csodadolgokat beszéltek a
magyar tengeren kiállt viszontagságokról. A hullám keresztül csapkodott
a tetőn, s a hajónak a félkereke mindig a levegőben forgott. Tengeri
betegséget kapott minden ember. A gőzös nem is megy rögtön délelőtt
vissza, hanem csak délután; megvárja az esti vonatot: akkorra talán
csillapodik a szélvész.

No ez aztán szép mulatság: Siófokon rekedni egész napra, egy csoport
lamentáló fürdővendég, kétségbeesett kéjutazó és waterprofos fiatal
házaspár társaságában, egy nem szállodának készült falusi hotel egyetlen
táncztermében összezsufolva. Biztattam őket egyenkint, hogy menjünk át
csónakkal; de egy sem vállalkozott rá. – Pedig hiszen jó az a siófoki
paprikás csirke; de egész nap csak még sem ehetik az ember paprikás
csirkét.

Bárcsak valami más mulatság akadna!

Ha kivántam, hát megjött. Egy táviratot hoztak utánam a vendéglőbe.

A háznagyi hivatal küldte.

«Rögtön gyere vissza. Holnap névszerinti szavazás. Okvetlen itt légy».

Egyszerre mintha a hashish mámor kezdene el müködni, olyan kábulat
fogott el.

Vissza kell térnem. Még ma és rögtön. Nem szabad folytatnom a
menekülésemet. Visszaparancsolnak.

No hát visszamegyek!

Hanem most aztán térj le a rám való gondviselésről, Te, a kit úgy hínak,
hogy «sors»: ha magad fordítottál vissza!

Visszamegyek s többé nem alkuszom.

Nem kérdezem, mibe kerül e szó: «mert én önt szeretem!»

Válaszolok rá.

Ha kell a vén kalmárnak pénz, aláirás: kapja meg, nem gondolok a
továbbira. Odamegyek.

Ha megtudja a bőszült vetélytárs, hogy kijátszottam s orozva meglő: hát
akkor ott maradok fekve. Ha nem azt teszi, hanem elárul azoknál, a kik a
milyen nagyon szeretnek most, olyan nagyon meg fognak gyülölni, s azzal
egyszerre tönkre jutok, megbukom: hát akkor meg ott maradok fekve. – Nem
gondolok rá. Odamegyek.

Ha a himlőbeteg ragálya engem is meglep, hazaviszem, belehalok, vagy
épen a fekete halált találom ott, s az fogad a küszöbön, hát akkor meg
ott maradok fekve. Nem bánom, átlépek rajta: odamegyek!

S ha magát a pyranastatort a tüzórával együtt odateszik is az utamba:
felrúgom! odamegyek!

S ha kétségbeejtem a leányt, a ki szeret, s szerelmének nem talál más
menedéket, mint a Duna szép kavicsos fenekét: hát akkor meg ott fekszünk
mind a ketten. Nem bánom. Haljon meg, de szeressen.

S ha mindjárt kitörülnek is az üdvözülendők sorából; ha egyszerre
besoroznak is az ördögök közé, ha porrá törnek is, s minden porszemem
külön viselni fogja is az egész lelki öntudatot a világ végéig: mégis
odamegyek hozzá, és megtudom, hogy milyen nagyon szeret hát?

Elfujtam az utolsó mécseskéjét is a józan észnek, hogy tökéletes
sötétségben maradjak magammal, a melybe mint a bűvlámpa vetette a
felhevült képzelet tündérábráit.

Minő tünemények fejlődnek ki ebből a fénygóczból: «mert én önt
szeretem»? Tündérviziók: csupa fényből, csupa varázslatból. Az ember egy
perczre megistenesülve. A túlvilági üdv egész végtelensége beleszorítva
egy óra örömébe! – Mit bánom én, mi következik rájuk?

Ülhetnek fölöttem törvényszéket minden arkangyalok! Kérdezhetik tőlem:
«mit tettél?» Kevélyen fogom megvallani: «éltem egy olyan pillanatot oda
lenn a földön, a mit nem adok oda a ti egész mennyországtokért!»
Szánakozom az üdvözülteken, a kik nem tudják, hogy milyen édes az
elkárhozás!

Hadd tegyünk ide most hulló csillagokat.

* * *



MILYEN VERES A POKOL FIRMAMENTUMA.

A délutáni vonattal tértem vissza. Hét óra tájon értünk Fehérvárra.
Kérdeztem a pinczértől, nem érkeztek-e még a fővárosból esti lapok? De
igen. Hozott is egyet. Az indóházban már sötét volt. Majd elolvasom, ha
a vonat kirobog a szabadba. Hiszen nem sietős, nincs háboru.

Alkonyat felé a szél felverte a felhőket, a lemenő nap olyan vörösre
festé az egész eget, mint ha meg akarná mutatni, hogy milyen lesz
egyszer a pokol, a minek a firmamentuma nem kék, hanem skárlát és bibor?
Nekem az is tetszik.

Hát lássuk, mi van a lapban?

Az ég lángvörössége még a betüket is pirosra festi. A kocsi rázkódásától
tánczol előttem a sorba szedett huszonnégy kis ördög, a kiből a világon
minden jó és minden rossz kitelik.

Az ujdonságok végén, ritkított sorokban állt ez a legujabb napihir:

«Borzasztó robbanás. Egyikében a külvárosoknak, némelyek szerint a
Terézvárosban, más tudósítás szerint Uj-Pesten, ma 1 és 2 óra között
irtóztató robbanás történt. Némelyek azt mondják, hogy petroleum-raktár
repült a légbe; mások szerint egy tüzijáték-készítő műhelye robbant
volna fel; egy ujabb versió nyomán egy waggon dynamitszállítmány
explodált a pályaudvaron. Lapunk nyomda alá bocsátásakor még nincs
biztos tudomás a rendőrségnél, hogy hány emberélet esett áldozatul?»

Mintha magamat is elragadt volna az a forgatag, a mivel a robbanás
embert, házat, tüzet, hamut, testet, lelket felsodort az égbe: –
elszédültem. Azóta kezdődik ez a görcsös szívdobogásom, a mi sokszor úgy
megkinoz, s elébb-utóbb meg fog ölni.

Az eszem megállt, egész lelkem elzsibbadt: nem tudtam gondolkozni.
Valami nagyon vékony reménysugár, mint a felhőből kitörő napküllő,
rémlett egy ideig ebben a lelki sötétben: «Hátha nem az ő tanyájuk volt
az? Hátha ő nem volt akkor otthon? Nappal nem szokott otthon lenni. Az a
tüzóra lehetett úgy tempirozva, hogy akkor gyujtson, mikor nincs senki
honn. A lemenő nappal ez a sugár kialudt.

Nem láttam mi történt és mégis tudom.

Nem lehetett annak más megoldása.

Ha Isten volnék, sem tudnék neki más tanácsot adni.

Egy tiszta lélek, a ki oda van dobva a sár közepébe, a mitől irtózik:
üldözve mindenkitől, a ki neki védelemmel tartoznék. Körülkerítve, mint
a vad, hogy semmi kijárása ne legyen, mint a förtelem útja. A lába alatt
a műhely, a hol a pokol kotyvadékát főzik, a mit neki kell
megnevezhetetlen rémtettek tervezői számára széthordani, szívében
jéghideg rettegéssel, arczán égető arczpirulással, nem találva emberi
szívet sehol, csak kutyaszívet, a miben nem szerelem lakik, csak állati
vágy! És aztán mikor ez a kétségbeesett teremtés talál egy lélekre, a
kiről azt hiszi, hogy jobb a többinél, a ki őt megérti, megszánja, de
magáévá nem teheti. És mikor annak az egynek a lelke felindulásában
kimondja ezt a szót: «ne jőjjön oda hozzám; mert én önt szeretem!» És
mikor ott van a feje alatt az a gép, a minek egy ország nyugalmát
kellene felháborítani, és az óra, a mely akkor üt, mikor itt az ideje
elhagyni a földet: nem így kell-e annak következni? Hogy ne várja be azt
a pillanatot, a midőn az az ember, a kit rajongó hite egy angyalnak
festett, egy a földi sárból, szennyből kiragadó nemtőnek, úgy talál
megjelenni előtte, mint egy dæmon, a ki azt mondja neki: «most jer velem
abba a tűzbe, kárhozzunk el együtt!» S aztán semmivé tenni magát is, azt
is! – Megsúgott neki a sejtelme valamit s az elég volt. Megértette, hogy
visszatérek s elmenekült előlem oda, a hová nem mehetek utána.

Alig vártam meg, hogy a vonat megálljon Budafoknál, siettem át a
propellerrel Pestre. Ott a legelső bérkocsisnak megmondtam az utcza
nevét, a hová menni akarok.

– Oda most nem mehetünk, az el van zárva katonasággal, ott történt ma
délben a robbanás; a tűzoltók egyre dolgoznak.

– Tehát menjünk odáig, a meddig bocsátanak, onnan majd megkisértem
gyalog tovább hatolni.

Az ég ez alatt feltisztult; a szél lecsendesült, a tele hold teljes
fényében ragyogott alá a foszladozó felhők közül, a miknek némelyike úgy
hasonlított egy, hosszú éjköntösét maga után úsztató alakhoz, a nyomába
siető puposhátú szörnyeteghez, meg a kettőjük közé furakodó idomtalan
gnomhoz.

A sugárúton túl, valahol a «Két szív»-utcza elején meg kellett állani a
bérkocsinak. Katonaság volt felállítva a közlekedés elzárására.

Nehány szó, a mit a vezénylő tiszttel váltottam, megszerezte számomra az
engedélyt, hogy gyalog tovább hatolhassak.

Nem kellett kalauz; ismerem én már e tájon a járást.

Mentől közelebb jutottam a czélhoz, annál érezhetőbb lett az a nehéz,
lélekzetfojtó bűz, mely elülte a léget.

Egy utcza kanyarulatánál aztán előttem állt az egész borzasztó látvány.

Nem egy utcza! de három volt halomra döntve. A házak, mint a
kártyavárak, egymásra lapítva; gerenda, tégla, vályog-tömeg, palánkok,
kifacsart fák, felfordított üstök, gépdarabok, tonnák, vaskürtők,
butorok egy őrült tömkelegbe egymásra hányva, a mi közül lomha, nehéz,
fehér füst bűzölgött elő. Kert, utcza, házsor mind egyenlővé téve.

Az összelapított Sár-Ninivé közül egyedül magaslik ki a Veres rózsa
vendéglője; minden ajtaja, ablaka összezúzva, égnek emelt szarufáival s
szétzilált léczezetével úgy tünik fel, mint egy szörnyeteg, a ki
felborzadó hajjal s tátott szájjal és szemekkel bámul a rémület országa
közepébe.

Nagy csendesség van. A tűzoltók nesztelenül takarítják félre a kuszált
romhalmazt; csak a jeladó trombita-szó hangzik fel az éjszakában. A
fáklyák kutatva világítják meg a romlás részleteit.

A Veres rózsa kapuja előtt hever egy sarkából kiszakított félajtó, egyik
oldala korommá perzselve a lángtól; a másik oldalán valami krétával
felírt mondat kezdete látszik még: «ez a szoba szentély…» a többi le van
törülve.

A tűzoltók trombitája meg-megszólal csendesen. A bámuló nézők suttogva
kérdezik egymástól:

«Vajjon mi történhetett itt?»

«Azt senki sem tudja.»

… Én tudom…



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezt a czímet több helyen találjuk a főuri családtermek
arczképei alá irva «nádorságra jelöltetett». T. i., hogy a régi magyar
közjog szerint mind a négy bevett vallásfelekezetből kellett egyet
jelölni a megürült nádori méltóságra; s ez volt a legnagyobb
megtiszteltetés egy protestáns főúrra nézve.]



TARTALOM.

  Páter Péter:
  A jezsuita konvent  3
  A kastély bolondjai  15
  A madocsányi nagyasszony  23
  Az «Aktit Tuketjer»  27
  A mitosini úr  38
  Szent Antal képe a pusztában  48
  Venus és fia  56
  A püspök lakodalmán  67
  A kisértés  81
  A dinom-dánom  86
  A föld alatt  93
  A megáradt folyó  111
  A lelkek óráján  115
  szép asszony öröme  123
  Az arany sir  130
  A tor  136
  Volt – nincs  139
  Asszonyt kisér, Istent kisért  147


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

20 |neház virágos |nehéz virágos

21 |sáfár! erdész |sáfár! erdész!

36 |gyanus tágyat |gyanus tárgyat

37 |ez a katély |ez a kastély

37 |elfogja olvasni |el fogja olvasni

38 |Atellenében a |Átellenében a

38 |ellhallgatnak belőle |elhallgatnak belőle

45 |kitudta azt inni |ki tudta azt inni

59 |fogait is össecsikorgatta |fogait is összecsikorgatta

59 |hegy megakar |hogy meg akar

81 |eltudják látni |el tudják látni

88 |süttesen a vendégeinek |süttessen a vendégeinek

91 |elakart szökni |el akart szökni

92 |«Domínus vobiscum» |«Dominus vobiscum»

95 |a kinek lászik |a kinek látszik

112 |Lepecsélte a levelet |Lepecsételte a levelet

123 |hol lógg az |hol lóg az

128 |voltak a a mellékteremben |voltak a mellékteremben

129 |dörmögé a a fogai |dörmögé a fogai

135 |Udvözlöm kegyelmedet |Üdvözlöm kegyelmedet

142 |A mint el mondtad |A mint elmondtad

150 |Be meg örülne neki |Be megörülne neki

155 |ingallérom egy kicsit |inggallérom egy kicsit

155 |fucsább helyeken |furcsább helyeken

156 |Atlátta, hogy |Átlátta, hogy

161 |ha letalál lépni |ha le talál lépni

195 |fiam uram, Önnek |fiam uram! Önnek

201 |mire az Agnes |mire az Ágnes

215 |Ont pedig |Önt pedig

220 |kitudja hol esett el |ki tudja hol esett el

221 |magharagudtam erre |megharagudtam erre

229 |O szerelmes |Ő szerelmes

243 |ott a tartotta kezemet |ott tartotta a kezemet

245 |migraniegyógyításhoz pedig |migrainegyógyításhoz pedig

245 |annyít értek |annyit értek

246 |egyszer valamít |egyszer valamit

247 |tiz torintos |tiz forintos

254 |a mit modtam |a mit mondtam

257 |Kiakarták dobni |Ki akarták dobni

262 |aztan hirtelen |aztán hirtelen

273 |lelke felindulá ában |lelke felindulásában]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Páter Péter; Asszonyt kisér — Istent kisért" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.