Title: Novellák
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Novellák" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XXXVII. KÖTET

NOVELLÁK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895

NOVELLÁK

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1895



CARINUS.

Historiai novella.

A császárok korszakában Róma környéke fény és pompa dolgában vetekedett
magával a fővárossal.

Mindenütt a római patriciusok villái tüntek elő a környékben, úri
kényelem tanyái, miknek kellemesekké alakításában remekelt mindenféle
művész, – a szobrásztól a szakácsig.

E derék patriciusok, kik közül egynémelynek jövedelme nyolcz, kilencz
millióra ment föl, gyakran voltak azon kellemetlen helyzetben, hogy
Rómát kerülniök kellett; az unalom, a sértett hiuság, a nép és a
praetorianok lázongásai, legtöbbször a császári gyanú kényszeríték őket
elhagyni a világváros kapuit s mezei jószágaikra kivonulni.

Igy élt már több év óta Tiber-torkolati jószágán az öreg Mesembrius Vir,
a legvénebb senator, ki, a mióta Probus meghalt, lábát sem tette Rómába
és felé sem nézett a senatusnak. Ő ugyan a köszvényt és a hályogot
okozta, melyek lábaival és szemeivel parancsoltak, s akárki jött hozzá,
nem látta őt máskép, mint currulis székén ülve, elefántcsont mankójával
kezében, s szemei előtt hosszú zöld ernyővel.

Két leánya volt az öregnek. Az egyik, Mezembria I., korán férjhez ment
egy császári kegyből nagy úrrá lett libertinhoz; később a libertin
elveszté fejét, vagyonai és a császári kegy a szép hölgyre maradtak, ki
nem sokára Róma Aspasiájának lőn kikiáltva Glyceria melléknévvel.

Mesembrius természetesen, ha Glyceriáról beszéltek előtte, nem csak vak,
hanem még süket is volt, az ő száján pedig e név ki nem jött soha.

Másik leánya volt Mesembria II. (keresztségi nevén Sophronia), ki
szüntelen az öreg úr mellett volt mezei jószágán; szép és erényes
hajadon, kinek három görög istennő látszott kölcsönözni bájait: Juno
termete kecseit, Venus arcza bűbáját, Psyche lelke szendeségét.

Pedig Sophronia nem igen nagy hálára kötelezé le maga iránt a pogány
istennőket; a közel tengerparton élt a bölcs Eusebius, az apostolok
utóda; a szép hölgy régóta látogatá a titkos gyűlhelyeket, hol e szent
férfi hirdeté a Krisztus híveinek az igét az egy Istenről, ki él
lélekben és igazságban.

A vén Mesembrius jól tudá, hogy kedvencz leánya titkos proselytája az új
hitnek, és nem ellenzé azt; még magával leányával sem vétette észre,
hogy ő sejt ebből valamit.

Jöttek azonban Rómából délczeg patricius ifjak, a szép hajadon híre
által ide csalva, kik mind azon reménynyel kecsegtették magukat, hogy
kezét és szívét és millióit megnyerhetik. Mesembrius szivesen fogadá
őket; nagy lakomát rendezett tiszteletökre, előhozatta százéves borait;
az ifjaknak nem sok kellett a folyékony tűzből, hogy leittasodjanak: az
utolsó libatio után mindegyik olyannak mutatta magát, a milyen valóban
volt, s kibeszélte szívének legtitkosabb hajlamát.

Az öreg Mesembrius hallgatott és elmélkedett.

Az egyik kéjencznek mutatta magát s dicsőíté Proculus s a prægustator
Maximin erényeit; másik ment volt e hajlamtól, hanem annál nagyobb
vágyat árult el despotának és rabszolgának lenni egy személyben; s ha
találkozott is végre egy omnibus numeris solutus, midőn az utolsó
themára került a sor, – a keresztyének felőli véleményre, – a többiekkel
együtt az is elárulá azon hitét, hogy a keresztyén felekezet nem egyéb
egy istentagadó sectánál, mely magát a circusokból, népünnepekből,
secularis játékokból visszahuzva, konok gyászolásával zavarja a nép
örömeit, s e helyett sötét barlangokban borzasztó ritusokat végez,
felavatottjait kényszerítve egy lisztbe pólált csecsemő szivét átverni
késeikkel, s annak véréből inni; hogy az istenek haragja ezek miatt
látogatja a földet árvizekkel, döghalállal, földrengéssel és
barbárokkal, és hogy ezeket nem lehet eléggé olajba főzni, szurok közt
égetni, vadállatokkal széttépetni s elevenen elásni, hogy az országról
elforduljanak az ég csapásai.

Mesembrius eleget hallott, s egyiknek sem adta leányát. Tisztelte a
martyrokat, de nem óhajtá leánya nevét köztük említtetni.

Egy visszautasított kérő sem látta Sophroniát.

Egy napon fiatal napbarnított arczu lovag szállt be a vén Mesembriushoz.
Az öreg látta őt jönni kerti laka trichilumából, hol botjára támaszkodva
ült, s daczára hályogos szemeinek, már messziről rákiálta:

– Ah, te jösz hozzám, Manlius Sinister? jer, jer, itt vagyok.

Az öreg meg tudta látni, a kit akart.

Az ifju odasietett hozzá, megölelte s megszorítá kezét.

– Hogy megférfiasodtál, szólt mosolygó arczczal Mesembrius, s mintha
szemei nem elégítenék ki, kezeivel is végig tapogatá az ifju
arczvonalmait, karjait, vállait; a mióta Probussal elmentél, egész ember
lett belőled; hát te is leányomat megkérni jöttél, úgy-e?

Az ifjut zavarba hozá az egyenes kérdés.

– Nem vagyok ily önző, Mesembrius, engem régi barátságunk hozott
lakodba.

– Tudom, tudom, ismerjük a barátságnak azt a nemét, a mi egy fiatal
ember és egy vén ember között szokott lenni, a kinek szép leánya van;
mert leányom nagyon szép, Manlius; igen szép! hogyha látnád! Oh ne
mondd, hogy láttad, ezelőtt négy esztendővel mi volt az? te is gyermek
voltál, ő is; mit értettél akkor hozzá? De most! oh Manlius, az nagy
hiba volna tőled, ha bele nem szeretnél.

– Mit használ az nekem, öreg barátom? te annyi kérőt elutasítál ajtód
elől, kik nálamnál jobbak, gazdagabbak és hatalmasabbak voltak, hogy én
még reményleni sem merek.

– Hogyne, Manlius? hát nem lehetsz-e te is gazdag és hatalmas? Carinus
czászár nem játszópajtásod volt-e? hát nagybátyád, a derék Quaterquartus
nem leghíresebb augur-e Rómában? kinek minden jóslata beteljesül, ki
kezében tartja a császárok és országok jövendőjét.

– Ez mind igaz.

– Ugy-e bár? Látod, te még nagy ember lehetsz. Csak Carinus kegyét kell
kissé keresned s nagybátyádnak kedvében járnod. Ugy-e pedig az könnyű
dolog?

– Legalább nem nehéz.

– Lásd, lásd. Még ki tudja, mi nem lehetsz? Mibe kerül Carinusnak a
kedvedért egy gazdag senatort a vízbe fojtatni s palotáit és kincseit
neked adni? s akkor neked is lesz palotád és rabszolgáid, rózsavízben
fürödhetsz, s pávanyelveket ebédelhetsz. Mi áll utadban? Erre a
dicsőségre hason mászva is eljuthatsz. Hason mászva, mondom.

Manlius hagyta az öreget beszélni.

– No, de maradj itt nálam, a míg kedved tartja és mulasd magad.

Este felé pompás vendégség állt készen Manlius tiszteletére,
összegyűjtve mind abból, a mi ínyet, szemet és lelket gyönyörködtet.

Az ifju arcza lángolt az ó falernumi tüzétől; gyakran csapkodott öklével
az asztalra, feledve a tiszteletet gazdája iránt.

Mesembrius észrevevé, hogy vendégének lelke nyilik a bortól, s fél
könyökére emelkedve, hozzáfogott az examenhez.

– Hát Manlius, mit szólsz e falernumihoz? nincs-e igazam, midőn azt
mondom, hogy Italia a föld keble, mert itt vannak a föld emlői: azon
hegyek, melyek e bort termik?

– És én mégis ittam már életemben lelkesítőbb italt.

– Lelkesítőbb italt Manlius? Kinek az asztalánál ittad azt Manlius?

– Az Euphrat vizéből.

– Mit beszélsz?

A ktesiphoni csata után volt az. Egész nap verekedtünk, karomon a vér,
arczomon az izzadtság csurgott alá. Estére tönkre volt verve a persa
had, s ezen egy napon kiáradt az Euphrat medréből.

– S te akkor ittál belőle?

– Igen. Annak a víznek részegítő ereje van.

– A dicsőség részegíte le Manlius. Az volt abban a vízben!

– Nem tudom, mi volt benne? mert a hogy sisakom tele merítém, le sem
vettem addig ajkamról, míg egy cseppig ki nem ürült.

– Hanem azután vígan is voltatok, úgy-e bár? Hejh kedv szerint lehetett
mulatni az elfoglalt Ktesiphonban. Képzelem, jól lehetett dolguk azoknak
a szép feketeszemű menyecskéknek, a kik hevenyében férj nélkül maradtak,
meg azoknak a palotáknak s raktáraknak, miknek gazdáit agyonvertétek.
Uszott a katona tejben, vajban.

– Nem igen uszott biz az, mert még azon az éjszakán továbbutaztunk, s mi
a bogárszemű menyecskéket illeti, kemény parancsa volt minden vezérnek,
hogy az elfogott hölgyek erényét katonáival tiszteletben tartassa.

– No, no. Nem igen szigorúan szoktátok ti venni az ilyen parancsokat.
Ismerjük már ezt.

– Mehercule! roszúl ismeritek, kiálta Manlius dühbe hozva. Annyira
keményen vettük a parancsot, hogy én egy legiomból való katonát, ki egy
szűzet elrabolt, lábainál fogva kötteték két lehajtott fához s úgy
hasíttattam kétfelé.

– No, de azért engem csak ne hasíts ketté, tréfálódzék az öreg
Mesembrius, rendkívül gyönyörködve azon nemes méltatlankodáson, melyet
vendége mutatott; azzal inte egy közelálló numid rabszolgának, ki egy
faragványokkal ékes ezüst vedret tarta kezében: – jer Ramon, töltsd meg
vendégem serlegét.

– Hagyd el, kiálta Manlius, meg tudom én azt még magam is tölteni, nem
kell engem megitatni, mint Carinust, a ki restell hozzányúlni a
pohárhoz, mikor iszik, s azt hinné, hogy elfárad, ha egy fügét saját
kezével vinne a tányértól szájáig.

– Ej, ej, Manlius Sinister, te az Augustust rágalmazod.

– Aecastor! ez nem rágalom! hát nem tudnivaló-e róla, hogy lábai soha
sem érik a földet, még fürdőszobájába is zselleszéken jár; a minap egy
gyűrű volt az ujján, s azon panaszkodott, hogy nem bírja elviselni annak
a nehéz gyűrűnek a terhét, s lehúzatta az ujjáról. Sőt többet mondok,
most egy híres oklevélhamisítót hozatott ki a börtönből, ki rendkivül
ügyes mások névaláirásának utánzásában; ezt megtette főirnokának, hogy
még saját nevének leirásával se legyen terhelve, s most ez a defraudator
irja helyette minden országos okiratra a nevét.

– Oh Manlius. Te mégis nagyon sokat elmondasz Carinusról, pedig ő neked
iskolatársad volt.

– Azzal nincs mit dicsekednem. Igaz, hogy sokszor megosztottam vele
kenyeremet, mikor neki nem volt, s rongyos palliumát kicseréltem a
magaméval! de nem óhajtom, hogy rám ismerjen valaha, mert könnyen úgy
járhatnék, mint többi iskolatársai, kik megjelentek előtte, őt korábbi
idők emlékeire figyelmeztetve, s kiket aztán Carinus menten bedugatott a
«feledés tornyaiba», hogy magát a multak kellemetlen érzéseitől
megszabadítsa.

– Jaj Manlius, te úgy beszélsz, mint egy Seneca, így te soha sem fogsz
Carinus kegye által magasra jutni.

– Mikor is volt arra szüksége szabad rómainak? kiálta büszkén fölemelve
fejét az eques: van kardom, van bátor szivem; ha ezek nem birnak
dicsőségre vezetni, nekem az olyan hatalom, melyet a porban fekve lehet
elnyerni, nem kell! ebeknek való az és libertinoknak.

Mesembrius kezeit dörzsölve kaczagott örömében s unszolta az ifjut, hogy
igyék. A bor valódi jellemét kezdte visszaadni a római rossz világ
közepett nem lelkéhez illő vonásokra szoktatott arcznak.

– Mondsza tovább, jó Manlius, a mit elkezdtél; a ktesiphoni csatánál
maradtunk: azaz, hogy ott maradt az ellenség, ti tovább mentetek, a míg
mehettetek.

– Tisztelem ősz szakálladat, senator, de azt nekem ne mondd, hogy «a míg
mehettünk». Mehettünk volna bizony a Jaxartesig: ember nem volt, a ki
ellenünk tudott volna állani. Hiába pusztíták el utunk előtt a határt a
futó persák; a római legióknak még a pusztaság sem állott ellen; minden
katona hátán vitte tiznapi eledelét (az egész thraciai útban a
legkeményebb télszakon kinn aludtunk a fagyott rögön). A persák
tapasztalák meggátolhatlan közeledésünket, s midőn egy barbár nevű
telepítvény elé értünk, melynek kimondását római nyelvtől nem
kivánhatják az istenek, ott tábort üténk. – Alkonyat táján szemközt
jöttek ránk a persa király követei: pompás, gyémántos emberek, befont
hajjal, gyűrűkbe szedett szakállal, szépen kifestve pirosra, szemöldeik
feketére s ujjaik tele gyűrűkkel, mint valami menyasszonyok, s kivánták,
hogy vezessék őket az Augustus elé. – Carust értettem, nehogy Carinust
véld. – Ekkor egy férfihoz vezették őket, ki ott ült a gyepen, fején egy
sárga bőrsipka, és falatozott – jóféle avas szalonnát és nyers babot.
Egy kopott és durvaszövetű biborpalást volt nyakában, mely őt másoktól
megkülönbözteté.

– Ez volt Carus, ráismerek. Dörmögött közbe az öreg senator.

– Az Augustus félbe sem szakasztá vacsoráját a követek miatt, nyugodtan
ropogtatva vas fogai alatt a nyers babot, mialatt azok amphitheatralis
pathossal mondák el betanult beszédjüket, melynek mind fényes igéretei,
mind fenyegetései rosszúl hangzottak a nyers lupinushoz, melyet a
császár jóízűen evett. Midőn beszédjüket végzék, Carus levette kopasz,
sima fejéről a sárga bőrsipkát, s rámutatva, szólt a követeknek:
«nézzetek ide és tartsátok meg e szavakat: ha királyotok el nem ismeri
Róma fenhatóságát s provinciáit vissza nem adja, a milyen kopasz ez az
én fejem, olyan kopaszszá teszem országtokat.»

– Erről is Carusra ismerek.

– A követek ijedten kotródtak tovább, a legiók jó kedvvel éneklék a hadi
verset, melynek minden strophája ezen végződik: «mille, mille, mille
occidit».

– Ez Carus dicsőítő verse, kiről azt hírlelék, hogy egyes viadalban ezer
embert ölt meg az ellenségből.

– Igaz, annyit fogyasztott el.

– A fia tiz annyit ölt meg, csakhogy saját alattvalóiból. Sit venia
verbo. De mondd csak tovább Manlius, mi történt veletek tovább? ezen
egész hadjáratról mindenki másféle mesét mond. Egy azt állítja, hogy a
fekete Lygiok támadtak meg benneteket, másik tumultusról beszél,
harmadik csodákat említ. Annyi igaz, hogy ti a helyett, hogy előre
haladtatok volna, egyszerre visszafordúltatok, noha ember nem állhatott
többé ellenetek, a mint mondád.

– Úgy van, ember nem állhatott többé ellen, de hát nincsenek-e
hatalmasabb lények a föld felett?

– Valóban vannak; Róma istenei. De reménylem, hogy őket nem haragítátok
magatokra, s auguraitok kitudakolák a kedvező auspiciumokat; veletek
volt a világhírű Quaterquartus, derék unokabátyád.

– Valóban ott volt; áldozatfüst, állatok béle nem hiányzott, varju is
jött elég a láthatárra.

– Manlius, nagyon profane beszélsz e szent dolgokról.

– Van okom róluk így beszélni. Segédcsapataink valahol egy félig bőrbe
öltözött embert fogtak el a pusztán, ki mint mondá, egy láthatlan Isten
iránti tiszteletből vonult ki a magányba testét sanyargatandó, ott egy
oszlopot rakott kőből, s ezen oszlop tetején töltött már harmincz telet
és nyarat, egyiránt tűrve fagyot és nap hevét, s ott állt napestig
kiterjesztett karokkal, mint egy crux, vagy számtalan hajlongással
gyakorlá magát fejének térdeihez ütésében; néhány legionarius kiváncsi
volt megszámlálni e hajlongásokat, de midőn azoknak száma már az
ezerkilenczszázig haladt, megunták a dolgot, s letaszíták a jámbort az
oszlopról és megölték. (Simeon Stylites.)

– S te sajnálod e nazarenust?

– Beszéljünk csendesen Mesembrius. Szavaimat vész kimondani és
meghallani. Ne gondold, hogy ittas vagyok, s most gondolom ki e meséket.
Én láttam ez embert haldokolni, mert későn jutottam oda megmentésére.
Nem átkozódék. Arczán túlvilági boldogság kifejezése ült, szemeit égfelé
emelte megdicsőülten s haldokolva megáldá gyilkosait. Én elűztem azokat
a sebesülttől s enyhítőleg hideg vizet adtam neki, ő megköszönte s e
szavakat sugá fülembe utolsó lehelletével: «Rómaiak! ne menjetek a
Tigrisen túl, mert ott a láthatlan Isten paradicsoma van, ki nem engedi
magát meggázolni!» Én elmondám ez intést a császár kisebbik fia,
Numeriannak, ki Cæsar korában is jó barátja volt minden jó katonának, s
ő tudósítá felőle az Augustust, ki megdöbbenve az ascéta jóslatán,
felszólítá Quaterquartust, hogy tartson auguriumot. Az én nagybátyám
ismeretes arról, hogy oly oraculumokat tud mondani, mik meg nem
hazudtolhatják.

– Merészen beszélsz Sinister.

– Igy jósolta Probusnak egyidőben azt, hogy az ő családja fogja Róma
fényét helyreállítani ezer esztendő mulva.

– Csak?

– A sok lituus forgatásból végre az lett a tudomány, melyet
Quaterquartus dodonai ihlettséggel eldeclamált, hogy a legközelebbi
csatában Isten fog harczolni.

– Azt nem tevé hozzá, hogy mellettünk-e, vagy ellenünk?

– Az imperator előrehaladást parancsolt s még aznap átkeltünk a
Tigrisen. Naplementen többen azok közül, kik a martyr Simeon Stylitest
megölték, borzadva látták őt egy dombtetőn kiterjesztett karokkal
állani, mint egy keresztet, s hajlongni térdeihez értetett fővel. Pedig
én magam temettetém el a kimultat. Az éjszaka sötét lett, fellegek
tódultak minden oldalról a láthatárra, messziről villogva, mintha
csatára készülnének egymással. A mennydörgés mindig közelebb jött, a
világ elsötétült, soha nem hallott hangok kezdének körülöttünk üvölteni,
midőn villámlobbanásnál az égnek mélye megnyílt, úgy tetszék, mintha
számtalan fényes alak nézne onnan reánk. Mindenik legiónak úgy tetszék,
mintha a mellette levő legiók nagy küzdelmes tusába volnának keveredve,
kardok és dárdák csörgése hangzott köröskörül, pedig sehol sem volt
csata. A sötétben úgy hallók, mintha egész seregünk egyetlen zavart
tömeggé volna gomolyodva, hol ember ember ellen küzd, a lovas cohorsok
gázolják a gyalogokat, a tribunok nyargalnak a seregek élén s a
hadtömegek pusztítva omlanak egymásba, – s csak a perczig tartó
villámlobbanásnál láttuk, hogy a legiók mind csendesen állnak szabályos
négyszögökben, megsem mozdulva helyükből. Ekkor egyszerre irtóztató
ropogással omlott alá egy kigyózó tűztömeg, egyenesen csapva le soraink
közé s megrázva alattunk az álló földet és körülöttünk a levegőt; a
borzalom térdeinkre ejte, minden állat a földbe rejté arczát, s a
rettentő szózat egy hatalmas Isten itéletét mennydörgé füleinkbe. Midőn
ismét felpillantánk, valami nagy tűz égett táborunk közepében. Az
Augustus sátora volt az, melyet a villám megütött. Senki sem merte
oltani, benne volt a császár és a sereg védisteneinek képei. Odaégtek
mind. Ki hát az Isten ha nem ők? óh Mesembrius, való volna-e az, hogy él
felettünk egy láthatatlan lény, ki ura égnek és földnek, s a holt
kőalakok, kiket mi imádunk, önmagukat sem képesek megvédni?

Mesembrius nyugodtan szorítá meg Manlius kezét. Eleget hallott.

– Ne szóljunk erről többet, Manlius. Ti visszatértetek a hatalom elől,
mely útatokba állt. Az Isten volt! Hogy viselé magát a sereg ezután?

– Nem lehete őket többé rábirni, hogy előremenjenek; körülfalazták a
helyet, melyen Carus Augustus segélytelenül megégett Róma védisteneivel;
most ott egy épület áll a puszta közepén ajtó és ablak nélkül, hogy
emberi láb ne léphessen az Istentől megátkozott helyre. A sereg
megválasztá Numeriánt vezéreül, s követelte, hogy hozza őket vissza
Illyriába. E hírt Carinusnak meghozni küldetém előre én, s ez az oka,
hogy most látjuk egymást.

– Reménylem, hogy többször is fogjuk még látni. Öröm Rómában lenni,
úgy-e bár?

– Nekem nem az, szeretnék visszamenni legiómhoz.

– Óh, úgy te még bizonyosan nem láttad Carinus circusát, a pompás
secularis játékokat, minőket csak Rómában lehet feltalálni; nem élvezéd
még Antonin thermaeit, a rózsaillatos meleg fürdőket, gemmákkal kirakott
falaikkal; még tán szeretőd sincs Rómában Manlius?

– Láttam mindent és nem mulattatott. Mit bámuljak én, sebhelyekkel
rakott legionarius, ki most jöttem Scythia széléről, circusaitok vérontó
bohóczkodásain? Itt harczot csinálnak játékból, mi a harczból csinálunk
játékot. A thermæket pedig soha sem szerettem; a meleg fürdő csak a
Quiritesnek való, nem a katonának. A vért a hideg víz is lemossa; a
piszoknak persze, hogy meleg kell.

– De nem feleltél a harmadikra: nem találtál szép asszonyt Rómában? de
mit kérdem így? megtalálnak téged ők, ha te nem keresed is őket. Óh Róma
hölgyei nem kevélyek, nem rátartók; ha egyszer mutattad magad a forumon,
a milyen délczeg, daliás ifju vagy, azt kellene tőled kérdenem: nem
ragadtak-e még el? nem téptek-e darabokra, mint Orpheust a bacchansnők?

– Ah Mesembrius, nem fogják lépvesszővel a keselyűt.

– Eredj, eredj! miért volnál te keselyűbb a többinél? Mintha Venus
galambjai nem fészkeltek volna Mars sisakjába? Eredj! Rosszul áll a te
arczodhoz a tettetés. Hiszen elpirultál s szemeid lesütötted. Miért
akarsz vén embert, mint én, rászedni? vagy megváltoztak volna Carinus
árnyékában a római erkölcsök? s míg eddigelé, ha a hat Vesta-szűz közül
egy meghalt, helyét alig akadt valaki betölteni, most egyszerre mind az
ő papnéi lettek, a kik azelőtt Aphroditeé voltak?

– Ezt nem állítottam, Mesembrius.

– Tehát az ellenkezőt. No, ne tagadd, jeles kalandjaid voltak? Igen
derék! Öt-hat szerelmes hölgy vett egyszerre körül, szivét, életét rakva
lábaidhoz; te kiválasztottad közülök a legszebbet, a melyik legforróbban
ölelt, legédesebben csókolt? vagy nem tudtál választani közülök, s
megtartottad valamennyit! Reggel az egyik koszorúját tetted a fejedre,
este a másikét; egyiknek esküdtél a holdra, másiknak a napra, s hiven
megtartád esküdet mindegyiknek? Igen derék, igen jeles! Ez az ifjuság
öröme Manlius! én is ilyen voltam, míg ifju valék.

– De Mesembrius, nem hagysz szóhoz jutnom; a mit elmondtál, az nem illet
engem. Odáig mindent szépen megengedek, hogy Rómában létem egyetlen
napja alatt több bajom volt a rabszolgákkal, kiket úrnőik küldtek
hozzám, mint ez úrnők férjeivel, a kikhez küldve voltam; de nekem nem
szokásom az ilyen küldeményekre figyelni. Manlius-családból eredek,
melyben ős szokás volt, hogy a férfi nem szeretett egy nőnél többet
életében, de azt szerette hiven; ha meghalt, – gyászolta örökké; – ha
megcsalta, – megölé; – s ha meggyalázák, boszút állt érte.

– Szépen beszélsz, Manlius; de egy gyűrűt látok ujjadon ragyogni, a minő
gemmát nem szokott férfi viselni, hacsak nő ujjáról nem származik reá.

– Helyesen következtetél. E gyűrűt egy hölgy küldé nekem s hogy ujjamon
viselem, annak egyedül te vagy az oka.

Mesembrius csodálkozva tekinte az ifjura, azt hivé, mámorában beszél
érthetlenül.

– Én Manlius? Mi közöm nekem a te gyűrűdhöz?

– Tegnap este, a vigiliák kezdete után, hogy a Capitoliumot elhagytam,
egy lefátyolozott matrona vékony irattekercset nyujtott kezembe, s azzal
az oszlop-sorozatok között hirtelen eltünt; a tekercs e gyűrűvel volt
leszorítva; kiváncsiságból felbontám azt s e titkos szavakat olvasám
belőle: «Manlius Sinister! te egy szűzet szeretsz, kinek atyja jó
barátod. Ez ősz embert és e fiatal szüzet veszély fenyegeti, mit az
isteneken s ellenségeiken kivül egyedül én tudok. Ha értesülni akarsz
róla, siess hozzám. E levél átadója a pons sacer előtt várakozand reád a
napnak és éjnek minden órájában, míg csak meg nem jelensz. E gyűrűt
mutatva elvezetend hozzám.» Aláirva: «egy nő, ki tégedet gyermekévei óta
imád, s kit te mindig megvetettél; ki azok által gyűlöltetik, kiket meg
akar menteni».

– Manlius, különös dolgot mondál.

– A talány megfejthetlen előttem. Kinek van hatalma szivem legbensejébe
látni, hogy onnan érzelmeimet kiolvassa? Álmaim árultak-e el, hogy
tudhassa valaki, hogy én leányodat szeretem, kit négy év előtt láttam s
azóta nem tudok feledni? s ki lehet azon nő, ki megszabadítson egy másik
nőt, a kinek szerelme kizárja az övét?

Mesembrius arcza elsötétült. A calix érintetlen áll már régóta a férfiak
előtt: egészen kijózanultak a beszélgetés közben, csak sziveik maradtak
tárva, miket a bor lelke kinyitott.

– Mutasd e gyűrűt közelebbről, szólt Mesembrius halkan.

Manlius oda nyujtá kezét; a gyűrű köve gyönyörű camæa volt, sardonix
faragmány, szép görög vonású hölgy fehér mellképével bíborsárga alapból
kivésve.

Mesembrius leránczolt homlokkal nézte a camæát; félre fordítá fejét, s
ismét ránézett merően, s azzal egyszerre undorral taszítá el azt maga
elől, s ősz fejét csüggedten hajtá le mellére.

– Miért borúlt el arczod? kérdé Manlius. Ismered e gyűrűt? Ismered
tulajdonosnéját?

– Ismerem, felele tompán az öreg.

– Szólj, ki ő?

– Kicsoda? szólt villogó szemekkel az agg. Kicsoda? Egy szemtelen
hetæra, egy utálatos kéjhölgy, kinek lehelletéből támad a döghalál Róma
népeire, kinek létele folt a teremtés munkáján, kire annyi átkot szórt
önnön édes apja, hogy ha az megfogamzanék rajta, nem teremne fű azon a
földön, melyen az ő lábai járnak, s utálattal fordulna el tőle maga a
könyörület is.

Az öreg utolsó szavai a leghevesebb zokogásban vesztek el.

– Kicsoda e nő? kiálta felugorva a tricliniumról Manlius.

– E nő az én leányom… hörgé az öreg elkeserült hangon.

– Glyceria?

– Abraxas!! kiáltá az öreg a baljóslatrontó igét, s undorodva rázkódott
meg a névtől.

Manlius levonta ujjáról a gyűrűt s az ablakhoz lépett vele, mely alatt a
Tiberis folyt. Az öreg észrevette szándékát.

– Ne hajítsd a vizbe! Valami hal eltalálja nyelni, a halászok kifogják,
s ismét napfényre kerül. Megmérgezi a Tiberist s megvesznek tőle, a kik
iszszák. Tartsd magadnak. Egy gondolatom támadt; a miért e gyűrűt meg
kell tartanod. E gyűrűt én miattam viseléd ez ideig, mint mondád.

– Azért tartottam meg, hogy ha kell, téged megóvjalak.

– Köszönöm Sinister. Tehát te engemet szeretsz, és leányomat is;
köszönöm, köszönöm; háladatosak leszünk érte, én öregségemet adom
szeretetedért, ő fiatalságát adandja érte. Mindig szerettünk téged,
mindig úgy tekinténk, mint családunk tagját. Ha bennünket veszélytől
akarsz megóvni, – tartsd meg ezt a gyűrűt, – eredj vele, a hová vezetni
fognak, – keresd fel a ki küldte, – és gyilkold meg őt.

– Mesembrius! Leányod ő.

– Ha gyermeke a basilisk annak a madárnak, mely fészkében kikölté?

– De ő épen téged akar ismeretlen vésztől megóvni.

– Nincs rám nézve több vész a világon, egyedül ő! A mi a világnak a
dögvész, a földindulás, a vihar, a vérpad, az én nekem az ő neve! Ha én
juthatnék hozzá közel, én gyilkolnám meg őt.

– Ő meg akar téged menteni.

– Ne higyj neki. Hazudik minden szava, megcsalta apját, megcsalja az
isteneket. Képe oly ártatlan, mint egy alvó kisdedé; ha szól, meg vagy
bűvölve, ha beszélni engeded, kibeszéli kezedből a tőrt, megront
elvarázsol, kiforgat tenmagadból, átkozott varázslatokkal megtöri szived
kérgét, hogy gyáva légy, mint egy korbácsolt rabszolga. Nem arczát
kendőzi ez, mint a többi asszonyok, hanem lelkét, most azzal csábít
magához, hogy engem és Sophroniát akarja általad megmenteni; ha odamégy
és szivébe nem ütöd kardodat, mielőtt egy szót szólhatott volna,
rábeszélend, hogy minket ölj meg!

– Mesembrius, mit vétett ő ellened, hogy így szólsz felőle?

– Mit vétett? eltemetett, mielőtt meghaltam volna! sárral keverte be ősz
hajszálaimat! megmérgezte szivemet, ellopta szemeim világát! véremet
lopta meg, hogy obscoen képeket fessen vele lupanárok falaira!

– Téged az indulat ragad el.

– Miért ne ragadna? Nincs-e oka egy rómainak átkozódni, ha azt mondják
neki a forumon: szállj le lovadról, mert leányod becstelen! Mehetek-e én
Rómában valahová, a nélkül, hogy gyalázatomat lássam: nincs-e az ő neve
valamennyi Aevius és Mavius silány verseiben prostituálva? nem látták-e
őt az amphitheatrumban, mint pantomimát egy tapsoló, ujjongó vulgus
előtt fellépni? nem jár-e ő fényes nappal förtelmes kiséretével együtt
tunica vitreába, ventus textilisbe öltözve? nem engedé-e magát
lefestetni mint vulgivaga Venus? s van-e egy orgia, egy bacchanal,
melynek ne ő volna utálatos királynéja? – oh Manlius, az rettenetes
dolog, mikor az ember ősz hajakat visel, nem nézhetni emberek arczába,
mindenütt azt hallani suttogva, azt olvasni le mások tekintetéből: ime
ez azon Mesembrius, kinek leánya Róma megrontója, ime ez adott éltet
azon szörnyetegnek, ki mindennap százezer éhező kenyerét eszi meg, s
ugyanannyinak vérét issza meg rá, vigyázzunk, hogy hozzánk ne érjen! – –
oh Manlius, hidd el nekem, hogy te egykor meg fogod ez asszonyt ölni.

– Nem öltem asszonyt soha és nem fogok.

– Emlékezzél szavamra. Ez a Megæra tégedet szeret; azt is jól tudja,
hogy te mást szeretsz; hogy e más neki testvére, mit sem tesz; ezek az
elromlott inyű Messalinák még a vérben is válogatósak; közönséges vér
már nem ingerli őket, testvérüké a legédesebb nekik…

– Őrizd ajkadat az Omenektől!

– Én érzem, a mit mondok Manlius. Jobb volna, hogy megöld e nőt
vigyázatból, mint hogy megöld majd boszúból. Ha kigyót látsz, elgázolod
ugy-e? s nem várod el, hogy megcsipjen s okod legyen rá elgázolni?

– Te atya vagy Mesembrius, fájdalmaidat értem, de nem osztom.

– Leendsz férj és akkor osztani fogod.

– Mint kivánhatod öreg barátom, hogy gyűlölni tudjak, midőn boldoggá
tevél? Egy alvónak beszéled haragodat, ki örömeiről álmodik, míg te
ingerült szavaddal háborítod az éjt. Minden beszédedből én csak azt
hallom meg, hogy Mesembria II. szerelmét kell egykor birnom. E szót, ez
eszmét hallottam akkor is, mikor a vad Sarmaták csataordítása hangzott
fülembe – a sötét Lygiok éji támadásainál, s a persa harczmezők
naphosszú hevében; az ő arczát láttam a vértől kiáradt folyam
tükrözetén, s a kopár sivatag tikkasztó látkörén; azt látom most is, míg
te vérről beszélsz, s ádáz szavaiból csak egy üti lelkem: az, hogy ő
enyim lesz.

– Igazán, hogy vak minden, a ki szeret.

– S tedd hozzá, hogy rémlátó minden, a ki gyűlöl.

– Adják az istenek, hogy neked legyen igazad, hogy egykor azt mondja az
egész világ: ime Mesembrius, eltaszított leányod tiszta, mint Diana, s
rágalom és vak képzelet volt minden, a mit róla mondál! – Én…! De én még
akkor is azt mondanám: meg kell őt ölnöd Manlius, mert megcsalta az
egész világot!

Az öreg szemei ki voltak egészen vörösödve, az indulatoskodás lázba
hozta egész idegzetét; észrevehetőleg reszketett s midőn a tricliniumról
felemelkedék, oly erősen megfogta annak oldalán az elefántcsont
sphinxet, hogy kezében maradt.

– Szolgák, elő a fáklyákkal; – kiálta recsegő hangon, feledve, hogy
máskor beteges asthmával szokott beszélni; – Manlius, menjünk nyugodni,
az éj másik felébe haladt; te álmodjál szerelmedről, gyűlöletemről én.

S azzal kemény léptekkel elhagyá a trichilum termét, kertjein keresztül
lakába sietve s egészen elfeledve, hogy a köszvény miatt egy lépést sem
tud tenni; szolgái a currulis széket üresen tolták utánna.

Manlius még azután sokáig a trichilumban maradt, elmélázva lelke
ábrándjain, kidült az erkélyre, mely a Tiberisre hajolt, s a habokba
nézett, miket a felkelő hold behinte ezüsttel. A holdvilágban fekete
csónakok úsztak nagy csendesen parthosszant, s valami búbánatos hymnus
zengése hallatszék távolról, a csónakok egyikén fehér hölgyalak látszott
nagy messziről. Manlius úgy eltünődék rajta, hogy mi különöst érez most
szivében? Azt hivé, álmodik, a mint szokja néha az ember azt álmodni,
hogy ébren van; ő azt hivé, hogy Sophronia szelid ábrándos arczáról
álmodik.

Nem tudott nyugodni, szivét úgy nyomta valami; izgatott lelke ki a
szabadba vágyott, vevé kardját s paludamentumába burkolózva, egy az
erkély alá kötött csónakba leszállt, s azt eloldva utána evezett a
rejtélyes hymnushangoknak.


II.

Minő csodás tüneménye volt az egy időben a kornak, hogy a való
diadalmaskodott a költészeten, a kereszt egyszerű tanai a ragyogó
mythologián.

A költők vallása, az ábrándos ligetek, a virágos partok, a napsugáros
sziget-világok választott istenei, e művészszellem ihletében
tengerhabból született, virágillattól fogamzott, csillagokká örökült
meleg eszményi alakok, édes szerelmi kalandok által az emberiséggel
rokonná szövődve, mint enyésznek el az érzékimádat ölelő karjai közül,
egy szavára egy hatalmasabb lénynek, ki ül elérhetlen magasban s mégis
mindenkihez oly közel, kit látni senki, érezni mindenki tud, ki egy és
egyedűl Istene a csillagnak úgy, mint a mezők liliomának.

Mint hidegültek el lassankint az olymp isteneinek oltárai, mint fogytak
el a rózsakoszorúk aranyos oszlopzataikról, mint tűnt el a nép illatos
csarnokaik alól, hogy a szabad napsugáros ég alatt egy láthatlan valóság
igéit hallgassa.

Ez az ég, ez a napsugáros ég volt a titkok titka! Az éjszakai ég
csillagezreivel volt a mythologia, a nappali ég az oszthatlan való hite.
Nem látni mélyét és magasát, csak jóltevő melegét érezni annak s a
végtelen kék derűben egy örök remény beszél a szivnek, hogy ez égen túl
van egy másik, egy jobb világ, melynek csak árnyéka ez itt alant, s
mentől sötétebb itt az árny, annál fényesebb ott a való.

Ez volt az eszme, mely győzött, a föld megszünt börtön lenni, a halál
nem volt fájdalom s a császárok nem voltak mindenhatók.

Augusztus idejében azt mondá egy költő: «ha Róma üldöz, hová futsz
előle? bárhová menekülj, Róma kezében vagy!» Az új hit menhelyet
mutatott minden üldözöttnek, s hiába foglalta el az egész ismert világot
Róma, maradt egy másik ismeretlen, tele titkos örömökkel azoknak, a kik
itt alant szenvednek, – s mentül sötétebb itt az árny, annál fényesb ott
a való.

E hitnek, mely a könyeket törlé le a szenvedők arczáról, győzni kellett;
nemsokára egyesült benne üldözött és üldöző, mert ez vigaszt nyujta
annak, ki igaztalanul szenved, s bocsánatot annak, ki igaztalanul
cselekszik.

A császárok üldözése csak növelte, nem fogyasztá az új hit követőit:
nyilt téreken, Róma közepén léptek fel a szentlélek választottai, a
mindenható igét hirdetve, s a máglyákon, a circusok vadai közt sem
vonták azt vissza, s azon eleven fáklyák, kiket szurokba mártva, a
császári kertek kivilágítására meggyújtottak, a lángok között is
beszélték, hogy a mi fájdalom itt, az amott mind üdv és gyönyör.

Hasztalan gyilkolták őket, a megöltek vére pecsét volt tanaikon, mely
azokat hitelesíté, s a ki martyrokat csinál, az halhatatlan ellenségeket
szerez magának.

Carinus császár azonban egy új nemét találta ki a martyriumnak.

Haláltól, kínoktól vissza nem rettentek a proselyták, a mi másnak
fájdalom, az nekik gyönyör volt, s gyönge szüzek a szentlélek által
megszállva, dicsőítő hymnusokat énekeltek a lángok közepett.

Carinus nem vetteté e szent hajadonokat többé máglyára, hanem oda
vetteté katonáinak, s az erényes nők, kiket vissza nem riasztott a
vérhalál, megborzadtak a gyalázattól, mely erősebben égeté lelkük
tisztaságát, mint az olaj lángjai, s míg a circusok spoliariumai elé
bátor arczczal tudtak nézni, undorodva gondoltak a földalatti
bűnbarlangokra.

A gondolat valami pokoli volt: azokat, kik sziveik átlátszó
tisztaságáért a világ minden gyönyöreiről le tudtak mondani, épen e
gyönyörök legutáltabb faja által büntetni meg, és Carinus jól tudta azt,
hogy e gyalázat elől még a halál által sem szabadulhatnak meg áldozatai,
mert a keresztyén hit tiltja az öngyilkolást.

Ezért az ő uralkodása alatt csak titkos helyeken, éjféli órák után
jöttek össze a hivők, barlangokban, elhagyott síremlékekben, s hajnal
előtt eloszlottak.

A római augurok tudtak a titkos összejövetelek felől, s hogy a nép maga
siessen azoknak helyeit kifürkészni, azon hirt terjeszték el, hogy a
keresztyének ott eloltva minden világot, irtózatos tetteket követnek el,
miket a mély sötétségnek kell takarni; – a mi nagy szó volt, miután
Rómában fényes nappal űzte dolgait minden förtelem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Manlius a part mellett hajtva csónakát, mindig közelebb kezde jutni az
énekhangokhoz, melyek oly szokatlan borzadálylyal tölték el szivét; nem
sokára egy holt ágához ért a Tiberisnek, hol mintegy húsz csónakot
egészen elhagyatva talált.

Széttekinte s a holdas szürkületben valami nagy, tömör, kerek épületet
vőn észre, terebély olasz piniáktól beárnyazva. Az énekhangok innen
látszottak jönni.

Körüljárta az épületet, a hold keresztül sütött az ablakok és
oszlopsorokon, emberalak nem volt látható. Manlius elborzadva gondolt
gyermekéveiben hallott boszorkányregékre, a tisztátalan lelkek
szombatjára, kik éjféli órákban emberektől került helyeken gyülekeznek
össze, láthatatlan alakban. Még inkább elborzadt, midőn álomképét hozá
kapcsolatba e rémes regehittel. A szelid, ábrándos Sophronia képét látta
maga előtt, valahányszor az elátkozott varázslókra akart gondolni, s a
sötét, undorító háttérből az ő mosolygó arcza tünt elé.

Végre erőt vett borzadályán s kezét kiszabadítva bő köpenyéből,
elhatározott léptekkel az épület csarnokába indult. A mint belépett,
eszméi az első tekintetre más irányt nyertek, a terem közepén egy
fölemelt négyszegkő üregén át egy földalatti terembe lehete belátni; az
énekhangok innen keletkeztek.

Tehát a keresztyének agapéja volt az.

Manlius egy oszlop árnya által eltakarva, két hosszú sor alakot látott
maga előtt, a férfiak fejei csuklyáikba rejtve, a nők földig
lefátyolozva. Valami csendes bús melódiát énekeltek. A hangok tele
voltak lemondó panaszszal, magasztos, nyugodt fájdalommal, valami
idegenszerű gyászgondolatokkal, miknek hatását hidegen érzé idegein
végig borzongni a szemlélő római.

A terem homályos hátterében néhány olajmécses égett, miknek halvány
világánál egy megölt emberi alak tünt Manlius szemébe, két keze és lábai
keresztre szegezve, homlokán töviskorona, s oldalán vérehullató seb.

Ezek tehát ama borzasztó sectariusok, kik az éj árnya alatt nefandus
gyűlekezeteiket tartják, gondolá Manlius, s szorongva keresé kardját
oldalán s rémlátó képzeletében úgy tetszék neki, mintha az a keresztre
feszített alak mindig lejebb hajtaná fejét.

Az ének megszünt, s valami hosszú sóhajszerű hang után, mely egy ájtatos
gyűlekezet egyhangú fohásza, elő állt egy ősz férfi, hosszú hófehér
szakálla fekete palástjára hullt le; a keresztre feszített alak lábaitól
egy serleget emelt fel, s azt ajkaihoz érintve, szent áhitattal
háromszor megcsókolá.

Manlius az áhitat helyett undorító vérszomjat látott az ősz szörnyeteg
arczán, s a férfiak és nők bűnbánó térdeplése helyett fajtalan
mozdulatokat vélt látni, és ama serleg, melynek fölemelésére mindenki
meghajtá fejét, az ő képzeletében vérrel volt tele, irtózatosan
meggyilkolt ember vérével.

Az öreg bölcs reszketeg hangon szólt:

– Ime e pohár az ő vére, mely kiontatott, hogy idvezítsen; e pohár a
szent emlék, mely a bűnöket lemossa! e pohár a szövetség, mely által
egyekké leszünk. Járuljatok e szent jelhez s legyetek tiszták a
legtisztábbnak vére által.

Manlius elborzadva ragadá meg kardja markolatát, s a mint meglátta, hogy
egy magas, hófehér ruhába burkolt női alak fátyolát félig fölemelve az
ősz ember elé járult s annak kezéből a serleget elfogadja, magán kívül
eliszonyodtában, kirántá kardját s a négyszög nyilásán keresztül a
gyülekezet közepébe ugrott.

– Álljatok meg ádáz orgyilkosok, ordítá elvakult dühvel. Ti ördögök
apostolai. Mit cselekesztek itt?

A gyűlekezet meg sem mozdult. El voltak készülve ily támadásokra. Az ősz
ember nyugodtan felelt.

– Istent imádunk.

– Átkozott légy, midőn e szót kimondod! Tetteket követtetek el, miknek
még az éjszaka sem elég sötét takaró: ördöngős énekkel háborítjátok a
föld alatt lakókat; embert gyilkoltok s kényszerítitek egymást annak
véréből inni, s midőn átkozott részegség száll idegeitekre a vértől,
eloltjátok fáklyáitokat, s fertőzött ölelkezésben bűnöket követtek el,
mikre gondolni is irtózat!

– Megbánod, a mit mondtál, Manlius Sinister! szólalt meg egy csengő női
hang az ősz férfi oldalán. Ugyanazon magas hölgy volt az, ki a serleget
legelőbb kezébe vette. Manlius összerezzent, ismerős hangot és saját
nevét hallva, s a mint a hölgy fölveté fátyolát, elámulva látta maga
előtt Sophronia szelid, ártatlan arczát, nyugodt tekintetével, mennyei
mosolygásával, s valami emberentúli szilárdság szentelt hatalmával.

– Mesembria II… nyögé Manlius, kiejtve kezéből a fölemelt kardot, s
annyira elfojtá szivét a kétség, hogy azt hivé, még most is valami
iszonyú álmot lát szemei előtt, s dadogó nyelvvel hebegé:… Olymp
istenei… engedjetek fölébrednem.

– Te ébren vagy, szólt Sophronia, kezével fölemelve Manliust. Nézz
szemembe, én vagyok Mesembria II., ifjukori barátnőd Sophronia most.

– De e serleg, melyben vér van…

– Vér csak azoknak, a kik hisznek, vérnek emléke azoknak, a kik
emlékeznek, – érintsd ajkaiddal.

Manlius visszatartott iszonyattal ízlelé a kehely tartalmát s
csodálkozva rebegé:

– Ez bor… azután halk szóval kérdé, meg-megrezzenve ismeretlen
félelemtől: És azon haldokló alak amott?

– Az a holt idvezítő képe.

Manlius bámulva vevé észre, hogy az csak egy festett kép.

– Ti egy holt embert imádtok?

– Istent, ki emberré lett, hogy meghaljon.

– Nem lehet az.

– Olymp istenei hányszor öltöttek emberalakot, hogy azon gyönyöröket
élvezhessék, miknek édessége csak emberi érzékkel közös? a szeretet
Istene emberalakot öltött, hogy azon fájdalmakat érezhesse, mik az
embereket gyötrik, inséget, szégyent, üldözést és kínhalált. Olymp
istene emberi alakot vőnek, hogy megmutassák a halandóknak az utat a
pokolra, a szeretet Istene halandóvá lőn, hogy megmutassa az utat a
mennybe! Olymp istenei ragyogó királyi alakok, kik áldozatot kérnek,
aranyat, fényes templomokat, vérző hekatombákat, diadalok spoliumait, s
igérnek értük hosszú életet, kincseket, palotákat és új diadalokat: a
szeretet Istene holt, szegény alak, ki nem kér mást, mint tiszta szivet,
s nem igér semmit a halálon innen, kinek képe jelvénye annak, hogy
minden szenvedés a halálon innen, s minden öröm a halálon túl van…

Mindenki önkénytelenül vevé le fövegét e szavak alatt. Manlius is
hasonlóul tőn, a nélkül, hogy tudná, mit cselekszik. Azok letérdepeltek,
térdeire rogyott ő is.

– Méltatlanul üldöztelek benneteket, rebegé mellét kitárva. Álljatok
boszút rajtam.

– A szeretet Istene bocsánatot hirdet az üldözőknek. Hagyd el e helyet
nyugodtan; ha elárulandsz bennünket, ha megölsz, ha kínzasz, mi
imádkozni fogunk érted.

– Átok a gondolatra, mely ezt helyeslené! Nem hagyhatlak el nyugodtan
többé, mert nyugtalanságot oltál szivembe. Engem boszúálló Isten ijesztő
szava állított meg utamban, a te arczodon a bűnbocsátó Isten szavait
olvasom. Oh adj vigaszt: két mennyet kell-e elveszítnem? egyet oda fenn,
másikat a te szivedben?

– A szeretet mennye nincs elzárva senki előtt, szólt Sophronia szent
áhitattal mutatva az ég felé.

Manlius epedve ragadá meg a felé nyujtott kezet, s azt ajkaihoz vonva,
szelid érzelemmel kérdé Sophroniától:

– És a te szived?

Sophronia magasztos mosolylyal viszonzá:

– A szeretet Istene nem tiltja az igaz szerelmet.

Manlius idvezült arczczal rogyott a hölgy lábaihoz, hódolattal simulva
hozzá, mint egy megszelidült oroszlán, s a teremben hangzott a vígság
hymnusa, mely tanít örvendeni az örülőkkel.

Az ősz patriarcha malasztteljesen tevé kezeit az új cathechumen fejére,
s a haldokló Isten áldva tekinte mindnyájokra.


III.

Másnap a vén Mesembriusnak első gondja az volt, hogy leányát maga elé
hivatva, elkezde előtte Manliusról beszélni, dicsérve az ifjut érdemei
szerint.

A hölgy arcza égett e dicséretek alatt, s miután arcza ugyis elárulá,
őszinte örömmel vallá meg atyjának, hogy az ifju hőst régóta szereti.

Mesembrius öröme nem talált szavakat, összeölelé leányát, s örömkönyek
közt tevé őt az érkező Manlius keblére.

– Egyetlen áldásom reád, rebegé reszketeg hangon.

– Oh atyám, szólt Sophronia szomorúan. Ne mondd, hogy egyetlen áldásod.
Neked még másik leányod is van.

– Ezé egyetlen átkom. Siessetek mentül előbb egybekelni, s azután
menjetek innen messze, messze. El, hová innen még csak felleg sem jár.
Ez a föld oly terhes már a bűntől, hogy minduntalan rázkódik alatta,
mintha nem birná többé emelni. Menjetek el innen, nehogy együtt
vesszetek el a bélyegzettekkel. Csak azon perczet akarom még megérni,
midőn titeket boldogoknak tudlak, s a két tengeren túl, akkor aztán
jöhet akár a halál, akár Carinus.

Manlius még azon órában visszament Rómába házát elrendezendő, s a mint
menyegzőjére mindent rendbe hozott, ismét lovára ült s késő estve indult
vissza Mesembrius nyári lakába.

Már éjfélen túl volt az idő, az éj borongós, felleges, csak lépést
lehetett haladnia, midőn egy hídra felérve, egy mellékúton valami sötét
csoportot látott közeledni.

Egy csomó kóbor csőcselék látszott az lenni gyalog katonák által
közrefogva; a barbár harczok idején rendkivül elszaporodott a sok rabló
és naplopó, untalan dolgot adva a prætorianusoknak, Manlius ilyenekkel
vélt találkozni s nyugton köszönté a mellette elhaladó katonákat.

Csupán az látszott előtte feltünőnek, hogy a csapat végén egy magas női
alak lovagolt, hosszú fehér palást redőzött alá délczeg termetéről, ki a
mint meglátta, hogy Manlius megáll, ő is megállt, mintha valamit
gyanítna; ott álltak egy darabig egymásra nézve, azzal ismét
megfordultak s tovább mentek. Az arczokat nem lehete kivenni a sötétben.

Manlius megállt s hátranézett s magában tünődött, hogy ne nyargaljon-e
vissza, valamit kérdeni tőlök? maga sem tudta mit.

Nemsokára ismét örvendetesebb gondolatok foglalták el lelkét, s a mint a
kelő szürkület ezüst fátyolt húzott a Tiberisre, az ő lelke is kiderült
s vígan vágtatott a kedves táj felé.

Már kiveheté Mesembrius villája colossalis körrajzait, midőn az úton egy
pompás gyöngyházzal kirakott selyemfüggönyös lecticát láta szemközt
jőni, négy rúdjánál fogva két aranyszerszámos öszvérre kötözve, a
minőkben akkor csupán a legelőbbkelő hölgyek szoktak utazni. Két
rabszolga ment elül hátul az öszvérek mellett.

Annál nagyobb volt Manlius meglepetése, midőn e selyem függönyök közül
egy rút ripacsos férfi fejét látta kibukkanni, kiben azonnal Aeviusra
ismert, a leghaszontalanabb parasytra, a ki fél sestertiáért kész volt
az utolsó gladiatorra panegyrikont írni, s Carinus kedvencz agarának
törzsökfát készíte, mely azt Romulus és Rémus farkasától származtatá le
anyai ágon.

Manlius nem állhatá meg, hogy el ne mosolyodjék a panegyrista különös
helyzetén.

– Hát téged, Aevius, mióta hordat a császár lecticában, mint egy úri
kéjhölgyet?

– Légy könyörülő Manlius, és ne nevess ki, én a legszerencsétlenebb
poéta vagyok a világon, a mióta a pegazus a Hypocrene fenekét berúgta;
képzeld, jó alkalom kinálkozott halhatatlanságom öregbítésére. Tegnap
délután meghallom, hogy Carinus parancsából egy csoport emberimádó
sectariust fognak meglepni Tiber-parti gyülekező helyükön; azonnal lovat
béreltem ki, egy épen nekem való áldott paripát; ily dicső eseményt nem
lehete elszalajtanom, hogy azt az utókor számára lyrám hatalma által meg
ne örökítsem. Ott ölés, keresztre feszítés, szurokba mártás s más egyéb,
költők számára megbecsülhetlen dolgok fogtak volna történni, s ime
lássad mi történik velem. Az úton összehoznak Egyptom istenei egy
átkozott szeretetreméltó asszonyi kakodaemonnal, ki ebben a portatilis
mennyországban vitette magát. Az asszony elébb kicsalta titkomat, azután
lecsalt a lovamról, junói perfidiával meginvitált engem fellegfogó
Ixiont, hogy üljek mellé a vehiculumba, s míg én egyik felől
felkapaszkodtam, addig ő a másik felől leszállt róla, s felugrott az én
paripámra, úgy ült rajta mint egy amazon-királyné s miután orrom alá
nevetvén, azon tanácsot adta, hogy ha poeta vagyok, rendelkezzem a
pegazussal, elnyargalt az általam kijelölt úton, s engemet itt hagyott
ezen, még a fövényóránál is unalmasabb eszközében az időmérésnek, s míg
ő bizonyosan szerencsésen eljutott a spectaculum helyére, én ezzel a két
öszvérrel és két szamárral úgy eltévedtem, hogy most kénytelen vagyok
visszafordulni Rómába.

Manlius lélekzet fojtva hallgatta a parasyt fecsegését.

– Ki volt ez a nő? kérdé tompa hangon.

– Hát nem ismered lecticáját Manlius? Ah te bizonyára nagyon ujoncz
lehetsz Rómában, hogy e lecticát sem ismered, és nagyon messziről
jöhettél, a hol ilyesmiről nem beszélnek, gelidis Scythiæ ab oris; ez a
képzelhetetlen és leirhatatlan Glyceria vehiculuma, s a ki engemet
rászedett, senki sem volt más, mint az istennővé magasztalt Circe maga,
a kit mindenki imád, velem és Carinussal együtt, s a ki mindenkit úgy
kinoz, a ki imádóit örökké bornyúkká, bivalyokká változtatja, velem és
Carinussal együtt.

Manlius nem hallá már a poeta végszavait. A mint ez Glyceria nevét
kimondá, mintha a fúriák korbácsával vágtak volna lelkére, megvagdalá
lovát, és hanyatthomlok rohanva nyargalt Mesembrius udvarára.

Az öreg mosolyogva jött elé ajtajáig s nem vette észre a lovag arczán a
düh, félelem és kétségbeesés vonásait.

– Itthon van-e leányod? kérdé Manlius, reszketve minden izeiben, s hogy
az öreg rögtön nem felelt rá, nyugtalanul ismétlé a kérdést: hol van
leányod, Mesembrius?

Az öreg titkolózva voná félre az ifjut, ki türelmetlenül várt feleletére
s fülébe súgva mondá:

– Megvallom neked, de tégy úgy mintha nem tudnál felőle, ő a
keresztyének gyülekezeteit szokta látogatni. Most is odament és még nem
tért vissza.

Manlius reszketve emelé két öklét az égre s lélekrázó hangon ordítá:

– Oh úgy átok az égre, mely alatt ez megtörténhetett!

Mesembrius megdöbbenve lépett hátra, s idegenülten kérdé Manliustól: «mi
lelt?»

Manlius elvadultan ragadá meg az agg kezét.

– Leányodat elrabolták!

Az öreg halványan, merev szemekkel esett vissza székébe s elakadt szóval
rebegé: «Glyceria!»

– Jól mondád, ő rabolta el. És én őrült, találkozám velök és e szemek
nem látták meg a sötétben, és e nyomorult szív nem érezte meg, hogy őt
viszik néhány lépésnyire tőlem! oh! ne legyen rám gondotok Istenek
többé. Ha megtörténhetett az, hogy szerető szeme láttára halálra vihette
testvér a testvért, mi a ti uralkodástok akkor, Jupiter, Ormuzd, Zeüs,
Zebaoth, és ti többi választott királyai a sorsnak? Ördögök urai a
földnek s rossz omen a sors! De én se legyek jobb! Te vén ember, szedd
össze átkaid, kezdd el korán reggel s ne hagyd el napestig. Én addig
tenni fogok. A Dirák segítsenek!

Az öreg mint egy szélütött, merevségben hebegé:

– Leányom… Oh leányom…

Manlius összeszorítá ajkait; szemeit elfutotta a vér.

– Leányod?… Az egyiket megboszulom, a másikat megölöm!… Ate veled, Ate
velem!

Ezzel lovára veté magát s vágtatva nyargalt Rómába vissza, se jobbra se
balra nem nézve.


IV.

«Panem et Circenses!» ez volt a római populus jelszava, valahányszor
éhezett, vagy unta magát.

S valóban jeles nép vala ez; a munkának prózai voltát nem ismeré soha, a
császárok ingyen osztották ki kenyerét, borát, olaját, miket
szolgatartományok adóban termesztének s a mi a circusok játékait illeti,
ezeknek nagyszerű látványaiban egyik császár a másikkal iparkodott
versenyezni. Valamennyit fölülmulá Carinus a securalis játékok
változatossága, s az őrültségig vitt pazar fénye által.

Egy napon az egész circus aranyporral volt behintve, hogy a nyargaló
paripák által felvert porfelleg csillámlott a napban s a Quiritesek
kiknek ruháit belepte, megaranyozva mentek haza.

Más napon mintegy varázsvessző-ütésre, erdőkkel volt beültetve a circus.
Egész nagy terebély tölgyfák, miket gyökerestől ástak ki a hegyekből,
felnőtt pálmák, miket Afrika partjairól hoztak el hajókon, nagy
edényekbe áttéve, lőnek elültetve az óriási tér közepébe; a bámuló nép,
mely az előtt egy aranyhomokkal beültetett sivatagot látott maga előtt,
most egy ősligetet jött azon a helyen bámulni, melynek árnya alatt dél
és kelet legritkább állatjai sereglettek, a gyönyörű girafftól az
idomtalan elefántig; egy valóságos paradicsom, melynek arany gyümölcsöt
termő fáin éneklő madár zeng, ágaira a tündöklő kigyó tekergőzik s
árnyában tollászkodik a vad páva és szelid strucz.

Mikor a nép jóllakott a bámulattal, akkor jöttek az ijászok,
lelövöldözték a pompás vadakat; azután kivágták az erdőt s a következő
nap egy tengert látott annak helyén a nép, melyen egész hajóhadak
viseltek egymással véres harczjátékot.

S egyszer, derék nyár közepén, mikor mindenki tikkadtan kereste az
árnyékot a nap fülledt heve ellen, a circusokba hívott nép az
ijedelemmel határos meglepetés közt látta maga előtt a telet.

A circus hóval volt befödve, miket Noricum és Hallia havasairól
szállítottak ide hajókon, szekereken s mikben száz czifra csörgős szán
vágtatott karéjban; a rómaiaktól azelőtt soha nem látott jármű. A circus
közepén magasra halmozott jéghegyek közt csodaalakú fókák feküdtek
hosszú agyaraikra támaszkodva, s egy kerek tó felszinén, melyen
köszörült üvegből volt utánozva a jégtükör, ügyes korcsolyások hasíták
vágtató karélyaikat. – A római fázva burkolá magát palliumába, feledve a
látvány alatt, hogy homlokán az izzadság csurog a nap hevétől, s míg a
korcsolyások hólabdákkal hajigáltak a nézők közé, a magas populus
gyönyörtől elragadtatva kiáltozá lelkesült éljeneit a császárnak, ki
népei mulatságáról ily szépen gondoskodék.

* * *

Keressük fel most Carinust saját palotájában. Kerüljük meg e roppant
épületet, mely széles kiterjedésű kertjeivel egy egész városrész helyét
foglalja el. Aranyozott kapuk vezetnek utczáknak nevezhető folyosóiba,
melyek márvány oszlopokon álló peristylben végződnek, a széles
atriumokban sürög-forog az udvari nép, urat játszó rabszolgák, s szolgát
játszó senatorok, kiknek Carinus pompatermeibe juthatását egy barna képű
thrák óriás szabályozza.

Boldogok, a kik odabenn lehetnek! Ah, ott nem a földön jár az ember, a
pompás ovál terem nem hagy idáig hatni sem időt, sem évszakot. Itt soha
sincs se tél, se nyár, se nappal, se éjjel. A teremnek nincs ablaka,
átlátszó függönyök mögül szüntelen égő lámpások terjesztenek benne
fényt, melynek örök derűje valami közép világ hold és napsugár között.
Benne minden évszakból ki van lopva a gyönyör, a nyárból a meleg, mit
földalatti csövek vezetnek oda, a télből a jég, a tavaszból a virág, az
őszből a gyümölcs. Carinus soha sem tudja, mikor virrad, mikor
alkonyodik? mikor esik, mikor havaz? nála örökké tart a gyönyör.

Ott fekszik ágya párnáin, előtte terített asztal, körüle tányérnyaló
had, tánczosok, hetærák, eunuchok, énekesnők, papagájok és poeták.

Arcza egy minden élvben kifáradt ifjué, sápadt és nagy veres szeplőkkel
beszórva, vonásain a kimerültség lanyhasága szendereg, ajkain és állán
alig göndörül néhány szál korán kinőtt szakál és bajusz.

Két eunuch egymás után hord ételt az Augustus ajkaihoz, válogatott, sok
fejtörésbe került ételeket, a mikből egy-egy tál százezerekbe került, s
miknek csak rendkívülisége ingerli az inyt. Carinus kezét sem mozdítja
meg utánuk, finnyásan félre húzza szája szegletét s szemével int az
étekfogónak, hogy költse el maga a drága eledelt.

Másfelől ezalatt ideálszép rabnők emelnek aranyserlegeket ajkaihoz,
miket ő szintén érintetlenül hagy, végre egy phyrgiai hölgy szájába véve
a fűszeres cyprusi bort piros ajkairól kinálja Carinust az a nélkül is
részegítő itallal. Az új eszme új ingert ad a császár eltompult
érzékeinek, s keblére ragadva a nőt, annak korallajkaiból engedi magát
megitatni.

– Ezt a leányt feleségül veszem, szól ezzel egyik főszolgájához
fordulva.

– Tegnap vettél el egyet, uram, kinek apja proconsul.

– Attól ma elválok. Hát ennek ki az apja?

– Takács udvarodnál.

– Kinevezem őt proconsulnak.

– Ez lesz kilenczedik nőd négy hónap alatt.

Carinus maga mellé ülteté a leányt, s fejét ölébe hajtá. Mellette
tánczoltak, énekeltek, s előtte Aevius declamált, nem engedve magát
megzavarni sem táncz, sem ének által. Jambusai szemtelen hízelgéssel
magasztalák Carinusnak mindazon tulajdonait, melyekkel nem bírt,
rózsapiros arczát, bátor lelkét. Leirta hosszú részletességgel a
secularis játékokat s nem hagyott békét se Jupiternek, se Apollónak,
hogy Carinust náluknál magasabbra helyhezze.

– Oh, engem úgy nyom, úgy boszant valami, nem tudom, mi, nyöszörge
Carinus.

Két-három rabszolga ugrott egyszerre hozzá, vánkosait igazgaták,
hajszálait rendezék, öltönyét tágíták.

– Ejh, mégis nyom, mégis boszant.

– Tán Aevius jambusai nyomnak? kérdé Marcius, a császár borbélya.

– Meglehet; hagyd el Aevius.

A poeta alázatos tekintettel hajtá meg magát, száz annyi dühöt érezve a
borbély iránt, versei megszakasztása miatt.

– Mi bajom hát mégis? nyafogott boszusan Carinus. Találjátok ki már. Hát
én gondolkozzam helyettetek magamról? Valami ingerel, valami boszant,
szeretnék haragos lenni.

– Én kitaláltam, szólt a borbély, e néhány szál szakáll boszant tégedet,
oh Carinus, mely dicső arczodon élődik, felséges orrodat és ajkaidat
merészen nyugtalanítva. Vágasd ki azokat, sőt szakítasd ki. A te arczod
úgy is oly nőien szép, és mennyivel szebb leendne, ha a férfiasság e rút
jelei nem éktelenítnék.

– Igazad lehet Marcius, szólt az ifju, s ki hagyta tépni szakállát, s
annyira meg volt elégedve a borbélylyal, hogy a műtét végeztével
kinevezte őt præfectusnak.

E pillanatban zaj hallatszott az ajtó előtt. Többen az öreg Mesembrius
szavára ismertek, ki erővel bebocsáttatáshoz akart jutni Carinus elé.

Galga, az ajtónálló thrák óriás, visszatartóztatá az öreget s másnapra
utasítá, mert Carinus mostan alszik.

– Már tizedszer vagyok itten, zajgott az öreg. Egyszer azt mondod,
alszik, másszor ebédel, harmadszor fürdik, negyedszer nincs ideje. Én
beszélni akarok vele.

Galga nagy küzdés közt kituszkolá az öreget az átriumból, két-három
rabszolgának kelle belé kapaszkodnia, hogy az ajtón kitolhassák.

Carinus meg volt elégedve Galgával.

– Te, ki oly jól meg tudod őrizni ajtómat, megérdemled, hogy Róma
cancellariusává tegyelek.

– Hát én semmit sem érdemlek uram? kérdé Aevius megijedve, hogy ő
kimarad a kegyosztogatásból.

– Neked Aevius, templomot építtetek, hol minden költő legelső zsengéit a
te oltárodra teendi le.

– Köszönöm, oh Augustus, a templomot és a zsengéket, miket kezdő poéták
irnak, de hát a Tusculanum?

– Azt jól tudod, mily föltét alatt igértem.

– Ha Glyceriát, e földi istennőt, ékesen szólásom erejével, nyelvem
mézével, s költészetem varázslatával ráveszem, hogy tégedet kegyeiben
részesítsen. Nem elhozám-e őt te hozzád?

– Elhoztad, de mit használt az nekem? ez a csábító phantom, miután bájai
láthatásával az őrültségig fokozta vágyaimat, titkaimat kicsalta, akkor
egyszerre kinevetett, eltaszított magától és elhagyott, és én azóta
százszor inkább óhajtom őt birni.

– Nem volt-e hatalmadban erővel itt marasztani a hálóba került dæmont?

– Kérdezd rabszolgáimtól, mit tett velök? midőn azt parancsolám nekik,
hogy tartóztassák fel ez átkozott bűvésznőt, egy serleget kapott fel,
melyben bor volt, valami idegen varázsszót morgott felette, s azzal
rögtön láng és füst csapott ki a kehelyből. Ezzel ijesztő arczczal
fordulva a szolgák felé, csattogó hangon kiálta rájok: «a ki le nem
fekszik arczára, és meg mer mozdulni, rögtön sertéssé változtatom!» E
ficzkók azonnal mind arczra borultak, s a merész bűvésznő fejeikre hágva
lépdelt az ajtóig, a hol ajtónállómnak úgy elvette szeme világát, hogy
három napig nem látott egyebet sötétségnél. De, oh Aevius, miért
kényszerítsz te engem, hogy ennyit beszéljek? miért fárasztod
gondolataimat s rablod nyelvemnek nyugalmát?

Aevius gondolá, hogy az ő nyelve nem oly drága s szónokolt.

– Dicső Carinus! Nem méltó azon hölgy reád, csak megvetésedre méltó.
Sokkal becsesebb kincset fedezék én fel számodra, ki mellett Glyceria
kavics a gyémánthoz, futócsillag a naphoz, közönséges bor a nectárhoz,
szegfű az ambrosiához.

– Ki lenne az?

– Ez hajadon, míg amaz már özvegy. Ez a szerelmet még nem is szerette,
míg amaz már gyűlölni is tanulta, s szépsége több csodát tett, mint tett
amazé. Egy keresztyén szűz az, ki nem rég elfogatva, parancsodra többi
társaival együtt az oroszlánok közé záratott, és ime lássad, a kiéhezett
fenevadak megszelidültek e hajadon tekintetétől, s hódolattal simultak
annak lábaihoz, kezeit nyalogatva. Én magam láttam, oh Augustus, és
bámulék rajta. A spoliarium őre ekkor kihozatá a leányt az oroszlánok
közül s átadá őt a legvadabb illyr legionariusok élvezetének. És ime
lássad, mit tett? Egy óra mulva mindazon katonák térden állva láttatának
körülte, a mint bűbájos beszédét hallgatva, ihlett buzgalommal lesték
ajkai mozdulásit s kezeit könyeikkel nedvesíték és midőn a tribunok el
akarták ragadni a leányt, hogy másoknak adják át, ellenük szegültek s az
utolsó emberig le hagyták magukat aprítani érte.

Carinus érdekelten emelkedék fel ágyáról, szemeiben szokatlan tűz kezde
villogni. Eltaszítá magától legeslegújabb feleségét s Aeviusnak inte.

– Hozasd elém ezt a leányt.

A poéta törte magát a parancscsal s futott a börtönök felé a császár
pecsétgyűrűjével.


V.

Egyedül volt egy külön börtönbe zárva Sophronia. A napsugár csak egy kis
kerek ablakon hatolt le hozzá, s a mint a térdeplő hölgy fejére sütött,
a megdicsőülés gloriája látszott a körül sugározni.

Tagjait hófehér öltöny fedé, oly tiszta, mint fényes lelke. Arczán
túlvilági nyugalom ült, melyben csak az elhatározottság kifejezése volt
emberi.

A börtön ajtaja felnyilt, s belépett rajta egy magas, délczeg női alak,
aranytól nehéz erszényt adva a börtönőrnek, ki nyitva hagyá utána az
ajtót.

Az érkezett hölgy nehéz selyem himationba volt burkolva, melyet
gyémántos fibulák kötének össze vállain, gazdag hajfürteit ragyogó
anadém köríté fejközepén, s az arról lefüggő fényes aranyfátyol
finomsága daczára sem engedé keresztüllátszani elfedett arcza vonásait.
Köpenyredőinek elrendezése tanusítá izlése nemességét s a szegleteit
aláhuzó nehéz gyöngyök előkelő rangját.

Sophronia föltekinte a selyemsuhogásra; egy hölgyet látva maga előtt,
meglepetve kérdezé:

– Mit kívánsz tőlem, római nő?

A hölgy fölemelé anadémja fátyolát s egy arczot láttatott, minővel az
istenasszonyokat szokták festeni, homlokán méltóság, ajkaiban kellem,
arczai gödröcskéin a titkolózó csáb és szemei sötétében az a mély
kifejezhetlen gondolat, melybe az indulatok minden rejtélyei
burkolóznak, ingerlő igézet minden vonásban s tiltó szomorúság,
csodálatos játékai a borúnak és napfénynek, miket az égen szivárványnak,
az emberarczon szenvedélynek hívnak.

Sophronia az első tekintetre hátra rezzent ez arcz elől, de rögtön
mosolyogva nyujtá felé kezét, nyájasan rebegve: Testvérem, Glyceria.

– Ne nyujtsd kezed, szólt szomorú hangon a hölgy. Ne ölelj meg. Az első
percz, melyben megpillantál, visszariaszta tőlem. Te iszonyodol ez
arcztól – és igazad lehet. Négy éve annak, hogy nem láttuk egymást, négy
év alatt annyi átkot hallhattál rám mondatni, s oly tiszteletreméltó
ajkakról, hogy nem ok nélkül döbbentél vissza tőlem, midőn arczom
megismeréd.

– Én nem szüntelek meg szeretni soha.

– Örömest hiszem, de ne szóljunk arról. Téged új hited ellenségedet is
szeretni tanít, engem a sors mindenkiről lemondani tanított, a kiket
szerettem. De jól van így, most nincs idő panaszra. Titokban előre
megtudám, hogy a holnapi circus mulatságait keresztyén martyrok
kínhalálával fogják bevégezni.

– Történjék meg, a mit Isten akar, szólt Sophronia keblén összetéve
kezeit.

– Az égre! nem történik az meg. Kétszer akartalak megmenteni, mind
kétszer elkéstem vele; most jobbkor jövék. Cseréld el ruháidat az
enyéimmel, vedd fel fátyolom, termeted az enyimhez hasonló, senki sem
fogja a cserét észrevenni. Künn megbízott rabszolgám vár reád
fölnyergelt lovakkal, egy óra mulva atyád és kedvesed karjai közt
leendsz.

Glyceria fájdalomteljesen hunyta be szemeit, egy könyet törve szét
szempilláival, mintha mondta volna: «az én atyám, az én kedvesem».

– És te? kérdé Sophronia.

– Én itt maradok helyetted.

– És a holnapi circus játékai?

– Velem lesznek befejezve.

– Soha! monda Sophronia magas versenyzéssel.

– Miért ne úgy? Téged szeretnek azok, a kik gyülölnek engem s kiknek egy
szánó mosolyáért évek kínjait venném fel magamra. Ha kettőnk közül
egynek veszni kell, miért vesznél el te, kiért kétségbeesnének ők; miért
ne inkább én, kinek halálát megáldanák? Te egy boldog éltet tartasz meg
másoknak, én egy keserűt vetek el magamtól.

Sophronia mind két kezével megfogá testvére kezeit s tiszta szemeivel
annak mély bánatú könnyes szemeibe nézett.

– Te voltál azon nő, ki elfogatásom éjjelén lovadat ajánlottad
megmenekülésemre.

– Miért hozod fel ezt?

– Emlékezel rá, mi válaszoltam akkor?

– Azt mondád, hogy keresztyénnek nem szabad a veszély elől megfutni.

– Azóta sok alakban láttam a halált és azt mondom ujra. Ha Isten akarata
az, hogy vérhalálom által dicsőíttessék meg neve, teljesüljön az, én
gyönyörrel veszem fel a martyr-koszorut, mely az Idvezítő homlokát
köríté, s áldani fogom a kezet, mely megnyitja előttem az égi üdv
kapuját. Oh a halál nem kín azoknak, kiknek öröme a halál után kezdődik.

– De azok, kiket itt hagysz?…

– Ők meglátandnak túl a síron.

– Hová őket a kétségbeesés fogja űzni. Oh hallgass rám Sopronia. Te
érted most két lény imádkozik, a ki mindkettő engemet átkoz. Ha ez
irtózatos halált fölveszed, a túlvilágon sem fogsz találkozni velök,
mert az élet borzalmai a Hadesig üldözendik őket; oh engedj meghalni,
engedj elfeledve lenni engem, senkitől meg nem siratva, meg nem áldva,
vissza nem óhajtva; érje egy napon két boldogság ősz apádat, egy, a te
élted, más, az én halálom.

– Nem ily keserű szívnek való a halál, oh Glyceria.

– Hiszed, hogy nem tudok nyugodtan szemébe nézni annak?

– Nem boldogultan. A halál új világ annak, a ki lát, örök sötétség
annak, a ki nem hisz.

– Legyen e sötétség rajtam. Engem csak egy élet terhe nyom, nem óhajtok
újra élni, akarok elmúlva, elfeledve lenni, akarok pihenni látogatlan
sírban, elhagyva ezt a fényes semmit, melyben csak a fájdalom való. Te
élj és örülj sokáig.

– Oh Glyceria! miért kelle ily sötétté válni a te arczodnak?

– Ugy-e? valaha nem volt különbség kettőnk között. Lelkem oly fényes,
arczom oly derült volt, miként tied; oly hasonlók voltunk egymáshoz még
lélekben is, hogy atyánk is alig tudott bennünket megkülönböztetni
egymástól. Még szerelmünknek tárgya is ugyanaz volt; s egymás előtt nem
titkolók azt, s megegyeztünk benne, hogy ha ő választani fog, a másik
boldogan lemond.

– Bár választott volna téged, most boldogok lehetnénk mind a ketten.

– Fátum van én velem, oh testvér! Az istenek nem úgy akarták. Titkos
kezek odafenn vadítják el az ember sorsát, s uszítják az életen
keresztül; ki hát az, a ki lelkeikről számol? A férj, kihez nőül menék,
egy nyomorúlt libertin volt, ki akkor jött, midőn Manliustól
mellőztetém, s egy rejtélyes iratot mutatva, mely atyánk ellen
bizonyított, elárulva, hogy ő részese volt a Carinus elleni
összeesküvésnek, kényszeríte, hogy nőül menjek hozzá.

– És atyám téged ezért megátkozott.

– Ne húzza vissza átkát soha. Teljesült az. E gyáva szolga elveszté
fejét, mert a császár engem meglátott. E percztől fogva egész életem
harcz volt, melynek fegyverei hízelgés és csáb. Atyámat kelle védni
minden pillanatban. A hány ember itt lélekzik, az neki ellensége mind!
Gyűlöli a császár, mert nem hízelg neki, gyűlölik az udvaronczok, mert
becsületes, gyűlöli a nép, mert gazdag, gyűlöli minden bűnös, mert itt
az erény összeesküvésnek tartatik a vétek ellen. Egész Rómát kelle
meghódítanom, a császártól a plebejusig, hogy az ő ősz hajszálait
megőrizzem. Ott voltam Carinus orgiáiban, hagytam tapsolni magamnak az
amphitheatrumban a népsöpredéktől, s hízelgni a silány udvaronczok
által, s hányszor téptem össze Mesembrius halálitéletét kihízelegve,
kierőszakolva azt, kémek, demagogok, senatorok, liktorok és maga Carinus
kezéből.

– És atyám ezért átkozott meg téged.

– Igaza volt. Ez megvetésreméltó tett volt egy római patricius
leányától. Oh ne tudja ezt meg soha, mert ha megtudná, hogy ily áron él,
megölné magát.

– Te megtudád azt is, hogy hittársaim rejteke el van árulva, s azért
siettél oda előre?

– Két nappal elébb tudtára adtam Manliusnak, de ő útált házamba lépni.
Most nincs többé egyéb mód menekülésedre, és a sors legjobban lesz
kielégítve így. A ki megérdemlé, s óhajtja is, hogy meghaljon, meghal, s
a kik örülni fognak az életnek, és azt megérdemlik, boldogok lesznek.
Így lesz az jó. Térj vissza atyádhoz és kedvesedhez Sophronia, s
menjetek azután messze, messze innen.


VI.

Sophronia zokogva borult testvére nyakába. Egy elvonuló érzelemrohamban
végig vonult lelke előtt az élet boldogságának ragyogó álomképe, látta
maga előtt a hízelgő édes apát, ki őt annyiszor nevezte szemei fényének,
ki oly aggódva őrzé még a szellőtől is, és a szerető ifjut, kinek tiszta
szerelme hosszú éveit igérte a jövő boldogságnak. A hölgy szivének ereje
megtört a gyötrő kép alatt, s erőtlenül rogyott testvére keblére, ki
bátor, elkeserült arczczal tartá őt karjai között, mint egy mythologiai
harczias istennő egy más Isten országába tartozó angyalrokonát.

– Siess el innen, szólt a nő, bő himationját testvére vállaira kötve s
arany bálteusát derekára kapcsolva. Bátran mehetsz, hová szolgám vezetni
fog. A cserét senki sem veendi észre, a circus zajos tömkelegében
legkevésbbé.

– Nem. Nem fogadhatom el tőled ez áldozatot; kiálta fel Sophronia
önszive ellen küzdve. Isten tiltja azt.

– A te Istened a szeretet Istene, szólt Glyceria elsötétült arczczal; ha
e szeretetért meg nem mented magad, én esküszöm neked, hogy e nap
borzalmak epochája leend a világra nézve. Én ismerem mindazon átkokat,
miktől a sötétség lényei megborzadnak, miknek kimondására megrendül a
kemény föld és égő üstökösök nyargalnak végig az égen, egymásba veszítve
a föld népeit s sárga döghalált lehelve az élők arczaira. Ha te
megáldozod magadat Istenednek, én megáldozom Rómát az enyimeknek, és
megátkozom azt úgy, hogy a századok csak rongyait fogják megtalálni
királyi biborának!

A halavány hölgy reszketett sötétebb arczú testvérének karjai közt.

Ez nyugodtan erősíté meg testvére hajzatán a fejéről levett anadémot, s
a fátyolt annak arczára vonta.

– Így, most mentve vagy. Ha kérdeni fogják, ki mentett meg? mondjad,
hogy nem ismeréd. Nem akarom, hogy valakinek szive fájhasson miattam.
Hallgasd el nevem.

Sophronia zokogva karolá át testvérét, kinek kebléről nem birt
leszakadni, Glyceria sietteté őt.

– Menj, siess, ne csókolj meg, nem jó engemet csókolnod. Fátum van az én
ajkaimhoz kötve.

És Sophronia mégis megcsókolta őt s azon pillanatban belépett Aevius a
magával hozott testőrökkel.

– El vagyunk árulva! kiálta Glyceria, testével fedezve testvérét, s vad
dühvel kiálta Aeviusra. Ki külde e helyre, nyomorú sycophant? Eltévedél;
ez börtön, nem bacchanál.

– Ez arany kalitka, melyben egy galamb helyett kettőt találok.

– Rakd verseidbe ízetlen tréfáidat, de ne közöld velem, eredj tova.

– Ha velem akarsz jőni, szivesen; de engem az Augustus küldött ide.

Glyceria sietve sugá testvére fülébe:

– El ne áruld, hogy testvérem vagy, mert akkor atyád is veszve van.

S azzal a katonákhoz fordult.

– Vakmerők! Ismertek engem? Én vagyok a rettenetes Glyceria, ki tűzesőt
hozok reátok, mikor táboroztok, ki megárasztom előttetek a folyamokat, s
telet bocsátok nyár közepén hadsoraitokra, hogy elhaltok miatta, mint az
őszi légy. Nem emlékeztek-e már Triviusra? kit haragomban szarvassá
változtaték, s csak akkor adtam vissza emberi alakját, midőn az ebek
által széttépetett; láttátok palotám előtt azokat a testszin kő
karyatidákat, melyek kapuim homlokzatát tartják, mikről úgy tetszik
minden azon menőnek, mintha szemeikkel folyvást utána néznének, azok
ellenem lázadt rabszolganők voltak, kiket egy leheletemmel kővé
változtaték. Akarjátok-e, hogy e falakhoz, mint kőszobrokat állítsalak?
vagy vadállatokká tegyelek, kik holnap a circusban egymást össze fogják
marni? Melyitek meri fölemelni kezét? melyitek mer utamba állani?

A katonák babonás félelemmel álltak félre a delnő útjából, csak Aevius
lépett eléje.

– Mennyei szépségű asszony; fölösleges dolog lenne e fiukat barmokká
változtatnod, de bár változtathatnád kővé az én szivemet, hogy ne érezne
irántad. Most pedig engedd meg, hogy e keresztyén hölgyet az Augustus
szine elé vezessem, ki máskor téged is szivesen lát, de most épen őt
akarja látni. Ha netalán szeretetreméltó boszúdat árva hajfürteimen
méltóztatnál tölteni, az ellen nincs felsőbb parancsom. Fejem és szivem
szolgálatodra áll, de kezeimmel Carinus parancsolt, hogy a leányt
vigyem.

Glyceria hevesen súgá elhalványult testvérének:

– Most már nagyobb irtózat vár reád, mint a halál. De légy erős. Azon
balteus alá, melylyel körülöveztelek, egy éles tőr van elrejtve… római
nő vagy, nem kell többet mondanom.

Azzal megszorítva Sophronia kezét, s Aeviust egy tekintetre sem méltatva
többé, hirtelen elsietett az utat nyitó katonák sorai között.


VII.

Sophronia visszaborzadva állt meg Carinus tereme ajtajánál.

A látvány, mely szemei elé tárult, a börtönök kínműhelyénél s az
oroszlánok barlangjainál iszonytatóbb volt tekintetének.

Részeg rabszolgák daloltak, a földön henteregve, s poharat koczczantva
részeg senatorokkal, kik belekeverték magukat laticlavusaikba; ott
lehete látni a kifestett arczú férfiakat, asszonyruhákba öltöztetve, s
hárfa mellett orczátlan dythirambokat énekelve, fejeiken a női anadém
tetejébe a csúffá tett cserkoszorú, a polgárerény egyszerű dísze
körítve; az ország első tisztviselői, consulok, præfectek, tribunok,
satyroknak és faunoknak vetkőzve, s undok taglejtéssel karéjban
tánczolva átlátszó leplekbe öltözött örömleányokkal, kiknek arczán,
szemeiben utálatos tüze égett az állati szenvedélynek, s ez ördögi karéj
közepett ott feküdt Carinus, bíbor palástjának önmaga legnagyobb
gyalázata. Arczán bor és érzéki vágyak, és az orgiák jelenetei által fel
volt szítva az ellankadt szenvedély, hajfürteiről illatos kenet
csepegett alá.

Sophronia megrázkódék e látvány előtt, mely bárhová tekintett, mindenütt
ugyanazon alakokat tünteté elé, s először életében feledte el Isten
nevét, ki mindenütt legközelebb van, a hol a veszély a legnagyobb. De ki
gondolhatna Isten jelenlétére ott, hol az ördög számára van felállítva
az oltár?

A keresztyén nő remegő szorongással nyult arany balteusa elé, mintegy
önkénytelen ösztönből, a nélkül, hogy testvére intése eszébe jutna. De a
mint a tőr markolata kezébe akadt, visszatért lélekereje egyszerre;
rögtön a bátor, az elhatározott római hölgy lett ismét belőle, s a
nélkül, hogy vezettetné magát, merészen a tánczolók karéjába lépett s
felmagasultan, délczegen megállt Carinus előtt.

– Te vagy az, ki magát Rómában Augustusnak nevezi? kérdé tőle végtelen
megvetéssel.

Carinus mosolyogva kelt föl fektéből s inte a zajgóknak, hogy
hallgassanak.

– Mióta jelent e szó «Augustus» római nyelven «undort» és «gyalázatot»?
folytatá Sophronia, vakmerő szemeket vetve Carinusra. Mi átkozott sors
külde Rómába téged, hogy összegyűjts magad körül mindent, a mi rút,
mindent, a mi átkos, s uralkodni tanítsd a bűnt, mely isteneid
templomából származott le hozzád? Nem érzed lábaid alatt a föld
reszketését, nem hallod az ég dörgését odafenn? közelgő barbárok
millióinak ordítása nem ver fel álmaidból, hogy megtudd, miként nem úr,
csak por vagy a földön, mely Isten egy lehelletére összeomlik s nem lesz
jobb azon földnél, melybe eltemetik?

Carinus Aeviushoz fordulva mondá:

– Páphiára mondom, nem csaltál meg. Ez különös nő. Így, így, szép leány;
dühöngj, légy haragos, az átkozódás úgy emeli szépségedet; mentül jobban
átkozódol, szerelmem annál jobban ég.

– Égni fogsz egykor örök lángok közt! Feletted láthatlan biró él, ki
jegyzi szived gondolatjait s a haragnak napján a mily nevető arczokat
látsz magad körül most, oly kínosakat fogsz látni és magad sem leendesz
más.

– A Pantheonra! Ez alak még hiányzik az istennők sorából. Aevius hozz
nekem szobrászt. Templomot építsetek, s ez istennő szobrát állítsátok
bele s legyen annak neve: «Venus bellatrix».

Egy, az udvarhoz tartozó művész rögtön előfurakodott, stylust és
viaszlapot ragadva, s Sophronia szemérmes borzalommal vevé észre, hogy
míg dorgáló szavait Aevius rögtön versekké idomítja, a szobrász
magasztos termete mozdulatait iparkodik lelopni.

Rögtön elhallgatott a nő, egy szót sem szólt többé s arczán egy vonást
sem mozdíta meg.

– Siess műveddel Sextus, ha Venus bellatrix alakját akarod lerajzolni,
monda Carinus a szobrásznak. Egy óra mulva ez alak «Venus victa» lesz. S
azzal, mint az éhes kigyó, közelebb simúlt a leányhoz, szemeit annak
arczára függesztve.

Az állt, mint egy szobor, hidegen.

– Nos, miért nem dühöngsz már? Légy haragos. Ez százszorozza a kéjt, a
mit szivem érez, szidj, átkozz, káromolj, én ölelni, csókolni foglak, s
megőrülni a gyönyör miatt.

A hölgy hallgatott és arcza hideg maradt.

– Ah, te hideg arczoddal akarsz meghűteni? Észrevevéd, hogy szégyened
pírja, haragod lángolása gyönyörködtetett, s most úgy akarsz tenni,
mintha egyszerre eltünt volna arczodról szemérem és harag, hogy
élvezetem legédesebb gyönyörét elrabold. Rabszolgák, tépjétek le
öltönyeit!

Sophronia szótlanul kirántá balteusa alól a gyilkot s merészen
széttekinte.

Carinus megdöbbenve maradt azon helyzetben, melyben e váratlan mozdulat
meglepé. Mindenki mintegy lebűvölve állt meg, csak Aevius találta fel
magát. Lappangva közelebb lépe, síma, leopárdi mosolylyal a hölgyhöz.

– Szép leány, ne feledd, hogy te keresztyén vagy. Istened szigorúan
bünteti azt, ki a halál kapuit erőszakkal nyitja meg maga előtt, s mást
megölni, vagy magadat, egyenlő bűn vallásod szerint, kötelességed pedig
eltűrni, a mit Istened reád mért, legyen az kínhalál, vagy egy órai
gyönyör Carinus karjai közt. Ne feledd, hogy te keresztyén vagy, s
előtted annyi keresztyén hölgy vevé már fel e nemét a martyriumnak.

Sophronia kezében reszketett a fölemelt tőr.

Aevius még egy lépést tőn felé.

– Jusson eszedbe, hogy keresztyén nő vagy, monda, ravaszúl nézve a tőr
után, hogy azt egy merész szökéssel kiragadja a nő kezéből.

– De római nő is vagyok! kiálta Sophronia, eszébe jutva testvére szavai,
s mint a villám, oly sebesen döfte önszivébe a gyilkot.

Biztos kézzel döfött. Markolatig hatott az szivébe. A római hölgy előtt
előbbvaló volt a becsület, mint az üdv.

Egy percz alatt összerogyott és meghalt, utolsó mozdulatával
öltönyredőit igazítva, hogy holtában se árulják el bájait szentségtelen
tekintetnek.


VIII.

Atya és férj ezalatt hiába keresték eltünt kedvesöket.

Kérdezősködniök csak titokban lehetett, mert nyilt védelem Sophronia
számára nem volt.

Mesembriust rég nem látták már Rómában, s mindenkit meglepett, midőn a
tekintélyes férfi ismét megjelent a forumon, elefántcsont-mankójára
támaszkodva, s minden lépés után megpihenve.

– Ah jó öreg, te oly ritkán láttatod magad Rómában, szólítá meg egy
illatos patricius piperkőcz. Mióta Próbus meghalt, írmagul sem látunk.

– Öreg vagyok már és beteges, jó Pompejanus. Lábaim alig mozognak, s rád
nem ismerek, ha nem szólsz, úgy elromlottak szemeim.

– De hát miért nem tudsz Rómában lakni?

– Látnád csak azokat a szép répákat, a miket kertemben termesztek, nem
hívnál Rómába. Nem érdekel már ily öreg embert más, mint
baraczkoltványai.

E perczben egy követ érkezett a capitoliumból s súgva mondá
Pompejanusnak:

– Carinus letette a bíbort testvére, Numerián javára.

Mesembrius néha oly jól hallott, hogy a suttogás sem kerülte el.

– Mit mondál? kiálta élénken. Carinus leköszönt, s Numerián lesz a
császár? Vivát! Vivát!

– Te ismered Numeriánt? Minő ember ő? kérdék aggodalmas arczczal az
udvaronczok.

– Minő ember? Egy hős, egy római, ki alatt újra fognak kezdődni Róma
arany évei, újra kisüt a dicsőség napja reánk. A dicső harczok, mikben
Róma a félvilággal küzdött; Numerián folytatni fogja azokat. Mi
mindnyájan ott leszünk. Oh, az ragyogó korszak lesz újra. Magam is lóra
ülök, s ott leszek, a hol minden becsületes embernek lennie kell, nem
vagyok én oly vén, hogy a csatában meg ne halhassak.

Az öreg lelkesülten, egészen magán kívül szónokolt, s többé nem
támaszkodék mankójára, s egy ismerősét, ki a Capitolium felől jött, száz
lépésnyiről megismerte. Quaterquartus volt az, az augur.

– A Capitoliumból jösz Quaterquartus? nos? nos? mi hír?

– Megjövendölém, mondá az augur nagy tekintélylyel. A tanács nem fogadá
el a lemondását, s kényszeríté a halhatatlan Carinust visszafogadni a
bíbort.

Mesembrius egyszerre mankójára dült.

– Jaj lábaim! oh a köszvény mind a két térdemben! Mit is beszéltem én
bolondos öreg? Én lóra ülni? bárcsak a zsölleszéken tudjak megülni.
Ilyen bolond az öreg ember. Hogy mennék én a harczba, mikor oly rosszul
látok, hogy az ellenséget meg nem tudom különböztetni a jó baráttól.
Nevessetek ki jó barátim, nevessétek ki az ilyen bolond öreg embert. Oh
lábaim… S nagy nyögve tovább vánszorgott ismét. Utjában összetalálkozék
Manliussal.

– Nem tudtál még ki semmit? kérdé Manlius.

– Holnap erővel betörök Carinushoz. És te?

– Én megyek fölkeresni Glyceriát.

– Megöld, mielőtt szóhoz engednéd jutni.

– Ne félj. Ha varázshatalommal birna is, meghal. Holnap Carinus
atriumában találkozunk. Kard legyen nálad is.

* * *

Manlius a pons sacerhez indult.

Triton szobra előtt ott ült a vén duena, ki a gyűrűt adta neki. A mint
Manliust meglátta, fölkelt és eléje ment.

– Nálad a gyűrű, uram? kérdé.

– Lássad.

– Akarsz követni?

– Azért jöttem.

– Négy nap óta várlak itt. Miért nem jöttél hamarább?

– Az öröm sohasem késő, monda keserűen Manlius s engedé magát vezettetni
kerteken, álutakon, fedett folyosókon keresztül, míg vezetőnője, egy kis
zöld aerugoval festett cypriai érczkaput kinyitva, egy egészen sötét
sikátoron át, kezen fogva, egy kerek oszlopos terembe vivé, mely világát
egyetlen, a tetőn levő kerek ablakról nyeré.

Itt a nő eltávozott, úrnőjét hívandó.

Manlius körültekinte. Egészen mást képzelt ő magának egy római delnő
teremében. Jaspis oszlopokat, keleti virágokkal befutva, szökőkutat
rózsavízből, frivol szerelmi jelenetek képeit, buja kenőcsök illatától
átfült légkört, bíbor nyugágyakat, ezüst tükröket. Mindezek helyett egy
hideg, magasztos, templomszerű teremben látta magát, melynek falain
hősök és csaták nagyszerű képei díszlettek, a közepén nem volt más, mint
egy vén kopasz férfi márvány mellszobra. – Talán nem is Glyceria lakik
itten? gondolá magában, midőn háta mögött nevét hallá kimondatni.

Megfordult. Egy magas, halavány nő állt előtte, egyszerű hófehér
ruhában, melynek redői egész nyakáig s kezefejéig fedezték termetét. Ez
nem a szerelmi kalandok pongyolája. Ámde ez arcz még kevésbbé volt
szerelemre hívó. Szomorú, csüggeteg, emésztő bánat minden vonásain, mely
rozsdája a szépségnek.

Manlius megismeré benne Glyceriát. Vére lázongva tódult agyába, keze
kardmarkolatát szorítá. De nem akarta őt így megölni, azt hivé, ez is
csak egy fogása a csábnak, melynek kitanulásában e nők nagy mesterek. Ha
egy kéjenczet kell meghódítani, annak a gratiákkal öltöztetik fel
magukat, s ha egy hőst, annak Minervával: minden férfinak külön
jelleméhez alkalmaztatják ruhájokat, lelköket, még arczuk vonásait is,
úgy, hogy mindenki másformának ismeri őket. Nem ölheté meg őt ily
szomorúan, be akarta várni azon pillanatot, midőn szerelméről fog
szólani, hogy a legelső epedő mosolyért szívébe üthesse kardját.

A hölgy fejét mélyen lehajtva megállt három lépésnyi távolban
Manliustól, s alig hallhatóan rebegé:

– Későn jövél. Nagyon későn.

Manlius elfojtott dühvel felelt.

– Hát a szerelem olyan gyümölcs, mely elérik, ha sokáig áll?

Glyceria ijedt szemekkel tekint Manliusra.

– Mi lelt, hogy előttem szerelemről beszélsz?

– S nem azért hivatál-e engem, hogy boldogságról, örömekről, édes kéjről
suttogjunk egymásnak?

– Valaha örültem volna e szavaidnak, most irtózat állja el valómat,
midőn így szólasz hozzám.

– Nem vagy-e meggyőződve arról, hogy szépséged annyira elvarázsló, hogy
a ki meglát, elfeled minden asszonyt, a kit azelőtt látott? monda
Manlius és a kard félig kinn volt már hüvelyéből.

Glyceria, mint ki átláthatlan sötétségbe néz, tekinte Manlius arczára, s
elborzadva kérdé:

– Még azt is, ki e perczben halva fekszik?

Manlius összerezdült, lélekzete elállt, arcza sápadt lett, mint a föld.

Sophronia nevét akarta kimondani, s az nem bírt kijőni ajkán, hátra
tántorodott s kezeivel egy oszlopnak támaszkodék.

Glyceria közelebb lépett hozzá, merev tekintetével Manlius arczát
vizsgálva, mint ki a lélekben olvas.

– Manlius Sinister! szólt csendes, nyugodt hangon. Nekem álomlátásaim
megmondák, hogy te engemet meg fogsz ölni, s jól tudom, hogy chlamisod
alatt rejtve tartott kardod markolatját szorítod. Nem fog az nekem
fájni. Fájni fog egyedül az, hogy nőd gyilkosának engemet hiszesz.

Manlius felsóhajta, s egész termete megrázkódott a titkos borzalomtól;
oly hangon, mely mintha a föld alól jőne, kérdezé:

– Mint ölték meg? vadállatok szaggatták szélylyel? vagy égő lángoknak
adták át gyönge termetét? Beszélj hetæra. Mondd el nekem hosszan,
világosan, mint kínzák halálra. Hallani akarom azt.

– Nem vitték őt kínpadra, hanem Carinus orgiáiba.

– Ah! ordíta Manlius éktelen dühében s eltakarta arczát. Majd ismét
elvevé róla kezeit s nyugodtan mondá: Folytasd, ne hagyj ki semmit. A
becstelenséget jelenetről jelenetre rajzold előttem, mint gázolták a
sárba az én oltárképeimet? Mondd el.

– Azt nem tevék. Egy római hölgy, ki meg akará őt menteni, ruhát
cserélve vele börtönében, midőn e terve meghiusult, egy gyilkot rejte
nőd övébe, s ő, mielőtt férfi keze érinthette volna, megölte magát.

Manlius szeméből kicsordult a köny. A kard kihullott kezéből.

– Égnek minden istenei, áldjátok meg e nőt azon gyilokért! – Nem tudod
ki volt az?

– Nem akarja, hogy ismerd.

Manlius szabadon lélekzett, mint ki egy rémálomból szabadult meg.

– Köszönöm e hírt, köszönöm.

Valami oly borzasztó volt e köszönetben.

– De a veszélynek nem itt van a vége, szólt Glyceria; Carinus, kinek
halvány arczára fecscsent a martyrnő vére, félájultan esett nyugágyára
vissza, s reszkető lelkén e gondolat vonaglott keresztül: ha egy nő meg
tudott halni így, azon nő apja, vagy férje mint fog tudni – ölni! –
Senki sem ismeré Sophroniát, de atyám ittléte Rómában felötlött, s bár ő
nyiltan nem tudakozódék leánya felől, gyanítni kezdik, hogy a megölt az
ő leánya volt. Ezért holnap mindketten Carinushoz fogtok hivatni, s ő
kérdeni fogja tőletek: nem ismertek-e rá egy holt testre, mely a
keresztyének börtöneiben meggyilkolva találtatott, s nődet fogják elétek
mutatni. – Légy kemény szívű, Manlius, azon pillanatban, köny ne lássék
szemeidben, midőn e holttestet meglátod, mondjad, hogy nem ismered,
csinálj közönyös arczot, mert ha elárulod magad, fejedet vesztéd.

– Én? közönyös arczot csináljak, szólt maga elé bámulva Manlius, és ne
ismerjek rá, midőn holtan előttem fekszik? azt mondjam, nem láttam őt
soha?!

– Vagy azt hiszed, élve hagyhat Carinus egy férjt, kinek neje miatta
halt meg?

– Igazat mondál, szólt keserűen az eques. Manlius megtanul tettetni!

És kaczagott rémségesen.

Glyceria térdre hajolt előtte s szép keblét eléje tárva, szabad sóhajjal
rebegé:

– És most… vedd kardodat s kezdd rajtam…

Manlius mosolygott.

– Hát álmaid azt jósolák, hogy én meg foglak ölni? Hm. Te szép nő vagy
Glyceria. Valóban bájos alak. Igaz, mit rólad mondanak, hogy Carinus
tégedet imád nagyon?

– Még jobban gyűlölöm én őt. Miért kérded ezt?

– Lásd, mert én szeretném tudni, boldogítád-e valaha kegyeddel Carinust?

– Egy mosolylyal sem soha.

– Pedig ő odaadná magát a napot azon éjszakáért, melyet te adtál neki.

– Ha én adok neki éjt, a Styxre! az örök éjszaka lesz! kiálta Glyceria
felmagasulva, lángoló orczával.

Manlius odalépett hozzá, s megfogá kezét a nőnek.

– Lásd, álmaid hazudtak, én nem öllek meg téged Glyceria. Nem öllek meg,
nem; én nőül foglak venni.

Glyceria ijedten rántotta vissza kezét.

– Manlius, ez gúny és keserűbb a halálnál.

– Nem, – csak szerelem. Én szeretlek.

– Manlius, ne így ölj meg, ne így. Inkább éles karddal.

– Én szeretlek. Ha szerettem testvéredet, az ő vonásait látom most
arczodon, s ha üldöz a fájdalom, hogy elveszítém őt, hozzád kell
menekülnöm, hogy megvígasztalj. Én nem hiszek rólad semmit, a mit a
világ mond, én leveszem rólad multadat, s azzá foglak tenni, a mi
testvéred volt. Visszaviszlek atyádhoz, s megáldatlak vele a testvéredre
mondott áldással. Neked adok mindent, a mi az övé volt, az ő egyszerű
ruháit fogod viselni, még az ő nevét is rád ruházom, s nevezni foglak az
én Sophroniámnak.

Glyceria reszketve ragadá ki magát Manlius karjai közől, ki őt gyengéden
voná keblére, s dobogó kebellel, lángoló arczczal futott el onnan, a
nélkül, hogy egy szót tudna válaszolni a kábító szavakra.

Manlius utána nézett s keserűen mondá magában a nő eltávozta után:

– Hát nem tudunk-e tettetni is?


IX.

Mint Glyceria kémeitől előre megtudá, Manliust még aznap felkeresték
Carinus lictorai s meghívák a császárhoz.

Manlius nem várta el a hívást, előbb elment maga.

Egyszerű fegyveröltözete helyett, az akkori kéjenczektől viselt selyem
virágos bő tógát ölté magára, hajfürteit bekeneté illatos olajjal,
ujjaira gyürűket rakott, bokáit lábkösöntyűkkel köríté, s gyürűket
húzott meg lábujjaira is, mik a sandalok közől kivillogtak, s egész
arczát bepontozá apró veres pettyekkel, hogy épen oly szeplőverte módon
nézett ki, mint Carinus.

Így lépett be renyhe, elkényesült lejtéssel, fejét negédesen hordva
Carinus, atriumába, mely tele volt hozzá hasonlón öltözött
udvaronczokkal, kik irígykedve nézték körül az ifjú ritka pompájú
öltözékét, csupán azt nem foghatva fel, miért festé be arczát
szeplőkkel?

Manlius földig meghajtá magát Carinus előtt, mely köszöntési mód a persa
udvarokból származott Rómába. Még Aevius is kénytelen volt elismerni,
hogy oly hódolattal senki sem bírja magát meghajtani, mint Manlius.

Azután megfogva Carinus palástjának szegélyét, azt megcsókolá, azon
kegyeletteljes nemével a csóknak, minővel csak a legbuzgóbb zsidók
tudják csókolni a Thorát.

Carinus szigorúnak akart látszani.

– Már négy napja, hogy megérkeztél Rómába, s csak most jösz elém, szólt
szemrehányólag Manliusnak.

– Oh dicső Augustus, szólt Manlius utánozhatlan édességű hangon, tizszer
valék atriumodban, hogy izenetemet átadjam, miket Ázsiából hozék,
mindannyiszor megtudám, hogy istenektől irigyelt gyönyöreidet élvezed,
és én nem tartozom azon durva katonák sorába, kik ajtóstól rohannak be
fontosnak hitt izeneteikkel, s elrabolják soha vissza nem adható örömeid
perczét.

– Jó, te derék ember vagy, tehát mi hírt hozol Persiából?

– Nincs élet sehol oh Augustus, csak ott a hol te vagy. A föld minden
országa csak ellentétnek való Rómához. Nem untatlak a harczok unalmas
elmesélével. A harcz csak arra jó, hogy fogyjon a zúgolódó nép, miért
zavarnám én azzal kedélyedet?

– Helyesen Manlius. Beszélj egyébről.

– Szolgálatodra álljanak tapasztalásaim. Láttam a barbár földek
ritkaságait, s mindannyiszor te rád gondolék: Afrikában láttam oly
lovakat, miknek fényes bőre hosszú csíkokkal van berovátkolva, minőket
circusainkban egy császár sem mutogatott. Meghagytam az alexandriai
kormányzónak, hogy küldjön neked belőlök. India tengereiben egy csigát
fedeztek fel, mely magát vékony pókfonálnyi szálakon köti a sziklához. E
fonalakból ott kelméket készítenek, mik fényesebbek a sericumnál; ím
számodra egy velament hoztam ebből, minőt ott csak a fejedelmek
viselnek.

S ezzel egy pompás leplet nyujtá át Manlius a császárnak, melyet India
széleiről egykor azon gondolattal hozott el, hogy a Sophronia
menyasszonyi fátyola leend.

A császár elámult a rendkívül fényes kelme láttán.

– Manlius! én téged senátorrá nevezlek ki.

Az udvaronczok féltékenyen kezdének Manliusra nézni. A borbély, ki
leginkább féltette Carinus kegyét, nem ócsárolhatva a hozott velament,
Manlius arczán akará tölteni boszúját.

– Hol tettél szert e szeplőkre Manlius? úgy nézesz ki, mintha a legyek
bántak volna rútul ábrázatoddal.

– Barbár vagy Marcius. E szeplők festve vannak arczomon. Ez fenséges
divat, melyet a persa udvaroknál tanultam el.

– Szokás volna ott szeplőket viselni? kérdé Carinus, kinek arczát
Marcius szokta fehérre, pirosra kifesteni.

– Csak az előkelőknél. Ez megkülönböztető jelük az országnagyoknak a
köznéptől. Hanem persze, hogy ezt felfoghatni nemesebb ízlés kell, mint
a tied Marcius, tudni kell azt, hogy e foltok miért és mennyivel teszik
szebbé az arczot. Az üres, unalmas síma kép, mint a tied, melyre ha az
ember néz, nem lát rajta egyebet, mint fehéret és pirosat, az a
plebejusok szépsége; Apolló szeplős arczot visel.

Manlius jól tudta, hogy Carinus szereti magát Apollónak neveztetni.

Az udvaronczok szörnyűködtek e vakmerő állításon.

– Én újra azt mondom, hogy Apolló arcza szeplős. Mert Apolló képe a nap,
és a nap maga nincsen-e foltokkal tele? Az ég maga nincsen-e
csillagokkal behintve, és a csillagok nem az ég szeplői-e? valamint a
szeplők csillagzatok az arczon? Azért Marcius, e fejedelmi izlést rajtam
ne ócsárold.

Carinus inte Marciusnak, hogy törülje le arczáról a festéket.

– Isteni arcz! kiálta Manlius elragadtatva, oh szentségtörők, kik a
szeplőket elrejték arczodon, miket a graciák keze tulzott gonddal
helyzett el rajtuk. Jertek barátaim, ez arcz legyen mintája a mienknek.

És az udvaroncz nép rögtön sorba ült Marcius elé, arczát szeplőkkel
festetve be, épen úgy mint Carinusé volt.

E percztől úri divat lett Rómában szeplőket rakni az arczra.

– Manlius! monda a császár. Én téged Róma præfectjének nevezlek ki.

Valamennyi császári kegyencz ki volt ütve a nyeregből Manlius által.

Aevius kétségbe volt esve.

– Mihez hasonlítsam ezentul a császárt verseimben? miután a rózsa és
liliom megszünt szépség lenni.

– Hasonlítsd őt a fejedelmi párduczhoz; tanácslá neki Manlius. S a poeta
meg volt vele elégedve.

E pillanatban érkezék Mesembrius. Az atriumban hallá, hogy Manlius már
benn van, s sietett utánna.

Az ajtóban meglátta vejét és megdöbbent láttára.

– Hát Manlius ez a histrio? kérdé magában, végignézve annak hosszú
selyem tógáján s szeplőkkel festett arczán. – Voltál Glyceriánál? kérdé
tőle lassu hangon.

– Igen, viszonzá Manlius.

– Megölted őt?

– Nem.

– Akkor értem átváltozásodat. Eddig csak hernyóból lett a pillangó, te
oroszlánból lettél azzá. Sajnállak.

S ezzel méltóságteljesen lépett az öreg senátor az Augustus elé, s
mankójára támaszkodva megállt előtte.

– Carinus Augustus. Panaszra jöttem hozzád, vagy ha jobban tetszik
neked, kegyelemkérésre. Egyetlen lányom volt…

– Van másik is, szakítá félbe Aevius.

– Én azt mondom, csak egy volt. Szememnek fénye, öregségemnek gyámola.
Elcsábulva idegen hitre, e leányt a tiltott agapén elfogták társaival
együtt. Én hit dolgairól veled vitázni nem akarok, Carinus, hanem reád
bízom, hogy egy ősz ember kérését, ki Róma szolgálatában aggott meg,
meghallgasd, s egyetlen gyermekét visszaadd.

Carinus lusta méltósággal emelkedék fel lectisterniumáról s valamit
súgott eunuchjának. Azzal Mesembriushoz fordult.

– Senator, mi nem tudók, hogy leányod is a fogoly sectariusok között
legyen; ha tudtuk volna, rég kiszolgáltatók neked. Leányod szép volt,
miként mondád.

– Nem mondtam, uram.

– Úgy értettem. Aggodalommal kell mondanom, hogy egy szép leány e
társaságból börtönében a mult éjjel meggyilkolta magát.

– Az nem az én leányom volt, Sophronia nem feledheté el ősz apját, ki
miatta kétségbe fogna esni.

– Tekintsd meg a holt testet, senator, s ha az nem leányod és a mit
óhajtok, hogy ne legyen, akkor fel hagyom őt általad kerestetni és
hazavitetni.

Mesembrius előtt oly aggasztónak látszék e kegy, hogy elfeledé azt
megköszönni.

Az eunuch visszajött, két szolga ravatalra fektetve hozott utána egy
holttestet, hosszú palásttal letakartan.

Aevius felvoná a leplet a halottról.

Mesembrius szivéhez kapott. A vér fejébe futott egyszerre. Szava
elakadt. Mozdulni nem birt; úgy állt néhány perczig, azzal a fájdalom
kitörő ordításával rogyott a holttestre:

– Leányom. Én édes leányom.

– Tehát ő tőle kell félni, suttogá Carinus.

Mesembrius fuldokolva ölelte át a kedves szép halottat. A halál
visszaadta arczának nyugalmát, azt a túlvilági megdicsőülést, mely már
éltében sajátja volt, minden úgy volt rajta: mintha csak aludnék, s hivó
szóra várna, hogy újra ébredjen.

– Oh édes szép leányom, zokogott az ősz ember, miért kelle engemet
itthagynod? Ha halni vágytál, mért nem jelentél meg álmomban, hogy én is
veled mentem volna? Mit szeressek én e világon többé, a hol te nem vagy?
Hová éljek én, reves kiszáradt fa, melynek virágos ága le van tépve?…
Nincs egy szavad, nincs egy mosolyod számomra többé? Egykor oly
beszédes, oly víg kedvű voltál, oh miért kelle megőszülni nekem?

Az apa nem gondolt sem császárral, sem udvaronczokkal, szabad folyást
engedett könyeinek s arczát holt leánya szemfödőjébe rejté.

Egyszer azonban mégis észre kezdé venni, hogy ő csak egyedül sír itt s
széttekinte, homályosan gondolva arra, hogy itt kell lenni még
valakinek, ki Sophronia maneseinek könyekkel tartozik.

Ott állt Manlius. Hideg, részvétlen arczczal beszélgetett Carinushoz.
Semmi vonása sem volt arczán a fájdalomnak.

Mesembrius felháborodva ragadá meg az ifju kezét.

– Hát neked nincs könyed, midőn menyasszonyod előtted meggyilkolva
fekszik?

Carinus gyanút fogva egyszerre Manliusra tekinte, az udvaronczok titkos
kárörömmel fordultak felé.

– Az én menyasszonyom? kérdé Manlius álmélva. Csalatkozol, öreg
Mesembrius.

– Hát a furiák vették-e el eszedet, hogy ne emlékezzél rá, miszerint
csak három nap előtt kérted meg leányom kezét, s én neked is igértem
azt.

– Leányodét igen, viszonza megzavarhatlan nyugalommal Manlius. De nem
ezét, hanem Glyceriáét.

– Átok rád! ordíta fel Mesembrius lelke legkeserűbb dühével, s nem
tekintve se a császár jelenlétét, se holt leányát, se a feje felett
forgó veszélyt, félőrülten elrohant a teremből.

De épen ez őrültség rohama menté meg.

– Eredj utána Galga! kiálta Carinus. Fogjátok el. Ez embernek el kell
választani fejét kezeitől.

Galga utána futott a senatornak. Az eunuchok elvivék a holttestet.
Manlius egy cziterát vett kezébe s egy kellemes arab melódiát vert el
rajta Carinus mulattatására.

Mesembrius azonban keresztül tört a palotán. A szolgák serege ijedve
tért ki háborult arcza elől, s engedte neki a palota kapuját elérni.
Dühöngő szavai rögtön népet gyüjtének mellé, s mire Galga lóra kapva
nyomába ért a prætorianus osztálylyal, már egész turma nőtt körüle.

A thrák óriás a zajgó nép közé vágtatott, egyik kezét kinyujtá lováról,
hogy azzal Mesembrius ősz fejét megfogva, kardjával leszelje nyakáról,
midőn az ősz római öregségétől nem várt erővel úgy sujtá főbe nehéz
mankójával az óriást, hogy az bezúzott homlokkal esett le lováról, s
azzal felszökve annak lovára, neki vezeté a dühödt népet a fegyveres
cohorsnak, s azt egy percz alatt szétveré. Mire újabb erő érkezett a
tumultust lecsillapítani, Mesembrius akkorra eltünt és sehol sem lőn
többé található.


X.

Manlius ott maradt Carinust mulattatni, megtanítá a tánczosnőket az
indus bayadérek szemfényvesztő forgásaira, a sípos gyermekeknek dalokat
furulyált s leverselte Aeviust, pattogóbb hexameterű s elevenebb élű
distichonokat mondva minden új fogás ételnél, s minden felköszöntésnél.

Carinus egyetlen vacsora alatt százezer sestertiát ajándékozott a
mindenkitől irigyelt új kegyencznek, s midőn meghallá tőle, hogy a
teuton nők bizonyos szappan nemével halványítják hajfürtjeiket
borostyánkő-sárgára, megigérte Manliusnak, hogy kinevezi őt galliai
fővezérnek, hogy neki ily szőke hajt adó szappant küldhessen, mely akkor
a római előkelő világnál a bolondulásig divatban volt.

A tobzódás későig tartott. Ott künn ugyan még csak délután volt, de a ki
azt nem tudta, hogy a vacsora reggel vette kezdetét, azt hiheté, hogy
éjfél után az idő.

Carinus kitölté a földre az ivókürtben maradt bort, annak jeléül, hogy
valaki egészségeért iszik, s azzal Manliusnak nyújtá azt.

– A szép Glyceria egészségeért!

– És a tiedért Carinus, viszonza Manlius saját tülkét nyújtva vissza.

– Manlius! szólt Carinus lángba borult arczczal: tudod-e, hogy én
Glyceriának már egy férjét megölettem?

– Jól tevéd Carinus, csak így lehettem én második.

– De tudod-e, miért ölettem meg őt?

– Mert féltette nejét tőled. A bolond! Hát azért teremték az istenek a
napvilágot, hogy valaki elfoglalja azt, s másoknak ne adjon belőle?
Rablók, tolvajok, kik egy szép nőt kilopnak a világból, s azt kivánják,
hogy azt kivülök senkinek se legyen szabad szeretni.

– Manlius! Különösen járhatnál, ha szavadon fognálak. Tudnod kellene,
hogy én nődet lángolón szeretem.

– Az a te dolgod Carinus. Zár alatt nem tartom őt. Mindenki hozzá
férhet.

– Könnyű nagylelkűt játszanod. Elég zár ő önmagának. Míg egy intésem
elég arra, hogy százezer férfi remegjen előttem, minden hatalmam kevés,
hogy ez egy asszony szeressen.

– Pedig szeretni tud ez asszony! Hej tudom Carinus, hogy ha estenden
megnyilnak előttem ama csendes kapuk, miket te csak zárva szoktál látni,
örömest megcserélnéd velem trónodat, hogy annyi ideig bitoroljam azt
nevedben, a mennyi ideig te a vőlegényi thorust az én nevemben.

Carinus, mint a villanytól felrázott, ugrott fel helyéből.

– Hecatera! szavadon foglak. Te ülj trónomon, parancsolj nevemben
szolgáimmal, országaimmal, ölesd meg kegyenczeimet, forgasd fel Rómát s
üritsd ki kincstáraimat, és csak menyegzői kamrád kulcsát add nekem.

– Az alku áll, kezet reá. Adjatok irlapot és stylust. Halld, mit irok
Glyceriának és küld el lakába: «Szerelmem istennője! Ma nálad töltöm az
est és reggel közti órákat. Szivem vigasztalásodat óhajtja. Homlokomnak
fájdalmat okozott a cypruság, a te rózsakoszorúd oltsa el annak lángját.
Midőn az estcsillag, a szerelmesek fénye kigyullad, oltsd el mécseidet,
hogy ha köny talál szemeimben lenni, azt meg ne lásd, csak csókjaimat
érezd. Míg a hajnalcsillag ismét kisüt, nálad leszek és boldogságomban.
Epedő férjed Manlius Sinister.» – Küldd el egy szolgádtól e levelet, s
fogd e gyűrűt, az ajtónál ezt mutatva, be fogsz bocsáttatni, Glyceria
hölgyei elvezetnek odáig, a hol ő fog várni.

Carinus szomjú epedéssel leste Manliusnak minden szavát, ki hidegvérrel
nyújtá át neki a gyűrűt és levelet. Reszketett és szólni nem tudott. Egy
szolgának inte, hogy vigye Manlius iratát Glyceria lakába.

Az udvaronczok bámuló suttogással búttak össze.

– Minő boldog ember vagy te Manlius, suttogá Aevius az új kegyenczhez
hajolva. Miért nem birok én oly szerencsével mint te, hogy Glyceria
szerelmét birhassam, és oly hidegvérrel, mint te, hogy azt magamtól el
tudjam vetni.

A szolga nem sokára visszajött Glyceria levelével, melyet Manliusnak
hozott.

Manlius a császárnak nyujtá át azt.

– Neked szól ez, olvasd.

Carinus remegő kezekkel göngyölé fel az irattekercset s káprázó
szemekkel olvasott:

– «Manlius! soraid reszketnek kezemben. Ezer érzelem forr szivemen
keresztül, aggodalom, vágy, szent irtózat és őrült szerelem. Bűbáj alatt
szenvedek. Óhajtom, hogy ne jőjj, de ha jösz, nem tudom magamat védeni
ellened. Erőt és vágyat érzek magamban, rám szakasztani az egész
világot, de egy lehelletedre elvész minden erőm, nyomorult nő vagyok, a
ki szeret, és szerelmében eszét veszíti. Oh maradj el! – Glyceria.»

– Ez azt jelenti, hogy «jőjj», mondá Manlius hanyagul vetve magát
félkönyökre fekhelyén.

Carinus lecticáját parancsolá elé, melybe szolgái beemelték.

– Ezt még senki sem tevé, suttogá irigyen a borbély, hogy menyasszonyát
elcsábítsa másnak.

– Te addig Róma ura légy, szólt Carinus Manliusnak. Hivasd nevem
aláiróját, a mit parancsolsz, azt én parancsolom. Uralkodjál országomon.

– Mennyországomban te.

A szolgák vállaikra emelék az arany lecticát, behúzták bíbor függönyeit,
s eltávoztak a császárral.

Az udvaronczok reszketve állottak alázatos arczokkal Manlius körül, kit
császári őrült szeszély egy órára a világ urává tett.

Manlius végighevert a császári lectisternium párnáin, kiszemelte az
udvaronczok közől azt, a ki legjobban reszketett tekintete előtt, s maga
elé inté.

Marcius volt az, a borbély; kegy által præfectus prætorio.

– Te a prætori seregek vezére vagy? kérdé tőle Manlius.

– Igen is, felséges császár, hebegé az ájtatos szemforgatással.

Manlius nevetett.

– Tehát csakugyan császárnak nézesz engem. Ha császár volnék, most
lenyakaztatnálak, a miért arczomat kigúnyolád; nevezz jóbarátodnak. Én
ismerem érdemeidet.

– Oh uram!

– Jól ismerem, és megjutalmazom. Te hozzá vagy szokva a vérbocsátáshoz
és így jó katonának kell lenned; ügyesen rendezed a hajfürtöket, a mi
hadvezéri tehetségedre mutat, s nyugodt vérrel tudod az arczból kiszedni
a szőröket, a mi részrehajlatlanságod és szigorúságod tanusítja. A
keleti hadsereg vezéreivel Numeriánnal és Diocletiánnal nem vagyok
megelégedve; téged kinevezlek e hadseregek cæsárjává. Azonnal indulsz
Thracziába. Becsületes defraudator! írd az okirat alá nevünket.

Marcius szédelgett a ráhalmozott kegytől.

Az udvaronczok szemre-főre néztek, elgondolva, hogy ha Manlius így kezdi
jutalmazni azokat, a kik gúnyolták, hova teendi még azokat, a kik
mosolyogtak reá?!

A kinevezési okirat elkészült. A titkár aláirta a császár nevét, s
Marcius magáról sokattartó képpel rögtön eltávozott vele.

Aevius irigy fanyalgással sompolygott Manlius mellé. Ez észrevette a
törleszkedést és magához inté a vatest.

– Te Marcius helyébe præfectus prætorio leendesz, s négyezer talentumot
osztasz ki e derék hadsereg között, melynek egyedüli hivatása
személyünket őrizni. E végett, hogy őket állandóul gazdagon
jutalmazhassuk, leszállítjuk a külső hadsereg számát. Minek nekünk
idegen országokat őriztetni legióinkkal? s római aranyat költeni római
vasra? S alkalmat adni külső vezéreknek, hogy ellenünk lázadjanak? Egy
óra mulva parancsunkkal elindulsz Thraciába, hírül adva Numeriánnak és
Diocletiánnak, hogy seregeik felét bocsássák el, a rájuk költött
összeget ti költsétek el, nemes barátaim… Irjad szavaimat, becsületes
defraudator!

Manlius beszédét kitörő éljenzés követte. Az udvaronczok oda rohantak
hozzá s felragadva őt vállaikra, zenehang és ordítozás mellett hordozák
körül a teremben. A részegség dühe őrültséggé volt már fokozva, nem
lehete többé megkülönböztetni senatort és histriót egymástól, a teremben
összekeveredtek tánczosok és hetærák, szolgák és bacchansnők, a
tömlőkből kiöntötték a bort a földre, s a mécseket a borba fojták, s az
utálatos szörnyképet elfödé a vak sötétség.

A terem tetején volt csupán egy kerek ablak, mely friss léget bocsáta
be. Midőn az utolsó mécset is feldönték, a kicsapongó bűnhad rémülten
vevé észre, hogy most feje fölött ez ablak világít! Mintha rémes
lobogással maga az ég gyúlladt volna meg, hogy ijesztő lángjaival
levilágítson a pokolba.

Az orgia undok zaja elnémult egyszerre, s a felszakított ajtón egy őr
rohant be, rémhangon ordítva:

– Meneküljetek, Róma ég!

A kerek ablakon át úgy világított a vereslő ég fénye a bűnön kapott rút
pokol-arczokba, mint az itéletnap lángja.

* * *

Carinus a gyűrűt mutatva, bevezetteték Glyceria termeibe.

A palota csendes volt már, és sötét. Carinus érzé, hogy a sötét
folyosókon suhogó ruhák röppennek el mellette, gyöngéd kezek adják
kézről kézre, s halk suttogással vezetik néma szőnyegeken keresztül,
végre egy kéz jut kezébe, melynek villanyos szorítására vére fellángol,
s egy ismert hang, de eddig előtte ismeretlen édességgel rebegi:

– Manlius! eljövél?

Glyceria volt az, az oly kegyetlenül megcsalt Glyceria.

– Vártalak, de szeretném, ha el nem jöttél volna, suttogá a hölgy. Érzed
kezemet remegni kezedben? A szerelemtől van az, és a félelemtől. A
szerelem elvevé eszemet. Lelkem raboddá lett édes szavadtól; – a mit
egész életemen át egy gondolatban egyesíték, a miért vágytam, de a mit
birni nem mertem soha, a mit álmodtam mindig, nem reméltem soha: téged
ölellek… Nem birok magammal. E nap, ez óra nem volna az, melyben a
szerelemről szabad beszélnünk, de te szóltál róla s lehet-e annak az
órát válogatni, a ki szeret, hogy a szerelmi kérdésre válaszoljon?

Carinus meglopá a szerelmes hölgy hízelgő szenvedélyét.

– De oh Manlius. Én reszketek, ha te csak gúnyolni jöttél volna engem,
ha te csak játékodat űznéd velem, hogy szivem legmélyebb titkait
kicsalva, azokért engem kikaczagj. Nem. Nem teheted te azt. Ez egyetlen
érzelmet, mit tisztán hoztam ki életem örvényeiből, nem vetheted a
porba. Gyűlölhetsz-e azért, mert szeretlek? s ha gyűlölsz, nem
megöletnél-e inkább, mint hogy kigúnyolj?

Carinus felelet helyett keblére ölelte a nőt, s forró csókjaival halmozá
el annak arczát és ajkait.

Glyceria édes csalódással engedé magát átkarolni, s a boldog ölelésben
már alig hallatszék a szomorúbb sejtelem tiltó szava reszkető szivében,
midőn Carinus arcza az övéhez érve, egyszerre megérzé, hogy az arcznak
nincs szakálla.

Mint a villám czikázott végig a legijesztőbb gondolat Glyceria lelkén.

– Hah! Ki vagy te? Te nem vagy Manlius. Átok reád! Te Carinus vagy!

S azzal a kétségbeesés erejével kiszakítva magát Carinus karjai közül, a
terem utolsó végébe futott, ágya fülkéjének függönyei közé menekülve s
azoknak nehéz redőit magára rántá, zsinórait hirtelen összekötve.

– Meg nem menekülsz tőlem, kiáltá Carinus szenvedélye dühével rohanva az
összehúzott függönyöknek s azokat hevesen iparkodék letépni és a
zsinórok csomóit fogaival harapva oldozá.

De Glyceriának elég volt e néhány percz, füstölője parázsánál egy
naphtával telt edényt meggyújtani, s midőn Carinusnak sikerült a
függönyöket szétszakítani, azon perczben szétönté a hölgy a naphtát, s
míg a röpülő láng a függönyöket, a könnyű gyapotlepleket egy pillanatban
felgyújtá, ő maga lángoktól körülnyalt ágyára szökött fel, s ott állva,
mint egy rettenetes vészalak kiáltá a megrémült császárnak:

– Jer tehát!

A szoba egy percz alatt lángba volt borulva. Carinus, mint a mennybe
lopódzott ördög, kit onnét lehajítottak, futott a harapódzó tűz elől,
míg Glyceria kanóczot ragadva, őrülten rohant teremből terembe,
gyújtogató szikrákat szórt szét mindenütt, s kiszórva milliókat érő
ruháit főterme közepébe, azokat ott meggyújtá.

Néhány percz mulva lángba volt borulva egész palotája és egy óra alatt
lángözön lobogott Rómán.

Carinust ájultan hozták vissza palotájába szolgái.

Glyceria azon éjjel Cybele templomába menekült.


XI.

Míg Rómában gyönyör és iszonyat váltogatá egymást, a Numeriántól
vezetett hadak fárasztó út és viszály között elérkeztek Persia
határairól a Bosporushoz. Ott találta őket a futó Mesembrius, ki Rómából
menekülve egyenesen Numeriánt sietett fölkeresni.

E nemeslelkű cæsárral már akkor hetek óta nem lehete beszélni. Iszonyú
szemfájásokban feküdt és sátrát soha sem hagyta el. Mesembrius elmondá
az alvezéreknek panaszait, Carinus bűneit; az egyik alvezér, Diocletián
megigérte, hogy boszút fog érte állani, a másik, Aper, Numeriánra
hivatkozott és mosta kezeit.

– Tehát bocsássatok Numeriánhoz, ha én szólok vele, ő lesz az első, ki
testvére ellen kihúzza a kardot; sürgeté a senator.

– Nem beszélhetsz vele, szólt Aper, elállva Numerián sátora nyilását,
betegségében nem szabad kívülem senkinek hozzáférni. Általam küldi a
hadseregnek rendeleteit.

Mesembrius gyanúsan szaglálódék.

– Miért jön e sátorból oly erős ambra és pézsmaillat?

– Miért? szólt Aper elsápadva. Mi szükség ezt neked kérdened, senator?

– Azért, mert te hazudsz Aper, midőn azt állítod, hogy Numerián általad
parancsol.

Mit? mi az? kiáltának a két vitatkozó körül csoportosuló katonák.

– Az, hogy Numerián nem él! kiáltá fenhangon Mesembrius. Nem, nem! az
erős ambraillat, mely a sátorból terjed, csak arra való, hogy holt
szagát elrejtse s Aper már régen bolondít benneteket Numerián nevében
uralkodva.

A katonák erővel berontának Numerián sátorába, s úgy találták, hogy az
öreg helyesen itélt. Numerián rég halva, meggyilkolva feküdt a sátorban,
hullája már szétbomlásnak indult.

Apert a katonák rögtön lánczra verték e csalásért, s délután egy üres
trónt állítának fel a síkra, új császárt választandók.

Mesembrius sorra járta a legiókat, Diocletiánt ajánlva mindenütt, kit a
seregek erővel ültetének a trónra.

Azután előhozák Apert.

– Én nyiltan vádollak téged, szólt Mesembrius, hogy Numeriánt
meggyilkolád, bennünket Carinusnak elárulva.

– Mi pedig elitélünk, ordítá a sereg egyhangúlag.

– És én végrehajtom ez itéletet, szólt Diocletián, saját kezével szúrva
keresztül a néptől elítélt vezért.

Ez ingerült hangulat közepett érkezék Marcius a Manlius által iratott
parancscsal, s nem tudva semmit az előzményekről, átadá kineveztetését
Diocletiánnak.

– Micsoda ember ez? kérdé Diocletián Mesembriustól.

– Carinus borbélya.

Diolectián mosolyogva fordult a katonákhoz.

– Barátim! Carinus császár gondoskodott szakállainkról, egy borbélyt
küldött ide imperatori czímmel; kérlek benneteket, üljetek elé és
borotváltassátok meg magatokat. Te pedig barátom vigyázz, hogy katonáim
képét meg ne mesd, mert a hogy aztán ezek szoktak borotválni ezekkel a
nagy borotvákkal, imitt-amott marad belőled valami.

A katonák kaczagva vitték magukkal Marciust, s egész komolysággal
kényszeríték szakállaik erdejét irtani.

Alig egy óra mulva jön ismét Aevius a hadsereget leszállító parancscsal.

Ez már dühbe hozta a cæsart és az egész hadsereget. Ily nyiltan
megsérteni érdekeiket vakmerőség volt még a császártól is.

– Máglyára az izenettel és az izenethozóval! kiálta Diocletián, s a
poetát már föltevék a vészes farakásra, midőn az keservesen felsóhajta:

– Oh istenek! hát elevenen kell megérnem apotheosisomat?

Diocletián elneveté magát az ötleten, s levétette a poétát a máglyáról,
beérve azzal, hogy a szégyenfurcán keresztül bujtassa, s visszabocsátá
őt Rómába, nyilt hadizenetével Carinus ellen.

* * *

A vihar indulóban volt már, csak villámait tartogatta még.

Rómában széltére beszélték, hogy a keleti hadsereg már az Isterhez
érkezett, halálos boszúval eltelve Carinus ellen, csak Carinus termeiben
nem beszéltek róla. Ott folyvást tartott a vigalom, s ha egyszer-másszor
valaki feltalálta említeni Diocletián közeledtét, azt gúnyosan
kinevették.

– Kicsoda e paraszt? monda Manlius. Ki hallotta hírét Róma patriciusai
között? Ki ismerte apját? Anyját az igaz, hogy nagyon is sokan ismerék.
Rabszolganő volt Anulinus senator házában. Anulinusnak joga van őt
visszakövetelni, mint birtoka gyümölcsét.

Az udvaronczok kaczagtak az ötleten.

– Néked ismerned kell őt Manlius…

– Soha sem láttam. Én mindig ott szoktam járni, a hol baj volt, s
Diocletiánt ott nem láttam soha. Hiréből ismerem, hogy mindig az
utócsapatokat szokta vezetni, ha előre mentünk, s az előcsapatot, ha
hátráltunk.

Dörgő hahota fogadta Manlius szavait.

– Hát hadserege milyen? kérdezék tőle.

– Jó, engedelmes hadsereg. Csak három imperátorát ölte meg. A mi azonban
bátorságát illeti, az páratlan, mert a Tigris partjáról úgy tért vissza,
hogy ellenséget sem látott. Ha azt mondom, hogy magam legnagyobb hős
voltam közöttük, elképzelhetitek, milyen lehet a többi?

– Hát diadaljelentéseitek?

– Két harmadrésze költemény. Ha győztünk is néha, seregünk száma tette,
hanem most úgy hiszem, a betegség és szökések nagyon meggyérítették azt
is. (E tányérnyaló nép semmit sem hallott oly örömest, mint ha a
katonákat rágalmazták.)

Kedvökért Manlius rágalmazta még magát is.

Midőn azonban már Moesiába ért Diocletián, Carinus hadvezérei komolyan
sürgették őt hadi készületekre s Carinus összegyűjté hadait az európai
provinciákból.

Egyszerre híre futamodott, hogy Carinus maga fogja vezérelni a sereget.
Lehete őt látni a hadgyakorlatokon, a seregek szemléin. Manlius mindig
oldala mellett, untalan sarkantyúzva annak majd hiuságát, majd
féltékenységét, hogy triumphusát ne engedje vezéreinek s harcza sorsát
ne bízza azok lelkiismeretére.

A győztes hadvezér új ellenség! szokta mondani Manlius; s a császár
saját személyében mutatá be hadai fővezérét a felállított hadaknak,
fehér lován ülve, arany pánczélban, bíbor és violaszín köntös és
palástban.

Az elindulás előtti napon sorra járták a vezérek a templomokat,
mindenütt áldozat volt, még az egyptomi istenek oltárain is. Manlius
maga segíté a barmokat befogni a haruspexeknek, s felöltöztetni a flamen
dialist skarlat köpenyébe.

A nép ünnepélyes ihlettel lesé az augurok jóslatát.

Quaterquartus kiterjeszté karjait s mély hangon mondá behunyt szemekkel:

– E harcz fogja letörni Róma ellenségét!

(Azt nem mondá a jó ember, hogy kit tart Róma ellenségének?
Diocletiánt-e, vagy pedig Carinust?)

Végre Cybele templomához ért a császári díszmenet. A nyitott porticusban
siketítő dob és trombitazaj közt tánczoltak a megdühödött papnék,
késekkel szurdalva testöket s tajtékot verő ajkakkal ordítva ismeretlen
szavakat, s forogva, míg szédülten nem rogytak le a földre.

Egyszerre ez összhangtalan lárma közül egy bántó, félelemgerjesztő
sikoltás kezde kiemelkedni; oly velőkig ható, lélekrendítő hang, hogy
mindenki megrezzenve tekinte oda.

Egy magas hölgyalak állt a templomajtóban, hosszú fehér palástja fejétől
fogva fedé; melyet hátra szegve, két kezével tartott.

– Jaj neked Róma! Jaj neked római nép, jaj néked Róma császára!

A nő kilépett a porticusra s a mint hideg, tébolyodott szemeit
kimereszté a sokaságra, Carinus elborzadva ragadta meg Manlius kezét.

– Ez Glyceria.

Manlius is összeborzadt előle.

Az őrült nő látnoki arczczal állt meg a templom lépcsőzetén.

– Jaj azoknak, a kik Róma földén születtek. Az unokáknak, kik apáik
bűneért lakolnak, s az apáknak, kikre unokáik átka száll le. Oh Róma!
eljönnek egedre az ártó csillagok, és alattad megrendül a föld. Itthon
lesz falaid közt minden iszonyat és távol minden béke. Gázolni fog
rajtad minden ellenség, idegen népek fogják mutogatni elvett
vexillumaidat, s könyörögni fogsz az életért barbár ellenségnek és
legnagyobb ellenségeid benned fognak lakni, ten uralkodóid! Megrészegül
a föld a kiomlott vértől s tüzet fog okádni városaitokra! megbűzhödik a
lég a mondott átkoktól s döghalált lehel rád, veszendő emberfaj! A kit a
harcz megkimélt, az éhség emészti meg, s a kit a tenger kivetett, a föld
nyeli el! Oh Róma, népek királynéja, népek árvája fogsz lenni egykor,
széthullasz, elenyészel, mint a tengerbe bukott csillag, nem marad más
utánad, mint bűneid emléke és az a fű, mely palotáid felett fog teremni;
még isteneid is eltünnek templomaidból, hogy ne legyen kihez imádkoznod,
midőn kétségbe fogsz esni.

Egy tribun lehajolt a dühöngő hölgy kezét megcsókolni s félelmes
áhítattal kérdé:

– Mi jóslatot mondasz látnoknő Carinus harczára?

Glyceria meghallá a kérdést s sötéten tekinte a harczosokra.

– Ne féljetek! Rontsatok össze, állítsátok szembe testvért testvérrel,
akármelyik győz, Róma vesztett. Ha Carinus győz, az kiirtja Róma felét,
ha Diocletián győz, a másik felét, és mindkét fele megérdemelte azt.
Menj küzdeni bolond, őrjöngő nép, ontsd egymás vérét, veszd el magadat,
halj meg kínlódva, s ne légy eltemetve, s midőn az őszi ködbe lelked
kilehelled, eszedbe jusson, hogy el lész feledve, új férj karán lásd
nődet házadat leégve, rabságra hurczolva gyermekeid, s tudd, hogy nincs
más világ, a mely jutalmat adjon. Menj! halj meg elátkozva és
kétségbeesve!

A nő irtózatos rángások között rogyott össze a templom lépcsőin,
kiterjesztett kezével még akkor is szórva az átkot a római népre, midőn
ajkai már elhaltak alatta.

– Vond vissza átkodat! kiálta a flamen dialis, oda szökve hozzá s
megragadva kezét.

A nő végerőfeszítéssel fölemelkedék, szemeit vadul körülforgatá, s még
egyszer összeszedve szive minden keserűségét, fölemelé mind a két kezét
feje fölé, s azzal karjait kettőt kiterjesztve a nép fölött, felkiálta:

– Lelkem maradjon reátok!

Azzal élet nélkül esett hátra, nyitva maradt szemeivel még holtan is
Manliusra nézve.


XII.

Hol most Belgrád és Szendrő vannak, e két hely között találkozék a két
vetélytárs császár hada.

Carinus serege merő pihent hadakból állt, Diocletián legióit fáradságos
utak nagyon megviselték.

Carinus egy dombra feszítteté ki sátorát s onnan nézte a harczot Manlius
oldala mellett.

Az ütközet kimenetele sokáig kétes volt. Diolectián vezéri ügyessége
sokáig ellensúlyban tartá ellenfele túlnyomó erejét.

– Vezéreid mit sem tudnak, kiálta Manlius, egy elszánt rohammal
keresztül lehetne törni Diolectián centrumán, oda vannak állítva a
leggyengébb legiók, s akkor félszárnya veszve van.

– Tehát parancsolj vezéreimmel, monda Carinus.

– Előre a tartalékkal tribunok! kiálta Manlius. Az idegen legiókat
áldozatul kell vetni, hadd aprítsák le, s s azután rajta a
triariusokkal. A phrygiai lovasság ellen állítsátok a germán hadakat,
hosszú bárdjaikkal vagdalják el a lovak térdeit. Ne pihenjen itt senki.
Takarodjatok harczolni, mind. A császárt megőrizni elég vagyok én magam.

A csata ez intézkedések miatt rögtön megfordult. Diocletián észrevevé,
hogy új kéz vegyült a játékba, mely seregének gyengéit ismeri; sietve
fuvatott takarodót, hogy visszavonulhasson, mielőtt összetöretnék.

Carinus sátora ajtajában nézte a harcz folyamát. Seregei mindenütt űzték
ellenségét, vexillumai mindenütt előre rohantak.

Arczán a dicsőség lángja égett, minden vonásában a diadal érzete
ragyogott, szive dobogott az öröm miatt.

– Győztem! kiálta magán kívül örömében, tenyereivel tapsolva.

– De én is győztem… szólt háta mögött egy keserű, ijesztő hang, s a
császár azt érzé, hogy valaki karját megragadja aczélmarokkal s berántja
sátorába.

Carinus ijedten néze hátra s meglátta Manlius sötét arczát, ki egy
kezével csontjait sajtolta össze, másikban kivont kardot tartott.

– Mit akarsz? kérdé ijedten az imperator.

– Emlékezel-e Carinus azon nőre, ki magát előtted megölte, hogy
karjaidtól megmeneküljön? Azon hölgy az én menyasszonyom volt. Tudod-e
már mit akarok?

– Manlius, te tréfálsz velem. Mi kell? Miért akarsz rémíteni?

– Sokszor megölhettelek volna, mikor ittasan aludtál, mikor bűneid
mámorában el voltál merülve, de várni akartam azon pillanatra, melyben
boldog, melyben dicsőséged tetőpontján leendesz, hogy akkor ölhesselek
meg.

– Irgalom! Segítsetek!

– Nincs a ki hallja szavaid. A diadalkiáltás elnémítja jajgatásod;
hallod, mint ordítanak mindenütt triumphust és nevedet hangoztatják?
Hallod ez általános ordítást: Éljen Carinus?… Most halsz meg Carinus!

Pillanat mulva az újjongó seregek közé egy új lovag nyargalt, kezében
egy kopja, arra volt szúrva a diadalmas imperator feje.

A győztes seregek megadták magukat Diocletiánnak.



FEKETE VILÁG.

Czélja e kis munkának azt bizonyítani, hogy mikor egy eredetileg
míveletlen nép, mely különben hajlamánál fogva minden szépre és jóra
képes, a mívelődést abban keresi, hogy más polgáriasult népek külső
szokásait majomkint eltanulja s külsőségekben akar hozzájok hasonlítani,
a helyett, hogy saját nemzeti jellemét, ősi szokásait, nyelvét
megtartva, ezeknek az alapján iparkodnék valódi míveltség után
törekedni, akkor az ilyen nép mindent vesztett és semmit sem nyert,
eladta a napot, vett az árán holdvilágot; tudatlan név helyett cserélt
bolond nevet.

Mindezeket én itt szép hegedüszóban el fogom mondani: a kinek fülei
vannak a hallásra, hallja meg…


A FEKETE KIRÁLYNÉ.

Tudjuk jól, mit jelent nyelvünkön ez a szó: «fekete angyal»?

Ezt a gonosz földalatti rémet, ezt a minden jók ellenségét, a kitől az
Isten őrizzen meg bennünket.

Arra pedig nem gondoltunk, hogy lehetnek emberek, népek, egy egész
világrész lakói, kiknek joguk van az angyali szépséget így rajzolni
magukban: magas délczeg alak, fekete arcz, mely fénylik mint az aczél és
sima, mint a bársony; sötét, villámszóró szemek, izomtól dagadó karok;
gömbölyű vállak, miknek feketesége a hollókat megszégyeníti, és hozzá a
négy ragyogó szárny.

Tehát van egy egész világ, a hol az angyalokat a legtökéletesebb
feketéknek képzelhetik, föltéve, hogy ott is a szép hölgyekről veszik az
angyalok mintaképét.

Egy a mienknél sokkal boldogabb világrész az, Afrika, hol a szabó- és
czipész-mesterség egészen ismeretlen, hol a férjeket nem ejti kétségbe a
változó divat, a hölgyek minden piperéje egy sor piros gyöngy a sima
nyak körül s tarka tollakból, finom pálmarostból szőtt rojtöv a karcsú
derékon.

Hol minden gazda háziúr, minden férfi földesúr, minden leány férjhez
megy annak idejében.

Hol az édes anyaföld, mely nekünk már csak mostohánk, ingyen jó kedvéből
terem mindent, a hol a virág tövében, fa tetején kész kenyér terem, az
embernek csak a megsütésével van gondja, hol erdőszámra nő a kávé,
ananász és narancs, mint nálunk a kalendárium.

Hol a költő agyában, ha vers támad, metsz magának egy bambusznádat,
sípot csinál belőle, elfujja rajta kedvesének a nótát, nem küldi a
lapszerkesztőnek, hogy nyomtassák ki az ujságban.

Hol, ha panasza van egy embernek a másikra, elvégzi élő szóval és
ököllel, nem keres érte prókátort és törvényszéket.

Hol a bort, az édes mámor italait nem korcsmáros méri, rovásra; csak a
pálma oldalát kell megfúrni érte, az okos fa ad annyit, a mennyit
elégnek talál.

Ez egész boldog világrészben csupa fekete emberek laknak. Egyik jobban
megközelíti a tökéletességet a fekete színben, másik kevésbbé, de
mindnyájan megegyeznek abban, hogy a fehér szín nem is szín, hanem
betegség jele.

Hány, meg hány millió lehet e fekete lelkek száma, azt senki sem
mondhatja meg, mert a világrész belsejébe még senki sem hatolt; a
legjártasabb utazók alig voltak ötven-hatvan mértföldnyire a
tengerparttól; vasutak és gyorskocsik még itt tervben sem léteznek;
utazás csak a gólyák dolga.

És pedig ezek is emberek, miként mi. A kik örülnek és szomorkodnak:
amazt többet, emezt kevesebbet, mint mi; a kik tudnak szeretni és
gyűlölni, erősebben, mint mi; a kiknek szive lelke oly képes minden
nagyra és nemesre, mint a mienk, és a kikről még nem tudhatjuk, vajjon
egy késői időben nem ők lesznek-e a világ urai, mikor már minket saját
bűneink és gyöngeségünk lesöpört a föld szinéről?

Ha valaki egy tekintetet vet Afrika térképére, egy hosszú hegylánczot
fog látni annak közepén, mely egyik tengerparttól a másikig vonulva,
épen két részre osztja a világrészt.

A hegyláncz felső, északi oldalán városok vannak rajzolva, országok
határai szépen kifestve, folyamok kigyóznak alá, és tele van irva a tér
spanyol, arab, franczia és vad idegen hangzású nevekkel; a mi pedig a
déli oldalra esik, a tulsó rész, az egy fehér ürességet mutat, hol száz
mértföldnyi téren sem folyó, sem város, sem egy megnevezett hely nem
látható.

A legelső név, a mivel ez ismeretlen tér határán találkozunk: Gengira.

Lehet, hogy ez a név sem helyes, lehet, hogy azon földet, a kik rajta
élnek, egészen máskép nevezik, de mi fogadjuk el a meglevőt s mondjuk el
azt a keveset, a mit tudni lehet róla.

Nem valami pompás város az, a miről beszélünk; – egy nagy csoport
gunyhó, félgömb alakra tapasztva sárból, mint egy-egy fél tojáshéj,
mikben tizezer férfi és asszony s megfelelő számú gyermek, tehén és
kecske lakik; ez a birodalmi székhely. Egy simára faragott fa, melynek
bunkós végébe szemek, száj és orr vannak csinálva, ez az ősi bálvány.
Köröskörül beláthatlan szikomórengeteg, úttalan őserdők végtelenje: ez a
birodalom. Egyik oldalon végignyuló sziklás hegyek, másikon szélesen
elterülő folyam: ez a hitelesített határ. A mezőkön legelésző csordák s
az erdőket lakó vadak, tarka madarak: ez a státus gazdasága.

És itt boldog emberek laknak, a kiket nem üldöz a dicsvágy, nem aggódtat
a jövendő iránti félelem; élnek jó egészségben, töltik a napokat unalom
nélkül, egy lándzsa a vadászatra, egy kókuszdió, tele friss tejjel, egy
pipa ki nem alvó tűzzel, egy szelet sós szarvassült és egy szerető
asszony életük minden kincse; s mikor meghalnak, abban a hitben
szunnyadnak el, hogy a túlvilágon még szebb kókuszerdők vannak, s ott is
feltalálják a lándzsát, a friss tejet, a ki nem alvó pipát, a futó
szarvast és a szerető nőt, a ki ott örökké ifju marad. – A gengirai
király gunyhója semmivel sem nagyobb mint a többi; mert hiszen az ő
termete sem magasabb mint szomszédaié, több hust ő sem eszik, több
tejet, vagy pálma-mustot ő sem iszik mint más, hisz neki is csak egy
gyomra van, s a szarvast, melyet lakomára akar szerezni, csakúgy saját
kezével ejti el az erdőn, mint más, mert hiszen az büntetés volna reá
nézve, ha helyébe vinnék mások s megfosztanák ez örömétől. Pénzt nem
ismernek az országban, tehát ott nem fizetnek, nem csalnak meg senkit;
adósok, uzsorások, törvénybirák, enyim-tied fölött vitázó ügyfelek nem
léteznek, mind ezzel nem háborítják a király elméjét.

Ámde ő az egyetlen úr az országban, a kinek viselni szabad a
királytigris tarkafoltos bőrét, melyet önkezével ejte el, s a ki
feltűzheti hajába a két agami-tollat, midőn valamely szomszédnép
megtámadja boldog határait, s a mikor e két tollat feltűzve látják a
gengiraiak, nem kérdezik: hova megyünk? kire megyünk? hány ember az
ellenség? hanem mindenki veszi nyilait, dárdáit, sulyos kőbárdját s
követi a királyt s harczol vele a csatatéren, a míg ez azt nem mondja:
«elég».

A gengiraiak királya, nem tudom hányadik Tarud, meghalt.

Hulláját bebalzsamozták finom jószagú gyantákkal, s bepólálva kallott
pálmalevelekbe, eltették őt a kivájt sziklaoldalba, a hol külön fülkében
elrakva a nagyszámú Tarud-ősök aluszszák hosszú álmaikat s várják
egymást a napfényes mezőkre oda át.

Ezentúl már hiába fognak várni.

A meghalt Tarudnak egy fiutódja sem maradt. Hat legény fia mind
elveszett ő előtte. Egyet a sárga folyam nyelt el, másik
bölényvadászatban zúzta össze magát a sziklákon, harmadik a nagy
földrengéskor önként való áldozatból beleugrott az égő tűzhányó hegy
szádába, a többi három csatában esett el; mind dicsően haltak meg.

A gengiraiak nagy szomoruságban voltak e fölött: ki legyen már most a
nép vezére ezentul, ki viselje a két agami-tollat, ha ellenség üt a
határra, kihez forduljon a kinek panasza van, ki mutassa be a természet
zsengéit a nagy bálványnak aratás és szüret idején?

Ekkor előállt a nép legvénebb embere, egy magas, szálas öreg hazafi,
olyan fekete arczczal mint a korom, melyet igen szépen vett körül a
hófehér gyapot-haj, hófehér szakáll, meg szemöldök és szempillák is,
mintha ezüsttel lettek volna oda rajzolva; ez szólt a néphez
megnyugtatólag.

– A nagy Tarud megtért őseihez s átadta lelkét a nagy szellemnek
Honhánnak, s nem hagyott maga után fiat, a ki férfi-arczot viselne. De
nem maradt-e neki leánya, a ki férfi-szivet visel? Nem maradt-e meg a
délczeg Szennahámi, a kinek szemei úgy ragyognak, miként bölcsesége, és
termete oly karcsú, a milyen erős? Nem láttátok-e őt lovon ülve, a mint
a bölényt üldözé? Nem ült-e oly jól a ménen, miként egy férfi, kezei nem
hajíták-e a kelevézt oly biztosan, miként egy férfi kezei? Nem felelt-e
meg apja távollétében a niám-niám ellenség ravasz küldötteinek nagy
bölcseséggel? Nem hangzik-e ki szózata ezer férfié közől? Bizony mondom
néktek, hogy Szennahámi nem hiába ölte meg saját kezével a
királytigrist, mely a gulyába tört; hanem érdemes rá, hogy annak bőrét
viselhesse; s a midőn a gyors röptű agamit nyillal keresztül lőtte a
levegőben, bebizonyítá, hogy annak ragyogó tollai megilletik homlokát.

A nép öregei helybenhagyák az ősz beszédét, mert elismerék Szennahámi
bölcseségét, s a nép ifjai paizsaikat döngetve kiálták helyeslésüket,
mert ők oda voltak Szennahámi szép szemei miatt.

Azzal felkeresték Szennahámit apja sátorában, vállaira övezék a
tigris-bőrt, hajába tüzék a két agami-tollat, s megcsókolák kezeit,
annak jeléül, hogy ezentul ő lesz a nép uralkodója.

Szennahámi szép délczeg hajadon volt, egész teste oly fényes és fekete,
mint az atlasz, izmai domboruak, tagjai finomak, karcsúk, mégis
idegesek. A fekete bársonybőr átlátszó rostjai alól az arcz
rózsapirossága tündökölt elő, mint izzó tűz a sötét hamu alól, nagy,
tiszta szemei ragyogtak, mint a gyémánt, s telt, édes ajkairól úgy
hangzott le a szó, mint az édes vizű patak folyása. Mindenki elismeré
azt, hogy a gengirai népnek sem bölcsebb, sem vitézebb, de
szeretetreméltóbb királya bizonyosan nem volt soha.

Azonban nem soká tartott az öröm. Volt egy gonosz ellensége Gengirának,
melylyel örökös viszálykodásba vala keveredve, s ezek voltak a hosszú
farkú niám-niámok.

Ez egy csodálatos emberfaj, melyről sokan azt tartják, hogy egész létele
csak mese, ámbár több európai utazó azt bizonyítja, hogy Afrika
belsejében a hegyek között él egy rendkívüli népfaj, melynél férfiaknak,
asszonyoknak hosszú állatfarkuk van, mely, mint a majmoknál,
felkunkorodik hátul, s hogy e farkas emberek fajuk leggonoszabb
ellenségei, vad, szelidíthetlen nép, mely ellenségeit megeszi. Fejök
egész alkotása, előrenyomott állkapczáik, tömpe orruk, beszorult
szemeik, ritka, egymásba csukódó fogaik inkább hasonlókká teszik őket a
két lábon járó fenevadakhoz, mint emberekhez.

Ez a niám-niám faj maguk a feketék között is utálatos és félelmes, ezek
nem laknak házban, hanem az erdőkben, mint a többi vadak, nem tartanak
adott szóra, nem lehet velök békét kötni, nem emlékeznek a vereségre,
csak az állati ösztön vezeti őket, mint a hyenákat, farkasokat.

E niám-niám faj a mint meghallá, hogy az öreg Tarud király meghalt, és
utána nem maradt férfiivadék, hanem leányágra szállt a kard s kopja, új
erővel támadt a gengirai népre, s átúszva s sárga folyamon, vad, éjszaki
üvöltözésével tudtára adá a gunyhók jámbor népének, hogy újra
meglátogatta a kókusz-erdőket, s tüzeket rakott a szép virágos kávéfák
között.

A hű alattvalóknak nem kellett felhivás, az első zajra
összecsoportosultak Gengira körül, elhozták kőfejszéiket,
körül-szigonyos halborda lándzsáikat, előkerültek a vasfából faragott
éles pallosok, a csonttörő fürész-csákány és a gyors röptű nyilak éles
kavicscsal hegyükön.

A fegyverzet készen volt mindig.

A kisebb fiuk, kiknek még nehéz volt a kőbalta és bivalybőrrel fedett
szalmapaizs, parittyáikat vevék elő, mikkel a sebes madarat leütik
röptében, s sima kövecseket kerestek a folyók partjain azokhoz.

Lőszer is volt tehát elég.

A gengirai nép nem volt a legerősebb a többi fajok között, mégis a
győzhetlen nevet viselte, mert a hadi tudományokban fensőbbsége volt a
szomszédai felett.

Ügyes hajítók, lövők voltak, értettek a pányvavetéshez, melylyel a
csapat közepéből ki tudták rántani a csapat vezérét, megfutamodni az
erősebb előtt, s a vigyázatlan kergetőre hirtelen visszacsapni;
hasoncsúszva megkerülni az ellen táborát annak szemeláttára,
észrevétlenül s két oldalról csapni reá, hegytorkolatokba csalni, s ott
kövekkel agyonzúzni; szilaj bölények szarvára égő nádkévéket kötve,
azokat az ellen táborára bocsátani; s egyéb leleményeiben az ős eredeti
hadviselésnek kifogyhatlanok voltak; az által birták magukat ellenségeik
közepett fentartani.

A betört ellenség zajára ők is meggyujták a harczi tüzeket Gengira alatt
s mezítlen melleikre festének veres napokat, a hadviselés jeléül, s a
lobogó tűz körül eljárták a fegyvertánczot, vad harczi dalaikat rivalva.

Azután a két legöregebb férfi elment a hatalmas szellem, a Puma
barlangjához, melynek nyilása nagy fehér kővel volt lezárva, abban a
barlangban tarták a sulyos veresrézpallost, a mit maga Puma ajándékozott
a legelső királynak, ismeretlen jegyeket irva mind a két lapjára. Ez
volt az egyetlen ércz-fegyver az országban, és ezt mindig maga a király
viselte a hadban, harcz után visszatették azt a barlangba, egy nagy
faggyuval tele tömlőbe. Abból nagy veszély támadna, ha e szent kard
ellenség kezére jutna.

Ime azonban, a mint a vének kinyitják a faggyus tömlőt, a kardot nem
találták benne. Eltünt az onnan, senki sem tudta hová?

Jajgatva futottak le a vének a nép közé s kiáltozták: elveszett a Puma
kardja!

Minden férfi, minden asszony, egész Gengira népéből sikoltozva borult a
földre: elveszett a Puma kardja.

Csak Szennahámi nem rettent meg.

«Ha elveszett, meg kell találni: Keressétek föld felett és föld alatt!»

Ekkor a kiállított őrök egy vén niám-niámot vezettek a királynő elé, a
ki azt állítá, hogy ő a nagy Hok-tah király követe, ki őt a
gengiraiakhoz küldé.

A vén követ egyike volt a legrútabb állatoknak, a mik valaha emberhez
hasonlítottak. Fején nem volt már semmi haj, sima volt és fekete mint
egy serpenyőfenék; szemöldökei megnőttek, előreállva szálankint, mint
egy vén kandur-macskáé, egész bőre olyan ránczos, mint a legjobb
kordován; piczi benyomott orra alatt hosszú széles száj vonult el,
melynek felső fogsora egészen hiányzott már, s e miatt az alsó fogak
kifelé agyarkodtak, mint a buldog kutyánál. Egész termete sovány volt és
reszketős, hosszú farka, e rut váljegye fajának, a földön huzódott
utána.

Hok-tah király kiválasztá a legnyomorúbbat követnek, a kiért nem kár, ha
ott vesz.

A niám-niám öreg szava undok nyávogás volt inkább, mint emberi beszéd.

– Gengir népek. Ne keressétek ti Puma kardját sem a földön, sem a föld
alatt, mert azt Puma elvevé tőletek, minthogy ti asszonyt választottatok
királylyá, és átadta azt az én királyom öcscsének, Kirráknak, hogy ő
legyen a ti királytok, mert a kard férfi kezébe való.

A gengiraiak még jobban megrémültek e szavakra. Szörnyű elfogódás lepett
meg minden szivet. A bátorság eltávozott tőlük e hírre.

Csak Szennahámi szivét nem hagyta el a nyugalom.

– Térj vissza uradhoz, szólt a vén követnek; én az éjjel elmegyek a nagy
szellemhez, Pumához és tanácsot fogok tőle kérni; majd a mit ő felelni
fog, holnap tudatom veled, ha visszajösz.

A vén követ eltávozott, Szennahámi pedig bement a Puma barlangjába s ott
lefeküdve arczczal a kőre, reggelig tanácskozott a nagy szellemmel.

Reggel előjövén, egybehivta népe vezéreit, mind a legtekekintélyesebb
férfiakat és így szólt hozzájuk:

– Az éjjel megjelent előttem a nagy szellem és ezt a választ adá: nem
Puma vette el a szent kardot mi tőlünk és adta azt Kirráknak, hanem a
gengirai nép vezérei közől egy, a ki maga akart király lenni s boszúból
lopta el a kardot és adta azt az ellenségnek.

Az elszörnyedés zúgása hangzott az egybegyűltek között.

– Hogy pedig megtudhassam azt, ki volt a szentségtörő tolvaj? azt
parancsolá nekem Puma: vegyem e dárdát és hajítsam azt fel a levegőbe. A
ki a kardot ellopá, a dárda hegye annak szemében fog megállani…

Szennahámi megcsóválta feje fölött a kopját s abban a perczben egy a
vezérek közől ijedten takará el szemeit kezével…

– Te voltál a tolvaj, Morhu! kiálta rá mutatva Szennahámi. Az ember
ajkai fehérek lettek és térdei remegtek.

A többi vezérek dühödt ordítással rohantak rá s leteperve a földre
megkötözék őt szijakkal, erősen, hogy mozdulni nem tudott.

Az átkozott! kiáltának. A szent ereklyénket az ellenségnek adja.

Tanácsot ültek, hogy minő halál nemével öljék meg őt.

Egyik tűzbe akarta őt vettetni, másik elevenen eltemetni, harmadik
darabokra széthasogattatni; végre a bűnös tulajdon édes apja azt az
itéletet mondá vétkező fiára: «Ássák be őt megkötözve a fehér hangyák
fészkébe, hogy a föld legutáltabb férgei egyék meg, a még náluknál is
utálatosabbat, s ne egyszer, hanem ezerszer érezze a halál gyötrelmeit.»

– Hallottad, Morhu, az itéletet, a mit az atyád mondott reád, szólt a
bűnöshöz Szennahámi. Megérdemletted azt. És most én feloldozom
kötelékeidet és azt mondom, hogy szabad vagy. Kegyelmet adok neked…

– Mit cselekszel! kiáltának rá a nép főnökei. Elbocsátod a kigyót, mely
megharapott.

– Legyetek nyugton, szólt a királyné. A kegyelmet nyert pártütőből lesz
a leghívebb barát. Többet ér az elkövetett bűnt jóvá tenni, mint érte
megbünhődni. Morhu! te elloptad Puma kardját, eladtad az ellenségnek,
most eredj és hozd vissza…

Morhu magánkívül rohant Szennahámi lábaihoz és könyekkel áztatva azokat,
esküvék, hogy visszahozza neki az elorzott kardot, és ha vissza nem
hozná, ne engedje neki a nagy szellem a más világot más alakban látni,
mint egy futó nyúl alakjában, melyet minden állat üldöz.

A vének fejöket csóválták és kétkedtek benne, ha Szennahámi helyesen
cselekedett-e?

Kirrák herczeg azonban, a niám-niám király testvére, jól sejté azt, hogy
a gengiraiak majd megkisértik elorzott ereklyéjük visszaszerzését, e
miatt azt tevé Puma kardjával, hogy vékony szijakkal a kezéhez kötözte
azt, hogy még mikor alszik, se ejtse ki kezéből.

Még azon este, midőn a hold feljött a tűzhányó hegy mögül, beezüstözve
annak örökké füstölgő ormait, a niám-niám őrök hirül hozák Kirráknak,
hogy táboruk közelében a zöld folyam partján egy délczeg paripa
legelész: bizonyosan a gengirektől szabadult el, a kik ez állatokat
emberviselésre és harczra tanítják.

Kirrák is sokszor hallá már hirüket e mesés állatoknak, mik együtt
laknak az emberrel, fel engedik őt ülni hátukra, s kormányozni engedik
magukat vékony szijak által. Mint szeretett volna ő is ilyen
csodaállatot birni.

Közelíte hozzá, s látta, hogy a délczeg állat nem fut el, midőn őt
meglátja, miként más vad, hanem nyugodtan legelész a fűben. Néhány
szolgájának parancsot adott, hogy kerítsék meg azt és fogják el neki.

A paripa észre vette a csúszva közeledőket, s hirtelen odább futott.
Kirrák maga is üldözni kezdé, de a mén csak játszott vele. Megállt,
közelre várta, megint elkerült előle, mig messze elcsalá a táborból.

Kirrák most könyörgésre fordította a dolgot. Beszélni kezdett a lónak
okosan.

– Édes testvérem, rokonom. Állj meg egy kicsinyt. Igen szépen kérlek,
engedj a hátadra felülni. Látod, én királyfi vagyok; milyen nagy
méltóság lesz az reád nézve, ha én ülhetek a hátadon. Nálam van a Puma
kardja, ha én azzal a te hátadról vághatom a gengir fejeket, az igen
szép fog lenni. Én igen szépen bánok veled; meg nem ütlek soha, és
akármilyen a húsod, nem eszem meg.

A paripa úgy látszott, hogy hajlék a szép szóra, mert most már közel
engedte jönni Kirrákot.

– Fogsz-e engem odavinni, a hova én akarom? kérdé tőle Kirrák hizelegve.

– Viszlek, a hova nem akarod! kiáltá ekkor nagy bámulatára a ló, azaz,
hogy nem is annyira a ló, mint a ravasz Morhu, ki mind ez ideig a ló
hasa alatt fülelt, kezével és lábával annak sörényébe és farkába
kapaszkodva s szüntelen úgy forgatva a lovat, hogy Kirrák őt meg ne
láthassa.

Most egyszerre felpattant a ló hátára; a bámuló Kirrák azt vette észre,
mintha valami fekete kigyó repülne végig a levegőben, mely az ő nyaka
körül tekerődzik s lerántja a földre. A szőr-pányva volt az, melyet
Morhu ráfojtott Kirrák nyakára s azzal vágtatott paripájával a mezőkön
keresztül. Kirrák még sokáig küzdött, szökdelt, kapálózott a kötélen, a
mint a paripa árkon-bokron keresztül ragadta; végre egy folyamon
hurczolta át Morhu, melyben végkép megfult a szörnyeteg.

Másnap megjelent Morhu a királynő és a vének előtt, s letette a királynő
lábai elé Puma vörösréz bárdját, melyhez még akkor is hozzá volt kötözve
Kirrák levágott jobb keze.

– Minthogy kezéből nem adta ki, elhoztam kezével együtt.

A vének, a vezérek fejeiket hajtogatták e tettre és azt mondák, hogy
Szennahámi bizony mindnyájuknál bölcsebb.

Másnap pontosan megjelent Hok-tah vén fogatlan követe Szennaháminál és
követelé a választ.

– Nézd, mondá neki a királynő, Puma vissza adá nekem az éjjel a kardot;
látod azt kezemben. A nagy szellem megutálta az örökös vérontást, mely a
két nép között annyi idő óta foly. Azt akarja, hogy annak vége legyen.
Azt mondá Puma: a niám-niám nép királya és a gengir nép királynője
jőjjenek össze egyedül Jenjemen-tó szigetén, és ha vitájuk van
egymással, harczoljanak meg egyedül. A két harczos nép pedig e viadalban
részt ne vegyen, hanem fegyvereiket mindkét részről csónakokba rakva,
hordják át a Jenjemen-sziget barlangjába, s nézzék fegyvertelenül a
harczot. A melyik nép uralkodója pedig győzni fog, az nyerje vissza
fegyvereit, a másik veszítse el azt, és legyen amannak rabszolgája. Ezt
mondá nekem a Puma.

Szennahámi rögtön éjszaka megindult két ezer harczos férfival az
ellenséget fölkeresni. A niám-niámok lehettek három ezeren Morhu
állítása szerint.

Reggelre a Jenjemen-tó partjára érve, ott találta ellenségeit. Azok a tó
tulsó partján voltak megtelepedve, látni lehetett, mint kapaszkodnak a
hajlongó pálmafákra, épen mint a majmok. Ha valaki üldözte őket, olyan
sebesen fel tudott futni az egész sereg a fákra, mint a legügyesebb
vadállatok, s onnan nyilazott alá ellenségére.

A mint Szennahámi megpillantá a niám-niámokat, bátran kiállt a tó
partjára, gömbölyű paizsával fedve karcsú testét s átkiálta hozzájuk
erős hangos szóval:

– Ellenség férfiai. Ime az elveszett kardot visszaadá nekem Puma. A nagy
szellem nem haragszik ránk. A nagy szellem azt mondá nekem az éjjel,
hogy ő ma itéletet akar tenni a gengir és niám-niám népek között: ki
legyen a másik ura? Igy soha sem lesz a harcznak vége. Ti megöltök
belőlünk ezeret, mi is megölünk belőletek ezeret, holnap ti új sereget
hoztok, mi is új sereget hozunk, s újra kezdődik a vérontás. Puma nem
akarja azt. Puma nem akarja, hogy a beszélő faj elfogyjon a földről. Ki
fogja őt énekelve magasztalni, ki fog az ő oltárai előtt tűzet gyujtani,
ki fog az ő emlékére képeket faragni a fákból, ha az emberek
elpusztulnak? Azt mondá nekem a Puma: Álljon meg a két sereg a
Jenjemen-tó két partján és tegye ölébe kezeit csöndesen. Minden fegyvert
rakjanak le a tó közepén levő szigetre mind a két sereg férfiai. És
akkor lépjen azon szigetre a niám-niám nép királya és a gengir nép
királynője egyedül, és harczoljanak meg ott népeik szeme láttára. A
melyik győzni fog, annak a népe legyen a fegyverek ura, a másik annak
szolgája. Ha Hok-tah király bátor férfi, feleljen!

E szavakra roppant ordítás keletkezett a tulsó partról, a niám-niámok
örömükben bukfenczeket hánytak s vad riadallal tánczolták körül
királyukat, a ki fél fejjel mindnyájánál magasabb volt, és egy egész
fejjel rútabb; míg a gengiraiak elszomorodva borultak királynőjük
lábaihoz, a ki oly szép volt, de mégis csak asszony, a ki gyönge az ily
viadalhoz. – El kell veszni a gengir népnek.

Mind a két sereg azonnal tutajokat készített bambuszderekakból s azokra
lerakva fegyvereit, átszállítá a szigetre, ott pedig egy nagy barlangba
leraktak minden fegyvert.

Mikor ez megtörtént, Hok-tah király kiállt a tulsó partra s megcsóvált
parittyájából egy követ hajíta át, kiáltva:

– Készen vagyok, hát te asszony?

A kő süvöltve jött a levegőben, de Szennahámi feltartá azt paizsával;
akkor ő vette elő a tegzét s nyilat téve az íjhúrra, visszakiálta
ellenére:

– Én is készen, hát te férfi?

A nyíl nagyot füttyentett s az ellenkirály paizsa közepében állt meg,
hegyét keresztülfurva a bivalybőrön.

Akkor a két vezér a tutajra lépett egyedül s átevezett a tó középén levő
szigetre.

Egy puszta homoksziget volt az, körülnőve magas náddal, liliomos
virágokkal, mikben a lángszínű gém rakja magas, hegyes fészkét, de a
közepén volt egy emelkedettebb domb, ide jött a két bajvívó fél, a
honnan mind két sereg rájuk láthatott.

Hok-tah király volt első a dombon, s elfoglalta a fegyverek barlangjába
vezető nyilást.

Nagy, hat láb magas szörnyeteg volt, bozontos gyapjas fejjel, fél arcza
valami zsiros festékkel egészen vörösre festve, a másik fele
világoskékre, szintugy az egész termete, bal keze, bal lába kék, a jobb
piros. Fején egy lenyúzott bölénybika fejbőre, a hátranyuló két görbe
szarvval. Fegyverzete is iszonyú, három szigonyos dárda, a mi ha testbe
talál, ki nem lehet többé húzni, övébe félmázsás kőbalta van dugva, míg
derekáról emberkoponya lóg alá csavart guzskötélen, melylyel iszonyú
ütéseket szokott osztani a harczban.

Átellenében Szennahámi szép, délczeg alakja olyan karcsú, olyan sima,
karjai gömbölyűk, kezei, lábai, piczinyek, minden szeretetreméltó és
semmi sem rémületes rajta.

Oh bizonyára a niám-niám népnek elég oka volt kaczagni, és a gengir
népnek elég oka sírni, a midőn őket igy szembeállni látta.

– Enyim a fegyverek barlangja, asszony! kiálta recsegő hangon Hok-tah a
barlang elé állva, s midőn Szennahámi bátran közelíte felé, megcsóválta
kopjáját a légben és rája hajította. A kopja oly biztosan repült, hogy
épen Szennahámi szívén kellett volna keresztül rohannia és olyan erővel,
hogy ha érczpaizst is tartott volna maga elé, azon is keresztül tört
volna.

De Szennahámi ügyesen hajolt félre a dárda elől s elhagyta azt maga
mellett suhanni. A második kelevézzel fejének czélzott az óriás; a
királynő félre bukott előle s a kopja csak az agami tollak hegyeit üté
meg; a harmadik kopja is jött zúgva hirtelen, azt pedig félrecsapta
rézkardja élével.

Hok-tah dühödt volt, hogy hajításait oly ügyesen ki tudta kerülni ez
asszony. Férfi paizsát tartotta volna azok elé s halál fiává lesz; ez
pedig félrehajolt előlök, mint valami betanított kigyó, s most hirtelen
ő rántja elő hajító dárdáit s sebesen egymásután hajítja mind a hármat
ellenfelére, ki gömbölyű paizsával kettőt fel fog belőlük, de a mint a
másodiknál tomporait fedetlenül hagyja, a harmadik egyszerre a czombján
furódik keresztül.

Hok-tah bőszült ordítással, a minő a meglőtt vizilóé, rohant sebesült
dühében Szennahámira; a rettentő kőbárd pörgött kezében, a hova lecsap
vele, még a szálfa is elgörbül.

Szennahámi nem várta be az irtóztató támadást, hanem elkezdett futni
ellenfele elől, nyomában mindenütt az óriás veszett ordítással, egy
kezében a kőfejszét emelve, a másikban a koponyát csóválva a hosszú
kötélen.

A niám-niámok diadaltól ordítottak és kaczagtak és czigány kereket
hánytak a parton; míg a gengir táborban sóhajtás sem volt hallható.

Már oly közel érte Hok-tah Szennahámit, hogy a halálfejjel
hozzásujthatott, de azon perczben hirtelen sebesen félreugrott előle a
királyné, s a mint az idomtalan óriás vigyázatlanul elrohant mellette,
úgy vágott hozzá, hogy Hok-tah bal kezét, a melylyel a koponyát
csóválta, vállban lecsapta, a meglódult nehéz koponya a ráhurkolt karral
együtt nagyot repült a viz színéig a népek bámulatára.

Ah, most a gengiraiakon volt a sor kaczagni.

Hok-tah király elveszté kékre festett karját, a szörnyeteg ordítva
bukott térdére, s még térdenállva iparkodott közelebb csúszni
Szennahámihoz s fél kezével a kőbárdot végső erővel lesujtani rá.

Szennahámi hagyta őt közelebb jönni. Egészen bevárta, míg egy lépésnyire
ért hozzá. Itt a szörny egyszerre felugrott, s hozzásujta a királynéhoz.
Szennahámi nem tért ki a csapás elől, felfogta azt kardja élével, s
megragadva vas erejű kicsiny kezével Hok-tah üstökét, hanyatt rántá őt a
földre.

A szörny kezéből kihullott a kőfejsze; még egy felkapott éles kavicscsal
ütött győztes ellenfeléhez, s midőn a nő lábát érzé torkán, egyszerre
beleharapott abba dühösen, mérgesen, mint egy veszni tért eb, azzal
nagyot nyögve fordult egyet, arczczal a föld felé, hogy ne lássa annak a
széles pallosnak utolsó villanását.

A Puma kardja egyet villant, egyet csendült, s Hok-tah feje messze
gördült le a dombról.

Szennahámi büszke diadallal tevé lábát a vért okádó tetemre.

– Nagy voltál, kicsiny lettél.

A niám-niám nép bódultan futott el, ezt látva és soha többet a gengir
nép folyóit meg nem úszta.

A gengir nép most is szabad.

Szennahámi ott nyugszik a szabad földben, melynek boldogságát éltével
váltá meg.

Hetedik napra a harcz után, azon harapás miatt, mit a leölt szörnyeteg
halálos dühében ejte lábán, meghalt népeért, hazájáért és az áldást adó
nagy szellemért.


A FEKETE CSÁSZÁR.

Most lássuk a kép fordított oldalát.

Századok óta foly ama csodálatos kereskedés, melyet rendes eszű ember
könnyen mesének tarthat, élő emberekkel.

Amerikai ültetvényes urak, a kik a czukornádat és gyapotot termesztik,
restellik a drága cselédet fizetni, a ki még azonfölül a munkában is
válogat s a gazdájával felesel; hanem e helyett egyszerre bőröstül
csontostul megveszik az egész embert, a ki ilyenformán teljesen
tulajdonukká válik.

Gondolni lehet, hogy olyan bolond ember nincsen, a ki maga-magát eladja,
valakit ott helyben elfogni és elkótyavetyélni pedig egy kissé mégis
minden amerikai levegőben is merész vállalat volna. Ez az
emberkereskedés tehát igy tartatik fenn:

Afrikában a sok apró-cseprő nép szüntelen háborút visel egymással, hol
az egyik, hol a másik fogdossa el ellenfeleit; akkor azután jönnek
emberséges fehér hajósok, a kik tükröket, bicsakokat, üveggyöngyöket meg
pálinkát árulnak: tükörért, bicsakért, egy korty pálinkáért becserélgeti
a diadalmas nép hadifoglyait.

Azután meg a feketék nagyon szenvedélyes játszók; némelyik elveszti
koczkán teheneit, házi szereit, fegyvereit, utóljára saját magát is
koczkára teszi: mikor aztán elvesztette a tételt, őt is nyugodt lélekkel
viszik az emberséges hajóshoz, a ki megtölti érte a nyertes csutoráját
silvoriummal, s az elkártyázottat is a többiek közé teszi.

De még olcsóbban is lehet a portékához jutni.

A furfangos hajósok odacsalogatják a fekete golyhókat hajóikra, azt
mondják nekik, hogy csereberélni akarnak velök; mikor aztán a hajón
vannak, lefülelik őket, s azt sem kérdik: ki fiai voltak? hanem szépen
hurokra fogják, bepréselik őket egy szűk hajófenékbe, egymás mellé, mint
a besózott heringeket, s azzal szépen elvitorláznak velük a szabadság
földére Amerikába, s ott eladják őket rabszolgáknak.

Ezek termesztik azután a dohányt, meg a czukrot, gyapotot s más egyebet,
a mire nekünk szükségünk van.

Az amerikai új Kanahánban volt Francziaországnak is a többi között egy
szép nagy darab földje a tenger közepén, a mit elneveztek Szent-Domingo
szigetének; igazi neve penig Otahayti. A franczia czukorültető urak azt
a vigyázatlanságot követték el, hogy erre a szép szigetre sokkal többet
összehordtak abból a fekete portékából, a mit rabszolga név alatt
árulnak, mint a mennyivel tudtak birni, azok aztán egy szép napon
rátámadtak gazdáikra, leöldösték a telepítvényeseket, s valami Toussaint
Louverture hajdani kocsis vezérlete alatt elkergették az egész szigetről
a fehéreket.

Francziaország oda messze esik; oda nehéz volt katonákat küldeni, aztán
meg épen akkor nagy háború volt Európában, sok sikertelen kisérlet után
kénytelenek voltak megnyugodni abban, hogy a szép Otahayti szigeten
ezentul feketék fognak uralkodni.

Tehát van most a fehér országok sarkában egy valóságos önálló fekete
ország.

E sajátságos fekete népnek azonban egész nemzetiségéből mije sem maradt
egyebe, mint a bőre. Jó egyszerű erkölcsei a franczia befolyás alatt
valami csodálatos vegyületévé váltak az erények és bűnök parodiáinak.

Még nyelvüket sem birják többé, a helyett valami elromlott francziát
beszélnek, itt-amott kirivó néger hangnyomattal.

Azonkívül is mindenben szeretik a francziákat utánozni. Mikor a
francziáknak nemzetgyűlésök volt, nekik is nemzetgyűlés kellett; mikor
Napoleon szétverte a nemzetgyűlést, nekik is kellett diktator, a ki
szétkergesse; mikor a francziák hódítani indultak, ők is háborút kezdtek
a sziget spanyol részével.

Soulouque Faustin oly valóságos fekete szerecsen, a milyet csak valaha
mutogattak. Szája a legvastagabb, orra a legtömpébb, pofacsontjai a
legkiállóbbak.

Született 1787-ben mint rabszolga Viallert ur szolgálatában; még gyerek
volt, mikor a franczia forradalom őt is szabaddá tette.

Tizenhét éves korában katonává lett s négy évig szolgált mint közlegény
a fekete köztársaság hadseregében. Tizenkét év alatt felvitte a
kapitányságig, s ebben az állapotban azután 1840-ig meg is maradt. Hat
év mulva mint tábornokot tisztelhetjük őt, s 1847-ben mint a haytii
köztársaság elnökét; 1848-ban mint császárt.

Felesége, a császárné, hajdan szappant és vereshagymát, meg
mézeskalácsot árult a piaczon s ezt az üzletét még akkor is tartotta,
midőn már Faustin kapitánynyá lett; az ifju koronaherczeg és a bájos
herczegasszonyok pedig nem egyszer verekedtek össze a mosóteknőnél a
creol és mulatt polgárkisasszonyokkal.

Most természetesen mindez szörnyen megváltozott.

Soulouque franczia díszkabátot visel, arany vállrózsákkal, angol
inggallérokat és fején német hálósüveget, mint a társzekeresek,
azonfölül pedig háromszegletű kalapot, körösztbe téve, mint a nagy
Napoleon.

Ő mindenben a nagy Napoleon mintaképe óhajt lenni. A nemzetgyűlést
szétkergette s megtette magát császárnak. A koronázási ünnepélyre nem
készült el a Párisban megrendelt arany korona, tehát a helyett aranyos
papirosból készülttel koronáztatta meg magát.

Holmi ellenszegülő félfeketéket, kik a tökéletes fekete dynastiát nem
akarták elismerni, százával konczoltatott fel; maga sorra járta a
helységeket, s a hol gyanús emberekre talált, azokat megfojtogattatá.

A nagy Napoleon is adott szabad alkotmányt népének, ő is adott. A nagy
Napoleon sem tartá azt meg; ő sem.

A nagy Napoleon is megismerteté a papirospénzzel birodalmát; ő is.
Palotája épen úgy ragyog mindenféle aranyos, bársonyos szőnyegekkel,
miként azé.

Udvari dalidóiba csak a legszigorúbb szertartások mellett lehet bejutni,
elébb a főczeremónia-mester Salamon, leoganei herczeg által bejelentve
és megvizsgáltatva, a szabályszerinti fehér harisnyában és kurta
nadrágban, fekete frakkban, a hogy az Párisban szokás.

A legfeketébb urakat herczegeknek és grófoknak hijják: herczeg Baraczk,
herczeg Párducz, báró Kocsonya és gróf Rozsolis s más eféle nagy
nevekkel.

Minden érdemes hazafi viseli a szent Faustin érdemrendet, mit a császár
alapított.

Az országban útlevél nélkül utazni tilos, s fekete urat az őt illető
nagyságos czím nélkül megszólítani nem tanácsos.

Reggel rendesen a fekete császár hadseregét mustrálja. Vannak granátosai
és vértesei, több tiszt mint közlegény, a kik tarkák ugyan, de
rongyosak.

Igy utánozta Soulouque és az egész haytii fekete ország magas
mintaképét, Napoleont és a franczia nemzetet, szokásaiban, nyelvében,
viseletében és – hibáiban.

De erényeiben nem.

Elvégre a parodia befejezéseül Soulouque a háborúviselés dolgában sem
akarva hátrább maradni Napoleonnál, összegyűjtött mintegy tizezer
embernyi hadsereget, s azzal megtámadá a sziget másik felén lakó színes
köztársaságot.

A szomorújáték vége az lett, hogy a köztársaságiak szétverték a császári
hadsereget és Faustin földönfutóvá lett.

Tehát még ebben is utólérte első Napoleont.

Már most mondjátok meg, melyik volt a kettő közül nagyobb; az a mezitláb
járó királynő-e, ki fekete népe jóvoltáért egymaga állt ki a csatatérre
s meg tudott érte halni, áldva és megsiratva utódaitól? vagy a csipkébe
öltözött kényúr, ki saját uraságáért kiforgatta népét ősi jelleméből,
tette azt idegen népek majmává, s a legelső harczban, mit egy szabad nép
elnyomására indított, elveszté hadseregét, hiú koronáját és nemzete
boldogságát?



KURBÁN BÉG.

Aradról északkeletnek mintegy nyolcz óra járásnyira fekszik Dézna
helység; jelenleg csendes philosophi kedélynek való hely; olyan
nyugodalmas válópont észak és dél között, a hol még a szőlő is díszlik
és tetszetős bort ad, hanem már a fenyő is nagyot nő. Még pedig nemcsak
a gondosan mívelt déli hegyoldalokban s az uraságok parkjaiban, hanem az
elvadult pagonyokban is, a hol a kiemelkedő fenyőtörzs derekát sudara
hegyéig befutja a vadon termő borág.

A hegyek közül erős patak jő elő, mely most megkerüli a helységet, s a
ráépült vashámor gépeit tartja messzecsattogó munkában; a völgyi útakon
széles oláh társzekerek csörömpölnek, mik a vasbányákból hordják a nyers
érczet az olvasztókba; az érczkerekek, az olvasztók számára nincs sem
éjjel, sem nappal; környékük messzire terítve van fekete érczsalakkal és
szénporral; s a halomra hányt vöröses vastörmelék négyszerte magasabban
emelkedik, mint az épület teteje.

Mindenkinek ide alant van dolga, hivatása, baja és öröme; arra a várra
ott fenn a dombon senkisem gondol már, pedig még a vár sánczain most is
díszlenek az orgona-bokrok, s minden tavaszszal kivirítanak, hogy a
puszta kőfal egészen lilaszín prémet kap tőlük. Pedig abban az időben,
mikor ezeket oda ültették, még Stambulban is a nagy úr szeralji kertében
cserepekben ápolták a syringát.

A vár széles pinczefalai közt most is keresnek még kincseket s találnak
helyettük csontokat és betört koponyákat; mikor aztán a kincskeresési
kedv elmulik, megint nem gondol rá sokáig senki.

A várhegy oldalában van egy széles négyszögű tér, eleven sövénynyel
bekerítve s gyümölcsfákkal beültetve. Ez is régi kert lehet már; a sok
százados diófák odui tanúskodnak régisége felől. A kert aljában áll egy
kis hegyes tetejű kerek épület, olyanforma, mint egy félbehagyott
mecsettorony; ez még az ujabbkori birtokosok által épen van tartva, s a
köznép úgy nevezi, hogy «palota».

Én szeretem ezt a völgybe szállt korszakot; nem bánom, ha minden vár
rommá lesz is egy időben.

Déznavár denevéreinek nincs nagyobb nyugalmuk a kisértetektől, mint más
omladékok szárnyas lakóinak; a kik valószínüleg az éjféli uraságok
postái gyanánt szolgálnak, azért repkednek éjszaka alá s fel.

Magyar emberek építették ezt a várat; legutoljára Kornisok kezén volt, s
hogy Nagy-Várad és Boros-Jenő török kézre jutott, ezt is könnyű szerrel
elvette az ozmán s azontul török úr parancsolt belőle a vidéknek.

Még könnyű munka volt akkor török úrnak lenni, nem úgy, mint most! nem
alkalmatlankodtak akkor orosz, franczia és angol követek a magas
portánál kellemetlen kérdezősködésekkel, nem ütögettek tenyérrel a
hathumáyumra vakmerő alattvalók a szkupstinákon, nem hirdették a
nagyszáju ujságírók Európaszerte a keresztyének válogatott szenvedését;
a «beteg embernek» még akkor nagyon jó gyomra volt: szegény megrágott
nemzeteket megemészteni.

«Fizess és hallgass!» gyönyörű jelszó volt. Azóta is sokat használták
már; teheti, a ki bírja.

Kurbán bég volt Déznavár parancsoló ura, neki pedig parancsolt a
borosjenői basa Hasszán.

Egyszer a többi között a basa és a bég együtt üldögéltek a közel
menyházai kéjlakban, mely még Dézna várához tartozott, s mint híres
fürdőhely, a mosdani rettenetesen szerető török urak kedvencz
mulatóhelye volt. Ott ültek a kőmedenczében bugyogó víz közepén és
hosszú kacskaringós száru narghyléből szítták a mennyei dohányfüstöt,
azon vitatkozva egymással, melyik vitte közülök a nép megigázásának
tudományát nagyobb tökéletességre?

– Engem a legyek a multkor nagyon boszantottak a verőfényen, szólt a
borosjenői basa, másnap megparancsoltam a parasztoknak, hogy nekem két
véka eleven legyet szedjenek össze egy hét alatt. Bizony mondom, hogy
összeszedték.

– Az semmi; felelt rá Kurbán bég. Váram alatt a tóban nagyon sok béka
lakik, s azok engem éjszaka nem hagynak aludni fertelmes ümmögésükkel.
Annálfogva kiadám a parancsolatot a biráknak, hogy nekem reggeltől estig
czirkálókat rendeljenek a tó mellé, a kik folyvást köveket hajigáljanak
a tóba; azóta megnémultak a békák.

– Ez mind csak tréfa; de én legközelebb kihirdettetém a falvakon, hogy
parasztnak nem szabad arany- és ezüstpénzt tartani, mert az nemes pénz;
parasztnak paraszt pénz való, rézből, azért mindenki siessen azt Jenőben
beváltani, mert a kinél két hét mulva arany- vagy ezüstpénzt találok,
azt rabul elviszem. Azóta nem győznek a rézbányai kovácsműhelyek elég
aspert és lengyelgarast kalapálni, úgy hordja a nép a pénzét Jenőre
beváltani.

– Ez is jó; de én még többet tettem. Ez a magyar és oláh nép mégis csak
sok mihozzánk képest, hiszen százra esik egyik török. Ha egyszer eszébe
jutna neki, hogy ránk fekügyék, a puszta terhével agyonnyomna. Hogy
azonban még csak ne is gondolhassanak valami lázadásra, azt cselekedtem,
hogy megtiltám a parasztnak akármiféle fegyvert, avagy öldöklő
szerszámot magánál tartani. Ásót nem szabad nekik tartani, csak
falapátot; fejsze helyett fürészt, vasvilla helyett favillát, kasza
helyett sarlót, még kést sem szabad nekik tartani, mert az is öldöklő
szerszám.

– De hát akkor mivel metszik meg a szőlőt, meg a kenyeret?

– A szőlőt metszhetik csizmadia dikicscsel; a buzakenyérről pedig már
elszoktattam őket s a málé-kenyérhez nem kell kés, mert az törik.

Hasszán basa ujra megtöltette pipáját a szolgálattevő szerecsennel s
nyakig belemerülve a kőmedenczébe, engedé úszni szép fehér szakálát.

– Szép dolog a szakálviselés, fiam bég; ellenben utálatos a halántékig
hajjal benőtt fej. Ez a kutyával atyafi nép itten megfordítva találja
szépnek. Tíz év előtt, hogy idejöttem, mind az egész állát borotválta s
a mekkorára akart nőni a haja, akkorára ereszté. Nem tetszett nekem ez a
szemtelen daczolás. Én azt mindig titkos lázadásnak tekintém a szultán
és a félhold hatalma ellen; az ilyen külső viselésmód jelensége annak,
hogy ők nem akarnak minket itthon találni, annálfogva rendeletet adtam
ki a hitványoknak, hogy mindenki megereszsze a szakálát, s a fejét egész
a bubjáig megberetválja, mekkora kontyot hagyjon? azt merre csavarítsa?
különben majd fejestül vágatom le! A silányok szót fogadtak, s olyanná
borotválták a fejeiket, a milyenné én parancsoltam; lemond a nép még az
izléséről is, ha erősen parancsolják.

– Úgy van, Hasszán apám. Az a bölcs kormányzás titka, hogy a hatalmasok
minduntalan gondoljanak ki valamit, a mivel a zúgolódók kötelékeit még
szorosabbra húzzák: mert mihelyt egy bilincshez hozzászoktak, mindjárt
emelgetik a fejüket. Rajta kell a nyakukon tartani a sarkunkat mindig.
Én éjjel-nappal azon töröm a fejemet, mit találhatnék ki olyat, a mit
még nem kóstolt ez a nyomorú nép; mert, mihelyt azt hiszi, hogy jó ember
lettem, megesz. Halld csak: a minap megsokalltam, hogy a csauszok
fizetése olyan sokba kerül nekem. Igaz, hogy a szultán Khaznéjéből jő,
hanem már a kincstárnok elcsipi felét, s nekem csak illendő
megtakarítanom a másik felét. Hát nemrég azt gondoltam ki, hogy a ki
ezután valami ügyes-bajos dolgát a kadi elé akarja hozni, azt többé ne
tehesse maga élőszóval, szokott magyar, vagy oláh nyelven, hanem
tolmácsoltassa a csauszok által törökül, és fizessen minden
tolmácsolásért egy vonás forintot, mert sokkal illendőbb, hogy ők
tanuljanak meg törökül, mint a török tanuljon ugatni az ő nyelvükön.

Hasszán basa nevetett a jó tréfának.

– De hisz, így mégis csak felkophatik a csauszaid álla, mert ezentúl hát
azt teszik majd a földi emberek, hogy nem perlekednek, hanem elvégzik a
bajaikat egymás között.

– Ne hidd azt, Hasszán apám! Sőt azóta úgy elszaporodtak a pörök, hogy a
csauszok nem győzik a tolmácskodást, s ennélfogva maguk a felek
megfizetik nekik a díjat, s úgy beszélnek törökül a kadi előtt, hogy
gyönyörüség hallgatni; oh, hidd el, hogy ez a nép elhagyja a nyelvét is,
ha ráparancsolnak; de azért megtanul akármi nyelvet, hogy egymással
pörlekedhessék.

Hasszán basa azt mondta, hogy ő azt is meg fogja próbálni.

– Hanem én mégis többre vittem, mint te. Én a hitében támadom meg.
Először díjt adok annak, a ki önként muzulmán lesz, vagy a gyerekét
muzulmánná teszi. Ezek a gyaurok szeretnek nagyon sok ünnepet tartani:
azokat a napokat megfizettetem velük, minthogy nekem nem dolgoznak,
viszont a török ünnepeket nekik is meg kell ülniök, és ha sürgős munka
idejére esik az ünnep, ezt meg kell váltaniok nehéz pénzen, hogy
maguknak dolgozhassanak. A kit énekszóval akarnak eltemetni, azért a
dervisnek fizetni kell; a kinek keresztfát akarnak tenni, azért a
dervisnek fizetni kell, hanem ha a dervis temeti el s turbános fejfát
tesznek neki, az ingyen járja. A ki egy török kulacsából iszik, vagy
kenyerébe harap, annak törökké kell lenni; a mely asszonyt egy török
ember megcsókol, az törökké lesz; a ki egy papucsot, a mit egy török
ember az utczán elejtett, fölvesz, az törökké lesz; a ki koldul és
töröktől egy aspert elvesz, az törökké lesz; és a kik hitüket
megtagadták, azoknak a dervisek előtt hétszer hét kővel meg kell
hajítani a keresztyén templomot, le kell köpni a piaczon a feszületet;
csúfnévvel kell illetni a szenteket és leátkozni magáról a keresztvizet!
Megteszik… Igen sokan megteszik.

Oh, ez a nép még a vallását is elhagyja, ha nagyon szorítják a nyakát.

Kurbán béget nagyon boszantotta az, hogy Hasszán basa olyan dolgot
talált fel, a mire ő még nem jött rá magától.

– No jól van. Te már sokat megpróbáltál, én is. Hanem hát az még mind
csekély bizonyság. A sanyargatott nép szolgál, koplal, fizet; kiadja, ha
fenyegetik, utolsó garasát; elfelejt beszélni, kiborotválkozik,
kiöltözik, Istenét megtagadja: ez mind hagyján. De én be fogom
bizonyítani neked, hogy ha én akarom, el tudom tőle venni azt, a mi
legdrágábbja: szerelmét és becsületét.

– Világosabban szólj, mert így nem értem.

– Hát én azt mondom, hogy: mi van csak ma? Rebbielavvel tizenkettedik
napja. Tehát mától számítandó egy esztendő alatt én Dézna váram
palotájában száz, azaz: kerekszámmal száz olyan szűz hajadont fogok
összegyűjteni, a kiket az oltártól hozok el vőlegényeik kezéből. Jövő
esztendei Rebbielavvel 12-dik napján mind a százat elküldöm Stambulba a
nagyur szerálja számára. Mit gondolsz, Hasszán apám? Az lesz valami!
Száz olyan hajadon, a ki már esküt mondott vőlegényének, s abban a
perczben vált meg tőle?

– Azt mondom rá, hogy semmi sem lesz belőle.

– De ha én fogadom, hogy lesz.

– Kettőn áll a vásár, fiam bég. Ne kezdj magadnak ilyen tréfát: ne köss
te ki asszonyokkal. Nem tudod még, hogy micsoda ellenség az? Az
asszonynép a nélkül is mind abban van nevelve, hogy az ő urának ne
engedelmeskedjék, az asszonyféle mind született lázadó. Én már láttam
tökéletesen megszelidített oroszlánt, párduczot, tengeri tigrist;
tökéletesen megszelidített asszonyi állatot – még nem. Ha puskaport
tennél az ágyad alá s pipával a szádban aludnál el mellette, nem volnál
olyan nagy veszedelemben, mint ha arra gondolsz, hogy azt a bolondot
teljesítsed, a mit most mondtál. Inkább csörgő kigyót szedj össze puszta
kézzel százat. Az asszony nem fél ott, hol a férfi megijed. Az asszony
nem gondolkozik, mielőtt tenne valamit. Az asszony ravasz és bosszuálló!
Én csak azt mondom neked, hogy tégy a jobbágyaiddal, a mit akarsz; de az
asszonyaiktól őrizd magadat. Hidd el énnekem, hogy én sok szép fejet
láttam már a gazdája nélkül elszaladni, a ki nem hitte azt, hogy milyen
halálos csípése van ennek a fényes bogárnak.

Kurbán bég pedig azt hitte, hogy Hasszán csak azért akarja őt erről a jó
ötletről lebeszélni, mivel attól tart, hogy ha ő a szultánt ily merész
ajándékkal lepi meg, még könnyen megfordulhat a lakás rende, s ő
nyerheti el a borosjenői basaságot; mert hiszen ilyen érdemek szokták
előre vinni a becsületes embereket.

– Már pedig Hasszán apám, akár hiszed, akár nem, én mához esztendőre egy
csoportban indítok útnak 100 rableányzót, a ki mind esküdt mátka volt a
környékben. Ha hiszed, azzal erősebb vagy a hitben; ha nem hiszed,
fogadsz rá, a hogy igaz lelkű emberhez illik.

– Fogadok is ellene, ha kívánod, annyi aranyban, a mennyi egy oláh
süvegbe belefér.

– Állok a fogadásnak.

– Igen; de minden csalfaság nélkül; a hajadonok között nem szabad semmi
vénnek, fogatlannak lenni; se nem olyannak, a ki veled egyetértett, a
kit te biztattál fel, hogy álljon rá a tanácsodra; hanem mind
valamennyit erővel kell az oltár elől elragadnod, kiszakítanod a
vőlegénye kezéből, menyasszonyi koszorúval a fején felkapnod a lóra, s
magadnak vinni el Déznavárra és zárva tartanod, míg a szám nem teljes.

– Ezt mind megállom. Itt a kezem rá.

A két úr a kőmedenczéből átnyujtá egymáshoz kezeit, megerősítve a
fogadást erős kézszorítással, s ezután behinteté magát boráxszal s
letörültetvén illatos spongiákkal, mint valami úrkisasszonyok, tömérdek
rabszolga segítségével felöltözének s mentek mindennapi kenyerük után, a
mi alatt szegény ember természetesen egy szelet kenyeret ért, nagy urak
pedig husz tált ételt, jégbehűtött hat féle italt, tánczoló és éneklő
bayadéreket s mindenféle rabszolgákat, a kik nekik hizelkednek.

Most is nagyon gyér az úri-rend száma azon a vidéken, hol Déznavár áll;
a török idejében pedig épen senkisem lakott azon a tájon birtokos
nemeseink közül. Bécs messzesége, Erdély közelsége, bármelyik párthoz
tartozott is valaki, elvonták őt e vidékről, s ha egyikhez sem tartozott
volna, a török basák önkénye türhetlenné tette volna rájuk nézve az
ittlakást. Ilyenformán néhány százezer lélekre menő nép nem látott egyéb
urat, mint a ki turbánban jár.

Az volt az uralkodó föveg, azt kellett megsüvegelni mindenkinek.

A szegény magára hagyott néppel aztán könnyű volt bánni; az olyan úrféle
mindig nyughatatlan, fenhéjázó; írni, olvasni tudó megtudja, hogy mi
történik a távolabb világban s tudósítani képes messzelakókat egy
ülőhelyéből; annak nagy összeköttetései vannak, arra sok ember hallgat;
azt, ha elfogatja, levágatja a basa; híre futamodik, számot kell róla
adni: ha megharagszik, felmegy a szultánhoz, panaszt tesz, a basa urakat
kellemetlenségekbe keveri; az mindig ábrándos dolgokon töri a fejét, az
mindig az ország dolgát akarja intézni, minthogy magának semmi dolga; az
őseinek viselt dolgairól álmodozik; az képes a nagy heverés miatt
fegyverrel támadni a basa urak ellen, mert jó húsban van, s verekedni
tanul; az győzi pénzzel, mert van neki miből, s utoljára az úrféle azt
sem bánja, ha megölik, mert tudja, hogy a nevét így valami rongyos ember
fel fogja jegyezni valami rongyos papirosra s rongyos unokák még meg
fogják emlegetni róla: s ez tetszik – a bolondnak. Ennek olyan az utókor
emlegetése, mint a Mohamet paradicsoma nekünk – törököknek.

Hanem a tisztán pusztán szűrös, gubás parasztnép: ez az igazi török
basának való csendes birodalom, a milyent Kurbán bég szeretett volna az
egész világon látni, a hol csak a félhold ragyog. Nem zúgolódik ez; nem
háborgatja a basáit; ha lármáznék is, ki hallaná meg, ki hallgatna a
szavára? ez nem tud róla soha, mikor verik tönkre a velenczések a török
hajóhadat? mikor veszt a szultán ütközetet a Duna partján? mikor támad
lázadás ellene saját seregében? mikor volna alkalmas idő a legelső követ
felragadni az úton s azzal kergetni kifelé? A basa tetszése szerint
elpusztíthat belőle akármennyit, nem kell vele beszámolni senkinek; ez
nem mehet instantiával Stambulig; baj volna neki gyalog olyan messze
menni, kivált, ha minden állomáson botot kapna a talpára; be sem
eresztenék ily rongyosan a fényes divánba; aztán ennek elég gond a
szántásvetés; nem bajlódik ország dolgaival; nincs is czimere a mire
büszkélkedjék, olyan átkozott csúf czímerek, egy-egy kardra szúrt török
fővel, a mikről mindig azt látja az unoka, hogy ősapja micsoda
gonosztettet követett el, s maga is hasonlókra buzdul; a szegény paraszt
már az öregapja keresztnevére sem emlékezik, s ezen a tájon még
vezetéknevet sem igen hord: hínak kikit az apja fiának; ennek a
verekedés nem jut eszébe szegénynek; örül, ha vasárnap pihenhet a heti
munka után, és egy puskalövéstől mind szétszalad. S ugyan minek is
koczkáztatná az életét, hát hiszen, ha levágják, s tizet-huszat
otthagynak az útfélen temetetlenül, esztendő mulva fogja tudni valaki,
melyik volt az ő koponyája az ott heverők közül?

Bizonyára a borosjenői és déznai basák mindazt könnyen megtehették, a
mivel dicsekedtek. A szegény parasztnak még csak ujságírója sem volt
akkor!

Van azonban Déznavár mellett egy Boros nevű falu.

Kurbán béget jó eleve inték már bánkutai és jenői úribarátai, hogy ennek
a falunak a mennyire lehet, hagyjon békét, mert azok igen vállalkozó
emberek.

Valaha nemes emberek voltak – és kálvinisták – és magyarok. – Hires
verekedők, hires kiabálók; szabadságaikat emlegetők és
pörpatvar-kedvelők. Ezeket jó lesz nem bolygatni.

Egy félszázad alatt ugyan rendszeresen kiforgatták a jámborokat, a miből
ki lehetett forgatni; elvették a papjaikat, kénytelenek voltak
gyermekeiket a szomszéd oláh faluba hordatni megkereszteltetni, s hogy
egy kis imádságot halljanak, oda kellett járniok; eloláhosodtak,
elhagyták a magyar nyelvet, viseletet, újított vallást; a nemesség
természetesen kárba esett egészen: ki lettek vetkőztetve régi
tulajdonaikból; hanem egy megmaradt mégis náluk, a makacs kálvinista
nyak, a kemény magyar ököl és a nemes veszekedni vágyás.

Ezeket pedig jó figyelembe venni okos előljáróknak.

Kurbán bég annyit már tudott felőlük, hogy nagyon rosz fizetők. Ezért
jobbnak is találta, a rájuk esendő harácsot a szomszéd falvakra róni, a
mik sokkal jámborabbul fogták fel az uralkodó viszonyokat.

Merész fogadása után tizedik hónapra Kurbán bég közel volt hozzá, hogy
ura legyen felfogadott szavának.

A fogadás, mint tudjuk, az volt, hogy egy év alatt Kurbán bég száz szép
hajadont szed össze, kiket erőszakkal rabol el vőlegényeik kezéből. No,
biz ezt nem volt nehéz teljesíteni.

Az előleges hirdetésekből megtudta, hogy mikor lesz valamelyik
környékbeli faluban eskető; akkorra ott toppant egy pár száz
szarácsival; elég volt az oda; s mikor a násznépség jött a templomból
kifelé, azt a leányt, melyiknek koszoru volt a fején, felkapták a lóra;
a kinek valami szava volt ellene, annak adtak egy párt a fejére a
buzogánynyal; azzal csendesen mentek haza; senkisem üldözte őket; tán
csak egy pár oláh átok, a mit pedig nem értenek a török dsinek.

Az elfogott arát pedig bezárták a vár alatti kerek épületbe, melynek
neve maig is palota. Ott egy eunuch háremőr és néhány szerecsen rabnő
vigyázott reájok s szolgált körülöttük.

Az eunuch igen becses darab jószág volt Kurbán bégnek. Kétszáz ökör árán
vette edrenei vásáron. Nagy tudós volt asszonyi tudnivalók előadásában;
valódi bevégzett tanár ebben a szaktudományban. Himezni, énekelni,
dobbal, cziterával játszani a legrövidebb idő alatt megtanítá, a kinek
arra hivatása volt; tánczolni a bayadérok csábító mozdúlataival,
alaposan betanított két hónap alatt s a mellett értett mindenhez;
arczkendőzés, turbánkötés, hajak czifra fonadéka, fogak fehérsége, bőr
lágysága, mindezt csalhatlan szerek és műértő útmutatás szerint
tanítványaival szépen megismertette. A szófogadatlanokat, vagy a kik a
szemeik szépségét pityergéssel rontják, meg is fenyítette, ha kellett
még korbácscsal is; ilyenformán megbecsülhetetlen embere volt Kurbán
bégnek, a ki nem mulasztá el koronkint meghivogatni magához Hasszán
basát, hogy bemutassa, mennyit haladtak elő tanítványai, s hányan
vannak? már van hetven, aztán nyolczvan, majd kilenczven.

A mint az év végéhez közelített, együtt volt szépen a fogadott száz szép
hajadon a palotában. Senki sem követelt belőlük vissza egyet is; s nem
is vehette volna el tőle.

Hanem egy nagy úr mégis volt, a ki elvehette, azt kifelejté Kurbán bég a
számításból: ő hatalmassága a halál!

Mikor mind a száz együtt volt már, akkor jő nagy ijedten az eunuch a
palotából, jelenteni Kurbán bégnek, hogy egy a szép odaliszkák közül
megszünt tulajdona lenni; meghalt.

– Utczu! Kilenczvenkilencz! kiálta fel ijedségtől dühösen Kurbán bég.

– Melyik volt az az istentelen, a ki nekem meg próbált halni?

– A «penészvirág» volt az, uram. Én nem vagyok az oka: én vigyáztam
rájuk eleget, mindig mondtam neked, hogy minek szedted fel ezt a
nyávadt, halavány bábot? ez nem él meg. Már most lásd, hogy másikat
szerezz helyette, mert a határidő közeleg.

– Könnyen beszélsz. De ez a czudar czondrás nép, a mióta zavarom őket,
titokban esküszik, vagy épen nem esküszik; aztán nincs most farsang,
ebben az időben nem házasodik senki.

– De én tudok egy menyegzőt, a mire most készülnek itt a szomszéd
Borosban.

– Azokat nem örömest háborgatom, mert rosz emberek. Eredj vissza a
palotába s őrizd a kilenczvenkilenczet, a századikat megszerezni majd az
én dolgom lesz.

Kurbán bég a borosi menyasszony-rabláshoz sokkal több szarácsit vitt
magával a várból, mint egyéb alkalmakkor, mert bizonyos volt felőle,
hogy ott verekedésre kerül a sor.

A falu különben nem messze van Déznavártól, a várat akár üresen
hagyhatja a háta mögött; ki merné azt megtámadni? s ha megtámadnák, elég
volna azt megvédni nehány komparasdi az öreg ágyukkal.

Az alatt azonban, míg az eunuch a várban járt, csodák történtek a
palotában.

A kis «penészvirág», a hogy a halottat még életében elnevezték halavány
voltáról, midőn a teritőre ki volt fektetve, s felöltöztetve fehér
halotti ruhába, mikor a mellette virrasztók legjobban siratták: egyszer
csak felnyitá nagy, holdsugáros kék szemeit, és megszólalt: «ne
sírjatok!»

A leányok megrémülve sikoltoztak; de futni nem volt hová, mert minden
ajtót zárva tartott az eunuch.

A penészvirág felült a ravatalon, fején a zöld myrtuskoszorúval s azt
mondá erős, szokatlan hangon:

– Ne féljetek; a más világról jövök; onnan hozok nektek izenetet s hogy
lássátok, mennyire más vagyok, mint a ki voltam, nézzetek ide.

S azzal azt az erős selyemszalagot, melylyel kezei egymáshoz voltak
kötve, egy rántással úgy szakítá ketté, mintha gyapjúfonál lett volna.

A bámulat fogott el mindenkit: a kis penészvirág azelőtt egy
czérnaszálat nem volt képes elszakítani, mikor varrt.

– Hallgassatok rám. Mihály angyal azt izeni nektek általam, hogy
szabadítsátok meg magatokat, mert az íme, kezeitekbe fog adatni ma.
Kurbán bég ma helyettem, a ki meghaltam, hogy a százas szám kilegyen, új
menyasszonyt rabolni indul ki a várból; magával viszi legtöbb csapatját,
a várban kevés marad. Az alatt lejő a palotába a háremőr, hogy engem
eltemessen. Mielőtt a szemfedőt rám takarná, rám fog hajolni és
megcsókolni; abban a pillanatban én két karommal magamhoz szorítom
fejét, s ti hirtelen rárohanva, kezeit sháwljaitokkal hátrakötözitek.
Nem kell félnetek; én olyan erősen fogom őt tartani, mint egy halott, a
kinek a karját nem lehet kihajtani. Ha megkötöztétek őt, elveszitek tőle
a földalatti folyosó kulcsait, mely a palotából a várba felvisz, én
foglak benneteket vezetni. A folyosó túlsó vége a bég fegyverkamrájába
nyílik; ott mind felfegyverezzük magunkat s azután megrohanjuk a
kapúknál és a bástyákon őrtálló komparadsikat s leöljük őket. És azután
mi leszünk belül a várban és Kurbán bég kívül s rajtunk fog állani, hogy
őt be ne ereszszük többet.

A kilenczvenkilencz mennyasszony mind térdre borult e beszéd alatt a
ravatal körül s ereiben mindegyik emberfölötti tűz terjedését érzé és
mindegyiknek halavány lett az arcza, de aczél lett a karja.

– Esküdjetek meg nekem, hogy így fogtok cselekedni!

Halk moraj volt az eskű szava.

Azzal a penészvirág ismét visszafeküdt halotti nyughelyére, behunyta
szemét, összetette kezeit keblén; lélekzete elállt; olyan lett, mint egy
halott.

Nem sok időre látták a mennyasszonyok, hogy a mit előre elmondott, az
mind rendben megtörténik: a palota ablakain át szemlélheték, mint
kanyarodik alá a várkapuból Kurbán bég fegyveres csoportja, hosszan
tekergő, csillogó sorban; ott lovagoltak, ott csörtettek el nem messze a
palota alatt, meg lehete őket számlálni s hozzávetni, hány marad még
fenn a várban. Minden két leányra egy török harczos. Az meghalt!

Alig fújta el a szél az eltávozó bég csapatja után a port, nyiltak a
vasajtók a palota folyosóján s belépett a közterembe az eunuch. Épen, a
hogy a penészvirág előre elmondá.

Odalépett a halotthoz, megtapintá kezeit: érezé, hogy hidegek; mit
nézhet egy eunuch egy nő arczán; egy nőén, a ki már halva van? Milyen
szép fehér, átlátszó! Lassan odahajolt fölé, hogy a halvány, átlátszó
arczot megcsókolja.

Abban a pillanatban félrekapta fejét a halott a csók elől s két karjával
átszorítá az eunuch nyakát.

Az eunuch rémülten ordítá el magát s ki akarta fejét rántani ez iszonyú
ölelésből, de lehetetlen volt az; mint két szívós hársfaág, úgy volt
nyaka körül összefonva a penészvirág két karja s míg a nagy, idomtalan
ember ott küzdött vergődve a halottal, azalatt annak társnéi rárohantak
s kezeit hátrafacsarva, derekukról leoldott öveikkel erősen
hátrakötözték, s mikor jól meg volt kötve, akkor betömték száját,
előkeresték övéből a kulcsokat s magát belökték egy sötét fülkezúgba.

A penészvirág egyenesen állt halotti köntösében a ravatalon.

– Vegyetek vállaitokra, mondá társnéinak, mert lábaimnak fáj érni a
földhöz. Égben jártam.

Azok vállaikra emelék őt s vitték maguk előtt, a hová parancsolá.

Egy hosszú földalatti folyosó vezetett fel a palotából a várba; azon
keresztül fáklyafény mellett nesztelenül feljutottak a menyasszonyok
Kurbán bég fegyverszobájába, a hogy ezt a penészvirág eleve megmondá,
pedig sohasem látta azt a helyet.

És a mint a fegyvereket érinték a leányok kezei, mindegyik elfeledé azt,
hogy nő és azt hitte magáról, hogy férfi.

A penészvirág egy nehéz pallost adatott magának s apró kis kezében úgy
villogott az, mintha lenge legyező volna; pedig az nagyon hűs szelet
hajt.

A kit a leányok közül még néha-néha meglepett a futó félelem, ha
fölnézett az ő arczára, egyszerre bátor lett újra s kigyógyúlt
rettegéséből.

A penészvirág ekkor szétosztá fegyveres társnéit, kik menjenek az
őrszobába? kik a kaputanyához? hányan az istállók felé? és az ágyúkhoz a
bástyákon. Egy a jelszó: «halál a férfira»!

Egyszerre zendült meg a sivalkodás a vár minden tornáczán, a kapu előtt,
a bástyákon, a meglepett török katonák alig kaphattak fegyvereikhez,
midőn e «szép furiák» vérszomjú dühe torkukra verte a vasat. Folyt a vér
minden szögletben; nem volt irgalom senkinek: ah, a nők kegyetlenek; s
mikor már nem volt ellentállás sehol, mikor a várőrök rémülten hányták
el fegyvereiket s bujtak, ki merre tudott, akkor neki indultak a
kutatásnak, felkerestek minden zugot, előhúzták őket rejtekeikből, a
kandallókból, csatornákból, kerevetek közül; nem beszéltek velük semmit,
levágták irgalom nélkül, a míg csak mind együtt nem volt. Ah, a nők
kegyetlenek.

És mikor már mind együtt voltak az udvaron halomba hányva, akkor újra
rájok rohantak; egyenkint széttépték őket; le a fejet, le a kezet és a
lábat, míg valamennyi darabokra nem volt aprítva! Lesz dolga velük az
Izrafil angyalnak, a trombitaszó napján, ha össze akarja rakni
csontjaikat, melyik hová tartozott! Ah, a nők kegyetlenek.

Azt tartják, hogy ha a kalitkában nevelt oroszlánnak születésétől fogva
mindig csupán tejes ételt adnak, attól úgy megszelidül, hogy játszani
lehet vele, mint a kis kutyával. – De ha egyszer meg találja látni a
vért, ha megkóstolja, akkor aztán ismét csak olyan oroszlán lesz, mint
az apja volt.

Déznavár vidékének lakói régóta nem kóstolták meg ezt az
oroszlánébresztő nedvet. Békesség volt az országban, a hogy szokták
mondani olyankor, a mikor az ellenség tökéletesen erőt vett egy népen.

A borosi férfiak sem verekedtek már régóta sem pogánynyal, sem
szomszéddal. A szomszéd kerülte, a pogány kimélte őket.

Kurbán bég mégis megkisérté az alvó oroszlán szakállát megrángatni.

Jól kiszámított időben, mikor a násznép benn volt a templomban,
körülfogta azt fegyvereseivel s maga tizenkét szarácsival belovagolt a
templomba. No persze, rá nézve nem volt az templom.

Az oltár előtt épen végezték a felek az esküvést, midőn a lópatkók
robaja megzavarta csendes ünnepélyüket.

A borosi férfiak mind, kivétel nélkül öles termetű emberek, olyan
izmokkal, a mik a medvével versenyeznek erőben.

És ez óriások gyülekezete útat nyitott Kurbán bég lovai előtt, s mikor
az kardjával inte nekik, zúgva bár, de szemlesütve eltakarodának az
oltár mellől: ott hagyták a vőlegényt és a menyasszonyt egyedül.

A vőlegény még tartotta kezében menyasszonya kezét, de ő is elereszté
azt, mihelyt a bég parancsolá, félt, hogy el találják vágni.

A menyasszony könyörögve fordult a férfiakhoz, hogy ne hagyják
elraboltatni; azután a szent képekhez. Mind nem használt. A férfiak
olyan némák voltak, mintha ők is csak a falra volnának festve, mint azok
a képek s azok a képek oly erőtlenek, mintha ők is a déznai bég alatt
növekedtek volna. Elhátrált a menyasszony mellől apa, násznagy, vőfély
és vőlegény, egyedűl állt az oltár előtt.

Úgy hítták, hogy Blanda; a férj neve volt Batru, magyar Bátorból
idomitva azzá.

Mikor látta a menyasszony, hogy senki sem segít rajta, mikor Kurbán bég
szarácsija már lehajolt lováról, hogy karcsú derekát átölelve, magához a
nyeregbe emelje, akkor a leány kétségbeestében kirántá piros csizmája
mellé dugott ezüstnyelű kését s volt ereje azt szívébe döfni s volt
ereje azt újra kirántani, hogy a vér szertefecskendett a bámulók szemei
közé.

«Még sem leszek török rabja!»

Abban a pillanatban ki volt cserélve minden ember lelke.

A legelső vér látása fölébreszté az oroszlánt, az óriások csoportja
puszta kézzel rohanta meg a bég lovasait, s a míg azok a szűk téren az
ajtóig elvergődtek, hetet lerántott lováról közülök. Azok gyorsan
jutottak a paradicsomba.

A bég künn levő csapatjaihoz érve, parancsolá, hogy gyújtsák fel az
engedetlen falut s minden élő lakóját hányják kardélre; hanem a mint
néhány percz mulva meglátta, hogy a borosi férfiak mint esnek neki a
deszkakerítéseknek, a másfélöles bükkfa-pántokat tépve le kézbevalónak,
elhivé, hogy ilyen emberek ellenében rongy fegyver a szablya s jónak
látta kereket oldani.

Az ellenség hátára pedig csodadolgok vannak irva; a mint azt meglátja
valaki, a ki soha sem volt is még csatában, rögtön megtanulta az egész
hadi tudományt; azért a harczban nem jó azt mutogatni.

Köszönhette Kurbán bég lova négy lábának, hogy Boroson ott nem
marasztották a nászlakomára. Fogcsikorgatva mérte végig az országútat s
számolá magában, hogy még ma, még a jövő órában vissza fog jőni
Déznáról, kerekes ágyúkkal s porrá löveti a lázadók cserépfészkét s
beveti a helyét hamuval.

Azok pedig, bárha gyalog voltak, előbb a vár aljáig megüldözék s
minthogy ágyújok és mordályuk nem volt, kövekkel hajigáltak utána.
Megállj piszoknép! megállj ugató kutyahad! dörmögé Kurbán bég, gyere
csak ágyúim ügyébe, gyere csak kapuim alá, majd megtudod, hogy milyen a
vas sülve?

A piszok nép azonban nem törődött a tátongó ágyúk torkával, hanem csak
rohant utána, fustélylyal és köveket hajigáló puszta kézzel; már ekkor
azonban felszaporodott több, mint ezerre.

Kurbán bég, a mint a vár alá érve, feltekinte a bástyákra, nagy
csodálkozva látta, hogy ágyúi mellett a komparadsik turbános fejei
helyett, virágkoszorús asszonyos fejek bukkannak elő. Nem érté ezt az
átváltozást. A magyarázat azonban nem váratott magára, mert, a mint a
várhegy gerinczébe vágott hosszú útra bekanyarult lovas dandárával,
egyszerre két ágyú torkából olyan pusztító vas-zápor fogadta, hogy
ember, ló, csak úgy omlott rakásra körüle.

A menyasszonyok cső hegyéig tölték szegekkel, patkókkal az ágyúkat, hogy
jobban használjon s Isten csodájára egy sem repedt széjjel.

– Oda vagyunk! ordítá Kurbán bég, visszafordulva Déznavár kapujából s
bár most még kevésbbé értette, hányadán van, annyit megtudott, hogy
ellenség van a várban s azzal vágtatott visszafelé az útkanyarulaton,
melynek, a míg végére jutott, folyvást üldözék a déznavári hajadonok,
ágyú- és puskagolyókkal. Nagyobb csúf sem érhette volna, mint hogy
leányok verték ki erős várából.

Hátulról jövő üldözői látva ezt a törökromlást, még nagyobb vérszemre
kaptak s útját állták; sokat levertek hadából; a bég huszad magával
érkezett meg a bihari hágón keresztül nagy veszedelemmel a borosjenői
basához, ki megértve embertől hallatlan szerencsétlenségét, nagy
tréfásan mondá neki: «no fiam, most már elmehetsz magad Stambulba a száz
leány helyett».

Természetesen csak a fejét értette alatta – rövidség okáért.

Pedig azután Hasszán basa sem sokáig fogatta össze Borosjenőn az eleven
legyeket; mert a mint a föld népe leégette Déznavárát, kerüle a sor a
többi urakra; a török uraságnak vége lett itt és amott; oda kellett
hagyni a pompás fürdőket, az engedelmes rabnépet; a törökseregek, a
melyek két századig mindig előbbre, előbbre jöttek, elkezdtek ismét
vissza, visszafelé menni. – Még most is mennek.

Az elhagyott várak romjaira az ő bukásuk emléke van felirva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn a Megváltót kérdezék tanítványai: vajjon e vakonszülött azért
bűnhödik-e, mert maga vétkezett, avagy szülői bűneért? felele nekik a
Mester: «sem a maga, sem a más vétkeért, hanem azért szereztetett ez,
hogy az Isten neve dicsőíttessék».

Miért szenved csapást csapásra a szomszéd országok beteg embere?
mostani, vagy elmúlt vétségeért-e?

Azért, hogy az Úr neve dicsőíttessék s tanulják meg a nyitott könyvből
emberek és nemzetek, hogy a ki vért vet, döghalált arat…



A DRÁGAKÖVEK.


I. ABU-SHIRZAD-EDDIN.

Budán, a császárfürdőhöz közel, fenn a hegytetőn, van egy régi török
mecset, egy pusztulásnak vált ódon kis kápolnaszerű épület, melynek
belsejébe vasrostélyon keresztül beláthatni. Benn egy török dervis
hamvai nyugszanak, ki akkor élt itt, mikor Buda tornyain még a félhold
ragyogott, s azalatt halt meg, és itt temetteték el az idegen földben.

Az ozman hatalom azóta mindig hátrább szorult, most alig áll még
legszegletében Európának s hajdani hirének, s az itt-ott elmaradozó
hősök és szentek sírjai mutatják még egykori hatalma kiterjedését, mint
tengerjárást az elhagyott kagylók.

De a nép nem feledé el a helyet, hol idegen földben egy-egy szente
nyugszik. Évről-évre megjelennek az ájtatos zarándokok távol
napkeletről, eljönnek imádkozni az elhagyott sírhoz, mely egykor
országuk határán belül esett, s most attól oly távol maradt.

A mecset őre egy vén ulema, neve Abu-Shirzad-Eddin, kit az élő nemzedék
közül senki fiatalabbnak nem ismert, mint minőnek most látszik, csupán
hozzávetőleg többnek kell lennie százötven évesnél.

Nem rég egy kilenczven éves agg nő halt meg Budán, már az oly vénnek
ismerte őt gyermekkorában, mint halála évében.

Feje egészen kopasz, borotvának nincs rajta többé mit keresni, de sürű
szakálla csaknem övéig ér s fényes fekete, mint a kőszén, vallásos
szokásnál fogva khenna- és indigópéppel festi azt olyszínüre minden
hetednapon.

Eredetét a hajdani magusoktól vette, e mystikus lényektől, kik minden
országban, minden égöv alatt megtarták rejtélyes hatalmukat; országok
dűltek, koronák hullottak, népek vesztek el, csak az ő bűbájos lételök
élt túl mindeneket, megirták a multat, olvasták a csillagzatokból a
jövendőt, meghosszabbíták az emberéletet rendes határain túl
kétszeresen, háromszorosan, bekisérték az élő-lelket a halálon túli élet
homályai közé; építének templomokat, bálványemlékeket, mik még
romjaikban is fenségesek; csodákat hoztak elő a művészetekben;
hajlékonynyá tevék az üveget, az ezüstöt égszínüre, az aranyat
rózsaszínüre változtatták; – leszálltak a természet legmélyebb titkaiba
s föl az istenség fenséges örök rejtelmeibe, – csak az ő titkaikat nem
fedezte föl senki. Még betüiket sincs a ki ismerné; – találnak olykor
köveket kalandos utazók, tele írva ismeretlen, szokatlan vonalokkal, a
világ minden tudósai nem birják leolvasni, mi van oda irva? azt hiszik:
a holdból esett ide az a kő, vagy az özönvíz előtti időknek, vagy tán
messzebb az emberi-nem teremtése előtt élt őslakók korának rideg
maradványa.

A magnetismus előttök rég ismeretes erő volt. Évezredekkel azelőtt, hogy
egy újabb nemzedék lángeszű fia azt ismét föltalálta, már ők be voltak
avatva az isteni erő titkaiba, jósálmokat mondatának elaltatott
idegkórosokkal, betegeket gyógyítottak ujjaik által, s kényszeríték a
koporsóból kivett halottat a galvanismus csoda hatalmával megmozdulni,
fölnyitni tört, homályos szemeit, s merev idegeit megrázkódtatni, s
elkékült arczán megjelenni a kárhozat kínvonaglásait.

E magnetikus erő fiuról-fiura szállt, az apa véréből átment a csodás
fluidum a gyermek ereibe, s hogy meg ne gyengüljön annak ereje, a
mágusnak csak osztályából való nőt volt szabad ismerni, úgy hogy később,
midőn az előre haladt idők szelleme meggyéríté azoknak számát s a kevés
fenmaradottat szétszórta a világ minden részeibe, némelyik már túl volt
élete századik évén, midőn megnősült s azután lettek gyermekei.

A testi és lelki mértékletesség mesés hosszúságra nyujtja a rejtélyes
lények életkorát; a budai vén ulema, ez élő maradványa azon mythologiai
kornak, melynek patriarchái közt az irás szavaiként hétszáz évig élt
egy, már maga is a második századot éli. Napjai hallgató merengésben, a
természet titkainak és az apák hagyományainak vizsgálatában, éjei
világlátó álmodozásban telnek; eledele kenyér és víz, ruházata avatag
fehér szőrpalást, mely testét körülburkolja.

Ritkán jár emberek közé, de ha valakit kiváncsiság, vagy tanácskérés
hozzá vezet, ajtaját mindig nyitva találja. Abu-Shirzad-Eddin nem
zárkozik el senki elől, nem fél senkitől, nem örül senkinek és nem
boszankodik senkire.

* * *

Egy ifjú barátom, ki sok regényes viszontagság után, most egy félreeső
egyszerű faluban, mint közönséges földmívelő éli egyhangú napjait,
elfeledve a világtól s tán épen azért boldogan, – egy történetet beszélt
el nekem Abu-Shirzad-Eddinről, és azokról, kik vele összeköttetésben
vannak. A dolog ő vele magával történt. Saját szavait fogom idézni, úgy
a mint azokra emlékszem…

. . . . . . . .

1845-ben Berlinben jártam tanári előkészületek végett.

Ott az akademiákon valami rosicrucianus sectával ismerkedtem meg, kik
nyilt tanaikban «szabadkőmüvesek»-nek vallották magukat, titokban
azonban a természet legmélyebb titkaival: theosophiával,
rhabdomantiával, alchymiával, mesmerismussal, necromantiával stb.
foglalkoztak.

Akkori túlfeszített kedélyemet rendkívül magukhoz ragadták e csodás
rejtelmes tanok, úgy, hogy rövid idő alatt egyike lettem leghívebb,
legszorgalmasabb proselytáiknak.

Volt különösen egy közöttük, valami Rauber von Thalberg nevű, kit
röviden csak Raubergnek szoktak nevezni, ki az egylet legtekintélyesebb
tagjának tartatott.

Ez a rhabdomantiát meglehetős sikerrel űzte, bűvös vesszejével rejtett
érczbányákat s ásványos forrásokat fedezett fel, egyszer magam is tanuja
valék, midőn a vízirányosan fektetett mogyoróvessző egy helyen elkezdett
minden látható külbefolyás nélkül magától reszketni, – azon a helyen egy
gazdag ezüst bánya-érre találtak.

Később a vessző helyett fonálra akasztott kénesvassal tett próbát;
mondják, hogy azzal is többször sikerült neki; az ottani tudósok egész
könyveket irtak mellette és ellene.

Ez az ember különösen látszott engemet szeretni, azon erős hitért,
melylyel transscendentalis tanaik iránt viseltetém; több apró titkokkal
ismertetett meg, megajándékozott a rosicruciánusok titkos rendjelével,
melyről azok minden földön egymásra ismernek: négy rózsa keresztbe
állítva, közepette e betük: R ✝ C.

– Ez annak symboluma, – úgy mondá, – hogy Krisztus vére a keresztfán
rózsaszínüvé változott.

Megmagyarázta a titkos irás betüit, azokat a rejtelmes vonalokat, mik
Lapphonban négyszögű köveken találtatnak ember nem lakta hideg
sivatagokban, megholt nemzedékek legféltőbb titkai, a tudósok ezeket
«rúnák»-nak (Runen) nevezik, s alig ismerik nehánynak értelmét. Ezen
betükkel nem sorba, hanem alulról felfelé szokás irni.

– Csupán egy ember van, – mondá egykor Rauberg, – ki mindezen betük
titkos értelmét ismeri, egy vén mágus, ki e titkot örökségül kapta, s
csak örökségül fogja ismét halála után a legközelebbi tanítványának
hagyni, de a ki daczára annak, hogy több másfélszáz évesnél, alkalmasint
mindnyájunkat túl fog élni.

… A tanszak bevégeztével vissza kelle térnem Magyarhonba. Bucsút vevék
berlini ismerőseimtől, többek közt Raubergtől is. Kérdé tőlem, hogy hová
fogok utazni? Mondám neki, hogy Budára.

E szóra különös öröm derült fel a theosophista arczán.

– E városban lakik, – ugy mondá, – azon nevezetes bűvész, kit már
többször említettem, a mágusok utóda, Abu-Shirzad-Eddin, a rúnák
titkainak örököse.

Csodálkozva mondám neki, hogy én, bár régóta lakom Budapesten, e
szerinte nagyhirű embernek most hallom először hirét.

– Nem csinál nagy zajt maga körül, de annál ismeretesebb a beavatottak
előtt; sectáink szoros összeköttetésben vannak egymással, ő mi előttünk
Mobed (mester) Adamas név alatt ismeretes, míg az én nevemet Herbad
(tanítvány) Athanielnek szokás előtte említeni.

Kértem Rauberget, hogy ismertessen meg ez emberrel.

– Az nem nehéz, – felelé, leirva az utczát, melyben lakik, – ajtajára e
betük vannak irva: D… O… C… A köznép ezt a szót véli belőle leolvasni:
hogy «Doctor», pedig ez azt a három betüt jelenti, melyet a hold alkot
felváltva az égen; D mikor újul, O, mikor megtelik, s C, mikor elfogy. E
symbolumok jelentése talányul van feladva azon tanítványoknak, kik a
giawrok osztályából akarnak felvétetni. Ha tehát meg akarsz ismerkedni
ez emberrel, keresd fel, mondd el neki, hogy kitaláltad symbolumai
értelmét. A három betű ezt jelenti: Deus… Omnipotens… Creator… Ő mutatni
fogja ujja mozgatásával, hogy nem jól találtad ki a jeleket, de erről
rád ismerend, hogy a rosicruciánus sectához tartozol, kik ezen értelmet
adtuk amaz égre irt runáknak. Ő szerinte annak más bűbájos jelentősége
van. Azontúl szivesen látand mindenkor; ha szükséged lesz rá, segítend
rajtad, meggyógyít minden betegségből, ha kell, még a szerelemből is, de
tanítani nem fog semmire, csodákat tesz kedvedért, de azokat meg nem
magyarázza.

. . . . . . . .

Haza érkezve, legelső gondom volt a mágust fölkeresni, – rövid kutatás
után rá akadtam a házra, melynek ajtajára a három rejtélyes betű volt
felirva, s a legelső bűvészet, mit velem a mágus elkövetett, az lőn,
hogy azontúl nem birtam tőle megválni. Egyikében a mellette való
lakoknak fogadtam magamnak szállást, lemondtam a professori cathedráról,
melyre meg voltam híva, s éjeket, napokat tölték a mysteriosus lény
közelében, ki, ha csuda nem lett volna is előttem, mint másfélszázados
tapasztalás és tudomány birtokosa, mindenesetre imponáló tekintély
leendett.

Mikor a magyar kormány hadsereget kezde toborzani, én is honvédnek
állottam; mielőtt a legelső csatába indulánk, elmentem Adamas mesterhez,
kit a bölcsek nyelvén Abu-Shirzad-Eddinnek neveznek, mert ott még a
nevet is érdem után osztják. Közhonvéd ruha volt akkor rajtam, de
képzetemben már tábornoki öltönyt láttam magamon, érdemrendekkel
diszítetten.

Talán meglátta arczomon gondolataimat, mert e szavakkal fogadott: «a
mire gondoltál most, teljesülni fog, de neked nem használand semmit».

Elbucsúzásom előtt egy abraxas követ adott kezembe.

Ez egy nagy fekete achat, piros carniol erekkel tarkázva, melyre
mindennemű állat és emberi tagok voltak kifaragva, a legcsodásabb
összerakással.

Az abraxasnak ez a symbolikus értelme van a bűvész előtt:

Hét aeon van, miknek fogalma a megmérhetlenség, időben, térben és
hatalomban.

E hét aeon segélyével teremté Isten a világot.

A héber traditio hét napnak nevezi az aeonokat, mik alatt Jehova, Adonai
Zebaoth, a kimondhatatlan nevű Isten a világot alkotá, a hatodikon
teremté az embert, a hetediken megnyugovék. A zend mythologia hozzá
teszi: a hetediken teremté Meithras az ember fölötti lényeket, azon
erőket, mik a természet királya fölött állanak, indulatokat,
szenvedélyeket, szerencsét és halált.

E hét aeon szétoszlik hétszázhetven angyalra, és e hétszázhetven angyal
neve «abraxas».

Az abraxas kőre faragott alakok mindegyike egy aeont képvisel, s azoknak
egyessége az abraxasbálvány, mely úr minden teremtett dolgok fölött, s
melynek szolgája tűz, víz, elemek és az ember, s mi az ember után és az
ember fölé teremteték, szolgál neki az indulat, szenvedély, szerencse és
halál.

Ez a traditio az abraxas kőről.

Akkori exaltált kedélyem mellett én mindezt komolyan hittem.

Midőn a mágus a bűbálványnyal megajándékozott, azt mondá:

– Saját sorsod ellen mindenkor megőriz, – de az idegen fatum ellen nincs
hatalma.

Akkor nem értém szavai értelmét, később rájöttem, hogy igaza volt.

A had folytán szüntelen magammal viselém a mágus ajándékát, jártam
vészek, viharok között, soha sem ártott semmi, álltam golyózápor között,
soha sem talált egy is, háromszor elfogyott a zászlóalj, melynek
zászlója alá esküvém, mikor harmadszor kiegészíték, én már akkor
parancsnoka voltam.

– Milyen nagy szerencséje van! – mondák társaim irigykedve. Nem gyaníták
a mit én hittem: hogy a szerencsét hatalmamban van kényszeríteni, hogy a
halál nekem szegődött szolgám.

Ilyen eset gyakran fordul elő a katonák életében. Egy-egy ember tíz
csatát kiáll bátran, győzelmesen, a legnagyobb veszélynek homlokegyenest
nekimegy, szeme közé nevet a halálnak, s visszajő baj nélkül; a másik
remegve áll ki, reszket, ha a meghalásra gondol, s a legelső golyó,
melyet kilőnek, őt találja.

Mintha a halál kerülné azt, a ki őt megveti s csak azokat keresné, a kik
tisztelettel viseltetnek iránta.

Még egy holdforgás, még egy csatakör, és én ezredes lettem.

A jövő hónapban már tábornoknak hittem magamat.

Abban a hónapban lerakta a sereg a fegyvert.

Igaza volt az ulemának: az abraxaskő csak saját sorsom ellen védett, az
idegen fátumot nem volt ereje elfordítani.

Sok bolyongás után eljutottam Komáromig. Utitársaimat, kik velem együtt
indultak, mind érte valami baj, csak engem semmi. Bemenekültem a várba.
Két hét mulva az is capitulált, én mint az őrséghez tartozó tiszt,
szabadon bocsáttatám.

Igaza volt az ulemának: a mit gondoltam, beteljesült, de nekem nem
használt semmit.

Egy éve volt, hogy utoljára láttam. Budára visszaérkezve, első gondom
volt őt ujra felkeresni.

Ott állt előttem ismét örök nyugalmu képével, úgy tekinte rám, mint az
alchymista valamely bevégzett experimentumára.

Elmondám neki, hogy ki akarok menni Törökországba, utasítson ottani
ismerőseihez.

– Te elégedetlen vagy a nappal itt, ott is ugyanaz süt; – szólt a bölcs.

– De nem ugyanazon földre! – viszonzám.

– A föld jó mindenütt, ád kenyeret, ád sírt akárhol…

– De nem dicsőséget!… Miért maradjak itt?

– Szánts, vess, végy nőt, szerezz pénzt, nevelj gyermekeket.

– Egyre sem való vagyok többé. Lelkem nem hagy nyugodnom, sokkal
magasabban álltam, mint hogy azt valaha el tudnám feledni; vágyakat
érzek magamban, emésztő, álomrabló vágyakat, határozatlan, születetlen,
vajudó eszméket, mik az őrültséghez hasonlatosak, szeretnék gazdag
lenni, roppant kincsekkel birni, úr lenni, a minő még nincsen, vagy nagy
hatalmas hadvezér, kiről egy-egy földrész remegve beszéljen, bűvész,
emberfölötti lények fejedelme, vagy akármi, akármi, akármi! csak
közönséges mindennapi ember nem, még boldog ember sem.

Abu-Shirzad-Eddin, a mióta ifjusága elmult, soha sem nevetett, és az
nagy régen volt. – Én láttam őt mosolyogni. – Mint a polusi nap sápadt,
hideg fénye, vonult végig emberfölötti komolyságú arczán valami elmuló
indulat változata, azután palástjába burkolózva, ujját szájára téve,
néhányszor végiglépdelé szobáját, majd hozzám lépett, édes nyugodt
tekintetével sokáig nézett rám, oly nehéznek, oly nyomasztónak érzém
magamon e bűbájos tekintetet, de nem birtam azt kikerülni.

– Legyen neked a te kivánságod szerint, – monda hosszú, vizsgáló,
mágneses iszonyattal eltöltő tekintete után. – Eredj Törökországba. Túl
a Pontuson van egy tartomány, hajdan Nikomediának nevezték, később e
névből lett Iz-Nikmid, még mikor én gyermek voltam, úgy hítták, most meg
csak Izmidnek nevezik.

Nyolcz hegyből áll e kis tartomány kiterjedése, mik közül a legszélső a
tengerbe nyúlik. Mind a nyolcz hegy erdőkkel van fedve, sötét
fenyvesekkel, mikben itt-ott fehér oltárkövek vannak elszórva, körülnőve
vad erdei venyigéktől; ezek voltak a parsok legelső istenének oltárai,
kinek neve volt Meithras, mielőtt Ormuzd és Ariman megoszták egymás közt
a világot.

De nem ezen kövekről akarok neked beszélni.

A középső hegy ormára felállva, hat csiflikat (falu) látandsz magad
előtt fehérleni az erdők között, s a falvakon túl egy homokos, itt-ott
pálmákkal benőtt pusztát, az a Darszán puszta, e puszta szélében áll
Armazar város.

E városba bemégy s ha találkozol koldussal, vagy bayadérrel, tudakozni
fogod tőle Ismael-Asmai lakását, az egyetlen, a legnagyobb költőét.

Mert csak a koldusok és az utczai tánczosnők ismerik és látogatják őtet.

Három napot nála töltesz, három napig kérdezni sem fogja: miért jöttél?
még neved után sem fog tudakozódni, harmad napra kezébe adod e maaneet
(egy átlátszó hólyag, virágmagvakkal, színes kövekkel és bogarakkal
tele) s nevemet említed mellette.

Azontúl szólanod sem kell többet, tudni fogja, hogy mit akarsz.

Este, mikor a muezzim éneke elhangzott, az utolsó mosdás után el fog
vezetni a városon kivül, hol messzünnen egy sötétlő fenyőerdő látszik
meg a hegyoldalban.

Azon erdő neve: Madzsar Dág – Magyar erdő.

A környék lakói már nem emlékeznek rá, hogy miért nevezik ez erdőt így?

Az erdő mélyéből egy mecset félholdas minaretje látszik elő, a népség
frenk dzsaminak nevezi e helyet, mi annyit tesz: «idegen templom».

E templom egyik rejtekében lakik Abkadilla-Almahal.

Ez a mágusok vénje, ki mindnyájunkat látott gyermekül felserdülni, ki a
kerek föld minden országait látásból ismeri s beszél minden élő és nem
élő népek nyelvén.

Abkadilla-Almahalnak eme másik maaneemet fogod előmutatni, nevemet
említed, és ő tudni fogja, mit kivánsz.

Napfelköltekor elvezetend a fenyves mélyibe, ott egy rejtekhelyen,
melyet csak az avatottak ismernek, egy halom drágaköveket fog neked
mutatni.

– Drágaköveket? – kérdém fojtott lélekzettel.

– Egykor királyok viselték e köveket, világhódítók, országreszkettetők,
most a mágusok vénje őrzi azokat elrejtve emberek szemei elöl. Neked meg
fogja azokat mutatni és rád bizandja, hogy válaszsz közülök.

– És valóban nagybecsű kövek azok? – kérdém, elkábult képzetemben alig
érve utól a mágus igéreteit.

– A mivel a dicsőség, a hír jutalmazva volt. A mit a nagyok, a
világhódítók fáradsággal szereztek maguknak, – a mikért királyok
cserélték be a koronáikat; – e kövek azok.

– S enyim leend, a melyiket választom?

– Ha kelleni fog.

– Fogja-e azt engedni a mágus?

– Neki nincs szüksége rá. Azonban el ne felejtsd: hogy e kövekkel csak
azokat jutalmazza a sors, kik a nagyravágyáson kívül szivökből minden
indulatot kizárnak, kiknek agyában boldogság, szerelem, honvágy s az
emberi lélek egyéb gyarló kivánsága meg nem fogamzott soha, – egyedül a
dicsőség, e fénylő, de nem melegítő csillag; kiknek szemébe köny nem jön
soha, sem öröm, sem fájdalom könye.

. . . . . . . .

Másnap útban voltam Törökország felé.


II. ISMAEL ASMAI.

Három hete volt már, hogy elhagytam Magyarhont, a harmadikban megláttam
Iz-Nikmid hegyeit.

Ugy jöttem ide, a hogy a mágus kivánta, szememben köny nélkül, szivemben
boldogság, szerelem, honvágy nélkül, pedig oly régen elhagytam magam
után ősi tűzhelyem, eljegyzett mátkámat s egyetlen hazámat; nem érzék
semmit, csak a nagyravágyást.

Előttem volt a rejtelmes föld, jártam az erdőkben, hol a legelső Istent
imádták, kinek neve volt Meithras, a legmagasabb hegytetőről meglátszott
a hat fehér falu, túl rajtok a sárguló puszta s a puszta szélében a
kisded város – Armazár.

Mint valami árnyékos liget, sötétzöld cyprus s hamvas olajfákból, mik
közül itt-ott mecsetek ragyogó kúpjai s fehér, nyulánk, oszlop-alaku
minarettek látszanak elő, tünt fel messziről a mozlem város; – a hozzá
vezető úton megrakott tevék ügettek csengettyűs fővel, távolabb a Pontus
kék hullámtükre fogta el a láthatárt, itt-ott egy-egy fehér vitorla tünt
fel rajta, mint szárnyra kelt halászmadár, a távolság miatt alig
észrevehető mozgással.

És alattam a meleg éghajlati fenyőerdők, miknek egyikét Madzsardágnak
nevezik, senki sem emlékszik rá, hogy miért? úgy szerettem volna tudni,
megsejteni, megérezni, melyik az a rengetegben?

Estefelé bevergődtem Armazarba. Csinos kis város, több örmény lakik
benne, mint mozlem, minden ház előtt szőlő, vagy borostyánlugas, udvarán
felfutó rózsabokrok és olajfák, a törökök háza kívül tarka színekkel van
festve, mik közül csak a zöld hiányzik, a próféta szine, mely csak a
templomok boltozatait illeti. Az örmények házai egyszerübben feketére,
vagy szürkére mázolva.

Az alkonyat óráiban legnagyobb sürgés-forgás volt az utczákon. Tevék,
megrakva málhákkal, öszvérek, szamarak, vizhordók, olajárusok, szemökig
beburkolt török nők, örmény és zsidó hölgyek, ordító és tánczoló
koldusok, dervisek, éneklő almék, falkánként száguldozó gazdátlan ebek
tolongtak alá s fel, mik közt néhol egy pár poroszló tört utat
ütlegekkel egy-egy palankinban hordozott tisztviselő számára.

Egyikében a legkeskenyebb utczáknak egy csoport koldust pillanték meg,
kiknek isteni tiszteletök, vagy tán alamizsnakérésök abból állott: hogy
szétterjesztett kezekkel sebesen forogtak magok körül, mint szoktuk
gyermekkorunkban, hogy aztán forogni lássuk magunk körül a világot.

E különös tánczczal egészen elfogták a keskeny utczát, az azon menők
egy-egy aspert, vagy pahrast vetettek oda nekik, ha menekülni akartak;
középett egy vén vakonszületett tánczolt, az előtt épen meg is kellett
magát mindenkinek hajtani, a vakokat keleten szenteknek tartják.

Elvártam míg tánczuknak vége lesz, hanem azután meg a földre guggolva,
valami éneket kezdtek, valami hármoniátlan bántó dudolást, s mikor azt
elvégezték, ismét felugráltak keringeni, és forogtak, keringtek, míg
újra ki nem fáradtak bele.

Végre bátorságot vevék magamnak egyikét a köztiszteletben álló
férfiaknak megszólítani.

Kiszemeltem magamnak a legrongyosabbat, s egész alázattal meghajtva
magamat előtte, egy piasztert tevék le ruhájára, s igen szerényen
felszólítám: hogy ha érkezése leend, utasítson el engem Ismael Asmai
lakására.

A koldus elvevé a piasztert s miután elvevé, végignézett rajtam
megvetőleg s oly büszke tekintettel, melynek párjára nem emlékszem,
kiálta rám: «Allah szenim gyaur! verjen meg Allah! te hitetlen!» s azzal
homokot hinte ruhájának azon helyére, melyet piaszterem érintése
befertőztetett.

A többi koldusok iszonyattal és bámulással néztek rám, a vakot kivéve, a
ki folyvást tánczolt.

– Nakib-ül Al Esraf! – mondák néhányan reszkető hangon az általam
felszólított koldusra mutatva.

Megértettem. Az a koldus a próféta családjából való, azokat hívják
Nakib-ül-nek, ezeknek kötelességük senkinek semmi szolgálatot nem tenni,
legkevésbbé egy gyaurnak, a népnek pedig kötelessége őket tiszteletben
és jó húsban tartani.

Szerencsémre a koldusok egyike, a ki nem volt ilyen nagy családból való,
meghallva a Nakib-ül-hez intézett felszólításomat, egy másik piaszterért
ajánlkozék engem Ismael Asmai lakásáig elvezetni.

Utközben tudtomra adá a koldus, hogy az ő neve Müderris Alioglu, hogy az
ő ősapja egy idegen király vezére volt, de nevére nem emlékezik sem a
királynak, sem az ősapjának, valami baj miatt ide jött a király és
vezérei, de hogy honnan és miért? azt nem tudja bizonyosan, itt aztán
éltek egy darabig, azután meghaltak, de hogy hol laktak és hol vannak
eltemetve? azt nem tudja megmondani. Még nem rég volt egy őseiről maradt
pecsétes levele, valami idegen nyelven írva, nem ért már semmit sem a
kutyabőr, sem a pecsét, valami jött-ment gyaur tudós megvette tavaly –
nagy bolondul – kilencz piaszterért…

Megborzadva néztem rajta végig: milyen koldussá lett testben és
lélekben! Ősapja királynak volt vezére, és ő már nevére sem emlékszik
többé…

Azután mentünk hallgatagon a szűk kanyargós utczákon majd fel, majd alá,
míg végre egy temetőhöz értünk.

Ott van a város közepén, régi temető már, a beültetett czyprusok erdővé
nőttek benne, a sírkövek lóher-alakú fejeikkel, jobbra-balra dülöngve
hevertek a magasra megnőtt fű között. Hihetőleg senki sem emlékszik már
azokra, a kiket hajdan ide eltemettek.

A temető szegletében, egészen a sírkövek szomszédságában volt Ismael
Asmai lakása építve. – Faház, mint a többi, kívül kékre, pirosra és
sárgára festve. Nagy, széles ablakai finom fa-rácscsal bevonva, az eléje
ültetett szőlőtő sűrű venyige-fonadékkal takarta be az egész ház elejét,
a szőlő-levelek itt-ott vérpirosra voltak festve a késő őszi deres
éjszakáktól, a legmagasban még csüngött néhány érett rózsaszínű fürt,
mikért resteltek oda felmászni.

A koldus kezéről az előtornáczban egy szerecsen szolga kezére kerültem,
de a kinél a feketeszínű állatok között nyilván láttam emberiebb képű
bivalyokat. Hihetőleg Asmai, poéta létére, nem vehetett magának külömb
csizmatisztítót. Sehogy sem tudtam attól a gondolattól megmenekülni,
hogy tán ez az ember tévedésből gazdája csizmái helyett tulajdon képét
találta kisuvikszolni.

Ez menten lehúzta lábamról a sarukat, s lábaimat egy medenczébe egy
párszor belemártva, szép sárga papucsokat húzott rájok s úgy vezetett be
ura szobájába.

Egy nyolczszegletű teremben fogadott el Asmai Ismael, mely csupa
ablakból látszott állani. A terem kiáltó színű arabeskekkel volt
kifestve, a padlózat szőnyegekkel beterítve.

Maga Asmai egy kecskeszőr párnán ült, előtte egy különös faragványú
asztalon, porczellán tálra halmozott gyümölcsök, füge, ananász, szőlő és
gránátalma, mellette egy hosszú nyaku ezüst palaczk, meg egy igen lapos
csésze, melyből sörbethet ivott, lábainál füstölt az argyla, melyből
rózsavizen keresztül szívta a részegítő opiumillatot. Háta mögött három
bayadere állt, leleplezett arczczal, kettő nakarát, a harmadik mandolint
tartott kezében. Ez a harmadik volt köztük a legszebb.

Beléptemkor kivevé szájából a költő az argyla borostyánkő csutoráját,
melynek szára kigyózva vonult át a kék üvegű rózsavizes kelyhen s a
szokott phlegmatikus «saalem» után inte, hogy üljek le egy vele
átellenben levő hímzett párnára.

Alig szedtem magam alá lábaimat, midőn a szerecsen egy asztalt helyzett
elém, hasonlóul megrakva gyümölcscsel, sörbethkorsóval s illatos
perzsadohánynyal megtöltött argylával, számomra azonban nem tett mákonyt
bele.

Ez alatt időm volt kelet legnagyobb költőjét szemügyre vehetni.

Fiatal embernek kellett még lennie, arczán még nem volt ráncz, hanem
annál fagyasztóbb volt rajta a merev halotti sápadtság, mit az opium, az
idegesség, a gyönyörök és a költői lélek egyesült erővel idéztek föl
reá; fekete szakálla, mely kereken fogta körül arczát, még feltünőbbé
tevé e sápadtságot, melyet semmi indulat-változat, sem mosoly, sem
gyönyör, sem a harag pírja el nem riaszta onnan.

Egyik könyökét a vánkosra letett bársonyba kötött könyvre nyugtatá. Nagy
arany betükkel volt e könyv sarkára írva:

«Gulisztán» (Rózsakert). Sadinak, a Shiraszi költőnek örök édességű
versei azok, miket kelet költői egyedüli például választának maguknak.
Ezek arabul vannak irva, ama classikus nyelvén a keleti litteraturának,
mely százféle néven tudja nevezni az «oroszlánt», s ezer nevet bir a
«kard» számára.

Így feküdt hanyatt Ismael Asmai, könyökével a könyvre támaszkodva. Szép
metszésű fekete szemeivel mereven bámult maga elé; mentül többször
érinté szájához az opiumot, arcza annál halaványabb lett, szemei annál
merőbb, fénytelenebb kifejezést nyertek. Végre kihullott kezéből az
argyla borostyánköve, feje hátra hanyatlott karjára, az opium
gyönyörélvezetes álma utolérte. Oly borzasztó az ilyen álmodó tekintete,
minden izma reszket és szemei mereven ki vannak nyitva, míg vonalmai a
legédesebb kéj alatt látszanak remegni.

A mint a költő hátradőlt, egyike a bayadereknek előlépett, könnyű
légszerű lebbenéssel s nehányat szökellve, miközben selyem öltönyei
suhogtak, a nakara dobjára ütve, Asmainak egyik dalát kezdte elénekelni.

A bayadere piros, telt arczu leány volt, buja termetének minden hajlása
kitűnt a vékony selyem kaftán alól, körmei rózsaszínüre voltak festve s
szemöldei megaranyozva.

A dal, melyet énekelt, Asmai egyik balladája, tárgya Zuleicha, Putifár
nejének szerelme a zsidó Jusseffhez, azzal a kis eltéréssel a héber
traditiótól: hogy itt József és Zuleicha boldog szerelmesek, mindaddig,
míg Zuleichát a szerelemféltés kínjai nem kényszeríték ama jelenést
előidézni a kezében maradt köpönyeggel, mely mint az irás mondja, azon
boldogtalan következést húzta maga után, hogy József tömlöczbe záratott,
de a honnan ismét kiszabadult s Putifár holta után ő és Zuleicha ismét
boldog szerelmesek lőnek, mint ezt már az irás nem mondja.

A dal sok költészettel van kidolgozva, a szerelmet és szerelemféltést
tárgyazó helyek valódi inspiratióval és szenvedélylyel vannak felfogva,
kevésbbé emelkedettek azok, hol az álomlátások jelenetei vannak.

Ez a kritikai phlegma csak későbben lepett meg a dal felől, azon
pillanatban alig birtam egyébről eszmélni, mint az előttem éneklő és
tánczoló bayaderről, kinek minden arczvonása, minden mozdulata áthatva
látszott lenni azon szenvedélytől, mit a költő a dalba lehellt; a
szenvedélyesebb rohamoknál vadul verte a feje fölé emelt nakarát, a
csengetyűk bele zengtek forró énekébe, szemei szikráztak és piros arcza
szinte megcsattant a rózsás hőségtől.

A költő arcza kéjtől látszott remegni az ének alatt, szemei
mozdulatlanok voltak és merevek.

Ének végeztével a felhevült Alme szédítő forgással tánczolva maga körül,
végre kifáradtan oda rogyott a költő lábaihoz, megragadta annak
viaszfehér kezét, s ajkaihoz szorítva, ott maradt rajta csüngve; – a
költő arcza reszketett, szemei a semmiségbe bámultak.

Ekkor a másik bayadere lépett elő, fiatal halavány gyermek, szende
fordulással nehány kört vágva a szőnyegen, egy dalt kezde elénekelni,
csengő, szelid hangon; a dal egy boldog nő éneke, kit férje bálványoz,
benne Shirin a legszebb, a legjobb, a legboldogabb nő és férje: Chosru
király, vannak megörökítve.

Dalát végezve az Alme, ismét nehányat fordult lábujjhegyen, s leült
szeliden Ismael Asmai lábaihoz, annak másik kezét szorítva ajkához.

Az most lecsukta szemeit s az opiumi kéj után a legmélyebb, félhalott
álomba merült el.

Ekkor lépett elő a harmadik Alme. Ég, minő alak volt ez!

Karcsú, lenge, ideges, – elhagyok minden hasonlítást, csufság volna őt
fűhöz-fához hasonlítani; még angyalt nem láttam, de ha látni fogok, nem
kivánom, hogy másforma legyen. Szemeivel megölt és megelevenített,
ihletett és kábított, ajkain, homlokán elveszett az ember lelke.

S mikor kis finom kezeivel elkezdé a mandolin hurjait megszólaltatni, s
ajkait énekre nyitotta, az ember szivét érzé tánczolni, a hangok
mindegyike keresztül-kasul járta lelkét.

Asmai legszebb dalát éneklé az Alme, két csillag szerelmét egymáshoz, a
hajnal és az esthajnal-csillagét, kik egymást szüntelen keresik s
egymással soha sem jöhetnek össze.

A mi csak fokozat van indulatokban: gyöngédség, epedés, andalgás, kéj s
annak előérzete, szerelmi düh, kétségbeesés, s mind ez egy csillag
mennyei sphærájába fölemelve s egy túlvilági szépségű hölgy ajkairól
lezengve…

Megesküvém, hogy soha sem hallottam e dalnál szebbet életemben.

Gyöngéden, enyészetesen, reszketve elhaló hangon végzé énekét a
bayadere, a másik két leány zokogott, én elragadtatva érzém magamat,
csak Asmai aludt az opiumtól mélyen.

Ha holt lett volna, tán fölébredett a dalra.

A bayadere kezéből kihullott a mandolin, karjait keblén keresztbe veté,
lesütött szempillái alatt a gyönyör könyei ragyogtak, átszellemülten,
alig érintve lábaival a földet, nehányat fordult, úgy látszék, mintha a
lég maga forgatná, repülő fátyola glóriát alkotott feje körül, még egy
fordulás, suhogó ruhája hozzám talált érni, szemei találkoztak
tekintetemmel, – hirtelen elfordítám arczomat, hogy ne lássak rá többet,
s azon perczben lábaim elé érzém őt hullani s érzém megragadott kezemen
a forró, kisértő, megbolondító csókot.

E pillanatban eszembe jutottak Abu-Shirzad-Eddin utolsó szavai, mikkel
elbocsátott: «ki az igért köveket birni akarja, annak szivében
boldogság, szerelem, honvágy, az emberi lélek más gyarló indulatai meg
nem fogamzanak soha, egyedül a nagyravágyás, egyedül a dicsőség, e
fénylő, de nem melegítő csillag!»

Reszkető vonaglással húzám ki kezemet a bayaderéi közül, s odább húztam
magamat tőle, hogy ne érjek hozzá.

Reggelig ott feküdt a leány lábaimnál, egész éjjel zokogott, és én egész
éjjel nem birtam szememet lehúnyni, arcza és csábító alakja mindig
előttem lebegett, csak kezemet kelle kinyujtanom, hogy őt keblemre
vonjam, – és én meg sem csókoltam őt.

Reggel kisírt és lesütött szemekkel távozott el az Alme, a másik kettő
is elsuhant, nem sokára lehetett hallani az utczán dalaikat, mindig
távolabb, mindig elhalóbban. Asmai még akkor is aludt.

Másnap ismét másik három bayadere jött hozzá látogatni, akkor megtudtam
azon viszonyt, mely a költőt e különös lényekhez köti. Ők tulajdonkép
finomított kiadása azon osztálynak, mely nálunk az utczákon az ujságokat
árulja. Asmai verseket készít, de azokat nem adja el
divatlap-szerkesztőknek, hanem rábízza e kellemes némberekre, azok
utczáról utczára éneklik a dalokat, a hallgatóktól beszedik érte a
fizetést, este elmennek a költőhöz a verseiért kapott díjt vele
megosztani, mi közben még más gyöngédebb kegyosztalékban is részesítik s
reggel ismét tovább viszik az új dalt, gondoskodva egyúttal a költő
életéről, örömeiről és halhatatlanságáról.

Bizonyomra ott jobb dolga van a költőnek, mint minálunk.

. . . . . . . .

Harmadnap átadám Asmainak Abu-Shirzad-Eddin maaneejét, a küldő nevét
említve hozzá.

A költő homlokához érinté a küldeményt, tisztelete jeléül, azután az
átlátszó hólyagborítékon keresztül elkezdé annak tartalmát figyelmesen
vizsgálni, megnézegeté sorba a halmozott virágleveleket,
bogárszárnyakat, csigákat és kövecskéket, s mintha mindegyikről valami
rám vonatkozót olvasna le, föl-föltekinte rám a maaneeről sötét, beesett
szemeivel, s mikor az utolsót is megnézte, intett a szerecsennek, mit az
megértve, asztalt terített előnkbe, felrakott rá tyúkot, halat,
rizskását s más mindenféle eledelt, mik előttem nem ismeretesek, vajjal,
fűszerrel és czukorral túlterhelve, azután kezeinket egy medenczében
megmosva és megtörülgetve, mindenikünknek egy-egy fehér elefántcsont
kanalat adott a kezébe, a többi evőeszközöket ujjaink pótolták;
legutolsó eledelünk dióval töltött paprika volt mézes tejben kifőzve;
evés után a szerecsen újra megmosdatott, megtörülgetett bennünket, tett
elébünk zöldre főtt kávét czukor nélkül, egy-egy csibukot illesztett
mindnyájunk szájába: – hallgatva ültünk ott, alkonyodni kezde.

A mint leszállt az est, a legközelebbi minaretben elkezde énekelni a
muezzim, – ez eleven harangja a mohamedánoknak, – szomorú, egyhangú esti
dala hosszasan hangzott el a város fölött; Asmai Mekka felé fordítva
arczát, imádkozott, azután fölkelt, letevé pipáját, kardot kötött fel s
inte, hogy én is hasonlót tegyek.

Künn az ajtóban a szerecsen várt bennünket két felnyergelt paripával,
szép fehér arab ménló volt mind a kettő. Percz múlva útban voltunk az
erdős hegyek felé. A fekete szolga egy csengetyűs szamáron ügetett
utánunk.


III. ABKADILLA ALMAHAL.

A hold a láthatár egyik szélén, – másikon az esthajnal-csillag; középütt
a ködfehér tejút, – és szerte a szikrázó csillagok ezrei, – az éj
világosabb volt, mint néha éjszakon a nappal.

Az égi fények milliárdjai közül néha egy-egy csillag futott alá, fényes
tűzutat rajzolva fenn az ég boltozatán s alant a tenger síma tükrén.
Utitársam vallásos borzalommal mormolá mindannyiszor magában e szót:
Massallah!

Körül emberhangtalan volt az éj, a városból a temetőkerteken csoportozó
kutyák ugatása hallatszék; a mint a várostól távolabb s az erdőkhöz
közelebb jutottunk, helyet adva az aranyfarkasok üvöltéseinek.

Eleinte a hegyek tövében viruló pálmaligetek közt vezetett el útunk,
miknek alját gyümölcsös narancsfák, gránátalmabokrok s felfutó indájú,
dinnye alakú gyümölcsök lepték el, a fák leveleiről csepegett a hűvös
őszi harmat, a fényes szentjános-bogár késő lárvái mászkáltak itt-ott a
fűben. Én már a mágus drága-köveit véltem ott ragyogni.

Később, hogy mindig feljebb-feljebb mentünk, mind inkább vadulni kezdett
a tájék, a pálmák elmaradoztak, helyettök vastag iharfák jelentek meg,
mik közt néhol irtatlan bozótot képezett az iszalag s a vadszőlő lombos
venyigéje, az ágakon ugrált a czinczogó evet s szemeink közé nagy fehér
éji pillangók vetődtek elvakultan, a hold itt-ott csillámlott csak
keresztül a sűrű lombok között… Mindig feljebb mentünk, az erdők fái
mindig feketébbé tevék az éjet, végre tökéletes vaksötétségbe jutottunk,
s az a kellemes, mondhatni szívújító illat, mely bennünket körülvőn,
tudatá velünk, hogy fenyvesek közt járunk.

Mintegy negyedóráig haladva e magas szálfák közt, miknek lombjai oly
csendesen, oly rejtelmesen suhogtak az éjjeli szélben, egy nyilt tér
kezdett előttünk kifejleni, melynek közepén sűrű ezüst-zöld olajfák
közül egy épület tűnt ki, – egy templom falai.

Nem oly mintára épülve, mint a török mecsetek, alakja négyszegletű volt,
a moshéek fényes kúp-födele helyett egyszerű zsindelyes tetővel volt
födve s tornya nem hengeridomú, mint a minaretek, hanem négyszögű, mint
a keresztyének tornyai szoktak lenni, de a kereszt helyett félhold volt
rátűzve, egyetlen fényesség az egész épületen, a többi mind sötét, –
falak, tetőzet, ablakok. A természet maga is segített a próféta zöld
színével ellepni a templomot, a tetőt bevonta mohával, a falakat
mindenféle felfutó növények nőtték be, s a toronyablakokból a vad-jázmin
hosszú bokros ágai csüngtek alá, és minden repedésből, a téglák közeiből
apró kis zöld füvecskék, kövi rózsák bújtak elő, szorgalmasan iparkodva
eltakargatni az épület idegenszerű külsejét azon honban, hol a falakat
nem festik fehérre.

Ez az épület a frenkdzsámi, – az idegen templom.

Utitársam itt leszállt lováról, inte, hogy várjak s maga előre sietett s
nem sokára egyikén a templom nyilásainak eltűnt.

Percz múlva visszatért ismét s inte, hogy menjek közelebb.

A templom-ajtóban egy fehér alak állott; egy ősz férfi fehér palástban,
hófehér szakállal.

Ez volt Abkadilla Almahal.

Semmi külszíne rajta a pórlelkekre ható ámításnak, öltönyén semmi
cabbalistikus vonalok, semmi szemfényvesztés, – bűbájos öv, –
varázspálcza, – abracadabra táblák, – mindezek nélkül, egyedül
századokat élt lelke önerejével állott előttem a csodatevő vén, kit a
világ minden bűvészei nagymesterökül fogadtak el. Inkább hasonlított egy
philosophhoz a mórok idejéből, mint varázslóhoz.

Belépnem a templomba nem volt szabad, keresztyénnek tiltva van török
templom küszöbét átlépni.

Elfogultan, szinte remegve járultam a mágusok vénje elé. Magas, csaknem
öles alaknak látszott, a rásütő holdvilágban arcza oly fehérnek tetszék,
mint az alabastrom.

Átnyújtám a maaneét, a küldő nevét említve. Homlokához érteté azt,
komolyan végignézte tartalmát, azután rám szegezve tekintetét, monda:
«jer – kövess».

Ismael Asmai ez alatt szolgájával tüzet gyujtatott a szabadban s egy
leterített szőnyegre ledűlve, egykedvűen vevé csibukját s úgy látszott,
hogy nem tartja hivatásának velünk jőni.

Én egyedül követtem a mágust.

Szivem sebesebben vert, a mint e rendkívüli lényt magam előtt láttam
járulni; ki nemzedékeket látott születni és meghalni, új csillagokat
tűnni fel az égen, régieket elenyészni, ki tán látta a czédrust sarjazni
a Sion tetején, mely most terebélyes fává növekedett s emlékezik oly
népek történeteire, kiknek neve is el van már feledve; ki tán egyenlően
látja a jövendőt, a mit senki sem sejt, és a multat, mire senki sem
emlékszik, ki olvas a csillagokból s az emberek szivéből, ki ismeri az
Istent, nem féli a halált, s a ki sorsomat képes leend egy éj alatt
megfordítani, oly hatalmas, oly bölcs és olyan vén!

Csendes hallgatással haladtunk egymás nyomában az erdők sötétében, nagy
fekete bogarak dongtak bennünket olykor körül, láthatlan keringéssel, a
sűrű berekből az aranyfarkas szemei ragyogtak elő zölden, veresen, mint
páros phosphor-csillagok. Én már a mágus smaragdjait és rubinjait véltem
ott ragyogni.

Éjfél után lehetett, midőn egy hegytetőre felértünk, a nyilt, világos
térről szét lehetett látni a messze tájékra, alant feküdtek a csendes
falvak, a legutolsó lámpavilág is kialudt már; a tenger felett libegett
bűvösbájosan a teli hold, a gönczölcsillag egyet fordúlt az égen, s vele
a többi csillagzatok mind, csak a kis gönczöl végcsillaga, a Rukkabah, a
poláris csillag maradt egy helyen változatlanul.

Soha sem láttam annyi meteort lefutni, mint ezen az éjszakán.

November 13-ikának éje volt. A csillagászok ezt csillaghullás
éjszakájának hívják, a törököknél akkor van a Ramadán 18-dik napja, a
Thóra öt könyve ez napon szállt alá az égből.

A keresztyén, ha csillagot lát lefutni, azt kérdi, ki hal meg? a
musulmán, ha csillagot lát lefutni, imát mond, s azt hiszi, hogy a mit
akkor kért, teljesülni fog. Abkadilla Almahal, úgy látszék, nem osztá
sem a keresztyének, sem a törökök babonáit; hidegen tekinte rám, a mint
megálltam mellette a sűrűen hulló égitesteket bámulva.

– Ismered őket talán? – kérdezé tőlem.

– Nagyon jól, – felelém, – ezek égő vasdarabok, mik a lég villanyától
meggyulladva, a föld vonzerejétől alá ragadtatnak.

– Tudod-e, miért hullanak ezek mind nyugatról keletre?

Nem tudtam rá felelni, a válaszszal azonban ő is adós maradt.

A hegytetőről ismét egy völgybe mentünk alá, a lombok összeborultak
felettünk, az út elsötétült, az ég csillagai helyett újra a sakálok
szemei világítottak körülöttünk. A fenyőfák évről-évre lehullott levelei
puha párnául boríták a földet, a melyen jártunk; a szél, melynek rohama
elől a hegytetőn a fákba kellett kapaszkodnunk, itt már csak a fák
sudarai közt zúgott, mentül alább szálltunk, annál tompábban,
enyészetesebben, míg végre a völgy mély torkolatában csak a távol erdők
bömbölő zúgását lehete hallanunk.

Mire a völgy mélyébe leszálltunk, megvirradt. A fák lombjain át a kelő
nap tűzszinű sugárai törtek itt-amott keresztül.

Sűrű, elvadult berek volt, a hova jutottunk. A szentjánoskenyér és a
Krisztus tövisfája járhatlanná tevék e helyet szúrós galyaikkal még a
vadállatoknak is. De a mágus jól látszék tudni a járást s a
tövisrengetegen keresztül nem sokára egy nyilt térre értünk.

Három hegy lába ért itten össze, csak e hegyeken keresztül lehetett ide
jutni.

Egy óriási czédrus-fenyő tövében valami omladék látszott, fehér, fekete
és vörös kövekből, nagy gránit, bazalt és márvány darabok, össze-vissza
töredezve s benőve sárga és zöld kőmohoktól; a vad repkény összevissza
kúszott a rendetlenül heverő köveken.

Itt megállt a mágus, e kövekre mutatott és szólt: – Jőjj ide és láss.

Nyugtalanul siettem oda, szerettem volna már a czélnál lenni, képzetem
vágyott látni a legnagyobb kincseket, miket egykor királyok, világhódító
hadvezérek szereztek maguknak, s miket ezentúl enyimeknek fogok
nevezhetni s untattak e feltartóztató kisértések.

Odaléptem; látszott az összehordott kövek alakjáról, hogy azok sirkövek
voltak.

– Olvass! – szólt a mágus, ismét a kövekre mutatva.

Lehajoltam a legelsőhöz; fekete nyolczszögű bazalt volt az, minden
szögletén összetöredezve. A kő egyik oldalán e név volt olvasható:

«HANNIBAL».

Összeborzadék.

A világhódító, az országreszkettető sirköve ez, ki annyi dicsőség után
ide jött ez idegen földre, meghalni önkezei által, minden jutalma e
meztelen kő, mely már nem is őrzi sirját…

– Olvass tovább! – mondá a mágus.

Túl e köveken egy kék márvány obeliszk eltört darabja hevert,
meglátszottak rajta a ráfaragott római sasok, a bevésett trophæumok,
eltördelve, megcsorbítva. A diadaljelek alá e név volt bevésve:

«SCIPIO ASIATICVS».

Azután törések és csorbák, – alább ismét nehány szó:

«INGENTI GLORIA».

A többit elfedte a kövi rozsda és a mohok…

Szivem szorult, – sejtém, hogy e kövek azok, a mikkel jutalmazza azokat
a sors, kik nem nevelnek szivükben más érzést, mint a nagyravágyást.

– Olvass tovább!

Egy egyszerű szürke gránit sirkő, annak is csak egy darabja hevert lábam
előtt, lehajoltam, hogy meglássam… Oh! a névnek is csak három betűje
volt már rajta!

. . ÖL I. QVONDAM. REGIS. H VN . .

A többi lekopva, letörve; alább ismét:

. . . SVIS. ET. OMNIBVS . . .

Egyéb semmi… Semmi…

Elfedtem arczomat, hogy a megeredő köny ne lássék rajta; de újra hangzék
a mágus kérlelhetlen szava: Olvass tovább!

Könyeimen keresztül egy fehér alabástrom lapot láték előttem, összetörve
az is, csak e nehány szó volt olvasható rajta:

HELE . . . . . . . . . . . . VTROQVE, DIGNA. CONJVGE. . . . . . . . . .
. . . . . . FORTEM. DEO. REDDIDIT. ANIMAM.

Ez is! Ez is itt van…

Még egy volt hátra, egy nagy fekete márványoszlop, hanyatt döntve a
folyó füvek közé. – «Olvasd ezt is» – szólt a mágus. – Odatekinték.
Megsemmisülve rogytam össze a kő előtt, könyeimmel a mohot nedvesítve,
mely annak betűit benőtte.

… Mind itt vannak… Mind ide jöttek meghalni…

Ekkor oda lépett a mágus hozzám.

– Ím e köveket egykor fejedelmek viselték, világhódítók,
országreszkettetők, dicsőségesen, embervéren, fáradsággal szerezték
maguknak, ezeket cserélték koronáikért, és én összegyűjtém e földi
istenek oltárait, az egy élő Istennek oltáraul. – La illah, il Allah. –
Válaszsz közülök magadnak.

A borzalom elvette szavaimat, – hallgaték.

– Még e kő nem leend elég, az egy Isten gondoskodik oltáráról. Nagy
emberek jöttek ismét e hazába, kik fejeikkel a csillagok között, s
lábaikkal koronákon jártak, kik szereztek dicsőséget, neveiknek örök
életet. Ők is ide jöttek, itt fognak meghalni, mint a többiek mind;
sirköveikből megépül az egy Istennek oltára… Eredj te is, küzdj, nagy
leendsz, nevedet bámulandja a világ, aztán ide jössz majd te is. La
illah, il Allah! Az Isten hatalmas. Mások aranyból készítik oltárát, én
a legnagyobb emberek sirköveiből építek neki azt. Légy nagy ember…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

* * *

A hír- és gazdagságkereső ifjú visszajött elhagyott honába s most egy
félreeső egyszerű faluban mint közönséges földmívelő éli egyhangú
napjait.

(Iródott az 50-es években.)



AZ UTOLSÓ BUDAI BASA.

(Történeti elbeszélés.)

Vedd fontolóra, magyar nemzet, e történetet, mit előtted most leirok.

Sokat vétettél önmagad ellen, sokat bünhődtél önmagad miatt.

Kerested a veszedelmet és megtaláltad; elhajítottad magadtól a jó
szerencsét és nem találtad meg többet.

Terhedre volt a nagy hatalom, a mit Mátyás király hagyott rád, alig
vártad, hogy azt apró darabokra feloszthasd; sok embernek jusson belőle,
senkié se legyen.

Mikor végveszedelmedre esküdt ellenség jött határodra, akkor belháborút
csináltál magadnak, abban vérzettél el.

Mikor eljött rád a válság napja, nem voltál rá készen; álmodból riaszta
fel a jajszó. Egy hatalmas nemzet, mint te, egy maroknyi haddal jelent
meg felkészült ellensége előtt; az ott elveszett, elhullott. Dicsőség
legyen szomorú sírjaikon! A kik túlélték őket, irígyelhették tőlük a
halál nyugodalmát.

A szabad magyar barbár parancsszónak tanult engedelmeskedni; adott
harácsot számlálatlan pénzben, csókolta kezét-lábát nagy urak
szolgáinak, nagyságos úrnak hivta, a ki ráütött.

Várait látta egyenkint ellenség kezére jutni, látta megjelenni tornyain
a félholdakat, tanult törökül, tatárul, hogy megértsék, ha panaszolnia
kell.

Szép nagy országát elosztották két darabra; egyik tartozott a római
birodalomhoz, másik ozmán tartomány volt, a szép ősi czimer, a négy
ezüst folyóval kétfelé vala repesztve: egyik folyó ide szakadt, a másik
amoda; a magyarnak csak a köztük levő véres mező maradt.

Erős, hatalmas ellenség tette nyakára vaslábát, a kiket ő megragad,
három kézzel ragadja meg! (értve európai, ázsiai és afrikai hadait). És
minden egyes keze erősebb volt, mintsem kiszabadíthassa belőle magát egy
lánczra fűzött rab.

És ime a háromkezű óriás most kórágyon fekszik: beteg embert csináltak
belőle az idők, végtagjait bántják gonosz gyuladások, egy-egy
gyógyíthatlan részt el-elvágnak belőle bölcs orvosai, s tanácsot
tartanak élete fölött s vitatkoznak – hátralevő napjainak számán.

Te pedig, magyar nemzet, élsz, és lélekben, gondolatban egészebb vagy,
mint valaha voltál.

Haladsz csendesen, de biztos nyomon; – megszüntél önmagadat gyűlölni s
ez nagy nyereség; – tanultál hódítani erősebb fegyverekkel, mint vas és
tűz; – még azok is, a kik szeretni nem akarnak, tudnak becsülni.

Emeld fel szivedet.

Multad volt olyan, a milyet megérdemeltél, s jövendőd lesz olyan, a
milyet megérdemelsz.

Nézz bele a történetnek e lapjaiba s gondold meg azután: mi voltál? mi
vagy? s mi légy?

* * *

Ezerhatszáznyolczvanöt tavaszán épen száznegyvennégy éve volt annak,
hogy Magyarhon fővárosát, Budát, Szulejman császár elfoglalta. Azóta hat
ostromot kiállt, nyolczvan ozmán helytartó nevével ismerkedett meg s
azon dicsőségben részesült, hogy a török történetirók által az ozmán
birodalom városai között rang szerint tizediknek irassék. (Három első
volt a három szultáni székhely, Sztambul, Drinápoly és Brussa, azután a
három szent város, Mekka, Medina és Jeruzsálem, azután Kairó, a
hasonlíthatlan; majd Damaskus, a paradicsomként illatozó; Bagdad, az üdv
hazája; ez után következett Buda: az izlam védbástyája Európában, az
ozmán birodalom zárja és kulcsa).

A város külső alakja is inkább azt mutatja, hogy ez a török birodalom
végvára, mint azt, hogy Magyarország egykori fővárosa.

Az ötfelé osztott város részeit kősánczok és védpalánkok különzik el
egymástól, a zsidóváros szűk, szemetes utczái közt emelkedik a török
mecset, hosszú fehér minaretjével, a Dunaparton áll egy tömör
ágyustorony, melyből falazott sikátor visz fel a felvárosba; a
Mária-templom nyolczszögű tornyán kívül még hat mecset tornya tükrözi
magát vissza a Dunában, s a vársánczok apró tornyain mind aranyos
félholdak ragyognak. A várszögleti körönd (rondella) terét egy vastag
épület foglalja el, sárgára festett réztetővel, ez a hadiszertár,
pinczéiben a lőporkészlettel.

Mátyás király palotája még áll, de a hatszori ostrom s a török
helytartók restsége miatt az is omladozik már. Itt csak a külső
bástyákra van gond. Az ős épület falai azon módon vannak, a hogy az
ágyúgolyók beléjük ütődtek: némely kapu félig el van már borítva a
koronkint legördült omladványtól, a domborművek megcsonkítva, néhol
pusztára leverve, a nagylevelű falfüvek közt látszik még néhol a
dicsőséges czimer: a gyűrűs holló; fölötte ott lengnek a basák lófarkas
zászlói.

Az első bejáratnál valamelyik a sok helytartó közül pompás tornáczot
kezdett építtetni keleti izlés szerint, a kit aztán időközben lefejeztek
s a megkezdett mű félbenmaradt, az ajtók és ablakok veres márvány rámái
még csak össze sincsenek a falakkal róva; úgy járnak rajtuk keresztül.

A legdicsőbb király pompás elfogadási terme most a csauszok őrszobájául
szolgál; a szép fresko-festmények, mik a fő erények alakjait ábrázolák:
a bölcseség, mérséklet, bátorság, hit, remény és erő jelképei, azokba
most szegek vannak verve, mikre a török katonák aggatják tarisznyáikat
és burnusaikat. Valamelyik ablak párkányára e név van késsel
felkarczolva: Izabella regina, a rajta ülő ozmanok papucsai nem
koptatták még le egészen.

Az innen nyiló terem a legnagyobb a várban, hossza 44, szélessége 18
lépés: az volt hajdan a trónterem. A padmalyra az égi állatkör jelképei
vannak festve, a háttérben a négy oszlopon nyugvó boltozatos mélyedés,
mely alatt a trón állt egykor.

E trónmélyedés kerek boltozatán van ultramarinnal festve az égbolt,
ezüst csillagaival abban az állásban, melyben volt Mátyás király
születése órájában; körüle e latin sorok irva:

  «Aspice MatHIAE micuit quo tempore REGIS,
  Natalis Coeli, qualis utroque fuit.»

Az átelleni mélyedés boltozatán hasonló égrajz más csillagállással; ez
Ulászló trónraléptének óráját jelezi. Mind a kettőt belepte már a füst
(itt sokat dohányoznak); alig látszik ki az eredeti szín, az apró
csillagocskákon s a mythologiai alakokon keresztül-kasul vannak irva a
koránból vett mondatok, arab betűkkel, pirosan vagy aranyozva, miket a
basák festettek oda.

Ez a terem a budai vezér nappali pipázó szobája; itt ül alacsony kerek
divánján a délutáni meleg órákban két vendégével, az egyik Ihánzáde
Mehemed, a jeruzsalemi főimám, a másik Petneházy Ferencz, fiatal
kuruczvezér.

Abdurrahman, vagy mint rövidített névvel szokták hívni, Abdi basa,
eredeti typusa a török fajnak; hosszukás, barna színű arcz, hosszú
fekete szakállal; nyugodt, hideg tekintetü szemek; szenvedélytelen sas
tekintet. Az imám, a dervisek egyszerű szőrköntösében, a II. Szulejman
által annyira üldözött török mystikus költők egyike, arcza csupa ráncz,
szemei mélyen beesve összenőtt szemöldei alatt, szakálla göndör, fehér,
melynek havát itt-amott egy-egy fényes fekete szál zavarja még meg. A
kuruczvezér könnyelmű, délczeg fiatal arcz és alak; Tököli után
divatozott rövid nyírott bajuszszal, mely barnapiros arczához olyan jól
illik; gesztenyeszín hajfürtei homlokon és két oldalt hármas üstökbe
csavarintva, a hogy a kuruczok akkoriban viselték – az allonge parókák
daczára, miket gonosz betegség hozott magával divatul Francziaországból,
a megkopaszitott fejek takarójául.

Ez a három férfi sajátságos mulatsággal van elfoglalva.

A kerevet előtti szőnyegen áll egy nagy üveggömb, valami fehér nedvvel
megtöltve. A gömbnek felül kis szűk nyilása van. Az imám térdelve áll a
gömb előtt s egy kezében tartott phiolából koronkint valami sárga, sűrű,
nyúlós nedvet csöppent az üveggömb nedve közé; a csepp egyszerre zöld
színt kap, aztán mentől jobban üllepszik a gömb feneke felé, annál több
színt vált, átmegy a kékbe, sötét-lilaszínbe, míg végre a feneket érve,
egészen pirossá válik s mint valami veres felhő marad ott libegve s e
közben mindenféle tüneményes alakzatokra oszlik szét, majd gomolygó
füstfelhőket képez, mikből soktornyu városok emelkednek ki, majd zavargó
atomokba zilad szét, mintha bomló hadseregek ütköznének meg egymással, s
a kuszált chaoszból apró vörös gömböcskék hullanak gyorsabban alá: tán
idő előtt elhullottak fejei? Majd meg szép zöld ligeteket képez,
sötétzöld erdőket, hajló pálmafákkal; keleti síkságot, tarka sátorokkal,
mint egy valóságos tábor. E tüneményes jelenetekből aztán jóslatokat
mondanak az azokhoz értők. II. Szulejmán szultánnak is ez volt
legkedvesebb foglalkozása; de a mióta Szilihdár aga lett a szeralyi
kegyencz, ki vannak tiltva a kabbalisták a szeralyból, mind a kik
jóslatokat mondanak. Pedig ezen az úton sok igazat meg lehetett mondani
a szultánnak; hanem az utóbbi évek óta jobb volt neki nem tudni, mit
hozhat a jövendő?

Petneházy először vett részt e mysteriumokban. Mint református és
akadémiákon utazott ember, nem tartotta az egészet egyébnek mulatságos
vegykémleti tréfánál, s ezt a meggyőződést nem is igen iparkodott
titokban tartani. Neki sok szabad volt, mert vitéz kurucz létére
szerették a török urak; sőt tán Abdi basa még azt is feltette róla, hogy
egykor vejévé teheti. A fiatal ember nagyon szerelmes volt Abdi basa
egyetlen leányába, Tellibe; a basa tudta ezt és nem bánta nagyon: vitéz
és eszes ember előtt fényes út van nyitva.

Ihánzáde jósló figyelemmel nézte az üveggömb nedvében terjengő bűvészi
alakulásokat s beszélt belőlük Abdi basának egész komolysággal.

– Látod ezt a sárga kört, Abdi? ez itt Buda várának a sáncza; köröskörül
kék reczés felhők tódulnak feléje minden oldalról; ezek a keresztyének
seregei. Ostromra jőnek.

– De a sárga körön nem bírnak keresztültörni.

– Hétszer visszaveretnek! de most nézz oda, egy vörös vonal támad, mint
egy hosszú kigyó a kék felhő között; az behatol a sárga körbe.

– De a feje ott szakad, s maga visszazsugorodik.

– Most ismét egyesül a fejével s keresztültör, az egész kör lángvörössé
válik: a gyöngyök mind lefelé szállnak, felfelé egy sem. Meglátod Abdi,
hogy az idén elveszíted Buda várát és nem menekül meg belőle senki, s te
fogsz lenni az utolsó basa Budán.

Abdi basának egy vonása sem rándult meg e szóra.

– De el fogok esni vitézül?

Ihánzáde összevont szemölddel nézett az üveggömbbe:

– Az a czikázó csillag, mely legtovább ellenkezik a vörös felhő
gomolyagában, te vagy. Lassan mulik el; azután egy világos kék csepp
hull sebesen a fenekére; az te voltál. – Abdi fejével bólintott
csendesen: helyeselte a magyarázatot.

Petneházynak nagyon mosolyoghatnék volt azon, hogy két komoly,
tekintélyes állásu férfiú ilyen gyermekjáték felől olyan komolyan
beszél. Megszólítá Ihánzádét:

– Hát én hol vagyok ott, imám? nézz utánam, ha megtalálsz.

A dervis száraz, reszketeg ujával odamutatott az üvegre.

– Te vagy ott annak a vörös kigyónak a feje: első fogsz lenni, a ki a
budai sánczokra mászik s a magyar zászlót kitűzi rájuk.

Ekkor a kigyónak a feje másodszor is elszakadt s czikázva hullt alá a
bűv-csoportozatból. Ihánzáde hirtelen megrázta az üveggömböt, arra egy
szürkés köd lepte el az egészet, melyben nem látszott meg többé semmi
alakzat.

– Ha Allah úgy rendelte, legyen úgy, szólt Abdi megindulás nélkül.

– Úgy fog lenni, monda rá Ihánzáde s azzal felvette az üveggömböt,
köpenye alá rejté s a papucsait előkeresve a kerevet mögül, eltávozott.

Petneházy nem állhatta meg, hogy nagyot ne nevessen, mikor egyedül
maradt Abdival.

– Mehemed apó egy kissé eszelős.

– Az eszelősökön Isten lelke van, fiam, felelt rá Abdi; azokban idegen
szellem lakik, a kit nem jó megcsúfolni.

– Tán csak nem hiszed, a miket itt jósolt?

Abdi sokára felelt rá valamit.

– Valóban, Érsekujvár elvesztét is megjövendölé és a Bécs alatti
vereséget; megjósolta egy évvel előbb Ibrahim szultán trónról leestét.
Sztambulban, a hol az emberek napfényben fürdenek, rémül tőle minden
főúr; azért is kellett neki onnan eljönni ide és Budát nem szabad
elhagynia.

– De ha te mindent elhiszesz, a mit ez mondott, akkor azt kell tenned,
hogy engemet rögtön lefejeztess, mint a ki szerinte első lennék Budavár
falain.

Abdi basa nyugodt arczczal viszonzá reá:

– Isten kezét senki se előzze meg. Ha te lészsz az első, te lészsz; ha
más lesz, más lesz; azért a mi meg van írva, ki nem lesz törülve.

– De ha most engem lánczra veretnél, ugy-e bár, nem lenne semmi Mehemed
jóslatából?

– Beteljesülne az mégis. Én pedig egy hajad szálát sem görbíttetem meg,
hanem olylyá tartalak, mint édes fiamat, a kire rábízom a fejem őrzését,
mikor alszom.

Petneházy forrón szorítá meg az eléje nyujtott kezet s föltette magában,
hogy rögtön utána megy a dervisnek; számon kérendő tőle, honnan veszi e
képtelen jóslatokat, a mik olyan messze vannak a teljesülés
lehetőségétől, mint az ég a földtől.

Petneházynak nem volt tovább maradása Abdi basánál; nyugtalan, izgékony
kedélye sietteté Ihánzáde felkeresésére, kinek a Szent-György téren levő
templomban volt lakása; ez a szép, márványkővel kirakott templom egy
része ugyanis török mecsetté volt alakítva, másik része pedig
elfalaztatván, fegyvertárnak használtatott; a sekrestyében volt az imám
lakása.

Petneházy sokszor ment már e templom udvarán és hosszú folyosóin
keresztül, de soha sem tetszett neki oly felötlőnek, hogy a fülkékbe
faragott martyroknak le vannak verve a fejeik. A bolond török még az
arkangyal lábai alatt heverő sárkánynak is letördelte a fejét, mintha az
is valami szent állatjuk volna a keresztyéneknek. Petneházynak máskor
nem jutott eszébe, hogy felsóhajtson, mikor az eléktelenített
bolthajtások alatt végigment.

Az imám nem volt szállásán, hanem a csausz, ki a fegyvertárra őrködött,
mondá Petneházynak, hogy előre meghagyta neki, ha majd a fiatal
keresztyén bég jőni fog és kérdezősködik utána, küldjék hozzá a
könyvtárba.

Tehát már azt is előre tudta, hogy Petneházy őt keresni fogja.

A kurucz hadnagy ment utána a könyvtárba.

Mátyás király világhírű könyvtára volt az: egykor a palota főtermében,
melyet faragott tornáczokon kellett körüljárni; fehér eres kék
márványból voltak a falai; karzatait aranyozott oroszlánok emelték;
hanem abban a teremben nem maradhattak a könyvek; egyrészt azért, mivel
minden jövő-menő követ, tolmács és alkalmatlankodó idegen folyvást lopta
a javát; a kurd őrök egy pár ezüst pénzért a legbecsesebb kéziratokat el
engedték czepelni; de nagyobb baja volt a könyvtárnak az, hogy a mint
egy ágyugolyó valaha a réztetőt behorpasztotta, azon lassankint
keresztül ázott a padmalja s a könyvekre csorgott az eső, úgy, hogy mire
észrevették, csupa penész és gomba volt valamennyi. Akkor aztán, hogy a
maradékot megmentsék, kiszedték szép fehérre festett, aranyozott
szekrényeikből, lehordták az alatta levő pinczébe, ott halomra hányták s
ha jöttek kiváncsi német tudósok megnézni Mátyás király könyvtárát, oda
vezették le őket; a kik is aztán örültek, hogy mentől hamarább
kiszabadulhattak onnan. Néha pecsétet is ütöttek az ajtóra, mikor valami
babonás várparancsnok elhitette magával, hogy abban lakik a keresztyének
minden bölcsesége, a mihez, ha egyszer hozzáférhetnek, megint
visszafoglalják Budavárát.

Mikor Ihánzádét a mysticusok üldözése napjaiban Budára száműzték, az lőn
rábízva, hogy szedje rendbe Mátyás király könyvtárát, s a mi
Törökországot érdeklő iratokra talál, azokat válogassa külön s küldje
fel Sztambulba. Azt hitték, hogy e munkába majd belehal. Azonban már
akkor a negyvenezer kötetből álló könyvtár alig állt négyszáz
foliansból, az imám régen elvégezte a reábizott munkát s sürgette
hazabocsátását; azonban otthon szintoly régen el volt felőle határozva,
hogy soha se lássa meg többé az «édes vizek palotáit».

Petneházyt egy őrt álló jancsár bebocsátá a vasajtón, mely a pincze
bejáratát őrzé, s onnan harmincz lépcsőn levezeté egy alacsony
bolthajtásos terembe, melynek dohos szagát dohányfüsttel iparkodott
elverni a benne dolgozó imám.

A félablak nem adott annyi világot kivülről, hogy a mécset nélkülözni
lehetett volna; nappal is ott égett az Ihánzáde asztalán, ki az ifjú
kuruczot látta jönni, s megkínálta, hogy üljön le kerevetére, meghagyva
a jancsárnak, hogy a míg együtt vannak, senkit se bocsásson be hozzájuk.

Mikor egyedül maradtak, Petneházy szemrehányásokat kezde tenni az
imámnak.

– Tudod-e azt kedves barátom, hogy te engemet a mai hókuszpókuszoddal a
legbolondabb galibába hoztál? Én nem hiszem a jóslatodat, te magad sem
hiszed; de hitelt ad neki Abdi; s ha most ő nem szeretne engemet annyira
személyesen, könnyen megérhetném tőle azt a tréfát, hogy a fejemet a
tenyerembe téteti.

Az imám keserű gúnynyal tekinte a könnyűvérű ifjura.

– S bizonyos vagy-e a felől, hogy Abdi basa azért, a miért olyan nagyon
szeret, egy este nem adja ki a parancsot, hogy másnap reggelre lemessék
a fejedet, ha eszébe jut tőled félni? Oh én sokkal kedvesebb fejeket is
láttam már a földön végig gördülni, a miknek homlokát az előtt egy
órával a szultánok csókolták.

– No annyival inkább veszedelmes helyzetbe hoztál bolondos jóslatoddal.
Én itt most a miatt szüntelen az életemmel játszom.

– Nem fogsz vele játszani, ne félj.

– Hogyan nem?

– Mert el fogsz szökni Budáról három nap alatt, s nem jösz vissza
másképen, mint a hogy mondám: «fegyverrel a bástyarésen».

– Hogy én három nap alatt elhagyom Budát? Azt nem éred meg, jó imám.
Először is már egyszer kurucz vagyok s hozzátok vagyok kötve, itt kell
győznöm, innen várok minden jót szegény népemre; – másodszor meg –
szerelmes vagyok az őrülésig.

– A mi a csillagokban van írva! – szólt Ihánzáde ihletett arczczal.

– Ne állj nekem elő csillagokkal, imám; én kálvinista vagyok: a mit
hiszek, azt erősen hiszem, hanem azután erős dolog is velem valamit
elhitetni. Előttem az auspiciumok, constellatiok, horoskop felállítása,
szellemidézés mind szemfényvesztő mesterség; jó megcsalni vele a
köznépet meg a nagyurakat, de felvilágosodott ember arra nem ad semmit.
Én pedig, tudd meg, hogy Wittenbergában jártam akadémiákon; azért én
bizony a török jövendöléseiteket sem hiszem, akár az abadir mondta is
azokat neked, akár a takimi vekai-ból olvastad, akár elhagytad magad
temettetni félholtan s ismét felásatni, hogy azalatt a más világon a
prófétával beszélj. A jövendőkbe nem láthat be emberi lélek, mert az a
teremtő titka.

Ihánzáde figyelmesen hallgatá a fiatal protestáns szavait s néha
helyeslőleg inte rá fejével.

– Igazad van, fiam. Az abadir, a magától iró nád, a takimi vekai: mind
szemfényvesztés, a csillagokban nincsen semmi irva; az eltemetett dervis
álomitalt vesz be, attól lesz tetszhalott; a kettős látás nem egyéb,
mint két embernek összebeszélése, hogy ha a kérdező mondatát ez vagy
amaz igével végzi, amannak mit kell rá felelni; mikor a pergamentre
hintett fekete porzó a kérdező szavára egyszerre elkezd betűkké
alakulni, s feleletté válik, az nem egyéb, mint vaspor, mit egy rejtett
mágneshegy a pergamen alatt járva, emberi akarat után alakít.

– Tehát csak játék.

– És még sem játék; a meztelen igazmondás olyan utálatos alak, a mit
meghajigálnak sárral, de ha beburkolják a jóslatok titkos fénykörébe,
bejárata van a császárok és padisák palotáiba is. Mikor a becsületes
emberek, az igaz férfiak, mindnyájan száműzettek a szerályból, vagy az
eunuchok parancsára éjszaka megfojtattak, hogy a nagyoknak, a
hatalmasoknak ne legyen többé a ki igazat mondjon, a ki a szultán kezét
megfogja, midőn az saját országai vesztére felemeli, akkor nem volt más
eszköze az igazságnak, hogy szavát hallassa, mint a hazugság palástját
venni fel magára. Ki mondhatta volna meg Ibrahim szultánnak, hogy mik
történnek egész országában? a ki szerálya belsejében, nyusztprémmel
kivert szobákban ezerötszáz rabnő énekétől, bortól és ámbra-füsttől
ittasan hevert, s mikor kiment a városba, az utczákon embernek nem volt
szabad látszani sehol. De a Mehlewi mégis odaveté magát lova lábaihoz s
beszélt hozzá; és nem bántották, mert őrült. S ha a két Khaszéki
szultána közül valamelyik, tán a Szadzsabaghli (a felkötött hajú), vagy
a kegyencz rabnők, a Shekerpara, vagy a Shekerbuli (czukorfalat,
czukorlabda) unták magukat s játékul, mulatságból bebocsáták a vén
dervist, ki az abadirból rejtélyes jóslatokat tud nekik mondani, akkor a
szultán is odajött, ő is mondatott magának jövendőt. S a szemfényvesztő
olyankor nem saját hasznáért beszélt, hanem a közromlás miatt. Ez úton
sok veszély elhárult az ozmán birodalom felül; sok rossz ember végit
érte; a jósok, a verseket író bohóczok sok kegyenczet megbuktattak,
kiknek a diván-tanács minden gyűlölete még csak fejfájást sem okozott. A
szultán egykori kegyencze, a szilihdár aga, végre meg akará törni e
rejtélyes befolyást, mely egyedül volt rá nézve veszedelmes. A költőket,
kiknek csípős verseit a szerályban oly örömest olvasák, száműzeté
Sztambulból; a jósokat a Jedikulába vettette; a kitünőbbeket megfojtatá
s a rabnőknek nem volt szabad többé a jóslatokkal foglalkozni. A
szultánnak azt mondták, hogy ez csak játék, mely hozzá nem illik, mert
csak gyermekeknek és tudatlanoknak való. A siketlelkű bohóczok
felvilágosodásról beszéltek a bölcsek ellenében. Mi elmentünk
számüzetésünk helyeire; a kegyenczek nem hallják jóslatainkat többé. De
hallják, a mi azoknál rettenetesebb: a jóslatok beteljesültét! Elveszett
Érsekujvár, elveszett Esztergom; mit mi Dsigerdilennek neveztünk,
keresztyének szivét átjárónak, az most ránk nézve lett dsigerdilen;
elvették tőlünk Váczot; tavaly megostromolták Budát s a basa a
védvívásban lelte halálát. Ezt meghallják Sztambulban is, s valahányszor
egy ilyen rémhírt hallanak, utána mondják: ezt megjósolá Ihánzáde
Mehemed! s mindannyiszor egy kegyencznek a feje aláhull, mindaddig, míg
egy van, a ki Ihánzáde és a padisah szive között áll.

– Ebből annyi kiderül, hogy a jövendőmondás nálatok szép és üdvös
intézmény, de még az nem, hogy igaz dolog-e s legkevésbé az, hogy minek
keversz te engemet bele, mikor én nem vagyok a szultánodnak se
kegyencze, se fővezére.

Ihánzáde hagyta beszélni a tüzeskedő ifjut, nem vágott szavaiba.

– Édes fiam, ha az ember csak azt tudná, a mit szemeivel lát, akkor a
kutyánál valamivel alávalóbb állat volna, mert az megérzi a földrengést
előre és elfut világgá. Az embernek ilyen ösztöne nincs, de van helyette
esze. A ki ötven évig a magas kapu udvarában élt, ki tolmács volt sok
ideig a divánnál, s Európa minden hatalmasságánál levő főurakkal,
tudósokkal ismeretséget kötött, a ki tudja, hol és mi végre, ki ellen és
mi mellett kötnek szövetséget: annál sem hazugság, sem csudatétel, ha
évekkel előre biztosan meg tudja mondani, minő országos változások
fognak történni a világon? Nem kell álomlátás hozzá, hogy tudjam, mi
történik Sztambulban és Edrenében. A szultán történetirója Abdi, nem
jegyzé-e fel napról-napra azon eseményeket, a miknek kimaradhatlan
gyermeke a jövendő? Ha egy terhes nőt látsz, nem megtudod-e jósolni,
hogy gyermeket fog szülni, s ha apja szerecsen volt, nem megmondhatod-e
előre, hogy gyermeke mulát lesz? Ilyen terhes anya az idő és a
születendő jövőnek épen ilyen fekete apja van. Az ozmán birodalom belől
régóta rohad már és ellene régóta szilárdul össze egy ellenséges hatalom
a világ minden keresztyéneiből; ízről-ízre fogják rólunk letépni a
hatalom karjait, miket dicsőbb elődök növesztének a törzsre. De ez
javunkra válik. A szerencse, a gazdagság, a fényűzés elpuhított
bennünket; mindenki csak saját gyönyörűségére gondol; kell, hogy nagy
csapások érjenek, hogy saját kapuinkon dörömböljön az ellenség vaskeze:
hogy felébredjünk az átkozott álomból, melybe a kéj, a mámor sülyeszte
mindenkit; mert míg egy kéjpalota van az édesvizek mellett, addig nincs
gyógyulás az ozmanlik számára; de majd ha a padisah ismét rászorul arra,
hogy azon a tevebőrön üljön, melyen Omár khán aludt a pusztában, akkor
ismét új nap fog sütni Törökországra.

Az öreg dervis egészen tűzbe jött e szavakra; épen ilyen szavakért
húzták karóba azelőtt egy héttel Mohamed Lárit a Valideh khan előtti
téren. A szultán lóhátról nézte a kivégzést s hallotta, mit beszélt
hozzá a rajongó.

– Édes fiam, folytatá az imám, Bécs felszabadulása óta nekünk nincs
maradásunk Magyarországon többé. A háromkezü birodalom most nem három
karral támad, hanem három karral védi magát. A karok még erősek, de a
fő, de a szív rossz, erőtlen. A hadsereg virága nem harczol, hanem
Sztambulban lázong; vezéreket, ulemákat emelget és buktat: ki hogy
fizet. A főpapok versenyeznek a basákkal a fényűzésben, a rabnőkkel való
mulatásban, a nép zsarolásában; – maga a mufti, sheik Vani, megy rossz
példával elő. Egyszer, midőn arról prédikált a népnek, hogy a korán
szerint kárhozatba jutnak azok, a kik igazságtalanul szerzett vagyonból
rabnőket, nyalánkságokat vesznek, megkérdém tőle: hát te magad nem
igazságtalanul szerzett vagyonból vásárolsz-e? Nevetve felelt rá a
mufti: az nem úgy van; én ha rabnőt vásárlok, hitelbe veszem; tehát
azzal a pénzzel még tartozom, a min vettem, csak később szerzem azt meg;
tehát az irás szavai ellen semmikép sem vétek. Hát maga a szultán, a
birodalom feje? egy olyan fő, melyben nincs gondolat. Egész életét
vadászatban tölti; egész hadseregek indulnak ki vele dámvadakat,
medvéket hajtani, s estenden Abdinak azt kell jegyezni, hány vadkant és
szarvast ejtett el a szultán saját kezével? Ez üres, lélektelen hajhát
félbeszakítja néha egy ünnepély, mindenféle oktalan alkalomra; például:
ha a Validehnek egy tulipánja kinyílt, ezt meg kell ünnepelni egész
Sztambulnak. Ilyen eseményekből áll most az ozmán birodalom története,
mit Abdi az utókor számára megír. Nyujtsd mosdótálamat, Abdi! a szultán
megmossa kezét szappannal. Ird fel a történetkönyvbe, hogy én megmostam
kezemet szappannal. Ilyen nagy dolgok vannak ez évben fölírva
Törökország történetében. Egy napon kérdezé a szultán Abdit: mi van ma
beirva a naplóba? Valóban, szólt a történetiró, mai nap semmi sem
történt. Erre Mohammed felkapott egy dsiridet s hozzáhajítá, hogy a
dsirid hegye végighasította Abdi vállát. No már most van mit beirnod a
naplóba: történt valami. És ugyanazon napon történt az, hogy az ozmán
hadat kétszer megverték, tengeren és szárazon.

Petneházy gondolá magában: ez ugyancsak malecontentus egy vén török,
aligha valami ivadéka magyar nem volt.

– Hanem hát lásd, kegyes imám, én nekem semmi bajom a te bajoddal, nekem
a szultánod nem szultánom, én nem akarok Sztambulban divántanácsnok
lenni, sem szandsák-főnök a tartományokban; én nem verekszem Törökország
jóvoltáért, hanem harczolok a magam hazájáért, s minthogy ti is épen az
ellen harczoltok, a ki ellen én, így találkozunk egymás oldala mellett,
de sohasem egymással szemközt. A basák, kik fegyverszövetségeseink, nem
kedves emberek: de legalább őszinték a gorombaságig; a mit meg lehet
fogni, azt elveszik, de a láthatatlanokhoz nem nyulnak; s azért, a mit
hiszek, vagy nem hiszek, nem visznek gályákra.

Ihánzáde e szókra felállt vánkosáról, és egy vasládát felnyitva, abban
egy csomó penészes iratot mutatott Petneházynak.

– Itt vannak Mátyás királytok s a budai kormányzó basák irattárának
legtitkosabb okmányai. Olyan levelek, a mikről, ha kibeszéled, hogy
szemeiddel egy pillantást vetettél beléjük, az elég lesz arra, hogy a
magad fejét és az enyémet elveszítsd; de meg kell látnod őket, hogy
megtudd, mit jelent rátok magyarokra nézve a basákkal való szövetség. Im
itt ez összekötött könyvben vannak foglalva a Mátyás király és Dsem
herczeg közötti alkudozások. Ez volt az alkalom, hogy a magyar a török
nemzettel egy kalap alá kerüljön, mint van egy részben most. A boritékra
Mátyás kezével látod felirva e sorokat (minő erőteljes vonások!): «A ki
ellenségével szövetkezik, saját testébe veri a kést». Emitt vannak Kara
Mustafa levelezései egy római birodalombeli nagy államférfiuval; csak az
aláhúzott vörös sorokat lásd, a mik ezen kezdődnek: «Legyen a magyar a
czethal gyomrában, de egy helyen: s nem fogja semmi megemészthetni; de
oszszátok kétfelé s tegyétek két külön paradicsomba, és el fog veszni!»

Sok volt ott még megirva, mik új dolgok voltak az avatlanok előtt, de
miket Petneházy csak vállvonva hallgatott.

– Mind tudom én ezeket, Mehemed; én sohasem reméltem semmi jót a török
barátságból, de tudod, van egy elv, a mi néha dühödt ellenfeleket is egy
sátor alá hoz; ezt így hívják, hogy «idem nolle» (ugyanazt nem akarni).
Ez tart bennünket itt; ha az betölt, akkor következik a határozottabb
jelszó. Akkor különválunk, de addig maradunk. Látod, nem vagyok kevésbbé
őszinte, mint te vagy. Titkaimat mondom ki, a mikre nagyon jó ez az
ölnyi vastag boltozat itt.

– És ha ezeket a titkokat már tudnák az ozmán főurak is? ha jól tudnák
azt, hogy a magyar nem harczol a római császár seregében levő magyarok
ellen, sem azok ő ellene; hogy a magyar segédcsapatok, a honnan csak
lehet, elkésnek a csatából, miben a török fogyasztja magát!…

– Azt mondanók rá: nem igaz, fényes példák igazolják az ellenkezőt s
helyén maradna mindenki.

– Egy bizonyos napig.

– Az itéletnapig.

– Azt mondtad, hogy őszinte vagy; azt mondtad, hogy kálvinista vagy;
egyik sem vagy! van egy jel, melyre mindnyájan meg fogtok futamodni a
török táborból. Midőn vezértek, a mindnyájatoknál eszesebb és merészebb
Tököli, utoljára hadnagyait összehívá, nem azzal vált-e el tőletek: «a
török holdja fogyóban van, félő, hogy veszteségeinek okát bennünk
találandja, én közéjük megyek bűnbak gyanánt, de ti vigyázzatok arra, ha
hirét halljátok, hogy engemet valahol elfogtak: akkor mindenkinek ott
jobb, a hol a bőre nem ázik». Nem ezt mondta-e Tököli?

Petneházy bámulva intett fejével igent. Valóban így volt.

– No tehát, tudd meg, hogy Tökölit négy nap előtt elfogatá a nagyváradi
basa s fogva küldé Istambulba, te pedig el fogsz szökni Budáról még ez
éjjel.

Petneházy könnyű vérét nagyon megzavarta ez az utolsó hír. Szeretett
volna benne kétkedni, lehetetlennek találni, hogy Tököli Imrét, kit maga
a szultán tett királylyá, magyarok fejedelmévé, most egy török
szeraszkier elfogja és lánczokba veresse; azonban jól tudá, hogy
Ihánzáde a szüntelen kóborló mehlevi dervisek útján mindenről, a mi a
török birodalom határai között történik, jól szokott értesülve lenni, és
utoljára – a török rendszer mellett ez sem volt lehetetlen, kivált
miután a szeraszkier Sátán Ibrahim s a nagyvezér Fekete Ibrahim Tökölit
személyesen, a magyarokat pedig általában gyűlölték.

Azonban, hogy e felől bizonyosabbá legyen, visszament Abdihoz, kire
félórát várakoznia kellett, míg a fürdőből kijő; azalatt szóbeszédbe
elegyedett az előszobában ácsorgó csausz tisztekkel, s szóba hozta, ha
nem kapott-e a basa Nagyváradról valami izenetet? Azok közül egyik azt
felelte, hogy onnan nem, hanem Egerből. Rossz kedve volt-e, vagy jó az
izenetvétel után? Bizony nagyon rossz.

A kijövő basa azonban most is szokott atyai nyájasságával fogadá
Petneházyt, mint szokták szives atyák fogadni leányuk bevallott
szerelmesét, a kiben ők is meg vannak nyugodva. Behívta magához
alvószobájába és szokás szerint kávét s pipát adott neki.

Petneházy többször megkísérté, hogy Tökölire vigye a beszédet, de a vén
török vezérből e tárgy felől nem lehete választ kicsalni. Úgy tett,
mintha ő tudna erről legkevesebbet s segített ő is találgatni ifjú
vendégének.

Egyszer aztán azt kérdé tőle Petneházy: «Mi hír Egerből?»

Erre a kérdésre ránczba vonult a basa homloka, látszott rajta, hogy ez a
kérdés boszantja.

– Bizony fiam, Egerből rossz hír jött. Ismerted a kassai
kuruczparancsnokot, Petróczyt?

Ez Petneházynak testi-lelki barátja volt; azonban a török légkör annyira
hatott már az ifju lelkére, hogy jónak látta, némelykor nem tudni azt, a
mit tud.

– Nem ismerem, felelé közönyösen.

A basa gyanúsan nézett szemei közé; kávéját megkavargatá, egyet
szürcsölt belőle fogain át, s hosszú vártatva kimondá:

– Ez a hitszegő kutya átadta Kassát a római császárnak.

Petneházyt ez a hír nagyon megrendíté; alig birta elrejteni
fölindulását; hogy Petróczy, az elégületlenek legszívósbika, feladja a
rábízott Kassát, felső Magyarhon kulcsvárát, a protestáns felek első
védbástyáját: ez több mint árulás, ez árultatás! Most már bizonyos, hogy
Tököli el van fogva, hogy a török porta a magyarokat a milyen magasra
felemelte, olyan magasról ejtette le.

Petneházynak minden csepp eszére szüksége volt, hogy megzavarodását
eltitkolja; most már ugyancsak örült rajta, hogy eltagadta Petróczyvali
barátságát. Ő is elkezdte azt hűtelennek szidni a basa előtt. «Mit fog
majd erre Tököli mondani?»

A basa megveregeté fiatal vendége vállát bizalmasan s azt felelé rá:

– Ezt majd megkérdheted tőle nemsokára magad.

Petneházynak erre a válaszra olyasmi jutott eszébe, mintha Tököli ezóta
már a magas mennyekben lehetne s rövid nap alatt neki is utána kellene
menni. Mégis több magyarázatot akart hallani.

– Hogyan gondolod ezt, Abdurrahman?

– Úgy, hogy Tököli ezóta Sztambulban van és rövid időn téged is oda
foglak küldeni.

– (Értem, a fejemet. Gondolá erre magában a kuruczvezér.)

Késő este volt, midőn Petneházy odahagyta Abdi basát. Nyugtalansága nem
engedte szállására menni, mintha érezné, hogy ott legkönnyebben rátalál
minden veszedelem. – Egy hosszú mellvédes sáncz vezetett végig a vár
keleti oldalán, melynek egyik végét a hajdani királyi vadaskert zárta
el; a kuruczvezér ide jött ki fejét szellőztetni.

Innen a Dunára és a rákosi rónára lehete látni, jobbról a Csepel-sziget,
balról a Margit-sziget, átellenben a gödöllői halmok adtak
nyugvópontokat; Petneházy azt hánytavetette magában, vajjon a
Csepel-szigeten át, vagy a dunai molnárok segélyével Ó-Buda felől
lehetne-e biztosabban menekülni Hatvan felé. A dunántuli rész felé nem
tanácsos, mert még ott tele van kóbor török hadakkal minden vármegye s a
palotai és veszprémi agák portyázói hamar kézrekerítik az embert.

Csak az a kérdés, hogyan lehessen észrevétlenül eltünni a várból? Minden
kapu zárva, a külső kapukon kettőzött őrszemek járnak, minden
óranegyedben hallani tábori jelkiáltásaikat: «Jekhdür Allah!» (egy az
Isten!) Egy kis merészség és leleményes ész azonban könnyen segít; a
vadaskert ajtaja nyitva van, azon keresztül lehet menni, annak belső
fala nagy fügefákkal van bevonva, azoknak a rostélyzatán fel lehet
kapaszkodni a fal tetejére, a fal párkánya aztán lépcsőzetesen hanyatlik
egész az alvárosi sánczig, onnan pedig csak egy jó ugrás s az ember meg
van mentve.

Hogy a vadaskert ajtaja nyitva van, oh! azt Petneházy nagyon jól tudta,
mert hiszen a szép Telli most ott várakozik rá; ő szokta kedvese előtt e
kis ajtót nyitva hagyni, mikor mindenki aluszik a várban. Hanem ezúttal
nem volt szándéka Petneházynak a szép Telli ragyogó szemeiben vizsgálni
a csillagokat, sőt inkább nagyon örült annak, hogy az egész eget bevonta
valami bárányfelhő, s az éj kezdett bizalmas sötétté válni; a mint az
ismeretes ajtócskán belépett, gondja volt rá, hogy az ne nyikorogjon,
azután meg szép óvatosan lappangott végig a szőlő-rácsozatos fal
mellett, lépteire is vigyázva, hogy zajt ne üssön. Ha Tököli is így
megérezte volna egy nappal előre a bajt, most nem ülne a Jedikulában.

Mátyás király híres vadaskertje már akkor csak névszerint volt
vadaskert, őzek, vadkanok, aranyfáczánok kipusztultak abból, csak az
apró fehér tengeri nyul szaporodott el, az futkosott minden lépten
párosával Petneházy előtt, a kinek most nem sok gondja volt rájuk, sem
pedig arra, hogy a kioszk, melyben Telli vár rá, belül mind ilyen fehér
tengerinyul-prémmel van kiszőnyegezve, még az oldalai is.

Már elérte a fügefa-rácsozatot, midőn a kert belsejéből megcsendül egy
ismeretes dallam, egyike azon szép török gházeleknek, miket a shirászi
hölgyek olyan bűbájjal tudnak énekelni, hogy egész éjjel nem bír tőlük
aludni, a ki hallja. És Telli shirászi leány volt.

Erre a dalra szétrepült minden józan gondolat Petneházy fejéből,
elfeledte félelmeit, szökési tervét, Tökölit, Abdi basát, a Jedikulát és
a selyemzsinórt; visszafordult, félrenyomta a süvegét és bokrokon,
virágágyakon keresztül sietett a kioszk felé.

A leány meghallotta a léptek csörtetését és eléje futott, egy tövistelen
sárga rózsabokor alatt találkoztak össze; azt a csókot, azt az
ölelkezést ki tudná megszámlálni!

Tellinek nagy fekete szemei voltak, ezek még a sötét éjszakán át is
tudnak ragyogni; picziny, gömbölyű ajkai: ezekre is rá lehet ismerni,
bár milyen sötét az éj; de a miről még a kriptában is meg lehetne tudni,
hogy ő az, az göndör, rövid haja volt, melynek puha selymében dúlni
szerelmes újjakkal olyan gyönyör! Nem tudom, jutott-e eszébe
Petneházynak e perczben a sírbolt, a hol olyan sötét van.

– Olyan sokáig várattál magadra, feddé a leány; forró ölelése bizonyítá,
hogy a várakozás nehéz volt.

– Atyád tartóztatott vissza, Abdi basa.

– S te az apáért elfelejtetted a leányát. Beszéltetek háborúról, vezérek
cselszövényeiről, elveszett várakról, megbukott főurakról; ezek tégedet
érdekelnek nagyon, jobban mint Telli szerelme, Telli dalai, Telli
csókja.

Petneházynak nehéz is volt, meg könnyű is e vádra megfelelni. Csókkal
könnyű, szavakkal nehéz.

– Aggasztó hírek érkeztek atyádhoz. Magyar vezérek estek fogságba, mások
átpártoltak a labanczokhoz.

– Tudom, szólt Telli, nekem is mondta ezeket atyám. Még többet is
mondott, a mit neked csak holnap fog tudtul adni; a mit pedig én tőlem
még ma tudsz; mit adsz érte, ha megmondom?

– Magamat.

– Azzal ne tréfálj; mert ha el találom fogadni, nagyon nehéz sorsod
lesz, akkor nem lesz szabad tőlem eltávoznod soha, és akkor nem
várakoztathatod Tellit magadra fél éjszakán át.

– Jól van, neked ajándékozom.

– Tudod jól, hogy csak cserélsz. Még jobban is megtudod. Atyám a délesti
órákban, hogy rossz hirei jöttek, odahítt magához s azt kérdé tőlem, ha
akarok-e nőd lenni? Gondolhatod mit feleltem. Elmondá, hogy a kurucz
vezérekkel elégedetlen a díván, s rövid idő alatt nagy változások fognak
történni, s hogy egy emberre van szükség, a kiben a magas kapu
megbízhatik, a kinek vitézsége, hadvezéri ismerete bizonyos, és az senki
más, mint te vagy. Szuleiman basa nagyvezér kérdést tett atyámnál, hogy
kit ajánlana a magyarok közől Tököli helyére, s ő tégedet nevezett meg;
két nap mulva várja vissza a kinevezési fetvát. Látod, Telli mennyire
bízik benned; Telli elárulja neked, hogy három nap mulva nagy úr
leendesz, a nagyúr kegye által első embere Magyarországnak; ezt Abdi
basa el akarta titkolni előtted; elébb azt akarta, hogy légy férjem,
attól tartva, hogy ha magas polczodon fogsz állni, Tellit akkor
kicsinyleni fogod; de én nem félek ettől, s kezedbe adom titkodat; ha
szeretsz, csak szivemért szeretsz.

Petneházy szive megtölt mámorral. A miket Telli beszélt, azok részegítő
dolgok voltak; ki ne ittasult volna el beléjük?

– Abdi basa keresztyén szokás szerint akar bennünket összeesketni. Ma
este felhívatta a hamzsabégi lelkészt, két óráig tanultam tőle a
hiszekegyet és miatyánkot; meghallgatod-e?

Petneházy oda vette ölébe a leányt, ki ájtatosan összetéve kezeit, mondá
el előtte a hitformát és az Ur imáját egész a megkülönböztető végszókig:
«mert tied az ország!» a miről a reformátusok egymásra ismernek.

A kurucz vezér összecsókolá a szép török leány imádságos ajkait; s
azontúl sem Ihánzáde bölcs jóslatai, sem társainak balesetei nem
jutottak eszébe, csak arra hallgatott, miket beszél előtte a szép Telli?
hogyan fog ő valódi magyar nő lenni, kit nem férje őriz, de erénye, ki
nem játékszere, de hitvestársa szerelmesének, és hogy mindez milyen
közel van…

Már hasadt a hajnal, mire Petneházy a vadaskertet ujra elhagyta.

Másnap reggel felkereste Ihánzádét Petneházy a könyvtár pinczeboltjában.

– Csodálkozol ugy-e, hogy még itt látsz?

– Szerelmetes fiam – én semmin sem csodálkozom; én azt mondtam, hogy ma
fogsz elszökni, nem tegnap.

– Pedig látod, sem ma nem szököm, sem holnap; hanem itt maradok.

– Ne úgy mondd, édes fiam! «Itt maradtam» ezt mondhatod. De az, hogy
«itt maradok», az a jövendők árnyékában van, s azokba te nem látsz.
Tudom nagyon jól, hogy miért maradtál itt? Tellivel találkoztál, vele
beszéltél, enyelegtél; tele vagy az ő szemeinek tüzével. Tellinek igen
szép, édes hangja van, azoktól nem hallod a szót, a mit egy fejed fölé
lehajló láthatatlan ajk, hozzád közel beszél; elfelejtesz miatta minden
veszélyt, bánatot, a mi tégedet és hazádat fenyeget. Igen jól van. Azért
a mi meg van írva, az meg van írva; de jusson eszedbe egyszer, majd
mikor erényeidnek, hős szivednek jutalmát várod és – nem kapod meg, hogy
ez büntetés rajtad, a miért egy időben az asszony miatt elfelejtéd a
férfit.

– Ne vádolj, imám; hallgasd meg elébb, a mit nekem Telli beszélt.

– Édes fiam; nekem abból nincs mit tanulnom, a mit te tudsz. Tartsd meg
magadnak. Nektek van egy hosszú hitformátok, melyben elmondjátok, hogy
miben hisztek: egy Istenben, szentháromságban, bűnbocsánatban,
örökéletben; pedig mindezekben összeséggel nem hisztek annyira, mint az
asszonyok szavában. Nálunk ez a hit nincsen. A muzulmán őrzi az asszonyt
s nem hisz a beszédének. Tegnap este, mielőtt Abdihoz mentél volna, a
basa háremében felkeresé leányát, Tellit, ki gyermekei közt első
kegyencze. Ez parancsol a többinek, még anyjának is, a ki különben egy
tudatlan shirászi rabnő; senki sem ügyel rá. A basa ölébe vonta
leánykáját s azt mondá neki, szép borzas haját még jobban felborzolva:
kedves leánykám, szemem fénye, holnap reggel férjednek fejét vétetem.

– Micsoda férjének? kiálta közbe Petneházy.

– Épen ezt kérdezte Telli is: «Micsoda férjemnek?» Abdi elnevette magát:
(háremében nevetni is szokott) kicsiny leánykám, lásd én jól tudom, hogy
te Petneházyval titokban megesküdtél, nejévé lettél; magától a rabnőtől
tudom, ki téged minden éjjel ki szokott bocsátani a háremből a vadaskert
felőli ajtón; te magad mondád el neki.

– Minden éjjel? kérdé szorongó szívvel Petneházy.

– Ne az jusson eszedbe, hogy «minden éjjel»; hanem az, hogy fejedről
beszél valaki.

– De az nem igaz; én hetenkint egyszer szoktam vele találkozni, egy
rövid órára, és lelkemre mondom, e találkozás oly tiszta volt, mint
mikor a napsugár és a harmat találkoznak.

– Az mindegy: a bölcs ezt nem kérdezi. Telli lesütötte szemeit, midőn
apja azt mondá, s nem tagadott semmit. Kedves leánykám, férjednek meg
kell halni. Telli azt kérdezé, miért? Mert áruló, felelt a basa. Mit
vétett? kérdé Telli. Még nem vétett, de majd véteni fog. Kár érte, mert
igen szép ember, mondá Telli; ne ölesd őt meg holnap; hadd éljen még egy
hétig. Sokat kérsz, mondá a basa, annyit nem adhatok; de ha még
gyönyörködni akarsz szép szemeiben, engedek egy napot és két éjszakát,
egy napig, két éjszakáig nem öletem meg; addig örüljetek egymásnak. A
dervis vállára ütött a bámulva hallgató Petneházynak. Kedves fiam, az
egyik éjszaka már letelt!

Petneházy felrezzent ámulatából.

– Ez mese. Álmodtad ezt, elámított valaki, a kitől hallád. Hiszen, ha
Abdi azt hivé, hogy Telli nőm, hogy bízta volna rá azt a titkot, hogy
engem meg akar öletni, azzal az engedélylyel, hogy engemet még azután
többször láthasson, velem beszélhessen? hisz azt csak képzelheté, hogy
egy szerető hölgy figyelmeztetni fogja kedvesét e veszélyre, mely feje
fölött függ, s azon lesz, hogy őt megszöktesse onnan, a hol fenyegetik.

– Pedig te előtted Telli nem árulá el e titkot, ugy-e bár? Egészen más
dologról beszéltetek. Dicsőségről, stambuli útról, kitűntetésekről,
aztán boldog szerelemről, vidám családi körről, a mikben a keresztyének
annyi költészetet találnak? Telli mosolygott, Telli szemei ragyogtak,
Telli boldog volt; tehette volna-e ezt, ha az igaz volna, hogy Abdi basa
két nap mulva le akarja Petneházyt fejeztetni? Tudna-e ily képtelenséget
összerímezni valaki? ugy-e bár?

– Ugy van. Ezt magyarázd meg.

– Szerelmes fiam: a süketnek éles szemeket adott az ég, hogy lássa, a
mit meghallani nem bir; a vaknak finom hallást, hogy pótolja szemeinek
látását; de te vak is vagy, süket is vagy; neked érezned kell; ütést
kell érezned, kemény ütést, hogy magadhoz térj. Legyen meg az is. Jöjj
el ma este, mikor a muezzim másodszor kiált a minareten, a
győzelemtérre, hol a csigaszökőkút van: ottan találsz a kút fala mellé
elrejtve egy gyaloghintót hordárok nélkül. Ott várj addig, míg én is
megérkezem: a többit majd megmondom akkor, vagy talán nem is mondom, de
meglátod magad.

Petneházy nem felelt, de arczából láthatá Ihánzáde hogy az ajánlatot
nincs kedve elfogadni.

– Te csak a muezzim harmadik kiáltása után vagy a vadaskert kioszkjába
rendelve, addig visszatérhetsz.

Petneházy meg volt lepetve:

– Honnan tudod ezt?

– Az idők kiszámítása, egyszerű összeadás és kivonás.

– Homályosan beszélsz.

– Annak, a ki nem gondolkozik, fölötte homályos az; – majd világosabban
fogsz érteni, ha látsz. Nem akarod megtudni e kérdés magyarázatát:
«minden éjjel»?

Petneházy fogva volt e szóval. Ihánzáde tudta, hogy a féltés foga
erősebben megragadja a férfit, mint az oroszláné.

– Jól van. El fogok menni.

– Addig is két dologra kérlek: egyik az, hogy ne menj haza, egész nap ne
légy szállásodon. Mikor az embert a veszély keresi, jó neki nem lenni
otthon; az úgy is addig keres, míg rád talál.

– Kedvedért ráállok.

– Másodszor arra kérlek, hogy meg ne kisértsd a várnak bármelyik kapuján
való kimenetelt, mert azt elhiheted nekem, hogy a parancs már ki van
adva: bármerre akarnál eltávozni, rögtön elfogjanak.

Petneházy vállat vont, mint a ki ezt sem hiszi.

– Én kisegítelek e kelepczéből, a miben lánczczal és selyem hálóval vagy
megfogva; de senkivel ne közöld titkodat. Hogy meggyőzzelek a veszély
jelenlétéről, egyre figyelmeztetlek. A míg hozzám jöttél, hátad mögött
egy édespiláf áruló török jött mindenütt, fenhangon kiabálva: «vegyetek
piláfot, édes piláfot!» erre te eddig nem figyeltél; majd vigyázz reá,
most itt áll az ajtóm előtt, s a mint kimégy, ismét utánad fog menni,
fejére teszi kosarát, vállára veszi háromlábu asztalát s kisér, kiabálva
mindenütt; a hol te megállsz, ő is megáll; ha valami házba bemégy, annak
az ajtaja előtt lerakja sátorfáját, s méri a nádmézes rizspogácsát a
jövő-menőknek. Ez a rád vigyázó kém. Egy átöltözött mutefellika, a ki
fejével felelős a tiedről, s ezért mindenütt nyomban követ. Ha pedig
egyszer valamelyik kapuhoz közelítenél, akkor ez a mutefellika egyszerre
meggyorsítaná lépteit, eléd kerülne, elhagyna nehány lépéssel s az őrház
előtt háromszor kiáltva: vegyetek édes piláfot! ez volna az, a kit az
őrszemnek le kell tartóztatni. Ha kimégy, majd tapasztalod, hogy igazat
mondtam. A süteményárus mindenütt kisérni fog. Meg sem intheted érte,
mert hiszen neki az a kenyérkeresete, hogy a várost járja, s arról nem
tehet, ha te is mind ott jársz, a hol ő. De ne is erőszakoskodjál vele,
hanem légy ravasz, mint ellenfeleid. Itt vannak mindenféle kitömött
állatok a régi Mátyás-gyüjteményből, a miktől a törökök irtóznak; ezek
közül egy kis fekete patkányt rejts el mentéd ujjába. Mikor le akarod a
kémet rázni nyakadról, fordulj oda hozzá s kérd, hogy engedjen a hátán
levő kosárból piláfot választanod; akkor csusztasd a sütemény közé a
kitömött patkányt. Azzal keress fel valami piaczot, a hol török nép van;
ott menj be a kapu alá; a kém a kapu előtt megálland, a nép körülfogja,
süteményét venni kezdi s megtalálja közte a patkányt. Arra mindenki
«varázslót, hitetlent» fog kiáltani, a mutefellikát megrohanják; te az
alatt, míg a kém felvilágosítja, hogy ő ki és mi, a zavarban nyomot
veszthetsz s a kitüzött helyre siethetsz, onnan aztán az én gondom téged
odább vinni.

Petneházy csakhamar meggyőződött felőle, hogy Ihánzáde sok tekintetben
igazat mondott. A mint elhagyta a könyvtárt, mindjárt sarkában volt az
édespiláf-árus, s azontul kisérte utczáról utczára; azt is megkisérlé
vele, hogy mi fog történni, ha valamelyik kapuhoz közelít? a piláfárus
ott gyorsított léptekkel eléje került s az őrterem katonái mind
előjöttek a kiáltozásra, mintha ők akarnának legerősebben
czukorcsemegéket vásárlani; Petneházy aztán felkerült a bástyáknak, a
hol rajta kívül egy lélek sem járt. Arról már meggyőződött, hogy itt
ebben a várban fogoly. De azt nem birta megérteni, hogy Telli tudhatta
volna ezt már tegnap, és ne mondta volna meg neki.

Ebben az egyben mégis aligha nem csalódott a becsületes Ihánzáde. Aztán
mit is vétett ő, a miért egyszerre a legmagasabb kegy fokáról a
legmélyebb bünhődés padja alá essék? Elég-e Tököli kegyvesztése, a
protestáns vezérek elpártolása arra, hogy minden magyar és református
feje érett gyümölcscsé váljék a porta előtt?

Erre a kérdésre senki sem adott neki választ, pedig mögötte húsz
lépésnyire voltak azok a nyitott szájak, a mik megfelelhettek volna rá:
a bástyabörtönök alacsony ablakai, kettős vasrácsokkal, sűrű
sodronyhálóval elsötétítve, csak azokhoz kellett volna fordulnia, azok
majd elbeszélték volna, hogy lenn a dohos bástyafenéken most is száz meg
száz jó magyar keresztyén alatt rohad a nyirkos szalma, kiknek minden
vétkük abból áll, hogy népük szeretete kitünteté őket; a kik ott már
hosszú évek óta sorvadnak, a nélkül, hogy valaha megmondták volna nekik,
hogy miért? Néha egy-egy keresztyén udvartól jövő követ meglátogatta
őket, adott nekik alamizsnát, de panaszkodniok nem volt szabad; különben
őreik megverték őket. A sűrűen egymásután következő várkormányzó basák
nem is igen tudhatták, miért verette azokat bilincsbe a megelőző
parancsnok?

Hanem hát Petneházy e néma szájakra nem ügyelt, szive nagyon el volt
foglalva azon talány fejtegetésével, a minek neve asszonyi szív; a
börtönök pedig sokkal mélyebbek, hogy sem azokból lánczcsörrenés, epedő
sóhajtás felhangzanék.

A bástyán volt egy nagy terebély fűzfa, Petneházy az alá leült, a
piláf-árus nem messze tőle szintén lerakta sátorfáját. Petneházyt e
nyilt szemtelenség nagyon ingerlé; ha a nő iránti szerelme bátorsága
jobb részét el nem orozta volna, bizonyosan megdöngette volna az álczás
mutefellikát gubacsfejű buzogányával, a kinek ezen a magányos helyen
csakugyan nem volt semmi ürügye mézespitét árulni.

Azonban ez az egy gondolat nem hagyott nőni szivében semmi mást; e miatt
nem látta az ős Buda templomain meredő minarékat, nem vette észre az
utczakövek közt, miken végig gázolt, a püspökök és hadfiak síremlékeit,
miket a templomokból, a sírboltokból kihánytak és kövezetnek használtak
fel; csak Telli szemei felől kért magyarázatot a sorstól. – Azt is
elfelejtette, hogy egyék; naphosszant ácsorgott a bástyán, várva, hogy
este legyen; végre megszólítá a nyomában járó mutefellikát, hogy
engedjen süteményéből választani, s míg annak háti-kosarából válogatott,
a kitömött ürgét oda rejté a pogácsák közé. Azzal sietett a
György-térre; ott betért egy földalatti lebujba, hol méhsert árultak, a
mutefellika kívül maradt.

A csel sikerült, az őgyelgő népség rögtön észrevette a tisztátalan
állatot a sütemény között, s nagy lármát ütött a mutefellika ellen; a ki
azonban nem ijedt meg a zajtól, hanem elvetve kosarait, pisztolyt,
handsárt huzott elő, s halállal fenyegetett mindenkit, a ki hozzá
közelít. – Utoljára egy nagy kővel találták, arra összeesett; Petneházy
közbeveté magát, hogy agyon ne verjék, beczipelte a csárdába, ott
rábízta a csaplárosra, hogy vegye ápolása alá, s reggelig ki ne engedje
menni onnan. Adott neki érte egy pár régi denárt.

Azután megszabadulva kisérőjétől, egy pár sikátoron át nyomot vesztett s
a bekövetkező sötétség oltalma alatt eljutott oda, a hova Ihánzáde
rendelé, a csiga-szökőkúthoz.

Egy nagy, márványból faragott tengeri csigahéj alakja volt az, mely a
medenczét képezé; a csiga minden rovátkájába egy-egy tartomány czimere
volt domborul kivésve, mik Magyarországnak hódolnak, közöttük volt még
Ausztriáé is, a mi azt bizonyítá, hogy e szökőkutat Mátyás király Bécs
bevétele után emelteté. Hajdan gazdagon csorgott e nevezetes csigateknő
rovátkáin alá a víz, mit a budai hegyekből vezettek idáig égetett
cserépcsövek; most már megromlott a vízvezető s a gyér nedv cseppenkint
hull alá a czimerekről, mik nem tartoznak Magyarországhoz többé, mintha
siratná a gyönyörűséges multat s a szomorú jelent.

A csigakút mellett ott állt már a gyaloghintó, egy kisded, egyszerű
palankin, a minőkben a török világ idejében hordatták magukat a budai
delnők. Csak egy hordár volt mellette, az is a gyaloghintó első rudjai
között heverészett és kényére falatozott valami kenyeret és hagymát.

– Vársz valakire? kérdezé tőle Petneházy.

– Csak a muezzim második kiáltása után.

– Engedd meg, hogy én addig beülhessek a zsellyeszékedbe; én is akkorra
várok valakit.

A hordár elfogadta a neki nyujtott fél tallért és megengedte
Petneházynak, hogy addig üljön fedett hintajában. A kuruczvezér e helyen
legjobban elrejtve érezheté magát; hogy jutna eszükbe üldözőinek őt ott
keresgetni?

A várakozás ideje hosszú volt, Petneházy az alatt azt számlálgatá, hány
könyet sír le ezalatt a csiga Magyarország czimere fölött.

Végre elkiáltá magát a muezzim a győzelemmecset minaretjéről: Lailla il
allah! utána a többi tizenegy mecset toronyőre, míg az üvöltő hangok a
viziváros tornyai felé enyésztek el; ez jelenté körülbelül az éjfélt.

Petneházy kitekinte a hintóból. – Még nem érkezett meg, a kire vársz?

– Még nem, felelt a hordár.

– Az sem, a kire én várok.

– De az már megérkezett; felelt a hordár.

– Hol van?

– Én vagyok az, szólt közelebb lépve s Petneházy most már bámulva
ismerte fel benne Ihánzádét, ki nemcsak álköntöst viselt, de fehér
szakállát is levágta s a helyett feketét kötött fel. Petneházy
elgondolhatá, hogy ez mégis több mint tréfa, mikor egy imám saját
szakállát levágja, hogy idegent kössön fel. Itt szakáll és fej között
van választás.

– A kit várunk, nemsokára itt lesz; te addig, édes fiam, keresd meg a
hintóban azt a csomagot, melyben számodra álruhák vannak, s cseréld el
velük köntöseidet, hogy fel ne ismerjenek.

Petneházy szót fogadott, mint egy gyermek, a ki ujját elmetszette, az
orvosnak.

Valami kopott köntös volt az, a mit magára kellett vennie, nehéz a
zsírtól és foghagymaszagtól. Azonfelül Ihánzáde egy ollóval hosszú
fürteit is levagdalá, hogy a turbán alól ki ne csüngjenek.

Petneházy kábult volt, engedett mindent történni az öreg kedve szerint.

Alig voltak készen az átalakítással, midőn a várkastély felől egy szürke
palástba burkolt alakot láttak feléjük közelíteni; Ihánzáde megfogá
Petneházy kezét.

– Most jól megnézd, ki ez?

Sötét volt, az alak palástba burkolva, messze is volt még; de Petneházy
már a járásáról felismeré: – Ez Telli.

Ihánzáde megrántá kezét: – Ő az. Hallgass.

Az alak egyenesen a hintóhoz jött, ott megállt. A csillagfénynél jól
lehetett arczát látni. Valóban ő volt.

– Te vagy itt, Ibrahim? kérdezé. Petneházy a hangot is jól ismeré.

– Én vagyok, asszonyom.

– Tehát siessetek. Tudod már, hová?

– Tudom.

A delnő beült a gyaloghintóba. Petneházy még kérdezni akart valamit az
imámtól, de az inte neki, hogy hallgasson, s maga elől emelve fel a
hintó rudjait, Petneházyt hátra küldé.

A magyar ifju reszketett a leány miatt; hova viteti magát e leány ily
késő éjjel, egyedül, ez alvó utczákon keresztül? Buda főutczáján még
akkor szép tömött sorban álltak a házak, mint a királyok idejében, de a
sok ostrom után össze-vissza lyukgatva már; a falak megrepedezve, a
tetőzetek rongyosan, az ablakok hártyával beragasztva; több helyen
betömve szalmával; mostoha gyermek alakja, kinek gondnoka rabló!

Petneházynak soha sem jutott még eszébe, hogy ezek a házak milyen rútak,
milyen nem laknivalók!

Végre egy emeletes ház elé értek a félreeső Abdallah-téren; annak a
háznak a földszinti szobái lóistállókká voltak alakítva, az emeletében
pedig Ozman bég lakott, a mutefellikák agája, egy fiatal afrikai, kivel
nem egyszer ült együtt Petneházy egy palaczk tiltott nedv mellett, s
olyankor sokat eltréfálgattak szép asszonyokról, a kik olyan kedvencz
tárgyai az ifjak beszélgetéseinek. Oh e tárgyban Ozmán bég tapasztalt
vitéz volt!

A ház emeletének két ablaka ki volt világítva és sárga függönyökkel
bevonva, jeléül, hogy ott még ébren vannak.

A gyaloghintó e ház kapuja előtt állt meg. A delnő hirtelen könnyedén
kiszökött a hintóból, a kaput felnyitá egy nála levő kulcscsal s maga
után ismét bezárta.

Petneházy nem kérdezett semmit, meg sem mozdult helyéből, ott állt a
gyaloghintó rudjai közt, – melyen saját maga hozta a jól ismert kéjencz
lakáig szive szerelmesét.

Nem sokára élénk kaczagás, vidám enyelgő beszéd hangzott a kivilágított
szobákból; Petneházy jól felismerheté azokban Ozmán bég és Telli
hangját. Azután mandolinjáték keveredett az enyelgő hangok közé, s a
kuruczvezér hallá azt a mézédes dalt, Hafiznak azt a szép dalát, mely
lelkét annyiszor ábrándos álmokba ringatá, melynek minden hangjához
egy-egy szépen álmodott rege volt kötve emlékében.

Azután félbeszakadt a dal, a vidám nevetés; Petneházy látott a sárga
függönyökön páros árnyékokat megjelenni, mik karöltve járnak, fejeikkel
egymáshoz hajolnak, karjaikat egymás válla körül fonják.

– Megöljem-e ezt a némbert? kérdé fagyosan reszkető hangon Ihánzádétól.

– Dehogy öld meg; szólt csendesen, térdeire könyökölve az öreg. Még most
keveset tudsz felőle, mert még most gyűlőlöd. Többet kell megtudnod,
hogy megvesd, elfelejtsd, hogy rá ne gondolj többet; várd el a muezzim
harmadik kiáltását, addig nem oly nagy az idő. Mindenekfelett azonban
arra gondolj, hogy Budavára kapui rád vannak zárva s első gondod most,
hogy a kapukon kívül légy; a mire bizonynyal mondom, itt az alkalom.

Petneházy erre lázas dühvel ezt mondá az imámnak:

– Ha olyan öreg volnék is, mint te vagy, ha olyan hideg volnék is, mint
ez a kő itt lábam alatt, mégis meg kellene ölnöm szeretőmet, ha azt más
karjai közt találom.

– Jól van, hát öld meg, hanem annyit tégy meg a kedvemért, ne öld meg
most, hanem majd egy óra mulva. Veled van zsebórád.

Petneházy elővonta oldalzsebéből a türkizzel kirakott gömbölyded
zsebórát, minőt főurak nagy fényűzés gyanánt hordoztak s a kivilágított
ablakok derűjénél megnézte, hányat mutat? éjfél után egy óra volt.

– Jól van; éjfélután két óráig tudok tűrni; de azután hiába szólsz
többet, meghal ő, és meghalok én. Nem kellett volna velem ezt tudatnod.
Most már gyűlölöm az életet, gyűlölöm magamat, gyűlölöm az egész
világot.

– Ezt tudtam én előre; hanem azt is tudom, hogy egy óra mulva azt fogod
mondani: most már megvetem az életet és magamat, és az egész világot; és
hidd el kedves fiam, ilyen emberek azok, a kik elsők szoktak lenni
ostromlott várak falain.

A dal újra megcsendült, kétszer is abbamaradva, – mintha csók szakította
volna félbe; azután kialudtak a lámpák a szobában, a kapu újra kinyilt,
s Telli gyorsan suhant ki rajta, hirtelen, mint kit lopáson kaptak,
elbujva a gyaloghintó függönyei közé; onnan susogott ki az imámhoz:
«tudod már hová?»

A két férfi felemelte a palankint s az imám ment ismét elől.

Lekerültek a bécsi kapunak, egész bátran lehaladtak az őrházig; ott az
őrszem megállította őket: «kik vagytok?»

Telli kinyujtá kezét a függönyök közül, melyen Abdurrahman talizmán
gyűrűje ragyogott, az őr-basi a fáklyavilágnál megvizsgálta azt,
ráismert s nem kérdezé a bennlevő nevét; sokszor történhetett már ez
eset.

A vastag kaput kinyiták előttük, félig elfordítva nyikorgó sarkaiban; a
palankin hordárjai kimenekültek a várból. Petneházy nem volt senki
foglya többé. Szeretője által menekült meg, de azért most még inkább meg
akarta azt ölni.

A vár alatt végig haladva, innen a malmos palánk felé tartottak, annak a
tulsó partján állt, hol most a Horváth-kert terül, egy erősen
körülfalazott majorlak, kapuja és falai hegyes szegekkel kiverve; maga a
ház teteje rongyos, a vakolat körül lehullt róla. Ebben a házban lakott
egyedül a vén zsugori Sejtán bég: egy mohamedánná lett zsidó, közel
hatvan esztendős már, rút, fertelmes arczú majom, gazdag, de piszkos,
hat lépésnyire nem lehetett mellette megállani.

Ennek a kapuja előtt tették le a palankint. Telli kiszállt a hordszékből
és egy kavicsot véve fel a földről, azzal a zárt lak egyik vastáblás
ablakát meghajítá. Erre a vastábla közepén egy kis kerek lyuk nyilt meg,
s azon kiszólt Sejtán bég ismeretes hangja: «Ki van alant?»

– Én vagyok itt, felelt rá Telli. Én, a shekerbuli.

Ez a szó keresztül nyilallott Petneházy szivén. Ezt a nevet ő adta
szerelmesének, egy boldog önfeledés pillanatában, ő szokta így nevezni:
shekerbuli (czukorfalat).

A vén Sejtán nyájasan dörmögve jött le e szóra kapujáig, lánczra kötötte
az ugató kutyákat, lekapcsolta a vasrudakat belülről, mikkel a kapu el
volt rekesztve, kinyitotta a zárakat s akkora rést nyitva, a mekkorán
Telli befért, kezét nyujtá elé s bevonta a házba. Vasrudak és lakatok
újra csörömpöltek utána.

Petneházy az ámulattól nem birt magához térni; nem szólt az imámnak
semmit. Csak állt ott elmerevülten, eszméinek nem bírva ura lenni.

Nehány percz mulva a majorlak belsejéből kihangzott a mandolin-pengés, s
az ismeretes szerelmi dal, mire az ifju oly jól emlékezett.

– Mit jelent ez? kérdezé el-elfuladó lélekzettel.

– Mit jelent? riadt rá Ihánzáde kemény, dorgáló hangon. Ez azt jelenti,
hogy nyomorult bolond vagy; ki egy mindennapi rabnőt angyalként imádsz,
ki egy háremhölgy miatt elfelejted hitedet, hazádat és eljegyzett
mátkádat, ki téged mindennap megsirat.

Petneházy megdöbbenve tekinte az öregre, e hang nem az volt, melyen az
imám szokott vele beszélni. Azt hivé, valaki más áll előtte.

– Te vagy az. Ihánzáde?

– Helyén a kérdés! Én nem vagyok Ihánzáde, hanem Gábriel Péter barát;
sok év óta Ihánzáde rabszolgája, annak holta után alakmása, ki téged
gyermekkorod óta ismer, karjain hordozott, mikor még eszed nem jött meg
s újra karjára vesz, midőn nem tudod eszednek hasznát venni.

Petneházy szemeit elborítá a köny: erőtlenül borult az agg férfi keblére
és sírt, mint egy gyermek.

– Most már érted a talányt. Tudod mit jelent Abdi szava: «minden éjjel».
Tudod, hogy kire pazarlád szived szerelmét? Ilyen a török háremek
leánya. Megcsal, midőn vőlegénye vagy, egy ifjuért, a kit szintén
szeret, s megcsal egy vén emberért, a kit utál, de a ki gazdagabb, mint
te. Ugy-e szép dolog török férjnek lenni?

Petneházy szégyenlette, hogy sírt; letörlé könyeit.

– Akarod-e megölni?

Petneházy nevetett.

– Azt nem, de küldeni fogok neki egy erszény aranyat; – mert látom, hogy
adósa vagyok, s nem akarok az maradni. Most siessünk tova. Fojt a levegő
Budavár körül.

A barát, kinek török nevével többé nem lesz találkozásunk, azt tanácslá
Petneházynak, hogy menjen előre a Gellérthegy felé, a hol Mihály püspök
sírköve az útfélre vetve áll; neki még maradnia kell mintegy félóráig.
Addig valami végezni valója van.

Petneházy szót fogadott, a láz gyötrötte azon ház közelében, a hol oly
mélyen megaláztatott, mélyen, mert szivét érte a gyalázat. A barát
egyedül maradt.

Azalatt a Sejtán házában folyt a dal, a dobverés, a csengetyűs nakara
zörgése kihangzott az utczára. Telli a tánczhoz is értett, mint akármely
utczai bayadér. A háremben úgy nevelték.

Hanem az mégis szívtelenség volt tőle, hogy szeretője előtt
elhallgathatta, a mit atyjától megtudott, hogy annak csak egy napja van
még élni.

A fukar ajtaján ismét zörögtek a lakatok és vasrudak; ő maga nyitotta
azt ki Telli előtt, ő maga zárta be utána.

A leány kaftánja alatt egy erszényt rejtegetett: a fukar Sejtán bőkezű a
bayadérek irányában. Midőn a gyaloghintóhoz ért, sietséges hangon mondá
az öregnek: «hol van társad? hívd gyorsan: a harmadik kiáltás előtt a
vadaskert alatt kell lennem».

Az öreg tudta azt jól: Petneházy volt akkorra odarendelve.

– Társam nincs itt, nem is jő elő hamar – viszonzá, – az imént három
tolumbadsi ment erre részegen, azok belékötöttek, összeveszett velük, az
őrjárat aztán mind valamennyit bevitte a gömbölyü toronyba, onnan
reggelig ki nem eresztik őket.

Az oldaliszk nagyon megijedt e szóra.

– Mit tegyünk? Nem lehetne-e itt valakit találni, a ki helyette a
palankinhoz állna?

– Ha sokáig keresgélünk, legfelebb tolvajokra akadhatunk, a kik
bennünket kifosztanak. Nekem ugyan semmim sincsen, de neked…

– Hogyan jussak így be a várba vissza? nőruhában feltűnök; mindent
kitudnak.

– Tanácslok valamit, a hintó ülése alatt van egy csomagba kötve
férfiruha; gazdája ott feledte; azt vedd magadra, így visszamehetsz a
várba, ha a basa gyűrűjét mutatod; azt hiszik, valami megbizott oglánja
vagy, odáig majd én elkisérlek.

– De hol öltözzem fel itt az utczán?

– Hát eredj be a palankinba, ott senki sem lát meg.

Telli úgy tett; bement a palankinba és átöltözött. Nem is gyanítá, hogy
azok Petneházy ruhái, a miket fölvesz. Mikor készen volt, az erszényt
övébe rejté s ismét kilépett a palankinból.

Körülnézett: az öreg nem volt sehol. Kereste, suttogva hívta; nem felelt
senki; egyedül volt az egész sötét utczában. Azalatt, míg átöltözött, a
barát úgy eltünt a hintó mellől, hogy léptei hangját sem hallhatá.

Látva, hogy magára van hagyva, elkezde futni a vár felé; azt hivé,
valaki fut utána, pedig csak a viszhang volt az, a mit a magas várfalak
adnak. Elfulladva ért a várkapuig; mutatá az őrnek Abdi gyűrűjét; ha az
őr kevésbé álmos, meg kellett volna ismernie remegéséből a nőt; így
szabadon hagyá a kapun bejőni.

Az ismerős utczákon már visszatért az odaliszk bátorsága; itt többé nem
rabolhatják ki; minden utczaszegleten katona állt, s az őrjáratok ellen
megvédte Abdi gyűrűje. Sietett a vadaskert felé. A muezzim épen akkor
kiáltott harmadikat, a midőn az alacsony kertajtón belépett.
Hátranézett: nem jő tán épen e perczben Petneházy? vagy már talán itt is
van? Ő türelmetlen szokott lenni. Mint a kik igazán szeretnek. Milyen
kár érte, hogy már holnap meghal. Olyan szép ifju és meg kell neki
halni!…

De minek mondaná ezt meg neki? minek rontaná el vele a mai napot? Hadd
legyen még reggelig öröm, szerelem és mámor. Reggel úgy is ketté
szakítja azt Abdi basa.

… Abdi basa azonban mást gondolt. A mint a piláf-árus történetét hírül
vette, rögtön átlátta, hogy Petneházyt sokáig szem elől elbocsátani
veszedelmes. Az ember ravasz, vagy legalább ravasz tanácsadói vannak;
jobb lesz vele gyorsabban elbánni.

Azt tudta, hisz kegyes elnézése volt rajta, hogy Telli a vadaskert
kioszkjában fog összejönni vélt férjével. Attól is tarthatott, hogy a nő
elárulja férje előtt a veszélyt, mely feje fölött függ. Rosszúl ismerte
leányát. Azért ezuttal megparancsolá Telli anyjának, hogy ma este
leányát sehova se bocsássa; két mutefellikát pedig kiküldött a
vadaskertbe, hogy rejtőzzenek el a kioszk ajtajánál, s a mint az éjjel
egy fiatal férfi magyar köntösben az ajtón be akar menni, azt rögtön
ragadják meg s vágják le a fejét.

Tellinek könnyen sikerült anyja tilalmát áthágni, ki nem volt előtte
egyéb, mint egy megvénült rabnő, ajándékokkal, édes itallal épen úgy
megvesztegethető, mint a többi. Ő az éjjel is kiment szokott kalandjai
után, mik Abdi basa előtt mind Petneházy rovására mentek. A muezzim két
kiáltása között pedig nem Petneházyé voltak a gyönyör órái.

A két mutefellika unhatta magát erősen a vadaskertben, rájuk levén
parancsolva, hogy sem állóhelyükből megmozdulniok, sem egymással
beszélgetniök nem szabad.

Mikor a muezzin harmadik kiáltása elhangzott, akkor hallatszott a
kertajtó halk nyikorgása s utána közeledő léptek a kigyózó út porondján.
A két mutefellika jól figyelt arra.

Néhány percz múlva a kioszkig érkezett a kire vártak. Egy karcsu ifjú
magyar öltözetben. Arczát a sötétség miatt nem lehetett felismerni; – és
nem is volt arra szükség.

A mint az ifjú alak a kioszk ajtaja felé nyult, hogy a kulcsot a zárba
belétegye, egyszerre előugrott két felől a két mutefellika, egyik
hirtelen hátraszoritotta az áldozat két karját, a másik épen olyan
gyorsan lenyomta fejét, arczczal a föld felé, és egy handzsárvillanás
alatt a fő hajfürtjeinél fogva a zsoldos kezeiben maradt. A holttestet
félretevék a bokrok közé, a levágott főt beletették az érte küldött
bársony erszénybe s korán reggel felvivék azt Abdi basához, ki épen
akkor kapott Belgrádból, a fekete nagyvezértől egy megdöbbentő izenetet,
mely tudatá vele, hogy az úgynevezett Ihánzádé Mehemet dervis nem egyéb,
mint Gabriel Péter gyaur szerzetes, régi rabszolgája, a volt imámnak, ki
míg Sztambulból száműzetése helyére Budára utaznék, egy kis faluhelyen
meghalt; a rabszolga, egyedüli kisérője, felvette ura köntösét, titkos
iratait, s most nem egyébért tartózkodik Budán, mint hogy a vár gyöngéit
kitanulva, arról a keresztyén tábornak tudomást adjon, s a kurucz
vezéreket, a kik még a portához hívek maradtak, elcsábítgassa. Vigyázzon
Petneházyra, s a kémet akasztassa fel.

Abdi basa övébe dugá a levelet s asztalára helyezé a bársony erszényt a
levágott fővel.

– Már vigyáztam reá; mondá, a levél szavaira felelve. Ez nem árul el
senkit.

Azzal kifizetett a két mutefellikának kétszáz dinárt, megdicséré őket, s
rájuk bízá, hogy most meg menjenek el az imám szállására, s a mint
megkapják, minden szó nélkül vágják el a fejét.

Egy óra mulva jelenté a basa teskeredsije, hogy a mutefellikák
visszatértek; az imámot nem találják sehol, hanem iróasztalán leltek egy
levelet, az Abdi basának szól; tudja meg, mi van benne.

Abdi basa felszakgatá a levél zsinórjait s ezt olvasá belőle:

«Abdurrahman! Sem engem, sem Petneházyt többé ne keress; majd megtalálsz
bennünket, a midőn nem óhajtanád. Mire e levelet olvasod, mi mind a
ketten a keresztyén táborban vagyunk. – Barátod Ihánzádé Mehemed.»

– De Petneházy nincs ott… suttogá Abdi, megdöbbenve a levél tartalmán és
sietett az asztalhoz, melyen a poronddal töltött erszényben a levágott
fő állt, s felnyitva azt, kivette belőle a főt. – Telli feje volt az,
szép borzas göndör fürteivel, – melyekkel úgy szeretett játszani a basa.

Abdi felordított dühében és fájdalmában. Majd a levágott fő ajkait,
szemeit csókolá, majd átkokat szórt a barát és a kurucz hadnagy ellen;
hasztalan, a lecsukott szemek és ajkak csókra fel nem nyilnak többé, s a
menekülteket török átok utól nem éri ott, a hol vannak.

A basa véráldozatokkal gyógyítá fájdalmát; a két mutefellika, ki e rossz
szolgálatot tevé, bámulhatott, midőn a jutalomnyerés után egy órával a
vesztőkaróhoz hurczolák őket; az egész háremőrség fejével lakolt; Telli
anyját zsákba kötötték, kigyók és patkányok közé, úgy hajíták a Dunába;
hanem mindez hiába volt már; a kedvencz leány meghalt elárult kedvese
helyett, s azt nem köté Budához egyéb többé, mint a megtorlás áloműző
vágya.

* * *

Reszkettek-e Budavárnak falai, romlásuk előérzetében? hajladozott-e a
lófarkas zászló a palota ormán szélcsendes időben? nem égtek-e az
aranyozott betűk a szerály ajtai fölött, valahányszor a szultán
keresztül ment rajtuk? nem recscsent-e mindig egyet a trón, midőn
fellépett rá? közeleg a végveszély Budavára ellen!

Junius 3-án jött át a keresztyén sereg előcsapata a Dunán Esztergom
alatt; azon szent hadsereg, melynek küldetése volt Budát, ezt a legszebb
gyöngyöt kitörni az ozmán urak koronájából.

Kilenczvenkétezer és hatszázra ment a harczosok száma; a milyennel a
török az ideig nem mérkőzött még Európában. Ezek között volt huszezer
magyar, s a birodalmi seregen kívül az egész keresztyén világ minden
nemzetének önkéntesei, kik ez új keresztesháborúra Magyarország földére
sereglettek. Spanyol grandok, Escalona és Vexas herczegek, Valero
marquis, gróf Zuniga; brit dánok, franczia lovagok egyesíték zászlóikat,
egy ügyért, egy lélekkel küzdve.

Társzekerek, ágyúk beláthatlan sora követte a fényes hadsereget; a
roppant ostromszekerek halmaza fogalmat ad a hadkészületekről, melylyel
e nevezetes táborozás megindult.

Tizenkét öreg ágyú, réslövő, gördült nehéz hengereken előre; tíz ökör
birta húzni mindegyiket; ötven kisebb faltörő ágyú, harminczöt más
tízfontos golyókat lövő; harminczhat csatakígyó; nyolczvan csataágyú
rézből; a többi vas volt mind; tizenkét kő-vető haubicz, tizenkét
mozsár, két mázsás bombákat hajító; nyolcz olyan, mely három mázsás
bombákra volt számítva, nyolcz pedig négy mázsányi lövegeket hajított;
kisebb bombákat hajító üstöt hoztak tizenkettőt. Ezekhez kétezer
gyújtógolyó volt felhalmozva, hatezer gránát, tízezer harminczfontos,
hatvanezer húszfontos, harminczezer tízfontos faltörő golyó,
harminczhatezer csataágyúkba való, négyezer lánczos golyó, nyolczezer
háromfontos szakállas gömb, tizenkétezer kartács: töltött bombák, két,
három, négy mázsásak tizenháromezer, kisebb fajta ötezer; kézből
hajítani való gránát nyolczvannégyezer; görögtűz ötven mázsára való,
kétezer nyolczszáz mázsa ólomgalacsin a muskétákhoz; huszonnégyezer ásó
és csákány tűzaknák vágásához, kétszázezer homokzsák az ostromsánczok
készítéséhez, kétezer darab sánczkaró, falszorító lánczok, kapukat
berontó petárdák, ötszáz ostromhágcsó, ugyanannyi tűzdárda, akkor még
legújabb találmány, a törökök sohasem kóstolták még; ötszáz keresztvasas
kasza; ötvenezer csatacsillag; kétszázezer vashorog, kétezer
szurokkoszorú, öt mázsa terpentin, húsz mázsa olaj, gyujtószerekül,
kétszáz mázsa salétrom, ugyanannyi kén; – egy egész pokol kiállítására
elegendő készlet.

Hát a szultán mit csinált?

Őseinek nagy győzelmeit olvastatá fel magának a háremben.
Konstantinápoly elfoglalását Mohammed által, a csaldiráni ütközet
leirását Szelim alatt, Rhodus meghódítását, Belgrád elestét, s midőn
őseinek nagy tetteire vére felhevült: akkor előparancsolá lovait,
szolákjait, csokodárjait; megfuvatta a trombitákat, talpra állított
hatvanezer gyalogot, tízezer lovast, és megindult velük – vadászni.
Szüntelen vadászott; ez volt egyetlen nagyravágyása.

Vadász-kisérete egész hadsereg volt, vadászata egész utazás,
hajtóvadászatai valódi csaták, a csataldsei vadászaton csak ember
elesett harmincz; képzelhetni ebből a vadak számát.

Egyszer havas tél derekán egész udvarával rendre hajtotta a kirkkilcsei,
aidósi és karinabadi erdőket; a kényelmes basa urak, háremnöveltek
fáztak nagyon, utoljára könyörögtek neki, hogy menjenek már haza
Adrinápolyba. Akkor meg aztán egy lovaglásban hazavitte őket, húsz óráig
le nem szállt a lóról, sem ő, sem kisérői, fele az úton lehullott a
fáradságtól. Ebben a vadászatban csak tizenkétezer embernek fagyott el
keze-lába.

A magával hordott Dülbendagaszi jegyezte napról-napra, minő hőstetteket
követett el a padisah e vadászatok alkalmával. Ezek foglalták el a török
birodalom történetének lapjait. Voltak udvari költők, a kik versekben is
megénekelték, ha a szultán nyolczvan lépésnyiről eltalálta a vadat
nyilával.

A hajtóvadászatok kerületébe néha medvéken és farkasokon kívül bujdokló
zsiványok is kerültek, azokat azután a vadászat végével különös
gyönyörüségül szokták a szultán előtt karóba húzni; ez volt a
legnemesebb vad.

Egy ilyen mulatság bele került néha «egy egyiptomi kincs»-be. A képletes
keleti nyelv ezzel a kifejezéssel nevez meg hatszázezer aranyra menő
összeget. A hadsereg pedig félév óta nem kapott zsoldot és kenyeret.

Mohammed nem gondolt semmire a vadászaton kívül. A népmonda azt tartá
felőle, hogy valaha a trónról letaszított Szelim átkozta őt meg azzal,
hogy soha nyugta ne legyen, mindig lovon üljön, s még se legyen belőle
semmi dicsősége. Az átoknak csodafoganattal kellett birni, mert Mohammed
később sérvet kapott, s fájdalmat okozott neki a lovonülés, mégis
kénytelen volt vadászni s újra vadászni, mialatt a nemesebb vadak
egyenkint estek el a keresztyének csapásai alatt.

Mikor az ozman birodalom minden oszlopa összeomlással fenyegetett, a
szultán nem tett egyebet, mint vadászott. Hónapokat eltöltött Larissza
környékén haszontalan olcsó vérontással; míg a harczmezőn egyik kudarcz
a másikat érte. Mintha nem mint uralkodót, de még csak mint muzulmánt
sem érdekelné a török birodalom sorsa. Ott az erdők között kellett őt
felkeresni a külhatalmasságok követeinek, ott töltötte az időt
csillagjósaival, a kik a legvastagabb nemével a szemfényvesztésnek
mulattaták kevéssel megelégedő lelkét.

Egy ilyen vadászat alkalmával egy livornói kalóz majd elfogta a szultánt
kisérőivel együtt; a tengerparton vadászva meglátták a török urak a
közeledő tengeri rablót s dereglyékre kapva, rárohantak; ez azonban
visszaverte őket s két napig ott maradt a part előtt, gunyolva a nagy
Szolimán utódát, ki három világrészen uralkodott volna.

A Khazne kezelői beszedék a régi jó ezüst nyolczasokat, s a helyett
eláraszták a fővárosokat értéktelen tartalmú pénzzel, mely miatt
Sztambul, Brussa és Smyrna folytonos lázongásban forrott. A szultán
azért csak vadászott.

A tartományokban a nép fellázadt az adószedők ellen a rendkívüli adó
miatt (avarif) s megkövezte a kiküldött kadikat, muftikat és a jancsárok
ezredeseit; a kik a népből panaszra akartak menni a szultán elé, azokat
a kajmakámok börtönre vettették, felakasztották, mint a drinápolyi
öregasszonyt, a Dsombaskizit, ki a szertelen ujonczozás ellen ment
panaszt tenni; a szerencsétlen raják magok öldösték le saját
gyermekeiket, hogy gályaszolgáknak ne vigyék őket; a kik merészebbek
voltak, elszöktek a katonaság elől békés falvaikból, s megnépesíték az
erdőket rablócsapatokkal; a szultán rájuk is vadászott. A kizsarolt nép
parlagon hagyta földjeit, éhség, drágaság nyomorgatta az országot, egész
puszták szántatlan, vetetlen maradtak. A szultán az üres ugarokon annál
könnyebben vadászott.

Legjobb vezérei, legjobb státusférfiai elhaltak, elhullottak; irigység,
vetélytársi cselszövény megbuktatá, száműzé őket, s kalandorokat,
jött-menteket ültettek helyükbe, közzsákmány volt a kincstár, senki sem
gondolt a holnapi napra, nem az adósságokra, miket a jövő évnek kell
fizetni. A szultán vadászott.

Szegény szövetségesek, magyarországi alattvalók jöttek bizodalmas
könyörgéssel a nagyúr köntöséhez folyamodni. A szultán kiajái, tolmácsai
elárulták, kiszolgáltatták őket néhány erszény pénzért, mit maguk
eltettek, elveték maguktól azt a drága kincset, a mi egy emberéletben
egyszer kinálkozik csak magától, kétszer soha: egy nemzet szövetkező
bizodalmát, rokonszenvét. A török porta hivatalnokaitól elárult magyar
nemesek veszte óta nem volt a magyarnak senkit oly nagyon gyűlölni oka,
mint kegyelmes védurát, a szultánt! – Pedig hisz ez nem tett egyebet,
mint vadászott.

Azon a téren, hol ő könnyelmű kiséretével, hiú mulatsággal űzé a
napokat, hajdan nagy szellemek végzetes tusákat küzdöttek jó és balsors
fordulóra. A pharsalusi mezők, a Cynocephale martai, Ossa és Olymp
havasai, mind férfilelkesítő emlékek viselői. Ott tölté Mardonius,
Xerxes alvezére is egykor a telet, ott tanyázott Scipio a pharsalusi
csata előtt; ott hajtá le Pompejus vesztett csata után balsorstól meg
nem alázott nemes fejét; ott tört meg a persa uralom hatalma, s ott érte
végét a római szabad köztársaság. Vérrel megszentelt föld, sóhajokkal
terhelt levegő az ottan; – Mohammed nem tudott róluk semmit; a hősök
hamvai fölött, a halhatatlan árnyakon keresztül, ő gyáva vadakat
üldözött.

Ilyen uralkodója volt Törökországnak, a midőn Európa legnemesebb népei
szövetkeztek, hogy Magyarország fővárosát, az egykor oly fényes, aztán
oly szomorú Budát, másfél százados rablánczaiból kiszabadítsák.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mielőtt a történet folyamát kisérnők, lássuk, mi történt Petneházyval és
öreg védnökével, a baráttal?

Petneházy nagyon fiatal korában egy kassai főnemes leányába volt
szerelmes, Kanizsay Borbálába. A nemes úr birtokai a Dunán túl feküdtek,
a legnagyobb hadjárás útjában, ő maga gyöngén belekeverve a Zrinyi-féle
ügybe; úgy, hogy okai voltak arra, hogy egy időre Kassára vonuljon
félre, a mi kívül esett a török-járáson s a császári biztosoknak sem
volt akkor kezük ügyében, s a honnan utoljára is üldöztetés esetére
könnyebb volt akár Lengyelországba, akár Erdélybe átmenekülni.

Ilyenforma helyzetben sok főura volt akkor Magyarországnak, a ki birtoka
jövedelmét évekig nem húzhatta, s azalatt távol menhelyen élt, s csak az
akkori magyar világ, melyben tisztesség volt szegény embernek lenni, az
általános olcsóság és a tárt szívű vendégszeretet, és egymáson segítni
vágyás tevék lehetővé, hogy az ilyen földönfutók nem vesztek el
nyomorban.

Petneházy maga sem volt gazdag ember s az ő birtokai is hasonló
veszedelmes égalj alatt feküdtek, mely a legegészségesebb embert is meg
tudta ölni, minden betegség nélkül.

Azonban fiatal ember előtt fényes pálya volt ekkor nyitva: a harczmező;
Petneházy úgy vált el Borbálától, mint a ki hírt, nevet és vagyont
szerezni indul, a mit hű kedvesével majdan megoszszon.

A hír, név és vagyon meg is termett; hanem az utóbbi ott maradt a török
kezei között; a dalia egy teherhordó rongyos gunyájában szökve jött ki
Budáról, nem maradt mit megoszszon régi kedvesével egyebe, mint a hír és
név; mert az, mit szerelemnek hívnak, már akkor igen sok felé el volt
osztva, török háremek festett szemöldökü virágai között.

Azonban megmaradt még a jó kard, s egy olyan kardot nagyra fognak
becsülni a császári táborban is. Petneházynak csak meg kell nevezni
magát a legelső tábornok előtt, kinek őrszemeivel összetalálkozik, hogy
ismét azon a polczon álljon, a melyet másutt elhagyott.

Nem is csalatkozott: a lotharingi herczeg örömmel fogadta a
hozzámenekülőket, s hosszasan értekezve velük a budai vár
védeszközeiről, Petneházyt a magyar könnyű lovasság ezredes kapitányává
nevezte ki. Gabriel barátot pedig megbízta, hogy menjen vele előre
Komárom várába, s ott a mérnökkar főnökét, báró Mansfeldet, értesítse
mindazokról, miket a budai vár erődítéseiről körülményesen kitanult; –
azalatt Petneházy a megyékből oda érkező lovasbandériumokat fogja
szervezni, minthogy Komárom környékén túl alig találna a lovasság
számára elegendő szénakészletet.

Az áttért kuruczhadnagynak nagy meglepetésére szolgált, hogy eddigelé
mindenütt oly szíves fogadtatásban részesült; s ezt a kellemes érzést
fokozta azon férfias bizalom, melylyel Mansfeld báró legelső
találkozásukkor megtisztelé. A derék német úr igen józan, emelkedett
nézetekkel bírt, s értett más egyébhez is, nemcsak a hadmérnökséghez:
belevegyültek a politikába is; Mansfeld lovagias őszinteséggel bevallá,
hogy biz abból semmi jó sem származott eddig, hogy a magyar és német
nemzetiségek örökös küzdelemben tartattak egymással, és hogy ennek
bizonyára nem a két derék nemzet az oka, mert ha rájuk hagynák, ők egy
óra alatt kiegyenlítenék egy század versenygéseit; hanem néhány fondor
diplomata, kiknek önérdeke, nagyravágyása és gyülölete képessé tevé a
magyart, hogy innen a földről a holdba meneküljön. (Igy fejezé ki
elmésen a török uralomhoz pártolást). Hanem, hogy mind máskép lesz az
ezután; csak egyszer Buda magyarhon fővárosának neveztessék!

A bizalmas beszélgetés után ott marasztá Petneházyt és Gabrielt magánál
ebéden a báró. Azalatt bemutatá őket családjának, átvezetve mindkettőt
neje szobáiba.

Midőn Mansfeld Petneházyt a báróné elé vezette, a fiatal vezér egészen
zavarba jött; e hölgy arcza annyira hasonlított Kanizsayné arczához; bár
az akkori franczia divatos viselet nem egyezett is az elébbi ős magyar
főkötő és prémes mente emlékeivel. Nem merte ráfogni, hogy ő az, míg a
hölgy meg nem szólítá magyarul:

– Petneházy régi ismerős. Sokszor járt hozzánk boldogult férjem idejében
Kassán.

Tehát Kanizsay meghalt, az asszony visszatért birtokába s a legelső
ezredeshez, ki megkérte, hozzá ment. Igaza volt; pártfogóra volt
szüksége. Petneházy nagyot sóhajtott; hát a leányból mi lett?

Mansfeldné észrevevé a fürkésző tekintetből, hogy kit keres? megelőzé:

– Barbara itt van.

Tehát Barbara és nem Borbála többé.

E perczben a mellékszobából vidám beszélgetés közeledő hangjai vonák
magukra Petneházy figyelmét. Ezek Borbála hangjai voltak; oh! de fájt,
nagyon fájt azokat mégis így hallani. – Idegen nyelven beszélt – idegen
férfival.

Megnyilt az ajtó, a hölgy és egy fiatal katonatiszt beléptek rajta. A
kisasszony szép hajfürtei, mik egykor oly szerényen voltak a gyöngyös
párta körül csavarva, most bóbitás toronynyá fodrosultak fején, repkedő
szalagokkal fellobogózva, s a hófehér kebelnek, mit egykor a szemérmes
vállfüző gyöngysorai oly szűzen takartak, most a kivágott derék titkait
csábítva árulgatá. Mikor Magyarországon e divatot először meglátták,
megdöbbentek rajta, nem gyönyörködtek benne!

A lányka udvariasan meghajtá magát illendő távolból Petneházy előtt.

– Ah, Herr von Petneházy!

A kuruczvezér, ki másként képzelte egykori ujratalálkozásukat, le volt
hűtve. A világ nagyot változott, a mióta odakinn járt. Hanem hiszen
igaza van mindenkinek: ő csaknem törökké lett; török sorban csatázott,
török lányért hevült, miért ne történhessen hasonló egy leánynyal, ki
német családba, német környezetbe jutott. Hanem az mégis szomorú dolog,
hogy a magyar olyan könnyen hajlott valaha ide és amoda!

A hölgygyel jött fiatal tisztet Funkensteini Funk lovag néven mutaták be
Petneházynak. A bizalmasság, melyet a család irányában tanúsított,
éreztethette Petneházyval, hogy ez több, mint puszta látogató a háznál.

Jaj bizony, mikor valaki sokáig üresen hagyja a székét, mire eszébe jut
visszatérni, elfoglalva találja azt.

Petneházynak nagyon rosszul esett ez a találkozás. A lovag ügyesebb
udvarló, finomabb beszélő volt, mint ő, kiben a török basákkali
érintkezés csak a nyers daczot erősítette meg; a török odaliszkok sem
tanították finom udvarlásra.

A mellett a társalgás németül folyt, a mit ő csak törve beszélt. Már ez
hivatása volt a magyarnak, hogy ha vendég, a gazdája kedvéért, – ha
gazda, a vendégeért beszéljen annak a nyelvén.

Ebéd alatt Petneházy több mérget evett, mint sültet. Mentől tovább nézte
Borbálát, annál szebbnek kezdte találni, s mentől tovább nézte a
lovagot, annál jobban megerősödött abban, hogy ezt az embert neki meg
kell ölni, vagy ez öli meg őt.

Borbála egyenlően nyájas volt mindkettőjükhöz. Jó nevelésű leánykáknak
nem volt szabad akkor sem észrevétetni, hogy két férfi közől melyiket
tüntetik ki jobban.

Ebéd után Mansfeldné férjének négy szem között megsúgta, mi viszony volt
közöttük és Petneházy között első férje életében, s egyúttal azt is,
hogy Petneházy igen szép vagyonnal bir s mint áttért vezér bizonyosan az
udvarnál is nagy kegyben fog állani. – Ezért más szemmel kell reá nézni.

Mansfeld egyenes lelkű, becsületes katonaember volt, kinek apró
cselszövények soha sem forogtak fejében. Azt igérte nejének, hogy majd
elintézi ő azt a dolgot. Azt látta, hogy a két ifjú egész együttléte
alatt folyvást kihívó pillanatokkal méregeti egymást, s bizonyos volt
felőle, hogy mikor a hölgyek el akarnak távozni a teremből, annál a
szokásos szertartásnál, hogy ki nyujtsa Borbálának a karját? s melyikét
fogadja el a leány? a két vitéz között bizonyosan kitör a versengés. Ezt
meg akarta előzni.

Midőn a hölgyek távozásra készültek, ő maga vette karjára nejét és
mostohaleányát s a két ifjunak azt parancsolá, hogy maradjanak hátra.

Gabriel azalatt egy pillanatra sem hagyta el Petneházyt, attól tartva,
nehogy valami balgaságot kövessen el ismert heves természeténél fogva.

Néhány percz mulva a báró is visszatért. Nyilt arczával lépett a két
fiatal közé s mindkettőt kézen fogva mondá nekik:

– Kedves bajtársaim! Ti mind a ketten egy betegségben szenvedtek s
szemeitek tekintetéből kitalálhatja az ember, hogy miben? Ti egy leányba
vagytok szerelmesek, s mind a ketten jogot tartotok hozzá. Petneházy a
leány megholt atyjától kérte meg Barbara kezét, Funkenstein pedig tőlem,
ki az elébbi igéretről semmit sem tudtam. Derék lovagoknak békességes
rendes időkben bizony alig marad más választásuk ilyen esetben, mint
kardhoz nyulni s egynek a kettő közől elhagyni a szép világot; mert maga
jószántából bizony az én időmben sem mondott le igaz lovag menyasszonya
kezéről, senki jogáért. Mostani időkben azonban, midőn egy dicső
hadjárat elején állunk, nem volna istenes dolog, hogy két derék, jó
keresztyén vitéz, kiknek karja sereget számít a hitetlenek ellenében,
egymás vérét fogyaszsza asszonyos kérdésben. Azért én, mint Barbara
gyámja, mint nektek jó barátotok és mint parancsoló vezértek, a mondó
vagyok: hogy e percztől kezdve egyitek se szóljon Barbarával, mindaddig,
míg Buda várában török úr parancsol; akkor pedig azé legyen a lány, a ki
kettőtök közül elébb lesz az ostromlott várfokon. Tetszik az itélet? Ha
tetszik, adjatok rá kezet.

Petneházy első volt, ki kezét nyujtá Mansfeldnek. Ragyogó orczával tevé
azt. Az ilyen mondás volt neki kedvére.

– Ráállok, vezérem. S most már úgy segéljen Isten, a hogy nem engedem
másnak ezt a dicsőséget.

Durczásabb képpel nyujtá kezét Funk lovag, vállat vonva.

– Én ezt sem bánom; de – szólt halk dörmögéssel, – elébb el tudtam volna
én ezt tenni láb alól; azután is következhetett volna a török.

Petneházy egészen felvidulva hagyta el a báró lakását Gabriellel.

– No páterem! – mondá neki könnyű szívvel, – most szeretném már, ha még
Ihánzáde volnál, hogy gyönyörködhetnél jóslatodban; mert azt én
beteljesítem.

Az öreg barát jószívűen felelt rá:

– Én pedig segíteni fogom beteljesültét!

* * *

Érzik már a halálszag Abdi basa palotájában! Közelget a kezdetnek a
vége. Egy láthatatlan kéz vonul végig Magyarország térein s letörli
onnan a török hatalmat, mint avatag irást, melyet nem érdemes olvasni az
utókornak.

Pedig milyen mélyen hitték azt bevésni, midőn a nemzet szivéig bevágták
a betüket! száznegyvenhét esztendeig voltak rajtunk, volt idejük nevüket
megörökíteni. Gazdagok, hatalmasok voltak, azt tehették, a mi nekik
tetszett, építhettek, ronthattak, megölhették, rabságra vihették, a ki
ellenük szólt, övék volt az ország! Mi maradt meg belőlük? A rossz
emlékezet. – Tüzet hoztak reánk, megolvadtunk-e benne? Vérünkből tengert
csináltak, belefulladtunk-e? Nem örlötte-e meg a belső féreg a nagy
ozmán birodalmat, melynek birtokában úgy volt elátkozva a kis magyar
nemzet, mint a mumia szájába tett búzaszem. Azt pedig tudjuk, hogy
kikel, és kalászt hoz ezredév mulva is.

A nagyvezérek sűrű változása jelenté, hogy az ozman hatalom válságai
egymást érik. Hogy akar fennállni egy ország, melyben nem nevelik a
legelső erényt, a hazafiúi becsületérzést? Minden főúr, ki a kormány
élén állott, csak saját kincstárára gondolt, csak palotái ragyogásáról,
háremei gyönyöréről álmodozott. A nagyobbakról vettek példát a
kicsinyebbek, a diván uraitól lefelé mindenkinek csak magához hajlott a
keze, a roppant hadseregeket fizetni nem volt pénz, azok éheztek,
zúgtak; de azért a dsengelkői mellett egyik tündérpalota a másik után
emelkedett s csalárd bizományosok elorzott milliókkal szökdöstek a
határokon túl; s ha valaki panaszkodott, ha a nép siralmát a divánig
merte vinni, azt lázadónak nevezték és úgy bántak vele. Így aztán
széthullott lassankint a hatalom-alkotta épület; kedvetlen hadseregek
futni tanultak megvetett ellenségek előtt, és összedugott kézzel nézték,
hogy dűl le egyik oszlop a másik után?

Vén ember már Abdurrahman basa, közel megvan hetven éves; látott már
mindent a világon, a mit látni szép és kedves; élvezte, használta az
életet; – vitéz volt, dicső nevet szerzett: minek élne már tovább? Ő is
látja jól a közelgő zivatart, ő is tudja jól, hogy annak nem fog
ellenállhatni; de hiszen már hetven éves. Jelen volt Kandia ostromában
is, akkor mint a jancsárok főagája, résztvett ama dicsteljes harczokban.
Ilyen emlékekkel ki ne kivánna meghalni? Háremének örömei között csak
leányának mosolygása volt már, a mi érdekelte: az pedig már nem
mosolyog.

Egyik rossz hír hozója a másikat éri nyomban palotája küszöbénél; ő
azokat mind nyugodt arczczal hallgatja ki és nem mond rá egyebet, mint
«dicsőség annak, a ki soha nem változik!»

Van abban is valami szép, a hogy egy öreg katona szemközt megy a veszély
ellen, melyet őrjöngő kormányférfiak könnyelműen érleltek magasra; a
hogy meghal egy zászlóért, melynek nincsenek hívei többé, csupán
zsoldosai; a hogy eltemetkezik egy vár romjai alá, melyről császára
megfeledkezék.

Midőn hirűl hozták Abdurrahmannak, hogy a keresztyén hadsereg egyenesen
Budának tart, míg a nagyvezér Belgrádba vonult vissza: Abdi összegyüjté
háremét, kincseit, drága paripáit s átküldé azokat a Csepel szigetbe.
Tudta, hogy soha sem fogja azokat látni többet. Három nap mulva
Batthyány Ádám a könnyű lovassággal elfoglalta a szigetet; a vezéri
hárem és kincsek prédára jutottak; a harczosok sisakkal mérték az
elfoglalt aranyat, ezüstöt és koczkát vetettek a régi gazdájukat nem
sirató szépségek birtoka felett. Azt irják, hogy a zsákmányul esett
kincs kétszázezer forintra ment. Mikor Abdi basa ily tetemes összeget
kihajított a vár falán, akkor neki nagyon jól kellett tudni a végzetet,
mely rá és a vele levőkre azon vár falain belől várakozik.

Pestet és Ó-Budát nem is védelmezé, minden fegyveres csapatját magához
vonta Budára. Tizenhatezren voltak, azoknak legnagyobb része jancsár. A
várat nem lakta akkor magyar nép; a törökkel csak egy nemzet kötötte még
össze sorsát, a zsidók; azok Pestről és Budáról kincseikkel együtt mind
ide takarodtak. A zsidóknak mindig fatumok volt: a prófétákat meg nem
hallgatni, az idők jelenségeit meg nem érteni. Abdi basa kitűzette a vár
négy falára a vörös zászlókat; jeléül, hogy készen áll a harczra.

A körülfekvő hegyeket elfoglalták az egyesült seregek, a hegyoldalokban
felállították a nehéz lövegeket; roppant lovassági csapatok foglalták el
a síkokat és mellékútakat; az erdők között mindenütt sátrak s lobogók
látszottak.

A magyar hadsereg, a lotharingi herczeg Károly hadtestével a bécsi kapu
előtti magaslatokat foglalta el, Miksa bajor választó-fejedelem seregei
a Gellért- és várhegy közötti tért, a német birodalmi hadak a
vízivárost.

A magyar seregek vezérei voltak: Eszterházy János, Miklós és Zsigmond,
Pálffy János, Miklós és Károly, Batthyány Ádám, Draskovics Miklós,
Nádasdy Tamás és Petneházy.

Petneházyt saját kértére Károly herczeg a gyalog hajdúság vezérévé
nevezte ki; örömest is engedték neki ezt a helyet: tudják azt régen,
hogy a convertita a legtüzesebb ostromló.

Gábor barát nagyra becsült férfiú lett a vezérek előtt; egy tudományos
készültségű ember, mint ő, sokat ér az ostromló hadseregre nézve, mert
úgy le tudta rajzolni a vár védműveit, hogy azon minden közkatona
eligazodhatott volna; megmutatta, hol leggyöngébbek a védfalak, hol
legkönnyebben hozzájárulható a sáncz? minő akadályokra találhatnak, ha
az első erődítményeket elfoglalák?

Előadásából az derült ki, hogy a legkönnyebben megtámadható része a
várnak a Duna felőli meredek, melynek védművei el vannak hanyagolva, s a
hol az ágyúk nem sok kárt tehetnek, tűzaknáktól épen nem lehet tartani,
leggonoszabb hely pedig a vérmező felőli nagy körfalak (rondella),
melyet a többi várszegletek ágyúkereszttüze véd, s melynek előtere
nagyon alkalmas tűzaknák készítésére. E felett van a lőporos torony is,
melyről sokszor mondá Abdi basa, hogy ha már az ellenség a sánczon
volna, kanóczot vetne bele s magával együtt a légbe röpítené. Ez tehát
átkozott pont lesz az ostromlókra nézve.

Petneházyt épen nem lepte meg, midőn a haditanács után azt a rendeletet
vevé, hogy hajdúival a nagy rondella ostromát fogja vezetni. Valamint az
sem, midőn megtudta, hogy vetélytársa Funkenstein a bajor
segédcsapatokhoz tétetett át, kik a víz felől fognak ostromolni. Kezdett
már fatalista lenni s bízni a jóslatokban. «Ne búsulj, én is ott
leszek!» biztatá őt Gábor barát; a mivel sok volt mondva, mert a
tüzérség fővezére, Gonzales Antal, a ráczhegy felőli ütegek vezetését a
leleményes eszű barátra bizta, kiben az első találkozás után olyan
ismeretgazdagságot fedezett fel, a minőt csak egy hosszú élet és
meghalni nem akaró boszúvágy tanulmányai adhatnak egy férfiúnak.

Junius 19-én (1686.) sütötték el az első ágyút a város falai ellen.[1]

27-én kezdtek el a nagy rondellán rést lőni. Előtte való nap jött át a
keresztyén táborba három hajó budai rácz nép, kiket a német krónikairó
«keresztyén magyarok»-nak nevez zárjel között, (ellenkezőleg a
mostaniakkal, kik a jó óhitű magyarokból szerbeket csináltak nagy
bölcsen); 23-án egy jancsár zászlótartó szökött át, ki felfedezte Gábor
barát előtt a két tűzakna irányát, melyet Petneházy ellen ástak az
ostromlottak; két ellenakna még azon éjjel megsemmisíté az elébbiek
hatását, a felfedezett földalatti folyosókban rövid viadal támadt, mely
a törökök veszteségével végződött.

29-én a Pest felőli futóárokban vívtak a brandenburgi segédhadak: e
napon Gábor tüzes golyói oly égést támasztottak a várban, melyet öt óra
hosszat nem birtak eloltani a törökök. A hadsereg nem nevezte már a
barátot máskép, mint «Tüzes Gábornak», ez a név maradt rajta a történet
lapjain is.

Augusztus 5-én már jókora rés volt lőve a nagy rondellán, ugyanakkor a
két kisebb körsáncz is halomba omlott; e napnak éjjelén a bajorok
támadást próbáltak a tört résen át, s sikerült egész a belső
sánczkarókig hatolniok, a hol az elfoglalt helyet meg is tartották és
rögtön eltorlaszolták; a csata folyama alatt azonban néhány vitéz
vezértiszt is elesett; a mint Petneházy másnap hallá, azok között volt
egy Funkensteini Funk lovag is. A becsület úgy hozta magával, hogy az
elesett hős temetésén jelen legyen. A holtakat a Gellérthegy alatti
temetőbe takaríták; Petneházy hajdúi adták nekik a végtisztelgést,
hármat lőve sírhalmaikba. Itt látta Petneházy saját szemeivel, hogy a
koporsó valóban a sírba szállt le, melyre fel volt írva: «Funkensteini
Funk lovag» meghalt aug. 5-én; ő maga veté az első göröngyöt a
koporsóra, nemes szivéből szánva a hőst, nem gondolva benne a
vetélytásra.

Ebben a perczben valaki vállára üt hátulról s a mint Petneházy
visszafordult, megdöbbenve látja ott állani megholtnak vélt
vetélytársát, ki gúnymosolylyal szóla hozzá:

– Ne hányja olyan jó kedvvel a földet arra a koporsóra, bajtárs uram;
nem én fekszem abban, hanem a bátyám; megboldogult Funkenstein Henrik. –
A keresztnevemet persze nem tudta ön.

– Annál jobb, viszonzá Petneházy, ha ön még él; Budavárát majd annál
hamarább beveszszük.

A következő napok szüntelen csatározásokban folytak le; majd a törökök
rohantak ki éjjel az ostromlók ví-árkaira s leöldösék az ott alvókat,
beszegezék ágyúikat, majd a keresztyének lopóztak a sötétben a szélső
védművekre s leronták az ellenfél sánczkaróit; közben egy-egy tűzakna
lobbanása rázta meg a harczolók lábai alatt a földet. A törökök tűzaknái
többnyire szerencsésebbek voltak; a keresztyének által fúrtak rendesen
visszafelé lobbantak el és saját népükben tettek siralmas károkat. A
harczban elesettek levágott fejeit azután a törökök a várfalakra tűzték
ki, az ostromlók viszonzásúl az ő halottaik fejeit tűzték fel lándzsákra
s a ví-árkokat szegték be e rettentő jelvényekkel. A levágott fők
mindkét részről egyre szaporodtak.

Különösen rosszul sikerültek a főrondella és a courtinafal ellen ásott
aknák; e pontokon több veszteség volt, legkevesebb eredménynyel. Mint
Gábor barát megjósolá: sokkal könnyebb munkájuk volt a bajoroknak, kik a
Duna felőli meredek oldalt vívták, az ellenség ágyúitól és tűzaknáitól
nem tarthatva.

Tizennegyedikén történt az első ostrom a rések ellen. Esti hét órakor
minden ostromágyút kilőttek egyszerre, s arra elhallgatott valamennyi.
Már csatarendben állt minden csapat, a spanyol önkéntesek és a hajdúk
kezdték is az ostromot, midőn egy, a császáriak által ellobbantott akna
oly szerencsétlenül csapott vissza, hogy kétszázötven embert eltemetett
saját seregeik közül. Az erre támadt zavarban sok jó vitéz ott hagyta az
életét; sebet kapott a bajor herczeg Bejár, az angol herczeg Zaimes és
Piccolomini; csak Petneházy maradt sértetlen; pedig alig állt száz
lépésnyire a boldogtalan tűzároktól. Elég baj volt rá nézve a
sikertelenség.

A túlsó oldalon következő éjjel a bajorok a kis rondellát s a hozzá
tartozó kettős kőkerítést elfoglalták, Funkensteinnak csak egy lépése
volt még hátra a várfalig; Petneházy még az első lépéstől is hátra volt
vetve. Lehetetlenséggel volt határos, hogy őt megelőzze ezen az oldalon.

És a mi oly hihetetlen volt, az másnap megtörtént. Délután Tüzes Gábor
barát bombái olyan szerencsével jártak, hogy egy közülök a nagy
rondellán levő lőportorony boltozatán keresztül törve, azt levegőbe
röpítette.

Szemtanúk azt irják a lobbanásról, hogy az ég elsötétült bele, mintha
rögtön éjszaka szállt volna a nap elé; süvöltő granátok, égő gerendák,
széttépett hullák repkedtek mérföldnyi távolban szerteszét; s a képtelen
erőszaktól a Duna hullámai túlcsaptak a pesti partra s elboríták
egyszerre az egész várost. Azt hitte mindenki, hogy a föld szakadt be!
Csak perczek mulva tértek az emberek magukhoz, s akkor látták, hogy a
nagy rondella mi szörnyen elpusztult egy pillanat alatt; a mellékfalak
húsz ölnyire le voltak döntve, kihányva alapjaikból; a sánczkarók
összezúzva, az árkok betemetve. – Ötszáz török veszett el e lobbanás
miatt; Tüzes Gábor maga egy csatát nyert a török ellen.

E viadal után a lotharingi herczeg rögtön felszólíttatá Abdi basát, hogy
adja fel a várat, mit úgy sem védhet meg többé. A török vezér azt üzente
vissza, hogy a mint az eddigi ostromok előtt nem szólíttatott fel a vár
feladására, úgy ezután se szólongassák, ő nem adja meg magát, nem is
kénytelen vele. Az a vár az ottomán birodalom kulcsa, azt elhagynia nem
is szabad. Bizonyosan tudja, hogy segítségére fognak jönni és
felszabadítják s a keresztyének hiába rontják meg magukat, mint ezelőtt
két évvel. Ő Mahomedre és a szultánra bízza magát, azok kisegítik.
Inkább ajánl cserébe más várat, Egert vagy Sz.-Fehérvárt, de ezt nem
adja.

E napon érkezett hire, hogy a nagyvezér ötvenezernyi sereggel átkelt
Eszéknél a hidon, az ostromlott várat felszabadítani. A várban ez este
nagy ágyúzás volt, s a törökök zászlókkal, énekelve jelentek meg a
bástyákon; jeléül, hogy ők is megtudták kémeik által a nagyvezér
közeledtét.

A fővezérek erre általános ostromot rendeltek, a huszárságot a nagyvezér
csapatai elé küldve, ki hír szerint már Székesfehérvár falai előtt állt.

Abdi basa vitézül védte magát, az ostrom vissza lőn verve; a
keresztyéneket oly hevesen támadták meg, hogy újra el kellett hagyniok
az elfoglalt pontokat. Másnap, harmadnap csend volt a vívó felek között,
negyednap visszaérkeztek a huszárok, jelentve, hogy a mi török seregek
Székesfehérvár alatt vannak, többnyire csak felültetett néphadból
állanak, mely a sokkal kisebb magyar sereggel sem birt megmérkőzni;
hoztak belőle mutatványul foglyokat; hanem hogy a hegyek felől közelg
sokkal nagyobb erővel maga a fővezér.

Másnap reggel jelent meg a török sereg egyik csapata Vörösvár felől. A
keresztyének előőrsei, kik aggodalom nélkül, elszórva tanyáztak ott,
hirtelen zavarba jöttek, s a magyar lovasság nélkül még nagyobb is lett
volna a veszély néhány levágott főnél, mit a rendetlen tatárhad
diadaljelül vitt magával. Délben tüntek fel a nagyvezér zászlói a budai
hegyek között; épen a bajor, magyar és császári hadak ellenében…

A nagyvezér megjelenésének hirére az ostromlók heve zsibbadni kezde; a
haditanácsban a vezérek egy része, azok közt Stahremberg, az ostrom
félbehagyását tanácsolák; hogy a császári sereg ennyi veszteség, ennyi
küzdelem után ismét vonuljon el szégyennel a töröktől el nem vívható vár
alól. A magyar vezérek és a két badeni herczeg leküzdték a megalázó
indítványt. Badeni Lajos elég merész volt szemükbe mondani, hogy nem a
vívók lanyhasága késlelteti ennyire a sikert, hanem az, hogy nincsen két
napra való tervük soha.

Már ekkor a keresztyén tábor tízezer gyalogot és kétezer lovast vesztett
fegyver, tűzaknák és betegségek miatt.

A lotharingi herczeg negyvenezer emberrel szemközt fordult a nagyvezérre
ágyúlövésnyi távolban állt egymás előtt a két sereg. Vívók és
ostromlottak várták a harczot, ettől függött a vár sorsa. A harcz
azonban nem következett be; mindkét vezér jónak tartotta álláspontját s
a másikat várta. Utoljára is, ha a török vezérnek volt mulatni való
ideje, a herczegnek nagyon volt. A halogatás nem az ő kárát szaporítá.

Azon éjjel a törökök tűzhajókkal kísérlék meg a Pestet Budával összekötő
híd elrombolását; de sikertelenül, mert az óbudai bátor molnárok
csónakaikkal a tűzdereglyék elé kerülve, azokat eleve elsülyesztették.

A nagyvezér ki akarta kerülni az elhatározó csatát, hanem e helyett
minden áron friss csapatokat akart bevezetni a várba. Másnap reggel egy
dandár, nyolczezer spahi és jancsárból álló, Budakeszin és Szent-Pál
völgyén keresztül a keresztyének jobb szárnyát megkerülte s a horvát
gyalogokat oly zavarba hozta, hogy azok saját ezredesüket is
összetaposták, midőn Dünewald vértesei és a Bercsényi huszárok
szembejöttek rájuk. Erre dühös csata támadt; a horvátok a magyarokkal
együtt visszafordultak a törökre, a lovasságot megszalaszták s a cserben
hagyott gyalogokat az utolsó emberig lekaszabolták. Kétezer török
hullott el, köztük két basa, nyolcz ágyú és zászlók maradtak a győztesek
kezében. Ez a harcz a Nagy-Svábhegyen történt, a hol most azok a szép
nyaralók vannak. Az elfoglalt zászlókat a víárkokban tüzték ki, hogy
láthassa Abdi basa a várból a törökök veszteségének tanújeleit A leölt
jancsárok mindegyikénél volt három kézi gránát és egy ásó. Valószínű,
hogy hirtelenében sánczot akartak verni a Svábhegyen s ott helyet
foglalni.

Tizenhetedikéig csak az ágyúk felelgettek egymásnak, az ellenség minden
oldalon pihent és várt; az nap a törökök egy tűzaknát lobbantottak fel,
de az csak saját maguknak tett kárt.

Abdi basa ezalatt megujult hévvel védte a várat, betömette a támadt
réseket, új sánczokat ásatott, hadait lelkesíté; míg az ostromlókat a
fölmentő sereg csatározásai elvonták és csüggeszték.

Augusztus 20-án, épen szent István napján, hirtelen egy csapat lovasság
rohanta meg a keresztyén tábort; lóhátra ültetett jancsárok voltak azok.
(Derék katona a kinek mindegy, ha ma gyalogságnak használták s holnap
lovasnak ültetik fel és úgy is verekszik.) Ugyanazon horvát ezredet
találták útjokban, mely néhány nap előtt a Nagy-Svábhegyen segített a
diadalhoz. Ezúttal keresztültörték magukat rajta; vágtatva rohantak a
tábort védő gátokig, ott leugráltak lovaikról, gyalog, fegyverrel
kezükben áttörtek a védsánczokon, s mielőtt a keresztyén tábor zavarából
magához térhetett volna, már benn voltak a Tabánban (így nevezte el a
török a hosszú külvárost), ott Heiszler vasas lovasai jöttek rájok
szemközt, azokkal is megütköztek, azokat is elverték maguk elől, s már
közel voltak a fehérvári kapuhoz, már jött Abdi basa segítségükre, midőn
Petneházy előrohant hajdúival s dühös viadalt kezde velük, mely azzal
végződött, hogy kétezerötszáz jancsár közül nem jutott több a várba
ötszáznál, annak is nagy része sebesülten.

Hanem ez mégis diadal volt: erkölcsi diadala a török katona önfeláldozó
merészségének a keresztyén hadvezetők fontoskodása felett. Mi
történhetett volna, ha ugyanekkor egy jancsárezred helyett az egész
török sereg rohan a miénkre! Szerencsénk volt a nagyvezér
tehetetlensége.

E siker örömére Abdi basa háromszor adatott sorlövést minden ágyújából s
négy új vörös zászlót tűzetett ki falaira: keresztyének boszujára.

Augusztus 22-én reggel ostromot színlettek a császáriak, melynek az volt
a czélja, hogy ezalatt a kastélyt, mely a vár felett uralgott,
véglegesen hatalmukba kerítsék. A terv sikerült; háromszáz harczos
felmászott a rommá lőtt torony magaslatára s onnan lehányta a törököt.
Az ozmanok háromszor kisérlék meg elverni onnan elleneiket, mindig
sikertelen, ekkor bevonultak a torony alsóbb emeleteibe és pinczéibe. A
pinczeablakokon át folytonosan tüzeltek kifelé, úgy, hogy a toronyban
levőknek lehetetlen volt segítségükre menni alulról, vagy akár azoknak
onnan visszatérni; s e mellett azon pokoli ötletük támadt, hogy az alsó
emeletekben kénkövet halmoztak fel s azt meggyújták. A felettük levő
ostromlóknak mind ott kellett fulladni. Azonban a terv meghiúsult azon,
hogy a torony boltozatain nem hatolt át a kénfüst, a helyett inkább
lefelé terjedt, s az ótalmazókat szorítá ki az üregeikből, másnap
egészen a keresztyének birtokában volt a kastélytorony; ágyúkat
vontattak fel rá s onnan gyönyörűen lőhették végig az egész várat.

Azon a napon az éjjeli vihar alkalmával Abdi basa egy törökké lett
magyart s egy szerecsent küldött ki a várból, levelekkel a nagyvezérhez.
A szerecsen jó úszó volt, a Dunán keresztül menekült s kétszer átúszta
azt, hogy a nagyvezérhez juthasson; de a másikat elfogták a huszárok a
Csepel csúcsánál. Meglelték nála a levelet, melybe ez volt irva:

«Lehetetlen tovább tartanom a várkastélyt, annak bukása pedig a várét is
maga után vonja. Kérek minél gyorsabb segélyt, különben vége az
ellenállásnak. Én nem mulasztottam el semmit. Én elkövettem mindent, a
mi hatalmamban állott. Engem nem érhet vád. Huszadikán alig háromszáz
ember érkezett be hozzám, huszonkettedikén közülök száz elhullott a
kastély ótalmában. Az ellenség minden törekvésem ellenére befészkelte
magát a kastélyba; kiket ellene küldöttem, azok nincsenek többé. –
Segélyt, gyors segélyt kérek a nagy Isten nevében.»[2]

Még ugyan megkisérlé a kastélyt másnap, harmadnap visszafoglalni; de
mindannyiszor sikertelen. A közelfekvő házakból puskatűzzel, granátokkal
pusztítá a torony omladékain levőket, kik ott el nem sánczolhatván
magukat, azokat ismét égő szurkos nyilakkal gyújták fel a törökök; ez a
pont három napig folytonos harcz színhelye volt, ember ember ellenében,
a holtakat félrelökték s jöttek helyükbe uj élők; alig volt húsz ölnyi
tér a viadalra.

Jól lehetett tudni, hogy itt az idő, a melyben a nagyvezérnek végső
csapást kell merészelni az ostromlók ellen, ha a várat fel akarja
szabadítani.

Augusztus 29-én hajnalhasadta előtt az északi hegyek felől alászállottak
a török hadcsapatok, 1000 spahi, 2000 jancsár és 15,000 tatár.
Ezerötszáz lovas hirtelen Óbudán termett, s az előőrsöket felriasztva, a
dunai köröndre vetette magát. Itt a czölöpzetek mögött és a dunai
sajkákon Apti vezérlete alatt a magyar hajdúk és német czéllövészek
csapatai álltak, azok visszaverték őket; arra a Rókushegynél épült nagy
ágyútelepet rohanták meg, hol Mercy és Heiszler tábornokok fogadták a
rohamot; a török elszántan harczolt; egy aga, ki már két halálos sebből
vérzett, még birt elég erővel Mercyt úgy sújtani vállon, hogy ez a
pánczélon keresztülható vágásba belehalt. De az is hasztalan volt, a
városba nem lehetett bejutniok; a vad roham vissza lett verve; a
szétbomlott hadtest egy része Pálffy Ferencz lovasezrede által a
Kis-Svábhegynek lőn szorítva; a rend felbomlott mind a két hadsereg
között. A Pálffy által üldözött spahik viszont a lotharingi herczeget
terelték maguk előtt, a fővezér közel volt hozzá, hogy foglyul essék,
midőn egyszerre Schöning a brandenburgiakkal segítségére jött. A két tűz
közé szorult dandár kétségbeesve küzdött elől hátul tóduló ellenségei
közepett; egy bőszült csapata hirtelen oldalt nyitva rést, egész a
császári herczeg főhadiszállásáig tört útat s ott hagyta magát
lekaszabolni veszett viadal közt. Abból a hadtestből, a mit hajnalban
elküldött a nagyvezér, még csak hírmondó sem tért vissza hozzá a
csatából.

Délre vége volt a harcznak.

Délután egy órakor csengő tábori zenével vonult át a hídon Scherfenberg
rég várt segélyhada, Piccolomini vezénylete alatt; a nagyvezér látta ezt
jól a hegytetőről, s elvonult onnan érdi táborába.

Pár nap mulva még ezerkétszáz svéd is érkezett meg távol hazájából, az
ostromban részt venni; – a keresztyén had hatezerkétszáz emberrel
szaporodott; a török felmentő sereg hátrább vonult. – Budavár sorsa el
volt döntve.

Szeptember másodikán, délután három órakor hat ágyúlövés a Gellérthegyen
jelenté, hogy az eldöntő ostrom percze jelen van. A várban akkor
énekelték a halálba menő hősök szuráját a koránból. Abdurrahman tudta,
hogy az ő ősz fejének s a budai félholdnak ez az utolsó napja.

Még egyszer kikülde levéllel egy hírnököt a nagyvezérhez, melyben
szemére veté, hogy a várban levő asszonyok több kárt tesznek az ostromló
ellenségben, mint ő az egész hadsereggel: de ezt a követet is elfogták;
a nagyvezér nem hallotta meg a szemrehányást, segítségre úgy sem jött
volna.

A jeladásra a Kis-Svábhegy tűztelepei tizenhat ágyuval kezdték
szétrombolni a rést elzáró czölöpzetet, mialatt háromezer ember Spinola
vezetése mellett nesztelen, észrevétlenül közeledett a várfalakhoz, a
futóárkokban meglapulva.

A mint a tört rés közelébe értek, hirtelen megrohanták azt s tömegestül
vetették magukat a védelmezőkre. A török nagyon jól harczolt; egy
lábnyomnyi tért sem engedett át, nem hogy ingyen, de drága vérért sem;
míg egy része a faltörés aljában harczolt, kard kard ellen, addig a
többi égő granátokat és kanóczos lőporzsákot hajigált le az ostromlók
legsűrűbb tömegei közé.

Hasonló dühös ellenállás fogadta a várkastély felől támadó bajorokat;
ezeket kétszer verték vissza a várkastélyba, s már halva volt ott a
vezér Piccolomini, itt Tattenbach gróf és Zacco őrnagy; már csüggedni
kezde az ostromlók erélye; midőn a harczi zaj közül diadalordítás töri
magát keresztül s a vívók a közép körönd romjain látják lobogni a
keresztyén zászlót, Magyarhon védasszonya képével. A ki azt a zászlót
oda tűzte, az volt Petneházy, s a kik ott harczoltak mellette, azok
voltak a magyar hajduk, kiket kereszttel és karddal kezében lelkesített
a köztük járó Gábor barát.

Abdurrahman basa látta a megjósolt ellenséget maga felé közeledni, látta
emelkedni mindig közelebb, mindig magasabban azt a zászlót, melynek
először kelle az ő bástyája szélébe furódni. Czéllövészei hiába
irányozák feléje tölcséres fegyvereik csövét, a kézijakat, annak az egy
embernek ott nem lehet elesni, nem lehet ellenállani. Istennél a
kegyelem!

Kétségbeesett dühvel harczolnak spahik, jancsárok, szerácsiak,
hajdukkal, granátosokkal, összekeveredve személyes viadalban; nincs
segítség, egyedül az Úristennél.

A lobogtatott zászló egyre közelebb jő, most Petneházy egyszerre
felugrik egy bajtárs vállára és arról átszökve a bástya párkányára,
merész kézzel tűzi ki reá a zászlót.

– Verjétek őt le onnan! ordít Abdurrahman; de ha nem szólna is,
rohannának rá vitézei. Annak a zászlónak nem szabad ott lobogni; annak,
a ki azt oda tüzte, nem szabad a napot látni többé.

Petneházy jól tudja védelmezni veszedelmes helyét; kettő, három véres
fővel bukik le a rátódulók közül, midőn egy fa tetejéről, mely a sánczon
nőtt, egy kurd vitéz oly ügyesen hajítja felé a pányvát, hogy az a küzdő
vitéz nyakára hurkolódik, s a következő pillanatban lerántva lábáról,
ott függ a fa ágán: legdicsőbb pillanatában győzelmének a
leggyalázatosabb halálnak kitéve.

Abdurrahman már örömében ordít; de a magyar vitézt e gonosz perczben sem
hagyá el lélekjelenléte; hirtelen megragadá baljával a nyakára hurkolt
kötelet, s kardjával ketté szelé azt s ismét talpon állt a földön; –
abban a perczben értek oda hajdui is és kiszabadíták az ellenség
kezéből.[3]

Abdurrahman ezt látva, széthasítá köntösét és sarkantyuba kapva lovát,
elnyargalt a körönd előli térről; a várkastély felé futtában szemközt
találkozik szilihdárjával, a ki kérdezé tőle, hova fut.

– Istennél a segedelem! felelt neki a basa; a napok beteljesülnek, mi
nem vagyunk itt többé urak! eredj vissza, rakj tüzet lakásomban s küldd
szét az eunuchokat, hogy gyujtsanak fel sorban minden házat, s a futó
tűzárkok kanóczait gyujtsák meg. A tubafa alatt találkozunk.

Az a tubafa pedig már a paradicsomban van.

Innen vágtatott a bécsi kapu felé, hogy legalább ne Petneházy és az ál
Ihánzáde szemeláttára essék el.

A győzelem-téren (török elnevezés!) találkozott a recsinbtár agával és a
tüzérparancsnokkal.

– Vissza! vissza! csak a dicsőség még a miénk, az élet nem többé!

Azzal mind a hárman visszalovagoltak a bécsi kapuig; ott, a hogy a
keresztyén vértesek tódultak elő a résen, leugráltak lovaikról, azokat
ott leszúrták s meztelen karddal kezeikben, gyalog rohantak az ostromlók
közé; néhány percz mulva vége volt mind a háromnak, a győztesek
Abdurrahman testén keresztül rohantak a városba.

Már akkor itt általános volt a futás, Petneházy diadalával szétbomlott a
török védelmi rend; elől, hátul meg voltak támadva; minden utczán
szemközt jövő csapatok fogadták a futókat, itt térden állva esdtek
kegyelemért, a mit nem kaptak meg; amott kétségbeesetten harczoltak
utolsó emberig s e viadal közepett egyszerre elkezdtek a felgyujtott
házak égni, a miknek utolsó szobáiban még harczoltak az utolsó
pillanatért.

Legtovább tartott a tusa a várkastélyban; ott kétezer férfi, asszony és
gyermek, a jancsáragával és a főmuftival egy kerek toronyba elzárkózva,
végső kétségbeeséssel védte magát, melyet a bajorok túlnyomó ereje nem
bírt leküzdeni. Végre a vezérherczeg, hogy a harcznak végét vesse,
kegyelmet adott nekik, s nem engedte őket bántani. A jancsáraga a bajor
herczeg lábaihoz borulva, kebléből egy szelenczét vont elő s neki
nyujtá, az tele volt Abdi basa utolsó gyémántjaival, miket a török vezér
a harcz előtt dolmányáról letépett, elszórt, és miket az előrelátó aga
bölcs volt felszedni, hogy életét megváltsa rajtuk.

Az alvezér életét a Zerini ezrednek egyik magyar közvitéze menté meg.

A várba vonult zsidók a végveszély alatt a vízvezető alagútján
menekültek le a Dunára, azt remélve, hogy az általános zavarban ott
hirtelen kincseikkel hajókra rakodhatnak s sikerül megmenekülniök.
Azonban épen ez vált veszedelmükre, mert ott a kegyetlen tolpatsok
kezeibe kerülének, kik őket nőstől, gyermekestűl nyomorúan lemészárolák
s kincseikben prédát ütének. Jobban jártak azok, kik benn a várban
maradva, a zsinagógában és egy pinczeboltban elrejtőzének, s a
győzelmesek kegyelmébe ajánlák magukat; azoknak élete meghagyatott,
mivelhogy németül tudtak beszélni – ezer tallér váltságdíjért. Elfogóik
brandenburgiak voltak.

Ekkor mutatott a napóra Mátyás király templomának falán ötöt.

Két óráig tartott a véres szomorújáték.

S annak bizonyságául, hogy valóban vége van, földrengető ropogással sült
el az Abdi által utczahosszat ásatott futóakna, mely romba dönté még a
mit az ostrom épen hagyott is: Budavára nem volt más, mint egy romhalom,
égő üszökkel fedve és vérrel befestve.

S a ki ezt a megrendítő tragédiát a tétényi halmokról a legnagyobb
léleknyugalommal nézte – az a török nagyvezér volt. A török hadsereg
láttára esett el az ozman birodalom kulcsvára, büszkesége: Buda.

Petneházy pedig az első volt annak falain a végostrom alatt, s vágytársa
az utolsók között volt, kiknek a körtorony vitézei legtovább
ellenálltak.

Petneházy másnap reggel Gábor barát kiséretében összejárta Budavár
romjait. Alig talált már rá az ismerős helyekre; fel volt dulva minden.
A vadaskert fái ki voltak vágva és feltüzelve, a regényes kioszknak s a
rózsalugasoknak helyök sem látszott már. Csak egy kettétört kőlap
emlékezteté még valamire, a mit a sánczmunkák közben félig eltakartak
földdel. Annyit megtudott alakja felől, hogy az török halott sírköve, s
annyit el tudott olvasni az arab betűkből, hogy azon a kövön Abdi basa
egyetlen leányának, Tellinek neve van bevésve. Szinte jól esett azután,
hogy a sárga házat, melyben őt legutoljára látta és meggyűlölte, nem
találta sehol; azt úgy szétrombolák a tűzgolyók, hogy fel nem lehetett
ismerni a romhalmaz közől.

A szerzetes némán megszorítá az ifju kezét; tán kitalálta gondolatjait?
A halott szerető emléke nehéz!

A mint a füstölgő romok közől ismét alászálltak, szemközt találkozának
Heiszlerrel; a tábornok soha sem szerette Petneházyt nagyon, annál
kevésbbé a barátot; bántotta az, hogy a magyarnak miért van vitézsége –
és esze? Mint Petneházy később megtudá, Funkensteinnak sógora is volt; a
mi elég ok a haragra a tegnapi hőstett után.

– Ne is menjen ezredes úr a főhadiszállásra, szólt hozzá szárazon,
parancsot hozok önnek a főherczegtől; az egri basák Pest ellen jönnek,
már Hatvanig értek és ott elsánczolják magukat; onnan ki kell őket
ugratnunk, mielőtt várat csinálnának belőle. Vegye ön át Pesten levő
huszárezredét s induljon velem még ez órában, én az Aspremont vasasokat
vezénylem. Tüzes Gábor úr pedig menjen a főherczeghez s várja ott
további rendeletét.

Gábor barát azt sugá Petneházynak: őrizd magad ettől az embertől, a ki
mindenkit úrnak nevez. Tudtomra a magyar eddig csak az Istent és
fejedelmét hívta uramnak, és ha másnak mondta, gunyolódott vele.

Azzal elváltak.

Petneházy átment Pestre és egy óra múlva csatlakozott Heiszlerhez
huszárezredével, mely saját nevét viselte. Felötlött előtte, hogy ilyen
hadi vállalathoz nem visznek ágyukat; de nem kérdezősködhetett, mert
tudta a szokást, hogy felsőbb rangú tiszt az alsóbb fokunak ilyen
kérdésre helyt nem áll.

Másnap szép rendben megérkeztek Hatvan alá; annak már akkor hevenyészett
sánczai voltak, miknek szegletén a basa lófarkas holdja villogott.

Heiszler ott azt az utasítást adta Petneházynak, hogy a török hadsereg
által összeterelt gulyát hajtassa el a város alól – fényes nappal.

A feladat a nevetségig lehetetlennek látszott; de Petneházy nem mondta
rá, hogy lehetetlen. Hogy ne legyen senkinek kifogása személyes
bátorsága ellen, kiválasztott ötven vitézt huszárai közül, s ő maga
élükre állva, bátran belovagolt velük egész a török sánczok aljáig, a
hol a gulya tanyázott.

Egy pár szakállas golyó elbúgott fejük felett, de kárt nem tett bennük;
később sűrűen tüzeltek rájuk öreg puskákkal: Petneházy erre megritkítá a
csapat hadsorát s sebesen neki nyargalt a gulyának; az őrtálló kurdok
elszaladtak, ott hagyták a teheneket, a huszárok pedig kiszakítottak
belőlük egy pár száz darabot s elkezdték hirtelen terelni maguk előtt.

A városban levő törökök elébb cselvetésnek hitték ezt a mozdulatot s nem
jöttek ellene, most azonban maga az egri basa és alvezérei hatszáz
spahival iramodtak a huszárok után, hogy ezt a csufot ne engedjék
megtörténni.

Heiszler jól láthatta, hogy Petneházy milyen veszélyben forog; de azért
nem mozdult meg helyéből. Ha elesik, azt lehet róla mondani: elvette
vakmerő bolondságának díját; ha megmenekül, csak a parancs szerint
cselekedett.

Azonban Petneházy nem gondolt a megmenekülésre, hanem a mint látta, hogy
a török azonnal utóléri, hirtelen megállítá katonáit, s visszafordult
maroknyi népével az üldöző ellenségre; annak egy része tovább rohant a
nyargaló gulya után, más része akkor toppant meg, midőn a huszárok
közéjük vágtak.

– Kiki a maga kezére dolgozzék! – kiálta Petneházy s azzal ő maga
egyenesen neki rohant az egri basának, s a mint az szép ezüstös
pánczélba volt öltözve, úgy taszította keresztül kopjája vasával, hogy
annak a hegye a nyeregkápában állt meg. Ugyanakkor egy másik huszár a
török alvezérnek egy akkora darabot levágott a koponyájából, a mennyi
annak épen elég volt arra, hogy a nélkül ne élhessen. Erre zavarba jött
a törökség, rémület szállta meg vezérei elestén; lassankint egyes
huszárok, dragonyosok száguldoztak társaik segítségére, a csata
általános lett, a zavar még általánosabb. Mire kitisztultak belőle,
kétszázötven török hevert a csatatéren; köztük a vezérek, nyolczvan
foglyul esett; a többi meg sem állt Egerig, ott hagyta Hatvant és a
gulyát, s a vezéri nagypecsétet, mit Petneházy diadala tanujeléül vitt
Budára a herczegi vezérnek, az meg a császárnak küldte.[4]

Midőn innen visszatérve, Pesten találkozott Gábor baráttal, ez örvendve
szorítá őt keblére.

– Elveszett embernek hittelek! Már most ne tégy többet egy esztendeig;
mert nem fog javadra szolgálni; eredj Komáromba menyasszonyodhoz; vidd
oltárhoz, aztán ősi kastélyodba haza s iparkodjál boldog ember lenni. Ha
szükségük lesz rád, hivatni fognak; ha utjokban lészsz, eltesznek láb
alól. A császár grófnak nevezett ki s ezt nem szeretik azok, kik a hátad
mögött maradtak.

Azonban Petneházy nem fogadta meg öreg Mentora jó tanácsát. Elragadta a
hír, a dicsszomj; a helyett, hogy véres babéraival sietett volna
Borbálához, kinek kezét a legdicsőségesebb uton érdemelte meg: hazája
visszavívott fővárosának ormára tüzött zászló által, jobbnak találta a
főhadiszálláson megjelenni. Ott sok mosolygó arcz fogadta, többek között
Funkensteiné is, ki tréfálózva mondá neki:

– Bizonyára most már olyan nagy emberré lettél, hogy nem is kellene
olyan közrangú leány keze után vágyódnod, mint Borbála; ha Bécsbe
fölmégy, tuczatszámra találod a herczegasszonyokat, kik erővel nőül
akarnak hozzád menni.

– Már csak hagyd te nekem azt, a kit megszolgáltam s ne igen nevezgesd
előttem Borbálának, mert az csak nekem Borbála, neked nem.

– Jól van, jól, azért ne légy olyan fennyen; nem a te érdemed, hogy a
hol te jártál, ott kevesebb volt a fal és a férfi, mint a hol nekem
kellett verekednem.

Ebből tüzes vita kerekedett volna, ha a vitéz urak közbe nem vetik
magukat, mire azután a két lovagnak kezet kellett nyujtani és kibékülni,
s minthogy Petneházy másnapra a herczegtől szabadságidőt kért Komáromba
utazhatni arájához, Funkenstein azt indítványozá, hogy ezt egy
bucsúlakomának kell megelőzni; a minthogy azután estve elkezdvén a nemes
urak, egész kivilágos kivirradtig ittak és jó kedvben voltak; utoljára
Funkenstein franczia borokat hozatott elő és azokból kényszeríté
Petneházyt inni, a kinek a pezsgőnedv nagyon tetszett.

Reggel, a hajnali trombitaszónál azután elkisérék jó barátai Petneházyt
egész a török fürdőkig, ott bucsút vevének tőle s engedék utjára menni
Komárom felé.

Petneházy mintegy 50 huszárt vitt magával kiséretül, még mindig
megeshető levén, hogy valahol száguldozó tatár csapatokkal találkozzék
Komáromig; azoknak hadnagyával bizalmas beszélgetésbe elegyedett az
uton. Egyszer, Vörösvár táján elkezd panaszkodni, hogy iszonyú hőséget
érez, a hadnagy pedig azt állítá, hogy igen is hűs szél lengedez.
Petneházy apródonkint leveté mentéjét, dolmányát, egy ingre maradt,
mégis kiállhatatlan hőségről panaszkodott; az izzadtság csorgott le
halántékairól.

Kevés idő mulva azt mondá a hadnagynak, hogy a feje majd szétszakad. A
hadnagy azt hivé, hogy ez az éjszakai mámortól van, s tanácsolá neki,
hogy ha Vörösvárra beérnek, feküdjék le és pihenje ki magát.

Petneházy erre sebesen előre lovagolt, a hadnagynak úgy tetszék, mintha
a vezér le akarna esni lováról. Utána kiáltott, arra Petneházy megállt
és bevárta.

Arcza egészen ki volt kelve alakjából, szemei beesve és ajkai elkékülve.

– Bálint, monda a hadnagynak, én meg vagyok mérgezve; de visszamegyek és
megölöm azt, a ki megölt!

Azzal tüzesen sarkantyuba kapta paripáját, és elkezdett vágtatni
visszafelé Budának.

Huszárjai nem érték utól, oly bőszült nyargalást követett el, s
elmaradoztak utána. Egyszer azután azt látták, hogy letér az útról, ki a
sík mezőnek, mint a ki már eszméletét veszté s nem tudja kormányozni a
lovat. A paripa nyargalt, szökelt árkon, bokron keresztül, néhol oly
közel jött az ezredes kisérőihez, hogy azok láthaták annak feldult
arczát, szederjes homlokát, égő szemeit, s hallhaták, mily szörnyen
átkozza gyilkosát, vértől habzó szájjal; rettentő tünemény, egy méregtől
megőrült dalia, kit bőszült lova ragad berken és avaron keresztül!

El nem birták fogni, mindaddig, míg a halálra nyargalt ló össze nem
roskadt, s lovagjával együtt a földre rogyott; mire odaértek, Petneházy
meg volt halva.

Ki gyilkolta meg? azt ki keresné már most – százhetvennégy esztendő
mulva? A jó öreg Cserey, ki e vele egykorú történetet ekként elbeszéli,
azt veti utána: «Ha magyar vagy és sokáig akarsz élni: okos ne légy,
vitéz ne légy, és pénzed se legyen sok».[5]

Budavár eleste gyásznap volt a török birodalomra nézve. A szultán
felriadva könnyelmű vadászataiból s bucsújáratot rendelt az egész
országra. Mekkában a próféta sírjából előhozták a koporsót, ezüst
ravatalra tették, melléje a csatában elesett emirek és hősök csontjaival
megrakott 25 koporsót, hogy Allah lássa meg és elégelje meg a
pusztulást. A bucsújárók seregei minden pénteken hétszer járják körül e
ravatalokat, zene és kürtszó nélkül, egyedül emberi jajszónak szabad
hallatszani.

A bőjt utolsó napján húsz mérföldig menő bucsújárat rendeztessék; elől
egy nagy szekrényt vigyenek tört kardok-, nyilakkal és csatában elhullt
hősök csontmaradványaival; azt hatszáz zsákba öltözött katona kisérje,
mezítláb, hajadon fővel.

Azután jőjjön 3000 spahi gyalog, fekete turbánnal, tépett és vérrel
bemocskolt ruhákban, hátát tevefarkkal verve.

Utánuk hatezer dervis, övig mezetlen, testébe késeket és nyilakat
szurkálva, hogy a vér szertefecskendezzék róluk.

Azután hozzák a próféta szekrényét; mely mellett háromszáz basa járdal
kivont karddal, s a ki szemeit a szekrényhez fel meri emelni, annak
fejét leütik.

Minden mérföldnél egy keresztyén rabszolgát és egy zsidót levágnak s
vérében ott hagyják az úton meghalni.

Harmincz előkelő vezér, fejét zsidó- és szamárvérbe mártott kendőkkel
bekötve, egyik keze övéhez hátrakötve, másikban kard helyett tevefark, a
mit maga után vonszoljon a sárban.

Kövesse őket 7000 jancsár, fegyver helyett pálczával kezében; hátul
jőjjön a nagyvezér, sánta szamár hátán, kezében nádszál, azzal fejét
verve, kiáltozza: «offát, millei, zaffai!»

Végül ismét keringő dervisek jőjjenek, testeiket felhasogatva; s egy
szekrényből a legapróbb rézpénzt szórják el az út mentében. Minden
mérföldnél megálljon az egész menet, felordítva: Allah buffai! Allah
mitrei Kresztinnai. (Allah verje meg a keresztyéneket.)[6]

Allah azonban nem hallá meg a bucsújárók szavait.

Buda nem jutott többé török kézre.

Kicsinyben mult pedig. Az elfoglalt várat német őrséggel rakták meg, s a
véráztatta falak között, miken Petneházy volt az első, Funkenstein lett
a térparancsnok.

Kitüntetésnek szép volt, de helyzetnek nem igen kellemes. Egy feldult
romhalmaz között, mérföldnyire elpusztított, kizsarolt vidék közepett a
nemes úr rendkívül unta magát. Kérte nehányszor, hogy tegyék onnan át
máshová, de a főherczegek azt viszonzák, hogy jó neki ottan.

Időközben megtudta azt is, hogy Borbála Petneházy halála után felvette a
fátyolt. A gazdag menyasszonyt tehát végkép elveszté. Pedig az ostrom
után részére jutott osztalék a zsákmányból már fogyatékán járt s azok a
zsidók, a kiknek tartozott, történetesen Bécsben és Prágában laktak, nem
voltak a budai vízvezetőnél véghez ment mészárlás között.

Az alvezér háreméből két fiatal török leányt tartott meg magának, az
egyik tizennégy, a másik tizenkét éves volt; az utóbbit Fatiniczának
hítták.

A háremben növekedett gyermeknél egy dolog volt erősen kifejlődve: a
cselszövény. Fiatalsága daczára olyan jól értett ahhoz, mint a szerály
akármelyik kegyencz rabnője.

Midőn látta, hogy urának pénze elfogyott, adott neki jó tanácsot, hogyan
szerezhetne azt megint sokat s Funkenstein – követte a tanácsot.

Ezen időben Gábor barát Győrben lakott, s ugyanott volt főparancsnok
Piszterczky ezredes, derék becsületes lengyel, kivel esténként együtt
szoktak sakkozni.

Egy este Gábor barát ilyen különös dolgot regélt el az ezredesnek:

A napokban egy magyar fogoly, ki a székesfehérvári basánál volt
szolgaságban, észrevevé, hogy egy parasztnak öltözött férfi érkezik már
másodízben a basához, ki vele elzárkózva, órahosszat elbeszélget. A
fogoly kiváncsi lett, s a kályhán át, a hol fűteni szokott, kihallgatá a
párbeszédet. Arról volt szó, hogy a budai várat ismét visszajátszák a
török kezére; kétezer arany az árulás díja. Mi neve az árulónak, azt meg
nem tudhatá, de annyit hallott, hogy két török rabnő van nála. A foglyot
másnap kicserélték török foglyokért s az rögtön sietett Gábor barátot
értesíteni az árulásról. A veszély nagy. A basa előpénzt is adott már az
árulásért s tanakodott vele a módszerek iránt; Budán pedig most az egész
helyőrség alig megy kétezerre, s minden gyanu nélkül van az is.

Az ezredes rögtön sietett a tanuval Budára s tudatá a főparancsnokkal a
hallottakat. Annak nem levén egyéb eligazodási jegye a két rabnőnél,
minthogy ezek Funkensteinnál voltak, őt hivatá s kérdezé tőle, hogy
talán rabnőinek váltsága végett irt a fehérvári basának?

Funkenstein azonban megérzé az illatot, s mindennemű levelezést tagadott
a basával.

Ekkor a rabnőket fogták vallatóra, s Fatinicza kivallá a küldött budai
paraszt nevét; arra annak a fiát vették elő, az pedig kimondá, hogy
apját már másodszor küldé Funkenstein Fehérvárra. E kettős tanusággal
szemben nem védheté magát a lovag, térdre esett és kivalla mindent.
Azzal mentette magát, hogy ő csak a pénzt akarta megkapni a basától s
azután a várat nem játszani át a kezére. Könyörgött, hogy kegyelmezzenek
életének.

– Micsoda excellentiádnak egy maroknyi vér?

– De micsoda te neked kétezer aranyért annyi ezer emberéletet és egy
országot eladni!

Pár nap mulva kézrekerült a paraszt is; a vízikapunál akart bemenni, ott
elfogták. Tagadta, hogy nála levelek volnának; míg levetkőztették s
meglelték azokat a harisnyákban. (A német krónikairó magyar pórnak
állítja ezt, magyar pór pedig soha sem viselt harisnyát, azt tudjuk.)
Erre kétszáz bottal jutalmazták meg hazugságáért; végre Funkensteinnal
együtt kínvallatás alá vetették, de a hüvelykszorító alatt sem vallott
többet egyik is, mint hogy a törököt akarták csupán kétezer aranyig
megfejni.

Halálra itélték mind a kettőt.

Az itéletet az akkori idők irálya szerinti fordításban közlöm németből:

«Minekutána most uralkodó cs. kir. felsége I. Leopoldus az annyiszor
ostromlott, annyi ember, vér- és költségbe került Buda várát a török
hadsereg szemeláttára Isten segedelme és győzelmes fegyverei által
recuperálta; minden császári hadiszolgálatban levőknek azon kellene
lenniök, hogy annak conserválása és defendálása, nem pedig ismét török
járom alá juttatása felől törjék fejüket, mindezt nem tekintve
Funkensteini Funk Konrád főhadnagy az érdemes Salm-regementből, annyira
megfeledkezék tartozó kötelességéről, hűségéről s keresztyén
származásáról, hogy titokban a fehérvári basához külde egy parasztot s
levélben offertumot tett neki, hogy a várat ujra kezébe szolgáltatja,
csak egy pár száz embert küldjön is oda, mire a basa örömmel
nyilatkozék, nem nehány százat, de nehány ezeret is küldeni. Ámbátor
nevezett főhadnagy azt állítja, hogy ő nem akarta a várat elárulni,
csupán az ellenségtől pénzt kicsikarni; mindazonáltal császári
secretumokat tudatott vele, úgymint: hol lehet a várba legkönnyebben
feljutni s hogy a nagy körönd felől besegíti őt seregeivel etc. Ezért a
basa a vezérnek irt is népek végett, s az utolsó, a parasztnál lelt
irásában jelenti, hogy népség és pénz már készen állanak, s ezek szerint
a vár, a benlevőkkel egyben, az egész keresztyénség legnagyobb kárára és
rémületére a legvégső veszélyben forgott, ennélfogva az ő vallomásai és
levelei után a kirendelt haditörvényszék azt judikálta: hogy ő a
császári vér- és haditörvény szerint crimen læsæ majestatis és
perduellionist követett el; ezért megérdemlett büntetésül s másoknak is
elijesztő exemplum gyanánt feje levágattassék, teste négyfelé szelessék,
négy része négy utczára kiszegeztessék, szive kiszakíttassék s a
szájához veressék s mindez a törvények értelmében.* Itéltetett Budán,
ápril 8-án 1687., mely itélet dito 9-én végre is hajtatott.

Még csak az sincs utána mondva: «Isten legyen kegyelmes nyomoru
lelkének».

… Petneházy halála nem maradt boszulatlan.

* * *

Azóta sok víz és – sok vér lefolyt Buda alatt; a hatalmas török
nemzetről úgy beszél a világ, mint egy nagy tüneményről, mely volt és
mulni indul; a szegény, sokszor elfelejtett magyarról pedig úgy, mint
egy becsületében halhatatlan népről, mely megvan és meglesz…



EGY EMBER, A KI MINDENT TUD.


I.

Először is nagyon gazdag volt.

Ez már magában harminczhárom indok arra, hogy az ember mindent tudjon.

Azután gróf volt, – szép ember volt – és sok esze volt.

Most már megholt. – És már most igazán mindent tud.

Csakhogy nem nyert vele semmit; mert annak, a mit holta után tud, nem
veheti semmi hasznát.

De nem is vesztett vele semmit; mert a mit életében tudott, annak sem
vette semmi hasznát.

Régi rossz szokásunk nekünk lateinereknek (s nemcsak a magyar
lateinereknek, de a kerek föld minden tintafogyasztó népének), hogy ha
valami prototypont keresünk a megtestesült tudatlanság eszményképeül,
azt rendesen abban az osztályban fedezzük fel, a melynél – «az ember
kezdődik». Ettől a szokástól toto coelo el kell térnünk, midőn a gróf
Rengeteghy Ottó élettörténetét megirjuk, mert ez tudott mindent, a mi
csak megtanulható, és tanult mindent élete utolsó órájáig: beszélt hét
élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a latinon, a görögön
és sanskriton, s meg tudta magát értetni a japáni és chinai idioma
szerint, tudott értekezni a papua, sioux és ovasero fajokkal, remekül
hadarta a ladino zsidó jargont, sőt egyszer egy hires zsebmetszőtől
megtanulta a kochem nyelvet is, a min a tolvajok értekeznek egymás közt
s olyan jól tudta, hogy mi az Kochmor, Trararumgenger, Chassimathändler,
Bismuther, Schottenfäller, Linkwechsler? mint akármelyik Baldowerer
(orgazda). – A mi a szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve
egész a curiosumokig ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, –
építész, zenész, festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; –
gyakorolta a homœopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a
perkinismust és baunscheitismust; – kedvelte a csillagászatot, volt
saját csillagdája; azután botanicus volt, természettudós; járatos az
exoticus flora és fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi;
később nagy financier és nemzetgazdász, különösen bányász és
állat-acclimatáló; – szokás szerint geograph gyakorlat után, mint híres
utazó; – tekintély volt a spiritismusban és quasi médium; tanulmányozta
minden népek vallásait, a shamanismust, bramanismust, buddhismust,
mohammedanismust, a shi és sunna válfajaival, fetishismust, talmudismust
és christianismust; in thesi követte a jansenismust, in praxi a
mormonismust és a mellett, mint nemes úr, született törvényhozó volt és
született katona.

A mi a törvényhozást illeti, ezt fiatalabb éveiben nem igen
gyakorolhatá; mert akkor gondoskodva volt róla, hogy a Reichsgesetzblatt
készen hozza a törvényeket; s a polgártársaknak és méltsás főrendeknek a
törvényt nem hozni, csak elhordozni volt kötelességük; hanem a katonai
tanulmányok annál tágabb kiviteli térre találtak.

Gróf Rengeteghy Ottó az ötvenes években (t. i. nem a saját, hanem a
század ötvenes éveiben) a császári hadseregnél szolgált s előljárói és
tiszttársai által a legkitünőbb katonai tehetségek közé számíttatott.
Nemcsak az egész osztrák Dienstreglement-t hordta a kis ujjában; de
teljesen au fait volt az európai minden nagyhatalmak hadseregeinek
szervezésében; tudta, kinek melyik fegyvernemben van az előnye? mi
értéke van a porosz landwehrnek a háboruban? mire használható az orosz
opoltsenie? mi különbség van a schweiczi hadsereg és az angol riflemenek
között? használhatók-e még a török bashibozukok nyilt csatában? A
fegyverek tökéletesüléséről minden idevágó szakkönyvet áttanulmányozott;
heteket töltött a sohlai fegyvergyárban, s meglakta a bécsi ágyúöntődét.
Ha pedig a genie-corps tiszteivel jött össze, azokat épen kétségbeejté
ismeretei halmazával a haderődítés terén, s ha egyszer egy vén
fortificationalis főtisztet beszoríthatott a maga régimódi krepost
sánczai közé, azt úgy körülkerítette modern redanokkal, előretolható vas
helepolisokkal, úgy lebombázta gyujtó carcassokkal, úgy aláaknázta
pokoltalálmányu torpédokkal, hogy ez kénytelen volt neki tisztességes
föltételek alatt capitulálni. A generalstabra nézve pedig valóságos
félelem volt a jelenléte; – mert ha hozzá kezdett, nemcsak az eddig
követett hadviselési rendszerről tudott kimerítő előadást tartani, hanem
a még ezután követendőkről is: várharcz, lökrendszer (Stoss-System),
hegyiharcz, ágyucsata, éjjeli harcz (Camisade), oszlopos roham, szoroson
átvonulás, (debouche); azután hadsereg-fölállítás,
harczvonal-változtatás, központ-áttörés, mind oly ismeretes foglalkozás
volt előtte, hogy még a tábornokok sem mertek vele vitatkozni, nehogy
kisüljön, hogy többet tud, mint ők.

És aztán vívni is jól tudott s első lovas volt a hadseregnél. A
kardvívásnál volt egy veszedelmes alsó belső vágása, a mit századik sem
tudott elhárítani; párbajban mindig megvagdalta az ellenfeleit.

És végül – nagy szerencsével udvarolt a táborszernagy báró ** szép
leányának.

Mindenki meg volt felőle győződve, hogy Ottónak csak egy kis háborura
van szüksége, hogy fényes pályakört csináljon. Most huszárkapitány. Az
első choc fényes fegyverténye után őrnagyi rangra emelkedik. Akkor jön
egy erőszakolt kémszemlészet: a visszatérőt várja az alezredesi czím.
Azután egy ügyesen combinált s vakmerően kivitt megrohanás. Ez érdemeket
ád neki a dandárparancsnokságra. Végre egy döntő ütközet; hol az
oroszlánrész az ő dandárának s ép oly bátor, mint körültekintő
vezényletének jutand. Mindig feljebb! Ki tudja, hol végzi még? – A
Terézia-rendbe okvetlen belekeveredik.

A sors betölté ezt a kivánságot is. Napirendre került az
olasz-franczia-osztrák háboru. Gróf Rengeteghy Ottó előtt nyitva volt a
«turf», hol a dicsőség terem, a «róka» kijött a coverből.

Csak az a nagy baj volt rá nézve, hogy ezt a covert az olasz úgy
össze-vissza szeldelte öntöző csatornákkal, sövényekkel, hogy a
lovasságnak nagyon kevés hasznát lehetett venni a nyilt csatákban.
Ottónak az egész hadjárat végeig alig jutott egyéb feladat, mint
kémszemlészni, ellenséget fellármázni, cseltámadásokat tenni, élelmet,
szénát, szalmát szállíttatni, podgyászt fedezni. Alig jutott valamikor
annyira, hogy egy-egy puskagolyót halljon a levegőben fütyülni, azt is
futó ellenség küldte.

Egyszer aztán a bivouac tüzénél azt mondá tiszttársainak:

«Látjátok, az egész maleficzháboru alatt egyetlen egy tudományomnak
vettem hasznát, s azt az inasomtól tanultam; egy ostoba fiatal
ficzkótól, a kit János vitéznek csufolok s a ki olvasni sem tud. S ez a
tudomány abból áll, hogy az ember a hadjáratban a nyeregkápájában levő
két pisztolytok közül az egyikbe ne töltött pisztolyt tegyen, hanem
töltött szalámit. A balfelül levő pisztoly fölösleges, arra soha sem
kerülhet a sor. És igaza volt János vitéznek. Az egyik tokban most is
ott hever a revolverem kilövetlen, míg a másik tokban már a harmadik cső
szalámi járja s az engem nagyon sok halálveszélyből (érts éhenhalást)
kisegített».

A tiszttársak biztatták, hogy ezt a találmányát jelentse be a
hadügyminiszternél általánosan behozandó reform gyanánt.

Végre hozzájutott Rengeteghy Ottó gróf, hogy a nagy katonai rigorosumnál
is hivatalos legyen. A Solferinótól elkeresztelt ütközetnél svadronjával
egy ágyuüteg fedezésére lett kiküldve, mely ágyuütegnek egy szemközti
sövényzet mögül dolgozó ellenséges ágyutelep szolgált viszhangul.

Gonosz viszhang, melynek magja is van!

Gróf Rengeteghy Ottó először hallott életében ágyutekéket búgni feje
fölött. Csunya zene! Mikor megvillan az ágyu, akkor egy másodperczig húz
valami a levegőben, mintha sárkánytehén bőgne a borja után, s mikor
elcsap az ember füle mellett, azt mondja «hu!» s csak akkor ér oda az
ágyu dörgése: bumm!

Otto kezdte azt a sajátságos változást tapasztalni magán, a miről
Plonplon herczeg lett historiai nevezetességgé Sebastopolnál.

S mikor meglátta az első halottat iszonyún szétzúzott testtel lebukni a
földre, akkor egyszerre úgy tetszék neki, mintha elsötétült volna előtte
a világ. – Ez az ágyuláz.

– Mi ez? mondá magában. Csak nem félek tán? olyan nincs! Aztán elhitette
magával, hogy csak a gyomrának van baja. Nagyot húzott a pálinkás
kulacsából. És aztán valahányszor egyet szólt az ágyu, mindannyiszor azt
érzé, mintha a gyomra is szivvé változott volna s az is verne;
ugyanannyit ivott rá.

Attól a sok curaçaotól aztán még különösebben érezte magát.

– Nagyon édes ez a curaçao! mondá kiköpve undorral az utolsó kortyot.

– Talán az enyim jobb lesz, mondá neki János vitéz, odanyújtva a
kulacsát.

Ottó nagyot húzott belőle. Hát az meg mint a pokolbeli tűz ment le a
torkán.

– Mi van ebben a pálinkában? kérdezé prüszkölve az ostoba huszártól.

A balga ficzkó mosolyogva sodorintá meg a bajszát.

– Hát hogy erősebb legyen, egy garas ára választóvizet töltettem bele a
patikában.

– Huh, hogy az ördög vigye el kendet! – választóvizet itatott meg velem!
szitkozódék Ottó kapitány s most már azt képzelé, hogy az keresztül
rágja a beleit! Egy darab krétát kellene rá megenni hirtelen. A kréta
neutralizálja a választóvizet. Csak egy infanterista-ezred jönne
közelebb; azoknál mindig van kréta, azzal meszelik be a kabátjukon a
foltot. Van ugyan ide hátul egy zászlóalj; de azok horvátok, fekete
szíjuk van, nem tartanak krétát. S most Ottónak minden gondolatja a
gyomrából jött; annak kréta kellett; az meg nem volt.

Végre jön a dandárnoktól a parancs, hogy a huszársvadrony menjen rohamra
az ellenséges ágyuüteget helyéből kivetni.

Legalább vége a kínos helyzetnek: egy helyben ülni és hagyni magára
ágyuztatni; – a trombita rohamra harsog: indulj! előre! Ottó is
sarkantyuba kapja a paripáját s nem gondol többé se választóvizre, se
krétára; hanem vágtat ventre à terre; por előtte, por utána.

Hát a mint rohan az ellenséges üteg felé, azon veszi észre, hogy az
sincsen egyedül; a rejtő sövényfal mögül előbukkan egyszerre egy nagy
csapat lovas chasseur s szemközt robog a csörtető huszárokra.

Ottó három embert látott maga felé rohanni: három marczona, barnapofáju
alakot, ördögi hegyes kecskeszakállal, kuglhupf nagyságú vállrózsákkal a
vállaikon; mind a három egyenesen ő neki tartott.

De három egyszerre! Három egy ellen! Mit csinál az ember ilyenkor? Erről
az esetről nem szól sem a Dienstreglement, sem a Code du duel, ezt nem
pertractálja sem Julius Cæsar de Bello Gallico; sem III. Napoleon de
Cæsare Julio, erről hallgat a «Handbuch eines wahren Soldaten», ezt
mellőzi Fadejew «Die Taktik im Kleinen und Grossen». Ezt a hadtudomány a
sajtóhibák közé sorolja.

Pedig hát megtörténik ez. Ottó azt látta, hogy nemcsak az a három, de az
egész chasseur-zászlóalj mind ő ellene rohan.

Ily kritikus pillanatban csak a gyors elhatározás segít. Souwarow, Nagy
Frigyes, XII. Károly kell ide! Mikor már harmincz lépésre van az
ellenfél tömege, a kardot a szíjra ereszteni, a revolvert kikapni a
pisztolytokból, a hat csövet egymásután kilőni: az hat emberhalál; aztán
a kilőtt pisztolyt odavágni a hetedik fejéhez, s azzal újra marokra
kapni a kardot!

Úgy tett.

Gyorsan markába kapta a pisztolytokból kirántott gyilkos csövet;
rászegezte azt a legelső kecskeszakállas ficzkóra, mire az átkozott
kecskeszakállas elkezdett pokoli módon nevetni, a két bajusza a két
füléig szaladt a röhögéstől: Ottó rémülve tapasztalá, hogy fegyvere nem
akar elsülni; nem ám, mert a szalámi volt a kezében, azzal czélzott az
ellenségre; azt azután, hogy csak nem sült el, odavágta az ellenség
fejéhez: arra azután se nem látta, se nem hallotta, hogy mi történik?
verekedtek, káromkodtak körülötte; a lovát három ló közé odaszorították,
egy negyedik ló hátulról kapaszkodott fel rá; a csákóját a fejébe
verték, a lova zabláját másfelé vonták; elől-hátul a gallérjába
kapaszkodtak; mentekötőjénél fogva rángatták, a félkengyelét
leszakították, a prémjét összevagdalták, a jobb fülébe magyarul
káromkodtak, a balfülébe francziául; egy darabig a chasseurök czepelték,
a merre nem volt szándéka menni, azután megint a huszárok vették körül s
czibálták erővel másfelé; míg végre visszatévedt az elébbi állomására s
a mint körültekintett, úgy érezte magát, mint a kit a víz fenekéről
húztak ki.

Még akkor sem tudta, hogy mi történt vele?

Hogy az általa vezetett roham kudarczot vallott, azt láthatta abból,
hogy az osztrák ágyuüteget visszavonták elfoglalt állásából.

– De mi az ördög lelt tégedet, mondá neki a tüzérkapitány mérgesen, hogy
még csak nem is védelmezted magadat, ki olyan jól tudsz vivni? Ha az a
tudatlan János vitéz ott nincs, s huszárosan ki nem vág, már el voltál
fogva a francziáktól.

Ottó aztán megköszönte a jó szolgálatot János vitéznek, a ki ugyan nem
tudott semmit azokból, a mik a hadi tudományt képezik, de verekedni: azt
tudott. – Ottó megajándékozta az órájával.

– Csak már a szalámit el ne dobta volna! dörmögé a goromba hadfi.
Koplalhatunk két nap!

Mint tudjuk, e jóslata János vitéznek nagyon is teljesült: a hol a
győzelem elvész, ott a profunt is el szokott veszni. A hadsereg kenyere
és husa a győztes ellenfél martalékául jutott, s a pimasz francziák az
osztrák profuntokkal még kugliztak a mezőn, azt mondva, hogy ez csak
arra jó. S az emlékezetes ütközet után sokáig fenmaradt a bécsi bonmot:
hogy az olaszországi hadjárat azért veszett el, mert a hadsereg marhái
mind a táborkarnál voltak összpontosítva. (Hony soit qui mal y pense.)

A mint késő estére valahol pihenőt lehetett tartani, azt mondta Ottó
János vitéznek: – «János. Nekem szörnyen marja valami a hátamat, nézzen
bele, mi az?»

– Kettő közül az egyik, mondá János vitéz; hanem aztán megigazítá magát,
mikor a bekecs és az atilla gallérja alá tekintett. Tyhű! vitéz kapitány
uram! hiszen meg van sebesítve: az a bolond franczia ide bökött a
karddal a hátába. Csupa vér minden.

– Hagyjon kend neki békét! förmedt rá Ottó kapitány s megtiltá neki,
hogy a kapott sebről beszéljen valakinek.

Pedig hiszen hát az nem szégyen, hátulról kapni sebet lovassági
csatában, ha az embert körülfogják, de csak mégis restelli az ember.

Hanem a hideg éjszaka meghozta a seblázt s Ottónak, akarva nem akarva,
le kellett szállni a lóról, hogy a tábori kórházba vitesse magát.

Ott betették egy osztályba, a mi a «hasonfekvők» számára rendeztetett.

Ez nem gunyolódni való dolog: ez nagyon komoly intézmény. Vannak igen
veszedelmes megsebesülések, a mikkel nem lehet hanyatt feküdni. Az ember
négy eset közül háromnál belehal, s ha kigyógyul, kinevetik vele.
Humoristico-lethalis kóresetek.

Abban a szobában, a hová Ottót vitték, feküdtek még öten; mind előkelő
tisztek. Mind nagyon veszélyesen megsebesülve az érem tulsó oldalán. S
az ilyen sebek kegyetlenül kinzók. Ámde a kinok közepett is legfőbb
gondja az volt a sebesültnek, hogy társai előtt igazolja azt a
körülményt, miképen kaphatott olyan sebet, a melylyel nem lehet hanyatt
feküdni? Az első azt állítá, hogy abban a perczben kapta a golyót, a
mikor visszafordult a katonáihoz, hogy lelkesítse őket a rohamra. A
másikat Suwarow hirhedett positurájában találta ez a nemesis; a
harmadikat egy háta mögött eldurrant shrappnel golyója csufolta meg
eként; a negyedik esküdött rá, hogy a francziák bumeranggal lőnek: ez
hottentotta találmány; a löveg fele utján visszafordul, szemközt czéloz
s hátul talál. Az ötödik végre parancsolá elhinni, hogy ő a sebet par
repercussion kapta, épen úgy, a hogy Moreau tábornagy vesztette el a
lábait Drezdánál, egy visszapattanó golyó által.

Ottó rémülten hallá a legutóbbi patiens szavait. Arra a tábornokra
ismert a hangokból, a kinek van egy Aureliája, a kinek ő szokott
udvarolni.

Az imádott hölgy azt fogadta lovagjának, hogy ha megsebesül a csatában,
oda siet hozzá őt ápolni.

Már pedig most bizonyos, hogy idejön, mikor a papája is meg van
sebesülve. Ez szép találkozás lesz; a helyett, hogy «borulj a keblemre!»
– «borulj a hátamra!»

Négy nap alatt a hat közül csak ketten maradtak a kórodában. A többit
elvitte a megnevezhetlen seb. Gondoskodva lett róluk, hogy ne legyenek
tréfa tárgyai, ha meggyógyulnak.

Csak a tábornok indult javulásnak: a mi annál rosszabb volt Ottóra
nézve; mert azontul aztán a tábornok éjjel-nappal tartotta egyetlen
hallgatóját a lefolyt hadjárat tudományos elemezésével, bebizonyítva
előtte, hogy minden győzelem csupa merő hibák elkövetése által lett
előidézve. A legnagyobb hibát Napoleon követte el Magentánál, a mikor
minden taktika ellenére a tartalék-hadait tolta előre. De még ennél is
nagyobb hibát követett el Solferinónál, a mikor balszárnyát
meggyöngítve, egész erejét az osztrák központ áttörésére fordítá. Hanem
a legnagyobb hibát követte el Benedek, a miért a jobb szárnyon
győzelmesen előre szaladt; neki nem kellett volna győzni: akkor Napoleon
előnyomuló centrumát két tűz közé foghatta volna. Hibázott az osztrák
fővezér is, a miért napi parancsban meg nem tiltotta a katonáknak, hogy
a pipát a tölténytartóban viseljék, ez demoralizálta a hadsereget;
hibázott a hadügyminiszterium, a miért az infanteria köpönyegére két
oldalt egy-egy gombot nem varratott, hogy maschirozás alatt a két
szárnyát fel lehessen akasztani, ez gátolta a gyors haladást; hibázott a
szél, a miért szemközt fútt s hibázott maga a nap, a miért két órával
hamarább kelt fel, mint az osztrák hadműveletek megkezdettek s elősegíté
a francziákat, hogy a támadást ők kezdjék meg. Mindenki hibázott, csak
mi ketten nem!

Dehogy szólt volna bele Ottó. Nem tudott már a hadászatból semmit.

Csak azon imádkozott magában: vajha Aureliát ide ne hozná a gyermeki
szeretet.

Már pedig a katonának nem jó imádkozni, az tudva van.

Mikor a sebek már épen hegedőben voltak, s a mikor a betegnek annyira
meg kell tartani a hasmánt nyugvást, hogy nagyobb bizonyosság kedvéért
oda kötik az ágyhoz, akkor érkezett meg Milanóból a tábornok családja,
közte Aurelia kisasszony. A két sebesült hős természetesen csak háttal
fordulva beszélhetett velük, a mi a helyzet regényességéből sokat
levont.

Aurelia kisasszony nem birta elfojtani a nevetését.

Hat hét alatt Ottó tökéletesen kigyógyult a sebéből is, a tábornokból
is, a kisasszonyából is: nem tartott meg belőle egyebet a
fotografiájánál. A mint a béke meg lett kötve, kvietált, hazament
Luka-Nényébe, vagy hová? S otthon olvasá az ujságból, hogy Aurelia
papája is kegyelmesen nyugdíjaztatott. A haditudományok rá nézve
lomtárba kerültek. Azt is eltagadta, hogy valaha katona volt.


II.

Itthon aztán Ottó gróf felvette azt a divatot, a mit akkor viseltek:
pitykés, zsinóros, szironyos, sujtásos, vitézkötéses, tollas, süveges,
sarkantyus divatot; télire fölment Pestre; akkor épen az volt a hangulat
az előkelő körökben, hogy a magyar irókat, költőket, tudósokat
csodálják. A finom estélyeken poéták deklamálták novelláikat, verseiket,
humoristák süstörögtették szellemi röppentyüiket, szaktudósok
commentálták exact tanulmányaik thesiseit, a grófnők és kisasszonyok
rajongtak e szellemi bajnokokért, s együtt játszottak velük tableaux
vivantsokat, concert spiritueleket és vigjátékokat. Egyszerre divat lett
irónak lenni: a költői czím ajánló levél volt a legmagasabb
társaságokba. Az akadémia s a Kisfaludy-társaság nagygyülésein a
hallgatóságot egy harmadrészben az aristocratia szépe java képezte, s
boldogok voltak az előkelő uraságok, kik magán a tribünön foglalhattak
helyet, díszmagyar-ruhákban, mint kebelbeli tudósok és irók.

Ottó gróf megirigylette a kitüntetett osztály állapotját.

Eljárt a szellemi estélyekre, rendes látogatója volt az akadémiai
gyüléseknek, – végig szenvedte a felolvasásokat, – megkeserítette a
casinóban a tiszteletbeli akadémiai tagok fekete kávéját tudományos
vitatkozásokkal, s rá jött arra a meggyőződésre, hogy többet ért ő a
litteraturához, mint ezek a poéták, tudós irók és mæcenások
valamennyien.

S mi kell hozzá, hogy túltegyen rajtuk? Csekélység. Irni jobbat, mint
ők.

Hiszen irónak lenni szép és könnyü.

Versirónak azért jobb, mert kevesebbet kell irni. A vers rövidebb munka.

– A vers is olyan, mint a huszár – mondá Ottó. Hogyan támad a huszár?
Először születik egy ember, azután születik egy ló; mikor az ember
rátalál a lóra, lesz belőle huszár. Így támad a vers is. Először
születik a gondolat, azután a rím; mikor a gondolat rátalál a rímre,
lesz belőle vers.

És megpróbálkozott vele.

Akkor azután úgy tapasztalá, hogy néha a ló le is dobja az embert s
nincs huszár.

Azért jobb a regényiró dolga mégis: az csak infanterista. (Nem kell neki
a pegazust puczolni.)

Ottó grófban minden megvolt, a mi egy irónál becses tulajdon. Sokat
olvasott: könyv nélkül tudott idézni eredeti szöveggel Horáczból,
Byronból, Hugo Victorból, Metastasióból, Göthéből; ismerte a
Frithiofssagát s Jevgen Anyegint eredetiben, a Sakontalat angol
fordításban, végig járta Homér Iliását az ősi incunabula nyomán, mely
szerint a sorok még bustrophædon modorban vannak irva, mint az
ökörszántás: a kezdet jobbról balra, a folytatás balról jobbra; – a
középkori irodalom curiosumaival egész naphosszant el tudott mulattatni
egész társaságot; tudott felvilágosítást adni a calotte irodalomról,
mindenféle nemzet ódon tréfaalakjairól, a baladinókról, a spanyol
perograllokról, az angol Jack Puddingokról, az olasz Maccákról,
Bambocciokról és Scaramuzziákról, a német Staberlékről; tudott helyesen
idézni az Epistolæ Obscurorum virorumból; gazdag tapasztalattal,
világismerettel rendelkezett; volt élénk fantáziája s tudott felhevülni;
– hanem mikor a tollat a kezébe vette s elkezdett valamit leirni: mire
készen lett vele, egy másik embert kellett segítségül hívnia, a ki
megmagyarázza neki, hogy mit irt? mert ő maga sem érti.

Pedig hiszen tudott sokat! A garnizon-életben gyakran bámulatra ragadta
a társaságot ügyes rébuszaival, sikerűlt palindromokkal, mik előlről
hátulról olvasva egyformán hangzanak; carmen maccaronicumokkal, mikhez
más adja a rímet, más a szöveget; anagrammákkal és chronostichonokkal;
miket még illuminatiók alkalmával transparent feliratnak is használtak s
ezek már csak elég mesterséges feladatok. A garnizonban nem csinálta azt
utána senki.

És mégis mindezeknél mesterségesebb feladat egy közönséges emberi
gondolatot egyszerű szavakkal úgy irni le, hogy abból, a ki azt
elolvassa, ugyanazt értse meg, a mit az irója gondolt.

Rájött, hogy a prózairás még a versirásnál is nehezebb. A versirónak
könnyü. Leirja az első sort, annak az utolsó szavához keres egy
kadencziát: ha azt megtalálta, a rímhez keres egy másik gondolatot; – de
hogyan hajt ki a prózairónál az egyik gondolat czikkszárából a másik
gondolat levele?

Ez a titok! «Érteni az iráshoz» és «irni tudni» két egymástól oly messze
eső fogalom, mint «szerelmesnek lenni» és «szeretni».

Hiába! A természet mostoha volt iránta e tekintetben.

De a sors helyrehozta a természet mulasztását.

Jótékony műkedvelői előadások alkalmával tanult Ottó bámulni egy
rendkívüli hölgyet. Magyar báróné volt és lengyel grófnő. A férje,
Balduin báró volt a leghiresebb tarokkjátszó a kaszinóban.
(Megjegyzendő, hogy Ottó gróf is kitünő tarokkjátékos volt: csakhogy
azokon a napokon, a melyeken játszott, rendesen vesztett; a mely napokon
pedig nyert volna, azokon nem játszott.)

A grófnőt Fantissa név alatt ismerték a beavatott körökben, a minek az
volt az alapja, hogy a grófnő regényeket szokott irni – franczia
nyelven, s ez volt az irói álneve.

Azok a regények bámulatos unalmasak voltak. Nem történt azokban semmi.
Hanem épen az volt bennük az elismerésre méltó, hogy szerzőjük kötet
számra el tudott irni fennakadástalan, a nélkül, hogy egy gondolat
háborította volna irás közben.

Ottó grófnak eszébe jutott a mese a vak emberről, a kinek jó lábai
vannak s a sántáról, a ki jól lát s ketten végre kitesznek «egy»
emberszámot s egy este így szólt Fantissához:

– Grófnő, irjunk mi ketten egy regényt együtt. Én adom önnek a mesét, az
alakokat, a bonyolulatot, az eszméket: ön pedig kidolgozza azokat, s
mikor kész lesz, én lefordítom francziából magyarra s kiadjuk
mindkettőnk szerzői nevével a czímtáblán. Nem jó lesz?

Fantissának tetszett az ajánlat; talán az ajánló még jobban; s azontul a
hosszú téli estéken mindig együtt ült a két költői lélek a boudoirban és
irta a közös regényt. Ottó kidolgozta a vázlatot, Fantissa fogalmazta a
szöveget; – Balduin báró pedig tarokkozott a kaszinóban éjfél után két
óráig.

Egy este Balduin báró a szokottnál hamarább érkezett haza a
tarokkozásból, s még ott találta Ottó grófot a boudoirban, Fantissa
grófnőnél. Épen a végkatastrofán dolgoztak.

Balduin bárónak nagyon megtetszett a kész munka. Azt mondta Ottó
grófnak:

– Tudod mit, barátom? ha már a feleségemmel együtt irsz regényt, hát
vedd is el.

Másnap Ottó gróf elszökött Algirba: oroszlánt vadászni. Balduin báró
pedig elvált a feleségétől.

Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is.
Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd,
opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliánt ékszerét eladta s
utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött
Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta a smaragd
ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó gróf átmenekült Siamba:
szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána
vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Austráliába:
känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával
utána hajtatott Austráliába. Ottó gróf menekült Mexicoba: buffalót
vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel
Kamcsatkába: czethalat vadászni, Fantissa utána; végre Siberián
keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba; Fantissa
mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész
kifogyott, Fantissa chatouillából pedig mind az ötféle ékszer: akkor
Ottó gróf hazamenekült Budapestre; – Fantissa ide nem követte; hanem
elmaradt Szentpétervárott s lett belőle orosz herczegasszony.

Ottó grófnak nem maradt belőle más, csak a szép üldöző fotografiája.

Ottó gróf ebből az esetből megtanulta, hogy a regényiráshoz nagyon jól
tudhat az ember «in theoria»; de «in praxi» az első dolog az, hogy a
regényét saját maga írja; de maga ne játszszék benne!


III.

Ottó gróf háza egész természetrajzi muzeum lett hazaérkeztével, a mennyi
kitömött állatot hozott magával, miket saját kezével ejtett el; ehhez
járult még egy nagybecsű ethnographiai gyüjtemény is, melyet az általa
meglátogatott vad és szelid népek között összeválogatott.

Rengeteghy ugyan nem sietett ritkaságai gyüjteményének megérkezését
hirdetni a Pester Lloydban, egy pár tätowirozott indusfej lenyomatával
együtt, naponkint látható egy fertály bankóért (akkor ez volt a
legkisebb ezüstpénz); nem is mutogatta kitömött állatjait másnak, mint
épen csak jó barátjainak; azért mégis egy reggel azt látja, hogy
valamelyik ujságban egész tárczaczikk van irva az ő
ritkasággyüjteményéről: a czikk alá jegyezve «Bojtorján». Bizonyosan
álnév.

Már hogy szivároghatott ez odáig? Hogy kerülhetett ez ujságirók fülébe?
A casinóból?

Bizonyos, hogy a casino igen vegyes elemekből áll; de azoknak
időszerinti megjelenése a legczélszerübben van felosztva. Egy órakor
jönnek a táblabirák, a lateinernép, a prókátorok, tabuláris assessorok,
az irók; megebédelnek három óráig; akkor dolgukra mennek, háromtól ötig
üres a casino; – csak az olvasóteremben bujdokol egy elkeseredett genie,
a ki angol ujságot olvas, s a tekéző teremben gyakorolja magát
karambol-partieban a marqueurrel egy fiatal dandy, a kinek elfogyott a
pénze. Öt órakor jön a «társaság», a «high life», a sportsmanek; azok
ott diniroznak hétig; akkor mennek szinházba, circusba, estélyre; jönnek
helyökbe megint a tudósok, a táblabirák a prókátorok, a septemvirek;
azok ott tarokkoznak, whisteznek kilencz óráig; akkor hazamegy mind: tiz
óráig üres a casino; csak a kandalló-teremben aluszik a nyaktörő
pamlagon egy bien content rebellis s az előszobában várja amaz ismeretes
inas azzal az ismeretes kalucsnival és esernyővel azt az ismeretes öreg
urat, a ki utolsó szokta elhagyni a whistasztalt, s miután társai
lassankint hazaszállingóztak s egy ideig másod magával és két
mamlaszszal (Strohmann) játszott tovább, végre az utolsótól is
elhagyatva, még ott marad egy rubbert kijátszani – egyedül. – Tiz órakor
jön aztán ismét a societás, a haute volée, a páholy-közönség s ott mulat
éjfél után határozatlan dátumig. – E szerint soha sem keverednek össze.
– Hogy transpirálhatott ez mégis? – Hiszen a két év előtti frère et
cochon az irókkal már rég meghaladott álláspont. Az irók sem mentek
többet a jó társaság felé: ott nem lehetett czivakodni; az urnők sem
hivták őket többet: víz és olaj elvált. Dolmány, pityke, darutoll,
irótoll együtt ment ki a divatból. – Úgy kell lenni, hogy valaki a
társaságból encanaillirozta magát s beszélte el Ottó gróf ritkaságait
valami skriblifexnek. Sunt, qui se nequiter humiliant.

Ennek pedig az lett a következése, hogy már most az egész társaság
megtudta a ritkaságok létezését, s a hölgyek kiváncsisága is fel lett
ébresztve.

Ottó gróf ugyan garçon volt; a kinél rangjabeli hölgyeknek látogatást
tenni nem egészen conveniens dolog. A ki abban a hirben áll, hogy a
hölgyeket a földtekén körül hurczolja maga után! Ez azonban csak
előitélet, a minek a jegét megtörte gróf Zsombolyiné; általánosan
tisztelt, szép és szellemdús úrhölgy, a ki tudvágyának kielégítésére
első volt Ottó grófot elegáns oroszlánbarlangjában meglátogatni.

Zsombolyi grófnő özvegy volt, szép, okos és gazdag.

Ottó gróf a részletekig kimerítő magyarázatokba bocsátkozott muzeuma
tárgyainak ismertetése alkalmával a grófnő kedveért.

– Ez valóban fölöttébb érdekes, monda a grófnő, ki hamarább belefáradt a
hallgatásba, mint Ottó gróf a magyarázásba. – Ottó gróf kitünő festész
is volt; megmutogatta a grófnőnek szép vázlatait, kartonjait,
aquarelljeit, miket utaztában sajátkezüleg készített…

– Önnek az uti kalandjait valóban meg kellene örökítenie – egy szép
albumban. Irja le!

– Irja le!

Ha az a kitömött oroszlán ott az állványon egyszerre megelevenült volna,
nem szökött volna oly gyorsan Ottó gróf talpából a vér a feje tetejéig,
mint erre a szóra, hogy «irja le!»

No! És? Ha az az oroszlán megelevenülne, Ottó gróf nyulna a puskája után
s meglőné azt újra. Hát ha az a minden oroszlánnál rettenetesebb
fenevad, az «irjunk le valamit» ismét felelevenedik: azt is meglövi
újra.

– Ha a grófnő elfogadja az albumom dedikatióját, hát meg lesz az irva.

A grófnő hamisan mosolyogva mondá:

– Hanem aztán ezúttal invita Minerva!

De iszen jövőre kimarad mindenféle Minerva a játékból!

Ottó gróf meg szokta az igéretét tartani.

Azaz, hogy distingváljunk jól.

Nem mondta azt Ottó gróf, hogy «majd megirom én», hanem csak azt, hogy
«meg lesz irva».

Volt neki tömérdek uti jegyzete, igen érdekes dolgok.

Hanem hát hús, zöldség, zsiradék, liszt, só, füszer, tojás még nem ebéd.
Mit csinál az ember, ha otthon akar étkezni?

Legelőször is szakácsot fogad.

Úgy van. Szakács dolga a főzés.

Ilyen irodalmi szakács volt Bojtorján.

Bojtorjánhoz pedig csak egy akkora kis embert kellett küldeni Ottó
grófnak, mint a kis ujja, már az ott volt nála. S ha egyszer ott volt,
az övé volt egészen, neki volt testálva: majorátussá téve,
elidegeníthetetlen, elveszthetetlen tulajdonául birói árverésen rajta
hagyva. Ettől csak az ásó-kapa választja el valaha.

Ez tudta még csak Ottó grófnak a vállalat fontosságát felfoghatóvá
tenni. Ha egy ilyen pompás könyv a közönség elé kerül, gyönyörű
metszetekkel és színnyomatokkal, pompás kötésben: ez minden salonban
polgárjogot (pardon! mágnásjogot) nyer; a gróf meg fogja azt küldeni
különös díszkötésben az európai fejedelmek feleségeinek, a braziliai
császárnénak, az indiai kormányzónak, az orosz czárnénak, a japáni
taikunnak. S arra Viktoria királyné, Augusta királyné, Eugenia császárné
rögtön mind magyar nyelvmestert rendel magának, hogy a szöveget
olvashassa; e lendület hirére a magyar hölgyek is rögtön elkezdenek
tanulni magyarul. Az európai sensatió oly nagy lesz, hogy Schmerling
megszeppen, s visszahúzza a februári pátenst; mennyi érdemrend fog
özönleni a pompás könyvért annak szerzőjére! azt győzze viselni! Végre
még a magyar tudományos akadémia is megválasztja tiszteletbeli tagnak.
Meglássa!

Ottó gróf el volt ragadtatva e prospectus által.

Rögtön átadta összes uti jegyzeteit Bojtorjánnak, hogy tekintse azokat
keresztül.

Ez uti jegyzetek mindenféle nyelven voltak irva, a szerint, a mely
országban egyik-másik használatban volt: az algiriak francziául, a
keletindiaiak angolul, a mexicoiak spanyolul, az oroszok németül.

Bojtorján belenézegetett a jegyzetekbe: – nézegetett beléjök fél szemmel
is, mintha perspectivába nézne, egészen kinyitott szemmel is, összevont
szemöldökkel is, s végre azt mondá felőlük, hogy nem lehet ezeken
elmenni.

Nem ám. Mert ő nem tudott egyikén se e pogány nyelveknek; még németül
se: ő volt az az ujdondász, a ki kifuttatta az amerikai hajót «Stapel»
nevű kikötőből; s a ki Jung czečhen-ekből «ifju dorbézolókat» csinált, s
a ki az olasz opera-társaságnál megénekeltette a «Staggionét». Nem
tudott ő, csak magyarul. Hanem az igaz, hogy magyarul úgy tudott írni,
mint a csergedező patak.

– Nem úgy csináljuk mi azt, gróf úr; hanem a gróf úrnak igen jó előadása
van, mikor úgy élőszóval beszél. Hiszen ha úgy irna, a hogy beszél! A
gróf elmondja nekem egyszerűen a történteket egyszer-egyszer, thea
mellett, ebédnél, szivarozás közben; majd én aztán megmutatom, hogy mit
tudok abból csinálni! Természetesen a legnagyobb titoktartás pecsétje
alatt.

Ottó grófnak ez így még jobban tetszett. Legalább a jegyzetei nem
kerülnek profánus kezekbe. Megköszönte a szivességet Bojtorjánnak s
gyöngéd czélzást ejtett el generosus honorariumokra.

Ez a szó fölöttébb érzékenyen talált Bojtorján becsvágyának mimosa
levelei közé.

– Hová gondol a gróf? Hogy fogadnék én el ily munkálatért a gróftól
honorariumot? Ez nekem nem munka: ez élvezet. A komisz kiadóktól, a
vérszopóktól elveszem a honorariumot; azok rablók! de a grófnak, örülök,
hogy szolgálatára lehetek minden díjazás nélkül.

És azontúl egy álló esztendeig minden nap szolgálatára állt Ottó grófnak
Bojtorján reggel, délben, este; vele reggelizett, vele ebédelt, vele
theázott; az ő borait itta, az ő szivarjait szítta; ha utazott, kisérte
az ő költségén; szinházba az ő páholyába járt; hintóját fiakkernek
használta; ha vadászni ment, együtt ment vele s a mi nyulat, őzet,
fáczánt a gróf vadásza lőtt, abban szépen megosztozott vele. Ebéd után
együtt pikétezett a gróffal, s játszott vele gavallérosan: kimondta a
leskártolt lapokat, négyszer osztatott a gróffal egymásután, hatvanast
csinált hátsó-kézből, kétszer számította a «last»; rendesen ő nyert; ha
pedig vesztett, akkor történetesen nem volt nála pénz, s minthogy a
kártyaadósságokat becsületbeli kötelesség még aznap megfizetni:
annálfogva másnap már nem fizette meg.

A gróf tűrte tőle mindezt martyr nyugalommal, mert a kezében volt a
nyaka. Bojtorján irta az albumát.

S a mit irt, az olvasható volt. Bojtorján maga gondoskodott nyomdászról
is, s magára vállalta, hogy megalkuszik vele; mert a nyomdászok nagy
zsiványok, megcsalják a grófot!

Szerzett a grófnak fametszőt is. Az is genialis ember volt: a derék
Riedl; csakhogy mindennap úgy kellett kiváltani a korcsmából, s mikor a
gróf magához hivatta, egyúttal kénytelen volt neki kabátot is küldeni,
mert a művész garderobját rendesen holmi bizalmatlan saracenusok tarták
igényper alatt. Színnyomót is szerzett Bojtorján Ottó grófnak; az meg
elszökött az előlegezett pénzzel, s az elzálogosított kőlapokat úgy
kellett a zsibárustól dupla áron visszavásárolni. Még könyvkötőt is
hozott neki, s csak egy hajszálon mult, hogy egy bőrgyárt nem
állíttatott fel vele, a mi a czímtáblákhoz szükséges maroquint
előteremtse.

Hanem a mű pompásan haladt előre, az már igaz.

A mint egy-egy ív kikerült a nyomdából, futott Bojtorján az
«Aushängebogen»-nal Ottó grófhoz; Ottó gróf pedig vitte az íveket
egyenkint Zsombolyi grófnőhöz.

Bojtorján mind jobban haladt előre. Volt egy bátyja, azt becsinálta a
grófhoz kasznárnak; volt egy öcscse, azt becsinálta hozzá fiskálisnak;
volt a grófnak egy pár eladó lova, azt megvette tőle; soha se látta a
gróf az árát.

Ottó gróf pedig egyre hordta a nyomdai íveket egyenkint a szellemdús
grófnőhöz, a szép Melaniehoz.

Ez pedig a legrosszabb methodus. Egy könyvet meg egy asszonyt soha sem
kell ívenkint tanulmányozni; mert az ember elveszti az olvasmányban az
élvezetet s csak a sajtóhibákat találja meg.

A szép Melanie minden ívnél talált egy eszmezavaró sajtóhibát a műben; s
Ottó gróf minden látogatásánál talált egy disgusztáló sajtóhibát a szép
grófnéban. Ívenkint lapozva a kedélyét, rájött, hogy indokolatlan
szeszélyei vannak; – hogy migraineje, vapeurjei idején félelmes a
környezetére nézve; – hogy szeret kaczérkodni; – hogy vetélytársnéit
csípősen meg tudja szólni; – hogy szépítő-szereket használ; – hogy
türelmetlen; és hogy annak az irányában, a ki belé szerelmes,
véghetetlenül melancholico-cholericus véralkatot árul el.

Végre elkészült az utazási album.

Valóban pompás volt, nagyszerű volt. Szöveg, papir, metszetek,
színnyomatok, bekötés: kifogáson felül.

Mikor a fejedelmi burkolatú díszpéldányt odavitte Ottó gróf Melanie
grófnőhöz: ez volt az a pillanat, mely a kölcsönös nyilatkozatokra
legindikáltabb.

– Grófnő, mond Ottó gróf, átnyújtva a díszpéldányt Melanie grófnőnek, én
önnek adott szavamat beváltottam. Ön a dedikácziót elfogadta.

Melanie grófnő fanyalgó egykedvűséggel pörgeté végig az aranyszélű
lapokat ujjai között s azt mondá:

– Valami idegen érzik rajta!

Valóban érzett valami idegen, – nem a könyvön, hanem a grófnőn…

Ottó gróf bánta már most nagyban, hogy Melanienak dedikálta az uti
albumát.

Ennek a szerelmének is vége volt; nem maradt meg belőle más, mint
Melanie fotografiája.

Jaj, dehogy nem maradt! Hát Bojtorján?

Mikor már vége volt a hivatalnak, a mit Bojtorján oly jó volt, hogy
ingyen viselt, bucsú fejében még megtisztelte a grófot azzal a
bizalmával, hogy egy ezer forintos váltójára ráiratta a nevét, mint
kibocsátóét. Házat vett Bojtorján, ahhoz kellett az a kis pénz.

Hanem azt meg kell adni Bojtorjánnak, minden három hónapban megjelent a
grófnál bejelenteni, hogy a váltó lejárt, fizetni kell törlesztésül tíz
perczentet, meg a kamatot, de neki most nincs; a gróf lesz majd olyan
szives, majd ő azután visszaadja egyszerre.

De még ezzel nincs bevégezve a történet. Következik a mű hatása. Az
csakugyan hét országra szóló volt.

Először is Bojtorján megküldette hetvenkét hirlapnak a
tisztelet-példányokat; hetvenkét hirlap küldött vissza érte árjegyzéket
a közlött reklámok fejében s hetvenkét hirlapra kellett a grófnak
előfizetni mindjárt egy egész esztendőre.

Huszonhárom külföldi klub választotta meg a grófot tiszteletbeli
tagjának; hatvantól usque 200 frtig terjedő tagsági díj mellett,
nemkülönben negyvennégy belföldi olvasó-társulat, dalárda és
betegápoló-egylet tiszteletbeli elnökének, legalább száz forintos
alapítvány váltságdíja alatt. Ottó grófnak illett megvennie Petermann
földismei munkáját, melyben művét kedvezően ismertették, ötszáz
forintért a casino számára, s diadalai koronáját képezte az, hogy
megválasztotta a magyar tudós akadémia tiszteletbeli tagjának: ő pedig
aztán aláírt az akadémia palotájára ötezer forintot.

Úgy, hogy ha azt az összeget, a mit erre a művére kiadott, ő kapta volna
mint irói tiszteletdíjat, abból nagyon szépen megélhetett volna.


IV.

Rengeteghy Ottó gróf fogadalmat tett, hogy csak most az egyszer
szabadulhasson ki az irodalmi szent Hermandadból, soha többet bele nem
keveredik.

Az ám! Csakhogy könnyű oda bemenni; de nehéz onnan kijönni!

Nem addig van az, hogy az ember megirt egy könyvet, azt kiadta,
szétosztotta, megdicsérték – s azzal vége! Dehogy van vége; következik a
kritika!

Az bizony még a mi jámbor firkáinkat is megfinánczolja, mikor a városba
behozzuk, pedig szerényen, esernyő alatt, puttonba eldugva osonunk be
velük; – hát még az olyan könyvet, mely hatlovas hintón utazik, s azzal
a pretenzióval lép a világba, hogy ő benne minden megvan, a mi a kritika
által «mauthbaresnek» van deklarálva: geographia, ethnographia,
archæologia, meteorologia, philologia, mythologia, statistica, botanica,
heraldika, litteratura, architectura, strategia, anthropologia et cetera
græca! S a ki még hozzá pompásan illustrálva, aranyos bőrbe bekötve,
maga lép be a kerekvilág minden hatalmas, nevezetes és tudós embereihez;
mintegy provocálva valamennyit.

Annak az embernek, a ki «mindent tud», az a veszedelme van, hogy sok
ember van a világon, a ki csak «egyet» tud; de azt az egyet jobban
tudja, mint ő; ő mindent tud, de félig; ez pedig csak egyet tud, de
egészen. – S azt nem jó felingerelni!

Mert a szaktudós kegyetlen és irgalmatlan fenevad!

Jaj annak, a ki vakmerő volt vért szaglaltatni annyi oroszlánnal! Hogy
«kék vére» van: tant pis pour lui, annál jobban szomjazzák azt az
oroszlánok.

A magasztaló reklameok két hét alatt elhangzottak; hanem aztán két
esztendeig folyvást tartott a kegyetlen birálat Rengeteghy codexe
fölött. Ha Londonban elhallgattak róla, Berlinben kezdték rá, s ha itt
vége volt, Párisban födözték föl létezését, s mikor már úgy látszott,
hogy belefárad a világ, akkor New-Yorkból támadt elő valaki, a ki
bebizonyította, hogy még csak most kezdődik az igazi betlehemi
gyermekgyilkolás.

Nem hagytak azok rajta egy hajszálat sem megczibálatlan.

Bebizonyíták neki, hogy Majmatszun városban lehetetlen volt neki olyan
szép asszonyokkal regényes kalandokba keverednie; mert ez a chinai orosz
határszélen álló város mindkét ország által olyan tilalom alá van vetve,
hogy abban asszonynak megjelenni nem szabad, a minek az az oka, hogy itt
jönnek össze a chinai és orosz cserekereskedők egymással üzérkedni, s
hogy össze ne veszszenek minden vásárban, az asszonyi nem végkép ki van
tiltva e nevezetes városból. – Itt hát ő nem volt!

Felvilágosíták felőle, hogy a «yak fark» nem légycsapó, hanem királyi
pálcza Thübetben.

Ráolvasták, hogy a Falashák, kik a dahomeyi szultánnak a fegyvereket
készítik s magok fel vannak mentve a hadakozás alól, nem nazarénusok,
hanem mozaisták s hogy az Ajasch Dahomeyben nem miniszter, hanem hóhér,
az is asszony.

Megrótták érte, hogy komolynak látszani akaró munka minek szed fel
magába olyan meséket, hogy Kufa volt Ádám születéshelye, s az özönvíz
kiindulási pontja; – hogy Nod szolgált Kainnak menedékül; – hogy a
Caspiæ Portæ vasajtóval van elzárva; hogy a Genezáreth partján az
almákban hamu van (Hát aztán, hogy tenyészik tovább az ilyen hamut termő
gyümölcsfa?); hogy a Big Bon Lik tóban özönvízelőtti embercsontokat
találtak volna. Hogy Keletindiában éhségforrások vannak, a miknek
megjelenése országos inséget jósol. Hogy a pézsmamacska gyomrában terem
a lapis nephriticus; hogy a castrói mozgó szikla napfelköltekor
muzsikál; hogy Chinában olyan selyembogarakat látott, a mikből madár
lesz, s olyan madarakat, a mik virágkehelyből kelnek ki; hogy a
Jan-Tse-Kiangba dobott hét pálcza közül négy délnek, három éjszaknak
úszik; hogy a Schaman lámák a nehéz asztalt kezük rátevésével repülésre
tudják bírni. Ez mind mese!

Tudatták vele, hogy nem «Számiel» a vadászok őrszelleme (ezt csak a
«Bűvös vadász»-ból tanulta), hanem ha már tudni akarja az igazit, hát
«Páriel».

Izetlen túlzásnak nyilváníták azt az állítását, hogy a Bisznátok, kik
semmi állatot megölni nem engednek, mikor kedvencz bolháik, kullancsaik
s egyéb vérszipoly állatjaiknak egy jó napot akarnak csinálni,
koldusokat bérelnek ki számukra jó pénzért s azoknak a vérével
ablaktáltatják őket. Ez, ha igaz is: nem kellene ilyen elegáns könyvbe
leírni.

Kiszámították neki, hogy Szulkowszky, az orosz néphymnusz irója már
akkor régen meghalt, a mikor ő meglátogatta azt Szentpétervárott.

Ráolvasták, hogy a Pacific vasút akkor épen felében volt készen, a mikor
ő már végig utazott rajta.

Idézték neki a Tamul szótárt, mely szerint egyetlen szó sem azt jelenti,
a mit ő állítólag a tatár khánnal beszélt.

Rásütötték, hogy az Ozelot, a megszelidíthető párducz, melylyel az indus
nábobok szarvasra vadásznak, nem is Ázsiában otthonos, hanem Afrikában:
a beduinok vadásznak vele antilopékra. Meg hogy a Kiwi, melynek bőréből
a papua kaczikák palástja készül, nemcsak hogy nem tollas repülő kutya,
hanem inkább szőrös nem repülő túzok.

Felvilágosították felőle, hogy a Queenspeep Angliában nem annyira
Victoria királynő tajtékpipája, mint inkább egy hivatalos kemencze,
melyben az elkobzott csempészdohányt elégetik. Meg hogy a squatters, meg
a shakkerquakker Amerikában nem mindegy: az egyik szabad telepítvényes,
a másik vallásfelekezet. Hogy a «puteal», mely syriai útjában több
helyen előjön, nem elhagyatott kút, hanem «villámütötte hely», melyet
fallal vettek körül, s az «abaton» nem fogadalmi templom, hanem csak
takaró olyan emlék fölé, melyet lerontani sajnálnak, de látni sem
akarnak. (Mintha például a magyarok egyszer a Hentzi szobra fölé Budán
egy nagy kupolát építenének.) Hogy a «Kaad» nem kábítószer, mint a
hasis, hanem inkább elevenítő, mely beszédessé tesz. Hogy a mit ő
«confœderatió»-nak értett a délamerikai asszonyoknál s politikai
kapitálist vert ki belőle: talán inkább az ott «confiderazio»-nak
nevezett crinolin?

Erősen kétségbevonták azokat az állításait, mintha Mozambiqueban még
mindig lehetne pesansok (üveggyöngyök) és kaurik (pénzkagylók) mellett
cserekereskedést űzni s ezekért pulykát, malaczot, szerecsen gyereket
vásárolni. Régen volt az! Marco Polo idejében. Kétségbevonták, hogy az
Ingiálokkal együtt vadászott volna a nagy Amuri pusztán medvékre, mert
akkor nem mondaná azokat mohamedánoknak; holott azoknak saját vallásuk
van: a Dalle Isten, a ki a dæmonokkal harczol szünetlen.

Bebizonyították neki physice és chronologice, hogy Kamcsatkából
Asztrakánig nem tehette meg azt az utat annyi idő alatt.

Valami malitiosus glossator utána járt, hogy az albumában előforduló
exoticus növények nevei mind az alfabet A-tól M-ig terjedő betűivel
kezdődnek, mintha a konversationslexikonból szedte volna ki azokat, s az
N betűnél már elhagyta volna a türelme a további botanizálásban.

Még kegyetlenebb mustra alá kerültek lerajzolt ritkaságai. Azokat a
chinai bálványokat Hamburgban készítik dilettans gyűjtők számára;
corynthi érczszobrainak hazája Párizs; az aranybibor, mely Astarte
szobrának palástját oly becsessé teszi, nem más mint anilinpiros;
myrrhina vázáit Olaszországban gyártják s úgy ássák el a földbe régiség
gyanánt, hiszékeny utazókra számítva; hirhedett mantuai szivárványozott
üvegkorsójának mintáját megkaphatja otthon Kossuch gyárában, de olcsóbb
áron; az özönvíz előtti borostyánkő faragványai: a labyzák, jók lesznek
Barnum muzeumába; a mit ő a templomosok Baphometbálványának mutat be, az
nem más, mint egy siami házi oltár.

S hogy az eresz alatt se maradjon szárazon, még itthon is megczibálták.

Ugyanis Bojtorjánt rávitte a bűne, hogy a grófot chinai útjában
megismertesse a magyarok őseivel, kik mintegy tizenöt millió számban ott
laknak (Gützlaff is bizonyítja). Ottó gróf ugyan szabadkozott, hogy
erről ő nem tud semmit; de Bojtorján addig kapaczitálta, hogy csak
hagyja azt beletenni: jó lesz az nagyon; ez fogja népszerűvé tenni a
könyvét, s aztán ki megy oda innen azért, hogy őt meghazudtolja? s aztán
utoljára is «dzungar» vagy «ungar» nem nagy különbség; míg végre is
hagyta elmenni a többi között.

Igen bizony, de ezzel az egész finnista ligát magára lázította, az pedig
az uralkodó párt a magyar akadémiánál. Ugy a fejéhez verték Kalevalát,
hogy soha se kivánkozott többet Chinába ős magyarokat keresni.

Végre egy nagyszebeni szász levelező megadta neki az Augsburger
Allgemeineban a kegyelemdöfést azzal a revelatióval, hogy Rengeteghy
Ottó nem is utazott a leirt helyeken; tulajdonképen Rengeteghy Ottó nem
is gróf, nem is ember, hanem csak álnév! tolvajneve egy Bojtorján nevű
újságirónak, a ki kilencz útleirásból compilálta ezt a tizediket, a
renitens ó-conservativek adták azt ki ily fényes kiállítással,
demonstratióképen a magyar elem mellett.

Aztán – ismerni kell a jó publikumot. Micsoda «tallyho!» van Izraelben,
mikor egy irót jól elpüfföl a kritika. Ez nagyobb öröm, mint mikor Rózsa
Sándor hurokra került, mint mikor Patkót meglőtték, mint mikor
Dumonceaut kurrentálták, mint mikor kisült, hogy Kallab hatszázezer
levelet elégetett a postán, mint mikor Napoleont Sedannál elfogták; –
mindezeknél jobban birja a magas közönség ellenszenvét az a gonosztevő,
a ki könyvtölteléket csinál, kivált ha az egy tévútra vetemült nostras
(egy gróf, a ki Sobri Jóska nevet keres magának!) s mikor egy ilyen
notorius gonosztevőt elcsípnek, a plagiumon rajta kapnak, «részint
önvallomásánál fogva, részint az adatok összeállítása nyomán» elitélnek;
mikor azt egyik nemzet a másiknak (a büntettesek kiadásának cartellja
szerint) kiszolgáltatja; hajh milyen akasztófaélvezet ez a magas
publikumnak!

De a kit akasztani visznek, annak még van barátja; hanem a kit a kritika
nyúz, annak nincs. Még titokban sincs. Arra nézve minden ember Péter
apostol. Hogy nevetnek a malheurjén! Hogy adják szájról-szájra a
skandalumát! S akárhová megy, mindenütt azzal fogadják, hogy

– Olvastad-e már a «Pall Mall Gazette»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Ruszki Mir»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Berlingske Tidende»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Bombay Times»-ot? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Revista d’Espagna»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a pekingi «Sei-Yeu-Ki»-t? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «New-York Herald»-ot? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Revue des deux mondes»-ot? – Benne vagy!

– Olvastad-e már a «Foreign Rewiew»-t?, olvastad-e már a «Once a
weck»-et?, olvastad-e már a «Magazin for town and country»-t?,
olvastad-e már a «Vidov Dán»-t?, olvastad-e már a «Neue Freiet»?,
olvastad-e már az «Allgemeinét»?, olvastad-e már a «Trompeta
Karpatyilor»-t?, olvastad-e már a «Rumili Teszkeré»-t?, olvastad-e már
az «Europaikosz herenisztesz»-t?, olvastad-e már a «Punchot»?, az
«Ulkot»?, a «Floht»?, a «Styxet»?, a «Zmájt»?, a «Figarot»?, a «Tatár
Pétert»?, a «Füles bagolyt»?, a «Fekete levest»?, a «Kladderadatschot»?,
a «Charivarit»?… Benne – benne – benne vagy!

Ottó gróf pedig még új ember volt e téren: nem tudta, hogy «annak»
örülni kell! Az jó az irónak, ha benne van minden hirlapban. Ha szidják
is, ha rugdalóznak is; csak egyszer benne legyen; – a rossz hír is jó;
csak nagy legyen!

E helyett ő azt felelte a szives interpellálóknak, hogy «olvasta az
ördög!»

Hát hiszen az igaz. – Az ördög nem csak olvassa a kritikát; ő diktálja
azt a kritikusnak.

Hanem hát a kritikusnak nem elég az, hogy megfőzze a mérget, azt be is
kell venni.

A világ minden részéből megküldték szépen térti-vevény mellett azokat a
lapokat, a mikben Ottó gróf le volt rántva: egy példányban neki,
másikban a casinonak, s az illető czikket gondosan körülrámázták kék és
vörös plajbászszal, hogy jól szembe tünjön mindenkinek. S akkor még is
csak oda kellett állni Ottó grófnak az ördög mellé, hogy együtt olvasson
vele.

Ez aztán orlandói dühbe hozta.

A kritikusoknak persze nem volt igazuk. (Az irigy kutyáknak!) Eleinte
arra a rossz gondolatra jött, hogy czáfolatokat irjon rájuk,
ellenkritikákat, s azokat a hæreticus szerkesztőkkel fölvétesse. Ezért
még jobban a hátára másztak.

Végre elkeseredett, beszedette a könyvárusoktól a kinn levő példányokat
mind, s ládába szegeztetve, kiküldé Kutyabagosra, letétette a
granariumba, a hol azok azóta bizonyosan mind elkeltek; föltéve, hogy
Kutyabagoson is oly kedvelői az egerek a bibliografiai tanulmányoknak,
mint másutt.


V.

Ebből a debütből egy kellemetlen kedélyállapot maradt fenn Ottó grófnál.
Kezdte kerülni a magas köröket. Tudja jól, hogy őt ott minden ember
azzal csufolja, hogy a «tudós»! Ez czudar egy czím!

Évek kellenek, míg az ember ezt a szagot lekancsérolhatja magáról. Évek
és különféle illatszerek. Kiváltképen istállószag.

Ottó gróf azonban még nem akarta magát megadni annak a meggyőződésnek,
hogy egyedüli magas sphæra azon kör, melyet a paripák a versenytéren
kanyarítanak.

A high life kerülése közben támadtak olyan szenvedélyei, hogy
ellátogatott a népszerűbb korcsmákba vacsorálgatni; a Nagy-Pipába, a
Komlóba, a Beleznay-kertbe, s ott gyönyörködött a népénekesekben.

Egyszer a Nagy-Komlóban egy új népénekesnő mutatta be a müvészetét.
Juliska kisasszonynak hitták. Csinos dombormű volt; rosszul énekelt, de
erős hangja volt hozzá: a mi egészséges tüdőről tanuskodik, s ez a
fődolog.

Ottó gróf három este egymásután mindig meghallgatta Juliska
kisasszonytól a Zöld Marczit, meg a Piros Pannát.

A harmadik este közel rukkolt hozzá s azt kérdezte tőle:

– Juliska kisasszony! ismeri maga a hangjegyeket?

– Hogyne ismerném? A zsoltárban van elég.

– Tanult maga énekelni?

– Hogyne tanultam volna? A bátyám kántor Lapújtőn.

– Julcsa kisasszony! szokta maga olvasni a Weckly Dispatcht?

– Mi az a csunya állat?

– Ujság.

– Nem olvasok én, lelkem, soha semmiféle ujságot; mert én arra nem érek
rá. Miattam ott lehet a kávéház asztalán boglyaszámra.

Ilyen klenodiumot keresett már régen Rengeteghy Ottó.

– Julcsa kisasszony, szólt erre megfogva a népdalnoknő kézcsuklóját, én
magát kitaníttatom, s csinálok magából hires énekesnőt.

Juliska kisasszony persze hogy azt mondta erre, hogy «nem bánom».

Már most, ha Ottó gróf közönséges ember lett volna, vagyis a hogy a
kecskeméti városbolondja szokta mondani: «ember-úr» (volt nála
«ember-kutya» is), – tehát ha Ottó közönséges ember-gróf lett volna, azt
mondta volna erre a hajlandóságra: «tudja mit, kisasszony; van én nekem
százötvenezer forint évi jövedelmem, egyebet nem tudok; önnek pedig van
igen szép hangja. Kár azt a publikumra vesztegetni. Énekelje csak az én
nótámat, s majd én leszek az ön publikuma.»

Vagy ha már olyan mindenttudó ember volt Ottó gróf, de ha csak egy
drachma humor lett volna benne, akkor elmondta volna Juliska
kisasszonynak: «én értek mindenhez, a mi zene, ének, a mi hangból támad.
Én tudok játszani zongorán, hegedün, phisharmonikán, carillonon,
theorbán, hegedüzongorán, panharmoniconon, harmoniaccordon, melodionon,
æolosiconon, viola de gambán, euphonon, bőrdudán, bandoskán, tilinkón,
szalmahegedün; – én kitanultam a contrabasset, az acustika canonica és
æsthetika követelményeit a hangszerelésnél; a compositio és executio
feladatait, s a hang szineinek polychromaticus felfogásait. Ismerem a
zene történetét Jubaltól, a muzsika feltalálójától elkezdve Wagner
Richardig. Tudom, mi subtilis különbség van a zsidó «alamoth» hang, a
laterani castrato hang, s a női mezzosoprán között, a mik a laicusnak
egyformák. Tudom, mik az ambrozi és a plagáli templomi-hangok? Meg tudom
mondani, mi a kontrapont, a kettős kontrapont, a mensura és a fuga? mik
az oktávák, quinták, consonanzok? mi az akkord és harmonia? mi a
symphonia és a diaphonia? tudok értekezni a cantatékről, sonatákról,
madrigálokról, psalmodiákról és oratoriumokról. Megmondom, hogy mi a
«Style da Capella?» elmondok csak az «S» betűből tizenkétféle üteny- és
effectusnemet az énekmódban: Slargando, Smanioso, Smorzando, Sordo,
Sospiroso, Sostenuto, Sotto voce, Staccato, Spirituoso, Stretto,
Strepitozo, Sriccando! Könyvnélkül tudom mindazt, a mit szt. Dávid
király és Néro császár idejétől fogva Tartini, Mozart, Gluck, Beethoven,
Rossini, Bellini, Spontini, Cherubini, Schubert, Boildieu, Mayerbeer,
Mendelssohn, Flotow, Halevy, Auber, Berlioz, Liszt, Chopin, Wagner,
Erkel, Paganini és Offenbach szerzettek… De én ezt teneked mind nem
tanítom meg. Hanem van Arditinak egy hires keringője, nekem csak ezt
tanuld meg. Az a czime, hogy «csók-keringő».

Ottó gróf nem ezt mondta, hanem nagyon is keményen vette a dolgot.

Tudta, hogy a világ milyen rossz. Ha ő most egy népénekesnőt elkezd
pártfogása alá venni solo, akkor mindjárt azt fogják mondani, hogy így
van, meg úgy van. Kitalálta a módját, hogyan lehet az embernek a maga
kedvét is, meg a rossz világ kedvét is egyúttal betölteni?

Mit tesz az ember, ha el akar rejtőzni? Sokaságot gyüjt maga körül. A
mit az ember táncz közben egy szép nővel elkövet bálban, egész világ
láttára, ha ugyanazt egyedül és muzsikaszó nélkül követné el vele, azt
mondaná rá mindenki, a ki az ablakon benézne, hogy ez rettenetes
botrány!

Ottó gróf, hogy Juliska kisasszonyt énekesnővé kitaníttassa, mindjárt
egy egész énekiskolát alapított. Felhozatott magának Milanóból egy ahhoz
értő énekmestert. Signore Spirifanti aztán megértette egészen a
feladatát.

Két hét alatt olyan conservatoriumot szedett össze neki, hogy
gyönyörűség volt ránézni.

Volt Malibran, Alboni, Catalani «in spe» elég. Ottónak csak válogatni
kellett. S hogy a rossz világ szája tökéletesen be legyen dugva,
Ronconik és Carrionok is akadtak hozzá. A férfihang is kultiváltatott.

Egész operatársaság volt együtt. Azoknak Ottó gróf mind külön szállást
tartott, havidíjt fizetett, s nehogy a világ valami rosszat gondoljon:
minden nőnemű pártfogoltjának sorba udvarolt, s mindegyiket egyformán
kitüntette. Maga is feljárt az énekiskolába, mikor Signore Spirifanti az
«ut-re-mi-fa-sol» titkaiba az adeptusokat bevezette, s tanúja volt
előhaladásuknak a helyes lélekzetvétel és ütenytartás nagy feladataiban,
s nem tűrte, hogy valaki «hamis» legyen, figyelemmel kisérte azt a
nevezetes műtétet, hogy a mely énekesnek «nincsen füle,» e maestro nagy
kitartással hogy csinál annak fület? s milyen virtuositással idomítja át
a magas baritont tenorrá? Sőt az ügy iránti buzgalma annyira vitte, hogy
intézete tagjait ő maga tanította «szinpadon lépni» és eleganciával,
festőileg correct «pose»-okat foglalni; és tartott nekik felolvasásokat
a mythologiából, s szörnyű komoly képet csinált, ha a kisasszonyok
elnevették magukat Jupiter viselt dolgainál.

Signore Spirifanti egyre több fényes talentumot fedezett fel a városban
és a vidéken, s hordta őket Ottó gróf énekiskolájába. Marchandes des
modesok és czukrászok kezdtek panaszt tenni a polgármesternél, hogy nem
birnak többé a mamzeleikkel, s professorok panaszkodtak a dékánnál,
superintendensnél, hogy jogászok, theologusok nem akarnak többé leczkére
járni: mind a hangját próbáltatja Signore Spirifantival.

Ha ez a vállalat sikerül, úgy az «Osztrák-magyar monarchia
Lajthán-inneni része» megbuktatja az Italia unitát s mai nap mi
árasztjuk el Európát «olasz» operatársaságokkal.

A rossz világ eleinte nevette ezt a vállalatot, később kezdé átlátni
annak komoly oldalát. Nagy dolgot mozgat Ottó gróf! A pesti nemzeti
szinház operatársasága hanyatlófélben van; a német szinházat már csak a
hazafiság tartja, most Ottó gróf fog egy új operaházat építtetni, abba
egy sajátnevelésű társaságot telepít meg, s megbuktatja mind a kettőt, s
egyúttal eddig ismeretlen diadalra emeli a hazai művészetet. Kezdtek
róla komolyan tanakodni a helytartó-tanácsnál, hogy e veszély elhárítása
tekintetéből jó volna compromissumra lépni Ottó gróffal, s megkinálni őt
a nemzeti szinház igazgatóságával.

Ottó gróf maga is csak akkor vette észre, hogy milyen nagyszerű eszmét
létesített, mikor már benne volt, s a jószág-igazgatója tudatá vele,
hogy ha ez így megy, a bánáti uradalmat el kell adni. – Hát csak adják
el!

Juliska kisasszony bámulatosan haladt a művészetben. A hangjegyekhez még
mindig nem értett; de egy hallásra megtanult mindent. Ütenyre nem
szeretett ügyelni, hanem ha valamit elkezdett hamisan énekelni, azt
azután az utolsó tactusig következetesen keresztül vitte. Alakja azonban
igen szép volt; telt idomai, nagy szemei, szép ajka, fehér fogsora és
erőteljes csengő hangja: ezekért apróbb követelményeket el lehet
hallgatni.

Ottó gróf azt hitte, hogy most már felfedezte magának ideálját, s olyan
nagyszerűen berendezte magának az életet, a hogy csak kivánni lehet.

Egy nagy müvésznővel kötött viszony mindenkor megszentelt viszony. Azt
titkolni sem kell: lehet nyilt összeköttetés. A művészet nimbusa a
nyolczadik sakramentum. Azt a pap sem veheti le. Ezt nem mondja a világ
tiltott szerelemnek, hanem köteles hódolatnak.

Ha Juliska kisasszony csupán szép hölgy volna és semmi más, és ott
laknék, a hol most, egy háromemeletes ház belle étageában: a vele egy
házban lakó úrhölgyek rég ellene lázították volna a rendőr-biztost, hogy
szigorúan kikérdezze: selyem és ezüstnemü hol terem és hogyan kerül ide?
de mivel minden reggel kihangzik az utczára a nyitott ablakon át az
énekgyakorlat, s éjjelenként az «ah la gioja!», ugyanazok az úrhölgyek
nemcsak hogy nem nyugtalanítják, sőt deputatióban mennek hozzá
ünnepélyesen, mikor jótékony intézeteik számára hangversenyeket
rendeznek s felkérik egész tisztelettel, hogy vegyen azokban részt. S
Juliska oly leereszkedő, hogy el is énekel mindannyiszor egy-egy szép
áriát a concertekben, kezében tartva a kottát, mintha abból énekelne.

Tehát már concertképes és így salonképes, s Ottó grófnak legkisebb
aggodalom nélkül lehet vele karonfogva menni az utczán.

S hogy a rossz világ egészen düpirozva legyen, Ottó gróf egyik este
Juliskát vezeti haza karöltve a szinházból, másik este az altistánét,
harmadik este a mezzosopranistánét. (A bassistát meg a tenoristát nem
kell karonfogva vezetni.) Így a világ nem mondhat semmi rosszat.

Hanem egy kis baj volt a dologban. Egészen prózai baj.

Juliska kisasszonynak az a Kúhnságos (uj szó, de régi) szokása volt,
hogy a számára megszavazott budgeten mindig szeretett túlkölteni. Mikor
népszinmű-énekesnő korában volt ötven forint havi fizetése, ő abból
elköltött százat. Így volt az ezeresekkel is; mentül több ezerrel
rendelkezett, annál több «két» ezeret vásárolt el.

Miniszternél ezt úgy nevezik, hogy «supererogatum»; énekesnőnél pedig
úgy hijják, hogy «fizetetlen árjegyzék».

No de könnyü annak, a kinek olyan hű delegatiója van, mint Ottó gróf; a
kinél mindig kész az indemnity.

Ottó gróf bizony elég sokat áldozott Juliska kisasszonyért. És Juliska
kisasszony mégis haragudott Ottó grófra. Hogy miért nem áldozik többet?
– Miért áldozik egyébre is? másokra is? – Hiszen sub camera charitatis
úgy is tudjuk, hogy a «főczél» a közösügy Ottó és Juliska között; az a
paradirozás azzal a conservatoriummal nem más, mint parlamenti komédia.
Az egész világ tudja, hogy ez csak maszkirozása – a realunionak. Minek
pocsékolja hát a pénzét arra a többi kornyikálóra? A férfiakra még
hagyján, de minek az a többi énekesnő? – Valóságos honvédsereg! –
Haszontalan pénzkidobálás. – Bocsássa őket – szabadságra.

E théma fölött sok osztálytanácskozmányt kellett Ottó grófnak kiállani
Juliskától zárt ülésben, melynek szövege nem szivárgott ki a hirlapokba.

Azzal nyugtatta meg mindannyiszor türelmetlenkedő zsarnokát, hogy hiszen
az egész világbolondító intézmény csak addig fog tartani, a míg Juliska
kisasszony egyszer a nemzeti szinpadon föllép, s ott tökéletes diadalt
arat. A legelső győzelem után haza eresztetik a conservatorium – minden
patens nélkül, Juliska szerződve lesz, s ha egyszer kezében a diploma, a
többitől könnyü lesz bucsut venni.

Ezzel a reménységgel biztatá aztán Juliska kisasszony is a maga
hitelezőit, hogy csak várjanak, a míg föl fog lépni, akkor lesz
arany-világ.

Betanult végre egy egész szerepet Signore Spirifantitól, s Ottó gróf
keresztülvitte magas összeköttetéseinél fogva, hogy a nemzeti szinháznál
védenczét fölléptessék.

Erre a napra Ottó gróf egy középszerű juvelier-boltot kivásárolt, hogy
gyűrűkkel, tubákos pixisekkel, melltűkkel ellássa az egész orchestrumot,
rendezőt, súgót, ügyelőt, és együttszereplőket; Juliska kisasszony
boudoirját pedig az alatt, míg a probán volt, tündérkertté varázsoltatta
át. A mire Juliska azt mondta, hogy jobb lett volna, ha azt a sok pénzt
inkább neki adta volna.

Arra az estére Ottó gróf minden el nem kelt jegyet összevásárolt a
pénztárnál, s kiosztatá tapasztalt jó tenyerű vállalkozók között.
Előadás kezdetéig ott leste Juliska kisasszonyt az öltöző-szoba előtt,
míg bebocsáták. Juliska panaszkodott, hogy neki «kutya nagy» trémája
van.

Erre Ottó gróf azt a tanácsot adta, hogy jó lesz előadás előtt meginni
egy pohár madeirát. Juliska kisasszony aztán megivott hármat.

Ekkor aztán keverve volt nála a reszketés a bátorsággal. Nem hogy
valamelyik leküzdte volna a másikat, hanem mind a kettő működött
egyszerre; hol az egyik volt felül, hol a másik.

Mikor kilépett a szinpadra, s meglátta azt a sok lámpát, meg azt a sok
emberfőt; mikor rázendült az ormótlan nagy tapsolás, s anticipált
koszorúk özönlöttek feléje a karzatról, akkor úgy érzé magát, mintha a
torkát valami összeszorítaná, s azt mondaná neki, hogy «most mindjárt
megfojtalak, ha egyet nyikkansz!» Alig lehetett hallani, hogy mit
énekel! Hanem aztán, a mint felül került a bátorsága, akkor meg neki
eresztette a hangját, szokás szerint hamisan; tűzbe jött, kitett
magáért, nem ügyelt a karnagyi pálczára, elkezdett vezetni, előre
rohant; hegedű, oboe, furulya alig győzött utána szaladni, s a duettben
úgy leénekelte a collegáját, hogy az csak némán tátogott mellette.

Végül azután döntő csapásul adott egy olyan monumentalis gixert, hogy
valamennyi proscenium-lámpás összehunyorodott tőle.

A hivatalos tapsoncz-had pedig verte össze az első lábait és tapsolt
mindennek; még a gixernek is. Kilátás volt rá, hogy az előadás brillians
skandalummal fog végződni.

De nem várta azt be Ottó gróf. Az első felvonás után fülére húzta a
kabátja gallérját, s kiosont a szinpad alatt a sülyesztők alvilágán
keresztül, hogy senki se lássa, s úgy elutazott még abban az órában
Budapestről, hogy még csak meg sem mondta senkinek se, hova megy? Egy
esztendeig elő nem jött Silindiából, az pedig nem valamelyik Indiának a
hátulsó része, hanem egy oláh falu valahol az utopiai állam szélén: –
ott is jószága volt, ott huzta meg magát.

Hogy mi lett az énekiskolájából? A Malibranok, Albonik, Ronconik
csakugyan hires portentumok lettek-e? vagy visszamentek a varrógéphez, a
czukrász-asztalhoz, a kathedrához? vagy elmentek a vándor Thália
apostolainak? Hogy Signore Spirifanti indított-e pert szerződéstörés
miatt Ottó gróf ellen? s hogyan complanálta azt a jurium directora? azt
se mi nem tudtuk meg, se Ottó gróf soha.

Hasonló rögtöni elfeledtetéssel mult ki rá nézve Juliska kisasszony is.

Mert a művészi pályának hátrányai is vannak. Fentebb előadtuk az
előnyeit. Egy diadalmas művésznőnek minden szabad: nem kérdi a paptól,
se arra nem vár, a míg az országgyülés tárgyalni fogja a keserves
polgári házasságról nemakarva nyögő törvényjavaslatot; de egy bukott
művésznő el van kárhozva, annak még a pap sem adhat bűnbocsánatot. Egy
bukott «nőt» ismét kegyébe fogadhat a régi szerető, férj, jó barát; de
egy bukott «szinésznőt», a ki a szinpadon fiaskót csinált, lehetetlen
tovább szeretni. A szinpadi bukás egy befejezett válóper.

Juliska kisasszony megholt e lethális gixerrel Ottóra nézve. Nem maradt
neki belőle más, mint a (könyvnélkül is tudjuk már) – a fotografiája.

Vannak azonban halottak, a kik szeretnek egy jobb világban feltámadni.
Ottó gróf még aztán sok esztendőkig kapogatott leveleket a világ minden
metropolisaiból, a mik nem tartalmaztak egyebet, mint egy-egy nyomtatott
szinlapot. A darab czime mindig ugyanaz volt, a miben Juliska Pesten
öngyilkossá lett, csak a fellépő primadonna, kinek az első
vendégszereplése volt, ott, a hol, változott névszerint mindenütt.

Párisban magyar hölgy volt: «Torontáli Pannonia! vicekirályleány!»

Londonban orosz delnő lett: «Tsitserkoff Anatolia, herczegnő!»

Szentpétervárott amerikai kreol hölgy: «Miss Philadelphia Halloway!»

Berlinben olasz madonna: «Signora Delila di Santo Pilato!»

Bécsben lengyel úrnő: «gróf Savanyinszky Afanazia!»

Madridban török princzesz: «Alibeh el Nazreddin Sultania!»

Egynél több ilyen szinlapot azonban ugyanabból a városból soha sem
kapott Ottó gróf. Primadonnája valószinűleg mindenütt csak egyszer
lépett föl, s aztán odább tünt, hátrahagyva mindenütt egy gixert, egy
csomó kifizetetlen kontót, s egy félig bolonddá tett imádót, – vagy
kettőt.


VI.

A ki ismeri Silindiát (valaki talán csak ismeri) s az ottani társadalmi
viszonyokba be van avatva, az előtt megoldhatlan rejtvény fog maradni,
hogy mivel tölthette ott el az idejét egy álló esztendeig Ottó gróf, a
kinek azelőtt a kerek föld sem volt elég tág?

Van ott szép nagy rengeteg, a melyben medvére is lehet vadászni; de Ottó
gróf becsületszavát adta szent Hubertusnak, hogy soha többé olyan
állatot meg nem lő, melynek a bőre az utókor számára fenmarad, s még
muzeumba is kerülhet.

Van azután ott igen kedves ábrándteljes magány, a melyben az ember
naphosszant irhat verset, prózát, senki meg nem háborítja benne; de arra
megint szent esküvel lekötött fogadás készti a grófot, hogy soha többet
tollat a kezébe ne vegyen – más czélból, mint a nevét aláirni. Nem is
kapna egész Silindián tintát másutt, mint a pópánál; – az se tinta,
hanem bodzalekvár.

Olyan embernek is megbecsülhetetlen hely ez, a ki szeret a holdvilágnál
kiülni a fa alá, s elgitározni magában és énekelni hozzá; de Ottó
grófnak annyira a gyomrában fekszik a muzsika, hogy a parasztlegényektől
is mind összevásárolta a tilinko- és dudafélét, hogy semmiféle zenével
ne háborgassa senki. S még a végrendeletében is meghagyta, hogy a
temetésénél se muzsikáljanak s kiváltképen ne énekeljenek.

Szép oláh leányok is vannak Silindián, a kik eltürik, ha ez ember a
szemük közé néz; de ezzel is úgy van Ottó gróf, mint a kit valamitől
egyszer kilelt a hideg: a nevétől is fázik. Egyszer sétaközben a
kasznárja figyelmeztette egy ilyen domború, jól megtermett,
karcsúderekú, piros orczájú, parázs-szemű oláh fátára, a ki
utánozhatatlan kaczérsággal mosta a patakban a patyolat ingét,
feltüzködve mint Diána, s csalfán mosolygott hozzá.

– Úgy-e? hán! monda a kasznár, szája szegletével ahintva fölfelé.

Erre az lett volna Ottó gróftól a felelet, hogy «szép!»

E helyett ő végig nézte a leányt s azt felelte, hogy:

«Sok.»

A jámbor Pakulár Gligor (az volt a kasznár neve) eleinte nagyon
megörült, mikor Ottó grófot a silindiai vadászkastélyban megjelenni
látta. Azt hitte, azok a drága jó napok újra kezdődnek, a miket a
hajdani családfő (az uradalom senioratus volt) vidám tivornyáiról
emlékezetessé tett. Hanem aztán, hogy új gazdája heteket töltött a
kastélyban, a nélkül, hogy vadásztársaságot hítt volna össze, s csak
ült, naphosszant a pókhálólepte veranda alatt, és bámult ki a zöld
fákra: elkezdett aggódni az egészségi állapotja fölött.

Igazán érzékenyítő látvány, a mikor egy ilyen városi nagy úr ott ragad a
falun, hogy igyekeznek a jó emberek kitalálni, hogy mivel lehetne neki
kedvét tölteni? valjon mi baja lehet?

A legelső gondolat természetesen az, hogy boldogtalan szerelmes. Ennek
van antidotuma. Hanem ezt a nemét az ellenméregnek mindjárt eleve
visszautasítá Ottó gróf, mint fentebb láttuk.

Ekkor azután más mulattatásról kellett gondoskodni. Mert az valóban nagy
nyereség volna Silindiára, sőt az egész Rézalljára nézve, ha úgy meg
lehetne vele szerettetni ezt a vidéket, hogy itt tartaná állandó
lakását.

Pakulár Gligor maga nem tudott egyébről mulatságosan beszélni, mint a
kaszkéval-sajt készítésmódjáról; hanem voltak nagybecsű ismeretségei.

Legelőször is a postamester. Az kiszolgált katona-tiszt volt, igaz, hogy
csak a szekerészosztálynál. Ez nagyon jó társaság lesz a grófra nézve, a
ki szinte katona volt. Tud is beszélni. Az első látogatásnál mindjárt
olyan szépen leirta Ottó grófnak a solferinoi ütközetet, hogy abból azt
egészen megérthette. Hogy kergették a vörös nadrágosokat! Egy hajszálon
mult, hogy Napoleont magát is el nem csipték. Ő maga a szekerész
osztályával egy fél üteg vontcsövű ágyut foglalt el, csak a szép
tajtékpipáját sajnálja, a mit egy tizenkét fontos haubitz kiütött a
szájából; de ő meg cserébe egy franczia generálist vágott le, s annak
elvette a tubákos pixisét; végre, mikor neki szorították az Arnonak, s
nem volt hid, valamennyi szekerével átúsztatott a vizen.

Ottó gróf hallgatta sokáig Hiób türelmével e hárijánoskodásokat, egyszer
aztán fogta a hálókabátja két szárnyát, azoknak csücskéit felemelte a
fülei magasságáig, s elkezdé az állítólagos kolléga felé igen is
tiszteletnélküli módon leffegetni, s midőn a babérkoszorús hadastyán e
csodálatos jelbeszédre eltátott szájjal meredt el, nehogy valamikép
félre magyarázza a szimbolisztikát, élőszóval is hozzátette Ottó gróf a
magyarázatot:

«Maga nagy szamár!»

No ez aztán kegyelmesen nyugdíjaztatott. Nem jött többet látogatóba.

Persze – a gróf nem igen szereti, ha katonai dolgokról beszélnek előtte.
Ez neki nem kellemetes. A vadászkalandok jobban fogják mulattatni.

Itten van a járásbeli esküdt, a ki többet ért a vadorzáshoz, mint a
törvényszolgáltatáshoz. Ez lesz jó a grófnak. Egy kancsó bor mellett
majd elbeszélhetnek egymásnak a vadászkalandjaikról. Skipetariu esküdt
medvéi megbirkóznak Ottó gróf tigriseivel. Hogy fog ennek örülni a gróf!

Ezt aztán a nyakánál fogva dobta ki Ottó gróf az első látogatás után.

Pakulár Gligor csak nem riadt vissza: szerzett a grófnak egy hozzá illő
tudós embert, a járási utibiztost, a ki végzett mérnök; ezzel lehet
tudományos dolgokról értekezni. Az aztán elmesélte a grófnak hosszasan
és nem mulatságosan a «meziási» cseppkő-barlangnak és a «gyetzár»
jégbarlangnak mindenféle ritkaságait; ajánlkozott vezetőnek, ha majd a
gróf azokat meg fogja látogatni: itt vannak mind a közelben; sajnálta
nagyon, hogy ezeknek a leirását nem vette fel a gróf abba a remek
albumába, melyből ő nagyon szeretne egy példányt nem ajándékba – hogy
merne ilyesmit kivánni? – de csak elolvasás végett kapni. Biztosítja a
grófot felőle, hogy ha a «Meziást» meg a «Gyetzárt» meglátja, azokat az
albumának második kiadásába mindenesetre fölveszi. Inkább, ha a gróf
restelli maga leirni, ő elkészíti a leirását, nem kiván érte
honorariumot.

Ezt a becsületes embert nem hányta ki a házból Ottó gróf; mert igazán
jóhiszemű becsületes ember volt, hanem azontúl, a mikor meglátta, hogy
jön be a kapun, bezárta az ajtót előtte s kikiáltott az ablakon, hogy
«nem vagyok idehaza».

Egyszer meg azután a jó Pakulár Gligor a dászkál segítségével
parasztlegényekből és leányokból dalárdát alakított, s éjjel gyönyörű
szerenádot adatott a gróf ablaka alatt.

Ottó gróf majd nyavalyássá lett ijedtében, azt hitte Signore Spirifanti
jött utána a conservatoriummal. De már ezeket a mulattatókat csakugyan a
karikással bucsúztatta el magától.

Másnap aztán könyörögve instálta meg Gligor urat.

– Ugyan kérem, ne uszítson már én rám több becsületes embert, hogy engem
mulattassanak; mert elszököm.

Pakulár Gligor igen őszinte, confidens ember volt. A többi grófok úgy
szoktatták, hogy komázzon velük. Azt mondta Ottó grófnak:

– De hát kivel mulatja akkor magát a nagyméltóságos úr?

Ottó gróf mérgében azt felelte neki rá, hogy:

– A lelkekkel!

Pakulár Gligor pedig egészen szó szerint vette a választ.

– S nem fél a lelkektől a méltóságos úr? – No mert én félek. – Akkor
ugyan oda illenék a méltóságos úr a nyiagrai kisasszony mellé, az is
mindig a lelkekkel bomlik.

Ottó gróf kiváncsivá volt téve, s azt kérdezte:

– Ki az?

– De isz én meg nem mondom. Ha lelkekkel komázik a méltóságos úr,
kérdezze meg azoktól; megmondanak azok mindent. Azok tudnak mindent, s
kikopogtatják az asztallábbal.

– Hát valami spiritista hölgy?

– Tudom is én, hogy micsoda? Azt tudom, hogy a tölgyfaasztal elszalad,
ha a kezét ráteszi, s az almáriumok köszöngetnek neki, ha rájuk néz; a
zsámoly-széket oda küldi, a hova akarja. – Egyszer vitt oda a bűnöm
hozzá, azt is megbántam. Azt akartam tőle megtudni, hogy boldogult
feleségem mit izen nekem a másvilágról? Szegény, nem tudott se irni, se
más nyelven beszélni, mint oláhul, s holta után olyan német levelet irt
hozzám a háromlábu kis asztallal, hogy abban minden titkos latorságom a
szememre volt hányva, a miről senki sem tudott semmit.

Ottó gróf nevetett.

– Merre van az a Nyiagra?

– De isz én meg nem mondom, hogy még majd a grófot is megbabonázza!
Nincsen is már Nyiagrán, most jut eszembe; elköltöztek onnan, nem tudom,
hová lettek.

Pakulár Gligor, ha kiszámítva tette volna, sem vihette volna okosabban a
keritő szerepét, mint mikor le akarta beszélni a grófot. Ez már most
csak azért is fel akarta keresni a veszedelmes varázsló hölgyet.

Ottó gróf félig-meddig maga is hitt a spiritismusban. Amerikában
többször jelen volt a hires Home és Davenportok előadásain, s látta a
sötétben megjelenő lángokat, hallotta a repülő hegedük muzsikálását, s
az ő zsebében is összekötözték a szellemek a zsebkendőt. Látta Homeot a
markába szedett parázsokkal játszani, az ablakon ki- s berepülni, s a
fejét az égő kandallóba bedugva tartani perczekig, a nélkül, hogy egy
hajszála elégett volna. Látta az Orinocon a vitalizált csónakot víz
ellenében úszni, csupán spiritista médiumok rátett kézlánczolata által
hajtva, érezte a markában a szellemektől hozott gyümölcsöket, látta
Tamerlán arczképét egy léleklátó festő által lerajzoltatni, (s a kik
ismerték Tamerlánt, azt mondták, hogy megszólalásig volt találva),
beszélt I. Napoleonnal, az olasz saláta legjobb készítésmódjáról, s
utazott azon a gőzhajón, melynek gépezetét mister Mestral számára maga
Urunk Jézus Christus diktálta le (most is ott úszik a genfi tón); látta
az emlékkövet, mely a Saturnusból esett le a földre, teleirva más
csillagbeli hieroglyphokkal, s megértette a médiumok által annak
magyarázatát, s olvasta Mr. Harris verseit, miket az a psychograph
segélyével szerzett (14500 strófát); a versek ugyan rosszak voltak, de
szerzőjük rendes észszel olyanokat sem tudott irni.

Aztán Ottó gróf nem az egyedüli okos ember, a ki hisz a szellemek
közvetlen érintkezésében az élő világgal. Amerikában nyolcz millióra
megy a hivők száma, s van húsz hirlapjuk, azok között a «Banner of
light» napilap harminczezer előfizetőt számlál (nem lelkeket, hanem
embereket, a kik igazi dollárokkal fizetnek), vannak a médiumok közt
hires emberek, mint: Cooper Fennimore; Európában Hugo Victor,
Flammarion, Hoffmann Fallersleben és Bulwer Lytton lord; van saját
hitágazatuk, melyet a rochesteri nagy œcumeni conciliumban
nyilvánítottak tizenkilencz alapcanonba foglalva. Maga III. Napoleon is,
Eugenie császárné és Montebello herczeg jelenlétében, látta a
szellemidéző Home hivására nagybátyja, a nagy Napoleon kezét asztalán
megjelenni s nevét leirni; a nagy császár engedte kezét megcsókolni
Bonaparte Lajosnak és Montijo Eugenienak; de Montebello elől már elkapta
a kezét. (Bizonyosan előre tudta már az utóbbinak Metternich
herczegnével leendő hirhedett affairejét.)

Ottó gróf nem kérdezte többet Pakulár Gligortól, hogy merre van Nyiagra,
hanem fogadott egy kalauzt, s másnap hajnalban átvezetteté magát lóháton
a hegyeken keresztül Nyiagrára. Feltalálnia azt, a kit keres, név nem
tudás mellett sem nagy tudomány kellett. Ezekben a falukban egy kastély
van csak, ha van; s ha kisasszony valaki, hát abban lakik. Egyébiránt
nem bánta Ottó, ha czigánylány is a szellemidéző, neki az is mindegy. A
«Spirit»-ok világában nincs se osztály, se nemkülömbség.

Annyit a kalauz is meg tudott Ottó grófnak mondani, hogy a Nyiagrán lakó
egyetlen uraság neve Határyné. Özvegy asszonyság. A férjét agyonütötték
48-ban a «szabadság» alatt. Egyenesen odavezette a házához. Az egy
tisztességes régi divatú ősi kastély volt, a homlokrészén kiülő
rondellákkal, elől virágos, hátul gyümölcsös kerttel, lépcsőzetes
feljárással, melynek mellvédjén sorbarakott eczetes üvegek érlelték a
napon beágyazott tartalmukat; a két kapu-bálvány teteje takarva a fülfü
kövér rózsáival.

A folyosó tetején állt egy egészséges, piros, kövér termetű asszonyság,
a ki a magát bemutató Ottó grófot azzal fogadta, hogy:

– Megmondta ezt a Xéninek a czikográp előre, hogy a szomszéd gróf ma
eljön hozzánk látogatóba. Oly bizonyosnak tartottam, hogy levelensültet
is készítettem a kedveért. Szereti-e?

Hogyne szeretné az ember három órai lovaglás után a levelensültet? Az
Isten áldja meg azt a czikográpot! De hát ki az?

Mert hogy Határyné asszonyságnak jó kalotaszegi kiejtéshez szokott
nyelve ezt a három görög betüt, Ψ, Χ és Φ sehogy sem szerette kimondani:
így támadt a «Psychograph»-ból «Czikográp». Hanem a levelensült fölséges
volt azért. Ezt a méltóságos asszony maga készítette. Jó mézesmáli bor
is volt hozzá. A gróf szivesen látott vendég volt. Illett is, hogy a
szomszédokat meglátogassa. Ezt megvárták tőle.

Polyxena kisasszony még alszik. Ő csak délfelé szokott fölkelni. A
médianimizáltak nappal alusznak s éjjel élnek.

A méltóságos asszony nem csinált belőle semmi titkot, hogy leánya
«médium». Utolsó szülötte kilencz gyermek közül, kik mind a maguk
szárnyán vannak már. Ez az utolsó akkor született, mikor az a nagy
veszedelem volt a móczokkal 48-ban; a mikor a boldogult férjét is
meggyilkolták. Valószinűleg e rémesemények hatása az anyára okozta a
gyermeknél azt a lunatikusságot, melyről most az egész környékben
hirhedetté lett; de még a külföldi ujságokban is irtak róla. Mutatta a
grófnak a Banner of the lightot és a Start, a miket ugyan a méltóságos
asszony a világ minden kopogó szelleme segélyével sem tudna elolvasni.

Polyxena kisasszony azonban ezúttal nem aludt olyan sokáig. A Spirit
rapping megérzi annak a közellétét, a kivel álma rokonszenvez, s
átváltozik Spirit knockinggé, elkezd kopogni az ágyban s felkölti az
alvót.

Polyxena kisasszony megjelent az elfogadó teremben, s valóban érdekes
jelenség volt. Karcsú, gyöngéd termet, liliomfehér arcz, legkisebb
háborító színe nélkül a pirnak, cseresnyepiros ajkakkal és nagy
léleklátó szemekkel, miket hosszú szempillák takartak; magas sima
homlokát kőszénfekete hajfonatok köríték festői dúltságban. Nyakát kissé
félrehajtva viselte, s csak a fél szájszegletével mosolygott.

Miután a születése éve el volt árulva, könnyű volt kiszámítani, hogy a
kisasszony most a tizenhatodik évében jár.

A találkozás első órájában nagyon kevés szavát hallotta Ottó gróf
Polyxena kisasszonynak. A médiumok nem extasiált állapotban hallgatagok,
lehangoltak és gyanakodók. A méltóságos asszony előre megmondta, hogy ha
csak egy olyan ember van a szobában, a ki nem «hivő», semmi kisérlet se
sikerül. Azt megérzik a szellemek, s nem jelennek meg.

Úgy, de Ottó gróf «hivő» volt, s ebéd fölött ezt annyira nyilvánossá
tette a két Davenport csodamutatványai elbeszélésével, hogy minden
gyanút eloszlatott. Előadása delejes rapportot idézett elő Polyxena
kisasszonynál, s ebéd után már «védszellemeiknek» neveit is megvallották
egymásnak. Polyxena kisasszony szelleme volt «Lucretia», Ottó grófé
pedig «Polycrates».

E négyes ismerkedés után már az első találkozásnál annyira mentek, hogy
együtt psychographoztak.

A méltóságos asszony megjegyzé, hogy ezt Xéni nem minden embernek engedi
meg, hogy vele együtt czikograpozzon.

Az ármányos czikograp egy háromlábu kicsi asztal, melynek egyik lábába
plajbász van dugva, s ha a médium ráteszi a kezét, s kérdez tőle
valamit, ez a plajbászszal leírja az alátett papirra a feleletet.

S ha két ember teszi a két kezét az asztalra, úgy hogy kinek-kinek a
saját hüvelykujjai egymást, két kis ujja hegye pedig társáét érinti,
akkor kész a villanylánczolat, s ez csodatüneményeket idéz elő.

Az első napon Ottó és Polyxena beérték azzal, hogy véghetetlen sok
meghalt nagy ember hogyléte felől tudakozták ki Lucretia és Polycrates
szellemeit. A rokonszenv oly tökéletes volt közöttük, hogy az asztalláb
már nem is irta, de stenografiázta a válaszokat (Gabelsberger modorban).

Mikor Ottó gróf visszatért Silindiába, egészen el volt bűvölve e
találkozás által.

Ime tehát talált valahára egy olyan hölgyet, a kivel a legédesebb
összeköttetésbe léphet, a kivel szellemdúsan, magas élvezetek között
társaloghat; a nélkül, hogy szerelemre, vagy házasságra gondolna valaki.

Másnap megint átlovagolt Nyiágrára. És aztán mindennap átlovagolt.

A magneticus rapport egyre intensivebb folyamot képezett közöttük.

Már elbeszélték egymásnak, hogy miket álmodtak; rendesen egymásról.

Annyira mentek, hogy megérezték a távolból egymás közeledtét a «second
sight» által.

Polyxena kisasszonynak elmondá a psychograph, Ottó gróf hol jár és mit
mivel egész nap? s Ottó gróf úgy találta, hogy az mind tökéletesen úgy
van; csupán az órában téved néha a psychograph, nem tizenkét óra volt,
mikor ebédelt s nem hat óra, mikor lovagolt, hanem tizenkét óra volt,
mikor lovagolt s hat óra, mikor ebédelt; egyébként bámulatosan talál a
«double vue» nyilvánítása.

Polyxena kisasszonynak rendkívüli delejes túlmagasztaltságát a tökély
fokáig emelte Ottó gróf igazhivősége és sokoldalú tapasztalata.

Kezdtek elválhatlanok lenni.

Ottó gróf egész új világot nyitott meg Polyxena előtt, melyet a
sejtelmek, jóslatok, távollátások, ébren álmodások, együttérzések,
lélekjelenések teremtő ereje népesített meg, s egyre raffináltabbá tudta
tenni a magicus élvezetet.

Ottó gróf megtanította Polyxena kisasszonyt a szellemrajzolásra; rég
elhalt hires emberek arczképeit úgy előállította a psychographfal,
mintha ültek volna előtte.

Azután egész albumokat teleiratott Confucius, Zoroaster, Cicero, Mózses,
Albufeda, Hariri, Anacreon, Sappho s más hires lelkek által, megtartva a
görög, chinai, góth, zsidó, arab betűjegyeket a szövegben.

Egyszer hozatott magának egy fényképészeti készletet, s angyalokat és
Ádám apánk előtti földlakókat fotográfiázott le vele, a kik Polyxena
hivására megjelentek, s a háttérből vállain keresztül kandikáltak.

Naphosszant elértekeztek együtt a világteremtés titkairól, a föld saját
szelleméről, s a lég fölötti égő világról; Ottó gróf már éjszakára is
ott maradt gyakran a nyiagrai háznál, s olyankor esténként észlelték a
csillagok befolyását az emberi organismusra, a sidericus erő hatványát
saját idegeiken, s adtak egymásnak légyottokat távoleső csillagokban, a
hova lelkeik a fény segítségével utaztak el. S aztán reggel közölték
egymással tapasztalataikat, hogy minőnek találták a Venust, Jupitert,
Saturnust? Még messzebb útra nem mertek vállalkozni. Csak a
naprendszerben maradtak egyelőre. Azok is igen szép tájékok lehetnek
mind.

Ottó grófnál túlnyomó volt a materialismus: ő az egész titkos világ
befolyását a jódozmon, a magnale magnum és a vibratiók elméletéből
akarta kimagyarázni, míg Polyxena kisasszonynál túlnyomó volt a vallásos
extasis, s nála a sympathiák és túlvilági jelenések szolgáltak
irányeszmékül.

Egyszer Polyxena kisasszony egy ilyen delejgyönyörös estén balkeze
kisujjának hegyét Ottó gróf jobbkeze kisujjának hegyéhez értette. (Mint
tudjuk, ez a médianimizált halandóknál a gyönyörnek és csábításnak
legnagyobb foka) s így szólt hozzá:

– Tudja-e ön, hány napja annak, hogy a mi szellemeink egymással
érintkeznek?

Ottó gróf tudta. Számot tartott rá.

– Háromszáz ötven nap.

– Nem annyi, szólt Polyxena kisasszony. Mert nem az tesz egy napot, a
mikor a föld megfordul maga körül, az csak «egy föld»; hanem a míg a nap
megfordul önmaga körül, s az tesz huszonöt földfordulást, és így mi csak
tizennégy nap óta érintkezünk egymással.

Ez ellen nem lehetett észrevételt tenni.

– S mily végtelen világokat bejártunk azóta együtt.

A halavány hölgy nagyot sóhajtott, s vágyteljesen tekinte fel az égre.
Arczán az a kifejezés ragyogott, mintha egy egész életet tele gyönyörrel
élvezett volna keresztül; kisérve sejtő reménytől egy másik még édesebb
élet után, melynek örömeiről még eddig ábrándjai sincsenek. Igazán
ártatlan szűz kedély volt, kinél az élvezet csak a rokonszenvek
találkozásaiban élt még; s kinél minden ösztön aludt még, s
ellenszenvvel fogadta (mint szokták az alvók) azt a szót, mely őket fel
akarja költeni.

Aztán hirtelen odafordult Ottóhoz, azzal az ideges fellángolással
arczán, melyet a szemek szokatlan delejes villanása kisér, a mikor a
lélek a maga képét kölcsönzi a testi arcznak, s új alakot idomít
vonásaiból.

– Merjek-e öntől egy nagy elhatározást kérni?

Ottó gróf villanyos melegséget érzett e forró szavaknál idegeiben.

– Bármit… volt válasza.

– Igen nagyot. Rendkívülit. Lehetetlenséggel határost!

– Mondja ki.

– Nem. Nem lehet azt. Nem mondhatom én el, szólt a hölgy, és lesüté
szemeit és szempillái alatt két könycsepp alá rejtőzött a küzdő
szemérem, védve magát az ajkak árulása ellen.

Ottó úgy érezé, hogy élete forduló pontján van. Sohasem érezte magát így
elbűvölve nő által.

– Engedje kitalálnom, mi az? szólt az egész kezet kezébe szorítva, mely
galvanilag vonaglott ujjainak érczes nyomása alatt.

A leányka ábrándosan rebegé:

– Milyen szép volt az, mikor együtt jártunk a közel csillagok virányain!

Ennek az eszmének csak egy természetes folytatása lehet («járjunk hát e
szép földi virányokon is oly boldogan együtt!»). Ottó gróf érzé, hogy
most meg van fogva.

– Kivánja ön…? kérdé a leánytól.

– Igen! Egy nagy elhatározást! szólt most a leányka, egyszerre mindkét
kezével görcsösen megragadva Ottó kezét. Jöjjön el ön együtt velem – a
Siriusba!

Ottó gróf, mint a kit csiklandanak, úgy kaczagott fel e szóra. Öröme
telt a megszabadulásban; de egyúttal túlföldivé lett hatványozva ez öröm
azon felfedezés által, hogy van a világon leány, a ki akkor, midőn
ideálját egész a meghódolásig vitte, a midőn imádója megtérülten,
vezekülten lábaihoz fekszik s azt mondja neki, hogy mindent megtesz
érte: – akkor azt kivánja tőle, hogy menjen el vele a Siriusba!

S ha Ottó gróf a sok tudomány közül egyet tudott volna, a mit nem
tudott: akkor az lett volna erre a válasza, hogy az útrahivó gyöngéd
teremtést egyszerre mindkét karjával keblére ölelje, arczait, ajkát,
homlokát, nyakát, a hol éri, csókjaival eláraszsza, s aztán azt mondja
neki:

– Nem a Siriusba, szerelmes szellemem, hanem megyünk együtt Silindiába;
te az enyim, én a tied; leszesz nekem feleségem, s aztán nem kell nekünk
több közbenjáró szellem a másvilágról, az Isten nyugtassa meg őket.

Hanem hát ebből a tudományból nem kapott Ottó gróf, s e helyett azt
válaszolta Polyxena kisasszonynak, hogy

– Elmegyek önnel a Siriusba.

És Ottó gróf épen nem tréfált. Ő egész komolyan martalékul engedte magát
annak a dicsvágynak, hogy kettőjükből világhirű spiritista médiumok
váljanak.

S miért ne válhatnának magyar létükre?

Lám egy magyar gróf, Szápáry elsőrendű próféta és codificator a
spiritisták között. S egy magyar Vay baronesse nem csak hires médium, de
kiváló irónő a spiritismus tanában, s azonkívül ismeretes politikai
jósnő. Tőle származott az a közkézen forgó jóslat, a mit az ötvenes évek
elején, mint a «hiszekegyet» tudott könyv nélkül minden igaz magyar
hazafi és honleány. Azért irjuk le, mert meglehet, hogy már
elfelejtették.

  «1850: – gyász az öltözetben;
  1851: – minden ügyünk rosszul megy;
  1852: – a megváltó még el nem jő;
  1853: – még súlyosabb lesz a járom;
  1854: – türj és szenvedj szegény nép;
  1855: – reményünk is széttörött;
  1856: – a mi halad, nem marad;
  1857: – nagy izgalom szerteszét;
  1858: – megürül sok magas polcz;
  1859: – sápad és elfut sok kegyencz;
  1860: – a mit vártunk, itt van!»

De soká számítottunk arra az «itt van» esztendőre! És hát csakugyan
hozott valamit. Nem ugyan azt, a mit vártunk.

Én akkor egy lapomban közöltem is ezt a jóslatot; s arra ugyanazon
tisztelt szerzőnő szives volt nekem megküldeni a jóslat folytatását,
melyet azonban a hirtelen szigorúra fordult sajtóviszonyok miatt nem
lehetett nyomtatásban reproducálni akkor; ím itt következik most:

  «1861: – előttünk áll a nagy hegy;
  1862: – a multnál rosszabb jövendő;
  1863: – segítséget ki se várjon;
  1864: – most nem tudod, hogy mit tégy?
  1865: – kezd szakadozni a köd;
  1866: – kezdődik a hadd el hadd;
  1867: – lesz benne egy örömhét;
  1868: – ne siess, mert meglakolsz;
  1869: – jó kedvedért majd megfizetsz;
  1870: – sorsod tenkezedben;
  1871: – felétek fordul a kegy;
  1872: – úrrá lesz sok hetvenkedő;
  1873: – okulunk a saját káron;
  1874: – no de most már hová mégy?»

E nagy celebritásokat elérni volt Ottó gróf magas vágya. S miért ne
túlszárnyalni őket? A természeti adomány: az idegæther megvan hozzá; azt
csak fejleszteni kell. A magnes-erő a gyakorlás által nő. Feladatai a
lehetetlennek lehetővé tétele, s azután a lehetővé tett lehetetlennek a
lehetőség törvényei szerinti kimagyarázása. Ez volt a főkülönbség Ottó
és Polyxena között. Ottó gróf szerint mindent az anyag és a világerő
alkot; Polyxena meggyőződésében pedig mindent a szellem és az akarat. És
ez épen így volt jó! Hiszen épen az ellentétek vonzzák egymást: a férfi
és a nő; a férfi a positiv polus, a nő a negativ; az anyag a férfi, a
szellem a nő; az erő a férfi, az akarat a nő. E kettő találkozásából
származik a teremtés mirákuluma!

Ottó gróf hevült képzeletében már látta kettőjük körül a bámuló világot,
mely nem meri hinni azt, a mit lát; de azért meghódol.

A spiritisták fejedelmei az igazi «felkent fők».

Ottó képzelmében már előre látta a diadalt, midőn Polyxena lebegni fog a
föld felett, mint Angela della Pace; midőn ujjai hegyével a sötétben
leveleket fog elolvasni; midőn a megnevezett elhunyt szellemét a vékony
kárpiton át megjelenésre készti, mint Davenport, s beszél vele, mint a
prevosti látnoknő; midőn ficzamokat fog meggyógyítani ráénekléssel, mint
madame Dal Cin, s keresztül lát az embereken, mint Veronica Giuliani;
midőn beszélni fog minden vad nyelven, mint Crescentia Wolf, s játszani
fog áriákat minden hangszeren, a nélkül, hogy hozzájuk nyulna, mint miss
Fox-Kane. – És azután együtt fog utazni a csillagokba ő vele, s leirja
azokat saját tapasztalataiból; szebben, mint Flammarion.

Megfogadta neki «szellemére», hogy el fognak utazni együtt a Siriusba.

Ez persze csak extaticus álomban történhetik meg. S ez esetben
mulhatlan, hogy egy és ugyanazon pillanatban lepje meg az álom mind a
két utazót.

Mert tudni kell, hogy a szellemek közlekedési eszköze a fény. S ez az
«alkalmatosság» nem vár. A ki egy perczczel később ül fel, az már csak a
következő vonaton indulhat, mely az elsőtől épen 42,500 mérföldnyire
maradt hátrább.

E nehéz feladatnál egy megnyugtató felfedezést tett Polyxena Ottónak.

Szemérmesen, szemeit lesütve mondá el a titkot; mert kényes természetű
vallomás volt az.

– Mikor ön házunknál marad éjszakára, olyankor mi rendesen egyszerre
alszunk el mind a ketten. Ezt én bizonyosan tudom. Ön a negyedik
szobában fekszik, velem parallel, három fal van közöttünk. Én rendesen
keletnek fordulva szoktam feküdni; de ha ön ugyanakkor nyugotnak
fordulva teszi le a fejét: én el nem tudok aludni mindaddig, míg ön meg
nem változtatja fekvését. Egy éjjel egész hajnalig nem birtam elaludni;
az órák három negyedet háromra ütöttek már, akkor eszembe jutott, hogy
önnek a feje alját bizonyosan az enyémmel ellenkező irányban vetették.
Erre hirtelen én is áttettem a vánkosaimat a túloldalra, fejtül lábhoz,
s egy percz mulva már szunnyadtam. S másnap ön is panaszkodott, hogy
három negyed háromig nem tudott aludni. Az ok közös volt.

Ottó gróf lelkét a világætherig emelte e gyönyörteljes felfedezés. Hogy
saját idegætherének oly varázsló befolyása van egy magasztos lényre,
mely azt három falon keresztül sem engedi elszunnyadni. Távol volt tőle
az a profán gondolat: hogy hát ha még a falak nem volnának közben!

Hanem másnap, midőn hazaérkezett Ottó gróf Silindiába, s Pakulár Gligor
eléje jött beszámolni a gyapjuval, meg az esett birkákkal, – a krétáról
eszébe jutott, hogy minden szellemnek és spiritismusnak van egy legio
universalis ellensége: a «számok».

Mikor az ember «hinni» akar, szörnyen útjában van a tudománya.

Ottó gróf kalkulálni kezdett a krétával (delejiszonyatos tapintatú
ásvány), hogy mégis mennyire lehetséges az a vállalat, a mire ő
fogadkozott?

A szellemek, mint már constatálva van, a fényt választák közlekedési
eszközül, mely másodperczenkint negyvenkétezer ötszáz mérföldet haladva,
elég gyors szállítási közeg a naprendszer csillagai közötti utazásra. De
hogy állunk a Siriussal? Az a legutóbbi hozzávetések szerint
háromezernégyszázötvenhét millió kétszázezer mérföldnyire esik a földhöz
s a míg a szellemek gyorsabb omnibuszt nem tudnak kitalálni az utazásra,
mint a fényt, ezzel az alkalmatossággal épen negyvennyolcz óráig tart a
földről a Siriusba eljutni, még szellem alakban is. S utközben nincs
«restaurant!»

Más volna, ha Polyxena kisasszony akaraterejét eléje lehetne fogni a
fénynek, mint locomotivot; de Ottó gróf, mint materialista, ehhez az
expedienshez nem folyamodhatik.

Ezzel a scrupulussal lovagolt vissza Ottó gróf még az nap Nyiagrára,
kérdést teendő Polyxena kisasszonynál ebben a nagyon megszorító
psychophysiologiai feladatban.

Hanem hát arravalók a szellemek, hogy az ilyen kétségek között gyors
segélylyel szolgáljanak. A szellemeket nem lehet zavarba hozni.

Mire való a psychograph?

«Lucretia» válasza præcise így szólt:

– Igaz, hogy a földről kiinduló sugár akkora távolt, mint a föld és a
Sirius között van, negyvennyolcz óra alatt futna keresztül. Úgy de a
milyen gyorsan halad a földi sugár a Sirius felé, épen olyan gyorsan
közelít a Sirius sugara is a föld felé. A mikor mi közelítünk a fény
erejével, a Sirius is közeledik ugyanazzal mifelénk. E szerint a távol
fele utján találkozunk össze. És így huszonnégy óra alatt odajutunk.

No ez már nem olyan sok. Ennyi áldozatra csakugyan rászánhatja magát
gavallér ember a médiuma kedvéért.

Csak a napot kell még kiválasztani. Egy szép derült, holdvilágtalan
estét kell kilesni. Az nap a nyiagrai kastélyban fog hálni Ottó gróf.
Meg lesz parancsolva minden cselédnek, hogy másnap éjfélig senki se
költse föl Polyxena kisasszonyt, se Ottó grófot; – (mert hiszen a
Siriusban körültekinteni is csak kell egy pár óra.) Már a mama is meg
volt nyerve az expeditió számára, (nem együttutazónak, ahoz nem volt
elég kedve); de ő is elég furcsának találta a gondolatot; csak azt kérte
a vállalkozóktól, hogy ha a «Szirnyos»-ba elmennek, hozzanak onnan
valami receptet, hogyan kell a zsizsiket a borsóból kiveszteni?

Ha ez a csillag-expeditió végbe mehet, Ottó gróf örök időkre nevezetes
emberré teszi vele magát itt e földön.

Hanem hát fátuma volt, hogy semmi vállalatát sem birta egészen
befejezni.

A meghatározott napon, mikor a geodæmon legkedvezőbb viszonyokat
látszott előkészíteni; az asztrál szellemek által tisztára volt seperve
a lég: Ottó gróf, midőn a kastély kapuján belovagolt, annak udvarán egy
idegen bricskát pillanta meg.

Ezt a bricskát nem a lelkek hozták ide. Nem ám, hanem négy mokány ló; a
mik már ki is voltak pányvázva a füre. Ez nekik az abrak.

Határyné asszonyság pedig már a tornáczban eléje jött a grófnak s azt
mondá neki hogy:

– «Lelkem, nagyságos szomszéd úr; ma nem utazunk a Szirnyosba. Vendég
állt a házhoz: Toprongyossy Benedek úr ő méltósága; igen fáin derék
ember; de biz a miatt most a Xéninek a konyha után kell látni, mert
Toprongyossy Benedek úr nem éri be azzal, a mit a háromlábu czikográp
pingál az asztalra, szívesebben látja az asztalon a háromlábu bográcsot,
tele paprikás pörkölttel; s ennek az úrnak semmi járása a csillagokba,
legfeljebb csillagot szokott rugni egyszer másszor, mikor víg
társaságban jól berugott, különben igen fáin derék úr.

Hogy ezt nem tudták a kopogó szellemek előre megmondani!

Ottó gróf magában a Neptunusba kivánta az egész Toprongyossyt; a mi igen
pogány kivánság volt, miután a Neptunus még olyan lágy, hogy ha arra
Toprongyossy Benedek ráhág, hát laposra nyomja a szegény planétát.

Mert Toprongyossy Benedek legény a talpán: termetén megfeszül a zsinóros
dolmány, s reng a föld s peng a sarkantyú, a hová ő lép, s ott marad a
patkója nyoma a parketten. Kerek szakálla és göndör bajusza van s nem
kell azt festeni, fekete az magától is, mint a korom; a haját pedig
nincs az a süveg, a mely le birja szorítani; sürű az, és kemény, mint a
sodrony; s két piros orczáját örök mosolygásra kényszeríti a tulságos
egészség.

Mikor bemutatták őket egymásnak, úgy a tenyerébe csapott a grófnak
üdvözlet fejében, hogy abban minden magnetismus egyszerre paralyzálva
lett.

Toprongyossy Benedek talpig jó czimbora volt. Nem csinált ő titkot
abból, hogy ő bizony nem tud semmit. Hiszen ha mindnyájan professorok
akarnánk lenni, ki maradna diáknak? Ő csak publikum, a ki hallgat és
nevet. S igen jóízüen nevet. Ottó gróf egész ottléte alatt folytonosan
az ő rovására élczel; őt szurkálja sarcasmusokkal, őt lövöldözi csipős
aperçuekkel, őt csiklandozza pikans iróniával, mond neki absurdus
bolondokat, miket az fideliter elhisz s tódítja, ha az mondott valami
nagy szamárságot, hogy még nagyobb legyen belőle. Toprongyossy mind nem
haragszik azért. Ő maga nevet legjobban a maga rovására. Neki magának
csak egyetlen egy élcze van, s azt el is mondja mindenkinek a legelső
találkozásnál, a midőn a nevét bevallja: hogy ő az a Toprongyossy
Benedek, a kinek az ármányos ujságiró egyszer úgy nyomatta a nevét a
czímszalagra, hogy «Bekened», s aztán úgy igazította ki, hogy «Beneked».
– S miután ő ezt az élczet harmincz esztendő óta mindenkinek elmondta:
valószinü, hogy már eddig sokan tudják.

Ottó grófnak feltünt az, hogy mikor egyszer-másszor Polixena kisasszony
megjelent a teremben, konyhakötény volt eléje kötve s az arcza piros
volt a konyhatűztől. Hogy lehet neki annyi delejességgel kiállani a
takaréktűzhely mellett, mely csupa vasból van!

Sőt még az is megtörtént, hogy mikor az ebédhez felhozták a puliszkát, s
azt Toprongyossy Benedek nagy hahotával üdvözölte, kiáltván: «hahó! ez
az én testi eledelem!» (Leibspeise), akkor Polixena kisasszony szerény
dicsekedéssel susogá: «ezt pedig én készítettem».

Ottó gróf elszörnyedt: puliszkát készíteni delejjel! A szent vitál
magnetismust haricskadarára és kászu-turóra pazarolni! – De nem úgy lesz
az! Valami nagyszerű asztaltánczoltatási jelenet készül itten. – Csak
tehenkedj neki annak a puliszkának, te rüpők! – majd mi ketten
ráteszszük a kezeinket az asztalra; azzal egyszerre beáll a vitalizáló
delejlánczolat, az ebédlő asztalból lesz «table moving», egyszerre
felemeli a lábát, felüti az álladat, s azzal úgy eltánczol előled
puliszkástul együtt, hogy szaladhatsz utána!

Azonban ez nem történt meg. Polixena kisasszony nem állította helyre az
életdelejes lánczolatot, az asztal recsegett ugyan, mikor Benedek úr
rákönyökölt; de nem próbálta meg a ficzánkolást, jobbnak látta veszteg
maradni. Ottó gróf elnézte csendesen. – A betyár megette a magnetizált
puliszkát az utolsó befaló falásig s nem vált tőle prikulicscsá.

Persze, hogy ebéd után szó sem volt semmi szellemmutatványról. Elég
«egy» ilyen ember, mint Toprongyossy Benedek a világ minden szellemét az
égi ürbe szétkergetni. Davenportnak egyszer Bostonban azért nem sikerült
a szellemi mutatványa, mert hallgatóinak egyike szivarra gyujtott, s a
hirhedett Home egyszer Berlinben kénytelen volt előadás nélkül bocsátani
haza a közönséget, mert a szellemeket bántotta az, hogy egy néző úgy ült
a széken, mint a lovon. Nem is kellett Toprongyossy Benedeknek más
szellem, mint a mi a savanyu-vizben lakik. Néha az is megszólal nála:
(mikor kirugja a dugót a palaczkból!)

A fekete kávé után konfidens lett Benedek úr, s nagyon sokat betalálván
venni a mindenféle jó borokból, nagyon elkomorodott. Szokásuk az a
délelőtt vígkedvű temperamentumoknak, hogy délután elkomorodnak s akkor
aztán elkezdenek «okosan» beszélni. Lelkiismeretfurdalás ez, mely azt
hányja fel nekik, hogy most sokat ittak s ha tüstént komolyan és bölcsen
nem viselik magukat, még azt fogja hinni a társaság, hogy fejükbe ment a
bor, s aztán mentül okosabban beszélnek, annál jobban elárulják, hogy
sokat ittak.

Benedek most már egészen ismerte gróf Rengeteghyt; hiszen egyszer együtt
voltak vadászaton a Hargitán! Most emlékszik már rá.

(Csakhogy az az elébbeni senior volt, Rengeteghy Leó gróf, Ottó gróf
megboldogult nagybátyja, a kire Benedek emlékezett s a kinek egyéni
sajátságait aztán mind Ottó grófra ruházta át csupa régi barátságból.)

– Ugyan mit csinálnak a gróf úr fiacskái? Nagyok-e már?

Ottó gróf aztán elszámlált neki tizenkilencz élő gyermeket, hogy kiből
mi lett, és hová lett? A tizenkilenczediknél megsokalta Benedek s
belevágott.

– De nini, a gróf akkor egy lábára sántított, a melyiket megtépett a
medve.

Ottó gróf felvilágosítá róla, hogy egészen uj kaucsuk lábikrát tétetett
magának s most akár tánczoljon. Aztán meg, hogy «parókája volt akkor a
grófnak!»

– Most is az ez; csakhogy szálankint van oda ragasztva a fejbőrhöz:
angol találmány.

– Hát az a nagy sinkorán kutyája hová lett, a melyik mindig vele járt?

– Azt elvitték a persa trónörökös számára paripának.

Benedek úr csak azon akadt fenn, hogy hogyan patkolják azt meg?

– Hát a cserebogarat szereti-e még a gróf? Akkor marokkal ette.

Ottó gróf mondá neki, hogy most már a skorpio-evésre adta magát.

S így beszélgettek egymással a legkomolyabban, míg a méltóságos asszony
fel-felvisított, mikor nem bírta a nevetést visszatartani tovább s azt
mondta, hogy olyanokat tud ez a gróf felelni, mint egy czikográp.

Ottó gróf végre megunta ezt a mulatságot s szedte a sátorfáit. Bucsút
vett a méltsás asszonytól, parolázott Benedekkel s azt mondta Polixena
kisasszonynak, mikor kikisérte, hogy addig már nem fogja látogatását
ismételni, a míg ez az úr itt időzik. S hogy azt megtudja, mikor ment
el? mindennap átküldi a czigánypostát izenetért Nyiagrára.

De iszen küldhette azt! A hová egyszer Toprongyossy Benedek letelepedik,
nem madár az, hogy odább repüljön. – Hét nap mindig üres kézzel jött
vissza a Csicsa. A nyolczadik nap aztán hozott egy levelet. A formáján
látszott már, hogy azt a méltóságos asszony irta; de még inkább a
czímzet sorain. Ezeket a betűket ő irta, még pedig nem a czikográppal,
hanem ökölre fogott kalamussal.

Belül pedig ez volt:

«Nagyságos gróf úr, kegyes uram!

Örvendetesen jelentem, hogy méltóságas Toprongyossy Benedek úr a mai
szent napan eljegyezte leányamat Polixenát; máhaz egy hétre leszen az
eskető. A gyermek nem akart; de a doktor azt komendálta, hogy jó lesz
neki férjhez menni, mert különben vámpír lesz belőle, ha meg hal; hát
inkább hozzá adtuk. Jó ember úr. Nagyon instálam nagyságas gróf urat, ha
kegyeskednék a Polixenának násznagya lenni ez alkalammal. Családamat
nagyan megtisztelve találnám. – Maradak stb.»

Ottó gróf a Siriusból esett le!

Férjhez menni! Egy elsőrendű médiumnak! Hozzámenni egy eleven
pohárszékhez! Feleségévé lenni egy lomha butordarabnak, a minek férj a
neve! Azt a kezet, melynek érintése alatt az asztal tánczolt és
csudadolgokat írt, odaadni Toprongyossy Benedeknek, ki tánczol ugyan, de
nem ir soha! S még ő legyen a kiadó násznagya ennek a lánynak; a ki már
szellemileg egészen az övé volt, lélekben vele copulálva, a csillagokban
vele együtt élve, álmában együtt établirozva, a ki valóságos
delej-hitvestársa volt már, ki vele annyiszor álmodott együtt ölelkezve
három falon keresztül! s most azt ő feleségül adja egy kenyérőrölő
gépnek, egy bordesztilláló kazánnak!

Hiszen módjában lett volna neki azt megváltoztatni; csak azt kellett
volna a méltóságos asszony levele alá írnia, hogy: «én pedig nem adom,
mert az enyim». S így visszaküldeni a levelet. Hanem Ottó gróf ezt az
egy tudományt nem tanulta meg jól.

Kiábrándulásnak nevezte azt a felfedezést, hogy a szellemek is –
szomjaznak…

Csalódott ebben a leányban: azt hitte eddig felőle, hogy az csak
szellemtárs akar lenni; csak az egekben akar nászutazást tenni; csak
együtt álmodni, – s ime, annak fejkötő kell!

A legelső gondolatja az volt, hogy szalad Silindiáról, meg sem mondja,
hová? Hanem aztán meggondolta a dolgot. És nagyot nevetett. Vagy ő rajta
nevessenek, vagy ő nevessen máson: a történet nevetni való.

Visszaírt a méltóságos asszonynak, hogy ott lesz a lakodalmon.

Ott is volt. Kapott násznagyi selyemkendőt. Végignézte a szertartást,
végig ülte a lakomát. A menyasszony most is halavány volt; de nem
mutatott semmi szomorúságot. A vőlegény csakugyan elmondta az eskető
esperesnek is azt az élczét, hogy aztán az ő nevét a matrikulába se
Bekenednek, se Benekednek ne írja, mint amaz ármányos ujságiró. Vacsora
után pedig kihordták az asztalokat (a czikográp rég a padlásra került
már), s tánczoltak kivilágos kivirradtig.

A szellemek semmi galibát nem csináltak, nem fujták el a gyertyákat, nem
vágták el a bőgőhurokat; Ottó gróf azzal a tudattal poroszkált haza
Silindiára, hogy ennek is vége van – ebből sem marad számára egyéb, mint
az ideál photographiája…

… Polixena aztán elment Toprongyossy Benedekkel haza
Dicső-Szentmártonba, s hogy miként vitte el őt aztán a Siriusba? az az ő
dolga.


VII.

Nekünk regényünk hősét kell követnünk, ki, nagy kárára a regény
meséjében megkivántató egységnek, szüntelen más térre invitál bennünket;
mindent elkezd, de semmit el nem végez. Egy másik regényem szenvedett
már ily fogyatkozásban, s elismerem, hogy azoknál ez az én hibám volt;
de a jelen esetnél az egész olvasó közönség a tanum, hogy nem én vagyok
a hibás, hanem a regényhősöm, a ki mindenhez ért. Sok helyre elmegyünk
mi még vele! Hát csak kövessük.

Mikor hazaérkezett a lakodalomból Ottó gróf, megállt a fali tükör előtt,
s így beszélt magához:

– Bizony csak nagy golyhó voltál te ez ideig, kedves barátom, Ottó! Ne
vedd tőlem gorombaságnak; hiszen négyszemközt mondom. Hát arra volt
neked az eszed adva, hogy kifordítva viseld? Először elmentél katonának;
engedtél magadnak parancsoltatni, kuczorogtál kaszárnyában, ettél
prófuntot, verekedtél barátokkal és ellenséggel, a bőrödet
összeszabdaltattad, lövöldöztettél magadra s megfeküdted a kórházat…
Aztán miért?… Játszottál komédiát horvát szükölködő testvéreink javára,
viseltél oly szűk csizmát a nemzeti dicsőségért, hogy félórába került a
lehúzása; elbolondítottad a más feleségét, s aztán világgá futottál
előle, mikor a tied lett, bekószáltad a kerek föld pusztáit, rengetegeit
s lőtted halomra a vadakat… S aztán miért?… Könyvet írtál viselt
dolgaidról, hiressé lettél róla; jól megfejtek, jól megvertek érte…
Aztán miért?… Majd meg zenebolond lettél. Ez meg olyan bolond történet,
hogy ezt el se lehet beszélni, ezt csak el lehet fütyülni… Hát kellett
ez neked? Utoljára még a csillagok közé kivánkoztál s míg szellemmé
akartad magadat tenni, bizony hagytad magad tenni lóvá… No ne haragudjál
rám… hiszen nem bántalak… Van neked eszed is, tudományod is… De ideje
már, hogy ez a kettő egy úton járjon… Ábrándulj ki… Kezd el már az
eszedet valami okos czélra használni… Mi volna az?… Mi volna egyéb, mint
a mezőgazdászat… Van egy igen szép uradalmad Bálvándon: tízezer hold
buzatermő föld, kaszálló egy tagban… Ez most a régimódi gazdálkodás
mellett néha jövedelmez negyvenezer forintot, néha négyezret, néha
semmit. Például az idén… Még az igásmarhák számára való takarmányt is
Styriából kellett hozatni vasúton, szénalepénynek sajtolva… A vén
táblabiró-jószágigazgató ugyan azzal menti magát, hogy nagy volt az
aszály, nem esett eső… Itt van ni: az ázsiai indolentia! Dehogy ázsiai!
Hisz Ázsiában rég tudnak ezen segíteni; de még Afrikában is. Hát
Egyptomban esik valaha az eső? Mégis Kanahán az. Már a Fáráók idejében
öntözték az országot a Nilussal. A chinaiak egész mezőgazdasága öntöző
csatornáikra van alapítva. A mexicoiaknak már az incák idejében voltak
öntöző vízvezetékeik; a japániak bambusz csöveken vezetik át egy hegyről
a másikra a vizet s rizst termesztenek a hegyoldalban. Magyarország
czímerében pedig ott van a négy folyóvíz, de azért mégis minden ember
csak a «kereszttül», meg a «koronátul» várja a segítséget. Az angol
farmer gőzmozdonynyal hordja körül a szántóföldjén a trágyalevet, s
hosszú kautsukcsövek segélyével mindennap megöntözi a buzáját. Kap husz
magot utána. Ha a bálvándi uradalmat észszerűen rendeznék be, annyit
kellene jövedelmeznie, mint a Reusz Leobenstein uralkodó
fejedelemségnek… Ez azután dicső tér lesz egy gazdálkodó teremtő ész
számára! Mintagazdaságot alapítani! Ottó gróf emlékezett rá, hogy ő ehez
különösen ért. Látta Napoleon mintagazdaságát Saint Cloudban, bámulta
Albert herczeg gulyáit Windsorban, elleste a czukornád-ültetés titkait
Chinában s a gyapottermelésről sokat tapasztalt közvetlen szemlélet
utján Virginiában; kitanulta a bor petinirozása módját burgundi mód
szerint Frankhonban s az indigotenyésztésbe egészen be lett avatva a
singaporei nábob kertésze által; hozott haza Egyptomból mumia-buzát,
mely százhatvan magot terem, mint a czirok, és czirokmagot, melynek a
szárából czukrot préselnek, mint a nádból, és nádmagot, a melynek magja
gesztenye izű, és gesztenyét, a melynek gyökerén burgonya terem, és
burgonyát, a melynek gyümölcse paradicsom-alma. Látott szántani
gőzekével Angliában. Látta Thibetben, hogy a jakot először megnyirják,
azután megfejik, azután befogják. Elnézte Fatsitsio szigetén, hogy
gombolyítják le a selymet s aztán milyen pompás eledelt készítenek a
fennmaradt pupákból, s kalapot emelt a chinai paraszt előtt, ki a
birtokát képező tóból négyféle hasznot tud húzni: először potykát,
keszeget fog benne, meg lópióczát; ezeket besózza, elteszi télire;
azután kacsa-ólat épít rá, kacsát költ ki és nevel a vizen; harmadszor
bambusz-tutajt rak a vízre, a tó fenekéről felhordja rá a sarat, abba
káposztát ültet, és negyedszer szivacsot tenyészt a viz fenekén. Ez
aztán megél! Itt meg a kinek ezer hold földje van, hanyatt vágja magát,
s azt mondja, hogy hol hát az a manna?

Hiszen sok igazsága volt a dologban Ottó grófnak, s ha úgy az
inas-esztendőn kezdte volna, még igen jó gazda lehetett volna belőle;
hanem ő is mindjárt mester akart lenni abban a véghetetlen nagy
tudományban, a mit még az sem tud egészen, a ki holtig azt tanulta; és
azért mégis minden ember azt hiszi, hogy ért hozzá. A csizmadiának ha
száz forintja van, már földet vesz és gazdálkodik; hogy lehetne hát
ugyanezt rossz néven venni egy gróftól, a kinek van is miből és nagy
tudománya is van hozzá.

De még a nemes szenvedélyen kívül van egy reális ok is, mely Ottó grófot
ez elhatározásában megerősíti. E kiábrándult és kijózanodott
kedélyhangulatban eszébe jut, hogy az ő bálvándi birtoka mellett van
nagybátyjának, gróf Erdőváry Tivadarnak a birtoka. Ennek van egy leánya,
Piroska. Derék, jó falusi gazdasszony. Egyszer látta csak, mikor ott
volt nálok. Az öreg akkor azt mondta neki: látod, ez egészen neked való
leány volna. Akkor nem mondott rá sem nemet, sem igent. Ez még most is
megvan. Nem valami csodaszépség. De ha az ember feleséget keres, minek
azt a csodaszépek közül válogatni? Az valódi sértés egy férjre nézve,
mikor azt olvassa az újságból nyomtatva, hogy az ő felesége «szép». Mit
szabad azt észrevenni az ugrifülesnek? Becsülöm érte a törököket, azok
nem engedik a feleségük után kiabáltatni, hogy ki milyen szép. S mihelyt
az asszony azt hagyja magának egy idegen férfitól mondatni, hogy «szép»,
már egy kicsit hűtelen. Még ha a tükörtől hagyja is azt mondatni
magának, az is hűtlenség. A tükör is férfi, himnemű: «der Spiegel», «le
miroir», s ezt az asszonyok tudják jól. Azért legtöbbet ér az, a ki nem
nagyon szép. A házaséletnek vannak bizonyos czéljai. S azok egészen
beillenek a mezőgazdasági foglalkozásba. Az ember egészséges mellette.

Ottó gróf ily erős elhatározásokkal utazott el Bálvándra; ott legelébb
is felhivatta a gazdasági tisztjeit, s tudtukra adta, hogy ezentúl ő
maga személyesen fogja vezetni a gazdaságát. Nagy baj volt azonban, hogy
már akkor késő ősz lévén az idő, a régi tiszttartó az őszieket mind
elvettette, s a mint a nagy aszály után megjött a nagy esőzés, az mind
szépen ki is kelt már. Ottó gróf eleinte azt akarta, hogy kiszántatja
mind a háromezer hold buza- és repczevetést, s múmia-buzát és
festő-mályvát vettet a helyébe; meg is teszi, ha az igás barmait,
kiteleltetés végett (a takarmány szűk lévén az időn) a mint a szántást
végezték, rögtön Erdélybe nem hajtották volna. Igy hát csak meg kellett
még hagynia erre az esztendőre, a mit már együgyű elődei a földbe
tettek.

A második feladata volt nagybátyját, Erdőváryt meglátogatni. Ott igen
szivesen fogadták. Piroska még mindig szabad volt. Ottó gróf az első
látogatásnál mindjárt megismerteté Erdőváryt idetelepedése kettős
feladatával. Az egyik a gazdálkodás, a másik a megnősülés. Tett is
kérdést az iránt, hogy Piroska grófnő szive nincsen-e még lefoglalva?

Az elsőre nézve Erdőváry szolgált neki régi módi jó tanácsokkal.

Biz itt meg lehet még élni puszta gazdálkodásból is; hanem legelső dolog
az embernek számon tartani a jövedelmét, mert tiz év közül van három jó,
három középszerű és négy rossz: ezeknek az eredménye együttvéve képezi a
bevételek alapját; a kiadásoknak ellenben minden évben egyformáknak kell
lenni. Ez, a mi a birtokos saját feladata; a többit elvégzik a tisztjei,
a cselédjei, azokat fizesse jól és részesítse a haszonban. Tudjon
mindent, a mi történik; de ne parancsolgasson sokat, mert azzal csak
fenakasztja a munkát; vegyen számba mindent, de ne vetesse észre, hogy
leskelődik, mert akkor daczból is megkárosítják; lakjék mentül többet
otthon; a pénzét tartsa takarékpénztárban s váltó alá a nevét ne irja
soha; s ha épen nagyon megragadja a gazdászati szenvedély s új módikat
akar behozni, akkor tanulmányozza az időjárás, a talaj természetét,
jegyezgesse fel sok éven át személyes tapasztalatait az idevonatkozó
tárgyakról, a minők a száraz hótalan tél, a késői fagyok, a nyári
aszály, a jégesőjárás, a rozsda, az üszög, a ragya, a drótféreg, földi
bolha, a hesszeni légy, az atkás talaj, a víz árja, a savanyú föld, a
szikes föld, a futó homok, a szőlőbetegség és burgonyabetegség és a
zöldrothadás, a penészféreg, az áska, a vándor hörcsög és mezei egér, –
a métely, szőrféreg, vértályog, lépfene és keleti marhavész; az árvíz, a
feneketlen utak; a drága napszám, az olcsó vásárló; cholera, vérhas,
váltóláz nagy munka idején, hébehóba egy kis asztag-felgyujtás és az
adó-executió s más efféle elemi viszontagságok, és a minek ezek
különösen megártanak, olyan se flórát se faunát ne akklimatáljon. Azután
iparkodjék tanulni attól a nagyon hires professortól, a kit «más
kárának» neveznek, de a saját kárából veendő leczkéket, a mennyire
lehet, csavarogja el.

A mi pedig a második kérdést illeti: Piroska szive még szabad; lásson
utána Ottó öcsém, hogy megnyerje.

Ottó gróf az utóbbi tanácsra azt mondá magában, hogy jobban értem én
azt, öreg, mint te! Az elsőre nézve pedig: «ezt meg már épen jobban
értem, mint te!»

Nem az a gazdának az első teendője, a mit te mondasz; hanem az, hogy ha
van egy milliót érő jószága, akkor vegyen föl rá háromszázezer forintot
s ha egyszer aztán ez a zsebében van, akkor könnyen fordíthat egyet az
egész világon.

Ez nem is volt nagy mesterség: Ottó gróf birtokára lehetett kapni
háromszázezer forintot a földhitelintézettől, a mi a záloglevelek
árkelete szerint felül ért kétszázötvenezernél.

Kezdeni azonban egy hirtelen nem is lehetett mit. Első feladata lett
volna persze az öntőzőcsatorna-rendszer. De azt egy ember a saját
birtokán nem létesítheti. De létesítheti egy egész társulat. Ottó gróf
már az alapszabályait is kidolgozta egy országos öntözőcsatorna-létesítő
társulatnak s remélte az ehez szükséges tőkepénzeket könnyű szerrel,
hazafiúi aláirás útján beszerezhetni. (Még akkor nem volt magyar
parlament, mely a külföldi tőkéket kamatbiztosítással megtelepülni
segítsen.) Hanem egy kis baj jött közbe. Az, hogy az év őszén annyi eső
esett, mintha az elmult évben esőért mindenünnen beküldött petitiók
özönét most egyszerre látnák el kedvező hátiratokkal a fellegek között,
s ennek következtében oly feneketlen sár támadt Ottó gróf és szomszédjai
között, hogy mikor nagy nehezen el tudott valamelyikhez öt lovas
szekéren vánszorogni s annak a tervét előadta: a felszólított összetett
kézzel könyörgött neki, hogy ne öntöztesse még csatornával is a földjét,
hisz így is minden rét víz alatt áll.

S ez így tartott egész télen. A vén jószágigazgató azt mondta, hogy ez a
jó esztendő nekünk. – No annál több ideje maradt Ottó grófnak Piroskát
meglátogatni. Erdőváryékhoz nem kellett öt ló, oda egy paripán is át
lehetett lovagolni; mindennap szivesen látták. S minthogy Piroska grófnő
nagyon kevés beszédű volt, Ottó gróf, hogy őt maga mellett fixirozhassa,
azt gondolta ki, hogy megtanította őt piquetet játszani. Nincs annál
kedvesebb mulatság, mint mikor két egymáshoz gyöngéd viszonyban álló
ember piquetet játszik és aztán mind a kettő azon törekszik, hogyan
tudná a másikkal megnyeretni a partiet? Hogy lesnek egymás kártyájába,
csak azért, hogy magukat ronthassák. Hogy hallgatják el az
elsőbbségeiket, hogy skartolják le a kész négyeseiket, hogy hajigálják
el a biztos ütőiket! s aztán a melyik vesztett, hogy tetteti a
kétségbeesést, azért, hogy a másiknak örömöt szerezzen! Ha pedig
«kénytelen volt» nyerni, milyen diadalt ül vele, azért, mert tudja, hogy
a vesztes fél milyen nagyon örül annak. Igazi hamis játékosok! Azonban
Ottó gróf gyakorlottabb játékos lévén, mégis az volt a végeredmény, hogy
rendesen ő hagyott ott néhány forintot Piroska grófnénál minden nap.

E közben készítette nagyszerű gazdászati terveit. Ebben az évben ugyan
nem volt szükség trágyalével öntöztetni a buzáját, guanot hozatni
Iquique szigetéről: a mult évi kényszer-ugarolás után olyan termést
adott az úr Isten, hogy soha olyat az angol farmer nem látott. A
magtárak a harmadik emeletig teltek buzával. – Hanem megint volt egy
nagy baj. – Az, hogy a tiszta búzának az ára leszállt két osztrák
forintra.

Mit csinál az ilyen bőtermés-inség idején a jó gazda?

Erdőváry gróf szerint azt csinálja ilyenkor a jó gazda, hogy ott hagyja
a magtárban a búzáját, vár vele, míg felmegy az ára, s addig előveszi a
takarékpénztárba tett tartalékösszegeit s költ azokból.

Ottó gróf szerint nem így nyilatkozik a gazdászati genie; hanem úgy,
hogy ha rossz ára van a gabonának itthon, a jó gazda építtet a tagján
egy gőzmalmot: megőrleti a búzáját lisztnek, kiküldi Braziliába; ott van
állandó biztos piacza; eladja ott. Mert csak az a jó gazda, a ki
egyúttal gyáros is és kereskedő. Ottó gróf hozatott egy anglust s
építtetett vele gőzmalmot.

Harminczezer forint bánta csak.

Hanem mikor készen volt, akkor vették észre, hogy nincsen hozzá való
víz. Megmondta azt előre Erdőváry az öcscse urának, hogy csordakutat
ugyan mindenütt lehet itt ásatni, hét lábnyira már megkapni a vizet, de
az sekély víz, ha egész nap merik, kifogy, nyáron épen kiszárad s
annyira kovany-tartalmú, hogy ha azt gőzgép-itatásra használják, minden
héten három nap pauzálni kell az üstnek, a míg a követ kiverik belőle.

No de a ki mindent tud, azon a bajon is tud segíteni.

Ottó gróf hozatott magának egy másik anglust s furatott vele a gőzmalom
számára egy artézi kutat.

Az belefúrt neki a földbe másik harminczezer forintot, még tán most is
fúr: azóta a silúri rétegekben járhat valahol s nagy csoda, ha az
«ichor»-t fel nem találta; hanem vizet az sem talált.

Ottó gróf rájött arra a meggyőződésre, hogy Magyarország földe nem való
búzatermelésre. Egy szerencsés látnoki pillanatban az a sugallat szállta
meg, hogy jövőre főfigyelmét a gyapottermelésre fogja fordítani. Soha
jobbkor! Az Észak és Dél közt folytatott háború miatt az amerikai gyapot
csak blocadetörés útján lett kapható Európában, ha most ez alkalmat
megragadjuk, s elkiáltjuk egyhangúlag a jelszót: «Cotton is king!»
(Gyapot a király!) akkor nem vakarja most a fejét a financzminiszter,
hogy honnan fizesse az adósságainkat? Mi kölcsönöznénk Belgiumnak 4%-re.
Hanem hát senki sem akarta követni Ottó grófot. Erdőváry gróf egész
nyiltan megmondta neki, hogy «hagyd te kedves öcsém az akklimatálást,
experimentálást a császároknak, érczherczegeknek, a kiknek van elég
pénzök hozzá, s ha nincs, préselnek: vagy a bankóprésből, vagy az
alattvalókból. Nem nekünk való ez!» Ottó grófot ez nem riasztotta
vissza. Hozatott magának egy harmadik anglust, azzal berendezteté a
nagyszerű gyapot-ültetvényt, mely díszlett is gyönyörűen: csupa öröm
volt elnézni szeptember vége felé azokat a szélesen elterülő táblákat, a
miken a mályvarózsa-alakú sárgás testszinű virágok mint egy bronztenger
hullámzottak. Már a magtokok is érő félben voltak; sőt egyes halmosabb
helyeken böngészni lehetett a kipattanó tokokból a hófehér
gyapotpelyhet. Rendkívüli gyapotszüret igérkezett. Az anglus (Nr. III.)
már meg is hozatta Brightonból a gyapottisztításra szükséges gépeket,
miket a szüretelés helyszinére kell vontatni s ott rögtön legyaratolni a
magról a gyapotot, mert ha az beletörik, olajos lesz és
hasznavehetetlen. Ez is harminczezer forint. De a várható gyapottermés
százezeret ér!

Október elejére virradóra aztán jött egy kicsike kis dér. Olyan kis
haszontalan dér, hogy a hazai ideszokott kukoricza, szőlő oda se néz
neki. Hanem a gyapotnak az épen elég volt. Másnap aztán megint vidám
derült idő lett s tartott a meleg egész novemberig: csak arra az egy
éjszakára tetszett neki a 0 fokon alul ½ fokkal alább szállni; s az
egész aranyszinű ültetvény-tengerből lett azontúl egy nagy fekete
tenger; levél, virág, magtokok olyanok, mint a tinta. Jó volt minél
előbb leszántani, hogy ne lássa az ember.

Volt Ottó grófnak egy gyönyörűen berendezett szőlője: egy egész
hegyoldal, a mit még a régi vinczellér telepített, ez ritka jó vörös
aszúbort szokott teremni, mely vetekedett a ménesivel. Keveset termett,
az igaz, hanem akóját kétszáz forintjával vették s bizonyos vevője volt
mindig. Ottó grófnak nem tetszett ez a mívelési mód. Elhatározta, hogy a
szőlőjét hooibrenkezni fogja. Ki nem látott hoibrenkezett szőlőt? A ki
nem látott, örüljön rajta. A methodus abban áll, hogy a szőlő igen sok
bort teremjen. Hogy milyent? Az aztán a krumpliczukor dolga, meg a
spiritusé. Mikor ezzel az anglussal (morvaországi hollandus volt ugyan,
de mondjuk, hogy Nr. IV.) megismertette a szőlője állapotját Rengeteghy
Ottó, ez a hirhedett szaktudós rögtön távolból is felfedezte, hogy
hiszen nem aszúbornak kell azon a talajon és tőkén teremni: már abból az
ő methodusa szerint «lacrimæ Christinek» kell előállani. Adott aztán
utasítást hozzá, hogyan kell vele elbánni: minden második tőkét ki kell
vágni, a tavalyi vesszőket sodronyra kifeszíteni s ezért a titokért
holdankint öt forintot fizetni a felfedezőnek. Lett is abban az
esztendőben szőlő sok; s az a jó volt benne, hogy csőszt se kellett
mellette tartani, mert elfutott attól nemcsak a tolvaj, de még a rigók
is átköltöztek tőle a Tiszán túl. Másutt már rég leszüreteltek; de a
hooibrenkes szőlőben híre sem volt, hogy a szőlő barnulni akarjon. Pedig
aranyidők jártak október végén, mint csak a kánikulában. A Nro IV.
anglus azt a tanácsot adta, hogy le kell levelezni a szőlőt, ha nem akar
érni a fürtje. Megtették neki. Akkor aztán a hol megsütötte a forró nap
a szőlőt, ott megsült és megfőtt. Ottó gróf novemberben zaklatni kezde
Hooibrenket, hogy mi lesz a szőlőjével? nem érik ez meg soha. A tudós
kertészauctoritás aztán összeszidta, hogy az ő methodusa nem a
magyarországi rideg klimához való. Ha itt hooibrenkezni akar valaki,
rakasson le alagcsöveket a szőlejébe és füttesse a talajt. Ottó gróf még
ezt is megtette. Drainageoltatta a szőlejét s füttetett alája pogányul
november végeig, míg csak a hó le nem esett: akkor szüreteltek. Lett is
aztán elég «lacrimæ Christi»; már t. i. hogy a ki abból ivott,
kicsordult a könye, Krisztus utolsó szenvedései jutván eszébe tőle.

– Nem való ez az ország semmiféle termelésre, mondá Ottó gróf; valamint
hogy vannak Délamerikában egész országok, a mikben semmi ága a
földmívelésnek nem honosulhat meg: a mi főfeladatunk a baromtenyésztés.

Hiszen az is igen szép tudomány s Ottó gróf birtokán régen gyakorlatba
volt véve. Voltak törzsgulyái, ménesei, hires merino-nyája; csakhogy
azoknál ő mind szebbeket és jobbakat tudott másutt. Ambitiójává tette,
hogy neki mindenből legyen, a mi csak a világon hires, nevezetes barom,
az aargaui tehéntől az angol versenyparipáig, s azoknak a számára
palotákat építtetett istálló helyett, s juhász, lovász csupa
birkaosztálytanácsos és ló-titkár volt nála. Büszke is volt az
eredményre!

A gazdasági kiállításokon arany, ezüst, bronz érmeket nyert, a
futtatásokon ezüst billikomokat, s a győztes barmainak arczképeit
aczélba metszették.

Egyszer azt mondta Ottó gróf Erdőváry gróf nagybátyjának több szomszéd
társaságában:

– Hja, én jövőre más birkagazdaságot fogok folytatni, mint szomszédaim.
Az én birkáim tejéből a legtökéletesebb chester sajt készül. Jövőre én
minden birkának a két tőgyét kifejetem s csak a másik kettőt engedem a
báránynak kiszopatni.

– Tudod mit? mondá neki Erdőváry; légy szives elébb a báránykával
kiszopatni a birka egyik két tőgyét, – azután fejesd ki a másik kettőt
chesternek.

Az erre támadt nevetésből észrevevé Ottó gróf, hogy valami furcsát
mondott. Hanem hát tudós embernek nem szabad bevallani, hogy tévedt,
tudós embernek becsületbeli kötelessége, ha a holdat napnak nézte,
bebizonyítani, hogy igaza van.

– Hja én nem ezeket a komisz európai birkákat értettem; exoticus
birkákról beszélek: olyanokat fogok meghonosítani.

Erdőváry gróf azonban szintén megbikacsolta magát s azt állította, hogy
sehol az egész világon nincs az a kérődző, hasított körmű és gyapjút
viselő állat, melynek két tőgyénél több volna. Ottó gróf fogadást
ajánlott. Fogadtak ezer szivarba. Eldönti a fogadást Oken. Az öreg gróf
könyvtárából kihozták Okent s abból Erdőváry ráolvasta Rengeteghyre a
birkafajnak megismertető jeleit. Hanem aztán meg Rengeteghy vette át az
Okent s viszont rásütötte ellenfelére a könyvből a «jak» leirását, mely
az igaz, hogy nem birkafaj, de gyapjút visel és négy tőgye van. A ki
mindent tud, annak igazának kell lenni.

– És így én kapom meg az ezer szivart.

– Megkapod, ha meghonosítod a jakot! erre fogadtunk.

Ekkor aztán Ottó gróf, hogy az ezer szivart megnyerje, s igaza maradjon,
egy calcuttai ismerős bankárház által megrendelt magának Tibetből egy
egész gulya jakot; bikástul, borjustul. Mire Magyarországra megérkeztek,
még meg volt egy tizedrésze. Azokat aztán nagy diadallal szállították
gyaloghintóban Bálvándra, a velük utazott Dalai Lámával, (vagy nem tudom
én minek hijják ott a csordapásztort?) azzal együtt.

Hanem egy igen nagy baj volt a jakkal. Az, hogy annak nem elég a tibeti
tehénpásztor, annak tibeti ivóvíz is kell; mert ahoz a mi kútainkban
otthonos, vízi borjúval viselős, tízszarvú bogaraktól hemzsegő, szíkízű,
hinárszagú, békafürdötte, állott, pállott vizekhez a jak hozzá sem
szagol, annak az a kristálytiszta, jéghideg, szénenyterhes ital kell, a
mi a Dhawalagiri szikláiból fakad, s a mitől a tudós utazók állítása
szerint a vadállat megszelidül s az ember megmámorosodik.

Mit kell tenni? Destilláltatni a kútvizet s aztán egy angollal (Nro. V.)
jégkészítő gépet állíttatni fel; s eként mindennap lepárolt és
jégbehűtött vízzel traktálni meg a jakokat, hogy százrétű paczal-aszályt
ne kapjanak.

Hanem az ezer szivart megnyerte Ottó gróf s kapott a kiállított
jakjaiért elismerő oklevelet a londoni exhibitionból.

S nem ez volt a legnagyobb kitüntetés, mely őt mint mezei gazdát érte.
Egy Lipót-rend alakjában jött az meg, a mit különösen az által érdemelt
ki, hogy a mult nyári nagy országos járvány alkalmával oly hathatósan
segélyére sietett a szegény földnépének.

Mert hát mit is csináljon a falusi ember, ha tanult ember? Kénytelen a
természettudományokkal foglalkozni. A gazdának örökösen bibelődnie kell
a górcsővel, a retortával, a barometrummal, hydrometerrel, az
ozonometerrel; szükséges, hogy observatoriuma is legyen, a melyből a
csillagok járását, a napfoltokat és az üstökösöket vizsgálhatja;
ilyenformán az ember belejön lassankint az orvosi tudományokba; gyakran
kénytelen is íziben maga doktor és patikárus lenni: sertésen, birkán
próbálgatja, kanászon, juhászon folytatja; egyszer azon veszi észre,
hogy valóságos csodadoktorrá lett s jó szerencse, ha csak homœopathiával
gyógyít.

Ottó gróf a nagy epidemia alkalmával ott a maga pusztáján tömérdek
embert kigyógyított és bámulatos szerencsével.

S mi volt a gyógyszere? Igen egyszerű panacea. A «ginseng gyökér.» Ezt ő
Chinában ismerte meg. Ott állandó ez a járvány s mindenütt ginsenggel
gyógyítják.

Mikor a járvány kiütött Csehországban, ő rögtön gondoskodott, hogy
kapjon Chinából tíz mázsa ginseng gyökeret: abból aztán kész decoctummal
várta a járványt, mire idejön.

S minthogy a paraszt olyan agyafúrt, hogy nem siet rögtön gyógyíttatni
magát, a mint a baj kezdődik, hanem megvárja, míg belehal s akkor
lamentál már: tehát Ottó gróf azt tette, hogy bizalmat gerjeszszen a
ginseng iránt, hogy kihirdetteté a parasztok között, valaki csak
legkisebb baját érzi, rögtön siessen fel a kastélyba, ott megkapja a
medicinát s kap mellé egy forintot; ha messziről jött, megtérítik a
fuvarját s ha meggyógyult, megint jöjjön vissza jelenteni magát, megint
kap egy forintot.

De annyi patiense lett erre a promulgatióra Ottó grófnak, hogy négy
vármegye valamennyi gyakorló orvosának sem volt több; s mind visszajött
az meggyógyultan, egy sem halt meg: olyan csodatevő szer az a ginseng.
De rettentően is grassált azon a vidéken az epidemia!

Egy este Erdőváry gróf maga is azt mondta Ottó öcscsének, hogy valami
változását érzi, aligha a járványt nem kapta meg; nem nyerhetne abból a
csalhatatlan panaceából?

Dehogy nem! Ottó grófnak tele volt vele a zsebe. Urak számára poralakban
tartotta azt készen, csak a parasztnak adta flaskában, úgy jobban ízlik
neki. Rögtön elővett egy tuczatot s szolgált az orvosi utasítással
Erdőváry grófnak.

Erdőváry végig hagyta magának magyarázni, hogy mi legyen a porokkal,
akkor azt mondá:

– Hát a forint hol marad?

– Micsoda forint?

– Hát nem adsz mellé forintot? akkor nem is leszek én neked beteg.

Ottó grófnak ez szeget ütött a fejébe. Talán nem is annyira a ginsengért
jön ez a sok «lázár» az ő patikájába, mint inkább a forintokért.
Megpróbálta másnap a forint osztást «beszüntetni» s csak ginsenget
osztott. Úgy elmúlt harmadnapra az epidemia az egész vidékről, mintha
vízbe ölték volna.

Ezért kapta aztán a Lipótrendet.

Ez alatt pedig folyvást járták a piquet-partiek Piroska kisasszonynyal,
eleinte vis-à-vis, később egymás mellett ülve, hogy jobban
beleláthassanak egymás kártyájába.

Ottó gróf egészen otthon érezte magát Erdőváryéknál s csak egy szavába
került már, hogy otthon is találja magát: egy kérő szavába Piroskához, a
mire bizonyosan «igen» lett volna a felelet.

De Ottó gróf várt. Arra várt, hogy Erdőváry tegye fel elébb a kérdést.

Mert az igen nagy különbség, hogy ki teszi fel a kérdést?

Piroska grófné egy kerek milliót kap hozományul. Csakhogy: –

Ha Erdőváry teszi fel a kérdést, akkor az az egy millió «kényre-kegyre»
adja meg magát a hódítónak: –

Ha pedig Rengeteghy Ottó teszi fel a kérdést, akkor ahhoz az egy
millióhoz annyi capitulationalis feltétel lesz kötve, az annyi
elővigyázati rendszabályokkal lesz halhatatlanná téve, hogy a megnyerő
csak üvegen át nézhet majd rá.

Ez a nagy különbség a dologban.

Ottó gróf pedig eljöttnek látta az időt a példálózásra.

Egyszer a bevégzett piquétpartiek után, mikor tíz egész forintig adózott
udvariasságának, tréfásan fordítá ki az üres tárczáját.

– Tessék! Ez volt az utolsó pénzem. Holnap, ha meg nem hivnak ebédre,
nem tudom, mit főzetek otthon?

– No hát jöjjön ide, hivá őt nyájas szóval Piroska grófnő.

– Hja, az nem lehet. Holnap ki kell mennem az erdőre, ha valami gazdag
utazót hozna elém a sors, a kit kifoszszak. Most már látom, hogy nem
élhet meg mai világban becsületes ember, hacsak nem rabol.

Erdőváry nem nevetett e kényszeredett elmésségén; nagyon komoly volt.
Egyenesen az elevenjére tapintott az öcscsének.

– Ugyan, kedves öcsém, te jó számító vagy, számítsd ki magadnak, hogy ha
te hét perczentes pénzt veszesz fel jószágodra törlesztés mellett
kölcsön, s ennek a törlesztésére megint húsz perczentes pénzt szedsz fel
váltóra; azután a birtokodat szenvedélyes gazdászati kisérleteid mellett
három perczenttel jövedelmezteted: hány esztendő kell arra, hogy az
egész uradalmadat elgazdálkodd a lábad alól?

Bizony nehéz æquatio volt ez.

Ottó gróf összefonta a karjait s azt mondá:

– Hm. De hát mit csináljak?

Erre Ottó gróf azt a választ várta Erdőváry gróftól, hogy «Piroska
leányom, hagyj bennünket magunkra».

S aztán következik a felajánlott millió, a mivel az eddig
«elgazdálkodottakat» helyre lehet majd ütni.

De bizony Erdőváry gróf egészen mást felelt rá.

– Mit csinálj, kedves öcsém? csináld azt, hogy add ki haszonbérbe a
bálvándi birtokodat valami jóhitelű embernek; aztán eredj fel Bécsbe,
maradj ott, és soha gazdaságról ne is álmodjál. Annyi észszel és
tudománynyal, mint neked van, az ember csak miniszter lehet; semmi
egyébre a világon nem való.

Ez ormótlan nagy gorombaság, ha jól felveszszük a dolgot.

Ottó gróf nem beszélt erről a tárgyról többet. Csak azt várta, hogy a
szivarját kiszíja, aztán bucsút vett.

Piroska grófnő kikisérte Ottó grófot az előszobáig, ott megállította egy
bizalmas szóra.

– Ön pillanatnyi pénzzavarban van, sugá a grófnő szerelmes hévvel. Ne
vegye tőlem rossz néven. A mit sok év óta elvesztett ön nálam kártyán,
ezer forintra megy: én megtakarítottam azt mind, minden bankjegyet
egymásra rakva, a mi öntől jött. Vegye el azt most tőlem…

… Ha Ottó gróf azt a nagy tudományt tanulta volna, a miből nem tudott
semmit, mikor ezt a szót hallotta, mikor megtudta, hogy van egy lény, a
ki napról-napra minden egyes bankjegyet, a mit tőle kapott, mint
megannyi drága emléket, egymás fölé rakott s azt, – a saját pénzét, – a
ki többel nem rendelkezik, mert nem is sejti, mi vagyona van, most
felajánlja annak a férfinak, a ki minden gondolatját birja, – akkor azt
kellett volna erre mondania:

– Nem viszem én el azt a te ezer forintodat, sem a te milliódat, hanem
elviszlek tégedet magadat, te drágább kincs az egész teremtett világnál;
s aztán őrizz meg engemet is úgy, a hogy megőrizted azokat a papiros
rongyokat, a miket tőlem kaptál!

– Quelle plaisanterie, chère comtesse! (Szegény comtesse, ő még nem
tudta azt, hogy ezer forint nem pénz s hogy kártyán nyert pénzt
visszakinálni: legszélső megbántás.)

S azzal vette Ottó gróf a kalapját, a lovagkorbácsával a
nyargonczcsizmaszárára vágott s eltávozott.

Megneheztelt. A grófra is, a leányára is. Leginkább a leányának a
hozományára.

A birkákat, a jakokat és különösen a gazdasági mindenféle masinákat
pedig radikaliter megutálta.

Azt, hogy Piroska grófnőtől el tudott válni a nélkül, hogy egy
«kisztihand»-ot mondjon neki, még nem csodáljuk; hanem, hogy a jakokat
ott tudta hagyni a legkisebb sanscrit nyelven tartott bucsúvétel nélkül,
ez a lélektani talány csakugyan megoldást követel.

A szerencsétlen! Komplimentnek vette Erdőváry grófnak azt a
gorombaságát, hogy «neked annyi eszed van, hogy ezzel csak miniszter
lehetsz és semmi más»…

S komolyan utána látott az adott tanácsnak.

Mert hiszen a mi a diplomatiai tért illeti, azon meg már épen otthon
volt Rengeteghy Ottó. Legifjabb korában már Szentpétervárott kezdte mint
attachée s egyszer segített Mencsikoffnak felölteni historiai
nevezetességű paletotját. Per tu volt Kuza fejedelemmel. A tuilleriákban
együtt játszotta a «Schwarze Peter»-t Metternich herczeggel s
sincerizált «Old Pam»-mal fél óráig egy «fox hunting» hevélye után. A
keleti kérdést Sadik bey-jel tanulmányozta (a Mabilleben). A Monroe
doctrináról nem kevésbbé tiszta fogalmai voltak, mint a Tehuantepec
szerződésről s Cavourt csak ő értette tökéletesen. Határozott nézetei
voltak a németországi hegemonia kérdésében. Persignyvel, ha akarta,
frère et cochon volt. Bámulta Eugeniát s lenézte Napoleont. Volt
kihallgatáson a pápánál s beszélt óra hosszat Antonellivel latinul.
Proudhonnal polemiázott s Mill Stuártot egy izben helyreigazította.
Jelen volt az angol parliament, a franczia corps législatif, az amerikai
congress, a német Reichstag s a szerb skupstina nevezetes ülésein s
hallotta a magyar parlamentben e szavakat: «honoratu adunataru!»
Macellariu-tól. Olvasta Machiavellit s birta Welker Staatslexicona
legújabb kiadását. Fel tudta fogni a legujabb tanzimát horderejét
Törökország ujjáalakulására s combinatiót csinált az «ifju oroszok»,
«ifju csehek» és «ifju szászok» törekedéseiből. Határozottan a
Manchester-iskola hivének vallá magát. Tagja volt az «Orange páholyok»
egyikének. Amerikában a «Locofocos»-okkal egy követ fújt. A carbonarikat
színről-színre ismerte s a pápai internationale gyüldéit, valamint a
moszkvai nihilisták pokol-páholyát álruhában életveszélylyel
kémszemlészte. Be volt avatva a chiffre indéchiffrabelbe, a melyben az
uralkodók nagy követeikkel leveleznek s au fait volt az udvari
ceremonielleben. Kis ujjában volt az egész heraldica, s mindenféle
czimzetet helyesen tudott föltenni. S a mi végre a belpolitikát illeti:
nagy tisztelője volt Schmerling lovag bámulatosan nagyszabásu
állameszméinek.

Hogy ennyi ismeret és hivatás mellett miként nem jutott eszébe Ottó
grófnak hamarább, hogy az ő igazi életpályája a diplomatiai magaslaton
van? annak magyarázata a helyzetben, körülményekben és az időkben
rejlik.

Mikor az absolutismus parancsolt, akkor a magyarok nem kellettek; mikor
a liberalis politikusok kerültek felül, azoknak a conservativek nem
kellettek; mikor a cseh conservativek kerültek felül, azoknak a magyar
conservativek nem kellettek s mikor a magyar conservativek jutottak
befolyáshoz, azoknak az ifju nemzedék nem kellett. Mindig volt valaki a
rudon, a ki az olyan vágású embereket, minő Ottó gróf, nem engedte
felkapaszkodni.

Végre eljött az ő idejük is.

Indikálva volt az alkalom: a legmagasabb kitüntetést megköszönni.

Isten hozzád indigoplantage! gőzmalom! ártézi kút! Fare well jak-gulya!
kopófalka! telivér! Szervusz örökre hooibrenkes szőlőhegy! most Bécsbe
megyünk.

Ezuttal a szerencse különösen tenyerére látszott venni hősünket.

Magánál az udvarnál való tisztelgése minden nevezetesebb momentum nélkül
esett meg, szokás szerint.

A mint a magyar kanczellár hivatal-szobájában megjelent, hogy nevét
kihallgatásra előjegyeztesse, a titkár sajnálattal jelenté, hogy ő
excellentiája legalább egy hétig nem fogad, mert beteg. Ez ugyan rossz
ómen lett volna, ha ugyanabban a perczben, mint a szinpadi véletlen, nem
nyilik a kanczellárhoz vezető oldalajtó s azon keresztül, mint Deus ex
machina, ott nem terem Ottó gróf előtt egy régi «szükségben kisegítő»;
egy kipróbált pártfogó, egy igaz hű szövetséges:… Bojtorján barátunk.

A mint Bojtorján barátunk meglátta Ottó grófot, se kérdett, se hallott,
nyakába borult: «hozta Isten!» megtörülgette a frakkja ujjával a gróf
mellére akasztott érdemrendet (hogy fényesebb legyen), kitalálta a
gondolatját: «ő excellentiájával akar találkozni?» nem is várta be rá a
választ, megfogta a gróf karját, betolta az ajtón, mintha ő volna a
hivatal-főnök; bevezette a várakozási terembe, mintha ő volna a
komornyik s rohant a kihallgatási terembe a grófot bejelenteni, mintha ő
volna a titkár. Ottó gróf engedte mindezt magán megtörténni: meg volt
fogva ez ember által. Néhány percz mulva már jött vissza Bojtorján,
tudatni Ottó gróffal, hogy csak menjen be, nagyon szivesen láttatik a
kancellár által.

Az ugyan azzal fogadta, hogy «átkozott ficzkó ez a Bojtorján». Hanem
tessék helyet foglalni gróf úr.

Akkor aztán ő excellentiája elkezdett beszélni Ottó grófnak a betegsége
különböző phasisairól, beavatta őt a folyamatban levő baj egész
diagnosisába s beszélt neki a vényekről, miket eddig használt ellene, s
felvilágosítá az orvosok véleményéről, hogy minő utókura lesz majd
használandó a multra s minő prophylacticus eljárás a jövőre nézve.
Szóhoz sem engedte jönni Ottó grófot a magas politikáról. Ottó gróf nagy
figyelemmel hallgatá a kórtüneményeket s egy párszor meglódult benne az
ösztön, hogy a tárczáját kivegye s megkinálja ő excellentiáját egy kis –
csalhatatlan ginsenggel; hanem jó hirtelen eszébe jutott, hogy hátha ez
csak kelepcze, s a jó tanácsra ő excellentiája is azt fogja mondani,
hogy «hát a forint hol maradt?»

Vette hát a kalapját, megköszönte a Lipótrendet, javulást kivánt ő
excellentiájának meg a losonczi vasútrészvényeknek s eltávozott.

Az irodába lépve, egy hatalmas kaczajconcert félbeszakításának lőn
eszközlője. Bojtorján barátunk valószinűleg ő róla beszélt nevettető
adomákat az irodaszemélyzetnek s Ottó gróf részesült abban a kellemetes
látványban, hogy megjelenése perczében kilencz röhögésre széthúzott száj
egyszerre hogy szalad a helyére, hogy dugja el minden ember a fogait s
huzza az arczát komoly hosszuságra.

– No, ugy-e hogy szeretetre méltóan fogadta ő excellentiája? kérdé
Bojtorján, kezét a gróf karja alá öltve.

Ottó gróf pedig épen azon a stratagémán törte a fejét, hogy miképen
tudja ő ezt a kedves barátját magától elszöktetni?

A mig a bérkocsiig lementek – karöltve, az alatt Bojtorján tudakolására
mind azokat a helyeket elszámlálta Ottó gróf, a miket e nap folytán
meglátogatni szándékozik, jól őrizkedvén azt az egyetlen egyet
megemlíteni, a hová valósággal el akar menni.

Hát Bojtorján úr hová «siet» ilyenkor?

A hová a gróf akarja! De még is legelébb a «Bécsi Haza» szerkesztőségébe
volna menetele, ha elvinné odáig a gróf bérkocsin. Szivesen. Mikor aztán
már megmondták a bérkocsisnak, hogy hova hajtson, s el is indultak,
akkor jutott eszébe Ottó grófnak, hogy a sétapálczát ott felejtette az
előszobában; nem engedte meg Bojtorjánnak, hogy az menjen érte, mert nem
ismer rá a sok között s még valami erdélyi vasuti consortium vezetőjének
a pálczáját hozza el az övé helyett. A bérkocsisnak azt mondta, hogy
csak hajtson a Bécsi Hazába; ő maga visszagyalogolt a kancellár lakáig,
megtalálta az irodában a pálczáját s egyuttal megkérdezte az
iroda-főtől, hogy tulajdonképen micsoda itt ez a Bojtorján úr? a mire
azt a választ kapta, hogy az egy «mennykő gyerek!»

Innen azután másik bérkocsival hajtatott a másik excellentiás úrhoz, az
irányadó miniszterhez.

Itt már népesebb társaságot talált a várakozási teremben. Minden pamlag
tele volt ülve s e szerint Ottó grófnak fényes alkalma nyilt, mint
legutóbb érkezettnek végig tanulmányozni a szász, román és ruthén
reichsrathok, a nyugalmazott főtisztek és czimzetes püspökök, a titkos
rendőrök és hirlapi reporterek, a börze alkuszok és vállalkozók
különféle physionomiáit, s azok között azt a stereotyppá vált
hölgy-alakot, a szinehagyott selyemruhában, a megkeselyedett hamis
fürtökkel, a nagy himzett táskával karján, ki szüntelen conspiratiókat
fedezett fel s járt rémmesés feladásaival a kormányférfiak nyakára.
Várhatott, mig ennek mind vége lesz.

De, mint mondók, a szerencse járt mindenütt vele.

Nyomban utána – Bojtorján barátunk toppan a várakozó terembe. Sorsát
senki ki nem kerülheti.

– Tudtam jól, hogy ide fog jönni a gróf! szólt, egyenesen Ottó grófba
kötve bele, bár ezt el akarta titkolni előttem. Ön nagy diplomata!

Bojtorján oly sonorus fenhangon beszélt e sanctuariumban, mint a ki
egészen itthon van. Ismerte a jelenlevő urakat mind. Beszélt a papokhoz
diákul, a ruthén képviselőknek megveregette a vállait, s kiszedegette a
halinájukból a bennragadt bogáncs maradványokat, miket pedig azok hű
ragaszkodások jeléül hoztak el hazulról magukkal; katonásan szalutálta a
főtiszteket s megkinálta tubákkal a látogatók neveiben duskálkodó
registratort. Azután bizalmasan nehány szót sugott a titkár fülébe,
feltünő titkolódzással integetve a szemeivel Ottó gróf felé, a miből azt
lehetett kivenni, hogy Ottó gróf præferentissime van az elfogadásra
beajánlva.

Hanem azért még nagyon sokáig kellett várakozni.

– Ki van odabenn ő excellentiájánál?

Ezt a kérdést nem élőszóval intézte Bojtorján barátunk a registratorhoz;
hanem ügyes arczfintorulattal, szemöldökével az ajtó felé sandítva s
ugyanakkor fél száj-szegletét félrehuzva.

Erre a registrator megfelelt, szinte pantomimikai beszéddel, balszemét
behunyva s tollszárával az orrát vakarva.

Mire Bojtorján mind a két szemöldökét magasra felhuzta, s nyelve hegyét
kidugta a két ajka közé; mire aztán a registrator hüvelyk-ujját tubákba
mártottan kegyetlen arczkifejezéssel dörzsölé az orrához. E jelbeszéd
nagy jelentőségű volt! Csak ők ketten értették azt.

– De hát mi ez a Bojtorján itten? kérdezé magában Ottó gróf.

– Ein verflixter Kerl dieser Pujdor Jáni, – dörmögé fogai közt a
registrator.

– «Átkozott ficzkó.» – «Mennykő gyerek», – «verflixter Kerl.» – Szép
hivatal lehet az!

Végre hosszas várakozás után nyilt a miniszter szobájába vezető ajtó s
kilépett rajta – egy delnő.

Csupa selyem és csipke; elegáns toilette, zafir ékszerek, gyémántba
foglalva, nyakán, karjain, füleiben. Büszke szépség, hódító tekintet,
márvány arcz, rózsa lehelettel, lángoló fekete szemek, korallpiros
ajkak.

A várakozók tömege siet utat nyitni suhogó volantjai előtt: ő le sem néz
rájok; kevély fejtartással lejt végig közöttük.

Bojtorján ennél is otthon van. Eléje sasiroz s megcsókolja a kezét és
bárónőnek nevezi az illetőt. Az kegyeskedik őt meglátni és
leereszkedőleg mosolyog. E mosolygás alatt egy villáma sötét szemeinek
éri Ottó grófot is, ki e szemsugár által egészen galvanizálva érzi
magát. A delnő eltünik.

Ottó grófnak nem maradt ideje Bojtorján barátját kikérdezni e hódító
tünemény ki- és miléte felől, mindössze annyit sugott az neki, hogy ez
«Sardanapal» bárónő: azaz, hogy nem annak a hires assyriai királynak a
felesége, a kiről balletet tánczolnak, hanem Sardana Pál olasz bárónak,
a ki szinte «megégett», mint ama másik Sardanapal, csakhogy nem
«verbrannt», hanem «abgebrannt» és aztán «durchgebrannt».

Többet nem mondhatott el felőle, mert a titkár oda lépett Ottó grófhoz s
jelenté neki, hogy ő excellentiája őt kivánja elfogadni.

Tehát præferentissime!

Ottó gróf mögött betévült az ajtó.

S hogy aztán odabenn ő excellentiájával miről beszéltek, azt nem
mondhatom el. Először azért nem, mert nem vagyok én Bojtorján, hogy a
kulcslyukon hallgatózzam; másodszor, és ha tudnám is, az már politika s
kívül esik a regény keretén.

Elég az hozzá, hogy az e napi bécsi esti lapokban a személyi hirek
között ez volt olvasható:

«Megérkezett s rögtön fogadtatott az irányadó kormányférfiak által
Rengeteghy Ottó gróf, a Magyarországon létező s nagy jövővel biró ifju
conservativ párt vezetője».

«Ifju conservativ!»

Mert ha lehet a világon «ifju olasz, ifju török, ifju cseh, ifju szász»,
– «ifju magyar» ugyan nem lehet, mert mi mindnyájan ifjak vagyunk és
örökké; itt csak egy varians van a speciesben s ez az «ifju
conservativ».

Ki akarná beérni ezentúl az «ó-conservativ» név dicsőségével?

Ki szaporítaná már az egykor az ötvenes években oly országos buzgalommal
szájról-szájra adott mondákat?

Egy gróf Károlyiról, ki Haynau algebrai ismereteire bizta, mit fizessen
az neki egy évi házbérül palotájáért, midőn ő a gróffal ugyanakkor «egy
hónapos szobáért kétszázezer forintot fizettetett?»

Vagy egy Ürményiről, ki a leghatalmasabb osztrák minisztert az udvari
bálban úgy szólítá meg, hogy «nun, wie geht’s, lieber Doctor?»

Vagy egy gróf Andrássyról, ki az osztrák pénzügyminiszternek
megmagyarázta, hogy miért adhatja az a keztyűs olcsóbban a portékáját, a
ki a kész kesztyűt lopja, mint a ki csak a bőrt lopja hozzá?

Vagy egy másik gróf Andrássyról, a ki olyan szépen eloszlatta Bach
miniszter aggodalmait a magyarországi ideiglenes hivatalnoki testület
fölött, azzal a metaphorával, hogy hová lesznek a békák, ha a mocsárt
lecsapolják?

Vagy arról a gróf Zichyről, a ki egy államhivatalt vállalt rokonának azt
tanácsolta, hogy változtassa a nevét Zichermannra?

Vagy arról a másik gróf Zichyről, a ki egy hazafias hirlapi czikkért
becsukatta magát a börtönbe?

Vagy arról a harmadik gróf Zichyről, a ki egy kémkedéseiről hirhedt
mágnást brevi manu epurált a felsőházból?

Vagy arról a negyedik gróf Zichyről, a ki egy magyar forradalmi iró
üldöztetésének elengedéseért sikeresen remonstrált.

Vagy arról a gróf Nákóról, a ki szép nejével együtt jótékony hazai
czélokra hangversenyeket adni Magyarországra lejárt.

Vagy arról a gróf Karácsonyiról, arról a gróf Telekyről, kik a magyar
szinirodalom emelésére alapítványokat tettek?

Vagy arról a báró Vayról, arról a Zsedényiről, kik a protestans
gyüléseken a kultuszminiszter ellen szarvakat adtak a publikumnak?

Vagy arról a Bartakovics érsekről, ki azzal indokolta a félelmetes
Bezirksvorstand fiának a seminariumba fölvételét, hogy az «ilyen fajnak
magva szakadjon».

Vagy arról a Simoncsics consiliáriusról, ki mint a magyar nemzeti
szinház igazgatója, mikor Haynau elé hivatott, arra a kérdésre, hogy
hetenkint hány nap lehet az osztrák színtársulatnak a nemzeti szinpadot
általengedni, jó tősgyökeres milimári németséggel ekként felelt: «musz i
reden, dann sag i: amol; kann i ober reden, dann sag i: kamol». (Ha
muszáj szólnom, aszondom: egyszer; ha szabad szólnom, aszondom: egyszer
se.)

Ezek az ó-conservativek fegyverei. Ócska fegyverek már: a lomtárba
velük! A passiv ellenállás korszaka lejárt, a tett-párt napja virradt
fel. – Ez az «ifju conservativek» pártja.

Na a fej megvan, a párt hamar megnő hozzá. Olyan az, mint a galandócz
féreg.

Még az nap megkapta Ottó gróf a meghivást Sardana bárónő holnaputáni
estélyére és az azontuliakra. Maga Bojtorján hozta el a bilétet.

Ezek valódi diplomatiai estélyek voltak. Az eliteje az irányadó
capacitásoknak találkozott azokban. Még a nagyhirü ruthén
Reichsrathvezér Issecseszkul is látható volt e helyen – s nem igaz, hogy
a fagylaltot kenyérre kenve ette s az orrát az abroszba törülte volna:
azt csak a politikai ellenfelei fogták rá.

Ottó gróf e salonokban mind azokat az elemeket megkapta, a kikre
reményteljes pártjának szüksége volt: nagyszerű családok bureaucratának
nevelt magzatait; – vállalkozó genieket, kik minorenitásuk éveiben
annyira kitüntették magukat a tettek mezején, hogy illető atyáik
kényszerülve voltak a közfigyelmet ilyenforma nyilatkozatokkal rájuk
vonni: «az én fiamnak senki ne hitelezzen, mert én nem fizetek
helyette.» – Talált ottan ismeretlen származású főhivatalnokokat;
főkatonákat, a kik igen jó œconomok, és nemzetgazdászokat, a kik igen
nagy strategisták, és végre kitünő journalistákat, kik nem isznak más
bort, csak «cziprusit», s ezeknek vezére, lumene, diabolus rotaeja
Bojtorján.

De nem fogjuk itt a politikai pártküzdelmet leirni (infandum renovare
dolorem); Ottó gróf működésének sikerét más factor biztosítá.

Nec arte, nec Marte! – – Dat tibi regna Venus.

(Vége legyen ám már ennek a sok diák locus communisnak!)

Vége van: nunquam jam carmina dicam!

A sikert egy pár szép fekete szem biztosítja.

Nyilvános titok volt, hogy e fekete szempár az irányadó miniszter kettős
napja; s titkos nyilvánosság volt, hogy e napok sugarai Ottó grófra is
lemosolyognak.

S van ebben valami különös?

Azt teszszük igen is, hogy a csillagok közül választunk magunknak egyet
s kikérem magamnak, hogy az én csillagomat senki se tartsa a maga
csillagának; de kinek jutna eszébe lefoglalni maga számára a napot? Az
mindnyájunké. Arra nem vagyunk féltékenyek.

Ha a feleség mást szeret, elválik tőle az ember, ha a varróleány mást is
szeret, ott hagyja az ember; de ha imádottunk, a főrangú hölgy egyuttal
az irányadó miniszternek is imádottja, ebben nincs semmi
incompatibilitás – (hiszen olvassátok el az 1-ső §-ust: Kivétetnek a
miniszterek»).

A féltékenység a legkínzóbb szívfájdalom, következőleg az olyan
szerelem, melyhez nem fér a féltékenység, az a legnagyobb boldogság. S a
féltékenység csak ott enyészhetik el egészen, a hol az ember tökéletesen
bizonyos. T. i. bizonyos a felől, hogy megcsalják.

Ottó gróf tehát boldog volt.

Volt egy imádottja, a kit nem kellett félteni, a kit nem lehetett
elvenni, s ki őt viszont imádta s a kinek hatalmas befolyása által
nyitva áll előtte a legmagasabb carrière.

Lehet-e ennél nagyobb kedvezménye a szerencsének?

Az út el volt egyengetve már; – az új korszak előkészítve, – az irányadó
miniszter fiókjában már aláirva a nagy meglepetést szülendő új
kinevezések; – Ottó gróf már kezdte magát a tükörből excellentiás úrnak
czímezni. Ekkor…

Közbe jött egy pesti lóverseny.

Ottó gróf addig minden lóversenyen jelen volt. Futtatott, startolt,
birált, indított, nyert, fizetett. – Most az egyszer kellett volna
okvetlenül ott lennie a pesti gyepen! Hic Rhodus, hic salta! S most az
egyszer maradt el onnan. Azt hitte, komolyabb államügyet végez, ha
azalatt a szép szalmaözvegytől küld az irányadó miniszternek személyesen
átadandó izeneteket.

S aztán egy szép reggelen, mikor a nagy cselszövénynyel indított
stratagemának épen ki kellett volna törni, kap a mindenható miniszter
egy handbilletet (a mit ki kell tennie az ablakába) s azzal megszünik
miniszter és patronus lenni.

Másnap a miniszter bucsút vesz a hivatalnokaitól s elmegy Schweiczba
utazni; – a szép bárónő bucsút se vesz a hitelezőitől, úgy megy el a
férjét keresni; – Ottó gróf pedig egyedül marad s az sincs, a kitől
bucsút vegyen.

A compact párt hetvenhét felé szalad. Az ifju conservativek beállnak
öreg deákistáknak, vagy reformereknek, a bankárok liquidálnak, a
főtisztek quietálnak, a reichsrathok hazaszállnak; a hű bécsi magyar
journalisták futnak vissza Pestre; lesznek otthon nemzetiszín
concipisták, vagy vörös vezérczikkirók. Csak Bojtorján üldözi még
hetedhét országon keresztül a hajdani patronusait, kifizetetlen nyomdai
számlák, elmaradt irói honorariumok, függő subventiopauschalék,
díjazatlan maradt bons officesek hosszú lajstromával s mikor nem birja
őket elfogni, fog helyettük magának egy csomó bolond parasztot, vesz
tőlük bort, zabot, nem fizeti ki az árát; – beperlik; – azt mondja: neki
sem fizetnek – nagy nevű urak, majd ha azok megfizetik, a mivel «az ő
boráért» tartoznak, fizet ő is; a pör ki tudja hanyadik appellátában jár
azóta?!

Ez volt a végkimenetele Ottó gróf ezuttali szerelmének.

Nem maradt meg belőle más, mint a szép Sardanapálné photographiája.

Hajh, de a politikai dicsvágy mámorától szabadulni nehéz. A kik itták e
mámoritó italt, tudják, hogy attól tökéletesen elszokni soha sem lehet.
Átlátja az ember, hogy megárt a vele élés. Esküszik, hogy soha többet
pártelnöknek meg nem hagyja magát nyomatni. Hasztalan fogadás. Jön az új
választás s megint recidivázik, s kiiszsza azt a poharat egész a
seprüjéig, a mit úgy hivnak, hogy «napidíjlefoglalás».

Ottó gróf még nem volt megérve ily elhatározásra.

Az egyszeri bukás nevelte csak azt a vágyát, hogy államboldogító eszméit
érvényesítse.

A volt kormányrendszer bukásával egyidejű volt a magyar országgyülés
egybehivatása.

No hiszen arra, mint született törvényhozó, Rengeteghy Ottó gróf úgy is
megkapja a regálist.

De ő képviselő akart lenni.

Hát hisz ez nem nagy tudomány: ha az embernek ötvenezer forint jövedelme
van s annak felét rászánja.

De Ottó gróf épen azt akarta, hogy a nagy tudománynyal jusson be a
képviselői padba. – Így már aztán nehezebb.

Adott hosszú programmokat, kifejté egész rendszerét; klubbokat
alakított, a hol programmját felolvassák s meetingeket hítt össze, a hol
azt megmagyarázzák. Beutazta a falvakat, beszélt az előljárókkal az
angol és franczia parlamentárismusról. Értekezett a néptanítókkal a
nevelésügyről; s elmondá nekik, hogy mit tart mindezekről Bluntschli?

Természetesen, hogy megbukott. A választás napján nem volt neki húsz
szavazója.

Pedig akkor már szerelmes volt a szép Pelikánnéba s annak igéretét
birta, hogy valahányszor Ottó gróf szónokolni fog, mindig jelen lesz a
karzaton.

Mikor ezen legjobban busulna, odajön hozzá egy «véletlenül kisegítő».

(Ne tessék gúnyolódni! az egész élet csupa véletlenekből áll.)

A véletlen kisegítő volt egy derék erdélyi honpolgár.

– Te, bajtárs. Én tudok neked egy igen jó választókerületet Erdélyben.
Húsz ember választ; mert az oláhok abstineálnak. Ennek a húsz embernek
kell fejenkint egy új szürdolmány, meg egy kalap, öt forint készpénz,
teljes ellátás; összesen két ezer forint; nekem pedig az oda fáradásért,
capacitatióért s a nyélbeütésért lesz szükségem tízezer forintra, kerek
számban tizenkét ezer forintért tied lesz a kerület.

Hat hét mulva Ottó grófnak kezében volt a mandatum.

Ez ugyan Columbus-féle tojás.

Rengeteghy Ottó gróf, mint legkésőbb érkezett, csak a szélső jobb
oldalon kapott már helyet. Felfogadta magában, hogy azt a helyet még is
nevezetessé fogja tenni.

A hosszú verificatióknak épen akkor szakadt vége s kezdődött ama
nevezetes 1865-iki válaszfelirati vita.

Ottó gróf feljegyeztette magát a szónokok közé.

És aztán neki feküdt a nagyszerű szónoklatnak, melylyel epochát fog
alkotni a magyar parlamentarismus történetében.

A hír napokkal megelőzte e nevezetes maidenspeechet.

Ottó gróf könyvnélkül tudta a beszédét s állhatatosan leste, hogy mikor
kerül rá a sor. A szép Pelikánné mindennap ott ült a szokott helyén s
folyvást szemüvegezte a szónokokat. Ottó gróf féltékeny volt
valamennyire. Ah, még ezek a kopasz ősz orátorok is veszedelmesek, mikor
a szónoki nimbus körülfogja őket. A szónoklat a férfinem Venus-öve. Ottó
gróf be fogja bizonyítani, hogy ezzel a varázserővel ő is ismerős.
Hangja is szép volt s ha attól elszoktathatná magát, hogy szónoklat
közben a balkezét a kabátja hátulsó szárnya alá dugja s a jobbkezével a
zsinórra akasztott monoclejából szélmalmot csináljon, a gesticulatiója
sem volna kifejezéstelen.

Végre egy szombatnapon ő rá következett a szónoklat sora. Csak egy
szónok volt a tulsó baloldalon előtte. A legkedvezőbb helyzet. A kire 11
és 12 óra közt kerül a sor. Akkor már nem fészkelődik a ház s még van
türelme kihallgatni valakit.

Ottó gróf piros szegélyű nyakkendőt kötött erre a napra.

Már tíz órakor ott ül a karzaton a szép Pelikánné. A legszebb hölgy a
szónokhallgató közönség között: a tizedik muzsa, ki az ékesszólókat
lelkesíti. Ha ő ott nincs, a szónokok tuczatostul nyilatkoznak az
«elállás» iránt: akkor nem is érdemes beszélni.

Ottó gróf bizonyos volt felőle, hogy szónoklatában a világ minden
bölcsesége benne van s hogy ő azt könyvnélkül tudja.

Csak egyet nem tudott Ottó gróf, azt, hogy szombatnapon a
képviselőházban a kérvényeket tárgyalják elébb, azután jön a napirend. Ő
csak azt látja, hogy a mint belép a házba, egy baloldali szónok végzi
épen beszédét, házrengető hahotája mellett a padoknak. – Gondolja, hogy
ez az ő antistese. Int a jobboldali jegyzőnek, hogy hívja fel szólásra.
– Az bona fide elkiáltja a nevét «Rengeteghy Ottó gróf!» azt vélve, hogy
a fenforgó kérvényhez akar hozzá szólani, mely pedig azt kivánja, és
semmi mást, hogy engedtessék meg a papoknak a házasodás.

Erre Ottó gróf feláll, egy mosolygó pillantást vet Pelikánnéra s a ház
általános figyelmétől kisérve, hozzá kezd nagyszerű szűz beszédéhez.

Volt pedig abban minden kigondolható szép, okos és jó. Rengeteghy Ottó
gróf képviselő belevonta beszéde keretébe széles ismeretei egész
tudományhalmazát, beszélt a Saint-Simonismusról és az atheismusról, a
munkásmozgalmakról és az egyházi vagyon rendeltetéséről, az
agraralkotmányról és a socialismusról; elvezette a házat Bentham
iskolájába, onnan a Manchester- és a Lancaster-iskolákba; megszólaltatta
Montesquieut és Senecát s osztotta nézeteiket.

A ház egy darab ideig csak tűrte nagylelküen e meg nem érdemlett
leczkéztetéseket, később akadtak, a kik észrevették, hogy itt tévedés
lesz a dologban s elkezdték a szónokot figyelmeztetni. Csakhogy
olyankor, mikor az ember szónoklatot tart, olyan, mint a süket fajd
dörgéskor, nem hall.

Kezdtek nevetni rajta. Ezt meghallotta. Nem birta elképzelni, mit
nevetnek? Újra megmagyarázta a dolgot.

Akkor közbeszólt az elnök, figyelmeztetve a szónokot barátságosan, hogy
szóljon a «tárgyhoz».

Ez meg épen felbőszítette a szónokot: «ez mind a tárgyhoz tartozik!
Kérem magamat félbe nem szakíttatni».

– No hát tessék tovább beszélni.

Azzal aztán fujta tovább az Egyesült-Államokról, az universal
állameszméről, az ős jogokról és a védvámrendszerről, a politikai
taktikáról, az erényszövetségről, a proletariatusról, pauperismusról és
a néger államokról, majd a noninterventio elvéről, a productio, consum
és export közötti helyes arányokról, a kereskedelmi szerződésekről, a
Sanctio pragmaticáról, a fœderalismusról és dualismusról, a modern
hadrendszerről; az adóreformról…

S mentül okosabb dolgokat beszélt, annál nagyobbra nőtt a jucundus
jókedv a házban; már a karzatok is bele voltak vonva a kaczagási
condolentiába, a szép Pelikánné a legyezője mögé rejtette el arczát, úgy
kaczagott.

Végre megsokalta az elnök a tréfát, két kézre kapva a csengetyűt s
csendet harangozva a házban, komolyan és cathegorice felszólítá a
szónokot, de hogy már elvégre is nyilatkozzék világosan, hogy akarja-e
hát, hogy a papok házasodhassanak, vagy sem?

Ottó képviselő csak akkor ébredt fel mély szónoklatából.

A szomszédjai azután megmagyarázták neki, hogy miben van a dolog? Akkor
megharagudott, elment. A szép beszéd kárba veszett.

És vele együtt a szép Pelikánnéhoz intézett sóhajtások is.

S ez nem volt Ottó képviselőnek utolsó debütje az országházban.

Még azután is meg-meglepte a házat egy-egy véletlen impromtuval, a mi
magában igen okos dolog volt; de a mire semmi apropos nem volt. Felelt
hosszasan és alaposan olyan szónokoknak, a kik egy szót sem szóltak, s
megczáfolt olyan állításokat, a miket nem mondott senki. Odahaza
kigondolta magának, hogy ő most ilyen meg ilyen ellenvetéseket fog
hallani, azokra ezt meg ezt fogja felelni, s azt aztán megtette, akár
volt rá ürügy, akár nem. Különösen fényes napjai voltak olyankor, mikor
egy-egy szép idegen hölgy tünt fel a karzaton; az már neki olyan
gyöngesége volt, mint más képviselőnek Napoleon herczeg, vagy a modenai
herczeg jelenléte: olyankor előállt speechelni. S ha a ház már előre
derült kedvet mutatott, mikor felállni látta, teljesen derült volt,
midőn leült. – Vannak képviselők, a kik kitartó következetességgel ki
tudják maguknak vívni ezt a kiváltságos kedvezményt.

Rengeteghy Ottó közéjük tartozott.


VIII.

Lassan-lassan elkövetkezik az idő, a mikor az ember észreveszi, hogy nő
a homloka!

És pedig nem azért nő, mintha a feje lenne nagyobb, hanem azért, mert a
haja lesz kevesebb. S aztán a bölcseség lakhelye, a homlok, addig nő,
addig nő, míg egyszer túlnő a láthatáron s átmegy a tulsó
hemisphæriumra. Ezzel egyidejüleg jár az a meglepő tünemény is, hogy a
szakálla kezd megérni. Nem mondjuk, hogy őszül: de megérik, mint a búza.

E kettős felfedezést bizonyos neme a búskomorságnak követi.

Növekedik a tisztesség s apad a szeretetreméltóság.

Eddig titkolta, tagadta a hódításait: most kezd dicsekedni velük.

A karcsú taille bizonyos embonpointra kezd szert tenni.

S mind ezzel egyidejüleg feltámad az emberben a pénzszerzési ösztön.

Tudja jól, hogy az asszonyok csak azért közelítenek hozzá, hogy
megcsalják a pénzeért, s iparkodik boszút állni a férfiakon, s
visszacsalni tőlük a pénzt, hogyha lehet.

Oly magaslaton pedig, a hol Ottó gróf állt, sok mindenféle lehetett.

Egyszer egy szép hölgynek vetette magát utána már ilyen nagyhomlokú
korában. Gyönyörű creol arczú, fekete szemü menyecske volt; csupa
tűzvér. Tíz lépésnyiről melegített. – Eredetére nézve a szemita faj
leánya, rokonvér a Szulamithtal, mondjuk ki kereken: egy szép zsidó
asszony.

Férje volt. – Annál jobb. – Egy bankár. – Legjobb. – Meg lehetett vele
ismerkedni. Csillagnak hítták, de nem a közönséges csillagok közül való
volt; ezt Fixstern-nek hítták. Állócsillag! Bizonyítja a firma
bukhatatlanságát.

A legelső megismerkedés után Rengeteghy Ottó és Fixstern nevei
elválhatlanok lettek egymástól.

Hajh, az a szép Fixsternné nagy mozgalmat idézett elő az egész
zodiacusban.

Rengeteghy Ottó, mint nagynevű főúr és befolyásos képviselő, egyik
vállalatot a másik után indítá meg a szép Fixsternné férjének tervezete
nyomán. Volt azokban targonczavasút, földszurokfőzető gyár, kutyaszőrt
értékesítő fonoda; mesterséges márvány-öntő, szóda-lepárológyár; Pest
városa felett a légben elvivő vasut, tengeri hajózó vitorlás társulat a
Dunán, erdőket megvevő s gyufának felkészítő társulat, chinai
gyaloghintó omnibus-vállalat, kukoricza-papirmalom, áfonyatermelő-telep,
fürészporból faczementtetőt csináló merénylet; puszta-vásárló és
parczellázó istenkisértés; – új város építtető Bábel vállalat;
utczatörető vandalismus; bort szőlő nélkül előállító kotyvasztás; –
bukott adósokat árendába kivevő bank, espano-hungarian bank, szakállra
hitelező takarékpénztár, kiházasító egylet, tűzkár után biztosító
társulat, esernyő ellopatás ellen biztosító, szivar nem szelelés ellen
biztosító, Dunába vizet hordató, strikeakklimatáló társulat; a miknek
mind Rengeteghy Ottó gróf volt az elnöke, Fixstern Mathusalem volt az
igazgatója.

És Rengeteghy Ottó gróf mindezen különnemű tárgyakhoz ex asse értett.

A publikumnak határtalan bizalma volt hozzá. Látta, hogy főúr, tudta,
hogy képviselő s sejtette, hogy ez az az ember, a ki mindent tud.

Egyszer aztán beütött a «roncs» (Krach), még nem is a 73-iki, csak annak
a bátyja. De Ottó gróf vállalatainak az is elég volt. Mikor egyszer
össze kezdte számítani, hogy mennyire mennek a kötelezettségei, a miket
elvállalt, leszédült az iróasztala mellől. Azok túlhaladták összes
birtokai értékét, ha eleget akart nekik tenni.

De hát az ilyen kritikus pillanatokban kell az embernek az eszét
elővenni. – Fixstern megnyugtatá Ottót, hogy lehet mindezeket az ügyeket
szépen «legombolyítani». A «gründerek» szépen kiúsznak, a részvényesek
pedig szépen elúsznak.

Ottó gróf kissé kellemetlennek találta ugyan ezt a nemét a
rendezkedésnek, de az az egy kecsegtető mégis volt benne, hogy e
bonyolult ügyek kigubanczolása miatt a szép Fixsternné férje hétszámra
Bécsben lakott – s a feleségét nem hordta magával.

Egy napon aztán egy hivatlan látogató érkezett Rengeteghy Ottóhoz.
Nagybátyja, Erdőváry gróf.

– Kedves öcsém, így szólt hozzá. Te ez ideig összes meglevő birtokodat,
a senioratuson kívül elkoczkáztad vállalataidon. Tehetted, tied volt. De
most útban vagy, hogy még a becsületes nevedet is elveszítsd. Azt nem
szabad tenned, az a mienk. A becsület nem tür se liquidatiót, se
Ausgleichsverfahrent. Mi téged gondnokság alá helyeztetünk, s azontúl
jövedelmeidet, – évdíjadon kívül, – azoknak a teljes kielégítésére
fordítjuk, a kiknek irántad jogos követeléseik vannak: s azoknak száma
legio!

És Rengeteghy Ottó gróf úgy járt, hogy mire a szakálla megszürkült s a
tarkója megkopaszodott: törvény által kiskoruvá lett nyilvánítva s
nagybátyjának gondnoksága alá került.

A mint ez köztudomásuvá lett, Fixstern és a szép menyecske – nem hullott
ugyan le az égből, de átköltözött egész firmájával együtt Bécsbe. Az
megtörténik, hogy a csillagok változtatják a helyüket.

Ottó gróf ez időtől fogva kénytelen volt eddigi jövedelmeinek egy
tizedrészével kijönni.

Hiszen, mint tudjuk, még ez is igen tisztességes létalap. Annyi, a
mennyiből egy államtitkár, egy királyi táblai elnök, egy ezredes
tartozik «úr» lenni.

De ő rá nézve ez a «szegénység» volt. Az élet kényelmeire még mindig
elég volt az, de az élet hóbortjaira nem telt belőle.

Meg lehet szokni a porrá lételt, de az összezsugorodást nem.

Megszokhatja valaki azt, hogy milliomai, palotái elvesztése után
mezitláb járjon, az utczán háljon, rongyba takarózzék, káposztatorzsát
egyék: ebben van még drámai erő, van heroismus; – de nem szokhatja meg
azt, hogy miután angol telivéreket tartott s istállóját «écurie»-nek
nevezte, ezután két fakó «turcsi» legyen a hintója elé fogva, hogy
páholy helyett zártszékre járjon, hogy bordeauxi helyett villányit
igyék, hogy arany helyett tizesbe kártyázzék, hogy salon, muzeum és téli
kert helyett másodemeleti garçon-szállást tartson, hogy a kabátját maga
vegye fel, hogy saját parkja helyett a városligetbe járjon sétálni, hogy
oroszlánok helyett verebekre lövöldözzön s hogy a szép hölgyeknek ékszer
helyett csak virágcsokrokat ajándékozzon s különösen hozzászokhatatlan
gondolat megvallani azt, hogy ő már nem gazdag, azok előtt, a kik
megszokták tőle sokat várni!

Ez csendes őrültségre vezet.

A lesújtott kezdi kerülni a megszokott társaságokat s új ismeretségek
martalékául esik. Azután végkép otthonülő lesz s folyvást egy tárgyon
töpreng; abba mélyeszti el egész lelkét, nem tud egyébről gondolkodni.
Mindenüvé azon érzés követi, mintha az egész világnak adósa volna,
mintha mindenki ellensége volna, mintha minden asszony megcsalta volna,
mintha válópere volna az egész emberiséggel s mintha dehonestálná
mindenki, a ki ránéz.

Azért is szeret egyedül lenni, hogy háborítatlanul ihassék. Pálinkát
iszik. Mindenféle nemeit az égetett italoknak, erőseket és
legerősebbeket.

Csak idegizgató olvasmányokat tűr meg.

Egy napon aztán olyan valami érzés lepi meg, mintha valami nagy denevér
suhant volna el feje fölött s annak egy szárnycsapása érte volna feje
hátulját. Elszédül, s mikor magához tér, a keze reszket.

Ez ő volt!

A mindenre megtanító!

Az repült feje fölött el, az érintette denevér szárnyával, az
figyelmeztette arra a két betüre, a mi tenyerébe van írva: Memento Mori.

Ez a percz nagyot fordít rajta. Megdöbben. Rettegni kezd a rejtelmes
«vég»-től. Elhatározza magát, hogy nem iszik többet s lelkét, testét
ujjá teremti. Elpusztítja a liqueurös palaczkokat, tűzbe hányja az
izgató olvasmányokat, vízgyógyrendszerre adja magát s szabad levegőt
keres.

Meglepi az elhagyatottság érzete. Teste, lelke milyen egyedül van!

Támaszt keres. Eljár a templomba pater Klinkowström prédikáczióit
hallgatni. Ott újra találkozik hajdankori ideáljával, Zsombolyinéval. Az
most a «hármas korona egylet» védasszonya. Igaz, buzgó keresztyén lady
patronesse. Ez megnyeri őt magas czélú egylete számára. Egyelőre csak
confráternek. A felavatottak egyúttal az Illuminat-rend tagjai:
nőtlenségi fogadalommal. Ottó gróf egész kedélyével adja át magát a
hitbuzgalomnak. A mit a bünös italokon meggazdálkodott, oda adja
Péter-fillérnek. Eljár az úrnapi körmenetekre s kiséri szent királyunk
dicsőséges jobbját István király napján. Mária-Czellbe fogadalmi
ajándékokat küld. De nőtlenségi fogadalmat letenni mégis tartózkodik.

Odahaza, szerény garçon lakásán, vár reá estenkint egy szelid kis
teremtés, a házmester leánya, Lóri, ki gondot visel rá, ápolja, gondozza
teljes önfeláldozással, s gyermeki önzetlenséggel.

Soha nőféle oly hiven nem ragaszkodott hozzá, a míg gazdag volt, ifju
volt, délczeg volt, mint ez a szegény kis leány most, mikor már
megbukott, megvénült, összerokkant.

Úgy gondoskodik minden apró szükségéről, úgy tűri változékony rigolyáit
s nem törődik vele, hogy mit suttognak felőle a szomszédok? hogy
hajadoni hírneve odavesz.

S Ottó gróf jól sejti azt, hogy mi neki ez a gyermek? s mivel tartozik ő
annak?

– Elveszlek, leányommá fogadlak, azt mondja neki minden este. Te leszesz
a feleségem. Te leszesz a leányom.

Aztán reggelig elfelejti, kiálmodja, a mit igért neki; akkor megy a
misére, megy a «tiara-egylet» gyülésébe. Ott igéretet tesz a főnöknőnek,
hogy zárdába vonul; szerzetessé lesz. Istennek szenteli magát.

Estére megbánja igéretét; megint hazamegy, s a szép Lórinak esküszik,
sorba csókolva minden ujja hegyét: «enyimmé teszlek, vagy férjed leszek,
vagy apád».

Ragaszkodik egyszerre a földhöz is, a mennyországhoz is; – de egyiket
sem akarná elszalasztani a másikért.

Egyszer aztán az a suhanó denevérszárny másodikat legyint az
agyhátuljára.

Még élve marad; csak önmagának hal meg.

Élve marad; csak mindent elfelejt, mindent, egész odáig, a hol két
esztendős korában elkezdett tanulni: az első járást, az első beszédet.

Nem tudja, hogyan kell lépni, hogyan kell szótagokat kimondani?

A nagy tudós, ki tegnap még tizenegy nyelven tudott beszélni, ma csak
ezt a szót tudja kimondani: «nem».

Ha kér, ha köszön, ha örül, ha boszankodik, nincs más szava, mint «nem».

Eljárnak hozzá reggelenkint a «tiara-egylet» tagjai; maga a kegyes
elnöknő is; biztatják, unszolják, térjen meg Istenhez; nyerje meg az
útat az örök üdvösséghez.

Ottó gróf csókolja az ajkához tartott feszületet s azt mondja: «nem,
nem!»

Aztán mikor egyedül marad, megelevenülnek előtte azok az arczképek, a
mik ágya fölé sorba föl vannak aggatva a falon, az annyi édes és keserű
emléktől örökké élve tartott képek: a jó és rossz angyalok, a bűnösök és
áldozatok, a szenvedők és a csábítók, s körül tánczolják légbeemelkedő
ágyát s kápráztatják szemeit a multak összezavart eseményeivel;
gunyolják, kínozzák, siratják, kinevetik.

Csak a hű ápoló megjelenésére hagynak fel a varázstánczczal. Csak akkor
rebbennek rámáikba vissza, mikor az a halavány gyermek oda ül ágya
szélére s hűs kezét homlokára teszi.

Olyankor aztán úgy mondaná neki Ottó gróf:

– Tépd le e kínzó képeket e falról; rakj tüzet a kandallóban, égesd
hamúvá valamennyit. Aztán tedd ide a fejedet a vánkosomra. Ölelj meg.
Melegíts fel, hogy a kezemet neked nyújthassam. Aztán hivass papot, hadd
mondjam meg neki, hogy szeretlek. – Hadd áldjon meg. Hadd tegyek valami
jót egyszer és utoljára életemben. Szeretlek. Isten úgy segéljen!

És mondja e helyett folyvást – azt az egy szót, a mit még tud:

–… Nem, nem, nem, nem, nem,… százszor egymás után, nem!

Végre azután jő a suhogó denevérszárny harmadszor is, s a nagytudományú
bölcs regénye be van fejezve!

… Ha a sírkövek igazat mondanának, az övén ez állana:

«Mindent tudott; de semmit se szeretett.»



A LEGVITÉZEBB HUSZÁR.

Magam is megdöbbenek, a mikor ezt a czimet leirom; hisz ez a szó:
«huszár», maga is annyit jelent, mint «legvitézebb»; ki érdemli meg azt,
hogy a történet által, a költők nyelvén s a köznép danáiban «hősök
hősének» neveztessék?

Pedig mégis igazam van.

Volt egy férfi – nem is olyan régen halt meg –, a ki a mellett, hogy
tökéletes eszményképe lehet egy, csupán a költők agyában született,
középkori lovaghősnek, valódi élő mintája marad egy tetőtől talpig
magyar vitéznek: annak is pedig huszárnak; olyan huszárnak, a kiről
azután a többit szabják.

Ez a férfi volt Simonyi József ezredes.

Ni, hogy villognak az öregek szemei, mikor ezt a nevet hallják! Ismerik
őt jól mindazok, a kiknél az őszhaj és az emlékezet még anno 1800-ból
ered. Látták bátor tekintetét, hallották csodadolgait, bámulták, büszkék
voltak rá és azután – megsiratták. Hallgasd meg te is ifju nemzedék: ki
volt ő, mi volt ő? és tanuld meg, hogy az előtt is voltak ám derék
emberei a magyarnak! – Ezután is lesznek, ha Isten úgy akarja.


I. A FIATAL DIÁK.

Tekintetes Szabolcs vármegyének Nagy-Kálló városában született ez előtt
jó nyolczvan esztendővel, épen a három hetesben (1777) történetünk hőse;
ki hogy legott hősnek született, bebizonyítá az által, hogy már csecsemő
korában nem maradt meg tőle épkézláb csésze és tányér, a mi a kezébe
akadt, mikoron pedig a hatodik esztendejét betöltötte volna, nem volt az
a jegenyefa, a melynek a tetejéről ő a szarkafészket le ne szedte volna,
sem olyan magas toronytető, a hol őt csiripoló verebek, mint harczias
ellenséget megjelenni ne látták volna. Sőt annyira ment már
vakmerőségében, hogy a szomszéd becsületes eczetfőző és pipacsináló
izraelita kereskedők folyamodást kényteleníttetének tenni a jó öreg
Simonyi Pál uramhoz, tiltaná meg rettenetes gyermekének, miszerint az ő
szakállaikat ne czibálná meg az utczán, a ki miatt már a templomba sem
mernek majd járni! a szomszédasszonyok pedig azért, hogy ártatlan
csirkéiket mind elhajigálja, ablakaikat beveri; a pásztorok a mezőről
pedig a miatt, hogy József urfi mind agyonnyargalja a lovaikat. Csak egy
kendermadzagot vesz elő, a mit a zsebében hord, a ló fejére veti s le
nem lehet róla teremteni sem embernek sem lónak.

Még akkor Jóska nem volt idősebb hét évesnél.

Áldott szüléi sohajtozva gondoltak rá: mi lesz ebből a fiuból, a ki már
eddig is annyi gonosz csinyt követett el? Vagy nagy úr lesz, vagy a
tömlöczben hal meg.

Pedig jó édes anyja úgy szerette volna, ha derék tudományos férfiu vált
volna belőle, a ki egykor tán Nagy-Kálló városában senatori hivatalt
viselend; vagy még inkább, ha nagytiszteletű pap válnék belőle, talán
kanonok, prépost, vagy apátur.

Nem is mult rajtok semmi üdvös szándék, elküldték tanulni Jóskát
Mária-Pócsra, mikor már nem birtak vele; onnan Debreczenbe, a hol
kanállal mérik az ifjuságba a tudományokat.

Már hiszen Jóska urfi ott is csak kitett magáért.

Ő pápista diák volt, Debreczen pedig a kálvinista Jeruzsálem.

Még az én időmben megvolt az a jeles szokás, hogy a két felekezet
iskolásgyerekei, mikor valami jó mulatságot akartak maguknak csinálni,
összecsoportosultak s jól elverték egymást. Botot nem levén szabad
viselni kicsi diákoknak, az egész harcz ököllel és léniával, meg szíjra
kötött könyvekkel harczoltatott meg, hanem azért karmolt pofát s beütött
orrt vihetett belőle haza, a ki otthon újra meg akarta veretni magát.

Simonyi Jóska hirhedett legény volt az ilyen csatákban, négy-öt
ellenségtől még csak meg sem szaladt s ha botra, vagy kőre talált, egész
sereggel szembe nézett.

Már pedig a Péterfia-utczától, a hol lakott, a piaristákig ballagva,
sokszor kellett kálomista ellenféllel találkoznia, a kik aztán
megkerítették. A mi hősünk e miatt mindenütt a keritések alatt, kapuk
szögletében, a hol senki sem sejtette, dugaszban tartott botokat,
köveket, azokat rántotta elő, ha hirtelen megszorították. Ilyen hadi
fortélylyal kellett mindennap keresztülvágnia magát az iskoláig. Ezek
voltak legelső tanulmányai a hadviselésben.

Kegyes oktatói nem helyeslék ezt a rakonczátlanságot s fenyegették
szörnyen, ördöggel, pokollal, míg a vakmerő fiu egyszer megharagudott az
annyiszor emlegetett ördögre, s két pajtásával összebeszélt, hogy majd
fölkeresi ő maga azt az ördögöt, a kivel olyan nagyon fenyegetik, s
kapta magát éjfél órájában, kiment velök a keresztútra, s ott holmi
bolondos diák szavak emlegetésével akarta kényszeríteni ezt a földalatti
nagyurat, hogy idézésre jelenjen meg; a holott is addig kiabáltak az
urfiak, a míg csakugyan megjelent a hátuk mögött – nem egészen az ördög,
hanem csak az őr, a ki a csendháborítás miatt úgy eldöngeté a hátaikat,
hogy az ugyan a pokolba is beillett volna mulatságnak.

Ilyen ördöngös történet után nem lehetett Jóskának Debreczenben
megmaradni, a tréfának híre futott, szülei is megtudták, s erre
elhatározák magukban, hogy finomabb erkölcsök tanulása végett felküldik
őt Pestre, az ország fővárosába; itt idegen nyelvekre, zongorára,
hegedűre taníttatták, sőt még az anatomiai leczkékre is járatták,
melynek mind igen sok hasznát vette ő későbben, mert igen sok földet
bejárván, olyan jól megértette magát mindenféle nemzetekkel, hogy még a
mit nem kért is, odaadták neki s azokban a nagy hangversenyekben, a hol
ágyúkkal zongoráznak és kardokkal hegedűlnek, sokszor produkálta magát
mint solo-virtuóz; a mi pedig az emberi tagok bonczolását illeti, már
ahoz remekül értett.


II. AZ UJONCZ.

Már biz azt meg kell vallani, hogy a mi a tudományokat illeti, azokért
nem sok hajaszála hullott ki a jó Simonyi Jóskának.

Egészen más forgott az ő fejében, mint csendesen ülni naphosszant az
iróasztal mellett és doktorrá lenni, sokkal inkább vágyott embereket
beteggé tenni, mint őket gyógyítani.

Menni messze – messze, keresni bajt, küzdeni veszedelemmel; regényes
kalandok közt szerezni hírt, dicsőséget, ez dagasztá az ő keblét, ennek
az ábrándjaival volt tele szive-lelke s fázott belül, ha poros könyveire
tekintett, a miket ő nála különös alkalma volt belepni a pornak.

Hiszen nem is lehet minden ember tudós. Kinek-kinek megvan a maga
hivatása. A jó katona rossz verset ir, a jó poéta rossz háborút csinál;
a jó mesterember lehetne rossz földmíves, s a legderekabb gazdával
elfordulna a világ, ha a kathedrába kellene neki menni, hogy ott
predikáljon.

Hegedülhetett Jóska fülébe három zenemester, beszélhetett a fejéhez
tizenhárom tanár; csak az lett belőle, hogy a mint egyszer Budán
meglátott egy toborzó huszárcsapatot, elfeledte, hogy iskolába várják,
elbámulta óra hosszat a tarsolyos, vitézkötéses legényeket, a mint olyan
vígan tánczoltak az utcza mentében, úgy pöngették taréjos sarkantyuikat,
úgy csörtettek kardjaikkal, olyan délczeg, gyönyörű fiuk voltak
egytül-egyig.

Jóska elkisérte őket utczáról-utczára, elólálkodott körülöttük, mikor
egy-egy parasztlegényt itallal kináltak a vidám katonák, bevonták
körükbe, markába veregettek, fejébe nyomtak vitézkötéses csákót, úgy
mentek vele dalolva, összeölelkezve odább. Jóska úgy irigylette, hogy
mással így bánnak, őt csak meg sem látják.

Alig volt még tizennégy éves a fiu, inkább lehetett volna leánynak
felöltöztetni, mint huszárnak.

Végre megpróbálta mégis, odasomfordált a toborzó őrmesterhez s megkérdé
tőle, ha nem volna-e még olyan tele a regement, hogy ő el ne férhetne
benne?

Az őrmester előre köpött, hátranézett s azt mondá a gyereknek:

– Tán én szoptassalak?

Ez azonban addig alkalmatlankodott neki, míg a huszár boszujában
belecsapott a markába s megszorítá a fiu kezét teljes erejéből. Ropogtak
a porczikái, de csak meg se szisszent bele. A huszárnak megtetszett a
legényke. Nem bánta hát, jöjjön vele. Nyomott a fejébe akkora süveget,
hogy a fülei tartották meg a karimáját, s adott rá valami mentét, a mi a
térdeit verte; a kard pedig épen a földön szánkázott utána.

De ki volt azért büszkébb, mint Jóska az új ruhában? A mi után oly rég
vágyott, a miről annyit álmodott: kard csörömpölt az oldalán, paripa
ágaskodott alatta!

Hiába is váltották ki megrémült szülői, újra katonává lett megint, sem
az apa átka, sem az anya könye vissza nem tarthatá, neki menni kellett,
merre sorsa vitte.

Szelid képű gyermek volt még, mennyit csúfolták arczáért, hogy oly
gyöngéd és bajusztalan; pedig óra hosszant kiállt a forró napra fedetlen
fővel, hogy jobban elbarnuljon, s azt a pelyhet ott az ajkán suvikszszal
mázolta, hogy kezdjen hasonlítani a bajuszhoz.

Épen török háború volt, az ujoncznak a táborélettel kellett megkezdeni a
katonaságot; mielőtt ráértek volna megtanítani, hogyan fogja a kardot?
már az volt a jelszó: «üsd, vágd!» mielőtt megúnhatta volna a
komisz-kenyeret, már azon kellett sóhajtania, hogy bár csak volna hát
egy kis darab!

Pancsovánál, a mocsár mellett, húsz napi esőszakadás után azt mondták a
huszároknak, hogy itt meg kell telepedni.

Csürökig érő dagadt sár közepén, hideg havas eső alatt, olyan helyen, a
hol hire sincsen emberi hajléknak, lóháton ülve éjjel-nappal, és
koplalva éjjel úgy, mint nappal.

– Keress fát! kiálta a fiatal ujonczra a vén János káplár s Simonyinak
ugrani kellett fát keresni.

Talált is eleget, elhozta egy hid karfáját. Minek is a hidra karfa? ezt
csak a részeg emberek kedveért találták fel.

– Vágd fel, ha hoztad! mordult a káplár újra.

Simonyi hordott baltát is magával, felaprította a fát, tüzet is rakott
belőle; akkor a vén katonák körülülték a tüzet szépen s Jóskának csak a
hátuk mögül jutott a melegből, pedig a ruha is csonttá volt fagyva
rajta.

A vén János káplár hozzáfogott a főzéshez. Szép kis főzés. Egy elesett
ló szügyéből aprítottak gulyáshúst a bográcsba, a mit ökörnyomból
merítettek tele vízzel; közé hányták a hatnapos profuntot is, hogy kissé
megdagadjon; nem volt sem só, sem paprika, de volt puskapor elég, ezzel
fűszerezték meg az ételt, úgy, hogy a ki evett belőle, mind úgy nézett
ki, mintha suviczkos katulyákat nyalt volna ki.

De mégis boldog volt, a ki a bográcshoz férhetett. A vén katonák úgy
körülfogták azt, hogy Jóska öcsénknek nézni sem lehetett bele.

Végre a vén János káplár, mikor már maga megelégelte a puskaport,
megszánta a fiut.

– Ejnye öcsém, te is itt vagy? szinte el is feledtelek. Tartsd a
markodat szaporán.

Azzal kivett a számára egy darab főtt kenyeret és lóhúst, s átnyujtotta
neki a többiek vállán; de mielőtt a fiu elkaphatta volna, mintha
véletlenül tenné, leejté azt a nagy sárba.

– Utczu, biz ez leesett; ne bánd öcsém, annál egészségesebb léssz, lásd,
a kacsa is homokot eszik az ételhez, hogy jobban emészszen.

Jóska sem nézte most: hova tálalták az ételt? fel-ette azon mód s midőn
vacsora után kiadatott a rendelet, hogy három óra hosszat szabad aludni,
nézte, hogy hova feküdjék le?

Nem volt más vetett ágy, mint csupán csak a jó puha sár. Simonyi
sajnálta szép zsinóros mentéjét betollazni vele, hát csak egyéb után
törte a fejét. Hová feküdjék le? Hátha állva is lehetne aludni? úgy van;
a mint egy kötél ki volt feszítve két karóra, a hova a lovakat
pányvázták, azt választá ki éjjeli szállásul, ráborult szépen, a kötelet
hóna alá fogva, s mint a száradni terített gúnya, lógott rajta és
elaludt.

Elaludt és azt álmodta, hogy odahaza dúsan terített asztal előtt áll, az
ételek oly ízesen párolognak a szép sávolyos abroszról, édes anyja puha
ágyat vetett számára s nyakába borulva, gyönge karjaival átölelve vállát
úgy kéri, úgy könyörög: «ne menj el, ne hagyj itt. Nézd apád is meghal
bánatában.» – «Elmegyek, elmegyek, felelé a fiu, katonává leszek.» –
«Fázni, éhezni fogsz, nyomorúságba jutsz, ne hagy itt, ne menj el.» –
«Elmegyek, elmegyek.» – «Megölnek, levágnak, véredet kiontják; az
aggodalomtól megszakad a szivem: ne menj el, ne hagyj itt!…»

… Trombitáltak ébredőre… A fölserkenő ujoncz még akkor is rebegte:
elmegyek, elmegyek.

Azután kitörülte szemeiből az álmot, előkereste csákóját, felugrott a
lovára s örült a szive, hogy itt lehet!


III. AZ ELSŐ VÉR.

Jön a török, jön a török! Megfújják a trombitákat; a vitézek alatt
tánczol a paripa. Lóra katona, itt az ellenség!

Jóska vitéz is kihúzta szablyáját s odafurakodott az első sorba.

– Visszamégy te tintás száju! rivalkodott rá az öreg János. Azt gondolod
examenre megyünk? Takarodol a hátulsó sorba!

Szegény fiunak hátra kellett állni; – de nem sokáig volt hátul, a mi
hátul; mert rohammal támadt a török lovasság s egy pillanat alatt
összekeveredett a két nemzet népe, ütve vágva egymást, ki hol emberére
talált. Hadsornak, csatarendnek hire sem volt többé; törökség,
huszárság, turbánok és csákók összekeveredve dulakodtak alá s fel a
mezőn.

Jóska paripája elvadult e zajra, elkapta a fiut, s mire urává tudott
lenni a lónak, csak azt vevé észre, hogy egy csoport fényes, bogláros
török úr közelít feléje, a kik közül egyik olyan goromba volt, hogy
hegyes dzsidájával nekirugaszkodott az ártatlan fiunak. Jóska sem volt
hát rest, kirántá a kápából mind a két pisztolyát, s rásüté bátran a
törökre. Nem is czélozgatott; gondolta magában: neki csak durrantani
kell, – az azután a golyó dolga, hogy embert találjon. A törökben nem
tett kárt a lövés. Jóska nem tudott lőni, de tudott hajítani. Mikor már
emelte a török a dárdát feléje, úgy hajítá főbe az üres pisztolylyal,
hogy az menten lefordult a lórul. Meglátta ezt egy másik nagy csojtáros
szarácsi, nagy haraggal nekinyargal a fiunak s görbe kardjával jobb
felől a nyakához vág nagy dühösen.

Jóska gondolta magában, hogy hisz az ő kezében is kard van, s ha ő azt
oda tartja, a hova a másik vág, semmi baja sem eshetik. Ámde a gonosz
bancsokos nem oda vágott, a hova nézett, hanem a helyett balfelől
csapott a legény fejére; kétfelé repedt a csákó, fele jobbra, fele balra
hullott, s egy hosszu seb a homlokon végig elborítá vérrel az ifju
szemeit. Talán örökre is elborította volna azokat a halál sötétsége, ha
az öreg János káplár ott nem termett volna.

– Ilyenatta tarja! szólt ez káromkodva. Nem látod, hogy ez még diák, nem
tudja a vágást?

De tudta az öreg, s hogy jól megis felelt, arról a török úr bizonyságot
tehet – valahol a paradicsomban.

Maga a császár is látta ezt a tusát egy közeli dombról s a sebesült
ifjúra kiálta; a mitől az aztán jobban megijedt, mint magától a
töröktől, s örült, hogy elvitték onnan a kórházba.

Egy hosszú deszkaépület volt elkészítve a sebesültek számára, melynek
sártapasztékán újjnyi vastagon állt a dér; egy-egy vaskemencze
melegített ott, a hol állt, az ablakról pedig csüggtek a jégcsapok.

A jámbor ujoncznak rossz volt ez a helyzet, rossz a hideglelés, mit a
sebtől kapott, rossz a szük eledel, a haldoklók éjjeli nyögése, a kínos
műtétel, és a mindennél rosszabb orvosság. Nem akarta az orvosságot
venni, sohasem szerette ő azt. Nem való az katonának.

Egy jó öreg orvos mégis rábeszélte, hogy vegye be, a mit rendelt neki, a
míg ez elszánta rá magát.

Jóska mellett feküdt egy maródi baka, a kinek az volt a baja, hogy
megvesszőzték; az orvos annak is rendelt valami vastag írt, a mivel a
hátát bekenjék.

Az ostoba orvossegéd, hogy az ördögök tilolják meg, összetévesztette a
két orvosságot: a baka hátát bekente a decoctummal; szegény Jóskával meg
megitatta a másik hátára kenendő valamit, a mitől ez azután igazán olyan
rosszul lett, hogy többé meg sem tudott mozdulni.

Néhány nap mulva új főorvos vette keze alá a betegeket. Mikor Simonyira
került a sor, keresztet vetett rá:

– Nem kell ennek több orvosság. Holnap el lehet temetni.

Jóska hallotta, hogy mit beszélnek róla s boszankodott rajta.

Alig fordítottak neki hátat az orvosok, fölkelt, felöltözött, a
tarsolyában talált egy darab száraz kenyeret, azt megette s aztán kiült
a napra.

– Majd meglátom én, hogy meghalok-e, ha nem akarom?

Harmadnapra semmi baja sem volt, csak az a hosszú vágás ott a homlokán
végig, a mi még jobban illett neki.

De ne is közelített légyen hozzá többet orvos, mert ha le kellett neki
feküdnie valami baj miatt, mindig maga mellé tette az ágyba a baltáját,
s megesküdött, hogy ha valaki azzal a szóval jön hozzá, hogy «mutassa a
nyelvét», majd megmutatja ő annak a tulajdon fülét.


IV. AZ ELSŐ ÉRDEMREND.

A törökök elpihentek. Azt mondták a magyarnak: «kend is jó katona, én is
jó katona; – ne bántsuk egymást». Ezek helyett támadt veszedelem nagy
Francziaországból, a honnan szokott jönni minden egyéb divat.

Ekkor az volt módi, hogy az emberek beverjék egymásnak a fejét.

Simonyi már ekkor nagyravitte dolgát; vicekáplárrá lett, Metz és
Thionville városok között tizenhat legénynyel állt az előőrsön.

Egyszer lát messziről szembe közeledni hatvan kék ruhás huszárt, szép
tollas kokárdákkal, piros zsinóros övekkel.

Gondolta magában, a ki egyszer huszár, az nem lehet más mint magyar;
arra nem is gondolt, hogy más nemzetnek is van annyi embersége, hogy a
legvitézebb embereit kiválogatja, s magyarnak öltözteti. Messziről is
kiáltott már rájok:

– Pálinkás jó reggelt, pajtás uraimék! Hát honnan és hová?

Erre a francziák, a kik máskülönben udvarias népek, olyan illetlenül
feleltek, hogy lovaik fejére lehajolva, kurta karabélyaikból rálőttek
egyszerre Simonyi vitézeire.

– Ejnye ilyenatta! kiáltott a vicekáplár, ez-e az emberség? Rajta
magyar!

Azzal nekivágott tizenhat emberével a franczia szakasznak, kiki
választott belőle magának egyet; Simonyi magát az ellenfél kapitányát,
nem kérdezve: illik-e, nem illik-e egy vicekáplárnak egy kapitánynyal
verekedni? s minden vivási tudomány ellenére az első vágással úgy leüté
a lóról, hogy az föl sem kivánkozott többet. Vezérük elestén az ujoncz
francziák szanaszét futottak. Hasztalan kiabált utánuk Simonyi, hogy
maradjanak még egy kicsit, eztán jön a java; nem akarták megérteni.

Mire a magyar huszárság zöme odaért a lármára, Simonyi előőrsi csapatja
már vissza is tért tizenhárom elfogott lovat czepelve gazdástul.

E kis tréfa után felhivatták Simonyit a tábornokok, a nagy ősz vitézek,
azokkal az arany hajtókás molnárszín kabátokkal, odamentek a piruló
legényhez, megveregették a vállait, halkan mondogatták egymásnak: «derék
fiú, bátor ficzkó; ha valami adja elő magát, a hová merész szív kell,
ezt kell küldeni.»

És Simonyi jól lelkébe vette mind azt, a mit hallott. – – Utoljára pedig
maga az ezred tábornoka tüzé fel mellére a vitézség ezüst érdempénzét;
azt mondva neki, hogy szerezzen hozzá többet is.

Ha mondta, nem is rosszul mondta.


V. HUSZÁRTRÉFA.

A ki valaha látott tekeasztalt (biliárdot), sokszor tapasztalhatá, hogy
mikor két golyó összeütődik, az egyik jobbra, a másik balra szalad, s
egyik sem fut a másik után. Nevezik ezt kávéházi nyelven rekuzénak.

Még többször fordul elő a háborúban az ilyen rekuzé. Két tábor nagy
sietséggel tör egymásra, megütköznek s akkor látják, hogy «jaj» a másik
is erős ám s ütközet után egyik jobbra, másik balra szalad vissza, a
honnan jött.

Egyszer a többek között Melas osztrák tábornok is visszafordult a
francziák előtt, azok pedig ő tőle fordultak vissza és mind a kettő azt
hitte, hogy a másik üldözi őt.

Melasnak mégis volt annyi esze, hogy meg akarta tudni, vajjon jönnek-e
utána, s két svadron lovasságot akart kémszemlészetre küldeni Homburg
felé.

Ugyan minek az? mondák neki, elég lesz oda Simonyi tizenhat emberével,
meg tudja ő a dolgokat emberül.

Úgy lett. Simonyi káplár megkapta a parancsot, éjszaka rögtön megindult,
nyugodt lélekkel pipára gyujtott s ballagott szépen az országuton.

Akkora volt a köd, hogy a hátul jövők már nem látták az elülmenőket s
csak a beszélgetésből tudták, hogy együtt vannak.

Egyszer Simonyi lát maga előtt valami tarkát a ködön keresztül. Nézi: mi
lehet az? egy csoport franczia vértes lovag; rezes sisakjaikról, lelógó
lófarkas bojtjaikról megismerte őket.

Azok csak ballagtak nyugodt lélekkel előttük, nem gyanítva semmi rosszat
s hátra sem tekintve.

Simonyi megörült e jó tréfának. Csendesen kihúzta kardját, inte
társainak, hogy figyeljenek s azzal egyszerre elordíták magukat:

– Rajta magyar, rajta! – s kézbe a kardot, sarkantyuba a paripát, neki a
francziáknak.

Azok a jámborok el nem tudták vélni: égből cseppent ide, vagy a tűzokádó
vetette ki ezt az ádáz csoportot; nem vették tréfára, nyargaltak be a
városba; utánuk Simonyi, ütve vágva őket hátul, csak úgy kongott a
rézsisak a huszár kardoktól.

Homburg városában tizenkétezernyi franczia tanyázott, a visszavonuló
sereg utóhada, melynek vezérei, tudva azt, hogy Melas is visszafelé
vonul, átadták magukat az édes nyugalomnak, az utczákon összerakott
szuronyos fegyverek álltak, a téreken leszerszámozott ágyúk, lenyergelt
lovak, a tisztek a paplanos ágyakban, a katonák a padláson aludtak szép
csendességgel; a mikor rohan be a kapun az üldözött vértes csoport,
ordítva veszettül, hogy itt van az ellenség!

A tizenhat huszár mindenütt nyomukban; a vértesek végig nyargaltak a
hosszu főutczán, a huszárok oda is utánuk; be a piacz közepére, ott
összefogtak vagy ötven kipányvázott lovat, felkutattak nehány podgyászos
szekeret, futó tiszt urak óráit elszedték, s lekaszabolták a ki
ellenállott.

Az egész városban fenékkel fordult fel minden jó rend. Az alvó katonák
ugráltak ki az ágyból, az őrök lövöldöztek, rendetlen csapatok futottak
egymással szemközt, elszabadult lovak iramodtak a zürzavar közé;
trombita harsogott, lármadob pörgött s összevissza kiabálás hangzott
minden utczán.

Simonyi ekkor vette észre magát, hogy be csak lehetett jönni, de jó
volna már most ki is jutni a városból.

– Már most tisztuljunk innen legények.

Azzal kiki három elfogott paripát a lova fejéhez kötve, a kis csapat el
kezdett ismét visszafelé a kapunak tartani, mielőtt a jó francziák
szemeiből kimenne az álom.

A mint így nyargalnának kifelé a felriasztott városból, egyszer csak egy
utczaszögletnél szemközt kanyarodik rájuk egy csapat (ki tudná mennyi)
franczia lovasság.

– No most káplár uram, itt hagyjuk a fogunkat! – szólt az egyik
közlegény.

– Ejnye dehogy hagyjuk! – kiált rá a másik – levágjuk őket mind!

Szűk is volt az utcza, egyszerre valamennyi franczia nem jöhetett a
csatába, a huszároknak meg nagyon sürgetős volt a dolguk, nem értek rá
megvárni, míg azok mind eljönnek, kiki vágott jobbra balra, a míg embert
látott maga előtt. Simonyi és kis csapatja minden zsákmányával együtt
keresztülvágta magát, azzal ki a kapun! A sorompó le volt bocsátva
előttük; azt mindenestül átugratták, olyan szépen, mint akár a műlovasok
s mikor egyszer kívül voltak, üthették aztán bottal a nyomukat.

Sokáig hire volt aztán a homburgi riadalnak, hol egy huszárkáplár
tizenhetedmagával a város közepén verekedett az ellenség tábora közt.

Ha huszár nem tette volna, sok ember azt mondaná rá: «régen volt, talán
nem is igaz».

Pedig bizony megtörtént az.


VI. A SZÜRKE LÓ ÉS LOVAGJA.

Alig került fordult az év, már az egész táborozás helyén, a Rajna
vizétől a cseh határhegyekig, hire volt a szürke lónak és a lovasnak, a
ki rajta szokott ülni.

Némely tábornagy nevét nem tanulták meg oly hamar, mint Simonyiét s
innen is túl is száz meg száz csoda adomát tudtak felőle regélni, jó
barátok úgy, mint ellenség.

Hogy fogta el tizenhat huszárjával a zweibrücki herczeg kastélyában
pusztító 20 francziát tisztestül együtt, hogy vigadott a trieri
dalidóban az uri kisasszonyokkal, hogy húzta fel a legszebb leány ujjára
legszebb gyémántos gyűrűjét, hány csókot is kapott érte? örömében
megivott rá huszonnégy csésze feketekávét. Más halandót a guta ütött
volna meg bele, neki semmi baja sem lett.

Aztán szörnyűködve emlegették a francziák oda át, hogyan vágta térdben
ketté egy harczosuk lábát, bizonyosan fejszével szokott hadakozni. Hogy
köszöntött be egy éjjel a zürchi plébánushoz, kinél négy franczia tiszt
volt szálláson, ott vacsorát főzetett magának, legényeinek s együtt
vacsorálva a holtra ijedt francziákkal, azután szabadon bocsátá őket.
Máskor ismét, hogy bújt be lovával együtt a zürchi bástya alatt kifolyó
Mózel vize boltozatos alagútján, s míg Melas tábornok a bezárt kapukat
ostromolta, ő lóhátán nyitott be a legszebb palotába, s felnyargalva a
lépcsőn, bekiáltott: «ki van ide haza?» A rémszóra három szép teremtés,
három urikisasszony rohant ki eléje a tükrös szobákból, s rémülve
borultak lábaihoz, kegyelmet kérve öreg atyjuk számára, s aranynyal
kinálva a rémületes hőst. Nem vett ő aranyat ilyen szép kezekből, de
igen egy pár csókot a maga számára s egy ital bort vitéz társainak s
békén hagyta a siró delnőket.

Mikor a tábornagyok valami bizonyosat akartak megtudni az ellenség
hadállása felől, csak Simonyinak szóltak, hogy menjen ki, fogjon nekik
egy francziát. Menten hozott nekik egyet a mezőről.

A rút deczemberi időben farkasszemet nézett egymással a két ellenség,
nappal mindig a kéz a kantárszáron, a fölnyergelt paripa mellett, éjjel
mindig a nyeregben, a kéz a karabinon.

Éjjel is volt, köd is volt, az ember nem látta, nem ismerte egymást.
Minden ló szürke volt ezuttal, mert belepte a dér.

Simonyi előőrsön állt három emberével, ötven lépésnyi távolban tőle a
szakasz, azontúl az egész svadron. Egyszer csak jön a felváltó őrjárat
három embere, szépen szemközt állnak és kérdezik:

– Qui vive?

– Nem jó helyen jártok pajtás, szól nekik Simonyi, ez a mi táborunk;
amarra van a tietek.

A jámbor francziák ekkor vették észre, hogy nagy ködben az ellenfél
előőrsét jöttek felváltani.

– Megálljatok, szólt Simonyi francziául, majd haza vezetlek, hogy el ne
tévedjetek megint.

S azzal szép csendesen elvezette őket a tulsó őrállásokhoz; ő tudta jól
a ködben is a járást, ott egyet ittak egymás kulacsából s elváltak kezet
szorítva. A franczia tiszt megigérte, hogy majd holnap reggel, mikor
mind a ketten szolgálaton kívül lesznek, eljön egy kis találkozóra.
Simonyi igérte, hogy ott lesz.

Reggelre szépen feltisztult a nagy köd, a franczia kilovagolt a két
táborvonal közé s átkiáltott, hogy hol van a szürke lovas?

– Itt vagyok! kiálta Simonyi, s kiugratott a kérdező elé.

A két bajnok ott a két sereg szeme láttára összecsapott egy szál
karddal. Simonyi félrevágta a franczia egyenes spádéját s olyat ütött a
sisakjára, hogy az ember, sisak és nyereg egyszerre lehullt a lóról.
Most azonban a franczia gyalog rohant Simonyinak: két vágás egy
pillanatban! Simonyi a bal karjára kapott sebet; a franczia holtan
terült el a havas mezőn.

A szűrke lovasról ilyen mondákat beszéltek. Egész hősköltemény volna, ha
azt összeszedné valaki, a mit a hír akkor beszélt róla; érczerős
karjáról, bátor hős szivéről, nemes lelkéről a védtelenek iránt, s nagy
szerencséjéről minden férfi ellen, minden asszony ellen. Amott
félelemmel, itten szerelemmel gondolt rá mindenki, a ki egyszer a szürke
lovas villámló szemeibe nézett.


VII. A GARDA-TÓ MELLETTI HŐSTETT.

Bajnokunk eddigelé csak apró csetepatékban, portyázó kósza járatokban
tünteté ki magát. A merre ő járt, valami derekas ütközetre nem igen
került a dolog.

Aztán meg a derekas ütközetekben sem igen sok dicsőség termett az
innenső félen; a mint tudjuk, az a gonosz Napoleon nagyon csunyául bánt
mindenütt a hadvezérekkel, akár milyen jók voltak is ezeknek a katonáik.

A franczia nadrágtalan sereg előtt, bizony szégyen megvallani, majd
olyan gyorsan utaztak medvebőrös gránátosaink, mintha vasuton
szállították volna őket. Hiába, a tudomány, a lángész több, mint akármi
erő a világon.

Egyszer Napoleon az olasz havasok alatt oly véletlen csapott Wurmser
táborára, hogy annak megállni sem maradt ideje. Futottunk, a merre
láttunk, Mántováig meg sem álltunk.

Egy része a hadseregnek, melyet Gvozdanovics tábornagy vezényelt, a
Garda-tónak lőn szorítva s a dühös rohamban nemcsak a csatarendet, de
harmincz ágyuját is elveszté.

A francziák egyszerre nekifordíták az elfogott ágyúkat az összezavart
tömegben menekvő hadseregnek s elkezdék azt saját ágyúinkkal borzasztón
lövetni.

Az üldözött seregben mindenki elveszté a fejét, gyalogok, lovasok
egymást gázolták el, nem hallgatott senki többé vezérszóra; elhányták
fegyvereiket s a rémes ordítás közé egyre bőgött az elfogott harmincz
ágyú halálos ítélete, sötét golyóival egész véres utczákat seperve a
bomlott tömeg között.

E rémes csatában csak egy kisded lovagcsapat látszott még küzdeni az
ellenség győzelmes hadsorai között, egy fiatal hadnagy vezérlete
mellett.

E hadnagy volt Simonyi.

A maroknyi huszárság keresztülvágta magát az őket mindenütt körülözönlő
franczia gyalogságon s bizton fölmenekült egy dombra az országút
mellett.

Itt megállítá pár százra menő kis dandárát Simonyi s visszatekintett a
csata helyére.

Látta, mint szórja a halált a harmincz tulajdon ágyú a rokon hadseregre,
látta, hogy az egész hadnak ott kell elveszni és nem mentheti azt meg
senki.

Ekkor egy merész gondolat támadt szivében. Sokkal merészebb, minthogy az
észtől tanácsot lehetett volna kérni, ha kivihető-e az vagy sem?

– Vissza, vitézek. Vegyük el az ellenségtől ágyúinkat!

Egy percz mulva hosszú sorba elosztva kisded csapatját, mint a sebes
áradat fordult vissza a dombtetőről a győzelmes ellenségre s
kétségbeesett viadallal utat tört magának az ágyúkig az eléje meredő
szuronyerdőn keresztül; ott egy pillanat alatt leapríták az ellenség
tüzéreit, lovakat fogtak a megmentett ágyúk elé s elkezdtek velök
vágtatni kifelé. Simonyi hirtelen két podgyászos szekeret fordíttatott
fel az úton, s két ágyút megtöltetve, utat lövetett menekvő csapatjai
előtt, míg két felől halálra elszánt huszárjai harczoltak az ágyúk
mellett, hogy a mindenünnen rohanó harczi népek árja el ne boríthassa
őket.

Egy forró küzdelmes óra után meg volt mentve minden ágyú, meg a
vesztének indult hadsereg; az egész tábori podgyász; és meg volt mentve
a magyar név dicsősége.

A jelen volt tábornokok bizonyságlevelet adtak a magyar vitéznek e
hihetetlenséggel határos hőstette felől, melyben nehány századmagával az
egész diadalt kicsikarta a győztes ellen kezéből, melyet elolvasva,
bátran az a kérdés támadhat bennünk, hogy hát a többiek miért nem
segítettek neki?

Hanem hiszen azok nem voltak huszárok.


VIII. VISSZAADOTT LECZKE.

Később 1800-ik évben az itt tanult leczkét javított kiadásban adta
vissza Simonyi a francziáknak, mert a mint azok egyszer véletlenül
megkerülve Gyulay hadtestét, azt a főhadseregtől el akarták szakítani, ő
maga hirtelen hírt nem adhatva a fenyegetett tábornoknak, lesbe vonult
egy erdő mellett, s midőn a franczia hadtest gyanutlanul elvonult
előtte, hirtelen megtámadta annak utócsapatjait, elvett két ágyút tőlük
s azokból dühösen kezdett el lövöldöztetni rájok.

Az ellenség a váratlan ágyuzásra zavarba jött s késledezett, míg Gyulay
megtudá róla a veszélyt s idején csatlakozott a főhadsereghez.

Mire aztán az ellenség eszére tért, már akkorra Simonyi árkon-bokron túl
volt a vitéz huszárjaival, az elfogott ágyúkkal s minden keze ügyébe
akadt emberrel és lóval.

Ugyanez év nyarán Ulmenhain alatt a franczia vörös huszárokkal volt egy
leghíresebb csatája, hol egy több óráig tartott lovassági ütközetben
ötszöri újra kezdett harczczal visszafoglalta hadteste táborszereit, s
akkor visszacsapva az ellenségre, elvette minden ágyúját és 150 lőporos
szekerét.

Néhány nap mulva új munka várt a fáradhatlan hősre.

A mi seregünk Neuburgnál a Duna mellett áthuzódott a fel nem tartható
ellenség elől. Egy kis csapat maradt hátul, melynek a visszavonulást
kellett fedeznie. Az ellenség legvitézebb gyalogsága, a hirhedett
gránátosok, kik közt szolgált a históriai nevű Auvergnei Latour, egykor
tábornok a királyság alatt, a köztársaságban közkatona, ki semmi más
czimet nem fogadott el, mint: «a francziák első gránátosa».

A védsereg már-már elhanyatlott a francziák dühe alatt, midőn megjelent
Simonyi.

Egy percz alatt megfordult a csata, az üldözőkből üldözöttek váltak, a
szép gránátos seregnek színe-java elhullt, s a menekvő hadtest bizton
vonulhatott át a Dunán.

E csatában esett el Simonyinak legkedvesebb testvéröcscse, ki ekkor már
hirhedett bátyja alatt mint hadapród szolgált. József nem birta őt a
végzetes golyótól megőrizni, mely életét kioltá; s alig maradt rá ideje,
hogy holttestét megmentse a csataviadal zivatarából.

De elesett a francziák legjobb vitéze is, az első gránátos Auvergnei
Latour. Drágán volt megfizetve Simonyi vesztesége.

E harczok után nyeré Simonyi József a Mária Terézia-rend arany
keresztjét és nemsokára századossá neveztetett ki.


IX. A HŐS MINT DIPLOMATA.

Öt évig tartott a béke. Simonyi ez alatt pihent, szomorkodva a nagy
nyugalomban. Próbált festegetni, nyelveket tanult, regényeket olvasott;
elővette, a mit tudott a furulyán. De mind nem töltötte ez be az ő
lelkét. Mert bár mindenütt igen jó szivvel fogadták urak és
asszonyságok, s bár a stuttgarti udvari dalidóban azon rendkívüli
szerencse érte, hogy a vestpháli királynéval tánczolhatta a skót tánczot
(écossaise), csak jobban tetszett neki az olyan mulatság, a hol rosszul
fogadják az embert s lőporral fűtik a tánczvigalom terét.

Végre valahára kitört a háboru; mint valami rosszul gyógyított belső
nyavalya, melyet csak elfojtottak a hanyag orvosok, újult méreggel ütött
ki a harczok fekélye Európa testén.

Napoleon újra győzött az ulmi nagy ütközetben s Simonyinak ismét az a
sors jutott, hogy ütközet után kereste a babérokat, a melyben ott nem
lehetett.

A franczia főhadvezér egyenesen Bécsnek tartott, elhagyva a szétvert
apróbb hadtesteket, miket elterelni utócsapatainak volt dolga.

A többiektől elvágott két lovasezred sok bujdosás között igyekezett a
porosz határszél mellett Csehországba menekülni.

Burkusország semleges föld vala akkor, melyre sem az egyik, sem a másik
harczoló félnek nem volt szabad a lábát betenni.

Az egész német föld pedig, a hol járni volt szabad, tele franczia
csapatokkal. A két ezredes látva, hogy egy csoportban keresztül nem
hatolhatnak mindenestől, feloszták kis seregüket apróbb-nagyobb
csapatokra, a vezetők eszére és kardjára bízva, hogy mint tudjanak
kigázolni a hinárból?

Közös találkozóul a cseh Éger városát határozák egymás között.

Így jutott Simonyi kezére is nehány száz ember, a ki természetesen nem
állhatta meg, hogy ebben a nagy halálos szorongattatásban valami jó
zsiros prédát ne fogjon magának a francziák közül, a miben most ugyan
volt módja, mert körös-körül volt francziával.

Úgy okoskodott tudniillik, hogy miután neki azokat a rábizott katonákat
nem csak épségben kell haza vinni, de egyúttal az éhhaláltól is
megőrizni; neki pedig az ilyen vállalathoz szűk volt az erszénye, tehát
természetesen megint a francziák pénztárát kellett igénybe vennie.

El is csipett az országút közepén egy egész biztossággal utazó tábori
gyógyszertárt, minden hozzá való kórházi készletekkel egyben, valamint a
hadi pénztárral, de a miben fájdalom, nem volt több 240 aranynál.

– Ez már átkozott kevés! sóhajtának a katonák. A többi meg csupa
orvosság volt, meg paplan és sebészi műszerek.

– Sebaj, mondá rá Simonyi. Eladjuk ezt a sok czókmókot a legközelebbi
városban s lesz belőle pénzünk elég.

– Legközelebbi városban? mondának a többi tisztek; de hogy megyünk oda,
mikor az már semleges föld?

– Hát ha semleges víz volna, nem mennék-e bele, ha nagyon szorítnak? Azt
csak nem kivánhatja senki, hogy annyi derék legényt összeapríttassak,
azt pedig még nem tanácsolta nekem senki, hogy adjam meg magamat. Majd
együgyünek teszszük magunkat, azt mondjuk, nem tudjuk, merre járunk, s
csodálkozunk rajta, hogy úgy eltévedtünk.

Azzal felültette huszárait az elfogott szekerekre s neki egyenesen a
porosz határszélnek.

Dungelsbühl városát érték legközelebb ottan; a mint annak kapujához
közelítenek, kijön eléjük egy derék köpczös huszárőrmester az Anspach
ezredtől, hosszú nagy bajuszszal, jól táplált kerek hasával útját állja
mérges tekintettel a betörő hadnak.

– Óvást teszek a király nevében. Ez itt burkus határ, hova fegyveres
csapatnak bejönni nem szabad.

Simonyi tréfásan felelt neki vissza:

– De jó húsban van az őrmester úr.

– Az én királyomnál jó dolga van a katonának.

– Nem sokat járt kegyelmed az ellenség előtt?

– Én itthon védem az országot.

– Hát ezt a szép paripát nem fogadná-e el tőlem ajándékba?

– No azt már el.

És azzal mit tehetett egyebet a derék őrmester, mint hogy engedje az
üldözött csapatkát békében bevonulni a városba, de megyhagyta nekik,
hogy onnan aztán mindjárt takarodjanak.

Hiszen maguk is azt akarták. Hátuk mögött már látszottak a porfellegek,
miket a mindenünnen közelgő franczia csapatok vertek.

Meg sem álltak a városban, hanem egyhuzomban benyargaltak Feuchtwangen
városig, mely már három órányira esik a határon belül.

Itt azután csendes bátorságban leszálltak a lóról, bekvártélyozták
magukat s mint a kinek a szénája legjobb rendben van, olyan lakomát
csaptak, hogy hét országra szólott. Még ananászos puncsot is ittak.

Mikor legvigabban töltött este után mámorosan elfeküdt mindenki, a mi
bizony jól eshetett hat napi lovaglás, koplalás, verekedés s egyéb
viszontagságok után, éjfél tájon csak koczogtatnak ám Simonyi szobájának
ajtaján, s a mint kinyitja, ime két csodálatos alak áll előtte hosszú
fekete selyem haczukában, nagy hajporos parókákkal, széles fehér
ingbodorral kezeiken s nyakuk körül és rettenetesen ünnepélyes
ábrázatokkal.

Mondják neki, hogy ők Anspach város követei s kérdik tőle a király
nevében, hogy mi módon merészelt minden nemzetközi szerződés, fennálló
diplomatiai szabályok és világos garantiák ellenére olyan földre
belépni, a mely semlegessé van téve, a mely nem tart sem Péterrel, sem
Pállal, még pedig egész fegyveres sereggel együtt?

Simonyi sok puncsot ivott és álmos volt. Hallotta, hogy a király nevében
beszélnek hozzá, s azt felelte a derék követeknek, hogy majd irni fog ő
rögtön ő felségének.

Azzal tintát, tollat, papirost kért s irt valami ilyesformát:

«Felséges uram király. Ezerszer bocsánatot kérek, hogy olyan vakmerő
voltam, miszerint engedelemkérés nélkül bátorkodtam felséged országába
bejönni; de nem értem rá, mert nagyon szorítottak. Reménylem, miszerint
felséged átlátja, hogy nem engedhettem derék huszárjaimat az ellenség
által felfalatni s kegyelmesen megbocsát e merészségemért. Én pedig
igérem, hogy a legnagyobb sietséggel megyek kifelé, a merre mehetek és
nem teszek felséged országában semmi kárt. Felségednek térdet fejet
hajtó szolgája stb.»

A levelet lepecsételte, ráirta a czimet: «ő felségének a porosz
királynak, saját kezeibe, legnagyobb hódolattal», s átadta azt a követ
uraknak.

Azzal lefeküdt és aludt tovább.

Reggel aztán fölébredvén, kezdett homályosan emlékezni olyasmire, mintha
álmában két puderes és karmantyús hivatalos úr állt volna előtte, a
kiktől ő felségének, a porosz királynak, valami levelet küldött.

Kapta-e ő felsége, vagy sem ezt a levelet? az már nincs megírva; ha
kapta, jót nevethetett rajta. Annyi bizonyos, hogy Simonyi lovastól,
szekerestől végig ment a porosz birodalmon a legnagyobb bátorsággal,
minden nemzetközi szerződés, garantiák és diplomatiai nóták daczára, sőt
Feuchtwangen városában még vásárt is ütött a francziáktól elvett tábori
szerekkel, a holott is az összecsődült zsidóság huszezer forintért
vásárlott össze holmit a kótyavetyén tőle. Ezzel fizette katonáit egész
Csehországig; a hol a rendelt helyen egész épségben megérkezett,
mindenki bámulatára csak egy katonája sem hiányozván a rábizottakból.

A nemes hír meg volt régen, csak a nemes czím hiányzott. Ez évben azt is
megkapta Simonyi a császártól: a bárói czímet, e fennen hangzó
előnévvel: «Vitézvári».

Az adománylevélben elősorolt érdemek tíz embernek is elegek volnának,
hogy czimerének eredetét büszkén emlegesse róluk; s ha fölér minden
diadalmas harcz egy-egy ősapával, vitézvári Simonyi Józsefnek nagyobb
családfája lenne abból a normandi grófokénál, a kik pedig mint tudva
van, már az özönvíz idejében is grófok voltak.


X. AZ ÚJ HORATIUS COCLES.

A wagrami csatatéren a mi hősünk is jelen volt.

Julius 6-ik napján négyszáz ágyú mennydörgése hirdeté, hogy a föld urai
egymással vitáznak.

Az osztrák hadsereg balszárnya, melyet Rosenberg herczeg vezényelt, nem
birta kiállni a francziák tüzét, Noszticz lovas dandára cserben hagyta
az ágyúkat, a franczia gránátosok elfoglalták a dombokat, mik a
csatatéren uralgtak; az ütközet el volt vesztve.

Simonyi hasztalan követte el minden csodatételeit a személyes
bátorságnak, hasztalan veté magát a tóduló ellenség közepébe, hasztalan
vágta magát keresztül-kasul az ellenség lovasságán; a megírt balsorsot
nem fordíthatá el.

Most is visszavert háromszoros erejű hadcsapatokat, most is küzdött
egyszerre gyalog és lovas had ellen, összegyűjté a futó hadakat s
visszavitte őket a harczba, visszafoglalt elvesztett ágyúkat s újra
felállíttatá; nyargalt a golyózápor közepett csapatjával, a hol nagynak
látta a veszélyt, a bomlást.

Mind hasztalan.

A sereg legbátrabb vezérei, a kik elül mentek a harczba, egymásután
hullottak el. Szemeláttára esett el Vécsey és Nordmann, a sereg
legnagyobb hősei a neusideli dombon; csaknem ugyanazon a helyen, a saját
jó huszáraiból háromszázan feküdtek a csatamezőn, hős halállal halva.

Mind hasztalan.

A wagrami csata napja nem minekünk virradt s az ott kifolyott drága vér
– drága veszteség volt.

A vesztett csata után a vert sereg sietve huzódott vissza.

Simonyi már ekkor őrnagy volt, – háborúban gyorsan halad, a ki vitéz; –
az egész zászlóaljat ő vezette.

A fővezér ismerte őt jól s azt a parancsot adta neki, hogy saját
huszárjai mellé egy zászlóalj gyalogot s egy század hidászt véve, hat
ágyúval álljon meg a Toja partján s a főutat összekötő hidat védelmezze
a francziák ellen addig, a míg lehet.

«A míg lehet!»

Egy olyan furcsa határidő, a minek közelebb, vagy távolabb esése
egyenesen attól függ, a kinek mondva van.

Gyönge szívű ember hamar átlátja, hogy már «lehetetlen!» a merészebb
pedig tovább ismeri a lehetőséget.

Simonyi felállíttatá ágyúit a part bokrai közt. Elosztá apró csapatokra
gyalogságát s kiállítá előőrseit, úgy várta az ellenséget.

10-kén reggel jelentik portyázói, hogy roppant hadtömegek vannak
közeledőben minden felől.

Davoust tábornagy jött harminczezer emberrel.

A lehetetlenség közeledett, de még nem volt jelen.

Simonyi meghagyá a pattantyúsoknak, hogy minden megpihenés nélkül
kezdjenek el ágyúzni, van lőszer elég; a gyalogság tüzeljen a bokrok
közül mentül gyorsabban az ellenségre.

A szakadatlan ágyúzás arra a hitre kényszeríté a franczia tábornagyot,
hogy itt erős hadtest áll előtte, mely szabályszerű hadállást foglalva,
csatát ajánl.

E miatt a helyett, hogy egy hadoszloppal rögtön rohamot intézett volna a
híd ellen, előbb hadrendbe állítá seregét, hogy rendes hadszerű
ütközettel támadjon elleneire.

A szomszédban tanyázó szárnyvezér, Rosenberg, a szakadatlan ágyúzásra
oda nyargal Simonyihoz s kérdi tőle, hogy mit mivel itt?

– Parancsom van a hidat addig védelmezni, a míg lehet; azt cselekszem.

– Lehet-e még?

– Még lehet.

A franczia had délutáni két óráig állt hadvonalban és rendezte magát
Simonyi ellenében, akkor egyszerre kibontakozott s dobpörgéssel,
trombitarivallással jött Simonyi állása ellen.

Fröhlich tábornok a tulsó partról nyargal nagy sietve Simonyihoz és
parancsolja neki, hogy vonuljon hirtelen át, különben megeszik a
francziák, s siessen csatlakozni az ő hadtestéhez.

Simonyi előmutatta neki az ellenparancsot.

– A fővezér parancsolá, hogy védjem a hidat, a míg lehet.

– De már nem lehet! kiálta rá dühösen a tábornok.

– Még mindig lehet, szólt Simonyi nyugodtan.

A tábornok nem akart ott maradni s visszanyargalt.

Simonyi akkor szépen összevoná a hidfő körül maroknyi seregét, egy
ütegbe az ágyúkat, s midőn rohamra jött az ellen, végigkartácsoltatá a
hosszú országutat.

A tábornok újra sürgetően izen Simonyira, hogy hagyja el már a hidat,
hisz azt védni többé merőben lehetetlen.

– Még most is lehet, szólt Simonyi nyugodtan, s azzal parancsot adott a
hidászoknak, hogy hirtelen rakják meg két felől a hidat előre
elkészített rőzsekötegekkel, mikbe lőporos csóvák voltak elrejtve.

Még egy pár lövést tétetett az ágyúkból, akkor kerekeikre állíttatá s
átküldte azokat a hidon; míg az ágyúk bátorságban átvonultak, a
gyalogság egy hatalmas sortüzeléssel riasztá vissza a rohanó ellenséget,
azzal ezeknek is parancsot adott Simonyi, hogy nyugodt, csendes lépésben
sétáljanak át a hidon; most egy vakmerő roham még a huszárokkal, egy
tömegben és aztán tüzet a hidnak.

A huszárok veszedelmes ordítással csaptak le a támadó franczia hadra, s
a mint azt egy perczre visszaverték, Simonyi intésére két felől lángba
borult a híd.

Már most rajta, jőjjön utánunk, a ki tud!

A huszárság az égő hidon keresztül vágtatott vissza.

A paripák ágaskodtak a pattogó rőzsekötegek közt, miknek tüzét a
fellobbanó lőporcsóvák szemeik közé szórták; a karfák is lobogtak már s
a palló izzani kezdett.

Az égő hid közepén még egyszer megállt Simonyi az utána tóduló
ellenséggel szembeszállva, s mint az őskor emlegetett Horatius Coclese,
a kétfelől lobogó lángok között harczolva, feltartóztatá azt addig, míg
háta mögött lángba borult az egész híd; akkor az égő gerendákon
keresztül ő volt az utolsó a ki átnyargalt a tulsó partra, s midőn
tábornoka elé érkezett, mentéje, bajusza, szemöldöke elperzselve, arcza
lőportól feketén, diadalmasan mutatott az égő hídra háta mögött.

«Még most is lehet!»

E hőstettel megmenté a vert sereg utóhadait, miknek idejük maradt az
alatt Znaimig visszahuzódhatni.

A szomszéd faluban jó ebédre várták a vitézeket, de biz azoknak nem
lehetett leszállni a lóról, azért csak fölvették a nyeregbe a fazekakat,
onnan falatoztak kedvük szerint, az ellenség ágyúiból több gombócz
hullott közéjük, mint mennyit a fazékban hagytak.

Ilyen hőstettekből készíték a hajdankor költői a hitregéket.


XI. HADSZERENCSE.

Forgandó a hadi sors!

Este uri dalidóban volt a hős, reggel kardcsattogás között. Ma szép
leánykák mosolyogtak szeme közé, holnap égő gránát pattogott szét feje
fölött.

Egyik éjszakát rohadt szalmán aludta át, mezitelen fekve, míg facsaró
ruhái a tűzön száradtak, a másikat azon pompás ágyban, melyben
előttevaló éjjel Sándor czár szunnyadott.

Ma még a lovak is jó borokat ittak, holnap pedig drága volt az árokban
talált víz. Ma zsákmányról, előléptetésről ábrándozott a katona és
holnap halványan aludta azt az álmot, melyben nem álmodunk.

A drezdai ütközet után nagy dolgok bizattak Simonyira.

Drezdánál ismét megnyerte a csatát Napoleon, de Vandamme szeleskedése
miatt nem szedheté annak gyümölcsét; az előre rohant franczia tábornok
seregét szétszórták a visszaforduló üldözöttek s a kavargó csapatokból
százával vette ki a dézsmát Simonyi.

Egyik órában őt fogták körül, másikban ő fogta el a francziákat.

Dohna mezején egy egész hadoszlopot vezényelt Simonyi: huszárok,
gyalogok, orosz dzsidások és kozákok, ágyúkkal voltak kezére adva.

Gyönyörű csata volt, mind a két résznek dicsőségére való.

A hadszerencse jobbra balra ingott. Simonyi már sokat vesztett s a
francziák keményen álltak helyükben.

Ekkor Simonyi egy végső csapásra gyüjté össze embereit. Kiállt huszárjai
élére, miként hajdan szokott s nekivágtatott a franczia négyszögnek.

Három roppant sorlövés dördült el azoktól, sok derék hadfi lefordult
lováról, de a jövő pillanatban keresztül volt törve a négyszög; a rohanó
lovasság elborítá az ellen csapatját, mint mikor a hegyi ár elborítja a
kalászos mezőt s midőn vége volt a harcznak, a franczia négyszög helyén
egy domb látszott holttestekből, melynek alján patakként folyt elő a
vér.

Midőn a hullákat széthordták onnan temetni, legalul találták meg a
zászlót, melyet minden jó katona holttestével fedezett be; ott hulltak
el, és bátran küzdve honukért harczoltak a végső lehelletig.

Simonyi meghajtá a hulladomb előtt kardját tisztelettel.

«Derék ellenség volt.»

E hirhedett viadalért a szent György vitézi rendjelét kapta Simonyi az
orosz czártól s az a nagy tisztelet érte, hogy parancsa alá rendelének
egy orosz tábornokot, Bagrationt, pedig ő csak alezredes volt s az a
rendkívüli eset állt be, hogy egy sokkal alsóbb tiszt osztá a vezérszót
a felsőbb rangúnak, és ez nyilván elismeré, hogy azokat teljesítenie
becsületében áll.


XII. A BÁSKIROK.

A francziák ellen küldött az orosz czár az ő jóvoltából mindenféle
segítségre való hadat; többek között, hogy minden tartománya képviselve
legyen, még a jó báskirokból is egy pár ezredet.

Csinos kis had volt az! hosszú haczukájuk a sarkukat verte, nem is volt
rajtuk más öltözet egyéb. Még arczaik is mind olyan egyformák, apró
szem, nagy pofa, előre ülő áll, benyomott pisze orr, fakó borzas
szakáll; lobonczos üstökük hegyes birkabőr süveg alá szorítva; mintha
csak egy gyárból kerültek volna ki valamennyien.

Lószerszámukkal kevés baja volt a kovácsnak és a szíjgyártónak, nincs
azon semmi vas: tekert gúzsból van a kengyel, fából a zabola, kóczmadzag
a kantár, nyereg helyett egy birkabőr van kötve a ló hátára, azon ülnek.

Fegyverzetük még annál is egyszerűbb, egy hosszú pányva, a mit nyakába
vetnek az embernek, a ki olyan bolond, hogy engedi nekik. Azután meg a
nyíl; puskát most látnak először, ágyúzni még nem hallottak.

Legnagyobb baj pedig náluk, hogy a mi nyelvet beszélnek, az még csak nem
is orosz: ki tudná kitalálni, hogy micsoda?

Csupán az orosz fővezér egyik szolgája képes velük megértetni
féligmeddig, a mit tudatni akarnak velük, a mi kivált ellenség előtti
állapotban a csatamezőn igen kellemetes dolog.

A vezérük fejedelem; meg is látszik rajta nagyon. Süvege három akkora
mint a többié, s hosszú szűre pirosra van festve s kibélelve
rókaprémmel; mikor leszáll a lóról, a földet sepri vele, úgy szokta
utána vinni a két alárendelt vitéz úr. Ennek már lándzsája is volt, s
egy sárkánytalan pisztolyt dugott az övébe, a mivel a többieket szokta
ijesztgetni. – – Ezt a derék segédhadat is Simonyi kezére bízták.

Köszönte szépen alássan, s azzal meghagyta nekik, hogy csak álljanak
tőle jó messze, mentül messzebb, és majd ha verekedni kell, csak
várjanak, míg ő majd int nekik.

A mint az ellenség Dohna városa előtt elhelyezte harmincz ágyúját,
Simonyi szép csendesen megindult lovasságával, hogy a hadsorokat
felriaszsza. A jó báskirok azt hitték, hogy nekik legelsőknek kell lenni
a harczban, egyszerre szanaszét rohantak ki nagy lármával a mezőre, bele
az ágyúk torkába.

Hát a mint az első üteg elkezd rájuk bődülni s a sistergő haubicz oda
vág le közéjük, megriadnak a mi báskirjaink, elhajigálják puzdráikat,
lefeküsznek lovaik nyakára, s mint a ki ijedtében sem eget, sem földet
nem lát, a helyett, hogy egyenesen fordulnának visszafelé, eszeveszetten
rohannak Simonyi rendes hadsoraira.

– De ide ugyan nem jöttök! kiált rájuk a huszár szedtevettézve; s veri
el őket magáról erősen kardlappal.

A jámborok azt hiszik, hogy itt jutottak még csak igazán ellenség közé,
s újra megfordulnak s rá a francziára.

Az megint közéjük ágyúz kegyetlenül, ezek ordítva rohannak újra saját
seregük hadsoraira; s a mint onnan ismét elverik őket harmadszor,
negyedszer és ötödször is, bódult eszeveszettséggel lótnak-futnak alá s
fel a két sereg közötti mezőn, innen oda, onnan ide taszigálva; míg
végre nagy nehezen mind a két fél kölcsönös erőfeszítéssel ki bírta őket
kergetni a középről.

E szomorúan tréfás jelenet után kikérte magának Simonyi a jó oroszoktól,
hogy máskor ne tegyék vele azt a nagy grácziát, hogy a báskir fejedelem
népét odarendeljék a segítségére. Mert a francziáktól nem igen fél
nagyon, de a báskiroktul retteg.

Hanem hiszen a baskirokat sem lehetett volna többet felbiztatni, hogy
még egyszer járják el ezt a kontra-tánczot.


XIII. A VÉGZETES GOLYÓ.

Azok az igazi jó barátok, a kik egymásról a legnagyobb veszélyben is
megemlékeznek.

A lipcsei háromnapos ütközet második napjára érkezett oda Simonyi
hadosztályával.

Rögtön a hadsorba állították, s a mint oda állt, rögtön kezdett az öreg
golyó és gránát feje körül süvölteni.

E pillanatban jön hozzá egy ifjú tiszt, a ki mondja neki, hogy őt a
táborból futárul küldik Magyarországba, nem izen-e haza valamit?

– De izenek, szólt az ezredes s leszállva lováról a földre, egy lapot
kiszakított tárczájából s a következő sorokat irá a legkedvesebb
barátjának, Kállay Miklósnak, ki akkor Szabolcsmegye első alispánja
volt.

«Az eső esik, az ágyúgolyóbis egymást éri körülöttem, de mégis a gyepen
hasmánt irok méltóságos úrnak ezen főtiszt által, hogy tudja meg, hol
vagyunk.»

Egy párszor oda csapott mellé az ellenség otromba golyója, telerugta
felturt földdel a levelet.

Az izenetre váró fiatal tiszt nógatta Simonyit, hogy menjenek onnan, de
az mosolygott, lerázva leveléről a földet: «legalább nem kell porzó».

Érzé talán, hogy soha olyan közel nem állt még a halál fenyegető
arczulatához s keze irását akarta róla adni, hogy halála óráján sem
félt.

Nem sokára riadót fúttak, támadni kellett; Simonyi szokás szerint, mint
a ki arra számít, hogy az egész hadsorban minden osztály aként teljesíti
kötelességét, a mint ő, nyolczszáz huszárral bevágott az ellenségbe,
négyszázat tartalékul hagyva.

Midőn azután az ellenfél hadsorát keresztülvágta, akkor vevé észre, hogy
három ezreddel áll egyedül szemben s sehonnan sem jön számára segítség.

Egy szoros út volt mögötte, melyen keresztül kellett vonulnia.

Itt gonosz csatája támadt. Az ellenség túlnyomó ereje egészen reá
nehezült, a szük uton minden századát külön vezette csatába, mikor az
egyik kifáradt, a pihentet hozta elő, a többi az alatt vonult vissza,
míg emezek verekedtek s ha nehány lépésnyire megfordíthatták az
ellenséget, ők is nyargaltak utánuk.

Ez gonosz egy tusa volt.

Csak a vezér örökké éber lelke őrizte meg az egész ezredet az
elveszéstől; ki személyesen harczolt minden támadásnál, mintha a halált
keresné.

Midőn már biztosságba hozta menekvő csapatját az utolsó roham után, egy
franczia lovas vadász visszafordulva nyergében, neki czéloz karabinjával
Simonyinak s úgy lövi őt melle közepén, hogy kezéből rögtön kihull a
kard, s a hős hátra hanyatlik nyergében, elborult szemekkel, elsápadó
arczczal.

Rémült vitézei odaugranak hozzá, leemelik lováról eszméletlenül; sok vén
barázdás arcz, ki maga sem tudná, mikor könyezett legutoljára? keserű
könyekkel áztatá vezére kezeit.

«Elesett Simonyi!»

Csak vén huszárja, az öreg káplár, János, ki hajdan Pancsova alatt
megmenté a töröktől a «tintás szájú diákot», nem akarta azt elhinni,
hogy Simonyi meghalhatott volna.

Meghalt volna? még pedig nem is dicső kardvágástól, hanem mert egy
ostoba golyó megbotlott benne, nem lehet az!

«Nézzétek, még most is jár a szája, mintha azt mondaná: előre fiaim!»

Kigombolta sietve mentéjét s im a gonosz golyó ott volt Simonyi
tárczájában, keresztülfurva azon húszonhat lapot, s megakadva a
huszonhetedikben. Az ezredes csak a szivén történt ütéstől ájult el.

A mint öltönyét kibonták, föleszmélt, körültekintett: a harcz még egyre
tartott ott elől, első szava volt kardját, lovát kiáltani, felszökött a
nyeregbe újra s visszanyargalt a csatába.

A francziák, kik látták őt nehány perczczel elébb elesni, lováról
lelövetve, megrémültek sírból fölkelt halavány arczától s hanyatthomlok
futottak el abból a csatából, melyben a holtak is újra feltámadnak
folytatni a verekedést.

Bizonyára Simonyi nagyon is közel volt hozzá, hogy halott legyen, csak
egy papirlap, csak egy olyan vékony levél, a milyenre ezt az eseményt
leirtam, választá el őt a sirtól. – Az ostoba golyó nem bírt azon
általtörni. A pánczélt megjárta volna, s a papiros csuffá tette.

Tiszteljétek a papirost!


XIV. MILYEN ÜLÉS ESIK A CSÁSZÁRI TRÓNBAN.

Napoleon, a győzhetlen, megbánthatá valamivel azt a csillagzatot,
melyben eddig annyit bízott, a szerencse elfordítá tőle arczát,
legyőzetett.

A futó oroszlánt saját országába követték üldözői.

Simonyi seregének paripái olyan büszkén szedegették lábaikat, mintha ők
is tudnák, hogy ezen út Párisba vezet!

Február 15-kén, a mint a hajnali nap besugárzá a vidéket, Simonyi a
fényes hajnal ragyogásában egy tündöklő palotát láta maga előtt; valami
tündérkastélyt azok közül, mikről az ezeregyéjszaka regéi mesélnek,
aranyzott magas tetőkkel, érczrácsokkal, pompás faragott szobrok
homlokzatán, márvány oszlopcsarnokok tornáczain, s magas ablakai, szines
üvegekkel.

A császár kastélya volt ez Fontainebleauban három dúsgazdag királynak
kedvencz mulatóhelyén, kiket hogy a fényben, pazarlásban a kis káplárból
lett nagy császár híven tudott utánozni, azt e kastély is bizonyítá.

Simonyi nyargalva vágtatott be a kastély udvarára; előttevaló nap még
Napoleon maga volt abban. Harczi népe tábort ütött a császári vadas
kertben, ő maga törzstisztjeivel felment a kastély lépcsőin.

A palota kormányzója, forradalmi osztályvezér, most pedig Napoleon
udvarában tökéletesen kiképzett udvaroncz, engedett a helyzet
kényszerűségének s kinyitá a termeket a magyar hadfiak előtt.

Minden szét volt szórva a termekben, mint sietséges munka után szokott.

Az ágy még vetetlen, melyben a fogoly pápa aludt, kit az előtt négy
órával vittek odább a francziák magukkal.

A kormányzó végig vezette a tiszteket a fényes termeken, hideg
lenézéssel tudatva velük, mennyire érdemetleneknek tartja őket azon
tiszteletre, hogy most a császár termeiben járjanak.

Végre a császári elfogadó terembe érkeztek.

Ott állt a fényes trón, bibor mennyezettel, aranynyal és ezüsttel
kivarrva, a vert arany angyalkák csak úgy görnyedtek a gyöngyös bojtok
terhe alatt, mik a földig értek.

A kormányzó csak várta, ha leborulnak-e a barbár magyarok a
leghatalmasabb franczia trónja előtt, s megcsókolják-e annak zsámolyát?

Simonyit vérig sérté a franczia büszke dölyfe.

Egyet gondolt. Föllépett a trón lépcsőjére, feltevé csákóját fejére s
leülvén a szép himzett aranyos vánkosra, előkeresé kurta szárú tajték
pipáját tarsolyából s nyugodtan rágyujtott és füstölt belőle a bibor
mennyezet alatt.

A kormányzó a milyen vörös volt eddig, olyan sápadt lett e látványra.

Egy barbár a császári trónban ülve és pipázva!

Mily rettentő gúny azon ember büszkeségére, a ki azt azért emeltette
magának, hogy őt ott az egész világ bálványozza.

Simonyi odainté a kormányzót.

– Szeretitek-e a császárnétokat? kérdi tőle.

– Igen.

– Hát a császárt?

A franczia kitérőleg felelt.

– Mi óhajtjuk a békét.

– Úgy nem szeretitek a császárt, mert Napoleon nem szereti a békét.

A kormányzó udvaronczhoz illő nyelven viszonzá.

– A franczia úgy beszél, a hogy kénytelen, de úgy gondolkozik, a hogy
akar.

Simonyi kiverte pipája hamvát a trón-oszlophoz, leszállt belőle s
parancsolá a kormányzónak, hogy mutassa meg nekik a császárné szobáit
is.

A kormányzó azzal vigasztalta lelkét, hogy e hadfiakat magában silány
durva rablóknak rajzolá, kik rabolni jöttek ide s ittlétükkel nem a
termeket, de saját magukat bélyegzik meg.

A császárné termeibe érve, a himzett mennyezetes ágy akkor is fel volt
vetve, melyben a császárné szokott aludni. Az ágy előtt állt egy pompás
selyemszőnyeg; Mária Luiza saját kezének himzése.

Simonyi dicsérte a szőnyeget, hogy az milyen szép.

A kormányzó azt hivé, hogy megértette, mit akart ezzel mondani? Azzal
szépen összehajtá s megkinálta vele Simonyit: tessék. Jó lesz tábori
takarónak.

Simonyi büszkén utasítá azt vissza.

– Nem jöttünk mi ide rabolni. A császárné a mi fejedelmünk leánya, s
annak ágyszőnyegével nem fog egy jobbágya is takarózni! Tartsd meg
császárod számára palotája kincseit, s ha jön utánunk más, mondd meg
neki, hogy magyarok voltak itt, és nem vittek el semmit, hogy magyar
huszár kiverte pipáját császárod trónjának karfájához, de levett
süveggel, tiszteletet adva állt meg császárnéd termében!

Simonyi és huszárjai hidegvérrel mentek végig a fontainebleaui kincsek
és ritkaságok tárain, megtapogatták a drágaköves régiségeket, a kirakott
billikomokat, vert arany ékszereket és nem mondhatta senki, hogy csak
egy boglár is eltünt volna onnan, mikor eltávoztak.


XV. PEZSGŐPALACZK- ÉS ÁGYÚDURROGÁS.

«Igyatok uraim, vendégeskedjetek! Képzeljétek magatokat úgy, mintha
otthon volnátok.» Így szóltak a francziák Fontainebleauban a diadalmas
hadfiakhoz.

Száz tiszt számára volt rendezve a nagyszerű lakoma, de hozzá ülhetett
volna háromszáz is, rakott volt az asztal, csak úgy görnyedt bele, nem
is volt pecsenye, ha csak nem fáczánhús, nem is volt bor, ha csak nem
champagnei.

Maguk a főfő polgárok szolgáltak fel az asztalnál, a kormányzó
nyitogatta a pezsgős palaczkokat; – úgy durrogtak azok mint az ágyúk,
úgy folyt a piros bor, miként a piros vér.

Jó kedve volt mindenkinek, a huszárok összeölelkeztek vidám gazdáikkal,
pajtásságot ittak egymással, a kozák tisztek igen szépen tánczoltak és
daloltak nemzeti nótákat.

«Igyatok, vigadjatok, nagyságos uraim!»

És az alatt szép csendesen huzódott össze a háló Simonyi tábora körül; a
kormányzó értesíté a Melunnél álló franczia hadtestet különös vendégei
felől, s az rögtön átkelt a Rajnán, hogy a míg a császári várban
megtelepedett hadosztály vigan dőzsöl és vendégeskedik, egyszerre ott
nyomja az egész szentségtörő csapatot, melynek vezére a császári trónba
mert felülni. Nyilván más magas hely volt számára szánva.

Ezért kinálkoztak oly nagyon is örömest a franczia urak:

«Igyatok, vitéz uraim!»

Simonyi érzett valamit, mert a midőn tisztei az asztal felett egymást
czukorsüteményekkel hajigálták, tréfásan mondá nekik:

Majd megennétek még holnap!

A palaczkok még durrogtak, midőn a vén János káplár, kinek csak a
suviksztól volt még a bajusza fekete, jő nagy vágtatva a kastélyba s
jelenti az ezredesnek titokban, hogy az ellenség átkelt a Rajnán s
minden oldalról közelít.

– Ne szólj senkinek a teremben, sugá neki a vezér. Azzal odaintve
egyenkint hadsegédeit, vidám arczczal mondá el nekik hirtelen, mit
tegyenek? A szétosztott hadcsapatok hirtelen vonuljanak Namur város
felé, a többiek huzódjanak át Fontainebleaun; mikor minden rendelés
meglesz téve, adjanak jelt egy ágyúlövéssel.

A hadsegédek siettek a parancsokkal.

«Igyatok, vitéz uraim!»

A víg urak ittak tovább, hajigálták az üres palaczkokat a falhoz; és
megtanulták a kozákoktól az éneklést.

Simonyi szép csendesen egy darab kenyeret, a mi senkinek sem kellett
már, a csákójába csempészett.

Egyszerre hangzott az ágyúlövés.

– No urak, mostan félre a palaczkkal, előre a karddal! Vége a
vendégségnek, most kezdődik a táncz!

A gazdák szaladtak erre, a vendégek arra; a poharak helyett csörtettek a
kardok, a mámor kirepült a fejekből egyszerre.

Simonyi készen volt.

Tudta, hogy körül van fogva, de azt is tudta, hogy máskor is kivágta ő
már magát ilyen bajból.

Roppant tömeg lovas és gyalog had jött ellene, tömérdek ágyúval, s
Simonyinak egész seregével a városon kellett keresztülhuzódni, hogy
Moret városába juthasson, melyet hogy mi oka volt neki minden áron
elérni, később azt is megmondom.

A mint seregei dob- és trombitaszó mellett csendesen vonulnak végig
Fontainebleaun, egyszerre csak elkezdenek rájuk az ablakokból
lövöldözni.

A jó franczia háziurak, kik az imént oly vigan durrogtatták a pezsgős
üvegeket, most még egyszer oly vigan durrogtatták a puskákat uri
vendégeik ellen.

Egy franczia zászlóalj belopódzott a császári kastélyba s veszedelmes
gátot vetett a visszavonulóknak.

Kívül-belül a veszedelem, a városon kívül ostromló sereg, belül utczai
harcz, akárki is el vesztette volna itt az eszét, csak Simonyi nem.

Hirtelen leszállt lováról s három század gyalogságot az Eszterházy
ezredből magához véve, megtámadta velük a császári kastélyt.

Az ellenség háromszor kirontott onnan, a kormányzó által vezérelve,
mindannyiszor vissza lőn verve, a harmadik rohamnál a vörösképű maga is
elesett s arcza fehér lett örökre.

E dühös viadal alatt idejük maradt a többi csapatoknak békében átvonulni
a városon, s midőn az egész hadtest kihuzódott, Simonyi ismét lóra
kapott, előre nyargalt, s a moreti országuton útját álló francziákat
széllyelverve, szerencsésen megérkezett Moret alá, mely város a Loing
vize mellett fekszik.

Már most megmondom, hogy miért kellett neki Moret városába menni? Mert
Simonyi nem csak azért volt jó katona, mert bámulatos hőstetteket
követett el, de még inkább azért, hogy mikor valami nagy erőfeszítéssel
hallatlan dolgokat vitt ki, mindig tudta, hogy ez áldozatra ott szükség
volt, s hős karjával nagy bajt hárított el az egész seregről.

A velünk szövetséges würtembergi herczeg hadserege ott állt Montereaux
városában s a Simonyit üldöző sereg rendeltetése az volt, hogy e
hadsereget megkerülve, két tűz közé szorítsa.

A Loing vizén azonban csak Moretnál lehetett átmenni. Simonyi feladata e
szerint az volt, hogy az ottani hidat védje, a míg a herczeg értesülhet
a fenyegető veszélyről.

Idáig folytonosan védve tartá magát; itt szemközt fordult és megállt.

Nyomról-nyomra engedé csak elfoglalni a tért, utczáról utczára vívatá a
harczot, s midőn a várost nem tarthatá többé a túlerő ellenében,
hirtelen torlaszokat rakatott a híd előtt egy malomból elhozott
buzászsákokból s e sajátságos bástya mögött folytatta a harczot.

A golyó, a gránát és tüzes röppentyű mint a jégeső hullott a hídra, az
ágyúk rést törtek a sánczban s a franczia hadoszlopok rohammal foglalták
el azokat. Simonyi népe csüggedni kezdett.

Ekkor ő maga szuronyos puskát ragadva kezébe, a gyalogság élére állt s
megrohanta az ostromlókat és elverte őket a hídról.

A golyó oly sűrűn dongott körülötte, mint a méhraj, de valamint a méhek
megismerik gazdájukat s nem szállnak rá, a golyó is kikerülte Simonyit,
s midőn mellette úgy pusztult az ember, hogy a halottak állva maradtak
egymás mellett, neki még a hajaszála sem görbült meg.

Késő estig megtartá a hídfőt. Ott állt a halál kapujában harczolva és
lelkesítve bajnokait.

Midőn az est leszállt, akkor feladta a hidat s jól tudva, hogy az
ellenség sem képes őt tovább üldözni, egy rossz félreeső faluig
vizszahuzódott fáradt seregével, melynek házait előtte keresztül ment
hadak már jól kipusztíták.

Itt egy ajtó- és ablaknélküli házban megszállt, kifáradva testben, de
lélekben nem.

A tegnapi lakoma óta egy falatot sem evett még. Most eszébe jutott, hogy
egy darab kenyeret a csákójába dugott s azt most elővevé onnan.

János káplár nem engedte, hogy ezredese oly szárazon vacsoráljon; talált
egy ablakban valami mécsest, abban volt egy kis zsir, felkutatta a
padlást, egy pár tojást lelt még ottan, abból rántottát készített vitéz
ezredesének. Hires szakács volt János gazda, olyan jól esett gazdájának
a mécses rántotta, mint hajdan ujoncz korában a puskaporos gulyáshús;
még az ujjait is megnyalta utána.

– Nagy szakács kend János vitéz; jobban izlik a főzte, mint a franczia
szakácsok minden fűszerszámos mártaléka!


XVI. BECSÜLET AZ ELLENSÉG FÖLDJÉN.

Különös világ az ilyen háború. Ma ellenség, holnap jó barát száll a
házhoz; mind a kettőre egyformán kell mosolyogni; soha sem tudja senki:
a közelgő dandár jó szót hoz-e, vagy tüzet a városra?

Simonyi abban kereste a becsületet, hogy népét, bármerre jár, az
ellenség tolvajnak, rablónak ne mondja. Különösen őrzé katonáit attól,
hogy durva szenvedélyeikkel a szép nemet meg ne sértsék. A huszárnak a
nélkül is olyan jó módja van, hogy a hol meglátják, mindjárt
megszeretik, hogy sértené meg hát az udvariasságot, a mivel a női
erénynek tartozik?

Hanem ez természetesen nem áll a kozákokra nézve. E nagy szakállas,
torzonborz hadfiak előtt futottak a franczia menyecskék s azokra nézve
szűkek voltak az udvariasság korlátai.

Bourg en Bresse városába érve, csodálkozva vevék észre a hadfiak, hogy
ebben a városban nincsenek fiatal leányok. Hová lettek, hova tünhettek
el?

Simonyi azt remélte, hogy itt nehány napig fog pihenhetni, azért
embereit jól bekvártélyozva, kiadá nekik a parancsot, hogy magát
mindenki tisztességes emberhez illően viselje, kiváltképen az asszonyi
nem irányában.

Az természetesen nem volt mondva, hogy borokat nem szabad inni; tehát
egynehány huszár, János vitéz vezetése mellett, megsejtve valahol egy jó
tágas pinczét, megszólítá a tulajdonost, hogy engedje őket oda egy
kicsinyt betekinteni.

Az ember térdre esett, úgy könyörgött, hogy ne kivánják azt tőle, neki
ott igen drága borai vannak.

«Hiszen csak nem fél tőle, hogy mind megiszszuk? Ide a kulcscsal.»

A gazda remegve nyitá fel előttük az ajtót s im, a bámuló huszárok
hordók helyett harmincz szép fiatal leánykát pillantának meg maguk
előtt, kiket a város lakói ide zártak féltükben.

– No már ez nem nekünk való, mondá erre János vitéz; ne sirjatok
porontyaim!

Azzal becsapta az ajtót, bezárta azt s elvivé a kulcsot Simonyinak.

Simonyi mosolyogva hallá e fölfedezést, s midőn bealkonyodott, saját
maga sietett az ártatlan szüzeket kiszabadítani önkénytes fogságukból, s
azután haza kisérteté őket udvariasan tiszteivel szüléik házába,
biztosítva mindenkit, hogy ha katonái közül egy pajkos szóval is meg
meri bántani őket valamelyik, azt rögtön főbe löveti.

Ez emberséges rendtartással különösen megnyeré a becsületes polgárok
szivét, a kik már most nem bánták volna, ha mindig ott marad is.

Minthogy pedig maga Simonyi is azt hitte, hogy egy napot legalább ott
tölthet, két szép arany óráját elküldé az óráshoz, hogy igazítsa meg.

Délben azonban, a mint épen ebédnél ülnek, egyszerre hangzik a riadó:
jön az ellenség.

Rögtön lóra kellett ülni és gyorsan vonulni ki a városból, folytonos
csatározás mellett.

A jámbor lakosok akkor nem hogy megtámadták volna Simonyi menekvő
seregét, sőt maguk segítettek a huszároknak lovaikat fölnyergelni, s
siettették az elmaradozókat.

A mint Simonyi a város kapujához ér, odaugrik hozzá az órás s nyujtja
neki mind a két ott hagyott arany óráját.

Azokat bizony ott feledte volna, ha a jámbor franczia utána nem szalad
velök.


XVII. A LYONI NAP.

A francziák végerőfeszítése nem használt már, mindenütt tért
veszítettek: Augerau tábornok végre Lyonba vonta össze hadseregét, azon
kétségbeesett szándékkal, hogy ott az utolsó emberig fogja védeni magát.

A szövetséges sereg a Rhone folyam innenső partjáról nézett vele
farkasszemet, s azon folyt a tanakodás, hol lehetne e folyón általkelni
Lyon ostromára?

A Rhone vize körülbelül olyan nagyságú mint a Tisza, de olyan sebes mint
a Kőrös, s a mikor megárad, hajóval is nehéz rajta általkelni.

A francziák minden hidat leégettek maguk mögött, a dereglyéket átvitték
a tulsó partra s a folyam tavaszi áradása miatt tábori hidat lehetetlen
volt rajta verni.

Többször megpróbáltatták kozákokkal az átusztatást, de azok mindig
kénytelenek voltak visszatérni a ragadó ár forgói közül s azt mondták,
hogy az lehetetlen.

Ekkor érkezett meg a Hardegg-hadtesthez Simonyi.

Megérté, hogy miről van szó: még folytatását is tudta adni.

Nem elég átmenni a tulsó partra, de meg kell támadni Lyon városát s
megrémíteni a magát biztosságban hivő ellenséget.

Ez a munka az ő számára született!

Márczius 20-kán a Rhone vize szokatlanul sok jégtáblát sodort hullámai
között, annak jeléül, hogy valahol a magasabb részeken az álló jég
megindult.

Késő este, alkonyat után nekiindult Simonyi e jeges árnak három svadron
huszárjával és egy ezred kozákkal, hogy a tulsó partra átusztasson.

A vezényszóra soronként bocsátkoztak az elszánt vitézek a hideg habokba,
középen a vezér, ki oly hidegvérrel kormányozott ott is, mintha a köves
országuton járnának.

Nemsokára az egész csapat a víz közepén uszott; nem látszott más ki a
habból, csak a lovak tüsszögő fejei, a huszárok övig elmerülve, a
kozákok lovaik nyakára borulva, messzenyuló dárdáikkal.

Egy-egy éles jégtorlatot vitt közéjük a sebes hullám; egy-egy paripa
horkolva bukott el gazdástól. Az elmerülő lovag tudta, hogy kiáltani
vétek s uszott a másik lovába kapaszkodva, vagy elhalt, ha a hidegtől
görcs állt tagjaiba, egy jajszó nélkül.

A többi csendesen haladt előre.

A túlparton még csak őrei sem voltak az ellenségnek felállítva, annyira
hihetlen eszme volt, hogy itt valaki átjöhessen.

Az első sor végre partot ért, s sietett a többit kivonszolni a vízből.

Elgyalázva a hidegtől, gémberedten jutott partra az egész vakmerő
csapat, facsaró víz minden ruha s fölöttük a hideg éjszaka, csipős
tavaszi szelével.

Simonyi azt gondolá, hogy a munka kimelegít s rögtön szétküldé száz
lovagját, hogy nyargalják be az utakat, s hirdessék mindenfelé, hogy az
egyesült hadsereg átkelt a Rhone folyamon, s a Párisba vivő országutat
fenyegeti.

A huszárok egész Lyon kapujáig száguldoztak, s a külváros előtt
felállított őrszemekre kezdtek lövöldözni.

A rémület leírhatatlan lett Lyonban, annyival inkább, mert ez oldalról
legkisebb veszélytől sem tartottak.

Augereau rögtön felpakoltatott s még azon éjjel kivonult hadseregével a
városból s reggelre a szürkülő hajnal megmutatá Simonyinak a távol
országutakon végig vonuló hosszú csapatokat, mikből kivillogtak a
szuronyok.

Az ellenség hadserege elhagyta Lyont.

De Simonyi még azt is megakarta tudni, hogy ki maradt ott?

Csapatjait vigyázatosan felosztva a város körül, maga kétszáz huszárral
és száz kozákkal megindult Lyon városába betekinteni.

És ez nem volt huszáros bohóság, a minőt egykor Homburgban követett el.
Ez egy bátor merénylet volt, melytől az egész egyesült hadsereg
előhaladása függött.

Meg kellett tudni: minő erő áll ellent Lyonban? és e tudósítást
megküldeni a fővezéreknek.

A feladat első fele könnyű, de a második nehéz.

Hogy fog Simonyi a vizen keresztül visszamenekülhetni, ha üldözőbe
veszik?

Ezt mind jól meggondolta és tett felőle.

A Faubourg de la Guillotiere elővároshoz érve, semmi ellentállásra sem
talált.

Hogy az út tisztán maradjon háta mögött, míg a hosszú tekervényes
főutczán végig haladt, mindenütt pisztolylövésnyi távolban egy-egy
kozákot hagyott hátra maga után.

Így jutott el egész a kőhidig, mely a belvárost a külsővel összeköti.

Itt egyszerre János káplár, ki hat legénynyel, mint előőrs lovagolt
előre, megpillantja a piacz közepén álló franczia lovasságot.

Egy egész hadoszlop volt ott még.

Azok is, a mint megpillanták a huszárokat, egyszerre megrohanták őket.

Ez volt a legválságosabb óra.

Simonyi átlátta, hogy itt most visszafordulni annyit tesz, mint biztosan
elveszni.

Ha ők a városból ki engedik magukat szoríttatni, az ellenség meglátja,
hogy mily kevesen vannak; s ők fáradt, elcsigázott lovaikkal mielőtt a
parthoz érnének, össze lesznek aprítva, és ha ujra meg akarják kisérteni
a folyamon való átusztatást, egy sem menekül meg közűlök.

Itt csak a kard segíthet ki!

Hirtelen összegyüjté embereit s egy svadronyával dühösen szemközt csapva
az ellenséggel, azt merészen visszaverte.

A francziák megfeszíték minden erejüket, hogy Simonyit kiverhessék a
síkra, de ő is elővette minden vitézségét, hogy őket semmi áron ki ne
bocsássa a szűk utczából.

Ez volt rá nézve az élet, vagy halál kérdése.

Végre a francziák fáradtak ki a kétségbeesett viadalban s nem tudhatva
meg, kik és mik következnek azon pár száz vitéz háta mögött, a kik a
főutcza torkát elfoglalva tartják? elcsüggedve tértek vissza, felgyujták
podgyászszekereiket s a vienni országuton kivonultak a városból.

A következő pillanatban már Simonyi nem tudott semmit arról, hogy minő
halálos veszedelemben forgott, s hogy magához következetes maradjon, még
ő rohant a futók után s elfogott belőlük tömérdek tisztet, tábori
készletet és vagy háromszáz katonát.

Még aznap délben segítséget kapott Simonyi Hessen-Homburg herczeg által
s másnap reggel Lyon városa piaczán osztotta ki parancsait; – zsákmányul
nyerve ágyukat, táborszereket, s megszabadult hadi foglyokat mindenféle
nemzetekből.

E merész harcz jutalmául nyerte ott a csatahelyen a Lipót-rend
kormányzói keresztjét.


XVIII. A SZERELMES OROSZLÁN.

Még egyszer elszabadultak a harczok denevérszárnyú angyalai.

Még egyszer ki kellett húzni azt a kardot, mely már annyi véres nyomot
hagyott az ellenség földén. Még egy véres csata, melyen négy óriás
birkózott egymással.

Azután elcsendesült minden; a legnagyobb hős elbukott; Napoleon elveszté
a waterlói csatát, elveszté országát, elfogták, bezárták nagy tenger
közepébe, ott elmult, elveszett. Elcsendesült minden.

Hüvelyébe csuszott a kard, kizöldült a véres mező, Francziaország
városaiban idegen urak parancsoltak.

Simonyi Marcigni városába rendeltetett kormányzónak, s a körül fekvő
három vármegye (departement) parancsnokának, melyet négy zászlóalj
gyalogsággal, saját ezredével s hat ágyúval tartott megszállva.

A nagykállói köznemes fia, a tudatlan diák, három vármegyének volt ura
Francziaországban!

Marcigni városba érve, első éjjel mindjárt jelentik neki, hogy a
franczia lakosság zendülést forral, s a kis helyőrséget, melyet Simonyi
odahozott magával (serege nagy részét könnyebb élelmezés végett a
falvakra osztván szélylyel), éjszaka meg akarják támadni.

Simonyi rögtön tudatá a maire-rel (városbiró), hogy ő békét jött
csinálni, de ha úgy kivánják, tud háborut is csinálni. Ha nem tetszik a
lakosoknak az, hogy ő csak oly kis sereggel tartja városukat megszállva,
a kedvükért hozhat oda még többet is: ám ők lássák, hogy élelmezik?

Meg is tette, a mit mondott. Szélylyel levő csapatjait mind berendelé a
városba s beszállásolá a házakba, s várta, hogy hát ez hogy fog majd
tetszeni?

Nehány nap mulva tizenkét ifjú delnő, a város legszebb,
legtiszteletreméltóbb hölgyei jelentek meg a parancsnok szállásán.

Egy fiatal marquisnő, olyan elmés és szelid, a milyen szép és bájoló,
szólt Simonyihoz az igazi érzés hangján.

Elmondá előtte a gyászt, melyet nemzetének elestén minden honleány szive
érez, csaknem mindegyiknek testvére, férje, édes atyja maradt el a
csatában. Minden háznak van halottja. Hivatkozott a magyar bajnok nemes
szivére, hogy nem fogja a megalázottak szomoruságát új szégyennel is
tetézni s örömét találandja benne, ha azokat, kiket vitéz kardja
elejtett, gyöngéd kezeivel fölemelheti.

Simonyi perczenkint növekedő megindulással hallgatá a bűbájos delnő
szavait; midőn az sírt, nem állhatá meg, hogy ő is ne könyezzen, midőn
az könyörgött, nem állhatá meg, hogy szive el ne lágyuljon, midőn az őt
nemes férfinak nevezte, valóban az is volt.

Meghajtá magát a hölgyek tiszteletreméltó arcza előtt, s azt mondá
nekik, hogy a kik kegyelmet kérnek tőle, azokhoz kegyelmes fog lenni.

Egy hálateljes pillantás ama minden gyémánt ragyogásánál fényesebb
szemekből jutalmazá ez igéretét. – Ezen tekintet varázsa soha sem mult
el Simonyi szivéből.

Hisz még akkor csak harminczhét éves férfi volt, s huszonkét év óta
folytonosan a csatamezőn, nem ismerheté még, hogy mi a szerelem?

Még aznap visszaparancsolá összevont seregeit a falvakba, csak nehány
századot tartva maga mellett. – Éjjel pedig tábori zenekarával sorba
járta a tizenkét delnő házait s ablakaik alatt mindegyiknél három dalt
fuvatott; kivéve a szép szónoknét: – ott hatszor hangzott a zene.

Simonyi azontúl naponkint találkozott szép ideáljával, a francziák
megszerették a magyarokban ellenségeiket, s nem mult el nap, hogy
valamely háznál dalidó, műkedvelői szinjáték, s egyéb társas vigalom nem
tartatott volna kedvükért.

A hős, ki bevégzé Herkules tizenkét munkáját, legyőzetett a
tizenharmadikban: legyőzetett a szép asszony szép szemei által.

Ő, ki Montbilliárd várát egy nap alatt el tudta foglalni, egy sokkal
gyöngébb várnak, egy asszony szivének meghódításához alig mert kezdeni.

Ha szép volt őt látni a férfiak elleni harczban, csupa gyönyörűség
elnézni a nők ellenében.

A milyen bátor és elszánt amott, oly gyöngéd és félelmetes itt. Amott
nyilt arczczal rohant az ágyútűznek, itt csak titokban mert lépést
haladni.

A marquisnőnek édes atyja falusi uradalmán lakott, nagyon megfogható
okokból félrevonulva a fővárosoktól, mikben idegen seregek tanyáztak.

A marquisnő igen szerette édes atyját, az öreg marquis pedig igen
szeretett vadászni.

Ez időben pedig olyan állapotba jutottak a jámbor francziák, hogy még a
vadászfegyvereket is elszedték tőlök. Az öreg marquisnak csak nézni
lehetett a szalonkákat, de nem utánok lőni.

Simonyi megtudta az öregnek ezt a kinos állapotját, s rögtön elküldött
egy tisztet hozzá irott engedélylyel, mely szerint ez a derék békességes
hazafi tarthat annyi puskát, a mennyit csak akar, s lőhet vele minden
állatot, a mi neki megtetszik.

A vén marquis el nem tudta gondolni, honnan jön ez a kegyesség egy oly
vad idegen embertől, a ki neki soha hirét sem hallotta; de a kiről
hallhatott ő annál többet.

Midőn azután a marquisnő egy napon édes atyját meglátogatta, bámulva
hallá az öreg úr által Simonyit magasztaltatni; kit szivében ő is a
legderekabb férfiak közé számított.

Simonyi pedig azalatt, míg szivének bálványa atyját látogatta, megtudva,
hogy mely nap fog visszatérni, épen rózsavirágzás idején a környékben
minden rózsát összevásároltatott s Saint-Piertől egész Marcigni városáig
behinteté vele az utat, úgy, hogy a visszatérő delnő igazán «térdig
járhatott a rózsában», mint a nóta mondja.

Ki tett volna fel ennyi találékony gyöngédséget arról a férfiról, a ki
eddig csak véres fejekkel szokta behinteni az utat, a merre járt?

Ez eszme becsületére vált volna akár egy költőnek, – akár egy római
császárnak.


XIX. SZERELMES SZÍV, KEGYELMES SZÍV.

Hej kemény régula a hadi régula! de legkeményebb az a törvény, a mit
győzelmes urak diktálnak a legyőzöttek elé.

A francziák nehezen szokhattak azon gondolathoz, hogy ő nekik már most
idegen parancsol, s kivált faluhelyen nem egyszer megtörtént, hogy
Simonyi gyalog horvátjai közül el-eltettek egyet a láb alól, a ki azután
nem jött elő, mikor a lénungot osztották.

E miatt azon vas törvény lőn kimondva, hogy a mely faluban ily orvtett
követtetik el, azt porrá kell égetni, és a bűnösöket minden irgalom
nélkül főbe lövöldözni.

Egyszer Simonyi elé is három ilyen ellenszegülőt hoztak: egy öreg
földmívest és két ifjú legényt.

Tettüket nem tagadták, lőttek Simonyi embereire; valakit meg is
sebesítettek; úgy fogták el őket, fegyverrel kezükben.

Ezeknek az életéért sem adott volna már senki egy eltört dorombot.

Elitélték őket mind a hármat, ki is tették már a siralomházba. Az öreg
franczia csak azon könyörgött, hogy az ő tetteért ne gyujtsák fel
szülötte helységét, ne büntessenek miatta annyi ártatlant is.

Mikor már ki voltak téve a siralomházba, jön gyászba öltözve a tizenkét
delnő ismét Simonyihoz.

A bájos marquisnő lábaihoz borult és sírva könyörgött az elitéltekért.

– Hiába, nem lehet!

Simonyi maga szeretett volna inkább a delnő lábaihoz borulni; de a
törvény szigorú volt.

– Nem lehet, nem lehet.

Azzal bocsátá el a hölgyeket, hogy nem adhat kegyelmet. Még a marquisnő
is hiába nézett rá könyes szemeivel, hiába szólt hozzá reszkető
szavával, hiába szorítá kezét dobogó kebléhez.

A törvény szigorú!

A mint a delnők eltávoztak, Simonyi felhozatta magához a három
lánczbavert rabot.

– Elkészültetek-e a halálra? kérdé tölük.

Azok felelék, hogy készen vannak.

– Óhajtjátok-e látni az angyalokat?

Azok egymásra néztek, és mit mondhattak volna egyebet, mint, hogy
óhajtják.

– No hát menjetek el * * marquisnőhöz, és csókoljátok meg kezeit, mert
bizony mondom, hogy ő volt a ti őrangyalotok, a kinek köszönhetitek,
hogy most életben maradtok, és visszatérhettek családaitokhoz, és
falvaitok el nem pusztíttatnak. Hagyjátok itt a lánczokat, azokat nem
adom oda.

A marquisnő szomorúan ült odahaza, a midőn a három megszabadult
boldogtalan az öröm és hála könyeit sírva jő hozzá és lábaihoz borulva,
köszöné nagy zokogás közt az ő jóságának megmentett életét.

A vén földész sírva mondá el, hogy őt hét árva gyermek várja otthon,
kiknek anyjuk sincsen, azoknak hálaimája egyesülten hat fel az egek
urához jóltevőnőjükért.

A marquisnő el volt ragadtatva Simonyinak e tette által.

Mások gyémántokat ajándékoznak kedveseiknek, mások igaz gyöngysorokkal
iparkodnak megnyerni imádottaik szivét; Simonyi drágább gyémántokat és
gyöngyöket tudott adni annak, a kit tisztelve szeretett: a megmentett
honfiak hálakönyeit. – És a szép delnőnek bizonyára kedvesebb volt ez a
szép ajándék a tengerek és a hegyek minden rejtett kincseinél.


XX. A HŐS ÉS A POÉTA.

Volt Marcigni városában egy póéta. (Boldog Francziaország, ő sem
szűkölködik versírókban.) Ez a poéta csak annyiban különbözött a
magyarországi versíroktól, hogy neki tulajdon háza volt, és kocsit,
lovat tartott.

Simonyi táborkarában pedig volt egy magyar születésű törzstiszt, a ki
különben igen jó és jámbor erkölcsű ifjú volt, de arcza rettenetesen
alkalmas volt arra, hogy a gyönge szivű embereket arra a gondolatra
vezesse, hogy Magyarországon vannak olyan vad emberek, a kik emberhússal
élnek.

Sűrű kondor haja, vastag szemöldöke, kiduzzadt ajkai, ripacsos ábrázata
nagyon jól hitelesíték e félelmes elővéleményt.

A sors, ez a poéták által különösen elhasznált eszköz, most az egyszer
boszút állt egyik üldözőjén s úgy hozta, hogy az ijesztő hadnagy épen az
ő házához jutott szállásra.

A gyönge szívű Bressau (a poéták gyöngeszívűek szoktak lenni) úgy
megrettent rémületes vendégétől, hogy ijedtében ott hagyta házát,
mindenét s kifutott egy özvegy grófné jószágára, onnan írt siralmas
verseket a párisi divatlapokba, mikben keservesen zengedezé meg, milyen
pogányok ütöttek tanyát muzsái csendes templomában, hogy festenek
bajuszokat az irószobájában felaggatott tudósok arczképeinek vandal
kegyeletlenséggel.

A pajkos tisztek e verseket azzal torolták vissza, hogy a poéta kocsiját
elfoglalva saját használatukra, ráfestették nagy betűkkel: «a múzsák
szekere», úgy jártak vele városszerte, hogy minden ember kaczagott, a ki
látta.

A torzonborz fiút pedig egy becsületes szatócshoz szállásolta be
Simonyi, a ki épen úgy megrettent tőle, miként Bressau, a poéta.

Minden ember megszökött előle a kétemeletes házból, s a jámbor tiszt két
napig nem lelt senkit az egész rengeteg épületben.

Harmadnap nagy félve benyitja rá az ajtót a gazda, s látva, hogy a tiszt
az ablakon kikönyököl, bátorságot vett magának megszólítani őt diákul.

«Qualem religionem habes? Comedes ne suillam?» (Mi valláson vagy?
Eszel-e sértéshúst?)

A tiszt hátra nézett: a gazda kiugrott az ajtón, le a lépcsőn, s úgy
elszaladt, hogy soha sem látta az többet. Nyilván csakugyan azt hitte a
jámbor franczia, hogy a magyarok pogányok, a kik nem eszik a disznóhúst.
– Oh a francziáktól kitelik az ilyen tudomány!

Történt azonban egyszer, hogy a hirhedett magyar hőst ugyanazon udvarias
grófné, a kihez a póéta menekült, meghivá tiszti karával együtt
ünnepélyes mulatságra.

A tréfás tisztek oda is elvitték magukkal a múzsák szekerét, a min az
egész jókedvű világ utczahosszant nevetett; a ki nem nevetett csupán, az
hihetőleg maga volt Bressau poéta.

Senki sem tudta, hogy ő ott van. Tudtak is nála nélkül mulatni; ő pedig
az alatt, a míg az urak vigadtak, egy szomszédszobában ült és rágta a
tollat, és írt verseket.

Valjon miféle verseket írhatott?

Az ebéd vége felé járt már, a midőn a grófné intésére kinyilt a rejtek
szoba ajtaja s kilépett rajta – Bressau poéta: egyik kezében nagy
borostyán koszorú, másikban a megírt vers. – Odajárult Simonyihoz,
szépen meghajtá magát előtte; a koszorút letevé a tányérjára, a verset
pedig elszavalta szépen az egész társaság előtt.

A vers pedig igen szép volt. Simonyi az egekig magasztaltatott abban egy
franczia költő által, a miért a francziákat olyan vitézül aprította;
hasonlíttatott Nagy Sándorhoz, Achilleshez, Bayardhoz, s más afféle ó és
új világi híres verekedőkhöz; elhalmoztatott a vitéz és dicső
melléknevek minden a szótárakban feltalálható változataival s utoljára
több vitéz társaival együtt «Francziaország megmentőjének» nevezteték
el.

Simonyinak önmagán való uralkodását igen fényesen tanusítja az, hogy e
poétával nem bánt kegyetlenül, sőt inkább leülteté őt maga mellé, s a
grófnénak azt mondta, hogy ő a tudományoknak és a szépirodalomnak nagy
kedvelője s következőleg Bressau urat is magasra becsüli s óhajtja, hogy
a franczia irodalomnak több ily jeles költői legyenek, miként Bressau
úr.

Ennél jobbat, a körülményekhez képest, nem is kivánhatott volna a
szegény francziáknak.

A múzsák kegyeltjét azután borral is kinálták. Ivott a jámbor; annyira
ivott, hogy utóljára ő maga kérte azt a rettenetes tisztet, hogy menjen
vissza hozzá szállásra; s fogadta Simonyinak, hogy az egész háborút le
fogja mind írni versben s tönkre teszi vele az Iliást, Odysseát s más
afféle ponyvára való firkálmányokat; geneologiáját pedig felviszi
Simonidesig, a ki nagy bölcs volt és poéta, még pedig görög
nem-egyesült.

Simonyi mind e mellett elismeré, hogy Bressau úr igen tudós és derék
ember, s olyan kiméletes volt, hogy még ezután is mindenkinek azt
mondta, hogy a francziák legnagyobb költője Marcigniban lakik.


XXI. A HŐS ASSZONY.

Valami összekoczanás volt a katonák és lakosok között; egy franczia
polgártárs úgy talált a kanalával fejbe ütni egy huszárt, hogy az rögtön
leesett lábáról. – Képzelhetni, mekkora kanállal esznek a francziák, ha
akkorát lehet vele ütni, hogy egy huszár leessék a lábáról?

A gonosztevő, a ki a perduellis kanállal merte érinteni a huszár fejét,
elszaladt világgá, hanem a helyett elfogták az apját, bezárták, s azt
mondták, hogy míg elő nem teremti a fiát, addig ki nem eresztik.

Két óra mulva egy fiatal pórlegény jelenté be magát Simonyinál, mondván,
hogy ime ő a vétkes, büntessék őt s azután legyen vége a keresetnek.

Simonyi nem késett rögtön itéletet mondani rá: a fatalis kerekségű
számot, a huszonötöt, mely alatt a magyar nyelvben annyira megszoktunk
botot érteni, hogy már szinte fölöslegesnek tartjuk utána mondani.

Élt azonban Simonyi azzal a gyanuperrel, hogy majd ha megtudják ezt az
itéletet az ő rimánkodó hölgyei, megint rajta rontanak, s lekönyörgik a
huszonöt botot; e miatt megparancsolá, hogy minden ajtóhoz kettős őrt
kell állítani, a kik az itélet végrehajtásáig semmiféle rendű, rangú,
nemű és nemzetségű teremtett lelket hozzá be ne bocsássanak.

Jól számított.

Még ki sem huzták a derest, midőn a tizenkét delnő újra megjelent a
háznál kegyelemért könyörgendő.

Szegénykéket mindenütt elutasíták.

«Később tessék jönni. Az ezredessel nem lehet most szólni. Fontos dolgai
vannak» stb. stb.

Az árva hölgyek sirtak, ríttak, de az mind nem használt semmit, az ajtók
zárva maradtak.

Ekkor egy franczia tábornok neje, Demeran asszonyság, azon merész
ötletre jön, hogy ha zárva vannak az ajtók, nyitva vannak az ablakok; be
kell hozzá menni az ablakon!

Az őröknek már az nem volt parancsul adva, hogy az ablakon se
ereszszenek be senkit.

Tessék.

A bátor amazon, társai segélyével, hirtelen egy lábtót kerített elő; azt
nekitámasztották az első emelet egyik nyitott ablakának s Simonyi
egyszer csak azon veszi magát észre, hogy az ablakon keresztül rohan be
hozzá egy kipirult arczú delnő, s mielőtt elfuthatna előle, megragadja
kezét és el nem ereszti, a míg meg nem hallgatja kegyelemkérését a
szegény elitélt számára.

Simonyi sem volt még ilyen kelepczében soha. A nő fogta, neki nem volt
hová menekülnie.

– De asszonyom. A vétkest meg kell büntetnem, különben maholnap fényes
nappal agyonütik a katonáimat. Hiszen nem lesz neki nagy baja. Egynehány
ütleget kap s tovább mehet.

– Egynehányat? De mennyi az az egynehány?

Simonyi sejtette, hogy itt alkura kerül a sor, azért úgy tett, mint a
falusi zsibárus, a ki százra tartja, a mit huszonötért akar adni.

– Nem sok; csak száz bot.

– Száz bot! sikolta fel a delnő, és ijedten nézett az ezredesre.

– No igen. Ez kerek szám.

– De uram, hisz az embergyilkolás. Abba bele kell halni.

– Dehogy kell; a muszkánál ötszázat is szoktak leszámlálni.

– Az nem lehet, az nem szabad. Elég lesz neki tíz.

– Asszonyom, hogy ne mondjon ön udvariatlannak, ime a kegyed édes
szavaiért elengedem neki felét, legyen ötven.

– Nem, nem, tizenkettő a legtöbb; ön oly derék, vitéz magyar ember,
ugyan mit fukarkodik olyan dologgal, a mi önnek semmit sem használ.

– Legyen tehát, én engedek még huszonötöt, legyen huszonöt; de azon alól
nem adom.

E pillanatban csattant az első ütés odalenn az udvaron, követve a
bántott ember jajgatásától. Demeran asszonyság e hang hallatára elájult.

Simonyi futott illatos üvegért, pohár vizet hozott s a mint az elájult
delnőt nagy gyöngédséggel siet ápolgatni, egyszer csak felugrik az
ájultából s mind a tíz körmével nekiesik az ezredes hajának, dühösen
kiáltva:

– Vagy megöllek téged, vagy magam halok meg; de megmutatom, hogy
franczia nő vagyok.

Simonyi mit tehetett egyebet, mint hogy ölébe vonta a veszedelmes
ellenséget s a gyilkos kezecskéket megragadva, egyenkint megcsókolgatá,
és sietett kapitulálni az eléje irt föltételek alatt. A franczia legényt
a tizenkettedik botnál szabadon bocsáták.

Demeranné erre kiengesztelődött. A megbüntetett franczia feljött
Simonyihoz és megköszöné a vele tett szivességet, és kérdezé, hogy már
most e vétség miatt többet nem fognak-e senkit bántani?

Simonyi biztosítá, hogy többet nem lesz róla szó.

A szegény fiu akkor vallá meg, hogy tulajdonképen nem is ő volt az, a ki
a katonát főbe ütötte, hanem a testvére.

Simonyi csodálkozva kérdezé, hogy hát miért jelenté ő fel magát?

– Bátyám családos ember, apám öreg, felelt a fiu; nem akartam, hogy ők
szenvedjenek.

– Nem gondoltál rá, hogy hátha halálra fogsz itéltetni?

– El voltam rá készülve.

Demeran asszony büszkén monda az ezredeshez:

– Látja ön, ilyen a franczia!

Simonyi megköszönte a delnőnek, hogy a derék ifjú büntetésének felét
lekönyörögte, azután megajándékozta azt és úgy bocsátá haza.

Talán magában azt is elismeré, hogy ez volt az első franczia, a ki
Simonyit legyőzte.


XXII. AZ ELITÉLT.

Nagy bűnt követett el két vitéz huszár.

Loptak, szöktek, törvényt rontottak. Ellenség földén, békesség idején
rosszul viselték magukat.

A hadtörvény mind a kettőt halálra itélte.

Szép két deli legény volt mind a két elitélt; mikor a siralomházba
kitették mind a kettőt, a jó franczia nép seregestül tódult látásukra,
és a ki csak látta őket, mind arra fakadt, hogy milyen kár lesz értük!

Hordtak nekik ételt, italt, pénzt hánytak a tányérukra, biztatták,
vigasztalták őket, hogy majd kegyelmet kapnak. Kivált a szép nők és
fiatal leánykák háromszor is visszajöttek őket újra megnézni s alig
tudtak tőlük megválni azzal a gondolattal, hogy ilyen két szép ifjú
legényt mért tesznek halottá?

Pedig hiszen ellenség volt mind a kettő.

Különös alkotása a női sziveknek! ők a szerencsétlent még az ellenségben
is szánni tudják. A kegyelmet kérő delnők most is megjelentek az ezredes
előtt s épen oly igaz könyekkel tudtak könyörögni nála a két elitélt
huszárért, mintha azok is honfiaik volnának.

A marquisnő is ott volt köztük, ott madame Demeran is. Amaz kért, ez
fenyegetett. Simonyi az egyiktől tréfásan félt, a másikat igazán
szerette.

Azt válaszolá nekik, hogy majd az itélet végrehajtásának órájában
megtudják határozatát.

A második nap reggelén két ifjú hajadon jelent meg Simonyi előtt, két
szép polgárleány, kik őt azon különös kérelemmel lepték meg, hogy ők
készek azon két elitélt bűnöshöz nőül menni, ha az ezredes kegyelmet ad
nekik.

Hiába mondá nekik Simonyi, hogy azok rossz, gonosztevő ficzkók, a kiket
kár volna a haláltól megváltani ilyen két szép leány szivével; az
ártatlanok mégis csak azt mondták, hogy együtt akarnak élni, halni a két
deli halálraitélttel.

Végre nekik is azt válaszolta, a mit a marquisnőnek, hogy várjanak az
itélet végrehajtásának órájáig, akkor majd meglátják, mi történik.

Eljött a harmadnap, megvirradt a reggel, két deli magyar legénynek hajh
sötét éjszaka!

Felöltözteték őket szépen, fehér gyolcsingbe, fekete fátyollal; a sok
szép hölgy sírva kötözé karjaikra a gyönyörű selyemszalagokat.

Felültették őket a szekérre, megszólalt a lélekharang, gyászzene
hangzott végig előttük az utczán. A merre elhaladtak, az ablakokból
virágokat szórtak rájuk, s úgy siratták őket végig – végig – a szép
magyar legényeket a szép franczia menyecskék.

Kivitték őket a Loire partjára, ottan volt egy szép virágos mező, szép
virágos mezőben csunya megásott sír; az előtt megálltak.

A kisérő katonaság erős négyszögbe állt; a hadbiró felolvasá az
itéletet, a két elitélt szemeit beköték selyemkendővel; egyiket jobb
felől, másikat balfelől letérdepeltették.

A pap imádkozott velök, a körülálló nép zokogott helyettük; tizenkét
granátos előttük állt megtöltött fegyverrel.

Két szép polgárleány egymás kezét fogva úgy nézett reájuk: valjon
meghalnak-e? A két deli legény. – Dob pördült, fegyver zördült, hat
granátos csője neki volt intézve az egyik elitélt szivének.

Csak a szót várják még. Egy, kettő, három percz: «tüzet legények!» a
lövés eldördült, egyszerre mind a hat. Deli legény eldült szépen a
pázsitos mezőre, piros vére csak úgy omlott apró sárga virágokra. Azok
piros virágok lettek egybe.

Dob pördült, fegyver zördült, másik hat granátos is fölemelte a halállal
terhelt csőket, – midőn egyszerre felsikoltott a nép:

– Megálljatok. Fehér kendő lobog! kegyelem érkezik.

Sebes vágtatva jött fehér kendővel kezében egy lovas hadsegéd.

«Kegyelem, kegyelem!»

A második vitéz élete megmaradt.

A nép örömriadással kisérte vissza a megmenekültet a városba, víg zene
ment előtte; a kik jelen voltak, örömmel beszélték másoknak: hogyan
menekült meg a szép deli legény?

Pedig hát mi volt az nekik?

Nem rokon, nem barát, nem honfitárs; sőt inkább üldöző ellenség, kit a
csatatéren lelőni, levágni dicsőség lett volna.

És most úgy örültek mégis, hogy az ifjú huszár nem veszett halálba.

Ilyen a franczia nép.

A két szép hajadon ismét megjelent Simonyinál és könyörgött előtte, hogy
ha már csak egyet hagyott élve a két szép idegen ifjúból, engedné meg
annak, hogy válaszszon közülök; egyiránt szép volt mind a két lány,
egyiránt gazdag és tiszta, ártatlan szívű.

Simonyi megszánta őket, – és nem adta meg kérésüket.

– Menjetek gyermekim haza, s ne ábrándozzatok felőle, a szép deli
ifjúnak szíve bűnökkel teli. A ti jó lelketek ne szenvedjen ő miatta.

Jól is mondta; mert a kegyelmet nyert fiu később hírhedett zsivány lett;
s számtalanszor megbánatta Simonyival, hogy ama nehéz órában nem ezt
küldötte legelől.

A két szép szűz pedig, nem nyerhetve meg az élőt, elrablá legalább a
halottat.

Még azon nap éjszakáján felásták a behantolt sírt, kivették a megöltet
belőle, elvitték őt magukkal; soha sem tudta meg senki, hová rejthették
el őt?

Költeménynek is szép volna; pedig eként történt az meg. És ilyen regék
születnek akkor, ha két oly hővérű nép, mint a magyar és franczia,
egymás szemeibe pillant.


XXIII. TOLDI UTÓDA.

Egy izben találtam már hősünket Toldihoz hasonlítani, a hajdani hős
lovaghoz, újra eszembe jut ez a magas példány, midőn Simonyit Párisba
kisérem.

Napoleon leköszöntetése után az egyesült seregek szállották meg Párist.

A franczia tisztek között volt egy hires bajvívó; termetére is
Simonyihoz hasonló, a mellett gyakorlott mindennemű fegyverforgatásban;
egész életében nem tanult egyebet.

Ez a közhelyeken, sétányokon és kávéházakban mindig belekötelőzködött a
porosz, angol, muszka és osztrák tisztekbe, gunyolta, ingerelte őket; a
minek rendesen párbaj lett a vége.

A franczia óriás rendesen levagdalta ellenfeleit s ilyenformán sokat
megpiszkolt a győztes hadseregből.

Egyszer Simonyival lett találkozása. Vitézváry hire úgy járt mindenütt
előtte, mint nap előtt a hajnal; tudták azt már Párisban, hogy ő oda fog
jönni és aztán Simonyi nem is volt az az ember, a ki szerette az
incognitót: – pompásan járt, ezüsttől ragyogó hintóban, akár egy
fejedelem. Ráakadhatott, a ki kereste.

A franczia viador talált is könnyen alkalmat összetűzhetni vele.

Nyilvános helyen elkezdte előtte ócsárolni az egyesült hadsereget,
leszállítá diadalaikat, gúnyolta Simonyi hadi tetteit, és végre még
nemzetét is.

Elég volt!

A magyar bajnok levonta keztyűjét kezéről s odaveté azt a francziának.
Néhány szóval elvégezék mikor és hol fognak egymással találkozni?

Simonyi azt mondá a francziának:

– Ez a viadal kettőnk közül egyikünknek utolsó viadala lesz.

– Én is úgy akarom, felelt ez.

– De erről ne szóljunk senkinek, mondá Simonyi, ki nem akarta, hogy a
fejedelmek megtudják, miszerint ők életre halálra akarnak harczolni; a
mikor megtiltanák a párbajt.

Mert a katonák között (bár a polgári törvények tiltják) nagyon szokásos
a párbaj, s a katonai becsület épségben tartására mulhatlan is. És az
ilyen párbaj rendesen csak első vérre szokott menni. A mint valamelyik
sebet kap, a jelenlevő párbajsegédek, kik felemelt kardokkal mindegyik
vívó fél baloldalán állnak, közbe rohannak, a kardokat leverik s vége a
viadalnak.

Sőt néha a nemesebb részekre intézett vágások is tiltva vannak; a vívók
nyakára erős szőrnyakravalót kötnek, a jobb kéz csuklójára vastag selyem
kendőt csavarnak, hogy valamikép életeret ne találjanak ketté vágni.
Szabad a vágás csupán a fejre, arczra, mellre és karra, mint a hol
kevésbbé lehet életveszélyes sebeket kapni.

Simonyi párviadalánál is megtörténtek mind ezen elővigyázati
rendszabályok. Több főtiszt és fejedelmi uraságok voltak jelen a
teremben, hol a viadalnak végbe kellett menni. Kiváncsi volt mindenki ez
érdekes harczra, melyben két oly hires férfi, mint Simonyi és a franczia
Herkules mérkőznek meg egymással.

Mert a hány csatája volt Simonyinak a nyilt csatamezőn, talán még több
harcza volt ellenfelének titkos párbajokban, mik azért közbeszéd tárgyai
voltak, s mikben amaz ép úgy diadalmas volt mindig, mint Simonyi az
ütközetekben.

Vajjon melyik fog győzni?

Legtöbben azt állíták, hogy a franczia. A csatában való harczhoz egészen
másnemű ügyesség és bátorság kell, mint a párviadalihoz. Soknak nem is
ment az a fejébe, hogy egy oly ügyes, kitanult franczia hőst egy magyar
mészáros fia meg tudjon szabdalni.

Midőn a két férfit kiállíták egymással szembe s kezükbe adták a
kardokat, Simonyi azt mondá a jelen volt tanuknak:

– Uraim, önök hallották, hogy ez ember nemzetemet gyalázta.

Azok el nem tudták gondolni, hogy miért hivatkozik most erre?

«Vigyázz!» hangzott mindkét részről. A vívók kettős toppanása jelenté a
harczot; a kardok előre meredtek, szem szembe nézett, a test
mozdulatlanul állt előre hajolva; – azután összecsattantak a kardok.

Csak egy perczig tartott a viadal; a nézők csak két villámgyorsan ütő
kardot láttak, azzal összerogyott a franczia, egy szó nélkül, egy végső
mozdulat nélkül: – a feje ketté volt hasítva, homlokától kezdve az álla
hegyéig.

– Önök hallották, hogy nemzetemet gyalázta. Ismétlé Simonyi kardját
megtörülve – az első vértől.

A kik azt látták, félő bámulattal tekintének rá; ez mestervágás volt, a
magyar mészáros fia most remekbe vágott.

Azontul nem is kivánt vele senki párbajt víni, sem egész testre, sem
első vérre.


XXIV. A HUSZÁR BÉCSBEN IS ÚR.

Isten hozzád szép Francziaország; bátor férfiak, szép asszonyok hazája!

Isten hozzád dicsőség mezeje, hőstettek napjai!

Isten hozzátok ti boldog városok, hol a magyart még ellenségképen is oly
szivesen látták!

Soha sem voltak ott olyan víg dalidók, soha sem voltak a templomok oly
látogatottak, mint a magyar huszárok ott léte alatt.

A vitézeknek vissza kelle térni hazájukba.

A jó Simonyi búcsut vett szép védenczétől, a marquisnőtől. Csak a végső
pillanatban, midőn az érzésnek többé nem lehet parancsolni, tudta meg,
hogy mennyire szeretteték.

Midőn egy kis németországi falun keresztül utazva, ugyanazon gazdához
szállt be, kinél sok év előtt volt szállva, mint fiatal őrmester, a kis
leánykák – most már mind eladó szüzek – ráismertek, s örömtelten
kiálták: «a jó őrmester megérkezett!»

És az egész falu népe, boldog emlékektől buzdítva, kiáltá utánuk:

«Itt van a jó őrmester.»

A jó őrmester már akkor világhírű hős volt, és a legfényesebb urak
egyike, ki szegény ismerőseit mégis oly szivesen fogadta.

A hazatérő hősre nagy becsület várt ide haza; a vezénylete alatt levő
ezred főlakhelye eddigelé Gácsországban volt, most azt az uralkodó
különös kegye kitüntetésül egyenesen a birodalmi fővárosba, Bécsbe tette
által.

E fényes városban sok szép látni való volt akkor is, de a legszebb, a
mit látni lehetett, mégis csak Simonyi huszárezrede volt.

Mikor az bevonult hosszú diadalútjáról, elül harminczkét lovas zenésze,
ősmagyar kaczagányokban, gazdag arany sujtásokkal, kiket egy termetes
szerecsen, fényes keleti ruhában vezényelt ezüst buzogánynyal kezében; a
tisztek csojtáros mentékben, kócsagos kalpagokkal; az egész ezred
tetőtül talpig újan öltöztetve, a lovak sallangos csojtárai ragyogók,
maguk is délczegek, s mikor végig hangzott Bécs fényes útczáin Lavotta
magyar indulója, melyre minden paripa úgy kezdett tánczolni, mintha ő is
tudná, hogy huszárt visz a hátán Bécsnek városába; a délczeg vitézek
szemei örömtül szikráztak; hajh akkor a jó bécsi népnek kevés volt az
ablak, még a házak teteje is megtelt emberekkel; úgy szórták reájuk az
özön virágot, úgy hangzott eléjük a sok «hozott Isten!» Az is magyarul
szólt, a ki egy szót sem értett.

Különös dolog az, én magam sem tudom okát adni, honnan, miért vagyon?
hiszen más katonák is lehetnek vitézek, szeretetreméltók, de nem tünik
az úgy fel, mint a huszár; egyetlen huszár látása jobban felvillanyozza
az embert, mint más akármiből száz.

Volt ez időben egy hirhedett szinmű, mit a bécsi szinpadon épen oly
sikerrel adtak, mint a közelmult években a ravennai viadort; czíme volt
annak «a kisbéri ballet».

Mint a czím gyaníttatja, e szinmű Magyarhonban játszott, a császárné
útját tárgyazva, midőn a háború elől Kis-Bérre vonult; voltak abban a
kor izléséhez képest fényes menetek, csaták ábrázolatai, némajátékok,
dalok és mindenféle tánczok. – Adták ezt a darabot talán kétszázszor is
egymásután.

Egyszer Simonyinak eszébe jutott, hogy mikor ezt a szinmüvet újra adják,
elviszi huszárjait a szinházba.

Hogyan? Az egész ezredet?

Nem egyszerre az egészet, hanem egyszer az egyik felét, másszor a
másikat.

Egy napon jön a parancs a huszároknak: «este hat órára kirukkol a fél
ezred egész parádéban, de ló nélkül – gyalog».

Gyalog! mi lesz ebből!

Simonyi a karantán kapu melletti szinházban a felső karzat alatti
második emeletet e napra egészen kibérlé s azzal parancsszóra beülteté
szépen három sorba a deli huszárságot, mint mikor hadi rendben ülnek a
lóháton.

Napi parancs ez volt:

«Egyenesen ülni; mindent jól megnézni, semmit sem beszélni, publikum
fejére le nem köpni.»

Ott ültek már a huszárok, midőn a többi közönség kezdett a szinház
minden egyéb részeibe gyülekezni.

Szokatlan jelenet volt ez a kedélyes bécsi előtt; egy egész
huszárhadrend a karzaton, nyalkán kipödrött bajuszszal. Mind olyan
csendesen ültek, nem fecsegtek szomszédjaikhoz, nem nézegettek
szemcsövekkel, nem tehénkedtek a padok karjára, mint a többi uri és
közrendű népek.

A szép ballet előtt valami szerény kis bohózatot adtak, egyet azon
hézagtöltő darabocskák közül, a mik a végre születtek, hogy a más
egyebet nézni jött közönségnek keservessé tegyék a várakozást.

A mi huszárjaink sem nem mosolyogtak rajta, sem nem ásítoztak rajta. Úgy
ültek ott, mint megannyi tudós társasági tag, a ki kritikát jött irni.
Meg volt nekik parancsolva, hogy egyformán viseljék magukat.

A bohóczok végre letüntek a szinpadról, most következett a ballet.

Mindenféle átlátszó ruhás angyalok libbentek ki a szinpadra, forogtak,
repkedtek, lábaikkal mutogattak erre arra: – még itt csak a bajuszaikat
pödörgették a huszárok; egynémelyik nagyot pirult s szemérmesen lesütve
a szemeit, dörmögte a szomszédjának:

«Az angyalát! Bizony hosszabb kantust is vehetett volna magára a
hugomasszony. Az ember szinte rá sem mer nézni.»

«Bizony szégyen gyalázat az, annyi becsületes ember előtt olyan reggeli
pongyolában ugrálni.»

«Talán nem is tudja, hogy «úgy» van? Rá kellene kiáltani.»

«Ni a szemtelen, hogy fölemelte a lábát.»

Végre egy vén őrmester megnyugtatá őket, mondván: hogy hiszen ezek nem
igazi asszonyok és leányok ám, hanem csak alakok; szemfényvesztés az
egész.

Hanem azután kirukkol egyszerre a szinpadra húsz magyar parasztlegény
tarka zsebkendőkkel gomblyukaikban és húsz magyar leány, szalagos
hajfonatokkal, pillangós ingvállal. Rárántják a zenekarban a legszebb
toborzó nótát s elkezdenek arra azok délczegen tánczolni.

De már e hangokra, e látványra villogni kezdettek a hadfiak szemei. A
zene oly lelkesítőn hangzott, a tánczoló párok úgy csattogtatták
tenyereiket; a huszárok is szerettek volna egyet-egyet belekurjantani s
tapsolni tenyérrel. Ámde meg volt parancsolva, hogy szépen viseljék
magukat, s az átelleni páholyban ott ült maga Simonyi és vigyázott
rájuk.

No de azt nem láthatta meg, a mi a pad alatt történik. Egyszer csak
elkezd valami új hang vegyülni a zenébe; a huszárok elébb halkan, aztán
erősebben verték össze sarkantyúikat; az egész fél regement sarkantyúja
olyan szépen kiverte a tactust, mintha a karmester dirigálta volna.

A közönség ekkor elkezdett a huszároknak tapsolni, a kik folyvást
mozdulatlan arczokkal, szótlanul, komolyan ültek sorban, mintha nem is
ők volnának, a kik azt a nagy sarkantyúzenét elkövetik; hanem a mint
egyszer Simonyi maga is kihajol páholyából, és elkezd tapsolni és éljent
kiáltani (még akkor vivátnak hívták az éljent), nosza a fél regement
huszár is, a ki megszokta volt vezére példáját követni, elővette
tenyereit, beletapsolt a zenébe, s olyan vivátozást mivelt, a melyet sem
az előtt, sem azóta nem hallott a karantán kapui szinház.

Játék végeztével megdicsérte Simonyi szépen derék vitézeit, hogy jól
viselték magukat s a jövő előadásig volt azoknak mit beszélni az ezred
másik feléhez a látottakról.

A következő előadásba azután Simonyi elvitte a többi hadfiakat is. A
bécsi közönség megtudva, hogy mikor jönnek a huszárok a szinházba,
minden zugába összesereglett annak s az a furcsa eset támadt, hogy ezt
az előadást majd minden ember háttal a szinpadnak nézte.

Történt azonban egyszer, hogy a bécsi banknál azon időben nagyon sürgős
levén a dolog a pénzbeváltás miatt, a néptolongás ellen kénytelenek
voltak az urak lovas katonákat állítani a kapuk elé.

A bátor bécsi nép azonban, pénzről levén a szó, nem sokat félt a kivont
szablyátol s egy napon az őrül kirendelt vértes lovag úgy járt, hogy a
tolongó nép lovastól együtt felemelte s bevitte a bank udvarára.

Másnap huszárt állítottak oda. No nem vitték azt be.

Mikor a vitéz hadfi vette észre, hogy nagyon attakirozzák, neki parancsa
lévén, hogy állomását minden módon megtartsa, elkezdett jobbra-balra
kardlapozni, erre még jobban szorították, akkor azután az élivel vágott
közbe. Persze rövid időn tiszta is lett körüle a tér, hanem két
polgártárs halva maradt és tizenkettőt lepedőben vittek haza.

A fensőbbség elismerte, hogy a huszár jogosan cselekedett, hanem azért
mégis átlátták, hogy biz ott a bécsi nép közé rendet tartani kissé erős
dolog a huszár.

Simonyi is, meg még mások is megegyeztek abban, hogy sokkal jobb lesz ő
nekik hazájukba térni, s az egész ezred úgy jutott megmaradása helyéül
szülötte földére, annak is a kellő közepére, a szép Nagyváradra.


XXV. AZ UTOLSÓ LÁNCZSZEM.

Eddig tartott a napfény, már most következik az éjszaka.

Hajh, drága dolog a jó éles kard a csatában; hajh, mondjátok akkor,
áldja meg az Isten, a ki csapásokat osztogat vele az ellenségnek. Mikor
pedig vége van a harcznak, akkor zugolódtok reá: – «ne nyulj hozzá
gyermek, mert elvágod vele a kezedet».

Mi volt a hős Toldi vége?

Mikor legyőzte az országczímert elrabló viadort, mentéje ujjával,
melyben vala buzogánya, agyonütött valami rossz kölyket, a ki vele
kötekedett a királyi udvarban. Ezért börtönre keresték; csak a szégyen,
a mi megölte, mentheté meg attól.

Mi lett a hős Simonyi vége?

Béke idején is olyan szigorú rendet tartott ezredében, mintha ellenség
előtt állt volna.

Száz adomát tudnak szigorúságáról.

Hogy az volt rendelete: miszerint a riadó trombitaszóra a melyik katona
legelébb jön, jutalmat kap, ki legutóbb, botot. Minthogy valakinek
okvetlen kellett utolsónak lenni a sok közül, a verés soha el nem
maradt.

Hogy egy hadapródot azon szóval bocsáta el szabadságra, hogy ha a
határidőre haza nem jön, becsületszavára fogadja: főbe löveti. Az ifjú a
takarodó után jött meg s Simonyi, hogy becsületszavát meg ne szegje,
főbe lövette.

Egy év mulva Arad vára börtönében halt meg.

Az a Simonyi, a ki huszonnégy éven át karddal kezében honának büszkesége
volt, lánczczal kezén végezte életét, szégyen és bú miatt; megfosztva
rendjeleitől, kitörülve a vitézek sorából.

Tehát a ki azt mondta róla pajkos gyermekkorában, hogy vagy nagy úr
lesz, vagy a börtönben hal meg, kétszer is eltalálta sorsát.

Mindenesetre jobb lett volna neki nem tenni zsebébe azt az ív papirost,
a mely Lipcse alatt felfogta a szivének szánt golyót!

Úgy halt meg mint Toldi. Dicsőséges életpálya végén szégyentől, bánattól
letörve.

Mondjon rá szigorú itéletet, mint emberre, a biró itt a földön, és ott
fenn az égben: – a hős dicsősége mindig fényes marad s együtt él az el
nem fogyandó napokkal!



VÉGSZÓ.

Hősünk életrajza nem költemény.

A miket elmondánk róla, azok a történetirás sajátjaivá váltak.

Még most is élnek (1860) azon korból való emberek, a kik e tényekre
visszaemlékeznek s bizonyítják azoknak valóságát s még sokkal többet
tudnak felőle mondani; a miket mind följegyezni nem volna hely e kis
könyvecske lapjain.

Kutfőink voltak az «Oesterreichischer Beobachter» egykorú lapjai és
tudós hazánkfia, Nagy Pálnak 1819-ben kelt életirása; a további
eseményeket élők szavai után egészítettük ki. Minden tény hiteles
okiratokkal van megállapítva, a mik kétségtelenné teszik, hogy Simonyi
József volt a magyar történet leghirhedettebb hőse.

Nagyobb jelenet, mint maga Toldi és méltó, hogy egykor hasonló költőjére
találjon.

Majd hogyha egykor ő is a regekör személyei közé emelkedik, mint
lovagkorunk hősei.

Addig is ne hagyjuk eltörlődni emlékét, míg az utókor költői keze
elmossa emberi hibáit s felmagasztalja hősi erényeit.

Honának büszkesége, lelkesedése volt ő; a nagy Széchényi Istvánnak ifjú
korában óhajtott mintaképe.

Ámde e dicső hazafinak más utat jelölt a sors a honboldogítás
halhatatlan hiréig. Ketté törte a kardot, s a szellem harczaihoz utasítá
őt. Simonyit letörte, a kardok bajnokát s támasztá Széchenyit, az eszmék
vezérét. – Vajjon mit kezd velünk, hogy ezt is összetörte?



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kútfőim a napra nézve igen eltérnek; két egykorú krónika
közül egyik: «Der siegreich geendigte etc. XV-jährige Türkenkrieg», –
kelt 1699-ben, junius 13-ra teszi az ostrom kezdetét; egy másik: «Johann
Christoph Wagner’s Christlich und Türkischer Staat- und
Geschichtsspiegel», mely az ostrom utáni évben adatott ki: junius 19-ét
említi. Azontúl is minden egyes fegyvertényt, nevezetes férfiak elestét
stb. hat nappal későbbre teszi, mint az elébbi. Hammer-Purgstall junius
28-ról kezdeti az ostromot. (Geschichte des osmanischen Reiches.)
Palugyai szerint pedig junius 18-án érkeztek meg az összes seregek Buda
alá. Így ez legjobban megegyez a második könyvben idézett adattal.

J. M.]

[Footnote 2: Szalay László V. k. 329. Rödernél Vecchi levele.]

[Footnote 3: Lásd Csereynél és Hammernál.]

[Footnote 4: Lásd: Der siegreich geendigte Türkenkrieg, 93. lap.]

[Footnote 5: Lásd Ujabb nemzeti könyvtár: Cserey Mihály Históriája 166.
l.]

[Footnote 6: Lásd: Kurze Beschreibung des ungar. Türkenkrieges. An.
1687.]



TARTALOM.

  Carinus  1
  Fekete világ  71
  Kurbán bég  92
  A drága kövek  111
  Az utolsó budai basa  137
  Egy ember, a ki mindent tud  211
  A legvitézebb huszár  310

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

28 |Ordögök urai |Ördögök urai

63 |IX. |XI.

82 |niám-níám nép |niám-niám nép

88 |mint a mennyível |mint a mennyivel

88 |megnyugodní abban |megnyugodni abban

93 |sövénynyel bekerí ve |sövénynyel bekerítve

101 |ki lehetet forgatni |ki lehetett forgatni

119 |En láttam |Én láttam

130 |elkezde énekelní |elkezde énekelni

145 |nappal ís ott |nappal is ott

155 |ott várakozík |ott várakozik

158 |«ítt maradok» |«itt maradok»

159 |hosszú hítformátok |hosszú hitformátok

169 |kétszer ís |kétszer is

169 |tndod már |tudod már

181 |Petnetneházyt a magyar |Petneházyt a magyar

182 |egy óra alalt |egy óra alatt

223 |redesen vesztett |rendesen vesztett

238 |«Pall Mall Gazette-t |«Pall Mall Gazette»-t

239 |a Kladderadatschot» |a «Kladderadatschot»

248 |gróf Savanyinszky Afanazia!» |«gróf Savanyinszky Afanazia!»

248 |Alibeh el Nazreddin Sultania!» |«Alibeh el Nazreddin Sultania!»

269 |lábára santított |lábára sántított

293 |Mennykő gyerek» |«Mennykő gyerek»

369 |volt mindíg |volt mindig

371 |katonák ís |katonák is]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Novellák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.