Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Nincsen ördög; A Magláy család; A ki holta után áll boszut
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Nincsen ördög; A Magláy család; A ki holta után áll boszut" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXXXV. KÖTET

NINCSEN ÖRDÖG * A MAGLÁY CSALÁD

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

NINCSEN ÖRDÖG

REGÉNY

A MAGLÁY CSALÁD

*

A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



NINCSEN ÖRDÖG

REGÉNY



A NÉMA GYERMEK.

A nyolczvanas években a Szent-Gotthard vasutvonalon utaztam Párisnak. Az
Olaszország felől jövő utasok már mind elfoglalták a
hálókocsiosztályokat. Egy kis borravaló segélyével hozzájutottam egy
félkupéhoz, a hol éjszakára (addig, a meddig) elhelyezkedhetém. Igaz,
hogy a leghátulsó kocsiban kaptam helyet, a mivel az a kellemetes
helyzet van összekötve, hogy a ki nem tud másképen aludni, mint ha
ringatják, hát ebből kaphat eleget; azonkívül ama nagy köralagutaknál, a
melyek a Gotthard hegy mélyében körül forognak, a vasuti plesiosaurus
farkán ülő folytonosan abban az érzésben részesül, mintha fejtetővel
előre bele akarna repülni a holdba.

A kalauz iparkodott kimenteni a helyzetet. Egy dúsgazdag nábob fia
utazik a vonaton egész fejedelmi kisérettel: van velük házi orvos,
gouvernante, szakács, utimarsall, szerecsen inas, pikkoló és
fürdőszolgáló; azok foglaltak le minden előkelő helyet, a princz maga
egy salonnal, egy kabinnal és egy toiletteszobával rendelkezik.

Jól teszi! Én is így tennék, ha princz volnék.

A vasuton úgy vagyok, mint a molnár a malomban: a míg zakatol a kerék,
addig aluszom; ha megáll, a csendre fölébredek. Valami kisebb állomáson,
a hová éjjel érkezénk – s a minek a nevét elfelejtettem – hosszabb ideig
tartott a vesztegelés. A vonatot előre-hátra tolták, a mozdony
füttyöngetett, a kalauzok is füttyöngettek; egyszer csak felnyilt a
kupém ajtaja s bejött rajta az én kalauzom, a lámpás mellére akasztva.
Azt a szomorú hírt közlé velem, hogy a salonkocsi tengelye izzóvá lett,
azt most ki kellett kapcsolni s a közbeeső állomáson hátrahagyni. Már
most az egész illustris társaságot, addig, a míg egy főállomáson ismét
másik salonkocsit lehet beakasztani, kénytelenek szétosztani a többi
kupékba. Nekem is jut belőle kettő.

Hát jól van. Megnyugszom benne.

Még azt akarta tőlem megtudni a kalauz, hogy miféle vallású vagyok?

Megmondtam neki, helvét hitvallású evangelikus.

Úgy jól van. Akkor magát a princzet meg a gouvernanteját kapom
utitársakul. (Ha valami nagyon régi vallású lettem volna, úgy bizonyosan
a szerecsent kapom meg.)

A kalauz, látva, hogy olyan emberrel van dolga, a kit kenyérre lehet
kenni, még egy nyájaskodásra vállalkozott.

– A doktor úr is szeretne a princzczel együtt maradni.

– Itt azonban csak három hely van.

– Azt mondta a doktor úr, hogy a ki helyet cserélne vele, annak az egész
uti költségét megtérítené Zürichig.

No már ez gavalléros ajánlat.

– Hát ha helyet akar cserélni a doktor úr, cseréljen a katlanfűtővel.

A kalauz elkotródott: nyomban következett utána a doktor.

Igen jeles, distingvált férfiú volt. Bemutatta magát: Dr. Mayer.

Ezerszer bocsánatot kért, hogy a kalauz rosszul tolmácsolta az izenetét.
Ő nem szándékozott megsérteni. Hanem hogy a védencze nem szokott
idegenekkel utazni, meg hogy nem jól szíveli a szivarfüstöt. Minthogy
azonban megigértem, hogy nem fogok szivarozni, a míg együtt utazunk, ez
iránti aggodalmait elpihenteté. Majd azt kérdezte tőlem, hogy ugyebár
orosz vagyok? (Asztrakán süveg volt a fejemen s ugyanolyan prém a felső
kabátomon.)

Mondtam neki, hogy még nem vagyok az: egyelőre be kell érnem annyival,
hogy magyar lehetek.

Az ellen sem volt kifogása. Csupán azt tudakolta még, hogy nem grassál-e
jelenleg Magyarországon olyan nagyon a szemcsés köthártyalob, meg a
roncsoló toroklob, mint a mult években.

Biztosítottam felőle, hogy mindezek megszüntek, sőt még a köröm- és
szájfájás is eltünt. Erre aztán teljesen megnyugodott s biztosítva
nagyrabecsülése felől, jelt adott a folyosó ablakából, hogy jöhetnek
egész biztossággal.

Először egy hölgyalak kapaszkodott fel a doktor segítségével, a kinek
tele volt a két keze uti necessaire-rel és dobozzal. Ez lesz a
gouvernante. Utána jött egy trabális szerecsen arany paszomántos
kalappal, fehér-medveprémes kabátban, az hozta karján a kis princzet.

Ez egy öt éves fiúcska volt, egészen begöngyölgetve shawlba, mint egy
baba; fejére utazó sipka húzva.

A hölgy minden nyelven beszélt. A doktorral németül, a kalauzzal
francziául, a négerrel angolul. Az arczát nem láthattam, mert az állig
le volt takarva a kalapfátyolával.

A hölgy a jobb oldali ablaknál foglalt helyet, én a baloldalinál ültem,
a kis fiút a középső ülésben helyezték el.

Halavány arczú, méla tekintetű gyermek volt, vékony, összefogott
ajkakkal és nagy sötétkék szemekkel. A míg a néger elhelyezte a magával
hozott szőnyegek és szélvánkosok közé, úgy hagyott magával bánni, mintha
akarata sem volna. A néger fényes fekete arcza egyre nevetett, mi alatt
mindenféle hizelgő torokhangokat adott ki, hűséges háziállatok
csahintásához hasonlókat, a mik a gyermekre mind nem látszottak hatni.
Hanem a mikor a néger a gyermek kis kezét a szájához huzta (a száj
nagyobb volt, mint a kéz) akkor a gyermek boszusan rántotta vissza a
kezét a csók elől s a homlokára ütött a négernek a tenyerével. A néger
azon is nevetett s aztán elkotródott a legsötétebb Afrikájával.

Végre mindenki elhelyezkedett, a kalauzok becsukták a kocsiajtókat, a
vonat megindulhatott.

Én, látva, hogy a nyitott ablak alkalmatlan a hölgynek, felajánlottam a
szolgálatomat annak betevésére. Megköszönte szépen s egyúttal
mentegetőzött az alkalmatlanságért, a mit nekem kénytelen volt okozni a
salonkocsi balesete miatt.

Én siettem a fölötti megelégedésemet kifejezni, hogy valami nagyobb
katasztrófa nem lett ennek a «fatal accident»-nek a következése; mire a
hölgy megjegyzé, hogy ő, amerikai nő létére, hozzá van szokva a vasuti
balesetekhez: maga is háromszor vett már részt vonatok összeütközésében,
csoda által menekült meg. Az amerikai vonatokon egy év alatt 28 ezer
ember jár szerencsétlenül, s 3600-ra megy a halálesetek száma.

Németül társalogtunk.

A hölgy egyre beszédesebb lett s igen fennhangon társalgott: elmondta,
hogy miszter Jemmyt (a kis fiú neve) nem zavarja a beszéd, mert
süketnéma.

Én azt kérdeztem, hogy születésétől fogva az?

– Nem. Mondá a hölgy. Három esztendős koráig gagyogott; egyszer a kis
kecskevontatta hintajából kibukfenczezett s azóta néma.

– Akkor talán még visszanyeri a szavát. Én ismertem egy fiút, a ki tíz
éves koráig néma volt. És most letette az érettségi vizsgát.

Erre aztán a hölgy beavatott az eddig történtekbe: a kis fiút az atyja
sorba küldözi Európa minden süketnéma-ápoló intézetébe. Most éppen egy
olaszországiból jönnek. De ezek mind csak a jelbeszéd elsajátításáig
vitték. Most aztán megkisértik a németországiakkal, a hol a
Heinike-rendszer alapján a süketnémákat szájbeszédre is megtudják
tanítani, a nyelv- és a szájmozdulatok megfigyelése által.

Ilyenre is tudtam példát. Ismerek egy siketnéma betűszedőt, a ki
érthetően beszél, felolvas: csakhogy a hangja olyan mint a madáré.

– Addig nem fogják miszter Jemmyt a zürichi magánintézetből visszahozni,
a míg beszélni nem tanul.

Mindezt a discursust a kettőnk közt ülő fiúcskán keresztül cseréltük ki:
ő mozdulatlan, érzéketlen ült ott, szemeit félig lezárva.

Én nekem, – magam sem tudom, hogyan? – egyszer csak az anyanyelvemen
szaladt ki ez a félsóhaj a számon: «szegény fiúcska!»

S erre a mellettem ülő gyermek egyszerre felrezzent, felnyitotta azokat
a nagy, holdvilágos szemeit és rám bámult velük. S ugyanakkor azok az
összefogott vékony ajkai is szétnyíltak, mintha mosolyogna.

Ez alatt a hölgy se a kalapját nem vette le a fejéről, se a fátyolát nem
türte fel.

Elővett a nagylelkűség.

Felkerekedtem s azt mondtam a hölgynek, hogy kimegyek a folyosóra, a hol
szivarozni lehet. Foglalják el ketten az egész kupét. Én addig, a míg
egy főállomást érünk, a hol új kocsit csatolhatnak a vonathoz az
együttutazó társaság számára, majd elgyönyörködöm a szép helvécziai
jégmezőkben.

Ajánlatom nagy köszönettel lett fogadva. Jelbeszéd által megértettem
miszter Jemmyvel is, hogy most már az én helyemen is végignyujtózhatik.
A kis fiú lopva végig simogatta a kis kezével a kabátom prémes
kézhajtókáját. A némáknál ez bizonyosan a háladatosságot fejezi ki.

A hölgy megkinálta őt egy kis üveg-kulacsból valami innivalóval, a
fiúcska a fejét rázta: nem kellett neki.

És aztán a számára hagyott kettős helyen sem feküdt végig, hanem
odahuzódott az én elhagyott helyemre. Valahányszor a folyosón
végigsétálva odapillantottam, mindig észrevehettem az ő halvány arczát,
a mint nagy szemeivel utánam bámult, a függöny szélét fölemelve. A jó
világhoz szokott hölgy természetesen minden gardinát lehúzott a kupé
ablakára. Valószínűleg letette – a kalapját a fejéről.

Én aztán ott ácsorogtam a folyosó ablakánál, s gyönyörködtem a hold
feljövetelében és lementében. A tele hold minden órában legalább kétszer
felment s megint kétszer lement: a szerint, a hogy a vasút kanyarodott.
Néha tíz percz alatt megtette a feljövetele és leáldozása közötti utat.
Felváltotta e csodás tüneményt a meg-megtérő sötét éjszaka az
alagutakban. A vonat zöreje itt pokoli zenévé emelkedik. Mintha a
titánok törnék a börtönfalat a Pelion alatt.

Régen keresztül is törték azt már!

Vajjon ha a régi görög istenek fölébrednének, kidugnák a fejeiket ledült
templomaik pilasterei alól, mit szólnának a mai világhoz? Ha
Pallas-Minervának beszélnénk Amerikáról, a miről neki sejtelme sem volt?
Ha Helios-Apolló meghallaná Wagner zenéjét? Ha Zeusz Jupiter belenézne a
londoni csillagda távcsövébe s meglátná, mi lett abból a tejútból, mely
Amalthea kicsordult tejéből származott? Ha megtudná, hogy mi az ő
villámait hámba fogtuk s szekeret huzatunk velük, s járunk
keresztül-kasul az ő hegyeinek sziklagyomrán, tűzszemű, mennydörgő
leviathanjainkkal? – És aztán mibe kerülne neki még most is felséges
orrának egy prüsszentésével reánk dönteni ezeket a sziklákat s olyan
fergeteget támasztani, a mi végig söpri a földet és tengert és összezúz
mindent, a mit ember teremtett. Vajjon nem ébred-e fel néha-néha?

Ilyen gondolatok támadnak az ember agyában, mikor a vasuton a kényelmes
fekhelyét átengedi másnak s maga kiszorul a folyosóra s aztán lesi, hogy
hányszor jön fel még ezen az éjszakán a holdvilág?

A vasut tekergőzik, mint egy gordiusi bog, elvész, meg újra előjön a
hegyből, ugyanazon a helyen, a hol bemélyedt, csakhogy messze fölötte,
aztán fut szédítő meredélyeken végig, völgyeket áthidaló filigran-munka
vasrácsokon keresztül, melyek alatt tomboló hegyi folyam zuhog alá egyik
toronymagas lépcsőről a másikra. Az is egy tunnelből tör elő; hogy
hogyan furta azt keresztül? az még nincsen leirva. Vajjon Vulcan volt-e
az építőmestere, vagy Neptun? Talán még Enkeladosz vállalkozó idejében
lehetett: a mikor a titánok megkracholtak.



A FEKETE ISTEN.

A vonat gyorsított futammal robog, hogy azt az időmulasztást
helyrepótolja, a mit a megtüzesült tengelyű waggon kikapcsolása okozott.
Ezt a sietséget legjobban érzik a vonat farkán utazók. Nekem ugyancsak
meg kell fogóznom az ablakot elzáró rézrudba, hogy a két lábamon
megállhassak. A kisebb állomások előtt csak nagyot füttyent a mozdony s
vágtat odább. A váróházak lámpái sebesen tünnek el mellettünk. Egyszer
aztán eltakarja előlem a panorámát a köd. A mély völgyből szállt fel, a
hol eddig a tengerszem fölött pihent, egyenesen s a míg a völgy két
oldalát körülfutotta a kocsisor, már betöltötte a kis hegy közét: mint
egy vészjósló kisértet.

De a kisérteten is keresztül tör az érczkigyó; legfeljebb többet fütyül
még, míg benne jár. Még egyszer eltünik a vonatunk a hegy mélyében s
mikor ismét kibukkanik, akkor már nincs ködbálvány sehol, más völgy
felett járunk: ismét a sötétkék ég van felettünk, csillagcsodáival; a
hold egy hegyoromra látszik odaszegezve.

Az a Roszberg.

Egy elpusztult világrész képe áll előttem. A hegy felénk forduló oldala
kopár, növénytelen, ördögbarázdákkal végigszántva; a völgy tele szórva
rengeteg szikladarabokkal, a mik között a havasi növényzetnek irtatlan
bozótja burjánzik. Az egész völgy egy nagy temető. A század elején a
Roszberg egyik orma leszakadt, s négy falut eltemetett. Éjszaka volt: az
emberek aludtak. Azoknak a temetője ez az egész völgy.

A vasut ezen a néptemetőn fut keresztül.

A mint a vonat sebesen haladt erős lejtőben, a hold gyorsan iparkodik a
hegyorom sziklacsompói közt elbujni, a mik belé harapdáltak fényes
korongjába. A vasut mentén van egy őrház, a sziklaoldalba építve, a
mihez keskeny lépcsősor vezetett föl. A Roszberg felőli oldalán a
vasútnak magas kőmellvéd volt húzva végig, ujabb sziklaomlások ellen.

Az egymásra düledezett sziklakolonczok között kecskék legeltek. Nem
messze tőlük pásztortűz égett, a kecskepásztor a tűz előtt állt.

Úgy emlékezem mindezekre a részletekre, mintha most is előttem állnának;
a fehér kecskék, a mik felágaskodva tépik a rekettyét, a pásztor, a
kinek fekete alakját körvonalozza a tűz; a fehér őrház fekete
palakőtetejével, a magas jelző pózna, melyre hirtelen egy vérveres
tűzcsillag emelkedik föl.

Egyszerre egy olyan taszítást kap a vonat, mintha valami akadályba
ütközött volna, hallottam az elébb járó waggonok összezökkenését, s volt
időm elkészülni a lökésre, a míg a «mopsz» az utolsó waggonhoz is eljut;
mégis úgy visszatántorodtam tőle, hogy a szakasz falához ütődtem.

A vonat azonban haladt tovább a síneken, tehát nem siklott ki. A
kalauzok futták a kürtjeiket s a waggonok ajtajait nyitogatták ki, a
mozdony fütyült s fujtatta az alul kibocsátott gőzt prüszkölve; a
dörzsölő fékezők karistolva csiszolták a kerekeket. Én kihajoltam az
ablakból, előre tekintve, hogy tán valami vonat jön ugyanezen a vágányon
szemben? Nem láttam semmit.

Hanem a kecskepásztor odafenn a hosszú botjával felfelé mutatott.

Odanéztem. Akkor láttam elszörnyedve, hogy a Roszberg vágányán egy
sziklatömeg csuszamlik alá: elől egy óriási csompó, utána omlékony
görgeteg.

Nem vártam, míg a kalauz kinyitja a waggon ajtaját: ki tudtam azt nyitni
magamtól. A többi waggonokból már ugráltak ki az utasok, koczkáztatva a
lábtörést: a vonat még mindig gyorsan haladt: mert a pályának csapinós
iránya volt itt e fordulónál.

Félrerántottam a kupé ajtaját, hogy utitársaimat is felneszeljem.

Azok is ébren voltak már odabenn. A gyermek, ha nem hallotta is a vész
zaját, de a lökéstől fel lett zavarva.

– Miszisz! kiálték a hölgynek. Katasztrófa jön.

– Mentse ön meg a gyermeket! Mondá a hölgy.

Én azzal hirtelen nyalábra kaptam a kis fiut s futottam vele a
kocsiajtóhoz. A vonat még mindig haladt.

Nekem eszembe jutott a regula, hogy vágtató kocsiról csak a roham
irányában éles szögletben szabad leugrani: a ki hátrafelé vagy oldalt
szökik le, okvetlenül a kerék alá kerül, vagy a lábát töri.

Szerencsésen a földre jutottam. A két térdem, meg a jobb tenyerem ugyan
megütötte a földet; de nem törött semmi porczikám. A gyermeket nem
ejtettem el a balkaromról. Azonban a rémülettől elájult. Lefektettem az
útfélre: ott maradt. Azzal szaladtam a waggon után, hogy a hölgynek
segítsek a leszállásnál. Az már ott állt a waggon lépcsőjén. Kezemet
nyujtám neki. – «Gyorsan miszszisz!»

Már fogta a kezemet. Akkor elkiáltja magát: «ah a kalapom!»

Persze a nélkül az átkozott fátyolos kalap nélkül nem lehet a világban
helyet foglalni!

Azzal vissza ugrott a kupéba az otthagyott kalapjáért.

Nem is került aztán többet elő.

E perczben azt éreztem, hogy a föld rázkódik a lábam alatt. Sokkal
erősebb reszketés volt az, mint a minőt a vonat robogása okoz. Egy percz
múlva siketítő robaj hallatszott, emberi jajkiáltások kardalával
összevegyülve: az alágördülő sziklatömeg keresztül törte az ellenállásra
szánt kőmellvédet s egyenesen a gőzmozdonyra rohant. A füstokádó
leviathán egy percz alatt tönkre volt zúzva, a gép aczél és broncz
alkatrészei szerteszét repültek, három futó kereke összetörött s azzal a
nehéz érczkolossz megfeneklett a vágányokon. A szeneskocsi azután
rárohant a mozdonyra. A waggonok egymásután ágaskodtak fel egyik a másik
hátára, recsegett-ropogott, tört, zúzott minden. S ez mind nem volt elég
a szerencsétlenséghez. Azon a résen át, melyet a házmagas koloncz
szakított a mellvéden: tódult alá az egész utána futó görgeteg. Az
apraja ágyugolyó, az örege hordónagyságú. Egész hadoszlopban. Ez a roham
aztán letaszította a gőzmozdonyt, a tenderrel, meg a rátódult
waggonokkal együtt a vasut tulsó oldalán tátongó mélységbe. Láttam, a
mint az egymáshoz csatolt waggonok sorban aláfordúltak, egyik a másikat
maga után rántva. Legutolsó volt az a waggon, a melyben én utaztam.

A sziklaomlás még egyre tartott. Bombanagyságu kövek rémséges búgással
repültek el a fejem fölött, keresztül ugrálva a kőmellvéden.

Én első rémületemben bénultan támaszkodtam a mellvédnek háttal. Az omló
kövek azonban akkorákat ütöttek a mellvédre, hogy innen menekülnöm
kellett.

Közel volt az őrház feljárója. Karomra emeltem az alélt gyermeket, s egy
perczig koczkáztatva, hogy a repülő kövektől lesujtatom, felfutottam a
szük lépcsőzeten. Elfelejtettem, hogy asthmám van. Egy percz alatt fenn
voltam az őrháznál.

A házikóban csak egy asszony volt, a ki egy kecskét fejt. A szögletben
volt egy nyoszolya, a középen egy asztal; falra akasztott
petróleum-lámpás világított.

A mint az asszony meglátott: elkezdte a mondókáját.

– A Jörgel nem oka a hibának. A Jörgel elég jókor megadta a vészjelt. A
Jörgel már tegnap figyelmeztette az urakat, hogy a Gnippenen egy nagy
szikla le akar válni; de nem hederítettek rá.

– Jól van, asszony. Tanuskodni fogok a Jörgel mellett. Mondám. Hadd
fektessem ide az ágyra ezt a gyermeket.

Az asszony fejte tovább a kecskét.

Én, a gyermeket az ágyra lefektetve, az asszonynak lelkére kötöttem,
hogy igyekezzék őt valahogy életre hozni s aztán adjon neki vizet: vagy
nem tudom én, mit csináljon? Azt sem tudom, hogy egyátaljában mondtam-e
neki valamit. A nagy írtózat egészen álomszerűvé tette az eszméletemet.

Az őrházból kijövet, egy embert láttam alá s fel szaladgálni a szűk
sziklalonkán. Ez volt a Jörgel.

A jelző póznát kereste, s a közben kiabált: «oda a kenyerem!»

Mutattam neki, hogy itt van az orra előtt a pózna.

Arra megállt és felbámult.

– Nini! Hiszen rajta van a veres lámpás, hebegé megkönnyűlt szívvel. Még
sem csaphatnak el. Nem én vagyok a hibás.

Neki természetesen az volt a legnagyobb szerencsétlenség, hogy
elcsapják.

– Most ne azon lamentáljunk atyafi, hogy mi belőlünk mi lesz? hanem
lássunk utánna, hogy mi lett azokból, a kik lefordultak a töltésről? Az
egész vonat lezuhant a mélységbe.

– Akkor azoknak az Isten legyen irgalmas!

– Hátha megmenthetünk valakit. Jőjjön velem.

– Én nem hagyhatom el a posztomat. Mert akkor elcsapnak.

Magam siettem hát le a katasztrófa színhelyére.

Eddig még nem hallatszott emberi hang odalent a pálya mentén. A
katasztrófa első pillanataiban meg van az ember dermedve: idegzete
elzsibbad, szava eláll. Csak a sziklatörmelék omlása dörgött a bércz
vápáiban. Az elemek beszéde rettenetes! A zengő ég, a háborgó tenger
ordítása! De valamennyinél ijesztőbb, mikor a föld beszél. Ez a hang
hasonlatos volt ahoz, a mit a Vezuvnál hallani, mikor a láva kitör.

A szerencsétlenül járt vonatról többen idején leugráltak, koczkáztatva
kisebb-nagyobb zuzódásokat. Az első perczekben nem érzi az ember a
sebesülést; a csonttörést is csak akkor tudja meg, mikor a tagjának nem
bírja hasznát venni. Ezek bizonyosan félrehúzódtak a mellvédnek épen
maradt félboltozatai alá s ott lappangtak, a míg a kőomlás véget ért. A
kik a waggonokban maradtak, azokból mi lett? A pattogó, visszaugrott
kavicslövegek épen abba az irányba hullottak, a hol a vonat a lonkáról
lefordult. Mi történt azokkal, a kik a kocsikban rekedtek?

Nem sokára megfelelt e rémkérdésre valaki. Egy új rém emelkedett ki
előttem, nagy boglyos fekete fejét a mélységből tolva elé. Ezer szeme
volt tűzből. Egy füstbálvány.

A gőzmozdony (egyike a legnagyobb hegyi vontatóknak) legalul esett. A
szenes kocsi annak a tetejébe, s aztán a többi waggonok erre a kettőre.
Azokból ott most egy óriási máglya támadt, mely alulról van meggyujtva a
gőzmozdony katlantüze által.

Ezzel aztán feltámadt az emberi jajkiáltás hangja is, s túlüvöltötte a
kövek dörgését.

Azok oda alant segélyért ordítottak, s idefenn a megmenekültek a
kétségbeesés kiáltásával rohantak elő fedett menedékeikből: elfeledkezve
a saját fejeik felett süvöltő halálról.

Én is lefutottam az őrháztól a feldúlt vaspályára, melynek sinei, mint
elgörbített sodronyok meredeztek fölfelé, némelyik végig volt hasadva,
mint egy nádszál.

Ha én azt le tudnám írni, a mit e perczek alatt láttam! Idegeim most is
lázba jönnek, mikor rájuk kényszerítem a visszaemlékezést.

A vasútvonalnak a mélység felőli oldalán is volt egy derékig érő
kőmellvéd. A megmenekültek épkézláb csoportja a mellvéd hosszában
szaladgált, egymást taszigálva. A kiknek a lábuk törött, úgy csúsztak az
altestükön, a tenyereikkel tolva magukat előre. A legtöbben kerestek
valakit, a ki hozzájuk tartozott. Valamennyi iparkodott, a mellvéden
kihajolva, az alábukott vonatot megtekinteni.

S az rettenetes tekintet volt!

A lebukott gőzmozdonyt feltartotta egy házmagasságú kőkoloncz. Bár ne
tartotta volna! Hadd zuhant volna le a szakadékba. A többi waggonok mind
hegyibe omlottak. Az egyik kocsi zilált tömeggé volt zúzva, a másik
laposra nyomva; egy a kerekeivel állt fölfelé, más egyenesen ágaskodott
fel és valamennyinek a romjai közül vonagló emberi tagok meredtek elő.
Két imára kulcsolt női kéz s fölöttük két férfikar, mely emberfölötti
erővel akarja felemelni a vasfödelet; egy félig kiszabadult test, mely
az összesajtoló teher alól nem tud kivonaglani; a felfordult szekerek
szétnyilt fenekein kibukkanó félalakok, kik véres körmeikkel tépik a
rést, fogaikkal harapják a deszkákat. És mindenütt rémordítás,
halálsikoltás a szilánkká zúzott romhalmaz között, melyet
egyszer-egyszer, mint egy szemfödéllel eltakar a lomhán alászálló fekete
füst. A legelső waggonok már égnek.

A legutolsó waggon, a melyben én utaztam, bukfenczet vethetett esés
közben, mert egészen a kerekein állt; hanem a födele össze volt lapítva.
S az aczéltető és a vastengelyzet között ott látható a néger szolgának
az alakja félderekig. Most is nevetett; hanem az ijesztő nevetés volt: a
halál kínvigyorgása.

A füstfelhőn keresztűl egy-egy veres lángnyelv nyalt végig a rettenetes
autodafé máglyáján. Hányan lehetnek még életben?

S nem lehet nekik segítséget hozni. A völgyszakadék, a melybe a vonat
alázuhant, tiz méternyi mélyen volt a mellvédtől.

Kötélen kellett volna aláereszkedni; de az nem volt sehol.

– Egy kötelet! Ezer márkát egy kötélért! Kiabált egy fiatal ember, végig
szaladgálva a mellvéd párkányán. Fiatal házas volt: nászutazáson a
menyasszonyával! «Adjanak egy kötelet, hadd szállok alá! Ott van a
feleségem! Megismerem a fekete keztyűs kezéről! Felém nyújtja az
ablakból: ott van! ott van!»

Senki sem ügyel rá. Másnak is fáj!

Egy fiatal anya, szétszórt hajzattal, megvonulva kuporog a mellvéd
oszlopánál s egy szíjjal összeszorított plaidet szorongat a karjai közé;
annak suttogja: «csicsijja babája! Alugyál kicsikém!» Azt hiszi, hogy a
kis csecsemőjét szabadította meg. Tán meg van őrülve. Úgy nevet, úgy
gügyögtet. «Ája pupája, kedveském!» s ringatja a csomagot.

Egy vén lengyelzsidó, hasmánt fekszik keresztül a mellvéden, két karját
hosszan leeresztve, hadarja sebesen nemzete imáit, a miket csak az ős
Jehova ért meg; az imaszíj oda van szorítva a hüvelykéhez és
kézcsuklójához; két ágú szakálla csigának csavart hajtincsei úgy
reszketnek az imaéneklés alatt. Szemei kimeredve néznek egy waggonra.
Mije van abban? Felesége? Fia? vagy az értékpapiros táskája, egész
világi vagyona? Nagyokat sikolt s tovább hadarja az imát.

Mindenki szalad, kiabál, rimánkodik, eszét vesztve.

Hanem egyik kirugó párkányán a mellvédnek ül, két lábát maga alá szedve,
egy fiatal festő, mefistó szakállal s vázlatos könyvébe sietve kapja le
a sensatiós látványt. Az illusztrált lapok háládatosok lesznek érte.

Egy hatalmas oldalbaütés figyelmeztet rá, hogy valakinek útjában állok.
Egy magas, csontos ángol nézett levegőnek s keresztül sétált rajtam. Az
óráját tartotta a kezében: úgy látszott, hogy a késés perczeit
számlálta.

Azonban egyszerre megragadta a figyelmemet valami heves szóváltás és
dulakodás, egy nő és egy férfi között, a mellvéd közelében. Birkóztak. A
férfi erőszakosan ölelte át a nőt, míg a nő mind a két kezével ütötte
verte a férfi fejét, karmolta az arczát, tépte a szakállát, míg egyszer
a férfinak sikerült hátulról szorítani át a nő derekát s aztán a két
karját hátrafacsarni.

– Mit csinál ön azzal a nővel? kérdezém felháborodva a férfitól.

– Óh uram! Az Isten irgalmára kérem: segítsen! én már nem bírok vele.
Rimánkodék a férfi. (Kiejtéséről észrevehetém, hogy lengyel.) A
feleségem erővel le akar ugrani a mélységbe.

A nő lengyelül kiáltozott. Az ajkai tajtékzottak.

– A gyermekei ott maradtak a waggonban, lihegé a férj. S most ő le akar
ugrani utánuk a mélységbe. Hiszen nem szabadíthatja meg őket. Ő maga is
el fog veszni.

Láttam, hogy a férfinak kell segítenem, nem a nőnek.

– Legyen ön irgalommal és segítsen őt megkötöznöm. Külömben elöli magát.
Oldozza le nyakkendőmet s kösse össze a nőm kezeit, a míg én
hátrafeszítve tartom a karjait.

Úgy tettem, a hogy kivánta. Leoldoztam a selyem shawlt a nyakáról s
átkötöttem vele a nőnek a két kezét erősen.

A nő szidott, átkozott, s az arczomba fujta a tajtékát, átkozódásaiból
csak azt az egy szót értettem meg: «Cserni Bôzs».

«Cserni Bôzs» – vagy, a hogy a csehek mondják «Cserni Boh», vagy az
oroszok «Cserni Bog» – a «fekete isten!»

A mint aztán a kezei hátra voltak kötve a nőnek, a férj felvette őt az
ölébe s elvitte őt a veszedelmes helyről, a hol még folyvást
súgtak-zúgtak a fejük fölött a repűlő kövek. A boldogtalan asszony
arczát az ég felé emelve sikoltozá fel az átkait a csillagok felé. Ha
szavait nem értettem is, a hangjában benne volt az átok. Átkozott
minket, hogy nem engedtük a gyermekeivel együtt meghalni.

Most már nem fekete volt a füstoszlop, mely onnan alul a mélységből
feltódult; hanem veres. A máglya vígan égett. A kínordítás kardala pedig
egyre hangosabb lett.

A festő számára nagyszerű kép támadt. A lángvörös bérczek, a fekete
fenyő-erdőkkel; a millió tűzsziporka között egy darab csillagos ég; az
őrjöngő alakok; az imádkozó zsidó fekete talárjában.

Most egyszerre elkezdtek többen rémségesen kiabálni. Mi új dolog van? Az
a kétségbeesett fiatal férj a széthasogatott kabátjából kötelet bogozott
össze s azon lebocsátkozott a mélységbe. A nyaktörő merénylet sikerült
neki: egy koczkáztatott ugrással lejutott a vonat romhalmazához. A
fekete keztyűs kéz akkor is integetett felé az ablakból. Hanem az az
ablak úgy össze volt tolva, hogy egy emberi test nem férhetett ki rajta.
A fiatal férj fogott egy nagy követ; azzal kezdte el betörni a waggon
oldalát. Valaki lehajított neki felülről egy vasrudat. Akkor ezzel
kezdte el feszegetni a rést. Már annyira tágította azt, hogy a vállaival
befurakodhatott rajta. Már a karjai között tartá a kedvesét. Ekkor egy
fülrepesztő pukkanás hangzott oda alant. A mozdony gőzüstje felrobbant.
A forró gőzfelleg elborított mindent. A mellvédtől is menekülnünk
kellett. Mire a gőz elvonult, már akkor nem volt ott se férj, se
feleség. A romhalmaz uj alakot kapott. Legalább együtt folytatták a
nászutat egy boldogabb planeta felé.

A piktor újra kezdhette a vázlatát.

Az angol utazó ismét belém botlott. Ezuttal észrevett. Megszólított.

– Szőr! tud ön németül? Szőr!

– Tudok. Szőr.

– Kiáltson Szőr, annak a kecskepásztornak, hogy jőjjön ide, Szőr.

Odahívtam a kecskepásztort, a ki ez ideig ezt az egész dolgot igaz
helvéta hitü praedestinatiós flegmával nézte, a hosszú botjára
támaszkodva.

Holmi «kedves barátom», «édes atyámfia» féle megszólításokat nem értett
meg a legény, hanem mikor azt kiáltottam neki, hogy «itt van valami
megszolgálni való!» az elég jó németül volt mondva. Nagyokat ugrott
egyik szikláról a másikra, a hosszu botjával vetve magán.

Én tolmácsoltam, a mit az angol proponált.

– Mennyire van ide a legközelebbi állomás?

– Nagy futamodás…

– Jól van. Ha te gyorsan odafutsz, hírt viszesz a szerencsétlenségről, s
visszajösz a segélyvonattal, kapsz tőlem kétszáz frankot.

– A kecskéimet nem hagyhatom.

– Hány kecskéd van?

– Hat.

– Mi az ára egy kecskének?

– Valami tizenöt frank.

– Adok száz frankot a kecskéidért a fáradságod jutalmán kívül. (Ezt már
tolmács nélkül is megérté a kecskész.)

Az angol kivette az oldalzsebéből az öt Napoleont s odanyújtá a
ficzkónak.

Az az egyik markát tartotta az aranynak, a másikkal vakarta a fejét a
hegyes kalapja alatt.

– Hát aztán ki őrzi a kecskémet?

Praktikus helveta! El is akarja adni a kecskéit, s meg is akarja
tartani.

– Majd őrzöm én addig kecskéidet, míg visszajösz. Mondá az angol.

A legény ráállt az alkura. Az aranyakat a zsebébe sülyeszté, s azzal
odanyújtá a görbefogantyús botját az angolnak.

– Hanem a kecskéim elszélednek, ha nem hallják a kürtszót.

– No hát hadd itt a kürtödet, majd fujok egyet rajta, ha szükség lesz
rá. Most aztán szaladj. Fogd ezt a veres kendőt; ezzel lobogtass.

A kecskepásztor hozzá fogott az iramodáshoz a pálya mentében, az angol
veres shawlját lobogtatva a kezében.

Az angol pedig nyakába akasztotta a tülköt, markába fogta a
pásztorbotot, s ment a sziklák közé a kecskéket őrizni, a míg a pásztor
oda jár. Okosabbat nem tehetett. Ez volt az egyetlen praktikus ember
közöttünk. A többi mind elvesztette az eszét. Nem is csoda.

Az egész völgykatlan beillett volna már a pokol tornáczának. A lángok
egész a mellvédig felcsapkodtak; a hulló zsarátnok, s még inkább az a
rettenetes fojtogató bűz, mindenkit elűzött a kőpárkányzatról. Csak a
lengyelzsidó maradt még ott. Térden állt a mellvéd párkánya fölött; két
karját az ég felé terjengetve, s egyre énekelve, hadarva, sikoltozva
istenostromló imáját. A süvegén a prémet, a szakállát, a haját
összeperzselte már a ráhullott szikra, még sem tágított a helyéből.
Mikor aztán látta, hogy hasztalan minden éneklés: akkor egyszerre
felegyenesedett; tenyerével odacsapott a lángok felé s azzal beleköpött
a tűzbe; «pchi!» s aztán ájultan esett hanyatt a párkányról.

A hőség és a sziporkaeső miatt nem lehetett a párkány közelében maradni.

Le kellett mondani arról a szándékról, hogy egy élő embert meg lehessen
menteni ebből a rémhalálból.

S azok még is ordítottak odaalant.

A mit mi, épen megmenekültek tehettünk, mindössze az volt, hogy a
pályamentén heverő csonttörött utazókat, az elájult asszonyokat
felhordtuk az őrházhoz, s ott a szobában elhelyeztük.

Aztán jöttek azok a végtelennek tetsző perczek, melyek alatt a
segélythozó vonatot vártuk a közeli állomásról. Hangzik-e már a
füttyszó? Néha megszólalt a kürt. Az angol hivogatta össze a kecskéket.

Milyen rossz gondolatok bántottak e perczek alatt!

– Hát mit vétett ez az embercsoport, a kinek most ily nyomorultul kell
elveszni a legiszonyúbb kínhalállal? A kik tegnap szeretteiktől
elbucsúzva, örömérzettel keltek útra, reményteljes terveik voltak! Talán
haza siettek: otthon várják őket. Vagy nem is tudatták a jövetelüket:
meg akarták lepni a kedveseiket? Az a menyasszony, a ki egy napos férje
mellől elszakadt? Azok az ártatlan gyermekek, a kiket az anyjuk nem
menthetett meg? Azok a kötelességtudó szolgái a közönségnek, a kik a
vész perczében helyükön maradtak; a gépész, a fűtő és valamennyi kalauz,
a ki a saját életét megmenthette volna, miért bűnhődik?… Ki rúgta meg a
sarkával azt a sziklatömeget, hogy épen most zuhanjon alá?… Ki az, a ki
gyönyörködik ebben a kínzsolozsmájában a haldokló martyroknak? – Ki az,
a kinek az oltártüzébe az a vén zsidó beleköpött? Hát csakugyan volna a
világon az a «fekete isten?» A szarmata pogánymythosz «Cserni Bog»-ja? A
ki cselekszi a rosszat, azért mert rossz: a kinek ereje a rombolás,
gyönyöre a fájdalom, imádása az átkozás.

De még nem ezek voltak a legrosszabb godolataim.

Ha van az a «czerni Bog» s az gyönyörködik ebben a rémjelenetben: hát az
egészen az ő fekete jellegéhez illő. De hogy én nekem: az érző embernek
az a legutolsó gondolatom, hogy lám milyen jó, hogy nem én velem történt
az a nagy szerencsétlenség! Ez szégyen és gyalázat.

Pedig úgy van.

Az irtózásnál erősebb a lelkemben az a megelégedés, hogy én magam
kimenekültem ez ádázatból, mely engem is magával sodorhatott volna. Hogy
milyen nagy szerencse ért engem! – Mennyivel külömb lény vagyok most a
többieknél? – Lám engem megőriztek az angyalok! – Milyen szerencsésen
megmenekültem.

Eh! Én bennem is itt van a czerni Bog: itt lakik a májamban, a
zsigereimben a fekete Isten!

A vonat egyszer csak megérkezett: virradat felé.

Távol állt meg a katasztrófa szinhelyétől.

Jöttek vele seborvosok, tűzoltók, csendőrök, munkások.

Rögtön hozzáfogtak a dologhoz.

A sebesülteket bekötözték, az aléltakat felocsították, a pályaőrt és az
utasokat kikérdezték; többen megkisérték köteleken lebocsátkozni a
lezuhant waggonokhoz. Néhányat azok közül megkimélt addig a tűz: ott még
talán élő embert lehet találni.

A munkások pedig a feldült pályatest helyreállításához fogtak: a
mérnökök tanakodtak, hogyan kellett volna a mellvédet elkészíteni, hogy
ilyen sziklaomlás keresztül ne törhessen rajta?

Az őrház előtti lonkáról többen kiabálták e szót: monsieur d’Astrakan!

Végre egy munkás megrántja a kabátomat.

– Herrle! önnek kiabálnak odafenn.

– Úgy? Nem is tudtam, hogy monsieur d’Astrakán a nevem.

Persze! A pályaőr meg a felesége csak arról ismernek, hogy asztrakános
süvegem és mencsikoffom van.

Csak akkor jutott eszembe, hogy hiszen én egy gyermeket vittem fel oda.
De ez már olyan régi időnek tetszett, hogy egészen elfeledkeztem róla s
nem csodáltam volna, ha ugyanaz a fiú most, mint felnőtt ember jön rám
szemközt.

Siettem fel az őrházhoz.

Egy hivatalnoki egyenruhában pompázó uraság már türelmetlenül várt a
feljárónál.

– Jőjjön uram, mi nem tudunk ezzel a kis fiúval beszélni, a kit ön
hozott ide.

– Elhiszem azt, hogy nem tudnak vele beszélni; de én sem tudok, mert
néma.

– Dehogy néma! Beszél az folyvást.

– Akkor az a csoda történt vele, hogy a nagy rémülettől visszanyerte a
szavát. Hát mit beszél?

– Épen azt akarjuk megtudni: olyan nyelven szól, a a mit senki sem ért.

– Hát akkor én hogy értsem?

– Hát kié az a gyermek?

– Azt sem tudom. Véletlenül került hozzám. A vele együtt utazók mind
odavesztek.

– Talán még is fog ön valamire boldogulni vele.

Bementem a hivatalnokkal az őrházba.

A megsérült utasokat már akkor mind elhelyezték a betegszállító
waggonokba. Az őrjöngő asszonyok is gondozás alá kerültek.

Csak a kis fiú volt odabenn, meg az én praktikus angolom, a ki azóta
visszaadta a kecskéit a pásztornak.

A mint a gyermek engem meglátott: egyszerre megszünt sirni. Könnyein
keresztül ragyogott az öröm, felém nyujtá a kezeit s azt mondá: «Jőjjön!
Kérem. Jó leszek. Beszélni fogok.»

Az, hogy egy néma gyerek megszólal, már magában is elég csoda; de még
nagyobb volt az, hogy mindezeket a szavakat magyarul mondta. Egy
amerikai nábobnak az öt éves fia, a kinek az egész kisérete csupa angol,
német és szerecsen. S ez magyarul szól!

Odamentem hozzá s akkor átölelte a nyakamat.

– Vigyen az atyámhoz. Nem leszek rossz. Félek nagyon.

Ezt is mind magyarul mondta.

– Ki az ön atyja? Hogyan hivják? Kérdezém tőle én is anyanyelvemen.

Arra a kezeivel tapsolt. Megörült neki, hogy ilyen szót hall. S aztán
kis gondolkozás után felelt:

– Úgy hiják: a «Silver-King.»

Ezt a szót az angol utazó is megérté.

– A Silver-King? mondá, hisz az miszter Du Many Kornél.

– Igen! mondá a gyermek. Mama úgy hivja apát: Kornél.

(Tehát ez a gyermek nem is volt süket soha, csak «bikács» néma.)

– Én azt az urat ismerem. Mondá az angol utas. Amerikai úr. Nagy úr.

– Talán elvállalná ön, hogy a gyermekét hozzá vigye? mondám neki
angolul.

– Nem! Nem! kiáltá fel erre a gyermek. Én önnel akarok apához menni! s
erőszakosan a nyakamba csimpajkozott.

E szerint ért angolul. Hát mért nem beszél? Mért nem felel, ha angolul
kérdezik? Ez is beteges megbikacsolás?

– Csodálatos, hogy ez a fiú magyarul beszél.

– Én nem találom csodálatosnak, mondá az angol. Majd az állomáson
táviratozni fogok az atyjának. – Nálam az adressze. – Párisban lakik. –
Várni fogja önt a perronon. Csak vigye ön a gyermeket hozzá. Ön tud vele
beszélni, én nem. Ez nem csodálatos.

– God bye szőr.



A NÉMA ANYA.

Reggel hét órakor érkezik meg a Zürich felől jövő vonat a keleti
pályaudvarba. Párisban még ekkor nem kezdődik el a nappal. Az utczákon
nem jár más, mint a kit a vasuthoz siettet a kérlelhetlen végzet.

A perronra itt nem eresztenek senkit, a mióta divatba jött a berobogó
vonat elé vetni magukat az öngyilkosoknak. Hozzájárul a vámőrök
kiváncsisága is az utimálhák tartalmának megvizsgálása iránt. A váró
közönségnek a foyerben kell tartózkodni.

Nekem még az a szerencsém is volt, hogy a bőröndömet előre elküldtem,
mint teherszállítmányt; az nem veszett ott az elégett vonaton. Velem nem
volt más, mint az oldaltáskám, a mi velem együtt megmenekült. Még a jó
magyarországi szivarjaim is elfogytak az útban.

Ezért a legelső utasok között voltam, a kik az előcsarnokba kisiettek. A
kis fiút a kezemen vezettem.

Még ki sem léptünk az ajtón, a midőn a gyermek kiszakitotta a kezét az
enyimből, s előre futott, hangosan kiabálva: «Apám! kedves jó apám!»

A tourniquet mellett egy férfi és egy hölgy állt.

A hölgyet hamarább megláttam. Csodamódon hasonlított az arcza a kis
fiúéhoz. Ugyanazok a nagy szemek, az a hegyes gödröske áll, a finom orr,
a csigametszésü száj. Alig lehetett több huszonnégy évesnél. A férfi
magas, izmos termetű alak volt, derékban karcsú. Barnapiros arcza, az
oldalszakál kivételével, simára borotválva. Fején gömbölyű nemez kalap,
felső kabátja kék rókával prémezve; nyakkendőjében gyémántpatkós melltű.
A hölgy igen egyszerű fekete ruhát viselt.

A férfit negyven évesre becsültem. – «Gyerek ember!»

A kis fiú tehát előre rohant, két karját kiterjesztve s ismét csak
magyarul kiabált.

A férfi eléje szökött, ott hagyta állni a hölgyet s futtában felkapta
két kézzel a gyermeket az ölébe. S aztán elhalmozta csókjaival, az
arczát, a szemeit, a kis kezeit. Az apa sírt, a gyermek kaczagott. A
gyermek sikongatott magyarul: «apám, apám». Az apa pedig indulatosan
rebegé: «my little fool!» (Kis bolondom!) – angolul.

Azután valamit súgott a fiúnak fülébe, mire az elkomolyodott,
széttekintett s aztán ő is csak suttogva beszélt még az apja füléhez
hajolva, s a közben mind a két karjával átölelte annak a nyakát.

Az apa erre odavitte a gyermeket a hölgyhöz.

– Nézd! Itt a mamácskád.

Minden közönséges emberi indulatjárás szerint úgy kellett volna
következni, hogy az anya, kinek az oly irtóztató halálveszélyből
megmenekült gyermekét eléje hozzák: egy gyermeket, a kit elbocsátott,
mint némát s visszakapta, mint csevegőt, hogy ez a nő az őrjöngés
extásisával szorítsa, tépje, csókolja ezt a kincsét. – Megfoghatatlan! A
hölgynek az arczát egy mosoly nem deríté fel, a szemeiben egy köny nem
ragyogott: a két keze a muffba volt dugva.

És a gyermek, a mint az apja odanyujtá, a két karján emelve az anyja
felé, egyszerre olyan lett, mintha kicserélték volna. A szempilláit
lesülyeszté, hogy a nagy szemei elborultak s a száját úgy összeszorítá,
hogy az ajkai eltüntek, mintha menekülni akarnának a csók elől. Nem
hasonlított már a hölgyhöz épen semmit.

A hölgy aztán egy olyan lehelletszerü csókot adott a gyermek homlokára.
De nem szólt semmit. A gyermek pedig végig czirógatta kis kezével a
hölgynek az agutiprémes karmantyuját – a mibe a két keze dugva volt.
Épen úgy, mint a waggonban az én asztrakánomat. – Mi ez? – Amerikai
szokás?

De hát mi közöm nekem mind ezekhez a talányokhoz? Mit nézem én ezt a
családi jelenetet? Ha valami jámbor cockneynek a gyermekét mentettem
volna meg: most azzal szivesen kezet szorongatnék s aztán betérnénk a
vasuti étkezőbe, s ott egy pohár forró punch mellett megkötnénk a
barátságot; de egy amerikai nábobnál bemutogatni magamat semmi kedvem.
Azt hihetné, hogy várom a remuneratiót. – Idáig elhoztam a gyermeküket,
megkapták, karjaik között van, – a többit elolvashatják a hirlapokból,
én megyek a málharaktárba a bőröndömet felkeresni.

Azonban alig haladtam el mellettük néhány lépésnyire, a férfi utánam
kiáltott. A nevemet ejté ki.

No hát ezt bizonyosan a táviratból tudta meg. De hát tartozom én – itt
az idegenek földén – a saját nevemre megfordulni? – Voltam én már
«monsieur d’Astrakan» is. Úgy tettem, mintha nem én volnék az.

A férfi azonban utánam eredt, folyvást az egyik karján tartva a
fiúcskát, s megragadta a karomat. – Francziául szólított meg.

– Ohó uram. Így nem lehet én tőlem elosonni.

Nagyot bámultam rá.

– Hát hogy tudja ön, hogy én, meg az a név egymáshoz tartozunk?

Nevetett nagyon. Szép fogai voltak. Ha igaziak.

– A táviró mindent meghozott, még a személyleirást is. Ön tőlem nem
menekül meg. A mig Párisban lesz, addig az én házamban lesz az otthona.
– Engedje meg, hogy bemutassam a feleségemnek.

S azzal odavitt a misztresshez, megmondta neki a nevemet, egész helyes
kiejtéssel; a társadalmi állásomat, melyet Magyarországon elfoglalok;
még a választókerületemnek a nevét is tudta.

Ennek is megtaláltam a magyarázatát. A határon meg kellett mutatnom az
útlevelemet. De hogy az a hivatalnok, a ki azt elolvasta, rögtön meg is
táviratozta az abban talált adatokat miszter Du Manynak. Nem hiába ő a
Silver-King.

A delnő könnyedén meghajtá a fejét a bemutatásra.

– Ő az, a ki megmenté a katastrófából a mi kis Jemmynket. Magyarázá az
apa.

Arra a hölgy elővette a tuszliból az egyik kezét, szép keskeny finom
kezecske volt, zergebőr burokban, s azt a kezembe tette. Egy kicsit meg
is szorítá a kezemet. – Oly mértékben, mintha csak egy útban elhagyott
kapuczinus majmát hoztam volna a helyébe. – Nem! Láttam már valakit a
kapuczinus-majomért is extasisba jönni.

De még akkor sem szólt semmit.

Ez a hölgy néma!

Vagy talán az az amerikai etiquette, hogy egy hölgynek nem szabad
nyilvános helyen családi érzelmeket se szóval, se arczczal kifejezni?

De hogy a gyermek, a kit még Jemmynek hínak, az is ilyen komollyá legyen
egyszerre, mikor az anyjával találkozik s a helyett, hogy kérkednék
vele, hogy ime ujra tud beszélni, úgy összeszorítja a száját, mint egy
hajóskapitány, mi ennek az oka?

Igaz, hogy nem sokat nyerne vele a misztress, mert a fiú csak magyarul
beszél, azt pedig a misztress nem érti.

Valjon ki tanította ezt a gyermeket magyarul beszélni? De ki tanította
megnémulni?

Talányok, a melyeket nem birok kihüvelyezni!

Miszter Du Many hátra szólt egy hozzá tartozó cselédnek.

Az egy athletai termetü vadász volt, fényes ezüstös egyenruhában. Arról
szólt neki, hogy vegye ki a málháimat.

Én igyekeztem menekülni. Szeretem a vendégszeretetet – odahaza a magam
szülőföldén, mikor vidéken utazom, de ha Párisba jövök, akkor szeretek a
magam ura lenni, s többre becsülök egy udvarszobát a Spanyol-magyar
vendéglőben, vagy a hotel Jakobban, mint a legpompásabb vendéglakást egy
szt.-germainei pénzkirály palotájában.

Mr. Du Many azonban nem azért volt amerikai, hogy ha egyszer valamit
megfogott, azt elereszsze.

– Csak adja ön meg magát szép békességesen. Ez önre nézve jobb lesz.
Mert ha ön most egy vendéglőbe száll meg, úgy el fogják lepni a
reporterek, a fotográfusok, hogy éjjel-nappal nem lesz nyugta. Az mind
ráspolyozni, gyalulni fogja önt a roszbergi katasztrófa részleteiért s
egy hétig ott fogja ön magát látni az illusztrált lapokban. Tudom, hogy
ez önnek nem lesz kellemes.

Ezt jól eltalálta.

– Ha pedig az én házamnál száll ön meg, ott oly absolut nyugalmat fog
találni, olyan világtól elzárt csendességet, mintha csak a Hortobágyon
volna egy gulyás karámjában.

(Hát már ez honnan tudja azt, hogy van a világon egy hely, a mit
Hortobágynak hínak, s azon gulyások, a kik karámokban laknak, s hogy az
nekem kedvencz tanyám?)

Megadtam magamat.

Erre aztán a nábob rendelkezni kezdett. Az egyik landaueren a misztress
megy előre Jemmyvel, a másikon mi ketten. (Két hintóval jöttek a
vasuthoz.)

A kis Jemmy azonban semmi áron sem akart leszállni az apja öléből. És
igy a misztressnek egyedül kellett menni az egyik hintóval, az apa és én
a másodikra szálltunk. A kis Jemmyt kettőnk közé vettük.



A «SILVER KING.»

Megvallom, hogy nagyon érdekelt ez az ember, a kinek az aura popularis
ezt a melléknevet adta: «az ezüstkirály.» Nem a gazdagságáért, mert én a
pompát meg nem látom. Le tudok irni egy tökkel befuttatott nádgunyhót,
egy megható várromot, de eleven palotát nem. De érdekelt főképen azon
talány miatt, hogy mi vonatkozás lehet ezen délamerikai idegen család,
meg az én szegény kis rokontalan nemzetem között? Hogy kerül a magyar
beszéd egy amerikai Croesus öt éves fiacskájának a szájába? – Gyermek
koromban ugyan ismertem egy kis öt éves fiút, egy rendkivüliségéről
hirhedett grófnak a fiát, a ki «csak» latinul beszélt. Hanem hát a latin
nyelvnek van professora; de ki gondol a finn-ugor nyelvtanra Amerikában?
S micsoda marotte lehet az egy ilyen kiváló családnál, hogy a fiú olyan
nyelven beszéljen, a mit senki sem ért meg? Valakinek még is kell lenni,
– de ki lehet ez a valaki? (A süketnéma intézetekben csak németül
tanítanak.)

Utközben, a mig a vasuttól Mr. Du Many lakásáig kocsiztunk,
megismertetett egygyel mással, a mit a vendégnek szükséges tudni. Hogy
kilencz órakor van a reggelizés, tizenkettőkor a falatozás, hat órakor
az ebéd. Egyébiránt teljes szabadságomban van azokon megjelenni, vagy
elmaradni. Ha nem vagyok ott, nem várnak rám; ha később jövök, ujra
tálalnak, rendelkezhetem a szakácscsal a hogy tetszik. A mai napot jó
lesz talán a nyugalomnak szentelnem – ily izgalmas utazás után.

Én viszont a magam részéről elmondtam, hogy semmiféle szokásaim
nincsenek: akkor eszem, iszom, aluszom, a mikor hozzájutok, fáradt soha
sem vagyok, a nappalt alvásra nem vesztegetem és így, ha tetszik, ma is
együtt reggelizhetünk.

Hát így még jobb.

Mr. Du Many azután kimenté a nejét, hogy az a mai kilenczórai reggelinél
nem fogja a háziasszonyi tisztjét teljesíteni, mert az egész éjjel fenn
virrasztott, hogy korán reggel kinn lehessen a vasutnál; most azután egy
pár órára le fog pihenni, azután pedig a gyermekeit mozsdatja,
öltözteti, s csak ezek után jön elő.

(A gyermekeit mozsdatja, öltözteti! Tehát mégis van ott anyai érzés! a
kis Jemmy tán csak mostoha gyermeke?)

– Van több gyermeke is a misztressnek? kérdezém.

– Még két fiú és két leány.

– Négy gyermek?

– De ezzel az első szülöttével együtt öt.

– Ah! Ilyen fiatalon.

– Huszonöt éves. Hét év óta vagyunk házastársak. Hát mit tehet róla az
ember? – Nekem nincs több feleségem ennél az egynél; ő is mindig hozzám
tart: így aztán soha sem jövünk ki a keresztelőből.

(Ez elég délamerikaiasan van mondva, de magyarnak is beválik. Nekünk ez
nem «shoking!»)

Tehát a kis Jemmy első szülötte misztress Du Manynak; e szerint nem
mostoha gyermek.

Ezzel azt a magyarázatot is elvesztettem, a mit addig adtam az anya és
gyermek közötti felötlő idegenkedésnek.

Mr. Du Many palotájába megérkezésünkor mind mozgósítva találtuk már a
cselédséget. Kiki tudta a maga teendőjét. A komornyik engemet a
rendelkezésemre álló lakosztályba vezetett, mely el volt látva a
legnagyobb kényelemmel: háló, fürdő, dolgozó, elfogadó szoba egymás
mellett. Mindenben a legnagyobb választékosság, jó izlés és comfort,
minden fitogtató pompa nélkül.

Mikor az átöltözéssel készen voltam, a komornyik (a ki zárjelben mondva
elsassi franczia volt, s hozzám németül beszélt: tudta, hogy ez nekem
jól esik, minthogy magyar vagyok) azt a praktikus indítványt tette, hogy
ha levelet akarok irni, itt van az iróasztal, ha pedig inkább szeretem
olvasással tölteni az időt, a következő szobában megtalálni a
hirlapokat.

Én szépen megköszöntem a kalamárist: de ma nem kérek belőle. Leveleket,
a hová kellett, már Zürichből irtam.

Az olvasószobába lépve, ott találtam az asztalon körbe rakva a legujabb
hirlapokat: csupa franczia, angol, olasz lap volt, sőt egy németországi
is; de Magyarországból semmi: még egy Pester Lloyd sem.

Volt ott egy könyvtár is: abban mindenféle tudományos és szépirodalmi
munkák. Azok közt sem volt semmi magyar: még fordításban sem.

Az olvasó szobából nyilt egy billárd terem: annak a falait pompás
freskók kerítették, melyek gyöngéd színkezelése franczia iskolára
vallott. Csupa népies alakok voltak, normandi, baszk, breton, kabyl,
uszkók tájakról. Biz azok között a hortobágyi csikósélet nem volt
képviselve. Egy mellékszoba tele volt ethnographiai ritkaságokkal, de
még azok között sem találtam bár csak egy karikás ostort, vagy egy
csikóbőrös kulacsot sem, mely az én fajtámra emlékeztetett volna. –
Lehetetlen, hogy annak a háznak az ura Magyarországon járt volna, mert
akkor valami népjellemző különösséget csak hozott volna el magával.

Nehány percz mulva ő maga is odaérkezett. A reggeli fel volt adva. Egy
théázó szobába mentünk át, útba ejtve egy amerikai ejtőző szobát, mely
félkört képezett, hajókabin mintára gömbölyü kis ablakokkal s az ablakok
közeiben hasonló gömbölyü keretbe foglalt csendélet képekkel.

A reggeliző szobában szemembe tünt egy Meissonier-féle arasznyi nagyságu
kép, kétszer olyan széles rámában, meg egy Alma Tadema-féle színvázlat.

Mr. Du Many észrevevé érdeklődésemet, sietett megjegyezni, hogy ezek a
képek csak ideiglenesen vannak itten elhelyezve: az lévén a hivatásuk,
hogy az oceánon túl szállíttassanak, a hol az ezüstkirály newyorki
palotájában rangjukhoz méltó társaságban foglalhatnak helyet.

Én megjegyzém, hogy nekünk scytháknak is vannak már számbavehető
művészeink.

– Jól tudom: mondá M. Du Many. Nekem is van a newyorki gallériámban egy
Munkácsy genre, egy Zichy Mihály aquarell és egy Benczur. Itt csak a
franczia és a német művészeket tartom.

Tehát a magyar festőművészeket mégis csak ismeri!

Ez az első lépés a nemzetközi elismertetésre: a festészet.

A festőművészet után következik a «liszt». – Rossz élcz biz az és más
nyelvre lefordíthatatlan; de már megvan: hogy a leghiresebb magyar
zeneművésznek a neve azonos azzal a gőzmalmi productumával
Magyarországnak, a miből a finom süteményt készítik; de ezt az utóbbit
Dél-Amerikában még jobban kedvelik, mint az előbbit.

Mr. Du Many megjósolta, hogy a magyar lisztnek valamikor nagy kelete
lesz Dél-Amerikában.

Erről a tárgyról áttértünk arra a közeleső körülményre, mely szerint az
amerikai buza nemsokára el fogja özönleni Európát, s ha még a védvámos
politika is érvényre jut Német- és Francziaországban, akkor a magyar
gazdák nagy árhanyatlást fognak megsinyleni.

Erről áttértünk a nemzetgazdászatra, arról megint a financziákra.
Ezekben az én gazdám egészen otthon volt. A magyar rente akkor lett
először bevezetve az európai pénzpiaczokon. Mr. Du Many a legszebb
reményeket táplálta a pénzügyi mívelet irányában. Nem késlelkedett
kimondani, hogy ezt rövid időn követni fogja a «rente conversio». Nem ád
neki tiz esztendőt, hogy Magyarország 4%-os jövedék-papirokat fog
kibocsáthatni. Ebből belevitorláztunk az általános politikába. Az én
házigazdám e téren is teljesen a horizon fölötti álláspontját
constatálta. Nagy bámulója volt Andrássy Gyulának, föltétlenül
helyeselte annak bosniai politikáját; nagy eredményeket várt Tisza
Kálmántól, s komolyan sajnálta Apponyi Albert grófnak az ellenzékhez
való csatlakozását; beszélt Kossuthról is és a függetlenségi pártról:
azt a nézetét fejtve ki, hogy ez a párt egészen a czéljával ellenkező
irányban működik, s hogy első feladata Magyarországnak a jó pénzügyi
helyzet, mert a nélkül nincs független állam a világon.

Mindezekből én azt eszeltem ki, hogy az én házi gazdám nagyon sokat
olvasott Magyarországról s érdeklődik iránta. Hanem azért holmi
pathetikus hangulatba nem engedte magát átbugzoltatni. Szinházakról,
irodalomról nem folytatta az általam megkezdett diskurzust, s ha én a
magyar költőkről beszéltem neki, ő a plattdeutsch, meg a langue d’oc
költészet gyöngyeiről értekezett: mintha ezek mind egy szinvonalon
állnának.

Annyit el kellett ismernem, hogy mr. Du Many sokkal többet tud
Magyarországról, mint Párisban szokás tudni; a czigányokat nem tartja
uralkodó néptörzsnek hazánkban s a rablóromantikát nem nézi magyar
specziálitásnak. De azért valami különös rokonszenvekkel nem akar
megvesztegetni, s mindenféle mirobolans magasztalásától a magyar hősi
erényeknek ugyan tartózkodik.

Félbeszakítá a beszélgetésünket mr. Du Many komornyikja, ki két levelet
hozott be az urának.

– Megengedi ön, hogy elolvassam a leveleket?

– Kérem.

– Válasz van bennük, két meghivóra, a mit ma reggel elküldtem.

Azzal felbontá a két levelet, s beléjük pillantott. Azután visszatette
mind a kettőt a tálczára, min a komornyik hozta.

– Adja át a komornának a leveleket, tegye a feleségem asztalára, ha
fölkel.

Azután én hozzám fordult mr. Du Many.

– Két urat hivtam meg a mai ebédünkhöz; az egyik a belügyminiszteri
államtitkár, a másik a St. Germaine L’Auxerroi-i lelkész. Szép tőlük,
hogy napján a meghivásnak elfogadták azt. Gondolom, nem lesz önnek
ellenére ezzel a két derék urasággal megismerkedni.

– Nagyra fogom becsülni az ismeretséget.

Nyomban visszatért a komornyik. Ezuttal nekem hozott izenetet.

– Madame la comtesse kéreti monsieurt, hogy fáradjon át hozzá.



A KÖZTÁRSASÁGI GRÓFNŐ.

Madame la comtesse.

Perui, vagy laplatai grófnő? Ez sem mindennapi tünemény.

Siettem eldobni a szivaromat s hagytam magamat a grófnő boudoirjába
átvezettetni.

A közbeeső termekben futtában szétnézve, ismét csak azt láttam meg, a mi
nincs ott. Az ősök arczképei. Azok a vertugadinos, fehérre puderozott
haju ősanyák, meg a pánczélos szép apák, csipőjökre támasztott
marschallbottal. Egy sincs ottan. Talán ezek is a newyorki képtárba
vándoroltak. A másik volt teljes hiánya mindenféle élő állatnak, a mi
előkelő úrhölgyek szobáiban alkalmatlankodni szokott, semmi papagáj,
majom, selyempincs és bernáthegyi.

Annál inkább meglepett a boudoir berendezése.

Ajtó nem volt rajta; nehéz brocat függöny takarta félig a bejárást. A
belépő csakugyan azt hihette, hogy a tündérország tárul fel előtte. Volt
valami hasonlatosság a Capri szigeti kék barlang és e szoba között. Kék
világításban minden. Szemközt valami nagy lugasforma látszott amerikai
folyondárokból s annak a hátteréből jött a világosság a szobába. S ez a
háttér egy végtelennek látszó téli kertet mutatott, csoportosítva üde,
virágzó tropikus növényzettel. S e keletindiai pagonyban tarka-barka
apró madársereg repkedett, csicsergett az örökzöld lombok között,
veszekedve a fészkek felett. Az egész téli kert felülről kapta a
világítását, s ez tette olyan tündérgrottaszerüvé a boudoir félhomályát.

S hogy a téli kert növényzetének kipárolgó ambrájától gutaütést ne
kapjon az ember, az egész nyilás el volt zárva valami átlátszó lemezzel.
Csak hogy ez a lemez nem üvegből volt, hanem vizből. Valami folytonos
vizesés képezett egy olyan üvegvékonyságu lemezt a téli kert és a
boudoir között, hogy azon keresztül lehetett látni. Ez az állandó
vizablak zárta el a téli kert forró és fűszertelt legét a boudoirtól. A
madárkák is óvakodtak annak neki repülni. Egy rugó nyomásával meg
lehetett szüntetni az átjáró előtti vizesést, s akkor be lehetett lépni
a téli kertbe. – Ugy hangzott folyvást, mintha csendes eső esnék.

A tündérlugassal szemközt volt egy kerevet, az előtt indus faragványu
asztal, fölötte egyszerü rámában mr. Du Many Kornél életnagyságu
arczképe.

A grófnő reggeli toiletteben volt, a mi, ha jól sejtem, nyers selyemből
lehetett. A fején nem volt semmi, csak hosszu, tömött szőke hajfonadék
volt háromszoros tiarának körüle csavarva.

Olyan leányos termete volt: karcsu és hajlékony, az ember azt hihette,
hogy hajadon.

Ebben a különös világításban olyan fehér volt az arcza, hogy szinte
félelem volt rá nézni. Mintha egy alabástrom szobor nézne azokkal a
sötétkék szemekkel s beszélne a karminpiros ajkakkal.

Helyet mutatott számomra egy karszékben: ő maga az ottomanon telepedett
le.

– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, szólt simán folyó hangon, s jól
artikulált franczia nyelven, a hogy azok beszélik, a kik könyvből
tanulták. A férjem ma estére két vendéget hitt: az egyik egy
kormányhivatalnok, a másik egy pap. Az elsővel a férjemnek van dolga, a
ki a roszbergi catastrofánál szerencsétlenül járt utasok
hozzátartozóinak óhajt pénzbeli kárpótlást adni. Szegény kárpótlás,
mondhatom. A papot pedig én kértem fel, hogy az ott elveszettek lelki
üdveért tartson holnap requiemet. – Nagy vonásokban Mr. Du Many minden
áldozatra kész, de a részletekhez ő nem ért. Ilyenhez asszonyok inkább
értenek. Azt sem tudjuk még, kik voltak? hányan? miféle emberek, a kik
ott szerencsétlenül jártak? Ki menekült meg? És milyen állapotban?
Segített-e rajtuk valaki? Hát a mi hozzánk tartozókból maradt-e valaki
élve? Mindezekről ön adhat nekünk legjobban felvilágosítást. Azért
kérettem ide: mondja el nekem az egész vasuti szerencsétlenségnek a
részleteit, úgy a hogy azokat tapasztalá.

– Grófnő, mondám, ezeket a részleteket végighallgatni nagyon erős
idegzet szükséges.

– Az idegeim semmivel sem érzéketlenebbek, mint más asszonyé; – hanem én
tudok nekik parancsolni. S aztán elvégre is, hadd fájjon nekem is. Ez
vezeklés. Ne kimélje ön a flagellumot. Kezében van! üssön vele!

S ez a nő igazán magas fokra tudta vinni az önkinzást. Nem engedett
elhallgatnom semmit; kényszerített elmondanom a legizgalmasabb
részleteket, s mikor legjobban borzadozott, akkor lehajtotta a fejét s
kezével csendesen ütve a mellét, suttogá: «mea culpa!»

Már azon is megütődött, hogy a salonkocsi kikapcsolása miatt támadt a
vonatkésés.

– E szerint az a baleset egészen a mi rovásunkra megy. Ha a mieink is a
rendes kocsikban foglaltak volna helyet, a hol más tisztességes ember
megfér egymással, akkor a vonat hamarább áthalad a veszélyes helyen,
mint a sziklaomlás bekövetkezik. De hát a Silverking fiának salonkocsit
kell berendezni: ez nem szíhatja azt a levegőt, a mit más Istenembere. S
ezért a mi bolond kevélységünkért kellett annyi jó embernek kinhalált
szenvedni.

Ennek a combinatiónak bizony elég alapja volt.

Tovább beszéltem: a hogy a nő kivánta.

Iszonyut kellett neki kiállani, mikor a vész közeledtét elmondtam
előtte: a catastropha előtti perczeket. A szive dobogását lehetett
hallani a szünetekben.

Mikor már a kezemben volt a keze a gouvernantnak, hogy lesegítsem a
lépcsőről, a hölgy úgy segített volna neki: úgy taszította volna mind a
két kis kezével, úgy hivta a nevénél: «no hát! Alice! ugorjon hát!»

– Megint visszament a waggonba a kalapjáért.

Erre görcsösen felkaczagott a hölgy és két kezét a feje fölé kapta.

– Hahaha! A kalapjáért! Ilyen bolond volt mindig. – Hahaha! Soha sem
jött az asztalhoz kalap nélkül. Azt hitte, hogy szégyen, ha a fülét
meglátja valaki. Hahaha!

Szerencsére megjöttek a könyek: ezek elolták a kaczajgörcsöt.

– Szegény jó Alice! Legjobb barátnőm volt a világon. Hogy szerette azt a
gyermeket! Inkább anyja volt neki, mint én. Miért engedtem meg neki,
hogy a gyermeket kisérje?

Elmondtam azt is, hogy a gouvernante a vész pillanatában is legelőször
arra gondolt, hogy a gyermeket szabadíttassa meg velem.

– És nem látta ön őt többet soha? Nem került elő a lezuhant kocsiból?

Eltagadtam, hogy láttam még egyszer. Ez már csakugyan nem női
életszervek számára való leirás lett volna. Azt mondtam, hogy a vonat
nem várt: a sebesültekkel gyorsan kellett tovamennünk.

– És a többiekről mit tud ön? A hozzánk tartozókról? A kik a gyermeket
kisérték. Mint egy uralkodó fejedelem fiát! Egész suite-tel! A derék
doktor Mayer?

– A legelső waggonban volt, mely összeégett.

– Hát Tom, a szerecsen?

– Azt agyonnyomta az összelapított kocsirom.

– Leghűségesebb cselédem volt. Egyszer egy alligátortól szabadított meg.
Vasruddal verte agyon a szörnyet. Nehéz sebeket kapott tőle. S csak
nevetett rajta.

– A halálban is nevetett.

– És a szegény kis Topsi? a kis játszó társ? Jemmynek a tejtestvére. Az
ő anyja volt a Jemmy dajkája. Úgy a lelkemre kötötte a gyermekét, hogy
felneveljem: papot csináljak belőle! Szépen szavamnak álltam. Szentet,
martyrt csináltam belőle! – És egyet sem lehetett közülök megmenteni?

Én felvilágosítottam a hölgyet a körülmények felől, melyek a mentést
lehetetlenné tevék a segélyvonat megérkeztéig; akkor pedig már késő
volt.

– Tudom már. Azon az éjszakán elfelejtettem imádkozni. – Estélyen
voltunk; ott nem jutottam hozzá. Pedig úgy bántott valami. Az az
elmulasztott imádság. Csak egyszer sóhajtottam fel, mikor senki sem
vette észre: «God bless us!» – Akkor történt meg az irtóztató csapás.
Hát ki az a rettenetes lény: a ki ránk les, s ha rajta kap, hogy egy
este, egy reggel elmulasztottuk az Istenhez fohászkodni, letaszítja az
örvénybe azokat, a kik hozzánk tartoznak? Ki az?

Az a fehér arcz, azokkal a nagy kék szemekkel olyan volt e beszéd alatt,
mint valami sirőrző nemtő.

– Talán az az egy fohász: «God bless us!» őrzé meg önnek a kedves
gyermekét a nagy veszélytől.

– A Jemmyt? Ez a szerencsétlenség gyermeke! Ő miatta kellett elveszni
annyi ártatlan embernek! Meg volt átkozva az az óra, a melyben ez a
gyermek született. – Nem! Nem ő az átkozott! Ő ártatlan. Nem tehet róla.
Én vagyok a bűnös, a ki őt világra hoztam. – Mondjon ön uram még több
rémlátást; hadd szenvedjek ki benne. – Nekem ez jól esik.

Őriztem a számat ettől a kegyetlenségtől. Inkább egyet fordítottam az
előadáson s beszélni kezdtem a hölgynek az angol utazóról, ki a pásztor
kecskéit őrzi, a míg az a szomszéd állomásig elszalad; – aztán meg a
phlegmaticus festőről, a ki az egész rémjelenetet lekapja a vázlatos
könyvébe.

– Azt a képet nekünk minden áron meg kell szerezni. Egy fogadalmi
kápolnában fogjuk elhelyezni.

Kezdtem arra a gondolatra jönni, hogy mrs Du Many kedélyének alapját
vallási rajongás képezi. Ebből ered a mély bűnbánat, mely a
szerencsétlenség okát arra a kis gyermekre hárítja. Ez okozza az anyának
feltünő idegenkedését saját szülötte iránt. – Azonban ezt még sem
találtam elég felvilágosításnak. Ez nem elég ok arra, hogy egy anya, a
halálból megszabadult gyermekét meg ne ölelje.

– Minő szerencsétlenség! rebegé, összekulcsolt kezeit térdére feszítve.
Minő lélekkárhozat! Hogy jelenhetünk meg az Isten előtt?

Én megkisértém őt csillapítani. Felemlítettem előtte, hogy most rövid
idő alatt mennyi nagy catastropha rendíté meg Európát. Az eszéki hid
leszakadt a vonat alatt, s egy egész század derék huszár lelte halálát a
Dráva folyamban. Hát a skócziai hidszakadás, a melynél egy lélek nem
menekült meg a hullámokból. Aztán Szeged elpusztulása az árvízben. Egy
egész város romba dőlve. Majd az Arrogante hadihajó elsülyedése.
Legközelebb az ischiai földindulás, melynél nyolczszáz embert zúztak
agyon a romok. És maga ez a roszbergi hegyomlás, mely már a század
elején, ugyanazon a helyen négyszázhatvan embert temetett el. – Nem az
églakók haragja intézi ezt, hanem planétánk geologiai és meteorologiai
phasisai. Ha valakit hibáztatni lehet a mostani balesetnél, úgy
legfeljebb a vasuti mérnök az, a kinek a veszélyes roszbergi hegy-vápa
előtt nem mellvédet, hanem bástyát kellett volna emelni.

Félbeszakította a beszélgetésünket mr. Du Many közbejötte. A férjnek
persze nem szükség magát bejelentetni.

Azzal az ürügygyel lépett be, hogy levelek és hirlapok érkeztek a
számomra.

– Hogyan? Hát mint tudhatja a postás, hogy én itt vagyok? Én a Hotel
d’Espagnehoz czímeztettem azokat.

– Már értesítve lett, hogy idehozza.

Azzal kezembe adta a «A HON» példányait, meg egy pár levelemet.

Aztán a nejéhez fordult.

– Nos? Eleget dobzódott ön a keserű pohárból? Ki itta fenékig?

A nő válasz helyett a nyakába borult s elkezdett hevesen zokogni.

– Legalább most már meg fog nyugodni.

Én siettem visszavonulni. Leveleim sürgetős feladatokkal voltak
megterhelve. (Még ugyan nem bontottam fel őket; de ürügynek jó volt.)

Pontos voltam az ebéden való megjelenésnél; tudtam, hogy az angolok
ebben nagyon szigoruak.

A két meghivott vendég úr már akkor elintézte a maga ügyét a háziurral
és urnővel.

Gyors megismerkedés után a vendégtársakkal, mindkettő közlékenysége
nagyhamar a helyzet szinvonalára segített emelkednem. Az államtitkártól
megtudtam, hogy mr. Du Many nyolczszázezer frankot bocsátott a két
kormány, a schweizi és a franczia rendelkezésére, a szerencsétlenség
következtében meghaltak családjainak, s a munkaképtelenné lett
megmentettek kárpótlása czéljából. Azonkívül a szolgálatból elbocsátott
vasuti őrnek, a hírt vivő kecskepásztornak egyenkint tízezer frankot.
Szintén tetemes összeget a segélyvonat személyzetének. Azonkívül
elrendelte a baleset szinhelyén leendő emlékkápolna felállítását.

Mrs Du Many pedig gondoskodott róla, hogy a holnapi requiem a legnagyobb
pompával legyen megtartva, s alapítványt tett évenkint e napon
megtartandó gyászmise ceremóniáira.

Az ebédhez mrs Du Many fekete ruhában jelent meg, s egyetlen ékszere
volt egy szalagon függő kereszt a legsötétebb gyémántokból. Az a kereszt
egészen feketének látszott, csak a kivillanó kék, zöld, veres szikrák
árulák el, hogy azok gyémántok.

A lakoma olyan ünnepélyes hangulatban folyt le, mint akármely halotti
tor: a mihez elég jogczime is lehetett. A menu becsületére vált a
franczia szakácsművészetnek.

Kilencz órakor a két vendég úr felkerekedett és búcsut vett.

Én, mint a házhoz tartozó vendég, ott maradtam.

Mrs Du Many bocsánatot kért tőlem, hogy eltávozzék; de ilyenkor már a
gyermekeit kell lefektetni.

Mr. Du Many közölte velem, hogy a mrs ezt soha nem engedi másnak, s ha
az operában, vagy a theatre françaisban van is, kilenczre haza jön; s
ezért nem tudja soha, hogy mi a vége a darabnak. Neki ez a legkedvesebb
szinház. – Én ez által nagyon meg voltam hatva. – Valami olyanformát
koczkáztattam, hogy nálunk Magyarországon is így szokták a hölgyek.

– Mi férfiak azonban még nem mehetünk aludni; mit csinálnánk reggeli
kilencz óráig?

Ellenben még egy csésze theára s egy pár szivar elhamvasztására
átmehetünk mr. Du Many hálótermébe.

Igazán terem volt. Magas, mint egy templom. Ha volna bennem
chauvinismus, azt mondanám, hogy nemzeti szinű világítás volt benne. A
remekművű függő lámpa adta a zöld fényt, a kandalló parázsa a vereset, s
a gyönyörű faragványu ágymennyezet párkányán végig pislogtak, mint
álomőrző csillagok, a fehérfényű villanylámpák. A szoba csillagfényben
derengett tőlük, míg a mennyezet alatt álomtápláló sötét lehetett. A
kárpitok le voltak eresztve.

Alig jártunk végére az első szivarnak, a midőn egy szőnyegajtó megnyilt
s belebbent rajta mrs Du Many. Ezuttal fehér, gazdagon himzett pongyolát
viselt, mely karjait egész vállig engedé látni.

Nem jött egyedül, a kis Jemmyt hozta magával.

– Ez a gyermek mindenképen az apjánál akar aludni. A hogy szokta,
mielőtt az intézetbe küldtük.

A gyermek nyafogott, nyügösködött. Alkalmasint álmából verték föl.

Mr. Du Many aztán ölébe vette a kis fiut, kigombolta a czipőcskéit,
lehuzta a harisnyáit. A mistress nézte csendesen. – Már ezt bizony ő
maga is megtehette volna.

Egyszer aztán jojczakát kivánt s ott hagyta a gyermeket az apjánál.

Mr. Du Many levetkőztette a kis fiut, s szépen dajkálkodva odavitte az
ágyához; félrehuzta a függönyöket: letérdelteté az ágyba, összetetette
vele a két kezét s megimádkoztatá. Olyan suttogva mondta a gyermek, hogy
nem lehetett a szavakat kivenni.

Akkor aztán lefekteté, betakarta az angora pokróczczal, s jó éjt kivánt
neki. A függönyöket összehuzta.

Aztán visszatért az apa a kandallóhoz.

Alig ült le, midőn a nyoszolya felől pisszegés hangzott.

«Sztt! Sztt!»

A gyermek széthuzta a függönyöket s a fejét kidugta rajtuk. Olyan volt,
mint egy kis cherub.

– Nos? Mi kell még? kérdezé az apa, visszatérve hozzá.

Hát csak az kellett neki, hogy még egyszer meg akarta csókolni az apját.
Akkor aztán csintalanul vihogva bujt el az ágytakarók közé.

Mr. Du Many visszajött ismét a kandallóhoz. Azonban észrevevé, hogy
nekem kialudt a szivar a számban.

– Ön álmos?

– Két éjjel nem aludtam.

– Akkor keressük fel a hálószobáját.

S ő maga vette kezébe azt a kis sárkányalakú japán gyertyatartót,
melynek viaszgyertyájánál a szivarainkat felelevenítettük, hogy majd a
szobámba vezet.

– De azt már nem engedem. Majd megmutatja a komornyik, hogy merre van az
ajtóm.

De legalább az ajtóig elkisért.

Ott aztán megszorította a kezemet s azt mondá:

– Jóéjszakát. Alugyék jól.

Ez ugyan csak három szó; de azért még is elég volt arra, hogy én nekem
az álmot kiverje a szememből.

Magyarul volt mondva.

Szemem, szám nyitva maradt, úgy rábámultam.

Mr. Du Many pedig olyan jóságos ravaszkodással mosolyga.

– Ön nem ismert én rám. Én pedig önt nagyon jól ismerem. – Hiszen
kollégák voltunk egykor.

– Kollégák? Hol?

– Hát Budapesten. A Sándor-utczai országházban.

– Ön képviselő volt? Mi neve volt akkor?

– Ugyanaz, a mi most. Csakhogy magyar orthographiával irva: «Dumány
Kornél».

– Még így sem emlékszem sem a névre, sem az arczra.

– Nem ám. Mert csak egy napig lehettem képviselő. Másnap kidobtak az
ajtón.

– Ah! Most jut eszembe valami. Ön volt az a bizonyos «egy halott
képviselője».

– Hát igen bizony. – Én voltam az egy halott képviselője.



AZ EGY HALOTT KÉPVISELŐJE.

Egy ilyen meglepetés magát a «hétalvót» is képes lett volna az álmától
megfosztani egy éjszakára.

Visszatértem az ajtóból.

– Uram! mondám Du Many urnak, kit ezentul nem fogok «miszter»-nek
czímezgetni. Lehet én nekem valami igényem önnek a hálájára?

– Uram, barátom! szólt mind a két kezét kezembe téve, fehér lapot adok
önnek, a nevem aláirásával: azt irja ön fel rá, a mit akar.

– Elfogadom s mindjárt irok fel rá valamit. Mondja ön el nekem annak a
történetét, hogyan lett «tekintetes és nemes Dumány Kornél urból, a kis
kastélyos magyar gentryből, a fidelis garconból, a visszaküldött
országgyűlési képviselőből, Du Many Kornél, az ezüst király, a
délamerikai nábob, egy csodaszép grófnő férje, öt gyermekes családapa, a
solid vállalatairól, jótékonyságáról hirhedett celebritás?» – Ezt kérem
öntől és semmi egyebet.

Dumány Kornél úr megcsóválta a fejét s a fogaihoz kezdte kopogtatni a
körmei hegyét, majd ismét mind a két kabátzsebébe mélyeszté a kezeit, s
aztán a megszorult adós keserves mosolygásával mondá:

– Kedves édes barátocskám… most ön csakugyan olyan összeget irt fel a
fehér lapomra, a mit «a vista» nem tudok kifizetni. Ez a történet, a
minek a közlését ön várja tőlem, csak fele részben az enyim, a másik
fele a nőmé. Engedje meg, hogy elébb ő vele értekezzem s kieszközöljem
tőle a «giro in bianco»-t, ha lehet.

Megadtam a moratoriumot.

Dumány úr ugyanazon a szőnyegajtón át, a melyen az imént a neje
belépett, elhagyta a hálószobát. Én egyedül maradtam ott.

De még sem egyedül.

Az ágyfüggönyök mögül nehéz nyögés hangzott, mint mikor valaki rosszat
álmodik s nem tud felébredni. A kis Jemmy.

Odamentem. Széthúztam a függönyöket. A világosságra felébredt a gyermek,
nagyot sikoltva.

– Apám!

– Mindjárt jön apa, biztatám én, az előtte ismeretes nyelven.

– Ah. Magyar bácsi! Az is jó.

S azzal a kezem után nyult, a hüvelykujjamat átmarkolta erősen.

– Rosszat álmodott kicsikém?

– Nagyon rosszat. Nem tudtam beszélni. Pedig akartam beszélni. Nem
tudtam. Egy kigyó összeszorította a torkomat. – Ugy-e nincs ott kigyó?

– Nincs. Ne féljen semmit.

– Ugy-e itt fog maradni?

– Itt. A míg apa visszajön.

– Azután is. Mindig. Soha sem megy el innen. Az jó volna apának. Apa
sokszor mondta nekem: Szólj fiacskám. Beszélj hozzám. Senki sincs, a
kivel «így» beszéljek, csak te fiacskám. Bácsit is szeretné majd apa.

Mondtam neki, hogy soká itt maradok. Arra nyomban elaludt.

Mire Dumány úr visszajött, én már ismét a kandalló előtt ültem. A mit a
gyermekajk csevegett, olyan kedves fényt vetett e férfi kedélyvilágára.

Derült arczot hozott magával.

– Nőm beleegyezett. Azt mondta, gyónás ideje van. Holnap ő fog mindent
meggyónni a papnak, ma én gyónom meg mindazt önnek. A realitás
szempontjából is, sokkal jobb, ha megtudják rólunk a valót, mint ha
azokat a válogatott meséket terjesztik tovább, a mikkel bennünket az ó
és új világban illusztrált a hirlapirói fantázia.

Azzal becsengette a komornyikot. Kiadta neki az egész campagnera való
utasítást. Most készítse el a samovárt a theának mandarin likőrrel.
Tizenkét órakor hozza fel a punchot, gyümölcscsel, két órakor fekete
kávét, öt órakor adja fel a fajdtyúkot hidegen, pezsgővel.

– Remélem, hogy ön kibirja az éjszakázást? szólt hozzám fordulva.

– Kérem: Fő-fő kortesvezér vagyok odahaza.

– Elég. Akkor ismerem a kaliberét.

– Remélem, hogy az egész menu mind saját termelés?

– Természetesen. A thea a hongkongi kertem zsengéje; a mandarin szeszt a
borneoi narancsligetem gyümölcséből főzik, a kávét a Cuba szigeti
telepem adja, a «gizr» szeszszel együtt, a mi a kávébab-cseresnye
gyümölcséből készül. A bor is a saját termesztményem. Nekem ez mind nem
kerül semmibe. Csupán a süteményekhez való lisztet veszem pénzért. Az
magyarországi. – Ott én nem birok semmit.

– Pedig önnek szép birtoka volt ott a felföldön.

– Nem hallotta volna ön, hogy azt adósságok miatt elkótyavetyélték?

– S ön ezt meg engedte történni?

– Majd ha végig hallgatta ön az én történetemet, akkor természetesnek
fogja találni, hogy azt tettem. De végkép még sem szakadtam el a
hazámtól. A hajdani kastélyom kertjében igen szép káposzta termett. Ezt
se Franczia-, se Olaszországban, se Amerikában nem tudják, hogy mire
használható. Én azt minden évben felvásároltatom, s szokás szerint
hordóba betaposva, posajtott állapotban elszállíttatom oda, a hol épen
tanyát ütöttem, Párisba, Palermóba, vagy New-Yorkba. És abból én nekem a
feleségem alkalmilag pompás «korhely-levest» szokott készíteni.

– «Korhely-leves!» Koronája a magyarországi dáridóknak.

– S ért ahoz a grófnő?

– Hahaha! kaczagott az excollégám. Hiszen olyan magyar grófnő az, mint
azok, a kik odahaza a Tisza-Duna között francziául beszélnek, nem azért,
mintha magyarul is nem értenének, hanem azért, mert ez az anyanyelvük;
aztán meg, mert a magyarnak az a rossz szokása, hogy a ki egy hibát ejt
a beszédben, annak a szeme közé nevet.

Ezzel a revelatióval az egész eddigi combinatiom is gyökerestül ki lett
irtva. Azt gondoltam, hogy az én magyarom egy amerikai pénzkirály
lányának szivét hódította meg s annak a kezéből kapta a számlálatlan
milliókat: (dollárokban számítva, a mi a mi pénzünkben, arany ágióval
együtt 2 frt 40 kr.)

Dumány úr az arczomról olvasta le a gondolataimat.

– Ön meg fogja tudni, hogy én se nem raboltam, se nem házasodtam a
vagyonomat: még csak az eszemmel sem szereztem azt a Dárius kincsét, a
mivel most valósággal rendelkezem. Elmondom az utat és módot, a melyen
hozzá jutottam – mások elrettentő példájára, – de senkinek sem
tanácsolom, hogy azt utánam csinálja. De nem is hiszem, hogy még egy
ilyen történet valaha ismétlődjék, s még egyszer szülessen a világra két
olyan rhinoceros idegekkel ellátott ember, a ki ezt keresztülélje, mint
a milyenek ennek a szerepvivői valának. Még azt is hozzátehetem, hogy az
az ár, a mit én ezért adtam, azokkal a számokban kifejezhető kincsekkel,
a miket nyereségül kaptam, soha sincs kifizetve; – hanem valami mással,
a mit a mathesis meg nem határoz: – azzal igen.

Ezzel letelepedtünk a theázó asztal mellé. Dumany úr nehány hasáb
illatos czédrusfát dobott a kandallóra. – A tűz hangos pattogása s az
álló óra méla tiktak ketyegése kisérte az egész elbeszélést. S már most
ettől a percztől kezdve nem én irom a regényt, hanem Dumány Kornél úr.

– Mindenek előtt állítsuk helyre az alkotmányszerű jogfolytonosságot,
mely szerint a magyar parlament tagjai egymást tegezik.

Egy kupicza mandarin szentesíté az ősi szokást összekoczczintva.

– Szervusz!

– Krisztigott.

– – – Úgy hiszem, hogy nem szükséges előtted körülményesen leirnom a
«csepegői» választó-kerület ethnografikai sajátságait. Meg vannak azok
örökítve az országgyűlési annálisokban. Nincsenek ugyan ottan csepegőkő
barlangok, de vagynak háromezer honfias nyeldeklők, melyeken már sok
nemes nedv lecsepegett. Az egész csepegői választó-közönség két
kategoriába soroztatik. Az első rendbeliek azok, a kik nagyon sokat
isznak, a második sorozatbeliek pedig, a kik még többet isznak. A tótok
pálinkát isznak, a svábok sert isznak, a finnugorok bort isznak: az
intelligenczia mind a hármat issza; az Isten kiválasztott népe pedig
szolgáltatja mind a hármat, a mi még nagyobb eredményre vezet, mint ha
inná.

Ha Dante Magyarországon járt volna, okvetlenűl bele került volna a
csepegői képviselőválasztás a pokol leirásába.

És a mellett megkivánják a tisztelt választók, hogy hazafias
meggyőződésük nyomatékos argumentumokkal megszilárdítassék, a mi curzus
szerint variál s a választás napján négy angyalra is fölemelkedik.[1]

Vannak szilárd jellemű választók, a kik csak consortiumban en bloc
engedik magukat megvásároltatni; vannak ellenben speculativ szellemek, a
kik mind a két félnek eladják magukat. A kik pedig a minden eddigelé
ismeretes camorristák, brigantik és kleftek elől elnyerik a
pálmakoszorut, azok az ugynevezett kortesvezérek.

Nem akarlak untatni azokkal az előzményekkel, a mikkel a magyar hirlapok
a választási campagne alatt tele tömik a hazai közönséget. (Jó
szerencse, hogy az egész világon senki sem érti a nyelvünket.) Meg
lehetsz felőle nyugodva, hogy sem az én korteseim, de az ellenjelölteméi
sem hagytak semmi eszközt felhasználatlan, a mi a kívánt diadalra vezet.
Én a conservativ-nemzeti-clericalis pártnak a zászlóját lobogtattam,
ellenfelem pedig a liberális-pánszláv-reformpárt oltárán áldozott.

Csupán a választási nap óráinak élményeit adom elő.

Délután hat óráig mind a két párt kimerítette leleményességének egész
tárházát. A veres tollnak a szavazatait (én voltam a veres toll) a zöld
toll szavazatai épen egygyel haladták túl.

«Ezt nem lehet engedni!» kiabálták a kortesvezetők.

«Hol van még egy szavazó? Nézzük a lisztát!»

A liszta még mutatott egy szavazót a szomszéd Bögreszegről: «Tóth
Jánost» a gelencsért.

«Hol van Tóth János, a gelencsér, Bögreszegről?»

A bögreszegi biró (a mi hivünk) jelenté alássan, hogy Tóth János a
gelencsér czudarul megrágta a szíjat; mert a helyett, hogy eljött volna
szavazni, tegnap este elment deszkát árulni Földvárra.

Ez annyit jelent magyarul, hogy «meghalt».

Ez már baj!

Hogy az ördögbe tud valaki meghalni a választás előtti napon?

«Nincs a faluban több Tóth János?»

«Van. De az tyukász. Nincs beirva a lajstromba; mert nem fizet adót.
Ellenben itt van: fuvaros minőségben.»

«Ide vele!»

Előhozták a tyukászt: szájába rágták, hogy most rögtön be kell mennie a
sátorba Dumány Kornélra szavazni Tóth János, a gelencsér helyett. Úgy is
egy házban lakott a megboldogulttal.

Szabadkozott, hogy az lehetetlen, hisz a gelencsér Tóth Jánosnak az a
mellék neve, hogy «csorba». Rászakadt az agyagpart egyszer, s kiütötte
az első két fogát. A zöld tollasok bizalmi férfiai egyszerre rá fognak
ismerni, hogy nem ő a Csorba Tóth János; mert neki mind a harminczkét
foga megvan.

«Ha csak ez a baj: itt a kudarczi tilógus, mingyárt kirántja kendnek a
két első fogát!»

A tyukász vonakodott a műtéttől. Igértek neki pénzt: egész fel hatszáz
forintig.

«Azt a szent kirilájzumát! Két rongy fogért! Verbőczy sem diktál többet
10 forintnál darabjáért. Marad még kendnek harmincz! S azokról jól lesz
gondoskodva.»

A tyukász utoljára kötélnek állt s ki hagyta rántani a két első fogát:
aztán mehetett bátran a meghalt gelencsér helyett én rám szavazni.

Ezzel egyenlő számra lett emelve a veres és zöld toll szavazatsora.

De még ezzel semmi sincs megnyerve: legfeljebb egy új választás.

«Ezer forintot még egy szavazatért!»

Valaki fölfedezte, hogy van még egy szavazó itt helyben a választási
központban: a «Nyakigláb» zsidó. Derék, becsületes szegény ember. A
kinek teljes világi életében mikor kalapja volt, akkor csizmája nem
volt, s mikor csizmája volt, akkor kalapja nem volt. Hanem azért
bejegyzett iparos volt: ablaküveges; a kinek csak akkor van keresete, ha
jégeső esik. Hanem azért van egy felesége, meg hét gyermeke. Ez
segíthetne mi rajtunk, mi meg ő rajta.

Csak az az egy baj van vele, hogy a szegény Nyakigláb épen haldoklik: az
egyik lába már a koporsóban.

Hátha megtenné a mi kedvünkért, hogy még egy kis fél órácskát itt
időzzön. Hiszen vár az a Bummelczug.

Odaszaladtak a kortesek a butikjához.

Hiszen régi példabeszéd az a magyaroknál, hogy «úgy húzza halasztja,
mint a zsidó a halálát». Hátha ez is tudja halasztani.

Először a feleségét fogták elő. Felvilágosították a szerződés előnyei
iránt. Csak egy névnek a kimondása a szavazatszedő bizottság színe
előtt, s ezer forintot hágy vele örökségül a családjára.

Akkor a feleség és a hét gyermek rohant a haldokló ágyához. Egész életük
boldogsága függ ettől az egy szótól.

A főkortes megmutatta a haldoklónak az ezeres bankót.

Ilyen lehet a paradicsom ajtajának a firhangja!

Szegény már nem tudott neki örülni.

Utoljára a kortesek felkapták a beteg nyoszolyáját négy lábánál fogva
(az idő drága, az elnök kitüzte a zárórát) s hozták nagy diadallal a
szavazatgyűjtő sátor elé. A feleség ott ment az ágy mellett, s
vigasztalta, biztatta a beteget: «csak még egy kicsit!»

Szerencsésen eljutottak vele, cseppentett pontosan a záróra utolsó
perczében a bizottság elé.

«Iczig Maykäfer: másnéven Nyakigláb üveges. Nro 1501» hangzott a jegyző
szava.

«Kire adja ön a szavazatát?» Kérdé az elnök.

Az üveges nem hallott már semmit. Száraz, hideg keze ott nyugodott a
felesége kezében, megtört szemei felfelé fordultak, véglehelletével ezt
rebegé:

«Du meine Liebe.»

«Dumány Nellire.» Kiálták az én bizalmi férfiaim. Világosan mondta
«Dumány Nellire» (Nellinek neveztek a barátaim.)

Az ellenfél bizalmi férfiai ellenben követelték, hogy világosabban
szóljon a szavazó.

De már az nem tette meg ezt a barátságot, mert meg volt halva.

S miután az első szava csakugyan úgy hangzott, hogy «Dumány», a jegyzők
beirták a szavazatát az én rovatomba.

Az elnök kihirdette az eredményt, mely szerint Dumány Kornél úr a mai
napon alkotmányosan megejtett képviselőválasztásnál 1501 szavazattal az
ellenjelölt 1500 szavazata ellenében Csepegő kerület képviselőjének
megválasztatott.

Ámde a mandatumnak sarkára taposott az ellenfél petitiója.

Megtámadták az egy halott szavazatát.

A képviselőház kiküldött egy biráskodó tagot, szigorú vizsgálatot
tartani.

Az Iczig szavazata megdönthetetlen volt.

Azokkal szemben, a kik azt allegálták, mintha Iczig nem az én nevemet
mondta volna, hanem azt hogy «Du meine Liebe» tíz tanu állt elő, a ki
kész volt megesküdni rá, hogy először is az üveges nem tudott németül és
másodszor oly szilárd karakterü hazafi volt, a kiről fel nem lehet
tenni, hogy élete végperczében a Jehovát német szavak kimondásával
indítsa méltó haragra.

Ekkor aztán az ellenfél a másik halottba kapaszkodott. Utána jártak a
bögreszegi papnál, hogy a választás előtti napon eltemette a Tóth
Jánost. De a pap nem tudta, hogy melyik volt a kettő közül: a
gelencsér-e, vagy a tyukász. (A tyukászt elküldtük hosszú fuvarba
Gallicziába.)

Ekkor elrendelte a vármegye a vizsgáló képviselő felhivására a halott
exhumáltatását és agnoscáltatását.

De mire a mixta commissio kijött, akkorra az én embereim úgy eltették
láb alól az egész corpus delictit, hogy soha senki sem talált rá többet.

Nem is derült volna ki ez a pia fraus soha, ha egyszer csak mint egy
diabolus rotae elő nem ugrik az a falusi borbély, a ki a rám szavazandó
Tóth Jánosnak a kritikus órában két ép fogát kivette a pelikánjával.
Pedig keményen volt érte fizetve.

Hiszen tudhattuk még Midás király történetéből, hogy borbélyra nem lehet
titkot bízni. Csakhogy ez nem a nádasnak beszélte el a titkát, hanem a
vizsgáló biróságnak.

Ezzel aztán mindnyájunkat megborotvált a borbély.

A képviselőház azonban e miatt megsemmisítette az én megválasztásomat s
én mehettem haza, ezzel a hátamra ragasztott gúnyczímmel: «az egy halott
képviselője» zabot hegyezni, vagy újra kezdeni a választási
«kutyalagzit».



DIOGENES BÁCSI.

Hát a ki ezt az episodot ismeri az életemből, az (miként te is
czimborám) ilyenforma vázlatot csinál a jellemzésemből:

«Hiú, elkapatott gentry kamasz, a ki keresztül bukott az érettségi
vizsgán, annál fogva egyedül a képviselői állásra birván
kvalifikáczióval, be hagyja magát ugratni a politikai hajczihőbe a
kutyúpajtások által s a hiú ambicziójáért elvesztegeti az őseitől
ráhagyott tisztességes birtokát. Ez is sport neki, mint az agár és
lóverseny. Egyformán virtusnak tartja a csalást: a turfon, a
kártyaasztalnál és a politikában, s aztán átkozza a világot, mikor
megtudja, hogy mások még jobban tudnak csalni, mint ő».

Hát ugyebár te is ilyenforma portrait-t vázoltál felőlem?

Lásd pedig én már huszonhat éves koromban doktor medicinae voltam s
harmincz éves koromban a hirlapok emlegettek, mint igen keresett
speczialistát idegbajokban. Bécsben voltam letelepedve, a hol pedig
ugyancsak erős a verseny, s a hazafiúi buzgalom nem tol előre senkit. A
legkomolyabb embernek tartott mindenki, még saját magam is.

S erre elég jó okaim voltak.

Az apám mindig buzgó hazafi volt: élénk részt vett a politikai
küzdelmekben. A forradalom után be is volt zárva egy időre Olmützben. Az
alatt nekem kellett a gazdaságunk után látnom. Nagy kamasz voltam már,
abban a korban, a mikor életpályát kellene választani. Tudhatod jól,
hogy akkoriban nagyon kevés válogatás volt magyar fiúk számára. Csehül
állt a világ idehaza.

Nekem sem tetszett az apám mestersége. Láttam, hogy tönkre megyünk.
Mikor visszakerült az öreg az államfogságból, ismét a mi házunk lett az
elbúsult hazafiak találkozója. Soha ki nem fogytunk a vendégből, s
reggelig eltartott a tanácskozás, természetesen poharak mellett. Én nem
vettem azokban részt; a míg az elkeseredett celebritások a lelkesítő
dalokat énekelték, én az alatt a magam kis szobájában a német és
franczia nyelvtanokat búvárkodtam.

Vadászni sem lehetett, mert puskaengedélyt oly gyanus embereknek, mint
az apám, nem osztogattak.

Egy szép napon aztán azt mondtam az apámnak, hogy én valami életpályához
akarok kezdeni, a mi kenyeret ád.

– Csak nem akarsz Beczirker lenni?

– Az nem! Hanem orvos.

– Micsoda? Borbély? Felcser! A Dumány család ultimus surculusa doktor!
Mingyárt agyonlőlek!

– Hiszen nincsen hozzá puskád.

– Kiátkozlak!

– Ahoz meg nincsen puskaporod. Én se átokra, se áldásra nem adok semmit.
Azokat a chemia már mind analyzálta. A Frauenhoffer-vonalak még azt is
megmondják, hogy mi van a pokolban. Hát ettől én nem félek. Hanem a
mitől félek, az, hogy mi tönkre fogunk menni.

Ez nagyon érzékeny oldala volt az öregnek. Felpattant, leszamarazott.

Én aztán megmutattam neki a távolléte alatt vezetett számadásaimat, a
mik nagyon kedvezőtlen arányokat mutattak ki a bevételeink és a
kiadásaink között. Látni sem akarta ezt a fertelmes dolgot.

– Ne legyen neked semmi aggságod! Ha momentán egy kicsit meg is van
rigázva a gazdaságunk: majd regresszirozni fogjuk magunkat.

«Regresszirozni!» Ez az igazi magyar szó. Ha ezt a szót a tudós társaság
ki próbálná irtani a magyar szótárból, lebontanák a hazafiak az akadémia
palotáját!

– Itt van Dienes bátyád, ne félj lurkó! Nyolcvanhét esztendő nyomja már
a vállát. Isten nyugtassa meg. Felveti a pénz! Ha meghal, mindene ránk
marad. Legközelebbi agnátusai mi vagyunk. Azzal egyszerre regresszirozva
leszünk. Jobb lenne, ha azt kultiválnád. Az öreget kultiválnod kellene.
Oda kellene hozzá menned. Azt doktorolnád!

Én azonban erre sem álltam rá. Felvilágosítottam róla az öregemet, hogy
nem bizonyos az a virtualitás. Az ősiség el van törülve, mindenki annak
testálhatja a saját vagyonát, a kinek akarja.

– Épen ezért kellene kultiválnod az öreget. Én nem adhatok neked egy
garast sem, hogy nekem doktorságot tanulj. Eredj, kérj a Dienes
bátyádtól. Ha ő ád, akkor beleegyezem.

– Már voltam nála és adott is.

– Mit? Mennyit?

– A mennyivel az egész cursus alatt beérem.

– Akkor hát ne mondd, hogy schmutzigoskodom. Én is kiszurok – huszon –
husz forintot.

Nem mondta meg az öreg, hogy mennyi időtartamra? Egy hónapra-e, vagy egy
esztendőre?

Az első hónapnál többször nem is vettem azt igénybe. Azontúl szereztem a
mennyi kellett, franczia leczkeadással.

Hogy pedig az öreg Dienes bácsitól mit kaptam, azt majd mingyárt
elmondom.

Dienes volt a neve; de minden ismerőse úgy hítta, hogy «Diogenes.»

De még túltett classicus mintaképén, a régi cynicus philosophuson.

Nem volt már olyan vén ember a vármegyében, a ki visszaemlékezett volna
arra, hogy azt a dókát újnak látta, a miben az öreg minden reggel
panyókára vetve, végig járta az utczát, a házától a templomajtóig. Be
nem ment a templomba, csak ott végezte az ájtatosságát a templom
küszöbén, a hol a többi koldusok. Onnan ment a közkuthoz, tele merítette
a korsóját s vitte haza. Semmiféle cselédet nem tartott. Félt, hogy
meggyilkolják. Mind a két csizmaszárába egy töltött pisztoly volt dugva.
Főtt ételt soha sem evett; de még kenyeret sem. Azt hitte, hogy
megmérgezik. Azért elég változatos menűje volt: burgonya, dió, kerek
répa. A gulyájából beállított egy tehenet az istállójába, de annak
mindig ő maga adott szénát, kiválogatva szálankint, nehogy valami mérges
szironták-levél közétévedjen, a mi a tejet megmérgezi. Azt a tehenet
minden reggel, este ő maga fejte meg. Csinált turót, meg vajat. Ez volt
a fényűzése. A vizet, a mit a kútból hozott, előbb üstben felforralta,
úgy hűtötte ki, hogy a bacillusokat kiölje belőle. Ujságot sem olvasott
mást, mint a mit a falubeli plébánostól kapott kölcsön, a tót nyelven
szerkesztett Narodné Novinét; de azt is előbb parázs fölé hintett
fenyőmagon megfüstölé, no nem a tartalma miatt, hanem hogy netaláni
miasmák spóráit távol tartsa magától.

Minden birtoka árendába volt adva: az évi haszonbért csak arany- és
ezüstpénzben fogadta el s azt egy hatalmas régi vasládába elzárta.
Executio útján százasok is jutottak a birtokába, azokat üres nádszálakba
összesodorgatva dugdosta el. Kölcsön nem adta a pénzét senkinek: még a
takarékpénztárnak sem volt előtte hitele; ajándékozni pedig hite és
meggyőződése tiltá.

Mi volt hát az, a mit én nekem ajándékozott s a mire az apám előtt
hivatkoztam?

Hát épen az ő dicsőséges példája.

Hát ha egy «tót királyság» jövedelme mellett lehet sült burgonya, vaj és
dió élvezésével nyolczvanhét esztendeig elélni, mért ne lehetne én nekem
ugyanazon életrend mellett nyolcz tanfolyamon keresztül átvergődnöm?

Azonban az igazság végett meg kell jegyeznem, hogy erre a diogenesi
életmódra csak az elején voltam rászorulva, később tudtam annyit
keresni, hogy tisztességesen megélhettem.

Diplomás orvos voltam már, mikor az atyám meghalt.

A temetést nyomban követte a csőd.

Nagyon jó ember volt szegény! Nem tudott a jó barátainak valami
szivességet megtagadni: például egy váltó aláirását. Mert a mostani
magyarok eként tartják fenn azt a hajdani daliás, jó szokást, miszerint
a fegyvertársak a csatában egymáshoz kötözték magukat lánczczal, s ha
egyikük elesett, a másik is kötelezve volt vele magát eltemettetni. Ezt
pótolja most a váltó. Minden igaz levente megkivánja, hogy ha már ő neki
meg kell halni, hát egykét jó pajtását is temessék el vele együtt.

Ért-e valaha véget az a csődper? nem tudom.

Én egészen megszoktam a bécsi életet s nem voltak többé magyar
fájdalmaim.

Az orvosi hivatás ugyan, fiatal kezdőnél sok fáradsággal jár, de a mihez
az embernek kedve van, annak a terhét nem érzi. Nobel passióim nem
voltak, megéltem a keresményemből.

Még az alkotmányos korszak helyreállása sem csábított a hazámba vissza.
A bécsi ismerős körökben általános volt az a nézet, hogy nem lesz ez
tartós: a magyarok majd tesznek megint valami genialis dolgot, hogy
elveszítsék, a mit már a kezükben tartanak.

Néha, mint specialistát, Magyarországra is meghivtak valami úri
beteghez. Jó honorariumot szoktak adni; hanem azért örültem, ha
visszaszabadulhattam a végeszakadatlan ebédekből és vacsorákból az én
megszokott bécsi bajtársaim körébe, a kik a Wandelnál a stammasztal
mellett vacsorálnak, kiki a maga pénzére: egy «Pfiff» bor mellett
dobzódva.

Egyszer megint kapok egy pénzes levelet. Rettenetesen össze-vissza volt
pecsételve, a legkomiszabb spanyolviaszkkal, a minőt csak valaha, már
használt levélborítékokról, takarékos kezek leolvasztottak.

Elbámultam, midőn a kőpor alól kiásott sorok végén Diogenes bátyám
aláirását láttam meg, mellékelve hozzá egy fakó százforintos, a mi már
régen kiment a forgalomból, s melyen jól ki lehetett venni, hogy sok
ideig volt összegöngyölitve.

Mit akarhat az öreg, hogy igy dobálózik a százforintossal?

Ilyenformán irt:

«Édes doktor uramöcsém.»

«Tudván azt, hogy doktorok egy lépést sem tesznek ingyen, itt küldök
uramöcsémnek száz forintokat, azzal a kéréssel, hogy ne sajnáljon engem
nehány napra szegény házamnál meglátogatni.»

Én rögtön bepakoltam a száz forintját egy boritékba, ilyesforma izenetet
mellékelve hozzá:

«Kedves urambátyám.»

«Én száz forintért az itteni patienseimet itt nem hagyom; hanem ha én
rám, mint orvosra van szüksége kedves urambátyámnak, úgy tudassa azt
velem, minden pénzmelléklet nélkül. Azon esetben rokoni kötelességemnek
tartom kedves urambátyámnak orvosi tanácsadásommal haladéktalanul
szolgálatára lenni.»

Postafordultával megjött a válasz e levelemre.

Igenis: orvosi tanácsadás végett hivat az öreg.

Azonnal siettem hozzá utazni. Még akkor vasut nem volt azon a tájon.
Bérkocsit kellett fogadnom odáig.

Tiz éve mult, hogy az öreget utoljára láttam; akkor volt nyolczvanöt
esztendős; tehát azóta lett kilenczvenöt. Ritka időkor!

Senki sem él már azok közül, a kik vele egyvivásu emberek voltak. Látott
gyermekeket vén emberekké, kis leányokat vén asszonyokká lenni. Látta
őket sorban elmenni a temetőbe.

Nevetséges gondolat, hogy én, a harmincz esztendős ficzkó, adjak most
orvosi tanácsot annak az embernek, a ki kilenczven esztendeig tudott
élni orvos nélkül.

Még előttem állt az alakja, a hogy tiz év előtt láttam.

Olyan egyenesen járt, mint egy granátos. A botot a hátratett kezében
hordta, nem használta támaszkodásra. Sűrü, tömött fehér haja
penészzöldbe játszott s a háta közepét verte, övig lelógó szakálla meg
olyan volt, mint a kender. Mindennap begyalogolt a városba télen-nyáron,
hozzá igazítani a klepsidráját a toronyórához. Szemüveg nélkül olvasott
és szemzette a reine claudeokat. «Akarok én még ennek a gyümölcséből
enni.» Evett is belőle. Nyáron gyümölcs járta répa helyett.

Tudtam már a jó szokást. A vendégnek a korcsmában kell hagyni a kocsiját
cselédestől: ott rendelheti meg magának az ebédet. A kastély udvarára
kocsival behajtani nem lehet. Nagyobb igazság kedvéért akkora ló-sóska
nőtt a kapujában, hogy azon dolog volna átgázolni. Hanem a kertajtón
keresztül be lehet járni. Van egy vén kertész, a ki egyuttal mindenes:
az beereszti az embert.

Most is épen ott találtam az öreget a kertjében, mint tiz év előtti
látogatásomnál. Ójtogatott. Már ezuttal nem gyümölcsfákat, hanem csak
rózsákat. Ez volt az egyedüli szenvedélye: a rózsa. Erre nem sajnálta a
pénzt. S tudta valamennyinek a nevét és származását.

Mikor tiz év után ujra meglátott, egyszerre rám ismert.

– Hozott Isten, Nelli öcsém. Hisz te most is a régi gyerek vagy!

Mindig simára volt borotválva az arczom; nem kellett nekem bajusz. Hiu
voltam erre a különösségemre, nem tagadom.

– De urambátyám is a régi legény még, mondhatom.

Hát ez is igaz volt. Épen úgy keresztül-kasul volt barázdálva az arcza
ránczokkal most is, mint tiz év előtt.

Nagyon megbecsült: leültetett egy rózsalugasban a padra.

– A szobámban nagy rendetlenség van: oda nem vihetlek be.

Nyugtalanul tekintgetett a vén kertésze felé, a ki épen egy csomó
sárgarépát hozott üstökénél fogva.

Kitaláltam az arczából, hogy mi a baja.

– Ebéd után vagyok, urambátyám. Siettem őt megnyugtatni.

Erre mingyárt megkönnyebbült.

– Hát miben lehetek szolgálatjára urambátyám? Mi baját érzi?

– Nincs én nekem más bajom, mint az, hogy meg kell halnom. Még pedig
rövid időn. Csak egy esztendőm van hátra.

Hypochondria lepte volna meg az öreget?

Elővettem az orvosi diagnosis fogásait.

– Sohse kopogtasd az én bordáimat; ne hallgatózz a szivverésem után: a
pulsusom se tapogasd. Nincs az én zsigereimben semmi hiba, a pupilláimat
se vizitáld. Bolond se vagyok. Más dolog van.

Csakugyan nem találtam még olyan ép organismust sehol, mint annál a
kilenczvenöt esztendős embernél. Nem volt ennél se asthma, se
hypertrophia. Még az excema senile se bántotta a nyakát.

– Hát tudod öcsém, úgy van az én állapotom, hogy kilenczvenöt esztendő
huzza lefelé a fejemet. De ennek még oda se néznék. Volt én nekem egy
juhászom, a ki száztiz esztendeig élt. Hanem hát meg van izenve: tudod?
Ezelőtt három esztendővel, pontban a születésem napján megjelent az
álmomban szent Nepomuczénus János, s azt mondta: «Dionysius! Tudd meg,
hogy még három esztendőd van élni.» Esztendőre rá, ugyanazon a szent
napon megint megjelent előttem s azt mondá: «Dinikém! Nem tehetek róla:
de meg kell neked mondanom, hogy már csak két esztendeig jársz a
földön.» Az idén ismét ugyanazon a napon megint oda jött hozzám,
megcsóválta a fején azt a négyszögletü süvegét, s azt mondá: «Dénes!
Dénes! Bizony el kell neked patkolnod egy esztendő mulva.»

Boszus lettem.

– Édes urambátyám! Ha szent Nepomuczénus a baja, akkor papot hivasson;
ne doktort. A kolerából ki tudom rántani: de a szentek kezéből ki nem
tudom szabaditani; mert azt én nem tanultam.

– Ejnye de szeretem, hogy ilyen gorombán beszélsz velem! Hát hiszen nem
is azért hittalak én ide, hogy én nekem az életemet megnyujtsd. Nem
alkuszom én a halállal.

– Hát akkor miért hitt ide?

– Majd mindgyárt elmondom. Hát tudod; te vagy a familiánkból az az
egyetlen ember, a ki az eszével pénzt szerez. Mert még a hány eszes
ember volt a Dumányiak között, az mind arra használta az eszét, hogy a
vagyonát elverje vele. Aztán meg az is furcsa ám nagyon, hogy mikor én
te neked egy száz forintos bankót elküldök, te azt nekem posta
fordultával visszaküldöd. Hazajáró lelkekben mindig hittem; de hazajáró
száz forintos bankókban soha sem hittem. Fiókszámra áll a ládámban az
atyafiságom kvétáncziája, mikor még olyan bolond voltam, hogy a pénzt
kölcsön adtam. Soh’ se hozta azt nekem vissza egy se. Hát én arra
határoztam el magamat, hogy te neked testálom minden fekvő és ingó
vagyonomat. Ezért hittalak magamhoz.

Ekkor aztán felkeltem az öreg mellől a padról; egész sértődött
kedélylyel.

– Kedves bátyám! Erről meg már épen nem lehet velem beszélni. Én egy
rokonom halálára nem spekulálok. Még a szegény apám örökségeért sem
zaklatom azokat az urakat, a kik rajta ülnek. Én élek tisztességesen a
fáradságom után s nem vágyom gazdagságra.

– Tudom. Tudom. Hisz ezt szeretem épen benned, hogy te nem imádkozol a
halálomért. De hát, hogy egészen bizonyos legyek felőled, én azt akarom,
hogy még az én életemben, most mingyárt vedd át az egész birtokomat, így
a hogy áll: a kastélyomat. Mindent!

Én nagyon furcsán tekinthettem körül, mert az öreg el kezdett nevetni: a
száz redő az arczán mind részt vett a nevetségben. Azt hitte, hogy el
akarok szaladni, mert megfogott.

– No csak ülj le ide mellém. Hallgasd tovább. Hiszen nem azt akarom én,
hogy «így» lakjál ebben a piszokban s ebédelj velem együtt sült
burgonyát, meg főtt almát. Sőt épen ellenkezőleg.

Kiváncsi voltam rá, hogy mi lehet ennek az ellenkezője?

– Hát, tudod doktor öcsécském, hogy én már igen sok esztendő óta úgy
élek, mint a hajdani remeték az erdőben. Se főtt, se sült ételt, a mit
más keze készített, nem ettem már régen; mert attól féltem, hogy
megmérgeznek, a kik az örökségre ácsingóznak. De most már tudom, hogy
egy esztendő mulva meg kell halnom. S ez nekem nagy megnyugvás. Mert már
most nem kell mindennap rettegnem, hogy «holnap» jön el a halálom. Van
egy egész esztendőm. Hát ez alatt az egy esztendő alatt szeretnék igazán
«laute» élni. Kedvem szerint: a hogy csak a testem megkivánja. Jó
pecsenyéket enném! Meg turós lepényt! Bort is innám! Ha visszaemlékezem
rá! Az 1809-iki diaetán, mikor juratus voltam a personalis mellett: a mi
bor megmaradt az asztalnál, az mind nekünk jutott juratusoknak. Ej de jó
volt!

– Kedves urambátyám! szóltam közbe. Nem lesz ez jó.

– No csak ne szólj semmit! Tudom, hogy azt akarod mondani, hogy ez nem
egészséges dolog: nem az én gyomromnak való már. De hát azért volnál te
itt. Nem csak örökösöm lennél, hanem házi orvosom is. Azt nem teszem,
hogy szakácsnét fogadjak a házhoz s azzal főzessek magamnak. Ismerem a
kutyatermészetemet. Fél esztendő mulva én azt feleségül venném, s aztán
rá hagynám mindenemet. Hanem azt akarom, hogy te jőjj ide. Foglald el az
egész kastélyt: nekem csak a mostani kis szobámat hagyd meg, a mibe már
beleáporodtam, az én ócska retyemutyáimmal. Aztán hozz a házhoz szép
fiatal feleséget: olyat, a ki énekel és muzsikál. Annak lesznek szép
szobaleányai; azoknak az orczáját én nekem majd jól esik megcsipkedni: a
szép asszonykának meg mindennap kezet csókolni. Azt a szép fehér puha
kezét. Aztán hallani egy kis zsémbelést a háznál. Megkérdeznék tőlem,
hogy mit főzzenek délre az én számomra? te határoznád meg, hogy mi nem
árt meg? vigyáznál rá, hogy ne igyam, ne egyem tul az elégségesen. Aztán
délutánonkint nyitott ablak mellett szundikálhatnék, a mit most nem
merek tenni Az volna nekem a szép átmenetel ebből az ócska világból a
mennyországba.

Az öreg egészen belemelegedett a rögeszméjébe.

– Lásd ad vocem «mennyország», én most a templomba sem tudok járni,
odakinn imádkozom a lépcsőn a vak koldusok sorában. Miért nem? Hát
azért, mert most csak egy buta vén plébános van itt, a ki nem tud, csak
tótul prédikálni. Olyankor persze tele van a templom. Irtóztató
parasztbüz van odabenn, a mitől én megfulladok. De ha te idejönnél,
bizonyosan magyar feleséget hoznál a házhoz, annak a kedvéért magyar
káplánt küldene ide a püspök, az magyarul prédikálna s olyankor üres
volna a templom, mert a hanáknak a füle a magyar szót be nem veszi. Mi
magunk volnánk a templomban hárman! Hát ha még egyszer keresztelő is
lenne a templomban? Te! Én lennék a keresztapa! Ha én azt megérhetném!

Én ezekből a beszédekből orvosi hidegvérrel állítottam össze a
diagnosist. Vallásos rajongásból eredő hallucinatió, ascetai életmód
szülte idiosyncrasia, allotriophagiai tünetekkel, öregségi nymphomania,
hypochondriacus képzelődés. Ezek többnyire mind együtt járnak.

Helyeselni a szándékolt életrend változtatást egy orvostól qualifikált
gyilkosság volna. Mindenek előtt meg kell nyernem a bizalmát, hogy
megfogadja a tanácsomat.

Megöleltem az öreget.

– Nagyon meg vagyok hatva, édes urambátyám, attól a szives részvéttől, a
melylyel engem megtisztel. Nagyon örülök, hogy meghivásának
engedelmeskedtem, s örökre hálásan fogok visszaemlékezni az irántam
mutatott nagy jó voltára. Hanem én ezt a fényes ajánlatot nem fogadom
el. Én magamnak életpályát választottam, a melyet szeretek: azon
szereztem magamnak öntehetségem által olyan állást, a mire büszke vagyok
s a miből uri módon élek. S azon a pályán van előmenetel. Magas példák
vannak előttem, a kiknek nyomdokait követem. S ezt a pályát nem lehet
félbeszakítani; ezen folyvást tanulni és gyakorolni kell. Nekem ez az
életem. Földesurrá lenni annyi volna rám nézve, mint eltemetni magamat.

Az öreg ravaszul mosolygott. Azt hitte, hogy ő az orvos, én vagyok a
beteg, az ő dolga engem kigyógyítani.

– Hallod-e édes doktor öcsém, most elmondok neked valamit, a mit senki
sem tud rajtam kívül. Ugyebár, mikor ezt az ócska kastélyt meglátja
valaki az országutról, vedlett vakolatu falaival, fakó salugádereivel,
hát azt gondolja magában, hogy no hiszen nevezetes tót rezidenczia lehet
ez még belül. Pedig hát nem úgy van. Ha valaki az atyafiság közül
látogatóba jön hozzám, azt abba a szobába vezetem, a melyben magam
lakom. Ott nincsen egyéb, mint rongyos székek, toldott lábu asztal,
almáriom, medvebőrrel letakart ágy, bunda és sajtszag. Vendégszoba nálam
nincs. Örül a látogató, mikor ismét lélekzetet vehet odakinn. Pedig azon
az én piszkos szobámon tul következik egyik muzeum a másik után. A hogy
mondom megannyi muzeum. Az egyikben régi, csodálatosan faragott butorok,
kirakva gyöngyházzal, elefántcsonttal, préselt, aranyozott bőrszékek
Ulászló király idejéből; a másikban korsók, tálak, egész fazekas műhely,
mind a régi századokból, a harmadikban egész fegyvertár, pánczélok,
paizsok, nyergek, a negyedikben régi öltözetek, himzések, szőnyegek, egy
szoba teleaggatva furcsánál furcsább festésekkel; végre egy egész
könyvtár, a stukaturig rakva ócska pandektákkal, akkora kapcsos könyvek,
hogy két kézzel kell őket felnyítni. Ez az én apámnak a gyüjteménye. Az
én apámat (Isten nyugtassa meg szegényt) a míg élt, a legnagyobb
zsugorinak tartotta minden ember. Magam is annak hittem. Az utolsó pénz,
a mit láttam tőle, az az utravaló volt, a mivel a pozsonyi diétára
eleresztett juratusnak: tizenhat darab régi két garasos. Azontul soha se
kaptam tőle semmit. Husz esztendeig voltam kanczellista a vármegyénél.
Ott tanultam meg a frugalis életet.

Azért is nem házasodtam meg soha. Magamnak sem volt mit ennem. Őszbe
csavarodott már a hajam, mikor az öregem elköltözött ez árnyékvilágból.
Minden ember azt hitte, én magam is, hogy ilyen szükmarku mód mellett
rengeteg pénzeket kellett az apámnak élére verni. Nagy volt a csalódás.
Nem maradt annak még temetési költségre való sem a pénztárában. Hanem
volt neki hét szobája tele régiségekkel. Ezekre költötte minden
jövedelmét. A rendesen vezetett számadásaiból kitünt, hogy azok egy
egész kincset képviselnek. Szakértők, a kik idejöttek a hagyatékot
felbecsülni, olyan összeget róttak fel, hogy magára az örökségi
illetékre nem volt elég az egész jószág évi jövedelme. S a mellett az
öreg aként intézkedett a végrendeletében, hogy mind ennek a ritkaságok
tárházának együtt kell maradni az örököse kezében, s ha az csak egy
darabot is elidegenitene belőle, szálljon az egész gyüjtemény a pesti
muzeumra. Tehát én, a reménylett százezrek helyett kaptam egy
fizetéstelen hivatalt: muzeumi custossá lettem. Ekkor adtam magam a
vegetarianusságra. A míg kanczellista voltam, havi harmincz forint
fizetéssel: egy héten egyszer csak jól tudtam lakni; de a mint ebbe a
nagy bolond dominiumba beleültem, akkor tudtam csak meg, hogy mi az a
koplalás? Porczellántál volt itt elég; de egy kanál liszt nem volt
beletenni való. Később aztán hozzá szoktam: belegyakoroltam magamat.
Hanem a muzeumomat nem mutattam meg senkinek: az én régiségeimen ne
legeltesse senki a szemeit. Te vagy az első, a ki ma meglátod. Gyere be,
nézd végig. Meg fogsz győződni felőle, hogy van itt olyan tudós embernek
való mulatság, a min elstudérozhat egy álló esztendeig. Hozz ide még
két-három doktor kollégádat; fogadom, hogy mind itt ragadnak. A ki egyet
azok közül az ócska kapcsos könyvek közül felnyit, az meg van fogva. Van
ott még ördögidéző könyv is. Én nem néztem bele, mert én babonás vagyok;
de te «Frájgászt» vagy: tudom. S ez mind a tied lesz!

Most már csak kénytelen volt az öreg bevezetni a lakószobájába.

Sajátszerű ősi kastély volt az az ő rezidencziája. Még a mazúrok
uralkodása alatt épült, Albert idejében. Bástyaszerű falak faragott
kövekből, az ablakokon kidülő vasrostélyok. Az épület főajtaja, a
lépcsőházzal együtt be volt falazva. A közepén volt egy emelet, két
szárnya földszintes; hanem a hátulsó oldalán volt egy torony. Ez idő
szerint csak ezen a tornyon keresztül volt bejárás. Egy keményen
megvasalt tölgyfaajtó zárta el e bejáratot, melynek a kulcsát az öreg
mindig magával hordta. Mikor a Zrinyi dolmányának a hosszú lebernyegét
visszahajtotta, hogy a kulcsot elővegye, megláttam a csizmaszára mellé
dugott pisztoly agyát. Észrevette. «Hja öcsém, itt vigyázni kell az
embernek magára. Janotyik[2] ivadékai még nem vesztek ki. Embert nem
tarthatok a házamban, a ki megvédelmezzen: mert az öl meg; kutyát meg
két okból nem tartok: először, mert harap, másodszor, mert eszik. Hát
csak magamnak kell magamat őriznem.»

Segíteni akartam neki a nehéz zár felnyitásánál.

– Hagyd el öcsém. A ki nem tudja ennek a zárnak a fortélyát, forgathatja
az benne a kulcsot előre is hátra is: akár napestig.

Az volt a tudomány, hogy mikor kell a kulcsforgatással megállni.

Ugyanazon módon megint be is zárta hátunk mögött az ajtót.

Abban a szűk toronyszobában lakott az öreg. Régi időkben az volt a
toronyőr lakása.

A butorzatát már leírta maga. Csak két tárgy volt, a miről nem tett
említést. Egy roppant nagy vasláda, hármas rejtek-lakattal, aztán meg
egy nagy pipatartó, tele mindenféle pipákkal. Azoknak hosszú ostorménfa
száraik voltak.

– Szokott dohányozni urambátyám?

– Soha.

– Hát akkor minek ez a sok pipa a szobájában?

– Majd megmondom, ha visszakerülök ide.

Azután egy csomó kulcsot vett le a fogasról, s a kulcsok legkisebbikével
felnyitott egy szűk oldalajtót. A főajtó, mely a folyosóra vezethetett,
látható módon be volt falazva. Az oldalajtón át egyenesen a nagy
tornáczba lehetett átmenni, a hol már elkezdődött a kincses ház.

Ennek a drágaságai ugyan még csak kövek voltak; de olyan kövek, a mik a
szaktudóst, mint a mágnes a vasat, úgy magukhoz vonzák; történelem
előtti kultura és luxus.

S innen azután két terem nyilt egymásból, s azokból több oldalszoba.

Tele volt mind valamennyi a mult idők remekeivel és ereklyéivel.

Diogenes bátyám maga volt az eleven catalogus. Rávezette a figyelmemet a
legritkább műdarabokra. Megtudta mondani, melyik minő korból való: s ki
volt a mestere? Csak hogy az idegen neveket úgy ejté ki, a hogy írva
voltak, magyar olvasás mód szerint: «Zsàn Guzsón» neki Jéán Góújon volt,
«Zsül Romén» pedig Júlesz Rómáin; a hogy az apja tárgyjegyzékéből
bemagolta.

Azt is meg tudta mondani, hogy minő árakat adott az apja egy-egy
műremekért: hogy vett egy cseréptálat, a mi csak mázas fayence, de Luca
della Robbiatól való; meg egy flandriai szőnyeget? s hogy azokért milyen
mesés árakat kinált már egy Rothschild Alfonz báró, meg egy Pourtalés
gróf? de nem adta oda semmi kincsért.

Veszedelmes levegő volt ezekben a szobákban. A soha nem szellőztetett
régiségkabinetek sajátszerű doha, a mit a molyvédő arsenicum és kámfor
már a falakba is beitatott, az az előkelő bűz, a mi az ócska
pandektákból illan. De nem ez volt a legveszedelmesebb, hanem az a
szellem, a mi azokban a szobákban kisért. A sok mindenféle fajtái között
az őrültségnek ez a souverain dæmon, a régészeti mánia. A kit ez megkap,
az el van neki adva holta napjáig. – Ezek a sisakos vasemberek, ezek a
faragott bálványok, mind azt beszélték: «Ahá! Itt van már megint egy uj
ember, a ki a mienk lesz!» A bezárt könyvek így kinálkoztak: «nyiss fel
csak! Csak egy sort olvass el. Abban az van írva, hogy te neked itt kell
maradnod. Bezárkózol velünk, elmaradsz a világtól, a hogy az első, meg a
második tette. Te is itt vénülsz meg, a hogy azok. Elfelejted, hogy van
élet odakinn. Nem gondolsz a jelenkorral. Nem kell aztán se dicsőség, se
szerelem! Étel, ital nem jut eszedbe. Futsz a jó czimborák s a szép
asszonyok elől. Mi leszünk a szeretőid! Nem törődöl a hazával, a
politikával, a szabadsággal, szereted a börtönödet; nem érdekel a
jelenkor, nem a csodatalálmányok. Visszateremted a régi világot
álmodban, s ez az álom mi vagyunk, kőben, fában, érczben, szövetben,
pergamenben megvalósulva.»

Nem jó itten sokáig időzni!

Azt mondtam az öregnek, hogy daczára a nagyon érdekes tárgyaknak, jobb
ezeket a szobákat magukra hagyni; a levegő arsenicumszaggal van tele.

Az arsenicum megdöbbenté az öreget. Rövidebbre szabatta vele a
magyarázgatást. Felváltotta azonban azt egy jól alkalmazott
expectoratiója a nemesi büszkeségnek.

– No lásd öcsém; ha te egyszer ezeket a termeket megnyitod a világi
társaság előtt, hát egyszerre levágod ám vele valamennyi szomszédban
lakó mágnásokat. Mert pompás palotát építhet akárki, a kinek pénze van:
lovat, hintót tarthat; lakomákat csaphat, tele rakhatja az asztalát
ezüsttálakkal, tortákkal, sültekkel, de ezt az ősi pompát, ezt az
ereklyegyűjteményt, a mit itt látsz, nem veheti meg semmi kincsen. Ha te
egyszer idehivod a statutióra a Bisztriczay bárókat, meg a Vernőczi
grófokat, hogy fog szemük-szájuk tátva maradni, mikor meglátják, hogy mi
lakik az ősi Dumányi kastélyban!

Erre a nemes kitörésére az ősi dölyfnek, lehetetlen volt elfojtanom
nevetésemet.

Ezért az öreg egy kissé megorrolt s aztán nem is mutogatott több szobát;
pedig volt még egy pár, a miben lehetett még nézni való.

Visszavezetett a szobájába; gondosan bezárva maga után minden ajtót.

Ott azután megfogta a kezemet. Olyan volt a keze, mint egy csontvázé. De
a szorítása is olyan volt. Elhiszem, hogy gondolkodóba esik a halál,
mikor ennek a képmásának a leküzdésére vállalkozik: «vagyok olyan
csontváz, mint te!»

– Hát csak nevettél az előbb öcsém ugy-e, mikor azt mondtam, hogy majd
mikor a beiktatási lakomára meghivod a szomszéd bárókat és grófokat,
tátva marad a szájuk? Gondoltad: tátva bizony az éhkopptól! Diogenes
bátyám (tudom, hogy így hí minden ember) hideg konyhájától, üres
pinczéjétől ugyan felkophatik a vendégek álla. Lovaik számára nincs egy
szál széna az istállóban, ha csak a fűre ki nem csapják. – De hát
segíthetsz te azon egy kulcsfordítással. Ehen van az a kulcs!

S azzal az öreg még azt is megtette, a mit igazán még álmában sem tett
meg senkivel, hogy felnyitotta előttem a nagy vasládáját. Az a láda maga
is egy remekmű, az egész teteje egy tekervényes zár, mely kigúnyol
minden Wertheimcassát. Annak a titkára is megtanított, hogyan kell a
három kulcsot egymásután elforgatni a három zárban, hogy azok
összetaláljanak. E fortély ismerete nélkül a láda ki nem nyitható, mert
egyik zár ütközője a másikat akadályozza.

– Nézz ide, öcsécském. Azokban a vászonzacskókban vannak az ezüst
tallérok, ezekben a hólyagokban az arany pénzek. Ez is mind te rád néz.
Most el van hanyagolva az egész uri birtok. Ezerkétszáz hold egy tagban.
– Itt a görbe felföldön ezt már uri birtoknak nevezik. Most bérlő kezén
van, a ki rablógazdaságot űz. De ha te átveszed, pénz lesz hozzá elég,
hogy jókarba helyezd; jobban megélsz belőle, mint a Vernőczy grófok a
maguk tizenkétezer holdjából, a minek fele vadaskert. Valamelyik gróf
kisasszonyukat elveheted: – adva adják, ne félj! – Ne vágj a szavamba,
még nem mondtam el mindent. – Az előbb, hogy a szobámon keresztül
mentünk, megakadt a tekinteted azon a nagy bolond pipatartón. Azt
kérdezted: dohányzom-e? Dehogy dohányzom. Még a kéne, hogy füstre
költsem a pénzt! – Az ott az én bankó-pénztáram. Mert hát ha a bérlők
nem fizetnek, executióra kerül a sor, akkor a bankót is el kell
fogadnom. Ezeket én szépen összesodorintva bele szoktam dugni azokba az
ostorménfa pipaszárakba. Magam sem tudom, mennyi van már benne.
Unalmadból majd egyszer széthasogathatod, s kiszedheted belőle. Ebből is
kitelik a fundus instructus. – Én életemben mindent átadok neked, csak
azt a kis szobámat tartom meg. Addig az «egy» esztendeig jól akarok még
élni. – Te pedig tehetsz, vehetsz, építhetsz, bontathatsz, a hogy
akarsz. – Csak három dolgot fogadj meg, a mit tanácsolok. – Könyvből ne
gazdálkodj; – nagy urral jót ne tégy, – asszonyra meg ne haragudj.

Az öreg egészen úgy tett, mint ha ő volna a doktor s én volnék a
patiens.

– Kedves urambátyám: mondám az öregnek; most beszéljünk önről, mert hisz
azért jöttem ide. Magamról majd ráérünk később. Én mint orvos lettem ide
híva.

– Tudsz valamit az öregség ellen?

– Tudok. Még öregebbé lenni. Azzal az életmóddal, a mit bátyám eddig
következetesen megtartott, épen úgy megérheti a száztiz éves kort, mint
ama juhász gazda. Én csak azt tanácsolhatom, hogy attól semmi részben el
ne térjen. Ha most egyszerre el kezdene szokatlan táplálékokkal élni, az
önre nézve halálos baj lenne. Tudom, hogy egy kilenczvenöt esztendős
férfit, a ki a mellett stoicus philosoph és jámbor keresztyén, a
halállal nem lehet megdöbbenteni; annál kevésbbé, mivel hogy ezt már
szent Nepomuk meg is izente, a kinek jól értesültségét nem vonom
kétségbe; de van a halálnak egy neme, a mitől urambátyám mégis
megdöbbenhet; ez a félig meghalás. Ha ön egyszer a gyomrát megterheli,
vagy valami alkoholfélét talál inni, akkor ön féloldali szélhűdést fog
kapni. Ez ellen nem biztosíthatja önt szent Nepomuk.

– No már azt csakugyan nem szeretném, hogy én sántikálva menjek a «nagy
kaszás» elé, s mikor ő a kezét nyujtja, csak a balkezemet tudjam neki
adni. Ettől rettegtem teljes életemben.

– Hát csak maradjon az eddigi életrendje mellett. A mi pedig engemet
illet: én mint orvos jöttem ide, mint orvos térek vissza. Pályámat semmi
kincsekért el nem hagyom. Életemet egy rokonom halálára nem alapitom. Ha
kedves bátyám gyülöli a rokonait, s nem akarja a vagyonát rájuk hagyni:
örökítse meg a nevét azzal, hogy hagyományozza mindenét emberbaráti
czélokra. Vannak ez országban jótékony intézmények, a melyek a
gyámolítást megérdemlik. Tegye azokat általános örökösévé. Áldás lesz az
emlékezetén.

A jó öreg erre össze-vissza ölelgetett, meg is csókolt.

– Köszönöm, hogy meglátogattál. Látom, hogy nem fogadsz el tőlem semmit.
Nem tudlak megjutalmazni. Sőt még egy ujabb kéréssel terhellek meg.
Mikor visszatérsz a kocsiddal Bécsbe, utba kell ejtened a megye
székvárosát. Keresd ott fel az alispánt, s adj át neki egy levelet, a
mit nem merek a postára bizni; félek, hogy elsikkasztják. Fontos
okiratok vannak benne.

Azzal átadott egy zsinórral átkötött és alul-felül összevissza pecsételt
csomagot, az alispán nevére czimezve.

Megigértem, hogy megállok a székvárosban s magam viszem el az
alispánhoz.

– De reversalist végy az átvételről tőle, s azt magadnál tartsd. Majd ha
megint meglátogatsz, akkor elhozhatod.

Megigértem, hogy ismét eljövök ide.

Az öreg kikisért a kertjébe, a hol a remontant rózsák másodszori
virágzásban voltak.

S megajándékozott egy nyilott rózsával.

Nagy áldozat volt ez az öregtől. Mert ez az egyetlen példánynak egyetlen
virága volt. Csaknem fekete rózsa.

– Ez a «marokkói szultán». A legfeketébb rózsa, a milyen még senkinek
sincs az országban. Egy Napoleon aranyat adtam egy szemző ágért. Most
nyilik az első virágja. Nesze.

S levágta azt a kedvemért.

S ennek a rózsának az a tulajdonsága, hogy megszárad, de le nem hull. Ma
is megvan még.

Abban az évben ez volt a rózsakertészet büszkesége: a legfeketébb rózsa.
– Később elvitatta a rangját egy még feketébb rózsa, a «Deuil d’Alsace»
(Elszász gyásza). De ennek a magja még akkor a Pandora szelenczéjében
pihent s ezt Benedetti úr hordta még a zsebében. – Bár kilyukadt volna a
zsebe, hogy vesztette volna el.



«MEGHÓTT.»

Alig mult el három hónap, midőn a hirlapi tudósitásokból olvasám, hogy a
hirhedett fösvény tót király meghalt. Igy czimezték az én Dienes
bátyámat. Az történt vele, a mit előre megmondtam neki: a lakomázó
életmódtól indigestiót kapott, s egy szélhüdés bevégezte az életét. Nem
fogadta meg a tanácsomat. Sietteté a halált.

Néhány nap mulva a gyászhir vétele után, két levelet kapok a megyénk
alispánjától: egy folió nagyságút, hivatalból, a megye pecsétjével s
ugyanazon kézirással egy magánlevelet.

A hivatalos levélben arról tudósítanak, hogy néhai «vitézlett» Dumányi
Dienes táblabiró úr a megye levéltárában letéteményezett végrendeletében
engem tett meg összes ingó és ingatlan vagyonának általános örökösévé,
azzal a kikötéssel, hogy a megyében tartsam rendes lakásomat.

Ha pedig ezen föltétel alatt a hagyatékot elfogadni nem akarnám,
szálljon minden világi birtoka a «Maticzára».

Ez volt az a csomag, a mit saját magam által küldött el az öreg az
alispánnak.

A magánlevélben erről a tárgyról ír a megye vezére; lelkemre kötve, hogy
e tekintélyes birtokot vissza ne utasítsam; mert akkor azt a Maticza
fogja örökölni, s az nagy veszedelem lesz a nemzetiség és hazafiság
ügyére nézve.

Én félvállról vettem az egészet.

Ha a megboldogult makacsul ragaszkodott ahoz a tervéhez, hogy belőlem
földbirtokost csináljon: én hasonló szívóssággal tartottam magam ahoz az
elhatározásomhoz, hogy nem engedem magamat doktorból táblabiróvá
átgyúratni. A politikához semmi kedvem nem volt; s a mi a nemzeti
féltékenységeket illeti: azok iránt egészen hiányzott nálam minden
fogékonyság.

Mi bajom nekem a Maticzával?

Annyit tudtam, hogy ez egy tót irodalmat gyámolító társulat, s az én
felfogásom szerint akárminő nyelven terjeszszék is a közművelődést,
annak az egész országra nézve csak üdvös eredménye lehet.

Épen nem voltam elfogult a nemzetem iránt, sőt megvallom, hogy erősen
hajlottam a cosmopolitaság felé.

Azonban ha én nekem nem volt érzékem a nemzeti inger iránt, volt másnak.

Magyarországon, az alkotmány helyreállításával, gyorsan epurálták a
hivatalokat. Sok német akarata ellen menesztve jött Bécsbe, a kit
magyarországi állásából elzavartak. Ezek meg aztán Bécsben csinálták meg
az ingerlékeny hangulatot a magyarok ellen. Ennek a hatását meg a
Bécsben lakó magyarok érezték meg. Senki sem olyan erős chauvinista,
mint maguk a tudósok. Minden háború a kalamárisban készül. Én kezdtem
megérezni, hogy a tudós kollegáim egyszerre elhidegülnek irántam, sőt
azt is megteszik, hogy elszólják tőlem a patienseimet, majd a nevemet
belekeverik az orvosi szaklapok polemiáiba. Hát nincs a politika ragálya
ellen fertőzetlenítő szer?

Odahaza kezdették a megyéket újra alakítani.

Husz év óta szünetelt az alkotmányos élet. Tudomány volt azt ujra
feleleveníteni. Elébb még azt kellett megállapítani, hogy kinek legyen
szavazata a nagy zöldasztalnál?

Én is leutaztam a megyénkbe, azzal a szándékkal, hogy kinyilatkoztatom,
miszerint a nagybátyám által rám hagyott örökségről lemondok, s azt a
terhes föltétel miatt visszautasítom.

Ezt a szándékomat személyesen tudattam az alispánnal.

Azt mondta rá a derék úr, hogy ne siessek a nyilatkozatommal, vegyek
részt a mai alakuló közgyülésben.

– Micsoda jogon menjek én oda?

– Mint az ősi Dumányi nemes familia képviselője. Mi többiek is csak ezen
a jogon mehetünk a gyülekezetbe.

Ráhagytam magam beszélni, hogy oda menjek.

A gyülésterem zsufolva volt: a zöld asztalt körülülték a megyei
celebritások, a kik között egy pár ősz hazafit felismertem, a kik miatt
az apám tönkrejutott, a váltóikért jótállva, aztán meg olyan fiatal
embereket, a kik velem együtt jártak az iskolába. Legrosszabb tanulók
voltak. De most azok vitték a szót; mert erősen tudtak lármázni. Egy
hajdani czimborám, a ki minden gymnáziumból kibukott diákkorában,
különösen vezérszerepet látszott vinni ezuttal. Valamelyik pártnak ő
volt a lumene. Ha jól sejtettem, a radikális pártnak.

A sok dictiózás után, a miből én nem értettem semmit, végre eljutott a
társaság odáig, hogy a gyülésben résztveendő tagok névsorának
felolvasására került a sor. A kinek a nevére azt kiáltották, hogy
«éljen!» az benn maradt a lajstromban. Egy-egy név után azonban ez a
kiáltás hangzott fel: «meghótt!» azt a gyülekezet lezugta, a jegyző
kihuzta a nevét.

A hátam mögött állt egy tót nemes, birkabőr bekecsben, az valahányszor
azt kiáltották egy névre, hogy «meghótt», utána kiáltotta tót nyelven
ezt a magánhangzó nélküli szót «szmrt!» Igazán jó kifejezése a halálnak:
csupa csontból van.

S erre a felkiáltásra azok ott a zöld asztalnál úgy hajtogatták a
fejeiket helyeslőleg, egy-egy csoport nevetett is rajta; többen meg a
nyakaikat nyujtogatták kiváncsian. Különösen egy veres öves pap, a ki
mindjárt a főjegyző mellett ült, tette magát feltünővé az által, hogy
kezeivel mutogatott élénken; s olyankor, midőn a mutató ujjával feddőleg
odacsapott a levegőbe, rendesen mozgás támadt a zsufolva álló tömeg
között, egy ember eltávozott, könyökkel törve utat az ajtóig. Ezt nézte
mindenki olyan nyakerőltetéssel.

– Mi az? kérdezém a mellettem álló polgártárst, a kiből azt néztem ki,
hogy iskolamester. Mit nevetnek azon, hogy valaki «meghalt?»

– Hát ezek a hazaárulók, a kik a németek alatt hivatalt vállaltak.

Ezzel a magyarázattal még kevésbbé voltam felvilágosítva.

Mért kellene valakinek azért a halottak közé soroztatni, mert
becsületesen szolgálta a közönséget? Persze, gyerekkorom óta nem laktam
a magam fajtája között, elszoktam a politikai emberevéstől.

Egy ilyen «meghótt!» kiáltás, s a rákövetkezett hujjahó után épen egy
előttem ülő öreg úr kelt föl a zöld asztal mellől. Eddig csak a kopasz
tarkóját láttam: egy mély kardvágás hege látszott rajta. Hogy a székéről
fölállt és megfordult, egészen az arczába láttam. Becsületes,
barázdáktól szántott arcz volt. A két szeméből csurgott végig a köny
ezeken a barázdákon a szürke szakállába.

– Ez hát a jutalmam, a mért Nagy-Sarlónál hét sebet kaptam.

Eltakarta az arczát a tarka gyapot zsebkendőjével, úgy támolygott ki a
gyülésteremből.

– Hét gyermeke van otthon a jámbornak: azért szolgált a németek alatt;
magyarázá a szomszédom.

Hét seb a hazáért és hét gyerek otthon; azonban hát a telekkönyvnél
szolgált. Ergo «meghótt».

Én jónak láttam az üresen hagyott székére leülni.

A szomszédom gyöngéden figyelmeztetett rá:

– Nem jó egy hazaárulónak a székébe leülni.

Ezt sem tudtam megérteni: tökéletes paraszt voltam hozzá.

A szomszédaim, meg az átelleneseim összesúgtak, kérdezgették: «ki lehet
az a nyuzottképű idegen?» Senki sem ismert, az alispánon kívül. De talán
még az az átellenemben henczegő hajdani iskolatársam, csakhogy az nem
akart észrevenni.

A főjegyző ezalatt folytatta tovább a lajstrom olvasást.

Egyszer csak a saját nevemet hallottam kimondatni.

«Dumány Kornél.»

Erre az átellenemben ülők közül egy hang emelkedett.

«Meghótt.»

S mint a ferde visszhang felelt rá a hátam mögül a másik.

«Szmrt!»

«Nimet lett!» egészíté ki, fenyítő mutatóújj mozdulattal kisérve a veres
öves.

S erre a közönség elkezdett először súgni, azután morogni, utoljára
kaczagni.

Valaki megtaszított a könyökével.

– Mondtam, hogy ne üljön arra a székre!

Én bennem egyszerre a vér lett az úr – és annak minden haragos
indulatjai. Elfelejtettem, hogy doktor vagyok: philosoph és cosmopolita.
Kirugtam a széket magam alul s az öklömmel a zöld asztalra ütöttem. S
olyat kiáltottam, hogy az egész terem visszhangzott bele.

– Nem halt meg! Itt van! És itt fog maradni! Vagyok olyan birtokos
nemes, mint bárki a teremben, és olyan magyar, mint akárki e hazában. Én
vagyok Dumány Kornél!

Ezt a zajos föllépésemet több oldalról hangos helyeslés kisérte. Az
alispán nekem adta a szót: «tekintetes Dumány Kornél úr személyes
kérdésben kiván felszólalni».

«Halljuk! Halljuk!» hangzott erre elől-hátul. (Ez a legsikeresebb módja
egy kezdő, gyakorlatlan szónok zavarbahozatalának, ha sűrű halljukot
kiabálnak neki.)

A veres öves megelőzött ezzel a gúnyos invectivával.

– Ha magyar az úr, hová lett a bajusza?

Nagy derültség.

Visszavágtam rögtön.

– Elment a tisztelendő urét keresni.

Még nagyobb derültség.

– Hja. Én pap vagyok! védekezék az ellenfelem.

Én aztán körüljártattam a tekintetemet a megyeház termének falain s a
mint ott megláttam a sorban felaggatott hirhedett hősök régiségtől fakó
arczképeit, egyszerre fölébredt bennem az ősi virtus: – a szónoki
tehetség. S tartottam egy olyan barbologiai szónoklatot ex tripode, hogy
bámult és lelkesült bele az egész gyülekezet; ad hominem bebizonyítva,
hogy legdicsőbb főpapjaink Pázmány Péter, Eszterházy primás, Bakács
Tamás bajuszt, szakállt viselének: ellenben sima arczot hordott Corvin
Mátyás király; Illésházy nádor borotvált ajkkal hirdeté a haza
szabadságát, s Nádasdy Tamás bajusztalan arczczal hordá a magyar
zászlókat diadalról diadalra. Ezeknek az arczképei mind ott bizonyítának
mellettem, arany rámáikból kiszállva, végre aztán fogtam a fegyver
boldog végét s oda vágtam vele a zajgó ellenfél tarkójára; «vannak pedig
mai napság hazafiak, a kik csak azért eresztenek szakállt, mert félnek a
szappantól!»

Rengeteg hahota fogadta ezt a mondásomat. Itt a goromba igazságé a
győzelem. A ki e helyen a közönséget meg tudja nevettetni, azé a diadal.

A kaczagás elmultával aztán áttértem a komoly thémára. Elmondám, hogy
nem magam érdekében, nem személyes ügyben emelek szót; hanem tiltakozom
azon bitorlás ellen, hogy egy megyegyülés a proscriptiót gyakorolja ez
ország polgárai fölött. S védelmére keltem merészen, vakmerően
mindazoknak, a kikre azt kiáltották, hogy «meghótt», józan okot,
politikát, emberséget mind csatarendbe állítottam, s beszéltem azzal a
bátorsággal, a mi jellemzi azokat, a kik a helyzetüket nem ismerik; a
kik nem tudják, hogy rakétákat sütögetnek el egy puskaporos toronyban.
Koczkáztattam azt, hogy vagy kidobnak az ablakon, s kitörik a nyakamat,
vagy a vállaikra vesznek.

Nem dobtak ki. A beszédemnek az a hatása lett, hogy a megholtnak
kikiáltott hazafiakat, egy pár notórius sehonnai kivételével,
visszavették a lajstromba.

Akkor aztán én is visszaadtam az ülőhelyét a hét sebhelyes és hét
gyermekes hazafinak.

Az ülés végeztével számosan siettek hozzám gratulálni.

Különös nagy hévvel szorongatta a kezemet s ölelgetett a kebléhez egy
daliás termetű fiatal úr:

– Barátom! Te vagy a mi emberünk! A kit kerestünk, megtaláltuk. Mától
fogva elválhatatlanok vagyunk egymástól. Én vagyok Vernőczy Siegfried
gróf.

Az alispán meghítt magához ebédre.

Mikor a teremből kitolakodtunk, összekerültem a veres öves tisztelendő
urral, meg azzal az ellenfelemmel, a ki azt kiáltotta rám, hogy
«meghótt». – Tótul nyájaskodtak. – Nem tudták, hogy értem a nyelvüket.

– Ájh de nagy szamárság volt tőled, Frányó, azt kiáltani ennek a
doktornak, hogy «meghótt!» most ezzel beleugrattad a Diogenes
dominiumába. Ha nem kotyogsz, itt hagyta volna bivalyfővel az örökséget
nekünk: a Maticzának.

– Hát elefánt vagyok én, hogy megszagoljam, hogy olyan kemény ember lett
belőle Bécsben?

– Ájh, az ökröt ha Bécsbe hajtják is csak ökör marad.

Igaza volt a tisztelendőnek.

Én voltam az a nagy ökör, a ki mikor már hires doktor lehettem odafenn a
metropolisban: – hazajöttem Svatopluk örökébe – folytatni ott, a hol az
apám elhagyta.

Nagy bolondság volt ez tőlem, de ha ma történnék ez velem, ma is csak
azt tenném.



AZ ÉN SZIGFRIDEM.

Megmondta azt az első találkozásunknál, hogy ezentul elválhatatlanok
leszünk. Mi lettünk ettől fogva a siami ikrek.

De egészen ahhoz való alak is volt, hogy a kit egyszer megfogott, azt
többé el ne bocsássa. Athletai termet, tornászatban aczéllá edzve;
lövésben, kardvívásban felülmulhatatlan. Milyen derék katona lett volna
belőle! Hanem hát Schmerling úr, a többi okos dolgok mellett azt is ki
tudta vinni, hogy a magyar előkelő ifjak ne tolakodjanak a katonai
pályára. A kiért letették az ezer forintot, annak kiváltsága lett
azontul a maga lován nyargalászni, nem a császárén. – Pedig egészen
generálisnak való ember volt. Hogy tudott kommandirozni! A ki vele
tartott, az az ő közkatonája volt, a többi ellensége volt. Azoknak
parancsolt, ezeket pedig verte. Szellemes volt, néha a bizarrságig
különcz, máskor meg a sagacitásig elővigyázó. Minden ismeretes nyelven
beszélt, folyékonyan, határozottan oly módon, hogy ha hirtelen nem akadt
a nyelvére a szó németül, helyettesítette angollal, francziával vagy
latinnal; a magyar szónoklata pedig a valóságos volapük volt: hétféle
szótárból összekeverve. Ezzel imponált mindenkinek. És a mellett bőkezű
volt. Ez a fődolog. S gazdagnak kellett neki lennie, mert győzte.

A mint legelőször a karom alá ölté a vaskarját, éreztem, hogy nincs
többé akaratom. Az ülésnek vége volt. Én a szállásomra akartam menni,
hogy fehér nyakravalót kössek az alispáni ebédhez.

– Eh! Mit annak a kukkónak fehér kravátli? Most rögtön jösz oda hozzá:
plein parade, wie du da stehst. Ráparancsolunk, hogy holnap rögtön
csinálja meg a statutiót a dominiumodba. Nec secus facturi. Téged be
kell a kastélyodba fotografiázni, mit Momentaufnahme.

– De én holnap vissza akarok menni Bécsbe. A patienseimet el kell
valahogy látnom.

– Mit látnál rajtuk? Qu’ils attendent, les pauvres bétes; nem várhatnak
a meghalással? «Wir können warten!» Bécsi Losungswort. Neked holnap
statuálva kell lenned, hogy az összeiró bizottság a birtokodban
találjon, s belejőjj a választók lajstromába; mert ha onnan kimaradsz,
akkor azután igazán «szmrt» vagy: «ein stiller Mann» s ez ellen nulla
medicamina in hortis.

Vitt bracchiummal az alispánhoz. A jegyzőket, a kik a protokollumokat
collaudálták, szétugrasztotta az alispán környezetéből.

– Menjetek most az anyátok örömébe! Nekünk itt pressant affairünk van az
alispánnál.

Az alispán maga is felkérte a jegyzőket, hogy halaszszák a hivatalos
ügyet későbbre. Mikor egyedül maradtunk, kezét nyujtá mind a kettőnknek
s leültetett a kanapéra. (Csak engem: Szigfridnek megkivánta a
természete, hogy folyvást tébláboljon a szobában.)

– Aztán semmi «tekintetes úr». – Album græcum! – Becsületes emberek per
tu vannak.

Ezt is magunkra hagytuk octroyálni. Lettünk «urambátyám, uramöcsém».

Az alispán informálva volt.

– Neked, kedves Kornél öcsém, holnap rögtön birtokba kell venned az
örökségedet; azonnal behelyezünk a kastélyodba Dumány-falvára s kezedbe
adjuk a kulcsokat.

– A vasláda kulcsait is? szólt közbe Szigfrid.

– A kulcsokat igen. De a láda hivatalos pecsét alatt van. A Maticza
elnöke igényt adott be a hagyatékra. – A plébános, a kinél az utolsó
napon ebéden volt Diogenes úr, (ott terhelte meg a gyomrát úgy, hogy
reggelre meghalt), azt bizonyítja, hogy az öreg úr, ő előtte és a
sekrestyése, meg a gazdasszonya előtt kinyilatkoztatta, hogy még azon
esetre is, ha Kornél elfogadná az örökséget: a készpénzbeli vagyonát a
Maticzának hagyományozza. Ez, mint szóbeli pótvégrendelet lett
bejelentve.

– Tranca franca! Hazugság az egész.

– Én is azt hiszem; de a míg a törvényszék határoz e kérdésben:
kötelességem a pénzes ládát lepecsételve tartani.

– Hol van most az a láda?

– Ott van a kastélyban, őrizet alatt.

– Ide kellett volna szállítani a megye depositumába.

– Nem engedte magát elszállíttatni. Úgy oda van vasalva a falakhoz, hogy
házbontás nélkül el nem emelhető.

– Hát a pénzt ki kellett volna belőle venni, s a megye pénztárába
szállítani.

– Nem engedte magát kivenni. Hiszen a financzprokurátor is kiváncsi volt
megtudni a pénzes láda tartalmát, azért a bizonyos örökségi
illetőségért; de nem volt olyan lakatosi tudomány, a mely ki tudta volna
találni, hogyan kell azzal a három kulcscsal a láda zárait felnyitni.

Eddig csak az alispán és Szigfrid tanakodtak; ekkor én is közbeszóltam.

– Hát a megboldogult nagybátyám ugyanakkor, a midőn az állítólagos tanuk
előtt kinyilatkoztatá, hogy a készpénzét a Maticzának hagyja, nem
tudatta velük a titkát, hogyan kell a hármas lakatot a három kulcscsal
kinyitni? Mert mikor én nála jártam, akkor nekem megmagyarázta ennek a
fortélyát s meg is mutatta a felnyitott láda tartalmát.

Az alispán az asztalra ütött a tenyerével.

– Bravissimo! Akkor ez a species facti maga döntő bizonyíték a mellett,
hogy a készpénz is teneked van hagyományozva.

Szigfrid türelmetlenül zakatolt.

– No hát csak prestissimo el kell döntetni a törvényszékkel a kérdést.

– Hja az nem megy olyan hamar, debacchált az alispán. Előbb a feleknek
határidőt kell kitüzni, minden érdekeltnek a meghivást kézbesíttetni.
Abba beletelik jó egy «magyar hónap».

– Ördög vigye a hivatalos teketóriátokat! Hát egyéb holmi nincs a
Diogenes hordójában, a miből Kornél barátunk hirtelenében pénzt verhetne
ki?

– Van biz itt holmi retyemutya. Ott kinn volt az összeiró bizottság:
minden kaczatot felvett. Itt van a lajstrom.

Azzal elővett a szekrényéből az alispán egy zsinórral áthuzott s
hivatalosan megpecsételt hosszú iratcsomagot. Ez volt a muzeum
inventariuma.

Kiváncsi voltam rá, hogy mire becsülték az öregnek a muzeumát?

Sokat vártam; de a valóság meglepett.

A két terem, előcsarnok és öt szoba műkincsei fel voltak becsülve
háromszáz hetvenkilencz forint 45 krajczárra.

Valjon mi lehetett az a 45 krajczáros? Bizonyosan egy kopott
gobelin-szőnyeg.

– No ez nevetséges. Mondám az alispánnak.

Ő is nevetett rajta.

Szigfrid kikapta a kezemből az összeirási lajstromot s aztán ő is
folytatta a nevetést.

Szép elnevezések fordultak benne elő.

A Palissy-féle szekrény volt «tulipántos láda» – becsára 3 frt. Az ódon
majolika «ócska cseréptál», a többi meg «régi vas» – «czintányér».

– No ezek remekeltek! mondhatom. Szólt Szigfrid.

Csak én voltam boszus.

Ez már hyperbarbarismus: egy archæolog gyűjteményét olyan mértékkel
szabni meg, mint egy zsibárus lomtárát. Protestálnom kellett e vandal
felfogás ellen.

– De édes urambátyám. Ez az összeirás egy «Rumpelkammerre», egy
kaczattárra illik. A nagybátyám atyja az egész életén át minden
jövedelmét erre a gyüjteményre fordítá. Meg kell lenni a
tárgyjegyzéknek, melyben specificálva vannak az egyes darabok, hogy
melyiknek mi volt az ára.

– Ezt a tárgyjegyzéket nem találták meg a hagyaték átvizsgálásakor
sehol. Mondá az alispán.

– No látod! nyugtatott meg Szigfrid barátom.

– Egyébiránt, mondá az alispán, a végrendelethez volt mellékelve egy
lepecsételt csomag «Kornél öcsém» czimére: ezt most átadhatom.

Én felbontám a lepecsételt csomagot.

– No hát itt van a muzeum tárgyjegyzéke.

– Hát csak tedd a zsebedbe. Ez a te magántulajdonod. Nem kéri el tőled
senki. Szólt az alispán.

– De én kérem ezt a hagyatékhoz csatoltatni.

A tárgyjegyzékből kitünt, hogy a régiséggyüjtemény becsértéke
kétszázezer forintra felrug.

Szigfrid kegyetlenül oldalba taszitott a könyökével.

– Kérem. Az az én oldalbordám volt.

– Megérdemelted! Minek szólsz te ebbe? Ez nem cholera morbus. Nem értesz
te ehhez. Du Quacksalber.

– Már hogy ne értenék?

– Ideád sincs róla! – A hivatalos összeirás szerint fizetsz a
muzeumodért hagyatéki illetéket az ærariumnak 17 forintot; a nagybátyád
elenchusa után pedig kilenczezeret.

– Van erre törvényünk?

– Van.

– Akkor fizetem, a mire a törvény kötelez.

Szigfridnek a szemei kidülledtek, úgy forogtak.

– Óh te! Te! – Te doktor!

Válogatott benne, hogy minek nevezzen? Mondhatta volna azt is, hogy «te
hyppopotamus!»; de a «doktor» czimet találta a legalávalóbbnak.

Az alispán sem tudott egyebet tenni, mint hogy a pipája hamuját kiverte
a tenyerére s ujra rátöltött.

Én persze még akkor annyira «járatlan voltam Izráelben», hogy sejtelmem
sem volt arról, miszerint a kormányt, az ország kincstárát megcsalni
minden igaz honpolgárnak patriótai kötelessége.

Már most csak kiváncsi voltam végig nézni az egész hivatalos
felbecslést.

Diogenes bátyám saját lakószobájának a butorzata fel volt becsülve
huszonhárom forintra. No! ennyit nem ér.

Hanem a pipatartó a tizenkét pipával együtt összevissza 90 krajczár.
Cseréppipák voltak. – Jónak láttam megjegyzést tenni rá.

– Aztán valahogy rá ne találjon valaki gyujtani azokra a pipákra, mert
azoknak a szárában van a Dienes bátyám bankópénze eldugva.

A mint azt kimondtam, Szigfrid, mint a bengaliai tigris odaugrott
hozzám, s az egyik markával a számat fogta be, a másikkal a torkomat
szorította össze:

– Nem hallgatsz? Te szerencsétlen Aesculap!

Hát ezt mi lelte most?

Az alispán azonban segélyemre jött s kiszabadított a körme közül.

– De csak hadd beszéljen! Mondá. Érdekes dolog ez nagyon! Hát a
pipaszárak tele vannak bankóval?

– Százasokkal, meg talán ezresekkel is. Az öreg maga mondta nekem.

– Ez fölöttébb érdekes! Ezt jó tudni.

Szigfrid magánkivül volt.

– Hat ihm schon! Reingefallen! oh te imbecile!

Az alispán megrázta az asztalán levő csengetyüt, a mire a mellékszobából
egy irnok megjelent.

– Üljön le fráter az asztalhoz: hajtson be hosszában egy ív papirost s
vegye fel a jegyzőkönyvet.

Aztán diktált neki.

Formaliter protocollumot vetetett fel arról, a mit az imént elmondtam.
Azt nekem alá kellett irnom.

– Én tehát már most a pipaszárakból előkerülendő összeget is mint a
Maticza által igényperrel megtámadott készpénzbeli hagyatékot, a
törvényszéki tárgyalásig birói zár alá vetem. Mondá szeretetreméltó
flegmával az alispán.

– Hát kellett ez neked? dorgált Szigfrid keményen. Milyen szépen
kihúzgálhattad volna magad azokat a százasokat, ezreseket a
pipaszárakból. S most denunciálod magad magadat! Sequestráltatod a
pénzedet, a miről nem tudott a financprokurátor semmit, s fizetsz tőle
keserves nagy illetéket.

– Hát ez olyan, mint a talált pénz: a mit a becsületes megtaláló nem dug
zsebre, hanem feljelent a hatóságnak.

– No jól van: ez igaz. Ámbár én, ha a saját pénzestárczámat elveszteném
s azt magam megtalálnám, bizony nem sietnék fel vele a policzájra, hogy
följelentsem.

Másnap megtörtént a statuczió. Az alispán, a hivatalos assistentiával
kijött Dumányfalvára, a hová én előre elmentem, megrendelni a
vendéglőben a hivatalos lakomát. Szigfrid vitt ki a saját négyes
fogatán.

A kastélyt felnyitották és engem abba hivatalosan bevezettek. A
kulcsokat a kezembe adták; azután a birtokba is kivittek, s a
szántóföldek egyikéből egy hantot a markomba nyomtak. Ezzel meg lettem
téve földesúrnak.

Azután hozzáfogtak a pipaszárak rejtelmeinek napfényre hozatalához.
Egyet ütöttek az ostorménszárra kalapácscsal, s aztán kiszedték a
széthasadt nádból az összegöngyölített bankókat.

Tiz darab ezeres került elő, s egy hosszú bámbusz pipaszárból kétszáz
darab százas.

Azokat papir közé téve egyenesre kivasalták, s minden jelenlevő
hivatalos személy pecsétnyomójával egy nagy borítékba lepecsételték.
Kívül ráírták: «néhai Dumány Dienes hagyatéka». Azt a massae curator,
reversalis mellett, átvette.

– Milyen jó lett volna az neked most hevenyében, monda boszankodva
Szigfrid.

– Majd jó lesz az neki hidegen is: monda rá az alispán. Hadd hüljön ki
egy kicsit az a pénz a vármegye cassájában.

– Hiszen van én nekem egy kis megtakarított pénzem otthon Bécsben,
vigasztalám a barátomat; ha most visszamegyek a dolgaimat elrendezni,
marad annyi összegem, hogy az itteni gazdaságom rendbehozhassam vele
egészen.

– Jól van: én is veled megyek Bécsbe.

S a saját fogatán vitt el egész Nagyszombatig, a hol vasutra ültünk, ott
is egy coupéeban utaztunk.

S aztán mindaddig, a míg csak én Bécsben elvégeztem a dolgaimat, mindig
együtt ebédeltünk, vacsoráltunk, operaház vagy Singspielhalle egy
páholyban látott bennünket megjelenni. Magam is jókedvű ficzkó voltam
akkor s jól esett magamat kimulatnom még egyszer utoljára a szép osztrák
császárvárosban.

Az utolsó nap Szigfrid maga segített a bútoraimat a bécsi szállásomról a
kastélyomba elszállíttatni; akkor aztán az üres szobámban nem hálhattam,
annál egyszerűbb volt az egész éjszakát átlumpolnunk. Engem bizony
megvallom, hogy Szigfrid pakolt fel a vasutra s csak Nagyszombaton
ébredtem fel a mámoromból. Ott ismét várt ránk az ő négylovas csézája s
röpített a pompás országúton tovább.

Egy régi hű inasom volt Bécsben, azt megtartottam, s előre küldtem a
bútorokkal. Praktikus legény volt. Mire megérkeztem a kestélyomba, már
be is volt rendezve a számomra egy hálószoba, meg egy étkező. Szakácsné
is került a házhoz. S én először életemben élveztem azt a gyönyörűséget,
hogy a saját asztalomnál ebédelhettem, sőt még Szigfridet is
megvendégelhettem magamnál. Van ebben valami.

Szigfrid folyvást tartott tanácsokkal, plánumokkal, hogy kell ezt a
kastélyt lakályossá átalakítani, s el kellett ismernem, hogy mindenben
igen jó izlése volt.

– Csakhogy ez nagyon sokba fog kerülni.

– S mennyi az a te megtakarított pénzed?

Mondám neki, hogy valami négyezer forint.

– Az nagyon kevés. Maga a kastélyod berendezése elfogja azt nyelni; a
gazdasági épűleteid pedig mind ruinának készűlnek. Aztán igás jószágot,
gazdasági gépeket mind be kell szerezned. Két fogatot is kell venned,
egy úri kocsiba valót, meg egy konyha fogatot. Magtárad üres, pajtádban
se széna se szalma. A bérlődtől át kell venned a szeszfőződét, a
göbőlyhízlalóval együtt, mert a nélkül itt a felföldön nem lehet
gazdálkodni. Neked kell most legalább még húszezer forint.

– Hiszen majd lesz több is, ha a törvényszék fölmenti a bátyám
készpénzhagyatékát a zár alól.

– Csakhogy az soká fog tartani. S te addig nem várhatsz. Tudod mit? Én
addig a míg a pénzedhez juthatsz, adok neked kölcsön húszezer forintot.

Megdöbbentett ez az ajánlat.

Szigfrid egész renyhe modorban magyarázá.

– Egy nagy birtokot akartam vásárolni, de nem klappolt össze az alkunk.
A szomszéd steiful tartja magát. Most hever a pénzem. Könnyen
nélkülözhetek húszezer forintot belőle.

S azzal kivette a tárczáját s leszámlálta elém a húsz darab ezrest.

Olyan hűséges arczczal tette azt, hogy nem lehetett visszautasítani.

Kötelezvényt akartam róla adni.

– Nem kell sok irkafirka: csak írd fel egy névjegyedre (itt a
plajbászom.) «Jó, húszezer forintig. Fizetem, mihelyt pénzem lesz.»

S egy ilyen névjegyre ideadta nekem a húszezer forintot.

Én ezt igen természetesnek találtam. A ki a jellememet ismeri, az tehet
így. Hanem mégis elgondolkoztam rajta, hogy ez az a bizonyos «noblesse
oblige» a nemesség kötelezettsége. Az ilyen nobilis kölcsönnek igen nagy
lehet egyszer a kamatja. Jobb lett volna egy uzsorástól vennem fel azt a
pénzt becsületes két százalékra, «per méze». De már meg volt.

Ezzel aztán mindjárt hozzá láttam a külső-belső rendezkedéshez. Szigfrid
itt mindig mellettem volt s igen praktikus ésszel járt el. A hintós
lovakat ő válogatta, ő próbálta ki a számomra, s lealkudta azoknak az
árát két harmadára; a pallérral ő egyezett meg, a bérlőmmel ő paktált;
takarmányt ő szerzett be elég jutányosan. Ezekhez én mind nem értettem
volna s igen nagy tandíjt fizettem volna, a míg megtanulom.

– Addig nem tehetsz viziteket a szomszédoknál, a míg a saját házad nincs
ranzsirozva az elfogadásra; mert akkor mindenki visszaadja a látogatást
s nálad még most a vendégszeretetnek rudimentáris elemei sincsenek
repraezentálva. Hanem addig is, hogy megismerkedjél a megyei gentryvel,
feljárhatsz a székvárosi casinóba.

A megye székvárosa két óra járásnyira volt az én falumtól.

Együtt mentünk fel Szigfriddel egy délután, ő hajtotta a saját lovait,
én mellette ültem, a magam kocsija üresen követett.

A casinóban rögtön megismertetett Szigfrid egy csoport ifjabb és vénebb
capacitással; azok közül némelyik országos «ágyú» volt, mások pedig csak
megyei kaliberüek.

Vegyesen volt együtt, a hogy casinóban szokás, mindenféle párt. Igen
szívesen fogadtak.

Élénk társalgás keletkezett s én minden tárgyhoz sans géne hozzá
szóltam. Erős disputa támadt, a melyben én keményen megálltam a
helyemet. Szigfrid mindenben az én nézeteimet osztá.

– Barátom! A lelkemből beszéltél! Most találtad el a szeget a fején.
Barátom, te elsőrendű debatter vagy!

Kezdtek bennűnket a két Dioscurnak nevezni.

A közös vacsoránál toasztoztunk is. Én ott is kitettem magamért. Én
felköszöntöttem a vármegyét, Szigfrid felköszöntött engem, mint a megye
új hajnalcsillagát. Mindenki odajött hozzám poharat koczintani. Tíz
czimborával Bruderschaftot ittam. Azok közül háromnak, négynek a nevét
is megtartottam az emlékezetemben.

A «Szilvánszky Muki» meghítt a kárpátaljai birtokára zergevadászatra.

A «Barkucska Stefi» okvetlenül elvár a mintagazdaságába, az idei
ekeversenyre és sajtkiállításra.

Báró «Strinx Odoáker» a halastavaival kivánt megismertetni.

A «Jakimovics Aristid» pedig a bélai új cseppkőbarlangot és a
veresvágási világhírű opálbányákat kivánja nekem bemutatni.

Éjféltájon megszöktünk a társaságtól Szigfriddel. Éjszakára haza
akartunk jutni; ő is a maga kastélyába.

– Menjünk ezúttal a te kocsidon; mondá Szigfrid. Hadd hajtson a
kocsisod.

Ez is okos beszéd volt.

Mi a hátsó ülésben helyezkedtünk el.

– Barátom! mondá Szigfrid. Most már megismerted a társaságunknak a napos
oldalát. Hanem az éjszakai hemisphaeriumát ne siess felfedezni. Ne
fogadd el te a meghívásokat se a zergevadászatra, se a sajtkiállításra,
se a barlanglátogatásra; mert annak rendesen az a vége, hogy leülünk
kártyázni. S a mi kártyázásunk nem mulatság: az gladiatori harcz
életre-halálra. Mi con amore massacrirozzuk le egymást. Le ne ülj közénk
soha, még csak forintos ferblibe sem; mert mi elveszszük tőled a
Diogenes bátyád vasládáját s ha az nem akar megválni a kastélytól,
elveszszük a kastélyoddal együtt.

Ez már aztán az igaz barátság netovábbja! Figyelmeztetni egy újon jött
jó pajtást, egy tapasztalatlan gimplit, a kinek heverő pénze van, hogy
ne hozza azt közénk, mikor mi fegyverben állunk. Szinte hihetetlen! S
alig lehet megérteni, a míg az ember az okára rá nem jön.

Én, orvos létemre, hozzá voltam szokva, hogy a rendkívüli
kedélyállapotoknak az okait fürkészszem s ez való ban rendkívüli volt:
ez a példátlan barátság, rokonszenv, gondoskodás, érdeklődés irántam,
egy fiatal, gazdag és eszes mágnás részéről; a kinek semmi érdeke nincs
abban, hogy hozzám jó legyen.

Nem bírtam megállapítani a diagnosist. Ez a kórtünet egészen új! – Az út
egy helyen kétfelé válik: az egyik ága Dumányfalvára visz, a másik
Körmöczre. Itt megállíttatá Szigfrid a kocsimat, hogy az utánunk
poroszkáló saját sandlauferjét bevárja.

– Feltünik előtted talán, hogy én most nem proponálom neked azt, hogy
nosza menjünk most éjszakára én hozzám Vernőczre. De hát megmondom az
okát, miért nem invitállak egyelőre magamhoz. Én most a kastélyomat
átengedtem egy időre, a míg a fürdő saison kezdődik, a nagynénémnek. Ez
regnál benne. Én magam a parkban levő vadászházban lakom addig. A
tante-ommal van még két niéce, két backfisch. Ugyan a tanteom is
szívesen fogna téged látni: még nagyon is szívesen. Ilyen kundschaft
kell neki, mint te vagy. Az egy Blaustrumpf, valóságos Disputirgeist.
Annak kellene ilyen élő áldozat, mint te vagy, a ki neki
visszadisputáljon. Azt hiszem, a két jércze is tudna csiripelni veled.
Nem képzeled azt, hogy két ilyen kis mágnáspesztonka mennyi ostobaságot
összevissza tud kérdezni! Én felelek nekik olyanokat, hogy az orfeumból
kidobnának érte: ők nevetnek rajta, nem értik. Hát majd egyszer
megismerkedel velük. De most még nem. Mert a mely nap te náluk
látogatást teszesz, másnap már ott lesznek a kastélyodban. Ott pedig
most le sem tudnád ültetni őket. Igy is alig tudom őket kerepelővel
visszariasztani, hogy ők ne tegyék meg az első vizitet. Iszonyú az a női
kiváncsiság. Nemcsak a Raritätencabineted hírhedett műkincseire, de te
rád is halálosan piquirozva vannak. Képzelheted, hogy micsoda
rémdolgokat beszélek otthon felőled.

– Erős lesz a kiábrándulás! mondám én.

– No no! Ki tudja? Az ördög nem alszik.

_Intermezzo._

(Ördög?

Hát «van» ördög?

Ugyebár, édes barátom, ez a regény eddigelé átkozottúl unalmas? Nemcsak,
hogy «ördög» nincs benne, de «asszony» sincs benne.

No hát már most asszony van: három is.

De melyik lesz ezek közűl az ördög?

Egy nagynéne, a ki «Blaustrumpf» és két grófi Backfisch… Ez nem az a
species!

Vagy talán a negyedik? az én kedves barátom Szigfrid maga!

Hisz az meg egy valóságos jótékony tündér.

De hát Szent Antalt a pusztában nem hízelgő tündér alakjában
kísértette-e a sátán? a míg egyszer kilátszott a pepluma alól a lóláb!)

*

Ezalatt utólért bennünket Szigfrid sandlauferje.

Ő leszállt az én kocsimról, s midőn jó éjt kivántunk egymásnak, átölelt
és megcsókolta az arczomat.

Hajh! Hányszor töprengtem én egész éjszakákon át azzal a gondolattal,
hogy a mint megvirrad, fogom az operáló kést, s kivágom az arczom
bőréből azt a darab foltot, a mi most is éget; annak a férfi csóknak a
helyét!



A LÓLÁB.

Egy reggel azzal a szóval toppan be hozzám az én Szigfridem, hogy:
«kedves barátom, a tegnapi párt-conferentián elhatároztuk, hogy a
küszöbön álló képviselőválasztásoknál tégedet léptetünk fel, mint a párt
jelöltjét.»

Megijedtem.

– Te csak tréfálsz.

– Semmi tréfa. Ez a szomorú valóság, neked ebbe bele kell harapnod.

Én nevetéssel akartam maszkolni a rémületemet.

– Hiszen nem értek én a törvényhozáshoz.

– Én sem értek: mégis ott vagyok a felső házban.

– De én sohasem tanultam a magyar köz- és magánjogot.

– Én meg annyit sem tudok a magyar közjogból, hogy a midőn az esztergomi
primás a «pisetarius regni,» a tárnokmester pedig az «ország
kincstárnoka», tehát melyikhez a kettő közűl kell nekem folyamodnom
dohánytermelési engedélyért?

– Hisz én doktor medicinae vagyok.

– Arra van ott az országgyűlésen a legnagyobb szükség. Semmi sem kiált
oly hangosan a radicalis reform után, mint a közegészségi ügy. De hát
nem arról van itt szó. Magyarország nincs még abban a stádiumban, hogy
az országgyűlésére a szakférfiakat válogassa. Itt most még általános
nagy principiumokról van szó: az elvhűség a programm. Ebben a mi
kerületünkben erős campagnera készűl a demagógia, a haeresis, a panszláv
velleitások. Ezeknek a parallelizálására kell minden erőfeszítést
elkövetni a birtokos osztálynak, mely egyúttal az ősi patriotismust és
vallásosságot s a józan conserváló politikát örökölte. Ezeket a kiváló
tulajdonokat ismerte fel te benned a mi pártunk. Neked el kell fogadnod
a megtisztelést, a melylyel egy egész kerület többségének bizalma feléd
fordul. Hát nem szereted-e a hazádat? mi? Engeded-e, hogy a kifelé
gravitáló elemek darabokra törjék az országot? A Hussziták ivadékai
uralkodjanak itten? Közönyös az rád nézve? Hát a vallás? Nem vagy-e
buzgó catholicus? A nazarenismusnak engeded-e a győzelmet? Te nálad van
bátor szív, éles elme, erős convictió. Ez a képviselő criteriuma.

– Mind szép, mind igaz; de beszéljünk prózában.

– A próza is követeli a maga részét. Ha az ellenpárt győz: az agrarius
mozgalmak fejünkre nőnek. A parasztsociálisták földfelosztást hirdetnek,
a regálet követelik az úraktól maguknak, s a congrua eltörlését
pengetik. Barátom! Ez a próza!

– Mást értettem én a próza alatt. Kimondom őszintén. Nekem nincs a
választási campagnera való pénzem. Az örökölt mennyiségek tudod, hogy
zár alá vannak vetve.

– Infámia az alispántól! «Ich wittere Tendenz!»

– De ha annyi is volna a pénzem, hogy szárnyra kelne, mint a zsizsikes
búza, még akkor se vesztegetném azt el erre a múlatságra. Láttam az
apámat tönkrejutni a politika ingoványaiba elsüppedés miatt. De az ő
példájánál is jobban visszariaszt az a gondolat, hogy én elinduljak
lelkeket vásárolni: megvesztegessem az emberek erkölcseit, két-három
hétig részeg barmokat csináljak tisztességes munkás polgárokból. Ez nem
az én kedélyemnek való.

– Kibeszélted magadat? Tehát legelőször is, a mi a «nervus rerum
gerendarum»-ot illeti, arra neked semmi gondod. Pénzt tőled senki egy
petákot sem kér. Nekünk van pártcassánk, a mi a választási költségeket
fedezi. Téged nem vonunk a condolentiába. Azután semmi dolgod a
választást megelőző actióval. Én magam vezetem az egész hadjáratot. Te
egy ital bort sem adsz senkinek. Kivéve, ha a jó pajtásokat saját úri
házadnál megvendégeled. Mert ha valaki őzderekat meg pezsgőt ad a
választóinak, az «díszlakoma»; azt a hirlapba is kiírják; de ha csapra
üttet egy hordó «karczost» s egy tányér birgetokányt ád a választóknak:
az etetés-itatás-vesztegetés! Ezt csak bízd te mi ránk. Én már minden
kocsmát, vendéglőt lefoglaltam a választás napjáig a kerületben. A
tisztelt választó polgárok lakomázhatnak. De a «saját pénzükért». Két
krajczár az ebéd, három krajczár a vacsora. Hogy a korcsmáros mint
adhatja ezen az áron? az az én gondom. Neked még csak egy körútat sem
kell tenned a kerületben. Majd elvégzi azt más. Neked legfeljebb az lesz
a kötelességed, hogy a kinek a nevedben lyukat ütöttek a fején, azt
beflastromozod. A választás napjáig elő sem jösz az odúdból. Csak akkor
jelensz meg, a mikor muzsikaszóval, banderiummal és zászlóerdővel érted
jönnek, hogy vedd át a mandátumot az elnök kezéből. Ott sem lesz semmi
mondani valód. Este a díszlakomán megjelensz: elmondod az első toasztot
a királyra, s azzal punctum. Nem lesz egyébre gondod, mint hogy a
halszálka a torkodon ne akadjon. Azután fáklyászenét kapsz.

Daczára ennek a nagyon kecsegtető prospectusnak, még sem éreztem
hajlandóságot kötélnek állni.

– Nem nekem való dicsőség az! Új gazda vagyok. A jószágom után kell
látnom. Nem érek én rá Budapesten lebzselni.

– Nem kell ott tanyáznod. Csak mikor a pártelnök betelegrafoz, hogy
«nagy szavazás van!» Akkor felrepülsz, megkeresed, hogy hová van a neved
a padra szegezve: oda leülsz; megvárod, míg a nevedet felolvassák:
elkiáltod, hogy «igen». S aztán jösz haza Tótországba s csinálod a
brinzát.

– No de már szavazógépnek meg épen nem akarok beállni.

– No hát nem úgy lesz. Odamégy; részt veszesz a debatteokban. A
maidenspeechedre tele lesz a casinoi karzat. Furorét fogsz csinálni.
Malleusa leszesz az ellenpártnak. Dühöngni fognak ellened. S te akkor
fogsz legjobban elemedben lenni. Nagy hazafi lesz a neved. Itthon pedig
a jószágodat rábízod egy hozzáértő tiszttartóra. Barátom! Te neked
kötelességeid vannak a haza iránt. Te Isten kegyelméből cseppentél bele
egy gyönyörű szép úri bírtokba. Ez az ország követelhet tőled egy kis
áldozatot.

Ennek nem is mondhattam ellen.

– És végül is kedves barátom: minket már nem compromittálhatsz. Itt van
a conferentia határozata: aláírva százhúsz tekintélyes tagtól.

S azzal előhúzott a zsebéből egy hosszú paksamétát, a mire valami
határozat volt írva kegyetlen szarkalábakkal, s annak mindenféle
kaligrafiával ákombákolt nevek alá firkantva. Legfelül megláttam
közöttük azokat a nagyon tisztelt barátaimat is, a kiknek az
intentiójától eleve óvott az én Szigfridem.

– Hiszen te magad mondtad, hogy ezekkel a gentlemanekkel le ne üljek
valahogy kártyázni.

– Kártyázni nem; de korteskedni.

– Én úgy tudom, hogy az még veszedelmesebb hazardjáték.

– Nézd; a prépost is alá van írva.

Még az sem hatott rám.

Ekkor aztán elővette az öreg ágyut.

Egy cseppnyi kis levélke volt; heliotrop parfűm illatú.

– A nagynéném küldi neked.

– Én nekem?

Ez már sok.

Felbontottam a levélkét. Egy darabka bristol papir volt benne, Vernőczy
Diodora grófnő nevével. Annak a hátára írva e sor:

«Nagyon kérem Önt, fogadja el a jelöltséget.»

Diodora.

Hah de melegem lett egyszerre!

Még hozzá magyarul is volt írva!

Óh férfi hiuság!

A mit minden argumentatio, capacitatio, minden hivatkozás
hazaszeretetre, vallásra, nemzetiségre meg nem tudott tenni: azt
megtette egy szép asszony szava.

Pedig még nem is tudom, hogy szép-e hát?

Elég, hogy ő kivánja!

Meg voltam hódítva.

Csak azután, a mint szavamat adám, kezdék elgondolkozni rajta, hogy
tulajdonképen «ezért» kellett hát énnekem olyan «okos» embernek lennem
eleitől fogva!

Itt a lóláb!



A WALKÜRÖK.

Hogyan győztem, hogyan buktam meg? Ez már át van adva a történelemnek.
Ha Vergilius Maro volnék, leírnám hexameterekben az én választási
hadjáratom és bolyongásom Aeneisét, de miután se Virgilius nem vagyok,
se hexameterekben nem tudok beszélni, egyszerűen utasítalak, ha kiváncsi
vagy rá, hogy olvasd el az akkori hirlapokból az én történetemet. Ott
apróra meg van írva minden. A horrendus lélekvásárlások, a
törvényszegések, erőszakoskodások, hivatalos pressiók, kriminalitások
egész bűnlajstroma, a mi mind az én nevem alatt történt. Végre az a nem
is égrekiáltó, de pokolrakiáltó csalás a két halott szavazóval! És aztán
a rákövetkezett vesszőfuttatás, hétszer alá, hétszer fel, az összes
journalokban, mikor a képviselőház a megválasztatásomat megsemmisítette.

Ezzel magam is meg voltam semmisítve.

Nincs rettenetesebb halál, mint az agyongúnyoltatás.

Ha valaki főbenjáró bűnt követ el, még amnestiát kaphat, még
rehabilitálhatja magát; de egy nevetségessé lett emberen nem segíthet
sem a király, sem a pápa. Az megvan ölve és elkárhozva.

Hová legyek már most? Emberek szeme elé nem kerülhetek többé. A ki
ellenségem, az kigúnyol, a ki jó barátom, az haragszik rám. Bécsbe sem
mehetek vissza többé, hogy folytassam a hol elhagytam, az orvosi pályát.
Egy kinevetett ember nem lehet orvos. Az orvost olyan nymbusznak kell
körülvenni, mint a papot.

Bezárkóztam a kastélyomba; senkit sem fogadok. Ne adj Isten! senki sem
is próbálta az ajtómat nyitogatni. A barátaim azt hiszem a «kertek
alatt» kerülték meg a falut; ha ezen volt az útjok.

Ott jártam aztán végtül-végig a kastély régi kertjének begyepesedett
útjait.

Az egész kert el volt hagyatva nagybátyám halála óta.

A vén kertésznek összehúzta a köszvény a kezeit, az nem tudott többet
dolgozni, újat pedig elfeledtem fogadni az országos hajczihő alatt.
Minden növény úgy nőtt, a hogy neki tetszett. A nagy gonddal
meghonosított Izabella szőlők felfutottak az almafákra, a szép
rózsarabattokat felverték a fattyuhajtások, az amerikai liliomot
eltakarta az árvacsalán, a fák ágairól lógtak a nagy darázsfészkek, az
óriáshangyák egész pyramisokat építettek az út közepén, s a töviskes
disznók ott cziczáztak a szemem láttára a gyepen. S kódorgásom alatt
itt-amott egy-egy évelő virágot fedeztem fel, a mit régen láttam az
anyám kertjében odahaza: egy szép alkermest, egy keleti opium-mákot, egy
árticsókát elnyomva a pimasz bojtorjántól, bűzös labodától. Egyszer csak
azon veszem észre magamat, hogy kezemben van a kertészkés, az ásósbot, a
kis kapacs: nyesek, irtok, gyomlálok. Ott találtam mind az eszközöket
Diogenes bátyám toronyszobájában. Kiszabadítottam az elnyomott ismerős
virágokat a gaz közűl, a lugasokat felkötöztem, a darazsakat
kifüstöltem, s aztán nekiálltam a rózsafáknak: a vad hajtásaikat
lenyestem, a nagy gyökérsarjakat pedig beszemeztem. A marokkói szultán
már akkor terebély volt: lehetett róla ójtani.

Ott voltam a kezdetén.

Kertész vagyok már.

S majd mikor a kertet betakarja a hó, akkor bezárom magamat a
muzeumomban s csiszolgatom a köveket, olvasgatom nagyító üveggel a régi
pénzek feliratait.

Leszek archaeolog.

Már odáig is eljutottam, hogy a Diogenes bátyám toronyszobáját találjam
legalkalmasabb hálószobának.

Miért?

Mert ott volt a nagy vasláda: tele aranynyal, ezüsttel.

Igaz, hogy a vármegye pecsétje rajta, hozzá nem nyúlhatok. De hisz a
pénz nem is arra való, hogy hozzányúljon az ember. Elég, ha tudja, hogy
itt van.

Éjszakára magamra zártam az ajtót, s a revolvert az ágyam mellé tettem.
Féltettem a pénzem. Zsugori vagyok már!

Bor nem kellett többé: undorodtam tőle; magam húztam a kútból a vizet. S
megszerettem a sült burgonyát, meg az aludt tejet.

Féltem az inasomtól, hogy megmérgez, vagy éjszaka megfojt.

Megittam már azt a mérget, a mitől az ember kilenczven esztendőn túl él!

Nem borotválkoztam többé. A szakállam nőni fog, a míg övig ér, aztán
szürke lesz, majd sárga lesz, utoljára zöldes-fehér lesz: mint a
Diogenes bátyámé volt.

Benne vagyok már!

Hosszú idő múlt el. Egy egész hét. Én azt hittem, hogy hét esztendő.

Egy szép délután épen ott álltam a rózsatelepem szélén, kezemben egy
kapával. A vakondokot lestem, mely a rabattjaimat össze-vissza turkálta.

Érdekes figura lehettem.

Arczom hét napos szakáll tarlójától felverve, fejemen egy taplósipka, a
blouseom panyókára vetve, lábaimon hosszúszárú csizma, bokáig sáros.

Egyszer csak lódobogást hallok az országúton.

A kertemnek az út felől vasrácsa volt. (Ezt már én készíttettem.) Azon
keresztűl ki és be lehetett látni.

Három amazon robogott a kastélyom felé.

Mind a három egyforma fekete lovaglóruhában, fejükön magas
czilinderkalap. Arczaikat a kalapra kötött kék selyem fátyol takarta.

Csak a termeteik szerint lehetett őket megkülömböztetnem.

Az egyik valódi Zenobia-alak: magas, délczeg, telt idomu; a másik
karcsú, nyulánk, páva-mozdulatokkal; a harmadik alacsony, ideges,
izgékony.

Csendes trappban jöttek, a mit a házam elé érve léptetéssé lassítottak.
Átellenben a kastélyom verandájával félbeszakították a lovaglást. A
délczeg hölgy megállítá a paripáját s csak úgy félrefordított fejjel
nézett be az udvaromba.

A nyulánk néhány lépést tett a rácskapum irányában s egyszerre felém
fordult.

A virgoncz azt kiáltotta a nyulánknak.

«Tu y serais.» (Ott lész.)

Hol?

Azzal hátraszólt a nyomukban ügető lovásznak, mire az odaléptetett hozzá
s át adott neki egy általam jól ismert ládikát, elől egy gömbölyű
üveggel. Ez egy fotografgép.

Ahán! Ezek amateurök! Gyakran jönnek a szomszéd fürdőből ide, az ódon
alakzatú Dumány-kastélyt az albumokban megörökíteni. Érdekes objectum!

Én ott álltam a rózsatelep szélén, a felemelt kapával a kezeimben, a
midőn a lovarhölgy a gépet odairányozta. Virtus volt: lóhátról
fényképezni.

– Ne remuez pas, mon cher! (Ne mozogjon!) kiáltá rám a hölgy.

Ezt persze «én szegény tót legény» tartozom megérteni.

S nekem ott kellett állnom, a felemelt kapával a kezemben, (pedig épen
akkor túrt a lábam előtt a vakand) a míg az Istennő fel nem szabadított.

– Merci, mon garçon!

– Dobre nocz, mladi panyicska!

Azzal mind a hárman vidám csevegéssel vágtattak odább, visszaadva a
lovásznak a fotográfgépet. Azon nevettek, hogy a nyulánk hölgy is
odakerült a fényképlapra.

Már most hát elmondhatom, hogy «non omnis moriar». (Nem halok meg
egészen.) Ime értem jöttek a walkürök, szegény csatában elesett hősért,
s elvittek a Walhallájukba, mely valószinüleg marokinba van kötve ezüst
kapcsokkal.

Este felé meg más meglepetés ért.

Szigfrid barátom hajtatott be az udvaromba. A kocsijáról leugorva,
egyenesen a nyakamba borult és megölelt.

– Hát ismersz még? kérdém.

– Bizony nem volna csoda, ha rád nem ismernék, ezzel a koldus szakállal.
Szőrt akarsz viselni? Jól teszed. Csakhogy az egy hetes bajuszszal,
szakállal úgy néz ki az ember, mint egy gorilla.

– Darvin szerint családfánk törzsöke.

Szigfrid utasította a kocsisát, hogy jártassa meg a lovakat, aztán adjon
nekik szénát, abrakot. Éjfél tájon vissza fog menni.

Ohó! Ez itt akar vacsorálni!

Csak ekkor kezdtem magamhoz téregetni, hogy még nem vagyok Diogenes
nagybátyám; hanem annak a gavallér öcscse, a ki a látogatásra jött
czimborákat tartozik megvendégelni.

– Te is velem jösz aztán. Mondá egész kategorikus hangon Szigfrid.

– Hová?

– Hát én hozzám, Vernőczre.

– Minek?

– Minek? Hát nem kaptad meg a levelemet?

– Kaptam biz én egy levelet; most is itt van a blouseom zsebében.

– Fel sem bontottad?

– Azt hittem, hogy a ki most nekem levelet ír, az vagy inzultál, vagy az
eltörött poharak árát kéri. Jobb fel sem bontani.

– Óh te balek! Hát vedd elő s olvasd el.

Már most hát csakugyan fel kellett bontanom a zsebemben hordott levelet.

Rövid volt, de tartalmas.

«Kedves Nelli. Pártunk elhatározta mai értekezletén, hogy az új
választásnál candidaturádat fenntartja, s minden áron keresztülviszi.
Nagynénémnek e tárgyban fontos közlendői vannak veled. Látogass meg
szerdán. Szigid.»

Ez a szerda tegnap volt. Én három napig hordtam a levelet a zsebemben
felbontatlanul. Szigfridnek az a jó szokása volt, hogy a czímzést a
boritékra az inasával iratta fel. Így olvasható volt.

Megvallom, hogy annak a levélnek az olvasására valami meleg futott át az
idegeimen.

Hát még sem vagyok a halottak közé dobva! Nem vagyok agyonnevetett,
tönkregúnyolt ember: nem csúfnév a nevem!

Ez az elégtétel jól esett; hanem még egy kicsit akartam adni a
Cincinnatust. Közönyösen hajtottam össze a levelet s visszadugtam a
zsebembe.

– Vártunk tegnap egész nap, mondá Szigfrid; de persze, hogy ha fel sem
bontottad az epistolámat, akkor nem tudtad, hogy vár valaki valahová. De
bíz a magad csepp eszétől is rájöhettél volna, hogy eljőjj egyszer
Vernőczre.

– El voltam foglalva. Épen most virít a marchal Niel, meg a maroccoi
sultán, szemzés ideje van. Ezek most a legújabb hirességek.

– Hát hiszen hozd el azokat a szemzőgalyakat magaddal Vernőczre, ott is
van fattyúrózsa elég: ojtsd be azokat.

– Aztán meg, tudod, nem hagyhatom a házat magára. A vármegye nem
strázsáltatja többé a vasládámat: magamnak kell mellette hálnom.

– Szappermán! Hiszen te már egészen bele tapostál a Diogenes bátyád
nyomdokaiba. Kezdesz megbolondulni. Rózsákat már ojtasz, a pénzedet
őrized. Talán már a vizet is hordod haza a kútról magadnak, s vacsorálsz
sült burgonyát vajjal! Eredj! Ne légy bolond! Igazán, legfőbb ideje,
hogy kibújj ebből az elátkozott kastélyból. Nekem pedig most jó vacsorát
főzess, mert én még nem élek krumplival, nem őrzöm a pénzesládámat, s
nem ojtok rózsákat, ha csak szoknyát nem viselnek.

Nekem is egyszerre megváltozott a kedélyem, a mint másodmagammal voltam
s az első pohár bor után mindjárt más szinben láttam a világot.

Szigfrid barátom igen jó hireket hozott. Az új választás határnapja
húszadnapra van kitűzve. Pártunk áll, mint a chinai császár kőhadserege.
Az ellenfél le van hangolva. A Maticza nem adhat több pénzt. Most aztán
az ellenfelem a végső eszközhöz folyamodik. Antisemita programmal lép
fel. Ez a legolcsóbb. Ezzel pedig minden zsidót a mi táborunkba
kergetett át. Ötszáz többséggel fogunk győzni. S hogy a vesztes fél
megint belénk ne kapaszkodhassék az etetés-itatás-vesztegetés ürügye
miatt, a főhadiszállást Vernőczre teszszük át. Diodóra grófnő elvállalta
azt a nehéz terhet, hogy a választásig nyilt házat tart a korteseink
számára. Ő a mi pártunknak legerélyesebb zászlóvivője.

– Sietni fogok ezért a grófnőnek hódolatomat kifejezni.

(A világfájdalom és a mizantropia nem old fel az udvariasság alól.)

– Bizony azt már hamarább is megtehetted volna, Bruder. Nagynéném
mindennap várt. S hogy te nem jöttél, azzal fenyegetődzött, hogy ide jön
a két leánynyal, s egy momentfotográffal lekapnak és úgy hoznak el.

Én arra mingyárt elmondtam a három amazon jelenetét Szigfridnek.

Nagyon nevetett rajta.

– Ők voltak azok. Az az amazon termetű a nagynéném. Bámulsz ugy-e? Te
azalatt a szó alatt «nagynéne» egy elhizott dámát képzelsz, a ki
patiencet játszik s titokban tubákol. Az én nagynéném csak egy évvel
idősebb nálamnál, s még én sem vagyok harmincz esztendős. Classicus
szépség! Az a nyulánk hölgy a «Flamma» volt, a ki benézett a
kerítéseden. Bizonyosan a maroccoi sultánodat nézte. Bolondja a
rózsáknak. Az a fürgencz kobold pedig a «Cenni», a ki lefotografiázott a
kastélyoddal együtt. Hahaha! S csakugyan azt kiáltotta neked, hogy «ne
mozogjon kend!» S te álltál neki felemelt kapával a kezedben. Ez érdekes
kép lesz! Ezzel sokat fogjuk bosszantani comtesse Cennit. Ilyen gamin az
mindenben. Bizonyosan fog veled valami schabernackot csinálni. Ezeket a
környékbeli gavallérokat mind azzal riogatja agyon, hogy mikor udvarolni
kezdenek neki, arra szólítja fel őket, hogy menjenek el vele medvét
lőni. Az én erdőségemben annyi a medve, hogy lejárnak a zabföldekre. Én
már lőttem hármat. Erővel azt akarja, hogy vigyem el magammal egy ilyen
medvevadászatra. Fogadom, hogy téged is azzal fog kunérozni. S még te
megteszed, a milyen jó bolond vagy. Csak aztán téged ne lőjjön meg.

Az ilyen beszéd egészen felizgatta a kiváncsiságomat.

Mennyire külömböznek ezek a mágnásnők a mi gentryleányainktól! Mintha
csak más planétában lakó lények volnának. A nagynéne politikai
vezérszerepet visz, az unokahug, ki dúvadra les és fényképez. Nekem még
is legjobban tetszett az a harmadik, a ki csak a rózsákért rajong. – A
neveik is milyen különösek, szokatlanok.

«Diodora.»

«Cenni.»

«Flamma.»

Nekem ez a harmadik név tetszett legjobban: «Flamma», láng! Talán a
lepkének is azért kell a lángba belérepülni, mert megszerette.

Az utolsó pohár bornál már a pénzes ládámra sem volt gondom; az inasomra
bíztam, hogy zárja be a toronyszobát, ha elmegyek.

Hanem az eszembe jutott, hogy a marokkói szultánról minden kinyilt
rózsát levágjak, s azoknak a szárait nedves moha közé bepakoljam. Ott
fogom őket szemzésre felhasználni a vernőczi kastély vadrózsafáin.

Bizonyosan megerednek. Legény koromban sokat ojtogattam odahaza.

S majd mikor nyilni fog a fekete rózsa, valaki észre fogja venni, s azt
fogja kérdeni, hogy jött ez ide a Dumányfalvy kertből?

Az egész úton az én házamtól a vernőczi kastélyig a kezemben tartottam a
rózsacsomagot, nehogy összetörődjék. Szigfrid hajtotta a lovakat. Szép
holdvilágos éjszaka volt.

És így csakugyan a walkürök vittek el engemet, szegény csatában elesett
viadort, magukkal a Walhallába.

De mi az a Walhalla?

Ha valaki visszajöhetne és elmondhatná, mi volt ott?

No hát én visszajöhettem és elmondom.



A TENGERI GERLICZE.

Dumányfalváról az országut két órai kerülővel visz Vernőczre. Mi azonban
ezt az utat megtakarítottuk, egyenesen keresztül vágva Szigfrid
vadaskertjén, mely lehetett valami tizezer hold. Egészen be volt kerítve
sodronynyal. A kerítése maga belekerült másfél százezer forintba; de
megérte az árát, mert annak előtte Szigfrid évenkint kénytelen volt
husz-huszonötezer forint kárpótlást fizetni a szomszéd
közbirtokosságnak, a vadaskertből kijáró vadak által ejtett
pusztításokért a vetésekben. A vadaskert kapujánál várt egy vadászlegény
ránk, két puskával, a ki a kaput ismét bezárva, felkapott a kocsis mellé
hátul a bakra. A két puskát a két cseléd tartotta lövésre készen.

Gyönyörü erdő volt, a melyen keresztül robogtunk: csupa százados veres
fenyő, melynek ámbra illatát növeli az éjjeli harmat. A kocsilámpák
fénye odacsalta közelünkbe az őzeket, nagy granát szemeikkel bámulva
néztek ránk. Egy-egy szarvasbika is megbőgött bennünket, koronás fejét a
bozóton áttörve: a felébredt fáczánok a fejünk felett huztak végig a
lombok sötétjében, a tisztásba menekülve; az erdők mélyéből titokzatos
hangok törtek elő, a mikről már tudja a vadász, hogy kit jelentenek be.
A süketfajd kurrog kerepelve, az őzbak rigyezt rekedten; a vadkan röfög
repedt kürthangon; mély mormogás jelenti a maczkót; éles kiáltások
árulják el, hogy pávák tanyáznak a gesztben. Mennyire más uraság ez,
mint az én kis husz holdas parkom. Nekem is vannak veres mókusaim, meg
szürke mókusaim, a mik ott ugrálnak, jongleuröznek a fákon, hajigálóznak
makkal és mogyoróval a szemem láttára; aztán meg sárgarigóim, és fekete
rigóim, fülemüléim és czinegéim. Nekem ez a vadállományom.

Hiába akarjuk a főuri meg a köznemesi osztályt egy kalap alá hozni,
elválaszt bennünket a vadaskert. A gentry ott csak vendég lehet.
Szivesen látott: de mindig vendég. Revanchet ő nem adhat.

Én csak abban az érzésben erősödtem meg mind jobban: hogy bizony
véghetetlen távol vagyunk mi egymástól!

Éjfél után volt, mikor megérkeztünk a vadászlak elé.

Szép nagy schweiczi stylben épült ház volt az: a keleti oldalán
verandával, melyről a szemközt levő kastélyra lehetett látni; közben
terült egy széles tó, melyet füzfák szegélyeztek egyfelől. Egy pár óriás
fehérlevelű nyár állt a kastély felőli oldalán a tónak, élesen
ellenkezve a kettőjük közül kimagasló vereslevelü bükkel. A tavon fehér
és fekete hattyuk uszkáltak. A vadászlak déli oldala pedig kuszó
rózsával volt befuttatva: annak az ablakai altdeutsch modorú szines
üvegekből voltak, kivül fatáblákkal elzárhatók, a miken szivalaku lyukak
vannak vágva.

Én az első körültekintésnél észrevettem, hogy itt a vadászlak déli
oldala mellett van egy meglehetősen elhanyagolt rózsatelep, felverve vad
hajtásoktól. Itt találok én holnap reggel feladatomnak megfelelő
működési terepet.

A vadászlak harmincz vendég kényelmes befogadására volt berendezve: a
legnagyobb uri comforttal; minden fekhely szarvasbőr terítővel ellátva;
a butorzat is mind az épület styljével összeegyező. A folyosó végig
diszítve vadász diadaljelekkel.

Én nyitva hagytam az ablakomat éjszakára, hogy jókor fölébredjek, mely
törekvésem sikerült is. Még harmatos volt minden levél, mikor én már oda
lenn voltam a rózsák között, s hozzá kezdtem legelébb is a
kertészkésemmel a beojtandó alany elkészítéséhez, a minél szükséges a
melléksarjak levagdalása s az alkalmatlan tövisek letisztitása. Egy
vizes pohárba letettem magam mellé a marokkói szultán rózsákat, a miket
be akartam szemezni.

Mikor ezzel készen voltam, kivettem egy rózsaszálat a többi közül: azt a
balkezemben tartottam, a jobb kezemben volt az ójtó kés, a fogam között
tartottam az ójtó háncsot.

E perczben léptek ropogása hangzott az utakat terítő apró kavicson, s a
vadászlak verandás oldala mögül két leányalak bukkant elém.

Közeledtüket eddig a kinyuló veranda miatt nem vehettem észre.

Fiatal teremtés volt mind a kettő.

Az egyik szőke, csigákba omló haju szépség, eleven, fehér-piros
arczszinnel, melyben mint egy fekete csillag, ragyogott egy
lencseszemölcs; a két szemöldöke sürü és kérdőjelként kigyózó; alatta
két kökényszinü villogó szem; félig nyitott korállpiros szájának a
szegletei nevetősen huzódnak fölfelé. A két keze folyvást jár, magyaráz
beszéd közben ezerféle változatot követve el hajlékony ujjaival.

A másik halavány, alig rózsázó arczszin tiszta derült homlokkal, melyről
a haj, a divattal ellenkezőleg, egészen fel volt fésülve; egyenesen
rajzolt szemöldökei úgy illettek a hosszu pilláktól árnyalt nagy zöld
tüzü szemekhez, s valami kimondhatatlan piczi szája volt, a minek a
hallgatása legszebb: hogy szinte fáj, mikor kettétörik és megszólal.

Mind a ketten faluhoz való reggeli toilettben voltak. A szőke lány
ruhája akkoriban divatos japáni kelméből volt, melyre nagy virágok és
madarak voltak festve. A halavány hölgy niluskék egyszerü öltönyt
viselt. Az akkori évek divatja legközelebb állt a göröghöz.

A mint engem megpillantottak, egyenesen oda siettek felém, úgy a hogy
egy régi ismerőshöz szokás sietni, vagy egy házi cselédhez.

Én kitaláltam az első tekintetre, hogy ők kicsodák? A tegnapi fényképező
amazonok ketteje. Nem is volt nehéz tudomány erre rájönni.

Ők azonban a tegnapi malentendura ma még rádupláztak.

– Hallja maga! kiáltott rám már husz lépésnyiről a szőke.

Erre aztán én sem emeltem meg a kalapom előttük. Ha ők nem ismernek
engem: én sem tartozom kitalálni, hogy ők kicsodák.

– Hallja! Vágjon le nekem abból a Gloire de Dijonból egyet; a melyik még
nincs kinyilva. Nem! Ne abból! Inkább abból a Souvenir de Malmaisonból.

Egy perczig tétováztam, hogy mit csináljak? Ez engem kertészlegénynek
néz. Pedig egész correct vagyok öltözve falusi látogatáshoz, tetőtől
talpig. Touristaczipő, knickerbocker jack, pepita gilet, madapolam
inggallér, Bismarken-colere szinü nyakkendő, panamaháncs kalap:
szivecském, mit kivánhatsz egyebet? Még is kertésznek néz.

Megmondjam, hogy ki vagyok? Ez megint ügyetlenség lesz. Mert hátha
szobalány az, a ki félreismer: annak mutassam be magamat?

Levágtam neki a kivánt rózsát, s a késemmel leszedtem róla a töviseket.

Arra elkezdett mérgesen toppogni és hadonázni.

– Ah jaj! Minek vágta le róla a tüskéket? Nekem tüskéstől kell a rózsa!

Aztán odanyujtá a társnéjának a megvetett rózsabimbót.

– Tiens! C’a m’embét!

Ahoz francziául beszélt, én hozzám németül.

A másik leány elvette a rózsát; annak jó volt tövis nélkül is.

Én aztán hozzá fogtam, hogy másikat vágjak a capriciosa számára.

– Hát az micsoda rózsa ott a maga szájában?

A beojtandó rózsaszálat, a két kezem el levén mással foglalva, kertész
szokás szerint a fogam között tartottam.

– Ez? A marokkói szultán.

– Adja azt ide.

– De erről én szemezni akarok.

– Szemezzen ön másról! Nekem ez a rózsa kell!

Ez olyan parancsoló hangon volt mondva, hogy oda kellett neki adnom a
marokkói szultánt.

Egy perczre a kebelfodrai közé tüzte, aztán megint kivette onnan s az
ajkáig vitte, mintha mondana neki valamit.

Aztán megint hozzám fordult.

– Hazajött a gróf az éjjel?

– Haza.

– Vendég is jött vele?

– Az is jött.

– Még alusznak?

– Ugy gondolom.

– Melyik az ő ablaka?

– A grófé?

– Ah dehogy! Azt tudom. A másiké?

– Ez, a melyik nyitva van.

Erre fürkésző tekintetet vetett ide is amoda is.

– Aha! ott van a kettős lajtorja. Hozza ide.

Még azt is elhozzam? Megteszem.

– Állítsa oda az ablak alá.

Láttam, hogy az a szándéka, hogy felhágjon a lábtón az ablak párkányáig.

– Ne tartsam a létrát?

– Fölösleges! Menjen vissza rózsát ójtani.

Én visszamentem rózsát ójtani, a hol a másik hölgy azalatt ott maradt a
rabatt előtt.

A szőke felhágott a lábtón odáig, a hol az ablak párkányt elérhette a
kezével s oda tette a fekete rózsát: aztán sietve visszajött. Az arcza
folyvást felém volt fordítva, haragosan villogó szemekkel: hogy merek
ránézni, mikor ő a létrán felmászik? Pedig hát azt megteszi az ember.

Mielőtt az ójtáshoz fogtam volna, észrevettem, hogy csaknem mindenik
kinyilt rózsa kelyhében van egy zöld «cetonia», némelyikben kettő-három
is. Ez a pompás aranyzöld zománczú bogár a leggonoszabb ellensége a
rózsakertnek. A legszebb rózsákat pusztitja el; erről vette a népies
elnevezését is: rózsabogár. Én valóságos nemzetiségi gyülölettel
viseltetem e gonosz ellenség iránt. Hatlábu ördög, a ki a paradicsomot
megfertőzteti! A hol egyet megkaphatok, menten eltaposom.

Az ott maradt hölgy rám kiáltott:

– Mit csinál ön azzal a bogárral?

– Eltaposom.

– Miért bántja szegényt?

– Mert a rózsát pusztitja.

– Hát a rózsáért nem kár. Hagyja élni!

S aztán, hogy egy általam földre dobott rózsabogár hamarább elrepült,
mint rátaposhattam volna, kárörvendőn kaczagott fel, s a kezében tartott
szalmakalapjával hessegette a repülő bogarat.

Ez is különös! Egy lányka, a ki nem a rózsát sajnálja, hanem annak a
pusztitóját! «A rózsáért nem kár.»

A szőke lányka leszállt a létráról s oda sietett: láttam az arczáról, a
lépéseiről, a kezeiről, hogy haragszik.

Nevetni való volt! Felmászik az «én» ablakomba, megajándékoz «engem» a
tőlem elvett rózsával s aztán haragszik rám, hogy megláttam a szép
karcsú bokáit azokban a rózsaszinü harisnyákban.

A barna lány panaszhangon mondá a szőkének, rám mutatva.

– Nézd, eltapossa a mi cetonáinkat.

Erre a szőke egy Semiramisnak is becsületére váló királynői poseba
helyezve magát, adá ki a parancsot.

– Én megtiltom önnek, hogy a cetoniákat eltapossa!

Igaza van, ezek nem az én bogaraim.

– Megadom magam! Igy jár az, a ki tilalmasban vadászik.

Rám nézett! Nézd, nézd! Ez még mókázik is!

– Lásson ön a szemzés után!

Ebben megint igaza van. «Ezért» vagyok itten: hogy szemezzek. Kapok egy
napra két forintot.

Hozzá láttam a dologhoz. Ők azonban az alatt valamennyi rózsabogarat
mind a kalapjukba szedtek a rózsakelyhekből. Ezek bizonyosan attól
tartanak, hogy eltávozásukkal kegyetlen boszút fogok állani a
védenczeiken s magukkal viszik őket.

A mellett félszemmel mindig engemet néztek s suttogtak egymás közt.
Kezdtek valami gyanut fogni.

A szemzésnél mind a két kezemnek dolga volt. A balkezemen volt egy ősi
carniol pecsétnyomó gyűrű, meg egy solitaire: egyik patiensemnek az
ajándéka. Ez szemet szúrt. A kertészlegények ilyesmit nem viselnek. Azt
is észrevehették a körmeimről, hogy az ujjaimat nem használom ültető
fának. Egyszer csak a szőke odalépett hozzám s ezzel a kérdéssel
támadott meg.

– Nemes ön? (Németül furcsábban hangzik ez: «Sind Sie von Adel?»)

Én épen sietős munkában voltam: a beójtott galyat csavartam körül a
háncscsal; nem értem rá röviden felelni. Elmondtam egy adomát.

«Volt egyszer egy német ujságiró, a kinek angolból kellett lefordítani
egy czikket a tengeri teknőczről: ennek a neve angolul «turtle». Az iró
sokallta a fáradságot a szótárba nézni: gondolta «turteltaube» lesz az;
s irt a tengeri gerliczéről, mely kijön a tengerből, a tojásait a parti
homokba lerakni: a gerlicze! Következett, hogy a homokba tett tojásokat
a «hátulsó lábaival» bekaparja a homokba a tengeri gerlicze. A hátulsó
lábakról kezdett gyanut fogni, hogy hátha még sem gerlicze? Ugy látszik,
hogy vannak állatok, a miket meg az első lábaikról ismernek meg, hogy
nem gerliczék.

– Hein? Monda a szőke, kedvesen bamba arczkifejezéssel: a milyet csak
egy iskolás leány tud csinálni, a ki nem tudja a katechismusát.

Aztán összenézett a két leány, félig nyitott szájjal s egészen
felnyitott szemekkel. Egyik sem tudta a leczkéjét.

Akkor aztán a szőke nekem fordult fenyegető ujjal.

– Hallja! Aztán senkinek se mondja el, hogy kik jártak itten.

– Lovagias szavamat adom, hogy nem mondom el senkinek.

De már akkor nem állhattam meg, hogy el ne kaczagjam magamat.

Ettől a nevetéstől aztán elszaladt mind a kettő, mint két csint tett
gyermek, a ki fél, hogy tetten kapják.

Mire a kertészmunkával készen lettem, s ismét felmentem a
vendégszobámba, Szigfrid is elé került.

Diodora grófnő komornyikja már itt járt, meghíni bennünket a reggelihez:
a grottánál.

– Nagynéném korán szokott kelni, mikor falun van, a gyermekekkel együtt.
Csodálom, hogy még nem szaladgáltak itt.

Nem mondtam meg neki, hogy szaladgáltak.

Megtaláltam az ablakpárkányon az odalopott rózsát, a mi kétszer is az
enyém volt, s odatüztem a gomblyukamba.

– Hát csakugyan nem borotváltatod le a szakálladat? kérdé Szigfrid. Az
én komornyikom jól borotvál.

– Köszönöm. Igy maradok.

– Az is jó.

Azzal karon fogott s vitt a reggeliző hely felé.

A tóparthoz közel volt egy szép dolomit sziklatömeg, előre tolt
nyujtványa a messze felmagasló bércznek: a homlokán girbe-gurba nyirfák,
sürü moha közül kivirító lángszinü parlagrózsák, a lábánál pedig egy
nagy körönd ültetett fenyőfákból, melyek lecsüngő lombjaikkal boltozatot
borítottak föléje. A szikla oldalában volt egy grotta, az oldalai
befuttatva rézszintobozos alkekengivel, s nagyvirágu iszalaggal; az
aljából pedig bugyogva tört ki egy kristálytiszta hegyi patak, mely
tovafutva a nefelejtses pázsit között, zuhogva omlott a tóba.

A reggeli itt volt felterítve a köröndben.

Falusian urias nyírfából tákolt székek voltak, hasonló asztalokkal s
azokon ragyogó ezüst edények, porczellánok és velenczei poharak.

Diodora grófnő már ott várt reánk; a két leánynak csak a hangját
hallottuk a grottában: ők ott a jeges kávét készítették – állításuk
szerint.

A grófnő meglepő szépség volt. Magas, szoboridomzatu alak, fiatal
ruganyossággal. Creol arczszine teljes összhangzásban volt nagy
mandulametszésü szemeivel, minervai homlokával, görög orrával és
csigavonásu piros ajkaival; fejét nem koronázta más, mint a feltüzött
sürü fekete hajfonadék, a minek a vége el volt a tekercs alól
szabadulva: abból lehetett látni, hogy nem chignon. (Akkoriban általános
divat.)

Szigfrid odavezetett a grófnő elé s ezekkel a szavakkal mutatott be.

– No hát itt van valahára ez a mi megláthatatlan barátunk. Ne ütődjél
meg rajta, hogy most ilyen pavián képe van. Fogadása tartja, hogy jövőre
szakállt bajuszt ereszt. A hazáért és a vallásért hozza ez áldozatot.
Hogy a jövő választásnál ne mondhassák róla, hogy bécsi német.

A grófnő mind a két kezét nyujtá elém, megszorítva erősen a kezemet: a
mivel azt nyerte, hogy mind a kettőt megcsókoltam. És igen szivélyesen
mosolygott rám. Különös! Egy mosolygó Pallasz!

– Mi oly régen ismerjük egymást, és még nem találkoztunk soha. (Szép
aczélcsengésü alt hangja volt.)

– Én már voltam olyan szerencsés.

– Mikor? és hol?

– Ha nem csalódom: a grófnő volt az, és két kedves unokahuga, a kik
kegyeskedtek engem tegnap a kertem közepén lefotografiázni.

– Ah! ön volt az? A taplósapkás? A kapával a kezében! Hahaha.

Nagyot kaczagott rá.

Erre a két leány egyszerre kidugta a fejét a grottából.

– Mi történt? Diodora kaczag!

– Gyere csak Cenni! monda a grófnő. Itt van a tegnapi kapás, a kit
lefényképeztél: kéri a borravalóját.

De már ekkor tudta a szőke, hogy ki vagyok? Meglátta a rózsáját
(rózsámat) a gomblyukamban. Arra aztán durczás kedvvel, mint egy kis
furia, rohant rám, megkapta a két kezével a kabátom gallérját s
megczibálta.

– Maga infámis cselszövő! Hát ma reggel megint hogy feltréfált
bennünket! Hagyta magát kertészlegényül küldöztetni! Hát mért nem
mondta, hogy kicsoda?

Szigfrid segélyemre jött.

– Hát ti mondtátok neki, hogy kik vagytok? Pesztonkáknak nézett
benneteket.

Ekkor aztán a kis szőke könyörgésre vette a dolgot. Olyan kedvesen tudta
a tenyerkéit összeütögetni.

– De ugye bár nem fogja ön ezt a rossz tréfát elmondani senkinek? Nem
adja tovább, hogy miket beszéltünk önnek a rózsakertben? Ha megigéri,
adok önnek egy igen szép csókot.

A grófnő elszörnyedve szólt közbe.

– De Cenni! Micsoda kifejezések ezek!

Erre nagy szemeket csinált a szőke, mint a ki nem érti, hogy miért
feddik meg?

– Hisz ő a mi jó barátunk…

– De te már nem vagy tizenkét éves kis leány.

Szigfridnek tetszett ez a kis zürzavar.

– No drága barátom! Hires debatter! Erre adj választ ex tripode!

Ki kellett vágnom magamat.

– Grófnő. Én uzsorás adósságokat nem szoktam felvenni.

– Bravó! Dreimal hoch! applaudált Szigfrid. Uzsorás adósságnak nevezi a
csókot.

A grófnő akademiai discussiónak declarálta a vitát s berekeszté azzal,
hogy a reggeliző asztalhoz ültetett bennünket. Én Diodora és Flamma
grófnők mellé jutottam.

– De úgy-e, én rögtön megismertem, hogy a turtle nem tengeri gerlicze?
Monda Flamma grófnő.

– Mit beszéltek tengeri gerliczékről? Hisz ti nektek már egész titkaitok
vannak egymással: kérdé Diodora grófnő.

Nekem már a nyelvem hegyén volt, hogy elmondjam az egész ma reggeli
furcsa találkozót, hanem az átellenemben ülő szőke lány hirtelen a
szájam felé tartá a tenyerét: (azt a rózsaszínű tenyeret) s röptiben
elkapott.

– Hohó! Hát a lovagias adott szó!

– Igaz. Holtszájú vagyok.

– Ah! Lovagias adott szó, és kertészlegény? szólt fejcsóválva Diodora
grófnő. Hogy lesz ebből rim? Egyébiránt már tudok belőle valamit. Ti
magatok mondtátok el nagy panaszszal.

– Igen. A rózsabogarakról! vágott eléje Cenni. Arra majd rá jön a sor.
De nem szabad szólni erről a háromról: «lajtorja», «marokkói szultán»,
«tengeri gerlicze».

Diodora grófnő bámulva csapta össze a kezeit.

– Ez aztán az œdipusi talány! Nem ismerik ezt az urat s már complottot
csináltak vele!



MILYEN IS HÁT AZ AZ ÖRDÖG?

– Dehogy nem ismerjük! feleselt a kis szőke; csak hogy más formának
ismerjük. Hisz itt van a fényképe az albumunkban. Csak hogy azon egészen
csinos fiú; olyan lord Byron arcz.

– Ez valóságos suffisance! mondá Szigfrid. Ilyen pofával merni hölgyek
szeme elé kerülni: mint egy kaszás tót szombat este. «Így» is hódítónak
hiszi magát. Nemde? Csak igaz marad az a német közmondás, hogy a férfi,
ha csak egy nuanceal szebb is az ördögnél, már akkor elég szép.

– Csakhogy az paradoxon; veté ellen Diodora grófnő. Az ördög nem rút,
hanem szép.

– No én csak a görög templomból ismerem, a hol úgy van a falra festve,
mint kecskelábú, ökörfarkú, fekete pofájú, kétszarvú szörnyeteg. Úgy
látszik feleséges ember. No meg aztán – javított kiadásban – mint Göthe
és Gounod Mefistofelesét: a ki hegyes szakállt visel, szegletes
szemöldököt hord, fél lábára sántit s baritont énekel.

Diodora ajkpittyesztő fitymálással mondá:

– Akkor nem ismeri ön se Klopstock, se Milton ördögét, a kik eszményi
szép férfialakok, halavány, melancholikus arczczal, mély tüzű szemekkel.
S az a valódi eredeti dæmontypus: a hogy ezt a classicus őskor
megalkotta, a mikor az ördög még nem is volt rossz szellem, csak
nagyravágyó, kevély lélek: az Isten riválisa; csak azután lett a rossz
elv képviselője, a mindent tagadás szelleme, midőn az Isten a szabad
akaratu lényt, az embert megalkotá.

– Tehát az emberek rontották el a szegény ördögöt? gúnyolódék Szigfrid.

– Hogy lett az ördögből rossz szellem, magyarázá neki Diodora, azt
megtanulhatja ön a cabbalisticusok és a gnosticusok műveiből: de mindig
megmaradt szép alaknak, különben hogy lehetne csábító? Sőt eredetileg
nem is volt férfi az ördög, hanem nő: a Mózes előtti zsidóvallás
Lilithje, a női szépség eszményképe; a görög Maenander is ilyennek festi
le Sybarist. Sőt Socrates igen jó barátságban tudott élni az ördöggel.

Szigfrid kétségbeestében tele tömte a száját egy darab sandwichcsel.

– Barátom Kornél segíts! Ez a tudós hölgy a pandecták alá temet.

Diodora grófnő erre egészen felém fordult. Azt hittem, maga Minerva
száll alá, meduzafős paizsát kihivóan fordítva felém.

– No hát önnek mi fogalma van az ördögről?

Szép kis kérdés.

Ha neki adok igazat, akkor le fog nézni, mint üres fejü obligát
udvarlót; ha pedig ellene mondok, ebből párbaj lesz életre-halálra.

Azt találtam ki, hogy én ebben az európai kérdésben neutralis maradok.

– Én, méltóságos grófnő, egyáltalán nem hiszek semmiféle ördögöt.

No! Ebből lett aztán csak igazi «ordalia»: a perdöntő párbaj!

A grófnő nagy szemei odavillámlottak rám.

– Hogyan? Ön megtagadja az ördög létezését? Hisz akkor ön megtagadja a
keresztény vallást! A római katholikusoknál az ördögről való hit a
vallási decretumok közé tartozik. S a protestans theologusok, mind
Luther, mind a symbolicus könyvek nyomán egész Schemáját állapították
meg az ördög tulajdonságainak. Vallástalan ön tán?

Veszedelmes positioba jutottam!

Kénytelen voltam magam is előszedni mind azt a tudományomat, a mi az
iskolában a dæmonologiáról rám ragadt. Idéztem a grófnőnek Becker
Boldizsár «Elbüvölt világát», mely az ördög létezését a nevetségig
lehetetlenné teszi. Ezzel szemben a grófnő visszavágott nekem
Spinozával. Én ujból gáncsot vetettem neki Thomasiussal, ki tudós
hadjáratot viselt az ördögidézések és boszorkányperek ellen; – arra a
grófnő engem rationalistának bélyegzett meg. Nagy ütközet fejlődött ki
ebből!

Szigfrid barátom kényelmesen füstölt a regalitásából, közénk fujva a
dohányfüstöt; mely szamojed hit szerint «az ördög tömjéne». Tetszett
neki ez az operette! A két leány, csak tőlük érthető szemjátékkal
beszélt ezalatt egymással.

Én utoljára a legkiméletlenebb harczmódhoz folyamodtam.

– Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi vagy lelki bajt, a
minek valami «oka» nincsen. Vannak miasmák, sporák, bacillusok, van
suggestio, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infectiók s
azoknak ellenszerei: vaccinatiok, desinfectiók, prophylaxis, de egy
láthatlan szellemnek, a kit az ördög névvel tisztelünk, mindezekhez
semmi köze. Vannak emberek, a kik rosszat tesznek; de azoknak a
gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami
önérdek, vágy, szerelemféltés, boszú képezi az alapját annak a rossz
tettnek, a mit elkövetnek; de nem az ördög incselkedése. Nem hiszem,
hogy volna szellem a világon, akár testben, akár a nélkül élő, a ki
tegye a rosszat: elvből, csak azért, mert rossz, a ki fájdalmat okozzon
valakinek, csak azért, hogy annak a kétségbeesésében gyönyörködjék. A
pokoli indulatot az szüli, a mi az emberen aluli bennünk: az állat; ne
kérkedjünk azzal, hogy emberen felüli lény nemzette azt: az ördög.

Ezekre a szavaimra mind a négyen elhallgattak egyszerre: mozdulatlanná
lettek és rám néztek. Soha sem feledem el ezt a nehány pillanatot, a míg
ez a zsibbatag mélaság tartott.

Ez az én mondásom lett az én életemnek a fátuma.

Mint orvos, sokat foglalkoztam az idegbántalmak, lelkibetegségek
tanulmányozásával. Voltam a tébolydák megfigyelő osztályában; volt
alkalmam az emberi lélek extravagantiáit szemlélni, melyeknél a
simulatio olyan könnyen összetéveszthető a kórtünettel; kerestem gyakran
a megfejthetetlen talányokat, melyeket a rémtettek elkövetői adnak fel
biráknak és orvosoknak: a midőn a nemes arczvonások, a behizelgő szemek
meghazudtolják a pokolbeli indulatokat. Mindannyinak a szemében van
valami hideg fény, mely előtte látszik járni a szemnek. Láttam azt a
finom nemes arczú daliát, a ki azokat a leányokat, a kiket brutális
szenvedélyének feláldozott, elébb megölte; láttam a kedélyes nevető
arczú leánykát; a ki minden családtagját megmérgezte egymás után; láttam
a csodatevő szüzet, ki évekig elbolondította a legokosabb embereket.
Mindeniknek a szemében ott volt ez az áruló hideg fény, a mit csak a
tapasztalt orvosok vesznek észre.

Mikor ezt az ördögtagadó mondást kiejtettem, abban a pillanatban úgy
tetszett, mintha a rám tekintő mind a három arczban látnám ezt
megdöbbentő kifejezést: mindeniknek a szemében ott volt ez a hideg
sugár.

Eh bolondság!

Vegyük tréfára a dolgot.

– Alkudjunk meg grófnő. Hagyjuk meg a dæmont azoknak, a kiknek szükségük
van rá. Hiszen vannak népek, a kik boldogtalanok volnának, ha elvennék
tőlük az ő ördögüket. Az éjsark közelében lakó népek például nem a jó
Istent imádják, hanem az ördögöt. A jó Isten a nélkül is meg teszi a mit
meg tehet; de az ördög hozza rájuk a veszedelmeket. Azért ennek kell
áldozatot hozni, síppal, dobbal tisztelkedni, bálványait fókavérrel
kenegetni. A jakutok, a csukcsik a kettős teremtést hiszik. A mi jó, azt
az Isten teremté, a mi rossz, azt az ördög hozta a világra.

– Jó volna, ha ön is hinné ezt a dogmát.

Nevetni kezdtem s azt mondám:

– Például, hogy a rózsákat a jó Isten teremti, a rózsabogarakat ellenben
az ördög.

– Álljunk csak meg ennél a szónál; szakított félbe a grófnő. Az
unokahugaim bepanaszolták önt, a vélt kertészlegényt, hogy ön azokat a
szép aranyszárnyú bogarakat összetapossa.

– Ezek a legkártékonyabb jó barátjai a rózsáknak: nem mondom, hogy
ellenségei, mert nagyon szeretik a rózsákat.

– De azokra az én hugaimnak szükségük van.

– Szükségük? (Nem birtam kitalálni.)

– Mutasd meg Cenni, hogy mit csináltok?

Erre a szőke hölgy előhozott a grottából egy nagy teak-fa táblát, melyen
egy chinai napmadár félig kész alakja látszott. A leggyönyörűbb
zománcz-munka, a mit képzelni lehet. S ez a sok színű zománcz mind a
cetoniák szárnyfödeleiből volt összerakva. A cetoniák szine váltakozó:
van aranyos, aranyzöld, rézbarna, aczélkék, ezek mind nagy gonddal
voltak összeválogatva s a teak-fa táblára pompás mozaikban felragasztva:
a napmadár feje és szárnya piros volt, nyaka kék, begye zöld.

Ah! Tehát nem sentimentális kényeskedés volt a bogárvédelemnek az oka,
hanem industriális speculatio! Ez már megváltoztatja az eddigi
fogalmamat: javit is, ront is rajta.

– Tehát maguk[3] azért szedik össze a rózsabogarakat, hogy a szárnyukat
kitépjék? – Mondám félig szemrehányóan Cennihez fordulva.

– De aztán elbocsátjuk őket. A nyári szárnyuk megmarad: a télire még
nincs most szükségük.

Ez a leányphilosophia! A mit letépnek rólad, az a téli szárnyad volt:
nekik megtetszett; te pedig élhetsz a nélkül is: nyár van.

– Figyelmeztetem magukat, hogy a rózsabogarakban méreg van.

– Miféle méreg? kérdezé kiváncsian. (Hogy magyarázzam meg neki az
aphrodisiacumot?)

– Az, a melyik a Bánkbán tragœdiának a fő motivumát képezi.

Erre a szóra akkora füstöt fujt a szemem közé Szigfrid barátom, hogy más
körülmények között insultusnak vettem volna.

A füstön keresztül is észrevettem, hogy Cenni az ajkát pittyeszti s
félretolja maga elől a madarat.

Flamma félre akarta vonni a figyelmemet ezzel a kérdéssel:

– Nemde ez azonos rovar az ó-egyptomiak szent scarabæusával?

– Épen nem az. Az egyptomi szent cserebülyről ellenkezőleg azt hagyta
hátra Herodot, hogy az a rózsa illatától meghal. A mint a rózsák nyilnak
a szent, scarabæus rögtön eltünik.

Ez nagyon érdekelte a leánykákat. Én aztán az egyptomi scarabæusoktól
elvezettem őket a délamerikai Hercules-bogárhoz, mely a szeszes italok
iránti szenvedélyét emberi magaslatig tudja vinni. Ilyenformán
szerencsésen átvittem a társalgást a szarvas ördögökről a szarvas
bogarakra. Legalább én azt hittem; de nagyon csalódtam benne. Diodora
grófnő nem az a viador, a ki a kardot leteszi a kezéből.

– Barátom, mondá: térjen ön meg ebből a veszedelmes skepsisből. A ki az
Istent tagadja meg, annak az Isten megbocsát, mert az Isten irgalmas,
kegyelmes, jóságos; de a ki az ördögöt tagadja, azon az ördög boszút
áll!

E szóknál a szemembe nézett merőn.

Ennek a szemében is ott láttam azt a hideg lángot!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szerencsére új vendégek érkeztek, hintók gördültek be a kastély
udvarára.

A mi kortesvezéreink jöttek meg.

Mi férfiak siettünk az elfogadásukra, búcsut véve a hölgyektől. Diodora
grófnő meghitt bennünket ebédre a kastélyba; a két lányka ott maradt a
köröndben a napmadarat kiegészíteni.

Mi pedig tartottunk a vadászlakban conferencziát a megindítandó új
választási hadjárat jövendő tervezete felől.

Eddigelé nem voltam ennek a titkaiba beavatva. De most már ki lett
mondva, hogy magamnak is tettleges részt kell azokban vennem; mert
komoly a dolog.

De mondhatom, hogy az értekezlet után szörnyen lenéztem az ördögöt.

Szegény pára!

Jőjjön ide mi hozzánk, mikor képviselőválasztás van, s iratkozzék be a
korteseink közé benevolus auditornak. Itt tanulhat valamit!

Hanem hát mindez elveink diadaláért történik! A czél szentesíti az
eszközöket!



A NÉGYLEVELÜ LÓHERE.

Ettől a naptól fogva mindennapos lettem a vernőczi kastélyban. Ha
éjszakára hazamentem is a magam odujába, másnap délre már ott voltam
megint. Elhitettem magammal, hogy hivatalos dolgaim hínak oda.

Egy párszor a kastély tündérei is leszálltak a magasból, az én ősi
fészkem meglátogatására. Tudtam már a házi gazdát adni. Kényelemre nézve
ugyan nem volt hasonlítható az én váracskám az ő nyári palotájukhoz; de
voltak érdekességei. Megmutathattam a hölgyeknek a nagybátyám
ritkaságait: aztán beszélhettem nekik a kastélyunkban végbement
rémtörténetekről; befalazott asszonyokról, s lenyakazott imádókról.

A mi kastélyunknak is volt veres barátja (templárius) és fehér asszonya;
a kik éjféli órakongásra végigsétálnak a zártajtós szobákon. Ezt
irigyelték is tőlem. Hja, kisérteteket nem lehet Párisból megrendelni a
tapissiérnél.

Gondoljuk el csak, minő nagy előny az egy házasulandó ifjúnál, ha a
jövendőbelijének még házi kisértetet is móringolhat? Ez sokat vethet a
kelengyében.

Csak egyről nem tudtam magamnak számot adni: hogy a három hölgy közül
melyiknek a hangját szeretném, ha az üresen kongó szobáimat állandóul
betöltené? Mind a háromnak egyformán tudtam bámulni a szellemi
tulajdonságait. Diodora grófnő bölcsesége épen úgy meghatott, mint Cenni
szilaj szeleburdisága, míg Flamma mélázó hallgatása legjobban beleillett
abba a rámába, a mit házi oltárképemnek szántam.

A másik kemény dió, a mit nem birtam feltörni, az volt, hogy három ilyen
szép, gazdag, előkelő leánynak miért nincsen komoly udvarlója?

Jár a házukhoz elég fiatal úrfi közelből, távolból; de egyik sem árul el
komoly hajlamokat.

El kellett fogadnom Szigfrid magyarázatát, hogy a két leány még gyermek:
azoknak nőni kell még; most kerültek ki a kolostorból; Diodora grófnő
pedig valóságos idegenkedéssel viseltetik a férfinem iránt. Az nem is
szándékozik férjhez menni, hanem alkalmasint felcsap valamelyik zárdába
fejedelemasszonynak.

No ezt az utóbbit nem hittem el. Diodora vallásos lelkületü volt ugyan:
egész a bigotteria határáig; de az élet örömeitől nem zárkózott el.
Inkább hiszem azt, hogy a férfiak féltek ő tőle. Az ilyen bölcs és erős
akaratu hölgyet vagy olyan férfi veheti nőül, a ki bizik magában, hogy
még eszesebb, még erősebb lelkű tud lenni, mint ő, vagy a ki szándékosan
rabszolgája akar lenni a maga asszonyának. Engem tüntetőleg kegyelt a
grófnő. Disputáló társa voltam. Ha ő felállított egy paradoxont, én
felállítottam a másikat s a harczképtelenségig folytattuk a viadalt. Ő
is sokat olvasott, én is: a hol ő utazott, ott én is mind megfordultam;
művészetről, építészetről, világirodalomról ép olyan vakmerő itéleteket
tudam hozni, mint ő: antipoláris nézetek mellett.

Voltak aztán olyan terepek, a miken teljesen parallel futottak a
nézeteink. A politikában épen olyan conservativ elveim voltak mint ő
neki, s a magyar konyhát épen úgy elitéltem, mint ő. S ennek a
manifestálásához nem közönséges bátorság kivántatik. Rhinoczeros szive
legyen annak, a ki azt ki meri mondani, a Kárpátok és az Adria között,
hogy a demokratia, meg a töltött káposzta nem egészséges a magyarnak.

Ez volt a második stádium, a midőn Diodora grófnő és én szövetséges
táborainkat egyesítve, megütköztünk az ellenséges közvéleménnyel. Ez már
egy lépés volt a «consortium» felé.

A harmadik stadium pedig aztán az volt, a midőn Diodora grófnő általam
legyőzöttnek vallá magát, és ez is bekövetkezett.

S ez igazán erős küzdelem volt. Diodora volt a támadó fél. Ő rohant meg
engem a legerősebb fortificatioimban. Az orvosi tudományt tette
nevetségessé. Hogy az egész pathologiánk, therapeuticánk nem éri meg azt
a porzót, a mit a receptekre hintenek, hogy belgyógyászatunk most is ott
van, a hol Galenus idejében, hogy hirhedett orvosi celebritásaink nem
jobbak Paracelsusnál, hogy gyógyszereink legjobb esetben egyenlő
hatásuak a lourdesi szentelt vízzel, de legtöbb esetben a méregkeverés
kategoriájába tartoznak, és hogy ő még soha orvosságot be nem vett, s az
ő alcovenjénék a kárpitjait még orvos kétfelé nyilni nem látta. Ő az
orvosi tudományban nem hisz.

Én engedtem neki, hogy kibeszélje magát, akkor aztán elmondtam neki,
hogy én a nélkül, hogy kikérdeztem volna, meg tudom mondani a
tekintetéből, hogy ő miben szenved? hogy van időközönkint előforduló
idegbaja; hogyan kezdődik? minő jelenségei vannak? mindezt a
legrészletesebben.

Erre ő nagyot bámult s azt mondta, hogy igazam van.

Még halandó ember soha nem részesült tőle ebben a concessioban.

Honnan tudom én ezt?

Mondtam neki, hogy nagy praxisom volt női idegbajok gyógykezelésében.

Ekkor annyira megtörte magát, hogy azt kérdezé tőlem: lehet-e ezt a
szenvedést meggyógyítani?

Megmondtam neki őszintén, hogy teljesen elmulasztani nem lehet, de
tetemesen enyhíteni és rövidebbé tenni lehet, még pedig minden méreg
itatás nélkül: czélszerű massage által.

– Kár hogy nincsenek nálunk női orvosok. Én férfitől orvosi segélyt nem
fogadok el.

– Ez is kórtünet; – sőt alap oka a bajnak.

Nem akarta elérteni.

– Azt nem találja a grófnő visszatetszőnek, hogy egy lelki bajt
meggyónjon a papnak, a ki férfi; – a testi bajt nagyobb szégyennek
tartja a véteknél?

– Ismét igaza van önnek…

… Egy nap kétszer adott igazat.

Óriási lépéseket tettem a hódításban. Utban voltam hozzá, hogy a
megközelíthetetlen Diodora grófnő maga kérjen meg – házi orvosának.

E közben minden nap jöttek mentek a pártvezérek; tanakodtak,
tudósításokat hoztak; a hadi tanácsban a grófnő maga elnökölt.

Ez volt a «végrehajtó bizottság.»

Mikor a tanácskozás a kényes pénzügyi kérdéshez jutott, akkor a grófnő
oly gyöngéd volt, hogy engem eltávolított.

– Ez önre nem tartozik. A prózai pénzkérdés. Menjen ön a lánykákkal
sétálni a parkba.

S én olyan naiv voltam, hogy elhittem, miszerint csakugyan van a világon
egy «cassa nemonis», a melyből az olyan nagybecsü celebritásoknak, a
milyen én vagyok, a választási költségeit fedezni szokta a párt.

Ha valaki azt kérdezte volna tőlem, hogy mért vagyok én olyan sokat érő
celebritás? bizony nem tudtam volna rá mit felelni. De hát így volt, s a
tények erősebbek a logikánál.

A «leánykák» a park mezején járkáltak: kerestek négylevelü lóherét.

A melyik hamarább talál négylevelű lóherét, az megy férjhez legelébb.

Én oda mentem hozzájuk és segítettem nekik keresni. Én találtam legelébb
négylevelű lóherét. – Oda akartam adni Cenninek.

– Csak tartsa ön meg magának, az önnek a szerencséje.

– Mit csináljak én ezzel a szerencsével?

– Ön fog megházasodni még az idén.

– Hirem és tudtom nélkül?

– De hát igazán komolyan kérdem: mért nem házasodik ön meg?

– Én is igazán és komolyan felelek rá. Azért, mert azok a hölgyek, a kik
hozzám jönnének, nekem nem ideáljaim, a ki pedig ideálom volna, annak
meg rendesen én nem kellek.

– S micsoda tulajdonságokkal kell birni az ön ideáljának?

– Először is szépnek és fiatalnak kell lennie, azután eszesnek és
műveltnek, továbbá jó szivünek és derült kedélyünek. Azt is óhajtom,
hogy mindig elegáns legyen, s annál fogva saját vagyonnal is kell
birnia; mert az enyém női luxusra nem elég. És a mi legfőbb: az, hogy
szeretetből jőjjön hozzám.

– Én tudok egy nőt, a ki mind ezeknek megfelel.

– Ah! A házasságok a lóherésben köttetnek?

– No ne tréfáljon. Komolyan beszélek. Mért nem veszi ön el Diodora
nénémet?

Ez a kérdés csakugyan banditaszúrás volt; nem voltam készen az
elhárításra.

– Azért, mert több eszem van, mint azoknak a vándormadaraknak, a mik a
világító torony reflexének neki repülnek, s ott betört orral rakásra
hullanak.

– Nem értem a hasonlatot.

– Ismeri «Turandot» történetét?

– Nem ismerem. Regényt meg szinművet még nem adtak a kezembe. De már a
nénikémről többször hallottam azt mondani, hogy a valóságos Turandot
herczegnő. Ez úgy hiszem olyan mesealak, a ki a kérőit agyonkinozza.
Igaz, hogy Diodora is kegyetlenül tud bánni a férfiakkal, de nem azért,
mintha gyülölne minden férfit; hanem azért, hogy még eddig, a ki hozzá
közelített, azt mind igen inferior eszünek találta. Ezek a kedvkereső,
gondolat elleső, szépeket mondó udvarlók az ő szemében nem emberek,
hanem majmok. Ellenben ön imponál neki. Van bátorsága ellene mondani s
őt a nézeteitől eltéríteni. Azt csak mi tudjuk észre venni leányok, hogy
minő hatása van egy férfinak egy másik leányra.

(Csodálatos! Még regényt nem olvasott, s ezt már megtanulta!)

– Mikor ön eltávozik akkor olyan levert, oly kedélytelen. Mindent
elfelejt, oly szórakozott s mikor már önnek a kocsiját meglátja
közelíteni az erkélyről, egyszerre felderül; ki lesz cserélve, nyájas és
szelíd lesz. Talán mi ezt nem vesszük észre? Ugy-e Flamma? – Aztán mikor
mi önre valami tréfás megjegyzést teszünk (hát bizony teszünk, előttünk
leányok előtt nincs semmi szent), akkor Diodora egyszerre olyan komoly
lesz; tart nekünk olyan ethicai leczkét, hogy megtanulhatjuk belőle,
miszerint a férfiak között is vannak gyémántok: igaziak és hamisak. A mi
a jellemből kisugárzik, az az igazi gyémántnak a tüze. Ah, ha én önnek
mindent elmondhatnék! Ön büszke ember. Várni akar addig, a mig Diodora
kéri meg önt. De még talán akkor is rátartaná magát.

– Meglehet.

– Meglehet? Olyan drága ön?

– Engedjék meg a grófnők, hogy elmeséljem önöknek egy jó barátomnak a
történetét: a miről jót állok, hogy elejétől végeig igaz.



AZ ÉN KEDVES BARÁTOMNAK A TÖRTÉNETE.

Mikor arról volt szó, hogy mondok egy mesét, a két leány menten
letelepedett a fűbe.

Hát biz ezt a szép aranyvirágokkal áttört bársony szőnyeget nem is
csupán a paraszt leányok számára teremtette a jó Isten. Egy szép ágbogas
jazminbokor adta hozzá az árnyékot: tele volt illatos virággal. A
méhdöngés képezte a chorust.

S ha már ők leültek a fűbe, én sem maradhattam fenn eget támogatni;
magam is oda térdeltem le a lábaikhoz.

Illendő felügyelet alatt valánk: a kastély ablakából épen ránk lehetett
látni. Aztán meg egy sárgarigó is ott volt a berkenyefán gárdedámnak s
közbe-közbe kiáltott «no no te fiú!»

Flamma a pimpimpáré szárakból készített kösöntyüket s azokkal könyökig
tele rakta a karjait, a füleire is akasztott egyet-egyet. Cenni azonban
annyira benne volt a lánczkovácsolásban, hogy ugyanazon becses anyagból
nyaklánczot dugdosott öszsze.

– Tehát van én nekem egy igen kedves barátom; a legelső históriai nevek
egyikét viselő grófi család sarja, a szabadságharcz alatt bátor, hős
katona, daliás alak, gyönyörű fej, elpusztíthatlan testi erő, s azzal
versenyt tartó szellemi tehetség, tiszta jellem, kemény vasakarattal
összetalálkozó gyermeteg kedély, a kinek még férfi korában is parancsolt
az édes anyja, hanem azonkivül aztán semmi potentátja a kerek világnak.
A ki csak egyszer találkozott vele az életben, az mingyárt megszerette.
Kicsiny és nagy csak arról ismerte, hogy soha sem kért, csak mindig
adott.

– Ah? Meg van még ez az ön kedves barátja? szólt bele Cenni.

– Meg van. Csak hogy most már vén sas. Mert ez az eset harmincz évvel
ezelőtt történt vele, a mikor még a kettőnk közötti barátság abból állt,
hogy ő a térdén lovagoltatott engem, én meg fújtam a cserép trombitát, a
mit tőle kaptam.

A szabadságharczban az én barátom mint huszárhadnagy szerepelt. Derék
katona volt. Mikor aztán az orosz hatalom elnyomta a magyar hadsereget,
ő is külföldre menekült. A vagyonát itthon elkobozták, őt magát halálra
itélték s az arczképét a bitófára szegezték.

– Ah, az nagyon érdekes lehet! Egy ember, a ki «in effigie» fel van
akasztva! szólt közbe Cenni.

– Az angol hölgyek is úgy találták. Az én barátom sok hányódás-vetődés
után a szabad britt földre menekült. Francziaországba nem volt neki
szabad menni, mert Napoleon Lajos a köztársaság elnöke azokat a magyar
emigránsokat, a kik gyanuban voltak előtte, hogy Ledru Rollinnal fújtak
egy követ, még keresztül utazni sem engedé.

Angolhonban annál rokonszenvesebben fogadták a magyar számüzötteket,
különösen az én kedves barátom egyszerre otthonossá lett az angol
előkelő társaságban. Általában az egész magyar emigratióról el van
ismerve, hogy a legnobilisabban viselte magát; nem kunyorált, nem
conspirált, nem veszekedett; igyekezett mindenki valami dologhoz jutni,
s a maga emberségéből megélni.

Azok között, a kik az én barátomat kastélyaikban családtagként fogadták,
volt egy előkelő hölgy. Árvaleány, szép és szellemdús, roppant vagyon
örököse. Épen, mint Diodora grófnő. Kezéért versenyeztek Ó-Anglia
legderekabb ifjú lordjai. És a nemes hölgy valamennyi kérője közül a
vagyontalan magyar számüzött grófot választá, a ki nem is volt kérője. A
hölgy maga ajánlotta föl neki a kezét.

– Ezt nem is találom valami rendkivüliségnek, mondá Cenni.

– Én sem. Mindenki abban a véleményben volt. Egy ideális hölgy, a ki
rajong az eltiport Magyarországért; annak egyik nagyhirü fiát, a délczeg
daliát, a szellemdús idegent megismerve, halálosan belé szeret, senkije
sincs, a ki elhatározását akadályozza, mindenki azt mondá: egymáshoz
illő pár!

Az esküvő Wight szigetén ment végbe, a magyar emigransok akkori
kiváltságos menhelyén. Két magyar menekült celebritás volt az esküvőnél
a násznagy, az egyik nagyhirű vezértábornok. A lakodalmi déjeuner után,
a mint a nász-torta megtörésével a szokásos toasztok el lettek mondva, a
két násznagy búcsút vett az ifju pártól, s kiki ment a maga dolga után.

Ekkor azt mondá a menyasszony a vőlegénynek:

(Cenni megint közbe csevegett: «most már feleség a férjnek»)

– Tessék elvárni a végét! Tehát azt mondá a grófnő a grófnak:

«Kedves gróf. Én most megyek a gőzhajóra, mely ez órában indul
Calaisba.»

«És aztán?»

«Aztán Párisba, ott akarok lakni.»

Az én barátom elbámult.

«Hát nem tudja milady, hogy én ki vagyok tiltva Francziaországból? nekem
nem lehet önt Párisba kisérnem.»

«Nem is kivánom öntől, édes gróf. Ön itt maradhat, vagy mehet a világba
a merre tetszik. Nekem csak az ön nevére volt szükségem.»

S azzal a szép istennő ott hagyta az én barátomat a szép Wight sziget
partján a menyegző után másfél órával – egy «god bye» nélkül és egy
shilling nélkül, mint egy elátkozott élő halottat.

Huszonöt esztendeig nem tudott az én barátom ez átok szövevényéből
kiszabadulni. Az alatt talált nőt, a ki hiven, önfeláldozóan szerette,
kisérte országról-országra, egyik veszélyből a másikba; türte vele
együtt a nyomort, ápolta, dolgozott érte. Igaz felesége volt; s ennek a
nőnek nem tudott adni nevet, – gyermekeinek nem adhatott keresztelő
vizet. Angliában nem kezdhetett válópert, mert oda kincs kell;
Francziaországba nem mehetett a neje után, mert onnan ki volt tiltva;
Magyarországra nem jöhetett perelni, mert itt el volt itélve. – Huszonöt
esztendeig kellett neki viselni ezt a megvarázsolt lánczot, a mit egy
mesebeli tündér, egy tengervizi sellő, kegyetlen hidegvérrel a kezére
kapcsolt. Előbb Magyarországon helyre kellett állni az alkotmánynak;
elébb a magyar királynak meg kellett koronáztatni, hogy ő végre
lerázhassa fejéről ezt a gúnykoronát s családját, gyermekeit
őskastélyába bevihesse. Csakhogy akkor már az én barátomnak ősz szakálla
volt és kopasz feje. – Hát mit vett el tőle az a kegyetlen tündér? –
Semmit! Csak a nevét! Arra szüksége volt. – Csak a szárnyborítékát
szakította le a rózsabogárnak, azért a nyári szárnya megmaradt;
repülhetett, a merre akart.

(A két leány egymás szemébe nézett némán. Előadásom nagyon is közvetlen
volt, úgy beszéltem, mintha én lettem volna magam úgy meggyötörve.)

– Hát már most, ha egy ilyen eset megtörténhetett az én barátommal, a ki
egy fényes nevü mágnás, egy hős dalia, a férfiak és asszonyok kegyencze,
mit várhatok akkor én a fejemre, ha azt egy büszke istennőnek a kezébe
adom, a ki nem vívtam ki nevemnek egyebet, mint gúnyt? Voltam egy
kuruzsló doktor; vagyok egy bukott követ; leszek egy tót király!

Cenni megragadta mind a két kezével a kezemet.

– Nem! Nem! Ön nem fog igy járni! Ön nem ismeri a saját értékét.

Ekkor a jazmin bokor mögül egy férfihang szólalt meg.

– Szabad megzavarnom a pásztorórát?

Szigfrid volt ott.

Az én nagy emphaticus előadásom alatt egyikünk sem vette észre
közeledését.

Erre mind felugrottunk a fűből.

Szigfrid sarcasticus hangon mondá:

– Majd ujra össze lehet kötni a lánczot. Most Antinous úrnak a
kastélyban van dolga. A végrehajtó bizottság várja.

– Maga kiállhatatlan ember! Mondá Cenni s az egész oroszlánfog lánczot a
nyakába dobta. Jer Flamma, menjünk sandolinozni.

A két leány elszaladt a pázsiton keresztül a tó felé, hol az egyik, hol
a másik tekintett vissza csintalanul nevető arczczal.

– Hát mi dolga van velem a végrehajtó bizottságnak? kérdezém
Szigfridtől.

– Annak nincs, de nekem van.

– Úgy látszik – sürgős?

– Ha nem idejét mult. Kedves Kornél, te egy lépéssel túl vagy azon a
határon, a hol a barátság végződik. Te az én rétemben kezdesz kaszálni.
Nem tudnád talán, hogy én Cennibe szerelmes vagyok?

– Nem tudtam eddig. De elhiszem, ha mondod.

– S te kezdesz Cenninek veszedelmesen udvarolni.

– Biztosítlak róla, hogy eszemben sincs ilyen merénylet.

– Hát akkor ő udvarol neked. Annál rosszabb.

– Abban még jobban csalódol.

– Azt gondolod, nincs távcső a kastélyban, mely mindent apróra
megláttat; az egész jelenetet, a mi itt most lefolyt.

– Kár, hogy távhalló is nincs mellette, hogy hallhattad volna, miről
beszéltünk?

– Nem kerestél négylevelű lóherét s nem adtad azt Cenninek?

– Most is itt a mellényzsebemben, nesze neked adom. Aztán vedd nőül te
Cennit.

– Vigyázz, mert szavadon foglak.

– Leszek kérő násznagyod.

– Szavadon foglak!

– De hát miért is nem veszed el, ha szereted?

– Őrjöngök érte! De még azonkivül egyéb ok is van. Cenninek van egy
millió forint hozománya, a mit a nagyatyja hagyott rá. Ez most az én
gazdaságom intenziv berendezésénél egészen belequadrálna a plánumomba.

– Első leszek, a ki gratulálni fog hozzá.

– Ez nekem nem elég. Elő kell segítened. Nagynéném nem akarja Cennit
hozzám adni. Nem tetszenek neki az életnézeteim. Azt hiszi, hogy frivol,
csapodár, egy szóval, hogy «viveur» vagyok.

– Mondd neki, hogy majd megváltozol, ha házas lész.

– Mondtam már, de nem hitte el, – magam sem hittem. Aztán más is van a
dologban. Cenni nagyatyja úgy hagyta a millióját az unokájára, hogy a
mig férjhez nem megy, annak a jövedelméből tartja Diodora a leányt jó
felügyelet alatt. No hát Diodora tante is tanult annyi sublimior
mathesist, hogy ki tudja számítani, miszerint Cenni fügében és
datolyában nem eszik meg évenkint ötvenezer forintot: a többi a jó
felügyeletre marad. «Ezért» nagyon jó Diodorának az, hogy korán van még
a leánynak a férjhezmenés. Várhat még egy pár esztendeig. De én nem
akarok Tantalust játszani. Vagy talán várjak, mig egy másik gazember
elüti a kezemről? Pardon!

– Én nem veszem magamra a «gazembert». Csak üssed bátran.

– No hát akkor segítsd elő tervemet. Megigéred?

– Föltétlenül.

– Én Diodora háta mögött fogok megesküdni Cennivel. Az így lesz.
Diodorának szoktak lenni erős neuralgicus bántalmai, s minthogy azok
ellen sem orvosi segélyt, sem gyógyszert nem használ, olyankor egész nap
fekszik sötét szobában s senkit nem tűr el maga mellett, mint Flammát.
Ez a jó teremtés ápolja ilyenkor, s ő meg a mellékszobában van
consignálva, s jutalmul olvashatja Flammariont, vagy Jules Verne
ártatlan regényeit lámpa mellett. Egy ily napon Cenni egészen felügyelet
nélkül van hagyva. A társalkodónő nem számít: azt odateszszük a hová
akarjuk. – Már most ide hallgass! Ez a tervem. Én tartok itt a
vadászomnál rezervában egy páter capucinust. – Jó czimbora! lehet vele
okosan beszélni. Ezzel a páter Paphnutiussal. Az erdőben van egy kis
fogadalmi kápolna. Ott végbe mehet az esküvő. Te, és a Mukicza lesztek a
násznagyaim. No hát? «Ember teszi a fogadást; agg eb, ki megállja?» Majd
mindjárt megtudom, hogy nem te vagy-e az a «gazember», a ki maga
techtl-mechtlez Cennivel?

– Azt menten megtudhatod. Elvállalom a násznagyságot. Hanem akkor aztán
én futhatok innen, a hogy a négy kerekem visz. Mert Diodora grófnő szeme
elé az ilyen perfidia után nem lehet kerülnöm.

– Au contraire. Nem futsz el, itt maradsz. Épen a te missziód lesz
Diodorának szépen sub rosa tiz cseppnyi dosisokban beadogatni ezt a
keserű gyógyszert, vagy átmagnetizálnod belé: egy szóval impregnálnod
azt az ideát, hogy az unokahuga már férjhez ment, s aztán kibékítened
őtet velünk. Mert Diodorát sem akarjuk magunktól elvadítani. Három
milliója van s nem akar férjhez menni.

Már ettől fáztam egy kicsit.

Ekkor aztán könyörgésre fogta a dolgot. Olyan szépen tudott előttem
rimánkodni.

– Kedves barátom. Édes Kornélkám! Senki a világon nem bír azzal a
varázszsal Diodorával szemben, a mivel te! Én tudom azt. Ha te adod elő
neki a fait accomplit, akkor recipiscal: megadja magát «ins
unvermeidliche». Téged a prima furiában is regardirozni fog. Ha te
capacitálod, az átok áldássá válik a szájában. Egész életemben háladatos
leszek hozzád. A félvilággal megverekszem miattad. Az első szülöttemet
Kornélnak kereszteltetem.

Utoljára is nem tudtam neki ellenállani.

– No hát üsse part! Nem bánom, leszek násznagyod, vőfényed, fürmendered!
S már most nesze a négylevelű lóhere: hordd te a zsebedben.

– Barátom! – Többet nem tudott mondani. Félrefordult, selyem
zsebkendőjével eltakarta szemeit.

Sirt? – Vagy talán nevetett?



HOGYAN ÓJTJÁK BE A RÓZSÁT?

Ugyanaz nap a déjeuner után eszembe jutott, hogy a rózsaszemzéseket fel
kell már a háncs alul bontani, s a hol a szem meg nem eredt, azt ujra
beójtani.

– Tanítson ön meg engem rózsákat beszemezni, szólt hozzám Flamma grófnő.

Nagyon örültem rajta, hogy ilyen rurális mulatsághoz támadt kedve. Az
bizony egyike a legnemesebb élvezeteknek.

Flamma engedelmet kért rá a nagynénjétől. Azt akadálytalanul megkapta.
Majd akkor, a midőn a társaság a vadászlak melletti térségen lawn
tennyst fog játszani, vehet tőlem leczkét a horticulturából. Ugy is
ügyetlen a lapdázásban. A rózsatelep ott van mindjárt a játékhely
szomszédságában. Legalább, ha a lapda odatéved, lesz a ki
visszahajigálja.

Tehát én, mikor ketten a rózsahelyen voltunk, elkezdtem magyarázni
Flammának: legelőször a vadrózsa alanyon az ójtókéssel egy T alaku
duplametszést kell csinálni.

– Vigyázzon ön magára, mondá halkan a grófnő.

Én azt hittem, attól tart, hogy meg vágom a kezemet.

Ő azonban ismétlé a mondást.

– Vigyázzon ön magára: önnel egy rosz tréfát akarnak csinálni.

Rábámultam. Erősen meg voltam lepve.

– Kicsoda?

– Csak magyarázza ön tovább, mit kell azután csinálni a beójtandó
galylyal. Ügyelnek ránk a játszóhelyről.

– Azután a nemes galyból kiválasztunk egy jól kifejlett szemet. – Ki
akar velem tréfát űzni?

– Ez a szem jó lesz. – Szigfrid.

– Szigfrid. Micsoda tréfát?

– Az az egész titkos házasság, a miben önnek, mint násznagynak kell
szerepelni, puszta komédia. A kapuczinus, a ki a szertartást végzi, egy
brünni szinész lesz, a neve Seestern.

Kicsi hija, hogy az ujjamba nem vágtam az ójtóág helyett.

– Hisz én nekem Szigfrid esküdött, hogy halálosan szerelmes Cennibe. S
őt minden akadály ellenére nőül akarja venni.

– Minek?

– Minek! (No még ilyen furcsa kérdést sem hallottam.)

– Hát aztán mutassa ön, hogyan kell a szemet levágni a galyról?

– Egy paizsforma metszést csinálunk a szem fölött és a két oldalán: igy.
– Nekem azt mondta Szigfrid, hogy neki szüksége van a Cenni grófnő
hozományára, a mi egy millió forint s a Diodora nagynénjénél van letéve.

– Adja ide a kést, meg az ójtóágat, hadd csinálom meg magam. Cenni nem
unokahuga Diodorának: mert az egy fiatalon elhalt szinésznőnek a leánya,
a kit Diodora örökbe fogadott s szeszélyből comtessenek czímeztet. Ő
bérmálta el a kis lányt «Cenerentola» névre, rövidítve «Cenni». De az
igazi neve «Klára». Ő neki semmi hozománya nincsen, azon a kelengyén
kivül, a mit Diodora ád vele, ha férjhez veszik. Az az egy milliónyi
örökség az enyém. Jól van igy a szem levéve?

– Nem jó; mert a szem gyökér-csirja beleszakadt. Egy keveset a fából is
hozzá kell hasítani. – De hát mit akar Szigfrid ezzel a tréfával?

– Ne legyen ön olyan izgatott. A szemzéshez nyugodt vér kell. Mutassa
meg hát, hogyan kell a szemet kivágni fás részszel együtt. – Ez a terv.
Az esküvő után, azon a napon, a melyen Diodora az idegbajával
mozdulatlanul fekszik a szobájában, én pedig mellette őrködöm: a
vadászkastélyban víg nászlakomát csapnak. A vége felé a czimborák
versenyt isznak, a vőlegény garázda lesz. A menyasszony elirtózik tőle.
Kiszakítja magát erővel a kezei közül, s oda menekül a társaság egyetlen
józan és lovagias tagjához: önhöz. A vőlegény, mámortól elgyalázva
öntudatlan lesz. Önt meghatja a pillanat hevélye: a szép menyasszony
kétségbeesése, könyei. Az esküszik a csillagokra, hogy vőlegényét
megutálta, gyülöli, nem akar az övé lenni többé. Megvallja, hogy egyedül
önt szerette mindig. Ön nem állhat ellent a bűbájnak: erőre kap a
szenvedély, a lovagiasság a szivében, s mikor az üldözött mennyasszony
már az ablakon akar kiugrani, hogy a tivornya helyéről megmeneküljön,
nemeslelküleg oltalma alá veszi. Menedéket kinál neki saját házánál.
Kocsija befogva. Elhajtand vele. Azonban az összebeszélt czimborák már
ott lesik az utban. Elfogják. Constatálják a menyasszonyrablást. S végül
lesz belőle egy óriási nagy hahota. – De kérem: adja ide azt a levágott
szemet s mutassa meg, hogyan kell a T betübe beilleszteni.

Ugy reszketett a kezem, hogy nem tudtam semmit megmutatni.

– De hát miért akarják azt tenni?

– Hát hogy legyen egy jó mulatság! Ezt nálunk ugy hiják, hogy «ugratás».
Nem vette ön ezt még soha észre? A ki a mi társaságunkba vegyül, azt
ugratni kell; kivált ha applombbal, praepotentiával lép fel, ha
tetszeleg, ha szerepet játszik. A mint megtudják, hogy mi a
vesszőparipája, akkor azon ugratni kell! hopp hopp! Az egyiket ugratják
a poharazó asztalnál, a másikat a kártyaasztalnál, harmadikat az
udvarlásban, a leánykérésben, a párbajban. Némelyik akkorát ugrik, hogy
a nyakát töri. De szépen ugrott, tapsolnak neki. – Önt már ugratták
egyszer. A politikában. Az volt a gyönyörű «peace» – az érdekes «run»,
hopp hopp! Az a képviselőválasztás. Egy lófejjel győztünk. De ez nem
elég. Holt versenynek kellett belőle lenni, hogy következzék az
akadályverseny: a második választás: hopp hopp! Egyik ugratás a másik
után, itt egy sövény, ott egy korlát: hopp hopp! míg az utolsó
akadálynál letörik a favorit, az urlovar beleesik fejtetőre a vizárokba.
– Hanem interessant volt. – De kérem, ne rágja össze azt az ójtóágat. –
Ne fordítsa arczát a játszók felé.

Ide néznek.

Valóban meg kellett az arczomon látszani mindannak, a mi e perczben a
lelkemben dúlt: virított rajta a szégyen, a harag, a csalódás.

– De hát miért teszik ezt én velem? Mit vétettem én Szigfridnek? Mi
érdeke van neki abban, hogy velem így bánjon?

– No most csavarjuk szép óvatosan azt a hántsot a rózsaág körül. A
szemnek ki kell maradni ugy-e? – Mit vétett ön neki? Mi érdeke van
benne? Az, hogy kapóra jött neki. Ön azt mondá: nem hiszi, hogy
lehessenek emberek, a kik teszik a rosszat, csak azért, mert rossz: a
kik fájdalmat, bosszuságot, kinlódó megromlást okoznak más embernek,
csak azért, hogy fölötte jót nevessenek. No hát csak maradjon itt a mi
társaságunkban: itt majd megtanulja, hogy vannak. Hisz az valami olympi
látvány lesz, mikor a «tisztelt hazafi» a «szent elveink előharczosa»
rajta kapatik a menyasszonyszöktetésen! Plein airben! Hogy kapkod a
mentségek után! Hogy csinál groteszk poseokat. Lesz ott genrefestő is, a
ki a fölséges jelenetet leskizzeli s megfesti impressionista tableaunak
plein airben.

Az elütött labda odaesett a rózsák közé. Szigfrid odaszaladt érte.

– Nos? Hát megtanítottad neki a rózsaszemzést?

S tett hozzá egy élczes czélzást, a miért az Orpheumból kilöknék az
embert.

– Meg. Felelt helyettem Flamma.

Én azt sem tudtam, a földön vagyok-e, vagy a pokolban?

Azt mondtam a grófnőnek, hogy «köszönöm».

Szigfrid nevetett.

– Te köszönöd meg neki, hogy megtanulta? – Capisco! – No gyertek hát
lawn tennyst játszani.

S mi mentünk lawn tennyst játszani velük.



«POTYA UR.»

Soha sem engedtem magamat indulatrohamok által meglepetni. Meglehet,
hogy a temperamentumomban van; de valószinübb, hogy az orvosi pályámon
szoktam hozzá. Hirtelen harag, hirtelen ijedség, hirtelen szerelem nem
fér hozzám.

Flamma grófnő feltárt titkai visszás érzéseket költöttek bennem. Először
az lepett meg kínosan, hogy a legkedvesebb barátom perfid módon csúffá
akar tenni; azután meg az, hogy ezt a cselszövényt elárulja előttem
annak a barátomnak egy rokona: egy fiatal leány; de ez már nem kínosan
lepett meg.

Mi oka van az egyiknek velem rosszul bánni, a másiknak pedig velem jót
tenni?

Ezen töröm a fejemet.

Mert én, a hogy ördögöt nem hiszek, ugy őriző angyalt sem hiszek.

«Drága barátom! Vigyázz! Kiált a lapdát felém ütve Szigfrid.»

A lapdát elszalasztottam, hanem a «drága» szót felfogtam.

Ezt az epithetont nekem már más pártvezéreim is adták, s különös tréfás
hangsulyozással szokták kiejteni: «drága».

Hát persze, hogy «drága» vagyok nekik!

Ők véres pénzeket izzadnak ki az én választásom alatt; én meg csak ülők
és nézem, hogy őket hogyan koppasztják.

Van a magyar társaséletben egy alak, a kit úgy hinak, hogy «Potya»-ur. –
Potya ur minden asztalnál ott ül, a hol ingyen traktálnak; utazik a más
uri fogatán, végig nézi az operát a más páholyából, vadászik a más
területén, a más puskájával, szivartárczáját mindig otthon felejti,
kártyázik mutyiba a más helyén, ha veszt, nem fizet, a mit kölcsön kér:
azt elfelejti visszaadni; tagsági dijjal holtig adós marad; ellenben
minden borkóstolásnál, gyümölcskóstolásnál mint jury-tag szerepel.

No hát a mi Potya ur kicsiben, az vagyok én nagyban.

Mert lehet-e nagyobb potyaságot képzelni, mint azt, hogy egy Bécsből
hazakerült doktor megválasztassa magát Magyarországon képviselőnek
potyára?

Igaz, hogy Szigfrid már a fölléptetésnél kategorice kijelenté, hogy
engem a párt nem enged költekezni; de én nekem már tudnom kellett volna,
hogy mik az etiquetteszokások – Chinában? – Ha két chinai összejön az
utczán, Csáng meghija Csinget magához ebédre. Csing kimenti magát: nem
mehet. Csáng erővel huzza a házába. Csing kézzel-lábbal ellenkezik: nem
hagyja magát bevinni. – És ha még is engedni talál Csing az
erőltetésnek, s bemegy Csánghoz ebédre, akkor Csáng azt mondja neki: «Te
neveletlen tuskó! Hát nem tudod, hogy nekem az illem azt parancsolja,
hogy téged ebédre meghívjalak; de teneked meg ugyanazon illem azt
parancsolja, hogy azt ne fogadd el.»

S most Potya ur másodszor is megfeledkezik – a chinai etiquette
szabályairól!

Mikor a «nagy» lakoma költségeiről van szó, azt mondják neki: «most
eredj ki, ez rád nem tartozik» s ő szót fogad és kimegy.

Igazuk van a «tisztelt» barátaimnak, én itt a «drága» barátunk szerepét
játszom. – Miserabilis szerep. – No ezt majd helyre üssük.

Legalább tudom, honnan fázom?

De hát azt, hogy honnan égek?

Hát annak mi lélektani nyitját lehet meg találni, hogy egy fiatal, szép
grófkisasszony, én előttem, a ki rá nézve teljesen holdbeli ember
vagyok, eláruljon egy nevetségessé tételemre kifundált tervet? melyet a
rokonai koholtak, melyben a mindennapi uri társaság örömét találná, hogy
nekem jőjjön védelmemre, amazokat megszégyenítve?

Hogy eláruljon olyan titkot, mint Cenninek az eredete! Még az igazi
nevét is! S hogy végül még azt is tudassa velem, hogy az egy milliós
örökség az övé: Flammáé.

Mi oka volt Flammának mind ezt közölni velem, oly ravasz titkolózás
mellett?

Csupán a jó szív volna-e az? Semmi más, mint a hogy egy vizbeesett
méhnek odanyujt valaki egy szalmaszálat, hogy azon keresztül kimászszon?
Miért? Miért mondta ezt el?

Csak annyit tudok, hogy égek tőle.

Most már tisztában voltam magammal, hogy első találkozásom óta a három
szép tündérrel, Flamma volt az, a ki iránt rokonszenvet éreztem. Ez a
szelid madonna arcz, ez a szép hallgató száj! S milyen szép volt, mikor
beszélt!

Én a mint az ozsonnára hívták a társaságot, azt mondtam, hogy köszönöm a
szamóczát tejfellel; haza kell sietnem: az alispántól kaptam levelet.
Talán megtudom tőle, hogy meddig akar még a tekintetes vármegye a
vasládámon ülni. Annálfogva holnap csak délután ismételhetem a
látogatásomat.

Eleresztettek.

Talán vissza sem is jöttem volna többet, – ha ahoz a Flamma által
beszemzett rózsagalyhoz hozzá nem lett volna kötve valami része az
énemnek, a mit úgy hínak, hogy «lélek.»

Másnap korán reggel ott voltam a vármegyeházán az alispánnál.

– Mi hozott öcsém? Szervusz! Tedd le magad!

– Ezuttal egy okos dolog hozott. Jövök bejelenteni, hogy visszalépek a
képviselői jelöltségtől.

Erre az én barátom átölelt és ugy megszorongatott, hogy minden csömör
kiment a hátamból.

– No barátom, ennél okosabbat nem tehettél volna! Rögtön tudósítom róla
a választási elnököt. Addig ülj le.

Nem eresztett el, a mig a levelet meg nem irta és el nem küldte az
elnöknek.

– Mondtad már Szigfridnek? kérdezé tőlem.

– Még nem. De gondolom, bele nyugszik ő is.

– De aztán nem hagyod magadat ujra beugratni?

(Már megint «ugratni.»)

– Nincs az a hat bivaly, a kivel kivontassanak a helyemből.

– Becsületszavadra mondod, hogy nem lépsz fel ujból?

– Hát hogy ne?

– Nekem világosan becsületszóra mondd, hogy nem. Kezet rá.

Én aztán becsületszóra és parolázva megfogadtam, hogy nem lépek fel
többet.

– No mert hát ebben az esetben én is adok át neked valamit. A
pénzösszegeidre vetett zár megszüntetését elrendelő itéletet. A megyénél
rég el volt rendezve az ügyed; de az ellenfél megapellálta a királyi
táblára. Most onnan is visszajött a felmentő itélet. Itt hever már egy
hét óta a fiókomban. De nem akartam addig exhibeáltatni, a mig az uj
választás le nem pereg.

– Attól tartottál, édes bátyám ugy-e, hogy a választás alatt füstöt vet
a kezemben ez a pénz.

– Mi tagadás benne? Én, ha rajtam állana, a választás idejére minden
képviselő candidátust birói sequestrum alá vennék s tutort rendelnék
neki.

Azzal felnyitá a Wertheimját, kivette belőle a lepecsételt papirpénz
csomagot, s felvágva a boritékot, rám bizta, hogy számláljam meg,
annyi-e, a mennyi rá van irva kivül.

Én bizony nem számláltam: az egészet az oldalzsebembe dugtam.

– A szolgabiró veled fog menni a kastélyodba, hogy a vasládáról
lemetélje a pecséteket.

– Hogy visszatérjünk az elébbi thémára, kedves bátyám, mondd csak:
igazán olyan nagy összegébe került a pártomnak ez az itteni
képviselőválasztás?

– Ha authentice meg akarod tudni a számadásokat, fáradj fel az itteni
takarékpénztárba, s irasd ki magadnak a főkönyvből, hogy hány és mekkora
összegre szóló váltója van a portefeuilleben Szigfrid barátunknak, a
többi bajtársak giróival ellátva: attól a dátumtól elkezdve, a mikor
legelőször téged Bécsbe felkisért. A summa summarum a te választási
periodusod expens-nótája.

– Szigfridnek váltói? kérdezém én elbámulva. Hisz ő nekem azt mondta,
hogy ő neki heverő pénzei vannak.

Az alispán kedélyesen döczögtette elő a nevetést.

– Szigfridnek heverő pénzei? Hevernek talán a kártyaasztalon. De ő maga
mondhatom, hogy «uszik».

– «Uszik.» Mi az?

– Azt sem tudod? Ne is tanuld meg. Szigfrid barátunknak van igen szép
nagyuri dominiuma s igen nagy jövedelme. Csak az az egy baja, hogy nem
tart kalendáriumot.

– Kalendáriumot?

– Azt ám. Azt képzeli, hogy az esztendő hat hónapból áll, s kétszer
lehet elkölteni az embernek egy évben a jövedelmét. Uszik biz az, de
nagyon szépen uszik. Az a reménypart mosolyog feléje, hogy a Diodora
nagynénje, a ki nagyon vallásos, tudományos és férfigyülölő hölgy,
hovahamarább kolostorba megy fejedelem-asszonynak, s akkor a birtoka reá
marad.

Most megint egészen uj világításban tünik fel előttem az egész «Schöne
Gegend».

– Ugyan, édes bátyám, mondjad csak: nem fog Szigfrid és a többi
párthiveim megneheztelni érte, ha én azokat a váltókat, a mik az én
választásom költségeit fedezték, a takarékpénztárnál kifizetem?

– No! Pozirozni fognak, mintha neheztelnének érte; de majd csak
megbocsátanak idővel.

– Akkor ezt fogom tenni.

– Hát azzal csak azt fogod bebizonyitani, hogy épen olyan nemesszivü
gavallér vagy, mint az apád volt: a ki épen ilyen nagy bolond balek
volt, mint te vagy; Isten nyugtassa meg. De most aztán téged is Isten
nyugtasson meg! Többször ne ugorj; mert aztán majd uszol. Tanuld meg,
hogy mit jelent a két tenyeredben az a két M betü?

– Latinul: Memento Mori.

– Magyarul pedig azt: hogy Markolj magadnak.

No hát nem vagyok már Potya ur. Avanzsiroztam. Lettem «balek». Ez is
szép magyar szó.



KI JÁTSZIK?

Ha én akkor csak egy morzsájával is birtam volna a rendes emberi észnek,
hát ezek után azt kellett volna tennem, hogy a mint a Szigfrid barátom
váltóit a takarékpénztárnál kifizettem, azokat a közös ügyvédünk kezébe
adjam, azonkivül ugyanezt felhatalmazva, hogy a névjegyemre adott
20-ezer forintos kölcsönt, törvényes kamatjával együtt bocsássa a
grófnak rendelkezésére; magam pedig egy udvarias levélben köszönjem meg
Szigfridnek az eddigelé irántam tanusított nagy értékü barátságát,
felmentve őt a további fáradozások alul, annak a tudtul adásával, hogy
visszaléptem a candidálástól. Egy másik levélben pedig Diodora grófnőt
biztositottam volna örök hálám felől. S aztán magam szaladtam volna
Helgolandba. Egy ilyen választási campagne után a fürdő nagyon indikálva
van.

Igy tettem volna, ha rendes eszü ember lettem volna.

De már nem voltam rendes eszü ember.

Egész pathologico-psychologicus dissertatiot irhatnék annak a
fejtegetéséről, hogyan lesz egy hidegvérü, phlegmaticus emberből olyan
rövid idő alatt, a mennyibe egy rózsaág beojtása kerül, sangvinicus
dühös bolond.

Most már én akartam, hogy játszszuk hát végig ezt a játékot: hadd látom
hát, melyikünk ugrik nagyobbat? Kezembe adta egy segítségemre jött
angyal a fegyvert; meg kell neki mutatnom, hogy tudom azt használni. Az,
a mit nekem Flamma el mondott, már valami titkos szövetség alapját
képezte közöttünk. Én ettől fogva az ő lovagja lettem.

Az ő szineit viseltem a sisakomon. Meg kellett tudnom, hogy miért angyal
az angyal?

Szinte ugrált a szívem örömében, mikor a szolgabiróval együtt
Dumányfalvára kihajtatva, már ott találtam Szigfrid vadászát egy
levéllel, melynek boritékára ez volt irva: «ibi: ubi; cito! citissime!»
NB. «Doktor» Dumány Kornél urnak.

A levél tartalma ez volt:

«Kedves barátom!»

«Diodora nagynéném veszélyesen beteg. Siess, kérlek! Periculum in mora.
Hozd magaddal az elektromagnetikus gépedet! Szigfrid.»

Megmutattam a levelet a szolgabirónak.

A szolgabiró azt mondta: az Istenért siessek azonnal. Ha Diodora grófnőn
csodakurát teszek, a vármegyénk bucsujáró helylyé válik az országban,
mint egykor a rudnai csodatevő pap idejében. Ő elvégzi itt a dolgát
nálam nélkül is s majd hazamegy a saját kocsiján.

Én elfogadtam az ajánlatát s kincstáramból kiválasztottam a szolgabiró
számára egy Apafi Mihály fejedelemségéből való zsebórát: a mivel nagyon
boldoggá lett téve; azután még egy szép opálos karpereczet dugtam a
kabátom belső zsebébe. Ez násznagyi ajándék volt a menyasszony számára.
Mikor itt jártak nálam látogatóban: ez az ékszer különösen meg tetszett
Cenninek. Emlegessen meg róla. Én egész bona fide akartam venni a
násznagyságot.

A rövidebb utat választottam a Szigfrid vadaskertjén át. A vizesésnél
várt reám a Mukicza. Ez volt a násznagy társam.

– Ugy várunk már, mint a zsidók a messiást! kiálta elém, s futtában
ugrott fel a kocsiba mellém, meg sem hagyta a lovakat állítani.

Ott aztán elhistorizálta, hogy Szigfrid és Cenni már itt vannak a
kápolnában a baráttal együtt.

Az erdőnek egy tisztásán, terebélyes bükkfák között állt a kis góth
stylü kápolna; előtte egy körülrácsozott feszület. Ide érve magunk
leszálltunk a kocsiról, én a kocsisomnak utasitásul adtam, hogy hajtson
a vadászkastélyhoz és ki ne fogjon, hanem maradjon a bejárat előtt.

Aztán a collegámmal gyalog mentünk az ösvényen a kápolnáig.

Az ajtóban várt a sekrestyés egy minisztrans diákkal; közeledtünkre
meghuzták a kápolna csengetyüjét s röviden beharangoztak.

Mikor beléptünk a kápolna ajtaján, Szigfrid jött elém s megszorítva a
kezemet, indulattól áthatott hangon rebegé hálás köszönetét, hogy őt
életének e forduló pontján el nem hagytam.

Én hasonló őszinte jó indulattal biztosítám őt a felől, hogy barátságom
iránta ezentul is törhetlen marad.

Akkor aztán a menyasszonya elé vezetett.

Cenni a sekrestye ajtó mellé volt elbujva. Vadgalambszin uti öltöny volt
rajta, nyitott tunikával; egy myrtusz és narancsvirág koszoru a fején,
fátyollal leborítva, jelzé a menyasszonyságot.

Láttomra eltakarta az arczát mind a két kezével, s igen jól adta a
kétségbeesett szemérmet.

– Oh Istenem! Minő lépésre hagytam magamat rábeszéltetni? Engedjen
elfutnom: suttogá Szigfridhez.

De Szigfrid gyöngéden vissza tartá. Elmondá szép ihlettséggel, hogy ime
tanui az oltárképen levő szentek igaz szerelmének; de a mi több, mi is
tanui vagyunk: én és Mukicza báró, s eként nagy biztatással rá vette,
hogy járuljon a gyónószékhez, melynek rácsos rekeszében már benn ült a
szerzetes. A derék páter Paphnutius! Szakálltalan voltát tekintve, nem
kapuczinus volt, hanem ligurianus. Az is jó.

Tehát gyónóczédulát is kapott Cenni, a minek meg kell előzni az esküvőt.

Szigfrid előállított bennünket, Mukicza báróval, mint násznagyokat.
Paphnutius páter az áldás jegyét billenté felénk merev öt ujjával.

De bizony azután volt még két cziczomás nyoszólyólány is: a kik, a
kezeiken megfeszülő fehér keztyükről itélve, kertészleányok lehettek.
Azokat mi «nagysám»-nak czimeztük. Válaszuk szemérmes mosolygás volt,
valószinüleg csak tótul tudtak.

Én, hogy hivatalos feladatomnak hiven megfeleljek, előleges értekezletet
tartottam a szent atyával: megkérdeztem, hogy kezében van-e a
vőlegénynek és a menyasszonynak a keresztelő levele? Hát a püspöki
dispensatio? És a dimissoriale? Mindenre megnyugtatólag felelt. A gyámi
beleegyezés hiányzott; de ez a római katholikusoknál nem lényeges.

E szerint semmi sem állván utjában a szertartásnak: a gyürük
kicseréltettek; páter Paphnutius tartott egy kenetteljes beszédet
németül, azután letérdepeltette a vőlegényt és a menyasszonyt; elmondatá
velük az esküvési formulát, összeköté a cordájával a kezeiket s megáldá
őket.

Mondhatom, hogy olyan remekül játszott, hogy én nekem már a két tenyerem
viszketett s kiabálhatnám volt: «bravo, Seestern! fuora!» De
tiszteletben tartottam a szent helyet, s tudtam magamat türtőztetni.

A lélekemelő szertartás után siettünk az ifju párnak
szerencsekivánatunkat általadni. Én részemről megtetéztem e gratulátiót
az antik karperecz átadásával, a mi Cennit elragadtatásba hozta.

– Ön a gyüjteményét a legbecsesebb kincsétől fosztotta meg.

– Kétszeresen becses fog lenni, ha a grófné viseli. Feleltem én, a
kösöntyüt a boldog ara kézcsuklójára csatolva.

– Látod, milyen jó fiu ez a Kornél. Contestált Szigfrid barátom.

Én azután még assistáltam az uj házaspárnak és násznagyainak a
beiratásánál a matriculába. (Ezt nem tudom, honnan kerítették.) Páter
Paphnutiusnak nyomtam a markába hat darab körmöczi aranyat; ugyanannyi
ezüst forintossal boldoggá tettem a sekrestyést; hat dupla piczulát
kapott a ministrans gyerek.

Minden ugy ment, a hogy igazi menyegzőnél szokás.

Ezeknek utána az ifju férj karjára ölté az ifju feleségét; mi násznagyok
jobbjainkat nyujtánk a nyoszolyólányoknak, németül fuvolázva: «darf ich
Ihnen meinen Arm bieten mein Frojlein?» mire ők francziául felelének
vissza: «Gyekujem peknye mladipán», s eként felvonultunk a kápolnától
gyalog a vadászkastélyig, Paphnutius atyát közre véve.

Dehogy zavartam volna meg a mulatságot!

Elébb hadd költsük el a nászlakomát.

Majd ha jól ettünk, ittunk, akkor jön az én jelenetem.

Pompás lakodalmas tor várt reánk.

A kerek asztalnál az uj pár prezideált. Én ültem a menyasszony jobbján,
páter Paphnutius a vőlegény balján; mellettem Anyicska, az egyik
nyoszolyó; a másik, Masinka, a barát és Mukicza között.

Mennydörgős mennykő jó kedvünk volt.

Én nekem a lakomáknál az a szokásom, hogy csak vizet iszom, meg pezsgőt.
A mi nem pezsgő, az nekem csak vinkó. Igazi sybarita vagyok.

Szigfrid barátom már ismeri ezt a szokásomat. Azért, már a pisztráng
után utasításba adta a komornyikjának, hogy servirozza a pezsgőt. A dugó
durrant, a nyoszolyók sikongattak, a füleiket takarva tenyérrel, a
pezsgő habzott a poharakban. Mikor nekem is akart tölteni a komornyik,
én kivettem a kezéből a palaczkot, hadd lássam az etiquettet!

Szakértő vagyok.

Nem elég a firma: még annak is qualitásai vannak. Van külömbség Röderer
és Röderer között.

Vannak symbolicus jegyek a palaczkokon. Némelyiken egy méh, másikon egy
struccz; elefánt is van. Ezen a palaczkon volt egy spanyol légy.

Én aztán azt a palaczkot fogtam a nyakánál fogva, s úgy vágtam a falhoz,
hogy száz darabba törött.

Paphnutius éppen akkor gyujtott rá egy ünnepélyes toasztra, tele
pohárral a kezében. Az üveg csörömpölésre a torkába szakadt az
ünnepélyes szónoklat.

– Pajtás, monda Szigfrid magyarul, hozzám fordulva, a menyasszonyán
keresztül. Te már az ivás előtt kezded a palaczk-falhozverést.

– Czimborám! kiálték neki vissza; ha te cantharides jegyü pezsgőt akarsz
itatni a násznépeddel, ne hijj násznagyodnak egy doktort, a ki ismeri
annak a medicinális hatását.

Arra ő ravaszul mosolygott, s halkan mondá magyarul, hogy a barát ne
értse.

– Ne rontsd el a jó juxot! Te neked más pezsgőt hozatok. A capucinus
ugrani fog tőle.

(No megállj! Majd ugratlak én most mingyárt téged, a capucinusoddal
együtt.)

Az álszerzetes már felemelte a pezsgős poharát s Cenni is készen tartá
összekoczintásra a magáét.

Ekkor én azt mondám:

– Ugyan kedves Seestern: nem ön szokta játszani a Capucinust, Schiller
«Wallensteins Lager»-ében?

Erre az én emberem, mint a megszárnyazott vadlud esett hátra a székébe;
ezzel a classicus idézettel: «hah, ich bin erkannt!»

A szép menyasszony pedig nagyot sikoltva ugrott fel mellőlem, a székét
feltaszítva s kiszaladt a szobából; a két előkelő nyoszolyólány
elbámulva hebegé: «csoéto?»

Szigfrid barátom ellenben nagyot ütött az öklével az asztalra, hogy
minden pohár, tányér tánczolni kezdett bele.

– Sacrre de Dieu! Ez árulás!

S azzal megragadta a karomat.

– Ki árulta el ezt a schabernackot?

Én ártatlan képet csináltam.

– De hát ugyan hogy ne ismernék én, bécsi szinházhabitué egy ilyen
hirneves celebritást, mint a brünni szinház első komikusa, Herr Lazarus
Seestern?

– No ezt rosszul sceniroztuk! mondá boszusan Szigfrid. Pedig milyen jó
tréfa lett volna belőle. Egy Hauptjux. Te magad nevettél volna rajta
legtöbbet. De már a primadonna kiesett a szerepéből. Menjen csak kedves
Seestern utána s kisérje haza a kastélyig, a maga csuhája nem fogja
compromittálni.

Az álbarát szomoru pillantást vetett az elhagyandó terített asztalra; de
biztatta a boldog visszatérés reménye s utána eredt az elszelelt
menyasszonynak.

– Te meg Mukicza pajtás eredj, kürtöld be a lesben álló czimborákat. Nem
lesz hajtóvadászat, a vad kitört.

A báró násznagytárs is eltávozott.

– «Hibáj te!» Monda ekkor Szigfrid a nyoszolyóknak, mire azok is
felugrottak a helyeikről s míg az egyik sietett megtömni a zsebét a
felhalmozott czukedlikkal, azalatt a másik sorban kiitta a maradék bort
valamennyi pohárból, aztán loholtak kifelé. «Csallóközi szerencséjük»[4]
volt.

Az inas épen hozta a tálat a spékelt őzderékkal. A tálat kikapták a
kezéből, magát meg kitaszigálták az ajtón.

Szigfrid elém állt komoly arczczal.

Ketten maradtunk.

– Uram. Rendelkezésére állok. Sértve érzi ön magát a tréfa által?

– Én? mondék nevető bámulattal. Hát mért volnék én megsértve? Velem nem
történt semmi.

– De akart történni. Mi téged egy kicsit ugratni akartunk.

– S ugyan miért?

– Hát azért, hogy olyan komikus képed van azzal a majomszakállal.

– Csupán azért? De hát mit ugrálhattam volna én itt, mint násznagy?

– Hát az, a ki elárulta a dolgot, nem mondta el neked az egész tervet?

– Hagyjuk abba! Én nagy kedvelője vagyok a csintalankodásnak. Hát látod,
magam is csináltam egy jó tréfát. Ma reggel beadtam a lemondásomat a
képviselőjelöltségről.

Szigfrid hátratoppant e szóra.

– Komoly dolog ez?

– Dehogy! Mondom, hogy tréfa; hanem megtörtént dolog.

– De édes barátom! Az én tudtom nélkül! A párt beleegyezése nélkül!
Donner und Doria! «Nem így verik a czigányt!»

– De a czigány is elszaladt, mikor két kézre fogták a botot.

– De édes Dumány! Itt nem babra játszunk. Mi itt megtettük az új
választásra a roppant költekezéseket, a te szép szemeidért, s most te
egyszerre azt mondod: «werfen’s mi aussi, i pin nur a Schneider!»

– Hogy nem mondom azt, erről mingyárt meg foglak győzni.

Azzal elővettem a zsebemből a kifizetett váltókat, középen berepesztve
valamennyit s odatettem az asztalra.

Szigfrid megkisérté a haragba jövést.

– Mi ez? Az én váltóim kifizetve? Doktor úr! Nem sejti ön, hogy egy
gentleman váltóit másnak kifizetni nagyfokú compromittálás?

– Ne jőjjünk tűzbe, kedves gróf. A mi közös ügyvédünk fizette ki azokat
a takarékpénztárnál az ön megbizásából, az én pénzemmel.

Erre megszelidült. Szemrehányó hangon szólt hozzám.

– No látod, rossz ember vagy. Te most azt hiszed, hogy mi téged azért
akartunk egy kicsit megtréfálni, mert sokalltuk a további költekezést
miattad.

– Azt rólad épen nem tehetem föl; a ki nekem magad jószántából egyszerre
huszezer forintot adtál kölcsön. Most azt is hálás köszönettel
visszafizetem. A birói zár fel van oldva. Légy szíves visszaadni a
névjegyemet.

Szigfrid elővette a tárczáját s kiadta belőle a névjegyemet. Én is a
tárczámért nyúltam.

– Nem adsz érte semmit. Mondá Szigfrid. Ez is közte van a kifizetett
váltóknak.

(Különös jellem. Ahoz van elég rossz akarata, hogy egy jó barátját
megugrassa; de hogy még húszezer forintig be is rántsa, azt már
alávalóságnak tartaná. Mind a két esetben aristocrata!)

– E szerint te ezt a húszezer forintot is váltóra vetted fel, a mit
nekem kölcsön adtál?

– Ne beszéljünk erről. Látom már, hogy pedáns ember vagy. Azt hiszed,
hogy hitvány számításból akartunk veled valami juxot csinálni. Ez neked
sanscrit. Nem érted te ezt! A hogy a hajdani czéheknél szokásban volt,
hogy mikor felszabadították a mesterlegényt, elébb mindenféle tréfás
kisérletet kellett neki kiállani: ruhástól vízbe ugrani, lúdnyakat
elszakítani; így szoktuk mi is, a kit a társaságunkba beveszünk, elébb a
legénypróbának alávetni; ha kiállja, akkor jó czimbora: közénk való. Ha
megharagszik, elmehet tyúkot ültetni.

– Én nem haragudtam meg.

– De igen. Mert a magyar csak akkor fizet magától, ha megharagítják.

Ezt a kedélyes vitát félbeszakítá egy újonérkezett.

Nem vendég volt, hanem Diodora grófnő komornyikja.

– Tán Cenni grófnőt keresi? kérdezé Szigfrid.

– Óh nem. Cenni comtesse már otthon van a kastélyban.

– Ejh, de jól tudott futni. Hát melyikünkre van szükség?

– Vernőczi grófnő ő méltósága kéreti a nagyságos doktor urat, hogy
kegyeskedjék őt meglátogatni.

Nagy gráczia!

– Fölkelt talán már Diodora grófnő? kérdé Szigfrid.

– Sőt fekszik és nagyon rosszul van. Azért hivatja a doktor urat. A
lovászlegény felnyergelt, hogy a recepttel bevágtasson a városba.

Szigfrid fittyeket hányt az újjaival bámulatában.

– No barátom! Akkor te most olyan dolgot fogsz látni, a mit még férfi
nem látott: Diodora nagynéném alcovenjének a kárpitjait félrehúzva.
Gratulálok a vívmányhoz! Te vagy az első doktor, a kinek megengedi, hogy
a pulsusát megtapintsa. Csoda ember vagy! Cagliostro vagy! Csinálhatsz
mirákulumot!

Nekem valami ütött a fejembe! Gyanakodtam már mindenkire. Hátha itt egy
ujabb tréfa készül? Egy magasabb korlátugratás? Vajjon ne tegyek úgy,
mint a circusi «Dummer August» tigristarka szamara: a ki a helyett, hogy
átugrana a korláton, alatta bújik keresztül.

Ejh! Egy neuralgiás beteg hölgy nem játszhatik komédiát!

Felül került bennem a doktor. Az Aesculap-bot ki tudja békíteni a
kigyókat.

«Azonnal sietek a grófnőhöz!»

Mire a lesbeállított czimborák a Mukicza kürtölésére nagy lármával
előkerültek a vadászlakhoz, s faute de mieux, a talmi nyoszolyókat is
újra léprecsalták, én már a kastélyban voltam. Megkönnyült szívvel és
megkönnyült tárczával. De igazán mondom, hogy mikor ezt a pénzt eldobtam
magamtól, úgy éreztem magamat, mint a ki egy nehéz betegségtől szabadult
meg.



AZ ÉLŐ MÁRVÁNY.

A kastélyban ilyenkor, mikor a grófnő neuralgiában fekszik, minden
cseléd posztóczipőben jár és suttogva beszél. Egy légynek sem szabad
döngeni.

Én nem geniroztam magamat: az orvos lépéseinek hangja mindig örvendetes
a betegnek.

A komornyik egész addig a szobáig vezetett, a hol Flamma grófnő volt.
Azon túl volt Diodora grófnő boudoirja.

Flamma elém jött, letéve a lámpa elé a könyvet, a melyet olvasott, s
kezét nyújtá.

– Diodora türelmetlenül várja önt. Még ilyen indulatosnak soha sem
láttam, mint most. Cennit épen most kergette ki magától. Megérezte
rajta, hogy bort ivott.

– Hát Cenni itt volt már? Bizonyosan az «alibi» bebizonyítása végett.

– Hallgasson erről. Cenni már elmondta nekem, mi történt. Hát ön nem
ivott bort? Leheljen rám.

Megtettem.

– Jól van. Akkor bevezetem önt hozzá.

S azzal felnyitva az ajtót, maga előre ment, engem maga után intett.

A boudoirt egy zöld üveggel letakart lámpa világítá be. A szobát kétfelé
osztották az alcoven nehéz broquat függönyei.

Flamma egy perczig eltünt a kárpit hasadékban, nagyhamar visszatérve, a
midőn aztán a kárpit egyik szárnyát félrehúzta, a bojtos zsinórral
felcsiptetve. Némán inte, hogy menjek oda s maga elhagyta a szobát,
betéve maga mögött az ajtót.

Én tehát megláttam, a mi még eddig egy orvosnak sem volt megengedve,
Diodora grófnőt a fekhelyén.

Csak a feje látszott ki és a karjai a takaróból. Karok, a minőket a
Milói Vénus veszthetett el és ő hozzá kerültek. A haja ki volt bontva és
sűrű pászmákban szétszórva a vánkosán, a paplanán, egy tekercs magasan,
egészen a nyoszolya polczozatára volt fölvetve, s egy egész hajzuhatag
omlott alá az ágy széléről a szőnyegre. A két karja a feje fölé volt
emelve, s mind a tíz újja a hajába merülve nyugtalan görcsös
vonaglással, mintha tépni akarná.

Az arcza halálsápadt volt és fényes, a szemei lázasan ragyogtak; kék
karikától körülfogva, felnyitott szája sebesen lihegett.

Jól ismerem ezt a bajt; sokszor találkoztam vele.

Mikor engem meglátott Diodora, odadobta elém az egyik kezét, nem törődve
vele, hogy hálóöltönyének a szalagja kibomlott s az újj a válláról
lecsúszott.

Megfogtam a kezét: az forró volt és száraz; az érverés rendetlen volt.

Azután a kezemet a fejére tettem, a hüvelykújjammal a feje lágyát
megnyomva.

– Ott! ott a pokol! Lihegé hörgő hangon.

Azután végig huztam a kezemet a nyakán, a musculus cucullaris és a
sternocleidomastoideus között.

– Igen! Arra megy le a fájdalom! rebegé.

– Megengedi a grófnő, hogy gyógyrendszeremet alkalmazzam?

– Ne mondjon grófnőnek. Kutya vagyok. Mondja «te dög»! Tegyen velem, a
mit tud.

– Legelőször is engedje a haját felkötnöm, szétszórtan akadályoz.

E végett fel kellett ülnie az ágyban.

Engedte, hogy azt a szétomló dúsgazdag hajzatát két kézzel
összemarkoljam. S aztán lazán összecsavarva csomóba kössem.

E közben a takaró lehullott róla s ő azt észre sem látszott venni.

Az orvos szeme előtt nincsenek női bájak.

Ez a meleg, hófehér eleven bársony csak «epidermis»: «stratum mucosum
Malpighii.» A szép fehér nyak, melyen a massaget elkezdjük, az a «regio
nuchae». Azután következik a «regio scapularis», a «deltoidea», utóbb a
«sacrospinalis».

Olyan nagy dolgot csinálnak belőle, hogy egyszer egy asceta ellen tudott
állni a kisértésnek, midőn a daemon Lilith alakjában őt összeczirógatta.

Hátha neki kellett volna a Lilith termetében eléje jött daemont
massirozni!

Bizonyára mi doktorok megérdemeljük, hogy szenteknek híjanak bennünket.
(No már nem mind valamennyit!)

A legelső kéznyomásoknál is meglátszott az eredmény: a fájdalom
enyhülése. Az a kéjes nyögés, azok a hosszú sóhajtások, az a delejes
megmegrándulás tanusítá, hogy ama rejtélyes zürzavar a vénák, lymphák és
nervusok rendszerében, a gangliákban tünedezik; egy erős összenyomására
a bicepsnek tele marokkal, vagy mikor a hüvelykújj a rhomboideust
ugratta, kiszaladt ajkán a szó: «hah, ez jól esett!» Majd reszketni,
dideregni kezdett, a test forrósága elmult. A bőr nem volt olyan száraz
többé, transpirálni kezdett. A fogai összevaczogtak és a mellett
önkénytelen nevetett. Végre háromszor egymásután hosszú mély lélekzetet
tudott venni, fohászszerű kilégzéssel, megkönnyebbülten suttogva: «úgy
érzem, mintha a forró olajtenger alul merülnék fel».

A regio palmarumnál voltam. A karját végig dörzsölve, a tenyerét fogtam
a kezem közé, s valamennyi újját izenkint összeropogtattam. Ez már
csiklandozta: «Ah, ez jó volt! Köszönöm már tudok eszmélni».

Én aztán mondtam neki, hogy még csak félig van meg a gyógymód. Ezt végig
kell kezelni, mert külömben visszatér a baj. Az a czél, hogy a megzavart
vérkeringést a test minden ízében rendes működésbe hozzuk. Ez nem
bűvészet, hanem észszerű mechanicus elősegítése az élő organismus
működésének.

Az által azonban, hogy az eszméletét visszanyerte, a női szeméremérzet
is visszatért jogaiba.

– Nem végezhetné ezt egy «nő»? kérdezé tőlem, a kezemet visszatartva.

– De végezhetné; ha elébb négy esztendeig tanúlná az anatómiát, hat
esztendeig eljárna a bonczterembe s megismerkednék az emberi testalkat
minden zsigerével, izom- és idegrendszerével, vénái és lymphái
hálózatával; a miknek az alapos ismerete nélkül épen olyan veszedelmet
okozhat egy kenőfenő, mint a ki belső medicinákkal kuruzsol. Az egész
emberi test belső szervezete nagyobb csodája a teremtőnek, mint a
csillagos ég. A mig egy meghallott szó miatt az arcz mosolyra vonul el,
egy szövevényes gépezetnek kell működésbe jönni, s minőnek még, a míg
egy szó hallására a köny kicsordul a szemből. A ki ezt a felséges
gépezetet nem ismeri, az a betegnek nem orvosa, hanem hóhéra. Legyen
megnyugtatva a grófnő. Az orvosnak a betege mellett nincs neme: épen
mint az angyaloknak.

– Hát legyen ön angyal.

Én folytattam a gyógyítást.

És láttam a betegemet fokról-fokra elcsillapodni. Már a musculus
risorius is mozgásba jött: arczán megjelent a kéjérzet öntudatlan
mosolygása, a levator labii felemelte az ajkát, míg a zigomaticus major
elernyedt, s felnyilt ajkai közül gyöngysor foga kivillant. A halvány
arcz lassan kipirult. A vér rendes forgása visszatért. Később a mosolyt
követte a köny. A lezáruló szempillák alatt ragyogni kezdett két
könycsepp. (A tensor torsi, a sacci lacrymales működése.) Végre elaludt.

Olyan mélyen aludt, hogy még a gyógykezelés vége sem zavarta meg az
álmát; mikor az aponeurosis plantarisra került a sor. Pedig azt ébren
senki sem állja ki, hogy a talpát dörzsöljék.

Sőt még arra a lármára sem ébredt fel, a mit a vadászlakban csaptak
Szigfrid és czimborái, paraszt trombitások tuschkürtölése mellett.

Ott feküdt előttem istennői szépségében, halálmély álomtól elnyomva,
mint egy élő márványszobor.

Én fogtam a piquet takarót, melyre egész szélességében volt felhimezve a
Vernőczy czimer (csigahéjból kiemelkedő sellő, arany haját kétfelé
tartva) s azzal betakartam az elaltatott patienst. Gondom volt rá, hogy
a lábait jól befedjem, mert külömben azt fogja álmodni, hogy mezitláb
jár az udvari bálban, s attól megint megfájdul a feje. Az orvosnak arra
is kell gondolni, hogy a betege rosszat ne álmodjék. Aztán lebocsátottam
az alkoven függönyét, hogy a lámpavilág ne érje az arczát.

Azzal kimentem a benyiló szobába. A vastag puha szőnyegen nem
hallatszott a lépésem; az ajtót is csendesen nyitottam. Flamma nem vette
észre, hogy kiléptem.

Az olvasó-asztalnál ült két egymásba kulcsolt könyöklő kezére fektetve
az arczát, előtte egy kitárt könyv. Abba látszott elmélyedni. Valami
érdekes olvasmány lehet. Vártam, a míg végig olvassa a lapot s fordítani
fog. De nem fordított, hanem a mint a lap végére ért, megint visszatért
a fejezet elejére s újra kezdte.

Megszólítám halkan: «grófnő!»

Ekkor hirtelen összecsapta a könyvet. A tábláján egy aczél kereszt volt.
Ez imakönyv! Vajjon milyen ima lehetett az, a mit ismételnie jó volt?

Aztán rám nézett ijedten. Olyan volt a két szeme, mint két holdvilág:
kerek és fényes.

– Ön már kijött? kérdezé csodálkozva.

– Elvégeztem. A grófnő elaludt csendesen s most már fel nem fog ébredni
reggelig. Hagyjuk őt magára.

– S ön nem marad «ott»? kérdezé félénk kiváncsian.

– Most már nem tehetnék egyebet a grófnő mellett, mint hogy nézzem, hogy
alszik szépen. Arra pedig neki sincs szüksége, nekem sincs.

A víg tivornyazaj felhangzott a vadászlak nyitott verandájáról.

– Vissza fog ön menni a társaságba? Kérdé Flamma, a zaj tája felé
bólintva a fejével.

– Nem szándékozom. Szigfriddel rendbe hoztam minden dolgomat. Tudattam
vele, hogy a jelöltségtől visszaléptem.

– Már meg is tette?

– Igen. Már visszaléptem. Az eddigi választási költségeket megtérítettem
neki s megköszöntem a fáradozásait. Ezentul is jó barátok leszünk; de
csak távolból. Most haza megyek. A kocsim be van fogva. Holnap reggel
visszajövök, Diodóra grófnőnél orvosi látogatást tenni.

Flamma fölkelt és közel jött hozzám.

– Ne menjen ön most kocsival. Az éjszaka sötét, valami baj fogja érni.
Én berendeztettem az ön számára a kastélyban (néném tudtával) egy
vendégszobát. S ezentul, ha Vernőczre jön, a kastélyba szálljon, ne a
vadásztanyára.

Valami hőség lepett meg egyszerre. Itt legyek ő vele egy födél alatt!

– Itt marad ön? kérdezé, a kezét nyújtva elém, kérő mosolygással.

Én kezet adtam rá.

Minő kézszorítás volt az! Világ minden Ciceroi és Demosthenesei nem
birnak oly ékesszólással, mint egy nőnek a keze, ha meg akar szólalni.

Én azt hittem, hogy mindent tudok.

Tudom már, hogy miért védelmezett meg.

Mondtam-e neki erre valamit, csókoltam-e meg a kezét? nem tudom
megmondani. Az egy olyan pillanat volt, a minő fordul elő néha az
életben, hogy az ember már a következő perczben nem tudja, hogy mit
tett, vagy mondott?



A HARAP-CSÓK.

A komornyik az előszobában volt. Mondám neki, hogy a grófnő kivánatára
itt fogok éjszakára maradni a kastélyban. – Már utasítva volt; a
lovaimat kifogatta s az uti necessairemet felhozatta a szobába, a hol
aludni fogok.

– Nem parancsol theát? kérdezé tőlem.

– Köszönöm. Nem kérek. Hanem nagy hálára lennék lekötelezve, ha
nyerhetnék egy kis meleg vizet – borotválkozáshoz.

– Rögtön fogja hozni a szobaleány.

Elhatároztam magamat, hogy megborotválkozom. – Adieu kedves szakállam:
köszönöm, hogy eddig szolgáltál. Nincs már rád szüksége se törhetlen
elveinknek, se féltett nemzetiségünknek, se veszélyeztetett
vallásunknak. A mai szent naptól kezdve nem vagyok «nagy férfiu», hanem
doktor.

Elébb azonban azt a három hetes bozótot le kell nyirogatni ollóval; mert
a borotva beletörik. – Mikor a tükör elé ültem, magam is visszariadtam a
pofámtól. Csakugyan úgy nézek ki, mint egy szökött rab.

Ezalatt bejött a szobaleány a forróvizes ibrikkel.

Külömben sem szokásom a szobaleányokra sandalogni; most pedig épen olyan
kedélyállapotban voltam, hogy a szemem előtt lebegő arczot nem akartam
más nő képével eltörölni.

– Csak tegye ide, édes lelkem, a forró vizet az asztalra.

Szobaleányoknak szokás azt a czimet adni, hogy «édes lelkem».

Odatette s aztán csak ott maradt a szobában. Az ágyat igazgatta, vagy
mit csinált? Én bizony nem zsenirozom magamat tőle. Behabartam a
szappanhabot a tégelyben s aztán a pamacscsal telekentem vele a két
pofámat, meg az államat. Azután egy párszor megfenve a szijon a
borotvát, hozzáfogtam a munkához.

– Nem tetszik még valamit kivánni? csengett a leány hangja.

Csak ekkor lettem rá figyelmes.

Hisz ez Cenni!

– Hát maga van itt?

– Én ám. Szólt nevetve. Csak folytassa. Láttam én már önt ennél furcsább
figurában is.

Hát én is tréfára vettem a dolgot.

– Tudom, hogy miért jött? Van már negyedik is, a miről nem szabad
beszélni: «létra, – marokkói szultán, tengeri gerlicze: – «pater
Paphnutius».

(Milyen hamar kitalálta.)

– A hallgatásért megint lesz pályadijul kitüzve egy igen szép csók?

– Az nem; hanem egy harapás. Tudja, a hogy a dajkák szokták mondani a
kis gyereknek, a ki csók helyett harap: olyan «kutyaharap-csók».

– Az lehet még a valami jó!

– Ne higyje. Várok, a míg elkészül a nagy munkájával. Nem akarom, hogy
belevágjon az arczába.

– Ne tessék aggódni miattam. Operateur vagyok: nagyon biztos a kezemben
a kés.

– Ez megint ravasz kiszámítás öntől. Ez alatt a műtét alatt nem lehet az
arczán meglátni azt a hatást, a mit szavaim fognak önre tenni.

Ebben már igaza volt. Mikor az ember hol a száját huzza féloldalra, hol
az alsó ajkát harapja a fogai közé, nehéz valami indulatot kifejezni az
arczának, kivált ha még be is van szappanhabozva; akkor az ember az
egyik három ujjával az orrát emeli fölfelé, a másikkal meg a felső ajkát
kapargatja a késsel lefelé. Ily poseban még Garrick se játszta el
Othellot. – S nekem «így» kellett azt eljátszanom.

– Ön engem most megvet; kezdé a leány, odatámaszkodva az asztal szélére.
Azt hiszi, hogy én ön ellen complottot csináltam s valami rosszat
akartam elkövetni. Pedig lássa, az nem lett volna önre nézve rossz, ha
végig játsztuk volna.

Csakugyan elbámultam azon, a mit mondott. Mi az, a mi nem lett volna rám
nézve rossz? Ha én őt a játék végén, mint vőlegényétől kinzott
menyasszonyt elszöktetem?

Nem tudtam elhatározni, hogy a naivság sublimatuma-e ez? vagy a cynismus
præcipitatuma?

Erre még tán borotválkozás nélkül is ferde képet csináltam volna.

– Önnel elhitették, – folytatá Cenni, – hogy én szerepet vállaltam egy
olyan játékban, a mely önnek a nevetségessé tételére volt kigondolva:
pedig soha az ön jellemereje fényesebb diadalt nem ült volna, mint
akkor, s a válságos perczben majd megtudta volna ön, hogy én ki vagyok».

Erre csakugyan kiváncsi voltam; mert rejtély volt előttem az egész
leány.

– Önnek azt mondták, hogy én vagyok a sátán. Azt is tudom, hogy ki
mondta? Az a másik: az az angyal. Hiszen mindenki azt hiszi, a ki
bennünket együtt meglát, hogy ő az angyal, én az ördög. Azért, mert
nekem macskaarczom van, hamis szemeim, nevetésre álló ajkaim; azért mert
kényeső természetem van: szeretek kötődni, gunyolódni: ugrálok,
tánczolok, nem vigyázok az illemre: azért nekem kell lenni az ördögnek.
Az a másik pedig, a miért madonna-arcza van, mert a szemeit lesüti s a
száját fel nem nyitja: az az angyal. De fel tudta nyitni a száját,
bezzeg, mikor engem kellett befeketíteni. Azt gondolja, nem vigyáztam
önökre, mikor azt a rózsát ójtották együtt? A szemzésről beszéltek
ugy-e? Ahhoz kellenek azok a szikrázó szemek? Azok az ökölre emelt
kezek? Akkor beszélte el a mi játéktervünket. – Láttam.

Jó volt, hogy épen fel kellett emelnem a fejemet, hogy az állam alatt
működhessen a borotva.

– S miért tette ezt? ugyan miért? Azért, mert én előtte való nap önnek
azt ajánlottam, hogy merjen Diodora grófnőhöz közelíteni. Ezt nem
bocsájtotta meg nekem. S miért fájt ez neki? ugyan mit gondol. – Ön én
nekem egy adomával felelt, a miben egy hires jó barátjának a
tragoediáját mondta el. Ebből megérthettük mind a ketten, hogy ön
óvakodik a gazdag és főrangu hölgyek szeszélyes kegyeitől. Nem hiszi,
hogy azok közül valamelyik szerelemből válaszszon alsóbbrangú, szerény
vagyonu férjet. Hát én nem vagyok sem gazdag, sem főrangu. A comtesse
név csak gyerek korból rám maradt gúny. – Ezt megmondta az angyal. S
miért kellett neki az én játékomat elrontani? Miért árult el engem? Ön
nem találja ki magától?

Torkomon volt a kés: – a szó minden értelmében.

– Haha! – Nevetett gunyosan a leány. – Ön most ő tőlük jön. Onnan
belülről. Az istennőn orvosi gyógykezelést hajtott végre. Látta őt
emberfölötti bűbájában. El tudta űzni kinzó dæmonát. Meggyógyította a
keze érintésével: mint hajdan a Messiás. – Azután pedig beszélt az
angyallal. Tudatta vele, hogy inkább hajlik Psychéhez, mint
Anadyomenehez. Kapott tőle egy sokatmondó kézszorítást. Meg is csókolta
a kezét. – És most fontolgatja magában: melyiknek a láncza volt
elviselhetőbb. – Elfelejtette már azt a történetet, a mi hires jó
barátján megesett. – Nem mondja többé: «voltam kuruzsló doktor, vagyok
bukott követ, leszek tót király»: – hanem – leborotválja a szakálát, s
azt mondja: vagyok csodatevő varázsló, leszek szivkirály! – Hahaha!

Csakugyan simára volt már borotválva az arczom.

Most még le kellett törülgetnem otkolonos kendővel.

– Elég szép ön: mondá a leány. Ismét lord Byron arcza van. Mehet
hódítani vele. – Önön függ, hogy kinél üljön diadalt. – Ha az istennőt
nyeri meg, úgy fogok szerencsét kivánni hozzá holnapután is, mint
tegnapelőtt. Rabszolga fog ön lenni; de jól megbecsült rabszolga. Nem
fogja ismerni a szerelmet: de a féltékenységet sem. Hanem az angyaltól
óvakodjék! – Én rosszat senkire nem mondok. Hanem előre megmondom önnek,
hogy ha az a rózsaszemzés megfogamzik, a mit önök ketten ójtottak
tegnap, s ha az virágot fog hozni: ön lesz a világ legszerencsétlenebb
férfia. – Még most van önnek ideje, lemenni a sötétben, felkeresni a
rózsaligetet, s letörni azt az ágat, a mihez az ön lelke hozzá van
kötve, s aztán futni a merre lát. Az angyal rózsája meg fogja önt ölni!

Már akkor az ajtó kilincse a kezében volt.

Még egyszer visszafordult a nyitott ajtóból.

– Én megadtam önnek az igért harapást: jól tenne önnek ha fájna!

Azzal kiment a szobából, nyitva feledve az ajtót.

Nem fájt az a harapcsók.

Ellenkezőleg!

A mit e leány féltékenységében kibeszélt, az bizonyossá tett a felől,
hogy Flamma szeret.

Én is szeretem őt.

S a szerelem arany. A rágalom azt meg nem rozsdásitja. Ezt az aranyat a
rágalom megaczélozza.

Ha szeretünk valakit egyszer: rágalmazza őt valaki előttünk, s százszor
meg fogjuk szeretni.

… Hanem ezen az éjszakán nem tudtam lehunyni a szememet.



KI A GYŐZTES?

Alig várhattam, hogy megvirradjon. Az első hajnalhasadáskor már ott
mértem végig nagy lépésekkel az utakat a parkban. Mit csinálhatok addig,
a míg a hölgyek a kastélyban fölkelnek s toilettkész állapotban lesznek?
ott még a cselédség is mind alszik. Azon vettem észre magamat, hogy
kigyalogoltam a tejgazdaságig. Szigfridnek nagyszerű majorsága volt.
Husz aargaui fajta tehenet fejtek benne. Sajtkészítéssel volt
összekötve. Gyakran mondta, hogy a mint az államvasut kiépül, viczinális
vasutat fog a birtokán végig huzatni, a tej értékesítése végett. A
majoros azt hitte, hogy én vagyok már az inzsellér, a ki a vasutat
tracirozza. Ebből azonban kiábrándították a fejő leányok, a kik rám
ismertek, hogy én vagyok a tegnapi lakodalomból a panye násznagy: a
panye doktor. Ők voltak a nyoszolyóleányok. Elbeszélték hűségesen, hogy
milyen jól mulattak, hogy én eljöttem a vadászkastélyból: a barát czifra
jó kedvében volt. Mindenféle bolond nótákat dalolt, a mire őket is
megtanította. Ott vigadtak első kakaskukoritásig. Mondtam nekik, hogy
hallottam a víg nótafikálásukat, egész felhallott a kastélyba. «Jaj csak
a grófnőnek el ne áruljam, hogy ők voltak ott.» Készek voltak
lekenyerezni. No nem azzal, a mivel az uri tündér kecsegtetett, hanem
valóságos puha rozskenyérrel és egy nagy pohár friss tejjel. A mit én
nagy élvezettel el is költöttem. Azzal az Anyicskának is, meg a
Marinkának is megfogadtam, hogy semmire sem fogok emlékezni. Ezért aztán
azt a komplimentet kaptam az Anyicskától, hogy sokkal szebb fiú vagyok,
mint tegnap voltam: a mit én készpénznek is vettem.

Mire megint visszatávgyalogoltam a kastélyba, már a cselédség talpon
volt s a nagy szőnyegporolásból megtudhattam, hogy a grófnő sem alszik
már s az idegbaja is elmult.

Szobámba hozták a reggelit. A komornyik értésemre adta, hogy a grófnő
még gyöngének érzi magát a kiállott szenvedés után: azért nem
reggelizhet velem együtt szokás szerint a grotta köröndjében.

Én viszont azt az óhajtásomat árultam el a komornyik előtt, hogy ha a
grófnő elfogadja az orvosi vizitemet, azt per express tudassa velem; a
mit a jeles közbenjáró ad referendum vett.

Nem is soká kellett várnom. A míg kabátot és czipőt váltottam, már
visszatért a komornyik, azzal a megtisztelő izenettel, hogy a grófnő
óhajt látni; mire én nem késlekedtem e jeles diplomatát, legközelebb
végrehajtandó tervem titkának részesévé tenni; megbizva őt azzal a
missióval, hogy a kocsisommal fogasson be, mert rögtön el fogok utazni,
s hogy most végleges elutazás lesz, azt tapasztalatai nyomán
kitalálhatta a markába nyomott napoleonaranyból. Kértem egyuttal, hogy
figyelmeztesse majd a szobaleányt, hogy a vizes ibrik alatt az ő számára
is van valami tanujele hálás elismerésemnek; mire ő legnagyobb
sajnálatát fejezte ki megmásíthatlan elhatározásom fölött. Azzal
elvezetett addig a teremig, a hol a grófnő várt reám; ott kétfelé
nyitotta a szárnyajtókat s engemet bebocsátva, maga visszavonult.

Az erkélyre nyiló szobában voltak az uraságok; mind a két ablak s az
erkély szárnyajtaja is nyitva volt; a nap besütött. Egészen pleine air
tableau volt.

Diodora grófnő pompás veres mályvavirágszinű reggeli öltözetet viselt,
pálmaszegélyzettel; a fejére fekete csipke csepesz volt vetve, haja még
úgy volt, a hogy én összebogoztam, legfeljebb egy sárga teknönczhéj fésü
volt még bele tűzve. Igen jó szinben volt. Meg sem látszott rajta az
elmult éjszaka szenvedése. A szegletben keresztbe állított pamlagon ült;
előtte a theás service a velenczei mozaik asztalon. Ugyanazon asztal
másik végén ült Flamma és Cenni. A chinai napmadár befejezésén
dolgoztak. Az előttük fekvő kosárkában volt még egy csomó aranyos
rovarszárny: azon tanakodtak, hogy mit kellene abból még csinálni? A
veranda nyitott ajtajánál állt Szigfrid és szivarozott. Gyöngéd
figyelmet tanusított vele Diodora iránt, hogy a füst ne maradjon a
szobában. Egyszerübb lett volna ugyan épen nem szivaroznia.

A mint én beléptem a szobába: Szigfrid abban a perczben jutott arra a
meggyőződésre, hogy még is galantabb dolog lesz, odakinn az erkélyen
folytatni a szivarozást. Ezzel szerencsésen kikerültük azt a dilemmát,
hogy egymásnak vagy mondjunk jó reggelt, vagy ne mondjunk.

Épen úgy Cenni is igen helyes ürügyet talált az eltünésre; felszedte a
thea servicet Diodora elől, annak eltávolításával saját exodusának
tetszetős indokot adva. Flamma ott maradt.

Diodora igen szivélyesen fogadott: megkinált, hogy üljek le a mellette
levő fauteuilbe, kezét nyujtá. Én megkérdezém, hogy mint érzi magát?
Hogyan aludt? Ő egész elragadtatással felelt:

– Fölségesen. A hogy csak gyermekkoromban aludtam valaha. Még álmomban
is gyermeknek álmodtam magamat. Ön én velem valóságos csodát művelt.
Ezentul úgy fogok önnek hinni, mint az oraculumnak. Visszavonok minden
rosszat, a mit az orvosi tudományról mondtam. Az ön kezének első
érintése már valami bűvös hatással volt rám. Később úgy éreztem, mintha
ezt a rossz testet izről-izre levenné rólam s aztán egy jobbat, egy
tökéletesebbet idomítana rám. Azt éreztem, hogy repülök: ön ragad
magával a végtelenségen keresztül; holdak, csillagok maradnak el
mellettem. Egy örvény, mely fölfelé sodor, ismeretlen gyönyörök világát
nyitja meg előttem. Ah, mért nem tarthat ez a kéjérzet örökké? Én
valóban nem tudom megmondani, hogy minő hálával tartozom önnek.

Ezeket mondta nekem Diodora. (Hallotta Flamma is. Még Szigfrid is
bedugta rá a fejét az erkélyről.) S hogy tudott rám nézni azokkal a
junoi szemeivel. Igen! Akkor, midőn az istennő a nagy bolond Ixiont
felbátorította s aztán – egy felhőt dobott a bukfejesnek a karjai közé.

Az ilyen szavaktól, az ilyen nézéstől, talán nem is lett volna csoda, ha
megbolondultam volna.

Hát miért is nem bolondultam meg tőlük?

Mert már vaccinálva voltam!

Én ezekre a szavakra felkeltem a székről s egészen ünnepélyes declaratio
poséba téve magamat, meghajtottam Diodora előtt a fejemet.

– Grófnő. Én rám nézve a legnagyobb öröm önnek mindenkor szolgálatára
lehetni. Ha önnél egy szenvedést gyönyörré változtathatok: az nekem
isteni jutalom. – A grófnő kegyteljes szavai e perczben bátorságot
öntenek a szivembe, hogy egy eddig rejtegetett titkomat kezébe letegyem,
mely engemet holtomig a grófnő hű szolgálatára fog kötelezni: azáltal,
hogy családjához forraszt.

Ah, azt a büszke fejfölemelést nem lehet elfelednem soha. Így nézett
Diána szegény Actaeonra talán. Pedig az nem is jutott el nála a massage
curáig. A homloka meglátszott nőni, a szemei elbujtak a szempillák alá,
ajkai keményen összeszorítva lehuzódtak, az álla megfeszült s tokát
csinált, orrczimpái széttágultak: maga volt a visszataszító kevélység.

Haha!

Gondolta magában: «te is az a vándor madár vagy, a ki bolond fejjel
nekirepül a világító torony reverberált fényének s agyonüti magát
rajta».

S lassú léptető hangon mondá:

– Ön félreértett engem, kedves doctor. Én nem arra gondoltam, amire ön
szavaim által felbuzdítva hiszi magát.

Még mélyebben meghajtottam előtte a fejemet.

– Kedves grófnő. A félreértés az ön részén van. Én az ön unokahugának a
kezét kérem meg.

Erre a szóra aztán megint egyszerre átalakult az arcza és a kedélye.
Elkezdett kaczagni.

Ismerem ezt a kaczagást. Ez a boszúságnak, a megsértett dölyfnek, a
kijátszott furfangnak a nevetése. Ezzel álarczozzák az asszonyok azt az
indulatot, melyben szeretnének mindent összetépni, törni, mi csak tépni
és törni engedi magát.

– Hahaha! Ah haha! Tehát Cennit kéri meg. Haha! Tehát mégis igaz? Jól
sejtettem. Hahaha! Azért futott ki a bohó leány! Ah hahaha! Nagyon
derék! A Cenni unokahugomat, a kis Cenni comtesset! Derék pár! Hahaha!

Engedtem neki, hogy hadd nevesse ki magát. Árt az egészségnek, ha az
ember egy ideges hölgygyel félbeszakíttatja a nevetést.

A nagy kaczagásra Szigfrid is bejött az erkélyről, s odament a
nagynénjéhez:

– Na mi az?

Diodora aztán annak is elmondta, háromnegyedrész nevetés közé
felvegyítve, hogy doktor Dumány barátunk megkérte a mi kis Cennink
kezét.

– Wery well. Monda rá Szigfrid. Gschieht ihm recht! Habeat sibi.

Most már aztán én is kegyetlen voltam.

– Kedves grófnő, mondám: úgy látszik, hogy a félreértés chronicussá kezd
válni köztünk. Én igen nagyon tisztelem, de nincs eszemben, nőül venni
«Klára kisasszonyt!»

Megint egy új arczváltozás.

A szemek elmerednek, a száj nyitva marad, a szemöldök összehuzódik, az
egész arcz megnyúlik, az orr hegyes lesz.

A nevetés helyt ád a felháborodó elszörnyedésnek.

Most már Diodora is felállt a helyéről s Semiramishoz illő mozdulattal
nyujtva ki parancsküldő mutatóujját felém, recsegteté e fenhangú
mondást:

– Ki mondta azt önnek, hogy itt ennél a háznál van egy Klára kisasszony?

Most már nem volt visszalépés. Össze voltunk akaszkodva.
Valamelyikünknek el kell esni.

Egy tekintetet veték Flammára. Kérdeztem. Ő felelt: egy daczos
fejfölvetéssel. Megértettem. Aztán nyugodtan feleltem a grófnő
ördögidézésére.

– Flamma grófnő.

Diodora villámló szemekkel tekinte Flammára.

Flamma nyugodtan felállt a helyéről s azt mondá:

– Igen, én mondtam.

– Ah! Akkor te voltál az áruló! Te conspiráltál ellenünk! Te rontottad
el a tervünket! – kiálta közbe Szigfrid.

Diodora ámult és bámult.

– Miféle tervről beszélsz te itt? Micsoda conspiratióról?

– Ezért meg fogsz lakolni! Kiabált Szigfrid s egy lépést tett Flamma
felé.

Én eléje álltam.

– Csak nyugodtan, édes Szigfrid. Én Flamma grófnő kezét kértem meg. Ő az
én védelmem alatt áll.

– «Adj a tótnak szállást, s kitúr a házadból.» Henczegett Szigfrid
pöffeszkedve.

– Szigfrid! Szólítá meg őt keményen Diodora. Kikérem, hogy az én
szobámban az én vendégemet megsértse. Ehez önnek semmi szava.

Bennem is felforrt a vér.

– Hogy a grófnak semmiben se maradjak adósa, megjegyzem, hogy az én
ősapám már akkor harczolt a magyar zászlók alatt a Thábor hegyén, a
mikor a Vernőczyek ősapja még becsületes birkapásztor volt a Verhovinán.

Megbántam rögtön, a mint kimondtam: mert hiszen ezzel Flammát is
megsértettem. Hanem a keserű pilula használt. Az egész uri család
egyszerre visszanyerte tőle előkelő, hideg, lymphaticus kedélyét.

– Flamma! szólt Diodora hideg, szenvnélküli hangon. Feljogosítottad te a
doktor urat, hogy ilyen ajánlatot tegyen nekem?

– Igen. Felelt Flamma, elég hangosan.

Diodora vállat vont. S aztán egész noble souplessel fordult felém.

– Akkor nekem semmi ellenvetésem nem lehet.

S intett a kezével.

Én elértettem az intést. Kezemet nyujtám Flammának.

Flamma elfogadta a kezemet, s meghagyta általam csókolni a kezét.

Ezzel meg volt a kézfogó.

Szigfrid elővette a szivartárczáját. Leharapta egy szivarnak a végét,
azt kiköpte, rágyujtott, összefonta a karjait s felfujta a füstöt a
csillárra.

– Én nekem ugyan más szándékom volt Flamma jövője iránt, monda fagyosan
Diodora; de ha ő így választott, meg kell benne nyugodnom. Most már csak
arra kérem önöket, hogy szabjanak az egybekelésükre mentől rövidebb
határidőt, mert én Helgolandba akarok menni, fürdőkre.

(Helgolandba? Nekem kellett volna oda mennem.)

– Én rögtön sietek Szepesváraljára, a püspöktől kieszközölni a
dispensátiót, s a mint azt megnyerem, másnap tarthatjuk az esküvőt.

– Azt is óhajtanám, monda Diodora, hogy az esküvő mentől egyszerűbben
menne végbe.

– A grófnő óhajtása az enyém is.

– Itt a kápolnában volna a szertartás.

Én erős lélekzetet szívtam, meghökkenve.

– Az erdei kápolnában?

Eszembe jutott pater Paphnutius! Oda én nem megyek esküdni.

Szigfrid elnevette magát, észrevéve megszeppenésemet s tudva annak az
okát.

Erre Diodora is elmosolyodott.

Még Flamma ajkai is mosolyra huzódtak.

Utoljára magam is nevettem.

A nevetésben van valami kibékítő.

– Nem! Nem az erdei eremitageban, mondá Diodora. Itt a kastélyban van
egy kis házi kápolnánk. Ha sokan nem leszünk, elférünk benne.

– Én nem hozok mást, mint a násznagyomat.

– Hanem engemet ne híjj násznagynak – szólt közbe Szigfrid, mert engem
Volhyniába hittak bölényvadászatra, holnap elutazom.

– Gondoskodni fogok Flamma grófnő számára is násznagyról.

– Még egyet. Szólt Diodora. Az esküvő napján át fogom önnek adni Flamma
hozományát, a mit nagyatyjától kapott örökbe. Egy millió forint jó
értékpapirokban.

Én némán hajtám meg magamat s kezemmel Flammára mutattam.

– Ez önre is tartozik; mert meg kell tudnia, hogy közös nagyatyánk azon
föltételt köté a hagyatékaihoz, hogy a ki a családból a római katholikus
hitet eltalálná hagyni, attól az oldalrokonok az örökséget elvehetik.

– Ily esetet nem képzelek.

– Noh…

Itt egy hosszú pauza következett.

Én idejét láttam a búcsuvevésnek.

Legelőször is Flammától búcsuztam el, ki mind a két kezét kezembe tette,
s halkan mondá, hogy jőjjek vissza minél előbb.

Akkor Diodora is kezet nyujtott, hideg, lágymatag, erélytelen kezet. Én
csókot nyomtam rá; olyant, a milyen a kéz volt.

Végül Szigfrid is jónak látta jobbot nyujtani.

– No hát: Isten neki, fakereszt! Grüss dich Gott Schwager.

Kezet szorítottunk. Azt mégis megállhattuk, hogy össze ne csókolózzunk.

Egy hét mulva megtartottuk az esküvőnket. Semmi véletlen, semmi akadály
nem jött közbe. Minden a szokott rendben ment véghez.

Délután esküdtünk s én már estére hazavihettem Dumányfalvára a
menyasszonyomat.

A kastélynak az egyik kapuján én hajtottam ki Flammával, a másik kapuján
Diodora grófnő Cennivel. Ők pedig indultak fürdőbe – Helgolandra.

Szigfrid ott volt már a bölényei között Volhyniában.

*

Már most te barátom azt hiszed, hogy vége van a regénynek s te mehetsz
aludni.

Dehogy mehetsz! Még csak most kezdődik az én történetem.

Hanem előbb igyuk meg ezt a punchot.

Furcsa történet lesz ebből nagyon.



A NÁSZÉJ.

Olyan nagy volt a boldogságom, hogy nem akartam hinni benne. Azt
gondoltam, hogy csak álom.

Ősi kastélyomat rövid egy hét alatt úgy be tudtam rendezni, hogy nőm
mindazt a kényelmet megtalálja benne, a mit nagynénjénél megszokott.

A házasélet első gyönyörűségei közé tartozik az, midőn az új asszony az
új háznál, mely ezentúl az ő otthona lesz, mindent apróra megtekint s
aztán meg van vele elégedve, hogy semmi sem hiányzik, minden az izlése
szerint van.

Aztán az első estebéd, a mit kettecskén költünk el. Minden étel nagyon
jó, fölséges! de azért egyből sem tudunk enni: egészen más vágyunk van,
mint az étvágy.

Még eddig meg sem csókoltam a nőmet; azt mondta: «meglátják» – cselédek
jártak, keltek.

A mint aztán vége volt a vacsorának, azt mondta a nőm, hogy menjünk át
az én dolgozószobámba.

Én egészen más szobába szerettem volna menni.

– Át akarom adni a hozományomat.

– Maradhat az holnapra, vagy holnaputánra.

– Nem! Én ma akarom átadni.

No hát az első kivánságát az asszonynak nem szabad megtagadni.

– Nem bánom, hát kezdjük ezen.

Én előre mentem a dolgozószobámba; Flamma utánam jött, magával hozva az
aczélsarkakkal ellátott rózsafaszekrényt, melynek kulcsa a karpereczére
volt akasztva.

A szekrényt az asztalra tette; a kulcsot a kezembe adta, hogy nyissam
fel.

Láttam, hogy értékpapirok vannak benne.

A legfelső magyar földtehermentesítési kötvény volt 5000 forintról
szóló.

– Ennek összesen egy milliónak kell lenni; mondá a nőm.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy annyi.

– De én is meg akarok felőle győződni. Szedjük ki és számláljuk meg.

Nekem oda kellett ülnöm az asztalomhoz. Kezembe vennem a palatáblát, meg
a griflit és irnom. S ő egyenkint kiszedte az értékpapirokat s diktálta
a czimeket, meg az összegeket. Mindegyiket fel is nyitotta, hogy
meggyőződjék felőle, benne vannak-e a szelvények? Az egyik értékpapirnak
a szelvénye szólt januárról, a másiké októberről. Azt is feldiktálta, én
irtam.

Hiszen úgy in abstracto egy millió forintnyi értékpapirt, a mely mától
fogva a sajátunk, a feleségünkkel együtt sorba nézegetni, összeirogatni
nem is nevezhető rossz mulatságnak; de concret esetben, épen az első
menyegzői éjszakán ezzel tölteni el a mennyországtól kölcsönzött időt,
mégis csak abstrusus gondolat!

Egyszer csak vége lett.

– Már most számítsuk össze.

Kétszáznál több tétel volt. Mikor összeadtam, egy millió százhetvenöt
ezer forint jött ki belőle.

– Hát hogy lehet ez több, mint egy millió? kérdezé a nőm.

– Úgy, hogy mi a névszerinti értéket vettük fel: a tényleges értéket
pedig a börzeárfolyam szabja meg.

– Hát milyen most ezeknek a börzeára?

Szent Pythagoras! Ez most ki akarja velem számíttatni az igazi árkeletét
az értékpapiroknak.

Azt mondtam, hogy «nem tudom én».

– Dehogy nem! Majd mindjárt tudni fogja.

Azzal felvett az asztalomról egy ujságot, mely még fel sem volt bontva;
leszakította róla a keresztborítékot, (Pester Lloyd volt) kikereste
belőle az illető tételt: magyar földtehermentesítési kötvény 85, alsó
ausztriai 88, erdélyi 82.

S nekem aztán az egyes tételeket összegeznem kellett; azután elővennem
az aurea regulát s kikalkulálnom, hogy 255,000 forintnyi magyarországi
85 cursussal hány igazi osztrák forint? és utána a többit, végre
összeadni a resultatumot.

Ekkor megint valami 30 ezer forintnál kevesebbre ütött ki az összeg egy
milliónál.

– Hát már ez hogy lehet megint? szólt Flamma.

Ajh, de szivesen helyrepótoltam volna a saját pénzemből ezt a
differencziát, ha elengedte volna a magyarázatot.

– Én nem tudom.

Csakhogy Flammát ezzel a szóval «nem tudom» nem lehet kifizetni.

– De én nekem meg kell tudnom, hogy kinél követeljem a hiányt? mert én
nekem a nagyatyám egy kerek milliót hagyományozott.

– Hát ez a hiány bizonyosan börzeárfolyam különbözet lesz. A mikor az
értékpapirokat önnek a boldogult nagyatyja megszerezte, akkor magasabban
állt az értékük.

– Ahá! Itt van a szekrény fenekén az akkori börzeárfolyam.

Még azt a kis rongyos papirost is észrevették az édes szemei. Valósággal
a tavalyi árfolyam volt.

Ekkor megint kezembe kellett vennem griflit, palatáblát s kiszámítanom
az értékét az akkori árfolyam szerint.

Most már csakugyan kiütött a kerek egy millió.

Nem hitt ám: hanem utánam calculált. Nagy itt a pontosság.

Nagyot fohászkodtam. Csakhogy végre átestünk ezen a millión.

Dehogy estünk át.

Akkor Flamma felköltött a helyemből, s maga ült le a karszékembe. Tollat
kért.

– Minek az a toll?

– Irni.

Vajjon mit akar ez most irni?

Mit bizony?

Minden egyes értékpapirt ellátni a névaláirásával.

– Minek az, kedveském?

– Azt ön nagyon jól tudja. E kötvényeken most a nagyatyám neve áll.
Addig ezek nem az én tulajdonom, a míg az én nevem nincs rájuk jegyezve.
Addig nem értékesíthetjük.

– De hiszen nem akarjuk mi ezeket értékesíteni.

– Azt ön nem tudhatja.

– De hát nem lehetne ezt holnap reggel elvégezni? Egész kényelemmel.

– Édes barátom! Ne legyen ön olyan ideges. Ennek ma kell megtörténni.

Nem birtam kitalálni az okát. Hiszen nincsen executió a hátunkon.

De hát a mit az asszony egyszer a fejébe vett, az hajthatlanabb a
fátumnál.

És nekem a menyegzőm éjszakáján ott kellett néznem, hogy rajzolja fel a
feleségem a nevét, szép férfias fraktur betükkel, még pedig az egész
nevét: «Dumányfalvi Dumány Kornélné, szül. gróf Vraniczai Vernőczy
Flamma Mária», kétszáz darab államkötvénynek a hátára.

Megadtam magamat. Ha megházasodtunk, gyakoroljuk magunkat a türelemben.
Majd üt aztán a bosszuállás órája!

Egyszer csak vége lett ennek is.

Hála az égnek, az utolsó is alá volt irva.

– Vigyázzon ön! még nedves az irás.

Felszárítottam itatós papirral.

Akkor aztán visszarakta az értékpapirokat a szekrénykébe, s ezt, a benne
lévő kulcscsal együtt a kezembe adta, hogy zárjam el a
Wertheim-pénztáramba.

Megfogadtam a szót.

Végre valahára hozzájutok hát a boldogságomhoz.

– Még van valami közleni valóm; mondá Flamma s azzal előhuzott a
zsebéből egy összehajtott iratot, mely nemzeti színü zsinórral volt
átfűzve, s a zsinór végei nagy hivatalos ostyapecséttel lefoglalva.

Hát ez vajjon mi lesz?

Kezembe adta: olvassam el.

Az egy közjegyző által hitelesített fölhatalmazás volt, melyben
Vraniczai Vernőczy Flamma Mária grófnő leendő férjét, doktor Dumányfalvi
Dumány Kornélt felhatalmazza, hogy egy millió értéket képviselő
államkötvényeivel tetszése szerint rendelkezzék, azokat értékesíthesse,
azoknak jövedelmét s magát a tőkét is oda fordíthassa, a hova akarja.

Meg voltam ütődve.

– De kedves Flamma! minek nekem ez a felhatalmazás? Minek adja ön nekem
át a hozományát és ezt a fölhatalmazást hozzá?

Ekkor fölállt a helyéről és rám nézett; olyan volt, mint egy jéghegy, az
északfénytől bevilágítva.

– Azért, hogy azt ne mondhassa ön, hogy a menyegzője napján egy shilling
nélkül hagyta önt ott a felesége a szép Wight-sziget partján.

Rábámultam.

– Hogy értsem ezt Flamma?

Arra ő a legnagyobb nyugalommal ezt mondá:

– Én már a más neje vagyok.

Én azt éreztem e szókra, mintha a boszorkánymesék lovagja volnék, a kit
a varázslónő egy vesszőütéssel hüllővé változtat. A hideg gyíkbőr
pikkelyeit érzém egész testemen végigterjedni.

– Ki az az ember? kérdezém tőle.

– Szigfrid.

– S miért nem vette önt el, ha nejévé tette?

– Mert már van neki törvényes neje – Egyptomban s attól nem válhat el.

– S miért jött ön én hozzám?

– Megfogadta, midőn a szerencsétlenség ért, hogy férjhez fog adni egy
distingvált férfihoz, a kinek jó neve és állása van, hogy a házasság ne
kivánjon magyarázatot.

– Mikor volt az?

– Három hónapja.

– A mikor én Bécsből ide kerültem?

– Igen.

– Azért kötött velem rögtön barátságot?

– Azért.

– Ez volt az oka, hogy fölléptetett képviselőjelöltnek?

– Ez. S hogy a választását megsemmisítették, azt is ő eszközölte. A
tanut ő állította elő. Azért, hogy új választás legyen s az alatt ön
velünk megismerkedjék.

– Az egész előre elkészített terv volt?

– Igen.

– A Cenni házassági komédiája. S annak az ön által elárultatása?

– Azért volt, hogy önnek a bizalmát megnyerjem.

– Tehát mindenki összejátszott?

– Mindenki.

– Diodora is?

– Ő csinálta az egész tervet.

Ez az egész vallatásszerü párbeszéd hasonlított ahhoz, a midőn egy
hypnotizált medium a delejezőjének minden kérdésére önakarat nélküli
feleleteket ád.

Én a halált éreztem minden idegeimben. Meg volt bénulva testem lelkem.

Ő pedig állt ott előttem, leeresztett kezeit egymásba téve, azzal az
átszellemült szeráf arczczal, a mire esküdni lehetett, hogy az az
ártatlanság égi mintaképe.

S ez az ördög! Az ördög! Itt van az én életemnek ördöge, a ki megöli
testem, lelkem, a ki elkárhozít! Hiszen megmondta ezt nekem az a másik!
Mikor odajött hozzám, szemrehányást tenni, hogy miért nem futottam el ő
vele, hisz ő szegény leány nem adhat mást, csak szerelmet. – Megmondta,
hogy ez a szebbik nem angyal! Megmondta, hogy szerencsétlen fogok lenni
és átkozni fogom a sorsot, ha őt elnyerem. De hisz ez is csak szerep
volt! Azért rágalmazta, hogy még jobban megszeressem; azért
ijesztgetett, mert tudta, hogy felbátorít, – óh ezek úgy ismertek engem,
mint a hegedüvirtuóz a maga violinját, s úgy játszottak rajtam, a hogy
akartak!

Egy mentő gondolatom támadt.

Nevetni kezdtem.

– Te most engem próbára tettél? Tréfa volt az egész! Flamma.

S azzal a keze után nyultam.

– Valót mondtam. Szólt ő, s visszatiltó mozdulatot tett a kezével.

Meg voltam dermedve. Megszüntem gondolkozni. Mint egy őrült, mint egy
holdkóros bámultam magam elé. Az iróasztalomon volt egy kétélü kalábriai
tőr, a mit papirvágónak használtam, arra bámultam el olyan nagyon; az
aczél patinájába arany betükkel voltak bevésve e szavak: «buona notte».

«Buona notte. Buona notte» suttogám magamban.

Ő szakítá félbe a hallgatást.

– Akar ön még valamit kérdezni tőlem?

Én a kezemmel inték neki, hogy távozzék.

Erre ő, mint egy gép-báb, mint egy android, megfordult és ment az ajtó
felé.

Ebben a pillanatban valami tűzláng futott át testemen, lelkemen. Egy
perczig úr volt bennem az az őrület, hogy utána ugorjam egy szökéssel, s
azt a kétélü kést hátulról a szivébe döfjem. Hátulról, orozva, ahogy ők
megöltek engem.

Jobb szellemem visszatartott. Két életet ölnék meg: s az egyik még Isten
kezében van.

Kinyilt az ajtó, ő kiment rajta s betette maga után.

S én ezzel elszalasztottam azt a soha vissza nem térő pillanatot, a
midőn azt mondhattam Isten, ember és ördög előtt: «megöltem az
asszonyomat, – mert más asszonya volt». – Ez a pillanat nem tér vissza
többé soha. Elszalasztottam.

Ő megmenekült. Ő élni fog, és folytatja a természet útját.

Eltemetve csupán én vagyok. Vagy holtan, vagy élőn eltemetve. Épen úgy,
mint az a jó barátom, a kinek a történetét a két leány előtt (leány
előtt!) elmeséltem. Hogy intettek egymásnak a szemeikkel akkor! Óh én
okosabb vagyok, mint az én jó barátom volt! S már akkor benne voltam a
tőrben! S most itt ülök a menyegzőm éjszakáján, épen mint az; magamra
hagyva egy «good bye» nélkül. – No de nem egy shilling nélkül. Nekem
legalább ide adták a pénzt! Ki vagyok fizetve a gyalázatért.

Megfizetve én? Egy millióval kifizetve, azért, hogy meggyaláztak!

Mennybéli Jehova Isten! Ne tudj most rólam semmit; mert nem tőled kérek
ma tanácsot!

Azt mondta az a márványszivü nő: «ha az Istent megtagadod, az Isten
megbocsát, mert ő jóságos. De ha az ördögöt megtagadod, az boszut áll!»

És én tartottam nekik egy dissertatiót arról, hogy nincsen ördög, nincs
lény, sem test, sem szellem, a ki tegye a rosszat, csak azért, mert
rossz; a ki fájdalmat, gyötrelmet, pokolkínt okozzon másnak, csak azért,
hogy ő maga gyönyörködjék benne; s már akkor négy szempárból sugárzott
felém a dæmon tűzszikrája. Mind a négyben ott volt az ördög, a ki rám
les!

No hát én bennem is él egy ördög, ha fölébresztették! S majd meglátjuk,
hogy melyikünké tud czudarabbul harapni?

Mindenekelőtt hideg vér!

Ne áruljuk el, hogy mi lakik bennem?

Elég hosszu az éjszaka tanácsot tartani.

Lássuk mit lehet tenni?

Utána menjek Volhyniába annak az embernek? Feleletre vonjam? Hisz ő
kitünően lő, én meg sehogy sem. Az öl meg engem s aztán kinevetnek.

Magamat lőjem főbe? – Hát mi lesz belőle? Az asszony egy napig ájuldozni
fog, egy hétig kisértetet lát, hat hónapig gyászolni fog: akkor mindenki
megtudja, hogy miért lőttem magamat főbe, – s akkor duplán kinevetnek.

Válópört indítsak? a «si fuerit dolus» alapján. Hát kell nekem az eddigi
hirességemhez még az a celebritás is? Hogy éveken keresztül példabeszéd
tárgya legyek az országban?

Akár merre akarok kigázolni a sárból, mindenütt a nevető publikum
gunyhahotájával találkozom.

Ah, ez az igazi pokoltűz! A vigyorgó arczoknak, a nevető szemeknek a
lángja.

Ne hagyj el édes eszem! Találj ki valami olyan megtorlást, a mi nekem
egyúttal elégtétel. Valami olyan módját a halálnak, a mi nekem
megnyugvást adjon a föld alatt, ezeknek pedig, a kik idefenn maradnak,
elvegye a nyugalmát örökre.

Mert hiszen azt, hogy mától fogva halott vagyok, azt már tudom. De
szabad a halálnemekben válogatnom.

Reggelre megszületett a terv az agyamban.

Mondhatom, hogy ez a terv becsületére vált az én ördögömnek.

Meghalok; de nem fog kinevetni, megátkozni, elitélni senki. Becsület, jó
hirnév takarja rám a hantot. És meghalok úgy, hogy ez az asszony nem fog
elfelejteni, a míg csak él; s a míg rám visszaemlékezik, addig nem lesz
boldog. Keresni fog, hívni fog, mikor már nem leszek. És meg fogja bánni
minden nap azt, a mit velem elkövetett.

Az én ördögöm olyan furfangos praktikát fondorkodott ki, a mivel ő neki
megszerzi a poklot a földön; nekem pedig megnyitja a mennyországot. –
Már annál derekabbat csak nem lehet egy ördögtől kivánni.



AZ ÉN TERVEM.

Másnap azt mondtam a nőmnek:

– Mi itt nem maradhatunk. Egy esztendeig külföldön kell lennünk. Párisba
fogunk menni.

– A hogy ön kivánja.

Még ki sem voltak bontva az úti bőröndjei.

Akkor elmentem a megye székvárosában lakó ügyvédemhez, s azt megbiztam,
hogy vegyen fel a birtokomra annyi kölcsönt, a mennyit csak lehet kapni
a földhitelintézettől. Azt adtam okul, hogy birtokot akarok vásárolni.
Erre az ügyvédem megsugta, hogy ne siessek nagyon a birtokvásárlással,
mert a hogy be van avatva a viszonyokba, úgy tudja, hogy Szigfrid gróf
vernőczi birtoka egy év lefolyása alatt eladó lesz; másfél millió
forintért. Nagyon uszik már. Akkor a feleségem hozományát is hozzátéve
az örökölt és kölcsönvett összeghez, megszerezhetem magamnak ezt a
birtokot.

Ez egy kis villanyszikra volt. Egy perczig világított és melegített. Hát
még azt a vernőczi kastély homlokzatára kifaragott vízi tündért is
birtokomba keríthetném? Hogy egészen «otthon» legyek!

Jól van, mondám neki. Várni fogok rá. Addig küldje utánam a pénzt
Párisba, mind a kölcsönt, mind az örökséget, utasítsa azt Hirsch párisi
bankárhoz.

A nőm hozományát tartalmazó szekrényt pedig feltettem a postára s
szabályszerü biztosítás mellett elküldtem Brüszszelbe egy elsőrendü
bankházhoz letéteménybe.

Pár nap mulva útban voltunk Páris felé.

Én az egész úton azt a gyöngéd figyelmet tanusítottam a nőm iránt, a
mivel a fiatal férj tartozik a feleségének a nászutazáson.

A schweiczi útvonalat választottam. Ez által kikerültem mind azt az
alkalmatlanságot, mely ezekben a napokban, a Németországon keresztül
Francziaországba utazókra bőségesen várakozott.

A háború a levegőben függött: – a világ két legnagyobb nemzetének
háborúja. Minő zürzavar van ilyenkor a vasútakon és pályaházakban, az
elképzelhető. A Schweicz azonban semleges volt. Dél-Francziaország
nyugodt. Csak Párisba megérkezve sejteté velünk a boulevardok néptömegét
ellenőrző mouchardok nagy serege, hogy itt valami rendkivüli izgalom
van.

Egyelőre nagyon békességes tüntetés volt.

Kék blouseos munkások nagy tömegekben vonultak fel a Concorde-térre,
fehér zászlókkal és rúdra szegzett táblákkal, a mikre e szavak voltak
irva: «A bas la guerre.» – «Vive la paix.» (Le a háboruval! Éljen a
béke.) Népszónokok tartottak beszédeket a háboru iszonyai felől;
tiltakoztak a dicsszomjas zsarnokok ellen, a kik Francziaországot
veszedelembe viszik.

Beszélhettek már!

«Bellona» is szép asszony. Mentül jobban rágalmazzák az irigyei, a
szeretői annál őrültebben imádják.

A föld szomjazta a vért már.

Én már értesülve voltam az egész politikai helyzetről. Erre volt
alapítva a tervem.

Épen Párisba érkezésünk utáni napon lett közzétéve Napoleon hadizenete
Poroszország ellen.

A lelkesedés általános volt. «A Berlin!» hangzott minden utczán. A
tömegek a Marseillaiset énekelték, fölváltva a «le depart»-tal.

Én a nőm számára egy hotelt béreltem ki, melyet egy a hadizenet
következtében hirtelen elköltözött diplomata hagyott el. Butort, kocsit,
lovat, cselédeket mind átvettem. Jutányosan lehetett hozzájutni.

Nőm meg volt lepetve e nagy gyöngédség által.

Láttam az arczából, hogy szeretne valami megjegyzést tenni, hogy ez
mégis túlságos fényüzés. Ez a pompa, kényelem nem áll arányban a mi
vagyoni tehetségünkkel. De ő is talán leolvashatta az én arczomról az
adandó választ: «Kedvesem: Ön rám bizta, hogy tegyek önnek a
milliójával, a mit akarok, hát én azt elpazarlom – önre».

Mikor aztán az asszonyom jól el volt helyezve, akkor azt mondám neki:

– Én felajánlottam a franczia kormánynak a szolgálatomat, mint tábori
orvos a háboru tartamára. El lett fogadva. Megkaptam Palikao herczegtől
a kinevezést. Ma este indulok a rajnai hadsereghez.

– Ha ön úgy kivánja, én nem mondhatok ellent.

Jó, engedelmes feleség!

Elég hosszu idő mult már el a menyegzőnk óta; két hetes házasok voltunk.
Hajh, nekem úgy tetszett, mintha hét tél, hét nyár mult volna el azóta!

– Ne tagadjon ön meg magától az alatt semmi élvezetet, folytatám; itt
hagyok önnek visszatértemig negyvenezer frankot.

– Takarékosan fogok vele bánni.

Több szót nem váltottunk.

Én még azon nap fölvettem a Hirsch bankházánál az ügyvédem által utánam
küldött pénzt, a mint annak megérkezéséről értesítve lettem.

Ott azt kérdezték tőlem, hogy váltókban akarom-e fölvenni, vagy
cheeck-ekben? – Én azt mondtam, hogy cheeck-eket kérek. Háborus időben a
váltót nem szeretem, mert megeshetik, hogy a kormány behozza a
moratoriumot.

Mit? Moratoriumot? Napoleon kormánya? – Hogy a szemem közé nevettek!
«Tête quarrée» (szögletesfejü: – idegenek czime.)

Én ezzel a legközelebbi gyorsvonatot fölhasználva, elpályáztam
Brüszszelbe. Ott legelőször fölkerestem azt a bankárt, a kinek a czimére
a szekrénykét elküldtem. A szekrényt felnyitottam előtte s constatáltam,
hogy abban egy millió százhuszonötezer forint névértékü osztrák és
magyar állampapirok vannak. Kértem azokat honoráltatni. A bankár 75
perczentjét a névértéknek bocsátá rendelkezésemre: 3 havi lejárattal,
15% provisió mellett. Én átadtam neki a nőmtől kapott meghatalmazást,
közjegyző által hitelesített másolatával együtt s aláirtam a kötvényt,
melyben felhatalmazom, hogy a letéteményezett értékpapirokat, a
határidőre meg nem történt beváltás esetén, értesítés nélkül eladhatja.

Az eként fölvett összeget a saját pénzemből kiegészítettem két millió
frankra.

Akkor ezzel az összeggel elmentem a legelső legjobb hitelü
börzeügynökhöz: átadtam neki az egészet, s azt mondtam neki, hogy
játszszék az egész összeggel franczia értékpapirokban «baisse»-re.

Az ember végignézett rajtam.

– El akarja ön veszteni ezt az összeget?

– Az az én gondom.

– Játszott ön már valaha a börzén?

– Soha sem.

– Ismeri ön a pénzpiacz helyzetét?

– Nem ismerem.

– Hát szolgálok egy pár adattal. Minden franczia értékpapir emelkedőben
van. Páris lelkesül a háboruért. A finánczkörök pénztárai a kormány
rendelkezésére állnak. A franczia hadsereg csatakészen áll a Rajna
mellett; a poroszok még most készülődnek. Bajorország semleges marad.
Dánia készül Schleswig-Holsteinba betörni. A burkusok veresége biztos.
Annyira biztos a háboru kimenetele, hogy egy párisi financièr 200 ezer
frankot ajánl fogadásul 100 ellen arra, hogy augusztus 15-én a francziák
Berlinben lesznek.

– Hát még azt a pénzt is tartsa meg nevemben.

Az ügynök vállat vont, s elfogadta a megbizásomat, hogy játszani fog az
átadott összeggel baissere. Megállapodtunk egy titkos irásban, melynek
chiffreivel terminusonként értesíteni fogjuk egymást. Sürgönyeim a
Hirsch-házba utasítandók.

Én aztán Brüsselből visszatértem Párisba. Ott beszereztem a tábori
szolgálathoz szükséges sebészeti eszközöket; felvásároltam három
szekeret, jó erős trakéhni lovakkal, magam és szerszámaim számára,
esetleg sebesültek szállítására s ezzel a készülékkel, a genfi egyezmény
védjegye mellett, mint önkéntes tábori orvos, csatlakoztam a számomra
kijelölt hadtesthez.

Már most aztán világosan látható a tervem, melyet amaz átkozott éjszaka
megszült.

Halott vagyok; keresem a halált. Öngyilkos nem akarok lenni, mert azt
megvetik, elitélik, elfelejtik. De ebben a titánok harczában lehetetlen,
hogy meg ne találja a halált az, a ki keresi! A gyútűs puskák, a
Krupp-gránátok, a mitrailleusök rettentő tűz-záporában csak lehetetlen,
hogy meg ne találja valaki azt a megváltó vasdarabot, a melyért
imádkozik. Ott fogok meghalni a becsület, a dicsőség mezején. Nevemről
lemos minden szennyet a vér. – És az az átkozott pénz, melylyel
kifizették a gyalázatomat, el fog repülni a levegőbe. – Mikor az az
asszony meg fogja hallani dicső halálom hirét, keresni fogja, hová lett
a saját vagyona, meg az enyém? Nem hagytam róla semmi nyomot hátra. – És
akkor kénytelen lesz leszállani az uri pompából, fényüzésből és meghuzni
magát az én kis szegény tót kastélyomban: és küzdeni a létfentartás
nehéz munkájában; törleszteni keserves termesztményeiből a terhelő
adósságokat, és mindennap rólam álmodni és álmában kérdezni, hova tettem
az elveszett kincseket? és eljárni kártyavetőnőkhöz,
asztalkopogtatókhoz, azok által tudakolni a halott titkát és kiáltani
fog utánam kétségbeesetten! Én pedig ravasz leszek, s nem fogom
elárulni, hogy hallom a hivását! – Nem jövök másodszor elő! Akár csókot
igérjenek, akár kutyaharapcsókot! Nem kell hinni, hogy a holtak haza
járnak! Okos emberek azok!



TALÁLKOZÁS.

Meg kell vallanom az igazat: mikor a franczia tábori lazarétumba
kerültem, úgy éreztem magamat, mint inas a mesterek között. A franczia
chirurgia általában vezérhelyen áll, s a franczia tábori orvosokat a
nagy hadjáratok képezték ki; míg az én egész sebészeti praxisom nem
terjedt a klinikán és a boncztermen túl.

Azért ezek a mesterek mégis szívesen fogadtak, mint engedelmes
tanítványt, mint önköltségén szolgáló volontairt. Én az öreg Duvalnak az
egészségügyi csapatjához lettem beosztva, a ki már Sebastopol ostrománál
is tábori orvos volt, s meg tudtam vele magam kedveltetni.

Azt kérdezte tőlem az öreg úr legelébb is, hogy voltam-e már háborúban?

Én bizony szégyenszemre megvallottam, hogy daczára a vitézségéről hires
magyar nemzethez tartozásomnak, sohasem hallottam egyébkor ágyúzást,
mint az uralkodónak születésnapján.

Megnyugtatott az öreg: «Csigavér! A tábori orvos biztosabban van a
csatatéren, mintha otthon ülne a kályhasutban. Mi csak távolról halljuk
az ágyúzást. A lazaretum fölé felhuzzuk a genfi egyezmény vereskeresztes
zászlóját; azt minden czivilizált ellenség tiszteletben tartja. Mikor
vége az ütközetnek, az ellenséget megvertük, elszaladt; akkor előjövünk
az ambulanceokkal, felszedjük a sebesülteket, az ellenségét ugy mint a
magunkét, válogatás nélkül: a ki sulyosan sebesült, annak a helyszinén
rögtön köteléket alkalmazunk a sebére; aztán összehordjuk őket s
kezdődik a munka.»

Igy látta azt az öreg mester mindig. A francziák megverik az ellenséget.
Az ellenség elfut. A francziák a takarodó trombitafuvásával felszedik
mind a két fél sebesülteit s ápolják őket emberségesen.

Itt az orvos lőtávolon kívül esik.

De hátha egyszer az ellenség veri meg a francziákat? s a golyózápor
közül kell a sebesülteinket elhordanunk?

Én a Douay tábornok hadtesténél voltam.

Nem lehettem olyan szerencsés, hogy a franczia hadsereg első támadásában
részt vegyek Saarbrückennél, a hol a poroszok előhadát diadalmasan
kiverték a francziák s csakugyan ők szedték össze a sebesülteket.

A mi legelső két sebesültünk egy angol volt, meg egy badeni, német
szolgálatban levő tisztek.

Három vakmerő tiszt a németek táborából lóháton, teljes egyenruhában,
fényes nappal belovagol a franczia tábor közepébe. Ott előre-hátra
nyargalásznak, az előőrsöt levágják, ételt, italt requirálnak,
feljegyzik a franczia hadállást, a csapatok elhelyezését, megszámlálják
az ütegeket; míg egyszer a francziák észreveszik, hogy nini, ezek
ellenséges tisztek! Akkor aztán visszafordulnak, lövöldözve, vagdalkozva
a rájuk rohanó franczia csapatokkal, két tisztet a francziák közül
lelőnek; de az egyik halálrasebesülten visszalő s az angolt hasba lövi,
az leesik a lováról; a badenit összevagdalják; de a harmadik utat tör
magának s a franczia táborból visszanyargal a poroszokhoz.

Ezt én rossz omennek vettem. A francziák annyira bizakodtak, hogy
elhanyagolják az előőrsi szolgálatot.

Másnap a poroszok háromszoros túlnyomó erővel támadták meg Douay
tábornok hadtestét Weissenburgnál.

Ez biz a francziák hibája volt; nekik kellett volna háromszoros erővel
megtámadni a poroszokat.

A francziák hősiesen harczoltak a túlnyomó ellenséggel szemben, abban a
hitben, hogy a nagy ágyúzásra majd csak segítségükre jön valamelyik
szomszédságban levő hadtest s e hősi küzdelemben erősen meg lettek a
hadsoraik tizedelve. Elébb a helységben védték magukat; onnan porosz
lövegek által ki lettek szorítva; akkor a szőlők és csalitok között
foglaltak állást, tovább harczolva. Halottakkal és sebesültekkel volt
fedve a tér, árkokban, bokrok mellett hevertek.

– Uram! Mondám az én törzsorvosomnak, ma itt nem mi fogjuk fölszedni a
sebesülteket, ha csak a golyózápor között oda nem megyünk a vér mezejére
az ambulanceokkal.

– Próbálja ön meg, ha van kedve.

– Kedvem. (Hiszen azért jöttem ide.) A rendelkezésemre adott tizenkét
mentőlegényt magam mellé véve, behatoltam a hordágyakkal a csatatérre.

Semmi dicsekvés nincs benne. A katonák a legnagyobb csatadüh közepett
sem lőnek puskával a mentőcsapatokra. Hanem az megtörténhetik, hogy egy
szétpattanó gránát szilánkja közéjük téved.

S volt alkalmam ezeknek a granátoknak a működését megfigyelni.

Az ágyúdörgés, fegyverropogás egy perczig sem tartott szünetet. A
francziáknak mitrailleuseik voltak; azoknak a recsegő, kerepelő ropogása
valami rémséges zene volt a halálordítás közepett. Csakhogy a félelmes
mitrailleusenek egyenrangú ellensége támadt a Krupp-ágyúban. Ez nem
golyókat, hanem pokolgépeket okádik. A hosszú czilinder alakú löveg a
hol leesik, ott elsül s mintha egy ágyúból kilőtt másik ágyú volna,
kartácszáport szór ki a torkából. A mitrailleuse csak ezer lépésnyire
arat, de a Krupp-ágyú kétezer lépésnyire kaszál.

A sebesültek, a kiket a csatatéren felszedtünk, mind kartácslövés által
voltak megsérülve. Ott hevertek a rekettyésen, mely a két ellenséges
sereget elválasztá. A poroszok ágyúgolyói magasan a fejünk fölött
süvöltöttek el.

Az én betanult legényeim olyan nyugodtan dolgoztak ott, mintha csak a
mezőn hordanák össze a kévéket. Tudták, hogy a gyilkos lövegek nem őket
keresik, hanem a francziák ütegét, mely a poroszok előnyomulását
akadályozza.

Én azt a leirhatlan mámort éreztem, a mely mindenkit meglep, a ki
először kerül derék ütközetbe.

Itt álltam a halál birodalma közepett, a rettenetes Malach Hamovesh
angyalainak a zsinatjában. Valami szent borzalom fogott el az én
uramnak, a mindnyájunk urának közelléte előtt. Ezen a reszketésen át
kell esni mindenkinek.

Látni alig lehetett az ütközetből valamit. Az ágyúfüst, mint lomha köd
feküdte meg a völgyet, a porosz gyalogság a földön kuszva hasmánt
nyomult előre, csak a puskák füstje árulta el az arczvonalát, s a
franczia gyalogság hevenyészett árok, fa, mellvédek mögül lőtt; csak a
zuávok, a turcok veres fövegei bukkantak fel időközönkint.

A fegyverropogás között a jeladó kürtszó osztotta a parancsokat.

Egyszer aztán valami más hangzású trombitaszó hangzott fel az
oldalunkban.

A mellém rendelt veterán sergeant megkapta a karomat.

– Monsieur, most loholjunk innen a saraglyáinkkal, mert lovasság jön.

– Ellenséges lovasság?

– Az mindegy ördög; akár ellenség, akár jó barát. Ha lovasság talál
utban, legázol bennünket.

Mi tehát felkaptuk a hordágyakat s igyekeztünk sebbel-lobbal a
harczvonal mögé jutni.

Mind a kettő jött. Lehetett hallani messziről, a mint ezernyi paripa
patái alatt dübörög a föld: «Quadrupedante putrem strepitu quatit ungula
campum!»

Jobb szárnyunkat megkerülve egy porosz huszárezred közeledett gyors
koczogásban.

Ezzel szemben egy franczia lovas vadászezred vágtatott a magaslatról,
lejtőn alá. Az ezredet maga a főparancsnok Douay tábornok vezette.

Erős nyugati szél fujt; a felvert por a franczia lovasságnak előtte, a
porosznak mögötte járt.

Egyszer csak a porosz huszárezred kétfelé vált, jobbra, balra
kanyarodva, s mögötte előtünt egy egész ágyúüteg, mely hatalmas
dechargeal üdvözölte a chasseuröket.

A kartácsok iszonyú dulást követtek el a franczia lovasságban, hanem
azért annak a rohamát fel nem tartóztathatták. A chasseurök ádáz
ordítással rohantak a porosz lovasokra. Az ütegnek nem volt ideje
másodszor lőni. Az ágyúkat hirtelen felkapcsolták s lovasüteg,
huszárezred megfordulva vágtatott a franczia vadászok elől. Azt hittük,
diadal; pedig csak ravasz hadi csel volt.

A por elvonultával én csak azt láttam, hogy a csatamezőn vonagló paripák
és kinlódó vitézek hevernek szerteszéjjel.

Siessünk menteni.

Rémlátvány volt! Ember és állat egymáson henteregve; a halálra sebesült
lovak nyerítettek, a harczosok káromkodtak, egy-egy paripa elfutott,
magával hurczolva a kengyelbe akadt halott lovagját.

A halálra sebesültek között volt maga Douay tábornok is.

Mikor a vén sergeant kiszabadítá a lova alól: szökött a nyakából a vér.

– Oh mon général! zokogott a veterán, kendőjével tapasztva be a tátongó
sebet.

– Ne sirj! hörgé a tábornok. Kiáltsd helyettem: «en avant!»

Nem jó vezényszó volt.

A huszárokat üldöző chasseurök egy komló-ültetvény elé kerültek, mely
meg volt rakva porosz lövészekkel. Azok aztán hátba fogták őket, gyilkos
tüzelést indítva meg gyorspuskáikkal.

A chasseurök most a komló-ültetvény ellen fordultak. Az pedig rettenetes
erősség: a magas komló-póznák erős sodronyokkal dúczokhoz kötözve
lehetetlenné tesznek minden lovas támadást.

A gyönyörű lovas vadász-ezred ott pusztult el.

A főparancsnok elestével aztán el volt döntve az ütközet sorsa. Megjött
ugyan nagy későre Mac Mahon tábornagy a hadseregével, de már akkor Douay
hadteste szét volt zavarva; Weissenburgot oda kellett hagyni.

A visszavonulás egyébiránt a legnagyobb rendben történt meg. A poroszok
kezébe nem sok fogoly került s azok is nagyobbrészt zuávok voltak meg
turcok, nem igazi francziák.

Azt senki sem fogadta el, hogy meg lettünk volna verve. Mindenkit
lelkesített az a meggyőződés, hogy a veissenburgi küzdelem, csekély védő
haderővel túlnyomó támadósereg ellenében, tervszerű részlete volt csupán
egy nagy döntő ütközetnek. Azt hitte minden franczia katona, hogy ez
csak ismétlése a lombardiai nagy ütközetnek, a midőn a franczia-olasz
hadsereg balszárnyát engedték Benedek tábornagy által hanyatt-homlok
döntetni, hogy azalatt Solferinónál a franczia hadsereg zömével az
osztrák armádia derekát törjék keresztül. Most is úgy lesz. Itt van még
Mac Mahon egyfelől, másfelől Bazaine két derék sereggel.

Másnap megjelent közöttünk Mac Mahon és maga a császár, fiatal
trónörökösével s a weissenburgi ütközetben kitünt hősöknek érdemrendeket
osztottak ki. Nekem is jutott belőle egy. Az öreg Duval ajánlatára
kaptam a becsületrend lovagcsillagát. Egy párisi lap reportere
csodadolgokat irt rólam a lapjának, az önfeláldozó magyarról. Gondoltam
rá, hogy ha majd ezt olvasni fogja az «asszony», mondani fogja magában:
még sem mindenütt olyan gyáva az az ember!

De bizony hiába vártunk mi a visszatorlásra. Weissenburg után
következett Spicheren, Wörth. A németek mindenütt túlnyomó erővel
támadták meg a francziákat, s kiderült, hogy tüzérségi fegyverzetük
jobb, mint a francziáké. Mac Mahon seregét elválasztották Bazaineétől.
Az óriási harczokban Rézonville, Gravelotte előtt, Bazaine
másfélszázezer emberét visszaverték Metz erődítvényei közé, Strassburgot
ostrom alá fogták s Mac Mahonnak elzárták az útját Páris felé.

A hány ütközetünk volt, a sebesülteket mindig az ellenség szedte össze a
csatatéren.

Természetesen egyik hadtest a másiknak a dolgáról nem tudott semmit. A
melyik vereséget szenvedett, az szentül hitte, hogy a másik hadsereg
győzött.

A párisi hirlapok és a börze is megtették a magukét e részben.

Egy este, mikor futáshoz hasonló erőszakolt mars után megérkeztünk egy
városba: a kávéházban kezembe vettem egy hirlapot. Kiváncsi voltam a
börze-tudósításra. «Páris. Óriási hausse! A járadék 68·15-re hágott,
nagy győzelemhirek!»

No akkor az én két millió francom lángot vetett!

Hanem aztán mikor a kövérbetűs diadalhireket elolvastam, ez az örömem
tetemesen alább szállt: «Mac Mahon szétverte a porosz hadsereget, a
porosz koronaörökös el van fogva!» Épen aznap hagytuk martalékul az
összes tábori podgyászunkat az ellenség kezében.

Hát így csinálják a börzén a hausset?

De valjon meddig lehet a börzét hazugságokkal traktálni?

Meddig? Mindig!

A Mars la Touri népirtó ütközet után már valóságos czéltalan futás volt
a Mac Mahon alatti csapatok sorsa. Az ellenséggel érintkezésbe jutott
katonák nem is gondoltak már a védelemre. Ha egy csapat porosz ulánus
megjelent az országuton, minden ember futott a kerteknek; a gyalogok
elhányták a puskáikat; a vértesek ledobáltak mellvértet, sisakot, a
tüzérek elvagdalták az ágyúkba fogott lovak istrángjait, s felkapva
rájuk, elvágtattak a világba. Nekem lóháton kellett a sebesülteket
szállító szekereim mellett revolverrel a kezeimben nyargalászni, hogy a
marodeurök ki ne dobálják a betegeket, s maguknak ne vegyék el a
szekereimet.

Egyszer magamat is majd elfogtak a bajorok. Valami kisebbszerű
ágyú-csetepaté folyt az uton két franczia és két német löveg között. A
franczia ágyúk nagy hirtelen le lettek szerelve a németek golyói által.
Maga a tüzértiszt is nehéz sebet kapott. Én fel vettem őt a vállamra s
kihoztam a tűzből. A bajorok még egy shrapnellt küldtek utánunk,
melylyel be lett fejezve a csatározás. A mint a szórólöveg a fejünk
fölött szétpukkant, én egy ütést éreztem a kappim bőrernyőjén. Nem
törődtem vele. Bizonyosan a shrapnell borítékából egy szilánk tévedt
oda. Nem tudott két hüvelykkel jobban találni?

A mint a sebesült tisztet elhelyeztem a kocsimon, én is felkaptam a
lovamra s siettem a futók után.

Egy patak hidjánál megtorlódott a futó katonaság.

Én nem sokat tétováztam: neki vágtam a szekereimmel a patak medrének,
hogy a sekélyen átgázoltassak.

Egy bajor huszár rotta utánam vágtatott s a pataknál utólért. Egy fiatal
hadnagy volt a vezetőjük.

«Rendez vous! Demandez pardon!» kiáltá rám a hadnagy, revolverét a
homlokomnak szegezve.

Ahán! Itt jön az «én emberem!» Hiszen tégedet kereslek már régen!…

Odafordultam feléje s belenéztem a pisztoly csövébe. Németül feleltem
neki.

– Hát csak lőjj agyon, kamerád! Nem adom meg se magamat, se a
sebesülteimet.

Nagyot bámult rám a fiatal vitéz, aztán leeresztette a homlokomnak
szegzett pisztolyát.

– Elszászi vagy? kérdé tőlem.

– Nem. Magyarországi vagyok.

– No hát eredj Isten hirével!

S azzal engedett békén a mentő szekereimmel együtt átgázoltatni a
patakon. Én aztán a répaföldeken keresztül elkerültem a veszélyeztetett
országutat, s estére bevergődtem a chalonsi táborba.

Rátaláltam a tábori kórházra.

Hajh, az öreg Duvalnak átkozott rossz munkája volt ma!

Csupa láb-sérült katonákat kellett ápolnia. A dicsőséges kardvágta,
golyózúzta sebek helyett feltörött bokákat és sarkakat kötözgetni.

Össszecsókolt, mikor három szekér igazi sebesültet adtam át neki. Azt
mondta, hogy derék ficzkó vagyok. Megengedte, hogy én segédkezzem neki a
sebészi műtéteknél, a mi nagy kitüntetés volt.

Mikor aztán elkészültünk a munkával, kimosakodtunk, akkor azt mondá az
öreg úr:

– No már most én is adok neked valamit. S a kabátzsebébe nyult.

Azt gondoltam, szokás szerint, egy elszívhatatlan szivarral fog
megkinálni.

Ezuttal nem szivar volt.

– Átadom neked az elbocsátási leveledet.

Majd hanyatt estem.

– Elbocsátási levelem? Miért bocsátanak el?

– Azt kérdezd meg Trochu minisztertől. Az ő rendelete, hogy minden
idegen tisztet azonnal el kell távolítani a franczia hadseregből.

– Hát megérdemlettem én ezt?

– Igaz, hogy nem érdemletted meg, fiacskám. Nagyon bátran viselted
magadat. Sok sebesültet összehordtál. Ott jártál a legnagyobb
fegyvertűzben. Hanem hát csodálatos dolog az, hogy te neked nem történt
soha semmi bajod. Mindég ép bőrrel kerültél vissza. Nem tudnád
megmondani az okát, hogy miért tetted annyiszor koczkára az életedet,
holott te nem vagy franczia?

Hát én tudtam annak az okát, de nem mondhattam meg.

Igazuk van a francziáknak, ha az ilyen emberben, mint én gyanakszanak; a
ki soha sebet nem kap az ütközetben s mindenüvé odafurakodik. Hát még ha
azt meg fogják tudni, hogy ma egy üldöző bajor huszártiszttel németül
beszéltem, s arra az hagyott engem tovább vonulni. A vert seregnek joga
van árulásról álmodni.

És abban is igazuk van a francziáknak, ha azt mondják nekem: «Mit
használod te fel a mi nemzeti szerencsétlenségünket a te öngyilkossági
kisérleteidre? Azt gondolod, hogy ilyen világháborút azért gondolt ki
Mars isten, hogy a te aprócska családi contraversiáidat eligazítsa vele?
Ha meguntad az életedet: eredj ott egy fűzfa, kösd fel rá magadat!»

Duval úr csak akkor vett rajtam észre valamit.

– Nézd csak, nézd! Te meg vagy sebesülve a homlokodon.

Eddig nem is gondoltam rá.

– Valami kartács-szilánk horzsolt talán. Nem érdemes a flastromra.

Átvettem főnökömtől az elbocsátási levelet, aztán resignáltam neki a
hátas lovamat, a kórházi készleteimet, meg a két szekeremet. A
harmadikat megtartottam magamnak a tovautazásra. Ez volt most a
leggyorsabb alkalmatosság: a saját ekvipázs. A vasutak mind
katonaszállításra voltak lefoglalva.

Mielőtt Chalonst elhagytam volna (késő éjjel) betértem egy útszéli
kávéházba, elfogyasztani egy csésze kéményseprő folyadékot, a mit fekete
kávénak neveztek.

Lenn a völgyben vakító fény támadt.

A császár parancsára felgyujtották a tábori sátrakat. Tovaszállításukra
már nem volt idő. Az egész tábori felszerelést el kellett égetni és
aztán futni ki tudja merre.

A kávéházban kézről-kézre forgó párisi hirlapokban ritkított betüs sorok
hirdették nagy fennen:

«A porosz hadsereg szétszóratott. Kétszáz ágyú zsákmányul esett. Moltke
tábornagy fogoly, Bismark halálra sebesült! Járadék 71·25.»

Azt tehát elértem szépen, hogy a vagyonom megsemmisült, hanem én magam
életben maradtam.

A halál nem található sehol!



A «SVEET HOME» (ÉDES OTTHON.)

Csunya locs-pocs időben érkeztem meg Párisba.

Már előtte való napon folyvást vert bennünket az eső. A nagy ütközetekre
rendesen meg szokott jönni a zivatar. A poeták azt mondják, hogy az ég
leakarja mosni könyeivel a földről az emberek által kiontott vért; a
természettudósok pedig azt mondják, hogy a tömérdek felrobbant lőpor
gáza idézi elő az esőt. Tény, hogy minden nagy ütközet után bőrig ázunk.

Mikor az egylovas bérkocsiból kiszálltam a hotelem előtt, azt kérdezé a
portásom, hogy kit keresek? «Magamat». Nagy mesterségembe került
megértetni vele, hogy én vagyok a gazdája. Arra kinyitotta előttem a
lépcsőajtót s beeresztett. Aztán meghúzta a csengetyüt háromszor. Ez azt
jelenti, hogy az «úr» érkezett meg.

A komornyik az előszobába jött ki elém. Szemet, szájat tátott, mikor
megpillantott. Szép figura lehettem. Fejemen egy kopott veres keppi,
átlyukasztott ellenzővel, a homlokom piszkos, véres kendővel átkötve,
arczom feketére égve s három hónapos bozonttal benőve, egyenruhám
piszkos, foltos, a fölött egy gummi köpenyeg csuklyával, lábaimon
czombig érő csizmával, felkötős sarkantyúval, piszkosan, sárosan,
oldalamon kard és revolver és szalonnás tarisznya.

– Itthon madame? kérdém tőle.

– A boudoirjában van.

– Mondja ön neki, hogy megjött «monsieur», aztán csináljon tüzet a
szobámban, át vagyok ázva.

A komornyik emberszerető férfiú volt; azt mondta, hogy sétáljak be csak
a salonba, ott már ég a tüz a kandallóban.

Aztán mondja még valaki, hogy nincsen democratia! mikor egy ilyen ágról
szakadt marodeurt bebocsátanak a salonba; a saját felesége salonjába.

Csakugyan égett már a tüz a kandallóban. Oda álltam eléje, hogy egy
kicsit átjárjon a meleg.

Pár percz mulva a komornyik eltávozása után bejött az asszony. Sietve
lépett be, hanem aztán megállt az ajtóban.

No bizony volt oka rá, hogy megijedjen tőlem.

De ha az én alakom ijesztő volt ő rá nézve, az ő alakja meg épen
gyülöletes volt nekem.

Három hónap óta nem láttam. Azóta nagyot változott.

Más férj előtt ilyenkor a nő gyönyörüséges, nekem utálatos volt.

– Ön eljött a táborból? Rebegé halkan.

– Igen. Elcsaptak.

– Önt? Hogy lehet az?

– Azt hitték, hogy az ellenség kéme vagyok.

– Esztelenség! Hisz önről annyi dicséretet irtak a lapok. Hányszor
veszélyeztette az életét a sebesültek miatt.

– Épen azzal lettem gyanus. Tisztességes feltser nem őgyeleg az
ütközetben.

E közben letettem a sipkát a fejemről.

– Ön meg van sebesülve? hebegé az asszony.

– Bagatelle! Egy kis horzsolás. Már behegedt.

A gummi köpenyeget is levetettem magamról.

– Hiszen ön érdemrendet is kapott.

Ott fityegett a legion d’honneur a mellemen.

Dühös voltam, leszakítottam onnan; a kandallóba akartam dobni.

Az asszony megkapta a kezemet.

– Nem, nem! Ne tegye azt! Hagyja a mellén!

S ő maga tüzte azt fel ujból a kabátomra.

– Igaza van. Hadd legyen ott. Legalább van rajtam egy «folt», a melyik
becsületes. Beszéljünk másról.

S ugyan minek is volna ezt a tárgyat tovább üzni-füzni?

Egy csatákból megjött katonának a kapott sebéről vagy a kapott
érdemrendéről beszélni a felesége előtt? Mikor én nem vagyok igazi
katona, a sebem nem igazi seb s a feleségem nem igazi feleség. S még az
érdemrendem sem az én érdemem.

– Hogy van ön? Beszéljünk arról.

S aztán kikérdeztem, mint egy lelkiismeretes házi orvos, hogy érzi
magát? Egész szakszerüleg. Ő felelt, a hogy patiens szokott nyilatkozni
az ordináriusa előtt, adtam neki tanácsokat, hogy minő életrendet
kövessen.

Mikor az megvolt, akkor azt kérdeztem, hogy nem jöttek-e leveleim?

Csak egy jött a napokban; de az is felbontva érkezett.

– Ki bontotta fel?

– A rendőrségnél bontották fel, az idegenek külföldről érkezett leveleit
egy idő óta mind felbontják.

– Bele nézett ön is a levélbe?

– Hogyne? De nem tanultam belőle semmit; mert chiffreekben van irva.

(Aha! Ez a brüsseli börzeügynököm tudósítása.)

Én úgy tettem, mintha nem volna rám nézve sürgetős a levél elolvasása.
Beszéltettem magamnak az asszonnyal a párisi élményeiről. Tarka világ
volt itt az alatt!

Csak akkor hagytam el a salont, mikor a komornyik jött jelenten, hogy
már ég a kandallóban a tűz.

Akkor azt kérdezte tőlem az asszony, hogy nem akarok-e vele vacsorálni?

– Elszoktam én már attól; majd sütök magamnak egy darab szalonnát a
tűznél.

Azt gondoltam, még mindig a bivouacon vagyok.

A szobámba átmenve, ott találtam az iróasztalomon a levelet, lenyomtatva
egy bronz súlyzóval.

Az ügynökömtől jött a levél. A titkos irás kulcsa a zsebemben volt, egy
cigaretta hüvelybe felirva. Ha véletlenül elestem volna a vérmezőn, azt
is elszivta volna valami Krankenwärter.

A levélben ez állt:

– Önnek a rámbizott összege megkétszereződött. Most van nálam négy
millió frankja. A baisse folyvást tart A párisi börzén pár napig roppant
hausset idéztek elő hamis győzelmi hirekkel. Annál nagyobb lett a
visszaesés. A francziák mindenütt vesztenek. Ha ön beleegyezik: én
tovább dolgozom a pénzével baissere.

A táborban megtanultam káromkodni.

– Sapristi! Én nem így alkudtam! A sors ironiázik velem. Én elakarom
veszíteni azt az elátkozott pénzt, melyért életem, lelkem üdve,
becsületem lett becserélve, s a vak szerencse a helyett megkettőzteti
azt. Megduplázva sem kell!

Rögtön megirtam a választ az ügynökömnek, azt a határozott utasítást
adva neki, hogy rögtön forduljon át az egész összegemmel a haussera. A
levelet átdolgoztam chiffrekre s elküldtem a póstára a komornyik által.

S aztán elővettem az iszákomból a szalonnát, profontot s a kandalló
tüzénél elkezdtem azokat megpirítani.

A ki négy millió frankot kidob az ablakon, az csak megengedhet magának
ilyen fényüzést.

Hanem a cognac már nem izlett rá. Három hónapig egyebet sem ittam, mint
cognacot Az jó hideg és meleg ellen, éhség és szomjuság ellen; jó az
influenza ellen, a váltóláz ellen, aztán meg a félelem ellen.

Most már itthon vagyok; nem kell több cognac.

A helyett jól esik egy pohár tiszta víz.

Ah, milyen régen nem ittam már tiszta vizet. Beh jól esett! Még is csak
nagy boldogság az az édes otthon! Kap az ember friss vizet inynya.

Drága sveet home!



VOX POPULI…

Az utczán éktelen nagy zsivaj volt; behallatszott a szobámba a záró
redőnyökön és belső táblákon keresztül. Én ezt egészen normalis
állapotnak találtam. Párisnak nem lehet befogni a száját. Ok pedig van
elég a kiáltásra.

A komornyik, kit a postára küldtem, halálsápadt arczczal rohant be
hozzám.

– Monsieur! Meneküljön! Az emeute közelit!

– Hová közelit?

– Ehez a hotelhez. Ön előtt egy német diplomata lakott itten. A nép
megszokta ezt az ő lakásának tartani: valaki odadobta közéjük a jelszót,
s most ide jönnek a házat megostromolni. Már két német nevü bankárnál
minden ajtót, ablakot összetörtek.

– Majd beszélek a fejükkel. Ön menjen madamehoz s kérje fel a nevemben,
hogy vonuljon a téli kertbe, s akármi zajt hall ne jőjjön elő.

Azzal felkötöttem a kardomat, feltettem a sipkámat s lementem a
lépcsőkön.

A kapus már akkor bezárta az ajtót. Kivülről hatalmas döngetés hangzott
rajta.

Mondtam a kapusnak, hogy nyissa fel az ajtót.

Kihuztam a kardomat s kiléptem a felnyilt utczaajtón.

A sokszor látott kép tárult elém. Minden osztályból összeverődött
csőcselék: blouseos férfiak, czilinderkalapos járdataposók, diákok,
gaminok, kofák és divathölgyek festői egyvelegben.

A ki az ajtómat döngette, az egy lakatoslegény volt; gondolom hogy nem
volt egyéb oka rá, mint hogy volt neki hozzávaló kalapácsa.

Mikor kiléptem, a kik legközelebb estek a kapuhoz, vissza vonultak.
Többen kiabálták: «nini! egy katonatiszt».

Én pedig hangom teljes erejével odakiáltottam a tömegnek:

– Citoyens! Itt ebben a házban egy beteg asszony van. A ki ezen az ajtón
be akar törni, annak a fejét én kettéhasítom.

Ez bizony nem olyan szónoklat, a mivel a fellázadt népet le lehet
csillapítani.

Egy pár legközelebb álló gommeux, a kit a skandalum hoz ilyen helyre,
gyorsan visszahuzódott a hölgye mögé, hanem a kalapácsos erősen ütötte a
mellét és kiabált, hogy az ő fejét próbáljam kettéhasítani. A távolabb
állók felemelt botokkal és esernyőkkel hadonáztak.

El voltam szánva.

Egyszer csak megkapta valaki hátulról a kezemet, a karddal.

A feleségem volt ott.

– Mit keres ön itt? Minek jön ide?

Odafurakodott mellém.

Ő aztán tartott szép beszédet a néphez. Soha sem hittem volna, hogy
ilyen szépen tud deklamálni.

– Citoyens! Mi nem vagyunk németek, ellenségek; hanem magyarok, jó
barátok. Férjem a franczia hadseregnél szolgált. Nézzenek a homlokára:
Francziaországért kapta e sebet; nézzenek a mellére: Francziaországtól
kapta a becsületrendet.

Én reszkettem a dühtől.

Mit dicsér engem ez az asszony a nép előtt, a ki szivében megvet?

– Madame! Menjen a szobájába! Rivaltam rá. Itt önre nincs szükség.
Bocsássa el a kezemet! Hadd vágok a canaille közé!

De olyan erősen átszorítá mind a két karjával a jobbomat, hogy nem
birtam azt kiszabadítani.

Utoljára felkaptam a nőt az ölembe, s nem törődve azzal, hogy mit üvölt
a nép, felrohantam vele a lépcsőn; bevittem a különszobájába s ott
ledobtam az ágyára.

– Maradjon fekve! Kiálték rá. Ön az életével játszik.

– Hát akkor maradjon ön itt mellettem. Esengett. Ne menjen vissza a nép
közé!

– Eh! Ettől a parasztos csőcseléktől megtudom önt védelmezni, de egy
görcsrohamtól nem: s ez önnek az életébe kerülhet.

E szóra úgy tetszett nekem, mintha mosolyt láttam volna az arczán.

Én már mindent rosszra magyaráztam.

Azt hittem, hogy az alatt a mosoly alatt az a gondolat rejlik: «féltesz
úgy-e? ha meghalok, vissza kell adnod a hozományomat a rokonaimnak!»

Szeretném, ha itt tépnének szét a szemei előtt.

Mért nem jönnek hát utánam? Mit késik rám rohanni a megharagított
oroszlán: a nép? Nem a szemébe vágtam azt, hogy «canaille!»

A következő percz meghozta a magyarázatot. Az utczán trombitajelszó
hangzott; azután paripák robogása. A császári gárda maga érkezett meg, s
az nagy hirtelen megtisztította az utczát a zendülő tömegtől. Az utczai
zaj elvonult másfelé. Másutt is van beverni való ablak.

Nem sokára férfi hangokat hallottam a teremben.

Az asszonyt még egyszer kértem, hogy maradjon az ágyban csendesen s
kimentem a terembe.

Egy rendőrbiztos beszélt a komornyikkal.

Midőn meglátott, nyájasan üdvözölt s a komornyiknak inte, hogy hagyjon
magunkra.

Én megköszöntem neki a gyors segélyt, mely házunkat a rombolástól
megszabadítá.

– E felől meg lehet ön nyugodva: ez elmult, mondá a biztos; hanem valami
más, komoly baj van.

– Nekem van komoly bajom?

– Önnek. A rendőrségnek tudomására esett, hogy ön egy chiffrekkel irt
levelet kapott Brüsselből.

– Tudom. Fel is bontották a levelemet.

– Ön erre a levélre válaszolt. Szintén chiffrekben. A levél ezelőtt egy
órával lett feladva a postára.

– S már ennek a tartalma is ott van a rendőrség kezében?

– Igen. Lesz ön szives nekem átadni e titkos irásnak a kulcsát?

– De uram, az a levélváltás üzleti titkokat rejteget, a miket én egy
harmadiknak nem árulhatok el.

– Biztosíthatom önt felőle, hogy rendőrségünk ép oly titoktartó, mint a
velenczei nyelvtelen kőoroszlán.

– S mi történik velem, ha nem adom oda önöknek a titkos irás jegyeinek
kulcsát?

(Ha azt mondja, hogy főbe lőnek, akkor nem adom oda.)

– Akkor rögtön kitolonczoljuk önt Párisból s a belga határig a lába sem
éri a földet.

(Az már más! Ebből nem kérek.)

– No hát tessék velem a dolgozó szobámba jönni s hüvelyezzük le mind a
két levél tartalmát.

Ott volt a zsebében a rendőrügynöknek mind a kettő.

Az első az én ügynököm levele volt. Ezt már ismerjük.

A második pedig volt az én válaszom. Ez pedig igy szólt:

«A francziák győzni fognak, tegye ön fel összes vagyonomat haussera.»

A rendőrügynöknek kicsordult a szeméből a köny.

Egészen meg volt hatva az által, hogy ime, egy idegen ennyire bizik a
francziák diadalában: összes vagyonát fölteszi rá!

Én pedig szerettem volna magamnak tapsolni: «Bravo Dumány! Ezt a
komédiát jól játszottad!»

Ekkor a rendőrügynök bizalmasan megszorítá a kezemet s nagy suttogva így
szólt:

– Jól van uram. Ez rendben van. Hanem már most adok önnek egy tanácsot.
Ne maradjon ön egy napig sem tovább Párisban. Ma még mi parancsolunk
itt, de hogy holnap ki fog parancsolni? azt senki sem tudja. Azért
pakoljon össze rögtön s fusson az asszonyával együtt, a merre még ma
szabad az út. Holnap lehet hogy én is futok.

– Köszönöm uram.

Ezzel átadtam a derék férfiúnak az útlevelemet láttamozás végett. Két
óra mulva már kezemben volt az utlevél. A hajnalt már a vasúton láttuk
meg. Az asszony megvallotta, hogy nagyon boldogul érzi magát, a midőn
Párist elhagyhatja.



FORTUNA ÖRDÖGASSZONY.

Két egész nap telt bele, a míg Párisból Brüsselig el tudtunk vergődni.
Minden vonat túl volt zsúfolva kiutasított idegenekkel és menekülőkkel s
minden állomáson hosszú ideig kellett várni a renden kívüli vonatokra, a
melyek tartalékos katonákat, nemzetőröket, hadiszereket szállítottak
Páris felé. Azonkívül minden városban ki kellett szállni valamennyi
utazónak s a rendőrbiztosok előtt igazolni magát útlevelekkel s a
málháit megmotoztatni.

Rám nézve még azzal is meg volt nehezítve az igazolás, hogy a homlokomon
levő seb elárulta, hogy valamiféle katona vagyok. Az effélének pedig
Trochu kemény parancsa szerint meg volt tiltva Francziaországot
elhagyni. Nekem tehát még az útlevélen kívül az elbocsátási decretumomat
is elő kellett mutatnom Trochu parancsa szerint. Ezen aztán eltanakodtak
a messieursök, hogy melyik parancsát tiszteljék Trochunak? a melyik
kikerget, vagy a melyik bennmaraszt.

A határnál pedig épen négy óráig kellett időzni a vonatnak, az általános
podgyász-átmotozás végett, s nekem ez alatt be kellett mennem a
térparancsnoksághoz, és igazolnom magamat, hogy nem vagyok
katonaszökevény, sem spion, hanem szabályszerűen elcsapott idegen
önkénytes tábori orvos; s becsületszavamat adnom rá, hogy a hölgy, a kit
magammal viszek valóságos törvényes feleségem.

Mikor végre késő éjjel bevergődtünk Brüsselbe, alig tudtunk szálláshoz
jutni. Minden hotel túl volt tömve. Nagy nehezen tudtam szert tenni egy
harmadik emeleti szobára. Oda felbocsátottam az asszonyt a lifton; magam
pedig lementem a kávéházba egy pohár punchot meginni.

Ott is ember ember hátán volt. Úgy látszik itt nem akar éjszaka lenni.
Öten-hatan olvastak egy hirlapot. Valami nagyon érdekes hir lehetett
benne. Olyan lárma volt, hogy nem értettem semmi szót.

Kértem a garçont, hogy szerezzen nekem is egy hirlapot.

Megsugta, hogy ezek már régiek: esti lapok; hanem ha nem sajnálok öt
frankot kiugratni, elküld a nyomdába s hozat számomra egy reggeli lapot.
Természetes, hogy nem sajnáltam az öt francot.

Mint tapasztalt hirlapolvasó, a lap hátulján kezdtem: ott vannak a
táviratok.

Az egyik Arlonból kelt s azt a hirt hozta, hogy Mac-Mahon állása nagyon
jó, erődítvények mögött áll, melyek képesek 300 ezer embert feltartani;
a tegnapi ütközet a francziák győzelmével végződött.

A másik sürgöny Meziersből azt táviratozta, hogy a tegnapi véres csata a
franczia sereg vereségével végződött, mely a német sereg által a belga
határ felé szoríttatik. A császár Mac-Mahonnál van. A csatavonal
Bariletól Lachapellig terjed. 3000 franczia 500 lóval belga területre
szoríttatott át s ott a fegyvert lerakta.

Az asztalszomszédom (úgy látszik franczia) udvariasan kért, hogy
mutassam meg neki is a táviratokat.

Odatartottam eléje a lapot.

– Eh! Ezek még a tegnapi esti lapból vannak ismételve, elkésett
előfizetők boldogítására. Lesz ujabb. Nézzük a lapnak az első lapját.

Ott soha sem szokott távirat lenni.

Ezuttal volt. Épen a lapnak a homlokán. Akkora betükkel nyomtatva, mint
egy darázs.

«Szerdán. Szeptember 2. délután 8 óra. Mac-Mahon hadserege megadta
magát, lerakta a fegyvert. Mac-Mahon sulyosan megsebesült, helyette
Wimpffen tábornagy vette át a vezényletet. Ő irta alá a kapitulácziót.
Napoleon személyesen maga adta meg magát a porosz királynak.»

Az én szomszédom elájult és lefordult a székről. A garçonok kivitték a
szabadba, fellocsolni. Ez szenzácziót keltett a vendégtömegben. Valaki
elájult. Valamit olvasott. Mit olvasott? A legelső kérdezőnek adtam a
hirlapot. Nekem már elég volt. Azt azután feltolták a billiárdra, onnan
olvasta fel a táviratot a sokaságnak.

Én pedig felmentem az asszonyhoz.

Ébren volt; ruhástól együtt vetette le magát az ágyra. Minthogy csak
kettőnknek volt egy szobánk: nem vetkőzhetett le. Egy idegen férfi
előtt!

Bocsánatot kértem tőle, hogy háborgatom a nyugalmát; de ezt a nevezetes
eseményt tudatnom kellett vele.

Erre neki is egyszerre kiment az álom a szeméből. Felkelt az ágyról s
odajött hozzám.

– Lássa ön, milyen isteni gondviselés volt az, hogy önt elbocsátották a
hadseregtől. Most ön is el volna fogva. A mi rossznak látszott, milyen
jó lett belőle.

Az első pillanatra magamat is megkapott ez a hálaérzet. Bizony furcsa
komikus megoldása lett volna az én tragœdiámnak, ha én, a helyett, hogy
a halálomat találam, találtam volna egy átkozottul unalmas dolce far
nientét Mainz vár sánczai között! Tehát a «rosszból» lehet valami «jó».

Szeretném tudni, hogy javítja meg az én elrontott életemet valaki?
valami?

Szegény asszony! Ha sejtenéd, hogy ezzel a catastrophával a te egész
vagyonod hamuvá lett!

Jó alvást kivántam neki. Azt mondtam, elmegyek valami jó szállást
keresni magánházban. Itt nem maradhatunk.

Ha jól emlékezem rá, kezet is adtunk egymásnak: szórakozottságból.

Visszamentem a kávéházba. Egy lélek sem volt már ott a szolgálattevő
személyzeten kívül. Hová lettek? Minden ember elszaladt a börzére.

Börzére? Hajnali négy órakor.

Hja! ezen a napon nem volt se éj, se nappal a börzén. Éjjel, nappal ki
voltak világítva a folyosói; a gáz égett a nagy kandeláberekben.
Ilyenkor nagy dolog folyik ott.

Magam is kiváncsi voltam odamenni.

A bejutáshoz igen jó ajánlólevelem volt, a két öklöm; a nélkül be nem
jutottam volna. Benn a teremben már öklöződtek. Egy sánczostrom
Spichenernél csupa symphonia ahhoz a lármához képest, a mi oda benn
folyt.

Én egy börzeszolgának husz frankot igértem, ha kihíja a kulisszák közül
egy pillanatra X. urat, az én börzeügynökömet; átadtam neki a
névjegyemet.

Beletelt egy jó óra, a míg szerencsém lehetett a derék férfiúhoz.

A czilindere be volt zúzva, a kabátgallérja lehasítva, három gomb
hiányzott a mellényéről, s a nyakravalójának a máslija hátul volt a
csigolyáján. Csorgott az arczáról az izzadtság. Kezében volt a
jegyzőkönyve.

Mikor engem megpillantott: extasisba jött az arcza. Odarohant hozzám.
Megölelt, megcsókolt.

Megbolondult ez?

– Uram! Barátom! Félistenem! Ön egy próféta! A sedáni catastrophára
óriási hausse ütött be a börzén!

– Hausse? Mondám én elámulva.

– Az ám! Ha csak elvesztették volna az ütközetet a francziák, erre
nagyszerű baisse állt volna be; de hogy lerakták a fegyvert, erre az
egész börze megfordult, s most őrült módon szöknek fel az értékek. Ön
csodaember! Hogy ezt megszagolta! Eresszen vissza! Hadd megyek milliókat
csinálni. Az ön pénze haussera van engagirozva. Ma Tortoninál
reggelizünk pontban 12 órakor. Nyolcz milliót hozok önnek haza.
Ereszszen! Vagy itt hagyom a kezében a kabátom szárnyát.

Azzal visszarohant az aranyborju orgiájába.

Én pedig rábiztam magamat egy kifelé törekvő népáramlatra (ez bizonyosan
a megvert contremine volt) s szépen kitolonczoltattam az utczára.

Azt hittem, hogy álmodom.

Hát lehet a feketéből fehér? A tűzből jég, a jégből tűz? Lehet a
szerencsétlenségből szerencse?

Hátha nem igaz, a mit az a hóbortos összevissza hadart.

Reggel volt már. Betértem egy kávéházba theázni. A thea mellé hirlapot
is adtak.

A legujabb kiadásu hirlapban már a börzetudósítás is benne volt:
«Általános hausse! Franczia értékek keresettek! Valuta erősen áll! Pénz
bőven!»

Tehát még sem álom!

Délig elácsorogtam az időt. Pontban tizenkét órakor ott voltam a
megjelölt restaurantnál, mely a legdrágább. Az ügynököm már ott ült. A
reggeli meg volt rendelve: négy tuczat osztriga, erdei szalonka,
árticsóka vaczok, giardinetto; chablis, château Lafitte, grand vin Mumm,
sect.

– Lesujtó diadal! mondá az ügynök. Ecrasant vereség a contreminere!
Uram! Napoleon kapitulált Vilmos király előtt: én pedig kapitulálok ön
előtt. Ön jobban ismeri a börze psychologiáját, mint én!

– Én ismerem a börze psychologiáját?

– Nagyon megérthető! Ön a franczia táborból jött. Bizonyosan nem azért
volt ott, hogy törött kezeket, lábakat egymáshoz ragaszszon; hanem hogy
közvetlen közelből szerezzen tudomást a hadseregek állapotáról. Hja, ha
azt a többi börzematadorok is így csinálnák! Hanem hát ahhoz kurázsi is
kell. Önnek már két nappal ezelőtt tudomása volt róla, hogy Mac-Mahont
körülfogják, hogy le fogja tenni a fegyvert császárostól együtt. Ön
idejekorán megugrott. Nekem avisot adott. Én szót fogadtam. S itt az
eredmény. Négy millió frank a mai nap nyeresége.

– De hát hogy lehet az?

– Még ön kérdi tőlem? Hiszen nagyon kiszámította ön, hogy a franczia
főhadsereg capitulatiójával a császár elfogatásával vége van a
háborunak. A francziáknak nincs több mozgó hadseregük. Kénytelenek békét
kötni. A börze előre escomptálja a békekötést. Ezért szállnak fel a
franczia értékpapirok olyan rohamosan. Mit csináljak önnek a nyolcz
millió frankjával?

Nekem e perczben minden keserű volt, a mi csak a fogam alá került.

– Majd meglássuk. Mondám.

Hát már én nekem nem sikerül ezt az átkozott milliót agyonverni? Én
kidobom a tengerbe, s ő visszauszik negyedmagával! Tapad hozzám ez a
gyűlöletes pénz, mint a maszat: mentől jobban mosom tőle magamat, annál
aranyosabb leszek Úgy teng rajtam, mint a bélpokloson a viszketeg
sömöre! Hát már Fortuna nem istenasszony, hanem ördögasszony. Megfojt ez
az arany!

– Egyedül jött ön? Kérdezé tőlem X. úr.

– Nem! A feleségemet is elhoztam.

– Van jó szállásuk?

– Egy szoba a harmadik emeleten. Épen szállást akarok keresni.

– Mondok önnek valamit. Egy itteni bankár, contremineur, a mai
differentiák kiegyenlítésére a lakházát ajánlja fel; neki négyszázezer
frankba került, nekünk kétszázezerért kinálja.

– Fogadja ön el.

– Rögtön be lehet költözni. S a többi pénzzel mit tegyek? A házi gazda
egészségére!

Koczintottunk. No lám, milyen egyszerre házi gazdává lettem Brüsselben,
a hol még az éjjel szállást sem tudtam kapni.

– Hát most térjen ön át az egész összeggel a baissere. Mondám X. urnak.

Az ügynök letette maga elé a poharát s rám bámult.

– Monsieur? Nem szokott ön rendesen bort inni? Nagyon erős volt a
pezsgő?

– Nekem nem szokott megártani a bor. Egész józanul beszélek.

– Akkor menjen ön valami psychiater orvoshoz. Vizsgáltassa meg magát.
Önnek valami kedélybaja van.

– Meglehet; de azt a pénz nem gyógyítja meg. Tegye ön fel a pénzemet egy
heti határidővel baissere.

– No már, uram, egyszer sikerült önnek az, hogy az ördögnek a szakállát
leborotválja, másodszor sikerült az ördögnek az üstökét levágni, most az
ördögnek a farkát akarja ön kitépni? Már abba nem megyek bele. Nekem
adja ön ki az eddigi nyereségből a provisiómat, s a többi pénzével
játszszék ön maga a börzén.

– A provisióját húzza ön le magának, hanem a többi összegemet csak
kezelje úgy, a hogy mondtam. Én a börzére nem mehetek üzleteket kötni,
mert nekem vissza kell mennem Párisba.

– Párisba? Most? Hisz akkor ön tökéletesen meg van bolondulva. Hisz ott
most revolutio van.

– Épen azért megyek oda. A nőmnek minden garderobeja, ezüstneműje,
ékszere, szőnyege ott maradt az elhagyott palotámban, azokat el akarom
hozni.

– De uram, az Isten áldja meg! Ebből a nyolcz millióból, a mit ön nálam
hágy, vehet ön a feleségének annyi új garderobeot, ezüstnemüt, szőnyeget
a mennyit akar: s nem dugja érte a fejét a guillotine alá.

– Ejh! uram! ön nem érti az én dolgomat! Szakítám ketté bosszúsan ezt a
kelletlen párbeszédet.

Erre az én emberem a mutató ujját az orra hegyére nyomva, azt mondá:

«Ahán!»

Én pedig az ajkaimat beszorítva, azt hangoztattam:

«Ühüm!»

Arra ő felhúzta szemöldökeit s felnyitotta a száját hamiskás mosolylyal:

«Ehe!»

Én pedig mutató ujjamat a szájam elé keresztbe téve, azt mondám:

«Ohó!»

Ezzel aztán megértettük egymást, tisztázva volt a helyzet.

Mert hisz az egész normális állapot, hogy egy sokszoros milliomosnak, a
felesége mellett, még egy «mostoha feleségének» is kell lenni.

Ha veszedelem üt ki, hát akkor honnett ember legelőször a hites
feleségét menti meg. Hanem azután igaz gentleman visszatér a
szeretőjéért a vész színhelyére s azt is megszabadítja.

Ezt jelenti az «ahán, ühüm, ehe, ohó!»

Még az nap átköltöztettem az asszonyomat a most szerzett palotámba.
Bámult nagyon; de nem tett semmi észrevételt.

Megkérdeztem tőle, hogy van-e még költsége? Még volt huszezer frankja.
Jól takarékoskodott: három hónap alatt nem költött el többet huszezer
franknál.

Azt mondtam neki, hogy csak rendezkedjék be tetszése szerint, nekem
halaszthatlan utam van valahová. Nem kérdezte hová? S nem marasztott.

Én felültem a vasutra Páris felé.

Sokkal gyorsabban tértem vissza, mint jöttem.

A határon tul felvettem a tiszti egyenruhámat s jól jártam vele. A kik
idejövetelemnél akadékoskodtak, most az egyenruhám, érdemrendem láttára
csupa engedelmességgé váltak. Egy tiszt, a ki Mac Mahon seregéből törte
magát keresztül, megsebesülve! Agióm nőtt.

Párisba érve, meglepett az utczák megváltozott alakja. Minden kapu
fölött, minden erkélyről trikolor zászlók lengedeztek. A katonák
ölelkezve fraternizáltak a néppel. Láttam, a mint a császári lovas gárda
katonái a kaszárnyájuk fölött büszkélkedő császári sast a kardjaikkal
vagdalták széjjel. Ugyanazokkal a kardokkal, a melyekkel négy nap előtt
a forrongó népet verték széjjel az én hotelem előtt.

De az én hotelem is szépen megváltozott. Mint a hernyóbáb, melyből egy
éj alatt pillangó lett. Ez is szárnyakat kapott. Az erkélyről két óriási
háromszínű zászló lengett le a földig e felirattal: «Vive la
Republique!»

Tehát már köztársaság volt! Tegnapelőtt még császárság!

S mindez egy csepp vérbe sem került.

Olyan gyöngyen ment mindez végbe, mint mikor egy szép menyecske ma
eltemeti az urát, s holnap férjhez megy máshoz. Azt a szegény halottat
biz egy napig sem gyászolta senki.

Már az új kormány is megalakult. S az e feletti nagy öröm letörülte a
nagy keserűséget, a mit a sedáni kataklyzma okozott.

Az utczákon nem lehetett látni egy rendőrt, mouchardt. A nemzetőrség
tartotta fenn a rendet.

S az idegeneket, a kik Palikao uralma alatt csunya üldözés tárgyai
voltak, senki sem hajkurászta többé, sőt ellenkezőleg nagy veres
plakárdok hirdették a felhivást, hogy az idegenek, kik barátjai a
szabadságnak, lépjenek be a szabad csapatba, mely a zsarnokok
leküzdésére lesz hivatva. Elég volt valami exoticus szabású ruhában
megjelenni az utczán, hogy az embert a hölgyek összeölelgessék.

Hát ide is hiába hoztam el a fejemet! Nincs itt se guillotine, se
barrikád, a hol az ember olcsón túl adhat az életén. Csupán a szabad
csapatba beállás van kilátásba helyezve. De hisz az meg épenséggel
életbiztosító intézet!

Nem tudom megöletni magamat!

És a millióimat? Azokat talán inkább.

A hausse kitartott állhatatosan. Napokon keresztül. Egész Európa hitte,
hogy a békekötés küszöbön áll.

A hatodik napon, mikor az én börzei kötésem terminusa beállt: jelent meg
a republikánus franczia kormány manifestuma, melyben kijelenti, hogy a
háborut a végkimerülésig folytatja Francziaország s addig nem nyugszik,
míg az ellenséget le nem söpörte a haza földéről.

Ez a nyilatkozat a békereményeket úgy leforrázta, mint egy Orbán napi
dér a viruló szőllőket. Beütött nagy rohammal a baisse.

Az én pokolnak áldozott millióimat megint visszazúdította rám a
csudálatos forgatag: ismét megduplázva!

Engemet inzultál a szerencse! A szerencse ördögasszony!



NINCSEN ÖRDÖG.

Ekkor én is elővettem a jobbik eszemet.

Azt mondtam:

«Édes ördögöcském! Hiszen te nem vagy olyan rossz ördög, mint a
milyennek hiresztelnek. Mi az ördögért veressem én magamat agyon, mikor
én nekem most már tizenhat millióm van? Hát van én nekem valami
szükségem arra, hogy elvitessem magamat veled? Én bizony elbocsátalak a
szolgálatomból. Hol a cselédkönyved? Hadd írom bele: «magaviselete:
hűséges; erkölcse: kielégítő.» Aztán keress magadnak más bolondot, aki
befogad. Hiszen nem vagyok én arra kárhoztatva, hogy boldogtalan legyek.
Ezzel a pénzgarmadával, amit te a számomra összelapátoltál, oda jön a
boldogság a helyembe, ahol letelepedem. Szépen járnának a poroszok, ha
minden férj, akit a felesége nem szeret, puskát fogna, s táborba szállna
ellenük! Dehogy száll táborba! Ádám apánk sem revolverezte meg magát,
mikor Éva anyánkkal brouillirozott: ott volt Lilith! Aztán meg ki tudja
hány, akiket az öreg be nem vallott? A fekete bőrü «Hathor», a
mandulaszemű «Anaitis», a piczi szájú «Milytta», a szép keblű «Baaltis»,
akikkel a rossz nyelvek gyanusítják a tátit. Hát mért legyek én jobb,
mint Ádám apánk volt? Annak is elég keserűsége volt az első szülöttével,
Kain urfival. Ájh, hájh! Az a historia Sátánnal, meg az almával nagyon
furcsa dolog! Az asszony csak asszony eleitől fogva. Az élet csupa
illuzió. Ha analyzáljuk, csupa «fex». Az a mienk, ami a kezünkben van.
Bolond, a ki hisz; de nagyobb bolond, a ki nem hisz és kutat. Én bizony
neked, édes ördögöcském felmondok. Szép az élet: én élni akarok.
Elmehetsz ördöghirével a merre akarsz.»

Nagyot nevetett erre az én ördögöm, s azt mondta:

– Dehogy hagylak én el! Most vagy már csak igazán az enyim. Nem halsz
meg, ne is halj meg. Éled a világodat. Elég gazdag vagy hozzá. Lesz
belőled épen olyan nekem tetsző gonosztevő, mint azok, akiket gyűlölsz:
ártatlan szűzek megrontója, családok felforgatója, szerencsétlen
teremtések életrehozója. Most tetszel már nekem. Lesz belőled
átokmagotvető, Istent kicsúfoló, szívtelen kéjelgő, a ki önmagától
visszaundorodik, mikor egyedül van, a ki teszi a rosszat, azért mert
teheti, a kinek gyönyör a kétségbeesett áldozat sikoltozása! Így
szeretlek látni.

No hát benne vagyok: itt maradok.

Nem álltam be a franc tireur légióba, pedig magyar vitéz volt a vezére,
úgy tudom: «Varjassy.» Visszamentem Brüszszelbe. És azután ott maradtam.

X. úr még egyszer eljött hozzám Canossába, mezítláb, szőrkötéllel a
nyakán, eklézsiát követni. Elismerte, hogy én vagyok a bibliai
«Czafèàt-Panèàkh», az álommagyarázó «József». Vakon fog ezentúl követni.
Mit csináljunk tovább?

– Azt csináljuk, hogy tájékára sem megyünk többé a börzének, hanem
őrizzük a juhainkat szárazon.

– Ez a legokosabb gondolat.

Ő is megkapta a maga provisióját, s vett rajta magának egy földbirtokot
s kiment tejgazdaságot kezdeni.

Én pedig ettől az időtől kezdve egészen fashionable gavallér lettem.
Eljártam a jockey-klubba, a szinházakba; a palotámat megnyitottam
estélyekre, a feleségemet elhordtam minden rangjához illő mulatságba, s
nagy ambitiómat helyeztem benne, hogy a toilettjeiben senki által felűl
ne múlassék, s hogy a legszebb fogata legyen.

Nem mondhatnám, hogy ezért a folytonos gyöngédségért valami különös
háladatosságot tapasztaltam volna az asszonyomnál. Inkább bizonyos nemét
az aggodalomnak vettem nála észre.

Néha, midőn bejelentetlenűl léptem be a szobájába, azon kaptam rajta,
hogy valami rovancsolt könyvet rejtett el előlem a fiókjába.

Ez azt számítgatja össze, hogy mibe kerülhet ez a mi fényűző
háztartásunk?

Ha csak azt összegezi is, a mit én az ő tudtával kiadok: bizton felmegy
négyszázezer frankra. Az ő hozományának a kamatja pedig legfeljebb
százezer frank. Ezt az ő értékpapirjai bánják.

Azok már otthon voltak nálam: kiváltva a bankártól, aki az előleget adta
rájuk.

Ez alatt csendesen, a maga terminusára, bekövetkezett az örvendetes
családi esemény.

Fiucska lett, a ki megörvendeztetett bennünket.

Én azt indítványoztam madamenak, hogy csak egy hónap mulva
kereszteltessük meg, s akkor tudassuk a családi örömöt az otthoni
előkelő körökkel: beleegyezett.

Az alatt ő is szépen felépült: visszanyerte előbbi rózsás arczszinét,
sylphidi termetét. Egészen deli hölgy lett belőle. A kis fiút
megkereszteltettük Vilmosnak (Jemmy). Ez akkor nagyon népszerű név volt.
Dajkát én magam választottam ki a számára.

Mikor aztán nem kellett többé semmi egészségrontó zavartól tartanom, egy
délután egy czédulára azt írtam az asszonyomnak, hogy óhajtanék vele
vagyoni kérdésekről behatón értekezni.

Ő azt írta nekem vissza, hogy hasonló óhajtástól van áthatva.

Erre én azt a rózsafaszekrényt, a melyben madame értékpapirjai voltak,
aczélfogantyújánál fogva átvittem az ő boudoirjába.

Ekkor is épen azzal a bizonyos rovancsolt könyvével foglalkozott, a
melyet említettem; de ezúttal nem rejtette azt el előttem.

– Asszonyom, mondám neki; épen ma hét hónapja annak, hogy ön engem egy
bizalmas közlésével meglepett. Akkor nem tehettem önnek semmi
észrevételt; mert ön olyan egészségi állapotban volt, a minőben mi
orvosok minden izgalmat károsnak találunk a női szervezetre nézve.
Tapasztalhatta ön, hogy én azóta is folyton a legnagyobb figyelemmel
ápoltam önt és minden veszélyessé válható kedélyizgalomtól megóvni
törekedtem. Most azonban már önnek az egészsége egészen normalis
állapotba tért vissza; gyermekét megkereszteltük, van becsületes neve,
van egészséges dajkája. Ma már szólhatok önhöz egészen őszintén. Most is
tartózkodni fogok minden szemrehányástól. Ebben az egész szomorú
összeköttetésben, mely közöttünk létrejött, a hibás, a vétkes egyedül én
vagyok. Az én véghetetlen hiúságom és önhittségem volt az, mely
elhitette velem, hogy egy szép, fiatal, dúsgazdag és előkelő hölgy
engemet válaszszon élettársául, minden helyes ok, minden megérthető
előzmény nélkül, mellőztével minden előleges ismeretségnek, hiányával
minden ajánlatos tulajdonnak. Ez az én bűnöm, hogy ezt hittem; s
elismerem, hogy a büntetést, a melyet kaptam, megérdemeltem. Ön ellen
nincs semmi vádam. Ön kétségbe volt esve a szerencsétlensége miatt;
mentette a becsületét: hogy mi áron? kinek a vesztével? az nem lehetett
önre nézve kérdés. A becsületét, a büszkeségét megkellett tartania:
igaza volt. Azonkivül is ön nagylelkű volt; annak, a ki által ön
megmenekült, az egész vagyonát szabad tetszésére átadta. Most azonban
önnek a becsülete meg van óva; egészsége helyreállt; én a büntetésemet
végig kiálltam. Most visszaadom önnek a hozományát, úgy a hogy nekem
átadta. Emlékszik rá? A menyegzőnk éjszakáján. S most én kérem önt vegye
ön kezébe az elefántcsont-táblát és az irónt, s jegyezze föl a kötvények
czímeit, a hogy én diktálni fogom.

Az asszony gépiesen engedelmeskedett. Én egyenkint felszámláltam neki a
kötvények czímeit: ő írt. Mikor vége volt, összeadta. Talált az összeg.

– A kötvényekben benne vannak a tavalyi szelvények mind és az ideiek is,
úgy a hogy ön nekem azokat kézbesíté.

– És a háztartásunk költsége? kérdezé bámulva.

– Azt az én saját vagyonom fedezte. És most vegye ön át a hozományát
tőlem. Mert én e mai napon beszélek önnel utoljára.

Megdöbbenve nézett reám.

– Én önt elhagyom e mai napon úgy, hogy azt sem fogom megmondani, hova
megyek! És soha nem fogom önnel tudatni, hogy hol vagyok! Mint a
börtönéből kiszabadult gonosztevő, eltagadom azt az időt az életemből, a
mit a fegyházban töltöttem. Lehet, hogy a nevemet is megváltoztatom.
Hazát, otthont nem fogok ismerni többé. A hol az éj meglep, ott aluszom.

A nő reszketett minden izében.

– És most háromféle út áll ön előtt, folytatám kegyetlen hidegséggel.
Választhatja tetszés szerint, a melyiket akarja. Az egyik az, hogy
félrevonulva csendes falunkba, szomorú ősi kastélyomba, ott elzárkózik a
világtól, egyedül gyermekének él, azt neveli becsületes, munkakedvelő
férfinak. Gyakorolja a jótékonyságot a szegény föld népén; tenyészt
virágokat, állatokat; ír, olvas, rajzolgat; engedi magát magasztaltatni,
sajnáltatni s várja a boldog elfeledtetést vagy az én még boldogabb
halálhiremet. Szomorú út, egyhangú és messzetartó.

A második út az, hogy beleveti ön magát a világ zajába, s élvezi az élet
gyönyöreit, nem válogatva, hogy mi a tiltott, mi a megengedett.
Versenyez a bolondokkal s keresi a hirnevet az őrültségben. Ez is
szabad. Csakhogy nagy óvatosságot követel; mert én, a férj, nem leszek a
közelben, s meglehet, hogy az egész földteke lesz kettőnk között. Egy
botlás következményeit nehéz lesz a világ előtt legitimálni.

A harmadik út pedig az, hogy ön válópert indít ellenem, s törvényesen
elválik tőlem. Ez is nagy áldozatokkal jár. Vagyoni áldozattal is, mert
nagyatyjának végrendelete, megfosztja az örökségétől, ha protestáns
hitre tér át, a mi nélkül el nem választják; de még nagyobb a lelki
áldozat: őseinek hitvallását elhagyni, megválni a templomtól, a melyben
eddig vígaszt keresett, elveszteni minden védszentjeit.

– Mind a három út nehéz és keserves, asszonyom; de önnek egyet
választani kell a három közül; még pedig most, még a mai napon: azért,
hogy ha ön a harmadik útat, az elválást tartja jónak, azon esetben
lemehessek önnel Erdélybe, unitarius törvény szerint eszközölni az
elválást. Gondolkozzék rajta. Éjfélig várok.

E szavaim után az asszony felkelt a helyéről; a szemei égtek, az arcza
lángolt.

– De én egy negyedik útat is tudok, mondá lihegve.

– És az?

– Az, hogy nem bocsátom önt el magamtól.

S ezt mondva, megragadta mind a két kezével a karomat.

Én lelkem egész keserűségével kaczagtam fel.

– Grófnő! Hát hiszi ön, hogy lehet olyan kényszer, olyan érdek, olyan
nagylelküség vagy olyan gyávaság, mely engemet arra bírjon, hogy én a
leszolgált börtönidőmön túl még csak egy napig is együtt éljek egy
asszonynyal, a ki engemet lelke egész hidegségével gyűlöl? Képzelheti ön
azt, hogy én viselni fogom továbbra is azt a lelki torturát, hogy egy
nőnek az arczán, a szemében lássam a véghetetlen lenézést, a mit
megérdemlek? Kivánhatja ön azt, hogy én mindennap újra meg újra végig
szenvedjem önbecsérzetem keresztrefeszítését? Nem, grófnő! Ha ön
üdvözülni fog, akkor én megyek elkárhozni; mert én még a mennyországban
sem akarok önnel összekerülni.

Csodálatos volt! E durva sértő szavakra Flammának az arcza egészen
átszellemült. Gyönyörködni látszott bennem. Két karját leeresztve s
széttárva, olyan volt, mint egy martyrnő, a ki várja, hogy a máglyát
meggyújtsák alatta.

– Igaz! Mind igaz, a mit ön mond; rebegé, midőn dühöm alább hagyott s
szóhoz tudott jutni. Nem gyűlölet; de annál rosszabb indulat volt, a mit
ön iránt éreztem, egész egybekelésünk óta: a megvetés. Velem elhitették,
hogy ön csak a vagyonomért vesz nőül; a többi önre nézve közömbös. A
vagyonomat odaadtam önnek, s azt hittem, hogy ön azt kedvteléseire
eltékozolja. Ez a gondolat öldökölt mindennap. Ha ön gyöngéden ápolt,
gondozott, arra gondoltam: fél, hogy meghalok, s vissza kell adnia, a
mit velem kapott. Mikor kardot rántott ön a lázadó néptömeg ellen az én
oltalmamra, arra gondoltam: a vagyonomért védelmez! A kényelem, a
fényűzés, a mivel körülvett, a drága ajándékok, ékszerek, ruhák,
fogatok, mind vádolták önt előttem. Pedig óh mint szerettem volna önt
becsülni. Mikor a hirlapokban olvastam önnek hősi magaviseletét, hogy
reménykedtem magamban: miért nem ismerem én ezt az embert ilyen
férfinak? ilyen nemesnek? bátornak? Mért vagyok arra kényszerítve, hogy
őt lenézzem, megvessem, útáljam? És most ideteszi ön elém az egész
hozományomat, úgy, a hogy önnek átadtam. Még a jövedelméhez sem nyúlt
hozzá. Nem volt igaz, a mit önről mondtak nekem. Ön nem alacsony
önérdekből vett el: hű ápolása, gyöngédsége, mennyei türelme mind
ingyenben volt, nemes, nagy lelke tette azt. És most azt mondja ön
nekem: nem leszek tovább a tied! A mikor megismerteti magát, jellemének
egész fényében; a mikor ideálomat találom fel önben, akkor azt mondja,
elvesztem rád nézve örökre! Nem, uram, az lehetetlen, hogy ön most
taszítson el magától. Én vétettem ön ellen sokat, én önnek végtelen
kinokat, gyötrelmeket okoztam; de egy egész életen keresztül fogok
azokért megfizetni, hűséggel, szeretettel. Én nem választhatok az ön
által elém írt útak közül. Én nem akarok sem a gyalázat gyönyöreiben
elégni, sem ascetai ridegségben megdermedni. Én boldog akarok lenni, én
szeretni akarok!

– Van önnek gyermeke, szeresse azt.

E szó dühbe hozta.

– Azt a gyermeket? Én azt a gyermeket gyűlölöm. Gyűlölöm úgy, hogy soha
meg nem csókolom és nem imádkozom érte. Én attól a gyermektől borzadok,
mintha a testembe égetett stigma volna. Világra hoztam, de anyja nem
leszek neki soha!

E rettenetes kitörés után az ajtónak vetette a hátát, mintha erőszakkal
akarná meggátolni eltávozásomat.

Én azon a titkos ablakon át, a melyiken saját lelkünkbe lehet tekinteni,
végig néztem a saját énemen.

Itt most két ember beszél egymással, a kik közül az egyik igaz érzésből
szól; a másik tettetésből.

Az igaz érzés ezé az asszonyé: a tettetés az enyém.

Nem a legnagyobb hypocritaság-e az én tőlem, hogy én itt most játszom a
nagy charactert, a ki a felesége vagyonához hozzá sem nyúlt, holott
ennek a sokszoros koczkáztatásával halmoztam kincseket kincsekre. És
most kevélyen visszaadom a gazdagságom alapját neki. S aztán azt mondom,
nem tartozunk egymásnak semmivel. Ő lángoló szerelmével vesz körül, s én
lefejtem magamról a szerelmet, azt mondom: szobor vagyok, jég vagyok! S
aztán jövel Hathor, Mylitta, Baaltis! Törpülj el, nyomorúlt tettető ez
asszony igaz nagysága előtt!

Odamentem hozzá, megfogtam a kezét.

– Hát majd fogom én önnek a fiát szeretni, leszek neki igaz édes atyja.

E szavaimra odarogyott le elém, s átkarolta a térdeimet hevesen zokogva.

Én lehajoltam hozzá, hogy fölkaroljam.

Nem engedte magát fölemeltetni.

– Nem! Hagyjon így! Én nem kegyelmet könyörgök; hanem ítéletet. Legyen
ítélő bírám. Tudja meg azt, hogy az az ember, a ki engemet így
megrontott, álomitallal kábított el. Öntudatlan, tehetetlen voltam, a
midőn meggyilkolta a lelkemet!

De már akkor én is ott térdeltem mellette a földön; s csókjaimmal
árasztottam el arczát, ajkait, szemeit.

– Hát mért nem mondtad meg ezt nekem mingyárt az első órában?

– Tettem volna, ha te is maradsz annál, a mire abban a pillanatban
gondoltál. Mikor olyan égő szemekkel néztél arra a kétélű tőrre, ott az
asztalodon. Ha te követed azt, a mit akkor a szived sugallt, hogy
felkapod azt a tőrt, s rám emeled: akkor én elmondtam volna neked
mindent. De te hidegen kiutasítottál a szobádból. Én szóltam még hozzád:
«nem akar ön még valamit kérdezni tőlem?» Te némán intél: semmit.

Én karjaim közé szorítám a nőmet.

– Hiszen te ártatlan vagy, mint maga az a szegény gyermek.

Igazán olyan volt az ölemben, mint egy elveszett gyermek, a kire az
atyja rátalált.

– Te nem vagy bűnös. Mondám én neki. Hanem én az vagyok. Már most
hallgasd meg te, hogy miket vétettem én te ellened, azóta, hogy férj és
feleség vagyunk? S aztán, ha megszán a szived, bocsáss meg érte.

Ekkor aztán én gyóntam meg előtte.

Elmondtam mindent, a mit az idő alatt elkövettem. Úgy borzadozott!
Mentűl rettenetesebbeket mondtam neki, annál jobban hozzám simult.

És aztán megbocsátott.

Ekkor aztán kivándoroltunk Amerikába. Itt hagytuk az európai
fájdalmakat. Nekem bizony a tót királyságomra sem volt gondom. Hadd
üssék dobra a nem törlesztett adósságok miatt.

Az új világban is folyvást beczézett a szerencse. Akármire vállalkoztam,
az mind sikerült.

Így lett belőlem idő jártával a «Silver King.»

Európába csak azért jöttünk vissza, hogy Jemmyt gyógyíttassuk, aki
egyszerre csak néma kezdett lenni; s Amerikában a ki doktor, az csak
universal gyógyszereket árul.

Már most érthetsz mindent.

Értheted, hogy egy délamerikai nábobnak az öt esztendős fia, mikor a
némaságából megtér, miért szólal meg magyarúl? Ki tanította erre?

Soha sem szeretett ez a gyermek senkit, csupán engem, és senki sem
szerette őt: egyedül én.

Én pedig szeretem egész lelkemből és igazán; mert ennek a gyermeknek
köszönhetem egész boldogságomat. Nem csak a gazdagságomat; a nélkül
lehet az ember boldog; lehet a mellett boldogtalan. Hanem ezt itt.

(A nábob elővett a tárczájából egy fényképet, négy nevető gyermekarcz
egy fürdőkádból előkandikálva, olyan egyformák: gömbölyű rajtuk minden.
Az egész, mint egy madárfészek.)

– Ezt hozta nekem az én kis Jemmym… Ha ő nem jön, ezek sem jönnek.

(Könyei ragyogtak a szemében.)

– Látod barátom: nincsen ördög. Engem a pokolba taszítottak s a
mennyországba estem.

*

(– Bocsánat, hogy még egyre kiváncsi vagyok: mi lett Szigfriddel?

– Óh az most igen hires ember. Egész honett módon keresi a kenyerét: itt
van a párisi hyppodromnál, jó fizetéssel alkalmazva mint lóidomár. Azt
mondják, hogy igen szépen tud ugratni: én még nem láttam. Nagyon
dicsérik, a kik látták. Én nagyra tudom becsülni, ha valaki a talentumát
értékesíti.)

Ez alatt szépen ránk virradt az idő. A felkelő nap a bezárt redőnyök
résein át aranypiros karikákat rajzolt a falszőnyegekre, hosszú
fénykorongokat toldva hozzá a sűrű szivarfüst ködén keresztül.

A mi, puncstól és cognactól ráspolyos hangjaink közé egyszerre egy
csengő hang vegyült.

«Apácska, apácska!»

S egy kis szárnytalan Kherub-fej jelent meg az alcoven függönyhasadéka
között.

– No, gyere ide Jemmy! Szólt neki az én barátom.

A gyermek a hivásra kiugrott az ágyból, s mezítláb, egy ingecskében
odafutott az apjához, s felkuporodott az ölébe, belecsimpajkozva mind a
két karjával a nyakába.

S ennek a pajkos sikongatására aztán a szomszéd szobában is egyenrangú
visítozás támadt. Az volt a gyermekek hálószobája. Úgy volt ez, mint a
madaraknál: ha egy a fiókák közül el kezd csipogni, a többi pulya mind
felüti a fejét és utána csipog.

«Verik a reveillet!» mondá az én barátom. Következik a csapatszemle.

De nemsokára megjelent maga a főhadszertármester; az oldalajtón
benyitott az asszony. Reggeli pongyola volt rajta.

– Önök «még» ébren vannak? kérdezé.

– S te «már» ébren vagy? viszonzá a férj.

A nő megállt előttem s néhányszor csendesen megbólintá a fejét, mintha
azt mondaná: «már most értesülve van ön?»

Azután odament a férjéhez s a gyermeket megölelte és megcsókolá.

Először csókolta meg születése óta.

S a gyermek nagyon jó fizető volt. Húsz csókot adott vissza egyért, s
azután egyik karját az anyja, másikat az apja nyaka körül fonva,
egymáshoz szorította a fejeiket. Az ő feje volt legfelül. Soha szebb
képet nem láttam életemben.

Azután kivette a nő a gyermeket az apja öléből s a saját karjára emelte.

Oda szorítá az arczát az orczájához.

– Gyere kicsikém a kis testvéreidhez. Korán van még. Alugyatok tovább.

S átvitte őt a másik négyhez. A gyermek csókokat hányt a kezével az apja
felé.

A Silver King megszorítá a kezemet.

– Ez a nap ünnep lesz a családunkban örökre: az első anyacsók ünnepe.

Szótlanul viszonoztam a kézszorítást.

– És most még egy felvilágosítással tartozom, szólt a nábob, búcsuzásunk
előtt. Meglepő lehet, hogy egy családapa ilyen titkait a családéletének
elmondja egy jó barátja előtt, a kiről tudja, hogy az azokat tovább
fogja adni. Hanem hát mi rólunk annyiféle mesét költött már a
népfantázia: hogy gazdagodtunk meg? Egyik azt mondja: általános kéme
voltam a poroszoknak, azoktól kaptam kincseket, a miért a francziák
hadállásait elárultam nekik; a másik azt hireszteli, hogy a nőm egy
király szeretője volt: az tett dúsgazdaggá; a másik azt állítja, hogy
még most is az, s én a civillistában osztozom; van, aki arra esküszik,
hogy az ördögnek adtam el a lelkemet, s az hordja nekem a mesés
kincseket. Ezekkel szemben az őszinte igazság leleplezése a legjobb
védelem. Ember voltam, emberi dolgok történtek velem, amiket nincs okom
eltitkolni. Nincsen ördög!



A MAGLÁY-CSALÁD



I.

Egy szép reggelen Magláy Sebestyén úgy találta, hogy a feleségének a
szemei ki vannak sirva.

Hisz az egész föld tekintete másforma lesz záporeső után, hát még az
asszonyi szemeken hogy ne látszanék meg?

Kivált az olyan szép szemeken, mint Klarindáé, a miknek az örvényébe, ha
valaki belenéz, hát beleszédül.

Látni azokban mindent, a mi az égen van: csillagot, szivárványt,
villámlást, holdudvart, napfeljövetelét.

Magláy Sebestyén rendesen csak a borulatot szokta benne látni.

– Mért van kisirva a te két szép szemed, te égből lejáró angyal?

A lehunyó szárnyas szempillák még egy ragyogó könycsepppárt zúztak szét.
Kész volt a felelet.

– Elszökött tőlem a Lórim!

A Lóri, az a madárfejü ember, a tarka szárnyú, a ki beszélni tud
háromféle nyelven, de legszívesebben németül; a ki úgy szerette az
asszonyát, hogy annak a szájából ette meg a narancsszeletet s minden
embert vérig harapott, a ki az úrnőjéhez közelített, s urat, cselédet
egyformán «filounak, spitzbubnak, betyárnak» czímezett; ő neki pedig
sorba csókolta mind az öt ujja hegyét, olyan hangos csattogtatással,
hogy a ki nem látta, hogy madár, azt hitte: vőlegény, a ki
menyasszonyától kérdezősködik; s mikor annak a nevét kimondta: «Liebe
Klarinda», azt annyi hízelkedéssel tette, olyan beczés hanglejtéssel,
hogy az csupa csoda volt; néha még azt a szót is hozzátette: «Liebst du
mich noch?»

És mégis el tudott szökni. Itt áll a szép czifra kalitka üresen a kitárt
ablak előtt.

– Nosza minden ember, a ki csak mozoghat: hajdú, szerezsán, vadász,
kertész, csősz, erdőkerülő! Jobbágyok! Naplopók! Kenyérpusztítók! Neki
az erdőnek! Száz arany üti a markát, a ki a beszélő madarat meghozza! Ne
félj bálványom: visszakerűl a madarad.

A maglái uradalom vadas erdősége tesz valami hatvanezer holdat; de ember
is van hozzá elég, a ki azt felhajtsa egy madárért.



II.

A Magláy-család történetében valósággal történelmi szerepet játszanak a
kajdácsok.

Mint a név maga is sejteti, a család Bosniából vette eredetét; a hol az
ősei régi magyar nemesek voltak abból az időből, a mikor Hollós Mátyás
volt Bosnia királya, vagy talán még régibb időből, a mikor Nagy Lajos
elvette a szép bosnya királyleányt. Egy közülök ott esett el a Rigómezőn
Szibinyáni Jankó oldala mellett, a hogy a bosnyák népdal Hunyady Jánost
nevezi.

Magláy Sebestyénnek az ősapja unokatestvére volt Karposznak, a ki rövid
ideig Albánia királyául szerepelt, míg a törökök a fejét le nem ütötték.

Ez akkor történt, a mikor Piccolomini tábornok nyolczezer emberrel
betört az ozman birodalomba s egész Balkánig hatolt győzedelmesen.
Számításba vette a török járom alatt nyögő keresztény népeket: szerb,
bolgár, bosnyák, macedón nemzetet, hogy azokkal fogja szaporítani a
seregét.

Kiáltványokat azonban hiába bocsátott volna hozzájuk, mert azoknak az
olvasás nem mindennapi foglalatosságuk; ellenben ott vannak a
guszliczárok, a kik a hosszúnyakú hegedűjök mellett a hősballadákat
éneklik minden csárdában. Ezeknek a szava ott az oraculum.

A délszláv népballadák legfényesebb hőse a «királyfi», a «Deli Markó»; a
ki ott alszik a hármas érczkapuval bezárt barlangban, míg a menyasszonya
érte nem jön, fel nem költi: akkor aztán feltámad és felszabadítja a rab
népeket és visszahozza a hajdani fényt és boldogságot.

A Deli Markó nem jön ám pusztán emberi erővel; hanem annak kiséretében
lesznek olyan lények is, a minőket emberszem soha nem látott, emberhez
hasonló ördögfattyak, s emberi nyelven beszélő szárnyasok!

Ezt a népmesét használta fel a furfangos Piccolomini balkáni hadjárata
alatt. Nissza elfoglalása után tömérdek majmot és papagájt zsákmányolt a
török főurak háremeiben: kapta magát, azokat odakötöztette a dromedárok
púpjaihoz s ezeknek a kiséretében vonult a nép elé.

«A Deli Markó jön!» hangzott az üdvkiáltás mindenünnen; s a majmok és
papagályok segélyével elfoglalta Piccolomini az egész Balkánhegylánczig
minden tartományaikat a török basáknak, a kik úgy látszik, hogy még
annyit sem tudtak a hadviseléshez, mint a Deli Markó csodaállatjai.

Már ennél a történelmi emléknél fogva is kedves állatja lehetett a Lóri
papagály Magláy Sebestyén úrnak.



III.

De különben is egészen oly előkelő hang uralkodott a maglái
várkastélyban, hogy abban egy czímeres kajdács, melyet nórimbergai
madárprofesszor tanított ki emberi beszédre, s melynek az eredeti ára
kétszáz oroszlántallér volt: éppen nem szégyelhette magát a környezete
miatt.

A pompa méltó volt ahhoz a fejedelmi jövedelemhez, melyet Sebestyén úr
óriási uradalmaiból kihúzott.

Valaha a Zrinyiek és Frangepánok birtokát képezték azok; Sebestyén úr
dédapja okos ember volt: mikor amazok a nagy hires főurak elvesztették a
fejüket, ő megtartotta a magáét s nem is vallotta kárát. Ezt a szép
várkastélyt is ő építtette még I. Lipót alatt, a kinek igen hű embere
volt.

Az emeleti szobák, termek, mind az asszony rendelkezésére állanak: a
földszintiek az úréra. Az épület két szárnya a vendégeknek szolgál,
mellékházakban tanyáz a szolgahad.

Az emeleti szobák pompáját leirni katalógus kellene, a földszintiek
pompája annál egyszerűbb. Ezeket diszítik régi fegyverek, harczi
troféumok; egy termet foglalnak el az ősök arczképei, férfiak, hölgyek
drága bronzrámákban; a képek művészi tekintetben is nagybecsűek,
többnyire velenczei festők munkái, csak a két utolsóelőttit festette
Kupeczky: Sebestyén úr apjáét és anyjáét; a következő kettő már ujabb
iskolájú bécsi festő műve: ezek Sebestyén urat és nejét ábrázolják, e
század elején viselt divat szerinti jelmezekben.

A képen Sebestyén úr nem is mondhatni, hogy nem volna nyalka férfi; a
díszmagyar dolmány sokat tesz! a ránczok sem látszanak olyan nagyon a
szemek körül; a szájon sem tűnik fel az a kellemetlen fekete folt, s a
csak nem összeérő sűrű szemöldök kifejezése szelidítve van meglehetősen;
a szemhéjak sem olyan vörösek, mint a valóságban.

Ellenben a női arczképen semmit sem kellett eszményíteni a művésznek,
ennél csak az lehetett a feladata, hogy híven eltalálja. Az istennői
arcznak valami olyan szine van, mintha a lemenő nap adott volna neki
arany zománczot: a bágyatag szenvedélynek szine; hozzá e vénusi ajkak, e
lángoló feketekék szemek, a mik fölött a legtökéletesebb két fekete
szemöldív juttatja az embernek eszébe Amor nyilazó tegzét. Annál
megkapóbb az ellentét a dús hajzatban, mely a sáfrányhoz hasonló; két
oldalt a hófehér nyakra és kebelre hull alá fürtökben, míg elől, akkori
divat szerint, oldalt elválasztva, az üstök csigája a homlok
háromnegyedét eltakarja s árnyékot vet a többire. S a piros ajkak még
félig nyitva vannak, mintha nem volna elég, hogy a szemek megszólítják a
ránézőt.

E két ráma után következik még sok üres hely, a miket az elmés
szobafestő egyelőre allegoriai képekkel töltött ki.

… Egy másik hasonlóul nevezetes tornácza a földszinti lakosztálynak az
agancsterem. Ilyent is csak igazi főurak rendezhetnek be. Mert e pompás
ágbogak viselőit magának a tulajdonosnak kellett elejteni; ezt nem lehet
úgy összevásárolni, mint a majolikát. Aztán meg olyan vidék is kell
ahhoz, a hol az ilyenek megteremnek. – Micsoda hatalmas állati koronák!
Ritkaságok! Csodák! Természet játékai. Van köztük egy húszvillás és egy
huszonkét villás agancs. Az elsőbbet Sebestyén úr nagyapja, az utóbbit
az édesapja hódította el nemes vadászati hevélyben.

Magláy Sebestyén gyakran sétálgat egyedül végig e termeken, s meg megáll
az utolsó két kép előtt; nagyot néz és fejet csóvál. Azután átmegy az
agancsterembe: a szarvasdíszek, a vadkanfejek, hiúzbőrök muzeumába; tőle
is számos diadaljel van azok közt, de olyan, mint az ősök által terítőre
hozott, egy sincs.

Pedig nem veszett ki a méltóságos rőtvadak főnemessége a földről. Rég
tartja a hirét a szarvasok fejedelme, a ki a többieket vezetni látszik.
Nevet is adtak már neki. A «Sardanapal». Évek óta vadásznak rá és nem
tudják elejteni. Pedig valóságos harámbasa a szarvasok között. A fiatal
szarvasbikákat mind kiüldözi a lankaságba, megöli az ellenállót. Egy
tuczat kopót felvillázott már a szarvaival. Egyszer belekerült már a
hajtásba s akkor neki fordult a vadászláncznak s az egész szarvasgulyát
maga után vezetve, keresztül tört a vadászokon. Egynéhány vadász úr máig
is emlegeti az összetört oldalbordáiról ezt a mulatságot, a hogy az
egész vadcsapat keresztül gázolt a hátán. Maga a Sardanapal pedig
egyenesen neki vágtatott a fővadásznak, beleakasztotta az agancsát annak
a vadásztáskájába, felkapta a levegőbe s úgy vitte magával
tüskön-bozóton keresztül valami fél mértföldnyire, míg a táskaszíj
elszakadt s a nyavalyás összetépve, karmolva megmenekült valahogy.

Erre feni a fogát Sebestyén úr szörnyen.

Most már huszonnégyes agancsa van Sardanapálnak.

Az unicumok közé tartozó!

De nem engedi magát lövésre kapatni a ravasz gonosztevő!

Pedig Sebestyén úr egész éjszakákat eltölt a bozóti lesben, hogy a
Sardanapált puska végére kaphassa; de a vén satrafa azt a fogást
használja, hogy mielőtt maga a mindig változtatott búvhelyéről előjönne,
előbb szétereszti a sutákat kémszemlészetre, s addig maga ki nem jön a
patakhoz, a míg azok vissza nem térnek; aztán olyan szaglása van, hogy a
puskának a szagát, szélmentében, megérzi háromszáz lépésnyire.

Ugyanazon a napon, a melyen Clarinda szemei veresre ki voltak sírva, az
agancsteremben várta Sebestyén urat Mirkó, a kedvencz puskafelhúzója.

Mirkó dalmata volt, még pedig a lovas fajtából, a mi már nagy ritkaság.
De annál nagyobb virtuóz a lóval bánásban: ennek mindegy, akár szilaj,
akár tanult ló; a sziklákon úgy ugrál vele a ló, mint a zerge, a vízben
úgy úszik, mint a delfin.

– A fővadász jelenti, hogy az éjjel a Sardanapál a Tarcsabozótban
rigyeztett: két fiatal szarvasbika menekült ki a bozótból sántítva. Most
ott lehetne lepni.

A dalmatának az arczán, keresztben a két szemöldöke között, végig a
szája szegletéig, látszott egy tüzes veres vonal.

– Hát téged mi lelt a pofádon? – kérdé tőle Sebestyén úr.

– A lovam a sűrűbe vitt. Egy égerfa-galy visszacsapódott, majd kiütötte
a szememet.

– Nekem ne hazudj! Tudod, hogy semmiért sem haragszom, mint a
hazugságért. Egy dolgot kivéve, mindig igazat kell mondani minden
becsületes embernek. Ha valaki a legdrágább kincsemet ellopja s
megvallja, nem keresem rajta tovább. De ha valami cselédem egy
őszibaraczkot elcsen a fáról s kérdésemre hazug módra eltagadja,
felvágatom a gyomrát, úgy kerestetem meg benne. Téged nem az égerfa
ütött meg.

– Igenis. Nem az ütött meg.

– Hát mi lelt?

– A méltóságos asszony végig vágott a pofámon a lovagostorával.

– Az én feleségem? No ez csodadolog. Mit vétettél neki?

– Hát mikor a Cserebere gróffal…

– «Sternberg» gróf, te szajkó! Tanuld meg a nevét.

– Már az én nyelvem csak erre jár rá.

– No hát, mit csinált vele?

– Hát mikor a Szentkúthoz ki akart vele lovagolni, a hová mindennap ki
szoktak menni együtt…

– Kettecskén?

– Nem. A méltóságos asszony a Lórit is magával szokta vinni.

– Hiszen az madár.

– De igaz. Nem akarok többet hazudni. Hát a méltóságos asszonynak a
lovásza részeg volt: én vezettem elő a lovat. Aztán a ló nem volt hozzám
szokva, ficzánkolt. Éppen akkor, mikor a méltóságos asszony az egyik
lábát feltette a kengyelbe, egyet ugrott a ló, úgy hogy a méltóságos
asszony visszacsúszott. Ezért aztán jót húzott a fejemen keresztül a
lovagkorbácscsal.

– Ez megint nem igaz! Most megint hazudtál. Az én asszonyom ilyen
dologért a cselédjét meg nem üti. Mondd el az egész igazságot!

– No, hát elmondom, ha parancsolják. Az történt, hogy a mint a
méltóságos asszony lába lecsúszott a kengyelből s ő a földre hibbant, a
ruhája fennakadt a kengyelvason, úgy hogy a lába egész a térdéig
meglátszott s én azon elnevettem magamat. Ezért ütött arczul.

– Ugy-e? Igy volt? Hát aztán szép fehér volt a térde?

– Nem az. Inkább szép rózsaszin.

– No, már most igazat mondtál. Ezért megjutalmazlak.

S azzal kivett a zsebéből egy dupla császáraranyat s azt a baltenyerébe
fektette, ellenben a jobb kezét is felfelé fordította tenyérrel.

– No itt van. Válassz. Melyik tenyerem tetszik? A bal aranyos, a jobbik
üres. A kinek a jobbikat adom, az velem te-tu pajtás lesz.

A dalmata elvigyorodott e fogas kérdésre. Azt mondani, hogy a tele marok
jobban tetszik az üresnél, alávaló érzésre mutat; de az ellenkezőt
mondani meg világos hazugság.

– Hát hiszen nekem is van két kezem, hogy mind a kettőt elfoghassam.

– Legény vagy! – szólt Sebestyén úr, helybenhagyva a kényes kérdés
megoldását: s odaadta a szolgájának az aranyát is, meg a paroláját is. –
Most már látom, hogy nem hazudol. Úgy is tégy. Mindig igazat kell
mondani annak, a ki férfi! Egyetlenegy esetet kivéve.

De hogy mi az a kivételes eset? azt nem mondta meg neki.

– No, már most vágtass a fővadászhoz s mondd meg neki, hogy az éjjel ott
leszek lesben a huszonnégyágúra.



IV.

Sebestyén úr kiment az erdőre, meg is találta, a mit keresett. Ott volt
a Sardanapál a sűrűben, a hol a fővadász jelezte. De azért még sem tudta
azt meglőni, mert ez a szultánja a szarvasoknak úgy körülvette magát
háremhölgyeivel, hogy az egész csorda suta közül épen csak a huszonnégy
ágú koronája látszott ki. Ott robogott el a szeme előtt az egész had, a
nélkül, hogy magát a vezérgimet czélba vehette volna.

Sebestyén úr pedig fejébe vette, hogy éjszakára is ott marad az erdőben
s törik-szakad, elejti a Sardanapált.

Nem volt vele más, csak Mirkó. Ketten együtt meghúzták magukat egy
leskunyhóban, s hogy az idő teljék, kézről-kézre adták a nagy tízpintes
kulacsot.

A kulacsban jó tengermelléki veres bor volt s minthogy csak ketten
voltak hozzá, a fejükbe mehetett.

Mirkó egészen beletalálta magát a pajtásságba s «komámnak» czimezgeté a
gazdáját. A főur viszonozta a bizalmat.

Egyszer csak nagy lárma támad az erdőn; mintha hajtóvadászatot
tartanának, száz torok kiabálásától zendül meg a liget; a fákat
ütögetik.

– Száz milliom ördög! ordít fel a főúr. Ki a bolond hozza ezeket most a
nyakamra?

– Hát biz az a bolond te magad vagy, komám; szólt rá Mirkó. Te rendelted
el, hogy minden hajdú, vadász, csősz menjen keresni az elszökött Lóri
madarat. Hát most azt hajtják fel.

– Megint igazat mondtál; én voltam az a bolond. A huszonnégyes agancsot
már elkergették pokollá! No hát igyunk. Csak legalább a madarat
megfognák!

De hát azért is hiába hajtották fel az erdőt. A szolgahad a mint
rábukkant a lesben ülő gazdájára, nem tudott egyebet felelni, mint hogy
hiába fáradtak.

– No, ha elfáradtatok, feküdjetek le. Majd reggel folytassuk. E szerint
se madár, se huszonnégyes agancs! Igyál komám!

Mirkó még egy nagyott húzott a kulacsból s azzal még jobban feloldódott
a nyelve.

– Hej komám! mondá hamis hunyorítással; tudom én, hol van a te elszökött
Lóri madarad; de még azt is, hogy hol van a te huszonnégyes agancsod?

– Az utóbbit szeretném előbb megtudni; hát hol van a huszonnégyes
agancsom?

– Mikor otthon vagy, akkor az is ott van a kastélyban; mikor elmégy
hazulról, akkor nincs ott.

– Ez annyit tesz, hogy a fejemen hordom.

– De biz ott.

– Nem félsz, hogy felöklellek?

– Nem. Mert akkor nem tudnád meg tőlem, hogy hol van a beszélő madarad.
Azt pedig te nagyon szeretnéd tudni.

– No, hát hol van?

– A Cserebere grófnál.

– A Sternberg grófnál? Akkor hát nálunk van.

– Dehogy is van. A gróf még ma délben elutazott.

– Hisz búcsút sem vett tőlem.

– Tőled nem. De a feleségedtől igen.

– Hát akkor szerencsés utat neki!

– Nem úgy, komám! nem úgy, uram. Én hű szolgád és pajtásod, nem vehetem
a lelkemre, hogy ezt a gyalázatot elhallgassam előtted. Tudod, hogy
dalmata vagyok: morlák nemzetségből. A ki egy morlákot arczul üt
korbácscsal, az olyan adósságot vállalt, a mit keservesen fizet vissza s
nem viszi a másvilágra. Elmondok mindent, hallgass rám. Hát a mint én a
kapott ütés után vérző arczomat eltakartam a tenyeremmel, csak annyit
láttam, hogy maga a gróf segítette fel a méltóságos asszonyt a nyeregbe.
A madarász-gyerek hozta a kezén utána a Lóri madarat, a mit mindig
magával szokott hordani az asszony, mikor kilovagolt; ezüst láncz volt a
madárnak a lábán; az felült a vállára s mikor vágtatni kezdett a paripa,
a madár is repkedett a szárnyaival, mintha ő is segitene hozzá. Olyan
volt az, mint valami tündér, mint maga a «Vila».

«Mikor ketten együtt elrobogtak, én kimentem a vad ménes közé, a mi ott
a zsarnói völgyben legelész; kiválasztottam egyet azok közül a mokány
lovak közül, a miknek a sörénye a csülkéig omlik le; arra felkaptam; de
nem a hátára, hanem az oldalára. A hogy a vad indiánok szoktak
lovagolni, mikor meglopják a bölénycsordát. Félkezükkel a mén sörényébe,
fél lábukkal a farkába kapaszkodnak; a fejüket lehúzzák a ló nyaka mögé;
az egész emberből semmi sem látszik elő. A kiválasztott ló a vezérmén
volt; a mint az megindult, egész falka ló indult a nyomába; azok még
jobban eltakartak.»

«A Szentkutnál utólértem a lovagló párt. Távolabb, a hol az ut a
hegyoldalba felkanyarodik, láttam egy hintót négy lóval befogva. Az a
grófé volt.»

«A Szentkutat eltakarják az óriási cserfák, a miket a piros bogyót termő
dalmát boróka sűrűje vesz körül. Én a lovammal ebbe a sűrűbe hatoltam
be.»

«A lovag és a lovagnő itt leszálltak a nyeregből s odamentek a
forráshoz. Itt a hölgy megfogta a lovagnak a kezét a balkezével, a
jobbjával a vállára támaszkodott.»

«Francziául beszéltek. Én értem ezt a nyelvet. Sokáig voltak a francziák
az uraink Napoleon idejében.»

«Az asszony azt mondá: «Hát el akarsz engem hagyni? Nem emlékezel már az
esküre, a mit nekem ezen a helyen tettél?»

«Az úr felelt rá: «De erősebb az eskü, a mit haldokló anyámnak tettem:
hogy Isten tizparancsolatját meg fogom tartani!»

«Hiu beszéd! mondá a nő. Megtartottad-e a tizparancsolatot? Nem ejtett
ki a szád istenkáromlást soha? Nem imádtál bálványokat? Nem öltél? Nem
gyilkoltad meg párbajban a legkedvesebb barátodat? Akkor nem jutott
eszedbe az anyádnak tett eskü? Hát igaz ember vagy te?»

«A lovag ujra mentegetődzött. «Hát igazat mondok. A még erősebb eskü, a
mi innen távozni késztet, a szent barátságra tett fogadás, a mit mi
egymással kötöttünk; én és Magláy Sebestyén, mikor hadczimborák voltunk.
Megesküdtünk egymásnak, hogy minden nagy veszélyből kiszabadítjuk
egymást, hogy feláldozzuk egymásért még a vérünket is. Látod, ezt
fogadtam az én barátomnak.»

«Megint az asszony szólt: «De hát akkor elfeledted a neki tett esküdet,
mikor arra biztattad, hogy vegyen engem feleségül? holott jól tudhattad,
hogy én leszek rá nézve a nyavalya, én leszek a halál, én leszek a
pokol? Üres kifogás ez?»

«A lovag erre figyelmessé kezdett lenni a bozótban közeledő paripára s
inté az asszonyt, hogy vigyázzanak.»

«Ejh mit? oktalan barom az. Csak nem félsz, hogy egy ló meglát és
kihallgat? Hát nem látott-e bennünket ez a forrásvíz tükre elégszer s a
csermely tud csevegni, beszélt-e ki valamit? Nem hallott-e bennünket a
cserfa lombja s a lomb tud susogni, árult-e el valamit? Nem! Nem félsz
te semmitől. Hanem nem szeretsz. Nem a haldokló anyádnak, nem a
fegyvertársadnak adott eskü távolít el innen, hanem az, hogy mást
szeretsz! Szép arának adott eskü tart fogva téged!»

«Ezt olyan indulatos hangon kiáltotta az asszony, hogy még a kajdácsot
is tűzbe hozta vele, az is belekiabált: «Filou, betyár!»

«Erre a lovag azt felelte: «Úgy van. Igaz. Nekem menyasszonyom van
otthon Csehországban.»

«Ekkor a hölgy megfogta mind a két kezét a lovagnak s arczát az övével
szemközt fordítva, azt kérdé: «Szebb mint én? Jobb, igazabb, mint én?»

«A lovag válaszolt: «Se szebb, se jobb, se igazabb nem, mint te vagy; de
én el lettem vele jegyezve, mielőtt téged ismertelek volna?»

«S most oda sietsz hozzá?»

«Oda.»

«Ekkor a hölgy elkezdett hevesen zokogni, a kezeit tördelte. A lovag
figyelmezteté rá, hogy ne sírja veresre a szemeit, mert a férjének majd
fel fog tünni.»

«A nő aztán elcsendesült s csak egyre kérte a lovagot: «No, ha elmégy
innen, ha elszakadsz tőlem örökre, akkor vidd el magaddal ezt az én
kedvencz madaramat; vidd el a Lórit. Hadd mondja ez el legalább előtted
mindennap a nevemet; hadd kérdezze ez meg tőled: «Liebst du mich noch?»
mikor már engemet nem látsz többé.»

«S ráerőltette a lovagra a kedvencz beszélő madarát. Lekapcsolta az
ezüst lánczot a saját karjáról s annak a karjára csatolta át: a madár a
lovag vállára költözött át. És akkor aztán búcsú fejében megölelték
egymást s szapora csókok hangzottak; de azt már nem tudom biztosan, hogy
nem a madártól származtak-e, a mely a csókolás hangját igen jól tudta
utánozni.»

«Azután elváltak egymástól. A lovag felszökött a paripájára s
elvágtatott az erdei uton, a hölgy azonban még ott maradt állva, a
legelésző paripája nyergéhez támaszkodva, mindaddig, míg a hegyoldali
uton álló hintónál újra meg nem pillantotta a lovagot. Még akkor is
integetett felé a fehér zsebkendőjével.

«Ezt én mind így láttam és hallottam a mokánycsődör oldalára
kapaszkodva. Itt nyeljen el a pokol tüze, ha mind egy szóig így nem
történt.»

… Mikor vége volt a szolga meséjének, azt mondá az úr: «Nem beszélted el
ezt még senki másnak?»

– Senkinek te rajtad kivül.

– Mit gondolsz? Utól lehetne még érni a grófot?

– Bizonyosra veheted. Ő nehéz, fedett hintóban utazik, felfelé a hegyi
uton; éjjel bizonyosan pihenőt is tart. Ha mi paripára kapunk, jó
holdvilágnál reggelig utólérjük, mielőtt a csinált Károly-utra betérne.

– Jól van.

Azzal kiment Magláy Sebestyén a leskunyhóból a szerteszét heverésző
csatlósai közé.

– Hat szál hajdu keljen fel és jöjjön ide.

Azok teljesíték a parancsát.

– Fogjátok le ezt a ficzkót és verjetek rá ötven botot.

Nem kellett nekik több biztatás. Négyen lekapták a puskafelhuzót a tiz
körméről s ketten kétfelől jó friss mogyoróhajtásokkal olyan félszázadot
hegedültek el rajta, hogy visszhangzott bele az erdő.

Mikor készen voltak vele, azt mondá Sebestyén úr szép, nyájas, oktató
szóval Mirkónak:

– Tanuld meg, komám, hogy ez a jutalma az olyan gazficzkónak, a ki egy
nemes úrhölgyre leskelődik és árulkodik.

Ezzel aztán megtudta Mirkó, hogy mi az az egyetlen eset, a miben nem
kell elmondani az igazat.



IV.

Fáklyákat gyujtottak s megindult a hajtó vadászat éjszaka a szökevény
madár után.

Keresztül a rengeteg erdőn, a kopár Karsthegy borókabozótjain,
kecskejárás ösvényein, gyalog, a hogy az ősvad morlákok szoktak
menyasszonyrablásra vagy vérboszura járni. Reggelre eléje kerültek a
grófnak, a ki az éjszakát valamelyik utféli csárdában tölté.

Sebestyén úr olyan helyen állta el az utat, a hol az hegynek visz
fölfelé, ott a menekülés esélye ki van zárva.

Sternberg Alfréd gróf csendesen aludt a hintó mélyében, a póstakocsis
aludt a bakon s a papagály aludt lánczrakötve a hintó előülésén. Ez a
madár még horkolni is tud álmában, mint az ember.

Egyszerre verte föl mind a hármat a támadó kiáltás: «megállj!»

Sternberg, a mint álmából felrezzent, minden oldalról felé irányzott
puskacsövek üregébe látott bele. De mind azoknál elijesztőbb lehetett rá
nézve Magláy Sebestyénnek az arcza: ez a kegyetlen mosolygás rajta.

Mazeppa jutott az eszébe.

Az első ijedtsége után hirtelen ráborította a köpenyét a kajdács
madárra. Azt nem szabad meglátni Sebestyénnek.

– Ej ha, drága barátom! szólt a főúr, rátéve a kezét a gróf kezére. Hát
így szokás elszökni egy magyar nemes házából? Búcsúzás nélkül? Hollandus
módra? Aztán még meg is lopni a házamat?

– Én nem loptam semmit. Hebegé az ártatlan hős.

Hanem az ám a fatális dolog, mikor az ellopott tárgy beszélni is tud! A
papagáj a maga éles harapófogó csőrével egy percz alatt lyukat rágott a
fejére dobott köpönyegen s azon kidugva a fejét, elkezdett kiabálni:
«zsivány! betyár!»

Sternberg gróf látva, hogy a tagadás mind hiába, hirtelen változtatott a
modorán s magas hangon kezdett beszélni.

– No hát jól van. Állok elébe az úrnak. Tessék velem rendelkezni. Tudom,
hogy mi a becsület. Ha megsértettem, adok elégtételt: pisztolyra vagy
kardra.

– Ohó! Semmi párbaj! mondá Sebestyén úr. Azt nem vívunk tolvajjal. Az
ilyent megbüntetjük.

– Én tiltakozom minden hatalmaskodás ellen.

– Nem ér vele semmit. Én itt földesúr vagyok, pallos joggal birok.
Itéletet hozok. Kegyelmed ne higyje, hogy egy nemes úrhölgynek a
legdrágább kincsét elrabolhatja valaki, s aztán odább állhat vele. Az
ellopott kincset vissza fogja ön vinni azonnal, és a szökésért, meg a
lopásért egy esztendei várfogságot fog szenvedni. Ha ellenkezik vasra
fog veretni!

A gróf látta, hogy itt veszedelmes kelepczébe került. Ha megmondja, hogy
mi uton jutott a kajdácshoz, rögtön főbe lövik; ha magán hagyja a lopás
vádját száradni, ez a dalmata nemes bizony becsukatja a vár tömlöczébe;
s az ilyen helyiségről nem igen volt a gróf valami jó elővéleménynyel.

Még sem fogja elárulni az asszonyt.

A hintót aztán visszafordították, s a benne ülőkkel együtt csendes
ügetésben eldöczögtek a maglái várkastélyig.

A falvakban kijött a nép a házakból, a convoi bámulatára; azt hitte
mindenki, hogy Napoleont hozzák, a ki vissza szökött Szent-Ilona
szigetéről s innen akarja elkezdeni megint a nagy háborut.

Annyi igaz, hogy Alfréd gróf meglepően hasonlított I-ső Napoleon
császárhoz: ugyanazon arczél, az a homlok, az az áll, csak épen a
szemeiből hiányzott az a valami, a mi Napoleonnál megvolt.

Mikor a maglái várkastély kapuján berobogott az utazóhintó, a kapus
jeladó szavára a vár úrnőjét is kihozta a kiváncsiság az udvari
tornáczra.

El nem tudta gondolni, hogy mi lehet abban a körül lefüggönyözött uti
hintóban? (A kastély közelében mind lekapcsolták arra a bőrernyőket.)

Mikor aztán a függönybőrt felgöngyölíték, s kitünt alóla a foglyul
ejtett Sternberg gróf alakja, Clarinda lefutott a lépcsőkön az érkezők
elé. Erős szívü nő volt, a ki a veszélylyel szembeszalad.

A hosszú boltíves folyosón már szemközt találkozott az urakkal.

Sebestyén úr erős kézzel átmarkolva Sternberg kézcsuklóját, hozta őt
magával; a Lóri pedig ott himbálódzott a gróf vállán, belekapaszkodva a
karmaival annak a vállzsinórjába.

– Ime, feleség, mondá Sebestyén úr, a mit igértem azt beváltottam.
Visszahoztam a Lóri madarat. Több könyedet hullani ne lássam. A tolvajt
is elfogtam, a ki azt ellopta. Büntetése ki van mondva: egy évi
várfogság. És azt itt kell neki leülni a maglái várkastélyban. A parancs
ki van adva az őröknek: ha szökik lelőjjék.

Clarinda és Sternberg egymásra bámultak; egy szónak nem volt ura egyik
is.

Csak a kajdácsnak a nyelve volt föloldva; az tudta a maga leczkéjét.

«Liebst du mich noch, liebe Clarinda?»

*

Sebestyén úr ezzel ismét visszatért az erdőbe a leskunyhóhoz, nem vitt
magával se vadászt, se puskafölhuzót! egyedül kereste fel a hirhedett
huszonnégy agancsost a mocsári rejtek helyen s ezuttal óriási
vadászszerencséje volt; ráakadt a Sardanapálra s ugrás közben terítette
azt le kétszáz lépésnyiről tiroli karabélylyal.

Most már nem vethettek szemére semmit az ősei: ő a huszonnégy ágas
agancsot sorozta be a nagy gyüjteménybe.



V.

Valami huszonöt esztendő mulva bontották föl Magláy Sebestyén
végrendeletét a veszprémi káptalanban. Az öreg úr kilenczven esztendős
szép kort ért el; még akkor is csak úgy halt meg, hogy merész nyargalás
közben leesett a lováról és nyakát szegte.

A két fia között úgy osztotta föl a vagyonát, hogy a maglái birtokából
majorátust alakított, s azt az idősebbnek hagyta; a kisebbiknek jutottak
a dalmácziai nagy erdőségek és egy tetemes összeg tőkepénz, a mit nem
volt neki szabad a bankból fölvenni, hanem csak a kamatjait költhette
el.

Az idősebb, a Fülöp igen szép tehetségekkel megáldott fiu volt, annak
Sebestyén úr kitünő nevelést adott, Franczia- és Angolországban
utaztatta, a diplomacziai pályára szánva. Az ifju alakja is délczeg,
arcza deli, modora finom, előkelő volt: első tekintetre megnyert minden
embert, s a jelleme, magaviselete további ismerkedés után még jobban
igazolta a kedvező elővéleményt, nemes szíve mellett eszessége,
bátorsága mellett szelid kedélye hódított.

Egészen ellentéte volt neki az öcscse, Ernő; termetre is kétszer olyan
széles, mint a bátyja, szegletes fejű, durván faragott ábrázatú, hetyke,
csufondáros modorú: nők és férfiak irányában egyiránt. A tanulást nem
szerette, a szubordinácziót még kevésbbé, azért se pap, se katona nem
válhatott belőle. Egyedüli szenvedélye volt a vadászat: most is odajár
valahol Afrikában oroszlánra vadászni.

A mint az öreg úr meghalt, Fülöpöt azonnal hazahítták Párisból, hogy
vegye át a majorátust. Ő mindent szépen rendbehozott. Az apjának volt
egy derék jogigazgatója Pargha Márton, a ki még fiatal jurátus korában
ott kezdte a pályafutását a máglai uradalmi székeken, mint a régi
fiskális joggyakornoka. Az öreg úr nagyon is ragaszkodott hozzá: talpig
becsületes volt. Ez is lehetett akkor valami negyvenkét esztendős.

Magláy Fülöp Pesten elvégezve a dolgait, fölutazott Bécsbe. Az udvarnál
az atyja kedvelt személy volt: ő maga is ott akart pályakört keresni.

Megérkezése után rögtön sietett megtenni az illemlátogatásokat azoknál a
főuri házaknál, a mikkel családjának összeköttetései voltak, de a hol őt
még nem ismerték. Mindenütt ott hagyta a látogatójegyeit a kapusnál.

Ennek a következése az volt, hogy nagyhamar meghivót kapott Korneuburg
herczegnő tánczestélyére, a kinek a palotája híres volt remek
németalföldi festményeiről.

Az opera után odahajtatott a herczegi palotához, a mely előtt már akkor
hosszú sora állt a korábban érkezett főrangú vendégek fogatainak.

A ruhatárban átadta kabátját a felügyelő szolgának.

– Nem ád valami számot róla? – kérdezé.

– Fölösleges; – szólt az inasok hadnagya mosolyogva; – hiszen
ráismerünk.

«No, ez az ember Lavater és Mezzofanti, először lát életemben s
háromszáz ember és kabát közül, rám ismer és a kabátomra talál.»

Megnyugodott benne s ment föl a lépcsőkön a tornáczba. Ott meg a hölgyi
ruhatár volt. Tánczhoz öltözött kisasszonyok, ékszerekkel terhelt delnők
adták át a sürgő-forgó lakájoknak divatos burkonyaikat: egész túlvilági
parfummé vált tőlük az athmosphaera.

Fülöp ott látta őket maga előtt ellibegni. Szép fiú volt, nem csoda, ha
a hölgyek tekintete megakadt rajta.

Ő maga is nagyon megnézett egyet a sok közül. Fiatal leányka volt.
Bizonyosan most mutatják be először a társaságban. Olyan nagy gondja van
rá, hogy vállait betakarják a ruhájának tüllfodrai. Egyszerű fehér ruhát
visel, narancsvirág diszítéssel. Finom, madonna arcz, az ártatlanság
mesterkéletlen zománczával, a mire a pirt a szív lüktetése festi. A hogy
vannak hét fő bűnök, úgy vannak hét fő erények is: ezek mind ott voltak
egyesülve a szép gyermek szemeiben.

Fülöp megállt, odalapulva a korridor falához, hogy tovább lophassa meg
azt a gyönyöradó tekintetet.

Egyszer aztán, mikor a bájos tünemény átadta a köpenykéjét, meg a
tekintélyes kisérőnője bayardérjét a szolgálattevő személynek, fölveté
szemét és meglátta Fülöpöt.

Abban a perczben örömsugárzó mosolyra nyilt meg az arcza, az ajkai
nevetésre váltak.

– Ah! hisz te itt vagy már? kiálta mennyei csengő hangon, s minden
tartózkodás nélkül átölelte az ifjut s egy őszinte csattanó csókot
nyomott az ajkára. – Hanem aztán egyszerre valami ijedtség váltá föl az
örömhajnalt az arczán: elképedt, az ajkai gömbölyűre húzódtak. Hirtelen
az arcza elé kapta a legyezőjét félénken, s kisérőnője kezét megragadva,
elsuhant a bálterem ajtaján keresztül.

– No, ez a nap jól kezdődik! mondá magában Fülöp, egész mámorba szédülve
egy ilyen váratlan tündércsók bűbájától. «Hogy jutottam én ehhez?»

A bálteremben már akkor nagy társaság volt együtt, melyben az igéző
tündér könnyen eltünhetett. A ház úrnője, a herczegasszony a terem
elején fogadta az érkező vendégeket. Fülöp látta, hogy mindenki ő előtte
bókol: maga is sietett hódolatát átadni. Először volt nála.

– Bátor vagyok magamat bemutatni, herczegnő.

– No, csak menjen, maga szeleburdi! vágott a szavába a herczegnő,
bizalmas tréfa hangján. Van szüksége magának a bemutatásra! Nagyon jól
ismerjük a szép hiréről.

Fülöp elámult: «Ismernek a szép híremről? Hiszen több bolondságot én sem
követtem el Párisban, mint a mennyit más fiatal ember szokott. Már
idejutott volna a híre?»

Aztán csak odavegyült a társaság közé.

Senkit sem ismert itt: egészen új ember volt. Ellenben vette észre, hogy
azok a méltóságos alakok, a kik rendcsillagokat viselnek a frakkjuk
baloldalán, bizonyos nehezteléssel sandítanak reá, hogy nem üdvözli
őket; pedig ez nem szokás: valakit üdvözölni, a kinek nincs bemutatva az
ember.

Egyszer aztán egy fiatal félszemüveges gavallér tör oda hozzá a
csoportosuló vendégeken keresztül.

– Ugyan régen kereslek! s azzal megfogja a frakkja gombját, s oda vonja
magával egy ablak-mélyedésbe. Akkor kivesz a zsebéből négy darab
bankjegyet, mindegyik ezer forintos, azokat az öt ujja közé szorítja,
mint egy legyezőt, s azt mondja neki:

– Nos! Hát mennyi ez?

– Négy darab ezeres! felelt Fülöp hűségesen.

– No hát nesze. Tedd el.

– Tegyem el? Hát aztán mit csináljak én ezzel?

– Mit csinálj vele? Hát bánom is én! Végy rajta egy bracelettet
Taglianinak! Az a te dolgod.

– Igen, de miféle jogczimen jutok én ehhez a pénzhez?

– Hát ez játékadósság. A baccaratból.

Fülöp fölnézett a levegőbe. Nem emlékezem rá, hogy valaha életemben
valaki adósom maradt volna a játékban.

– Nem emlékezel rá? Hát annál rosszabb rád nézve. Azzal a félszemüveges
vissza dugta a zsebébe a négy darab ezerest, s tovább sasírozott.

Fülöp pedig nem ért rá, e furcsa találkozás nyitján töprengeni, mert
nagyhamar egy gyöngéd legyezőütés érinté a vállát hátulról, s a mint
visszafordult, egy junói szépséggel találkozott szemközt, ki
brilliántoktól ragyogó, kolibri tollaktól elrepülő ruhában pompázott a
szépségkoszorúban, a saison királynője látszott lenni. Fekete haju,
fekete szemű hódító szépség volt.

– Aztán majd, édesem, megint ott felejtsen a faképnél, mikor a quadrille
kezdődik, szólt nevetéstől csengő hangon a hölgy, elbűvölő
szemragyogtatással.

– Én? Én? hebegé Fülöp.

– Igen? Ön az, a ki el szokott feledkezni a tánczosnéiról, a kikkel
foglalkozott. De ezúttal körülvétettem a titkos rendőreimmel, hogy el ne
szökhessen.

S azzal kaczagva hagyta magára.

Fülöp nem birt magához térni a nagy bámulástól, míg a másik terembe
átkalandozva egyszerre csak egy finom diplomata kezei közé került, a ki
bizalmas nyájassággal ölté a kezét az ifjú karja alá s aztán elkezdett
neki suttogva beszélni bizonyos titkos neheztelésekről, a miknek az okát
nem szükség magyarázni, egy szétágazó cselszövényről, a minek a szálai
nagyon könnyen kitalálhatók; számtalan veszélyekről, a melyek a fiatal
embert a sikamlós udvari parketten fenyegetik, s osztotta a jó
tanácsokat, hogy mihez tartsa magát.

Fülöp nem tudott mind ezekre egyebet mondani, mint «ühüm» és «aha». Egy
szót sem értett az egész diskurzusból. Szinte jól esett neki, mikor
rejtélyes pártfogója egyszerre kirántotta a karja alól a kezét s e
szóval: «itt jön ő!» hirtelen elpárolgott mellőle.

De hát ki az az «ő», a ki itt jön?

Egy hat láb magas herkulesi termet, az orosz testőrtisztek
egyenruhájában, rendjelekkel rakva, kezében hatalmas csákója. Egyenesen
Fülöpre vitorlázik.

– Zdrawdwujtye Zudár, szól a magas úr, s egy olyan izmos tenyeret nyújt
Fülöp elé, a melyben az övé egészen elvész.

Fülöp egész tisztelettel és bocsánatkérő arczczal szólt francziául.

– Uram! Ezer bocsánatot kérek. Én többféle nyelvet beszélek, de
fájdalom! a hangzatos muszka nyelvet nem vagyok szerencsés birhatni.

– Mit! kiált rá a sámsoni alak, fejét büszkén hátravetve. Te
elfelejtetted az orosz nyelvet! Te minket megtagadsz? S azt még nekem
szemembe mered mondani? Korcs ivadék! Te szégyenled a dicső orosz nemes
nyelvét, a mely három világrészben uralkodik! No hát csak szégyeld.
Hanem akkor ne lepjen meg, ha én is szégyenleni fogom a te
atyafiságodat, s az örökségedből kitagadlak.

Azzal megfordult a sarkán, s ott hagyta Fülöpöt.

Ez meg csak bámult.

– Ihol van ni! Most meg kitagad valaki az örökségemből! Csak legalább
azt tudnám, hogy kinek hívják?

Azonban egy csoport fiatal ember azonnal körülvette, a kik egyszerre
mind igen jó pajtásai voltak. Fülöp nagyon különösnek találta, hogy a
bécsi előkelő termekben az a szokás, hogy idegen emberek nem mutatják be
egymásnak magukat, hanem a hogy összeakadnak, mindjárt per tu lesznek,
aztán kinek-kinek csak a gyermekkori beczés neve használódik: Thuri,
Nelli, Bebus, Blikus; a melyek ugyanannyi Arthurt, Cornélt, Albertot és
Adalbertet jeleznek. Őt mindenki «Pipó»-nak szólítja. Talán az a
kicsinyítője a «Fülöp»-nek itt a bécsi arisztokrata világban?

Belenyugodott, hogy legyen hát «Pipó».

Az alatt a tánczteremben végződött a keringő, a felmelegedett
tánczospárok elváltak s kerestek ujabb szövetségeket; az inasok
frissítőket hordtak körül; Fülöpöt is magával ragadta az emberi
forgatag, mi közben azonban egy pár fiatal dandy folyvást a sarkában
látszott lenni, – mintha detektivje volna. Végre megunta a sok idegen
arcz ismerős mosolygását s behúzódott egy szegletbe. De ott sem talált
nyugodalmas menedéket; mert a mint a franczia négyes előjátékát
rázendítették, s megkezdődött az előre-hátra futkosás: tánczosok,
tánczosnék, átellenesek kipuhatolása, egyszer csak azt látja, hogy egy
hosszú nyurga dandy odatánczol feléje, mérges örömmel:

– Ah! végre megkaptalak! Itt van az én vis-à-vis-m. Frissen! Frissen! A
marquisnő nyugtalankodik már! Az ouverturet eljátszták.

Fülöp engedte magát a nyulánk ifjú úr által a termen keresztül
kalauzoltatni; s gondolta magában: «vajjon ki lehet az, a ki távollétem
által szerencsétlenné téve érzi magát?» Jó, hogy annyit megtudott, hogy
miként czímezze? «Marquisnő». Bizonyosan az a hódító Semiramis lesz, a
ki bejövetelénél megszólította.

Helyesen kombinált, csakugyan a kolibris szépséghez vezették.

– Épen az utolsó perczben! mondá az szemrehányólag, s kezét nyújtva,
inkább vezetett, mint vezetteték a tánczkolonneban fentartott helyére.

Fülöp vizsga szemei észrevették, hogy a szép hölgy támlásszékéhez egy
kövér, zordon tekintetű uraság támaszkodik, a ki hölgyét kétcsövű
pisztolyként fenyegető szemeivel minden léptében kiséri. Ez bizonyosan
az a hidalgó, a ki után a deli amazon marquisnő czímet viseli, gondolá
Fülöp. Nem sejtette, hogy valaha összeverekedjenek. Az ő szemei a
tánczterem túlsó végén kalandoztak; ott látta lejteni azt a bűbájos
tündér alakot, a kivel olyan rejtélyesen édes találkozása volt. Még most
is ezen a titkon törte a fejét.

A quadrilleben csak akkor lehet a tánczosnőjével beszélni az embernek,
mikor a helyére visszakerült, s a míg az átellenesei kergetőznek. Csak
hogy a hidalgó úgy a hátuk mögé plántálta magát, hogy egy szó sem kerüli
el a füleit.

Lehet azon segíteni.

– A hévmérő ma tizenegy fokot mutat; mondja a marquisnő Fülöpnek.

(Ki magyarázhat ki ebből valami gyanú-okot?)

– Igen. De hideget. Viszonozza erre Fülöp egész tudatlanúl.

Csakhogy a válaszra egy olyan haragtól szikrázó tekintetet kap a
tánczosnéjától, hogy elmegy a kedve Reaumur-ről diskurálni.

A következő pihenési időszakokban azt mondja neki az istennő:

– Nem találja ön, hogy a sárga rózsa igen jól illik a fekete dominóra?

– Nem! marquisnő. Ez nekem nem tetszik.

Erre a válaszra kicsiny híja, hogy a körmére nem koppintanak az
elefántcsont legyezővel. A szép hölgy arczán észrevehető a boszús
neheztelés; a kebel sebes hullámokat hány.

Szerencsére «solo des dames» jön. Ez alatt ráér hódító mosolyát
visszaidézni arczára a delnő.

A rákövetkező «tour des maines» alatt ezt sugja a tánczosának:

– A holnapi álarczos bál igen fényesnek igérkezik.

– Nagyon sajnálom, hogy nem láthatom meg; de holnap el kell utaznom
Pestre.

Erre a szóra végig néz rajta hidegen az úrhölgy, s többé egy szava sincs
hozzá: még az ujjahegyét sem nyujtja neki a lejtés közben, hanem csak a
legyező végét, s mikor a grand chaine következik, kiválik a lánczból, s
a nélkül, hogy a tánczosára egy pillantást vetne, a háta mögött álló
kövér úr karjába akaszkodik, azzal vezetteti magát vissza a helyére.

Fülöp látva, hogy kimaradt a sorból, odább ődöngött s addig tévedezett
egyik teremből a másikba, a míg eljutott a buffetbe.

Tapasztalá, hogy vannak okos emberek, a kik az alatt, míg más robotol és
izzad, leülnek az asztalhoz és gondoskodnak a testük jóllétéről. Ott
találta már Bebust és Blikust egy szöglet asztalkánál pezsgőzve.
Szorítottak neki is helyet.

De még alig hozhatott itéletet a bordeauxi felett, a mivel az ember
kezdi a vacsorát, midőn feszes léptekkel lát maga felé közeledni három
fiatal urat, a kik közül a középsőben az egyszemüvegesét ismeri föl; a
másik kettő volt Thuri és Nelli.

Egyenesen ő felé hajtottak.

Az egyszemüveges, féllépésnyi közelben állásba vetette magát, balkeze
hüvelykujját a mellénye ujjnyilásába akasztva, a jobb kezében tartott
lehúzott keztyűivel pedig a czombját veregetve.

– Uram! így szólt Fülöphöz. Ön én rólam azt beszélte több gentleman
előtt, hogy én játéktartozásomat önnek elmulasztottam megadni. Ezért én
önt hazug rágalmazónak nyilvánítom.

Azzal tovább laviroztak mind a hárman.

Fülöp elképedve nézett a két asztaltársára.

– Nem értem ezt a dolgot. Hanem annyit értek belőle, hogy ez az úr engem
megsértett s azért elégtételt kell vennem.

– Szolgálatodra állunk; – mondák azok egész készséggel.

– Csak arra kérlek, hogy végezzük el minél előbb, míg hire nem fut. Ti
intézkedjetek, én addig visszamegyek a tánczterembe, majd ott keressetek
föl. Aztán majd egyenkint távozunk el, hogy föl ne tünjék.

Fülöp tapasztalá, hogy itt igen gyorsan megy az igazságszolgáltatás.
Alig telt bele egy mazurka, midőn az egyik segéde odajött hozzá s
jelenté, hogy találtak egy igen jó és e czélra alkalmatos helyet. A
herczegi palota kertjében van egy czéllövöldözésre berendezett
oszlopcsarnok.

Ott mindjárt el lehet intézni a dolgot, a nélkül, hogy az urak a
hintójaik előjáratása által a cselédség előtt feltünést okoznának. A
segédek pisztolyt választottak, harmincz lépés az indulási távol, tiz
lépés a sorompó, három golyóváltással.

– No, ez a nap szépen végződik; mondá magában Fülöp.

Aztán még megvárta, a míg a kotillion elkezdődik, annak a minden
érdekeltséget fölszívó változásai alatt észrevétlenül eltünhetett a
társaságból.

Odakinn a ruhatárban az ismerős mosolygású főinas urtól csakugyan
megkapta a felső kabátját. Az övé ugyan kávészinű volt, apró fekete
gombokkal; ez pedig őzbőrszinű akkora négy gyöngyházgombbal, mint egy
csemegés tányér; hanem hát az ilyen csekélységeken nem akad fenn az
ember, halála előtt tíz perczczel. Még ez talán jobb? Volt eset rá, hogy
a golyó egy ilyen nagy gombról visszapattant.

A két segédje ott várt alant az udvaron; szép csendesen átmentek a
kertbe, fölkeresték a lövöldét; hoztak magukkal gyertyákat, azokat a
hosszú csarnok két végében föltüzködték, meggyujtották; elég
világosságot csináltak arra nézve, hogy két ember egymást halomra
lövöldözhesse. Az alatt a másik fél is megérkezett; orvost is kerítettek
valahonnan.

Azután a négy párbajsegéd megtöltötte a pisztolyokat; hoztak két párt
magukkal.

Majd a szokásos felhivást intézték Fülöphöz, hogy nem hajlandó-e valami
magyarázatot adni, a mit az természetesen elutasított magától. Ilyen
affront után nincs semmi diskurálás.

Akkor aztán kimérték neki a harmincz lépésnyi távolt, meg a tíz lépésnyi
barrièret, a mit megjelöltek zsebkendőkkel, s aztán fölállították az
ellenfeleket, mindegyiknek a kezébe adva a felvont sárkányú pisztolyt,
meg egy tartalék gyutacsot, hogy ha a fegyver csütörtököt találna
mondani.

– «Sternbergé» az első lövés! monda a szakavatott Arthur, s azzal
háromszor csattantott a tenyerével.

Fülöp csak állt ott, és nézett maga elé, a pisztolyát leeresztve.

– No, hát mért nem lősz? kiálta rá Blikus, a segédje.

– Várom, hogy lőjjön Sternberg.

– Te várod, hogy lőjjön a «Sternberg?»

– Na, igen. Az az úr ott.

– Az az úr? Hisz az Greifenwald.

– Hát akkor hol van az a Sternberg?

– Hol van a Sternberg? No ilyen czifrát még nem ettem, a mióta két lábon
járok! Hát nem te vagy a Pipó?

– Az meglehet, hogy Pipó vagyok; de akkor Magláy Pipó vagyok; és soha
életemben a Sternberg nevet nem hallottam; most jövök Magyarországból.

Erre aztán az általános elszörnyedés hangja zendült föl.

– Ez nem a Sternberg! Ez egy vad ember Magyarországból. Ez lehetetlen!

S a míg szörnyűködnek, jön rohanva a csarnokba az igazi Sternberg Pipó
nagy lélekszakadva.

Fülöp mintha csak saját magát látta volna a tükörből szemközt jönni. Még
a saját kabátját is az viselte.

– Hallatlan egy dolog ez! kiabált a most érkezett. Itt nekem egy
hasonmásom jár a társaságban, a ki minden dolgomat fejtetőre forgatja
fel. Ihol van ni. Még a kabátomat is fölvette.

Mikor aztán szemtől-szembe kerültek egymással, akkor tünt ki, hogy van
biz a két alak között külömbség; hanem azért mégis oly csalóka a
hasonlatosság, ha együtt nincsenek, hogy akárki összetévesztheti őket.
Legfelebb a hajnak a színe tér el; de az meg este észre nem vehető.

Akkor aztán nagy nevetés között összebarátkoztak.

Hanem aztán Sternberg elkezdett debacchálni.

– No, te nekem, mondhatom, hogy szép galibákat csináltál egyhúzamban.
Visszautasítod Greifenwald tartozását, a mit az a tenyéren kinál, a
miatt összeveszítesz vele; a minisztert lenézed, nem köszöntöd, az dühös
rám; a nagybátyámmal kitagadtatsz, s az imádottamat rám bőszíted. Ezért
az utolsóért vagyok legdühösebb! Mondd csak, miket közölt veled?

– Hát azt mondta, hogy a hévmérő tizenegy fokot mutat, hogy fekete
dominón jól áll a sárga rózsa s hogy a holnapi álarczos bál fényesnek
igérkezik. Becsületemre, egyebet nem mondott.

– Oh, te barbár eszkimó! Hisz az annyit tesz, hogy tizenegy órakor
legyek ott az álarczos bálban, ráismerek a sárga rózsás fekete
dominójáról. S te mind ezekre mit feleltél?

– Hát az elsőre azt, hogy a hévmérő hideget mutat, hogy a sárga rózsa
nekem nem tetszik, s hogy a holnapi álarczos bálra nem mehetek el, mert
Pestre utazom.

– Óh, te öngyilkos! Most kedvem volna veled rögtön felvenni a pisztolyt!
hogy a hasonmásomat elpusztítsam a világról.

– Hát tehetek én róla, ha minden ember elfogadott helyetted?

– S még hozzá téged is Fülöpnek hínak. Nem. Nekünk kettőnknek nem szabad
egy városban laknunk.

– Nem úgy! Külömböztessük meg magunkat a nyakravalóinkkal. Én hordok
kéket te hordj vereset.

– No ez még mind tréfa. De van egy igen komoly ügyem veled, a mit nem
lehet olyan könnyen elütni, mint a többit. Te helyettem egy csókot
kaptál az én kis Adél hugomtól.

– Mit? Az a te hugod volt?

– Az ám. A kis ostoba. Az a rossz szokása, hogy ha sok ideig nem látott,
mikor megkap, a nyakamba ugrik és megcsókol.

– Ez nagyobb baj nekem, mint neked.

– De ez nem maradhat helyrehozás nélkül Jőjj velem azonnal.

Azzal karjára fűzte feltalált képmását, követve a jó kedvre hangolt
segédektől, visszatért vele a palotába. A felső kabátjaikat ezúttal
külön szegre akasztották.

A termekben már híre futott annak a csodálatos quiproquonak, a mihez
hasonlót csak a shakespearei Comedie of errors hoz föl. Csak hogy ez
költemény: a mi történetünk pedig igaz.

Most azután az igazi Sternberg Pipó sorba bemutogatta az igazi Magláy
Fülöpöt mind azoknak az uraknak és hölgyeknek, a kik eddig már beszéltek
vele, s nagy derültség között lett kiderítve minden félreértés.

Legutoljára maradt az a csók-história.

Az úrhölgyek félrevonultak a szünóra alatt a teázó szobákba. Ott
találták föl a szép Adélt, nagynénje társaságában egy myrtusz bouquet
alatt.

Sternberg Pipó odavonta magával hasonmását.

– Itt hozom azt a gonosz tolvajt, a ki az én kis Adél hugomtól egy
csókot ellopott. Követelem, hogy adja vissza!

A bájos gyermek szépen elpirult erre a tréfás szóra.

Fülöp azonban kitalálta a helyes megoldását ennek a kényes ügynek.

– Vissza nem adhatom, mondá, de visszaküldhetem, még pedig az által, a
kinek az szánva volt. S ezzel megcsókolta a hasonmása ajkát.

Ezt mindenki, a ki a jelenetnek tanúja volt, igen finom és helyes
ötletnek ismeré el. Sternberg Pipó aztán odalépett a szép hugához, hogy
megbizatásához híven visszaadja neki a megküldött csókot.

Hanem a szép lányka tiltakozva eltakarta az arczát a legyezőjével; s azt
suttogá:

– Nem veszem vissza; csak hadd maradjon ott.

… Ez bizonyára a legjobb alakban tett vallomás volt.

*

Három nap mulva Sternberg Adél grófnőt eljegyezte Magláy Fülöp.



VI.

Eddig csak négy évszakát ismerte meg Fülöp annak a szép földi világnak,
a minek asszony a neve: epedni, élvezni, félteni, csalódni; egymásra
következnek ezek, mint tavasz, nyár, ősz és most egy egészen új világra
talált, a mi külömbözik minden eddig ismerttől: a minek a fogalmai közel
járnak a hithez, az imádathoz.

Sternberg Adelaide otthon nevelkedett az atyai háznál; anyját korán
elvesztette, a ki orosz grófnő volt; azontúl az atyjának egy nagynénje
vette gondjai alá. Tizennégy éves koráig annak a felügyelete alatt volt;
akkor ősi szokás szerint beadták kolostorba s onnan csak akkor került
elő, a mikor a világba be lehetett vezetni. Az alatt az atyja is
meghalt; azt különben is igen keveset látta, mert a katonai szolgálat
távol tartá a családjától.

Ritka eset, hogy egy fiatal leány azt az első férfiarczot, a mit
megszeretett, örökévé tegye. Adéllal az történt. A tévedésből adott
csókot soha sem bánta meg.

Ez sok édes enyelgésre adott tárgyat a hosszú időszak alatt, a mi az
eljegyzés és a menyegző napját elválasztja.

– Látod, ha olyan nagyon nem hasonlítottál volna a bátyámhoz, soha sem
szerettelek volna meg.

– De valami külömbség mégis csak van közöttem és a bátyád között.

– Ég és föld! Te olyan vagy, mint a milyennek szerettem volna mindig a
bátyámat látni. Mindig azon ábrándoztam, miért nincs meg nekem ez az én
bátyám két példányban, hogy a míg az egyik teszi azt, a mi neki tetszik,
a másik tenné azt, a mit én akarok? És ime most csakugyan megvan, a
miről ábrándoztam. Az egyik Pipó szalad a vadak után az erdőben, a
városban meg ki tudja mi után? a másik meg itt ül mellettem szépen és
engem mulattat. Annak csak a hirét hallom: itt leesett a lóról, karját
törte; amott megsebesítették a párbajban; de most már nem esem kétségbe
miatta; hiszen megvan kettősben: a másik itt kiséri az én hárfámat a
fuvolájával. A mende-monda hír elhatol hozzám, mennyit vesztett az egyik
bátyám a kártyajátékban, hogy viszik haza mámoros fővel. Most már nem
szörnyűködöm rajta, mint azelőtt, mikor még csak egy volt: hiszen a
másik itt van, és engem tanít sakkozni; mámorunk is van, de együtt,
mikor Shelleyt, vagy Byront olvassuk. Látod: ilyennek kellene lenni a
bátyáknak, mint te!

– Az a csodálatos, hogy a bátyák nem szoktak a hugákhoz annyira
ragaszkodni.

– De én pedig, látod, azt szeretném, ha én nekem örökké testvérem
maradnál. Akkor is lakhatnánk egy házban. Mindig egymás mellett
lehetnénk. Aztán szerethetnénk egymást nagyon. Nappal te tanítanád nekem
a kertben, a mezőn, a napkeleti virágnyelvet, a mit én nem tudok, éjjel
meg én te neked a csillagismeretet a mit te nem tudsz.

– Testvérek között ezek mind igen szép tudományok, mondá enyelegve
Magláy Fülöp, hanem én ezeknél sokkal jelesebb tudományokat is sejtek.

– Oh, minden esetre. Ilyen a vallás. Tudod, hogy mi volna az én
vágyaimnak a netovábbja? Az, hogy ha te szerzetes lennél, én pedig
apácza.

Erre már hangosan elkaczagta magát Magláy Fülöp.

– No, ne nevess ki; mert szomorú leszek. Hát milyen szép volna az! Te
abban a szép fehér talárban, kék selyem övvel a derekadon. Milyen
magasztos alak lennél. Az a te szép csengő hangod hogy vinné égnek a
zsolozsmát. Az enyém pedig utána szállna: odafenn összetalálkoznának,
együtt repülnének a csillagokig.

Magláy Fülöp megragadta kedvese kezét s keblére vonva azt, könyörgött
neki, hogy csak maradjanak itt ezen a szép földön együtt: hisz az
asztronómia szerint a föld is csak egyike a sok régi bolygóknak, és így
a ki a csillagokba vágyik, gondolja el, hogy az egyiken már rajta van s
nyugodjék meg benne.

… A menyegző határideje az őszi hónapokra volt halasztva, a mikor
Adelaide a tizennyolczadik évét betölti, az alatt a menyasszony hol
Bécsben, hol Felső-Ausztriában volt a nagynénjénél; Magláy Fülöp csak
rövid időközökre távozott el mellőle; mikor a jogi és gazdasági ügyeinek
rendezése személyes jelenlétét követelte.

Félbeszakítá ezt az idyllt a bekövetkezett vadászidény, a mikor az a
másik Pipó, a szeleburdi, szintén odakerült a nagynénjéhez a nimródi
élvezetek ösztönéből. Egynéhány jó pajtást is hozott magával: egyszerre
megnépesült a csendes kastély kopókkal, vizslákkal, terrierekkel.

Hanem Adelaide nem eresztette velük vadászni a maga Fülöpjét. Elég ha az
egyik üldözi a vadakat.

– Ugyan nem fájna a szived érte, meglőni egy olyan kedves állatot, mint
egy őz? Azt mondják, hogy az elejtett szarvas sír, mikor meghal, s a
könnyei csorognak a szeméből, akár egy embernek. Hát abban ugyan mi
vitézség van, azt a szegény kis futó nyulat orozva lelőni? a ki még
panaszkodni sem tud. Azt meg épen lelkiismeretháborító öldöklésnek
tartom, mikor a vadászok a fajd himét olyankor lövik le, mikor az épen
menyegzőjére készül? Szeretnéd te, ha valami náladnál hatalmasabb lény
épen akkor, midőn te az esküvőre indulsz, egy fa mögül, lesből,
ledurrantana? Gondolj a túlvilági lények bossszújára! Ne bántsd te az
ártatlan állatokat, a kik az Isten cselédjei!

Sternberg Fülöp kinevette a hugát ezért a sentimentális beszédért; hanem
Magláy Fülöp szót fogadott neki; ezért aztán őtet is kinevették. Adél
annyira vitte a varázshatalmát a vőlegény fölött, hogy az még az
elejtett vadak husából sem evett, egészen következetes maradt a kedvese
nézeteihez.

Egyszer aztán az egész vadásztársaság felkerekedett, Sternberg Fülöp
meghivására átrándulandó a grófi majorátus ősi uradalmába, Radomitzba.

Fülöp, a bátya oda is meghivta Fülöpöt, a vőlegényt.

– Medvére vadászunk.

Ide már férfi-bátorság kell. A medvét nem lehet azzal vádolni, hogy
gyáva, hogy nem tudja védeni magát. Nem is a husáért lövik meg, hanem
azért, mert dúvad; a szegény jobbágyok zabját learatja, marháit levágja.
Veszélyes ellenség. A medvével szemben legény kell a gátra!

Adélnak azonban épen ezért legkevésbbé tetszett ez a neme a vadászatnak,
ha abban az ő kedvesének is részt kell venni.

– Ne menj oda! Bizony szerencsétlenül jársz. A Frigyes nagybátyámat is
medvevadászaton lőtték agyon; a legkedvesebb barátja lőtte meg
véletlenül. Az apánknak egyszer a meglőtt medve összetörte a kezében a
puskaagyát, s a czombján sebet hasított. Nézd ezt a kiterített medvebőrt
itt! Rettenetes állat volt az, a mi ezt viselte, egy fejjel nagyobb az
embernél; milyen iszonytató körmök, milyen agyarforma fogak! Kérlek: ne
menj oda!

De már a veszedelem élénk leirása épen arra való volt, hogy Magláy
Fülöpnél az ellenkezőjét érje el a kivánt hatásnak.

– Akkor, kedves Adél, ha olyan veszedelmes állat az a medve, mégis csak
felkeresem és beszélek vele.

– Az atyám is rosszúl járt vele.

– Kötelességem bosszút állni érte.

– No hát csak egyre kérlek. A medvének is van hímje és nősténye. Ne lődd
meg a nőstény medvét! Hátha kis fia van!

Ezzel a szavaival általános derűltséget keltett Adél az egész
társaságnál.

– Kedvesem, galambkám, szólt Fülöp bátya nevetve, csak az a baj, hogy
nálunk a medvehölgyek nem viselnek a fejükön főkötőt. Nem ismer rá az
ember, hogy úr-e vagy asszonyság, mikor bemutatja magát!

– Csak ti ne nevessetek azon, a mit én mondok: mert én nekem van valami
érzésem, a mi azt súgja, hogy szerencsétlenség lesz annak a vége, ha
Fülöp egy nőmedvét meg talál lőni.

– Majd nem úgy beszélsz tíz esztendő mulva.



VII.

A radomiczi kastély a Sternberg grófi családnak ős fészke. Még azokkal a
sánczokkal van körülvéve, a mik a husziták támadásait diadalmasan
kiállták. A régi emlékek mind jó karban vannak fentartva; a várfelügyelő
sorra megmutogat mindent a látogatóknak, a kiket a kiváncsiság idehoz: a
fegyvertermet, a kaszabörtönt, a vas szűzet, az ódon himzéseket, a
kitömött állatok gyűjteményét, s sorba elmagyarázza a falakon függő ősi
képek neveit, viselt dolgait; a mennyiben azok nem volnának a kép
szegleteire felírva lapidár veres betűs sorokban. Az ősi sirbolt is
megnézni való, azokkal a századokat jelző márvány emlékekkel, az
oroszlánra taposó pánczélos alakokkal, kik vaskesztyűs kezeiket imára
összetéve tartják. Maga a várkastély kápolnája is megnézésre méltó,
freskóival, oltárképével és nagybecsű monstrancziájával.

Csupán egy szobának az ajtaja szokott rendesen elzárva lenni, a legutóbb
meghalt Alfréd gróf hálószobájáé.

Ennek a szobának a kulcsa az ifjú Fülöp grófnál szokott állni. S ez nem
is nyitja fel annak az ajtaját más, mint a családhoz tartozó rokonok
előtt.

A medvevadászat két első napja sikertelen volt. Az első hajtásban a
medve kitört és elmenekült. A másodiknál a megriadt vadász, a kire
ráment a maczkó, nem mert rálőni. (Először látott hajtott medvét.) Hanem
aztán a harmadik hajtás bő kárpótlást nyujtott: egy nagy anyamedvét
vertek fel, két hathónapos bocsával együtt. No ez már ugyan magával
hordta nemének bizonyságát a két fiában; de azért Magláy Fülöp csak
leterítette azt egy jól irányzott lövéssel, a két bocsnak pedig a másik
Fülöp oltotta ki az életét szép kettős lövéssel. Az elejtett anyamedve
gyönyörű példány volt, sokszor volt már a hajtásban; a lehúzott bőre
alól valami tizenkét mindenféle kaliberü golyót szedtek ki (volt köztük
egy rézgolyó is), a miket különböző alkalmakkor ajándékoztak emlékül a
vadászok a maczkónak, s a miket az szépen megköszönt és elvitt magával.
A Fülöp golyója azonban épen a szivén ment keresztül; az már egy
medvének is sok.

Ennek a torát aztán fényes lakoma ünnepelte meg.

Fülöp bátya megirta a diadalt a hugának. Kellemetes örömmel és
ijedtséggel kevert kedélyhullámzást remélt vele okozni a kicsikének.

A következő napon nem volt hajtás, azt pihenőnek hagyták. A többi
czimborák változatosság kedvéért elmentek pisztrángot fogni, Sternberg
Fülöp azonban otthon tartotta druszáját és leendő sógorát, hogy holmi
prózai ügyekről értekezzék vele. Meg akarta ismertetni az atyja
végrendeletével, mely intézkedik a vagyon felosztása iránt a fiú és
leány között. A vőlegénynek ezt szükséges megtudni. Az anyai birtok
egészen Adél hozományát fogja képezni; az apai birtoknak pedig a
becsárából készpénzben fizeti ki neki a bátyja a járandó negyedrészt az
esküvője napján.

Könnyen megegyeztek: gavallér ember volt mind a kettő. A mit az egyik
mondott, a másik ráhagyta.

Akkor aztán, a horgászó társaság visszatértéig még marad egy kis elölni
való idejök.

– Jer velem, – mondá Sternberg Fülöp. – Tekintsük meg, a míg magunkban
vagyunk, azt a szobát, a hol az atyám meghalt.

Egyedül mentek oda.

Az egész szoba azon módon volt hagyva, a hogy a gróf halála napján
találták. Hirtelen és véletlen volt a halála. Még erőteljes férfi volt
akkor, az életősz kezdetén.

A szarvasbőrrel terített ágyon még ott hevert a kis zsebbeli imakönyv, a
mit a gróf magától soha el nem hagyott. Az éji asztalkán a
gyertyatartóban fenékig kiégett a viaszszál; tehát éjjel kellett a
halálnak történni. A mellett volt egy kis fekete üvegcse: bizonyosan
digitalisz-cseppekkel, meg egy kis arany kanál; a pohárból a víz
elpárolgott régen. A vadászöltöny szépen rendben volt rakva egy székre,
a czombtakaró saruk, meg egy vastag nemez kalap, a mi teli volt tarka
madártojásokkal, azt tanusíták, hogy a megboldogúlt aznap gázlókra
cserkészett a kokojszásban.

A szoba közepén pedig volt egy nagy bőrkarszék, rézfejű szegekkel
kiverve.

– Ebben a székben találták az öreget meghalva, – mondá Sternberg Fülöp.

– Hogy kerülhetett ő ide erre a székre? – kérdé Magláy Fülöp.

– Innen nézett maga elé, oda arra a falra.

– Hát mi van azon a falon?

Az egész hálószoba tölgyfa táblázattal volt burkolva, a mibe művészi
vésővel voltak faragva mindenféle vadászdiadal jelvények; lábaiknál
felakasztott fáczányok, nyulak, fajdok. A székkel szemközt álló fatáblát
épen egy szép pávamódra szétterjesztett farkú fajdkakas ékesíté.

– Hát mit nézhetett azon?

– Meg akarod tudni?

– Van valami változtatva ezen a szobán azóta, hogy az atyád meghalt?

– Csak ez a tábla van helyre tolva. Ez kijár a helyéből.

– S mi van alatta?

Sternberg Fülöp egyet fordított a kifordított fajdkakasnak a fején, s
arra az egész tábla félrehúzódott a helyéből. Alatta egy nagy
életnagyságú olajfestmény tünt elő. Vénus, a kis fiával, Ámorral. A nő
háttal van fordúlva, csak a fejét fordítja hátra visszanéző arczczal, s
a kis eleven, szerető, piros arczú gyermek a vállára kapaszkodva, néz
azon keresztül. A kövér, rózsaszin kis kezek olyan ellentétet képeznek a
fehér rózsa szinével vetekedő vállon és nyakon.

Hosszan végig omló aranyveres hajzat takarja a csodaszép női termetet, a
hogy az a fürdőből kiszállt.

Magláy Fülöpnek a szívverése elakadt, a mint azt a képet meglátta. Ez a
nő, és ez a gyermek ottan!

Kifutott a szobából.

– Hát téged mi lelt? – kérdezé Sternberg Fülöp, a mint a szobát ismét
rendbe hozva és bezárva utána sietett.

– Semmi, semmi, – hebegé az. – Nem tudom mi bajom támadt? Úgy
elszédültem egyszerre.

– A fulladt levegő odabenn. Magam is elfulladok, ha soká benn vagyok.

A hazaérkező vendégtársaság lármás zaja aztán új hangulatot hozott a
termekbe, a kisértetek lábcsoszogása elveszett benne.

Hanem Magláy Fülöpnek a jó kedve meg volt ölve végképen.

Félrehúzta magát a társaságból, alig lehetett rátalálni, mikor az
ebédhez keresték; ott meg se enni, se inni nem akart. Szavát nem
lehetett venni. Beszéltek előtte bolondnál bolondabb adomákat, a miktől
a többiek veresre nevették magukat: az ő arcza még csak el sem
mosolyodott.

– Tán biz az elejtett nőmedvének a lelke kisért Pipó! – szólt nevető
kötődéssel a druszája hozzá.

Magláy Fülöp csak a fejét bólintotta meg rá, magában mondva: «Bizonyára
lélek volt az, a ki megütött; de ugyan a földig ütött.»

Még az nap búcsút vett a barátaitól, azt mondta, hogy sürgős izenetet
kapott a jogigazgatójától, haza kell sietnie Pestre.



VIII.

Pargha fiskális úr ismeretes alak volt a fővárosban. Széles vállú
termete, hatalmas nagy feje, dörgő hangja, magában is feltünővé tették;
de a mi hírt, nevet szerzett neki egész országszerte: az a páratlan
ügyvédi gyakorlata volt, összekötve rendkivüli ismeretekkel, és a mi
ezekhez csatlakozott, az a meseszerű becsületessége. Igazságtalan ügyet
el nem vállalt soha, s a mit megkezdett, azt meg is nyerte. Sok nagy
főúri családnak volt a jogigazgatója; azok között legrégibb kliense volt
a Magláy család; fiatal korában annál kezdte, mint uradalmi ügyész,
mielőtt Budapestre felköltözött. Sebestyén úrnak nagyon kedves embere
volt. Le is járt a birtokára minden esztendőben a nyári juristitium
alatt vadászni.

Magláy Fülöp a radomiczi vadászat után egyenesen Budapestre sietett, s
csak ruhát sem váltott, úgy ment uti gúnyában Pargha úrhoz.

A fiskális megdöbbent, a mint meglátta. Az ifjú egészen meg volt törve.

– Beteg volt ön?

– Semmi baja a testemnek.

– Hogy olyan halavány?

– Arra van okom. Azért jöttem önhöz, hogy egy nagyon sürgetős ügyet
elintézzünk minél hamarább.

– No no! Pénzkérdés?

– Igen is, az.

– Sokat vesztettünk a kártyán?

– Mindenemet elvesztettem.

– Mindenét? Hisz az lehetetlen!

– Úgy állok, a hogy itt vagyok. Semmim sincs.

– De hisz ez képtelenség! Ez érthetetlen dolog! Hogy ön elvesztette
mindenét! Hát ki nyerte el?

– Az öcsém: Ernő.

– Az Ernő öcscse? Hisz az itthon sincs. Odaát Afrikában lövi az
oroszlánokat, hogy csak úgy ordítanak bele. Ha soká ott lesz, nem marad
oroszlán, csak a menazsériákban.

– És azért mégis ő nyerte el az egész vagyonomat. Én átiratom az ő
nevére a maglái majorátust: legyen az ő tulajdona.

– Hát ön?

– Én pedig elmegyek Jászóra, felveszem a szerzetesi köntöst.

Már erre mennydörgő nagyot kaczagott Pargha fiskális úr.

– No ez már jó tréfa. Ennek magam is nevetek.

– Sohse nevessen rajta. Elhatározott szándékom az.

– No hát mi baj van? Szerencsétlen szerelem? Hűtelen lett a szép
menyasszony?

– Az egy angyal, a kire halandó nem érdemes. Ő imád engem. Ő is
kolostorba fog menni.

– A mennykőt! Az meg apácza lesz?

– Igy egyeztünk meg.

– Tán a rokonok tiltják a házasságot?

– A rokonok mind óhajtják.

– S önök mégis kolostorba mennek? Egyik erre, másik arra.

– Nem tehetünk másképen.

– Fiatal ember! Fiatal ember! Ön valami nagy bolondot csinált! Vallja
meg igazán. Amerikai párbaj nyomja a lelkét?

– Becsületemre mondom, nem az.

– De hát akkor mondja meg ön, hogy mi az indító oka egy ilyen
megfoghatatlan elhatározásra? mert ha nem tudja ön okát adni, akkor nem
kolostorba, hanem Döblingbe, az elmekórok házába kell önnek
bekérezkedni.

– Hát megmondom őszintén. Megtudtam, hogy én nem vagyok az apámnak a
fia.

– Hogyan?

– Minden ember Sternberg Alfréd fiának néz el. Úgy hasonlítunk
egymáshoz, mint egyik néger a másikhoz. Sternberg Alfréd gróf abban az
időben még nőtlen volt s itt járt Magyarországon: kastélyunkban is
lakott, a mikor én a világra jöttem.

– No no, fiatal ember! Gondolja meg ön, hogy mit ejt ki a száján. Saját
anyja ellen akar-e ön ily megbélyegző vádat emelni, s maga itéletet
hozni? Az erény mintaképe ellen, a ki már halott, s magát nem
védelmezheti.

– Tanúbizonyság ellene ez a hasonlatosság.

– Legyen önnek esze! Hisz ez semmi egyéb, mint egy rég megoldott
természeti talány. A nőknél bizonyos állapotban uralkodó idiosyncrasia
teremti ezt. Az egyik asszony megbámulja Napoleon képét, s a szülötte
Napoleon-arczot kap, a másik rábámul egy majomra, s a fia majompofát hoz
a világra. Hisz ezt az igazságot már Jákob pátriárka ismerte, mikor
Lábánnál juhokat őrzött. Sohse kutassuk azt. A jus romanum már kimondta:
«Pater est, quem nuptiae denominant.»

– De én nem kérdezem sem a római jogot, sem a természettudományt! Engem
csak a becsületérzés vezet. Én nem fogom eltűrni azt, hogy a Magláy
család elsőszülötti jogait egy korcs bitorolja! Én követelem, hogy
azokba a törvényes igazi utód helyeztessék bele. Nekem nem kell sem a
birtok, sem a név. A kolostorban majd adnak valami nevet: «Frater
Paulus». Az leszek. A Magláy nevet nem viselem többé. Azért kivánom,
hogy ön végezze el azt az ügyet minél előbb.

– Nevezetes bolondság. Hm, hm! Nekem pedig elvem, hogy igazságtalan
ügyet soha sem vállalok el.

– De ez épen igazságos.

– No, ha ön azt hiszi, hogy igazságos, hát akkor legyen az akarata
szerint. Én rögtön kurrentáltatni fogom a bécsi franczia követség útján
az Algirban tanyázó Ernő úrfit, s a mint az hazaérkezik tudósítani fogom
önt felőle; akkor aztán majd jőjjön fel. Addig elkészítem a lemondásról
szóló okiratokat.

– Jól van. Addig itt fogok maradni Pesten, nem megyek ki a házból, s
kérem önt, ne tudassa senkivel, hogy hová lettem?



IX.

Magláy Fülöp csodaszerű eltünése óta elmult egy egész hónap. Ez alatt
mind a maglái jószágigazgatójához, mind a budapesti fiskálisához egymást
érték a levelek Sternberg gróféktól. Fülöp és Adél, s végre a nagynéne
maga sürgetve tudakozódtak az elveszett ifjú vőlegény felől; de
felvilágosítást sehonnan sem nyertek.

A harminczadik napon aztán kap Magláy Fülöp a városmajori lakásán, hol
elrejtőzve lakott, egy rövid levelet, melyben felszólítják, hogy annak a
tudvalevő lemondási ügynek a végbefejezése végett jelenjék meg a
fiskális házában.

Fülöp makacsul ragaszkodott ez elhatározásához, lassankint
hozzászoktatta már a szivét ahhoz a nagy fájdalomhoz, a mi e lemondással
együtt jár, megválni a szép világtól, a még szebb fiatalságtól, s a
legeslegszebb menyasszonytól! Beállni halottnak, s úgy élni tovább…

A kitüzött órában ott volt az ügyvédnél.

Mikor benyitott annak az elfogadó termébe: egy fiatal embert talált ott,
a ki szivarozva nyúlt végig a pamlagon, a lábait magasabbra rakva fel,
mint a hogy a feje volt.

Az első tekintetre ráismert. – Ez az Ernő.

Igen: annak a buksi, nagy, szegletes feje, gorombán esztergályozott
ábrázatja, zsákhordásra termett vállai, széles ajkai, azzal a
csufondáros fintorlattal, ez a sülök orr!

– Szervusz, Ernő!

Arra az a fekvő alak vállat von; felnéz a padlásra, nagy füstöt fúj
felfelé s meg sem mozdul fektéből.

Erre eszébe jut Fülöpnek, hogy hiszen az ő öcscse már egy pár év óta
folyvást angolokkal jár együtt: az már nem hall magyarul, s azzal
angolra fordítja az üdvözlést.

– God marrow, sir.

Ekkor aztán egyenesre peczkelődik a fekvő alak s ülővé változik, a két
izmos tenyerét a térdére fektetve, s azzal a két hegyes, apró szemével
oda néz a megszólítóra.

(Ezek az Ernő vasvilla szemei.)

S a fogai közül ezt morzsolja:

– Mit tetszik önnek?

– Ah, hát te még értesz magyarul? Mikor jöttél haza?

– Ugy reggel négy óra felé.

– Egyenesen Afrikából?

– Nem. Egyenesen Európából, most ott szoktunk makaózni.

– Hát lőttél sok oroszlánt?

– Bakot lőttem egynehányat; de oroszlánt nem láttam.

– Hát akkor mivel töltötted az időt?

Erre már felpattant ültéből és interpellált.

– De mit faggat ön engem azzal, hogy én mivel töltöm az időt?

– Szeretném tudni, hogy minek jösz azért olyan nagyon tűzbe?

– Én meg előbb azt szeretném tudni, hogy hol és mikor ittunk mi
egymással testvéri poharat, a mi önt arra feljogosítja, hogy engem
tegezzen?

Ez a szó nagyon elkeseríté Fülöpöt: a mellére ütve mind a két
tenyerével, kiáltá indulatosan:

– No ez sok! Te már is meg akarod tagadni a testvéri viszonyunkat, a
mikor én még le sem mondtam a kedvedért az első szülöttségről.

Erre aztán kiesett a szivar a szájából annak a másik fiatal embernek, a
nagy kaczagástól. Oda futott a mellékszoba ajtajához, az volt a
fiskálisnak az irodája. Bekiáltott hozzá:

– Jőjjön ki csak, édes apám! Itt van egy úr, a ki nekem minden áron
bátyám akar lenni.

Pargha fiskális úr erre a szóra előjött a dolgozó szobájából, szájában a
keresztbe fogott kalamust, a két kezében irásokat és tentatartót hozva.

– Micsoda? Hát ez a fiskális úrnak a fia? – kérdé elámulva Fülöp.

– Meg vagyok felőle győződve, hogy az én fiam, a gézengúz!

– Én azt hiszem, hogy az én Ernő öcsém.

– Az ám! Nagyon hasonlítanak egymáshoz.

– Megfoghatatlan!

– Hát a hogy a minap már megmagyaráztam. A nőknek az idiosyncrásiája,
semmi más. Akkoriban épen én jártam ott a maglái kastélyban. De már
azzal talán csak nem akarja ön azt a dicsőült emlékű úrhölgyet
gyanúsítani, hogy ebbe az én hypopotamus pofámba szeretett volna bele.
Az én Jóskám épen olyan jogon hasonlít az ön Ernő öcscséhez, mint a
Sternberg Fülöp önhöz. Ránk bámultak…

Fülöp még kételkedett.

– De hát az az arczkép: – mondá – az a Vénus-kép ott a rakomiczi
kastélyban.

– Hjaj, barátom! Az egy párisi énekesnőnek a képmása, a szép Cornemuse
istenasszonynak, a ki a megboldogultnak fiatal korában egy uradalmába
került.

Fülöp megkönnyebbülten lélekzett fel.

– No hát, irjuk alá a lemondást. – Mondá Pargha úr, leterítve az
okiratot Fülöp elé. – Ernő úrfi azt irja a Saharából, hogy ő most nem
jöhet; mert tevepárduczokra vadászik; hanem csak csináljuk meg azt a
majoratus átirást, s én adjam is el a dominiumot, az árát küldjem utána.
Hát csak frissen, édes Fülöp barátom! Itt van, irja alá. Van két tanú.
Az egyik a Jóska, a ki előttemezi a historiát. Aztán menjen cistercita
barátnak: várják!

És e közben szeretetreméltó malicziával mosolygott a fiskális.

Magláy Fülöp azt mondá erre:

– Köszönöm szépen. Már mást gondoltam. Csak maradjon az öcsém öcsémnek.

– Ön pedig visszamegy szépen a szeretetreméltó menyasszonyához?

– Igen. És a Jóska öcsémet fogom megkérni, hogy jőjjön el vőfélynek.

– Jó lesz. Elveheti ön nyugodtan Sternberg grófnőt. Hanem csak annyit
mondok, hogy mikor az az idiosyncrasia elkövetkezik, akkor tegye
üvegharang alá. – Szegény asszonyok! Mennyi rosszat rájuk fognak! Pedig
az örök, kitanulhatatlan természet titkai ezek! Ki tudja a teremtés
rejtélyét?

Magláy Fülöp visszatért a menyasszonyához. Sok dolga volt elrendezni
való: azzal vágta ki magát. Boldog pár vált belőlük s viruló család
gyarapult utánuk.

*

Már most az a kérdés, hogy e sok derék ember közül melyik volt a
legderekabb? Magláy Sebestyén-e? vagy Sternberg? vagy Fülöp? vagy a
Pargha fiskális?



A KI HOLTA UTÁN ÁLL BOSZUT



HOGYAN TÁMADT EZ AZ ELBESZÉLÉS?

(Olyan előljáró-beszéd forma.)

Nagyon régi keletű ennek az eredete.

A ki nem restelli az elolvasását, kénytelen lesz velem visszafáradni
azokba az időkbe, a mikor még úriszékek voltak. Így hitták azokat a
törvényszékeket, a mikben egy nagybirtokot képező uradalom a maga
jobbágyai fölött törvényt látott, s ügyes-bajos dolgaikban igazságot
osztott: az árvákat megosztoztatta, a veremfeltörőket megcsapatta,
szülőikkel gorombáskodó fiúkat egész három esztendeig tartó fogságra
elitélte. Tessék elhinni, hogy nagyon okos világ volt az (már t. i. az
én időmben).

Mint patvarista, sokszor jártam a princzipálisommal ez úriszékekre, ott
lehetett praxist szerezni. A jegyzőkönyvek letisztázása is a patvarista
nemes hivatását képezte. A pulyka, liba feltráncsirozás hivatala már
akkor lemaradt az uzusból. Egy emberöltő idővel elébb azonban még a
fafürészelés és éjjel a lámpás-hordás a hintó előtt is nagyban
gyarapította a patvarista joggyakorlatait.

Az úriszéki ebédet rendesen a tiszttartó adta, természetesen az uradalom
költségére, s a patvarista is hivatalos volt az asztalhoz. «Sohse
keresd, édes öcsém, hogy hova ülj? a hová te leülsz, ott van az utolsó
hely.»

Volt szerencsém gyakran az ilyen utolsó helyen ülni.

Találkoztam ugyan, életkorra hozzám hasonló asztaltársakkal is; de
azoknak mind előkelőbb titulusuk volt az enyimnél. Azért pertu voltunk.
A Simi már jurátus volt (tabulæ regiæ nótárius), annak már kardja is
volt, nekem még a sétapálczaviselés is illetéktelen túlbecsülése lett
volna társadalmi állásomnak. A Misi pedig uradalmi cancellista volt,
tehát biztos fizetésben levő hivatalnok. Azután volt még egy
megátalkodottan a fiatalsághoz tartozni akaró jó pajtásunk, a ki
veterinariát végzett s annál fogva «lódoktor»-nak hivták, a keresztneve
különben Szepi volt; ezzel a hárommal együtt tettünk ki egy franczia
négyest, mikor tudniillik a Bántódi úriszéken összetalálkoztunk, a hol
este az uradalmi tisztség női sarjadékával rögtönzött tánczestély
fejezte be az ünnepélyes törvénylátást.

Az úriszéken prezidensül (igen is, és nem alelölülőül! inkább
visszatérek a diák műszóért, de fuvolázni nem tanulok meg), tehát
prezidensül fungált Darvady Márton jogigazgató úr, nagyszerű
anecdota-mondó, eleven krónika, kitünő paskevicsjátszó, pesti két
emeletes házi úr, és üres óráiban tabuláris fiskális. Ennek a jurátusa
volt Simi barátom, a ki viszont egyéb jó tulajdonságain kívül kitünő
tánczos volt, különösen a lengyelt tánczolta nagy tűzzel s a hölgyeknek
fáinul tudott udvarolni. Ellenben a Misi a tarokkjátékban volt jeles, a
miért rendesen expropriálták a tánczkolonnból, s kicserélték a kopasz
ispánnal, a ki csak rontja a játszótársaságot, ultimót mond pagát
nélkül. Végül a Szepi, a lódoktor, csodaszerű énekes volt, a ki olyan
magas hangon tudott áriázni, mint egy «falsche Catalani». Ha az ember
behunyta a szemét, azt gondolta, valami primadonnát hallgat. Én mind a
három dologhoz értettem egy kicsit: tánczolni is, kártyázni is, meg
énekelni is, de mondom, hogy nagyon középszerűen, azért nem is nagy volt
utánam a kérdezősködés. Ha valahova negyedik kellett: quadrillban,
tarokkban, vagy quartettben, akkor engem is bevettek. A széptevéshez is
épen csak olyan kevés talentumom volt: azt képzeltem, hogy ha egy szép
hölgynek valami bókot mondok, megharagszik érte. Azt is megvallom, hogy
szerelmes voltam valami nagyon kicsiny leányba, a ki még akkor nevelőbe
járt, s attól féltem, hogy az megtudja, ha másnak udvarlok s majd
szomorú lesz érte. És így, leszámítva azt, hogy a jegyzőkönyvet nekem
kellett letisztáznom, meglehetősen fölösleges figurát képeztem a bántódi
úriszékeknél.

Hanem azért mégis szerettem oda járni.

Volt ott egy nagyszerű régi kastély. Annak a második emeletén, a kertre
nyiló sarokszobában volt az én patvaristai szállásom.

Derék nagy szoba volt, négy ágygyal ellátva. Azok közül az egyik az én
számomra, a másik Simi pajtáséra felvetve, a többi kettőn csak
szalmazsákok voltak.

De én abban a szobában rendesen csak magam háltam, mert a Simi pajtás,
mikor vége volt a tánczmulatságnak, rendesen átment a kopasz ispánhoz, s
ott azután Misivel, meg Szepivel ittak, pipáztak, daloltak és ferbliztek
reggelig. (Én még akkor nem ittam bort, dohányozni most sem tudok,
ferblihez pedig pénz kell, s nekem soha sem volt több pénzem egy
huszasomnál, krajczáros tarokkhoz elég, de ferbliben egy visszavágásra
feneket ér.)

Tehát egyes-egyedül voltam abban a hatvannégy szobás kastélyban. Már a
princzipálisaink a tiszttartó kényelmes lakásán voltak elszállásolva, a
mit a kastélytól egy nagy park választott el; magában a kastélyban senki
sem lakott. Az egyetlen felügyelő sáfárnak a kerti házban volt a lakása,
annak a béresnéje készítette el számomra távollétemben a mosdó vizet,
felvetette az ágyamat, ha tél volt, befűtött; én soha sem láttam a
személyét, csak a sáros talpának a folyosón hagyott nyomáról képzelem,
hogy asszonyféle lehetett. Mikor későn este a tiszttartói lakból
hazatértem a kert ropogós kavics-útján saját lépteim visszhangjára
neszelve, nem várt senki, én sem alkalmatlankodtam senkinek. Ismertem a
nyitját a kis kertre nyiló oldalajtónak, a mi kulcscsal soha sem volt
bezárva; a folyosó bejáratánál megtaláltam a gyertyatartót, meg a gyufát
és a hálószobám kulcsát egy szekrényre letéve, s aztán magam magamnak
világítva ballaghattam fel a szűk csigalépcsőn a második emeletbe.

Nem jutott eszembe, hogy féljek. Ugyan mitől is? Arra még nem volt eset,
hogy patvaristát megöltek volna pénzéért. Van esze a rablónak, hogy nem
vesztegeti magamforma prédára az idejét és fáradságát. A mi pedig a
kisérteteket illeti, no azok szépen megjárják, ha velem van bajuk, mert
én a mint leteszem a fejemet, egyben elalszom, huhukolhatnak én miattam!

És aztán egyáltalán a félelem nem az én feladatom. Terringettét is!
Tizenkilencz éves korában az ember olyan óriásnak képzeli magát, hogy
mikor felhős idő van, kénytelen lehúzni a fejét, hogy be ne üsse vele az
eget! Oroszlán jőjjön ide! Megeszem!

Sőt ellenkezőleg, nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy egyes-egyedül
tanyázhatok egy ilyen rengeteg palotában. A hátulsó csigalépcsőről ugyan
nem volt az első emeleti lakosztályokba bejárás, hanem a második emelet
valamennyi szobája, folyosója mind nyitva állt előttem. Végig járhattam
rajtuk, tanulmányozhattam a falakra felakasztott ócska rézmetszvényeket,
a mik mind Mária Terézia korából valók voltak, insurrectionalis
jeleneteket ábrázolók. A folyosókon rámákban álltak sorban felakasztva a
sokféle családi czímerek, utolsó tisztességtételek maradványai. Azokból
tudtam meg, hogy a kastély birtokos urát Palárdynak hivják, vagy
legalább annak hivták valaha.

Mert a gazdatisztek sohasem említették a földes uruk nevét, csak ugy
nevezték, hogy «a gróf».

Aztán meg egy nagy alapokom volt keresni ezt a magányos kastélyt s nem
félni a kisértetektől; hiszen magam is kisérteteket csináltam, regényt
irtam titokban. Itt készültek a legborongósabb részletei a
«Hétköznapok»-nak. Úgy tudom, hogy a bántódi kastély maga is le van
benne irva apróra, egész valóságában. Már három vármegyében ismertek
akkor: Veszprémben, a hol az első novellám megjelent a «Tavasz»-ban,
Komáromban, a hol nyilt titok volt, hogy a Pesti Divatlapban az –ó–ó
aláirású leveleket én irom, és abban a vármegyében, a hol a bántódi
uradalom volt. Ott már tudták, ha eltüntem a társaságból, hogy miben
töröm a fejemet? A tiszttartó nevetett, a kisasszonyok azt mondták rám,
hogy «szegény fiú»; csak a jó öreg princzipálisom mondta azt, hogy:
«lesz belőle valami, de prókátor bajosan».

Az ilyen iróhirben álló fiatal ember kellemetlen útitárs. Minden ember
azzal a tartózkodással közelít felé, hogy «bizony még bele talál írni a
regényébe!» Egyszer megpróbáltam az ispán kopasz fejét rávenni, hogy
nyissa fel előttem az első emeleti lakosztály termeit, de észrevette
szándékomat s nem állt rá: «Még le találnád írni a regényedbe, a grófom
megtudná s rögtön elcsapna az ispánságból.»

Furcsa kastély lehetett az és furcsa gróf.

De én azért mégis leirtam a furcsa kastélyt, a hozzátartozó furcsa
grófokkal együtt. Még akkor eleven grófot nem láttam.

Az utolsó úriszék összeesett a szürettel, a mikor az én
patvaristaságomnak az esztendeje is a végére járt. Pestről megint lejött
a tabuláris fiskális a hivatalos functiókra. A Simi ezuttal egy
tudománynyal gazdagabban érkezett meg. Akkor került fel a «polka», ő már
tudta; de még a provinczián nem ismerték, valószinű volt pedig, hogy a
legközelebbi farsangon az lesz a bálok favoritja, mint tavaly a mazur
volt, azelőtt pedig a «radovacska». Nagylelkű volt megigérni, hogy az
úriszék alatt az egész fiatalságnak betanítja az új divat-tánczot. Kapós
is lett érte!

A parasztok ügyes-bajos dolgai úgy felhalmozódtak az őszi évadra, hogy
az úriszék ebéd után is tartott űléseket, s ennélfogva a protocollum is
nagy halomra felgyűlt, annak a letisztázásában ugyan Simi barátomnak is
segíteni kellett volna; csakhogy annak olyan infámis rossz irása volt,
hogy maga sem tudta elolvasni; azért az egész az én nyakamra maradt.

Előre látva a feladat nagyságát, már a vacsora alatt meginstáltam a
tiszttartóné asszonyságot, hogy az én számomra egy egész font
faggyúgyertyát kegyeskedjék felküldeni a szobámba, mert sokáig fenn kell
maradnom. Erre aztán a tiszttartó elmondott egy tréfásan kisérteties
adomát a saját gyakorlati életéből, hogy rémítette őt egy éjjel halálra
egy font faggyúgyertya, a mi az ablak csavarjára volt felakasztva, ő
arról egyet, olló nem lévén, a másik égő gyertyával koppantott le, az
elégett kanócz azonban tovább izzott s egyenkint perzselte el a
felaggatott gyertyák bélvégeit, a mik aztán időközönkint nagy
koppanásokkal hullottak le a padlóra, az ő halálos rémületére. Nevetni
való volt az nagyon!

– Csak te, fráter, furcsábbul ne járj abban a kastélyban, mondá a jurium
director, baljóslatú arczczal. Ott igazi kisértet jár.

– Igazi kisértet? kaptam én rajta nagy mohón.

– Még pedig szép asszony alakjában.

– Ugyan spectabilis! inté óva a tiszttartó.

A kisasszonyok erre a szóra felugrottak az asztaltól s kiszaladtak a
szobából, azt hitték, valami olyan csintalan adoma kerül az asztalra, a
miből nem kell a kis leányoknak kapni.

Pedig hát nem azért protestált a tiszttartó.

A fiskális úr azonban már benne volt a krónikázásban s nem hagyta magát
visszatartóztatni.

– Nevezetes története van ennek a kastélynak, ha irott krónikák nem
bizonyítanák, az ember alig hinné el. A ki ezt a kastélyt építtette
ezelőtt kétszáz egynehány esztendővel, a Zrinyi, Nádasdy, Frangepán
összeesküvésből hirhedett Palárdy Máté volt, ki a felségárulási per
bevégezte után donatióba kapta ezt az összeesküdött főurak egyikének
uradalmát; öreg legény volt már akkor, sok csatája volt férfiakkal, de
asszonyokkal is, s ekkor jutott eszébe, hogy megházasodjék. Elvett egy
szép tizennyolcz esztendős báró kisasszonyt a Pfalzból, a nejét hivták
Eglantine von Lilienhorstnak. Palárdy Máté, eddig szerzett tapasztalatai
után, nem bizott az asszonyi hűségben, nem mert Bécsben maradni a
feleségével, hanem lejött vele ide a falusi jószágára. Ezt a kastélyt
úgy építteté, hogy az első emeleti lakosztálynak semmi összeköttetése ne
legyen a ház többi részével, annak külön lépcsője volt elzárt
tornáczczal, sarkon forduló fülkékkel, mik rejtett bejáratokat fedeztek
el, akustikai kürtőkkel, a miken hallgatózni lehetett távoleső
szobákból, a plafondba alkalmazott leskelődő lyukakkal és egymásnak
megfelelő tükrökkel, a mik minden mozdulatot elárultak.

A tiszttartó nagyot sóhajtott: «Ez mind bele fog jönni ennek a
crucifixus poétának a regényébe!» A jószágigazgató ellenben folytatá
kedélyesen a megkezdett regét.

– Ez még mind nem volt elég a szerelemféltő férjnek. A neje mellett
semmi férficselédet nem tűrt meg. Férfi libériába bujtatott leányok
voltak az inasai, még a kocsis is a sequioris sexus tagja volt.
Sétáiban, kocsikázás közben a férj kisérte mindenüvé, s mikor ez
vadászni ment, a feleségét bezárta a belső szobájába. Az ebédet úgy
tolta fel egy emelőgép a konyhából az étkező asztallal együtt a szobába.

Nem állhattam meg, hogy közbe ne szóljak.

– De hisz akkor ugyanazzal a sülyesztővel akár egy élő embert is fel
lehetett szállítani a földszintről az emeleti szobába.

A fiskális úr nagyot nézett a szemem közé.

– Ecce ni! Hiszen neked akár ne is mondjam tovább, kitalálod magadtól
is.

– Bizony jól teszi spectabilis, ha nem historizálja tovább, véleményezé
a tiszttartó. Nem nyilvánosságra való ez.

De a fiskális úr már fel volt ingerülve ellenem az előre szaladásomért.

– No hát mondjad te, fráter, hogyan volt tovább? ha olyan könnyen
kitalálsz mindent.

Minden arcz vigyorogva fordult felém, úgy érzi ezt az ember, mintha
parázson pirítanák.

No hát segíts, édes múzsám! Rigorozáljunk. A hölgyek is visszatértek az
asztalhoz a mesélésre.

– Hát én úgy gondolom, hogy egy szép napon valami irigy árulkodó, vagy
elutasított udvarló bevádolta a szép úrhölgyet a dölyfös főúr előtt, a
ki aztán az első indulat hevében hűtlennek vélt neje ellenében
alkalmazásba vette szent László törvényét s megölte őt kihallgatatlanul.

A jurium director nagy felleget fújt a pipájából.

– Pedzi! mondá röviden. De hát miért akarja maga, fráter, hogy a szép
úrnő ne legyen valósággal hűtelen, hanem csak látszatból? kérdé
examináló minával.

– Azért, felelém, mert a költői igazságtételben logicának kell lenni. Ha
a megölt delnő valóban bűnös volt, akkor semmi keresete többé ezen a
világon, nyugodjék békével! Az én felfogásom szerint a nőnek ártatlannak
kellett lenni, s e felől a férjnek később bizonyos tudomást kelle
szerezni. Ebből a lélektani helyzetből erednek azután a viziók, a miket
a zavart idegrendszer a valósággal összetéveszt, a hallucinatio
látványokat és hangokat idéz fel, a miket csak egy ember lát és hall,
míg beleőrül s azok utoljára is megölik. Így képzelem én a végét a
Palárdy gróf tragœdiájának.

A jurium director megcsóválta a fejét.

– Közel tapogatózott a fantasiájával a fráter a valósághoz. De hát
hogyan csinálná azt ki maga, hogy a Palárdy gróf kétségtelennek higyje a
felesége hűtlenségét, s mégis meggyőződjék a tévedésről, de akkor, mikor
már késő, mikor már nem hozhatja életre az asszonyát?

Körülvakartam a hajamat (volt ám még akkor elég).

– Olyan rögtönözve ezt a feladványt nem tudom megoldani, hanem majd
egyet aluszom ezzel a gondolattal, s majd megálmodom az alatt.

– No, no! Csak segítségére ne találjon önnek jönni a szép ős Palárdyné
az éjjel, elmondani a maga történetét. Mert feljár ám az ebbe a
kastélyba most is, s a ki előtt megjelenik, az hat hétre a látvány után
meghal.

A hölgyek összeborzadtak, én pedig tüntettem a nevetéssel.

– Akkor én nem igen várok a légyottjára, mert én nyolczvannégy esztendős
akarok lenni, mint az öregapám volt.

– Nem kell nevetni a dolgon, édes öcsém, szólt a jurium director,
pipáját kiverve; még eddig, a hány ura volt ennek a kastélynak, mindenik
előtt megjelent a szép kisértet halála előtt hat héttel, és pedig több
izben, akár aludt, akár ébren maradt, s ha vendég foglalta el a ház ura
helyét: az is meglátta s rossz vége lett.

– Ugyan ne ijesztgesse agyon, spectabilis, ezt a fiatal embert, szólt
közbe a tiszttartó, a ki restellte a földesúri család titkainak egy
irkafirkász jelenlétében való profanálását. Még valami talál vele
történni az éjjel.

Erre aztán az én derék jó princzipálisom állt elő a jó tanácsával.

– Tudja mit? fráter. Vigye fel magával a kastélyba a protokollumokat és
fogion hozzá a letisztázásukhoz. Soha még kisértet
protokollum-tisztázást félbe nem szakított.

Magam is azon voltam, hogy minélelébb a magányos szobámba feljussak.
Siettem búcsút venni a társaságtól, a hónom alá nyalábolva az aktákat.

Hanem hiszen szép protokollum lesz az, a mit én az éjjel lemásolok!

A fejem tele volt már a boszuálló hölgygyel, ki századok multán is
vissza-visszatér, ártatlanul bemocskolt nevéről halottköntösével
letörülgetni a foltot, s viszi magával a tulvilágra, irgalmat nem ismerő
kézzel, az áldozatokat, kiket ott kap. Engem nem fog ő bántani, mert én
az ő lovagja leszek, védelmére kelek, a költői «Minne-törvény» szerint.

Borongós volt az idő, csillagtalan az ég, hideg, novemberi szél söpörte
végig a kavicsos tekervény-utakon a száraz falevelet; mintha egész
szellemcsapat jönne utánam zizeregve, a levéltelen jegenyék sudarain
olyan síró hangot adott a szél, mint egy másvilágról jövő orgonaszó. Én
magányos sétámban a sötét geszt sűrűjében bátran daloltam a legújabb
népdalt: «Zajjal tajtékzik a Maros.» A tisztáson cziczázva suhantak át
mindenféle fehér és fekete alakok, azok a sáfár házi nyulai voltak, a
feketéknek még a szemei is pislogtak, mint a parázs. De engem még a házi
nyulak sem voltak képesek megrémíteni. Szerencsésen eljutottam a kastély
hátulsó lépcsőjéhez vezető kis ajtóig. Az épen tárva volt. Ez nem
tetszett. De még kevésbbé tetszett az, hogy a szegletszekrénykén, a hol
rendesen az én gyertyatartóm és gyufás katulyám szokott elkészítve
lenni, nem találtam se az egyiket, se a másikat.

– A ki áldója van a részeg sáfárjának! dörmögém. Most aztán
botorkálhatok fel a lépcsőn a koromsötétben.

Húh! Egy denevér repült el a fülem mellett.

Elkezdtem a lépcsőn fölfelé lépegetni.

Hátha mégis van benne valami?

Egyszer csak úgy tetszik, mintha a saját lépteim hangján kivül még
valami más csoszogásféle is zavarná a falak csendjét. Nono!

Egyre közeledik: felülről jön lefelé.

Olyan sötét van, hogy csak hallom, de nem látom a kisértő alakot.

Azon is segítve lesz. Egyszerre egy kék csillag gyullad ki a sötétben,
mint valami sirbolti fény, s én látom alászállani a magasból, kit? a
fehér asszonyt!

De magam is összeszedem a bátorságomat:

– Megállj! ki vagy? rivallék rá vitézül, s két kézre kaptam az egész
protokollumot, azzal az elhatározott szándékkal, hogy úgy vágom hozzá
valamennyi aktát a kisértethez, hogy rögtön odaragad a falhoz.

– Jézus Mária! Szent Anna! hördült fel a szembejövő alak, s egyuttal a
kék világ sárgára lobbant fel (addig csak a kén égett a gyufa végén)
igazi világításba helyezve a hordozóját. Hát nem volt az se fehér, se
asszony, hanem a vén sáfár, a ki a tiszttartóné rendeletéből egy font
kecskefaggyu gyertyát vitt fel a szobámba, ő hordta el magával a
gyertyámat és gyufámat, nem remélve, hogy ilyen korán haza jövök.

– Úgy megijesztett az ifju úr, hogy egy krajczár sem maradt a zsebemben,
rebegé az ember fogvaczogva.

Adtam neki egy két krajczárost, hogy nyavalyát ne kapjon az ijedségtől.
Azt gondolta a fogásáról, hogy huszas s megköszönte.

Az egy szál gyufa az alatt elaludt; a többit elvettem tőle s most aztán
én haladtam odább gyufavilágítás mellett.

A mint abba a tágas nagy szegletszobába megérkeztem, kellemesen lepett
meg a jó langyos idő; a nagy ódon zöld kályha, a keramikai trofeumokkal
az ormózatán, jó előre be volt fütve. Gondoskodtak róla, hogy a
patvaristának a keze el ne gémberedjék, mikor jegyzőkönyvet tisztáz.

Az egy szál gyertya, a mit meggyujtottam, csak homályosabbá segített
tenni a szobát.

Tehát lássunk a lélekidézéshez.

Ezek a falak zárják be talán most is nyugodni nem tudó lelkedet,
ártatlanul megölt «fehér asszony?»

«Fehér asszony» legyen a czime? Nem! Hisz ez a czim már úgy el van
viselve, hogy nem is lehet többé igazán fehér. Tehát «fekete asszony?»
Az sem. Hisz ez a döghalál jelképe a költészet országában; azután ebből
is van már elég. Tehát micsoda? kék, sárga, rózsaszínü asszony? Egy sem
illik ide. Megtaláltam! «czifra asszony» lesz a neve. Ez a magyar
népmythosz szerint túlvilági tündért jelent. Azonkivül majd kifejtem én
azt a novellámban, hogy miért szolgált rá az a hölgy a «czifra»
elnevezésre. Valami bizarr, valami rendkivüli alak lesz belőle, a ki
czifrálkodik azért, mert a férjének akar tetszeni: senki másnak.

A kezdet gyorsan ment. Leirtam én a bűbájos Eglantinét oly pazarlásával
a hölgyi bájaknak, hogy mikor elolvastam, már nem az asszonytól, hanem a
férjtől kezdtem félni, hogy egyszer csak odaüt a buzogányával az
asztalomra, s a fülembe ordít: «Hol láttad te mindezeket kákompille?»

A férj jellemzésére annál több sötét szint használtam el. No, az meg
lehet elégedve az arczképével. Megérdemlik ezek a házi zsarnokok, hogy
az ember ne kimélje őket.

És a nő mégis szereti őt és hűséges hozzá.

«Egy angyal, a ki hűséges az ördögéhez!»

(Ez olyan szép frázis, hogy a tiszttartóné Stammbuchjába is beválnék.)

De most hogyan bogozzuk a cselszövényt?

Ha a becsületes realisticus iskolát követném, hagynám a szép asszonyt
szép fiatal legénynyel összeviszonyulni. A tényleges adatok nyomán
felhozhatnám hozzá az emelősülyesztővel a kedvesét, a hogy az étkező
asztalát felküldik hozzá s ezt maga a férj kileshetné a Judáslyukakon és
Dyonisius füleken keresztül; de hát az ideálista romantikusok szerint
még olyan asszonyok is vannak a világon, a kik hűségesek, de nagyon
unalmasak; sőt olyan poéták is, a kik az ilyen unalmas asszonyokról még
unalmasabb regényeket irnak; s engemet azzal vert meg Apolló, hogy az
utóbbiak közé tartozzam.

Tehát hogyan furfangoljuk ki, hogy ő tiszta, ártatlan maradjon, de a
látszat mégis oly csalhatlan tanubizonyság erejével birjon, miszerint a
férj embergyilkos haragia egészen indokoltnak láttassék a talány
megoldása előtt?

Éjfélig elbajlódtam vele, válogatva az eszközökben. Beszélő papagáj,
mely titkokat kifecseg? Nem való ide. – Virágvázában elrejtett törpe, a
ki észrevétlenül hallgatózik? Ez sem alkalmatos. A tizenkétóra
elkongására megérkezett a sugallatom. Rendkivüli és regényes:

A hölgy bezárva a szobájába. Esteli világítás. Hárfázik, majd
sakktalányok megoldásával tölti idejét. A kor divatja szerint
horoscoppal vallatja a zárt ajku jövendőt. A himzésbe már belefáradt.
Majd alvásidejére figyelmezteti az óra; leveti czifra köntöseit…
(kinálkozó volna az alkalom a női bájak speciális leirására; – de
eszembe jut, hogy ha az a bizonyos kis leány olvasni fogja, milyen
szemrehányó bámulással tekint majd rám! hát csak irjuk azt: «a függönyök
összehuzódtak mögötte.») Sehol sem látható többé!

A bántódi kastély elcsendesült. Csak a nagy álló fali óra ketyeg,
folyvást ismételve «addig-meddig» egyhangu időfelosztását; a «halálóra»
kopog a deszkák közt, tizenegyet ütve, a szélvitorla nyikorog odafenn a
háztető tornyacsain. Minden alszik…

Minden alszik: csak a szerelemféltés van ébren! Ez a nyitott szemekkel
álmodó rém.

Palárdy gróf éjjel ellopózik a vadásztanyáról, erdőkön keresztül haza
oson, meglesni, mi történik a kastélyban, a mig őt távol tudják.

Titkos ajtó, rejtett csigalépcső odavezeti az áruló szögletig, a melyből
egy fali óra átlátszó czimlapján keresztül felesége szobájába látni.

Az utolsó gyertyavilág is kialudt már a kastélyban, csak az éjjeli mécs
ég.

Nem hisz a cselédségnek. Vár és leskelődik.

Azt már megsugta neki valaki: tán a gonosz cseléd, vagy saját rossz
szive, hogy a sülyesztővel, mely az étkes asztalt felhordja, egy férfi
alakot is fel lehet ide csempészni.

És nem vár hiába. A mint az egész kastély elcsendesült, megmozdul az
ágyfüggöny, s kilép fehér háló köntösben a szép hölgy.

Félénken, óvatosan széjjeltekint. Majd gyertyákat gyujt: két négy águ
karos tartóban nyolcz szál gyertyát.

Mi lesz itt ma?

Hogy ennyi fény kell hozzá!

Azután a hárfájához ül s három accordot ád rajta: kezdetét egy ájtatos
zsolozsmának.

Ájtatos zsolozsma! A pokol, a bűn orgiáihoz bevezetés!

A sülyesztő gép halk nyikorgása hallik: az érczcsigák sirnak; a padló
koczkája félremozdul, s a négyszögü nyiláson kezd csendesen fölemelkedni
egy férfi alak.

Az arczát nem láthatni onnan a les rejtekből, mert háttal van fordulva
felé, s félig letakarva lepellel. Ugyanaz a lepel redőkben omlik alá az
egész ülő alakon, s azt betakarja.

Ki ez?

A leskelődő szive nagyokat dobban, a mint a szép hölgy ez alakhoz lép, s
térdét meghajtva előtte, megcsókolja a szivét.

A szivét!

És milyen szerelmes tekintettel!

Így csak azt csókolják, a kit imádnak.

Az álló óra megszólal: azt mondja «kakukk».

Elmondja tizenkétszer egymás után. Éjfél az idő.

A nő arcza mosolyra vonul. Fejét ingatja negéddel.

Ej, ej, te csufondáros óra!

Azért se lásson semmit az ércz kakukk madár, a ki az óraütésre kiugrik
az odujából s a szárnyait összeveri!

Hirtelen odahuzza a spanyolfalat, s rejtett buvókát csinál belőle ő maga
és a férfi alak körül.

A leskelődő nem láthat többé semmit. Ez is elég.

Könnyen beléphetne a szobába: csak a fali órát kellene eltaszítania. De
az ő haragja hideg.

A kiontott asszony-vér nem mossa tisztára a férj nevét, hanem
bemocskolja… Mást gondolt ki a számára.

Ott marad, mig másodszor is megszólal a hárfa: a hymnusz véghangjait
adva. Hymnuszét!

Az emelő gép csigái sirnak, nyikorog a kötél: a spanyolfalat
összecsukják, a férfi alak eltünt, az asszony egyedül van, a gyertyákat
egymásután kioltja; aztán letérdel, imádkozik s ágyába siet.

Az óra egyszer mondja: «kakukk».

– Majd holnap eljösz te megint! suttogja a férj s távoztában kifőzi a
nehéz tervet. Most visszatér, lopva, a vadásztanyához.

Másnap késő este, mikor már a cselédség aludni ment, ismét hazatért a
kastélyába; rejtekajtón, rejteklépcsőn át, titkos ajtón keresztül
betoppant az asszony hálószobájába.

A nő már ágyban fekszik, de ébren van.

Mikor a férj belép, először ijedten felsikolt, de a mint megismeri
megérkezett urát, rémsége örömre válik.

– De megijedtél tőlem, kedvesem!

– Nem tőled, hanem a véletlen megjelenéstől.

– Aludtál talán? S valami jót álmodtál?

– Nem aludtam, nem álmodtam: rólad gondolkoztam.

– Akkor hát örülsz, hogy megérkeztem?

– Mindig örülök, ha látlak.

– Tehát szeretsz nagyon.

– Tudod te azt.

– Nem mondják azt, hanem teszik. Hát megölelnél-e, ha kérnélek?
Kebledhez szorítanál-e, úgy, a hogy én téged?

A nő széttárta karjait ölelkezésre: ajkait nyujtá csókolásra, s arra a
férj oly erővel szorítá őt magához, ajkait ajkaira nyomva, hogy ezzel az
ölelkezéssel megölte az asszonyt.

(Sokkal szebben volt ez abban az én novellámban leirva, ez a gyilkosság
szerelmi öleléssel, hanem hát a vén czigány mindennap egy nótát felejt.)

Az asszony tehát meg volt ölve a legideálisabb halál nemével.

Hanem már most a hullát el is kell rejteni valahová.

Palárdy vállára emelte a holt asszonyt s a rejtek-lépcsőn levitte abba a
félgömbölyü csarnokba, a hol a cserépben tenyésző virágok szoktak állni;
két ilyen virágedényt félretolt a helyéből, az alattuk levő
márványkoczkákból hármat fölfeszített, azoknak a helyébe gödröt ásott;
az onnan kikerült földet a virágcserepekbe szétosztotta; azután
belefektette a halottját asirba, rátakarta a többi földet,
visszahelyezte a márványkoczkákat s rájuk tolta ismét a virágvázákat.

De ez még mindig csak fél munka volt.

Még csak az asszony volt megölve. Hátra volt még a bűntárs.

Ismét visszatért a hálószobába: elővette a neje hárfáját s azi a három
accordot, a mit tegnap hallott, elpengette a hurjain. E jeladásra
azonnal csikorogni kezdtek az emelőgép csigái: a padlatkoczka
félrecsuszott s a sülyesztőből kezdett kiemelkedni a tegnap látott
férfialak, leterítve fejtől talpig fehér lepellel.

Palárdy a spanyolfal mögött leskelődött, mig a gép megállt s a férfialak
egészen előtte termett.

Akkor odarohant hozzá, jobbjában kivont karddal, s baljával letépte róla
a takaró leplet. Látni akarta az arczát s aztán kétfelé hasítani az
egész alakot egy csapással.

Azonban a felemelt kard kiesett kezéből, mintha villám ütött volna bele.
Az a férfialak volt – a mi urunk Jézus Krisztus, viaszkból kiformálva.

Palárdy reszketve tántorodott vissza. Nem bűntárs, hanem birája jelent
meg előtte.

Nem birta hirtelen felfogni eszével, hogy mi történik vele?

Csak lassankint vezette vissza az emlékezete eltévedt elméjét a látott
valósághoz. Eszébe jutott, hogy a feleségét otthon, Németországban,
apáczák nevelték. Azok tanították meg viaszkép gyömködésre; látta is a
szülői háznál több szüz Mária képét, miket leánykorában készített. A
szobor lábainál ott hevertek a gyömködő pálczikák, a viaszfestékek; csak
az utolsó zománcz hiányzott még a szent szobron. A nő ezt a férje
születésnapjára készítette; meglepetés akart lenni: azért volt a
titkolózás. Ezt megtudhatta Palárdy attól a gépésztől, a kire a
sülyesztő titka volt bizva, ez értett egyet az asszonynyal.

A Krisztus-szobor azon hires és mindenütt ismeretes minta szerint
készült, melyen az isteni alaknak a szive kivül látszik a mellen,
sugároktól körülfogva. Ezt csókolta meg az asszony, mikor a férje
rálesett. Ennek a szivnek szánt ő egy tőrdöfést.

Most azután ez a viaszkép szurta az ő szivét keresztül.

Szerette volna most már tiz körmével felvájni a sirból az ártatlanul
megölt hitvest: szerette volna elhitetni magával, hogy csak álom volt az
egész; bejárta az egész kastélyt, egyik termet a másik után; sehol sem
volt maradása. Utoljára visszatért ismét a neje hálószobájába.
Félrehuzta az ágyfüggönyöket. Ott feküdt az asszony. Fel is riadt a
lépteire, miként nem rég.

– Te itt vagy?

Az asszony ajkára tette az ujját, s egy vércsepp maradt utána az ujja
hegyén.

– Ártatlan voltam. Gyónás nélkül, halotti szentségek nélkül küldtél a
túlvilágra. Jőjj utánam: légy tanum, hogy igaz lélek vagyok.

Palárdy félőrülten rohant ki e rémteljes szobából, futott a saját
ágyasházába s levetette magát a kerevetére. De alig huzta magára a
medvebőr takaróját, midőn egy kéz levonta azt róla s ott látta ismét
maga mellett ülni azt a halovány alakot, azzal a véres ajkkal s hallotta
a hivogató szavát.

Mindenütt rátalált az. Ha a zsölyeszékbe dült le álomra, odaült a szék
karjára, onnan költé fel a szavával; hasztalan taszította el magától,
elesett, megint fölkelt. Hasztalan védte magát ellene kardjával;
vághatta négyfelé: ujra egyesült, megint odaült az ölébe. Most már az
szorította őt a kebléhez olyan erőszakos öleléssel; most már az csókolta
az ő ajkait olyan fojtogató csókkal, hogy fulladozott bele. Rettegés
volt rá nézve az álom. Csak mikor megvirradt, tünt el a rém előle.

– Nem temettelek volna el elég jól?

Leszállt a virágtelelő csarnokba s hüledezve látta, hogy két virágcserép
jobbra-balra feldült s egy márványkoczka kiemelkedett a helyéből.

«Sok volt rajta a föld!» Kiásott belőle a mennyi elég, hogy a kőlap
helyére álljon. El volt a halott temetve megint jól.

A következő éjszakán daczolni akart a rémmel. Megérkezett a vidám
vadásztársaság; borozó asztalhoz ültek, muzsikust hozattak, czimbalom,
török síp kisérte a danát: «Elindula Szent Péter Rómába. Botját veté
vállára haragjába!» Egyszer csak azt hallja Palárdy, hogy a vad tivornya
közepett valaki ezt énekli a fülébe: «Gemitus mortis, dolores inferni
Circumdederunt me!» Oda néz. Megint ott ül a nő a széke karján.

– No, ha idejöttél, hát igyál velünk! – kinálja a billikommal.

A rém megizleli a bort; és egy vércsepp ott marad az ajkáról a serleg
szélén.

És azontúl Palárdyt hiába erőltetik a czimborái, hogy áldomásozzék
velük: inkább a fejére hagyta önteni a bort, mint hogy szájához értesse
a serleget.

– Ezt! Ezt vigyétek el innen előbb!

És senki sem tudja kitalálni, hogy ki az az «ez».

Majd őrjöngések veszik elő. Egész éjjel beszél a semmivel. Küzködik a
puszta léggel. Kergeti magától a saját árnyékát. Repülő szunyogot üldöz
buzogánynyal. Ágy alá buvik. Félholtra iszsza magát. Utoljára barátokat
hivat, azokkal énekeltet szent zsolozsmákat maga körül, mig maga
szőrcsuhában imádkozik a Jézus-szobor előtt térdepelve. Az sem ád neki
irgalmat. Réme ott is közéje áll s útját szegi a mennyei malaszthoz.

A negyvenkettedik napon ott találják Palárdyt holtan elterülve, nejének
nyoszolyája előtt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az én gyertyáim azonban csonkig leégtek, a papirtakaró lobogott a
tartókban. Tovább nem is lehetett volna már folytatni. Magam is siettem
az ágyba kerülni: az is olyan hideg volt már, mintha egy kisértetet
ugrattam volna ki belőle. Azonban nem kellett ringatás; aludni mindig
jól tudtam: az álom a jobbik fele az életnek. Csak az igazán a mienk, a
mit elaluszunk. A kastély rémasszonya olyan kegyes volt, hogy nem
háborgatott, a nap fényesen sütött be a redőnyök között, mire
fölébredtem.

A sok kegyetlen protokollum ott hevert mind az asztalon letisztázatlan s
az urasági hajdu már ott dörömbölt az ajtómon, hogy viszi
authentizálásra; aztán siessek kávézni, már az uraságok mind ott ülnek.

No iszen szép kis dicsériáda várt rám a tiszttartói lakban, mikor
kirukkoltam vele, hogy én bizony egy betüt sem másoltam le a tegnapi
jegyzőkönyvekből, hanem a helyett megirtam a kastély «czifra
asszonyának» a novelláját.

«Óh, maga poéta!» Ez volt az abszoluczió. Ebben a szóban megvan az
általános bűnbocsánat. Elfelejti az ember a leglényegesebb rábizottat?
Oh, maga poéta! Ott mondja ki az igazat, a hol nem kérdezték? Oh, maga
poéta! Bakot lő a kártyában? Oh, maga poéta! Ez az egy mindent indokol s
egyúttal konstatálja az emberi társaságban való inferioritásunkat.

A fiatal pajtások csinálták ehhez a legsavanyubb képet, a kiknek már
most velem együtt meg kellett osztozni a jegyzőkönyveken, hogy hamarább
elkészüljön a letisztázás.

«Egy föltétel alatt megbocsátunk a poétának!» mondá ki az itéletet a
jurium director; «ha este felolvassa előttünk a novelláját. Hadd lássuk,
hogy poétázta ki a dolgot?»

Nekem pedig semmi sem nagyobb gyönyörüségem, mint felolvasást tartani.
Készséggel fogadtam.

Össze is gyült a legszebb társaság erre az én előadásomra. Ebben a
tekintetben nem voltam már új legény. Pápán, Kecskeméten nagy közönség
előtt produkáltam magamat, kitünő sikerrel (hirlapi nyelven mondva).

Meg is volt a kivánt hatás. A kisasszonyok a szemeiket törülgették, a
fiatal barátaim a nyelvükkel csettentgettek, a tiszttartó egy-egy
«szapperment»-et szalasztott el közbe-közbe, s a jurium director
szájában kialudt a pipa. Mikor véget ért a novella, azt mondták, hogy de
kár, hogy nincs tovább. «Nem volt már több gyertyám!»

– Furcsa, furcsa, nagyon furcsa! mondá fejét csóválva a jurium director.
Hallotta azt maga valakitől? («Nem én soha!») Csaknem úgy esett, a hogy
leirta.

– De még azt is kitalálni, hogy van a kastélyban egy gödör, a hol egy
márványkoczka ki szokott néha emelkedni magától! szörnyűködék a
tiszttartó.

– Hát aztán nem néztek utána, hogy mi van alatta? kérdezém én nagy
mohón.

– De igen. Csiperkegomba-telep volt alatta, az képes fölemelni a nehéz
márványkövet.

Ezen nagyot nevettek, a mi rontotta a hatást.

A tiszttartóné azonban sietett azt helyrehozni: felmagasztalt azért,
hogy nem követtem a szokott szellemidéző irók chablonját, a kik a
hazatérő lelket obligát fehér köntösben hozzák elő, hanem a kisértő
lelket minden éjjel más-más pompás öltözetben hoztam elő: válogatott
garderobjában, hiven a cziméhez: «a czifra asszony».

A kisasszonyoknak azonban legjobban tetszett a halál neme, a mivel a
hősnőmet megöltem.

– Hanem aztán fráter, valahogy ki ne adja ezt a bolondságot valami
ujságba; mert a Palárdy grófok megölik érte: nem szeretik, ha ez a
története az ősapjuknak publicitásra kerül. Ezt a tanácsot a tiszttartó
adta nekem.

– Én is a mondó vagyok; folytatá a princzipálisom, de azon okból, hogy
ha bele talál kóstolni az iróságba, soha sem lesz önből fiskális.

Én azonban hypocrita válaszszal tértem ki:

– Hát ugyan ki is adná ki az én novellámat? Nincs én nekem semmi
ismeretségem Pesten.

Hanem a mint összepakoltam a firkámat, s odább álltam vele, egyike a
pajtásoknak utánam osont s elkisért a kastélyig; utközben addig kért,
hogy adjam neki oda a novellámat: hadd irja ő azt le magának, bizony
soha sem fogja mutatni senkinek, a míg hajlandó lettem ráállni; s oda
adtam neki, örökítse hát meg legalább tintában. Másnap reggel vissza is
adta készen. Olyan gyönyörü calligraphiája volt, mint a metszés. Én meg
aztán azt kértem el tőle s az eredeti kéziratomat hagytam nála.

Mert nem voltam egészen igazmondó, a mikor azt állítottam, hogy nincs én
nekem semmi ismeretségem a pesti irodalmi magas régiókban. Volt: egy jó
pajtásom a diák életből; az ott volt egy szépirodalmi lapnál
segédszerkesztő, javítnok; jól emlékezem a nevére: Petőfi Sándornak
hitták.

Az még nagyobb bolond volt, mint én: az már egy pályát ott hagyott az
iróságért.

Volt akkor már három szépirodalmi lap Pesten és Budán, hanem ezek közül
az egyikkel ellenséges lábon álltunk. (Már én is.)

Ez volt a Honderű. Szerkesztője Petrichevich Horváth Lázár.

Ez valami külföldieskedő, előkelő modort igyekezett meghonosítani az
irodalomban, (szalonképessé tenni); ezért a másik két lapban: az
Életképekben és a Pesti Divatlapban ütöttük, a hol értük. Én egy rossz
szójátékot is csináltam a lapja czimére: «Honte de rue», s ezt a Pesti
Divatlap kiadta.

A mint a bántódi úriszékről hazakerültem, otthon várt egy levél
Petőfitől, mely igy kezdé:

«Áldás és háboru!»

«No Marczi pajtás most már vigan vagyunk! Horváth Lázi azt irta rólunk
valamennyiünkről a Honderüben, hogy «ein Lumpengesindel von
Gemeinheiten». Ezért Imre (Vahot) kihivta; megverekedtek: nagy bolond
lyukat lőttek a levegőbe. Hanem már most Imre arra kér, hogy több
komáromi levelet ne irj neki, hanem inkább küldj valami humoreszket, a
min röhöghet a publikum. Egyébiránt van nálam valami epizód, a mit
Kecskeméten irtál, azt legközelebb beszurom, stb.»

Magam is kiváncsi voltam rá, hogy mi lehet az?

Szavának állt a barátom. A legközelebbi száma a Pesti Divatlapnak
meghozta tőlem a legelső czikket: «A kártya» volt a czíme. Nem tudom én
már, hogy mi volt benne; csak azt tudom, hogy a «makkfilkó» volt benne a
hős. Olyan diákgyermekmunka lehetett biz az: hézagtöltő.

De megkaptam én azért az elismerést.

Kapok nyomba egy frankirozatlan (olvasd: bérmentetlen) levelet a postán,
csunya fakó tintával irva. A tinta még hagyján, de a tartalom! A velem
együtt élt kortársak előtt csak a nevét kellett kimondanom: «Simon
István» s már tudták, hogy mi volt a levélben. Ez a Simon Pista volt a
világ minden eddig ismert goromba emberei között az Attila, Isten
ostora. Olyan dorongokkal, szeges buzogányokkal, gombos korbácsokkal
soha kritikus nem dolgozott, mint ő. A ki Simon Pistát nem kóstolta, az
nem is tudja, hogy milyen az ize az igazi csapról eresztett kritikának.
Megirta az a véleményét mindenkinek, a ki csak feltünt valahol a hazai
irodalom, művészet és politika terén; remekműveit zsebében hordta minden
kitünő hazafi; mert szidatni rendesen nem kellemes dolog; de úgy
szidatni, a hogy Simon Pista értett hozzá, pokoli élvezet! Nálam ezen
kezdte a levelét:

«No gratulálok a bécsi vörös toronynak az új kandidátusához, a kit
benned megnyert.» (Az a bécsi vörös torony a bolondok intézete.) Ez
buzdító hatással volt reám nézve. Ha a drámámmal az akadémiai pályadijat
megnyertem volna, nem lelkesített volna úgy fel, mint a Simon Pista
kritikája. Mindig az kellett nekem, hogy szidjanak.

Első dolgom volt, a mint Pestre felkerültem juratériára, Petőfit
felkeresni a Pillwaxban: a «Közvélemény» asztalánál.

– Irtál-e valamit azóta? förmedt rám, vagy csak ferde száju portrékat
mázoltál mindig?

Szótlanul nyujtottam át neki a letisztázott novellámat. Szótlanul dugta
el ő azt a Csokonai mentéje zsebébe. Azzal fizetett, szivarra gyujtott s
odább ment. (A «Közvélemény» asztala «aufschreibent» nem türt.)

Másnap reggelizésnél már ott találtam Petőfit a Pillwaxban: reggelizve.
Végre meginterpelláltam.

– Hát mit szólsz hozzá? Jó lesz «Imrének» a novellám?

Erre változatlan márvány-arczczal mondá:

– Ezt nem kapja Imre. Ezt viszem «Frankenburgnak».

«Ezt viszem Frankenburgnak!»

Ez a superlativusa az elismerésnek.

Ez épen olyan, mintha a mai világban egy fiatal ember folyamodik
tiszteletbeli helyettes fogalmazói állásra s azt az elintézést kapja,
hogy kineveztetett valóságos miniszteri titkárnak.

Nem Imrének; de Frankenburgnak!

Tudniillik, hogy az Imre egy tiszteletpéldánynyal szokta honorálni a
kezdő irók zsengéit; ellenben, a mit Frankenburg kiád a lapjában, azért
harmincz erős forint honorárium jár ivenkint: s ez nagy különbség a
qualifikáczióban. Ez a «főrendiház diurnummal».

Este találkoztam vele a szinházban. A nemzeti szinháznál akkor az a jó
szokás uralkodott, hogy minden fiatal írónak ingyen bejárása volt az
álló helyre. Képzelhetni azt a zsivajt! A tudósoknak ellenben adtak egy
saját páholyt. Képzelhetni azt a lármát!

– Nos, hát mit mondott Frankenburg? kérdém tőle.

– Tánczolt örömében, mikor elolvasta.

– Hát kiadja?

– A legközelebbi számban.

– De hátha megbánja?

– Akkor én keresztre feszítem.

Még soha darabnak így nem tapsoltam, mint ezen az estén. Az igaz, hogy a
leghatásosabb darabot is adták: Szigligeti «Szökött katoná»-ját. Először
láttam. Egészen magával ragadt. Kivált azok a gyönyörü népdalok, Füredy
rokonszenves előadása mellett.

Hanem a hátam mögött Petőfi mindig veszekedett valakivel. Ugy zavarták
az élvezetemet.

– Ugyan kivel pöröltél annyit a szinházban? kérdém, mikor vége volt az
előadásnak.

– Ejh, hagyj békét! Az az ostoba Pivoda.

– Ki az a Pivoda?

– Egy németbe ojtott rácz, a ki a német szinház direktora számára
fordítja a «Szökött katonát». Ott is elő akarják adni. De a
szerencsétlen a népdalokat már nem tudja németre átcsavarni, s egyre
engem ösztökélt, hogy fordítsam le neki barátságból: «Három alma, meg
egy fél. Kérettelek, nem jöttél!» Én! Magyar népdalt! Németre!

Igaz, hogy rettenetes gondolat is volt.

Szinház után elmentünk vacsorálni a Sperlbe (ott volt a váczi-utczán egy
kurta korcsma); oda járt Petőfi rendesen. Télen szerette a csigát, nem a
tésztát, hanem a valóságos csigabigát, (helix hortensis), eczettel,
tormával a mitől én irtóztam, és hozzá karlóczai ürmöst ivott (egy
pisztolyt esténkint = 2 deci). Én még akkor nem ismertem a bornak az
ízét. Orlay Soma a festő és Várady Tóni is velünk voltak.

«Navita de ventis.» A hajós a szelekről beszél. Visszatértünk az én
«Czifra asszonyomra». Vajjon csakugyan kiadja-e Frankenburg? Ha az nem,
majd kiadja Vahot Imre. De hát ha ennek sem fog kelleni.

– De már arra fogadok, hogy ki lesz adva a novellád! hatalmaskodék
Petőfi; Orlay és Várady hallgattak.

– Én azt sejtem, hogy nem lesz belőle semmi.

– No hát fogadjunk.

– Egy millióba.

– Az sok lesz.

– No hát még többe. Ha te veszted a fogadást, megeszel egy tányér csigát
s megiszol egy itcze ürmöst.

– Ez nekem annyi, mint a halál.

– No hát tégy ellenébe te, a mi ezzel fölér.

– Tehát, ha te veszted a fogadást, akkor te lefordítod németre a «Három
alma, meg egy fél»-t.

– Hiszen te gyilkos, uzsorás vagy! Ez nekem kettős halál.

Felcsaptunk a fogadásra.

Rám nézve az a jó volt benne, hogy én akár megnyerem, akár elvesztem a
fogadást, mindenképen nyertes maradok.

Másnap délben a Pillwaxban találkoztunk egy fekete kávénál.

Egy derék franczia nyelvmester, monsieur Rayée is oda szokott közénk
ülni; egész Budapesten nagy tiszteletben részesülő alak. Akkor még szép
fiatal ember volt.

Petőfi bemutatott bennünket egymásnak, s rólam így szólt:

– Ime, az igazi franczia író a magyarok között.

Ez volt ő nála a non plus ultrája a magasztalásnak.

Monsieur Rayée megigérte, hogy a mint a «Czifra asszony»-om megjelenik,
azonnal le fogja fordítani francziára a Journal des Demoiselles számára.

Kezdtem kétségbeesni a szerencsém fölött.

No de van róla gondoskodva, hogy a fák ne nőjjenek az égbe.

Még hátra volt egy nagy faktor az írók pályafutásában.

Hátra volt a censor «typis admittitur»-ja.

Hátha kitörli a censor az egész novellát?

De hisz az tiszta lehetetlenség. Hiszen nincsen abban se politika, se
vallás, se közerkölcs ellen semmi.

És mégis megtörtént.

Egy reggel a szokottnál is mogorvább arczczal ront be a szállásomra
Petőfi, sarkig kivágva az ajtót, s elkerítve a Miatyánkját annak a
censornak: «Itt van ni! Kitörülte a lapból az egész novelládat».

– Már most mit csináljunk?

Petőfi erre ezt tanácsolá:

– Eredj oda a czenzorhoz s beszélj a fülével.

– Hogy hivják azt a czenzort?

– Resetának hiják. Csodálom, mert külömben olyan derék, becsületes
ember, nekem mindent elnéz: hogy ha valamennyi czenzor mind forró
kénköves fürdőt kap is a pokolban, ennek az egynek hideg douchet adnak
felülről az enyhítésére. Nem tudom, mi lelte ez uttal?

A jó öreg Reseta csakugyan megörökítésre méltó derék ember volt.
Megkövesült bureaukratasága daczára még is derék, szabadelvü és hazafias
érzelmü férfi. Ha természetemben volna a poétázás, a petrificált fához
hasonlítanám, mely fa létére szikrát tud adni, mint a tűzkő. És mindenek
felett nagy oltalmazója volt a fiatal iróknak. Mindnyáját tegezte.

Nálam különös joggal tehette azt, mert még se bajuszom, se szakállam nem
volt.

Mikor beléptem hozzá s elmondtam neki, hogy ki vagyok és mi járatban
vagyok, letette az egyik szemüvegét, feltette a másikat; az egyikkel
betüt, a másikkal emberképet szokott nézni.

– Hiszen te nagyon fiatal ember vagy; mondá szemrehányással rokon
hangon.

– Azt nem tagadhatom.

– Aztán kálvinista is vagy.

– Azt hiszem és vallom.

– És végül szabadelvü is vagy?

– Azzal meg dicsekedem.

– No hát, édes ifju szabadelvü, kálvinista barátom, hogy tudtál te egy
ilyen kisértetes história leirására tollat venni a kezedbe? Hát azért
adta neked az Isten a talentumot, hogy babonát terjeszsz vele? Nemde,
nem az-e a ti feladatotok, fiatal költőké, hogy a világosságot
sugározzátok az egész népre? S te a helyett a sötétséget akarod
sűríteni? Hisz a kik a te rémes históriádat elolvassák, mind lunatikussá
lesznek tőle! Hát álmoskönyvet, csiziót akarsz te a közönségnek
szerkeszteni? Pokolbeli viziókkal traktálod te a hivő népet?

Mint a kovácspöröly, úgy hullott a fejemre a czenzor minden szava.

Megpróbáltam magamat gyöngén mentegetni, felhozva, hogy hisz ez csak
költészet.

– Annál rosszabb, mert a költészet varázsa alatt behizelegteti a
balhitet a szivekbe.

Még egy paizst emeltem föl a védelmemre.

– Hiszen hasonló munkákat Dumas Sándor egész kötet számra irt: a «Mille
et une fantomes» czim alatt.

No ezért aztán tökéletesen porrá tört Reseta bátyánk.

Fölugrott a székéről s az asztalán heverő irásokra ütött a tenyerével:
azt hittem, hogy mindjárt megesz.

– Micsoda? Hát te Dumasra hivatkozol? Hát nem tudod, hogy azt a
jezsuiták fizették meg azért, hogy az «Ezeregy kisértet» könyvét
megirja? Hát ez a te mintaképed? Hát te is Loyola Ignácz zsoldjába
szegődtél?

Én a sárga földig voltam legázolva; ha nem szégyenlettem volna, sirva
fakadtam volna.

Minden további szó nélkül kértem vissza a kéziratomat, s dugtam a
karbonári köpenyem alá.

Ekkor aztán a derék öreg úr megszánt; (mert áldott jó szívü ember volt).
Utánam jött, megállított az ajtóban, megfogva a köpönyegem vitézkötését.

– Ne vedd ezt a leczkét nehéz szívvel; édes öcsém. Nem árt az neked.
Fordíts te hátat ennek a nyavalygós, tulvilágban járó ábrándoknak. Hagyd
te ezt a franczia romantikusoknak. Keresd te másutt az eredetiséget. Irj
azokról, a mik valósággal itt vannak körülöttünk: a magyar élet eleven
alakjairól, a kikben van hus, vér, igazi érzés, tréfa és komolyság!
Maradj te a földön; ne járj te se égbe, se pokolba; meglásd, hogy jobban
oda találsz, a hova törekszel.

Ezzel bocsátott el: soha sem felejtem el a szavait.

Még soha nagyobb fiaskót nem csináltam, (pedig elismerem azoknak szép
számát), mint az én «Czifra asszonyommal». Hanem aztán meg volt bennem
az a démoni valami, hogy a mi nagyon fájt, az egyuttal nagyon
felizgatott.

A legelső leczkének a hatása alatt neki ültem, s addig ki sem jöttem az
odumból, a míg meg nem irtam a «Sonkolyi Gergely»-t.

Ezt aztán kiadta Fankenburg igazán, pompásan is dijazta. Petőfi sokat
nevetett rajta (pedig hej, de ritka madár volt nála a kaczaj) s Reseta
bátyánk megdicsért érte, mikor az utczán összetalálkozott velem. A
nyájas olvasó ezt találja az összes munkáim elején, mint Numero 1-et.

Csak azután, mikor az uj megszületett, fogtam hozzá a korábbi szülött
eltemetéséhez.

Valóságos temetés volt biz az. Az első szülött takarítása. Előttem volt
a nyított kemencze szája s abba egyenkint hajigáltam bele a meggyujtott
lapokat. «Ti a sötétséget akarjátok terjeszteni? No, hát támaszszatok
világosságot! Égjetek el! És azután elnéztem, hogy zsugorodnak az
elégett lapok egymás fölött, vándorló szikrák, mint tüzférgek, hogy
tekeregnek bennök még sokáig; mintha az elüzött démon keresné még a maga
eszméit.

Utóljára kivettem az elégett iráshalmazból egy reszkető lapot; a
tenyeremre tettem, a fekete lapon még csillámlott a betük sora a tinta
érczfényétől. Megpróbáltam, hogy el lehetne-e azt még olvasni? El
lehetett. Volt benne valami gondolat, a mit nagyon megsajnáltam. Talán
egy köny is esett a hamvadt lapra. Ráfujtam: elrepült.

S ezzel be volt fejezve a gyászszertartás.

Az én szellemi első szülöttem porrá és hamuvá lett szépen.

Porrá és hamuvá lett azóta sok más is.

A két lapszerkesztő, a ki az első munkáim kinyomatta; a czenzor, a ki
kitörülte; a jó barátok, a kik mulattak rajta, a kritikus, a ki
leszidott érte, mind por és hamu már.

A kedélyes táblabiró, a ki az eszmét adta hozzá, a tiszttartó, a ki félt
a közzétételétől, a grófok, a kik megharagudhattak volna érte: mind por
és hamu már.

Maga az az emlegetett kis leány, első álmom, a kire gondoltam, mikor az
első munkám írtam, mit fog rá mondani? Régen por és hamu.

És az a lelkemhez nőtt jó barát, a szabadság leghivebb dalnoka, az óriás
valamennyiünk között, az is por és hamu.

És utána és körüle egész nemzedékei az isteni szikrától átvilágított
dicső sziveknek: irók, tudósok, költők, æszthetikusok – por és hamu.

Valóban, ha a sok fényes por, a mivel ez a föld-teke már be van
burkolva, elkezd tündökölni, úgy ez a mi kis planétánk a csillagos
ég-ürben önfényétől ragyog.

*

Hanem a sok közül, a mi porrá, hamuvá lett, egy mégis feltámadt, a kire
legkevesebb szükség volt, s ez az én novellám.

S itt kezdődik már most a valóságos igazi elbeszélés, a mit a czim igér;
mert a mit eddig elfecsegtem, az mind csak előljáró beszéd volt.

Hogy el ne felejtsem: – ebből a gyászos történetből a szomorú nyereségem
az volt, hogy a fogadást megnyertem és így Petőfi kénytelen volt a
vesztett fél kötelességét teljesíteni: lefordítani a magyar népdalt
németre. Meg is felelt gavallér módra tartozásának.

A műbirálók és irodalomtörténetirók iránti kedveskedésből ide iktatom az
eredetit a fordítással együtt.

  «Három alma, meg egy fél!
  Kérettelek, nem jöttél,
  Ha nem jöttél, ott vesztél,
  Lányok anyjává lettél.
    Hej, huj! Nem bánom!
    Nekem is van virágom,
  Hej, huj! Leszakasztom a nyáron.»

  Drei Aepfel und a halber,
  Liess dich rufen, kamst nicht her;
  Bist nicht kommen, bliebst dahaam:
  Bist geworden so Fra-maam.
    Hej huj! meinetwegn!
    Hab ich auch a Bluml gsegn:
  Hej huj! Sommers thu ichs pflücken pflegn.

De olyan szép volt ez a német vers, hogy még Kertbeny is irigy volt rá.

Hajh, boldog Isten, de sokszor eldaloltuk ezt a német verset magyar
nótára, a mikor nagyon el voltunk busulva, aztán hirtelen jó kedvet
akartunk magunknak csinálni: sötét, csunya, zivataros idők jártán,
magányos oduinkba internálva, a mikor az volt a közös jelszó, hogy
«czudar a világ» – hanem azért «hej-huj! meinetwegn! hab ich auch a
Bluml gsegn, hej-huj, Sommers thu ichs pflücken pflegn», hát akkor
muszáj volt egyszerre szivszakadva kaczagni minden embernek.

Mondok valamit! Azt hiszem, hogy azon a mezőn, a hol az eltünt költőt
keressük a zöld pázsit alatt, mikor tavasszal a kikiricsek kidugják a
fejeiket a fű közül, valamennyinek be van zárva még a kelyhe, ha
olyankor valami ismerős hang rákezdené: «hej-huj! meinetwegn!» hát akkor
egyszerre egy három lépésnyi területen valamennyi kikirics mind
nevetésre nyitná fel a kelyhét. – Arról megtudnók, hogy ott játszsza a
bujósdit «ő».

*

Hajh-hajh!

De régen volt ez már.

Tavaly az országos kiállítás alkalmával, a hiuság ördöge rávett, hogy
kiállítsam az összes munkáimat. Megtelt velük egy egész könyvtár.

Ha a születésem napján megmutatták volna azt a sok tiszta papirost, a
mit nekem majd mind tele kell irnom, bizony azt mondtam volna rá, hogy:
«Visszaszületek!»

Így azonban, miután már megvan, hát csak megnyugszom benne. Maga az idő
szerinti osztályozása az eredetinek, a nyelvek szerinti a fordítottaknak
két napi munkát adott magamnak, de aztán mikor meg volt, én is azt
mondtam, a mit a székely atyafi mondott, mikor elkészítette a portája
előtt a szép nagy tanórkaput, czifra bálványforma zábéval, zászlókopja
bunkós végű léczekkel, kiugró galambbúggal, arra kifaragta a saját maga
csinálta kegyes mondókát ékes kezdőbetükkel, végre be is festette, kék,
zöld, piros és sárga festékkel, nem kimélve tőle a tulipánt, gránátalmát
és szekfüvet; akkor aztán megállt a müve előtt nagy elégedetten: «Sok ez
egy embertől!»

Hát a mint ott állok, az átelleni orgonának vetve a hátamat, megbök
valaki könyökkel oldalba. («Köszönöm.»)

– Ugyebár, ön a szerző?

– Én biz az, Isten bocsássa meg!

– Ráismertem arról a rézszobráról ott a szekrény tetején.

– Az nagyon hasonlít hozzám.

– Jobban, mint ez a kis portrait itt az üveg alatt.

(Negyvenkét év előtt festettem azt magam tükörből.)

– Pedig én akkor is ismertem ám önt igen jól. Jókat mulattunk együtt
hajdanában.

Csak akkor kezdtem figyelmesen szemügyre venni diskuráló társamat.
Alacsony tömzsi alak volt; ránczos képe olyan szinű, mint a kordovány,
hanem egészséges pirossággal lazurozva, apró fekete tatárszemei azzal a
hamis hunyorgatással csakugyan emlékeztettek rá, hogy szurkáltak felém
valaha. Tudom is én, hol? Csavargó életem folytán ezer irókollegával,
kétezer képviselővel, négyezer honvéddel, nyolczezer tisztelt választó
polgártárssal lettem per tu pajtás; nem vagyok én Gyula császár (talán
Julius Cæsar? corrector), hogy egy egész hadsereget a fejemben tartsak.
Aztán negyven nem tudom hány esztendő mulva.

A tisztelt barátom izzadt a nagy sokaságban, annálfogva a kezében
tartotta a kalapját; a feje egészen kopasz volt, egész orographiát
lehetett rajta tanulmányozni, csak a homloka elején volt egy tincs
megátalkodott haja, azon kivül egyik fülétől a másikig egy keskeny
sövény, mintha hátrafelé kötötte volna fel a pofaszakállát, a mit elől
leborotvált. Valószinüleg ez is másként volt hajdanában.

– Hát bizony sokat össze tetszett irogatni azóta! mondá az én barátom,
olyan hangon, hogy dicséretnek is vehettem, meg szemrehányásnak is.
Hanem hát még sem teljes a gyüjteménye.

– Nem gondolnám.

– De én bizonyosan tudom. Hiányzik belőle valami. No találja ki, hogy
mi? Még azt sem találja ki? Segítsek egy kicsit? Hát a legelső munkája.
Bizony talán már a nevére sem emlékezik? Hát a «Czifra asszony».

Erről a szóról aztán egyszerre a fejembe villámlott a neve az én régi
ismerősömnek.

– Hisz ön az én Szepi barátom, a kivel hajdan Bántódon…

– Igen, igen! kapott a szavamba nevetve, a tiszttartóéknál. Szegény az
is meghalt, a fia patikárius lett, mégis meghalt.

– Ön pedig akkor doktor volt, a ki – pegazusokat gyógyított.

(Nem akartam azt mondani, hogy lódoktor.)

– Az voltam, de felhagytam vele. Egy kis örökséget csináltam. Jószágot
béreltem ki, volt egy kis szerencsém, most magam ura vagyok; szereztem
egy kis birtokot, adósság nélkül.

– No ennek örülök, bár én is azt tettem volna. Hát a falsche Catalanit
énekli-e még?

– Van eszemben. Hiszen olyan a hangom, mint a repedt fazéké.

– Hát ha ráér, látogasson meg. Nagyon fogok rajta örülni, ha a régi
boldog gyerekkorunkról előhozakodhatunk. Teringettét! De szép fiúk
voltunk akkor mind a ketten, mikor vis-a-vis tánczoltuk a franczia
négyest.

– Külömben is be akartam önhöz rontani. Nem jöttem üres kézzel. Hoztam
valamit az ön számára, a minek ön nagyon meg fog örülni. Nem találja ki?

El nem tudtam gondolni, mit hozhatott nekem, a mit én olyan nagyon
szeretek, faluról? talán barabolyt, vagy csíkot; ezeket Pesten nem lehet
kapni, pedig én nagyon szeretem.

– Hahaha! nevetett, mikor bevallottam az élhetetlenségemet. Hát azt, a
mi önnek hiányzik az összes művei közül: a «Czifra asszony-t!» Nem
emlékszik már rá, hogy én tisztáztam le, s az eredetit magamnál
tartottam?

Boldog Isten! Ez az ember negyven év óta tartogatja bebalzsamozva azt a
halottat, a kit én magam elégettem.

Csakugyan kiváncsi voltam rá, megköszöntem a barátságát s megmondtam
neki az órát, a melyen életveszedelem nélkül be lehet hozzám jönni, (a
ki más időben jön, annak hátrakötöm a sarkát) s azután nem beszélhettünk
egymással többet, mert rákezdtek orgonázni, hogy az embernek még a foga
is vaczogott bele. A nagy orgona volt a tőszomszédom.

Másnap a bizonyos órában ott volt nálam az én régi jó barátom.

Elhozta azt a bizonyos kéziratot. Szép bőrtok volt a számára készítve,
nagyon megbecsülte a tulajdonos. Láttam az orczáján, milyen nagy
áldozatot cselekszik, a mikor ezt nekem visszaadja. Feltettem magamban,
hogy nem fogadom el az ajándékát. Hanem azért mégis kiváncsi voltam
meglátni az «első szülöttemet» halottaiból feltámadva.

Akkor még jó becsületes merített papirra irtunk, a mi nem fakul meg
olyan hamar, nem törik, nem mállik, még a tinta sem veresedett meg
rajta. Olyan volt, mintha tegnap irtam volna.

Ugyanazok a selyembogártojásforma betük, a milyeneket most irok, azok a
sürü, egyenes sorok. Hanem a tartalom egészen idegen rám nézve. Úgy
olvashatom, mint valami idegen munkát. De a míg olvasom, lassankint
visszatér minden körülmény az emlékezetembe. Látom a szobát, a miben
tanyáztam, az ócska képeket a falakon; s eszembe jut, hogy ennél a
szónál az éji őr hány órát kiáltott.

– Vissza fogom én ezt önnek adni, kedves barátom; látom, hogy becsben
tartja. Rám nézve ez a munkám meg van halva. Elégettem.

– De pedig nem azért hoztam én ezt önnek, hogy ezt is elégesse, hanem
hogy irja meg a folytatását.

– A folytatását? kérdém elbámulva.

– Azt bizony. Mert a mi eddig itt van, az csak fantázia, de a mi ezután
következik, az igaz történet, és az túlmegy a legvakmerőbb költői
képzelődésen is. Azért jöttem ide, hogy azt önnek elmondjam. Ráér
meghallgatni.

– Óh kérem! Soha sincs nekem semmi dolgom.

– Szabad rágyujtanom?

– Szabad. Csak arra kérem, hogy mikor nem szíja ön azt a patkányfarkat,
ne tegye ide mellém, mert mikor a holt szivarnak úgy magában vékonyan
szálldogál föl a lelke, attól jobban félek mint a kisértettől.

Az én barátom kényelembe helyezé magát és hozzá kezdett.

– A bántódi kastély már azóta a negyedik kézen járja. Igazán mondom,
soha sem láttam még vándorló kastélyt; ez az. Nincsen maradása,
mehetnékje van. Ugy változtatja a gazdáit, mint a kikapó asszony
szeretőit. Azt még talán tudja ön, hogy a legutolsó Palárdy gróffal mi
történt? Nem tudja? Hisz az is tragikus dolog. Mikor az öreg gróf
meghalt, a fiatalra egészen tehermentes szép birtok szállt. Volt ugyan
magának szép csomó adóssága, de azokat még az apja életében (mint
kiskorú) revocálta. (Zárjel között mondom: ön, mint honatya, keresztül
vihetné az országgyülésen, hogy a kiskorúság harminczöt esztendőre
megnyujtassék, az ország egyszerre ranzsirozva lenne.)

A fiatal gróf, a mint az örökségét átvette, azon kezdte, hogy
megházasodjék. Valami németországi princzeszt talált magához méltónak. A
menyegző előtt lejött Bántódra a kastélyát lakályossá tenni; oda akarta
hozni az ifju menyasszonyát a mézes hetekre. A nászutazás Olaszországba
épen abban az időben nem volt ajánlatos. Tetszik tudni: «1848». Többet
nem mondok. «Kennst du das Land, wo die Granaten blühen?» De nem
granátalmák, hanem az égő granátok. Azoknak épen akkor volt a szüretje.
Itt Magyarországon meg minden in dulci jubilo volt. A pesti revoluczió!
Tetszett benne résztvenni. Paraplui alatt. – Kérem! Nagyon jól tette,
hogy megkimélte az életét. Az a másik bolond is – pardon – akarom
mondani, az az egyik bolond is jobban tette volna, ha megtartja magát az
utókornak, s irja nekünk ma is a szép verseket, mintsem hogy ott áll a
pesti dinnyepiaczon rézlábon, rézköpönyegben, s integet rézujjakkal a
vásárosoknak, hogy itt kapni a jó cserhajút! – De hogy egyik szavamat a
másikba ne öltsem, visszatérek a bántódi kastélyhoz, a melyet az ifjú
gróf pompásan berendezett, Bécsből hozatott uj butorokkal, rangjához
illő kényelmet otthonosítva meg az ősi lakban. A sok ócska retyemutyát
felhordták a padlásra. Külön lakosztálya volt a princzesznek, külön a
grófnak; az utóbbi igen egyszerű, de mégis izléses bútorzattal; a
felesége hálószobájában selyemmennyezetes nyoszolya, a magáéban
jegesmedvebőrrel bevont kerevet. – De soha abban a selyemkárpitos ágyban
a grófné nem hált; a gróf is csak egy éjszakát töltött a jegesmedve
bőrön. Másnap korán hajnalban, senkinek annyit sem mondott, hogy
«köszöntetem a plébánust», kocsira ült, ott hagyott kastélyt, jószágot,
szép menyasszonyt; csak nagy tudakozódás után jöttek rá a jószág- és
jogigazgatói, hogy beállt néma barátnak valami trappista kolostorba.

Könnyű volt kitalálni az okát. Ő is áldozatul esett a családi
rémhagyománynak. Neki is megjelent a czifra asszony. Ezzel az egész
lényéből ki lett forgatva! Azt hitte, hogy e lélekjelenés után hat hétre
meg kell halnia. Ezt az időt sietett felhasználni bűnbánással,
testsanyargatással és éjjeli imákkal. A legkegyesebb carthausi lett
belőle. A hat hét azonban elmult, meg is szaporodott s a grófon csak nem
fogott az ősi átok: szépen életben maradt. – Azonban a családi hagyomány
szerint a «czifra asszony» boszuállásának vannak stádiumai. Ha a
megjelenése napjától hat hétre nem hal meg a választottja, úgy várhat a
halálra hat hónap mulva. Prolongál neki. S ha még akkor sem váltja be a
fenyegetését, akkor következik a hat esztendő. De ez az utolsó terminus.
Ez aztán olyan, mint ha a financzdirekczió mondja, hogy «fizess!» – A
gróf megunta a kolostorban várni be a hat hónapot, levetette a
barátruhát, visszament az ezredéhez, a hol eddig szolgált (kürazér volt)
s aztán verekedett odalenn az olaszokkal, később ellenünk is, elég
alkalma lett volna meghalni, de biz a hat hónap is elmult, s a fatalis
terminust átugrotta megint. Se kard, se golyó nem fogott rajta. Most már
aztán igazán türelmetlen kezdett lenni. A hat esztendei időt nehéz végig
várni helyben ülve. Elkezdett futni a világba. Elment Grönlandba
jegesmedvéket vadászni, bekóborolta Afrikát mind a három oldalán,
felmászott a Himalayára, körülkerülte a földet; az emberi nemzet
mindenféle szinü asszonyait tanulmányozta anthropologice: (úgy hiszem
koponyaméreteket vett fel róluk) – haza a tiszttartóinak csak annyit
irt, hogy hová küldjenek utána pénzt, de sokat! hogy honnan vegyék? az
az ő dolguk. Végre aztán emberevők közé jutott a hatodik év vége felé, s
azok megették.

– Ah! kiálték fel, hihetetlennek találva a befejezést.

– Meg azok! Megették csizmástul. – Úgy szokták azok a kannibálok – ott
Homburgban. Még akkor virágzott ez az anthropophagusok nemzete. Több
embert megettek ezek, mint a Fidzsi szigeti karaibok. – Ez is halál. –
Csunya halál. Mikor egy hajdani milliomosnak holnapra nincs mit ennie. –
Én ott voltam a temetésén. – Mikor a jószágot elárverezték. – Mert az ám
a legszomorubb temetés, mikor a halott fölött dobszó prédikál. – Pontban
azon napon történt meg, a melyen hat év előtt a gróf ott hált a
kastélyban. Azóta ő meg van halva. Kisért ugyan itt-amott, de fél is
tőle minden ismerőse, mint a vámpyrtól. Mert az az igazi vámpyr, az a
félelmes kisértet a kit ha meglát az ember, keresztet vet – nem magára –
hanem a bugyillárisára: «Jaj, itt jön az a kósza lélek, a ki engem
megfog, s addig el nem ereszt, a mig tíz forinttól száz forintig meg nem
szivattyuzott.»

– No ez még eddig nem borzasztó történet.

– Majd az lesz mindjárt, csak elébb hadd gyujtok másik szivarra.

Égett már, s adta a füstöt. (T. i. a «patkányfark.»)

– No hát, a ki megvette a hivatalos kótyavetyén a szép Palárdy birtokot,
egy fiatal, derék magyar földbirtokos volt, a kinek a bevezető
jellemzésére elég annyit mondanom, hogy «akkvizitor» volt. Kérem! Magyar
– fiatal – gavallér – földbirtokos – és vagyonszerző! Unikum! Az ősi
birtoka odafenn volt a Kárpátok között, a hol mindig fúj a szél. Fiatal
nejének nem tett jót a havasok levegője, azért vásárolta meg ezt a mi
sikságunkon fekvő birtokot, a hol az ember magától a levegőtől meghizik.

Szép daliás férfi volt maga is, a felesége is egészen hozzá illett. Ő
maga barna-piros Attila-ivadék, a neje szőke, lengyel hölgy. Volt egy
kis hat esztendős fiuk, a kit imádtak. Hajnalig mindig az apjánál aludt
a fiú, akkor az apa felkelt az istállókat sorba járni, a béreseket
felköltögetni, arra meg az anyjához ment a kis fiú tovább aludni. Igy
volt náluk felosztva a szeretet.

Megjegyzem, hogy a birtokba vétel után az új földesúr nem ment ám a
kastélyba lakni, hanem a tiszttartói lakban telepedett le. És ezt nem
azért tette ám, mintha félt volna valamiféle kisértettől, hanem abból az
igen helyes indokból, hogy egy olyan nagy kastélyban lakáshoz roppant
nagy léhűtő szolgaszemélyzet kell; ő pedig takarékoskodni akart. Az ott
talált tiszttartót elcsapta (nem azt ám, a kivel mi mulattunk, az már
akkor meghalt; egy morvát hozott a gróf a helyébe) s maga állt be
tiszttartónak. Lett is ott rend mindjárt! Nem arattak vetés előtt.

A nevét is megmondom az új földesúrnak, de ezt ne tessék használni, az
urak nem szeretik, ha az igazi neveiket megörökíti az ember valami
regényben. Nevezzük csak «Lomniczy»-nak.

Hát egy pár esztendeig igen jól ment itt minden. A környékbeli uraságok
ide jártak gazdaságot tanulni. S azt mingyárt az első belépésnél
megkezdhették. Mert hogy a tiszttartói lakásban bizony szüken lehetett
elférni a vendégseregnek: három négy úr is kénytelen volt egy szobában
hálni, s ha nagyobb társaság volt, két szobában kellett teríteni s volt
elég fejtörése a házi-asszonynak, a míg osztályozni tudta a vendégeket,
melyiket ültesse a főasztalhoz, melyiket a mellék szobába. (Mert tetszik
tudni, vannak némelyek, a kik az utóbbiért megneheztelnek, ellenben
vagyunk többen, a kik épen ott érezzük magunkat nagy biztosságban.)

Lomniczy nem volt kártyás; sőt nagyot mondok, még csak azt sem engedte
meg, hogy az ő házába kártyát vigyenek be. A kinek tetszett, nyáron
kuglizhatott nála, télen meg biliárdozhatott. Hanem persze a
tiszttartólak nem volt arra a czélra építve, hogy az valaha kávéház
legyen. A biliárdszoba olyan rövid volt, hogy mind a kétfelől ki kellett
nyitni az ajtót, ha az ember egy becsületes kvártot akart csinálni a
piramidli partiban, s aztán megesett, hogy a kiugratott golyó átszaladt
a harmadik szobába, a hol a hölgyek kávéztak s alig tudták előkeresni a
krinolinok közül.

Ad vocem «krinolin». Akkor volt ez a csudálatos divat, hogy a hölgyek a
léghajó kormányozhatóságát megvalósították. Nem szaporítanám ezzel a
szót, ha ez is a motivumok közé nem tartoznék, melyek a história
kifejlődéséhez tartoznak. Ha már az urak nem fértek el a dákóval, hát a
hölgyek még kevésbé fértek el a krinolinokkal. Pedig tánczolni is
szottyant kedvük néhanapján; de a zongorának is kevés volt a hely,
nemhogy a tánczolóknak lett volna.

Az uri kastélyban ugyan lett volna elég hely; csakhogy ott egész télen
át nem volt fűtve semmi kályha: a hidegben nem esett jól a mulatság; ha
pedig befűtöttek hirtelen, olyan fejfájasztó gőz támadt, hogy azt még a
rinóczerosz sem állta ki.

Az ismerősök köre pedig egyre szaporodott, a tiszttartói lak csakugyan
nem állta ki tovább az ostromot.

Egyszer, a mint Lomniczy a felsőmagyarországi birtoka megtekintése
végett hosszabb időre eltávozott (úgy tudom, hogy nagyszerü
sajtgazdaságot és pisztráng tenyésztést rendezett be), a neje minden
előleges tanácskozás és beleegyezés nélkül, a bizonyos indemnity
reményében, átköltöztette a háztartást az úri kastélyba. Nyár volt: szép
meleg idő; azokban a hűs magas teremnagyságú szobákban gyönyörüség volt
a lakás. Hiszen tetszik rá emlékezni, azok a pompás platánfák hogy
integetnek be az ablakokon, a nagy kúszó rózsák meg keresztül bujnak a
salugáderek nyilásain s bemásznak a szobába a virággirlandjaikkal. Aztán
az erkélyről milyen fölséges kilátás esik!

Arra a halastóra ott a sík pázsit közepén, a mibe azok a rengeteg nagy
gyászfűzek lógatják bele az ágaikat! Én nem vagyok poéta ember; de magam
is óra számra el tudtam ott ácsorogni, bámészkodva, mikor más dolgom is
lett volna.

Az ismerősök, úgy féltréfából, mondák ugyan az asszonyságnak, hogy nem
fél-e a «czifra asszony»-tól. (Igy hivta már minden ember a kastély
kisértetét, a mióta azon novellájában ez a név lett ráruházva.) De ő
nevetve mondá: «Nem féltem én az én uramat semmiféle czifra asszonytól.
Magam sem vagyok az; még csak krinolint sem hordok; másféle czifra
asszony volt az, a ki miatt az előbbeni földesuraságot utólérte a maga
veszedelme».

A hazatérő Lomniczy egészen meg volt lepetve, mikor a háza népét már az
új kastélyban elhelyezkedve találta.

Eleinte egy kicsit dörgött-morgott (a családfői jogainak megóvása
tekintetéből), a dolgozó, pipázó, tekéző szobáival elégedetlen volt:
azon patvarkodott, hogy semmijét sem találja: a volt lakásán tudta már,
hogy mije hol áll? most pedig mindenért inas, kulcsár, szobaleány után
kell kiabálni, hogy hová dugták el ezt? hova pratálták el ezt amazt? És
a mi legnagyobb okot adott a zsémbelésre: az elhagyott kisszerű lakban
szorosan egymás mellett voltak a hálószobáik, az övé, meg a feleségéé;
itt pedig egész teremsor, folyosó, rejtekajtó választja el őket
egymástól; már most a kis Bélácska hogy fog vándorolhatni egyik szülőnek
az ágyából a másikba?

A nagy zsémbelésnek utoljára azzal szakitá végét az asszonyság, hogy
tréfásan oda veté az urának:

– Tán bizony attól félsz, hogy téged is meglátogat a szobádban a «czifra
asszony»?

Ez a tréfás csiklandás elevenre talált. Lomniczy nem szerette, ha a
rovására nevetett valaki; igen komoly, mindenkinek becsületadó, de
mástól is becsületkövetelő ember volt.

– No engem ugyan nem ijeszt meg semmi czifra asszony. Monda büszkén. Ha
tetszik, látogasson meg. Szivesen látom.

– Inkább ha félsz, itt leszek én is melletted! kötődék vele az
asszonyság.

– Köszönöm a grácziát: de mikor nekem egy ilyen érdekes hölgygyel készül
légyottom, akkor a feleségem asszony csak maradjon a saját szobájában s
ne rontsa el a mulatságomat.

S ezen a tréfán évődtek aztán egész este, a vacsora alatt is, s mikor
eljött az ideje: a férj ment a maga lakosztályába, a nő is a magáéba. A
Bélácska szokás szerint az apjával akart aludni menni; de az azt mondta
neki: «Csak maradj te ezentúl az anyádnál; reggel nem találnál oda
hozzá.»

Éjszakán alig hogy elcsendesült a ház, roppant nagy dörömbözésre ébredt
fel minden ember. A zaj Lomniczy úr szobájából jött: úgy tetszett,
mintha a házi úr egész banda zsivánnyal dulakodnék. Asszony, szobalány,
paplannal a nyakában, instruktor stiléttel, inas puskával, szakács
palacsintasütővel rohantak a megtámadottnak vélt segítségére s mikor
benyitnak hozzá, ott találják az ágyaszélén űlve egyedül az urat. A
szobában szétszórva hevert csizma, famacska, gyertyatartó, a miket az
ajtóhoz hajigált. Egészen ki volt kelve képéből.

– Az Istenért! mi történt? kérdé a felesége.

Lomniczy nagyon restellte a dolgot, hogy annyi ember összeröffent, s még
ő neki állt feljebb. Zsémbelni kezdett, hogy az inas nem hozott neki
éjszakára friss ivó vizet, s minthogy ebben az új hálószobában nem
talált rá a csengetyüzsinórra, azért hajigálta a csizmát az ajtóhoz;
most menjen mindenki az ágyába s neki hagyjanak nyugtot.

Azonban a hangjának a reszketése elárulta, hogy valami másnak kellett
itt történni; annyival inkább, minthogy az ivó viz is ott állt az éji
szekrényen, a csengetyüzsinór is ott csüggött az ágya fejénél.

Ő azonban szigoruan megtiltotta, hogy erről a mai dörömbözésről
valakinek említést tegyenek.

Hanem ettől a naptól fogva mintha kicserélték volna. Magába zárt,
buskomor lett; alig lehetett szavát venni. A mit soha sem szokott, ebéd
után feküdt le aludni. Az inasa, a ki a földszinten épen az ura háló
szobája alatt szokott aludni, azt beszélte, hogy az úr mindig éjfél után
felkel csizmát huz s nagy dobogó lépésekkel jár fel s alá a szobában; s
néha a szavát is hallani, mintha kérdezne valakitől valamit: mintha
kiparancsolna a szobájából valakit. Egy reggel pedig, mikor még az úr
aludt, a szobájába benyitó inas a vadászkést az ajtóba furva találta;
mintha valakinek utána hajították volna. S az úr rendkivül haragos volt,
a miért azt az inas észre vette.

Hanem akkor aztán komolyan kérdőre fogta a felesége s egész szivszerinti
nyájassággal kivallatta a férjét, hogy mi történt vele?

– A «czifra asszony.»

– Megjelent előtted?

– Minden éjjel. Mindig ugyanegy órában. Pedig én nem vagyok se
képzelődő, se holdkóros. Semmi bünömet sem tudom, a miért valakinek a
halottja boszut álljon rajtam. Bántja a büszkeségemet, hogy a babona, a
mi parasztnak való, engem is megnyergeljen. De ott áll előttem minden
éjjel s nem tudom elkergetni. Ébren vagyok; megmosom az arczomat, s
mikor meg akarom törülni, nem veszem észre, hogy az ő halotti köntöse
akadt a kezembe, abba törülközöm.

Az asszony megijedt. Azt hitte, hogy ez kedélykórság. De eltitkolta a
rémületét. Még derült kedélylyel mondá:

– Óh, ez ellen én igen egyszerü házi szert tudok. Meghivunk a környékből
egynehány jó barátot, s a hogy más tisztességes ember szokott tenni:
egész éjjel eltarrokkoztok ott abban a te megbabonázott szobádban.

Ez a házi orvosság csakugyan jó prophylacticus szer a kisértetek ellen.
Ugyan a tarokkozók is szoktak babonákat hinni: vannak, a kik félnek a
«rossz bibicz»-től, a «szurokmadár»-tól (Pechvogel), a kik a harmadik
ultimo után helyet huznak, de a «dámá»-tól nem félnek: azt letenni jó.
Sőt ismerek olyan tarokk celebritást, a ki négy dámával a kezében
kimondta a «szólót». Nem! a czifraasszonytól a tarokkozók nem félnek.

Tehát az történt, hogy a soha nem kártyázó Lomniczy egyszerre csak
elkezdett szenvedélyes tarokkistának felcsapni: még pedig az «ugrándozó»
fajtából, négy tarokkal, nyolcz szinnel megjátszta a «kettőst», kilencz
tarokkal az ultimot, kétféle vulpessel bevágott a solóba, s rekontrázott
ötödik vételre. Tetszik tudni úgy-e bár, hogy ezek micsoda dolgok?

(– Hogy ne tudnám? hiszen abból élek.)

– Vesztett is eleget, úgy hogy kezdték «kész-pénz bácsi»-nak csufolni:
de hát azzal nem törődött. Kész nyereségnek vette, hogy agyonverhetett
egy éjszakát a másik után. Mindig volt tiz-tizenegy összekötött kettős a
táblán (tetszik érteni?), úgy hogy reggelig nem lehetett abba hagyni.

Ez hát így ment valami egy hétig.

Egyszer megint hozzá ültek a játékasztalhoz, jól megvacsorálva elébb:
csak még a thea volt hátra, a mit egész éjjel fogyasztottak. Lomniczy
megint beugrott; kérte a talont. Az osztó egymás után felvágott neki
négy dámát.

– Ejnye, bizony ha még egy ötödik dáma volna, azt is nekem adnád! mondá
rá tréfálkozva.

Erre a szóra belép az inas, egy tálczával a kezében, azon hoz nyolcz
findzsát, a szamovárt, czukortartót, tejszines ibriket, rhumos
palaczkot. De ugyanabban a pillanatban az átelleni ajtó is megnyilik, s
erre olyan légvonat támad, hogy minden gyertyának a lángja lefelé
csapódik s a kártyák szétrepülnek az asztalról. Az inas elordítja magát:
«Jézus, Mária, szent József!» S kiejti a kezéből a tálczát, minden
porczellánostól; Lomniczy pedig elmeredve bámul maga elé, az átelleni
ajtónyilás sötétjébe. Magkapta az «ötödik dámát».

Mind felugráltak az asztal mellől: Lomniczy aléltan hanyatlott hátra a
karszékébe; magán kívül volt: le kellett őt fektetni. Éjjel futtattak a
városba orvosért.

A jelenvoltak valamennyien mind esküdtek rá, hogy ez valóság volt; az
egyik látott belőle valamit, a másik a hangját hallotta, a harmadik
valami megnevezhetlen sirbolti dohot érzett; de leghivebb tanu volt az
inas, a ki semmit sem szólt, csak a foga vaczogott össze, ha kérdezték,
mit látott. Hiszen ok nélkül csak nem dobta el a kezéből azt a sok drága
theás edényt.

Ez már több a tréfánál!

A minek annyi ember tanuja volt, annak nagy hamar hire futott. Egész
szenzácziót keltett az a vidéken. A ki nem akarta hinni, azt megverték.

Mikor már a közönség kidisputálta magát e rémjelenet lehetősége fölött,
fogja magát két fiatal katonatiszt (főhadnagy mind a kettő): «No, majd
megfogjuk mi azt a czifra asszonyt»!

Még olyan «czifra asszony» nem volt a világon, a ki egy főhadnagy
szobájába büntetlenül be mert volna lépni.

Szabadságot kértek a várparancsnoktól (K.... várában volt a garnizonjuk)
egy pár napra. S kihajtattak a nem messze levő Lomniczy kastélyig.

Egyenesen elmondták odajövetelük czélját: komoly dolgot csináltak
belőle. Ebben a kisértet históriában valami szemfényvesztésnek kell
lenni. Az ujabbkori büvészet olyan tökéletességre vitte már e tudományt,
hogy valóságos boszorkányságot űz vele. Spiritisták, lélekidézők mind,
vagy szándékos ámítók, vagy professionatus komédiások; hátha van
valakinek valami czélja azzal, hogy e kastély urait elrémítse? ők ketten
majd rájönnek e kisértetjelenés titkára; csak engedjék őket egész
erélylyel hozzá látni.

Lomniczy nem akart beleegyezni; de a neje rávette, hogy engedje a két
katona vendégét abban a kisértetjárta szobájában hálni.

Vacsora után a két főhadnagy eltávozott; Lomniczy ezuttal a neje
szobájába vonult alvásra.

(Nem állhattam meg, hogy ennél a szónál félbe ne szakítsam az elbeszélő
hazafit: «De ugyan mért nem tette ezt hamarább is?»)

– Miért ám? Hiszen én is azt kérdeném nyomban. Nem tudok rá más okot
gondolni, mint hogy nem akarta, hogy a kisértet még oda is utána menjen,
s még a nejét és a kis fiát is megrémítse. Pedig az oda csakugyan nem
ment utána. Nem üldözött az mást, csak azt, a ki ama szobát foglalta el,
melyben őt ártatlanul meggyilkolták. Éjfél után egy pisztolylövés
csattanása verte fel az alvó kastélyt. Mindenki oda futott a háló
szobába, a hol a két katonatiszt hált. Az egyik a pamlagon feküdt, a
másik az ágyon. A pamlagon fekvő tiszt mély álmából ébredt fel a
pisztolydurranásra, s a golyó által összezuzott fali tükör cserepeinek a
hullására. Az ágyban fekvő főhadnagynak még kezében volt a kilőtt
pisztoly, s még többször is lőni akart vele: felhuzta, meg
elcsettentette, szemei mereven bámúltak a semmibe.

Meg volt őrülve.

(– Uram, ön rettenetes dolgokat beszél itten!)

– Nem én. Csak a mi megtörtént. Annyira megháborodott, hogy meg kellett
kötözni. Ugy szállították a várba vissza. Ott hagymázba esett.
Gyógyította azt mindenféle doktor; még Bécsből is hoztak le kettőt. De
még csak a betegségének a diagnozisát sem tudták megállapítani. Nem
hallotta azoknak a kórtüneteknek soha senki hirét. Hatodnapra meghalt. A
nélkül, hogy egy árva szóval is elmondta volna, hogy mit látott azon az
éjszakán.

(– Kérem: van még ebből a történetből több is hátra?)

– Még két szivarom van, a mit kiszivok, azzal vége lesz. Ezt még meg
kell önnek hallgatni.

Az én hajdani czimborám folytatá rendíthetlen nyugalommal a rémmesét.

– Csodálom, hogy nem ismeri ön azt a történetet: hiszen le volt irva a
Győri Közlönyben, a hol még a főhadnagyok is névszerint fel voltak
sorolva. Az, a ki ily gyászos véget ért, egyetlen fiivadéka volt egy
előkelő stájer családnak. Ez eset után még a legskeptikusabb filozófus
emberek is azt tanácsolták Lomniczynak, hogy hagyja oda azt az
elátkozott kastélyt, legalább egy időre: menjen fürdőre, vagy induljon
utazni Skócziába.

– De Lomniczy makacs természetű ember volt: vagy talán vonta valami
fátum. Azt mondják, hogy vannak lunátikus emberek, a kiket a holdvilág
felcsal a ház tetejére éjszaka, mezitláb sétálni. Ezek sem tehetnek
róla. Ámbár minden logika ellen van, hogy egy ember, a ki nem
cserépfedelező, a háztetőkön sétáljon: még is ösztönözve érzik magukat
ez indokolhatlan eljárásra. Ilyenforma lehetett Lomniczynak az a
végzetes vágyakodása, csak azért is megtartani hálószobájául a megölt
asszony termét. Nem akart félni. Aztán mitől? Egy semmitől! Egy
agyrémtől! Hiszen gyermek az, a ki meg hagyja magát ijeszteni azzal a
szóval, hogy «jön a mumus»!

Pedig hát ezuttal épen a gyermekszív volt az, a mi nem ijedt meg.

Említém, hogy Lomniczynak volt egy kis fia, a ki azelőtt, míg a
tiszttartói lakban tanyáztak, az apja mellett szokott aludni.

A czifra asszony kisértetregéjét már minden cseléd beszélte: a kis fiu
is meghallotta azt, s akkor aztán addig nyügösködött az apja, anyja
nyakán, hogy engedjék meg neki, hadd háljon ő a papával: majd ő olyan
szépen fog imádkozni, hogy a kisértet nem jön oda; hiszen benne van az
imádságban: «Ne vigy minket a kisértetbe!» míg engedtek az okos gyermeki
beszédnek, s Lomniczy magához vette éjszakára a kis fiát az ágyába.

És attól fogva nem háborgatta őt a czifra asszony.

Ugy ébredt fel, azon az oldalán fekve reggel, a melyiken este elaludt. A
kis gyermek karja a feje körül füződött, fejecskéje a vállán feküdt:
kölcsönadta az apjának az álmát.

Hát nem szép költői gondolat ez, barátom uram! A kisértet egy nő.
Mindenkit üldöz, ijesztget, öldököl erős férfiakat; hanem a mikor egy
kis gyermeket lát maga előtt, akkor megenyhül a haragja. Ha fölkel,
odajön éjféli órában, rátakargatja a kis alvóra a lecsuszott paplant,
megcsókolja és odább lebben. Ezt ön így irná meg úgy-e, ha valami
románczot csinálna belőle? A női gyöngédség még a kisértet szivét is
uralja.

Hanem hát ez csak poézis, a mit a valóság meghazudtol.

… Ejnye, de imfámis rosszul ég ez a szivar; pedig kiállítási
specziálitás. Megengedi ön, hogy egy másikra gyujtsak?

No hát a hogy mondom: a valóság meghazudtolja a poézist. A kisértetnek
nincs irgalmat érző szive: nincs nála gyöngédség, kegyelem,
kiengesztelődés. Negyvenedik napjára az első megjelenésnek reggel halva
találták Lomniczyt az ágyában. Vérömlés ölte meg, mint Attila apánkat.

(– S ön ezt nevezi valóságnak, a mely a poézist meghazudtolja?)

– Igy történt; ezen módon. Ezt én bizonyára nem most találtam ki az ön
szórakoztatására, sem pedig a rosszul égő szivarom miatt elkeseredésből.
Halva találták a derék, erőteljes férfit az ágyában. Hiszen nagy hire
volt annak! Ólomkoporsóban vitték a hulláját haza az őseihez sárosi
sírboltjába: ott aluszsza örök nyugalmát. Az özvegye egy napig sem
maradt tovább a kastélyban, rögtön összepakolt, a kis fiával együtt
felköltözött Bécsbe; a jószágát áruba bocsátotta s mihelyt vevő akadt
rá: azt sem kérdte, kicsoda-micsoda? aláirta a szerződést: a többit az
ügyvédjére bizta. A kastély egészen ingyenben maradt az új birtokosnak.

– Az uj birtokos – valljuk meg igazán – egy bécsi bankár volt. Éktelen
gazdag Dárius ember. A ki csak úgy komázik Szerencse istenasszonnyal.
Ezeres bankóval gyújt szivarra. Azt mondják, hogy Bécsben az volt a
legnagyobb gyönyörűsége, hogy a pénzestárczáját a külső kabátzsebébe
dugva, belevegyült a kohlmarkti sokaságba s aztán nagyon mulattatta, ha
a tárczáját kicsenték a zsebéből. Hires volt a börze manövereiről.
Egyszer haussera, másszor baissera dolgozott. Először meggründölt egy
nagy vállalatot, aztán lánszirozta, tovább pusszirozta, végre
konterminozta s így nyerte a milliókat. Tudott is velök élni! Nagy
Lebemann volt. Az Opera komikban ő tartotta az egyik proscenium-páholyt,
a melyikből fölfelé kell nézni a szinpadra. A leghiresebb bolondságokat
ő rendezte. Hagyjuk neki azt a nevet, hogy «Lebemann Alfréd».

Ez vette meg a szép bántódi birtokot.

Én bizony megvallom igazán, hogy nehéz szívvel látom, mikor egy-egy ősi
magyar család jószága a másik után gazdát vált. Tudom ugyan, hogy abból
az idegenből is jó hazafi lesz időjártával; de csak még is nehezen esik
hozzászoknom, hogy a mit őseink lóháton, karddal és kopjával a kezükben
meghódítottak, azt a földet az idegen paruplival a kezében ragadja el
tőlünk. Azonban utólag még is jól esett, hogy így esett; a bécsi bankár
ezt a birtokot is csak spekuláczióra vette: rögtön parczellázta,
harmincz évi törlesztésre elárusította; én is úgy jutottam belőle egy
kétszáz holdas taghoz; de én hála Istennek, az első esztendőben
kifizettem az egész árát; akkor nagy termés volt: tizenkét forintos
buzaár, nem tartozom senkinek. Hát nekem, meg több apró gazdáknak egész
javunkra vált az a birtokcsere. Lebemann bankár nem tartott meg a
birtokból magának egyebet, mint a kastélyt meg a hatszázholdas parkot és
vadaskertet. Az nem kellett senkinek. Hét forint luxus-adó a parktól
holdankint; no köszönöm szépen. Ő azonban megengedhette magának ezt a
költekezést; mert ezen az üzleten is nyert száz perczentet netto.

Aztán meg más öröme is volt benne.

Ő is tudta azt jól, hogy ehhez a kastélyhoz micsoda kisértetes hagyomány
van fűzve: épen ez csiklandozta az inyét szörnyűképen.

Itt, a kisértetek elhirhedett tanyáján tartani egy nevezetes dáridót.
Ennek van valami pikáns zamatja. Egy olyan lakomát, a melyen száz arany
egy kuvert; van minden: csemegék, a melyeket esznek, és csemegék, a
melyek maguk is esznek. Tizenegy bonviván gavallér jött le vele Bécsből:
mind válogatott sportszmenek és börzebárók. És tizenkét elegáns
hölgyecske a balletkarból a szimmetria végett.

Hej, ha ön olyan szépen tudna ilyesmit leirni, mint azok a franczia
regényirók, a kiket mi olyan kedvtelve olvasunk ott falun (mikor a
feleségünk nem látja), – ez volna az igazi tárgy.

Egy orgia a kisértet tanyáján!

Ezekkel tessék megküzdeni madám «czifra asszony!» Ezzel a féktelen
vihánczoló csoporttal, mikor a kiivott poharaikat a falhoz verik s úgy
hivják a kisértő szellemet: «Ide hozzánk! szép asszony a tulvilágról!
Itt van egy üres szék, itt egy tele pohár a te számodra is! Igyál,
mulass, kaczagj velünk! Tanulj élni! Éljen a kisértet!»

Az óra tizenkettőt üt. Az ajtó megnyilik. A lármás had elnémul, de a
következő perczben még nagyobb vihongásban tör ki; hisz az éjféli
kisértő nem suhanva közelgő rémszellem, hanem a bizalmas komornyik, ki
az urának ezüst tálczán hoz egy táviratot.

Távirat! Éjfélben? Azt bizony K... városból hozta egy lovas staféta.
Nagyon sürgős lehet. Bécsből érkezett, gyors továbbitás utasítása
mellett.

Alfréd úr engedelmet kért a vidám társaságtól, hogy egy perczre a
szobájába vonuljon a kapott táviratot elolvasni.

– No, csak el ne kapjon a czifra asszony odabenn! – kiáltának utána a
dőzsölők gunyolódva.

Tizenegy pár ott maradt a tivornya-teremben, a tizenkettedik fele, a
magányosan hagyott bacchansnő, nem tehetett okosabbat, mint hogy a
többiek mulattatására felugrott az asztal közepére s szilaj merészséggel
lejtette a pohártánczot, a mivel a dobzódókat még frenetikusabb
őrjöngésbe hozta.

Egyszer aztán a mámoros zsivajt egy csattanó dörgés szakítá félbe.

A pisztolylövés a bankár hálószobájából jött.

Mi volt ez?

A hölgyek egyszerre ijedten huzódtak egy csoportba, nagy kendőikkel
takargatva ludbőrző tagjaikat: a férfiak szájában is elakadt a dal.

– Ejh, mit? kiálta közülök a legbátrabb. Alfréd most meg akart bennünket
tréfálni.

Azzal odarohantak kaczagva a hálószobájába.

Ott aztán abbahagyták a kaczagást.

Lebemann Alfréd ott feküdt az ágy előtti medvebőrön elnyúlva, keresztül
lőtt fővel. Jobb kezében a revolver, baljában a távirat.

Felvették a táviratot s a következőket olvasták belőle.

«Seeschiffart maga után rántott minden vállalatot. – Általános panik!
Krach! Holnap másfél millió differenczia fizetendő. Pénztáros kasszával
elszökött.»

De ezzel ugyan a többi tizenegy uraság is meg volt lőve.

Ezzel a szóval az ő papirváraikat is szétfujta a szél.

Egyszerre kiment a mámor valamennyinek a szeméből. Nem kellett már nekik
szép leány csókja; se esszbukéval kevert pezsgő; orczátlan dal, csábító
táncz; futott valamennyi ki a kastélyból, felverni a kocsist álmából: –
fogatni, vágtatni a legközelebbi vasuti állomáshoz. A dévaj hölgyek is
siettek felkapkodni, ki mit talált az útiköntöséből, hogy itt ne
felejtsék őket; a Sachertól hozott pinczérek sebtén takarították össze
az ezüstnemüt és porczellánt: reggelre üres volt a kastély. Csak az
agyonlőtt uraság maradt ott a czifra asszony szobájában, egyedül, végig
nyúlva a padlón, a míg este felé előkerült a szolgabiró, meg a
törvényszéki jegyző, hogy felvegyék az esetről a protokollumot.

No hát ki tudta seperni a kastélyból a «czifra asszony» az egész
bacchanált, úgy-e?

Ez pedig olyan igaz történet, mint a milyenről csak valaha szolgabiró
protokollumot vett föl s rányomta a pecsétjét.

Nem hiába mondja Göthe (vagy nem Göthe mondja?), egy szóval egy okos
német, hogy: «Sok dolog van még a világon, a miről a bölcsek nem is
álmodának».

… De már csakugyan nem szívom tovább ezt a szivart, mert úgy büzölg,
mint a tőzeg; pedig «Cuba flór» volna.

A többit, a mi a kastélylyal történt azóta, három szóval elmondhatom.

A krach, tetszik tudni, teljes mértékben beütött. Nekem, hála Istennek,
nem volt egyéb papirosom, mint egy pár magyar dunagőzhajózási, egy pár
bajai kiházasítási, egy nehány tisza-tűzkárbiztosítási, öt darab
balaton-boglári gőzkompozási részvényem. Azokkal a kerti filagoriám
belsejét igen szépen kitapetiroztam, a couponjaikat pedig czigarettnek
használom; hanem azok a szegény Lebemannok bizony mind Sterbemannok
lettek, a kik ott a «czifra asszony»-t inzultálták.

A kastély és a park kótyavetyére került. Potom áron vette meg egy
spekuláns. Valami spiritusfábrikáns.

Ez aztán prakticze fogott hozzá a kisértet kiküszöböléséhez. Az egész
kastélyt átalakítá szeszgyárrá. A nagy parkot pedig kivágatta: eladta
ölfának; a telket köles, burgonya és tengeriföldnek használja, abból főz
spirituszt.

És így jelenleg a szellem ellen küzd a szesz: az egyik spiritus ellen a
másik spiritus.

De meglássa ön: (kivánom, hogy rossz próféta legyek) az a felingerelt
kisértet még ennek a spiritusznak is ki fogja törni a nyakát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Eddig tartott az én régi barátom elbeszélése.

Én elvégre is csak azt ismétlem, hogy daczára annak, miszerint ez mind
való történet: az egésznek az összefüggését lehetetlennek tartom; hanem
hogy a szeszgyárosoknak a rémmese utolsó szakaszával nem ütöttem-e
szeget a fejükbe? azt nem tudom: azok aligha el nem hiszik a «czifra
asszony» boszuját a mostani keserves antispiritista viszonyok között…



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Az 50 és 100 frtos bankjegyeken látható jelvények.

J. M.]

[Footnote 2: Hirhedett felvidéki rablóhős a század elején.

J. M.]

[Footnote 3: Akkoriban jött divatba, húsz éven aluli úrhölgyekkel per
«maguk» conversálni.

J. M.]

[Footnote 4: Csallóközi szerencse: mikor az utazó az átjáró révnél a
kompot épen az innenső parton találja.]



TARTALOM.

NINCSEN ÖRDÖG.

  A néma gyermek  3
  A fekete isten  9
  A néma anya  24
  A «Silver King»  29
  A köztársasági grófnő  34
  Az egy halott képviselője  43
  Diogenes bácsi  52
  «Meghótt!»  72
  Az én Szigfridem  79
  A lóláb  91
  A Walkürök  96
  A tengeri gerlicze  104
  Milyen is hát az az ördög?  114
  A négylevelü lóhere  121
  Az én kedves barátomnak a története  126
  Hogyan ójtják be a rózsát?  133
  «Potya úr»  137
  Ki játszik?  143
  Az élő márvány  152
  A harap-csók  158
  Ki a győztes?  163
  A nászéj  172
  Az én tervem  181
  Találkozás  186
  A «sveet home» (Édes otthon)  196
  Vox populi  199
  Fortuna ördögasszony  204
  Nincsen ördög  213

  A Maglay-család  225

  A ki holta után áll boszút  271

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

22 |ismernek, kogy |ismernek, hogy

63 |En lennék |Én lennék

87 |Tudod mít? |Tudod mit?

203 |önöknek a títkos |önöknek a titkos

211 |Jól takarékosskodott |Jól takarékoskodott

219 |a mít önről |a mit önről

273 |három csztendeig |három esztendeig

274 |Bántódi úríszéken |Bántódi úriszéken

308 |«fizess!« |«fizess!»

319 |bécsí bankár |bécsi bankár]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Nincsen ördög; A Magláy család; A ki holta után áll boszut" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.



Home