Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Oszi fény - Ujabb elbeszélések
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Oszi fény - Ujabb elbeszélések" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XCII. KÖTET

ŐSZI FÉNY

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1898

ŐSZI FÉNY

UJABB ELBESZÉLÉSEK

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1898



KÉTSZER KETTŐ – NÉGY.


I. A JUDÁS-PÉNZ.

Ki ne hallotta volna a bielistoki uradalomnak a hirét?

Ott vannak azok a lankás ősrengetegek, a melyekben még a bölény otthon
van, ez a marhák őse: az ökrök között a herczeg; – másutt mind
kipusztították már egész Európából. Ezek most az orosz czár vadjai, s
azokra csak a Romanowok s az ő meghivott magas vendégeik vadásznak.

De még hiresebb Bielistok arról a meseszép kastélyról, melynek méltán
adták azt a nevet, hogy a «lengyel Versailles». Olasz
renaissance-stylban épült, feldiszítve kivül-belül a legelső mesterek
szoborműveivel és festményeivel, bronzokkal és mozaikokkal; körülvéve a
világ legszebb díszkertjei által, melyekben az exotikus fákat télire
egész nagy faházakkal takarják be; nyáron ott virítanak a granátalmák és
czitromfák a szabadban. Gyakran kijön a medve az erdőből, letépi a
czitromot, s aztán ordít tőle, mikor megette.

A hirhedett kastély nincs «egy» családnévhez kötve. Minden emberöltőn
más családczímer került a homlokzatára. Volt a Moszkowszkyaké, a
Potoczkyaké, a Braniczkyaké, a Csernuszkyaké. Az azokelőttit már csak
úgy jelzi a néphagyomány, hogy «Cserveny sztaroszt» (veres főispán).

Pedig se eladva, se elkobozva nem lett a birtok soha; hanem az történt
vele, hogy a birtokos főur családjában soha sem volt fiivadék; folyvást
leányágon szállt a vő kezére.

Ezt a néphagyomány a következő mondával világositja fel:

Már a Cserveny sztaroszt idejében nagyon elhatalmasodtak a zsidók a
grodnoi kerületben; de hát azok nélkül lengyelt nem is lehet képzelni.
Bielistok volt a főtanyájuk: ott volt a zsinagógájuk is. A sztaroszták
hagyták őket gyarapodni, gazdagodni, mint a hogy praktikus gazda engedi
a méheket egész nyáron át gyűjteni, őszszel aztán nem tettek úgy a
méhekkel, a hogy háládatlan és oktalan méhészek szoktak tenni, a kik a
szorgalmas bogarakat kénnel kifüstölik; hanem azt tették, a mit már az
ujabbkori méhes gazdák gyakorolnak, hogy elszedték tőlük a mézet, annyit
meghagytak nékik, a mennyin kitelelhessenek, aztán a kiürített sejteket
megint visszarakták a kasba, hogy hadd szedjék megint tele a méhek.

S ezt a methódust maguk a méhek is egészen normális állapotnak tartják;
mert külömben otthagynák a kast s elmennének az erdőbe, faodukba
telepedni. De ott meg a medve enné meg őket. Mégis csak jobb a méhesben.

Egy izben a Cserveny sztaroszt (épen harmadszor készült házasodni, sok
pénz kellett a lakodalomhoz) azt a módját találta ki az önkéntes
megadóztatásnak, hogy a zsinagógájukban lepte meg a zsidókat egy nagy
ünnep alkalmával. Fizetni kellett mindenkinek busásan. A templomban sok
drágaság volt elrejtve: azt is mind elő kellett adni. A zsidók
jajgattak, fizettek, de még nem átkozódtak.

Hanem a szentségtartó ládának egy rejtekfiókjában volt «egy» darab
ezüstpénz: mikor ezt a fiókot is felnyittatta a sztaroszta, a rabbinus,
Jitzchak Ben Menáchim, hirtelen kezébe kapta azt a pénzt és a szájába
dugta. Onnan csak úgy tudták elvenni, hogy a fogait szétfeszítették: egy
csatlós fogta azalatt a torkát, hogy le ne nyelhesse.

No hát érdemes volt így megszenvedni egy darab ezüstpénzért?

Az egész nem nagyobb egy ezűst máriásnál, a miben nincs több öt
polturánál; az egyik oldalán van egy fügefa, ezzel a héber körirattal:
«Szent Jerusoloim», a fügefa alatt egy égő oltár; alatta e szók: «Sékel
Izráel», a másik oldalán egy koronás fő, e körirattal: «Melach Herodes».

Mikor ezt az ezüstpénzt elvették a rabbitól, akkor az egész zsidóság
elkezdte a köntösét meghasogatni s hamut hintett a fejére; majd lehuzták
a sztarosztát, úgy könyörögtek előtte, hogy adja vissza nekik azt az egy
ezüst pénzt: igértek neki kétszer annyi, hétszer annyi pénzt, mint a
mennyit épen elharácsolt tőlük. Ezzel árulták el, hogy az rájuk nézve
nagyértékű pénzdarab lehet.

– Miért oly becses reátok nézve ez az ezüstpénz? kérdezé a sztaroszta.

Erre valamennyi zsidó úgy befogta a száját, hogy egy sóhajtást nem
lehetett hallani.

– No ha ti meg nem mondjátok, majd kivallatom én azt a ti rabbitokkal!

A Cserveny sztaroszt börtönre vetteté a rabbit s ott azt hét napig a
modern torturaeszközök mindegyikével kipróbálták. De rabbi Jitzchak Ben
Menáchim állhatatos maradt; belőle se tüzzel, se vizzel, se spanyol
csizmával nem lehetett kivenni az ezüstpénz titkát.

A rabbinak volt egy nagy legényfia: Jaikef (Jakab). A hetedik napon nem
birta tovább kiállani, hogy az apját ott kinozzák előtte; odament a
sztarosztához s azt mondta neki:

– Bocsásd szabadon az apámat: én elmondom neked az ezüstpénz titkát.

Akkor aztán a Jaikef elmondá a történetet, a melynek az elejét
mindnyájan ismerjük.

Volt egyszer egy Judas Iskarioth nevü ember, a ki a jeruzsálemi papoknak
elárulta az «embernek fiát» – a «názáretbeli királyt», a kinek a feje
fölé a keresztfára ez az irás van felszegezve: I. N. R. I. (Jesus
Nazarenus Rex Judaeorum). Ezért kapott vérdíjul harmincz ezüst pénzeket.
Mikor aztán a «mestert» a Golgothán keresztre feszítették, megbánta a
mit cselekedett, visszavitte a harmincz pénzt a papokhoz. Azok nem
fogadták el. Akkor behajította a pénzt a templomajtón s elment magát
fölakasztani egy juharfára. A papok aztán a visszadobott pénzt arra
szánták, hogy vesznek a fazekasoktól egy darab földet rajta. A
telekvétellel megbizták Krasznoi-Csita Anselm alkuszt. Ez az élelmes
férfiú lealkudta a vételárt huszonkilencz ezüstpénzre. A harminczadikat
megtartotta magának. Ettől örökölte azt a «Náthán», a Náthántól a
«Salamon», míg végre a «Joiszef Zedek», a zsidók kiüzetésekor
Palesztinából, elhozta azt magával. És ez az egy Judás-pénz adja a
hatalmat és gazdagságot a zsidók kezébe. Ez az ő varázskincsük: ez az ő
reménységük. Igy adta azt elő a Jaikef.

– Akkor hát nagyon jó, hogy az én kezembe került, mondá a Cserveny
sztaroszta; s minthogy megigérte, szabadon bocsátá a rabbit, tudtára
adva, hogy miután az ezüstpénznek a titkát megtudta, most már a világ
minden kincseért sem adja azt vissza a zsidóknak.

Erre a rabbi Jitzchak Ben Menáchim legelőször is megátkozta a saját
fiát:

– «Ha te nem tudtad a szádat befogni: ne tudd kinyitni többet!»

S megfogant rajta az átokmondás. Szegény Jaikef e naptól fogva minden
zsidó küszöbétől el lett űzve, azoktól nem kapott eledelt, a
keresztyének ételéből pedig nem volt szabad ennie a Talmud tilalma
szerint. Meghalt éhen.

A Cserveny sztarosztára pedig azt az átkot mondá a rabbi Jitzchak Ben
Menáchim:

– «Ne szülessék a te családodban soha fiugyermek».

És ez az átok is megfogamzott.

Soha azon túl fiuörökös születésére nem dördültek el a mozsarak a
bielistoki várpalota teraceán.

Leány, az lett elég.

De hát mit ér a leány egy ősnemes lithvánnak?

Az tizesztendős koráig kecskefogaton nyargalászik, akkor bedugják a
kolostorba: ott megtanulja az arany-ezüsthimzést; mikor férjhez menendő
lesz, haza hozzák: egyébről sem lehet vele beszélni, mint a szentekről,
meg az angyalokról.

Mennyivel más a fiugyermek! Azt az apja tanítja minden derék dologra.
Elhordja vadászni, medvére, vadkanra, bölényre. Nem tanul az sokat a
barátoktól «a martyrok életéből», hanem annál többet a paraszt
vadászaitól az ősi lithván istenekről. A «Bagán» a barmok védője, az
teszi termékenynyé a teheneket; a «Belún» (a fehér isten) adja a bő
termést a földnek; a «Vasztruha» istennő adja a szerencsét a
szerelemben, míg csatában, nagy veszedelemben azt kell kiáltani: «segíts
Dedka apó!» – Nagy ivásnál a «Kolyada» védelmez a lerészegedéstől s a jó
álmokat meghozza a «Lado» isten.

Leány nem érti ezt meg: – hát még az ősök történetét?

Aztán a leány nem viszi át az apja nevét a gyermekeire. Ha az unoka a
nagyapa nevét hallja, azt kérdi, ki volt az?

És ekként teljesedett be a rabbi Jitzchak Ben Menáchim átka a bielistoki
várurakon. Minden nagy temetésnél, mikor a családfőt kivitték,
megfordítva akasztották fel a czímeres paizsát a sir fülkéje elé. Egy
család bevégezte a történetét.

S ez igy ment másfél századon keresztül. Hanem azért a kastély urai a
Judás-pénzt még sem adták ki a kezükből.

Igértek azért nekik a gradnói gazdag zsidók milliókat: mind hasztalan. A
talizmánt nem adták oda érte.

Az utolsó főuri birtokos volt Moszkowszky-herczeg. Mikor ennek a neje jó
reménységben volt, fogadást tett, hogy ha fia fog születni, a
Judás-pénzt a Boldogságos Szűznek fogja ajándékozni.

S csakugyan fia született.

A herczeg, fogadásához hiven, oda ajándékozta a Judás-pénzt a
Boldogságos Szűzről nevezett szupraszeli kolostornak.

Ekkor aztán a bielistoki rabbi: utódja a Jitzchak Ben Menáchimnak, az
ősapjától kimondott átok elévülése után, ezt az új átkot zúditá a
herczeg fejére:

«Legyen a te fiad és legyenek a te unokáid a legutolsó parasztok nagy
Oroszországban!»

Ez még rettenetesebb átok egy lithván főnemesre, mint az előbbi volt.


II. VACCINATIO SPIRITUALIS.

Moszkowszky sztaroszta hitt az átkozódásokban. A hazátlan népnek ez az
egyetlen fegyvere.

És több fia nem született annál az egynél. Maga is özvegyen maradt.

Ha lett volna öt-hat fia: fittyet vetett volna az egész babonának. Mind
valamennyin csak nem teljesülhet be az átok. De mikor csak az az egy
van. Azon könnyen hatalmaskodhatik a végzet.

Ez fogja örökölni a roppant bielistoki uradalmat; a fényes kastélyt, a
kincseket. És mindez nem fogja őt megóvni attól, hogy végre is paraszt
legyen belőle és az ivadékaiból.

A sztaroszta úgy őrizte ezt a fiút suhanczkoráig, hogy még csak ne is
lásson parasztot: tudomása se legyen róla, hogy ilyenek is vannak a
világon. A cselédjeit is mind schlachcziczokból válogatta. A
schlachczicz még a bérköntösben is nemes ember.

Még sem tudott megszabadulni a félelemtől.

Elment a püspökhöz tanácsot kérni.

A püspök azt mondta neki, hogy nevelje a fiát papnak, akkor lehetetlen
neki paraszttá lenni.

Ez a megoldás nem tetszett a sztarosztának. Ámbár ez lett volna a
legbiztosabb letromfolása az átoknak. Mivelhogy ha az egyetlen fiuból
püspök lesz, akkor annak nem lehetnek fiai és így a sztaroszta unokáiból
nem lehetnek parasztok.

De ő azt akarta, hogy a Moszkowszky-családfa ágai tovább nőjenek az
égbe.

Akkor egy másik tekintélyhez fordult: a krakkói főkincstárnokhoz. Mihez
fogjon, hogy az ő fián és unokáin be ne teljen az átok, hogy utolsó
parasztok legyenek az országban?

A kincstárnok azt a tanácsot adta neki, hogy tegyen le a londoni banknál
egy millió tallért a fia nevére: onnan azt semmi hatalmasság el nem
veszi. Ezzel biztosítja a fiát is, az unokáit is minden olyan esély
ellen, mely valakit abba a kényszerbe hozhat, hogy parasztmunkával
keresse a kenyerét.

A sztarosztnak ez sem volt jó. Az egy milliót ugyan elő tudta volna
teremteni, hanem a londoni bankhoz nem volt bizodalma. Csak nem rég
történt, hogy egy összeesküvö banda ki akarta rabolni a londoni bankot.
Egy hajszálon mult, hogy a merénylet nem sikerült. S még az is élénk
emlékezetben volt, midőn a trónkövetelő Stuart betörése alkalmával
egyszerre úgy megrohanta a publikum a londoni bankot, hogy az a
visszafizetéseket csupa shillingekben és sixpencekben látta jónak
teljesíteni. – Ha valaki ma megborotválkozik s odamegy a londoni bankhoz
egy milliót felvenni és azt neki csupa garasokban és petákokban
számlálják le a markába, mire visszakerül, az övébe dughatja a
szakállát.

Volt egy lelkész a sztaroszta uradalmában; ott lakott épen a
székvárosában: tiszteletes Klausner Gottlieb uram. Ő volt a lutheránus
hitközség lelkipásztora. A hivei többnyire kézművesek, iparosok voltak,
a kik Brandenburgból származtak ide.

A lutheránus papról csak annyit tudott a sztaroszta, hogy az soha sem
alkalmatlankodott nála semmiféle kérelemmel. A hiveivel együtt ő is igen
csendes ember. Ezek nem mutogatják a külső viseletükön, hogy ők miféle
valláshoz tartoznak; nem imádkoznak az utczán; még csak nem is
harangoznak: tornyuk sincsen.

Egy nap mégis fölkereste a lelkész a sztarosztát fejedelmi fényü
palotájában.

A sztaroszta szivesen fogadta a tisztes urat.

Klausner Gottlieb mindenekelőtt bocsánatot kért az alkalmatlankodásért,
azután pedig engedelmet az előadandó nagy kérelemhez, a melylyel
serenissime szine elé járulni bátorkodik.

Akkora feneket keritett a dolognak, hogy a sztaroszta azt hitte,
legalább is egy tornyot kér a temploma számára, tele harangokkal.

Pedig az utóljára is nem kért tőle egyebet, mint engedelmet a fia
számára, hogy a külföldre kimehessen tanulmányait folytatni. Az
engedelemokmányt is készen hozta, szépen lekalligrafiázva, csak a nevét
kellett a főúrnak alákanyarítani s a pecsétjét ráütni.

Ezt ugyan hamar megtehette.

Azonban teljesen kivánt értesülni.

– Mi a keresztneve a fiadnak, atyus?

– Henrik.

– Mennyi idős?

– Tizenhat.

– Épen annyi, mint az én fiam. Hát te, szent atya, hány éves vagy?

– Isten kegyelméből negyvenhét.

– Épen annyi, mint én. Még tán egy napon is születtünk.

– Az én világrajövetelem Aranyszáju szent János napjára esik.

– Az enyém is. Ez nagyon derék. Hát mért akarod a fiadat kiküldeni
külföldre? De még olyan messze? A párisi Sorbonneba.

– Azért, hogy a tudományokban tökéletesítse magát.

– S miért kell neki a tudományokban tökéletesíteni magát?

– Azért, hogy ne legyen paraszt.

Ez a szó a szivét ütötte meg a sztarosztának.

– Hát ha tudós lesz, akkor nem lehet paraszt?

– Nem. A tudós mindenkor és mindenütt nemes.

– Hallottad talán, szent atyám, minő átokkal fenyegetett meg engem egy
rabbinus?

– Mindenki tudja azt.

– S lehetőnek tartod, hogy az beteljesüljön?

– Ezen a világon minden lehető.

– De a te okoskodásod szerint: a ki tudós, az nem lesz paraszt soha.

– Fentartom az állításomat. A nagy uradalmakat visszakobozhatja az, a ki
adományozta; a fényes czímereket összetörheti az a kéz, a mely
fölékesíté; de a tudományt, a mi a fejünkben és a szivünkben él, nincs
az a császár és király, a ki elvehesse tőlünk s ha a fiainknak tudományt
hagyunk örökségül: azokból nem csinál parasztot a világ semmi
hatalmassága. Bocsáss meg, hogy ilyen vakmerő beszédre emeltem szavamat.

– Engemet emeltél föl vele, testvérem az Urban! Most gyult már az
agyamban igaz világosság. Én is tudóssá fogom nevelni a fiamat. Esze van
hozzá, akarata is. Eddig én tartottam vissza a könyvbujástól. Hadd
menjen ki ő is együtt a fiaddal külföldre. Legyen a te Henriked az ő
felügyelője, bajtársa. Így jó kezekben fogom őt tudni. És azután mind a
kettőnek a költségeit én fogom viselni. Lakjanak egy szobában, egyenek
egy kenyérből. Az én fiamnak se legyen külömb dolga, mint a tiednek.
Szokja meg mindazt, a mit egy ifjunak meg kell szokni, a ki az esze után
akar nemes ember lenni. Beleegyezel brúder?

Klausner Gottlieb elérzékenyülten nyujtá kezét a sztarosztának. Az
hátrakapta a magáét: azt hitte, kezet akar csókolni. Ne féljen attól! A
lutheránus pap nem csókol kezet senkinek, a ki vele egy nemen van. Hanem
azután magához ölelte a papot.

– Jól van! Bruder! Áll az egyességünk. Hanem egy föltételt kötök hozzá.
Egy szolgálatot a te Henriked részéről. Ez abból fog állni, hogy miután
Franczia- és Németországból hetenkint kétszer jön hozzánk a posta: a te
Henriked minden postával irjon te neked levelet, magáról és az én
fiamról: hogy vannak, minő előmenetelt tettek?

– Ezt az én fiam egyszer sem fogja elmulasztani.

– Hozd őt ide hozzám, hadd ismerkedtessem meg őt a fiammal.

– Még ma el fogom őt vezetni.

– És már most Bruder, te is öreg vagy, én is; eddig a születésünk napját
kiki a magunk egyetlen fia társaságában ülte volt meg. Ezentul magunk
maradunk. Üljük meg együtt a közös születésnapot ezentul.

De nem csak a közös születésnapot ülték meg az öregek együtt, hanem, a
mint a két ifju eltávozott a tudományszerző közös utra, ezentul minden
héten kétszer feljött a palotába az egyszerü lelkész, a fiától kapott
levéllel a sztarosztához, hogy azt felolvassa előtte. S a sztaroszta
mindig ott marasztá őt ebéden. Akármilyen fényes vendégsereg volt is
nála, Klausner Gottlieb, a maga egyszerü fekete reverendájában mindig
ott ült a sztaroszta jobbján. Változás csak akkor történt, ha saját
vallásabeli főpap vendége volt: ilyenkor Klausner a baloldalon kapott
helyet; de ott is nagy tiszteletben részesült. S még a poculatió
elkezdése előtt felolvasá az egész társaság előtt a Henriktől kapott
legujabb keletü epistolát, közgyönyörüségre.

Henrik levelei valóban élvezetesek valának. Semmi hamis áradozások,
olcsó pennalismus, diákok szokása. Hanem annál több őszinte bizalmasság.
Elmondta bíz ő a tréfás kalandokat is, a mik nélkül a diákélet soha sem
szükölködött; a kapott és osztott ütlegek sem lettek eltitkolva: hanem
aztán mellé fel lettek sorolva a kitüntetések is, melyekben a két ifju a
Sorbonne előljáróitól részesült.

A vendégek közül senkinek sem jutott eszébe megkérdezni a
tiszteletestől, hogy miért küldte a fiát a Sorbonneba, és nem
Heidelbergába, a hol lutheránusok tanítanak.

Hanem, a mint egyszer az iskolai bizonyítványok kézről-kézre jártak a
vendégsereg között: egy tudákos vendég azt a megjegyzést tevé rá, hogy
ime az ifju Moszkowszky testimóniumában ezek a tudományok: «mathesis»,
«geometria», «chemia», «minerologia» mind «eminens» kalkulussal vannak
jegyezve. Ugyan mi szüksége van ezekkel rontani a termetét egy
Moszkowszky-princznek? Talán csak nem akar bányász lenni?

A lelkész azt mondá erre bölcs megnyugvással s prófétai ihlettel:

– Ember nem tudhatja, hogy mely tudományának mikor veszi hasznát.

Ez volt a vaccinatio spiritualis. A védhimlőbeojtás a szellembe a
parasztság ragyaverő nyavalyája ellen.


III. A SZEMKÖZT ÜLÉS.

Hét esztendőt töltött a két ifju a külföldi egyetemeken. Együtt tanultak
és együtt tivornyáztak; verekedtek egymásért és irtak dissertatiókat
egymás helyett; mikor elfogyott a pénzük, koplaltak verset; s a melyikük
egy-két tallért kipumpolhatott ilyenkor, azt a másikkal hiven megosztá;
ha pedig nagyon szorongatták őket a filiszteusok, együtt szöktek odább
egy várossal.

A legutolsó levelét Henrik Utrechtből irta az atyjához.

Ott mind a ketten elnyerték a promotiót. Kázmér a filozofiai
baccalaureust hozta el, Henrik az orvostudorit.

Tiszteletes Klausner uram elmondá a sztarosztának, hogy az ő Henrikje
most még azt az új tudományt is elsajátította, melynek rendszere mellett
az orvosok nem itatják többé a betegeket keserü medicinák pintjeivel
dosztig, hanem kölesmag apróságu fehér galacsinokat hordanak maguk a
zsebükben, s csodakúrákat mívelnek, «similia similibus».

A sztaroszta tréfálkozva jegyzé meg erre:

– No ezzel a te fiad az én fiamnak a keresetét teszi tönkre. Mert én azt
hiszem, a testimoniumok után itélve, hogy ha a te fiadból medikus, az én
fiamból meg patikárius lesz.

Klausner Gottlieb az az ember volt, a ki maga soha sem tréfált, s másnak
a tréfáján soha nem nevetett. Megmagyarázta komolyan a sztarosztának,
hogy a filosofia s a vele rokon tudományok minő fontossággal birnak az
életben, még olyan nagy uraknál is, a kik nem kénytelenek a fejüket
törni a megélhetés miatt.

Erre aztán a sztaroszta is be akarta bizonyítani, hogy ő is tud
komolyabb eszmékkel foglalkozni.

– No hát ördögadtát is! Ha már a te Henrik fiad annyira vitte, hogy
doktorrá lett: hát én felfogadom őt udvari orvosomnak, kétezer tallér
fizetés mellett. De azzal a kikötéssel, hogy én rajtam minden hold első
fertályában eret vágjon: egyébként pedig ne kuruzsoljon; mert én elébb
feltaláltam a homöopathiát, mint Hahnemann uram; ha a sok bortól
szédeleg a fejem, iszom rá még több bort. Ez a similia similibus. Ird
meg ezt a fiadnak.

Klausner Gottlieb azonnal pennát fogott s tudtul adá a fiának, hogy
milyen fényes alkalmazás támadt a számára mingyárt a pályája kezdetén. A
mint hazajön, elfoglalhatja a helyét. Kétezer tallér szép sallárium. A
mellett hintóban járni, a szakácsnak rendeleteket adni, minden ételt és
italt elébb megkóstolni, mielőtt a sztarosztának feladják: fejedelmi
szokás szerint, nehogy megmérgezze az étekfogó vagy a pohárnok. Hány
ember irigyelné az ilyen hivatalt!

A két végzett fiatal ember ezzel hazahivatott Lithvániába.

Egész a bielistoki határdombig paraszt szekéren jöttek. Itt azonban már
lovas bandérium várt reájuk, a sztaroszta major domusával, a ki maga is
lóháton ülve, kommandérozta a többit.

Azon aranyos hintó jött az érkező ifjakért, melyet a sztaroszta csak a
legnagyobb ünnepélyeknél szokott befogatni: a négy legmegbizhatóbb
dikhencz volt a hintó elé fogva, melyek értették a parádés lépésben
járást; a bakon nemzeti viseletü kocsis ült, s hátul két hajdu
kapaszkodott a szíjakba.

A major domusnak valami üdvözletet kellett volna mondani: de ahoz nem
jutott hozzá, mert a két ifju, a mint a szekérből kiugrált, a lovas
schlachcziczok azonnal nagy zsivajjal fogták őket körül, s ki melyiket
elfoghatta, azt ölelte, csókolta; az ifjakon kívül pedig még egy nagy
szelindek is ugrott le a szekérről, a ki az egyetemi tudósok
elmaradhatlan attributuma: annak meg a major domus tetszett meg nagyon.
Felugrált hozzá hatalmas szökésekkel. A nemes urnak medvebőr kaczagány
volt a vállán: a nemes állat minden módon azt iparkodott lehuzni a
nyakából. E közben a szép oráczió kárbaveszett.

Igazán szép két legény volt a megérkezett: daliás alak mind a kettő,
ámbár egymástól feltünően különbözők.

Kázmér sötét arczszinü, parázsfekete szemü; göndör haja szerteszét állt
a fején, a homloka közepén hatalmas üstökkel: olyan tömött vastag hajzat
volt az, hogy a kardvágást eltompította; sürü szemöldöke mint két kigyó
közeledett egymáshoz bozontos fejével: talán egymásba is kaptak volna,
ha szét nem választja őket az a hatalmas parancsoló orr, a mely a
Moszkowszkyaknak családi jellege, a milyenhez hasonló sasorrt az egész
sarmata fajnál nem találni; hozzá illett az a duzzadó piros száj, s a
kétfelé osztott előre nyomuló áll. Egész apja fia! sőt még feljebb.
Tökéletes élő mása annak az arczképnek, a melyen a hires Kupeczky
megörökíté Kázmér urfi szép apját: Moszkowszky Szaniszlót.

Henrik ellenben egészen a német faj férfi-szépségének volt az
eszményképe. Sürü oroszlánrőt haja göndör csimbókokban verte a vállait.
Arcza piros volt, a homloka fehér, finom keskeny orra, táguló
czimpákkal, nagy világos kék szemei, a mik fölé a vékony egyenes
szemöldök mintha úgy lett volna odafestve. Szája nagy volt, de ajkai
szép metszésüek, s egy nagy barna lencse az ajk szegletében különös
kifejezést adott a szájának.

Nem lehetett őket összetéveszteni.

De a kutya is derék kutya volt. Abból a fajtájából a szelindeknek,
melyet a magyarhoni Corpus Juris «sinkorán»-nak nevez, külön
törvényczikkben tiltva el azoknak tartását.

Mikor aztán az üdvözölt urfiak megszabadultak az ifju lovagok
csókjaitól, a major domus szintén a sinkorán üdvharapásaitól:
következett, hogy mindannyian felüljenek a díszhintóba.

A nemes ifjak vállaikon vivék a hintóig Kázmért s beültették őt a
hátulsó ülésbe. Szintén úgy vivék vállravéve Henriket is (de már nem a
lovagok, hanem a hajduk) a hintóig, s ott elhelyezték őt az első ülésbe,
Kázmérral szemközt.

– Mért nem lehet én nekem a barátom mellett ülnöm? kérdezé Henrik.

– Furcsa kérdés! mondá a major domus; nyolcz iskolát jártál, annyit
tanultál s ezt nem tudod? A princz mellett nem ülhet az ő alattvalója;
hanem mikor egy hintón utaznak: az első ülésben annak a helye.

Ez már csak rendes dolog.

Minthogy azonban a hátsó ülésben Kázmér mellett üres maradt a hely,
felugrott a hintóba a nagy szelindek, s az foglalta el az ura mellett a
disz-ülést.

– Hát a kutyának szabad a főúr mellett ülni?

– Igen: mert a sinkorán nemes állat.

Azzal megindult a diszmenet, nagy pisztolydurrogatás mellett a város
felé.

A város kapujában zöld ágakból rakott diadaliv várt az érkezőkre, s a
körül voltak csoportosulva a város notabilitásai; fehérbe öltöztetett
leánykák és diszruhás parasztok.

Mire a város kapujáig értek, Henriknek nem az arcza volt már piros,
hanem a homloka, s a szemeit inkább zöldnek lehetett mondani, mint
kéknek.

Meglátta az atyját a deputáczió között. Könnyen megláthatta: a csillogó,
ragyogó lengyel díszjelmezek között azt az egy fekete talárt.

Nem várt, míg a hintó megállt! kiugrott belőle s oda rohant az öregéhez,
nagy ostentátióval össze-vissza ölelve csókolva egész világ láttára. A
lelkész nem mutatott semmi elérzékenyülést.

Mikor vége szakadt az üdvözlő szónoklatoknak, a major domus odakiálta
Henriknek.

– No hát! Doktor! Felülni!

– Én az atyámmal fogok menni.

– De én gyalog jöttem ide, monda a lelkész.

– Akkor gyalog megyek veled.

Nem unszolták tovább. Minden embernek másra volt a gondja. Az asszonyok
magasztalták az ifju földesurat: de szép legény; a leányok virágokat
dobáltak a kocsijába. A hintó olyan lassan haladt, hogy a gyalogosak
lépést tartottak vele.

Az apa és fiu egymás mellett ballagott a gyalogsorban.

Az öreg latin nyelven beszélt a fiához: hogy a populé ne értse.

– Édes fiam: emlékezhetel rá, hogy én semmit sem tartok olyan nagy
bünnek, mint a hazugságot, a tettetést. Neked pedig erre gyerek korod
óta nagy hajlandóságod volt. Tudod, mennyi mogyoróvesszőt elnyűttem
rajtad e rút hajlandóság kiirtása czéljából. De úgy látom, hogy te még
most sem gyógyultál ki belőle. Ime, a mint meglátod a te szegény atyádat
az urak csoportjában, egyszerre kiugrasz az aranyos hintóból, hozzám
futsz, megölelsz, carissime paternek titulálsz, s aztán velem jösz, a
taláromba fogózva gyalog. Azt hiszed, hogy engem ezzel a képmutatással
majd megcsalsz. Holott te ezt a nagy fiui szeretetet most csak azért
ostentálod, mert sérti a büszkeségedet, hogy neked a díszhintóban a
bajtársaddal szemközt kell helyet foglalnod és nem az oldalánál. Ezért
esett meg egyszerre olyan nagyon a szived az apádon. Nézz a szemembe, és
úgy felelj.

– Igaz.

– Tehát a büszkeséged van megsértve. A büszkeséget már nem számítom a
hét fő bünök közé, a hogy Petrus Lombardus dogmává emelte, mert mi
protestánsok a halálos bűn meghatározását csupán János evangelistától
fogadjuk el, a ki azt mondja: «minden hamisság halálos bün»; a büszkeség
pedig nem hamisság; mert az az embernek igazi képe. Magam is benne
lélekzem. Ámde azt tudnod kellett, mint filozofusnak, hogy a ki magának
urat fogadott, annak a dolga engedelmeskedés. Ime, egy ezredes kapitány
nagy úr, de ha a generális szól, akkor ő hallgatni tartozik, s ha azt
mondja neki a generális: rohanj a tüzbe, rohanj a vizbe, annak
engedelmeskednie kell. Ha egy ember, a ki szegénynek született,
dúskálkodni akar és vigan élni: annak a büszkeségről le kell mondania.
Ime, előtted állt a válaszut, midőn pályát akartál keresni. Szabad
akaratodra biztam. Előtted volt az a sor, a mi nekem rendeltetett, a
lelkészi pálya. Igaz, hogy nálunk vizzel főznek s nem dobják el a kenyér
haját, s ha megkopott az öltöny, megfordítják a viszáját s úgy viselik:
hanem aztán a lelkipásztor ott ül mindig az első ülésben; és senki
fiával nem ül hátulsónak szemközt, mint egyedül az Isten fiával. Te
neked azonban nem tetszett ez a büszke szegénység; azt mondád: «dat
Galenus opes, dat Justinianus honores».[1] Kerested: megkaptad. A
gazdagság, kényelmes élet, kezedben van. Galenus adta. A ki czifra
kalapot akar viselni, annak sokat kell azzal jobbra, balra, felfelé és
lefelé köszöngetni: én az én capellumomat nem veszem le ember előtt
soha. Mit ingadozol, mint egy órapendulum? A ki férfi, annak meg kell
állapodni. Ha fáj a megalázkodás: fordulj vissza, menj Göttingába,
tanuld végig a theologiát; aztán jer ide hozzám káplánnak, szolgálj tiz
esztendeig, mig valahol egy fárát kapsz. De ha fényben és jóllétben
akarsz élni: akkor ülj vissza a hintóba, a földes uraddal szemközti
lóczára: mert az a te helyed.

Henrik pironkodva ment vissza a lassan gördülő hintóhoz, s ismét
elfoglalta a helyét, ifjukori pajtásával szemben. Igy haladtak végig a
városon, egész a kastélyig.


IV. A MACSKAASZTAL ÉS A LEHUZOTT KEZTYÜK.

Kázmér urfi hazaérkeztét nagy ünnepségekkel fogadták a sztaroszta
palotájában. Mozsárdurrogás, dobpergés, trombitarecsegés hirdeté a
zsibongó népnek a pillanatot, midőn a diszhintó végig döczögött a
bástyahidon; a kapu előtt glédába állítva tisztelgett az összes
hajduság, a várkapitány vezénylete alatt. Maga a sztaroszta a
tornáczajtóig eléje jött a fiának.

Kázmér, ősi szokás szerint, féltérdet hajtva üdvözlé az atyját,
megcsókolva annak a felső karját: mire az öreg úr, hatalmas tenyerét a
fia dús hajzatába merítve, annálfogva egyenesre emelte őt maga előtt s a
másik tenyerével az orczáját gyöngéden megpofozgatva, mondá: «ejh, de
hatalmas üstököt neveltél, a mióta nem láttalak!» Hanem azután
megcsókolta jobbról-balról az orczáját. S a csók a pofont eltörli.

Henrik nem kapott belőle: se a pofonból, se a csókból; őt egyszerüen nem
vették emberszámba.

Száz vendég volt a nagy tornáczban: mind előkelő nemes urak és papok.
Azok sorban mind összeölelgették a fiatal főnemest: Henriknek azonban
csak a vállára veregettek, s míg a földes úr fiának mindenki azt mondá
«Vitám Pána!» a lelkész fiát csak azzal köszönték, hogy «Badz zdrow».

Az első ismerkedés után rögtön az udvari szabó vette a két ifjut gondjai
alá. Uj öltözeteket kellett rájuk adni, méltóságuknak megfelelőt: a
studiosus jelmez nem illette meg őket többé. Henrik ujdonat fekete
bársony wammszot kapott, puffogós ujjakkal, keményitett bodorgallért,
fekete atlasz pulidert, selyem trikót, ezüst csattos czipőket;
kiegészítette jelmezét a tarsolyos öv, a mellét körítő széles ezüst
láncz, nagy medaillonjával, s a vállára kötött fekete virágos tafota
palást: mely csipőig ért. Mikor körülnézte magát a tükörben, egészen
büszke volt az öltözetére. Azt hitte, hogy ezzel valami kitüntetést
kapott.

Pedig nem volt az kitüntetés, csak megkülömböztetés.

Mikor átjött a nagy czímerterembe, elvakítá a nagy pompa, a terem falait
a bielistoki főurak arczképei ékesíték; közben a czímeres pajzsok,
minden szögletben pánczélos vasemberek, a magas csúcsives ablakok
megannyi lengyel őslegendának a megörökítői üvegfestészeti remekekben; a
hosszú asztal megrakva remekművű tálakkal és billikomokkal, vert
ezüstből és aranyból a nagy csemegetartók, elefánt és tevepárducz alakra
mimelve; középen a nagy szökőkút, melyből az illatos levendulát
zománczos delphinek lövellik fel a magasba; – s a varázsló kábulatot
csak növelte a vendégsereg öltözetének és fegyverzetének pompája. Alig
ismert rá a maga kedves barátjára, Kázmérra. Az is oly fényes öltözetben
pompázott, a minőt csak a koronázási ünnepélyek alatt szoktak viselni a
lengyel főnemesek. Ennyi bársony és czobolyprém közepett Henrik úgy
találta magát az egyszerű fekete doktori gálában, mint egy idegen világ
lakója. A míg Kázmér körül tolongott a vendégsereg, hogy kiki egyet
ölelhessen rajta: őt, ha oldalba ütötte valaki könyökkel, vagy a lábára
taposott, azt sem mondta: «wymow mie Pán!» (Bocsánat).

Pedig nagy volt a sürgés-forgás a teremben: minden vendég kereste a maga
helyét. Arra könnyű volt rátalálni. Minden vendégnek, a ki valaha a
bielistoki palotában lakomázott, volt egy saját serlege, melyre a neve
volt felvésve: a hányszor visszajött, azt mindannyiszor előhozták a
kincstárból. A kést, villát és kanalat minden úr magával hozta a
lakomához. Ezt a nemesi büszkeség így kivánja: «abból a pohárból, a
melyből én ittam, ne igyék más; azt a kést, villát, kanalat, a mi az én
szájamhoz ért, ne nyalogassa más: – én sem a másét.»

Henrik is szerette volna tudni, hogy hát ő hol fog ülni?

Szerény ember volt. Legalul kezdte.

Az asztalfő elé egy magas támlányú faragott czímeres karszék volt
állítva: az nyilván a sztaroszta helye, a mellett kétfelől két kisebb
karos szék. A többi széknek nem volt karja. Ez gátolja az embert, mikor
a billikomot körömpróbáig ki kell inni. Az asztalfővel átellenes végén a
hosszú táblának volt a kisebbik úr helye. Annak a serlege keresztelői
ajándék volt: arany talapzaton köszörült hegykristály kehely.

Henrik azt hitte, hogy a bajtársa mellett fogja megtalálni a helyét. Ott
azonban más névvel ellátott billikomot talált.

Elébbre kellett neki kerülni. Székről-székre keresgélte az ő nevével
jegyzett ezüst poharat: a jobboldali sorban nem találta. Talán a
baloldalon lesz? Bizonyosan ott lesz.

Megint alul kezdte. Aztán ment fölfelé. Nem talált a nevére.

Már a legfelső karos széknél volt. Nem hihette: csak a kiváncsiság vette
rá, hogy ott is megnézze a tányér elé helyezett ezüst serleget. Nagyot
dobbant rá a szive. Ezen a serlegen olvasá a nevet: «Klausner». De csak
egy perczig tartott a csalódása. A keresztnév nem «Henrik» volt, hanem
«Gottlieb.» Ez a díszhely a sztaroszta baloldalán a lutheránus
tiszteletesé; átellenben vele a katholikus püspök.

Lám, azt az egyszerű lelkipásztort felmagasztalják, a fiát, a doktort
pedig még vendégszámba sem veszik.

Neheztelve fordult a major domushoz.

– Hát én nem vagyok hivatalos a mai lakomához?

– Hogyne volnál te hivatalos, doktorkám? Te vagy itt az első személy!
Nálad nélkül meg sem kezdhetnék a lakomát.

– De hát hol fogok én ülni!

– Mindjárt meglátod. Csak hadd üljön le elébb minden vendég. Együtt van
már minden uraság: csak épen a nagytiszteletű úrra várunk, a te édes
atyádra.

– Hiszen együtt érkezett meg velünk.

– Az ám. Csakhogy a nemes urak kocsiban, vagy lóháton jöttek: azoknak a
sárga és zöld sarúik nem lettek sárosak az útban; de a te édes atyád
gyalog jött idáig, annak még elébb ki kell a czipőit suviczkoltatni.

Itt volt bizony már a tiszteletes; hanem ő elébb a sztarosztához ment
tisztelegni s azzal együtt jelent meg az étkező teremben, mikor a hajdúk
a nagy szárnyajtókat felnyitották. Olyan nagy ajtók voltak azok, hogy
három ember egyszerre jöhetett ki: közepett a házi úr, jobbról a püspök,
balról a lelkész.

A sztaroszta megjelenésére a trombitások tust fújtak, s minden vendég
oda állt az asztal mellé a maga helyére.

A püspök ekkor egy hosszú asztaláldást mondott el diákul, melynek a
végszavait mindenki utána dörmögte, kivéve tiszteletes Klausner uramat,
a ki más hiten volt s a latin ima után a maga nyelvén éneklé el az
asztaláldást: «Der Herr segne euch, und sättige euch!»

Arra aztán következett az előretolt székek zörgése: kiki elfoglalta a
helyét.

Henrik csak nézte, hogy hát ő vele mi lesz?

De nem soká kellett várnia. Két hajdú sietve hozott egy kis háromlábú
asztalt, drága sávolyos abroszszal leterítve, azt odaállítá a sztaroszta
karszéke mögé. Széket is állitottak mellé, s ezüst tányért, billikomot,
étszereket raktak fel rá. Kés, villa, kanál még drágább volt, mint a
többi vendégeknél. A major domus mutatta az elefántcsont botjával a
doktornak, hogy az az ő helye: az udvari orvos rendesen a sztaroszta
mögött ül; az ő feladata lévén diætetikai és gastronomiai felügyeletet
gyakorolni a főúr asztalánál.

S hogy asztaltársa is legyen, oda jött a Caro, a nagy sinkorán, s Henrik
lévén a legjobb ismerőse, feltette a fejét az asztalra; nagy kutya volt,
épen elérte. Legalább neki is volt vis-a-vis-ja.

Henrik egész méltósággal igyekezett ennek a furcsa hivatalnak
megfelelni.

A felhozott ételt elébb az ő asztalára tették le; neki kellett azt
mindenkinél elébb megizlelni.

Hát ez elég nagy auctoritás! Bizonyára így kellene minden főúri asztal
rendét megállapítani; hogy a háziorvos mondaná meg minden ételnél:
«ebből szabad a méltóságos gyomrodat megterhelned, ezt pedig csak hagyd
a tekintetes és a hallják-kentek gyomroknak!»

Henrik még azonfölül Hahnemann követője volt.

Annálfogva már a levesnél, a mint belekóstolt, difficultálta az egész
kotyvalékot.

– Kegyelmes úr! Ebből ne egyél, ez méreg! A hogy a vers mondja: «Gyömbér
és sáfrány, szerecsendió, szegfűszeg és bors Véred sűrítik, gyomrodnak
okoznak elégést».

Az egész asztaltársaság kaczagott ezen, de nagyot. «Pompás vers!» Hanem
azért csak felkanalazták a levest.

A következő étek volt vadkanfej megtöltve szarvasgombás vagdalékkal s
körítve hideg kocsonyával.

Ez ellen már egész litániát tudott felsorolni Henrik, a mint a feltálaló
mester egy leszelt darabot odatett az ezüst tálczájára.

«Tiltva van minden állatnak a feje, a vadkan pedig egész a körme
hegyéig; a szarvasgomba föld alatt születik, föld alá visz, a zeller
rosz hevülésekre ingerel; a kocsonya neutralizálja a gastricus nedveket;
ez nem emberi eledelnek való!»

Ezen még nagyobbat nevetett a sztaroszta.

– De hidd el, kegyelmes uram, erősködék Henrik. Én a halhatatlan tudós,
Hahnemann elvei szerint ítélek. Ez az étel te rád nézve méreg.

– Ha méreg, nagyon lassú méreg; ötven esztendeje ölöm már vele magamat,
mégis itt vagyok! Mondá a sztaroszta.

– Igen; de ez okozza a köszvényt a térdeidben, a csikarást a beleidben;
a zsábát a derekadban; a fülzúgást meg az álmatlanságot, a gyomorégést,
az orbánczot, meg a vidatánczot. Én, a te udvari orvosod, azt ajánlom,
hogy vitesd el ezt a halálélesztő étket az asztalodról; mert az
indigestiot az apoplexiától csak az imádság választja el.

A sztaroszta kezdett meghökkenni. A doktor közel volt hozzá, hogy
hivatalos állásának érvényt szerezzen, s ez által a «macskaasztalt»
valódi dignitásra emelje.

Hanem a Kázmér mindent elrontott a közbeszólásával. Az asztal tulsó
végéről kiálta oda a Kamerádjának jó fenhangon.

– Ugyan pajtás, csak nem akarod itt eljátszani doktor Pedro Recio,
Daguero Die Tiertafuera szerepét Sancho Panza kormányzói lakomájánál!
Ezek az urak olvasták ám Cervantes Don Quixoteját.

Ezzel aztán kirántotta a barátja alól az egész doktori kathedrát. Az
egész vendégsereg kaczagott rajta. Maga a tiszteletes úr is tréfás
citatummal apostrofálá meg a fiát.

«Descende Philippe: non sunt hic ollæ».[2]

– Hát akkor mi czélból vagyok én erre a helyre designálva? – kérdezé
méltatlankodva Henrik a major domustól.

– Hát mi czélból? A czélból, hogy kóstolj meg minden ételt, hogy nincs-e
benne halálos méreg, a mitől az ember rögtön meggebed?

– Hát erre a hivatalra a Cáró kutyám is elég jó lesz.

S azontúl minden ételből, a mit eléje hoztak megkóstolás végett, a
leszelt darabot a nagy sinkoránnak dobta Henrik. Az meg bekapta rögtön s
egészen meg volt elégedve ezzel a hivatallal.

Így aztán maga a doktor épenséggel éhen maradt a dús lakoma alatt; mert
a tálat nem hozták hozzá többé vissza; hanem a maradékot kivitték a
mellékterembe, a hol abrosz nélküli asztalnál ültek az alsóbb rendű
vendégek: a kolduló barátok, az uraságok iródiákjai és uti marschalljai,
meg az udvari poéták. Ezeket ugyan udvari bolondoknak is szokták
nevezni, ha nagyon elmések voltak; de ezt a magasabb czímet nem mindenik
poéta érdemelte meg; mert voltak közöttük unalmasak is, s ezek maradtak
csak poétáknak.

Valamennyi között legkedveltebb volt a házi úr bolondja, a Lupko; a ki
be is hívatott az urak étkező termébe, s ott üzött mindenféle
allotriákat: gúnyverseket szavalt, utánozta a kutya-macska-serenádot, a
megölt sertés vonítását: egy kalapból huszonötféle kalapot csinált,
klarinétozott egy palaczkon, s trombitált a markából s kiitta a pohár
bort, ugy hogy a mellett a páva hangját utánozta: «paón!»

Ezt persze Henrik mind nem tudta utána csinálni.

Lupkót traktálta is minden vendég borral. A doktornak pedig azt sem
mondták: «Mit iszol? Hozass!»

Még Kázmér is pajtáskodott a bohóczczal. Sőt nyilván ő biztatta azt fel
alattomban, hogy menjen oda a doktorhoz és ingerkedjék vele.

Diákok szeretnek egymással kötődni; kivált ha az egyik közülök a borozó
asztalnál fancsali pofákat csinál.

A bolond odatánczolt a doktorhoz.

– Servus humillimus kollega! Hát bizony kollegák vagyunk. Doktorok.
Csakhogy a te fejeden barét van, az enyimen pedig nyulfüles süveg. Evoe
Bacche!

S azzal vállára ütött Henriknek.

Henrik is megharagudott ezért nagyon; de még jobban megneheztelt a
sinkorán, a mint azt látta, hogy egy pupos hátu ficzkó az ő gazdájának a
vállára üt. Egyszerre ott termett annak a nyakán, s lekapta a fejéről a
prémes süveget, mely ékesítve volt két szétálló nyúlfüllel.

A bolond visszaakarta venni a süvegét; de a kutya nem adta oda, ebből
nagy huzakodás támadt a kutya és a bolond között. A doktor kis asztalát
is feldöntötték; utoljára is a süveg ketté szakadt, fele a bolond
kezében, fele a szelindek szájában maradt.

– Kusti innen, lélekadták! kiálta a sztaroszta. Nem hallgattok, mikor a
tiszteletes ur beszélni készül? S azzal a széke mellé támasztott
spanyolnáddal egyet a kutyára huzott, másikat a bolond hátára, s eként
rendet csinált közöttük.

A tiszteletes ur pedig már akkor állt az asztal mellett, a poharat
kenetteljes mozdulattal emelve magasra. S mondott egy szép latin
felköszöntőt, ékes tropusokban: a sztarosztára és az ő fiára, s leendő
családjára, minden késői ivadékaival együtt.

Az áldomást nagy összecsördülése követte a billikomoknak. Minden vendég
a körömpróbáig üríté ki a serlegét.

A vivátozás és trombitaharsogás elcsillapultával a sztaroszta szólalt
meg az asztalfőről.

– Deo gratias! Köszönöm a sok szép kivánságot. Ime, hogy bebizonyuljon,
milyen nagy becsülete van az én tiszteletes szomszédomnak oda fenn a
mennyországban: alig hogy elzengte azt a kegyes óhajtását, hogy az én
családom a jövendő időkre is felvirágozzék, már meg is érkezett rá a
kedvező válasz. Most kapom a dicsőséges Bécs városából a levelét az én
kedves barátomnak, a hatalmas Sonnenburg Maximilián herczegnek, melyben
arról tudósít, hogy mind a serenissimének, mind a serenissimának:
Tannenfelsi és Bunteviczi Rattenburg Ludmilla herczegnőnek legforróbb
óhajtása találkozik az enyimmel, a midőn egyetlen leányukat,
Sonnenburg-Rattenburg Ingola herczegkisasszonyt az én fiammal Kázmérral
eljegyzik.

Ezt a diadalhirt már igazán falrengető vivátozás követte. Minden vendég
sietett Kázmérnak gratulálni.

De ő maga oda kiáltott az asztal tulsó végéről az apjának.

– De szép-e hát az a kisasszony?

– Itt van az arczképe nálam. Az is megküldetett a levéllel.

Azzal elővette az oldalzsebéből a kis miniature arczképet, mely
gyémántos keretbe volt foglalva.

Azt természetesen mindenki szerette volna látni.

De a sztaroszta nem adta ki a kezéből.

– Hohó! Csak pomále! Ezt nem szabad még másnak meglátni, csak a
vőlegénynek!

Azzal hátra fordult, tudva, hogy Henrik ott van.

– Nesze fiam, doktor. Te vidd oda Kázmérhoz ezt a képet. De csak neki
mutasd meg, senki másnak. Te magad megnézheted, mert te doktor vagy.
Értesz a fizonomiához. Meg tudod mondani a képből, hogy vajjon
sangvinicus, avagy phlegmaticus, sőt cholericus, vagy ne-adj-Isten
melancholikus temperamentuma van-e a herczegkisasszonynak?

No hát ez mégis kitüntetés volt Henrikre nézve. Ő vitte oda az arczképet
Kázmérhoz. Ő mutatta azt meg legelőször a vőlegénynek.

Mythologiai szépség volt az eljegyzett mátka. Úgy volt lefestve, mint
Sappho: görög chlamysban, vállára omló aranyszőke fürtökkel: a félkarja
vállig mezítelen. Elefántcsontra volt festve a kép, remekművű
aquarellben.

Kázmér nem birta titkolni elragadtatását arájának szépsége fölött:
«Istennő ez!»

– Valóban imádásra méltó, erősíté Henrik.

Másnak nem engedték azt megnézni: csak kettőjüknek volt szabad.

De a bohócz odafurakodott alulról az asztal alul s kidugta kettőjük
között a fejét, hogy bele sandíthasson a képbe.

Henrik fricskát adott neki az orrára, s eltakarta előle a képet.

– Ejh. Ez nem bolondnak való!

Nem jó pedig egy poétának fricskát adni az orrára; mert az azt nem
szivesen veszi és boszut áll a fricskáért.

A bohócz a széttépett füles sapkája helyett elővette a sok alakuvá
idomítható kalapját s azt tette fel a fejére. Ezuttal azonban olyanforma
capellumot gyurt belőle, a minőt tiszteletes Klausner uram viselt. S
egyuttal egy ágymennyezet függönyét kerítve a nyakába, azzal utánzá a
tiszteletes ur ránczos tógáját. Eképen állt oda az asztal mellé és
poharat emelt.

A vendégek csörömpöltek a serlegeikkel, hogy Lupko szóhoz juthasson.
Végre csendesség lett, hogy megszólalhatott a bohócz.

Hangjában és előadásában vakmerően tudta utánozni a tiszteletest. Épen
oly ünnepélyesen bocsátá a szavakat az orrán keresztül, a mondatok végén
megnyujtva a szótagot.

– Érdemes gyülekezet! Én is egy örömhirt bocsátok el magamtól, mely ma
érkezett hozzám kutyapostával Siberiából. A hatalmas Siberiának dicső
fővárosából Irkuczkból. Iramszarvasbőrre tunguziai hieroglyphákkal irva
kaptam a levelet, a melyben tudósít a hatalmas samojéd herczeg pán
Subagalléros, a maga és herczegasszonya pána Csoroszlya részéről,
miszerint tizenkilencz leányuk közül az egyetlent, panicza Kaczamajkát a
mai napon az én egyetlen fiammal, Henrikkel eljegyezték.

A vendégsereg nagy hahotában tört ki e bohókás paródiára; a trombitások
fertelmes nagy tust fujtak: mindenki röhögött: még maga a jámbor
tiszteletes is csendesen mosolygott a bolondságon.

Hiszen bolondság volt. Talán maga Henrik épen olyan jót nevetett volna
rajta, ha ő is végig itta volna a társasággal az egész lakomát. De hát ő
egészen étlen és szomjan maradt. S az nagy veszedelem! Egy beborozott
társaságban egy józan ember.

Kázmér is kaczagott a bolond szavain. Goromba tréfa volt: de hát
bolondtól ki veheti rossz néven a bolondságot?

Henrik pedig csak hallgatott, elsápadt; az ajkait harapdálta véresre.

– No pajtás, hát mit morfondérozol? Csak nem haragszol tán? kiálta rá
Kázmér.

– Dehogy haragszom. Csak kalkulálok. Te, meg én: az kettő. Ingola és
Kaczamajka, az is kettő. – Kétszer kettő négy. Akár így, akár amúgy:
kétszer kettő mindig négy. Erre emlékezzél vissza!

– No ezt ugyan nem lehet elfelejteni.

Hogy kétszer kettő négy!

Akár igy, akár amugy?

De mi az az «amugy?»

A nagy lakomát nem rekeszté be, csak félbe szakítá a táncz. A jelt
megadta a sztaroszta az által, hogy rágyujtott a nagy tajtékpipájára, a
mit látva, az uraságok is követték a példát s a fekete kávé mellett
hozzá kezdtek a kedélyes füstöléshez. Erre a muzsikusok elhagyták az
étkező termet s miután ők is falatozának, egy kis idő mulva, ujból
megzendült a muzsika a vendégek feje fölött, a palota emeletén, a hová
az étkezőből is fel lehetett jutni csigalépcsőn.

A mint aztán odafenn a mazurka lelkesítő hangjai felharsantak, a
tüzlelkü fiatalság kirugdalta a székeket maga alól, s nem várva a
biztatást, futott fel a lépcsőn a tánczterembe. Az idősebb urak közül is
ment velük, a kinek birta a lába (ebéd után) a garádicsjárást.

Az emeleten volt a viaszkgyertyákkal fényesen kivilágított tánczterem; a
hol már akkor össze volt gyülve a lithván főváros ifju szépeinek és deli
matronáinak diszes koszoruja, kik az ellenkező csarnok lépcsőin jöttek
fel ide.

Henrik is sutba dobta a duzzogást, még az éhkoppot is elfeledte, s ő is
sietett a tánczterembe, mely már tele volt hölgyekkel.

A szép leányok álltak, az éltesebb hölgyek ültek, a hogy szokás.

Henrik is megtalálta a leányok között a szive bálványát. Hét év előtt
még serdülő leányka volt: ma már viruló hajadon. Akkor nagyon szerették
egymást s esküvel fogadták, hogy egymáséi lesznek.

Ott állt a bájos szép Tatjána a mamája előtt. Orosz nemzeti öltönyt
viselt, gyöngyökkel hímzett elővel, drágaköves pártával. Orosz
csinovniknak a leánya volt, a kinek az atyját Szentpétervárról küldték
ide a lengyeleket rendben tartani.

Hét év multán csodamódon megnőtt a szép leány: ő volt a legmagasabb a
kisasszonyok között, megjelenését még emelte a magas orosz párta.

Több pár tánczolta már a mazurkát.

Henrik is odalejtett gyermekkori ideálja elé s elébb meghajtva magát
annak az édes anyja előtt, daliás tempóval kérte a kezét a kisasszonynak
a tánczra. Hét év után első viszontlátás volt ez.

A délczeg hajadon erre elkezdte a hosszú, hímzett keztyüjét lehuzni a
kezéről.

Henrik elbámult. De furcsa uj szokás ez! Hogy a tánczosnő lehuzza a
keztyüt a kezéről, mikor tánczra hivják!

A kisasszony odanyujtá Henrik elé a kezét: de olyan különös mozdulattal.

– Tatjána kisasszony? rebegé Henrik.

– Nos? Doctor! Azt hiszem, hogy ön a pulzusomat akarja megtapintani.

Henrik le volt forrázva. Kigunyolják! ő csak doktor, nem levente! Még az
van hátra, hogy a nyelvét is megmutassa neki a kisasszony: a hogy a
doktornak szokás.

Mozdulni sem tudott, csak ott állt, mint a bálvány. No de hirtelen
segített rajta valaki, elmozdította az utjából. Kázmér volt. Ez csak egy
leventés lábtoppantással jelezte, hogy tánczra kéri a kisasszonyt, s
ennek az mindjárt a derekát nyujtá; Kázmér átkarolta azt a karcsu
derekat s röpítette a leányt magával a tánczba.

Henrik kábultan tekinte utánuk. Az ő hajdani kedvese s az ő jó barátja!
Hogy ragyog a leány szeme, mikor tánczosa szemébe néz! Mintha szemeikkel
tartanák egymást fogva. Ez a mazurkának a varázsa. A levente megáll
középen, karjait összefonva, tánczosnéját elbocsátja magától, a ki őt
körben körüllejti. De az alatt is folyvást leventéje szemébe néz a
leány, s e szem varázsával visszahagyja magát vonni hozzá. S akkor úgy
tesznek, mintha suttognának egymással.

Mikor szünete volt a táncznak, Kázmér odavezette tánczosnéját a
kredenczhez s frissítőt nyujtott neki. Ott ácsorgott Tatjána
kisasszonynak a papája is, a jó Eskimoff Nikoláj. A leány átölelte az
apját, megcsókolta orczáját és a fülébe sugott valamit. Aztán repült
vissza megint lovagja karján a colonneba. A mazurkának sok figurája van:
azt Henrik mind végig nézhette egy ablakmélyedésből.

Mikor vége volt a táncznak, Kázmér visszavezette a kisasszonyt a
mamájához s térdhajtás és kézcsók mellett bucsút vett tőle; Henrik oda
ment a barátjához s szemrehányást tett neki.

– Elkaptad előlem az én szeretőmet.

Kázmér elébb csodálkozva tekinte rá, aztán a szeme közé nevetett.

– De bolond fiu vagy te! Hát az csak természetes, hogy az első tánczot a
szép Tatjánával nekem kell eljárnom a mi házunknál. Ez a világi rend.

– Miért volna ez a világi rend?

– Miért? Te úgy látszik, hogy még nem is tudod, hogy az alatt a hét
esztendő alatt, a míg te velem együtt odajártál a világban, nemcsak a
kis leány nőtt meg ilyen nagyra, hanem a papája is. Az a kis csinovnik,
a kinek te hét év előtt aktákat másolni segítél, manapság grodnoi
kormányzó: excellentiás ur, a ki a várban lakik, s még az én apámnak, a
sztarosztának is parancsol. Úgy bizony fiacskám. A kis Tatjána
nagyranőtt, a mióta nem láttad, nőjj te is nagyobbra, ha el akarod érni.
No ne csinálj ilyen eccehomo képet: eredj inkább tisztelegj te is a
kormányzó urnak. Az most igen nagy barom!


V. MINDEN UT SZENTPÉTERVÁRRA VEZET, DE HÁT AZTÁN HOVÁ?

Most világosodott fel már Henrik fejében, miért ültették az asztalnál
Tatjána papáját Eskimoff Nikolájt mingyárt a püspök mellé. Hisz az most
nagy potentát!

Valami messzelátó gondolat járt Henrik lelkében. Odament a
frissítőszereket osztogató kredenczhez, a hol a kormányzó ur
gyönyörködött a szép leányok tánczában s a közben szürcsölgette a jeges
sorbetet.

Mélyen meghajtotta magát előtte s oroszul üdvözlé.

«Zdravtwujtye excellentia!»

A kormányzó a vállára veregetett a doktornak.

– No hát te is hazakerültél? Már hivatalt is kaptál?

– De nem akarom azt megtartani.

– Hát mit akarsz? kérdé Eskimoff, a poháron keresztül vizsgálva az
ifjut.

– A mi szélesebb pályát nyit előttem. Itt Bielistokban a doktornak nincs
kelete: különösen a homöopathának. Itt a ki megbetegszik, azt kivánja,
hogy nagy fityegős palaczkokban itassa velük a doktor a medicinát s nem
is recept neki, ha egy árkus papirost végig nem ír. Az érvágások,
kataplazmák sem maradhatnak el. Az uj orvosi tudomány pedig mindezt
elvetette már. De hát azt itt nem értik meg. A lengyel a traditiókban
él. Szentpétervárra akarok menni. Ott nyilik tér egy vállalkozó orvos
előtt. Szentpétervár az uj Róma! Minden ut oda vezet. Esedezem előtted,
kegyelmes uram, adj nekem ajánló leveleket a császárvárosba a te
ismerőseidhez, hogy protekczió utján boldogulhassak.

– No azt szeretem, ha innen elkotródol. S majd adok ajánló leveleket.
Mikor mégy? Holnap mingyárt? Annál jobb. Hanem elébb megállj fiacskám.
Ingyen nem adunk semmit, cserében mindent. Te jó pajtása vagy ennek a
Kázmér urfinak, ugy-e?

– A hogy veszszük.

– De én láttam, hogy a mint Kázmér urfi elvégezte a tánczot a
leányommal, rögtön te veled eredt bizalmas suttogásba. Hát legelébb is
felelj nekem arra a kérdésemre, hogy ha a lengyel valakinek a szavát
adja, meg szokta az azt tartani?

– Bizonyára azt mondhatom, kegyelmes ur, hogy ha a lengyel szavát adja a
jó barátjának, hát tüzbe, vizbe megy érte; ha szavát adja az
ellenségének, hát visszatér hozzá a fogságába, ha szavát adja
zsarnokának, hát türi a nyakára tett jármot: – hanem ha szép leánynak
adta a szavát, akkor elfelejti azt, a mint a sarkán megfordult.

– Ezt az utolsót nem csak a lengyelek teszik úgy. Hát még egyet kérdezek
tőled. De a hogy igazat felelsz rá, a szerint taksálom a hozzád való jó
indulatomat. Te hallottad a sztaroszta felköszöntőjét, a melyben
elmondta Kázmér urfi eljegyeztetését egy bécsi herczegkisasszonynyal: te
láttad is annak az arczképét, mert a sztaroszta felszabadított rá. Hát
mondd meg nekem igazán, becsületedre, melyik szebb a kettő közül: az én
Tatjánám, vagy az a bécsi herczegkisasszony?

– Excellentiás uram! Párisnak nem eshetett olyan nehezére az
itéletmondás, midőn három istenasszony közül kellett egynek odaitélnie
az aranyalmát, mint nekem választ adni arra a kérdésre, hogy a két hölgy
közül melyik szebb az «én» szemem előtt. Hanem egyet mondhatok neked.
Azon a képen a háttérbe van odafestve két fenséges lovagvár. Azok a
hozzájuk tartozó uradalmakkal együtt a menyasszony hozományát képezik. S
ezek a várak nagyon szépek.

– Jól van. Mindent tudok. Holnap, ebéd után jőjj fel hozzám a várba, az
ajánlóleveleidért.

Henrik aztán eltünt a tánczteremből: visszavonult a szobájába a jövendő
fondor terveit kikoholni.

Minden rossz indulat fel volt már ébresztve szivében: az irigység, a
megszégyenülés, a boszú, a megcsalt szerelem. Ez a négy szörnyeteg, a
kinek soha nincs lehunyva a szeme: ébren alszik.

Virradóra hivatták a sztarosztához. Ott ült az öreg a karszékében,
veresre ivott ábrázattal és fujt erősen.

– Mit csinálsz kegyelmes uram?

– Várom a gutát, a ki megüssön, vagy a kirurgust, a ki eret vágjon
rajtam: felelt kedélyesen a sztaroszta. Az a kérdés, hogy melyik jön
hamarább?

– Én jöttem.

Aztán elvégezte a sebészi műtétet a sztarosztán, a mit már annak
megkivánt a természete minden nagy lakomázás után.

– Jól van fiacskám. Érted a mesterségedet. Kár, hogy nem maradsz itt az
udvaromban.

– Hogyan? Kegyelmes uram.

– A kormányzó beszélt velem. Elmondá, hogy Szentpétervárra kivánkozol.
Igazad van. Azonban engemet is rábeszélt, hogy én is küldjem a Kázmér
fiamat az orosz fővárosba: fel a czári udvarhoz. Ott nagy kelete van az
ilyen daliás ficzkónak, a ki még olvasott is, s filozofálni is tud. A
muszkák szeretik a filozofiát. No nálunk ugyan keveset adhat el belőle.
Mi azt teszszük, a mi a szivünk hevében eszünkbe jut s nem tanakodunk
rajta sokat. Hát menjetek megint együtt. Én utánnad küldöm a
fizetésedet, a mit az udvaromnál levő hivatalodért igértem s azt
kivánom, hogy egyedül a fiamra vigyázz érte. Valami bajba ne ártsa
magát.

Henrik kezet csókolt a jóltevőjének. Értette az összefüggést.

Ez az ismert jelszó. Valakit előmozdítanak, hogy elmozdítsák.

A kormányzó észrevette azt, hogy Kázmér balkézen vezette vissza a
tánczból a leányát az anyjához. – Csak menjen az urfi Szentpétervárra.

Ebéd után felment a várba Henrik a kormányzóhoz. Az átadta neki az
ajánló leveleket és – két utlevelet: a maga és Kázmér számára.

– Kázmér urfi is veled fog menni. Aztán a lelkedre kötöm fiacskám, hogy
engem mindenről idejekorán tudósíts, a mit jó barátod tesz, vesz és
tenni szándékozik. Értesz engem?

– Jól értelek, kegyelmes uram.

Alig mult el egy esztendő, hogy a két jó barát elment Szentpétervárra, a
midőn egy éjjel hazaérkezének együtt a bielistoki várkastélyba.

Sötét éjjel jöttek meg: akkor is a vadas kert kapuján kerültek be s a
náluk levő kulcsok segélyével, a cselédség tudta nélkül jutának be a
kastélyba. Felkeresték a sztarosztát.

Egyesegyedül ült az öreg a hálószobájában, a nagy karszékében. Három
asztal volt a közelében: egy előtte, kettő a két oldalán. Az előtte levő
asztalon volt egy nagy pergamentlevelű könyv: abban volt szép
kezdőbetűkkel megirva Lithvánországnak a története, a legelső pogány
fejedelmektől kezdve; a másik két asztalon pedig valának elhelyezve a
mindenféle alaku kegyes palaczkok: úgy mint a chartreuseök és
benedictinerek s más aféle dicséretre méltó életelixirok. A sztaroszta,
felváltva, olvasott hol az egyikből, hol a másikból.

Nagyot bámult, mikor a két ifjut megjelenni látta.

– Hát titeket a griffmadár hozott-e ide?

– Valóban a griffmadár hozott, monda neki Kázmér urfi, az a griff, a ki
a világ hatalmasait a körmébe ragadja s a Kaf hegyig viszi.

Aztán elmondá az apjának, hogy minő világalakító terv szülemlett meg a
nagy Oroszország fővárosában, Szentpétervárott. Nem kevesebb az, mint a
minden népek felszabadítása a zsarnoki uralom alól. Egy hatalmas
szövetség keletkezett, élén Constantin herczeggel, a zsarnoki önkény
megbuktatására. Részesei e szövetségnek az orosz birodalom minden
nemzetei, az ötödik ezek között a lengyel. A hatodik és hetedik, a mely
még most nem tartozik az orosz világbirodalomba, az oláh és a magyar; de
majd ezek is csatlakozni fognak. Ennek a jelvényeül visel minden tagja e
szent szövetségnek egy réz gyürüt, melynek hét czikke van: a hét nemzet
kezdőbetűivel.

Az öreg Moszkowszky nagy gyönyörűséggel vette be ezt a tervet.

Minden megérett már a kitörésre. A hadsereg meg van nyerve a forradalom
részére, a tartományokban meg vannak alakítva a felkelő bizottságok, a
szerepek ki vannak osztva.

Volhyniának a felkelő bizottsága Moszkowszky Kázmérra van bizva.

Szentpétervárról várják a jeladást.

A mint ott kitört és tért foglalt a forradalom, azzal egyidejüleg minden
fővárosban: a déloroszok Kievjében, a tatárok Kazánjában, a krimiek
Bakcsiszerájában, a finnek Helszingförsében, a lengyelek Varsójában
egyszerre felüti a fejét a forradalom. S nem késik támogatni a közös
kitörést Bielistok, Perm, Odessa, egész fel a szibériai Tobolsk
városáig.

A sztaroszta el volt ragadtatva e kiáltástól.

– Hát a kormányzóval mi történik akkor?

– Az Eszkimoff Nikolájt elfogjuk a citadellájában az őrségével együtt.

– És akkor söpörni fogja ő az udvart a bielistoki kastélyban? ujjongott
a sztaroszta. Az a dölyfös leánya, a Tatjána pedig mosogatni fogja a
czintányérokat a pitvarban!

– Hanem ezt mind titokban kell tartani mind addig, a mig a jeladás meg
nem érkezik Szentpétervárról az általános felkelésre.

Csak egyért neheztelt egy kissé az öreg sztaroszta. Ha már a szent
szövetség Volhyniát is felvette a tagjai közé, miért nem bizta annak a
vezetését a legjogosultabbra: ő reá, az apára? miért a fiára?

– Látod, te már nagyon öreg vagy és sokat iszol.

Az öreg aztán csak beletörte magát az uj világrendbe. Hisz így is
visszahárul rá majd a dicsőség, ha a fia lesz Volhynia vezetője.

A két fiatal ember tehát e naptól fogva elrejtve maradt a várkastélyban,
senki sem tudott az ottlétükről semmit.

Úgy volt, hogy galambpostával fognak izenetet kapni Szentpétervárról.

Egy napon aztán megérkezett a várt postagalamb a várkastélyba.

Megtalálták a farkatollára huzott hártyalevelet, melynek titkos irásához
Henrik birta a kulcsot.

Henrik átvette a titkos levelet s lehüvelyezte annak a tartalmát.

– Rossz hír! A legrosszabb! Szentpéterváron kitört a forradalom, de
azonnal leveretett. A szövetség vezérei mind valamennyien elfogattak.
Meneküljön, a ki még tud.

– Itt van ni! mondá a sztaroszta. Én vén vagyok és sokat iszom. De ha
valamit tenni akarok, azt nem vitatom meg senki mással, mint saját
magammal. Ti bölcsek vagytok és fiatalok; fecsegők és tehetetlenek.

– Most már csak a futásban az üdv. Mondá Henrik. Nekünk meghozta a
vészhírt a postagalamb ma: a kormányzó még nem tud róla semmit. Ő hozzá
a hivatalos jemsik utján csak holnapután érkezik el az utasítás. Két
napi egérutunk van előtte. Nekünk menekülnünk kell azonnal.

– Hová? kérdezé a sztaroszta.

– Világos az utunk. Ausztria ott van közelben. Bécs nem szolgáltatja ki
a politikai menekülteket. Ott van Kázmérnak leendő apósa, a nagy
befolyásu államférfi. Neki az ő szárnyai alá kell menekülni. Csak az
első furia elmuljon a fejünk fölül: a többit aztán a nagykövetek majd
eldiplomatizálják.

Tehát a két ifjunak együtt kellett futni az osztrák határ felé.
Ittlétükről és futásukról az orosz kormányzóságnak nem lehetett tudni
semmit.

Hét nap mulva kapott a sztaroszta egy Henrik által irott levelet,
melyben tudatják vele, hogy a két ifju szerencsésen átjutott a határon,
megérkezett a császárvárosba: azonnal a herczegi családhoz mentek, a hol
nagy szivességgel lettek fogadva. Nincs semmi baj. A forradalomban való
részvétet egyszerűen eltagadják. A nagykövetségek majd eligazítják a
többit.

Ez örvendetes hirt Moszkowszky tiszteletes Klausner urammal is sietett
közölni, a ki ezentúl ismét mindennapos látogatója lett a sztarosztának.

Még nagyobb megnyugtatására szolgált Moszkowszkynak az is, hogy a mikor
már az ujságok is tele voltak a szentpétervári lázadás hirével s annak
minden részleteit is közölték (s még abban az időben az ujságiróknak
hazudni vagy nem volt szabad, vagy muszáj volt: de tetszésükre épen nem
volt bizva) ugyanakkor több izben találkozott Eskimoff kormányzóval és
az folyvást igen nyájasan viselkedék iránta, soha sem kérdezősködött a
fia után és egyáltalában nem példálózott a szentpétervári
összeesküvésről, mintha az ő rájuk kettőjükre legkevésbé sem tartoznék.
Természetesen, ő maga sem hozta azt elő soha.

Nagyon kevés idő vártatással érkezett egy levél a sztarosztához
Sonnenburg herczegtől, melyben örvendetes szavakkal tudatja a
«nászurával» hogy a mai alul megirt napon egyetlen leánya Ingola az
oltár előtt lett örök frigygyel egybekötve Kázmér urfival, a sztaroszta
fiával. Ezzel egyidejűleg irt Henrik is az apjának, nagy körülményesen
vázolva a főuri menyegző változatos pompáját, mely után a boldog pár
kivonult azonnal az ősi várba: Sonnenburgba. Onnan majd Olaszországba
mennek nászutra, a hová őt is magukkal viszik: – az orvost.

Erre az örömhirre az öreg Moszkowszky csendes misét szolgáltatott.

Még nem mult el egy ujabb év, a midőn maga Kázmér urfi tudatá levélben
apjával az örvendetes családi eseményt. Fiucska született, anya és fiu a
legjobb egészségnek örvendenek: az utóbbi anyai nagyapja nevére
Maximiliannak kereszteltetett.

– Itt van ni! Dicsekedék Moszkowszky Klausnernek. Egy unoka! A kinek a
neve Maximilian! Osztrák herczegnek az unokája. Ez már csak nem lesz
paraszt soha. Volt már valaha egy Maximilian nevü paraszt a világon?
Soha! Fittyet vetünk már a zsidó prófétának!

Sürün következtek ezután a meny levelei. Gyöngéd finom kézzel, vékony
tollal irott sorok. A mívelt lelkű hölgy rajzolja ezekben a végtelen
nagy idylli boldogságot, melyben Kázmérral osztoznak.

Azután jön egy örvendetes tudósítás a császári udvari kanczellár által
aláirva, melyben hivatalosan tudatják a sztarosztával, hogy fia Kázmér a
császári hadsereg első uhlánus-ezredénél őrnagyi ranggal lett
alkalmazva.

Megint ujabb év után ismétlődik az örvendetes családi ünnep. Itt a
második! «Szaniszló» lett a neve. Ennek már egy lengyel ős nevét adták!

– Hej be szeretném őket látni! sóhajta fel az öreg sztaroszta.

De hát már az ő csontjai nem kivánják a szekéren utazást. Bécs városa
vajmi messze van Bielistokhoz!

Ámde a mit meg nem látni szinről-szinre, betelik a kivánsága képmásban.
A szerető meny lefesti a két apró ivadékot, a mint egymást ölelve
tartják, fejecskéikkel összebujva. A sztarosztának a könyei omlanak,
mikor ezt a képet nézi.

– Ezek csak nem lesznek parasztok soha!

Ujabb ajándékok jönnek.

Megküldik Bécsből a Moszkowszky-Sonnenburg familiák összeállított kettős
családfáját egy képen egyesítve. Rézmetszetben van elkészítve, remek
rajzokkal. Egy hibát nem találni benne.

Az öreg sztaroszta maga is ir levelet gyermekeinek; fiának és menyének.
Ugy szólítja meg őket a levélben, hogy «gyermekeim». Biztatja őket, hogy
eljön az ideje, a mikor őt majd meglátogathatják itt az ősi kastélyban
Bielistokban. A czár amnestiát fog adni azoknak, a kik 1824-ben
compromittálva lettek, s a külföldre menekültek. Reméli, hogy még azt az
időt meg hagyja neki érni a mindenható. A Henriket is köszönteti, a ki
hűségesen ott van Kázmér mellett.

Derék fiu. Azt megbecsüljék!

Bizony derék fiu; minden héten ir az apjának levelet s hébe-hóba egy kis
pénzt is küld neki haza. Ámbár nagyon lassan megy a keresete.

Majd megint ujból kap egy megtisztelő levelet Bécsből a sztaroszta,
melyben lekötelező módon tudósítja a főudvarmesteri hivatal, hogy ő
felsége a császár és király Moszkowszky Kázmért alezredessé léptette elő
s a kamarási arany kulcscsal ékesítette fel.

– Az én fiam alezredes! A hatalmas császári hadseregben! Hajh, de
szeretném őt látni, abban a piros prémes egyenruhában. A kamaráskulcsot
vajjon hová akasztja? Az övére, vagy a vitézkötésére? Csak legalább az
arczképét megláthatnám! Édes tiszteletesem, ha még egyszer irsz a
Henrikednek: kösd a lelkére, hogy szóljon a fiamnak, festesse le magát a
számomra; de egész ember nagyságában. Lóháton ülve. A hogy az ezredét
kommandérozza s azt küldje el nekem. Az lesz nekem a legkedvesebb
karácsonyfia.

Klausner Gottlieb uram megirta a fiának ezt a kegyes atyai kivánságot s
kapott is rá választ.

De ez a válasz nagyon boszantá mind a két öreg urat.

«Kázmér nem engedi magát lefestetni: az a babonás hit bántja, hogy a kit
ifju korában lefestenek, az ifjan hal meg».

– No, látott már valaki ilyen bolondot? förmedt fel a sztaroszta. Az én
fiamnak babonája van! Olyan babonája, a milyennek még én sem hallottam
hirét soha. Hát azért tanulta a filozófiát, metafizikát, meg a chémiát?
Én nem kaptam Utrechtben diplomát, még sem hiszek ily bolondokat.
Látszik, hogy Bécsbe került: ottan ragadt rá az ilyen morfondérozás!

– Én tudnék ezen segíteni, mondá Klausner Gottlieb. Ismerek Bécsben egy
hires festőt, a kinek az a különös talentum adatott, hogy ha valakit
egyszer jól megnéz, odahaza élethiven le tudja festeni az arczképét, a
nélkül, hogy a lefestett tudna felőle valamit. Ezt meg lehetne bizni
ezzel a feladattal.

– Ugyan kérlek, tedd meg a kedvemért. Ezer tallért küldök neki előre
foglalóul; s ha megjön a kép s a fiamra ismerek benne, annyit fizetek
neki érte a mennyit kiván.

Néhány hónap mulva megkapta a festőtől a választ Klausner. A kép utban
van, jól becsomagolva, rámástul: négylovas társzekér szállítja Bécstől
Bielistokig, csak a vámon vigyázzanak vele a határnál, hogy meg ne
sértsék.

Valóságos diadalmenettel hozták haza a képet. Roppant nagy faládába volt
bepakolva, s a felnyításához három mesterember kellett, a ki a sok
pántokat és sarkakat leszedje róla.

Ugyanazon a napon, a melyen az arczkép megérkezett, oda izent a
kormányzó a sztarosztához, hogy meginvitálja magát ebédre hozzá.

– Soha jobbkor! mondá a sztaroszta. Legyen ő is jelen, mikor a képet
behozzák. Ne szóljunk neki felőle semmit. Hadd legyen rá nézve nagy a
meglepetés. Majd hogy fog elbámulni a csinovnik, mikor meglátja a
Kázmért a császári egyenruhában! Ráfestette a piktor az arany kulcsot
is, ugy-e?

– Azt nem festhette oda, monda Klausner; mert azt hátul viselik a
kamarás urak.

– Hátul viselik a kitüntetést? No még ilyet sem hallott az ember soha!

Eskimoff ur pontosan megjelent az ebédre. Csak hárman valának az
asztalnál: a sztaroszta, a lelkész, meg a kormányzó. Kedélyesen
elmorzsolgatának egy nehány palaczk tokajit. Mikor aztán a pipákat
hozták, hogy befejezzék vele az ebédet, azt mondá a kormányzó:

– No már most, nemes uram, beszélhetünk valami komoly dologról. Nem
akartam az ebéd alatt a lelkedet indulatba hozni vele. A «szegény»
fiadról akarok neked beszélni.

– Óh, az nem hoz engemet indulatba. Ámbár nem tudom, hogy miért nevezed
őt «szegénynek». Én nem találom olyan szomorunak a fiam sorsát.

– No hát az igen szép tőled, hogy ennyire megnyugszol a czár legmagasabb
intézkedéseiben s a fiad sorsát nem találod olyan rettenetesnek; a miről
egyéb iránt megnyugtatlak, hogy az a sors már véget ért: a czár
általános amnestiát adott az 1824-iki lázadásban részt vett vezetőknek.

Moszkowszky vállat vont.

– Az én fiam nem vitt vezérszerepet semmiféle lázadásban.

– No már, édes sztarosztám, ezt nekem ne mondd. Én ismerem az egész
felségárulási proczessust; tudom, hogy Kázmérnak mennyi része volt
benne. Elég munkámba került oda vinni a dolgát, hogy a halálos itélete
életfogytig tartó számüzetésre szelidíttessék: Szibériába.

– Az én fiam Szibériába?

– Igen. Onnan szabadítá őt nem rég haza a czári kegyelem.

– Barátom! Te neked megártott ez a kis tokaji. Nagyon apró poharakból
ittad. Töltsd nagyobba s gyógyítsd ki magadat vele. Az én fiam sohasem
volt Szibériában.

– Ejnye, hisz én magam szállíttattam oda. Meg van nálam a tobolszki
kormányzónak a levele, a ki átvette tőlem ezelőtt hat esztendővel.

– De én nekem meg itt van a bécsi főudvarmesternek a gratuláló levele, a
melyben a fiam kineveztetését dzsidás őrnagygyá tudtomra hozza.

– A te fiad dzsidás őrnagy? A bizony raskolnik!

– Raskolnik? Hát egy raskolnikhoz adják feleségül a Sonnenburg
herczegkisasszonyt ugy-e?

– Sonnenburg herczegkisasszonyt a te fiadhoz? Ne bolondozz már! Hiszen
én fogattam el, mikor a határon át akart szökni. Nem tagadhatta el a
forradalomban részvételét, mert megtalálták nála a comitének
meghatalmazását. Az volt a szerencséje, hogy a diplomája is vele volt s
abban ki volt téve, hogy chémiát és bányászatot tanult. Az ilyen
deliquenseknek, a kik bányászathoz értenek, az a kivételes kedvezmény
jut, hogy nem kapnak kancsukát, s nem vernek rájuk bilincset; hanem
azért a tudományukat az uráli aranybányákban kell nekik értékesíteni.

– Az én fiam az uráli aranybányákban? félrebeszélsz te, komám!

– No de csak eleinte: 1825 kezdetén volt ez.

– Mit 1825 kezdetén? Akkor az én fiam Olaszországban töltötte a mézes
heteit a feleségével együtt. Onnan irtak nekem, a Vezuvius tetejéről! Ő
és a felesége.

Most már hahotával kaczagott a kormányzó.

– A fiad felesége irt neked? A szamojéd főnök leánya irt levelet a
Vezuviusról.

– Dühbe ne hozz, atyámfia! Tán csak nem a Kaczamajkát érted, a kit a
bolond Vulko mondott.

– Én nem tudom, kinek híják a feleségét, csak azt tudom, hogy egy
szamojéd főnöknek a leánya. Nekem a sibériai kormányzók mindegyike
rendes tudósítást küldött évről-évre a Kázmér fiadról. Különösen
felkértem rá őket. Egy esztendőt töltött a fiad az uráli aranybányában:
akkor a jó magaviseletéért, meg az atyja iránt való tekintetből
megengedték neki, hogy földmíveléshez kezdjen a Jeniszei mellett. Ott
összekerült valami szamojéd törzszsel. Jó, becsületes, vendégszerető nép
ám az. A főnöknek a leánya belészeretett: hozzá adták. Kázmér ott jurtát
épített magának; iramszarvasokat tenyésztett: felszántott egy darab
földet, s azt bevetette szibériai rozszsal; s ez idő alatt született
neki két fia.

– Tudom! Nagyon jól tudom! mondá a sztaroszta, a ki már majd megpukkadt
a visszatartott nevetéstől; megküldte az anyjuk az arczképeiket.

– Az anyjuk? Az arczképeiket?

– Gyönyörű két szőke poronty!

– Szőkék! Még szőkék is hozzá!

– Az egyiket az anyai nagyapja nevére Maximiliánnak keresztelték, a
másikat Szaniszlónak.

– Soha sem tudtam, hogy a szamojédek között Maximilián és Szaniszló nevű
ősapák is vannak.

De most már aztán komolyan megharagudott a sztaroszta. Mérgesen csapott
az öklével az asztalra.

– Szent Prokop ucscse! Most már elég volt ebből a szibériai tréfából,
meg a szamojéd princzekből. Velem ne tréfáljon kend! Hallja kend!

– De szent Miklósra mondom! Ha én kend, kend is kend! Nem is tréfálok
kenddel, hanem kend tréfál én velem: a mi nagyon helyén és idején kivül
van. Hallja kend!

– No hát mindjárt hozom a bécsi főudvarmesternek a levelét s azokkal
verem ki a szemeidet: – kendnek!

– Én meg előállok a tobolszki, irkuczki és jeniszeiszki kormányzók
leveleivel s azokat törölöm az orrodhoz: – kendnek.

Már közel volt a két tekintélyes ur, hogy ökölre menjen egymással;
szerencsére ott volt közöttük a tiszteletes, a ki mindig józan maradt.

– Csillapuljatok le, kegyelmes uraim! szólt közéjük állva Klausner
Gottlieb. Minek ez a meddő feleselés? Hiszen íme itt hozzák már amaz
arczképet, melyet a kegyelmes sztaroszta megbizásából festett egy kitünő
bécsi művész. Kázmér urfinak, az osztrák császár és király dzsidás
alezredesének arczképe. Az a kép majd legjobban megmondja, hogy kinek a
részén van az igazság?

Két hajdu hozta már a szobába a nagy, nehéz bronzrámába foglalt
arczképet.

Odatámasztották azt a fal mellé.

S a mint ezt az arczképet meglátták, mind a hárman, (pedig erős szivű
férfiak voltak) megrettenve tántorodának vissza, mintha kísértet jelent
volna meg előttük.

«Uram Jézus irgalmazz!»

… Pedig nagyon szép arczkép volt. Remekül megfestve s élethiven
eltalálva. Dzsidás tiszt, délczeg tekintettel: oroszlánrőt haja két
vállára omlik; arcza piros, szemei kékek, szemöldökei egyenesek,
mosolygó szája szegletén egy kis lencse szeplő.

– Ez az én fiam! hörgé a lelkész s ájultan rogyott össze.


VI. A CSERE.

Hát ez a világ sorja! Mondá magában Klausner Henrik, mikor amaz
emlékezetes tánczmulatságból magányos szobájába bezárkózott. Én senki
sem vagyok: – meg nem látott, észre nem vett alak vagyok; – üres levegő,
a kin keresztülnéznek: – társaságban a cseléddel egyenlő vagyok: – egy
asztalnál ülök a nagy kutyával: – az udvari bolondnak játékbábja vagyok:
– ha megemlítenek, akkor kikaczagnak: – nekem szánják a szamojéd herczeg
leányát; s a szép leány a nyelvét mutatja, ha tánczra hivom! – Miért? –
Mert a nevem csak Klausner Henrik, s a czimem csak doktor! – «Téged»
pedig mindenki ölelget, csókolgat, magasztal: – te rád poharakat
köszöntenek; – te viszed az ország zászlóját; – te rád vár a sztarosztai
hivatal; – te kezded a tánczot. Neked minden szabad. Téged imádnak a
hölgyek. Jobb kézzel elviszed a bécsi herczegkisasszonyt, bal kézzel meg
az én szeretőmet. – Miért? – Mert tégedet Moszkowszky Kázmérnak hínak s
a neved előtt van egy nemesi czím. – Hátha cserélnénk? – Aztán mennél te
a szamojéd princzesszhez s vennéd azt feleségül! A «Kaczamajkát».

Akkor főzte ki ezt a dæmoni tervet.

Legelőször is kiravaszkodta, hogy a sztaroszta küldje el a fiát
Szentpétervárra. A külföldi egyetemeken gyakran érintkezett azokkal a
democrata orosz ifjakkal, a kik a nagy ligához tartoztak, melynek terve
volt, Sándor czárt a trónról letenni, s helyébe Constantin nagyherczeget
ültetni, s aztán Oroszország tartományaiból, és Lengyel, Magyar és
Oláhországból, egy confœderált alkotmányos birodalmat alakítani. E
tervnek oszlopai voltak az orosz főnemesség legelőkelőbb tagjai.

Henrik bizonyosra vette, hogy ha Kázmér Szentpétervárra felkerül, ő is
bele hagyja magát sodortatni ebbe a szövetségbe. Minden szabad és nemes
eszméért hevülő lelke nem fog ellenállni a csábításnak, mely annál
erősebb, mert a legtermészetesebb forrásból ered: a szabadságért rajongó
lengyelnek a hazája iránti szerelméből: a neki szánt szerep betölti
nagyravágyását. Ő lesz a felszabadított Volhynia vajdája. Az ő kezében
lesz a zászló, melyen a grodnói bölényes czímer lobog. Születése,
rangja, gazdagsága kinálják meg a vezéri szereppel. Lehetetlen, hogy el
ne fogadja.

Mikor aztán az összeesküvés annyira megérett, hogy a kitörés napja is ki
lett tüzve: a forradalmi bizottság Kázmért felhatalmazá a felkelés
szervezésére a volhyniai tartományokban. Kázmér és Henrik e czélból
utaztak haza Bielistokba.

A szentpétervári fölkelés azonban első fellobbanásában elfojtatott.
Hasztalan hitették el az orosz katonákkal, hogy «Constitutio» annyit
jelent, mint Constantin nagyherczegnek a felesége: – a czár még is csak
kedvesebb maradt előttük, mint az asszonyság.

Most azután mind azoknak, a kik a tartományokban szervezték az általános
felkelést, menekülni kellett, a míg nyitva a határ.

Ekkor Henrik elárulta a barátját Eskimoffnak, a grodnói kormányzónak.

A határon utólérték őket az üldöző kozákok.

Ezeknek azonban csak Kázmér elfogására volt parancsuk. A doktort
engedték tovább futni.

Kázmér azzal az elővigyázattal élt, hogy minden iratot Henrikre bizott:
azokat is, a melyek őt vádolhaták, a comité meghatalmazásait, a
forradalmi szervezést, de az ajánló leveleit is atyjától a bécsi
főurakhoz, Sonnenburg herczeghez. Ő nála nem találtak semmit.

A compromittáló iratokat azonban Henrik a legelső postaállomásról
megküldte Eskimoffnak. Egyuttal a Kázmér tudori oklevelét is.

Ő maga pedig folytatta az utját Bécs felé akadálytalanul. A császári
metropolisba megérkezve, mindenütt, a hová Kázmér ajánló levelei
szóltak, úgy mutatta be magát, mint Moszkowszky Kázmér grófot. Finom,
előkelő megjelenése, mívelt társalgása, nagy ismeretei lehetővé tették
az alakoskodást. A sztarosztával és annak egész környezetével, de
különösen Kázmérral való ismeretsége birtokába helyezé őt a legbensőbb
családi titkoknak, a mik ámító szerepét igazolták. A herczegkisasszony
szívét is teljesen meghódítá lovagias odaadásával: a messze kézből
kötött házasság valódi szerelmi viszonynyá vált közöttük. A mellett az
udvari körök pártfogását is kiérdemelte. Részt vett a Carousselekben.
Pénze volt hozzá elég, hogy rangjához illő pompával léphessen föl. A
lovagjátékokban szerzett érdemek sikeresebbek, mint a miket a
hadjáratban szereznek. Gyorsan lépett a rangfokozat lépcsőjén. Bőkezű
volt: (a sztaroszta pénztára győzte). Rövid időn a császárváros
legünnepeltebb, legirigyeltebb alakja lett az ál-Moszkowszky gróf.

Semmitől sem lehetett tartani. – Ebben az egész országban senki sem
ismerte Klausner Henriket. Ki az? Egy semmi! üres levegő. A ki látta,
sem látta meg. A csalásnak nem lehet kiderülni. A vén sztaroszta Bécsbe
le nem jön Bielistokból semmi vágy miatt; mert azt a potroha és a
köszvénye nem ereszti. Ő maga feleségestől nem mehet Oroszország határán
keresztül az apja látogatására, mert összeesküvő volt, számkivetésben él
s még ha amnesztiát kapna is: a lengyel menekültnek jól áll, ha az
oroszt gyülöli s tájékára sem megy.

És maga az igazi Moszkowszky Kázmér! No annak jó okai vannak Bécsbe nem
jönni. Az, ha a rámért kancsukaütések alatt meg nem halt, élethosszig
számüzve van a szibériai bányákba, vagy a végtelen hómezőkbe, s a míg a
jó barátja a fényes császárvárosban ugratja a paripáját a lovagjátékok
köröndjén, vezeti menuettet tánczolni a grófnőket a bálban, fogadja az
üdvözlő küldöttségeket s üríti a vadpoharat a czimborákkal a nevenapján,
éli a paradicsom napjait a világ legszebb hölgyének karjaiban, válogat
az aristocraticus nevek között az uj szülöttei számára: az alatt a
«névtelen ember» a kitől elvették a családi nevét, adtak neki egy
számot, a mit a kosokjának a hátára festettek: 13579. No hát a 13579-ik
roskolniknak van oka miért nem jönni Bécsbe! Nagy darab szikla az, a mit
keresztül kell vágni az arany telér után. S ha onnan kibocsátják,
elviszik még nagyobb Szibériába, a vadászok koloniájába; ott sok
nyestet, nyusztot kell neki összelőni, a mig kiérdemli, hogy megengedjék
neki valahol letelepedni a folyamok mentén, a hol szántson-vessen s
törje a tenyerét egészséges munkában: télen timárolja az irhabőrt,
faragjon emberformára tengerikutya-fogakat a samojédek számára
balitának. Talán feleséget is kap a sátorozó nomád törzsek szép fajából:
kurtaczombu, szélesképü, fókaszáju szépséget; majdan családi örömöket is
élvez. Keres az uj princzek számára nevet: de – nem a kalendáriumban,
nem a góthai almanachban. A roskolnik meg a szamojéd nő porontyait nem
mártja a pap a medenczébe: azok csak nevet kapnak az apjuktól:
«dobrocz», – «miloszcz» (jóság, szeretet) ha leányok; «pomszta» – «váda»
(boszú, vád) ha fiuk.

Az igazi Moszkowszky Kázmér jól el van téve!

De hátha egyszer a fehér czárt megszállja valami szelid hangulat, s
amnestiát ád a Szibériába deportált összeesküvőknek?

Még e miatt sem lehetett aggódni. A ki kegyelmet kap a visszatérésre
Szibériából Oroszországba: annak egyuttal meg is jelölik a várost, a hol
tartózkodnia kell, jó messze mind a fővárostól, mind a saját szülő
hazájától. S azt a várost elhagynia nem lehet; – külföldre pedig épen
nem szabad neki mennie.

A sztaroszta sem él örökké. Egyszer csak megüti a guta.

Mindenki felől biztosnak érezte magát Henrik. Csak egy ember felől nem:
a saját édes apja felől nem lehetett biztos.

A lelkésznek jöhet egyszer az a gondolatja, hogy egy bécsi utazásra
vállalkozik: a saját fiát meglátogatni.

Erre az eshetőségre folyvást tartott az ál-Moszkowszky egy kis szerény
szállást a külvárosban, szegényes bútorzattal, a hol nonputárem esetén a
jámbor öreget, mint szigoru körülmények között élő medicus fogadhatja.
Volt e szerephez való jelmeze is tartalékban.

S ha netalán (a mi nagyon valószinü) Klausner Gottlieb meg akarná
látogatni az ő kegyes patronusának a fiát a sonnenburgi kastélyában: az
ellen is talált ki Henrik antidotumot. Az atyjához irott későbbi
leveleiben elhitette az öreggel, hogy ő maga haragban van egykori jó
barátjával Kázmérral: annyira összezördültek, hogy ő annak a küszöbét
soha át nem lépheti. Ha pedig egyedül találna odamenni a feleségéhez a
tiszteletes: a herczegnő nem fogja őt maga elé bocsátani. Férje eléggé
felvilágosítá őt a felől, hogy Klausner Henrik volt az árulója, kinek
hűtlensége okozta a számkivetését; ennélfogva bizonyos, hogy a herczegnő
az áruló bajtárs apját a cselédeivel fogja kidobatni az ajtón.

A közben pedig a sztarosztának is folyton irt leveleket, Kázmér irását a
legügyesebben utánozva: azokban is panaszkodott Henrikre.

Olyan ravaszul körülfonta magát a hazugság pókhálóival, hogy az igazi
alakját nem lehetett megsejteni alatta.

Csak egyre nem gondolt. Arra, hogy tudta nélkül lefestetik az arczképét
a sztaroszta számára.

S ez a gondolat épen az atyjától eredt.


VII. KÉTSZER KETTŐ «UGY IS» NÉGY.

A sonnenburgi kastélyban nagy ünnepségeket tartottak. A kis Maximilian
herczegnek a hatodik születésnapja volt.

A fiucska épen egy súlyos betegségből gyógyult fel. Olyan járványból,
mely a gyermekekre nézve a legveszélyesebb.

Henrik, fiának e betegsége alatt, gyakran közel volt hozzá, hogy
elárulja magát.

Három doktor járt a kastélyba; de mind a háromnak sem volt annyi
tudománya, mint ő neki: az uj kor adeptusának.

Csak hallgatta a disputáikat a consilium szobájában; kedve lett volna
közbe kiáltani: charlatánok vagytok mind a hárman. Méregkeverők!
Ignoransok. Én tudom a diagnosist, nem ti!

El kellett temetnie a tudományát.

Egy-két kicsiny labdacs, a mit hasonszenvi dobozkájában hordott, rögtön
elenyésztette volna a gyermek baját.

Nem adhatta be neki. Nem volt szabad a gyermekét megmentenie. El kellett
néznie, hogy pancsolják, hogy gyötrik a gyermekét – a kollégái. Nem volt
szabad elárulnia, hogy ő orvos. Hol a diplomád? Az Klausner Henrik
nevére szól.

És erősebb volt nála az önszeretet, mint az atyai szeretet. Hallgatott.
S nézte hidegvérrel a fiának a kínlódását.

Elvégre is a természet és az anya imádsága fordított a súlyos nyavalyán.
A kis Maximilian, daczára a háromféle gyógykezelésnek, felgyógyult. Épen
a születésnapja volt, a midőn meg lett neki engedve, hogy kimehessen a
szabadba.

Ezt a napot családi ünnepül ülték meg a kastélyban. A lakomára eljöttek
a nagyszülők, Sonnenburg herczeg a nejével együtt. A lakoma egész
ünnepélyes csendben folyott le végig. Idegen vendégek nem voltak
hivatalosak.

A lakoma vége felé, midőn épen a boldogságtól ragyogó arczu apa felállt,
és pezsgőtől habzó poharát felemelé, hogy elsőszülöttének egészségére
áldomást igyék: az udvarmester bejött az előteremből s valamit sugott az
ifju herczegnő fülébe.

Ingola az első pillanatban haragosan huzta össze a szemöldeit. Hanem
aztán ismét jóságos mosolyra derült ki az arcza.

– Nem! Ma nem gyülölök senkit. A mai napon a halálos ellenségemnek is
megbocsátok. Hadd jőjjön be…

De a mint a bejelentett látogató belépett az ajtón: annak a láttára a
férjnek kiesett a kezéből a felemelt áldomáspohár; ő maga lerogyott a
székébe.

Klausner Gottlieb volt a látogató; ő jelent meg a lakoma termében a maga
egyszerü fekete talárjában.

Odament egyenesen a fiához s annak a vállára téve izmos kezét, felrázta
azt zsibbatag kábultságából.

Az öreg Sonnenburg herczeg rákiálta a papra:

– Mit akar ön Moszkowszky Kázmér gróffal?

A lelkész száraz, szomoru hangon válaszolt.

– Ez az ember itt nem Moszkowszky Kázmér gróf; hanem az én fiam:
Klausner Henrik: – áruló, – csaló, – tolvaj…

Aztán halkan mormogta a fiához.

– Állj fel és kövess!

Henrik gépiesen fölállt az asztal mellől, s engedé a kezét megragadtatni
az apjától.

Ingola herczegnő rémülten sikolta fel:

– A férjem! Mit akar ön a férjemmel?

A lelkész hátrafordult, s kinyujtott hosszú, száraz karjával odamutatott
a vele jött másik látogatóra, a ki addig, a míg be nem lőn jelentve,
csak úgy támaszkodott az ajtófélfához.

– Önnek a férje, Sonnenburg herczegnő, ott áll! Az a Moszkowszky Kázmér
gróf, a kinek ön hitvestársa.

Az ajtóban álló alak a Szibériából hazatért számüzött volt. Nyomortól,
szenvedésektől megtört alak, sürü haja és hosszu szakálla korán
megszürkülve; arcza sovány és fakószinü, idő előtti redőkkel vénítve;
termete meggörnyedt, kezei fagytól veresek, nehéz munkától kérgesek.
Így, így néz ki a délczeg sztarosztafiu, hét esztendei szibériai iskola
után…

E rémalak láttára Henrik gyorsan felkapott egy kést az asztalról; de az
apja még gyorsabban észrevette azt, s kicsavarta a kezéből, mielőtt
Henrik a saját torkát elvághatta volna vele.

– Ohó! fiam! Ezt nem rójuk le olyan könnyen. Nektek vissza kell
cserélnetek. A roskolnik fegyenczgubája emberére vár! A te neved 13579.
Könnyen megtarthatod: páratlan számok egyenes sorban. Elődöd hét évig
viselte.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

S a csere valóban megtörtént.

Mind az osztrák, mind az orosz kormányok megegyeztek abban, hogy a világ
előtt ezt a botrányos csalást el kell titkolni, mely kettőt a két ország
legelőkelőbb családjai közül tönkre tett volna.

Maguknak az érdekelt családoknak is kényszerüleg bele kellett a keserü
reparaturába egyezni.

Kázmérnak az alatt a föltétel alatt lett visszaadva a birtoka, hogy
Ingola herczegnőt elismeri hitvesének; a herczegnő is kénytelen volt őt
férjeül fogadni, hogy a fiai számára az ős családi nevet s a törvényes
öröklési jogot megmentse. Együtt mentek el Bielistokba. S éltek aztán, a
hogy tudtak, örömtelenül, kerülve a világot s elzárkózva mindenki elől.
A férjet és a nőt nem látta soha senki együtt.

Henriket pedig elvitték a Jeniszei mellé: bedugták abba a jurtába, a
melyet a 13579-ik roskolnik épített magának és a pereputyjának s neki
adták az elődje szántóvető szerszámait, szánkóját és iramjait – és a
szamojéd feleséget.

Hát így is kétszer kettő négy!

És az öreg sztaroszta még azután hosszu ideig élt. Meg kellett érnie,
hogy a Moszkowszky nevet viselő gyermekek elhaltak; a Maximilian, és a
Szaniszló is: a családnév elmult. – Új ivadék nem következett utánuk.

Hanem a «Pomszta» meg a «Váda»; – azok megmaradtak. Az igazi testéből és
véréből származott unokák! Azoknak az ivadékai most is népesítik a
Jeniszei rónáit s igen szorgalmas parasztok váltak belőlük.



A NŐI HONVÉDHADNAGY.

Mindnyájan emlékezni fogunk az alakjára, a kik az 1848/49-iki
szabadságharcz emlékeinek kiállítását meglátogattuk. A pénztárnál egy
48-as honvéd főhadnagy ült, egyenruhában, mellén a koszorus vitézségi
renddel, fején a trikolor-rózsás csákó; napbarnitott arczán se bajusz,
se szakáll.

Én ez alakot az 1849-iki májusi napokban láttam, akkor még nyalka
«legény» volt, huszár dolmányban, sarkantyus csizmában. Irtam is róla
valami költeményt.

Hanem hát mind annál, a mit költői fantázia kitalál, sokkal érdekesebb
ennek a rendkívüli alaknak az igaz története, a melyhez a hiteles
adatokat ő maga bocsátá kezemre. Ez a két év egy nő életéből «sok» volna
egy regénynek.

«Lebstück Mária» (ez volt a családi neve) Zágrábban született, horvát
szülőktől 1830-ban, a hol az atyja jómódu kereskedő volt. Kora
fiatalságában Bécsbe került, a hol szülőinek gazdag rokonai laktak. A
mint 1848-ban a márcziusi mozgalom megindult, a szabadság mámora a 18
éves leány lelkét is elragadta: miután márczius 13-án és 14-én az ifju
harczosok számára koszorukat füzött, márczius 15-én már nagyobb tettre
szánta el magát. Felcserélte a női öltönyt az aulista egyenruhával, s
puskát ragadva maga is beállt a Giron György vezénylete alatt alakult
«német légióba», később a jogász-zászlóaljba, melynek főparancsnoka
Colloredo gróf, alparancsnoka Koller volt.

Ettől fogva férfinak tekintette mindenki, Károly volt a neve. Részt vett
a vérengző torlaszharczokban, az utczai ütközetekben, egész a döntő
ostromig, melyben Windischgraecz seregei a bécsi forradalmat leverték.

Ekkor azzal szabadult meg az üldözés elől, hogy ismét felölté a női
ruháit, s szépen kisétált Bécsből gyalog, letörölve arczáról a
puskaporfüstöt. Eljutott szerencsésen Wienpassingig. A folyamon átvezető
hid le volt hordva. Az innenső parton nem is volt semmi őrség. Csak a
hidkorlát volt meghagyva és egy gerendaszál. Ezen az egy szál gerendán
tornászta át magát a menekülő a tulsó partra.

Ott azonban két magyar nemzetőrre bukkant, a kik vasrudakkal voltak
felfegyverkezve: azok elfogták, mint kémet s bevitték egy faluba s ott
áristomba tették. A biró azonban szabadon bocsájtotta s a leány
folytatta azután az utját feltartóztatlanul Vasváron keresztül Sopronig.
Győrbe igyekezett eljutni, a hol férjnél levő nénje lakott.

Este későn érkezett meg Sopronba s ott a Magyar Király czimü vendéglőbe
szállt meg. Sopronból azonban senkinek sem volt szabad utlevél nélkül
kimenni. Ekkor Görgeynek egy hadosztálya cseltámadást intézett az
osztrák csapatok ellen s a fegyverzajban a menekülő leány, a ki nem félt
már az apró golyók fütyölésétől, se az öregek búgásától, könnyü szerrel
kijutott a városból.

Czenkig folyvást gyalog menekült, itt utólérte egy könnyü cséza, melyen
két uri ember ült, azok megszánták a leányt és felvették a kocsijukra. –
Ők is Sopronból menekültek s Győrbe igyekeztek. Ámde nem volt köszönet a
barátságukban, mert Csornán túl, a mint a befagyott Kis-Rábán át akartak
hajtatni, leszakadt a jég a szekér alatt. Jó szerencse, hogy közel
voltak a honvéd előőrsök, azok kihuzgálták őket a vizből. A leánynak az
öltözete azonban facsaró viz lett s azonnal jéggé fagyott a tagjain. Egy
derék honvédkáplárnak aztán megesett rajta a szive, odavitte az
őrtüzhöz, ráadta a saját köpönyegét, hogy annak az oltalma alatt vesse
le az öltönyeit s takarózzék bele, a míg az őrtüznél megszáradnak a
szoknyái s ismét fölveheti. A pálinkás kulacsával is megkinálta, hogy
felmelegedjék. E jégfürdő után azzal kerülte ki a halálos betegséget,
hogy a mint ruháit ujra fölvehette, nekiindult gyalog az utnak, a sebes
mozgás ismét fölhevíté. Másnap eljutott Győrbe.

Testvérnénje házánál fájdalommal párosult örömmel fogadták, s ott
elmaradhatott volna a rossz napok végéig. Ezt a kis kalandot elfeledte
volna neki a világ.

Ámde ő nem kalandnak tekinté, a mi addig történt vele: teljes lelkét
betölté a szabadságért való rajongás. Midőn harmadnap megtudá, hogy
egykori parancsnoka, Giron őrnagy szintén Győrben van a bécsi német
légióval, odasietett hozzá: az a «fehér hajó» vendéglőben lakott. Az
őrnagy rögtön ráismert a női ruhában a vitéz katonájára: «hozott Isten
öcsécském!» üdvözlé s hozatott számára aulista egyenruhát, adott neki
puskát, kardot. Máriából ismét Károly lett. – Még az nap délben letette
az esküt a háromszinü zászló alatt a «fehér hajó» előtti téren a német
légióval együtt s már két órakor silbakra volt küldve Görgey
főhadiszállása elé a püspöki palotához. Ez volt első szolgálattétele
magyar zászló alatt.

Deczember 26-án kezdte meg Görgey serege a visszavonulást Győr alul.
Bábolna alatt került Károly az első ütközetbe nyilt csatatéren.
Veszteséggel végződő ütközet volt. A bécsi legiónáriusok is
megfutamodtak, daczára a «leány» buzdító szavainak.

A második csatája a csapatjának Tétény alatt volt, Cress könnyü lovasok
és granátosok ellen; az is futással végződött.

A kudarczok nem ábrándították ki a leányt, a szégyen nem oltotta ki a
lelkesedés tüzét. Keresett magának méltóbb társaságot. Budapestre érve,
beállt a tiroli vadászok szabad csapatjába, melyet Szöll Vitályos őrnagy
szervezett. Ez a szabad csapat Görgey hadtestébe lett beosztva.

Ezzel a hadsereggel járta be azt a csodálatraméltó nagy hadműveletet,
melyet Görgey Budapesttől a Bányavárosokon át Baranyiszkóig
végrehajtott. Csikorgó hidegben, folyton kettős tűz között, sehol meg
nem pihenve.

Körmöczbánya mellett volt kemény harczuk az utjokat elzáró ellenséggel.
A harcz komolyságát bizonyítják az áldozatok. Itt esett el Pusztelnik
alezredes s Aulich tábornok hadsegéde, Kemniczer kapitány, a kiket
másnap Körmöczön katonai pompával temetének el. E harczban oly vitézül
tünteté ki magát «Károly», hogy utána nyomban előlépteté őt fővadászszá
a dandárparancsnok, Liptay alezredes. E csata után lett végrehajtva a
magyar fővezérnek egyik legzseniálisabb hadművelete. Mikor az ellenség
már minden oldalról körülfogta s azt hitte, hogy nincs menekülése, akkor
egy bányaalaguton át kisiklott a vasgyürü alól s az ellenség lába alatt
került annak a háta mögé. Ez alaguti menekülésben is részt vett Károly a
tiroli szabad csapattal.

Innen aztán folytonos harcz között tovább föl északnak, Beszterczebányán
keresztül. A város már fel volt gyujtva, a lángokon és fegyvertüzön
keresztül kellett utat törniök előre. Arra következett a fáradságos
hegyi ut a Stureczen keresztül. Rózsahegynél éjjeli támadást vertek
vissza, mely 11 órától virradatig tartott egy téli éjszakán.

Végre Késmárkon egy pihenő napot tartottak. A késmárki lelkes honleányok
a honvédek tiszteletére tánczvigalmat rendeztek. S mikor legjobban
rakták a csárdást, megdördült az ágyú. A közel Béla város felől támadt
az ellenség: a tánczból a fegyvertánczba kellett rohanni. S ott hangzott
aztán az igazi «három a táncz», az ellenség háromszor is elkiáltá «hogy
volt, hogy?» de végre is csak ő fáradt bele: kivilágos kivirradtig
tartott a mulatság.

Erre következett azután a branyiszkói nap. A tiroli lövészek itt is
vitézül harczoltak Guyon tábornok alatt. Éjféli egy óra volt, mikorra a
szorost elfoglalták s a hegytetőn kitüzték a zászlót. Eperjesen
megpihentek 24 óráig. Kassán Görgey a branyiszkói ütközetben
elesettekért nagyszerű rekviemet tartatott s ez alkalommal az a fátum
érte Károlyt, hogy az elvonulásnál épen Görgey előtt elnevette magát a
fölött, hogy a hadvezérnek ki volt szakadva mindkét könyökén az
egyenruhája. (Nem ért rá befoldoztatni.) Ezért a discziplina-sértésért
Károlyt a parancsnoka 8 órai kurtavasra büntette s egyuttal elmaradt
Károly a nagy bálról, melyet a kassai hölgyek adtak a honvédeknek. Pedig
Károly már ekkor tiszt számba ment, ha még nem volt is a neve a
«Közlönyben». Miskolczon már azzal a megbizással tisztelték meg, hogy
200 hadifoglyot szállítson Debreczenbe, a mit ügyesen végre is hajtott.

Debreczenben azonban, a midőn a foglyokat átadá, a vendéglőben
összegyült katonatisztek egyike ráismert: «hisz ez Mari kisasszony!»
Valaha a bécsi rokonoknál udvarolt a leánynak: onnan emlékezett rá.
Tagadni nem lehetett. Annál szivesebb volt a bajtársi üdvözlés. A
tisztek egy albumot szereztek s abba beleirták az emlékmondataikat
«Károlyhoz». Hová lett ez az album?

A kápolnai ütközetben derék osztályrész jutott a tiroli szabad
csapatnak. A végzetes visszavonulásnál egy vértes század megrohanta a
lövészeket. Ezek az országuton tömeget képezve fogadták a rohamot. A
nehéz lovasság szétrobbantá a gyalog csapatot. Ennek egy része elesett,
a többi elfogatott vagy elfutott a sömlyékbe. Károly egyedül futott
tovább az országuton, fegyverét el nem dobva kezéből. Három kurazir
utána vágtatott, szörnyen szidalmazva és fenyegetve, ha meg nem áll.
Egyszer aztán megállt. Egy vén fűzfához jutott: a mögé megvonult. Háta
mögött mély süppedék, a melybe a lovasok nem kerülhetnek. E védő
menedékből jó czéllövő fegyverével kettőt lelőtt a lovasok közül, a
harmadik megfordult és elvágtatott. Mikor aztán a magyar hadsereg ismét
összeszedközött, Ott kapitány, ki a jelenet szemtanuja vala, odavezeté
Károlyt a fővezér Dembinszky elé, a ki e szavakat intézte hozzá:

– Fiatal ember! Legyen ön mindig ilyen vitéz. Ön ma az arany kardbojtot
szolgálta meg. S rögtön kinevezte alhadnagygyá.

Károly összeszedte a szétrobbantott tiroli lövészek maradványát s
legközelebbi hőstette az volt, hogy ezeknek az élén Verpelétnél egy, az
ellenségtől megszállt majorlakot megostromolt és elfoglalt. Hanem ennél
az ostromnál, a kik élve maradtak is, majd mind sebet kaptak. Maga
Károly is keresztül ment a vérkeresztségen, egy golyó a fejét horzsolta.

Maga is sebesülten, bekötött fejjel, nem ment a tábori kórházba, hanem
egy sebesült szállítmányt kisért Tisza-Füredre. Mire onnan visszakerült,
nem talált rá többé a vadászcsapatjára. Ekkor megirigyelte a huszár
életet. Hiába! Csak a magyar huszár az igazi Hadúr katonája. Ez volt
tetőpontja az ábrándjainak. És ezt is elérte. Görgey Gáspár tábornokhoz
küldte őt, a ki Károlyt a Miklós-huszárok közé osztá be. Nyalka huszár
volt! Már akkor mindenki tudta, hogy leány. Tizenkilencz esztendős
leány, mint huszárhadnagy. Még férfinak is gyermek volna – a mai
világban!

Érzékeny volt a búcsuzása attól a néhány bajtárstól, a ki még a tiroli
lövészcsapatból fenmaradt. Hatvannál talált rájuk s részt vett velük a
hidon folytatott szuronycsatában, a hol ő maga is egy szuronydöfést
kapott a jobb kezébe, századosa pedig, az athletai termetű Braun,
elesett. Ennek a holttestét Gyöngyösre vitték, ott temették el. Károly
sebesült kezével koszoruzta meg a hős sírját.

Alig hogy a sebe behegedt, felvette a huszár egyenruhát a miskolczi hadi
állomáson, de a hozzávaló kardot, sarkantyút és paripát csak Tokajban
kapta meg s már ugyanazon a napon derék rohamra szállt a rakamazi
pontonhidon az ellenséges lovassággal, s onnan visszatérve Tokajba,
(saját szavai szerint) erősen udvarolt lóhátról a szép hölgyeknek. Az is
csodálatra méltó, hogy egy leány, a ki először ül lovon, olyan biztosan
ura tudjon maradni a nyeregnek, kantárnak és a kengyelnek, meg a
lovassági nehéz kardnak, hogy rögtön rohamra mehessen s lovas harczban
verekedjék; ehhez valami őserejű dæmoni temperamentum segítheté; de hát
ilyesmi nem volt ritkaság; hanem hogy azután még a szép hölgyek előtt is
képes legyen lóháton a nyalka ficzkót adni: ehhez már virtuozitás
kellett.

Innen Szolnokig masiroztak a Miklós-huszárok. Károlyt Wagner
tüzér-őrnagy mellé rendelték nyargoncznak. Kitünő lovasnak kellett hát
lennie, mert a nyargoncz tiszte árkon-bokron, sömlyéken keresztül
vágtatni czél felé. Szolnokon azzal bizta meg a dandárnok, hogy 23
szekér lőport és töltényt szállítson el Komárom várába. A szállítmány
fedezetéül adtak mellé egy öreg tűzmestert, meg egy csapat guerillát. Ez
az útja is a kalandok egész sorozata. Folyást ellenséges portyázó
csapatok elől bujdokolva, azokat Gödöllőnél, Vácznál, Ipolyságnál
szerencsésen kikerülte, végre Léva alatt, szemközt jövő menekülök azzal
a rémhírrel tartóztatták fel, hogy az erdőn átvezető mély utat a
császáriak elfoglalták. Erre a riadalra a fuvarosok kifogták a lovaikat
a szekerekből, ezeket ott hagyták, maguk elnyargaltak; a kisérő
guerillák is elszeleltek, a fiatal hadnagy egyedül maradt ott a vén
tűzmesterrel. Ezt otthagyta a szekereket őrizni, maga visszanyargalt
Ipolyságra, ott új lovakat rekvirált s derekabb legényeket a
megfutottaknál, s azokkal aztán szerencsésen elvitte a lőszeres
szekereit Szentpéterig, a hol rátalált Gáspár tábornokra. Az öreg nagyon
megdicsérte s pecsétes levelet adott át neki Görgey fővezérhez, a ki már
akkor Komárom alatt állt a derék sereggel. Négy huszár lett fedezetűl
rendelve a szekerek mellé. Hajnalban érkeztek meg Komáromba, a hol
Károly átadta a sürgönyt Görgeynek. Az nap délben volt a csillagsáncz
ostromában kifejlett vérengző ütközet.

Még azon a napon kinevezé Mészáros Lázár hadügyminiszter Károlyt
főhadnagynak.

Komárom felszabadítása után Budapest alá vonult a magyar derékhad.
Károlyt I** tüzérőrnagy mellé osztották be, ki a Gellérthegyen működő
bombavető mozsár-telep főparancsnoka volt.

Ha költeményt irnánk, előidézhetnők emlékezetünkből azokat a csodás
májusi éjszakákat, a midőn a szép csillagos égen szálltak erre, szálltak
arra a vérveres csillagok, sziporkázó tűzfarkot húzva maguk után
(paródiái a titokteljes tűzmeteoroknak), a hol lecsaptak, földrengető
dörgést s villámlobbanást támasztva. A hegyekről lőtték a várat, a
várból pedig Pest városát. Közbe pedig hangicsáltak a fülemilék. A
tűzokádó Gellért ormán játszódott le az idyll. A fiatal huszárfőhadnagy
itt kapta a legveszélyesebb sebet: nem a Károly, hanem a Mária; a szivén
kapta a sebet; szerelmes lett a hősi tüzér-parancsnokba.

Maga is megijedt e mámorító szenvedélyétől, s hogy véget vessen neki, a
halálnak rohant. Hajh, abban a régi időben de sok szerencsétlen
szerelmes találta meg az igazi módját a szívgyógyulásnak – tűzzel:
nekirohant a golyózápornak. Május 20-án éjjel Károly Mária besorakozott
az önkénytesek csapatjába, a kik vállalkoztak a Ferdinánd-kapunál
ostromlábtókon felhatolni a vár bástyafokára. Ebben a hősvállalatban is
részt vett; nem találta fel a halált. Hanem feltalálta a helyett a
boldogságot. Szerelme viszonozva lett. Egy tábori lelkész rendbehozott
mindent. Három hétig tartott a kivivott Buda várában a mámor: a szerelem
és a diadal mámora. Az idő rövidségét kipótolta a szerelem és diadal
nagysága.

Hanem ez a boldogság sehogy sem illett össze a huszárfőhadnagyi
egyenruhával. «Egy egész babérerdőnél egy rózsabimbó többet ér.» Károly
lemondott a kivivott férfi név dicsőségéről, azért, hogy asszony
lehessen. (Mégis csak az asszony az erősebb!)

Ámde nagyon elszámította a dolgot, a midőn azt képzelé, hogy a katonai
kötelékből csak így könnyedén ki lehet bujni egy – népviselet
felöltésével. Egy tánczvigalomban, a hová ő is vesztére elment, ráismert
egy tüzérkapitány M**y.

– Nini! hisz e hölgy valamikor a mi ütegünknél szolgált, mint
huszártiszt!

E szóra rögtön elfogták s a József Bastion üregébe zárták. A
főparancsnok itélete szigorú volt: «akár kém, akár szökevény az álruhába
öltözött, főbe kell lövetni!» 48 óráig volt siralomházban.

Ez alatt azonban I** őrnagy és Sebess térparancsnok Kossuthoz siettek s
elmondva előtte a regényes igaz történetet, kieszközölték tőle a
kegyelmet, de azzal a föltétellel, hogy Károly vessen véget az egész
idyllnek; vegye fel ujra az egyenruháját, s menjen vissza a zászlója
alá.

Ekkor már elkezdődött a visszavonulás. Pestről Dorosmáig meg sem álltak.
Ott a támadó ellenség kényszeríté őket Szegedre huzódni. Folytonos
csaták közben vonultak Lugosig, onnan Facsetra, a hol az ellentől
üldözve, átusztattak a Béga vizén. Itt végre elfogták őket s Aradra
vitték. A magyar fogoly tisztek a kaszamatákba zárattak. A várparancsnok
túlszigorú ember volt. Egy éjjel a lakosztálya alatti kaszamata
felrobbant s a szobájából kirohanó generális belezuhant a tátongó
mélységbe, a honnan a fogoly magyar ezredes, Szatmáry, hozta ki még
élve; de a várparancsnok nem sokára sebeiben meghalt. Utánna Thun gróf
jött Aradra. Ez emberségesebben bánt a foglyokkal. Megtudva, hogy
«Károly» tulajdonképen «Mária» és hogy áldott állapotban van, kibocsátá
őt a börtönből s megengedé neki, hogy magánszállást fogadhasson a városi
mérnök, Herr Ádám urnál, katonai őrizet alatt. Innen felszállíták Pestre
a Neugebäudeba, a katonai felebbezési törvényszék elé, a hol Reuschl
alezredes-auditor és Katzel felebbezési tanácsnok kihallgatták s azzal
ismét visszaküldték Aradra. Ott volt ismét katonai felügyelet alatt, míg
el nem jött az idő, hogy az új várparancsnoknak bejelentse a fogoly azt
az indokolt kérelmét, miszerint szintén fogoly «férjét» bocsássa ki egy
napra, hogy ujszülött fia keresztelőjét megülhesse. A várparancsnok
teljesíté a kérelmet s a két fogoly, apa és anya, együtt ünnepelhették
meg fiúk keresztelőjét, két tüzérkáplár volt a keresztapa.

Három hónap múlva aztán a nőruhába öltözött foglyot Pestre vitték s
innen Zimonyba szállították, onnan két katona kiséretében Sziszekre
vitték, ahol aztán tudtára lett adva, hogy már most alá is út, fel is
út! mehet szabadon, a hová tetszik – a horvát földön.

Egyenesen hazament a szülői házhoz Zágrábba.

El lehet képzelni azt a jelenetet, mikor a katonai hírrel koszorúzott
leány egy kis csecsemővel a karján belépett az elhagyott otthonba.

Anyja, nővérei örömmel fogadták a megtértet; ámde volt egy bátyja, a ki
az osztrák hadseregnél szolgált s Lombardiában harczolt Radeczky alatt,
ez kegyetlen dühbe jött, midőn meglátta a hazatérő nővért; szidalmakkal
halmozta el s ki akarta dobni gyermekestől a házból. De az anyai
szeretet győztes maradt, a fiú haragját lecsillapították s
engesztelődésre fordították a szenvedő nővér iránt.

De nem olyan könnyen ment az engesztelés a zágrábi lakósságnál. A hol
Mária megjelent az utczán, szidták, gúnyolták, kővel, sárral dobálták,
luggal leöntötték, míg végre az anyja elvitte a leányát Jellasich bánhoz
s attól kért oltalmat. A bán elmondatta Máriával minden viselt dolgát s
akkor azt mondta neki, hogy «honfitársainak semmi okuk sincsen ezért
gyalázkodni, sőt inkább dicsőségül róhatják fel, hogy nemzetükből támadt
egy nő, a ki a vitézség mezején ily hirnevet tudott kivívni». S azonnal
kiadta horvát, német és olasz nyelven irott plakátokban a napi
parancsot, melyben szigoruan megtiltatik a hazatért felkelőknek minden
bántalmazása.

Itt azután három évig maradt Mária; de ismét visszakivánkozott
Magyarországra s Győrbe ment lakni, a hol első házassága formahiba miatt
felbontatván, ujból férjhez ment Pasché Gyulához, ki szintén hadnagy
volt a szabadságharcz alatt, s élt vele zavartalan boldog házasságban 21
esztendeig, midőn férje meghalt.

Most itt lakik Új-Pesten a fiánál. Szegény sorban van és beteg. Nem
panaszolja sorsát, nem alkalmatlankodik a hazafiak ajtaján, nem kéreget,
nem dicsekszik az érdemeivel; csendesen megvonul.

Én sem indítok meg érette országos irgalmat, csupán annyit mondok, hogy
talán mégis szép volna a magyar honfiaktól, ha ezt az emlékezetreméltó
alakját a szabadságharcznak nem hagynák élte alkonyatán nyomorban
elveszni.[3]



A SZATYOR.

(Életkép a múlt időkből.)

Az én kedves szülővárosomról kiván az én lelkem megemlékezni, annak is a
legmagasabb tornyáról, a mire az én hitfeleim olyan büszkék, és a
kollegium szatyráról, a mit ők olyan nagyon szégyenlettek.

Lesznek sokan, a kik nem is tudják, mi az a szatyor? Kivált mikor a
«kollegium szatyráról» van szó. Bizonyosra veszem, hogy tíz olvasó közül
kilencz «szatirá»-nak fogja olvasni ezt a szót.

Hát biz a szatyor nem valami elegáns bútordarab; azt nem viszik be a
szalonba; nem akasztják fel a boudoir kandelábereire, az még nem is
előszobaképes, azt még a konyhában sem engedi letenni a szakácsné, hanem
kinn a pitvarban végez vele; a szatyor a kosarak nemzetsége között a
pária.

Nem is kosárfonó készíti azt, hanem a gyékénykötő, a sömlyéklakó pákász,
vagy a tömlöczlakó rab.

Egy hosszukás, öblös, gyékényből fonott alkotmány a szatyor, a feneke
deszkával jól kibélelve; hasonlatos az indusok csónakjához. Közepén mind
a két párkányán van egy-egy füle, a mi nagyobb biztosság okáért kötélből
is szokott készülni s ez esetben bőrrel vonatott be, nem annyira a
rokoko styl megtartása végett, mint inkább, hogy tovább tartson s az
embernek a vállát ne törje olyan nagyon. A kik korán reggel járnak az
utczán, találkozhatnak hébehóba egy ilyen szatyorral, melyet izmos
mészároslegény czipel meggörnyedve, fél borjunyi tartalommal.

Hanem a komáromi kollegium szatyra ezeknél mind nagyobb volt, az volt a
szatyroknak az apja. Az két emberre való volt. A két fogantyuján egy
rudat toltak keresztül s annak a két végét a vállára véve, hurczolta a
kollegium szatyrát végig a városon két mendikás diák. Mindennap lehetett
őket látni délben 12 órakor a kollegium felé czafolva, estenden pedig
onnan kifelé loholva, a rudra akasztott szatyorral.

Hanem elébb mondjuk el, hogy mi volt az a kollegium?

Büszke nagyzással nevezték így a komáromi hívek az ő hatalmas
iskolájukat. Hatalmasnak mondhatom én azt, mind kivülről tekintve, mind
belülről megitélve. A város legszebb részén, a szombati utczában,
átellenben a kálvinista templommal, volt egy piacz nagyságú terület, az
utcza felől szép rácscsal bekerítve. Az én nagy diák koromban e tágas
udvar egy részét átalakítottuk botanikus kertté; a többi része még elég
volt a szabad tornászat gyakorlatára. A telek mélyéből emelkedett ki a
szép nagy emeletes épület, mely úgy volt megalkotva, hogy még a
földindulásnak is ellenálljon, homlokzatán ez arany betűs felirattal:
«MUSIS POSITUM» (a muzsáknak állítva). Az utczáról kövezett gyalogjáró
vezetett a márványlépcső bejárásáig, melyet vasajtó zárt el.

Volt mit őrizni a vasajtónak. Nagyszerű könyvtára volt a kollegiumnak,
még muzeuma is volt; elektrika masina, barometrum, kitömött állatok,
ócska fegyverzetek, természeti ritkaságok bámultattak benne. A falakon
pedig derék hazafiak arczképei voltak felfüggesztve, mellé a nemesi
czimereik; egy Csejtey, egy Töltéssy, egy Csajághy, egy Szarka, valamint
a legelső komáromi prédikátor s a legelső professor képei.

Egy professor tanította a logikát, poézist, retorikát; egy conrector a
syntaxist, egy subrector a grammaticát; két rector az elemi
tudományokat, két tanító foglalkozott a leány iskolával, melynek külön
bejárata volt a másik utcza felől.

A professornak volt hétszáz forint fizetése (annyi, mint egy
másodalispánnak) azonkívül külön ház a számára, veteményes kerttel, a
búcsuztatókért illendő díjazás és a priváták. A mi jót tudok, mind ott
tanultam én ebben a kis házban. A többi tanítóknak is rendesen kijárt a
fizetésük, mely meghaladta egy szolgabiró fizetését abban az időben.

Az ecclesia gazdag volt. Azok az arczképek ott a bibliothékában mind
megannyi jóltevő hagyományozót örökítenek meg, kik alapítványokat tettek
tanítók fizetésére, jól tanuló fiúk ösztöndíjazására. A
Szarka-stipendium volt harminczhárom forint; ezt az első latin osztály
legjobb tanulója kapta: a grammatista; a Töltéssy-fundátió már húsz
ifjúnak biztosított fejenkint ötven forintot a felsőbb iskolákban;
legnagyszerűbb volt a Csejtey-alapítvány, mely a két legkitünőbb
logikusnak adományozott egyenkint százötven forintot, azzal a
meghagyással, hogy tanulmányaik folytatása végett a debreczeni
főfő-kollegiumba zarándokoljanak.

Azonkívül volt a persely, mely vasárnapon, ünnepnapon, délelőtti
istentisztelet alatt egészen, a délutánin félig telve rézpénzzel szokott
hazakerülni a vicecurator gondos kezeibe.

De mindezek fölött a legbőkezübb patronus, a legbiztosabb fundus, a
legjobban hypothékált kapitális volt a szatyor. Az a szegény,
szégyenkedő szatyor. Ez az özvegy asszony olajos korsója, ez a
népmesében divó «terülj meg abrosz» tündér varázsszere.

Az összes tanári kar (a logika professorának kivételével) a «mensa
ambulatorián» élt. A «vándorló asztal» legrégibb ősintézményeink közé
tartozott. Nem is lehetett akkoriban máskép.

Subrector, conrector, két rector, két leánytanító, mind együtt étkezett
egy közös szobájában a kollégiumnak. Minden nap más háznál főztek a
számukra. Némely házra kétszer is került a sor (de többször nem) egy
esztendőben. A megelőző napon egyházfi uram, nagy elefántcsont
fogantyús, rezes végü spanyolnád botjával megjelent a sorra következő
háznál, bejelentve a háziasszonynak, hogy holnap ide jön a szatyor.

Annak kifogás nélkül mindenki engedelmeskedék. Másnap volt nagy
sütés-főzés a konyhában, mintha névnapi lakomához készülnének. Minden
asszony azon volt, hogy kitegyen magáért. Hej, de sokszor irigykedtem
gyerek koromban a tanító urakra, mikor a drága jó dorongos fánkot, a
barátfülét a szatyorba pakolták, én meg nem kaptam belőle. Négy fogás
étel került a szatyorba, mely szép fehér sávolyos abroszszal lett
kibéllelve, abba rakták a tálakat, fazekakat, annyi tányért, a hány az
ételszám a vendégekével sokszorozva; evőeszközökről, poharakról az
ecclesia gondoskodott. Tizenkét órára pontosan készen volt minden étel,
úgy hogy mikor a Szent-András tornyában az utolsó harangszó elkondult,
már akkor a két dárdás ott robogott be a telt szatyorral a kollégium
vaskapuján.

Az előkelő családok természetesen egymagukban állították ki az egész
ebédet, a kisebb tehetségü hivek, hajósok, superek, szekeres gazdák,
fullajtárok, halászok, kertészek, ketten, sőt a szegényebb sorsuak
hárman-négyen is járultak hozzá, felosztva a szomszédok közt a
készítendő ételeket, úgy hogy az egyik szolgáltatta a tejfeles
gombóczlevest, a másik a töltött káposztát, a harmadik a hurkát,
kolbászt, a negyedik az uborkát hozzá. Mikor pedig a halászok küldték az
ebédet, akkor csak kétféle volt: paprikás halászlé, meg turós csusza, de
ez volt az igazi «karácsony».

Így voltak a mi tanítóink ellátva napról-napra, évről-évre a
legizletesebb jó magyar ebéddel, nem volt rá semmi gondjuk, csak a kész
terített asztalhoz kellett hozzá ülniök. Mindenki azt küldte nekik, a mi
legjobb volt a háznál. Meg is voltak vele elégedve.

De legbámulatraméltóbb volt a szatyorhordó dárdások önmegtagadó
abstinencziája, a kik a pompás ételszagot szimatolva, megállhatták, hogy
holmi defraudátióra kinálkozó alkalmat fel ne használjanak, pedig lám a
szatyron nem volt Wertheim-lakat.

Csak egy példátlan esetet jegyez fel a krónika, hogy egyszer a dárdások
az aprószőlős metéltről a piritottját utközben leették. Nem tudom
igaz-e? de ez általánosan elterjedt hirnél fogva soha többet az
asszonyok aprószőlős pirított metéltet a tanítóknak nem küldöttek a
szatyorral.

Hanem hát, mi tűrés tagadás? csak szégyenlendő intézménynek tartottuk
bizony mi ezt a «vándorló asztalt» az ecclesiában. A más felekezeten
levő atyafiak gúnyoltak bennünket, hogy mink egész ecclezsiástól sorba
tápláljuk a tanítóinkat, mégis milyen soványak! Lám ők a maguk
professorainak semmit sem adnak, mégis milyen kövérek! Az igaz, hogy a
derék Benediktinus director negyedfél mázsát nyomott testi alakjában, s
még volt két testvére, mind a kettő benczés igazgató-tanár, a kik még
tekintélyesebb termettel büszkélkedtek. Ellenben az nagy szégyen volt,
hogy a mi tanítóink olyan ösztövérek.

No de majd egyszerre kivágjuk mi a tromfot!

Még egy másik patriárkális intézményünk is volt, az Ur vacsorájához való
kenyér és bor szolgáltatása. Ez is ingyen adományból került ki. Hát
hiszen a mi a kenyeret illeti, az csak könnyü szerrel nyerhető volt a
sütőnéiről hires Komáromban; de sokkal nehezebb állapot volt a borral.
Boros pinczét csak nagy urak tartanak, meg a korcsmárosok. Az utóbbiak
között nem volt kálvinista, az elsőbbek pedig, ha ajándékba adtak bort,
az olyan volt, hogy annak az italából a jámbor hivőnek csakugyan eszébe
jutott Idvezítőnknek ezen mondása: «Éli, Éli! Láma szabaktáni!» melyet
az eczettel való megkináltatás után hallatott.

Hát hogy ha mi, férfi-nemzet, panaszkodtunk volna a miatt, hogy az
urvacsorai aranybillikomból ilyen rabvallató borral kell a mi Urunk
Idvezitőnk emlékét megünnepelnünk, abban nem lett volna semmi
feljegyzésre méltó; ámde az ellenkező fél, az asszonyi nemzet volt az, a
kinek megesett rajtunk a szive: egy szép napon, az én megboldogult
anyámnak a házánál, ki már akkor özvegyi gyászköntösét viselte, gyültek
össze a város hithű asszonyságai s kiki magával hozván megtakarított
háztartási pénzét, összeadtak egy akkora summát, a melynek a kamatjából
azontúl örök időkig igaz hamisítatlan bort lehetett vásárolni a sátoros
ünnepek, az új kenyér és új bor alkalmával osztogatott urvacsorája
számára.

Ezeknek a körülményeknek az előre bocsátása után teljesen érthető lesz,
hogy az én időmben a komáromi kollégium volt a felvidék Mekkája, a hová
nem csak a megyebeli fiatalság, de a szomszéd Pozsonymegye és akkor még
erősen német Fő-Pozsony városának ifju nemzedéke is begyülekezett. Azok
a jeles német fiuk is tanultak magyar nyelvet és igaz hazaszeretetet;
mint a Zsigmondyak és a Grisszák.

A komáromi kis-kollegiumból kerültek elő sok nevezetes tudósok és irók,
a kiknek sorában fölemlíthetem Katonát, Péczelyt, Hetényit, (a hétszer
pályadíjazott akadémikust) Tóth Lőrinczet, Beöthy Zsigmondot, Kalmár
hires prédikátort. Magam sem huzom le a fejemet az asztal alá. Bizony
jól osztották ottan a tudományok égi malasztját s helyet megálló ember
lett ottan még a legutolsó sereghajtóból is.

A «musis positum» épület szellemfénye szétragyogott az egész felvidéken.

De nem csak az volt a nagy érdeme a komáromi kollegiumnak, hogy az
országnak neves tudósokat adott, hanem hogy magának a városnak a
népességét is a legszebb míveltségi fokra segítette. Nem volt olyan
alacsony sorsu ember a gyülekezetben, a ki a Hübnerből a bibliai
történeteket, a Hármas Kis-Tükörből Magyarország földrajzát, történetét,
az erkölcsi élet szabályait, számvetést és a mi fő dolog, a vallástanító
kátét könyv nélkül nem tudta volna. A mi pedig a zsoltárok éneklését
illeti, abban nagy hire volt az én felekezetemnek. Hát még az a szép
kántus! Harmonia nélkül halottat örök nyugalomra nem kisértek a
temetőbe. Mikor pedig jöttek az egzámentek, azokra a diákok úgy
hivogatták, házról-házra járva a tisztelt publikumot, mint most egy
concertre.

Ekkor jelent meg előttünk a nagyravágyás denevérszárnyu angyala, a kit,
ha jól tudom a gnosztikusokból, Astarothnak hivnak.

Volt minekünk a század elején igen szép templomunk, szemközt a
kollégiummal.

Valahol megirtam én e templom keletkezésének a történetét, mert még
százegy év előtt nem volt ám szabad kulcsos Komárom városában templomot
építeni a reformált hitüeknek.

Százegy esztendeje annak, hogy meg lett engedve.

Akkor a nagy «rácz temető» téren összegyültek a férfiak, asszonyok s
elhozták az összegyűjtött siklusaikat a templomépítésre: a férfiak
levagdalták mentéikről az ezüstgombokat, a mentekötőket, a nők leszedték
arany fülönfüggőiket, kösöntyüiket és násfáikat, s mind egy halomra
rakták. Így támadt az új templom költsége. Valamennyi iparos mind ingyen
dolgozott rajta.

S a templom szép tágas volt, két sor oszloppal a közepén, három nagy
karzattal, pompás orgonával, aranyos szószékkel. Elfért benne ülve jó
kétezer ember. Hiteles számadatot mondok. Bizonyos vagyok felőle.
Grammatista diák koromban én nyertem el a 33 forintos stipendiumot, s
azt nekem a vasárnapi persely gyűjteményében adták át. A perselyben
csupa krajczáros volt: egy krajczárt tett bele a városkapitány és a
koldus egyformán; a koldus is adakozott, csak a katonák voltak
adómentesek. Innen tudom hitelesen, hogy kétezer ember ült a
templomunkban.

S minő népek voltak azok! Most is büszkeségtől tágul a keblem, ha rájuk
gondolok. A kormányosok és hajóslegények, a szekeres gazdák sötétkék
mentékben, a molnárok világos szürkében, a takácsok füzöldben; és mind
valamennyi megrakva három sor filigránmunka ezüstgombbal, egyik válltól
a másikig érő nehéz ezüst mentekötő lánczczal. Hát még az asszonyi
nemzet! Azokban a suhogó selyemruhákban; a csipkés főkötőkkel, hímzett
kötényekkel; a lányok zsiráf fésükre föltüzött kontyokkal, nagyvirágu
dudoros réklikben a nép pompájának összesége volt az, idegen divatnak
még csak hire sem volt. A ki kalapot tett a fejére, asszonyszemély, azt
dámának hítták s nem beszéltek róla fényes nappal.

S mikor ez a kétezernyi népség ott abban a fehér templomban egyszerre
fölállt a helyéről s rázendíté az orgonaszó mellett a zsolozsmát: «Im
bejöttünk nagy örömmel, Felséges Isten! A Te szentidnek gyülekezetibe. A
Te templomodba, Felséges Atya Isten!» Az volt az egekig emelkedő
zengemény!

Hanem hát a nagy templomnak csak egy kis szerény tornya volt három cis,
fis és gis hangu haranggal.

Ekkor jelent meg közöttünk a nagyravágyás pávafarku dæmona.

Azt mondtuk: micsoda? Hát már miért ne építhetnénk mi a templomunkhoz
egy akkora tornyot, mely tiz öllel magasabb legyen a pápistákénál?

Csak ki kellett mondani a nagy szót s mindenki követte.

A város egyetlen kőműves-mesterét megbiztuk a torony tervének
megcsinálásával. Huszonöt öl magas legyen maga a fal. Aztán még egy
tető, mely az arany csillagot az égig emeli. Nincs is annál nagyobb
toronytető a kerek világon.

A költségvetés szerint kikalkulált összeget, ősapáink jeles példája
nyomán, egy hónap alatt összeadta a hivek serege.

Az a torony velem együtt nőtt fel. Együtt láttuk egymást kamaszodni.

Csakhogy én, daczára sürü nagy gyarlóságaimnak, korántsem okoztam annyi
szomoruságot életem adóinak, mint a pajtásom, a nagy torony.

Ősi szokás szerint az építkezés természetesen épen kétszer annyiba
került, mint a mennyire a pallér kiszámitá vala. Az összeadott pénz
elfogyott, mielőtt a fal elkészült volna.

Ekkor aztán hozzányultunk az alapítványokhoz. Beleépítettük a
Töltéssy-fundatiót, a Csejtey-stipendiumokat a kolosszális toronyba. A
Csajághy-alapítványok is mind malterré váltak. Még adósságokat is
vettünk fel a torony kontójára.

A fényes, nagy alapítványok, a melyek a szellem nemesítésére voltak
szánva, mind átváltoztak kővé, fává, rézzé.

A mi szép kollegiumunk fentartására nem maradt több fenn egyetlen egy
patrónusnál. Az az egy utolsó patrónus volt a «szatyor.»

Ezt nem lehetett zálogba bevágni.

Az volt a szerencse.

Már az én «humanissimus» koromban (retor, poéta, logikus) egyesegyedül a
szatyor tartotta fenn a kollégiumot. Ez volt az utolsó dominiumunk,
utolsó fundátiónk, utolsó kapitálisunk.

És a szatyor még mindig fentartotta az iskolát. Hat tanárnak adott
életmódot.

Mindent elprédáltunk a nagy dicsőségért, csak a vándorló asztalunk
maradt meg. Szégyenkedtünk vele: de megéltünk vele.

Mikor aztán a nagy szabadságharcz kitört, a hogy sok más régi dolog
elenyészett, azokkal együtt a kollegium szatyra is elmult.

Most már aztán az én szülő-ecclezsiámnak nincsen kollégiumi szatyra:
hanem iskolája sincsen.

A tanárok, a diákok széjjel mentek, ki erre, ki arra; a szép kollegium
háza elébb kisdedóvó lett, mostan községi elemi iskola. A büszke
felirat: «musis positum» most is ott ragyog arany betüivel a homlokán:
de hová lettek a múzsák?

Az isteni eredetü múzsa, a szüz erényü muzsa, a szent pieridák berkének
istennője senkit sem hevít már; elfoglalta helyét a sziveinkben az a
festett képü, csapodár hetæra, az az utálatos, hazug, szívtelen bálványa
a mai kornak: a politika. Ma csak annak az oltárán áldozunk.

Vajha fölébredne a mi népünkben ismét az igazi, éltető, megtartó nemes
hitbuzgóság, melyet apáink anyáink örökül ránk hagytak, de mely
örökséget mi elvesztegettük.



PETŐFI ESZMECSIRÁI.

Egyszer láttam a villámot megszületni.

A legközvetlenebb közelségből, alig hat lépésnyire tőlem.

Egész családom együtt volt: nőm, leányom és egy nevelt leányunk.

Egy hatalmas nyári zivatar után, künn álltunk az istenhegyi nyaralónk
nyitott verandáján, gyönyörködve az elvonuló fergeteg pompájában. A
bakacsinkék felhőkárpit eltakarta az egész vidéket: alatta fehér
párafoszlányok lebegtek, mint szellemalakok, a kik ki vannak zárva az
égből. Egy-egy néma villám pislant meg néha a felső sötétségben olyan
távol, hogy a hangja nem hallatszott hozzánk. A zápor az Istenhegyen
megszünt már. A veranda alá menekült fecskék kezdték próbálgatni ázott
szárnyaikat. Az egész lég tele volt ózonnal.

Ekkor ott a mi verandánk előtt, ember magasságnyira a földtől, támadt
egy szikra, lapda nagyságu; inkább nevezhetném kigyulladt csillagnak,
mely egy feloszthatatlan perczig a szivárvány minden szineiben
sziporkázva «állt» előttünk, szétágazó szimmetrikus sugáraival hasonló
egy virágkehelyhez, gyönyörködtető és nem ijesztő. Az Isten játéka!
Születése perczében a hangja nem volt egyéb egy erős, pattanó zengésnél;
a villámgyermek sir! A tovább folyó perczben ha felénk fordul, mind
halva vagyunk! Nem! oldalt czikázott s aztán éles szögletbe törve,
lecsapott az ezer lépésnyi távolban levő Mártonhegyre. De már akkor
lángoszlop lett belőle s égrepesztő dörgése miatt reszketett alattunk a
föld: már akkor az Isten haragja volt!

Ezt hozom fel igazolásomul.

Ha szabad volt meglátnom a születő villámot, miért ne legyen szabad
arról beszélnem, a mit rajtam kívül szintén igen kevesen láttak: a
támadó villanyszikráit egy lángésznek; a ki fergeteg volt irodalmunk
világában, égtisztító, földtermékenyítő! villámait már nem látjuk,
dörgését nem halljuk, felhőt sem látunk belőle, hanem virágait, a mikkel
költészetünk mezejét teleszórta, örökké szedni fogjuk.

Petőfi, a költő, a népvezér, egyike volt nemcsak Magyarország, de
korszakunk legkiválóbb szellemeinek, a kinek hite, meggyőződése volt az,
a mit költeményeibe foglalt, a ki rajongott azért, a mit kigondolt, a ki
benne élt abban, a mit megálmodott. Azonkívül pedig ugyanaz a közönséges
ember volt, csendesen feldicsérendő jó tulajdonságaival s szeliden
megmosolyogni való gyarlóságaival, mint mi valamennyien.

A legtöbb költeményének ismerem az eszmecsiráit; ha szabad volna idegen
szót használnom, azt mondanám, motivumait. Némelyiknek ott voltam az
első szikra kipattanásánál. Láttam azt, mint amaz emlékezetes villámot,
megszületni, s aztán mennydörögve végig harsogni hegy és völgy felett s
lecsapni a legmagasabb oromra. Követte a zápor-szakadás. Vérzápor volt.

Ezuttal azonban egy másik villámszerü költeményéről akarok szólani, mely
azt a régi, azt az erős barátságot, mely bennünket összekapcsolt, ketté
tudta szakítani.

Petőfi életirói, s azok között a legkiválóbb, felejthetetlen barátunk,
Fischer Sándor, mindannyian felemlítik e meghasonlást, s megtalálják az
indokát Petőfinek Vörösmartyhoz irt versében, melynek visszatérő végsora
így hangzik: «Nem én tépem le homlokodról, magad tépted le a babért!» s
mely az általunk közösen szerkesztett «Életképek»-ben megjelent; melynek
tartalmát, hangját én utólagosan rosszaltam ugyanazon lapban s mely
nyilatkozatomért aztán Petőfi szintén ugyanazon lapban megtagadott
minden barátságos viszonyt kettőnk között.

Az életirónak adat a tény: Petőfinek e költemény megirására elég az ő
kedélyhangulatának megismertetése, ki Kossuthban vetélytársát látta s
Vörösmartyt meggyülölé azért, hogy Kossuth indítványára rászavazott az
augusztus 21-iki országos ülésben. Az indok érthetővé teszi a tényt. De
a lélekbúvár előtt fenmarad az a kérdés, hogy ha a költemény miatt
Petőfi és én közöttem véleménykülömbség támadt, hogy nem tudtuk mi ezt
«a nyájasság kamrájában» egymás között elintézni? Hogy jelenhetett meg
elébb a vers az egyik szerkesztőtől, azután a rosszalás a másiktól,
ugyanabban a lapban? Miért nem tettük azt, a mi ethikai következtetés,
hogy ily esetben mind a két szerkesztő visszalép?

Valami mélyebben ható, erősebb vérmérgezésnek kellett itt működni, mint
egy halavány politikai nézetkülömbség. Hiszen saját akkor irt czikkeim
állnak, mint terhelő tanuk ellenem, a kik szemembe mondják, hogy én is
épen oly vakbuzgó gyökérirtó voltam, mint Petőfi.

Vagy jobban szerettem én Vörösmartyt, mint Petőfit?

Nem. Magyarországnak összes nagy embereit együttvéve nem szerettem
annyira, mint Petőfi Sándort.

Hanem valaki mégis volt, a kit még jobban szerettem, mint Petőfit.

«Szerettem.» – A titok szikrája kipattant.

De ő is, Petőfi is szeretett mást!

És ennek a szikráját is láttam kigyuladni.

A megelőző 1847-ik év egy nyári délutánján, az alföldi útjából
visszatért Petőfi, betoppan a szobámba s e szóval kezdi:

– Pajtás! Megházasodom.

– Tudom, mondám. Megírtad erdődi leveledben: «olyan három hetet
töltöttem itt, mely testvérek között is fölér három mennyországgal».
Násznagyul is meghivtál.

– De már nem Juliát veszem el. Megtudtam, hogy volt neki egy német
katonatiszt gróf udvarlója. Német! Katonatiszt! Gróf! Három gyűlölet egy
alakban. Elfelejtettem örökre.

– Hát ellenben kit fogsz elvenni?

– Prielle Cornéliát.

És aztán elmondta az egész idyllt, hogy ismerkedett meg az ifjú
művésznővel Debreczenben, hogy kérte meg rögtön a kezét; ha pap lett
volna, a ki vállalkozik rá, rögtön megesküdött volna vele. Most el
vannak egymással jegyezve s mihelyt itthon az ügyeit rendbe hozta, siet
vissza a menyasszonyához s vezeti oltár elé.

– Nos, mit szólsz hozzá?

Valami nagyon okosat akartam mondani.

– Barátom: «a szerelem a nap, a barátság az árnyék; az árnyékod követ
mindenüvé, a merre jársz; de elejbéd nem áll, a míg napoddal szemben
állsz.»

– Ne mondj te itt nekem dodonai orákulumokat, hanem felelj magyarán:
eljösz-e násznagyomnak?

– Násznagyod leszek, de ismétlem: sziv ügyében, szerelemben tanácsot se
ne kérj, se ne adj.

Egész jólélekkel mondhattam ezt Petőfinek. Én Juliát nem ismertem, de
ott láttam őt, a hová Petőfi helyezte előttem: egyszer az Olympon,
másszor a Phlegetonban. Hanem Cornéliáról tudtam valamit. Azt, hogy
ábrándokkal teljes, naiv kedélyű, kedves teremtés; olyan átlátszó alak,
a min keresztül süt a nap, hogy még az árnyéka is fényes, a kinél a hiba
és az erény nem ellentét, hanem ikertestvér, egymáshoz hasonló. Csupa
sziv az egész lény, önfeláldozó sziv. Szinészek között éltem, soha sem
mondott róla senki egy gunyolódó példálózást sem. Hanem egy igen szép
jelenetet hallottam felőle. Egy évvel előbb egy másik magyar költő kérte
meg kezét: Kuthy Lajos. Ő is hajlott hozzá. Nem is lehet csodálni. Kuthy
a legszebb férfialak volt, a kit valaha láttam, a magyar jellegnek az
eszményítése, egy hortobágyi csikós bársonyruhában. A szép arcz, a nagy
tüzes szemek elárulák a lángészt, mely munkáit alkotá. S e mellett a
társalgásban is elragadó, rendkívüli, meghódító volt, ötleteiben őshumor
és rajongó fantázia. Nem csoda, ha a fiatal, gyermeteg művészkedély
hozzátapadt. Jegyesek lettek: ki volt tűzve a menyegzőjük. A megelőző
napon Kuthy rajongó fantáziájával elkábítá a menyasszonyát, hogy esküvő
helyett haljanak meg együtt. S a közös meghalást oly csábító szép
szinekkel tudta előtte lefesteni, hogy a fiatal leány beleszeretett a
halálba. Másnap reggel együtt kimentek a Zugligetbe, onnan fel a
Vajdabérczre, mely toronymagasságban válik ki az erdős sziklák közül.
Innen fognak a szédítő mélységbe alárohanni. Ott térdre borultak egymás
mellé, kezeiket egymáséba kulcsolva, imádkozának. Kuthy elszavalta
utolsó költeményét s aztán átkarolta menyasszonyát, ki átszellemülten
borult keblére s azzal a szédítő meredély párkányára lépett vele: «Nézz
szét még egyszer a földi világon! Fejünk felett a kiterjesztett ég,
repülő vadludaival. Lábunk alatt a ködborította völgy, nyüzsgő
hangyabolyával, melynek emberi társaság a neve. A mélységben egy ház,
melynek kéménye füstöl. – – Ezóta megsütötték a rostélyost, – már most
menjünk le reggelizni».

Ez a kegyetlen tréfa egészen beleillik Kuthy Lajos jellemébe. Az
eszményi alakban, a gazdag szellemi kincsek között egy fukar, önző,
frivol lélek lakott.

Cornéliát e rossz játék űzte el a fővárosból.

Hogy milyen jó szive volt, bizonyítja az, hogy még másodszor is tudott
hinni egy költőnek.

Nem lett volna-e jobb, ha Petőfi megtartotta volna az új jegygyürűjét?

Akkor tán még most is élne? S azóta fölépítette volna dicsőségének egész
templomcsarnokát, melyből most csak egy óriási oszlopot látunk
fennállani!

Az a nagy, repkény befutotta sziklatömb ott a kerepesi temetőben, mely
soha sincs friss koszorú nélkül, hirdeti, hogy «a szerelem túléli az
örömöket», s hogy «a kik játszani tudják a fájdalmat, azok érezni is
tudják». Ez Cornélia férjének sirköve. Hát Petőfiét ki koszoruzza meg?

Én bizonyára igaz jó lélekkel mondám Petőfinek ez órában:

«Sziv dolgában tanácsot tőlem ne kérj, nekem se adj! Ha te rád a te
napod süt: árnyékod, a barátság, szembe nem fordul soha!»

Petőfi visszament az Alföldre megint; de nem Cornéliához. Csak boszú
volt az, csak gyűlölet! S szeretők között a gyűlölet nem egyéb, mint
megkövesülése a szerelemnek. Ha már gyűlölünk is, akkor már nem tudunk
felejteni!

Petőfi, mint Julia férje, tért vissza a fővárosba.

Egy szállást fogadtunk s közös háztartást vittünk.

Ez is egyike a legnagyobb képtelenségeknek, a mi valaha poéták fejében
megfogamzott: «Egy» szép fiatal nő és «két» fiatal férfi egy közös
lakásban, a kik mindennap együtt reggeliznek, ebédelnek, vacsoráznak.

És hát hol van az a jogerőre emelkedett birói itélet, a melyben én rám
kimondatik, hogy nekem erényesnek kell lennem?

És Julia, mondhatom, hogy nemcsak a saját erényét őrizte szigorúan,
hanem még az enyémet is. Ha egyszer egy vacsoráról elmaradtam, másnap
olyan keresztvallatás alá fogott, hogy azt sem tudtam a sok igazság
közül, melyiket adjam elő védekezésül.

Bizony papucs alatt voltunk mi mind a ketten, Sándor is, meg én is. S
ugyan meg kellett gondolnunk, hogy asztal fölött hogyan járjon el a
szánk.

Egyszer odajött hozzánk Orlai Petrich Soma, a festő, Petőfinek közeli
rokona, hajdani kenyeres pajtása, a legszelídebb fiú a világon, ártatlan
kedély, eszményi, költői lélek, a kinek még a hangja is oly fuvolaszerű,
olyan melodrámai volt, hogy ha valaki behunyt szemmel hallgatta, azt
hihette, – a hangról is, a tartalomról is, – hogy valami tizenhat éves
kisasszony beszél.

Még egy pár írótársunk volt jelen; ozsonnáztunk; Petőfiné vitte a
háziasszonyi tisztet. A közben fecsegtünk össze-vissza mindenféle
badarságot, a miről mi azt hittük, hogy okos dolog.

Petőfi, mint a nagy inquisitor, ügyelt mindegyikünknek a szájára, nem
csúszik-e ki rajta valami olyan szó, a miért «tüzet kell tenni a
gyereknek a nyelvére».

Egyszer csak a jó szelid Orlain esik meg az a fátum, hogy kiszalad a
száján ez a népies szólam: «a fene tudja».

Erre Petőfiné fölkerekedik a pamlagról s elhagyja a társaságot.

Mi csak várunk. Tán a pirított zsemlye után lát a konyhában? De a mi
asszonyunk csak nem jött vissza. Utoljára maga Petőfi vállalkozott, hogy
a feleségét fölkeresi.

Kis idő mulva visszajött, de csak egyedül.

– Látod, barátom, mondá Orlainak, te vagy a hibás. Mért nem ügyelsz a
kifejezéseidre? Olyan szót ejtettél ki a feleségem előtt, a mi annak
lehetetlenné tette a társaságban ittmaradást. Azt mondtad, hogy «fene».

Szegény Orlai már nem is emlékezett rá. Védeni sem tudta magát. Én
megszántam és segítségére siettem.

– Hát Samu pajtás csak a klasszikusokból idézett ezuttal. Tudod Sándor,
a hol ez van irva: «Tánczolok, mint veszett fene!», aztán meg ez: «Mert
a katonai pálya fene sík!»

Kegyetlenül letorkolt érte.

– Tanuld meg azt, hogy a mit nyomtatásban elolvastathatunk a
publikummal, mind azt nem mondhatjuk el élőszóval egy társaságban, a hol
«egy» nő van jelen.

Ha most nyugodtan visszagondolok rá, el kell ismernem, hogy a mi ránk
nézve tréfa, az Petőfire nézve komoly dolog volt. E jelenet hatása alatt
szülemlett meg a verse, melynek felirata: «Mi a szerelem?» Végsorai közt
ez a szép axioma: «S ha feleségünk szeszélyes, Magunkat szabni
szeszélyéhez, Lássátok, ez a szerelem». Összes munkái gyűjteményében e
vers alá «Koltó» van téve. De ezt Petőfi Pesten írta, fel is olvasta
nekem frissiben. A végéről az elejére térve, azt mondám neki: «Az a
megszólítás «süldő poéták bikficzek!» ugyebár nekünk szól? Köztünk úri
magunknak is?» Ráhagyá.

Következett a nagy márcziusi nap, melynek fátumába, mint két egymáshoz
lánczolt fegyvertárs mentünk Petőfivel. A hol egyikünk elesik, a
másiknak is ott kell elesni. Egy reggeltől estig tartó fényes álom volt
ez az egész nap. Egy folytonos gyönyör, mely olyan édes, hogy szinte
fáj! Ahhoz a diadalmámorhoz, a melyben ekkor osztozánk, nincs fogható
érzés ezen a világon. Azt hittük, hogy megfordítottuk a korszakot. Azt
hittük, hogy óriásokká nőttünk egyszerre. A forradalmi vezérek szerepeit
osztottuk ki egymás között. Petőfi szobájában körül fel voltak
függesztve a franczia forradalmárok remek kivitelű arczképei, ez volt a
fényüzése. Tavalyi versében még azt mondá: «Romában Cassius valék.
Helvécziában Tell Vilmos, Párisban Desmoulins Camill. Itt is leszek tán
valami.» Itt már Danton akart lenni. Én nekem pedig Saint Juste szerepét
szánta. Elfeledte, hogy épen Saint Juste volt az, ki Danton vádlevelét a
törvényszék előtt felolvasá. Szerencsére nem lett belőlünk se Danton, se
Saint Juste; hanem az lett belőlünk, hogy mire a márcziusi ibolyákat a
májusi gyöngyvirágok felváltották, akkorra úgy elfelejtett bennünket a
világ, mint a hogy el szokták felejteni az ibolyákat a gyöngyvirágok
évadjában.

Az első magyar felelős kormány megalakult, a nélkül, hogy eszébe jutott
volna, hogy itt van két író ember, a kinek tollát tán lehetne valamire
használni. Minden kortársunk jutott valami álláshoz; a márczius 15-iki
népszónokok közül többen képviselőkké lettek megválasztva, még a jámbor,
egykönyvű Táncsics Mihály is kapott mandátumot, a kit mi hoztunk ki a
börtönéből – és Petőfi megbukott a szülötte városában. És ő azt hitte,
hogy pokoli ármány buktatta meg, nem akarta elhinni, hogy a gubás
polgártárs nem ismeri azt a versirót, a ki őt jobbágy sorsából
felszabadítá, hanem a papnak a fiát ismeri, – derék termete van.

S még itt nem volt a kiábrándulásnak vége. Ha mint népvezérek, mint
politikai hősök megbuktunk is, megmaradtunk költőknek. Tehát még azt is
meg kellett érnünk, hogy mint költők is megbukjunk.

Márcziustól kezdve az «Életképek»-et ketten szerkesztettük. És e kettős
szerkesztés mellett e lapnak azon évfolyama kincstárát képezi a magyar
irodalom szellemi termékeinek. A veterán iróktól kezdve az ifjú
lángelmékig, mind valamennyi hőse ott van képviselve e Pantheonban s
rovatainak mindegyike egy-egy darab becses korrajz. És mégis ugyanaz a
lap, melynek első félévben másfélezer előfizetője volt, a második
félévben annyira leszállt, hogy nem nyomtatták többe négyszáz
példánynál. A magyar közönség kidobta a maga poétáit a hajóból.

Petőfi büszkeségét mind nem törte ez meg. Mit neki közönség, választók?
Ő missziójában hitt. Várta a nagy katasztrófát, mely őt egyszerre a
nemzet élére fogja emelni. S a hitének volt valami alapja. A politikai
fordulatok oly gyorsan és oly váratlanul jöttek, egyik esemény úgy
taposott a másik kigyófarkára, hogy a mai nap nagyságainak soha sem volt
igérve a holnapi nap.

És Julia nem hogy csillapította volna, de még tüzelte a férjét.

«Varrd meg azt a zászlót, feleségem.»

De ne legyek háládatlan a sorshoz.

Ha a márcziusi napok diadalmámoráért elvesztettem; azt a szeretetet, a
mely egy iróra nézve oly drága, a közönség szeretetét, nyertem helyette
mást, mely azt dúsan kárpótolta. A márczius tizenötödiki nap
legválságosabb órájában hozott össze a sors azzal a nővel, a kivel
lelkem, életem összeforrt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Épen pünkösd vasárnapja volt; tartós eső után szép, derült nap.

Estére zivatar lett. De nem az égben, hanem idelenn a városban. Egy
olasz császári ezred fellázadt a magyar kormány ellen. Tisztjei
bujtogatták fel. Megtagadták az engedelmességet a magyar
hadügyminiszternek, a ki őket másnap Verbász alá akarta küldeni a lázadó
szerbek ellen.

Az olasz katonákon kívül még volt egy magyar önkénytes zászlóalj is a
Károly-kaszárnyában, csakhogy ennek nem volt fegyvere. A fellázadt
olaszok és a magyarok között verekedés támadt; az olaszok bezárták a
kapukat.

Az utczákon riadót vertek a nemzetőröknek. Én is nemzetőr voltam,
siettem haza a szuronyos puskámért. Petőfi otthon volt. Mikor tőlem
meghallotta, hogy a katonaság fellázadt s a nemzetőrséget dobolják
össze, azt mondta, hogy ő is velem jön s bement a szobájába a
fegyvereiért. Volt egy kétcsövű vadászpuskája, meg egy tenyérnyi széles
kardja, a mit guillotinnak hivtunk.

Én hamarább készen lettem a fegyverbeöltözéssel; mikor kiléptem a
szobámból a közös ebédlőbe, ott találtam Juliát.

Rémület kifejezése volt az arczán; megfogta a kezemet jéghideg reszkető
kézzel s azt mondá:

– Az égre kérem önt, siessen! ne várja meg Sándort. Zárja be a
lépcsőajtót s vigye el magával a kulcsot.

Csak egy kulcsunk volt a lépcsőhöz.

Ezért az egy szóért örökké becsültem Petőfinét.

Ez volt az igazi képe.

Tehát erősebb a szerelem, mint a dicsvágy.

«Amor» a him, «gloria» a nő. Amazé a teremtő erő!

Én sietve haladtam le a lépcsőn, annak a rácsajtaját bezártam s aztán ki
a kapun.

Mire kiértem az utczára, már akkor Petőfi a felnyitott ablakban állt.
Rám kiabált dühösen, hogy ereszszem ki, nyissam ki az ajtót s hogy rá
sem hallgattam, szidott, németnek, pecsovicsnak, kamarillának nevezett;
fenyegetett, hogy meglő! Szerencsére az utcza görbül, én elosonhattam.

Hát bizony nem valami nagy dicsőségnek az osztályrészétől fosztottam őt
meg ezuttal. A Károly-kaszárnya ostromlását magam sem számítom a
babéraim közé. Az olaszok kilövöldöztek az ablakokon, a nemzetőrök
belövöldöztek, a nélkül, hogy valami nevezetes kárt tettek volna
egymásban, míg végre másodszor is megérkezett a hadügyminiszter,
Mészáros Lázár. (Az első kisérletnél lelőtték a szárnysegédét.) Hozott
magával Budáról granátosokat, meg egy üteg ágyut. Az ágyúkat a
kaszárnyának szegezteté s felszólíttatá a lázadókat, hogy térjenek
engedelmességre, mert külömben összeágyúztatja őket.

A nemzetőröknek pedig azt mondta az öreg úr, hogy: «Az urak menjenek
addig a korcsmába, ha ágyúszót hallanak, jőjjenek megint vissza.»

Én azonban e fegyverszünet alatt nem mentem a korcsmába, hanem teljes
fegyverzetben, lőporfüstös tenyerekkel, fellátogattam Laborfalvy
Rózához, a ki ott lakott a hatvani-utczában, a nemzeti kaszinó mostani
palotája szomszédjában. Több szinésznő is volt nála, a kiket a
kiváncsiság csődített oda.

Úgy hiszem, hogy dicsekedtem egy kicsit a hős magamviseletével, a mit ez
«első» ütközetben kifejtettem. Az első puskaporfüst-szagban van valami
mámorító.

Ennek aztán az lett a következése, hogy többet nem eresztettek vissza.
Csakhogy nekem szemembe mondták, hogy nem oda való vagyok, a hol
emberhalált csinálnak.

Nem is volt rá szükség. Éjfélre megadta magát a lázadó olasz ezred s
lerakta a fegyvereit. Hanem az utczák egész reggelig olyan élénkek
maradtak, mintha nappal volna.

Vitézségemnek meg lett a jutalma: egy nagy veres toll, melyet kedves
kezek tűztek a kalábriai kalapom mellé. Másnap minden ember az én veres
tollamról beszélt a városban s arra én nekem kétszeres okom volt
büszkének lenni.

Hanem annál drágább dolog várt rám otthon.

Petőfi berontott a szobámba s legelőször is jól lehordott, a miért
rázártam a lépcsőajtót. Kikérte magának az ilyen barátságot. «Julia is
nagyon haragudott érte!»

Én nem világosítottam fel az ellenkezőről.

Akkor meglátta a kalapom mellett azt a monumentális veres tollat.

– Hát ezt hol lőtted?

Mondtam neki, kitől kaptam.

Erre haragosan nézett rajtam végig.

– Te! Hiszen te szerelmes vagy.

– Boldog vagyok.

Erre kitört.

– De most nincs ideje a szerelemnek! A korszellemnek nincs szüksége most
boldog emberekre.

– Hát te nem vagy-e boldog? Nem vagy-e szeretve?

– Az más! Az én nőm engem kisérni fog, ha kell, a csatába, ha kell, a
számüzetésbe, ha kell, a vérpadra.

– Azt az enyém még inkább meg fogja tenni.

A «még inkább»-on aztán összevesztünk. Egyikünk sem engedte a maga
hősnőjét a másik által beárnyékoztatni, a vége az lett, hogy én még az
nap elköltöztem a közös szállásról, elhagyva Petőfiéket, s fogadtam
szállást ugyanabban a házban, a hol Laborfalvy Róza lakott; az övé az
első emeleten volt, utczára; az enyim a másodikon, dolgozószobám az
udvarra, hálószobám a kertre nyílt.

Másnap nehéz beteg lettem, a mult éjjeli áthülés miatt s ott feküdtem
hosszú hetekig abban a kis félreeső szobában, a hova még az utczai zaj
sem hatolt be. Senki sem látogatott meg, csak az orvosom, senki sem járt
hozzám, csak a szerkesztőségi szolga és senki sem ápolt, csak Laborfalvy
Róza. Őt láttam magam előtt, mikor forró lázaimból fájó szempilláimat
felemeltem. Ő volt nekem a napvilág és az árnyék.

Petőfi egyszer sem jött el hozzám, ámbár tudhatta a szerkesztőségi
szolgától, hogy beteg vagyok. Ez ujjmutatás volt rám nézve, hogy én se
menjek hozzájuk többé.

És így egy lapnak két közös szerkesztője nem találkozott egymással
hosszú időn át. Igaz, hogy a lapot én magam állítottam össze még
betegségemben is.

Mikor felgyógyultam, egészen megváltozottnak találtam a világot.

A közvélemény nem tudta már, hogy ki a jó hazafi, ki a hazaáruló?

E napokban kaptam egy levelet Petőfitől, melyben felszólít, hogy miután
egymást a lakásán fel nem kereshetjük, jőjjünk össze egy közös barátunk,
Emődy Dánielnek, a «Pesti Hirlap» segédszerkesztőjének lakásán. Ez
ugyanabban a házban volt, hol én laktam.

Mikor én beléptem Emődyhez, már akkor Petőfi ott volt. Vitatkoztak
valami felett. Megjelenésemre abba hagyták a vitát s Emődy azt mondá
Petőfinek: «Bocsássuk hát Jókai ítélete alá; mit szól hozzá.»

Erre Petőfi a kezében tartott költeményt előttem is felolvasá.

Ez volt a Vörösmartyhoz intézett vers.

A mint az utolsó strófa elhangzott, azt mondám Petőfinek:

– Nagyon kérlek, hogy ezt a verset ne add ki a lapunkban.

– Látod? szólt Emődy. Ő sem helyesli.

Aztán elmondtam az indokaimat Petőfinek, a mikért ez a vers maradjon a
közönség elől eltakarva. Meggyőződött, összehajtotta a költeményt és a
zsebébe tette. Megigérte, hogy senkinek sem fogja megmutatni.

Ekkor azt mondám neki:

– És most még egyre kérlek. Nekem néhány napra el kell Pestről távoznom.
Lapunk legközelebbi számának a szerkesztését vállald te magadra.

Elvállalta, hanem aztán azt kérdezte:

– Miért kell neked eltávoznod és hová?

– Azért, hogy megesküdjem menyasszonyommal, Laborfalvy Rózával!

Erre ő indulatosan kiálta fel: «az lehetetlen!»

– Ez így van.

És ő még egyszer kiáltá: «az lehetetlen!» S azzal indulatosan hagyta el
a szobát.

És Petőfinek e vad indulatossága idézte fejemre életemnek legnagyobb
fájdalmát, az anyaátkot, mely évekig nehezedett a fejemre, a míg az
anyaszeretet le nem törülte azt homlokomról s áldásával nem váltotta
fel, de ezt az áldást évek nehéz próbáival kellett kiérdemelni!

Én az anyaátok daczára is nőül vettem azt, kit szerettem.

S midőn ismét visszatértem Pestre, nagy megütközésemre ott találtam
lapunk legutolsó számában a Vörösmartyhoz írt költeményt.

Erre írtam ama végzetes tiltakozást.

Most már, negyvenkét év mulva, hidegvérrel tekintve vissza a
történtekre, nyugodtan mondhatom ki, hogy ebben hibáztam. De hibázott
Petőfi is.

Petőfi hibázott abban, hogy jó barátjának szívviszonyába, családi
ügyeibe beleavatkozott. De én is hibáztam, a midőn a helyett, hogy
«ezért» a sérelemért mint férfi férfi ellen, léptem volna vele szemben:
mint szerkesztő bántottam meg a szerkesztőtársat a költeményeért.

Egy kardvágás, mit jó barát adott, beheged; kibékülünk, ismét jóbarátok
leszünk; de a seb, mit a toll hegyével ejtettünk egymáson, nem gyógyul
be soha.

Hanem hát a harag rossz tanácsadó, de a büszkeség még rosszabb.

Utaink itt végkép ketté váltak.

Mi mind a ketten «választottunk magunknak csillagot!» Csakhogy az én
csillagom engem a zenithtől a nadirig elkisért…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Most már az én egemről is leszállt a nap. S napnyugvás után nem jár
velünk semmi árnyék, sem előttünk, sem utánunk. Jó barátok és szeretők
maguk is az árnyak nagy országába tértek már meg mindannyian.

S ha én most, tengernyi nagy idő után, kezemet feltartom az égre s azt
mondom: «nem jól tettem ezt?», hiszem, hogy ő is lenyujtja a magáét
onnan felülről s viszonozza a kézszorítást.



A LEGDRÁGÁBB ÖLTÖNY.

(Mese.)

Mária Terézia királynét, midőn a trónt elfoglalta, egyszerre hat
ellenség támadta meg: bajor, olasz, spanyol, burkus, orosz és franczia.
Ország-világ tudja, örök hír beszéli, hogy ennyi ellenségtől a királyi
lelkű anyát ez a felkiáltás szabadítá meg: «Vitam et sanguinem pro rege
nostro!» Diákul volt mondva, de jó magyarul lett beváltva: «életünket és
vérünket a mi királyunkért!»

A győzelmek örömére Bécsben pompás ünnepségek sorozata lett tervezve,
melyeknek koronáját képezte a fényes lovagjáték (carroussel) a császári
várlak pompás köröndjében.

Fél évvel előre készültek e dicsjátékhoz. Tudva volt, hogy ebben az
uralkodónő minden országa képviselve lesz a legelőkelőbb lovagok által,
s maga Mária Terézia is részt fog benne venni. Tizenhat főnemes lovag s
ugyanannyi lovagnő képezi majd a lovagnégyest. Az amazonok mindegyike
koronát visel; herczegi és grófi koronákat, sőt olyan is lesz közöttük,
a kinek uralkodó fejedelmi diadém ékesíti a homlokát. Egynek a fején
pedig a korona fog ragyogni, melyről azt beszéli a legenda, hogy
angyalok hozták a csillagos égen keresztül, a tejuton elcsusztak vele, a
korona a földre esett: igen! arra a csillagra, a mit nagy kezdőbetűvel
«Föld»-nek neveznek; estében görbült el az ormát diszítő kereszt.

A királyi asszony e lovagjátékban maga fogja a tizenhat főnemes lovag
közül kiválasztani azt, a ki a quadrillban az ő párját fogja képezni. A
királynő férje szintén maga választ lovagtársnőt.

Nagy volt a vetélkedés a főurak között: ki legyen az a boldog, a kinek a
királynő a keztyűjét fogja nyujtani, hogy azt a lovagjátékon a fövegére
tüzze.

Az volt a kérdés, hogy melyiknek lesz legdrágább jelmeze, melyben a
lovagjátékon meg fog jelenni.

Négyen voltak, a kiknek e kitüntetésre legtöbb igényük lehetett egy
német, egy cseh, egy lengyel és egy magyar. Hogy a magyart nem legelől,
hanem leghátul tettem, ez nem annyira udvariasságból történt, mint
inkább azon közmondás miatt, hogy «végén csattan az ostor.»

Mind a négyen a leggazdagabb urak voltak az egész országukban, a kiknek
annyi kincsük volt otthon a váraik kincstárában felhalmozva, hogy akár
csupa igazgyöngyökkel és drágakövekkel kirakott öltözeteket vehettek
magukra.

Mind a négyen fogadtak egymással, hogy melyiknek lesz legdrágább
öltözete a fényes királyi ünnepségben.

Titokban tarták azonban mind a négyen, hogy mire készülnek, egész a
játék napjáig.

A carroussel szinhelyéig a lovagok, süvegüktől a kengyelvasig egy bő
fehér palásttal letakarva jöttek, két apród által vezetve, egész a
mennyezetes emelvényig, a hol a királynő állt, az udvari főméltóságoktól
körülvéve.

Itt nyilat huzának, hogy melyikre kerüljön a sor elébb.

Legelső volt a lengyel főúr.

Pompás nemzeti öltözet volt rajta. Rá nézve is csupa gyönyörűség.
Gyémánt, rubin, zafir ragyogott boglárain, övén, fegyverzetén. Hát még a
midőn azoknak dicsőséggel teljes eredetét elmondá. Ez a gyémánt forgós
kerecsenszárny kisérte Sobieskit Bécs alá! ez a türkiszes kardmarkolat
tüzesült meg egy ősapa markában, a Pruth melletti ütközetben! Ez a
rubint nyakláncz lett még pirosabbá a nagyapa vérétől! Ez a selyem
camarka szerepelt az utolsó királyválasztásnál Krakkóban. Maga a kelméje
is nevezetes annak; mert ez nem a bogár gumójából készült, hanem a
tenger fenekén élő nemes kagyló üstökéből; s valahány gomb rajta, az
mind egy-egy ismétlő óra, mind föl vannak húzva s ha elkezdik az órát
ütni, egész kis tündéri harangjáték lesz belőle. De a mi a dolmányon a
legnevezetesebb, az, hogy ezt a pápa ajándékozta a lovag szépapjának, az
anyaszentegyháznak hozott nagy áldozataiért jutalomképen.

Az udvari főméltóságok erősen hajtogatták a fejeiket, ez bizony mind
igen nagybecsű kincs! Aligha fog valaki túltenni rajta.

Következett a második lovag: a német.

A fehér palást lehulltával egész díszes lovagköntös tünt elő, de biz
azon meglátszott, hogy nem valami régi; a bársony, a selyem még egészen
kemény volt s a nyakláncz gyémántjai nem voltak valami nagyon szikrázók.

Meg is mondta a német lovag egész őszintén:

– Rajtam semmi ősi klenodium nincsen. Sőt nyiltan bevallom, hogy a
gyémántjaim is hamisak. Hanem a mi rajtam van, az a saját hazámban
készült, olyan gyárakban, a miket én magam alapítottam. A ruhámnak a
selyme saját termelésem, csipkéimet saját asszonyaim verték, a hímzések
kardkötőmön saját népem iparát hirdetik s az álgyémántok a tulajdon
üveggyáram termékei, nincs rajtam egy gomb sem, a mit a külföldről
hozattam volna.

De most már a fejbólogatáshoz egy kis halk mormogás is járult. A tetszés
pálmája a német lovag felé hajlott.

Most jött a sor a cseh lovagra.

Mikor a fehér burkonyt levették róla, a pályabirák nem tudták az első
meglepetésükben, hogy bámuljanak-e vagy nevessenek. Ez a lovag valami
furcsa haczukát viselt. Nem volt azon semmi ékszer; hanem elől-hátul
csodaszép asszonyi fejek, kezek és lábak festve.

– Én egy Rubens-képet szabbattam fel dolmánynak az ünnepségre.

A csodálkozás hangja vegyült az elszörnyedésével.

Egy Rubens-féle olajfestményből haczukát!

Egy felbecsülhetetlen drágaságból, a melynek birtokáért fejedelmi
muzeumok versenyeztek! A mit nem lehet helyrepótolni. No ez igazán olyan
drága egy öltözet, a minek az árát nem lehet megszabni. Mert ha egy
ember akárminő nagy összeget mond is, a másik még többet fog mondani!
Egy Rubens-kép, mint dolmány!

Utolsónak maradt a magyar főúr.

Az egész közönség azt várta, hogy ez lesz az, a ki a legtöbb pompával
kérkedik, a magyarok értenek ahhoz legjobban.

Nagy volt a csalódás.

A magyar lovagnak épen nem volt pompás a jelmeze. Valami kopott
selyemből volt az, még az sem egyforma szinű. A jobb oldalán fehér-kék,
a balon fehér-fekete. S nem csak az, hogy kopott volt, de még rongyos is
volt. A számos foszlányok és lyukak alól kivillogott az alsó köntös
bíbor szine.

– Ez az én öltönyöm két zászlóból készült: az egyiket Mühldorfnál vettem
el a bajoroktól, a másikat Königssaalnál a burkusoktól. A mi rongy és
lyuk van rajta, az mind dicsőséges csatáknak az emléke.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mit gondoltok, melyiket választá a királynő a lovagjátékon társának?
Melyiknek volt legdrágább öltözete?



A NAGYAPA VÁRKASTÉLYA.

(Elbeszélés.)

A természettudósok feljegyzései nyomán találunk egy sajátszerű tengeri
állatot, a melynek neve «Salpa». Ennek az ivadékai a tenger mélyében úgy
világítanak, mint egy úszó lángtömeg: az egyik hengeralakú, a másik
csillagforma, meg másik ollót mímel, vagy ágbogas meduzafőt. A hajósok
könnyen elfogják őket hálóval s aztán tengervízbe téve, tovább
tenyésztik. Hát ezeknek az a különös sajátságuk, hogy a fiak nem
hasonlítanak az apákhoz, hanem mindig az unokák a nagyapákhoz: a
csillagsalpának négyszög fia lesz, hanem aztán megint csillag unokája.

Hát ilyen szárazföldi salpa volt az én kedves barátom, Budamér, a kinek
sok kiváló tulajdonaihoz járult még az is, hogy nagy arisztokrata volt.
Azt tartotta magáról, hogy ő «fertály». Pedig hát nem az ő anyja volt a
grófnő, hanem az apjáé. Ő rendes pirosvérű apától, anyától származott, a
kiket szintén igen jól ismertem.

Az atya a legdemokratikusabb jellemű férfiú volt azokban a régi időkben,
a mikor még a demokrácziát csak a patikából lehetett hozatni orvosi
vevény mellett; velünk együtt küzdött az emberi jogok általánossá
tétele, a nemesség megszüntetése, a közteherviselés mellett: a
szabadságharczot is végig küzdötte; képviselő is volt és mindenkit
tegezett s e tekintetben a viszonosságot is követelte. Volt «méltóságos»
úr is: főispán; de azt hamar otthagyta s visszajött tekintetes úrnak.

Az egyetlen fia, Budamér, pedig teljesen ellentéte volt az apjának.
Tetőtől talpig gentleman, a ki a purgert lenézi, a parasztot pedig meg
sem látja s a zsidónak nem köszön. Jó fiú volt: szeretett traktálni,
minden görbe szóért duellálni, a pénzt elszórni s a kölcsönvettre nem
emlékezni.

Vidéki városban az ilyenfajta fiatal ember imponál: a hogy mondják, ő
adja a tónust. Az ő szava dönt, hogy kit híjanak meg a kaszinó-bálba? Ki
legyen a lady patronesse? és pro coronide, hogy ki nyerje el a
bálkirályné pálmáját? azaz hogy kaméliacsokrát.

Ez pedig nagy horderejű kérdés!

A bálkirálynéság olyan, mint a pünkösdi királyság: csak egy esztendeig
tart. A ki az idei farsangon bálkirályné volt, az már a jövő farsangon
nem lehet az. Annak férjhez kell menni. S minthogy bálkirály is van:
tehát nagyon könnyű kitalálni, hogy kihez? Ez az eljegyzés per procura:
a hogy uralkodó családoknál szokás.

Pedig hát erős volt a verseny!

A polgári elemnek is volt kándidátusa, a dzsentrinek is. Amannak a neve…
«stein»-on végződött, emezé «burg»-on. Furcsa véletlen! Mondhatnám
szójáték a sorstól. Egy stein, meg egy burg! Amaz egy tekintélyes
szeszgyárosnak a neje volt, emez egy főrangú nemesé: egy báróé. Derék,
tekintélyes úr volt mind a kettő. A városban mindenki ismerte őket; az
egyik kicsinyben kezdte s aztán mindig följebb vitte a vagyonosodásban,
a másik nagyban kezdte s aztán folyvást alább szállt. Kérdés, hogy
melyik a nagyobb dicsőség? Már mindenesetre nagyobb dicsőség, ha az
ember magasról lépeget lefelé; mert akkor a fejét hátravetheti; míg a ki
alulról hág fölfelé, annak a fejét le kell hajtani.

Ez volt Budamér barátomnak a nézete is.

Az apja pedig szerette volna más meggyőződésre bírni.

– Ejh, ejh, fiacskám! De jobban tennéd, ha a Mariska körül taposnád a
földet, mint hogy a Clarinda baronesse körül tolod a szelet.

– Ha ez nekem jobban tetszik.

– Gusztus dolga. Én már csak a Mariskához állnék. Kapitális egy leány!
Olyan piros, mint az élet! Tűz a szeme. Karcsú termete. Én nem értem,
mit tudsz szeretni azon a soványságon?

– Azt az elegáns «pli»-t. Azt az utánozhatlan előkelő varázst.

– De négy esztendővel idősebb náladnál.

– Az istennőnek nincs életkora.

– Hogy nem ment hát eddig férjhez?

– Mert nem találta fel az eszményét. Ha ismerné az apám a szép
tulajdonait…

– A szép tulajdonait nem ismerem; hanem a szép birtokait, azokat jól
ismerem. Nagyon tele van írva a teherlapjuk.

– Itt van ni. Apám mindig csak a materiális nézetpontokat foglalja el.
Persze a Mariska azért olyan nagyon kapitális leány, mert együtt jár
vele a kapitális.

– Hát bizony, édes fiacskám, a hogy én a te úri hajlamaidat ismerem, te
rád is jobban rád férne egy fél millió plus, mint ugyanannyi minus.

– Prózai felfogás! Nézze csak apám! Az bizonyos, hogy én rám szép
carrière vár. A legközelebbi választásnál képviselő leszek. Mint
képviselőt meghívnak az udvari tánczestélyre. Már most micsoda
megszégyenítő helyzet lenne az rám nézve, ha a főudvarmesteri hivatal
csak a magam nevére szóló meghivót küld s a polgári származású
feleségemet nem hívja meg. Tovább megyek. Az országgyülés végén mint
főispán fogok visszatérni a megyébe. Ez kétségtelen. Már most gondoljon
arra, apám, micsoda hamis helyzet állna elő akkor, hogy ha én, a
főispán, szétküldeném a meghivókat az installationalis tánczvigalomra s
arra a megye előkelő családaitól csupa kimentő válaszokat kapnék vissza.
Hisz a spirituszfőző leányának a szalonjába a haute volée be nem teszi a
lábát. Hasztalan mondom, hogy a nagyanyám grófné volt: a feleségem
proveniencziája lerontja ezt az avánszomat.

– Ellenben ha a baronesset veszed nőül, még a magad fertálygrófos
czifferblattját is három fertályra igazítod ki. Hát csak vedd el.

Budamér barátom nem is kérte a beleegyezést; az advent alatt annyira
haladt a barátságos viszony a felek között, hogy már fotografiát és
gyűrűt is váltottak egymással, a minek természetes folyománya volt végül
a kölcsönös háztüznézés.

A bárói családnak ősi kastélya volt a megyében, mellette nagyszerű park
fáczányossal s az ős erdő közepén egy régi vár romja, melyet egy
helybeli poéta egy balladában meg is énekelt, pályázott is vele a
Nádasdy-jutalomra s kicsi híja, hogy meg nem dicsérték.

Budamér el volt ragadtatva annyi dicsőségtől. Volt mit hallgatni az
apjának, különösen az ősi várromokról.

– No megállj! mondá az öreg; majd ha a… burgék is eljönnek háztüznézőbe,
én is elvezetlek benneteket a te nagyapád várának a romjaihoz: az ám még
csak a regényes látvány. A baronesse, tudom hogy mindjárt lerajzolja az
albumába!

– Ah! Kapott rajta Budamér. Az én nagyapámnak vára volt! Ezt nekem még
apám sohse mondta.

– Mert sohsem kérdezted.

Budamér alig várhatta a délutánt, a mikor a vizit órája üt, hogy
siethessen a báróékhoz eldicsekedni vele, hogy az ő nagyapjának is van
ősi várromja.

Másnap mindjárt csörgős szánokba ültek, szép téli idő volt, porzó havas
szánút; kivágtatott az egész dzsentri társaság az öreg úr falusi
kastélyához. Ott jól megebédeltek s akkor aztán ismét szánra kapva, az
öreg úr kivezette valamennyit egy mély erdei úton át a hegyek közé.

Egy kanyarodónál megállítá a menetet; ott állt ősrégi fenyők által
beárnyalva egy düledék: elől kormos falakkal, az oldalán nagy halom
vas-salakból.

Az öreg úr odavezette a fiát.

– Vedd le a süveged, fiam, ez előtt a díszes omladék előtt. Ez volt az a
kovácsműhely, a melyben a te nagyapád, a kovácsmester ütötte a tüzes
vasat. Itt verte fel a szép grófné lovának a lábára a leesett patkót, a
ki aztán belészeretett s feleségül ment hozzá. Ez a te őseidnek a
várkastélya. Nagyapád kovácsmester volt; aztán derék katona lett, nemes
emberré lett; jó férj volt, jó apa, jó hazafi. Áldassék az emlékezete.
Te is úgy kovácsold össze a szerencsédet, fiam!

… A baronesse nem rajzolta le az ősi romot az albumába.

Másnap visszaküldték Budamérnak a gyűrűt, meg a fotografiát.

Nem is lett azután belőle se képviselő, se főispán.

Hanem a kaszinóbálban a Mariska lett a bálkirályné.

A végét a mesének aztán ki lehet találni.

S ezen a nagyapa várromja segített.



CSEL-CSAL.

(Elbeszélés.)

Scrogs Melchizédek kitünő hirhedett methodista lelkész volt New-Yorkban.

Imaterme egyike volt a leglátogatottabbaknak. Nemcsak azért, mert a
legjártabb utczák keresztezésénél volt kiválasztva, nem csak azért, mert
a szomszédságában semmi circus és állatmutogató tanyája nem volt
elhelyezkedve; de főképen azért, mert a nagytiszelendő úr hozta be azt
az igen üdvös reformot a kultustéren, hogy a bibliafelolvasást szép
fiatal hölgy végezze a kathedrában.

Ez új vonzerő volt a mennyországhoz vezető utak megnépesítésére.

Ezt ugyan a többi methodista papok – nemcsak hogy schismának nem
kiáltották ki, sőt inkább mindannyian siettek utánozni, csakhogy
hiányzott náluk a fő kellék, az ellenállhatlan bájos bibliamagyarázó
«Deborah», a ki maga volt Melchizédek úr egyetlen leánya, miss
Dezdemona: a szépségversenyen harmadik pályadijat nyert celebritás.

Miss Dezdemona tizenkilencz éves volt: nem is szándékozott több lenni, a
mig férjhez nem megy.

Azt mondanunk sem kell, hogy kitünő gazdasszony volt. Ő vitte a
háztartást: ő látta el a konyhát. Bele tudta tenni a tepsibe a
rostbeafet, vagy az űrűczombot, úgy küldte el a sütőhöz, s ha
visszahozták, maga szeletelt belőle annyi darabot, a hányan az asztalnál
ültek. A szárdinás szelenczét fel tudta bontani ollóval; s a sajtból ki
tudta választani azt, a mi a legérettebb. A theásüst alatt pedig
épenséggel nagy gyakorlatot és hivatást eláruló ügyességgel tudta
meggyújtani a petroleumos mécsest. Azt is tudta, hogy varrás közben a
gyűszűt nem a hüvelyk újjra, hanem a középső újjra szokás szorítani.

Ennyi házi erények mellett miss Dezdemona maga volt a személyesített jó
erkölcs és szemérmetesség. Az utczán nagy karimáju kalapot viselt, s
annak a széléről köröskörül fátyol volt alá húzva az álláig és nyakáig:
mint a hogy a czukorsüteményt le szokták takarni a dongók és legyek
elől.

A házi erényeit a megboldogult anyjától, a nagykarimáju kalapviselést
pedig nagytiszteletü atyjától örökölte: mikor karöltve mentek együtt az
utczán, a nagy kalapok miatt kétfelé kellett tartaniok a fejüket, mint
az orosz kétfejü sasnak.

Fentebb kiemeltük miss Dezdemonának a varrásbeli ügyességét, most
eszmetársulás útján (értve a szemérmetességet) újból visszatérünk rá.

– Hanem elébb küldjétek ki a szobából a gyerekeket; mert a mi itt
következik, az nem az ő füleiknek való.

Tehátlan…

A saját ruháit ugyan nem szokta miss Dezdemona maga varrni; Amerikában a
ruhát nem varrják; hanem készen veszik. Bővebb értesítést ad erről a
Singer varrógép.

Azonban…

Nagytiszteletü Scrogs Melchizédek úrnak volt egy leveli békája, mely egy
befőttes üvegbe ideiglenesen véglegesítve, meteorologiai észleletekkel
töltötte a legtöbb idejét. Mint tudvalevőleg minden szaktudós, úgy
mister levelibéka sem adott sokat a viseletére. Nem csak hogy a vízben
úszkálás alatt; de még mikor a lajtorján felmászott is, a
legkezdetlegesebb követelményeit is az illemnek figyelmen kivül hagyta.

Ez alkalomból tünteté ki miss Dezdemona szabászati tehetségének
kifejlett voltát s egyúttal erkölcsi érzületének alapszinezését: egy
darab zöld selyemből a legtökéletesebb úszó jelmezt varrva a hidegvérü
természetbuvár számára.

– No már most be lehet hívni a gyerekeket, fel van öltöztetve a leveli
béka!

Azonban nem a leveli békáról van itten szó; hanem egy, az öltözködés
tudományát nagyon is alaposan értő egyéniségről, a kinek a neve mister
Caracalla Snobbings.

Egyike a legveszedelmesebb fajtáknak, a kik előtt semmi sem szent; még a
női ártatlanság sem.

Eszközei voltak a bűnös vállalkozáshoz, felkunkorított bajuszán,
középütt választott haján s a halántékait ékesítő sechsereken kívül,
mesés nagyságú s számokban alig kifejezhető kincsei.

A szép bibliaolvasónőt régóta kiszemelte mister Caracalla Snobbings
legközelebbi áldozatául. Szinpadról elcsábítani egy szép leányt már
nagyon elcsépelt thema; hanem a kathedrából elcsábítani: az már valami!
Egy hölgyet, a kinek kezében a biblia, háta mögött az oltár, előtte a
keresztelő medencze.

Azt előre is tudhatta mister Caracalla, hogy a Mammonnal e helyen győzni
nem lehet. Tehát mit fundált ki ördögi praktikával?

Felöltözött szegény theologus diáknak, kopott nyári paletotban: így
állított be a nagytiszteletü Scrogs Melchizédek házához, kegyes
pártfogásáért esedezve. Olyan ostobának tette magát, hogy mr. Scrogs
elhitte neki, hogy papnak készül. Oda fogadta az ifjút a házához s
ingyen oktatást és ebédet adott neki.

A széplelkű miss Dezdemona olyan szeretetteljesen bánt a szegény,
elhagyott ifjúval, mintha csak édes testvére lett volna. Az ebédnél ő
rakott a tányérjára. Egyik nap volt rostbeaf burgonyával és heringgel;
másik nap volt hering rostbeaffel és burgonyával, harmadik nap burgonya
heringgel és rostbeaffel. Mikor aztán misster Caracalla Snobbings úgy
találta, hogy már többféle variatiot ez a tárgy meg nem enged: egy este
egy nyitott levéllel a kezében s könyekkel a szemeiben belépett mr.
Scrogs dolgozó szobájába, ezen szavakkal:

– Atyám! Most kapom a lesujtó hírt, hogy az én szeretett nagybátyám,
misster Gossippy Senakérib halálán van, s engemet óhajtana még egyszer
látni.

– Akkor ne késsél fiam; indulj rögtön. Hol lakik a nagybátyád?

– Chicagóban.

– Chicagóig a vasuton harmadik osztályú jegy ára öt dollár. Adok neked
tizet, hogy vissza is jöhess.

– Óh atyám! hogy fogom ezt neked visszafizethetni?

– Te rá fogsz emlékezni a tartozásodra, majd ha egyszer sok pénzed lesz;
én bizonyára el fogom azt felejteni.

S még egy shawlt is adott neki az útra.

Miss Dezdemona pedig belecsempészett a zsebébe egy jól præparált
sandwichtset utravaló eleségül.

Egy hét letelte után pompás új divatú phaeton állt meg nagytiszteletü
Scrogs Melchizédek úr háza előtt. A hintó elé tizennyolcz egyforma szinü
telivér paripa volt fogva, s azokat ő maga hajtotta: mr. Caracalla
Snobbings.

Alig lehetett ráismerni, mint a hernyóból kibontakozott pillangóra.

– Atyám! szólt ragyogó orczával az ifjú: ime lássad az új Caracalla
Snobbingset. Az én dicsőült nagybátyám, mister Gossippy Senakérib
engemet tett általános örökösévé: rám hagyva tiz millió dollárnyi
vagyonát.

– Már most hát az én tíz dolláromat is megadhatod.

– Azt nem teszem: sőt örökké magamnál tartom, hogy holtomig adósod
lehessek: mivelhogy annak köszönhetem ez örökségemet, hogy a te gondjaid
alatt készültem istenes pályára. Én e tiz dollár adósság kamatjai
fejében tégedet és egész családodat, a ki csak hozzád tartozandó, örök
időre úri kényelemben foglak eltartani. Részesíts abban a nagy
boldogságban, hogy ülj fel a phaetonomba, mélyen tisztelt leányoddal,
miss Dezdemonával együtt, s tekintsd meg a nagybátyám által rámhagyott
falusi palotát Brooklyn mellett, melyet otthonul szántam.

Mister Scrogs azt mondta, hogy ha leányának nincsen ellenvetése: ő felül
a hintóba. Miss Dezdemonának pedig nem volt ellenvetése.

Mikor fel kellett kapaszkodni a hátulsó ülésbe, azt kérdezé mister
Scrogs mr. Caracallától:

– De már ugyan mondd meg, mért nem fogattál husz lovat a kocsid elé?

– Azért, mert a nagybátyám, a megdicsőült Gossippy Senakérib
végrendeletében meghagyta, hogy tizennyolcz lónál többet ne foghassak
soha a kocsimba.

– Akkor nagyon helyesen cselekedtél, ha a megdicsőült végakaratát
tiszteletben tartottad.

S ekként vitte végig Brooklynon a methodista papot s annak szép leányát
a gonosz szándékú férfiú, tizennyolcz lovat hajtva a kocsis ülésből.

Egy hónap mulva aztán visszaküldte őket New-Yorkba egy fél lovas cabon.

Hogy mi történt a tizennyolcz paripa, meg az egy szál dikhencz között
eső idő alatt: arról nem szükséges gyerekek előtt beszélni.

A gonosztevő bizonyosan házasságot igért a szép miss Dezdemonának; de
nem volt rá tanu: jobb lett volna, ha nem igért volna neki házasságot,
de lett volna rá tanú.

Az öreg úr sejtett valamit.

Tizennyolcz lóval érkezni, fél lóval visszatérni: erre Dániel próféta
azt mondja, hogy «kutya van a kertben.»

Mikor hazaérkezve, beléptek a szobába, miss Dezdemona meglátta az
üvegben a leveli békát, a gonosztevő kibontakozott az úszó ruhájából s
megint csak úgy ficzánkolt a paradicsomi ős «batrachos» jelmezében. Erre
miss Dezdemona elájult.

Mivelhogy minden elájulásnak felocsúdás a vége: mister Scrogs elővette
miss Dezdemonát az eszmelánczolat végett.

S az eszmelánczolat folytán rájött a valódi tényállásra.

«Téves informatio» esete forog fenn.

Mondhatni inkább «helytelen gyógykezelés».

Sőt nagyon közel jár az eset a «pactum leoninum»-hoz: az oroszlán
szerződéshez, a midőn minden haszonélvezet az egyiké, minden
megterheltetés a másiké.

Ez így nem maradhat.

Egy korán reggel tiz órakor mister Scrogs Melchizédek azt mondá a
leányának: «add fel rám a havelockomat».

A havelocknak a két oldalzsebe gyanus tárgyak körvonalait árulá el.

Aztán azt mondá a leánynak: «kövess».

Felülének egy közúti gőzkocsira s leszállának mind ketten mister
Caracalla Snobbings háza előtt.

Mister Scrogs bejelenteté magát mister Snobbingsnál, a leányát künn
hagyta a társalkodó szobában.

Midőn szemtül szemben állt a csábítóval, azt kérdé tőle:

– Uram! Van önnek lelke?

– Nem tudom. Még nem beszéltem vele.

– Hiszi ön a másvilágot?

– Jó az a parasztnak; de én nem kérek belőle.

– Uram! Ön egy család boldogságát feldúlta; akarja ön e hibáját
helyrehozni?

– Uram! A mi elmult, az visszahozhatatlan.

– Uram! Lásson ön itt lábainál térdepelve. Lelkész vagyok, s én térdelek
a bűnös előtt. Szabadítsa ön meg leányomat a pokolból, a hová maga után
csalogatta, s én, a pap, leimádkozom önre az ég bocsánatát.

– Menjen ön maga is a pokolba, nagyon jó világ van ott; válaszolt erre
nevetve a világfi.

Ekkor aztán büszkén emelkedett fel a térdéről az ősz férfiú.

– No hát ha nem használt ön előtt semmit a lelkész könyörgése: akkor itt
áll ön előtt a «férfi», a becsületében megsértett apa. Nem vagyok többé
lelkész, hanem csak ember, a ki elégtételt követel.

Ezzel előhúzott a havelockja zsebéből két pisztolyt a lelkész.

– Válaszszon ön. Egyikünknek ma meg kell halni.

– Ez már helyes. Monda Caracalla, kapva a kedvező fordulaton. Sokszor
történt vele már ilyen eset.

– Az lő elébb, a ki akar: hörgé a sértett apa elhatározottan.

– Magam is úgy gondolom.

Distantiába álltak, megosztozva a pisztolyokon. Caracalla lőtt először s
erre Melchizédek halálordítással rogyott össze.

A lövésre és a kiáltásra berohant a parloirból miss Dezdemona, s a mint
a földön vonagló atyját megpillantá, oda borult reá.

– Óh drága jó atyám! Mit tettél én miattam! Hadd haljak meg veled együtt
én is.

S ki akarta venni az öreg kezéből a pisztolyt.

Melchizédek azonban félkarjára emelkedve, így hörgött:

– Nem úgy leányom! Még én is lövök!

S azzel a felemelt pisztolyt a csábító szívének szegezte.

Miss Dezdemona kétségbeesetten sikolta fel.

– Nem! Nem! Inkább az én szívemet lődd keresztül. Atyám! Ne őt! Ne öld
meg! Én őt még most is szeretem! Én haljak meg inkább.

Erre a halálra sebzett kegyes atya végtelen fájdalommal tekinte végig,
Niobeként könnyekben felolvadó leányán: egy velőket fagyasztó
gúnykaczajt hallatott, s arra a pisztolyt kiejté kezéből, s végig terült
a földön, a két lábát elnyujtva és megrázva, az állkapcsát félrerántva,
s a szemeit felfelé fordítva, meghalt.

Erre a leány felragadta az atyjától elejtett pisztolyt s azt a saját
homlokának szegezte.

– Hát én is követlek a halálba, drága jó atyám.

– No, no, kicsikém, ne ízélj! Aczide azt a mordályt.

– Nem! Nem! Meg akarok halni. Úgy sem szeret már senki.

– Dehogy nem szeret! Hát én ki vagyok?

– Nem hiszek neked többé.

– Becsületemre mondom.

– Hányszor esküdtél, hogy feleségül fogsz venni.

– Akkor csak esküdtem; de most becsületszavamra mondom, hogy feleségül
veszlek; csak azt a pisztolyt tedd le.

– Becsületszavadra mondod, hogy nőül veszesz?

– Becsületszavamra mondom, hogy nőül veszlek!

… «Akkor áldásom reátok» rebegé a szegény halott, felemelkedve halálos
álmából.

– Nini! Hát ön nem halt meg, mister Scrogs?

– Nem ám. Volt annyi eszem, hogy nem tettem golyót a pisztolyokba. Hanem
ezúttal tanu előtt tette ön a házassági igéretet. Azért már csak tessék
úgy térden állva és kéz fogva maradni.

Azzal hirtelen előrántotta a havelockja másik zsebéből az esketési
könyvecskéjét, ráolvasta belőle az ifjú párnak szóló hivatalos
formulárét, megáldotta őket, s aztán, mint a ki dolgát legjobban
végezte, ott hagyta a leányát, most már férjezett «mistress Snobbingst»
boldog élete párjának a karjai között.

Mister Caracalla Snobbings aztán vakarhatta a fejét, midőn kitalálta,
hogy mit jelent az a szó, hogy «csel-csal?»



SZENT ANTAL GENERÁLIS.

(Mese.)

A lisszaboni nagy székesegyházban, mely a Braganza család síremlékeit
takarja, látható egy híres szent szobor, melyet Szent Antal generális
szobrának neveznek. A művészi faragványú szent szobor gazdagon fel van
ékesítve aranynyal, ezüsttel, zománczmunkával és drágakövekkel; csak egy
fogyatkozása van: az, hogy nincsen nyaka. A feje úgy áll a két válla
között, minden nyak nélkül. És épen ezért tiszteli a portugál mindenek
felett Szent Antal generálist s ennek igen szép története van.

Dom Alfonzó királynak háborúja volt a szaraczénokkal Afrikában, a kik
ellen kiküldött egy derék hadsereget, ellátva ágyukkal és egyéb tüzokádó
szerszámokkal s egész hajóhaddal. S a portugálok igen jól tudtak lőni és
verekedni úgy gyalog, mint lóháton, szárazon úgy, mint vizen.

Volt is a hadseregnek egy derék generálisa, Don Adonis di Bragamundos, a
ki a legelőkelőbb főuri családból származott s ennélfogva nagyon kellett
neki érteni a hadvezetéshez.

A vitéz portugálok hősi támadását nem is birták kiállani a hitetlenek,
ellenben úgy szaladtak, mintha a lovaiknak a farkával harczolnának a
portugálok ellen.

A hős Don Adonis di Bragamundos végre körülkerítette a mór fejedelmet
Arzilla várában s azt ostrom alá vette.

A hős vezérnek azonban két nagy gyöngesége volt; a szép asszonyok, meg a
jó borok; s Arzilla tartomány mind a kettőben bővelkedett.

A generálisnak több gondja volt az ivásra és a mulatozásra, mint a
sánczvivásra. Egy éjjel aztán, mikor a tisztjeivel együtt a legvigabban
lakmározott, rajta ütöttek a várbeli szaraczénok s szétverték az egész
ostromló sereget.

Dom Alfonzó király megharagudott a generálisra, levágatta a fejét s ujra
összeszedve a hadait, más vezért állított a tábor élére. Ez pedig volt
don Jordanos di Caparados, a ki sok kincseket kaparván össze tengeren
túl járó gályáival, kétségtelenül a legalkalmasabbnak látszott egy
hadsereg vezetésére.

A vitéz portugálok másodszor is diadalmasan nyomulának előre a
szaraczénok tartományában s elvégre úgy közreszoríták a mór fejedelmet
hadaival együtt két víz közé, hogy annak nem maradt más választása, mint
vagy lerakni a fegyvert, vagy a vizbe fulladni.

Ekkor azonban a szerecsen fejedelem fogta magát, összeszedte őseinek
minden kincsét s felajánlotta a portugál vezérnek, ha őt menekülni
engedi.

Don Jordanos di Caparados pedig semmit sem szeretett úgy, mint az
aranyat. Meg hagyta magát vesztegetni s ki engedte sikamlani a
kelepczéből a mór fejedelmet seregestől együtt. Végül aztán a portugál
seregnek kellett hanyatt homlok visszavonulni a mocsáros tartományból,
ha éhen nem akart ott veszni.

Dom Alfonzo király megharagudott – és méltán – az áruló vezérre:
leüttette a fejét s állított más vezért a hadai élére. Ez volt don Mulos
di Lassapassare, a ki el volt ismerve egész Lisszabonban a
legbecsületesebb embernek s annálfogva kiválóan hivatva volt egy
hadseregnek a vezetésére.

Don Mulos di Lassapassare pedig azt követte, hogy mindent utána csinált
az ellenségnek; ha a mór jobbra húzódott, ő balra tért, ha az
előrenyomult, ő hátrahúzódott, ha az pihent, ő is siestát tartott, soha
ütközetre nem került a dolog; hanem az előre-hátra való masirozásban úgy
elkopott a portugál sereg a sok betegség és szökések miatt, hogy
esztendő végén volt is, nem is valami a szép ármádiából.

Ekkor haragudott aztán csak meg igazán dom Alfonzó király. «Minek neked
a fej, ha nem tudod hasznát venni?» Leütteté a fejét don Mulosnak
rendén.

Végre aztán megtalálta az igazi hadvezérnek való férfiút. Ez volt a
híres hős don Espada di Fulgurfrangos. Híres a diadalmasan megvivott
párbajairól, melyek rendesen ellenfelének halálával végződtek. Ez ugyan
se irni, se olvasni nem tudott, a mappán sem tudta megismerni, hogy
melyik az országút, melyik a folyóvíz; ámde tudott vitézül verekedni s a
hadvezérségnél ez a fődolog: «Üsd! Nem apád!»

Don Espada di Fulgurfrangos aztán neki vitte a portugál sereget a
sánczai mögött erős állásban levő szaraczén seregnek olyan merész
rohammal, hogy a fele ott veszett. Ennek pedig nem vághatta le Dom
Alfonzó a fejét, mert azt elhordta az ütközetben egy szakállas golyóbis.

Ekkor aztán még egyszer felszerelé a portugál sereget Dom Alfonzó király
s megindítá a hitetlenek ellen.

Ezuttal valósággal kiválasztá a legalkalmasabb generálist.

Előhozatta a Braganzák sírboltjának egyházából a köztiszteletben álló
Szent Antalnak szobrát, csináltatott a számára egy dúsan megaranyozott
két kerekű harczszekeret a római császárok quadrigáinak a mintájára,
mely elé négy fehér ló volt egymás sorjában fogva; ebben elhelyezteté a
szent szobrot. S aztán a vállára övezte a szent Annuncziáta rend
csillagkeresztjével díszített széles szalagot s azzal azt mondá a
portugál sereg tisztjeinek: «ez lesz a ti generálistok!»

Szent Antalnak nem volt tollbokrétás sisak a fején, de a helyett volt
körülötte arany glória, hét csillaggal az abroncsán, melyek a hét
csodatevő köveket viselték: a zafirt, rubint, karbunkulust, smaragdot,
opált, topázt és a világszemet. A tábornagyi bot helyett pedig egy arany
kereszt volt a kezében.

A mint a portugálok megtudták, hogy Szent Antal lesz a fővezérük,
egyszerre új lelkesedés szállta meg a kebleiket. És már a masirozás
alatt tapasztalták az üdvös javulást, mert rendesen megkapták a
zsoldjukat s embernek és lónak kijárt a teljes porcziója kenyérből,
abrakból; nem úgy, mint a régi generálisok alatt, a kik a járandóság
felét a tarsolyukban marasztották.

Ámde a hitetlenek is nagyhamar megérezték a hadvezérváltozást a portugál
seregnél. Hasztalan vették elő a régi cselfogásaikat, azok nem találtak
czélba. Mikor Ceuta várát ostromolták a portugálok, ismét odabocsáták a
mórok legszebb hölgyeiket a hadvezér elé, a tánczban csábító almékat, az
énekkel bűvölő abelérákat. Szent Antalt nem igézték azok meg, valamint
hogy élő testben sem tudta őt elcsábítani hajdan a pusztában szép
asszonynyá átváltozott sátán. – A várat ostrommal bevették.

Majd meg egész tevesorral küldték eléje országuk gazdagságát: arany,
ezüst drágaságokat, kelet füszereit, a kalifák szövött és hímzett
kelméit s tömlőbe zárt borait. Szent Antal nem látta meg szemeivel a
pompát, nem hallotta meg füleivel a nemes ércz csengését, nem orrontá a
füszerillatot, nem izlelte a bor zamatját. Tántoríthatlanul nyomult
előre Fez tartományába.

Mikor aztán a Sebu folyónál, a hol elődjét oly csufosan megverték a
szaraczénok, összetalálkozott Szent Antal serege a mórok derék hadával,
ezek ismét elővették a szokott furfangjaikat, a ravasz cseltámadásokat,
a szinlelt megfutamodást, az álczázott kelepczevetést, a hamis
üzenetküldést; ámde Szent Antal süket és vak maradt mindezen csalafinta
fogások iránt, nem engedte magát rászedetni, nem is adott ki az
alvezéreinek hóbortos rendeleteket, se a csapatjait nem küldte vaktában
a veszedelem torkába, hanem engedte, hogy minden alvezére cselekedjék a
saját belátása szerint. A derék ütközetet megkezdve, szép okosan engedte
a fővezér, hogy nyomuljon előre a jobb és balszárny a maga hajlandósága
szerint; nem okoskodott bele, nem czifrázta a dolgot, nem fuvatott
hátrálót, mikor legjobban verekedett a hadsereg, hanem a mint végre
eljött az ideje, hogy a hadsereg, zöme is neki zúduljon az ellenség
derék hadának: akkor Szent Antal generális engedé legelébb előnyomulni a
muskétásokat, azok mögött a lándzsásokat, utoljára a pánczélos
lovasokat, s mikor végre ezek felverték az ellenséget s zászlóikkal
betörtek a had derekába, akkor aztán maga Szent Antal is megindult a
döntő csapásra, a harczszekere körül sereglett válogatott
testőrcsapatjával.

A szaraczén tábor megfutott, ott hagyta a sátrait, tevéit. Menekült a
hitetlenek népe a Sebu-folyam hidja felé.

Ha e hidfő sánczait elfoglalhatják a portugálok, akkor a mórok egész
serege tönkre van téve, nincs számára menekülés.

Azt a hidfőt azonban a legfélelmesebb kerekes ágyúk védelmezték, a
hosszú csatakigyók, melyek vas záport okádtak sárkánytorkaikból az
ostromlók sorai közé. A támadó portugálok már ingadozni kezdtek.

Akkor a Szent Antal harczi szekere elé fogott négy fehér paripát valami
szellem szállta meg. Neki vágtak a tűzokádó sáncznak, azzal együtt aztán
a testőrök daliás csapatja is rohamra indult; a lobogós kopjaerdőből a
sisakok tollbokrétáinak repülő kertje közepéből magasan lobogott fel
Szent Antal fényes alakjának feje, a csillagos glóriával, a felemelt
keresztet úgy tartá a kezében, mintha azt mondaná: «Előre! a Szent szűz
nevében!»

Hozsánna! Hozsánna! rivallá az egész keresztyén tábor. «Dicsőség Szent
Antal generálisnak!» s új lelkesedés szállt a hősök szivébe,
halálmegvetéssel rohantak a pokol kapujának.

Akkor egy lánczos golyó leszakítá a szent szobor fejét.

Erre a portugál seregben, a milyen nagy volt az imént a lelkesedés,
olyan nagy lett egyszerre a megrémülés.

«Oda Szent Antal generális!»

Ime azonban csoda történt. Egy bátor ifjú testőr vitéz, kinek neve don
Angelo di Sempervivos, hirtelen felkapta a földről a szent szobor
leütött fejét s ismét odailleszté azt annak a két válla közé.

«Mirákulum! Mirákulum!» Rivallt fel erre az egész tábor, a keresztyének
új erőre kaptak, a mórok pedig elrémültek. Csoda történt, hogy egy
hadvezér ujra felteszi a lelőtt fejét és tovább vezeti a harczba hiveit.
Ott hagytak sánczot, csatakigyókat, futottak eszeveszettül. A szaraczén
sereg a folyamba ugrált, s a ki nem tudott uszni, ott veszett a hullámok
közt.

Így tudott vezényelni Szent Antal generális az ütközetben; a király ki
is nevezte őt a diadalmas hadjárat után Feldmarsall-Generalissimusnak.

Ezért nincsen nyaka a braganzai templomban levő Szent Antal-szobornak;
de annál nagyobb a portugál népnek a hódolata e kitünő szent alak iránt.

Hej, de sok tábornagyok és hadvezérek tanulhatnának a példájából!



BRAZIL HELIOGABÁLNÉ ASSZONY FÉRJE.

(Elbeszélés.)

Dr. Blennys Akhitofel egyike volt a legjobb hírnevű jogtudósoknak
New-Yorkban. Nem afféle «doktor in absentia», de valóságos abszolvált
jogtudor, a kinek a kisebbik fejében is több tudomány volt, mint a
kollegáiban összesen. Tudniillik, hogy feje tetején volt egy ökölnyi
nagyságú kinövés. Ez még növelte a tekintélyét.

Egy délelőtt a Broadway milliomosainak egyike jelenté be magát nála, a
kinek a neve volt mr. Hunter Putifár.

Dr. Blennys leülteté mister Huntert egy hintálószékbe s ő maga egy másik
hintálószékbe bocsátkozva le, úgy csajkáztak egymással szemben az
értekezés alatt.

– Doktor! Én egy igen kényes ügyben kérem önnek a segitségét.

– Szolgálatjára állok, mister Hunter.

– Putifár! Ha szabad kérnem. Az egész nevemet kérem; mert vannak Hunter
Cæsarok, Hunter Sesostrisok, Hunter et Cok, a kikkel nem akarnám magamat
összetéveszteni. Tehát nekem van egy leányom: «Dina». Nem találja ön,
hogy fatális dolog volt egy leányt Dinának kereszteltetni? A feleségem
ideája volt.

– De emlékezem rá, hogy volt az ó-világban egy celebris processus:
Jacobson contra Sékhem, melynek substrátumát egy Dina nevű leányzó
képezte.

– No hát. Nincs semmi új a nap alatt. Csakhogy mai világban nem rabolják
el többé a leányokat, mint hajdan Mezsopotámiában, nem csábítják el
őket, mint régenten Európában, hanem hipnotizálják. Egy ilyen gonosz
hipnotizáló volt mister Snuff Robespierre.

– Ismerem. Annak a nagy húskivonatgyártó firmának az örököse.

– Az. Gazember.

– Három millió vár rá.

– Mégis gazember. A leányomat választotta médiumnak.

– Tett neki irásban vagy tanuk előtt házassági ajánlatot?

– Tett hát! Nálam a leánykérő levele.

– Hát mért nem adta hozzá a leányát?

– Doktor! Ön éles eszű Justinianus! Nem találja ki a neveinkből a
tényállást? Én, Putifár, igaz orthodox kväkker vagyok, ő pedig,
Robespierre, eretnek, rozikrucziánus. Csak nem engedhetem az unokáimat
pokolra jutni!

– Abban megint önnek van igaza.

– No hát! Megtagadtam a beleegyezésemet. A leányomat elzártam a harmadik
emeletre s magamhoz vettem a liftnek a kulcsát. Az istentelen pedig
elment a táborba a déliek ellen verekedni. Most következik a
komplikáczió. Egy délután miss Dina azzal a bizalmas közleménynyel
szakítja félbe az olvasmányomat, hogy ők már ezelőtt hónapokkal meg is
kötötték a házassági üzletet – részletfizetésre.

– Ez már pozitiv kiindulási pont. Ez adott helyzetben önnek nem lehet
egyéb feladata, mint ratifikálni a szerződést.

– Hisz azt magamtól is tudom. Utólagos jóváhagyás. Pinczeváltó
honorálása. De képzelje ön, az a gazember mit csinál? A helyett, hogy
ülne itthon s főzné az apja gyárában a húskivonatot, nekimegy egy
ágyúgolyónak s keresztülütteti magát vele. Most itt van a faktum, de
nincs meg a faktor, a ki az æquatio megoldásához mulhatatlanul
szükséges, az a bizonyos – X.

– Tehát most az én feladatom lenne, æquatio útján azt a bizonyos X-et
kitalálni.

– Helyesen. Ezt akartam mondani. Nincs önnek a kliensei között valaki, a
kivel lehetne a csatában elesett prezumptiv vőt helyettesíteni?

– Akad.

– Akad! Akad! De én nekem sajátszerű igényeim vannak egy ilyen
szeretetreméltó új családtag irányában. Annak nem szabad sem olyan
gazembernek lenni, a ki engem folyvást zsarolni fog ezen a jogczímen,
sem olyan becsületes embernek, a ki komolyan veszi a férj jogait és
kötelességeit, mert az elsőre én nem állok rá, a másodikba pedig a
leányom nem egyez bele. Hanem egy afféle neutrális individuum, a ki a
házasságkötés napján, a mint a menyegzői puddingot lenyelte, felkel,
elmondja az asztal-áldást, kikeresi a násznép kalapjai közül a legjobbat
s azzal úgy eltünik, hogy az adresszét nem hagyja hátra.

– Van ily quidam a tárczámban.

– Hogy jegyeztetik a kurzusa?

– Négyezer dollár évjáradék, átruházási joggal.

– Nem! Semmi évjáradék! Egyszer-mindenkorra kielégítés. Adok neki
százezer dollárt az esküvő után s többet nem hallom a nevét.

– Áll. Holnap utazom Philadelphiába. Ön, mister Hunter Putifár és miss
Hunter Dina egy nappal később utánam az esküvőre; vőlegényről, papról,
két tanuról én gondoskodom; úgyszintén a házassági szerződésről és a
nászlakomáról. Rám találnak önök a Chesnut-Streeten, a «paradicsom
kapujához» czímzett vendéglőben. Tudja mr. Hunter Putifár, merre van?

– Hogyne tudnám! Ott a vadgesztenyefák sorában; mindjárt a
«Penitenciary» mellett. Ott kapni a legjobb portert.

– No hát ez el van intézve. A viszontlátásig.

Doktor Blennys Akhitofel sietett a másik kliensét felkeresni
Philadelphiában, akinek a neve mister Brazil Heliogabal. Sem a név, sem
a konfesszió ellen nem lehet kifogása a kväkkernek; mert ez
Schwedenborgiánus.

– No hát mi hirt hoz, doktor úr?

– Egy jót is, meg egy rosszat is.

– Kezdjük a rosszon.

– Hát bizony a perünket az utolsó instanczián is elvesztettük, daczára a
fényes plaidoyernek, a mit tartottam ön mellett.

– Hát ez bizony rossz. Már most kiváncsi vagyok rá, hogy mi lehet még
valami jó hir.

– Önnek van egy kis fia, négy esztendős, a kinek nincs anyja.

– Ön legjobban tudja, hogy miért nincs?

– Úgy tudom: Artaxerxesnek hivják. Van neki még ezen a királyi néven
kivül egyéb világi birtoka is?

– Igen. Mindaz a gesztenye, a mit a Chesnut-Streeten fölszedhet a fák
alól.

– Ez nem tart el mind a négy évszakban. Ez a fiucska egy százezer
dollárnyi örökséget kaphatna, ha az apja megházasodnék.

– Hogy én megházasodjam?

– Igen. Mondhatom, hogy tekintélyes házból való a menyasszony. Miss
Hunter Dina: mister Hunter Putifárnak az egyetlen lánya. Holnap itt lesz
az apjával együtt s önök délben 12 órakor esküdhetnek. A fiának én
leszek a gyámja s a neveléséről, ugyszintén a százezer dollárjának az
elhelyezéséről és gyümölcsöztetéséről én gondoskodom. Ön csak egy óráig
fogja látni a menyasszonyát.

– Köszönöm, mindenre ráállok. Tessék az ügyben intézkedni.

Ilyen simán ment az egész kényes vállalat lebonyolítása.

*

Másnap pontban déli harangszóra ott volt mr. Hunter Putifár leányával,
miss Dinával, a gesztenyefa-utczai «paradicsom-kapuja» vendéglőben. Dr.
Blennys Akhitófel a kliensével, mr. Brazil Heliogabállal és a két
tanuval már várt reájuk. Mindannyian fekete frakkban voltak fehér
nyakravalóval és keztyüvel, gomblyukaikon sárga thearózsák.

A kölcsönös bemutatás megtörténte után a mellékszoba ajtaja
felnyitattott: az volt berendezve a szertartáshoz. A fehér hímzett
takaróval fedett asztal előtt állt egyházi talárjában a nagyon
tiszteletreméltó lelkész, Snobbs Melkizedek, készen hivatása
gyakorlásához.

A vőlegénynek, úgy mint a menyasszonynak le kellett huzni a jobb
kezükről a keztyüt, a gyürüket egymással kicserélni s aztán kezeiket
egymáséba téve, egymás után elmondani az előttük felolvasott esketési
mintát, melynek megtörténte után a lelkész férjnek és feleségnek
nyilvánítá őket, beirta a neveiket a jegyzőkönyvébe s erről kiadta a
hiteles másolatot, melyet mister Hunter Putifár tett a zsebébe. Végül
megáldá az ifju párt: «gyarapodjatok és sokasodjatok».

Azután egy harmadik szobába léptek át, a hol már fel volt terítve a
menyegzői lakoma s ott – heten valának letelepedtek egy asztal mellé,
úgy hogy a vőlegény a menyasszonynyal szemközt került; ő mellette pedig
kétfelől volt a két násznagy. Kissé szokatlan elhelyezés; de ha a
«paradicsom kapujában» így szokás!

A lakoma megkezdődött, mely válogatott és bőséges volt. Mister Snobbs
Melkizedek igyekezett annak tehetsége szerint igazságot szolgáltatni,
közben kegyes asztalmondatokat bocsátva közre. Még jobban hozzálátott a
rostbeaf és porter elfogyasztásához a két násznagy, anélkül, hogy kegyes
mondatokra vesztegették volna az időt.

– Quäkker hitem tiltja az esküvést – sugá mr. Hunter Putifár dr. Blennys
Akhitófelnek; de mernék rá fogadni, hogy ezt a két násznagyot láttam már
egyszer, mikor a Penitenciáry zárkáit bejártam.

Mistress Dina (most már Mistress Brazil) némi kiváncsisággal vizsgálta
annak az urnak az arczát, a kit most hevenyében férjül eskettek vele
össze.

Szép, halaványbarna arczu ifju volt, a harminczas évek elején. Fekete
göndör haja, szép bajusza, szakála. Keskeny ajkai, finom orra. A szemei
pedig épen megigézők voltak, valami lappangó tüzzel, mely csak néha
villant meg. S az egész arczot még vonzóbbá tette az a mélabús komorság,
melyet néha-néha félbeszakított egy szilaj fellobbanás, a mi viszont
elveszett keserü gúnymosolyban.

Ki lehet, mi lehet ez az ember? gondolkozott rajta.

A pohár érintetlen állt előtte. A vőlegény nem ivott.

A menyegzői tortát a menyasszonynak szokás összetörni s abból egy
darabot a vőlegényének nyujtani. Ez a czeremónia is megesett.

– No most még egy hagyományos szertartásnak kell megtörténni, mondá a
tisztelendő úr. A nászlakománál a menyasszony és a vőlegény közösen
isznak ki egy pohár bort.

A vőlegény előtt ott állt a pohár tele pezsgővel. Megkinálta vele a
menyasszonyt.

Mistress Dina leszürcsölt belőle egy keveset s aztán visszatolta a
poharat mr. Heliogabalnak. Akkor az is ivott belőle – egy kortyot.

– Ah, azt a poharat fenékig ki kell inni! – parancsolá a lelkész.

Azzal a pohár még vagy hatszor vándorolt egyik kézből a másikba.
Utoljára csak egy csepp maradt benne: azt mrs. Dinának kellett
elfogyasztani.

Akkor aztán a nagytiszteletü ur felállt és a többieknek is jelt adott a
felkelésre s a bevett szokáshoz illőn elénekeltetett velük egy zsoltárt.

  «Oh mily boldog az oly ember éltében,
  A kit az Isten bévett kegyelmében».

A két násznagy csak úgy a kráglijába mormogta a zsolozsmát, ellenben a
vőlegény igen áhitatosan énekelt bele. Mrs. Dina megjegyzé, hogy a
férjének gyönyörü bariton hangja van.

És mennyi érzéssel tudja énekelni azt, hogy:

  «És megbocsátá minden vétkeit
  És béfedezte minden büneit».

Majd egyszerre magasra felcsap a zsoltár áriája: a többinek mind a
torkába szakad a hang; a lelkész maga is ágaskodva éri s a képe veres
lesz az erőltetéstől; de Heliogabál gyönyörüen kivágja a rithmust:

  «Boldog az ember, kinek hamissága
  Istentől sincs néki tulajdonítva.
  És kinek csalárdság nincs szivében.
  Tettetés nélkül jár életében.»

És íme két könycsepp ragyogott az éneklő szemében.

Ennek az embernek szive van!

A lelkész azután megáldá az ifju párt, megcsókolta az orczáikat s aztán
kétfelől, dr. Blennys és mr. Hunter által gyámolítva, eltávozott. Mrs.
Brazil követte őket.

Dina még egyszer hátra fordítá fejét eltávoztában s látta, hogy
«férjét», mr. Heliogabált is épen úgy vezetik el kétfelől karonfogva a
násznagyok, mint mr. Melkizedeket. – Nem tudta megérteni a dolgot. –
Hogy mehetett úgy a fejébe az az egy pohár bor, a mit ketten
fogyasztottak el apránkint?

*

Egy év mult el a házasság után. Mr. Hunter Putifár a vejét
(szerződésükhöz hiven) nem látta azóta; levelet sem kapott tőle; hirét
sem hallotta. A váltság-díj, a százezer dollár, dr. Blennysnek át lett
adva.

Dinának hosszu volt az az idő.

Nem birta elfelejteni azt az utolsó pillanatot, mikor az eltávozó férje
az ajtóból visszafordult s még egy szomoruan boldog tekintetet vetett
felé.

Nagyon bánta, hogy legalább egyetlen egy csókot nem adott neki. Annak, a
kinek a nevét viselte.

Vajjon hol lehet ő most? Mit csinál? Merre jár?

Többször intézte ezt a kérdést dr. Blennyshez; de az mindig azzal
utasította el, hogy őt hivatalos esküje kötelezi a rábizott titoknak
szigoru megőrzésére. Az apjától még kevesebbet tudott kivenni.

– Várjatok csak! mondá magában; majd végére járok én ennek. S azzal egy
napon elutazott Philadelphiába.

Ott felkereste a rendőrfőnököt, mister Fellovot.

– Mister Fellov! önnek mindenkit kell ismerni, a ki a városban
megfordult. Kutassa ön fel a nagy könyveit és keresse ki, hogy egy
bizonyos mister Brazil Heliogabál, akivel én ma egy éve: október 21-ikén
törvényesen egybekeltem a «paradicsom ajtajához» czimzett hotelben, hová
lett és hol található most?

Mister Fellov óriási emlékező tehetségü férfiu volt.

Elő sem vette a nagy könyveit, hanem a szemeit a padlás felé fordítva,
mintha onnan olvasná le a választ, rögtön felvilágosítást adott.

– Drága missziz. Én nagyon jól emlékezem mister Brazil Heliogabálra.
Igen derék yankee gentleman volt. Holnap, október 22-ikén lesz éppen
esztendeje, hogy a Penitenciary államfogház udvarán felakasztották –
feleséggyilkosság miatt…

– S én azzal az emberrel egy pohárból ittam.



A BÉKA.

(Életkép).

Nagyon jól emlékszem rá. Az idén éppen ötven esztendeje. Kecskeméti diák
voltam. Ketten, nyalka jogászgyerekek a Nagy Feri pajtásommal, utaztunk
ünnepi vakáczióra Halasra, a hol a barátom szülői laktak. Fel is dültünk
utközben a szekérrel; de nem lett semmi bajunk.

Ott terül el Kecskemét és Halas között a nagy futóhomok sivatag, a minél
különbet az egész országban kötve hiszem, hogy találjunk. A ki ezt végig
járja, ugyan elmondhatja, hogy «mégis csak mozog a föld». Ez itt egyre
változtatja az alakját. Néhol, a lapályon, olyan képet mutat, mint a
hullámzó Balaton: egymás fölé fodoruló habok – fövényből, köztük egy-egy
«angyalhullás», a mit a forgószél kerekített ki; majd meg hepehupás
dombok, a széljárta oldalon mélyen aláásva, nyurgult, hátahoporjás
bakhátak, a mik az öreg buczkákat egymással összekötik. Az öreg buczka
már daczol az idővel. Az nem hagyja magát a széltől elhordatni, szerzett
magának valahonnan valami göcsörtös nyirfákból, ezüst levelü nyárból
felvert bozótot, az megvédelmezi; az egyik oldalon ugyan a fák gyökerei
mint a kigyók nyulnak szerteszéjjel, de a másik oldalon jól
megkapaszkodnak; mig az uj buczkákat, a miket az idei bőjti szél
alkotott, meg lehet ismerni arról, hogy azoknak csak a csucsából mered
elő az eltemetett nyirfa vége. Fű nem lepi be a völgyet, csak a
vasgyökerü iglicze-tövis marad itt meg és a kék iringó; abból is
ördögszekeret csinál a szél, a mit végig karikáztat a sivatagon. S a
mennyire a legmagasabb buczkatetőről ellátok, nincs előttem egyéb, mint
hullámzó sárga föld, fehér levelü fák, szürke bozótok; egy-egy özvegy
kánya károg a száraz fa tetején: más állat nem vetődik ide.

De a mig arra a buczkatetőre feljutottam, többet jártam a tenyeremen,
térdemen, mint a talpamon; mert a homok szalad az ember lába alól, s
lejtőnek fel visszafelé segít. Lefelé már könnyebb: ott kész az orosz
csuszkapálya; csak le kell rá ülni.

Itten fordultunk fel a szekerünkkel: mert utnak nyoma sincs; a
kerékvágás rögtön összefolyik, csak a jó gondolat vezeti az embert;
pedig hát ez a fő közlekedési ut két nagy alföldi város között. S ennek
az utnak a fele járóját képezi a hires fehértói csárda.

A hogy a neve elárulja, itt a homok pusztát egy nagy kerek tó szakítja
félbe, melynek a környéke vakító fehér a kuk-sótól (így hivják az
alföldön a sziket). A viz közelében összerepedezett vastag rétegekben
fekszik a nyers szóda; míg a tó északi részében sürü nádas verte fel a
bugáit.

És azután nagy sik terület veszi körül a tavat, olyan egyenes, mintha az
indzsellér léniázta volna meg: csak egy vakandturás sem domborodik
rajta. Takarja végtül végig a pimpó, meg a timpó. Ezek a szikes föld
otthonos lakói, itt-ott helyet adva a sárga virágu széki-fünek. Minden
növény úgy odalapul a földhöz. Ez az ő védelmük. Külömben őket is
eltemetné a szél a pusztai homokkal, de így nem vetheti meg sehol a
lábát, elszalad fölöttük.

Ennek a tónak a közelében épült a fehértói csárda.

Bekerítve nincs. Ott áll a szikkadt sár közepén; ökörnyom, patkónyom
ripacsossá verte előtte az utat, mely félrecsap a hat oszlopon nyugvó
állás alá, a hol az utasok meg szoktak etetni. Csárdafal, állásoszlop
megvallja őszintén, hogy vályogból épült, a mit ugyanabból a szikes
fekete agyagból gyúrtak, a miből az egész legelő áll s azt nem állja a
vakolat. Az istálló fala pedig becsületes fecskerakás. (Két deszkapalánk
között sulyokkal összevert szalmás agyag: olyan tartós, mint a római
sáncz). A födele minden szárnyéknak nád. Távol a háztól egy kankalikos
kút, melynek gémkolonczára esett birka bőre van száradni kiterítve. A
ház háta mögött füstölög a trágyahalom, a miből télire tőzeget
készítnek: mire használhatnák egyébre? A szikes földet ásó, kapa
hasztalan turkálja: itt kert nincs. Egyedüli virág az ismeretes
dísznövény az útféli gazok közt, a méregtermő maszlag.

A kocsisunk behajtott az állás alá: elővette a saraglyából a hazulról
hozott szénát, leszerszámozta a lovakat, mi pedig a barátommal bementünk
a csárdába.

A tornáczból a nagy ivószobába léptünk be, melynek két alacsony ablaka
volt: se függöny, se muskátlis cserép előtte, a mi a «betekintést»
akadályozhatná.

A salétromfoltos falakon ócska rámákban penészfakó képek, Sobri Jóska és
Milfait; meg a párisi divatképek a mult évtizedből. Azok közé szépen
kiszegezve a tekintetes vármegyének a hirdetménye: «Statárium».

Maga a korcsmárosné fogadott bennünket. Maga, mert gazda nincs. Az már
tiz esztendővel ezelőtt eltünt valamerre. Egyik azt mondja: agyonütötték
a féltékeny betyárok; más meg, hogy elbujdosott Ráczországba; – az is
lehet, hogy «ül» valahol. – A menyecske nem fiatal már: túl van a
veszedelmes koron; de még most is látszik, hogy valaha szép volt. Gangos
a járása, deli a termete; csakhogy nagyon mélyek már az orczáján a
ránczok.

Épen vajköpülésben találtuk, a mit nem lehet félbenhagyni senki vendége
kedvéért; pedig a kocsisunk nagyon követelte a maga karafina borát.
«Várjon kend, ha eddig várt!»

Az utitársam mindig udvarias legény volt: hirtelen felajánlá a
korcsmárosnénak, hogy majd ő addig folytatja a köpülést, a míg az
asszonyság a pinczébe jár. Ráálltak. A jurista pajtás elfoglalta az
alacsony lóczán a helyét s a köpülőt a térde közé fogva, folytatta a
hasznos vegytani műtétet.

Én azalatt körülnéztem az ivószobában.

Az egyik szögletben volt a léczrácsos söntés, pálinkás üvegekkel a
polczon; a másik szögletben egy nagy, fehérre meszelt banyakemencze.

Ennek a körülfutó padkáján állt a kemenczének támaszkodva egy kis leány:
valami négy, öt éves forma. Szép nyulánk gyermek: csak egy kis ingecske
volt rajta, mely a térdeig ért, hanem az finom rácz patyolatból; a
lábain nem volt semmi. A szemei, bizony mondom, hogy nagyobbak voltak,
mint a szája, s még nagyobbnak látszottak a sürü fekete pilláktól, ha
felnyitotta. Csak úgy nézegetett ki a sürü haja alól, mely göndör
csigákban omlott alá a homlokára. A kezében tartott egyet azok közül a
veszedelmes mákfejek közűl, melyek az utféli maszlagos redőszirom
szárain teremnek. Azzal játszott. – Játszhatott volna egyébbel is, mert
a kemencze tetején ott heverészett a nagy czirmos macska, mely hol a
farkát csóválta alá, a kis leány orrát csiklandva vele, hol a tenyerével
kapkodott a hajához; de a gyermek nem fogadta el a játékot; hanem inkább
kényeskedve utasítá el magától a macskaenyelgést: «noo!»

A csaplárné visszajött a borral: mi azt átengedtük a kocsisunknak. Még
akkor egyikünk sem volt borivó. S a fehértói pincze idei karczosa nem
csábított tilalomszegésre.

Kaptunk a helyett jó «irót.» Így híják a magyarok – nem a poétákat, –
hanem azt a jó savanyu italt, mely a vajtól a köpülés után elválik.
Valószinü, hogy honfoglaló őseinknek is ez volt az itala, a mikor
Magyarországra bejöttek. Bor még akkor nem volt a hazában. És ha mi
egész hiven akarnók megünnepelni a milléniumot, nekünk is iróval kellene
a magnum áldomást innunk a nagy országos lakomán.

Akkor jól esett az: és mellé a friss irósvaj, az éjjel sült kenyérrel.

Én nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem a csaplárnétól:

– Úgy-e bár, az a kis leány ott árva?

– Az ám. Nemde onnan gondolja az ifjur, hogy ha anyja volna, a haja be
volna fonva.

– De még inkább onnan gondolom, hogy nem a maga leánya, mert külömben
kivenné a kezéből azt a mérges maszlag-tobozt.

– Hadd játszszék vele az istenadta! Nem eszi az azt meg. Egyebet sem
eszik. Nem tudom mivel él.

Azzal egy szeletkét levágva az abroszra tett kenyérből, azt megkente
vajjal s odavitte a kis leányhoz.

– No te «béka!» Hát kell-e egy kis vajas kenyér?

A gyerek elvette, de meg sem köszönte.

– No lássák! Meg sem köszöni. Egyél mingyár szépen.

A czirmos kandur az evés neszére felczihelődött a kemencze tetején s
lemászott a padkára: ott elkezdett a kis leánynak a térdeihez
törleszkedni, a fejével a könyökén nagyokat taszított s közben hangosan
dorombolt.

A gyermek aztán, lesunyt fejjel nézve a csaplárnéra, beleharapott a
vajaskenyérbe; de a mint az félrefordult, kivette a szájából a falatot s
odaadta a cziczának.

A csaplárné beszédes lett.

– Árva biz e, szegény béka. Mert ez annak a hires Gavallér Jóskának a
porontya; a kinek az életéért nem adnék már egy ólompitykét. – Itt
fogták el ebben a szobában, ezelőtt három nappal. Egy pandurnak meg is
tapintotta úgy a fejét, hogy annak nem fáj többet a foga. Most is ott
van a tenyerének a helye a falon. Véres volt az; de már lekapartam. –
Hej, de nyalka legény volt a Jóska! Nem hiába hítták Gavallérnak. –
Mikor megkötözték, azt mondá neki a pandurhadnagy: «hej, te akasztani
való betyár! hogy tudsz te ilyen szép lenni?» – Én aztán azt mondtam
neki: «hadnagy uram is ilyen szép volna, ha annyit ölelgették volna a
szép leányok, mint ezt!»

Igazi parasztlogika!

Én azt kérdezém:

– Hát aztán, ha a Gavallér Jóskát elfogták, a leányát nem vitték el?

Ezt az én diáklogikámat meg a csaplárné találta furcsának.

– Hát minek vitték volna el, hisz ez nem lopott lovat?

– Hát hogy gondoskodjék a fölneveléséről a vármegye.

Hej, de kikaczagott.

– Jaj lelkem ifjúr! Látszik, hogy maga diák! Hát aztán a viczispánné
fésülgesse ezt a békát?

– De hát így mi lesz belőle?

– Ne féltse az ifjúr! Majd gondját viseli neki a puszta.

Nem tudtam elképzelni, hogyan viseli gondját egy árva leánynak az a
puszta, a mely egy árva nyulnak sem tud szállást adni?

Odakünn azalatt lódobogás hangzott. Egy lovas alakot lehetett látni az
ablakon keresztül, az országut mentén közeledve.

A csaplárné ráismert egyszerre.

– Az öreg Koppantót látom. Bizonyosan bejön.

Be is jött. Hanem elébb az egyik ablakon, azután a másikon kandikált be;
csak aztán került az ajtóra, mikor meggyőződött róla, hogy csak két diák
van odabenn, a ki savót iszik.

Öreg legény volt már. Szürke haja csimbókba bogozva. Arcza, mint a
cserzett bőr, oly barna, összevissza dulva hímlőhelylyel, ránczokkal,
régi sebhelyekkel. Bozontos szemöldökei alól egyszerre kétfelé villogtak
nyugtalan szemei, a mint belépett. Czifra szűrét a félvállára rázta; nem
lehetett látni, hogy a balkezében mit hord. A szabadon levő jobbjában
derék aczélfokos volt, jó árva tölgy nyelü.

Le sem vette a süvegét előttünk. A csárdában mindenki egyforma ur. Nem
is köszönt. Csak leült a keresztlábu ivóasztal végére, maga mellé téve a
fokosát. S csak úgy a félszemöldökével intett a korcsmárosnénak: a mit
az már értett. – Ez azt jelenti, hogy «bort!»

A csaplárné lement a csapóajtón a pinczébe s visszatért a széles száju
palaczkkal, a miben az a fakóveres folyadék volt.

Az öreg megszólalt. Fürész, köszörükő mind fuvolaszó a hangjához képest.

– Elébb magad igyál belőle.

A korcsmárosnénak meg kellett azt tenni.

– Hát a pohár hol van?

– Nem szokott kend máskor klázliból inni.

– Nem is én!

Mikor aztán a pohár előtte állt, félig töltötte a veres borral.

– Van czukor a háznál?

– Az is van.

Beletett egy jó darabot a pohárba, s aztán addig kavargatta a görbe
bicskájával, míg elolvadt a borban. Akkor megint odainté a csaplárnét.

– Vidd oda «neki». Czukor nélkül meg nem iszsza.

A csaplárné odavitte a kis leányhoz a poharat.

– No igyál te béka! Czukros bor! Keresztapád küldi.

A gyermek elvette a poharat s nagy kedvteléssel szürcsölgette a czukros
bort.

A vén betyár maga is ivott s danolni is kezdett hozzá. Talán annak a kis
leánynak?

  «Héj! rúzsafa, bodzafa most virágzik!
  Kincsem, galambom, tubiczám micsinász itt?
  Subám igazgatom. Rúzsám csókógatom
  Kedves rúzsám!»

Szebb nótát is hallottam már életemben, de jobban meg nem maradt a
fejemben egy sem, mint a hogy ezt a vén betyár dalolta; könyökére dülve,
fél öklével görbére tolva a félpofáját.

Mikor aztán az itcze bor le volt morzsolva, akkor belenyult a szüre
bekötött ujjába s előhuzott belőle egy posztó ujjast. Az ujjasnak kék
volt a posztója, piros a hajtókája, három sor ólompityke rajta.

– Gyün a tél. Hideg lesz. Megfázik a gyerek, dörmögé halkan. Nesze. Add
rá!

A csaplárné átvette a ködmönt s belebujtatta a gyermeket.

Biz az a békának épen a lábafejéig ért s az ujjai túl lógtak a két
kezén; de hát jó meleg volt.

– Majd a vásár után czipőt is hozok neki, mormogá a vén Koppantó. Aztán
gondját viseld. A mi jár érte, ird föl a rovásra.

Azzal felczihelődött, oda koszrogott a gyerekhez. Az még akkor is az
egyik kezében tartotta a maszlagdobozt. Elvette tőle.

– Ez nem jó.

Azzal felemelte a gyermek állát, hogy a szemébe láthasson.

– Ríttál? No ne ríjj sokat.

S aztán a bőlobogós ingujját marokra fogva, megtörülte vele a gyermek
arczát.

– Hát nem csókolsz kezet keresztapádnak, te béka! – feddé a lányt a
csaplárné.

– Nem szokás az, – morgott az öreg, eldugva a kezét a szür alá.

Azzal odahivta magához a csaplárnét, hogy közelebbről dörmöghessen a
fülébe.

– Aztán holnap reggel, – mikor az a kakukkos óra a hatot huhukolja:
mondass el egy miatyánkot ezzel a gyerekkel.

– Hát már holnap lesz?

– Holnap hajnalban, hat órakor.

Akkor vitték kivégezni a kis békának az apját, a nyalka, délczeg
legényt, a Gavallér Jóskát.

Az öreg Koppantó kiment az ivóból, felült a lovára és odább koczogott.

– Lásd, de szép ködment kaptál! Még sem örülsz te kis béka? Jövő héten
piros czipőt is hoz keresztapád.

A kis békának erre a szóra még is csak elmosolyodott a szája. Csak a
szája, de nem a két szeme. A lelógó haja nem engedte látni, hogy azokban
mi van.

Én azt kérdém a csaplárnétól:

– De hátha a vén Koppantó is el talál pusztulni, mi lesz a kis leányból?

– Akkor a kötelességet majd átveszi másik. Nem kell ezt félteni. Nagy úr
a puszta. Engem is az nevelt. Nem lesz ez mindig árva. Héj, sok szegény
legénynek megfájdul még e miatt a szive tája!



VÉN EMBEREK NYARA.

(Elbeszélés.)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hosszú ősz lesz! Vidékünkön a vadgesztenyefák ujra virágoznak. A
helybeli plébános kertjében látható egy körtefa, mely másodszori
terméssel gyönyörködteti a szemeket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az indus bráhmai hit szerint minden földről elköltözött szellemnek,
mielőtt a «Visnu» paradicsomába bejuthatna, elébb a nagy Dábao-fa alá
kell menni, bűnhödés végett. A Dábao-fának minden levelére fel van irva
egy bűne az embernek; s a mint azt a nagy fát a szelek istene, a «Csiva»
megrázza, a vétekjelző levelek egyenkint lehullanak a bűnhödő fejére. S
a Dábao-fa levele sújt, mint a villám; mar, mint a kigyó; csíp, mint a
skorpió; ráz, mint a hideglelés. S azt egyenkínt, levelenkint kell
végigszenvedni, kinek mennyi bűne van felirva. «Indra», a paradicsom
kapuőre, viszi a kontrolleriát.

Egyszer jön egy árva lélek, nagy dideregve, a paradicsom kapujához.

– Voltál-e már a Dábao-fa alatt? kérdi tőle Indra.

– Nem voltam még, jó uram; de odalenn a földön volt egy feleségem, a
kivel harminczhat esztendeig éltem együtt.

– Jól van, szegény pára! mond neki Indra, – nem kell a Dábao-fa alá
vándorolnod: kiszenvedted már te a magad penitencziáját odalenn a
földön; – csak eredj be szépen a paradicsomba: itt a paksus!

Meghallja ezt egy másik lélek, a ki az elébbinek a háta mögött
settenkedék s nagy sebtén elkezdi magyarázni Indrának.

– Oh uram! Akkor engem még inkább ereszsz be a paradicsomba Dábao-fa
kerülgetés nélkül; mert én is harmincz esztendeig éltem odalenn a földön
az asszonyommal, s mikor az meghalálozott, újra megházasodtam.

– Elmégy innen! takarodsz! rivall rá Indra. – Azt hiszed, Bráhma a
bolondok számára csinálta a paradicsomot?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ülünk, üldögélünk együtt a klubban, egymáshoz szokott kartársak, s
beszélgetünk a világ folyásáról.

Egyszer csak észreveszszük, hogy hiányzik közülünk egy.

– Nini! Hol van a mi Dusikánk? Már két hete, hogy nem láttuk a klubban,
– szól az egyik.

– Másutt se látni azt sehol. Eltünt, elveszett valahol, – mondja a
másik.

– Jaj, nagy állapotja van annak, – sóhajt erre a harmadik.

– Csak nem kapott influenzát?

– Az volna jó neki! – Megházasodott.

– Másodszor is?

Erre aztán az egész társaság khorusban énekli: «Szeeegény».

– Vajjon kit vett el?

– Hát, a régi gazdasszonyát.

– No, azt tette legokosabban.

– Áldott jó teremtés.

– Be is nőtt már a feje lágya.

– Senki a világon úgy nem tudja sütni a fokhagymás vesepecsenyét.

– Ezt legalább nem kell bálba hordani.

– Sőt nem is zongorázik.

– Bizonyosan migrainejei sincsenek.

– No, szegény Dusi, ez hát elérte valahára a czélját.

… Hanem a Dusi pajtást e sorsfordulat óta nem látni többé a klubban.

Máskor megint igy kezdi az egyik jó barát:

– Nini! Mi történt a mi Bebus barátunkkal?

– Történt volna vele valami?

– Hát nem veszitek észre? Egy idő óta mindennap tiszta inggallérral
jelenik meg a klubban.

– A biz igaz! Sőt a szakállát is borotválja.

– És gombos czipőben jár!

– Vajjon mi lelhette?

Senki sem birja kitalálni.

Másnap jön az egyik pajtás nagy heurékával:

– Megkaptam már, hogy mi lelte a Bebus pajtást. Megházasodott.

– Ugyan kit tett boldoggá?

– Soha sem találjátok ki. A szép Melodiánát!

– Ah! Azt a vidéki operette-énekesnőt?

– Lehetetlen! Hisz annak van férje.

– Csak olyan szinpadi házasság volt.

– Merész vállalat!

– Hát azt tartja a barátunk, a mit a vén spanyol hidalgó, mikor fiatal
feleséget vett: hogy «ha már keresztül akarom szúrni a szivemet, hát
inkább egy fényes tőrrel szúrom át, mint egy rozsdás alabárddal.»

– No, legalább megvan neki az ő gyönyörűsége.

– – Csitt! Itt közelit! Beszéljünk a filloxera-mentesített szőlőknek
adandó állami segélyről szóló törvényjavaslatról benyújtott bizottsági
véleményről.

És Bebus barátunk el nem tudja képzelni, hogyan van az, hogy, a hol csak
ő egy gruppban megjelenik, ott minden ember a filloxera-etcæterákról
értekezik.

Azután egy harmadik jó pajtásra kerül a sor.

Kitünő tarokkista. Csupa élvezet vele játszani. Úgy is hijuk egymás
között, hogy «Készpénz-bácsi.»

Hanem egy idő óta azt vette fel, hogy csak hét óráig «ül le».

– Szinházba kell mennem!

Fölöttébb gyanús dolog! Játékot játékért abbahagyni! Mi nyomja le itt a
mérleget?

Végre kisül a rejtélyes elmaradásnak oka. Egyik jó barátunk végére járt
s hírül hozta a többinek.

– A mi Stefi barátunk megházasodott.

– Ugyan ne mondd!

– Magam láttam karonfogva menni a feleségével. Egy fejjel nagyobb, mint
ő.

– Az már hiba.

– De egy ranggal magasabb, mint ő; mert grófnő.

– Az már derék!

– Csakhogy nem fiatalocska már.

– Akkor egészen hozzávaló. Gazdag is mellé?

– Épen nem az. Nem örökölt az egyebet az atyjától a grófi czimerénél.

– Ez már fatális állapot.

– De ellenben nagy míveltségű hölgy! virtuóz zongorista. Sőt maga is
komponál zeneműveket. Szépirodalmi lapokba is ír «Eglantine» álnév
alatt.

– Szegény Stefi!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És ezzel mind a három barátunk kimaradt a klubból; és megtalálhatlanná
lett a világra nézve.

Egyedül nem mehet egyik sem a megszokott társaságba, se meghivottan, se
meghivatlanul; a magában meghivatást épen sértésnek veheti; az
asszonyával együtt pedig még kevésbbé kultiválhatja a régi társaságot,
mert az új asszony nem abból a sphærából való, a miből a jó ismerősei. –
Mit gondoljanak ki?

Mi még nem ismerjük voltaképen a Sándor-utczai országházat. Majd az
utódaink fogják annak a szépségeit igazában felfedezni, a mikor már
romokban fog heverni. Budapest fővárosának patres conscriptijei
bizonyára kegyeletteljesen fenn fogják tartani e históriai nevezetességű
romokat s a ciceronék fogják majd magyarázni a messzeföldről idecsődült
idegen touristáknak.

«Ime, ez az őskori magyar amphitheatrum! Ez a négyszög a szegletben volt
a halálra ítélt martyrok, a miniszterek zárkája; a mellette való
négyszög szolgált a kinzásukra rendeltetett deputatiók és instantia-hozó
lictorok leshelyéül. Emez oldalnégyszögben voltak elhelyezve a
canephorák, a kik az ország minden részéből felhozott gladiatoroknak a
libatiót kiszolgáltatták. Ez a középterem, melynek küszöbe nincs
elkoptatva, volt az úgynevezett bibliotheka. Ebben a másik szegletben
szolgáltatták ki a gladiatoroknak a havonkinti talentumokat, melyek a
hajdankorban papirosból készültek, s meztelen angyalképek levén rájuk
nyomtatva, «flores»-eknek, azaz virágoknak neveztettek. Ezen a szűk
lyukon bujtak be azok a funeratorok, a kiknek hivataluk volt a hullákat
kivonszolni az arenából, s a kiket ezért reportereknek neveztek. Ezeken
az ajtókon bocsátották be a quæstorok a különféle fegyverzetű
gladiatorokat, a kik e jelkiáltással «biafora!» rohantak egymásra,
hálóval és háromágú vasvillával. S ez a nagy gömbölyű terem volt az
arena, melyen egész ütközetek produkáltattak tengeren, szárazföldön és a
levegőben. Azon időben még volt Pannoniának egy benső tengere, melyet a
régi mappákon e névvel találunk feljegyezve: «Szóözön». Hajóhadi
productíóknál ezt bocsáták be a circusba. A három gömbölyű lyuk, ott a
közepén, azon kürtőkbe vezetett, melyeken keresztül a széttépett
áldozatok vérét kibocsáták. Emitt állt a proconsul tribünje, a kinek
volt egy nagy harangja, melyet az előadás hevében egyre kongatott, s ha
a fenevadak ordítása túlharsogta a harangszót, akkor az amphitheatrum
közönsége meg volt elégedve. Ez a négyszögben körülfutó szűk folyosó
pedig arra való volt, hogy a tigrisek és oroszlánok, bölények és
orrszarvúak magukat a marakodásban és öklelésben gyakorolják.»

Igy fogja a jövőszázadbeli kalauz a mostani országház tiszteletreméltó
ruináit a bámuló idegenekkel megismertetni.

Most pedig mindezen helyiségeket a haza atyái járják naponkint, a kik
exuviáikat és esőellenző clypeusaikat, valamint ruggyanta cothurnusaikat
az atriumban hátrahagyva, a kezükbe nyomott
törvényjavaslat-fasciculussal a porticusba belépve, peripateticus
studiumot mívelnek.

Ennek a körülfutó folyosónégyszögnek különféle előnyei vannak. Az egyik
az, hogy az itt találkozók nem tartoznak egymásnak köszönni, se «jó
napot», se «szolgáját» mondani: egyáltalában egymást észrevenni. Si
vales, valeas. Azután meg az, hogy két ember órahosszat elkeresheti
benne egymást, a nélkül, hogy összekerülne valaha. És végül, ha valami
kellemetlen látogató keresi az embert az egyik folyosón, a másikon meg
lehet előle szökni.

A mi három kedves barátunk teljes mértékben felhasználta az országház
folyosójának ezen előnyeit. Megjelenni kötelesség volt; mert ezért
fizeti a képviselőket az ország s ezt követeli a pártfegyelem. Ott
jártak ők; de mindig «jártak». Bekukkantottak ők ide is, oda is; néha
még az ülésterembe is, de csak egy pillanatra; egyébiránt pedig
játszották az ismeretlent. Névszerinti szavazásoknál pedig szorosan
odahúzódtak a névjegyzéket felolvasó jegyző kredencze mellé s halkan
«sub rosa» gyónták a fülébe a boldogító «igen»-t. De leginkább kerülték
ők hárman egymást. Mint a hogy három összeesküvő nem akar egymásra
ismerni a világ előtt. Pedig ők csak megesküvők voltak és nem
összeesküvők. Ilyen a vádló öntudat hatalma!

Egyszer mégis megtörtént, hogy, a mint a Stefi barátunk benyitotta az
olvasó-ketrecz ajtaját, épen akkor akart azon kilépni a Bebus barátunk.
Szinte összeütődtek. Már ekkor csak mégis meg kellett egymást látniok.

– Ah! Ah! Hogy vagy? De régen nem láttalak.

– Pedig én mindennap itt vagyok. Hát te hol jártál?

– Itt voltam én minden ülésen.

– Azt hittem, hogy elutaztál.

– Én meg azt hittem, hogy beteg vagy.

– Jó órában legyen mondva, semmi bajom.

Ezen aztán kölcsönösen örülni kellett.

Az öröm vége kézszorítás.

A kézszorítás arra a merészségre buzdítja fel Stefi barátunkat, hogy ezt
a kérdést koczkáztassa.

– Hát ő nagysága, kedves nőd, hogy érzi magát?

– Fölöttébb lekötelezve érzem magamat! Nagyon jól.

A kézszorítás még erősebb lesz.

Most Bebus pajtás kerül a kert felől.

– Hát ő méltósága, tisztelt nőd, hogy van?

– Köszönet a baráti kérdésért. Kitünően!

Stefi barátunk aztán el nem mulaszthatja a természetszerű
következtetést.

– Kérlek, add át legforróbb üdvözletemet ő nagyságának.

– Nagyon fog rajta örülni! Te pedig kézcsókomat ő méltóságának.

– El lesz ragadtatva.

S ezzel meg van vetve az alapja egy új országgyűlési pártnak, mely meg
van elégedve. Van «két» ember a 445 igazolt képviselő között, a kinek
nincs több kivánsága. Lesz talán még harmadik is.

A másnapi ülésen, épen az ellenzéki vezérszónok nagyszabású philippicája
alatt, látunk megjelenni a hölgyek karzatán egy feltünő alakot. Fején
világos kék kalap, hasonló szinű szalagcsokorral s körülhajló
strucztollal; a nyaka körül fehér angora boa csavarva; hasonló prémmel
szegélyezett bársony palást takarja délczeg termetét. Az arczáról nem
beszélhetünk, mert azt a kalapról lehúzott fátyol egész az ajkáig
eltakarja. – Az első padsorban foglal helyet; tengeri vidra karmantyúját
a mellvédre helyezve, s karpereczeit megigazítva a karjain, rögtön
elkezdi a honatyák cohorsát odalenn szemüvegezni.

Az ülésteremben nagy izgalom támad. A szónok congrevrakétái hatástalanul
pattognak el; ellenben a jobboldali jegyzői ketrecz előtt nagy a
tolongás. A honatyák egymás kezéből ragadják ki az egyetlen
«operakukucsálót», a jegyzői kar fundus instructusát: «új ellenség!»
mondja mindenki. De senki sem ismeri az érdekes Stranierát.

Egyszer aztán, (közmeglepetésre, mely szinte megkonfundálja a
szavazókat, hogy összevissza állnak fel az elnök által föltett kérdésre)
a feltünő idegen hölgy háta mögött egy valóságos képviselőt látnak
megjelenni: «Ah! Ez Stefi barátunk!»

Stefi barátunk apostrophálja a Stranierát. Ez viszonzásul finom keztyűs
kezét nyújtja neki. Stefi leül a hölgy háta mögött egy székre,
expropriálva abból egy kis iskolás leányt, a ki a mamájával került ide;
s rögtön élénk conversatio kezdődik közöttük. Stefi barátunk láthatólag
felvilágosításokat közöl az úrhölgygyel a honatyák kiváló egyéniségei
felől; melyre az is merész initiatívával szegezi a lorgnonját a kijelölt
alakra. Kézmozdulatai elárulják, hogy ki tetszik, ki nem tetszik neki.

Idelenn a honatyák figyelmét egészen absorbeálja a kiváncsiság. Ugy,
hogy az elnök ismételten kénytelen figyelmeztetni a tisztelt házat: hogy
ha conversálni méltóztatnak, akkor ő nem tudja kivenni a többséget. Ez
alatt pedig husz tag aláirásával ellátott névszerinti szavazást követelő
petitió érkezik. Kihuzatik a «betű». Kijön az «Ú». Az egész ház elkezdi
kiabálni: «ú! ú! ú!» A karzat bámul: azt hiszi, hogy ez valami új
fajtája a parlamenti tetszésnyilvánításnak. Ekkor aztán Stefi barátunk
is kedélyesen búcsut vesz az idegen hölgytől. Sietni kell! Névszerinti
szavazás jön. Az ő betűje legott következik. Odalenn aztán Regelétől
megkérdi, hogy hogyan kell szavazni: megtudja tőle, hogy a
kormánypártiaknak ezúttal «nem»-mel kell meggyőződésüket kifejezni.
Azzal beront a terem közepére, megáll a miniszterelnöki szék előtt:
«hagyjatok! hagyjatok!» kiáltja az interpellálóknak: most vigyázni kell;
nem felelhet a hozzá intézett zaklató kérdésekre. S aztán, mikor a nevét
hallja felolvastatni, hatalmasan érvényesített hangon kiáltja el «nem!»
– S csak azután adja meg a felvilágosítást az érdekelt hazafiaknak arra
a kérdésre: «Ki a szép donna, a kinek odafenn kurizáltál?»

– Az a mi Bebus barátunknak a felesége.

– Ah! A bájos Melodiána! Ah! Ah! Tehát ő az?

Ez a nap eseménye.

A következő napon tartott országos ülésben ismét ugyanezen karzati
helyen volt látható – a többé nem Straniéra, – hanem a régi ismerős, a
bájos Melodiána asszonyság. Természetesen őtet is fölöttébb érdekelte,
hogy a napirenden levő törvényjavaslat (az argentinai köztársasággal
kötendő vám- és kereskedelmi szerződés) sorsa hova fog eldülni?

Ezuttal azonban egy új asteroid is jelent meg a képviselőházi
zodiacusban, a melyet a jegyzői observatorium csillagászai azonnal
felfedeztek. A «bakforditó» jegyében (melyet kaszinói karzatnak
neveznek) a «nagy medve» és a «kis medve» között tünt fel. Magas, sugár
termete volt, melynek a két vállon magasra emelkedő dudorok tökéletesen
megadták azt a trapézium alakot, mely a klasszikus női szépségnek
mulhatlan föltétele. Hosszudad, halavány arczának arisztokratikus
jellemét még jobban emelte a magas homlokról simán fésült haj, melynek
fonatai eltüntek a féldinnye alakú, császárpiros selyem capotte alatt.
Ellenben annál nagyobb pretenzióval igyekezett ez érdekes fejet
feltünővé tenni a nyakat körülövező Stuárt Mária fodorgallér.

Az új planetának könnyű volt kitalálni a nevét, mert a háta mögött volt
a «drabantja». («Hold»-nak neveznénk, de attól tartunk, hogy Stefi
pajtás alluziónak veszi a feje tetején viselt tisztásra.) Igenis, a
grófnő volt az: Armandina grófnő, Stefi pajtásnak új hitvestársa. Ennek
és a családjának az élettörténetéről már aztán sokan tudtak odalenn
érdekes adatokat. Gazdagok voltak; hogyan szálltak alá? hány
leánytestvér volt? ki hová került el? ki ment férjhez közülök? ki vált
el az urától? hát ez mért nem ment hamarább férjhez? mért hagyta ott a
jegyese? mért köttette be utoljára Stefi pajtással a fejét? Apja, anyja
is ott lakik-e most Stefinél? – Utoljára a tisztelt ház sokkal jobban
értesülve lett az ülés folyama alatt Stefi pajtásnak és az ő hitvesének
családi és háztartási körülményeiről, mint az argentinai köztársaság
kereskedelmi viszonyairól, úgy, hogy akadt képviselő, a ki az elnök
által feltett kérdésre: «elfogadja-e a ház az Argentinával kötött
szerződést?» abban a hitben szavazott «igen»-nel, hogy most az Armandina
grófnő és Stefi pajtás közötti szövetséget szankczionálta a ház.

E közben a karzatokon nem tölt el az idő henye semmittevésben. Stefi
pajtás kicserélte magát Bebus pajtással, a ki eljött revancheot adni a
tegnapért s bemutattatá magát Armandinának. Stefi azután átvitorlázott a
hölgykarzatra s folytatta a tegnapi udvarlást Melodiána asszonyságnál. A
két úrhölgy elkezdte egymást szemüvegezni s nagyon valószinü, hogy
mindegyik dícsérte az udvarlója előtt annak a feleségét, vagy a mi
szintén meglehet, játszotta a féltékenyt.

Este a klubban hiteles tudomást szereztek e felől. Most már Stefi és
Bebus nem hogy kerülték volna egymást, sőt alig várták, hogy
találkozzanak. Rögtön vállalkoztak egy karambol-partiera. Egyik
rosszabbul játszott, mint a másik.

– Hja! ez nem olyan könnyü, mint szép asszonyoknak a fejét elforgatni.
Ezt mondta a bájos Melodiána férje Stefinek.

– Csak te ne beszélj. Nekem otthon mindent meggyónt a feleségem. Ebből
könnyen párbaj lehet!

Pedig mind a kettő boldog volt, hogy a feleségének udvarolt a karzaton
egy kollega.

– Hohó! Nem az a te lapdád! Ej, ej! De szereted a másét a magadéval
összetéveszteni!

– De tréfán kivül barátom. Hazamenet a feleségem nem győzte a te nődet
magasztalni. Azt mondta, hogy valódi «renaissance szépség».

– Az én nőm pedig azt mondta a te grófnődről, hogy rendkivül érdekes
arcz. Valódi «directoire» alak.

– No ennek nagyon örülök, hogy úgy tetszenek egymásnak.

A tekeasztal melletti veres pamlagok összeérésénél, épen a szegletbe
vetve a hátát, ült egy harmadik alak, a ki eddig csak nézett és
hallgatott.

Ez volt a Dusi pajtás.

Egyszer aztán közbe mordul:

– Hát én kutya vagyok?

Mind a ketten rábámulnak. Micsoda szólásmód ez? Igen is szokták ezt
mondani – a tarokban, ha a fórhand kicsi tarokkal tiszteli meg a
singleton királyt; a hinterhand mondja ilyenkor, hogy «hát én kutya
vagyok?» De a biliárdnál?

– Akarsz harmadiknak beállni? Játszunk à la guerret?

– Akarok, – mond Dusi pajtás s nagy duzmadtan elővánszorog a szegletből.

S már krétázta a dákó végét; de csak abba hagyja a lökést. A helyett azt
mondja:

– Hát engem a gólya költött?

Ezt sem lehet megérteni: ámbár in thesi igaz, hogy nem igaz.

– Hát én értem nem halt meg a Krisztus?

Nagyon valószinű ez is, de nem egészen világos.

Végre kipattan:

– Hát én nekem nincs feleségem? Micsoda?

Most gyúl egyszerre világosság az agyakban.

– Hát persze, hogy persze.

Mind a hárman lerakják a dákókat s átengedik a biliárdot annak a hosszú,
kifent bajuszú, szőke szász képviselőnek s azzal egymást átkarolva, mint
a kik tiltott hazardjátékra konspiráltak, elosonnak a legeslegszélső
szobába, s ott megalakítják az új klikket: a «feleséghordó pártot».

A holnapi ülésre Dusi is el fogja hozni a feleségét. Mind a három
asszony ott lesz.

És azután felváltva, hol az egyik férj, hol a másik fog a kollegája
élete párjának seladonja lenni. Megvan a hármas békeliga.

A másnapi ülésre nagy skandalum volt indokolva, a karzatok megteltek
elegáns hölgyközönséggel.

A skandalum ugyan (közsajnálatra) elmaradt, hanem azért a közönség jól
mulatta magát. Mennyi megkritizálni való toilette! A szinházban a
hölgyek salonöltözetet viselnek, de a képviselőházba az utczai
toilettejeiket hozzák. Hisz ez aréna!

Ámde minden figyelmet mégis csak az a derék termetü hölgy
összpontosított maga körül, a ki a baloldali karzaton, épen a
miniszterelnöki székkel szemben, foglalt hadállást: egészséges,
czéklapiros arcz, becsületes beszédre termett szájjal, melynek
szegleteit hamvadzó bajusz kerülgeti, hatalmas álla támogatást nyer a
még plasztikusabban kidomboruló tokában. Kár, hogy az a kalap sokat
elfed a kifejezésteljes vonásokból, óriási csokrok zöld selyemből, az
áll alatt, a kalap karimáján s legfeljül a tetején; a kalapnak a műneve:
«másli–máslibb–legmáslibb». Nem hiányzik róla egy egy egész kitömött
kárakatona szárnyastól. S ha mindehez egy bordeaux szinü ruhaderék nem
járult volna, hiuzprémmel szegélyezve, hát akkor nem volna igazság a
világon.

A tisztelt ház rögtön értesült telefon útján, hogy ez impozáns alak Dusi
pajtásnak a felesége. Nagyot vétenénk a történelmi igazság ellen, ha fel
nem jegyeznénk, hogy az ő megjelenése nagy mértékben hozzájárult a
felingerült kedélyek lecsillapításához.

Egy szép este a klubban Dusi pajtás nagy értekezletre hivta meg Stefit
és Bebust.

(Mit nevezünk «szép estének a klubban?» Azt, a mikor a gömbölyü
asztalnál a faramuczi husz forint plussal végződött.)

Husz kemény forintok nyomván a Dusi mellényzsebét, olyan pénz, a melyről
az asszony semmit sem tud, nagy vállalkozási szellem szálta meg
egyszerre.

– Mit mondok? Hárman vagyunk. Mind a hárman most házasodtunk. Kopasz
fővel. Majd azt mondám «bivalyfővel»; de nem akartam a bivalyt
megsérteni. Az asszonyaink ilyenkor otthon kuksolnak magukban. Szomorú
sors! Az sincs, a ki előtt megszóljanak valakit. Ők sem járnak sehova, ő
hozzájuk sem jár senki. Egyet mondok: három lesz belőle. Milyen jó
lenne, ha mi az asszonyainkat megismertetnők egymással. Akkor ők hárman
egy társaságot képeznének. Egyenranguak között (képviselők feleségei) az
egyetértés nagyon hamar létrejön. Ezzel nekik is kellemessé lenne téve
az élet, nekünk is. Mit szóltok hozzá bruderkáim?

A bruderkák csóválgatták a fejeiket.

– Az eszme életrevaló, – mondá Stefi, – hanem a kivitelnek vannak
peripetiái, a miket nem lehet figyelmen kivűl hagyni.

– Igen bizony, ilyen életbevágó lépést meg kell jól hányni-vetni és
latolgatni, – tódítá Bebus. – Te is, Dusi pajtás, felhatalmazás nélkül
ne indíts semmit; mert azt a mondást «nihil de nobis sine nobis»
okvetlenül asszonyok fundálták ki.

Végre mind a hárman megállapodtak abban, hogy majd sondirozni fogják a
terrenumot.

Mindig nagy bámulója voltam annak a lángésznek, a mely az európai hármas
szövetséget létre tudta hozni. (A mi azért hármas, mert négyen vannak
hozzá: magyarok, osztrákok, németek és olaszok). De nem csekélyebb munka
három heterogén asszonyt szövetségbe hozni, mert az asszonyi nemzetnél
mindig van valami irredenta.

Könnyü azt mondani: «egyenranguak» közt? Képviselők feleségei! Az csak a
férjnek a rangja! De azonkivül még minden asszonynak megvan a saját
rangja.

Hohó! Édes barátom! A góthai almanach Kismiska ahoz a
rangkvalifikáczióhoz képest, a mit az asszonyok maguk közt
megállapítottak.

Az a kérdés, hogy a három képviselőné asszonyság közül melyik a nagyobb
arisztokrata?

Holmi laikus ember, afféle garçon, nagy hirtelen azt feleli erre, hogy
hát természetesen a Stefi neje az, a grófnő.

Dehogy az! Ennél előkelőbbnek tartja magát a Bebus hitvestársa; mert ő
hires művésznő volt, a kihez verseket irtak, s ezüst koszorút is kapott.
Azt nem szerzik olyan könnyen, mint a grófi koronát.

Ámde még a művésznőnél is feljebb hordozza a fejét Dusinak az élettársa;
mert ő még a koszorúnál és a koronánál is elébbvalót visel a fején: a
férjének a kalapját, ő az úr a háznál!

A ki legkevésbbé büszke közöttük, az a grófnő. De hát kell is, hogy az
legyen; miután nincs több «egy» vizitbe menő ruhájánál; azt látják rajta
a szinházban is, az országház karzatán is, azzal a Stuárt Mária
krézlivel! Aztán meg az a capotte a fején! A legolcsóbb fejdisz, a mit a
masamódnál kapni. Az ilyen hölgynek igazán utasitásba van adva a
szerénység.

A három jeles diplomatának végre mégis sikerült csomóra kötni a
szálakat.

Egyenkint, külön a maguk asszonyának annyi szépet és hizelgőt mondtak
el, – nem a pajtásuknak az asszonyai felől, hanem a mit azoknak az
asszonyai beszéltek ő felőlük, hogy végre kiváncsiak lettek egymásra. S
a kiváncsiság az első lépés a szeretethez.

Azután szellemdus észrevételeket, csipős megjegyzéseket hordtak haza, a
miket az egyik asszony mondott a másikról, s az által megnyerték a
harmadiknak a rokonszenvét.

Utoljára in theoria meg lett nyerve mind a három hölgy az ismerkedés
eszméjének.

De hol és miként történjék meg az ismerkedés?

Bebus azt indítványozá, hogy be kell iratni a hölgyeket a «nőipar
előmozdítására alakult társaság»-ba, ott ismerkedjenek meg.
Megválasztják őket választmányi tagoknak, el fognak járni a gyülésekbe.

Ez nem tetszett. Nagyon száraz mulatság.

– No hát vigyük el őket egy este a Hungáriába, mikor Rácz Pali muzsikál;
akkor egy asztalhoz ülünk s kedélyes körülmények között kezdjük meg az
ismeretséget.

Ez meg nagyon ephemér hatásu barátság.

Ketté vágta a gordiusi csomót Dusi pajtás ezzel a szóval:

– Eh mit? A legegyszerübb, hogy meghivjuk egymást feleségestül saját
lakásunkra; egyik héten az egyik, másikon a másik, felváltva.

Ez csakugyan legczélszerübb megkezdése a baráti viszonynak.

De mi legyen az, a mire meghivják egymást!

Bebus thea-estélyt indítványozott, szinházi előadás után.

Ezt meg Dusi ellenzé.

– Az én feleségem már tiz órakor lefekszik s estére be nem fűzi magát a
világ minden pecco és karaván theájáért.

No hát legyen belőle vacsora.

Ez meg Bebusnál talált erős oppoziczióra.

– Az én feleségemnek orvosilag tiltva van a vacsorázás. Másnap
hallucinatiói vannak.

Tehát végtére is ebédnek kell lenni, a hol a társasélet szentesítést fog
nyerni.

– Jól van. Legyen ebéd, – mondá Dusi. – Én adom az elsőt, Stefi a
másodikat, Bebus a harmadikat. Minden vasárnap, a mikor nincs országos
ülés a tisztelt házban.

De hány órakor lesznek az ebédek?

Dusi azt mondta, hogy ő már, a mióta az eszét tudja, mindig egy órakor
tálaltatja fel a levest. S ebben őt a házszabályok nem regulázzák.

Stefi ellenben hű mameluk, a ki az utolsó elnöki csengetést is be szokta
várni a házban s a mig haza gyalogol a nagy körút végére, abba is idő
telik: annálfogva az ő ebéd-ideje három óra.

Bebus viszont egészen indokoltnak találta, hogy a mióta megnősült, azóta
ő nála az öt órai ebéd járja. Ezt hosszasan fejtegetni sem kell;
mindenki tudja, hogy a grófi gyomornak az a kiváltsága van, hogy délután
öt óráig nem éhezik meg.

És így megegyezénk abban, hogy minden vasárnap felváltva meg fogják
egymást hivni (aranyszegélyü kőnyomatos biléttel) családias ebédre, mely
kezdetét veszi Dusi pajtásnál 1 órakor, Stefinél 3-kor, Bebusnál pedig
5-kor. Megjelenés fekete kabátban, fekete nyakravalóval: a «quart d’heur
de grace» fentartása mellett.

Első volt a turnusban Dusi pajtás: az 1 órai ebéd.

Tehát megnyitotta az ebédcziklust a Dusi, – az az, hogy az ő kedves
egyetlenegy Katiczája.

Az ebéd miatt ne legyen semmi gondunk. Katicza asszony ki fog tenni
magáért; a mi a konyhát illeti, azt csak ő rá kell bízni!

Hanem annál nagyobb fejtörésre adott alkalmat a társaság tagjainak
hováültetése? – Ha a házi asszonyé az asztalfői hely, akkor mellette
jobbról, balról a két hölgynek kell helyet foglalni; így az asztal tulsó
oldalára jut a három férj. Ez abszurdum! Három asszony, három férj egy
rakáson. Férj és feleség sem ülhet egymás mellett az asztalnál, ha csak
nem somogyiak. Végre megállt a Kolumbus tojása! A gömbölyü asztalra kell
teríteni, ott aztán nincs első meg hátulsó ülés s minden vendég
szerencsésen a jó barátja felesége mellé jut; igy: Katicza mellé ül
Bebus, Melodiánát mulattatja Stefi, a grófnő lovagja lesz Dusi.

A férfiak is megállapodásra jutottak a toasztokra nézve. A házi urat és
gazdát felköszönti Stefi. Viszont a házi úr iszik a Bebus és felesége
egészségeért; végül a Bebus áldomásozik Stefiékre.

Igy szépen el lett rendezve minden. Az első vasárnapi ebédre nagyon is
pontosan megérkezének a vendégek. Egyszerre csengetének a külső ajtónál.
Maga Dusi jött eléjük kinyitni az ajtót.

– Bocsánat, hogy magam nyitom az ajtót. De a feleségem férficselédet nem
enged tartani, a leány meg el van foglalva a konyhában.

Aztán nagy volt a sürgölődése, hogy a hölgyek vállairól lesegitse a
felöltőket, a kik mindjárt a szalon-ajtóban megkezdték az ismerkedést,
azon vitatkozván, hogy melyikük engedje át a másiknak az elsőbbséget.
«Kérem, nagyságos asszony!» – «Nem, méltóságos asszony elébb.»

A szalonban pedig nem fogadta őket a háziasszony, a mit sietett Dusi
kimenteni.

– Engedelmet kérek; mindjárt itt terem a feleségem. Csak az atelierjében
van még egy kis dolga.

Jött is azonnal, teljes diszben, csak a kötényét dobta le. A konyhán
volt superinspectión. Hiába! A fánkot nem lehet a szakácsnéra bizni.
Aztán egyszerre meglett a hármas ismerkedés; mire a levest felhozták,
már per tu voltak a hölgyek. A férfiak az alatt elmorzsoltak egy kupicza
ó-szilvóriumot.

Katicza asszony osztotta ki a helyeket.

– Tessék helyet foglalni, kérem. Aztán előre is bocsánatot kérek, ha
nagyon rövid lesz az ebéd. Mi csak olyan magyaros ebédhez szoktunk; nem
szeretjük a czifra pancsokat. Képviselő úr ide ül én mellém. Te
kedvesem, ide jobbra. Szereted a tüdőstáska levest? Ha nem szereted, van
másik is. A te számodra gondoskodtam barna levesről séberlivel.

– De csak maradjunk az elsőnél.

A tüdőstáska leves egyhangulag elfogadtatott, és igy az ellenindítvány,
a barna, magától elesett.

Aztán következett a farsangi fánk. Gyönyörü mosolygó lapdácskák. Kaczér
szalaggal az oldalaikon: olyan könnyedék, majd elrepülnek. Már ennél a
grófnőnek le kell huzni a keztyüt a kezéről; mert a fánkot nem illik
késsel vágni, hanem három ujjal kell szétomlasztani.

– Ezt ti nálatok Erdélyben, kedvesem, úgy-e bár «pánkó»-nak hiják?

– Oh igen. Sőt néhol «pampuská»-nak is. Fölséges!

– Hát még, ha az ostoba szakácsné ki nem nyitotta volna rá az ablakot,
mikor épen kelőben volt. Csupa malicziából tette. Oh hidd el, hogy ezek
a szakácsnék mind olyan malicziozusok.

(– Egynek a kivételével, – sugja a szomszédja: Bebus fülébe Melodiána. –
Külömben nem volna a mi háziasszonyunk.)

De azért, hogy suttogva mondá, észrevette a Katicza asszony s felirta a
rovásra!

Azonban az általános jó hangulatot fokozta a következő étekfogás: a
pompás pörkölt malacz, tarhonyával, jó paprikás lében, hozzá apró, finom
eczetes uborka. Külön tányéron a ketté vágott malaczfej, gyönyörü
ropogósra megpiritva.

– Ez csak a férfiaknak való! A hölgyek számára erdei szalonkákat hoznak,
pirított zemlyeszeletkékre kent szalmival. Parancsoljon, instálom,
grófnő barátném.

A házi asszony biztatja a vendégeit, hogy lássanak hozzá: rövid lesz az
ebéd, bizony éhen maradnak! A malaczpörköltet meg kellett duplázni.
Bebusnak maga a házi asszony válogatott a tányérjára a javából.

Azután került a ház asztalára a gyönyörüséges töltött káposzta,
kolbászkákkal és kolozsvári szalonna-szeletkékkel csábítóvá felékesítve;
külön a finnyásabb gyomroknak szánt virágos kel, borjuhacheéval.

– No már a ki a töltött káposztából nem vesz, az nem is igaz magyar!

Mindenki igyekezett bebizonyitani – hogy igaz magyar.

– Ki parancsol a kártifiolából? teszi föl a kérdést az elnöknő.

– Ugyan ne szekirozz bennünket azzal a kártifiolával, – randaliroz rá
vissza a házigazda.

– Nem magához intéztem a kérdést.

Senki sem. Nix dájcs! Nincs hazaáruló ennél az asztalnál!

Most új javaslat kerül az asztalra. Parlamenti szokás szerint az is az
elleninditványnyal kapcsolatosan. Sokat igérő bélpecsenye, megtüzködve
fokhagyma-gerezdekkel, de csak annyira, hogy annak az ambrozia illata
érezzék rajta; hozzá zellersaláta; más oldalon pedig büszke szépségü
pulyka-pecsenye, aszalt szilva- és baraczk-kompottal. Az a férfiaknak,
ez meg a hölgyeknek.

Melodiána csak azért is a fokhagymás pecsenyéből vesz. De
utógondolattal. Hogy ezt a kétséges magasztalást alkalmazhassa.

– No már, úgy igazán senki sem tudja a bélpecsenyét késziteni, mint a mi
Katicza barátnénk.

Katiczának az arcza egész a füle hegyéig vörös lett. Ez czélzatos
példálózás az ő előéletére. No megállj operettistáné!

Bebus vette észre a hatást s az asztal alatt iparkodott Melodiánának a
lábát megnyomni.

A szegény grófnő lett az áldozat.

Ő egész ártatlanúl vette föl a thémát.

– De ugyan, hol is tanultad te Katicza ezeket a pompás ételeket?

– Oh kedvesem, hát én nem titkolom, hogy hajdanában szakácsné voltam. Jó
iskolába jártam. Ott tanultam a sütés-főzést, a finom tésztákat és
befőtteket a te édes atyádnál; mikor még az övé volt az a szép palota
ott a kolozsvári-utczában, kitünő szakácsa volt! Mikor szoarékat adott,
két sorban álltak az ekvipázsok a palotája előtt. Madéra borban
dinsztoltuk a vaddisznó-pecsenyét. Az volt a vig élet!

Nesze! Egyél mérget!

A grófnő rögtön görcsöket kap s a legyezőjét kéri.

Katicza pedig házi asszonyi szeretetreméltósággal fordul Melodiána felé.

– Nézd csak kedvesem, a szomszédod nem is iszik. Légy neki Ganymédese.

Melodiána pikáns kritikával jegyzi meg.

– Kérlek, kedvesem. Én nem lehetek Ganymédes, mert az férfi.

– No hát, én pedig láttalak téged már Ganymédesnek.

– Engem? Ganymédesnek?

– No tudod, a szép Galatheában, mikor azt énekelted, hogy «de nem olyan
klaszszis-klaszszis-klaszszis», aztán a kurta rokolyádat olyan kedvesen
rázogattad hozzá.

Most meg aztán Melodiánán van a sor, hogy görcsöket kapjon s a
legyezőjét kérje.

Jó szerencse, hogy a napirenden levő tárgyalást félbeszakitá az előre
megbeszélt (!) toaszt, melyet Stefi siet elhangoztatni a házi úr és a
házi asszony egészségére. Az összeütött poharak között aztán elmulik a
pártot szétrobbanással fenyegető belviszály és helyreáll a teljes
egyetértés.

– Hoztok-e még valamit? kiált fel a házi gazda.

Igen is, hoznak. Pro coronide itt jön a fölséges töpörtyüs, kapros,
turós csusza. De már ebből muszáj enni minden magyarnak, ha belehal is!
A hölgyeknek pedig birsalma-szulczot hoznak, a melynek még a haragos
sziv sem állhat ellent.

E közben minden keserü utóérzést megédesitenek a Dusi és Stefi
toasztjai, a ki Melodiánát, mint a honi Parnasszus királynéját
magasztalja fel, ki az Olympról száll alá, hogy Edus barátunkat a földön
üdvözültté tegye; de Dusi áldomása sem téveszté el a hatását, a midőn
Stefi grófnőjét feldicsőité, mint a ki hirneves őseinek legdrágább
kincsét öröklé – mindennemü erényeit.

Ezzel látszólag el volt intézve a konfliktus.

Hanem magában még is csak a bécsi suszterinas mondása jutott eszébe mind
a három férjnek: «wenn ich nur schon geprügelt wär!»

Gyertek csak haza!

Hogy mi történt a kortinák mögött, azt csak sejteni lehet, de
reprodukálni nehéz.

Legkönnyebben szabadult a csávából Dusi pajtás; mert az, a mint az ő
Katiczája rágyujtott a két vendéghölgy kritikájára, s elkezdte a
filippikát az operette-énekesnőkről és a tönkrejutott, hopponmaradt
grófnőkről, a kik mellett még mindig extrafáin qualitás egy becsületben
meghizott hüséges gazdasszony, s még azok stikliroznak ő ellene: – hát
akkor Dusi kapta a kalapját s elmenekült a klubba, onnan meg a
Steingasznerbe, s ott filkózott éjfél után egy óráig. Mikor haza került,
s Katicza asszony újra elővette a félbeszakadt vitát, azt kérdé tőle
Dusi: «Kincsem kezded már a mait, vagy még a tegnapit végzed?»

Ellenben sulyos kényszerhelyzetbe jutott a Bebus; mert ő szerfelett
megterhelte a gyomrát a malaczpörkölttel; ugy, hogy le kellett neki
feküdni, s a felesége fél-éjjel borogatta a gyomrát melegitett zabbal.
El lehet gondolni, hogy minő prédikácziókat kellett végighallgatnia!

De legrosszabb volt Stefi állapotja. Mert az ő felesége nem szólt
semmit; finom nevelésü hölgyek nem pörölnek. Hanem azt teszik, hogy nem
felelnek semmi hozzájuk intézett kérdésre. Emlegetheti Stefi pajtás a
mai ebédet, fánkot, vesepecsenyét s a többit, nem jön rá észrevétel.
Legfeljebb leül a grófnő a zongora mellé és variácziókat játszik
Brahmstól. Ez a legkegyetlenebb methodus, mikor a zongora által tudatja
az asszony a rossz kedvét.

Valamit kell kigondolni, hogy a pártot együtt tartsuk!

Megvan!

A nélkül, hogy spiritiszták lettek volna, egyszerre mind a hárman
ugyanazon gondolatra jöttek.

– Kedvesem, a jövő vasárnapi ebéden neked új ruhában kell megjelenned.

Ezzel az indítványnyal lépett fel mind a három férj a maga parlamentje
előtt.

S ezt az indítványt még soha sem utasították a pénzügyi bizottság elé.
En-bloque el lett fogadva.

Következett az ebéd-turnusban Bebus és Melodiána.

Melodiána asszony egészen más methodust követett.

Ő az egész ebédet, az alfától az omegáig, a Grand-Hotelnél rendelte meg.
Annak a tányérjai, étszerei, aufzatzai pompáztak az asztalon. Fehér
kötött-keztyüs pinczérek szolgáltak fel.

Mikor a soupe Julienne megjelent, a laskának vagdalt rettenetes
sárgarépával és petrezselyemgyökérrel, Dusi pajtás gyász előérzettel
sugá a szomszédnője hátán keresztül a Bebusnak:

– Barátom, én úgy érzem magam, mintha a nagy pártlakomán volnánk, s
előre tudom könyvnélkül az egész menüt. Most jönnek az apró
hacheépástétomok. Azután jön a saumon du Rhin, tartár szószszal,
galambbegy-salátával. Következik egy félig nyers filet de bœuf a la
Gladstone, a kit az én fogam el nem fog; azután jön egy tál zöldborsó
felhigított enyvben, maga után vonva őznemességet nyert ürüderekat kápri
mártással, hozzá salade a la Rubinstein!

Csakugyan minden úgy következett egymás után, szórúl szóra.

Egy élethű pártlakoma. Csak a pártelnök felköszöntője hiányzott belőle.

A tálalás is nagyon lassan ment. Minden ételt fel kellett elébb itthon
melegíteni, mert, a mig a Grand-hotelből idáig jött, kihülhetett.

Legalább az alatt idejük volt a szomszédoknak egymással konverzálni, a
mely előjognak kiki bőségesen vette is hasznát, s az alatt zsemlyét
evett s iszogatta hozzá a dugószagu bort.

És mindenki igen kellemesnek találta a szomszédját és a szomszédnőjét.
Hja! A mi a másé!

A Dusi udvarolt a grófnőnek, a Stefi Melodiánának suttogott lekötelező
bókokat, s a Bebus a Katiczával folytatott igen élénk párbeszédet, úgy,
hogy utoljára igen jónak találták ezt a mai ebédet.

Hanem azért nem kell hinni, hogy semmi veszedelem nem volt.

Férfiaknak nincs meg az az adományuk, hogy az egyik szemükkel ide, a
másikkal meg amoda nézzenek; de meg van ez adva a nőknek. A nők még arra
is képesek, hogy az egyik fülükkel azt hallgatják, a mit az udvarlójuk
beszél, a másikkal pedig kontrollozzák a férjem-uram suttogásait.

Jaj lesz szegényeknek, ha haza kerülnek.

– De nagyon tűzbe hozta férjem uramat a grófnő közelléte, kezdé Katicza
asszony.

– Hát hiszen én nem álltam be néma barátnak! felelt rá Dusi pajtás. – Az
egy magas miveltségü persona. Milyen szépen tud zongorázni!

Zongorázni pedig Katicza asszony nem tanult.

Melodiána egészen skandalizálva volt a fölött, milyen bensőséggel dült
oda Bebus Katicza asszony székének a karjára, mikor vele beszélt.
Nagyfoku botrány volt.

– No hát mit beszéltem vele? Azt kérdeztem tőle, hogyan teszi el télire
az eczetes uborkát, hogy az olyan keményen megmarad. Hát magától csak
nem kérdezhetek ilyet.

A grófné pedig csupa gyászindulókat és operai haldokló finálékat
zongorázik Stefi pajtás előtt. Ez a szemrehányás, kottákban kifejezve, a
miért a szép énekesnőnek oly feltünően udvarolt az ebéd fölött.

– Haj! haj! – sóhajtozik erre válaszképen Stefi. – Hát még elénekelve
milyen szépek ezek a dalok!

Elénekelve! Hát lehet-e ennél kegyetlenebb sértés egy asszonyi szivnek?

No de megállj! Ha te úgy, én is úgy!

Következett a harmadik vasárnap, a harmadik ebéd.

Természetesen ismét új öltözet minden részről. A nélkül ez nem megy.

Stefi felesége ki akart tenni magáért. Ő a két extremum mellett a
középutat választá. Meg akarta mutatni, hogy ő is ért a
konyhamüvészethez, azért ha nem született is szakácsnői koronával a
homlokán. Már egy nappal a lakoma előtt elkészitett minden eltartható
ételeket s egyebekre nézve is kellőleg ellátta magát. A levesbe csak a
Liebig-féle huskivonatot kellett betenni, hogy tökéletes legyen; a
pecsenyéről csak az aspik-körözet hiányzott; s a szulcznak csak meg
kellett még fagyni; más hibája nem volt. Még azt is megakarta mutatni,
hogy fánkot is tud külömbet sütni a Katiczánál, – a szakácskönyv
utasitása szerint. Egész nap be volt kötve a feje.

Az az előnye volt Katicza fölött, hogy a míg annak déli egy órakor
kellett készen lenni az ebéddel: ő neki délutáni öt óráig volt hozzá
ideje.

A vendégek együtt voltak már és éheztek. Öt órán túl «a nép haragja
nagy»!

Bebus nyugtalankodott. Mért nem tálalnak már? Mi nincs még készen?

Végre kisült az állapot!

Délelőtt elfelejtettek kenyeret hozatni, s épen a pékek sztrájkja volt
napirenden. Délután nem lehetett se kenyeret, se zsemlyét kapni. Az inas
két orája, hogy odajár kenyeret hajszolni. Végre kitalálta az
okosságával, hogy legjobb lesz a speczerájos boltból felvásárolni a
vegetáriánusok számára készült Graham-czipókat, meg az utczán árult
sóspereczeket, ezeknek a közvetitésével végre megkezdődött az ebéd.

Csakhogy a nagy várakozás miatt a levesek el voltak főve, a sültek el
voltak égve, a tészták össze voltak esve. A versenyre szánt fánkok két
darabba voltak válva, úgy, hogy Katicza azt mondta róluk a házi
asszonynak:

– Kedvesem, hidd el, hogy ezek a fánkok, fánknak tökéletes talkedlik:
hanem talkedlinek tökéletes fánkok.

A szulczok ellenben elolvadtak, úgy, hogy azokba pereczet lehetett
aprítani s úgy felkanalazni.

Az egész lakoma – a pékek sztrájkja miatt – nagyon rosszul sikerült.

Ilyenkor pedig kitünik az asszonyok összetartása.

Nincs rá eset, hogy egy nő fitymálja a másiknak megbukott főzeményét.
Ellenkezőleg, siet mindegyik eltakargatni az észrevett hibát s a
szomszédjának a figyelmét másfelé terelni. Ebben az egyben van közöttük
valami szent álliánsz. A nők soha nem mutatják magukat oly
szeretetreméltónak, mint egy megáporodott lakoma alatt.

Most már ők udvaroltak a szomszédjaiknak.

A harmadik ebéd után hazatérve, már a férjek tartották otthon a
gárdina-szónoklatokat.

– Hallja kedvesem; a mi sok, az már sok!

– Megbocsásson barátném, de igazán vaknak kellene lennem, ha nem látnám,
a mik körülöttem történnek.

– Asszony! Azt mondom, hogy minden türelemnek megvan a határa!

És most a Dusi, Stefi, Bebus pajtás többé fel sem jár a klubba; hanem
otthon ül és őrzi a feleségét, – a másik kettő ellen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak nem jó a körtefának egy évben másodszor is virágzani!



MAJMUNA, AZ ÁLOMTÜNDÉR.

(Mese).

Egyszer járt itt a mi vidékünkön egy nagyon kegyes török hodzsa onnan
hátulról Mezsopotámiából. A Budán eltemetett török szent Gül-Baba sirját
jött meglátogatni.

Egy garast sem hozott magával s egy szót sem tudott más nyelven, csak
törökül.

Azért mégis szépen elért a czéljához, keresztül koldulta magát az
országon.

Azoknak, a kik alamizsnát adtak neki, hosszu papirszeleteket osztott, a
mikre áhitatos mondások voltak irva török betükkel.

Én egy forintot adtam neki: ezért aztán a számomra ki is kereste a
legjobb czéduláját, a mire három sor volt irva.

Minthogy azonban én sem irni, sem olvasni nem tudok (már mint törökül),
tehát rám nézve egészen holt kincs volt ez az irás.

Egyszer azonban támadt a magyarok közül egy tudós férfiu, a kinek
bizonyosan a baziliskus nyalta meg a fülét, mert minden török, persa és
arabs szót megértett.

Ennek megmutattam a hodzsától kapott czédulát; ő aztán leolvasta nekem
róla az egész reczeptet, mely szólt eképen:

«Ha este lefekvés előtt megrágsz a szádban a zápfogaiddal három keserü
mandulát, hát akkor téged Majmuna, az álomtündér bevezet a Mahomed
paradicsomába.»

Hát már ilyen olcsó belépti dij mellett ki ne akarna bejutni egy ilyen
dicső mulatozási helyre.

Én bizony elköltöttem a három szem keserü mandulát.

Alig hunytam le a szememet, már ott volt előttem Majmuna, az álomtündér.
Mindgyárt ráismertem a nagy denevérszárnyairól, a mik egyik láthatártól
a másikig érnek. Felültem a hátára. Hetet csapott a szárnyaival, a
hetediknél aztán már ott voltunk a hetedik égben.

Az öreg Mahomed próféta maga ült az ajtóban s szedte a belépti dijat.
Tőlem is követelte az egy dénárt arab értékben.

A Majmuna tündér odasugott neki a fülébe: «Ingyenjegyes! Reporter.»

Erre a proféta levette előttem a turbánját s azt mondta, hogy «Szelim
alejkum», a mi annyit jelent törökűl, hogy szabad belépni.

A Majmuna elkisért mindenüvé a nagyszerüen berendezett édenkertben s
megmutogatott mindenféle csodákat. Láttam trombitafuvó elefántokat, és
szónokló majmokat.

Mondtam a kalauznak, hogy ez nekem már mind nem ujság, láttam én már
odahaza a földön külömb trombitáló elefántokat és szónokló majmokat:
lépjünk be a paradicsom közepébe.

«A Tubafa alá?»

«Igenis oda.»

Tanultam ám én annyit a török katekizmusból, hogy mindenkinek, a ki a
Tubafa alá eljut, azonnal osztályrészül adatik hét bájos tündér, a kiket
a törökök úgy hinak, hogy «hurik».

Egyet lökött rajtam Majmuna s azzal ott voltam a Tubafa alatt.

Terített asztal vár rám, megrakva mindenféle csemegékkel és italokkal.

Csakhogy az álomételektől az ember nem lakik jól s az álomban bevett
italoktól még szomjasabb lesz.

Végre bübájos zene hangjai mellett megjelent az első tündér, a ki
számomra volt rendeltetve.

Szépnek szép volt; csakhogy nem volt több hét esztendősnél.

Rákezdett a tiszteletemre valami török rigmust, a minek nem akart vége
szakadni: úgy hadarta, mint egy szélkelep. Látszott, hogy iskolába jár
már.

– Hagyd el, hugám! Majd mondd el a végét tiz esztendő mulva! Nesze egy
czvibakk; dugd be vele a szádat. Hadd jőjjön a másik!

Erre csak előpattant, mintha egy «musa enséte» bimbóból ugrott volna ki
a második péri.

Ez már tánczosnő volt. Csörgős dobot vert. Csakhogy ez még kisebb volt:
nem több hat esztendősnél.

A harmadik tündér meg még fiatalabb volt egy évvel a másodiknál: ez már
csak öt éves lehetett. Ez pedig énekesnő volt. De milyen vékony hangon
csiripelt!

A negyedik zenéhez értett, de ez már csak négy éves volt. Szörnyü szép
volt, a mint egy nádsípon tilinkózott.

Mi lesz ebből, ha ez így megy visszafelé?

S csakugyan úgy lett.

Az ötödik volt három éves: ez virághintő tündér volt.

A hatodik aztán már csak járszalagon tipegett elém s nem tudott egyebet
mondani, mint azt, hogy «baba» s a kezefejével törülte a pisze orrát.

A hetedik meg épen pólyástul együtt gurult oda. Ennek szerencsére
czuczli volt a szájába dugva, nem kiabálhatott.

– Jaj barátom, Majmuna, kiálték. Nem tudtam én, hogy a Mahomed
paradicsoma Fröbel-kert. Vigy engem innen haza! Nem jöttem én ide
huri-kisdedóvót alapitani.

– Hát mit akarsz? förmedt rám Majmuna. A huriknak is kell egyszer
gyermekeknek lenni. Minden fa elébb virágot terem, azután éretlen
gyümölcsöt.

– No hát hozz ide, majd mikor megérnek a gyümölcsök.

– Legyen a te kivánságod szerint! – Azzal hazahozott a Majmuna.

Másnap lefekvés előtt megint elfogyasztottam a három szem keserü
mandulát, melynek bűvös hatása alatt a Majmuna álomtündér ismét
megjelent előttem s vitt, a hátára véve, a Mahomed paradicsomába.

A próféta ezuttal a bejáratnál tombola táblácskákat is árult. Azt is
ajándékba kaptam tőle. Ez mindenütt kijár a reportereknek.

– Hanem aztán tisztességesen referálj a paradicsomról! kiáltott utánam a
próféta. Valami skandalózus dolgokat ne tégy a referádába, te
«tintásujju!»

– Mit gondolsz? próféta! Nem is tudnék, ha akarnék sem! Még ha látnám,
sem látnám meg aztat.

Majmuna vitt megint a Tubafa árnyékába.

Az ám a nagy fa! Minden eddig megdicsőült muzulmánnak a lelke elfér
alatta.

– Czimborám! mondék Majmunának; aztán mit lehet ezen a tombolán nyerni?

– Mit lehet nyerni? A Mahomed paradicsomában? Hát mit lehetne itt mást
nyerni a tombolán, mint bájos tündéreket, hurikat és périket. Négy darab
lesz ma kijátszva, még pedig a javából.

– Az már jó! De hát ha ezeket úgy játszszák ki lutrizva, hogy csináljak
én a magam egy szál tombola tábláján treffert, mikor egy biliom müzülmán
lutriz együtt velem.

– Csak te légy nyugodt a magad dolga felől. Te fogod csinálni a ternót
is, a quaternót is, a quinternót is, meg a tombolát is.

– De hát hogy történhetik meg ilyen csoda?

– Hát azért vagyok én csodatévő tündér. Hát nem én vagyok-e a
lutrizóknak patronusa? Nem én diktálom-e a számokat, a miket be kell
rakni? Nem forgatja-e minden igazhivő az «Álmos Könyvet» a kezében?

– Csakhogy én nem vagyok Álmos Könyvben hivő.

– No hát megmondom neked az igazat; de el ne árulj, mert akkor
mindnyájunkat becsuknak. Hát látod ott azt a szerencsekereket? Úgy-e
hogy rézből van az egész hordó? Ezen nem lehet keresztül látni, hogy a
sorshuzó árvagyerek megeszelhesse a barnább tokokat a világosabbaktól.
Nagyobb igazság kedvéért még be is van kötve a gyermek szeme: semmit sem
láthat. Azért mégis azt a hat számot kell neki kihuzni, a melyiket én
kivánom, hogy az én táblámon minden nyereményt elkaparítson.

– No ennek a titkára igazán kiváncsi vagyok.

– Hát tudod: én, meg a szerencsekerék-forgató, meg a sorshuzó árvácska
egyetértünk. A szerencsekerékbe a számrejtő ezüst tokokat a próféta és
valamennyi irástudója szemeláttára töltik be; az árvahuri egész vállig
mezitelen karral nyul bele a korongba s úgy huzza ki a számot. Az én
barátom, a Szemkics-Ali azonban azt a hat ezüst tokot, a mikben az én
számaim vannak, külön megmelegítette a takaréktűzhelyen. A bekötött
szemü gyermek aztán addig kotorász a tokok között, a míg egy meleg tok
akad a kezébe. S ilyenformán kiszedi őket egymás után minden
boszorkányság nélkül.

– Gyönge, de jó! No ezt megpróbáljuk, ha egyszer Temesvárra megyünk.

– De aztán ki ne kotyogd: mert hűvösre jutunk.

– Álmomban sem fogom kibeszélni.

– Aztán a nyereményen megosztozunk. Egy negyedrész az enyim, egy a
Szemkics-Alié, egy az árvagyermeknek jut: a negyedik marad neked.

– Igen helyes.

(Különös az, hogy az ember hogy szeret álmában csalni, lopni!)

Csakugyan úgy ment a sorshuzás, a hogy a Majmuna megmondta.

Az én táblámon nagy hirtelen meglett a ternó.

Itt jön a numero I-es nyeremény!

A szerencsekerék mellé volt felállítva egy olyan furcsa állvány, a minőt
látunk a vasuti folyosókon: felül van rajta egy óramutatós számtányér,
alatta egy oroszlánfej. Ha az ember feláll a zsámolyra s aztán annak az
oroszlánnak a szájába becsusztat egy tiz krajczárost: a mutató rögtön
megjelöli, hogy hány kilót nyom az, a ki a zsámolyon áll.

Az én nyereményemet is arra állították fel.

Allah ekber! Itt kilóval mérik a tündéreket!

S ugyan volt rajta mit mérni! Hatalmas átméretü termet volt; a karjai és
vállai emlékeztettek azokra a kőből faragott hölgyekre, a kik az
Andrássy-uton a kapubejárat fölött tartják a hatalmas erkélyt.

A mérőgép kilenczvenkét kilót mutatott.

– No barátom, Majmuna: ez legyen a te osztalékod. Mégis szeretném tudni,
hogy hány esztendős lehet ez a tündér?

– Az ilyen kérdésért ugyan ki szokták dobni az embert a paradicsomból;
de neked mégis megsughatom, hogy ez bizony épen kukoriczakapáláskor mult
negyven esztendős.

– A legszebb kor egy tündérnél. De reménylem, hogy az ez után következő
nyereményekben fokozatos korengedély észlelhető?

– Minden bizonynyal. Még pedig lajstromok szerint: öt-öt éves
ugrásokkal.

– Már így szeretem!

A minapi praxisból tanulva, kiszámítám, hogy ha hátrafelé megy a
korfokozat, akkor a quaternós lesz harminczöt tavasznak örvendő: ezt
hagyom a Szemkics-Ali barátomnak; a quinternós leszáll harminczig: ez
épen jó lesz mamának a kis árva számára; a negyedik aztán megáll a
huszonöt évnél: no ezzel már lehet nekem szóba állani.

Az ám! Csakhogy nem lefelé haladt a fokozódás, hanem fölfelé. A
quaternóra, quinternóra mind egyre nyomatékosabb termetek állottak a
mázsálóra; a mutató százöt, százhusz kilót mutatott, míg végre a
tombola, a főnyeremény elérte a százötven számot. Ment volna az a mutató
még tovább is; de már nem volt több szám az óralapon.

Ez már aztán tökéletes egy alak volt! Épen olyan széles, mint a milyen
magas; a szemei nem látszottak ki az orczájából s a szája nem
keresztben, de hosszában állt, a hogy a két arczdomb összeszorítá. A két
kezét nem tudta elől összetenni s a markait ökölre szorítani. És mikor
megindult járásra, duczokkal kellett megerősíteni a paradicsomnak a
pádimentumát, hogy keresztül ne szakadjon alatta. – S ez mind az enyim.

– No barátocskám, választhatsz; sugá gonoszul mosolyogva a Majmuna
tündér.

– Bomolj meg a profétáddal együtt! Nem ilyennek képzeltem én a hurikat a
Mahomed paradicsomában.

– Hát mit gondolsz? A hurik is meghiznak; mert nagyon sok
czukorsüteményt esznek. Te kivántad az érett gyümölcsöket. Az Izrafil
tud eligazodni a te eszeden. Kell? Nem kell?

– Csak tartsd magadnak! Addsza a returbilétet! Hadd menekülök innen! La
illah, il Allah, Mohamed razul Allah!

Hejh de örültem, mikor megint itthon lehettem a biztos jó földön.

Soha többet keserü mandulát éjszakára!



HEJ MIKOR MÉG MI ZÖLDEK VOLTUNK!

Könnyü most innen a szürke szakáll közül morgolódni a tüzes menykő
fiatalságra! – De hát mikor mi zöldek voltunk! Meg azok, a kik még
nálunknál is vénebbek!

Emlékeztek még arra a volt miniszterelnökünkre, a ki azt mondta a
parlamentben, hogy nem tehet róla, ha az ellenzék bizonyos zászló
láttára «megbokrosodik». Az volt ám a legény a talpán, mikor még
fiapolitikus volt!

A harminczötödiki országyülés alatt királykoronázást láttunk vala «fő»
Pozsony városában. (Buda még akkor csak vár vala: Pest pedig csak
emporium.) V. Ferdinándot koronázták vala meg, még atyja életében, Szent
István országai királyának.

A fényes ünnepségeket berekeszté volt egy nagyszerü tánczvigalom, melyet
a főlovászmester rendezett. Ezer viaszgyertya világítá be a szőnyegekkel
feldiszített termeket s a fényözönben a sok őszi dísz-mente, tarkítva a
főherczegek, tábornokok, a külföldi nagykövetek egyenruháival, s a
főrangu hölgyek brilliántos toilettjeivel; a buffetben minden, a mi csak
jó és drága: még Gefrorenesz is volt!

Hanem egy dolog hiányzott, a mi nélkül nem igen tartatódik tánczvigalom.
– Nem volt muzsikus. – Nem volt czigány.

Hát hová lettek légyen a czigányok? A hires Bagó Jóska bandája, a kinek
hetedhét országban párja nem volt sehol? A kit az Alföld küldött fel
Pozsonyba a diæta tartamára.

Hát az a hiba esett meg, hogy a főlovászmester, túlságosan nagy
loyalitásból úgy megválogatta, hogy kinek küldjön meghivókat az
országgyülési fiatalság közül, hogy valamennyi szabadelvü fiatal ember,
mind kimaradt.

A 35-iki szabadelvü országgyülési fiatalságnak a lumene volt báró
Wenkheim Béla.

Nagy volt a felháborodás a liberalisok részéről; s annál nagyobb a
visszatromfolás! – Wenkheim Béla a bál napjára lefoglalta a hires gyulai
czigánybandát, s a mellőzött fiatalság ugyanarra az estére rendezett a
«Zöld Fában» nagyszerü dinomdánomot.

Mit volt mit tenni. A főlovászmester kénytelen volt előszedetni a német
szinház zenekarát s annak a gyékénykákás czinczogása mellett tartani meg
a fényes udvari bált.

A tüzes fiatalság pedig az alatt vigan mulatott a vendéglőben a pompás
czigányzene mellett.

Éjfél tájon, a pohárköszöntők sorában Wenckheim Béla egy indítványnyal
állt elő.

– Urak! Eddig mulattunk magunknak. Most mulassunk másnak. Menjünk oda,
bandástul, a hol a főméltóságok sirva vigadnak az átkozott rossz muzsika
mellett, huzassunk nekik egyet, – irgalomból.

Az indítvány köztetszésre talált; a jurátusok felkerekedtek s igazán
«bene sonantibus» felvonultak a bálterem elé s ott az utczán
rázendíttették a «Bihari kesergőjét».

Odafenn a teremben rögtön elhallgatott a cseh muzsika s az erkély
megtelt báli közönséggel. A zene alatt lerohant a teremből az egyik
bálrendező, egy fiatal aranykulcsos, s elkezdett szépen könyörögni
Wenckheimnak:

– Adjátok ide a bandátokat, csak egy nótára: hadd hallja meg ez az
idegen nép, hogy milyen az igazi magyar zene! Látjátok, ánglusok is
vannak itten.

– Jól van! Egy nótára átengedem a bandámat. Hanem aztán
visszaereszszétek. Monda Wenckheim Béla.

De biz azok nem eresztették vissza. Csakhogy megkaphatták a czigányt!
Elébb elhuzatták odafenn a «Ruzicska andalgóját», azután a «Svihrovai
nótát», majd a «Lavotta indulóját».

A nemes fiatalság csak várt azalatt odakünn az utczán. A juratéria
zugolódott; «ez már nem illik: ez visszaélés! Ez valóságos Kohlmarkt!»

Nem volt elég. Még egy mazurkát is rákezdtek odafenn a főméltóságok s
tánczra lendültek rajta. Ez már «gravamen!»

– De már ezt nem türjük! kiálta Wenckheim Béla. Majd igazságot teszek én
itt mindjárt!

Azzal felrontott a bálterembe; azon módon bokáig sárosan. A teremajtóban
megállt; odakiáltott a czigányprimásnak:

– Jóska! Ácsi! Gyere haza!

Azzal a czigányprimás szépen keresztül dugta a nyirettyüjét a hegedü
hurjai alatt, leszállt az emelvényről s ott hagyta az egész európai
concertet, a félbenmaradt mazurkával együtt. Ment a Wenckheim Béla
hivására – vissza a «Zöld Fába».

Az illustris tánczosok ott maradtak a bálterem közepén, s várhattak, míg
a cseh orchestrum megint elfoglalta a tribünt, s folytatta, a hol a
czigányok elhagyták.

Ez bizony nagy affront volt; elvinni a zenekart az udvari bálból! De hát
disciplinaris uton nem lehetett megtorolni. A jurátusok contractuális
jogon birták a czigányokat; Wenkheim Béla pedig aviticus jogon, mert az
ő czigányai voltak Békés Gyuláról, – hogy pedig via facti hajtották
végre a reoccupatiót, erre ősi Tripartitumunk szabadságot ad a magyar
nemesnek.

Lovagias uton kellett elégtételt venni.

Másnap az aranykulcsos secundánsai megjelentek a szabadelvü fiatalság
kávéházában s hozták a kihivási kartellt. Párbaj egy szál kardra: a mig
csak vér nem foly.

Wenkheim Béla felajánlotta magát az elégtételadásra; de arra azt mondták
a kihivók, hogy ők nem egy ember nevében jönnek egy emberhez, személyes
sérelmet megtorolni; hanem egy megsértett testület: a báli közönség
nevében kérnek elégtételt az egész megsértő testülettől. A hogy ilyen
alkalomnál szokás, sorshuzás dönti el, hogy kik legyenek a két
corporatio viadorai. – El lett fogadva a modalitás.

A szabadelvü fiatalság urnájából Csunkó Náczi neve került elő.

Az is karakán fiu volt; szatmári csemete: onnan az ecsedi láp mögül.
Nojszen jól jártál aranykulcsos! Csak hozd ide azt a pulidert!

Wenkheim Béla pedig felajánlotta magát secundánsnak.

Még az nap kellett megesni a bajvívásnak: természetesen ebéd után. (Ki a
bolond verekedik éhomra?)

Miután mind a két bajvívó kellő kurázsit ivott magának: elvitték őket
nagy kisérettel a párbaj szinhelyére.

Az volt a «dictatura».

A «dictatura» szót azonban nem kell úgy venni, mintha onnan kormányozták
volna az országot erőhatalommal; hanem egy hosszu szobát neveztek így a
pozsonyi országházban, a hol a nemes fiatalság az országgyülési
tudósításokat körmölte a maga vármegyéje számára – dictandó. Itt
dolgoztak ők két sor asztal mellett, a diktátor «Szuszurka» commandója
alatt.

Ezt az irodavezért pedig azért hitták ilyen furcsa névvel, mert ő
találta ki az eddig használt interpunktiók: punctum, comma, semicolon,
stričla stb. helyébe a magyar elnevezéseket: a pont neve lett «szurka»,
a kettősponté pedig «szuszurka». Rajta is száradt az a név örökre a
mesterén.

A dictaturában szépen helyet szorítottak az ordaliának, az asztalokat
félretolták, a kalamárisokat az asztal alá rejtették, a gyertyatartókat
a kályha vállára rakták; a kályhát pedig biztosították székekből
alkotott sánczczal, hogy a viaskodók be ne döntsék.

Akkor aztán a kezükbe adták a kardokat: «előre! Isten nevében!»

Jó két insurrectionalis fringia volt.

A secundánsok felálltak az asztalokra kétfelől, mert másutt nem volt a
számukra hely a keskeny szobában, s onnan tartották a törvényt a
perdöntő párbajban.

Nagyon szép duellum volt az! Egyszer a Náczi szorította az aranykulcsost
az egyik ajtóig; másszor meg a kamarás emberelte meg magát s ő verte
vissza a Náczit a másik ajtóig. A kardok csattogtak rettenetesen. De vér
csak nem akart folyni.

A secundánsok biztatták a feleiket erősen.

– Ne a kardjaitokat vagdaljátok össze fürésznek! Rivalt rájuk Wenkheim
Béla. Oda üssetek, a hol elevenjére találtok.

Erre aztán Csunkó Náczi egy hatalmas csapásra kapta föl a kardját; de a
helyett, hogy az aranykulcsost hasította volna kettőbe, az asztalon álló
Wenkheim Bélának a lábikráját szurta keresztül a kard hegyével.

– No urak! kiáltá Wenkheim Béla: most már folyik a vér! Ha megelégesztek
az én véremmel, akkor elég van téve a becsületnek.

S a vívó felek megelégedtek a secundáns vérével s azzal ki lett adva az
itélet, hogy a differentia lovagias uton elintéztetett.

Wenkheim Bélának a sebét a hirtelenében előkerített borbély aztán
összevarrta, bekötötte. Azt mondták rá, hogy katona dolog.

A vitézi bajvívást természetesen «magnum áldomás»-nak kellett
berekeszteni a «három kapásnál». Wenkheim Bélát oda is magukkal vitték
az ifju óriások; – az az egy kis seb szóra sem érdemes, kivált a
lábszáron! Hiszen megirta azt a dicső emlékü erdélyi költő, Zeyk, hogy:
«minden ember térdig ember: azon alul «láb».

Ott azután víg poharazás közt helyreállt a kutyamacska barátság az
ellenkező elvű fiatalság között: éjfél vetette őket haza. A conservativ
ifjak nem külömben valának berugva, mint a liberálisok. Karöltve s az
egész utczát elfoglalva vonulának be a belvárosba, hatalmas énekléssel
ébresztve fel a nyugvó keresztyéneket. (A zsidók a Schlossbergen laktak
mind.)

Ha még csak az éneklésnél maradtak volna! De a berugott aranykulcsos azt
a tréfát követte el, hogy minden házkapun becsengetett s a két
secundánsa: egy præsumtiv örökös főispán s egy herczegi majoresco,
fütykössel döngette végig az ablakredőnyöket.

Wenkheim Béla, mint aféle plezuros katona, Csunkó Náczi vállára
támaszkodva baktatott leghátul.

Egyszer aztán egy felháborított húsfüstölő mester kirohant a házából hat
hentes legényével a csendháborításra.

Utczu, futásra vette a dolgot az egész társaság, az aranykulcsos
legelől.

Csunkó Náczi is elővette a jobbik eszét: «szégyen a futás, de hasznos»;
s lába közé kapta a széles utczát. Wenkheim Béla maradt leghátul a
keresztül szúrt lábával. Őt azután tetejébe még jól el is döngették a
hentesek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Akkor beszélte el ezt az adomát előttünk a clubban a miniszterelnök,
mikor egy zajos hajczihő alkalmával szomorú lamentót csináltunk a mai
fiatalság fölött.

– Hagyjátok el! Hát mikor mink zöldek voltunk!



SOHA SEM EGYEDÜL.

Előre örültem annak a napnak, a mikor mi (mint Kisfaludyak) Tóth Lőrincz
félszázados ünnepét meg fogjuk ülni.

Én nagyon szeretem Tóth Lőrinczet. Nemcsak azért, hogy látok magam
«előtt» egy nálamnál tíz évvel idősebb és mégis fiatal embert, hanem
különösen azért, mert ő volt az életemre nézve az, a mi a klasszikus
korban a fátum, a kálvinistáknál a prædestinatió, a mohamedeseknél a
kizmet.

Mikor legelőször láttuk egymást Komáromban, én kilencz esztendős voltam,
ő tizenkilencz. Ő már akkor a tudóstársaság babérkoszorúját viselte,
drámája a száz aranyas pályadíjjal lett kitüntetve. (Akkor még a száz
aranyat ezüst billikomban adták a szerzőnek.) Hejh, de szép nyalka
legény volt! Hozzánk is ellátogatott, tartottuk a rokonságot. Apám
odaállított eléje. Neki is van egy fia, a ki már verset ír. Lenczi
akarta azt látni. Előadatták azt velem. Egy, az utczán kiabáló,
félbolondra irott vers volt: nyolcz soros. Tóth Lőrincznek tetszett,
elhozta magával Pestre s egy hét mulva megjelent a versem a Jelenkor
Társalkodójában, alányomatva authenticusan: «irta Asvai Jókay Móricz,
kilencz esztendős, Rév-Komáromban.»

Ez volt az eljegyzésem a múzsával. Dehogy múzsa! Czigányasszony! Bohéme!
Ezzel lett a sorsom megpecsételve, hogy soha sem lesz belőlem jurium
direktor! De hát nem bántam meg, még most is szerelmes vagyok belé. S
ehhez a mennyei hölgyhöz engem a Tóth Lőrincz előttem világító példája
vezetett.

Hát azért örültem előre annak a jubileumnak.

Ki is fundáltam magamban egy áldomást az ünnepélyes lakomára, a miben
ilyenforma ötletek voltak:

«Mai nap már harmadszor űljük meg Tóth Lőrincz ötven éves jubileumát.
Így van ám az, mikor valaki polygamiában él a múzsákkal. Hol az egyik,
hol a másik követeli az aranylakodalmát. Kivánom, hogy még Themissel is
megülhesse (sokat nem akarok mondani), de legalább is az ezüst
menyegzőjét.»

Majd kiczifráztam volna én ezt szépen.

Hanem hát egyszerre csak meglep egy nyughatatlan torokfájás, épen a
jubileum délutánján s ez annyira rámkap, hogy már az ünnepélyre is csak
nagy borzongva mentem el, de a lakomáról el kellett maradnom s nagy vert
had módjára hazabandukolnom.

Otthon pedig senki sem várt már rám. A gyermekeim elmentek
hangversenybe. Most ott lakom az ő házukban. (Az is rendkívüli eset ám,
hogy egy vén poéta számára a fiatal piktor vő építsen házat.) A Gábor
diáknak, meg a szakácsnénak, meg a szobaleánynak mind szabadságot adtunk
ez estére, hisz úgy volt, hogy én sem kerülök haza éjfél előtt.

Most azután egyes egyedül voltam az egész házban. Minden ajtó kulcsát
magammal hordom, bejöhetek kérezkedés nélkül.

De hát vagyok én valaha egyedül? Soha sem! Először itt vagyok én, az úr
(magam az öreg), a ki parancsol; azután megint itt vagyok én, a szolga
(magam a legény), a ki szót fogad.

Azt mondom, hogy nincs annál nagyobb uraság, mint mikor az ember maga
szolgálja ki magát. Az a hatalmas ember, a ki senki szolgálatára nem
szorul.

Hideg van a szobámban, a hátam borzong, a torkom éget. Mi ez rajtam?
Influenza? Ismerem már. Tavaly is volt. Hideg is van, sötét is van a
szobámban. Sebaj! Majd segítek raja. Sötétben is rátalálok az orvosságos
palaczkomra. Bizony nem is antipyrin ám, hanem kegyetlen cognac. Egyet
húzok belőle. Ohó! Ez nem tréfál! gondolja az én bajom s alább hágy a
dideregtetéssel.

Aztán begyujtok a kandallómba. Pompás kandallóm van! Teljes életemben ez
volt a vágyaimnak az utópiája: egy kandalló. Most már megvan. Az Árpád
fiam fundálta ki. Nincs olyan senkinek! Egy percz alatt lobog benne a
tűz. Én odahúzom eléje a karszékemet s gyönyörködöm a lángokban, a mik a
pattogó bükkfahasábokat körülnyalják.

Nincs olyan szép gondolatja a teremtésnek, mint ez, a mi épen mindent
elemészt: a láng! Micsoda virágágy! A napraforgók és tulipánok szirmai,
a zegzugos akánthuszlevelek, meg az «égő szerelem», a tűzliliomok
kelyhe, hát az a sok fénylő ranunkulus! Amott lobog egy, ni! a mi kékkel
kezdődik, pirossal végződik! Hát ez a sárkánytaréj, mely haránt lő ki az
égő hasábból, s olyan fehér, mint a napfény. Nagyokat pattog, sistereg,
pörlekedik a tűz, majd összeomlik az égő rakás, szikraözön száll fel a
kürtőbe: a lángok meghaltak; csak a rózsaszin parázs világít végig a
szobámon. Dehogy haltak még meg. Egy-egy tánczoló dæmon kiugrik a
parázshalom közűl s újra világot vet a félsötétben. Előtünnek a tétova
fénynél a megszokott tárgyak. A könyvtáram, a csigáim, az emlékeim.
Aztán meg az a nagy arczkép ott a kandalló mellett. Az előre elköltözött
arczképe. Mind hozzám beszélnek: «ugyan mitől fázol? ugyan mit
dideregsz? Hát nem eleget éltél? Nem kaptál mindenből, a mi csak a
földön megkapható? Szerelemből és bánatból. Dicsőségből és
gyaláztatásból? Mire vársz még? Nézd ezt a nagy bolond könyvtárt! Tele
írtad már. Hely sincs már benne a következőknek, mégis dolgozni akarsz?»

Igazuk van. Biz én már kitanultam az iskolát végig. Mindent tudok már.

Hanem hát, valljuk meg őszintén, mentűl öregebb az ember, annál jobban
ragaszkodik az élethez. Mégis szép ez a világ! Kivált mikor az embernek
egy ilyen jó kandallója van.

Aztán egy dologra még kiváncsi vagyok, a mit szeretnék meglátni. Azt,
hogy az új országházban hogyan húzzák fel a «lift»-en a honatyákat a
gyülésterembe?

A vége az a kandallózásnak, hogy a borzongás kiáll az idegeimből, csak a
torokfájás marad fenn. Aztán meg az, hogy éhes kezdek lenni.

Az, hogy vacsorával nem vártak, nem tesz semmit. Sonka mindig van a
háznál. Sonkával és filozófiával minden helyzetet elfogadhatóvá lehet
tenni. Még a boldogult apósomtól hallottam ezt a bölcs dietétikai
mondást: «Csak sonkát egyetek! Nem lesz hidegetek.» De hát a
torokgyuladás! Az ellen meg azt találom az öregem naplójában
feljegyezve, hogy semmi sem használ olyan biztosan, mint egy pohár jó
veres bor. Ha egy nem, akkor kettő.

S az mind kezem ügyében van, itt a mellékkamrácskában. (Nagyon jól van
az én dolgozószobám berendezve.) «Magad uram, ha szolgád nincs.» (Ezt
meg a boldogult nagybátyámtól örököltem.) A dolgozószobám mellett van
mindjárt az étkező, egyszerre meg van terítve az asztal.

Hanem már enni csakugyan szomorú dolog egymagában az embernek.

De hát vagyok én valaha magamban? Dehogy vagyok! Csak az előszoba-ajtót
kell kinyitnom s egyszerre itt van a vendégtársaság.

Hát nem megmondtam?

A legelső a mylord, a ki belép. «Ah god bye mylord!»

Utána jön mindjárt a Yumyum.

És nem várat magára soká a Káffer.

Négyen vagyunk. Mindjárt körülüljük az asztalt.

Azaz, hogy a lord mellém ül le a pallóra, a Yumyum egyenesen az ölembe,
a Káffer pedig fel az asztal végére.

A lord egy gyönyörű szép angol vizsla (a leányom kapta ajándékba
Komáromból), hosszú, selyemsíma veres szőre, nem is szőr ez már, hanem
haj, olyan lompos farka, mint egy zászló, okos feje, értelmes szemei.
Lehetetlen, hogy valami elátkozott herczeg ne lakjék benne.

A Yumyum, az egy angora czicza, hófehér bundája, rózsaszínű orra, nagy
lobonczos farka.

A Kaffer pedig egy valóságos Kaffer kandur, a milyent csak a muzeumban
látni, sötétszürke, fekete sávokkal, a farka vége is fekete, mint a
vadmacskának. Csak hat hónapos még, de már olyan óriás, hogy attól
tartok, mire megnő, jaguár lesz belőle. De a mellett olyan szelid, mint
egy bárány. Széles, okos fejéből két nagy szem villog elő, fekete
karikákkal körözve. Ilyen fejük volt a templomos vitézek által
bálványozott Baffomet-alakoknak. Az ember szinte érti, hogy az «örök
jóságot» nem emberarczban, hanem macskáéban személyesítették.

Asztaltársaim nagyon jól tudják már a szokást, hogy nálam a vendég az
első. Magam, a gazda, vagyok az utolsó. Előbb sorba kinálok mindenkit.
Csakhogy ők is illemtudók. Az asztalra föltett ételhez világért hozzá
nem nyulnának. A lord épen vegetarianus. Nem orthodox ugyan, a
húsfalatot nem utasítja vissza, de mindenekfölött szereti a körtét. S az
idén nagyon sok körténk van. A Yumyum pedig megköveteli, hogy a mit kap,
a legapróbb csipetekre legyen szétdarabolva s a kenyeret csak úgy
fogadja el, ha abból morzsányi galacsinok vannak hengerítve; a Kaffer
pedig épen játékszernek nézi az ételt. Mikor egy sonkafalatot teszek
eléje, azt előbb messziről, hol a jobb, hol a bal kezével megpofozgatja,
azután a két kezébe véve, lapdázik vele s csak nagy kinálgatás után
veszi a foga közé, s akkor azután nagyot ráz rajta és futni hagyja.

Mind a hármat be lehetne sorolni a mértékletességi egylet tagjai közé.

Igy aztán negyedmagamban csendesen megvacsorálgattam. Egyszer-egyszer
eszembe jutott, hogy ép ebben az órában az én barátaim milyen vígan
csörditik össze a poharaikat az örömlakomán, szikráznak az élczek,
harsog az éljenzés; én pedig itt lakomázok a három néma vendégemmel.

Ejh! Ez nem jó gondolat! Hol vannak az esti lapok? Olvasni kezdenék, de
azt meg nem engedik. A Yumyum alulról czibálja a hirlapot, a Kaffer meg
belelép – in medias res – s ő is olvasni akarja, hogy mi történt a
pártkonferencziákon. Azután nagyokat prüszköl tőle.

Ki csak nem dobhatom a vendégeimet! Tűrnöm kell az impertinentiáikat.

Tán ha az íróasztalomhoz ülök, oda nem jönnek utánam.

Dehogy nem jönnek! Ott is együtt akarnak mulatni. A lord a lábamhoz
fekszik, a Yumyum a térdemre kuporodik, a Kaffer felugrik az asztalomra,
azt hiszi, hogy mikor azt a tollat tánczoltatom a papiron, őt ingerlem a
játszásra. A tenyerével kapkod a tollamhoz s eltörli az irást; utoljára
végig nyujtózik az egész iráson s elkezdi a tintás talpát nyalni.

Van énnekem sok szép kalamárisom, drága emléktárgyak, de azokat én mind
nem használom; egy tíz krajczáros flaskából mártogatom a tintát. Attól
tartok, hogy ez a minden lében kanál Kaffer még feldönti! Be kell
dugaszolnom. No most aztán igazán nem írhatok!

Tegyünk hát a kandallóra ismét, de most már hátat fordítok a tűznek. Az
átelleni falról néz le reám Petőfi arczképe. Jól talált kép,
olajfestmény, oldalán kard, kezében lant.

«Hej Sándor, Sándor! Ha te azt a kardot fel nem kötötted volna, most –
talán épen ma – a te ötven éves költői jubileumodat innánk végig! Mennyi
verset írtál volna! És milyeneket! Juliád sem ment volna máshoz nőül…
Zoltánod sem züllött volna el a világban… nagy család ülné körül az
asztalodat… te azok közt mint nagyapó – fehér hajjal, – a legifjabb
unokát lovagoltatva térdeden… Házad volna a körúton a munkáid
jövedelméből… Neved a virilisták között… Képviselője volnál a VI.
kerületnek… Pártvezér volnál!… Mért nem maradtál te annak, a mivé az úr
Isten teremtett: költőnek?… Mért romboltad le magadat?… Látod, én hogy
megőriztem a kadáveremet?… S milyen jó dolgom van!… Egész nap írok… Ha
fölébredek, már írok… Két íróasztalom van; ha az egyiknél meguntam a
dolgot, megyek a másikhoz. Bizony mondom, oda engedném neked az
egyiket…»

Egyszer csak azt látom, hogy már ott is ül az iróasztalom mellett. Abban
a honvéd egyenruhában, azzal a nemzeti szín vállszalaggal. Nagyon
sebesen tud írni. Egy percz alatt kész a nagy költemény.

«Hát még mindig csak isztok és beszéltek?»

Felolvassa előttem azon a varázstevő hangon, a mely a köveket s a kőnél
keményebb emberi sziveket is megindította. Rettenetes sorok!
Világgyújtogatás! Népirtó harag, égostromló lelkesedés, pokolgázoló
merészség! Hajh mikor ezt olvasni fogja a minden ajkú nemzet: a szent
Vidaláz fog végigfutni rajtuk! Az lesz az influenza.

A költemény utolsó versében ég szakad, föld indul. Iszonyú csattanás
rázza meg a világot…

… Hát az én Kaffer barátom leverte az íróasztalomról azt a szép
porczellánfestményt, melyet Herenden készítettek klasszikus mintára!
Afrodite találkozása Áreszszel. A szép műdarab ott feküdt a padlón
összetörve.

S az én Kafferem szép nyugodtan ott állt a romok felett, s farkát
csóválgatva, felém fordítá azt a Bafometpofájú okos fejét, mintha még
neki állna feljebb.

– Ejh, ejh! uram. Választmányi tagja az erénymegőrző egyletnek! Hát
illik az kelmednek, az íróasztalán ilyen csintalan képet tartani! Itt
van. Összetörtem.

Igaza van a Kaffernek. A bizony nem illik.

Megpróbáltam összerakni a Vénus-kép cserepeit. Hát bizony nem lehet azt
már összerakni, ha egyszer széttörött!

Petőfi is ott állt már a rámájában. Az a világrobbantó vers is elrepült
a papirról.

A tűz is kialudt a kandallóban.

No hát menjünk mi is aludni.

Jó éjszakát, néma képek ott fenn! jó éjszakát, mylord! jó éjszakát
Yumyum! jó éjszakát Kaffer!

Minden a másé: enyim csak az álmom.



ELIZIANNA.

(Egy hajóskapitány elbeszélése.)

Hát bizony, ifjú barátim, a tengerész nem olyan ember, mint ti,
pocsétakerülők. Tulajdonképen mi vagyunk ennek a planétának az autochton
lakói, mert a víz nagyobb felszint foglal el rajta, mint a por. Mi körül
tudjuk kerülni a földet a magunk elementumán, de ti nem tudjátok a
magatokén.

A testünk is más alkotású, mint a tietek; a lelkünk meg épen más
anyagból van.

Hiszen megpróbáltátok egyszer-másszor. Egy merész keresztülhatolás a
La-Manche csatornán! vagy egy istenkisértő expediczió Trieszttől
Velenczéig! Hogy ne mondjak olyan nagyot, mint egy testamentomtevő
koczkáztatás Hamburgtól Helgolandig. A mint a hajó himbálózni kezdett a
tengeren, egyszeribe kiesett a szivetek a kebletekből; az athleta olyan
vékony hangon, mint egy kis macska, könyörgött egy pohár cognacért; a
tudós szivesen elcserélte volna a fejét a legostobább matrózéval. Bezzeg
nagy szónokok vagytok a szárazföldön! De azt hallgassa meg valaki, hogy
mire használjátok a szájatokat a tengeren! A matróz, a hajóstiszt pedig
azalatt jön-megy biztos lábbal a födélzeten, mint a légy a falon, végzi
a maga dolgát; az egyik parancsol a másik engedelmeskedik; a kormányzó
forgatja a kormánykereket, a gépész ügyel, a fütő tüzel; egyik se mozdul
a helyéről. Még csak nem is imádkozik, de nem is káromkodik senki, mikor
a hajót dobálja a hullám.

Vannak közöttetek elegen, a kik már kóstoltak így egy napot a tengerből.
Holtig van nekik miről mesélni. Hát mikor egy olyan utat tesz meg az
ember, a mi hónapokig eltart, aztán nem valami mulatságos látványokkal
bővelkedő hajón, a mely utazó társaságokat szállít, hanem egy
kereskedelmi szállító gőzösön, vagy épen egy hadihajón?

A tengerész igazában egy más világ lakója: egy olyan világé, a hol
először is nincs «idő». Nappal és éjjel között rá nézve nincs különbség;
éjjel is csak úgy kell dolgozni, ügyelni, mint nappal. Alszik akkor, a
mikor rákerül a sor. Az egyiknek éjfélkor van a reggel, a másiknak este
nyolcz órakor. Neki nem órák szerint, hanem tengeri mérföldek meg
fonalak szerint számít a klepsidra. A zsebórája sem mutatja az igazi
időt: ha keletnek megy, minden nap egy negyedet siet, ha nyugotnak jön,
ugyanannyit késik. Ünnepnapot a kalendariuma nem mutat. Szép volna a
vasárnapi munkaszünet a tengeren! S mikor a ti bolond naptáratok azt
mondja, hogy «tél» van, akkor az én steamerem a legszebb nyári napon vet
horgonyt Rio-de-Janeiro előtt. Akkor van az ananász évadja. Ott a
karácsonfa a pálma.

De leginkább az teszi más világgá a hajót, hogy nincs rajta asszony!

A tengerész az az «Ádám», a kinek az oldalbordájából nem lett «Éva.»

A sátán, a ki Szent Antalt kisértette, nem jelenik meg a tengeren.
Tudja, hogy ott nincs semmi keresete.

Felét az útnak bizonyosan a vihar foglalja le. Azalatt egyedül az
életfentartás ösztöne parancsol. Maga az a vasból pántolt uszó tömeg is
úgy tud sirni, zúgni, kongani a hullámcsapkodástól, a vitorlák, az
árboczok közt süvölt a szél: kinek jutna eszébe ilyenkor a szerelem? Ha
pedig szélcsend van, a tenger sima lesz, nem mint egy tükör, hanem mint
egy szövet, melyen a habfodrok egymást keresztezik, olyankor valami
kimondhatatlan nyugalom száll a tengerész szivére, mely elaltat minden
indulatot. Nem vagyunk állatok többé. Hasonlíthatunk azokhoz a ránk
nézve láthatatlan lényekhez, a kik a mi fejünk felett hajókáznak a sűrü
légkör felszinén: úgy repülünk mi is egy egész világ felett, mely tele
van élettel.

S aztán soha sem menekülünk meg attól a tudattól egy perczre sem, hogy
mi itt a halálnak vagyunk eljegyezve. Az a mátkánk. Meg van vetve a
nászágyunk. Egy véletlen, a minő százféle alakban leskelődik a tengeren,
s mi megyünk a másvilági menyegzőre. Csak egy embernek kell elhibázni a
rábizott feladatát; elfelejteni a kőszénraktár szellőztetését; tulfűteni
a katlant; nem venni észre, hogy a szivattyu rosszul működik s csak
félig tölti meg az üstöt; elaludni a kormányrudon, nem venni észre a
szemközt jövő hajót; elmulasztani a baloldalon a jelzőzászló
lobogtatását – s egy percz alatt végünk van: a kazán felrobban, magától
meggyullad a szén, az idegen hajó betöri az oldalunkat. A hajósnak csak
egy gondolatja van: megtettem-e már azt, a mi rám bizatott? álmából
tizszer fölébred s utána néz: nem álmodta-e azt, hogy valamit
elmulasztott? Mindenki érzi, tudja azt, hogy ő most nem egyéb, mint egy
darabja annak a bonyolult gépezetnek, a mi ezt a hajót egyik
világrészből a másikba szállitja. – Örülünk, hogy nem látunk
asszonyarczot.

A hajósok az igazi anachoréták!

De csak addig, a míg a tengeren vannak.

Hanem aztán, mikor a szárazföldre kitoppannak, akkor napok alatt
kivásálják az életből, a mit hónapokon át elmulasztottak.

A tengerésznek a pénze csak a szárazföldön pénz: a tengeren mit venne
rajta? Minden napra kijár a maga osztályrésze: a matróz ugyanazt a
kétszersültet és szárított halat eszi, a mit a kapitánya, s azt a meszes
vizet és brandyt iszsza rá, a mit a tisztjei. A mit aztán három hónap
alatt keresett, azt tiz nap alatt el kell neki költeni, a míg a
hajószállitmányt kiemelik s a viszszállitmányt betöltögetik. Ez a tiz
nap az ő farsangja.

Van is aztán a tengerésznek kelete a gyönyörök piaczán! De tudnak is
azok mulatni.

Uraim! A miket önök a párisi «moulin rouge»-okban meg a «closerie des
Lilas»-kban láttak és tapasztaltak, az mind «gyermekbál anyai felügyelet
mellett» azokhoz az amsterdámi tánczvigalmakhoz képest, a miket a
hazatérő matrózok rendeznek.

Fiatal koromban egy kereskedelmi társulat hajóján szolgáltam. Minden
évben kétszer tettem meg az utat Braziliába.

Még akkor nem voltak a mostani triple expansion gépes csavargőzösök,
egészen vasból szerkesztve. Az én járművem afféle becsületes fahajó
volt, rézveretes fenékkel, lapátkerekekkel, ezerötszáz registertonna
tartalommal. Nem is járt olyan sebesen, mint a mostani hajóink.

Rendesen három hetet kellett időznöm a rio-de-janeiroi kikötöben, mig a
visszrakományt a társulat bizományosai összegyűjték, néha még tovább is,
ha a kávészüret elkésett, vagy a termelők «Ring»-et csináltak.

Itt ismerkedtem meg a szép donna Eliziannával.

Kreol nő volt: a legszebb asszony, a kit valaha láttam.

Ti sem láttatok annál szebbet, mondhatom, s ha az egész világ szépségeit
mind összecsődítitek is a szépségversenyre, olyat nem találtok, mint
Elizianna.

Ilyen szép csak vadállat tud lenni; a páva, a gazella, a párducz, a
kinek minden mozdulatában báj van és erő. Mondanom sem kell, hogy
tánczosnő volt; ballerina assoluta az Alkázárban. Mikor azokat a nagy
szempilláit felemelte s rám nézett azokkal a lehetetlen nagyságú fekete
szemeivel, megesküdtem rá, hogy a pokol is, a mennyország is mind egy
helyre került: a lángokban angyalok, s a csillagsugarakban ördögök
incselkednek, s én azok között vagyok egyszerre elkárhozva és idvezülve.

Nem is vagyok már kiváncsi egyikre sem. Se több gyönyört, se több kint
nem adhat az örökkévalóság sem, mint azok a három hetes tündérálmok
adtak.

Minden esztendőben kétszer látogattam őt meg. Tiz hét oda, tiz hét
vissza, három-három hét itthon. E tiz hét alatt asceta voltam.

Hogy ő is az lett volna, azt bizony nem állitom.

De hogy az alatt, a mig én Rio-Janeiroban időztem, egyedül engem
szeretett, azt nagy okom van esküvel erősíteni. S azt hiszem, hogy ha
végig elmondom a történetet, akkor önök sem fogják tőlem kivánni, hogy
esküdjem meg rá.

A háborus idők alatt átléptem a haditengerészethez: a hol rövid időn
annyira vittem, hogy egy fregatt vezénylete lett rám bizva.

Hanem ezzel aztán vége lett az én braziliai nászutazásaimnak.

Egy egész esztendeig nem láttam az én paradicsomi tündéremet.

A következő évben rendkivüli szerencsém akadt. A magas kormány egy kis
hajóexpeditiót küldött a brazíliai vizekre az ellenadmirál vezénylete
alatt s ő épen az én fregattomat választotta ki a kiséretéhez.

Fontos dolgok lehettek ránk bizva; az ellenadmirál zárt levélben vitte
az utasitásait magával, a miket csak az æquatoron tul kellett neki
felbontani.

Bántam is én, hogy mi van az ő zárt levelében: nekem a szivemben volt az
én utasitásom. A mint megérkezünk a kikötőbe, rögtön sietni
Eliziannához.

Csakhogy az egyik utasitás a másikkal tökéletes ellentétben állott.

A mint a hajók horgonyt vetettek, az ellenadmirál azonnal kiadta a
parancsot, hogy a partszállás mindenkinek személyválogatás nélkül
szigoruan megtiltatik.

S bár engem is lánczolt ez a tilalom a hajó árboczához; de ismét az a
szerencse ért, hogy az ellenadmirál engem bizott meg, hogy hat
legénynyel szálljak ki egy csónakon, friss hust és főzeléket bevásárolni
a városban, a mi a hajón elfogyott. Én, a ki ismerős voltam a városban,
legjobban megtudtam e feladatnak felelni. Ő maga egy másik csónakon
kiszállt a tisztelgő látogatásokat megtenni az udvarnál és a
követségnél. A többinek a hajón kellett maradni.

Azonban nekünk nem volt szabad tovább időznünk a városban, mint a
partraszállástól számitva két óráig. Az első ágyulövésre vissza kell
térnünk.

Két óráig! Két óráig gyönyörködni annak a hangjában, a kit esztendő óta
nem láttam! Hisz ez rosszabb, mint mikor a kinpadon a torturázottnak egy
pohár vizet adnak!

Az ellenadmirál szigoru ember volt: nem értette a tréfát.

Bele kellett nyugodnom.

Én, a mint a partra szálltunk, a matrózokat utasitottam, hogy merre van
a piacz; magam egy bérkocsiba vágtam magamat s nyargaltam a jól ismert
erkélyes házhoz. Utközben egy fehér rózsát vettem a virágárusnőnél s a
gomblyukamba tüztem.

Otthon találtam őt.

Az volt a viszontlátás! Meg akart fojtani a karjaival: agyon akart
harapdálni; sirt, nevetett; az ölembe dobta magát: utoljára elbontotta
azt a hosszu, térdig érő fekete haját s köröskörül betakargatott vele;
meg voltam fogva, mint egy hálóban.

Csak akkor kérdezte tőlem, hogy: «úgy-e most már itt maradsz egy
örökkévalóságig?»

– Igen: két óráig.

– Megőrültél?

Mondtam neki, hogy nekem most az ellenadmirál parancsol. Katona vagyok,
államszolgálatban állok: engedelmeskedés a dolgom.

– Két óra? Hisz az meghalni sem elég! sóhajtá fel Elizianna.

– Én pedig az ágyu jelszavára visszatérek.

– Akkor én is veled megyek a hajóra.

– Hadihajóra nőnek nem szabad belépni.

– Álruhában követlek. Felöltözöm hajóapródnak.

– Hogy tehetnéd azt, ezzel a berenicei hajjal!

Erre elkomorodott.

– Hát azért hoztál nekem fehér rózsát?

S kivette a gomblyukamból a rózsát.

Aztán kifutott a szobából s ott hagyott magamra.

Nem soká várakoztatott meg. – A mint visszatért, már át volt öltözve
hajós jelmezbe. Az a tündér szép haja le volt vágva.

Ekkor tudtam meg, hogy milyen őrülten szeret!

Megbántam nagyon, hogy ide jöttem. Milyen kár azért a gyönyörű szép
hajzatért!

Hiszen ha még csak a haj veszett volna kárba!

– No, hát elég helyes hajóapród vagyok-e?

De megenni való volt! Fején azzal a kerek, viaszos tafota kalappal,
melynek szalagja mellé az én fehér rózsám volt oda tűzve.

Csak azt a rózsát ne tűzte volna oda!

Az ágyuszóra ott voltunk a csónaknál.

Ő előre ugrott be: nem kellett neki segitség.

Aztán a hajóra úgy mászott fel a kötélhágcsón, mint egy betanult
tengerész, a kinek szokott mestersége a kötélzeten szaladgálni.

Azt hittem, hogy senki sem vette észre. Sötét volt, mikor
visszaérkeztünk s Elizianna rögtön eltünt az én kabinomba.

Minő örvénye, minő fergetege a gyönyörnek következett ezután: arra jobb
nem emlékezni vissza.

Mikor két ellenkező szél összetalálkozik, abból lesz a «cyclon.»
Bizonyosan azok is szerelmesek. A tengerészek a cyclontól tanulnak
szeretni.

Késő reggel ébredtem fel a mámorból. A hajón doboltak. Az ellenadmirál
érkezett meg. A vizsgát tenni jött.

Én hirtelen felkaptam az egyenruhámat. De Eliziannát eltüntetni a
kabinomból már nem volt időm. A kabin mellett volt egy kis mosdófülke:
abba rejtettem el.

– Mi történik veled, ha itt találnak nálad? kérdé Elizianna.

– Haditörvényszék elé állitanak s főbe lőnek…

Az ellenadmirál a kegyetlenségig szigoru ember volt.

Mikor az üdvözlésre eléje siettem, azt mondá:

– Kapitány úr! Nekem följelentették, hogy valaki erre a hajóra egy
hölgyet csempészett fel. Kérek szigoru vizsgálatot tartani.

Én hidegvérrel intézkedtem. Tengerész arczán a félelem számára nincs
kifejezés.

Sorakoztattam a legénységet, a hajós személyzetet. No, azokra nem
lehetett ráfogni, hogy átöltözött kisasszonyok.

Az ellenadmirál még az árboczkosárban gunyasztó matrózfiut is
leparancsolta: annak is igazolnia kellett magát.

Aztán sorra vizsgáltuk a másodkapitány, hajóhadnagy, zászlótartó
kabinjait: a kormányosok kojéit, a gépészek tanyáit, a raktárakat. Sehol
sem találunk semmi gyanus jelre. Börtönt, ballasztüreget, mindent
felkutattunk. Csak egy áruló hajtű se került elő.

– Akkor kénytelen vagyok a kapitány úr kabinját is szemügyre venni.
Mondá az ellenadmirál. Kérem, nyissa fel az ajtaját.

Az ajtó be volt zárva, a kulcs a zsebemben. Felnyitottam az ajtót.

Az ellenadmirál belépett: széttekintett. A kabinban rendben volt minden.

– Hát az a kis mellékajtó?

– Az a mosdófülkébe nyilik.

Az ellenadmirál maga lépett oda, felnyitni az ajtót. Belépett…

Éreztem, hogy el vagyok veszve. A revolverem után nyultam, hogy fejbe
lőjjem magamat…

– Itt sincs senki! mondá az ellenadmirál. – Hamis volt a följelentés,
kapitány úr! A hamis vádlót fogom főbelövetni!

Ezzel megfordult s eltávozott.

«Itt sincs senki?» – hebegém, mint egy álomjáró.

A kabinom ajtaja nyitva volt.

A tengeröböl csendes és sima! apály volt.

Néhány ölnyire a hajótól lebegett a viz szinén a viaszos tafota kerek
matróz kalap, szalagja mellett az én fehér rózsámmal: – az apály
lassan-lassan vitte magával odább… odább… odább…



BOSZÚ A TÚLVILÁGON.

(Elbeszélés, a minőt a jövő századbeli novellisták fognak irni.)


A RÉMTETT.

Ketten szerettek egy leányt. S a leány szerette mind a kettőt.

Az egyik az ural-altaji fajhoz tartozott, a másik az indogermánhoz; a
hölgy finnugor volt.

A párbaj, ez a mult század barbár intézménye, rég kiment a divatból;
helyét elfoglalta az az észszerü eljárás, hogy az ember az ellenfelét,
megsértőjét, vetélytársát, meglesi az utczán s egy villamos löveggel, a
minőt a sétapálczákban viselünk, hátulról lelövi.

Az ural-altaji ifjú lőtte le az indorgermánt, épen akkor, a midőn az a
gellérthegyi Valhalla és az Alhambra között járó helyi léghajóról
alárepült. Ez az agyonlövetésen kivül még agyon is zúzta magát.

Az emberölőt biró elé álliták.

Nem is tagadta a dolgot. A védelem csupán az elkövetett gyilkosság
kvalifikácziójára szoritkozott.

Mivelhogy a XX-ik század humánus törvényei szerint harminczháromféle
neme van az emberélet kioltásának: rablógyilkosság, tömegesgyilkosság,
apa-, férj-, gyermekgyilkosság, emberölés, véletlenből, önvédelemből,
tudományos czélokból, politikai indokokból, fanatizmusból elkövetett
emberölés stb. stb. A legszelidebb neme: «prophylaktikus emberölés»:
mikor valaki megöl valakit abból a barátságos előzékenységből, nehogy az
egy hónap mulva egy örökölt betegségben sokkal kinosabb módon végezze az
életét.

Minthogy pedig a megölt vetélytársra ki lehetett deríteni, hogy annak az
apja 88 esztendős korában megházasodott, a nagybátyja pedig minden
vagyonát vasuti részvényekbe fektette: annál fogva világos, hogy a
családjában van az őrültségi hajlam; a bonczleletnél pedig ki lett
derítve, hogy az «antrum Highmoori»-ban egy csepp chylus találtatott,
annál fogva az emberölés a legenyhébb büntetéssel lett sujtva: a gyilkos
fizetett annyi talmi forintot, a hány kiló volt a meggyilkolt sulya,
csizma és esernyő nélkül: tehát 78 forintot. Ha a karlsbadi kura előtt
ölte volna meg, akkor 86 forint lett volna a büntetése.

Börtönök a mi felvilágosodott századunkban nincsenek: minden büntetés
pénzbe megy. A ki nem fizethet: ledolgozza a birságot naponkint 8 óra
szerint.


OMEGA KISASSZONY.

A hogy a neve is elárulja, a hit nélküliek szektájához tartozik: a
kiknek nincsenek keresztneveik, csak a görög és arab alfabet jegyeivel
nevezik el magukat.

Rohamosan haladó századunkban, a midőn mindenkinek módjában áll a
tulvilági szellemekkel közvetlen érintkezésbe lépni: a vallás
egyáltaljában csak az alsóbb földmives néposztályok számára fentartott
szükséges – jó. Városokban a templomok már mind muzeumok.

Azt is tudjuk már, hogy mi a földöntuli élet? S ennélfogva a pokolnak a
részvényei már annyira alászállottak, hogy a börzén nem is jegyeztetnek
többé.

A bűnügyi tárgyaláson Omega kisasszony is szerepelt mint felmentő tanu.
Rendkivül érdekes vallatás volt. Külföldről hatvankétezer utazó jött fel
Budapestre az esküdtszéki tárgyalásra, ugy, hogy azt a circusban kellett
megtartani. Angol, franczia, orosz és chinai tolmácsok magyarázták a
közönségnek a kérdéseket és válaszokat.

A tárgyalás utáni napon Omega kisasszony ezerkétszáz komoly ajánlatot
kapott; a beküldők között volt az egyesült Uskókok királya, a
maczedoniai nagymogul, a biscayai trónkövetelő és valami kilencz
köztársasági elnök – a nyugdijazott állományból.

Mondanom sem kell, hogy Omega kisasszony egyet sem bontott fel közülök.
Már t. i. a levelek közül.

Mivel már volt választottja in petto: a kivel konzorcziumra lépendeni
elhatározott szándéka volt lesz. Egy híres játékos, a ki milliókkal
rendelkezik. Sémi eredetü.

«Hát az ural-altájiból mi lesz?» kérdené egy mult századbeli olvasó. S
összecsapná a kezeit, ha azt a választ nyerné, hogy marad in statu quo.

A mi praktikus korunkban azonban ez már normális állapot. A férjhez
menendő leány felől nem azt kérdik, hogy mi a hozománya? hanem hogy «ki
a protektora?» – Ha az jó firma, akkor versenyeznek a kezéért.

De azonkivül is Omega kisasszony elsőfoku spiritista volt, a ki a
siderograf által már előre megtudta, hogy az ural-altaji imádója
anyagcserének néz eléje; és igy nem volt szüksége rá, hogy a
lelkiismeretét morfium befecskendésekkel csillapitsa.


DOBLJU BANKÁR.

Doblju (olvasd Y) bankár egyike volt korunk kiváló czelebritásainak.

Rendkivüli szerencsével játszott, a mit az egyik szeme sajátszerü
talentumának köszönhetett. Keresztül látott vele a kártyán. Sőt annyira
vitte a művészetet, hogy evvel a begyakorlott szemével kinézte a
börzematadorok szeméből a fenyegető baisset; s a lófuttatásnál meglátta
a zsoké szemében a rossz lelkiismeretet, a kit a gazdája
megvesztegetett, hogy a favorit lovat tartsa vissza a futásnál, s a
szerint fogadott. Óriási summákat nyert a totalizatőrön.

Az az egy kancsal szem többet ért Doblju bankárra nézve a Kohinoor 375
karatos gyémántnál. Őrizte is azt, mint a szemefényét.


A VÉGZET.

Az ural-altaji a legelső «béka» volt a boulevardokon. (Hajdan dandynek,
gigerlinek, gommőnek, lionnak hitták, mostani neve «béka.») Ő lanszolta
a divatot. Minden új kabátot, kalapot, kamáslit ő mutatott be először a
szalonban. Ezért fizették a divatkereskedők. Ez volt az élethivatása.

Egyszer meglát a budapesti Pobjedonoszeffsugáruti legfényesebb
kirakatban (az egész palota üvegből épült) egy pár legújabb párisi
topánkát. Azok közönséges szerecsen bőrből voltak; hanem a magas
sarkaikban egy-egy melodion volt elrejtve, mely minden ráhágásnál
muzsikált. Az egyik a marszellyézt, a másik a Bozseczárjakránit zenélte
a szerint, a hogy az ember az egyik, vagy a másik lábával lépett.

– Ezt nekem kell birni! kiáltá lelkesülten a békák békája, s belépett a
boltba: kérdezve, hogy mi az ára a Memnonszobor czipőinek?

– Ez a czipő nem eladó, mert ez a montenegrói császár megrendelésére
készült.

E szörnyű sorscsapást egy béka érző szivének nem lehetett elviselni.
Muzsikáló czipő nélkül mit ér az élet? Rögtön sietett az antrpriz de
pomp szüiszidhez (öngyilkosok végtisztességtételének vállalata) s ott
kikeresve a katalogusból a legkellemesebb nemét az éllettől megválásnak,
letette érte a taksát s átadta magát az operatőrnek.

A legdivatosabb fajtája volt az öngyilkosságnak ez idő szerint az, hogy
az ember kéjgázt szitt fel s ebben a gyönyörteljes alvó állapotban
elhelyeztette magát egy jégszekrénybe és ott megfagyasztatott. Ekként a
halál megszünt fájdalmas lenni. E módszer feltalálójának emlékszobrot
szokott emelni a hálás utókor – minden télen jégből.


AZ ANYAGCSERE.

Csak most veszem észre, hogy fentebb egy elavult szó szaladt ki a
tollamból: «halál».

Halál nincsen többé, ezt már mindenki tudja; csak anyagcsere.

Azért, ha a családban valaki meghal, nem az az első dolguk a
hozzátartozóknak, hogy a könyeiket pazarolják, hanem, hogy a biztositó
társasághoz fussanak a polizzével, a bíztositott összeget felvenni.

Temetkezésről sincs már szó többé. Valóban sajnálattal és csodálkozással
tekintünk vissza balga őseinkre, kik számos hektárjait a legalkalmasabb
háztelkeknek pazarolták temetkezési helyekre. S azokban millióit
helyezték el a semmi haszonra nem szolgáló pompának, koporsók és kövek
alakjában.

Észszerü korunkban már az élettől megvált anyagot értékesiteni tudjuk.
Óriási vállalataink vannak, melyek a lélektől megvált testeket hamuvá
égetik.

Semmi sem vesz kárba! A Duna jobb partján elkészített hamvakat megveszi
egy nagy üveggyáros; a balpartiakat pedig egy czukorfabrikás.

Nincs többé halál, csak anyagcsere.

Eként lett az indogermánból legrövidebb idő alatt egy czukorsüveg, mig
az ural-altáji átalakult egy pezsgős palaczkká.

Mind a kettőt felvásárolta aztán egy hirhedett pezsgőgyáros: a czukor
borrá változott át, s mint ilyen be lett töltve a palaczkba.

Igy került össze ismét a két ellenséges vágytárs csodálatos és mégis
természetes anyagcsere utján.


AZ ERÉNYŐR.

Omega kisasszony és Doblju bankár együtt szupiroztak a kabiné
szeparében.

Csakhogy bölcs törvényhozóink gondoskodtak ám arról, hogy a jó erkölcs
fenn legyen tartva.

E czélra állittatott fel az erényőrség intézménye.

Minden resztoratőrnél készletben állnak bizonyos számu hajlott korú
duenák, kik, a midőn meglátják, hogy egy úr, meg egy hölgy külön zárkába
vonulnak étkezni, azonnal gardedameul odaszegődnek hozzájuk és
ellenőrzést gyakorolnak, s jegyzőkönyvet vesznek föl a látottakról és
hallottakról, s azokat a főerényőr nagymesternek beszolgáltatják, a ki
esetleg birsággal bünteti az erény szabályainak megtörőit.
Pohárkoczintás = 1 fillér; csók = 2 korona; csintalan dalok éneklése =
2½ kor.; és igy fokozatosan.

Csakhogy minden méregnek van már ellenmérge.

A vendégek tudnak hypnotizálni s a közéjük telepedett gardedámot delejes
álomba meritik s aztán szuggesztio utján azt iratják vele a
jegyzőkönyvbe, a mit akarnak.

«Mit eszünk mink most?»

«Heringet.»

(Pedig őzderék szarvasgombával.)

«Mit iszunk hozzá?»

«Ó gazőzt.»

(Pedig tokaji aszu – répából.)

«Miről beszélünk most?»

«Az encyclikáról.»

(Az ám!)

«Mit csinálunk most?»

«Ibolyát szedtek a mezőn.»

«Hát most?»

«Korcsolyáztok a jégen.»

A statisztikai hivatal aztán ezekből az adatokból kideríti, hogy milyen
rengeteg sok ibolyát szednek Budapesten télen s milyen jól lehet
korcsolyázni a jégen augusztusban a Dunán.


A KATASZTRÓFA.

Az ananász parfénál voltak; következett a pezsgő.

Ott állt már az asztalon. Ez volt az a bizonyos palaczk.

A Spiritolon segélyével megtudta Omega kisasszony, hogy ez a palaczk és
ez a bor a palaczkban az ő két hajdani imádója, átalakult anyagban.
Azoknak tehát a lelkeiknek is közel kell lenni.

Azt már a fén dü sziékl tökéletlen emberei is tudták, hogy az emberi
lélek is láthatóvá tehető. Napjainkban az ilyesmi mindennapi látvány.
Van már szinház is (a tizenharmadik), a melyben csupa lelkek játszanak.
Persze csak pantomimiát. Legujabb drámai válfaj. Jó üzlet. A
szereplőknek se gázsi, se kosztüm.

Omega kisasszony bűvészetének minden ágát bemutatta már. Énekelt,
tánczolt, tüzet fujt a szájából, a hogy egy modern hölgyhöz illik,
szavalt verseket, miket a cenzura meg nem enged.

«Pur la bon bus» azt inditványozá Doblju urnak:

– Kivánod-e, hogy a két imádómnak a lelkeit, a kik közűl az egyik a
másikat és később magát is megölte: előidézzem.

– Nem bánom, mondá Y.

Omega kisasszony a villanyfény eloltásával egyszerre sötétséget csinált
a szobában.

Akkor aztán a kés fokával megütögetve a pezsgős palaczk nyakát, igy
szólt:

– Delta! Indogermán ifjú! Az én kivánságomra jelenj meg!

Erre az a bizonyos villanyillat terjedt szét a szobában: a sötét falon
először egy fénygomoly támadt, mely lassankint emberalakot vett föl.

Doblju nevetett.

– Tökéletesen az! Épen ilyen csámpás görbe lábu volt. Igy tartotta félre
a fejét, a kezét hátrafelé rakta. Ez a valóságos Delta!

Omega kisasszony ismét megkopogtatta a pezsgős palaczk oldalát.

– Gamma! Ural-altáji férfi. Az én kivánságomra jelenj meg!

Ugyanaz a tünemény ismétlődött. A dőzsölő pár előtt ott állt a hű
lélekalakja a hirhedett békának.

– Servus Gamma! kiálta dévajul Doblju. Egészen ő az! Csak a monokli
hiányzik a szeméből.

– Most megkisértek egy mutatványt, a mit még nem próbáltam soha; szólt
Omega kisasszony. Összeverekedtetem ezt a két lelket egymással. – Delta!
Ime előtted áll most Gamma, ki téged az elmult életben orozva megölt.
Most állj boszut magadért.

S hogy a bűvmondásnak erőhatalmat adjon, felfelé fordítá a bedugaszolt
pezsgős palaczkot, s a jobb kezének a négy újja hegyét elkezdte annak a
gömbölyü fenekén elébb lassan, majd hevesebben körben csusztatni. Az
üveg sirni kezdett s olyan tulvilági hangokat adott, hogy a bankárnak
még a műfogai is fájni kezdtek tőle.

A leány egyre sebesebben csiszolta az üveg fenekét, a két lélek
elkezdett reszketni, mint mikor a lángot fujják: a palaczkba befojtott
indogermán anyag, emberi haragra forralva, oly nagy mértékü szénsavat
fejtett ki, hogy egyszerre csak szétrugta ural-altaji ellenfelét, a
palaczkot.

Az éles üvegszilánkok felhasiták Omega kisasszonynak az orrát s
eléktelenítették az arczát. Doblju urnak pedig kiüték azt a kártyán
keresztül látó szemét.

Ilyen a tulvilági bosszu a XX-ik században.



SZINÁN BASA.

– Hány nap van egy hónapban?

– Hónapja válogatja. Kiben harmincz, kiben harminczegy. – Egyben pedig
csak huszonnyolcz.

– Jó volna, ha úgy volna! De a mostani szép julius hónapban öt vasárnap
esik és igy annak csak huszonhat napja van: – Maróthy szerint, ötöt a
harminczegyből, marad huszonhat.

– E bizony baj.

– És miután mégis, az astronomiai naptár szerint huszonhat forintot
harminczegy felé kell szétosztani: jut minden áldott napra 84 krajczár,
egy áldatlanra pedig csak 80.

– Hát az nagyon szép!

– Az igaz, hogy ha répát kapálnék, akkor csak 70 krajczárt kapnék egy
napra. S még is csak kellemesebb munka a jó hüs szobában a papiroson
előre-hátra tánczoltatni a tollat, mint odakinn a nagy melegben arra
vigyázni, hogy a lábamba ne vágjam a kapát, vagy a mi nagyobb
veszedelem: a laboda helyett a czukorrépát ne találjam kiirtani.

– Hát hiszen azért végeztél kilencz iskolát.

– És az államvizsgát is letettem. Nincs is én nekem semmi panaszom.
Hálát adok a mindenhatónak, hogy ilyen biztos állásba jutottam, a hol
mindennapra kijár a nyolczvannégy krajczárom s még szállásom is van s
télire annyi targallyam, a mennyit összeszedhetek.

– No hát akkor mit téped a hajadat?

– Azért mert van! Nagyon is sok a hajam. Hamar elkoptatja a kalapot. Ez
a mostani még csak három esztendős s már hogy néz ki? A tiszttartó
mindig azt kérdi tőlem (pedig még az utczán leveszem), hogy «meddig
hordom még ezt a palacsintát?» – Palacsintát! – Hisz ez a magyar
mythologiába tartozik. Van is a világon palacsinta!

– Bizony új kalapot kellene már venned?

– Hitelbe? Nem! Adósságcsináláshoz nem folyamodom.

– Félreteszünk minden nap tiz krajczárt a konyhapénzből. Én azt
megtakarítom a czikória kávén. Nekem jó lesz a tej is.

– Mit? Hogy te még arról a kis kávéról is lemondj? Azt már nem engedem.
Mást mondok én! Nem rég volt dolgom egy kitanult férfiúval, a ki hat évi
tanfolyam után, mint végzett szalmakalap-fonó hagyta el a szegedi
csillagbörtönt; én írtam meg neki az instancziáját. Hálából megtanitott
engem a szalmafonásra. Jön a nyár. Divat lesz a szalmakalap. Magam
készítek magamnak kalapot. – Hanem a tiz krajczárokat azért félre
rakjuk: de nem a te konyhapénzedből. – Én hagyom abba a szivarozást.
Rájöttem, hogy rosszat tesz. Délelőtt elrontja az étvágyat, délután
gátolja az emésztést, este pedig álmatlanságot okoz. Te neked kell az új
kalap a nyárra. Hisz ez a mostani még leánykorodból való. Tudod, mikor
ibolyával szedtük tele a mezőn?

– Azért nem szükséges neked a te megszokott szivarodról lemondanod. Van
én nekem megtakaritott pénzem.

– Hol veszed?

– Hát mikor üres időm van, a béresnéknek szoktam a pruszlikjukra
himzéseket varrni!

– No azt meg nem engedem többet! Hogy te ezeket a szép szemeidet ilyen
megrontó munkával tedd tönkre! Az én feleségem a béresnéknek varrjon
pénzért? Mit mond a tiszttartóné; ha ezt megtudja? Inkább magam dolgozom
többet.

– Ugyan mit dolgoznál még többet? Hiszen úgy is reggeltől délig, déltől
estig ott irsz a kanczelláriában.

– Hétköznap? De vasárnap is van a világon.

– De akkor meg nincs se irni való, se napidij.

– Hát a «Szinán basa?»

– Az a te egyetlen mulatságod! Mikor a többi gazdatiszt urak elmennek
kuglizni, te azalatt leülsz és szindarabot irsz. Ez pótolja nálad a
kártyát, meg a kávéházat.

– Hát nem olvastam fel neked belőle szép jeleneteket?

– Nekem nagyon szépek voltak. Annyit sirtam rajtuk, hogy csupa öröm
volt.

– De a tiszttartónak is felolvastam. A meg akkorát nevetett rajtuk, hogy
utoljára az oldalába állt a nyilallás a nagy kaczagástól.

– Hát ez mulatságnak elég szép, de mit hoz ez nekünk a konyhára?

– Várj csak kedveském. Tudod: ez a mi méltóságos grófunk, a kinek a
jóvoltából élünk, áldott jó ember. Nagy kedvelője a művészetnek. Most
építtetett a kastélya udvarára egy pompás theátrumot. Én csak a
piktortól tudom, a ki a kuliszákat festette; mert nekem a kastélyba
semmi bejárásom. Ő méltósága nem sokára nagy ünnepséggel nyittatja meg a
szinházát, melyben a saját szintársulata fog működni. A saját karmestere
készíti hozzá a zenét. A méltóságos úr azt szeretné, ha még az előadandó
szindarab is a saját uradalmából kerülne ki. Egy hét előtt azt mondja
nekem a tiszttartó: hallja maga diurnista! Meg van-e már fejelve az a
komédia? – Mondok: Csak az utolsó ráspoly hiányzik még. – «Sohse
gyaluljon, ráspolyozzon rajta többet, hanem hurczolja ide: aztán majd én
átadom a karmesternek.» – Le sem engedte tisztázni. – Ott van már a
kezében. – A legjobb auspicziumaink vannak. – Azóta minden nap izenget a
karmester úr, hogy még ide kellene neki egy stanza, amoda egy mádrigál:
meg egy couplette, meg egy románcz: kiváltképen chorus!

– S te azt mind tudod, hogy micsodák?

– Tudom-e? Hisz az államvizsgán is kitünőt kaptam a magyar költészetből.
Azóta a tiszttartó is sokkal nyájasabb hozzám. Bizonyos, hogy elő fogják
adni a Szinán basát a grófi theátrumban.

– No az bizony nagy dicsőség lesz!

– Mit dicsőség? Hát a remunerátió! A mi szeretett grófunk gavallér
ember. Senkit sem hagy jutalmazatlanul. Meglásd, hogy lesz neked új
kalapod, s nem kell érte se pruszlikokat kivarrnod, se a czikoriáról
lemondanod. S csak az első lépés sikerüljön. Majd lesz még én belőlem
más is, mint napidijért körmölő diurnista.

(Kopogtatnak az ajtón. Livrées inas lép be, boritékba zárt levélkét adva
át a napidijasnak. Reszkető kézzel felbontja: elsápad.)

– Adj egy pohár vizet. Elszédülök. A méltóságos gróf úr hivat magához.
Megyek azonnal – sietve: – kötelességemnek tartom. Adja át legmélyebb
üdvözletemet.

– Frakkot, frakkot frissen! De jó, hogy ezt zálogba nem tettük. Fényes-e
a csizmád? Hadd hozzam a kefét! Hát ez a nyakravaló hogy van felkötve?
Skandalum! Ezt a zsiros kalapot csak nem teszed fel a frakkhoz. Itt a
megtakarított pénzem. Végy magadnak utközben egy czilindert a
kalaposnál!

– Élet vagy halál! Úgy érzem magam, mint a kit a vérbiróság elé idéznek.
Asszony! Feleség! Ha reményeim teljesülnek, a legszebb kalapot hozom
neked haza, a mi csak a masamódnál kapható.

– Hadd igazítsam meg a hajad.

– Nem! Nem! Csak a kezedet tedd a fejemre, áldj meg. S aztán imádkozzál.
Van Isten az égben.

– Hát a kesztyüd? Itt van: nesze.

(Napidijas elrohan, s csak útközben veszi észre, hogy a vőlegényi
kesztyüből kihizott, a mióta a felesége kosztján van. Asszonyka otthon
marad, s nyugodt lélekkel lát a konyha után. Palacsintát készit, még
pedig az utolsó maradékával a baraczk-lekvárnak, a mit a kasznárnétól
ajándékba kapott. Ez az «ő» kedvencz eledele!)

(Félóra mulva betöri az ajtót a hazarohanó férj; a kibérelt czilinder
klakknak lapitva a hóna alatt, nyakravalójának a csokra hátul a
nyakcsigáján; liheg, mint a kit a vizből huztak ki; szemei kimeredve,
arcza sápadt: összevissza beszél.)

– Szinán basa..: a méltóságos gróf… száz forint… Hivatal… nyolczszáz
forint… királyi operaház… Itt a kalapod.

(De a hol annak a kalapnak kellene lenni, az az összeszorított ökle, a
mit nem enged szétnyitni; kimerülten lerogy egy szalmaszékre. Végre
gondos ápolás s egy pohár viz serkentő hatása mellett annyira magához
tér, hogy artikulált mondatokat lehet belőle kivenni, a melyeknek
logikai rendbe szedése után kivilágosodik az egész tényállás.)

A műpártoló mæcenás igen is nagyon szépnek találta a Szinán basa énekes
szinművet; igen is előfogja adatni a saját szinpadán, sőt be fogja
ajánlani a budapesti királyi operaháznak is előadás végett. Szerzői
dijul egyelőre ád a költőnek száz forintot. Majd tantiemek is lesznek.
És hogy jövőre nyugodtan szentelhesse magát a muzsának, kinevezi a
napidijast magán irnokának nyolczszáz forint fizetéssel, kevés dologgal.
Akkor aztán kinyitja a görcsösen befogott markát: «Itt az új kalapod!» a
nyolczrétbe hajtott ujdonatuj százas!

– Én pedig palacsintát csináltam a számodra baraczkízzel.

– Nem! Ennyi boldogság egy napra! Ez álom. A kakas egyet kukorit s
felébredek belőle.

– Azt a kakast pedig megsütjük vasárnapra pecsenyének!

S azóta ismét 30 és 31 napja van a hónapoknak, egynek pedig 28 vagy 29,
a hogy az astronomus kicsinálta.

S fél év mulva csakugyan előadták Szinán basát, a kis diurnista darabját
a magyar királyi operaházban, tetszés mellett.

Az egész mesében az a legjobb, hogy igazán megtörtént.

Még is jó ember volt az a Szinán basa!



A GLORIÁS HÖLGY.

(Egy Amerikában járt barátom elbeszélése.)

Buffalóból utaztam gőzösön Chicagóba.

Utitársam volt egy new-yorki jó ismerősöm, egy nagy trafika tulajdonosa,
a kit nem is fogok másként czimezni, mint trafikás.

Egyátaljában az egész elbeszélésemben nem fog előfordulni egy előnév,
vezetéknév, keresztnév. Mindnyájan anonymok maradunk.

A gőzös egyike volt az elsőrendű propellereknek, csupán utazók számára
berendezve, egyedül Amerikában ismeretes komforttal.

Engem a tarka vegyületű társaság érdekelt, sokkal jobban, mint a
partokon pompázó kéjlakok és parkok szakadatlan sora.

A bolygó tömeg közül, mint egy uralkodó planéta tünt ki egy deli
hölgyalak. Sugár termet, telt idomokkal, királynői büszke tekintet. De
volt is mire büszkének lennie! Azok az ajkak, azok a szemek! Hát még az
a dúsgazdag aranyveres hajzat, mely zilált tömegben omlott alá a kerek
kalapja alól, ki tudja meddig? Azt hiszem a sarkáig. Méterszalag nem
volt nálam, hogy pontosan feljegyezhettem volna.

Elegáns uti toalettje volt, zsettel gazdagon himezve, derekán arany öv.
Füleiben csillagnagyságú szolitérek. Legyezőjén Watteau-festmény.

Azt rebesgették felőle, hogy sokszoros milliomos petroleum-királynő,
független állású hölgy. Egészen úgy nézett ki.

Természetesen egész serege az udvarlóknak rajongta körül, a kikkel ő
folytonosan csevegett, s nem sajnálta a mosolygás közben gyönyörű
gyöngysorfogait közszemlére bocsátani.

Az udvarlók közül különösen észrevehetővé tette magát egy filigránmunka
kis gavallér, a ki rendkivűl magas fehér kásztor-kalappal igyekezett a
termete hiányát helyreütni, s mikor a deli hölgygyel beszélt, a lába
hegyére emelkedett, hogy elérje annak az arczát. Mindig beszélt. A
propeller kelepe nem forgott olyan sebesen, mint az ő nyelve.

A másik udvarló ellenben egy hórihorgas góliát volt, széles, csontos
ábrázattal, hosszan lelógó kotletekkel, lüktető orrczimpákkal. Erről az
volt a hír, hogy egy gazdag bukanié (marhatenyésztő).

Aranyláncz annyi volt rajta, a mennyi ráfért. A nyakában, a kézcsuklóin,
a zsebéből is lógott ki egy.

Ennek meg le kellett hajtani a fejét, ha a hölgygyel akart beszélni,
olyankor villogtak a nagy kiülő szemei.

Az egyik egyfelől, a másik másfelől szárnyalta a hölgyet, a ki büszkén
sétált kettőjük között alá s fel a linoleumos födélzeten.

Egyszer valami ékszer esett le a hölgyről.

Első látásra azt mondanók, hogy kösöntyű. Olyan, mint a karperecz.
Aranyból van, smaragdokkal díszítve. A divatvilágban jártas világfi
azonban jól tudja, hogy ez nem brazelette, hanem zsambelett! Elegáns
amerikai hölgy visel ugyan nehéz aranyékszert, de nem a kézcsuklóján, a
hol mindenki látja, hanem a bokája fölött, a hol csak esetlegesen
látható.

Onnan esett le az arany kösöntyű.

A két udvarló egyszerre kapott utána. Mind a kettő felmarkolta.

Aztán dühös vita támadt közöttük, hogy melyik legyen közülök az a
szerencsés, a ki ezt a rendeltetése helyére ismét felkapcsolja?

A versenygés élet-halál harczczá igérkezett elfajulni.

Ekkor a hölgy azzal vetett véget a vitának, hogy kikapta mind a kettő
kezéből a kösöntyűt – és kidobta azt a folyóba.

Ezt az ékszert nem látja többet senki, ha csak Polycrates csukájának az
utódja ott nem settenkedik valahol a vizekben.

Ez a tény egyszerre megalapította az aranyhajú hölgy hírnevét.

Kaczér hölgy feltette volna a lábát a padra s úgy kapcsolta volna fel a
bokájára a leejtett kösöntyűt. Ő beledobta azt a vízbe s nem bocsátotta
közbámulatra a bokáit. Pedig tehette volna.

A két udvarló erre visszamaradt disputálni.

A szép hölgy pedig folytatta egyedűl a sétáját.

Az én barátom, a trafikás, mindezzel nem törődött. Fogott magának két
hajósszéket, az egyikre ráült, a másikra feltette a lábát s olvasta a
Newyork Heraldot, hátulról kezdve.

A középfedélzeten ez alatt egy egészen ellenkező szczéna játszódott le.

A gépház üvegfalának támaszkodva ült egy öreg ember, kopottas, durva
öltözetben; ősz haja az arczába csüggött ziláltan. Mereven nézett maga
elé, csak szemeinek koronkinti rémes elmeredése mutatta, hogy él.
Különben egészen hasonlított a Barnum muzeumában látható viaszalakokhoz.

Mellette állt egy fiatal, szilfid termetű leányka, ideálszép halovány
arczczal, egyszerűen lesimított szőke hajjal, nagy kék szemekkel.

S a mi legfeltünőbb volt e madonnai arczon: egy vékony veres vonal a
homlokán, mely mint egy glória vonult rajta végig.

A leányka gitározott és énekelt valami szomorú románczot.

Koldulni nem szabad, de énekelni szabad.

A fiatal leányka nyilván abból a czélból énekelt és gitározott, hogy a
jószivű közönség dobjon egy-egy sixpencet annak az öreg embernek a
földre tett kalapjába.

Az aranyhajú hölgy odajárult a leánykához s felszólítá őt, hogy mondja
el a balsorsának a történetét.

Az utazó sereg körülállta őket; magam is odatolakodtam.

Utitársam, a trafikás, olvasta a regényt a Tárczában.

A karcsú leány szép szimpatiás hangon mondá el a valóban megható
katastrófát, mely belőle és ősz atyjából hontalan koldusokat csinált.

Atyja farmer volt az Arkanzász államban. Volt viruló gazdasága, szép
háza, nyájai, gulyái; három derék fia. Egy éjjel a csippevász indiánok
megrohanták a tanyájukat orozva; rájuk gyujták a házat. A férfiak
hősileg védték magukat, de egyenkint elestek a vad indiánok tomahakk
csapásai alatt. Az ősz apa látta gyermekeit lemészároltatni, egész
vagyonát a lángoktól elemésztetni. Ez mind nem volt elég. A rézbőrűek
egyetlen leányát is elfogták s azon is végre akarták hajtani azt a
borzasztó műtétet, a skalp levágását. Már megtették a metszést a
homlokán végig, a midőn előrohant az erdőből a köztársasági önkénytes
lovasság s szétverte az indiánokat, kiszabadítá a halálra szánt leányt.
De már akkor az apa meg volt őrülve. Gyermekeinek elvesztése megölte a
lelkét. És a leánynak, a míg csak él, mindig ott marad az indus késének
a nyoma a homlokán, mint egy veres homlokszalag.

Igenis, mint egy glória a martyrhomlok körül.

Az egész társaság könyekig volt meghatva.

Az aranyhajú hölgy nem szólt semmit, hanem átkarolta a fiatal leánykát s
aztán lekapta fejéről a kerek kalapját, maga egy szuverén aranyat dobott
belé s azzal a leányka kezét karja alá vonva, elindult könyöradományt
gyűjteni a forradalom áldozatai számára.

Legelőször is az udvarlóit vette elő.

A fehér kalapos egy öt dolláros grénbakkot akart a kalapba tenni.

A hölgy nem fogadta el.

– Ah uram! Ön, a huszemeletes ház tulajdonosa! Öt dollárral akar engem
megsérteni? önnek legalább husz dollárt kell adni.

A kis gavallér engedelmeskedett: aranyakat adott.

Akkor a bukaniéra került a sor.

Az összefonta a karjait a mellén.

– Nem! Miss! Én ingyen sohasem adtam semmit. Hanem, ha ön ád nekem ebből
a szép arany hajából egy fürtöt – no csak egy tincset – hát akkor én azt
az egész összeget, a mit ön itt ennél a társaságnál beszed, megduplázom.

Az aranyhajú hölgy egy szót sem szólt; az övén csüggő kigyóbőr-táskából
kivett egy parányi ollócskát s ott az egész társaság előtt levágott egy
hosszú hajsugárt dús hajzatából s azt az ujja körül csavarva, odanyujtá
a bukaniénak.

Az rögtön elzárta azt a hajcsomót a lánczáról lefüggő medáljába s
fejbólintással jelezé, hogy áll az alkú.

Ez roppant szenzácziót keltett a társaságban! Most már ugyancsak
mindenki belenyúlt az erszényébe, hogy a bukaniét lefőzzék! Magam is
hozzájárultam tíz dollárral, a mit a bájos hölgy egy elragadó mosolylyal
köszönt meg.

Az utitársamat is felszólítá az adakozásra, de a trafikás azt mondá,
hogy «nó!» és egy fillért sem adott. Olvasta a legújabb baleseteket a
lapból.

A gyűjtés eredménye, megszámlálva, kiadott ötszázharminczöt dollárt.

A bukanié egy szemhunyorítás nélkül fizetett. Az egész összeget
odatölték az öreg farmer kalapjába.

A leánya örömrepesve mutatá a pénzt az öregnek.

– Nézd, apám! Arany! ezüst!

Annak egy vonás nem mozdult az arczán. Még az aranyat és ezüstöt sem
látta. Érzéketlen volt minden iránt, a mi körülötte történik.

A bukanié fényeskedni akart; mutatta, hogy nincs inye ellen az érvágás;
még megtetézte a nagylelküséget.

Felszólítá a glóriás misst, hogy atyjával együtt legyenek az ő vendégei
a tabledot-nál. A miss elfogadta mind kettőjük nevében.

Úgy kellett neki kézen fogva vezetni az öreget.

A véletlen úgy hozta, hogy én szemközt ültem az asztalnál a
szerencsétlenekkel.

Mondhatom, hogy megható látvány volt, a midőn ez a mártir arczú leányka
a magával jól tehetetlen embert etette és itatta. Úgy kellett neki
minden falatot a szájába rakni, a fejét tartani, a míg iszik. Közbe
gyöngéd szavakat suttogott a fülébe s lopva megcsókolta a halavány
arczát.

Én egészen el voltam bájolva e látványtól.

– – Minő arany szív! mondám a mellettem ülő trafikásnak. Valódi
ó-testamentomi regék közé való jelenet.

– Ühüm! mondá a trafikás, fogaival ropogtatva a háromszögletű amerikai
diót.

Azt mondhatom, hogy fájt a szivem, midőn Chicagóba megérkezve, el
kellett válnom a mesébe illő nemes alaktól, a kinek glória környezte
arczát sohasem fogom elfelejteni.

– Valjon fogom-e őt még az életben látni valaha? sohajték fel az
utitársam előtt.

– Meglehet.

A legfényesebb vendéglőbe szálltunk: a Hotel du Monde-ba.

Az átöltözést elvégezve, bementünk a trafikással a pazar fénynyel
berendezett étterembe. Villanyvilágítás volt mindenütt.

S a tündéri világítás mellett ott láttuk egy kerek asztal körül ülni az
aranyhaju delnőt, a fehér kalapos udvarlót, a glóriás hölgyet és az ősz
farmert. Strassburgi pástétomot ettek s bordóit ittak hozzá. Mondhatom,
hogy jó étvágyuk volt, s az őrült farmernek senki sem rakta az ételt a
szájába, rátalált magától is. Kocczintot a többiekkel is, s nagyon jókat
nevetett közbe.

A trafikás felvilágosított.

– Barátom, ez egy vándor tolvajtársaság. Így szokták az utazó publikumot
megadóztatni.

– Hát az a skalp vérnyoma ott a hölgy homlokán?

– Az anilinnal van odafestve.

– De a vízbe dobott kösöntyű?

– Az czinkből van, a minőt negyven centért árulnak az utczaszögleten.

– Hát a levágott hajfürt?

– Hamis haj.

– E szerint az egész komédia csak a gazdag bukanié kifosztására volt
szinre hozva?

– Várjunk csak egy pillanatig!

A gömbölyű asztalnál még egy üres hely volt.

Nemsokára jött a fentartott hely gazdája, fekete frakkban, fehér
mellényben és nyakravalóval. Tökéletes korrekt viseletű gentleman volt.
Udvariasan üdvözölt mindenkit; a gomblyukában volt egy gardénia. Leült
és rendelt magának három tuczat osztrigát meg egy palaczk jeges pezsgőt.

Ez meg a bukanié volt.

– Nem adná ön kölcsön a New-York Heraldját? mondám a trafikásnak.

– Addig kellett volna önnek az ujságot kérni, a míg nem adta oda nekik a
tíz dollárját.



A RÉGI SZÉP RESTAURÁCZIÓK.

Az 1848/9-iki szabadságharcznak egyik legfényesebb napja a piski hid
körüli ütközet. A hidat már elfoglalták az osztrákok, ekkor azt mondá
Bem: «Ist die Brukken verloren, Siebenburgen verloren!» s erre a 11-dik
zászlóalj, az Inczédy csapatja szuronyszegezve vívta vissza az elveszett
hidat, s a hadállást mindvégig megtartotta aztán a magyar sereg.

Ebben az elkeseredet harczban a veres pántlikás önkéntesek is
résztvettek, s helyreállították a nemzetőrök becsületét. Különösen
kitünt egy őszbevegyült szakállú önkéntes e csapatból, ki puskaagygyal
verte szét az ellenséget az elfoglalt ágyú mellől. Az ütközet után a
vezér különösen megdicsérte a vitézlő hazafit, a mire ez nagy flegmával
azt felelte:

– Mi ez mind a Papszász restaurácziójához képest?

Hát neki az egész piski ütközet csak longa méta lapdázás volt! Hanem az
a bizonyos tisztujítás, az volt a valami! Ott neki kilencz lyukat
ütöttek a fejébe, s ugyanannyi fehér tollasnak törte ő be a fejét!

Pedig hát nem az volt a leghiresebb restauráczió a században. A megyének
a neve nem akar az eszembe jutni, a hol ez végbe ment; a negyvenes
években történt. A tisztujítás napján korán reggel felgyülekezett mind a
két tábor a megyeház udvarára, a hol a tágas kőfallal kerített térnek
két oldalán elkülönítve állíttatának fel, jelöltjeik nevét lobogtató
zászlóikkal. Előre lehetett látni egy tekintésre, hogy a zöld tollasok
nagy kisebbségben vannak a veres tollasok felett. A lefolyt éjszaka
sokat eltántorított. Erős volt a kapaczitáczió! Jártak a tallérok. Sok
ember megrágta a szijat: renegát lett és dezertált. Nagy volt az
elkeseredés a zöldtollas táborban. Etetés, itatás, nemes érczekkel való
nyomatékozás mind alkotmányosan bevett módszerek. A hogy nagy Frigyes
mondta: a hadjáratban azé a győzelem, a kinek a zsebében marad az utolsó
tallér. Azonban ennek ellenmódszere is van, a mit az uzus a praxisnak
megenged. Azon az oldalán a megyeház udvarának, a hol a zöld tollasok
álltak, kezdett el a nemes vármegye valami új börtönfélét építtetni, a
falak csak félig voltak készen, a sok tégla ott hevert rakáson.

Fenn a megyeház termében nagy volt a vitatkozás a kandidatura fölött, a
szónoklatok lehallatszottak az udvarra; lenn az udvaron mind a két tábor
rekedésig ordította az alispán jelöltjei nevét, míg végre egy órai lárma
után megjelent az erkélyen a nagy fekete tábla ezzel a felkrétázott
szóval:


VOX.

Kezdődik a szavazás.

Mielőtt megkezdődnék, bezárják a megyeház kapuit, bejönni nem szabad
többé; a leszavazott nemes urakat a kis ajtón bocsátják ki az utczára.

Ebben a pillanatban elkezd a téglazápor hullani a veres tollasok fejére
onnan az építmény felől.

A veres tollasok nem vették tréfára a dolgot, s nagy rohanással futottak
a kapu felé; boldog volt, a ki a téglából nem kapott. Néhány percz alatt
tiszta volt a veres tolltól a vármegyeház udvarra. De még ez a taktikai
siker nem volt elég a zöld tollas tábornak. Ők még kellő mértékben ki is
akarták használni a győzelmüket. Utána rohantak a futó ellenfélnek,
kiverték a városból s még a városon kívül is, a sík mezőn, az országuton
püfölték végig a hitehagyottakat.

Ez alatt azonban megérkezik a város másik oldaláról egy elkésett
csapatja a veres tollasoknak; a kik messze földről jöttek s útközben
nagy lelkesedést ittak a tanyán. Voltak százötvenen.

Ezek nyitva találván a megyeház kapuit, szépen berukkolának, s látva,
hogy a vox ki van írva a fekete táblán, követelték, hogy kezdődjék hát
meg a szavazás.

Meg kellett kezdeni. A veres toll egyedül volt az udvaron.

Mire aztán a zöld tollas tábor visszakerült a vármegyeház udvarára, már
akkor zárt kaput talált maga előtt. Odabenn folyt az alkotmányos aktus.

Ők voltak ezerötszázan: a veres tollasok pedig csak százötvenen. – Hanem
az utóbbiaknak vasvilláik voltak. A megyeháznak rácsos kapuja volt; a
mint azt a zöld tollasok be akarták törni, a veres tollasok vasvillákkal
szúrkálták őket agyba-főbe; a megsebesültek jajgatására megfélemlett az
egész tábor, abba hagyta az ostromot. És ekkor az a százötven
verestollas kirontott a fokosaival, vasvilláival a zöld tollasokra. S
ugyanazon az úton, a melyen egy órával elébb ezek verték ki a városból
az ellenpártot, megűzték ezek a győzteseket vitézül, s aztán
visszatértek szép rendén voksolni.


VÁROSI TISZTÚJÍTÁS.

Hogy hajdanában a királyi városokban is divott a restauráczió, még pedig
a megyei választásoknál még szigorúbb szabályok szerint, t. i. évenkint
megújítva, annak bizonyságát találjuk egy 1681-ben kiadott krónikában,
melyben a kassai biróválasztás szertartásai vannak leírva.

Minden évben, háromkirályok napján az első hajnali harangszóra minden
kapuját bezárták a városnak s azon percztől fogva a déli harangszóig
senkinek sem szabad a várost elhagyni. Se oda bejönni.

Hajnalhasadtakor a város fürmendere maga köré gyűjti a száz tagból álló
külső tanácsot; melyben egyenlő számmal vannak képviselve a város lakói,
nemzetiség és vallásfelekezet szerint. 33 magyar, ugyanannyi német, és
tót; – kálvinista, lutheránus és pápista. Századik maga a fürmender.

Ez a száz kiválasztott férfiú állapítja meg szavazás utján, hogy ki
legyen a következő évben a kassai biró? Maradjon-e a régi, vagy új
következzék utána.

Ha a százak között megállapodás jött létre: akkor az egész külső tanács
kivonul proczeszszióban a temetőbe. A temető ez alkalomra vastagon be
van terítve szalmával.

A mint a százak egybegyűltek a temetőben, kiküldik a heroldot, hogy
hívja meg a küldő tanács nevében az új választott birót a körükbe.

Mikor az új választott biró megindul, megszólalnak a város tornyaiban
valamennyi harangok s addig el nem hallgatnak, a mig a biró a
városházára vissza nem érkezik.

Jön pedig a biró egy újdonatúj szekéren, mely elé hat fekete ló van
fogva. Az a szekér pedig meg van rakva simára gyalult hosszú
tölgyfa-hasábokkal.

A szekeret kisérik a város czéheinek mesterei, templomi zászlóikkal és
mesterségeiket bizonyító jelvényeikkel, melyeket később a biró házánál
leraknak.

A mint a temetőbe ért a diszmenet: a fürmender kikiáltja a választott
birónak a nevét; a melyre a jelenlevők háromszoros vívátot kiáltanak, a
városi trombítások és dobverők háromszor üdvriadót recsegtetnek, az új
birót a két legidősebb tanácsúr egy karszékbe leülteti, s arra a négy
legifjabb tanácsúr felemeli őt karszékestől a vállaira.

Akkor azután a fürmender e szavakat intézi hozzá:

«Így fog tégedet Kassa városának közönsége egész biróságod alatt a
vállain hordani, ha városunknak, hazánknak és vallásunknak híven fogsz
szolgálni. Ha ellenben árulóvá lennél a város, a haza és a vallás ellen:
ama hasábfákból, a miken idejöttél, fogunk máglyát rakni a számodra, itt
ezen a helyen, a temető kertben s ezen égetünk meg.»

(S egy ízben szavuknak is álltak a kassai polgárok.)

Innen azután visszatérnek ismét a városba és sorra járják minden
felekezet templomait s mindegyikben isteni tiszteletet szolgáltatnak: a
kálvinista templomban magyar, a pápistában német prédikáczió tartatik –
bevett szokás szerint rövid. Annál hosszabb azonban a lakoma, melyet a
város az új biró tiszteletére rendez, melyhez hivatalos minden czéhbeli
polgár, külső tanácsos, pap, katonatiszt és egyházfi. A lakoma alatt a
városi kórus, a regenschori vezénylete alatt mindenféle betanult vocal
és instrumentál zenedarabokkal emeli az ünnepély magasztosságát. – Ebéd
után a város fiatal legényei kopja-szúrással és lóháton való
dulakodással fejezik ki hazafias délczeg jókedvüket; éjjelre nagyszerű
örömtüzek a hegyeken, s általános lámpa-kivilágítás rekeszti be az
ünnepélyt.

Így ment végbe a városi restauráczió ezelőtt kétszáz esztendővel.



SZÉL GÁSPÁR UTÓDAI.

Ki volt az a Szél Gáspár?

Szél Gáspár volt egy nevezetes poéta a század elején.

Írt verseket nagyon sokat. Hogy azok nem maradtak meg az utókor számára:
annak bizony nem a szerző az oka, hanem az irigy kiadók, a kik abban az
időben, a midőn Szél Gáspár élt, még nem jöttek a világra. Ez is egyik
kiadói furfang: elkésve születni.

Egyszer ugyan Szél Gáspár összegyűjté a költeményeit s beállított az
egész batyúval a derék nagy Mæczenáshoz, a gyallai földesúr Tajnay
Mihályhoz: azt követelte tőle, hogy nyomtattassa ki az ő összes verseit.

– Kinyomtattassam. Dehogy nem nyomtattatom ki! mondá a Mæczenás, s
átvéve az egész háti kosár poémát, kiszolgáltatá azt az ispánjának,
kellő utasítás mellett.

Éppen búzát nyomtattak a szérün: az ispán odavitette a verseket; kitelt
belőlük egy egész «ágyás.» Négy ló kinyomtatta valamennyit szépen. Fel
is szórták. Polyva lett elég; de mag nem maradt.

Egy költeménye mégis megragadt az emlékezetemben. Az elemi tanítók
szokták vele ijesztgetni a gyermekeket az én sexta koromban.

  «Mester Mátyásnak
  Selyem gatyásnak
                  Verseket

  Visz a kasznárom,
  Ki több, mint három
                  Esztendős.»

Arról is volt azonban tudomása Szél Gáspárnak, hogy nem csak rimes
versek teremnek a Helikonon, hanem mértékes versek is. Szél Gáspár ezt a
technikai feladatot akként oldotta meg, hogy megmérte czérnával az első
és második sort a megkezdett versből; a harmadik és negyedik sornak
aztán ezen czérnán kötött csomók adták meg a mértéket. Poéta diák
korunkban úgy hítták a rosz metrummal szégyenkedő poémát, hogy «Szél
Gáspár czérnája.»

Később egy méltó utódja támadt Szél Gáspárnak, egy jobb sorsra érdemes,
buzgó felvidéki Tyrtæusban, a kinek a szájhagyomány ezt a distichont
tulajdonítja:

  «Róka szoros egykor nagy ehetnám lyukba bebújta.
  Dombos az oldala lett: nem lehet ám gyere ki.»

(Tudniillik, hogy a róka felfalta a nyulat, mely a vadászok elől bebújt
az odúba s jól lakva, nem tudott a lyukból visszavonulni.)

Hogy sok ilynemű remekműve láthatott gyertyavilágot, azt engedi
sejtenünk az az epigramma, a mit Vörösmarty írt hozzá:

  «Édes Malakidesz, ucseg Isten nem te magyar vagy.
  Muzsa tied meg van egy szuka tót kutya mert.»

Követte e nyomdokokat a híres Puskás Márton, a kinek keze szennyét már
megtaláljuk egy némely vidéki kalendárium lapjain. Azok között ez a
legszebb

  «Láttam ama híres szigetvári Zrinyit
                  Mozgatni inyit.

  Úgy vágta a török kozákot
                  Mint a mákot.»

Még közelebb esik hozzánk Vojtina Mátyás, a kit Arany János didaktikai
költeményei boltczimeréül választott.

Vojtina Mátyás Bernát Gazsinak az inasa lett volna, ha hivatását
komolyan vette volna.

Bernát Gazsi maga is a hajdani Józsa Gyuri iskolájának a baccalaureatusa
volt: a kinél a gazdatisztnek az volt a konvencziója, hogy «fizetés
semmi, hanem szabad lopás.»

Ezt az axiomát azonban Bernát Gazsi egy clausulával tökéletesitette:

– Édes Vojtina Mátyás, nekem az ellen, hogy lopj, in theoria semmi
kifogásom: hanem in praxi az ellen, hogy én tőlem lopj, ünnepélyesen
tiltakozom.

Tehát ez a Vojtina Mátyás örökitette meg a nevét azzal a harczi dalával,
melyet 1849-ben írt a magyar hadfiak felbuzdítására:

  «Egy kis halál nem tesz sokat:
  Őseinknek szintúgy volt!»

Ehhez az iskolához tartozott (mert iskola ez!) Petőfinek a
székesfehérvári szállásadója is: egy becsületes kézműves mester, ki a
versírás mesterségébe azt az újítást hozta be, hogy minden szó elé egy
«s» betűt tett. Egyszer Petőfinek, a mig a szinházban járt, az inas
gyerekek elhányták az írótollát; mikor legjobban irhatnékja volt, nem
volt mivel, aztán lúd sem volt a háznál, hogy más tollat húzhatott volna
ki a szárnyából. (Aczéltollal még akkor csak a grófok írtak.) Megszánta
a szállásadó mester s oda kölcsönzé neki a saját «költői tollát.» De
csak azon feltétel alatt, ha e nagylelkű pályatársi segítséget ő is
megörökítheti Petőfi költeménye alá irott distichonban.

A distichon hangzott ekképpen:

  «S nem találja s pennáját
  S nem teheti s munkáját.»

No hát hajdan ez a genre csak egyesével bukkant elő; de most már egész
felekezetté szaporult az. A vad pœzisnak baczillusai vannak! Mikor egy
királyhymnuszra, egy balladára pályázat hirdetődik, százával bujik elő,
mint zápor után a vargánya, a Szél Gáspár ivadéka. Pardon vargánya! Hisz
ez megehető; ezek valóságos pöfetegek, a mikből boszorkányliszt porlik
fel, a mint felnyitjuk. S mikor meg egy Teleky-, egy
Karácsonyi-drámaverseny indul meg, előtámadnak a Szél Gáspárok óriásai.
A legtöbbnek sejtelme sincs a verselésről, a szófűzésről: írnak olyan
nyelven, a minőn soha senki sem beszélt; hosszú frázisokban egy árva
gondolat nélkül; a ki valami bolondot tud mondani: az már zseni
közöttük. S ezekkel soha sem hiteti el senki, hogy ők nem lángelmék, nem
csillagok, a kiket az irigy pesti irók lehajigálnak az égből: – s ezzel
gyakran elrontják az egész életüket.

Nem régiben egy nagy magyar városban egy jó keresetnek örvendő derék
szabómestert csipett meg a helikoni bögöly ilyen formán. Azt álmodta,
hogy ő neki íróvá, világreformátorrá kell lenni. Ott hagyta a jó
üzletét, a jövedelmező műhelyét s feljött Pestre írónak. Most aztán
panaszkodik, hogy az éhhalállal küzd.

De hát, édes atyámfia! Hogy lehet valakinek éhen halni, a kinek az úr
Isten varrótűt adott s a ki annak a tudományát tudja? Az a varrótű ád
kenyeret is, becsületet is: Szél Gáspár tolla nem ád.

Majd mondok én legközelebb egy mesét a varrótűről.



HÁNYFÉLE A BECSÜLET?

Szép mondás volt az egy birótól: «én csak egyféle becsületet ismerek.»

És igaza is volt. Úgy is kell!

A törvényszék nem mészárszék, a hol a húst minőség szerint mérik: más
ára a szegyének, a tarjának, meg a felsálnak. A ki a biró elé hozza a
becsületét, annak csak egyforma minőségből mérnek; ott nincs kövér
becsület, vagy ösztövér becsület. A birónak azért van a serpenyő a
kezében, hogy megmérje rajta, hány gramm lett belőle elvéve; a szerint
taksálja a birságot. Kié volt, mié volt a becsület, ahhoz neki semmi
köze. Ez az igazi jogegyenlőség – a biró előtt.

De másképen van ám a becsületkérdés a nagy biró: a világ előtt.

Azt mondja egyik dzsentlmen a másiknak: «oh, te tolvaj! oh, te svindler!
oh, te zsebmetsző!» – Azonban kártya van mind a kettőnek a kezében s
kártya közben nem sértette meg vele a másik úrnak a becsületét; mikor
fökelnek egymás szivarjáról rágyújtanak s haza mennek. – Ha kártya
nélkül mondta volna ezeket: nagy becsületsértést követett volna el vele.

Ellenben, ha egyik dzsentlmen a másiknak arra a kérdésére, hogy «mikor
fizeted már ki a váltódat, a mit rajtam exekváltak?» azt feleli, hogy
«nem vagyok én próféta!» hát ezzel a becsületén semmi csorbát sem
ejtett. Ha ellenben kártyázás közben csinálta azt az adósságot s azt 24
óra alatt ki nem fizeti, elvesztette a becsületét s ki van tiltva minden
társaságból.

«Te áruló! Te szédelgő! Te kókler! Te hitszegő!»

Becsületsértés ez? Oh nem! Csak képviselőházi nyájaskodás. A folyosón
künn – ott már becsületsértés volna.

Ha egy bankár elmulasztja ultimóban kiegyenlíteni tartozásait,
elvesztette becsületét: azt ünnepélyesen kiharangozzák a börzéből. –
Nojszen, győzne harangozni a kaszinó kapusa, ha ott is ez volna a
becsület-regula!

Ellenben, ha ugyanannak a bankárnak a differencziák kiegyenlítése
alkalmával beütik a kalapját a fejébe, szépen kivasaltatja a kalapját s
nem szól felőle senkinek; de ha dzsentrinek nem nyújt vissza kezet, a ki
elé ő kezet nyújtott: az becsületsértés s orvoslást követel – vassal és
nem vasalóval.

Egy virágcsokorral való megkinálás lehet az egyik hölgyre nézve
becsületsértés, a másikra nézve nem az. Volt már a biróság előtt olyan
eset is, hogy egy poéta szerelmes verset írt egy kisasszonyhoz, a ki ezt
becsületsértésnek vette s ugyancsak meg volt akadva a biró, hogy mit
ítéljen ez ügyben! Nem tudom, mi lett volna belőle, ha a vádló meg nem
bocsát a vádlottnak.

Két szinésznő összekap azon a becsületkérdésen, hogy melyiket illeti meg
az első ülés a páholyban? A két férj ezért megverekszik s egyik
agyonlövi a másikat. A szinésznői becsület ennyire érzékeny. Ez
Magyarországon történt. Ellenben Párisban két hires szinésznő érzékenyen
összetűzött: madame Theo és madame Judic. Madame Judicnek a férje
odament madame Theonak a férjéhez s úgy vett rajta elégtételt, hogy
varratott vele magának egy frakkot. Madame Theonak a férje t. i. szabó
volt.

Volt egy hirhedt affér, a miben magam is voltam egy ideig szekundáns, a
minek az volt az alapja, hogy egy szerkesztő azt irta egy iróról (a ki
különben garszon ember volt), hogy éjente gyanus utczákban jár
fiakkeren. Becsületsértés-e ez? Tessék biró elé vinni! Csak úgy tudtunk
a komplikált becsületügyből kiszabadulni, hogy a szerkesztő leköszönt az
állásáról.

Egyszer Gyulai Pál megkritizálta Tóth Kálmánnak a költeményét s a
szerelmes verseiről olyan formát mondott, hogy azok nem valódi
érzelemmel vannak irva. Úgy de Tóth Kálmán azokat a menyasszonyához irta
s annál fogva megesett az, hogy a kritikából becsületkérdés lett s Tóth
Kálmán meglőtte Gyulainak a lábát. No, ha a kritika becsületkérdés
számba menne, akkor nekünk már Gyulaival torpedókkal kellene egymásra
lövöldöznünk.

De hát, hogy a legáltalánosabb becsületbeli fogalmakra térjek: ugyan
becsület-e az, ha egy férj a feleségét megcsalja?

Úgy-e, hogy nem az?

És azért becsületsértés-e az, ha valakire azt mondják, hogy a saját
feleségét megcsalja s a másét elcsábítja? Kirekesztik-e azt a
kaszinóból, a klubból, az országházból? Úgy-e, hogy nem rekesztik? Tehát
az és nem az?

S ha én azt mondom, hogy azon urak közül, a kik most ezt a lapot
olvassák, annak, a ki így bánik a becsülettel, toll nőjön az orrán: tíz
közül hány fog az orrához kapni? Keveset mondtam: ezret kellett volna
mondanom.

És azért mégis megtörtént rövid idő alatt, hogy három igen nagyszerű,
igen hatalmas és népszerű alak bukott meg azon a becsületbeli kérdésen,
hogy a saját feleségét elhanyagolta s a más feleségének udvarolt.
(Dilke, Boulanger és Parnell.) A biró a közvélemény volt, ezeknek a
becsülete nem tűrte azt a homályt, össze kellett omolniok a közvélemény
előtt.

A hányféle az ember, annyiféle a becsület s annyiféle annak az ára;
hanem a biró előtt: ott csak egyféle van, csak a taksája változik – öt
forinttól száz forintig.



AZ ÚJ SZŐLŐVÉSZ, A «NEKROPÓLISZ».

Haragodnak nagy voltában, miket küldesz még ránk, óh édes anyaföld?

Meglátták a mi szemeink a filloxérát (górcsövön keresztül), azután
megismerkedtünk a peronoszpórával; ennek még jól meg sem tanultuk a
nevét, már bekopogtatott hozzánk a blak-rot, nyomba jött utána a
white-rot. Egyik gonoszabb nyavalya, mint a másik.

S ime most egy újabb veszedelem fenyegeti a mi szőlőhegyeinket: a
nekropólisz.

Az egész Gellérthegyen nincs már szőleje másnak, mint Kerkápolyinak, meg
Molnár Istvánnak, az állami szőlőakadémia igazgatójának. Ők
megvédelmezik a maguk enklávéit a sivatag közepette szénkéneggel,
rézgáliczczal, szuperfoszfáttal, chilisalétrommal s más efféle füst
nélküli puskaporokkal; de most jön szegény fejünkre a «nekropólisz»! Mi
védelmet találnak ez ellen?

Pulszky Karcsi fedezte föl ennek a nyavalyának a csiráit a temetőkben és
az emlékszobrokban.

Tudvalevő dolog, hogy ha egy rendes hétköznapi ember meghal, hát azt
eltemetik s azzal jól van; de ha egy rendkivüli ember hal meg: egy hires
államférfi, nevezetes költő, vagy kiváló serfőző, annak szobrot emelnek
s akkor azt még egyszer agyonütik.

Nem elég szegénynek, hogy életében a törvényjavaslataiért
lehazaárulózták; holta után a kőbe, érczbe vésett szobrának esnek neki s
azon folytatják az ócsárolást.

Ezen a bajon az én Károly barátom aként vél gyökeresen segíthetni, hogy
valamennyi hires magyar embert felküld a Szent-Gellért hegyre
szobrostul, epitáphiumostul együtt, temetkezni. Ott még van számukra
üres hely, a Kerkápolyi szőleje, meg az állami szőlőiskola.

Ültessünk a helyébe nekropóliszt!

Ez aztán a megfordított vandalizmus!

Kivágni az eleven szőlőtőkéket és sirköveket ültetni a helyükbe!

Hol van az a mauzoleum, mely egy jól megtelt pinczével versenyezhet?

Mikor én e tervet a külön lenyomatból elolvastam, a hideg borzongott
végig a hátamon.

Én ősztől tavaszig mindennap a legfölségesebb kilátásban gyönyörködöm, a
svábhegyi kertecském lonkájáról a szép Budapestre. Hát már ezentúl én
minden reggel, este, rögtön a temetőt lássam magam előtt? Szemem előtt a
Gellérthegy egész terjedelmében, megrakva siremlékekkel. Azt nézegessem
mindennap, hányat öntöttek már bronzba kortársaim közül? Hát én belőlem
milyen rézorru szörnyeteget fog csinálni a szobrász, ha
megnekropóliszosodom?

Hiszen nem vagyok még trappista barát, hogy örökös «memento mori»
fogadjon!

Hanem aztán, mikor praktikus oldaláról fogtam föl a dolgot, kezdett az
első felháborodásom lecsillapulni.

Hisz a terv és a kivitel között még nagy időköz lehet.

Előbb ezt jól megvitatják a hirlapok, mig odáig megérett a dolog, hogy a
képviselőházban meginterpellálják miatta a kultuszminisztert: van-e
tudomása róla, hogy a fővárosi szobrok nem jól érzik magukat a
helyeiken, s a nevezetes halottak nincsenek megelégedve az
alkalmaztatásukkal?

Erre a miniszter megigéri, hogy ki fogja adni az ügyet tanulmányozás
végett a képzőművészeti bizottságnak.

A képzőművészeti bizottság átteszi a kérdést a magyar tudományos
akadémiához.

A magyar tudományos akadémia megbizza véleményadással a régészeti
bizottságot.

A régészeti bizottság összehija a szakértőket, szobrászokat, építészeket
és sirásókat ánkétra.

Az ánkét pártolólag terjeszti az indítványt a fővárosi tanács elé.

A fővárosi tanács megfontolja az esetet, s átadja a gellérthegyi
szépészeti bizottságnak.

A gellérthegyi szépészeti bizottság örömmel adja beleegyezését a
nekropóliszhoz.

Ekkor átmegy a nekropólisz a fővárosi építészeti bizottsághoz.

A fővárosi építészeti bizottság megteszi a maga változtatásait a
tervezetben, melyeknek foganatosítása után az egész ügy eljut az
országos közmunkatanács foruma elé.

Az országos közmunkatanács azt mondja rá, hogy ha már a halottak sem
akarnak békében maradni, hát menjenek a hová akarnak.

Ekkor visszakerül a fővárosi tanácshoz a nekropólisz.

A tanács azt mondja, nagyon jó s átteszi az ügyet a pénzügyi és
gazdászati bizottsághoz.

A pénzügyi és gazdászati bizottság azt mondja rá, hogy jól van, jól; de
ki adja ehhez a pénzt?

Ha csak pénz kell? Rögtön megalakul egy agitáló komité, nemzeti aláirást
nyitva a nekropóliszra, melynek működése folytán rövid idő alatt
összekerül ezerháromszázharminczhárom forint, tizezer darab tégla, meg
egy gazdasági kiállítási sorsjegy.

Ennek az alapján annyira képesül a nekropólisz, hogy a városi képviselő
testület elé lehet terjeszteni elfogadás végett.

A városi képviselőgyülésben fölvettetik a kérdés egyházi részről, hogy
vajjon szabad-e egyátaljában a Szent-Gellérthegyet olyan kálvinista és
lutheránus szentek szobraival profanálni, mint Arany János és Petőfi?
Utasíttatik az ügy az esztergomi primás elé.

Az esztergomi primás felküldi a kényes természetü tárgyat Rómába a
szentszékhez.

A vatikánból kedvező válasz adatik rá: nekropóliszt szabad a
Szent-Gellérthegyen összerakni vegyes tartalmu alkatrészekből.

Ennek az örömére nagy bankett rendeztetik. Pulszky Károly kopasz fejére
és ősz szakállára toasztok mondatnak.

Kihirdettetik a pályázat a nekropólisz tervére.

Megválasztatik a tizennyolcztagu szakértő bizottság a tervezetek
megbirálására.

Beérkezik ötvenkét terv. Jobbnál-jobbak.

A szakértő bizottság azt mondja mind az ötvenkettőre, hogy nem ér
semmit.

Új pályázat, szükebb verseny mellett végre kedvező eredményre vezet.

Tudniillik, a melyik legolcsóbb lesz.

S ez az lesz, a mely a mostani czitadella belsejét átalakítja egy olyan
forma körönddé, a milyen most a képviselőház, a hol a hires emberek
szépen egymás mellé ültetve, néznek egymással farkasszemet.

Csakhogy már akkor valamennyiünk számára be van hozva a klotür!

És ott fogunk ülni egymással szemközt, a meg nem szolgált napidijak
rézkrajczárjaiból megöntve; Apponyi Albert még mindig szemközt a
miniszteri paddal; réz alakja változhatatlan, s nem közelíthet se
jobbra, se balra.

Csak hogy én ezt már nem fogom a Svábhegyről szemlélhetni!



A MAGYAR THEA.

(Életkép.)

Az volt az országos fölpezsdülés!

Mikor a «véd-egylet» megszületett.

Végig hangzott az országon a jelszó: «nem használunk semmi külföldit,
csak a honit.»

«Honi!» Ez volt a neve mindennek, a mi vevőre akart találni. A hölgyek
kékre festett babos kartonban jártak, mi férfiak pukovai kék posztóban,
vagy olajzöld gyöngyösi privilégiumban; a havannát számüztük, szivtuk
helyette a selmeczi pipából a jó vékit, kospallagit. Becsületszavunkat
kötöttük le, hogy nem iszunk franczia pezsgőt, hanem seidlitzporral meg
czukorral vegyítjük a jó neszmélyit s az még jobban habzott, mint a
Cliquot. Kávé helyett használtuk a czikoriát, s czukor helyett a mézet.
Saját takácsaink megszőtték az asszonyaink által fonott lent, s azt
viseltük fehérnemünek; selyembogarakat tenyésztettünk s Pesten
selyemgyárat építettünk, mely azt a selymet földolgozza, a mit mi
előállítunk.

Derék lendület volt ez, csak az a kár, hogy hamar beleuntunk.

Csak egy czikk hiányzott még az életszükségleteinkből, a mit kénytelenek
voltunk külföldről vásárolni: a thea.

Már pedig thea nélkül estélyt nem lehet adni.

Kis városban, mint az én pátriám, az a jó szokás divik, hogy ősztől
tavaszig a jó ismerősök a hétnek egy bizonyos napján meghivatlanul
összegyülnek, turnus szerint fölváltva, majd az egyik, majd a másik
háznál, s ott kedélyes zálogosdi, lutri, vagy «kalapács és harang»-játék
mellett éjfélig elmulatnak; van jó hazai sonka, boszorkánypogácsa,
dorongos fánk, krisztuslába, diós, mákos kalács, aszalt szilva, birsalma
sajt és liptai turó. A fődolog azonban a thea. – Azt a férfiak szeretik
rummal inni.

No a rumot csak kiküszöböltük, mint idegen terményt, s helyettesítettük
igazi ó-szilvóriummal – az is nagyon jó volt, de mégis fenmaradt
keblünkben az önvád, hogy a hozzá való theát Khina termeszti, Hollandia
szállítja, Ausztria megvámolja, úgy kerül a mi csészénkbe orvosságdrága
áron! Egy forint ára annyi sincs, mint egy pipadohány.

Végre ezen a bajon is segített a hazafiui buzgalom.

A véd-egylet érdemes titkára, összeszövetkezve a hazai szakértő
botanikusokkal, fölfedezett egy eddigelé ismeretlen nővényt, mely
tulajdonságára nézve tökéletesen megegyez a pekko theával, s a mellett a
mi klimánk alatt is meghonosítható. A botanikus nevét valahova
följegyeztem, de ez a jegyzék odaégett, most csak az általános nevét
tudom még: «honi thea».

A védegylet titkársága küldözte szét a magját husz krajczárért egy
csipetnyit; apró volt, mint a mák. Nyomtatott utasítást is adtak hozzá.

Mi is hozattunk belőle a bátyámmal.

Azt már februárban el kellett vetni cserepekbe, s az ablakban kikeletni.

A talajt pedig kora tavaszszal elkészíteni a thearászáknak, mert azok
fölöttébb kényesek. Megkivánják a televény földet, egy harmadrész
homokkal keverve, szeretik a galambtrágyát; de különösen háladatosak a
bőrhulladékért. (Szerencsénkre a szomszédunkban csizmadia lakott, a ki
elég hazafias volt a szemétdombját rendelkezésünkre bocsátani.) A mint
azután a tavaszi napok megnyiltak, cserepekből kiültettük a fiatal
palántákat az utasítás szerint elkészített ágyba, mindegyiknek egy
kupaczot csinálva. Éjszakára le kellett takarni őket spárgacserepekkel,
hogy a dér meg ne csipje. Mikor aztán fejlődésnek indultak, mindennap be
kellett a földet hinteni dohányhamuval, hogy a földi bolha meg ne egye a
növényt; ha valamelyik sárgulni kezdett, annak a tövére kéménykormot
tettünk; a penészgombák ellen alkalmaztuk a kékgálicz-permetezést; nagy
harczaink voltak a közben a duló vakandokkal, a kit végre is
leküzdöttünk.

Nyár elején aztán megkezdődött fáradságunk jutalma, a thea-aratás. Az
utasítás szerint a honi theának a legfiatalabb hajtásai használandók,
melyeket a mellékhajtások levelei alól kell kicsipkedni, kora hajnalban,
napfeljötte előtt. Reggel négy órakor már ott voltunk a kertben s
szedtük a thealeveleket, eltakarva, hogy a nap meg ne lássa. Azokat
pedig szitára téve kellett árnyékos helyen megszárítani s naponkint
háromszor-négyszer megfordítani.

Össze is gyüjtöttünk mi Szent-György napig egy olyan halmaz honi theát,
nagy fáradsággal, hogy egy almáriom megtelt vele, s mikor annak az
ajtaját felnyitotta az ember, olyan illat csapta meg, mintha patikába
lépett volna be.

Hire volt annak az egész városban s mikor ránk került a sor az
estély-adásban, egy ismerősünk sem maradt el; minden hazafiui keblet
hevített a nemes kiváncsiság, hogy milyen lesz hát az a honi thea.

Szemünk láttára fött meg a szamovárban; ki lett töltögetve a csészékbe.

Az illata csakugyan fölséges volt. Még aromásabb a khinai theánál. Az
ize is nagyon kellemetes.

– Ez jobb a pekkonál!

– E mellett elülhet a karaván thea.

– Éljen a honi thea!

– Éljenek, a kik termesztették!

Tökéletes volt a diadal és a siker.

Hanem úgy tiz percz mulva kezdett a vendégeinknek az arcza pipacsveresre
pirulni. «Phu, de meleg van!» hangzott itt is, amott is. A legyezők nem
birtak eleget tenni a kötelességüknek.

Félóra mulva minden embernek az arczán csurgott végig az izzadtság.
Odalett minden frizura! Úgy nézett ki minden ember, mintha vizbe
mártogatták volna, minden fej gőzölgött, mint egy tál főtt krumpli.

No ha látott volna bennünket Kölcsey ezen a honi theaestélyen, bizony
nem irta volna meg azt a verset, hogy: «És az a nép, mely tanult
izzadni, S izzadás közt hősi bért aratni… Névben él csak, többé nincs
jelen!»

Én mondhatom, hogy jelen voltunk!

De csak egyszer.

Másodszor már nem voltunk jelen.



AZ ÉN DRUSZÁM.

Van nekem egy jeles névrokonom Komárommegyében: nem keresztnévről, de
vezetéknévről druszám, a ki igazán népszerü ember. – Művei sokkal
szélesebb körben elterjedtek s sokkal kelendőbbek voltak, mint az
enyéim. Lisztet készített. Az ő mundlisztje, császárlisztje, numero
nullája levágta valamennyi gőzmalom termékét. S a mellett igazságos,
becsületes vámot szedett az őrletőktől; egy hang nem emelkedhetett
ellene panaszra.

Micsoda szép harmónia volt az, mikor csendes nyári éjszakákon mind a
tizenhat malom pitléje kelepelt, szitálva a lisztlángot.

Volt is áldás a közhasznu munkán: az én druszám a maga jól értett
mestersége jövedelméből nemes úrhoz illő szép földbirtokot szerzett,
diszes lakházat épített; szép lovakat, jármos ökröket tartott: igazi úr
volt! Nem aféle «nemzet napszámosa», mint én.

S még az az előnye is volt fölöttem, hogy az uralkodó vallásban
neveltetett; Boldogasszonyunknak remekművü képe diszíté a lakházát
belül, faragott szobra kivülről.

S bár maradt volna egyedül és kizárólag e fénykörnyezte mennyei alak
hivének mind végig; ne nyitotta volna meg a szivét egy másik égi lakónak
– a muzsának! – Egyszer csak elkezdett az én druszám verseket irni. –
Megirigyelte az én gyümölcstelen fámat, a babért. – Gondolta magában, ha
szabad a Móricznak verseket kompingálni, miért ne volna szabad a
Lajosnak?

Volt biztos kiadója és biztos publikuma. (A mi nekem nincsen mindig.) A
biztos kiadó volt ő saját maga s a publikum mind az, a ki őröltetni járt
a malmaiba. Kijárt az illeték mindenkinek pontosan: ennyi zsák
mundliszt, ennyi kenyérliszt, ennyi veres liszt, ennyi korpa – és ennyi
vers! – Így látta el az én druszám testi és szellemi táplálékkal az
egész Mátyus-földet.

Számos ezrei vannak hazánk népének, a kik vezetéknevünket csak az ő
költeményei után ismerik s nem is csodálkoznak rajta, mikor hallják,
hogy azokat még a király is elolvassa.

Egyszer már azt proponáltam a druszámnak: hogy ha olyan nagyon
beleizlelt az olympi nektárba, cseréljünk; én átadom neki az
iróasztalomat, úgy, a hogy áll, egész fundus instructusával együtt, irja
ő ezentúl a ritmusokat, ő pedig adja ide nekem a malmait, majd én őrölök
rajtuk mindenféle élvezhető jókat. De nem állt rá. Pedig milyen jól
jártunk volna vele: ő is, én is, meg a közönség is.

No de hát a muzsa még mindig égi lény, a kinek tömjénezni nem
eretnekség. Ez nem vitte volna bajba az én derék druszámat. De belevitte
a politika. Ez már alvilági démon, a kinek nem volna szabad gyertyát
gyujtani istenfélő ember hajlékában.

Az én druszám egyszer azt mondta magában: «Ejh, ha a Móricz ülhet az
országházban, hát a Lajos mért ne ülhetne ott?» S fellépett
képviselőnek. Kiadta a programmját.

Első izben csak nevettek rajta; hanem később nagyon megrőkönyödtek tőle.

S az én druszám épen egy olyan választókerületet szemelt ki politikai
küzdterének, a melyre a legrégibb ősi családja a megyének volt
betáblázva, vagyonra leggazdagabb, tudományban legkitünőbb tagja által
képviselve: eddigi követje a miniszteri bársonyszéknek disze. A molnár
egy miniszter ellen szállt csatára.

Attól kezdve nőttön-nőtt a népszerüsége. Az őrletők (választó polgárok)
most már nem csak verseket kaptak az őrleményük mellett; de nyilt ház,
terített asztal várta őket: pörköltnek, molnárcsuszának, jó bornak
sohasem volt hiánya; maga az én druszám bandérium kiséretében járta be a
falvakat, elől vitetve a szüz Mária képpel diszített selyemzászlót s
hirdetve szóval és irásban az igaz nemzeti politikát.

Nagy tábort gyüjtött maga körül! A miniszter pártvezérei ugyan meg
voltak hökkenve. Az előleges statisztika kétséges kimenetelt jósolt. Az
uri tábor kezdett félni.

A választás előtti napon a félelem páni ijedtséggé fokozódott arra
rémhirre, hogy az én druszám szekérrel elutazott Érsekujvárra s onnan
lészen eljövendő az éjjel egy négyakós hordó kiséretében, mely tele
lészen szilvapálinkával.

Ez döntő csapás lesz.

Mivelhogy a választó közönség nagyrésze a hajdani római birodalom azon
őslakóiból áll, a kiknél ez a szó «pes» nem azt teszi, hogy «láb», hanem
azt, hogy «eb». S mindezek, ha nem értik is meg a jelölt póétai
programmját, de megértik e varázshatalmu szót: «slivovicza!» Ha ezt
csapra ütik, bomlásnak indul az egész uri tábor.

Mit fundáltak ki hát a fondorkodók?

Két legismertebb kortesvezére az úri pártnak éjnek éjszakáján eléje ment
az én druszámnak s mikor az jött Érsekujvár felől, maga hajtván a
lovakat, megállították egy szóra. Elmondták neki, hogy ők is megtérnek
az ő zászlója alá: odahagyják az urakat s holnap valamennyi hiveikkel
átjönnek az ő seregéhez.

Az én druszám hitt a csábító álnok beszédnek; fölvette a szekerére a két
kortest: az egyik melléje ült a kocsisülésbe, a másik hátul a saraglyába
s míg az első fényes igéretekkel s a diadal biztos reményével beszélte
tele a druszám füleit, az alatt a másik ármánykodó megfurta a
szilvoriumos hordó fenekét alul. Mire a szekér megérkezett a választás
szinhelyére, az isteni ambrózia mind kifolyt az út sivár porába.

Csak ily furfanggal tudtak az én druszám fölött az «urak»
diadalmaskodni. Csak alig, hogy győztek.

Azért ő mégis csak föllépett megint.

S aztán valahányszor föllépett, mindannyiszor eluszott egy pár malom.

A mult hetekben olvastam a hivatalos közlöny hirdetményei között
(valóságos gyászjelentés!) hogy az én verses névrokonom azt a szép,
becsületes munkával szerzett földbirtokát áruba bocsátja: ház és telek
mind kótyavetyére kerül.

Milyen boldog ember lehetne az én jó druszám, ha akkor, a midőn a
ludtollat a kezébe vette, hogy abból pennát faragjon, inkább tollsipot
faragott volna belőle!



A KÉT PÓLUSON.

Legutóbbi szegedi látogatásom alatt úgy hozta a véletlen, hogy a
barátaim, egy délelőtt, két intézetbe vezettek el.

Az egyik volt a szegedi kisdedovó. A másik a szegedi csillagbörtön.

Szerény földszinti házikó az első; hatalmas derék palota a másik.

Kezdjük az elsőnél.

Körül ülik a két szobát az apró szentek. Az egyikben azok, a kik még nem
tudnak semmit; a kiknek még dajka kell felügyelőül; a másikban már a
veteránok laknak, a kik már tudósok. Hah, mennyi mindenféle mesterséget
tudnak! Énekelnek, deklamálnak, humorisztikus előadásokat tartanak,
tenyereikben kitapsolják az ütemet, ugrálnak és bujosdit játszanak. A
melyiket csak mostanában hoztak ide, hogy tud bámulni azokkal a nagy
szemeivel, az összecsücsörített szájával, hogy ezek a többiek már mi
mindent tudnak! No majd ti is megtanuljátok, kicsikék! Ne féljetek
semmit! Jó bácsi az igazgató! Mikor azzal a hegedüvel kiséri a nótát,
világért sem huz rá a hegedü vonóval arra, a ki még a nótát nem tudja,
vagy belesül. Nem büntetnek itt meg senkit. A ki jobb szeret kapókővel
játszani, azt teheti. A ki pedig nagyon kiváncsi rá, hogy mi van abban a
czifra táblás könyvben, annak megmagyarázzák, hogy ez a két lábu állat
az öreg A, az a két hasu meg a B, a karéjkenyér a C, a konyhaajtó a H,
az a sétáló a K, a kettős lajtorja az M, a kutgém a T, az asztal láb az
X és így tovább; de azért nem szükség sirni, hogy az Ypsilon tótágast
áll. Azért sem bántanak senkit, ha a krétával tetszése szerint új
alfabetet talál ki. Hiszen azt deklamálja az a kis bátor férfiu, azzal a
sürü fekete hajjal: «Ha kell nekem ákombákom Az udvart telefirkálom».

Czivakodásnak, veszekedésnek pedig hire sincsen. A kis emberek nagyon
békeszeretők. Itt megtanulják idejekorán, hogy «ne bánts senkit, akkor
téged sem bánt senki!» – Meg azt, hogy «a mi másnak fáj, az nekem is
fáj.»

Így támad az ember!

Most menjünk a csillagbörtönbe.

Csillag!

Milyen szép név. Az ember azt hiszi első hallásra, hogy valami más
plánétáról van szó, mely a kimult embereket befogadja, tán a Mars, vagy
a Jupiter?

Hát hiszen úgy is van. Egy külön aszteroid ez, a mit azért teremtett az
emberi bölcseség, hogy azokat az embereket, a kiknek a koponyáját az
őserő hibásan alkotta meg, ide összezárja. Ezek úgy külön forognak a
föld körül. Ezen a külön planétán nincs tél, tavasz, ősz, nyár.
Tavaszszal nem nyilik itt virág, nyáron nem érik buzakalász; őszszel
nincs gyümölcsszedés, télen nincs hó. Hanem azért mindenről gondoskodva
van. Légfütés a zárkákban, fekvőhely, rendes öltözet, meleg étel. Itt
van az a paradicsom, a hol csak Ádám lakik, Éva nélkül, kigyó nélkül.

Azért hivják csillagbörtönnek, mert a zárkákhoz vezető folyosók
csillagalakuan futnak össze a középen, a hol egy roppant nagy fekete
tábla van, sok száz lyukkal ellátva s a tábla mögött szövődik össze egy
egész hálózata a távirósodronyoknak; minden zárkának van egy távirója.
Ha valami baj van odabenn, megnyomják a gombot; egy szám kiugrik a
megfelelő lyukból s a csengetyü megszólal. Minden tökéletes ezen az
aszteroidon.

Hát a lakosok? Azok is olyan tökéletesek, a milyennek az embernek lenni
– muszáj! Dolgoznak és nem beszélnek. – Így végzi az ember.

S mikor végig néztem ezeknek a másvilág lakóinak az arczát, koponyáját,
eszembe jutott az a másik gyülekezet. Azoké az apró embereké.

Hisz az nem igaz, hogy az arcz izmaiban, a koponya kidudorodásaiban van
az eredendő bün lakhelye; a gyermekek között is van olyan arcz, a kinek
az ember azt mondhatná: «te! ha te háromszor akkora volnál, mint vagy,
nem szeretnék veled az erdőn egyedül találkozni!» S a rabok között is
van olyan alak és arcz, a kire, ha másutt látná, rá merné az ember az
életét bizni.

Hátha ezeket is odavitték volna kis korukban a kisdedóvóba?

Talán nem kerültek volna ebbe a – csillagba.

A szegedi kisdedóvónak van nyolczvan növendéke, a szegedi
csillagbörtönnek pedig nyolczszáz.

Majd jön idő, mikor megfordítva lesz az arány: a kisdedóvó igazgatójának
lesz 800 tanítványa, s a csillagbörtön igazgatójának 80.

Csakhogy én azt nem érem meg.



LEVÉL A «PESTI HIRLAP» SZERKESZTŐJÉHEZ.

VAGY

A «SÓS DRÁMA» MEG A CZUKROS «DRÁMA».

Kedves barátom!

A mult tavaszon leereszkedik hozzám a Parnasszusról a nemzeti szinház
igazgatója: Paulay Ede, a ki nekem kedves kereszt-komám. Nem mintha ő
tartaná keresztvizre az én elmeszülötteimet; ő azokat inkább
körülmetéli; hanem hogy én vagyok az ő aranyos kis Erzsikéjének a
keresztapja. – Azt mondja: az idén lesz az első nemzeti szinházi
előadásnak Budán a százéves jubileuma: azt a nemzeti szinháznak is meg
kell ünnepelni. Minthogy én vagyok a legrégibb ünnepi prolog-varga:
varrjak neki erre az alkalomra egy darabot, nem bánja, cothurnus lesz,
vagy sandál lesz, akár telkes saru lesz, csakhogy versben legyen. Aztán
a hőse Kelemen László legyen, az első budai magyar szintársulatnak a
rendezője. Tableauxokra, allegoriai csoportozatokra, diszletekre és
dalokra nézve teljes latitude engedtetik.

«Hogy ne csinálnám meg, kedves komám; úgy sincs semmi dolgom. Mikorra
kell? Két hét mulva? Meg lesz szépen.»

Én mindjárt fogtam a papiros szeletet, mértéket vettem Kelemen László
urnak a lábáról: – csak azt hibáztam el, hogy a ballábáról vettem
mértéket, nem a jobbról; arra nem gondoltam, hogy a másik lábán
tyukszemek is lehetnek, s mentül jobban pászol a csizma: annál jobban
fogja szorítani. – Megalkudtunk a komámmal egy süldő malaczba. De azt
majd csak az előadás után adják ide: addig kihizlalják.

Mindjárt mentem a timárhoz, megvettem a fislédert, s hozzáláttam a
dikicscsel, mustával, dratvával istenesen.

Ha ti azt gondoljátok, hogy az ilyen alkalmi darabnak a megirása tréfa
dolog, akkor nagyon téves fogalmaitok vannak a poéta feladatáról. Annak
nem csak irni kell tudni, hanem énekelni is.

Ebben a százesztendős darabban száz esztendős nótáknak is kell lenni:
ugyanazoknak, a miket az első szini előadás évadjában énekeltek.

De hát ki ismeri azokat? Száz évvel ezelőtt még nem volt fonográf.

No hát én ismerem. Én kis gyermek koromban tanultam az apámtól, meg
Varga János bácsitól, a tanítomtól: azok szintén kis gyerek korukban
tanulták a nótákat, tehát száz esztendősek.

  «Ha nap végső sugárinál!»

Aztán meg:

  «Rajta barátim igyunk!»

No meg ez:

  «Távol tőled kedves lélek!»

És végül:

  «Jer vidám csónakos, jer!»

Gyönyörű nóták ám ezek! Nem terem olyan most már aranyért sem. Ezeket
kell a jubiláns darabban elénekelni, úgy, a hogy ezelőtt száz
esztendővel énekelték.

Csakhogy én meg nem értek a kotázáshoz.

Segítünk rajta.

Kinn laktam már a Svábhegyen – magamban. A gyermekeim Párisban voltak –
tanulmányozni.

Egyszer pontban tizenkét órakor jön be a tót leányom ezzel a szóval:
«Itt van egy úr!»

Mindig tót leányokat alkalmazok szolgálónak: chauvinizmusból teszem.
Azokból mind magyar asszonyok lesznek. – No nem én teszem őket azzá!
Dehogy.

– Hogy hínak azt az urat neki?

– Sárosi.

– Hozd ide! Hiszen arra várok! Aztán mondd a szakácsnénak, hogy kacsát
öljön; tepertyűs salátát öntsön; túrós metéltet csináljon. Bort hozzon
fel a vinczellér fehéret, pirosat, pinczéből. Itt marad nálam ez az úr
ebéden.

Az én vendégem egy gömbölyű képű, kedves nyájas arczú, hirtelen szőke
hajú fiatal férfiu.

– Ah, hozta Isten! Tessék besétálni a dolgozó szobámba.

Rövid idő mulva rettenetes nagy devernyázás vette fel a házat. Bordal,
szerelmes dal, barcarola, hymnus! Egyik a másik után. Először daloltam
én, azután dalolt a vendégem, utóljára daloltunk ketten együtt.
Cselédek, napszámosok, vinczellér, majorosné mind összeszaladtak a
csodájára: «mi lelte a gazdánkat, hogy ilyen széles kedve szottyant –
ebéd előtt! Ez lehet csak a vig czimbora, a ki most ide jött!»

Hát az volt a nemzeti szinháznak a karmestere; a derék zeneszerző:
Sárosi, a ki az én ünnepi darabomhoz az általam elénekelt száz esztendős
nótákat lekottázta.

Így született meg a darab; a czime: «Thespis kordéja».

Leirtam én abban korhiven az első szinész truppnak minden mizeriáit,
inséggel, szégyennel való küzdelmét, összekéregetett requizitumait,
fellengző lelkesedésének szárnyát szegő prózai ellentéteit; a furcsa
mæczenásokat, a még furcsább publikumot; az intrikáló német
direktorokat, a buta filisztereket, a betyárkodó imádókat; az ostoba
czenzort s az egymás közt veszekedő, intrikáló komédiás hadat, a hogy
azt a magyar szinészet történetében adatokkal igazolva találtam. S ezek
közül aztán, mint tiszta ideálok emelkedtek ki Kazinczy Ferencz a költő,
Kelemen László a szinész s Moor Anna, a művésznő alakjai.

Elvittem a kész darabot Paulay komámhoz. Egy hét mulva visszajövök:
addig legyen szives elolvasni.

Egy hét mulva visszamentem hozzá.

Az én kedves komám szörnyü keserű-savanyú ábrázattal fogadott.

– Jajh! kedves komám! Hiszen darabnak eléggé darab volna ez; de nem
jubiláló darabnak! Hisz ez csupa sóból van. Ezzel az elsózott darabbal
csak nem örömünnepelhetjük meg a szinészet százesztendős jubileumát.

– Tökéletes igaza van, kedves komám; e bizony nem jubileumra való darab.
Hát majd irok egy másikat – csupa czukorból.

– Tegye meg azt.

Hát aztán megint neki ültem, s irtam egy másik ünnepi darabot e czim
alatt: «Földönjáró csillagok». – Ez már aztán csupa kándirozott
lelkesedésből, nemzeti dicsekedés liktáriumából, jobb jövő reményének
lépes mézéből s győzelmes ujraébredésünk mustjából van megteremtve. Ez
olyan édes darab lesz, hogy a sugó, mikor végig sugta, mind az öt ujját
fogja szopni utána.

Október 20-án fogják servirozni. Figyelmeztetek rá mindenkit, a kinek jó
foga van.

De már most mit csináljak a sós darabommal?

Ez most a nyakamon maradt. Ha csak azt nem teszem vele, hogy á la Hugó
Károly, eljárjak vele városról-városra s magam eljátszszam Kelement,
Moor Annát, Kazinczyt, Protasevicsot, Anischel Gergely ácsmestert, a
szinházpajta tulajdonost, Lavota karmestert, Unverthet, a német
szinházdirektort, Makkos Menyhértet a mæczenást, Harsányt a
disznó-kereskedőt, Balogot, az expaulinust, Becsky Farkast, a jurátust,
Stoppulát a czenzort, meg a helytartó tanácsos urat, aztán meg a tolvaj
intrikus Sehit, s a donnáját – egy magamban.

Én bizony azt gondoltam, kedves szerkesztő barátom, hogy a «Tespis
kordéjában» annyi emberszólás, satyra, persifflage van, hogy ez épen
bele fog illeni a te Hirlapodba. Add ki kérlek, majd annak a másik
ünnepi darabnak az előadása után: hadd izlelje meg a tisztelt közönség,
hogy milyen volt ugyanez a dinnye – sóval, meg paprikával?

Maradok igaz hived.



A SKRLJE-DLNICZAI KARIATIDÁK.

(Elbeszélés.)

A skrlje-dlniczai viczinális vasuton nem igen járnak utazók. A
pénztárnoknak főfoglalatossága a madár kitömés: elég ideje van rá.
Váltóőr nincs, miután csak egy mozdony jár rajta. Hanem aztán annak van
elég dolga. Mindennap kétszer fordul meg: (azaz hogy nem fordul meg:
hegynek fel ő tolja a vaggonokat, hegynek alá azok tolják őtet). A
vaggonok rakva vannak dongafákkal és nagy hordókkal, a miknek fenekén
olvasható.

Az egész vasut a legregényesebb vidéken visz keresztül. Két századot
számlált óriási tölgyfaerdők a lankákon, a mik alatt forró kánikulában
is sötét és hűs van; az erdő tele őzzel, szarvassal, vadkannal,
sasokkal; közbe egy-egy hatalmas zuhogó patak. A végállomáson van egy
óriási fürészgyár, az őserdő árnyában, túl rajta egy kiirtott erdő
tisztásán egy még nagyobb gyár, melynek magas kéménye fekete füstöt
okádik, mig egy vékonyabb vas kürtője fehér gőzt pöfékel
szünet-szüntelen; az udvarán hordó garmadák; alóla gőzölgő patak
csordogál, mely savanyu illattal tölti meg a léget.

De mielőtt a végső állomáshoz eljutna az utazó: (ki volna más, mint
szenvedélyes vadász, vagy tájfestő művész?) elébb megragadja a figyelmét
egy a vasuttól jó mannlicher lövésnyire fekvő pompás uri kastély, barokk
stilben épült: donzsónokkal, erkélyekkel diszítve, elől feljáró tornácz,
szárnyas sárkányokkal. Körül czifra rácskerítés, melynek oszlopain
ámorfigurák incselkednek minden lehető pózokban. Itt valami nagy úr
lakik. Ha nagy úr, akkor örülni fog a vendégnek e mély csendü magányban.

Hanem aztán ha közel megy a vadász utas a gyönyörü kastélyhoz, nagy
kiábrándulásban részesül. A rácsajtó be van zárva, s annak minden rudját
egész a tetejéig befutotta az iszalag; az utakat a nagy pázsitkörágyak
mellett benőtte az uti lapu; – a vadszeder összeházasodott a
kuszó-rózsákkal; – az eresz tele van rakva a parti fecskék fészkeivel; –
az erkélyek támköveihez darázsfészkek vannak toldva, s a lépcsőzet
eresztékei között sárgul a temetők virága, a heverő szaka. – Itt nem
lakik senki!

Ez a pompás nagy erdei kastély magára maradt, a nélkül, hogy valami nagy
családi dráma játszódott volna le benne.

Ennek a vadregényessel párosult gyártelepes tájnak az a története, hogy
e roppant terjedelmü erdőségeket felvásárolta egy külföldi vállalkozó, a
ki azt a dongafürész gyárt épitteté a hegyi patak mellett. Az épület
iszonyu pénzbe került, meg a gépek.

Ez belebukott a vállalatába, kiköltözött Amerikába.

A birtok kótyavetyére került, akkor megvette azt egy másik vállalkozó:
ennek már az épület és a gép ingyenbe jutott.

Ez a második uraság aztán, hogy a forgalmat biztositsa, építteté a hegyi
vaspályát.

Ez meg abba bukott bele. Ez is utána vándorolt az elsőnek Amerikába.

A birtok harmadszor is eladásra került; a midőn megszerzé azt egy bécsi
nagy-vállalkozó. Ez már a gyárhoz is ingyen jutott. Igy aztán meg lehet
élni egy iparvállalatból: ha elébb két ember kibukott belőle, – egy
harmadiknak.

Nevezzük «Aranykövy» urnak. Sokszoros milliomos volt.

Aranykövy úr azonban nem csupán a szerencséjének köszönheté fenomenális
gazdagságát; hanem egyúttal a tapasztalatainak, ismereteinek és jó
ötleteinek is. – Mingyárt, a mint megtekinté a birtokát, rájött, hogy
hiszen annak a legnagyobb kincse használatlanul hever. Ez ott van a már
letarolt erdők csonka tuskóiban és gyökereiben. Azokban aranybánya van!
Tannin! Rögtön épitett tannin gyárat a pusztaság közepén s kiszedetve a
tölgyfák gyökereit, elkezdte azokat kifőzetni. Bizonyos üzlet!
Csalhatatlan vállalat. A mig a világon inyenczek vannak, a kik megtudják
becsülni a fölséges bordeauxi veres bort, addig a tanningyár meg nem
bukik. Egy koleraesztendő! Bevezetésül egy influenza-évaddal. Ez aztán
az aranyeső a tannin gyárnak. Minden ember veres bort iszik (hatósági
rendelet folytán) s a veres bor annál jobb, mentül több tannin van
benne.

A vállalat óriási hasznot hajtott, a skrljadlniczai uradalom herczegi
jövedelmet ontott új földesura pénztárába.

Azonban nincs az a fényes vállalat, a mi meg ne tudjon bukni egy csepp
vizben.

Ez az a csepp viz, a melyben több ember szenvedett már hajótörést, mint
az oczeánban: egy szép asszony szép szemének a könycseppje.

Ilyen szép szem planétájának a holdjává szegődött Aranykövy úr is.

Nevezzük a hölgyet Hermelindának.

Egyszer azt kivánta Hermelinda Aranykövy úrtól, hogy építtessen a
számára a szkrlja-dlniczai uradalom egyik regényes partján egy rangjához
illő vadászkastélyt.

Aranykövy úr megtette azt a szép szemek kedvéért.

Egy év alatt felépült a barokk-kastély bécsi épitész korhű terve
szerint.

Itt szándékozott nagy vadászmulatságokat tartani Hermelinda.

Mikor a kastély belső berendezése is készen volt, akkor lerándultak azt
szemügyre venni.

A szép szemek mindennel meg voltak elégedve.

Hanem a hálószobában még is találtak megbotránkozásra méltó tárgyat.

Ez az ágyfülkének a boltive volt, melyet két kariatida látszott feje
fölé tett könyökeivel tartani. Az egyik kariatida férfi volt, fekete
szerecsen, a másik hölgy alak, egy nimfa: az már fehér volt.

Hermelinda elszörnyedt e látványon.

– Uram! Mi ez? Hisz ezek a kariatidák cserépből vannak.

– Kérem: majolika.

– No igen. Fazekas művészet! Csak nem akar engem azzal megalázni, hogy a
hálószobámba, a hol a kandalló márványból van, gelencsérmunka
kariatidákat állíttasson be? – Nekem ne Zsolnayval, vagy Fischerrel
csináltassa ön a kariatidákat; hanem Tilgnerrel, vagy Zumbuschsal.

– Drágám! Azok a nagy művészek tiz ezer forinton alul nem készítenek el
egy ilyen márványalakot.

– No hát a kettő huszezer forint. Mi az önnek? – Mi az én nekem? Én
addig be nem költözöm ebbe a kastélyba, s nem fogadok vendégeket, a mig
ezeket a kariatidákat igaziakkal ki nem cserélik.

– Igaziakkal? – Erre Aranykövy úrnak egy jó ötlete támadt. Annyit
lealkudott a kegyetlen szép szemektől, hogy legalább magyar művészekkel
készíttethesse a kariatidákat: azok sokkal olcsóbbak, és épen olyan szép
munkát végeznek.

Erre a munkára természetesen időt kellett engedni.

Pontosan, napjára elkészült minden. A kastély felavatási ünnepélyére
nagy vendégsereg lett összecsődítve, mind a két fő- és székvárosból.
Művészek és hirlapirók sem hiányzottak.

Villanyvilágítás volt bevezetve. Tündéri fénynél lett a bámuló
vendégseregnek bemutatva az új Trianon. El volt ragadtatva minden ember!
Ilyen pompa, ilyen izlés, csak egy Aranykövytől telik. Teremről-teremre
járva, legutoljára jutottak el Hermelinda hálószobájába.

Ott a villanyfény úgy vala bevezetve, hogy a plafondon körül futva, apró
csillagocskákban sugárzott elő, mintha maga a zodiákus volna, igazi
tündéri szürkület.

S e föld feletti világításban plasztikailag emelkedett ki a két
kariatida az ágyfülke boltíve előtt: egy fekete márvány faunus s egy
fehér márvány szilfid.

A bámulat elragadtatása hangzott minden felől.

– Nagyszerü! Felséges! Mennyi erő, mennyi báj, milyen izomzat!

A háziurat ostromolták a készitő művészek nevéért; de ő azt titokban
tartotta. Majd később megmondja.

Egyszer aztán a fehér márvány szilfid nem állhatta tovább a dicsőséget:
nagyot prüszszentett; a mire a fekete márvány faun azt dörmögte: «oh te
bibasz!»

Az uraság vályogvető czigánya, meg annak a leánya volt a két szobrászati
remek.

Hermelinda elájult, s a mint magához tért, rögtön befogatott, ott hagyta
a kastélyt. És nem csak a kastélyt; de magát az urát is. Soha sem
bocsátá őt többé a szemei elé.

S ezzel járt jól a milliomos; mert külömben tönkre tették volna azok a
szép szemek.

S ezért nő olyan szépen a heverő szaka, a sirkövek virága az erdei
kastély lépcsői közt. A gyár dolgozik szorgalmatosan, mi pedig iszszuk a
tannint bordeauxi alakban még szorgalmasabban.



BŰN-E AZ EMBERNEK SAJÁT FELESÉGÉT MEGCSÓKOLNI?

(Elbeszélés.)

«Hát persze, hogy bűn!»

Tessék csak szerkesztő úrnak kezébe venni azt a tollat s utánam
stenografálni, a mit elbeszélek! Aztán majd kiderül, hogy az nem csak
bűn, sőt kriminálitás.

Én is a «toll embere» vagyok. Csak hogy én nem azt a részét használom a
tollnak, a mit kegyed, hanem azt, a mit kegyed a tolláról letép. Igen
is: fosztott tollal és pehelylyel kereskedem. En gros. Exportban. Ott
van a nagykereskedésem a Töhötöm-utczában a sarkon, átellenben a nagy
bajuszpedrő gyárral. Csak tetszik ismerni a Hunyadi Mátyás bajuszpedrő
gyárt? Az nekem sógorom.

Annak a bajuszpedrőjét használta Mátyás király is. – Mi ketten
képviseljük a magyar industriát a külföldön. A millenniumi kiállitásban
is részt fogunk venni.

Tehát, hogy mingyárt az elején kezdjem: tavaly az athléta bál alkalmával
történt. (Tetszik tudni: én is athleta vagyok, a «nemzeti» csónakegylet
tagja.) Ez a bál szokott a farsang tetőpontja lenni. Milyen diszítés!
Micsoda toilettek! És a hangulat! Én nem tánczolok egyebet, mint
csárdást. Ez nekem szent fogadásom. Nem csak «nyelvében él a nemzet»;
hanem lábában is él. Reszketősen járom a csárdást. Ugy tudom a
reszketőst tánczolni, mintha a nehéz hideg lelne vitustánczczal
párosítva. Az első csárdás volt nyugvó óra előtt. Ez volt a baj. Mert ha
a nyugvó óra után lett volna, az mentségemre szolgált volna. A
tánczosném egy gyönyörűséges szép kis barna volt: épen olyan tűzről
pattant, mint én. Szikrázó két fekete szeme, hamis szemöldöke, gyönyörű
fitos orra, piros orczáján mosolygó gödröcskék; de a mi legjobban
megigézett: az az a parányi piros száj, a mi szüntelen nyitva volt
félig, a legszebb gyöngyfogakat engedte orozva kivillogni. Engem kinzott
szörnyű módon, hogy miért vannak ezek a parányi piros ajkak szüntelen
félig nyitva? Hisz ez bűvészet! Én ennek a bűvészetnek tudom az
ellenbűvészetét. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy
tánczfordulónál odaöleltem magamhoz a kis barnát s egy egészséges csókot
czuppantottam azokra a varázsló ajkakra.

Mit tetszett mondani? «Ezért aztán kapott ön egy egészséges
pofoncsapást!» – Az lett volna nekem jó! Mert azzal ki lett volna
egyenlítve a számla. Lekvitteltünk volna naturáliákban. – De nem úgy
következett ám. A kis barna szemei még jobban szikráztak, a cseresznye
ajkak pedig e szókat mondták: «ezért ön keservesen meg fog bünhödni!»
Ezzel ott hagyott s felkereste a mamáját.

Ekkor gondoltam csak meg, hogy milyen meggondolatlanságot cselekedtem.
Ismerem hiréből a kis barnának a familiáját. Az apja előkelő fehérnemü
kereskedő a köruton; két bátyja athléta: az egyik a bajnoki díjért
versenyezett az ökölviadalban, a másik országos hirü vasparipanyargoncz.
Ezek engem összekaszabolnak! – No de én is ott leszek majd. Magam is
athléta vagyok. S úgy felemelek két kézzel egy mázsa tollat, mint más
ember két mázsa vasat. Hát csak jöjjenek. Állok az elégtétel elé.

Másnap reggel háromfertály tizenkettőre, még ki sem törültem az álmot a
szememből; kopogtatnak az ajtómon, kinyitom s majd a lábamra hág, úgy
tör befelé, de nem a szekundáns; hanem egy zöld galléros ember, egy
hosszu papirossal a kezében. Törvényszéki szolga volt és idéző levél.

Az államügyész följelentése következtében, köszöntet a budapesti
kerületi törvényszéki biró, hogy a holnapi napon jelenjek meg a
hivatalszobájában, személyesen, magamat védelmezni az ellenem emelt
közerkölcsiség elleni vétség vádja ellen.

No ez szép kis história!

Az én barnám az államügyész kezébe adta az én csókomnak a megtorlását.
Erre az egyre nem voltam készen.

Másnap pontosan a rendelt órában megjelentem a biróság szentélyében. Már
akkor ott volt az államügyészi helyettes. (Az is athleta, csakhogy más,
velünk rivalizáló egylet tagja.) A diványon ült a terhelő tanu és
panaszos fél, a mamájával: az én kis barnám; mind a ketten fekete
ruhában, fekete keztyűben.

Az első «ki vagy, mi vagy? voltál-e már fogva? megeszed-e a sonkát?»
kérdések után elém adá a biró a rettenetes büntényt a melylyel
vádoltatom, megintve, hogy igazat mondjak; mert csak töredelmes vallomás
által nyerhetem meg a biróságtól enyhébb büntetés kiszabását.

Gavallér ember a biró előtt nem hazudik. Megvallottam az elkövetett bünt
egész őszintén.

Ekkor az államügyészi helyettes rágyujtott a plaidoyéra. Csoda dolgok
sültek ki abból! Be lett bizonyítva, hogy én vagyok az oka az
általánosan elterjedő erkölcstelenségnek, hogy a sürü öngyilkosságok,
párbajok, családi drámák lábrakapó mániájának mind ez az én büntényem
képezi a vezető bolygó fényét, annálfogva «principiis obsta»! Kéri a rám
idézett paragrafusok szerint megérdemlett büntetés kiszabását nyomorult
fejemre.

E remek vádbeszéd után a biró a panasztevő hölgynek adta át a szót.

Nojszen ha bámultam a minap azt a félig nyitott száját: ugyan teljes
elismeréssel kellett adóznom a teljesen felnyitottnak. Milyen ékes
szólással bír az a kis lány! Mikor előadta, hogy egy fiatal leánynak
legdrágább kincse a szeplőtlen becsülete: a ki ebből csak egy csipetnyit
is elrabol, az visszaadhatatlan drágaságot pusztitott el; egy fiatal
leány együtt él és hal a jó hirnevével: az olyan mint egy virág, melyről
ha egy bimbót leszakítanak, gyökerestül kivész! – Hát erre a szóra az
egész hallgatóság könnyezett. S mikor aztán kigyuladt arczczal és
amazoni taglejtéssel követelé bünömhöz méltó megfenyíttetésemet;
fejemnek levágatását és azonfelül életfogytig való bebörtönöztetésemet:
akkor a hallgatóság tomboló tetszésnyilvánításban tört ki: úgy, hogy a
birónak kellett rendre inteni a karzatot.

Akkor következett aztán én rám a sor. No hát mivel tudom magamat a
sulyos vádak ellen védelmezni?

Hát hiszen én sem hiába olvasom minden nap a lapokban a törvényszéki
csarnokot: valamit csak profitáltam belőle.

– Hát én akkor beszámíthatatlan állapotban voltam.

– Ejh, édes vádlott úr! szólt erre az államügyészi helyettes gunyosan.
Hiszen konstatálva van, hogy az elkövetett bűntény a nyugvó óra előtt
történt, a mikor még vádlott úr nem ivott egyebet egy pohár kürászónál.
Hát a «nemzeti» csónak egylet tagjának egy pohár kürászó is a fejébe
megy?

Ez sértette az ambitiomat.

– Hát igen is nem megy a fejébe! Tessék a Neptun tagjának velem egy
egész palaczk kürászóra kiállani! Majd meglássuk, hogy melyikünk áll meg
a lábán tovább.

A biró figyelmeztetett, hogy kerüljem a személyeskedést, s mondjam meg
hogy mitől voltam hát részeg.

– Mitől voltam? Hát ezeknek a szép szemeknek a sugaraitól voltam. Tessék
megitélni! Nem butellia számára ömlik-e ki e delejes hatásu szemekből az
a mámorító fluidum, melynek befolyása alatt a lélek önkivületbe jön:
hogy saját akaratát elveszíti s a suggestionak a hatása alatt azt
kénytelen cselekedni, a mit a delejezője parancsol? Nézzen oda biró úr!

– Ebben a biróság nem illetékes! Kiáltá közbe az ügyész.

No ezzel aztán egészen balekemmé lett a Neptun!

– Hát hiszen én is azt mondom, hogy nem illetékes! Annálfogva követelem,
hogy a biróság rendeljen ide szakértő orvosi tekintélyeket, a kik
vizsgálatot tartván, illetékes véleményt adjanak abban az előzetes
kérdésben: van-e olynemű delejező fluidum a panasztevő úrhölgy
szemeiben, mely egy delejezésre fogékony ifju lelket a kérdésben forgó
bűntény elkövetésére indíthat.

A biró ebben az értelemben mondta ki a határozatot, tizennégy nap mulva
új tárgyalást tüzve ki, a midőn a Rókus-kórház és a Veres kereszt
megfigyelő osztályának orvosai, mint szakértők meg fognak hivatni.

Ezzel haza bocsátottak bennünket.

Én pedig ezután a tárgyalás után őrülten szerelmes lettem ebbe a kis
barnába. Véghetetlenül megtetszett nekem, hogy leányi becsületének
megsértéseért ilyen kegyetlen megtorlási módot választott.

Majd én más módját találom az elégtételadásnak.

Felszólitottam a sógoromat, a hires bajusz-pedrő gyárost, hogy legyen
közvetitő az ügyemben. Megtörtént: elfogadtak; látogatást tettem náluk.
Előadtam a komoly szándékomat. Meghallgatták. Kezemet és szivemet és
vagyonomat – tehermentesen – ajánlám fel. Megtörtént a kiengesztelődés.
Az apa is beleegyezett. Egy fehérnemű kereskedőnek egészen helyes egy
tollkereskedő vőt kapcsolni magához. A kis barna is megszeretett és nem
kivánta már a fejemet levágatni.

Időközben ugyan kaptunk holmi megidézéseket a birósághoz az elhalasztott
ügyben; de hát már azokon nagyokat nevettünk. Persze, hogy tájékára sem
mentünk a törvényszéknek.

Végbement szerencsésen az esküvőnk is: anyósom fényes reggelivel
vendégelte meg a násznépet; s onnan egyenesen hajtattam a
menyasszonyommal a központiba, megkezdendő a tündéri nászutazást a
narancsok hazájába. Az egész család kikisért az indulóházig.

Midőn azonban épen jegyet akarok váltani, odalép hozzám egy két
csillagos rendőrbiztos s barátságosan a vállamra téve a kezét, a fülembe
súgja:

– Uram! Én nekem parancsom van önt elfogni.

– Elfogni engem? Hisz nem szököm én pénztárral.

– Igen sajnálom. Nekem egy elfogatási parancsom van ön ellen: a ki a
kerületi biróság által közerkölcsiség elleni vétkezés miatt három heti
államfogságra itéltetett.

– Ah! az a bolondság! Az a csók história? Hiszen nézze uram: már rendben
van a dolog. A panaszos fél kibékült: feleségemmé lett.

– Az önöknek a magánügye. De az államügyész nem vonta vissza a vádat, a
mit hivatalból emelt ön ellen; s ön in kontumáczium el lett itélve három
heti fogságra, a mit rögtön meg fog kezdeni az én kiséretemben: már meg
is váltottam a jegyeket Szegedre.

A feleségem elájult, az asszonyok jajgattak, a férfiak szedtevettéztek,
de az mind nem használt semmit; engem bizony a szép Olaszország helyett
elvittek Szögedébe a csillagbörtönbe, a hol három hétig ültem
párbajvivásért elitélt krakélerek s sajtó ellen vétett újságirók s más
afféle országháborítók társaságában, s mire a feleségem, apósom,
anyósom, sógoraim kiszaladgáltak számomra a legfelsőbb kegyelmet, akkor
már csak három nap volt hátra a strófomból.

És mind ezt azért, hogy megcsókoltam a tulajdon saját esküdt
feleségemet.



HÁZASSÁG ÉHSÉGBŐL.

(Elbeszélés.)


LORD MAC-MILLAN DAGOBERT.

Lord Mac-Millan Dagobert valóságos ujabbkori Krözus volt. Hozzá adva még
Dáriust és Polykratest is, a kiknek elvesztegethetlen mennyiségű
kincseik valának. S ha még Midást is hozzávesszük, a kinek a keze
érintésére minden aranynyá változott: akkor mindent kimerítettünk, a mit
a mythologia és história hasonlatosságok dolgában kezünk ügyébe
engedett.

És mégis rajta kellett megtörténni a házasságnak – éhségből.

A mylord a zöld sziget lakója volt; törzsvagyonát irlandi fekvőségei
képezték, de azokon kívül Skócziában is voltak anyai örökül kapott
uradalmai; Londonban egész utczája bérházakból. De azonkívül is értett a
pénzcsináláshoz, s mindenben szerencséje volt. Bankokat és tengeri
hajózási társulatokat alapított; üres, elhagyott telkekre piaczokat
épített; kőszénbányákat nyitott; versenyparipák számára idomító istállót
tartott, a lóversenyeken mesés összegekkel állta a fogadást;
kávé-ringeket, gabona-ringeket csinált, szövetkezve a termelőkkel s
fölcsavarva az árát az élelmi czikkeknek. És minden sikerült neki – soha
sem vesztett rajta a vállalatain. Mint a jó gyereknek, csak a csizmáit
kellett kitenni az ablakba este, hogy a Mikulás reggelre telerakja
ajándékkal.

Ő maga nem látott az ügyek után: azokat végezték a bankárjai, ügynökei,
csendes társai. A mylord, mint igazi nagy úr, csak a pénzelköltéshez
látott s abban azután valódi virtuóz volt.

Szüntelen utazott, a legnagyobb kényelemmel. Még akkor nem voltak
vasuthálózatok a kontinensen, a század első felében. Mindenüvé a saját
fogatain járt. Hordott magával orvost, házi káplánt, felolvasót,
titkárt, szakácsot, komornyikot, zenészt, rajzolót, vadászt, szerecsent.

A hol megtelepedett, első dolga volt jótékonyságot gyakorolni; a
szegények leghamarább megtanulták a nevét. Rendesen egy olyan házat vett
a városban (soha sem bérelt lakást, mindig megvásárolta a házat), a mely
magányosan állt, kert közepén; azt saját kényelmére átalakíttatá,
kápolnát is rendezett bele, a hol reggelenkint a káplán misét tartott,
melyen minden utitársnak ott kellett lenni, a szerecsent kivéve, a ki
magát Mohamed hívének vallotta.

Myladyje is volt a mylordnak, a ki csak lefátyolozott arczczal volt
látható a nagy világban; mindenütt a mylord oldalán: hintóban, szinházi
páholyban, lóversenytéren. Bizonyos, hogy nagyon szerették egymást, vagy
nagyon féltékeny volt a kettő közül valamelyik a másikra.

Csak az volt a feltünő, hogy nő-cseléd még sem volt az egész utazó
háztartásban.


LENORMAND ASSZONY.

Lenormand asszony világhirű egyéniség volt; még híresebb, mint
napjainkban dr. Falb, mert ő nem az időjárást jövendölte meg, hanem az
embereknek az életsorsát. Magasabb rendű kártyavetőnő volt. Egész
mythoszi legendakör van róla följegyezve: hogy jósolta meg kiváló nagy
alakoknak a sorsfordulatait, mely jóslatai mind bámulatosan
beteljesültek.

Ez időben Mac-Millan Dagobert lord Párisban ütötte föl pompás tanyáját.
Valami világgyűlölő hagyatékából vásárolt meg egy palotát, azt
idomíttatá át a maga izlése szerint. Addig nem is hozta oda a myladyt, a
míg annak a lakosztálya is be nem volt rendezve.

Az alatt eljárt a klubokba kártyázni, a szinházakba, a turfra; mindenütt
ismerős alak volt. Délczeg termete, jól edzett izmokkal; magasra
bodrozott gesztenyeszín haja, szokatlan szabású öltözetei, kiváltképen
nőiesen fehér-piros arcza, egy látásra ismerőssé tették. Az árnyékáról
még jobban ismerték: az volt a bőkezüsége.

Párisban egész legényéletet élt; nem vetette meg a mulatságokat,
melyeknek érdekesebb részét a hölgyek képezik.

Egyszer rá hagyta magát beszéltetni, hogy meglátogassa a hirhedett
jövendőmondónőt rue de vivienne-i palotájában.

Egy héttel elébb be kellett magát jelentetnie a jósnőnél; mert annak az
ideje el volt foglalva, s üléseket csak éhomra szokott tartani délelőtt.

Lenormand asszony megcsinálta a horoskópot s ezt a jóslatot olvasta ki
belőle Dagobert lordnak:

– Ön, mylord, a legközelebb lefolyó év alatt meg fog házasodni.

Dagobert lord nagyot kaczagott erre a jövendőmondásra.

– Hát nem tudja, madame, hogy én nekem már van feleségem?

– Tudom jól. Nem egy felesége van önnek, hanem hét. Van szőke, barna,
fekete, veres hajú; kékszemű, feketeszemű; van alacsony és magas
termetű, karcsu és molett; egyet elvett ön Lyonban, azt elhagyta
Sevillában; a másikat elvette Madridban, azt elhagyta Genuában; a
harmadikat elvette Rómában, s elhagyta Bécsben, és így tovább:
meridianusok szerint körülrakta a földglóbust elhagyott feleségekkel. És
azok – csodamódon – nem szaladtak ön után, hogy soknejűség miatt
bepereljék, hanem teljesen meg vannak elégedve sorsukkal. Mylord ügyesen
el tudta velük igazítani a dolgot.

Dagobert lord elejté a szemüvegét s nem is vette fel, hanem rátaposott.
Igy tán jobban látni?

– Ki mondta azt önnek, madame?

– Hát a kártyák. Az én kártyáim.

– No, hát legyünk jó barátok, madame. Én lefizetem a taksát. Úgy, a hogy
eddig megházasodtam, valószinű, hogy ez év folytán is meg fogok
házasodni.

– Nem úgy van, mylord. Ön legközelebb olyan házasságot fog kötni, a mely
az egész életre felbonthatatlan marad.

– Hiszen az is meg fog rajtam esni. Csakhogy az a hölgy, a ki erre a
balsorsra ki van jelölve, még nagyon fiatal: nincs tizenkét éves.

– Azt is tudom. Önnek ezelőtt tizennégy évvel egy csodaszép fiatal német
herczegnőt kellett volna nőül venni: akkor ön azt mondta, hogy «eh, mit?
menjen férjhez máshoz, majd ha aztán leánya lesz, elveszem azt.»

– Egészen úgy van. Ez az a kiszemelt mátka. Hanem erre még legalább öt
esztendeig várnom kell, s így nagy sajnálatomra nem szolgáltathatok
igazat az ön kártyáinak az idén.

– Az én kártyáim nem hagynak magukkal alkudozni. Én így látom, így
mondom. Itt a horoskóp. Önnek ez évben házasság áll.

– De hát miféle házasság? Mert a házasságnak vannak különféle alapokai,
formái, módjai. Vannak házasságok szerelemből, érdekből, becsületből;
van pénzházasság; van kényszerházasság; van művészházasság; van házasság
dicsvágyból, kétségbeesésből; köttetnek házasságok magasabb politikai
tekintetből; de mi kényszeríthetne engemet arra, hogy szivemet, kezemet,
nevemet holtomiglan lekössem, mikor az elsorolt kategoriák közül egyiket
sem találom magamra alkalmazhatónak?

– Sajnálom, mylord, hogy még ezt is meg kell önnek mondanom: de a
kártyák nem ismernek irgalmat. Ön meg fog házasodni – éhségből.

De már az olyan bolond jóslat volt, hogy Dagobert lord felcsapta a
kalapját a fejére a jósnő előtt, s kaczagva hagyta ott a szobáját. Még
az utczán is kaczagott. «Éhségből megházasodni!»


DONNA IDÓL.

Abban az időben, hogy lord Dagobert a párisi palotáját tette
rezidencziájává, az új Ninivében egy spanyol tánczosnő volt a szinpadi
csillag: Donna Idól.

Nem a közönséges iskolázott ballerinák svadronjához tartozott, a kik
lábújjhegyen szaladgálnak, s körben forognak; inkább jellemtánczosnő
volt; nemzeti tánczokat adott elő; hanem azokat aztán ördögi tűzzel
járta. A Saltarellában olyan szökéseket tett, hogy az már repülésnek is
bevált volna, mintha szárnyak volnának a lábain; tündéri termete minden
mozdulatában új ingert fejezett ki, s olyan pokoli eleven volt az arcza
is; csábító varázsló mosolyában, duzzogásában, negédességében; hát még
az epedésben! És azok a nagy fekete szemek! Azoknak a kacsintása volt az
igazi fekete villámlás. – Mikor megint a seguidillában előjött, sarkig
érő fekete palástba burkolva, mint egy gyászoló alak, s aztán egyet
fordulva, szétbomlott rajta a sürű palást, nem volt az egyéb, mint a
saját dusgazdag hajzata, még a földet is söprötte a nyomában. S e
szétszórt felhő közül úgy kelt ki ő maga, mint egy napszülte tündér! –
Nem csoda, ha minden férfi bolondult utána.

De hát hiába bolondultak; mert Donna Idól senkit sem tett okosabbá.
Udvarlókat nem bocsátott magához közel, ajándékokat nem fogadott el,
egyetlen ékszere egy kis fekete zománczú arany kereszt volt, a mit
zsinórra kötve viselt a nyakában. A mi leveleket küldtek hozzá, azokat a
duegnájával olvastatta el, az pedig egy élemedett apácza volt. Az utczán
mindig ennek a társaságában lehetett őt látni, lesütött szempillákkal és
összetett kezekkel, a legegyszerűbb öltözetben; s más útja nem is volt,
mint a templomba.

Valami költő meg is énekelte: «Egy tánczosnő, a kinek nincsenek
gyémántjai.»

Az egész fiatalság, a 17 évestől kezdve a 71 évesig, kétségbe volt esve
a miatt, hogy Donna Idól csak imádtatni engedi magát, de szerettetni
nem.

Mikor az utczán járt, valóságos hadkisérete a keresztes és kereszt
nélküli lovagoknak taposott a nyomába, egész a templom ajtóig, – de
beljebb már nem követték. A duegna világosan tudtára adta az
udvarlóknak, hogy Donna Idól pártáját csak a menyasszonyi koszoruért
adják cserébe. – Ez mégis magas ár volt! Hogy a virágvásáron legdrágább
a myrtus!

Azt a legendát is elhiresztelték Donna Idólról, hogy a térdszalagja
mellé tűzve visel egy aczél gyilkot, melynek hegye vipera-méreggel van
zománczolva, azzal egy karczolás elég, hogy női erényének durva
megtámadóját holt emberré tegye. S elég castiliai vére van hozzá, hogy
azt elkövesse.


ABBÉ SEVERUS.

Egy péntek napon tiszteletreméltó látogató lett bejelentve Donna Idól
jól őrzött lakásán, díszes soutanba öltözött egyházi személy.

Elfogadták.

Hanem azért annak elébb a purgatoriumon kellett keresztülmenni, a
társalkodónő szobáján, a ki őt egyedül fogadta.

A látogató nemcsak jól táplált termete és kenetteljes, mosolyra derülő
arcza által bizonyítá be, hogy ő valóságos abbé, hanem a folyékony latin
konverzácziója által még inkább, mely nyelven egyedül értheték meg
egymást a duegnával, a ki ezenkívül csak a legeredetibb baszk nyelvet
beszélte.

– Én vagyok abbé Severus, – mutatá be magát a látogató.

– Ha te Severus vagy, akkor én Severa vagyok, – mondá kőhideg
arczkifejezéssel a duegna. (Mind a kettő hím és nő-nemben azt teszi,
hogy «szigorú».)

Abbé Sever aztán előadá az ügyet, mely őt idehozta.

Patronusa, az istenfélő lord Mac-Millan Dagobert, a ki világszerte
ismeretes arról, hogy óriási vagyonát a keresztyénség terjesztésére
fordítja, a ki e czélra missziókat tart fenn Khinában, Lapponiában, a
pattagonok és a chippewasindiánok földén, a kinek évenként százezer
guineáját eszik meg a missziónáriusok, s száz missziónáriusát a
kannibálok; ez a kegyes férfiú elvégre meghódolni kénytelen annak a
magasabb sugallatnak, hogy ős nemzetsége fentartásáról gondoskodjék. S
miután a kerek világot beutazva, arra a tapasztalatra jött, hogy a
földlakó leányok mind valamennyien csak a hivalkodásban serények: egyes
egyedül Donna Idól az, a ki egy áhitatos lélek eszményképének
tökéletesen megfelel, annálfogva szent elhatározása, hogy Donna Idólt
feleségül megkéri, egész szabály szerint.

Ez már megfontolásra érdemes ajánlat volt.

Azonban a duegna nemcsak hogy diákul tudott, hanem a szokásos
rendszabályokat is ismerte, melyek megtartandók, a midőn egy finemen
levő ifjú egy nőnemen levő fiatallal egy párt képezni kiván.

Hol fognak esküdni?

A mylord saját kápolnájában. A párisi templomok neki nem elég
áhitatosak.

Ki lesz az eskető pap?

Maga abbé Severus.

És a tanuk?

Az egyik lesz sir Flibbertiggibet Erazmus, a mylord major domusa; a
másik lord Knickerbocker, a mylord kebelbarátja.

A nyoszolyó leányok: miss Kelly és Milly. Mind a kettő az első
arisztokrata-családok leánya. Az egyik világoskék, a másik rózsaszin
öltözetben.

A móring, melynek lefizetésére a vőlegény kötelezi magát, huszezer font
sterling.

Azonkívül a duegnának évenkénti kétezer frank rente viagère.

Hozzáértetődik természetesen a nagyszerű trousseau (kelengye), ékszerek,
toilettek, a melyekről gondoskodni a vőlegény kötelessége. Obligát
nászút Itáliába. Nyáron biarritzi, vagy trouvillei fürdők. Palota,
ekvipázs, páholy az operában.

És a mi mellékes dolog: tizezer frank penále kifizetése az Odeon
direktorának, a kinek Donna Idól még ötven fellépéssel tartozik, melyek
természetesen a férjhez menetele által mind elmaradnak. Mylady
Mac-Millan gazdag hajpalástja nem söpörheti többé a szinpadot.

Mindezek az előföltételek kellő pontossággal meg levén hányva-vetve az
abbé és a duegna között, – elvégre meg lett engedve az abbénak, hogy
magával a donnával is ismertesse meg az ajánlatot.

Donna Idól az első hallásra öngyilkosságot akart elkövetni; kést akart
szúrni a szivébe; rettenetesnek találta azt a gondolatot, hogy ő egyedül
ebédeljen és vacsoráljon egy emberrel, a kinek szakálla van; de miután
megnyugtatták a felől, hogy leborotváltatja a szakállát és soha a
keztyűjét le nem fogja húzni a kezéről, mikor vele egyedül értekezik:
nagy nehezen ráhagyta magát beszéltetni, hogy ősanyái példáját követve,
legyőzze hajadoni iszonyatát a házasság ellen s másnapra, azaz szombatra
halaszsza a boldogitó «igen» kimondását.


A NÁSZ NAPJÁN.

Háromszori kihirdetés előzte meg az esküvőt, három vasárnapon, és a
közbeeső két hét alatt a Palais royal legelső piperekereskedésének
kirakatában közszemlére volt kiállítva a Donna Idól mennyasszonyi
kelengyéje. A csipkék és himzések értékét a hozzáértők negyvenezer
franknál alább nem becsülték.

Maga az egyházi szertartás a mylord saját házi kápolnájában ment végbe;
a megnevezett násznagyok és nyoszolyó leányok, valamint a kegyes duegna
jelenlétében. Severus abbé pompás casulában, drága infulával a fején
végezte a czeremoniát s áhítatos szónoklat előre bocsátása mellett,
megáldá a bársony vánkosokon térdeplő boldog párt.

Azután pedig megírta annak rendén a szabály szerint végbe ment
házasságról a hivatalos bizonyítványt s azt átadta a duegnának, a ki e
becses okmányt eltette az imádságos könyvébe s azt háromszorosan
körülcsavarta kendőjével, hogy jól megőrizze.

Akkor aztán következett a mennyasszony és a duegna közötti bucsuvételi
jelenet, a mi nem történt meg sürü könyhullatások nélkül. Végre is el
kellett egymástól szakadniok, s Donna Idólnak átvenni a háznál az urnői
birodalmat.

A két nyoszolyó leány átvezette őt az öltöző szobájába, a hol levették
fejéről a mennyasszonyi koszorút és fátyolt: kiszabadíták a mindenféle
selyem és csipke pánczélok közül; azok helyett felékesíték a fejét a
pántlikás csepeszszel, ráadták a himzett pongyolát, melynek patyolatát a
Mac-Millan családi czímer griffmadarai ékesíték. Azután szerényen
visszavonulának.

Utánuk belépett, elébb az ajtón kopogtatva a boldog vőlegény, az
előleges megegyezés szerint keztyüvel a kezén s myladynak szólítá a
mennyasszonyát, engedelmet kérve tőle, hogy a kezét megcsókolhassa.

Ezt elnyerve, finom gyöngédséggel a karja alá vonta Donna Idólnak a
kezét s suttogva beszélt hozzá.

– Mylady! Madonna! Ez az egész palota az öné. Ön itt korlátlan hatalmu
urnő. Nem óhajtja birodalmát szemügyre venni?

Hogyne óhajtotta volna!

Lord Dagobert aztán végig hordozá Donna Idólt a pompás szalonokon,
couloirokon; megmutogatta neki a ritkaságokat, az ékszereket, az órákat
és szekrényeket, a régi mesterek festményeit, a melyek Donna Idólnak
mind nagy gyönyörűséget szerzének.

Azután elmondá neki, hogy az egész belletage az asszony rendelkezésére
áll; a parterre a férfi lakosztály, a souterain a valetaille tanyája és
a konyha.

Végre bevezette az urnőt a legérdekesebb szobába, melynek a nevét csak a
száj elé tett kézzel szokás kimondani: ez a boudoir, a hálóterem.

A fal csupa selyemszőnyeg, nehéz damaszt függönyök borulnak rejtek zugok
fölé. Kinálkozó kerevetek között egy gömbölyű asztal japán terítővel
letakarva.

– Ez a mi boldogságunknak az édene – suttogá a vőlegény mennyasszonya
fülébe s feltárta minden kényelmét a tündéri szobának. Megmagyarázta a
chemiai lámpagyujtó gép mesterségét; betanította, hogyan kell a
trombitaalakú szócsövön át a cselédeknek, meg a szakácsnak
parancsolatokat osztani. A nagy damaszt függöny félszárnyát is
félrehuzta, azok mögött volt látható a remekbe készült kettős nyoszolya.

– Ah! uram – suttogá a mennyasszony szemérmesen visszahátrálva, s
hasztalan kecsegteté a vőlegény azzal, hogy ez a fekhely a hirhedett
lady Hamilton ágyának a mintájára készült, melyben titkos zenemű van
elrejtve, mely az álomra készülő terhe alatt megszólal s édes
fuvolahangokon a «Di tanti palpiti» és az «Ah, la gioja» melodiáit
sipolja végig. A mennyasszony nem akart róla hallani; se a nyoszolyáról,
se a nótáiról.

Akkor a boudoir átelleni oldalára vezette lord Dagobert lady Idólt. Ott
egy alacsony ajtócska volt, fényes veres rézből, remek vésésekkel
kiczifrázva; benne volt a zárban az aczél kulcs; az ajtó közepén volt
egy kerek ablak, kristályüveggel fedve, akkora, mint egy embernek a
feje.

Lord Dagobert felnyítá az ajtót, mely befelé nyílt. Ott pedig egy fürdő
szoba volt; keleties pompával feldiszítve, aranyozott fürdő medencze,
vízokádó sárkányok, illatozó fűszerlámpák.

Innen meg már épen iszonyodva szökött vissza lady Idól.

Micsoda vakmerőség!

– No, ezt szeretem – mondá lord Dagobert. Menyasszony, a ki még az
esküvő után is szemérmes. Ez hiányzik Mohamed paradicsomából. Ez a
borban a bouquet! Ivott már mylady bort valaha?

– Soha!

– Pedig nászlakoma a nélkül meg nem esik. Ha én az ön egészségére fogok
toasztozni, akkor csak koczint velem?

– Akkor igen.

– No és aztán az első pohár hozza maga után a másodikat, s a második az
utolsót.

– De én sehol sem látok itt előkészületet a lakomához. Az egész
lakosztályomban sehol sincs fölterítve.

– Majd mindjárt lesz – szólt lord Dagobert, megsimogatva hölgye kezét. –
Mi nem hódolunk annak a rossz divatnak, miszerint a házaspárok meg a
násznép az esküvő után egész parádéban negyvenedmagukkal végig ülnek egy
hosszu asztalt; a hol mindenki jól lakik, csak a mennyasszony, meg a
vőlegény maradnak éhen. Mi csak kettecskén – tête à tête fogjuk a
nászlakomát elkölteni.

– Ez nekem is jobban tetszik! kapott rajta lady Idól.

– Ugy-e bár? Isteni asszony! Az ember ehetik, ihatik, a hogy akar. És
közbe talán?… Nono? Nem mondtam ki azt a rossz szót, csak a szájammal
mutattam: Ön már asszony, mylady. S nem feszélyezi a lakománál sem a
corsette, sem az etiquette.

– De szeretném tudni, hogy hol van az a lakoma?

– Mindjárt megjelenik. Úgy van ez minálunk, mint Aladin szultán
palotájában. A dzsinek szolgálnak fel. Látja mylady itt a kerevet előtt
azt a gömbölyü asztalt? Egy titkos rugó nyomására az rögtön lesülyed s
alászáll a konyháig. Ott az étekfogó megrakja ételekkel és palaczkokkal
s a gép megint feltolja elénk az asztalt mindennel ellátva. S ha valami
kivánságunk van: a beszélő trombitán keresztül leszólunk; az asztalt alá
eresztjük, s az ismét visszatér azzal a tárgygyal, a mit kivántunk!

– Hisz ez olyan, mint egy tündérmese!

– Mint a tündérmesében! A mit kivánunk, rögtön itt van. S a mi legszebb
benne, az, hogy alkalmatlan emberek közelléte nem háborit bennünket. Az
egész lakosztályban minden ajtó zárva. Senki be nem jöhet. S a
cselédeim, az egész háznépem tudja már jól a szokást, hogy ilyenkor
legalább három nap három éjjel nem szabad nekik bennünket háborítani.

Lady Idól nagyot bámult lord Dagobert szeme közé.

– A «szokás?»… «Ilyenkor?»… Hát szokott ön többször is megházasodni?

Lord Dagobert egész szabadjára ereszté a nevetését.

– Minden esztendőben, mylady! De becsületemre mondom, hogy az esztendőt
pontosan megtartom.

– Hisz akkor ön a valóságos «kékszakállú herczeg!» S mit csinál ön a
feleségeivel egy esztendő mulva? Megöli őket?

Lord Dagobert még jobban nevetett: «Dehogy ölöm, dehogy ölöm! Mind élnek
és vigan vannak, a hányan csak vannak».

Donna Idól azt hitte, hogy neki is nevetni kell: ez valami tréfa!

No természetes! Ha a férj nevet, akkor a nőnek is illik nevetni. Ez
benne van az esketési formuláréban.

– Donna Idól, – mondá lord Dagobert, maga mellé vonva a dagadó kerevetre
hölgyét – én nagyon szeretem, ha ön nevet. Imádom ezeket a megnyiló
korallajkakat, bámulom ezeket a gyöngysor fogakat, s mikor így
összehuzza a szemeit nevetés közben, az olyan, mintha a villámtüzet
konczentrálnák egy gyujtó-üvegben; hanem ezúttal mégis azt tanácslom
önnek, hogy ne nevessen. Ez a mi mai esküvőnk csak tréfa volt.

Ez a tréfa szó csakugyan komolylyá tette a hölgyet.

– Tréfa volt? S ön engem «Donna» Idólnak szólít?

– Bizony Donna Idól ön és nem lady Idól. Ön nem szerzett kellő
ismereteket párisi vendégszereplése alatt a francziaországi törvényes
szokásokról. Itt csak a polgári hatóság előtt kötött házasság bir
törvényes jelleggel; az egyházi szertartás meg van engedve, mint
czeremónia, de semmi érvénynyel nem bir Francziaország területén.

Donna Idól vállat vont.

– Hát bánom is én! Nem akarok Francziaországban maradni. Átmegyek
Angliába, s ott a pap előtt kötött házasság el van ismerve törvényesnek.
Ön pedig Angliában van otthon.

– Az ám. Csakhogy isteni Donna Idól! egy illuziótól kénytelen vagyok önt
megfosztani. Ha emlékezetem nem csal, ez a bizonyos főtisztelendő Páter
Severus üres óráiban az én lovászmesterem, egy megszökött skoláris, a ki
tudtommal soha sem volt papnak fölszentelve, csak hogy épen jól
megtanulta a litániát. Ön nem az első és hiszem, hogy nem is az utolsó
azon hölgyek között, a kik ez álpapnak az áldása által fel lettek
szentelve az én hitvestársamnak. De mondhatom önnek, hogy egynek sem
volt ellenem panasza.

Erre aztán bekövetkezett az a jelenet, a mi rendesen következni szokott.
A kétségbeesés, ájuldozás, átkozódás a rútul rászedett, a kelepczébe
csalt ártatlan hölgy részéről, melynek lord Dagobert ugyanannyi
mennyiségü esküdözést, engesztelést és végül kiméletlen erőszakot vetett
ellen. Hiszen ez volt ránézve a gyönyörnek a hatványozása. Holmi
csendes, szelid átadás, türelmesen nyujtott kegyek az ő vágyait nem
elégitették ki; neki az áldozatul esett ártatlanság vergődő
kétségbeesése szaporítá a gyönyöreit. Azért sietett a hölgyet
felvilágosítani a helyzetéről mindjárt a kezdetén az egyedüllétnek.

Donna Idól e felfedezés után azt tette, a mit a többiek, sirt,
könyörgött, átkozódott, küzdött; hasztalan! A viperamérges tőr nem volt
már a kezeügyében. Menekülni nem volt hová. Az ablaktáblák mind bezárva,
az ajtók csukva, a palota távol a lakott házaktól, a házi cselédség
betanítva és megszoktatva már az efféle jelenetekhez.

Végső kétségbeesésében bemenekült azon a kis rézajtón.

– No, hiszen ide futottál a legjobb helyre! – kiáltá lord Dagobert,
áldozatát utolérve.

Onnan nem volt hová menekülnie.

Itt azonban a hajdani akrobata nő, kinek izmai a gyakorlattól aczéllá
voltak edzve, egy hatalmas taszítást adott az üldözőjének, a mitől az,
sulyegyent vesztve, hanyatt esett a vízzel telt medenczébe. Donna Idól
pedig egy gazellai szökéssel keresztül ugrott a fürdőmedenczén, ki az
ajtón, azt hirtelen becsapta maga mögött, bezárta a kulcscsal, s a
kulcsot eltette a zsebébe.

Kis idő mulva aztán megjelent a rézajtó gömbölyü ablakában lord
Dagobertnek, az önkénytelen vett fürdőtől, de még inkább a haragtól
lángvörösre duzzadt arcza.

Igazán tréfás látvány! Egy haragos emberarcz, a kinek se keze, se lába.

– Donna Idól! Ezért ön kegyetlenül meg fog lakolni!

– Gondolja, lord Dagó?

– Ne hijon engem Dagónak, hanem ereszszen ki innen azonnal!

– S ha nem ereszteném?

– Ki fogom törni az ajtót.

– Nem lehet; mert csak befelé nyilik.

– De hát itt csak nem hagy?

– Bizonyos, hogy nem hagyom ott. A férjemet! Csak van eszem!

– No hát ereszszen ki innen.

– Nem addig, a míg ön a jegyzőt ide nem hivatja s a franczia törvények
rendeletei szerint velem szabályszerü házasságot nem köt.

– Ah, az botor beszéd! Arról ne is álmodjon, Donna Idól.

– Hát majd meglássuk: monsieur Dagó.

– Hát mit akar ön? El nem futhat innen, mert a szobája ajtajának a
kulcsa nálam van, s a cselédjeim ki nem eresztik.

– Eszembe sincs innen elfutni. Nagyon jó itten. Önnek a cselédjei
ismerik már a szokásokat. Három nap, három éjjel föl sem jönnek az
emeletre. Nem háborítják a paradicsomi boldogságot. Én tudok várni, csak
ön is tudjon. Dörömbözni szabad az ajtón. Az ön hozzátartozandói már
ismerik az eféle zajgást. Good bye mylord.

Azzal Donna Idól odament a kerevethez; megnyomta az asztalkán a titkos
rugót; arra az lesülyedt s rövid időn ismét fölemelkedett, megrakva
étkekkel, csemegékkel és palaczkokkal.

Donna Idól felnyitogatta az ételes tálak födeleit s inyencz gyönyörrel
mustrálta a drága étkeket, a melyekhez aranynyomatu papiron mellékelve
volt az elnevezés.

– Ah, potage à la Montesquieu! Ez az én kedvencz levesem! Micsoda
fölséges illat! Szarvasgomba pástétom! Az én ideálom! «Petites timballes
à la chasseur!» Ennek még hirét sem hallottam. Valami jó lehet. «Zephyr
des poulardes aux pointes d’asperges!» Zefir! kappan és spárga! Fölséges
valami. Galantine! Macedoine! Ez még épen egy fajdtyúk suprêmeje!
Fejedelmi lakoma! Ilyent csak Aladin szultán asztalára hordnak a
dzsinek. Nos, uram! hát nem tart ön velem?

S azzal neki könyökölt a dús lakomának s tömte a két piros orczája
duzzadtáig a drága jókat a szájába.

Lord Dagobert pedig onnan a kis kerek ablakból káromkodott s rugdalta az
ajtót.

– Ez a bor is fölséges, annyit mondhatok! szólt Donna Idól, felhörpentve
egy pohár chablist. Követte egy pohár sherry. Hanem a bordeauxi nagyon
erős! Szereti ön a bordeauxit, uram?

– Az ördög vigye el önt a bordeauxival együtt! orditá Lord Dagobert a
rézajtó közepéből.

– Vigyázzon! Most ugrik a dugó! Még egy pezsgős palaczkot is felnyitott
Donna Idól, a minek a dugója kicsiny hija, hogy orron nem találta a
haragos vőlegényt.

– Donna Idól! Most már elég volt!

– Nem, uram! Még egy pohár chartreuse következik. Csodálom, hogy ön meg
tud vetni egy ilyen válogatott vendégséget. Ön valódi aszkéta. Bámulom a
mértékletességét.

– Ön egy valóságos ördög, Donna Idól.

– Ismeri ön Tantalusnak a meséjét Dagikám? Azt hiszem, hogy ha
Tantalusnak azt mondták volna, hogy hivassa a jegyzőt, mindjárt
elhivatta volna.

– Azt nem fogja ön kidaczolni tőlem!

Donna Idól aztán, mikor jól megvacsorált, odament a lefüggönyözött
alkovenhez, széthuzta a damaszt kárpítokat, s éji toillettjét végezte a
lepihenéshez s hogy a boldog vőlegény lássa, mit veszitett, égni hagyott
minden gyertyát.

A varázsnyoszolya muzsikálta az olasz áriákat; Lord Dagobert pedig
káromkodott négyféle nyelven, a ketreczébe bezárva.


A PIRÍTOTT SZALONNA.

Lord Dagobert végre mesterére talált.

Donna Idól elfogadta a tervezett komédiát, csakhogy megfordította a
szerepet.

Ha a férj dörömbözött az ajtón és szitkozódott, a hölgy elkezdett
rimánkodni és segítségért kiabálni. A házbeliek azt hitték, hogy ő az
ostromolt fél. Hozzá voltak már szokva az ilyen jelenetekhez.

Ha lord Dagobert nagyon ordított, akkor Donna Idól előre-hátra
szaladgált a szobában s döntögette a székeket, asztalokat egymásra –
mintha kergetnék.

Mikor pedig a szócsövön át a szakácsnak küldött le izeneteket a
konyhába, akkor lord Dagobert hangját utánozta remekül.

A lordnak át kellett látni, hogy nyomorultul meg van fogva a saját
csapdájában.

De még sem akart kapitulálni.

Donna Idól ott reggelizett, ebédelt és vacsorált az orra előtt, s neki
csak az ételeknek a szaga jutott.

A mi legjobban ingerelte, az volt, hogy hát a kártyavetőnő jóslatának be
kell teljesülni. Egy ostoba jósnő, a kinek a jövendölésére okos ember
csak a furcsaság végett lehet kiváncsi, kimond egy lehetetlen dolgot,
egy abszurdumot. És ime az a lehetetlenség közel van hozzá, hogy
beteljesüljön.

Két napig kiállta az éheztetést. Már könyörgésre is fogta a dolgot: «Ön
kegyetlen dæmon! Meg hagy halni egy embert éhen! Egy Mac-Millan lordot,
utolsó sarját a nagyhirü családnak!»

– Ön maga tartja magát fogva, ön maga kárhoztatja el magát erre a
kinzásra. Egy Mac-Millan lord! Ha ön egy bookmakernek szavát adja, azt
megtartani becsületbeli kötelességének ismeri: hát egy ártatlan
hajadonnak adott szavát kijátszani gavallérhoz illőnek tartja? Hogy
hamis oltár, hamis pap előtt lett adva az a szó? De a mylord igazi
gentleman: angliai earl, a Bath-rend lovagja, s adott szava csak puszta
lég volt? Én életemben eleget éheztem azért, hogy a becsületemet
megőrizzem: ön most azért éhezik, hogy a becsületét kijátszsza.

A harmadik nap reggelén azt gondolta ki Donna Idól, hogy a közlekedő
asztalkával egy darab szalonnát hozatott fel magának.

– Ejh, meguntam már azt a sok mindenféle drága körömfaladékot. Nem kell
több osztriga meg pástétom: vágyom a szalonna után. A hogy hajdan
szoktuk, mikor faluról falura kóboroltunk, s kinn tanyáztunk a sátor
alatt.

Azzal oda kuporodott a kandalló elé, melyben maga megrakta az illatos
olajfából a tüzet, s elkezdte a kenyérszeletet, aztán meg a szalonnát
pirítani a tűznél.

Azt pedig mindenki tudja, hogy nincs invitálóbb illat a világon, mint a
pirított szalonnáé. A pirított szalonnaillat képes egy kikoplalt
emberrel a hitét megtagadtatni.

– Irgalom! ordítá az ajtó ablakán keresztül lord Dagobert. – Feleségül
veszem önt, csak abból a szalonnából adjon egy harapást.

– Komolyan mondja ön?

– Komolyan mondom.

Arra aztán megszánta Donna Idól; vagy talán nem is szánta meg: kitelik
tőle, hogy csak kiszámított furfang volt. Odavitte a piritott szalonnát
és kenyérszeletet az ablakocskához s egy falatra valót levágott belőlük,
azt rózsás ujjai közé csiptetve, odadugta lord Dagobert szájába.

Egy percz alatt lenn volt.

De többet aztán nem adott neki belőle.

Az pedig, hogy egy agyonéhezett embernek «egy» falatot adjanak a
szalonnából, többet nem, tultett Arbuez minden torturáin.

Lord Dagobert szemei kék-zöld karikákat hánytak a dühtől.

– Hivassa ön a jegyzőt, – mondá neki Donna Idól.

– Kivel hivassam? Mikor nem mehetek ki.

– Irja meg neki a nyilatkozatot, hogy házasságot akar kötni velem.

– Mivel irjak? Hisz nincs irószerem.

– Dehogy nincs, én már arról is gondoskodtam. A varázsasztal mindent
felhozott.

Azzal odavitte az ajtóhoz az irószereket s azokat a csiptetővel benyujtá
a fogolynak.

Aztán diktálta neki, hogy mit irjon? Valóságos kapituláczió volt az,
kényre-kegyre.

Lord Dagobert jól tudta, hogy a törvények értelmében már ennek a
levélnek az erejénél fogva is el fogják marasztalni, ha a házassági
igéretét be nem váltja, legalább is a móringolt huszezer fontba; de már
ezt nem bánta. A levél Donna Idól kezében volt már.

– No, már most bocsásson ki.

– Dehogy bocsátom! Előbb összekelünk. Adja ide a szobám kulcsát, hogy a
jegyzőt a tanuival együtt bebocsáthassam.

Még ennek is meg kellett történni.

Donna Idól a sülyedő asztallal leszállítá a jegyzőnek szóló levelet, s a
szócsövön át lekiáltá az utasítást, hogy mit tegyenek vele.

A legrövidebb időhaladék mulva ott volt a jegyző a két hivatalos
tanuval.

A kis asztal már terítve volt a nászlakomához.

– Hol van a vőlegény? kérdezé a jegyző az elfogadására siető
mennyasszonytól.

– Ott van, – szólt Donna Idól a rézajtóra mutatva, melynek ablakán lord
Dagobert sáppadt arcza tekintett ki. – Nem volt már veres.

– Uram! kiáltá a jegyzőnek. – Ön látja, hogy én rajtam itt erőszakot
tesznek. Engem akaratom ellenére bezártak.

– Azt látom. Ki zárta önt be?

– Az az ördögi nő ottan.

– Ah! Donna Idól? – Hát Donna Idól hozta önt ide erőszakosan, vagy ön
hozta ide Donna Idólt?

– Én hoztam ide.

– Csalás által? Megesküdött vele álpap előtt? De furcsa helyet
választott ön magának a mézes napok eltöltésére mylord!

– Választott az ördög! Ő csukott be ide.

– S most nem ereszti önt ki addig, a mig ön a Code civil értelmében
törvényesen egybe nem kél vele.

– De ez a házasság erőszakolva van.

– A miatt tessék majd a biróhoz fordulni. Az előzmények rám nem
tartoznak.

– De én protestálok ellene.

– Hát az az ön dolga. Akarja ön az egybekelést végrehajtani, vagy nem
akarja? Ha nem akarja: én megyek a dolgomra. Ön fizet százötven frankot
a hiába idefárasztásért.

– Nem! Maradjon! Hol a szerződés? – Irom alá!

Mindent megtett már, a mit csak kivántak tőle.

A jegyző és a tanuk hitelesíték a házassági levelet s átadták Donna
Idólnak.

Akkor aztán Donna Idól kibocsátá a csapdából a – boldog férjet. Most már
csakugyan férj volt: s annyiban boldog is volt, hogy rögtön neki
eshetett – a terített asztalnak, hol hatalmába kerített egy egész
suprême de fajdkakas pástétomot, s azt oly mohón betömte, hogy a
vendégeknek még csak kostolót sem hagyott belőle. Ivott is a mellett, a
legnagyobb poharakból, a melyek csak az asztalon voltak. Egy szót sem
szólt senkihez. Mikor aztán egyszer pihenőt tartott, azt mondá neki a
jegyző: «No most mylord, ősi szokás szerint úgy illik, hogy a vőlegény
mondjon egy toasztot a menyasszonyára». – «Várjunk egy cseppet, – mondá
lord Dagobert – úgy megterheltem a gyomromat, hogy addig nem tudok
többet inni, a míg a «pastilles digestives de Bilin»-eimből be nem
veszek.» Azzal felkelt, kiment a szobából s soha se jött többet oda
vissza.


A LOVAS KOLDUS.

Lord Dagobert nem indított pert lady Idól ellen. Tudhatta jól, hogy nem
fogja megnyerni – erőszak alapján. Egy férfi, a kit erőszakkal vesz el
egy nő – a saját házánál! Még ki is fogják nevetni. Sőt tetejébe még
maga kaphat egy kellemetlen processust az egyházi szentségekkel való
komédia-játszás miatt. Kifizette a móringot a myladynek s aztán úgy
tett, mintha ő csapta volna el az asszonyt magától. Csak azt tiltotta
meg neki, hogy a míg az ő nevét viseli, a szinpadon tánczoljon.

Azután lefolyt valami tíz esztendő. Ez alatt lord Dagobert az ő óriási
vagyonának tökéletesen a nyakára hágott. Őrült pazarlások, vakmerő
vállalatok, meg a szép asszonyok iránti szenvedélyei tönkre juttatták.
Az ősi vagyonának utolsó részét elnyelte egy skót banknak a bukása, a
hol neki kellett helyt állani az igazgatók által elsinkófált összes
betételekért.

Ekkor aztán lótott-futott a világban, hogy a hajótörött vagyon
roncsaiból valamit megmentsen; de mind sikertelenül. Az a bizonyos
házasság is kárbaveszett rá nézve a hajdani imádottja leányával. A lady
Idóllal kötött törvényes viszonya azt lehetetlenné tette.

Mikor aztán az utolsó fonala is elszakadt a reménységnek s nem maradt a
zsebében több egy louisdornál, egy reggel szépen megborotválkozott,
felkötötte tükörből a nyakravalóját, gomblyukába tűzte az ibolya-csokrot
s a legujabb áriát dudolgatva a Donizetti operájából, megindult a Szajna
hídja felé, azzal a szándékkal, hogy a vízbe öli magát.

Útközben azon gondolkozott, hogy mit csináljon azzal a megmaradt egy
aranynyal?

A Szajna hídja előtt találkozott a lovas koldussal.

Ez egy ismeretes alakja volt a párisi életnek. Egy invalidus, fél lábú,
a kinek az az ötlete volt, hogy ő lóháton fog koldulni Páris utczáin.
Szerzett magának egy rokkant gebét, azzal a vak lóval botorkálta végig a
boulevardokat. Jó üzletet csinált. Az emberek nevették, szidták, de
észrevették. Egy koldus, a ki lóháton koldul a gyalogjáróktól!

Lord Dagobert szembe találkozott a lovas koldussal. Az már messziről
rázta eléje a levett kalapját s panaszolta a Waterloónál kiállott hős
tetteit.

A mylord odadobta a koldus kalapjába az utolsó aranyát s aztán ment a
híd felé.

Egyszer csak «klipp-klapp, klipp-klapp», koczog utána erősen a lovas
koldus a sánta lovával, s a mint utoléri, elkezdi szidni tele torokkal:

– Szégyen gyalázat! Egy ilyen úrtól! Hamis louisdort adni a szegény
koldusnak. A lovas koldusnak! A kinek magán kívül még a lovát is kell
tartani: azt a lovat, a ki a waterloói ütközetet látta s azóta nem akar
látni semmit. – Szégyelje az úr magát! Itt van a hamis louisdorja! Tegye
vele bolonddá Tortonit, de ne a szegény lovas koldust.

Ez a szó egy eszmét adott Dagobertnek. «Tortoni!»

Eszébe jutott, hogy tegnap elfelejtett ebédelni, ma pedig még nem
reggelizett. Éhomra kellemetlen érzés lehet a vízbe fulni.

Visszafordult Tortonihoz.

Ott ő sok szép pénzt elpocsékolt néha napján: ez az utolsó arany is hadd
menjen oda. Hamis arany ugyan: de a vendéglős azt nem nézi, s ha
felismeri is, elhallgat vele. Régi ismerőse ott minden pinczér.

Igaz, hogy husz frankért Tortoninál nagyon mértékletesen lehet
reggelizni; de a fődolog az, hogy az utolsó reggelijét Tortoninál
költötte legyen el. Fütyölve ment odáig.


JOBB HOLNAP EGY TUZOK, MINT MA EGY VERÉB.

Lord Dagobert helyet foglalva egy asztalkánál, tanácsot tartott a
pinczérrel, hogy miféle lakomát lehetne csapni húsz frankból?

Lássuk csak! Mi a legkisebb vad, a mi tíz frankért kapható?

– Két veréb.

– Helyes. Süttessen nekem két verebet; de jó vastag szalonnát
piríttasson hozzá.

(Átkozott emlék! Azzal a pirított szalonnával!)

– Miféle ital az, a miből sokat lehet inni öt frankért? (Tortoninál.)

– Egy pohár bokk.

– No, hát egy pohár bokkot. És aztán egy vajas kenyeret.

– Az három frank.

– Marad még önnek borravaló egy louisdorból két frank.

– Köszönöm mylord.

E közben két hölgy telepedett le a szomszéd asztalhoz. Az egyik délczeg,
élte virágában levő delnő volt, a másik éltesebb; olyan társalkodónő
forma. Mind a kettő elegáns öltözetben.

A fiatal hölgy elég fenhangon rendelt meg pástétomot fajdtyuk
suprèmeből.

(Fajdtyuk suprème! Fatális emlékek!)

A pinczér megjegyzé, hogy fajdtyuk suprème pástétomot nem szolgáltatnak
adagonként; hanem csak egészben.

– Úgy volt értve. Aztán egy palaczk Cliquot-t.

S annak a két hölgy magában meg akar felelni.

Lord Dagobert odainté magához a pinczért.

– Ki ez a hölgy a szomszéd asztalnál?

A pinczér nagyot nevetett.

– Ez a hölgy? – Ez a hölgy önnek a felesége, lord Mac-Millan: Lady
Mac-Millan.

A név említésére a hölgy is odatekintett.

– Ah! Lord Dagobert! Milyen véletlen találkozás! Hát mit csinál ön?

– Az utolsó louisdoromat fogyasztom. S akkor aztán készen vagyok a
világgal.

– No, lássa ön, én jobban gazdálkodtam. Én a húszezer fontomat
szerencsés spekulácziókkal felszaporítottam százezer fontra. Most már
visszavonultam s a rentéimből élek. Van nyolczvanezer frank jövedelmem
és semmi adósságom.

– No – adósságom nekem sincs már.

– De igen is van, lord Mac-Millan. Nekem adósom ön még azzal a bizonyos
toaszttal. Tudja ön, mikor kiment megkeresni a pastilles de Bilint?
Megtalálta ön már a gyomormegterhelés elleni lapdacsait?

– Most már semmi szükségem rájuk.

– No, hát most leróhatná ön az adósságát, lord Dagobert: itt a pohár!

Lord Dagobert végig gondolta a dolgot. Itt van egy szép asszony, még
most is nagyon szép, nyolczvanezer frank évi jövedelemmel. Aztán el se
kell venni, mert már meg van. – Fogta magát, otthagyta a két mai verebet
s átült a másik asztalhoz a fajdtyuk pástétom mellé s aztán elmondá a
tartozásban maradt felköszöntőt.

«Ezt a poharat az én kedves feleségem egészségére. Mylady Mac-Millan
cheers!»

… És így lord Mac-Millan másodszor is megnősült – éhségből.



BABSZEMEK.

Egy szóval: nem tudok dolgozni.

Megvolna hozzá minden: sima papiros, kék tinta, jó irótoll; gondolatom
is volna, a mit leirjak s a mi fődolog: volna abszolut magányosságom, a
hol senki sem háborgat; hozzá nyári napok; a nappal együtt kelek fel.
Mégsem tudok dolgozni. Olyan szép ez a világ, hogy nem kerül sor a
«sorra».

Először ez a gyönyörü panoráma, a mit innen a gunyhóm ajtajából látok.
Nincs a világon ehhez fogható szép! Alattam terjeszkedik az ifjudad
testvérváros, keresztülszelve a hatalmas Duna szigetektől szakgatott,
kettős medre által. Negyven esztendő óta nézem innen erről a helyről,
hogyan nő, hogyan emelkedik, hogyan foglal tért, hogyan hódít ez a szép
Budapest. A magasan kiemelkedő bazilika most már egész világváros-képet
ad neki s a központi pályaudvar homlokzata úgy tünik föl, tőlem nézve,
mint egy óriási diadalkapu, melyen át dicsőség, gazdagság, nemzeti
életerő özönlik be a szétdagadó fővárosba. Uj palotasorok a két parton
és be a Rákos felé, melyek már Kőbánya házcsoportjaival összeérnek s a
széles erdősor a város körül szintén tele van házakkal, de azokat még
eltakarják a fák: csak egy nagy kupola, egy-egy háztömb jelzi, hogy ott
is világ van. Az én időmben e paloták, ez erdők helyén csak homoksivatag
volt, melyről minden szél porfelleget zudított a városra.

Az előtérben meg az ős Buda, a királyi várral s az új palotákkal, a
Mátyás templommal. A százablaku Ferdinánd-kaszárnya mellől a tulparton
versenyző magasra emelkedik a monumentális országház, maga a Gellérthegy
is bástyakoronájával beillik kontrasztnak e felséges képbe.

És aztán tovább az a végtelen nagy alföldi sikság, melynek láthatárát
csak napfelköltén látni, a mikor még az ég aranyból van: nappal az már
összeolvad az éggel. S e meleg síkságot az Istenkéz himezte ki rét
zöldjével, kalászaranynyal. Szebb ez a tengernél! Mennyi színpompa!
Milyen vakmerő ellentétek az ég és föld koloritja között! A Duna
azurjában gyorsan siklanak fel és alá a karcsu gőzösök s a mezők sík
tábláján fehér gőzkigyókat huz maga után a távozó vagy közeledő vonat,
melynek dübörgése ide hallik hozzám. Ez a kép mozog és beszél.

De sok órámat elvitte már ez a felséges panoráma! De szivesen adtam!

(No lássunk komolyabb dolog után, mert panorámanézésből meg nem élünk.
Vár az iróasztal!)

Igen, igen; de előbb körül kell járni a szőlőkertet. Máskor is szerettem
a szőlőt elnézni. Ezt az isteni növényt, mely az olyan elátkozott
földben, a melyben a burgonya nem adja meg a vetőmagot, vigan tenyészik
és ontja az emberi kedély örökké gyógyító panaczeáját, a föld lelkét: a
bort. Máskor is kalaplevéve jártam közötte. Hát még most! A mikor az a
pokolbeli szörnyeteg, az ördögök legapróbbika, kinek neve nem «légió»,
hanem «trillió», az egész szép budai hegységet sivataggá tarolta már, a
melyen egész hegyoldalonkint nem látni mást, mint kutyatejet,
farkasalmát, méregsalátát, bűzlabodát, elpusztuló szőlők szomorú
bozotját s e boszorkány-avar közepett, úgyszólván, még az én kertem az
utolsó oázis, a hol buja zöld szőlőket látni, megrakva tömött fürtökkel.
Védelmezem őket a gonosz ellen szénkéneggel, műtrágyával. A hol a
fillokszéra már kipusztított egy-egy telket, azt beültettem ujra
amerikai szőlővel és hazai fajokkal. Ezeket mindennap tanulmányozni
kell. Mert nagyon különböző az amerikai szőlőknek a hivatása,
rendeltetése, habitusa és természete. A riparia sauvage (két éves)
harmadfélöles vesszőket hajt, s felkapaszkodik a fák tetejére, gyönyörü
piros a venyige, korallból vannak a kaccsai, a levele sötétzöld; de ez
csak venyigét szaporítani lesz jó, a bogyója tintának való, nem bornak:
ezt be kell ójtani, ha megerősödik. A Jaquez, a Solonis, a Vialla meg a
Herbemont már iható bort is ád, de nagyon későn érik. Ezeket már az idén
beójtottam s szépen megmaradtak az ójtások. De már ezeket forró napokon
öntöztetni kell; azután az ójtás helyéig feltakartatni, a nemes galyról
a harmadgyökereket s az alanyról a fattyuhajtásokat levagdalni s megint
betakarni. Ezt mind magamnak kell elintézni, mert én tanultam ezt. Az
«Othello» aztán már egészen jó és korán érő gyümölcsöt hoz, néhány már
meg is vallja a termését: már augusztusban egész feketék a fürtök. Van
azután idei ültetésü, amerikai gyökérbe ójtott, hazai szőlőből is egy
táblám. Szegénykék, már most a földön futnak, mint a földi szeder s már
egy része fürtöket hozott, fehéret, rózsaszínüt, finomat. Javában érik,
régi tőke, új ültetés gyümölcse; aranyért nem adnám.

Csakhogy vannak, a kik aranyat nem adnak érte, hanem ingyen kérik. Ez a
sok sárgarigó!

Madarat persze az én kertemben meglőni nem szabad; hanem jó nevelést
kell nekik adni. Egész esztendőn át ők segítik nekem a hernyót
pusztítani s én jutalmul átengedem nekik az összes eperfáim termését. De
a fügéimet, meg a szőlőimet nem szabad bántani. Az is mesével határos,
hogy a Svábhegyen füge teremjen; pedig hát nálam kitünő terem: jobb az
olasznál; valóságos balkáni szultánfüge. Ezeket én úgy védelmezem, hogy
mikor a gyümölcs az éréshez kezd nőni (három nap alatt megnégyszereződik
az alakja), akkor tűllből zacskókat huzatok rá: így aztán se madár, se
bogár nem bántja. A szőlőnek pedig ilyenforma a védelme nálam. Hosszú
spárgákat huzok keresztül-kasul egyik karótól a másikig s erre a
spárgára négyfelé hasitott hirlapokat akasztok. Rendesen a Pesti Naplót
használom rá. A Nemzettől nem félnek a rigók. Tudják, hogy az még a
madárnak sem vét. Hanem az idén már a Pesti Naplótól sem ijednek meg:
más strategémát kellett kigondolni. Egy-egy fára hatalmas ürükolompokat
akasztottam fel; ezeket aztán hol magam, hol a vinczellérem meg-meg
kongatjuk s a kolompszótól azután riad szét a rigó, seregély nagy
visitozással.

(No de már most elég volt a rigók tragédiájából; menjünk az asztalhoz –
dolgozni.)

Kezemben már a toll! Kezdem már! Csak a hegedüt stimmolom.

Ekkor elkezdtek az ablakon koczogtatni.

Ki az? Mi az?

Két czinege. Egy kékfejű, bóbitás, meg egy fekete fejű.

Hja! Igaz! Erről bizony meg is feledkeztem. Ez ugyan a piktor fiam
kötelessége volna, de ha ő ma el van foglalva a kartonjaival, hát ez is
én reám vár. Még ma nem kaptak a czinegék diót. Hja bizony, a ki
czinegét akar tartani, az gondoskodjék róluk.

Ezt mi úgy csináljuk: a rózsafák közé tüzdelünk le hosszú
mogyorófavesszőket. Azoknak a hasított vége közé odaszoritunk egy fél
diót. Arra aztán előjön tiz-tizenkét czinege, a ki már ott czinczog a
májusfán, lármáz, követeli a maga ángáriáját; rákapaszkodik a pálczákra,
egyik a másikat kergeti: összevesznek, hajbakapnak úgy, hogy leesnek a
földre. Ezeket már mi mind ismerjük, mint a jó policzáj a maga gyanus
csavargóit: ez a fekete fejű, ez a bóbás, az az öreg, ez a fecskefarku,
az a sánta lábu (a legvakmerőbb veszekedő valamennyi között). Ez a mi
mindennapi konczertünk. Néha aztán odavetődik vendégszereplésre közéjük
egy-egy harkály is: van egy feketehátu, veresfejű, piros bugyogóju,
aztán egy zöld hátu, veres begyü; aztán meg egy barnán pettyegetett,
veres bóbitás, a mit a székelyek «tarka Jézus»-nak neveznek, s az is ott
produkálja magát a dióevésből. Egy cseppet sem zsenirozza magát egyik
sem, hogy mi ott járunk-kelünk.

De hát ezek hogy nem repülnek világgá a kolomphangtól? Úgy, hogy ezeknek
jó lelkiismeretük van. Ők bogarakat, hernyókat szedegetnek, beérik a
napraforgó tányérbelével, a mi az ő számukra van is ültetve; tudják jól,
hogy ők az én kosztosaim.

(No de már most igazán menjünk ám dolgozni!)

Mi is a czím? Ha én azt tudnám!

Már megint micsoda lárma van odakinn? Kinézek az ablakon. No ez már
hallatlan! Most meg a «mókus!»

Tudniillik, hogy ott ütött tanyát nálam még tavaly egy mókuspár. Azok
már az idén családot is alapítottak. Éppen a ház mellett van egy jókora
iharfa, azon van egy nagy sárgarigó-fészek; ezt a fészket a mókuspár
kisajátította magának s egyszer csak előjön belőle három kis fiók
mókusával. Persze, hogy ezek is egészen a családhoz tartozónak tekintik
magukat. Ott játszanak napestig a fán, soha czirkuszi bohóczok ezeknél
tréfásabb saltimbankokat nem csináltak, mind a hárman belefogóznak
egymásnak a farkába s így kergetőznek alá s fel a fa derekán; majd meg
szembeszállnak, pofozzák, harapják egymást s mikor elfáradtak, akkor
végighasalnak egy faágon s nézik, hogy hát mi mit csinálunk? Időközben
diót majszolnak.

No hát én kiadtam nekik a konvencziót. Nézzétek: itt van tizenegy diófa,
ez a ti örökségtek; a mi ezen termett, azt elhordhatjátok; hanem az
egyetlenegy körtefámnak, a min az idén termés van, békét hagyjatok.

Hanem hát ilyen a gyerek! Nem éri be azzal, a mit megengedtem neki. Mit
csinál? Leszáll a fáról s a féldiókat, a miket én a czinegéknek raktam a
karóra, azokat lopja el. Ezt jöttek bepanaszolni a czinegék az
ablakomra.

Ki kellett mennem, elejét venni diplomácziai úton a kitörésre készülő
czinege-mókus-háborunak. Nem tréfa dolog! A czinegék a fa tetején is
megtámadják a mókust, s ha öt-hat körülcsiripeli, megfutamítják.

Erre a mókusherczeg nagy mérgesen felfutott egy vadgesztenyefára.
Lekapott egy gubót s elkezdte sebesen tisztogatni az apró fogaival. – Én
váltig intettem őt jóakaratu tanácscsal: «Pirincz! Az vadgesztenye. Az
nem mókusnak való; ne fáraszd vele magad!» A fiatalságnak hiába beszél
az ember. Egyszer aztán, mikor beleharapott a vadgesztenye belébe,
érezte, hogy az csunya, fanyar, keserű, úgy a fejemhez vágta, csak úgy
koppant! S aztán megugatott. Ez a hála!

(Hát lehet az embernek itten valamit dolgozni?)

Mire mégegyszer leülök az iróasztalhoz, delet harangoznak s nálunk
igazhivőknél az a rituális szokás, hogy tizenkét órai harangszóra
betálalnak. Azaz, hogy kitálalnak, mert a verandán ebédelünk. A czinegék
odajönnek az asztal széléig, a korlátra ülnek.

Már most aztán mondja meg valaki, hogy gulyáshus, zöld bab csuspájz, meg
palacsinta után, meg egy – két – három–négy pohár svábhegyi sajáttermésű
bor után lehet-e, illik-e, szabad-e dolgozni?

Abszurdum! A délutáni dolgozást hitem és vallásom tiltja.

Ilyen nonpossumus állapotban látogat minap meg az én kedves öcsém, Tóth
Béla, a Budapesti Hirlap munkatársa.

– Mit hoztál, kedves öcsém, Béla?

– Nem hoztam én, kedves bátyám, hanem vinni akarok. Nem volna valami?

– Jaj, kedves öcsém, az idén nem termett se alma, se szilva, se poézis a
Svábhegyen. Nem termett egyebem, mint három métermázsa babom (prima
qualitét). Abból két zsákkal eladhatok.

– Nem kell nekünk zsák számra bab, édes bátyám, hanem ha ád el kelmed
belőle szemenkint, azt megveszszük, hanem hogy minden szem babhoz irjon
valamit, akármit.

Így támadtak a «Babszemek.»

Előre is megmondom, hogy ezekben semmiféle poézis nincsen, mert ezek
mind olyan megtörtént dolgok, a miket egyszer-másszor feljegyezgettem
magamnak! S biz ezek nem is érnek többet, mint egy «babot.»


I. A FURCSA DRÓTOS TÓT.

Volt egyszer egy hatalmas miniszter Bécs városában, a kit úgy híttak,
hogy Metternich. Az ő engedelme nélkül semminek sem volt szabad történni
a nagy császárvárosban s ha valaki prüsszenteni akart, elébb engedelmet
kellett neki rá kérni a policzájtól s letenni érte a taksát. Nagyra is
volt a miniszter a policzájával, hogy olyan nincs több a kerek világon,
mert az még azt is megtudja, hogy ki mit álmodott az éjjel?

Volt azonban a hatalmas miniszternek egy veje, a ki magyar gróf volt, a
leghiresebb lovas a világon, a kinek lóháton elkövetett kalandjairól
egész könyvet irtak: hogyan ugratta keresztül a paripájával az útjába
akadt szekeret a benne ülőkkel együtt; hogy szöktetett alá a bástyáról,
hogy lovagolt fel a budai várba a földalatti lépcsősikátoron. De gyalog
is túljárt annak az esze a másén.

Egyszer azt mondja a gróf az apósának:

– Ugyan öreg, ne légy olyan nagyra azzal a te bécsi rendőrségeddel. Én
fogadok veled, hogy legközelebb elfogatom magamat itt Bécs város közepén
a te policzájoddal; pedig semmit sem fogok tenni, a mit becsületes, jól
nevelt gavallérnak megtenni nem illik, se olyan öltözetet nem fogok
felvenni, a milyenben nem szokás az utczán járni, se olyan helyre nem
megyek, a hová nem szabad mindenkinek belépni, se olyan szót ki nem
mondok, a mi akár a törvényt, akár az illendőséget megsértse, és mégis
vasra fognak verni s úgy hoznak ide tehozzád, négy szuronyos katona közé
fogva, lánczon.

– Tartom a fogadást, mondá a miniszter. Mibe fogadjunk?

– Potom kétezer aranyba.

A miniszter kapott rajta, parolát adott rá. Előre örült neki, hogy lesz
valahára olyan csodaeset a világtörténetben, hogy egy após kap pénzt a
vejétől.

A policzájának pedig erősen meghagyta, hogy ugyan duplán vigyázzanak e
napságtól fogva az ő kedves vejére, hogy valami Stikk[4] ne essék rajta.

Volt akkoriban egy hires vendéglő Bécsben, a mit úgy híttak, hogy
Matsakkerhof. A nevét Csák Mátétól kapta, a hatalmas magyar dinasztától,
a ki Róbert Károly idejében ellenkirály volt. Ő építteté azt a máig is
hires házat Bécsben, nevének dicsőségére, a mit fenn is tartanak a jó
borok, a miket a vendéglőben mérnek. Idejártak akkoriban a
Magyarországról jövő uraságok.

Egy délben beállít a fényes étterembe egy drótos tót, az egész világon
jól ismert fakó gubájában, derekán rézcsattos tüsző, oldalán pitykés
szeredás. Arra akasztva egy karika sodrony, meg egy pár drót egérfogó;
lábai drótosdivatszerű bocskorokba fűzve, kezében egy hűséges vasasvégű
somfa czelőke.

A drótos körülnéz, meglát egy üres asztalt a szegletben, a mellé
letelepszik, a botját a székhez támasztva s a szurtos kalapját a bot
végére tűzve. S azzal elkezd csengetni a kés fokával a poháron.

A pinczérek rohannak hozzá, hogy mit akar?

– Ebédelni.

– De itt drága ám az ebéd!

– Az a jó, a mi drága. Mi a legdrágább?

– A fáczán-pecsenye.

– Azt kell hozni. – Hát az mi, a mit ott a másik asztalnál békateknőből
szürcsölgetnek?

– Az meg osztriga. Tuczatja két forint.

– No hát három tuczatot belőle. – Azután jöhet a fáczán. Bor is kell
hozzá. Milyen van?

– Van gumpoldskircheni: három forint a flaska.

– Az nem kell! Nincs más? Drágább?

– Tetszik Johannisberger? Az nyolcz forint.

– Két flaskával.

A drótos szép nyugodt lélekkel megebédelt. Tudta, hogy mire való a
szalvéta. Nem ivott a palaczkból, hanem rendén pohárba töltötte a bort,
nem szopta le az ujjait a fáczánpecsenye után s nem törülte a kést a
bocskorához, a csontokat sem dobálta el a földre.

Még azután fekete kávét is hozatott, s a kávéhoz kikereste a legdrágább
likört, a «mandarint.»

Mondták neki, hogy abból egy forint egy kupiczával.

– Akkor hát kérek egy egész üveggel.

A fizető pinczér nagyon vakarta a füle tövét: a különös vendég számlája
felment száz forintra.

– Ki fizeti ezt meg?

– Magam vagyok az az úr, mondá a drótos s azzal felkapcsolá a tüszője
négy csatját egymás után, kivett belőle egy bugyellárist, szép piros
bőrbe kötött bugyellárist, aranyos czímerrel a hátán. Elkezdett a
pénzben válogatni. Biz abban nem volt kisebb bankó ezresnél. Kivett
egyet a sok közül s odanyujtá a fizető-pinczérnek: «nyek sza lubi!»

Az bocsánatot kért, hogy annyi pénzzel nem rendelkezik, hogy vissza
tudjon adni; majd mindjárt elfuttat a bankhoz, ott felváltják.

A drótos ráért várakozni; azalatt iszogatta a drága likőrt poharankint,
mint a ki ilyenhez van szokva.

Egyszer csak jön ám a pénzváltó pinczér vissza; de nem egymagában, hanem
egypár fogdmeg és egy biztos kiséretében.

A rendőrbiztos felszólítá a drótost, hogy minden ellenkezés nélkül adja
meg magát s kövesse őt a rendőrségre. Nagyobb tisztesség kedvéért egy
pár vaskarpereczet is kapcsoltak a két kezére.

A drótos engedelmeskedett, hagyta magát a rendőrfőnök elé vitetni. Ott
megvizsgálták a tüszőjét s megtalálták benne a kérdéses pénztárczát. Sőt
még többet: egy muzsikáló arany tubákos pixist, egy arany repetir órát,
meg egy briliántos gyűrűt. Semmi kétség. Itt vannak a bűn-tanujelek!
Nagy rablógyilkosság van itt!

A hatalmas miniszter éppen maga is ebédnél ült: neki csak «pakene
händli» járta, egy pfiff vözlaui mellett. A miniszter mindig panaszost
eszik. Még sem hizik. A midőn betoppan hozzá maga a rendőrfőnök, sápadt
arczczal.

– Herczegem! Gonosz hírt hozok. Önnek a vejét meggyilkolták, a gyilkost
elfogtuk. Megtaláltuk nála a gróf pénzes tárczáját, tele sajátkezű
jegyzeteivel és egyéb ékszereit. Itt hozzák a gonosztevőt, vasraverve,
négy katona között.

Akkor kezdett el csak «szakramentezni» a hatalmas miniszter, mikor
meglátta a vasravert drótost.

– No ti szépen kirántottatok a zsebemből kétezer aranyat! Hisz ez a
drótos maga az én vőm, gróf Sándor Móricz!

A fogadás minden pontjában meg volt nyerve.

A gróf semmit sem tett, a mit becsületes gavallérnak nem szabad
megtenni; mert a Matsakkerben ebédelni nincs tiltva. Nem viselt olyan
öltözetet, a milyenben az utczán nem szokás járni; mert drótos tót
mindig ilyen öltözetben jár az utczán. Nem mondott, nem tett semmit, a
mi törvény és illendőség ellen van; mert jó bort inni s ezressel fizetni
se nem bűn, se nem illetlenség; és mégis vasraverték.

A gróf megkapta a kétezer aranyat, a policzáj meg egy hosszú nagy bolond
orrot, ezt viselhette, a míg benne tartott.


II. A PIA MATER.

Volt egy jeles intézmény a hajdani kálvinista iskolai életben, a mit úgy
híttak, hogy «academica promotio.»

«Akadémiai előmozdítás» – szóról szóra. Nem «előléptetés», hanem
«előmozdítás.»

Arra, hogy előléptessen valakit, nem volt joga a kollégiumnak; de hogy
előmozdítson, azt megtehette.

A következő módon:

Minden egyházkerületben vannak olyan jól dotált rektóriák, a melyeknek a
jövedelme fölér egy viczispánsággal. Már most az ilyen kitünő
kondicziókra kiszemelték a teológiát végzett ifjak közül azokat, a kik a
tudományokban való előmenetelük által jogos reményre szolgáltattak okot,
hogy belőlük valamikor még professzor, vagy esperes fog válni s ezek
lettek odaküldve. Három esztendeig tartott a boldogság. Addig a
rektornak paradicsom volt az élete. Ez idő alatt azonban a fizetését meg
kellett takarítania s az így gyűjtött összeggel ki kellett mennie
külföldi akadémiákra s ott tökéletesítenie magát valamely kedve szerint
való katedrára. Igy támadtak a leghiresebb tanáraik az atyafiaknak. Ez
megint egy adalék a «gazdag szegények» történetéhez. Kincsszórás üres
marokból. Olajtöltögetés az özvegyasszony kifogyhatatlan korsójából.

Ilyen jól helyezett rektória volt a Dunántúl az ó-szőnyi, Révkomárommal
szemben.

Mikor én kis gyerek voltam, akkoriban is egy később hirneves tudóssá
emelkedett rektor volt Ó-Szőnyön.

Komáromban pedig Kalmár Ferencz nagytiszteletű úr volt az esperes.

Gyönyörű egy pátriárkai alak, országszerte ismeretes prédikátor, a kinek
a szónoklatait nyomtatásban is kiadták.

Én csak egyszer láttam életemben: kis «sexta»-diák koromban. Még akkor
csak félesztendeje, hogy koptattam az iskola küszöbét.

Jöttek a vizitátorok (a kiket mi gyerekek úgy híttunk, hogy «vizi
tatárok»): az esperes, a főkurátor, meg egy presbiter. Azok a diákokat
megexaminálták.

Nem ijedtünk ám meg tőlük! Nagy az öntudat büszkesége a helyét jól
megálló diáknál!

Én tőlem azt kérdezte a hatalmas nagy ember, Kalmár Ferencz:

– No kis fiacskám, hát tudod-e már a zsoltárokat?

– Igenis, tudom.

– Hát meg tudnád-e mondani, hogy hányadik zsoltár az, a mely ezen
kezdődik: «Aru kankaru netsi sőre za?»

– Igenis, tudom; a LXVII. zsoltár.

Tudniillik, hogy az kezdődik ezzel a sorral: «Az erős Isten uraknak
ura.» A mi visszájáról olvasva, a fentebbi mondatot adja ki.

Ebből az tünik ki, hogy a dicső emlékű nagy ember szerette a tréfát.

De én is kitüntettem, hogy megértem a tréfát.

Azonban egész klassziczitásában tünteté fel attikus humorát a mi
főpapunk, a midőn az ó-szőnyi rektornak (letelvén az academica promotio
három éve) kiadta a hivatalos bizonyítványát, mind tanítói működéséről,
mind erkölcsi magaviseletéről.

A bizonyítvány, akkori szokás szerint, latinul volt fogalmazva.

A vége így hangzott:

«Utpote omnes puerorum pias matres gravidas fecit.»

No iszen lett elszörnyedés a kollégiumban, mikor ezt a lepecsételt
bizonyítványt az iskolaszék előtt felolvasták!

Hisz ez egy szörnyeteg! Egy Minotaurus! Egy Sardanapal! A kit nem
akadémiákra küldeni; de örökre ártalmatlanná tenni kötelessége a szent
eklézsiának.

Szerencsére nagytudományu Márton Ferencz professzor prezideált a
sedesben.

– Nem úgy van az, doctissimi. A szó megöl, a lélek megelevenít. Ez a szó
«pia mater» az anatómia szerinti elnevezése annak a harmadik legfinomabb
hártyának, mely az agyvelőt beburkolja s mely a tudósok megállapodása
szerint minden tudománynak a lerakodó helye. «Ezt» terhesíté meg a
tanítványainál a mi derék kandidátusunk – és nem mást.

… Akkor «bene!» – Tollatur ad academiam!


III. A SZÉP MUZSIKÁLÓ ÓRA.

Dunnyogi Matyinak volt egy csinos hivatala, meg egy csinos felesége.

Csinos hivatalnak nevezi az ember azt, a mi 2400 frt fix fizetéssel jár;
s csinos feleségnek azt, a ki ebből a fizetésből ki tud jönni elegáns
módon.

Azonkívül volt mind a kettőjüknek egy házi orvosuk, a kinek szintén
csinos praxisa volt; a mi ismét azt jelenti, hogy többnyire szép
asszonyok voltak a pácziensei.

Az asszonyság neve volt Iduna; a házi orvosé pedig Henrik.

Mind a hárman igen jó egyetértésben éltek. Ha mind a hárman együtt
voltak, akkor játszottak klabriászt; ha csak ketten voltak együtt, akkor
pikétet.

Egyszer, a karácsonyünnep közeledtével azt mondja magában Iduna
asszonyság: «ennek az én jó Matyimnak kellene valami krisztkindlit
venni. Nézzünk be Kertész Tódorhoz.»

Ott, a sok válogatás után, megakad a szeme egy muzsikáló órán, a mi
háromféle zeneművet játszott: volt rajta egy malom is, a mit egy patak
hajtott; mikor az órát ütötte, a molnár mindig kidugta a fejét az
ablakon.

– Ez lesz jó az én uramnak! Mondá magában Iduna asszony. Tudom, hogy
nagyon szereti a muzsikáló órát. S ennek a molnárnak akkurát olyan képe
van, mint az én Matyimnak.

Megalkudott az órára s kifizette az árát. Kitelt az a konyhapénzből.

Azt kérdezték tőle, hogy hová küldjék?

– Csak ide erre az adressere, mondá az asszonyság s kivett a tárczájából
egy névjegyet.

Az a névjegy pedig hogyan, hogyan nem keveredett oda? nem az övé volt,
hanem Henrik uré, a házi orvosé.

A galanterie kereskedő elküldte a muzsikáló órát Henrik úrnak, a
doktornak.

– Nini, egy muzsikáló óra! mondja doktor Henrik. Ezt nekem bizonyosan
valami pacziensem küldi. Nem is sejti, hogy én ki nem állhatom a
muzsikáló órákat. Nem is egészségesek; mert háborgatják az álmot. Számos
esetet tudok rá, hogy valaki megőrült, azért, mert muzsikáló óra volt a
házánál. Ezzel én boldoggá teszek valakit.

Az óra éppen ütött, a molnár kidugta a fejét a malomablakon.

– Ecce! Hisz ennek a molnárnak éppen olyan pofája van, mint az én Matyi
barátomnak. Ugy is éppen azon törtem a fejemet, hogy mit vegyek neki
karácsonyra? Jó lesz neki ez az óra.

S azzal doktor Henrik szépen összepakolta a muzsikáló órát, s elküldte
az inasa által Dunnyogi Matyi barátjának, szives üdvkivánsága mellett.

Dunnyogi Matyi, mikor délben két órakor hazakerül a hivatalból, ott
talál egy skatulyát az asztalán. Felbontja: egy muzsikáló óra van benne.

– Quid hoc? Egy muzsikáló óra? Nekem küldik ajándékba. Ennek a háta
mögött valami lappang. Mit muzsikál ez az óra?

Meghúzza a zsinórját: az óra rákezdi:

«Az asszony ingatag, álnok csalfa lény! stb.»

– Tudom én azt régen: minek azt nekem muzsikaszóval mondani?

Mi a másik nóta?

«A mely leány sokat szeret, Jámbor asszony soh’sem lehet. Here
tyu-tyu-tyu!»

– Hogy a kakas csípje meg! Ez az óra goromba egy ficzkó!

– Hát a harmadik? – Ez még a legszebb nóta:

  «Mi haszna, hogy szép vagy!
  Ha mindig beteg vagy,
  Szombaton jobban vagy; vasárnap czifra vagy;
  – Hétfőn csak beteg vagy!»

S mind annyiszor kidugta a molnár a fejét a malomablakon. Abban meg
saját magára ismert.

– Hisz ez világos czélzás! – Hogy a kutya szánkázza meg ezt a doktort;
de megtréfált ezzel az órával! No majd tudom én, hogy mit csinálok vele?

Következett a bűvös-bájos karácsonyest, a mikor mindenki, a ki szeret
valakit, iparkodik annak a vágyát kitalálni s valami olyan ajándékot
hozatni a Jézuskával, a mi annak bizonyosan tetszeni fog.

Dunnyogi Matyi nyájasan édelgő mosolylyal prezentálta a maga karácsonyi
ajándékát az ő kedves muczuskájának.

– Nézd csak, kedves Duduskám, milyen szép muzsikáló órát vettem én te
neked karácsonyi ajándékba…

Annak nagyra nyilt fel szeme-szája.

– «Te» vetted «nekem» ezt a muzsikáló órát?


IV. AB INVISIS.


Az áldott szivű főpap.

Ne tessék azt gondolni, hogy ferblizni fogunk s én most e jelszó mellett
a «mäuslit» tartom a befogott markomban!

Sokkal veszedelmesebb játékról van szó.

Arról a «vaktában» gyakorolt jótékonyságról, melylyel kiváló
czelebritások, a kikről az a hit, hogy nagy befolyásuk van, több kárt
tesznek, mint hasznot. Az eltévesztett szamaritánusságról.

Bekopogtat egy ilyen hírneves egyéniséghez egy tökéletesen ismeretlen
ember s felkéri, hogy ajánlja őt egy másik embernek, a kit szinte nem
ismer, egy olyan hivatalra, a miről semmit sem tud.

Megteszi neki! Mert hát jó szive van.

Már az ismert egyéneknek az ajánlgatása is nagy koczkajáték, mert
meglehet, hogy egy más embernek az érdemeit paralizálja.

Egyszer a megboldogult Pauler Tivadar igazságügyminisztertől hallottam
az országház folyosóján ezt a nevezetes végkielégítést (Abfertigung) egy
ajánlgató képviselőhöz. (Nem én voltam az ajánlgató; ámbár én is
lehettem volna.)

– Kedves barátom! Én e tekintetben Waldeck Rousseauval tartok, a ki
miniszter korában azt mondá, hogy «nekem elég ok az, hogy egy képviselő
ajánl valakit, hogy azt az embert ki ne nevezzem arra a hivatalra».

Van benne logika. A képviselő ajánlgatása az a vargafolt, a mely
elárulja, hogy annak a csizmának valami hibája van.

Ezért a katonai montursz-komissziónál az új bakancsokat csak
kifényesítetlen állapotban szokták átvenni. A hivatalra versenyzőket sem
volna szabad kisuviczkolni.

Egyikét e legnevezetesebb beajánlási impromptüknek ** biboros
érsekünktől hallottam.

Főpapunk világszerte dicsőségesen ismeretes bőkezű áldozatkészségéről.
Áldva örökítik meg a nevét az emberbaráti intézetek, növeldék, iskolák,
közművelődési intézmények, tudományos vállalatok s azonkívül
számatudhatatlan sorsüldözte nyomorult halandó.

És a mellett mindenkire nézve hozzájárulható. Ha Budapesten, ha Bécsben
időzik, olyan vendéglőben van a szállása, a hol a lépcsőről egyenesen az
ő szobájába lehet benyitni. Sokszor még az inasa sincs ottan, maga
nyitja ki a kopogtatónak az ajtót.

Hát még az a tömérdek levél, a mit naponkint hoz a posta! Azokat ő mind
sajátkezüleg bontja fel, maga elejétől végig elolvassa s intézkedik
róluk. A melyikben csak inséget enyhítő segélyt kérnek: arra a
prælatus-titkár is megküldheti a választ. A balkéz is adhat, a nélkül,
hogy a jobb kéz tudna róla. De még többször kérnek tőle ajánló levelet
mindenféle hivatalra aspirálók. Ezeknél azután már a jobb kéznek kell
megmozdulni. Egy pár sor a biboros-főpap kezéből aranykulcs –
generáliskulcs minden hivatalfőnök ajtajához és belakatolt szivéhez.
Ezzel sem szokott fukarkodni.

Egyszer aztán kap a dicső főpap a sok könyörgő és hálálkodó levél között
egy levelet, a melyben minden volt, csak egy mákszemnyi hizelkedés nem.
S a kiméletlen tenorú levél irója kitette a sorai alá az egész nevét, a
minőségével együtt. Postatiszt volt valahol a vidéken. Szemrehányást
tett az érseknek, hogy minek avatkozik világi dolgokba, a mikben nem
jártas. Mindenféle tolvajokat beajánlgat a megürült felsőbb hivatalokba,
s ez által megbuktatja az igazi érdemekkel biró becsületes alsóbbrendű
tisztviselőket, kik ugyanazon állásokra versenyeztek. Jövendőben
maradjon csak az ecclesiasticumoknál.

Ilyen hangon nem beszéltek a főpappal soha! Nem is birta azt a levelet
elfelejteni.

Pár nap mulva nagy temetési szertartás volt Budapesten. Magas állású
főhivatalnok halt meg, kinek végtisztességtételére összesereglett a
miniszteriumok hivatalszobáinak minden lakossága és a képviselőház, a
főrendek és főpapok és a nagyszámú jó barátok.

A véletlen úgy hozta magával, hogy az érsek a gyászkiséretben
összekerült a posták főigazgatójával.

Nem állhatta meg, hogy el ne panaszolja a hivatalfőnöknek, minő goromba
levelet kapott egy alsóbbrendű postatiszt aláirásával.

Készen volt rá, hogy majd midőn a postaigazgató szintén osztani fogja
felháborodását s kérdeni találja, hogy mi neve a faragatlan tollu
levélirónak? apostoli bocsánatkészséggel azt fogja felelni, hogy a nevét
nem mondja meg az illetőnek s nem kivánja, hogy ő miatta bárminő
büntetés érje. – Neki csak az kellett, hogy a hivatalfőnök is osztozzék
az indignácziójában.

A főigazgató azonban csak borotvált állát simogatta ez expectoratióra s
arról kezdett el beszélni, hogy milyen korán beállt a tél!

– De hát nem szörnyűség az, hogy én nekem ilyen levelet ir valaki?

Ez aposztrofálásra aztán a főhivatalnok is megemberelte magát.

– Engedelmet kérek eminencziádtól; de ama levél irójának teljesen igaza
van. A mult héten kegyeskedett eminencziád nekünk egy derék fiatal
embert beajánlani alkalmazás végett. Mi ezt betettük a pénzeslevelek
expediturájába s a derék fiatal embernek az volt az első dolga, hogy egy
negyvenezer forintos levelet elsikkasztott, a pénzt elrejtette s csak
egy kartársának a feljelentése folytán tudtunk rátalálni az ellopott
összegre. Ez a tényállás.

A biborosérsek sem adott aztán több ajánló levelet ab invisis
hivatalkeresőknek.


A rendőrhivatalnok.

Évek előtt igen jó rend volt az én házamnál. Az én dolgozó szobámba nem
jöhetett be semmiféle látogató – a feleségem tudta nélkül. Még a postás
sem. Ennek a pompás controlleriának voltak kellemetes oldalai. Az
asszonyi csalhatatlanság rostája meg tudta válogatni a kéregetők
garmadájából a gyámolításra érdemes tiszta buzaszemet a kiseprendő
konkolytól és polyvától.

Egy napon az asszonyom azzal fogadott, hogy «kár, hogy nem voltál
itthon. Most volt itt egy szegény fiatal ember, a ki igazán megérdemli a
gyámolítást. Mívelt, tanult ember, ügyvédi diplomája is van. Szolgált a
városnál, mint diurnista, volt magánnevelő egy előkelő családnál,
legutóljára ügyvédsegéd egy fővárosi híres ügyvédnél. Mind a háromszor
azért kellett elhagyni az állását, mert kórházba került. Egyszer egy
bérkocsi gázolta el, hat hétig feküdt bele. Máskor egy cserepező esett
rá a háztetőről s eltörte a lábát. Legutóljára egy vízbe ugrott leányt
mentett ki a Dunából s tüdőgyulladást kapott. Van egy szegény öreg
anyja, meg egy nénje, a kik mind a ketten fehérnemű-varrásból élnek. Az
utóbbi púpos hátú. Most azok is megbetegedtek. Ő tartja bennük a lelket.
De most maga is kereset nélkül van. Szeretne a rendőrséghez bejutni; ott
most üresedés van. Itt hagyta a bizonyítványait: nézd át. Ha rendben
vannak, irj mellette egy ajánló szót a főrendőrtanácsosnak.»

– Megteszem.

Átvettem az ott hagyott bizonyítványokat. Számszerint nyolcz darab volt.
Ügyvédi diploma; – három rendbeli bizonyítvány a szolgálatadók részéről;
három a Rókus-kórház igazgatóságától, egy az előljáróságtól, mely a
beteg anya és nővér munkaképtelenségét igazolta. A jó magaviselet és
szorgalom, hűség és becsületesség különösen ki volt emelve a szolgálati
bizonyítványokban; bélyeg, pecsét, stampiglia a kellő helyen; a
hivatalos okmányok nyomtatott rovancsos papiron.

Ez az ember megérdemli az utánjárást.

Azonnal irtam Jekelfalussy Lajosnak, meleg szavakkal ajánlva e derék
fiatal embert az általa kérvényezett alkalmaztatásra.

Még aznap eljött a quidám az ajánlólevélért s azt megkapva, az
okmányaival együtt repült fel Budára a gőzsikló sodronyain.

Este találkoztam a klubban mélyen tisztelt barátommal, Jekelfalussy
miniszteri tanácsossal. Igen nyájas volt hozzám.

– No, kineveztük a protegédet a rendőrséghez segédfogalmazónak.

Hálás köszönetemet fejeztem ki érte.

Másnap már korán reggel beállított az ujon kinevezett segédfogalmazó a
házunkhoz. Alig tudott szólni az örömtől, meg a nagy sietségtől. A
könnyek elfojtották a szavait. Kezében hozta a nagy pecsétes levelet a
kinevezéssel. Reszketett a papir a kezében.

– Uram! – Asszonyom! – Ime itt van! – Vágyaim netovábbja. – Önök három
embert tettek boldoggá. – Szegény anyám! – Szegény néném! – Még nem
tudják. – Ide siettem legelőször. – Hogy fognak térdre borulva imádkozni
önökért! – Nekem nincs szavam. – Hálám örök.

Magamat is elérzékenyített. Szegény feleségemnek milyen jól esett, hogy
ilyen gyors sikere volt közbenjárásomnak.

Nem! Az ilyen hálálkodást én el szoktam utasítani magamtól.

«A jó sikert nem az én ajánlatomnak köszönheti; hanem a saját
érdemeinek. Kitünő bizonyítványaihoz nem volt szükség senki ajánlatára.
Csak folytassa így, a hogy eddig. Bizonyosan előbbre fog menni. A
hivatalban a szorgalmas és hűséges embert meg tudják becsülni.»

Mégis csak meg voltam elégedve a sikerrel.

Másnap este megint találkoztam a klubban Jekelfalussy miniszteri
tanácsos barátommal. – Igen nyájas volt hozzám.

– No, a protegédet ma reggel elfogták az utczán. – Valaki ráismert. –
Hisz ez egy híres betörő, szélhámos, – a ki kurrentálva van. Nem volt
annak se beteg anyja, se púpos hátú nénje, se törött lába, se hivatala
soha.

– Hát az a nyolcz bizonyítvány?

Az mind egytől-egyig hamisított utánzat volt. Aláirás, pecsét,
stampiglia, mind remekül utánozva.

Az egészben az volt a legjobb ötlet tőle, hogy a rendőrséghez állt be
hivatalnoknak: hogy majd ott nem találnak rá.


Brunswick gróf főkertésze.

Egy délután, mikor az asszonyom a rendes öreg társalkodónéjával egyedül
volt otthon, beállít hozzá egy tisztességesen öltözött fiatal ember,
miután elébb beküldte a névjegyét, a mire a foglalkozása is föl volt
irva: Brunswick gróf főkertésze Martonvásáron.

Vajjon mi hozza ide?

– Nem ismer rám, asszonyom, úgy-e? De én annál jobban emlékszem önre.
Hát nem jut eszébe az a vak kintornás, a ki idejárt az udvarra
muzsikálni, a kinek rendesen egy hatost kegyeskedett adni azért, hogy ne
muzsikáljon. A kutyák mindig megugatták.

(No ilyen vak kintornásra csakugyan lehetett emlékezni.)

– Annak a vak muzsikusnak a vezetője volt egy nagy kamasz fiu: a ki a
piczulát a sipkájában felfogta. Az én voltam. A vak muzsikus volt az én
apám. – Egyszer kegyeskedett engemet asszonyom, lepirongatni: miért nem
látok valami mesterség után? Mit kóborlok házról-házra, nagy kamasz
létemre, koldulni, lebzselni? – Én azt mondtam, hogy szivesen mennék én
valami mesterséget tanulni, de ilyen rongyosan, szurtosan senki sem
fogad be. – Erre kegyed, jó asszonyom, bement az úr szobájába s kihozott
nekem onnan egy pár csizmát, meg egy kabátot, aztán meg egy fehér
kalapot. Megajándékozott vele.

(No ilyen eset is fordult elő legalább is minden esztendőben egyszer.)

– Hát ez az ajándék fordította meg az én sorsomat. Eképpen
tisztességesen felruházva megjelenhettem az itteni Wéber műkertész
úrnál. A kertészethez volt nagy szenvedélyem. Ott kitanultam a virág- és
díszkertészetet; azután elmentem praktizálni az alcsuthi főherczegi
uradalomba: ott is megkedveltek. A legmagasabb ajánlat mellett aztán
bejutottam Brunswick gróf martonvásári díszkertjébe elébb
segédkertésznek. Ott megnyertem a főkertész leányának a vonzalmát. Azt
nőül vettem. És aztán a főkertész nyugdijaztatásával én nyertem el az
apa állását. Háromezer forint fizetésem van, különféle deputátumokkal.
És most nem ismerek nálamnál boldogabb embert a világon. – És mindezt
annak köszönhetem, hogy kegyed, tisztelt asszonyom, évek előtt úgy
lepirongatott a csavargó életemért. No meg annak az ajándékba kapott
öltözetnek.

(No ez hát igen kellemetes látogató, a ki a multakért hálálkodni kerül
vissza.)

– Tessék helyet foglalni.

– Köszönöm. Nem alkalmatlankodom tovább. Vissza kell sietnem a déli
vaspályához. – Hogy hálámat csak részben is kifejezhessem, engedje meg,
tisztelt asszonyom, hogy tizenkét darab azaléát és tizenkét
rhododendront adhassak át ajándékba, a melyeket kegyed számára hoztam;
ott vannak a vasutnál. Tessék valakit elküldeni velem, a kinek átadjam.

A feleségemnek erre az első gondolatja az volt, hogy de szabad-e vajjon
egy uradalmi főkertésznek a rábizott kert virágaiból ajándékokat adni.

– Tessék megnyugodni. A konventiómban van, hogy cserépvirágokat a saját
elárusításomra nevelhessek.

Másodszor pedig arra volt észrevétele a feleségemnek, hogy mi
ajándékokat egyáltalában senkitől elfogadni nem szoktunk. Az azaléákat
szivesen veszi (akkor téli kertünk is volt a saját házunkban), hanem
szabja valami árát.

– Ah, azt semmi esetre sem.

Utoljára mégis sok unszolásra annyit megtett a derék férfiú, hogy
szállítási költségek czíme alatt elfogadott valami három forintot. De
igen restelte azt is.

A feleségem aztán utasította a mi jó derék Gábor diákunkat, hogy kövesse
a főkertész urat a budai vaspályához, vegye át tőle az azaléákat és
rhododendronokat s egy targonczással hozassa haza.

A pályaháznál a főkertész úr bement a málharaktárba, a Gábort künn
hagyta a folyosón. A Gábor csak várt sötét estig, akkor megsokalta a
dicsőséget, bement a málharaktárba utána kérdezősködni.

Hát soh’se látta ott senki se a főkertészt, se az azaléákat.

A quidam sok helyen megfizetteté magának ugyanezzel a mesével a
martonvásári azaléák szállítási költségeit.


V. A VAK FESTŐ.

Mikor dologban van az ember, olyankor nem szereti a látogatókat.

Különösen a kiknél a munkájok sikere a kedélyhangulattól függ: az irók,
festők, zenészek, általában mindenféle múzsaivadék.

A hangulat melegségét nem lehet úgy visszaidézni, mint a kihült
kandallót újra befűteni.

A kik pedig legkevésbbé szeretik a látogatókat, azok a festők.

Nincs kellemetlenebb figura, mint egy profánus ember egy félig kész kép
előtt. Annak látszik a pofáján, hogy nincs megelégedve, nem érti, hogy
mi lesz ebből? Mi a fránya lesz abból a szürkefakó liktáriumból, a mit
ott most szétkennek?

Kivételt képez, ha festő látogatja meg a festőt. Azt már szivesen
fogadják. Az érzi, tudja, előre sejti, hogy mi fog ebből a szinkaoszból
kikeveredni? Ha tesz észrevételt, annak komoly alapja van.

Megint kopogtatnak! «Hogy a kánya vitt volna el! Tessék!»

Vadonat idegen arcz nyomul elő a függöny mögül, nagy karimájú kalappal.

Németül szólal meg.

– X. Meyer. Müncheni akadémiai festő.

– Ah! Krisztikott. Wie kétsz. A festő leszáll a staffelei mellől s kezet
szorít.

– Sok szép üdvözletet Benczurtól, Wagner Sándortól, Lietzen-Meyertől.

– Köszönöm! Nagyon örülök.

– Mind lelkemre kötötték, hogy ha itt járok, önt felkeresni el ne
mulaszszam.

– Tessék helyet foglalni. Ott a kerevet. Szabad egy szivarral
megkinálnom?

– Oh köszönöm!

A festő gyufát is lobbant el s odatartja a szivar végéhez.

A látogató pöfékel.

– Megengedi ön, hogy folytassam a munkámat. A tempera festék nagyon
hamar beszárad.

– Oh, kérem. Magam is tudom, hogy a tempera festék hamar beszárad.

– Ön tanulmányokat csinálni jött Magyarországra?

– Oh, igen. Hallottam magasztalni a Hortobágyot, vad lovaival és szilaj
ökreivel! – Ott dolgoztam. – Fölöttébb érdekes. Csak az a fatális dolog,
hogy a hortobágyi nagy portól olyan szemgyuladást kaptam, hogy most nem
vagyok képes festeni.

– Ohó!

– Annál fogva egészen kereset nélkül vagyok, minden segédeszközeimből
kifogytam.

– Ahán!

– Egy ilyen idegen nagy városban kihez forduljon az ember, mint a
pályatársaihoz. Önnek a nemeslelküségét annyiszor hallottam magasztalni.

– Ühüm.

A festő nagy keservesen nyul a zsebébe.

– Segithetek önön egy öt forintossal.

A látogató ezer hálára van kötelezve. Kötelességének fogja tartani a
kapott kölcsönt azonnal visszafizetni, a mint a nagy internáczionális
kiállításon a hortobágyi képével az első dijat megnyeri. Aztán veszi a
kalapját és elkomplementozik.

A festő csak a szivarját sajnálja, a mit maga segített neki meggyujtani.

Pár nap mulva megint kopogtatnak az ajtón.

Idegen arcz. Matróz-sapka. Bársony-blouse.

Ez is piktor.

– Münchenből jövök. Szives üdvözleteket Benczurtól, Wagner Sándortól,
Lietzen-Meyertől.

– Köszönöm.

De már szivarral nem kinálta meg.

– Ide jöttem Magyarországra tanulmányokat csinálni.

– Igen derék.

– Halottam magasztaltatni a Balatont: tömérdek szinvázlatot vettem fel.

– Nagyon szép.

– Azonban a víztükör folytonos csillogásától olyan erős szemgyuladást
kaptam, hogy nem vagyok képes festeni.

– Itt van, tessék, egy forint. Sietek. A festék beszárad.

A látogató megköszöni az egy forintot s odább szelel.

Alig mulik el három nap, megint kopogtatnak.

– Kit hoz megint a sátán? Tessék.

Idegen arcz, borzas haj, hegyes kecskeszakáll, szalmakalap, kék ing,
veres nyakravaló, koczkás blouse, bő pantallon, sárga czipő.

– Ich habe die Ehre! (Furcsa, hogy a német mindig azt mondja «van
becsületem».)

– Csak röviden.

– Most jövök Münchenből. Sok szép üdvözletet hoztam Benczurtól, Wagner
Sándortól, Lietzen-Meyertől.

– Studiumokat csinálni jött ön ide, ugy-e bár?

– Igenis.

– Aztán a Hortobágy porától meg a Balaton csillogásától megtetszett
vakulni, ugy-e bár?

A látogató szája nyitva maradt a bámulattól. Hát már ez azt hogy találta
ki?

– No hát itt van öt hatos. Tessék. Hanem már most, ha összetalálkozik ön
még egy vak festővel, megmondja neki, hogy hozzám ne jöjjön, mert már
azt kidobom az ajtón.


VI. ELKERESZTELÉS.

(Nem akartam ezt az adomát elébb közölni, mint a «vita» befejeződött:
nehogy az ellenzék fegyvert kovácsoljon belőle – ebből pedig kitelt
volna egy mitrailleuse.)

Tehát:

Beállít egy szép reggel a koltói kastélyba a vándor czigánykaraván
vajdája – vigyorgó ábrázattal, hanem a fejét vakarva s keresi a
földesurat.

– No, vajda, hát mi az a fejvakarással együtt járó nagy öröm?

– Csókolom kezit lábát az aranyos száju méltóságos úrnak, kegyes
engedelmével egy fiucskánk született az éjjel a sátor alatt, első
kakaskukorításkor, olyan szép fekete, mint én magam.

– Hát keresztapa kék a trónörökösnek, ugy-e?

– Igen is. Csókolom ezt az oltárkoptató térdekalácsát a kegyelmes úrnak,
ha lenne keresztapja néki; csak egy akkora kis nevet adjon néki, a
mennyit egyszerre ki lehet mondani, de csak az én nevemet ne tessék neki
adni: mert az olyan csunya, hogy a ki úgy szólít, elébb magamat ütöm
pofon, azután meg azt, a ki hozzám szólt.

– De hát mi vallásod van, vajda?

– Az a vallásom, a mi az excellencziás úré.

– Római katolikus vagy?

– Az az! Roma! Persze, hogy roma vagyok. Az egész pereputyom, rajkó,
dádé, moré, mind csupa szemenszedett roma.

(A czigányok a saját nyelvükön «romá»-nak hivatnak.)

– No, hát gyerünk a paphoz.

A derék, jószivü földesúr aztán elvezette a boldog apát, a kiséretét
képező frekvencziával együtt a paphoz s az ujdonsült princzet
megkeresztelték «Aladár»-nak.

– Jaj, jaj, jaj! sápitott a vajda: «Kan agár»-nak keresztelték a rajkót.

Hanem aztán egy tíz forintos bankó, a mit a keresztapától kapott a
keresztelési lakomára, teljesen megvigasztalá.

Másnap felkerekedett a karaván s odább vándorolt Berkesre.

A vajda kiszemelte a legszebb úri házat a faluban s beállított nagy
örvendezéssel.

– No, mi kell vajda? kérdi tőle a háziúr.

– Csókolom azt az aranygyürüs öregujját a nagyságos úrnak, megesett
rajtunk a nagy szerencsétlenség: a feleségemnek fia született az éjjel,
épen mikor az ég dörgött, olyan fekete, mint az anyja; talán fehérebb
lenne, ha egy kis keresztvíz érné.

– De hát mi a te vallásod vajda?

– Éppen az, cseppentett ugyanaz, a mi a méltóságos úré.

– De hisz én egyesült görög hitü vagyok.

– Én is éppen az vagyok: görög vagyok, négy görög kitelik belőlem;
egyesült is vagyok; dehogy nem vagyok az, az ördög mindjárt elvinne, ha
az nem volnék.

A berkesi földesúr aztán elvezette a vajdát a sokadalommal együtt a maga
templomába: ott megkeresztelték a rajkót. A keresztapa, szokás szerint,
egy aranyat dugott a pólyába: ez eltenni való örök emlékül, öt forintot
pedig paszitára adott a vajdának.

Másnap vándorolt a czigánykaraván tovább.

Egy oláh faluba értek, melyben a házak két mértföldnyi távolban vannak
elszórva. A vajda kikereste a legmagasabb tetejü zsindelyes házat, oda
rukkolt be. Ott pedig egy oláh nemes úr lakott. Felszólította azt is,
hogy legyen a ma született fiának keresztapja.

– De én óhitű vagyok, vajda.

– Én vagyok az igazán, a legeslegócskább hitü vagyok, az enyim kopott is
már, rongyos is már, nem visel a czigány ujat.

Jól van. Ez is elvállalta a keresztapaságot. Hanem ez már nem adott
készpénzben többet, mint öt darab «kutya nyelvet». (Így hítták kecses
alakjáért és szinéért a régi tíz krajczáros bankót.)

– Hát érdemes volt ezért megkeresztelni a gyereket?

Hanem aztán küldött a keresztapa a karavánnak egy birkát, meg egy
csobolyó fenyővízet.

– No, hát még is érdemes volt.

Megint vándoroltak odább: eljutottak Körtvélyesre. Ott a földesúri
kastélyban bérlő lakott. Azt már tudta a vajda, hogy mit jelent az a
csillag a tornyon? Itt kálvinisták laknak.

Bemegy a kastélyba s elkezd jajveszékelni torkaszakadtából.

– Já, já, já, odavagyok! Megrugott a devla.

– No, mi baj van, vajda?

– Ne tessék haragudni, nem tehetek róla, már egy hete, hogy született a
feleségemnek egy rajkója, nem kapok neki keresztapát sehol, mindenünnen
elkergetnek, azt mondják, ha kálomista vagyok, menjek kálomista
keresztapát keresni.

– Hát igazán kálomista vagy, vajda?

– De olyan igazán, hogy a hátam is borsózik, ha bőjtrül beszélnek. Nagy
pénteken is megeszem a szalonnát.

Itt is elvállalták a keresztapaságot. A vajda kapott öt szép fényes
tallért a keresztelési paszitára.

És ezen a módon utazta végig Erdélyt a vajda és az ő karavánja – egy
újszülött rajkó és a keresztelő medencze segítségével. Mire Toroczkóra
beértek, volt a vajda rajkójának huszonhárom (!) neve és hatféle
vallása: annyiféle pap keresztelte meg ugyanannyi templomban s vezette
be a maga matrikulájába – két hónap alatt.

Már most kérdés, hogy melyik papnak a matrikulája hiteles?


VII. A LABDA.

Tulajdonképpen nagy kérdés, hogy szabad-e még ezt a szót «labda»
használnom? Miután a nyelvtisztítók szerint a «da» végző a magyarban
jogosulatlan s mint ilyen ünnepiesen letiltatott, számüzetett és
kiakolbulittatott: azóta a «zárda» – zárosház; – a «járda» – talpaló út;
– a «csárda» – ivóház; – a «csorda» – marhagyülekezet; – a «borda» –
oldalcsont; – a «konda» – sertéssereglet; – a «bunda» – szörmedvény; – a
«kaloda» – lábtiló; – a «csoda» – bámulvány; – a «micsoda?» – mizé? – a
«duda» – nyeggető síp; – ősi «Buda» is csak úgy kerülte el a
megtalpaltatást, hogy «Pest» hozzávarratódott. – De mi lesz a «dadából»,
a ki elől is «da», hátul is «da»?

Ezóta már a «labda» is bizonyosan «gömbcze».

Egy gyermekkori iskolatársamnak nem rég eszébe jutott egy ötven év óta
tartogatott emléktárgy megküldésével engem megörvendeztetni. Egy
hajdankori labda.

Ha ti azt tudnátok, gyermekek, hogy mi fán termett a régi labda? Nem
volt ám még akkor játékos bolt, a hol hálószámra árulják a kész kaucsuk
gömböket; nem is értek volna azok nekünk semmit: hisz azt meg sem érzi
az ember, ha hátba dobják vele. Magunknak kellett a játékszerszámot
elkészítenünk.

Az maga egy mulatság volt.

Legelőször ismeretséget kellett kötni a szomszéd csizmadia inasával s
azzal, ozsonna megfelezés árán, szerződésre lépni, hogy a
hasznavehetetlen bőrmaradékokat szedje össze a számunkra. Azokat aztán
szakértelemmel kiszabtuk háromszögű szelvényekre, míg nyolcz egyenlő
darab összekerült; volt a között fekete, zöld, sárga, piros, mindenféle
szinü.

Akkor azután a szolgálónak kellett jó szót adni, hogy fonjon a számunkra
a ponyvának szánt kenderből jó erős fonalat. Ahhoz szereztünk viaszkot a
méhesben. Azzal a fonállal aztán összevartuk a nyolcz bőrdarabot, még
pedig az utolsó nyilásig a visszáját szegve be.

Azután mikor disznóölés volt, jókor felkeltünk, hogy a leölt
mangaliczának, mielőtt megperzselnék, kitépjük a java sertéjét
labdatölteléknek. Azzal aztán jól megtömtük a labdát keményre. Akkor a
nyolczadik nyilást is összevarrtuk rajta.

De még azért ez nem volt labda. Így nagyon hamar elszakadt volna. Ennek
még köpönyeg is kellett. Az egészet be kellett fonni spárgával, mint a
hogy a tajték pipát bedrótozzák. No de ti drótfonatos tajtékpipát sem
láttatok soha.

A bespárgázás is nagy mesterség volt; de még nagyobb mesterség a spárgát
beszerezni. A spárgát, mint tudva van, pénzért adják. Az én időmben
pedig a gyereknek a kezébe nem adtak pénzt. S ha mégis valahogy,
lemásolás, vagy végtisztességtételnél éneklés dijában egy széles
susztertallér (= 2 garas) ütötte markunkat, dehogy vettünk rajta
játékszert; nagy volt az én időmben az étvágy, nem kellett nekünk vasas
pilulákat adni, hogy gyomrunk képzelő tehetsége fölébredjen. Jobb volt a
két garas sóspereczre.

No hát, hogy a spárgához hogyan jutottunk? azt majd elmondom a «sárkány»
rovat alatt.

A labda hát megvolt. Már most még csak arra kellett várnunk, hogy
egyszer a szolgáló eltörje az istállói lapátot. Mivel hogy a lapátnyél a
legjobb «ütőfa» a világon.

Akkor aztán szombaton délután nem levén iskola, kivonult az egész
klaszszis a czigánymezőre. Itt jó tágas tér volt; nem kellett félni,
hogy a messze elütött labda beveri az ablakot. Ha beüti a czigányház
ablakát: más papirost ragasztunk rá s megint ablak lesz. Akkor aztán
kezdődött a válogatás (úgy hívtuk, hogy «eligálás»), volt két vezérünk:
a legmarkosabb legények. Ezek legelébb is fogták az ütőfát s háromszor
egymás kezébe hajíták; a harmadiknál aztán egyik vezér a másik ökle
fölött átmarkolva az ütőfát, a melyiknek utóljára kezében maradt az
ütőfa, az volt az elektor.

Ennek nagy előnye volt, mert a bajtársak közül ő választott elébb
egyesével maga mellé valókat, utána a másik. Azért az ütőfa elkapásnál
már úgy számította ki szemmérték szerint, hogy az ő markában maradjon az
ütőfa vége. De néha csak annyi maradt ki legfelül, hogy alig foghatta
meg az ökle kisujjával. Ekkor aztán az ellenfélnek jogában állt próbát
követelni. Ha az ellenfél az egy mutatóujjával ki tudta az ütőfát
lódítani a versenytárs markából: akkor ő lett az elektor.

De nemcsak ez az előny járt az ütőfapróbával, hanem az is, hogy az
elektor és ő szövetségesei maradtak belől a «métá»-ban, a másik csoport
jutott kívül. Amazoké az ácsorgás és labdakapás.

Hogy az egész játékot áttekinthetővé tegyem, megjelölöm az egész
terepet. A csillagok az elektor bajtársai, a gömbök az ellenfelei. A
vonalak jelzik a métát.

A 2 ◯ az «adogató». Ennek kötelessége felhajítani a labdát, úgy, hogy 1
✼ az ütőfával elüthesse. Ha nem találta el a labdát, az ő baja, akkor
kiállhat a métára. Ha eltalálta s jó messze elröpíté, akkor aztán
átszalad az A métáról a B métára, a míg az oldalt álldogálók a labdát
kergetik. Az oldalasoknak s az adogatónak nem szabad a futót meghajítani
a labdával, csak a két középsőnek s azoknak is csak az A – B métákon
belül. Ezért valamennyinek előbb a két középső vezér kezébe kell az
elfogott labdát áthajítani, hogy az a futó ellenfelet megüthesse vele.
Ha azonban a 1 ✼ ütő bármily ügyesen röpítette is el a labdát, de azt a
két középső ◯ valamelyik röptében elkapta, akkor ugyancsak igyekeznie
kell, hogy visszafusson az elhagyott métához, mert hátba dobják.

Sokszor megesik, hogy a csillagosok mind kinn rekednek a B métánál.
Ekkor jön a liberátor, a szabadító. Ez maga a vezér. Ennek három ütése
van. Ha egy is sikerül, akkor aztán a kinn rekedt társak nagy zsivajjal
rohannak végig a «longá»-n; még nagyobb kiabálás az ellenpárt részéről:
«labdát, labdát!» S jaj annak a gyámoltalannak, a melyik meg hagyja
magát hajíttatni; mert ekkor az egész társasága elveszti a játékot,
annak kell kimenni a gyepre; az ellenfél vonul be a sánczba.

De gyakran megesett ám, hogy maga a liberátor is mind a három ütést
elhibázta, vagy olyan egyenesen ütött, hogy elkapták a labdát. Ekkor
aztán jött a legnehezebb feladat. Egynek a kinnrekedt társak közül fel
kell áldoznia magát, hogy egyedül keresztülfuthasson B határtól az A
határig, a míg az ellenfél legügyesebb vezére a kezében tartott labdával
várja kapóra.

Volt egy bajtársunk, egy Melchior nevü német gyerek, a ki cserében volt
nálunk; ez tudott az ilyen kényszerített átfutásoknál remekelni. Ez
mindig hátrafelé fordított fejjel loholt. Nem is szaladt, csak ügetett,
de akármilyen közel hajítottak hozzá a labdával, azt sohasem találták
el; olyan ügyesen nyaklott annak a termete előre-hátra, hogy mindig
mellette repült el a labda; ha felül vették, lebukkant, ha alul vették,
felugrott, soha sem lehetett eltalálni.

Hajh de fölséges mulatság is volt ez! csak az esteli harangszó vert
bennünket belőle haza. S egy krajczárba sem került az apánknak.

Mindez eszembe jutott, mikor ezt a régi labdámat megláttam.

Még vele is álmodtam.

Ott voltam a czigánymezőn; a kabátjainkat egy halomra hánytuk. (Nem
féltünk az influenzától.) A Szücs Sándor meg a Goda Sándor eligáltak az
ütőfával. A Melchior futott hátrafordított fejjel: társaim rosszul
ütöttek. Nagy volt a rémület a pártban. Bukunk! Ne féljetek, itt vagyok
én! Én maradtam liberátornak. El is ütöttem a labdát fel az égbe.
Társaim szerencsésen bejutottak. Hanem helyettük engem dobtak hátba a
labdával, úgy, hogy fölébredtem bele.

Hajh ha engemet még egyszer így hátba dobnának ezzel a labdával!

Dehogy dobnak!

Labda nincs már a világon: labdázó gyerekek sincsenek már. Most már csak
filozófáló, politizáló, kommandóra tornázó gyerekek vannak s egy-egy
szerelmi bánatában, életunalmában öngyilkossá lett gyerek esete hirdeti,
hogy manapság kész vén emberek születnek.

Vegyétek még egyszer kezetekbe azt a labdát, fiúk!


VIII. A NAGY DEÁK, MINT KIS DEÁK.

Mert Deák Ferenczet is hívták ám egyszer Ferkónak s ő is volt kis
betüvel «deák».

Abban az időben «humaniorá»-nak neveztek három klasszist, melynek a
diszczipulusai valának az első évben «rhetorok», a másodikban «poéták»,
a harmadikban pediglen «logikusok».

Ezt a három klasszist Deák «Ferkó» Győrben végezte, a méltán jóhirű
benediktinusok gimnáziumában.

Hogy milyen rhetor lehetett a «Ferkó?» hát hisz azt a «Ferencz» eléggé
megmutatta. A «chriáin» alig hiszem, hogy korrigált volna valaha a
professzor. Bizonyos, hogy Cornelius Nepos-t egy szó hiba nélkül tudta.
A «τυπτομην»-t is bevágta kegyetlenül. A «der-die-das»-t pedig
éppenséggel legyürte.

Vakáczióra aztán hazakerült a bátyjához, a nagytekintélyü zalamegyei
táblabiróhoz.

– No hát, Ferkó öcsém, milyen a kalkulus?

Ez volt az első kérdés.

Ferkó büszke öntudattal vette elő a tesztimoniumát.

«Ex omnibus eminens».

– Mindenből kitünő? No ez hát szép! Eminens? Eminens? De hát hányadik
eminens vagy?

Ferkó szerényen megvallá, hogy csak – második.

– Csak második! – S kicsoda az első? Akkor az valami portentum!

Ferkó azt is megvallá őszintén.

– A Klein Móricz.

– Micsoda «Móricz?» Csak nem zsidó talán?

– Igen is, az.

– Micsoda az apja?

– Szatócs.

– No már ez hallatlan! Hogy egy Deák Ferkót második helyre szorítson egy
Klein Móricz, egy zsidó gyerek, egy szatócsnak a fia! Hogy lehet ez?

– Úgy, hogy a professzorom igazságos.

– No én nekem jövő esztendőre azt a Móriczot leverd, mert én azt el nem
viszem a lelkemre, hogy az én Ferkó öcsém második legyen a maga
klasszisában. A hogy Julius Caesár mondta: «inkább egy faluban első,
mint Rómában második».

Ferkó megigérte, hogy törekedni fog rajta.

A második esztendőben következett a «poézis.»

No már azt tudjuk, hogy «Ferencz» nem sokat segített munkadús életében
Apollónak a babérfát koppasztani. A poézisnak soha sem volt nagy
barátja; – hanem hát «Ferkó» megtette azt, nemes ambiczió által
ösztönözve, hogy még verseket is irt: természetesen latin verseket,
hexameterekben, alkaikusokban: beh kár, hogy nem lettek megőrizve az
utókor számára! Valószínüleg korán égbe szálltak sárkányalakban. De
tudta ám könyv nélkül Horácz «ars poeticáját», a latin «prosodiát»; – az
«antiquitates græcoromanæ»-t, a «mythologiának» nem kevésbé szorgalmas
kultiválója volt, sőt a gyakorlati téren is el tudott bánni a
tropusokkal, allegoriákkal; tudott czitálni a klasszikusokból s
körmondatokat kikanyarítani az ornata syntaxis regulái szerint, soha sem
vette segítségül a «gradus ad Parnassum»-ot, a mit gyönge diákok
használatára szamárlajtorjának is neveznek.

S a hol a diligenczia párosul a talentummal, ott a triumfus sem maradhat
el.

A bekövetkező vakáczióra már győzelemtől ragyogó arczczal tért meg a
bátyjaurához «Ferkó deák.» Hozta a zsebében a tesztimóniumot.

– No hát milyen a kalkulus?

«Ex omnibus eminens primus – æqualis.»

– «Mindenekből egyenlő első kitünő.»

Az urabátyja nagyon pödrögette a bajuszát.

– Aequalis? æqualis? Micsoda csuda ez?

– Hát most ketten vagyunk egyformán első eminensek. Egyik nap én ülök az
első helyen, másik nap a Móricz.

– Már megint a Móricz? Ez nem ér semmit. Koszorut, koronát nem lehet
kétfelé vágni, hogy két ember viselje. Nekem a harmadik esztendőben az
egész koszorut hozd haza.

Ferkó megigérte, hogy majd törekedni fog rajta.

Mellékes uton nem lehetett ám ezt a törekvést előmozdítani. A
megvesztegetéshez az is hiányzott, a ki vesztegetni akarjon, de az is, a
ki meghagyja magát vesztegetni. Dicséretesen jellemzi a benediktinus
rendet, hogy annak a tanárait semmi világi tekintet nem befolyásolta,
mikor a hatalmas Deák-család sarja s a szegény zsidó szatócs fia között
kellett klasszifikálni.

Hárman voltak Körmendy testvérek, mind a három benediktinus, mind a
három direktor. A révkomáromi nyomott négy mázsa tíz fontot, a
pannonhalmi négy mázsa huszonöt fontot és a győri négy mázsa negyvenöt
fontot. S a tudományuk és karakterük éppen æquivalenst ponderált. Azok
nem engedték magukat se «flecti» se «frangi»: se hajtani se törni.

No de a harmadik évben már olyan pályasík nyilt meg «Ferkó» előtt, a
melyen a «nagy Deák»-ot sem győzte le senki: a «logikai» kurzus.

A második szemesztris végén a «humaniorákat» végzett ifjú diadalmasan
mutathatta fel a bátyjának a végleges iskolai bizonyítványt.

«Ex omnibus eminens primus…»

– No! Most már tökéletes a triumfus! – Mondá a bátya. No – hát a Móricz?

– A Klein Móriczot elvitte a szemesztris közepén az apja Bécsbe
kereskedősegédnek.

– Ühm! Hát csak úgy tudtál győzni, hogy a Móricz magadra hagyott? Akkor
még sem tökéletes a triumfus.



BÉCSI DOLGOK.

Jajh! Csak már egyszer otthon lehetnék, hogy egy kis jó bablevest
ehetném disznókörömmel! Már negyedik vasárnapja, hogy a drágalátos
töltött káposzta illatát nem szivhatom.

Egészen melankólikussá leszek ebben a Bécsben.

Ha az ember csak két esztendőnkint lakik meg egy várost, mennyi minden
változást talál a visszatéréskor! Már nem merek az itteni jó barátaimtól
kérdezősködni az otthonlevők felől: annyiszor megbotlottam a
kérdezésben. «Hogy van a kedves szép asszonyod?» «Hát nem tudod, hogy
elváltunk? Másutt lakom én is, ő is…» Majd másutt: «Add át szives
üdvözletemet ő nagyságának.» – «Nem adhatom édesem; szegény nőm
Döblingben van…» Aztán ismét: «Kedves leányod nem ment még férjhez?» «De
igen, tavaly temettük el.» – Mennyi kedves alak volt, a ki még néhány év
előtt óhajtottá tette a viszonttalálkozást! – Nem találok rájuk. – Az a
derék irodalompártoló egylet, melynek társas estélyein a tudósok és
művészek világa találkozott a társadalom előkelőségeivel, a hol én is
tartottam felolvasást s annak emlékét, az ezüstkoszorut, hiven őrzöm:
felbomlott, széjjelment. – A szinházigazgató, a ki a darabjaimat
szinpadra hozta, megharagudott Bécsre, elment Berlinbe. A kedves
művésznő, a ki olyan hiven játszta a Noémit, meghalt. Szerkesztőtársam
Weilen, a ki oly igazi nemeslelkű jó barát volt, (mind nekem, mind a
hazámnak) oly hirtelen meghalt. Követte a másik jóakaróm, Bombelles
rövid időn. – Hát azt az érzést lehet-e tollnak visszaadni, mikor a
császári várlak udvarán keresztül van a járásom, s meglátom azt a
repkénytől befutott oldalkaput, melyen annyi reménytől lelkesülve jártam
be egykor…?

… Ma kaptam egy levelet Abbaziából. Sötét hamuszin a papir, nagy fekete
pecsét rajta; alatta a koronás fehér monogramm.

Ő felsége, a császár és király kegyelméből az Osztrák-magyar monarchia
irásban és képben czímű munkának védnöksége az özvegy trónörökösnére
lett átruházva, ki e védnökséget nagy érdeklődéssel vezeti. A
szerkesztőségek időnkint felküldik hozzá előterjesztéseiket, különösen
ha a programmon valamit igazítani szándékoznak. Egy ilyen
előterjesztésemre adott válasz volt az abbaziai levél. Azonkívül egy
magánkérésem is volt: most irtam meg egy mesés könyvet gyermekek
számára. Még eddig a gyermekközönségnek nem irtam semmit. Arra kértem a
magas védnököt, hogy engedjen meg e műből egy példányt a kis
főherczegnőnek, Erzsébetnek átadnom. Válaszában szivesen fogadta s azt
igérte, hogy maga fog belőle felolvasni a kis leányának.

… Ah! Nem jó erről gondolkozni! – Pedig lehetetlen róla nem gondolkozni.

A világ azonban halad. – Csakhogy nem jól halad.

Ez az egész bécsi hangulat olyan elfanyalító.

Az okos emberek nem akarnak egymással egyetérteni s kölcsönösen a
bolondoknál keresnek szövetséget.

Nem örülnek itt semminek; de nem is aggódnak semmin.

Most már meg volna nekik a Nagy-Bécs. De az e fölötti lelkesedést
preczipitálja a krajczáros érdek.

Heulmeiernek van tíz fia s ő azok után élt. Olyan formán élt a fiai
után, hogy azok mindennap kimentek négyszer a vámvonalon s
ugyanannyiszor visszajöttek, minden fordulónál egy kiló zsirt s
rizskását s más effélét hozva be magukkal. Egy kiló élelmiszer egy
gyalogosnál vámmentes. A vámdij kilónkint 4 és fél krajczár lévén,
Heulmeier polgárnak a négy fia sétálva megkeresett naponkint egy forint
80 krajczárt. Most a vámvonalak megszüntek s Heulmeier a tíz fiával
együtt a szárazon maradt. Hát ennek aztán hiába beszélnek Nagy-Bécs
dicső jövendőjéről.

Hát még a községtanácsban! Milyen diskurzusokat olvasunk mindennap e
rovat alatt. Kevés kivétellel (a milyen a derék Silberer beszéde) az
ember azt hiszi, hogy Schilda és Kraehwinkel delegátusai tartanak együtt
ülést. Persze száz szónak is az a vége, hogy a zsidók az okai minden
bajnak. Azért aztán bajnak kell lenni ott is, a hol nincs.

Ha nem a legilletékesebb helyen hallottam volna, díszes társaság
közepett, azt mondanám, hogy rossz anekdota; de mert igaz történet, hát
nem engedhetem el, hogy meg ne örökítsem (mától holnapig). A napokban
holdfogyatkozás volt Bécsben. (Azt hiszem, Budapesten is volt.) A bécsi
csillagászi intézet obszervatóriumát egész éjjel sürün látogatták volt –
hirlapírók, kik az égi eseményről a reggeli lapok számára referádákat
irtak. Másnap este oda jön egy ujságíró a csillagvizsgálóba s kéri, hogy
ereszszék a teleskóphoz. «Mit akar rajta nézni?» – «A holdfogyatkozást.»
– «Hisz az a mult éjjel volt!» – «Azt hallottam, hogy ma reprise lesz.»
– Mondták aztán neki, hogy nem lesz reprise, csak jövő májusban. –
Nagyot mordult rá: «Átkozott zsidók! még a holdfogyatkozást is elkapták
az orrunk elől!»

Soha nagyobb örömöm nem volt, mint mikor a városi
képviselőválasztásoknál engem is bevettek városatyának. Ezentul minden
gyülésen ott fogok ülni végesvégig, s hallgatva az ottani okos, lelkes,
hazafias beszédeket és bölcs határozatokat – hagyom nagyranőni a
büszkeségem unicornisát.

Hiszen mi nekünk nincsen párunk.

*

Szombaton este fényes diplomatai estély volt herczeg
Schönburg-Hartenstein Rainer-utczai palotájában.

Az a palota is emlékezetes egy épület: a század elején fényes vendéglátó
gyülhelye a Bécsben lakó magyar főuraknak, kik ideát mind saját
palotáikban laktak. Tulajdonosa volt gróf Keglevich, a mi mostani, sok
szép észszel megáldott volt intendánsunknak az atyja.

Változtak az idők; hajdanta a magyar nagybirtokosok építtettek palotákat
Bécsben, mostanság Budapesten építenek palotákat – az osztrák
nagyiparosok. – Magyar ember pedig erre azt mondja: «örüljön-e,
busuljon-e? nem tudja.»

Mint magyar delegátusok mi is hivatalosok voltunk e főuri estélyre,
melyben csupa férfiak vettek részt. Egyetlen egy női arcz volt, a
hárfajátszónőé, ki a konczert-teremben zenélő Strausz Ede kapellájában
működött.

Rettenetes egy társaság, a hol csupa férfiak és csupa okos emberek
vannak jelen. (Magamat is oda számítva! Mert ahhoz, hogy egy
szittyamagyar németül beszéljen, már eo ipso kell nyelvismeret: ergo
tudomány, ergo okosság.)

Ott voltak a monarchia mindkét országának delegátusai. Régi ismerősök és
új ismeretlenek. Katonai egyenruhák, rendcsillagokkal rakott frakkok. A
derék lengyelek, a kikkel már régóta jó barátságot tartok, s az
ifjú-csehek, a kik először taposnak most a lábamra. Visszalépett magyar
és osztrák miniszterek, a kik nagyon örülnek, hogy egymást láthatják és
mostani miniszterek, a kik már nem olyan nagyon örülnek a találkozásnak.
Azután az osztrák parlament kitünőségei. Udvari főméltóságok.
Főherczegek! Aztán meg a diplomácziai testület tagjai. Angol, franczia,
dán, svéd, orosz, olasz, német nagykövetek. (Nekünk Pesten csak a
generálkonzulok jutnak.)

Csak egy kiváló alakot nélkülözök a fényes társaságban, a kinek a
látásához úgy hozzá vagyok szokva (még 1863-ból in effigie). A jeles
Schmerling lovag. Máskor mindig itt volt a diplomaták nagy gyülekezetén.
Feltünt az arany himzéses lángveres frakkjáról. Azt hittem, valami
admirális egyenruhája, mig felvilágosítottak róla, hogy ez a
felső-ausztriai tűzoltók kosztümje, melynek ő az elnöke. Ma már nem
ragyogott itt. Nyugalomba vonult huszonhat esztendős legfelsőbb
törvényszéki elnöki pályafutása után. Én csak azt sajnálom, hogy nem
harmincz esztendős birói pályafutását jubileáljuk most.

Az egy terembe összekerült politikai és diplomácziai nevezetességek,
mint a legjobban rendezett menuettben jönnek-mennek egyik oldalról a
másikra egymással üdvözleteket váltani. A kik egymást még nem ismerik,
azokat az előkelő finom aristokrata házi úr s délczeg, lekötelező
nyájasságú fia sietnek egymással megismertetni. Engemet sokan ismernek a
fényes urak közül – a «Czigány báróról», melynek fél librettójához
virtuálításom van és így igényem van egy fertály báróhoz és három
fertály czigányhoz, s ez is rangfokozat már.

Én azonban csendesen kontemplálgatom, milyen nyájasan, milyen udvariasan
diskurálnak, enyelegnek ezek a sima arczú államférfiak egymással; hogy
társalog nagy bizalmasan az egykori (anno Ignatiev) stambuli magyar és
muszka nagykövet (gróf Zichy Ferencz és Lobanoff) egy pamlagon ülve
egymással; hogy vált bókokat a külügyminiszter a franczia nagykövettel;
hogy kinálják egymást a buffetben az angol és orosz diplomaták az olasz
salátával s aztán arra gondolok, hogy a mint éjfél lesz s egyet kukorít
a kakas (a franczia kakas?), hogy fogják ezek a nyájas alakok egyszerre
előrántani a frakkzsebből a késeiket s egymás torkának esni vele!

Siettem is, mielőtt a kakas kukorít, az ágyamba bujni.

*

Hanem aztán most jön a korollárium!

Földicsértem Bécset, hogy milyen drága jó vize van; most azután kisül,
hogy milyen drága ez a jó viz? A jövő évi költségvetése Nagy-Bécsnek
negyedfél millió forint deficzitnél áll meg.

Szent Dárius! Ez egy országnak is elég volna.

Már mos a város atyái, hogy elég vizet adhassanak a bécsieknek, nagy
adót fognak vetni a sörre, borra; a korcsmárosok, hogy a nagy adót
megfizethessék, még több vizet fognak tölteni a sör–bor közé s így még
több vizre lesz szükség. S ebből a czirkulus vicziózusból sohasem fognak
kijöhetni.

Már most hát azt mondom, hogy maradjunk mi budapestiek a mi
megemberesített vizünknél.

A thezis így van fölállítva: akarunk-e inni jó vizet, de rossz bort;
vagy jó bort, de rossz vizet? Bocsássuk szavazásra a kérdést!

Csak már a delegácziókban is azt mondhatnánk, hogy szavazzunk már! De
hát soká lesz az.

Valami malicziózus ember azt mondta, hogy a ki Bécsben igazi szép
hóchdájts beszédeket akar hallani, az jöjjön a magyar delegáczió
osztályüléseibe.

No, magamra nem mondhatom ezt a dicséretet. Mert én először is egy
kukkot sem szólok, másodszor pedig minden második évben tartatván
Bécsben a delegáczió, ez alatt a két év alatt pedig senkivel németül
beszélni alkalmam nem lévén, úgy kijövök a gyakorlatból, hogy már-már
olyan formán fejezem ki magamat Adelung nyelvén, a hogy Donát szobrász
barátunk szokott magyarul beszélni, a ki egy izben így adta elő az
esetet, a midőn ő a Strobl tégláit sikkasztó tolvajt megriasztá, rá
uszítva a kutyáját.

«A tolvaj akarta lefordítani a kerítést (den Zaun übersetzen) a kutya
megcsomagolta (hat ihn angepackt) és eltörte a nadrágját. Ezért az ember
nagyon rossz lett (wurde sehr böse) s megfordította magát a biróhoz
(wendete sich). Erre föl fel (darauf hin) biró engemet magához
előretöltötte (zu sich vorgeladen). Tolvaj befejezte (behauptete) hogy
én kutyát utána vadásztam (nachgejagt), kutya csinálta neki nadrágjába a
gödröt (Loch). Én meglátogattam nadrágját (besichtigte) és lettem
őrködve (wurde gewahr), hogy a gödör már be van dugaszolva (verstopft)
egy pecséttel (mit einem Fleck). Aztán adtam az embernek két forintot. S
azzal szépen megfiusítottam (habe ihn versöhnt). Donát különben «vizes
katona» volt (Marinesoldat).»

Én ilyenformán beszélek németül.

Mit mond Petőfi «őrültje»?

«Sirunk és nevetünk! – De a halál azt mondja: csitt!»

Tegnap este két itteni író kollegám vetődött oda magányos vacsoráló
asztalomhoz s ott eldobzódtunk (hárman fél liter bor mellett) várva a
negyediket, a ki Szana Tamás barátunk lett volna, a ki saját mondása
szerint csak három dologért szokott Bécsbe felrándulni: az első az X
utczai antiquárius könyváros, második a jó marhahus, a harmadik
Neugebauer László. Valószínüleg az első úgy lefoglalta, hogy a
másodikra, meg a harmadikra nem került a sor.

Természetesen a magyar irodalomról beszéltünk. Szénégetőnek tőkén a
szeme. Különösen a drámairodalomról. Szinművekről és szinészekről.

Én utoljára azt mondtam, hogy «én Csiky Gergely nélkül nem is tudom
képzelni a magyar szinmű-irodalmat: oly nagy helyet tölt be, mint egykor
Szigligeti és Czakó».

Kollégáim is folytatták a magasztalását. Klasszikus műveltségéről,
sokoldalu talentumáról egy volt a véleményünk.

«Pedig bizony Csikyvel nem sokáig fogunk már dicsekedni», mondá az egyik
írótársam.

«Hogyan? Kérdém megütközve, hisz az erőteljes férfi! Nem rég találkoztam
vele az akadémia gyülésén».

«És mégis egy perczen függ mindig az élete, egy nagy szivdobbanáson s
ezt ő maga is jól tudja».

«Ejh! Mondám. Ne beszéljünk így! Éljen soká a mi pótolhatlan
drámaírónk!»

S egy pohár Altvatert ürítettünk az egészségére.

… Ma reggel az első távirat, a mit a lapban meglátok, az, hogy Csiky
Gergely tegnap hirtelen meghalt.

Igazán országos csapás a magyar irodalomra.

Az utána támadt ür fogja csak mutatni, hogy mily nagy író volt!

S még tegnap hosszú életet kivántunk neki az égtől.



AZ ÉN BIRÓI HIVATALOM.

Mert úgy tessék rám nézni, hogy én nemcsak afféle hányt-vetett skribler,
ütött-kopott képviselő, megrézmedaljonozott kertész vagyok, hanem egy
fényes czímnek a viselője is vagyok. «… törvényszék elnöke.»

Valóságos kinevezett hivatalnok. Kultuszminiszteri ellenjegyzés mellett.
Kezembe teszik le az esküt a törvényszék tagjai, a kik között egy
államtitkár is van. Az általam kimondott itélet nem appellálható.

Fizetés is jár hozzá.

Hisz ez abszurdum! Képviselőnek nem szabad kormány kinevezéséből eredő
fizetéses birói hivatalt viselni! Micsoda dolog ez?

És én mégis viselem. Nyolcz esztendeje már, hogy e nagy czímet hordozom.

De majd mindjárt nem lesz ez olyan nagy czím, ha az elejét is
hozzáteszem: «A szerzői jog sérelmeiben itélő törvényszék elnöke.»

No ezért nem utasítanak az összeférhetlenségi bizottsághoz.

Fizetésem pedig (törvény §-a szerint) tiz perczentje annak a birságnak,
melyet a vétkesre kiszabunk; a többi a törvényszék tagjai között oszlik
fel. Jut rájuk fejenkint 65 krajczár egy tűzpróbás törvényszéki ülésnél.
Nekem kétszer annyi. De el is jönnek pontosan és lelkiismeretesen s
végig ülik a hosszu zöld asztalt az akadémia szöglettermében. Vannak
közöttük alsó és felsőházi tagok, jogtudósok, akademikusok,
államtitkárok és egyetemi tanárok, piktorok, poéták, szobrászok,
könyvárusok, fotográfusok, xilografusok és typografusok. Gyulai Pál is
ott van!

Nagyon komolyan megy ez!

Az első biróság hivatalos pecsét alatt átküldi hozzám a periratokat
(portómentesen). Azokat én kiadom a jegyzőnek, kötelességévé téve, hogy
azt a peres tárgy természetéhez képest megválasztott előadónak kösse a
lelkére. Mert a főfeladata az elnöknek, a szerint a mint a peres ügy
eltulajdonított vers, fotográfia, tankönyv, vagy zenemű körül forog:
annak az előadóságával azt bizni meg, a ki ért hozzá. És tapintatom soha
nem csalt. Fotografushoz nem küldtem zenemű fölött támasztott
processzust, se piktorhoz jogi tankönyvet.

Az előadó azután, mikor elkészült a periratok áttanulmányozásával, arról
a jegyző által nekem jelentést teszen; én aztán kitüzöm a határnapot,
melyen a törvényszék ülése megtartatik, s arra hivatalosan meghivom az
összes tagokat, a kik pontosan megjelennek.

Teljes lévén az ülés, elfoglaljuk a helyeinket a T alaku asztalnál. Én
középen; szemben a lámpával, előttem a csengetyü; balról ül a jegyző,
jobbról az alelnök, tisztelt barátom Arany László (a ki kritikus
pillanatokban súgja, hogy mit mondjak?), ő rajta túl az előadó.

A törvénytevés megkezdése előtt azonban még egy ünnepélyes ténykedés
elvégzendő. Ujon kinevezett tag jelent meg. Annak elébb le kell tennie
az esküt az én kezembe. Mindnyájan felállunk. A jegyző olvassa az
eskümintát, az új tag, mellére tett kézzel, utána mondja azt:
«úgysegéljen».

Ekkor ismét leülünk. Elnök felszólítja előadót, hogy olvassa fel a
periratokból merített véleményét. Az közfigyelem mellett végig
hallgattatik. A két vitás munka: t. i. az eredeti és a plagium, a birák
között kézről kézre adatik, összehasonlítás végett: ha operette dallam
ellopásáról van szó, az élő hanggal is hallhatóvá tétetik.

Akkor elnök felszólítja a birákat, hogy méltóztassanak az előadottakhoz
hozzá szólni.

Vagy vannak eltérő nézetek, vagy nincsenek. Ha vannak, elnök szavazásra
bocsátja a kérdést; ha nincsenek, kimondja, hogy egyhangulag
elfogadtatik az előadó véleménye.

Elnök kimondja az itéletet, szavazattöbbség, vagy egyhanguság alapján.

Ekkor elnök kiszabja a birságot a bűnösre.

Ha kiderült a lopás, akkor az alperes a bűnös; ha nem derült ki, akkor a
felperes az, de valakinek bünösnek kell maradni, a ki a perköltséget
megfizeti.

Vannak pedig igen érdekes pöresetek.

Egy hirhedett egyetemi tanárnak (a rigorozálók rémkirályának) van egy
kitünő tankönyve, derék vaskos kötet: valami jogbölcsészeti mű. Mindenki
elismeri róla, hogy annak a stylusa valódi próbaköve az emlékezetnek.
Ritka legény az, a ki ebből eminenter tud felelni; az is terno, ha már
«elégségest» kap.

Hát egy esztendőben azt kezdi észrevenni a tudós tanár, hogy az ő
jogászai mind igen kitünően felelnek az ő jogbölcsészeti kérdéseire,
csak hogy nem abban a stylusban, a melyben ő megirta. – De még nagyobb
volt a csodálkozása a munkája kiadójának, a ki más esztendőben ötszáz
példányt szokott eladni a jogbölcsészeti tankönyvből ebben az évben
pedig csak öt darabot. Kisült, hogy valami jámbor samaritánus könyörült
a szorongatott fiatal scithákon s a vastag könyvből kivonatos munkát
csinált; a diákok mind azt vették: abból feleltek.

Per lett belőle s elénk tódult a nagy kérdés: «valjon plagizátornak
tekintendő-e az a kivonat csináló, vagy pedig az emberiség jóltevőjének»
s mondhatom, hogy erős parlamenti vita után, azt hiszem, hogy csekély
szavazattöbbség mellett lehetett kimondanom az itéletet, hogy «ámbár
Szent Crispinnek érdemül tudatik be, a mért bőrt lopott a gazdagoktól,
hogy a szegények számára sarut varrjon belőle: mindazáltal a jogtanár
spanyolcsizmáját nem szabad az ifjak kényelmére turistaczipővé
átalakítani! Plagizátor! Büntetésre méltó.»

De a legközelebbi napokban épen erős próbára lett téve igazságosztó
hajlandóságom.

Egy czukrász, meg egy korcsmáros volt a peres fél.

A czukrász irt egy szakácskönyvet s a korcsmáros azt szépen utána
nyomatta.

A czukrász pert akasztott a korcsmáros nyakába. S ez a per került a mi
törvényszékünk elé, szakértői eldöntés végett. A czukrász, mondhatom,
hogy fogas prókátort választott magának.

Az alperes azt hozta fel a maga védelmére, hogy a szakácskönyv nem
irodalmi mű; nem tartozik azon tárgyak sorába, melyeknek szerzői joga
védelemben részesülhet.

«Micsoda! hogy a szakácskönyv nem irodalmi mű? Hogy a szakácsmesterség
nem művészet? Hát van a világirodalomnak olyan remeke, a minő egy
szarvasgombás libamáj pastétom? Tud-e a kerek föld minden zeneszerzője
olyan kompozicziót csinálni, a milyen egy olasz saláta a la napolitén? S
ha valamennyi fővárosi szobrász mind összeteszi a tudományát, tud-e
produkálni egy tál sült malaczot? – Sőt ellenben a szakácskönyv, az a
könyv, a melyet az asszonyoknak sokkal inkább üdvösséges volna a
kezükben forgatni, mint holmi hiába való regényeket!»

Ipsissima verba!

S nekem – kérem «nekem» ki kellett mondanom az itéletet, hogy a prókátor
ugyan goromba fráter, hanem azért igaza van. A biró csak egyféle
becsületet ismer. A szakácskönyv irójának az irói becsülete csak olyan,
mint a regényiróé. Alperes bünössége kimondatik. Szakácskönyvet sem
szabad lopni.

Ilyen brutusi szigorral mondá ki egykor Foscari velenczei dozse saját
fiára a kemény itéletet.



A NÉVTELEN TÁRSASÁG.

Van Budapesten egy pár év óta egy társaság, a melynek nincs neve,
nincsenek statutumai, nincs igazgatótanácsa, nincs székhelye, nincs
titkára; és azért ez mégis igen derék, dicséretre méltó testület, mely
jó példát ád s nagy hézagot tölt ki.

Tagjainak száma eddigelé ötven: csupa kézmüvesek, iparosok, kőmüvesek,
bádogosok, asztalosok, epítőmesterek. Van köztük egy fiatal gróf is meg
egy miniszteri hivatalnok is; de azok is csak egy sorban vannak a
többiekkel. Az elnökük egy bádogosmester.

A tagok mindegyike fizet a közös pénztárba havonkint tiz forintot; egy
évre százhuszat.

S mi czélja ennek az egyesületnek?

A hazai festőművészetet praktikus uton gyámolítani.

A részvevő tagok azt mondák: «ne vegyük mi a lakásaink diszítésére
jövőben azt a sok rossz színnyomatot, a mit kapuk alatt árulnak, hanem
festessünk hazai művészekkel eredeti olajfestményeket.»

S a hazai festőművészeknek megtetszett ez a gondolat: ők is elfogadták
az eszmét. Olajfestményeket készíteni a magyar iparos polgárok számára,
darabját százhusz forintért.

Nem beszél az ő kiállításukról semmi hírlap: nem irják le reporterek,
kritikusok a műtárlatuk remekét, pedig ott vannak abban a legjobb nevű
budapesti festészeink, s az e czélra készült képeik mind túl érnek a
szabott áron, ők azokat skizzeknek nevezik; de valósággal gondosan
kidolgozott képek. Vannak köztük igazi kabinet darabok, melyekért 3–400
forintot adna nekik a műkereskedő: az mind egy árba megy.

Márczius hóban van a hirdetetlen műkiállítás s a képek kiosztása.

Össze van kötve az érdekes ünnepély egy kedélyes vácsorával a
Petanovicsban, melyben részt vesznek a műpártolók a művészekkel együtt.
Megelőzi a vacsora az ünnepélyt, a mi nagyon észszerű. Nincs ok a
toasztozásra. Senki sem tudja, hogy kinek a képe lesz az övé; senki sem
tudja, hogy ki lesz az ő képének a gazdája. Minden egoizmus nélkül,
interesszáczió nélkül mulathat mindenki. A vacsora végeztével aztán a
társulat két legszebb kisasszonya feláll egy emelvényre, s két e czélra
fölajánlott kalapból kihúzza a neveket. Az egyik a művésznek a nevét a
megszámozott képpel, a másik a műpártolóét.

(Sietek tiltakozó szóval óvni a pénzügyminiszteri közegeket mindenféle
megadóztatási kisérlettől! Ez nem sorsjáték, csak szétosztása a megvett
tárgyaknak. Minden részvényes kap egy képet; tehát nem szerencsejáték az
egész: csak osztozás.)

Csupa gyönyörűség elnézni, hogy ez az egyszerű iparosokból álló társaság
milyen örömteljes érdeklődéssel osztozik meg a maga művészi tárlatán,
hogy dicséri, magasztalja azt a képet, a mit megnyert! Egy
bádogosmesternek, a ki egy Papp Henrik vagy Stetka-féle képet nyert, a
kőműves sógora cserét kinált a neki jutott képpel s igért kétszáz forint
felülfizetést is a hegyébe. Dehogy állt rá! Nincsenek olyan bankók, a
minőkért a nyert festményétől megválna! Hogy fog neki örülni a feleség!

S ez a tisztességes, zajtalan, csendes társaság, melynek tagjai
hétköznapi munkás polgárok, évenkint hat ezer forinttal gyámolítja a
magyar festőművészetet. Épen annyit szavaz meg az országgyülés ugyanezen
hazafias és közművelődési czélra.

Legközelebb magam is beállok a társaságukba. Ha ugyan bevesznek? Be
kell, hogy vegyenek. Vagyok én is – egyebek közt, – becsületes
csizmadiamester (tréfa nélkül), van hitelesen kiállított mesterlevelem:
nem fogok szégyenére válni ennek a derék, hazafias társaságnak.

Bár többen is lennénk!



A HÉT NEMES.

Heten vannak ők, miként az ősvezérek valának. S abban is hasonlatosak az
ős hét vezérhez, hogy ők emelik paizsra a választó kerület meghódítóját,
a képviselőt. Lehet őket nevezni «hét választóknak.»

Mivelhogy a magyar törvény holtigtartó választói joggal ruházta fel azon
nemeseket, a kik 1848-ban születési nemességnél fogva gyakorolták
választói jogukat; a későbbieket már nem. Annak pedig 44 esztendeje és
így a hét nemes életkora meglehetősen a hetven felé jár: ha még meg nem
haladta.

A legfiatalabb közülök kocsis egy földmives gazdánál, a ki büszke is rá:
«nekem még a kocsisom is választó!»

Egy másik éjjeli bakter.

A harmadik temető-őr.

A negyedik városi utczaseprő.

Az ötödik strázsa a fakereskedőknél.

A hatodik és hetedik pedig szabad – napszámos, favágó, zsákhordó,
hólapátoló: a hogy jön.

De azért, hogy a sors igy szétszórta az életpályáikat: az összetartozás
érzülete szoros kapcsolatot képez közöttük. Mikor a képviselőválasztás
ideje elérkezik, nagy kelete van a hét nemesnek.

A választók száma nem nagy: hét szavazat nagy sort vet benne.

Azt pedig mindenki tudja, hogy nem az a virtus: megszerezni a
szavazatokat; hanem megtartani. Ez a tudomány.

Mert hogyha azért, hogy az ember a zöld tollat feltűzi a kalapjára,
adnak egy forintot, egy liter bort, meg egy gulyást: hát az «jó.» De ha
jön a veres toll, az meg ád két forintot, sert és bort is, a mennyi
dukál, dupla porczió gulyást, az a «jobb»; akkor az ember azt tűzi a
kalapja mellé. De hogy a választás előtt két nappal jön a háromszinű
toll: piros-fehér-zöld, hozzá három forint diurnum, czigánypecsenye,
mákos rétes, ser, bor, fekete kávé, szivar, krampámpuli, czigány: az a
«legjobb.» Azt megtartsátok! – Így mondja azt a szentirás.

Tehát nem az a kérdés, hogy ki tudja megnyerni a hét nemest? hanem hogy
ki tudja behozni a választás napján?

– Czudar idő! Mondja az egyik hólapátoló a másiknak.

– Gonosz esztendő! felel rá a másik. A pálinka is megdrágult. Az
embernek egy kis gugyira is alig telik.

– Restelláczió lesz az idén.

– Lesz ám: de csak olyan restelláczió. Videtis, sed non bibetis. (Ez
valamikor iskolába is járt: diákos ember.)

Odakerül a városi utczaseprő, a ki a hólapátolókat dirigálja.

– No hát mit tud az úr? (Egymást «urazni» szokták.) Az úr már belső
ember. Mit beszélnek odafenn a városházán?

– Csunya világ készül. Egyhangú választás lesz.

– Egyhangú? Verje meg a csuda! Hát azután se potya bor, se ingyen
gulyás? Hát azután mitől buzduljon fel a hazafiúi kebel?

– Valami hires embert akarnak a nyakunkra tukmálni.

– Híres embert? Hisz annak lyukas a zsebe.

– Gonosz idők járnak!

Egy hét mulva a két nemes azt a kellemetes nemét folytatja a
testgyakorlásnak, hogy tüzelő fát fürészel az utczán.

– Lágyul az idő.

– Engedelmes szellők járnak.

– Engem ma a patyikus megszólított a boltajtóbul s azt mondta, hogy de
régen nem látott már.

– Engem meg a fiskárus állított meg az utczán s kérdezte, hogy csinál-e
még a feleségem csiramálét?

– A bakter sógor azt mondja, hogy olyan urak, a kik nyolcz órakor már
haza szoktak menni a kaszinóból, két nap óta mindig éjfél után kerülnek
haza.

– A kocsis koma meg azt beszéli, hogy a gazdája megkenette a czézát:
nagy kocsikázás készül!

Egyszerre csak ott terem előttük egy falusi kinézésü uri ember,
bekecsben, asztrakán süveggel, bagariákban.

– Alászolgájuk az uraknak. Ha meg nem sérteném. Valami nagy munka volna,
legalább tiz napra való. Tizezer mérő kukoriczát kell megforgatni a
böködi pusztán. Két forint napi díj, teljes ellátással.

– Hja, a kukoriczaforgatás sok porral jár: az az embernek a torkára
száll; szigorú munka.

– Lesz toroköblítő, a mennyi csak kivántatik.

– Az már más szó. Tehát tiz napra husz forint: fele előre fizetve. Itt a
kezem. Csak a feleségemhez viszem haza a pénzt.

A tiz forint foglaló megadatik: a nemes urak ott hagyják a favágást s
mennek haza a fürészszel, meg a bakkal. Fél óra mulva ott áll a lakásuk
ajtaja előtt a csésza.

– Nini! Hisz ez a kocsis koma!

– Milyen véletlen, hogy a harmadik nemes is odakerült.

Vágtatva mennek ki a böködi pusztára. Ott már várja őket a jó vacsora.
Az ispánné kitett magáért.

Aztán csupa csuda! Egyenkint odakerült a bakter koma, a temető-őr bátya,
a strázsa sógor, utoljára még az utczaseprő atyánkfia is. Együtt vannak
mind a heten.

Éjszakára paplanos ágy várja valamennyit s alhatnak, a míg a szomjuság
fel nem költi. Az ellen pedig oda van készítve a pálinkás butykos.

Még azon éjszaka a város minden utczáját tele ragasztották rószaszinű
kiáltványokkal. Itt van a piros toll! Itt az ellenjelölt. A tanyák
megnyilnak! A zászlók kitüzetnek. A kortes vezérek nyargalnak
választókat fogdosni. – Keresik a hét nemest. Egyen kivül mindeniknek
van felesége. – Azok értesítik a kortes urakat, hogy a gazdát elvitték
csézával kukoriczát forgatni a böködi pusztára.

«Hisz ez emberrablás!»

Nosza egy csomó markos legényt szekerekre ültetnek, vágtatnak ki lobogó
zászlókkal, hazafias dalokat énekelve, a saraglyában a czigányok
muzsikálnak, – visszavívni az elrabolt hét nemest.

Az ám! Csakhogy mire a böködi pusztára megérkezik az ellentábor, akkorra
már a hét nemesnek ottan se híre se hamva. Az ispánné azt mondja, hogy
elvitték őket a berkenyesi pusztára. – Természetes, hogy nem oda vitték
őket. – Üthetik már azoknak bottal a nyomát! Sehol sincsenek azok egy
napnál tovább. Viszik őket egyik tanyáról a másikra: etetik, itatják
mindenféle jóval s tartják lelkesítő honfi szónoklattal. Persze
kukoriczát egy szemet se látnak.

A kilenczedik napon azonban már megszólal a lelkiismeret a nemes sírásó
komában: meginterpellálja a vezető ispánt.

– Hallja, nemzetes úr! Hadd lássuk már egyszer azt a kukoriczát, a kit
meg kell forgatni! Mert az én lelkem nem veszi azt magára, hogy ingyen
szedjem fel a diurnumot. Azt sem engedem ám, hogy az én lelkemet pénzen
megvásárolják. Én a hazafiúi szent meggyőződésemet pénzért, borért el
nem adom. Holnap lesz a nagy alkotmányos nemzeti nap, a
követrestelláczió. Én azon a nemes barátaimmal együtt az én alkotmányos
jogaimat gyakorolni kivánom.

Mind a heten azt kivánták.

Tudták, hogy mit cselekesznek? Otthon meghagyták a feleségeiknek, hogy
ha új jóltevő jelentkezik, el ne utasítsák. Azok meg is tarták.

A zöld tollas kortesek aztán kilenczed nap kocsira rakták a hét nemest s
vitték haza a városba nagy muzsikaszóval. Ott pedig a veres tollasok, a
mint meglátták az érkezőket, éktelen dühbe jöttek; hóval, kavicscsal
meghajigálták, pribéknek, árulónak szidták, halállal fenyegették s ez
nagy taktikai hiba volt részükről.

A hét nemes halálra rémülten érkezett meg a zöld tollas tanyára. A zöld
tollas főhadiszertár mestere még öregbíté az ijedelmüket az érkezett
rémhírekkel. A veres tollasak ki akarják fordítani a bőrükből a nemes
urakat, ha megkaphatják. Hanem aztán megnyugtatá őket.

– Ne féljenek nemes barátim! Van még renddel párosult szabadság
Magyarországon! Irjunk egy folyamodványt a városkapitányhoz azonnal. «Mi
alólirottak, nemes választó polgárok, fenyegetve vagyunk a veres tollas
párttól, gátolva szabad véleményünk nyilvánításában, életünk veszélyben
forog; felszólítjuk önt, a törvény nevében, hogy megvédelmezésünkről
gondoskodjék, szükség esetén fegyveres asszisztencziával is».
Következnek az aláirások. Történetesen a közjegyző is ott van a tanyán,
a ki hitelesíti az aláirásokat hivatalos pecsétjével ellátva. Az
okiratot a fővezér elteszi a zsebébe s megy vele a városházára.

Mert azt már jól tudja, hogy ezalatt meg a veres toll főkortese szedte
össze a nemes urak feleségeit s viszi már őket magával a
városkapitányhoz, nagy lármával követelve, hogy az ő jámbor férjeiket, a
kiket a gonosz zöld tollasok orozva elraboltak s erőszakos fogságban
tartanak a primæ nonus ellenére, azonnal szabadítsa ki tatár
rabszíjáról.

Ekkor azonban a zöldtollas vezér előhúzza a zsebéből a hét nemes
folyamodványát, melyben azok fegyveres oltalmat kérnek a veres tollasok
ellen. S még közjegyző által is hitelesítve van az aláirásuk!

– Le vagyunk pipálva! Mond a veres toll vezére.

No de hátra van még a holnap reggel. Majd ott várják az asszonyok az
ajtónál a hét nemest s kiragadják őket rabtartóik körme közűl. Ez az egy
reménység!

Csakhogy hosszú az éjszaka, s az argumentumok sora még hosszabb; a bor
után következik a puncs, a puncs után a krampámpuli. A választás
csatanapján «nyugosznak ők, a hősfiak»; csak egy bírta ki fennálló
egészségben az ütközetet: a nemes utczaseprő (annak nem volt felesége)
fel tudott menni a maga lábán a választás szinhelyére; csak az a kis
baja történt, hogy nem tudta kimondani a jelöltnek a nevét, a kire
szavazott: a nyelve nem fordult rá sehogy.

Hanem azért másnap, mikor a városház előtt seperné össze a sok
szemétpapirost, plakátot, programmot, kortesdalt: arrafelé jön a
nagyságos úr, a tegnapig együtt mulató fővezér a zöld tollas táborból; a
nemes úr odatámasztja a falhoz a seprőt s barátságos leereszkedéssel és
nagy diadalérzettel szól hozzá:

«No, úgy-e, hogy kivívtuk a diadalt!»

S hatalmasan megrázza a kezét a nagyságos úrnak.

S azzal söpri tovább a dicső papirkaczatot s az eldobált veres tollakat
a piaczról s lapátolja talyigára.



A MÁNDRUCZ KIRÁLY.

Mondhatom, hogy még úgy rám nem ijesztett se élő ember, se csoszogó
kisértet, mint e napokban a Mándruczok királya.

De hát kik azok a mándruczok?

A mándruczok nemzete az a boldog nép, a ki között soha sincs
kormánypárt, minden ember ellenzék. A mándruczok azok, kik senkinek szót
nem fogadnak, mindenkibe belekötnek, mindenki által megverettetnek s
akkor meg vannak elégedve.

De nehogy valaki politikai czélzást keressen a soraimban, sietek
kijelenteni, hogy szindarabokról van szó.

Mivelhogy azon sok jó mulatság közé, a melyekkel az én kopasz fejem meg
vagyon rakva, az is tartozik, hogy a Karácsonyi-pályadíjra beérkezett
versenydrámákat végig olvassam és megbiráljam.

Huszonnégy darab jelent meg a versenydíjra; a mi, tekintve a kitűzött
400 arany díjat, nem is nevezhető soknak. A 40 ezer forintos pályadíjra
a lóversenyen sokkal kevesebben szoktak pályázni.

Tehát huszonnégy prémieret (a hogy a magyar ujságírók mondják) élveztem
végig egymagamban; a mi fejedelmi gyönyörűség.

S meg kell vallanom, hogy azok között voltak olyan darabok is, a
melyeknek a nyelvét meg lehetett érteni; míg a nagyobb rész bámulatra
ragadott azzal a virtuozitásával, mely szerint Ballagi szótárának
tizezernyi szavát hogyan lehet úgy összerakni, hogy az olvasó (hát még a
hallgató?) meg ne tudja, hogy miről folyik a tárgyalás?

Voltak közöttük komoly darabok, melyekben a szónokok egyike sem adja
alább három oldalnál, a másiknak a válasza négy oldal, legkisebb
közbekiáltás nélkül. Ott vannak aztán tiszteletben tartott házszabályok.
Másoknál ellenben fél sort sem enged egyik szónok elmondani a társának.
S mindenki siet kadencziát mondani az előtte szólott nyilatkozatára.

Találtam olyan szomorújátékot, melynek világos feladata a közönséget
folyton derült hangulatban tartani. Ó-egyptomi történet. Faraó király
azt mondja a főpapjának: «előttem nem lehet ilyen Kunststikliket
produkálni», ellenben a királyné szemrehányást tesz az imádott hősnek:
«miért nem jött el ön a rándevura?»

Még nagyobb hatású ennél a «Márczius 15-ikéről» irott darab, melyben a
jelen század valamennyi nevezetes emberei együtt szerepelnek. Én ugyan
nem igen emlékezem már rá, hogy Kölcsey és felsőbüki Nagy Pál ölelkeztek
volna Petőfivel a Pillvax kávéházban; az is kiment már a fejemből, hogy
Deák Ferencz hogy kergette meg a pipaszárral Jellasich bánt; hanem ez
bizonyára az én emlékező tehetségemnek a hibája. Ellenben azt
konstatálhatom, hogy a második felvonásban nagy országgyülés lett ebből.
Míg a harmadik felvonásban végre a mindenféle vesztegetések és
erőszakoskodások utján többségre jutott Haynau behozza a klotürt, s
ezzel véget vet a darabnak. Ha volna egy csepp hazafiság a többi
birálókban, ennek itélnék oda a jutalmat. Nekem – fájdalom – nincsen
szavazatom, mert én elnök vagyok.

Aztán megint jön egy historiai darab, a hol magas állású úrhölgyek olyan
leplezetlen nyiltsággal és őszinte szavakkal kinálgatják a kegyeiket
tapasztalatlan fiatal hősöknek, hogy azok a kegyességek egy kadetkáplárt
is megfutamodásra bírnának. S ezzel a virtussal több darab is
dicsekszik. Úgy látszik a divatos realizmus jutott érvényre. Olyan női
alakok, kiket a magyar historia mint az erény, szüzesség mintaképeit
örökített meg: dehogy voltak azok! «Ez a kis lány hamis kis lány, Maga
jár a legény után, Maga mondja a legénynek: Adjon Isten engem kendnek!»
Ha aztán megégeti a száját a kása, magára vessen.

A közben pedig hangzanak shakespearei mondatok; észlelhetők fényes
föllobbanásai egy kezdő zseninek, a mik aztán legszebb röptükben megint
csak leszállnak a csincsébe s lesz a dalzengő hattyúból hápogó kácsa.

Közbe-közbe megjelenik egy-egy tisztességes darab is, a mi olyan, mint
az «Industrie und Glück» a fölvett talonban: «jobb, mintha egy vulpes
volna!»

… De hol van hát a Mándrucz király!?

Hát hiszen azért hagytam legutoljára, mert ez a legnevezetesebb
valamennyi között. Ez nem egy estére, hanem háromra való darab.
Tizenhárom fölvonásban játszik, minden fölvonás egy darab világtörténet;
ha az ember élvezni akarja, körül kell raknia magát Rotteckel és
Schlosserrel. A kik a darab elején iskolás-gyerekek, a vége felé már
nyugalmazott generálisok s mikor az utolsó fölvonás hősei egymás ellen
fenik a kardjaikat, akkor az első fölvonások hősei már mind meghaltak s
a Szikszaiban ülnek a vacsoránál. Csak maga a Mándrucz király állja ki
mind a tizenhárom fölvonáson keresztül. A szakálla is megőszült már, a
fogai is kihullottak; beszélni is alig tud már; csak úgy támaszkodik
székhez-mihez, a mikor jár.

De hát mért ijedtem én meg olyan nagyon a Mándrucz királytól?

Elmondom rendén.

A fölirati vita kezdődött; odabenn meleg volt, kimentem friss
dohányfüstöt színi a folyosóra, ott pedig szembe találkoztam Gyulai
Pállal. Elfogott, nyakon csípett.

– Hallja az úr! Küldje már haza a pályadarabokat; mert más is akarja
azokat olvasni.

– Huszonhármat már hazaküldtem.

– A huszonnegyedik még ott maradt.

– Az a Mándrucz király. Ezer bocsánatot kérek. Nagyon hosszú volt s most
olyan rövidek az éjszakák.

– Toldja meg az úr a napallal az éjszakát: ne alugyék olyan sokat. Az a
darab holnap ott legyen az akadémiában.

Jó szerencsémre odavetődött Beöthy Ákos. Akkor Gyulai azt ragadta meg s
kegyetlenül belekapaszkodott. Én megmenekültem.

Siettem is haza komfertábeli szárnyakon.

Neki ültem a Mándrucz királynak. Föl sem keltem, a míg a temetésére
szóló harsonák meg nem zendültek.

Ezzel is készen voltam hát. Még csak haza kellett volna szállítani az
Akadémiába a darabot.

Ekkor betoppan hozzám Nagy Miklós! A ki ismeri Nagy Miklóst, az
bizonyára tudni fogja, hogy miért irjuk a nevét fölkiáltó jellel? Hozott
egy hosszú czikket, a mit meg kell tetemesen rövidíteni, aztán meg egy
rövid czikket, a mit ki kell toldani huszonegy sorral; se többel, se
kevesebbel.

– Jól van, Miklóskám, meglesz. Csinálom.

– De mindjárt kell ám.

– Jaj, most sietek. Az akadémiába kell nyargalnom. Viszem a Mándrucz
királyt, mert Gyulai megesz.

– Csak tessék itthon maradni s megírni a huszonegy sort. Majd elviszem
én a Mándrucz királyt az akadémiába.

– De nagyon sok az!

– Elbirom. Kocsival vagyok itt.

– De el ne veszítsd! Az egekre kérlek.

– Én? És elveszíteni kéziratot!

Nagy Miklós barátomnak az az emlékezetes mondata, hogy ő sokkal jobban
szereti a telet, mint a nyarat; mert a télikabát zsebeibe sokkal több
kézirat, levél, kép, kefelevonat belefér, mint a nyáriéba. Rá mertem
bízni a Mándrucz királyt.

Hát valami négy nap mulva csak benyit ám hozzám Pulay úr az akadémiából,
azzal a szóval, hogy köszöntet Gyulai Pál úr, kiadom-e már valahára a
tiz körmöm közül azt a Mándrucz királyt? vagy bracchiumot küldjön.

Szentséges Apolló! Hiszen én már egy örökkévalósággal ezelőtt
hazaküldtem a Mándrucz királyt.

– Nem látta azt senki az akadémiában.

– Nosza Gábor diák! Vágtass omnibuszhalálában Nagy Miklóshoz, az
akadémiához! Keressétek meg a Mándrucz királyt!

Ekkor voltam aztán megijedve.

Ha el talált veszni a Mándrucz király, mi lesz én velem? Elsikkasztani
egy pályaművet, melynek joga van a pályakoszorúhoz! Hisz ez több a
gyilkosságnál! Ez megölése a halhatatlanságnak! Erre még nincs is
paragrafus a büntető kódexben! Mivel menthetem magamat a meggyilkolt
szelleme előtt? Mi kárpótlást adhatok neki az elveszett tizenhárom
felvonásért? Magam írjam meg újból az elveszett Mándrucz királyt? Tudni
kellene ahhoz! No még ilyen szorongattatások között nem éreztem magamat
soha.

Felfogadtam erősen, hogy ha most az egyszer kiszabadulhatok ebből a
hinárból, soha többet nem leszek biráló.

Végre estefelé haza került a Gábor diák: szegény jó fiú, étlen szomjan
üldözte egész nap a Mándrucz királyt, míg végre rátalált valahol az
akadémia valamelyik szögletében. Jött nagy örömmel jelenteni a nagy
diadalmat: «Meg van a Mándrucz király».

A gellérthegyi czitadella esett le a szivemről.

… De meg is tartom a fogadásomat!



EGY ÚR ÉS EGY ASSZONYSÁG.

(Igaz történet.)

Egy egész elsőosztályu félkupénak az árát fizette meg Budapesttől
Párisig az orient-expresz-vonaton, hogy egyedül lehessen. A dejeunert is
oda vitette fel magának. A pinczérnek adott egy forint borravalót, a
kalauznak kettőt. Az ujságáruló kis leánynak a kosarából minden hirlapot
felvásárolt.

A második csengetés után benyit hozzá a kalauz s ezer bocsánatkérés
mellett azt mondja:

– Méltóságos uram, engedjen meg, egy úri dáma nem kap helyet.

– Hát én adjak neki a kupémban?

– Ha lenne olyan nemeslelkű.

– Szép-e?

– Tessék megnézni az ablakon keresztül.

Fölkelt és kinézett.

– Teringettét! Milyen termet! Micsoda tüzes szemek! Ezekkel egy ördögöt
meg lehetne téríteni. Eh! Mondja ön annak a hölgynek, hogy én
szenvedélyes szivarozó vagyok.

– Hisz az a hölgy is az: épen azért nem kap helyet sehol a
dámenkupékban, mert nem tudja nélkülözni a szivarozást, ott pedig nem
engedik meg neki.

– A menykőbe! Akkor ez egészen nekem való utitárs. Szivesen látom.

A hölgy bejött, valami köszönetformát rebegett. A kalauzzal elhelyezteté
az utitáskáját, meg a hosszúnyelű en tout castját s leült az ajtó
melletti szegletbe. Hosszú keztyűi voltak s divatos aranyláncz
karpereczei, lecsüggő golyókkal.

Harmadikat csengettek, a mozdony fütyült, a vonat megindult, a kalauz
sorrajárta a szakaszokat, keresztülcsikkentve az utijegyeket, azután
betette az ajtót.

Egyedül maradtak. Egy fiatal hölgy és egy fiatal úr.

A hölgy barna volt, fekete szemekkel, az úr szőke, tengerszinszemű.

A hölgy elővett az oldalán lógó táskából egy szivart, a legvastagabb
regáliákból; a szájába dugta s az úti tűzszerszámmal rágyújtott.

– Szabad kérnem. Mondá az úr, ki egyelőre a czigarettánál kezdte.

– Tessék! szólt a hölgy, az égő szivart tűzcsókra nyujtva.

Azzal füstöltek versenyben.

– Nagysám Bécsbe utazik?

– Nem. Tovább.

– Talán Párisba?

– Még annál is tovább.

– Tán épen Londonba?

– Nem. Én New-Yorkba megyek.

– Ah! Ez nevezetes találkozás! Én is épen oda utazom.

– Akkor egész odáig együtt utazunk.

– Ez nagyon kellemetes. Üzleti ügyben méltóztatik?

– Nekem üzleti ügy. Szerződésem van egy amerikai impreszárióval.

– Ah! Nagysám művésznő? Ez nagyon érdekes.

– Igen. Az vagyok.

– Az operai téren.

– Nem, uram.

– Tehát a koreográfia mezején?

– Az sem.

– Talán hát a magasabb régiókban? Lóháton, vagy épen a sodronykötélen? A
levegők királynéja?

– Olyanforma. Én vagyok a «Magneta».

– Ah! Ezért volt hát olyan ismerős az arcza! Most már egészen otthon
vagyok.

E közben a fiatalúr egész közel huzódott a szép hölgyhöz.

– Ugyan mondja meg kegyed nekem, bájos Magneta, mi annak a titka, hogy
ön ott függ a levegőben, semmihez sem támaszkodva, semmi sodronyhoz sem
kötve, fejjel lefelé fordul, majd a földtekét kirugja a lába alól s ott
marad a semmiben?

– Hja uram, ez az én művészetemnek a titka. Ezt én el nem árulhatom,
mert én ebből a titokból tartom fenn az existencziámat.

– De hátha én ezt egy egyenértékű titokkal váltanám be.

– Az már más volna.

– Lássa, nagysám, mi egész Európán és az Oceánon így utazhatnánk
keresztül, mint férj és feleség. Én viselném kegyednek minden kiadását,
teljes ellátását és az utiköltséget.

– Hát ez nem megvetendő ajánlat. Hanem elébb én nekem kellene tudnom,
hogy ön kicsoda, micsoda? Mert mindenféle emberrel én viszonyba nem
léphetek.

– Hogy kicsoda, micsoda vagyok? arra feleljen meg a tárczám.

Ezzel kivette a fiatal úr a bőrtárczáját, végig pergetett az ujjaival a
hölgy előtt egy bankjegy csomagot, mely lehetett száz darab ezres.

– Ez már meggyőz, mondá a szép hölgy s kivette a szivart a szájából.
Tehát úgy utazunk, min monsieur és madame.

– Megengedi nagysám, hogy behuzzam az ablakfüggönyöket?

– A hogy önnek tetszik.

Mikor ez megvolt, azt mondá a gavallér:

– Megbocsát nagysám, – ha én itt most átöltözködöm.

– Nem fog zsenirozni.

Az ifju úr elővette az utitáskáját s aztán kiszedett belőle egy –
jupont, egy alsószoknyát, egy tricot-taillet, egy fichut, egy fauxcolt,
egy ruhaderekat, egy turnürt, egy pár könyök-keztyüt, meg egy fejdisznek
való capottot, chignonnal együtt.

Ezeket mind felszedte magára (természetesen a férfiruhákat előbb
lerakva). Végül egy kissé ki is puderezte az arczát s finom kinai
festékkel pirossá tette: nem lehetett rajta észrevenni a borotválást.

– Van önnek valami oka erre a maszkerádra? Kérdezé a szép hölgy.

– Egy kis okom. Ezek a bankjegyek sirnak.

– Értem; ki akarja ön kerülni, hogy valami személyleirásba beleilljék.

– Csitt! Ha New-Yorkba megérkezünk, tizezer forintot ajándékozok önnek a
titoktartásért.

– De már most egy kis baj lesz. Mondá a hölgy. Ha Bécsbe megérkezünk,
vagy még hamarább is, ha a kalauz bejön: látni fogja, hogy itt egy úr és
egy asszonyság helyett két dáma van s ez egyszerre gyanut fog nála
kelteni. Nem jó volna, ha én meg most átöltözködném férfinak?

– A lelkemből beszél, szép Magneta!

– Az ön ruhái épen jól illenének én rám.

– El vagyok bűvölve az eszme által.

– Hát kérem, forduljon addig az ajtó felé, a mig átöltözöm. A kalauz be
ne találjon jönni. Nagyobb csalódás kedvéért oda kölcsönözném önnek a
karpereczemet.

– Köszönöm, nem szeretem a lánczot a kezemen, még ha aranyból van is.

A delnő rövid időn készen volt az átalakulással: tökéletes fess gavallér
lett belőle.

– Már most visszafordulhat ön.

Az úr el volt ragadtatva. Azt mondá az átöltözött hölgynek:

– Most már senki sem fogja mondani, hogy nem vagyunk férj és feleség. Én
a feleség, kegyed a férj. Tökéletes a csalódás.

– Már most hát mondja meg kegyed, szép tündérnő, miután nincs közöttünk
többé titok, hogyan lebeghet a levegőben a bűbájos Magneta, minden
támasz nélkül?

– Azt én nem tudom önnek megmondani, mert magam sem tudom. – Hanem
mondok önnek valami más titkot, a mi önt érdekelni fogja. Én nem vagyok
Magneta kisasszony, hanem vagyok a budapesti rendőrségnek detektivje; a
ki azért jött ide, hogy önnek a gallérját megcsipje s elvezesse Fortuna
– de nem az istenasszony – ölelő karjai közé. És már most csakugyan
kölcsönözök önnek egy pár karpereczet: csakhogy nem aranyból.

Pozsonynál aztán szépen kiszállt az ifju szerelmes pár, egy úr és egy
asszonyság; csakhogy nem karonfogva, hanem egyik a másikat nyakonfogva.



PULVIS ET UMBRA SUMUS.

(Isa por ees chomuv vogmuk.)

Az «Isten kertjében» jártam. Ezzel a szép névvel ruházták föl a temetőt.

Mikor az ibolyák nyilnak, ki szokunk menni a leányommal a kerepesi
temetőbe: a «mieinknek» a nyugvó helyéről gondoskodni, hogy tavasztól
őszig nyiló virág legyen rajtuk; a legelsőt magunk viszszük oda: az
ibolyákat. Ők azt szerették nagyon.

A kapubejáratnál van egy ház, melyben a megrendeléseket elfogadják. A
hivatalszoba mindig tele van: három kanczellista meg egy főnök alig bir
eleget tenni a kegyeletes óhajtásnak.

Mikor a magunk ügyét elvégeztük, az irodafőnök valamit sugott a fülembe.

– Az élő költők gondolnak-e a megholt költőkre?

Bátran mertem azt felelni, hogy bizonyosan gondolnak.

Erre aztán a derék hivatalfőnök elővette a maga lajstromát.

Neki is van katalogusa, a hogy a bibliothekariusoknak szokott lenni:
melyik szekrényben, melyik fiókban található ez és amaz iró «összes
munkáival».

Csak az az egy külömbség, hogy a melyikünk egyszer egy országos
bibliothekába belekerült: az ott aztán a napok végéig ott marad; ott
lepheti a por; de nem úgy ám a kerepesi nagy antiquariatusban.

– Nézzen ön ide: – Garay János, – Obernyik Károly, – Papp Endre, –
Sztrokay, – Vahot, mind a Numero VIII. táblában elhelyezve. – Harmincz
esztendő eltelt. – Rendszabály következtében harmincz év multán a
parczellák új mivelés alá kerülnek. – Nem lehet máskép. – Sok a halott.
– Nincs hely. – A régiek helyt adnak az ujaknak.

– S mi történik a régiekkel?

– Azoknak a maradványai egy közös sirba lesznek eltakarítva.

– A fölmondás már megtörtént. – Folyó évi november elsejéig lehet
gondoskodni. – Azontúl a rubrikában levő költők mind egy sirba lesznek
hányva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát az Isten kertjének is van «ugar» része!

Végig jártunk benne.

Szép dolog meghalni, de elfeledtetni még szebb.

A halmok elsimultak már, a sirkövek félredültek: az irást benőtte rajtuk
a sárga tarjag. Jobb is, hogy eltakarta, legalább nem olvashatni rajtuk:
«Örök nyugodalmat.» (Harmincz esztendeig.) – «nemzetének büszkesége.»
(Ki tud róla?) «Él sziveinkben.» (Hol a szivek?) A tavalyi labodaszárak
közül egy vas sirkereszt áll ki, de azon a Jézus alak már veres a
rozsdától s arcz nem látszik rajta. Egy-egy loboralaku vén életfa védi
még a maga halottjának az emlékét, megkapaszkodva a gyökereivel a
pázsitban. Majd azt is kivágják. Egy behorpadt sir mellől kirohadt már a
keresztfa; a kő is kidült mellőle, a ráültetett liliomok is (vándorló
virágok!) elszöktek mellőle erre-arra, hanem azért még tavaly halottak
napján láttam a fejénél elhelyezve egy koszorut s annak a közepében egy
égő mécsest. – Erre még most is emlékezik valaki! Ezért még most is
dobog egy szerető sziv.

Micsoda szeretet lehet az, mely tartósabb a kőnél, vasnál, hűségesebb a
liliomgyökérnél?!

S a jövő halottak napján már ki lesz hányva innen a nagynevű halottak
sirköve s a névtelen halott mécseskéje egyaránt. Kell a hely az új
beköltözőknek.

Csak harmincz esztendeje mult.

Garay János, a Kont ballada irója: a kinek hősi költeményeit minden
szinpadon, minden díszünnepélyen szavalták; a kinek Háry Jánosát minden
iskolában és minden úri teremben emlegették; a kinek emlékére nemzeti
gyüjtés indult meg nagy sikerrel. – Por és hamu.

Obernyik Károly. Az akadémiai pályadij nyertese, «Brankovics György»
szerzője; a «tizek» egyike. – Por és hamu.

Papp Endre, Sztrokay, Vahot: koruknak nagyhatásu kedvenczei; munkás
férfiai a nemzeti ujjáébredés korszakának. – Por és hamu.

Hiszen az, hogy por és hamu vagyunk, nem bánt: jól van így; de hogy nem
hagynak bennünket nyugodtan ott aludni, a hol por és hamu lettünk: ez
fölháborít.

Azt mondjátok: «Omnes eodem cogimur.» (Hisz mind oda csikartatunk.)

Miért kellene külön sors a poétáknak? Van nekik valami kiváltságuk a
halál után?

Igenis van!

«Mi», a kik egész életünket arra áldoztuk, hogy a hazai nyelv,
közmüvelődés, a nemzetiség diadalra juttatásához fejünknek minden
gondolatjával hűségesen szolgáljunk: követelhetjük azt, hogy ezekkel a
mi kifáradt koponyáinkkal holtunk után ne gurigázzanak.

A legközelebb sorra került költőtársaim hamvainak védelmére szót
emelhetnék én azon testületeknél is, melyek pályatársi viszonyban állnak
az elhunytakhoz. Felhivhatnám a magyar akadémiát, a
Kisfaludy-társaságot, a Petőfi-társaságot; az irók és művészek körét, az
«Otthont», hogy dicső emlékü elhunytaink hamvainak tisztességes
elhelyezéséről gondoskodjanak, s hiszem, hogy azt meg is fogják tenni.
De én nem ide folyamodom, hanem egyenest Budapest főváros közönségéhez,
képviselőtestületéhez és tanácsához. Kiáltok sürgető szóval: «hagyják
békével aludni a «nemzet napszámosait!» Ha egy parczelláját az Isten
kertjének ujra beültetjük, ne ássuk fel azt a helyet, a hol a szellem
bajnoka nyugszik; mert annak még a pora is fáj! De hozzuk meg azt az
áldozatot a kegyeletnek, hogy a hol egy költő, egy művész sirkövének
füzfájára találunk, azt ott hagyjuk tiszteletben a századok századáig, s
nem bántjuk sem a sirkőt, sem a fűzfát!»

Hiszen egy új sirveremnek az ára csak száz forint. S száz forintot talán
megér egy költő, egy művész még holta után is.



A BUDAPESTI SAMARITÁNUSOK.

Husvéthoz egy hétre vasárnap a főváros valamennyi keresztyén
templomaiban, katholikus és protestáns papok egyértelmüleg erről a
textusról fognak egyházi szónoklatokat tartani.

«Máté evangéliuma X. részének 25-ik és következő versei.»

Ezek tartalmazzák a szentirás egyik legszebb legendáját, melyet világi
irók túl nem szárnyalhatnak soha.

Egy törvénytudó azt kérdi Jézustól, mely uton lehet a mennyországba
bejutni? Jézus idézi a törvényt: «Szeresd az Istent teljes lelkedből –
és szeresd a felebarátodat, mint saját magadat.»

«De ki légyen az én felebarátom?» kérdezi a farizeus.

Erre a Megváltó mond neki egy történetet.

Egy utazót, a ki Jeruzsálemból Jerikóba vándorolt, útközben megtámadnak
a rablók, mindenéből kifosztják, s magát nehéz sebekkel elborítva, ott
hagyják az út közepén.

Arra jön egy papi ember: félretér az útból, kikerüli a sebesültet és ott
hagyja fetrengeni.

Azután jön egy levita, meglátja a sebesültet: kitér előle s engedi
kinlódni.

Utoljára jön egy Samaritánus, az könyörül a sebesültön, fölteszi a
lovára, bort és olajat tölt a sebeibe, s aztán elviszi magával a
vendégfogadóba: ott ápolja mig életre tér. És aztán pénzt ád a
fogadósnak, utasítva őt, hogy a sebesültet ápolja tovább; ha elfogy a
pénz s több lesz a költség, visszatérett azt is meg fogja neki téríteni.

«Már most e három ember közül melyik volt a sebesültnek a felebarátja?»
kérdezi Jézus.

«Bizonyára a Samaritánus volt az.»

«Tehát eredj és tégy hasonlóul: akkor megtalálod az utat a
mennyországba.»

… Milyen fenséges, és mennyire igaz képlet ez! Minden szó Isten szava
benne: az alapgondolat az egész emberiségé.

S a mi legmegragadóbb, az, hogy a Megváltó épen egy Samaritánust
választott e legenda hősének.

Ez volt a leggyülöltebb faj Palæstinában: a Samaritánus; a ki nem ment
el Babylonba a fogságra, a kinek meg volt tiltva az igazhivőkkel egy
tálba mártani, a kinek nem volt szabad az ő templomukba belépni, az ő
falujokban meghálni, az ő leányaikat feleségül venni: a megvetett, a
kitaszított testvér.

És Jézus azt mondta: «ez a te felebarátod; mert irgalmat cselekedett a
nyomorulttal, s mikor megszabadította, nem kérdezte tőle, hogy mely
nemzetségbe való».

S a Megváltó ezen szavai óta a «Samaritánus» név egyértelmü az
irgalomtudóval, az emberszeretővel. Erről fognak szónokolni a szent
helyeken husvét utáni úrnapján.

S ugyanekkor egész délig nyitva lesznek a templomok, s azoknak az
ajtajában Budapest hölgyei a társadalom minden osztályából,
könyöradományokat fognak gyüjteni az ájtatos közönségtől, a budapesti
Samaritánus egylet számára.

Mi az a Samaritánus egylet Budapesten?

Megmentője az útfélen hagyott nyomorultaknak.

Mert nincs nyomorultabb teremtése a kerek világnak annál a szerencsétlen
embernél, a kit a kórházból kibocsátanak – meggyógyultan.

Addig, a mig beteg volt, meleg szobája volt, ápolták, táplálták, jó szót
adtak neki, még az álmát is őrizték; mikor aztán elmultak a lázak, a
sebek begyógyultak: ki kell mennie a világba; mert a hely kell új
betegnek. S a felgyógyultra nem vár a világban sem meleg szoba, sem
meleg sziv; ott áll rokontalan, hajléktalan, öltözetlen, a hideg ég
alatt. – Nyár volt, a mikor a kórházba felvették, s zordon tél idején
bocsátják el onnan, ugyanabban a szellős köntösben, a mit magával
hozott. Kijön féllábbal, nyomorék lett, munkaképtelen. Értelmes, tanult
hivatalnok volt, azt a hivatalt a betegsége alatt mással töltötték be.
Ajtóról-ajtóra jár, sehol sem fogadják: lábbadozó beteg számára nincsen
alkalmazás. Talán van otthona valahol vidéken: de egy fillérje sincs az
útra, gyalog utazni meg nincs jártányi ereje. Koldulni meg nem tud,
szégyenli, de nem is szabad, mert befogják érte, mint csavargót.

Ezeknek sorsát enyhíteni alakult meg tavaly a Samaritánus egylet. Dr.
Müller Kálmán, a fővárosi kórházak igazgatója, kinél tudományos praxis
az emberbaráti sziv tapasztalataival testvéresült, indítá meg e nemes
mozgalmat, melynek vezetését a legnemesebb szivü úrhölgyek egyike, gróf
Szapáry Gézáné vállalta el.

Ezek a Samaritánusok gondoskodnak róla, hogy a kórházból elbocsátott
felgyógyult Lázároknak az első kilépés a világba lehetővé legyen téve.
Adnak nekik meleg öltözetet, a sántának műlábat, a tracheotomiával
megszabadítottnak ezüst légzőcsövet; annyi pénzt, hogy egy ideig meleg
ételt, fekhelyet szerezzen magának, a mig munkájával kenyeret találhat;
utiköltséget, hogy hazavándorolhasson.

«Ezek a te felebarátaid!» Mondá az Idvezítő. «Eredj és tégy úgy, miként
ők!»

… Erről fognak husvét utáni vasárnap (ápril 12-ikén) Budapest
templomaiban a hitszónokok prédikálni: ezeknek fognak Budapest
legkegyesebb hölgyei a templomajtókban könyöradományokat gyüjteni.

«Eredj! És tégy hasonlatosképen!»



ÚJ FÖLDESÚR.

(Kiegészités az «ab invisis»-hez.)

Épen az ab invisis utolsó czikkét irtam; korán reggel nyolcz óra volt,
mikor a szolgálattevő-lélek jelenti, hogy itt van egy úr, a ki beszélni
akar velem: ime a névjegye.

A névjegyen ezt olvasom: «Csáky András.»

Ez magyar nemesi név: – magyar nemes nem jár 8 órakor látogatóba –
Budapesten.

– Kérdezd meg a tisztelt úrtól, hogy mi tárgyban akar velem értekezni.

– Kérdeztem már, de olyan nyelven beszél, a mit nem értek.

– Akkor küldd be.

Egy középtermetü szikár férfi jön be az ajtómon s franczia nyelven kiván
jó reggelt.

– Miben lehetek szolgálatjára?

Elmondja, hogy ő Csáky András; nem magyar, hanem lengyel nemes; nem
beszél, csak francziául, meg lengyelül, németül keveset.

– Hát maradjunk a francziánál. Miben lehetek szolgálatjára?

Az én látogatóm előadja, hogy ő lengyel nemes; velünk magyarokkal nagyon
rokonszenvez: egész családjával idejött Budapestre. Itt azonban senki
ismerőse nincsen. Engemet ismer a munkáim után, a mik lengyelre le
vannak fordítva, ezért fordult egyenesen hozzám.

Ezt a bevezetést már többször hallottam.

Eszembe jutottak az Árpád fiam vak festői.

– Tehát valami segítségre volna önnek szüksége.

– Igen is: önnek a segítségét veszem igénybe, a kiről tudom, hogy a
lengyeleknek olyan jó barátja.

Én már elkezdtem a tárczám után keresgélni.

– És mi volna az a segítség, a mit én nyujthatnék önnek?

– Arra kérem önt, hogy utasítson ön engem Budapesten egy olyan
prókátorhoz, a ki engem nem fog megcsalni.

Ne adj’ Isten! Ez jól kezdi.

– De hát minek önnek egy olyan ügyvéd Budapesten, a ki önt nem csalja
meg?

(Ez csakugyan új motivuma az idegenek forgalmának fővárosunkban.)

– Hát mert én akarok vásárolni itten valami jót.

(Az persze az én hibám, hogy a franczia szólásmódot nem értettem meg
jól.)

– Valami jót vásárolni? De hisz, uram, az itt nálunk egészen szokatlan
valami, hogy valaki, a ki valami jót akar vásárolni, ügyvédet hordjon
magával.

– Hát én félek, hogy rászednek; mert nem tudok sem magyarul, sem
németül; csak francziául, meg lengyelül.

– De ne féljen ön e miatt, uram, egy csöppet sem! Legyen nyugodt. A mi
boltosaink mind tudnak francziául. S akár bőröndöt, akár úti bundát akar
ön vásárolni, nem csalják azok önt meg, ha ügyvéd nélkül megy is a
boltjukba.

– De én nem bőröndöt vagy lábzsákot akarok venni az utra; hanem egy nagy
nemesi birtokot akarok vásárolni és itt letelepedni.

Ekkor világosodtam aztán fel, hogy kivel van dolgom!

– Tessék leülni a kanapéra!

Azonnal megirtam az ajánló levelet egy hires parlamenti czelebritáshoz,
a ki a mellett jóhitelü ügyvéd s átadtam a látogatómnak. Megköszönte,
eltávozott.

Azóta néhány hét elmult.

Ma ismét reggel 8 órakor behozzák a látogató jegyét.

«Csáky András.»

A találkozásnál egy levelet nyujt át attól az ügyvéd barátomtól, a kinek
ajánlottam az ügyét.

A levélben azt tudatja velem a barátom, hogy a lengyel nemes úr a
tegnapi napon lett hivatalosan beiktatva a szép, nagy nemesi birtokba
Tápió-Bicskén, melyet a Bicskey-családtól vásárolt meg örök áron.

Én gratuláltam hozzá a látogatómnak.

Ő megköszönte nekem, hogy olyan becsületes ügyvédhez utasítottam; nagyon
meg van elégedve a vétellel. Azzal lengyel szokás szerint megcsókolta a
vállamat, megszorítá a kezemet s biztosított róla, hogy mind ő, mind a
fiai igaz jó magyar hazafiak fognak lenni. Segítse őket az Isten!

… Hát ilyen kellemetes csalódások is vannak az ab invisisben.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Kincseket ád Gálén, míg Justinián becsülést ád.]

[Footnote 2: Az egyszeri legátus ünnepi prédikáczióhoz készülve, hogy a
publikum látását megszokja: fazekakat rakott maga elé, azok előtt szépen
el is mondta a szónoklatát. De a gyülekezet előtt belesült. Erre mondá
neki a pap: «Szállj le Fülöp: nem fazekak ezek itten.»]

[Footnote 3: Most már vége a történetnek. A vitéz amazon, a hős
huszárhadnagy kiszenvedett. Ez évben tették le örök nyugalomra, zeneszó
és katonai parádé nélkül.]

[Footnote 4: Csokonay «Békaegérharcz»: «Hogy rajta ily stikk esett.»]



TARTALOM.

  Kétszer kettő – négy  1
  A női honvédhadnagy  52
  A szatyor  63
  Petőfi eszmecsirái  73
  A legdrágább öltöny  88
  A nagyapa várkastélya  92
  Csel-Csal  97
  Szent Antal generális  105
  Brazil Heliogabálné asszony férje  111
  A béka  119
  Vén emberek nyara  128
  Majmuna, az álomtündér  153
  Hej mikor még mi zöldek voltunk!  160
  Soha sem egyedül  166
  Elizianna  174
  Boszú a túlvilágon  183
  Szinán basa  191
  A glorias hölgy  197
  A régi szép restaurácziók  204
  Szél Gáspár utódai  209
  Hányféle a becsület?  213
  Az új szőlővész, «Anekropólisz»  216
  A magyar thea  220
  Az én druszám  224
  A két póluson  228
  Levél a «Pesti Hirlap» szerkesztőjéhez  231
  A skrlje-dlniczai kariatidák  236
  Bűn-e az embernek saját feleségét megcsókolni?  241
  Házasság éhségből  247
  Babszemek  271
  Bécsi dolgok  307
  Az én birói hivatalom  315
  A névtelen társaság  319
  A hét nemes  322
  A mándrucz király  328
  Egy úr és egy asszonyság  333
  Pulvis et umbra sumus  338
  A budapesti samaritánusok  342
  Uj földesúr  345

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

6 |nagy Oroszországban! |nagy Oroszországban!»

40 |legmagasabb íntézkedéseiben |legmagasabb intézkedéseiben

45 |Most azut n |Most azután

54 |öcsécském! üdvözlé |öcsécském!» üdvözlé

60 |Égy éjjel |Egy éjjel

75 |e költemény meg-rására |e költemény megirására

99 |lehetségének kifejlett voltát |tehetségének kifejlett voltát

99 |érzületének alapszinezézét |érzületének alapszinezését

100 |én bízonyára |én bizonyára

100 |egyfoma szinü |egyforma szinü

117 |Es megbocsátá |És megbocsátá

135 |mely színte |mely szinte

135 |«hagyjatok! hagyjatok!« |«hagyjatok! hagyjatok!»

139 |«feleséghordó» pártot» |«feleséghordó pártot»

154 |Mindgyárt ráísmertem |Mindgyárt ráismertem

154 |mindenféle csemegékkkel |mindenféle csemegékkel

157 |álmábán csalni |álmában csalni

168 |dolgozni akarsz? |dolgozni akarsz?»

172 |az egyiket… |az egyiket…»

181 |elé allitanak |elé állitanak

186 |mely mínden |mely minden

209 |Esztendős. |Esztendős.»

239 |sem híányzottak |sem hiányzottak

255 |negvenezer franknál |negyvenezer franknál

256 |csupa szelyemszőnyeg |csupa selyemszőnyeg

269 |vagyok a vílággal |vagyok a világgal

282 |sőre za? |sőre za?»

294 |nyul a zsebébc |nyul a zsebébe

297 |«romá»-nak hivatnak.») |«romá»-nak hivatnak.)

304 |Julius Caseár mondta |Julius Caesár mondta

310 |ogymást láthatják |egymást láthatják

313 |(Marinesoldat). |(Marinesoldat).»

318 |jogtanár spanyolczizmáját |jogtanár spanyolcsizmáját

318 |Büntetésre méltó. |Büntetésre méltó.»

325 |hazafiias dalokat |hazafias dalokat

325 |czigányok muszikálnak |czigányok muzsikálnak

334 |útí tűzszerszámmal |úti tűzszerszámmal

341 |sem a fűzfát! |sem a fűzfát!»

342 |Szeresd az Istent |«Szeresd az Istent]





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Oszi fény - Ujabb elbeszélések" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home