Title: Hétköznapok - Regény
Author: Jókai, Mór
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Hétköznapok - Regény" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR

ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

VIII. KÖTET

HÉTKÖZNAPOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

HÉTKÖZNAPOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894



NÉPÜNNEP.

  Nosza örüljünk,
  Ünnepet üljünk;
  Ártatlan örömünkért
  Meg ne szégyenüljünk!

_Népdal._

Mintegy húsz éve lehet, – nem tudom, szerdán volt-e vagy szombaton, –
elég az hozzá, hogy nagypéntek napja volt. A nap, szokása szerint,
jókorán reggel fölkelt s megkezdte betanult pályafutását az égen; a
verebek fölébredtek s elkezdték dicsérni az asztagokat, melyekben
számukra kész kalászok teremnek; a verebek fölébreszték a
gazdasszonyokat, a gazdasszonyok fölébreszték a cselédeket, és a
gazdákat fölébreszté a szomjuság. Ezen körülménynek köszönheti a nagy
kiterjedésű K... városa – köszöni is azóta naponta – azon esetet, hogy a
napnak azon szakaszában, mely egy classicus régiségű diák példabeszéd
szavaiként, a múzsákba annyira szerelmes, minden rendű és rangú lakosai,
talpon és fejjel az ég felé állanak; – a gazdák, miután a kerek kalapot
a szegről leakasztván, abba saját fejöket beleültették, s ekként e mai
napra rótt öltözködés kivánalmainak eleget tettek vala: indulnak szokott
napi foglalatosságaik után, megtudandók, hol árulják legolcsóbban a
vizet, azon vizet tudniillik, melylyel bizonyos emberbarátok, kiket a
közvélemény csaplárosoknak nevez, a bor kártékony hatású erejét
törekednek megszelidíteni. A diákok előkotorják az ágy alul könyveiket,
a beléjök hajtogatott füleknél fogva azokban kikeresvén a délelőtti
leczkét, szorgalmasan faragják a padokat, vagy legyeket fogdosnak s
egyéb ily épületes foglalatosságokban gyakorolják túlömlengő, ifju
erejöket. A görög kalmár elkezd fel s alá sétálni három lépés hosszú
üres boltjában. – A Zrínyiből kergetik haza a vendégeket. Az öreg harang
pedig az öreg toronyban a város minden rendű és rangú lakosainak
személyválogatás nélkül tudtára adja, hogy – hét az óra.

Így történt ezelőtt húsz évvel is K... városában, nagypéntek napján,
mely nap csak annyiban különbözött egyéb tisztességes hétköznapoktól,
hogy e napon sem vörös, sem fehér, sem semmiféle nemzet színét viselő
bort, egy igaz hivő sem szokott inni a nagykiterjedésű városban, hanem –
a városon kívül. Örömünnep napja volt ez, mely öröm nem hagyta magát a
gerendák és sárfalak közé szoríttatni, hanem kiviteté magát a szabad
mezőre, melynek köröskörül csak a láthatárba olvadó mennyország a
kerítése.

Már reggeli kilencz órakor irmagul sem lehetett az említett város falai
közt épkézláb embert találni. Ifjak és vének, nők és férfiak, gyalog és
lóháton, egymásba csibenkedve, egymást megelőzve és egymást siettetve,
vágtattak, nyomultak és törekedtek ama hosszú térségen kifelé, mely,
sárba és porba öltözködve, a városon belől szokásnál fogva neveztetik
utczának; innét pedig kiérve, a nélkül, hogy jellemén legkisebbé is
változtatna, kocsiút nevet visel s a szőlők közé visz, melyek nem
csekély távolságban fehérlenek a meggy- és cseresznyefák virágaitól.

E szőlőkön innen, kedves kis halmon piroslik egy kisded kápolna teteje;
előtte egy fekete márvány obeliszk, melynek vén bemohosodott betüi
olvashatlanok. Közel a kápolnához négyszegű temető terül, mint zöld folt
a csapásnak nevezett csordajárta homoksík felett, mint oáz a Saharában,
melybe, virágok helyett, fehér, piros és kék keresztek vannak ültetve.
Ennek átellenében van a mázsaház, idomtalan, nagy tetejű épület;
magánosan van ott, száműzve a távolabb két sorban vonuló deszkasátrak
phalanxa közül, háta mögött két domboldalba vájt pinczekocsma, és egy
pocséta szélén a korlátokkal ellátott bikaakol tünnek föl, le nem
irható, regényes helyzetben. Ha már most valaki magát azon kútágas
tetejébe képzeli, mely, e körülményesen leirt tárgyak közt helyet
foglaló tér kellő közepén, valamennyi szomjas utasok nagy
gyönyörűségére, kútgém és veder nélkül van felállítva, és innét, e
magasságból a messzeségbe széttekint, és látja az említett tárgyak és
épületek fedeleit, erősen megrakva mindkét nembeli halandókkal, látja a
mázsaház kéményeiből előbukkanó kiváncsi fejeket, kiknek, kiváncsiság
dolgában, mit sem engednek a sátorok ormaira kapaszkodottak fejei, – és
látja, miképen minden igaz hivő iparkodik saját becses személyét
bizonyos bátorságos hely sánczai közé elbarricadozni, a nyilt térséget
osztatlanul engedvén a lovaslegényeknek, kik kezökben pattogó
karikással, szájukban még pattogóbb és karikásabb teringette-szerű
felkiáltási tropusokkal száguldoznak fel s alá jó kedvök szárnyain; ha
valaki ezen óvakodási előkészületeket figyelemmel végig tekinti,
sajátszerű előfogalommal fog birni azon nagyszerű népünnepről, mely
szemei előtt ekképen végbemenendő lesz.

A mázsaház tárt kapuja előtt, karcsú szalmaszékeken, a város előkelő
hölgyei foglalnak helyet, szivárványos legyezőikkel sátorozva el érdekes
halványságú arczaikat, a nap merészen bámuló sugárai elől; érdemes
férjeik, mind tapasztalt, bizodalmas férfiak, – több telivér ifju
honreménynyel egyetemben, az ajtóküszöbhöz és holmi vitézi megugráshoz
megfejthetetlen vonzódást nyilvánítanak; – míg az örvendő közönségnek
azon része, mely öltönyei hosszúsága miatt azon elismert hasznú
műtételre, mely hadi nyelven megfutamodásnak neveztetik, nem alkalmatos,
a négyszögű temető árkai közt találta czélszerűnek, népies vigalmaival
együtt, letelepedni. Azon csekély része pedig a férfitömegnek, mely
őseitől öröklött rettenhetlen bátorságánál fogva – miután azt, az
említett csárdákba történt rövid betekintés által, hathatósan megedzette
volna – a síkra kilépni elég merész vala, oly nyomatékos
vendégmarasztókkal és jelentékeny petrencze-rudakkal találta magát
ellátni, miszerint lehetetlen volt észre nem venni, hogy az élvezetes
népünnepély megkezdésére bizonyos rémületes és minden szíveket
iszonyattal betöltő tünemény megjelenése váratik, melyet látni sokan, de
melynek szemébe nézni kevesen akarnak.

E víg és minden szív- és szemeket gyönyörködtető mulatság így tart
reggeli kilencz órától délután háromig; az élvező közönség jön és megy
és néz, és nem lát semmit; haragszik és nem tudja kire és ismét kibékül;
a két pinczecsárdát pedig a nap terheitől és még valamitől elázott
férfiak kezdik körülfeküdni, kik mindnyájan bőgő-hegedűnek nézik immáron
a dicső eget és azt sem tudják: fiai, vagy leányai-e ők az édes
apjuknak?

Az érintett és árkokkal körülvett temető közepe táján kőemelvény foglal
helyet, mely a szentháromság talapzatát képezi, kékre festett homokkőből
faragva. Ez emelvényen két, finom modoruk s öltözetök választékossága
után itélve, előkelő rangú hölgy ül, kik épen nem látszanak ez
általános, unalom-fűszerezte kiváncsiságban, s e félelembe mártogatott
örömben résztvenni.

– De csak mégis áldott, jó úri ember ez a Dömsödi úr; mi sok szép
javakkal áldotta meg a mindenható, és mégis milyen nagy leereszkedést
mutat irántunk; mennyivel tartozunk már eddig is neki és mégis úgy bánik
velünk, mintha ő volna adós; ezt az urat meg kell becsülnünk, leányom,
bizony meg, kivált neked, ki iránt oly nagy figyelemmel viseltetik;
aztán, ki tudja!… Még eléggé fiatal… mi volna lehetetlen?… no de nem
szólok, semmit sem szólok; úgyis látom, hogy rám sem hallgatsz.

Ilyetén beszédektől szabadítá meg keblét az említett hölgyek egyike,
kinek kegyes és jó szándékkal tele arczulatában, könnyü első tekintetre
megismerni az édes anyát; szavaiban a gyanútlan, mindenben hivő nőt, ki
minden embert becsületes embernek, minden szót igaz mondásnak tart s
vétkeznék, ha valakiről valami rosszat csak fel is tudna tenni, kivált
ha az a valaki – még nagy úr is.

A megszólított hölgy, – egy fiatal leányka, gyermekded arczán a kora
búskomolyság nyomaival, – miután egy fájdalmas tekintettel mindazt
megmondta anyjának, mit szóval és hangnyomattal elmondani nem lehet, az
ártatlan szív homályos aggodalmait, némán nyomott el egy könyet sötét
szempilláival, némán nyomott vissza egy sóhajt kebelébe.

Minő felhő lehet az, mely a gyermekszív napvilágos reggelébe sóhajt és
könyeket zavar?…

– A ki áldója van, ni! Bizony behunyja a szemét, hogy ne lássa, hogy
becsületes emberek között van! zúgá mellettök egy erős, férfias
torokhang, egyszersmind azon hang tulajdonosa hatályosan ránta vissza
egy kapaszkodó suhanczot, ki pimasz közömbösséggel akarta magát a két
hölgy mellé fészkelni. Nézd! fejezé be a torokhang ura, holott semmit
sem mutatott a legénynek egyebet, mint ökleinek mivoltát, melyekkel –
miután annak gallérját elegendőképen megrázta s őt vagy egy ölnyi
távolságra egy lökéssel odább szállította volna – önelégülten markolt
bajuszába, vidám, protectori tekintettel mosolyogva fel védenczeire.

Az elutasított suhancz pedig, ki semmihez sem hasonlított jobban, mint
egy krumplizsákhoz, mely felül zsíros kalapban, alul két sáros sarúban
végződik s e sajátságaiért Telezsák név alatt volt ismeretes a nagy
kiterjedésű város közönsége előtt, három önkénytelen czigánykereket
vetvén, elvégre ama részén támaszkodott meg testének, mely a természet
által azon czélra látszik rendeltetve lenni, hogy legyen hova
helyheztetni a pápaszemet; azután pedig nagy sántítások és nyögések
segedelmével felvánszorogva, oly emberevő pillanatokat hajigált kalapja
alul hevenyészett keresztapjára, minők egy leforrázott kuvasznak is
becsületére válnának, s neki iramodván, addig meg sem állott, míg a
mázsaház egyik ablakvasára felkapaszkodván, magát illendően nem
biztosította.

A talapzaton álló idősb hölgy elismerő fejbólintással köszöné meg az
athletának markos szolgálatát, míg az ifjabbik kérdezé, talán magától,
talán senkitől sem: – Miért jöttünk mi ide?

Az igaz, hogy ezen kérdést más akárki is tehette volna magának, miután
hat álló óra hosszat hasztalan várt, tűrt és remélt, és még sem látott
semmit; de ez általános okokon kívül egyéb és fontosabb okai is voltak a
fiatal hölgynek megkérdezni magától: – Mit keressz te itt, e lármás öröm
közepett? minek hozod szenvedő arczodat ez örökké mosolygó képek közé? e
vidám örömzajt termő világ nem a te világod; minek jösz ide ábrándos
bánatoddal?

E hölgy atyja Zilányi József volt, hajdanta egyike a legtehetősb
kereskedőknek, kit azonban később a devalvatio, megbukott adósok és
legkivált saját becsületessége annyira alábbszállítottak, hogy miután
bizonyos roppant vállalata tönkrejutásával, teljes elmezavarában,
kénsavanynyal a legirtózatosabban kivégezte magát a világból, nem
hagyott hátra özvegyének és fiatal árvájának egyebet egy igen keserű
emlékezetnél és egy betáblázásokkal terhelt szeszgyárnál, melynek gyér
jövedelme fedezte azóta a hanyatló család napi szükségeit.

Özvegye azon gyámoltalan nők egyike volt, kik senkinek használni nem
tudva, egyaránt bízva Istenben és emberekben, sem saját, sem a más
csalódásából tapasztalásaik tárházát nem öregbítik, hagyják magukat
csalni és csalogatni a legkábább reményektől; kiknek jósága,
báránytürelme, kegyes-hívősége kész zsákmányul áll boldognak,
boldogtalannak. Erőtlen testben erőtlen lélek. Ez volt anyja Jankának,
ama szomorú hölgynek, a gyermekded halovány arczczal.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Jön! Jön! Jön! Fussatok! Szaladjatok! Hohó! Jön!

Roppant lárma keletkezik. Ezer torok ordítása, kaczagása, sikoltozása,
fül még nem hallotta chaoszszá vegyülve, mintha az itélet napja jönne,
nagy trombitával kergetvén maga előtt a nyargaló por- és embertömeget,
kik nem győzik egymást bátorítani a szaladásra s rivallni a várvavárt
szörnyeteg jövetelének hírét. Porfelleg, lábdobogás és bömbölés, kezek
és lábak, gyermekek és férfiak, rémület és öröm, egy roppant, egymást
kiegészítő gomolylyá gubanczolódik, mely lassanként kezdi magát újra
elemeire bontani; a porfelleg le- és elszáll, a lábak elszaladnak, velök
együtt a gyermekek és férfiak és a térségen nem marad egyéb, mint a
bömbölés és egy elefántnyi termetű bika, a pusztákról kivert
legszilajabb csordavezető, mely emberi hangot még nem hallott soha.
Megáll a téren; első lábait szétfeszíti, s felemelve koronás homlokát,
vérben forgó szemeivel körülbámulja az ujjongató sokaságot; farkával
korbácsolja két oldalát; olykor rekedt, kurta bőgése hallik.

– A kutyákat! A kutyákat! rivallja türelmetlenül a nép; s rögtön tompa
ugatás kezd hallatszani, s kilencz roppant szelindek, egyik nagyobb,
mint a másik, termett a téren, míg a megtámadott vad, földnek szegezve
hegyes szarvait, az első reá rohanót, egy hosszú fekete-vörös ebet, úgy
hajította a levegőbe, miszerint kicsinyben mult, hogy odafenn nem
maradt. Erre a többi ebek, általános csaholás közt fogták körül.
Mindenik szakasztott a füleiből egy darabot emlékül, s kapott tőle egy
rugást és öklelést szinte emlékül. Mérgesen vonszolja az üldözött vad
veszedelmes fülönfüggőit a fövenyen alá s fel, s bőszülten s ereje
érzetében némán küzd az uszított csoporttal; a homok véres és dúlt, a
merre jár. A nép tapsol, – a lovagok ostorai pattognak, – a hentesek
ebeiket úszítják, – a nép örömében nem találja helyét.

Valahára azonban a csordafő sokallni kezdi a tréfát, szétcsap amúgy
alföldiesen mulattatói közt; ezek jobbra, balra hullanak előtte, s
egyenesen a nézőkkel tömött mázsaháznak rohan. Bömbölve gázolt
embereken, kutyákon keresztül, olykor ugrásokat téve, minők egy
balletttánczosnak is becsületére válnának; a népség sikoltott,
kaczagott, ordítozott, – a bika bőgött, – a kutyák ugattak, – pokoli
lárma lőn… Ezt nagyszerű, általános kaczagás váltotta fel, minőt csak
más baján támaszthat az ember. A bika, egy előtte rohanó hős
bundagallérjába akasztván villája hegyét, azt a levegőbe felemelte, s
ott kirázta hüvelyéből irgalmatlanul, mint szárából a tölteléket, –
azután átszökve a kipottyanton, a bundával mint lobogóval szarván,
szélsebességgel nyargalta körül a mázsaházat; – a népség, mely szinte a
ház körül futosott, nem egyszer, midőn azt hivé, hogy előle fut,
szemközt találkozott vele; – s mindez igen mulatságos látvány volt,
főleg azokra nézve, kik azt messziről nézték.

– Ajjajjajjaj! ordítá a nyakatlan Telezsák az ablakvason, midőn hirtelen
a szarvas állatnak despotai jókedvében eszébe jutott az ablak alatt
megállani, s az ott függőknek szarvaival elérhető részeiket gyöngéden
megvakargatni. Jaj, jaj! segítsenek! kiálta a bátorszívű legény, midőn a
hegyes szarvak magyar nadrágját kezdték fejtegetni, s ordított, a mint
csak harminczkét fogai közül kifért az ordítás; – midőn azonban
szomorúan tapasztalná, hogy szava kiáltó szó a pusztában: egy
kétségbeesett szándékra vetemedett, s eleresztve az ablakvasat,
idomtalan szökéssel, magát a szarvasmarha nyakába vetette, annak két
szarvát körme közé fogta, lábait összekulcsolta szügye alatt, s ott ült
vitézül, mintha csak oda szabták volna. A csordavezető eleinte nem
tudta, miként válaszoljon a szokatlan udvariasságra, szökdelt,
rugdalózott, szarvait rázta, fejét hol hátra, hol előre csapta; – de
lovagja, mint a majom, szorosan belecsimpajkózott, az összegyűlt sokaság
nagy szívörömére.

Azonban nem oly könnyű az ökrök apján kifogni, mint azt az ember
gondolná; midőn észre vevé, hogy erővel nem boldogul, fortélyhoz
folyamodott, s a mázsaház alacsony ajtaján berohanva, ülnöke betörött
orral marada le a nyeregből.

Lőn azonban a mázsaházban összegyűltekre nézve «ne mulass». A bika a
pitvarból a terembe ütötte be fejét, s csak szarvai terjedelmének
köszönhetni, hogy az ajtón be nem lépett. Ki volt most szerencsésebb,
mint ki az ágy alá menekülhetett? A csordafő az ajtón át irtózatos
dolgokat beszélt a benszorult szepegők füleibe, kik annyira tele voltak
negativ bátorsággal, hogy félelmei közt bizonyos asszonyság egy fiatal
úr karjaiba omlott, kit ijedtében nem tudott saját, jelen nem lévő
férjétől megkülönböztetni; egy úr pedig rettegései közben egy másik úr
zsebébe talált nyúlni s belőle egy degez tárczát talált kivenni s
magánál felejteni, melylyel azonban híresen megjárta, mert a tárcza tele
volt szerelmes levelekkel, miket a megkárosult úrhoz saját szeretett
neje irdogált; – egy országos hírű, nyugalmazott, vitéz kapitány úr
pedig, e kínos lelki állapotjában, egyszer mindenkorra fogadást tőn,
hogy soha többé hadi kalandjairól beszélni nem fog. – – Denique, nem
volt az egész gyülekezetben egy garas ára bátorság.

Szerencsére kívülről néhány henteskamasz belecsimpajkozva a hivatlan
vendég frakkja végébe, őt annál fogva szerényen kiszólították, s ekként
nagy veszélytől menték meg, ha nem is a hazát, de legalább a mázsaházat.
A bika látá elközelegni végső pusztulását, azaz tulajdonkép már semmit
sem látott; a vett sebek, az üldözők ordításai, a megérzett vér szaga
megvakították; iszonyú haraggal fordult vissza, s a lovagok egyikét
paripástul együtt halomra döntve, bőszülten iramodott a nézőkkel tele
temető árkainak; irtózat és rémülés futottak előtte; kik kívül voltak az
árkon, azok befelé rohantak, a belőllevők kifelé, s valamennyien bele az
árok iszapjába. A szilaj állat egy vakmerő ugrást tőn az árkon
keresztül, de ereje cserben hagyta és – visszaesett; de az árok tömve
volt menekvőkkel, kiknek halmazán lihegve gázolt át az üldözött, s egy
helyen rést találva, felszökött a temetőbe, mely ekkor már puszta volt
és elhagyatott, mint egy – temető.

Csak a kőemelvényen álló két hölgy s védőjök, a vasgyúró athleta, nem
futottak el. Az elsőbbeket a zsibbasztó félelem, az utóbbit a félelem
nem ismerése tartóztatá vissza. A két hölgy egymást átkarolva tartá; az
anya merev, lebűvölt pillanatokat vete az irtózatos állatra, leánya
ölében feküdt behunyt szemekkel, míg az athleta ingujját tűrte fel,
öklöket és karokat tüntetve elő, melyekről Sámson juta az embernek
eszébe. Roppant, hat lábnyi magas férfi volt, őszbe csavarodó fürtökkel
és széles vállakkal, kerekded, mindig fiatal arczulattal, melynek bátor,
jószívű kifejezése oly buzdító tekintetet mutatott, s e hatást csak
emelte az arczon végig vonuló szénfekete bajusz.

A bika körülnyargalta a temetőt, s miután tapasztalta, hogy sehol
nincsen kimenekülésre út, kétszerezett dühvel fordult a benmaradtak
ellen; ezek voltak: a két hölgy és a vasgyúró.

Idomtalan bakugrások közt szökdelte át a vad a sírokat, s véres fejét
hányva-vetve, előttök termett; megállt, szilaj tekintettel néze a remegő
hölgyekre, fejét rázta s rekedten dörmögött.

– Ide fordulj! kiálta rá a férfi s kirántva egy félig kidűlt fiatal
akáczfát tövestől, azzal hátba hajította. A bika erre három lépést
hátrált, azután szarvait földnek szegezve, iszonyú bőgéssel rohant
előre. A két hölgy nem merte szemeit fölnyitni, s némán tapadt a
szentháromság lábaihoz, – de a férfi megkapta egy kézzel a vad szarvát,
másikkal pedig jószívűen homlokon csapta azt; olyan volt e csapás, mint
egy taglónak a csapása. – Itt állj meg, ordítá az állatra, s megfogta
két kezével a szarvait;… a bika érezte, hogy emberére akadt, utolsó, de
minden erejét összeszedé, hogy azt legázolhassa; azonban a férfi izmos
öklével lenyomta egyik szarvát, másikát felemelte, jobb lábát, mint
oszlopot a bika szügyének vetette, – ekkor nyakának egy rögtöni
csavarintást adott, s mindketten a földre zuhantak.

Percz mulva felkelt a férfi, erősen sántítva; diadalülte arczczal
mutatott a leküzdött ellenre, s mosolyogva mondá: Ezt is megtanítottam
becsületre. A bátor athleta lába ki volt ficzamodva.

A bika nem kelt föl, mosolygó arczot sem mutatott, hanem lábaival
szétrúgott, orrán, száján folyt a vér és szemei elfordultak. A dühös
bikának nyaka volt kitekerve.

Szörnyű zajgás kelt erre a nép között; kik ezelőtt perczczel páni
félelem közt futottak, most vakmerő kiáltozások közt térének vissza, s
neki türkőzve, hallatlan bátorsággal fogák a holt állatot körül, mely
őket és hősi bátorságukat kinyuló nyelvével látszott gúnyolni. – «Hol
van csak? Merre van az a bika? Majd megmutatjuk mi neki! Hiszen majd
szemébe nézünk!» Ilyen s még ilyenebb hetvenkedések hangzának minden
oldalról; – csak egy perczen mult, hogy a nép hirtelen kelt bátorsága az
eget nem verte… Azon percz bekövetkezett…

Tetőpontján e minden keresztény ember fogalmait meghaladó ordításnak, a
legszilajabb népkedv kitörésein keresztül, a petrinusok egyházának
félrevert harangjai kezdének beszélni, tompa, meg-meg álló
kondulásokban, hirdetve vészt… vészt!… vészt! A futtában lévő jókedv
megállott, a nagyszerű zsibaj elnémult; – mintha egy népet ütött volna
meg egyszerre a szél, oly csend lőn, csak a harangok érczszava hirdetett
borzalmas dolgokat. Minden arcz a város felé fordult, hol iszonyú
pompában égett kék lánggal egy magas épület; – sötétkék lángfolyam
látszott rajta lobogni, vöröslő füstöt hajtva fel a magasba; olykor
élénk lángnyelvek lobbantak ki belőle, s egy ablakából hosszú rézsutos
lángsugár lövelt ki, mindinkább hosszabbodva és közeledve egy átelleni
szénaraktár épületéhez.

– A szeszgyár! ordítá egy hang; sikoltás hallatszott rá, s a két úri
hölgy körül hullámzani kezdett a nép.

Következő pillanatban újra fölkelt a zaj; zavargó, chaosszerű lárma lőn;
de nem hallattak hangjai a jókedvnek; rémülés, kétségbeesés hangjai
voltak ezek, egy összes, fájdalmas jajkiáltás: – Nőm!… házam!…
gyermekeim!… templomaink!… Isten segíts!… – hallatszának ki az általános
zajból. A nagy tömeg, mint gátat szakasztott folyam, a város felé
rohant; rémült nők futottak, rekedten kiáltozva, gyermekek tapostattak
el, kutyák vonítottak mindenfelől, borzasztóan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ugyanekkor a város túlsó oldalán, néptelen, szűk utczában, vágtatva
nyargalt egy lovag; paripájáról szakadt a tajték s porfelleg támadt
nyomain. Vad pillantásokat vet olykor háta mögé s a feje fölött pirulni
kezdő égre és lovát vérig sarkantyúzza. Himlőhelyes arcza sáppadt; ajkai
reszketnek.

– Megállj! ordítja hirtelen egy hang, s egy keresztutczából előrohanó
ifju erős kézzel ragadja meg a rohanó lova fékét. A száguldó mén
lerántja őt lábáról s sebes futtában maga után vonszolja a porban. A
lovag ijedten nyúl keblébe, s egy éles kést von elő; a mén megáll,
némán, dühösen, kétségbeesetten néznek egymás szemébe; az ifju arcza
halvány, nagy olajszín szemei vannak, s holló fekete haja és magas
homloka.

– Légy átkozott! kiált az ifju, s öklével mellbe sújtja a lovagot; az
megszédül nyergében a csapástól, gyilkát baljába cseréli, s azzal egy
elszánt döfést irányoz ellenére, – azután szédülten borul lova nyakára s
elrohan.

Az ifju fulladozva tántorog a falig, kezét mellére nyomva, s ott
eszméletlenül rogy le. Körülötte piroslik a fövény.

De piroslik az ég is.

Iszonyú szél támad.

– Ég, ég a város! ordítják minden felől.

A harangok zúgnak. A vihar egy lángóriás, mely végig röpül vörös
szárnyaival a háztetőkön, a templomok és tornyok felett, fel a felhőkig;
nincs a ki segíteni tudjon többé; nincs gondolat, nincs remény, nincsen
akarat; – uratlanul emészti martalékjait a bőszült elem. Egész utczák,
mint egyetlen, roppant máglya, lobognak az égre; az éjnél feketébb
füstmenyezetben ökölnyi szikrák, mint helyeikről leégetett csillagok,
kóvályognak, körülcsóválva a forgószél hatalmától. Az egész égboltozat
izzadni látszik. A világegyetem, mint egy nagy érczkohó, lángol; benne,
mint olvadt érczláva, sötétvörös felhők tömegei hömpölygenek. – Rémülés
hangja üvölt a pokoli napfényben világló utczákon keresztül, melyeken
sötét füstárnyakban az irtózat és nyomor fekete alakjai vonulnak át;
olykor egy zuhanás hallatszik ki a köz hangviharból, kisérve
szívszaggató jajok ezreitől: toronytetők zuhannak a földre, közben sűrű
vészlövések és a félrevert harangok szomorú kongásai…

A nép eszméletlenül, rémülten, vakon sír, fut, imádkozik, vagy némán,
őrülten bámul a tűzbe. Nő és férj, apa és fiak nem ismerik egymást.
Látni lehet anyákat, kik kosárkával karjaikon futkossák be az utczákat,
nem jut eszökbe, hogy gyermekeik is vannak; a rémület elvette
eszméletöket. Látni lehet tisztes férfiakat, kik egy avult könyvet hónuk
alá csapva, azzal, mint ereklyével jönnek, mennek a tűz között, mely
vagyonaik legbecsesbjeit óvhatlanul fölemészti. Több helyeken férfiak
állnak az égő gerendázaton, őrülten csapkodva fejszékkel a sziporkázó
tűz közé, s rekedten kiáltozva víz után; míg az utczákon tűzfecskendők
nyargalnak föl s alá, a nélkül, hogy valakinek hasznot tennének.

A harangok lassanként elnémultak, a mint a templomok egyenkint égni
kezdtek; csak a nagy torony, a vásártér közepén, kongatta még
érczszavait, míg a közelgő lángok oldalait feketíték. – A toronyőr, egy
vén, mogorva Quasimodo, egyedül volt a toronyban, s még akkor is, mikor
annak lépcsői alulról már meggyulladtak, mikor a toronyablakon a füst
kezde kitódulni, éles lángalakoktól átkigyózva, – még akkor is lehete
hallani az egyenként félrevert kongásokat, s lehete látni a
toronyerkélyen, a szédítő magasban a toronyőr alakját phantasticus
füstgomoly közt megjelenni, a mint kürtjét szokás szerint kétszer
megfúvá s rendületlenül, hideg vérrel néze le a szüntelen emelkedő
lángoszlopokra.

Néhány percz mulva elnémult az utolsó harangszó is; a láng összecsapott
a torony fölött, az ércztető olvadtan zuhant le a templom romjaira; a
torony lobogva gyulladt ki, a nép sírt, a vihar kaczagott; s mint az
évkönyvben irva van: felégett a piaczon a szalmaszál.

Így végződött az élvezetes örömünnep K...... városában, 182* évnek azon
napján, melyen a harangok Rómába szoktak zarándokolni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

De távol, az örkényi erdőknél, vendégtelen homokbuczkák sűrűjében
száguldó lovag rohan, s futtában rémpillantásokat vet a két mérföldnyi
távolban égő városra, melynek ijesztő fénye a fekete éjen át reszkető
arczára világít. És rohan;… lova gyors, de egy tűz-vörös felhő feje
fölött mindenütt kiséri, – s kiséri rettegő szívében egy halovány arcz,
melynek fenyegető vonásai kitörülhetlenek.

Ez ember: Dömsödi Góliáth János.



A JÓ SZOMSZÉDOK.

  Szegény árvát senki sem szán,
  Hacsak szeretője talán.

_Népdal._

Sz. városában épen a falu[1] közepén egymás mellett két avult ház van.
Alakjaik hasonlíthattak egymáshoz hajdan, mikor még jámbor ősapáink, a
magyar barátság kedveért, egymás ízlését örömest átvették; az iszonyú,
aránytalan contignatiós tetők, az ősdivatú, vaskosaras ablakok, a törpe
rácsozat a ház elején, mintha csak egy huzomban álmodta volna terveiket
a k...i pallér, e hóhéra minden jobb ízlésnek; de a későbbi idők és
utódok szeszélye nagyot változtatott alakjaikon; egyiknek oldalához
jobbra-balra ólak, aklok, kocsiszínek vannak toldva, példás
rendetlenségben és válogatott rondasággal; míg a másiknak, egyetlen
ablakon és ajtón kívül, minden nyilásait betégláztatta valami sötét
embergyűlölő. Egyiknek tetején tarkáll az évenkénti foldozás; másiknak
kilátszanak szúrágta szarufái. – Egyiknek sarkaiból kifordult kapuját
minden este négy béreslegény birja nagy fejtöréssel betenni; másiknak
kapuja nem volt nyitva, mióta a mostani tulajdonos testvérjét belőle
eltemették. – Egyiknek udvarán térdig érő sárban czammognak a
földesuraság melancholikus tinai, míg a másik udvarán csalán és
ganéjbokrok között jár sántítva egy szélütött kuvasz.

Egyik ház lakója Gyékény Márton, a kegyes férfiu; – a másiké Bálnai
Körmös Gáspár, a fukar; már huszadik éve, hogy egy szót sem szóltak
egymáshoz, noha húsz év előtt nem volt oly ünnep- és vasárnap, melyen
egymást meg ne döngették volna. – Teljes életökben igen jó szomszédok
voltak; ifjabb korukban egymásra puskával lövöldöztek, hajlott korukban
pörökkel mulattatták egymást, s nem volt oly csekélység, melyet figyelem
nélkül hagytak volna, ha abból a szomszédra nézve valami boszúság
keletkezhete. Márton galambokat tartott, – Gáspár gólyát, mely a
galambfiakat elhordta; – Márton ekkor macskát szerzett, mely a
gólya-örököseket emelgette el, – Gáspár ismét vidravasat, mely a
macskákat fogta rakásra. – Márton ablakot vágott a Gáspár udvarára, –
Gáspár ólat rakott az ablak elébe. – Gáspár nagy kedvelője volt a
nyugalomnak, – ezt jól tudta Márton, s a jó szomszéd kedveért mindennemű
fülbeli élvezeteket előszedett s megszerzett, melyekkel annak unalmas
óráit rövidítse; vagy fürészt ráspoltatott ablaka mellett, vagy
szelelő-rostával kelepeltetett, vagy ha már igen nagyot akart,
feleségének adott okot a pörölésre, a ki túltett magán a szelelő-rosta
kelepelésén is. – Márton nagy ellensége volt minden erősebb illatoknak,
minők a kátrány-, tőzeg- és paprika-füst; azért is Gáspár jó eleve
gondoskodott, hogy kivált esős időben, mikor a szél leveri a füstöt,
Márton házkörnyékét, kéménye segítségével, ilyetén parfumökkel rendesen
elláthassa; – s ha olykor a Márton baromfiai átlátogattak Gáspár paréjos
kertjébe, onnét rendesen agyonütve repültek vissza, s ha ilyenkor Márton
egyébbel nem tudta boszúját tölteni, Gáspár szélütött kutyáját
bosszantotta a kapu alatt.

Ők tehát húsz év óta példányképei a legszebb szomszédi egyetértésnek.

Neveik, mint Orestes- és Pyladesé, együtt szoktak említtetni s
példabeszéddé váltak.

Még tán a sírban is bosszantanák egymást, ha szomszédok lennének.

* * *

De kisértsük meg őket közelebbről megismerni.

Keressük fel legelőbb is, a kit legközelebb érünk – Gyékény Mártont; ott
fogjuk őt találni az ajtó mögött ülve és imádkozva. – Gyékény Márton
igen kegyes ember. Gyékény Márton sokat imádkozik. Igaz ugyan, hogy azt
mindig megcsalta, a kinek valami köze volt vele; no de hiszen ő azért
imádkozik és igen kegyes ember.

Igaz ugyan, hogy cselédei bérét el szokta húzni, elve: későn szántani,
korán kaszálni,[2] de hisz azért ő eleget imádkozik és igen kegyes
ember; – koldusnak soha fillért sem ad, családja iránt kegyetlen, más
kárában gyönyörét leli; hanem hiszen eleget imádkozik és igen kegyes
ember; ő egy átváltozott szentek hegedűje, egy megtestesült olvasó, egy
eleven mennyei lajtorja, kinek kegyességi híre ismeretesebb a réz
kétgarasosnál, s kitől, ez oknál fogva, őrizkedni minden józan ember
kézzel-lábbal iparkodik.

Itt ül ő egy szegletben; előtte kitárt könyv, körülötte mélységes
hallgatás. – Szobája, szokás szerint, négyszegletű; alakját azonban
alighanem azon időkben nyerheté, mikor még proportio és symmetria nem
voltak feltalálva a világ csúfjára; ajtaja szentkönyvi aranymondatokkal
van tele krétázva; falain pókhálók és martyrok képei függenek.

Egyik szegletben egy ősdivatú kakukkos fali óra, szentelt fűzbarkákkal
koszorúzva; másikban egy háromszögletű almáriom, tetején két öblös
eczetesüveggel; harmadikban egy keresztvégű zarándokpálcza; a
negyedikben ül maga Márton úr, előtte könyv fekszik, melyből nem olvas.
– Beesett szemeivel merőn néz egy, a falon függő kis képre. A kép nem
valami különös. Egy fiatal férfi mellképe huszárruhában, mellén
érdemkereszt, arczvonásai nemesek, büszkék; – a kép fekete rámába van
foglalva, s már igen sokat vesztett színeiből; csak két fekete szem
látszik még változatlanul, élethíven, s mindenüvé kiséri a vele szemközt
nézőt. – E képet nézi leránczolt szemöldei alul a kegyes férfiu, nézi
feszülten és dühvel és a gyűlölet legiszonyúbb kifejezésével arczán.

Korán reggel van, a nap besüt az ablakon; künn a tornáczban rettenetes
hadi lárma támad, alig kisebb annál, mely a franczia futást
megelőzhette: kereplő hang, fazéktörés, poflevek csattanása, sikoltások
és a trombitatussal vetekedő hölgyeloquentia legnagyobbszerű kitörései,
mintha egy egész nő-insurrectio, vagy hetivásár pörölne, alkudnék és
óbégatna egyszerre és egyetemesen, ludak és kácsák falkáinak karéneke
mellett. Pedig az egész csatazaj semmit sem jelent egyebet, mint azt,
hogy Jutka asszony, Márton úr kardos oldalcsontja, felébredett és vele
együtt felébredt a lárma, a feleselés, csörpör és a zajnak mindazon
synonymái, melyek elől az ember be szokta dugni a fülét, s melyeknek
létrehozására, hogy Mártonné asszonynak nem csekély tehetségei vannak,
arra bizonyság a félváros és a falakról ijedtében leömlött vakolat és a
cselédnép hátán a kék foltok és azoknak megtépázott kontyaik és
üstökeik.

Korán reggel van; a pitvarajtón egy nehéz test zuhan be, káromkodva,
mint a jégeső; azután feltápászkodik, kis idő mulva, a Márton úr szobája
melletti oldalszobában harsány torokkal énekli valami gulyaszalasztó
hang: – házam alatt fecskefészek, nem is eskütt ha nem r.....; – a
cadentia, az éneklővel együtt, az ágy alá gurul, s a bivalyszuszogáshoz
sokban hasonló hangok jelentik, hogy Töltsér Jónás, Márton úr mostoha
fia, ki családját Jutka asszonynál fogva illeti, megérkezvén jókorán
reggel onnét, hova tegnap este ment, Morpheus karjai közt pihen az ágy
alatt.

Márton úr mindezekre nem ügyel; némán, keserűen nézi a fekete rámás
képet, sötétzöld szemei fénytelenül függenek rajta, s olykor nagyokat
nyög és fogait csikorgatja. Míg a kép délczegen néz szemközt vele:
sötétfekete szemei meg nem hunyorodnak kigyói tekintete előtt.

A kegyes férfiu némán átkozódik, ökleivel deres haját tépi s hangtalanul
mozgó ajkai az arczképhez látszanak beszélni átkos szemrehányásokat, –
és az arczkép nyájasan mosolyog szemközt vele s nem változtatja színét
átkaitól.

– Légy kárhozott, suttogja, felszökve székéről, a kegyes ember; légy
átkozott a földben, melyben alszol, légy kárhozott, ha még valahol élsz
a földön kívül; mindezt indulatosan és hang nélkül, magában, de nem
gondolatjaiban, suttogva, de a boszú kitöréseivel. Minden tagja reszket.

Az asztalon, a zsoltárkönyv mellett, hegyes ár vagy gyilok fekszik,
melyet Márton kezébe szorítva, vele az arczképhez lappang; a hegyes
szúróeszközt őrült dühélvezettel fúrja annak mellébe, hol több ilyen
szúrásnak nyomai látszanak, s várja, hogy majd tán a kép szeméből
könyeket, sebéből vért fog látni; várja ingerülten, hogy annak vonásai
érzeni fogják azon kínt, azon döfést, melyet egy el nem érhető ellenség
szívének szánt, és eltorzulandnak; várja, hogy az vonaglani fog kezei
alatt, vonaglani úgy, miként ő azt legédesebb álmaiból szokta látni, és
esdeni irgalomért – az ő irgalmáért.

– Oh! kín! örökkétartó kín reád! ordítja ez ember lázas ingerültségében,
a mint a kép, nagyon természetesen, mozdulatlan marad; fogait és szemeit
összeszorítja, vére arczába fut, homlokerei megdagadnak, s vakon csap
szúróeszközével a képhez, vakon és indulatosan. A tőr keresztül járja a
képet, s midőn a kegyes férfiu reá tekint, a kép arcza el van kékülve,
hajai szétmeredtek, szemei elfordultak, ajkai sóhajtani látszanak…

Ijedten szökik hátra, mintha kisértetet idézett volna maga eleibe; azt
hiszi, hogy álmodik.

Pedig nem álmodott; a mint szembehunyva hozzászúrt a gyűlöletes
arczképhez, eltévesztette az irányt s a mellé függesztett martyr
kínszenvedések közé rajzolt mellképét találta spékelőtűjével keresztül
dárdázni; ez azután természetes, hogy nem fogadta a döfést oly
mosolyogva, mint a huszártiszt képe.

A kegyes ember arczáról csorgott a hideg veríték, midőn tévedéséből
lassanként eszére tért. A lélekzet maradozni kezdett tüdejében s fülei
zúgtak. – Ekkor úgy tetszék neki, mintha valami nesz volna a szobában. –
Körül tekint s az ajtónál egy fehér alakot pillant meg, egy fiatal
leánykát, egy gyönyörű vidám gyermeket, ki úgy jelent meg ott, a sötét
háttérben, karcsú sylph-termetével és sötéten ragyogó szemeivel, mint
egy kedves álomlátás, melyet hajnali szenderében szokott látni az ember,
– s mely, mihelyt megszólíttatik, vagy szemeit fölnyitja az álmodó,
azonnal eltünik, mely tündéri műtételre, mint a következés
bizonyítandja, nem kis szüksége lett volna magának a mosolygó gyermeknek
is, ki senki más nem volt, mint a kegyes férfiu leánya – Lilla.

– Mit? – mit? – mit keressz te e szobában? rivalla rá Márton, s úgy néze
a gyermekre, mintha tekintetével akarná őt megölni; ekkor vette észre
életében először, mennyire hasonlítanak leánya szemei ama képéihez a
fekete rámában.

A kis leány mód nélkül megijedt s nem tudott mit felelni.

– Hogy mersz te leskelődni az én szobámban, he? rikolta az apa, dühösen
toporzékolva; te, te átkozott fattyúlélek! majd megtanítlak én téged
hallgatózni; majd megtanítlak én kémlelődni utánam, várj; – s ezzel
szétnézett a szobában, megpillantá a zarándokbotot a szegletben, azt
előragadta, s mint martalékához a tigris boszújában, lihegve közeledett
a reszkető gyermekhez.

A gyermek némán, rémülten esett térdre előtte s kis kezeit összetette, s
pihegve emelé fel ártatlan tekintetét hozzá.

– Hát ki mondta neked, hogy én utánam jőjj? mi? szólt tompa, vallató
hangon az apa, mi alatt felemelt botjával s forgó szemeivel
fenyegetőzve, közeledék a gyermekhez.

– Apám, édes apám! rebegé az, s Márton ölelésére nyújtá gyöngéd,
gömbölyű kezeit.

– Hozzám ne nyúlj, ordítá a kegyes ember.

A gyermek elkezdett zokogni. – Hiszen – h – ma – h –, édes, kedves apám,
– h – hiszen ma – h – neve napja van – h – én Istenem, csak meg akartam
ölelni kedves apámat, de nem megharagítani; csak üdvözleni akartam;
bizony semmit sem egyebet. Kedves apám, ne verjen meg; – s ezt oly esdve
mondá, oly érzékenyen, hogy akárkinek másnak megindult volna rajta
szíve, csak a kegyes férfiué nem.

– Ugy-e? rikácsolá; hát ma nevem napja van? Jó, hogy eszembe juttattad;
neked pedig születésed napja van, nemde? no, hogy máskor emlékezetes nap
legyen rád nézve ez a mai nap, hát gyere; s azzal előfogta a rimánkodó
gyermeket a farizeus, s hosszan lelógó hajtekercseit kezére csavarva, a
görcsös zarándokbottal embertelenül megveré, minden ütéshez valamely
kitünő ajándék nevét említve: – nesze névnapi ajándék, nesze köszöntő,
nesze mézeskalács, nesze bábruha! – és még tudja az Isten mit nem, míg
csak a verésbe bele nem fáradt s boszúját kellő fokig meg nem hűtötte; –
akkor aztán kirúgta szobájából az elkínzott gyermeket, s
aranymondatokkal tele krétázott ajtaját becsapva utána, oly körmönfont
interjectiókat szalaszta ki száján vagy hatot, minőket aligha tanult a
bibliából.

A szegény kis leány pedig nem sírt, nem panaszkodott senkinek, hanem
letörlötte könyeit, hajfürteit újra befonta s eltitkolta a felhólyagzott
ütések nyomait, melyek gyöngéd tagjain égő szalagokként vonultak végig.
Szegény gyermek! tizennégy év alatt megszokta a szülei szeretet ilyszerű
kiömléseit, a nélkül, hogy tudná: miért fizeti az neki ily kegyetlen
gyűlölettel vissza legérzékenyebb szeretetét? Annál inkább tudta azt a
kegyes férfiu. Kifújta magát. Boszúját kedvére kiszellőzteté, s
elégülten, mint ki tele van a legistennektetszőbb dolgok
véghezvitelével, zsoltárját hóna alá kapja, kalapját felhelyezi fejére,
kegyes és jámbor indulatokkal bővölködő arczulattal a – templomba indul.

Tehát kalapját föltette és ment. Ment a – templomba. Sok ember
találkozott vele szemközt; ez egyébkor is megtörtént, midőn Márton úr
rorátéra ballagott, s ilyenkor mély tisztelettel szokott mindenki
kitérni előle s áhitatos «dicsértessék» fogadta minden oldalról; hanem
az még soha sem történt vele, a mi most, hogy t. i. a vele szemközt
találkozók, noha ő nem késett buzgóan savanyú képpel pislantani szemeik
közé, minden tisztelgés félretételével, mosolyogva nézték fejbe; az
öregek fejöket csóválták, az ifjak egyenesen a szeme közé nevettek, háta
mögött pedig az állították, hogy Márton úrnak elment a sütni valója. – A
szolgálók megálltak nézésére, a gyermekek pedig csoportosan kísérték s
«ujujút» kiáltoztak utána.

Márton úr majdhogy ki nem jött a phlegmájából; nem csinál eléggé hosszú
képet – így gondolá magában s még egy araszszal megnyújtá
phisionomiáját; – akkor még erősebben kaczagtak rajta. – Egy anyós
találkozott vele, ki kezeit összecsapván, csakugyan meg is szólítá; de
azzal sem sokra ment, mert az, csupa kaczagás miatt, nem tudta magát
kifejezni; s ekkép tökéletesen megbotránkozva érkezett a templomba,
holott kalapját egy padra vágta, magát pedig a legeslegsötétebb
szögletbe húzván, ott dörmögte végig imádságait a megváltó lábai előtt,
kinek szavai mondták vala: A ki azt mondja, hogy szereti az Istent és
gyűlöli felebarátját: hazudik az.

Az orgonasípok andalító hangjai elnémultak, az «ite missa est»
elhangzott, Márton úr felkelt s indult haza felé; a mint kilép az
utczára s szemeivel buzgóan felpillant az égre, oly áhitatosan tekintett
szerteszélylyel, hogy még a tisztelendő háza előtti akáczfa is készült
magát meghajtani előtte; azonban szerencsétlenségére nemcsak a két
akáczfával kelle találkoznia az utczán, hanem seregével a férfiaknak,
gyermekeknek és asszonyoknak, kik mindnyájan egykori tisztelői, most
szokatlanul vigyorogva bámultak reá, s Márton urat e kimagyarázhatlan
magokviselete által annyira confusióba hozták, hogy háromszor is elment
saját háza előtt, míg haza talált.

A mint kapuján belép, az ékesen szóló Jutka asszony épen a baromfiakat
eteté, s egyéb czivakodótárs hiányában a kácsákkal perlekedett. Márton
úr, mint rendesen, elment mellette nagy csendesen, a nélkül, hogy csak
annyit is mondana neki: «befellegzett»; de nem így Jutka asszony. –
Ránéz a komoly férfiura s kiesik kezeiből a szakajtókosár. – Hát te, vén
bolond! – ily üdvözléssel támadja meg a mellette elkullogót, – eszedet
ittad-e be ily korán reggel, a mi kevés volt, hogy vénségedre csinálsz
magadból maskarát, azt akarod, hogy városszerte példabeszéd legyen
belőled, te féleszű Matuzsálem, te ittas Zakariás, te alamuszi Ezékiel,
te Habakuk stb. stb. stb. – Itt következtek aztán mindazon óvilági
férfiak nevei, kikhez Márton úr annyiban igen hasonlított, hogy hosszú
kaputban és sáros csizmákban járt, mint ők s kik iránt a tenyeres talpas
Jutka asszony különös rokonszenvvel látszott mindannyiszor viseltetni,
valahányszor szeretett élete párját dísznevekkel akarta illetni, tehát
napjában legalább is – huszonnégyszer.

Márton úr nem tudva mire vélni e váratlan, noha nem szokatlan névnapi
köszöntőt, miután különös előérzetből vagy három lépést retirált
hitestársa tenyerei elől, körülnézett, úgy gondolkozván, hogy talán nem
is ő az, kit ezen válogatott magasztalások illetnek. De rajta és a
kútágason kívül egy lélek sem volt az udvaron.

– Nézd meg, mi van a kalapod mellett, tülökorrú te! riaszta rá Jutka
asszony.

Márton úr leveszi kalapját s kicsinyben mult, hogy a guta ott meg nem
ütötte; a tisztes kürtős kalap körül egy minden színekből
összeválogatott mezei virágkoszorú volt tűzve, mely mint koszorú, nagyon
szép és kellemes tárgy lehetett, hanem mint egy komolyságban telhetetlen
vén ember fejéke, melyet ő méltóságos minákkal hordozott végig a falusi
város legnépesebb utczáin, a legkivánatosabb ok volt arra, hogy a jámbor
város jókedvű népeinek szemeiket és szájaikat kaczagásra indítsa.

Egy perczig mozdulatlan állott; szemei, ujjai, nyelve mind megállottak,
megmerevedtek. Azt hinné az ember, hogy sóbálványnyá változott. Hanem a
másik perczben, mintha az electrica masina rázta volna meg tetőtől
talpig, megmozdult s markába szorítván a kárhozatos corpus delictit,
azzal a konyhába beugrott, alig emberi hangon ordítva: «ki cselekedte
ezt?»

A konyhaajtóban nehány malaczfi reggelizett holmi fekete cseréptálból,
belebb egy komondor nyújtózkodott, középen pedig pozsgás fehérnép mosott
egy hosszú teknő körül.

– Ki tette ezt? rikácsolja Márton úr s egy lépéssel a cseréptálat zúzza
agyon, másikkal a komondor farkára lép… Mi nem! mi nem! sikolták a
malaczok szerteszaladva. Semmit sem tudok róla! ordítja a megbántott
komondor, felszökve helyéből s jajgatva megengesztelhetetlenül, míg a
megrezzent vászoncselédek nem tudják egyhirtelen elhatározni magukban,
merre szaladjanak.

– Ki cselekedte ezt? kérdi újra, mérgében reszkető hangon Márton s
vérben forgó szemeivel egy valakit keres… Az a valaki – leánya.

A kis Lilla, a kegyes férfiu leánya, elhalaványul; szótlanul, reszketve
néz az irtózatos szemek közé, miknek befolyása leköti gondolatjait s
feje körül forogni kezd a világ.

– Te, te tetted ezt? – Te? kérdi kalapját elébe tartva a hollóapa s
dühében szerteszét állanak őszülő hajszálai.

A leány zsibbadtan, magán kívül rebegé:

– Én.

És csakugyan úgy volt; a gyermek túlbuzgó szeretetében azon gondolatra
vetemedett, hogy apja iránti gyöngéd figyelmét nyilvánítandó, valami
sajátszerű meglepetést szerzend annak névünnepére; s e törekvésével
megegyezőnek találta, hogy annak kalapját mezei virágfüzérrel
körülfűzze, melyet a lefelé állított kalapon nem vett észre Márton úr,
mely hogy később mily roppant meglepetést eszközle: megmutatta a
következés.

Az apa nem szól erre semmit; – ajkait összeharapja, szemei és orrczimpái
kitágulnak, egy hosszút lélegzik, aztán folyvást hallgatva, megragadja a
leány kezét; – ez elalél, – s így vonszolja ki magával az udvarra, s a
Körmös Gáspár keritéséhez ragasztott fakamrába bezárja.

– Majd nem bolondulsz azzal a leánynyal! kiált rá Jutka asszony, egészen
nyomorékká vered; semmi dologra sem lesz alkalmatos. De ezuttal egy oly
tekintetet talált rávetni Márton úr, melytől Jutka asszonyban benmaradt
az ige s mely ugyan csaknem hihetetlen dolog, de miután csakugyan
megtörtént, ismét csak annak szolgál tanúbizonyságául, hogy az emberi
tekintet még a legvadabb vadállatokat is megjuhászítja.

Ezzel visszamegy Márton úr a konyhába; a ruháskosarat a még szüntelen
ott ácsorgó mosóleányok legközelebbikének hátához vágva, e
figyelmeztetés által azokat a kilódulásra szorgalmazza s azután magára
zárja az ajtót és szét kezd tekintgetni… Gondolkozik… Forr benne a
méreg… Azon töri fejét: minő kínokat találjon fel e gyermek számára,
boszúja lehűtéséhez elégségeseket? Egy korbácsot keres elő az ágy alól
és egy vas gerebent; majd szőrkötelet vesz, azután egy serpenyőt megtölt
izzó szénnel, abba harapófogót és több hegyes sodronyt rak s várja, míg
a vas tüzesül és fújja a tüzet, a szikrák szemei közé pattognak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Midőn Márton az udvaron végig hurczolta leányát s a fakamrába bezárta,
nem vevé észre, hogy a szomszéd kerítésébe ütött lyukon át mily
figyelemmel kísérték cselekedetét egy hivatlan tanú szemei. A mint
Márton elzárkózott, a hivatlan tanú egy dorongot keresett elő s azzal a
kerítés azon részéből, mely közvetlen az említett kamra egyik oldalát
alkotá, vagy három szál deszkát szép csendesen kifeszített; az ekként
támadt résen belopózott s kis idő múlva ölében hozá ki a félelemtől
elalélt leánykát; azt a kertben tenyésző sűrű fű közé szép gyöngéden
lefekteté, azután kettőt füttyentett, mely füttyentések egy lompos
szelindeket idéztek elő Gáspár úr háza háta mögül, mogorva mérges
tekintettel, szélütött hátulját meglehetős készséggel czepelte izmos
lábai után, s minden nyavalyássága mellett is késznek nyilatkozott azt,
ki helyébe jön, irgalmatlanul megtépászni. Ezt fülön fogta az említett
hivatlan tanú s első lábainál fogva ama nyiláson, melyen a kis leányt
kihozta, a kegyes férfiu fakamrájába bevezette, a leborított deszkákat
ismét szép szorgalmatosan felszegezvén.

Alig hangzott el utolsó kalapácsütése, midőn új lakásában morogni
kezdett a kuvasz. Márton úr volt az ajtón. Jött szívében iszonyú
boszúval, hóna alatt korbácscsal és két keze megrakva mindenféle
kínzóeszközökkel; midőn a tolózárt félrehúzza, gondolja magában: jaj
most neki! s szemei szikrát hánynak; ezzel benyomja az ajtót s belép a
sötétbe. Kezében az izzó serpenyő világít, a szegletben pedig világít a
kuvasz két szeme.

– Gyere elő, te leány, suttogja tompán a kegyes férfiu.

A kuvasz ráismer arra, ki őt a kerítésen át bosszantani szokta, s minden
morgási előzmények nélkül egyenesen neki ugrik, beleharap kutyamódra
lába kásájába, s lerántva lábáról, a gyűlölt bosszantó mellének és
karjainak esik s rázza és czibálja azt minden kegyelem nélkül.

Márton rémülten védte magát a sötétben az ismeretlen ellenség ellen,
mely legkisebb csahintás nélkül tépte hol lábát, hol az oldalait, itt
is, amott is mérges harapásaival s hurczolta egyik szegletből a másikba
és ismét tépte és harapta. Legalább is azt hitte az ember, hogy az
ördöggel van összeakadva, s rekedten, értetlen hangokat kiabálva s
erejében megbénultan vergődött, mígnem eszméletét tökéletesen elvesztve
terült el a földön, hol csak este felé akadtak rá, képében és tagjaiban
iszonyúan összemarczangolva, s még miután nagy sokára életre jött is,
sok ideig magán kívül volt és szüntelenül félre beszélt.

A kuvasz pedig, miután Márton úrral ekképen számadásait bevégzé, a
nyitott ajtón kisompolygott s az ismert résen a kerítés alatt szép
nesztelenül áttolta magát.



CSODÁK.

  Arany nem olt szomjat, éhet;
  A gazdag még koldus lehet;
  De kősziklán, jégtengeren
  Eltart engem két tenyerem.

_Népdal._

Ama hivatlan tanú a kerítés mellett senki sem volt más, mint Körmös
Pista, a fukar Körmös Gáspár unokaöcscse, egy szép, halvány fiu, nagy
olajszín szemekkel, halvány arczczal és hollófekete hajjal. Atyja
István, testvérével Gáspárral osztozatlanul halt meg s halála óta minden
vagyonát Gáspár úr használta, s azóta ő gondoskodott és a jó sors az
elhúnyt egyetlen fiáról; nehéz volna meghatározni, melyikök gondoskodott
róla nagyobb buzgósággal, hanem annyi igaz, hogy a fiu e gondoskodás
alatt igen sok szép dologgal megismerkedett, mely dolgok közé csak a
jólét és boldogság nem számíthatók.

Jelen időnkben épen iskolai szűnnapokra rándult haza Pista úrfi; s azóta
csodák történnek Gáspár úr házánál.

A nyársról lehúzott kappan egyszer csak elkezd kukorikolni s kukorikol
mindaddig, míg a nyakát el nem vágják. – Természetes, hogy Gáspár úr egy
falatot sem vett magához belőle, hanem átengedte az egészet öcscsének, a
furfangos Pistának, ki a Gáspár úr szavaiként, megenné magát a hétfejű
sárkányt, ha megsütnék számára.

Máskor, midőn csizmáját akarná felhúzni Gáspár úr, a jámbor sarú
eljajdítá magát, mondván: «hohó! ki ne nyomja kend a lelkemet, bátyám
uram!» s a félvilágért fel nem merte azt többé húzni Gáspár úr, hanem
odaadta öcscsének, az agyafúrt Pistának.

Egykor pedig, midőn lovait vizsgálná, melyek a kertentúli zsellérház
aklaiban szoktak állomásolni, kedvencz paripája e megjegyzést tevé
fenhangon: «a kocsis ellopta a zabot». – Gáspár úrnak kiesett szájából a
pipa ijedtében, a kocsisnak a rosta kezéből – szinte ijedtében, – Gáspár
úr azonnal a czigányhoz akarta küldeni kedvencz ráróját; azonban az
istálló négylábú lakosai mind sorra kezdék e vádat ismételni: «a kocsis
szeretőjének adta a zabot, nem nekünk!» – A kocsis sem vette tréfára a
dolgot, hanem úgy elszaladt, hogy talán kiszaladt volna a világból, ha a
physicában meg nem volna irva, mikép a föld gömbölyű.

Ime ilyetén csodák történnek Körmös Gáspár úr házánál, mióta felsőbb
tudományokat hallgató unokaöcscse, az agyafúrt Körmös Pista haza került;
ezekből a szomszéd asszonyok háborút, éhséget és baromfi-halált
jósolnak; Gáspár úr pedig szomorú lógatásoknak adta fejét.

Történt egyszer és pedig Gyékény Márton nevezetes nevenapjának
délutánján, hogy Gáspár úr vasas ládája szélére ülve, érzékenyen
beszélgetne szeretett pénzeivel, mik vászonzacskókban erősen bekötve,
szép rendben heverésztek egymás megett.

– Szerelmes magzatjaim! így szóla hozzájuk az öreg, szemeit végig
legeltetve rajtok, kiket szívem alatt, úgy mint a pruszlikzsebben
hordoztam, ne kivánjátok ti látni a világot, bizony az a gonosz világ
nem hagyna nyugtot tinéktek, mint ti ő neki; szentségtelen czélokra
fogna használni benneteket; költők és komédiások s más titeket meg nem
becsülő nép kezeibe jutnátok… oh… oh… szerelmes gyermekeim, mosolygó
fényes arczok, mi lesz belőletek, ha én oda térek, a honnét ti
előkerültetek? tudom, hogy megsiratjátok a titeket oly érzékenyen
szerető öreg Gáspárt; – mintha látnám, mint fog benneteket az a sátán
Pista öcsém jobbra balra elgurigázni. Oh az a Pista! az a Pista!

Ezzel vaspántos ládája legesleg szögletéből egy piszkos lázsiást kotort
elő az érzékeny öreg, könyező szemekkel jobbról, balról megnézve,
megforgatá, tenyerében méregeté, ily szókat intézve hozzá: – Te –
elsőszülötte minden pénzeimnek! harmincz évek óta hű gondviselőm! ki el
nem hagyál engem a legszűkebb nyomorúságnak idején! nem… te irántad nem
volna szép háládatlannak lennem! – s itt újabb hosszas gondolatokba
merült a jó öreg. – Hejh… nekem annyi atyámfia volt, de annyi, mint most
pénzem van, s a szükségnek idején mind hátat fordítottak azok… meg is
fizetett nekik a világ… De te el fogsz velem jőni oda, hol senkinek sem
jut eszébe pénzt keresni – a sírba; – – a ki meghal, arra azt mondják,
hogy «szegény»; ki keresne téged a szegény Gáspár koporsójában? – – –
Addig is pihenj, kedves elsőszülöttem; pihenj, szólt az öreg s gyöngéden
megcsókolá és kebléhez szórítá a tallért s ismét visszadugá, honnét
előhúzta, a szögletbe, a többi degez zacskók háta mögé, miket egyenkint
végig tapogatott, fejét búskomoran csóválva, s az eszmetársulatnál fogva
több ízben ismételve: Oh az a Pista! – az a Pista!

Pista pedig ott hasalt a kemencze patkáján, képét tenyerébe temetve, s
iszonyúan kacsingatott a ládába.

Ő is szerette a pénzt, de nem a pénz őtet; mert az ő zsebében ugyan soha
meg nem melegedhetett, s mind a mellett is, hogy Pista kész lett volna
bővebb ismeretségeket kötni vele, a pénz és Pista között még ez ideig
nem igen sok surlódás adta elő magát.

Tehát ezuttal mód nélkül epedő pillanatokat vetett Gáspár bátyja tele
erszényeire.

S im egyszer a tele erszények egyike ezen szavakat hallatá nagy
fenhangon: «Gáspár após! nem adna kend ötven forintot a szegény Pista
öcscsének?»

Gáspár úr nagyot csuklott ijedtében, s kapczaszorító aggodalommal
tekinte körül, kérdezvén: «te szóltál Pista?»

Pista egyet mozdult; «nem látja kee, hogy alszom?»

Gáspár újra visszaült ládája szélére, komolyan meggyőződve, hogy ezuttal
boszorkányság van a dologban, midőn újonnan ama melancholicus hang
szólalt meg zacskói legterjedelmesebbikéből: «adjon már kee a Pistának
száz forintot!»

Gáspár bácsit csak egy paraszt hajszál tartotta, hogy sóbálványnyá nem
változott; így azonban számtalan kereszteket vetett, részint magára,
részint erszényeire, mit hogy ezek jó néven nem vettek, kitünt abból,
hogy egyikök ismét elkezdé lassú kisérteti hangon: «kétszáz forintot a
Pistának – de mindjárt!»

– Oda vagyok! kiálta felszökve helyéből Gáspár gazda; oda vagyok… oda
vagyok! te, Pista te,… ne alugyál, te Pista!… hallod-e, te Pista?… S
ezzel ugyancsak horgonyt vetettek Gáspár úr körmei Pista üstökében; mire
ez háromszoros protestáló «no – no – no» mellett, felemelé megtámadt
fejét.

– Te Pistikám! szólt erre nyájas hangon az öreg, Pista orczáját végig
czirógatva göcsörtös ujjaival, ugy-e, Pistikám, neked nem kell pénz?

– Nekem-e? kiált Pista, fölmeresztve karika szemeit, dehogy nem kell,
bátyám uram, – kell bizony; – nincs annyi pénz a világon, a mennyi nekem
nem kellene.

– Ugyan ne bolondozz, te Pista… már minek volna az neked? de te… ugy-e
még meg is köszönnéd, ha most adnék neked két forintot?

– Meg biz én, ha kétszáz forintot adna is kee.

– Jaj te semmirekellő, testvérgyilkos! haramia! Hát te is ellenem
esküdtél? Hát koldussá akarsz-e tenni?

– Én-e? ’sz nem szóltam én kendnek egy rossz szót sem! én aluszom, kend
felczibál s azt kérdi: hogy kell-e pénz? De kötni való volnék én, ha azt
mondanám ilyen barátságos ajánlatra, hogy nem kell.

– Jaj… hiszen nem magam jószántából mondtam én azt, szólt fejét vakarva
az öreg s szörnyű zavarban téblábolt ládája körül, hanem gyere csak…
hallgasd csak… oh… oh… bár csak meg ne szólalna.

– Akkor nem tudom, hogy mit hallgatnék.

De az erszény újra megszólamlott: «Gáspár! még sem adsz háromszáz
forintot a Pistának?»

– Jaj nekem! Jaj Szent Kelemen segíts! Hallottad, mit mondott?

– Hallottam ám; azt mondta, hogy adjon kee nekem négyszáz forintot.

– Rosszul értetted te! csak kétszázat mondott; de ugy-e, neked nem kell?
mondd no… hogy neked nem kell… kiálts rá, majd akkor elhallgat ezen
utálatos, irtózatos és gyalázatos szavakkal.

– De… szépen beszél ez, okosan beszél; kész volnék napestig hallgatni az
ilyen aranybeszédet.

– No de, az Isten irgalmáért! honnét vegyem azt a sok pénzt, he?

– Hát ebből a zacskóból.

– Oh hiszen csak régi kétgarasosok és polturák vannak bennök, bizony
semmi sincs bennök egyéb, az egész láda nem ér jó pénzben húsz tallért.

– Nem igaz! – nem igaz! – nem igaz! kiálták sorba a zacskók s egy titkos
rugás következtében mind el kezdtek mozogni.

– Hallgatni fogtok? Hallgatni fogtok, ördöngös jószágok, ordítá
eszméletvesztve Gáspár úr, s előkapván a zúgból egy tőről vágott
fütyköst, a makranczos zacskókat vele irgalmatlanul elpáholta.

– Ajjajajaj! ordíták azok sorra, minden zuhintás után. Ajjajjaj! Kétszáz
forintot! Ajaj! Háromszáz forintot! Aujauj! Négyszáz forintot! – A
Pistának ötszáz forintot! – ajajaj! – jajajaj!…

Gáspár közel volt a gutaütéshez; látta, hogy ha agyonveri is őket, még
sem hallgatnak el, sőt minden puhintással többet dictálnak…

– Vesztetek volna a pokolban! fújja, kifáradva s botját a ládához vágta,
fogait összecsikorítá, ládáját lezárta és ráült. Annál hangosabban
kiabáltak alatta: Azért sem hallgatunk, azért sem, ki akarunk menni,
világot látni!

Ez már a soknál is több volt Gáspár úr érzékeny keblének, – felugrott…
kikapott egyet a lármázók közül nyakánál fogva s úgy az asztalhoz
nyekkentette, hogy mindjárt kiment volna belőle a pára, ha lett volna
benne.

– Nesze te… te hóhér! szóla Pistához, számlálj ki magadnak belőle – – s
itt torkában akadt a szó, számlálj ki magadnak belőle négyszáz forintot.

– Ötszázat! rikolta a zacskó.

– Annyit hát! tombola Gáspár kétségbeesve.

Pista nem hagyta magának a kinálást kétszer mondatni; számlált.

Gáspár nem állhatván meg, hogy vándorlandó pénzeit még egyszer meg ne
tekintse, megállt előttök, lecsüggesztett nyakkal, kezeit
összekulcsolva: no iszen legyen hát meg a mit kivántatok, így kezdé
hozzájuk mondását, könyeit törülgetvén ingujjával, majd megemlegettek
még engem… várj… majd visszajönnétek még, csak lehetne. – – A szegény
öreg hosszú évek alatt minden emberi társaságot nélkülözve, egyedül
pénzeiért és pénzeinek élt; ezek voltak az ő rokonai, baráti,
gyönyörűsége, velök beszélgetett és pengéseik értelmét magyarázgatá,
maga mellé vette őket ágyába és keblén melengeté, míg rögeszmévé vált a
magány behatása által excentrisált és sarkaiból kiforgatott gondolatai
között, hogy azok is megértik az ő szavait és iránta hálát, vonzalmat,
szeretetet éreznek; annyival keservesebben esett neki e meg nem
érdemlett, háládatlan zendülése kedvenczeinek.

– Hányszor kivántam magamban, folytatá, mialatt Pista nagy sietséggel
számlált, hányszor kivántam magamban, mikor esteli órákon veletek
beszélgettem, hogy bár csak ti is tudnátok szólani; de kukuljak meg, ha
azt kivántam, hogy ily ördögsúgta beszédeket tegyetek; – hiszen
megbánjátok még azt is – várj!

Ezzel Pista beseperte az elbúcsuzottakat.

– No Pista, téged meg már most vigyen az ördög, de mindjárt!

– Köszönöm alásan, szólt Pista, zsebjeire tömve a tallérokat, ha megint
meg találnának a ládában szólamlani, hát majd –

– Hallgatsz, hallgatsz! Takarodj tüstént a házamtól! ötszáz igazi
forinttól fosztani meg engem, – tíz esztendőt vettél el életemből, –
eredj, még pedig mentül előbb; mióta te itt vagy, Isten csodái s
mindenféle ördögségek történnek a házamnál. A tyúkok, a baromfiak
megszólítanak, ha az udvaron megyek, – a kakas a helyett, hogy
kukorítana, jó reggelt kíván, ha fát vágatok, a tuskó kiabál, s pénzeim
– –! Oh, hogy akkor láttalak volna, mikor a hátam közepét! te sátán
bokrétája, istentelenség kórója, akasztófa bimbaja, hóhér!

Ilyetén áldások özönei közt hagyá el Pista és az 500 forint Gáspár bátya
házát.

Gáspár pedig még az nap beszentelteté pénzeit a helybeli egyházfival, ki
azokat egyenesen az ördögtől megszállottaknak állította, s többek között
azzal a jó tanácscsal is szolgált Gáspár úrnak, hogy legjobb lesz
azokat, ha már beszélni is tudnak, az eklézsiának ajándékozni; az aztán
majd elküldi azokat e széles világra hirdetni az igét, de indítványa nem
fogadtatott el, annál is kevésbbé, minthogy mióta Pista úrfi eltisztult
a háztól, Gáspár úrnak sem tyúkjai, sem lovai, sem erszényei egy drága
szót sem szóltak többé.

E természetfölötti tüneménynek a kulcsa az, hogy Pista igen ügyes
hasbeszélő volt, mely művészetnek erejével az ember úgy alkalmazhatja
hangját, mintha az messzünnen, egy bizonyos tárgy belsejéből jőne, mely
tréfa ez életben már sokakat rászedett.



AZ APA SÍRJA.

  Három árva sirdogálva
  Áll a temető árkába;
  Kelj fel, kelj fel, édes anyám,
  Lerongyollott az én ruhám.

_Népdal._

Az o*i kertek aljában, egy kellemes domb oldalán, magas akáczoktól
körítve fekszik a temető. Egy csöndes, magános hely, a mezők ezernyi
virágaival fedve, mik közt egyhangúan czirpel a tücsök. Az apró halmok,
mik demutka illatos virágaitól kéklenek, virágos orgonaligetek, az
alacsony fejfák, s a körülök kiemelkedő néhány csúcsos kőemlék a ráhajló
szomorú fűzfák között, és az egyszerűen bús feliratok a sírköveken, a
besüppedt és elfeledett sírhalmok, s a hallgatag napfényes délután,
együtt oly édesbús melancholia szellemét viselik magukon, hogy a ki e
helyre lép, önkénytelen megragadva, elbűvölve, elandalítva érzi magát
általuk, mintha az jutna eszébe, hogy itt minden virág egy átváltozott
emberi gondolat, minden szellet egy sóhajtás, múlt, régen elmúlt és
elfeledt időkből; s az egész apró völgyeken és halmokon átvonuló
virágszőnyeg nem egyéb, mint az örök titoknak egy lapja, mely azon
jövendőt fedi el, mit nyitott szem meg nem lát soha.

Több apró út vezet e sírhalmok között, tekervényesen és andalgón és
fűvel benőve; apró aranyzöld gyíkok futkároznak rajtok keresztül,
házaikat a sírok oldalába vájva; s a vadmadár az út közepébe a fű közé
rakja fészkét s nem félti az eltapodástól.

Két gyermek ül e sírhalmok egyikének tövében; a domb előtt egy nagy
márvány lap áll, rajta e szavak: Bálnai Körmös István.

A gyermekek egyike szép, magas homlokú ifju, kiben Körmös Gáspár aligha
ismerne öcscsére, a csodák szerzőjére, oly szomorú, oly szilárd arczczal
ül ott, levett kalappal és kezébe támasztva gondterhes fejét; mélyen
fekvő hosszúkás szemei egy szomszéd fűzfa ágait bámulják, melyeket
jobbra-balra ingat a lengedező szél.

A másik gyermek egy fiatal leányka, ragyogó szemei könynyel vannak tele,
ajkai siralmian vannak felvetve, arcza ég, kezével a mellette ülő ifju
kezét szorítja, melyen lüktető erek járnak keresztül; a déli napsugár
ragyog mindkettőjök homlokán.

A leányka Gyékény Márton leánya, Lilla; az ifju Körmös Pista, ki őt a
kegyeskedő üldözései elől ide szabadítá.

Sokáig, sokáig hallgatnak; az ifju a hajlongó fűzfák mozdulatait, a
leányka a lábainál földből feljövő sírbogarakat nézi merően, csendben,
szótlanul. Fenn a magasban a pacsirta énekel, s a déli napvilágban
fürdik; köröttök a széles világ, a messze láthatár terül, kéklő
halmaival, zöld rónáival; a téren hosszú csavargós utak vonulnak át, mik
a távolban enyésznek el; árnyékos fák mögött egy-egy messze helység
tornya emelkedik; emberi hang, emberi arcz nem zavarja e csendet. Az ily
csend ihletett perczeiben az ember lelke a jövőbe lát. Homályos dolgok,
miket félig sejt, félig érez, vonulnak lassú, phantasticus szárnyalással
gondolatiban végig; a szemébe tünő halmok, virágos bokrok, háztetők mind
megannyi alapok, mikre eszméit lerakja, mely eszmék évek, évtizedek
múlva, midőn ugyanazon halmokat, ugyanazon bokrokat, ugyanazon
háztetőket meglátja, mint múlttá vált jövő ismét föltünnek lelke előtt.

Hanem a legkisebb hang, a legelső hideg szellő szétűzi ezen, az emberi
ész láthatárán túl szárnyaló gondolatokat s előlép a való – mogorva
felhőivel az ég, göröngyös útjaival a föld és önző arczaikkal az
emberek.

A temető árkain kívül hirtelen lövés hallatszik; – a két mélázó
felrezzen. Az árkon egy sebzett nyúl ugrik át, utána három hosszú agár;
az üldözött martalék végerejével kerülgeti a halmok között ellenségeit,
míg az egyik agár átkapja derekát fogaival s a félénk állatot megrázza a
levegőben. A nyúl egy kiáltást hallat, elsőt és utolsót életében, s
megtette végrendeletét. Ekkor a temető árkán egy bozontos ember mászik
be, pipával szájában; nyakában nagy tarisznya és puska vannak körösztbe
vetve.

– Gyorsan, rejtsd el magad! kiált az ifju Lillának, s a leányka
tündérsebesen vonta magát az orgonabokrok közé, míg Pista mogorván fogta
térdei közé vándorbotját s kalapját feltette fejére.

– Hohó! Szellő, Fecske, ide! aport sén, kiabált a vadász, ki épen nem
volt más, mint Márton úr mostoha fia, az esküdt úr, egy idomtalan,
pofók, parlagi gavallér, mahumed termettel, széles képpel és vörös
tenyerekkel kitünő; apró sülthal szemei voltak s annál vastagabb szája,
mely fölött néhány szál savószínű bajusz unatkozék. A mint Pistát
megismerte, nagy kiabálásoknak ment végére, majd agarának füttyögetvén,
majd Pistára riadozva.

– Hej, servus Pista! hát hol jársz itten? Her da, Szellő! hittig sén!
pfuj! her da azzal a nyúllal (zárjel közt mondva, esküdt úrnak az az
ideája volt, hogy kutyával csak németül lehet beszélni). Her da, apport
sén, kusti! mindjárt, az apádat! úgy-e szép sűdőt fogattam, Pista? a ki
félvilága van! lesz ebből pecsenye, a szedtevettét! Ilyszerű monologot
tartott Töltsér Jónás úr hol kutyáihoz, hol Pistához, ki mindenhova
tekintett, csak a nyúlra nem, melyet az esküdt úr előtte, két lábánál
felemelve elégülten fitogtatott.

– No de nézz hát ide, vagy a hátadhoz üssem? szólt roppant
confidentiával, vigyorogva, az esküdt úr, mért csinálsz olyan savanyú
képet, mint kinek a csibe megette a kenyerét, he? vagy tán rosszkor
háborgatlak, mi? mintha valami vászoncseléddel láttalak volna az elébb
itt üldögélni, mit? – no, – ne hamiskodjál; – hová tetted? hova dugtad
ilyen hamar? – nagy ördög vagy te, Pista, nem hiába x–i diák vagy; hanem
ahán! itt mozog a bokorban a vad, uhhahaha!

Az ebek az orgonabokrok körül kezdtek szaglálódni, s a vadász, nagyot
röhögve Pista orra alá, kalapját fél szemére csapta, s csintalan kedvvel
indult a bokornak.

– Nem méssz onnét! kiálta rá fellobbanva az ifju, s az esküdt úr karjába
markolt, hogy ott maradt az öt ujja helye.

– Pista, legyen eszed, ne csípj! kiálta szepegve Jónás, vagy úgy orron
ütlek, hogy valamennyi csillag van, mind meglátod az égen; már most csak
azért is megnézem, hogy kit rejtettél ide; s indult a bokornak, hanem
nem vetette fel az arányt a kiviendő terv s a közbejövő akadályok
között, s mielőtt másfelet lépett volna, azon vette magát észre, hogy
úgy csapatott hosszában a földhöz, a mint még soha tisztviselőt sem
tisztújításkor, sem azután földhöz nem ütöttek.

– Te! kiáltá fogai közül rá Pista, s lábát mellére tette s öklét
fenyegetve rázta előtte; többet nem szólt, hanem egy gyűlölettel és
haraggal teljes pillantást vetett rá, melyben a legféktelenebb
indulaterő volt kifejezve, s azzal ott hagyta.

Az esküdt lábra állt, a mint Pista fölereszté; szótlanul fogta
fegyverét, megtöltötte, fölporozta, azzal képéhez illeszté s neki fogá a
védtelen ifjunak:

– Most kezemben vagy ugy-e? Könyörögsz-e? Térdepelj le!

– Hitvány, nyomorult! felelt neki Pista.

– Térdepelsz-e, vagy agyon lőjelek?

– Eredj utamból, vagy hátadhoz verem puskádat; azt gondolod, nem tudom,
hogy poltron vagy, embert ölni; hagyj békével s érd be azzal a mit
kaptál.

Az esküdt ajkába harapott; azután megfordult s eltávozott; – midőn a
temető árkához ért, megállt, fellépett az árokhányásra, fegyveréből
kiszedte a szatymát s valami mást töltött helyébe, azután rátámaszkodék.

– Te ficzkó! kiálta megvető hangon Pistára s lábát hetykén rázta,
eltaláltad, nem akartalak megölni, hanem mégis, hogy emlékezzél, küldök
számodra egy kis mulatságot, mitől meg sem halsz, de meg sem gyógyulsz,
egy töltés sót; s itt infámisan kaczagott, puskáját hetvenkedve felkapta
s Pistára czéloza.

Az ifju dühösen szökött fel, kitéve látván magát a nem szeretett ember
boszújának; de mégis, noha feltehette a durva emberről ez iszonyú
boszúállást, készebb volt bármily kínt kiállani, mint engesztelő kezet
nyujtani elébe.

– Alávaló gyáva! kiálta, nem birván magával, kiben nincsen annyi jó
tulajdonság, mennyit ebeid legrosszabbika irigyelhetne tőled, jer
közelebb, ha számadásod van velem, jer, gyáva, élhetetlen pimasz stb.
stb.!!!

Töltsér Jónás úr azonban nem hiába volt legokosabbik fia édes apjának;
attól az egytől őrizkedett, hogy még egyszer Pista gerundiumának és
ideges ökleinek gőzkörébe lépjen; de miután nagy tartózkodva kiszemelte,
hol legátugorhatóbb az árok, arczulatját hirtelen ismét Pista felé
fordítá, gyorsan czélozandó; e fordulat azonban nem talált egészségére
válni, a mennyiben széles arczulatjának a temető felé fordult része
ágyúsebességgel érkező kétökölnyi hanttal oly kellemetlen összeütközésbe
talált jőni, hogy ezen összeütközésnél fogva szeme, szája tele lett
földdel; mire ajaxi ordítással szemére tapasztá kezeit s bőgött, mint a
gyermek, kétfelé húzott szájjal, közbe-közbe számtalan ördögöket
biztatva a Pistába bujásra.

– Már most nesze! ordítá, dühösen rálőve ellenére; s ekkor vállára
vetette fegyverét és futott.

De épen, mert dühösen lőtt, nem oda lőtt a hova akart; Pista utána
eredt, elvágta útját a faluba téréstől s kifelé térítette a harasztosba.
– Eredeti kép volt, a mint ama hústorony esetlen futással gázolt az
ugarokon keresztül, kalapját kezében vitte, erősen fújt s rettegve
hátra-hátratekintgetett; – kutyái csaholva futottak előtte, utána pedig
könnyeden és emelt bottal a diák. Mikor már jó messzire elkergette Pista
szomszédját a falutól, még egyszer utána hajított, aztán visszatért a
temetőbe. Esküdt úr pedig, észrevevén megszabadultát, s gondolván, hogy
Pista nem fogja többé hallani, elkezdte őt tág torokkal szidni,
káromolni s nagyot került, hogy a város tulsó végén mehessen haza.

A bátor ifju pedig visszatért a temetőbe. Atyja sírjánál találta ülve a
leánykát, kinek balkarja vérzett, mert a Pistának szánt lövésből néhány
szem őt találta. Pista ezt nem vevé észre; átölelve őt s bársony
hajfürteit csókolva, kérdé: miért oly halavány? – a gyermek kötényével
takarta el karját, de nem felelt; – az ifju diadalmasan s oly
sajátságosan-buzdító tekintettel néze rá, mely csak gyermekek arczának
tulajdona.

– Szegény árva! susogá a fiu, gyöngéden simítva le a leányka hajfürteit,
a mi másnak édes, neked mindaz mostoha; te nem ismertél sem édes anyát,
sem édes testvért, sem édes apát; pedig megérdemletted volna! Nézd
milyen nagy a világ; mennyi ember jár kell benne! Ennyi nép között nincs
senki, ki téged szeretne; e nagy földön nincs annyi helyed, hova fejedet
lehajtsd; van-e árvább, elhagyottabb nálad e kerek földön?!

Ekkor vette észre, hogy a gyermek keze vérzik.

– Uram Isten! kiálta, mi történt veled?

A gyermek azt felelé rebegve, hogy semmi; de szemeibe tóduló könyei
meghazudtolák.

– Oh irgalmas atyám! szólt riadtan az ifju s sebesen keresett ismert
orvosi füveket a völgyek közt, miket összetörve, a leányka gömbölyű
karját bekötözé, csókjai legforróbbjait hintve reá. Tudta, hogy fáj a
szegény gyermeknek, s forró ajkaival szorítá sebére a füvészi
gyógyszert.

A gyógyfüvek tevék-e, vagy az ifju csókjai: a leányka fájdalma enyhült,
arcza mosolyogni kezdett.

– Mit fognak tenni velem, ha vissza megyek? rebegé, megölnek…

– Vissza? nem; soha! a mostoha házhoz vissza nem eresztelek többé; ha te
ott nem voltál volna, régen el kellett vala annak sűlyedni. Te, ki a
világon senkit bántani nem tudsz, ki csak tűrsz, szenvedsz s még csak
nem is panaszkodol, és téged ők ütni tudtak? verni? szólt az ifju
hévvel, s karjai közé szorítá a gyöngéd termetet és szemei megteltek
könynyel.

– De mégis, látod-e, én mégis vissza fogok menni, bármennyi szenvedést
kell is majd kiállanom: eltűröm és nem panaszkodom; nem, nem, vigy
vissza; hogyan hagyhatnám el apámat? Az Isten is megverne érte, ha azt
tenném; ha holtra kínoz is, csókolni fogom kezét, melylyel megöl, hisz
az apámé.

– Apádé! kiálta fokcsikorgatva az ifju, hát hol van az a holló, mely
fiai szemét kivájja? vagy a farkas, mely éhdühében saját kölykeit
összetépi? Hisz még azon kutya is, mely az árok széliben neveli fel
kölykeit, kész azokat életével is megvédelmezni; s az ember elég
csúfolódó, apának hivatni magát attól, kinek hóhérja? Oh higyj nekem,
higyj nekem, hogy senkid sincs a világon kívülem, hogy árvább vagy azon
galambfinál, melyet az éji vihar fészkéből kivert.

– Nem értelek. Sokaktól hallottam ezt már; titokban, suttogva említették
ismerőseim, rejtélyes szavakban, hogy én apámnak nem vagyok leánya, hogy
ő nem az, kinek én nevezem. Mit tesz ez? oh világosíts fel erről! az
utczán találtak-e engem? Én már annyit gondolkodtam e fölött, de nem
tudtam megérteni; mintha sűrű ködhomályban kerestem volna a tájat,
melyet nem ismerek, nem birtam felfogni e gondolat értelmét; oh
magyarázd meg ezt nekem, miért beszélnek az emberek így? vagy mondd meg,
kinek arcza az, mely olykor édes álmaimban előttem megjelen, fényesen,
mint a hold s biztatva szól hozzám és szavainak mindegyike enyhítően
hull szívembe? Több mint ember, de még sem angyal, mert még mosolygása
is oly szomorú; néha ordító fenevadak közt álmodom magam, mik ellen az ő
keble véd; vagy mély örvények felett kell keskeny hidakon átmennem, s a
szédítő magasban az ő keze tart fenn; vagy határtalan pusztaságon kell
átvándorolnom, hol ismét és ismét az ő szomorúan mosolygó arcza vezet.
Szólj, mért álmodom én így?

– Az ártatlanok álmai onnan felülről erednek. Azon pusztaság, melyen
átutazol, az élet kietlene. Örvények rajta a világ csábjai, s az ordító
fenevadak az emberek.

– És a mosolygó arcz kinek arcza? úgy hasonlít egy képhez, mely
házunknál fekete rámában függ, csakhogy ragyogóbb annál és felségesebb.

Az ifju feltekinte az égre: «Oh kedves szellem! míg egedből leszállsz,
hogy őt megőrizd, látsz-e engemet is?»

A leányka közelebb simula hozzá, kérdvén:

– Kivel beszélsz oda fenn?

– Ő vele, súgá az ifju halkan.

– Te ismered őt? Kicsoda ő? Oh, vezess el hozzá engemet is.

Az ifju megszorítá a leányka kezét, keservesen rátekinte, azután a
sírkőre tette ujját, melyen irva volt: BÁLNAI KÖRMÖS ISTVÁN.

– Sírja fölött állsz, rebegé s homlokát tenyerébe temette.

A leányka leveretten kérdé: nem él? s az ifju vállára borulva,
keservesen sírt.

A fiu vigasztalni akarta őt, de melle tele volt keserűséggel s a kétszer
megkezdett szó kétszer fojtódott vissza keblébe s végre könyeiben tört
magának utat a fájdalom.

– Ne sírj, ne sírj, szólt a fiu, a zokogó leányka hajfürteit csókolva,
míg saját könyeit nem birta visszaparancsolni; élek én és szeretni
foglak, testvéred leszek Isten és ember előtt, és védeni foglak az egész
világ ellen! ezt esküszöm életem hátra levő napjaira, apám sírja előtt…
Oh bízzál bennem!

E szavak oly melegen voltak kimondva, oly melegen!…

A leányka nem szólt, hanem némán inte s karjait testvére nyaka körül
fűzé; érezte, hogy senkije kívüle az életben.

– Lásd, szólt kihűtve keserveit az ifju, vannak árva gyermekek, kiket
senki sem szeret, kiknek csak egy atyjok van, az – Isten. Volt, ki téged
is gyöngéden szeretett, ki azon nőt, kit te nem ismerél, kinek keblén
nem tanulhattad meg, mennyi édes érzés van e szóban: anyám, imádta;
kinek minden gondolatja tele volt irántadi gyöngédséggel; ki még halála
óráján, utolsó lehelletével is a te nevedet mondta ki; s ki mennyéből
leszáll, hogy szűz álmaidat meglátogassa, – s ez volt az én apám…

Szavaira hosszú hallgatás következett; gondolatokat kergetett végig
eszméik terén a fölkelt kebelvihar, mik alig születtek meg, már
elenyésztek.

– Mondd, akarsz-e engem követni? akarsz-e engemet követni a világba?
szakítá félbe az ifju az ábrándos hallgatást. Nézd, ez a világ milyen
nagy; mennyi ember jár-kel benne, keresve az életet és találva a sírt; –
ennyi nép közt nem lesz egy ismerősöd e nagy földön… nem annyi helyed,
hová fejedet lehajtsd.

– Hát te? hát e sírhalom? nem lesztek az enyéim?

Az ifju hévvel szorítá őt magához.

– Sorsodat kimondtad: Isten velünk! Oh, ha tudnád milyen göröngyös a
világ útja! De ne félj, én veled leszek!

– Én tudok dolgozni; hozzászoktam az álmatlan éjekhez, kevéssel
megelégedéshez és az Isten jó.

– Hanem az emberek rosszak. – Te kevés embert, kevés rosszat ismertél
még az életben, legfelebb is mostoháidat és fájós szavakat és ütéseket.
Adja Isten, hogy soha se ismerj rosszabbakat. – – Látod, én huszonkét
évemmel oly megaggott ember vagyok! – Mennyi nyomort, mennyi fájdalmat
kellett elviselnem! – mennyiféle alakban járt rajtam keresztül a
viszályok kereke! – hány balkezét tapasztaltam a sorsnak! Oh, annyit nem
szenvedett sok ember, kinek hajai hullanak! – De sem éhség, sem hideg,
sem viharok, sem saját tévedéseim nem vertek meg annyiszor, mennyiszer
megvert az emberekre tékozlott bizalmam; nem csókolt meg fogaival
annyiszor az irigység, mennyiszer legjobbnak hitt barátim Judás-csókja
tőrt vert lelkem legfájóbb részeibe. – Ki legtöbbet üldözött: az mindig
atyámfia volt; most is fortélylyal kellett kicsalnom azon embertől, ki
apám testvérének nevezi magát, annyi összeget, mennyivel állapotodat egy
időre biztosíthassam, holott ő apám minden vagyonát háborítlanul birja…
Ne higyj az embereknek. Inkább senkinek se, mint mindenkinek. Légy
nyájas hozzájuk, de ne bizalmas. Kigyó annak a leggalambja is. Tanulj
félni, tanulj gyanakodni mindenkiben. Reméld a legjobbat, s félj a
legrosszabbtól, s fogadd mindkettőt egykedvűen.

Szerencsére e jó tanácsoknak felét sem értette a gyermek-leány, mikre a
gyermek-ifjut keserű tapasztalások évei tanították.

Ő az alatt, míg bátyja a világot ily vad elvekkel káromolta, ismeretlen
atyja sírköve előtt térdelve imádkozott s imádsága, mert nem könyvből,
hanem szívéből olvasá azt, hihető, hogy foganatos is volt.

Később az ifju is melléje térdelt s imádkozának mindketten. Két testvér:
az egyik elhatározott pessimista, a másik ártatlanságában semmi iránt
sem gyanakodó, senkit sem gyűlölő. Az egyik nyugtalan tetterőben, másik
bájos szépségben gazdag. Az egyik a világ minden sikamlós útjait
botlástalan bejárt, viharait megtöretlen, vad szenvedélylyel kiállott
jellem, mindent megtanulva, csak tűrni és szeretni nem; a’ másik
ártatlansága bűvkörében semmit sem tudó, csak tűrni és szeretni.

Így esteledett be fölöttök azon nap; a közös atyai sír füveire harmat
hullott, azon harmat szemeikben termett. Egyben hasonlítottak mindketten
egymáshoz: – árvák voltak és elhagyottak mind a ketten.

A következő reggel harmat nélkül hagyta e sír füveit.

Ki tudja, hol s merre jártak ők már akkor!

* * *

Másnap nagy híre volt a városban, hogy «a kis boszorkányt» elvitték a
garaboncziások.

Mert tudnunk kell, hogy a kis Lillát gyermeksége óta ezen czímmel
tisztelé meg az érdemes falusi város közönsége.

Megvan egy némely falusi város közönségének azon jó tulajdonsága, hogy a
kebelében lakókat szokatlan megismertető prædicatumokkal ruházza fel;
így például, lakván három rendbeli Tóth Istvánok egy és ugyanazon
faluban, azok közül az egyik, megkülönböztetés okáért, kukoriczás
Tóthnak, a másik lapos Tóthnak, a harmadik nyöszörgő Tóthnak
neveztetett; egy úri ember, ki rendesen zöld hentessipkában és fehér
köténynyel az oldalán szokott az utcza-ajtóba kiállani, neveztetett
«zöld fejű takácsnak», pedig könyvkötő volt. Egy másikat, kinek a jobb
vállát jobban megnyújtotta a prædestinatio, mint a balt, nevezett a
közvélemény «görbe görögnek», pedig a legkeményebb nyakú kálomista volt.

Ekképen nevezte Sz. városa közönsége Márton urat «savanyú prófétának»,
feleségét, Jutka asszonyt, «nagypénteki kereplőnek», melytől csak
annyiban különbözött, hogy emezt hajtani, ő előle pedig szaladni volt
szokás.

Ilyen allegoricus neve volt az esküdt úrnak «víznemissza Jónás», mely
szép nevet, dicséretére legyen mondva, soha sem is iparkodott
meghazudtolni; sőt ha nagy csoda volt az, hogy az egyszeri kántor az
egeret megitta, úgy Jónás úr még nagyobb csodáknak véghez vivője,
minekutána ő apai örökségét, ökreit, házát, szőllejét mind megitta, sőt
mind némelyek pletykázzák, azt is megitta, mije soha sem volt – az
eszét.

Hogy azonban a kis Lilla mint tett szert az őt illető dísz-névre, annak
különböző okai lehettek. Egy az, hogy gyönyörű, természeti észvidorsága
s az azzal társuló költői érzelem-mélység túlemelték őt a mindennapi
világ megszokott szagú gőzkörén, míg másrészről a gyermek megszokott
vigalmai és élvezetei semmi befolyással sem látszottak rá nézve lenni.

Ehhez járult azon önállásszerű valami, a kis lány jellemében, mit mai
világban erélyességnek neveznének, akkoriban pedig energiának csúfoltak.
Őt, mint afféle elhagyatott árvát, bosszantá mindenki, ki csak
hozzáfért; de e bosszantások mindig megtermették apró visszatorlásaikat.
A mostoha, ki szörnyen irtózott a csigabigáktól, reggelenként, midőn
papucsaiba lépett, azokat ilynemű hideg állatokkal találta megrakva, a
mikor aztán majd a nyavalya ütötte ki ijedtében. Az esküdt úr feje alatt
olykor egy katulya cserebogár termett, s ez állatkák, mihelyt fejét
letette, pokoli döngést-bongást kezdtek el, miből, mihelyt fejét
felvette, semmi sem hallatszott; másszor dohánya közé paprika vegyült,
minek irgalmatlanul eredeti illatja van, mikor ég. Majd csepüvel
tömetett meg saruja orra, melynek következtében aztán Víznemissza Jónás
úgy megsántított, hol egyik, hol másik lábára, mintha fogadása tartotta
volna. – Néha éjjelenként elkezdtek a székek és asztalok fel s alá
sétálgatni a szobában, mozgatva láthatlan kezektől. Márton apjoknak
ijedtében nem jutott eszébe a miatyánk eleje. Jutka asszonynak pedig a
lánczos lobogós. – Gyertyát! ordítának ilyenkor mindketten. Mire a
gyertyát behozták, ki volt serényebb, mint Lilla, a butorokat mozgató
madzagot leoldani s félre tenni.

Száz meg száz ily apró csíntevése volt a kis Lillának. S ha még hozzá
képzeljük azon életvidám, hajnalló, kedves arczot, azon hamiskás,
szüntelen mosolygó szájacskát és a mindennél bájosabb égő szemeket,
melyek a környékbeli nénémasszonyék valamennyi jámbor magzatjait
elbűvölték, elvarázsolták és holdkórosokká tették, tudni fogjuk, miért
nevezték őt kis boszorkánynak.

Senki sem gyanítá: merre és hová tünhetett el.



KÉT FÖLDES ÚR.

  Pázsitos udvaron lakik a szegénység,
  Üres kamarába beszorul a szükség;
  Ott egy fedél alatt legközbül az éhség;
  De atyafit látni gyakran jár az inség.

_Népdal._

Kétúrfalva nevezetes helység a Körös partján. Több nevezetességei közé
számítandó az is, hogy bizonyos, a falut kétfelé osztó árok segítségénél
fogva a Körös a falu felső részét áradások idején oly bőségesen el
szokta látni azon jótékony elemmel, melyben a nymphák és a békák
lakoznak, hogy a lakosságnak csak a konyhája ajtajából kelle a hálót
kivetni, ha ungokra és vizi borjukra volt szüksége; míg földjei, a
nélkül, hogy a szántóvasat beléjök vágta volna, egyiptomi
termékenységgel termették meg évről-évre a leggyönyörűségesebb vizi
gesztenyéknek sokaságát; ha pedig valaki azokat még mívelni és gabonával
bevetni sem mulasztotta el, bizonyos lehetett felőle, hogy ott, azon a
helyen, a legfölségesebb nádat fogja aratni idővel. Előfordult pedig
ezen nilusi áldás esztendőn át kétszer, háromszor is; s a lakosság már
annyira vitte dolgát, hogy halakból kenyeret is tudott sütni, marháit
pedig megtanította, mint kell a hinárt, sást és békalencsét takarmány
helyett elkölteni.

Nem részesült ezen neptuni kegyben a falunak alsó fele, mely elég
vigyázatlan volt határát és az árok partját magas és széles töltéssel
körülkeríteni, különféle csatornák s költséges zsilipek alkalmazása
által magát azon élvezettől megfosztani, hogy kompon járhasson utczája
egyik felétől a másikig.

De kitünt ezen különczködése az említett alsó falunak az esztendő
bármely és bárminő szakaszaiban is. Míg a felső fele megelégedett azzal,
ha utczája közepén, a feneketlen sárban, csak a lova szakadt meg, nem
egyszersmind a szekere is, addig a felső falu, hivalkodó fenhéjázással,
szabályos utczát töltetett, azt kikövecsezte s két oldalról
vadgesztenye- és diófák soraival ültette végig. Míg a felső falu beérte
azzal, ha egy nyári zivatar csak a házak tetejét szedte széjjel, holott
azokat fundusostól elvihette volna az operentiákra, addig az alsó falu,
még lovai számára is, szilárd kőépületeket épített, magas, üveges
ablakokkal; s e részben semmit sem akart tanulni szomszédjaitól, kik két
arasznyi széles, másfél arasznyi magas lyukakat vágván sárfalaikon,
ezeken át szabadon látogatta őket, nyáron és tavaszszal, a szabad lég és
a legyeknek és szúnyogoknak barátságos legiói, míg télen át vánkosokkal
tömettek be az említett fölösleges lyukak.

Ilyszerű fenhéjázási különczködést tüntetett ki az alsó falu még az
által is, hogy rendezett iskolákat, kisdedóvót, sőt igen csinos
templomot is emelt, holott a felső falu lakosai, a kalodán és
fonóházakon kívül, semmi néven nevezendő népnevelőintézetekben nem
vesztegették idejöket, s mégis szinte holtig éltek, mint amazok; sőt, mi
a pálinkaházakat illeti, sokkal több korszerű haladást tanusítottak a
szomszéd falubelieknél, kik mindnyájan saját kezök kapálta boroknak
voltak fogyasztói s ama szeszélyes nedveket csak a patikából ismerék,
mint megbicsaklott lábakra kenendő orvosságot; a miért is aztán a felső
falusiaknak azon elsőbbségök volt szomszédjaik felett, hogy míg az
említett különczködő szomszédok kényszerítve voltak ezen tetteik által a
jólétre, megelégedésre és boldogságra, addig ő nekik különös
szabadságukban állott a szegénység, nyomorúság és betegség, nem különben
a koplalás és szűkölködés nemei között válogathatni.

Tekintsünk végig e görbe utczán. – Végig menni rajta? – attól mentsen
meg bennünket a jó sors! – Egy csavargó, árkos, dombos pocsétafolyam,
melybe sovány ökröcskék párjával czipelnek még soványabb szalmával
megrakott fakószekereket. – A házak mintha rakétából hullottak volna
ide, körösztben állnak egymás előtt. Egyiknek megnádtalanított szarufái
között úgy áll a tapasztott kémény, mint mammuthcsontváz bordái között a
nyakgerincz, – míg a másiknak ajtaján, ablakán tódul ki a kéménytelen
konyha füstje, szörnyű tőzegszagot terjesztve maga körül. – Egyik,
mintha sörtől volna részeg, hanyatt dől szomszédjának, – ez pedig,
mintha szabadulni akarna alóla, odább húzza magát; mélyen fekvő
félablakával mint egy cyclopsvakand sandítva felé. – Egyik az utczára
szándékozik tetejével kibukni, – míg a másik süvegelni látszik a
zivatart, mely kalapját kiütötte fejéből. Szóval mindeniknek megvan
saját jellemző rondasága, nyikorgó kútágasa és modorszerű czéltalansága,
hanem kerítése nincsen. Helylyel-közzel ugyan láthatók holmi gyámoltalan
sövények, néhány idetévedt terméskő; a mi fanemű volt bennök, azt
hajdanában felfűtögették.

Ajtók előtt piszkos gyerkőczék állanak, vagy az utczasárban, saját
tetszésök és belátások szerint ülnek, holmi pattogatott-kukoriczaféle
eledelen nyámmogva, s a beteges aggság minden nyomait arczaikon viselik.
Ifjuság, jókedv, szorgalom, örömek, mind olyan dolgok itt, mik csak
tündéres mesékben említtetnek, egy categoriában a hétfejű sárkánynyal, a
gyémánt-hegygyel, a kuruczháborúval s egyéb efféle, részint régen
elmult, részint soha meg nem esett történetekkel.

Az ekként bemutatott utcza végén, majdhogy nem a falun kívül, egy
sajátságos épület áll; – a pórság kastélynak nevezi, de ha valami hindu
találna e tájra vetődni, aligha valamelyik csutorafejű bálványa
templomának nem tekintené. Magas, idomtalan, agyba főbe ékesített
filagoria a díszes sárpiacz közepett; vörös teteje chinai tornyokkal,
csengőkkel és grotesk, bádog carricaturákkal felcziczomázva, mint óriási
gúnyemlék tarkáll e nyomorult, bagolyrúgta viskók mohos nádtetői között.
Széles kéksárga kerítése segedelmével nagy kert van körülötte
kanyarítva, melyben becses exoticus plánták, mindenféle indiai maszlagok
és calcuttai bogácskórók s egyéb külhoni paréjok speciosái díszlenek;
helylyel-közzel piros és sárga kalitkák tünnek elő, mosolygó tengeri
macskákkal és chinai verebekkel megnépesítve.

Maga a kastély valóban meglepő külsejű; építészének talentummal kellett
birnia ízlés dolgában; e bábeli mintaképen azonban az építtetőnek is nem
kis tanácsadási érdemeit vehetni észre. A roppant vörös márvány
ajtóragasztó, melynek boltívén akkora aranyos czímer díszeskedik, hogy
szükség esetén a kaput is be lehetne vele támasztani, a kacskaringós
chinai talapzaton végződő korinthi oszlopok, miknek rövid, vastag
száraik az egyiptomi építészeti rendszert látszanak pártfogásuk alá
venni; a kurta és széles ablakok s a szegleteken golyvás kinövésekként
elálló hatszögletű rondellák oly gyönyörű összhangzásban állnak
egymással, hogy a szegény hétköznapi embernek szeme-szája tátva marad
látásukra, – e hatást neveli azon körülmény is, hogy e díszes fellegvár
falai, szerencsésen választott helyzetöknél fogva, mintegy félölnyi
magasságig, gyönyörűséges zöld színben büszkélkednek, nem azért, mintha
olyanra volnának festve, hanem, mivel a falakba felszivárgott penész és
doh azt úgy látják illőnek és üdvösségesnek.

Ime ez külső kinézése azon palotának, melyben Góliáth úr, nagytekintélyű
családfője a Dömsödi Góliáth nemzetségnek, lakását tartja. E külső,
ízlésteljes fénynek semmiben sem kíván meghazudtolója lenni a belső
elrendezés. A pompás, sötét szobák levantei szőnyegekkel vannak
betapasztva; a svábok és poloskák, s egyéb ily nyájas házi állatok
myriadjainak nagy örömére, egyes szobák három-négy részre osztvák
papirszőnyeges spanyolfalakkal, melyeknek örökös szürkületje különösen
alkalmasnak látszik a jótékony álom idejének meghosszabbítására; a
labyrinthszerű folyosók, álsikátorok, csigalépcsők, mind oly sötétek,
oly bús, nyomasztó kinézésűek, hogy az ember nem tudja: pinczében jár-e,
vagy az első emeletben? – Itt-ott egy beszegzett és a fallal egyszínűvé
festett ajtó tünik az ember szemébe; másutt kerek, vagy hegygyel aláfelé
álló ablakok, mikből sötét, világtalan lyukakra és üregekre van kilátás;
némely helyen falba vésett fülkék, másutt pofon csapott pyramisalakú
emelvények; háromlábú, hordozható tornyok, mikben apróbb, nagyobb
csengetyűk vesztegelnek; csigateknő alakú ernyős menyezetek,
almáriomajtók, mik apró czellákba és szobaajtók, mik roppant
almáriomokba nyílnak; lépcsők, mik kijárástalan folyosókra vezetnek és
számtalan ilyes szerkezmények tünnek elő, minden szobában, tornáczban és
folyosón, miken hiába töri az ember a fejét: vajjon minő czélokra
készülhettek ezek valaha? s mik voltak és lehetnek az ő hasznaik,
jelenleg úgy, mint időknek előtte?

A sikátor és folyosótömkeleg közepette, miután sötét, girbegurba
lépcsőkön alá s fel, jobbra-balra, hol előre hol hátra, nehány apró
szobán keresztül-kasul botorkál az ember, egy téres és kerek tornáczba
juthatni, melynek boltozatja hegyes, chinai pagodaalakú kúpban végződik,
s egész menyezete fényes kagylókkal és csigateknőkkel van tarkán
kirakva. Három magas ablak van egyik oldalán, színezett üvegekkel,
mikről egy terjedelmes kertre van kilátás; ez ablakok most nehéz, sárga
szőnyegekkel vannak leponyvázva, miken át a besütő esti napvilág
homálybús fakó színezetet vet a szobára és annak tárgyaira.

Első tekintetre az ember azt véli, hogy álmodik; annyi különöst, annyi
sajátszerűt tüntet fel előtte e szoba egyetemessége; a roccoco székek és
pamlagok, szétterpesztett lábaikkal, mint ismeretlen álomvilági
szörnyalakok, fejökkel a hónuk alatt, csipőre támasztott könyökökkel,
füleikkel a vállukon, hosszú, széthúzott szájaikkal s oly helyzetekben,
hogy szinte egymással látszanak beszélgetni elmult jobb időkről; a
hármas táblájú braziliafa asztal a középen, egyetlen kigyóderekú és
saskörmű, s egy kéziorgona alakú fekete szekrény, mozaikkal kirakott
táblákkal, erősen megvasazott és aranyozott pléhláda, melynek sehol sem
látni a závárját, különféle drastikus szeszélyességű arabeskekkel
ellátott porczellán-edények, melyekből csodamódon tüskés és bibircsós
tarka kórók, kaktusok és dinnyék nyúlnak s terpeszkednek elő, hátuk
közepén, vagy az orruk hegyén egy-egy vérvörös, meztelen virággal;
aranyozott liliomos emelvényeken felállogatott tajték- és zománczos
pipák, ökölnyi borostyánkőszopókákkal és festett emaillos száraikkal;
egyéb réz, bronz és kristály edények, medenczék és ibrikek, mik
furcsaságaik által első tekintetre felettébb meglepők és csodálatosak; a
falakon testes, aranyozott rámákban képek, mik közül néhánynak azon jó
tulajdonsága van, hogy ha jobbról nézetik, egy sült phœnixet, ha balról,
egy krokodiluson ülő szárnyas fiut, ha pedig szemközt, magát a házi urat
mutatja, mely ördögi mesterség éleikre állított üveg lemezekre történt
festés által megy végbe. A padlatot világos-lila színű szőnyeg teríti
be, mely mód nélkül jól illik a szoba zöld falához és sárga
ablakszőnyegeihez.

De korántsem ezek még azon nevezetes tárgyak, melyek Dömsödi kedvencz
szobáját oly jellemzetessé teszik. E lelketlen s önakarat nélküli
ingóságokon kívül, e terem az életmíves természet mindazon állatjaival
meg van népesítve, melyeknek társasága emberi lelkeknek mulatságul
szolgál; minden színű és szagú madarak, bankák és kakukkok, pelikánok,
kolibrik és verebek, csodamadarak, melyek csupa fejből és orrból
állanak, mások, melyeknek termete csak mintegy ráadásul látszik tartozni
a hosszú lábakhoz, s melyek összevissza, mindenik a maga nyelvén,
süvöltenek, kerepelnek, huhognak, fütyülnek és nyivácskolnak, oly
hangokon, melyekhez képest a fürészráspolás és ajtónyikorgás hattyudali
symphonia, míg középett, egy nagy tükör tetején, komoly minákkal papol,
nagy fejét hajtogatva, egy amerikai bagoly. – Két nagy szék egyikén
megszomorodott hamúszín cercof ül, hosszú orrát két tenyerébe és két
tenyerét két térde közé fogva, hosszú farkát pedig vállain keresztül a
füle mellett búsan lelógatva, – míg szemközt vele, a másik széken, egy
zöld majom foglal helyet, mely megszomorodott társát azzal iparkodik
mulattatni, hogy szeme közé nevetséges torzképeket fintorít s
mogyoróhéjakat dobál. Egy szegletben pedig, nagy rézkalitkában, lánczra
kötve, nagy szuszogással aluszik egy serdülő mosómedve, s elő-előrohan,
valahányszor a két majom, egymás hajába kapva, álmait háborgatni
merészli s mindannyiszor ismét, mintegy meggondolva dolgát, nyugodt
vérrel visszafordul, engedvén láncza rövidségének.

E rézkalitkával átellenben van egy másik kalitka, tulajdonképen
vasrostély, melyet fel lehet vonni, s melyen belül egy kis sötét
kamrácska látszik – s ez Dömsödi úr hálóterme. E kamrácska minden
oldalról vaspléhekkel van kibéllelve; az ágy mellett és körül
pisztolyok, puskák és mindennemű halálhozó fegyverek vannak felaggatva,
támasztgatva, nyilván mutatók, mily nagy bizalommal viseltetik Dömsödi
úr az alatta és körülötte levőkhez.

Tehát este felé van az idő. – Dömsödi úr nincs honn, s teremében
fesztelenül mulatják magukat a szárnyas és szárnyatlan állatok, mit
különben, ha otthon volna is, megtennének. E paradicsomi hangicsálás
alatt megnyilik egy rejtett szőnyegajtó s rajta egy fiatal ember bújik
be; belépvén szertenéz, meglátja az említett vasládát, s mintha csak
egyenesen annak tiszteletére jött volna ide, hozzá rohan, zsebéből egy
csomó kulcsot keres elő, a csomó kulcs közül kiválaszt egyet, s nagy
örömére az egész ládán nem talál lyukat, hová azt bedugja; nézi jobbról,
balról, szegleteinél, sehol be- vagy kilátás; mérgelődik, meg akarja
emelni a ládát, de igen nehéz, leginkább azért, mert a pallóhoz van
srófolva; most még jobban mérgelődik. A mint ily szerelmesen tapogatná,
húzogatná és feszegetné a vasláda különbféle furfangos faragványait,
véletlen nyomás következtében felpattan egyik szegleténél a kulcslyukat
rejtő czifraság; de oh, váratlan boszúság! a kulcslyuk még czifrább,
mint az azt rejtett czifraság, s a miképen meg vagyon irva, hogy
könnyebb a tevének keresztül menni a tűfokán, mint gazdag embernek a
mennyország kapuján: azonképen nem lehetett az említett kulcscsal az
említett kulcslyukba behatni. A fiatal férfi véghetetlenül kezdte fejét
vakarni, s ha mert volna fenhangon káromkodni, az üldöző sors bizonyosan
bőven kikapta volna a magáét, – de hihetőleg neki is fontos okai voltak
arra, hogy magát csendesen viselje.

Így tépelődvén s keresvén mindenütt azon valamit, mit még soha sem
látott, hirtelen egy ötlet keletkezik agyában; homlokon üti magát s
felugrik. Bepislant a rostélyos hálószobába, s ott látja a sorban
felállított fegyvereket.

Ezektől borsózik a háta.

– Eh mit! tusakodék magában, s a rostélyt felemeli.

A rostély nem levén belülről megakasztva, a törekvésnek enged s
fölemelkedik.

Az ifju belép a terembe; óvakodva vizsgálja össze a golyóra töltött
fegyvereket, a lőport szorgosan kiszórva a serpenyőkből, azoknak
gyujtólyukait vékony fácskákkal beszegzi, azután a serpenyőket újra
fölporozza s a fegyvereket szokott polczaikra visszahelyezi. Ezt
befejezvén, szép-csendesen ismét kisétál, a rostélyt leereszti, s a
rejtekajtón, melyen bejött, nyugodt lélekkel távozik.

Az idő sötétedni kezd; a hálóterem madarai elülnek, csak a bagoly
jajveszékel magánosan, mint egy kárvallott szotyák, s a medve dörmög
kalitkájában, nem tudván melyik oldalról vesse meg a hátát, hogy a
szúrós drótfalhoz ne érjen.

Künn a hazatérő marhák kolomphangjai hirdetik a naplementet; a falu
túlsó részéből az estharang, a Körösből a malmok ketyegése, a kertek
alul a békák esti hangversenye hangzanak fel.

Az éjszakának e költőien andalító elközelgtével, az úri lak belsejében
ajtócsattanások, éles, szedtevettéző hangok s mázsás lépések kezdenek
hallatszani, mind oly előzmények, mikből Dömsödi Góliáth János úr haza
érkeztét okkal lehet következtetni; s kis idő mulva kulcs nyikorog a
hálószoba ajtajában s csakugyan belép – Dömsödi úr.

Az ajtóban elvevé az őt követő cseléd kezéből a kétkarú gyertyatartót;
annak két poflevet igér azon esetre, ha szobájába be mer tekinteni.
Ezután beveszi a kulcsot s ráfordítja; kettős závárral bezárja ajtaját s
miután annak valóságáról meggyőződött, hogy ajtaja csakugyan zárva van,
minden asztal és pamlag alját megvizsgálván, vajjon nem rejtette-e magát
valaki alájuk? nagy-bátran fütyörészve fel s alá sétálgat szobájában,
olykor meg-megállva, mintha hallgatóznék.

Majd az ablakain tapogatta össze-vissza a vasakat. Azok is erősen állnak
és mozdíttatlanul. Végre, mintha szégyenlené maga előtt saját önmagát,
hirtelen, rögtönzött merészséggel és elhatározottsággal leveté bekecsét,
s azt egy székre dobván, lefekvéshez készült; de gyanúsan hátra és
oldalt szaladgáló pillantásai, minden lépten-nyomon meghazudtolák a
színlett nyugodtságot.

– Ej! így beszélt magában, a mint hálókamrájába vonulva, öltönyeit
egyenként rakosgatá le, bolondok, bizonyosan álmodtak, – ostobák! Azt
mondják oda lenn, hogy míg én itthon nem voltam, valaki jött, ment,
kopogott, itt fenn szobámban.

S ezzel ismét és újolag összekereste Goliáth úr szobája minden
zeg-zugát, kivont karddal és kettős kargyertyájával; a falakat
megböködte, – pedig jól tudta, hogy rejtekajtó nincs szobájában, – s
miután semmi nem hiányzott, ismét bement kamrájába; a rostélyt
lekapcsolta, papucsait lerugta, s mint a kit kergetnek, ágyába
felszökött, dideregve vonván fejére takaróját.

– Hm, mit hallhattak hát? kezdé újra, felemelve fejét s az égő gyertyába
bámulva szemeivel. Bizonyosan a majmok vesztek össze s azok ugráltak a
padlaton. – De még is, – hátha valaki…? s itt megakadt gondolata. Nézzük
meg még egyszer, susogá fölkelve; mindkét kezébe egy pisztolyt fogott, a
pisztolyok sárkányait felhúzván.

– Tudom, úgymond, hogy semmi sincs a dologban, hogy majd reggel magam is
kinevetem magamat, de hogy mégis megnyugodjam…

Mentül jobban biztatta és felfegyverzette magát, annál inkább reszketett
és didergett.

– Csakhogy csendesen alhassam, vigasztalá magát s harmadszor is kiindult
szemlét tartani szobájában, mely szemle azonban, az ő csöndesen alvására
nézve, nem a legkedvezőbben talált kiütni, mivel, a mint történetesen
vasládájára találta vetni szemeit, azon a legkétségtelenebb
bizonyítványait látta, hogy idegen járt teremében.

A felpattant zárrejtő czifraság nem volt helyre nyomva…

– Gyilkos! ordítá Dömsödi úr, pisztolyát felemelve, mintha már a háta
mögött állana az, ki bezárt ajtókon át jár szobáin keresztül, s e
fölfedezés által komoly rettegésekre hivé magát feljogosítva. Azonban,
habár meg nem nyugtatta is e gondolat, de félelme alakján változtatott.

Ha ama titkos megjelenő egy rejtelmes intést irt volna fel asztalára,
vagy falára véletlen egy feszületet függesztett vala, vagy tükrét
fátyollal vonta volna be, szóval ha valami, Dömsödi úr lelki állapotjára
vonatkozó nyomát hagyta volna ott létének, Dömsödi úr rögtön megszökende
házától; de így, miután ládáján tapasztalá, milyen nemű és alakú
ellenséggel van dolga, magasabban kezdte hordozni fejét s készületeket
tett netalán megjelenendő kisértetének illő elfogadására, pisztolyait, –
számszerint hatot, – maga elébe rakta az ágya előtti asztalkára, s
vánkosára könyökölve, ébren, álmatlanul leste a pillanatot, melyben
azoknak hasznát vehesse.

Tornáczában, a láda előtti asztalon, halványan égett egy kék üvegmécses,
reszkető világával belobogtatva az alvószobát; tollas lakosai a
tornácznak nyikorgó nyöszörgések között alvának drót lábtóikon, – olykor
a medve zörgött lánczaival.

Különben csendes volt minden és setét.

Főoka volt Dömsödi úr ezen állatokhozi előszeretetének emberektőli
félelme, félelme a sötét éjszakától, s a sötét éjszaka és sötét
lelkiismeret rémeitől. Így legalább éjente nem volt magában; hallott
hangokat és vigasztalódék, hogy lények vannak közelében, miktől nincs
mit félnie, s ezeknek folytonos csevegése elverte lelke gondolatjait.

Különös ellenszenve volt azonban az óraütések és az órák ketyegése
ellen, mely miatt egész kastélyából mindennemű órák száműzve voltak,
annyival inkább, minthogy nála gyakran reggel volt az este, délben a
reggel és késő éjjel a dél, és így időmutatókra semmi szüksége sem volt.

A mint így hallgatva, félsötétben virraszt s szemeit nem meré lehunyni,
hirtelen, a nagy hallgatásban úgy rémlik előtte, mintha falán kívül
valaki kaparászna. Feszülten néz és hallgat, s szobája egyik szögletében
egy előtte ismeretlen rejtekajtót lát felpattanni s azon át egy fiatal
embert besurranni. A fiatal ember minden tétovázás nélkül azonnal
Dömsödi úr levetett bekecse felé indul, annak belső zsebjéből a
fortélyos láda kulcsát előtapogatja s azzal a ládát minden kinálás
nélkül kinyitja.

Dömsödi úr jól látá a mécsvilágnál, hogy azon fiatal ember senki más,
mint saját fia; nem szólt, hanem így gondolkozott: én nem tartozom
tudni, hogy ő kicsoda, azt látom, hogy rabolni jött ide s agyonlövöm.
Akkor majd összekiáltom cselédeimet, s azok feltört ládám mellett
vérében találandják őt, s én megszabadulok pénzem egyik leggyűlöltebb
pazarlójától.

Így gondolkozva Dömsödi úr, legközelebb álló pisztolyát előragadta, rá
czélzott, elcsattantotta, a lőpor lobbot vetett – és a pisztoly nem sült
el.

Az ifju ember, mintha észre sem venné, hogy rajta kívül más valaki is
van a szobában, foglalatosságát folytatta, zsebjeit a ládából kimarkolt
aranyokkal és bankókkal tömögette.

Dömsödi úr megütközve vizsgálta sorra fegyvereit, a golyó mindenikben
benne s a serpenyő fel volt porozva, egy másikat irányzott fia fejének,
elcsattantotta, de az sem sült el. Így a harmadik, negyedik, ötödik,
hatodik, mind csütörtököt mondott s egy sem nyilatkoztatta készségét az
apát gyermekgyilkolási szándékában előmozdítani.

S a fiatal ember bámulatos hidegvérrel folytatta megkezdett munkáját.

De már ez több volt, mint elég, hogy Dömsödi úr félelmeit a legdühösebb
vakmerőséggé változtassa át. Kiugrott ágyából, felrántotta rostélyát,
papucs és japonica nélkül előrohant, és neki esett ököllel a jóhiszemű
ifjúnak.

Az pedig épen tele markolván mindkét kezét tíz forintosokkal s látva a
fenyegető veszedelmet, a középen álló kerek asztal mögé ugrott, s miután
a kezében levő csomagnak már zsebjeiben nem talált helyet, azt kalapjába
vetette, s a kalapot fejére felvágta.

Ekkor az apa és fia futóskát kezdtek futni az asztal körül, a fiu friss
volt, Dömsödi úr dühös, ha Dömsödi úr jobbra került, ő is jobbra, ha
Dömsödi úr az asztal fölött ugrott át, ő az asztal alatt bújt keresztül.

– Te semmirekellő, kezdé Dömsödi úr, látván üldözése sikertelenségét,
míg a fiu, az asztal két szélét fogva, gyanúsan várta az újabb
megtámadást. Te semmirekellő! hogy mersz te az én pénzemhez nyulni, ha
lopni akarsz, miért nem mégy máshova? miért rabolsz meg épen engem?

– Hm! – kezdé a fiu hideg mosolylyal, mindennek van oka; ha meg akarja
kegyed, édes apám, e rendkívüli esetnek okát ismerni, tanácslom, viselje
csendesen magát s üljön le, ha úgy tetszik, amoda a zselyeszékbe, majd
akkor körülményesen elmondok okokat és következményeket, miknél fogva
kegyed bizonyosan átlátandja cselekedetem okszerűségét.

– Akaszszanak fel! óhajtá Dömsödi úr, s remélvén, hogy így majd talán
hamarabb megcsípheti a fiut, leült.

– Tehát legelsőben is tudnia kell kegyednek, drága apám, szólt ez, félig
felülve az asztalra s lábaival harangozva, hogy kegyed a napokban birói
zár alá fog jutni.

– Én-e? kiálta Dömsödi úr s torkában a hang, szivében a vér fagyott
össze.

– Biz úgy! folytatá a fiu, con amore ásítva. Látta a tens vármegye, hogy
kegyed minden vagyonának ki akar menni a könyökén, hogy pazarlásai
fölöttébb okszerűtlenek, szóval, hogy nagyon egyenes útján rohan a maga
és örökösei tönkre juttatásának: e végett, saját alázatos folyamodásom
következtében, a mult közgyűlésen kegyed ellen a tens rendek
sequestrumot kegyeskedtek rendelni. Én azonban tudván, hogy kegyed a
napokban nagy mennyiségű pénzeket szedett fel jószágaira, sőt saját
anyai örökömet is szinte túlterhelte már adósságokkal, czélszerűnek és
illendőnek találtam, e majdan az én bőrömet égetendő összegeket
gondviselésem alá venni, miket kegyed hihetőleg nem fogott volna a
lezáratók kezéhez juttatni. Hát nem gyönyörű előrelátással bántam ez
ügyben, most mondja meg, apám?

Dömsödi úr elbámult, mintha a guta ütötte volna nyakszirten.

A dolog világos volt, s csak azon tanakodott még magában, vajjon
agyonüsse-e a fiut, vagy csak a nyakát tekerje ki? Mindkét esetben
közelebb kellett hozzá jutni s e miatt legjobbnak találta, egy keze
ügyében álló széket felragadni s azt édes fiához sujtani, ki azonban a
hajítás elől idejekorán lebukván, a szék egyenesen neki ment a tükörnek,
a tükör összetörött, a bagoly leesett, s a visszaeső szék hozzácsapódott
a medve lakához.

Erre az áldás minden oldalról szállt a fiura: nem maradt épkézláb szék,
virágcserép, tajtékpipa, mely utána ne repült volna; kalitkák, benne
levő madarakkal, gyertyatartók gyertyástól, s minden mozdítható butor
utána röpült, míg ő szekrények-, asztalok- s pamlagokon átugrálva,
futkározott üldözője elől; végre fáradtan és lihegve a középen megállt s
ott elszántan bevárta az apját, nem mutatván többé szándékot az
elfutásra.

– Széttéplek, ordítá fogcsikorgatva, s magán kívül dühében az apa, s
összeszorított öklökkel neki rohant, szemeiben nem volt irgalom.

A fiu nem futott előle.

Már szinte kezei közt volt, már Dömsödi úr maga is azt hitte, hogy
megmarkolta, midőn a virgoncz fiatal sebesen mint a kényeső átcsúszott
az ölelésére siető öreg hóna alatt, Dömsödi úr pedig fejével neki rohant
az előle szaladni nem akaró és semmi rosszat nem sejtő kályhának s annak
oldalát irgalmatlanul betörte fejével.

De a kályha is betörte Dömsödi úr fejét.

Egyet tántorodott, két kezével feje tetejéhez kapott s ezzel végig nyult
a padozaton.

Fia pedig, miután ismét nyugalomban érzé magát, foglalatosságát a vasas
láda körül folytatá.

* * *

Harmadnapra az öreg Dömsödit édes fia zár alá juttatá, az ifju Dömsödit
pedig édes apja bűnvádi perbe idézteté, mely elől azonban a fiatal ember
szép módjával megszökött.

* * *

Nem lesz helyén kívül, néhány szót mondanunk itten, Dömsödi úr előbbi
élete folyamának megismertetéseül.

Ő egyike volt azon szerencsétleneknek, kik születésökkel hozzák a
világra ama mintegy firól-fira szálló átkot, esztelen különczködésöket,
mely később fonák nevelés és a mindennapos rossz példák megszokása
által, kétszeresen vérökbe rögzött.

János úr, már mint gyermek, nagy széltoló volt. Apját tegezte, míg az őt
báró úrnak czímezé. S míg egyrészről grófi mamája majomszeretete
kényeztetésivel mérgezte be fiatal szivét, addig atyja abban találta
gyönyörét, hogy a fiut káromkodni tanítá.

E tanítás nem is veszett kárba János úrnál, ki később több rendbeli szép
tulajdonságaiért annyira elhíresedett, hogy még bajuszát sem tudta
kipödörni, már is oly messze kerülte ki minden emberséges ember, a
milyen messze csak kerülhette.

Nők irányában a legdurvább vakmerő volt, kivált, miután egy
szerencsétlen himlő-nyavalyája arczát annyira elcsúfította, hogy mikor
legelőször a tükörbe nézett, maga is a szeme közé köpött magának. S a
mit e szerint kellemes voltával el nem érhetett: a szerelmet, azt sértő
durvaságai által vélte megnyerhetőnek.

Később, hogy felserdült, az országgyűléseken oly kötni való beszédeket
tartott, miszerint ha az ember nem volt volna meggyőződve arról, hogy
feje nincs, azt hihette, mikép minden perczben fejével játszik.

Szája mindig tele volt zsarnokok elleni anathemákkal, pedig saját
körében valóságos ördöge volt mindenkinek, ki körmei és denevérszárnyai
alá jutott.

Oktalan pazarlás, izléstelen kicsapongások, affectált eredetiség, mívelt
vadság, ezek voltak ifjukori jelleme fővonásai. Olykor vadászatokat
tartott falujában s utcza-hosszat kergette kutyáival és vad czimboráival
a dámvadat, mely alkalommal egykor, midőn a dámvad a két falut
elválasztó árkon átugorva a túlsó falurészbe menekült, ő és utána
nyomult csoportja a feltámadt falubeliektől emberül elpáholtattak, s
ugyan ekkor Dömsödi úrnak állát úgy megütötték, hogy annak emlékét
teljes életében hordoznia kelle.

Végtére, hogy befejezze ostobaságai lajstromát: megházasodott.

Nője áldott, szelid teremtés volt, kit hatalommal erőszakoltak hozzá, s
kinek kimondhatlanokat kellett tőle szenvednie.

Gyakran elzárta őt hetekig, hónapokig, majd ismét kényszeríté fényes
társaságokba menni, a legódivatúbb avult ruhákban; egyfelől zsarnoki
féltékenységével üldözve, kinozva, másfelől a legszemtelenebb
kalandorokat csődítve s biztatva az erényes hölgy csábítására.

Egykor kocsira ülteté nejét s hat egész hónapig utazott vele, sehol egy
napig is nem nyugodva, hanem kódorogva Tolnán, Baranyán keresztül,
minden czél nélkül, mint a ki az eszét kergeti, s midőn a gyöngéd nő, a
kinzásokat megsokalva, kijelenté előtte, hogy válni akar, azt oly
kegyetlenül megverte, hogy a nő két hét mulva a szenvedett
méltatlanságok következtében meg is halt, hagyván maga után egy fiut,
kinek neve lett Péter.

Ebben is benne volt a Dömsödi vér.

Finom, nőien szép arczulatját ugyan anyjától öröklé, de a lélek apai
hagyomány volt benne, szenvedélyes és túlzó, pártütő minden isteni és
emberi törvény ellen, nem szeretett senkit, nem kedvezett senkinek, csak
szenvedélyeinek, s azokra valódi studiumot fordított.

Oly kitanult gyomorhős, mint ő, ki a puddingok, fricasseek, kotelettek
és omelettek irányában annyi practicus ismeretekkel birt volna, nem
találkozott hét vármegyében.

Hol a felett kelle itéletet hozni, minő elsőségei vannak a kozák lének a
rákfark-ragout felett, vagy párvonalt kelle húzni az ananászmeridon és a
narancsmarmelad között, vagy előszámlálni egy okszerű franczia aspikkal
koszorúzott rhája-pástétom kellékeit; ott senki sem lehetett oly
competens biró, mint Péter úrfi, kinek néhány nagyszerű baklövésen
kívül, bizonyos, még senkitől fel nem talált étel-neme is köszöni
létrejöttét, mely készül madárnyelvekből, bibicztojás- és egyiptomi
szilvából, továbbá szerecsendióból, rákfarkából, ságó-darából, melyek
együtt, hámozott füge, borjufülek és aprószőlő, nemkülönben szegfüszeg
és magyarbors hozzájárultával összeapríttatván, rhummal s tejfellel
feleresztetnek, elsőben lassú tűznél megfőzetnek, azután megpároltatván,
formába tétetnek, s legvégre parázson megsüttetnek s narancs- és
uborkasaláta keverékkel feltálaltatnak, neveztetvén ezen comedentia
«olla potrida à la Babel»-nek.

Ily lángészi tünemény volt Péter úr, noha alig tizenkilencz esztendős, a
gyomortöltési tudományos pályán, s e törekvés volt minden szenvedélyei
között a leghatalmasb, a többi csak mint ennek mintaképeit viselő
torzgyermek tünt elő.

Még soha igazán nem szeretett, s már is oly kórjelenségei mutatkoztak
rajta a természetet megcsúfoló indulatkinövéseknek, minőkre csak a Nérók
és Caligulák feslett ideje mutat példákat.

Tetszett neki a legaljasabb társaságok undok gyönyöreiben nyakig
fetrengeni, s főfő élvezetnek tartá, ha a jámborságban élő házaspárok
boldog nyugalmát fenékig felforgathatá.

Mindenkinek tette a szépet, úri hölgyeknek és parasztnőknek, szépnek és
éktelennek, erényesnek és kikiáltottnak, ifjunak és vénnek, boldognak,
boldogtalannak; és ebben is meg volt saját modora: mívelt hölgy iránt
lehetőségig goromba volt, míg holmi félszobalányok irányában a
leggyöngédebb saloni hangokat vont elő; a kellemest a női kecsek
fitymálásával mulattatá, a formátlannak angyalokról beszélt, hírben álló
nőkkel kész volt a közhelyeken karonfogva sétálni, míg szemérmes fiatal
lánykákat szemüveggel utcza-hosszat fixirozott.

Mindezen szép tulajdonságaihoz járult még, hogy noha édes hazájának soha
egy váltó garast érő hasznot nem tett is, noha pártolt mindent, mi
külföldi és ellensége volt mindennek, a mi a hazán belől született, bor,
paripa, művész, posztó és spanyolviaszk, mindazonáltal, ha tettre került
a dolog, azaz ha a németeket kellett a kávéházból kiverni, vagy úton,
útfélen kormányt és kereskedési viszonyokat és minisztereket és
nemzetellenes hivatalnokokat szidni, mocskolni: kisem volt nagyobb
izgató, mint Péter úrfi, kinek már gyermekkorában nagy ellenszenve volt
mindenki ellen, ki nem magyarul beszélt, mert nem szeretett nyelveket
tanulni; kormány elleni hadonázására pedig egy kis nevezetessé lenni
vágyás viszketege csiklandozá, melyet az illetők akként bosszulának meg
rajta, hogy észre sem vették.

Egy szóval Péter úrfi rendkívül kitüntette magát, mind eszményileg, mind
tettlegesen a hydrotechnikában, a mennyiben tudniillik egy bizonyos
neolog e szót «hydrotechnikus» ekképen fordította magyarra «vízész».

Most térjünk a falu tulsó oldalára. Mindazon áldás, melyet okszerűen
buzdított szorgalom és jól irányzott akarat a népen megörökíteni
képesek, itt, e fél falunak minden részeiben, a házakon, kerteken és a
lakosok arczain sokszorozva látszanak: a feltünő csinosság minden
oldalon, az a falusi egyszerűség a szépnek a hasznossali
összeköttetésében; a házak előtt az árnyékos diófák, az udvarokon
kerekes kutak, a virító sövényekkel kerített gyümölcsös kertek, a
háztetőkön a tollászkodó galambok, az utczán a boldog kinézésű, nyilt
homlokú lakosok, a friss, csinos, jó kedvű menyecskék, a tiszteletben
tartott öregek, munka idején az ernyedetlen szorgalom, ünnepnapon a
rózsaszinű kedv, a házi mulatságok és a vendégszerető barátság. Mintha
egy idegen országba lépne az ember, melyben mégis oly otthon érzi magát.

Itt nem látni az eltörpült halavány arczokat, beteges vonásaikkal, nem a
rongyos kalyibákat, de nem is ám a ronda fényűzéstől csillogó kastélyt,
mely amott a túlsó falu végén úgy áll nagy kevélyen, mintha röstellené
alacsony pórkunyhóktóli körülvétetését…

Egyszerűen s mégis méltóságosan áll itt a többi házak sorában az úri
lak, tágas udvarán magas artézi kút szökik fel, a nap ezer szineiben
ragyogó egyetlen vízoszlopban, melynek egészséges vizét kőcsatornák
vezetik szét a víz szűkében szenvedő helység minden részébe.

Maga a kastély egyszerűen négyszögre épült, homlokzatán doriai
oszlopokkal, magas, földig menő ablakai az olasz világra emlékeztetnek;
az utczára néző oldalán díszes erkély hajol ki, körülrakva virágzó
oleander- és rózsafákkal, túlsó oldalát egy kies liget veszi körül,
melynek közepén cyprusfáktól körözve, művészi faragványú fehér
márványszobor van felállítva, Pomonát képviselő; belebb pedig kisded
gömbölyű tó, melynek tükrében hattyúk uszkálnak, közepén virágokkal
tarkálló szigetke, a sziget közepén terebélyes, ezüst olajfa.

A kastélynak ezen kert felőli oldala festői; előtte két ölnyi széles ér
folyik, melyen keresztül ószerű fahéjjal fedett hidacska vezet, a vízben
széles fényes levelek és fehér virágok lebegnek, s virgoncz pisztrángok
kergetik egymást; a bejárásnál két, favastagságú repkénylonczfa van
ültetve, melynek kúszó indái végtelen fonadékokban lepik el a falakat, s
felhatnak a tetőig, piros hosszú virágaikat alálógatva, az ablakok tele
vannak virágokkal, a bejárás fölött repkénynyel átfont erkély csillog,
melyről a Kőrösre, a messzeterülő s sárga kalászokkal hullámzó földekre
van kilátás.

Ötvenkét évig lakott e házban az öreg Szilárdy Mihály gróf, s kezei
alatt áldás virági és gyümölcsei szaporodtak a népen. Ifjusága mostohább
időkben tölt el, hogysem e hőkeblű hazafi, kit nemzete iránti buzgalma
szüntelen a csatamezőn tartott, azon szellemi képességeket kifejthette
volna magában, mely a Szilárdy-család minden tagjaival úgyszólván vele
született. Ő mind végig tetőtől talpig becsületes, nyiltszivű,
alattvalói iránt tekintélyes, de mégis bizalmas és leereszkedő,
mindennemű zsarnokság gyűlölője, királyát és nemzetét imádó, s
mindenkitől tisztelettel említett férfiu maradt, igazi mintaképe azon
ősmagyar, agg főnemeseknek, kik ősz hajaikkal is több szívmelegséget
mutatnak romlatlan kebelökben, mint sok akkori és mostani ifju
honremény.

Egyetlen fia, Leander, atyjához mindenben hasonló; tizenhat éves volt,
midőn őt az öreg gróf, engedve a kor igényeinek, külföldre utazni küldé.
Még akkor Magyarhonban nem sok látni való volt, s a mi volt is, csak azt
lehetett belőle tanulni, hogy nagyon, nagyon hátra vagyunk.

Az ifju gróf nevelője kíséretében beutazta a külföld nevezetesebb
helyeit, látta a világot emelkedettségében és sűlyedésében: fényt és
nyomort, szabadságot és rabszolgákat, látott fejetlenláb democratiát,
hátrakötött kezű monarchiát, látá a kereskedés és földmívelés tökélyeit,
hazájokért élő és a haza nevét nem ismerő népeket, volt a londoni
Westminsteren és az egyiptomi gulákon, volt Schweiz hóbérczein és látta
onnét kicsinynek az embert, volt a világtenger viharai közt, s látta ott
nagynak az Istent. Négy évig utazott künn, mire visszajött: atyját
sírjában találta…

S hazája?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Összehasonlította azt azon országokkal, melyeket beutazott, s – nem
sóhajtott. Nem, sokkal érettebb elmű volt, minthogy ne tudta volna, hogy
a fohászkodás nem orvosság, s szép szó csak Trójában épített falakat, ha
igaz; tudta, hol javítni kell: oda cselekvő kezek szükségesek, vasakarat
és ismeretek.

Már húsz éves korában korengedményt kapott megyéjétől, mi eléggé
tanusítja lelke és elmetehetségei szokatlan kifejlődöttségét, s ez idő
óta jószágait maga kezelve, kezdte mindazon tapasztalásokat saját
alattvalóira alkalmazni, miket külföldi utazásai alatt, figyelmes
vizsgálódásai által elsajátított, s noha üdvös újítási közben nem
egyszer kellett a legkülőnneműbb túlsóságok, megrögzött és apáról fiura
szállt előitéletek, gyakorlatba nem vehető elvek alkalmazhatlansága
ellen és számtalan egyéb akadályok seregeivel küzdenie, bár legtöbbször
és legüdvösb szándékait meghiusították az általános népszellem
ébredtelen közre nem munkálása, s a megszokott ősi ferdeségek:
mindamellett is törekvéseinek elvitázhatlan nyomai maradtak a birtokait
lakó nép mind külső, mind belső életében, a tetterőre irányzott akarat,
kellő kifejlődésre szorgalmazott képességek, a példák és kellő ismeretek
által egyrészről felvilágosított, másrészről buzdított vállalkozási
szellem, bár szűken és sokára, de megtermették gyümölcseiket, s mint
egyfelől a gazdagon kamatozó föld, melynek nagyobb része a Tisza
mocsárjaiból ragadtatott ki, a kényelmes csinos épületek, s azok
lakóinak elégült tekintete, az érzéki jóllétnek nyilvános jeleit hordák
magukon: úgy másfelől a csinosan és jó karban tartott templomok, a
látogatott és jó tanítókban nem szűkölködő népnevelő intézetek, mik közt
a gazdasági iskola, egyedül a földmívelő alsó osztály számára
felállítva, különös megemlítést érdemel, s magának e népnek minden
korszerű ismeretekben (a vármegye tömlöczét kivéve) jártassága, élő
tanúbizonyságai voltak annak, hogy a szellemi haladás az anyaginál
semmivel sem maradott hátrább.

Az ifju gróf szerfelett higgadt kedélyű, gondolkodva tevő, s
gondolatjait elvekre építő férfi volt, ki nem mohó újításvágygyal
rohanta meg a fennálló szokásokat, vállalkozásokba kapva, miknek
kimeneteléről bizonytalan lehete, hanem a hol bontott, azt kimélettel
tevé, a hol építe, szilárdul; s az biztosította számára leginkább a nép
bizalmát és saját tekintélyét, hogy soha sem kapott oly dologba, melynek
sikere később kézzelfogható ne lett volna, s nem kezdett olyat, a mit
később abbanhagyott volna.

Világosan tapasztalá, hogy a népnek sem anyagi, sem szellemi jólétét,
külön-külön, egyiket a másik nélkül előmozdítani nem lehet; együtt és
egyenlő lépéssel kell annak mindkettőnek haladni, kézben kéz és egyiknek
a másikért, s hogy e két érdek: szellemi és anyagi annyira össze vannak
egymással szőve, s hogy legcsekélyebb részleteikben egyik a másiknak
majd oka, majd eredménye, miszerint e kettőnek egyszerrei haladását
eszközölni nehéz ugyan, de külön csaknem lehetetlen, s ezen elve volt
minden tettei: ben a vezérfonal; meg tudta választani a középutat az
idealis enthusiasták azon téveszménye között, mely minden embert
egyaránt nemesen érző, s szabad akaratjában erények gyakorlására
hivatott, egymás közt mindenben hasonló, s csak a korlátozatlan
szabadságban boldog lényekül állít fel, s azon gyáva és önző kasztérdekű
elv között, mely teremtményekről tanít, kik csak azért látszanak alkotva
és daróczba öltöztetve lenni, hogy a náluk hatalmasabbnak földjeit
míveljék, s előtte meghajoljanak; grófunk olyannak vette az embert, a
milyen: gyarló, de minden nagyra képes agyag, melyet csak alakítani
kell, hogy remek mű, vagy cserépedény váljék belőle.

Hogy mivé vált az ő kezei alatt: ezt megmutatta a következés.

Ő volt az, ki bár csekély körben, törvényeink azon hiányán segíteni
tudott, miszerint azok csak a bűn fenyítésére, nem egyszersmind az erény
megjutalmazására vannak hozatva.

Bitófákat állítunk a vétkezők rettentésére, de a becsületesnek nem adunk
kilátást arra, hogy ha egész életén át tűrt, fáradott, remélt, bízott
Istenében és embertársaiban, megosztotta falatját az éhezővel: lesz-e,
ki majd, ha ő is becsületessége mellett koldusbotra szorul, vele
falatját megossza? Pedig az a másvilági üdv oly transcendentalis eszme,
hogy nem lehet vétkül tulajdonítani a szegény pórnak, ha korlátozott
fogalmai nem látnak benne elég ingert arra, hogy egész életét
keresztyéni módon végig martyrkodja, holott a vétek felszinén annyi
csábító máz van, mennyi a különben is csak a bebizonyulás esetére
bekövetkező büntetések rémképeit könnyen háttérbe szorítja.

Az ifju gróf legelsőben is önhatalmilag megszüntette a nyilvános
büntetéseket. E tetteért ugyan keményen megrótta a vármegye, de
uradalmának pallosjoga volt, s a gróf azt felelte, hogy otthon
parancsoljon a vármegye.

Ha valaki azt hiszi, hogy a nyilvános büntetések valami mód nélkül üdvös
hatást gyakorolnak a népre: szörnyű téveszmét táplál magában.

Nézzünk és hallgassunk végig egy ily criminalis executiót.

A deresen egy suhancz fekszik, két hajdu hegedül rajta végig jó
olvasatlan huszonötöt, előtte az esküdt, körüle népcsoport.

Ütések hangzanak.

– Jajjajjaj! nagyságos uram! irgalom, kegyelem!

– Puff!

– Meghalok, meghalok, meghalok!

– Puff!

– Oda leszek, mindjárt kiadom a lelkemet…

– Puff!

– Jaj! nem többet soha, csak most az egyszer…

– Puff!

– Könyörüljön rajtam, tekintetes uram!…

– Hja, fiam, felel az exequens-biró, ma neked, holnap nekem.

– Oh, oh, oh, oh, oh…

Az óbégatás talán végetlenig tartana, hanem újra közbeszól a mogyoró
taktverő.

– Jobban üss, te Jancsi, mert majd te fekszel a helyébe! szól a
végrehajtó igazság. Hiszen már nem is jajgat.

Ez intésre Jancsi neki fohászkodik művészetének. A mulattatott pedig
észre veszi, hogy itt minden a jajgatástól van felfüggesztve s akkorákat
bődül, tág torokkal, mintha a szomszéd vármegyével akarna beszélni.

– Szegény Miska, sopánkodik a népség s ki köténynyel, ki ünge ujjával
törli szemét.

Tehát félelem helyett részvét…

– No elég lesz, a többit elengedjük, szól az esküdt úr végre, miután 25
képében elveretett vagy 30-at. A delinquens felkel, megköszöni a vett
szivességet, összeüti bokáját s pajtásai közé elegyedik.

– Fájt-e? kérdik azok.

– Az első hármat éreztem, felel amaz, a többit azt sem tudom, rám
verték-e vagy a deresre; már talán ötvenet is kitudnék állni.

S a közönség példát vesz róla, hogy biz ez rövid ideig tartott, nem is
halt meg bele; egy kicsinyt kikurjongatta magát s másnap kinek van
szélesebb kedve a korcsmában, mint Miskának?…

S a közönség példát vesz róla.

E helyett azonban nyilvános jutalmazásokat hozott divatba az ifju gróf.
Mérsékleti társulatokat alapított s erénygyakorló egyleteket, melyeknek
czélja a magukat szép s jó tetteik által kitüntetett egyesek jutalmazása
s az egésznek kellő buzdítás és irányadás vala, de nem ám üres
szenteskedés.

Sok volna elősorolni mindazon módokat és eszközöket, melyekkel az ifju
gróf jobbágyai jólétét szilárdítá, sok és talán unalmas is.

Olyan világban élünk, a hol az önzéstelen jótét a mesemondások közé
tartozik.

Kapott is e szivességeiért az ifju gróf elég szép elismerést. Az
oppositió kicsinységekkel bibelődőnek, a conservativek veszedelmes
újítónak tarták; a fiatalság anglomaniával, az öreguramék
phantastasággal vádolák; a főfőrangú világ aprehendálta nála a nép
szeretetét, a nemzetes és vitézlő rend derogálta neki túlnyomó
ismereteit és gazdagságát; kiváltképen nagy szálka volt az mindenki
szemében, hogy sokszor rászorultak, hol pénzért, hol tanácsért s
mindenkor megkapták tőle, a mit kivántak; – a mi mindenesetre bosszantja
az embert.

Egy szóval, sok volt az irigye és lekötelezettje.

S ezzel, úgy hiszem, eléggé meg van dicsérve.

Vétkei közé sorozandó még az is, hogy a nőnemet rendkívül gyűlölte. De
nehogy félreértessem, hosszabban fejezem ki magamat.

Ama korában díszeskedő divatbábok, miket abroncsos ránczbástyáikkal,
csipkefellegeikkel, belisztezett hajfodraikkal, festékvakolatokkal
arczaikon s más egyéb kiegészítő részeikkel együtt, akkoriban úri
dámáknak neveztek, dámáknak pedig azért, nehogy valaki bárcsak a
legcsekélyebb nemzeti érzelem szennyét is rájok képzelje;[3] – valamint
ellenkezőleg ama minden szellemi míveltség nélkül felmagzott falusi
egyszerűségek, kik az akkori időkben czél, irány, eszmélet nélkül
vegetáltak végig az életen s neveztettek leányasszonyoknak: nem pótolták
ki azon helyet, mit az annyi szépet, annyi nemest ismert fiatal férfi
szivében, az ifju erejében tökéletest teremtő ép phantázia ideálja
számára fenhagyott. Szépnek kellett lenni azon ideálnak, nőnek a szó
legszebb értelmében, tisztának, erényesnek és szellemien míveltnek;
pedig hajdanában a míveltség és erény nem igen jártak egy úton.

Most már mindaz természetesen másképen van; az idő régen volt; van húsz
esztendeje (1844).

Egyszerű pompával bútorozott terem a gróf szobája. Falai gyönyörű
frescofestvényekkel díszítve, bútorai pompás erezetű égerfából,
alapszőnyegei remekművek és minden, a mit e szobában a szem lát és a fül
hall, remekmű és a szép ízlés tökélye; – pompás, nagyszerű festmények a
kor leghíresebb művészeitől, mik közül kivált két kép vonta magára a
figyelmet: egyik a Tátra képe, havas ősz fejével, lábainál a viruló
rónaság, zöld mezők és alacsony toronytetők; másik egy jellemkép: egy
nagy tó, befagyva az egész, közepén be van törve a jéglap, közel hozzá
egy gazdátlan kalap hever, előtte pedig egy kutya ül szomorú, hű,
bánatos várakozással s búsan néz le a vízbe, mintha felvárna valakit
onnét.

A szoba egyik szegletében öntött érczszobor van felállítva, egy
mentedolmányba öltözött férfit képező, hosszú lelógó bajuszszal és oly
mosolygó, nyájas arczczal, hogy az embernek szinte kedve kerekedik őt
megszólítani; ez a megboldogult Szilárdy Mihály szobra, mely
egyszersmind a kályha hasznaival van összekötve, belülről üres és
kívülről fűthető lévén. Gyakran mondá mosolyogva az öreg gróf, hogy így
legalább majd holta után is megölelgetik örökösei, ha megfáznak.

Másik szegletet pompás fegyvergyűjteménynyel rakott szekrény foglalja
el, melyben a legbecsesb lazzarino csövek, gyöngyökkel kirakott
pisztolyok, damask szablyák láthatók; középett azon fringia, melylyel
egyik Szilárdy ős Budavára visszavételénél vívott s melyet a meghalt
Mihály hordozott csatáin; hüvelye durva ezüstmű, vasa tenyérnyi széles
és csorbákkal tele.

A szoba közepén egy kerek asztal áll, gömbölyű elefántcsont lábon;
lapján remek üveg mozaik-mű van kirakva: egy szőlőfürt és mellette egy
paradicsommadár; kivált a madár tollazatja, hosszú, lelógó farkának
szivárvány színe valami leírhatlanul pompás.

A boltozatról bronzlánczon nagy tejüveggel borított kristálylámpa függ
alá, melynek ragyogása kellemes fényt áraszt el az egész teremen. Olykor
egy fedett zöld kalitkában édesen zendül meg egy fogoly csalogány
hangja.

Karatlan gömbölyű széken, oldalt, egy fiatal férfi ül, profiljában
valami vegyülete a római patricius arczok jellemének, az ős magyar
keletiesen-daliás szépség vonásaival, sötétbarna, igen sűrű szemöldei a
nagy tiszta szem felett, a merész kifejezésű sasorr, az erőteljes ajkak
felett sarjazó felcsapott bajusz, a gömbölyű áll, teljes épszinű arcz,
magas, egyenes, végén erősen meghajló homlok s az apró fürtökbe
kondoruló haj; s ez arczhoz a széles vállak, izomdús karok, a domború
mell s a minden vonásokból kitünő benső nemesség, valami vonzó
fensőbbséget adnak külsejének, mely első tekintetre megragad, elbűvöl és
felemel. Ez Szilárdy Leander gróf.

A lámpa előtt egy másik férfi áll, hátul összefogott kezekkel s mód
nélkül bámul a lámpavilágba, mintha arra volna büntetve. Tetemes orráról
és apró szemeiről, mint szintén öltözete elhanyagolt mivoltáról
lehetetlen benne első pillanatra meg nem ismerni a tudományokkal
bővelkedő férfiut.

Ez Rónai Gábor, a gróf egykori nevelője, később utitársa, jelenleg pedig
egyike leghőbb barátainak. Előlegesen mondva nagy mechanico-chemicus.

Tehát figyelmesen néz a lámpa világába.

Leander feléje fordul s elmosolyodik.

– Fogadjunk, úgymond, hogy kitalálom, miről gondolkozol jelenleg. Amaz
örökké égő lámpa titkai forognak most agyadban, mely Olybius hétszáz
éves sírboltja felnyitásakor abban égve találtatott.

A férfiu helybenhagyólag bólintott fejével.

– Úgy van! felele s e fölséges titoknak a rosicrutianusok maig is
kizárólagos birtokában vannak.

– S te ezt szentül hiszed?

– A dolog nagyon kimagyarázható. Delius István az olajat alkotó részeire
bontván, felfedezte, hogy az semmi sem egyéb, mint víz és szénsavany
egyesülete; úgyde a víz alkotó részeit ismét kétnemű levegő teszi, t. i.
oxygen és hydrogen; a szénsavany szinte levegőnemű; e szerint nagyon
felfogható, hogy mihelyt azon mód ki lesz találva, hogy ugyanazon
chemiai procedura, mely az égés tüneményét előhozza, az égést
föltételező anyagi kellékeket is előteremtse, a miket pedig
előteremthet, miután levegő van mindenütt, akkor fel lesz fedezve az
örökké égő lámpa titka.

– Valamennyi szappanosok és olajárulók halálos veszedelmére. De hát
vajjon ama híres Délius vagy Estélius István, miután olajból készíte
semmit, tudott-e viszont semmiből olajat készíteni?

– Épen ez azon körülmény, melytől az egész föltételeztetik; ha az alkotó
részek viszonti összetételének módja kitudatik: akkor tünik elő a kivánt
eredmény, e mód azonban nagyon különszerű; így például oxigenből és
hydrogenből keresztül pattantott villanyszikra hozzájárulása által lehet
vizet előállítani, míg a szénléget csupán erős nyomás által folyékony
anyaggá lehet változtatni.

– Még egyszerűbben is lehetne ezt magyarázni. Láthattad a parsok
laktanyáin jártunkkor azon naphta-forrásokat, mikből kiapadhatlan
égékeny levegő buzog ki s mit csak egyszer kell meggyújtani s azontúl
magától világ végzeteig elég. Ily naphta-forrás lehetett e hiresztelt
sírbolti lámpákba vezetve, miknek mindegyikét a velök kapcsolatban levő
óraművek, mihelyt azokat közelebbről akarta valaki szemügyre venni,
porrá zúzták.

A nagy tudományú férfiu vállat vont e, szavajárásaként villára szúrható
magyarázatra s ismét darab ideig tartó csend lőn, mit csak a gróf és a
csalogány szakasztottak olykor félbe, a csalogány esti énekével, a gróf
pedig üveg fuvolája hangjaival, melynek nemes és hasonlíthatlanul tiszta
hangjai a legbájosabb hajlásokban ömlöttek ki ujjai alól; ama szívhez
szóló sphærai zengés, a legmélyebb zúgásaiban is csengő alhangok s az
édesen fájó vibratio a magasabb hangok hullámzó rezgésében, valami
hasonlíthatlanul új érzést támasztának a szívben. Ilyennek képzelheti az
ember az æolhárfa ideal-phantasticus hangját, vagy azt a szelleméneket,
mit a bujdosók kerengő röpte okoz.

A gróf maga is érzette e hatást s mintegy fölmagasztosulva ejtette ki
kezéből hangszerét; ha Gábor úr meg nem kapja, összetörik.

– Kár lett volna érte, szólt közbevetőleg Gábor úr, noha hangja fölséges
csengésére nézve korántsem éri utól azon hangműszert, melylyel
Strassburgban Carlos Minonas producálta magát, ezelőtt vagy tizenöt
évvel, az egy üveghegedű volt, üveghúrokkal és üvegvonóval, melynek
hallására egy nő rögtön nervozába esett, egy másiknak a szíve szakadt
meg, egy férfi pedig kigyógyíthatlanul megőrült, a felsőbbség által
azonnal be is tiltatott Minonasnak magát azon többé hallatni.

– Rendkívül erős szívednek kell lenni, hogy hallására meg nem szakadt.
De azt az egyet mégis el kell ismerned, hogy mindaz, a mit e nemben az
emberi művészet előteremthet, igen hátra áll csak például egy csalogány
hangjától is.

– Oh épen nem oly utolérhetlen. Legközelebb Schuster Károly, híres
carilloneur egy oly automatot készített, mely a csalogány énekét
mindenben híven után-énekli, – vagy kétkedik ön ennek lehetségén?

– Sőt inkább nagyon elhiszem, szólt kötekedve Leander; mihelyt te
állítod, még azt is elhiszem, hogy azon automat búzát eszik és
tojásaiból apró automatokat költ ki.

– Ugyanezen mechanikus most a haldokló hattyúkra figyelmez, azokat
kerülgeti, haláléneköket akarván lecottázni és hangszerre alkalmazni.

A gróf kedélyesen kaczagott ez állításon, ő tudja, hogy miért.

– Oh de hisz ezekről magyar embernek fogalma sincs; nincs mi bennünk
találékonyság; hiszen ha önnek azt mondom, hogy az öreg Trogmorton egy
este oly köpönyegben jelent meg, melyet még az nap reggel juhai mint
gyapjut hordoztak, hát ki fog nevetni vele.

– Világért sem, sőt én többet mondok: egy angol gépész oly erőművet
talált fel, melybe egyik felül bele töltenek egy mérő kendermagot s
másik felül a legdíszesebb kiadású almanachokat szedik ki belőle; a gép
a kendert kikelti, felnyüvi, megtilolja, meggerebenezi, megfonja,
megszövi, rongyokra tépi, papirossá rágja, összeköti, sőt a mi legszebb,
még verseket is készít bele, még pedig jambusokat, külön-különféle
thémákról.

– Kegyed mindig kész kötekedni; olyan keveset hisz, hogy csodálom, mint
lehet keresztyén; nem, meg sem mondom önnek azon elmés találmányt,
melylyel most Scotiában két fiatal ember élt, uram, két diák,
félgyermek, félférfi és oly leleményesség, nem hiába, hogy angolok
voltak. Egy oly szekeren utaztak be ötvenkét másodpercz alatt kilencz
angol mérföldet, mely elébe két sárkány volt befogva; értsen meg ön, két
papirossárkány.

– Oh, barátom, ez régi találmány; ezt az utazás módját nálunk századok
óta praktizálják a garaboncziás diákok.

– Alázatos szolgája, szólt elfojtott sérelmes érzettel Gábor úr; ez
megint magyar elménczség volt, sajnálom, hogy alkalmat szolgáltattam rá.

– No – no csak ne jőjj tűzbe mindjárt; nem akarom én művészetedet
nevetségessé tenni, sőt még csak hitelét sem akarom kétségbe vonni
szavaidnak, hanem hát már most világosíts fel, hogy immár, midőn ezeket
tudod, mi hasznát veszed? Hidd meg te azt az egyet énnekem, hogy semmi
sem ártott a magyar tudományos szellemeknek inkább, mint az ilyszerű
különösségeken kapás; – egyik a bölcsek kövét keresi s utoljára is a
bolondság kövét szerzi meg, másik örök mozgonyt szerkeszt, a harmadik a
kör négyszegítésén töri a fejét, a kilenczedik pedig a hold lakóit
iparkodik felfedezni; mennyivel több hasznot tettek volna ezek
tudományukkal hazának és emberiségnek, ha tudós chimeráikat szélnek
eresztve, csak egy szántóvas megjavítását, vagy egy kukoricza-morzsolót
találtak volna is fel? mennyivel többet érne az összes alchimiánál, ha
csak azt fedezték volna is fel, mint lehessen hazánk becsesebb
borterményeit külföldre romlatlan állapotban szétküldeni? s mennyivel
nagyobb érdeme volna az astrologia és -nomiának, ha a helyett, hogy a
holdfogyatkozásokat megjövendöli, csak egy falu népét is meg tudná óvni
kenyere fogyatkozásától?! S nem is az a vétke a magyar embernek, mintha
tudományokra nem volna teremtve, oh épen nem, hanem az, hogy üres
hírért, hiú káprázatokért odaadja kenyerét kezéből, nem akar ember, nem
akar honfi, hanem tátos akar lenni, bámultatni, ragyogni a mostani és a
jövendő világban, a jelennel és az anyagiakkal semmit sem törődve.
Ismerek én egy tudományos férfiut, ki a világ minden technicus
művészetében jártas; de ha valaki őt dicsérni találná azért, hogy egy
üres vízmérési műtéttel s javított zsilipei és csatornái alkalmazása
által tömérdek népnek adta vissza kenyerét, vagy hogy azon módnak
kitalálása által, melylyel a borszeszből az egészségtelen kozmaolajat el
lehet távolítani, számtalan betegségnek vette elejét, szörnyen
elszégyenlené magát, még tagadná, hogy mindezeket ő cselekedte, hanem
megmondaná, hogy most egy hagmalactophoruson dolgozik, melyet, ha még
halála előtt elkészíthet, az aztán olyasmi lesz, a miért bámulni fogja a
világ s egy oly port szándékozik feltalálni, mely ha elsül, akkorát
durranik, hogy mind az ötvenkét vármegye meghallja pattanását, azt nem
is említvén, hogy sírja fölött örökké égő lámpát fog égetni; nemde, nagy
bohó ez az én ismerősöm?

Gábor úr meg nem állhatta, hogy el ne mosolyodjék e e szavakra. Tudta,
hogy a szóban forgó tudományos valaki senki más, mint úri maga és
hallgatott.

– De úgy van barátom, folytatá a gróf, első a kapa, azután a hegedű.

– Önnek megboldogult nemzője a kardot aligha mindkettőnél előbbre nem
tette volna.

– Hála az égnek, hogy azok az idők muló félben vannak, mikben önkezével
kellett az embernek jogait megvédeni.

– Veszedelmes csalódás. Ön igen boldog álhiedelmeket táplál magában, azt
hivén, hogy midőn ellenségei hallgatnak, alusznak is.

– Ismét Dömsödi háborgatta álmaidat?

– Háborgatja, háborgatta is mindig; ön mosolyog; ön legfeljebb is
megvetéssel akarja ez embert leküzdeni, de én jól tudom, hogy kivel van
dolgunk; jól ismerem én Dömsödi Jánost kigyói eszével és azzal a
szívvel, mely egy ördögnek is czudar volna.

– Ah, te belőled csak megrögzött ellenséges indulatok beszélnek.

– Csak? Mintha nem tudná ön, minő lábon álltak hajdanában az idvezült
Mihály gróf és a báró egymás ellenében. Nem ez volt-e utolsó szava is a
haldokló grófnak egyetlen fiához: őrizkedjél a Goliáthtól, mert kigyó.

– Az is csak megrögzött családi gyűlölség következménye volt, melyet én
részemről folytatni nem fogok s mely, mihelyt bennem magvát szakajtá,
ellenfelemnél szinte ki fog aludni. A mit apám ellen vétett, azért
vessen számot önlelkével; a mit ellenem tett, azt én neki nemcsak
megbocsátom, sőt a hol szüksége leend segédkezekre, azokkal én leszek az
első, a ki őt megkinálom.

– Szép indulat, csakhogy vesztegetve van; a sívó homok, mely az esőt
beissza, de füvet nem terem, nem oly háládatlan, mint az ő keble. Sőt el
lehet ön rá készülve, hogy mentül több jeleit fogja részéről adni a
kibékülésnek, annál elkeserültebben fog áskálódni ön ellen. Avagy mi
haszna volt, hogy ön a mult téleni éhhalálos szükség idején, a báró
végszükséggel küzködő jobbágyai között több ezer mérő gabonát osztatott
ki? nem úgy fizette-e vissza a báró önnek emberszeretetét, hogy épen
aratás idején, a nagy árvízkor éjjel önnek töltéseit átszakította s ez
által önnek s jobbágyainak százezrekre menő kárt okozott?!

– Ah, te igen sárga üvegen keresztül nézed a világot; miért nem
szakíthatta volna át maga a vízár az átázott töltéseket? Miért kellett
volna azt emberi erőnek segíteni?

– Mert a zsilipek is fel voltak emelve; azt pedig a vízár nem
cselekedte. S hát azért mi volt a köszönet, hogy a minap, az iszonyú
szélvészkor, midőn a felső faluban tűz támadt, ön saját kezeivel sietett
azt elfojtani, míg önnek segélye nélkül a falu nagyobb része bizonyosan
hamuba dőlt volna?

– De ez már talán még sem puszta emberszeretet, itt úgy hiszem, saját
lakosaim és tulajdon vagyonom megmentése szorgalmazott a segélyre.

– Épen nem, mert a szél épen ellenkező irányban fútt, s különben is a
felső faluból a széles árkon s annak partjára ültetett kerteken át nem
egy könnyen érheti tűzveszély az alsó lakóit. S mi lett érte a köszönet?
az, hogy a báró egy falka mételyes juhot az ön nyájai közé veretett s
önnek mintegy ezer darab legnemesebb juha a bőrével fizetett. Itt van a
háladatosság!

– Te mindent a báróra fogsz; hátha jobbágyai, hátha saját jobbágyaim
tették, a mikkel őt vádolod? Hátha csak esetleg történt, a minek te a
kiszámítás nevét adod?

– Egy történetet fogok önnek elmondani. Legyen szíves végig hallgatni s
ha ezentúl is megmarad véleménye mellett, akkor nem szólok többet e
tárgyról. Ön atyja, a megboldogult Mihály gróf, mint ön maga is jól
tudja, katona volt és pedig jó katona; hazájáért, fejedelméért sokszor
folyt vére s hogy kemény csatákat állott ki, mutatják a csorbák azon a
kardon, melyet harczain viselt. Volt az öreg grófnak egy ifjukori
barátja; tudnia kell önnek, hogy azon időkben ezen szó «barát» még nem
volt oly kopott, mint most. Egy barátja volt neki, mondom, lelkéből való
lélek, osztályosa sűrű bajainak és ritka örömeinek; szinte katona volt;
a gróf ezredes, barátja kapitány s csatáiban s csatáin kívül majd
kisérője, majd vezetője. Élt ugyanekkor a környéken egy nevezetes és
tehetős köznemes család, mely azóta végképen kipusztult és elenyészett,
az Óváriak. Az öreg Óvári kiváltképen nevezetes volt azon
tulajdonságáról, hogy igen buzgó katholikus volt és legyőzhetetlen
ellenszenvvel viselteték mindenki iránt, ki vele hitkülönségben élt.
Ennek a jó úrnak volt két leánya: Thekla és Lilla. Híres szépség volt
akkoriban mind a kettő. Thekla később igen szerencsétlenül járt,
tudniillik Dömsödi János nejévé kellett lennie. Apjának köszönhette e
balesetet, ki igen fenhéjázó ember volt s a bárói czím iránt való
előszeretetből szemet hunyt veje jellemminőségére.

Azonban a jó Isten könyörülőbb atyja lőn e boldogtalan asszonynak, mint
az, kinek nevét viselé s nem hagyta őt sokáig itt e siralmak völgyében;
– Thekla, miután egy fiat szült, kiben Dömsödinek eddig is bőségesen
fizeti vissza a sors mindazon gyötrelmeket, mikkel ő másokat
elhalmozott, férje embertelen üldözése és kínzásai következtében
átköltözött ama boldogabb világba.

– Ez megint túlzás; meghalt mellbetegsége következtében.

– Legyen úgy. Nem is az a fő a dologban, a mit mondani szándékozom. A
másik leány Lilla, ki még tán szebb volt testvérénél, nem kevésbbé lőn
annál szerencsétlenebb is. Ön atyjának barátja, Bálnai Körmös István, ki
akkor huszárkapitány és igen deli, férfias tekintetű ifju vala,
megismerkedett a leánynyal s kevés idő alatt igen szoros viszony
keletkezett kettejök között. Bálnai megkérte a leány apjától annak
kezét, de azt az öreg, soha nem nyilvánított okokból, kereken s
mindenkorra megtagadá; gyanítom ez okokat, de minthogy gyanúmmal itt
ismét Dömsödit terhelném s magamat félbeszakasztani nem akarom,
elhallgatok vele. A szerelmesek ekkor a helyett, hogy magukat, mint
illik, jól kisírva, egymásnak örök hűséget esküdtek s egymást
hovahamarább elfelejtették volna, módokról kezdtek gondolkozni,
melyekkel vágyaik czélját megközelíthessék, s azokat nem sokára találtak
is. Titokban egy protestans lelkészszel összeadatták magukat s élének
azontúl mint férj és feleség. Az öreg Óvári nem tudta meg elébb a
dolgot, mint mikor már annak következményeit tovább rejtegetni nem
lehetett, s leánya kivallotta, hogy ő nő és anya. Eleget dúlt, fult,
fenyegetőzött az öreg, de mit volt mit tenni, a dolog elannyira
megtörtént, hogy meg nem történtté nem lehete többé tenni. Hanem
mindamellett is szörnyen rejtegeté a dolgot; leányát fürdőkre küldé s
annak fiát látni sem akará, ámbár ha akarta, sem láthatta volna, mert
Bálnai, mint a tigris, úgy féltette gyermekét és három éves koráig soha
más szobában a gyermek nem aludt, mint az övében. – A negyedik évben
történt Theklának szerencsétlen, vagy ön szerint természetes halála,
melynek természetességét annyira szívére vette az öreg úr, hogy azontúl
becsülni kezdé másik vejét s megengedé neki a házához járást és
leányávali találkozhatást, sőt nem volt idegen az összeköttetés
nyilvánossá tevésétől is, annyival is inkább, minthogy Bálnai tehetős,
jó birtokú nemes volt s mellén érdemjelül aranykeresztet és emlékpénzt
is viselt. Ekkor fejlődött ki bizonyos titkos összeesküvés az országban,
melynek czélját a mai napig sem tudom, de melynek, mint a később tett
nyomozódások mutatták, igen messze kiterjedőnek kellett lenni. Itt
mutatta ki Dömsödi János fulánkját a maga teljes méreghatásával. Mint
vádló lépett fel Mihály gróf ellen és az összeesküvésben résztvevéssel
vádolta őt. A derék, harczban őszült becsületes arczú, tiszta jellemű
férfi törvényszék elébe állíttatott, oly vétekkel vádoltatva, melytől
lelke irtózott, – irásai bizonyítottak ellene, miket soha nem irt;
jobbágyai esküdtek fejére, megvesztegetve átkozott galád kezektől s csak
elmúlt tetteinek s addigi tiszta, hű ragaszkodásának köszönhette, hogy
ősz fejét a gyalázatos haláltól megmenté s büntetése élethosszú
számüzetéssé lágyíttatott. Képzelheti ön magának, mi jól eshetett e
büntetés-lágyítás az öreg grófnak, hisz a Szilárdyak honszeretetöket
egyik a másiktól szokták örökleni. És barátja, mindíg hű barátja,
Bálnai, mikor megtudta Mihály úr ezen balesetét, búcsút vőn fiatal
nejétől, egyetlen fiát testvérére, Körmös Gáspárra bízta, ki,
közbevetőleg mondva, igen becsületes ember volna, ha jellemtelen, fukar,
gazember nem volna; s a grófot önkénytesen követte a számkivetésbe.
Emlékezhetik ön rá, – még akkor ugyan kis fiú volt, alig öt vagy hat
esztendős, – midőn ősz édes atyja sírva csókolta önt, – mint hitte –
utolszor életében, mily biztatóan ölelte őt át egy magas, sötét hajzatú
férfiu; az én emlékemben még most is elevenen vannak rajzolva azon nap
eseményei: a két hű barát nemes arczai s ez arczokon a magasztos
fájdalom! – – Elhagyták mindketten a hazát; Isten ótalmába ajánlották
kedveseiket s elhagyták azokat is. De megemlékezett azokról, a kinek nem
ajánlották is, megemlékezett Dömsödi János s mutatta is, hogy nem
feledkezett el róluk. Megtudta, hogy Bálnai István egy időben
Helvetiában jártakor a protestans hitre tért át s ezt tudtára adta
ipának, a vakbuzgó Óvárinak. Ha gyilkossággal vádolta volna Bálnait
előtte, nem tett volna oly nagy hatást árulkodásával, mint így. Az apa
rendkívüli dühbe jött; ha leányát hirtelenében el nem rejtik előle,
talán mindjárt megöli, így azonban annak házassági szerződését
összetépte, agyonátkozta a bujdosó Bálnait s valamennyi szeleket a
nyakába kivánva neki, megesküdött mind a tizenkét apostolra, hogy
leányát, ki soha sem volt még eddig senkinek is felesége, a legelső
gazemberhez hozzá adja, a ki megkéri. És a sors úgy akarta, hogy a
legelső kérő is gazember legyen. De mégis ne hárítsunk mindent a vak
sors nyakába… itt ismét Dömsödi kezei munkálódtak; tudta, hogy van
Bálnainak egy halálos ellensége, Gyékény Márton köznemes és a
legkegyesebb külszínű farizeus s hogy sehol úgy megátkozva nem leendne
Bálnai felesége, kit ő férjestül és apóstul együtt szívéból gyűlölt,
mintha ennek a körében kellene végig kínlódnia életét. Ez a farizeus
Dömsödi unszolására megkérte Lilla kezét s kegyeskedő tettetései,
hypocrita, álszent magaviselete által nagyhamar annyira megnyerte az
öreg Óvári kegyét, hogy ez nem gondolt Istennek tetszőbb dolgot
cselekedhetni, mintha leányát, kinek már eddig is véghetetlen
exorcismusokra lehete szüksége, e jámbor, istenfélő karjai közé
taszítja. És úgy lőn. Bálnai neje férje életében újra férjhez adatott s
neveztetett Gyékény Mártonné nemzetes asszonyomnak. Sok volna mind
elmondani az általa négy hónapig kiállott kínszenvedések különféle
nemeit, elég legyen annyit említeni, hogy az egykor imádandó szép
asszony rövid idő alatt csak árnyéka lett egykori önmagának s
boldogtalan utóházassága negyedik havában, tehát a szokottnál jóval
hamarább, egy gyönyörű kis leánykával ajándékozta meg szerencsés új
férjét. Gyékény Márton uram azonban nem volt azon ember, ki minden
jóvolta mellett is ily tünemény felett rendkívül örvendezett volna, sőt
inkább annak tudata, hogy saját családjába van beoltva az általa
leggyűlöltebb ember sarjadéka, a kétségbeesésig dühössé tevé őt. Volt
mit szenvedni a szegény asszonynak s az ártatlan csecsemőnek; míg az
öreg úr roppant pénzösszegekkel volt kénytelen vejétől engedékenységet
vásárolni, hogy lármát ne üssön a dologból, csak Goliáth János volt, a
ki ilyenkor kaczagott és tombolt örömében. Mindeddig abban a boldog
hitben élt mindenki, hogy Bálnai élethosszú, önkénytes számkivetésében
örökké oda fog csavarogni, s majd valahol megeszik a krokodilusok, midőn
egy kegyelmes kir. leirat következtében a számkivetettek s köztük Mihály
gróf is engedelmet kaptak a visszatérhetésre s nem került bele négy
hónap, hogy a bocsánat-levél köröztetése után Mihály úr és Bálnai ismét
visszatértek. Képzelhetni azt az indulatot, melyet érzett a megtérő
férj, midőn nejét más hitvestársául találta. Egy hónap mulva az öreg
Óvári megszökött Magyarországból, annyira üldözte őt nejeért Bálnai,
kitől megválni Gyékény Márton sehogy sem akart, részint azért, hogy
ellenségén bosszúját állhassa, részint, hogy neje hozományát továbbra is
birtokában tarthassa. Bálnai pört indított ellene, de melynek sem ő, sem
Lilla nem érték végét, egy s ugyanaz nap haltak meg mindketten; persze
ezek is nagyon természetesen múltak ki a világból, noha orvosi bonczolás
után nem kevés patkányméreg fedeztetett föl belsejökben.

– Ez elég borzasztó eset, szólt közbe a gróf.

– Oh a borzasztó még ezután jön. Bálnai meghalván, miután ő rajta kívül
senki a szükséges pöriratokat, többek közt a nála volt házassági kötés
párját előmutatni nem tudta, a házasságot megerősítő protestáns lelkész
pedig az ellenfelektől magára hagyott ijeszteni, a megkezdett kétes
kimenetelű pör felfüggesztetett. Azonban Gyékény Mártonnak sem volt mit
örülni győzedelmén. Ipa, az öreg Óvári, férfiutód nélkül halálozván meg,
vagyonait elfoglalta a kir. ügyész; a leányágat illető jószágokat pedig
Dömsödi keríté kezéhez. És Dömsödi ellen soha sem mert pörölni Gyékény
Márton, hanem arra várt, hogy majd ha az meghal és titkait magával viszi
a sírba, akkor aztán visszaköveteli örököseitől a magáét. Ez alatt a kis
leány, kit szinte anyja nevére kereszteltek, fölnevekedett, a nélkül,
hogy tudta volna, hogy más is van az életben, mint nyomor és fájdalom és
kínszenvedések. Gyékény jól tudta, hogy e leány, a ki őt apjának nevezi,
ellenségének leánya, kit a haszonlesés miatt el nem űzhetett házától,
sőt inkább gondoskodnia kellett róla, hogy az még el se szökhessék onnét
s ezen gyötrő dilemma közé szorulva, kin tölthette hamarább bosszúját,
mint a kis Lillán, kinek keserves sírása naponként a szomszédba hangzék
szélylyel. Márton szomszédjában lakott Bálnai testvére, a fukar és
magába vonult Gáspár, kinek házában olykor megfordult Bálnai
elsőszülöttje, István, ki mostanában az *-i collegiumban a lelkészi
pályára készül. Erős, hajthatlan jellem. Kissé darabos az iskolai zárt
élet hiányos volta miatt, de annál romlatlanabb lelkületű. Ez megismerte
Lillát. Azt természetesen nem tudta, nem is tudhatta, hogy egy atyja és
egy anyja volt mindkettőjöknek, mert Gáspár nagybátyján kívül eredetéről
senki sem világosíthatta fel, az pedig nem is olyan ember volt, kitől
ingyen megtudhatni valamit. Tehát megismerte a leányt, megszánta annak
elhagyott voltát s örökös kínoztatását s egy napon magával elszöktette…
Már most mi fog ebből következhetni? A gyermekek nem tudják, hogy
egymáshoz mily közel rokonságban állanak. Testvérek. Szépek mind a
ketten. Kivált a a leány a legeszményibb szépség, arczra, termetre és
lélekre. Tele költői érzelmekkel, tűzláng phantasiával. Az ifju nem
kevésbbé szép, férfias jellem és tekintet, kinek önzéstelen hű
nyájassága, lehetlen, hogy meg ne nyerje az eddig csak fájdalmakat és
durva üldözéseket tapasztalt lányka szívét. S mi lesz belőle? Szeretni
fogják egymást a legőrültebb szerelemmel. Még ez eddig nem baj. A fiu
becsületes ember, jól végzett s nagyhamar valamely szerény kis lelkészi
állomást fog nyerni s szerelme tárgyát nőül veszi. Így fognak élni
boldogul három-négy évig; lesznek gyermekeik, fiak és leányok. Ekkor fog
ez a gazember előállani, – mert hogy az egész az ő cselszövénye, úgy
hiszem, mint az eget fejem felett, – s fel fogja világosítani a két
házastárs között létező testvéri viszonyt.

– Hah! hisz ez a gondolat képes volna az embert megtébolyítani.

– Ugy-e, veszteni kezdjük közönyösségünket?

– Az Istenért, ezen segíteni kell. Tudtokra kell adni előre a veszélyt,
melyben forognak.

– Csakhogy az már aligha lenne előre. Hat hónapja, mióta * városában
élnek mind a ketten. A fiu titkol minden köztük létező viszonyt s
titokban a leggyöngédebb gondoskodással forgolódik a leány körül s ha
valaki felőle kérdezősködik, nagyon rossz néven veszi, mint ezt bátyám,
az öreg Rónai, ki ott helyben pusztabiró s a fiút igen szereti, saját
magán tapasztalá.

Leandert mód nélkül meghatotta a történet. Bármint titkolá is, bármint
akarta hidegvérűen mellőzni gyanúit, ismerte Goliáthot egész gonosztevői
képességében s itt úgy csomóra voltak szedve a háló fonalai, a dolog
rejtelmes menete oly egymásból folyó és kiszámított, hogy szinte lehete
látni a pókot, mely hálóját szövi. És a háló két, gyanút és veszélyt nem
ismerő ártatlan lény feje fölött kiterjesztve, kik még csak nevét sem
hallották közös ellenségöknek, annál kevésbbé tudhatják, hogy miért
üldözi őket a sors képében egy átalkodott, rovásra haragvó nem ember. És
e két esendő lény az, kiket a meghalt Mihály gróf úgy szeretett, mint
saját gyermekeit s kiket utolsó áldásában saját fiával együvé foglalt,
de a kiken ez áldás nem fogott s kiknek sorsáért fiától fog majd egyszer
számot kérni, ott a szivárványok boltozatán felül, honnét a föl nem
törlött könyek hullását számlálja.

– Vádol a lélek, szólt arczára tapasztva kezét az ifju gróf; vádol a
lélek, hogy őket igy el tudtam felejteni, pedig ha egy népet tennék is
boldoggá, de ha őket elhagytam veszni, nem mehetnék nyugodtan ki az
életből.

– Ön erről nem tehet, szólt közbe Rónai, legalább még eddig nem
tehetett; vagy azt hiszi ön, hogy ha legkisebb sikerét várhattam volna
az ön közbelépésének, nem siettem volna érző szívéhez folyamodni? De
ezzel nem lett volna segítve. Ön csak azt tehette volna, vagy valami
olyast, mit az öreg gróf tett, ki, hogy a gyermekek sorsán
könnyebbítsen, pazar bőkezűségével árasztotta el őket és épen e
bőkezűség verte be azoknak fejét; nagy mennyiségű összegeket küldözött
Körmös Gáspárnak, hogy unokaöcscse ügyefogyott sorsán könnyebbítsen
vele; ez pedig annál inkább rajta volt, hogy ama bőven kamatozó
ügyefogyott sors valahogy jobbra ne változzék; ugyan így akarta Gyékény
Mártont is megvesztegetni, épen a legfájóbb oldaláról szurkálva ez által
az embert, mintegy figyelmeztetvén rá, hogy az őt bosszantó titoknak más
is birtokában van, ki védője akar lenni annak, kit ő üldöz. Tehát
előlegesen segíteni nem lehetett, a történendőket megjósolni szinte
lehetetlen volt s hogy jóvá tenni lehetséges-e, azt az Isten tudja.

– Lehet, szólt elhatározott erővel Leander és arcza sugárzó lőn, mint
egy diadalra menő hadvezéré, homlokán ilyenkor valami nagyszerű
fenköltség látszott, szemei lobogtak.

– Lehet! ismétlé s igaz hévvel rázta meg Rónai kezét, ki mélyen
tekintett az ifju szemei közé, mintha gondolatjait akarná meglátni.

Nemes elhatározottság ült a gróf homlokán.

– Ők mentve vannak, mondá magában Rónai könnyebbülten.

* * *

Másnap Szilárdy Leander egyedül, minden kisérő nélkül, elutazott.



A SZALMAKUNYHÓ.

  Sem rózsa nem leszek,
  Sem galamb nem leszek,
  Mert én édes rózsám
  Csak a tiéd leszek.

_Népdal._

Merülj fel képzeletimben ifju gondolatim bölcsője, kies Alföld. Terítsd
ki lelkem szemei előtt végetlen rónáidat; mutasd fel emlékemben
délibábos pusztáid nagyszerű képeit s mezőidet, miknek láthatára nincs.
Hadd lássam őket még egyszer, hadd szíjam lelkembe arczod vonásait, hadd
fesselek le ország-világ előtt, mint egy ifju menyasszonyt s hadd
mondjam akkor: ime ez oltárkép, eszményképe a paradicsomnak, melynek
ege, földje oly anyai kegyelettel mosolyg, e nagyszerű templom, az én
hazám!

Nézzétek őt! A nap verőfényben mosolyg le reá; füveiben a harmat
gyémántja tündököl; mezője ki van hímezve, mint egy oltárszőnyeg.

A szem kifárad, míg végtelen láthatárát bejárja, azon láthatárt, melyet
sem hegy, sem kőhalmok nem korlátoznak, – mely egyenesen az égben
végződik.

Távol, a halványuló zöld messzeségben, átlátszó ködtenger rezeg,
lassúdan hullámozva, mint egy zöld oczeán. Az a délibáb.

S amott túl a ködökön, a félhomályban egy népes város hegyes tornyai
látszanak, mely körül sűrű fáktól körzött tanyák vannak elszórva.

A levegőben a pacsirták énekelnek, lábainknál a gyöngyvirág nyílik, a
távol mezők zöldjébe ezer színű virágok zománcza olvad, – a
pásztorhalmok körül nyájak legelnek, kolompjaik csengése a
pásztorfurulyák danáival vegyülve oly idyllszerű!…

Az ég tengerében rózsák és liliomok fellegei úsznak.

Egy kellemes nyárfaerdő végén áll egy kis szalmával fedett tanya; falai
folyondárral ellepve, udvara közepén nagy olajfa, kerítése virágzó
vadjázmin, belül rajta virágzó mályvarózsák sorai vonulnak. A ház oly
kellemes helyzetű, kinézése oly élvezet-igérő, hogy láttára érző
embernek ezer boldog gondolatai támadnak nyugalmas, édes házi életről; –
a czélját elért boldogság reménye mosolyogva simogatja az ember
érzéseit, ölébe veszi a hivő szívet, elringatja és ad neki szebbnél
szebb álmokat és igér neki, mint hizelgő dajka a kedvencz csecsemőnek,
szép játékszereket, édes csókokat, ölelő kart, hű szívet, meleg tűzhelyt
és meleg kebelt, mosolygó eget és mosolygó szemeket, puha fekhelyt, ősi
földön termett istenáldotta kenyeret, szalmagunyhót és elégültséget.

E kis ház előtt kedves árnyékú szőlőlugas áll, melynek közepén zöld
gyepágy van rakva. E gyepágyon fiatal lányka ül; ölében sötétzöld
szőlőlevelekre pirosló szamóczák vannak elhintve, s ez illatos
szamóczáknak jutott azon szerencse, hogy a kedves helyről szemenként egy
a lányka mellett ülő ifju ajkaihoz vándoroljanak.

Érdekes egy pár alak; a lányka fehér habkönnyű öltönyében, mely alatt
sylphidi termete a leggyöngédebb körrajzokban tünt elő; a festőien szép,
tojásdad arcz, melynek friss rózsaszínével csodaszépen vegyül a hanyatló
nap aranyvilága; a sötét-fekete szemek, mik fölött hosszú selyem
szempillák tartanak árnyékot; a gyermekien teljes ajkak és ez arcz körül
simított atlaszfényű hajfürtök, mik gazdag tekercsekben hullanak le
vállaira, s a minden vonásokban, minden mozdulatokban magát kedvesen
jellemző báj és eszményi ártatlanság első tekintetre is megragadják az
emberben mindazt, mi érez és eszmél: szívet, lelket és észt.

Az ifju a helyzetek azon legkellemesebbikében volt, melyet
tapasztalhattak, kik egykor boldogul szerettek, a szerelem azon
kifejlődési szakában, midőn a högy ragaszkodó, szende bizalma, a
legédesebb odaadással jogosítja a szeretőt meghittebb szabadságokra, míg
ez saját magától látszik őrizni annak gyanútlan ártatlanságát, nehogy a
virágot, mely egykor úgy is az ő keblén fog kinyílni, még bimbójában
letörje. Ez a legszebb jelenet a boldog házasság előzményeiből.

Az említett ifjút aligha nem láttuk már valahol, csak hogy más alakban.
Ez a sasorr, ezen tele ajkak, az éptekintetű, életerős arcz, ez izmos
termet, mintha már egyszer megjelentek volna előttünk, csak hogy nem
úgy, mint most; nem kerek pörge kalappal fején, zsinóros és apró ezüst
gombokkal rakott dolmányban, mely félvállára van vetve. Domború mellét
aranyvirágú zöld selyem mellény fedi, apró arany gombokra; karjain
borjúszájas inge hímzett szegélyei lobognak.

Ez ifju a környéken Rónai Sándor név alatt ismeretes s az öreg Rónai
pusztabiró rokonának tartatik.

A lányka az ifju fejére teszi kezét s annak apró fürtökbe göndörült
hajával játszik.

Az ifju átöleli a lányka karcsú derekát s szemeivel hosszasan szemeibe
tekint; a lányka keze az ő kezében van és reszket. A lányka szemei nem
birják el az ő tekintetét s arcza elpirul, szemeit lesüti. Az ifju
megközelíti ajkaival a lányka ajkait, de nem csókolja meg. Arczát
visszavonja s a lányka kezét elereszti.

– Már távozni készülsz? akará a lányka mondani, de nem azt mondta. Eredj
már, szólt, az ifjút gyöngéden eltolva magától, nézd, késő este lesz;
tudta, hogy ifja nem egy könnyen fog szót fogadni.

– Leány, szólt az ifju, összefont kezeit térdére nyugtatva. Voltak-e
valaha sejtelmeid? megérzetted-e valaha előre, ha bú, ha öröm várakozott
reád? Azt a jövendőmondó érzést, melynek okát ki nem magyarázhatja az
ember?

Azt a kellemetlen, gondszerű szívdobbanást, mely legnyugodtabb örömei
közepett megszólítja a pihenő lelket s egy fekete táblára mutat, melyre
semmi sincs irva, de a mely fekete, mint a jövendő titkai?…

A lányka arczán hirtelen keletkező búskomolyság vonult végig, mint mikor
a napfényes mezőn az égen úszó felhők árnyékai futnak keresztül; egész
tekintete elváltozott, valami homályos költői halaványság foglalt rajta
hirtelen helyet, merev, szoborszerűvé változtatva a gyöngéd vonásokat;
szemei tágan, feszülten néztek a távolba, mintha a világon keresztül s
azután ön lelkébe nézett volna velök, homályos, mástól nem látott
tárgyak átvonultát szemlélve mindkettőben. Ajkai és homloka látnoki,
rejtelmes kifejezést nyertek; látszék, hogy szokatlan húr van
megpendítve lelkületében; aztán hirtelen összeborzadt s keblébe vonva
szép fejét, félénk szeliden bútt kedvese ölébe; az átölelte őt
gyöngéden, térdeire emelte és magához szorítá.

– Nézd! szólt a leány szokatlan, vad, költői hatálylyal s egyik karjával
ifja fejét voná magához, másikkal a csillagosodó égre mutatott, amott
azon négy csillag között van egy kicsiny, de fényes csillag, oly szépen
szokott ragyogni! azt hiszem, hogy e csillagnak összefüggése van az én
sorsommal; miért? nem tudom, de hiszem és érzem, hogy ha e csillag
tisztán ragyog, én is szokatlanul örülök, – s ha homályosan sáppadva
kél: szomorúságot hoz számomra és bánatot. Ládd, most is mily sáppadozó,
mily szomorú, mintha sírna; a többi mind fényesen tündököl, csak ez az
egy reszket halvány fényben. Hát neked van-e csillagod?

– Van, de az enyim közelebb van, mint a tied; nem is oly halvány, mint a
tied; szebb is, mint a többi csillag az égen, mert az enyém itt van
karjaim közt.

A leányka reszketve hajlék a hizelgőhöz.

Az ifju érzé, mint remegnek gyöngéd tagjai keblén, pedig a nyári est
langyos volt és kellemes.

– Nem tudom, álmodtam-e vagy hallottam valakitől, mond a hölgy, hogy
minden embernek egy csillaga és egy virága van, mely iránt úgy érez,
mint testvér testvére iránt. Ismered-e a turbán-liliomot? nem szép
virág, nem kedves, senki sem szereti és énnekem mégis kedvencz virágom
ez, talán azért, mert oly magánosan, oly rejtetten lakik, sötét avas
erdők mélyében, vad zuhatagok köves medreiben. A szentkirályi erdőben
láttam ily virágot; egy csermely tócsájából nőtt ki, mely sötétkék színű
volt a fölébe hajló bodzafa gyümölcseitől, naponkint mértföldnyi útat
tettem hozzá, hogy megláthassam. Más nem találja szépeknek májfoltos
virágharangjait, én bámultam azokat; más nem érzi szagát, én újszerű,
lélekemelő illatot szíttam belőle; – vágyva lestem, mint nyílik ki egyik
bimbaja a másik után s mint hervad el egyik virága a másik után; gyakran
késő délutánokig mulatkoztam vele s mikor elváltam tőle, úgy tetszék,
mintha kibeszéltem volna magamat valakivel, s nem egyszer történt, hogy
épen vele álmodtam. – – Tegnap, a mint ismét elmentem azt meglátogatni,
oly valami nyomást érzettem szívem körül, mintha sejtettem volna, hogy
nem fogok benne gyönyörködni többé; jól éreztem: ott feküdt letörve a
víz színén, virágai el voltak hervadva s széttépett levelei ázottan
uszkáltak a vizen. Azóta úgy érzem, mintha lelkem egyik része halt volna
meg, – kivált…

Reszketve elhallgatott a leányka.

– Kivált? kérdé feszült figyelemmel ifja.

– Midőn az átfeketült víz színére áthajoltam, hogy kedvencz virágomat
belőle kivegyem, a fekete víztükörben egy idegen arczot láttam meg;
mintha vállamon keresztül reám nézett volna…

– Egy idegen arczot? kérdé megütközve a szerető.

– Lehet, hogy csak képzelém; nem is mertem még senkinek mondani, féltem,
hogy kinevetnek vele, mert a mint ijedve felsikolték, már akkor nem
láttam azt sehol s a bozótot nem mertem kutatni.

– Minő volt?… haja… vonásai?… nem tudnál emlékezni felőle?…

– Oh, mintha most is előttem lebegne! Azok az egymáshoz közel álló
szemek, a sűrű szemöldök, a kicsinyke áll, e fölfelé tolt szőke haj s az
egészen uralkodó baljóslatú kifejezés, mindezt soha nem tudnám
elfelejteni; sőt sokszor, ha elmélázok a külvilág ezer tárgyai felett,
úgy tetszik, mintha az egész mindenség az ő arczaival volna tele, főleg
a felhők között igen sokszor látok hozzá hasonló, bántó alakokat; csak a
vércsillag[4] és a böléndek ellenében érzek oly félelmet és taszító
undort, mint ez arcz iránt.

Az ifju szemeiből villámok löveltek, haragvó villámai a nem várt
fölfedezésnek; a leányka szinte megijedt tőle.

– Tehát ismét és ismét kell veled találkoznom?… Miért, hogy épen ott
kell lenned, hol az én útam visz keresztül? Miért hogy épen én és te –
és szüntelen én és te jövünk össze? Mintha egymás vesztére volnánk
átkozva a világra…?

– Te is láttad őt? kérdé félénk-bizalmasan a leányka.

– Az ifju kihivólag tekinte körül, mintha azt sejtené, hogy újólag
közelében van az ismert kisértő. – Az éj hallgatott, csak az estfuvallat
susogott a lugas levelei között.

– De hát nem isten-kisértés-e ez ily egyedül, távol minden segélytől, a
puszta erdejének tövében laknod? miért nem akarsz a városba átköltözni?

– Mert az, a kinek határtalan hatalma van lelkem fölött, így akarja. –
Távol lenni minden emberi lehellettől: – ez az ő akaratja. – Egy kutyát,
meg egy imakönyvet adott búcsúzásakor és így szólt:

– Semmitől se félj; hol ember nem lakik, ott bátran lehet élni; ezen eb
nagy philosoph, ki nem állhatja az emberi arczot; hizelegj neki és ez
távol fogja őket tőled tartani; a kisértetek ellen pedig megvéd az
Isten. Midőn egy este remegve megvallám neki, hogy egy ismeretlen ifjút
szoktam az ő neve mellé imádságaim közé szőni, nyugodt vérrel csak ezt
felelé: jó, – vigyázz magadra; nem mind angyal az, kinek arcza szép;
azon út, mely a paradicsomba visz, épen tőszomszédja annak, mely a
kétségbeesés házához vezet; ha emerre találnál tévedni, egy jó tanácsot
adok: végy czukrot és olvaszd fel tiszta vízben s tedd félre, hadd
álljon és rohadjon meg, fél év múlva életölő méreg lesz belőle; lehet
idő, hogy hasznát veszed.

– És kicsoda ez irtózatos ember, kinek oly nagy hatalma van feletted?
kérdé az ifju s keble aggódva hullámzott fel s alá.

A lányka szorosan simult hozzá s ajkát elfedve kezével, titkolózva súgá
fülébe: «testvérem»; azután összerezzent, mintha megbánta volna, hogy e
szót kimondá.

Az ifju szívéről nehéz kő, nehéz aggodalom gördült le; de csodálkozó
meglepetés foglalta el helyét.

– Honnan tudhatja ezt? kérdezé magában és nem birt rá megfelelni. «Tehát
testvérét ismeri?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen ifju gróf Szilárdy Leander volt, kinek meghalt édes atyja
végrendeletében e kötelességet hagyta hátra: «boldogítsd barátom
gyermekeit»; s miután keblében e parancs, titoknokának aggodalmas
előadása által kétszeres erővel élénkült fel, nem nyugvék addig, míg
ennek, bárha csak részleg is, eleget nem tőn.

Előre értesülvén, hogy Bálnaiban egyike lakik azon embergyűlölő
szellemeknek, kikhez hizelgéssel, jótéttel közelíteni nem lehet, ki az
ajánlkozótól csak e diogem szókkal kérne szolgálatot: «eredj előlem»,
szállást az öreg Rónainál vőn, ki akkor Monostoron pusztabiró s
Bálnainak jó ismerőse volt, s azt tervéről értesítvén, Rónai Sándor név
alatt rokonának adá ki magát; itt és így nyert alkalmat a rejtélyes
testvérek megismerésére. Ritkán találta őket együtt, akkor is oly
aggodalmas titokőrző tartózkodásban, hogy a félt rejtelem nyomára a
jelen perczig nem akadhatott.

De közbejött egy igen egyszerű körülmény, melynek később igen sokszerű
következményei lőnek, legelső okozatja pedig az lett, hogy Leander
mélyebben talált az atyai végrendelet teljesítésébe belebocsátkozni,
mint azt egyelőre hitte volna. A kis Lilla, azon idő óta, hogy a mostoha
házat elhagyá, mind alakra, mind bensőre nézve ideálszéppé kezde
fejleni. A gyermekded, telt vonások szűzi classicitásba olvadtak át, az
ajk nemesült, a szemek bolygótüze csillagfénynyé tisztult, a könnyű
termet remek idomzatúvá fejlék. A leány oly szép lőn, hogy ki egyszer
meglátta, soha sem felejté el többet.

S ehhez járulva ama költői hajlam, mely a tartós magány elvonultságában,
a különben is ábrándokkal ellepett kedélyen uralkodóvá lőn, a
gondolatoknak ama fenkölt szárnyalása, a legegyszerűbb népköltészet
hangulatában; az érzelmek nemes emelkedettsége, a romlatlan szívépség s
mint mesés maradvány a vadon ősidőkből, a legtisztább, a legszentebb
ártatlanság, egyelőre úgy megragadák Leander figyelmét, hogy egy cseppet
sem bánta volna, ha az atyai hagyomány sokkal szigorúbb részletességgel
fejté vala ki a végparancsot, miből természetesen az következett, hogy
addig értelmezgeté a végrendeletet, míglen rá is akadt annak igazi
értelmére – a szép, kis védenczkébe veszedelmesen beleszeretvén.

Naponként erősebb lőn meggyőződése, hogy e hölgyben oly kincset fedezett
föl, minőt ez ideig hiában keresett, hogy benne lelkének mására talált,
s e találkozás mindkettőjökre nézve új világot, új lelket, új életet
teremte.

Mennyivel különböző a természet gyermekének minden lélekmozdulata a
mívelt világ korlátozott röptű szellemvonaglásaitól, mely önmagát
költészetnek nevezi! pedig költészet nincsen sehol, csak az érzelmek
tökélyes összhangzásában, s ezt semmi nem eszközli a természeten kívül.

A pacsirta énekel odafenn, a természet gyermekének lelke ott szállong
vele a magasban s énekének minden hangját érti és érezi; testvérének
nevezi a csermelyt, melynek kristályvizéből iszik, andalogva hever annak
füves partján s ha tükrébe letekint, Isten képét látja benne saját
arczulatán. Belát a derült ég boltozatlan ürébe s lelke túl viszi a szem
láthatárán. Mindenik csillaggal ismerős; tudja, melyik közöttük a jó,
melyik a baljóslatú; érzi a bűverőt, melylyel a telehold szédíti magához
a föld lakóját, s a nap arany virágú melegében ismeri az áldó szellemet,
ki a világot és az örömeket teremté. Talány előtte a természet minden
tüneménye, de szavakat hall és dolgokat lát, miket nem hall és nem lát
senki más; ismeretei újak és különczek. A délibáb eszményi panorámája, a
világos mindenség kitárt könyve, melyből fénylátó lelke olvas; – nevéről
nevez mindegyik virágot s szellemeket tulajdonít nekik; a szomorú
árvalányhaj, a sötéten uralkodó királyi zászpa, a szabad sziklák virága,
a kökörcs, a zsarnok ördögborda, az undok pöfeteg, az ábrándos
napraforgó, mind ismerői, s köztük részvétét vagy utálatát megosztja. Ő
érti a langy estfuvallat beszédét, mely a mező illatos virágait megy
látogatni; tudja, miért oly hideg, miért oly haragos az őszi zivatar,
mely szerelme leányait, a virágokat nem találja többé, s a fergeteg
mennydörgő szavában ki légyen, ki oly világrendítve szól; tudja, miért
sárgul meg, miért hull le a falevél, ha a nap megszün melegítni; s a
csalogány miért énekel csak tavaszszal és csak éjszaka. Álmai mindegyike
egy-egy tündérlámpa, melynek a szív lapjára rajzolt varázsképeiből
jósmagyarázatokat alkot; egész élete egy regény, melyben csak emberek
nem visznek szerepet, s ihletett magányát nem látogatja más, mint az
Isten szeme és az álom.

Minő lehet ily lény szívében a szerelem, ez a minden indulatok napja, a
költészet költészete, mit csak tükörből tanul ismerni a művelt világ s
divatul szokja el egyik a másikától, vagy könyveiből oltja át az érzést
éretlen, korcs-gyümölcstermő szívébe? Minő lehet ily lény szíve a
szerelemben, az a romlatlan, éperejű szív, mely, mintha akkor került
volna ki Isten teremtő kezéből, tiszta és öröklángú, melynek indulatai
nagyok és magasztosak, érzelmei igazak, vágyai fenköltek, ragaszkodása
hű? – Ilyen lehetett az első nő, ki az első szerelmet hozta magával alá
az égből.

Vannak rokonlelkek, kik gyakran egy időben, egy közös gondolatot
szülnek, mintha csak egy, két alakban ható életmű volnának, vagy mintha
az örök teremtő erő, egyetlen életeszmét ketté szakítva, azt két lénynyé
változtatta volna, kik egymást vágyva keresik és talán az életben soha
meg nem találják; de ha megtalálják, egyetlen tekintet elég számukra,
hogy egymásban a keresett félre ráismerjenek.

Leander, mióta Lillát megismeré, feledte, hogy rangja mily magas; a
lélek magassága előtt letörpül minden rangfokozat, a két rokonlélek
egymással egyenlőnek érezte magát.

Nem kérdék, nem is mondák egymásnak, hogy mit éreznek; nem esküdtek, nem
vallottak egymásnak szerelmet, nem hizelegtek mézes szavakban: de
értettek minden pillanatot egymás szemében s mondhatlanul érezték egymás
érzéseit. Ez a szerelem delejhatalma.



IFJABB DÖMSÖDI GÓLIÁTH PÉTER.

  Az én búcsúzásom nem lesz hosszú,
  Csak egy szóból álló, de szomorú.

_Népdal._

Az alkony pirja lehamvadt az égről. Hold és csillagok jöttek fel
helyébe; langy estszél repkedett pillangószárnyakon az illatos mezők
felett; a boráglugasból ábrándos suttogás és élveteg sóhajok méla
hangjai vegyültek bele.

Négy alak megy sötéten közelítve a magános lak felé; fel-feltekintenek a
holdra s átkozzák, miért oly világos. A nyárfaerdő végén megállanak.

Egy közülök spanyol köpönyegben, előkelő, halavány arczulattal
körültekint s rámutat a magányos tanyára, mintha egy gonosz lélek
küldene kinyújtott kézzel néma átkot veszendő áldozatára.

– Ez a tündér laka? kérdé szúró hangnyomattal egy másik vele jött alak,
kinek a felhajtott százrétű köpönyeggallér és lenyomott talián sipka
közül csak hegyes orrmánya látszik; a hol leányt akart uraságod ölelni,
aztán kutyát fogott?

– Hű-hűm? szólala meg egy harmadik pőregatyás nép, kinek feje nem igen
van messze vállaitól, hát a nagyságos úrnak is foghagymás volt az orra
attól a szép leánytól? Hej, a ki áldója van! ismerek ám én pedig egy
legényt, kinek későn, korán szabad járkelte van abba a tanyába, s olykor
úgy fordul, hogy éjfél után lovagol el onnét, aztán még a kutya sem
mordul rá.

– Nem úgy mint a nagyságos úrra… hahaha! ő kegyére a tündérke
ráhuszította az ebet, mikor legyeskedni kezdett körülötte.

– Hallgass! szólt a halvány arczú s mérgesen oldalba döfte a százgallérú
ingerkedőt.

– Bizony, folytatá a nyakatlan pőre ficzkó, az nem Isten állatja, a
kutyát akarván definiálni; két lábát nem birja mozdítani s a másik
kettőn mégis akkorákat ugrik, mint a bakkecske; mérges, mint a hörcsök;
a kit az egyszer megszorít, ha addig él is, belekóstol a lábakásájába.

– Csitt… mi az ott, a sövény mellett… paripa?

– Biz a… Mondom, hogy most is ott szedi az úrfi az epret.

A halvány arczú szemei pokolian-vad világgal fénylettek; leveté köpenyét
s alóla egy hosszú, fényes tőrt vonva elé, megindult s kiálta:

– Kövessetek!

– Majd bizony; hát a mennykő mire való, válaszolt a negyedik, egy görbe
lábú szennyes betyár; nem ettem gombát, hogy azzal az istennyila-öklűvel
összetűzzek; inkább egy regement liszteszsákba (chevaux legersek) kötök
bele, mint ebbe a veszedelemadtába, sz’ igy morzsolna össze mind a
négyünket egy kezével-e.

– Már az igaz, erősíté a hasba-melles legény, negédesen vonogatva magát;
az az ember ördöggel atyafias; egy pár réz kétgarasost oly könnyen tör
ketté, mint egy vajas pogácsát, s egy három esztendős jegenyefát
félkézzel kiránt helyéből.

– De még magamnak sincsen ám több egy nyakamnál, szólt a hegyes
orrmányú; ha akarja uraságod, várja meg, míg eleblábol boldog
vetélytársa; ha nem akarja, menjen; tudom gúzst csavar belőle.

– Gyáva nép! mormogá magában a halvány arczú s kilépett az erdő
árnyékából; nem gondolá meg, hogy társainak egyike sem szerelmes,
egyedül csak ő benne égett a szenvedély gyehennája. Sovány,
élvezetaszalta termete reszketett a lángoló vér féktelen vágyai miatt;
kezébe szorítá tőrét s a tanyához lappangott. Benn az udvaron vonítani
kezdett az eb, mire ő a kert mögé került, s a kerítés mellett elébe
futamodó ebnek jókora konczot vetett be, mely nem egyéb volt, mint
rongyba takargatott, főtt madárlép, melybe a kutya bele harapva, orrát
száját úgy tele ragasztotta, hogy kisebb gondja is nagyobb lőn az
ugatásnál.

Ezzel a halavány arczú férfi a lugashoz lopózott; – halk beszéd hatott
itt füleihez; közelebb vonult és hallgatózott; a tőr megvillant kezében
a holdvilágnál, szívében a pokol minden kínjai dulakodtak, míg hozzá oly
közel két boldog szívben a paradicsom virult.

És ő neki mindezt látni kellett…

A mythoszi kecsű lányka meghitten ül kedvese ölében s elandalogva
ringatni hagyja magát annak erőteljes karjaitól, mint egy kis alvó
gyermek, félig érzelgően lehunyva szemeit, majd ismét kedvese tekintetét
keresve azokkal, s e szemtalálkozás elég arra, hogy lelkeik mondhatatlan
üdveket érezzenek.

Az ifju néha egyes szavakat sugdos lánykája fülébe; édes szavak
lehetnek, mert forró sóhaj és mosoly felelnek reájuk.

A lányka simuló karja a szerető nyaka körül téved, s arczaik
megközelítik egymást; ábrándok altatják mindkettőnek szívét, s ez
ábrándos álomban, midőn szíveik egymáshoz oly közel dobognak, mind a két
lélek mintegy egymásba folyva egyesül, feledi multját és jövőjét, s
kezdi élvezni azt, mit örökkévalóságnak neveznek, mely öröklét csak a
legmagasabb kéj vagy a legmélyebb fájdalom lehet; e magasztos perczében
az elmerengésnek, a két ajk oly közel jut egymáshoz, a két forró
lélekzet összevegyül, a lélek lát ilyenkor, nem a szemek; – öntudatlanul
mágnesi bűverőtől vonzva csattannak össze az ajkak, s egy hosszú, fojtó,
üdvteljes tapadásban, néma kéj közepett születik meg a szerelem első
rózsája, az első csók.

Az első csók…? talán az utolsó csók!

Mindketten föleszmélnek méla elragadtatásaikból. – Reszketve tekint a
lányka kedvese szemébe,… felsikolt… rémülten veti magát annak keblére s
kezével eltakarja arczát.

Az ifju is felszökik; háborodottan lép a lugas falához s a
venyigefonadékot kétfelé szakasztja.

Mindkettőjöknek úgy tetszék, mintha az első feltekintéskor fényes tőr
hatott volna a lugas falán keresztül, mint egy éles holdsugár, hirtelen
ismét visszavonuló.

– Ki volt az? ordítja dörgő szózattal a férfi, s megfélemlett lánykáját
a gyeppadra nyugtatva, haragosan kilép. Így lép ki barlangjából a
megbosszantott oroszlán. Széttekint. Sehol egy élő lény távol és közel.

– Minő csalódás, szól magában, s fürkészve félelmetlenül a tanya mögé
indul.

A lányka fél egyedül maradni s ifja karjába kapaszkodva, követi őt.

A vidék körötte csendes és néptelen.

A kert oldalán egy nagy verem volt ásva, melybe a kitépett gyomot és
paréjt szokták hányni. Leander nem veendette azt észre, de a lányka
szörnyű sejtelmesen nézett a táj felé s ez által figyelmetességét
felébreszté. Oda ment; a gödör most is tele volt hányva felnyűtt
fattyúvirágokkal. Leander rá lépett a gyomhalmazra, mely süppedezett
lábai alatt.

– Látod, mint süpped, ide sem rejthette magát senki; szólt s nyugodtan
kerülték meg tovább a ház környékét, a nélkül, hogy legkisebb nyomra
akadtak volna.

Ha egy nyommal odább lépett volna Leander, midőn a gyomhalmazra
taposott, ellensége mellét zuzandá össze, így azonban csak gyomrára
gázolt s az meglehetősen süppedhetett lábai alatt.

– Légy aggodalom nélkül, biztatá szerelmesét Leander, testvéredet rá
fogom beszélni, ne hagyjon tovább e magányban; aztán majd jőnek
boldogabb idők, mikor Isten és világ előtt oltalmazód, védőd lehetek, s
azon idők messze nem lehetnek.

Ha tudta volna, milyen messze vannak!!

Még egyszer körülölelé Lilláját. – A sírás erőteté, midőn elvált tőle; a
mint felült paripájára, úgy tetszék neki, mintha a világból egy még
rosszabb világba kellene átköltöznie.

A lányka utána nézett ajtajából, míg láthatá, azután bezárkózott magános
lakába, s égő mécsénél hallgatózva figyelt az éj csöndes titokhangjaira.

Leander pedig sejtelem-nyomottan léptetett a pusztabíró tanyája felé,
mely mintegy félmérföldnyi szomszédságban állt a magános laktól;
paripája meg-megbotlott, vagy horkolva ugrott meg alatta, egyes
fatörzsöktől elijedve, majd csökönösen megállt s fülhegyezve tekintgete
széllyel.

Szokatlan érzések ülték el szívét. Mintha egy ismeretlen kéz vissza
akarná őt húzni kedveséhez, mintha szellemajkak súgnák fülébe, hogy
veszély van közel. – Megállt és hallgatózott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint a lódobogás elhangzék, a halványképű sietve szórta le a magára
húzott gyomot s kikelve a gödörből, hosszan, élesen füttyentett.

E neszre az erdővégből elősompolyogtak társai s a magános ház kerítésén
egyenként bemásztak.

A százgalléros egy csomó tolvajkulcsot keresett elő zsebéből; a két
betyár pányvát és rudakat hozott magával.

– A hol a! suttogá a kajla lábú az árnyékba mutatva, hol egy szegletbe
vonultan valami rótt tömeg látszott, melynek szemei parázsként égtek. A
házi eb volt, mely még akkor is a fogai közé és orrára ragadt
madárléppel bajlódott.

– Üssétek agyon! mondá a sáppadt arczú.

De a kutya nem várta be az üdvözletet, hanem elébök tipegett ásítozva és
nagy alattomosan csóválva farkát; s a mint a nyakamentes bajnok
dorongját ellene emelé, hirtelen vállára ugrék s lerántotta magával a
földre. De a másik betyár két kézre fogott husángjával keresztül csapott
az eb derekán, mire ez felordítva, hanyatt fordult s halálosan vonítva,
a pitvarajtóba ült s dühösen kezdé védeni magát.

– Vessetek kötelet a nyakába, ne ordítson, még valakit a nyakunkra
csődít!

Az egyik betyár ráveté a pányvát, de a kutya megkapta kezét s kettőt
harapva rajta, kirántá kezéből a kötelet s ismét az ajtó előtti
őrhelyére vonult.

– Rántsátok el már onnét! hangzék ismét. De senkinek sem volt kedve a
kötélért nyúlni; a csapat triariusai a nélkül is sebet kaptak már a
viadalban.

Most tehát nagy köveket szedtek össze s a hű állatot úrnője ajtajában
agyonhajigálták. Nyöszörögve fujta az ki páráját, de nem mozdult el a
küszöbtől.

A százgallér belepróbálta az ajtóba kulcsait s a pléhzárt csakugyan fel
is nyitá, de ekkor vevék észre, hogy még azonkívül tolózár és keresztvas
is őrzi a szegekkel vert, béllelt ajtót.

– Feszítsétek be, dorongokat ide!

– Nem úgy; lyukat kell fúrni az ajtón, melyen át lehessen nyulni,
tanácsolá a százgalléros s rögtön munkához fogott.

– Sietve, sietve!

Hirtelen öt lyukat fúrt az ajtón s azokat fürészszel összevágva, az így
támadt nyiláson bedugja kezét s a keresztvasat törekedik leemelni.

E pillanatban, mintha égből hullott volna alá, közéjök ugrik egy sámsoni
férfi s az ajtón álló százgallért hátulról nyakánál megragadva, úgy
vágja az udvar közepén álló olajfához, hogy rögtön ott marad; azzal
felfogja súlyos csákányát jobb kezébe s a többi hármat vallatás alá
veszi. A két betyár hires bothős volt a k...i csárdában s középen fogott
fütykössel rárohan a megtámadóra, – s fütyköseik pörögve csapódtak
olykor össze a súlyos csákány ütéseivel. A halvány képű ezalatt leoldja
a döglött eb nyakáról a pányvát s kiterítve, ráhajítja a megtámadóra. Ez
félre vágja az elhajított kötelet csákányával, s e csapással bele akad
baltája a hurokba, nagyot ránt rajta; a halvány térdre esik, de a
kötelet nem ereszti el s a férfi lefegyverezve látja magát.

A két betyár diadalujjongatással rohanja meg a fegyvertelent, ki gyors
lélekéberséggel egy, az udvarközépre rakott tégla- és vályoghalomra
szökik fel, honnét, mint bástyáról két kézzel és ügyesen, egész téglákat
hajigált megtámadóira, kik élethalálra látszottak ellene törekedni. A
vályogzápor visszaverte őket néhány pillanatra, s ez alkalmat használva
az üldözött, egy pillanat alatt a közel álló olajfára kapaszkodott fel,
s onnét bátorsággal tekinte le elleneire.

– Álljatok a fa alá! parancsolá a sápadt arczú, ha leszáll, verjétek
agyon.

A bicskások a fa alatt görcsös suhogóikra könyököltek; parancsolójuk
pedig a tanya ajtajához lépett s azt felnyitni próbálgatá.

– Góliáth Péter! kiálta rá dühösen ellensége; s a halvány ember
összerezzent és még halaványabb leve.

– Hogy ismersz engem? kérdé s homlokán a ránczok keresztbe szaladtak
össze, ki vagy te, hogy nevemet tudod? Akárki légy, e tudatért meg kell
halnod. Legények! ezer forint azon ember halálának a jutalma. Rajta! s
hidegvérrel kezelte tovább az ajtónyitási fortélyokat.

– Ezer forint szép pénz, nem is kerülne sokba; egy pár döfés a fehérvári
bicskával megszolgálja, de hogy jutunk oda fel, repülni egyikünk sem
tud, ha pedig egyenként mászunk fel, kitekeri nyakunkat.

– Tudod mit? vedd át a kerítésen azt a lajtorját, melyen átmásztunk;
neki támasztjuk majd e fának, s egyikünk azon, másikunk a fa derekán
felkapaszkodunk; hisz nincs nála semmi eszköz.

– Jó lesz biz’ a, fiam Telezsák, hanem eredj magad a lajtorjáért, én
azalatt idelenn strázsálom s ha lekivánkozik, majd a tarkójára teremtek.

Telezsák ment, felhágott a kerítés hevederére s a kivülről megtámasztott
hágcsót két végénél fogva átemelni iparkodott. A hágcsó rendkivül nehéz
volt, el nem tudta gondolni: miért? – a mint így húzza, vonja és mégis
meg sem birja mozdítani, túl a kerítésen hirtelen egy idegen arcz
emelkedik fel előtte, a létrán felmászva s minden előleges értekezés
nélkül akkorát csap egy kurta ólmossal a hüledező Telezsák feje búbjára,
hogy az majd a nyelvét harapta ketté.

Ennek sem kellett több; teljes szívéből elordítja magát.

– Szaladjunk, rivall, nyakunkon a hadnagyok! s ekkor neki iramodik
tüskén-bokron keresztül, s addig lélegzetet sem vesz, mig az erdőszélt
el nem éri, hová a másik bajtárs is, hasonló bátor indulattal, nyomban
követte.

A váratlan segítő átszökik a kerítésen. – Góliáth Péter észreveszi, hogy
egyedül maradt, keresztül fut az udvaron; azonban még a tulsó kerítést
nem éri el, midőn ellensége egy szökéssel lepattan menhelyéről, s
vasmarokkal megragadja és visszarántja a futót.

Góliáth rá ismer: Szilárdy Leander! hörgi elkékülve.

– Már most tudod, kivel van dolgod?

– Bocsáss, hagyj menekülnöm, kiáltá emez tajtékozva s tőrével ellenét
iparkodott leszúrni, s Leander kezét vérig harapta, a mint az fegyverét
kifacsarta a gyilkos kezéből. Bocsáss el, vagy a pokolra mondom, iszonyú
boszút fogok rajtad állani.

– Arra nem érsz rá.

Ekkor egy harmadik kéz nyúlt a küzdők közé, jéghideg nyomással
nehézkedve a Góliáth fejére. Góliáth mintha hóhéra kezét érzette volna
fején, elmerevült, térdre bukott s többé nem védte magát. Összenyaklott,
mint kit szél ütött meg.

Bálnai Körmös István állt felette, kőhideg, bús arczulatával.

– Tudsz-e halálod órájáni imádságot, rabló? kérdé martalékjától, kit
Leander hiába iparkodott fél kezénél fogva felemelni. Nézz széllyel még
egyszer a világban, utoljára fogod azt most látni.

– Mit!…

– Csak azt, hogy majd ide erre a fára felakasztalak; most épen statarium
van a vármegyében s én házfeltörésen kaptalak… függni fogsz.

Góliáth görcsösen vonaglott és szemeit meresztgette.

– Rád bizom őt, szólt Leander, Góliáth kezeit hátra facsarva s a
kötéllel megtekerve; azután a tanya ajtajához sietett.

Bálnai utána kiáltott:

– Sándor! A leányt távolítsd el az ablaktól, hogy ide ne lásson.

Leander nem ütközött meg a Sándor nevezeten; a pitvarajtón belépett.
Kedvese sikoltva futott elébe s az ifjut mint megváltó angyalát hévvel
karolta át…

A mint Bálnai Leandert Sándor néven nevezé, a báró szemeiben hirtelen
élő tűz villant keresztül, ellankadt tagjai életre feszültek.

– Ember! szólt erősült hangon hidegvérű ellenéhez, látom, te nem vagy
az, kitől életet vissza lehessen könyörgeni, ne félj, nem is könyörgöm
érte; így nem fogok legalább arra szorulni, hogy magam öljem el magamat;
bátran meggyilkolhatsz, még csak sikoltani sem fogok; utált előttem az
élet, vedd el, jót téssz velem; künn az erdő bármelyik fájára
felakaszthatsz. Oldd fel kezemet, irást fogok adni, hogy önmagam
fosztottam meg magamat az élettől.

Bálnai rábámult az emberre.

– Jó, úgymond, megteszem… megöllek… ne félj.

– Köszönöm. E szívességedért nem maradok hálátlan; csak nehány perczig
engedj még élnem, s minthogy imádkozni nem tudok, e kis idő alatt én is
jót teszek veled. Gonosz világban élünk, hol álarczban jár minden ember
s az őszinte érzelmek prédára jutnak. Egy gyanút ajándékozok neked. Ama
pórias öltözetű férfi, kit te bizalmas hangon Sándornak szólítottál,
gróf Szilárdy Leander és nekem, tevé hozzá keserű gúnynyal, jó barátom;
együtt növelkedénk, jószágaink határosak, s apáink után együtt birunk
egy közös falut.

– Hazudsz, ordítá közbe Bálnai, hazudsz; ne szólj tovább.

– Ha most haragudnám reád, elhallgatnék s vesztedbe hagynálak rohanni,
de ne vesd vissza ajándékomat; hajszálon függ a vész fejed fölött, s te
önmagad téped el azon vékony fonalat, ha szavamra nem figyelsz. Mi
ketten igen víg, kicsapongó czimborák valánk s az élet örömeit fenékig
kiürítettük, éltük a gyönyöröket, míg ingert találtunk bennök, s midőn
az egyszerű kéj már nem csiklandá tovább érzékeinket, együtt találgatánk
kalandosabb, ingerlőbb élvezetnemeket, miknek elérésére gyakran
legőrültebb túlzásokat választottunk; egyszer hírét vettük, miszerint
bizonyos magános lak rejtekében tündér szépségű lányka lakik, kit még
idegen férfiunak tekintete nem illetett, s kit haragos sárkányul őriznek
egy embergyűlölő eb és egy világgyűlölő rokon. Találtunk alkalmat a
leányt megláthatni; szebb volt, mint képzelénk s nem oly nehéz a hozzá
juthatás, mint a hír kürtölé; az én gróf barátomnak volt itt egy
ismerője, egy gazdaember, titoknokának közel rokona, kivel ő e czélra
megatyafiasítá magát s tudva, hogy amaz embergyűlölőnek, kivált a
főbbrangúak ellen van nagy antipathiája, parasztruhában, becsületes,
nyilt arczczal közelíté meg az ifjut, s előbb annak gyanakodó szívét
álomra simogatta őszinte magaviseletével, majd a leányét hódítá magához,
ki is ifju ártatlanságával együtt martalékjává lőn. De ezzel nem érte be
az én barátom; neki nem volt kielégítő a lányka hizelgő mosolygásait
látni és sóhajait hallani; ő birni akarta azt, birni, de nem általa
biratni.

– Oh, ha ez mind igaz! hörgé Bálnai s térdeivel iszonyút nyomott a
beszélő mellén.

– De ne fojts még meg; ez csak a kezdet, a vége még mulattatóbb. Ismered
azt a mesét, melyben a macska a majom számára kikaparja a tűzből a
gesztenyét? – Én ismerem, mert rajtam is megesett. Egy szép tervét kelle
kivitelhez segítenem az én kedves barátomnak. A terv ez volt: a lányka
magános, félreeső helyen lakik, bátran, védtelenül; a gondoskodó testvér
nyugton alszik benn a városban, tudván, hogy a szomszéd tanyán testvére
kedvese őrködik kincse fölött; nekem kell vala a leányt elrabolnom,
negyed magammal feltörnöm a házat, rögtön lóra ülnöm vele, lóhalálában
futnom Kéturfalvára, hol a leányt a Szilárdy-kastélyban rejtettük volna
el. Tervünkben volt az is, hogy ő, t. i. az én szeretett jó barátom,
rajta kapván a rabláson bennünket, megtámadjon, velünk színből szörnyen
megverekedjék, s általunk legyőzetvén, megfutamodjék s később
kétségbeesetten keresse a leányt a világ mindegyik szegletében, azon
egyet kivéve, melyről tudandja, hogy ott van. Egész tervünk a
megfutamodásig szerencsésen sikerült, s ha nem várt közbenjöveteled nem
fordít a dolgon, hihető, hogy a kaland szerencsésen végre lesz hajtva.
Megjöveteled lehetősége, ez az egy, kívül esett számításainkon. –
Elvégeztem mondani valómat, már most akaszsz fel, ha akarsz.

Bálnai arcza majd holdhalavány, majd haragvörös színű lett, szemöldei
mélyen lefeküdtek szemeire, mint egy dühös hyenáé, orrczimpái kitágultak
s homloka izzadt.

Odahagyta foglyát, tántorogva indult a tanya ajtajához; a kilincsbe
kelle kapaszkodnia, hogy el ne essék. Benézett a szobába; látta az
ifjut, a mint testvérét kebléhez szorítá s annak szemeiből törölgeté a
könyeket. – A szerelmesek nem vették észre az ajtóban állót s karjaikat
egymás körül fűzék és lassú édes hangon suttogának.

– Szilárdy Leander! ordítá hirtelen teljes hangon a testvér s egy
ugrással a szoba közepére lépett; szemei szikráztak, haja mind felfelé
állt; arczizmai vonaglottak s ujjai behorgadtak, mint egy prédájára
lerohanó vad madáré.

Az ifju első pillanatra összerezzent, elhalaványodott; percz mulva aztán
komoly, felemelt, szégyentelen arczczal lépett a haragvó elé és
válaszolá:

– Igen, az vagyok.

– Az vagy? rikoltá Bálnai, zokogásból és kaczajból vegyült hangon;
halántékain majd megszakadtak a lüktető erek, nem emberi fuldoklással
rohant testvérére, kitépve azt Szilárdy kezeiből s a szoba legtúlsó
szögletébe hurczolá, ráborult és sírt; sírt, hogy keble majd megszakadt;
végre keserű kétségbeeséssel két öklét feje fölé emelte és arczát hátra
feszíté, mintha le akarna átkozni az égről minden csillagot. – Szinte
megfojtá a féktelen indulatroham.

Leander szoborrá merevült.

– Barátom! szólt, egy lépést téve Pista felé.

Indulatosan taszítá el ez magától a grófot s vérben forgó szemeivel
vadon, dühösen tekinte reá, hogy a bátor férfi szívében a vér kezde
hülni.

Mennyi szemrehányás, mennyi fájdalom volt ez egyetlen tekintetben!

– Ne közelíts hozzám, fuldoklá Bálnai rekedten, vagy az örök szenvedésre
mondom, e két kézzel fojtom meg itt e leányt; megölöm, ha tőled másként
meg nem szabadíthatom.

Leander nem érté a mondottakat, s szótlan zavarban bámulta a dühöngő kín
vonaglásait.

– Ugy-e? szólt, képéből kikelve Bálnai. Tudtad, hogy csak egy kincse van
a koldusnak – becsülete. Egyetlen reménye a földhöz sujtottnak, egyetlen
öröme a boldogtalannak? s neked játékszer kelle, nagy úr, ugy-e? nosza;
legeltesd szemeidet kínaimon, hisz egy virág nyilt csak éltem sivatagán,
azt letépted. Tudod-e, hogy a kit a megnyomorított megátkoz, azon Isten
betölti az átkot? Ne szólj; süket vagyok szavaidnak; hazudtál egyszer,
nem hiszek többet; te voltál, ki még a világhoz fűzött, te vagy most,
kiben a világot gyűlölöm; ne mentsd magad: el vagy árulva; álarczot
viseltél, s ezért nincs oly rossz, mit rólad föl ne tennék, gróf
Szilárdy Leander!

A szegény leány, mint letört liliomszál, eszméletét félig elvesztve,
feküdt testvére ölén keresztül és susogá:

– Minő hideg van!

Többet nem szólt, hanem igen igen halavány lőn.

Pista lefekteté őt az ágyra s hideg-komoran Leanderhez lépett, lassú
hangon kérdé tőle, mialatt élesen markolt annak karjába:

– Ugy-e, ez a leány becstelen?

Leander arcza hirtelen kigyulladt; büszke haraggal vállán ragadta az
ifjut, s herkulesi erővel megrázva, oly tekintetet vetett rá, melyből
lelkének egész tiszta fenköltsége látható volt; egy káromlott arkangyal
tekintete lehete ilyen, azután vad-bánatos arczát lecsüggesztve,
ércztelen hangon de kemény határozottsággal szólt:

– Ezen ég alatt mi nem találkozunk többet.

Azután kínosan felsóhajtva, megrázta fejét s kifutott a szobából. Pista
pedig visszatért hugához, ki ott fekvék aléltmerevenen s annak hideg
kezeit búsan megcsókolgatá, majd mintha mámoros volna, fölkelt,
támolygott, kitántorgott, ki a holdvilágos szabadba; kereste foglyát, a
bárót, de az már nem vala ott; körülbámulva magát, úgy tetszék lelkének,
mintha álmodnék s nem látna tisztán.

Ekkor az olajfa túlsó oldalán egy emberi alakot vőn észre, ülve és
aludva; hozzá ment és látá, hogy tanulótársa, alattomos, ármánykodó
ellensége, a százgallér alszik ott, kezében egy csomó tolvajkulcscsal.

– Hah! kiálta rá álom-ijedten, te vagy itt? s megrugta az alvót, mire az
feldőlt. Lehajlott hozzá, felemelte s látá, hogy annak koponyája hátul
halálosan össze van zúzva. Talán még sem volt egyetértés? talán még sem
volt alakoskodás, gondolá magában, de nem birt összefüggést, nem
megnyugvást szerezni megháborodott lelkének.



A NAGYNÉNE ÉS UNOKAHUGA.

  Kitették a holttestet az udvarra,
  De nincs a ki végig-végig sirassa.
  Most tetszik meg, ki az igazi árva,
  Senki sem borul a koporsójára.

_Népdal._

  Zsákunk volt, tavaly eladtuk,
  Az árát is bálban hagytuk.

_Népdal._

Két évvel ama szomorú napok után, melyek K* városát elhamvaszták, egy
földszinti sötét szobácskában agg nő haldokolt; szemeiben még akkor is
végtelen és kiapadhatlan Istenben vetett bizalom tükrözé magát;
nyugodtan látszék várni a halált, mint az élet megváltó angyalát. Kezei
össze voltak téve mellén; nyugodt volt és boldog, pedig ágya mellett
egyetlen gyermeke térdel, egy fiatal leány; szép leány, ki a boldog élet
minden kényelmei közt neveltetett, kit túlérzékeny kebellel, nemes
indulatokkal s magasztos érzésekkel vert meg a mostoha sors, s ki most
egyedül és védtelenül fog maradni a világon, ezen a rossz világon, mely
tele van csábbal és vétkezőkkel – ezen a nagy világon, melyben senkije
sincs, a kiben bíznék, senkije, a ki egy falat kenyérrel megkinálja.

És a haldokló arcza mégis mosolyog és nyugodt.

A csendet nem háborítja semmi.

Késő este van.

A fiatal leány a haldokló vánkosaiba temeti arczát és nem sír.

Kis asztalkán halvány mécses ég, mellette egy úri hölgy ül s Voltairet
olvassa. Egy kis fali óra egyhangú ketyegése osztja perczekre a
csendesen folyó időt.

Az óra üt… Tizenegy óra…

Az úri hölgy nagyot ásít, leteszi könyvét és szemeit dörzsöli, azután
felkel s a térdeplő leánykával suttogó hangon eme fontos észrevételt
közli:

– Aber, Jeanette, mon coeur, hogy tudtok ilyen olajmécscsel ellenni?
Miért nem tartotok egy csinos kis elegans argand-lámpát?

A fiatal lányka fölemeli fájdalmas arczát s a nélkül, hogy értette volna
a madame szavait, halkan kéri, ne ébreszsze fel a csendesen szunnyadót.

– Doch, doch, ma chère, fel kell őt ébreszteni tout a coup; épen óra
van, orvosságot kell bevennie; ha aluszik, tant pis pour elle. Tudod
Gibicz úr, az orvos, az a honett fiatal ember, mondta, hogy nem kell őt
sokat hagyni aludni, és minap is harminczhat óra hosszat nem ébredett
fel.

A fiatal lány reszketeg ajkakkal sóhajtott s azután ismét a vánkosok
közé rejtette arczát, kezeit homloka alá téve.

Az úri hölgy pedig az asztalhoz lengett, hol több különféle színű
orvosságos üvegek állongtak félig, vagy egészen tele s egyet közülök
felemelve, szóla:

– Jeanette, ma fille, rend moi le plaisir, sei so gut, keress egy ezüst
kanalat, melylyel anyádnak az orvosságot beadjam; czinkanálba csak nem
tölthetem; az Istenért, mon Dieu, ha czinkanál érne ajkaimhoz, az maga
képes volna engem halálos betegségbe ejteni. C’est seulment pour les
paysans! Das ist ja nur für Bauern!

A lányka vagy nem figyelt e fölszólításra, vagy czélszerűnek találta
olyasmit nem keresni, mit, hogy találni nem fog, előre tudhatá,
mozdulatlan maradt, s így az úri hölgy durczásan, beletölte holmit a
gyógyléből a czinkanálba s ismét az ágyhoz lengve, egy grásziőz
mozdulattal az agg nő fölé hajolt s kinálta az orvossággal.

A nő aludt.

– No édes lelkem,… vegyen be… ébredjen fel egy kicsit, biztatá őt, majd
meglássa, milyen jót fog csinálni, egyszeribe meggyógyul tőle,… ébredjen
fel.

A nő nem ébredett fel.

– Az Istenért, milyen mélyen aluszik ismét! Jeanette, jer, segíts őt
fölkelteni; tudod, nem jó neki a sok álom.

– Kedves anyám! hangzék a lányka csengő hangja, kedves anyám! szólt s
gyöngéden a beteg fölé hajolt, kedves anyám! rebegé harmadszor is s az
alvó nő arczát megcsókolá.

Oly hideg volt ez arcz…

A nő mélyen, igen mélyen aludt s nem ébredett fel.

Meg volt gyógyulva – örökre.

A lányka érzé, hogy egyedül van a világon; nehéz szédülés állta el
minden tagjait; a kitörni nem tudó könyek a szívet készültek megfojtani.
Két kézzel megragadta anyja kezét, azt a hült, hideg kezet; magasztos
kínban remegő halvány arczát felemelve, úgy állt egy perczig, mint a
fájdalom ideálképe, azután – összerogyott.

– Jézus Mária! már meg ez is elájul, és még csak egy cselédjök sincsen,
kit segítségül kiálthatnék. No Jeanette geh’, ne tréfálj, ébredj fel, ez
nem manier, ily igazán elájulni, évelődék az úri hölgy, s a lányka
karját megfogta.

A kar lankadt volt, s lankadtan esett utána maga a lányka is; az úri
hölgy le hagyta őt hullani a földre, s miután nem volt, kit közelében
segélyül híhatott volna, két széket egymás mellé illesztve, főkötőjét s
öltözete egyéb töredékeny részeit lerakva, illő óvatossággal maga is
elájult s feküdt vagy egy fél óráig; s ekkori ájultában észrevevén, hogy
a mécsnek igen megnőtt a hamva, felkelt, azt megkoppantotta, azután
ismét illedelmesen elájult, nyakát félrehajtotta, két kezét alá lógatá
és aludt.

Késő reggel volt, midőn fölébrede; a nap szépen besütött az ablakon s a
halott arczára világított.

A felocsúdott lányka ágya szélén ült, a sok sírás és iszonyú főfájás
miatt arczai lázasan ki voltak pirulva; de nem panaszkodott, hanem annál
többet panaszkodott az úri hölgy, szegény! A más hajából készült hurkák,
miket, midőn elájult, lerakni elfelejte, fején össze és vissza voltak
nyomorítva, s arczának az a fele, melyen feküdt, jóval sárgább lett,
mint a másik.

A lányka sajnosan zokogott anyja holtteste mellett.

Az úri hölgy egy ócska tükröt keresett elő s édes képeket hunyorgata
belé.

A lányka szívében megtolult a fájdalom; érzé, hogy árva és hogy senkije
sincs.

Az úri hölgy is közel volt a kétségbeeséshez; látá, hogy arcza egyik
feléről lekopott a karmin, s tapasztalá, hogy közelségben még csak vörös
répa sincsen, melylyel annak hajnalszínét helyre pirítsa.

A lányka lelke messze szárnyalt a jövőben: minő napok, minő élet vár reá
ez idegen világban?

Az úri hölgy lelke is szerette volna tudni: mit csináljon összegyűrt
dupéjével, hogy ismét ép és gömbölyű legyen?

E mindkét részrőli gyászos elmerengés mind addig tart, míglen a lányka
fölemeli könyes arczát s két kezét összetéve, letérdel és imádkozni
kezd; az úri hölgy pedig felteszi vendégfürteit s megszólamlik sürgető
hangon, mondván:

– Jeanette, mon coeur, add ide a fogaimat.

A lányka megütközve, szentelt fájdalmai fellegeiből mintegy a földre
visszarántatva, a nőre rápillant, mintha nem értette volna szavait.

– No tudod, hiszen rád bíztam azokat este, hogy tedd el valahova.

Erre a lány semmit nem felel, hanem a madame kezébe egy kis vízzel telt
edénykét nyom, ki abból gyönyörű szép nyolcz darab elefántcsont fogat
kiszedvén, azokat szappannal megmossa, kendőben megtörülgeti, s arany
srófocska segedelmével kellő helyeikre felszorítja.

Erre zsebéből egy czitromot keres elő, annak levével kacsóit megmossa,
szemöldeit gombostűfokkal rendbeszedi, oldalait fűzője vas lemezei közé
szorítván, abroncsos ránczalkotmányait magára alkalmazza. Legvégül a
szobában található egyetlenegy bőrpamlagra behelyhezteti magát s annak
hosszát saját szélességével tökéletesen elfoglalja. Mindezek után kezébe
veszi Voltaire világhírű «Candid»-ját, abból a gyönyörűséges erkölcsi
életnézeteket olvasgatja, miközben fogai között zsebéből szemenkint
kiszedegetett riskásamagokat porczogat. És midőn azon helyre ér, a hol a
marquisnő harisnyaszalagját fölvéteti Candiddal, nagyot nyujtózkodik,
azaz csak akkorát, mekkorát szűk ruhájában nyujtózkodhatik, az ablakon
kitekint, egy ott elmenő uracsot kellemes fejbólintással üdvözöl, azután
unatkozott, álmos arczczal visszafordul s kérdi a lánykától:

– Jeanette, még is aluszik anyád?

A lányka fölrezzen; pillanatnyi öröm villan át arczán, mintha még tán
lehető volna az álom; de egy tekintet az alvó arczára, meggyőzi őt az
ellenkezőről s sóhajtva mondja az úrnőnek:

– Már nem alszik, mert – meghalt.

– Az Istenért! kiált fel az úri hölgy, kezeit összecsapva, hát miért nem
mondod? Hisz így rögtön sietnem kell a boltba gyászruhákat, halottruhát,
virágokat és gyertyákat vásárlani, aztán koporsót készíttetni. De ugyan
miért is nem mondod elébb? mikor készülnek el a gyászruhák? Még
szemfedőt is kell vennem… Oh ezer lesz ma a dolgom… Azt sem tudom, hol
kezdjem, min kezdjem!

S azzal sietve hányta magára az úrhölgy kalapját, burkonyát s egyéb
öltözékeit, de a mely sietség épen két annyi ideig tartott, mintha szép
lassan vitte volna véghez a dolgot, annyit tudott emelgetni,
szellőztetni, húzogatni, czirógatni minden ránczon, minden törésen.

– Ugyan Zsáni, szólt, visszasietve az ajtóból, melyik boltostul
szoktatok ti vásárlani?

– Nem tudom, felele a leány.

– No mindegy; hitelez nekem akármelyik, jól ismernek, itt zárjelbe
tehette volna: arról, hogy soha sem szoktam nekik megfizetni, s azzal
kalapja fátyolát előrevágta s eltünt.

A lányka egyedül maradt.

Dehogy egyedül!

Mennyi dúló fájdalom, mennyi sejtelmes gond, mennyi keserűség maradtak
ott vele!

Kinek nem volt volna halottja már? Ki ne érzette volna azt a fojtó
keservet, melyet a behúnyt szemű kedves halott tekintete okoz? Ugy-e
minő jól esik olyankor a vigasztaló szó? Milyen megnyugtató bizhatni az
idő orvosló kezében s enyhülést várhatni a jövendőtől!?

Hajh! az árva lánykának nem volt mit reményleni az időtől! jövendője bús
volt és fellegien-sötét!

Midőn a koporsót leszegezték, utolsó reményét szegezék a koporsóba.

Midőn betemették anyja sírját, utolsó vigaszát temették be vele.

* * *

Bókváryné egy nyugalmazott kapitány özvegye volt, ki ugyan (t. i. a
kapitány) még életben vala, de neje odahagyta őt; (a gonosz világ azt
beszéli, hogy a kapitány hajtotta el magától nejét. – Nem kell rá
hallgatni!)

Igen szép lehetett valaha (születése előtt); de azóta is annyit volt
alkalma saját maga által rendezett estélyein kellemei magasztalását
hallani, hogy legalább is azt hitte, mikép mind a három grácziát egy
maga képviseli, noha az első gráczia (Aglaja) nevének két első betűjén
kívül, melyet napról-napra inkább kezde elérni, a többi kegyeleti
sajátságok oly messze valának tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

Egyébiránt igen ügyes módja volt az emberekkeli bánásban. Módtalanul
kaczér levén, ki tudta találni minden ember szívének a nyitját, s hogy
barátnéinak mindegyike sárkányul tudott rá haragudni, élő tanubizonysága
annak, hogy férfiak irányában meglehetős szerencséje vala.

Egész élete az élvezetek, gyönyörök, kicsapongások és mulatságok
szakadatlan lánczolata volt, egy határ szerelmes levél s rászedett
imádók ajándékba hordott csecsebecséi maradtak fenn emlékül kalandos
élete hagyományiból.

Hajfürteit addig-addig ajándékozgatá jobbra-balra, míglen magának semmi
sem maradt belőle; s az élvezett édességek kiférgesíték szájából a
fogakat, kiférgesíték a szívét kebeléből.

Szerény örökének még fiatal korában kiment a könyökén s mégis, noha nem
szántott, sem vetett, a kis város hautevoléei tónadója tudott lenni;
fény és csillogás környezte, közkedv fogadta mindenütt; – ezek
megtartására többszerű eszközökkel birt mindenha. Fiatalabb korában, míg
kellemes tánczáról s szemei csábító tüzéről városszerte híres vala, –
míg imádókban bövőlködött s bővölködő imádóit szép szerével ki tudta
zsebelni, könnyen kimagyarázható vala fényűzése, kitalálhatók forrásai;
– később azonban, hogy az ifjuság kezde hátat fordítani kellemeinek,
ezen források siralmasan kiapadtak s egyebekről kelle gondoskodnia.

Azok sem maradtak sokáig feltalálatlanul.

Mindent tűrő, mindennek hizelgő kedélye, azon jó szokása, hogy a mások
finom tapintattal kinyomozott gyengéit, szemtől szembe, mily édesen
tudta simogatni, míg hát mögött mulattató hangon birta azokat kárörvendő
irigyek előtt fel-feltakarni, – kész tanácsai minden kényes
helyzetekben, – arczának nagy mértékbeni elpirulhatlansága, –
lelkületének módosítható volta, mindvégig fentarták számára a
közméltánylatot és elismerést, mely által azon kedvező állapotba
helyeztetett, miszerint legnagyobb szerencséjének tartotta akárki is
azon megtiszteltetést, ha Bókváryné asszonyság által elébb csak
hallgatag intéssel, de ha meg nem értetett, érthetőbb kijelentés által
is, irántai csekély áldozattételre felszólíttatván, azt nyakrafőre
teljesíthette; s teljesítette is, ha jó hírét, nevét egészségben akarta
megtartani.

Ide járult még azon szép tulajdonsága is az említett úrhölgynek, mely
szerint nagy szenvedélylyel birt adósságokat csinálni s azokat soha meg
nem fizetni, – araszszal mérhető ősi jószágait három vevőnek egyszerre
eladni s a divatos iparlovagság mindennemű ágait össze-vissza
gyakorolni; mikért, ha olykor kérdőre vontatott, oly szépen ki tudta
magát könyörögni, – ha executióval mentek rá, úgy tele tudta rimánkodni
biró, ügyész és pörösfélnek a füleit, miként azon vették észre magukat,
hogy semmit sem tudtak végrehajtani.

Ő azért naponként suhogó selyemben járt; ha kéménye olykor hétről-hétre
nem füstölt is, zongorája minden perczben üttetett, veretett; bárha a
reggelizés idejét gyakorta édes álommal, az ebédet regényolvasással
passzolta is el, de esténként annál sűrűbben következének a piqueniquei
dáridók, s ez volt megélhetésének főfő csatornája.

Az ő háza volt közös légyottra rendelő helye minden tisztességes
embernek, hol mindazok, kik különben egymásnak látogatásokat nem
tehetnek, vagy azokat el nem fogadhatják, vagy saját lakukban
alkalmatlan őrszemektől gátoltatnak, egy oly alkalmas helyre találtak,
melynél az ember sem saját, sem a más jó hírét-nevét nem koczkáztatja,
mind a mellett is igen kellemes kalandokat rendezhet saját tetszése
szerint, találkozhatik, kivel kedve tartja s bizton éldelheti a
paradicsom valamennyi tiltott almafáinak gyümölcsét; miután az említett
estélyeken sem a morgolódó férjeknek, sem az argusszemű mamáknak nem
volt szokásuk megjelenni, vagy ha igen, úgy ők rendesen a whist-asztal
mellé, vagy (úgy mint a férjek) a pipázóba lőnek számkivetve, hogy a
társaság ártatlan örömeinek ne lábalattlankodjanak.

Sőt – mint a rossz világ beszéli – madame Bókváryné még attól sem volt
idegen, ha bizonyos uraknak egy némely tapasztalatlan leánykára, vagy
szende menyecskére talált a foga fájni, hogy azokat csupa emberbaráti
nézetekből egymáshoz közelebb fűzze; vagy ha bizonyos szemérmes
hölgyeknek kebleit titkos vágy epeszté holmi egyenruhák és kardos
vitézek iránt, ezen vágyaknak tápot szerezzen s az erény útján botorkáló
ártatlanság szemeit felnyissa s azt az igazi életörömekkel hintett
ösvényre visszavezesse, egymást szeretőket és nem szeretőket együvé
hálózzon, mely működésnek a világ előtt meglehetősen rossz neve szokott
lenni, de annál jövedelmesebb foganatja az öntudat előtt…

És ez volt azon nő, kinek körében Jankának ezentúl kelle élnie; ilyen
volt a gőzkör, melybe oly tiszta, oly mocsoktalan lelkületével sűlyedni
kellett, – sűlyedni az egyszerű jámbor szegénységből – a czifra
nyomorúságba.

Bókváryné Janka atyjának testvére volt s így Jankának legközelebbi
rokona, ki a mindentől elhagyatott leányt nemeslelkű hűséggel vevé
pártfogása alá, méltányos elismerésére mindazoknak, kik a művelt világ
nemeslelkű érzelmeit közelről nem ismerik.

De meg is jutalmazta őt erényes tetteért az igazságszerető sors, magából
a jótettből származtatván a jutalmat. Mióta Jankát magához vevé, messze
városokból lőnek látogatottak estélyei s nem egy földesúr és quintli
mágnás akadt horogra, kik jól átlátták, hogy mindenek előtt a kincset
őrző sárkány torkát kell áldozatokkal betömni s így Bókváryné
unokahugában oly szép capitalisra tett szert, mely a reá tett
költségeket száz- és ezerszeresen téríté vissza.

Volt azonban egy igen nagy hiánya az árva unokahugnak, egy nagy
neveléshiány, melyet a tapasztalt nagynéne hiába igyekezett
kiegyenlíteni, s e hiány volt: az erénynek oly túlságos szeretete, mint
a mily túlságos vala benne utálata mindennek, a mi bűn; s e nyavalya –
mint azt a nagynéne nevezé – annál aggodalmasabb befolyású vala a lányka
kedélyére, minthogy az legkisebb hajlamot sem tüntetett fel magában a
könnyelműségre, legkevésbbé sem lőn megragadva az ujdonszerű csillogás
káprázatitól s lelke tisztasága nem az ártatlanság tapasztalatlan
voltán, hanem keserű szenvedésekben megerősült elveken alapult.

Az a szelid, mosolytalan búskomolyság, melyet semmi föl nem deríthetett;
az az ábrándos fájdalom, mely typusát a legzajongóbb orgiák közepett is
meg tudta tartani, valának azon át nem törhető ægis, melynek talizmáni
védelme alatt lelke tisztasága a förtelem minden lehelletétől ment
maradt, mert a szomorúság nem termő földe az érzéki vágyaknak.

A leghevesebb szenvedély, midőn bánatos bűvkörébe lépett, szánalmas
rokonérzetté alakult; a kéjsovár szív tilos vágyait egy tekintete
lehangolá; s kit arcza bájai szerelemőrültté tevének, az lelke fenkölt
bánata előtt térdre hullt és imádta őt néma szenvedésiben.

Nem tetszett a nagynéninek e hatás. Környezete nagyon józan és szilárd
jellemet kezde magára ölteni, ez erényes színezet aggodalmas kilátásokra
szolgáltatott alkalmat.

– Te magad ásod alá szerencsédet; majd megbánod akkor, mikor már nem
teheted jóvá; rosszul vagy nevelve, az a bajod; ily Magdolna-képpel mai
világban nem messze mégy; alkalmazd magadat, e kellemek, ez ifju báj nem
azért vannak adva, hogy önként apáczává neveld magad; úgyis megjön az
idő, mikor majd senki rád sem néz, minek sietteted jövetelét? Hogy tudsz
ragaszkodni czéltalan, polgárszagú elveidhez? ne félj, semmi sem vétek,
a mi titokban történik…

Jaj, de nekem számtalan tollakkal kellene birnom, ha a nemeskeblű
nagynéni erkölcsi útmutatásait mind le akarnám irni, s attól félek, hogy
nem sok ujdonságot mondanék velök…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy negyedév folyt le Zilányiné halála után; e negyedév épen elég volt
arra, hogy Janka teljesen meggyőződhessék, miként ez a föld csak azoknak
édes anyja, kik már meghaltak. Miket kellett látnia, miket éreznie!
Vásárra vitték az erényt… dobra ütötték, elárverezték! Szégyenkőre
állíttattak a szív nemesebb érzelmei; minden ajkról a becsület szent
neve hangzott, míg arcza szenynyel fertőztetett; anyaszív vezette a
gyermekártatlanságot a vágószékre s diadalt kaczagott a csábító az
elesett fölött; kigúnyoltatott a szerencsétlen; a boldog örömpoharába
pókmérget csepegtetett az irigység; szemben csókolt, hát mögött mart a
tettetés; eladta az önzés legjobb barátja üdvét egy percznyi örömért s a
könnyelműség széttépett szívek vonaglásaival mulatta magát.

És neki egyedül kell lennie a világon! Senkitől nem értetni, senkiben
nem bízhatni, hanem félni mindentől, kinek szívét emberi álarcz takarja.

Egy este, midőn ábrándos elmélázással ült zongorája mellett, nem
hangjegyekben irt phantasiákat verve rajta, midőn elfeledé maga körül a
világot s szabadon hagyta lelkét szárnyalni a vágyott ideálok honába:
hirtelen s véletlenül egy égető ajk forrott gyöngéd fehér kezéhez. A
leány felsikoltott. Előtte Dömsödi János állt, gyűlöletes, lángoló
arczulatával. – – – Még nem volt gyertya gyujtva a szobában s a
félhomályban úgy tetszett, mintha kisértő jelent volna meg tűzszemeivel.
– Az ember irtózatosan mosolyogva, a szék karján keresztül felé hajlék s
kezével a lányka vállát érinté.

– Hatalmas Isten! kiálta ez, rémülten felszökve, midőn a szoba
sötétéből, hol eddig tőle észre nem véve ült, Bókváryné előlengett s
affectált negéddel kezdé pirongatni a lánykát:

– Ugyan Zsani, mondd, van neked jó dolgod? akkorákat sikoltani, mintha
békára léptél volna. Tán már nem is ismered báró Dömsödit, ki
családotoknak egykori jótevője, most pedig neked kegyes pártfogód
leszen?

A lányka sértett haragosan törlé le karjáról a csók nedves nyomait; az
úrhölgy pedig kaczagva mondá czélozva:

– Úgy kell! minek ábrándozol, jól tette, ha megijesztett, hihihi, hozta
Isten, méltóságos úr!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Azonban, ha olykor esténként lenéze ablakából, egy karcsú ifju alakot
láta az előtt elsuhanni, ki hosszan várt ott, míg végre az ablakot
megnyílni nem látván, nagy, lelkes szemeivel érzékenyen tekinte fel oda;
oly rokonszenvű bánat ült az epedőnek minden vonásiban!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Névnapján a lányka egy keleti gyöngyfűzért és virágfűzért kapott. Amazt
érzelgő patchouly-szagú levél mellé csatolva, Dömsödi küldte neki; a
virágfűzért gyopár-, vasvirág- és perennisből, egy levélkével együtt
félve lopá fel ablakába az ismeretlen ifju, ki magát az egyszerű
levélkében így nevezé:

Osztályos rokon a fájdalom nevében.

A gyöngyfűzért nagynénjének adta, a virágfűzért felakasztá ágya fölé;
Dömsödi levelét elégeté, az ismeretlenét keblében hordozá.



A CANTUS PRÆSES.

  Húzzátok meg azt a hármas harangot.
  Hadd sírjanak a berencsi leányok.

_Népdal._

* * *

  Márton diák, rozmarinszál.

_Népdal._

Cantus præses: ez magában csekély szó; magyarul annyit tesz, mint a
kántusnak az ő prézesse. Mint szinte a kántusnak az ő prézesse is
magában csekély ember, alig tíz markos, inczenpincz, czinegefejű
madárka, kit még subscriptus diák korában is ‚am’cének′ titulált a
seriesolvasó juratusdiák. De hol van azon toll, mely leirhassa, hol van
azon elme, mely felfoghassa az ő hivatalos magasságának mélységét és az
ő dicsőségének iszonyú voltát???!!!…

Hogy a kántusprézes hányadik személy a király után, azt ugyan hevenyében
meg nem tudnám mondani; de hogy igen hatalmas úr, kivált szerdán és
szombaton délután, zsebjeim tisztaságára merem állítani.

Tehát a kántusprézes úr szobáját – mely urat ezentul, rövidségnek
okáért, hétköznapi néven, ‚prézens′ úrnak fogunk nevezni – nagy vasajtó
őrzi. – – Tudatlanok azt állítják, hogy azon vasajtó hajdan könyvtárajtó
volt, de mi nem hagyjuk magunkat oly balgaságokra rábeszélni, mintha még
a könyveket is kellett volna őrzeni a tolvajoktól, hanem azt hiszszük,
hogy az a vasajtó egyedül a prézensnek megőrzése végett készült.

Készítse tehát mindenki látműszereit, fojtsa vissza gyomrába a
lélekzetet, szedje ünnepi ránczokra homlokát, midőn én, a vasajtót
kinyitandó, annak kilincsére teszem alázatos öt ujjamat, hogy a prézens
urat ekkép saját residentiájában bemutassam.

Ah! Épen jókor jövünk. A prézens úr toilettjét rendezi. Ez valami
nagyszerű! Ma temetés lesz; ott persze, a halott után mindjárt a cantus
præses a főszemély; sőt nagyon hihető, hogy halott nélkül hamarább
eshetik temetés, mint cantus præses nélkül; tehát neki ott eleganter
kell megjelenni, – kire annyi szem hallgat és annyi száj néz.

Ime, lobogó gyertyalángnál rozsdás czirkalmot tüzesít meg, annak két ága
közé csomónként hajat szorítgat s a czirkalom segedelmével becsavarja, s
– mily géniális ötlet, a hajbodorító vas helyettesítve van, – a
kenderfürtök apródonként összezsugorodnak, míglen végre a prézens úr
feje olyatén alakot nyer, minő a vedlő borzas jérczéé, vagy, hogy a
magasból vegyük a hasonlítást, mint a sörkorcsmák czégérein a
gyaluforgács.

Ezen átesvén, egy újabb pipereműködéshez fog a prézens úr, mely
neveztetik igazi nevén talpalló-varrásnak; gyilkos egy mulatság a maga
nemében, de cantus præses úrnak mostanság igen fontos okai lehetnek
szabójához nem küldeni ruháit s ezen indokoknál fogva személyesen neki
fekszik a nem legköltőibb foglalatosságnak s a legábrándteljesebb
andalgással énekli össze a corduán talpallót (vulgó strupfli)
nadrágszáraival:

«Eljött az esti szellő»… Hu – huh! be nehezen akar ez a tű átmenni ezen
a rhinoceros bőrön!

«Eljött az esti szellő, ringatva csólnakom.

Az ő nevét susogta, kiért imádkozom» (da capo exaltato, e furioso).

Terring… erre, amarra! még a dicsőséges föltámadását is a hajnalának!
beh megszúrt ez a rozsdás tű, a ki áldója van a vasnyársának!… «kiért
imádkozom.»

«Nappal gondolámban, este nyoszolyámban;

Michelemma, Michelemma!»

– Itt vagyok, cantus præses úr.

– Ki hítt?

– Azt tudtam, engem kajátoz a cantus præses úr, felelt a prézens úr
szurdéklakó dárdása, hivatván Miskának és lévén mindkét arcza két heti
iskolaportól réteges.

– Kimégy mindjárt, semmirevaló, vagy a fejedhez vágom ezt a…! s ezzel
széttekinte, hogy tulajdonképen mit is vágjon fejéhez az ingerkedő
dárdásnak; ezt az asztalt. Prézens úr itt meglehetősen elvetette a
kalapácsnyelet, mert a mondott asztal nem arra a czélra készült, hogy
vele valaki hajigálózzék, lévén igen hosszú és igen nehéz. Azonban a
Miska öcsém, szerencséjére, nagyon megijedt és sietve elvasalt, ekkép
felmentvén a prézens urat igérete beváltásától.

– Nem hagynak békét!

«Nappal gondolámban, este nyoszolyámban» stb. Valamennyi egér volt a
collegiumban, mind halál fiává lőn.

– No! Meg volna hát. A talpalló fel van eszkábálva nem épen csikófogú
varrással s a prézens úr nagy-elégedetten lépdeli benne végig szobája
territoriumát, mely jobbra is három, balra is három lépésből állott; s
minekutána ekként magát kisétálta volna, végtére szépen megmosdik,
sárgaságban sínlődő kendőjében megtörülközik s a tükör hiányát akként
pótolja, hogy fekete sipkáját túl teszi az ablakon s az ilyen surrogált
tükörben aztán, hajának és nyakkendőjének állását igen, de arczának sem
piros, sem fehér színét, sem egyéb nuanceát ki nem veheti; azután szép
fehér papirosból nyakkendője számára inggallért kanyarít, vele torkát a
kellő hangmértékig elköti; annakutána felölti zöld tibetfrakkját,
keztyűibe belebúvik, figaróját füle hegyére támasztja, pálczáját,
fuvoláját és a halottas énekek könyvét az egyik, guitarreját,
hangjegyeit a másik kezébe véve: készen áll előttünk teljes, hivatalos
méltóságában a cantus præses s falon látszó árnyékában tekintélyes
positurákat iparkodik betanulni…

Egyet említetlen találtunk hagyni a prézens úr pipereműtételei alatt;
midőn tudniillik mosdóvizével száját kiöblité, oly képet csinált, mintha
timsót nyelt volna le; törülközőkendője pedig finom porral látszott
behintve lenni, a min ő azonban meg sem ütközött, gondolván, hogy
«porból lettünk, porrá leszünk, azért a port ne utáljuk». – E
körülményekből azonban, aligha nem fog még valami kifejleni…

Ez alatt a cantus – mely nem egyéb, mint az énekszós ifjuság kara –
összegyülekezett az oratoriumban (ez azon hely, a hol az orátorok orálni
szoktak) s feszülten várta prézense megjelenését; a vénebb diákok erősen
pöfékeltek holmi kapadohányt makrapipáikból s fennültek a padok tetején,
míg a kisebb classisták holmi rejtélyes stratagemákon motoztak a padok
alatt; mert tudnunk kell, hogy az ilyen apró diák-féle embernek minden
porczikája tele van istentelenséggel és ezt csak azért említettem meg,
mert vannak, vagy legalább lehetnek, a kik ezt még eddig nem tudták.

Egy szegletben supplicatióra járt hősök mesélék kalandos anecdotáikat a
láblógató hivők seregének; fenn pedig a præsesi pulpituson egy egérorrú
egyén ül, százrétű köpönyegbe építve, fején talián sipka; szájának –
minthogy a kelleténél több – rendesen csak felét szokta használni,
melyen át, jelenleg is, a legsipítóbb czérnavékony, gyékénykáka hangon
énekli a prézens úr kedvencz énekét.

«Eljött az esti szellő»… de mily keze-lába törötten! Ha hallaná:
ideglázt kapna tőle.

Csak maga ül Körmös Pista komolyan s összehúzódva a pad végében; két
keze tógája zsebjébe vész. Tudja Isten, miről gondolkozik!

– Pistikám! rikolt, lemászva pulpitusáról (deszkazsámoly) a százgallérú
énekes s bivalyul neki esik a morphondérozó fiunak és átnyalábolja annak
nyakát, az Isten áldjon meg, mért vagy oly szomorú?

– Mert nem vagyok víg, felelt laconice Pista, ügygyel-bajjal öltve ki
fejét az ölelő karok közül, melyek csak azért körítették oly
barátságosan, hogy egy pár tenyérre krétázott szamarat hátára
nyomhassanak.

– Be sajnállak, édes egyetlen egy barátom, esküszik hypocrita tűzzel a
százgallér, hej, ha én segíthetnék rajtad, a mennyországot lehúznám
éretted.

– De hát ne kapaszkodjál a nyakamba, elég teher vagyok én magam is
magamnak.

– A præses! ordítja betörve az ajtón egy tolladzó bagó, oly ijedt
arczulattal, mintha azt mondaná: szalad a franczia – de utánunk; s e
varázsigére lőn rögtöni elcsöndesülés; a fiatalság glédába ül és pipáit
zsebre rakja, a százgalléros lebomlik a Pista nyakáról, a legátusi
kalandok félbeszakadnak s az ajtó sarkig kitárulván, belép a rettegett
podesta.

Körültekint, szemei szikráznak s lábai Galileiként azt mondják a
collegium padozatának: bizony csak mozogsz te; szemeit összehúzza,
képére piquant és imposant árnyékokat bocsát és szól, a mennyire lehet,
az orrán keresztül eregetve a szavakat:

– Ki pipázott itt? Ki énekelt itt?

Körmös Pista, ki szélén foglalván helyet, legközelebb volt hozzá,
feleletül megszólamlik a legmérsékeltebb hangon, míg a bagók – az első
éves bölcsészek díszneve – oda hátul majd megfeszültek, nem annyira
nevetésvágyukban, mint féltökben.

– Melyikre feleljünk elsőbb?…

– Ki pipázott itt?

– Alkalmasint a juristák, a 8 órai leczkén.

– Micsoda? Hát bolond vagyok én, hogy elhigyjem, mikép a füst délutáni
három óráig itt maradt volna.

– Hihető, minthogy nem küldtek érte s az oratorium különben kémény
nélkül szűkölködik.

E neszre rakonczátlankodni kezdett a fiatalság s a mely tekintélyt ez
egyszer kikezd, arra rájár, míg benne tart.

– S ki énekelt itt, ha szabad tudnom?

– Mi mindnyájan, ki véknyan, ki vastagon, mint szakmánya hozta magával.

– De oly csunyán ki énekelt?

– Azt nem tudom, mert mi szépen énekeltünk.

– De már ez sok! kiálta fel tele méltatlankodással az énekfő úr, ez
hallatlan, ez még nem történt velem; a felsőbbséget így fumigálni! Hát
subordinatio ez? hát tisztelet ez? mi? Hát nem vagyok-e én fölötte
valójuk önöknek, ki sorsukat minden perczben széttéphetem? vigyázzanak
önök magukra, nem tudják, kivel van dolguk; én velem játszani nem lehet,
de azt nem is tanácslom senki fiának, mert ha ez még egyszer történik,
ha még egyetlenegyszer…

– – Ka – kukk. – – –

Ki volt ez?

A kis diákok bőrkakukkokat rejtettek a padok alá, melyeknek egyike ép
azon pillanatban nyomatván meg lábbal, midőn a præses úr legjobban
ostorozná pórbüszkesége kitöréseivel a vele egyszőrű víg fiatalságot,
félbe szakasztá gúnyszavával a hadverő catilináriát (ez egy igen híres
kofaság).

– Micsoda… mi volt ez?

A másik oldalon egy másik hang felel rá:

– Kakukk – kakukk – kakukk.

– Mi? Kicsoda? Hogyan?

Kakukk – jobbról, kakukk balról, kakukk – középen.

– Ki azon vakmerő, kicsoda azon szerencsétlen, ki engem még bosszantani
s velem így kikötni merészel?

– Én nem tudom, – én sem tudom, – én sem tudom.

Senki sem tudja.

– Az iskolai szék eleibe fogom adni a dolgot.

– Kakukk.

– Ki volt ez ismét? Mi volt ez ismét? – A prézens úr jobbról balra,
balról jobbra futosott, a szerint, a mint hol itt, hol ott szólaltak meg
a rejtélyes hangok, frizuráját tépte dühében.

– Mit nevet ön? ön, oda hátul? ön apró ember? mit? micsoda? ’sz ön még
csak nem is subscriptus (ezek igen nagy urak), hogy mer ön nevetni?

– Én cánspres úr, a cánspres úr képe…

– Nem hallgatsz, kutyafülű, csikorgatá egy markos hőmő oldalba rugva
ököllel a fiut.

– Micsoda hallatlan impertinentia ez? Hogy mer ön az én képemen nevetni?
Hányadik iskolába jár ön?

– Mondd, hogy biennis vagy (másodfű tin – – akarám mondani diák).

– Bi-bi-bi-biennis vagyok, felel ez reszketve s azalatt lábával
nyeggetve a pad alá rejtett kakukkot.

– Megczitáltatom önt, megbüntettetem példás szigorral; majd megmutatom
én, hogy ki vagyok! Most fogjunk az énekpróbához. Dóczi! adj hangot.

Dóczi, pofókképű classista faj, egy eleven és megtestesült «extra
Hungariam non est vita» (magyarul: nincs jobb a töltött káposztánál)
adott ugyan hangot, de nem volt benne köszönet, nem levén az egyébhez
hasonlatos, mint egy fülemetszett komondor felkiáltásához.

– Hát még te is kötekedel? nem jut eszedbe, hogy ingyen kegyelemből
eszed az iskola kenyerét?

– Azaz enném, ha hozzá jutnék, mondá magában a korholt egyén, mentségül
azt hozván fel, hogy megbicsaklott a hangja és aztán rekedt is.

– Hát hogy mersz elrekedni az én engedelmem nélkül, semmiházi? –

Ümm… ümm… ümm…

– Hát ez ismét mi volt?

A cántisták vérszemet kaptak a lefőzéseken, s elkezdtek befogott
szájjal, mint az ungok ümmögetni, úgy, hogy soha sem lehetett kivenni,
melyik és hol alkalmatlankodik a béka-enunciatióval?

– Kik azok a semmirekellők?

Ümm… ümm… ümm…

– Vakmerők!

Kakukk.

– Szemtelenek!!

Ümm… ümm… ümm…

– Gyalázatos akasztani valók!!!

Mernyau.

– Rettenetes!!!

Ümm… Koáksz… tuú… brekeke… brekeke… kakukk…

– Megbolondulok…

Kakukk… kakukk… kakukk…

– Kicsapatom önöket! ordítá tehetetlen dühében a cantus præses úr s
minekutána kalapját, könyvét, hangjegyeit, hegedűjét és furulyáját
egyenként földhöz vagdalá, mintha ostorhegyre vették volna, nyakrafőre
kirohant a teremből, bezárkózott vasajtós szobájába s rárivallt
dárdására, hogy ha ki mer jőni a kemenczelyukból, mindjárt hátul köti a
sarkát.

S ezzel dühében lefeküdt és elaludt…

… Azonban harangozzák a készülőt; a prézens úr felébred. Eszébe jut
egyfelől a vett méltatlanság, s elhatározza magában, hogy bármit mondjon
is majd rá a haza: lemond a præsességről; másfelől eszébe jut, hogy
ötven forint szép pénz (ennyi a cantus præses esztendei lénungja), enged
a szép szónak, s ráhagyja magát beszélni, hogy még sem mond le a
præsességről; azonban itt ismét feljajdul sebzett büszkesége s legalább
annyit követel, hogy ma nem megyünk el a temetésre! Jaj de ismét
másfelől megszólamlanak a kebel gyöngédebb érzelmei, a hiúság, a
fitogtatásvágy; eszébe ötlék, hogy a temetésen rendesen jelen szokott
lenni a kántorék Juliskája, a szürkeszemű köpczös ideál, ki a prézens úr
éneklő szájába oly epedő pietással bámul, mintha a prézens úr feje volna
a kukucska. Eszébe jut, miként hiába esztergályozta volna gömbölyűre
hajfürteit? a csizmafényítés, talpallóvarrás, pecsétek kiszedése, mind
kárba veszszenek? Győz a szív, elhallgat a máj; s mi még soha præsesen
meg nem esett, megtöri büszkeségének fummáját s mint vert had nagy
szomorúan kiindul. Szerencsétlen! Ha csak akkora tükre van is, mint egy
szunyog talpa s abba belenéz, látandotta, mily chemiai procedura ment
végbe arcza felszínén. Fekete volt az, mint a suviksz, a gáliczköves
mosdóvíz és a gubacscsal behintett törülköző gonosz befolyásától, s hogy
az ilyeténséges feketeczirmos arczhoz mint illett a komoly tiszteletet
követelő physionomia: mindenki előre képzelheti.

Tehát vesztére megindul a temetésre, nem tudván, hogy saját temetésére
megyen. Ama sátáncsapat, melynek elejére állítá magát, egy szóval, de
csak egy tekintettel sem adá tudtára, mily kéménysöprői színezettel
légyen arczulatja felruházva; s a vele találkozók csak azért nem
nevettek a szeme közé, mert azt gondolták, hogy valami számkivetett
abyssiniai szerecsen-mágnással van találkozásuk, hanem a helyett erősen
agybafőbe bámulák, mely kitüntetést a prézens úr hajbodrozata iránt
mutatott tartozó tisztelet jeléül fogadott, s azt tartá, hogy «grosse
Geister genirt das nicht», vagyis magyarul szólván: «bölcsnek nem
derogál a ferdesarkú csizma».

Mint fekete hollósereg vonult az énekbiró csapat a szép görbületekkel
bővelkedő utczákon végig s vígan úszott a fekete tóga az otthonos
sárban, ha hordozóját társa a pallóról leszorítá.

A halottas házhoz értek.

Egy embernek meghalt a felesége (satis tarde quidem, azaz – szegény! be
kár volt érte!).

A megszomorodott fél ott rídogál a koporsó mellett s számlálgatja
magában: mennyibe kerülhet neki e szomorú ceremonia? Az ácsorgó
néptömeg, mely nagyon szeret gyönyörködni a más temetésében, míg sok
emberséges ember a magáéból is szeretne kimaradni, kalaplevéve ad helyet
az érkező tógás felekezetnek, kik azonnal is a szederfa alatt karikába
állanak s a prézes urat közreveszik, ki is nagyon Dávidtermetű ember
lévén s mind a mellett kitűnni kivánván: beleáll a göböl-itatóba s onnét
osztja szét az irányadó négy alaphangot, a mennyire azokat fuvolájából
elő birta tüszkölni.

A népség észreveszi jelenlétét, megbámulja s futamodnék, ha mozdulhatna
egymástól.

– A két keddjét! ez nincs Isten hírével, dörmögi egyike a közel
állóknak, s megrántván tógája sleppjénél fogva egy vénebb cántistát,
súgva ezt kérdi tőle:

– Domine! nem látja, milyen fekete annak a prézesnek a fizimiskája?

A megszólított ártatlan, semmit nem tudó arczulattal fordul hátra,
felelvén:

– Nem én. Én fehérnek látom, mint szokott lenni.

A második, harmadik, negyedik, mindenik ugyanazon serió pofával
kérdeztetett meg, s mindenik ugyanazt felelte, hogy t. i. nem lát a
prézens úr arczán semmi megjegyzésre méltó változást.

– Terem’tse! Ez biz a sátán. Úgyis neki való volt a szegény boldogult
Mujkosné teljes életében; e bizony azért jött most, hogy holta után
elénekelje. Szinte elbűvölbájolta az egész diáksereget; nem veszik
észre, hogy kivel van dolguk.

Mint a rakéta futott végig a népségen a hír, hogy a kántus præses
helyett az ördög jött el Mujkosnét kiénekelni.

– Nézzétek meg, nincsen-e lólába?

– Nem látni a tóga miá.

– De látni a szarvait, nézd csak ott a sábesztikli alatt. S valóban a
prézens úr czirkalomfacsarta fürtei nem sokat különböztek a másodfű tinó
sarjadzó koronájától.

– Huttzu ninini! Hát azt nem látják kentek, mily hosszú ökörfarka lóg ki
a tógája alól?

– Engem úgyse, ökörfark. De nem is állok én hozzád ilyen közel.

Az érintett ökörfark azonban semmi sem volt egyéb, mint a tógának
felhúzni elfelejtett zsinórbojtja, mely csatakosan lógott le az uszály
alól.

A kántisták torkaikat stimmelték, ki vékonyan, ki vastagon: – oá – eé –
hő – hű – dó – da – dő – hrchrakfthű (itt valaki nagyon köszörült a
torkán).

– Ne köpjön a zsebembe, amice!

– No – csitt! – Egyszerre!

A prézens úr felemelte kezét, s egy lejtős mozdulatot tett vele, mire
húsz toroknak lőn megnyilatkozása és hangzék:

  Már elmégyek az örömbe (n)
  Paradicsomnak kertébe (n)
  Lelkemnek dicsőségébe (n)

a kálvinista halottasének ama sajátszerű szomorgó kifejezésivel, mely az
őszt és a mulandóságot, a halottakat és a sárga faleveleket önkénytelen
juttatja az embernek eszébe, olvadástalan harmoniája hosszan vont
hangjaiban:

  Menj el a nyugalom csöndes éjjelébe,
  A gyászos sirhalom megnyilt kebelébe.
              Köz anyánk ölébe

A népség minden jókedv daczára zokogott.

Ismét hangzék:

  Hová a világi bajok nem tódulnak,
  A test kivánsági hol mind elnémulnak,
              Végképen elmulnak.

Az ének vég-igéi szelid sopranhangokban oszlának fel…

– Nem hiába, hogy a sátán énekel velök, de ugyan keservesen tudják
fujni, jegyzé meg egy liliomos subának hordozója.

– Vigyázzanak csak kentek rá, hogy valahányszor Isten neve fordul elő,
soha sem meri kimondani.

A nép teljesen apodæmonizálta a tentatincturás arczú prézens urat s noha
ugyan magyarhitű létére, az ördögtől annyit sem félt, mint a lúd
májától, de mégis ily magas rangú személy jelenléte által támadt
buzgósága annyira meggubahította elméjének mivoltát, hogy még a halottat
is fejjel előre vitték ki az udvarból s kinek-kinek csurgóra állt
bámultában a kalapja.

Hosszú népcsoport kisérte ki az üdvezült sárhüvelyét a mulandóság utolsó
szállására, a holott is az érdemes contrascriba érzékeny alexandrinus
versekben búcsúztatá el a megboldogultat ide maradt rokonai-, ismerősei-
és hitelezőitől.

A búcsúztató igen érzékeny volt; a gyönyörű rhetoricai phrasisok
megtették hatásukat, a népség kellőleg megríkattatott; de épen midőn azt
akará mondani az érdemes búcsúztató úr: «számtalan keserű könyeknek sűrű
záporait hullatják zokogva a mi bánatos szemeink borús fellegeinek sötét
árnyékai, hogy a te, az anyaföld kebelébe tért hamvaid…» –
szerencsétlenségére rá talált pillantani a szerecsenné vált prézensre, s
e tekintet úgy kihozta sodrából, hogy a legóriásibb kaczagásra fakadott,
melyet később pukkasztó köhögésbe akart átvinni, s miután szája elé
tartott irása mögül ki birta fuldokolni az ament, félrerohant a néptömeg
közül s egy sír mellé hasra fekve, beteggé röhögte magát.

Még nagyobb lőn: megzavarodása a káplán úrnak, ki is a halotti imádság
helyett az árvizes időben mondandó könyörgést olvasta fel, s úgy kijött
a kerékvágásból, hogy a «miatyánk» helyett a «hiszekegyet» imádkozá el.

Tökéletes lőn a megbotránkozás. Egyik nevetett, a másik szörnyűködött, a
harmadik imádkozni akart és szedtevettézett. De a prézens urat egyik sem
figyelmezteté arra, hogy a botránkozás kövét ő hordja magában; annál
kevésbbé, mert ki félt tőle, nem ment hozzá közel; ki pedig közel ment
hozzá, félt az őt környező bassisták ökleitől. Így érkezének vissza az
alumniumba. A prézens úr rögtön rugtatott az érdemes rectorprofessor
úrhoz, lelke panaszhangjait előtte kiöntendő; – belép hozzá
méltatlankodó arczulattal s kezd megszólamlani.

– Per omnia elementa! vág közbe az érdemes oktató úr, hát farsang utója
van ma, hogy ön ily maskarát csinál magából cantus præses létére? nézzen
csak abba a tükörbe!

A prézens úr belenéz… megijed… térdei összeütődnek s úgy elcsúszik egy
állóhelyében, hogy rögtön betöri az orrát.

Nincs toll leírni kétségbeesésének mekkoraságát.

Másnap nagyszerű inquisitiók történtek a botrányos csíny felől; – a
százgallér riadva esett társainak, könyörögvén, hogy miután ő a vétkes,
vállalják mindnyájan magukra a tettet, hiszen ubi valamennyien peccant:
senki sem peccat. Megis igérte e szívességet mindenik, de mikor a
kenyértörésre került a dolog, csak Körmös Pista ismeré el a tettbeni
tudósságát, a többi erősen kitagadta magát; a százgallér pedig baráti
szívvel hárítva mindent Pista nyakába, ki is, noha nem főzte, de megitta
a fekete levest, hét nap mulva, hat éves diák létére, elimináltatván a
tanulók – akarám mondani – az iskolába járók sorából.

Ez történt két nappal az előtt, hogy Leander az éjjeli házfeltöréskor a
százgallért a faderekához csapva, agyonzúzta.

Ezen százgallér volt az, ki a Pista tanyája kulcsát, annak zsebéből, két
ezüst huszas díjért Góliáth Péter számára kilopta.



A TÁBLABIRÓ.

  Nem vagyok én parasztember.
      Reám úgy nézzetek!
  Bizonyítja eztet torkom
      Gyakor szomjusága.

_Népdal._

  Fekete gyászban jár szívem;
  A szerelmes gyászban járjon.

_Népdal._

Bálvándy úr táblabiró volt, és pedig egyike a legkövérebbeknek; s e
jövedelmes czímhez őt egyedül csak bokros érdemei juttaták, miután egy
szomorú kimenetelű tisztújítás alkalmával, melyben Bálvándy urat
rendkívül erőltette a szolgabiróvá létel, sorsa jobb nemtője így szóla
hozzá: mit neked azon csekély hivatalka! Mit neked a szolgabirói polcz!…
föl veled a dicsőség fényhelyére, a zöld asztal mellé!… mit neked az a
százötven forint!… nesze egy darab dicsőség: légy táblabiró! És lőn
Bálvándy úr táblabiró, vagy akart, vagy nem.

Különben hasonlíthatlanul jó ember volt. Jó étvágygyal birt, aludni is
jól tudott, s ha déli álmából föl nem verték, nem volt nálánál
békességesebb ember egész Pannoniában. Ezenkívül tetemes bajusza és
szakálla is volt, minélfogva még remetének is beillett volna. Azonban ő
korántsem volt remete; egyes-egyedül élt ugyan a világon, nő és
gyermekek nélkül, s örököse csak a királyi fiscus leendett: de
kimeríthetlen jókedve, páratlan vendégszerető indulata s jó borai
híresek valának országszerte; s kell-e mondanunk, hogy ezeknél fogva
Bálvándy úr jó barátokban nem szűkölködött? Mindennap dáridó, minden
este lakodalom, minden reggel tyúkverő fogadott lakánál boldogot,
boldogtalant, ismerőst, ismeretlent, barátot és idegent. Egyetlen egy
jámbor szenvedélye volt: más emberséges kétlábú állatot leitatni, s ha
voltak halálos ellenségei, azok bizonyosan olyaskik valának, kiket nem
volt képes asztal alá poharazni.

Különösen nagy patronusa volt a czigányművészeknek és a serdülő
ifjúságnak. Amazoknak soha sem volt fogyatkozásuk a vörös nadrágban,
vörös pruszlikban és vörös borokban s más ilyetén szinű tárgyakban, mik
közül a vörös ütlegfoltok sem maradtak ki. Az utóbbiak pedig, t. i. a
serdülő fiatalság, juridicai praxisra jára hozzá, hol bőséges alkalom
nyilt az ifjak előtt a tránchirozás fölséges mesterségének
megtanulására, a nevezetesebb ivodalmi celebritások megismerésére; mint
szintén a tokaji és ruszti, szegzárdi és ménesi borok közti lényeges
különbségek meghatározásában s egyéb ily fontos életbevágó jogkérdések
megvitatásában bámulatosképen nagy gyakorlati előmeneteleket tehetének,
neveztetvén ezen ismeretek, tanulmányok és előmenetelek egyetemessége
egy szóval – patvariának.

Bizonyos elméncz úri ember ezen szót «patvaria» eme másik két szótól
származtatá: «pati varia»; mely két szó annyit jelent, mint «szenvedni
különb-különbféle állapotokat». Erről ugyan a Bálvándy úr legényei nem
panaszkodhattak; nekik a föntebb említett foglalatosságokon kívül alig
volt egyéb tenni valójuk, azon kivétellel, hogy lelkiismeretes
kötelességök rovatába soroztaték még a táblabiró úr debrői
dohánykazalját tehetségeik szerint fogyasztani.

Azonban a sok közül rendesen volt Bálvándy úrnak egy olyan választottja,
kinek sorsa a többiétől, mostohaságra nézve, egészen elütött; kinek a
korán felkelésen kívül számos és számtalan hivatalos kötelességek
valának gallérjához varrva:

Ő tisztította ki s ő töltötte meg reggelenként a táblabiró úr pipáit,
miknek száma legio volt, s mikbe egyszerre egy szita dohány belement.

Ő metélt fidibuszokat.

Ő hordta föl a borokat az ivók számára.

Ő vitte a lámpást a lovak előtt, ha estve volt és kátyulos az út.

Ő hordta a pöröket bőrtarisznyában a táblabiró úr után a procuratoriába.

Ő tisztította meg a csizmákat.

Ő szedte le a körtefákról a papmacskákat; s legvégül ő volt az, ki
lekörmölte mindazokat, mik lekörmölendők valának: levelek, acták,
replikák és folyamodások, és jegyzőkönyvek, és határozatok, és tudja a
jó ég, még mi mindenféle lekörmölni valók. S ha olykor esetleg még fát
is talált vágni, s a kertben a dohánycsemetéket megkapálgatta, azt
bizonyosan önként, dilettantismusból s testgyakorlat végett
cselekedhette. Talán mondani sem kell, hogy az ilyetén hivatalokra
kipéczézett egyén rendesen olyasvalaki volt, ki sem inni, sem
dohányozni, sem danolni nem tudván, ezen hiányai miatt az álladalomnak
különben hasznavehetlen tagjául tekintetett s rövid czíme rendesen ekkép
hangzott: «audiat».

Ilyetén hasznavehetlen «audiatja» lőn Bálvándy úrnak Körmös Pista, ki
is, miután az *i collegiumban útifüvet kötöttek talpára s consilium
abeundival ellátva, odább bocsájtották, itt vett rendkívüli, dupla
leczkéket a türelemből; – de megtörte magát, ellentmondott tetteivel
saját jellemének; engedelmes lőn, mint a bárány; nem történhet vala
rajta oly bántalom, mit szó nélkül el nem viselt volna, nem oly
méltatlanság, mely ellen felemelte volna fejét; – hallgatott és
engedett, a ki őt csak most látta először, a gyávaságig türelmesnek
tapasztalá. A rábizott dolgokban pontos, lélekismeretes, zúgolódástalan
volt; kerülte a vigalmakat és a vigadókat, s éjféleken át penészes
jogkönyvek s elefántnyi pöriratok között lehete őt elmerülve látni;
szorgalmasan írt, tanult, s gyakran főnöke ügyeibe oly hozzáértő s
alapos feleseléseket iktatott be, hogy az öreg úr maga is elcsodálkozott
rajta s jutalmul három annyi dolgot bizott rá, mint különben.

– Nagyon jó fiú, szokta mondani a tekintetes úr, okos fiú, tanult fiú,
szerény fiú, jó erkölcsű fiú, de még sem lesz belőle semmi, mert sem
inni, sem pipázni, sem más embernek kedvében járni nem tud.

Ily állapotban három hónapot töltött el Pista, s az ügyvédi pálya
sanyarúságaiba ide s tova beletörődött. Ekkor történt az, hogy egy
reggelen az érdemes táblabiró urat szokatlanul korán felverték álmaiból.
Egy világos-zöld, asztrakán prémű bekesbe öltözött, ragyás arczulatú
férfiú toppana be szobájába, kiben a táblabiró úr, mihelyt szemeit
kellőleg kidörzsölé, azonnal patrónusára s illetőleg cliensére, báró
Dömsödi Jánosra ismert. Magukra zárták az ajtót, nehogy értekezésük
folyama alatt hivatlan látogatóktól háborgattassanak, s hosszú két óráig
sittegtek, suttogtak egymás közt s fújták a követ egy szögletbe bujva,
mialatt Dömsödi úr zsebeiből több rendbeli hosszú iratok költözködtek a
táblabiró úr asztalára, mire mindketten fontos képekkel bólintottak.

E beszéd alatt táblabiró úrnál vége-hossza nem volt a bajuszok
pödrésének, míg a báró úr, számtalanszor körültekintgetvén, minden
szóhoz kettőt köhintett s látszólag olyasmit iparkodott a táblabiró
úrnak megmagyarázni, a mit épen nem akart a spectabilissel Isten
igazában megértetni.

Végre a spectabilis megszólamlott s azt mondá, hogy «jól van».

A báró úr pedig felkerekedik székéről s mialatt ügyvéde iratait szedé
össze, nagy csizmacsikorgások között kopog alá s fel a szobában.

A táblabiró úr irodája épen az ebédlőre nyilt, s az ebédlő ebéd idején
kívül patvarista-raktárul használtatott, s ajtajára üvegablak volt
alkalmazva, melyen át a szomszéd szobába lehete tekinteni.

Dömsödi úr csupa kiváncsiságból felemelé az ablakot rejtő függönyt s a
szomszéd szobába átkémlelt.

Egy fiatal embert látott abban egy nagy könyvbe könyökölve…

Dömsödi úr arcza halaványabb lőn a tökmagnál…

– Ki ez a fiatal itt a másik szobában? kérdé reszketve a spectabilist.

– A juratusom.

– Kinek híják?

– Körmös István… Nagyon jó fiú, csakhogy igen is gyáva.

Dömsödi úr egy szót sem szólt többet, hanem kalapját vévén, magát
ajánlotta, s úgy elment a Bálvándy úr házától, hogy soha sem látták
többet ottan.

Bálvándy úr pedig kikiálta a szomszéd szobába:

– Audiat!

– Dignetur! volt rá a felelet s az audiat belépett.

– Ezt az executionalist fogja, audiat, exhibeálni a bennt megírt
incattának, még pedig ma vagy holnap, szólt a főnök, egyikét a báró
által átadott hosszú iratoknak Pista kezébe nyomva.

– Nem méltóztatnék megmondani, hogy hol lakik?

– Oda van írva: K... városában.

– Igen is, hanem K... városa nagy erdő!

– Hja, audiat, pedig azt magának kell felkeresni; én velem is úgy tett
principálisom, mikor jurátus voltam, elküldött olyas valakihez, kinek
még nevét sem hallottam soha, s ha kérdezém: merre lakik? azt felelte,
hogy Pesten. S akkor aztán addig kellett lótnom, futnom, míg rá nem
akadtam, s ha csakugyan nem akadtam rá, jól lekorpázott. Így tanulják az
életrevalóságot, audiat.

Pista szépen megköszönte a vett utasítást; zsebébe dugta a kézbesítendő
okiratot s eltávozott. Leült asztalához, elébe vette a Corpus jurist s
bele nézett. De ezúttal sehogy sem akart működni a figyelmezés; a betűk
összefolytak szemei előtt, s tartalma? mintha csak a háta mögé hányta
volna! Minduntalan a szőke lányka szelid, bánatos arczára tértek vissza
gondolatai; minden betűből az ő szomorúságát olvasta ki, regényes,
ismeretlen, sötét okait örök bánatának, s azután azt az értő tekintetet,
melylyel hozzá felküldött pillanataira felelt… Lassanként elvesztette
lelkét eszméi délibábjai között; szárnyakat képzelt magának, melyekkel
berepkedé az ég csillagos végtelenjét; utazni látá magát a szivárvány
hídja fölött, beszélt az angyalokkal; megemelé azon lángkardot, melylyel
az ördögök lepaskoltatának s agyon mennykövezett vele minden
emberördögöt; eltörle minden élőt a föld szinéről s mélyen elásta
azokat, hogy magvaik ki ne keljenek; azután látá a paradicsomot, virágzó
berkeivel, az őszinte rókát, a szelid oroszlánt, a jó szívű farkast, a
fulánktalan háládatos kigyót és képzelé, mintha ő volna az első ember,
kibe a lelket még Isten lehelte – s a második a szőke kis leány,
ártatlan angyal arczulatával, szemeiben az ég és a csillagok; s mintha
az élő föld tőlök várná az újabb, nemesebb nemzedéket – – – – s midőn
mindezt oly szépen elképzelé, s midőn immár szerelmét és benne a világot
akarta átölelni, bekiált a principális:

– Audiat, copisálja csak le azt az executionalist, minekelőtte
exhibeálná.

Így potytyan le az ember ábrándjai luftballonjából!

Neki könyökölt emberünk, kiterjeszté a végrehajtási levelet és írt.

Furcsa esemény volt előtte.

A mint az írás folytán kiveheté, bizonyos hitelező, kinek neve a túlsó
lapon volt körülírva, tízezer forintot hitelezett, adóslevelét azonban
az adós nejével és leányával is aláiratta, kik is nyilvános
kijelentésökkel minden pörorvoslatokról lemondtak s e kötelezvényt a
hitelező az adós bizonyos megnevezett gyárára betábláztatá. Az apa
meghal, utána meghal az asszony. S a gyár földig leég. Ekkor a hitelező
beperli a leányt; s miután a tökéletes vagyonhiányt kimutatta, annak
személyét kéri odaitéltetni. – – S a törvények kezelője, – noha
nyilvánvaló volt az ellenvetés, hogy szülei életében a leány magát
semmire nem kötelezhette, azok hunytával pedig utánok semmiben nem
örökölt: – mind a mellett is, a Hármas törvénykönyv III. 28; II. 68 és
Mátyás VI. 29 értelmében, a leány személyét a hitelezőnek tizenöt napra
odaitéli s elmarasztaltatása következtében a végrehajtást elrendeli.

Hogy a leány szép, fiatal és ártatlan, a hitelező buja, förtelmes
gazember: azt a törvény tudni nem tartozik; a törvények kiszolgáltatója
pedig annál kevésbbé, mentül gazdagabb a nyertes fél, ki mind e mellett
mégis csak sajnálkozásra méltó, miután tízezer forintja fejében csak egy
gyarló, veszendő fehérszemélynek jut birtokába.

E tény az ifju lelkét szörnyen leverte. A túlsó lapra fordított, hogy
meglássa, ki azon átkozott, ki így nyert, s ki azon szerencsétlen, ki
így elveszett?… De már ez nem verte lelkét… nem… ez már lángkorbácscsal
csapott szíve idegeire! A világ egyet fordult vele… egyet fordult
agyában minden gondolat; a vér forrni kezdett ereiben, míg a velő
csontjaiban jegesült. Dühőrülten rohant az ajtónak, azt kitörte,
szétcsapott maga körül; nem tudta mit tesz, nem halla szót, nem érzé,
hogy ökle hová csapódik; keresztül rontott a principális szobáján (a jó
úr, megijedvén, az iróasztal alá pusztult s a téntás üveget fejére
döntötte); – tört, zúzott, míg valami volt előtte, azután úgy érzé,
mintha nem volna többé föld lábai alatt; futott, s midőn kifáradva
eszmélni kezde, künn a mezőn tövises kökénybokrok bozótjában lelé magát
s nem ismert a napvilágra, mely vörösen ömlék el földön és égen; – azt
gondolta, hogy a világ ég! Kezében volt az átkos iromány, magával
ragadta azt, még egyszer elolvasá a ráirt neveket a vérfénynél;
világosan olvasá: Dömsödi Góliáth János fölpörös, – alpörös Zilányi
Janka…

Felszökött, neki rohant az avar pusztának, futott, mintha kergetné
valaki, repülő hajzatával, tajtékzó ajkaival, kipirult homlokával, mint
egy fiavesztett fenevad. – Hahó! hahó! ördögszekért hajtott előtte a
szél…

* * *

Most szedjük össze az események fonalait.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Két elem áll harczban egymással; egyik sötét, ártó, ármánykodó; másik
üldözött, szenvedő, de erős és nyilt csatákban győző.

Amott főhelyen báró Dömsödi János áll, kit családgyűlölség, hajlam és
szenvedély embertársai dæmonává kentek fel; vad indulat, hóbortos
szenvedély vezeti minden lépteit; ki, hogy egy lélekerejében meg nem
ejthető leányt átkos vágyainak feláldozhasson, könnyelműen gyújtá fel
annak egyetlen birtokát s egy várost leégetett miatta; ki saját
gyermekét bűnvádi perben marasztalá el; üldözött mindenkit és nem
szeretteték senkitől… Nehéz bűnök terhelik lelkét s a megtorló pallos
hajszálon függ feje fölött.

Fia, az ifju Dömsödi, álnevek alatt bujdosik az apjától indított bűnper
elől s e bujdosásiban Lillát megismeri, ki vele első unoka, s őrülten
bele szeret; de szerelme nem értetik meg, s a kétségbeesett kisérlet, a
lány elrablása, nem sikerülvén, a bosszúálló megfosztja a leányt őszinte
kedvesétől, megfosztja pártfogójától és hitétől a lány testvérét.

Szemközt áll ezekkel az ifju Bálnai, egy sok keserűt tapasztalt fiatal
misantrop, ki egyik kezével ront, a másikkal épít, de gyorsan hat és
nyomot hagy mindkettővel; ő volt azon egy, ki látta, miként Dömsödi azon
szeszgyárt, mely Janka anyjáé volt, önkezeivel gyújtá fel, s ki akkor
személyében, később kedvese ellen tett ármánykodásainál nevében tanulta
őt átkozni és gyűlölni. Ha eljön azon percz, melyben megtudja, hogy e
két gyűlöletes eszme egy embert illet! Szenvedélyes, hajthatlan jellem;
törik, de nem hajol, tűr, de nem felejt, s roppant ellenszenv bántja a
magas rangúak ellen, – ki fog derülni, hogy miért. – Atyja
viszontagságait részletesen ismeri. Jelszava: «todos contra io, io
contra todos» (mindenki én ellenem, én mindnyájok ellen). Jaj annak, kit
gyűlöl, az veszni fog. A kit pártfogása alá vesz: hatalom, rang,
gazdagság nélkül, csupán lelkének erejével megvédi azt, s mintha egy
világ lelke szorult volna belé, szakadatlan harczot küzd az egész
világgal.

Mellette áldás nemtőjeként tünik fel az ifju Szilárdy, ki hogy atyja
rokonérzelmű barátjának gyermekeit boldogítsa, őket felkeresé, polgári
állásukhoz alkalmazott alakban, hogy részvéte a leereszkedés semmi
színét ne viselje magán s naiv terve volt a lányt mint köznemes
eljegyezni, s midőn nejévé tette, fényes elégtételt szerezni neki a
kiállott szenvedésekért, de tervét Bálnai gyanakodó föllobbanása semmivé
tette, noha lelke vonzalmain nem változtatott.

A két lányka még eddig igen szenvedő állásban maradt. Két különböző és
mégis annyira összhangzó lelkület! Míg Lilla a világot csak a
természetből ismeri s költői lelkét ennek képeivel gazdagítja, addig
Janka a világot a legfekélyesebb oldaláról tanulta ismerni – az
emberekből, s lelkének minden virágai: remények és örömek le vannak
hervasztva. Lilla nyugvó szenvedélyivel, Janka éber bánatával költ
bámulatot; amaz erőteljes, ez simuló, szelid jellem; – de magasztos,
fenkölt lélek mindkettő, kik, az események bonyolódott hálózatában, ha
ismernék, sem ragadhatnák magukhoz a vezérfonalat, melybe két oly
szenvedélyesen küzdő kéz markolt, minő a két vérellenségé. – – –

* * *

Így álltak a viszonyok, midőn Bálnaira főnöke ráparancsolt, hogy Zilányi
Johanna leányasszonyt hivatalosan értesítse a személye ellen intézendő
birói foglalás felől.



A ZIVATAR ÉJE.

  Hideg szél fú Mátra felől;
  A lelkem is fázik belől.

_Népdal._

  Az eső is esik, köpönyegem ázik:
  A szél patkójától a kő is szikrázik.

_Csángó népdal._

Deczember 31-dike volt, Sylvester éje és iszonyú hideg…

A madarak megfagytak a levegőben…

Szakadatlan hóförmetegek dühöngtek egész heteken át, háza falai közé
száműztek minden embert, s olykor reggelenként mély hófuvatok alól kelle
kiásni a házak ajtait.

Néptelenek és zajtalanok voltak az utczák és vásárterek; rajtok egyedül
farsangolt végig a havas zivatar, be-bekiáltva a kéményeken s végig
söpörve a házak fehér tetőin.

Boldog, ki meleg keblet, vagy csak meleg kályhát ölelhet is ilyenkor;
boldog, kit tollas fekhelyén kedélyes rokkahang szenderít önelégült
álomra; boldog, ki úri kandallója mellett, lágy karszékében végig
nyújtozva, kénye szerint ásíthat az idő rovására.

A k*i vásártér közepén áll egy sajátszerű épület; négy rongált oszlopon
egy még rongáltabb tető, melynek hegye egy össze-vissza görbült bádog
szélvitorlában végződik.

E födél alatt mély, igen mély kút van ásva; belőle hajdanában lánczczal
húzták fel a vizet, most egészen ki van száradva; a láncz vedertelenül
lóg le a mélységbe. A kút oldalai bedüledeztek.

Fenekéről gyakran csecsemősírás hallatszik fel. Borzasztó dolgokat
beszélnek e kút felől.

Ez ó-kúthoz közel állt húsz évvel ezelőtt egy rozzant emeletes ház; a
mohlepte cserép-zsindelyes tetőre mészszel volt kirajzolva az 1722.
évszám. Tehát száz évesnél több volt a ház s igen ősszerű kinézésű.

Ezen vad éjszakáján a zivatarnak, midőn minden jó lélek első gondjának
tartotta a lefolyt évet, melynek csak néhány perczei valának hátra, az
idők urának megköszönni, e kietlen éjszakán is víg mulatság hangjai
zsibongtak e sárga ház emeletében; harsogó zene és pohárcsengés,
tánczdobogás és kicsapongó kedvujjongatások zajgottak le innét; olykor
poharak és tányérok repültek ki az ablakon, vagy egy fekete alak állt az
ablakhoz, vad tivornyadalt rikoltva le a zivataros éjbe.

Ki tartja lakodalmát Sylvester éjszakán?

Ama kútoszlopok alatt, éjen át, rendesen betyárok s más népsöpredék
szokott tanyázni; de most azok is bátrabb menhelyet kerestek a bűzös
csárdákban, vagy a városon kívüli szemétdombok melegében.

Csak egy sötét alak áll mostan ott, a kút párkányához támasztott kezére
nyugtatva fejét.

Arcza mozdulatlan, tagjai mozdulatlanok; szemeit le nem veszi a vigalom
háza ablakairól, ott áll és számlálja az óra-ütéseket.

Ez az ifju Bálnai.

Körülötte sötét, vihartele az éj, de szívében még viharosabb.

Reménye nincs.

Elhagyta minden ember. Barátai elárulák. Ellenségei diadalmaskodtak
fölötte, az ég nem hallgatta meg imádságait.

Jámbor volt és a rosszak itéletet hoztak fölötte. Eszes volt és az
ostobák megbírálták. Erős volt és a gyöngék megelőzték.

Milyen magasztos képzeletekkel volt eltelve leendő néplelkészi pályája
felől! s mily durva-prózaian rántotta alá képzelt egéből a való!

Mily emberszerető buzgalommal lépett később az ügyvédi pályára, s minő
tényekkel kelle mindjárt első lépésénél találkoznia!

Hideg, hideg az éjszaka, mint az emberek szíve…

Éjfél után lankadni kezde a zaj a vigalom házában; a vendégek
csoportonként eltávozának, vigalmaik utóhangjait dudolva útjokban;
itt-ott távozó lámpások tünedeztek el a házak között.

Két férfi köpenybe burkolva haladt el a kút mellett, következő
párbeszédet hallatva:

– Mit szólsz e vigalomhoz?

– Azt, hogy nemsokára másszerű zenét is fogunk e háznál hallani.

– Nevezetesen?

– Dobszót.

– Hát arra a szemérmes kis halvány hölgyre mit mondasz?

– Sajnálom, mint afféle áldozatra vezetett bárányt…

S tovább menének, lépéseik alatt ropogott a hó.

– Mi ez itt az útban? kiálta az egyik, valamiben megbotolva.

A másik odavilágított a lámpással; egy nő volt, félig a hótól eltemetve,
ott feküdt mozdulatlanul s ölében tartá csecsemőjét.

Meg volt fagyva.

– Jól járt szegény! mondának s tovább mentek.

A sárga háznál lassanként minden fény kialudt; csak egy földszinti
szobácska ablakán égett még a gyertya, s szerte a város minden ablakai
feketék voltak.

Aludt minden lélek.

Ekkor Bálnai a kivilágított ablakhoz ment, s rajta bekoczogtatott.

– Ki az? kérdezé egy remegő hang.

– Osztályos rokon a fájdalom nevében, mondá jelszavát az ifju.

– Miért jösz? kérdé egy kedves női arcz, az ablakot felnyitva s azon
kitekintve.

– Nézd, az éj minő embergyűlölő! Hét óra óta várok itt az ablakodnál;
fogd ez irást és olvasd.

Az ablak újra bezáródék.

Bálnai visszament a kút szobrai alá.

Nem sokáig kelle várnia.

Midőn legsűrűbben hullottak a hópelyhek alá, midőn legveszettebbül tépte
a szél a fellegeket, feltárult hirtelen a sárga ház ajtaja; sebesen
suhant ki abból egy szellemien gyöngéd alak, könnyű fehér ruhában; szőke
selyem haja a zivatarban lebegett, arcza halavány volt és tündöklő.

– Jankám! kiálta az ifju, karjaiba fogva fel őt s merően arczába
tekintett, azon arczba, melynek tekintetét kiállani nehéz emberi
szemnek, mert semmi sem tudja úgy kifejezni a kétségbeesést, mint egy
különben szelid arcz vonásai.

A hölgy bágyadtan hagyta magát átölelni; majd rémült exaltatióval akarta
magát kedvese karjaiból kiszakítani, de ez erősen és hévvel ölelé
magához a pihegő keblet és arra gondolt, hogy ezen éj könyörületlen.

– Bocsáss, bocsáss, esenge szívreható hangon a szegény leány; üdvedre
kérlek, bocsáss!

Az ifju elgondolá, hogy neki már nincsen üdve, s nem bocsátotta a
leányt, hanem még közelebb vonta magához, ily szókat sugdosva fülébe:

– Él az Isten, hogy az én kezeim megvédnek téged; bízzál bennem, én
elrejtelek oda, hová ember szeme nem lát, védeni foglak vérem utolsó
cseppjével is, felháborgatom a földet és a poklot, hogy megmentselek.

A hölgy feltekintett az ifjura, meglepetve nézett sokáig szemeibe,
mintha kérdené:

– Ki vagy te?

Soha sem szólt még előtte az ifju szerelemről.

Bálnai még akkor szép ifju volt; nagy olajszín szemei és finom ajkai
voltak, arcza vonásaiban sokszerű szerencsétlenség által megtisztult
nemesség tükrözé magát; a kiállott csapások nem tették őt kislelkűvé.

– Sors üldöz, emberek üldöznek engem; megátkozott engem anyám, mikor
szült, megátkozott az Isten, mikor az életet adta és senki sincs a
széles földön, a ki szeretne. Oh bízzál bennem, én oly szerencsétlen
vagyok, mint te…

Igaza volt, – csak az érti a szenvedő panaszát, ki maga is szenved.

És a hölgy bízott benne.

Neki sem volt senkije a széles világon.

Miért ne bízhatnának a szerencsétlenek egymásban?

A boldogság eltávolítja a szíveket, – a keserűség órái összekapcsolják
azokat.

Azonban a hölgy ruházatja még fehérebb lett a hótól.

Az ember minden nyomon érezni kénytelen, hogy a földön jár; éhség,
szomj, hideg, ösztönök gyakran lerántják őt egéből, hová kenyeret, bort
és bundát vinni elfelejtett.

Az ifju levetette saját köpönyegét s vele kedvesét betakarta; azután
kezébe fogta kezét, biztatólag rámosolygott, s a hölgy követte őt; mit
bánta ő, bárhova; hiszen midőn a vigalom tanyáját elhagyá, tudta, hogy
csak a zivataros éj van oda künn és nem gondolkozott. Merően szorítá
kezébe azon iratot, melyet Bálnai adott át neki. – Az a végrehajtást
hírül adó levél volt.

A mint végig siettek egyedül a városon, azt képzelte volna az ember,
hogy két lélek bujdosik karöltve: az egyik fehér, a másik sötét, bús
mind a kettő.

Bálnai tanyája kívül volt a városon, a szőlők között, nem messze a b*i
kaputól.

A mint az utolsó ház is hátuk mögött maradt, a mint a város árkán az
országútra kiértek, az ifju reszketni érzé kezében a lányka kezét.

– Fázol, szívem? szólt a gyöngéd kezet lehelletével melengetve.

– Egy kevéssé, válaszolt a hölgy s szorosabban simult vezetőjéhez.

– Kevés percz mulva ott leszünk, hol az üldözők keze el nem érhet, szólt
biztatóan hozzá az ifju. Lilla is ott van.

E névre bágyadt mosoly vonult végig a lányka arczán.

Az ifju gyöngéd vigyázattal vezette őt a hófermeteges időben.

Egy kutya sem ugatott a városban, azok is meghúzták magukat; csak a
szőlők között hallatszott néha a farkasok kellemetlen, szilaj üvöltése,
a mint messzünnen egymásnak felelgettek.

Fehér szemfödél teríté be a halott földet; semmi mozgás, semmi zaj, csak
a fergetegé; semmi hold, semmi gyertyafény…

Messze, messze haladtak így, midőn egyszer a hölgy léptei csendesedni
kezdtek. Az ifju érzé ellankadni a kedves kezecskét s ijedten reá
tekintett.

– Oh, én álmos vagyok, suttogá a lányka s szőke szép fejét ifja vállára
nyugtatá.

– Az Istenért, kiálta ez, el ne aludjál, csak most, csak még néhány
perczig ne, az volna a halál!…

A megfagyást álom szokta megelőzni…

A szép lányka szemei elhunytak, karjai lankadtan siklottak le kedvese
nyakáról s bágyadt feje annak keblére rogyott.

– Isten! Isten! kiálta az ifju.

Az ifju karjaiba érzé őt hanyatlani. Oh hányszor álmodta őt így karjai
között! Az élet minden viharai keresztül jártak rajta; beteg volt és nem
volt ápolója; üldözött volt és nem volt védelmezője; szegény volt és
kicsúfolták érte; tűrt, megadta magát és sorsa nem engesztelődött;
imádkozott és nem hallgatta meg őt az ég; de mindezeket megbocsátá a
sorsnak, – csak egyszer ölelhessem őt karjaimba, így szóla reményei
tetőpontjára helyezve magát, s minden fájdalmaid legyenek elfeledve,
nyomorú lét! Azok nem érnek fel egy ily pillanat gyönyörével!

És a sors meghallgatta őt, ölelnie adá az imádott leányt; de e pillanat
fájdalma nagyobb volt minden eddig érzett fájdalmainál. Karjaiban érzé
őt haldokolni.

Oh ez a természet, ez a zivatar oly érzéketlenek! Nem kimélték ezek a
gyermekien gyöngéd tagokat, nem kimélték azon keblet, mely finom volt és
oly érzéstele; vadul tépdeste a vihar a könnyű lenge ruhákat, a hosszú
selyem haj havasázottan lobogott a szélben s hattyú nyakáról a hóvíz
csorgott alá.

Az ifju ölébe vette őt, arcza arczához ért, de nem merte megcsókolni.
Félt. Tudta, hogy ezen álom csak néhány perczig tart, azontúl – a halál.

Lakását a rövid idő alatt, hanyatló ereje és a töretlen út miatt elérnie
lehetetlen vala.

Ekkor gyertyafény ötlött szemébe, s ez az országúttól kétszáz lépésnyire
eső csárda mécsvilága volt, mely csárdában a legaljasabb népsöpredék
szokott éjente tanyázni.

Gondolkozott; vajjon meg hagyja-e fagyni kedvesét az országúton, vagy
oda vigye? Mégis önzőbb volt, mint hogy szerelmesét meg hagyta volna
halni s erősebben köpenyébe burkolva, karjaira vette azt, mint egy
gyermeket, s letérve az útról, a magas hófuvatban a világosság felé
kezdett törtetni.

A szél némely helyen ház magasságnyira torlasztotta a havat; iszonyú
nehéz volt benne kedves terhével együtt előre hatolni. A szél élesen
csapkodta arczába az égető havat, olykor egy fekete holló csapott el,
vészt károgva feje fölött.

A lányka keble fokonkint lassabban kezdett pihegni.

Lélekzetfogyottan érkezett az ifju a rossz hírű csárda ajtajához;
belökte azt, nehéz borgőz és rekedt, részeg tivornyahang tolult elébe…

Belépett.

– Segítsetek, emberek! kiálta, lánykáját egy tört padra ereszté le s
maga térdre omolt mellé.



A KOPLALÓ.

  Én vagyok ám az a kölök,
  Ki a kocsmában hömpölyög;
  Fakó lovam, meg a deres,
  Mindig a kocsmára keres.

_Népdal._

  Tisza mellett van egy hajó kikötve,
  Abban van egy szőke leány megölve.
  Jertek, lánykák, öltöztessük bíborba,
  Temessük el egy nefelejcsbokorba.

_Népdal._

Azon csárda, melybe Bálnai kedvesét vitte, Koplaló nevet viselt. A
csárda ugyan nem koplalt, sőt inkább szüntelen tömve volt vendégekkel, s
igazság szerint vendégei viselhették volna ezen czímet, melyet reá
ruháztak.

A k*i érdemes helyhatóság tudniillik, sajátságos rendőri nézetekből,
jónak látta a kebelében tanyázó proletariusok számára egy közös
asylumot, egy universalis karavanserailt alakítni, hol mindazon
közszánakozásra méltó honfiak, kik csodálatos dologiszonynak miatta
szenvednek, a boldog nyári szentheverdelnapok után magukat a téli
unalmas órákon kedvökre összehúzhassák, mely képzőintézet egyszersmind
seminariumul szolgálhasson a genialis szegénylegényi karnak, nehogy
velök is az a fatum találjon történni, mit a nápolyi lazzaronikra Viktor
de Hugófalva jövendölt, hogy egy század mulva csak híréből fogjuk őket
ismerni.

Bizony ez az atyai gondoskodás jól is eshetett szegényeknek, kivált,
miután idők jártával keresetök veszedelmesen megcsökkent, részint az
által, hogy a valamivel birók nem bízzák többé a vagyonaik feletti
őrködést a jó sorsra és a bakterokra, hanem maguk is csak fél szemmel
alusznak; részint az által, hogy a szegénylegényies műtételekbe annyian
és oly különféle utakon és módokon belekontárkodnak, hogy az igazi
szegénylegénynek alig marad alkalma mesterségét gyakorolhatni; minek
természetes és szomorú következése az, miszerint az ilyetén restségtől
beteg honpolgárok kénytelenek gyomrukat hét rétbe gyűrvén, ráfeküdni és
koplalni, – e két elvhez maradván csak hívek: félni a dologtul és az
akasztófátul és szeretni mindazt, mi a másé!

Ezen érdemes látogatók kedveért neveztetett a körülményesen leirandó
csárda «koplalónak».

Egyetlen egy szoba teszi ennek egész alkalmatosságát, melyből közvetlen
a pinczébe van lejárás s e szoba egyszersmind mulató-hely és terem,
hálószoba, konyha és küzdtér egy és ugyanazon alakban és minőségben;
falai füstösek és ragadók a penésztől; a kémény, nehogy hideg jőjjön be
rajta, szalmával és venyigével van bedugva; ugyan ez történt az
ablakokkal is, miknek csak egyikén hagyatott kis rés, hogy a vendégurak
benn a gőzben meg ne fulladjanak.

A ház teteje le van szedve, azon præservativából, hogy azt egyik vagy
másik hyghwayman rossz kedvében fel ne gyújthassa. Kocsmárosa e
csárdának soha sincs; ha van, két hónapnál tovább ki nem állja a sarat,
s ha addig agyon nem verték: bizonyosan szerencséjének fogja tartani, ha
megszökhetik.

Midőn e ronda s akolnak is undok fészekbe belépett Bálnai, eleinte e
sűrű, zsíros és dohos gőzveremben nem vehetett ki egyebet egymás hegyén,
hátán hemzsegő embertömegnél, mely összevissza rikoltozott, káromkodott,
fütyült, danolt, jajgatott és nyögött a szerint, a mint kinek-kinek
természeti hajlama hozta magával.

Egy hosszú, sánta, keresztlábú asztalon pislogó faggyúmécs égett,
melyhez a fekete faggyút rendszerint a lopott birkák meg nem ehető
részei szolgáltatták. Egy szögletben két rongyos nő ül összekuporodva,
kiknek tekintetében nincsen semmi nőiség. Durva, hidegvette arczok, az
erkölcsi sűlyedtség és baromi lealjasulás nyomaival minden vonásaikon;
az egyik egy rongyokba pólált kisdedet iparkodik mérgesen álomra
dönczölni; az pedig peniczilusnál élesebb hangon visít, ordít és
kapálózik.

– Csapd a földhöz az ilyen adta fattyát, mit kínlódol vele? ha az enyim
volna, régön a zöld kútba dobtam volna, ott hadd gebedne mög.

– Hol van a zöld kút?

– Hát bolond, te, ott van a piacz közepén, hol a betyárok jó időben
kártyázni meg aludni szoktak.

– De ha egyször onnét mög kihallik a gyerök ordítása, kivált, ha
egyszörre agyon nem üti magát?

– No ugyan, hátha kihallik is. – Azt gondolod, törődik vele valaki? – Ha
kihallik, a betyárok addig hajigálnak köveket a kútba, míg elhallgat.

– Nem is tudom minek szögény embörnek a gyerök! Jobb lött volna, ha az
én fejemet is, míg ekkora voltam, a ház szögletéhez csapták volna.

A gyermek folyvást garázdálkodott.

– Hallgatsz, riaszta rá az anya, gorgoni képet vetve a kölyökre, vagy
mindjárt kicsavarom a nyakad s kidoblak a farkasoknak.

– Ne, adj neki e pálinkából, hadd aludjék el tőle, szólt a másik némber,
szalmába kötött butykost tartva a gyermek ajkaihoz, ki abból jót húzott,
mintha anyja tejét itta volna. Ekkor a két nő fogott hozzá, s később még
egyszer megitatták a gyermeket s végre mind a hárman szépen aludtak.

A csecsemő nem is ébredett fel többé.

A csárda közepén egy zsíros bicskás hetvenkedik; egyik kezében hosszú
husáng, másikban boros karafina. Dalol, a mint torkán kifér, még pedig
oly rekedten, mintha ráspolylyal volna tele a gégéje.

Nevezetes alak és senki sem más, mint a híres Telezsák. Felemás haja,
fején összegubanczolva, olyan kinézést kölcsönöz fejének, mintha az egy
uborkás hordó volna. Szemei be vannak fagytól vörös képébe dagadva. Képe
egyik feléből jókora darab ki van harapva, s orra úgy félre van nyomva,
mintha épen most vette volna le róla valamelyik jó pajtás az öklét.

– Igyál, Topa! kiált rekedt hangon a betyár egy az asztal végén ülő
társhoz, ki nevét azon tulajdonságánál fogva nyeré, hogy lábfejei
egymásnak hegygyel állottak s jártában egyik lábával a másikon kellett
neki mindig keresztül lépni.

– Igyál, Topa, ordít rá Telezsák s balkezével a palaczkot elébe tartja,
jobbjával a botot felemeli.

E nyájas kinálásra a Topa is előkeres az asztal alól egy hosszadalmas
furkós botot s daczosan ezt feleli:

– Nem iszom.

– Igyál, vagy a fejedhöz vágom, kinálja őt Telezsák.

Topa azonban nem várja be a főbe köszöntést, hanem kapja a keze ügyében
levő dorongot, s olyat nyújt vele a Telezsák fejére, hogy a csárda is
rengett bele.

Telezsák, mintha nem is ő volna az, kit megfejeltek, visszasújt két
kézre fogott fütykösével; s ekkor aztán, semmiért, oly viadalt csap a
két betyár, melyhez hasonló párbaj tán a caraibok közt sem történik.

– Csak a fejit, hogy meg ne sántuljon! biztatja őket a néző sereg; s azt
a loyalitását el is kell mindkét vívónak ismerni, hogy ők egymásnak sem
kezét, sem lábát, sem egyéb hasznavehető tagjait ütésekkel nem terhelék,
egymás csapásait nem is parirozták, hanem mindenik tartotta a maga
fejét, s ütötte a másikét. E viadalnak aztán utóbb is az lett a vége,
hogy Topa, kinek a feje kevesebb ütést szívelt el, mint a Telezsáké,
kakastaréjú fejbúbbal zuhant az asztal alá.

Ott hagyták.

Holnapra majd föléled.

Telezsák pedig, kinek a feje szinte meglehetősen vérzett, diadala után
szörnyen elbizakodva, mindenkibe belekötelőzött, ki csak útjában volt;
tört és zúzott, a mit elől utól talált: asztalt, kemenczét és orrokat.

E perczben lépett be Bálnai, ölében hozva halvány kedvesét, s azt egy
padra fektetve, segélyt kiáltott s az eszméletlen leányka homlokát és
hamuszínre váló kezeit kezdé dörzsölni.

– Segítsetek, szólt könyörületet esdő pillanatot vetve a hozzá közel
állók érzéstelen, vad arczaiba.

– Ki ez? Mit keres ez itt? Ki fia ez a kaputos? hörögetének a jobbról,
balról kiváncsian oda tolakodó baromarczok.

– Ühüm, ez ám az, szólt ürgefejét a többiek vállán keresztül dugva egy
tüskehajú, vászonszínű, hosszú, váltott gyermek. Hát nem tudjátok, az a
garabonczás, a ki a sömlyék szélin lakik, a fekete házban?

– Hát az a fehércseléd kicsoda a? – De elhagyja magát!

– Meg van fagyva, susogá egy vén, ránczos képű nő, oda szagolva a leány
felé, milyen kék az orczája!

– Pedig úri kisasszony, szólt egy másik bekötött fejű menyecske, a hölgy
ruháit tapintva, selyemczicz a ruhája.

Többen, nagyobb részint nők, részvéttel guggoltak a leányka körül; s e
részvét következtében csakugyan nagy hamar el is tüntek a leányka
füleiből az aranyfüggők. Egy megőszült banya bámész pofával tartá a
hölgy lábacskáit kezeiben; kiülő szemei oda meredtek arczára, s szája
lezárult, míg kezei óvatosan oldák le a bársony czipőcskéket és a
selyemharisnyákat.

– Pálinkát kell a szájába tölteni, majd életre jön, hörgé egy rekedt
hang, mi alatt a köpenyt iparkodott a leány alól elhúzni.

Az ifju ezalatt kétségbeesve erőködött kedvesét visszaadni az életnek;
de nem tudta módját, nem ismerte eszközeit.

A csárda tulsó felében pogány nyekegéssel szólalt meg e közben egy
kutyabőr-duda, nagyokat sikoltva, mintha eleven állatot nyúznának.

– Tyuhaj! orditá a Telezsák s megugrott, kajsza lábaival dobolva a
földön, fújd, szakadj meg! kiálta hegykén a zeneművésznek, ki lábait
indulóba hozta, s verte volna botjával a gerendát, ha elérte volna.

A többiek elhuzódtak tőle, mert féltek keze ügyébe esni, mikor jó kedve
van.

A betyár gatyakorczára fekteté kezét, s csizmáit oly sajátszerűleg tudta
majd egymáshoz, majd a földhöz verni, hogy négy lábbal sem okozhatott
volna nagyobb dobogást; azzal szügyébe vágta fejét, neki toporzékolta
magát s elkezde sarokra beszélni:

  «Innenső sor, tulsó sor,
  Elszaladok magamtól;
      Vasvilla
      Nyakamba,
      Serpenyő,
      Nyelestő,
  Sárga-csizma, bagaria, ujjujú!»

Ehhez tempóra döczögetve termetét, kalapját vitézül félre vágta s bele
csapva tenyerébe, egyet fordult:

«Ucczu czucza, ég az utcza!» rikoltá, s közibe rugtatott a szegletbe
nyomult némbertömegnek.

– Mit bámultok itt, káromkodék s egyet megragadván a több közül, úgy
megpörgette, hogy mikor elereszté, alig birt megállani a lábán.

– Megkarmoltál, hanem ’iszen ezért elhasítom delivörös keszkenődet.

Azonban ekkor hirtelen a közibök tévedt ifjun akadt meg figyelme s hátra
hőkölt.

– Teremt’se, kiálta s kalapját elveté, megveszett ez, hogy ide mer jőni?
A ki áldója van, nem is eszik e több pogácsát! a milyen igaz, hogy az én
botom jajfa. Keljetek onnét, dajnák! a jégen kopogótokat, mert
emberhalál lesz ma! S nyakravalóját oldá és neki türközött.

– Csitt, csendesen, rimánkodék az ifju összetett kézzel, míg fájdalmas
tekintete kedvese arczát lesé, már éledezni kezd, legyetek csendesen.

– Te pedig mindjárt haldokolni fogsz, röhöge szemtelenül a Telezsák,
ismersz-e még, he?

Bálnai rá tekinte; úgy tetszék neki, mintha azon képet valahol látta
volna.

– Látod-e ezt, ni, szólt a betyár, szétválasztá fejebubján a gubanczos
felemás hajcsombolékot s ott egy daganatos ürességre mutatott, mely
tisztességes fejbetörésnek szokott epitaphiuma lenni. Tudod-e, mikor
hátulról nekem estél s betörted a fejemet? Hanem ’iszen itt vagy most!…
kiszorítom belőled a lelket úgy, hogy a herkopáter sem tesz rólad
többet… S ez alatt oly közel vivé az ifjuhoz mosdatlan arczát, hogy a
szájából kidülő borgőz azt szinte elütötte lábáról.

– Nézzétek csak, hogyan tekerem ki majd ennek az ifju úrnak a nyakát,
szólt, fejét hányva-vetve, s mint ki dolgának végbeviteléről a
legbizonyosabb, nagy bátorsággal nyúlt az ifju nyakravalójához, ki ez
alatt némán, határozatlanul néze annak szeme közé. Azonban még alig
nyujtá feléje cserepedzett bőrű kezét a betyár, azon kiemelendő
szándékkal, hogy nyakravalóját megragadja, már az ifjutól oly hathatós
ökölcsapást kapott szemei közé, melytől három csillagos eget látott
egyszerre s megmozdult fejében az agyvelő.

Az ifju újolag kedvesét vette ölébe s saját lelkét iparkodott ajkain át
belélehelni.

A Telezsák is eszére tért nagy nehezen, s ennélfogva nem rohant vaktában
az ifjunak, hanem felugrott az asztalra s feltűrve két ingujját,
kalapját elhajítá, markába kapott s roppant bátorsággal így kiálta le
onnét:

– Most gyere ide, ha mersz! oly dühvel forgatta szemeit, mintha minden
pillantással ablakot akarna fúrni a csárda oldalán; üss meg még egyszer,
ha van lelked!

– Le kellene a kisasszonyt vetkőztetni, majd úgy hamarább magához jőne,
tanácsolá egyike a csárdai némbereknek, szerény oldalpillantásokat vetve
saját rongyos zsákszoknyájára, egy mellékgondolatjával a hasznára
válandó ruhacserének, s egy másik rögtön foganatba kezdé venni az adott
útmutatást, fagyos kezeivel a lányka ruhája kapcsait kezdvén kiaggatni.

Bőszülten ragadta torkán a nőt Bálnai s úgy összemarkolá gégéjét, hogy
arcza sötétkék lett s szemei kidióztak, s ekkor büszkén elrugta onnét.
Erre pokoli zsivaj lőn. Az egész nőszemélyzet fellázadt s megereszté
moslékos ajkainak harczháborúját az ifju és kedvese ellen. A dühös
fogcsattogató furia-arczok, szétkuszált hajzattal, iszonyún fenyegetőzve
rohanák meg szegényeket, míg az asztal tetejéről vad uszítással biztatá
őket Telezsák.

– Karmoljátok agyon! tépászszátok meg őket! szúrjátok ki szemeiket! –
hasítsátok fel orrukat! – tépjétek le róluk a ruhákat, s dobjákat ki
puczéron a hóra! – Jutka, Panna, Magdus ne hagyd magad!…

– No, micsoda boszorkány-lakzi ez, közbekiált egy harsogó hang, s egy
roppant magas férfi belöki az ajtót s belép azon. Fején széles
báránysüveg, vállán kifordított bunda; sem süveg, sem bunda, sem bajusza
és szemöldei az idegennek nem látszanak a hótól; az ember ölnél
magasabb.

– Mi történik itt? kiált gordon hangon újra, s megrázva subáját, minden
léleknek teli rázza szemét, száját havas vízzel.

– Dobjátok ki, bőgött elrekedve Telezsák az asztalon, az ifjura
czélozva, míg a vászonnép észrevéve a jövevény bejöttét, mintha
egyszerre megnémult volna, elszörnyed, félre áll.

– Nem bömbölsz, részeg, fancsali te! kiált Telezsákra az újon jött, s
fölemelve a kezében hozott szánkórudat, az ez iránti tiszteletből
hanyatt esik az asztalról, s addig meg sem áll, míg tökéletesen le nem
gurul a pinczébe.

– No szedjétek föl magatokat, szól az érkezett, szánkóm beledőlt az
árokba; eltört a rúdja, a kinek keze lába van, lóduljon lapátolni. Hajde
betyár! s ezzel egyenként szórta jövevényünk a csárda lakóit kifelé.

Hirtelen meglátja Bálnait és a leányt; megütközik, közelebb lép
hozzájuk.

– Mi hoz téged ide? szól álmélkodva az ifjuhoz.

Ez ráismer.

– Bátyám, az Istenért! segítsen, rimánkodék, nézze, meghal kedvesem.

A férfi a leányra is ráismer; látja, hogy közel van a halálhoz s leveti
subáját.

– Ne félj, nem hal meg, szól nyugodtan, elgyalázta ugyan a hideg, de
majd helyrehozzuk… Hát ti mit ácsorogtok itt, a helyett, hogy mint
emberhez illik segítenétek? havat ide frissen és erős égettbort! A ki
férfi, takarodjék ki a szobából! menjetek, szánomat czepeljétek a ház
elé, a rúdját hozzá kell kötözni! Ti pedig, asszonyok, segítsetek ezt a
lánykát életre teremteni. Ejnye! milliom adta a szurkos kezeiteknek, ki
lopta le a czipőt lábáról? Mindjárt bocskort hasítok a hátából az
irgalom-felejtettének. Te pokolra hátráló te, te redves banyaposz, a
szemedből is kilátom, hogy te loptad el?!

– Bizony Isten nem loptam én, pusztabiró uram, csak azért vettem le,
hogy valaki el ne lopja, vissza akartam adni a nélkül is, már mire is
mennék én ezekkel az apró lábczipőkkel, a kezem feje sem megy bele.

– No, ne présmitáljatok annyit, hanem lássatok dologhoz; nyissátok ki
legelsőbb is azt az ablakot, hisz oly büdös van itt, mint egy dohos
búzaveremben. Te Panna, rakj szaporán tüzet, téglát fogsz melegíteni, te
pedig, te másik, főzz szaporán borlevest!

– Nincs bögrénk.

– Ki is fordítom a bőrödet, csak ne legyen! Hát, te betyár, mit
ólálkodol ott a kémény alatt? nem megmondtam, hogy minden fekete nép
kipusztuljon innét? Lódulj!

A betyár repült.

– Már most, édes öcsém, Isten velünk, fogd a szegény gyermek fejét
öledbe; tartsd jó magasan! hál’ Istennek nincs egészen megfagyva.

Csend lőn a csárdában, mintha mindenki imádkoznék.

A vén Rónai, a pusztabiró volt jelen. Réme valamennyi betyárnak és
szegény legénynek.



FEKETE HÁZ.

  Amott van egy kis ház,
  Arczczal napkeletnek;
  Keserű a leve,
  A mit abban főznek.
  Benne van egy asztal
  Gyászszal megterítve,
  Rajta van egy pohár
  Bánattal megtöltve.

_Népdal._

A k...i sömlyék mellett állt hajdanában egy kis ház, teteje palakővel
fedve; ablaktáblái szüntelen csukva tartattak s falai korommal feketére
voltak festve. Ösvény nem vezetett ajtajához, mert ajtaja a háztetőn
volt, honnét hágcsón kellett bele fel- és lejárni. Itt lakott a
peregrinus – mint Bálnait később elnevezték – testvérével, ki a házat
soha el nem hagyá.

Fekete volt a ház, azért, hogy minden közeledőt elidegenítsen.

Fekete volt, hogy lakóinak gyászát képviselje.

E házba hozta a peregrinus kedvesét is, a szőke lánykát, kit a
pusztabiró segélyével életre hozott s a törvény üldöző keze elől ide
rejte. Azonban az éjjeli áthülés súlyos nyavalyát, nehéz mellbetegséget
hozott maga után a gyöngéd idegzetű lánykára, melynek következtében
Bálnai kénytelen volt egy meghitt orvosához, kinek egy időben nem
csekély szolgálatokat tett, folyamodni, s előtte őrzött titkát
fölfedezni. Nem gyógyítá ugyan az meg egyhamar a beteget, de barátja
titkát annál hamarább kifecsegte; minek legközelebbi következménye az
lőn, miszerint Bálnai ellen az odaintézendő birói eljárás
törvényszékileg elhatároztatott, hogy tőle pártfogoltja törvényesen
elvétessék s a felpörös bárónak tulajdoni joggal átadassék.

Miután e határozatot nemzetes és vitézlő Tölcsér Jónás esküdt úr sem
birtokból, sem személyesen nem kézbesíthette, kiadá róla hiteles
bizonyságlevelét, miszerint azt annak ajtajára, Fekete János és Fehér
Bálint jelenlétében, felszegezte; pedig világos volt, hogy ajtó nem is
létezett a házon sehol.

Egy reggel a fekete házban belől szokatlan ünnepély tartatott; az
ablakok, mint rendesen, csukvák, csak a háztetőn hagyott nyiláson át
mosolyga le az ég. Azért volt pedig a háztetőn, nem pedig a ház oldalán
hagyva a nyilás, hogy azon csak az égre lehessen látni, a földre ne.

A beteg lányka ma kelt fel először betegségéből.

Oly halovány volt…

Szőke arany fürtei csillogó pongyola fodrokban rezgettek vállain.

Ott ült bágyadtan egy szalmás karosszékben, szőke angyalfejét a mellette
ülő Lilla vállára hajtva, míg másik felén Pista ült mellette, kinek
gyöngéd kezecskéje jutott.

A kis asztalon két gyertya égett. Egyszerű tányérkára néhány fürt ép
szőlő volt téve, mi tél utóján oly ritkaság; de a beteg kivánta s Pista
elő tudta teremteni. Mellette üvegpohárban egy bokréta fehér
hóvirágokból kötve, miket Pista szedett a mezőn.

A lányka gyönyörrel szemléli a tavasz legújabb hirnökeit s egyet a
virágok közül kezébe véve, megszagolja; érzi, hogy nincsen szaga s
visszateszi.

– Istenem! szólt felsóhajtva, már a virágok is megérkeztek, tavasz lesz…
zöldül-e már a mező? kérdé Pista felé fordulva.

– Még itt-ott, árnyékosabb helyeken a hó sem olvadott el, de a honnét az
eltünt, ott rögtön a tavasz foglalta el a zöld királyi széket.

– Szólnak-e már a madarak?

– Még korán volna; majd néhány hét mulva megjön a fecske, a pacsirta,
később a csalogányok; oh, akkor már nagyon kellemes idő lesz.

– Oh, mint szeretném látni a zöld természetet… Istenem, mily kedves lesz
a mezőn virágokat keresni!… teremnek ugy-e itt is szép virágok?

– Oh, nagyon szépek, szólt magasztalóan Lilla, a kis erdőben pompás
virágok nyilnak; majd elvezetlek én oda, kis forrás is van itt, oly
tiszta, hűs vize van…

– Mily jó lesz annak vizéből inni! Hűs nyárfák árnyékában a fűbe
leheveredni, hol vadrózsa virágzik… oh csak egy tekintetet a szabad
természetre és – meggyógyulok.

– Még nem szabad, szólt aggodalmasan Bálnai, a levegő hűvös.

– Nem, nem… jól tudom én, hogy nem a levegő az, mitől ti engemet
féltetek. A levegő, az Isten ege, a napvilág, hogy árthatnának azok? Az
emberek szemei elől rejtetek ti engem…

Igenlő hallgatás válaszolt aggodalmira.

– Senki sem tudja még, hogy itt vagy, barátomon, az orvoson kívül, szólt
a peregrinus, s neki megigértem, hogy ha titkom kitudódik, meghal. Madár
sem jöhet be hozzánk, az Isten egén kívül senki sem lát be ide; el van
zárva tőlünk minden élő tekintete.

– S meddig fog e rabság tartani?

– Két hónapig és négy napig… Akkor leszek huszonnégy esztendős.

– S mi fog akkor történni?

– Apám vagyonaihoz hozzá jutok.

– De mi köze vagyonaidnak Janka üldözőivel? kérdé Lilla.

– Nem sok lesz, az igaz, de épen elég.

– Mire elég?

– Épen annyi lesz, mennyivel téged a törvény kezéből megválthatlak,
szólt elfogódott hangon az ifju, s gyöngéden megölelé a halovány
leánykát s könyező arczát annak ölébe rejté.

– És azután?

– És azután elmegyünk valahová, hol senki sem ismer bennünket;
parasztruhát veszünk magunkra mind a hárman; szabadok leszünk és élünk
boldogan. Hisz hány ember van, kinek semmije sincs két kezén kívül és
mégis boldog, mégis elégedett! Dolgozni fogunk és örülni, mintha soha a
világot és annak keserveit nem ismertük volna; nem leszünk gazdagok, de
mienk lesz mindaz, mit gazdagságon megvenni nem lehet: a tiszta öntudat,
az ártatlan öröm, a természetadta jólét, a lélek boldogsága, az
elégültség, a nyugodt álmok malasztja és minden áldás, a mi onnét felül
jön s nem megy emberek kezein keresztül. Ugy-e? ugy-e ti nem irtóztok a
jövőtől? Egyszerű lesz az és ragyogástalan, de nyugodt és bánattalan…
eljöttök-e velem oda?

A két leány feleletül nyakába borult az édes ifjunak; megölelték őt
mindketten, forrón az egyik, gyöngéd szorítással a másik és sírtak mind
a hárman.

A mint ott egymás karjai közt, egymás keblére sírták könyűiket s a régen
tartogatott bánat oszolni kezde, s a remények sokszorozódtak, midőn tán
nem mosolygott le boldogabb lényekre a derült tavaszi ég, mint rájok:
erőszakos koczczantások az ablaktáblákon verék fel önfeledt boldog
álmaikat.

– Csitt! ne szóljatok! Ki lehet az?

– Bocsáss be, akárki lakol e házon belül, a király nevében!

– Gyere be, ha tudsz! mondá magában a peregrinus.

A két leány pedig sietve vonult a szögletbe; a szőke lányka reszketve
simult Lilla keblére, kinek arcza hős tűztől lobogott s biztatva takarta
el karjával a remegő barátnét.

– Bocsáss be, különben erőszakhoz nyúlunk, hangzék künn egy újabb
phrasis s erős ütések csattogának újra az ablaktáblákon.

A peregrinus Tölcsér Jónás hangjára ismert ez utóbbiban, s magán kívül
szakítá fel az ablaktáblákat s azokat feltárva, kikiálta:

– Hát az ablakon akartok bejönni, mi a mennykő?

– Nem találjuk az ajtót, hangzék künn.

– Kerüljetek a kéménynek, magam is ott járok be.

– Hát micsoda gondolat az?

– Csak olyan, hogy nekem úgy tetszik.

Erre a künn levők megsejtvén a bejárókat a ház tetején, hosszasan
tanakodának: ki menjen be rajta először?

– Adjon hát egy létrát, hadd megyünk be; (már ekkor per «hallja ked»
beszéltek Pistával).

– Nem szokás ide létrán jőni, én csak röpülni szoktam; a ki így nem tud,
próbálja máskép.

Erre újólag tanácsot tartának a künn levők s végre egy hágcsót teremtvén
a szomszéd tanyák valamelyikéből, azon az egyik, kire a sor esett,
felkapaszkodván, a háztetőnyíláson át egy vakmerő salto mortaleval a
szoba közepére ugrott. Egy roppant pandurdarab volt, kék üngben,
gatyában, mindkét kezében dupla pisztoly, hóna alatt csákánybalta;
vállán dupla puska; roppantul elszégyenlette magát, a mint körülnézett s
látta, hogy egy fegyvertelen férfi ellen tett ily iszonyú fegyverbeli
előkészületeket. Utána még öt másik pandur potyogott be. Végre a létrát
belől vevék s azon át a két parancsoló személy, tens Bálvándy táblabiró
úr és Tölcsér Jónás esküdt nagy bátorsággal és kényelmesen alászállának.

Pista nyugodtan ült, keresztbe font karokkal, a szoba közepében, s
bátran nézett szembe az érkezőkkel. Háta mögött egy szegletben volt a
két leány.

Bálvándy úr előlépve, elkanyargatá erre meg amarra szokott törvényes
stilusban beszédét, mely végtére is oda ütött ki, hogy Bálnai István
azonnal felszólíttatik egy bizonyos elrejtett és foglalás alá vett
nőszemély miatt házmotozást engedni meg lakásában; ellenszegülés esetére
kényszerítő eszközök is lévén kézügyben.

– Nem lát, táblabiró úr? nincs itt elrejtve a keresett hölgy; amott
láthatja őt, csak nyissa ki a szemét!

Erre Bálvándy úr meglehetős zavarba jött, minthogy arra nem számolt,
hogy oly nyiltan beszélendnek vele, hanem sokat támaszkodott pandurjai
ékesszólására, s jelenleg nem tudta, miként folytassa a történendőket,
tehát elővette az itéletet, s elsőben azt akarta végig olvasni.

– Soha se bántsa, szólt Pista, tudom könyv nélkül.

De a táblabiró úr nem ismert e tekintetben könyörületet s hosszában
végig olvasá a deliberatumot, mely szerencsére deák nyelven lévén
szerkesztve, a hölgyek nem érthették a benne foglalt kárhozatos
szavakat.

– Volt-e az itélet közölve az alperesnővel? kérdé phlegmatice Pista, jól
agyba-főbe nézve a táblabiró urat.

– Hallja, Audiat! kiálta felfortyanva a jó úr, velem ne bolondozzon; jól
tudhatja, hogy Audiatra bíztam az exhibitiót, s most nekem ne
fogadatlanprókátoroskodjék.

– Kövesse meg magát, spectabilis! itt önnek nincs Audiatja, itt nemes és
vitézlő Bálnai István áll ön előtt, ki is az eljárás hiányos volta miatt
a végrehajtásnak ellentállok; s erre a formaságok betöltése kedveért
pálczáját fölemelé, mely semmiben sem különbözött bármelyik
szekéremelőrúdtól.

– Az ellentállás a törvények értelmében biróilag el nem fogadtatik,
mondá ünnepélyesen az esküdt úr, még ünnepélyesebben kotródván sejtelmes
pillantásokkal pandurjai mögé az emelt bot ellen.

– Resistálok!

– Nem fogadtatik el, itt készen a brachium.

A pandurok elébbre léptek.

– Bátyám! szólt suttogva Lilla, jer, segíts Jankát föltenni az ágyra;
igen rosszul van.

Az ifju oda ugrott, karjaiba ölelte az elsáppadt lánykát s lefekteté az
ágyra; az embertelen fenyegetések magán kívül tevék szegényt;
veszedelmesebben esett vissza betegségébe, mint valaha.

Bálnai sírt, mikor a birákhoz visszatére. Könyörgő arczczal fordult
hozzájok:

– Uraim! ha van önökben emberi szív, hogy tudnak ily kegyetlenül bánni
egy szegény, mindenkitől elhagyott gyermekkel, kit egy haragos tekintet
lesujt, kinek egy hideg bántó szó úgy fáj, mint másnak a tőrdöfés!
Nézzék, most is milyen beteg!

– De hát okai vagyunk mi annak, hogy adósságokat csinált, miket nem tud
megfizetni?

– Hisz nem ő csinálta azokat.

– De segítette elkölteni… Aztán ismerjük mi jól az ilyen ájuldozó
természeteket…

– Hadd beszéljek csak egy perczig szíveikhez.

– Sohase beszéljen biz azokhoz. Jól ismerjük mi a dolog mibenlétét; a
leányasszony adós, nem akar fizetni, erre való a törvények szigorúsága.
Majd meglátjuk, hogy ha csak egy hétig leend is rabszolgája a
hitelezőnek, mindjárt meg fog tudni fizetni, azt fogadom! Hohó! vén róka
vagyok én már az ilyesekben, nem szed engem rá minden szí szó…

– S micsoda istentelen nép! kontrázott közbe az esküdt úr, nem elég neki
egy leány, kettőt akar tartani!… Nem égbekiáltó?!

– Igen, igen; micsoda jogot formálhat ön magának e leányzóhoz?

– Enyém; én vevém vissza őt a halál kezeiből, enyém az Isten előtt.

– No, úgy hát fizessen meg ön helyette; tizenhétezerhatszázhét forintot
a költségekkel és kamatokkal együtt, vagy a leányt; mi szívesen
odaengedjük az utóbbit az előbbiért.

– Megteszem; igen… csak legyenek önök várakozással; csak néhány hónapot
engedjenek, mialatt atyai örökömhöz juthatok.

– Persze, hogy is ne! majd addig árkon-bokron túltennénk magunkat,
nemde? mi pedig üthetnők bottal a nyomát.

– Na hát megfizetek én, szóla közbe egy negyedik hang, csengő, átható,
szilárd, mint egy megütött érczszobor hangja. Ez a hang a Lilláé volt.

– Igen-e? szólt az esküdt úr gúnyosan, nem tudnám, miből és mivel?

– Jőjjenek önök ide, majd megmutatom, miből és mivel, jőjjenek közelébb.

– Tud a leányasszony fundust kimutatni?

– Igen, igen, tessék! s ezzel egy gyertyát levett az asztalról s azzal a
szoba tulsó szegletébe sietett.

– Szeretném tudni, mije lehet olyan nevezetes, röhöge a táblabiró úr,
talán egy rongyos kutyabőr?

– Vagy valami csehgyémántos ereklye; olyasmit el nem fogadunk. Semmiféle
prætium affectionis.

Bálnai reszketett, de szemei villogva nézték testvérét, ki ragyogó
szemekkel s pihegő kebellel térdelt le egy fekete láda mellé s a
biráknak inte, hogy menjenek oda. A mint Jónás úr elment Pista mellett,
ezt sugá neki:

– Nem felejtettem el, hogy megbántottál; ismerem a másik leányt is,
vigyázz, mert azt is elveszem tőled.

Pista pedig nézte az embert s ismét testvérére függeszté szemeit; az is
reá tekinte, mindkettőjök szemei vad tűzben ragyogtak.

Lilla felnyitotta a fekete ládát, mely körülbelől két láb hosszú, egy
láb magas és széles volt; a két biró kiváncsian oda tartá fejét, mialatt
a lányka a gyertyával bele világított. A láda színig volt töltve
puskaporral, melytől alig két ujjnyi távolban tartá Lilla a gyertya
lobogó lángját; csak egy percznyi mozdulat még, a fekete házban
összegyűlt boldogok és boldogtalanok valamennyien egyetemesen a
mennyországba repülnek.

A leány oly vad elhatározottsággal tekinte a két törvénytudós szeme
közé, gyertyáját szüntelen közelebb vive a lőporhoz, hogy azok egy
perczre szinte kővé merevülve álltak s szoborrá ijedtek.

– Isten segíts! kiálta, beteg kedveséhez rohanva Bálnai, s annak ágya
előtt vadul hátraszórt hajakkal megállt; a lányka kezét egy kezébe
fogta, másikkal testvére felé intett.

Nézzétek e csoportozatot; a sötét szoba legszegletében, egy fekete láda
mellett az amazoni alak, fekete szemeiben megölő tűz, kezében az
iszonyatos halál a lobogó szövétnek lángjaiban, mely vörös fényt vet
tűzláng arczulatára. Mellette a torzfélelem két elrémült alakja,
vonásaiból kikelt arczaikkal, kidiózott szemekkel, s égnek álló hajjal.
Másik oldalon a beteg lányka, halavány, hunyt szemű; a néma szenvedés, a
házhéjnyiláson beömlő ég világa még fehérebbé teszi arczulatát; míg
mellette, mint egéből levert Leviathan, előre nyomult lábbal a
szenvedélyes ifju áll kinyujtott kezével, mintha mondaná:

– Most én parancsolok; én vagyok a halálnak ura!

Következő perczben rémületes ordítással riadt meg a két végrehajtó s
szaladt a létra felé, futtában hatszor taszítva fel egymást s a
legkomikusabb rémülettel rohanva meg a hágcsót, melyen egyszerre akart
mindkettő felkapaszkodni; s egymás hátán nyakra-főre, tömérdek tépászás
és gázolás után csakugyan fel is rugaszkodott a háztető nyilására, onnan
pedig minden gondolkodás és megfontolás nélkül gurult alá; s ki
orratörötten, ki lábficzamodva oly gyorsasággal elkotródék onnan, a
milyen gyorsaságot csak a legképtelenebb ijedtség korbácsolhat emberi
műszerekbe.

A hat rendbeli pandur nem tudván mire vélni a dolgot, hű kötelességének
tartá, további rendeletek nyerése végett, nagy sebesen vezetői után
indulni, s ekképen ők is, re infecta, visszatértek, a mint és a merre
jöttek, a nélkül, hogy valaha tudomásukra esett volna: miért jöttek hát
tulajdonkép és miért mentek vissza?

* * *

A következő megyegyűlésen katonai fegyverhatalomkar rendeztetett a
fekete ház lakói ellen.

* * *

Két hét mulva három század katonaság vevé körül a fekete házat s lakói
ünnepélyes hangon szólíttatának fel a törvények iránti engedelmességre.

Senki sem felelt.

Igérének nekik börtönt, ütlegeket, békókat; mind hasztalan, sem szó, sem
tartomány…

Végre egy nyilást vágtak a falon; azon betörtek, felhányták az egész
tanyát, összekutatták zegét-zugát és tapasztalák, hogy annak minden
térei tele vannak ürességgel és semmiséggel, mely tapasztalásból azon
meggyőződésre jutottak, miképen a keresett személyek bizonyosan más
valahol vannak.

Azt természetesen nem sejtheték, hogy a peregrinus egy éjen, övéivel
együtt, Rónai Gábor pusztabiróhoz költözködék által.

* * *

Azonban nem hagyta a dolgot ennyibe maradni Dömsödi úr, hanem körlevelet
bocsáttatott ki, melyben ötszáz forintot igér annak, ki tudtul adja a
szökevény hollétét; e körlevél K... és H... városok minden
utczaszegletére fölszegeztetett.

Ötszáz forint sok pénz.

Öt hét alatt megtudta, a mit óhajtott, s hitte, hogy nincs többé mód és
erő, mely pokoli vágyainak tárgyát megszabadíthassa körmei közül.

– Rögtön utazott K...re, ügyvédét fölkeresendő. Az épen nem vala otthon,
hanem hosszasb időre H*-ra rándulván, Dömsödi úr minden tétovázás nélkül
utána indult H*-ra.

Mikor elindult, nyúl futott keresztül útján – – varjú szállott fel
előtte – – vén asszony jött vele szemközt; rossz jóslatok!…



ZÖLDHALOM.

  Rongyos a kend háza vége.

_Népdal._

A ki a Zöldhalmot egy zöld halomnak képzelné, nagyon csalatkoznék.

Korántsem zöld ez és még kevésbbé halom, hanem egy kidült-bedült oldalú
csárda, mely úgy áll a K... város határát a Kiskúnságtól elválasztó
pusztaságnak közepette, mintha valamely tátos a felhőkből pottyantotta
volna ide, s aztán haragjában jót rugott volna rajta.

Kéményét gólyafészek koszorúzza, melyből a hímgólya a csillagokat
látszik vizsgálni hosszú orrával. Előtte terül a fehér tó, melynek
széksós partjain birkanyájak legelnek. Kerítése csapóföldből van
tapasztalva, s udvarán félrenőtt kútágas fohászkodik esős idők után.

Érdemes vendégei a jámbor Alföld nagyreményű lókötői, juhászok és
gulyások, kik ha Heves, Szatmár, Csongrád vármegyéket szűkeknek érzik,
el-eltünnek, s gyakran hónapokig csak a zöldhalmi pinczegádor tudja,
hogy hová lettek.

Maga a korcsmárosné egy hízásnak indult magas darab némber. Jobb
éveiben, míg Bognár Jancsit fel nem kötötték, hűséges társa minden
zsiványkalandoknak, – azóta a zöldhalmi csárda haszonbérlője.

Most csendes, békességes életet él; hadnagyok, biztosok nem tudnak rá
semmit mondani, törvényszék eleibe ritkán kerül, nem verekedik, hanem
szép csendesen megül a patka szélén és fon, és hízik, nem sokat törődve
a világgal.

Senkit el nem rejt, de el sem árul; ha üldözött szegény legények jőnek
hozzá asylumot keresve, vállat von s azt mondja nekik: «bujjatok el, mit
bánom én»; ha pandurok jőnek, azt mondja: «keressétek, a mint tudjátok,
a ti gondotok».

Ha vendégei hajba kapnak, bicskák villognak, juhászbotok puffognak,
egykedvűen csak ennyire figyelmezteti őket:

– Az üvegeket össze ne törjétek!

Hej! mind másként volt a dolog, míg Bognár Jancsit föl nem kötötték!
akkor még fiatal volt és csupa tűz a menyecske; fekete szemei voltak,
mint a haragos éj; piros és gömbölyű arcza, ajkai teljesek és csábítók;
barna haja hosszú tekercsekben borult két csipejéig, selyem szalagok
közé fonva s fehér karjai jobban illettek Bognár Jancsi nyakára, mint a
kender nyakravaló.

Még akkor naphosszant megülte kedvencz paripáját, hősét pusztáról
pusztára követve; együtt nyargalta be vele a kúnsági homokot, együtt ült
vele a tiszamelléki iharfaerdőkben a rejtett tűz mellett; együtt futott
a kergető pandurok elől és bíztatta kedvesét, mikor a golyók füleik
körül fütyültek.

Ott volt, mikor Bognár Jancsit legutószor elfogták. Három golyót lőttek
már kedvesébe, de ő egy kezével átölelte az alélót, másikkal a két
paripa kantárát fogta, s rohantak tovább, míg alóla ki nem lőtték a
lovát, s csak úgy foghatták el a híres lókötőt.

Akkor ünnepelt Semiramisa volt ő minden alföldi zsiványklubbnak; czélba
lőni jobban tudott, mint a hadnagyok; a csákánynyali küzdésben ritkítá
párját, s a hol késéhez nyult, ott vége volt a verekedésnek.

Házfeltörések, gulyák szétterelése, gyorskocsik megvámolása s más
nagyobbszerű vállalatokban hadvezéri talentumot tüntetett ki s a
legkínosabb és lealázóbb kínvallatások sem voltak képesek tőle egy áruló
szót kicsikarni; hanem hiszen a betyár is elébb szét hagyta volna ám
magát szedetni, mint hogy orgazdaságot vallott volna rá.

Azonban mindezeknek vége, mióta Bognár Jancsit felkötötték.

Most ki sem megy a házból s megszámlálja, hányat szóljon naponként s
miután a kimért számig beszélt, akkor aztán estelig, ha a kerék kiesik,
sem hallani többet szavát.

Hosszú keresztlábú lágyfa-asztal vonul a szoba egyik végétől a másikig,
melynek a pinczeajtó felőli oldalán két zsíros betyár ül, kiknek
egyikében, mihelyt e bűzös félhomályban hozzá szoktak szemeink, azonnal
megismerendjük Telezsákot, a koplalói hőst.

– Bort, korcsmárosné! ordítja a ficzkó, hanem osztán igyék belőle
elsőbb!

Különös óvatosság ezen népeknél, hogy a hozott italt mindig
megkóstoltatják előbb a csaplárnéval.

– Nesze, bolond! majd én kóstolgatom a borodat; ha nem kell, nézz rá;
úgy is megfizeti majd az öreg harang, válaszolt erre durczásan a
csaplárné, oda állítva az itcze bort a suhancz elé.

– Ejnye no, lelköm adta, de haragos! bizony kinézné az embert a
szobából, már minek az a nagy harag no? nem élünk abból meg! szólt erre
a másik bicskás, félrecsapott kalapban, bajusza hegyesen felkenve fényes
pofájára; szemei égtek, mint a faggyúmécs, s hátulról categorice
átnyalábolta a makranczos csárdásnét.

– Hallja, az az embör muzsikál, mond, jobb bizony, ugorjunk egyet!

Ugrott is a betyár, nem is egyet, hanem kettőt, azt is hanyatt és az
asztal alá, míg kalapja a szoba legtulsó szögletébe repült.

A csaplárné pedig helyreigazítva keresztül kötött nagy kendőjét, ismét
visszaült helyére.

Az asztal végén azonban egy sajátságos alak muzsikált.

Már hangszere is megérdemli a figyelmet; ez az úgynevezett szalmahegedű.

Egy diófadeszkára két összetartó szalmakötél van kifeszítve s rá
vékonyabb-vastagabb egerfaléczek körösztbe rakva, mik két kis
fakalapácscsal üttetve, a legsajátságosabb melancholicus hangokat adják.

Eleinte a szivét érzi az ember ezektől a bánatosan döngő szomorú
hangoktól szorúlni, később gyomra fáj bele s érzései kimagyarázhatlan
széthangzásba jőnek; azonban, a kik hozzá szoktak: nagyon jól tudnak
rajta aludni.

Búsan verdegélte e műszert egy sovány sárgazöld színű ember, elhízott
kékes-vörös orral; kopasz, szinte hajtalan fejéhez, fiatal, szőrtelen
arcza valami lázasztó tekintetet mutat; szemei véresek, beesettek;
homlokizmai szüntelen reszketésben vannak s sáppadt lázas arczán gyakori
rángások vonaglanak keresztül, túlmozgékony arczidegeivel a
legcsodálatosabb torzképeket metéltetve s nyakát olykor egészen hátra
ferdítve.

Ő azonban mind e mellett is folyvást muzsikál és lábával veri a tactust.
Hosszú csontkezei könyökig vannak ki a gyermekkori szűk nyári kabátból,
egész öltözete csupa randa nyomorúság.

Előtte egy tartalma-fogyott pálinkás üveg hentereg; érezni hatását a
zenehangok mivoltán.

Az említett két betyár közelebb huzódott egymáshoz s kalap alul
következő párbeszédhez fogtak:

– Hát majd csak este felé?

– Ühüm; majd úgy éjfél előtt egy órával a h*si homokban; ott épen
alkalmatos hely lesz rá.

– Magával beszéltél az ifju úrral?

– Igen ám; azt igérte, hogy ha elvégeztük a munkát, csak menjünk a
Koplalóba, ottan kifizet.

– De hát ismered-e, hogy kit kell?

– Hogyne ismerném, nála szolgáltam hat esztendeig; meg is vert eleget;
alacsony ragyás ember, az álla be van törve, mindig világos-zöld
kaputban jár, füligrám gombokkal.

– Maga van?

– Meg a kocsisa; hanem hiszen arról már gondoskodtam.

– Majd hiszen elbánunk vele, fejezé be az utóbbik bicskás, s jelentékeny
hunyorítással csapott csizmája szárára, melyből egy rézveretes öreg kés
nyele kandikált elő.

Az egész párbeszéd a legsuttogóbb, óvatosabb hangon volt előadva, hogy
tán maga a szemfül lelkiismeret sem lett volna képes belőle egy szót is
megérteni. Nem is figyelt rájok senki. A korcsmárosné hangot nem adva
pörgette orsóját; a fehér kemencze tetején egy roppant czirmos kandur
dörömbölt, csak a szalmahegedüs szemei függtek rajta merően,
mozdulatlanul, mint egy holtrészegé, s ezt egyik sem vette észre, pedig
azt mondják, hogy az epilepticus lázban sinlődők a leghalkabb suttogó
szót megértik, meghallják a szomszédszobában történt suttogást s
ingerült látnoki phantaziájok erejével következtetnek, értelmeznek,
jövendölnek azokból.

Erre egy harmadik betyár toppant a szobába, karimás kalapban, térdig érő
ingujjakkal, kezében görcsös fustély; egyet konyít szemöldökével s
könyökével a háta mögé mutat, mely pantomimákat a másik kettő elértve,
szedi sátorfáit s mind a hárman eltünnek a pinczeajtón.

Alig húzták ki a lábaikat e szabad polgárok, midőn a szobaajtó
megnyilván, Dömsödi úr belép világos-zöld kabátjában és ragyás
arczulatával.

A kocsmai zsivaj és szalmahegedű az oka, hogy a jöttét megelőző
ostorpattogatást, kutyaugatást és hintódörgést nem hallhatánk, s ekkép
őt minden bejelentés nélkül vagyunk kénytelenek fogadni.

Széttekint összehúzott szemekkel és orrfintorgatva a szennyes szobában s
egy előtte álló szalmaszéket felrugva, miután félvállról a
korcsmárosnéra elegendő ideig lenézvén, tapasztalta, hogy abban maga és
ezüst sarkantyúja iránt legkisebb figyelmet sem gerjesztett, így kezdé
mondását:

– Te (…!) itt egy megszólítási czím következett, mely Dömsödi úr szájába
és a korcsmárosnéra igen, de papirosra nem illik, nincsen külön
szobátok, a hová a becsületes vendégeket beszállítsátok?

A megszólított, a nélkül, hogy felvetné szemeit, felelé:

– Nincs.

E laconicus válaszra Dömsödi úr már épen valami elkerített forgós attát
készült mondani, midőn egy különös eset hirtelen más felé vonta
figyelmét.

A szalmahegedűs, midőn Dömsödi urat meglátta, még haloványabb lett, mint
volt, oly halovány, mit egy viaszgyertya; kalapácsait elejtette,
hideglelős didergéssel vaczogtatta össze fogait, azután iszonyú
torzképet csinálva, nagyot sikoltott s felmagasztosított rémület
kifejezésével rohant egy szegletbe.

Dömsödi úr ránézett; az is Dömsödi úrra s nehéz volna megmondani,
melyikök ijedt meg a másiktól erősebben.

Pedig ez életben először látták egymást.

– Hah! hah! Ez az… ez itt… ez az ember! rikoltá a hegedűs azon mélyből
jövő éles hangon, mely a nagy ijedelem hangja, ez az ember, itt… ma… még
ma… éjfél előtt egy órával, s e közben reszkető kezével folyton Dömsödi
úrra mutatott, meg fog halni! Azután egy villanyrángásszerű vonaglással
földhöz ütötte magát, elkékült, elmerevült, szája összekulcsolódott,
szemei kidűltek… az embert a nehéznyavalya ütötte ki.

– Micsoda ez? kérdé elszörnyedve Dömsödi úr.

– Nem látott még az úr nyavalyatörést?

– De hát vigyétek el innét, vigyétek ki a szobából, hisz ez undorít;
ördög pokol! szólt toporzékolva Dömsödi úr s szörnyen látszott rettegni
a nyavalyástól.

E közben az iszonyú láz teljes mértékben megragadta a szerencsétlent,
halotti merevültsége elmúlt, a helyett dühös rángások gyötrelmei
nehezülvén reá. Szemei kidülledtek, olykor fehérével felfelé fordulva,
süvöltő ajkain sárgás tajték habzott; hajszálai valahány, annyi felé
álltak; nyakát gyakori kínos csuklások ferdítették hol előre, hol hátra;
arcza vonásain nem volt semmi emberi.

Később mindig embertelenebb dolgokat kezdett véghez vinni. Homlokával
szegeket vert be a falba, azután meg fogaival húzta ki azokat, körmeivel
egy téglát szakasztott fel a padlózatból s beleharapott, mintha vajas
kenyér lett volna.

Dömsödi úr rimánkodott és fenyegetőzött, hogy vitessék el szemei elől, a
korcsmárosné nem látszott rá ügyelni mindaddig, míg utóbb a
nyavalyatörős, öklének egyetlen csapásával, egy szalmaszéket sántabénává
zúzott, mire nagy bosszúsan felkelt s a pinczébe lekiáltott:

– Hej, betyárok! jertek elő, vigyétek ki ezt a dögöt, míg mindenemet
össze nem töri.

A betyárok pedig az ajtón át jól hallottak minden hangot, mely a
szobában kimondatott; bejöttek, a nyavalyást felfogták s kiczepelték a
szabadba, mialatt az folyvást borzasztóan fütyölt, rugdalt és
rángatózott.

Dömsödi úr az egész dolgot igen furcsának találta.

Nem képzelhette, hogy micsoda nyavalyában kellene neki oly hamar
meghalni.

Ez egészen számításán kívül esett.

Ha ez az ember nyavalyás, miért hogy épen ő legyen rémülésének tárgya?

Honnét vette amaz ismeretlen, soha nem látott ember ezen rögeszmét,
melyhez annyira látszott ragaszkodni, hogy paroxismusa tetőpontján egy
nehéz csuklással félbeszakasztva süvöltését, mintha eszmezavart agyán
egy villanyszikravilág lobbanna át, e szót kiáltá gyorsan: «halott», s e
közben szemeit Dömsödi úrra mereszté.

Dömsödi úr ugyan távol volt attól, hogy babonás legyen. A babona mindig
hagy egy kis vallásos érzelmet gyanítani. Erről pedig ugyan senki
Dömsödi urat nem vádolhatja. Akkor volt tán utolszor templomban, mikor
keresztelni vitték, soha nem imádkozott, Istent a legvadabb
antropomorphismusokkal illette, s mikor egy kedvencz tánczosnője a
wiedeni bécsi szinházból a másvilágra galoppirozott, Dömsödi úr puskát
ragadott s a villámló égbe lőtt vele, mintha harczolni akarna a villámok
urával!

Vonagló féreg!

Ő tehát babonás nem volt, nem is félt senkitől, csak az emberektől; de
hogy e szokatlan proféczia mégis szeget ne ütött légyen fejébe, alig
volna valószínű; nagy lépésekkel járt alá s fel a szobában, gyanúsan
vizsgált meg minden szemébe ötlő tárgyat, előszedte oldalzsebéből
pisztolyait, azokat kétszer is felporozta, bort hozatott és azt nem itta
meg; – egy szóval nem tudta: hová legyen.

– Micsoda nap van ma? kérdé a csaplárosnétól.

– Péntek.

Dömsödi úr megrezzent; – máskor kinevette magát a gyermekes félelemért s
most minden csekély körülmény egyenesen az ő rémítésére látszott
megszületni. Homlokán a veríték gyöngyözött alá; azt hitte, hogy a szoba
fojtó levegőjétől van melege s kisietett a szabadba, hogy magát kihűtse
s tulajdonkép, hogy a nyavalyatörőst felkeresse, tőle egyet-mást
kikérdezendő.

Sok fürkészés után rájött, hogy azt egy istállóba vitték.

Oda ment.

Mikor belépett, az istálló tulsó ajtaján két emberforma suhant ki, kiket
a sötétségben észre nem vett.

A hegedűs egy jászolban feküdt s nagyon csendesen viselte magát.

Dömsödi úr oda ment, megszólította, de az nem felelt.

Azután fülébe kiáltott s miután ez sem használt, megfogta karjánál
fogva; a hegedűs karja merev volt, mint darab fa. Egész teste meg volt
hidegülve. Képe sötétkék volt, mint egy akasztotté, szemei kiültek,
nehéz sárga hájoggal borítva, szája nyitva volt és vérzett; nyakán öt
ujjnak véres nyomai látszottak.

– Ez az ember meghalt! rikoltá Dömsödi úr, három lépésre ugorva a
jászoltól s kifutott onnét, mintha ostorhegyre vették volna. Künn az
udvaron zsíros subákban néhány betyár támolygott; – meghalt! kiálta még
egyszer Dömsödi úr. A betyárok minden megütközés nélkül fogadták e hírt
s kalap alól jelentékeny pillantásokat váltottak egymással.

Dömsödi urat nagyon megzavarta ez eset.

Azonnal kiüzent a kocsisának, hogy rögtön és haladék nélkül fogjon be.

A kocsis nem fogott be.

Mire Dömsödi úr másodszor is kiüzent kocsisának, azon világos
hozzátétellel, hogy minden exceptivák nélkül tegye hivatalos
kötelességét és ezen többszöri izentetésért siessen színe eleibe nyak-
és poflevesekbeni illetőségét átvenni.



A CSAVARGÓ.

  Vad erdőben járok éjszaka,
  Ide kerget szívem fájdalma;
  Vad erdőben járok egyedül,
  Rajtam az Isten sem könyörül.

_Népdal._

  Nagy a világ, végtül-végig bujdosom.

_Népdal._

Dömsödi úr cselédeit nyak- és poflevesekkel szokta érdemdíjazni.

És Dömsödi úr, ha jól szemügyre veszszük a dolgot, nem is tehet
máskülönben.

Dömsödi úrnak paripáit Meklenburgból, rókafogó sinkoránjait
Angolországból kell hozatni. Dömsödi úrnak Bécsben és Milanóban kell
telelni. Dömsödi úrnak franczia szakácsot és német páholyt kell tartani.
Dömsödi úrnak fürdőkbe kell járni, magát kártyaasztaloknál mulatni. S
hát még az olasz énekesnők, kiknek mennyi minden kell? Azt csak az annyi
sok között egyedül nem kellő Dömsödi úr becses személye tudná
megmondani.

Bizony szegény Dömsödi úrnak ezer a szüksége.

S ha ezeket jól meggondoljuk, egy perczig sem fogunk rajta
csodálkozhatni, hogy Dömsödi úr cselédeit azon apró pénzzel fizeti, mely
a hétköznapi világban ütleg név alatt ismeretes, s kisérleteket tesz
velök, minőket az egyszeri czigány tett a lovával, ki, mint tudva van a
történetbuvárok előtt, paripáját a koplaláshoz törekedett hozzá
szoktatni, s e szándékát ki is vitte volna, ha a paripa éhség miatt el
nem patkolandott ez árnyékvilágból.

Tehát legkevésbbé sem csodálkozunk.

Mint szinte Dömsödi úr sem csodálkozik harmadik izenete következtében
azt a választ nyerve, hogy fentérintett, de minden további érintésektől
idegenkedő kocsisa odébb állott a sátorfával, minek értelme az, hogy
nyakába ölté az országútat, vagyis, hogy minden körülirás nélkül
kimondjuk, búcsút vőn a kapufélfától.

Már ezt így szokták Dömsödi úr cselédjei.

S épen azért Dömsödi úr velünk együtt semmin sem csodálkozik. Nem, – nem
is káromkodik, – de még a fejét sem vakarja, a falba sem veri, hanem
néhányszor megcsóválja, egyet morog, a vállán kettőt von s végre
sejtelem-terhes fejjel kiveri pipáját s a természetjog nem tom hányadik
czikkelye ezen szavai szerint: magad uram, ha szolgád nincs, saját
személyében kikullog az istállóba s miután széttekintvén, messze és
közel egy árva lelket sem talált, kire ügyét bizhatta volna, lovait
megitatja, az el nem fogyott abrakot zsákra szedi s négy pejlovát
ugyancsak hozzákötözi hintaja rúdjához, zavara nőttön-növekedvén az
által, hogy akárhol valamely lyukra tekinte a csárda körül,
padlásablakra vagy pinczelyukra, mindenütt reá leső vad arczokat látott
előnézni, hirtelen el-eltünőket, mihelyt őket észrevevé. Hozzájárult még
azon gondolat is, hogy e puszta csárda és ennek környéke veszedelmes
színezetben voltak előállítva a közhír ajkain, melyek rendkívül és
borzalmasnál borzalmasabb dolgokat és eseményeket beszélnek e csárda
lakosairól és szerencsétlenül járt utazókról, kik elveszvén, minden
későbbi nyomozódások daczára sem kerültek többé elő.

– De bizony csak elmegyek innét, beszélget magában Dömsödi úr, dehogy
maradnék itt éjjelre… a világ minden kincséért sem… nem én… inkább a
szabad ég alatt; de nem, ott sem… be kell érkeznem H*-ra még világossal;
a napok hosszúk, – a lovak jó bőrben vannak; H* ide már nem lehet több
két állomásnál… el… megyek innét.

Miután ekkép elhatározta magát, a korcsmárosnét kikurjantotta, annak
tartozását kifizette, a gyeplőszárat saját becses úri kezeibe fogván,
magát a bakra felvetette; még egy íjedt pillantást vetve a csárda
környékére, ostorát kiereszté, lovai közé vagdalt s könnyebbült lélekkel
látá a félelmetes környéket háta mögött elmaradni.

Dömsödi úrnak ugyan meg kell engedni azt az egyet, hogy hatalmas kocsis
volt, virtuóz kocsis. Ha az utczán jövő-menők elgázoltatására, vagy a
közel jutottak szemeinek ostorral kiverésére, vagy a bennülők mulatságos
kitálalására került a sor: ezen esetekben Dömsödi úr ritkítá párját;
csak az az ördögség, hogy K...től H*-ig nincs kikövezve az út, azaz
ennyit mégis apodictice nem merek állítani, mert lehető, hogy ha a
homokot elhordanák róla, más bizonyulna be, mint ez egy hazai városban
is történt, melynek neve azonban nem akar eszembe jutni, hol egy
utczából a megöröködött szemét kihordatván, az alatt a legdíszesebb
kövezett találtatott; – hanem annyi igaz, hogy a ki jelenben K...től
H*-ig akar jutni, azonfelül hogy az égi csillagokkal jó ismeretségben
kell lenni, el ne felejtsen magával mágnestűt hordani, mert bizonyosan
úgy talál járni, mint az Egyiptomból szaladó zsidók, kik negyven
esztendeig keresték a pusztában a Kánaánt. – E hiányt Dömsödi úr is
érzette, mindjárt érzette, a mint néhány száz lépésnyire félelme
helyétől távozott, egyikén azon számnélküli térjmeg utczáknak, mik az
alföldi kerékvágta s hozzájok mindenben hasonló kanyargós útak mellett
futnak, velök majd egyesülnek és járatlan kocsinyomos ösvényt képezve,
majd fűvel benőve, többnyire a csapáson, vagy egyes, rozzant, gyanús
kinézésű tanyán, vagy a homok-tengerben vesznek el.

Dömsödi úr tehát nem tudta, merre tartson. Persze erősen feltette
magában, hogy sem kérd, sem hall, hanem haladni fog torony irányában; de
nagy szomorúan tapasztalá, hogy az a mily hosszú, ép oly széles
láthatáron hagyján tornyot, de egy árva galagonyabokrot sem
szemlélhetni.

Ez természetesen leverő volt rá nézve, annál leverőbb, minthogy a négy
tátos egyátalában feltette magában egyet nem érteni. A két gyeplűszáras
épen úgy akart tenni, mint két nyájas komaasszony, kik egy barátságos
vigalomban egymás mellé jutva, merő udvariasságból egymásnak hátat
fordítának; a rudasok pedig erőnek erejével meg akarták próbálni,
könnyebb lesz-e a hintó által tolatni, mint azt húzni; minek oka az
lehetett, hogy a lovak száján a zabla kelleténél erősebben meg volt
szorítva, s ezek maguk összevissza cserélgetve; következése pedig az
lőn, hogy Dömsödi úr hintaja a franczia négyes figuráinak azon nemét
utánozta, melyet magyarul balanczirozásnak neveznek… milyen szívesen
káromkodott volna ilyenkor, de nem volt kire.

– Te semmirekellő kamasz! Te varjak pecsenyéje, tökfilkó! fel akarsz
dönteni? Részeg gazember! majd a nyakad közé rakok, hogy arról emlegetsz
meg! a ki erre amarra! szamár! Mindezeket ily renddel és még nagyobb
ékesszólással mondta volna el kocsisának Dömsödi úr, ha épen maga nem
volt volna magának kocsisa; s méltán megbosszankodott, hogy amúgy
törökösen fel nem pofozhatja azt az élhetetlen semmirekellőt, a ki így
hajtja a lovakat, mert magát csak nincs kedve az embernek felpofozni.

Szegény Dömsödi urat, vagy akarta vagy nem, utolérte a philosophia:
hinni kezdé, hogy csakugyan kell lenni sorsnak, mely e lovaknak
parancsol, s mely nem akarja megengedni, hogy ő mai nap H*-ra jusson.
Később az is hihető lőn előtte, hogy talán valami jó, vagy rossz szellem
tesz úgy velök, mint egy híres próféta szamarával; továbbá az is rémlék
agyában, hogy tán nem is a legistenesebb szándék az, mely őt H*-ra
vezérli… Nos aztán… egy leány… mintha bizony… hát miért nem vigyázott
magára jobban! Hiszen csak nem azért van a világon, hogy rá nézzen az
ember! Ej! hány embert tettem én már koldussá, hány nőt szerencsétlenné,
még is itt vagyok?! Ezen rövid logikai okoskodás tanusítja, hogy Dömsödi
úrnak igen-igen szeretetreméltó életphilosophiája van, melylyel, ha az
Isten sokáig élteti, elébb vagy utóbb nagyra fogja vinni.

Majd meglássuk.

Azonban száz szónak is az a vége, hogy Dömsödi úrnak le kellett szállani
trónusáról, azaz a kocsiülésről s makranczos paripái elé saját becses
személyét befogni s tulajdon lovait kantáránál fogva vezetni; minek az a
kivánt eredménye lőn, hogy a Bucephalusok tökéletesen megnyugtatva ismét
visszatértek a kerékvágásba s többé semmi ellenészrevételeket nem tőnek
kötelességük teljesítése ellen. Hihetőleg megismerték Dömsödi úrban a ci
devant nagyhírű Catalani kisasszony hintaja előfogatának egyik érdemes
tagját – tekintélyes collegájokat.

Dömsödi úr ismét felült, kezébe vette a gyeplőt és ostort; ez utóbbit
érintkezésbe hozta a két hátulsó dikhenczczel és repülének – mint a
tekenős béka.

Lőn azonban, hogy a napnak jobb lovai volnának, mint Dömsödi úrnak s már
ugyancsak közelgetnének Amerika felé, míg Dömsödi úr Zöldhalomtól H*-ig
a fele útat hagyá vala hátra.

Itt kezdődik ama fatális homoktenger, roppant, messze terjedő, kietlen
láthatárával. A futóhomok itt-ott roppant buczkákban torlik meg, míg
másutt a tenger hullámait utánozza, egyes idetévedt özvegy jegenyéket
majd úgy eltemetve, hogy csak hegyök látszik ki, majd bámulatos
mélységig meztelenül hagyva töveiket; hosszú kötélnyi gyökerek, mint
óriási kaszáspók lábai, nyulongnak a sivatagon át, melyen nehány
félszáraz rekettyekórón kívül egyetlen fűszál sem tenyész, – messze,
mennyire szem láthat, kietlenül sárga minden, mit a lemenő nap tűzfénye
még kopárabbá, még sivatagabbá tészen.

Itt a pacsirta megszün énekelni, itt elmúlik a nyájak kolomphangja, a
tanyai ebek ugatása nem hallik ide, itt ha a szél nem fú, néma minden.

Azonban napnyugatról hirtelen egy sötétsárga felhő kerekedik fel s egy
ideig a napot álarczozza, mely a felhő szegélyeit fényes lángszínűre
festi s haragos vörös fényt vet a sivár fövényhalmokra; később a felhő
nagyobbodik és lilaszínt ölt magára, a nap feltünik, a látkörön
hamuszínű fellegek kezdenek feltolakodni, távolról mindig erősbödő,
ritkán megszaggatott dörgés hallatszik, az ég mindig sötétebb lesz, a
homok megelevenedik, a minden oldalról feltámadt szelek csoportokat
ragadnak fel a magasba, s velök fakósárgára festik a levegőt; – nem
látni tíz lépésnyire, sőt egyáltalában nem látni, mert az embernek be
kell csukni szemét, száját, ha homokot nem akar enni; a szelek
ordítanak, a lovak toporzékolnak, Dömsödi úrnak szűk a világ.

Ekkor az átfeketülő látkörön nyugottól le éjszakig egy, színeiben a
gyémántot meghaladó villanás hasítja át a fekete felhőkárpitot; rá egy
menyrázkódtató csattanás, melynek utóhangjai mint omló hegyszakadás
gördülnek végig a sivatagon, százszorosan verve vissza az ég sarkaitól.

Erre sötét lett minden.

A zápor elkezdett omlani, mintha szapulóval öntenék; a homok ezt fel sem
véve, felkapott a forgószél hátára, megjárta a fellegeket s mint boldog
emlékű daraleves hullott vissza Dömsödi nyaka közé. Dömsödi úrnak pedig
nem tetszett a zuhanyolás.

Kalapját az operentiákra vitte a szél; két első lova elszántan
visszafordult, a hátulsók egyike túltett a rúdon, míg a másik hámja
kötelein próbálgatta erejét; – a rúd emelkedett, – a rúddal emelkedett a
hintó, – a hintóval Dömsödi úr s Dömsödi úrnak emelkedtek a hajaszálai.

Ezen criticus pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a szakadatlan
villámfénynél a rohanó zápor és homokfuvat között egy fekete árnyék
tünnék fel meg-megjelenve és eltünve, a mint azt a villámoktól félbe
szaggatott egyiptomi sötétségnek kedve tartá; – olyatén volt, mint egy
szertelenül hórihorgas emberalak s gyors közeledése gyaníttatá, hogy nem
darab fa.

Dömsödi úr szorongva kereste pisztolyait oldalzsebében s érzé, hogy azok
össze vannak ázva s félelmetes zsibbadtság állta el minden tagjait.

E közben mindinkább sötét lett, oly sűrű és massiv sötétség, hogy hátát
vethette neki az ember; a villanások s a tőlök elkésett mély morgadalmak
mindig tovább haladtak, alig múlva fel a szél és zápor egyhangú
kellemetlen süvöltését; ekkor egy hang szólalt meg a sötétségben közel
Dömsödi úrhoz. Tartalma körülbelül ez volt:

– Instálom alássan a dominus spectabilist, én egy szegény candidatus
theologiæ vagyok, ki már három nap óta nem ettem az Isten igéjén kívül
egyebet, – legyen könyörülő!

Bármily jámbor értelme legyen is e szavaknak, Dömsödi úrnak ezek
hallatára minden vitézlősége a csizmaszárába hanyatlott, annyival
inkább, minthogy a setétségtől nem hallhatta, honnét ered e különös
időben és helyen tett folyamodás, – nézett szerteszét, majd kinézte
szemeit, de semmi kivehető alaknak nem tudott a setétségben nyomára
akadni; végre úgy tetszett neki, mintha mellette valaki köhécselne.
Hirtelen arra fordult, erősen neki czélzott mindkét fegyverével a hang
eredetének; lőtt, egyik pisztoly elsült, a másik nem. Amaz is csak azért
sült el, hogy lobbanásával megmutassa Dömsödi úrnak, miszerint a köhögő
és agyonlövendő személy egy lompos komondor volt s a félelmetes
emberalak épen a túlsó oldalon foglalt helyet. A villámoktól a nélkül is
elvadult lovak e hátok mögött történt lövésre hirtelen elragadták a
kocsit s Dömsödi úr kiszökkenve az útra, egyedül maradt a nem látott
alakkal.

Futni akart, de attól félt, hogy épen karjaiba fog futni az alaknak és
csendesen viselte magát, olykor négykézláb mászva félre az útból és
fejét vállai közé húzva, mint egy ugrani nem tudó béka.

A mint így nagy rettegések között mászik, mászik, mászik, a feje fölött
ismét megszólamlik e hang.

– Vigyázzon uram, ott egy széles gödör van, bele ne essék.

– Ki lehet ez ember, ki még a gödröt is meglátja a setétben? gondolá
Dömsödi úr s nem merte szemeit kinyitni.

– De talán valami sérülést szenvedett a spectabilis, hogy nem tud
felkelni a földről? Adja kezét, majd fölemelem; szólt fölötte a hang.

Dömsödi úrnak sajátságos ötlet akadt a fejébe.

– Ugyan mit tekintetes uraz kegyelmed, szól nyöszörgő nevetéssel a
látatlanhoz, hisz vehette észre, hogy a bakon ültem; én csak szegény
cseléd vagyok, kinek semmim sincs e rajtam valón kívül, egy szegény
kocsiscseléd.

– Épen nem úgy van, szólt az alak. Méltóságos báró Góliáth Jánost a
bakon is meg lehet ismerni.

Dömsödi úrral elfordult a világ.

E perczben egyet villant a láthatár, bágyadt kék fénynyel öntve el a
vidéket s hirtelen átvillanó fénye egy arczot láttatva a peregrinuséban,
melyet csak egy perczig kell látni, hogy teljes életében fogvaczogva
emlékezzék rá az ember.

Víztől ázott göndör haján magas, gyűrött köcsögkalap ült, fekete
szemöldeire mélyen lenyomva, szeme fehére körül kilátszott; arcza
szőrtelen volt és sovány, igen sovány és sárgazöld, mint egy halotté,
színehagyott ajkai fenyegetően voltak összenyomva.

Álmaiban szokott az ember ilyen arczokat látni, – félig emberé, félig
hyénáé, – mikor szívére fekszik s felébredve lélekzetét érzi visszafulni
tüdejében. Hozzá a magasnak tetsző száraz termet, a süvöltő síri hang s
kezében görcsös husáng.

Úgy hasonlított ez ember ama nyavalyatörőshöz és még valakihez, a kit
már látott évek előtt Dömsödi úr, de a kiről nem mert gondolkozni.

– Tessék felkelni, méltóságos uram; szólt a peregrinus a holtra ijedt
emberhez, keressük fel eltévedt lovait, vagy ha jobban tetszik, majd én
elmegyek értök, addig tessék itt engemet bevárni, majd én elvezetem
uraságodat egy emberséges vendégszerető, tanult emberhez, kinek tanyáján
magam is szoktam olykor dégálni; – addig is tessék türelemmel lenni és
jó reménységben.

Ezzel elindult a peregrinus, Dömsödi urat magára hagyva, ki kapva az
alkalmon, futott, futott, míg csak ki nem fáradt, s végre nehány magas,
szomorú kinézésű homokbuczkák közé jutva, ott egyiknek tövében meghúzta
magát s hitte, hogy ha soha nem is, de most az egyszer tökéletesen el
van rejtve.

Ekkor lehetett mintegy esti kilencz óra, tehát három éjfél előtt.

Az eső szünni kezdett, a felhők felszakadoztak, a táj világosodott.

Mintegy óranegyedig várhatott itt rejtekében Dömsödi úr iszonyú
rémképektől gyötörve, s a mint ott összehúzódva feküdt, félelmei közben
meglepte az álom, – elaludt és álmodott rémséges dolgokat.

Azt álmodta, mintha vérrel mázolt arczok keresnék élesre köszörült
késekkel és kiabálnák nevét és szaglálnának utána. Ő pedig elrejtőzve a
föld gyomrába, egy mély sírban hallgatja, a mint keresik és nem
találják; – ekkor jön egy halavány alak, kinek szemei keresztül látnak a
föld gyomrán s lábával azon sírra toppantva, hova ő rejtve van, azt
mondja reszkető hangon:

– Itt keressétek, itt kell neki lenni!

Felébredt; a mint szemeit felvetette, álmát látta valósulni: a halavány,
száraz termet előtte állt.

– Itt van a hintó, nagyságos uram! szólt az ember.

Dömsödi úr azt hitte, hogy az ördögökkel van dolga, – az eszébe sem
jutott, hogy a csavargót a vele volt kopó hozhatta nyomára, reszketve
huzódott tőle.

– Tessék felülni, majd én hajtom a lovakat, az idő szépen kitisztult,
egy óra mulva helyben leszünk, tessék felülni.

Ekkor lehetett tizedfél óra éjjel.

Dömsödi úr lankadtan, tehetetlenül hagyta magát karjánál fogva felemelni
s vezetni kocsijához.

A peregrinus felemelte őt ülésébe, a kocsiajtót becsapta, s felülve a
bakra, a lovak közé vagdalt, s vitte Dömsödi urat ismeretlen irányban és
ismeretlen helyeken keresztül.



A FÉLELMES TANYA.

  Az a fa is száradjon ki,
    A mely alatt meg fogsz állni.
  Az a csárda gyulladjon ki,
    Melyben csendesen fogsz hálni.
  Páros késed kifordúljon
    Az is a szivednek álljon.

_Népdal._

  Átkozott légy!
  Víz előtted megáradjon,
  Sár utánad felfakadjon.
  Lovad lába megbotoljon,
  Földre téged agyon nyomjon.
  Mosdó vized vérré váljon,
  Kendőruhád meggyulladjon.
  A kenyered kővé váljon,
  Az ég téged meg ne áldjon.

_Népdal._

Hosszú, a végtelenig nyúló kanyargások után a sík homokpuszta felett,
mely a hideg éjszakában, a szél szomorú zúgásánál valóban kietlen
tekintetet mutatott, végre a távolban gyertyafény látszott
felcsillámlani, s messze a majori kutyák ugatása hallatszott. A csavargó
szótlanul ült helyén, s olykor a lovak közé csapkodott; Dömsödi úr pedig
hintaja szögletébe vonta magát s hozzá fogott a gondolkozáshoz.

Azon egyetlen tekintet, melyet a villámlobbanásnál a csavargó arczára
vetett, alpesi teherrel feküdte meg szívét.

Felhányta emléke szörnyűnél szörnyűbb lapjait; összekereste azon
arczokat, melyektől valaha iszonyodott, de oly rémületest csak egyet
talált, mint az elébb látott, s egy iszonyú sejtés remegteté, hogy ama
két arcz egy.

Megjelent előtte ama szerencsétlen város romjaiban, a mint pattogó
lángjai átkok hangjait kiáltozák fel az égre; gomolygó füstalakok
jelentek meg előtte, szikrázó tűzszemekkel; hallotta a kétségbe esettek
dühös, üldöző szavát; látta indulattépte marczona arczaikat, érezte
kezeik görcsös markolását, s halálveríték ült ki homlokára.

Majd a nyavalyatörős jósszavai hangzottak fülébe:

– Tizenegy órakor meg fogsz halni, meg kell halnod még ma!

Dömsödi urat tökéletesen kilelte a hideg, s ekként hagyta magát vitetni
önkénytelenül rossz sorsa elé.

E közben szüntelen közelebb jött a gyertyafény; egy csoport fekete
nyárfa mögött feltünt egy hosszú ház, s a nyárfák és a ház szomorú
tekintetűek voltak.

A nyárfák csikorogva hajladoztak a szél alatt, mely magas sudaraik
között rémesen suhogott el; olykor egy-egy kánya rikoltása csöndült meg,
melyet az erős vihar fészkéből levetett.

Maga a ház pedig fehér volt, mint egy szemfedél. Ajtaja és kapui csukva
voltak, ormóján egy halálmadár sikoltozott, s benről nagy kutyák
szokatlan üvöltése hallott.

– A kaput! kiálta a peregrinus oda érkezve; idő mulva megnyilt az,
sarkaiban csikorogva, a hintó begördült a sötét, négyszög udvarra, s a
kapu újra becsukódott.

A folyosó végén egy roppant magas ember állott, a jötteket kémlelve; a
lovakat egy óriási termetű férfi kifogta, s több szótalan férfiak, de
mind oly magasak, oly Hercules alkatúak jártak fel s alá az érkeztek
körül.

A peregrinus lesegítette Dömsödi urat a hintóból, ki alig tudott a maga
lábán megállani.

– Vendéget hoztam, bátya! szólt rekedt hangon a peregrinus a folyosón
álló athletához, ki dolmánya ujjával szemeit látszott törülni.

– Te jöttél, édes öcsém? szólt a férfi, s hangján elfogódás
reszketegsége tünt fel; vártunk, hol késtél három-négy nap? – szegény
leány! – mindig terólad beszélt – mért nem jöttél hamarább?

– Mi történt? kérdé a peregrinus tántorogva, s szédültében a falnak
támaszkodott.

A férfi szavakat keresett és könyei jöttek helyettök; végre az ifju
nyakába borúlva, azt magához ölelé, megcsókolta s rebegve e szót ejté
ki:

– Meghalt.

Azzal félre fordult a herculesi ember és sírt.

Mint a tigris, mely veszett dühében prédájára rohan, ragadta meg a
peregrinus Dömsödi úr karját, s míg öklével iszonyú fájdalomban
homlokára csapott, nagyot kaczagott, de e kaczagás emésztő volt, mintha
a tüzet okádó föld kaczagott volna, mikor lávája alá falvakat temet,
vagy a féktelen vihar, mikor a hajót a kősziklához vágja; ezzel
belódította Dömsödit a szobába.

A szoba szép fehér volt; közepett egy ravatal vala kitéve, a fehér ágyon
fehér halott; az a fehér halott ismerős volt Dömsödi úr előtt.

A peregrinus magukra zárta az ajtót, azután holt kedvesére borult,
szárazon sírt, könyei nem hullottak. Ajka vonaglott, nyakán megdagadtak
a vérerek; szemei kiveresedtek, de köny nem jött belőlök, – az ilyen
fájdalom enyhülés nélküli.

Minő ellentét volt hozzá ama nyugodt, kiszenvedett seraph-arcz! mint
édes jelenet egy másik jobb világból, mosolygott még a halál ón karjai
közt is, s e mosoly volt maga a megdicsőülés.

Porrá tesz-e ily remekművet is az isteni újrateremtő erő, vagy azt a
napok utolsójáig romlatlanul fogja megtartani? Vagy egy virág alakjában
fogja azt ismét felnöveszteni, mely tiszta legyen mint a liliom és
szemérmes, mint a tavasz ibolyája…?

Az ifjunak eszébe jutottak reményei, a mosolygó remények és a mult idők
emléke, az édes órák, a kedves kezek szorításai, az édes mosolygás a kék
szemekben, s a rózsaajkak csókjai és szavai; – eszébe jutott, mint ült
mellette csendes alkonyi órákban a szende gyermek, kezét kezébe téve,…
és látta az ajkakat halaványan lezárva, – a szemeket sugártalanul;
dobbanás nélkül érezte a keblet, és a kezeket hidegen, fagyosan; –
magához ölelte a letört virágot, csókjait pazarolta rá, utolsó véres
könyét sírta homlokára, hítta esengve az életbe vissza,… a hölgy halva
volt, néma és halavány.

Az ifju kereste a vigasztalást; az nem jött.

Kereste a kétségbeesést; az eljött.

Felállt.

Oda hurczolta Góliáth Jánost a ravatalhoz, s kérdezé tőle, hogy ismeri-e
azt, ki ott halva fekszik?

Góliáth nem felelt semmit.

Azzal áltatta magát, hogy ez egész csak egyike gyötrő álmainak, s
ragaszkodék a reményhez, hogy ennyi iszonyút nem adhat az ébrenlét.

– Ez a halott Zilányi Janka, susogá az ifju, hát engemet ismersz-e,
Góliáth?

Góliáth jól megismerte az ifju arczában azt, kit ő ama nagy égés napján
tőrrel megdöfött, s egy elfulladt kiáltással tántorgott a falnak; az
ájulás környékezé.

– Én vagyok Bálnai Körmös István! kiálta haragja telj-hangjában az ifju,
s megfogva az ember két kezét, sokáig nézett annak szeme közé, hogy
Dömsödinek a vér kezdett aludni ereiben.

– Le térdre! rikoltá őrülten az ifju, s vas kezei alatt ropogva sűlyedt
térdre Góliáth a ravatal mellett.

– Te ölted meg őt, tudod-e? szólt rémarczot vetve a térdeplőre s szavai
indulatosabbjainál szilajon rázta annak roskadozó vállait. Tudod-e, hogy
milyen szép volt ő? Olyan szép, mint a milyen az egész föld, az egész
világ nem lesz többé. S milyen jó volt! Hozzá járultam imádkozni, mint a
mindenható legszebb templomához; hittem Istent, angyalokat,
mennyországot és paradicsomot, mindezt ő benne s egyedül ő benne hittem;
s mindazt te egyetlen lehelleteddel semmivé tetted! – Nézd, milyen nagy
sivatag van itt lelkemen belől! nézd csak, egy patak folyik rajta
keresztül, az is vérpatak; csak egy domb van közepén, az sírhalom!
Átkozott a napsugár, mely fejemre süt, átkozott az emberi hang, mely
megszólít, átkozott az áldás, mely nekem van szánva! Mindezt te tetted
és senki más! Letépted mindazt, a mi nekem virult, megölted azt, mi
nekem élt! De jaj neked,… jaj neked, mert kezeim között vagy!… Ha van, a
kit valaha szerettél, ha van ártatlan rokonod, szűz és viruló, ha van a
ki nevedet viseli, jaj neki! nem – imádkozni nem hagylak, a te fekete
véred legyen áldozat megbántott lelkének, – irgalom nélkül meg foglak
gyilkolni, Isten úgy legyen irgalmas neked, mint én az leszek! – szállj
alá pokolra!!

Döbörgés hallatszott, melyet életre halálra küzdők támasztanak.

A peregrinus szédült szilajsággal verte martalékját a földhöz, ki
iszonyúan ordítozott segítségért, s fogaival és körmeivel ellenfele
husába csimpajkodott.

Betörték az ajtót; a neki kábult ifjut elválaszták a vérében heverő
Dömsöditől.

Az athleta termetű férfi odament, izmos karjával felfogván a fájdalmában
tébolygó ifjut, józanító szavakat szólt hozzá:

– Térj meg, öcsém; gondold meg, micsoda következései lehettek volna
ennek rád nézve, ily kitörő indulat nem férfihoz illő.

Dömsödi úr, hogy pártfogoltatását vette észre, vérszemet kezdett kapni s
a betóduló jámbor arczú férfiak közé menekülve, követelő hangon kivánta
kocsiját és lovait előadatni és tovább menni.

– Hagyj békét neki, szólt csillapítólag az említett magas férfi a
peregrinushoz, igaz, hogy sokat vétett e szegény leány ellen, de már a
mi elmult, azt jóvá tenni úgy sem lehet, s bosszúállás Isten dolga, nem
emberé; hagyd menni őt a maga útján, majd utól éri még őtet is elébb
vagy utóbb a maga veszedelme, a nem szeretem óra őtet is meg fogja
találni, te ne piszkold be az ő vérével lelkedet, nem vagy te hóhér.
Ezzel Dömsödi úrhoz fordult. Az úr pedig, bármi utálatos és nem
szeretett előttem, holnapig vendégem marad, azután mehet a merre
tetszik, jobb szeretném ugyan, ha ott látnám lógni, a hova sok nálánál
becsületesebb embert felakasztottak, de legyen nyugodt, most házamon
belől van és pártfogásom alatt.

A fali óra épen két negyedet ütött tíz óra után, s Dömsödi úr
elhalványult s még egyszer szorgosan aggódó hangon kérte lovait
előhozatni.

Többen mozogni kezdtek, mintha kérését akarnák végrehajtani.

– Megálljatok! kiálta tompa, ércztelen hangon a peregrinus s a halotthoz
lépett; bús, hosszúkás arcza sáppadt volt és mozdulatlan. Mind rá
néztek. Márványszerűleg nyugodt volt, karjait összefonva, fejével búsan,
némán integetett a halott felé.

– Biz úgy, ezt mondá s a ravatal szélire ült.

– Szegény! eszén kívül van, suttogák a körül állók.

Feltekintett, kérte, hogy a család minden tagjai bejőnének, s mondák
neki, hogy mind jelen vannak.

Ekkor balját holt kedvese keblére tette, jobbja három ujját pedig
felemelvén, megrázta az ég felé, tompán, ünnepélyes hangon mondván:

– Esküszöm!

Feszülten várták szavait.

– Esküszöm az egy élő igaz Istenre, kinek hatalma oszt büntetést,
jutalmat; esküszöm kedves halottam idvességére, esküszöm azon reményre,
hogy őt ott fenn még egyszer látni fogom, esküszöm és vallom, hogy azon
ember ott, azon Dömsödi Góliáth János volt, ki 182*dik év nagypéntek
napján K. városát felgyujtotta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



VÉRTÖRVÉNYSZÉK.

  Holló károg utam elé,
  Varju követ mindenfelé.

_Népdal._

Szavai után egy perczre halotti csend lőn.

Tizenkét férfi szivében elakadt a vér, kik mind a tizenketten házastüzes
gazdák voltak ama gyászemlékű nap előtt, más szolgái most és
vagyontalanok; kiknek emlékében lángbetűkkel voltak felirva ama nagy nap
borzalmai; kik két napig nézték, szemeiktől az álmot, szájuktól az ételt
és italt tagadva meg, mint égett hamuvá K. város, 182*-dik év nagypéntek
napján.

Egy perczig hallgattak, mintha ezen gondolat gazdagságát méregetnék: a
gyujtogatóval szemtől szembe állani.

A mily fenyegető volt e percznyi elnémulás, e halaványság, megütközés az
arczokon, ez elmerülés: annál iszonyúbb lőn azon indulatkitörés, mely
azt felváltotta.

Egyszerre tíz kar ragadta meg az eszméletlen Góliáthot, ki halálfélelem
közt merevülten bámult a haragban iszonyú arczokra.

Egy névtelen ordítás, egy összes vérszomjú küzdés töltötte be a
halottnak szentelt szobát, mint a hajón szomjazók az utolsó csepp édes
vizért, oly dühösen víttak a szerencsétlen ember véreért a bosszút
lihegők.

Még egy percz, s ízekre tépték volna.

Roppant erővel vetette magát közbe az athletai ember, a pusztabiró, a
küzdőket szétszórva, Dömsödit egy szegletbe mentette meg.

– Meg kell neki halni! ordíták azok.

– Meg, de nem így! szólt a pusztabiró csendet intve, meg kell neki
halni, de először szenvedni annyit, a mennyit érdemel!

– Igen, szenvednie kell, okosan biró uram, kinozni fogjuk őt, elsőbb
nyársra húzni…

– Megálljatok! szólt ez, izmos karjaival feltartva a tolongó tömeget,
először biztosítanunk kell magunkat. Meg fogjuk neki mindazt fizetni, a
mivel adósai vagyunk, noha tudjuk, hogy a boszúállás nekünk nem szabad.

– Nem bánjuk, ha mind felakasztanak is bennünket érte! Fürdeni akarunk a
vérében!

– Úgy van, ha a vármegyének adnánk őt át, ott pénzeit venné elé a gazdag
úr s megszabadulna, de mi megvesztegethetlen birái leszünk.

– Megöljük minden irgalom nélkül.

– Csend! hallgatás! ez nem gyermekjáték. Példás legyen azon büntetés,
melyet a koldussá tett egykor magok urai megnyomorítójokon végbevisznek.
Akarom, hogy ezen éjszaka oly emlékezetes legyen előttetek, mint ama
pusztulásnak éjjelei. Akarom, hogy azon itéletről, melyet a legbűnösebb
ember fejére kimondunk, senkinek a láthatatlan birón alól számadással ne
tartozzunk. Pető! hozd ki szekrényemből a szent bibliát.

Ez ünnepélyes hangon szólt szavak kissé lecsillapíták a fellázadt
indulatokat s a szent könyv behozatik.

Az alföldi magyar valláson születtek között nincs ház, mely ennek
hijjával volna.

S a biblia, mely feketébe volt kötve, egy kerek asztalra letétetett a
ravatal mellé.

– Most járuljatok egyenkint ide és esküdjetek meg, hogy egy szót, egy
czélzást sem fogtok kijelenteni azokból, melyek az éjjel itt történendők
lesznek, egy igét sem és senkinek! Akartok-e?

És a férfiak egyenkint oda mentek a szent könyvhöz, s kezöket rátéve,
nagy átkokat esküdtek az áruló szó kimondójának fejére, a nagy csend
közepett csak az Isten tanúhivása, az «engem úgy segéljen!» szó
borzasztó hangjai hallatszottak.

Legutoljára esküdött a pusztabiró, s lélekrendítő volt erős, dörgő
hangjaiban az átok, melynek elnémulása után templomi csend foglalt
helyet a halott szobájában.

Valami elszánt, kérlelhetlen volt minden férfiarczban, kik jelentőségök
érzetével foglaltak a fal körüli lóczákon helyet.

Némelyeken nyugtalan boszúvágy vonaglott, míg mások ritka élvezettel
legelteték szemeiket az aléltan szegletbe vetett martalékon, ki szemeit
befogva, az egész eskületétel alatt erős lázhidegben reszketett, arczán
a hideg veríték permetezett alá.

Kevesen érzettek iránta szánakodást, félelmet senki.

A pusztabiró becsületes patriarchális képe belső küzdelmet árult el,
mely olykor hangját mellébe visszafojtá, s szemeit sokszor kelle
törölgetnie.

Csak középen a fehér halott arcza maradt nyugodt és mosolygó.

– Vigyétek félre! szólt a pusztabiró Dömsödire mutatva, s két férfi azt
a mellékszobába vivé.

– Magdolna jőjjön be.

Nehány percz mulva egy zsíros, kormos képű hamupipőke jelent meg,
piszkos kék előkötővel, zöld koczkás moldont szoknyában, mezítláb és
vigyorgó vörös arczczal.

– Itt vagyok, nemzetes uram, szólt tolakodó merész szemekkel pislogva
szét a komoly férfiakon.

– Ne vigyorogj, inté őt szigorú arczczal a biró, felelni fogsz arra, a
mit kérdezek, lelkiismereted szerint.

A leány meghökkent.

– Nemzetes uram, kezdé bőgéshez készülő hangon, mialatt piszkos kötényét
szemeihez emelte, én nem vétettem senkinek, én nem tettem semmit.

– No csak hagyd abba, Magdus! csillapítá őt egyike a férfiaknak, nem
tudod, hogy mit akar a biró uram, csak várd végit.

– Ne félj semmit leányom, szólt szelidebb hangon a pusztabiró, szedd
össze magadat, mit gondolsz, vissza tudnál-e emlékezni arra a nagy
égésre, melyben ti is elégtetek? Beszéld el, mit tudsz róla?

– Oh biró uram, úgy emlékezem, mint a saját születésem napjára, mintha
csak most történt volna tegnap, vagy tegnapelőtt, nem is fogom
elfelejteni soha. Épen vacsoránál ültek az uraim, még tudom turós laska
volt a vacsora, de bizony mégis mákos mácsik volt, – de nem – nem.

– No no. Magdus, nem akarjuk tudni, hogy mit ettetek, csak mondd tovább.

– Hát egyszer csak kinéz a kis ifjuúr az ablakon, de bizony még sem az
nézett ki, hanem a nemzetes asszony, de nem is az, hanem a kosztosdiák –
ugyan minek is hítták? olyan furcsa orra volt, – ejnye no, – mingyárt
eszembe jut a neve.

– No majd eszedbe jut másszor, most csak azt mondd el, mi történt
tovább?

– Hát a mint kinéz az ablakon, egyszer csak elrikoltja magát: tűz van,
tűz van! s szalad kifelé. Én a mint a kezemben volt a – csakugyan még
sem jól mondtam ám, hát – épen a bográcsos húst vittem be, s ijedtemben
a forró zsírral végig öntöttem a nemzetes asszonyom viganóját, a miért
ott hevenyében jól fel is pofoztak, azzal kiszaladtam az utczára, még
akkor egy lélek sem volt kinn, mert minden ember a bikahecczre ment,
hanem egy lovas ember nyargalt az utcza közepén; a mint a kis közhöz
ért, István úrfi a kis közből elébe rohant nagy lélekszakadva s bele
kapva a lova kantárjába, azt egy kezében levő éles kővel úgy mellbe
ütötte, hogy a lovas kicsinybe mult, hogy ki nem esett a nyeregből, erre
azonban ez is előrántott, honnét, honnétnem, azt nem láttam, egy öreg
kést, s azzal úgy oldalba szúrta István úrfit, hogy azon a helyen
rogyott össze; nekünk akkor a nagy ijedtségben eszünkbe sem jutott, hogy
azt az embert el kellene fogni, különben is a huzakodás alatt jó
messzire elmentek tőlünk, s István úrfi, ki attól a döféstől úgy odáig
lett, hogy két hétig azt sem tudtuk róla: élő-e vagy haló? csak nagy
sokára mondta meg, hogy az az ember volt a ki – ő saját szemeivel látta,
– a kanóczot a pálinkaház esztréje alá dugta; hanem iszen akkor már
üthettük bottal a nyomát, tudja Isten hol s merre jár azóta!

– Rá ismernél-e arra az emberre, ha most elébed kerülne?

– Dehogy nem ismernék rá, csúnya ripacsos képe volt, az állának fele le
volt vágva, szörnyű csúnya ember volt, hiszen csak előbb eszünkbe jutott
volna, hogy utána kelene eredni, de lovasaink sem voltak oda haza,
azután meg – – –

Jól van leányom, elmehetsz, szólt a pusztabiró, csak ennyit akartunk
tudni.

A leány félig elfojtott fohászszal, mint a ki nem beszélhette ki magát,
eltávozott, s Dömsödit újra előhozták.

– A mellén sebhelynek kell lenni, mondá a pusztabiró, s az áldozat
mellényét feltépték, mellén széles forradás látszott, helye a kőütésnek.

– Semmi kétség többé, szólt fölegyenesedve a pusztabiró, ragyás arcz,
vágott áll, István esküje. Ő meg fog halni. Üljetek sorba, egyenkint ide
fogtok jőni, kezeteket fejére teszitek, elmondjátok vétkeit s
egyszersmind kimondjátok az itélt büntetést.

Legelsőbb egy izmos, bőrködmenes férfi állt elő, nyírott bajuszszal és
leránczolt szemöldökkel; kezét Dömsödi fejére téve szólt:

– Négy év előtt egy tehetős családnak feje voltam, most bérszolga
vagyok. Húsz esztendei fáradságaim-szerezte Isten áldását egy nap
megemésztette; családom szétszórva nyomorog idegen házak szolgálatában.
Jaj annak, a ki ezt tudta cselekedni; vérét igyák fel az ebek, egyék őt
meg elevenen a tanyai kutyák.

Egy másik lépett elő, egy képében szörnyen összemarczangolt férfi. Jobb
karjának nem volt keze, hanem az csonkán hadarászott a levegőben.

– Én, szóla iszonyúan mosolyogva, én nem sokat vesztettem, csak az egyik
szememet és a jobb kezemet, a mint az égő háztető, mely alól házam népét
hoztam ki, rám zuhant. Nem is kivánom én ő kigyelmének halálát, csak
szemeit akarom kitolni, nyelvét kiégetni, kezeit elvagdalni, hogy ne
láthasson, ne szólhasson és ne irhasson; – azután hadd élje szegény
ember világát.

Egy másik szólt újra:

– Ekkor veszett el iszonyú halállal testvérem, a toronyőr, ekkor égtek
össze oltáraink; én csak a szívét kivánom, melyet a nagy torony oldalára
áldozatul oda szegezhessek.

Így léptek elő egyenkint a vérbirák; röviden, de fájdalmasan adták elő
panaszaikat.

Az ingerlő fájemlék iszonyú büntetéseket találtatott fel velök; egyik
borzasztóbb volt a másiknál, s mindegyik csak a saját bosszújától
szomjazott indítvány mellett maradott.

– Énnekem, szólt legvégül a pusztabiró, kezét mellére téve, énnekem egy
betegágyas nőm maradt honn ama siralmak napján, reményeim angyalával,
kis újszülött gyermekemmel. Oh azt senki sem tudja, mily szép jövendőket
terveztem magamban! nem cseréltem volna senki boldogságával, senki
örömeivel; az enyém királylyá tett volna engem. Most e reményekből egy
körömnyi sincs többé. A ki adta volt, el is vette őket, legyen áldott
szent neve érette! Mire haza mentem, házamat üszkeiben s üszke között
két csontvázat találtam.

– Irgalom! sikolta felszökve Dömsödi, hogy a pusztabiró rátekintett; oly
fagyasztó tekintete egynek sem volt, mint ő neki. Irgalom! nyöszörgé
fetrengve a porban, 8 iszonyú biráira rimánkodó arczczal tekintve.

– Meghalsz, meghalsz! mondának azok komolyan.

– Bocsássatok, bocsássatok el! én gazdag vagyok s nagy úr! pénzt, sok
pénzt, ezereket fogok nektek adni, oda adom mindenemet, bocsássatok el!

– Véred, nem pénzed kell nekünk! kiálta egy a birák közül s felkelve
helyéről, a könyörgőt felrugta.

– Én megszabadítalak, szólt az összetépett arczú iszonyúan mosolyogva,
ha visszaadod jobb kezemet; ha nem adod, úgy éljek, a milyen igaz, hogy
te meghalsz!

– Meghalsz, meghalsz! mondák sorban a birák hidegkomolyan.

– Minő halállal? kérdék a pusztabirótól. Elismeré mindenki, hogy az ő
vesztesége nagyobb, mint valamennyié, s várták itéletét.

A pusztabiró oda ment Dömsödihez, félkarjánál fogva felemelte őt s
fejére dörgé:

– Máglyán fogsz meghalni, ember!

– Máglyán! ordítá föl a tömeg. Tűzzel ölt, tűzzel haljon meg! meg kell
égnie! porait a szelek hordozzák széllyel!

– Most siessetek, az udvar közepére egy szobrot ássatok le, ehhez fogjuk
őt kötözni; e körül fél öl cserfát rakjatok, közeit csepűvel és fenyőfa
forgácsokkal jól megtömve. A fehér cselédeket el kell külön szobába
zárni, a honnét az udvarra nem láthatnak, azután a pinczéből hozzatok
fel fél akó kátrányt s azt töltsétek a máglya-hegyébe, szaporán és nesz
nélkül. Én addig őrzeni fogom az elitéltet.

Percz mulva a pusztabirón s Góliáthon kívül nem maradt egyébki a
szobában, csak a halott és ifju kedvese.

– Ne hagyj elveszni! rikolta a szerencsétlen Dömsödi, az ifju térdeit
átölelve, mintha legnagyobb ellenségéhez volna legtöbb bizodalma. Oh
szabadíts meg! meg kell szabadítanod! iszonyúan akarnak megölni! meg
akarnak égetni! oh ne hagyj, ne hagyj! rikolta kétségbeesetten; kezeit
összetéve csúszott hozzá, arcza kifejezése oly vad volt, mintha egy
elkárhozott könyörögne fel az éghez iszonyú kínjai előérzetében; semmire
egyébre, mint az Isten végetlen irgalmasságára támaszkodva.

– Szabadíts meg… és én minden vagyonomat neked adom! koldus leszek,
koldulással keresem kenyerem, csak az életet ne hagyd elvenni tőlem! oh
védelmezz! ne hagyj meggyilkolni!!

Akár egy szobornak könyörgött volna… az ifju némán játszott holt kedvese
hideg fejér ujjaival; körülötte meg volt halva a világ, s ha angyalok
nyelvén szóltak volna is hozzá, nem hallotta volna. A holt lányka kezét
vizsgálgatá, s a rajta látszó vonalokat chiromantei ábrándul szemlélve,
«hosszú élet, boldog élet, víg élet», susogá, azután a tenyerébe rajzolt
nagy M-et utána húzva, mutató ujjával halkan rebegé többször ismételve:
memento mori, memento mori.

A pusztabiró fölébe hajolt és megcsókolá, de ő nem vette észre.

Ekkor Dömsödit emelé fel a pusztabiró s a szomszéd benyílóba vitte át.
Mikor maguk voltak, felrázta őt kábultából s így szólt hozzá:

– Ember! te sokat vétettél, legtöbbet én ellenem. Megérdemelted százszor
a halált s a mi a halálon túl vár reád, a kárhozatot, s e kettőt nem is
fogod elkerülni; de térj Istenhez, a kit magadra haragítottál; nem fogsz
meghalni addig, míg az én házamon belől vagy. Nem vagyok hóhér, de téged
megtudnálak ölni; – de ne félj: megigértem, hogy pártfogásom alatt
leszesz s megszabadítalak; az Isten keze majd úgy is utol ér; az enyém
megmutatja, hogy merre fuss. Öt perczed van a megszabadulásra; ha e
kemenczét betöröd, azon át a padlás feljárásához jutsz, a háztető
szelelő ablakán át leeresztheted magadat; kötelet találsz a gerendákon,
siess.

Az ember, a nélkül, hogy megköszönné a szabadítást, mohó életmentési
vágygyal rohant a magas fehér téglakemenczének, de nem tudta azt
bedönteni; nyomorú félelemtől izzadó arczczal tekinte a pusztabiróra,
mintha kérni akarna tőle valamit.

Ez egy fejszét hozott elő a szegletből, s vele a kemenczét becsapva, a
résen át kibujtatta az elitéltet.

Azután kilépett a szobából, a benyíló ajtaját bezárta, s a halott mellé
ülve, a bibliára fektette homlokát és imádkozott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Dömsödi pedig sietve ereszkedék le a háztetőről, s hogy a szabadban érzé
magát, elkezdett futni; futott, futott, míg lélekzet és erő el nem
hagyák s össze nem rogyott; hátra nézett, a félelmes tanya a távolban
látszék előtte, némán, csendesen, bezárt kapuval.

Kis idő mulva azonban úgy tetszék neki, mintha a tanya közepéről lángok
lobognának fel, s kapuja megnyílna s zavart hangok kiáltoznák nevét, míg
fekete lovasok száguldanának jobbra, balra és halálra keresnék az
elszököttet.

Végső erejével ragadta fel magát; rohant: a föld elmaradt lábai alatt, a
szél katángtövist kergetett előtte, s gúnyolva sipolt, hajszálait
szerteszét kuszálva.

Végtére egy hosszú árokhoz ért; ez árkot valaha a római hadseregek
hányták, két öl mély; most a h*i pocséta iszapja folyik le rajta s tele
van hányva dögcsontokkal; partjait rossz bűzű kórók, tövisek nőtték be
és szederinak.

Ide az árokba menekült a szerencsétlen; lehúzta magát annak fenekére s
lassan mászott annak mentében tovább, két kezével tapogatózva előre; a
szent Jánosbogár fénye világított néhol az árokparti bokrokból elő;
olykor hallgatózva meg-megállt, s távolról fenyegető emberi hangokat
vélt hallani és visszafojtá lélekzetét, attól félve, hogy a távolban meg
fogják hallani.

A mint így mászott, mászott meglapulva az árok fenekén, hirtelen előre
nyuló kezével valami meleg testre akadt. Rémülten hökkent vissza tőle.
Az egy farkas volt. Ijedten szökött fel az is fekhelyéből, s nagyot
üvöltve rohant nehány száz lépésnyire, ott megállva visszafordult, s
ijesztő szemei vadul fénylettek a sötétben.

Most nem tudta a szerencsétlen, merre menjen; a farkas szüntelen nehány
száz lépésnyi távolban kiséré, szüntelen borzasztó s bántó huholását
hallatva, s e távolság is kisebbedni kezdett; túl az árkon pedig üldözés
rémszavait vélé hallani.

Halálfélelemben, izzadva törte előre magát, fulladtan gázolva az árok
hosszában, melynek oldalairól mindenünnét tövises kökénybokrok ragadtak
öltönyeibe, s a sűrű bürökbozótok szenvedhetlen gazbűzt terjesztének
maguk körül.

A szél zúgott; zúgásai között távol lódobogások hangjai moraját és
zavargó kiáltások hangjait kapkodta magával.

Sietett.

Alig eszmélt már magáról; az égen a felhők rongyai közül néhány vad
csillag nézett mérgesen alá; azt hitte, hogy azok is őtet nézik s
lehúzta fejét, és a mint sietve előre lépett, valami puhára tapodott
lábával.

Reszketve hajolt alá, kezével megtapintandó, hogy mi az.

Irtózat!

Egy holttest volt, melyet tán a rablók, vagy a vadállatok hurczoltak
ide.

Riadva ugrott fel az árokból a szerencsétlen ember; hanyatt-homlok,
eszeveszetten rohant ki a síkra.

A farkas meglátta e marczona kisérteti alakot s nem merte őt bántani.

A puszta közepén állt egy ronda vityilló, maszlagkórók termettek
körülötte s csavargós ösvény vezetett ajtajához; egyetlen ablakából
vöröslő tűzfény világított ki a puszta éjszakába, mint posvány közepén a
lidércz.

A mint az üldözött meglátta világítani a távolban az ablakot, utolsó
életerejét összeszedve, felé rohant; mire oda ért, térdei megtörtek
alatta s kifogyva rogyott össze annak ajtaja előtt. Az eszmélet kezde
elmaradozni agyából, semmi tagját sem érzé magáénak. Oly közel volt már
ekkor H. városához, hogy a toronyőr kürtfuvallását meghallotta, s a
városon kívül a kerülőnek kiáltását, a mint egyhangú dalában hírül adá
az éjszakának, hogy «tizenegyet vert az óra».

Tizenegyet vert az óra!

– A nyavalyatörős azt mondta: tizenegy órakor meg fogsz halni.

Haja szálai állottak fel az égre.

Reszketve zörgetett a viskó alacsony ajtaján, nyögve feküdt az ajtónak
és szavakat beszélt, mik alig hasonlítának emberi hangokhoz.

– Bocsássatok be!

Körül a vihar üvöltött; marakodó ebek és farkasok ordítottak valamerre,
s úgy tetszék neki, mintha «hajrá»-t ordítana utána ezer torok.

– Bocsássatok be! susogá, az ajtót rázva és kaparva.

Az ajtó megnyilt, az ember beesett rajta. Egy piszkos gunyhóban lelte
magát, melynek közepén kórótűz égett; a tűz körül a füst homályában
ronda alakok ültek és guggoltak, s egy közülök, egy bozontos fejű sötét
alak, égő kanóczczal a jövevény arczába világított, azután visszalépett
társaihoz s Dömsödire czélozva suttogá: ez az, ez az!

A többiek is felkeltek erre; egyike a lobogó tüzet gázolta el, mi által
az parázszsá válva, vöröses félhomályt vete a körülállókra; egy másik az
ajtóra állt, egy harmadik pedig hosszú öreg kést vont elő s Dömsödihez
szótlanul közelíte.

Az embert megnémította a félelem.

Ekkor a szegletből egy alak ugrott elő.

– Csitt, csitt! susogá, nem kell kést használni, nem kell kést, hol van
a hurok?

E hangban fia hangjára ismert Dömsödi.

– Fiam! sikoltá hozzá rohanva, védelmezz, mit akarnak ezek az emberek?
Oh mennyit szenvedtem! Mit akartok? Hiszen már elmult tizenegy óra!

Az egyik zsivány egy szőrkötelet vett elő, azon hurkot vetett s azt a
magával tehetetlen ember nyakába veté.

– Jaj! fiam! Egyetlen egy fiam, hebegé az, mit akartok fiam, gyermekem?

– Mit? Majd megtudod! te engem a törvényszék előtt bevádoltál,
elitéltettél; kihirdettetéd országszerte nevemet, bujdosóvá,
földönfutóvá tettél. Most én is megszolgálom neked mindezeket; hiába
rimánkodol, éltél elég sokat, most meg fogsz halni. Húzzátok keresztül a
hurok végét a gerendán. Kössétek hátra kezeit. Oda vagy; maga a vakeset
adott kezembe, mikor már attól féltem, hogy nyomodat vesztettem. Ne is
könyörögj, hóhéraidnak panaszkodol!

Az apa szívében fenekestül felfordult e szavakra minden indulat; a
természet fellázadva kelt ki ez iszonyú fenyegetés ellen s a
felháborodott vér új erőt adott neki.

– Megállj! kiálta a zsivány kezét megkapva, ki már őt fojtogatni
készült. Megállj, mennyit igért nektek ezen ember, ha engem megöltök?

– Száz forintot, felelt röviden a zsivány.

– Én ezeret adok nektek, öljétek meg őt!

A zsiványok egymás szeme közé néztek s tétovázni látszottak.

– Ördög pokol! kiálta a fiu.

– Tizezer forintot adok, kiálta az apa, holnap mind kifizetem, öljétek
meg őt.

– Én két annyit adok, szólt a fiu.

– Ne higyjetek neki, hisz neki egy fillérje sincs; de én gazdag vagyok,
dúsgazdag, az én halálomat nem fogja bosszulatlanul hagyni az ország,
míg erről itt senki meg sem fog emlékezni.

A bicskások összedugták fejöket és tanakodni látszottak.

– Húsz eze… kiálta Dömsödi János, a szót nem mondta ki végig, midőn
Dömsödi Péter neki ugrott, megragadta; összeölelkeztek, senki sem nyult
hozzájok. Darabig tülekedtek így szótlanul, azután János kiáltástalanul
a földre esett, Péter pedig felszakítva az ajtót, elrohant; percz mulva
távozó lódobogás enyészett el a síkon.

A zsiványok szívében megfagyott e látványra a vér.

Hirtelen több zajos hangok kezdének közeledni s mielőtt a szegény
legények föleszmélhettek volna, a pusztabiró emberei körülvették
hajlékukat.

– Hol van ő? kiáltának szikrázó szemekkel rontva be a gunyhóba.

Egy közülök megpillantá az üldözöttet a földön fekve, oda ment,
fölemelte. Az ember nem félt tőlök többé, merev holt vala. Egy mély,
igen mély döfés volt hátulról véknyába szúrva, mely keresztül járta
szívét. A kés, melylyel meggyilkoltatott, szívében benne tört; ezüst
nyelű volt az és vasára a tulajdonos neve volt beedzve.

* * *

A rablókat elfogták s a pusztabiró eleibe vitték.

A két főczinkos Telezsák és Topa voltak, kik azonnal bevallották, hogy
Dömsödi Góliáth Péter bérelte ki őket apja meggyilkolására, mely
természetet megtagadó tettre apjának ellene indított bűnvádi pere
ingerelte s a vágy apja jószágaihoz juthatni.

A rablókat azon éjjelre erős őrizet alá tették, kik közül az egyik,
Telezsák, azt izené Bálnainak, hogy csak két szót akar vele szólani és
hiszi, hogy e két szó ki fogja őt szabadítani tömlöczéből.

Bálnai eleinte mit sem akart hallani; sok unszolásra azonban magához
bocsátá a rablót, ki kezeinél, lábainál fogva farkasguzsba volt vetve.
Kérte, hogy tartsa oda fülét. Bálnai oda hajolt. A betyár csak két szót
mondott neki.

Őrülten kapott homlokához Bálnai mindkét kezével s hanyatt tántorodott;
a körülállók azt hitték, hogy mindjárt a szél üti meg.

– Isten az égben! fuldoklá fájdalmasan és haját tépte, azután
elkeseredetten borult kedvese holt testére: «a te halálod még ehhez
képest Isten áldása!» azután felszökött, széttépte a rab kötelékeit s
azt dühösen megrázva, szilaj türelmetlenséggel kérdé tőle:

– Hová?

– Tiszára, felelé a rab.

– Utána! ordítá tébolyodottan s az ajtónak rohant; annyira magán kívül
volt, hogy az ajtót nem tudta kinyitni, hanem sarkaiból akarta
kiszakítani. Kardot a kezembe! ordítá s a pusztabiró azon kérdésére,
hogy «mi baja?», azt úgy megragadta, hogy öltönye fesledezett ujjai
alatt.

– Hol van a testvérem? süvölté iszonyú hangon, s oly vadon tekinte a
pusztabiró szemeibe, hogy a jámbor ember maga is elborzadt bele.

– Tegnap a városba ment egy erős legény kiséretében halotti öltönyöket
vásárlani, szólt megütközve az öreg Rónai, azóta nem jött vissza.

– Jaj nekem! kiálta. Elrabolták!

– Irgalmas Isten!

– Kicsoda? kiáltának többen.

– Kicsoda? riaszta a fogolyra Bálnai, ugy-e, gróf Szilárdy?

– Nem az, báró Dömsödi Péter raboltatta el, a kisérőt fekete szolgája
lőtte le s mi a h*i árokba vetettük, azután ő velünk jött apját
nyomozni, a leányt pedig átadta szerecsenjének, ki azt levitte a
Tiszára.

E végszavakat már nem hallá Bálnai; mint a veszett vad, mely égő sebével
együtt fut, mit oldalába fúrt az éles aczél: kirohant hajadon fővel,
fegyvertelenül és eltünt, senki sem tudta hova lett.

A többi férfiak is lóra kaptak s minden irányban indultak keresni az
elrablott leányt; maga a pusztabiró is paripájára ült s a háznál nem
maradt egyéb, ki a halottakat őrzené, mint néhány nőcseléd, mert már
ekkor halottak voltak a háznál: egy angyal és egy ördög hült tetemei.

* * *

A nap világa kezdett besütni az ablakon, hajnalfényét két halottra
vetve; egyik mosolygó, idvezült arczczal feküdt ravatalán; mellette egy
padon volt kinyujtóztatva a másik, arcza mint egy elkárhozotté,
irtózatdúlta és merev. Középett kettőjök között jó ízű álmot alszik
bóbiskolva Magdus, a hamupepejke.

* * *

Góliáth Péter kezeit mossa, – kezeit mossa a vértől; de az apa vére
fekete volt, nem akar lemenni róluk, ruháiról a vér szaga nem akar
letisztulni.

– Siess! siess! kiáltja szolgájának; nyomd az evezőt! A hajnal kezd
hasadni. Siess, siess!!

A hajnal kezd hasadni.



A VÉN CZIGÁNY.

  Utánad fáradok, nincsen nyugodalmam,
  Keresztül a réten, völgyeken, hegyeken,
  Kiáltok, hogy hol vagy…

_Népdal._

Késő délben érkeztek vissza a nyomozók fáradtan, csüggedt arczaikból a
sikertelen fáradtság levertségét lehete kiolvasni. Semminek sem jutottak
nyomába.

Kóbor pásztorok beszélék, hogy korán reggel az orgoványi puszta felől
láttak egy fekete szerecsen arczú embert a Tisza partjára nyargalni, ki
háta mögött valami fehéret vitt s a parthoz érve, két összekötött csónak
egyikébe azt a fehér és igen beburkolt valamit belehelyezte, a másikba
lovát és magát szállítva be, ott várt addig, míg szürkülni kezde az idő,
a midőn egy másik lovag is érkezett a parthoz; messziről kellett
vágtatva jőnie, mert a mint leugrott lováról, az felfordult, szétnyújtá
négy lábát és kimult; mire a lovag az összekötött csónakba bele ugrott,
neki vetkőzött s mindketten evezőt ragadva, sietve tüntek el a Tisza
kanyargásai közt.

Pista pedig többet vissza sem tért a puszta tanyához.

Nem volt ott, mikor kedvesét a sírba letették, hogy könyeivel áztatta
volna a hantokat, melyek legelől koporsójára hullottak; nem volt ott,
mikor halálos ellenségét a sírba letették, hogy megátkozhatta volna azon
hantokat, melyek legelsőbb koporsójára hullottak.

Bujdosott.

Gyakran látták őt puszta, kietlen helyeken barangolni, mint ijesztő
kisértetet, vad, avas erdők között, posványos lankaságokban, úttalan
fenyves szirteken, fenyér- és haraszttermő avarpusztákon. Mindenütt
kereste testvérét és ellenségét és sehol sem találta; vándorolt az
ország egyik szélétől a másikig; fellegbuvó csillag volt vezetője,
útitársa a jeges zivatar, fekhelye kemény határdomb, odvas fa árnya
alatt, kenyere a vad gyümölcs, mit az erdők mélye terem és a zivatar
leráz; mindenütt járt, hova képzelete rejtekhelyet gyaníta, minden fát,
minden madarat megkérde testvére felől; végre az emberekre is rászorult,
azok azt kérdék viszont tőle, hogy mi köze neki oly némberhez, ki neki
sem neje, sem mátkája, sőt kivel semmi bebizonyítható rokonságban sem
áll? Nagyon méltán. A leány neve volt Gyékény Lilla, anyjának egyetlen
leánya; az övé Bálnai Körmös Pista, apjának egyetlen fia; mivel
bizonyíthatta volna be jogát a leányhoz, mivel igazolhatta volna
vádlását a törvény előtt? Tűrnie kellett s tűrni nem tudott, hanem ha a
záporos fergetegnek, mely a pusztában érte, közibe átkozódhatott, mikor
meg nem hunyászkodó szemmel néze a villámba, mely a tölgyet, mely alatt
állt, ketté hasította, ha a fagytól meggémberedtek tagjai, ha a három
napos éhség elvette szeme világát, akkor érze mondhatlan enyhülést égő
lelkében, – – a test fájdalmai leróttak a lélekéiből.

Később a két pusztai sír egyikének fejfáján olykor mezei virágból font
koszorú termett ismeretlen kéztől oda tűzve; a másikon szinte koszorú,
de maszlagból és ördög-tövisből. A bujdosó kezdett emlékezni szelidebb
fájdalmaira is. Boldogtalan! neki nem változott örömre és búra, bánatra
és reményre az élet, neki csak szelidebb és szilajabb fájdalmak között
volt válogatása…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egykedvűen járt fel s alá szobájában gróf Szilárdy Leander.

Mióta ismét visszatért jószágaira, bús, magába vonult lőn, soha egy
mosoly nem deríté fel arczát, egy fölösleges szó nem hagyta el ajkait
soha.

Miatta derülhetett, borulhatott az ég, ő változatlan maradt, mint egy
szirtdarab, mit sem eső, sem napfény ki nem zöldít; látszék, hogy
kitéphetlen bánat férge dolgozik szívében, lassan hervasztó, mint a
tüdővész és gyógyíthatlan, mint az; – oly becsületes szándék vezérlé
minden lépteit s mégis mennyi félreismertetést kellett elszenvednie!
Martyrja volt az őszinteségnek, egyeneslelkűségnek s mégis mily fájó
gyanú ostorát kellett lelkén elviselnie!

A kit legjoban szeretett, kinek fényes elégtételt készült adni a sors
minden mostohaságaiért: ugyanez támadta meg lelke tisztaságát a
legförtelmesebb gyanúval!

Milyen magasan van a boldog szerelem ege! milyen nagyot eshetni onnét!
És oly hirtelen, oly véletlen esni, mint ő, kinél a szerelem nem perczek
tüneménye, nem őrült érzékroham, nem megszokott kéjvadászat volt, hanem
egy új, még nem ismert élet, két lélektárs együtt élt öröme, kinek
szerelme volt hite, erénye, imádsága, s kinek bánata nem volt reggeli
eső, nem elmuló, nem enyhülő, de önmagát napról-napra újjászülve kiújuló
szívbetegség, melyre az egyetlen ír, a feledés, mivel a természet minden
teremtményét megáldotta, tőle meg volt tagadva.

Magában emésztődött, búját senkivel nem közölve, látszék, hogy
napról-napra fogy és halaványodik.

Senki sem tudta miért.

Egykedvűen járt föl s alá szobájában.

Titoknoka asztala mellett ült és irt.

A jó úr most is a régi bőrben volt, csakhogy orra kissé megnagyobbodott
már, s homlokába ránczok vésték magukat.

Este volt.

A szél esőt vert az ablaktáblákhoz, üvöltve kedve szerint.

Egy szolga lépett be a szobába, jelentve, hogy oda künn egy utazó
várakozik, ki néhány szóra bebocsáttatást kér.

– Bocsásd be, lőn az egykedvű válasz.

Egy magas, szikár alak lépett be, átázott ruhában, halvány fagylelte
arczczal, sötét szemei be voltak esve.

Sokáig nézett rá Leander; úgy tetszék előtte, mintha ismerné az alakot,
de nem merte ráfogni, hogy kicsoda.

Bálnai Pista volt az, a csavargó.

– Ugy-e, szólt ez tört, alászállott hangon, ugy-e milyen nehéz rám
ismerni?

Leander nem tudott neki mit mondani, hanem kézen fogta s egy karszékhez
vezetve leülteté; a bujdosó leült fáradtan, nagyot sóhajtott és
lehorgasztá fejét.

Leander szótlanul állt meg előtte.

Rónai felkelt iróasztala mellől, tollát szájába fogta s bámulva közelíte
az ifjuhoz. Megismeré, megfogta kezét.

– Bálnai, ön az? hozta önt az ég!

– Nem hozott, hanem űzött! felelt ez szomorúan, illetődéstelenül a régi
ismerős üdvözletére.

– Ön talán nem ismer engem? nem tudja, mennyiszer játszott ön térdemen,
vidám töltarczú gyermek, mily kedvesen tudott kaczagni akkor?

– Régen lehetett, nagyon régen.

– Gyermekéi az örömek, szólt közbe Leander, mi vén, igen vén emberek
vagyunk, nekünk csak gondjaink vannak. Légy üdvöz nálam, szomorú vendég,
nyugodtan fogsz élhetni itt; örvendő arcz nem fogja bántani lelkedet,
ide a vigalom nem jár. Gyanítom bánatodat, de nem merem kitalálni, ne is
mondd meg, én nem bántlak téged az enyimmel, te se oszd meg a tiédet
velem. Tartsuk mindketten magunknak a férget.

– Nem pihenni jöttem hozzád; oh nekem a zivataros éjben van pihenésem!
Lehajtom fejemet egy villámégette fa tövére, vagy egy dombra, egész éjen
át kisértetekkel álmodom, mikor felébredek, látom, hogy sírhalmon
aludtam; nappal versenyt bujdosom a szelekkel és saját lelkem
gondolataival; néhány perczig maradok itt még, azután ismét neki indulok
a végtelen útnak.

– Te futsz bánatod elől, boldog vagy. Lám engem kötve tart az enyim.
Alig mozdulok ki hetenkint egyszer szobámból, s mint a carthausi,
életemben ásom meg saját síromat. Látnád azt a helyet, hol napjaim
tölteni szoktam! Egy hideg szoba, körüle szomorú fűzfák ültetve; mögötte
a családi sírbolt nyílik, melynek ajtaja be fog rozsdásulni, ha én
utánam becsukódik; előtte egy kert tele halmokkal, a halmok előtt
sírkeresztek, miket magam faragok. Nagy halottak vannak oda temetve,
neveik a keresztkőre vágva; ott nyugszanak temetve a «remény», a
«boldogság», a «szerelem» s várják a boldog föltámadást; neked
szárnyakat adott a szenvedés, nekem bilincseket.

– Adott volna neked is szárnyakat, ha ellenségedet kellene keresned;
csak egy utasításért jöttem hozzád. Azt akarom megtudni: lejárt-e már a
bűnvádi pör Dömsödi Góliáth Péter ellen?

– Igen, halálra itéltetett s az itélet a főtörvényszékektől is
helybenhagyatott.

– Úgy! kiálta föl vad örömmel Bálnai. Kézrekerült-e már az apagyilkos?

– Sikertelen volt minden nyomozás, nem tudni merre s hová ment.

– Kaphatnék-e én egy ellene kibocsátott körlevelet?

– Minek?

– Mennék őt fölkeresni, míg föl nem találnám; eddig ha kerestem őt, a
törvény azt kérdezé: miért? most előmutatnám a halálitéletet: ezért!

– Hagyd a nyomorultat; bízd őt az egek büntető kezére; én ellenem többet
vétett ő, mint te ellened, de én még sem óhajtom neki azt a nyomorú
kimenetelt, mit a törvény kimonda fejére.

– Ellened többet, mint én ellenem? kérdé fölemelkedve helyéből a
csavargó; hát te még nem tudod? Oh várj; mondok én neked egy hírt, mely
fel fogja verni bámulatos nyugalmadat, habár oly mély volna is az, mint
a sír, melybe kedvesem eltemettem. Emlékszel-e még azon leányra, ki ama
magányos tanyában lakott, ott a kis erdő mellett?

– Megállj, kiálta dúlt arczczal Leander, ott fáj, ott ne bolygasd!

– Tehát azon leányt Góliáth Péter elrabolta.

Leander szótlanul, mint a kit a döfes szíven talált, tántorodott hátra,
s egy üveges szekrénynek dőlve, annak tábláit mind bezúzta, nem érzé,
hogy az üvegdarabok kezét összemetélék.

Rónai pedig kalaptalanul, a mint volt, kirontott a szobából sárban és
esőben szaladt keresztül a falun Isten tudja hová.

Bálnai arczát egyik kezébe fektette.

Feje iszonyúan fájt, majd szétszakadott.

Hevesen rántotta el a kezét arczáról egy másik kéz, Leanderé.

– Ugy-e! szólt ez keserű szemrehányással, letépted őt keblemről?
kiszakítád szívemből az övét? enyim volt és elvetted őt tőlem, elvetted,
hogy egy nyomorúnak legyen bitangjává? Ezért fosztottál meg engem életem
minden örömétől, hogy azt mint egy kopott pénzt elhagyd orozni? Meg
tudtad sérteni lelkemet a legundokabb gyanúval, pedig az tiszta volt és
becsületes? s vak voltál ott, hol ébren kellett volna lenned? kit Isten,
természet, sors nekem jegyeztek el, kit nőmmé akartam tenni, egy
vérbűnösnek lett ágyasa? oh átkozott légy, átkozott légyen ez a percz
is, melyben nevedet először hallottam kimondani!

– Ne fáraszd magad, sokkal nagyobb átkokat mondtam én már saját fejemre,
mint minőket te ki tudsz gondolni is; szólt Bálnai. Nem védte, nem
mentegeté magát; mondhatta volna, hogy épen azalatt, míg beteg kedvese
üldöző ördögét kereste, azalatt esett az, mihez képest a halál minden
kínszenvedései Isten áldása; de halgatott, talán jól esett neki e
szemrehányásokat hallani!

Fölkelt, egy vonás nem változott el arczán, midőn tekintete Leanderével
találkozék.

– Tizennégy hónap óta ma vagyok először fedél alatt, így szóla hozzá, ha
e tizennégy hónap alatt volt egy nyugodt percze életemnek, álmomban
lehetett. Nincs senki, senki, a ki részvéttel volna irántam; maga a
törvény hideg, részvéttelen, mint azok a szobrok, melyektől Diogen
kenyeret koldult; nincs nyugtom, nincs enyhülésem. Vesd fejemre a követ;
te voltál az egyetlen, kiben bíznom kellett volna; te vagy, ki ellen
vétettem; megátkozhatsz, tudom még átkodban sem kívánod rám azt a kínt,
melyet elhordozok s melynél több már nem történhetik velem. A fájdalom,
ez álmatlan lovag, lelkembe vágja sarkantyúját, megyek! Ha képem olykor
megjelen előtted, tudd, hogy akkor én sorsom átka elől futok, mint az
üldözött vad, kinek egy nyugodt percze nincsen. – – – Nem akarlak
gúnyolni, azért nem mondom, hogy élj boldogul; két dolog van, miért
naponnan imádkozom; egyik az, hogy te elfelejthess, másik az, hogy ha
megtalálom testvéremet és ellenségemet, amazt halva, ezt élve találjam.
Ne félj, addig nem halok meg, míg számadásim be nem végzém. Már azt
megértem, hogy a ki egyetlen barátom volt, az megátkozott; még azt kell
megérnem, hogy ellenségem csókolja lábamat, azt a lábat, melylyel
eltaposom; nyugalom veled!

Ezzel megindult; a mint az ajtón ki akart lépni, Rónaival találkozott,
ki is visszatolta a szobába, egyik kezével egy vén újmagyart húzva maga
után mentezsinórnál fogva.

Leander halványan ült pamlagán, minden íze reszketett.

– Hagyjatok magamra, susogá, igen beteg vagyok.

– Itt van ni, szólt Rónai úr, a czigányt megállítva a szoba közepén, s
mintha az illetők kötelesek volnának előre tudni, hogy mi lesz
történendő, diadalmas arczczal tekinte reájok.

Azokra nem igen ragadt a jó kedv.

– No most, fiu, beszélj; beszélj el mindent, a mit tudsz, a mit láttál
és észrevettél; jusson eszedbe, hogy grófunk a börtönből ásott ki, s míg
benn valál, családodat tartotta, téged pedig becsületes emberré tett, s
hogy boldogsága attól függ, mint szólasz igazat és okosat.

– Hát megkövetem, azt mondjam el, mint loptak el engemet a Béla-Borába
tavaly nyáron, az a fekete képű tatár, meg az a halavány úr, a kinek
szemei olyan közel állanak egymáshoz?

Egyszerre ugrott Bálnai és Szilárdy e szóra mintegy felvillanyozva a vén
czigányhoz, egyszerre kérdék tőle: hol van ő?

– Jaj megkövetem, nagyságos uraimék, nem lehet azt egy szóval elmondani.

– Hagyjanak békét neki, szólt közbe Rónai, különben holnapig sem beszéli
ki magát.

– Oh szólj, szólj! sürgeté Leander, a czigányt maga mellé ültetve, de ez
szeretett fennállani s teketoriával kezdeni a dologhoz.

Bálnai feszült, türelmes figyelemmel hallgatott; benne lángokkal forrott
a vér.

– Hát hogy az elején kezdjem, megkövetem nagyságos uraimékat, én tavaly
nyáron, meg az előtt is teljes életemben ott laktam Béla-Borában; ott
voltam kovács, meg levélhordozó, aztán meg muzsikus; az én apám is ott
halt meg, szegény; ott tanultam meg én is a koplalást… Hát épen az nap,
mikor a feleségem meghalt, jó asszony volt szegény, csak igen ivott,
pedig senki úgy a rostát kivetni nem tudta három faluban, mint ő; no az
egy Gyurcsóné, a ki Lápfalván lakott, az is tőle tanulta…

– Ne beszélj a feleségedről.

– Mondok hát, épen ott üldögélek mellette, ki volt nyújtóztatva az
asztalon, aztán nézdegélem, hogy mit lehetne eladnom, hogy egy koporsót
csináltathassak neki; – szegény megérdemlette! – a mint hirtelen
betoppanik hozzám egy síma képű úr, nagyon hirtelen szőke; picziny szája
volt és szemei közelebb állottak egymáshoz, mint más Isten emberének;
azt kérdezte tőlem, hogy akarok-e vagy száz forintot keresni holnap
ilyenkorig? Rá vigyorítottam mind a harminczkét fogamat; soha sem
hallottam ennyi pénznek hírét. Azt gondoltam, hogy csak tréfálkodik.
Hanem erősen állította, hogy csak menjek vele, s azzal is egy olyan
marék pénzt nyomott az asztalomra, a mekkorát még rézből sem láttam egy
rakáson. «Hozz kulcsokat és kovácseszközöket», szólt, én az egész
alkotmányomat nyakamba öltöttem s mentem utána. Mentünk egész a
Tiszapartig gyalog a tocsogóban, a hol egy csónak várt ránk, melyben egy
fekete szörzet ült; elsőbb azt gondoltam, hogy maga a nagyságos ördög úr
s vissza akartam szaladni; de mikor láttam, hogy úgy szót fogad annak a
fehér képű úrnak, meg hogy szarva nincsen: neki bátorodtam s beültem a
csónakba. Itt bekötötték a szememet azért, hogy ne lássak, s mentünk egy
darabon a part mellett csáklyázva, azután belevágtattunk a Tiszába s
átmentünk a fehér mocsárba, a hol ugyan nem igen jár emberi teremtés;
ezt onnan tudtam, mert hallottam a nádat suhogni kétfelől mellettünk;
itt aztán kacskaringósan, hol tüled, hol hozzád eveztünk a sűrű nád
között, míg úgy reggel felé, – mert este volt, hogy elindultunk, –
valahol megálltunk. Egy kis dombos hely volt; köröskörül sűrű nádat
lehetett csak látni, egyebet semmit, hanem az a sziget ugyan fel volt
virágozva, alig lehetett hová lépni, oly ékes volt minden. Itt levették
szemeimről a kendőt s egy kis házikóba vezettek; azt gondoltam a
menyországba megyünk, vagy Törökországba: olyan czifra, aranyos,
gyémántos volt minden abban a házban; hanem egy menykő kutya majd
kiharapta a lábam kásáját; oldalba is rúgtam úgy, hogy két óra hosszat
vonított; hát a mint keresztül mentünk három-négy szobán, mind olyan
fényesek voltak, mintha csak tündérek laknának bennök, jutottunk egy
kamrába, a melyiknek vasajtaja volt, s az a vasajtó be volt zárva. Ezt
ki kellett nyitnom; kinyitottam. Ha más volna, tudom még most is ott
forgatná benne a kulcsot, még sem menne be rajta. De én kinyitottam. Hát
majd elveszett a szemem fénye: mennyi ezüst, meg arany volt ott össze
rakva! – Uram Isten! – gondoltam magamban, mennyi kenyeret lehetne ennek
az árán venni! Hanem volt ott egy láda vasból, a melynek senki sem
találta nyitját, – én persze mindjárt ráakadtam. Hoztak elő száz czifra
kulcsot, egy sem nyitotta, hanem én egy görbe szeggel felnyitottam; no
ott volt ám pénz, tyhjúj!

– Megállj! nőt nem láttál e háznál, asszonyt vagy leányt?

– De bizony egy kormos, magam-fajta fehér cselédet; hanem egy kötélre
igen sok finom asszonyi fehér ruha volt kiteregetve, onnan gondolnám,
hogy annak a jó úrnak felesége is van. Ott mindjárt kifizette a száz
forintomat, s bekötött szemmel újra visszaladikáztatott, de rám
parancsolt, hogy senkinek ne merjek arról szólni, a mit ott láttam; nem
is szóltam én soha senkinek, csak a plébános úrnak, meg a mesternek, meg
a Jancsó komának, no meg aztán a szekértárius úrnak, meg a nagyságos
uraiméknak.

– Vissza tudnál-e oda menni?

– Így nem találnék oda, hanem ha onnét fujna a szél, a honnét akkor fútt
s a szememet bekötnék, akkor oda találnék.

– Ez megbecsülhetlen kincs, szólt Leander, Bálnai kezét megrázva; ez
pedig azonnal fölkerekedett, az ingoványban, úgymond, találkozunk,
többet nem szólt, hanem vette vándorbotját s éjnek idején eltávozott.



A FUKAR VÉGPERCZEI.

  Meghalok, meghalok… A temetőn
  Nyugodni akarok.

_Népdal._

  Csináltatsz-e nekem
  Diófa koporsót? – –
  Eltemetsz-e engem temető szélébe?

_Népdal._

Halványan pislog a mécs a haldokló fukar ágyánál.

És a mécs élete hosszabb leend, mint azé, ki azt meggyújtotta.

A kór öreget rázza a hideg, fogai vaczognak, s az ágya fejénél virrasztó
halál lehellete hideg verítékben gyűlik meg homlokán és senki, senki
sincs, ki azt onnan letörülné, ki egy utolsó imádságot mondana el a
haldokló előtt, ki zavaros szemeit az örök álomra lefogná, még csak egy
kutyája sincs, mely halálát megordítsa.

Ilyen rideg a fukar kimulása.

Csak egy ember jelent meg éjjelenkint ablaka alatt – s az halálos
ellensége volt, Gyékény Márton, ki a beteg gyér álmait ilyen szavakkal
zavarta fel koronkint:

– Vén zsugori! alszol-e? Én vagyok itt közeledben, halálos ellenséged;
kivánom, hogy ne legyen csendes kimulásod.

És e kisértő eljött este, eljött éjfélkor, eljött a hajnal előtt átkokat
kiáltani be a haldokló ablakán.

Kérlelhetlen volt ő, mint a halál.

Éjfél nem messze már; a lélekzet rövidül, a szemek egy résztvevő arczot
keresnek és nem találnak; a pénzes láda mellett egy gyalulatlan fényű
koporsó nyúlik. A vén Gáspár nem retteg a haláltól, hanem attól, hogy
pénzeit nem viheti magával.

A teremtő ige azt mondta: ember, birjad a földet! az enyészet ezt
mondja: föld, birjad az embert! és az ember szegényen megy ki a
világból, mint bele jött és Körmös Gáspár nem fogja pénzeit megszámlálni
többé.

Lehunyta szemeit és azt hivé, hogy meghalt és rémlék előtte, mintha a
meghaltak álmodnának és álmodott iszonyúakat.

Kincsei jelentek meg előtte; a világ öt részei látták őket vándorlani;
piszkosan, kopottan jártak kézről-kézre azok, hosszú útakat vándoroltak
idegen országokban, s siralmas pengésök emlegetni látszott a nyugalom
hajdani éveit s a gyöngéden szerető Gáspár apót.

És azt álmodá továbbá Gáspár, mintha ő is egyike volna azon aranyaknak,
mik az ige hirdetése közben elszéledvén, az ábrahámiták tíz körme között
fennakadnak.

Gáspár az ilyen kezek közé jutott aranyon saját képét látta, azt a
sáppadtat, vonaglót, s úgy rémlék előtte, mintha az uzsorás pokoli
gyönyörrel legeltetve szemeit aranysárga arczán, őt, az aranyat, körül
akarná faragni!

Megborzadt ez iszonyattól Gáspár; ő ily kínokkal soha sem gyötré
szeretett pénzeit.

– Segítség! halál! ordítá; vére fejébe tolult, s egy görcsös rándulással
felszakítva álma bilincseit, még egyszer életében felébredett.

Nehéz veríték csorgott alá homlokáról.

– Szegény pénzeim! nyögé hagymázos ábrándjai közt, mi lesz belőletek, ha
én meghalok? Fázni fogtok és fáradni sokat, kopott ruhában, piszkos
ruhában. Ki fog benneteket gyöngéden szeretni? Senki, senki. Ki fog
benneteket őrzeni, mint szemefényét? Senki, senki. Ki fog rólatok
gondolkozni halála óráján? Csak én, csak én. S újolag néhány percznyi
merev s csüggeteg mélázásba merült a haldokló fukar, miközben csak a
halál-órát verő pók kopogásai hallatszottak ágya deszkái közt.

Végre fölmereszté száraz szemeit, kinyujtá, s egy erőszakos szökéssel
felvetve magát keskeny ágyából, ládája és koporsója közé rohant,
csontjai zörögtek mint egy diószsák; oda vonszolta magát pénzeihez,
rájok borult, összecsókolta, könyeivel áztatta azokat s érzékenyen
zokogott. Mikor sárga barázdás arczát felemelte, azon a legigazibb
fájdalom volt kifejezve. Azután koporsójára tekintve s egyet megragadva
erszényei közül, azt kiemelni erőködött, át akarta rakni pénzeit
koporsójába, s azután rajtok fekve halni meg; azt hitte, hogy majd úgy
fogják eltemetni, – azonban már nem volt annyi ereje, hogy azt onnét
kimozdíthassa.

– Milyen nehéz! susogá, azon gyöngéd szeretettel tekintve erszényeire,
melylyel egy haldokló apa tekinti szép reményű gyermekeit, kiket
idejekorán el kelle hagynia.

Érzé, hogy órája nemsokára ütni fog.

Ekkor úgy rémlék előtte, mintha kis homályos ablakát kívülről beütnék s
rajta egy kéz nyulna be, mely szüntelen növekedik, míg kisértetes
hosszúságában az ajtóig elér, arról a keresztvasat leemeli, a tolózárt
félre húzza s ismét visszavonul az ablakon.

Az egy horogcsáklya volt.

– Héh! gyilkosok! rablók! rikácsolá a haldokló, fegyverei után
nyuladozva, de tagjait megkötötte a közel halál keze. Rabló! hörgé, s
háttal pénzeire rogyott, mintha testével akarná azokat védeni.

Az ajtó megnyilt s a kimuló előtt Körmös István állott, testvére fia.

– Mit? mit akarsz te? miért jöttél? én nem híttalak. Miért jösz? nekem
már nincsenek pénzeim, elástam őket.

– Jól tetted. Nekem is voltak vágyaim, reményeim, én is elástam őket.

– És e szerint nincs is szükséged pénzeimre?

– Nincs.

– Ezt szeretem hallani, te derék fiu vagy Pista. Kár, hogy olyan szegény
legény vagy, de én mégsem segíthetek rajtad. Magam is koldus vagyok,
nincs egy falat télire valóm sem, sem egy darabka fára; azt sem tudom,
hogyan fogom megérni a tavaszt. Szólj, ha megtudnád, hova vannak ásva
pénzeim, mit tennél?

– Mélyebben ásnám el azokat.

– Jer! jer, ölelj meg! Te derék, jó lelkű fiu vagy. Az öreg hosszú,
száraz karjait reszketve rakta a fölébe hajló ifju vállaira. – Hát mondd
el, miért jöttél? Hallottad ugy-e, hogy beteg vagyok? Látod, pedig nem
igaz. Semmi bajom sincs. De mégis szeretem, hogy itt vagy. Kivált hogy
pénzre nincs szükséged. Tudom, hogy azóta felszaporítottad azt az ötszáz
forintot, a mit tőlem… no de hiszen az már elmult; majd úgy is
visszaadod azt nekem egyszer – tudom – kamatostul… A kamatok kamatjait –
azokat oda engedem… Pedig, ha tudnád, hogyan kell nekem a pénz.

– Kell neked a nyugalom, öreg. Kelj innét a hideg ládáról és feküdjél
le, majd kimelegszel. Ki gondolta, ilyen pőrén fölkelni ágyadból? olyan
hidegek tagjaid, mint a jég. Feküdjél le és aludd ki magad.

– Nem, nem; hebegé az öreg; nekem semmi bajom sincs; szeretek itt
üldögélni, itt hűselni (fogai vaczogtak) olyan melegem van…

– Mint egy halottnak, suttogá magában az ifju s az öreget, ellenkezése
daczára is, fel akarta emelni ládájáról.

– De várj! Esküdjél meg hát, hogy nem fogsz nyulni pénzeimhez, esküdjél
meg, akkor lefekszem.

– Mire esküdjem, öreg? Semmi sincs, a mit szeretnék, semmi sincs, a
mitől félnék, hacsak a kétségbeesésre, vagy a boszúra nem esküszöm.

– Jól van, jól van; a kinek bosszú kell, annak nem kell pénz; hát
megállj, emelj el innét, de ne tégy fel ágyamba, nem akarok aludni
többet. Jer, nyisd fel a ládát, de igérd meg.

– Tehát még nem ástad el?

– Vigyázz! megesküdtél, nem szabad elvinned! rikácsolá gyermekes
félelemmel a haldokló, száraz ujjait meggörbítve s vadul tekintve fel,
mint egy fészkét még haldokolva is védő vad madár.

– Nem esküdtem; hanem hol van egy kapa? majd eltemetem őtet.

– Köszönöm, köszönöm, az Isten áldjon meg érte! de mégis ne tégy úgy,
hanem rakd át ide a koporsóba, – a párnát fejtsd fel, – oda a
gyaluforgács közé töltögesd be. Velem akarom őket vinni, velem aludjanak
a sírban. Az öreg lankadtan vonszolta magát az ifju lábaihoz, s
reszketve ölelte át annak térdeit, mintha megváltója térdeit ölelte
volna, bűneit lekönyörgendő.

– Legyen! szólt öcscse, s a szalmapárnát fölfejtve, abba az erszényeket
egyenkint kiürítette.

A haldokló szemei lázas örömben kisérték kezeit, míg a párnát újolag
összevarrta. Iszonyú volt viaszsárga kiaszott arczán a természetkívüli
öröm mosolygása.

– No most fektess rá! szólt s arczát a halál szeplői verték ki.

István felnyújtóztatta a haldoklót koporsójába.

Gáspár boldog elégülettel helyezte magát a szomorú sírágyba, mint mikor
hosszú útak törődései után otthon saját ágyában fekszik a magát
kipihenő.

– Már most szegezd reám a koporsófedelet.

– Hova gondolsz öreg, meg akarsz fulladni alatta?

– Mindegy, egy óra elébb, vagy utóbb! szegezd le!

– Te őrjöngsz, nem vagy eszeden; próbálj imádkozni.

– Szegezd le! rikácsolá a halálfia kétségbeesetten.

– De hát ha még meggyógyulsz?

Az öreg szemei üvegesedni kezdtek, arczát szederjes foltok ülték el,
álla lecsuklott, még egyszer görcsösen fellökte magát s száraz karját
fölemelve hörgé:

– Átok reád! mert meg akarsz lopni, azért nem szegezed le. Meg akarsz
rabolni!

István rátette a koporsófedélt s két hosszú szeget ütött bele.

– Boldog vagyok! sóhajtá az elevenen lezárt s lelkét koporsójába
lehelte.

Az ifju egy ideig némán bámult a koporsó fedelére rótt hosszú fehér
kereszre, míg gondolatjai azon sötét keresztet rajongák körül, melyet
szívében viselt. Azután előkereste a meghalt derekalja alól annak
kulcsait, s egy fali szekrényt kinyitott velök, melynek legbelsejéből
egy pecsétes iratcsomót vett magához, s a szekrényt újolag bezárva, a
szobát sietve elhagyá.

Azon iratcsomó foglalta magában idősb Bálnai házassági szerződését,
végrendeletét és egyéb hagyományait, mikből kiderült, hogy Lilla nem
Gyékény Márton leánya.

A bezúzott ablakon hiuz szemekkel bámulta e jelenetet egy ismert fő, a
jó szomszéd Gyékény Márton.

Halványan pislog a mécs a fukar koporsója fölött.



A KEGYES FÉRFIU.

  Ne bántsd azokat
  A mohosult sírhalmokat.

_Népdal._

A fukart eltemették; eltemették emlékezetét is.

Senkit nem szeretett, őt sem szerette senki; jó szót nem adott a
búslakodónak, kenyeret a koldusnak soha, s kiséret nélkül vitték ki a
temetőbe.

Ott nem fogja őt siratni senki, keresztfáján nem fog lebegni fátyol,
sírján virág nem fog virulni; le lesz az tapodva s benőve vad
tövisekkel, keresztfáját legközelebbi télen felfűti a sírásó.

Hát a gyűlölség meghal-e? Eltemetik-e a boszút? s az üldözés ellen
biztosít-e a sír? Tudja-e valaki gyűlölni a halottat?

Gyékény Márton késő este ellenségét látogatni megy, vállán kapával.

Az éj embergyűlölő, az eső szakad, a szél zúg, a jegenyeerdőkben
harsogás hallik, milyen ezer trombiták hangja; a világvégi negyven napok
egyike lehete ehhez hasonlatos.

A jó ebet nem verik ki ilyenkor s Gyékény Márton ellenségét látogatni
megy, vállán kapával.

Minden élő lény rejtekhelyét keresi, a bagoly odvába vonja magát, a
farkas berke bozótjai közé, s az ember tűzhelye mellé.

Örül, ki szeretett családja körében megvonulva, nyugton hallgatja, mint
zúg és tombol a kéményekben a zivatar – s Gyékény Márton ellenségét
látogatni megy, vállán kapával.

A temetőhöz ér; vadul széllyel tekint, körül emberhangtalan éj, csak a
zivatar üvölt és a halálmadár huhog; a temetői keresztek kisértő alakot
öltenek, a sírok felett lidércz bolyong, meztelen koponyák vigyorognak
itt-ott kékes phosphor fénynyel szürkítve; odvas sírok üregeiben a
lecsorgó víz oly hangokat ád, mintha a sírlakók szuszogva és nyöszörögve
fordulnának meg koporsóikban. Az ákászok vagy tán a holtak lelkei
nyögnek, fohászkodnak a széltől ingatva. Ez nem azon idő, melyben a jó
lelkek járnak.

Végre egy letapodott sírhoz ér az éj madara s ott megállapodik.

A sírt ma hányták föl, de ha az eső úgy akarja, holnap nem fogják nyomát
megtalálni.

A sír még csak föl sincs hantolva.

A kegyes férfiu belevágja a sírba kapáját.

Ez ellenségének sírja, a fukaré.

Feldúlja a halmot.

Tán sajnálja tőle azon szomorú nyugodalmat, melyet annyiszor kívánt
néki? Tán azt akarja, hogy a zápor mossa meg koporsója födelét? Tán még
egyszer meg akarja őt átkozni alvó poraiban?

Nem, nem! a fukar halálának éjén ott leskelődött a kegyes férfiu
szomszédja ablakán s most zivataros éjnek idején eljött a halottat
megrabolni.

Sietve dúlta fel a sírt.

Izzasztó munkája közben sokszor széttekintett. Mi nem láttunk egyebet a
sötétségnél, de ő lát rémes fenyegető alakokat, mik kezeikkel nyulnak
felé; olykor úgy rémlik előtte, mintha hideg csontkezek czirógatnák
végig arczát, s feléje hajló arczok susognának fülébe üdvetlen szavakat;
de a kegyes ember megrögzött gonosztevő, s talál nyugtató gondolatokat
fellázadt lelke számára – és tovább ás.

Már a koporsó tetejét korholja kapájával, ekkor egy gondolat villan meg
agyán, – rémes, hajborzasztó, – mitől a lélek rázkódik meg belsejében.

– Ha még élni találna!!

De a kegyes ember tudja, hogy mit fogna tenni akkor és tovább ás.

A koporsó végre egészen ki lőn kaparva, a kegyes férfiu vésőt vőn elő és
kalapácsot, hogy annak födelét fölfeszítse.

E perczben úgy tetszék, mintha kutyaugatást hallana.

Borzadva húzta össze magát és hallgatózott; – tompán ugatva közelge az
eb s jól ki lehete venni, a mint a sírok között ugrálva, dühösen
keresett valakit.

Azután egy emberi hang hallatszott, – a sírásó szava, a mint kutyáját
hítta, s később, hogy az nem szünt meg ugatni:

– Ki van ott? kiálta.

Márton ijedten oltotta el lámpáját.

– Ki az? kiáltá újra a hang.

A kutya mindig közelebb szaglászott, ekkor nehézkes léptek
hallatszottak, kisérve dörmögő hangoktól, mintha valaki a sáros fűben, a
sírok között árkon, bokron keresztül törtetne; a kutya előtte futott,
mindig élesebben hangzott nyugtalan, ijesztő csaholása, már-már a feje
felett hallá azt szuszogni a kegyes férfiu s tagjai megzsibbadtak a
félelemtől.

A lépések követték a kutya nyomát, hirtelen azonban megfordítá irányát
az eb, dühös csaholással csapott el a dúlt sír mellett s egy az
árokparton álló ákásznak rohant, arra dühösen felugatva.

A temető-őr is elhaladt a sír mellett, a nélkül, hogy a sötétben annak
szétdúlt állapotját észrevette volna, ha egy lábnyommal odább lép:
bizonyosan bele fogott volna esni.

Márton szabadabban kezde lélekzeni, a hogy a távozó lépteket hallá, s
vizsga fejét vigyázva felütve a sírból, félénken utána nézett a
sírkerülőnek.

Az eb folytonosan ugatott egy ákászfát, melyről néhány varjú látszott
lomha repüléssel odább szállani.

– Ejnye no, bomlott kutyája! hogy ugatja azt a varjút, azt gondolom,
tolvajt érez! Czoki haza! dörmögé a sírásó s valami nyomatékos okkal
oldalba hajítván az ebet, az vonítva szaladt haza, a sírásó pedig
folyvást czammogott utána. Még azután sokáig hallatszott fenyegető
üvöltése a bezárt ebnek.

Márton úrnak roppant ellenszenve volt az ebek iránt, kivált most, midőn
minden hangról azt hitte, hogy az ő árulója.

Ismét meggyujtotta lámpását, azt a koporsó mellé letevé s elkezdé annak
födelét felfeszíteni.

A födél engedett, a szegek kijöttek s a koporsó feltárult.

Egy félig elfojtott rikoltás tört ki a halottrabló ajkán.

Ellensége, az eltemetett, kinyilt szemekkel, kinyilt ajkakkal feküvék
ott; mintha a jégszemekkel ő reá tekintene, mintha e szinehagyott ajkak
hozzá akarnának beszélni; a halott két keze fejéhez volt emelve és haja
szétkuszálva.

Első pillanatban azt hitte a kegyes férfiu, hogy az ember él, oly valami
túlvilági, kisértetszerű volt le nem csukott szemei tekintetében, s
őrült ijedtséggel kapott annak melléhez.

Az a hörgő halotthang, mely e nyomásra annak nyitott ajkain felszállt,
mint egy elmaradt utóhang az elköltözött élet szavaiból, valami
rémületes volt; végre meggyőződék felőle, hogy az ember meg van halva s
iparkodék annak szemeit lecsukni.

Hanem a balszem, valahányszor lecsukta, mindannyiszor ismét lassan
felnyilék s reá bámult.

Azt mondják, hogy a mely halottnak a szeme kinyilik, az még valakit vár
maga után.

Végre sikertelen törekvései után kivette Márton a halottat koporsójából,
arczczal a földre fektette, hogy rá ne lásson többé, s kihúzta alóla a
pénzzel telt párnazsákot, azt dereka körül kötötte, azután a holtat
ismét visszafekteté, homokot szórt arczára, s a koporsófedelet újra
leszegezé.

– Holtod után is boszúmat állom rajtad! susogja magában, azzal lámpáját
kioltja, sötétben marad, s még egyszer magasztosan ingerült félelemmel
visszatekintve a sírba, sietve készül abból felkapaszkodni, midőn
hirtelen a sír fenekéről egy erős kéz, erős, mint a halálé, megragadja
öltönye szárnyát, s egy iszonyú kiáltással visszarántja a koporsóra.

Az embert ott ütötte meg a guta ijedtében.

Midőn a koporsófödelet leszegezte, hosszú kaputja szárnyát
odaszorította, és nem jött ki többé élve onnan.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint ez megtörtént, sietve mászott le egy alak amaz ákászfáról, melyre
a sírásó ebe felugatott, s a sírhoz rohanva, a felett megállt, éles
hangon kiáltván:

– Sírásó! ide, egy sírban két halott van!!

Ez volt Bálnai Körmös István.

Gyékény megleste őt, de ő is megleste a kegyes férfiut.



A BOLDOG EMBER.

  Magamban nevetem az egész világot.

_Népdal._

Hol? merre? Ki tudná megmondani? Messze, ember nem járta helyen lakott
egy boldog ember, – egy boldog ember, ki e boldogság helyett az ég
minden csapásait érdemelte volna.

Neve átkozva volt, és lelke fekete, és kezei vértől foltosak.

S ez ember mégis boldognak nevezé és boldognak érezte magát. Mintha nem
is volt volna Isten az égben!

Ki áldotta meg őt?

Egy kisded szoba, melyben boldogságával együtt lakik; rugalmas
üveg-szőnyeg borítja falait, melynek színei a szivárványnál ragyogóbbak.
Kedves, sötét hely, hova csak megtörve jár a napvilág, gond és bú nem
járnak semmi alakban; az ablakokra kívülről a jerikói rózsa indái
borulnak kövér bőrleveleikkel, piros virágait szelid méhek döngik körül
s a fonadékain átszűrt estfuvallat élveteg illatkeveréket, ezer virágból
szedettet ver be a szobába.

Benn egy zöld kalitban énekes hímfürj pitypalattyol, kívülről társai
felelgetnek neki; kis lyuggatott katulyában a «cicada sonora» ver
ismeretlen lélek-hangszerű dallamokat, s egy fali óramű hullámhangjaiban
megragadó ismeretlen dalműveket zeng le az érczhenger, mik úgy
hangzanak, mintha kisebb-nagyobb üvegcseppek hullanának csendesen álló
tó vizébe.

Az ablakfüggönyök félig le vannak eresztve; a napvilág besüt alattuk és
a rózsalevelek között, s gömbölyű képletekben rajzolja magát a
sokszínűen hímzett selyemszőnyegen.

Egy márvány-asztalon, pompás kék és fehér porczellán vedrekben ritka és
alakra s színezetre gyönyörű virágok tenyésznek, lángszínűek, fényesek,
hosszan kilógó ezüst hím rojtokkal, sötétzöld húsos levelek között,
miknek csodásan-édes illatja a lelket birná elaltatni; a vedrek
aranyozott emaillos ékvényekkel vannak felczifrázva.

Minő pazar fény! Mennyi ezüst és arany! Mennyi ragyogó drágakő! Kényelem
mindenütt, élv, ragyogvány, magas ízlés! Tündérország!

Legbenn a szoba mélyén, a nyugalmas, leszőnyegezett mélyedésben, hová
csak sűrű selyemfátyolon keresztül hat a napvilág, az illatos nyugágy
forró lehelletétől részeg levegőben, ott nyugszik a habkönnyű
selyempárnákon egy ifju nő; szép, mint a költészet első szerelemálma,
tagjai gyöngédek, mint a vert hab; haja fekete és fénylő, szétbomlottan
ezer gyűrűben fekszik a fehér párnán s a fehér vállakon; arcza alig
pirul, az is az álom pírja rajta, de annál teljesszínűbbek nyíló ajkai,
a nedves, piros, élvigérő ajkak, miken ember számára egy kicsiny, de
kedves foltja maradt meg a paradicsomnak; halántékain gyöngéden
átkéklenek az erek, szemöldei, mintha csak rajzolva volnának; gömbölyű
karja feje fölé van emelve, félfeléről rózsaszín visszárnyékot vet rá a
szőnyegen át belopózó világ. Fehér nyakát egy sor piros gyöngy öleli át.
A könnyű bársonypaplan térdeig lehull róla, s a finom simuló patyolat
minden emelkedéseiben és hajlásiban elárulja a vénusi termet kecseit.

Alszik, – virágillatot szí be, balzsamot lehel vissza pihegéseiben.

Mellette, kék ernyővel elfalazva, melynek ultramarin színébe ezüstszín
lepkék látszanak beszőve, egy rózsafa bölcső himbolyg, pirossá
fényesítve, arany gombokkal és faragványokkal ékes; benne fehér
vánkosokon, hószín pólyában egy szép kis gyermek fekszik; nem igen
piros, talán beteg? noha pólyája és vánkosai repkednek a piros
szalagoktól.

De ez nem alszik; szemei, a sötétfekete szemek nyugtalanul forognak
széttekintgetőleg; nyöszörg, kér, nyugtalankodik s végre kényeskedő
beszédes sirással szól bele a csendbe.

Azt állítják, hogy az anyát és gyermekét érzéki sympathia köti össze,
mely által megérti annak szótagtalan állati siránkozásiból minden
bajait, kivánságait; megtudja, mikor adjon neki vizet, vagy orvosságot,
csókját vagy keble tejét, s ez ösztöni rokonszenv legmélyebb álmából
felkölti őt, ha gyermeke ébred.

És a fiatal nő az illatos nyugágyon nem ébred fel.

A szegleten az ágymenyezet függönyei mögött kis márvány kandalló van
rejtve. Czedrusfa és szultánfüstölő égnek benne. Az illatos kék füst
áthat a szőnyegen, s a fiatal hölgy álmát még mélyebbé és kábultabbá
teszi. Tagjain meleg pir ömlik el, lehellete forró, keble hulláma száll
és emelkedik.

A kis gyermek folyvást sír és nyüzsög.

Ekkor az ágyszőnyegek széllyelválnak, s rajtok egy arcz tekint be, egy
halavány férfi arcza, egymáshoz közel szorult szemekkel és picziny
ajkakkal. Hajfürtei illatos olajtól fényesek, öltözete eszményi. – – Ez
a boldog ember.

Ime mind ez öröm az övé, mind e virág az ő számára nyílik, mind e kéj
érte terem; gondja nincs, legalább nem látszik lenni, mindig telve
előtte az öröm pohara, ő boldog. Még reményei is vannak.

Lehajlik a síró kisdedre, az megismeri őt s sírása kaczagásra válik,
apró kis kezeit örömrepesve nyujtja felé; ő felveszi a gyermeket,
ringatva lapdáz vele kezei közt, minek az szertelenül örül; majd az
órazenét hallatja vele, s midőn a kis gyermek figyelve felüti picziny
ujját s eszmélve szól egyes szótagokat: a! – – apa! – s hozzá picziny
ajkait oly módosan illesztgeti: az apa szíve megtelik az örömérzetek
legkedvesebbikével, érzi, hogy egy lény van a világon, kinek boldogsága
az ő kezébe van letéve, kinek lelke az ő lelkéből van szakítva, kinek
ártatlan szíve őt szeretni fogná még akkor is, ha az egész világtól el
lenne taszítva; szeretni fogná és ragaszkodnék hozzá, ha minden ajk
«bűnt», «átkot» kiáltana is fejére. Megcsókolja a kis gyermeket,
megcsókolja számtalanszor; a gyermek kaczagva néz fel reá, azután
mintegy érezve a rokonszenvet, mely kettőjöket összeköti, kényelmesen
elhagyja magát, szemeivel mindig mélyebben pillant, végre lezárja azokat
s elalszik.

Az apa visszateszi őt bölcsöjébe, az ernyő fátyolhálóját összehúzza
fölötte, melléje térdel s imádkozik.

Boldog ember, még imádkozni is tud!

Azután az alvó nőhöz lép a boldog ember.

A hölgy arcza hirtelen minden vonásiban elváltozik, elkomorul, a mint a
férfi álomgőzkörébe lép.

Ez gyöngéden fölébe hajlik, a nő szemöldei összehúzódnak, keble lázadtan
piheg, a férfi megcsókolja az alvó márvány homlokát, ez egy convulsiv
sikoltással felriad, s nagy fekete szemével merően, hidegen néz a
férfira.

A nő tébolyodott.

E hideg, zavart tekintet, e szótlanul nyilt száj, az elmezavar mysticus
jelleme a szép vonásokon, mind azt beszélik, hogy a lélek saját lakában
idegen, az eszméknek nincsen királya.

– Rosszat álmodtál, édesem? úgy felijedtél, szól hizelgő simulással a
férj, s a nő fehér kezét arczához nyomja.

– Rosszat, felel ez suttogó hangon, szemei félénken tétovázva néznek
szét a szobában, azután a férjhez hajolva, annak fülébe súg: «A kigyó a
gerlével párosult».

A férfi érzi az iszonyú szorítást, melylyel a hölgy fehér ujjai őrült
erőben sajtolják össze kezét.

– Ha a kigyónak és a gerlének gyermeke lesz, mi lesz annak neve?
Kigyógerle, vagy gerlekigyó? szárnyas kigyó lesz-e az, vagy fulánkos
galamb?

A férj néma, bánatos megadással hallgatta az őrült szavait.

Merően, feszülten néze a férfi szemeibe, s azután vadul ölelte magához
annak szőkefürtös fejét:

– Kék szemed van, az égnek is kék szeme van; de a tónak is kék szeme
van, melyben a kigyó lakik. Te fekete lélek, fekete lakója a kék ablakú
háznak!

Azután hirtelen megkapta a piros gyöngyfüzért nyakán, s azt egy
rántással ketté szakítva, a gyöngyöket szétszórta az egész szobában; a
zselyemzsinóron maradt gyémántkeresztkét a férjnek nyujtva:

– Vén bűnös, nesze imádkozzál! azután félre fordult, ágya szőnyegei közé
temette magát, és sírt kérlelhetlenül zokogva. Sűrű könyei öltönye
patyolatára gördültek.

A boldog ember iszonyodva fordítá el onnan arczát.

A sírás megszünt. Jéghideg kéz simult végig homlokán. Felijedt.

– Félsz tőlem? nem tudod, hogy ki vagyok? A gyűlölség és a szerelem két
ellenséges család, e kettőnek ölelésiből született leány az őrültség; az
én vagyok. Félj tőlem. Szám éget és kezeim fojtanak.

A férj nem állhatja ki tovább e lángszemek befolyását, gyermekét veszi
kezébe, azt hive, hogy tán ez ajándék meg fogja engesztelni az őrült
szívében lakó sárkányt, oda fekteti azt a nő mellé.

Kimagyarázhatlan ellenszenv.

Alig fekszik a gyermek anyja mellett, midőn ijedten felsír s magát
pólyája kötelékeiből erőködik kibontani.

A nő pedig mint elijesztett vadállat, mely a mágusz bűv-pillantásai
előtt elszörnyed, ágya legtúlsó szegletébe húzza össze magát, ott
keblébe vonja arczát, fekete hajzata kigyókká göndörül, két fekete szeme
szilajon villog elő leránczolt szemöldei alól. Fél hozzá nyulni a
gyermekhez.

A férj kétségbeesetten akarja erőtetni a dolgot.

Fölemeli a kisdedet, s a hölgy karjaiba teszi. Delejes rángások érik
mind a kettőt. Az anya egy öleléssel szinte agyon szorítja gyermekét.

A gyermek éhes és végre szembehunyva keresi a keblet, melynek melegétől
irtózik, az élet első forrását.

Az anya mondhatlan kínok közt, fel-felmeredő szemekkel és fogait
csikorgatva hagyja általa színi keble nektárját, míg a gyermek percz
mulva eltaszítja magától a keblet, s félre fordulva hányja ki az
anyatejet.

* * *

Ez a nő – Lilla.

A férj, a boldog ember, Góliáth Péter.

A kis gyermek kettőjük gyermeke.

Góliáth Péter szenvedélyesen szereti nejét; midőn először meglátta őt,
már érzé, hogy e leány lesz az, kiért élte mindenét áldozatul fogja
vinni.

Meg is tette.

A hölgy első pillanat óta gyűlölé őt kimondhatlan utálattal, s érezé,
hogy e férfi lesz az, ki miatt élte mindenét el fogja veszteni.

Úgy történt.

Góliáth gyűlöletet talált szerelem helyett; de ez csak forralá, nem hűté
szenvedélyét.

Nem láta módot őt elnyerhetni.

Apja körlevelet bocsátott ki ellene, mely miatt bujdokolni kellett és
kerülni az emberek tekintetét, s e körülmény minden útját elzárá rohanó
indulatainak.

Ekkor egy ördögi sugallat azt mondta neki, hogy mind ezen lehetne
segíteni, ha a vén Dömsödi nem élne.

Tudtára esett, hogy apja egy ingovány közepén magános szigeten házat
építtetett, minden kényelemmel ellátva, hova egy leányt akar rejteni,
kibe szerelmes s kit valahonnét rabolni, vagy megvenni készül.

Az alkalom csábító volt; ő épen így akart tenni. Minden körülmény mintha
épen számára lett volna teremtve.

A vén Dömsödi e szigetbe gyűjté kincseit, s nehány hét múlva eltünve a
világból, vagyonai csőd alá jutandottak, míg János úr, kéj és kényelem
közt, senkitől nem környezve, élte volna le vénsége napjait, a nélkül,
hogy valaha éltében megtudták volna az illetők, hogy él-e és hol?

Mindezeket Péter apjának fekete szolgájától tudta meg, kit ez árulásra
sem pénz, sem igéret nem kényszeríte, hanem egy húsz esztendős boszú.

Húsz esztendő előtt egy szép pórleányt, kit az afrikai szeretett,
Dömsödi elcsábíta. A szerecsen eltemeté a leányt, de nem boszúját, s
midőn az apa terveit a fiunak felfedezé, kihűtötte azt.

Dömsödi megöletett; a sors úgy akarta, hogy nem csak a fiu akaratja, de
fia keze ölje meg őt; s ugyanaz nap rabolta el Lillát a báró, midőn egy
férfi kiséretében a városba kocsizott.

A fekete oda vezette őt a szigethez; mindent úgy talált, mint előre
képzelé, kényelmet, fényt, biztos elrejtettséget, kincseket, a mennyit
el nem pazarolhatott, de a mire leginkább vágyott, azt örökre veszve
találta. A leány megtébolyodott.

Előre számítgatá magában, hogy hosszas együttlét alatt, midőn kívüle
emberlényt nem fog láthatni, gyöngülni fog az ellenszenv, a nő simulni
fog hozzá; hizelgés, engedékenység, áldozatok meg fogják kérlelni
szívét.

Mind e számításain vörös keresztet húzott át a sors. A leány
megtébolyodott.

A hirteleni benyomás, mit ez erőszakos tett okoza lelkében, a hajdani
tiszta szerelem, annak elvesztése, helyette ez őrült, erőszakos
szenvedély, összehasonlítások e kettő között, kétségbeesés a szabadulás
lehetetlensége miatt, úgy megrázák lelkületét, hogy a mint Góliáth égő
indulatában először átölelte a leányt, kit tőle sem ég, sem föld vissza
nem vehete, annak egy tekintetével találkozott, mely csontjaiban a velőt
hűtötte meg. A hölgy megtébolyodott.

A bűn megtermé gyümölcsét: a büntetést.

Elzárta magát vele az ismeretlen oázba, s ha a végtelen mocsár nem lett
volna elég őt kizárni a világból, elég volt azon hír, hogy Dömsödi
gyilkosára halálitélet hozatott, s személyes leirása ezer példányban
kereng, minden város utczaszegletére felragasztva.

S ott kelle élnie egy őrülttel összezárva.

Később boldog remények kezdtek bimbózni lelkében. Hitte, bízott benne,
hogyha e nő anya is lesz, ki fog gyógyulni lelke nyavalyájából, mint
erre számtalan példát tudott, vagy legalább sejte.

De nem úgy történt.

Iszonyú kínok közt szülte meg a nő első gyermekét, s születése órájától
kezdve utálta azt kimondhatatlanul. És a gyermek viszont taszítódott
anyjától; nem szerették egymást.

Ez volt az első büntetése Góliáth Péter vétkeinek.



A MOCSÁROK VIRÁNYA.

  Megátkozlak, elhervadsz.

_Népdal._

  Megvagyok én búval rakva,
  Mint a borízű almafa;
  Kettő-három terem rajta,
  Mégis terítve az alja.

_Népdal._

Szép vagy te, oh termőfölde a töltött káposztának – Magyarország!

Vannak te neked égig nyúló hegyeid, miken teremnek a hosszú derekú
fenyőfák és szinte hosszú derekú tót legények; vannak ismét
hegylánczaid, miken semmik sem teremnek, és tömérdek más hegyeid, miken
tűzlelkű borok teremnek; vannak végtelen láthatárú pusztáid, de tele
gulyákkal és ménesekkel; határtalan rónáid, hol egy szálfa is erdő, de
hol özöne van kenyérnek és kalácsnak; erdeidben makk, tavaidban fogas,
mocsáraidban nád terem! oh te szép vagy, s nem is halt még meg senki
határaidon belől éhen, bárha lett légyen regényiró!

Szeretlek is én téged, mint a szilvás derelyét; de ezzel nem mondom,
mintha szeretnélek megenni, oh hazám! szívem elég tág számodra, de
keblem azon része, mely visel gyomor nevet, nem olyan nagyravágyó. Oh,
hiszen téged tizenhárom millió gyomor sem bir elemészteni, sem
tizenhárom millió fejnek tizenhárom millió véleménye! (1844.)

Azután még igazgatni akarnak rajtad!

Az nem jut senkinek eszébe, hogy mi jó volna, ha a háta közepén szemei
volnának, hanem az igen, hogy utaid sárosak, hogy mocsaraid
töméntelenek, pedig én Istenem! ha mocsárok nem volnának, hát a szegény
gólyák hol élnének? ha mocsárok nem volnának, hát nád hol teremne? ha
nád nem teremne, hát a szegény ember mivel nádazná a házát?

* * *

Gyönyörű valami egy mocsár, minő például a Béla-Bora.

Álljunk csak ide a közepébe. Oh nem kell azért a sárba lépni, egy
kellemes zöld dombra fogunk állani, honnét az egésznek széle-hossza
belátható; maga e domb süpped ugyan egy kissé; a soha le nem kaszált fű
úgy tesz, mintha vízre volna épülve, pedig hajdan e helyütt, hol állunk,
óriási bükk- és egerfák rengetege díszlett, a gyantanemű, tőzeg- és
kőszén-rétegek alatt most is találtatnak kővé vált, öllel át nem érhető
töveik; messzebb szürke gránittömegek szegik be a láthatárt, hosszú
vörös kék erekkel átjárva, tetejökön fekete bazalt oszlopok vonulnak
végig, homlokuk zöld mohával benőve, menetelesebb oldalaik szőlőikkel
beültetve, miknek világos színe regényesen virul ki a sötétzöld iharfák
erdeiből.

Nyugotról a kanyargó Tiszában vész el a láthatár, mely csendes és sima,
mint tükör, és félívként keríti a parttalan mocsárt, melynek területét
képtelen nádtenger borítja, vastag buzogányos fejét ingatva a benne
hullámokat verő szélben; itt-ott tágasabb tükröt képez benne a mélyebb
víz, melynek lapján a vízi nymphák fényes, kövér levelei lebegnek, sárga
húsos virágaik s korsó alakú dinnyéik, saját ismeretlen kellemes szagot
terjesztve maguk körül.

A mély vízfenék világos-zöld, a hosszú hinár között a tórongy és eleczke
narancsvirágaik nyilnak, örülve a fenékreható napvilágnak; köztük
aranyszemű kékzöld vízi bogarak ezerei futkároznak, csodás vörös bajuszú
gadóczák, tarka vízi borjúk, hajas pióczák s vörös szemű és kék tarajú
vízi kigyók seregei űzik és kerülik egymást.

Zöldes fűgyökérből összeállt dsindsákon csoda nagyságú fűzöld békák
hajókáznak, be-berántva fejöket egy-egy vízi-kigyó szerelmes kacsintásai
elől.

A kákásban úszómadarak falkái lubiczkolnak.

Az egészen sajátszerű titokteljes susogás uralkodik, a mit a
nádleveleken átsuhanó szél támaszt, melyhez a kecskebékák brekegése, az
ungok bánatos ümmögése, a hattyúk horkolásai, a bujár jajgatása s a
szúnyogok döngései együtt és összevéve oly jeles harmoniát kerítenek,
minőnek előhozása csak emberi és állati hangoktól telhetik ki.

Olykor a hallgató éjben egy mély, erős, suhogó hang zúdul fel, többször
ismételtetve, valami középhang a szélzúgás és a kivert bika bőgése
között; ezt a bölömbika adja, egy kicsiny jelentéstelen madárka. Az
emberek között is a legcsekélyebbek szoktak a legnagyobb hanggal lenni.

Ezen vízi birodalom szélétől több ezer lépésnyire nyúlik be egy partos
nyelv, süppedékes bürüje hajlik a ritkán látogató vadászok és csíkászók
léptei alatt; széleiben rózsavirágú pompás réti füzények,
szivárványozott sásliliomok virulnak, összefonódva a különnemű folyókák
hálóival. A tiszta vízben egy-egy özvegy gém, vagy fekete szárnyú gólya
mulatja magát a mocsárlakók eviczkélő seregeivel; itt-ott a vízi
patkányok gyémánt szemei csillámlanak a fű között.

* * *

A nap lemenőben van; narancs világú tányérja félig a Tiszába sűlyedt;
képe tűzoszlopként vonul végig a folyam habtükrén, túlsó oldalról pedig
a hold emelkedik, a tele hold ezüst világával, a hegyek mögül, s
egyetlen csillag ragyog az alkonyodó égen, mint olvadó aranyba vetett
gyémánt – a hajnal csillag.

A mocsár bürüjén egy rejtélyes alak törtet befelé, magas emberalak,
arcza feketére mázolva, fején báránybőr süveg, lábain gólyalábak, mikkel
roppant lépéseket tesz a posványos ingoványban; léptei elől seregestül
ugrálnak vízbe a békák, hátán nagy vidrabőr tarisznya fityeg.

A mint ekként megy s halad befelé, sem jobbra, sem balra nem tekint,
hirtelen és véletlenül egyik falábtójával egy feneketlen kátyúba lép,
súlyegyent veszt, hanyatt zuhan, s a mocsár összecsap feje fölött.

Sokára és nagy erőködéssel küzdte fel magát a gólyalábas, igyekezve
talpainak álláspontot adni, s szemeit és száját törülgeté sáros
kezeivel, mitől azok még sárosabbak lőnek; végre nagy tüsszögések között
leoldja falábait, azokat egy sásbokorba elrejti, melléjök egy kitünő
nádszálat szúr, s neki gyürkőzve bele veti magát a vizekbe s azok
lakosai közé, s ekként a mélyebb vizeket megúszva, a csekélyebbeket
gázolva, képzelhetlen gyorsasággal halad befelé.

Olykor nagy kecskebékák úsznak vele szemközt, s mikor találkoznak vele,
feje fölött átugranak; majd egy sereg vadréczét ver föl fészkeiről, mik
hápogva repdesnek feje körül; lábszárain hasas nadályok szíják tele
magukat, de az ember úgy látszik, hogy nem sokat törődik velök.

Többször kell büzhödt békanyállal fedett posványokban nyakig úsznia, hol
az úszónak lélekzetet nem szabad venni, különben a halált leheli be; az
éles mosósás hosszú sebeket karczol arczán, kezein; szája körül
utálatos, nyálkás pondrók vonaglanak el; a férfi arcza nem változik
mindaddig, míg egy boszús vízi kigyó erősen rátekerőzve bal lábszárára,
czombját igen érzékenyen megcsípte, mire rögtön víz alá bukott a férfi,
rövid idő múlva újra felszinre jutván az összemorzsolt fejű kigyóval
kezében, mely négy láb hosszú volt és sárga pettyes taréjú; farka most
is verdeste a vizet.

A férfi lábából most is folyott a vér, mire ő egy zsombékhoz vergődve, a
kigyót késével felhasította, máját kivette s azt bőrével sebje körül
csavargatá; így gyógyítják e kigyó fájó marását saját testrészével.

Azután ismét folytatja felvett irányú útját, s az alkony fényénél csak
egy gömbölyű fej látszik úszni a lankaság vizeiben, mindinkább
bellebb-belleb haladó.

* * *

Ez ős vízpusztaság belsejében, a világtól messze elrejtve, elszakasztva,
van egy kis magános sziget; környékét minden oldalról roppant
nádrengeteg körzi s óvja az egészségtelen mocsári levegőtől.

Keskeny, csavargó vízutcza van a nádban kivágva, melyen át a sziget
csónakkal hozzájárulható a Tisza felől.

A sziget partjain sűrű fehér fűzfabokrok tenyésznek, szorosan egymás
mellé férkőzve; töveiknek fele a vízben úszik. Bellebb emelkedik a
sziget tere, vége felé egy magas dombocskát képezve.

Az egész szigetet buja, másfél öles tengeri fedi; roppant nagyságú úri
tökök és sárga dinnyék hevernek közötte; néhol a magas csenkesz
legörbült fürtei fehérlenek, tarkázva a vadsáfrány aranyszín virágaitól.

A domb körül terheik alatt hajladozó gyümölcsfák tenyésznek, sötétzöld
fügefák, sőt érésben levő narancscsemeték is a szabad ég alatt; hosszú
sorban rendezett embermagas ribiz-bokrokon érett hosszú fürtök
piroslanak, töveikben az ízletes szamócza illatja terjedez; köröskörül,
a merre szem lát, a hajnalka és ipomea nyilnak ezerféle színben egymásba
fonódva, s a legmagasabb fák tetejéig folyva fel; a gyöngyvirág és
kankalinok másodszor nyilnak, a viruló tavasz a gyümölcsgazdag őszszel
egyesülve laknak itt, és a kert nincsen bekerítve, oly biztos őrfal a
mocsárok nádfala. Kinek is jutna eszébe ide lopni jönni?

A halom tetejét egy kisded ház foglalja el, minden oldalról magas
kőfallal kerítve, melynek egyetlen kapuja sűrűn van ékesítve
vasszegekkel; ablakai mind a sziget belsejére nyilnak, rajtuk kidűlő
vaskosarak.

A ház és sziget egy nemes úré, kiről nem tudunk egyebet, mint hogy
fiatal ember, s hogy egy évvel ezelőtt került ide fiatal nejével és
szolgálójával, mely utóbbin kívül, ki a szükségeseket bevásárlani a
szomszéd faluba kijárt, soha senki sem hagyta el a szigetet.

A ház folyosóját márvány-oszlopok tartják, folyosóján nagy edényekben
óriás kaktuszok és favastagságú oleanderek közt illatos vaniliák, tarka
áloék, s több meleg éghajlati gazdag növények díszlenek; e darabka
földfolt Indiákról látszik ide hullottnak lenni, csak a musquitók és a
boák hibáznak belőle.

A fűvel benőtt udvaron fehér nyulak futkároznak, zöld sodronykalitokban
gerlék turbékolnak, az udvar közepén pedig régi nagy diófa alatt egy
kövér izmos örvös eb fekszik, akkora mint egy borjú.

Az idő éj, – a hold teljes fényében világít; a bölömbika üvöltésén kívül
csendes minden.

Egyszerre azonban sajátszerű zörgés hallatszik a nádban, mintha az
emberi léptek alatt recsegne.

A szelindek fölemeli fejét s szétszaglálva a levegőben, tompa, fenyegető
morgást hallat, mindig erősbödőt s végre hosszas, kisértetes vonításon
végződőt; majd dühös ugatással rohan a kapunak, annak alját körmeivel és
fogaival szaggatva.

Már ekkor a gólyaláb a kapu előtt állott; hólyaggal bekötött iszákját
kibontotta, abból egy terjedelmes vidravasat vett elő, azt kifeszítette,
peczkére darab szalonnát tűzött, s az egész játékszert bedugta a kapu
alatt, egyik végét kivülről kőre kötve.

Percz mulva megszünt ugatni az eb, a vidravas orrán összecsapódott, s
így ugató műszereit megnémította; a kötél végére kötött kő pedig fogva
tartá a cerberust.

Ekkor a gólyaláb néhány szeget kiütött a kapu tetejéről, gyakorlott
ügyességgel huzta fel magát kezein, s egy perczig a kapu tetején
himbálózva, átvetette magát az udvarba.

A kutya szükölt dühében és fájdalmában, de a vas erősen fogva tartá az
oroszlán erejű állatot.

A laknak két szárnya volt, s a két szárny végén egy-egy ajtó, egyik a
nő, másik a nemes úr szobájába vezetők; – a gólyaláb kötelet vett elő, s
a nemes úr ajtaját bekötözte. Azzal a nő szobája felé ment, táskáját és
nehezebb öltönyét levetette, vésőt, kalapácsot vőn elő, s azokkal a
falat mintegy négyszög lábnyira levakolta.

A ház terméskövekből volt építve, de a gólyaláb néhány percz alatt
vésett rajta legkisebb zörejjel egy nyílást, alig akkorát, mint egy
zsáknak szája, ekkor levette süvegét, ezzel és ködmenével felöltöztette
körisbotját s azt a nyíláson szép csendesen bedugta. A legnagyobb csend
uralkodott a vidéken.

Egy nőcseléd, ki e kilyukasztott szobában szokott aludni, jelenleg
fontos okoknál fogva sokáig ébren vala, s jól hallotta, mint ugatott a
Bodri erősen, s mint hallgatott el egyszerre.

Később úgy rémlék előtte, mintha az ablak alatt valami kopogna és
kaparna nagy elővigyázatos csendességgel.

Hirtelen valamennyi tolvajos mese, miket házkiásásokról hallott
beszélni, keresztül villant fején, s szíve hatalmasan kezdett dobogni.

Juczi tőről szakadt magyar leány volt; a helyett tehát, hogy mint illik,
teljes tehetsége szerint elsikoltotta volna magát, midőn már a kőpor
ágya mellett kezde hullani, ő szép lassan lábhegyen leszállott ágyáról,
a szegletből egy fejszét markolt elő, és lélekzetét visszafojtva várta
egy hathatós «hozott Istennel» a furfangos vendéget.

Ekkor a kész lyukon egy báránysüveg, utána egy bőrködmön nyomult be.

Juczi nagyot sivítva fölemelte fejszéjét, egyet vágott az ablakhoz, s a
báránysipkás fő lábai elé gördült.

– Jaj! embert öltem! embert öltem! rikácsolá ekkor, egészen átengedve
magát a vad ijedelemnek, ekkor látva át a veszedelem nagyságát, melyet
ily bátran elhárítva lenni vélt, s magának mintegy kárpótlást akarván
szerezni a kiállott merészségért, holt ijedten rohant úrnője benyíló
szobájába.

Azonban a levágott sipkában nem volt fej és belőle nem folyt vér, az
csak egy óvásul bedugott váz volt, melynek lefejezése s a hősnő elfutása
után hirtelen nyomult elő egy igazi fej, fogai között egy éles kést
tartva, utána egy igazi ember, ki mint kigyó sajtolta magát keresztül a
szűk nyiláson, s egyenesen a benyilóba tartott.

A hős leány meglátta a megöltnek vélt alakot, egy világdöntő sikoltást
tett, s az ablakhoz szaladva, rettenetes lármát készült ütni.

– Hallgatsz! riaszta rá a gólyaláb, kését torkának villantva; a leány
elhallgatott s szerét tehetve, bebujt az ágy alá, melyen rémület által
szavától megfosztva, úrnője feküdt, épen kis gyermekét szoptatva.

A gólyaláb rémes lappangással, minő az anakondáé, közelített a nőhöz; a
sötétben zöldellettek szemei.

– Add ide a gyermeket! susogá, a pólyást kiragadva a nő kezeiből s mint
egy gyötrő álombeli phantom, hirtelen, minden zörej nélkül eltünt.

A nő ajkai elfehéredtek, szemei elfordultak; a nélkül, hogy egy szót
szólt volna, fél testével az ágyról alá hanyatlott.

Kívülről hallatszék, hogy a gólyaláb bezárja az ajtót.

– Segítség, segítség! sikoltá Juczi az ágy alatt.

A ház ura felébredt e zajra, s az ajtóhoz rohanva, azt bekötözve
találta, erre kétcsövűjét ragadva, keresztül futott neje szobáiba; mire
oda ért, nem láta senkit.

– A kis gyermeket, a kis gyermeket! kiálta Juczi.

A bölcső üres volt.

Dühösen esett az ajtónak a férj, az is zárva volt; ekkor az ablakhoz
rohant, a gólyaláb épen a kapu tetején volt.

A házi úr két lövést tett rá, s egy zuhanás a kapun kívül tanusítá, hogy
a rabló vagy élve, vagy halva leesett.

Ekkorra a fekete szolga is előérkezett s az ajtót végre kivetették
sarkaiból; a fiatal úr őrültként rohant ki kapuján, már ekkor senki sem
volt ott, hanem vércseppek jelöltek egy útat a nádasig.

– Utána, utána! ordítá az úr. Hozzatok csónakot, gyorsan utána! hanem a
csónakkal nem lehetett haladni a nád között; azonban az út, melyen a
gólyaláb jött, kivehető volt az elgázolt nádszálakról.

– Erre! csak erre gyorsan! lihegé a férj s kétségbe esett fáradsággal
törte magát keresztül a nádberken, míg a süppedő ingovány minden
lépténél elnyeléssel fenyegette.

A nádterület végén állt a gólyaláb.

– Lődd agyon! rikolta az úr.

Három lövés érte egymást, de a gólyalábat egy sem; mire ez, mint bárányt
orzó farkas, a kis gyermeket fogai közé kapta, egy szilaj tekintetet
vetett üldözőire, kik már lehetetlennek látták menekülését, s lassan a
mély vízbe bocsátkozott.

– Jaj a gyermek! a gyermek! sikolták a szigetparton. De ő óvakodva
tartotta fogai közt víz szinén a csecsemőt s úszott ügyesen, mint a
vidra.

Az apa utána rohant s gyötrelmes erőlködéssel iparkodott a rablót
elérni, ki csak játszani látszott vele, olykor egy úszó lápra felült, s
jó közelre bevárta üldözőjét, majd újra megelőzte őt! s így csalogatá
maga után egész a partnyelvig, hol lábtói rejtve voltak.

Itt szép csendesen kiballagott a szárazra, a kis gyermeket letette a
fűbe, s összefont karokkal nézett az ereje fogytán kivergődő apára.

– Rabló te! rikácsolá ez vad dühvel rohanva a gólyalábnak, ki őt egy
hatalmas rántással a földhöz vágta, s ekkor mellére térdelt.

– Istentelen, gyilkos, pokolbeli gaz, átkozott haramia! hörgé a
legyőzött.

– Te mersz így szólani? suttogá ellenére hajolva a győztes. Te, Dömsödi
Góliáth Péter? te mered azt mondani valakinek, hogy gyilkos, gazember?
hát nem ismered már azon kéznek urát, mely csontjaidat sajtolja össze?

– Bálnai, nyögé Góliáth elkékülve.

A gólyaláb hosszasan hallgatott, szemeit Góliáthról el nem véve.

– Ölj meg, ne kinozz sokáig, szólt Góliáth.

– Tehát magad is elismered, hogy egy halállal neked tartozom, de én nem
öllek meg, Péter. Mikor a testvérgyilkos Kaint kiverte a teremtő
paradicsomából, jelt nyomott homlokára, hogy átkozott legyen az, ki őt
megölendi… Tapints homlokodra, Góliáth, tapints homlokodra!

– Mit akarsz? suttogá ez fojtott hangon.

– Én nem fogom apagyilkos vérébe mártani kezeimet.

– Hah! sikolta Góliáth s erőszakosan vonaglott.

– Halldd, azon két orgyilkos, kiket apád meggyilkolására bérelél,
kivallották minden vétkeidet. Körlevél van ellened kibocsátva az egész
országba s halálra kerestetel.

Góliáth elájult; nagy sokára téríté őt magához Bálnai, s folytatá:

– Te és a te apád vajmi sokat vétettek én ellenem; oh annak csak az
Isten lehet megbüntetője; de lesz is, reszkess vétkező és átkozd meg
magadat, az Isten igaz. Te becsületemet, apád boldogságomat tapodta
szét; életem virágait, a reményeket téptétek össze mind a ketten;
boldogtalanná tettetek és földönfutóvá; nem volt nálam szenvedőbb, nálam
szerencsétlenebb a kerek ég alatt e pillanatig, de ezentúl lesz. Lesz,
kinek életéhez képest az enyém még paradicsom; lesz, a kinek szíve még
az enyémnél is kietlenebb leszen; tudod-e, ki lesz e nyomorult, Góliáth
Péter?

Amaz csüggedten hallgatott.

– Szólj, szereted-e azon asszonyt, a kivel egy födél alatt lakol?

A kérdezett elkezde keservesen sírni; gyanítá, hogy mi történik vele.

– Úgy meg vagy átkozva, Góliáth. Az Isten kivette kezemből a bosszút. Ha
te meg nem ölöd apádat, két percz mulva én öltem volna őt meg; de így
jobban esett, én akartam kiirtani családodat, az ég másként akarta, –
másként történt. Boldogtalan vagyok én, mert fájdalmaimat egyik ország
szélitől a másikig hordozom; de van még is egy hely, egy kedves emlék a
múlt időkből, egy virágos sír, hova pihenni ledőlhetek. De te száműzve
leszesz a föld egy foltjára, a hol rajtad kívül senki sem lakik; s ha
lesz, a minek emléke ostorozzon még álmaidban is, egy sír lesz az,
melyet naponként meg kell látnod.

– Gyermekem? töredezé Góliáth iszonyút sejtve.

– Szerencsétlen! szólt Bálnai s a kis gyermeket felvevé és a gyermek
szemei be voltak hunyva, a halál angyala csukta be azokat. Midőn rám
lőttél, gyermekedet lőtted keresztül; ennyit nem akartam.

– Oh! ordítá Góliáth felszökve s ismét a földhöz csapva magát, s mint
kit kígyók marnak, nyavalyogva verte magát az iszapba.

– Nyomorult vagy, nyomorultabb, mint valaha óhajtottam volna, pedig még
nem telt be rád nézve a keserű pohár; térj haza, még csak egy csapás fog
érni, azontúl magad léssz ember nem látogatta kietlen tanyádon s a lélek
kínzó férgei. Ott fogsz élni és meghalni temetetlenül, sirattatlanul,
mert azon a foltföldön kívül a bakó vár reád és a gyalázatos halál.

Ezt mondva Bálnai, a holt gyermeket ölébe adta az apának s lábtóira
fellépve, hosszú lépésekkel távozott cl az éji félhomályban.



ÉLŐ FÉRJ ÖZVEGYE.

  Hervadj, rózsa, hervadj, mert az enyém nem vagy.
    Míg az enyém voltál, piros rózsa voltál.

_Népdal._

E közben a nádközti vízúton, a Tisza felőli oldalon, egy csónak
közelgett a magány felé s benne két férfi, és ez utolsó és legnagyobb
csapás Góliáth fejére.

A mint a sziget partjához értek, a sűrű bozótból két lövés fogadta az
érkezőket s egyikök karján sebet kapott, a másik visszalőtt s a bokorból
emberkívüli ordítás tört elő, nehéz halálos vergődéstől követve.

– Ez meghalt, szólt a férfi; vérzel? kérdé társához fordulva.

– Nem nagyon, felelt emez, majd bekötöm sebemet nadálylevéllel, az
elállítja a vért.

– Maradj itt a csónaknál, szólt az előbbi s köpenye alól egy széles,
rövid római kardot vonva elő, a sziget belseje felé tartott.

A parton maradt a másik csónakot, mely Góliáth tulajdona volt,
csáklyával keresztül lyukasztotta s távol a parttól elmeríté.

Amaz pedig haladt befelé, a ház elébe érve, annak ajtaját betaszítá s
belépett.

A bilincsétől megszabadított szelindek dühösen rohant neki s fogát
csattogtatva támadta meg a férfit, annak vállára ugorva.

A férfi egy gladiatori csapással szelte le a dühös állat fejét, mely
hosszában végig nyujtózkodott az udvaron.

Benyitott a szobába.

Keresztül ment két-három szobán; mindenütt mély, nesztelen hallgatás,
sehol egy hang, mely emberi lélek jelenlétét elárulná.

Hallgatózva nyitott be a negyedikbe, ez volt a nő hálószobája.

A feltépett szőnyegeken át teljes fénynyel világíta be a hold s
tejvilága éles árnyékokban szaggatá meg a szoba sötétjét.

Ott a szoba közepén állt egy nőalak merevegyenesen, mint szobor, karjai
keblén egymásra fektetve, fehér ruhában, fehér arczát a hold süti,
vonásai hidegek, kedélytelenek. Mozdulatlan áll, keble alig piheg,
szemei merően néznek ki a holdvilágos éjbe.

Hallgat a környék, falevél sem mozog. Alszik az egész természet, csak az
ember lelke él, bánkódik, vagy örül. Csillagok hullanak le az égről.

A hölgy márványhidegen áll a szoba közepén.

Leander hozzá lép – halkan, lábhegyen lép mellé, gyöngéden megfogja a
hölgy kezét s fejét vállára hajtva, hizelgő édes hangon szól:

– Szerelmem!

A hölgy összerezzen, rátekint, ijedt öröm visszsugárzik egy perczre
arczán, azután halántékához kap, a vér szét akarja szakítani minden
ereit. Keble elszorul. Hullámzó kéjsikoltással veti magát Leander
keblére s karjait annak nyaka körül fűzi, szemei túlvilági tűzzel
sugárzanak az ifju arczára. Levonja fejét a magáéhoz; arczán lázas
pirosság gyullad ki. Égető, őrült csókkal tapad az ifju ajkaihoz. Akkor
megtörnek szemei, arcza elsáppad, ajkai elhalnak, karjai lebomlanak az
ifju nyakáról s eszméletlenül, ájultan hanyatlik annak ölébe, hosszú
fekete hajával a földet söpörve.

– Enyém vagy, szólt elégülten Leander, ha törve is, de az enyém, s a
hölgyet karjaiba emelve, kisietett vele a magános lakból.

A hölgy feje bágyadtan feküdt izmos vállán. Keble mozdulatlan volt.

Úgy tetszék, mintha bússzellem vinné ölében halott kedvesét, holdvilág
sütötte hófellegek között; a szellem siet, erősen szíja ajkához a hideg
homlokot, a kedves fehér ruhája utána lebeg.

A mint a házajtón ki akart lépni, egy nehézkes fekete tömegbe botlott,
mely a küszöbön feküdt összegörnyedve; a halálra sebesült fekete
hurczolta ide magát s ott adta ki lelkét.

Leander átlépte a halottat s sietett csónakához.

Társa, a czigány, ott várta evezőre tett kezekkel.

Beléfektette a csónakba kedvesét, betakarta meleg köpenyével s a
kormányt kezébe ragadá.

Sikoltva közelge ekkor valaki a sziget belsejéből.

– Az Istenért! nagyságos uram, ne hagyjanak itt magamra!

A nőcseléd volt. Leander fölvette őt a csónakba, gondjára bízta úrnőjét
s a csónakot eltaszítva a parttól, tova evezett.

A mint a nád közti út egyik kanyarulatánál ismét közel fordultak a
szigethez rémjajgatást hallának abban.

Ez Góliáth hangja volt.

De alig emberi.

A mint visszatért a szigetre megölt gyermekével, sietett szobáiba a
szerencsétlen apa, remélve, hogy ott fogja nejében találni a fájdalmas
vigasztalást s előre képzelé, mint fogja neki oly fájdalmasan elmondani,
hogy a kitől úgy iszonyodott, kis gyermeke, halva van.

A mint belépe szobáiba, úgy tetszék, mintha kriptába lépett volna,
mintha az a szél, mely tán kisértő lélek szárnyának csapása,
halottszagot csapott volna arczához.

Átfutott a másik, harmadik szobába; sehol egy lelket nem talált.

Feldúlt, összekeresett minden szobát, kiáltá nejét, cselédjeit; sírt,
rimánkodott.

A visszhang felelt elhagyott, nesztelen szobáiban.

Oda futott neje hálókamrájába; letépte annak ágyáról a függönyöket,
felszórta a párnákat, gyermekét, a halottat visszafektette a bölcsőbe,
egy széken ott feküdtek hölgye ruhái, azokat átölelte, szívéhez
szorongatá, összecsókolta.

Érzé, hogy azok is üresek; ki viselni szokta őket, nincs jelen.

Ekkor jutott eszébe a csavargó átka:

– Magad léssz ember nem látogatott tanyádon; ott fogsz élni és meghalni
egyedül!

Rettenetesen kezdett előtte világosodni a dolog; felszökött, előre
futott, midőn hirtelen megbotlott valamiben.

Egy széles római kard volt az! felkapta; a kard lapjára betük voltak
edzve, világosan olvashatá a hold fényénél e nevet: Szilárdi Leander.

Iszonyúan ki volt előtte magyarázva minden.

Kirohant, ordítva, eszelősen.

– Utána! kiálta a küszöbön alvó feketének s szilajon rázta azt
gallérjánál, nem vette észre, hogy halott; azután sikoltozva futotta
körül a szigetet.

Csónakot nem talált, nem mehetett sehova.

Felkiáltozott az égre, verte magát a földhöz, futott a sziget egyik
végétől a másikig.

Az őrülés tűzsarkantyúját érezé lelkében.

* * *

Leander pedig szerencsésen túlpartra jutott kedvesével.

A mint a hölgy ismét föleszmélt, egész lényében határtalan változás ment
végbe; nem az a vad tekintet volt már arczán, mely ezelőtt, kellemes
hajnalpir ömlött el azon.

Felveté szemeit, melyben az őrültség égető tüze szelid szerelem melegévé
hamvadt s első tekintete első szerelmese karjai közt találta magát;
ugyanazon bizalmas mosoly az ajkakon, azon szelid poézis az egész
arczkifejezésben, mely ezelőtt két évvel.

– Mi történt velem? kérdé széttekintve. Érzé, hogy a legboldogabb
helyen, kedvese keblén van; de nem tudta, honnét és mint jött e
találkozás, nem emlékezék az elmult 15 hónapra életéből.

A váratlan öröm hatása visszaadta lelke tisztaságát.

Nem volt őrült többé. Csak szerelmes.

Hanem tizenöt hónapi életére, fájdalmaira, gyermekére, férjére nem
tudott visszaemlékezni többé.

Csak mint álom, melyet a felébredéskor elfelejtünk s mely néha homonym
esetek feltüntével meg-megrémlik agyunkban, lebbent fel olykor lelkében
a magános ház, a jerikói rózsák az ablak előtt, a kis piros bölcső, a
halvány arczú férfi, a fekete szolga s a kövér nőcseléd, kit Leander
czélszerűnek tartott előtte soha meg nem mutatni.

Ők boldogok voltak.

Hát Góliáth? a holt gyermek apja? az élő nő özvegy férje?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



A TÖRVÉNYEK HALOTTJA.

  Jő napról napra bánat a fejemre,
  Nagy fájdalom szállott bánatos szívemre,
  Ha a nap lenyugszik, az elmém bujdosik,
  Hosszú tenger éjen soha el nem nyugszik.

_Népdal._

Hosszú hónapok folynak le; hosszak búban és fájdalomban, rövidek az
örömben. Keressük fel az ingovány szigetét.

A nád-tenger sűrűbb és vadonabb körülötte, mint valaha.

A kis ház falai vakolatlanok, kapuja a földön fekszik, ablakai be vannak
töredezve, kéménye nem füstöl, mint hajdan.

Az ananászok helyén maszlag terem, a málnabokrok helyén vad tövisek, s
hol egy időben az ibolya virult, ott csalánok tenyésznek.

A bogáncs elvadulva lepi a dombokat, a csenkesz öleket nő, de gyümölcsöt
nem hoz, a fák nem virágoznak.

A virágcserepekben kórók sárgulnak.

A diófa áll, de árnya nincs, mert ki van száradva; lombjaira nem
repülnek jókedvű madarak, éjenkint nem fekszik alatta a házi eb.

Minden olyan szomorú.

Emberi kéz nyoma nem látszik itt, hanem emberi átoké.

Olykor a sziget legvadonabb oldalán, az összefészkelt burján közül egy
emberalak jelenik meg, egy emberi rém; fejét ifjan megőszült haj fedi s
vadul lóg le szemébe; arcza sáppadt és agg, ajkai lepittyedtek, nyaka
mellére görbült s bágyadt feje ingó lépései mindegyikénél biczczenik.
Kezei hátul vannak összefonva.

Átnézi fénytelen szemeivel a környező sivatagot, átnézi a felhőkkel
sivatag eget s visszanéz magába és nem talál sehol nyugalmat, sehol egy
reményt. Ég, föld és szív, mind oly kietlenek.

Nem sóhajt, nem könyez, nem imádkozik.

Mindezen vigaszok meg vannak tőle tagadva, hanem némán emésztődve
visszafordul s a sziget tulsó oldalán ismét előtünik.

Ott is keresi a névtelen enyhülést és – nem találja.

Reggeltől késő estig űzik őt ekként, egyik parttól a másikig, belül
hordott kisértetek és az éj nem fekteti álomra gondjait.

Egy mély gödörbe van vetve neki ágya, oda fekszik éjjelenként; s
ilyenkor támad csak benne egy gyarló remény, de az nem a holnapra
felvirradás reménye, nem is a halálé, melyen túl tán egy ijesztő
öröklét, hanem az örök megsemmisülésé: elenyészni, mint a lehellet, mint
a hang elenyésznek; ez az ő hite, vallása, bizodalma; s oh, mikor a
szívnyomó álmok rettentő panorámája végig van nézve, eljön a reggel s
felkölti őt hideg ágyából, mintha mondaná:

– Kelj föl érzeni!

Megverte őt az Isten keze, mert neki sem mult, sem jövő, sem a jelen
percz nem ad vigasztalást.

Oh, a liget nem hiába szárad ott el, hol az ő lábai járnak.

Minden hónap elején megjelen iszonyú ellensége.

Mint az el nem imádkozható sors, oly pontosan elkövetkezik az ő
látogatása minden első negyedével a holdnak.

Ilyenkor, mikor a félhold felszáll felhői közé s homályfényét szétönti a
vizeken, mikor a vad, emberhangtalan éjt titkos, sóhajszerű
kisértethangok ijesztik át, mikor a törvények halottja, kit elástak
önkezei embertől nem ismert nagyszerű sírjába, álomtalanul forgolódik
gödör-ágyában, átkozza magát és a felhőkkel elzárt egeket s riadva
szökik fel fekhelyéről, midőn nevét hallja említeni…

– Góliáth Péter!… hangzik a csendben remegő hangon.

Hajszálai borzadva állanak föl önneve hallásától.

– Góliáth Péter, élsz-e még? kérdi a kisértő hang.

És a törvények halottjának nincs elég bátorsága hallgatni, érthetetlen
hangokban sikoltja föl sírja mélyéből, hogy él!

Melyre a remegő hang szól:

– Adjon az ég hosszú életet tenéked!

Azután újra néma lesz minden egy holdévig. Góliáth pedig ájulva dől
gyötrő álmai rémölébe.

Reggelre kelve, a sziget partján egy hónapra való eleséget talál a
törvények halottja s nincs elég bátorsága azt a vizekbe szórni, hogy a
jövő holdujultáig meghaljon éhen, sőt inkább gazdálkodva bánik vele,
mert a halál rá nézve nem jótétemény.

Így folytanak le a hónapok.

Góliáth Pétert mindenki elfelejté…

Egy este a holdnak ismét negyede volt; az évszakos esőzések szüntelen
borúban tarták az eget s az unalmas, változástalan időjárás kizárt
minden szeretni valót a természet legszebb helyeiből; az ég elveszté
kékjét, mintha egy nagy kéz a fenekére ülepedett salakot kavarta volna
fel, hogy attól a csillagok ne látszassanak; a mezők virágiról lepállott
a hímes szirom; ősz lett.

A mocsár vizei rendkívül megnőttek. Estennen a víz lakói, az ungok,
mintha rögtön, egy jelszóra, egy birodalom szólalna meg, elkezdik
melódiátlan egyhangú éneköket s a megszünt eső után fehér vízháti köd
oszlik a vidékre, nehéz bűzű egészségtelen köd, majdan ragyacseppekben
visszahullandó. A szúnyogok milliárdjai forranak, mint egy óriási méhkas
zúgván be a levegőt s a szürke ég színében vándor vadludak vonulnak
keresztül, szomorú búcsuhangokat kiáltva le a magasból.

A vizek hátán egy hosszú vájt csónak látszik úszni; benne egy férfi ül,
kétlapátú evezővel hajtja a csónakot; nehézkesen látszik az a
holdvilágsütötte ködben haladni s csak a motoláló evező mozdulatai
különböztetik meg a mocsár kóbor úszó szigeteitől, minek sűrű füvében
olykor páros hattyú ül elrejtett fészkén.

A holdnak szivárványa van; a sötét szürke égen ezüstzöld fény-ív hajlik
át, kétfelől a mocsárba érnek le végei; túl rajta homályos alaktalan
üresség; felette egy másik ív, halaványpiros és szélesen elmosódott
tárul öblösen az alig csillagos égen. Ez az éjjeli szivárvány sokkal
tündériebb a nappalinál, mintha csak álma volna amannak.

A csónak lassúdan evez az ingoványban; néhol úgy tetszik, mintha zöld
mezőben úsznék, hol a képtelenül magas nádnak csak a hegye látszik ki s
sík zölddé teszi a mély víz színét.

Ott a nádberek közepén van az ingovány oáza; a megnőtt vizek nagy részét
lefoglalák, a megmaradt rész vad növényekkel van ellepve.

Itt a csónakos kiköt, lámpáját leteszi s a sziget partjára kilép; nem
igen van a fű letiporva rajta, nem igen látszik, hogy ember járna rajta.

– Góliáth Péter, szól méla, illetődött hangon a csónakos; hangja áthat a
sziget egyik felétől a másikig s szétoszlik a nádberekben; alig
hallhatólag kiáltja vissza a nyári lak falán megütődött visszhang egyes
szótagjait.

Nagy, fekete éjbogarak dongtak a jövevény fülei körül, mint örök
vándorútra kárhozott vad szellemek.

– Góliáth Péter, merre vagy? kiálta újra.

Egy hosszú, nyögő sóhaj, fájdalmas és nehéz, szólala meg erre a sziget
bokrosából, reszkető nyöszörgéstől követve, minő azé, kit a hideg ráz,
vagy minőt a kicsukott eb hallat, midőn tagjait az éji zivatar hidegje
veszi meg.

– Ma van november másodika, szóla a jövevény, mint egy nem látható
lényhez beszélve, ma van a halottak ünnepe. Emlékezzél meg halottaidról,
Góliáth Péter, és élj sokáig.

– Oh jaj! ordíta föl egy emberkívüli hang s hallatszék, mint tépi
nyavalyogva a bokrokat a szerencsétlen.

A nyögés közeledett; nehézkes csörtetéssel nyiltak meg a bokrok s
négykézláb mászott elő reszketve és nyögve egy rémalak; ember lehetett
valaha, de most semmi állathoz nem hasonlít; arcza sárral van bekeverve,
mégis kirínak belőle a szokatlan őrültség és a meggyógyíthatlan
lélekfene kórjelei; szemei nem néznek többé fel az égre. Tagjai csupa
csont és bőr, ruházatja rongyokban csüng le róla, rongyokban csüng le
arczába a hosszú, egészen fehér haj.

Oda mászik a jövevény lábaihoz s ott hanyatt vágva magát, tagjait
görcsösen összerántva, karjait feje körül fonva fuldokol érthetlen
szavakat; azután átöleli a jövevény lábát s halálfej-arczát felemelve
hozzá, sír:

– Miért kínzasz engem?

– Eredj! szól ez a sírót elrúgva magától. Sírj, jajgass! nevettél és
örültél, mikor én sírtam és szenvedtem. Kelj fel. Hoztam neked meleg
ruhát és eledelt; tél lesz, fázni fogsz, minden madár elhagyja tanyádat,
magad maradsz. Meglátogat-e még apád árnyéka?

Az ember, mint a derékon szúrt hernyó vonaglott s rebegé:

– Meg. Hajh, milyen véres! Miért nem csuktátok leszemeit, mikor
eltemettétek?

– Csuktad volna le magad, te ölted meg!

– Hahaha! hangzik convulsiv kaczagása a kínzottnak.

– Hát gyermeked elporlott-e már?

– Jaj nekem! jaj nekem! jaj nekem! A darázs rászállt szívemre és
megszúrt.

– Fáj?

– Gyere oda, majd megmutatom; szép kis zöld halom, szájamban hordom rá a
vizet, hogy zöld maradjon. Virágos volt az almafa; legvirágosabb ágát
rágtam le fogaimmal, hogy kereszt legyen sírja mellett. Oh, ha tudnád,
hogyan fáj nekem az a kereszt! nem az én szívembe van leszúrva, nem,
hanem a földbe, de mégis az én szívemnek fáj. – – – Fölaggattam a
keresztre apró ruhácskáit, a pólyát, a gyöngyös fejkötőt, a himzett
mellényt, ott függnek rajta; naponkint eljön a vihar és kimossa a
ruhákat; a piros szalagok egészen megfehérültek, – elrongyolnak mind – –
– oda van melléje vetve ágyam.

– Puha fekhelyed van?

– Puha, mert az iszap belefolyik; egy gödör, abban fekszem.

– Aludni is szoktál?

– Nem tudom; ott fekszem éj- és naphosszant; lelkem nem nyugszik soha,
szüntelen képeket kell látnom és velök beszélnem.

– Minő képeket?

– Nem mondhatom meg; ők ismernek, de én nem ismerem őket. Rettenetes
képek. Egy ember szívéből a vér csepeg s nekem azt kell számlálnom, hogy
hányat cseppenik; elszámlálok ezerig, tízezerig, örökször ezerig,
remélve, hogy majd eláll, – és mégsem áll el; aztán egy kigyó lakik
bennem, azon a helyen, a hol a szívem volt, belém lopta magát, mikor
aludtam, azt kell tejjel táplálnom, hogy sokáig éljen és sokáig marhassa
lelkemet; majd fenevadat látok futni, fogai közt kicsiny gyermeket visz,
– a kis gyermek sír, én a farkas után lövök, lövök sokat, az elejti a
gyermeket, ki már nem sír, – oda megyek, fel akarom venni s porrá omlik;
a farkas a gyermek vérét nyalja, – oh iszonyú, iszonyú élet!

– Nem szeretnél eljönni innét?

– Szeretnék, de nem lehet.

– Ki nem engedi?

– Meg vagyok rontva, kötve vagyok nehéz lánczczal, nem téphetem el,
pedig fáj; forgok körülötte, mint a hold.

– Emlékezel-e azon asszonyra, ki valaha ott abban a kis házban lakott?

Az ember szemei kerekre felnyíltak, melle sebesen pihegett, arcza
mosolygott volna, ha egy halálfej tudna mosolyogni s töredezetten
szólt:.

– Én is laktam ott valaha abban a házban; igen, benne laktam, de most
nem szabad bele mennem, mert ott kisértetek laknak, ködös éjféleken
előjönnek egymás után. Hah! egy sem oly bús, mint az a – nő – a ki – a
ki – a ki… – szava elakadt.

– És az a nő nem emlékezik te rólad; mikor te boldog voltál, ő
tébolyodott volt, most te vagy az őrült, ő a boldog. Szoktál-e
imádkozni?

– Szoktam; minden reggel és este megátkozom anyámat és születésem óráját
és az életet és a halált és a világot s önnön magamat.

– Nesze! hoztam neked imádságos könyvet, ebből imádkozzál; csak három
levél van benne, de sok gondolat, nesze!

A szerencsétlen átvette a kis könyvet, felnyitotta.

Az egyikre egy férfi volt festve, kinek kés volt verve szívébe: ez apja.

A másikra egy nő, ki fehér nyugágyon alszik, nyakán piros gyöngyfüzér:
ez neje.

A harmadikra egy csecsemő, piros bölcsőben, szalagos pólyában kék ernyő
alatt: ez gyermeke.

Nagyot kiálta, mint kinek galvánütés érte szívét, magasra felszökött a
levegőbe, azután összehanyatlott, elszédült, tagjai összezsugorultak s
ott feküdt mozdulatlanul, néha egy-egy rángástól elidomtalanulva.

A félhold nagy udvarából világíta le rá.

Sokáig nézte ott, karjait összefonva, ellensége, Bálnai Körmös István, a
nyomorultat.

Gyönyörködött benne!

Rátette az álomholt fejére kezét, azt a jéghideg és vaserejű kezet.
Fülébe hajolt és fülébe súgott:

– Megbüntetem az apák bűneit a gyermekekben, harmad és negyed ízig. A te
apád halálos ellene volt az én apámnak; a te apád megfosztá az enyimet
nejétől, megfoszta engemet anyámtól, megfosztá anyámat boldogságától; a
te apád engem árvaságra, a nyomor kenyerére juttatott; a te apád el
akarta rabolni kedvesemet, a szelid angyalt, s hogy el ne rabolhassa,
kénytelen voltam őt a halálnak adni menyasszonyul; a te apád egy várost
égetett fel egy buja szeszélyért, s mikor már ennyi vétke után kezeim
között volt, mikor rettenetes boszút akartam rajta állni, te voltál az,
a ki kiütötted a vérszomjú kezéből a poharat, hogy az a keserű, a mi
benne volt, mind a te fejedre szálljon által. Egy reményem volt még
ekkor hátra, de kelle, hogy megteljen a keserű kehely, – te e reményemet
csúfosan letépted, meggyalázál, testvéremet, egyetlenemet a világon,
becstelenné tetted, őrültté, magamat földönfutóvá, embergyűlölővé,
Isten-káromlóvá. De meglakolsz nemzetséged minden bűneiért. Azon kézzel,
mely bűnhödött, saját kezeiddel ver meg az Isten; nem egyszer halsz meg,
mindennap meg kell halnod; mindennap visszajönnöd az élet fájdalmaira;
belől hordanod a sebet, mely kínoz, de se meg nem gyógyul, se meg nem
öl. Átkozott vagy és átkozott maradsz halálod órájáig, melyet halaszszon
sokáig az erős, bosszúálló Isten! Amen.

Ezzel ismét csónakába ült a látogató, melyből több zsákot, tűzi eszközt
és egy bundát rakott ki a partra s csendesen tova evezett.

Gyakorta néma napokon és estéken az ingoványi bozótból fájdalmas sírás
hallik, körül széthangozva a hallgató vizeken.

A távolban csíkászók kisértetrívásnak tartják, s nem mernek közelgni
feléje, a különben is járatlan, töretlen lápvadonban.



SZEGÉNY BIRÓ DE KÁR VOLT.

  Kilencz iczczés a gyomrom,
  Tizedikkel megtoldom.

_Népdal._

Még egy tragikai esetet kell elmondanom, mielőtt e regényt befejezném,
mely mint tens Tölcsér János esküdt úr kimenetelét tárgyazó, nem lehet
az őt közelebbről ismerők előtt érdektelen.

* * *

Vala pedig a napnak igen nagy távolsága a földtől; a kényeső a
zérusfokon alul szállt; az ég vizei kristályozott alakban szálltak alá a
földre; szóval melegség hiánya volt az egész természeten, mely tüneményt
a tudománytalan köznép rövideden nevezi télnek.

Az esküdt úr «jó reggelt», kivánt a táblabiró úrnak, a táblabiró úr
pedig «jó estét», kivánt az esküdt úrnak; – vala pedig mindkettőjökre
nézve tökéletesen «jó éjszaka», míg oda fenn, t. i. a pincze fölött, a
legdicsőségesebb fényes nappal uralkodott.

Tehát a mi «par nobile fratrum» uraink már meglehetősen el voltak
készülve, vagyis magyarul szólván «nyakban voltak», s ha Galilei soha ki
nem találta volna is, hogy a föld forog, ők bizonyosan bemutatták volna,
hogy a föld tántorog, elannyira terhökre esett nyugalomra kivánkozó
testökkel a súlyegyent fentartani.

S elvégre, – biz az szégyen, de mi tűrés, tagadás? biz ők tisztelettel
legyen mondva – elestek. – – No de e történetet eléggé kimenti a
physika, miután bemutatja, hogy ennek oka egyenesen a föld vonzerejében
rejlik, mely minden testeket erőnek erejével ránt magához.

Ott a földön aztán összeölelkeztek; a táblabiró úr hóna alá kanyarította
az esküdt úr fejét s ilyetén párbeszédhez fogának; mely párbeszédnek nem
csekély hasonlatossága van a takart versekhez.

– Nini, milyen szép csillagos az ég.

– A bizon, az én pejlovam is fakó.

– Ejnye, István, merre van a kulacs?

– De bizony fehér, csak meg kell hámozni.

– Anyjuk – hej anyjuk! – hordom én a te mivoltodat, de rossz helyre
vetetted a fejem alját.

– Elég szép kukoricza, csak hogy nincs meggerebenyezve.

– Hej te, Mihály, fütyölj annak a kutyának, hogy jőjjön ide.

– Magam is megenném, ha volna, nem hogy még neked adjak belőle.

E gyönyörű összevágó kérdések és feleletek még tán sokáig tartottak
volna, ha a kulacs szíja csakugyan a táblabiró úr kezébe nem kerül, ki a
kulacs száját bajtársa szájához tolva, ezt ekkép meg akarta itatni.

– Nem iszom, szólt az esküdt úr, hiszen bornemisza vagyok, nem iszom én
a bort sohasem, csak mikor búbánatom van. (Esküdt úrnak veszedelmesen
sok búbánatjának kellett lenni.) Később föl sem emelve a földről fejét,
így szóla a táblabiró úrhoz: ugyan, maga végzett ember, tudományos
ember, mondja meg nekem azt az egyet, megyünk-e mink most?

E kérdésre a táblabiró úr rettenetes kaczajt ütött, kaczagott, röhögött;
még tán most is kaczagna, ha a köhögés rá nem érkezett volna.

– Balgatag ember! Hogy szaladnánk; – repülünk – repülünk!

– Hah! kiálta az esküdt úr fölmeresztve szemeit, én még soha sem
repültem életemben, egyszer kivéve, mikor a vármegye háza ablakán
kidobtak, a restóracziókor.

– No én tudom, hogy repülünk, nem érzem a földet a talpam alatt (a mi
nagyon természetes volt, minthogy orrával támaszkodott rajta); túl
vagyok a hetedik égen, az egész világ, – nap – hold – és akós hordók
mind körülöttem forognak.

– De már úgy igaz, hanem én még sem hiszem. Majd mindjárt megmondja a
Jancsi, hogy megyünk-e, vagy csak repülünk.

– Ejnye bizony magam is ösmertem ám olyan embert, a kit Jancsinak
híttak. Hej Jancsi!

– Jancsi!!

– Jancsi!!

Egyik jobban rikoltozott, mint a másik.

Jancsi pedig, ki azalatt odakünn kedvére didergett deres macskáinál, nem
tudta mire vélni e nevére történt hivatkozásokat, lélekvesztve rohanta
meg a pinczeajtót, azt majd levitte magával a lépcsőkön, ott pedig a
saraglyán keresztül bukva, orrán, száján érkezett le a replikázó felek
nyaka közé, mint egy szinházi genius.

– Hát Jancsi, repülünk-e? volt hozzá első szava a táblabiró úrnak.

– Jaj, tens uracskám, bizony repültünk ám, felele orrát tapogatva
Jancsi, majd eltörtem a fejemet.

– Hohó! ad vocem «fej» kiálta fel az esküdt úr, hol maradt az én fejem?
te Jancsi, nem találtad meg a fejemet?

– Nem biz én, nagyuracskám, felelt együgyűen Jancsi, hanem beütöttem az
orromat.

– Minek hordod magaddal? Látod, otthon kellett volna hagynod. Hanem én,
– én – nem tudom, hogy hol hagytam a fejemet, pedig épen az orromat
kellene kifúnom, de az is rajta van. – Eredj, Jancsikám, gyönyörűséges
Jancsikám, keresd fel a fejemet, valahol ott lesz a hordók között; vagy
ha ott nem lesz, hát bizonyosan másutt lesz.

Jancsi elindult, látván, hogy hányadán vagyunk s kis idő mulva elkiáltá
magát:

– Megvan ám már, nagyuracskám!

– No hozd ide.

– Jaj, de nehéz ám.

– Mindegy – hozd ide – kell.

Jancsi egy gyönyörű nagy kerek répát hozott elő.

Esküdt úr megtapogatta, megnézegette, s végre műértő minákkal fordult
Jancsihoz:

– Ez nem az én fejem, Jancsi, más valakié lehet, de nem az enyim, az
enyim nem ilyen nehéz. Eredj csak keresd – mert tudod, hogy a nélkül
haza nem mehetek.

– Már miért nem! szólalt meg a táblabiró úr, itt van a kulacs, többet ér
ez az úr fejénél, mert ez tele van, az úr feje pedig mindig üres.

– Az igaz, szólt az esküdt úr, igen engedékeny hangulatban lévén, nem
szoktam benne tartani semmit, csakhogy, mivel az apámról maradt rám –
aviticum.

– Nem ez az? kiálta fel furfangos együgyűséggel Jancsi egy lopó-tököt
mutatva fel.

– De bizony – alighanem, – nem ismerem ugyan, de minthogy megtaláltad,
hát még is annak kell lenni, no csak hozd el, tedd jó helyre, majd kapsz
jó borravalót.

– De csak még is aligha repülünk ám.

– De alig ám.

– De nem is szaladunk ám.

– De nem ám.

– Hanem pihenünk.

– Pihenünk ám.

– Végy a hátadra, Jancsi.

– Jól van, nagyuracskám.

És Jancsi felhordta a nagyuracskákat hátán a pinczéből, s a szánba
belefektette, a kas oldalait hűségesen megtömve szénával és venyigével.

Hideg volt, hogy az embernek a lelke is didergett.

A hideg nagy ellensége a mámornak.

Tehát a két úr láthatára lassankint tisztulni kezde, elannyira, hogy már
saját lábait mindenki meg tudta a szomszédjáétól különböztetni (mert a
csizmák pogányul kezdtek fázni), s a kulacsot önmagától, melyhez ugyan
felötlően hasonlított, minthogy ő is, az is tele valának – borral.

Jancsi tehát magára vette öreg szűrét, beült a szánkó elejébe, egyet
előre, másikat hátra vágott czifra ostorával; – a két griffmadár
szétrugott lábaival, s legelsőbb is azon kezdte pályafutását, hogy a
szánkót beledöntötte a hóba.

– Ejnye, nagyuracskáim, szólt Jancsi a szánból kifordultakat újra
összetakarítva, majd feldültünk.

– Mi nem, felele az esküdt úr, csak a szánkó; mely elmés felelet azt
tanusítja, hogy a kis bukhencz sokat kivett a tens úr ködös fejéből, a
mi nem oda való volt, elannyira, hogy Jancsi segedelmével a
helyreállított szánra fel tudott tápászkodni, míg táblabiró úr a
kulacsot szerelmesen szorítván kebléhez, testének egész pondus
specificumát érezteté az őt emelgető Jancsival.

Újra fennültek volna tehát, ha nem feküdtek volna s e közben szinte
beesteledett, – oly rövid audientiákat tart a nap farsang idején! – no
de iszen – se baj, gondolá Jancsi, van a kalendáriomban holdvilág, aztán
a lovak egy csepp bort sem ittak, tudják az útat, – s újolag neki
indulának a czukorszín hótengernek, s ha a gondolat, mely a költő
szánkója elé van fogva, gyorsabb nem volna a két nyebojszai gebénél, –
noha amaz szegény sem szénát, sem abrakot nem kér, – biz elmaradnának
tőlök, mint a kerékvágás.

Így azonban elébök kerülünk, őket hátra hagyjuk, s addig megyünk, míg
ugyanazon az úton egy furcsa emberre nem találunk.

– Oh! sz’ nem ember ez, hanem csak czigány, mondaná erre nemzetes
Bókváryné asszonyság, ránczbaszedett ajkaival, mert emberünk igen is
czigány volt, ugyanazon czigány, ki Bálnait Góliáthnak nyomába vezette.

Bodor, kóczos haján fakó túri süveg fészkelt, szemeire és füleire
lehúzva; nyakravaló és mándli nem voltak nála divatban, de igen az
elmaradhatatlan vörös pruszli, s ennek hegyébe kerekített névtelen
alapszínű, kékkel, zölddel és feketével foltozott felleghajtó, melyet
hol egyik, hol másik vállára rángatott, azt a csipős szél különböző
oldalról történt megtámadásai ellen védelmezvén, mely műtételt
alkalmasint valamely magyar politikustól tanulhatta el; – hóna alatt
valami olyast visz, mint egy nagy pálannya, alkalmasint duda; lábszárait
hirtelen kapkodja elő, mint kinek az inát korbácsolják; ráfoghatjuk,
hogy fázik.

Beretvánál élesebb a szél, mely a mezőkön keresztül süvölt, s kikeres
minden ajtót, ablakot a legkaczagányabb déczbundán, melyen át a
didergést bemutathassa.

Ime azonban ostorpattogás hallik, s nagy sebesen előcsúszik egy fakószán
s garázda bordalokat harsogtató tekintetes uraimék, kik dülöngnek
egymáshoz, mintha szélvésztől hányatott hajón utaznának.

Czigányunk szép szemérmesen félre áll, süvegét lehúzza s «- csés jó
napot» mond fennhangon az uraknak, magában egy «álljon meg a
szemetek»-et toldván hozzá.

– Hohohohoó! ordítá a táblabiró úr düledező szemekkel, mely óvástételre
a Szellő és Tündér elereszté fülét farkát és megállt; megállt a szán is,
miként megállt Gibeonnak, vagy nem tudom kinek a völgyében a hold Josué
szavára; csak a hideg szél és a táblabiró úr fején a báránysüveg nem
akartak megállni.

– Te czi-i-gá-gány! hebegé a táblabiró úr, gyere ide mindjárt; hát mi
az, a mit a malaczlopó alatt viszesz?

– Megkövetem egész alázatossággal tekintetes, nagyságos, nemzetes nagy
uram, biz ez, mi tagadás benne, semmi sem egyéb, mint egy alázatos
szegény kis duda.

– Duda? duda! hahaha! uhhaha! bruhaha! (táblabíró úr előtt rettenetes
nevetséges szónak találtatott e szó «duda»). – Nosza, ha duda, hát fújd.

– Jaj, bizony befagyott a torkom, tekintetes uram, nem lehet.

– Hm, az meglehet, dünnyögé az esküdt úr, az enyém is befagyhatott
volna, ha nem gondoskodom magamról. Tekintetes uram, nézze, ez a szegény
czigány talán még ma délután nem is ivott, pedig ki tudja, talán ez is
ember. Jer, te szánandó vándor, jer, én értem a te fájdalmaidat, én
tudom, hogy mit tesz az: egész délután nem inni, jer, ülj ide a
jobbomra, – (az esküdt úr elkezde lágyulni, mint esős idővel a
kukoriczamálé) – jer szegény árva, én apád leszek tenéked. (A dade
legalább is két annyi idős volt, mint az esküdt úr, ki őt mámoros
érzékenyültségében, a táblabiró úron keresztül, lelkesülten szorította
magához, részvétében erősen végig sodorva a dade orrát dolmánya
zsinórjain.

– Jól van no, ülj fel hát! szólt közbe a táblabiró úr jégcsapos bajuszán
végig húzva öklét, s egyet rántva farkasbundáján, hanem aztán dudálsz!

Az esküdt úr sentimentalico-philantropico-cosmopolitai érzeményeiben
összecsapta a két első lábát s nagy szörnyűködései közt ígyen
szellőztette ki sértett felebaráti szeretete érzeményeit:

– Mit? hogyan! Hát így kell-e szólani egy emberhez? egy emberhez, ki
csaknem a mi formánkra van teremtve; kinek noha csak egy pár csizmája,
de azért két lába van, mint nekünk; kinek noha kalapja nincsen, de azért
feje van, mint nekünk; kinek ugyan nincs mit rágnia, de azért foga van
neki harminczkettő, mint nekünk, s ki ámbár borhoz csak gyéren juthat,
de azért még talán lelke is van neki, mint nekünk? s még ennek ily
szavakat mondani: «ülj fel, dudálj!» holott így kellett volna mondani:
«szeretett felebarátom és polgártársam, ha úgy tetszik, legyen szíves
helyet foglalni mellettem és méltóztassék dudálni.»

– Uhhohoháhá! röhöge a táblabiró úr, nosza czigány, tégy választást,
melyik phrasis tetszik jobban: méltóztassék felülni és dudálni, vagy
igyál moré, aztán ülj fel.

– Bizony csak szebb szó ez az utolsó, szólt a barna művész a kulacsra
vigyorintva, melyet a táblabiró úr nyujta elébe, s miután abból egy
buzdító verset gyomrába lehelt volna, nagy nehezen egy szóra
felszállította magát a fakószán kaselejébe.

– No! hogy könnyebben csúszszék a szán! szólt a táblabiró úr, Jancsival
is közölve az öblös kulacsot, mely ekként kézről-kézre kezde járni, és
valahányszor egyet fordult, mindannyiszor egy fokkal nőtt az esküdt úr
elérzékenyülése, egy nuance-szal pirosult a táblabiró úr arczszíne, egy
hanggal magasodott a duda nyekegése s Jancsi ostorából egy hüvelyknyi
elkopott a Szellő és Tündér túros hátain.

Az esküdt úr desperate kezdte hangoztatni kedvencz nótáját: «bús az idő,
bús vagyok én magam is», míg a táblabiró úr, mint csak torkán kifért,
danolá: «Félre bánat, félre bú, eb a ki ma szomorú!» mely gyönyörűen
egybe hangzó duettet a duda, amaz érzelemteljes kanászdal áriájával
kisérte, mely kezdődik ekkép: «ha valaki vígan él» stb. Legvégül pedig
Jancsi kapott vérszemet s kezét hányva-vetve kezdé üvölteni: «Hej, hej,
mladi pan! csoszo kteri tulipán jaszom ti dovala?!» (Ha valaki e nótát
nem találná érteni, vigasztalja magát azzal, hogy én magam sem
értettem.)

Ezen gyönyörűséges összehangzó symphonák felett pedig nagyszerű
alaphangokban dudolt a januáriusi zephir s roppant jégcsapokkal
koszorúzá a jókedvű menet hőseinek bajuszait.

Azonban nem tarthat minden örökké, mint ezt egy komáromi fazekas is
megmondá, midőn reggel rakott kályhája estére összedűlt; a kulacs
lassanként kifogyott, a duda és a két úr jó és rossz kedve szinte
kifogytak, Jancsi ostora is resignálta a szolgálatot, a szél tüdejéből
is kifogyott a lehellet; hanem e helyett megteltek a mi kalandoraink
fejei borral és szemei álommal s nehány percz mulva egy sem tudta a négy
közül, fiu-e vagy leány? Csak a lovak vették egy ízben észre, hogy a
szánkó szokatlanul megkönnyebbült s szokott útjokat ösztönszerűleg
követve, nagy későre bevánszorogtak Gyékény Mártonné nagyasszonyom
lakása elébe, ki a korhelyeket jó adag korholásra és túros lepényre
várta, s az ajtón, a szemközt fuvó havas förmeteg ellenére, gyakran
aggodalmas arczczal tekintgetett ki az érkezendők elébe.

– No, Jancsi! hát megjöttetek? kiálta az álmából ocsudó Jancsira.

– Nem tudom én, nagyasszonykám, szólt Jancsi, ki eszének jelenleg annyi
hasznát sem tudta venni, mint egy vasatlan bicskanyélnek.

– Hát az uraidat hol hagytad, Jancsi?

– Nem tudom én, nagyasszonykám.

– Részeg vagy te, Jancsi?

– Bizony nem tudom én, nagyasszonykám, felelt Jancsi példás
resignatióval.

Gyékény Mártonné asszony mindjárt nem jót sejtve a dologban,
összekurjantá cselédeit, s hát mit láttak? a kas, melyben a szénába
bepakolva ültek kalandoraink, a szánkóról lebontakozva hiányzott, s
hiányzottak mindazok, a kik bele valának helyheztetve.

– Lóra! szánkóra gyorsan! hadará Mártonné, az Istenért, a farkasok eszik
meg őket, vagy ott fagynak meg! frissen! fel kell lármázni a
szomszédokat! kardot, puskát, dorongokat! az egész falut! az egész
világot! rajta! szaporán! lóhalálba!!!!!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

E közben a mi kalandoraink odakinn mulattak a havon.

A mint egy zökkenő helyen a rúdtörött szán túlságosan félre farolt, a
lebontakozott kas hirtelen lefordulván, ekkép a három tündéri álmokban
ringatott utazó «in solidum» lemaradt a szánról, azon
helyzetkülönbséggel, hogy míg az esküdt úr és a czigány egymás ölébe
hullának, addig táblabiró úr, testének egész hosszával, a kas alá esett,
mely őt ekként egészen leborította, mint mikor félfont marhahúst egy
tányérral leborítanak, hogy el ne vigyék a macskák.

Esküdt úr és Bunda czigány, kinek ez alkalommal nagyon jól eshetett
volna, ha nevébe takarózhatott volna, egymást s a közbe szorult dudát
szorosan átölelve tarták, míg a kas alól a táblabiró úr
fiókmennydörgésszerű horkolása tört elő.

Mind a hárman mélységesen aludtak.

Hát egyszer, a mint ott alusznak, a jámbor dudahős fülét egy borzalmas
hang üti meg, mely körülbelől így hangzott: aou! megeszem a nyakad! s
egyszersmind úgy érzé, mintha meztelen nyakát a takácsvakaró bugájával,
vagy csizmadia-ráspolylyal nyalták volna végig. – – – Fölfeszíti
szemeit, – – hej, de jobb lett volna vakon születnie, mint látni, a mit
látott! – egy nagy bozontos szürke farkast, a mint fejével oda hajolva,
szerelmesen pillogatott szemei közé tüzes szemeivel, s nyelvével száját
körülnyalogatta.

– Szent Gábriel szűz és Ágnes pátriarcha! kiálta a czigány s hirtelen
úgy kijózanodott, hogy védszentjei nevét sem tudta kimondani.

– Te! – te bolond te! meg ne harapj! kis kutyám, nono pisz! pisz kis
kutya! s meg akarta czirógatni a kis kutyát kezével; a kis kutya azonban
e szívesség elfogadására valamennyi fehér fogait rávicsorítá, mely
pantomimikától a hangművésznek szája padlásához ragadt ijedtében a
kimondandó szép szó.

– Jaj bizony, talán azért haragszik, hogy kutyának neveztem? farkaskám,
édes drágalátos kis farkaskám, ne bánts te engem, bizony rossz ízű húsom
van nekem, kitörik benne valamennyi fogad! Ugyan már minek ennél meg
engem? Ugy-e, te se szeretnéd, ha én téged megennélek? osztán ha engem
megeszel, ki ád a szegény purdéknak kenyeret? Edd meg ezt itt ni! szólt
az alvó esküdtöt tolva előre; ez kalácson hízott, aztán csak nem pokol a
béled, hogy mind a négyünket meg akarj zabálni?

A farkas vagy értette a bőjti prédikácziót, vagy sem, fölnyújtotta
nyakát, s egy hosszút üvöltött, mire a távolból több hasonló üvöltés
felelgetett, s kis idő mulva a a czigány egy sereg apróbb-nagyobb
farkastól látá magát környezve, mik mind iszonyú gratulátiók közt
kerülgették, egyik a többiek közül már köpönyegje gallérjába markolt
fogaival, s kezdte kifelé húzni a hóra.

– Jaaj! ordíta a czigány s kétségbeesésében, a mint jobbra-balra
kapkodott, ime dudájának sípja akada kezébe, Ismerte-e azon veszedelmes
erőt, mely abban rejtezett, vagy csak épen hattyúdalát akarta vele
elfurulyázni, elég az hozzá, hogy végső szorongattatásai közepett bele
sóhajtott, a mint Isten tudnia engedé, a kecskebőrbe, megnyomva azt
erősen könyökével, s elkezde az impertinenter nyekegni, nyikorogni,
bőgni és sikoltozni, oly fülhasogató trillákban és fioriturákban,
staccato és furioso, a milyeneket sem annakelőtte, sem annakutána nem
hallott többé a fülekkel ellátott életműszeres világ.

A farkasok, mintha mindeniknek a fülébe külön-külön tüzes taplókat
raktak volna, el kezdtek iramodni, s szaladásuk közben oly jajgatásnak
és ordításnak mentek végére, mintha épen egy németszinházi operából
szabadultak volna ki. Orpheus óta nem cselekedett ily csodát a
vadállatokkal a művészet hatalma.

A czigány vevén észre a roppant színi hatást, még erősebben kezdte fujni
és nyaggatni bőrzsákját, melynek egyik trombitája épen a mélyen alvó
esküdt úr füle szomszédságában okádta a hangok szörnyetegeit.

De bárha aludt volna az esküdt úr oly mélységesen, mint ama kilencz
ifju, kik Decius császár alatt aluvának el s Theodosius alatt ébredtek
fel elalvásuk után 122 esztendőkkel:[5] mégis fel kelle ébrednie, eme
farkasgyötrő symphoniáktól. Megmozdult, borzalmas torzképet rántott,
azután befogta az orrát; hogy ez nem használt, szemeit dörzsölte; ez sem
használt, a száját rejtette el; míglen végtére rájött, hogy a füle az,
mely ezen iszonyú variátiók alatt szenved s felpillantott.

Egy czigányt látott az oldala mellett. – Iszonyúság! – Hármat kellett
lehelnie, hogy összeszedhesse magát.

– Mith? Hogyanh? Hát hogy mersz, te gazember czigány, én mellettem
helyet foglalni? nem tudod, hogy én vagyok a tekintetes esküdt úr?

Az esküdt úr félóra alatt minden philantropiáját kialudta.

A czigány csak folyvást dögönyözte dudáját.

– Fogsz hallgatni, gazember? Kutya emez amaz… vagy mindjárt huszönötöt
vágatok rajtad. Hol a pandur?

A pandur épen messze volt, s a czigány erősebben félt a farkas fogától,
mint a huszonöttől, s tovább működött.

– Oh! te! akasztófáravaló! kiáltozá az esküdt úr agyba főbe tenyerelve a
szegény műkedvelőt, megállj csak! kiálta, s egy bicsakot rántott elő,
azt kinyitotta, teljes erejéből hozzá csapott – – egy haldokló
nyekkenése hallatik, az esküdt úr meggyilkolta a – dudát.

Szent Kajafás! sápítá a czigány, szájában hangtalanul maradván a
sípszár, már most dikhecz nekünk! már most megesznek bennünket a réti
kutyák! jaj nekem, szegény purdéim, szegény dudám, hová legyek?

A farkasok üvöltése ismét közeledni kezdett.

A czigány, közelében egy nagy fűzfát sejtve meg, arra még jó idején
szerencsésen fölmenekült; a vadak pedig az üldöző hangok megszüntével
visszatértek a kashoz.

Hogy ott az esküdt úr mint bírt velök transigálni, azt a czigány nem
láthatta, hanem egy idő mulva tapasztalá, hogy azok újolag megjelentek
tisztelkedésére a fűzfa alatt, s mód nélkül sovár pillanatokkal
ásítottak felfelé rá.

– Aha! kellene czigánypecsenye ugy-e? gondolá a barna művész magában,
látván, hogy mindenünnét zár alá van véve; bolondok! mért nem hoztok
létrát, azon ti felmászhatnátok. Később véve észre helyzete kedvező
voltát, elkezdé a farkasoknak apját, anyját, öreg- és szépapjait, élő és
még leendő unokáikat, s minden rendű és rangú atyafiait és ismerőseit, a
kik csak velök összeköttetésben és viszonyban állanak, agyba-főbe
szidni, káromlani és gyalázni; nevezte őket tolvajoknak, csikóölőknek,
kuvaszoknak, toportyánférgeknek, megigérte nekik, hogy ha
valamelyikökkel négy szem között összejöhet, kifordítja a bőrit, s hogy
még az unokáiknak is halálos ellensége fog maradni; nem hagyott azokon
egy félpénz ára becsületet.

A farkasok is beszéltek neki saját nyelvükön különbféle beszédeket,
miután nyelvükön ő sem értett, én sem értek, ide le nem irhatom.

Ily mulatság közben telt el egy pár óra; a czigánynak majd a lelke
fagyott már a hátához odafenn a fűzfán, midőn mulattatóinak egyike, egy
vén ordas, hirtelen fülét hegyezvén, sajátságosan elordítá magát, mire a
többi elhallgatott, azután ismét egyet ordított, azután még egyet, s
azzal közakarattal egy utolsó rémpillantást vetve a meg nem evett
martalékra: búcsút vevének tőle s szerteszét mindnyájan elszéledének.

Kis idő mulva az ellenkező irányon vasvillákkal, puskákkal és
dorongokkal fegyverzett férficsapat látszék közeledni, kik a czigányt
megszabadíták félelmes helyéről, ki nem győzött eléggé kérkedni
bátorságával, s kin már ekkor jéggé fagyott az izzadság.

A táblabiró urat is előhozták a kas alól, melynek rejtekébe bebástyázva
sértetlenül aludta álmait a farkasok miatt, mint a rosta alá borított
font hús a macskák miatt.

Hanem az esküdt úrnak csak egy csizmájára s néhány széthurczolt
csontjaira akadtak.



A SÍRÁSÓ.

  Én te reád nem haragszom.

_Népdal._

  Ott a hol nem látnak mások,
  Magamnak majd egy sírt ások,
  A búk és könnyhullatások
  Lesznek nekem a sírásók.

_Népdal._

  Ha meguntad rózsám
    Vélem életedet,
  Csináltass koporsót
    S temess el engemet.

_Népdal._

Az 1830-diki nevezetes tél után következett egy nevezetes nyár, minőt
kevesen értek meg életökben, és sokan kik megérték, utolsó nyarukat
érték meg benne. Ez volt a cholera esztendeje, a fekete esztendő, a
temető esztendeje.

Ma még kezünkbe szorítánk szeretteink kezét, ma még üdvet néztünk ki
egymás szemeiből, s holnap port hánytunk arczaikra és könyeket; ma
terveket faragtunk, holnap koporsót készítteténk; ma még ettünk ittunk
és holnap jól voltunk lakva, de örökre. Ma örültünk, másnap sírtunk,
harmadnap pedig minket sirattak.

Ez is csak eleinte volt így; később minden fonalak elszakadoztak, mik
embert emberhez és viszonyokhoz kötnek.

Férj nem fogta be haldokló neje szemeit, orvos nem adott segélyt és
vigasztaló szót a nyavalyásoknak, rokon nem kereste fel beteg rokonát,
koporsó nem készült az elhunytak számára, harangszó nem kisérte őket
örök fekhelyökre, nem gyászoló árvák és özvegyek; magában elszigetelve
élt, magában halt meg mindenki, mint gazdátlan vén ebek a sövény
melletti árkokban.

Félelem, süketvak félelem ült el minden szivet.

S maga a természet, mintha osztozott volna e közhaldoklásban, oly gyász
színűre vált.

A béla-borai lankaságot hat órányi távolban nem lakja élő teremtés;
vizeiben nem tükrözi magát a kék mennyboltozat, mert a lankaság vizei
kiszáradtak, s mert a mennyboltozat nem kék, hanem sárga.

Végtelen, horizontalan zöldessárga tengerében nem úszik egyetlen nyári
felhő sem, csak olykor vonulnak fekete foltok végig rajta, mikből
egyetlen esőcsepp sem hull. Fekete bogarak fellegei azok, miknek
milliárdjait szíja be minden lehellet.

Fojtó, tikkasztó meleg uralkodik itt, mintha be volna zárva az ég, s a
nap tányérjába be lehet nézni, mint a holdba.

Szellő nem fuval itt, hanem mellre ülő posvány lég csapódik forrón az
ember arczához.

A nádtenger, a gazdag vízi növények országa le van perzselve, a hattyúk
és vadludak falkái kipusztultak, egy békafi sem énekel, egy vízibika sem
zúg a kietlenben, csak a szikkadó dágvány pöffedik olykor, méreggőzt
fuvalva a halállal terhes levegőbe.

Mindenütt holt hallgatás, mindenütt a halál képe nagyszerű alakban,
mindenütt enyészet.

A sziget fái olyanok, mintha leégtek volna, mérges hernyók zsugorították
össze leveleiket.

Füveit tövig leette a repülő sáska, minden bokrot, minden növényt; egy
fűszál nem maradott. A réteket száradó békanyál és hinár lepi, a
dombokat sűrű pókhálók; a házikó falai szétnyiladoztak, tetejét
levetette az erős szél, s most moh és tövisek teremnek küszöbén,
egyetlen lakója egy vén tekenős béka.

Körül a nádtengert elvágta egy rémületes kőeső. Ezen év gazdag volt
minden csapások megtermésében.

* * *

Ezen napjaiban a közirtózatnak, midőn senki rokont és barátot nem
ismert, midőn testvér testvérét ápolni félt, nem feledkezett el
boldogtalan ellenségéről a csavargó és eljött azt meglátogatni.

Körüljárta a kietlen, letarolt szigetet, összekereste az enyészetnek
indult szobákat, hitta nevénél ellenségét, de az nem jelent meg; az
egész szigeten nem volt egy bokor, hova valaki elrejthesse magát.

Végre meggyőződék felőle, hogy Góliáth, használva a Tisza és a
posványság szokatlan kiapadását, s az országos zavart, megszökött, s e
részben teljesen megnyugodva, visszafelé vette útját, midőn egy völgyben
a leveletlen dudvák között egy gödörre akadt, mely gödörben feküdt halva
Góliáth Péter; térdei mellére voltak húzódva, két keze görcsösen szorult
hátraszegült fejéhez, arcza zöld penészszel volt behúzva, az egész test
behomokosodott, szája és szemei pedig borzasztóan nyitva maradtak.

E gödör mellett egy kisded halom volt felvetve, elébe egy faragatlan
kereszt letűzve, e kereszten Góliáth Péter kis gyermekének ruhácskái
függtek, az időktől szétrongyolva.

A csavargó szíve elszorult.

Egy kapát keresett, s a holtat vele bekapálta.

A ledőlt kapu egyik szegletkövét a sír fejéhez ásta és késsel rámetszé:

SIT TIBI TERRA LEVIS!

Azután levevé fövegét, kezeit összetette, s halkan egy Miatyánkot monda
el.

Azután fölemelé kezeit és monda: Bocsáss meg neki Isten, mint én is neki
megbocsátok!

* * *

Ez idő óta Bálnait nem hítták többé csavargónak. Apja és nagybátyja
vagyonait átvéve, egy tanyát építtetett magának oda, hová kedvese volt
temetve, s annak sírja körül virágos kertet, a sír fölébe üvegházat; a
legszebb virágok, mik ott nyiltak, kedvese sírhalmára voltak rakva.

Gyakorta meglátogatja testvérét, kit gróf Szilárdinénak hívnak, s kit
szeret és tisztel mindenki, a ki ismeri, legjobban férje, ki atyja
népének.

Tanyája szomszéd a vén Rónaiéval, ki egyre-másra őszül, de jó kedve és
istenbeni bizalma naponnan szaporodik.

Sokszor üldögélnek egy pohár bor mellett s régi időkről beszélgetnek.

Bókváryné asszonyság is igen megkegyesedett, mióta megvénült, egész
napjait kegyes könyvolvasással és pletykagyűjtéssel tölti, s igen
összehúzódva éldegél.

* * *

Az ifjabb Rónai pedig mind e mai napig készíti az örökké égő lámpát;
különben igen okos és becsületes ember.

* * *

Tekintetes Bálvándy táblabiró úr megszünt vendégeit itatni, azaz
meghalt; roppant epitaphium van felette, lesz baja vele a feltámadáskor,
míg fel tudja emelni.

Szeretném ide irni, a mi minden sírkövére fel van vésve, vers és próza,
megtelnék vele egy kötet, de nagyon siralmas; pedig én sem sírni, sem
ríkatni nem szeretek.

* * *

A cántus prézes úr jelenleg kosta Girgácziában.

Conventiója negyven bankóforint, hat köböl árpa és négy font szappan.

Feleséges ember és mód nélkül megkoppadt kaputban jár.

* * *

A Dömsödi Góliáth család magvaszakadtával vagyonai visszaszálltak a
királyi ügynökre.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ennek a jó városnak az a szép tulajdonsága van, hogy a két
széle mezőváros, a közepe falu.]

[Footnote 2: Mert a ki később szánt, a szomszédjáéból is elszánthat; a
ki korán kaszál, a szomszédjáéból is kaszálhat.]

[Footnote 3: Egy köztiszteletben álló hontársunk szavai szerint,
akkoriban rendkívüli parasztság symboluma volt a magyar beszéd; Pest
utczáin magyar hangot ugyancsak őrizkedett bárki is száján kiereszteni,
s ha volt néhány jobb érzésű, kinek szíve fájt a magyar szó után,
nagyobb részint szegény tanulók és versírók, azok a mostani Wurm-udvar
helyén volt nagy pocsétához gyülekeztek össze éjnek idején, hogy magukat
titokban magyarul kibeszélhessék.]

[Footnote 4: A Mars.]

[Footnote 5: Higyje, a kinek tetszik.]



TARTALOM.

  Népünnep  1
  A jó szomszédok  14
  Csodák  26
  Az apa sírja  33
  Két földesúr  45
  A szalmagunyhó  85
  Ifjabb Dömsödi Góliáth Péter  95
  A nagynéne és unokahuga  108
  A cantus præses  119
  A táblabiró  132
  A zivatar éje  141
  A koplaló  148
  Fekete ház  157
  Zöldhalom  167
  A csavargó  175
  A félelmes tanya  184
  Vértörvényszék  190
  A vén czigány  204
  A fukar végperczei  214
  A kegyes férfiu  219
  A boldog ember  224
  A mocsárok viránya  231
  Élő férj özvegye  242
  A törvények halottja  246
  Szegény biró be kár volt  254
  A sírásó  267


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


2 |betüi osvashatlanok |betüi olvashatlanok

18 |azczkép nyájasan |arczkép nyájasan

23 |«ki cselekedte ezt? |«ki cselekedte ezt?»

48 |szegény hetköznapi |szegény hétköznapi

54 |ment, kopogett |ment, kopogott

85 |égben végződík |égben végződik

92 |telt vonasok |telt vonások

105 |En ismerem |Én ismerem

165 |Nézzétek e csoporzatot |Nézzétek e csoportozatot

173 |nagy boszsúsan |nagy bosszúsan

207 |vert az abláktáblákhoz |vert az ablaktáblákhoz

210 |minden kínszevedései |minden kínszenvedései

241 |nyomorultabbb, mint |nyomorultabb, mint

261 |kedvenez nótáját |kedvencz nótáját

267 |En te reád |Én te reád]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Hétköznapok - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.