Title: Harminc novella
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Harminc novella" ***


available by the Google Books Library Project



HARMINC NOVELLA

*

IRTA

BIRÓ LAJOS

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1906.

Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.



Az ötödik szimfónia.

A férfi felment a szinpadra.

– Jössz? – kérdezte a lánytól.

– Mindjárt, – mondta a lány. – Csak a kerti jelenethez kell még
bemennem.

Később együtt mentek el vacsorázni.

– Akarsz pezsgőt? – kérdezte a férfi.

– Igen.

Másfél üveg pezsgőt ittak meg. A férfinak lobogott a szeme, a lánynak
ferdére siklott a kalapja. Lázasak voltak a jókedvtől, az élet örömétől,
az elszántságnak és a sikereknek a duhaj mámorától.

– Menjünk kávéházba?

– Nem, – válaszolt a lány egy mély pillantással.

Hazamentek a férfi lakására. Mikor a lépcsőn felfelé indultak, akkor
tört ki a férfiből az az egész öröme.

– Most, – mondta a hódítók gőgjével, – most megházasodom… Az apró
nyomoruságoknak vége. Lesz pénz. Igazgató leszek a bankban. Azután a
gyárban. Még husz más helyen. Százezreket kapok, megmarkolom őket és
milliókat fogok szerezni. Annyi pénzed lesz, amennyit akarsz… Akarsz
pénzt? Kapsz. Akkor élünk majd.

Hallgatott egy kicsit, felemelte az öklét.

– Aki utamban van, azon átmegyek. Legázolom. Ha párbaj kell, legyen
párbaj. Nem engedem, hogy felpiszkálják azt, ami elmult. Tőled kaptam
pénzt? Kinek mi köze hozzá?

A leány csodálkozva nézett rá.

– Te ezt nem érted, mondta a férfi. Tudod, vannak dolgok az ember
multjában, amiket nem jó ilyenkor emlegetni. De lesz rá gondom, hogy ne
is emlegessék őket. Ne gondolj velük. Rendben lesz minden. Most mennek a
dolgok. Annyi pénzt kapsz, amennyit akarsz.

Benn voltak a sötét lakásban. A lány megcsókolta a férfit, ledobta a
kalapját és toporzékolt jókedvében. Világosságot gyujtottak.

– Ohó, szólt a lány, mi az?

A férfi odanézett.

– Még nem láttad? Egy Beethoven-maszk. Drezdából hoztam.

… Beethoven halotti álarca volt: fehér gipszből, német izlés szerint
arany koszorúval. Sötét bársonnyal bevont deszkalapon feküdt, lezárt
szemmel, komor homlokkal, dacos állal és összezárt ajkai körül a
fájdalom kettős vonásával. Félelmes volt, komor és engesztelhetetlen.

A férfi átment a másik szobába. A lány ijedten nézte a halotti arcot az
aranykoszorúval, félelme ingadozott egy percig, azután könnyű kedvvel, a
fajtájának egész halottcsufoló szemérmetlenségével fogott egy piros
rózsát a virágai közül és odatette a komor homlok fölé. A rózsa befeküdt
az arany koszorú közepébe és az ives homlokot kiáltozta be a maga durva
pirosságával. A lány nevetett.

A férfi jött ki a másik szobából. Ledobta magát a diványra.

– Urak leszünk, – mondta.

A lány odament hozzá. Mellé simult.

– Elviszel Monte-Carloba? – kérdezte.

– El. Csak legyen meg az esküvő. Három hónapra rá már elszököm veled egy
hétre. Elviszlek. Minden meglesz, amit akarsz, kocsi, ruha, pénz… Most
mennek a dolgok.

Megcsókolták egymást. A lány csendesen ujjongott.

– Most minden megy, – mondta a férfi.

Tombolt a jókedvük, a szerelmeskedésük, a győzelmes galádságuk.
Ölelkeztek. A férfi azután hallgatott. Maga elé nézett a diadalmas
akarat gondolkozásával. A lány hozzáhajtotta a fejét. A férfi
megrándult:

– Mi az?

A rózsára mutatott, amelynek piros színfoltja ledérül kiabált le a
gipsz-homlok fehérségéről.

– Mi? – kérdezte a lány.

– A rózsa, – szólt megdöbbenve és hebegve a férfi.

A lány nevetett.

– Én tettem oda…

A férfi riadtan bámult a halotti arcra. A szigorú homlok mozdulatlan
volt, a szemhéjak is, az összezárt ajak is. De ebbe a halotti némaságba
a szemérmetlen rózsa valami rettentő és kínos diszharmoniát vitt bele és
az összezárt ajak fájdalmas ráncai még mélyebbre vésődtek általa. A
fejre felülről esett a világítás és a fehér arcon sötét árnyékok nyultak
lefelé.

A férfi nem tudta tőle elfordítani a szemét. Komor és felséges volt a
fej, de fenn a homlokán rikoltozott a rózsa. El kellene venni azt a
rózsát. De nem mert megmozdulni. Nézte a nagy halott megcsufolt fejét és
átdidergett rajta valami félelem.

Rettenetes az a rózsa. Rémületes az az arc… Most már meg is mozdult; a
fájdalom vonása megvonaglott és a homlok komorsága fenyegető lett. Él.

Beethoven… Megpróbálta elfordítani a fejét, a félhomályban keresett
mást, amit nézzen.

De ott volt a rózsa, a szemérmetlenség virága és színeskedett, mozgott,
kiabált, tombolt a meggyalázott homlokon. A homlok él.

Beethoven… Most már egészen élt. A mámoros férfi érezte, tudta, látta,
hogy egészen él. Ránézett és kábult agya egészen eltelt egy fenyegető
nagy erő félelmével.

A szeme előtt elhomályosult minden. A nagy sötétségből csak a fej
világított ki a rózsával homlokán. És ekkor egyszerre, váratlanul,
megdöbbentően, dübörgő hatalmassággal hangokat hallott.

Mi az? A lányhoz fordult, de az aludt. Aludt. Hogy lehet aludni ilyen
rettentő zajban?… A hangok áradtak, ütemesen robogtak, megdagadva
dübörögtek előre… Mi ez?

A férfi megrettenve könyökölt fel. Rettenetes. Mi ez? A hangok harsogva
nyomultak egymás nyomára… Nem lehet kétség benne. Csakugyan az. A
rettenetes szimfónia, az ötödik, a sors-szimfónia…

Ránézett a halotti arcra. A Beethoven-fej most már egészen élt, mozgott,
fenyegetett, sugárzott és világított. A szimfónia dübörögve rohant
előre. Hangjai kopogva, zengve, zúgva, ropogva, harsanva és dübörgve
követték egymást, óriási ütemes áradásokban, végtelen, félelmes, ringó
hullámokban. A hangok beárasztották a szobát, egyre dőltek, a falat
ostromolták és az ajtónak ütődtek neki. Mint a harang kongása úgy
követték egymást, a férfi agyvelején érezte az ütéseket és ha befogta a
fülét, megszázszorozódott az erejük. Nem lehetett menekülni előlük. Az
arc egyre fényesebb és egyre komorabb lett, fenyegető, mint egy isten és
mint egy isten, úgy kormányozta a hangoknak ezt a vízözönét. Rettentő.

A sors-szimfónia ez… A férfi didergett. Alázatosan, megdöbbenve és félve
húzódott össze. A lány aludt mellette.

Mit akar itt ez a lány? Milyen szemérmetlen, ledér és alávaló teremtés
ez? Milyen hitványak ők ketten, amint galád számítással tervezgetik a
jövőt: egy másik nő kifosztását, megcsalását. Milyen galádak és
alávalóak, amint az egész világot meg akarják csalni és ki akarják
fosztani.

De a sorsot nem lehet megcsalni… A férfi hallotta, amint a sorsot
jelentő hanghullámok fenyegetően, a bűn ismeretével és fenyegetésével
robognak előre. Fázott. Mi az ő öröme, mámora, boldogsága? Mi a biztos
alapja? Csak forduljon el tőle valaki, csak tudja meg valaki a galád
árulást, csak jöjjön valaki, aki a multat előkutatja és akit
elhallgattatni nem lehet… Vége mindennek. Reszketett.

A szimfónia még mindig áradt és dübörgött. Rettentő félelme ekkor
haragra vált a lány ellen, aki mellette feküdt. Ő a gyalázatos, a bűn
társa és a bűn szerzője. Dühödten rázta meg.

– Mi az? – kérdezte álmosan a lány.

A férfi ordított:

– Ki innen, kiáltotta rémülten és kétségbeesve, ki veled innen!

A lány védekezett.

– No, no, bolond vagy?

– Ki veled, ordította a férfi. Nem hallod?

A lány kétségbeesve védekezett. A férfi szorítása fájt és sajgott a
karján. Nem lehetett védekezni. Künn volt az éjszakában egyedül.

A férfi bezárta utána az ajtót. A dübörgő hangok még teljes erejükben
voltak. Alázatosan, összetörve, remegő félelemmel nézett a meggyalázott
halotti arcra. A hangok lassan, széles hullámzással, sírva apadtak, a
fehér arc az istenek győzelmes haragjával tekintett rá és a férfi
alázatosan, összetörve bukott le előtte a földre.



A kártya.

(Egy ujságiró naplójából.)

A szerkesztő behivott a szobájába és így szólt hozzám:

– Le kell menned a Torday Péter beszámolójára.

– Kérek költséget.

A szerkesztő kiállította az utalványt.

– Mikor utazzam?

– Még ma éjjel.

A kiadóhivatalban megkaptam a pénzt és hazamentem a lakásomra.
Becsomagoltam azt a ruhát, amire szükségem lehetett és kimentem a
vasuthoz. Kilenc órakor indult a vonat Erdély felé. Hajnaltájban értünk
a kis biharmegyei községhez. Az állomáson két úr várakozott.
Bemutatkoztak: a függetlenségi párt tagjai és a vendégeket fogadják. Én
is bemutatkoztam:

– Zsadányi Zoltán, a _Független Ország_ munkatársa.

Nagyon örültek. Kocsira ültünk. Elvittek egy csinos, emeletes uri
házhoz.

– Ez a Torday Péter kastélya. Uraságod az ő vendége. Szobája el van
készítve. Tessék lefeküdni, hogy reggel friss erőben nézhesse végig a
beszámolót.

Lefeküdtem. Budapest örökös zaja után alig tudtam aludni a nagy, falusi
csendességben. Mikor felébredtem, a téli nap már jó magasan állott. Az
udvart, az utcát hangos zsibongás töltötte be. A nép gyülekezett.

Gyorsan felöltöztem. A földszinti ebédlőben már nagy társaság volt
együtt: vidéki urak, a párt vezéremberei, köztük egy-két kékbe öltözött
parasztember. Torday nagy örömmel jött elém:

– Isten hozta, kedves barátom.

Sorba bemutatott a jelenlevőknek. Azután folytatták a beszélgetést,
szilvóriumot és apró pogácsákat fogyasztva.

A beszámoló olyan volt, mint minden beszámoló. Frázisok, viharos
éljenzés, végül bizalom és köszönet a szeretett képviselőnek.

A beszámoló után természetesen bankett következett, amely rettenetesen
unalmas volt. Itt azonban kellemes meglepetés ért. Találkoztam Taláry
Lajossal, ezzel a szeretetreméltó kalandorral, aki csodálatos módon
képviselői mandátumot, sőt tekintélyt és országos hirt szerzett magának,
pedig egy-két szerencsés párbajon kívül igazán nem produkált soha
semmit. Egy-két évvel ezelőtt mindennap találkoztam vele a vivóteremben;
akkor összebarátkoztunk.

Vele töltöttem az időt öt óráig, amikor a szerkesztőségnek részletes
tudósítást kellett telefonoznom a beszámolóról. Elmentem a
postahivatalba. Hamar összeköttetést kaptam a szerkesztőséggel és
lehadartam a tudósítást. Mikor a végére értem, Horvát, a sztenografusunk
így szólt:

– Várj csak egy percig. Távirat jött a címedre Miskolcról. Mit
csináljunk vele?

Miskolc! Az öcsém van ott, hadnagy a hatos huszároknál. Rögtön
válaszoltam:

– Bontsd fel kérlek a táviratot és olvasd fel.

Egy pillanatnyi hallgatás következett. Azután megszólalt újra a Horvát
hangja akadozva és zavartan:

_Zsadányi, Független Ország szerkesztősége Budapest. Ezred pénzéből
négyszáz forintot elköltöttem. Hazulról nem kérhetem. Ha huszonnégy óra
alatt nem küldöd, főbe lövöm magamat. Géza._

Horvát elhallgatott. Én ijedten bámultam a telefonra és nem tudtam
szólni. Végre megkérdeztem:

– Mikor jött ez a távirat?

– Ma reggel.

– Jó. Köszönöm. Szervusz.

Horvát hangja még egyszer megszólalt:

– Kérlek, talán szólnék a szerkesztőségben. Ha esetleg segíthetnénk
valamivel…

Egy pillanat alatt átvillant az agyamon: milyen megaláztatás: én, a
horkai Zsadányi Kálmán fia…!

Durván válaszoltam:

– Semmire sincs szükségem. Szervusz.

A kagylót letettem. Indultam kifelé a postahivatalból. Mire kiértem a
havas utcára, a rémület, amely a torkomat fojtogatta, elmult. Zavart
voltan, de inkább haragos, mint rémült.

Mit akar én tőlem az a kölyök? Miért fordul én hozzám, mikor tudja, hogy
fuldoklom az adósságokban?

Megnéztem, mennyi pénzem van. Összesen száz forint volt azzal együtt,
amit egy regényért kaptam a Magyar Családtól. És erre a pénzre már vár a
szabóm, a házigazdám… egy egész csomó dühös, rabló hitelező.

Honnan vegyek én négyszáz forintot? Mért nem fordul az a kölyök a
nagybátyánkhoz vagy valami uzsoráshoz vagy mit tudom én hová.

Eh, majd segít magán valahogy. Az apánk, miután háromszor kifizette az
adósságait, megmondta, hogy a havi pénzen kívül semmit sem ad neki. Ő
tehát nem ad. Az bizonyos. De majd segít magán valahogy. Mi közöm nekem
hozzá! Elég bajom van nekem a magam ügyeivel.

Csupa harag és keserűség volt a lelkem. Visszamentem a Torday-kastélyba
és szerettem volna felrugni mindenkit, aki elém került. Milyen ostoba
arcok, milyen bárgyú nevetések. Undorító volt az egész társaság.

Megkérdeztem, mikor utazhatom el.

– Reggel hét órakor; akkor megy Taláry Lajos is, a többiek is.

Ostobán ődöngtem egyik szobából a másikba. Este nagy vacsora volt. Most
már nők is voltak jelen, ami szinte elviselhetetlenné tette a
társaságot.

Nagynehezen véget ért a vacsora is. Beszöktem egy távoli szobába.
Lélektelenül, üres aggyal üldögéltem és szivaroztam. Eszembe jutott az
öcsém. Gyerekkorunkban beteges, gyenge, szőke fiu volt – én nagy, erős
kamasz – én voltam mindig a védelmezője. Talán mégis tennem kellett
volna valamit. Eh, a gyenge, szőke fiuból erős, hetyke huszártiszt lett.
Majd segít magán.

… A társaság rám talált. Innom kellett. Dühöngtem, de nem tudtam
szabadulni. Az idő mulott. Végre fásultan kocintgattam és hallgattam az
ostoba fecsegéseket.

Éjfél elmult. Egy óra tájban Taláry Lajos felkiáltott:

– Most már le se fekszünk a vonat indulásáig.

Nekem már mindegy volt. Később ezt mondta valaki:

– Töltsük ki az időt egy kis _ferblivel_.

Általános helyeslés. Nekem ez is mindegy volt már. Minden idegszálam
elzsibbadt. Ha azt mondták volna: ugorjunk le az emeletről, azt se
bántam volna.

Torday Péter szólt még:

– De kikötöm, hogy nem szabad nagyban játszani. Csak éppen időtöltésnek.

Már akkor az asztalon volt a kártya. Nem játszottam jogászkorom óta a
nemzeti játékot. De akkor a jogi fakultás büszkesége voltam.

A _vizi_-t valami Fischer nevű úr adta. A megyei urak – gyanús hangzású
neve ellenére – tegeződtek vele; ebből láttam, hogy sok pénzének kell
lennie. Később megtudtam, hogy van vagy hat milliója.

Kivette duzzadt tárcáját és maga elé tett egy tízforintost. Oh,
gondoltam, majd csak megmondja, mennyi a _vizi_. Elvégre ha időtöltésnek
játszunk, nem lehet több egy-két koronánál.

Megkezdődött a játék. Összesen vagy heten játszottunk. Egyszerre láttam,
hogy a _vizi_: az egész tíz forint. Szentséges Isten, hiszen ez
rablóhadjárat lesz. Előttem volt az asztalon a száz forintom: – ezt úgy
elfújja a kártyatorna, mint pelyhet a szél. Ha nincs szerencsém, két
perc alatt felkelhetek az asztaltól szégyenszemre, restelkedve. Szinte
megszédültem.

Megkezdődött a játék.

– Husz forinttal beljebb!

– Ez a kártya tíz forint!

– Tíz forint a vak!

– Megadom!

A harci jelszavak röpködtek a levegőben. Istenem, micsoda összegekben
megy ez a játék. Hisz ez rémületes. Kacagtam volna rajta, ha nézője
vagyok, de így –! Az én szegény száz forintom milyen szegény, milyen
silány, milyen törpe volt.

Rám került a sor. Eh, nem »tartok« semmit. Veszítek egy pár forintot, de
menekülök.

Megnéztem a kártyámat és a vér a fejembe tódult. _Ász_ volt minden
kártyám: ász, piros, zöld, gúnyos pofájú figurák. A fejemben lüktetett a
vér; eszeveszetten döngette a halántékomat.

Nem menekültem. Játszani kezdtem. Hívtak? Tartottam. Visszahívtam. A
szájam kiszáradt, a torkomat fojtogatta az izgatottság. A szemembe
egyszerre zavarosan csapódtak a színek. Csaknem belevakultam. Négy ász
volt a kezemben; a gyilkos játékban a legfőbb hatalom, a szörnyű, nagy
úr, amely legázol mindent.

Az asztal körül már csend volt. Mindenki feszülten figyelte a tusát.

Végül ketten küzdöttünk: Fischer, a milliomos, meg én. Ő kihúzta a
tárcáját, ezt a tárcaszörnyeteget, amelyből nagy bankók vöröslöttek ki.
Én idegesen szorongattam a négy kártyát és megforgattam szegény száz
forintomat.

A milliomos kivette a szivart a szájából és világa legtermészetesebb
hangján hívott egy irtózatos összeget. Nyilvánvaló volt, hogy meg akar
ijeszteni, »el akar kergetni«. Mert hiszen tudtam, hogy én vagyok az úr,
nálam van a legfőbb kártya-hatalmasság, nálam van a ferbli nagy mogulja:
a négy ász.

Szóval a milliomos _hívott_. Nyugalmat erőszakoltam magamra. Megadom.
Visszahívtam valami semmiséget. A milliomos megadta. Újra hívott; ismét
egy kis vagyont.

Minden szem rajtam égett. Úgy éreztem, hogy az emberek mind gúnyosan
mosolyognak az én száz forintomon. Mind tudják, hogy én voltaképen
csalok, – mert hiszen ha veszítenék, nem tudnék fizetni.

Összeszedtem az idegeimnek minden erejét. Nem birom tovább. Belenyultam
a zsebembe, kivettem a tárcámat – néhány névjegy volt benne – lecsaptam
az asztalra és ráütöttem:

– _Megadom. Mi van?_

… Ez végét veti a tusának. _Mi van:_ erre a szóra le kell ereszteni a
sisakrostélyokat.

A milliomos megmutatta a kártyáját. Valami semmiség volt. Én nyugodtan
terítettem ki a négy ászomat.

Az elszörnyedés moraja zúgott fel. A milliomos rögtön elém tolta a
vesztett összeget. A többiek is. Halommal állott előttem a bankó. Több
volt ezer forintnál. Ekkor hárman is rámtámadtak:

– Hiszen te nem tudsz játszani!

Megremegtem. Csak nem tudják ezek, hogy nincs több pénzem a száz
forintnál? Nem tudták.

– Miért kérdezted, hogy _mi van_? Hiszen a _hasába láttál_. Miért nem
folytattad a _veretést_?

Az ismert kártyás-kifejezések kedvesen csengtek a fülemben. Boldog
voltam. Most már nem kell megfutnom szégyenszemre: itt van a pénz, az
édes pénz, száz, ötszáz, ezerháromszáz forint.

… Tovább folyt a játék. Őrült szerencsém volt. Egy-két óra mulva
négyezer forint feküdt előttem.

Hajnali három óra volt. Ekkor eszembe jutott az öcsém. A szívemet
megrohanta a fájdalom. Szegény fiú, vajjon mit csinál most? Hátha
csakugyan nem tud magán segíteni?

Megborzongtam. Hogy előttem volt nagy halomban a gyalázatos pénz,
kínozni kezdett a lelkifurdalás. Tennem kellett volna valamit. Legalább
egy biztató táviratot kellett volna küldenem.

Mit csináljak most? Mit csináljak?… Egy pillanatra átfutott az elmémen:
ha most el tudnék menni, menekülni, szökni, akkor segíthetnék még.
Rohannék a távíróhivatalba, vagy különvonatot fűttetnék; vagy mit tudom
én, mit csinálnék. Csak menekülni tudnék valahogyan.

Hátha rosszullétet tettetnék? Ha lefordulnék ájultan a székről?
Elkínzott elmém belekapaszkodott ebbe a gondolatba. Megpróbáltam
bevezetni a dolgot. Végigsimogattam a homlokomat:

– Istenem, milyen fejgörcsöm van!

Taláry Lajos végignézett rajtam. Be volt csipve és veszített. Tudtam,
hogy ilyenkor kiméletlen és durva. Élesen nézett: szinte belémfuródtak a
szemei. Kihívóan mondta:

– Aki nyer, annak nem fájhat a feje!

Minden más körülmények között a szeme közé vágtam volna a kártyát. De
most éreztem, hogy nagyon is igaza van a gyanúsításban, amely a
szavaiból kisziporkázott. Vállat vontam hát. Taláry békülékenyen mondta:

– A vonat indulásáig játszunk.

Nekem már mindegy volt. Játszottam tovább. Az éjszaka haladt előre; a
szemek álmosan és kidagadva nézték a kártya forgását; a játék veszett
tusában folyt tovább. A testemnek és a lelkemnek minden erejét meg
kellett feszítenem, hogy győzzem ezt az ocsmány küzdelmet. Most már
csakugyan fejgörcsöm volt: tépő, szaggató, hasogató fájdalom nyilalt át
a fejemen. Mintha foszlányokra hasadt volna az agyvelőm. A szememet vér
borította el. A torkom – hiába ittam jeges pezsgőt – égően száraz volt.

Négy óra. Öt óra. Már nem is játszottam öntudatosan. Nyultam a
kártyáért, adtam, hívtam, visszahívtam: lélektelenül, gépiesen. A hangom
is – úgy tetszett – idegen ember hangja.

Végre jött a reggel. Ködös, szomorú téli reggel.

– Hat óra elmult, – szólt Torday – ha nem akartok elkésni, indulnotok
kell.

A játéknak vége volt. A milliomos nyugodtan kelt fel, Taláry Lajos
káromkodott, én remegő kézzel szedtem össze a bankókat, amelyek előttem
voltak. Felálltam. Reszketett a lábam. Testem az izzadtság vizében
úszott. A csontjaim mintha össze lettek volna zúzva.

Kocsira ültünk és kihajtattunk a vasutra. Dideregtem a hideg levegőben.
Az állomáson siettem be a postahivatalba és megkérdeztem, adhatok-e fel
táviratban pénzt.

– Még nem – volt a válasz. – Majd kilenc óra tájban, ha Szolnokra ér a
vonat, tessék kiszállni. Ott már felveszik.

A vonat elindult. Próbáltam aludni, de nem tudtam. Láz kínzott. Vacagott
a fogam; forró és hideg verejték ütött ki a homlokomon.

Szolnokon kiszálltam. Megnéztem, mennyi pénzt nyertem. Összesen
kétezernyolcszáz forint volt. Olyan betegnek éreztem magamat, hogy
örülni sem tudtam neki. Feladtam az öcsém címére a négyszáz forintot.
Most kilenc óra van, tizenegyre megkapja, addig csak nem csinál valami
bolondot.

Dideregve mentem vissza a kocsiba és lefeküdtem. Betegen érkeztem
Budapestre. Dél volt. Hazahajtattam a lakásomra és lefeküdtem. Halálosan
mély álomban feküdtem este nyolc óráig.

Felkeltem. A csontjaim még mindig reszkettek. A homlokomon láz égett.

Bementem a szerkesztőségbe. Nem volt benn senki. Turkáltam a
papirhalmazban: a kőnyomatosok között. A táviratokban egyszerre ez a szó
üti meg a szememet: Miskolc.

Dermedten olvastam:

_Miskolc. Tragikus öngyilkosság történt itt ma. Zsadányi Géza, a hatodik
huszárezred hadnagya…_

… Ájultan estem össze. A fejem belevágódott egy asztalba. És három hétig
feküdtem akkor élet és halál között a leggyilkosabb tifuszos lázban.



Két párbaj.

(Egy ujságiró naplójából.)

Az öreg Harmos dörmögve szidott:

– Mit művel, Zsadányi, mit művel. Ezt a szennyes nyomtatványt csak azért
veszem a kezembe, hogy a maga züllésének a dokumentumait lássam.

Ránéztem.

– Igen, – folytatta hevesen – a züllésének a dokumentumait. Azt hiszi,
nem züllés az, ha valaki, aki különb dolgokra van hivatva, minden nap
kitapossa egy embernek a belét. Ezért iró maga? Magának már nem izlik a
fekete kávéja, ha ritkított garmond sorokban le nem gazemberezett
valakit, csak azért, mert más véleménye van a miniszterelnökről, mint
magának. Csupa olyan embert, akikkel még nem régen egy párton volt.
Borzasztó, mit műveltet magával az a Gyáni, aki más országban lapkihordó
se lehetne, nem szerkesztő.

Az asztal körül mindenki hallgatott. Forgács egyszerre pislogni kezdett.
Ez most mindjárt mond valami komiszságot. Megszólalt.

– Apám – mondta Harmosnak melegen – ne bántsa Zsadányit. Tudja ő, mit
csinál.

Harmos hevesen akart válaszolni, de Forgács folytatta:

– Tudja ő jól, mit csinál. Kiválogatja az embereit. Taláry Lajosnak még
egyszer sem taposta ki a belét.

Tudtam. Ha ez az ember megszólal, komiszságot mond. Egy pillanatig
haboztam, pofonüssem-e. Azután vállat vontam. A társaság másról kezdett
beszélni.

… A szerkesztőségben eszembe jutott a kávéházi beszélgetés.

– Van valamid? – kérdezte Gyáni.

– Taláry Lajosról akarok egy dalt írni.

– Vigyázz. Harapós.

Ujra éreztem a megaláztatás dühét, és szó nélkül leültem írni. Eleinte
nehezen ment. Kínlódtam. De a szavak keményen sorakoztak egymás mellé.
Elfogott a művészi munka láza. Mit nekem az a Taláry! Ki az a Taláry! A
sorok ugy csattantak, mint a korbácsütés. Mikor a cikket elolvastam, meg
voltam vele elégedve.

… Másnap Torday jött be a szerkesztőségbe egy másik képviselővel. Taláry
nevében kértek elégtételt.

– Majd megnevezem a megbizottaimat, – mondtam nekik.

Bementem Gyánihoz.

– Vállald el, kérlek, az ügyemet. Vedd magad mellé, akit akarsz és
intézd a dolgot úgy, ahogy akarod. Csak egyet kérek: pisztolyt ne.
Kardra akárhogyan.

Másnap kissé zavartan jött Gyáni a szerkesztőségbe:

– Öregem, bocsáss meg, lehetetlen volt pisztoly nélkül megcsinálni.
Mindenképpen ragaszkodtak hozzá. Sértett fél… a sértés súlyos volt…
szinte gyáváknak látszottunk. Nagynehezen kiegyeztünk egyszeri
golyóváltásban: – ha sebesülés nincs, utána kard.

– Mik a feltételek?

– Közönséges pisztolyok; huszonöt lépés; öt lépés avance; tiz másodperc.
A kard: közönséges. Bandázs nélkül. Harcképtelenség.

… A fedett lovaglóiskola homokján Torday lassan mérte ki a huszonöt
lépést. Felállítottak. A szokott ostobaságok után elhangzott a
vezényszó:

– Vigyázz. Kész. Tűz.

Ránéztem Taláryra. A szeme fellobbant és sietve tette meg öt lépését. A
torkom összeszorult. Ismertem a Taláry lövéseit. De a szégyenkezésnek
rettenetes hatalma megmozdított. Nem szabad gyávának látszanom. Éreztem,
hogy reszket a lábam és sietve gázoltam előre, hogy meg ne lássák.
Elértem a barrière-ig.

A fülembe óriási távolságból verődött a másodpercek lassú számolása:

– Egy… kettő… három…

Taláry csendesen emelte fel a pisztolyát. A fejemet süketítő zúgás
töltötte el. Igyekeztem bátran belenézni a csőbe. Egyenesen beleláttam,
de a szemem mintha ki akart volna pattanni. Nem láttam mást, mint a
fekete csövet. A torkom körül fojtóvá lett a szorítás.

– … Négy… öt… hat…

A tüzet láttam és ugyanabban a pillanatban egy rettentő csattanás rázta
meg a fejemet. A jobb fülemen a dördülő hang repesztve csapott be és úgy
éreztem, hogy széthasítja az agyvelőmet. A fájdalommal egy pillanatban
átjárt az öröm is. A golyó a jobb fülem mellett ment el; a pisztoly
balra, felfelé hord: ennek köszönhetem az életemet. Az agyvelőm sajgott,
de a szivem felszabadulva dobbant egyet.

– … Hét… nyolc… kilenc…

Felkaptam a pisztolyomat és kilőttem. A markomon nagyot taszított a
fegyver. Taláry pedig arccal végigesett a homokon.

Bámulva néztem feléje. Csak nem találtam? Mind odarohantak hozzá. Gyáni
azután felém jött.

– A mellébe ment a golyó. Te menj most innen.

Elmentem. Kábult volt a fejem. Mi történt? A pisztolyomat vakon lőttem
ki. Agyonlőttem egy embert?

Vizsgáltam a lelkiismeretemet. Mit vétett nekem ez a Taláry? Én
bántottam. A lelkiismeret fájdalmát azonban nem éreztem. De újra éreztem
a lelkem dühöngő keserűségét, a hónapok óta kínzó alaktalan, vad
bánatot, amely marja a lelkemet és amelyért marnom kell másokat, amióta
én miattam lett öngyilkos az öcsém. Megmérgezett, vonagló, kínba
facsarodott lelkem áldozatokat kíván. Lehet-e másképpen csillapítani az
embernek a maga fájdalmát, mint hogy másoknak fájdalmat okoz?… Ah, hadd
fájjon nekik is ez a nagy bánat.

… Beültem egy kávéházba és egyik szivart a másik után szíttam el. Lélek
nélkül bámultam ki az utcára. A gyalogjárón egyszerre megáll valaki és
érzem, hogy egy szempár pihen rajtam. Odanézek. Oh, ez a becsületes,
meleg, szép szempár. Felugrottam. Bejött. Megölelt. Dédelgetett.

– Fiam, kedves, jó fiam, de rég nem láttalak. Sápadt vagy. Betegnek
látszol.

Kifakadtam:

– János bátyám, de rút az élet.

– Hát hagyd itt ezt a várost. Ez tett beteggé. Gyere el hozzánk. A nénéd
sírni fog az örömtől.

… Elmenjek? Igaz. El kell mennem. A csiki hegyek közé, öt órányira az
utolsó vasuti állomástól.

– János bátyám, mikor utazik?

– Két óra mulva. Csak téged akartalak megkeresni. A lakásodon voltam.

– Menjünk.

Két óra mulva vonaton ültünk. Reggelre kocsin. Kora délelőtt ott voltunk
a szép, nagy, kedves falusi házban. A nagynéném csakugyan elsírta magát,
mikor meglátott. A szivemet kimondhatatlan bánat öntötte el.

… Két hete voltam már ott, vidám, jó, egészséges emberek között. Kezdtem
gyógyulni. A szivemet nem szorongatta úgy az a nagy bánat.

A bátyám hazajött egy napon:

– Holnap medvére megyünk, mondta. Bevette magát a Bikkesbe egy, és
felette garázdálkodik. Holnap kihajtjuk.

– Megyek én is, mondtam neki.

Kicsit ellenkezett, azután ráhagyta: hát gyere te is.

Másnap elindultunk. Vagy tizen voltunk; három hallgatag paraszt is.
Szép, erős, biztos golyós fegyvert adtak a kezembe. A hajtók elmentek és
mi szétoszlottunk az erdő hosszú szegélyén. Magamra hagytak. Láttam,
hogy veszélytelen helyet kerestek ki a számomra: erre a hosszú tisztás
felé, a nagy szakadékon át nem jön a medve. Ez se baj. Leültem és
belenéztem az erdőbe. Csend volt, de az erdő élt és hangja betöltötte a
csendet. Zajok hallatszottak. Levelek suttogása, halk kopácsolás. Ágak
is reccsentek valahol. Némán és elfogódva bámultam bele a rengetegbe és
a bánatom egyszerre égetővé vált a magánosságban. Oktalan kínok rohanták
meg a szivemet. A régi fájdalom mind feltámadt és úgy fájt, úgy fájt a
lelkem, hogy szinte beleordítottam a csendes erdőbe. Ez a fájdalom oly
eleven volt, olyan meglevő, élő és pozitiv valami, hogy szinte félni
kezdtem. Mi lesz velem? Mi lesz velem? Az erdő susogott, hangos lett,
harsogva zúgott. Egyedül vagyok. Mi lesz, istenem, mi lesz? De a hangok
zűrzavarát egy tiszta zaj törte meg. Ágak reccsenése hallatszott és
benn, a fák között, a zöldesbarna homályban egy gyorsan mozgó, nagy test
jelent meg.

A medve. Erre jönne? A nagy tisztás felé? Amarra vannak az erdők.

A barna test megnőtt. Milyen gyorsan vágtat. Egyenesen felém. Egy perc
és itt lesz. Kínzó rémület dermesztett meg. Csak most hallottam a
távolból a hajtók lármáját és csak azt éreztem, hogy most még
menekülhetek. De nem tudtam megmozdulni. Felállottam és a lábam ólmos
volt. A medve csörtetve vágott át egy pár bokron. Már tisztán láttam. Ki
nem tér, egyenesen rám jön.

Ekkor ujra forró áramlással futott át rajtam a düh. Hát te mit akarsz
tőlem? Te is nekem jössz? Az villant át dölyfös haraggal az agyamon,
hogy a Taláry Lajos pisztolyával néztem én szembe, és dühödten kaptam
fel a puskámat. Te oktalan dög, te akarsz engem bántani!?

A vágtatása kissé meglassubbodott. Hat lépésre volt tőlem. Két lábra
állott. Iszonyatos nagynak tetszett így. De én a Taláry Lajos
pisztolyával állottam szemben. Egyszerre hideg nyugalmat éreztem.
Céloztam… Szinte a puskámat érte már. Lőttem. A dörrenés elkábított.
Összekavarodott előttem az erdő, a nagy állat. A zűrzavart egy óriási
zuhanás követte. A medve egész nagy testével súlyosan zuhanva vágódott
le a földre. A feje a lábam előtt volt; óriás teste végignyúlt a földön.
Zavartan néztem. Nem mozdult. Vége volt. Fejét fúrta át a golyó.

Most újra hallottam az erdő hangjait. Belenéztem a zöld homályba és
azután rátekintettem az állatra. Óriási fenevad, félelmes, nagy, erős,
csodaszép bestia. Oly szép volt ott a földön, oly igen éreztem, hogy egy
szép, nagy, erős és felséges életet oltottam ki, hogy a részvét
beférkőzött – hosszú hónapok óta először – a szívembe. A magam életének
az örömét is éreztem végre és a megölt csodaszép, barna óriást hosszan
nézve könnyek gyültek a szemembe és lassan, lágyan, gyermekmódra sírni
kezdtem.



Signor Sabbatto.

Egy okos, szép leány beszélte el nekem ezt a történetet.

… Az olasz tengerpartot jártuk Ancona és Rimini között. A tavasz vége
felé járt, a nyárba hajolt már. A tenger csupa mámoros tündöklés volt és
az ország csupa szerelmes csoda. Ketten voltunk az apámmal, és abban
versenyeztünk, ki szívja tele jobban a szemét színnel, fénnyel,
ragyogással, és ki szívja tele jobban a szívét ennek a boldog országnak
a gyönyörű mámorával.

Pesarroban voltunk előbb, onnan Fannoba mentünk. Harmatos, illatos,
fénytől részeg reggel volt. A kis olasz város régi házaiban lustán
indult meg az élet. Néztük ezeket a házakat: a renaissance-nak a kis
remeke egyik-másik. A függönyök néhol le voltak eresztve; – lusta
nyaralók laknak már itt.

Kerestük a templomot és nem találtuk. A Baedeker nem volt elég világos,
kerestünk hát valakit, akitől útbaigazítást kérjünk. Vidéki
parasztasszonyok mentek el előttünk, azután egy-két apró gyerek. Ezekkel
felesleges volt szóba is állni.

– Nézd, mondta ekkor az apám, megkérdezzük azt az urat.

Egy barna kis ház kapujában állott az, akit meg akart kérdezni. Egy
sötét arcú fiatal ember a husz és huszonöt év között. Csinosan volt
öltözve. De csak a szeme volt érdekes: egy nagy, mély, világító szem,
amelynek az élénksége, a gyors mozgása, a hirtelen fellobbanása azt a
hatást tette, mintha külön életet élne. – Az apám odament hozzá és
megemelte a kalapját:

– Signor, kérem, mondja meg nekünk, merre jutunk a templomhoz.

A fiatal embernek fellobbant a szeme, élet futott át egész mozdulatlan
arcán, egyszerre megelevenedett az egész ember. Készséggel, udvariasan,
tüzesen kezdett magyarázni:

– Az utcán egyenesen felfelé kell menni, a harmadik mellékutcánál jobbra
fordulni…

Megakadt.

– Különben, mondta, szívesen megmutatom az utat.

Be sem várta a választ, már elindult. Mi utána mentünk. Az úton is
folyton beszélt, kedves olasz hadarással, magyarázott, fecsegett,
udvariaskodott. Mulattunk rajta és kedvesnek találtuk. A magyarázatai
rövid idő mulva csak nekem szóltak. Asszonynak nézett és újra meg újra
felhangzott a megszólítása:

– Signora… signora…

Az apám kijavította:

– Signorina.

Nem asszony: – kisasszony. Magyarázatul hozzátette:

– Mia figlia… a leányom…

A kis olasz ragyogó arccal köszönte meg a felvilágosítást. Az öröm és a
buzgóság szinte tüzelt az arcán, ragyogott, fényeskedett. Most még
udvariasabb és még szolgálatkészebb lett:

– Signorina… signorina…

Odaértünk a templomhoz. Megköszöntük a kalauzolást és el akartunk
búcsúzni. A barátunk azonban nem távozott:

– Megmutatom a templomot.

Egymásra néztünk az apámmal. Ő vállat vont. Olaszországban bizony
akadnak ilyen barátai az embernek – utólag azután prezentálják a
számlát. Hát prezentálja a számlát…

Egyelőre nagyon kellemes volt a kalauzolása. Mindent tudott, mindenhol
járatos volt; a templom történetéről pompás előadást tartott és a
szemtelen fiakkeressel kitünően alkudott. A délelőtt nagyszerűen telt
el. Délben ő vezetett bennünket egy vendéglőbe, a legjobba, a
legkitünőbbe. Ekkor újra búcsúzni akartunk tőle. Hiszen bizonyosan haza
akar menni. Kissé zavartan tekintett rám.

– Signorina, ha megengedi, én is itt ebédelek.

Ránéztem az apámra, ő nevetve intett igent és én is azt válaszoltam:

– Nagyon örülök.

Csakugyan együtt ebédeltünk. A kis olasznak nagy hasznát vettük. Itt is
pompásan értett mindent: a tengeri halakat, a sültet. Mindent értett.

Ebéd közben az apám azt mondta magyarul:

– Te, ez az ember szerelmes beléd.

Nevettem. Azután ránéztem az olaszunkra és nem nevettem többé. Észre sem
vettem előbb, hogy alig eszik. Rólunk gondoskodott mindig és ő maga alig
nyúlt valamihez. A szeme lángolva lobogott, az arcán a hűségnek, az
odaadásnak olyan kifejezése volt, amilyent csak kutyákon láttam még.
Engem nézett egyre… Szerelmes volt csakugyan, olasz módra, fellobbanva,
hirtelen lángolással szerelmes. Egy kicsit elpirultam. Nem könnyen jövök
zavarba, de ez a három órás olasz szerelem megzavart. Az apám látta és
hogy a két nagy szem forró könyörgésétől megmentsen, beszélgetni kezdett
a barátunkkal.

Megtudtuk, hogy Sabbattonak híjják. Eddig azt sem tudtuk, mi a neve.
Megtudtuk, hogy Genuában él és pár napra hazajött a szüleihez.
Foglalkozására nézve pedig szabó… Szabósegéd.

A zavarom ekkorra elmult. A beszélgetés azután teljesen visszaadta a
nyugalmamat. Nagyon kedves fiú ez a kis szabó, de a szerelme igazán nem
fog megzavarni. Ő visszamegy Genuába szabni, én hazamegyek Budapestre.
Végre is a szabók közül nem kerülnek ki a Lancelot-k.

Signor Sabbatto délután is velünk volt. Izgett, mozgott, fáradozott,
fecsegett, magyarázott. Megmutatta a vidéket, olcsón vásárolt velünk
néhány apróságot, egy-két kedves régiséget. Megbecsülhetetlen volt a
lovagias, gavalléros, finom kis olasz, kedves lovagom, szerelmes
szabósegédem.

Délután készültünk vissza Anconába. Signor Sabbatto mgkérdezte, meddig
maradunk ott.

– Egy-két hétig.

Felvillant a szeme.

– Egy-két hétig? – ismételte örömmel.

Azután elgondolkozott és nagyon elgondolkozva mondta újra:

– Egy-két hétig…

Csakugyan: megindítóan szerelmes volt ez a kedves, naiv olasz
szabólegény.

Kimentünk a vasúthoz. Vagy tíz percünk volt még. Signor Sabbatto ekkor
eltünt egy percre.

– Mit gondolsz, – mondta az apám, adjak én pénzt ennek?

– Nem tudom, igazán nem tudom.

Az apám gondolkozott és azután így szólt:

– Adok. Végre is szabólegény. Nekünk áldozta az egész napját. A
kedvünkért nem ebédelt otthon. Az ilyesmit Olaszországban nem teszik
ingyen az emberek.

… A vonat a sineken állott már. Ekkor előkerült signor Sabbatto.
Szaladt. Virágok voltak a kezében, egy marék ragyogó rózsa. Az arca
lángolt a boldogságtól és a szerelmes alázattól, amikor átadta. Oh, ez a
kedves, szerelmes, olasz szabólegény…

– Partenza, – kiáltott a kalauz.

Be kellett szállni. Kezet nyújtottam signor Sabbattonak. Tüzelt az arca.
Azután a lépcső felé fordultam. Ott hátranéztem.

Az apám kezet fogott vele, valami köszönést mormogott, azután a másik
kezével egy tíz lírást akart a kezébe nyomni.

Ami ekkor történt, az rettenetes volt. Signor Sabbatto észrevette a
pénzt. Lángoló szemére egyszerre valami fátyol ereszkedett. Arcából
eltünt a vér és sötét bőre szürke lett, mint a por. A száját kinyitotta
és nem tudott szólni. Az arcára valami elfacsarodott keserűség vonult
fel, valami síró, torz bánat. Remegett az egész testében; reszketett.
Rám tévedt a szeme; olyan volt ez az elborult, fátyolos szem, mint egy
ájult emberé. Felemelte a karját és szótlanul rázta.

– Partenza, – kiáltotta újra a kalauz.

Az apám szégyenkezve húzta vissza a pénzt. Felugrott. A vonat megindult.
Rettenetes volt. Signor Sabbatto ott állott a vonat előtt és
kétségbeesve bámult utánunk. A vonat egyre gyorsabban ment. Régen
elhagytuk a pályaudvart. Összegubbaszkodva ültem. Valami fázás
borzongatott és valami remegés rázott. Facsaró fájdalmat éreztem a
szívemben és nagyon sokáig sírtam befelé.



Csókok koldusai.

Kávéház előtt, karosszékben ülve két barát beszélget. Az egyik magas,
karcsu, szőke, ragyogóan fiatal és ragyogóan szép, az életnek egy ifjú
királya. A másik barna, nyurga, fakó, fanyar. Halkan és lassan
beszélnek, előttük lármásan zajlik, fényeskedik és dübörög a nagyváros
meleg nyári estéje.

_A szőke:_ (Türelmetlenül.) Az is nevetséges, hogy engem Jánosnak
hívnak. Az is nevetséges, hogy most élek. Nevetséges, hogy ilyen
formátlan rongyokban járok. Ötszáz éve, vagy kétezer éve kellett volna
élnem. Francia apródnak, vagy római arisztokratának kellett volna
lennem, Raoulnak vagy Luciusnak…

_A barna:_ (Az okosság nyugalmával mosolyog.)

_A szőke:_ (Megrezzen. Kiegyenesedik. A szeme felvillan és kigyulva
tapad egy közeledő nőre. A nő sovány, szegényes, formátlan.)

_A barna:_ (Bámulva nézi a nőt és a barátját.)

_A szőke:_ (Egy lesben álló tigris figyelmével kiséri a nőt, amíg csak
el nem tünik a tömegben. Azután lustán visszadől a karosszékbe.)

_A barna:_ Mi az ördögöt néztél _úgy_ azon a nőn? Ismered?

_A szőke:_ Nem.

_A barna:_ Miért kezdtél hát vele?

_A szőke:_ Azt akartam: higyje, hogy elkápráztatott.

_A barna:_ Mit akartál?

_A szőke:_ Azt akartam: higyje, hogy tetszik nekem. Hogy el vagyok
ragadtatva tőle. Hogy utána fogok menni és megtámadom, megrohanom,
ostromlom.

_A barna:_ De miért?

_A szőke:_ Még messze volt, amikor egy pillantása rám esett. Láttam,
hogy szegény, szánalmas, keserű, fanyar. Egy mámortalan nő. Most látta,
hogyan pattantam fel, hogyan bámultam rá. Akármelyik nő meg lehetett
volna elégedve vele. Ő mámoros lett tőle. Mámorossá kellett lennie. Az
öröm látogatást tett a szívében és otthagyta az édességét. Most büszke.
Ő is tetszik valakinek. Ő is bolonddá tett valakit. Ő is
visszautasíthatott volna valakit. Hazamegy és az életet szebbnek találja
mint azelőtt.

_A barna:_ Ostobaság.

_A szőke:_ Nem ostobaság. Jót tettem vele.

_A barna:_ Hátha rosszat tettél vele? Hátha most gyülöli a kopott
ruháját, utálja a szegényes lakását.

_A szőke:_ Azt eddig is gyülölte, eddig is utálta. Különben se olyan
fontos a nőnél a lakás és a ruha, mint ahogy ti képzelitek. Hiszen csak
eszköz rá, hogy tessék. Az a ruha és az a lakás a kedves neki, a melyben
tetszik.

_A barna:_ (Bosszusan.) Végre is, nem a tetszés a legnagyobb dolog az
életben.

_A szőke:_ A nőnél az. A nő szerelmi lény, aki mindent a szerelmen át
néz. Nem is tud másképpen látni. Semmit. Soha.

_A barna:_ Őrjöngő gőg kell hozzá, hogy valaki gondolkozó lények
millióiról így beszéljen.

_A szőke:_ Nem. Ismerni kell őket.

_A barna:_ Nem lehet ismerni _őket_. Mindegyik más, amint minden férfi
más.

_A szőke:_ Nem. _Ők_ mind egyformák.

_A barna:_ És te ismered őket?

_A szőke:_ Igen.

_A barna:_ (Gúnyosan.) Te vagy a szívek ifjú királya.

_A szőke:_ (Nem veszi észre a gúnyt. Komolyan.) Olyasmi.

_A barna:_ (Reszket a felháborodástól.) Nevetséges.

_A szőke:_ Ezt kell megértened: egy szerelmes férfi számára a maga
asszonyán kivül él még minden asszony a világon. Egy szerelmes nő
számára nem él több férfi azon az egyen kívül. Egy szerelmes nő számára
nevetséges minden férfi-vágy azon az egyen kívül. Egy szerelmes nőnél
nincs mit keresniök a királyoknak sem. De az érintetlen női szívek –
azok mind a szívek királyai számára vannak nyitva. Csak jönni kell. Csak
meg kell érkezni.

_A barna:_ És te királya vagy a szíveknek.

_A szőke:_ Igen. Kétféle férfi van a világon. A szíveknek királyai: ez
az egyik csapat, az öntudatlan hódítók, a győzedelmesek. A szerelem
koldusai, a csókok éhezői: ez a másik.

_A barna:_ (Támadóan.) Az a győzelmes szerelem értéktelen minden nőnek.
Semmi. Rongy.

_A szőke:_ Ne hidd. Az ember nem monogám állat.

_A barna:_ De kell hűség. Kell állhatatosság. Kell bizás.

_A szőke:_ Nem. A szerelemben nem az a fontos, hogy megbizható
házastársat szerezzen, hanem az, hogy mámort adjon. A mámor legyen
mámor, részegítő, szikrázó, vakító.

_A barna:_ De azután?

_A szőke:_ Azután semmi. Ez elég.

_A barna:_ A győzelmes szerelem azután tovább vonul.

_A szőke:_ Igen.

_A barna:_ És a nő?

_A szőke:_ Él egy hasonlíthatatlan mámornak az emlékéből. Egy olyan
mámornak az emlékéből, amelyet soha senki más nem juttathatott volna
neki.

_A barna:_ Képtelenség az életet így berendezni.

_A szőke:_ Az életet a koldusok önzése rendezte be. Én nem vagyok
monogám állat.

_A barna:_ Ha nő volnék gyülölnélek, utálnálak.

_A szőke:_ Néhányan gyülölnek.

_A barna:_ Látod.

_A szőke:_ Igazságtalanok. Ha gondolkoznának, hálásaknak kellene lenniök
irántam.

_A barna:_ Miért?

_A szőke:_ Mert mámort juttattam nekik, szerelmet, boldogságot.

_A barna:_ Ugyanazt kaptad.

_A szőke:_ Néha igen. Néha nem.

_A barna:_ Akkor miért szeretted őket?

_A szőke:_ Miért? Jóságból. Szánalomból.

_A barna:_ Szánalomból? Nevetséges.

_A szőke:_ Nem nevetséges. Ismered Ilkát?

_A barna:_ A szomorú kis szőke lányt?

_A szőke:_ Igen. A házmester lányát.

_A barna:_ Ismerem.

_A szőke:_ Látod, az a lány szeretett engem. Mikor két héttel az
elköltözésem előtt megtudta, hogy eljövök, elfehéredett, majdnem
elájult. Sáppadtan járt-kelt. Amikor találkoztunk, könny futotta el a
szemét.

_A barna:_ (Nyugtalanul.) És?

_A szőke:_ Elcsábítottam.

_A barna:_ (Felugrik. Dadog.) El…

_A szőke:_ Elcsábítottam. Szánalomból.

_A barna:_ (Hörög a felháborodástól.) Elcsábítottad. Azt a szomorú, szép
lányt. Gazság.

_A szőke:_ Nem. Boldogtalan lett volna, ha egyszerűen otthagyom. A
szerető hűtlensége nem olyan fájdalmas, mint ha az, akit imádunk, nem
tőrödik velünk. A hűtlenség, az már valami a szerelemből, ahhoz szerelem
kell. De szerelem nélkül elepedni, az a borzasztó. Meg kellett tennem.
Irgalomból. Könyörületből.

A barnának ökölbe szorul a keze és egy pillanatig habozik, ne vágjon-e
ököllel a szőke arcába. Azután reszketve leül. Érzi, hogy a másiknak
nincs igaza, hogy gaz és alávaló, de érzi, hogy ő is a szerelem éhezői,
a csókok koldusai közül való és hogy a természet ostoba, nagy
igazságtalansága fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy a maga
igazságait összemérje a másikéval. A torkát fojtogatja a keserűség, a
szeme megnedvesedik és hallgatva bámul ki a zajos, meleg éjszakába.



Úr.

Horth idegesen rántotta ki az óráját, megnézte, felugrott és bosszusan
kiáltotta:

– Ipari kihágás miatt elitélem kétszáz korona birságra.

A sápadt, kis szabó összegörnyedt és jajgatva mondta:

– Szolgabiró úr! Méltóságos úr, szolgabiró úr…

Horth dühösen kergette:

– Takarodjék már innen. Holnapig se tudok végezni magával.

A kicsi ember jajgatott:

– Jaj, jaj, méltóságos szolgabiró úr…

– Gyuri! – kiáltotta hangosan Horth.

A libériás huszár belépett.

– Gyuri, lökd ki ezt az embert.

A szabó még az ajtóban is könyörgött.

– Ártatlan vagyok, méltóságos úr, tönkremegyek, méltóságos úr…

Azután künn volt.

– Gyuri, – kérdezte Horth – befogattál?

– Igen.

– A koffer a kocsin van?

– Igen.

– Ha valaki keres, megmondod, hogy négy hétre elutaztam.

– Igenis.

Horth kiment. Felült a bakra, kezébe vette a gyeplőt és hajtott a
vasuthoz. Boldog volt. A nyári napfényben még a por is sugaras volt,
amelyet a kocsi felvert; a két ló repült. Erősnek érezte magát. Úrnak.
Szinte szállt a kocsi. Szép az élet.

Vonatra ült. Másnap Karlsbadban volt. A szállóban átöltözött és ment a
szomszéd hotelbe. Taláryékat kereste.

– A hölgyek sétálni mentek.

Elindult keresni őket. A lányt már messziről meglátta. Szinte futott
feléjük. A leány felsikoltott örömében, amikor észrevette.

Társaságban voltak. A lány bemutatta:

– Horth Pál kamarás, a vőlegényem.

Leültek egy padra és a férfi szinte ujjongott a boldogságtól.

– Jolán, édes Jolán.

Nem tudtak szólni. A lány csillogó szemmel nézett rá és úgy volt, hogy
az örömtől, a boldogságtól mindjárt könnyezniök kell. A társaság azonban
közel volt és Horth mégis megszólalt:

– Hogy vannak?

– Jól. Örülök, hogy itt van.

– A kedves mama hogy érzi magát?

– Jól. Szorgalmasan iszsza a vizet és meg fog gyógyulni.

– Meddig maradnak?

– Még egy hónapig.

– Én is itt maradok addig.

A lány szeme újra megcsillant és abbahagyták az ostoba beszélgetést.
Minek beszélni? Nézték egymást.

A társaság mozogni kezdett. Felállottak, előre fordultak mind a fasor
felé, ahonnan két férfi közeledett: egy magas, karcsú ember és egy
alacsony, köpcös.

– Kik ezek? – kérdezte Horth.

– János király, meg a hadsegéde.

Mellettük mentek el. A társaság meghajolt, a férfiak megemelték a
kalapjukat. Horth nem köszönt. Mit neki János király, az egész német
birodalommal, egész uralkodói nagyságával, hadverő hírével és híres
tudásával. Ő Horth Pál, a Taláry Jolán vőlegénye. Gőgösen állott és nem
mozdult.

János király pillantása találkozott az övével, hidegen elsiklott rajta,
megállott a köszönőknél, és a király udvarias mosolygással emelte meg a
kalapját.

Mikor elhaladt, a társaság a bámulat kiáltásaiban tört ki:

– Milyen kedves. Milyen szeretetreméltó – mondta az egyik.

– Milyen szép ember, – mondta a másik.

– Hogy ért a zenéhez, – tört ki ismét valaki.

– Mindenhez ért, – válaszolt komolyan egy másik.

Hallgattak.

– A Goncourt Liane kedvéért jött ide, – szólt még valaki.

Azután hazafelé indultak. Horth nem törődött, velük. Ostoba király –
mondta magában – aki azt hiszi, hogy Taláry Jolánon kívül is van nő a
világon.

A délutánt együtt töltötték el. Este együtt vacsoráztak. Horth fejedelmi
borravalóval fizetett meg egy asztalt a vendéglőben és amikor bementek,
mámoros volt a szíve.

– Igen, igen, – ismételte magában válaszul azokra a pillantásokra,
amelyek kisérték őket – ez az én menyasszonyom. Az én menyasszonyom.

Leültek. A terem zajos volt. Cigánymuzsika szólt és a tányérok
csörömpöltek. Egyszerre mozgás futott át az asztalok felett. Goncourt
Liane jött habos csipkeruhában a társalkodónőjével. Az emberek utána
fordultak. A szinésznő leült egy asztalhoz, Horthékhoz közel a másik
sarokban. Közöttük csak egy asztal állott.

Horth boszankodott. Mit nézik itt ezt a festett hajú dámát. Azután
elfordult tőle és a menyasszonyával beszélgetett.

A termen újra mozgás futott át, azután lárma lett belőle, székek robaja
és lábak csörömpölése. Az emberek felállottak. János király jött végig a
termen. Horth hátranézett. A király mellette ment el, ő nyugodtan
végigpillantott rajta és a menyasszonyához fordult ismét. A király leült
a szomszéd asztalhoz: közéjük és a francia szinésznő közé.

Horth nem törődött velük. Úr vagyok, – gondolta, nem lakáj, mint ez a
csőcselék itt.

Megvacsoráztak. Horth elővett egy szivart és rágyújtott.

– Nem szabad szivarozni, – mondta a lány.

– Dehogynem, – válaszolt Horth nyugodtan és gyönyörűséggel szívta a
szivarját.

A füst keringett a levegőben, szállt, foszlott és egy szellő
átlibbentette a terem másik sarkába. Liane köhintett egyet. János király
összevonta a szemöldökét és villogó szemmel vetett egy pillantást Horth
felé. Horth nyugodtan eregette a sűrű füstfelhőket és a francia
szinésznő köhögni kezdett. Kivette a zsebkendőjét, az ajka elé tartotta,
hátrahajtotta a fejét, hogy szabaduljon a füsttől és egy kétségbeesett
pillantást vetett a kiméletlen szivar felé. Fuldokolva köhögött.

János királynak kipirult az arca; felugrott. Az emberek odanéztek; a
borotváltképű maitre d’hotel, aki alázatos távolságban leste, rendben
van-e minden a királyi asztalnál, odaugrott hozzá. János király
felemelte a kezét, rámutatott Horthra és a dűhtől remegő hangon mondta:

– _Den Kerl da hinaus!_

Horth halálsápadt lett. Alig értette meg, miről van szó, csak azt
érezte, hogy valami rettenetes dolog történt. Szólni akart, de abban a
pillanatban ott volt mellette a borotváltképű ember és halkan,
udvariasan, de parancsolóan suttogta:

– Kérem, tessék a termet elhagyni.

Horth felállott. Összeszorította az öklét. A maitre d’hotel hozzátette:

– Azonnal.

Egy asztaltól két úr kelt fel és odalépett. Horth megértette, hogy
titkos rendőrök. Elébe állottak. Hallotta a lány suttogását:

– Pál, az isten szerelméért, menjen…

A két ember is megszólalt, a maitre d’hotel sürgetve emelte fel a kezét.
János király legyintett egyet és leült. Horth pedig megindult.
Fogcsikorgatva ment végig az asztalok között. Mindenki őt nézte.
Elfulva, lehajtott fővel sietett, hogy ennek a vesszőfutásnak
végeszakadjon. Az utolsó másodpercben azt gondolta, hogy valakit pofon
kellett volna vágnia, valakit, akárkit, a szemtelenül bámulók, az
idegenek közül. De ekkor már künn volt. Beleszökött az éjszakába.

Fuldokolva rohant előre. Hová? Merre? Minek? Nem tudott semmit. Csak azt
tudta, hogy egy rettenetes bántalom esett rajta, hogy meglökték,
kilódították, kirugták. Nem a sértés bántotta. Az marta a lelkét, hogy
tehetetlenebb, mit egy megrugott kutya; még csak bele sem marhat abba a
lábba, amely felrugta. A rettentő megalázottság fájdalma – tudta –
mindig ott fog sajogni a szívében, mert soha még csak hozzá sem érhet
ahhoz, aki megalázta. Akárki mással szemben úr lett volna, férfi lett
volna, gőgös lett volna és egyenlőrangú egy szál karddal a kezében, vagy
ököllel, ha másképpen nem. De ezzel? A király szövetségesével; egy
királylyal szemben!

A szívében sikoltozott semmiségének a tudata. Mi ő? Tegnap még gőgös úr
volt: gazdag, fiatal magyar, aki előtt otthon hajlonganak, mert
hatalmas, itt hajlonganak, mert pénze van. És most? Most egy megalázott
alattvaló, egy kilökött szolga, egy kirugott lakáj, aki se szóval, se
ököllel nem emelkedhetik fel a bosszúnak a gondolatáig sem. És Jolán!…
Éppen ő előtte. Ő előtte alázták meg, akinek a szemében a férfiasság és
az erő mintaképe volt.

Leült egy padra, lehajtotta a fejét és bánata befelé, a lelke gyökeréig
viharzott. Az agya megfeszített erővel gondolkozott valamely
bosszúterven. De nem volt semmi. Rálessen és lelőjje? Akkor vesziti el
csak igazán a lányt. A csípős újságcikkek jutottak eszébe, amelyek néha
a király ezerféle szereplését gúnyolták és az újságírók, akikre mindig
lenézéssel gondolt, most úgy tüntek fel előtte, mint a legnagyobb földi
hatalom birtokosai. Ha ő is írna, ha meg tudná írni, amit érez.
Gondolkozott, hogyan lehetne. Igy kezdené:

»János király egy műveletlen ember, aki lovagiatlan és goromba, akit
átadok a lovagiasan gondolkozó közönség itéletének.«

Maga is érezte, hogy ez együgyű és ostoba. Nem lehet. Nincs bosszú
sehol. De a megalázottság itt sikoltoz most már örökké.

Oh, ha egy jelentéktelen férfi sérti meg az embert, akármilyen gazdag,
akármilyen hatalmas és úr, – ki az. Senki. Rongy. Ököllel üti le az
ember. De egy király!

Eszébe jutott ekkor az is, amit a János király csoda-erejéről hallott.
Kézzel töri ketté az ezüst forintost. Hiszen, ha ököllel menne neki, még
akkor is összezúzná. Még mélyebbre hajtotta le a fejét és tisztán látott
mindent.

Ami még hátra van az életből, az egy bánatos és megtört vándorlás,
amelynek minden percét megmérgezi a keserűség. A nagy megalázottság
szörnyű keserűsége. A lányra gondolni sem szabad többé. Egy megalázott
férfi ne merjen szeretni.

Hazafelé indult. Vártak rá: a lány és az anyja. Kiszakította magát:

– Nem, – mondta, – most nem. Ne beszéljünk. Majd holnap.

Felrohant a szobájába. Leült és száraz szemmel tekintett maga elé.
Eszébe jutott a tegnap és a tegnapelőtt. Akkor még úr volt, gőgös, erős
és ő alázott meg másokat. Eszébe jutott a szabó. Ohó, ez egy nagy
tartozás. Leült és levelet írt neki: bocsásson meg. A levélbe pénzt
tett.

Még egyszer megfontolta, mi jőjjön: az örök megalázottság vánszorgó
élete-e, vagy a gyors vég.

– Úr vagyok, – gondolta, – magyar úr.

Konokul ismételte magában ezt. Dacosan kapta fel a fejét és a revolvere
után nyúlt.



Mária!

A leány vonagló arccal állott előtte. Kabát volt már rajta és feltette a
kalapját.

– Az isten szerelmére, mondta bosszusan Weér, végre is be kell látnod,
hogy ennek így kell történnie.

A leány hallgatott. Weér hidegen mondta még:

– Nem állhatsz az utamba.

Azután hátradőlt a karosszékben és mozdulatlanul nézte a leány
készülődését. Csend volt. A férfi cigarettára gyújtott. Várt. A leány
még mindig nem ment. Erre egy türelmetlen mozdulatot tett. A leány
elindult. Fáradtan ment az ajtóig… Rátette a kezét a kilincsre. Weér
megkönnyebbülten nézett utána. A leány visszafordult és meglátta rajta a
becstelen örömet. Vad harag vöröslött ki az arcán. Kiegyenesedett.

– Nem kértem számon tőled, mondta rekedten, semmit, amit adtam neked:
becsületet, szerelmet, fiatalságot és pénzt.

– Kérlek, mondta Weér, a financiális ügyeket talán ne keverjük a
dologba.

– Igen, mondta a lány, az anyagiakkal rendben vagyunk. Korrekt
üzletember vagy. Pénzzel nem tartozol nekem. De mert az egész búcsuzásom
alatt nem volt hozzám más szavad, mint rideg, száraz, fanyar, bántó,
elutasító, mert egy vigasztaló, egy jó szavad nem volt hozzám, ezért
gyűlöllek. Ezért megvetlek. Ezért utállak.

A férfi vállat vont.

– Csak ennyit kellett volna mondanod, – sugta a leány – csak egyszer
kellett volna mondanod jósággal és szeretettel: Mária. Nem fájt volna
semmi. Megértettem volna mindent. De mert végignézted a hosszú
vergődésemet és egyetlenegyszer sem szólítottál meg a jóságnak és
szeretetnek a szavával, nincs számodra más kivánságom, mint egy keserű
átok. Ne is tudj soha senkit megszólítani szerelmes szóval, ne tudj
szólni senkihez soha…

Az utolsó szavait már őrjöngve mondta. Kitört a zokogása és
szégyenkezve, haragos bánattal, menekülve szökött ki az ajtón.

A férfi csodálkozva tekintett utána. Milyen gyengék tudnak lenni még az
ilyen erős nők is. Még az ilyen okos nők is bolond átkokra ragadtatják
magukat.

Pár perc mulva elfelejtette az egész dolgot. Nyugodt volt. Jól érezte
magát. Örült, hogy üres a lakás, hogy végre egyedül van benne. Az utóbbi
hetekben a leány jelenléte már kinos volt, a búcsuzás, az elköltözés meg
kétségbeejtő. Csakhogy vége van.

Elindult hazulról. Sétált, jókedvű volt, pompásan érezte magát.
Megéhezett és elment vacsorázni. A vendéglőben leült a rendes
asztalához. Egy kis nyugtalanságot érzett; maga sem tudta, miért.
Várakozott egy kicsit, azután rákiáltott egy pincérre:

– Pincér!

Az tovább sietett. Weér bosszankodott. Egy másiknak szólott:

– Pincér!

Az is tovább ment. Weér elképedve nézett utána. Ő maga rendelte el, hogy
ne alkalmatlankodjanak neki, mielőtt szólna. De most szólt. Mit
szemtelenkednek hát ezek az emberek. A főpincért hivta.

– Guszti.

Nem jött. A terem másik végén mozgott és felé se nézett.

– Guszti! – ordította Weér dühösen.

A főpincér meg se mozdult. Weér ijedten nézett körül. A szomszéd
asztaloknál emberek ültek és egyik se nézett rá. Hangosan, teli torokból
kiáltotta még egyszer:

– Guszti!

Senki se mozdult. Az emberek ettek, beszélgettek, a pincérek
szaladgáltak; rá senki se nézett. Weérnek verejték ütött ki a homlokán.
A levegő egyszerre nehéz lett, ólmos, súlyos; fuldokolni kellett benne.
A tető fenyegetően függött fölötte és bizonyos volt, hogy most valami
rettenetes dolognak kell történnie.

Weér még egyszer szólott, gyáván, remegve, de felemelt hangon:

– Guszti.

Senki sem nézett rá. Weérnek kigyúlt az arca, a homlokán remegni kezdtek
az erek, a szíve őrült dobogással vert és az elméjébe belevillant,
beledübörgött az a világos tudat, hogy a hangját nem hallják. Vagy süket
lett minden ember, vagy az ő hangja veszett el. De az emberek
beszélgetnek, hallotta a hangjukat. Tehát csak az ő szavát nem értik.
Kinyitotta a száját és rendesen, hangosan, szabályosan, tagolva mondta
újra:

– Gusz – ti…

A szája megmozdult, tapintotta az alsó állkapcsa mozdulását, úgy érezte,
hogy a torka is rendben van, a hangszálai is működnek. De éles
figyelése, maga-vizsgálása észrevette, hogy a hangját ő maga sem hallja.
Nem hallja a hangját. Megpróbálta újra meg újra, hogy szóljon. Kiáltani
próbált. Neveket mondott egymásután. Hangot nem hallott.

Ez rettentő. Felugrott és kirohant. Az utcán vakon és kétségbeesve
szaladt végig. Mi lesz most, mi lesz most? A sírás fojtogatta a torkát.
Megnémult. Csodálatos, őrült, hihetetlen módon megnémult. Ez a
tönkremenés, a halál. Szívós, makacs, küzdő, törtető életének a vége. A
tavaszi estében vad keserűséggel szaladt bele az ismeretlenségbe. Egy
hangos köszönés riasztotta fel:

– Jó estét, képviselő úr.

Weér ránézett az emberre. Valami ismerőse, közömbös, jelentéktelen
ember. Megemelte a kalapját ő is és természetes, nyugodt hangon
válaszolt.

– Jó estét.

Kezet fogtak és Weért reszkető öröm fogta el. Didergett a boldogságtól,
megmámorosodott és melegen, szeretettel ismételte:

– Jó estét. Jó estét.

Hiszen beszél. Hiszen nem némult meg. Hiszen semmi baj nincs. Hadarva
mondta, hogy kiélvezhesse ezt az örömet:

– Hová megy? Sétál? Én is. Tartson velem.

Lassú lépésben indultak el és Weér egészen megnyugodott. Nincs semmi
baj. Valami ostoba megzavarodás volt. Betértek egy vendéglőbe. A pincér
rohant elébük.

– Mit méltóztatik parancsolni?

Weér erre vacsorát rendelt, evett és később nyugodtan ment haza.
Lefeküdt és jól aludt. Reggel átfutotta még a jegyzeteit és elindult a
képviselőházba. Meghallgatta az első szónokot és azután szólásra állott
fel. Egy mozdulattal kérdezte meg az elnöktől: ő jön-e; az elnök
bólintott és Weér szólásra állott fel. Körülnézett a teremben,
végigpillantott a karzatokon és meg akarta kezdeni a beszédét.

Jobb kezét egy könnyű gesztusra emelte fel és kinyitotta a száját. Ekkor
fojtogató félelem rohanta meg. A levegő ólmos volt, a karzatok mintha
leszakadni készültek volna. A szája mozgott és füle hiába várta a saját
hangját. Elsápadt. Megreszketett. Tapogatózva fogta meg a padot maga
előtt és szeme kétségbeesve, inogva keresett valami támaszt a nagy
forgatagban. Körülötte mozgolódás támadt. Mindenki ránézett.

– Megnémultam, mondta magában kétségbeesve, és most mindenki megtudja.

A halálos rémület gyengévé tette. Most mindjárt összeomlik. Az elnök
ránézett és csodálkozva, biztatva szólt:

– Weér képviselő ur következik.

Weér melléből egy nehéz sóhajtás tört ki, levegő után kapkodott és
megszólalt:

– Tisztelt képviselőház…

Remegve, hogy nem akad-e meg vajjon, de beszélt. Hallotta a hangját,
érezte a hangja erejét, a csengését. Nem akadt meg. Bátor lett újra.
Szabadon, merészen, gáttalanul beszélt.

Később kiment a folyosóra. Mi történt? Mi történt vele? Nem tudott
megszólalni, mint a hogyan tegnap nem tudta a pincért megszólítani.
Leült egy pamlagra. Mellé ült egy barátja. Kérdezni akart tőle valamit.

– Laci…

A másik gondolkozva pillantott maga elé.

– Laci, mondta újra Weér.

A másik nem mozdult. Előttük elhaladt valaki:

– Horthy, – szólott rá Weér.

Az ember tovább haladt. Weér érezte, hogy mozgott az ajka. A hangját
mégsem hallották. Megdöbbenve tekintett maga elé.

– Igaz is, fordult hozzá a másik, mi bajod volt a beszéded elején?

– Semmi. Egy kis rosszullét.

Ismét tudott beszélni. Ekkor egy nagyot dobbant a szíve. Világosság
áradt zavart kétségbeesésébe. Nem tud megszólítani senkit. Beszélni tud,
de senkit nem tud megszólítani. A leány átka. _Ne tudj szólni senkihez
soha._

Bolondság. Egy őrjöngő leány ostoba kifakadása. Csak nem hihet az ilyen
ostobaságban valaki. Előtte egymásután vonultak el az emberek.
Megszólította őket. A szája kinyilott, mozgott az állkapcsa és egyik sem
fordult feléje.

– Pista…

– János bátyám…

– Hé, öregem!…

Senki sem hallotta. Nincs hangja. Elveszítette a hangját. Nem tud
megszólítani senkit.

Rohant ki az utcára. Kocsiba ült. Ádám professzorhoz hajtatott. Beküldte
a névjegyét. A tanár maga jött elébe.

– Kedves képviselő úr, mivel szolgálhatok?

Weér elmondta. Mindent elmondott. A tanár mosolyogva intett.

– Nem ismeretlen betegség; tudományos neve is van. Igazában képzelődés.

Weér fanyar arccal tekintett rá. Ez nem gyógyulás.

– Üljön nyugodtan pár percig, szólt parancsoló hangon a tanár. – Azután
meg fog szólítani.

Weér hátradőlt a székében. A tanár könyvet vett elő és olvasni kezdett.
Belemerült az olvasásba. A percek teltek és Weér vergődve tekintett rá.

A tanár meglepetve pillantott fel.

– Egy kicsit belemerültem az olvasásba. Szóljon már.

– Most tudok szólni, mondta Weér panaszosan, de mialatt a tanár úr
olvasott, hihetetlen erőfeszítéseket tettem és mégsem hallotta a
hangomat.

A tanár komolyra vált arccal tekintett rá.

– Akkor, kedves képviselő úr, nincs más hátra, mint egy pár hétre
elhagyni a politikát, az ügyvédi irodát és bevonulni ide hozzám, egy
csinos és kellemes szobába, amelyből pompás kilátás nyílik a Dunára.

Weér zavartan távozott. El volt keseredve. El volt csüggedve. Bántotta,
hogy gyógyíttatnia kell magát és még jobban bántotta, hogy nem bizott a
gyógyításban. Úgy érezte, hogy a hangját egy rettenetes erő tartja
megkötve; ezzel az erővel – úgy érezte – meg nem tud küzdeni egy pár
heti ápolás.

Bánatosan haladt előre. Ment az utcán. Maga sem tudta, hová. Az utca
tele volt. Vidám és hangos emberek tolongtak mindenütt. A fecsegő
tolongásban Weér egy karcsú barna leányt pillantott meg. Margit. Margit
ez, aki nemsokára menyasszonya lesz, a szép, a gazdag. Átvergődött a
tömegen és csendesen szólt neki:

– Margit.

A leány tovább ment.

– Margit, szólt méltatlankodva Weér.

A leány nem tekintett vissza. Weérnek ismét a szívébe nyilalt a
fájdalma. Nem tudja megszólítani a leányt. Margit nem hallja a hangját.
Utána ment és még egyszer szólt kétségbeesett erőfeszítéssel:

– Margit.

Nem hallja. Nem fordul vissza. Mellé léphetne, akkor észrevenné. De mit
ér az? Nem tudja megszólítani, nem tud szólni hozzá, várnia kell, míg
valaki felszabadítja azt az átkozott, azt a gyűlölt varázst, amely a
hangját megkötve tartja.

Megállott. A leány alakja távolodott. Elveszítette a szeme elől.
Nekivágott a tömegnek és törte magát kifelé. Csendes, elhagyott utcákba
ért. Itt mintha a bánata hallgatott volna a csendes utcában.
Lecsüggesztette a fejét és fáradtan vánszorgott. Vége mindennek. Nem
lehet így élni. Vége a hírnek, a vagyonnak, a jólétnek. Egy ideig meg
lehet csalni a világot, azután jön a leleplezés, a szégyen, az
összeomlás. A gyógyítás nem használ. A tudomány itt nem ér semmit.
Ismeretlen és rettenetes hatalmaknak az erejét érezte, megfoghatatlan és
végzetes erők csapását. Vége mindennek. Hová visz ez a szomorú út? Az
őrülésbe? A halálba?

Nincs menekvés. Felpillantott. A csendes utca tulsó oldalán egy fáradt
nő jött. Oh, hiszen itt van a menekvés. Felkapta a fejét. Minden erében
forrón zúgott a vér. Tüzes láz nyargalt át a tagjain. Reszketve,
gyorsan, rohanva vágott át az utcán. Most kell eldőlnie mindennek.
Megállott a leány előtt. Egymásra tekintettek. Rosszasága, a régi
keserűségek, a mult napok gyötrődése el volt felejtve, és remegő
torkából sírva, ujjongva, végtelen, boldog, diadalmas gyönyörűséggel
töredezett ki a megszólítás:

– Mária!… Mária!…



A gyógyulás.

Mikor olyan fiatal voltam, mint ön – mondta az öreg Hell doktor – én is
tagadó voltam, hitetlen és vallásgyülölő.

Azóta megtanultam, hogy a tagadásban is kételkedni kell. De akkor hittem
benne. Ez a komor hit lassankint fájni kezdett, ugy hogy egyszerre csak
otthagytam az egyetemet, a boncoló-termet, a laboratóriumot és
hazaszöktem. A gyermekkorom emlékeitől, a Kékes-hegytől, a Sötét-erdőtől
vártam a gyógyulást.

Otthon sokat nevettek rajtam, hogy puskával a vállamon naphosszat
kószálok a Kékesen, anélkül, hogy egyet is lőnék. De én nem vadászni
mentem a hegyre. Kimondhatatlanul fájt a szívem és a lágy, tiszta,
csendes ősz jól esett. Lehevertem az avarra és belefúrtam a szememet a
bársonyos levegőbe. Mint egyetlen nagy sajgó sebet, úgy adtam át magam a
csendnek, a hegynek, a halvány ősznek: te csendes, nagy, jó, öreg hegy,
gyógyíts meg. Kószáltam a réteken, az erdőkben és ha vad ugrott fel
előttem, szinte könnyeztem: hát azt hiszi ez, hogy én tudnék ölni?

Ha megéheztem kinn, bementem az öreg Vashoz, a kerülőhöz. Kis háza volt
a hegyoldalban; ha mást nem, egy pohár tejet mindig tudott adni a
felesége.

November elején már hideg lett egy napon. A reggel deres volt, a Kékes
tetejét köd szántotta és korán megéheztem. Tíz óra tájban elindultam a
kis Vas-ház felé.

Az ajtóban találkoztam az öreggel.

– Éhes vagyok, öregem, – mondtam neki.

Az öreg ember végtelen keserűséggel húzta össze a száját.

– Most az egyszer tessék megbocsátani, de semmivel se szolgálhatok.
Nagybeteg az asszony.

A szeme gyorsan pislogott, gyanusan nedves volt és összeszorított ajka
remegett. Az öreg parasztember megindító volt ebben a fájdalomban, amely
oly ritka a hozzá hasonló sorsuak között.

A magam módja szerint vigasztalni próbáltam, ajánlottam, hogy majd
orvost küldök, és az öreg ezt mondta:

– Nem orvos kellene ide uram, hanem pap. Negyven esztendeje, hogy együtt
élünk és ha ez az asszony ágynak esett, akkor meg is hal. De az asszony
katholikus, Hevesből hoztam, itt meg messze földön csupa kálvinisták
lakunk. Hát huszonöt éve már, hogy nem gyónt és most nem tud nyugodtan
meghalni. Elkárhozik: azzal van tegnap óta.

A szobából jajszó hallatszott ki. Egy csendes, állandó, visszatérő
nyögés, egy rettenetes félelem ijedt, kínos panasza. Megdöbbenve
hallgattam; a szobából állhatatosan, bánatosan, makacsul – mintha élne
és különálló és egyéni valami volna – tört ki a jajgató panasz.

Az öreg paraszttal egymásra tekintettünk.

– Én nem birom tovább hallgatni, – mondta csüggedten. – Elmegyek.
Befogatok. Papot hozok. Félnapi járás innen Nagyszállás, tán nem hal meg
addig.

Elment. Ott hagyott engem a ház ajtajában és rohant le a hegyoldalon.
Kínos ijedtséggel néztem utána. Vajjon van-e ennek a beteg
öregasszonynak valakije a szobában, aki ápolja?

Nem tudtam elmenni. Hallgatóztam. A szoba egyre árasztotta a jajszót.
Mondom, mintha ez a sirás élt volna, úgy röpködött makacsul, sötéten
körülöttem. A jajgatás tompult és erősbödött; egyszerre olyan
kétségbeesett sikoltozásra vált, hogy éreztem, mint sápadok el a
rémülettől; azután tompa nyögésre vált ismét. Nem tudtam elmenni. A
rettenetes jajszó a maga ismeretlen félelmével, nem értett gyötrelmével
odatáncolt az ajtóhoz. De hogy tud valaki ennyit jajgatni! Kínlódtam és
mégsem birtam elmenni. Nincs benn senki a szobában, az bizonyos.
Becstelenség volna elhagyni egy haldoklót.

De nem mertem mozdulni sem. Féltem. Féltem, határozottan féltem. Olyan
érthetetlen, idegen és különös volt ez a borzalmas jajgatás, hogy a
hideg futott végig a hátamon és remegni kezdett a térdem.

Egy idegen, nagy erő sejtelme áradt ki a bezárt ajtó mögül. Mi van ott?
Mit lát az a haldokló asszony? Mitől reszket? A félelem hidege remegve
rázott. Nem birtam tovább. Valamit tennem kell, de itt állni az ajtóban
lehetetlen.

Szívesen elmentem volna már, de szégyenkeztem a gyávaságom miatt. A
félelemtől dobogó szívvel, kiszáradt torokkal, elhatározottan, gyorsan,
remegve kinyitottam az ajtót.

A parasztosan gyér világítású szoba fenekén ott volt az ágy. Az ágyban a
haldokló. Ráncos arcán láz tüzelt és két öreg, bágyadt szeme kitágulva
csillogott.

Már nem volt tiszta eszméleten. És talán félelme, reszketése,
vágyakozása, deliriuma csalta meg, de mikor hirtelen beléptem, jajgatása
elhallgatott, kínzott arca elsimult, két öreg száraz karját felém tárta
és a kimondhatatlan megenyhülés hangján dadogta:

– Tisztelendő úr…

A félelmem már eltünt, de a szívem most egy nagyot dobbant. Ez a
haldokló öreg asszony papnak néz. Mit tegyek?

Átvillant az elmémen: nem szabad csalással vállalnom ezt a szerepet.
Villámgyorsan azt válaszoltam magamnak, hogy egy gyötrődő lelket
szabadítok meg vele. Erre új kétség válaszolt, de mielőtt még dönthettem
volna, ott álltam az ágy mellett és két forró, ráncos kéz ragadta meg a
kezemet és egy lázas ajak dadogta:

– Gyónom a mindenható istennek és neked, lelki atyám…

… Hiába volt a kétségem, a habozásom. A haldokló öreg asszony ajaka
megnyilt és forró zuhogással áradt ki belőle a vallomás.

Huszonöt év minden igazi és képzelt vétke. Hogy katholikus vallását nem
tartotta elegendő tiszteletben. Hogy annyi sok esztendő óta nem gyónt.
Nem hallgatott misét. Hogy egyszer csalt. Hogy egyszer Istent káromolta.
Hogy egyszer rossz volt a szegényhez. Hogy régen bűnös gondolatai voltak
és hogy egyszer, egyszer – az ura nem volt itthon – megfeledkezett
hitvesi eskűjéről… Huszonöt év minden bűne jól emlékezetben tartva,
sorrendben, sötéten és ijesztően, nevetségesen és siralmasan vonult fel
előttem. Feltárult egy keserves munkával teli élet, amelyet méreggel
itat meg az, hogy hordozója nem gyónhatott soha, amelynek végét a pokol
félelme tette kínossá és ijedelmessé és amely most ime mégis bocsánatot
kap és a megtisztulás reményét.

Kábultan, riadtan, megzavarva ültem az ágy mellett. Nem, nem szabad
ennek az öreg asszonynak azt mondanom, hogy nem vagyok pap, hogy a
gyónása nem ér semmit, hogy elkárhozik.

Összeszedtem minden erőmet és nyugalmamat. Nem tudtam, milyen a gyónás
szertartása, és féltem tőle, hogy hibát követek el. De mikor az asszony
lázas forró vallomása elhallgatott, mély szánalommal és megindultsággal
beszélni kezdtem.

Beszéltem az Ur végtelen jóságáról, a bocsánatról, amelyet a bűnbánó
bizonyosan megkap, a lélek halhatatlanságáról, az üdvözülésről, amely
arra vár, aki meggyónta a bűneit és tiszta lélekkel lépi át a túlvilág
küszöbét és végül – úgy, amint leirásokból, hallomásból, hírből tudtam –
én, a zsidó, a hitetlen, az atheista, elmormogtam a feloldozás latin
szavait:

– Ego te absolvo… in nomine… Amen.

A haldokló asszony öreg kezei görcsösen szorították a kezemet. Az arca
egészen elsimult. Szemében a láz halványodni kezdett, cserepes, szegény
ajka körül egy végtelenül boldog, enyhe mosoly jelent meg.

A kezemet csak durván tudtam volna kiszabadítani, és ezt nem akartam. És
én az én tépett, érzékeny, reszkető idegeimmel ott állottam a haldokló
asszony ágya mellett és néztem a haldoklását. Még egy óráig tartott. A
feje nyugtalanul forgott, de mikor a szeme felém fordult, az ajka körül
mindig megjelent a megkönnyebülés mosolya. Néha szóltam hozzá, akkor még
jobban mosolygott. És mire az egész véget ért, öreg, elkínzott, ráncos
arca derült, megnyugodott és tiszta volt.

Akkor eljöttem. Azóta más ember vagyok. Hinni nem tudok, mert hinni
nehéz; de nem tudok tagadni sem.



Ibolya és Ágnes.

A télikert tele volt. Cigányzene szólt és a lányok suhogva jártak
fel-alá, leültek egy-egy asztalhoz, ittak, cigarettáztak. Ibolyát fiatal
emberek fogták körül és a lány a muzsika ütemére valami néger-táncot
utánozott. Azután fáradtan vetette le magát egy székre.

– Az isten szerelmére, kiáltott valaki a társaságból, adjanak neki inni,
mert mindjárt meghal.

– Sherryt – súgta Ibolya elhaló hangon.

A pincér hozta az italt. Azután még egy pohárral. Azután egy
harmadikkal. A lánynak bolond jókedve volt. Fütyült és a lába egyre
táncra állt.

Egy pincér jött és a fülébe sugta:

– Egy úr kéreti.

Ibolya átment a télikerten és odaült az idegen ember asztalához.

– Szervusz, – mondta neki barátságosan.

– Szervusz, – válaszolt a másik és tölteni akart neki.

– Hozass előbb egy kis rákot, mondta Ibolya.

Azután beszélgettek. Ibolya felette okos és művelt nőnek bizonyult a
beszélgetés során és egy negyedóra mulva az idegen ezt kérdezte tőle:

– A te neved, úgy-e, Konc Ibolya?

– Igen, mondta Ibolya.

– Tizenkilenc éves vagy.

– Igen, mondta bámulva Ibolya.

– Borsod-Zsadányban születtél?

– Igen.

– Három éve, hogy árván maradtál és két éve, hogy idekerültél a Francia
Mulatóba.

– Igen. Felléptem egy balettben.

– Az apádat Konc Boldizsárnak hítták.

– Igen.

– Az anyád neve Wirt Mária.

– Igen.

Ibolya félni kezdett.

– Talán detektiv maga, szólt idegenkedve.

A másik nevetett.

– Nem. Nem vagyok detektiv. Ügyvéd vagyok. A Konc Gáspár ügyvédje.

A lány kérdő pillantással nézett rá.

– Konc Gáspár ügyvédje vagyok. Tudod, ki az a Konc Gáspár? Rokonod. Az
apád unokatestvére.

A lány vállat vont.

– Ibolya, – mondta az ügyvéd – látom, hogy te okos lány vagy. Hallgasd
meg hát azt, amit elmondok és gondold meg jól a dolgot. Konc Gáspárnak
két évvel ezelőtt meghalt az egyetlen lánya. Annyi idős lehetett, mint
te most. Most nincs senkije. Se neki, se a feleségének. Egyetlen rokona
te vagy. Lányának fogadna. Odavenne magához. Három hete, hogy kerestet
téged. Ma jártam a lakásodon és azt mondották, hogy itt talállak meg.
Eljöttem ide. Most gondold meg a dolgot: úgy élhetsz, mintha a lánya
volnál. Gazdag leszel. A sörgyáron kívül négy háza van a nagybátyádnak.
Csak egy feltétel van: a Francia Mulatónak, a táncolásoknak, a
heje-hujának vége legyen. Úri leánynak kell lenned. A nagynénéd nem is
tudja, hogy itt voltál. Gondold meg jól a dolgot: nem kell valami nagy
áldozatot hoznod; ez az élet talán mulatságos, de a vége nem az. Úgy meg
négy milliónak leszel az örököse.

Ibolya hallgatott. Gondolkozva nézett maga elé.

– Tartanak kocsit? – kérdezte azután.

– Kettőt is, mondta mosolyogva az ügyvéd.

– Akkor jó, mondta Ibolya.

Az ügyvéd figyelmeztetve szólott még:

– Ibolya. Megtartani a fogadást.

A leány komolyan bólintott a fejével.

– Akkor, nagyságos kisasszonyom, induljunk. Én most haza kisérem és
holnap reggel elviszem Konc Gáspárhoz.

Elindultak. A leány komolyan, határozottan szegte fel a fejét és hideg
arccal ment át a télikerten. Nem nézett se jobbra, se balra és nem
fordult vissza.

Másnap délelőtt kocsival jött érte az ügyvéd és elvitte Koncékhoz. Az
öreg ember megsimogatta a haját; az öreg asszony sírva fakadt, amikor
meglátta.

– Hogy hasonlít Ágneshez, szólt reszkető hangon.

– Családi hasonlatosság, mondta Konc. A nagyanyjára hasonlít, az én
anyámra.

Neki is könnyek csillogtak a szemében. Nagyon szép, nagyon nemes és
nagyon megható dolog volt az Ibolya bevonulása a családba.

– Ágnesnek fogunk nevezni, mondták neki és Ibolya is meghatva bólintott
a fejével.

Bevezették a szobájába, egy puha, selymes, bársonyos, illatos
lányszobába. A lakáson végig kellett menni és kilenc nagy szoba
következett egymás után. Délben inas szolgált fel és délután kocsin
indultak el különböző dolgokat vásárolni.

Ibolyán ekkorra már különböző változások történtek.

A haját simára kellett fésülnie, csak egy kis szalagot kötött bele; a
kalapja kevésbbé merész formájú volt és Ibolya a puha kocsiban, amelynek
két lova simán és méltóságosan ügetett végig az utcán, olyan volt és ugy
érezte magát, mint a féltett, óvott, dédelgetett, bársonyos uri leányok.
Ibolyából Ágnes lett és az élet szép volt.

Később egynémely kevésbbé kellemes részlet következett. Igy: tanulni
kellett, holott Ibolya azelőtt csak a varrás és himzés ismereteit
sajátította el. De ez is elég könnyen ment. Megbirkózott a zongorával is
és egy-két hónap mulva franciául és angolul is kezdett már fecsegni.
Édes süteményt kapott annyit, amennyit akart – élt-halt az édességekért
– és a cselédek alázatosak voltak vele szemben: ez kibékítette
mindennel. Művelt fiatal hölgy vált belőle rövidesen és fogadott
szüleinek nagy öröme telt benne.

Az öreg Konc egy napon megsimogatta az arcát és így szólt hozzá:

– Ágnes, kis lányom, holnap elviszünk egy mulatságba.

Ágnes örült. Szeretett táncolni és csodaszép fehér ruhát kapott erre az
alkalomra. A mulatságot a sörgyár hivatalnokai rendezték. Az öreg Konc
ide vitte el először, mert bizonyos volt benne, hogy itt senki sem meri
éreztetni vele a multját. Nem is éreztette senki. Ágnes pompásan
mulatott.

Nemsokára szinházba ment és egy év alig telt el, bálba is járt.

– Hja, eladó lány… Istenem, bizony, az ilyent bálba kell vinni,
sóhajtott az öreg asszony és boldog volt, hogy ő bálba viszi a lányát.

Ágnes besorozódott a finom, csendes, előkelő urilányok közé. Beállott ő
is – sima hajjal és fehér ruhában – a szelid galambcsoportba, az
ártatlan fehér báránykák közé, akik várják, ki kéri őket táncra és
házasságra. Soha nem éreztette vele senki, hogy ő más mint a többi lány.
Az emberek feledékenyek és a millió nagy úr.

Ágnes maga sem érezte magát másnak. Az uri lányokat – akiknek a világa
olyan elzárt világ volt neki azelőtt és akikre nem tudott másképpen
gondolni, mint csodálattal vagy dühvel – éppen olyanoknak találta, mint
amilyen ő. Ami elmult, azt elfelejtette. Elhalványodott, megfakult,
elaludt minden, ami a multé volt. Új örömei foglalkoztatták, könyveket
olvasott és úgy szokott elaludni, hogy leánylelkének az álma a
regényekből szállott ki: egy hidegen mosolygó, rettenthetetlen férfi,
aki szeliden vonja őt magához… Ha felébredt, úgy tetszett neki, hogy
sohasem volt más az élet, mint most. Mindig kétlovas hintón ment el
bevásárolni a mamával, turkált a selymek között és inas hozott neki egy
pohár vizet.

A bálak, piknikek, thé dansantok, a legkülönbözőbb táncos-alkalmak igen
mulatságosak voltak és el kellett jönnie annak a napnak, mikor Ágnes
pirulva válaszolt egy fontos kérdésre.

– Beszéljen a mamával, – mondta ekkor szemét lesütve.

Ez azonban felesleges volt. Az ifjú és felfelé törekvő ügyvéd ezt már
előzőleg bölcsen elvégezte és miután megtudott mindent a multról, amit
úgy is tudott és miután a lányhoz utasították, azt gondolta magában:

– Felhagyok az irodával és átveszem a sörgyárat.

Nem volt ugyan egészen az, aminek Ágnes leányszíve hősét elképzelte, de
csinos fiu volt és így elhatározták, hogy farsang végén meglesz az
eljegyzés. Addig hadd mulasson Ágnes.

Ágnes mulatott. Ott volt minden bálon és szíve szerint kitáncolta magát.
Farsang végén egy nagy bálra mentek el, egy dísz-bálra, egy
főmulatságra. Tíz grófnő volt lady patroness és egy főhercegnő is
megjelent.

Egyik rendező tizenegy óra tájban bemutatott Ágnesnek egy fiatalembert,
akinek a nevét nem értette és aki táncra vitte őt. Ágnes némán és
finoman támaszkodott a karjára. Hallgattak. A fiatalember azután a
tánctól fáradt hangon suttogta:

– Ibolya.

Ágnes meglepetve nézett rá. Megismerte. Dobó… Dobó Bandi. Zavarban volt.
Nem tudta, mit szóljon.

– Ibolya, sugta a fiú, imádásra méltó vagy. Tudod, hogy szeretlek.

Ágnes fel akart háborodni. De nem tudott. A fiú magához szorította és
úgy repült vele. Jól táncol. Szemtelen. De kedves.

– Ibolya, imádlak.

– Nem szabad így beszélni.

– Tudom, Ibolya, tudom. Most utoljára. Férjhez mégy. Imádlak, Ibolya.

Ágnesnek tüzelt az arca. Régi emlékek parázslottak fel benne.

– Bandi.

– Parancsolj, szívem, királynőm, Ibolyám.

– Fáradt vagyok.

– Gyere, Ibolyám, szerelmem, jöjj, istenasszony.

Karon fogta, átment vele a termen, a buffet-n. Itt fülkék voltak
felállítva; egy bársony karosszékbe beültette a lányt.

Egymásra néztek. A lány zavart volt.

– Tudod, Ibolya, hogy mindig imádtalak, mondta a fiú.

A lány egy sóhajtással hajtotta hátra a fejét.

– Szomjas vagyok.

A fiú kopogott és a pincér pezsgőt hozott.

– Nem, mondta a leány, nem pezsgőt.

– De. De igen. Most az egyszer. Utoljára. Sohse pezsgőzöl te többé
velem, Ibolya.

A lány gondolkozott. Nagyon szemtelen és nagyon vakmerő ez a fiú. De
nagyon kedves. A legkedvesebb emléke a multból. És most utoljára
pezsgőzik vele. Azután meg szomjas is.

A pohár után nyult és felhajtotta az egészet. Az ital tüze végigfutott
rajta. De még mindig szomjas volt. Még egy pohárral ivott. Érezte, hogy
ez a fejébe szállott, de kötekedő, duhaj jókedv vett rajta erőt. Tölts
még, mondta a fiúnak és az töltött. A lány kimondhatatlanul szomjasnak
érezte magát. Mintha másfél év óta szomjaznék. És a pezsgő oly jó,
hideg, tüzes, édes, csipős. Olyan volt, mintha a Párisi Mulatóban volna,
és a lábait feltette a másik székre. Az ital elfogyott és új üveggel
kellett hozatni. Koccintottak és ittak. A leány fütyörészett és a fiú
hozzáhajolt. A buffet népesedni kezdett és a fülke elől ijedten siettek
tovább a nők, akik bepillantottak.

A leány ekkor homályosan, alig derengve, ködös formátlansággal úgy
érezte, hogy őt várja valaki. A mama. A papa. A vőlegénye. Várják őt
valahol. Felállott.

– Megyek, szólt határozottan.

– Maradj még, könyörgött a fiú.

– Nem, mondta energikusan a lány, engem várnak.

Felkelt és komoly kötelességtudással indult a terembe. A fiú kisérte. A
teremben szólt a zene. Valami galoppot játszottak. Valami ismerőset. De
milyen ismerőset. Oh, hiszen ez a néger dal. És amint a főhercegnő, a
tíz grófnő, a mamák és a lányok odapillantottak, Ibolya a terem közepén
hátrahajtotta a fejét, kifeszítette a derekát és karcsúan, graciózusan,
csábítón és pokoli jókedvvel járta a néger-táncot. Köröskörül egy
szisszenés hangzott fel, egy ismerős, öreges sikoltás hatolt hozzá és
tíz rendező között, akik feléje rohantak, Ibolya ott állott bámuló,
kitágult szemmel, egyedül.

A rendezők még nem is szólhattak, ő már tisztában volt mindennel. Egy
pillanat alatt kijózanodott és megértett mindent. Régen nem ivott
pezsgőt, becsipett tőle. Látta, hogy a társa, a gyáva elmaradt tőle és
mély megvetést érzett az egész sziszegő társaság iránt. Egy pillanat
alatt megmérte: mit veszít el. Megtarthatná, talán megtarthatná, ha
sírna és megalázkodnék. De minek? Kell ez neki?

Még mindig érezte a vérében a pezsgő forró erejét és képtelennek,
ostobának, elveszettnek érezte elmult másfél esztendejét. Hát mulatott
ő? Hát volt neki élvezete? Gágogott, mint ezek a többi lányok. Hát kell
ez neki? Ibolya ő, nem Ágnes.

A rendezők még nem is szólhattak. Ibolya felemelte a kezét és feléjük
legyintett.

– Pukkadjatok meg – mondta teljes nyugalommal.

Sarkon fordult. Kiment. Vette a köpönyegét. Az utcán volt. Megállott egy
percre és határozott léptekkel indult a télikert felé.



A gyermek.

– Sikkasztottam, – mondta a férfi.

Az asszony arca halálsápadt lett.

– Még négy-öt napom van. Szökni fogok.

Az asszony nem szólt. Bosszusan mondta a férfi:

– Mit nézel úgy? Hát kártyáztam, szeretőm volt. No!

Az asszony halkan mondta:

– Lehetne talán segíteni… Apa…

– Nem lehet. Százezernél több. Összeszedem, amit lehet. Az éjjel megyek.
Hamburgba… Amerikába…

– Én veled megyek.

A férfi arcán kiragyogott az öröm.

– Óh te drága, te édes. Csakugyan jönnél? Hiszen én mindig csak téged
szerettelek igazában.

Egyszerre megnyugodott. Leült. Tervezgetett.

– Pénzt viszek magammal. Ott megbecsülik azt, aki ér valamit. Ha ügyes
az ember és pénze is van, ott boldogul. Milyen jó lesz, nem törődni
senkivel, semmivel. Ketten élni…

– Hárman.

A férfi rábámult.

– Hát a kicsi? – mondta az asszony.

– Óh csak nem gondolod, hogy őt is elvisszük! Négyhónapos gyereket ilyen
nagy útra! Itthagyjuk a mamánál.

– Akkor én nem megyek, – mondta hidegen az asszony.

A férfi könyörgött:

– De édesem, drágám, szívem.

– Nem.

A férfi végre beleegyezett. Este összecsomagoltak valami ruhát, sokat
nem szabad, hogy gyanút ne keltsen, és mentek a vasuthoz. Az asszony
karján a kicsivel. Ősz volt, köd, a poronty köhögött.

A terembe nem mentek be, künn bujkáltak és lopva surrantak be a kocsiba.
A fülke piszkos volt, nedves a ködtől, dohányszagú, a bőrpárnák szinte
tapadtak. Emberek jöttek-mentek, beültek a fülkébe, de a gyerek sirt és
lassankint egyedül maradtak.

Az asszony a gyerekkel foglalkozott, a férfi bámult ki a sötétbe és
reszketett, mikor lépések hallatszottak. A vonat dübörögve fúrta be
magát a ködös éjszakába.

Késő ősz volt, még nem fűtötték a kocsikat. És az éjszaka egyre hidegebb
lett. Amint a hegyek közé vágtatott be a vonat, az ablakokra jégvirágok
rakódtak. Minden nyiláson dermesztő hideg sziszegett be, és a menekülő
pár didergett. A gyerek köhögött.

Hajnalodott. Kétoldalt a fenyőket már hó lepte el. Dermedt testtel,
álmatlanul és sápadtan nézték egymást.

– A kicsinek láza van, – mondta az asszony.

A férfi összevonta a szemöldökét.

– Orvost kellene keresni, – tördelte az asszony.

– Ostobaság. Nincs annak a gyereknek semmi baja. Szoptasd meg.

A kicsi arcán pir tüzelt. Szegény, vékony ajkai cserepesek voltak. Nem
szopott…

– Én orvost keresek, – zokogta az asszony.

A férfi durva lett. Megfogta az asszony csuklóját.

– Itt maradsz. Itt maradsz, vagy… El akarsz árulni? Azt akarod, hogy
nyomunkra jöjjenek?

– De beteg, látom, hogy beteg.

– Hát minek hoztad magaddal? Én nem akartam. Te akartad.

Az asszony ült. Könnyes szemekkel bámult a gyermekére. Fuldokló, hosszú
lélegzettel nyelte el a zokogását.

Jött egy állomás. Ki kellett szállniok. Ettek. A férfi csak, az asszony
nézte a gyereket.

Azután újra a vonatba, neki a nagy útnak. A gyerek elaludt.

– Alszik – mondta az asszony.

– No látod.

A karjai között tartotta gyengéden, reszkető gonddal. A vonat dühödten
rohant előre, csörömpölve, zakatolva. A férfi fáradtan hunyta le a
szemeit.

Egy irtózatos sikoltás. A férfi felugrik. Az asszony őrjöngve sikolt:

– Meghalt! Meghalt!

A férfi dermedten bámul. Nézi a gyermeket: meghalt. Künn mozgás
hallatszik és az agyán átvillan a rémült gondolat: ez elárulhatja őket,
ezt senkinek sem szabad megtudnia.

Kezével tapasztja be az asszony száját:

– Hallgass, hallgass!

Az asszony zokogva nyög. A férfi a fogát csikorgatja.

– Hallgass, hallgass!

A folyosón mozgás támad. A férfi kimegy.

– Semmi sem történt – szól – egy szegény, beteg, hiszteriás asszony…

Bejön. – Az asszony fuldokolva zokog.

– Fogsz hallgatni! – rivall rá. – Meg vagy őrülve? Minek hoztad el azt a
kölyköt?

Az asszony kínzottan nyög. Dermedten szorítja magához a gyermeket.

A férfi parancsol:

– Nem szabad senkinek megtudnia, hogy meghalt. El kellene temetni,
vizsgálat volna, rendőrség, útlevél, – a végén elfognának. Úgy kell
vinned, mint eddig.

Az asszony félőrülten néz rá. Csendesen zokog és mereven szorítja
magához a gyermeket. Dél. Utasok jönnek-mennek. A férfi halkan
parancsol.

– Takard be az arcát és foglalkozz vele úgy, mintha élne.

Az asszonynak már kiszáradt a szeme és zavaros fény lobog benne.
Engedelmeskedik. Szól a kicsihez, gügyög neki, aztán kibontja mellén a
ruháját és elfordul.

A férfi gyanakodva nézi…

A vonat egyre rohan, vágtat, dübörög… Alkonyodik. Meggyujtják a
lámpákat. Jön az éjjel, feketén és végtelenül… Sohasem lesz már hajnal?!

Végre! Hamburg!

– A gyerekkel nem szabad kiszállnunk – mondja a férfi. – El kell
rejtenünk.

Az asszony hallgat.

– A kofferbe.

Az asszony egy kézmozdulattal tud csak tiltakozni.

– Kell! – mondja a férfi.

A koffert kinyitja, rakosgat benne. A vonat rohanása lassul, mindjárt
megáll. Az utasok a folyosóra tódulnak. A férfi a gyermek után nyul. Az
asszony görcsösen kapaszkodik belé.

– Te! – mondja a férfi és felemeli az öklét. Az asszony félholtan dől
hátra, a kezei ólmosan hullanak le. A vonat megáll. A férfi megkapja a
gyermeket, a zár csattan egyet, a hordárok berohannak és egyik viszi már
a koffert.

Az asszony a kezét nyújtja utána. A férfi megfogja a kinyújtott kezet és
vonszolja magával az asszonyt.

Kocsiba ülnek.

– A koffer… – suttogja az asszony.

– Jó helyen van, – mondja a férfi.

A kocsi szalad velük a tenger felé. Csónakba ülnek. Hajóra szállnak.
Bemennek a kabinjukba.

– A koffer… – sugja az asszony.

– Mindjárt hozzák.

Hozzák. Az asszony leesik mellé a földre.

– A kulcsát!

– Nem. Valaki be talál nyitni és észreveszi.

– Csak egy percre… Hadd lássam.

– Nem. Majd éjjel.

Kimegy. A hajót nézi, a berendezést, hol van elhagyott rész, milyen
magas a korlát. Az asszony benn fekszik a földön és öleli a koffert.

A hajó elindul. Hangos kiáltozás, csörömpölés, nyikorgás. A férfi a
fedélzeten áll és nézi a partot. Bemegy a kabinba.

– Gyere ebédelni.

– A kulcsot, – nyöszörgi az asszony.

– Nem, – mondja a férfi és egyedül megy ebédelni.

Az órák telnek. Az asszony fekszik a földön és öleli a koffert. A férfi
a fedélzeten jár-kel.

Este. A szalon lassan kiürül, az utasok lefekszenek, a fedélzet sötét.

Kilenc óra.

Tíz…

Tizenegy…

A férfi lemegy az asszonyhoz.

– Kelj fel. Eltemetjük.

Az asszony értelmetlenül bámul rá.

– A tengerbe, – mondja a férfi. – Kinéztem, hol dobhatjuk be
észrevétlenül.

A koffert kinyitja. Halomra gyürve ingek, ruhák és a gyermek.

Az asszony újra zokog. Magához szorítja a testet.

– Siessünk – mondja a férfi.

Az asszony nem mozdul.

– Ej, hát te itt maradsz. Majd én magam…

– Nem, nem! – könyörög az asszony.

Felkel. Ingadozva botorkál a lépcsőn. A fedélzeten vannak. Teljes
sötétség. A férfi fogja a kezét. Ő vonszolja magát utána, görcsösen
szorítva a gyereket.

A korláthoz értek. A férfi suttog:

– Itt vagyunk.

A gőzgép kattogása hallatszik és a víz suhogása, amint a csavar szeli.
Az asszony térdre esik.

– Ne, ne… – tördeli őrült félelemmel.

A férfi dühbe jő.

– Azt akarod, hogy rajtakapjanak bennünket?

A gyermek után nyul. Az asszony karjai, mintha vaskapcsok lennének, úgy
zárják körül a kicsit.

A férfi durva erővel rántja szét az asszony karjait, megfogja a
gyermeket, áthajol a korláton és beleejti a tengerbe. Egy csobbanás. Az
asszony végigzuhan a fedélzeten, a férfi pedig megkönnyebbülten sóhajt
egyet.



Mámor.

Lassan haladtak lefelé egy hegyi úton. Mögöttük volt a cifra
nyaraló-telep, előttük, jó messze még a Bárczy-villa.

– Azt hittem, szólt a lány, nem is jön el.

– Eljönni könnyű volt, mondotta Olt. De itt maradni nehéz lesz.

– Miért?

– Utálom ezeket a nyaraló-telepeket. A hotel kellemetlen, hangos,
lármás, tolakodó és parvenu-módra követelő.

A lány elgondolkozott. A villában volt egy csomó üres szoba, de oda nem
hivhatta meg a férfit.

– Tudja mit, mondta azután felvillanó szemmel, nagy igényei vannak?
Nagyon követelő?

– Oh, nevetett Olt, dehogy.

– A kertészünknek nem messze innen van egy kis háza. Tavaly, amikor
olyan nagy Tátra-járás volt, az egyik szobáját kiadta. Azt kivehetné.
Valami nagy pompát nem kap, de kényelmet igen.

– Helyes. Kitünő. Nagyszerű.

Elindultak a ház felé. A villa mellett elkanyarodtak, felkapaszkodtak a
dombra és ott voltak. A kis fehér ház a hegyoldalon volt, mögötte
felfelé tört a szikla, előtte lankásan huzódott lefelé.

– Pompás, mondta Olt, micsoda szikrázó napsütéseket fogok innen festeni.

– Julcsa asszony – kiáltott a lány.

Magas, délceg, erős parasztasszony jött ki a házból. Az alkut
megkötötték. Olt egy tágas, világos, földdel tapasztott szobát kapott.

– Még délután ide hozatom a holmimat, mondta.

Elkisérte a lányt, azután elvált tőle. Délután beköltözött uj lakásába.

– Oh, mondotta magában, négyszáz lépésnyire vagyok tőle.

Mindkettejük szemében ez volt a legnagyobb értéke a lakásnak. Közel
akartak lenni egymáshoz, hogy minden percben láthassák egymást,
hallhassák egymás hangját. Kezdődő szerelem volt ez, tüzesen, erősen,
forrón bimbózó indulat. A lányé volt a kezdet. A festő lusta álmodozó
volt, tétlen elmélkedő, energiátlan filozófus. A lány kezdett vele
foglalkozni, belekényszerítette a lelkébe az érdeklődést,
beleparancsolta az elméjébe a rágondolást, belelopta a lelkébe barna
szemeinek lágy pillantását. Tavasszal tizszer mondta meg neki, hogy el
kell jönnie a Tátrába és a festő lustaságán úr lett ez az édes, kemény
akarat. Szerette a lányt, de ha olyan parancsoló módon nem hallotta
volna, hogy el kell jönnie, kényelme, lustasága, tétlenségének szeretete
az egész nyárra távol tartotta volna, vagy elvitte volna másfelé
valahová.

Most jó volt, hogy eljött. A lány közel volt, nem kellett fáradni érte
és a hangját, a pillantását, egész üde, finom és sugárzó megjelenését
szomjasan várta napról-napra és óráról-órára, és szomjasan itta fel
szépségeket kereső szemével. Szinte egész nap együtt voltak. A festő
kifeszített vászna mellett ült gyakran, mikor a lány megjelent. Nézte a
munkáját, várt, azután együtt indultak csatangolni. Gyakran csak
átkiáltott érte; és Olt néha odaát töltötte az egész napot a
Bárczy-villában. És nem kellett udvariaskodni, nem kellett átöltözni,
nem kellett puha ingét kicserélnie egy kemény páncéllal. A lusta, forró
nyár tele volt számára édes, csendes szenzációkkal. Mint a permetező
lágy nyári eső, úgy hullottak a szivére az örömek. A tétlen, fáradság
nélkül való, lusta élet szép volt. És szép volt a lány. Barna szeme és
finom karcsusága, a hangja és a keze egyformán szép, drága és óhajtott
volt.

A lelkét, amelyhez most semmi más indulat hozzá sem férkőzött, egészen
betöltötte. Elalvása és ébredése is a lányé volt. Rá gondolt, amikor
elaludt és rá gondolt, amikor ébredt. Az alacsony gerendás tetőt nézte
az álomtól még részeg szemekkel és a nevét mondta:

– Ilona… Ilona…

Az álom és az ébredés mámoros hidján is tele volt vele a szive. A
vérében tüzes indulatok keltek fel és az álom indulatkeltő részegségében
olyan forró vágyódással gondolt rá, mint ahogy lágy álmodozása soha
máskor.

Künn világos, napos nyári reggel volt már. Az ajtó kinyilott és az
asszony jött be, a kertész felesége. Vizet hozott, lábujjhegyen, hogy a
férfit fel ne keltse.

Olt félig nyitott szemmel nézett rá. Az asszony észrevette, hogy ébren
van és délceg, teli, duzzadó termetét kényeskedve riszálta meg. Nem ment
ki mindjárt; forgolódott a szobában, kacérul tett-vett.

Az Olt lelke, az elméje, a vére tele volt szerelmes vágyódással. Részeg
volt az álomtól, a szemeit még fel sem nyitotta egészen. Az asszony
duzzadó, teli termetét nézte és álmos kábulatban, az álom és az ébrenlét
mámoros hidján szólt neki:

– Julcsa asszony.

Az asszony mosolyogva lépett hozzá. Olt megfogta a kezét. Az asszony
engedte. Olt megölelte.

… A lány gondolatával aludt el, a lány gondolatával ébredt. A piros,
duzzadó formájú parasztasszony számára nem volt egy gondolata sem. A
lány finom, gyöngéd szépsége sugárzott vakító pompával a lelkében. De a
részeg ébredés kerítő mámorában magához ölelte mindig az asszonyt. A
lányra gondolt. Ez a gondolat illatozta be az álmait, ez a gondolat
tette mámorossá az ébredését. De ott volt az asszony.

Nem érezte, hogy csalást követ el. A lányé volt minden gondolata és
minden perce. Amikor az ébredés mámoros ölelése következett, akkor is a
lányra gondolt. Reggelei az öntudatlanság, a mámor, az álom képében
éltek a lelkében.

Egy napon későn ébredt. Az órájára tekintett. Kilenc óra elmult. Az
asszony ekkor jött be hozzá.

Künn egy meleg leányhang csendült fel:

– Olt, Olt…

Olt érezte, hogy az arcát az ólom szürkesége lepi be. Minden vére a
szivébe futott és a dermedt rémület szinte fájt minden tagjában.

A lány künn maradt. Csak a hangját hallotta.

– Olt, jőjjön a tóhoz. Milyen lustaság: most is aludni.

Nem jött be. Elment. Olt ismét tudott lélekzeni. De a szivén dideregve
reszketett át az a gondolat: hátha bejött volna. Amint bejött már
máskor, hogy egy-egy képét megnézze. Hogyan tekintett volna rá? Mit
mondott volna neki? Hogyan érttette volna meg tudatlan lányságával, hogy
egyetlen bűne van: az, hogy mámoros lesz, ha rágondol.

Futva öltözött fel és sietett utána. Künn a tiszta, nyári reggelben úgy
érezte, hogy mégis bűnös. Bűnös: gyengeségében. Bűnös: mert, nincs ereje
arra, hogy mámorának ellentálljon.

Lelkének lágy, filozófus lustaságát eddig szerette, most gyülölettel
gondolt rá. Ezzel a lélekkel át lehet álmodni egy életet, de
kötelességet vállalni nem lehet.

Forró gyöngédséggel telt meg a szive a lány iránt. Most szereti.
Szeretni fogja akkor is, ha a felesége lesz. De elmult, mámoros reggelei
megérttették vele, hogy akkor is csak erősen kell akarnia valakinek és ő
megszegi azt a hűséget, amelyet pedig szive szerint becsületesen meg
akart tartani. Túlságosan hozzászoktatta vágyait, hogy teljesüljenek,
túlságosan sok féket dobott le bölcs, nagy lustaságában magáról, semhogy
egy örök kötelezettség nagy fékjét rá merné tenni indulataira. A
csodálatos lány boldogtalan, siró, elhanyagolt asszony lenne. Szerette a
lányt, boldognak akarta és most bizonyos volt benne, hogy vele és általa
nem lehet. Becsületesen belenézett a lelkébe és még szerelmét sem látta
a tilalomra erősnek.

És becsületesen szerette a lányt. És becsületesnek tudta magát. És
becsületes akart lenni. Nem ment a lány után a tóhoz. Visszafordult.
Csomagolt. Elutazott.



Én.

A bécsi gyorsvonat ott állott az első sinen. Még idejében érkeztem.
Beszálltam. Elhelyeztem a kézi táskámat és abban reménykedtem, hogy
egyedül leszek és átalhatom az éjszakát. Künn sipolás hallatszott. A
vonat indul. Ekkor – az utolsó másodpercben – egy hordár rontott be a
fülkébe és elegáns kézi táskát dobott fel a tartóba. Kinéztem az
ablakon. A hordár kiugrott a kocsiból és alázatosan integetett egy
urnak, aki lassu léptekkel jött végig a perronon. Hosszu, kockás kabát
volt rajta, felgyürt gallérja eltakarta az arcát. A hordár rámutatott a
kocsira, a vonat már megindult és a hosszukabátos ur fellépett a
lépcsőre.

Ketten elférünk, gondoltam, és hozzáláttam, hogy a fülke egyik oldalát
lefoglaljam a magam számára. A hátam mögött nyilott az ajtó.
Kiegyenesedtem, megfordultam. Szemben állottunk. Az idegen – a meleg
kocsiban – már levetette a kabátját, kalapja a kezében volt.
Meghökkenve, riadtan, sápadtan bámultam rá. Elakadt a lélekzetem,
elakadt a gondolatom és a szédülés kerülgetett. Ki ez? Ki vagyok én? Hol
vagyok? Én voltam-e az, aki az imént kihuztam a pamlagot, hogy kényelmes
fekvés essék rajta? Vagy én vagyok-e az, aki most beléptem egy fülke
ajtaján és szemben állok egy sápadt és reszkető emberrel?

A hosszukabátos ember nem én vagyok-e? Nem az én egyenes, kemény
metszésü orrom-e ez? Nem az én baloldalon kettéválasztott szőke hajam-e
ez? Nem az én szemem, nem az én szájam, nem az én szikár, izmos
termetem-e ez? Aki belépett mögöttem a vasuti kocsiba, nem árnyékom-e,
nem valamely csalódása az érzékeimnek, nem valamely káprázat-e:
földöntúli vagy lázszülte?… De aki velem szemben állott, megmozdult.
Sápadt volt ő is, a felindulástól vonaglott az ajka, de erősebb volt,
mint én. Megmozdult. Leült.

Leültem én is kimerülten. A vonat már teljes erővel robogott. Benne
voltunk az éjszakában, a dübörgésben és dideregve tekintettünk egymásra.
Ebben a percben hittem a csodákat, minden földöntúli hatalmakat.
Boszorkányokat, elátkozott lelkeket, amelyek fekete kutyák képében
bolyonganak a világon. Reszketett a lelkem ez előtt a gondolat előtt: mi
fog most történni.

A _másik_ megmozdult. Idegesen fészkelődött egy kicsit, a homlokán egy
kemény elhatározás ránca huzódott lefelé, és megszólalt:

– _Sir_, – mondta angolul – bocsássa meg azt a merészséget, hogy
ismeretlenül önhöz fordulok… Én lord Torcy Henry vagyok.

A rekedtes hangja is olyan volt, mint az enyém. De a kábulatnak vége
volt. A csodákban és a babonákban nem hittem már. Egy ritka, bámulatos,
szenzációs hasonlatosság az egész. Ez az ember sem a földöntúlról nem
jött, sem az árnyékom, hanem egy feszes angol, aki nagy lelki küzdelem
után elhatározta, hogy bemutatkozik.

– Én pedig – válaszoltam neki – dr. Vas János vagyok és természetesnek
találom, hogy mi egy pár szót váltunk. Furcsa lett volna hallgatva
bámulnunk egymást az egész éjszaka.

Erre elmosolyodott. A mosolygását kedvesnek és ismerősnek találtam. A
következő másodpercben rájöttem, hogy ez az én mosolygásom.

De most már szaporán beszéltünk. Én kissé küzdöttem az angollal, de a
lord egészen belemelegedett a beszélgetésbe és gyorsan, vidáman,
kedvesen fecsegett. Csodálatos, ismételte folyton, csodálatos ez a
hasonlatosság. Még a ruhánk is egyforma.

– Az nem csodálatos, válaszoltam neki. Mielőtt elindultam – utazni
akarok hat hónapig – azt mondtam a szabómnak, csináljon nekem egy
angolos utazóruhát. Elém tett egy londoni divatlapot, abból választottam
ki a formát és a szövetet.

– De a gallérja is, a nyakkendője is.

– Ez csak annyit jelent, hogy önök uniformisba bujtatták az emberiséget.

Megint nevetett.

– Bécsben vár rám – mondta – az anyám és a menyasszonyom. Olaszországba
indulunk. De én előbb látni akartam Budapestet. Reggel várnak. Össze
fogják önt téveszteni velem.

– Anya és menyasszony: nem fognak tévedni.

– Tévedhetnek, válaszolt hevesen a lord. Az ön orra, szeme, szája,
homloka, haja, mind az enyém. Még a termete is. Hány éves?

– Huszonhét.

– Én is.

Elgondolkozva nézett rám és töprengve rázta a fejét.

– Uram, azt mondják, hogy én minden vonásomban hasonlítok nagyatyámra,
Broke Tamásra, a gibraltari győzőre. Nem angol eredetű az ön családja?
Vagy nem éltek valaha Angolországban?

– Nem, válaszoltam. Az én apám és a nagyapám és a dédapám földmivelő
parasztok, akik a megyéjük határán túl nem jártak. Az én anyám szegény
asszony, aki a Tisza-parti falujából soha ki nem mozdult. Talán ötszáz
év óta én vagyok az első a fajtánkból, aki kimozdul ebből az országból.

Mulatságos kétségbeeséssel rázta a fejét. Érthetetlen, érthetetlen.

Beszélgettünk még egy ideig, azután elbucsuzott tőlem. Hálófülkét vett –
mondta – és most már kezd álmosodni. Kezet szoritottunk. Elment.
Lefeküdtem én is. De aludni nem tudtam. Az én bámulatom már régen
eltünt. A helyét most már egészen elfoglalta egy különös, nagy
levertség. Minden rajongás, amelylyel valaha angolokra, Angolországra,
angol életre, angol izlésre és angol büszkeségre gondoltam, most
irigységgé változott. Miért ő és miért nem én? Miért lord ő, miért nagy
ur, miért járja a világot uri hódítóként, miért őt várja Bécsben a
menyasszonya és miért nem engem? Én vonásról vonásra ő vagyok és ő
izről-izre én? Miért vagyok hát én szegény ország fia, aki keserves
fáradsággal dolgozott az ügyvédi diplomájáért, aki összekuporgatta az
utazásra való pénzt és kikönyörögte az első osztályú szabadjegyet, akit
egy piszkos küzködéssel teljes élet vár, és miért királya az életnek ő?

Keserű lélekkel próbáltam aludni. Előbb hánykolódtam még egy óra
hosszat, de azután – a vonat dübörgése egyhangú csattanásokban és
zökkenésekben ért a fülemhez – a zaj egyre halkult és közeledett hozzám
az álom. A csendből egyszerre kidörrent egy pokoli csattanás. Ezt ujabb
dörej követte, azután sziszegő, zúgó, csikorgó roppanások zaja tört be
hozzám. A kocsi megrándult. Egy ujabb rántás szinte szétrepesztette
eresztékeiben. Ujra jött egy rázkódás, én kábult fekvésemből
nekirepültem a falnak, a fejem belevágódott a vastartóba és elvesztettem
az eszméletemet.

… A kora tavaszi reggel csipős levegője téritett eszméletre. Egy
mentőágyon feküdtem. Körülöttem élénk sürgés-forgás volt. Megpróbáltam
felkönyökölni. Egy fehérkötényes úr sietett hozzám:

– Csak nyugalom. Nem lesz semmi baj.

– Mi történt? – kérdeztem tőle.

– A bécsi gyorsvonat összeütközött egy tehervonattal. Ön egy hét mulva
elfelejti az egészet. A fejére kapott egy nagy ütést, bekötöttük úgy
ahogy; nem lesz semmi baj. De amott nagy szükség van ránk.

Elsietett. Körülnéztem. A fejemen formátlan nagy kötés volt és minden
mozdulat fájdalmat okozott. Az orvos már ott volt a szomszéd ágynál,
ahol operációt végeztek. Ezt nem tudtam nézni. Valami vasuti embernek
szóltam: vigyenek odébb. Elvittek jó messzire, a langyos reggeli napra.
Jobban éreztem magamat egy kicsit. Pénzt adtam az emberemnek és
elmondattam: mi történt. Közönséges vasuti katasztrófa: hibás
váltóállítás; az utolsó percben vették észre; a lokomotiv, a hálókocsi,
az első két kocsi teljesen összetörött; husz halott; egy tömeg sebesült;
egy óra óta itt van a bécsi segélyvonat és aki él, egy óra mulva
utazhatik tovább.

Cigarettát kértem. Néztem bele a reggeli napsugárba és fáradt bámulattal
kérdeztem: hogyan menekültem én meg. Gyengébb voltam még, semhogy örülni
tudtam volna neki és az egyetlen érzés, amely a világhoz füzött, az az
öröm volt, hogy a cigarettám jó.

Még amikor a bécsi vonat indult, akkor is kábult voltam, fáradt és
összezuzott. Minden porczikám sajgott, fájt, égett. Betettek a kocsiba
és félig eszméletlenül hajtottam hátra a fejemet. A kocsiban csupa
menekült volt, egy riadt, fáradt, agyonhajszolt nyáj. Robogó kórház a
vonat.

Nem volt egyetlen teljes és határozott gondolatom sem. Ötletek,
gondolat-szilánkok röpködtek az elmémben: szándékok rongyai és
elhatározások törmelékei. A vonat szabadon vágtatott át a napfényes
tájon. Mindjárt jön Bécs.

A vonat megállott. Fojtott moraj fogadta. A perronon óriási tömeg
állott: ezek mind keresnek valakit.

Szédülve léptem ki: bele kellett kapaszkodnom a feljáró korlátjába.
Kábultan állottam. A zavaros zajból ekkor egy sikoltás válik ki, a
tömegen egy karcsu alak töri át magát, két leánykar fonja át a nyakamat
és az arcomra, a homlokomra záporként hull a zokogó, ujjongó csók.

Fáradt, halott tagjaimon egyszerre élő forróság futott végig. Megdobbant
a szivem és a nagy izgalom megremegtette minden fáradt tagomat.
Felkaptam a fejemet és semmi fájdalmat nem éreztem.

… A hálókocsiban mindenki meghalt. Akkor meghalt az én utitársam is.
Meghalt és én vagyok ő, ha akarom. Vass vagy Torcy: tőlem függ.

A szivem izgatott verése fájdalmassá lett, a fejemben zsibongva zúgott a
vér. Mi fog történni, istenem, mi fog történni?… Ránéztem a lányra. A
testemen forróság futott át újra. Ismét erős voltam. Csodaszép volt a
barnahajú, kékszemű angol lány. Nem tudtam szólni.

A leány hátrafordult. A tömegből egy őszhajú asszony vált ki. Messziről
kitárta felém a karjait.

Most dől el minden. Most fordul minden: leszek-e nyomorgó, küzködő kis
fiskális, vagy királya az életnek. Vár a vagyon, a rang, a hatalom, a
kékszemű leány. Nem is szabad talán ezeket, kettőjüket megölnöm az
igazsággal. A hazugság: boldogság nekik és boldogság nekem. Lord Torcy:
fel a csillagok felé.

Behunytam a szemeimet. Az öreg asszony puha kezét éreztem az arcomon és
a zokogó hangját hallottam:

– Fiam, fiam!

Hideg verejték ütött ki a homlokomon. Enyém a világ; de kinek mondja az
én anyám azt, hogy _fiam_. Puha, fehér kéz simogat, de engem egy ráncos,
öreg kéz simogatott. Ez egy idegen uri dáma, az én édes anyám egy öreg
parasztasszony. Átfutott a plebejus gőg. Minden szeretetem ujjongva
repült a Tisza partjára egy öreg parasztasszonyhoz. Felemeltem a fejemet
és halkan, csendesen, részvéttel, de a lelkemben gőgös, nagy
büszkeséggel mondtam:

– Mylady, én nem vagyok az ön fia…



A görög katona.

Klonárion, hívlak! Klonárion, aranyos szandálod, könnyű lábad nyomát
régen besöpörte az ezredévek homokja.

De hívásomra, Klonárion, éppen úgy megjelensz, mint azon a ragyogó nyári
napon Pompéji kapujánál. Tömött hajad fekete, mint a ciprusok árnyéka,
és mély szemed olyan tündöklő, mint maga a nap a görög szigetek felett.
– Azon a ragyogó nyári napon Pompéji kapujában így szólt hozzánk a
vezető:

– Ezen a helyen az első ásatások idején a láva és a hamú mély rétege
alatt csodálatos épségben egy katona holttestét találták. Ez a katona a
kötelességteljesítés ragyogó példaképe. Mikor mindenki menekült a tűzzel
elárasztott városból, ő kitartott őrhelyén. Az ifjabb Plinius beszéli,
hogy a menekülők odakiáltottak neki, meneküljön ő is, mert elpusztul. Ő
azonban nekidőlt a kapunak és ott maradt azon a helyen, ahová a
parancsszó állította. Ott maradt és meghalt.

… A németek és az angolok komolyan bólintgattak. Igen, igen, az ifjabb
Plinius is írja. Én nem tudom, írja-e az ifjabb Plinius, nem
bólinthattam, hogy igazat mond a fecsegő, hazug vezető. Szemem előtt
azonban megrezzent a fénnyel telt nyári levegő, megrezzent, csillogott,
vakított és formát öltött. Ott állottál előttem, Klonárion. Arannyal
hímzett, redős fehér ruhád lágyan omlott le karcsú termetedről és
csodálatos ajakad körül titkos, könnyű mosoly bujkált, amint ránéztél a
németekre és az angolokra.

Csodáltalak, Klonárion, szemedbe néztem és világos volt előttem, hogy a
vezető, a németek, az ifjabb Plinius mind-mind együgyüek és bambák. Nem
úgy halt meg az a katona, úgy-e Klonárion? – Mi tudjuk, hogyan.

*

A pompeji kikötőhöz vezető hosszú kőút néptelen volt. Az alkonyodó nap
pirosra festette a tengert és a kikötő zaja lassanként egészen
elhallgatott. A tengerparton egy szálas katona bámult bele a langyos nap
piros sugárözönébe és vágyódva pillantott végig a tengeren. Rövid
kardja, tarajos sisakja azt mutatták, hogy az afrikai légióból való. De
szabályos metszésű arca, világos színe rómaira vagy görögre vallott. Egy
ideig vágyódva bámult még a tengerre, azután megfordult és a város felé
tartott.

Messze tőle, a kőút másik végén egy női alak tünt fel. A katona lassan
haladt előre és figyelemmel nézte a sietve közeledő asszonyt. Hová siet
vajjon ilyenkor? A nap egészen belemerült már a tengerbe és lassanként
sötét lett.

A közeledő nő fehér alakja a babérliget mellett látszott. A katona ekkor
egy ijedt sikoltást hallott és a nő eltünt szemei elől. Az első
sikoltást egy második követte és a katona rohanva szaladt előre. Ott
volt a ligetnél, ahol utoljára látta az asszony fehér alakját. Kutatva
nézett körül.

A liget szélső fái alatt egy hajlott alak egyenesedett ki. A katona
közelebb lépett. A csillagos este világosságában egy férfit látott,
piszkos és gyanus alakot, amilyenek a kikötő körül szoktak csavarogni és
fosztogatni. Egy ugrással ott termett. A földön feküdt az asszony
mozdulatlanul; a jobb karjáról már lecsavarta a fosztogató a széles
aranykigyót, amelyet díszül hordott.

Most ott volt a katona. A fosztogató lehajtott fejjel ugrott neki. A
katona ököllel ütött rá a kézre, amely tőrrel sújtott feléje, de érezte,
hogy a mellén megvérezte a bandita. A kardjához kapott. A széles, rövid
kard megsuhant a levegőben. A bandita újra döfött, de mielőtt tőre
testet ért volna, a nehéz kard súlyosan zuhant le fejére. Az éles érc
csattanva szelte ketté a fejet. Az ember megingott és odadőlt a katona
lábához. Kettérepedt fejéből ömlött a vér.

A katona megvetéssel és gőggel pillantott végig rajta és odalépett a
nőhöz. Megnézte, nem halt-e meg. Amint hozzáért, a nő felnyitotta a
szemét. Komoly, sötét pillantással tekintett a katonára és öröm gyulladt
ki a szemében, mikor a rabló véres holttestét látta. Felkönyökölt.

– Nem sebesített meg? – kérdezte a katona.

– Nem – válaszolt a nő. – A torkomat ragadta meg és én elájultam.

A katona komolyan intett:

– Megérdemelted. Hogyan lehettél olyan könnyelmű, hogy alkonyatkor a
kapukon kívül jársz. A kikötő felé! Arany karkigyókkal.

A nő nem válaszolt. Nyugodt pillantással nézte a férfit. A katona az
asszony ruháját vizsgálta és gyanakodva mondta:

– Asszonynak látszol, előkelőnek. Mit kerestél ilyenkor a kapukon kívül?

Az asszony zavartan rendezgette arannyal hímzett ruhája redőit.
Egyszerre felkapta a fejét és szemébe nézett a férfinak.

– Görög vagy ugy-e? – mondta neki. – Hiába van rajtad a légiók ruhája. A
kiejtéseden érzem, hogy görög vagy.

– Az vagyok, – válaszolt a katona.

– Én is görög vagyok, ujjongott az asszony. Én is. Klonárion volt otthon
a nevem. Tizenkét éves koromban elhoztak Rómába. Akkor szegény voltam,
de hat év mulva, mikor sáfránnal festettem meg a hajamat, Rómában mind
vörösre festették hajukat az asszonyok.

– Asszony vagy? – kérdezte a katona.

– Az vagyok, – válaszolt a nő – de nem szabad faggatnod. Most már
visszamegyek a városba. A kapuig elkisérhetsz. Az aranykigyómat emlékül
hagyom neked.

A katona engedelmeskedett. A kapunál elváltak.

– Nem szabad együtt bemennünk, – mondta az asszony, és a katona künn
maradt.

Gondolkozva várt és egyszerre csak új erővel ébredt fel benne a vágy a
görög szigetek után. Sóhajtva tekintett a távoli tenger felé, amelyen
hazájába indulnak a hajók és szomoruan ment a városba.

Az asszonyról ezt mondta magában:

– Találkozóra ment valahova. – És nem akart többé rágondolni.

De aznap Klonárionnal álmodott. Látta őt sáfránszínű hajjal; egy
aranykigyót nyujtott ekkor feléje és mosolygott. Azután látta fekete
hajával. Komolyan pillantott a szemébe és a szeme olyan ragyogó volt,
mint a nap a görög szigetek felett és oly mély, mint a tenger a görög
szigetek körül.

Másnap nyugtalanul kelt fel és az utcákat járta, hátha találkozhatnék
vele. Kérdezősködni róla rútnak tartotta. Ez olyan volt, mintha bimbózó
szerelméhez durva ujjal nyult volna valaki.

Járta hát a tereket és az utcákat, nézte a gyaloghintókat és
bepillantott a kertekbe, hátha láthatná valahol. A várost nem ismerte,
mivel nem régen került ide Afrikából, hát tervtelenül kószán járt-kelt
az utcákon és a Forum triangulare házaiba is bepillantott, ahol pedig
templomok és hivatalok voltak csak.

Szerelme nagyra nőtt már. Kimondhatatlanul epedt az asszony látása után
és egész napját azzal töltötte el, hogy édes nevét mondta magában:
Klonárion, Klonárion.

Egy napon végre meglátta. Gyaloghintóból szállott ki egy díszes ház
előtt. A hintóvivők elvonultak és a görög katona szorongó szívvel járt
fel-alá a palota előtt. A falak márvánnyal voltak borítva, festésük
fekete, vörös és viola volt, elől görög módra oszlopok álltak, az ajtón
pedig be lehetett látni a díszes téres atriumba. Itt nagy úr lakik.

A katona mégsem birt ellentállni. Felment a márványlépcsőkön. Az
atriumban senki sem volt. Tovább ment. Három szobán haladt át,
félrehajtott egy függönyt és szemben találta magát az asszonnyal.

– Klonárion, szólt hozzá reszketve, a halhatatlan istenek adjanak neked
örök ifjúságot.

Az asszony elpirult.

– Látott valaki bejönni? – kérdezte a katonától.

– Azt hiszem, senki.

– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte az asszony. – A Numa Pompilius
házában.

A katona elsápadt. Numa Pompilius a császár rokona, ezt ő is tudta.

– A felesége vagy? – kérdezte az asszonytól.

– Igen.

– Akkor hát – mondta a katona – legfeljebb meg fogok halni. Nem nagy ár
ez, Klonárion, azért, hogy láthattalak.

Az asszony gondolkozva tekintett a katona nemes vonású arcába.

– Tulajdonképpen vártalak, – mondotta mélázva neki. Most sietve el kell
menned, de találkozni akarok veled.

A katona szemében föllángolt az öröm.

– Hol, Klonárion? Mikor?

– Az uram – mondta az asszony – minden hét első napján a szőlőkertünkben
lakomát ad barátainak. Holnapután alkonyatkor hát szabad leszek. Várj
rám a nolai kapunál és kövess, ha kimentem a kapun. Ne csatlakozz
hozzám, de jőjj be abba a házba, ahová bemegyek. Most távozz.

A katona elment. Szívében tombolt az öröm és a mámor. Klonárion,
Klonárion! Mint a muzsika, mint a hárfa pengése, mint a citera zengése,
úgy hangzott a szívében ez az édes név. Klonárion, Klonárion! A
halhatatlan istenek, akikben én hiszek – mondta – árasszák rád minden
áldásukat.

Mámorosan járt a görög katona és a görög szigeteket se kivánta már.
Avagy a görög szigetek minden fénye nem halvány-e Klonárion mosolya
mellett, minden édességük felér-e Klonárion egyetlen csókjával.

Két napot kellett várnia. Az első napon megmozdult a föld. A katona
mosolygott a földrengésen. Van-e, ami őt megijeszthetné, mikor
Klonáriont látja egy nap mulva? A második napon újra dübörgött a föld és
a városból sokan menekültek. A görög katona Klonárionra gondolt és az
asszony úgy állott előtte, mint maga a fényességes Aphrodite.

Végre jött a találkozás napja. Délben ott volt már a nolai kapunál a
görög katona. Vele átellenben a Vezuv ormain füstfelhő gomolygott és a
füstöt láng festette meg. A föld újra dübörgött és villámok cikkáztak a
hegy orma felett. A görög katona mosolygott ezen. Hiszen ő Klonáriont
várja.

Sokáig lesz még alkonyat. Türelmetlenül járkált. De az alkonyat
egyszerre itt volt. A hegy megmozdult, a föld megingott, a sziklák
megrepedeztek. A hegyből zúgva, áradva, dübörögve tört kifelé a tűz. A
csillogó Pompejire sötétség borult. Füst és hamú szállt le a földre,
égető, forró, perzselő hamú. A föld nyögve hajlongott, újra megdördült a
hegy és ormából újra tűzoszlop lökődött az ég felé.

A városból mindenki menekült. A kapukon rémült embercsoportok törtettek
a kikötő felé és a hajók egymásután indultak a tengerre. A síró,
kétségbeesett, ordító áradat egyre dőlt ki a kapun. A katona nézte.
Fejükre lassan szállt le a forró, fojtó hamú. Valaki odakiáltott neki:

– Miért nem futsz? Siess menekülni.

A katona rázta a fejét. Ezek nem tudhatják, hogy ő Klonáriont várja
alkonyatkor. Előtte még mindig rohantak el az emberek. Azután megszünt a
rohanás. Ő nekivetette hátát a falnak és Klonárionra gondolt. Látta a
haját, szemét, a termetét. A forró hamú mind gyilkosabb tömegekben
hullott alá, a hegy újra megdördült, vakítva, zúgva, sziszegve ontotta a
lángoló lávát, a hamú lassan eltemette a katonát, a láva süvöltve áradt
fölé és nemsokára hatméteres takaró alatt pihent a görög katona.

Klonárion ekkor már biztosságban volt. Az első napon menekült már és
mikor Pompejit eltemette a láva, vidám társaságban, számoszi borral
nedvesítette meg csodálatos ajkait és nem is gondolt rá, hogy várja
valaki a nolai kapuban.

*

Úgy-e, így történt, Klonárion? A görög katona ott várt rád kétezer évig
a nolai kapuban. A halhatatlan istenek adjanak neked örök ifjúságot és
örök szépséget, Klonárion, neked és testvéreidnek. Testvéreid,
Klonárion, ma is elfelejtik, hogy várja őket valaki a nolai kapuban és
ciprusi borral nedvesítik meg az ajkukat, míg a nolai kapuban hull a
láva és a forró hamú.



Nem kell.

Tárczy bevégezte a felolvasását. Tapsoltak. Az író meghajolt egy
párszor, azután lement a pódiumról; később keresett egy helyet és
udvariasan hallgatta az angol hegedüst és a francia énekesnőt, aki még
utána következett. A koncert végével a nagyteremben táncra készültek.
Tárczy elment az olvasóterembe, kiválasztott egy puha karosszéket és
csendesen szivarozott. Nemsokára egy zömök, kövéres úr kereste fel. Ez
Veszprémi volt, a nagykereskedő. Kezet fogtak.

– Azért jöttem, – mondta Veszprémi – hogy gyere már egyszer megint
hozzánk ebédre.

– Köszönöm. Örömmel.

– Örömmel? Igazán?

– Hogyne, legkedvesebb kalmárja a világnak. Az ember olyan ritkán talál
valakit, aki szereti a jó könyvet és a jó képet… És aki érti is. És
akinek jó konyhája is van. Persze, hogy örömmel. Mikor menjek?

– Holnap, ha akarod.

– Jó.

Veszprémi elégedetten intett vagy háromszor a fejével, azután mosolyogva
mondta:

– Hanem, ha szivesen jösz, akkor most keresd fel a feleségemet.
Haragszik, hogy feléje se nézel.

Tárczy meghökkent.

– Ohó, – gondolta magában – hát az egész meghivás az asszonytól ered?

Azután mentegette magát:

– Nem tudtam, hogy itt vagytok. Merre van a nagyságos asszony?

– Fenn van a teremben.

Tárczy elindult. A teremben már táncoltak. Végigment a táncolók között
és a terem végén találkozott az asszonnyal.

– No, csakhogy rászánta magát, hogy felém néz, – mondta durcásan az
asszony. Erőszakkal kell idehozni.

– Nem tudtam, hogy itt van. Bocsásson meg.

– Jó. Megbocsátok.

Leültek. Hallgattak. Az asszony várakozva nézett a férfira.

– Nem táncol? – kérdezte végre Tárczy.

– El akar küldeni? Máris sokallja a társaságomat?

– Isten mentsen. Boldog vagyok, hogy együtt lehetek magával.

– Boldog? Komolyan?

Tárczy ránézett. Az asszony egészen csinos volt. Válla és nyaka puhán
fehérlett a kivágott ruhában és harminckét éve csak egy finom, pikáns,
könnyű hervadtságban mutatkozott. Komolyan válaszolt neki:

– Boldog vagyok.

– Ezt úgy mondja, mintha egy pohár vizet kérne.

– Pedig igazán boldog vagyok.

– Miért? – kérdezte logikátlanul és kihivóan az asszony.

Tárczy összehúzta a homlokát. Ha az asszonyok ilyen ostobaságokat
kérdeznek, akkor akarnak valamit. Mit akar ez? Nyugodtan válaszolt neki.

– Mert maga szép, okos és szeretetreméltó asszony.

– Csak azért?

Tárczy ránézett. Ha azt mondom neki – gondolta – hogy csak azért, akkor
halálosan megsértem.

– Nemcsak azért, – válaszolta hát.

– Hanem?

Tárczy nem válaszolt. Ránézett. Az asszonynak csillogott a szeme és
kutatva mélyedt az övébe. Tárczy lehajtotta a fejét és hallgatott.

– A multkor is akart mondani valamit, – sürgette a választ az asszony.

Tárczy most már tisztában volt mindennel. Eszébe jutott a multkori
beszélgetésük. Akkor is vallomásokat erőszakolt ki belőle az asszony. De
a döntő szóig nem jutottak el. Akkor ugy tett, mintha ezt a döntő szót
ki akarta volna mondani, de adós maradt vele. Az asszony most számon
kéri. Tárczy dühbe jött. Szerette Veszprémit és el akarta felejteni a
multkori dolgot. El is felejtette. Az asszony makacssága bosszantotta.
Egy másodpercig mérlegelte még az ügyet.

– Szeretem – mondta magában – ezt a Veszprémit. Derék, okos, becsületes
ember.

Ránézett az asszonyra és megvolt az elhatározása. Halkan és lassan
mondta neki:

– A multkor… a multkor azt akartam mondani… hogy szakitok Riese Micivel.

Az asszony elvörösödött az örömtől. Ő is halkan szólt:

– Ezt akarta mondani?

– Ezt.

Az asszony lesütötte a szemét.

– Én nem is értettem soha, – mondotta, hogyan választhatott ki maga egy
ilyen nőt. Egy orfeuménekesnőt. Egy műveletlen, tudatlan, szellemtelen
leányt…

– Nem találtam olyant, aki művelt és szellemes is lett volna.

– Mért nem keresett.

– Azt hiszi, találtam volna?

– Igen.

Tárczy diadalmasan emelte fel fejét. Várj csak, – gondolta. Naivul
kérdezte:

– Hát maga ismeri ezeket az orfeuménekesnőket?

Az asszony rábámult.

– Ismerem-e őket? Hogy mondhat ilyent?

– Ha azt hiszi, hogy műveltet is találhattam volna…

– De nem orfeuménekesnőt. Hanem egy nőt, aki megérti. Egy asszonyt, egy
tisztességes asszonyt.

Tárczy mély megvetéssel mondta:

– Hja, egy tisztességes asszonyt?

Az asszony remegett a felháborodástól. Nem tudott mit mondani. Végre
reszketve tört ki:

– Csak nem hasonlít egy tisztességes nőt azokhoz a nőkhöz, akiket
mindenki…

– Isten mentsen – válaszolt Tárczy nyugodtan, én a tisztességes nőket
sokkal kevesebbre becsülöm.

– Kevesebbre? Hogy mondhat ilyent?

– Akkor becsülöm meg őket, ha sokkal kevesebbre becsülöm őket. Kérem, ha
az ember órát akar, akkor az óraárushoz megy. Ha szerelmet akar, akkor a
szerelemárushoz megy. Hiszen nekik az a mesterségük. Azt ők jobban
értik. Ők azért élnek, ők azért és arra ápolják, dédelgetik, gondozzák
magukat. A fürdőjük, a parfumjük, a csipkéjük mind arra való. Hogy jutna
erre ideje és kedve egy tisztességes asszonynak?

Az asszony fehér volt a dühtől.

– De hát, mondta hebegve, az semmi, az semmi, hogy egy asszony a
szerelmének feláldozza a tisztességét? Hogy odaadja a tisztességét?

– A tisztességét? De kérem, mondta Tárczy üzleti hangon, ennek reám
nézve semmiféle értéke nincs. Értékes rám nézve az ideges, kemény,
formás, szép termet, a forró ajak, a gömbölyű kar, az acélos, karcsú
láb… De a tisztesség? Mit érek én több gyermekes családanyák
tisztességével?

– De hát a lélek? A szellem?

– Ah, a lélek, a szellem… Tudja, magának, aki olyan okos asszony,
megmondhatom, nincs utálatosabb, mint egy asszony, aki folyton a lelket,
a szellemet emlegeti.

– De hátha egy asszonyt nem ért meg az, akihez hozzá van láncolva?

– Oh, a legnevetségesebb és a leggyülöletesebb élőlény a világon a femme
incomprise. A meg nem értett asszony oda tolakodik a maga érzelmeivel
minden idegen gondolathoz, minden idegen érzéshez, felajánlja, kinálja a
szimpatiáját. Árulja magát és a legtöbbet ajánló biztosan megkapja…

Az asszony nem birta tovább. Kiegyenesedett és a dühtől reszketve
kérdezte:

– Én kinálom magamat? Én?

Tárczy csudálkozott.

– Ki beszél magáról? Magának két gyermeke van, maga nem keres lihegve
megértést, hanem bölcsen tudja, hogy a legszebb dolog két gyermek jó
anyjának lenni. Minden hódolatom az ilyen asszonyoké. Én a másik
fajtáról beszéltem. Hogyan beszélhettem volna magáról?

Az asszony megzavarodott. Nem tudott szólni. Tárczy kegyetlenül
folytatta:

– Minthogy pedig a másik fajtával, amelynél talán volna remény, nem
érdemes foglalkozni, én meggondoltam a dolgot. Szakítani akartam Riese
Micivel? Meggondoltam… Nem szakítottam vele.

Az asszony felugrott.

– Tárczy, sziszegte, Tárczy, maga a legutálatosabb, a legszemtelenebb, a
legelbizakodottabb fráter a világon.

Megfordult és elsietett. Tárczy utána nézett. Tudta, hogy a holnapi
ebédnek most már vége.

– Az ebédért kár, szólt némi melankóliával.

De igen meg volt elégedve magával és nagyon becsületesnek érezte magát.



A világosság.

– Lona elájult!

A lakásban nagy futkosás támadt, a kis szabóműhelyből csörömpölés
hallatszott. Valaki felszaladt az első emeletre és lihegve jött vissza:

– Jön a nagyságos tanár úr.

Két perc mulva jött a híres orvos: magas, tatárarcú, negyvenéves ember.

– A vak lány ez? – kérdezte Lonáról.

– Igenis, nagyságos tanár úr.

– Fektessék ágyba, nem lesz semmi baja.

Lonát ágyba fektették. A negyvenéves ember összehúzott szemmel nézte a
lány csodálatos szépségét.

– Hány éves ez a lány?

– Husz, nagyságos tanár úr.

– Mióta vak?

– Nyolcéves kora óta.

Egy-két orvosi rendeletet adott még a professzor, azután menni készült.

– Nem lesz semmi baja, könyörgöm? Mást ne csináljunk vele, nagyságos
tanár úr?

– Adják férjhez – dörmögte a tanár és elment.

Egy hónap mulva feleségül vette a lányt. Lona nagyon boldog volt.
Vaksága nem gátolta a jólét élvezésében: szerette a nagy, szőnyeges
szobákat, amelyekbe a szűk szabólakásból jutott, örült, hogy cselédei
vannak, akiknek parancsolhat, és imádta a férjét, aki úgy dédelgette őt,
mint egy gyermeket, és aki rá nézve az erő, nagyság, hatalom és szépség
megtestesülése volt, a gazdagság és az örömök dús forrása, vak leánysága
álmainak a lovagja.

Egy lányuk született, azután egy fiuk és Lona szívében az örömöknek egy
új világa nyílott meg, a boldogságnak egy új birodalma: a vak asszony
szívében édes gyönyörűséggel áradt el az anyaság érzése. Nagyon boldogok
voltak.

Lona huszonhatéves volt – erős, délceg, fiatal asszony – mikor az ura
egy délben hazajövén, megkapta a kezét:

– Fordítsd csak a fejedet erre, a világosság felé.

A tanár Lona szemeit nézte és így szólt hozzá:

– Lona, megoperáltatom a szemedet. Most elviszlek a klinikára, ott
maradsz vagy két hétig és azután újra fogsz látni.

Lona megcsókolta az ötéves lányt és a hároméves fiut és elment.
Megoperálták a szemét; sötét szobában élt két hétig és a tizenötödik
napon nyitott és szabad szemmel, látóan tekintett bele a nap teljes és
fényes világosságába.

A férje eljött érte. A hideg ember meg volt hatva, áradozott:

– Édes, drága Lonám, de boldog vagyok! Én feketefürtös, szép gyermekem,
milyen szép vagy… milyen szépek a szemeid, te szép Lonám, fehér
asszonyom… Ugy-e Lonám, szép a világ, az élet, a napfény… Lona, látni
fogod a gyermekeinket… Lona, a látás megkettőzi az élet minden örömét.

Lona zavarodottan tekintett rá és hallgatott. Kocsiba ültek: végig a
nyári fényben fürdő városon, haza a két gyermekhez. A férfi ujjongott:

– Süthet most a nyári nap, szikrázhat, vakíthat: Lona belenéz, Lona lát.

Lona elfordította a fejét. Nézte a fasort, amelyen végigrobogott a
kocsi, nézte az egész harmatos, nyári reggelt: az élet csakugyan szép.
Nézte a járkálókat: a színes ruhák csakugyan szépek, az emberek között
is van olyan, aki majdnem megközelíti az emberi szépségnek azt a képét,
amelyet ő gyermeksége világosságából elvitt a vakság sötétségébe.

A tanár gyönyörűséggel nézte a hallgató asszonyt, Lona pedig a hintó
párnáján elhúzódott tőle. Ez az ő férje? Mikor vak volt, nem tudta, hogy
a bőre ilyen sárga, a szakálla – milyen selymesnek tetszett – ilyen
ritkás és kopott, az orra, a feje ilyen különös formájú. Ijedt gondolata
nem merte rútnak mondani, csak a félelmes különösségét és idegenségét
vallotta be.

Hazaértek. Hangos kiáltásokkal jött a két gyerek, zajos örömmel
ölelgették az anyjukat.

Lona hallgatott. Ijedten nézett körül az ismerős lakásban: – ez az ő
lakása valóban, de mégis idegen lett ez a lakás ő neki. Mit keres ő itt
az idegen férfi és a két gyerek között, akiknek minden vonása az apjuk
tatárarcát viseli?

Megrohanta és elkábította ez a csunyaság. Az ő puha keze simogatta
ezeket a fejeket, de akkor ezek csodaszép, fürtös angyalfejek voltak. Ő
hozzásimult ehhez a hajlott férfihoz, de ez akkor délceg levente volt.
Orvul rontott rá és úgy gázolta le ez a csunyaság. Ezeknek az embereknek
a rútsága fáj, éget és perzsel.

A gyerekek még csókolgatták az anyjukat, a találkozás első perce alig
mult el, Lona keservesen zokogni kezdett.

A férje simogatta dús, fekete haját:

– Az öröm sírása ez.

A keserű zokogás azonban nem akart szünni, egyre fájdalmasabbnak és
lázadóbbnak tetszett.

– Mi bajod, Lona?

– Istenem, én Istenem!

– Lona, mi bajod?

Lona beleharapott az ajkába és fuldokolva zokogott.

– Hát mi bajod, – csattant fel a gyanakvás a férfiban.

– Istenem, én Istenem.

– Lona! – hangzott fenyegetőleg a férfi szava.

Megkapta a csuklóját:

– Ide nézz! Mi bajod?

Lona görcsösen, fájdalmasan, lázadóan zokogott:

– Istenem, Istenem, milyen csunyák vagytok.

… Nagy csend támadt. A levegő nehéz lett körülöttük, súlyos sejtelmek
árnyéka tette hűvössé, eljövendő tragédiák lehellete rezzentette meg.

A gyerekek riadtan húzódtak vissza, a férj arcába bánat, harag és
gyötrelem kergetett egy sötét vérhullámot. Az asszony észrevette, hogy
hibát követett el, és jóléte féltése megmozdult benne. És a vakságból
alig kimenekült asszony elkövette első csalását: emberfeletti
erőfeszítéssel parancsolta könnyes arcára a szeretet mosolyát és
nevetve, könnyezve, bocsánatot kérve, a kitörő szeretet képmutatásával
szorosan megölelte a férjét.



A hazatérők.

A _Jégkirály_ befutott a kikötőbe. Annyi érdeklődéssel fogadták csak,
mint amennyi minden érkező hajót megillet.

Péterfi, az expedició alvezére, rátámaszkodott a korlátra és mosolyogva
mondta Laczfynak:

– György, ha ezek tudnák, hogy az északi sarkról jövünk…

Laczfy, a nyugodt fekete óriás, az expedició vakmerő és bálványozott
vezére, csendesen szólt:

– Mindig túlzó vagy. Nem voltunk a sarkon.

Péterfi heveskedve válaszolt:

– Annyi, mintha ott lettünk volna. Magad is azt mondtad, mikor öthónapi
gyötrelmes szánút után elértünk az óriási, nyilt tengerig, hogy annyi,
mintha a póluson volnánk.

– De nem voltunk ott.

Péterfi újra hevesen készült válaszolni; Laczfy elébevágott:

– Ne veszekedjünk. Tele van a szívem boldogsággal.

Az arca, komoly, nemes és erőt sugárzó arca ragyogott az örömtől. A
horgonyt leeresztették és az expediciónak mind a huszonöt tagja a
kapitány köré gyült. A boldogság, a győzelem mámora, a dicsőséges munka
diadala tombolt a szivükben és a gyötrelmes négy esztendő után, amelyet
fagyban és éjszakában töltöttek el, úgy tetszett, hogy most a szíveikből
az ujjongás valamely egetrázó hangjának kell kitörnie. Huszonöt
férfimellet majd szétrepesztett a mámoros öröm. Mindnyájan Laczfyra
néztek. És a félelmetlen, kemény, erős vezérnek, akire szorongva
tekintettek mindig a nyomorúság és a veszedelem perceiben, nem volt most
más szava, mint ez az árva reszkető szó:

– Barátaim…

A szeme megnedvesedett és a huszonöt férfi, az Északnak, a jégnek, az
éjszakának, a pólusnak a hősei, könnyes szemekkel, megindulva,
ellágyulva és sírva szorította meg egymás kezét.

Laczfy megrázta magát.

– Magyarország, a mi édesanyánk örökké éljen!

Egy dörgő éljen volt a válasz és a könnyező öröm harsogó ujjongásra
vált. A kapitány azután megszólalt:

– Barátaim, én most kiszállok. Hammerfest a föld legészakibb
táviróállomása – bejelentem innen, hogy útban vagyunk hazafelé; elhozom
a leveleinket és azután indulunk.

Újra dörgő éljenzés volt a válasz, Laczfy partra szállott. A
táviróhivatalba még ismeretlenül ment be. Három táviratot tett le itt
csendesen a hivatalos asztalra.

A három távirat jó ideig hevert ott, míg a posta embere elvette. A
hivatalnok elolvasta az elsőt, felkapta a fejét és tört angolossággal
kérdezte:

– Uram, ön Laczfy úr?

– Igen.

A hivatalnok elpirult, a szeme kigyulladt, a kezét kinyújtotta az óriás
felé és megindultan, hebegve mondta:

– Uram, engedje meg, hogy a kezét megszorítsam. Az egész civilizált
emberiség nevében üdvözlöm a kulturának ezen a határállomásán, és jogom
van rá, mert az egész emberiség aggódva vár hírt az ön vakmerő és
felséges vállalkozása felől.

Laczfy mosolygott és megszorította a hivatalnok kezét.

– Uram, elérték a pólust?

– Nem, de eljutottunk a sarki tengerig.

– Szóval ön tovább jutott, mint valamennyi előde.

– Igen, mondta nyugodt büszkeséggel Laczfy, a legelső magyar sarki
expedició tovább jutott összes elődeinél.

Később azt mondta:

– Uram, mi otthon megállapodtunk abban, hogy ami értesítés van
számunkra, azt ide küldik; bizonyosan vár tehát ránk egy pár levél.

– Igen. Van olyan, amelyet három éve őrzünk, és bizony, utóbb ha jött
egy-egy, azzal a gondolattal tettük a többihez, hogy sohasem kapja meg
az, akinek címezve van.

Laczfy átvette a nagy levélcsomót és megdobbant a szíve. A levelek közül
felé ragyogtak a felesége kezevonásai. Sietve búcsúzott el, hogy
olvashassa a drága írást.

A napfényes utcán megállott és felbontotta a levelet.

– György, – szólott az írás, – ha Isten hazavezérel, az ő végtelen
kegyelme bocsássa meg nekem, hogy ezekkel a sorokkal lépek eléd, nehéz
utad után, György, én térdenállva teszek egy alázatos vallomást.
Gyermekem született. A gyermeknek Bán az apja. Nem tudtam ezzel a
vallomással várni, míg hazajösz. A szívemet kín facsarja össze és
megmérgez a keserűség, hogy így kell téged fogadnom. De György, te erős
vagy, jó, nagy és irgalmas. – György, miért hagytál magamra! Én gyenge
vagyok, miért mentél el tőlem!…

Laczfy ott állott az utcán, kezében a levéllel és szédülve tekintett
körül. A napfényre sötétség borult; szeme bizonytalanul keresett valami
támasztékot, amelyen a rettenetes forgatagban megpihenhessen.

Megnézte a levelet: két éve, hogy a postán hever.

Tehát már az első évben… És Bán, az a senki, az a hitvány báb, az a
rongy pojáca…

Megrázta magát. A levelet nem olvasta tovább, minek olvassa azt, ami még
azután jön. Betette a zsebébe, nehéz mellel vett egy hosszú lélekzetet
és indult csónakja felé.

A hajón szétosztotta a leveleket. Végigtekintett a tengeren és elfordult
a többiektől. Azután lement a kabinjába, hogy a mások öröme vérig ne
korbácsolja az ő fájdalmát.

Lenn a kezébe hajtotta a fejét és maga elé bámult. Nem volt semmi
gondolata; belemeredt a levegőbe és teltek az órák.

Lenn is elviselhetetlenné vált a maradás; akkor újra felment a
fedélzetre. Rádőlt a korlátra és belebámult a tengerbe. A kormányos
lépett hozzá és rekedt hangon kérdezte:

– Hát indulunk haza?

Laczfy ránézett a vonagló arcú emberre és azt kérdezte:

– Hát neked mi bajod van?

– A levél… A menyasszonyomtól kaptam levelet… Hogy nem tud rám várni.
Hogy minek mentem el… Talán már nem is élek… Hogy nem maradhat vén lány.

– Máshoz ment férjhez?

– Igen.

Laczfy ekkor körülnézett. Megint ott voltak csaknem mind a fedélzeten és
az arcokon – végig, minden arcon – bánat, harag és keserűség.

Odalépett a legokosabbhoz, a legderekabbhoz, egy fiatal tanárhoz.

– Mi bajod?

– A levél… Mivel csak két évre terveztük az expediciót, csak két évre
kaptam szabadságot. A harmadik évben betöltötték az állásomat, a
fizetésemet nem adták ki a húgomnak és…

A szava elcsuklott. Laczfy felhördült:

– Mi történt vele?

– Ne kérdezd.

Elfedte az arcát. Laczfynak zsibongott a feje. Szédülve tekintett körül.
Péterfi, a mindig vidám, bízó és jókedvű fiú ott ült egy kötélcsomón és
könnyek csurogtak le lassan az arcán.

– Hát veled mi van? – kiáltotta neki kétségbeesve.

– Az édesanyám, az én édesanyám…

– Mi történt?

– Várt két évig bizalommal. És hogy nem jöttem, várt türéssel még egy
évig. És hogy nem jöttem, lefeküdt és meghalt.

Laczfy fuldokolva tekintett körül.

– Hát ti?

– A levél…

Mind a levelet mondta. Halált, hűtlenséget, gonoszságot, hitehagyást
jelentettek a levelek. A matrózoknak is, az utolsó embernek is volt
valakije, aki elhagyta, megcsalta, kirabolta: feleség, barát, szerető… A
fedélzeten sötét árnyak suhantak végig. Az arcok vonaglottak, a kezek
ökölbe szorultak. Könny volt a szemekben. Észak diadalmas hősei ott
állottak győzelmes hajójukon megverve, kifosztva, megcsalva.

Közeledett az alkony és a férfiak szótlanul állottak ott. A fejüket
lehajtották és hallgattak.

Laczfy sóhajtott egyet és azt mondta:

– Mégis csak haza kell mennünk.

A hajó elindult. Amikor kiértek a kikötőből, az egyik azt kérdezte:

– Nem volna jobb visszamenni _oda_?

A pólus felé mutatott, a dermedt sivatagok, a jégpokol felé; ahol négy
esztendőt gyötrődtek és ahol epedve álmodoztak a hazatérés felől.

A kezek egy önkéntelen mozdulattal nyultak a kormány, a vitorlák felé,
hogy megfordítsák a hajót; inkább oda, a jégbe és az éjbe, mint haza, az
emberek közé. De azután keserűen, leverve, komoran fordították mégis dél
felé a kormányt. A Jégkirály gyorsan haladt a boldog, déli vizek felé,
és a pólus huszonöt hőse, akiket ujjongva várt a haza és a világ,
csüggedten és keserűen, bánatosan, megalázva és összetörve nézte a
hullámokat.



Danse macabre.

Leültem egy asztalhoz. Jött a pincér. Hozattam valamit és belebámultam a
levegőbe. Meleg nyári est volt, jó ilyenkor a szabad ég alatt ülni és
nézni, nézni a csillagos estét. A lelkem meg volt tiporva és fájdalmasan
vonaglott. Az ember arca eltorzul ilyenkor attól a nagy keserűségtől,
amelyet valósággal a szájában érez, reszket az ökle, mert ütni akarna és
azután görcsösen kapcsolódik össze. Bámultam bele az estébe.

Egy szempár verte fel a magányosságomat. Igen, valósággal felverte ez a
szempár. Sötét szem volt, kék vagy fekete, de nagyon sötét és amint
egyszer-egyszer rám nézett, mintha valami nagy árnyék lebbent volna el
felettem. Nézni kellett ezeket a szemeket. Vannak ilyen szemek, sötétek,
csodásak.

Néznem kellett. Szemben ült velem valamelyik asztalnál egy férfival. A
férfit egy futó pillantással elintéztem: ez nem számít. Hanem az
asszony… Fehér volt az arca, bűnösen fehér, fekete haja fürtökben bújt
elő kalapja alól és mintha ezek a fürtök éltek volna.

Néznem kellett. Miután pillantásaival felverte a nyugalmamat, most
gőgösen vette tudomásul az érdeklődésemet és rám se nézett. Beszélgetett
a férfivel. Látszott rajtuk, hogy házastársak és hogy idegenek.

Az asszonyt néztem még egy ideig. De minthogy következetesen, gőgösen,
szinte kihivóan kerülte a tekintetemet, felkeltem és elmentem.

Egy óra mulva elintéztem valami dolgomat és bementem a kávéházba.
Leültem és folytattam a szótlan bámulást a csillagos, nyári estébe,
sajgó szívvel, amely úgy fáj, hogy az ember szeretne felzokogni.

A magányosságomat ismét felverte egy szempár. Fel kellett néznem. Oda
kellett néznem és tágra nyílt a szemem a meglepetéstől. Itt van az
asszony, az ismeretlen assszony, a fehérarcú asszony.

Rábámultam. Első meglepetésemben szinte csodának néztem azt, ami
egyszerű véletlen volt: kerestek egy közeli kávéházat és ide jöttek be.
Az asszony észrevette az elámulásomat és egy gyors mosoly futott át az
arcán.

Én azután nem foglalkoztam tovább a dologgal. Bámultam az estébe. Tőlem
ugyan ne fordulgasson el gőgösen senki asszonya. Az asszony sötét
pillantása azonban egyre ott suhogott körülöttem, mint egy halk
szárnycsapású, nagy fekete madár. Mit akar tőlem ez az asszony? Most
látom másodszor; véletlenűl; mit akar hát? Uri asszonynak látszik, mit
akar hát? Boszankodva akartam lerázni magamról a sötét, árnyékos
tekintetet, de nem tudtam. Ideges lettem. Zavart lettem. A lelkem nem
sajgott már úgy, de valami határozatlan, félénk, gyenge vágy
borzongatott meg ezektől a szemektől. Végre is szép ez az asszony.
Csodaszép.

Azután megráztam magamat és felkeltem.

Nem engedem, hogy egy kacér asszony játszszék velem. És nem megyek bele
valami ostoba és kétes végű kalandba, amikor még itt sajog a lelkemben a
másiknak a fájdalma. Felkeltem és elmentem. Rá se néztem.

Egy ideig foglalkoztatott még, két nagy szeme rám tekintett, akárhová
néztem, de pár óra mulva elfelejtettem. Másnap, mikor a vendéglőbe
mentem vacsorázni, eszembe se jutott. De egyszerre rám libbent sötét
pillantása. Ott volt. Valami borzongás futott végig rajtam. Óh, ez az
asszony nagyon hatalmas úr tudna lenni felettem, nagyon meg tudna
kínozni.

Nem akartam ránézni. De rajtam volt a pillantása. Mindig rajtam volt
parancsolóan, követelően, makacsul és néha naiv csodálkozással: miért
nem nézel rám?

Ránéztem. A szeme ekkor kigyúlt. Lenn a nagy sötétségben, a szeme alján
villámok pattantak elő, hosszú szikrák villantak ki, egy égő tűzfolyam
áradt a szeméből. Szembenéztem vele. A férfi nem vett észre semmit. Az
asszony fekete szeme tűzben ragyogott és én már szinte el voltam veszve.
Oh, mondtam magamban, oh, de borzalmasan, de csudálatosan, de
nagyszerűen szép vagy. A mámor lehelletét éreztem; a véremen tüzesen
borzongott át valami nagy borzongás. Az asszony szeme egyre tüzesebben
szikrázott az enyémbe és kiszáradt torokkal mondtam: oh, de tudnálak
szeretni.

Láttam, hogy már többen néznek bennünket – a férfi nem vett észre semmit
– felkeltem hát. Kimentem az utcára. Megvárom őket, gondoltam. Meg kell
tudnom, hol lakik ez az asszony.

De ki lehet ez az asszony? Honnan jön? Mit akar? Mit akar velem? Miért
éppen velem?

Nem tudtam válaszolni ezekre a kérdésekre, de csupa ifjú-öröm volt a
vérem. Oh, mondtam, szép ez az asszony. Mit bánom én: ki, honnan jön,
mit akar. Fiatal vagyok, a szemembe szikrázott a szeme, – szép az élet.

Az utcán álltam. Az asszony egyszerre kilépett. Egy kocsinak intett.
Siettem én is a kocsiállomás felé. Gyalog nem tudom követni őket.

Hajtattam utánuk. Szinházba mentek. Idegenek, gondoltam magamban,
különben nem mennének most meleg nyárban szinházba.

Megállíttattam a kocsimat jó távol. Ők kiszálltak. Vártam egy kicsit,
azután én is jegyet vettem. Bementem a nézőtérre; kerestem őket.
Páholyban voltak. Az asszonynak egy fénycsóva gyúlt ki a szemében, mikor
meglátott; olyant villant rám a szeme, hogy szinte belevakultam.
Ujjongtam. Szeretem ezt az asszonyt, akarom ezt az asszonyt.

Kihajolt a páholy korlátján és amig mások nézték az előadást, rám
mosolygott. Azután az ajkára tette a kezét; ez mindent jelent,
hallgatást, csókot és igéretet, mindenekfelett igéretet.

Tele voltam fiatal örömmel, az élet büszkeségével, a vér mámorával. Oh,
ez az asszony…

Vége volt az előadásnak. Siettem, ki az előcsarnokba, hogy megvárjam az
asszonyt és azután utána menjek. A tolongásban távolról láttam már. A
szeme rám villant. Szeretlek – mondtam – és akarlak.

Lassan jöttek felém. Az asszony állandó, titkos, csendes mosollyal
nézett rám. Őt láttam csak. A férfire nem is néztem. De amint a tömegben
előrehaladtak, meg kellett látni a férfit is.

Még dideregtem az asszony pillantásától, amikor ránéztem. A szívem ekkor
egy ütést kapott, a véremen jeges áradás suhant át, visszahökkentem,
megdöbbentem, hátratántorodtam elképedve, megrettenve és megzavarva. Mi
történt?

Ez a férfi nyomorék volt. Nem volt sánta, nem volt béna, de nyomorék
volt. Elaszott testét alig tudta egyenesen tartani összeroppant gerince,
a lábai megroskadtak minden lépésnél, a járása vontatott, súlyos volt,
mint a nagybetegeké. Nyomorék volt ez a férfi. Haldokó. Összeroskadó.

Megrettenve bámultam rá, azután az asszonyra néztem. Oh, az asszony…

Rám villant most a szeme, de a szívemben nagy harag gyulladt ki. A
férfivel éreztem közösséget a közös ellenség ellen, aki az asszony…

A bestia.

Itt van e mellett a nyomorék mellett és keresi az új férfit, a másikat.
Engem! Dühös haraggal lázadtam fel az ellen a gyengeség ellen, amely
hozzá hajlított. Már vége is volt.

Utánuk néztem, de nem mentem utánuk. Lopva rám tekintett még az asszony,
de én a férfit néztem. Nem mozdultam. Mentek együtt, azután eltüntek
előlem: a bűnösen fehér asszony és a nyomorék férfi.

Magam maradtam a nyári éjszakában. Vége volt a mámoros erőnek, az erős,
szerelmes ifjúságnak. Az arcom szinte eltorzult attól a nagy
keserűségtől, amelyet a szájamban éreztem.



A bosszú.

Gál püspök a gyorsvonat ablakain át kutatva nézett az őszi este kora
sötétjébe. A távolban ott ragyogtak már Marosvár lámpái, és úgy
tetszett, hogy a katedrális kettős tornyát is látja a sötét égre
rajzolódva.

A gyorsvonat dübörögve vágtatott és sűrű facsoportok mellett rohant el.

– A Fácányos – mondta magában a püspök.

Az erdő elmaradt és a sinek mellett alacsony külvárosi házak látszottak.
Azután újra fák.

– A Forgách-kert – mondta csendes örömmel a püspök.

A házak szaporodtak és rosszul világított, görbe külvárosi utcákba
lehetett a magas töltésről belátni.

– Az Alsó-város – mondta magában a püspök és megdobbant a szíve.

Megismerte az utcát, a házakat, az egész városrészt: a piszkos és eleven
zsidó-várost, a marosvári gettót, ahová nem törvény és nem sárga folt
űzte a gettó-népet, hanem a szegénység, az űzérkedés, a szatócskodás és
a rongyszedés.

Gál püspök szíve hevesen vert. Itt, ezen a hosszú utcán, az alacsony
házak között, itt játszott ő, itt járt iskolába, itt élt le hosszú,
nyomorúságos és vidám gyermek-éveket. A kis Geiger Simiből azóta Gál
Simon püspök lett, a marosvári püspökség ura, római gróf, pápai
trónálló, ő felsége valóságos belső titkos tanácsosa és jelölt a
biboros-kalapra…

A vonat elhagyta az Alsóvárost, elrobogott egy villamos fényben úszó
utca mellett, hosszan fütyölt és megállott. Rendelete szerint csak egy
udvari papja várta Gál püspököt.

A püspök kocsira ült, a huszár alázatos meghajlással csapta be az ajtót
és öt perc mulva új rezidenciájában volt Gál Simon. – A káptalan
tisztelgett nála, fogadta a jószágkormányzót és azután maga kivánt
maradni.

Bejárta a palota termeit. Egy percre megállott a Forgách püspök arcképe
előtt, elmélázva nézte az Eszterházy biboros finom vonásait, egy
pillantást vetett a törökverő Drugeth püspök páncélos képére és azután
hálószobájába vonult.

Boldogsággal és mámorral volt tele a szíve. Ime, ő, Geiger Simon az
Alsó-városról idekerült a Forgáchok és Drugethek palotájába. A Geiger
Lázár fia ura ennek a palotának és elébe nem járulnak kevesebb
hódolattal, mint akár Eszterházy biboros elé.

A városra, ahonnan diadalmas útjára elindult, régen nem gondolt. Ki
akarta törölni emlékéből a nyomorúságnak ezt a helyét, ahol egy fiatal
zsidó jogászt a hiányzó vizsgadíja arra kényszerített, hogy visszatérjen
a piarista-atyákhoz – akiknek kedves tanítványa volt – és kérje a maga
számára is a rend atyai jóvoltát és ruháját. De most lehetetlen volt nem
gondolni a városra, a multra, a zsidóváros piszkos utcáira ott a vasut
mellett.

A gyermekkorára gondolt, a labdázásokra a Forgách-kertben, az ájtatos
tanításokra az alacsony imaházban, és mosolygott. A gimnáziumban
dédelgették lángeszét az elfogulatlan papok. Otthon nyomorogtak. Az apja
tönkrement, az anyja meghalt. Dúsgazdag rokonaik voltak; nem törődtek
velük. Meghalt az apja is, és egy napon hiába járta be a várost,
milliomos rokonait, egy pár rongyos forintért, ami vizsgadíjra kellett.
Akkor elindult a gimnázium felé és négy hét mulva a kispapok ruhája volt
rajta.

Harmincöt éve. Milyen út azóta: – az első miséig, az első szentbeszédig,
amely lázba hozta hallgatóságát, az első könyvig, amely a legelső
történettudósok közé emelte, a kanonokságig és a tardosi apátságig,
amelynek jövedelméből bőkezű mecénása lehetett minden művészetnek, a
feledhetetlen római utazásig… És most, ötvenötéves korában Marosvár
püspöke. Milyen út a Geiger Lázár fiának. Hálával és csodálattal gondolt
a nagyszerű hierarchiára, amelynek páratlan demokráciája ajtót tárt
előtte. Jónak, nagynak, boldognak érezte magát. Szép az élet és jó az
Isten… Úgy hajtotta le csendes, tiszta és nyugodt álomra a fejét, mint
az a kis zsidógyerek ott az Alsó-városban valamikor. Megint Geiger Simi
volt.

… A székfoglaló, az avatás napján azután Gál püspök lett. A
székesegyházban ünnepies volt és alázattal teli, a fogadásoknál
méltóságos és fejedelmi. Éles metszésű, halvány arca királyi módon ült
magas termetén, a szava tündöklött és mozdulatai egy király mozdulatai
voltak. A küldöttségek hosszú sora a nagy szónokot hallotta, a nagy
tudóst, a mecénást, az emberbarátot. Mindenkit elragadott és – hiába
lesték titkolt várakozással – a zsidó hitközség küldöttségének jósággal,
leereszkedéssel, fejedelmi módon adta tudtára, hogy a felekezetek
közötti békét fontosnak és szükségesnek tartja… Gál Simon megmutatta
Marosvárnak, hogy oda való a Forgách püspök helyére.

Mikor a város nevében üdvözölte a polgármester, Gál püspök pillantása
megakadt egy öreg ember arcán. Fekete ruhában szorongva, egy
összetöpörödött öreg ember állott a városi képviselők között. Gál püspök
szórakozottan hallgatta a polgármester szavait és az emlékezése
megfeszített erővel dolgozott.

Megvan. Egyszerre eszébe jutott minden. Valamelyik nagy ünnepen ott az
Alsó-városban nem volt mit enni már a Geiger Lázár házában. Akkor egy
kis szatócs, egy nevetséges alacsony emberke, egy furcsa kis figura, egy
alig ismert szomszéd hozta be hozzájuk, amije volt. Gál püspöknek forró
hálával telt meg a szíve.

A polgármester beszédére ragyogó ékesszólással válaszolt, és amikor a
küldöttség tagjait bemutatták neki, a kis öreg emberhez fordult:

– Lamm bácsi, úgy-e?

– Igen, kegyelmes uram.

A püspök megrázta a kezét.

– Kedves, jó Lamm bácsi, nagyon, nagyon örülök, hogy látom.

A szívében tuláradt a hála és az emlékezés.

– Kedves Lamm bácsi, – mondta hirtelen – kérem, maradjon itt, szeretnék
magával egy kicsit beszélgetni…

Az öreg félreállott és hosszú sorban jöttek tovább a küldöttségek; mind,
mind hódolni a Geiger Lázár fia előtt. És a Geiger Lázár fia mindvégig
fejedelmi volt.

Az utolsó küldöttségnek válaszolt Gál püspök, mikor a nagyterem tulsó
végében egy csoportot vett észre. A különböző küldöttségek tagjaiból
maradtak vissza, új emberek is jöttek hozzájuk, összeverődtek lassanként
vagy tizen; a Gál püspök rokonsága. Ott voltak mind: a Geigerek, a
Schwartzok, a Spitzerek, a dölyfös és korlátolt milliomosok.

Amig beszélt még Gál püspök, éles szeme végigfutotta a társaságot. Igen,
itt vannak mind: Geiger Gyula, a hatszoros milliomos, aki nem adott az
apjának rongy pár ezer forintot, amelylyel a bukástól menthette volna
meg, Schwartz Lázár, akihez hiába ment vizsgadíjért, az egész milliomos
pereputty, amely az apja hosszú haldoklása alatt éhezni engedte őket. A
püspök szívét vad erővel rohanta meg az emlékezés: a sok alázkodás, a
nyomorúság emléke; és a gyülölet, amelyet régen érzett irántuk, most
friss erővel kelt fel. Itt vannak mind kövéren, ünnepiesen – ezek a
milliomosok csodálatosan hosszúéletűek – és akit engedtek volna
elpusztulni, annak tiszta talárjába most bele akarnak kapaszkodni.

Az utolsó küldöttség is elment. A terem végén megmozdultak a fekete
ruhák. Egy csoportban jöttek előre a dörgölődzés mosolyával, alázatosan
és dölyfösen, hogy gőgjük új támaszt nyert magasra jutott rokonukban.

A csoportból előlépett az egyik, aki szónokolni fog. Szóhoz azonban nem
jutott.

Gál püspök nem birt magával. Finom arcán ezer ráncba szaladt a lenéző
kötekedés, papi vonásain kiütött az egykori zsidó fiú gyilkos
gúnyolódása, a fekete ruhákkal nem Gál püspök, hanem Geiger Simon állott
szemben. Oh, most a kezében vannak, a bosszú jó, a bosszú édes, a bosszú
áldott.

A szónok nem tudta kinyitni a száját. Geiger Simon szembenézett a
társasággal, két kezét egy villámgyors mozdulattal emelte fel és
szorította maga elé szétterpesztve, arcán a ráncok éltek, nevettek,
gúnyolódtak és ez a régi arc, ez a héber gesztus félreérthetetlenül,
világosan és hangosan rikoltozta a milliomosok felé: – De piszkos banda
vagytok…

Három másodperc volt az egész. Azután ismét Gál püspök állott ott
selyemtalárjában, magasan, méltóságosan és a következő mozdulata
fejedelmi volt.

Egy lakájnak intett királyi és beszélő mozdulattal:

– Ezt a szemetet innen ki!

Azután megfordult és termei felé távozott. Egy intésére mellette ügetett
a kicsi öreg ember.

– Gyerünk, Lamm bácsi!



Cseléd.

Szeretem – mondta a fiatal Both – a szép gesztusokat, a fejnek büszke
hordozását, a félig lehunyt szempillák hideg, gőgös tekintetét.
Szeretnék így járni az emberek között, királyi módra felszegett fejjel,
jéghideg és merev arccal, amelyre ráfagyott a büszkeség. De korunk
szelleme, amely szkeptikus és gúnyolódó, nem tűri a királyi
fejhordozást. A gúny darázsfészke minden fullánkját beleereszti a
királyiságba; a királyok sem lehetnek fejedelmiek: mosolyogniok kell és
barátságos szavakat intézni a körülöttük tolongó cifraruhás
csőcselékhez.

Büntetlenül ma csak a szolgák lehetnek fejedelmiek, az inasok a nagyuri
palotákban, a Jamesek és Baptisteok. Őket szeretem nézni, amint
márványarccal járnak a szőnyeges termekben: egyenesen, mint egy szálfa,
hang és mozdulat nélkül. Milyen büszkék, milyen méltóságosak, milyen
fejedelmiek! Mi hajlongunk és mosolygunk, ők egyenesen állnak és
jéghideg az arcuk. Mi kacagunk és hüledezünk, ámulunk, szörnyűködünk, az
ő arcukon nincs más, mint méltóság. És ha szétdől a terem a nevetéstől,
és ha dübörög és háborog, ők állnak nyugodtan és hidegen és egyetlen
izom nem mozdul az arcukon. Az ősök dicsőségének, az utód büszkeségének,
a régi törzs gőgjének és az évszázados palota méltóságának a hordozói és
őrizői ők tudatosan vagy öntudatlanul.

Mindez a királyi méltóság, ez a fejedelmi gőg, amit imádok, megjelent
előttem egyszer egész uralkodói ragyogásával egy szőke lányon. Nem volt
cseléd, de alig több: angol társalkodónője volt az öreg Sándorfy
grófnénak.

A szinházban láttam először; a grófné páholyában ült. Hiszek a
kiválásban, a fajta nemesedésében és ezt mondtam magamban:

– Évezredes fajtának kifinomodott virága ez a lány. Hercegeknek és
hercegnőknek kellett egymást, szeretniök csodamódon, teremtő szerelemmel
összetalálkozniok, hogy ebben a lányban elérje tetőpontját a fajta
virulása, ereje és szépsége. Mert szép lehet a plebejus vér is, de a
hajnak ez a csodás, hamvas szőkesége, az arcnak ez a színe, a száj
metszése, az orr finomsága, ez a fül, ez a kéz és ez a termet csak egy
munkától megkimélt, csupán a maga virágzásában fáradó, gyönyörű racenak
adatott meg.

Csalódtam. A lány nem hercegnők lánya, hanem társalkodónő. Mary a neve,
az apja kocsmáros, Jamesonnak vagy Jacksonnak vagy hogy hívják. Mindegy,
mondtam magamban, szeretem ezt a lányt.

Másodszor a grófnénál találkoztam vele, ahol nagy vacsora volt,
mulatság, tánc. A lánynak olyan szerepe volt, ami a házikisasszonyé és a
szobalányé között van. Rendelkezett a cselédséggel, de a grófné vele
hozatott magának egy pohár vizet.

Hogy hozta ezt a pohár vizet! Körülötte hangos beszélgetések és kipirult
arcok; az ő ajka hallgatásra zárva, az ő arca hideg és mozdulatlan, az ő
feje büszke és magas. Mint egy királynő, úgy ment a tömeg között, a
grófok és a grófnők körülötte fecsegő cselédek voltak. Körülötte a
póriasság lotyogott és kacagott durván, ő volt a méltóság és a fenség.

A társaság rosszul bánt vele. Az asszonyokat bosszantotta a szépsége, a
férfiaknak kellett volna a szépsége: bántották tehát mind a ketten
csipős megjegyzésekkel, parancsolgatással vagy otromba bókkal. A lány
mozdulatlan arccal járt közöttük.

Beszélgetni kezdtem vele. A hangja szonór, aranynyal zengő alt-hang
volt. A kérdéseimre gőgös hidegséggel, röviden válaszolt. De úgy
beszéltem vele mint egy hercegnővel, és megbarátkoztunk lassan.

Okos lány volt. Nyugodtan és biztosan itélt, egy előkelő elmének magas
szempontjai szerint. Amint mellette álltam és néztük a teremben a
táncolókat, az izzadt, kipirult és hangos párokat, megértettem, mennyire
lenézheti királyi hidegsége és gőgje ezt a lármát, ezt a póri, duhaj
társaságot.

Az órák multak és én egyre vele beszélgettem. Bizalmas lett, mosolygott,
intimitásokat mondott el az életéből.

A szemem, a szívem, a fejem egyre jobban betelt vele. Szeretem ezt a
lányt, szeretem.

– My queen, gondoltam magamban, királynőm, enyém leszel. Elviszlek téged
a Both grófok százados várába és az ősök arcképei elpirulnak az örömtől,
mert ilyen fejedelmi úrnője nem volt még Bothkőnek.

Mult az éjszaka. Jött a hajnal, a reggel. A tánc még egyre tartott. A
lánynyal beszélgettem és soha még én olyan boldog nem voltam, mint
akkor.

Öt óra volt, jól emlékszem, éppen ötöt ütött az óra, mikor az öreg
grófné ment el mellettünk. A lánynak odaszólt valamit, kérő hangon
valami parancsot.

Hogy mi volt a parancs, arra nem emlékszem, mert ekkor valami rettenetes
dolog történt. Amikor elhaladt a grófné, a lány, akinek csillogott a
szeme, aki már bizalmasának érzett, elhúzta a száját. Lerántotta az alsó
ajkát két görbe vonalban, az egyik szeme rút kacsintásra csukódott, a
fejét felkapta és a grófné után intett sunyi módra, velem bizalmaskodva,
a háta mögött csúfolta ki szolgálómódra a gazdáját.

A szerelmemnek abban a pillanatban vége volt. Két perc mulva otthagytam.
Másnap elfelejtettem. Utáltam.

Nem volt királyné. Cseléd volt.



Fanyar nász.

Zsolt kinyújtózkodott a puha karosszékben és felsőséggel magyarázta:

– A legnagyobb katasztrófa, ami érheti az embert, az, ha fiatalon
elveszti az eszét és bolond fővel megházasodik. Éljetek úgy, mint én:
hónapos szobában lakom, de arravaló a kaszinó, hogy az embernek
kényelmet adjon és a számtanácsosi fizetésből így telik kártyára is,
pezsgőre is, asszonyra is. Egyre nem telne, tízre telik.

A társaság bólogatott; ismerték már az egész elméletet. Zsolt teljesen
belefeküdt a puha karosszékbe, szívta a szivarját és látszott rajta,
hogy elégedett állatnak érzi magát.

Tizenegy óra tájban haza indult. A hűvös utcán vidáman ballagott, de a
gyomra táján egyszerre valami fájdalom jelentkezett. Először csak lopva,
alig érezhetően. Zsolt haladt előre. A fájdalom azután kigyulladt,
belekapott a gyomrába, belemarkolt, belevágott, marcangolt, égetett,
harapott. Zsolt összegörnyedt és nyögve támaszkodott egy ház falának. A
fájdalom nem szünt. Zsolt hörgött és fuldoklott. Végre lábra vergődött.
A legközelebbi házba, ahol orvosi táblát látott, becsengetett.

Az orvos az ágyból kelt fel, megvizsgálta Zsoltot és rosszkedvüen
mondta:

– Teljesen elhanyagolt gyomorbaj, talán epe-komplikációkkal.

– Meghalok? – kérdezte Zsolt.

– Valamikor mindenesetre meghal, válaszolt durván az orvos, most pedig
mindenesetre menjen kórházba vagy szanatóriumba, ha pénze van rá.

Zsolt kocsit hozatott. Nem, nem kórházba. Haza. Ha meg kell halni,
inkább otthon.

Nyögve vergődött fel a lépcsőn. Rázuhant az ágyra. A gyomra táján, mint
a parázs, úgy égett a fájdalma. Nyögött. Összeszorította a fogát és
szitkozódott. Becstelen, gaz, alávaló sors, hogy meg kell halnia az
embernek, mikor csak negyvenöt éves és jó az ital, édes a szivar és szép
a leány.

– Jaj! Jaj!

Felkapta a kezét és dühösen nyomta meg a villamos csengő gombját. A
csengő berregett. Zsolt dühödten szorította a gombot. Az ajtó kinyilott.

– Julcsa, hörögte Zsolt, mért nincs itt friss víz?

A cselédnek ki volt sírva a szeme. Végignézett az emberen, megfordult és
kiment.

Zsolt várt. Nem is kellett neki a víz, csak kínozni akart mást is, ha
neki kínlódnia kell. Julcsa késett. Zsolt megint a csengő után kapott.
Hosszú rikoltó berregés. A cseléd visszajött. Zsolt rárivallt:

– Hol járt eddig? Ne sétáljon. Ne oda tegye a vizet. Hiszen az nem is
friss víz. Hozzon másikat.

A cseléd az asztalra tette a vizes-palackot, az ágy elé lépett,
csípőjére tette a kezét és megszólalt:

– Hallja maga, istentelen pogány! Két év óta tűröm a maga kínzását, mert
a nagyságát szegényt, meg a kisasszonyt, nem akartam itthagyni. De hogy
most éjféltájban is lelke van ordítani, amikor bent kiterítve fekszik a
nagysága…

Zsolt felpillantott.

– Kiterítve?

– Kiterítve. Délután meghalt. A kisasszony ott sír mellette. Hát nekem
ne parancsolgasson többet. Dögöljön meg.

Sarkon fordult és kiment. Zsolt elámulva nézett utána. A halál közelsége
megborzongatta; úgy meglepte az egész fellázadás mindig hallgatva tűrt
zsarnoksága ellen, úgy átjárta mindenféle izgalommal, hogy
elcsendesedett és elaludt.

Másnap reggel újra fájdalmak ébresztették fel. Csengetni kezdett. Az
ajtó lassan felnyilott és félénken, gyáván, csendesen lépett be rajta
Eszti kisasszony. Fonnyadt alakja a fekete ruhában, a vörösre sírt
szemekkel szánalmas és megindító volt.

– Kérem, tördelte, Julcsa nem akar bejönni. Ne tessék haragudni. Majd
elvégzem én.

Zsolt mogorván szólott:

– Hívjanak doktort.

A doktor eljött, nagyon aggasztónak találta az állapotot, különféle
rendeléseket tett és Zsolt egyre csengetyűzött. Eszti mindig megjelent
az ajtóban és alázatosan, csendesen, siralmasan teljesítette a
parancsokat. Másnap délelőtt magától jött be és sírva mondta:

– Tessék megbocsátani, most egy órára elmegyek. A mamát temetjük.

Zsolt nem szólt egy szót se, de mikor egyedül maradt, dühében félóráig
nyomta a csengőt. Őrült fájdalmai voltak. Nem használt se az opium, se a
morfium, semmi se használt. Meg kell dögölni.

Eszti azután bejött a szobába és újra végezte a parancsokat: szürkén,
csendesen, alázatosan. Zsolt a fogát csikorgatta fájdalmában. A lányt is
kínozni akarta.

– Miből él ezentúl?

– Nem tudom – válaszolt a szürke lány.

– Hát eddig miből éltek?

– A mamának volt nyugdíja.

– Magának nincs semmije?

– Nincs.

– Éhen fog veszni – mondta Zsolt csendes örömmel.

A lány lehajtotta a fejét és vörös szemhéjai alól újra könnyek fakadtak
fel. Zsolt elégedetten fordúlt a fal felé. De reggel újra fájdalmakra
ébredt és végre is teljes nyugalommal állapította meg:

– Hát jó. Hát meg fogok halni. No!

Most már nyugodt volt. Hát jó, vége a szép életnek, az urinak, az
önzőnek, a pezsgőtől, lányoktól vidámnak. Szép volt, vége van. Készült
az utra. Másik életre-e, – nem tudta, de nyugalmát aggasztó és hideg
sejtések borzongatták meg. Úgy tetszett neki, hogy egész életében igen
rossz ember volt. A lány pedig ott járkált a szobában alázatosan,
csendesen, szürkén. Megszólította:

– Eszti, tudja mit, én feleségül veszem magát.

A lány megállott és elámulva pillantott rá.

– No – mondta Zsolt – ne ijedjen meg. Én úgy is megdöglök. Érzem.
Magának nincs miből élnie. Ha a feleségem lesz, akkor nyugdíjat kap.
Semmit se akarok érte. Akár a temetőbe se kisérjen ki. Nincsen senkim,
hadd fizesse az állam magának azt a nyugdíjat.

A leány zokogni kezdett és meg akarta csókolni a kezét, de Zsolt
haragosan ordított rá és a leány erre ismét halkan és alázatosan végezte
a dolgait. Két nap alatt rendbe hozták az irásokat és harmadnap egy
hivatalos ember házasfeleknek jelentette ki őket.

– No, – gondolta magában Zsolt – most elvégeztem a számadásomat az
égiekkel is.

Egyedül maradtak.

– Most menjen ki, – szólt Zsolt a lányhoz és befordúlt a fal felé: –
hátha most szépen, simán meg lehetne halni.

De nem lehetett. Nagy fájdalmak jöttek még. Zsolt toporzékolt,
átkozódott, a lány pedig alázatosan dolgozott. A napok teltek és egy
napon meglepetve kiáltott fel az orvos:

– Ohó! Gyógyúlás. Csoda, csoda. A daganat teljesen szétoszlik. Magától.
Egészen. Biztos gyógyulás.

Zsolt bután nézett rá. A lány szégyenkezve huzódott vissza. Az orvos
vidáman távozott.

– Három hét alatt talpra áll – mondta Zsoltnak.

A házaspár egyedül maradt. Zsolt nézett a lányra és az teljes
bűntudattal harapdálta vékony ajkát. Zsolt zavart volt. A halál
gondolatát – nagy jótéteménye tudatával – megszokta már. Most jön az
élet: egy soha még csak el sem képzelt, zavaros, érthetetlen, buta élet.

Nehezen szokott hozzá. De hozzá kellett szoknia. A lányt pokoli
találékonysággal gyötörte, az alázatos maradt és hallgatag és végre,
három hét múlva csakugyan felkelt a férfi. Minden nap erősebb lett. A
régi, szívós, erős Zsolt lett. Nagy sétákat tett és jóleső fáradtsággal
tért haza. A lánynyal nem beszélt. Nem tudtak egymásnak mit mondani.
Egyik sem tudta: mi lesz már most, hogyan lesz?

A napok azonban multak. Jött a tavasz. Egy alkonyatkor hazajött Zsolt és
leült a lány mellé. Lassan sötétedett. A lány keze után nyult és a kéz
alázatosan simult meg az övében.

Az ablakon frissen áradt be a tavasz lehellete és benn kezdődött egy
fanyar nász, egy szürke, kelletlen, érthetetlen, ostoba és bánatokkal
telt házasélet.



A prológus.

– Leányom – mondta neki az apja, aki királyi tanácsos, kereskedelmi
kamarai elnök, szóval igen tekintélyes úr volt – az embernek
kötelességei vannak nemcsak önmaga iránt, hanem a társadalom iránt is.
Abban a városban, ahová jutsz, a legelőkelőbb családok egyikének leszel
tagja. Jó feleségnek kell lenned, idővel jó anyának, de társadalmi
állásod megkivánja tőled, hogy bizonyos mértékben résztvégy a közéletben
is. A vagyon és a tekintély kötelességeket ró az emberre. Jótékony
mozgalmakat támogatnod kell; ahol éppen vagyonodra és tekintélyedre
szükség van, ott nem szabad, hogy hiába várjanak reád. Ne bocsátkozz le
azokhoz, akik alattad állnak, de légy mindenkihez barátságos. Egy
szóval, légy rajta, hogy régi és új családod tekintélye növekedjék
általad.

Efféle tanácsokkal ellátva jelent meg egy napon a friss pezsgésű
kereskedő-város aszfaltján a fiatal Pándorf Samuné. Új családja valóban
gazdag volt. A számos és kiterjedt család buzával, liszttel és
keményítővel látta el a fél országot, és a város különböző részein egész
utcákat szerzett magának. Ami azonban a tekintélyt illette, az nem akart
abban a mértékben jönni, mint ahogy kivánatos volt. Az emberek nem
tudták és nem akarták elfelejteni, hogy az öreg Pándorf Izrael még egy
rossz lóval járta a megyei vásárokat, úgy hogy a család gőggel volt
kénytelen helyettesíteni a hiányzó tekintélyt. A fiúk más városokból
hoztak asszonyt és a család lassanként elzárkózott az eleven és gúnyos
szellemű várostól.

Arra nem került sor, hogy valaki szemükbe mondjon sottise-okat, a hátuk
mögött pedig hiába hangzottak el lenéző megjegyzések: – nekik volt a
legszebb fogatuk, az asszonyok vakító brilliánsokat hordtak és az egész
család mégis gőgösen járkált a városban.

A fiatal Pándorfné nem vett észre semmit kissé ferde helyzetükből. A
család valóban gazdag volt, sőt valóban tekintélyes is, mert hiszen
nélkülük semmit sem csinálták a városban. Jóakaratukra, pénzükre és
jelenlétükre mindenütt szükség volt, és amint a férfiak a városi
közgyülésekhez ereszkedtek le, éppen úgy ültek az asszonyok
kimondhatatlan méltósággal a nőegylet ülésein.

A fiatal Pándorfné csak egyben hibáztatta családja többi tagjait.
Túlságosan hidegek voltak. Barátságosnak kell lenni mindenkihez,
anélkül, hogy leszállnánk hozzájuk, – erősítgette ismételten; és habár a
tanítás a többieken nem fogott, ő szíves bátorítással, biztató
jóindulattal fordult az emberekhez, akikkel sorban megismerkedett.

Sajátságosan felfelé szökő orra hamar ismert lett az utcákon, amelyeken
úgy ment végig, hogy fejét féloldalt hajtva, méltóságos és mégis
bátorító módon mosolygott mindenkire. Járására nézve az úgynevezett
kacsázók közé tartozott és a hangja, a hangja, amely utóbb biztatólag
csendült mindenki felé, felejthetetlen és hasonlíthatatlan volt. Ezen a
hangon a szőke és pisze-orrú utódban csodálatos módon valamely régen
elfelejtett ősének a jargonja ütött ki leküzdhetetlenül és győzelmesen.
Ez a hang valami furcsa dünnyögés volt, a szent könyvekre hajló ősök
valamely hasonlíthatatlan nazális fuvolázása. És ezt a hangot mindig és
mindenütt lehetett hallani: végtelen jóindulatú leereszkedéssel rezdült
meg ez a hang, ha egy gyerekkocsi jött az úton, ha lányok jöttek szembe,
ha ismerősök merültek fel; kérdezősködve, bátorítva, dicsérve és
tanácsokat adva ez a hang végigröpködte a várost, kisértetvén a
félrehajtott fej jóságos mosolya által.

A Pándorfékat követő megjegyzések új erőre kaptak, sziszegőkké,
gyilkosakká, pokoliakká váltak, mérgesek és öldöklők lettek, ha a fiatal
Pándorfné valahol megjelent. Az asszony azonban erről semmit sem tudott.
Ő életet adott két gyermeknek és a lélek példátlan harmoniájával
hajtotta le esténként nyugodt álomra elégedett és mosolygó fejét,
tudván, hogy családja és a társadalom iránti kötelességeit egyformán
teljesítette. Lassanként azután az emberek is beletörődtek jóakaratába,
közömbössé vált nekik és nem igen tettek rá megjegyzést. Ő pedig nyugodt
önérzettel teljesítette tovább is a társadalom iránt való kötelességeit.

… Idővel egyszer a nőegylet műkedvelő előadást akart rendezni
népkonyhája javára. A titkár előterjesztette a programmot: táncokat,
rövid darabokat, énekszámokat és zongorapartiekat fognak előadni csupa
előkelő és úri szereplők.

Lesz egy gavotte rokoko-ruhában, lesz egy énekes játék, bohózat és –
mivel a programmban Pándorféknak is kell szerepelniök, vagy mivel
legalább is fel kell nekik ajánlani a szereplést – a titkár
megkockáztatta azt az ajánlatot, hogy Pándorfné ő nagysága talán a
prológust kegyeskednék előadni. Az ajánlatot rövid hallgatás követte.
Mindenki meg volt róla győződve, hogy az ajánlatot visszautasítás
követi, de a fiatal Pándorfné atyjára gondolt, mosolygása egyre melegebb
lett és a fejét félrehajtva, azt mondta:

– Hát ha szükség van reám…

Igy határozatba ment, hogy a prológust Pándorfné »úrasszony« mondja el.
A helyi poéta lelkes alexandrinusait a jótékonyság nemtőjének adta a
szájába és a fiatal Pándorfné így stilszerű görögös ruhát szerzett be
erre az alkalomra; leomló redőzetű fehér peplont, amelyet virágok
egészítettek ki.

Az előadás napján a szinház zsufolásig megtelt. Egyetlenegy hely nem
maradt üresen.

A függönyt visszahúzták egy kicsit, hogy a jótékonyság istennője a
lámpák elé léphessen. Utolsó szavaira majd fellebben a függöny és az
első káprázatos ragyogású, megindító élőképet tárja fel.

A függönyt tehát visszahúzták és a fiatal Pándorfné a lámpák elé lépett.
A redős fehér ruha művészi hullámokban omlott le róla, nyaka szabadon
volt és a haja középen volt görögösen elválasztva. Nyugodtan és
méltóságosan állott meg a bámuló százak előtt. A kötelességteljesítés
nemes tudata töltötte el önérzettel a szívét. A lámpaláznak nyomát sem
érezte.

Jobb karját felemelte és egy széles, méltóságos mozdulattal – amint
betanulta – tárta ki a közönség felé. A szinházban halálos csend volt. A
görögruhás nő félrehajtva a fejét, végtelenül jóságos mosolylyal az
ajkán, beszélni kezdett:

  _Úri szép közönség, idejöttél mára_
  _Hivó szózatomra…_

Az ismert hang szétröppent az óriási nézőtéren. Ez az ismert hang
azonban most felemelkedett, rezgett és megnyúlt. A páthosz felkapta ezt
a hangot, megszokszorozta, harsogóvá tette. Az ismert dünnyögés
szavalásba emelkedett, a nazális rezgés vontatott és méltóságos
énekléssé vált. A lassú esésű alexandrinusokba belebújt a rettenetes
jargon, a görögruhás nő mögött megjelent az elfelejtett és felejtetni
akart ős kétségbeejtő árnyéka.

Az első sor után egymásra néztek az emberek. A második sornál egymásra
mosolyogtak. A padok között suttogás támadt, mindenfelé volt valaki, aki
a szomszédjával okvetlenül közölni akart valamit. A szinpadon egyre
zuhogtak az alexandrinusok, a dünnyögést mind magasabbra emelte a
páthosz és a nazális hangok az egyre érzelmesebb sorokkal úgy törtek
elő, mint a trombitaharsogás.

A nézőtéren nevetni kezdtek. A nevetés először hátul ütődött fel; elől
az emberek nyugodtak voltak. A görögruhás nő azonban még mindig szavalt
és elől is le-lehajolt egy-egy ember, hogy a nevetését a zsebkendőjébe
nyomja.

És az alexandrinusok nem fogytak el. A harsogó páthoszból most a
szívekhez szóló könyörgés hangjába csapott a jótékonyság nemtője. Hangja
leszállott és amint minden érzelmét, minden jóságát bele akarta vinni a
szavakba, a kitóduló hang, amely nem tudta elkerülni az orrot, úgy
hangzott, mint a lassú vinnyogás.

Ekkor csend volt. De hátul egyszerre újra felhangzott a nevetés. És most
már nem lehetett ellentállni. Mint a tűz, úgy futott előre a padsorokon
az emberi derültség szörnyű hangja. A legkétségbeesettebb erőfeszítés
sem használt. Aki végső erővel még fogva tudta tartani izmait és össze
tudta szorítani a torkát, az is el volt veszve, mikor mögötte, előtte,
mellette nevetni kezdtek. A sorokon végigbugyborékolt a kacagás. A
szinpadról egyre omlottak az orrhangok, és a nézőtér most már nem tudta
tartóztatni magát. Csilingelő női kacagások és mély röhögések egymásba
vegyültek, az egész nézőtér nevetett, kacagott, hahotázott, röhögött.
Egy-egy ember végignyúlt a széken és kieresztette a hangját, a nők
füzőin pattogtak a kapcsok, a püspök a proszcéniumpáholyban lehajtotta a
fejét és az egész teste meg-megrázkódott. Az első sorokban végig:
kinyilt szájak, félrehúzott arcok, könnyes szemek röhögtek. A nevetés
buffogott, bugyborékolt, dőlt ki mindenütt, hátul egész zivatarrá
erősödve.

A jótékonyság nemtője nagyranyílt szemekkel állott a szinpadon. Az
alexandrinusok akadoztak, a szavak botorkáltak, a hang elcsuklott és a
félrehajtott fej ijedten szegődött hátra.

Az emberek nevetnek. Rajta nevetnek, ebben nem lehet kétség. Riadtan
nézett szét és mindenféle könyörtelenül nevető arcokat látott… Mindenki
nevet.

Esztendők óta talán először tünt el a mosolygás az arcáról és a szinházi
festék alá halálos sápadtság szökött. A fejét még jobban hátrahajtotta,
a szava akadozni kezdett, szavaló hangja leszállott és egyszerre torkán
akadt.

Nem szólt. Szembenézett a tömeggel. Még mindig a nevetés rázkódott végig
a sorokon, hangos, fékevesztett, letiporhatatlan nevetés, amely
betöltötte a szinházat.

De amint ő elhallgatott és mereven megállott a tömeggel szemben,
lassanként elhallgatott a nevetés is. Halálos csend lett. A tömeg
meghökkenve nézett a lámpák felé.

A görögruhás nő nehéz mellel vett lélegzetet. Amint szembenézett a
tömeggel, egyszerre megértett mindent. Régi kétségek, amelyek csak
hajdan – tükre előtt – kínozták, most bizonyossággá lettek. Megértette,
hogy ő rút, szánalmas és nevetséges. Megértette, hogy jóságát mindig
kigúnyolták, megértette, hogy háta mögött kinevették, megértette, hogy
kellemetlen, komikus és félszeg volt, hogy társadalmi szereplését
lenézték, kinevették, hogy jóhiszeműsége, jóindulata, jósága irigységet,
gyülöletet, lenézést szerzett a számára.

Végignézett a százakon és látta, hogy mind nevetett, hogy ő mindnek
siralmas és nevetséges volt, hogy nincs senki, akinek ő tetszett volna.

A fejét még jobban hátraszegte, a szivét egy görcs szorította össze és a
görög ruhákban csendesen összeomlott a szétlibbenésre kész függöny
előtt.



A kis gróf.

A kis grófot egy fiatal pap kisérte el mindennap a gimnáziumba. A fiatal
pap a nevelője volt. A kastély felől jöttek csendesen, összesimulva. A
pap fekete ruhában volt, a kis gróf mindig kék bársonyban. Sápadt volt
mind a kettő. Olyanok voltak, mint két sötét, hallgatag árnyék.

A kastély azelőtt üres volt és csendes. De a kis gróf édes apja sokat
kártyázott, a birtok egy napon gondnokság alá került és ekkor a grófné
kezdett parancsolni. Ő rendelte el, hogy hazaköltözzenek a kastélyba,
mert – mondta – nem akarja, hogy fia koldús legyen. Úgy volt, hogy
otthon laknak, amíg minden adósság ki nincs fizetve. A gróf unta ezt a
dolgot. Átásítozta a hónapokat és a monokliján át mély megvetéssel nézte
az egész kis várost. A kis grófnak közömbös volt az ügy. Keskeny arca az
első év végén éppen olyan halvány és mozdulatlan volt, mint amikor a
cisztercita tanárok először simogatták végig, és a zajongó osztályra
éppen olyan nyugalommal tekintett, mint amikor először jelent meg
közöttünk. Hanem a grófné, ő lelkesedett a kastélyért és az egész kis
városért. Itt ő parancsolt, ő rendelkezett, elhanyagolt és mellőzött
asszonyból itt a város királynője lett. Hihetetlen méltósággal tudott
megjelenni a nyilvánosság előtt és mámorosan élvezte azt a bámulatot,
amelyben része volt. A harminc éven jól túl volt már, erősen hízott, de
elsőségét a városban vitatni sem lehetett.

A kis gróf egy éve járt már a cisztercitákhoz, amikor – a második
gimnáziumban – megbarátkoztunk. Segítettem neki valami feladatában, ez
teremtette meg a barátságot. Ezután bizalmas közléseket tett nekem a kis
gróf és én álmélkodva láttam, hogy tapasztalt, vad és erős mivoltom
mellett milyen félénk, tudatlan, lányos és anyás maradt. Nemcsak gyenge
volt és nemcsak a zajt és a dulakodást kerülte, valami rettenetes –
arisztokrata – irtózással, hanem járatlan volt az élet minden dolgában.
A női dolgokról pedig, amelyeket a padok között tudatlan, fojtott
kacagással sugtak tovább a fiúk, egyszerűen sejtelme sem volt.

Egy napon ezzel a kérdéssel lepett meg:

– Te, a te anyád festi magát?

– Nem – válaszoltam csodálkozva.

A kis gróf hideg szemében egy kis büszkeség csillant fel.

– Az én anyám, mondta jelentős hangon, festi magát.

Elámulva néztem reá és a kis gróf megmagyarázta, hogyan megy a dolog.
Rendre elsorolt minden részletet és így fejezte be:

– Ez a festés. Hallottam, amikor az inas mondta a szobalánynak: a
méltóságos asszony festi magát. Mindig festi magát, mikor valahová
elmegy. Olyankor nem szabad megcsókolni.

Álmélkodva hallgattam a dolgot. A kis gróf egyre büszkébb lett az
előadás hatására és hogy betetőzze ezt a hatást, hozzátette:

– Azt hiszem, csak grófnéknak szabad festeni magukat.

Le voltam sujtva. Az egész kicsi városban csakugyan senki nem merte
volna az arca színét megkorrigálni és a kis gróf határozottan nagyot
nőtt a szememben ezen a napon. Ekkor éreztem először, hogy kitünő dolog
lehet grófnak lenni. Eddig mindig én bántam bizonyos jóindulatú
leereszkedéssel vele, most a kis gróf lett a leereszkedő. Nagyon
szégyeltem, hogy az én anyám nem festi magát és elhatároztam, hogy ha
husvétra hazamegyek, meg is kérdezem a dologra nézve.

Az ügyet azonban elfelejtettem, és hogy a következő évben Budapestre
kerültem, hosszú esztendőkig nem foglalkoztatott a kifestés joga és a
kis gróf.

Tízenkét év telt el és nem találkoztam vele. Ekkor egyszer a Dunaparton
szembejött velem. Az első percben megismertem; az arca alig változott,
maradt az a lányos arcú, halvány, karcsú szőke fiú, aki volt. Ő is
megismert.

– Szervusz, mondta örömmel, szervusz, hogy vagy?

Beszélgetni kezdtünk. Hamarosan láttam, hogy nemcsak az arca, hanem a
lelke sem változott: tudatlan, félénk, lányos, anyás. Otthon végezte el
a gimnáziumot, a liceumban tanulta a jogot, mindig az anyja mellett volt
és mindig egy fiatal pap volt a nevelője. Most doktor juris és talán
valamelyik miniszteriumba megy. A birtokon most már nincs adósság és
megint Budapesten laknak. Ő most izlelt bele a szabad, nagyvárosi élet
különös örömeibe. Mámoros volt, de még ügyetlen és gyáva.

– Hát te mi vagy? – kérdezte azután.

– Újságíró.

Elhallgatott. Zavartan izgett-mozgott, egy vérhullám öntötte el finom
arcát és végül nagy elhatározással, szinte dadogva kérdezte:

– Ismered Tábor Pannit?

– Igen.

Csodálkozva néztem rá. Zavartan mentegetőzött:

– Mert ti újságírók ismeritek úgy ezeket a szinésznőket.

Hosszas unszolás és kérdezősködés után kiderült, hogy a kis gróf őrültül
szerelmes Tábor Panniba. A versenyen látta vagy ötször és úgy imádja,
mint ahogy csak a naiv, anyás fiatal grófok imádhatják az igen rossz
nőket. Nem mert még senkinek se szólni és meghal, ha nem ismerkedhetik
meg vele.

– Nem szoktál a Dalos-szinházba járni?

– Nem. Háromszor voltam szinházban életemben.

– Hát gyere el ma este, felviszlek a szinpadra és bemutatlak Tábor
Panninak.

– Nem haragszik meg?

Elnevettem magamat.

– Légy nyugodt. Nagyon fog örülni.

Megvigasztaltam még, hogy a szerelme nem is olyan reménytelen, mint
ahogy gondolja… Azután elváltunk.

Este kissé későn jutottam el a szinházba. A kis gróf már aggódva várt.
Az első felvonásközben karon fogtam.

– Menjünk a szinpadra.

Ujjongott örömében. A szinpadon megtaláltam Tábor Pannit. Rövid rokoko
szoknyában, nagy fehér parókával, erősen – a szinpadi világításnak –
kifestve állott egy sarokban. Nagyon szép volt. Bemutattam neki a kis
grófot és egyideig beszélgettem velük. Villámgyorsan megbarátkoztak. A
kis gróf eleinte bátortalan volt. Panni annál merészebb. Ez a merészség
azután felgyújtotta a kis grófot és két perc mulva már a szerelmi
vallomásnál tartott. Ekkor elhivott valaki.

Mikor a felvonásköznek vége volt, lementem a szinpadi lépcsőn és a
folyosón át a nézőtér felé tartottam. Mögöttem jött le a szinpadról a
kis gróf is. Utolért. Megkapta a karomat. Halálsápadt volt.

– Mi bajod? – kérdeztem tőle.

– Gyere, dadogta, gyere ki innen. Az utcára.

Kimentünk. Kiváncsian és aggódva néztem rá. A kis gróf a homlokáról a
verejtéket simogatta le, nehéz lélekzésssel szítta be a hűvös, éjszakai
levegőt és hozzám hajolva, kétségbeesetten, rekedten, megsemmisülve
sugta:

– A világosságon láttam, hogy ki van festve. Mint az anyám…

Bánatos lemondással intett vissza a szinház felé:

– Sohasem tudnám megcsókolni. Sohasem fogok visszamenni.



Matt.

A leány szülei sokáig ellenkeztek. A férfi kezdő ügyvéd volt és nem
biztak benne, hogy lesz valamivé. A leány makacs akarata végre
diadalmaskodott. Megvolt az esküvő, egy hónapig utaztak és azután
megkezdték a házasság csendes, békés, munkás életét.

Az első mámor hónapokig tartott. Egy félév telt el, amig szinte
mindennap újra érezték győzelmük örömét, egyesülésük mámorát, lassan
azonban jelentkezett ekkor az unalom. Meglepetve fogadták és
szégyenkezve titkolták maguk előtt is. De nyilvánvaló volt már, hogy
egymás társasága nem elégíti ki őket. Az örökös együttlétbe befúrakodott
a fanyarság. Nem volt mit mondaniok egymásnak. Próbálgatták a dédelgetés
és a becézés régi játékait és unottnak találták. Nézték egymást,
ásítoztak és tanácstalanul ődöngtek a lakásban.

– Paula, kérdezte egy napon a férfi, tudsz sakkozni?

– Nem – válaszolt az asszony. – Miért?

– Az íróasztalom fiókjában megtaláltam a régi sakktáblámat. Kedves
volna…

– Taníts meg – mondta az asszony.

– Jó – kiáltott örömmel a férfi.

Kihozta a kockás táblát, felállította a figurákat és magyarázni kezdett.
Eleinte kissé nehezen ment a dolog, de azután mindent megértett az
asszony. Az idő gyorsan telt el és mikor végét vetették a tanításnak,
örömmel állapították meg:

– Ezentúl mindennap játszunk.

Mindennap játszottak. Az ebédutáni és a vacsorautáni idő, amelyet a
férfi még mindig otthon töltött, volt a legunalmasabb. Ilyenkor
játszottak. A férfi szivart vett elő, az asszony is rágyújtott egy
cigarettára és megelégedéssel, örömmel ültek le a kis asztalhoz, amelyen
szép rendbe sorakozva ott állottak a játék figurái. Jó pajtásoknak
érezték magukat, szórakozást, kellemes, apró izgalmakat vártak a
játéktól. Szerették ezeket az órákat.

Addig, amig az asszony kezdő volt, minden pompásan ment. A férfi könnyen
nyerte meg a játékokat és ha az asszony is nyert néha, az véletlenszámba
ment. Ebbe belenyugodott az asszony is. Hónapok teltek el és a sakkozás
óráit mindig örömmel várták.

Lassanként azonban az asszony veszedelmes ellenfél lett. A férfinak
erőlködnie kellett; törnie kellett a fejét, kínos fejmunkával kellett
fáradnia a nyerésért. És nemsokára szó sem volt a könnyű, tréfálkozó
győzelmekről. Az asszony egyenlő rangú játékos lett. A férfi nap-nap
után vereséget szenvedett a mérkőzésben és kedvező eredmény volt, ha
nyert és veszített játékai egyenlők voltak.

A sakktábla körül ekkor valami titkos és lappangó gyűlölet keletkezett.
Nem a játék kedvéért ültek most már le játszani, hanem a győzelem
kedvéért. Aki veszített, az dühbe jött, elkeseredett, fanyar haraggal
pillantott a másikra és gyűlöletesnek találta az örömét. Hibákat
keresett rajta. Néha megállapította a fellobbanó harag, hogy a másik
durva lelkű, otromba, rút. Keserű kifakadások estek. Vad és sértő vita
támadt azon, ki játszik jobban. Gúnyolták egymást. A játéktudás után a
szellemi képességekre került a sor.

– Minden ostoba liba azt hiszi manapság magáról, hogy hódító szellemű
asszony – mondta a férfi.

Az asszony élesen válaszolt:

– Te azt hiszed, hogy csak az az értelmes ember, aki egyszer megbukott
az ügyvédi vizsgán.

A vita átsíklott a többi külső és belső tulajdonságokra és sivár, maró,
marcangoló veszekedés lett. De a sakktábla azért egyre vonzotta őket.
Minden nap újra kellett kezdeni a játékot és a tegnapi veszekedést
mindig elfelejtették, mikor a sakkozás ideje eljött.

Jókedvvel ültek le játszani. De mikor rámeredtek a kockás táblára, a
figurák mozogni kezdtek és a játék kibontakozott, akkor a fejtörés, a
megerőltetett gondolkozás, a győzelem eshetősége izgatta és lázba hozta
őket. A játszás szenvedélye, a szellemi mérkőzés tudata, a párbaj
izgalma egyformán ingerelte őket. Fékezhetetlen indulatok háborogtak
bennük és vadul törtek ki, mikor egy-egy vita támadt. A férfi egyszer
elhibázott egy lépést. Az asszony felvillanó szemmel nyult a táblához.

– Elhibáztam, mondta gyorsan a férfi. Nem úgy lépek a bástyával.

– Most már késő, válaszolt kárörömmel az asszony.

– De nem.

– De igen.

A férfi haragosan nyúlt a bástya után. Az asszony felkapta a kezét és
elébe tartotta. A férfi elrántotta a kezet, az asszony erre lesöpörte az
egész táblát.

– Nesze. Akkor játszsz velük magad.

A férfi elfehéredett a dühtől. Felemelte a kezét és az asszony felé
ütött. Nem találta. Az asszony síkoltva hátrált. Megdöbbenve néztek
farkasszemet.

Az asszony sírva sietett ki a szobából, a férfi pedig haragosan ment el
hazulról. Ekkor hetekig nem játszottak. Kezdtek társaságba járni és az
asszony kihívóan kacérkodott mindenkivel, aki az útjába akadt, a férfi
pedig tüntetően udvarolt minden kacér asszonynak.

Néma, hideg gyűlölet volt közöttük. Naphosszat alig beszéltek és siettek
megszabadulni egymástól, mihelyt tehették.

A sakktábla megérttette velük, hogy nem egymáshoz valók. Vad és
kiméletlen természetükről leoldott minden féket a játék szenvedélye és
nem szerelmes férfi és nő, hanem két meztelen indulat állott egymással
szemben.

Az érintkezés lassan újra megkezdődött közöttük. Megszokták azt, amit a
házasfelek lassanként megszoknak, hogy együtt legyenek, beszélgessenek,
együtt éljenek, amikor a lelkük rég eltávolodott egymástól. Hideg
szemmel és hideg lélekkel nézték és mérlegelték egymást, de az
érintkezésük majdnem olyan volt, mint a régi.

Egy napon otthon voltak. Nem lehetett sehová se menni. Unatkoztak.

A férfi ekkor az asszony felé fordult és egy kicsit önmagát is gúnyolva,
zavart mosolylyal, félvállról kérdezte:

– Nem játszanánk egy partiet?

– Nem.

A férfi gúnyolódni kezdett:

– Nem mersz játszani. Félsz, hogy veszítesz.

Az asszony hallgatott. A férfi folytatta a gúnyolódást és végül már
nyújtva, elhúzva a szavakat, gyerekmódra csúfolódott:

– Nem mersz játszani. Neeem meeersz… Neeem meeersz…

Az asszony hallgatott. De az arca kipirult, az ajka dühtől remegett és
végül reszketve pattant fel.

– Hát lássuk.

Odaült a sakktábla elé. Összehúzta a homlokát, beléharapott az ajkába és
kemény, vád akarattal akart nyerni. Nyugodt is akart lenni, de a
belsejében remegett az izgalom. A férje még mindig gúnyolódott. Ő nem
szólt semmit, de forrón érezte hullámzani a vérében minden gyűlöletét és
úgy érezte, hogy a játéknyerés vad, gyönyörű, régen kivánt fizikai
legázolás lesz.

– Hármat játszunk, mondta a férfi. Mind a hármat elveszted.

Játszottak. A férfi folyton gúnyolódott. Az asszony dühös erőfeszítéssel
játszott, remegett, izgatott volt és az első játékot csakugyan
elveszítette.

– Látod, mondta a férfi, megmondtam. Nem tudsz semmit. Mindig nagyra
vagy vele, milyen jól tudsz. Ilyenkor látszik, hogy semmit se tudsz.
Semmit.

– Majd meglátjuk.

– A másodikat is elveszted.

– Majd meglátjuk.

– Elveszted, elveszted, – dudolta a férfi.

Az asszony reszkető ajakkal, tüzelő szemmel meredt a sakktáblára. A
faragott figurák összezavarodtak előtte. A kockák kinyúltak,
megdagadtak, az alakok feltornyosodtak. Láza volt. Gyűlölete, dühe és
megvetése úgy borzongatta, mint valami kínzó láz. Elveszítette a második
játékot is.

– Látod, mondta a férfi jóindulatú oktató hangon, nem megmondtam. Minek
kezdesz azzal, aki többet tud nálad.

Az asszony elkeseredve, leigázva lihegett.

– Hát lássuk, mondta hebegve, hát lássuk most…

Újra játszani kezdtek. Az asszony vigyázatlan volt. Valami kombináción
törte a fejét és parasztjait elmozdította királya elől. A férfi
észrevette. Óvatosan felvonult és amíg az asszony nehéz, komplikált
tusára készült, előrehúzta királynéját, felugrott és diadalmasan
kiáltotta:

– Sakk. Matt.

Az asszony megdermedve bámult a táblára. Az volt. Matt, kétségtelenül
az. De orvmódra, tisztességtelenül az. Tisztességtelenül, komiszul
kijátszottnak, banditamódra kifosztottnak, becstelenül legázoltnak
érezte magát. Elfehéredett a dühtől. A férfi gúnyosan nevetett rá és ő
vérforralónak, rettenetesnek, galádnak látta ezt a nevetést. Elvakult,
elkábult a dühtől. Az asztalon a sakktábla mellett gyújtótartó hevert:
nehéz, éles szegletű öntött vasból. Gyűlölettől részegen nyúlt utána. A
férfi nevető feje előrehajolt. Ő felkapta a nehéz vasat és őrjöngő
erővel vágta a nevető fejhez.

A vas éles szeglete mélyen vágódott be a halántékon, a férfi elbukott és
homlokán kibuggyant a vér.



A kávéház.

Berg Géza tizennyolcéves korában került fel Budapestre egy nádorutcai
nagy bankba. Se rokona, se ismerőse nem volt az egész nagy városban és
minthogy a bank ránézve a jövendő gazdagságnak, a sikernek, az igéretnek
a földje volt, szívós elszántsággal látott neki a munkának.

Szépnek találta azt a szabad életet, amelybe az iskola szolgasága után
került és minden reggel újra gyönyörűséggel töltötte el, hogy kávéházban
reggelizik. Amint haladtak az esztendők, az életében jelentékeny
változások állottak be. Emelkedett – eleinte lassan, később gyorsabban –
a fizetése; ő is szenzációs nyakkendőket hordott, keresetten
öltözködött, este az Andrássy-úton sétált, mint a többi bankhivatalnok;
a kis kocsmát, amelybe eleinte járt, előkelő vendéglővel cserélte fel,
de állandó szerelme a kávéház volt. Itt otthon érezte magát, itt
ismerték és szerették és itt volt társasága. A törzsasztalnál, ahova
járt, más hivatalnokok, ügyvédek, orvosok is voltak, akik mindannyian
jórészt a kávéházban élték le életüket. Itt minden nap elolvasták a
lapokat, megtárgyalták az eseményeket és tudták, hogy karácsony estéjén
puncscsal, újévkor pezsgővel kinálja meg őket a kávés.

Berg Géza néha szinházba ment, gyakrabban orfeumba és egyszer-egyszer
bevetődött valamelyik zajos, éjjeli kávéházba. Egyébként esténként az
Andrássy-úton sétált, sok gondot fordított a ruhájára és gondosan
tanulmányozta a párbaj-kodexeket. Igy lett huszonötéves.

Minthogy megtakarított pénze volt, elhatározta ekkor egy barátja
tanácsára, hogy butorokat vesz. Otthagyta a hónapos-szobát, amelyben
eddig lakott és beköltözött új lakásába. A lakás felette csinos volt a
tündöklő rézágygyal és a szőnyegekkel, amelyekre aránylag nagy összeget
költött, és ő meg volt elégedve.

Augusztusban költözött be új lakásába. Az ablakok az utcára nyiltak.
Szemközt, az utca másik oldalán, nagy bérház állott, amelyben élénk élet
volt. Az első emeleten azonban végig le voltak eresztve a sárga
függönyök: a nagy lakás előkelő lakója nyilván fürdőn van.

Berg Gézának egy hónapig minden reggel a sárga függönyökre esett a
tekintete, mikor felkelt. Szeptember elején azonban egy reggelen fel
voltak húzva a függönyök és mikor Berg Géza érdeklődve nézett át a túlsó
oldalra, az egyik ablakban – éppen szemközt vele – egy szőke leányfej
jelent meg. Szőke volt a haja, kék a szeme, és Berg Géza különös
ijedelmet érzett, mikor a tekintetük találkozott.

A hivatalban ez volt az első nap, amelyen nem tudott egész lélekkel
dolgozni. Egyre maga előtt látta a szőke lányt és a legkülönbözőbb
gondolatok kavarogtak a fejében.

Másnap reggel újra látták egymást és Berg Gézát cserbenhagyta a
merészségnek az a tudománya, amelyet az Andrássy-úton barátaitól tanult.
Nem tudott a lányra másképpen tekinteni, mint alázattal és elfogódva.

Még aznap délben átment és megnézte a kapu alatt, ki lakik az első
emeleti nagy lakásban; kissé elszomorodott, mikor olvasta, hogy Gerhardt
Pál, a marosvölgyi bányatársaság igazgatója… Túlságosan gazdag és
hatalmas ember, a lányát bizonyosan nem adná egy fiatal
bankhivatalnokhoz.

A szőke lány csakugyan Gerhardt Vilma volt. Berg Géza azonban tetszett
neki és reggelenként – habár az apja a marosvölgyi bányatársaság
igazgatója volt – mégis érdeklődve sietett az ablakhoz. Igy látták
egymást minden reggel, sőt később délben és este is. Voltak bizonyos
órák, amelyekben hallgatag és titkos megállapodással megjelentek ezen a
furcsa találkán: nézni egymást hallgatva és óvatosan az utcán keresztül.

Berg Géza egy napon végre be merte vallani magának, hogy nagyon
szerelmes a szőke lányba. Elhatározta, hogy megismerkedik vele, de mikor
az ismerkedés módjára gondolt, nagyon elcsüggedt. Nem voltak ismerősei,
nem járt társaságba. Hiába törte a fejét, nem talált módot az
ismerkedésre.

A vendéglőben a szomorúság e napjaiban egy szőke, fiatal úrral
ismerkedett meg, akit így mutattak be neki:

– Gerhardt Viktor.

A kérdésére azt is megtudta, hogy ez a fiatal ember a direktor
unokaöccse. Berg Géza ekkor felvillanó reménységgel, elszántan és minden
ereje megfeszítésével udvarolni kezdett a szőke fiúnak. Sikerült vele
megbarátkoznia. A vendéglőből orfeumba mentek és hajnalig együtt voltak.

Két hét mulva Berg megvallotta a szerelmét a barátjának, aki harmadnapra
ragyogó arccal jött hozzá.

– Vilma is szerelmes beléd. Elmondta az anyjának, sírt egy óra hosszat
és most már az öreg is beleegyezett, hogy hát ismerkedjetek meg. A
többit majd meglátja.

Másnap délben Berg Géza redingote-ot öltött és várta a barátját, aki
elviszi Gerhardtékhoz bemutatni. Mikor a szőke fiú megérkezett, Berg
Géza halálsápadt lett.

– No, készen vagy?

– Igen, – válaszolt Berg remegő ajakkal.

Lementek a lépcsőn, átmentek az utca túlsó oldalára, beléptek a kapun.
Berg Géza egész testében reszketett.

– Mi bajod? – kérdezte ijedten a barátja.

Berg Géza halálos kimerültséggel csukta le a szemét és a lépcső
karfájához támaszkodva elfulva, száraz ajakkal és szédűlve mondta:

– Hét éve nem beszéltem tisztességes lánynyal.



Az itélet.

A váró-szoba lassanként kiürül. Egy magas, szélesvállú, sáppadt
huszárkapitány várakozik még és egy öreg asszony. A szolga meghajlik a
huszárkapitány előtt, jelezvén, hogy rajta a sor. A katona egy intéssel
válaszol: elsőbbséget ad az öreg asszonynak, ő utoljára akar bemenni.
Pár percnyi várakozás után az asszony kijön és a huszárkapitány belép az
orvoshoz.

_Az orvos._ (Kissé rövidlátó szemmel, kutatva tekint rá.)

_A kapitány_ (zavartan): Nem tudom… megismersz-e… be kell-e mutatkoznom.

_Az orvos:_ Oh te vagy az édes öregem? Dehogy kell bemutatkoznod.
Nagyon, nagyon örülök, hogy látlak. Ülj le. Hogy vagy? Remélem, nem
valami baj juttatott ahhoz a szerencséhez, hogy felkeressz.

_A kapitány:_ De… őszintén szólva… igen.

_Az orvos:_ A színed, hogy megmondjam az igazat, nem nagyon tetszik
nekem. Csak nem valami betegség?

_A kapitány:_ Betegség… vagy még rosszabb, mint a betegség. Még sokkal
rosszabb.

_Az orvos:_ Oh, komoly dolog? Hát csak ki vele gyorsan, nyiltan. Sok
mindennek a végére járunk mi… Nem olyan vigasztalan semmi, mint ahogy az
emberek képzelik. A halált nem lehet meggyógyítani, de azonkívül talán
mindent.

_A kapitány:_ Kérlek… te tudod, mennyire szerettelek téged… már mikor az
ezrednél voltál… mikor elmentél, akkor is neked adtam igazat… komiszság
volt úgy bánni azokkal a beteg katonákkal… nagyon becsületes embernek
tartottalak…

_Az orvos:_ (Komolyan.) Annak tarthatsz most is.

_A kapitány:_ Hallottam, hogy te azóta híres orvos lettél, idegorvos;
egyetemi tanár is lettél…

_Az orvos:_ Csak magántanár.

_A kapitány:_ Az mindegy. Szóval híres orvos vagy, becsületes, jó ember
vagy (habozva) nekem barátom.

_Az orvos:_ Igen. Igen.

_A kapitány:_ Úgy beszélek hát hozzád, mint a gyóntatópaphoz. Nálad
titok marad.

_Az orvos:_ Igen.

_A kapitány:_ És te talán meg tudsz gyógyítani.

_Az orvos:_ Amit ember tehet, azt megteszem. Beszélj el nyiltan, bátran,
őszintén mindent.

_A kapitány:_ Igyekszem röviden elmondani. Tudod, hogy én tíz évvel
ezelőtt – emlékszel, még hadnagykoromban – eljegyeztem magamat.

_Az orvos:_ Igen… igen… a…

_A kapitány:_ Szóval, emlékszel rá. A menyasszonyom akkor huszonhárom
éves volt. Szép, fiatal. De akkor nem vehettem el. A kaució miatt.
Szegény lány volt, nekem sem volt semmim. Kilépni nem akartam. Mihez
kezdtem volna? Nem mehettem fináncnak. Vártunk hát és szerettük egymást.
Az évek elmultak és a szerelem is elmult. Jártam hozzájuk, de csak
megszokásból, udvariasságból, jóságból. Nem akartam elmaradni. Mire való
lett volna? Házasodni úgy sem akartam, és csak megbántottam volna. A
szerelemből – legalább a magam részéről – lett egy langyos barátság.
Megbecsültem őt; kissé fanyar, néha keserű, de okos, jó és művelt leány
volt. Egy félévvel ezelőtt azonban nagy baj történt.

_Az orvos:_ (Felemeli fejét.)

_A kapitány:_ Nem szabad semmi rosszat gondolnod. A nagybátyja meghalt
és ráhagyta a vagyonát. Csinos, mondhatnám, nagy vagyon volt. Most tehát
hozzám jöhetett feleségül. Ekkor megrémültem. Szemügyre vettem őt és
láttam, hogy nem tetszik nekem. Nem, – hogy visszatetsző nekem. Hogy
nekem nem kell. Elfonnyadt, elhervadt észrevétlenül; elszáradt lassan a
hosszú lányságban; elvirágzott; megrútult. Előttem állott az a kérdés,
elvegyem-e így, igen vagy nem. Azt mondtam magamban: nem.
Visszavonultam. Nem mutatkoztam. De ekkor megrohant a családja. Hogy
becstelenséget követek el. Megrohant a magam családja. Hogy ostoba is
vagyok, hiszen gazdag. Hogy nem szabad cserbenhagynom tíz évi várakozás
után. Ő maga sírt, megbetegedett. Meg akar halni, mondták. Én küzdöttem,
védekeztem, tiltakoztam. Boldogtalanok leszünk mind a ketten, ezt
erősítgettem. De rám rohantak, megrohantak, elkábítottak, legyőztek. A
fenyegetésnek, a kérésnek, a sírásnak hetekig ellentállottam. Agyon
akartam lőni magamat. Végre ő maga jött el hozzám sápadtan, betegen. Hát
megadtam magamat. Feleségül vettem. (Elhallgat.)

_Az orvos:_ És?

_A kapitány:_ (Sóhajtva.) Ez úgy egy félévvel ezelőtt volt. (Küzködik
zavarával, a szégyenkezésével.) Azóta rettenetes az életem.

_Az orvos:_ Miért? Mondd el bátran. Mintha magadnak mondanád el.

_A kapitány:_ (Kitörve.) Utálom. Érted, utálom. Nem: nem szeretem. Az
semmi. De utálom, utálom, fizikailag undorodom tőle, megráz, gyötör,
kínoz a görcsös undor, ha mellette vagyok. Mást elkerülhet az ember. De
a feleségét!… Érted: vannak a házaséletnek részletei, titkai. Engem
megfojt, megöl az undor. Érted ezt?

_Az orvos:_ Ezt értem.

_A kapitány:_ Most azt kell megmondanod, mit tehetek én ez ellen.
Valamit tennem kell. Élek mellette nyugodtan, csendesen, de ha meg kell
csókolnom, akkor megmozdul bennem valami. Valami háborgó tiltakozás. Azt
mondd meg, mit lehet ez ellen tenni? Hogy lehet ezt gyógyítani?

_Az orvos:_ (Jóindulatú, elnéző mosolylyal.) Gyógyítani ezt orvos nem
tudja. Recept ez ellen nincs. Az embernek össze kell szednie magát, erőt
kell vennie magán. A megszokás…

_A kapitány:_ Nem, ne mondd ezt. A megszokás nem használ. Én is ezt
mondom magamnak egy félév óta: majd a megszokás… De egyre rosszabb lesz.
Nem tudom eltűrni. Az ő asszonyisága… érted… nem, nem tudom ezt eltűrni.
A vérem, a fejem, a szívem egyre jobban háborog. Már beteg vagyok.

_Az orvos:_ Mi bajod van?

_A kapitány:_ Szédülök. Rémeket látok. Gyáva vagyok. Mikor a mult héten
a svadronnal nekilovagoltam egy ároknak, az jutott eszembe, hogy az
árkot, egy kicsi, rongy árkot, nem birja a lovam és szégyenszemre
elfordultam. A kommandót hibásan adom. A gyakorlótéren nem tudok
megszabadulni attól a gondolattól, hogy például a tárcámat otthon
felejtettem… ostobáskodom… megszédülök… és a tárca a zsebemben van. A
multkor a tábori misén az jutott eszembe, hogy rettenetes lesz hazamenni
és majdnem belekiáltottam a pap szavába. Rossz vagyok a katonákhoz.
Kegyetlenkedem. Lesoványodtam. Sáppadt vagyok és néha azt hiszem,
mindjárt kiesik a kard a kezemből.

_Az orvos:_ (Figyelmesen beletekint a katona reszkető szemébe; nézi a
vonagló arcát). Bizonyos, hogy ezek mind beteges tünetek. Nem nagyon
komoly dolog: egy kezdődő neuraszténia. De elejét kell venni a nagyobb
bajnak. Bizonyos vagy benne, hogy mind _attól_ van?

_A kapitány:_ Oh, bizonyos. Három napig nem voltam otthon és feléledtem.

_Az orvos:_ Nem tudod legyőzni ezt az érzést? Ha egy-két hónapra
szabadságra mennél.

_A kapitány:_ Azután újra kezdődnék. Nem tudok rossz lenni hozzá, nem
tudok durva, kemény, brutális lenni. Hiszen ő nem tehet róla. Jó vagyok
hozzá, udvarias… nyújtja az ajkát… és akkor vége mindennek.

_Az orvos:_ (Egy pillanatnyi gondolkozás után. Röviden. Keményen.)
Elválni!

_A kapitány:_ Ez az éppen, amit nem akarok, nem tudok, nem merek
megtenni. A rokonsággal nem törődöm. De ő szegény. Hogy meg lesz alázva.
Milyen boldogtalan lesz.

_Az orvos:_ Sokkal boldogtalanabb lenne, ha együtt maradnátok. Te is
belepusztulnál, ő is szerencsétlen lenne. Mind a kettőtök érdekében
gyorsan, elszántan, határozottan kell cselekedned. Végre is két életről
van szó. Te újra fogsz élni, ő is boldog lehet mással… Az elválásnak van
olyan módja, amely az asszonyt nem alázza meg. Ki kell eszelned egy
ilyen módot és bátran: rajta!

_A kapitány:_ Hát nincs orvosság? Nem lehet gyógyítani azt, hogy én ne
undorodjam?

_Az orvos:_ Ezt nem lehet gyógyítani.

_A kapitány:_ Vagy nem lehet azt gyógyítani, hogy én ezt az érzést el
tudjam viselni. Hogy feláldozzam magamat érte, de ne menjek tönkre bele,
ne bolonduljak meg bele.

_Az orvos:_ Csak ha magadban érzesz rá erőt. Orvos itt nem tehet semmit.
Az okot keresheti csak és igyekszik az okot megszüntetni.

_A kapitány:_ (Remegve. Elszántan.) Tehát te is azt tanácsolod, mint
orvos és mint barát, hogy elváljak tőle, akárhogy sajnálom is.

_Az orvos:_ Azt. Az élet parancsának engedelmeskedni kell.

_A kapitány:_ (Remeg az izgatottságtól, felugrik. Kezet nyújt az
orvosnak; megrázza a kezét.) Köszönöm.

A katona elrohan. Az orvos utána tekint. Érzi, hogy itéletet mondott,
érzi annak az itéletnek a kegyetlenségét, amelyet a parancsoló élet, a
zsarnok természet nevében mondott egy boldogtalan, ártatlan, bűntelen,
rút nő felett. Elgondolkozik. Tisztának találja a lelkiismeretét, de a
szive megtelik szomorúsággal.



Halott a szobában.

Az igazgató karonfogta és átvezette a szinpadon. A túlsó oldalon állott
Geltz Erzsébet.

– Erzsébet, bemutatom magának Forgács Jenőt.

Az asszony jóindulatú mosolylyal nyújtotta neki a kezét. Forgács
zavartan hajolt meg. Az igazgató még ezt mondta neki:

– Udvaroljon, tőle függ minden.

Azután elment. Forgács nem tudott szólni. Az asszony mosolygott a
zavarán.

– Hol volt eddig? – kérdezte tőle.

– Vidéken. Vándortársulatoknál karmester.

– Oh! Majd hivják most. Budapestre, Bécsbe, Berlinbe.

Forgácsnak megmelegedett a szíve.

– Nagyságos asszonyomtól függ minden, – ismételte hálásan az igazgató
szavait.

Az asszony komoly lett.

– Én úgy énekelek, ahogy csak tudok. Én mindig úgy énekelek. Most elég
könnyű lesz. Nagyon szép muzsikát irt.

Forgácsból kitört az öröm.

– Sohse reméltem, hogy előadják. Mikor beküldtem a partiturát, azt
hittem, olvasatlanúl visszaküldik.

Megint hallgattak. Az asszony szólt ujra:

– Hány éves?

– Huszonhét.

Az asszony mosolygása egy kissé fájdalmas lett.

– Most menjen, – szólt – dolgom van. De jőjjön el a próbákra.

Forgács elment. Boldog volt. Azután eljárt a szinpadra. Hallgatta a
muzsikáját, ismerkedett, szívta magába a dicsőség levegőjét. De csak
Geltz Erzsébet iránt érzett hálát. Ő tőle várta a sikert, ő bátorította,
ha néha csüggedt volt, ő mutatta be mindenkinek, ő hirdette a
leghangosabban, hogy _A lázadók_ csodaszép muzsika. Hálával és alázattal
volt tele a csodálatos asszony iránt, akit Londontól Szentpétervárig
ünnepelt Európa minden operájában a közönség, akit kénytelen volt még az
ő gőgje is tekintélynek elismerni a muzsikában és aki most annyi
jóindulattal és szeretettel foglalkozik az ő munkájával. Alázattal
csókolt neki kezet mindennap és csak az alázat hangján tudott vele
beszélni. Egy napon megint el volt csüggedve; az asszony bátorította és
megsimogatta a haját.

Ekkor Hornnal ment haza, az ujságiróval.

– Kedves Forgács, – mondta neki Horn – vigyázzon magára.

– Miért?

– Lizbet anyó a hálójába keríti. Maga tapasztalatlan és fiatal ember, ez
az ő genre-ja. Az ilyenekre még veszedelmes Erzsi mama. Láttam, hogy
megsimogatta a haját. Vigyázzon. Máris nevetnek magán.

Forgács elképedve bámult. Alig értette meg, kiről van szó. Lizbet anyó,
Erzsi mama, ez kimondhatatlanul rosszul esett neki. Geltz Erzsébet a női
tökéletesség mintaképe gyanánt élt a szívében. Dadogott valamit.

– Meg van lepetve? – kérdezte Horn. – Tudom, ön hálás iránta. Meg is
érdemli. Nagy művésznő. Zseniális asszony. Okos asszony. A muzsikához
többet ért, mint harminc professzor. De – Istenem – egy öreg nő, aki nem
tud belenyugodni a maga öregségébe. Rákényszeredik a forró vére miatt,
hogy fiatal embereket hálózzon be. Fiatal embereket. Vagy akárkit. Aki
jön.

Forgács kábult volt.

– Hát hány éves? – kérdezte együgyüen.

– Hány? Száz. Húsz évvel ezelőtt már nagy művésznő volt. De legalább
negyvennyolc. Vagy ötven.

Később elváltak. Forgács még mindig kábult volt. Geltz Erzsébettel
mindig csak az árnyékos, homályos szinpadon találkozott – az asszony
vigyázott is rá, hogy ne találkozzanak másutt – és csak a karcsú
termetét, a szabályos vonásait látta. Nem is nézte: szép-e, öreg-e. Neki
a tökéletesség volt. Fájt minden rossz szó, amit felőle hallott és
másnap zavart és elfogódott volt, amikor vele beszélt. Az arcát ismét
alig láthatta. A szinpad legsötétebb zugában állottak; amikor innen
elmentek, az asszony küldte őt: most menjen már haza.

Egy hét mulva megvolt az előadás. Forgács a szinfalak mögött remegett.
Az asszony odament hozzá – most ki volt festve – és vállára tette a
kezét.

– Bátorság!

A függönyt felhuzták. Forgács didergett. Geltz Erzsébet kezdett
énekelni. Forgács figyelt. A remegés megszünt. Csodaszép. Hogy énekel ez
az asszony. Hogy énekel. Csodaszép.

Óriási tapsvihar. Forgácsnak remegett a szíve az örömtől. Az igazgató
jött hozzá.

– Bravó. Nagy siker lesz. Mit művel ez az asszony! Csodálatos.

A függönyt leeresztették. Ismét taps. Ki a lámpák elé. Forgács félig
eszméletlenül hajlong. Még egyszer ki. Még. Forgács remegve rohant az
asszony öltözőjébe.

Geltz Erzsébet rámosolygott.

– Megmondtam, ugy-e?

Forgács könnyes szemekkel hajolt le, hogy a kezét megcsókolja.

– Most menjen, – szólt az asszony – öltözködöm. De ha nincs társasága,
az előadás után jőjjön fel hozzám teára.

Forgács kiment. Mindenfelé gratuláltak neki.

– Hanem Geltz Erzsébet! Csodákat művel ez az asszony. Most is ő az első.
Az utolérhetetlen.

A második felvonás után újra taps. A harmadik után újra. Viharos,
hosszú, őszinte tapsok.

Az igazgató karonfogta.

– Ha nincs társasága, jőjjön velem. Van egy rendes kis társaságunk.
Félórát el szoktunk ilyenkor fecsegni a kávéházban. Hadd ünnepeljék
magát.

Forgács elment. Ünnepelték. Kedveskedtek neki. Forgács boldog volt.
Tizenegy óra tájban elváltak. Forgács egyedűl maradt. Ekkor jutott
eszébe, hogy Geltz Erzsébet meghivta. Az órájára nézett. Tizenegy óra.
Még felmehet.

Elindult. Tele volt a szíve diadallal, ujjongással, és hálával az
asszony iránt. Odaért. Csengetett. Beeresztették.

Az asszony jött elébe. Hosszú, kék selyemruha volt rajta, egy puha,
simuló pongyola.

– Azt hittem, nem jön.

– Oh, hogy gondolhat ilyent. Ha tudná, milyen hálás vagyok.

Az asszony rámosolygott. Lehunyta a szemét és hosszú szempillái alól
lágyan, melegen, sugárzóan nézte.

Leültek.

– Akar egy csésze teát? – kérdezte az asszony.

– Igen.

– Mit fog most csinálni?

Forgács beszélni kezdett a terveiről. Belemelegedett és kedvvel,
bizalommal, lelkesen beszélt. Az asszony vele szemben ült az árnyékban.

Forgács kezében tartotta a teás-csészét és le akarta tenni.

– Majd én elteszem, – szólt az asszony.

Felkelt a helyéről.

– Nem akar még egy csészével?

– Köszönöm. Nem.

Az asszony elvette a csészét és letette valahová. Aztán Forgács mellé
ült.

– Nem akar elmenni Budapestről?

– Egyelőre nem. Jól érzem itt magamat. Boldog vagyok. És hálás,
végtelenül hálás maga iránt.

Az asszony hozzáhajolt és megsimogatta a haját. Most közelről látta,
félvilágosságban ugyan, de világosságban. Az asszony arca ki volt
festve; művészettel, finoman és diszkrétül, de festve volt. És a festék
sem takarhatta el és nem tüntethette el a ráncokat. A szépmetszésű
arcon, a homlokon, a száj körül ráncok futottak szét. A bőr petyhüdt
volt. Öreg. Szánalmas. Rút. Forgácsnak eszébe jutott minden
iszonyatosság, amit róla hallott. Az asszony feléje hajolt és ő riadtan,
megrettenve, undorodva rezzent össze és önkéntelen mozdulattal rándúlt
vissza.

Az asszony észrevette. A szeme tágra nyílt ki, az ajka megvonaglott.
Felkelt. Megállott egy percre. Töprengve, kinlódva tekintett maga elé.
Azután hősies, vad, fanatikus elhatározással kapta fel a fejét. Átment a
szobán. A túlsó oldalon tükör volt. Ott megállott. Keserű arccal
pillantott a tükörbe.

Azután leült. Kendőt vett elő. Demaszkirozta magát. Letörülte az arcáról
a festéket. A pirosat, a feketét, mindent letörölt csodálatos
erőfeszítéssel, fáradt, lassú mozdulatokkal. Forgács megdermedve
tekintett rá. Az asszony ismét a tükörbe nézett, lehanyatlott a feje és
anélkül, hogy hátrapillantott volna, fáradt hangon szólott:

– Menjen.

Forgács felkelt. És meghatott, remegő szívvel, könnyes szemekkel,
lábujjhegyen surrant ki, mintha halott volna a szobában.



Visszatérés.

A fürdőre egy fiatal német házaspár érkezett. Nászúton voltak és
bujkáltak az emberek elől, azonban észrevette és megbámulta őket mégis a
fürdő internacionális közönsége. Annyi szőkeség, egészség és erő volt az
óriási emberpáron, hogy az alacsony fekete délolaszoknak, a kis barna
franciáknak torkukon akadt a szó, ha valahová belépett az északi
mesékből való két germán.

A németeknek nem tetszett a megbámultatás és egyre ritkábban
mutatkoztak. Nekivágtak a környék nagy hegyeinek és egyszer két napig is
távol voltak. Hangos szavuk felverte a magános hegyvidéket és a férfi
egy-egy sziklacsúcsra felállva kiáltotta bele szerelmesen az alpesi
levegőbe:

– _Trude!_… _Trude!_…

Igy becézte az asszonyt, akit Gertrudnak híttak. A szőke nő ilyenkor
kitárta a karjait Ottója felé.

Merész és kitartó hegymászók voltak, és egy napon azt mondták, hogy meg
akarják mászni a _Germaniát_. A vendéglőben lebeszélték őket a
veszedelmes útról, azt ajánlották, vigyenek legalább vezetőt, a fiatal
óriás-pár azonban lenézően mosolygott és nekiindult az útnak.

Reggel volt, mikor elindultak. Frissen, jókedvüen és erősen haladtak fel
a hegynek. Az út azonban egyre nehezebb lett. A dolomitbércek izzottak a
dél felé haladó nap melegétől, úgy hogy a hegymászók lassanként
elfáradtak. A kopár sziklák között erőlködve, izzadva, lihegve törtettek
fel a csúcsra. Volt hely, ahol csak kapaszkodni lehetett az omló
grániton, másutt kötéllel ereszkedtek lefelé, azután nagy bajjal
csúsztak előre a sivár bazalton és végre a kopár sziklatengeren, a
grániton át, csúszva és kapaszkodva eljutottak a csúcsra.

Itt diadalmasan pillantottak végig a hegyek között, gőgösen állottak fel
a legmagasabb sziklára, azután leültek, ettek és csókolóztak. Délután
visszaindultak.

Ekkor már fáradtak voltak. A nap izzó korbácscsal csapkodta végig a
hegyeket; a kopár sziklák forrók voltak és egy-egy veres gránittömeg
mintha lángolt volna. Ebédjük is túlságosan bő volt talán, most meghozta
nyomába a hőség a szédülést. A homlokon nehéz verejték cseppezik és a
szem látása elhomályosul.

Botorkálva és ingadozva haladtak lefelé. Egy-egy meredeken a görcsös
kapaszkodás majdnem meggyengült, és végre eltévesztették az utat. Éles
szakadékokon vergődtek át és mikor az irányt egészen elveszítették már,
egy meredekről a kötéllel valami széles szikla-síkra ereszkedtek le. Ide
azonban kár volt jönni. A kopár, szürke sík olyan volt, mint egy kiugró
erkély: négy oldalon óriási mélység, az ötödik oldalon a meredek
sziklafal, amelyről leereszkedtek.

A férfi fáradtan dőlt le a földre: pihenni egy kicsit, még mielőtt csak
gondolkoznék is a szabaduláson. Az asszony türelmetlenül járta körül
börtönüket és haragosan méregette a mélységet.

Lejutni lehetetlen: ez világos volt. A kötelük nem elég hosszú a
negyvenméteres mélységhez. Nincs más hátra, mint megmászni újra a
meredek sziklafalat, amelyen leereszkedtek.

A férfi hevert a földön, az asszony a falat vizsgálta. A szikla-sík
szélén állott. Mondani akart valamit. Gyorsan megfordult és ebben a
pillanatban megszédült. A szeme elhomályosodott, a hegyek és a fal,
amelyhez támaszkodott, villámgyorsan kimozdultak a helyükből és ő – még
gyors fordulása mozgását folytatva – megingott és
feltartóztathatatlanul, határozottan és biztosan zuhant le a mélységbe.

A fekvő férfi úgy tekintett zuhanására egy percig, mint aki nem bízik a
látásában. Idő kellett hozzá, hogy fáradt teste engedjen a katasztrófa
érzésének. Akkor azonban felugrott és a mélység szélére rohant. Egy
pillanat és ő is lehajítja magát és kalimpálva zuhan lefelé az asszony
után.

A rövid pihenés azonban visszaadta forró feje józanságát, életösztöne
megmozdult és hogy állva szédült, lefeküdt a sziklára és úgy kutatta át
szemével a mélységet. Negyven-ötven méternyire alatta egy sárga folt
feküdt a barna sziklákon és piros vér színezte meg a ruha sárgaságát.

A férfi kidugta szomorú fejét a mélység fölé és szédülő feje görcsöket
érzett. Szeméből hullani kezdett a könny: egy-egy nagy csepp először,
azután zuhogva, megáradva, bőségesen. A fájdalma egyre növekedett.
Lázadva, keserüen, ordítva bőgött bele a mélységbe.

Körültekintett a kopár sziklákon és harsogó jajgatása felverte a
csendet:

– _Trude!_… _Trude!_…

Az asszony csendesen, holtan feküdt lenn. Fentről egyre verődött lefelé
a férfi harsogó jajgatása.

Az órák multak, a nap verte melegével a hegyeket, körül a sziklák
sivárak és elhagyottak voltak, fenn ordított a férfi és lenn csendesen
feküdt az asszony. A nap lefelé hajlott az égen, azután jött az alkony
és egyszerre itt volt az éjszaka. A férfi ekkorra elhallgatott. A havasi
éjszaka halotti csendjében megdermedve feküdt. Pillantása hiába fúródott
már bele a mélységbe, nem látott semmit. Csendesen felzokogott még néha,
de megfeszült idegei fáradtan ereszkedtek meg és a mélység szélén egy
feltörő zokogás után egészségesen, mélyen elaludt.

A hajnal költötte fel. Újra a mélységbe bámult és újra sírt. Mire a nap
feljött az égre, akkorra érezte, hogy éhes. Felkelt és a szabadulás
útját kereste.

Ha rátekintett a falra, amelyen lejutottak, szédült. Itt nem lehet
feljutnia. Lefelé is zárva van az út. Kérlelhetetlen, kopár és
gyalázatos börtöne a szikla-lap, amelyre került, és úgy lehet, hogy
halottja ott lenn nemsokára nem lesz odaát sem egyedül.

Most már önönmagáért érzett fájdalmat, magát siratta. Számítgatta a
menekülés lehetőségét. A maga erejéből nem menekülhet; segítséget kell
várnia. A szállodában ma észreveszik, hogy nem érkeztek haza; holnapig
talán várnak, akkor mindenesetre keresésükre indulnak. Míg keresik őket
és míg megtalálják, abba beletelik egy nap, talán kettő – három, négy
vagy talán öt nap mulva szabadíthatják meg. De lesz-e már akkor, aki
örüljön a megszabadulásnak?

Egy-két morzsa maradt még az ebédjükből. Ezt megette és közben könnyek
hullottak a szeméből, halottjára gondolván. Azután leült a sziklára és
körülhordozta szemét a hegyek között. Ismét dél volt. A hőség izzón
csapkodott a szikla körül. Vize nem volt és a forróságban elepedve,
bánatosan, összetörve gubbasztott ott a gránitfokon.

A hűvös est egy kissé felüdítette. Hangosan kiáltozott ekkor, hátha
keresik már, de hogy jött az éjszaka, lefeküdt és ismét aludt.

Másnap, mint egy fogoly állat úgy járkálta körül a börtönét. Nincs sehol
menekülés, és fáradtan dőlt le újra a sziklára. Gyötörte a szomjúság és
az éhség, erős óriás teste vonaglott tőle és alkonyatkor dühödt ordítása
kétségbeesve hangzott a sziklák magánosságában.

A hajnal felverte már. Talpra szökött, hogy kutassa újra a menekülés
útját, út sehol sem volt azonban és most már elgyengülve dőlt le a
sziklatalpra. A nap futását csendes fájdalommal nézte és azt mondta
magában:

– Én is meg fogok halni.

Ezen az éjszakán már nem tudott aludni. Valami csendes ájulásban volt:
az ébrenlét és az álom, a gyötrő fájdalom és a halál között. A reggel
sem állította talpra. Haldokolva hevert a szirten és úgy látszott, nincs
hatalom már, amely meg tudná mozdítani. A reggeli levegőt azonban
harsogó hang szelte át:

– Hahó!

A férfi feltekintett és még volt ereje egy mozdulatra. A sziklafal
tetején emberek jelentek meg és erős kötélen nemsokára melléje
ereszkedett le egyik. Tompa ájulásában alig érezte, hogy kötelet fűznek
a dereka köré, hogy erős kezek húzzák felfelé és hogy a hordószéken
lassan viszik lefelé a hegyről.

A fürdő népe messziről látta a lassú menetet. Az asszony roncsolt testét
már előbb elvitték előttük és most megindulva várták a férfit.

Megérkezett. Szőke feje sápadtan és elvadulva hevert a párnán, óriási
teste halotti mozdulatlanságban. Sokan könnyeztek körülötte, egy asszony
sírva mondta:

– Istenem, hogy szerették egymást!…

A férfinek már előbb is a konyakos-üveget szorították a fogai közé; most
ismét konyakot töltöttek a szájába.

Felnyitotta a szemét. Az emberek valami tragikus szót vártak tőle,
veszteségének és fájdalmának valami megrendítő és megrázó szavát. És az
óriás kezének egy határozatlan mozdulatával, fojtott lassú hangon,
sírósan és panaszosan, de bizonyos parancsoló erővel és mérhetetlen
vágyódással megszólalt:

– Egy kis húslevest!



A halhatatlanság.

Bársony, a tenorista, aki egri kispapból lett világhírű énekes,
elkeseredetten járkált egy napon Milano utcáin és dühösen kereste az
impreszárióját.

– Nincs egy fityingem sem! – kiáltotta végre bősz haraggal, mikor
rátalált.

– Nekem sincs, – válaszolt óvatosan a mosolygó olasz.

– De nekem pénz kell, – követelődzött Bársony.

– Pénzem, az nincs – hangzott a határozott válasz. – De jött ide egy
gazdag német társaság, amely fonográf-felvételeket készít. Azok jól
megfizetnék egy pár dalát, kedves művész. Rolla Emma is énekel nekik.

Ezer lirát kapott aznap Bársony három ócska dalért, amit könnyedén, gond
és gondosság nélkül – Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő után –
beledudolt a fonográf nagy rézcsövébe. Az ezer lirát zsebrevágta és
sietett az utcára, vendéglőkbe, mulatókba, hogy két kézzel szétszórja.

Bőven omlott hozzá mindig a pénz, de fejedelmi bevételeit esztelenül
tékozolta szét. Nem kérhetett tőle senki, hogy ne adott volna, nem
lehetett bor vagy asszony olyan drága, hogy ő meg ne fizette volna, és
amíg énekestársai rideg tőzsérek voltak, akik a hangjukkal is, a
pénzükkel is úgy bántak, mintha a szinpad bankbizományi üzlet lett
volna, Bársony jószívű, duhaj egri fiú maradt mindig: aki egy-egy
mámoros éjszakát végigdalolt magyar nótákkal és akinek minden városban
az volt az első gondja, vetődött-e oda egy magyar cigánybanda.

Egy hideg téli reggelen – átmulatott éjszaka után – a mámoros Bársony
fájdalmat érzett a torkában. Gondtalanul cigarettázott, de a füst marta
a gégéjét. A fájdalom egyre nőtt és szinte nyelni sem tudott már, mintha
vaskapcsok szorították volna a nyakát.

Beteg lett, feküdt két hétig, azután rekedten kelt fel. Délre ment és
három hónapot a tengerparton töltött. A rekedtsége nem akart elmulni.
Hangja, amely olyan volt, mint egy tömör és tündöklő oszlop vert
aranyból, megkopott, szétomlott, roncscsá vált. Próbált énekelni: rekedt
károgás volt az éneke.

Várt. A pénze teljesen elfogyott, a hitele is, szerződést nem kapott. És
ő reménykedve, sírva, átkozódva és követelődzve leste a hangját. Egyik
reggel így szólt magában: óh, ha most megjönne a hangom! Másik reggel
azt mondta: most megjött a hangom, tudom, hogy megjött. És egyik reggel
sem volt a hangja más, mint károgás.

A hite, melyet az egri liceumból érintetlenül hozott el, lázongott:

– Hogyan büntethet az isten ilyen irgalmatlanul egy embert?

Ezerszer okoskodott így:

– Hogyan lehetséges az, hogy valami, ami megvolt, egyszerre csak végleg
és nyomtalanul eltünik. Az én hangom megvolt, meg kell most is lennie.
Csak beteg, csak fátyolos, de megvan, érzem, hogy itt van, tudom, hogy
itt van. Az orvosok szamarak.

Járta az orvosokat, a klinikákat. Hazajött Budapestre. Minden este
szines álmokkal aludt el; ha még egyszer visszanyeri a hangját! Milyen
okos lesz, milyen gazdag lesz, milyen úr lesz akkor.

Mivel azonban élni kellett, állást keresett, valami szerény, polgári
állást, egy-két ezer forint fizetéssel. Mikor már egypárszor ebéd nélkül
töltötte a delet s vacsora nélkül feküdt le, elfogadott egy
napidijas-állást is a minisztériumban. Közömbösen ment a hivatalba,
szótlanul és gőgösen körmölt: ha egyszer visszajön a hangja, hogy le
fogja nézni ezt az egész csúszó-mászó népséget. Azonban multak az évek.
Bársonynak meg kellett érnie azt a szégyent és megaláztatást, hogy
örülni volt kénytelen előléptetésének… Irnokká léptették elő… Energiája
nem volt arra, hogy előbbrejusson, hogy produkáljon valamit. Fogva
tartották az álmok, a multnak igézete, a hódító ének.

Multak az esztendők. A huszonhatéves délceg, szép Bársonyból
harminchatesztendős, keserű, vén ember lett. Ráncok verődtek az arcára,
kopott ruhákban meggörnyedve és szégyenkezve lopta végig sovány alakját
az utcákon és Bársony búcsúzni kezdett a reménységtől és az élettől.

Azon a napon, amikor először volt bátorsága magában elmondani: – Sohasem
kapom vissza a hangomat… azon a napon keservesen sírt Bársony és meg
akart halni. A hivatalába eljárt, de mindennap, minden órában
beárnyékolta lelkét egy kérdés:

– Minek éltem? Minek élek?

Körülötte vidámak voltak az emberek, mindegyiknek volt családja
legalább, csak őt taszította bele dicsőségének néhány napsugaras
esztendeje a teljes elhagyatottságba.

– Minek élek? – kérdezte magától Bársony mindennap és minden órában. És
már közeledett, már útban volt suhogva és jéghidegen a nagy felelet,
amely után minden néma csend. Bársony ment a halál felé és már csak
napjai voltak.

Egy meleg tavaszi estén kiment az utcára:

– Bársony, – mondta keserűen magában – Bársony, a világhírű énekes most
éli az utolsó óráit. Bársony haldokol, elfelejtve és elhagyatva.

Betért egy tizedrangú kávéházba. Az asztaloknál szegényes emberek ültek,
a sarokban emelvényen valami produkció folyt.

Bársony komoran nézte a poharát. Az emelvényen egy nagyhajú férfi
szónokolt:

– Hölgyeim és uraim! Hallani fogják a leghíresebb államférfiak, írók,
művészek, énekesek és énekesnők hangját. Minden hang teljesen tiszta és
minden hang…

Bársony figyelni kezdett. Az emelvényen egy fonográfról szedték le a
takarót s a produkció megkezdődött.

A pápa beszéde volt az első szám, azután szónoklatok következtek hosszú
sorban.

– Most énekszámok következnek, – kiáltotta a pódium embere. – Az első
szám Rolla Emma, a világhírű dalénekesnő, három dala.

Bársonynak őrültül dobogott a szíve. Megmarkolta az asztal márványlapját
és ijedten, remegve, egy hirtelen feltámadt reménységgel nézett a pódium
felé.

A három dalnak vége volt. Bársony visszafojtott lélegzettel várt.

– Most következik – kiáltott a nagyhajú ember – Bársonynak…

Ah! Bársony felugrott. Fuldokló lélegzettel állott és tágranyitott
szemmel nézett a pódium felé.

A gépezet működni kezdett és a csodás készülékben felhangzott az ő dala,
az ő hangja, az ő elveszett, eltünt, meghalt hangja. A gépezet
recsegett, a dal töredezve és csorbán került ki belőle, de mégis az ő
hangja az. A recsegésen át is kizeng az ereje, a nemessége, a
tisztasága, a töredezett, csorba ének mélyén ott tündöklik annak a
hasonlíthatatlan hangnak az aranya.

Az ő éneke, az ő dala, az ő multja, az ő élete. Forrón lüktetett ereiben
a vér, mintha meg lett volna fagyva eddig és mintha csak most kezdené
meg újra éltető rohanását az erekben. Ki kellett mennie a kávéházból,
hogy fel ne kiáltson, hogy fel ne zokogjon, mámoros, tomboló, diadalmas
örömében.

A hűvös tavaszi éjszakában kitárta karjait és érezte, hogy a halál
küszöbéről visszatért az életbe. És legázolt, elesett, együgyű lelkének
a mámora ebben a percben semmivel sem volt kevésbbé magasztos, nagyszerű
és megindító, mint Fausté, aki a husvéti harangokat hallja:

– Föld, újra a tiéd vagyok.



A vallomás.

_A férj._ Huszonnyolcéves. Magas, erős, forró temperamentumu.
Becsületes.

_A feleség._ Harmincötéves. Szép, szőke, hervadó. Jó.

Késő délután.


_A feleség:_ Végre is el kell mondanod nekem.

_A férj:_ Nem lehet.

_A feleség:_ De igen. Mondd el. Szólj. Beszélj. Nem járhatsz így:
gyötrődve, hallgatagon, kínlódva. Ha elmondod, jobb lesz.

_A férj:_ Nem, nem, nem.

_A feleség:_ Tegnap még azt is tagadtad, hogy bánt valami. Most már
bevallod. Jobb így. Még jobb lesz, ha mindent elmondasz. Mindent el kell
mondanod. Mondd hát: én nyugodtan fogadom, én erős leszek. Valami nagy
baj fenyeget bennünket?

_A férj:_ Igen… Nem!

_A feleség:_ De igen, valami nagy baj, valami rettentő katasztrófa.
Éreztem én, tudtam én, láttam én. Hetek óta látom az arcodon, az ajkad
vonaglásán, a szemed borulásán. Ezen a te becsületes, tüzes szemeden.

_A férj:_ Te jó vagy.

_A feleség:_ Az, az vagyok. Mondd el hát. Akármi is. Akármilyen
rettentő. Nem vagyok-e én a te életed bátor társa?

_A férj:_ Az vagy.

_A feleség:_ Beszélj hát. Ha könnyek futnak a szemedbe, ne szégyeld.
Hajolj ide az ölembe és sírj.

_A férj:_ Sírni fogok.

_A feleség:_ Sírj. Hajtsd az ölembe a fejedet és én simogatom a hajadat,
mintha az édes anyád volnék. No, fiacskám, én édes fiam…

_A férj:_ (Remegve, halkan, fojtott hangon): Én szerettelek téged.

_A feleség_ (Elfehéredik): És… és most mást szeretsz?

_A férj:_ Mást.

_A feleség:_ Kit?

_A férj:_ Egy leányt.

_A feleség:_ Milyen? Szép?

_A férj:_ Istenem, egy királynő, az én királynőm, az én barna gyermekem.

_A feleség_ (Félig ájultan): És most elmondod. És nekem mondod el.

_A férj:_ Nem mondtad-e?

_A feleség:_ Igen, de…

_A férj:_ Kinek mondjam? Vergődöm hetek óta. Kétségbeesve küzdöttem.
Letiportam százszor minden indulatot a lelkemben. Elmondtam magamnak
ezerszer, hogy őrültség nekem mást szeretni, hogy csalás és árulás. De
nem lehetett. Szeretnem kell, szeretnem kell, meg kell halnom érte.

_A feleség:_ Mióta?

_A férj:_ Hónapok óta. Májusban rettentett meg először. Nem, mondtam
magamban, ez nem lehetséges. Ez nem szabad. De akárhogy küzdöttem,
minden erőmnél erősebb volt ez a szerelem. Szembenéztem hát vele. Tűrni
fogok, mondtam, szenvedni fogok, hallgatni fogok. De úgy fáj. Nem lehet
tovább.

_A feleség:_ (Zokog.)

_A férj:_ Ne, ne sírj. Ne sírj, te erős, te bátor, te szép, te jó
asszony. Tele van a szívem hálával és gyöngéd szeretettel irántad. Te
vagy nekem a legdrágább a világon.

_A feleség:_ De mást szeretsz.

_A férj:_ A szerelem az valami más. Az valami nagy, az valami rettentő.
Erős, vakító, hódító.

_A feleség:_ Tudom. Én tudom.

_A férj:_ A szerelem az kívüle van az akaratunknak. Az rajtunk kívül
van. Az jön, egyszerre jön felénk kívülről, valahonnan, valami
csodálatos módon. Az áttör a hálán, a becsületen, a gyöngédségen. Egy
katasztrófa az, amely ránk zuhan. Látod, ezt meg kell értened. Meg kell
értened, hogy én nem tehetek róla.

_A feleség:_ Mondtam én ezt előre. Nem szerettél engem.

_A férj:_ De igen. De igen. Oh, de hogy szerettelek. Látod, éppen ezt
kell megértened. Én nagyon szerettelek. _Akkor_ tele volt a szívem
tüzes, nyugtalan, nagy szerelemmel. Most élünk itt öt éve együtt és te
vagy az én életemnek, az én lelkemnek a társa. Neked elmondok mindent,
neked elpanaszolok mindent, tőled tanácsot kérek mindenben. És most jött
ez a szerelem. Jött. Meg kell értened, hogy én nem tehetek róla. Te okos
vagy, és jó, jó, jó. Értsd meg, hogy ez fáj nekem, hogy én szenvedek.
Hogy úgy szenvedek, mint te. Hogy ez a csapás mindkettőnket sújtott. Én
nem vétettem ellened. Én nem tehetek róla. De ez a szerelem jön, jön és
összefacsarja a szívet, úgy összefacsarja.

_A feleség:_ Hogy hívják? Ki?

_A férj:_ Nem, a nevét nem mondom meg. Ne tekints te gyűlölettel rá. Ő
nem tehet róla. Ő szép, jó, sugárzó. Ne gyűlöld őt.

_A feleség:_ Szeret téged?

_A férj:_ Azt hiszem. Nem tudom. Nem merem kérdezni. Mit mondjak neki?
Hogy elhagyom érte a legjobb asszonyt? Mit igérjek neki? Hogy
fájdalmakon és könnyeken keresztül jöhet majd velem? Hogyan bizzék
bennem?

_A feleség:_ Mi lesz hát?

_A férj:_ Mi lesz? Látod, ezért kell megértened, hogyan szenvedek én.
Látod, ezért kell megbocsátanod nekem. Semmi sem lesz. Nem lehet semmi.
Gyötrődni fogok, mert téged nem szerethetlek, gyötrődni fogok, mert őt
szeretem. Látod: lázas fővel és kábultan fogok rohanni, a szívemben
sikoltoz a kétségbeesés. Ő érte jön más. Meg kell ezt értened.

_A feleség:_ (Kinyújtja a kezét.)

_A férj:_ (Ráhajol. Az asszony érzi, hogy könnyek nedvesítik meg a
kezét.)

A férj egészen az asszony ölébe hajtja a fejét. Besötétedik. Este lesz.
Az asszony csendesen, meghatva simogatja a könnyező férfi-fejet.



A gyászoló férfi.

Az orfeum télikertjében. Éjfél után három óra… A levegő tele van
muzsikával, a mulatás zümmögésével, a pezsgő savanyú szagával és fülledt
parfümökkel. A gyászoló férfi egy sarokasztalnál ül; jobbról és balról
mellette egy-egy unalmas, szőke leány. A gyászoló férfi erőltetett,
fanyar mosolylyal beszélget velük. Felpillant és észreveszi a barátját.

_A barátja._ (Meglepetve fordul feléje. Vidám arca egyszerre
elkomolyodik, hozzá siet, nagyon melegen, nagyon hosszan mind a két
kezével megrázza a kezét.) Édes, édes jó barátom… ma reggel jöttem haza…
olvastam az újságban… milyen őrületes, milyen borzasztó katasztrófa…

_A gyászoló férfi._ (A fájdalomnak egy görcsös rohama torzítja el az
arcát. Gyorsan összeszedi magát.) Igen. Igen. Igen. Ülj le.

_A barátja._ (Int a két lánynak, azok is biccentenek egyet a fejükkel.
Azután leül.) Az egész szívemből…

_A gyászoló férfi._ Nem. Nem. Csak semmi részvét. Nem. Még tőled sem
akarok semmit hallani. Csak semmi részvét. Az emberek megölnek ezekkel a
tolakodó, léha, henye szavakkal: részvét, fájdalom. Nem érzed, hogy
képtelen és vérlázító dolog, amikor te a te szavaidat és a te érzéseidet
hozzá akarod mérni az én fájdalmamhoz.

Elhallgat. Hallgat a barátja is. A kissé izgatott szóváltás
elhallgattatta a két leányt is.

_A gyászoló férfi._ Mért nem szólsz?

_A barátja._ Igazán… nem tudok… nem merek… félek, hogy minden szó
fájdalmasan érint.

_A gyászoló férfi._ De igen. Csak beszélj. Akármit. Akármiről. Mondj
valamit. Valami jót. Vagy még inkább valami rosszat. Valami keményet,
sértőt, fájdalmasat.

_A barátja._ (A két lányra tekint, a kik elkomolyodva ülnek a helyükön.)

_A gyászoló férfi._ Oh ezektől beszélhetsz. Nem értenek egy szót se
magyarul. Ez a két _sister Flower_. Angolok.

_A két lány._ (A neve hallatára egyszerre kapja fel a fejét.)

_A gyászoló férfi._ (Elkényszeredett mosolygással int nekik és feléjük
nyújtja a poharát koccintásra.)

_A barátja._ Akkor engedj meg egy bántó és kemény kérdést. Hogyan
lehetsz te itt, hogyan lehetsz te ilyen társaságban, amikor…

_A gyászoló férfi._ Irgalmas isten, hát te se érted?

_A barátja._ Nem. Nem értem.

_A gyászoló férfi._ De hiszen te ismersz engem. Te tudod, hogyan tudok
szeretni és milyen az én szeretetem. Te tudod, hogy az én szeretetem nem
a szavak szeretete. Meg tudnék halni valakiért, de nem tudnám
fecsegéssel lealázni a lelkem gyöngéd, remegő, finom érzését. Az én
szeretetem nem a hizelgő szeretet, nem a kedveskedő, nem a figyelmes,
hanem a hallgató, a szent, a csendes, a meghalni is kész. Te tudod ezt.

_A barátja._ Tudom.

_A gyászoló férfi._ És mégsem érted?

_A barátja._ Nem. És nem érti meg senki sem. Aki itt lát, az
megbotránkozik. Sokan ismernek. Az egész város. Nem is volna szabad
mutatkoznod.

_A gyászoló férfi._ Mit bánom én? Hát törődöm én a várossal? Hát bánom
én, akármit mondanak? Hát érdekel engem a város, a gyáram, az
összeköttetéseim? Az egész világ silányság, semmi, rongy, ha a
fájdalmamon keresztül nézem. Nem bánok semmit. De neked meg kellene
értened…

_A barátja._ Nem tudom megérteni.

_A gyászoló férfi._ Csodálatos, hogyan maradhatott a lelkem előtted
ilyen ismeretlen. Nézd: amilyen az én szeretetem, olyan a fájdalmam is.
Én nem tudok sírni, de belül egy kétségbeesett, veszett, fuldokló bánat
vergődik a szívemben. Nem, nemcsak a szívemben. Itt, bent, mindenütt:
egy nagy égés van, egy nagy fuldoklás, egy őrjöngő vergődés. Itt, bent,
mindenütt fáj, reszket, vonaglik valami. Mintha minden vércseppem és
minden idegszálam felágaskodnék és azt mondaná, hogy ő most nem szolgál
tovább. Fel kell emelnem a fejemet és úgy kell lélekzenem, mint egy
fuldoklónak. Körül kell tekintenem rémülten, hogy hogyan lehet még így
élni? Mi lesz most? Mi lesz most?

_A két lány._ (Meglepetve bámul a gyászoló férfire, akinek a hangján
megérzik a lelke didergése.)

_A barátja._ Otthon kellett volna maradnod.

_A gyászoló férfi._ Otthon? De mikor nem maradhatok? Mikor megfulladok?
Mikor beleőrülök abba, hogy járkálok fel és le és a semmibe meresztem a
szememet. Emlékszel rá, mikor a feleségem meghalt: az anyja
megsértődött, mert nem szereztem gyászruhát. Jóságos isten, ő tudott a
gyászruhára gondolni… Azután bejött a szobámba és azt mondta, hallatlan,
hogy ilyenkor szivarozni tudok. Mikor őrült voltam a fájdalomtól és
lihegve kábítottam el magamat.

_A barátja._ Az barbárság volt.

_A gyászoló férfi._ Te is ilyen barbár vagy most, amikor rossz néven
veszed tőlem, hogy itt vagyok. Nem érted, hogy el akarom magamat
kábítani? Nem érted, hogy ez nem élvezet nekem? Hogy ezek a lányok azért
angolok, mert a beszélgetéssel is külön munkára akarom kényszeríteni az
elmémet. Amióta ketten maradtunk a kis lánnyal, azóta eljárok ide.
Otthon együtt töltöttem vele az estét, beszélgettünk, én mulattattam őt
(könnyek fátyolozzák el a szemét) és amikor tíz óra tájban lefeküdt,
akkor eljöttem ide. Most is eljöttem. Nem tudtam otthon maradni, ahol a
harmadik szobában az ő hideg, kicsi teste fekszik. El kellett kábítanom
magamat. Minden vidám szó és az élet minden zajossága új fájdalommal
nyílal bele a szívembe. De a fájdalmamat, azt a másikat, azt az igazit,
azt félrevezetem, megcsalom. Elkábítom magamat. Megpróbálok úgy
gondolkozni, mintha ő élve feküdnék otthon, és csak haza kellene mennem,
hogy halljam az édes pihegését. Nem sikerül. De a szemem lát legalább, a
fülem hall legalább és nem tölti be a szememet és a fülemet a
fájdalomnak az a lázadása itt bent, amelyik őrüléssel és pusztulással
fenyeget.

_A barátja._ De a világra is kellene gondolnod. Az emberek megkivánják,
hogy mindenki olyan legyen, mint ők.

_A gyászoló férfi._ De én nem tőrödöm velük. Nem érted te, hogy az én
fájdalmam mellett most semmi a megitélés, a harag, a gyülölet, vagy
akármi, akár az egész világ. És én nem vagyok olyan, mint a többi
emberek. Nem tudod te, miért kerestem ki én itt három év óta mindig vagy
rút, vagy ostoba, vagy alávaló, vagy komisz nőt?

_A barátja._ Nem.

_A gyászoló férfi._ Mert arra az egyetlenre gondoltam mindig, aki
meghalt. Mert én nem tudtam és nem akartam mámoros lenni. Mert kínozni
akartam magamat. Mert nem akartam, hogy a tetszésemnek egy kicsi
foszlánya is jusson akárkinek. Mert ha meg is fogtam másnak a kezét, őt
gyászoltam mindig. Mert így szóltam mindig magamban: te tudsz még nőt
átkarolni? – de nézd, milyen rút, milyen ostoba, milyen alávaló ez a nő,
holott amaz milyen ragyogó és milyen dicsőséges volt.

_A barátja._ Különös.

_A gyászoló férfi._ Különös. De vannak különös lelkek. Akik mások, mint
a többi. Akik másképpen szeretnek, érzékenyebben, remegőbben,
finomabban, félénkebben, mint más. És akiknek a fájdalma sem olyan, mint
a többi emberé.

_A barátja._ A fájdalom az egyforma.

_A gyászoló férfi._ Nem. Vannak olyan lelkek, amelyek befelé százannyi
életet élnek, mint más, de kifelé nincs megnyilatkozásuk. Az én
lelkemben ezer húron sír a fájdalom… Zokogni nem tudok. De bent… Aki
zokogni tud, nem tudja, mi a fájdalom.

_A barátja._ Ah, ez talán túlzás.

_A gyászoló férfi._ Nem. Nem tudják. A hallgatag, a csukott, a betegen
érzékeny lelkek tudják csak, amelyek úgy indulnak tovább, hogy nem is
látszik rajtuk, történt-e valami. Akik át tudják magukat adni a
fájdalomnak, azok boldogok. A fájdalom megrázza őket, zokognak és vége.
De akiben úgy árad szét a fájdalom, mint a méreg: a vérében, az
idegeiben, az egész testében, égetve és marcangolva… A többiek, a
zokogók, a nagynénje, a nagyanyja, most otthon vannak és alszanak. Ha én
aludni tudnék.

_A barátja._ Mióta nem aludtál?

_A gyászoló férfi._ A mióta… Szóval tegnap óta; harminc órája.

_A barátja._ De hát ez így nem tarthat. Hát mire vársz itt?

_A gyászoló férfi._ Várom a reggelt.

_A barátja._ Miért?

_A gyászoló férfi._ Reggel temetik.

Elhallgatnak. Körülöttük zsong a terem. A két leány vár egy kicsit,
azután unja a hallgatást és bosszankodva távozik. Künn hajnalodni kezd.



Tartalom.

  Az ötödik szimfónia  1
  A kártya  8
  Két párbaj  21
  Signor Sabbatto  30
  Csókok koldusai  37
  Úr  43
  Mária!  52
  A gyógyulás  63
  Ibolya és Ágnes  70
  A gyermek  81
  Mámor  89
  Én  96
  A görög katona  105
  Nem kell  115
  A világosság  122
  A hazatérők  128
  Danse macabre  136
  A bosszú  143
  Cseléd  151
  Fanyar nász  156
  A prológus  163
  A kis gróf  172
  Matt  178
  A kávéház  186
  Az itélet  191
  Halott a szobában  199
  Visszatérés  206
  A halhatatlanság  213
  A vallomás  220
  A gyászoló férfi  225





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Harminc novella" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.