Title: Nyári zivatar: Regény
Author: Biró, Lajos
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Nyári zivatar: Regény" ***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      https://books.google.com/books?id=__CAHy1EYzQC&hl=en



NYÁRI ZIVATAR

REGÉNY

IRTA

BIRÓ LAJOS

HARMADIK KIADÁS



BUDAPEST, 1922
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Fentartunk minden jogot, a forditásét is._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1922._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.


I.

Félkilenc volt. Magda fölállott a reggeliző asztaltól és lement a
kertbe. Az asztal végén Fein úr, a nevelő szintén mozgolódni kezdett,
kihúzta a sovány derekát és elszánt pillantásokkal buzdította a két fiut
a megmozdulásra. A két fiu azonban vidáman beszélgetett a nagyapjával.
Az öreg Markó tréfált velük, a nagyanyjuk pedig hallgatva és mosolyogva
nézte őket. Az ebédlő ajtaja ekkor kinyílott és bejöttek Kádárék. Kádár
Sándor és a felesége.

– Jó reggelt, álomszuszékok, – kiáltotta jókedvűen az öreg Markó, – ma
ugyancsak kialudtátok magatokat.

A két fiu fölugrott, megölelték és megcsókolták az anyjukat, azután az
apjukat. Az anyjuk visszacsókolta és mosolyogva szorította magához őket;
az apjuk szótlanul és komolyan simogatta meg a fejüket, azután halkan
mondta:

– Most menjetek tanulni, fiuk.

Fein úr az asztal végén fölpattant és szemrehányó pillantással várta a
két fiut. A két fiu engedelmesen indult feléje, azután együtt kimentek
az ebédlőből és elindultak a tanulószoba felé.

Kádárék leültek a reggeliző-asztalhoz. Az öreg Markó elkomolyodva,
vizsgálódva nézegette őket. Az asszony lesütött szemmel töltött kávét, a
férje összeszorított szájjal és borús tekintettel nézte a mozdulatait.

– Hát mi az? – kérdezte végre türelmetlenül és aggódva az öreg.

Kádár fölnézett és boszankodva, panaszosan és keserüen mondta:

– Ilona megint egész éjjel nem aludt. Éjféltájban fölébredtem és akkor
láttam, hogy ül az ablaknál és néz ki a kertbe. Azután hat óráig nem is
tudott elaludni.

Az asszony zavarodottan és szégyenkezve mosolygott, félrehajtotta fejét,
mint egy gyerek, akit meg akarnak büntetni és bocsánatot kérő
mozdulattal fordult az apja felé.

– De nemcsak ennyi van, – mondta Kádár panaszosan, – hanem azt is
bevallotta nekem, hogy egy hete nem alszik már rendesen. Állandóan
szívdobogása van… Nézzetek rá…

Az asszony elpirult. Finom, barna fejét mélyen lehajtotta a tányérjára,
a szeme lassan megtelt könnyel.

– Nézzetek rá, – mondta Kádár, – most tudhatjátok, mitől beesett a szeme
és miért van már megint az a szenvedő vonás a szája körül.

Az asszony könyörögve nézett föl a férjére.

– Sándor! – mondta halkan és könyörögve.

– Nem, mondta Kádár türelmetlenül, – én nem hallgatok most már.
Őrültség, amit mi csinálunk. A tanár már áprilisban megmondta, hogy ez
az alföldi levegő méreg neked és erre ahelyett, hogy Nauheimba mennél,
vagy legalább is hegyvidékre mennél, itt vagy még junius elején is a
hevesi homokban és szívod be a Sárga-puszta porát. Őrültség. Én nem
tudom, hogy egyezhettem bele, hogy ezt az utazást szeptemberig
halasszuk.

– Mert én csak veled akartam elmenni, – mondotta az asszony.

– Igen, én azt nagyon jól tudom; azt nem tudom, hogy ebbe hogyan
nyugodhattam bele.

Odafordult az öregekhez:

– Én megmondtam Ilonának, hogy most nem türöm tovább az utazás
halasztgatását. Igazam van? Megkérem Magdát, hogy ő menjen el Ilonával,
neki csak szórakozás lesz az egész; ősszel azután együtt mehetünk el
valahová. Igazam van?

– Igazad van, – mondta az öreg Markó.

Az öreg asszony is bólintott:

– Igazad van, – mondta, – de miért menjen el Ilonával Magda? Magda
maradjon itthon, rá nagyobb szükség van a háztartásban, mint én rám.
Majd elmegyek én vele…

– Igaz, – kiáltotta az öreg Markó, – meg én is. Elmehetünk mind a
ketten. Én rám sincs itthon szükség.

– Nem, apa, – mondta Ilona, – nem, én azt nem fogadhatom el…

– Ugyan ne beszélj, – kiáltotta az öreg Markó. – Nem áldozat az én
tőlem. Nyaralni akarok. Kimulatom magamat. Majd meglátjátok, milyen
gavallértok leszek én.

Fölállott, a vastag ősz bajuszát kétfelé sodorta és összeütötte a
bokáját. Ezen mindnyájan nevettek.

– Hát jól van, Sándor, – mondta azután az asszony, – én elmegyek. De én
nem tudom, mi lesz velem, ha egész nyáron nélküled leszek. Nekem
rosszabb az, mint a Sárga-puszta homokja.

Kádár megsimogatta a felesége arcát.

– Kedves, – mondta neki gyöngéden, – ősszel majd együtt leszünk.

– Hát mikor utazunk? – kérdezte az öreg Markó.

– Holnap, – felelte Kádár.

A felesége ijedten nézett rá.

– Már holnap? – kérdezte rémülten. – Miért?

– Mert semmi értelme a halasztgatásnak, édes szívem. Minden nap
nyereség, amellyel előbb érsz oda. A forma kedvéért kihivatjuk
Kúnszállásról Balla doktort, hogy nézzen meg: utazhatsz-e…

– A doktor a kistanyán van, – szólt közbe az öreg Markó, – vagy még
délelőtt kijön, mert az ispánné beteg. Áttelefonozok, hogy küldjék ide…

Fölkelt és kiment az iroda felé. Az asszony sírós mosolygással nézett az
urára.

– Hát igazán el kell mennem? – kérdezte szomoruan.

– Ilonkám, drágám, – felelte Sándor komolyan, – hát hiszen rólad van
szó. A te egészségedről. Hát ne légy gyerek.

Az asszony fölkelt, odament hozzá, megölelte a fejét és szótlanul és
hosszan magához szorította. Azután sóhajtva mondta:

– Hát jó. Fölmegyek. Ha a doktor jön, jőjjön föl.

Az öreg asszony fölkísérte a lányát az emeletre. Kádár egyedül maradt az
ebédlőben. Szivarra gyújtott, hátradőlt a székében és behúnyta a szemét.

Az ajtó kinyilott és Magda jött be rajta egy nagy csomó virággal a
kezében. Virágillatot hozott be, az egész juniusi reggel friss szagát
behozta magával a szobába. Megállott.

– Sándor te itt vagy még? – kérdezte meglepetve.

Kádár kinyitotta a szemét. Egy hosszu lélegzettel beszítta azt az
illatot, amit a leány behozott, egy tág, nagy, bámuló pillantással
végignézte az egész izmos, délceg, nagy leányt, a lágy, hamvasszőke
hajával, a napsütötte arcával, a dióbarna nagy szemével, azután röviden
és fanyarul felelte:

– Itt.

A leány vázákba rakta a virágait, halkan és suhogva járt a szobában,
Kádár összehúzott szemöldökkel nézte a hajlékonyságát, az izmos karját,
a nyugodt mozdulatait, azután egy másodpercre megint behúnyta a szemét.

– Mi bajod van? – kérdezte a leány.

– Semmi bajom, – felelte Kádár. – Csak megint úgy érzem, mintha lassan
megsemmisülnék. Mintha végem akarna lenni. Nincs egyetlen gondolatom
sem… már megint… Ha odakint lefeküdném a földre, azt hiszem, magam is
földdé válnék.

A leány leült vele szemben.

– Honnan van ez a te elbágyadásod és elernyedésed? – kérdezte nyugodtan.
– Gondolkozz rajta. Számolj le magaddal végre. Te azelőtt a munka
fanatikusa voltál és egy félév óta állandóan a megsemmisülést érzed.
Miért? Honnan van ez? Szedd össze magadat.

Kádár megmozdult. Kihúzta a derekát, egyenesre ült a székben, egy gyors
mozdulattal, mint az álmos ember, megtörölgette a szemét, élesvonalu
arca ismét megkeményedett, fölfrissült, azután mosolyogva nézett a
leányra.

– Igazad van, – mondta hangosan. – Igazad van, le kell számolnom
magammal és össze kell szednem magamat. Biztass egy kicsit. Ha veled
beszélek, akkor újra erős embernek tudom magamat érezni.

A leány komolyan bólintott. Kádár belenézett a mély, barna szemébe,
azután halkabban mondta:

– Magda, néha úgy érzem, mintha a leányom volnál. Ha az egyik fiam leány
volna, azt szeretném így. Nem rokoni szeretet ez; nem! – hidd el: apai
szeretet.

A leány elmosolyodott; a mosolygása azonban csodálatosan komoly volt,
nem szomoru, csak komoly: nyugalmas, csöndes és tiszta.

– Elhiszem, Sándor, – mondta. – Hiszen tizenegyéves korom óta jóformán
te nevelsz. Inkább, mint apa vagy anya. Amióta te idekerültél hozzánk,
azóta itt amúgy is új élet van. Rám nézve pedig ott kezdődik az élet, a
gondolkozás… És azt hiszem, hogy amit mondok, azt azért hallgatod
szívesen és az azért hat rád jól, mert te ebben az esetben ugyanezt
mondanád, éppen így mondanád. Mindent tőled tanultam, szokásokat,
ízlést, gondolkozást.

– Lehet. Jó vagy nekem… Kellemes…

Félpercig csönd volt a szobában, jótékony, jóleső, puha, tiszta csönd. A
virágok illatoztak, a nyitott ablakon ömlött be a napsugár, a férfi és a
leány szótlanul ültek egymással szemben és nézték egymást. Mind a ketten
jól érezték magukat és féltek megmozdulni és féltek megszólalni.

Az ajtó hirtelen, egy vidám és gyors rántástól kinyilott. Az öreg Markó
jött be.

– Na, – mondta hangosan és elégedetten, – félóra mulva itt lesz a
doktor. Hol van Ilona?

– Fölment az emeletre, – felelte Kádár. – Átöltözni, gondolom.

– Jó. Én is fölmegyek. Ha a doktor jön, gyertek föl ti is. Magda, te
pedig kedvesebb lehetsz vele, mint amilyen szoktál lenni. Hátha elvesz…

Kiment a lépcső felé. Magda ijedten kérdezte:

– Mi baja Ilonának? Rosszul van? Fekszik?

Kádár fölkelt. A csöndnek, a nyugalomnak, annak az egész édes és
melegítő örömnek, amelyet az előbbi hallgatásban érzett, vége volt. Úgy
érezte, mintha megbántották volna, mintha rákiáltottak volna.

– Nem, – felelte fanyarul, – nincs semmi különös baja. Csak a régi, a
rendes… A szíve. Egész éjjel nem aludt. Egy hete nem alszik. Azt akarom,
hogy rögtön utazzék el. Apáék elkísérik.

A leány nem felelt. Rátámaszkodott az asztalra; mozdulatlan arccal, a
rendes nyugalmával, a csodálatos, állandó, nagy komolyságával nézett
maga elé. Kádár várta, hogy szóljon, de a leány nem szólt és nem mozdult
és Kádár hirtelen föltámadt idegességgel járkált körülötte a szobában és
egyre nagyobb ingerültséggel nézte. A leány nem mozdult és Kádár érezte,
hogy dühbe hozza ez a nyugalom. Szerette volna vállon fogni a leányt,
megrázni, rákiáltani, hogy ne legyen ilyen nyugodt és komoly, és
összeszorította a fogát attól a zaklatott nyugtalanságtól, attól a
sercegő türelmetlenségtől, idegességtől és alaktalan, lobogó dühtől,
amelyet érzett.

– Magda, – szólt végre epésen, – hát légy kedves a doktorhoz. Légy
kedves hozzá. Hátha elvesz…

A leány fölnézett rá. Nem értette meg, miért lett olyan gúnyos és keserü
a hangja. Csodálkozva, de komolyan nézett rá egy ideig és Kádár nem
tudott szólni, amíg a leány barna szemének nyugodt, komoly és tiszta
pillantása rajta volt. A leány azután összehúzta a szemét, alig
észrevehetően megbiccentette a fejét, elfordult és ismét mozdulatlan és
nyugalmas arccal nézett maga elé.

– Hátha elvesz, – mondta Kádár újra. – Megméri a hozományodat, elég
súlyosnak találja és kegyeskedik oltárhoz vezetni, kegyeskedik
bajuszpedrőszagu szerelmével megtisztelni, kegyeskedik veled egy
mérsékelt, jól evő-ivó, házi boldogságot megismertetni, amely mellett
jól elhízhattok mind a ketten.

A leány nem felelt. Összehúzta a homlokát, a szája egy kissé
megkeményedett, mert összeszoritotta az ajkát, de nem felelt. Kádár föl
és alá járkált és egyre ingerültebb lett, a belső, formátlan, ideges,
nagy nyugtalansága egyre jobban fütötte a haragját. Az az érzése volt,
hogy legjobban szeretné megütni ezt a hallgató, nyugodt és komoly
leányt.

– Az apák, – mondotta, – furcsa teremtések. Az apád nem tud
elégedetlenség nélkül rád nézni, mert már huszonkét éves vagy –
huszonkét éves! – és igazán odaadna ennek a bajuszpedrőszagu embernek.
Örülne, ha kegyes volna vinni. Az apák adják a legolcsóbban a leányokat.
Náluknál csak a leányok adják olcsóbban magukat. Akárkinek, akármiféle
embernek, aki egy kissé törődik velük, egy náluknál sokkal
értéktelenebb, alacsonyabb rendü kérőnek, egy rongynak, egy senkinek…

A leány nem szólt. Kádár ingerülten beszélt tovább. Sértéseket keresett,
hogy megszólaltassa a leányt, hogy vége legyen ennek a kétségbeejtő
nyugalomnak.

– Egy leány, – mondta, – sohasem tudja megvárni azt, akit meg kellene
várnia, sohasem tudja megkeresni azt, akit meg kellene keresnie.
Kerestek… a tizenhatéves leány szomjasan keresi már azt, aki nélkül az
élete nem egész élet. De a kereséstek egy koldusasszonynak a keresése,
nem egy királynőé. Nem arra készültök, hogy a szerelmeteteket ajándék
gyanánt adjátok, mint egy királynő, hanem arra, hogy elvétetitek
magatokat; a házasság alamizsnájáért könyörögtök: szótlanul, szenvedően,
áhitatos szemmel, bután könyörögtök, mint egy koldusasszony. Nyomorék
vágyaitok vannak. Kis szatócs-vágyaitok vannak. Ráncos, öreg, hideg, kis
kalmárlelketek van, amely csak akkor engedélyez valami házias, pufók,
kis szerelmet, amikor már várhatja a bért érte: a házasságot. Szent
Isten! – egy szép, erős, gazdag, érett, okos leány… mit akar az, mit
keres az, hogyan válogasson az a férfiak között? Azt kellene keresnie,
aki felé ösztön, érzés, szerelem hajtja, aki… hogy mondjam?… az ő
fizikai tipusa… aki vele faji értékben is egyenlőrangu. Ehelyett azt
keresi, aki elveheti. A hitványak, a huszadranguak, a nyomorékok, a
testi-lelki plebejusok között válogat, mert nem szerelmet akar, nem
tiszta, nagy, szép szerelmet és nem méltó, szép, az élettel, a
természettel szemben becsületes életet akar, hanem – férjhez akar menni.
Az kellene neki, akivel az élete igazi és tiszta és boldog és becsületes
élet lehetne, aki nélkül csak nyomorékul, sóváran és tisztátlanul élhet;
megtalálja, de öreg, ráncos, kis szatócslelke elfordul tőle, mert annak
a felesége már nem lehet, mert a házassággal az már nem fizetheti ki…
Útálat. Útállak benneteket.

Magda hirtelen fölállott. Kádár, aki fölindultan, remegve és rekedten
beszélt, meglepetve hallgatott el. Az a vágya, hogy a leányt kihozza a
nyugalmából, hogy megsértse és megsebezze, elragadta. Kábultan, a harag
mámorában beszélt; a leány hirtelen mozdulatától megijedt és
kijózanodott.

A leány odament hozzá. Nehezen és fájdalmasan lélegzett, az arca
kipirult és a szája remegett. Kádár meghökkenve és aggódva nézte. A
leány megállott előtte, odahajolt hozzá és suttogva, figyelmeztetően,
rémülten, visszafojthatatlan kétségbeeséssel mondta neki:

– Sándor, nem szereted te már Ilonát?

Kádár elsápadt. A szive nagyot dobbant a leány kérdésétől. A leány feje
közel volt az övéhez. Előrehajolt; néhány másodpercig rémülten és
mozdulatlanul néztek szembe egymással. Most nem lehetett többé
eltagadni, miről van szó, a leány suttogó, rémült kérdése után nem
lehetett úgy tenni, mintha ő más férfiakról, más férfiról beszélt volna.
Elfordult és leült. Szörnyü bágyadtságot érzett, megszégyenülést,
megsemmisülést.

Nem mert, nem tudott odanézni, ahol a leány állott. Égő szemmel bámult a
falra, egy pontra, egy képkeretnek a sarkára, a homloka verejtékes lett
és érezte, hogy a leány is halvány és ő is reszket. A fájdalmas, nagy
bujkáló titok nem titok többé. Kimondódott. Hogyan jutottak ide? Miért
ragadtatta el magát? Miért korbácsolta ki a leányból ezt a leleplező
szót? Mi lesz most?

A feszült, fojtott, fájdalmas csöndbe ekkor hangok vegyültek bele. Kádár
fölemelte a fejét és utána nézett. Az ajtó kinyílott és bejött rajta
Balla doktor. Hangos volt, jókedvü, udvarias és csinos. A leánynak kezet
csókolt, frissen és vidáman kivánt jóreggelt Kádárnak, hangos, vidám,
szép doktor volt, egészséges és jókedvü plebejus. Kádár ezt a friss
jókedvet alávaló inzultusnak érezte a maga szomorúsága ellen.

– Semmi komoly baj, mint hallom? – kérdezte a doktor.

Magda felelni akart, de Kádár megelőzte. Nem akarta, hogy ez az ember
beszélgetésbe eredhessen a leánnyal. Odalépett közéjük.

– Semmi komoly baj, doktor úr, – mondta. – Csak arra akarjuk megkérni,
szíveskedjék a feleségemet megvizsgálni, utazhatik-e nyugodtan.

Egy határozott mozdulattal utat mutatott a doktornak az ajtó felé. A
doktor mosolyogva hajolt meg Magda előtt, azután elindult. Kádár
fölvezette az emeletre, bevitte a felesége szobájába, azután otthagyta
az asszony és az öregek társaságában. Nagy ugrásokkal szaladt le a
lépcsőn, rohant, hogy Magdával egyedül lehessen még pár percig. Meg
akart neki mondani valamit… Most nem bánta már, hogy a titka nem titok
többé, áradt és zúgott benne a keserü energia; egy idegen férfinak a
látása, az, hogy ez az ember, akiről egy negyedórája félig tréfásan azt
mondták, hogy a Magda férje lehet, hogy ez az ember most két szót
beszélt a leánnyal, hogy szélesen rámosolygott, a kezét megcsókolta, ez
olyan ingerültté tette, ez olyan harci kedvet gyújtott benne, ez annyira
eltöltötte a lelkét azzal a tudattal, hogy védekezni kell, verekedni
kell, színt kell vallani, nem kell bánni semmit és nem keli félni
semmitől, hogy most már készen volt rá, hogy mindent megmond és
mindenről nyíltan beszél.

Lerohant a lépcsőn; benyitott az ebédlőbe. A leány elmerülten,
gondolkozva, merev szemmel nézett maga elé ugyanazon a helyen, amelyen
hagyta. Az ajtónyílásra megmozdult és ki akart menni.

– Magda, – mondta Kádár, – várj…

A leány idegesen kapta föl a bal kezét, a jobbat pedig rémülten
szorította az arcára.

– Nem, – felelte, – nem. Engedj… Kimegyek. Nem akarok semmit hallani…

– Várj, Magda, – mondta Kádár kipirultan, halkan, izgatottan, – csak azt
akarom neked megmondani, hogy… hogy…

Magda feléje fordult és ismét komoly, egészen merevre vált arccal, nagy
és hideg pillantásu szemmel ránézett. Kádár megzavarodott az arcától és
a tekintetétől. Ha még mindig rémült és zavarodott lett volna, akkor
mindent elmondhatott volna könnyen, akkor áradt volna ki az ajkán az
égő, forró vallomása. Igy megzavarodott. Dadogott.

– Azt akarom mondani, hogy… hogy… én szeretem Ilonát. Hogy én… nagyon
szeretem Ilonát. Gyöngéden. Melegen.

A leány kitágult, hideg, szinte ellenséges nagy szemmel nézett rá és
Kádár úgy érezte, hogy a tekintetében gyanakvás és megvetés van. Minden
erejét összeszedte, hogy ezt a gyanakvást és megvetést eloszlassa.

– Hidd el, Magda, – mondta, – én nagyon, nagyon szeretem. Féltem.
Vigyázni akarok rá. Nekem ő nagyon becses és nagyon drága. Ő is, meg a
gyerekeink is. Úgy szeretem, mint… mint…

Nem tudta tovább mondani. A leány tekintetének a hidegségétől, az idegen
és ellenséges voltától egészen megzavarodott. Az energiája, az ereje,
amely az imént még úgy zúgott végig rajta, mint egy friss forrás, most
megint teljesen elapadt. Ujra erőtlennek, gyávának, leleplezettnek és
bünösnek érezte magát. Ismét bágyadt lett, gyönge, megsemmisült, a
verejték kiütött a homlokán és szédülve fordult el.

Amint azonban elfordult és amint kiszabadult a leány megsemmisítő,
megalázó, megbélyegző nézésének a hatása alól, rögtön lángoló düh
lobbant föl benne. Mi ez? Hogy mert ez a leány így bánni vele? Hogy meri
őt ilyen megvetően, ilyen leckéztetően, ilyen felsőbbségesen méregetni?

– Magda, – mondta most már hangosan, – hiszed te azt, azt hiszed te,
hogy neked jogod van velem megvetően bánni? Hiszed te azt, hogy mert te
hideg vagy, fanyar vagy, érzéketlen vagy, azért jogod van engem lenézni?
Én szenvedek… értsd meg azt, hogy én kimondhatatlanul szenvedek, hogy én
boldogtalan, vergődő, nyomorék ember vagyok. Hogy össze kell szorítanom
a fogamat és rá kell tennem a számra a kezemet, hogy ki ne ordítsam a
kétségbeesésemet, a fájdalmamat, a tanácstalanságomat, a
vigasztalanságomat, az elveszettségemet… És most, amikor akaratlanul is
esett közöttük egy olyan szó, amely megmutatta, milyen küzdelmeket vívok
én magammal, akkor te gőgből, hideg, oktalan, kegyetlen dölyfből meg
akarod tőlem tagadni azt a megkönnyebbülést, hogy beszélhessek legalább,
hogy kiönthessem a szívemet, hogy ne kelljen végre magamba fojtani
mindent, titkolni mindent, hallgatni, rágni az ajkamat és küzdeni a…
könnyekkel, amelyeket lenyelek…

A Magda hideg, nagy szeme lassan összehúzódott, kimeresztett, bámuló
pillái lassan ráereszkedtek a szemére. A félig lehunyt szemének a
pillantása így szomorú, fájdalmas és izgalmas lett. A merev arca is
meglágyult, a megfeszült izmai megereszkedtek, az ajka mellett két
szomoru, félig mosolygó, félig fájdalmasan eltorzult vonás támadt.

– Mit akarsz nekem még mondani? – kérdezte. – Mit mondhatsz még nekem?

Kádár boldogan hajolt feléje. Nagy melegség futotta át a testét, a
hálától, az örömtől, a megindultságtól ujjongani és zokogni tudott
volna.

– Látod, – mondta fölújjongva, – úgy-e nem kell hozzám ridegnek és
rossznak lenned? Nem kell kegyetlennek lenned. Úgy-e lehet az, hogy
meghallgatsz, megértesz, talán megvigasztalsz. Ugy-e lehet?

– Igen… talán… Mit akarsz még nekem mondani?

– Azt akarom neked megmondani, hogy én egy félév óta… Istenem, hogy
mondjam el ezt neked?… te láttad azt ugy-e, hogy én egy félév óta más
ember vagyok, mint amilyen azelőtt voltam. Én nem tudom, hogy történt…
de én azóta meg vagyok bénulva, azóta gyönge vagyok, szomorú, összetört,
mint ma reggel, amikor megvigasztaltál. Nem tudok dolgozni, nem tudok
élni… és nincs más, nincs semmi a világon, ami nekem erőt tud adni,
kedvet az élethez és a munkához, mint az, ha te megvigasztalsz. Ha téged
látlak. Ha te szólsz hozzám. Én nem tudom, hogyan támadt bennem ez az
érzés. Eleinte ingadozott, hullámzott; néha megpihent, nem kínzott; néha
úgy éreztem, hogy úgy szeretlek, mint egy apa a lányát, mindig ezt
próbáltam hazudni magamnak, de aztán nem tudtam többé hazudni, most már
nem tudok többé hazudni… Próbáltam küzdeni. Küzdöttem. Dolgoztam,
elutaztam, más szemmel akartalak nézni; de nem tudlak. Nem lehet.

Szétnyitotta a két kezét, szélesre kitárta a két karját, azután
fáradtan, lemondóan leejtette mind a kettőt.

– Nem lehet, – mondta. – Nem lehet.

A leány elfordított fejjel, félig lehunyt szemmel hallgatta és a két
vonás a szája körül egészen megmélyült, most már semmi sem volt benne a
mosolygásból, figyelmes, feszült, fájdalmas eltorzulás volt.
Félrehajtott fejjel, fájdalmasan eltorzult arccal hallgatta a férfit és
mikor Kádár elhallgatott, akkor is így maradt, félrehajtott fejjel és
fájdalmasan figyelő, eltorzult arccal.

– Magda, – szólt Kádár ijedten, – miért nem felelsz?

– Mit mondjak, – felelte halkan, szakadozottan, szinte lihegve a leány,
– mit mondjak? Ilona!…

– Én szeretem Ilonát, – kiáltotta Kádár idegesen, – én szeretem Ilonát,
de az más, az egészen más. Az gyöngédség, ragaszkodás, kímélet,
testvéri… apai szeretet… De ez, Magda, ez… ez szerelem. És ezt meg kell
mondanom, ezt meg kellett neked mondanom, Magda, ezt nem tudtam többé
magamba fojtani, te vagy nekem a vigasztalás, az erő, az élet és ezt
tudnod kellett, ezt tudnod kellett végre, hogy… hogy te… hogy nekem…
hogy te is…

A leány ránézett. A szeme fátyolos volt. Kádár nem tudta folytatni azt,
amit mondott.

– Hogy én?… – kérdezte nagyon halkan, elnyújtottan a leány.

– Semmit, Magda, – felelte Kádár sietve. – Csak tudnod kellett. Igy
könnyebben viselem. Igy nem olyan gyötrelmes és emésztő…

– Igen, – felelte a leány halkan és reszketve. – Jó. De többet ne
beszéljünk róla. Többé ne beszélj róla. Soha többé ne beszélj róla. Soha
többé.

– Miért? – kérdezte Kádár bámulva. – Miért, Magda? Miért ne beszéljek,
miért ne beszélhessek róla?

A leány válaszolni akart. Kivülről azonban hangok hallatszottak, erre
megrázkódott és elhallgatott. Mind a ketten megmozdultak, eltávolodtak
egymástól, szétmentek a szoba két végébe, mintha a közelségükön
meglátszanék az, ami történt. Ez a megriadás, ez a menekülés, ez a
szétfutás azonban olyan megalázó volt, hogy pár másodpercnyi szégyenkező
hallgatás után Kádár odalépett az ajtóhoz és fölrántotta. Az öreg Markó
jött lefelé a doktorral.

– Na, mi ujság? – kiáltotta Kádár.

Elfogulatlanságot erőszakolt magára, jókedvü és hetyke akart lenni.

– Na, mi ujság? – kérdezte még egyszer. – Semmi baj, mi?

– Utazunk, – felelte az öreg Markó. – Holnap utazunk.

– Igen, – mondta a doktor, – nincsen semmi akadálya annak, hogy a
nagyságos asszony elutazzék. És én is azt hiszem, hogy a kúra használ
majd neki.

Bejöttek az ebédlőbe. Az öreg Markó leültette a doktort.

– Valami harapnivalót, doktor úr? Egy pohár konyakot? Magda, kérlek…

Magda, aki eddig sápadtan kuporodott be a szoba egyik sarkába,
megmozdult. Konyakot tett az asztalra, azután kiment, ennivalót küldött
be egy cseléddel, de maga nem jött vissza többé. Az öreg Markó
koccintott a doktorral, kikérdezte tőle, mi ujság a városban, azután
orvostudományi előadást tartatott vele. Beszéltette. Ez volt a
szenvedélye: beszéltetni az embereket, hogy ő nyugodtan, felsőbbségesen,
kicsit gúnyosan hallgassa őket. Kádár leült és hallgatta a beszélgetést.
Nem tudott elmozdulni. Hátha visszajön Magda. Elviselhetetlennek érezte
azt a gondolatot, hogy ez az ember beszélgessen a leánnyal és tudta,
hogy az öreg Markó szeretné, ha beszélgetnének.

Az öreg egyszerre hozzáfordult.

– Sándor, – mondta nevetve, – ünnepnapot tartasz? Se az irodába nem
nézel be, se ki nem mégy?

Kádár fanyar mosolygással felelt:

– Juniusban már a jó Isten dolga, hogy a gazdára vigyázzon.

Az öreg Markó nevetett. Odafordult a doktorhoz.

– Ezt tudnillik én szoktam mondani, – magyarázta neki, – mikor Sándor
még nem reformált meg mindent és nem vett át mindent. A gazdálkodás
lutri és a jó Isten dolga, hogy nyerünk benne, vagy veszítünk benne. A
gazda okossága nem a termelésben van, hanem az eladásban. Sándor ezt nem
akarta elismerni. Ő udvariasan beszél a paraszttal, embernek nézi a
parasztot és azt mondta, szabadságharcot kezd a jó Isten ellen. Csakhogy
most eljutott oda, ahol nincs tovább út. Jó háromnegyed éve nincs dolga.
Több munkát hiába akar már beleölni a hevesi földbe. Szemtermelésnél nem
lehet tovább fokozni a belterjességet.

Diadalmasan kopogtatott rá az asztalra:

– És juniusban mégis csak a jó Istentől függ minden.

A doktor lekötelező, figyelmes mosolygással és udvarias fejbólintásokkal
hallgatta az öreget, de nem tudott semmi különöset mondani. Nem volt
semmi megjegyzése. Az öreg elhallgatott, a jókedve lelohadt egy kicsit,
megbánta, hogy ő beszélt, ahelyett, hogy a doktort beszéltette volna,
egy széles mozdulattal kitörölte az egész incidenst, fölemelte a fejét
és felsőbbségesen, nyugodtan, halk, észre sem vehető gúnnyal kérdezte:

– Hát hogy van az, doktor úr, azzal a szérumterápiával?…

A doktor buzgó magyarázatba fogott; Kádár elgondolkozva és szórakozottan
nézett ki az ablakon; az öreg Markó mosolyogva kínálgatta a doktort;
Kádár egyre kevesebbet hallott a beszélgetésükből. A doktor végül nem
evett és nem beszélt már, rágyújtott egy szivarra, amelyet az öreg adott
neki, fölállott és menni készült. Kádár is fölállott. Az öreg Markóval
együtt kikísérte a doktort, elbúcsúzott tőle, azután kezet nyújtott az
apósának.

– Hová mégy? – kérdezte az öreg.

– Körülnézek odakint.

Az istállóba ment, fölnyergeltette a lovát, azután kilovagolt a földek
felé. A kerten túl megállította a lovát és visszafordult a ház felé. A
nagy sárga ház, – a régi Illésházy-kastély, – csöndes, tüzes napfényben
állott, az emeleti ablakokon le voltak eresztve a függönyök, a széles
veranda a földszinten elhagyatott volt. Semmi sem mozdult. Sehol nem
látszott élet.

Kádár újra elindította a lovát. Búzavetések, óriási, beláthatatlan,
sárguló búzatáblák között lovagolt el. A búzát halk szellő borzolta, a
szellő lekaszált fűnek, fonnyadó mezei virágoknak az illatát hozta
valahonnan. A nagy kék ég alatt nem volt semmi, ami ne lett volna
természet és természetes, egyszerü élet, ami különös, komplikált,
megmagyarázhatatlan, vagy legalább fájdalmasan érthetetlen lett volna,
amin csodálkozni lehetett volna, vagy gondolkozni, vagy amivel verekedni
lehetett volna…

Kádár végigvágott a lován. A ló fölhorkanva kezdett vágtatni. Kádár
hajszolta, szorította és ütötte. A ló fújva és tajtékosan vágtatott
előre, a fekete rögök porzottak a lábai alatt. Ez legalább mozgás volt,
hajsza, rohanás valamerre; valami harc-féle.

A ló egy kis akácerdőnél állott meg. Kádár leugrott róla, végigfeküdt a
földön, arccal belefeküdt a friss fűbe. Azután a hátára fordult és két
óra hosszat nézett föl mozdulat nélkül a kérlelhetetlenül nyugalmas kék
égre.


II.

Otthon ebédnél ültek már, amikor hazaért. Az asztal végén feszesen és
szótlanul ült Fein úr, mellette a két fiú. Az öreg Markó a fiúkkal
tréfált, a két asszony és Magda arról beszélgettek, milyen ruhákat és
milyen kalapokat kell a fürdőre elvinni.

– Én azt mondom, – szólt Magda, – vidd el a crèpe de Chinet is.

– De mikor nem lesz rá szükségem.

– Csak vidd el. Nem lehet tudni.

– Oh, van is nekem kedvem mulatságokra menni.

Az asszony egy fájdalmas, de mosolygó és bocsánatot kérő pillantással
fordult Kádár felé. Kádár nem szólt. Hallgatva evett és néha fölnézett a
feleségére, azután átnézett Magdára. Magda komoly volt, nyugodt, a
dióbarna, ragyogó szemének a pillantása tiszta volt és zavarodottság
nélkül való. A hamvasszőke haja, a napsütötte arca, minden mozdulata, a
hangja, a ruhája mind szép volt, nyugalmas, csöndes, tiszta. Kádárban
lassan egy tomboló, síró kétségbeesés dagadt föl, amint nézte és amint a
hangját hallgatta. Milyen nyugodt!…

– A barna kalapot.

– A tollasat?

– A virágosat. A piros rózsákkal.

– De akkor a ruha is kell.

– Igen, a barna selymet a himzéssel.

Kádár nem tudta őket tovább hallgatni. A fiaihoz fordult és ő is
beleszólt a beszélgetésükbe. Az ebéd a vége felé járt. A fiúk siettek,
mert ebéd után játékidő volt, hamarosan föl is keltek és magukkal vitték
Fein urat is.

Az öreg Markó ekkor odafordult az asszonyokhoz.

– A fiúk két hét mulva vizsgáznak, – mondta. – Magda, ha Sándornak dolga
van, te viszed be őket Egerbe.

Magda bólintott, az öreg asszony azonban aggodalmasan rázta meg sovány,
hegyes fejét.

– Ne, – mondta, – ne vigye be őket Magda.

– Miért ne? – kérdezte Magda.

– Nem. Nem akarom. Egy leány… egy fiatal leány…

– De mama… Engem csak nem féltesz? Mitől féltesz?

– Nem akarom, – mondta az öreg asszony energikusan. – Én nem féltelek.
De egy leány ne legyen egyedül egy fiatalemberrel.

– Egy fiatalemberrel? – kérdezte Magda bámulva.

– Kivel? – mondta csodálkozva és elnyujtva az öreg Markó.

Mindnyájan bámulva néztek az öreg asszonyra. Az öreg asszony
méltatlankodva felelte:

– Kivel? Hát a tanítóval.

– Fein úrral? – kiáltotta az öreg Markó harsányan.

– Igen.

Ekkor egy fölcsattanó, kipattanó, sikoltásszerü kacagás hangzott föl.
Magda kacagott föl; előbb álmélkodva nézett az anyjára, azután hátradőlt
a székében és nevetni kezdett. Mindnyájan nevettek. A Magda kacagása
azonban nem akart megszünni. Kinyitott szájjal, fékevesztetten,
hangosan, tartósan kacagott, az egész teste remegett a kacagástól és a
szeme könnyes lett.

Kádár aggódva nézett rá. Ilona megfogta a karját.

– No, Magda, – mondta, – elég volt már. Három év óta nem hallottalak így
nevetni.

A Magda kacagása lassankint megszünt. A teste még mindig
meg-megrázkódott, a torkán feltört egy-egy hang, amely kacagás volt, de
amelyet Kádár zokogásnak hallott.

– Mit nevetsz úgy, – mondta sértődötten az öreg asszony. – Engem
kinevetni: azt tudod.

– De férjhez menni nem, ugy-e mama?

– Nem arról van szó. Hanem egy leányra mindig vigyázni kell.

Magda a könnyeit törülgette. Most már megint komoly volt.

– Nem nevetek már, mama. De hogy te kiktől tudsz engem félteni…

– A jó hírnevedet féltem. Egy leánynak az a legdrágább kincse.

Magda bólintott:

– Jól van. Nem megyek be a fiúkkal Egerbe.

Csöndes volt, nyugodt, mozdulatlan arcu. Kádár azonban elfogódottan,
aggódva és gondolkozva nézte. Miért kacagott föl ilyen féktelenül? Miért
kacagott úgy, mintha sírna? Nem egy forrongó, zúgó, tornyosodó nagy
izgalom tört-e ki a nevetésében? Vajjon csakugyan olyan nyugodt-e, mint
amilyennek látszik? Aggódva és gondolkozva nézte; a Magda arca azonban
mozdulatlan és komoly maradt most már.

Komoly és mozdulatlan maradt egész nap. A délután csomagolással telt el,
koffereket és utazó-kosarakat raktak tele ruhával. Magda komolyan és
nyugodtan segített az anyjának és a nénjének. A vacsora is csöndesen és
békésen mult el, vacsora után kint ültek a verandán, Kádár szivarozott
és nézte a csöndes estét.

Azután jött az éjjel. Kádár sokáig beszélgetett a feleségével, nagyon
gyöngéd volt hozzá, nagyon jó, elárasztotta kedvességgel és
gyöngédséggel. Évek óta nem beszélgetett vele ennyit és ilyen
szeretettel; az asszony szive megtelt boldogsággal és hálával és amikor
nem beszélgettek többé, akkor megnyugodva, csöndesen, boldogan elaludt.
Ezen az éjszakán azonban Kádár nem tudott aludni. Álmatlanul feküdt,
azután odaült az ablakhoz és kinézett a kertbe, az éjszakába, azután
megint lefeküdt, mellette halkan és egyenletesen lélegzett az asszony,
és ő álmatlanul és égő szemmel bámult a sötétségbe. Hajnal felé elaludt,
de hét óra után, mintha ráütöttek volna, egyszerre fölébredt. Fölébredt,
egy mozdulattal kint volt az ágyból és bámulva nézett körül. Mi az? Mi
történt? Hová kell mennie? Mi dolga van, milyen sürgős, halaszthatatlan,
fájdalmas, vagy örvendetes tennivalója? Hozzá kell fognia valamihez
sürgősen, rögtön, azonnal…

A gondolkozása lassan működni kezdett, fáradt és bágyadt lett az egész
teste, nagy szomorúságot és reménytelenséget érzett; de visszafeküdni
már nem tudott. Felöltözködött és lement az ebédlőbe.

Reggelizni még nem lehetett, az asztalt csak most terítették. Az
ablakhoz állott és kinézett a kertbe. A kert eleven zöldjében, a
rózsafák mellett egy sötétkék ruhát pillantott meg. Ez Magda.

Megdobbant a szive a félelemtől és az örömtől. Ő sem tudott aludni,
gondolta megrettenve. Le akart menni a kertbe, kiment a verandára,
azután megállott. Minek menjen? Miért? Már eddig is több történt, mint
aminek szabad lett volna történnie. Ez a vágy reménytelen és ha nem
reménytelen, annál rosszabb. Minden lépés fájdalmak felé, egy borzasztó
katasztrófa felé vezet. A szive összeszorult a fájdalomtól és a
félelemtől, azután sietve indult lefelé a kertbe.

Magda virágot szedett, harmatos, ragyogó piros rózsákat.

– Jó reggelt, Magda.

– Jó reggelt, Sándor. Már fölkeltél? Rózsákat keresek, egy szép csokrot,
Ilona számára.

Nyugodtan hajolt le egy rózsatő fölé. Látszott rajta, hogy elfogulatlan
akar lenni, úgy akar tenni, mintha semmi közöttük nem történt volna,
közömbös dolgokról akar beszélgetni.

Kádár hallgatva nézte egy félpercig, megértette, hogy nem akar arról
beszélni, ami tegnap történt, tudta, hogy ez volna a jó, ez volna a
helyes, a nyugalmas, az okos, a becsületes dolog, de ő nem tudott
közömbösen beszélgetni és nem tudott úgy tenni, mintha semmi sem történt
volna. Egy félperces hallgatás után felelt arra a kérdésre, amelyre a
leány nem is várt feleletet.

– Már fölkeltem. Egész éjjel nem tudtam aludni, Magda…

A leány a rózsákkal foglalkozott. Kádár halkan folytatta:

– Rád gondoltam, Magda. És arra, ami tegnap történt.

A leány arcát nem látta. De látta, hogy a puha, izmos, kis keze,
amellyel egy rózsát fogott körül, remegni kezdett.

– Azon gondolkoztam, mit mondjak majd ma neked. Hogyan álljak eléd és
mit mondjak neked.

A leánynak most már az egész teste remegett, remegő testtel hajolt még
rá egy másodpercig a rózsatőre, azután hirtelen megfordult.

– Semmit se mondj nekem, – suttogta kétségbeesetten. – Semmit. Nem
értelek téged. Nem értelek téged. Nem érzed, hogy brutalitás, ha szólsz,
ha megszólalsz, ha _arról_ akármit mondasz. Én azt hittem, megérted…
bíztam a tapintatodban, hogy megérted… Hogy semmit, semmit, soha többé
nem szabad nekem mondanod.

Kádár elsápadva nézett vele farkasszemet, megrettent a leány remegésétől
és fölháborodott a hangjától, de valami csöndes, bizonytalan, halk
örömet is érzett. Nem nyugodt többé, nem nyugodt…

– Magda, – mondta halkan és melegen, – én megértem a te haragodat. Én
tudom, hogy te mit akartál: hallgatni, úgy tenni, mintha semmi sem
történt volna. De én ezt nem tudom. Én szenvedek, Magda, és miért akarod
tőlem megvonni azt a vigasztalást, hogy legalább beszélhessek róla. Hogy
beszélhessek arról, amivel tele van a szivem, a szemem, a fejem, az
egész napom, minden percem, minden mozdulatom, arról a vágyódásról,
boldogtalanságról, vigasztalanságról…

– Mit akarsz? Miért nem tudtál hallgatni még… egy-két hónapig? Miért
beszéltél éppen tegnap… most, amikor Ilona elmegy? Azért, mert ő
elutazik?

Kádár meghökkenve kapta föl a fejét. Bámulva nézett rá a leányra, a
leány elfordította a tekintetét.

– Magda, – mondta Kádár halkan, – én tegnap délelőtt ingerülten,
izgatottan beszéltem hozzád. Amikor beszélni kezdtem, akkor igaz, rólam
volt szó… De azt, hogy rólam van szó, azt csak te mondtad meg, azt csak
te leplezted le. Miért? Most én kérdezek. Miért éppen tegnap?

A leány hirtelen visszafordult feléje. Az arca lángolt, a szeme könnyes
volt, ökölbe szorította a kezét és egy toppantással közelebb lépett
hozzá.

– Ne kérdezz! – kiáltotta szakadozott, elfúló hangon. – Ne kérdezz
engem. Ne beszélj velem erről. Ne szólj hozzám erről.

Fölemelte az egyik kezét:

– Újra mondom neked: soha többé erről én nekem ne beszélj.

– Jól van, – felelte Kádár, – ha akarod, én soha többé erről neked nem
beszélek. De azt meg kell még nagyon nyugodtan mondanom, hogy a
fölháborodásod igazi okát nem tudom. Nem értem… Te okosabb vagy, semhogy
holmi erkölcsi aggodalmak miatt engem valami elvetemült embernek tarts,
te megérted, – azt bizonyosan tudom, – hogy itt egy olyan indulatról,
egy olyan szenvedélyről van szó, amely erősebb nálam, erősebb minden
elhatározásomnál, amely érintetlenül hagyja a szeretetemet… mindenki más
iránt. Hogy itt egy katasztrófáról van szó. És ha ezt megérted, akkor én
nem tudom, miért fordulsz el tőlem ilyen méltatlankodással, ahelyett,
hogy sajnálnál, ahelyett, hogy segíteni akarnál rajtam, ahelyett, hogy
vigasztalni próbálnál, meghallgatni legalább és arra biztatni, hogy…
hogy… tudom is én, mire. Ezt nem értem. Ezt nem értem.

Magda elfordult és újra a rózsák fölé hajolt. Kádár nézte a kezét, a
karját, a lehajló, szabad nyakát, a szőke haját. Megállott mögötte és
lassan elcsüggedve, szomorúan, inkább magának, mint neki, egy hangon
mondta:

– Én nem beszélek neked erről többet. Értem: neked fontos a nyugalmad. A
nyugalmad a legfontosabb. Nem óhajtod magadat megzavartatni. Te
zavartalanul, rendíthetetlen nyugalomban és rendíthetetlenül komoly
előkelőségben óhajtod az életedet végigélni. Nyugalmas leányélet, azután
nyugalmas és komoly házasság; – te sohasem fogod megérteni, hogy vannak
emberek, akik szenvednek, akik vigasztalásra szorulnak, akik meg is
alázkodnak egy vigasztaló szóért.

Magda megfordult.

– Sándor! – kiáltotta kétségbeesve, fölcsattanó hangon.

Kádár szótlanul, kérdő pillantással nézett rá.

– Sándor, ne gyötörj engem, – kiáltotta kétségbeesve a leány. – Ne
gyötörj engem.

Kádár lehajtotta a fejét.

– Nem, Magda, – mondta halkan. – De én szenvedek…

A leány elsápadt, az ajka vértelen lett, a szeme félelmesen tágra
nyílott. Odahajolt Kádárhoz és dadogva, zokogva, reszketve, keserűen,
félig suttogó, félig kiáltó hangon jajgatta el:

– Hát én nem szenvedek? Hát én nem kinlódom? Hát én nem fekszem le sírva
és nem ébredek föl zokogva? Hát én nem harapom a fogammal éjszaka a
párnámat és nem kell-e nappal elszöknöm néha, hogy senki ne lássa a
könnyeimet? Mit panaszkodol te, mit szenvedsz te, mit tudod te, mi a
szenvedés. Egy féléve!… Egy félév óta, azt mondod, egy félév óta!… És én
három esztendeje járok itt közöttetek, itt melletted boldogtalanul,
reménytelenül, kétségbeesetten, hallgatva, haldokolva. És nemcsak
vigasztalást nem kereshettem, hanem szólnom sem lehetett, nem volt
szabad, a mozdulataimra is vigyáznom kellett, a hangomra, a
tekintetemre. A fogamat össze kellett szorítanom és mindig menekülnöm
kellett onnan, ahol szerettem volna lenni és össze kellett szorítanom a
fogamat, mert különben zokogva estem volna le elébed, a földre, a
fejemmel a porba, előtted…

Kádár megdermedten, borzongva, mozdulatlanul és reszkető ajakkal
hallgatta ezt a kitörést. Nem értette meg, nem merte megérteni, mi
történt.

– Magda, – mondta hebegve, – hiszen akkor… akkor te… engem…

A leány nem engedte, hogy befejezze a mondatát. A szeme lecsukódott, az
ajka és az arca keménysége megpuhult, a hangja ellágyult. Elgörbült,
síró szájjal, panaszosan, kislányosan szepegte:

– Ti azt mondjátok, azon csodálkoztok, hogy milyen komoly lettem, milyen
komoly… Senkinek sem jutott eszébe azon gondolkozni, miért lettem
komoly, miért nem járok emberek közé, miért nem akarok férjhez menni,
miért akarok megöregedni itthon, itt… Én nem komoly voltam, hanem
szomorú, kétségbeesett; mert küzdöttem… de láttam, hogy hiába küzdök és
mert belenyugodtam, hogy így élem le az életemet öröm nélkül, de még
vigasztalás nélkül is. Belenyugodtam, de talán te mégis azért kezdtél
rámgondolni és azért kezdtél törődni velem, mert megérezted… megéreztél
belőle valamit… hiába rejtegettem én… megérezted, hogy én…

Elcsuklott a hangja. Kádár reszketve és újjongva kiáltotta:

– Igen, Magda, és azért kellett nekem erről beszélnem és azért nem
hallgattam az elutasításodra és azért nem mentem el tőled szégyenkezve,
mert éreztem, éreztem, hogy te is…

Megfogta a kezét. A leány bágyadtan engedte. A veranda felől ekkor
elnyújtva, gyöngéden és meleg hangon egy hívó kiáltás hallatszott:

– Sán-dor…

A leány elrántotta a kezét. Kádár elsápadva nyúlt még egyszer utána, a
leány azonban megfordult, szaladni kezdett, szaladt végig a rózsák
között, azután befordult egy lugasba. A lugas gyér zöld lombjai között
ki-kivillant a kék ruhája. Szaladt le a kert végébe.

– Sán-dor…

Kádár remegő lábbal, lassan ment fölfelé. A verandán ott állott a
felesége útiruhában.

– Sándor, – szólt le hozzá, – gyere föl, már én is itt vagyok. Ebből az
utolsó órából egy percet sem akarok elveszteni.

Kádár fölért a verandára. Kábultan mosolygott. Az asszony az ajkát
nyújtotta neki és ő megcsókolta az ajkát. Az asszony karonfogta, ő
átengedte a karját. Semmi mást nem érzett, csak egy óriási, nagy
kábultságot.

Beértek az ebédlőbe. Az asszony kávét töltött neki.

– Még nem reggeliztél, úgy-e? – kérdezte.

– Nem.

Az asszony fölvette a csészéjét, de nem ivott belőle. Letette.

– Nem tudom, – mondta kifakadva, – hogyan leszek el két hónapig
nélküled.

Kádár lélektelenül mosolygott rá, az asszony pedig hevesen folytatta:

– Nem tudom. Nem tudom. Nem hegy kell én nekem, nem hegyi levegő és
gyógyítás. Az kell, hogy veled legyek. Milyen jól aludtam az éjjel;
semmi szívdobogásom nem volt! Mert sokáig beszélgettél velem.

Kádár kábultan mosolygott és mosolyogva bólintott feléje.

– Igen, édesem, – mondta, – ősszel majd együtt leszünk megint.

Az asszony fölvette a csészéjét és panaszosan, de engedelmesen felelte:

– Jó. Ha te akarod, hát jó. De én csak azért megyek el, mert te akarod.
Meggyőződés nélkül megyek el. Csak azért, mert te akarod.

Kádár újra mosolyogva bólintott, de nem tudott szólni. A szótlanságát
már föltünőnek érezte, a kábultsága kínossá lett és megkönnyebbülve
fordult az ajtó felé, amikor kint egyszerre fölharsant az öreg Markó
dörmögő nevetése.

Az öreg Markó az egyik unokáját a nyakába ültette; a másik fiú a
kabátját fogta és hajtotta.

– Megnyergeltek, – kiáltotta nevetve, – nézz ide a fiaidra,
megnyergeltek.

Kádár mosolyogva nézte őket. Az öreg letette a fiút a nyakából egy
székre az asztal mellé. A másik fiú is leült. Megjelent Fein úr is és
feszesen letelepedett az asztal végére.

– Gazfickók, – mondta az öreg, – mit hozzak nektek?

A fiúk elmondták neki a kívánságaikat, az öreg nagyokat nevetett rajtuk.
Jött az öreg asszony is és leült Kádár mellé.

– A nagyanyátoktól is kérjetek valamit, – mondotta az öreg. – Neki van a
legtöbb pénze. Ő vigyázott rá legjobban.

– Nem, – mondta az öreg asszony a fiúknak, – majd együtt hozunk valamit
a nagyapával.

– Látjátok, – kiáltotta az öreg Markó, – ilyen zsugori nagyanyátok van.

Nagyot nevetett. Az öreg asszony kissé sértődötten nézett rá. Kádár és a
felesége mosolyogtak, Fein úr is tiszteletteljesen mosolygott.

Ekkor fölnyílt az ajtó és bejött Magda. Nyugodt volt, komoly, friss;
Kádár aggódva pillantott feléje és amikor megnézte, azt mondta magában,
hogy megmosakodott. Lemosta a könnyei nyomát.

– Jó reggelt, – mondta Magda.

A testvére elé odatett egy harmatos, nagy rózsacsokrot, azután leült és
kávét töltött magának. Ráhajolt a csészéjére és mozdulatlan arccal, halk
és közömbös hangos mondta:

– Mama, én nem akarok itthon maradni.

Hirtelen csönd lett. Az öreg asszonynak a levegőbe akadt a kanala,
amelyet a szája felé emelt, az öreg Markó hátradőlt a székében, Ilona
csodálkozva emelte föl a fejét, a Fein úr kis fekete szeme ragyogva,
kutatva bámult a leányra. A fiúk is elhallgattak. Kádárnak egy másodperc
alatt kiszáradt a torka, tikkadtan nézett végig a társaságon, azután
rémülten fordult Magda felé.

– Mit? Hogyan? – kérdezte az öreg asszony.

– El akarok veletek… el akarok Ilonával utazni.

– Mi az ördög? – kiáltotta az öreg Markó. – Hogy jut ez egyszerre
eszedbe? Éppen most jut ez eszedbe?

– Igen, – felelte Magda, – meggondoltam a dolgot. Borzasztóan unalmas
lesz itthon a nyár. És igazán nevetséges, hogy én örökké itthon legyek
és soha emberek közé ne menjek.

– De Magda, – mondta az öreg asszony, – de hiszen te nem akartál soha
sehová menni, emberek közé…

– Hát most akarok.

– Ez nagyon helyes tőled, Magda, – szólt közbe az öreg Markó, – de nem
helyes, hogy éppen most jut eszedbe. Mindig olyan szeszélyes vagy, mint
egy királyné. Most, az utolsó percben kell szólnod?

– Hát én maradjak itthon? – kérdezte panaszosan az öreg asszony.

– Nem, – felelte Magda, – de hadd menjek el én is.

– Ki ügyel akkor a háztartásra? – kérdezte az öreg Markó.

– És ki vigyáz a fiúkra? – kérdezte az öreg asszony.

– Oh! – mondta Magda, – a fiúk…

Odafordult az asztal vége felé. És Fein úr, Fein Márton házitanító ekkor
anélkül, hogy egyenesen kérdezték volna, kibuggyanó hangon, remegve, de
folyékonyan, buzgón, érthetetlen elszántsággal és hősiességgel mondta:

– Kérem… méltóztassék a fiúkat reám bízni… kezeskedem, bátor vagyok
kezeskedni, hogy semmi baj nem éri őket…

Magda bólintott, az öreg Markó azonban rosszkedvűen pödörgette a hosszú,
ősz bajuszát, az öreg asszony pedig megrázta a fejét.

– Nem, – mondta, – az nem lehet, akkor nekem kell itthon maradnom.

– De kérlek, mama, – szólt közbe Ilona, – nem lehet, hogy…

Az öreg Markó félbeszakította. Kilobbant belőle a haragja.

– De hogy a mennydörgős mennykőbe jut neked ez egyszerre eszedbe, –
kiáltott rá Magdára. – Mi bajod van voltaképpen? Mi bujt beléd
egyszerre?

Magda hidegen nézett vele farkasszemet.

– Megúntam, hogy örökké a konyhával foglalkozzam és a szakácsnét
dirigáljam, – felelte nyugodtan.

– Úgy? – kérdezte dühösen az öreg. – Hát sajnálom, egyébbel most nem
szolgálhatok. Eddig mindig te akartad az egész háztartást ellátni és én
akartam mást; most én akarom ezt. Nem szolgálhatok mással. Majd ezentúl
szíves leszel a szeszélyeidről idejekorán nyilatkozni, nem így, az
utolsó percben.

Egy másodpercnyi hallgatás jött. Kádárnak verejtékezett a homloka. Nem
tudott szólni. A felesége azonban halkan megszólalt:

– Nem, apa, bocsáss meg, nincs igazad. Magdának igaza van, ha sokalja
azt, amit rárovunk. És én így igazán nem is fogadhatom el tőle, hogy
mindent magára vegyen.

– No tessék! – mondta az öreg hangosan.

Odafordult Magdához.

– Hát parancsolj, kérlek, – ordította mérgesen. – Parancsolsz elutazni?
Menjen valaki ki: a mi kofferjeinket ki kell csomagolni. Magda
kisasszony akar utazni. A királyné szórakozásra vágyik.

Előrehajolt.

– Parancsolj utazni! A beteg testvéred és az öreg anyád majd itthon
maradnak. Hová parancsolsz? A beteg testvéred itthon marad. Fuj!
Szégyeld magad. Fuj!

Kádár úgy érezte, hogy nem bírja tovább. Minden izma megfeszült, a
mozdulatlanság fájt neki. Magda merev arccal nézett a csészéjére.

– Apám, kérlek, – szólalt meg izgatottan Ilona, – ne így, ne ezt… Ezt
nem szabad. Gondolkozzunk csak, hátha meg volna csinálható valahogyan a
dolog.

Az öreg Markó a dühének hangos kitörése után szégyelte magát egy kissé.
Szégyenében még jobban ordított:

– De hogyan? Sehogy se lehet. Most, az utolsó percben. Egy óra mulva
indul a vonat, öt perc mulva indulnunk kell.

– Hát majd megyünk holnap, – szólt halkan Ilona.

– Nem! – ordította az öreg. – Nem, nem, nem. Azért, mert őnagyságának
úgy tetszik? Nem. Arcátlanság az utolsó percben ilyenekkel jönni.
Komiszság. Komiszság.

– Apám, – mondta Ilona, – csak hadd jőjjön velünk Magda. Jőjjön ő is. Én
itthon hagyom a fiúkat… rábizom a tanító úrra.

Fein úrnak kidülledt a dereka és remegve, reménykedve, ragyogva nyúlt
előre a sovány arca, az öreg asszony azonban megrázta a fejét.

– Nem, – mondta határozottan, – akkor se éjjeled, se nappalod. Én
ismerlek. Akkor inkább én maradok itthon.

– Ilona! – mondta mogorván az öreg Markó, – ahelyett, hogy te is
erősíted Magdát ebben a szamárságban, beszélnéd inkább le róla. Beszélj
te vele, rád talán hallgat. Ugyis csak rátok hallgat. Kérd meg… ennek
igazán semmi értelme… ennek a szeszélyeskedésnek… Beláttad már, Magda?

– Nem.

– Nem akarsz itthon maradni?

– Nem.

Az öreg rácsapott az asztalra; a csészék csörömpöltek; elvörösödve
fölállott, egy félig a torkán akadt, érthetetlen dörmögő káromkodásba
tört ki, kiment és bevágta maga mögött az ajtót.

Az ebédlőben kínos, feszült csönd volt. Ilona odafordult a férjéhez.

– Mit csináljunk? – kérdezte halkan.

– Én nem tudom, – felelte Kádár halkan.

Két-három kínos perc telt el. A fiúk suttogva beszélgettek az asztal
végén, Magda mereven és szótlanul ült a maga helyén.

– Magda! – mondta végre Ilona.

Magda feléje fordult.

– Nézd, édes Magdám, – mondta az asszony, – én tökéletesen igazat adok
neked. Tökéletesen igazad van. Neked kellene elmenned, neked kellene a
társaság… De ha már most így van, hogy én megyek el… mert beteg vagyok…
és ha már így készültünk neki… odakint áll már a kocsi… és ha apa
ennyire ragaszkodik hozzá… hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy most az
egyszer itthon maradsz még és vigyázol a fiaimra.

Magdának remegni kezdett az ajka.

– Ilona, – mondta egy gyorsan elnyomott sóhajtással, – én…

– Megigérem neked, – szólt közbe az asszony, – hogy ezután én
gondoskodom már róla, hogy társaságba kerülj és szórakozz. Ősszel együtt
megyünk valahová és igazán soha többé nem élünk vissza a jóságoddal.

Magda reszkető hangon mondta:

– Ilona… én szívesen vállalok mindent… de most szeretnék elmenni…

– Most az egyszer hozd meg nekem azt az áldozatot, hogy elhalasztod ezt
a kívánságodat. Utoljára. Megígérem neked. Én vigyázok rá. Hozd meg
nekem azt az áldozatot. Csak azért merem tőled kérni, mert tudom, hogy
mindig szívesen tetted. Örömmel vállalkoztál rá. Magad akartad mindig.
Valami örömed is volt benne. Hiszen… én azt hiszem… szereted az én két
rossz fiamat. Hát most az egyszer még. Az én kedvemért. Az én
egészségemért. Nekem hozd meg ezt az áldozatot.

Magda összeszorította az ajkát. De az összeszorított két ajka gyorsan
kettényílott. Keservesen sírni kezdett.

Az ajtó ekkor kinyílott és bejött rajta az öreg Markó.

– No, – kiáltotta, – mi van? Megyünk? Meggondolta magát a
hercegkisasszony?

Magda a kezébe hajtott fejjel sírt és helyette Ilona felelt.

– Igen, – mondta, – nekem megteszi.

Megölelte Magdát.

– Meghozza ezt az áldozatot az én kedvemért.

Magda hozzádőlt és keservesen zokogott. Ilona simogatta. Az öreg Markó
azonban türelmetlenkedett:

– Akkor egy-kettő, – mondta. – Szaporán! Kifelé. Föl a kocsira, mert
lekésünk a vonatról.

Magda zokogva tapadt Ilonához. Szótlanul, halkan zokogott és
kétségbeesve kapaszkodott bele a testvérébe. Ilona simogatta és lassan
kibontakozott a karjai közül.

– Gyere, Magda, – mondta, – hadd vegyek kalapot most már. Hogy ne
haragudjon apa.

Magda letörölgette a könnyeit. A szeme vörös volt még, de az arca ismét
komoly és mozdulatlan lett. Segített a testvérének a kalapja
föltevésében. Kádár fáradtan, kimerülten, elbágyadva nézte őket.

Kimentek a kocsihoz. Ilonka megcsókolta a gyerekeit, azután megölelte a
férjét.

– Nem tudom, mit csinálok nélküled, – súgta neki.

Általános búcsúzkodás jött.

– Na, gyere ide, – mondta az öreg Markó Magdának, – hadd csókoljalak
meg. Kedves lány vagy, de néha rád jön a bolondóra.

Magda mozdulatlan arccal csókoltatta meg magát; azután megcsókolta az
anyját; azután megcsókolta a testvérét, ekkor egy feltörő, zokogáshangú
sóhajtást nyomott el; az elutazók azután elhelyezkedtek a hintóban, az
öreg Markó odaszólt a kocsisnak:

– Hajts no!…

A kocsi elindult. A gyerekek utána szaladtak egy darabig. A kocsi
eltünt. Kádár zavarodottan, szorongva nézett utána, Magda pedig
megfordult és fölment a szobájába.


III.

Egész nap nem jött le. Ebéd előtt leüzente, hogy rosszúl érzi magát, és
estig nem mozdult ki a szobájából. Kádár a két fiának és Fein úrnak a
társaságában ebédelt meg szótlanul, rosszkedvüen és szorongó
idegességben. Az egész napot kábultan, nyugtalanul és fejfájósan
ténferegte át, semmihez sem tudott hozzáfogni, minden terhére volt, az
egész nagy házat és az óriási birtokot egy sivár börtönnek érezte.

A vacsoránál nyugalmas, komoly és tiszta arccal megjelent Magda.
Bejelentette, hogy már jobban érzi magát, azután arról kérdezősködött,
mikor jöhet távirat az elutazottaktól, hogy szerencsésen megérkeztek,
azután pedig nyugodtan és közömbösen beszélgetett közömbös dolgokról.
Vacsora után mindnyájan kimentek a verandára, a fiúk a kertben
szaladoztak még egy ideig, azután tíz óra tájban Fein úrral együtt
elmentek lefeküdni.

Kádár egyedül maradt Magdával. Aggódva és szorongva húzódott bele a
székébe, nem mert megmozdulni, szivarozva nézett le a kertbe és
fájdalmasan, feszült figyelemmel hallgatta, nem mozdul-e meg a lány, nem
kel-e föl, nem megy-e föl a szobájába? A lány azonban nem mozdult. A
karosszékébe beledőlve mozdulatlanul ült és mereven nézett ki a
csillagos, világos éjszakába.

Kádár lassan, óvatosan, aggódva feléje fordult. A lány meghallotta a
megmozdulását, előbb mereven nézett még maga elé, azután csöndesen
feléje fordította a fejét. Az arcát nem lehetett egészen világosan
látni. Megszólalt:

– Sándor, – mondta halkan, – beszélni akarok veled. Elhatároztam, hogy a
mai napot nem engedem elmulni enélkül… Akarod, hogy nagyon nyugodtan és
nagyon komolyan beszéljünk most… arról a dologról?

– Igen, – felelte Kádár.

– Hát hallgass ide. Én az én sorsomról, az én dolgomról, az én
vágyaimról már nagyon sokat gondolkoztam. Volt rá elég időm. Három év
óta egyebet sem teszek. Én megállapítottam azt, és én bele is nyugodtam
abba, hogy az én helyzetem egészen reménytelen. Mindenképpen
reménytelen. Én azelőtt azt hittem, hogy ha rákerül a sor… ha én egyszer
valami nagy vágyat érzek, ha én egyszer… nagyon szerelmes leszek, én
mindennel szembe tudok szállni. Én nem félek semmitől. Nincs semmi, ami
engem visszatarthatna, semmi, akárhogy híjják, engedelmesség, jó hír,
erkölcs… De azóta rájöttem arra, hogy egy lány, akármilyen erős akaratu
is, ha egyszer letér a… a szerelemnek a megszokott útjáról, az életével
játszik. Az életét kockáztatja. És én valahányszor átmegyek a szobádon
és ott látom a falon fegyvereidet és az íróasztalon a revolveredet,
mindig arra gondolok, milyen jó, hogy tudok velük bánni, mennyire meg
kell szoknom őket és hogy a végső menedékem úgyis csak ez lehet…

– Magda! – kiáltott föl Kádár ijedten. – Micsoda őrültséget akarsz…

– Nem akarok. Légy nyugodt. Nincs rá semmi ok. A boldogtalanság nem ok
rá. És hiszen én… nem tettem még semmit, ami rákényszerítene. Arról van
szó, hogy ne is tegyek. És nem is rólam van szó, hanem rólad… vagy, ha
úgy tetszik, rólunk. Kettőnkről. Sőt mindnyájunkról. Apáékról. És…

Megakadt. Egy könnyü sóhajtással folytatta:

– És… Ilonáról.

Elhallgatott. Kádár nem tudott szólni. Hallgatva ültek egy ideig. A lány
azután halkan mondta tovább:

– Ezt meg kell gondolnunk. Erre kell gondolnunk mindig. Engem a magam
sorsa nem aggasztana. Még a tiéd sem. Vállalnék mindent. És elfogadnék
minden áldozatot tőled. De ez a mi helyzetünk olyan különös, olyan
vigasztalan… Olyan lehetetlen valami megoldást találni… a helyzetünk
olyan reménytelen, olyan tökéletesen reménytelen… ugy-e az?

– Igen, – felelte Kádár elfogódva.

– Ugy-e, hogy az? Ugy-e, hogy nem lehet elképzelni semmit, semmiféle
módot, semmiféle lehetőséget, amely rajtunk is segítene és amely nem
tenne szerencsétlenné olyanokat, akiket szeretünk? Nem lehet. Nem lehet.
Nem lehet. Ezt be kell látnunk. Ezt meg kell értenünk. Ebbe bele kell
nyugodnunk. De ha ez így van, akkor nem is szabad kockáztatnunk, hogy…
akármi olyan történjék, ami bajt hoz. Akkor meg kell tennünk mind a
kettőnknek azt, amit én ma elhatároztam, nagyon erősen, rendíthetetlen
akarattal elhatároztam: – hogy hallgatunk, nem teszünk semmit, viseljük
ezt a sorsot.

Kádár előrehajolva hallgatott. Most a leány is előrehajolt.

– Én megmondom neked, – mondta nagyon halkan, reszkető, szinte zokogó
hangon, – megmondom még egyszer, hogy nagyon, kimondhatatlanul,
fájdalmasan szeretlek. Megmondom neked, hogy amikor sejteni kezdtem,
hogy te is szeretsz és amikor lehetetlen volt meg nem értenem, hogy
szeretsz, akkor zokogva ujjongott föl bennem valami. És amikor
fölindultam is és amikor hozzád rideg voltam, akkor is reszkettem az
örömtől azon, hogy szeretsz és akkor is az ijedelmem, a lelkifurdalásom
és a szégyenkezésem mögött mindig ott volt egy hang, amely ezt mondta:
hála a jó Istennek, hála a jó Istennek, szeret…

Kádár kinyújtotta feléje a kezét.

– Magda! – mondta mámorosan. – Magda!…

A leány elhárította a kezét.

– Ezt megmondtam most neked, – szólt gyorsan. – Ezt meg kellett
mondanom. De ez utoljára volt. Soha többé nem szabad. Most nyugodtan
beszélünk… én elhatároztam, hogy ma nyugodtan kell veled beszélnem… most
nyugodtan, nyiltan beszélünk, most látjuk, milyen a helyzetünk és most
látjuk, mit kell tennünk.

– Mit?

– El kell határoznunk, hogy soha többé erről nem beszélünk egymással.
Most ezt nem mondom haraggal és nem mondom fölindultan. Azt akarom, hogy
igazat adj nekem, azt akarom, hogy belásd: így kell lennie. Ha rám
nézel, tudhatod mindig, tudd mindig, hogy én szeretlek. De beszélnünk
nem szabad róla. Közelednünk nem szabad egymáshoz. Nem szabad így hozzám
szólnod. Nem szabad felém hajolnod. Nem szabad a kezemet megfognod. Nem
szabad!… Igazam van?

– Igen.

– Belátod, hogy ezt kell tennünk?

– Igen.

– Belátod, hogy őrültség, veszedelem, vétek, ha másképpen cselekszünk?

– Igen.

– Hiszed azt, hogy én éppen úgy… legalább úgy szenvedek, mint te?

– Igen.

– Akarod… akarsz így segíteni nekem abban, hogy elviseljem, hogy
elviseljük ezt a sorsot és ne kövessünk el bűnt olyanok ellen, akiket
szeretünk?

– Igen.

– Te is szereted Ilonát…

– Igen…

– Hát megigéred?… Megállapodunk benne, hogy többé erről nem beszélünk?

– Igen.

A leány fölállott.

– Most én fölmegyek, – mondta. – Arra, hogy ezt elmondjam, volt erőm.
Ezt elhatároztam. De ma még nem tudok másról beszélni. Holnap már csak
másról fogunk beszélni.

Kádár is fölállott. Csüggedten, lehajtott fővel állt a leány előtt. A
leány menni készült, megmozdult, de nem tudta, mit mondjon búcsúzóul,
nem tudta végét szakítani az együttlétüknek, szeretett volna még egy
befejező, egy lezáró, egy megkönnyebbítő szót mondani, de nem tudott és
így mozdulatlanul és várakozóan megállott.

Kádár csüggedten nézett le a földre és a fejét föl nem emelve, szomorúan
és halkan mondta:

– Most tehát itt fogunk élni… ketten… egyedül… és nem szabad arról
beszélnünk, ami minden gondolatunk.

– Igen, felelte a leány. – Igy kell lennie.

– Igen. Igy kell lennie. És ha magamban sírok és ha az ajkam eleped a
szomjúságtól csak azért, hogy egy szót, egy szót mondjon neked, egy
szót, ami jó meleg és drága és felüdít, mert az irántad való szerelmemet
jelenti, akkor sem szabad szólnom.

– Nem! Nem! Nem!

– És ha te szenvedsz és ha beszélni szeretnél róla és ha azt akarnád,
hogy én vigasztaljalak, akkor sem szabad szólnod és nem szabad
meghallgatnod azt, amit én mondanék neked.

– Nem! Értsd meg, hogy nem, – kiáltotta kétségbeesve a leány.

– Nem, – felelte tompa dühvel Kádár, – nem szabad… És ha én egyszer nem
bírok magammal és ha azt mondom, hogy nincs semmi a világon, amiért én
lemondanék arról, hogy neked megmondjam, mennyire szeretlek, és hogy
odaadom az életemet azért, hogy ezt megmondjam neked, és ha megfogom a
kezedet és nem eresztem el a kezedet, és ha nincs többé hatalom a
világon, amely meggátolhatna benne, hogy azt akarjam, ami nekem a
boldogság, az öröm és az élet, téged, Magda, téged…

Előrehajolt. Most világosan látta a Magda elbágyadt arcát és kigyulladt
szemét. Szétnyitotta a karját és magához rántotta a leányt. Magda
lecsukódó szemmel esett a karjába, a mellére és eltikkadtan, szomjasan,
részegen engedte át az ajkát egy hosszú, fájdalmas, forró csóknak. Amíg
az ajkát betapasztotta ez a kegyetlen forróságu csók, addig tehetetlen
volt. De azután hosszu lélegzetet vett, ijedten riadt föl, ellökte
magától Kádárt és rémülten futott be a házba és föl a szobájába.

Egy hétig hevesen, elszántan és föl-föllobbanó haraggal védekezett
minden kísérlet ellen, amellyel Kádár feléje közeledett. A hevessége és
a haragja azonban egyre bágyadtabb lett, lassankint már csak egy tiltó,
de fáradt mozdulattal válaszolt, ha Kádár esténként feléje hajolt és
arról kezdett beszélni, hogy szereti őt és ha megkérdezte, hogy
szenved-e ő is és érzi-e még azt a szerelmet, amelyet érzett. Azután ez
a bágyadt tiltakozás is elmaradt. Ha esténkint egyedül voltak és ha
Kádár egy hosszu hallgatás után feléje csúsztatta a székét és halkan
beszélni kezdett arról, hogy mikor kezdte őt megszeretni és hogyan nőtt
meg az első ijedelme és a később magára erőszakolt kicsinylése ellenére
ez a szenvedélye és ha apró eseteket beszélt el, amelyekben arról volt
szó, hogy ekkor meg akkor milyen nehéz küzdelmet kellett magával vívnia,
hogy ki ne mondja, hogy meg ne mondja neki, amit érez és hogyan
vizsgálta kutatva, aggódva és féltve az ő arcát, vajjon lát-e rajta mást
is, mint nyugalmat és komolyságot és hogy milyen hidegnek és
érzéketlennek tartotta Magdát és milyen fenséges csodatétel volt az és
milyen új emberré tette őt az, mennyire kirántotta a szomoruságból, a
tehetetlenségből, mikor megtudta, hogy Magda is szenved, Magda is
szerelmes, – mikor Kádár erről beszélt, halkan, sokáig, bőbeszédűen,
boldogan, fölindultan hozzáhajolva és néha suttogva a csendben, a nyári
éjszakában, akkor a leány hátradőlt székében, behunyta a szemét és
hallgatott. Behunyta a szemét és hallgatott és a szorosan összezárt ajka
körül a fájdalomnak egy görcsös vonása húzódott lefelé.

A napok teltek, meleg juniusi napok jöttek egymásután, kint a kerten
túl, amennyire el lehetett látni, sárgultak a nehéz búzavetések és úgy
tetszett, hogy a magányosságuk, az elhagyatottságuk egyre teljesebb
lesz. Mintha a nagy házban, a virágos, nagy kertben, a termékeny fekete
földek között, az egész óriási kék ég alatt, a fülledt, földszagu
melegben rajtuk kívül senki sem lett volna. A levelek, amelyek az
elutazottaktól jöttek, egy-egy félórára megzavarták az egyedüllétük
érzését, de azután újra összecsukódott fölöttük a magányosság, a
földszagú levegő, az óriási kék ég, és ismét olyan volt, mintha senki
sem lenne a világon, csak ők ketten.

Junius közepén a két fiú bement a tanítójával Egerbe vizsgára. Reggel
mentek el, másnap délben voltak visszajövendők. Kádár felültette őket a
hintóba, biztatta őket, hogy azután bátran feleljenek a vizsgán és jó
bizonyítványt hozzanak haza és végül odafordult Fein úrhoz:

– Önt pedig még egyszer arra kérem, vigyázzon rájuk.

Fein úr magasra emelte a fejét, olyan magasra emelte, hogy szinte
hátraszegte, a derekát kifeszítette, ragyogó kis fekete szemét
összehúzta és minden szónál rándítva egyet a fején, mintha a fejét
minden szónál még jobban hátra akarta volna szegni, nyilvánvaló
izgatottsággal, szinte gőgösen és kihívóan felelte.

– Méltóztassék nyugodt lenni. _Én_ megteszem a kötelességemet.

Kádár csodálkozva nézett rá. Fein úr összehúzott szemmel, hátraszegett
fejjel ült be a hintóba. A hintó elindult, Kádár utána nézett egy ideig,
azután megfeledkezett róla.

Most egészen egyedül voltak. – Kereste Magdát. Magda azonban bezárkózott
a szobájába. Elindult a dolgai után és délben sietve és izgatottan jött
haza és aggódva találgatta, vajjon most is szökik-e a leány előle. Magda
azonban lejött az ebédhez.

Kádár elébe sietett.

– Csakhogy itt vagy, Magda, – mondotta örömmel.

– Nem akartam föltünővé tenni a bezárkózottságomat, – felelte Magda. –
Csak azért jöttem le.

Leült az asztalhoz. Kádár szembe ült vele. Szótlanul ebédeltek. Az ebéd
végén, amikor a szobaleány kiment, Kádár csendesen mondta:

– Magda… most olyan, mintha a feleségem volnál… Nem? Te nem érzed ezt?
Neked nem öröm ez?… Nem érzed ezt?

– De igen, – felelte Magda lehajtott fejjel.

Kádár nem tudott többet mondani. Estig nem is beszéltek többet.

Este, vacsora után kimentek a verandára. És mielőtt leültek volna, Magda
odafordult Kádárhoz és sápadtan, felindultan, dideregve ezt mondta neki:

– Sándor, én nem birom tovább. Az én erőm elfogyott, az én akaratomnak
vége van, én nem bírom tovább… Megmondom neked: én tehetetlen vagyok, én
nem tudok többé védekezni, most mindenért, mindkettőnk sorsáért,
mindnyájunk sorsáért, mindenért, ami történik, te viseled a
felelősséget. Eddig én vállaltam azt, ami belőle engem illet, de mert
most vége az erőmnek, mert most már minden te rajtad múlik, most te is
vagy felelős mindenért. Eddig két akarat volt, most már csak egy van. A
te akaratod. Bennem összeomlott minden, én nekem végem van… Te ments meg
engemet, ments meg mindnyájunkat, küldj el, vagy menekülj te, de érezd
azt, tudd azt, hogy tőled függ minden. Most már te vigyázz ránk… Én nem
birom tovább.

Leült, bágyadtan beleesett egy karosszékbe, Kádár is leült. Fázott; és
tikkadt volt az ajka. Nem szólt, nem nézett a lányra, nézett maga elé és
összeszorult a szíve a rémülettől. Mi lesz most? Mit kell tennie?
Borzongó ijedtséget érzett, ha megpróbálta végiggondolni, mi jöhet most,
mi történhetik velük. A próbálkozásba belefáradt, nem is gondolkozott
már, elfogódva, dobogó szívvel mozdulatlanul ült a helyén és nézett le a
kertbe. A leány is mozdulatlanul ült. Hallgattak. Nem néztek egymásra.
Mindegyik érezte a másikat, a másiknak a reszkető szívdobogását és
hallgatva és mozdulatlanul néztek le az éjszakai kertbe.

A kert szélesen, feketén kitárva feküdt előttük. A holdfény szintelenül
hagyta a virágokat; egészen távol állott egy liliomsor, csak annak a
fehérsége kapott ezüstös csillogást tőle. A liliomokat lassan
hajlongatta egy kis szellő és a hosszú soruk olyan volt, mintha fehér
lányok állottak volna ott és hajladoztak volna.

A liliomok illata felszállt hozzájuk. Teljes, nagy csendesség volt,
éjszaka, nyugalom, elhagyottság, csak a halk szellő hozta fel a liliomok
illatát. Ők ketten ültek a verandán és néztek le a kertbe. Órák hosszat
ültek így szótlanul, mozdulatlanul, elkábulva és lassan elbágyadva a
csendtől, a mozdulatlanságtól és az éjszakától.

A leány végre megmozdult és halkan, szinte egészen nesztelenül
felállott. Kádár feléje fordult, nagyot dobbant a szíve és egyszerre
semmi mást nem érzett, csak egy feldobbanó, a szivében felrobbanó nagy
rémületet azon, hogy el akar menni, elmegy, itt hagyja őt. Egy ugrással
ott volt a lány mellett. Kinyujtotta feléje a kezét és a leány ájult
elfáradással, részeg tehetetlenséggel adta át magát a szomjas és mámoros
ölelésének.


IV.

Most jött az igazi nyár, egész eszeveszett, tébolyodott, lobogó
lángolásával. Az alföld júliusi napja ontotta le kifogyhatatlan,
részegen ömlő, vakító hőségét. A Sárga-puszta elveszett a nagy fehér
lángolásban, az izzó fényesség beburkolta a nagy házat, elszárította a
kertet és beléömlött a hőségre szomjas, lángolástól részeg, jóllakottan
és buján sárguló óriási buzaföldekbe. Az óriási kék ég alatt a hőség
hullámzott és a buza sárgult, a termékeny hőség és a boldog buza élt
csak. Tébolyodott, szerelmes, részeg, forró, fehéren izzó július volt.

– Mi lesz velünk? – kérdezte az első napokban Magda.

Kádár megfogta a kezét, megszorította, magához huzta őt és megcsókolta.

– Ne kérdezd most még, – mondta, – mi lesz velünk. Várj. Ne gondolj még
erre. Van még egy hónapunk… másfél hónapunk… Egy örökkévalóság. Most még
ne gondolj rá, mi lesz azután. Később… az utolsó héten… akkor majd
gondolkozunk róla. Addig érezd úgy, mintha magunk volnánk, mintha
rajtunk kivül nem volna semmi, mintha nem kellene semmivel beszámolnunk.
Birod ezt? Tudod ezt? Akard nagyon, akkor tudod. Semmire ne gondolj,
csak arra, hogy élsz, boldog vagy, szerelmes vagy és imádnak. Ne gondolj
most másra. Tudod ezt?

– Megpróbálom, – felelte Magda.

Megpróbálta és tudta. Az első napokban zavarodott volt, fáradt,
elgondolkozó, néha elszomorodó és bánatos mosolygásu. De azután
kiderült, kiragyogott; a szépsége és a jókedve sugárzani kezdett és
Kádár úgy érezte, hogy a boldog asszonyiság illatát árasztja maga körül.
A komolysága és a komoly nyugalma eltünt; nevetett; a derült öröm, a
világító boldogság ragyogott a szemében; jókedvü volt, és akire nézett
és ahová nézett, mindenre és mindenkire a megtelt és megpirosodott
ajkának, a kiragyogó szépségének a derüs mosolygásával nézett. Élénk
lett, hangos, vidám, szeretett beszélgetni, mindenkit szívesen
hallgatott meg, mindenkit szeretett volna jókedvünek látni, és ebéd
közben és vacsora közben, különösen ha a két fiúval beszélgetett,
sokszor fölhangzott a rég nem hallott meleg nevetése.

A két fiú el volt ragadtatva tőle. Azelőtt is szerették, de a jósága
most hódította meg őket igazán a jókedve révén.

– Magda, – mondotta az egyikük egy este, – te most sokkal kedvesebb
vagy, mint azelőtt voltál.

Magda nevetett rajta.

– Igen, – mondta a másik fiú, – miért voltál azelőtt mindig olyan komoly
és szomorú?

Magda mosolyogva vonogatta a vállát. Ekkor ránézett Fein úrra, aki egész
nyárra ott maradt a Sárga-pusztán. Fein úr fehér volt, mint a fal és
nyitogatta a száját, mint aki vergődve küzködik valami mondanivalóval.
Magda bámulva nézte, és Fein úr odafordult a tanítványához.

– Inkább… azt kellene… kérdezned, – mondta dadogva, – mitől lett olyan
jókedvü most Magda kisasszony?

Magda elámulva nézett Fein úrra, azután ránézett Kádárra, a fiú azonban
sietve felelte Fein úrnak:

– Á, én azt nem kérdezem, annak örülök…

– Jól van, – mondta Magda. – Helyes.

Azután másról beszélgettek. Július közepén megkezdődött kint az aratás,
Kádár egész nap kint járt a földeken, délben gyorsan megebédelt és
estefelé jött megint haza fáradtan, megizzadtan, boldogan.

– Magda, – mondta, – most megint ember vagyok. Megint a régi vagyok. Ugy
érzem, hogy száz embernek az ereje van a karomban és hogy semmiféle
munka nem elég nekem. Megint olyan türelmetlenül vágyom a munkára, mint
azelőtt. Ez az, ami kiveszett belőlem, ez az, amit visszaadtál. Most már
sohasem érzem azt, amit olyan gyakran kezdtem érezni, a lassú
megsemmisülést; tele vagyok az élet kedvével, az élet örömével, terveim
vannak, boldog vagyok. Mert te vagy nekem, mert az enyém vagy, mert
tőled megyek el és hozzád jövök vissza.

Magda mosolyogva hallgatta, behunyta a szemét és feléje nyujtotta az
ajkát.

– Te is boldog vagy, Magda? – kérdezte Kádár.

Magda csak egy mozdulattal és egy sóhajtással tudott válaszolni.

– És Magda, – kérdezte Kádár, – ugy-e… akármi jön most már ezentúl…
akármi jön… ez az idő megérte?

Magda feléje fordult, nagy barna szeme kitágult, meghidegedett, azután
elsiklott a messzeségbe, tág hideg szemmel nézett így el valamerre
messze, azután megrázkódott, lehunyta a szemét és halkan, határozottan
válaszolta:

– Megérte.

A július elmúlt és jött az augusztus. A hőség még mindig szakadt le a
magasságból, de már fülledt, elmálló, értelmetlen és céltalan volt. A
búzát learatták, a tömött kalásztenger helyén tüskés, sárga tarló
maradt, amelyen szomorúan és tikkasztóan folyt szét a hőség; a rög
mállott, az útakon porfelhők szálltak föl, a ház, a kert beporosodott és
a tikkadt, hangtalan, fojtó és értelmetlen hőségbe csak a cséplőgép
búgott bele messziről egyhangon, kitartóan és elfárasztóan.

Augusztus nyolcadikán délben hozták a postát. Kádár zsebre tett egy
levelet. Ebéd után, amikor egyedül maradtak, átadta Magdának. Magda
mozdulatlan arccal olvasta végig.

„Tizennegyedikén délben már otthon leszünk. Kérlek, küldd ki a hintót a
déli vonathoz. Budapestről egyébként a biztosság okáért táviratozunk.

Én kitünően érzem magamat, azt hiszem, nincs már semmi bajom, vagy ha
van, csak az, hogy nem vagyok veled. Az orvosok nagyon helyeslik azt,
hogy menjek el utókurára valahová a tenger mellé. Ha akarod, elmegyünk
és akkor magunkkal visszük Magdát is. Olyan nagyon adósának érzem
magamat; valahányszor rágondolok, mindig lelkifurdalásom van. Neki talán
már nem irok, de te most is mondd meg neki, milyen nagyon köszönöm, hogy
olyan jó volt és a kedvemért meghozta azt az áldozatot, hogy otthon
maradt. Mindent megteszek, amit csak tudok, hogy valahogyan viszonozzam
neki. Bár csak állandó maradna az a vágya, hogy társaságba akar menni és
bárcsak találna valakit, akihez szívesen férjhez megy. Télen föl kell
vinnünk Budapestre. Egy ilyen szép, okos, drága lány! Hiszen alig van
férfi, aki megérdemelné, aki elég jó volna hozzá. Majd keresünk a
számára olyan valakit, mint te vagy. Most igazán nincs ennél sürgősebb
gondom és nincs nagyobb vágyam.

Tehát augusztus tizennegyedikén. Most már nemcsak a napokat, hanem az
órákat is számolom és azzal a gondolattal alszom el mindennap, milyen jó
lesz veled együtt lenni…“

Magda leeresztette a kezét a levéllel, azután megmozdult, Kádár elé
tette a levelet, a kezét visszahúzta, az ölébe tette és mozdulatlan
arccal nézett maga elé.

– Magda, – mondta Kádár szorongva és félénken, – Magda, drágám… most
beszélnünk kell már arról, mi legyen… Most nem lehet kikerülni többé,
határoznunk kell.

Magda nem felelt. Mozdulatlan, merev, szigorú arccal nézett maga elé.

– Magda, – mondta Kádár könyörögve, – mondj valamit.

Magda lassan feléje fordította az arcát. Az arca nem volt már merev,
hanem bánatos és alázatos; nagy, barna szemét könnyek fátyolozták el; a
megmozdulása, a feje meghajtása, az arca kifejezése engedelmes,
tehetetlen és alázatos volt.

– Én nem tudok neked semmit mondani, – felelte halkan. – Az történik,
amit te akarsz. Az történjék, amit te akarsz. Velem te most már
rendelkezel és ha akarsz engem tovább is szeretni, akkor jó, és ha engem
nem szeretnél már, akkor is tedd azt, amit akarsz.

Kádár ijedten nyúlt a keze után, megfogta, megcsókolta és a kezében
tartotta.

– Magda, – mondta neki halkan és szemrehányóan, – miért beszélsz igy?
Miért kételkedel benne, hogy szeretlek?

– Szeretsz? – kérdezte Magda halkan, szomorúan, alázatos, könnyes
szemmel.

Kádár megölelte és forrón és hosszan megcsókolta. Magda kiszabadította
az ajkát.

– Akkor, – mondta hangosabban, – akkor tedd azt, amit jónak látsz. Én
mindenben engedelmeskedem. Én mindent elfogadok. Nekem minden jó, amit
te akarsz.

– Jól van, drágám, – mondta Kádár. – Akkor beszéljünk erről a dologról.
Akkor segíts nekem. Gondolkozzunk. Mi a teendő?

Magda nem szólt. Kádár járkált a szobában és töprengve, idegesen,
önmagával vitatkozva beszélt:

– A helyzet olyan egyszerű volna. Én szeretlek téged és csak veled tudok
és csak veled akarok élni. Mi állhat az útjába annak, hogy veled éljek,
hogy mi együtt éljünk, mikor mindakettőnknek ez a boldogság… Két ember
nem tud egymás nélkül élni… De ennek a szerelemnek útjába áll… a
szeretet… a család… mindenféle megszokás, mindenféle szent bilincs…
Bilincseket hordunk… Hogyan rázzuk le őket? Mi ránk kettőnkre nézve az
életünk legnagyobb és legszentebb törvénye a szerelmünk, hogyan
érvényesüljön ez a legfőbb parancs? Útjába állhat-e a megszokás és a
gyöngédség és a jóság?

Magda hallgatott. Kádár odafordult hozzá:

– Magda, – mondta könyörögve, – mondj te is valamit. Erősíts meg engem
az elhatározásomban, erősíts meg abban a hitemben, hogy mindennel szembe
kell szállnunk.

Magda szomorúan rázta meg a fejét.

– Én csak azt tudom, hogy én neked engedelmeskedem. És csak azt tudom,
hogy én nélküled úgy sem tudok élni…

– Hát ezt, hát ezt mondd, Magda. Ha ezt mondod, akkor én nem habozom.
Akkor semmi sem tarthat vissza. Akkor… ha hazajönnek… én fogom
megmondani… mit akarok, mi történt, hogy mi… hogy nekünk el kell
mennünk… hogy én itt nem maradhatok többé… én Ilonával nem élhetek
többé…

Magda fölzokogott. Kádár odament hozzá.

– Ne sírj, – mondta. – Nézd, én is szeretem Ilonát… nagyon szeretem… te
ezt érted… ez nem lehet másképpen… És én nagyon gyöngéden… Eh, nem is
tudom, hogyan mondom meg neki…

Maga elé nézett és fölkiáltott:

– De mikor téged szeretlek. Mikor nélküled nem lehet… nem tudok élni… Őt
is szeretem, de az egészen más. Én őt szeretem… a távolból is, ha nem
lennék vele együtt, de veled együtt kell lennem, nélküled nem tudok
élni.

Magda fölemelte hozzá a könnyes arcát, Kádár letörölte a könnyeit és
hangosan mondta:

– Nem tudok nélküled élni.

Erősítette önmagát az elhatározásában.

– Nem tudok. Téged meg kell tartanom, akármi történik is. Ugy-e, így
van, Magda?

Magda bólintott és behúnyt szemmel nyujtotta csókra az ajkát. Jöttek az
utolsó napok. Fáradt, kábult, tikkadt és fájdalmas mámoru augusztusi
napok és augusztusi éjszakák. A szerelmük könnyesen, sóvárgóan,
marcangolóan, boldogtalan boldogsággal lángolt még ezekben az utolsó
napokban, amelyeket egyre jobban beárnyékolt, elhomályosított és
megmérgezett egy közeledő nagy, hideg bánat és megbánás.

Kádár egyre nyugtalanabb lett. Tépelődött, kínlódott, habozott, nem
tudta elszánni magát rá, mit tegyen és hogyan fogjon hozzá. Magda
hallgatva és egyre teljesebb mozdulatlan szomorúsággal nézte a
tépelődését.

– Azt kellene tennünk, – mondta Kádár az utolsó napon, – hogy most
kimegyünk a vasúthoz, felülünk az első vonatra és elutazunk. Messzire
valahová. Soha vissza nem jövésre.

Habozott egy ideig, föl-alá járt, megrázta a fejét.

– Ez brutalitás lenne, – mondta. – És gyávaság. Ugy-e, gyávaság lenne,
Magda?

– Igen, – felelte Magda. – Gyávaság lenne.

Augusztus tizennegyedikén sápadtan és fáradt, elgyötört arccal kelt föl
Kádár. Reggeli után idegesen sétált az ebédlőben. Rágta a vértelen ajkát
és a keze, amellyel a homlokát végigsimogatta, reszketett. Magda
szótlanul nézte egy ideig, azután kiment. Egy óra múlva jött vissza és
Kádár ekkor még mindig idegesen és remegve járkált föl és le.

Magda leült.

– Kimégy a vasúthoz? – kérdezte azután halkan.

– Igen, – felelte megriadtan Kádár. – Miért? Már menni kell?

– Nem. Félóra múlva.

Kádár tovább járkált. Kintről egyszerre behallatszott a hintó
robogásának a zaja. Menni kell. Kádár megállott, kifelé fordult és az
arca még sápadtabb lett.

Magda ekkor fölállott és odalépett hozzá.

– Sándor, – mondta halkan, – hallgass ide. Ez a helyzet olyan nehéz… én
értem… én tudom… Egyelőre ne szólj hát semmit. Maradjon minden úgy,
ahogyan van. Éljünk tovább úgy, mint azelőtt, mintha közöttünk semmi sem
történt volna. Majd meglátjuk, mi lesz… majd történik talán valami…
akkor elhatározhatjuk, mit kell tennünk…

Lehajtotta a fejét és még halkabban folytatta:

– Én még nem tudom… de megtörténhetik, hogy olyan lesz a helyzet… hogy
szólnod kell, hogy nem lehet halasztani, nem lehet tovább úgy élni…
Érted te, hogy mit akarok én?…

– Igen.

– Én majd megmondom neked, ha úgy lenne. Akkor kell… Akkor nem lehet
hallgatni. De addig hallgass.

Kádárnak kipirult az arca. Megfogta a Magda kezét, megcsókolta, azután
szótlanul megcsókolta az ajkát és ment ki a vasúthoz.


V.

Az országúton magas, fehér porfelleg rohant a ház felé, a hintó
robogásának a zaja egyre közelebbről hallatszott, a két fiú kiabálva
szaladt a kapu felé, a hintó berobogott a kapun és megállott a ház
előtt. Elsőnek Kádár ugrott ki, azután az öreg Markó, az öreg asszony és
Ilona. A két fiú megrohanta az anyját, Magda komoly és mozdulatlan
arccal ment az öreg asszony felé. Az apja megállította útközben.

– No hercegkisasszony! – mondta neki jóindulatuan és békülékenyen.

Magda odanyujtotta az arcát. Az öreg megcsókolta, aztán ráveregetett a
vállára.

– Még mindig ilyen szomoru vagy? – kérdezte jókedvüen. – Férjhez adlak
már, keresek már neked egy herceget, hogy jobb kedved legyen.

Magda nem válaszolt. Megcsókolta az anyját, azután a testvérét, a fiúk
is sorba csókoltak mindenkit. Fein úr is előkerült a háttérből, hogy
átvegye a kézszorításait, azután az egész társaság bevonult a házba. Az
öreg Markó Kádárral egyenesen az ebédlőbe ment, a két asszony fölment
megmosakodni és tíz perc mulva mindnyájan együtt ültek az ebédnél.

Mindenki megkapta az ajándékait, a két fiú tombolt örömében, az ebéd
hangos volt és jókedvü. Ilona azon fáradozott, hogy Magdát is jókedvre
derítse, azt kérdezte tőle, hová akar menni szeptemberben, majd ők is
odamennek, magukkal viszik őt, Magda nyugodtan és komolyan
válaszolgatott és néha nagy erőfeszítéssel mosolygott is.

Ebéd után a fiúk kimentek, Fein úr is visszavonult, az öreg Markó
értesült már mindenről, ami itthon történt, csend támadt és ekkor Magda
kezdett kérdezősködni a fürdőről és a fürdőbeli élményekről. Ilona
jókedvüen beszélt el mindent. A lakásuk kitünő volt, az ellátás is
nagyon jó, csak társaságra tettek szert nehezen. Apa hamar talált két
magyar urat, azokkal órák hosszat kártyázott, hanem a férfiak egyébként
nem voltak szimpatikusak, az asszonyok még kevésbbé. Volt ott egy aradi
asszony… na!

– Ismerősök nem voltak? – kérdezte Magda.

– Nem, – mondta az öreg asszony, – csak ez a gazember Sarudy, a Taláry
herceg bérlője.

– Gazember? – kérdezte Kádár.

– Persze, – felelte az öreg asszony, – nem tudod? – elvált a
feleségétől.

– Azért gazember?

– No hallod, – tizennégy éves házasság után…

Kádár nem felelt. Felnézett a levegőbe, a szivarja füstjébe, hogy
senkinek se kelljen a szemébe néznie.

– Hát még? – kérdezte Magda visszafojtott lélekzettel.

– Ismerős más nem volt, – felelte Ilona. – Hanem ott volt Felix
Babenberg, a híres német író a híres színésznőjével, Abels Stellával.
Egy szép villában laktak és ott volt a Babenberg felesége is. Az
belenyugszik ebbe. Mit szólsz hozzá?

Odafordult Magdához. Magda nem szólt semmit, csak, hogy az
érdeklődésének valamely jelét adja, halkan mondta:

– Ah! Igazán…

Kádár nézte a szivarja füstjét, gondolkozott, egyszerre megrándult a
teste, odafordult a feleségéhez és idegesen, összehuzott szemmel hajolt
előre, mintha mondani akarna neki valamit. Az asszony azonban ekkor már
másról beszélt. Kádár felállott, járkálni kezdett és tépelődve rágta az
ajkát. Félfüllel, messziről hallotta csak, amit az asszony beszélt.

– Tudod, – mondta Magdának, – ott volt az az aradi asszony. _Ekkora_
butonok voltak a fülében és mindenkivel kikezdett. A legállandóbban egy
fiatal doktor foglalkozott vele, azzal sülve-főve együtt volt. Egyszerre
csak egy német katonatiszt jött oda, egy nagy, szőke gróf, monoklival.

Kádár félbeszakította. Nem bírta elfojtani az ijedt, kutató, aggodalmas
kérdését, amellyel hirtelen hozzája fordult:

– Ilona, – kérdezte rekedten, – azt mondod, hogy annak a Felix
Babenbergnek a felesége is ott volt.

Magda csendesen felemelte a fejét és csodálkozó, nagy szemmel nézett rá.
Az asszony nyugodtan felelte:

– Igen. A felesége is ott volt.

– És az belenyugodott…?

– Igen. Azt mondják, úgy szereti a férjét, hogy ebbe is belenyugszik.
Még ő intézi a férje minden dolgát, ő tart rendben mindent, ő levelez…

Kádár kipirultan hajolt feléje és remegő ajakkal kérdezte:

– És mit gondolsz, helyesen teszi? Képes volnál te rá?

– Fuj! – felelte undorodva az asszony. – Hogy kérdezhetsz ilyent?

– De amikor szereti! – mondta Kádár izgatottan. – És amikor a férje is
bizonyosan szereti őt azért…

Az asszony undorodva húzta el a száját és mély utálattal mondta:

– Ez nem szeretet. Aljasság…

Belenézett a férje remegő arcába és beesett szemébe és megrettenve
mondta:

– Miért kérdezted ezt? Miért akartad ezt tudni?

Kádár kiegyenesedett és elsápadva törülte meg a homlokát.

– Semmiért, – mondta. – Semmiért. Folytasd csak kérlek, amit elkezdtél.

– De miért kérdezted?

Az öregek elámulva figyeltek; Magda nagy szemmel, vizsgálva nézte őket;
azután az asszonyt és Kádárt, Kádár pedig ingerülten felelte:

– Semmiért. Folytasd kérlek…

Az asszony keskeny, finom ajka síróan meggörbült, reszkető kézzel
simította hátra a haját, habozott egy kicsit, azután újra megkérdezte:

– De mégis Sándor… ok nélkül nem mond ilyent az ember… Miért kérdezted?

Kádár harsányan, türelmetlenül, magánkívül ráordított:

– Semmiért. És most azonnal folytasd, amit elkezdtél…

Az öreg Markó föl akart pattanni, az asszony azonban gyors, kérő
mozdulattal hajolt feléje és sietve, szepegve, könnyes szemmel, sírással
küzdve hebegte maga elé:

– Azután jött a német katonatiszt… és az asszony nem törődött a
doktorral… és mindig elszökött előle… és egyszer az erdőben…

Senki sem hallgatta, mit beszél. Ő sem birta tovább.

– Egyszer az erdőben, – mondta még egyszer szepegve.

Azután keserves zokogás buggyant föl az ajkán és nem tudta folytatni. A
kezét a szájához emelte, mintha vissza akarná fojtani a sírását és
megrémülten, ijedten, elkeseredetten zokogott.

Az öreg Markó fölugrott.

– Te meg vagy őrülve, – mondta dühtől piros arccal Kádárnak. – Mit
ordítottál úgy rá?

Odament az asszonyhoz és simogatta.

– Hazajön itt két hónapi távollét után, – mondta szemrehányóan az öreg
asszony – és így fogadod.

Kádár megzavarodva nézett rájuk. Azután ránézett Magdára; Magda
elfordította a tekintetét. Odalépett az asszonyhoz.

– No, szívem, – mondta neki, – hát ne haragudj… Bocsánatot kérek, – jó?
Ne vedd nagyon tragikusan, ideges vagyok, ugy-e nem haragszol?

Az asszony odanyujtotta a vékony, kicsi kezét és mosolyogni próbált:

– Nem, – mondta, – én nem haragszom. Én… nem is azért sírtam… mert
rámkiáltottál… hanem azért, mert azt kérdezted… Miért kérdezted?

Kádár egy gyors pillantást vetett Magda felé, Magda azonban most már
egészen elfordult. Lehajolt az asszonyhoz.

– De szívem… kedvesem, hát hogy sírhatsz egy ilyen minden jelentőség
nélkül való kérdés miatt? Eszembe jutott… Semmi más okom nem volt rá.
Hogy gondolhatod!

Az asszony hozzásimult és megcsókolta. Engedelmesen, de tapadva és
szomjasan csókolta meg és Kádár behunyt szemmel hajolt le hozzá, a feje
megtelt vérrel és a homloka verejtékes lett.

Azután hátrafordult. Magda azonban nem nézte őket, elfordulva ült és
mozdulatlan arccal tekintett ki az ablakon.

– No, – dörmögte az öreg Markó elégedetten. – Semmi baj.

Az öreg asszonnyal együtt kifelé indult. Útközben ráveregetett a Magda
vállára.

– Hát te mit ülsz itt, mint egy kőszobor, – mondta neki. – Gyere,
hagyjuk őket egyedül.


VI.

Egy hét mulva, este, vacsora után – kint ültek a verandán, – Ilona
fölkelt és jó éjszakát kivánt a társaságnak.

– Fáradt vagyok, – mondta, – lefekszem.

Kádárt ebben a másodpercben egy parancsoló, türelmetlen, szinte
érintésnek érzett pillantás érte. Odafordult Magda felé, a lány
összevont homlokkal, összeszorított ajakkal, a sötétben világító nagy
szemmel nézett rá. Kádár megértette, hogy beszélni akar vele és hogy azt
kivánja tőle, maradjon itt. Ilona elment és ő elfogódva húzódott bele a
karosszékébe. Várt.

Az öregek sokáig maradtak, de végre álmosodni kezdtek, fölkeltek,
elbúcsúztak és mentek aludni. Kádár összehúzódva, csendesen maradt egy
ideig. Azután közelebb ült Magdához. Magda nem mozdult. Kádár
előrehajolva, figyelmesen nézte az arcát és meghökkenve hajolt még
jobban előre, hogy még jobban lássa. A Magda arcáról eltünt a jeges
merevség és a rendületlen komolyság. Az arca meglágyult, elbágyadt és
fölolvadt, valami nagy síró, de megnyugvással teli, messzeségbe néző
szomorusággal telt el. A fájdalma szinte mosolygás volt, álmodozva,
elfáradva, megadóan és szinte vágyakozva nézett a kikerülhetetlen és
kérlelhetetlen jövendő elé.

– Magda, – mondta Kádár halkan és ijedten.

Magda feléje fordította, feléje hajtotta szomorú, bágyadt szőke fejét és
napsütötte barna arcán fájdalmas alázat volt.

– Sándor, – mondta alázatosan, – most itt van az ideje… Most szólnod
kell, vagy énnekem kell tennem valamit.

Kádárnak megdobbant a szíve és úgy érezte, valami nagy tüzesség árasztja
el az egész testét. Fölugrott és elfelejtett azzal törődni, látja-e
valaki őket, fölugrott és egy öleléssel odaomlott, odatérdelt Magda elé,
átfogta a testét, fölnyujtotta hozzá az ajakát, lehúzta magához a Magda
fejét, megcsókolta és azután egy nagy öleléssel odaszorította hozzá a
fájdalmas elszántságtól lüktető, mámoros fejét. Magda magához ölelte a
fejét és a csendes, meleg éjszakában így maradtak sokáig ebben a
hangtalan, dacos, keserű és kínzó boldogságú ölelésben. Még egyszer
érezték a szerelmük fájdalmas boldogságát, még egyszer föllobogot bennük
a bűn mámora és dacos bátorsága.

– Nem haragszol rám? – kérdezte Magda.

Kádár egy fölkiáltással felelt:

– Oh!… Most érzem azt, csak most érzem, milyen csodálatosan, milyen
királyi módon nagylelkü voltál te. Milyen felségesen bátor. Milyen
nagyszerűen hősies a te szerelmed és hogy milyen könnyü volt nekem téged
szeretnem és milyen rettenetesen nehéz volt neked engem szeretned.

– Nem hagysz el engem? – kérdezte Magda fájdalmasan és alázatosan.

– Oh!… – Hogy kérdezheted ezt? Ezt hitted? Ezért kerültél, amióta… ők
itthon vannak?

– Nem, – felelte Magda, – nem szabad azt mondanom, hogy ezt hittem. De
erre is gondoltam. A lány… az asszony azért olyan végtelenül nyomorult,
mert ha olyan határtalanul szerelmes volt, hogy mindenről megfeledkezett
és csak arra gondolt, hogy adnia kell, hogy nagylelkünek kell lennie,
akkor utóbb maga is úgy érzi, hogy most már nincs semmije és hogy a
magárahagyottság a világgal szemben mindenkivel szemben természetes,
hogy természetes, ha elhagyják…

– Nem, mondta Kádár. – Kedves!… Én nem hagylak el.

Magda hüvösséget érzett a szíve körül. Ez a mondat nem volt a meleg és
természetes kiáradása egy forró vágynak és egy dacos ragaszkodásnak,
hanem pártfogó hangú volt és a kötelességteljesítés ízét éreztette.
Elhúzódott Kádártól és lefejtette a derekáról a karját.

– Ezt gondoltad? – kérdezte Kádár. – Ezt érezted?

– Nem, – felelte Magda komolyan, – nemcsak ezt. Hanem éreztem még… hogy
mondjam ezt meg neked?… nem féltékenységet, Istenem, nem azt. Hanem azt
gondoltam, hogy… nem én mellettem vagy, itt élünk ilyen közel egymáshoz
és nem mellettem vagy és kínzó vágyat éreztem arra, hogy mellettem légy.
És tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed…

– Óh!…

– Tudtam, hogy te ezt a vágyat nem érzed, mert te kínlódtál talán…
bizonyosan kínlódtál… de csak a hazugság miatt és az én közelségem miatt
és azért, mert arra kellett gondolnod, hogy jön a leszámolás.

– Nem, Magda!

– De igen. Én láttam rajtad, éreztem rajtad, minden mozdulatodon és
minden szempillantásodon éreztem, hogy te azt a nagy vágyat, azt a forró
és ellenállhatatlan régi vágyat már nem érzed. _Tudtam_ azt, hogy ha
most kellene mindent kezdeni, nem kezdenéd el.

– Magda!

– Tudtam ezt és tudtam azt is, hogy ha nem hagysz el, hát… becsületből,
tisztességből, elhatározások, elvek miatt nem hagysz el. De nem azért,
mert még mindig olyan féktelenül szeretsz, hogy mindennel szembeszállj
értem. Nem egy minden áldozatra kész szerelem ez már, hanem egy minden
kötelesség teljesítésére kész lovagiasság. Ha csak a férfiösztönödre,
mondjuk a szivedre hallgatnál, akkor nem törődnél velem, vagy legalább
is nem áldoznál föl értem mindent, de te az eszedre is hallgatsz, a
becsületre, a lovagiasságra, arra, hogy nem szabad – utálatos kimondani
– nem szabad cserben hagynod egy lányt, akit bajba döntöttél.

– Magda, én nem engedem, hogy ilyeneket beszélj.

– Engedned kell. Érezned kell, hogy igazam van. És én tiltakoznám is
ellene, hogy engem szánalomból szeress, hogy részvétből és becsületből
maradj mellettem, hogy engem úgy tekints, mint valami szerencsétlen,
elhagyott, megcsalt, szegény varrólányt. De az a rettenetes… hogy én
most egy cseppet sem érzem magamat erősebbnek, mint egy szegény,
elhagyott, megcsalt varrólány. Azt hittem, felette állok az ilyen
asszonyi nyomorékságoknak. És nem állok felette. Azt hittem, nem törődöm
a világgal. És reszketek tőle. Azt hittem, szembe merek szállni
mindenkivel, mert a szerelmem jogot ad mindenre. És félek mindenkitől…
mert…

Csendesen, gyáván sírni kezdett.

– Mert, – mondta sírva, – mert bűnösnek érzem magamat.

Kádár nem tudott szólni. Fölállott, egy nagy hidegség burkolta be:
fájdalom, félelem, jeges szorongás. Magda leküzdötte a sírását és
összerázkódva mondta:

– Amióta ők itthon vannak… azóta mindig egy nagy sötétség, egy nagy
félelem, egy hideg irtózat kerülget… nem tudom mi… nem tudom hogyan…
Azért értem, ha te félsz, mert én százszor jobban félek…

Kádár is összerázkódott. Megborzongott; olyan félelmet érzett, hogy
minden tagja fájt tőle.

– Magda, – kiáltotta rémülten, – mit beszélsz te!

Megfogta a kezét és megszorította, hogy melegséget érezzen, hogy puha
testet, meleg vért érezzen, hogy tegyen valamit, hogy az izmai
megfeszülhessenek.

– Magda, – mondta újra, – mit beszélsz te. Az okosságod… az, hogy
gondolkozol, töprengesz, a vágyainkat és a fájdalmainkat elemzed… árt
most nekünk. Hibás útra visz. Nem igaz, amit mondtál. Nem igaz. Én
szeretlek téged és te is szeretsz engem… és nem kell mással törődnünk és
nem szabad mással törődnünk, csak ezzel… Nekünk boldogan kell egymást
szeretnünk és mindennel szembe kell szállnunk érte… Gondolj arra a hat
hétre, amely elmult… Gondolj rá… Akarsz úgy élni velem… sokáig… mindig…
együtt…

Magda fölállott. Megölelték és megcsókolták egymást és még egyszer,
utoljára végigtüzelt rajtuk a mámor, a szerelem, az emlékezés.

– Akarsz úgy élni? – kérdezte Kádár.

– Szeretnék, – felelte Magda sóhajtva.

– Akarj. Ha akarsz, ha akarod, akkor meglesz. Holnap végzek mindennel.

– Hát jó, – felelte csendesen Magda, – próbáld meg.

Megölelték egymást és fölmentek, Magda a szobájába és Kádár a
feleségéhez.


VII.

Az asszony ébren volt. Kádár elsápadva kérdezte tőle:

– Nem alszol?

– Nem, – felelte az asszony, – nem tudok. Aludtam már… gyorsan
elaludtam, mert nagyon álmos voltam… de azután fölébredtem és nem tudtam
újra elaludni. – Sokáig voltatok lent. Egy óra.

– Igen, – mondta Kádár zavarodottan és elfordult.

Az asszony felkönyökölt és nyugodtan, bizalmasan beszélte:

– Tudod, a szívem most egészen rendben van. Amióta itthon vagyunk, nem
érzek semmit. Csak aludni nem tudok jól. És ezért jó lesz, ha elmegyünk
a tenger mellé. A tengertől pompásan alszom.

– Igen, drágám, – mondta Kádár elfordulva.

– Legjobban szeretnék veled egyedül menni. Veled egyedül valahová, ahol
senkit sem ismerünk, ahol egész nap velem lennél. De Magdát el kell
vinnünk. Nem szabad itthon hagynunk. Olyan nagy szüksége van valami
szórakozásra. Már szinte aggasztó a komolysága, a szomorúsága, a
keserűsége. Gyorsan férjhez kell adnunk.

Kádár lehajolt, hogy az arcát ne lehessen látni. Az asszony tovább
beszélt:

– Legjobban szeretném akkor már a két fiút is elvinni. Hadd legyenek
velünk. Úgyis azt érzem néha, hogy rossz anyjuk vagyok, mert az
egészségemet többre becsülöm, mint azt, hogy velük legyek. De ennek
végre is nincs sok értelme. Ők pompásan érzik magukat itthon, jobban,
mint akárhol másutt… Ugy-e igaz?

– Igaz, – felelte Kádár.

Az asszony beszélt és ő egy-egy szóval felelgetett csak. Kábult volt.
Úgy érezte, hogy beszélnie kellene, hogy minél tovább hallgat, annál
súlyosabbnak számít az, amit el fog mondani, de nem mert beszélni. Nem
tudott. Kábult volt.

– Nem akarsz aludni? – kérdezte az asszonyt.

– Nem… nem hiszem, hogy tudok. De te csak aludj.

Feléje hajolt, hogy megcsókolja és egyszerre riadtan állott meg.

– Mi az? – kérdezte. – Mi bajod? Valami bajod van?

– Miért?

– Olyan sápadt vagy… borzasztó. És a szemed…! Nincs valami bajod? Nincs
lázad?

Megfogta a fejét és letörölte a homlokáról a hideg verítéket.

– Te beteg vagy, – mondta. – Szent Isten.

– Nem, nem, kérlek… semmi bajom… igazán, semmi bajom.

– De hiszen az lehetetlen… mutasd a kezedet… a hőmérő… Nem fáj semmid?

– Nem, – mondta kétségbeesve Kádár, – hagyd kérlek… igazán nincs semmi
fájdalmam… semmi fizikai bajom.

Az asszony meghökkenve nézett rá.

– Semmi fizikai bajod? Hát… valami… más… bajod van?

– Nem, nem…

– De igen. Én látom azt rajtad, úgyis látom. Mióta hazajöttünk. Mi bajod
van? Mondd meg nekem! Olyan dolog… ami… ami apára is tartozik?

– Óh, dehogy.

– Hát más? Másféle? Mi? Mi az? Mi lehet?

Kinyitott szájjal, rémülten bámult rá Kádárra.

– Mi az, Sándor? – suttogta elfogódva. – Mi az?

– Kérlek… nem… ne… ne beszéljünk róla.

– De igen.

Rémülten, lázasan faggatta a férjét, remegve sorolt fel mindenféle
lehetőséget, ijedten és megbűvölve közeledett egy kérdés felé, és végre,
amikor hiába könyörgött őszinteségért és vallomásért, fehér ajakkal és
hebegve kimondta ezt a kérdést:

– Az a bajod ugye… amiért… amiért… rámkiáltottál, mikor hazajöttünk?…

Kádárnak könnyes lett a szeme és lehajtotta a fejét.

– Ugy-e az? – kérdezte suttogva az asszony.

Kádár nem válaszolt.

– Mondj el mindent, – suttogta megtört hangon az asszony.

Kádárban ekkor megáradt a fájdalom, a részvét, a hála, a szégyenkező
megindultság, megfogta az asszony kezét és szakadozottan, remegve,
könnyesen bugyogott ki az ajkán:

– Ilona… hogy merjek én neked beszélni… Hogy merjem én neked elmondani?
Te drága vagy és jó vagy és szeretsz engem… de tudsz-e olyan jó lenni és
tudsz-e engem úgy szeretni, hogy megértsd és megbocsásd ezt? Megérted-e,
hogy én azért mégis szeretlek téged, hogy minden gyöngédségem és minden
szeretetem a tied, hogy én azért szeretlek…

Az asszonynak az egész teste remegett a visszafojtott sírástól és most
nem bírta tovább. Egy felsikoltással zokogta el:

– Valaki mást szeretsz.

Kádár elhallgatott. Simogatta az asszonyt, azután vigasztalni kezdte. Az
asszony lefojtogatta a torkán a sírását.

– Mondd csak, – mondta elcsukló hangon, – mondd csak tovább…

– Nem tudom. Gyűlölettel hallgatod.

– Nem. Mondd csak.

– Ilona… hogy mondjam? Hogyan értessem meg veled, hogy hiába szerettelek
téged szeretettel, hűséggel, ragaszkodással, hálával… ennek nem lehetett
ellentállni. Ez úgy jött rám, mint egy szélvihar, mint egy zivatar, mint
egy katasztrófa, amelynek nem lehet ellentállni… Hiába volt minden.
Megérted te azt, hogy én hiába küzdöttem, nem tudtam ellentállni, hogy
engem elsodort.

Az asszony fájdalmas, merev szemmel nézett rá és úgy látszott, nem is
hallja, amit beszél.

– Ki az? – kérdezte egészen halkan, béna ajakkal.

Kádár megremegett, mielőtt kimondta volna ezt a szót. Habozott.

– Ki az? – kérdezte az asszony.

– Magda, – felelte Kádár lassan, suttogva, szégyenkezve.

Az asszony szeme lecsukódott. Az arca elfehéredett, a feje ájult
fáradsággal esett le a párnára.

– Ilona, – kiáltotta Kádár rémülten, – Ilona… mi bajod… hallod, amit
mondok?

– Igen, – felelte lecsukott szemmel az asszony.

– Ilona, – könyörgött Kádár, – nézz föl… Mondd, hogy nem gyűlölsz…
mondd, hogy nem fáj neked nagyon… Ilona…

Az asszony lassan felnyitotta a szemét. Megtört, üveges tekintettel
nézett Kádárra.

– Nem gyűlöllek, – mondta nagyon halkan. – Nem gyűlöllek. Én éreztem
ezt. Amióta hazajöttünk éreztem ezt. Mit akarsz most tenni?

– Ilona… Istenem… én nem tudom. Majd meglátjuk. Csak te ne szenvedj
nagyon… Ilona, ha tudnád, milyen végtelen szeretetet érzek irántad,
milyen végtelen gyöngédséget, hálát…

– El akarsz válni?

– Nem tudom, Ilona, majd meglátjuk, majd… beszélünk róla… majd
gondolkozunk… majd keresünk…

– El kell válnunk. Ha őt szereted…

– De téged is szeretlek. Téged is szeretlek.

Az asszony ránézett, megrázta fáradt, halvány fejét és halkan mondta:

– Őt szereted.

Behúnyta a szemét. Kádár nem tudott szólni.

Összezúzottan, megsemmisülten ült mellette, elfacsarodó szívvel nézte
fájdalmas, halottfehérségű, lehúnyt szemü, merev arcát és megtelt
könnyel a szeme.

Hosszú, nagy csöndesség volt. Az asszony végre fölnyitotta a szemét,
merev tekintettel nézett Kádárra és meglátta a könnyeit. Melegebb lett a
pillantása.

– Sándor, – mondta, – szegény Sándor… Neked is fáj?

Kádár fölzokogva hajolt feléje, az asszony remegve ölelte meg és most
föl-fölzokogva, de nyugodtan, csöndesen és jósággal beszélgettek. Kádár
elmondott mindent és az asszony beleegyezett mindenbe. A hajnal
bederengett a szobába és az ő halk és könnyes beszélgetésük még mindig
tartott. Lassan világosodott és ők halkan és sírva beszéltek az
elválásukról.


VIII.

Kádár hét óra tájban fölkelt. Egy percet sem aludt, a szeme égett és a
halántéka lüktetett, fáradt és lázas feszültséget érzett minden
tagjában, az álmatlanság különös részegségét. Felöltözködött, lement a
lépcsőn és minden csekélységet, minden mozdulatot vak és bódult
energiával végzett. Most egy percig sem lehetett már várni, most gyorsan
kell végezni mindennel, bátran, elszántan, bódultan, vakon.

Az ebédlőben föl és le járkált. Félnyolckor bejött az öreg Markó.
Megdobbant a szíve, le kellett nyelnie az izgalmát, feléje sietett és
gondolkozás nélkül, szinte tehetetlenül, még az előbbi energiájától
hajtva, mint akit lelöknek valahová, hevesen mondta:

– Kérlek, beszélni szeretnék veled.

– No, no, – mondta az öreg Markó, – no, no…

Beszélni szeretnék veled… kicsit hosszasabban.

– Rajta no!

– Ez nem alkalmas hely. Menjünk föl talán a szobámba.

– Inkább a kertbe.

– Jó. A kertbe.

Lementek a kertbe. Az öreg Markó pödörgette a vastag, ősz bajuszát,
féloldalról gyanakvó pillantásokat vetett Kádárra és egyszer-kétszer
önkéntelenül megrázta a fejét. Kádár egyenesen, mereven maga elé nézett.
Az arca sápadt volt és az ajka rángatózott.

– No, – mondta az öreg Markó, – nohát…

Egy kavicsos kerti úton mentek. Kádár nem szólalt még meg. Elértek a
rózsákig és Kádár itt hirtelen visszafordult a ház felé. Az az érzése
volt, hogy fentről nézi őket valaki. A ház azonban leeresztett
függönyökkel, némán és mozdulatlanul állott még.

– No, – mondta türelmetlenül az öreg.

Kádár nagy lélegzetet vett, az izgatottságát egy kinos torokrándulással
ismét le kellett nyelnie, fölemelte a jobb kezét, mintha védekezni akart
volna és izgatottságában szinte kiáltva, rekedten hadarta el:

– A dolog ez. Erről van szó… Én el akarok válni Ilonától.

Mind a ketten megálltak. Az öreg sarkon fordult; derékszögben, szinte
katonás merevséggel átfordult feléje, hirtelen vérpiros lett az arca és
a két nagy kezét ökölbe szorítva csapta föl a levegőbe. Kádár minden
erejét összeszedte, hogy nyugodtan meg tudjon előtte állni.

Az öreg két fölemelt, nagy ökle remegett a levegőben és reszkető, ősz
bajusza alól ordítás tört ki:

– Gazember!… Gazember!…

Kádár most nyugodtabb lett. Ez az ordítás, ez a nyilvánvalóan
igazságtalan és oktalan brutalitás visszaadta a higgadtságát. Tudta,
hogy ez után szégyenkezésnek kell jönnie.

Nem válaszolt. Nyugodtan nézett farkasszemet az öreggel és hallgatott.
Az öreg leeresztette az ökölbe szorított kezét és látszott rajta, hogy
megzavarodik. Ha az ordítása és az ökle fölemelése után üthetett volna
is, akkor maradt volna haragvó és rendületlen. Igy megérezte a keze
leeresztésében lévő kómikumot és megzavarodott. De a szégyenkezését is
szégyelte.

– Most te nevetsz ki engem, – mondta reszketve a haragtól, – most te
mosolyogsz rajtam, most te nézel le engem, mert nem tudtam vigyázni
magamra. Ismerlek benneteket… finom és művelt embereket… Pedig kettőnk
közül mégis te vagy a komisz és hitvány ember, komisz, hitvány, művelt
ember… alávaló és művelt gazember. És nekem nem szégyenkeznem kellene
előtted, hanem újra fogni a két öklömet és beleverni a te finom és
művelt arcodba…

Kádár egészen nyugodt volt.

– Gondolod, – kérdezte, – hogy ez az a hang, amelyen velem beszélned
kell?

– Ezt tudjátok: a hangot megkeresni, a hangra vigyázni. De becsület, az
nincs bennetek, de tisztesség, az nincs bennetek.

– Még nem tudod, miről van szó.

– Tudom, miről van szó. Láttam rajtad… aznap, mikor hazajöttünk, láttam
már. Én miről lenne szó? Arról van szó, hogy a feleségedet el akarod
hagyni, el akarod rúgni magadtól. Tehát gazember vagy. Punktum.

Kádár hallgatott egy kicsit és érezte, hogy egy hideg, hiú rosszaság
terpeszkedik el a lelkében. Érezte, hogy az öregnek szüksége van arra,
hogy kiabáljon vele, ordítson rá, inzultusokat vágjon a szemébe és
különösen arra, hogy azután lecsöndesedve beszéljen vele, tudta, hogy az
öreg beszélni akar vele és amikor most válaszolt neki, tudta, hogy ezen
a réven mindjárt fölébe kerekedik és megalázza őt.

– Akkor más mondanivalód nyilván nincs is számomra, – szólt halkan és
hidegen, – és nyilván nem is akarod meghallgatni azt, amit mondok. Jó.
Készen vagyunk. Mehetünk föl.

A ház felé fordult és indulni készült. Az öreg Markó barna arca
meglágyult, az ősz bajusza remegni kezdett, a harag és a harciasság
egészen eltünt az arcáról, a helyébe gyerekes tehetetlenség és ijedtség
jelent meg.

– Sándor, – mondta szégyenkezve és akadozva, – no nem… no nézd… hát nézd
csak… megállj csak…

Olyan tehetetlen, szégyenkező, ijedt és remegő volt, hogy Kádárnak
megesett rajta a szive. Érezte, hogy szereti az öreget és fájt neki,
hogy megalázta.

– Hát jól van, apa, – mondta neki, – hát nézd… hát hallgass meg engem
türelemmel. Te tudhatod azt, hogy én nem vagyok az a hidegszívü
gazember, akinek első dühödben mondtál. Tudhatod, hogy én csak nagy
lelki harc után és csak egy végső kényszerhelyzetben szántam rá magamat,
hogy ezt megteszem… hogy ezt megmondom…

Az öreg hálásan és megindultan bólogatott. Karon fogta őt és elindult
vele.

– Sándor, – mondta neki nagyon melegen, – nézd, fiam… hát beszéljünk
róla… Hiszen az lehetetlen. Én tudom, te magad is be fogod látni.

Elámult, könnyes, tág szemmel hirtelen odafordult hozzá:

– Hiszen te szereted Ilonát, – mondta szinte fölujjongó hangon, mintha
ez valami csodálatos és boldog fölfedezés volna. – Én tudom. Te
szereted. Azt a drága, jó, hűséges asszonyt…

– Igen, – mondta Kádár. – Szeretem.

– No, hát akkor!…

– De én egy más asszonyt… egy leányt… Én nem tudok élni… ez csodálatos,
mert én Ilonát szeretem… de én nem tudok élni egy… egy másik nélkül.

– Ki az?

Kádár habozott, azután szinte suttogva mondta:

– Magda.

Az öreg eleresztette a karját és megmeredve bámult rá. Előretolta az
alsó ajkát és elképedt, elámult, mintegy felhördült arccal így nézett
rá.

– Magda? – kérdezte azután.

– Igen.

– És ő… ő is… ő sem tud nélküled?…

– Ő sem.

Az öreg megcsikorgatta a fogát és egy rettenetes káromkodást morzsolt
szét a fogai között. Azután magasra emelte a fejét és elfáradtan ejtette
le mélyen, egészen a mellére. Leejtette a kezét is, elcsüggedve és
elbágyadtan állott.

– Úgy? – mondta dünnyögve és szomorúan. – Úgy? Azt hittem, nem ilyen…
azt hittem, valami könnyebb, valami vidámabb dolog.

Csüggedten állott, de azután fölrázta magát. Újra karonfogta Kádárt.

– Sándor, – mondta neki erőszakolt elevenséggel, – én mégsem hihetem,
hogy ez a dolog olyan rettenetesen komoly. Ha te igazán szereted Ilonát…
ha szereted?…

– Szeretem.

– Akkor ez mégsem lehet olyan rettenetesen komoly dolog. Akkor ez olyan…
ábrándozás… olyan álmodozás… szeszély… afféle művelt csapodárság…

Magához szorította a Kádár karját.

– Te, Sándor, – súgta neki bizalmasan, – én most… ahogy gondolkozom ezen
a dolgon… most rájövök arra, hogyan történt ez, mi ez, hogyan estél te
ebbe bele. Hallgass ide. Igy van a dolog.

Az egyik kezét magyarázóan fölemelte, előrehajolt, erőltetetten
gondolkozott és egész testével igyekezett megmagyarázni azt, amit
gondol, közölni a nehezen születő gondolatait, kiformálni a mondatait,
szuggerálni azt a meggyőződést, amelyet az egész testében érzett.

– Igy van a dolog, Sándor. Ez is a ti művelt babonáitok miatt van. Ti
kitaláltátok azt, hogy a férfi és az asszony… hogy mondjátok?…
egyenlőjoguak. A férj is éppen olyan hűséggel tartozik… Mink a mi
időnkben oda se néztünk annak a hűségnek, ha rákerült a sor. Mink bizony
kimulattuk magunkat… a városban… Idekint se nagyon gondolkoztunk… Az
asszony nem látta kárát. Ti pedig tartjátok ezt az ostoba bolond
hűséget, te tíz évig el se mozdultál a feleséged mellől, harmincnégy
éves vagy és még egyszer sem csaltad meg, ültél mellette, azután… azután
egyszerre jön ki minden. Itt a nagy baj. Mindjárt más feleség. Egyenlő
jogu megint. Mindjárt elválni!…

Egészen közel hajolt hozzá.

– Nem az kell neked, Sándor, – mondta biztatva, szinte legényesen és
jókedvűen. – Vigyázz csak, öcsém! Egy kis vidámság kell neked, egy kis
dinom-dánom. Utazz el. Magadban. Asszony nélkül.

– Ah! – mondta Kádár megsértetten, bosszankodva, undorodva.

– Hát nem, – mondta az öreg sietve, bocsánatot kérően. – Hát nem ezt.
Neked elveid vannak. Ezt a te ízlésed nem engedi. Igazad is van. De
azért utazz el. Menj el magad valahová… azután Magdát is elküldjük…
meglátod, elfelejtitek az egész dolgot… az a fő, hogy ne lássátok
egymást.

Kádár megrázta a fejét. Az öreg egyszerre kivonta a karját az ő
karjából, megállott és a homlokára ütött.

– Sándor, – kiáltotta győzelmesen, – hát ide hallgass. Hiszen én tudok
már mindent. Én értek már mindent. Látom én már azt, hogy jött ez a
dolog.

Kádár csodálkozva nézett rá.

– De igen, barátom, hallgass csak ide, te is igazat fogsz nekem adni.
Hiszen világos, hogy az egésznek a tanya az oka, ez az átkozott puszta.

Kádár értelmetlenül rázta a fejét.

– De igen, – mondta az öreg szinte nevető önbizalommal, – a tanya az oka
mindennek. Nézd, az ilyenfajta emberek, mint ti vagytok, azok már nem
valók erre a tanyai életre. Amíg itt dolgod volt, amíg lélegzeni sem
tudtál a munkától és magad is mondtad, hogy lázas vagy a munkakedvtől,
amíg az egész birtokot újra be nem rendezted, addig jó volt. Addig
minden rendben volt. De amint a dolog elfogyott, amint a földbe nem
lehetett több munkát beleölni, akkor egyszerre nem volt értelme annak,
hogy még itt maradj. Gondolkozz csak: a városba akartál költözni,
üzletet akartál alapítani, vállalatokat. Miért? Hogy újra el légy
foglalva, dolgod legyen reggeltől estig. Tik nem vagytok már pipázó
emberek, ti szivarozó, meg cigarettázó emberek vagytok; nem tudtok ülni,
nézni, nyugalmasan várni, hogy érik-e a búza… Dolgotok nincs, társaság
itt nincs, színházba menni nem lehet, a sok könyv jön, német, francia,
azt olvassátok, az nyugtalanná tesz, örökké olvasni nem lehet, a könyvet
leteszitek… így van az a lány is… Ki itt az egyetlen férfi? – Te. Ki az
egyetlen fiatal nő? – Magda. Készen van a baj.

Kádár meghökkenve, az akarata ellenére meglepetten, gondolkozva nézett
az öregre. Előbb csak meghatónak látta azt az igyekezetét, amellyel őt
meg akarta győzni, most bent, szinte az öntudata mögött gyors,
kételkedő, de aggodalmas töprengés keletkezett. Mi ez? Hogy van ez? Hogy
lehet ilyen kicsi és nyomorúságos okokat keresni? Itt egy időtől és
helytől független szenvedély lobogott.

– Ahá! – mondta az öreg nevetve. – Ugy-e, hogy nyomon vagyok? Okos ember
vagy; és becsületes ember vagy; – magad sem tagadhatod le.

– Oh, dehogy…

– De igen. Hiszen… én nem bánom… csináljuk meg a próbáját. Ha a próba
ellenem bizonyít, itt a szavam, itt a kezem, hogy mindenbe beleegyezem,
egy szót sem szólok többet… Micsoda próba? Elköltöztök Budapestre, te
előbb elmégy utazni, azután Budapesten laktok. Mi Magdát elvisszük
másfelé. Ha egy év mulva… vagy jó! – mondjuk egy félév mulva még mindig
úgy érzitek, hogy egymás nélkül nem tudtok élni, – hát legyen. Jó. A
tanya az oka mindennek, barátom. A tanya. Belemégy a próbába?

Kádár töprengve, kínzottan, idegesen mondta:

– Nem lehet. Hiszen Ilona…

– Mit Ilona? Már tudja?

– Tudja.

Az öregnek eltorzult az arca a keserűségtől és a fájdalomtól.

– Szegény, – mondta remegő hangon, – szegény… Minek mondtad meg neki?
Hogy tudtál olyan gyilkos lenni? Miért nem vártál addig, míg velem
beszélsz? Látod, látod… Ugy-e, most jobb lenne, ha nem szóltál volna
neki? Szegény, szegény, szegény! Milyen nehéz lesz most rábeszélni majd…
Ő büszke, önérzetes, most válni akar majd.

Kádár elkábultan fakadt ki:

– Persze, hogy akar. Hiszen ezt nem is lehet többé halasztgatni.

Az öreg összevont szemöldökkel, nyugtalan tekintettel hajolt előre.

– Mi? Hogyan?… Hogy… nem lehet… azt mondod?

Kádár összeszedte minden erejét. Sápadtan felelte:

– Nem lehet. Nekem Magdát feleségül kell vennem.

Az öreg még jobban előrehajolt, az arca kivörösödött, a két öklét újra
fölemelte, de most gyorsan legyűrte a haragját.

– Te _mégis_ gazember vagy, – mondta halkan, rekedten, megvetően. – Te
_mégis_ gazember vagy.

Elfordult. Hátat fordított neki. Meggörnyedt a dühtől. A két ökölbe
szorított kezével előrehajolt, mintha keresne valamit, amin a dühét
kitöltse. Nem talált semmit, a teste remegett és a két öklét eszeveszett
haraggal rázta a levegőben. Kádár tehetetlenül állott mögötte és
rettenetes, kínzó, megalázott szégyenkezést érzett.


IX.

– Menjünk föl, – szólalt meg azután az öreg komoran, elfordított arccal.

Megindult fölfelé. Nem várt Kádárra. Kádár mögötte ment, úgy érezte,
mögötte kullog megszidottan, megszégyenítetten, bűnös fiú gyanánt. Az
öreg mogorván és szótlanul ment az ebédlő felé, Kádár nyugtalanul és
aggódva követte.

Bementek az ebédlőbe. Az asztalfőn ott ült az öreg asszony, az egyik
oldalon Ilona, a másikon Magda, az asztal végén a két fiú a feszes,
ragyogó és kutató szemü Fein úrral. Kádár megrettent, amikor meglátta
őket. Az öregtől kitelik, hogy beszélni kezd, ordítani kezd, tombolni
kezd, amig a fiúk itt vannak még és Fein úr is itt van.

Az öreg azonban valami köszönésfélét mordult el, amikor belépett, azután
szótlanul leült és étvágytalan evésbe fogott. Hamar abba is hagyta az
egészet, pipára gyújtott és türelmetlenül, idegesen, gyors
szippantásokkal pipázott.

Nagy csönd volt. Az öreg asszony sorra vette a nyugtalan, kérdő
pillantásával mindegyiküket. Látta, hogy történt valami és türelmetlenül
várta, ki kezd beszélni róla. Ilona lehajtotta megtört, finom, barna
fejét és reszkető ujjal dobolt az asztalon. Néha, egy pillantásra
fölnézett Kádár felé, de azután gyorsan újra lesütötte könnytől elvakuló
szemét. Magda mozdulatlan és sötét arccal ült a helyén. Azt látta, hogy
az apja tud már mindent, még csak azt nem tudta és csak arra gondolt egy
nagy belső remegéssel, tudja-e már Ilona…

Fein úr feszes derékkal ült az asztal végén és csillogó, kutató, fekete
kis szeme nyugtalanul siklott ide-oda. Ült feszesen, egészen
kifeszített, vékony derékkal, már tovább is, mint szokott, tovább, mint
kellett volna. Csillogó, kutató, aggodalmas szemmel nézett jobbra-balra,
holott máskor rögtön indulni akart reggeli után és rögtön fölkerekedett,
ha érezte, hogy a jelenléte fölösleges. Az öreg Markó végignézte
egyszer-kétszer, köhintett egypárszor és amikor Fein úr még mindig nem
mozdult, odaszólt neki:

– Talán meg lehetne már kezdeni a tanulást.

Fein úr elvörösödött és fölállott. Nem ugrott föl, mint szokta;
fölállott, nyugtalan, ragyogó kis szeme végigsuhant még egyszer a
társaságon, azután szórakozottan mondta a tanítványainak:

– Hát gyertek.

Idegesen, szórakozottan, sőt szomoruan vonult ki a két fiúval. Amint az
ajtó becsukódott mögöttük, bent mindenki megmozdult. Az öreg asszony
türelmetlenül hajolt előre, Ilona még mélyebbre hajtotta le a fejét,
Magda összerezzent és Kádár kiigazodott a székén, mintegy újra leült rá,
mintha biztosabban akarna elhelyezkedni. Az öreg Markó egy csörrenő
mozdulattal letette a pipáját az asztalra, az öreg asszony felé hajolt,
egy megvető mozdulattal hátraintett Kádár felé, még egyszer hátra
intett, mintha a nevét nem akarná kimondani és csak a mozdulatával
akarná jelezni, hogy róla van szó és rekedten mondta:

– El akar válni…

Ilona belehajolt a két kezébe és minden hangot a kezébe fojtva,
hangtalanul sírni kezdett. Magda még mozdulatlanul ült és várt. Az öreg
asszony elképedten, elszörnyedten emelte föl a fejét.

– Szent Isten! – mondta rémülten.

Senki sem szólt. Csönd volt, az Ilona sírását lehetett inkább sejteni,
mint hallani.

– Szent Isten! – kiáltotta az öreg asszony. – Hát mi ez? Hát mi ez? Hát
mit ültök itt?

Mindenki mozdulatlanul ült. Az öreg asszony kinyújtotta a kezét a férje
felé.

– Hát mondd már, – kiáltotta türelmetlenül. – Hát mi ez? Mit ültök itt
ilyen mozdulatlanul. Hát miért? Miért akar elválni?

Az öreg Markónak eltorzult az arca. A nagy ősz bajusza ide-oda mozgott
az ajka fájdalmas vonaglásától, a szája egészen eltorzult, küzdött a
szavakkal, küzdött a haragjával; végre kicsattant belőle:

– Mert ezt szereti itt, – ordította föl, reccsenő hangon.

Kilódította a kezét Magda felé, mintha rámutatni sem akarna. Az arca
sötétvörös volt a lángoló dühtől.

– Mert ezt szereti itt, – ordította még egyszer. – Ezt a rongyot. Ezt a
szemetet.

Ilona hangosan sírni kezdett, Magda mozdulatlanul, hidegen és fölszegett
fővel nézett az apja felé. Az ajka össze volt szorítva és csak az orra
remegett. Kádár tiltakozva emelte föl a kezét, de nem szólhatott, mert
az öreg asszony keservesen, kétségbeesetten, hangosan jajveszékelni
kezdett.

– Szent Isten… édes jó Istenem, hiszen az nem lehet, az lehetetlen. Ki
hallott még ilyet, ki hallott még valaha ilyet… hiszen ez lehetetlen…
Egy házas ember… az nem lehet… De Magda nem akarja, ugy-e, nem akarod
Magda, neked semmi közöd hozzá, te nem akarod, ugy-e?

Magda nem válaszolt. Az öreg Markó most ránézett, újra elöntötte a düh,
fölállott, mintha feléje akarna menni, azután visszaesett a székébe és
keservesen kacagva mondta:

– Az nem akarja? Hogy az nem akarja? A hercegkisasszony? Nem ismered a
lányodat. A hercegkisasszony!… Utolsóbb az utolsónál!

Az öreg asszony jajveszékelése most már csak értelmetlen, jajgató
zokogás lett; Magda mozdulatlan, sápadt arccal nézte az apját. Kádár
fölállott.

– Én nem engedhetem meg, – mondta remegő hangon, – én nem engedem meg,
hogy Magdával így beszélj.

Az öreg Markó hörögve küzdött a haragjával, a torkát fojtogató
káromkodással. Ő is fölállott és fuldokolva lépett egyet előre. Egy
másodpercre úgy tetszett, mintha meg akarná ütni Kádárt. Ilona fölemelte
a könnyes arcát és sikoltott egyet. Az öreg ránézett és ellágyult az
arca.

– Te nem tilthatsz meg nekem semmit, – mondta Kádárnak lehülten, komoran
és keserüen. – Magda az én lányom.

Ilona sírva hajtotta le a fejét, Magda remegni kezdett.

– És ha te elég lelkiismeretlen, gyáva, hitvány és nyomorult voltál,
hogy tönkre tetted, akkor tűrnöd kell, hogy itt előtted is elmondjam,
hogy mit gondolok róla. Az semmire sem ad jogot nekem… jól van, abba
belenyugszom, hogy az semmire nem ad jogot nekem, hogy az egyik lányomat
el akarod hagyni, tíz évi házasság után, el akarod hagyni a gyerekeivel,
a gyerekeitekkel… jól van, az semmire sem ad nekem jogot.

Kiegyenesedett. Fölemelte a hangját. A hangja megdördült.

– Hanem az, hogy mit tettél… itt az én házamban… alattomosan és csaló
módra… az jogot ad nekem rá, hogy előtted mondjam meg neki is, amit róla
gondolok és hogy előtte és mindnyájunk előtt megmondjam neked, hogy
gazember vagy. Az vagy.

Az utolsó két szót nehezen taszította ki a torkán, fáradságosan
biccentett a fejével, azután még kettőt bólintott és kimerülten leült.
Ilona fölemelte a fejét és szólni akart. De Magda megelőzte.

– Meg kell mondanom, – szólt halkan, úgy, hogy alig lehetett hallani, –
meg kell mondanom, hogy abban, ami történt, én éppen olyan mértékben…

Az öreg Markó újra felhördült.

– Te mersz beszélni? – kiáltotta rekedten.

Előrehajolt.

– Te még mersz beszélni? Neked hallgatnod kell, amíg itt vagy, amíg ki
nem kergetlek…

Az öreg asszony sírva fogta a két kezébe a fejét.

– Hogy nem sülyedsz el a szégyentől, – jajgatta a fejét ingatva. – Egy
tisztességes lány. Egy úrilány!… Hát erre neveltelek én… Hát erre
tanítottunk mi tégedet.

Ilona kínzottan nézett föl az anyjára. Kinyújtotta feléje a kezét.

– Nem, mama, – mondta, – ne ezen a hangon.

Magda azonban ekkor fölállott és hangosan mondta:

– Elég.

Az öreg Markó rá akart rivalni, de Magda megelőzte.

– Azt, amit eddig mondtatok, – szólt hangosan és nyugodtan, – azt
meghallgattam. Tudtam, hogy így jön. El voltam rá készülve. De most elég
volt.

Az öreg Markó fölugrott.

– Ha így folytatjátok, – mondta rendületlenül Magda, – akkor megfordulok
és elmegyek. Ha ti nem tekintitek úgy, hogy bennünket mindnyájunkat
egy szerencsétlenség ért és ha nem akarjátok, hogy ebben a
szerencsétlenségben még több szeretettel és jósággal forduljunk
egymáshoz, mint rendesen, hanem ha a szemetekben tovább is vagyok az a
romlott és gonosz teremtés, akinek első haragotokban mondottatok, ha nem
is akarjátok hallani, hogy én mit mondok, hanem, ha olyan távol voltam
mindig a szivetektől, hogy most csak ítélkezni tudtok fölöttem, akkor
nincs értelme annak, hogy csak egy percig is itt maradjak.

Az öreg asszony szólni akart, de Magda egy mozdulattal elhallgattatta.

– Veletek szemben, – mondta, – nincs is semmi tartozásom. Ha én ti
tőletek még részvétet sem tudok kapni, akkor tinektek semmivel sem
tartozom. Mehetek.

Remegni kezdett a hangja és meghajlott a feje.

– Akinek tartozom, – mondta előrehajolva, szinte megkisebbedve, – akivel
még beszélnem kell, aki előtt egyedül kell igazolnom magamat, az… Ilona…

Feléje ment, azután habozva állott meg. Az Ilona finom, barna feje újra
meghajlott; az arcát nem lehetett látni. Magda nem tudta, nem haragot és
engesztelhetetlenséget jelent-e ez az elfordulás. Habozva állt meg.
Ilona azonban fáradtan fölemelte könnyes, sápadt, megtört arcát; szólni
nem tudott és csak a kezét nyújtotta ki feléje. És Magda ekkor még egyet
lépett előre, a térde megcsuklott, az ereje, a büszkesége, az
ellentállása, a feje makacs fölemelése mind elmult, szenvedően, ijedten,
panaszosan elsírta magát és odabukott térdre a testvére elé. A fejét az
ölébe szorította és zokogott. Ilona sírva ölelte magához. És ekkor
mindnyájan sírtak.


X.

A szobában csönd volt. Ilona simogatta a Magda zokogó szőke fejét és
Magda nem tudta abbahagyni a zokogását. Odatapadt a testvéréhez és mint
kislánykorában néha, egy hosszu és dacos ellentállás után kétségbeesve,
elveszve, a fájdalomtól mámorosan zokogott.

– Magda! – mondta Ilona halkan. – No, Magdám… kicsim… no, kicsim…

Magda odaszorította hozzá a fejét.

– Ugy-e, te tudod, – zokogta neki halkan, panaszosan, kislányosan, –
hogy én nem vagyok rossz…

– Nem, kicsim, nem vagy, te nem vagy rossz, én tudom.

– Ugy-e, te tudod, milyen szerencsétlen, milyen boldogtalan vagyok én.
És hogy én nem akartam véteni ellened… és én csak azt nem akartam, hogy
te haragudj rám…

– Igen, Magda, és én nem is haragszom rád.

– Szerencsétlenség volt… katasztrófa… én nem tehetek róla… én olyan
boldogtalan vagyok.

– Igen, drágám, ne sírj, nézd, állj föl, senki sem haragszik rád, majd
beszélünk róla… Szerencsétlenség történt; most majd beszélünk róla,
szeretettel beszélünk róla, mit kell tennünk.

Az öreg asszony nem sírt már. Élénken mozgatta a fejét, ránézett a
férjére, azután Kádárra, azután a két lányára, látszott rajta, hogy
szólni szeretne, hogy valami sürgős mondanivalója van. De senki sem
figyelt rá. Az öreg Markó könnyes szemmel nézett Ilonára, azután
odahajolt a feleségéhez és halkan, megindultan, dörmögve mondta:

– Még ő vigasztalja. Nézd, még ő vigasztalja.

A Magda zokogása lassankint megszünt. A fejét hangtalanul ott pihentette
még egy ideig a nénje ölében, de azután letörölgette a könnyeit,
megcsókolta az Ilona kezét és fölállott. Zavaros, révedező, aggodalmas
tekintettel nézett előbb körül a szobában, azután lesütött szemmel
leült.

Ilona az anyja felé fordult, azután ránézett az apjára és reszkető
hangon mondta:

– Most csöndesen és szeretettel kell beszélnünk arról, mi legyen. Igy
kell beszélnünk. Ugy-e, így?

Az öreg Markó mogorván bólintott.

– Magda is szenved, – mondta Ilona halkan, – őt is kímélnünk kell. Nem
szabad rá haragudnotok.

Az öreg asszony újra sírni kezdett.

– Szegény Magda, – mondta zokogva. – Szegény, szerencsétlen lányom.

Az öreg Markó fölugrott, idegesen járkált a szobában, azután egy
nyilvánvalóan erős, nagy lelkiharc után, odalépett Magdához és rátette a
vállára a kezét. Azután megveregette a vállát, kétszer-háromszor
ügyetlenül, nehéz kézzel biztatóan ráveregetett. Ez volt az egész. Magda
eltorzult ajakkal nézett föl hozzá és könnybeboruló szemmel nyúlt a keze
után. Az öreg azonban döngő lépésekkel elment mellőle.

Kádár szorongva és szégyenkezve nézte őket. Most egészen elhagyottnak
érezte magát közöttük. Mind egy csoportban voltak most és ő külön volt.
Ő most az idegen, ő az, aki a bajt hozta, a szerencsétlenséget okozta.

Ilona ránézett és meglátta az arcán a szégyenkezést.

– Sándor, – mondta bágyadtan és egy fáradt mosolygással, – gyere te is
ide.

Kádár zavarodottan ment oda hozzá. Az asszony feléje nyújtotta a fehér,
vékony kis kezét és megszorította vele az övét.

– Ülj ide, Sándor, – mondta. Most nyugodtan és… szeretettel meg fogjuk
beszélni… mit kell tenni…

Az öreg asszony ekkor türelmetlenül, idegesen, mohón, éles hangon
megszólalt:

– Mit kell tenni? Magdát férjhez kell adni…

Mindnyájan csodálkozva néztek rá.

– Férjhez kell adni, – mondta az öreg asszony újra. – A baj megtörtént.
Most az a fontos, hogy a jó hírét megmentsük.

Senki sem szólt. Végre Ilona kérdezte csodálkozva:

– Hogy érted ezt, mama? Mire gondolsz?

– Mire gondolok. Arra gondolok, hogy van nekünk elég vagyonunk arra,
hogy Magdát így is elvegye valaki.

– Valaki! – kiáltotta az öreg Markó türelmetlenül. – Valaki? Nem lehet
itt válogatni. És mi köze ehhez a vagyonnak?

– Mi köze hozzá? – kérdezte az öreg asszony élesen. – Hát azt hiszed,
hogy ha szegény lány volna, akkor is elvennék így?

– De mama! – mondta Ilona.

– Csak ne beszéljetek nekem, – szólt méltatlankodva az öreg asszony. –
Tudom én, mit beszélek. Itt van… itt van kéznél… ez a tanító… apa
beszéljen vele… az boldog lesz, ha Magdát elveheti… Igy is!

– Oh! – mondta Magda meglepetve és undorodva.

Fölkapta a fejét és kínzottan, halkan, röviden, keserüen elnevette
magát.

– Szamárság! – kiáltotta az öreg Markó.

Ilona álmélkodva nézett az anyjára. Várta, hogy más világosítsa föl, de
mindenki hallgatott, az öreg asszony ismét beszélni akart, erre
fáradtan, szomorúan és szinte szégyenkezve ő kezdett beszélni:

– De mama, te egészen félreérted a dolgot. Hiszen… hiszen… Sándor…
szereti Magdát… és… és Magda… is szereti Sándort…

Nagy fáradsággal, kegyetlen erőfeszítéssel kimondta az egészet, azután
fuldokolni kezdett az elfojtott zokogástól.

– Nem! – mondta az öreg asszony méltatlankodva. – Az nem lehet. Olyan
aljasok nem lehetnek. A baj megtörtént… de olyan aljasok nem lehetnek.

Ilona kétségbeesve harcolt a zokogásával.

– De mama, – mondta töredezetten, – értsd meg, hogy ez az egyetlen
mentségük. Ez az egyetlen igazolásuk. Egy… ellenállhatatlan… nagy… nagy
szerelem…

– De az nem igaz, – kiáltott fel sértődötten az öreg asszony. – Nekem ne
mondd ezt. Én is tudom, amit tudok. Én is voltam fiatal. Fiatalság:
bolondság. Bolondságot lehet elkövetni, de aljasságot nem. A bolondság
megtörténik, de jön utána a kijózanodás és a megbánás.

Odafordult Magdához.

– Magda, – mondta szinte bizalmasan, – mondd meg nekem őszintén, ugy-e,
hogy igazam van. Te kijózanodtál már. Csak azt akarod, hogy semmi baj ne
legyen, minden rendbe jőjjön. Tudom én azt.

Magda nem válaszolt. Az öreg asszony odafordult Kádárhoz.

– Sándor, – mondta neki egy egyetértő fejbiccentéssel, – te férfi vagy,
te könnyebben bevallhatod, Magda szép lány… fiatalok vagytok… de igaz-e,
hogy most már csak azt akarod, hogy minden rendbe jőjjön. A feleséged
megbocsát… te maradsz vele… minden rendbe jön. Szerelem?! Szerelemről
már szó sincs.

Kádár kétségbeesetten, elképedten, megbűvölve nézett az öreg asszonyra.
Fölháborítónak, alantasnak és szennyesnek érezte a szavait, de
ugyanakkor valami fájdalmas leleplezettséget is érzett. Nem tudott
válaszolni.

– No hát! – mondta az öreg asszony.

– Mama, – jajdult föl Ilona, – ne mondd ezt… Nincs igazad. Hiszen az
rettenetes volna… De nem is igaz. Ők csak nem mernek szólni.

Odafordult Kádárhoz.

– Sándor, – mondta neki remegve, – ne félj… mondd meg nyiltan… én úgyis
tudok már mindent… én mindenre el vagyok készülve… én mindenbe
beleegyezem… Mit akarsz te? – az legyen, amit te akarsz.

Kádár előrehajolt, egészen oda az asszonyhoz, belenézett megtört, szürke
szemébe, és a szégyenkezését és a zavarodottságát most söpörte el
először egy hatalmasan és ellenállhatatlanul megáradó érzés.

– Ilona, – mondta hebegve, – én azt akarom… én azt szeretném, ha téged
is megtarthatnálak.

Átvillant az agyán az a gondolat, hogy a háta mögött, tőle egy lépésre
ott van Magda. Hallja azt, amit mond. Hallja és mit gondol vajjon… De
most ezzel sem törődött.

– Én azt szeretném, – mondta a hálától és szeretettől az egész testében
áttüzesedve, – ha megtarthatnálak. Te olyan jó vagy, te olyan jó vagy…
Te szeretsz engem és te megbocsátottál nekem. És szereted Magdát is.
Hiszen erről is beszéltünk már…

Elhallgatott. Az öreg Markó nyersen kérdezte:

– Mi az? Mi legyen hát? Mit akarsz hát?

Kádár zavarodottan, tanácstalanul nézett körül, azután az asszonyhoz
fordult újra, mintha csak őnála remélne támogatást és segítséget és
akadozva, félve mondta:

– Vajjon olyan… lehetetlen volna… hogy mindkettőtöket… megtartsalak…

Az öreg asszony ajkán egy sziszegő hang tört ki, az öreg Markó pedig
rácsapott az asztalra és dühödten dobbantott egyet a lábával. Kádár
aggódva nézett feléjük. Az öreg Markó fölemelt ököllel közeledett
feléje.

Ilona kinyújtotta a két karját, körülfogta őt, mintha meg akarná
védelmezni, elfehéredő ajakkal súgta neki:

– Én mindenbe beleegyezem… amit te akarsz…

Azután hátradőlt a székében. A szeme becsukódott, a teste vonaglani
kezdett, rászorította a kezét a szivére és halk és fájdalmas hörgés tört
ki a torkán.

– A szíve! – mondta elrémülve az öreg Markó.

Kádár fölugrott, hozzáhajolt és átölelte, hogy le ne essék. Az öreg
asszony fölállott és rémülten hajlongott föléje, azután az asztal fölé,
mintha keresne valamit.

– Orvost, – mondta azután a férjének, – hivass orvost.

Az öreg Markó rángatódzó ajakkal, dörmögve mondta:

– Fenét orvost. Mire az ideér… Nem orvos kell neki.

Magda fölállott, nézte a testvérét, azután elfordult és nekitámaszkodott
a falnak, hogy meg tudjon állni. Az arca elfehéredett és a szemét
behúnyta.

Ilona lassan magához tért. Kinyitotta a szemét és ránézett Kádárra, aki
még mindig átölelve tartotta. Ránézett; előbb idegenül, azután
átmelegedő szemmel nézte, a hideg és megtört tekintete könnytől lett
fátyolossá, mosolyogni próbált és suttogva, szinte mentegetőzve mondta:

– Nem… Semmi… Már vége van.

Kádár el akarta venni a karját mögülle, ekkor azonban megingott a
széken.

– Kicsit gyönge vagyok, – mondta halkan. – Adjatok egy pohár vizet.

Ivott egy kicsit, azután mosolyogva mondta:

– Azt hiszem, nem tudok itt ülni most. És nem tudok beszélgetni. Talán
lefeküdném…

Sietve tette hozzá:

– Nem, nem érzem rosszul magamat. Csak a diványra akarok egy kicsit
ledőlni…

Kádár támogatta. Fölállott. Ingadozó lépésekkel elindult és útközben
megállott Magda előtt, aki fehéren és félig lehunyt szemmel támaszkodott
neki a falnak.

– Kicsi, – mondta gyöngéden. – Kicsi…

Magda odalépett hozzá. Magasabb volt nála, izmosabb, erősebb és most már
nyugodtabb is. Most ő ölelte át Ilonát, gyöngéden, vigyázva, felnőtt,
erősebb, nagyobb testvér módjára, átölelte, gyöngéden magához szorította
és szótlanul megcsókolta. Azután félreállott az útjából…

Az asszony kiment. Kádár fölkísérte, szinte fölvitte a szobájába,
lefektette és leült melléje. Az asszony fogta a kezét és hallgatott.
Kádár mozdulatlanul és szótlanul ült. Hosszu, nagy csöndesség volt.

– Sándor, – mondta ezután halkan az asszony, – én elalszom.

– Aludj, drágám.

Elaludt. Kádár lábujjhegyen kiment a szobából és lement az ebédlőbe.
Csak a két öreg volt ott. Amikor belépett, az öreg Markó beszélt.

– Mondtam, hogy hallgass, – szólt rá mérgesen a feleségére. – Értsd meg,
hogy most nem lehet beszélni. Nem lehet okoskodni. Hallgatni kell. Várni
kell.

Kádár megállott. Az öreg összevont szemöldökkel, de ellenségesség
nélkül, inkább valami dacos bánattal nézett rá:

– Mit csinál Ilona? – kérdezte tőle.

– Elaludt, – felelte Kádár. – Fáradt. Éjjel keveset aludt.

Az öreg bólintott és hallgatott. Kádár habozva nézett rá, azután
megkérdezte:

– Hol van Magda?

– Felment a szobájába.

– Felmegyek hozzá.

– Jó.

Az öreg asszony panaszosan megszólalt:

– Hát neki szabad Magdával beszélnie? Nekem nem és neki igen.

– Neki igen, – felelte az öreg gorombán, – mert ő nem kínozza úgy, mint
te. Nem engedem kínozni.

Kádár hálásan bámult az öregre. Szeretetet érzett iránta, szerette volna
megcsókolni a kezét a gyöngédsége miatt és a tapintatossága miatt,
amelyet ma fedezett föl benne.

– Eredj, – mondta neki az öreg. Kádár megfordult és kiment. Felment
Magdához. Be akart nyitni hozzá, de a szoba ajtaja zárva volt.
Kopogtatott.

– Ki az? – kérdezte Magda.

– Én vagyok. Eressz be.

A kulcs megcsörrent a zárban. Kádár belépett. Magda nyugodt, tiszta,
szinte megvilágosodott szemmel nézett rá és szinte csodálkozva kérdezte:

– Mit akarsz?

– Mit akarok! – felelte Kádár megütődötten. – Veled akarok lenni,
beszélgetni akarok veled.

– Ah!

Szótlanul, nagy, tiszta szemmel nézett rá és Kádár szinte zavarba jött.
Nem értette ezt a nyugalmat, ezt a világos pillantást, ezt az egész
tiszta elhatározottságot.

– Azt akarom neked megmondani, – szólt zavarodottan, – hogy én veled
vagyok, melletted állok, nem hagylak el.

Magda bólintott. De ez a nyugodt fejbólintás nem volt válasz arra, amit
hallott, ez független volt minden külső szótól, ez olyan valamire volt a
felelet, olyan valaminek volt megerősítése, ami belül hangzott el, a
lelkében.

– Magda, – mondta Kádár felindultan, – te nem szeretsz már engem… te nem
akarod már, hogy mi együtt éljünk…

Magda nem felelt.

Az anyádnak igaza van, – mondta Kádár méltatlankodva, – te már csak
megbánást érzel.

Magda vizsgálódó és hideg szemmel hajolt feléje.

– És te mit érzel? – kérdezte halkan.

Kádár nem tudott válaszolni.

– És te mit érzel? – kérdezte Magda újra.

Kádár kinyujtotta a karját feléje, de Magda elhárította az ölelést.

– Nem, – mondta kissé hevesebben. – Nem így… Igy ölelés nélkül a
szemembe nézve, mondd meg, mit érzel.

Kádár felelni akart, de Magda sietve mondta még:

– Gondold azonban, hogy Ilona is itt van. Ilona is jelen van.

Kádár lesütötte a szemét. Magda legyintett a kezével.

– Ah, – mondta szomoru mosolygással, – úgy-e? Ez a gondolat megbénít.

Bólintott.

– Engem is, – mondta halkan.

Kádár összeszedte magát. Megfogta a Magda kezét és megcsókolta.

– Magda, – mondta könyörögve, – nem szabad nagyon okosnak lenned. És nem
szabad most te neked kérlelhetetlennek lenned. Nézd, Ilona beleegyezik
mindenbe…

A Magda arca elborult. Az ajka fájdalmas lett, a szeme elhomályosodott.
Küzdött a válasszal.

– Magda, – mondta Kádár könyörögve, – ha Ilona beleegyezik…

Magda előrehajolt, behúnyta a szemét, az ajka vonaglott. Fájdalmasan és
kínlódva mondta:

– De én – _én_ nem tudok osztozkodni.

– Magda!

Magda kinyitotta a szemét és megrázta a fejét.

– Nem, nem, – mondta hevesen, egy széles és elutasító mozdulattal, – az
lehetetlen, értsd meg, hogy az lehetetlen. Az lehetetlen.

– Hát jó, Magda, – mondta Kádár felindultan. – Hát nem. De én téged nem
hagylak el. Az élet legfőbb parancsa én rám nézve most ez. Én veled
maradok. Az lesz, amit te akarsz.

Magda fölemelte a fejét és bágyadtan, magasról felsőbbségesen mosolygott
le Kádárra. A mosolygása alig volt látható, az arca újra tiszta volt és
derült.

– Valami más módot keresünk akkor, – mondta Kádár.

– Igen, – felelte Magda. – Valami más módot keresünk. Egyszerüsíteni
kell ezt a dolgot.

– Igen. Hát hogyan Magda?

– Ah Istenem… majd meglátjuk… Én megpróbálom majd.

Kádár nem tudott szólni. Magda sem szólt. Hallgatva, tiszta szemmel
nézett el a messzeségbe.

Az ajtó kinyílott. Az öreg Markó jött be; mögötte, az ajtóban megállott
az öreg asszony.

– No, – mondta az öreg Markó, – hát mi van? Nem birok az anyáddal,
mindenáron veled akar lenni.

A hangja érdes volt, a pillantása azonban lágy. Magda nem tudott
felelni. Az öreg megsímogatta az arcát.

– Hát mi van? – kérdezte még egyszer.

– Semmi sincs apám, – felelte Magda átmelegedő, mosolygó arccal,
gyöngéden, engedelmesen, szinte hízelegve. – Semmi sincs. Nem tudunk
semmi elhatározásra jutni. Várjunk egy kicsit. Majd meglátjuk.

Az öreg asszony bejött, megölelte Magdát és csendes sírással szorította
magához. Magda lehajtott fejjel mondta:

– Ti jók vagytok hozzám. Én is szeretnék… nagyon hálás… nagyon jó
lányotok lenni… Megpróbálom… Meglátjátok…

– Hát majd meglátjuk, – mondta hangosan az öreg Markó. – Majd meglátjuk.
Most gyere le. Ne ülj itt magadban.

– Igen apám, – felelte Magda engedelmesen. Lementek. Útközben Magda
megkérdezte:

– Hogy van Ilona?

– Alszik, – felelte Kádár.

Magda bólintott.

– Csak neki… semmi baja ne legyen, – mondta halkan és reszkető hangon.

– No no, – mondta az öreg Markó.

Lementek. De Magda nemsokára elvált tőlük. Végigsétált a kerten, sokáig
állt egy helyen, nézte a hervadt rózsákat, az egész elszáradtságot, a
kert nagy, augusztusi elperzseltségét, azután visszajött és megkérdezte,
fölkelt-e már Ilona.

– Igen, – felelték neki.

– Jól van?

Magda bólintott és felment a házba. Az anyja vele akart menni, de ő nem
engedte. Lassan, nyugodtan felment a lépcsőn és bement a Kádár
szobájába. Amint a szobába belépett, szédülés fogta el. Nekitámaszkodott
a könyvszekrénynek és ájuló szemmel nézett a fegyverekre, amelyek vele
szemben a falon függtek. A szédülése csak egy félpercig tartott. Az után
visszatért a nyugalma, visszatért az a tökéletes világosságu, teljes,
nagy bizonyosságu meggyőződése, hogy a megoldásnak egyetlenegy módja
van.

Fáj ez majd nekik? Óh, egy ideig fáj; azután megfeledkeznek róla és
boldogok lehetnek. Mindennek ő az oka… Nincs más mód.

Odalépett az iróasztalhoz. Fölemelte a revolvert, amely rajta feküdt,
nyugodtan megnézte, rendben van-e, azután a szívére illesztette. Egy
utolsó borzongás futott ekkor még át rajta. Nem, nem itt, nem a szíve
fölé…

A homlokához emelte a revolvert, nehéz, szőke haját elsimította a
halántékáról. Egy dördülés…


XI.

Lent torkon akadt a félig kimondott szó és egy másodpercre, egy
szempillantásra sápadtan néztek össze a beszélgetők. Azután az öreg
asszony ugrott fel. Ő mozdult meg elsőnek és sikoltva szaladt fölfelé.

– Magda… Magda, – sikoltotta, – én tudtam, én tudtam… nem akartam
egyedül hagyni…

Kádár utólérte, elrohant mellette és benyitott a szobába. A szoba tele
volt puskaporfüsttel, a földön ott feküdt Magda mozdulatlanul. A
homlokából szivárgott a vér.

Kádár megállt, megtántorodott, nekidőlt a falnak, a két kezébe fogta a
fejét és megdermedve bámult a mozdulatlan testre, a szép, fehér, szőke
fejre, amelynek a halántékából lassan hullottak le a vércseppek.
Berohant az öreg Markó és hörögve állott meg. Az öreg asszony
jajveszékelve borult rá a halott lányára. Bejött Ilona és az egész
testében zokogva térdelt le halott testvére mellé. A szoba megtelt
jajveszékeléssel. A folyosón suttogó cselédek tolakodtak.

És a sorukat áttörve, kíméletlenül széttaszigálva őket, egy halvány,
vézna, lihegő ember rontott be a szobába. Megállt a küszöbön, fölemelte
a két karját és felüvöltött. Elbődült és a bődült ordítása olyan velőt
megrázóan fájdalmas volt, hogy elámuló szemmel a síró anya is
visszafordult halott leánya mellől.

Fein úr volt. Fein Márton házitanító. Fein Márton elbődült, azután
részeg szemmel körülnézett, meglátta az összegörnyedt Kádárt, egy
ugrással ott volt előtte, fölemelte a két sovány, vézna karját és az
öklével – mind a kettővel, – belevágott az arcába.

Belevágott. Kádár érezte a fájdalmat, de a dühe nem lobbant föl a
nyomában. Csak fizikai fájdalmat érzett. És meglepetést. Két fejjel volt
magasabb ennél a nyomorék embernél, az ő ökölcsapása leütötte volna ezt,
erős volt, verekedő, délceg, nagy, szép, ez pedig egy nyomorék; de nem
tudott benne föltámadni a düh. Arcul ütötték, az arcába vágtak, a
cselédei látták. Érezte a fizikai fájdalmat. És meg volt lepetve.

Fein úr, Fein Márton leeresztette a két karját, nem ütött többé,
összegörnyedt, összeomlott, megsemmisült és az elbődülése ordító
zokogásra vált:

– Ezt ön tette, – üvöltötte zokogva, – ezt ön tette… Kádár úr, miért
tette ezt?

Kádár még mindig bámulva nézett rá. Az öreg Markó azonban odalépett,
nyakon fogta és haragosan kilódította a szobából. Fein úr zokogva esett
a cselédek közé.

– Vigyétek el, – mondta az öreg Markó. – És takarodjatok.

Becsukta az ajtót. A szobában újra csend volt, csak az asszonyok
zokogása hallatszott. Kádár a szemére tapasztotta a kezét és jól esett
neki az a fájdalom, amely az arcában sajgott.


XII.

– Sándor, – mondta az öreg Markó, – menj aludni.

– Nem!

Csendes éjjel volt. A szoba ablakai nyitva voltak, kint halkan lélegzett
a meleg augusztusi éjszaka, bent a szobában mozdulatlanul feküdt a
halott.

Kádár ült előtte és nézte. A szeme le volt húnyva, az arca nyugodt,
komoly és mozdulatlan, a hamvasszőke haja friss és üde. Nem él?

Kádár előrehajolt, egészen közel hozzá. Nem él?… Miért? Miért kellett
ennek az életnek elmúlnia. Milyen szép, fiatal halott. Miért kellett
ennek a gazdag, gyönyörű és nemes életnek elmúlnia?

Nem tudott megválni tőle. Nem tudott megválni tőle, amíg feleletet nem
kap arra a halk kérdésre, amely makacsul és állandóan bent kalapált a
szívében. Miért? Ki a bűnös? Hogyan történt ez? Kutatva és
kérlelhetetlen igazságkereséssel mélyedt le a saját szívébe. Az
igazolást, a fölmentést, a megkönnyebbítő szenvedést kereste benne. Éles
körmökkel kutatott benne, szétmarcangolta fenékig és ebben a félelmes
órában, itt a halott mellett, be kellett vallania magának, hogy csak
bánatot talál a szívében, csak keserű siratást, csak bánatos sírást egy
elveszett, elveszejtett nemes és szép életért, de nem találja benne a
fölmentő szenvedélyt, a fájdalomtól tomboló szerelmet, amely még most is
igazolna mindent. Azt az ordítást nem találja, azt a fölüvöltést, a Fein
úrét, Fein Márton házitanítóét, a szerelmesét, aki ebben az egy
halottban mindent elveszített.

Szép, fiatal halott… De ő rá nézve nem az élet, nem az egész világ, nem
minden. Kérlelhetetlen volt magával szemben. Ha a halott rá nézve nem
minden, nem az élet, hol van akkor a mentség? Mi igazolja akkor azt, ami
történt? Milyen elvakulás, micsoda gyilkos és becstelen mámor, micsoda
részeg gazság volt ez akkor? Előre hajolt és a halott arcába nézett,
mintha tőle várna feleletet. A halott mozdulatlan és néma volt…

– Feküdj le, Sándor.

– Nem.

Megrezzent, megrázkódott az öreg ember hangjától és amikor tompán és
elutasítóan felelt neki, akkor úgy érezte, hogy egy megismerés dereng
föl a lelkében. Mit mondott ez az öreg ember, ez a hangos szavu,
nehézjárásu, káromkodó, drága, jó és bölcs öreg ember? A tanya, ez az
átkozott puszta… Az lett volna az oka? Egy szenvedélynek, amely olyan
nagynak látszott, hogy föllobogott a csillagokig és amely olyan szentnek
látszott, mint egy oltár tüze, amelyet az örök nap tiszteletére
gyujtottak meg, egy ilyen lánggal lobogó szenvedélynek, egy ilyen szent
zivatarnak olyan nyomorúságos és hitvány oka lett volna?

Nem tudott a lelkétől más feleletet kapni. Kételkedett; újra meg újra
megkérdezte a lelkét; bekopogtatott minden elzárt zúgába, de más válasz
nem jött sehonnan. Ez az átkozott puszta… Két fiatal ember… két fiatal
lélek… egy forró zivatar összesodorta őket és a gyengébb törött
szárnnyal hullott le az izzó forgószélből.

A gyöngébb. Miért volt ő a gyöngébb? Mert nő volt. Nincs más válasz. Nő
volt. Csodálatos tisztasággal emlékezett vissza egy szavára, olyan
elevenen, mintha a fülében csengene: az a lány, aki letér a szerelem
megszokott útjáról… az életével játszik… Az életével játszott. És most
eszébe jutott az is, hogy egyszer, egy már aggodalmas órában,
megkérdezte tőle, hogy megérte-e a szerelmük forró zivatara azt az árat,
amelyet érte majd fizetni kell. És a lány akkor a messzeségbe… talán már
a halálba néző szemmel felelte ezt:

– Megérte.

A halálba nézett. A halál árnyékolta be. És egy pár hétre szabadult ki
boldogan, kacagva és csóktól nedves ajakkal ez alól a hűvös árnyék alól.
Megérte-e vajjon neki?

Előrehajolt a halott felé. A halott nem adott feleletet. De ő most már
szembe mert nézni azzal az utolsó kérdéssel is, amely mérgesen és
fullánkosan leselkedett a lelke legmélyén. Ezzel: nem kell-e ő neki a
maga életével fizetnie ezért a nemes és szép életért, lehet-e és
szabad-e neki az ő lelke előtt még tovább jogot tartania az életre, nem
kell-e utána mennie a halottnak oda, ahová az élet nagy számadása elől
elmenekült.

Kint hajnalodott, madarak szólaltak meg, a reggel bederengett a szobába
és most tudott már erre a kérdésre is bátran és rendületlenül
válaszolni.

– Nem, – mondta magában, a lelkében, hangosan és ingadozás nélkül.

Kint ébred az élet, az élőket híjja az élet, az életnek semmiféle
kérdésére nem lehet halállal felelni.

– Sándor, feküdj le.

– Igen. Most már igen.

Fölállott. Támolygott. Két éjszakának és egy kegyetlen napnak a teljes,
összezúzott kimerültségét érezte a tagjaiban. Eddig a lelkének egy vad
és vak mámora fütötte a testét. Most érezte, hogy meg van tépve, meg van
tiporva, nincs gondolata többé és alig tud mozdulni többé. Aludni kell.
Élni kell.

Visszanézett a halottra, kiment, lezuhant az ágyára és hosszan, süketen,
álomtalanul aludt. Kipihenten ébredt föl és ekkor elég erős volt arra,
hogy minden fájdalmat sajogva érezzen. Sírt a sírókkal és támogatta az
ingadozókat.

A temetés után együtt voltak: az öregek, Ilona és ő. Hallgattak; egyik
sem akarta kimondani azokat a szavakat, amelyeket ki kell mondani,
amelyek a halott végleges eltemetését és az új élet kezdetét jelentik.
Kádár ki is akarta mondani, meg is akarta előzni ezeket a szavakat.

– Ilona, – mondta halkan, – én nekem meg kell kérdeznem tőled, de meg
kell kérdeznem magamtól is, van-e még jogom rá, hogy veled együtt éljek?

Az asszony lehajtotta finom, barna fejét és könnybelábadó szemmel
mondta:

– Egy van, ami neked jogot adhat rá, a szereteted. Ha a szereteted
megvan… ha engem szeretsz…

– Én szeretlek, Ilona. Ebben az órában és nyugodtan, biztosan,
megerősödött hittel mondom el, hogy szeretlek. De jogot ad ez rá vajjon?
Elég ez? Szabad így?

Az öreg Markó szólalt meg.

– Szabad, – mondta reszketve, de hangosan. – Ne töprengj most már. Ne
töprengj. Ne gondolkozz. Innen menj el, innen menjetek el… De nem
gondolkozni! Nem töprengeni! Élni! És dolgozni, sokat dolgozni, bátran
és jókedvűen dolgozni… Ami volt… azt mi majd siratjuk. Ti menjetek és
éljetek és ne gondoljatok visszafelé. Nem kell sokat töprengeni. Élni
kell…

Fölállott.

– Az egyik kocsi be van fogva, – mondta elszántan. – Ti elmentek. Ide
nem jöttök vissza többet. A két fiút, majd ha már akarjátok, elviszem
hozzátok. Menjetek.

Mentek. A kocsi elrobogott velük és magas, szürke porfelleget vert az
országúton. Kádár visszafordult a ház felé és még egy pillantással
búcsút vett tőle. Azután újra előre nézett. A távolban hallotta már az
élet zaját, szomjasan hajolt előre, feléje, de még valami bizonytalan
nyugtalanságot érzett. Van-e rá joga? Van-e joga az életre? Ránézett az
asszonyra és az asszony halkan válaszolt a ki sem mondott kérdésre.

– Sándor… a te szereteted még nem volna elég. De az én szeretetem
megadja neked a jogot rá.

_Vége_



Asszony az éjszakában.

Házasságtörési drámákról volt szó és Pál, az előkelő, kedves filozófus,
az elegáns bölcs így szólt hozzám:

– Gyűlölöm a férfiönzés bestiáit, akik tele szájjal ordítják: öld meg az
asszonyt. A hősöknek, a gyilkolás szájas apostolainak soha nem jutott
eszükbe azt hirdetni, hogy pusztuljon a házasságtörő férfi is. Pedig
nincs különbség a között, férfi vagy nő követi-e el a házasságtörést.

– Vajjon nincs? – szóltam közbe.

– Nincs, – válaszolt Pál határozottan. – A házasságtörésben nem a
brutális fizikai tény a gyalázatos, hanem az, hogy kijátszása, tudatos,
szándékos megcsalása annak, akihez legközelebb állunk.

Pál ezután elbeszélte nekem a következő történetet:

Zólyomy Gábor akkor negyvenöt éves volt. Dávid, az öccse teljes húszszal
fiatalabb: huszonöt. Utolsó sarjai voltak annak a gyönyörű fának, amely
Örs vezér törzséből sarjadzott ki.

Zólyomy Gábornak, a nemes tudósnak a nevét ismered. Dávid akkor még
semmi sem volt, csak éppen bebolyongta már e világot. Három évig volt
távol. Akkor ment el, mikor a bátyja feleségül vette a csodaszép, szőke
Tass Blankát és az esküvő óta nem látta őket. Csikorgó tél volt, amikor
hazajött és nagy meglepetéssel hallotta, hogy a házaspár – a szezon
teljességében – falun, az ősi Zólyomy-kastélyban lakik.

Ez a Zólyomy-kastély emeletes, hatalmas épület volt, amelyet arra
szántak pár száz esztendővel ezelőtt, hogy egy-egy ostromot is elbírjon.
Korábban fal volt körülötte, de ezt lebontották és a magas terraszon
fekvő kastély szabadon állott a Mátra tövében, félórányira egy kis
falutól. Az emeleten csupa vendégszoba volt, a földszint közepén óriási
ebédlőterem, könyvtárszoba és más efféle; a bal szárnyon volt a Gábor
lakása, a jobb szárnyon két szoba kis előszobával: a Dávid gyermekkori,
diákkori lakása.

Ide, a kastélyba érkezett haza Zólyomy Dávid. Nagy örömmel fogadták. A
bátyja, a szelid, kedves, tudós Gábor szinte könnyezett örömében, hogy
megölelhette tüzes, vakmerő öccsét a hosszú, veszedelmes távollét után.
A szép Blanka asszony is kedves örömmel nyujtotta neki rokoni csókra az
ajkát.

Egy harmadik ember is üdvözölte Zólyomy Dávidot hazaérkezésekor: egy
csillogóruhás, fiatal huszárhadnagy.

– Nem ismered meg a gyereket? – kérdezte Zólyomy Gábor.

Dávid megismerte a gyereket. Valami távoli rokonuk volt a fiatal huszár,
elkényeztetett, tejfeles száju bárófiu, aki olyan volt mindig az óriási
Zólyomyak között, mint egy selymesarcu leány.

– Tele van a környék farkasokkal, – mondta még Zólyomy Gábor. –
Farkasvadászatra jött le a gyerek, de nem igen jár a bestiák után. Pedig
éjszakánként idehallatszik a vonításuk és tegnapelőtt az akolból
ragadtak el egy ürüt.

– Majd Dáviddal együtt, – válaszolt a huszár.

Zólyomy Dávid bosszúsan vonta össze a szemöldökét. Gyűlölte a
cifraruhás, fecsegő, léha fiút és nem is válaszolt a szavaira. Elfordult
és azt kérdezte:

– Bevitethetem a holmimat a szobáimba?

– Bocsáss meg, fiam, – válaszolt a bátyja, – a szobáid el vannak
foglalva. Nem tudtuk, mikor jössz haza és átadtuk a mi kedves
vendégünknek. Mikor ő megérkezett, akkor vette észre Blanka, hogy az
emeleti szobákat nem lehet fűteni.

Dávidban majd hogy lobot nem vetett tüzes természete. Az ő szobáit,
amelyhez ifjúságának minden kedves emléke fűződik, odaadni ennek a
gyereknek! A szeme veszedelmesen villogott. Erőt vett ugyan magán, de a
jókedve oda volt.

Fölvitette a holmiját egy emeleti szobába és szótlanul hallgatta bátyja
beszédét.

– Azért jöttünk ide tél közepén, mert nekem nyugalom kellett. Nagyon
sokat dolgoztam az elmult esztendőben. Bizony szegény Blankát is nagyon
elhanyagoltam.

Dávid az asszonyra nézett és az mélyen elpirult. Gábor folytatta:

– Képzeld, mivé lett az én vasegészségem. Holmi bróm-port vagyok
kénytelen szedni, hogy aludni tudjak…

Az asszony pirulása Dávid tekintete alatt még sötétebbé, zavartabbá
vált, de Dávid nem sokat foglalkozott vele. Csakhamar azt mondta, hogy
fáradt és lefekszik, mert sehogy sem tudta magát jól érezni a
társaságban.

Fölment a szobájába és lefeküdt, de nem tudott aludni a szokatlan
helyen. Órák hosszat hánykolódott álmatlanul. Végre fölugrott, hogy
valami könyvet szerezzen. De nem talált. Azt gondolta hát, hogy lemegy a
földszinti könyvtárba és onnan hoz valami olvasnivalót. Felöltözött,
gyertyát vett a kezébe és lement a földszintre. Az üveges folyosót
nappali világossággal árasztotta el a hold. A hóval borított kert és túl
rajta a mező fehér fényben tündöklött.

Két könyvet vett magához a könyvtárban Zólyomy Dávid és kifelé indult.
Mikor az ajtóban állott, kulcscsörrenést hallott a folyosó baloldali
végéről, ahol a bátyja lakása volt.

– Ki jár itt éjszaka, – gondolta magában és egy pillanat alatt elfujta a
gyertyát. Behúzódott az ajtónyílásba és figyelt: mi történik a bátyja
lakásában.

… Az ajtó kinyilott és egy hosszú bundába burkolt alak lépett ki rajta
nesztelenül, lábujjhegyen. Amint a hold az arcába világított, Dávid
rögtön megismerte: a sógornője, Blanka asszony az.

A szőke asszony végigment a folyosón. Dávid közvetlen közelében sietett
el és Dávid látta, hogy nincs rajta más ruha, csak egy drága, prémes női
bunda és egy kis papucs a lábán. Abban a percben kelhetett föl a meleg
ágyból. Végigsietett a folyosón, a végén megállott és benyitott a Dávid
szobáiba, amelyekben a vendég, a fiatal huszár lakott most.

Az ajtó becsukódott mögötte és Zólyomy Dávid elgondolkozva nézett maga
elé, ott állván a holdvilágos, hideg folyosón a téli éjszakában.

A hidegvér nem hagyta el egy percre sem. Az asszony pirulására gondolt,
arra továbbá, hogy a bátyja – mint maga mondta – elhanyagolta az
asszonyt és a brómporokra, az altatószerekre. Az első gondolata ez volt:

– Hát ezért nem kaphattam én meg a szobáimat!

Azután nyugodtan gondolkozott, mit tegyen. Rendszeres elme volt minden
tüzes fiatalsága mellett is, és először megállapította a következőket:

– Az asszony botlásában kétségtelenül Gábor is hibás, mert – mint maga
mondotta – elhanyagolta őt. Már pedig az embernek a legdicsőbb tudomány
kedvéért sem szabad mellőznie a feleségét, az élete igazi társát. Gábor
szereti az asszonyt és nem mondana le róla, hanem megbocsátana neki.
Bizonyos, hogy Blanka is szereti Gábort és csak egy botlás vitte annak a
kölyöknek a karjaiba. Miért választanám hát el őket egymástól? Gábornak
nem szólok semmit, hanem cselekszem az ő szelleme, az ő nemes, nagy, jó
szíve szerint. Az asszonynak azonban emlékezetessé teszem ezt a napot,
elveszem a kedvét a csalástól, olyan leckével, amit soha el nem felejt
és tökéletesen kiábrándítom abból a fickóból, akit voltaképpen nem is
szeret.

Csak azon gondolkozott még Zólyomy Dávid, hogyan adja meg a nagy leckét
az asszonynak, hogyan ábrándítsa ki. Erről is hamar határozott. Azután
gyorsan cselekedett. Odament a bátyja lakásához és csendesen kinyitotta
az ajtót. A kulcsot kereste.

A kulcs benne volt a zárban, az asszony elég vigyázatlan volt benne
hagyni. Zólyomy Dávid kivette, bezárta vele kívülről az ajtót és
zsebretette.

Most már tudta, mi fog történni és nyugodtan várt. Egy darabig ott
állott a hideg folyosón, míg végre a jobboldalon ismét nyilott az ajtó.
Ekkor behúzódott a könyvtárszobába.

Az asszony újra mellette sietett el. Most már szaladt végig a folyosón,
izgatottan, türelmetlenül: haza, haza… Az ajtó előtt megállott, rátette
a kilincsre a kezét és ki akarta nyitni az ajtót. Az ajtó nem nyilott.
Mintha ütés érte volna, úgy rázkódott össze az izgatottságtól borzongó
teste. Lehetetlen, hogy csukva legyen az ajtó… Megpróbálta még egyszer.
Az ajtó nem nyilott.

Ekkor hátrafordult és a hold világosságában meg lehetett látni azt a
dermedt rémületet, amely az arcán ült. Mozdulatlanul állott és Dávid
tudta, miről gondolkozik:

– Ki csukhatta be az ajtót? Gábor ébredt volna fel?

Majd a reménység melege futotta el az arcát!

– De hátha valamelyik cseléd ébredt föl és az csukta be az ajtót.

A rémület merevsége eltünt az arcáról és lassu léptekkel megindult.
Dávid tudta, hová megy: meg akarja kerülni a kastélyt, hátha valamelyik
hátsó ajtó nyitva van és azon bejuthat a lakásba.

Előre látta, hogy ez fog történni és már előbb megnézte, hogy be
vannak-e csukva az ajtók. Tudta, hogy hiába megy az asszony. Az
fölnyitotta a folyosó nagy üvegajtaját, lement az öt lépcsőfokon és
gyors lépésekkel, szinte futva indult, megkerülni a kastélyt. Dávid
ekkor odalépett a folyosó ajtajához, becsukta kulccsal és melléje, az
oszlop mögé húzódott, úgy hogy kívülről nem lehetett látni.

Egy perc mulva futva, lihegve jött vissza az asszony. Az arcán az az
elhatározás, hogy bezörget a lakásba. Majd kivágja magát… majd elhitet
valamit az urával… végső esetben bevall neki mindent és térdre esik
előtte.

Feljött a lépcsőkön és ki akarta nyitni a folyosó ajtaját. Az nem
nyilik. Ujra megpróbálja. Nem nyilik. Be van csukva. Az asszony halálos
rémülettel, dermedten bámult az ajtóra. A torkán elakadt a lélegzet és a
szeme elhomályosodott. Ki bántja őt, ki üldözi?

Megrettenve nézett körül. De az éjszaka csendes volt és elhagyott.

Az ajtó üvegére szegezte szemeit, odahajolt az üveghez, odanyomta a
fejét, úgy meredt be a folyosóra. Ki van ott, aki őt gyötri? És mit akar
vele? Miért kínozza? Miért zárta ki őt a hideg éjszakába?

A folyosón nem látott senkit; a padozat kőkockái rajzolódtak csak
tisztán a holdvilágban. Zólyomy Dávid ott állt tőle egy lábnyira, csak a
fal takarta el.

Tehetetlenül, félig eszmélet nélkül állott az asszony. A rémület
hatalmába ejtette egészen, a vére mind a szivébe szökkent, ott
lüktetett, tombolt, tüzelt. És ő maga ólmos lábbal, halálos hidegséget
érezve minden tagjában, bizonytalanul állott.

Egy gondolatba kapaszkodott ekkor kétségbeesve, fuldokolva. A szeretője,
a szeretője mentse meg most attól a rettenetes, ismeretlen üldözőtől,
aki gyötri. Homályosan, bizonytalanul az a félelem reszketett a
lelkében, ahogy Gábor és Dávid ketten eszelték ki ezt a meggyötörtetést.
Bágyadtan ment le a lépcsőn és jobbfelé vonult.

– Pompás, – gondolta Dávid, – most már teljes lesz a munkám. Most jön a
kiábrándulás.

Elment az oszlop mellől, ahol meghúzódva állott és a folyosó
jobboldalára sietett, ahonnan az asszony kijött, ahol az ő szobáiban a
huszár lakik most. Tudta, hogy az előszoba nyitva szokott maradni, hogy
a szolga bemehessen reggel. Az volt csak a kérdés, az ajtóban találja-e
a kulcsot.

Óvatosan kinyitotta az ajtót. A kulcsot megtalálta. Szerencsém van, –
gondolta magában, – és kívülről becsukta az ajtót. Ezután nyugodtan
várta, mi fog történni.

Az asszony végigment a folyosó mellett és odaért a huszár ablaka alá.
Kiáltani nem tudott; meg akarta hát veregetni az ablakot. De az nagyon
magasan volt és nem érte fel. Fölmarkolt hát egy csomó havas kavicsot és
az ablaktáblához vágta. A huszár az ablakhoz sietett s meglepetve szólt:

– Maga az, Blanka? Az istenért, hogy került oda?

Az asszonynak sírás fojtogatta a hangját:

– Kizártak… Nem tudom, ki… Segítsen rajtam.

A huszár, aki alapjában önző volt és gyáva, meghökkenve kérdezte:

– Én segítsek? De hát hogyan?

Az asszony sértődötten, kissé értelmetlenül válaszolt:

– Hogyan? Hát jőjjön ki és segítsen rajtam, mert megfagyok itt.

Nagy, öblös, régidivatu ablakrostély választotta el őket egymástól. A
férfi nézte az asszonyt és megindult lassan, aggódva, hogy segítsen
rajta. A puskát akasztotta le először, a töltött duplapuskát és fölhúzta
a kakast rajta. Azután lassan, kissé gyáván indult meg, hogy segítsen az
asszonyon.

Az előszobába ért. Ki akarta nyitni az ajtót. Zárva volt. Biztosan
tudta, hogy mikor az asszony elment tőle, még benne volt az ajtóban a
kulcs. Bezárták hát őt is; ő reá is törnek.

Rohant vissza az ablakhoz:

– Blanka! Blanka! Rám zárták az ajtót.

Az asszony fölnézett az ijedt arcára és csendesen mondta:

– Segítsen rajtam.

– De hogyan, de hogyan?

– Segítsen rajtam, – ismételgette makacsul az asszony. – Segítsen
rajtam. Maga a férfi.

– De nem tudok segíteni.

– Mert gyáva, azért nem, – tört ki az asszony.

Ez érzékenyen érintette a huszárt. Háborgott a hiúsága, kellemetlen
félelem is bántotta. Kifakadt ő is.

– Mert gyáva vagyok? Ki hát mindennek az oka? Nem maga? Nem maga
erőltette, hogy idejőjjek ebbe a vad fészekbe? Nem maga miatt jutottam
ennek a két Zólyomynak, ennek a két havasi medvének a karmai közé? Nem
maga ennek az oka?

… A fiatal huszár, úgy látszott, hajlandó volna a szomoru éjszakában ott
csörömpölő perpatvart, aprólékos veszekedést kezdeni az asszonnyal. De
az asszony nem válaszolt neki. Megkínzott idegeinek a fájdalmát ez az
utolsó korbácsütés lángolóra fokozta. Milyen hitvány, gyáva fickóért
csalta meg az urát…

Elment az ablaktól, ahol a huszár egyedül maradt kissé szégyenkezve, de
inkább ijedten még mindig. Ment az asszony egy kicsit, ment, azután
megállott a kertben, a keményre fagyot havon.

Állt mozdulatlanul, mintegy élettelenül ingében, melyre nagy prémes
bundája volt vetve. A hidegtől nem óvta ez meg eléggé. Különösen
papucsba bujtatott lábát marta a keményre fagyott föld hidege.

Ott állt az asszony egyedül az éjszakában. A holdvilág szikrázott a
havon, a hideg egyre maróbb lett, egyre perzselőbben korbácsolta az
arcát. Az éjszaka csendes volt, de ijedelmes neszek hallatszottak benne.
A Mátra felől fölkelt egy-egy jeges szellő és végigsuhintott a síkságon.

Az asszony állt. A hideg marcangolta az arcát, a testét, a lábát, de a
lelkét a rettenetes egyedülvalóság tépte inkább: egymagában állni a téli
éjszakában, nem tudni, ki által kitaszítva… meddig… minek?

Az asszony az éjszakában, belefulladva a kétségbeesésbe, félig
eszméletlenül állott. Az ijedelmes neszek eközben megnőttek, zajjá
dagadtak és a kastély mellett egyszerre elnyujtott, rút üvöltés hangzott
föl. Mintha szinpadon történt volna, valamely karmester vezényszavára:
mikor e pokoli kórus fölzendült rémítően és rútul, összeesett az
asszony. A bunda leesett róla és fehér ingében, eszméletlenül ott hevert
a havon.

– Ohó, – mondta Zólyomy Dávid – nem így akartam. Farkasok a közelben…
sietnem kell.

Fölrántotta a folyosó ajtaját és lerohant a lépcsőn. Fölkapta az
asszonyt – bundája ott maradt a havon – fölsietett vele a folyosóra.

Ott tartotta a karjai között dermedt, hideg testét.

– Beviszem a lakásba, – gondolta magában – és lefektetem. Az eszméletét
majd visszanyeri és legföljebb egy meghülés emlékezteti erre az
éjszakára.

Kinyitotta bátyja lakásának az ajtaját. Szemközt találkozott Gáborral.
Kínos zavarban volt, mert nem tudta, mi módon fogja megmagyarázni, hogy
kerül a karjára a félig meztelen asszony.

A bátyja szótlanul kivette karjaiból az asszonyt, lefektette – azután
átölelte és megcsókolta Dávidot.

– Nem aludtam. Láttam mindent, amit tettél. Én is így tettem volna a te
helyedben.

*

Pál elhallgatott. A kezének egy intésével jelezte, hogy vége a
történetnek. De én még kérdezgettem:

– És mi lett az asszonnyal?

– Betegen feküdt két hétig és most a legjobb feleség a világon.

– Hát a huszárral mi lett? Mit csinált vele Zólyomy Dávid?

– Voltaképpen semmit, – válaszolt Pál mosolyogva. – Csak éppen nem
eresztette ki három napig. Az első napon hallgatott a huszár, a második
napon ordított és fenyegetődzött, a harmadik napon könyörgött. Ekkor
kibocsátotta őt Zólyomy Dávid, aki így okolta meg az eljárását: „kár
volna a fiuért, ha párbajra hívnám és agyonlőném, de egy kis leckét
megérdemel.“ És Zólyomy Dávidnak igaza volt. A lecke használt. A léha
fickóból becsületes, komoly ember lett.

Csak ezt kérdeztem még Páltól:

– De hát honnan tudod te mindezt?

– Mert az a fiatal huszár én voltam, – válaszolt Pál nyugodtan.



A szesz.

Elől szürke épületek állottak. Mögöttük nagy kémény meredt fölfelé. Az
udvaron óriási szesztartók: három gigantikus hordó dühödt vörösre
mázolva. Megalapozva, nagyszerüen megszerkesztve, fölépítve mindegyik,
mint valami bástya. A tartóktól a kémény felé, fent és lent csövek
huzódtak. A vékony vascsövek, mint a kigyók, úgy siklottak el a nagy
épületek között és az egész gyárat valami félelmetes élet, valamely
fenyegető erő mozgásával töltötték el. Az alkonyat csendjében
megdagadtak, föltornyosultak a hordó-óriások, a cső-kigyók sikló
mozgással kanyarogtak, mintha nagy ölelésükbe akarták volna szorítani a
környéket és a vasárnap csendjében hallgató gyár valami óriási
szörnyetegnek tetszett.

Mögötte a mező volt már; távolabb a poros szegény város nyomorult házai
látszottak. Itt a szesz szaga érzett. A szesz átszivárgott a hordókon,
csepegett és kicsurgott a csöveken és a föld is át volt itatva vele; itt
a szesz volt az úr. Messze körülötte nem volt más kémény. Munka, erő és
termelés nem volt itt máshol, csak a gyárban s a szesz mintha minden
erőt és életet elszítt volna a környéktől, még a mező füve is kiaszva,
elégve nyomorgott mögötte.

Boldizsár az udvaron sétált. Oh, neki kedves volt a szesszel itatott
föld, maga a szesz és a félelmes gyár. A szesszel kezdte, pálinkát mért
ki hajdan kis üvegekkel egy rozzant korcsmában. De a szesz hálás azok
iránt, akik dédelgetik. A rozzant korcsma után jött a gyár, a szesz
nőtt, dagadt, áradt és a kis üvegek helyett most toronymagasságban
nyugszik a hordóóriásokon belül. A szesz sárga áradása bankókat hozott a
hátán. Azután hozott földecskéket: nyomorult emberkék apró birtokait. A
szesz folyt, csurgott, dagadt és odasöpörte az egész környéket
Boldizsárhoz, kis birtokok után a nagyokat és makacs folyama a nyomorult
házakat kezdte már ki a poros kisvárosban. A csőkígyók kinyujtóztak és
átkarolták a vidéket. Boldizsár ott volt a gyárban és bevette magát az
épületek közé és csendesen nyujtogatta ki csápjait. A szeszből lehetett
kölcsönöket adni, a szesz nem haragszik az uzsoráért, a szesz
megelégedetten nő és dagad, ha áldozatokat kapott. Jó a szesz, áldott,
kedves, hálás és szolgálatkész.

Az alkonyat leszállott és félelmes volt a gyár. Az épületek magasra
emelték fejüket, közöttük nesztelenül kigyóztak a csövek. Csak Boldizsár
nem félt tőlük. Bejárta az udvart, megveregette a hordók kemény
bordáját, megsimogatta a csöveket és csendes nyugalomban adta át magát a
gyárnak.

Az udvaron nem volt senki. A kapus behúzódott a házába. Boldizsár
azonban tovább járt az épületek között. A vasárnap csendjében lopva
végigkutatott mindent: gondozták-e szeretettel most pihenő gyárát.
Gyönyörködött a nagy gyár pihenésében, de néha teleszedte magát dühvel,
mert itt vagy ott hanyag volt valaki. Megkopogtatta a kazánt, próbálta a
zárakat, azután fölmászott az emeletre. Keskeny lépcsőkön kapaszkodott
föl, csúszva bujt át alacsony gádorokon s villogó szemmel vizsgált
minden zúgot végig. Eljutott az óriási szesztartóig, a nagyszerüen
megszerkesztett hordóóriásig. Előtte volt egy csendes, tömör oszlopban a
hallgatag szesz. Tiszta tükre csillogva verte vissza a villamos lámpa
fényét. Boldizsár szeretettel tekintett bele a halvány csillogásba. Húsz
méternyire lefelé csupa szesz. Az óriási oszlop, amely olyan tömörnek és
mozdulatlannak látszik, mélyen lefelé csupa mozgékony, hullámzó, könnyen
csorduló, bőven áradó drága folyadék, hódító hatalmas szesz.

Egyet lépett lefelé. A lépcső foka megroppant alatta. A korhadt fa
reccsenve tört ketté. Boldizsár megingott. Kezét a karfa felé nyujtotta.
De lába alól ropogva oszlott szét a támaszték, kezét véresre horzsolta a
szálkás fa, amelybe hiába akart belekapaszkodni és súlyos esése zuhanva
vágta be a szesz közé. A csendes folyadék zúgva csapódott föl esésétől
és ő elvakítva, megsüketítve zuhant le a mélységbe.

Az életösztön átsugárzott a kábultságán, megmozdította a karjait.
Csapkodva, elvakultan verte föl magát a mélységből. Köhögve, fuldokolva
kapkodta a levegőt és riadtan úszott arra, ahol a lépcső volt. Ekkor már
a vak bosszuvágynak és a gyilkos dühnek egy őrjöngő, forró rohama járta
át az elméjét:

– Óh, ha azt a gazembert a kezembe kapom…

Nem tudta még, rabszolgái közül melyiket teheti felelőssé a korhadt
lépcsőért. De cseppenként szívja ki érte a vérét valamelyiknek.
Akármelyiknek. Egynek vagy kettőnek. Vagy mindnek.

Odaért a lépcső alá. Föltekintett. A lépcső messze volt tőle,
embermagasságnyira, elérhetetlenül távol. Villogó szemét makacsul
meresztette fölfelé, mintha engedelmességre lehetne bírni a száraz fát,
hogy leszálljon hozzá. Körmét dühösen vágta bele az óriási hordó falába,
de fölkapaszkodni a sima, meredek fán nem lehetett.

Fuldokolva tekintett körül. A könnyü folyadékban nehezen tartotta fönn
magát és a szesz felszíne felett mindenütt magasra emelkedtek a
kérlelhetetlen dongák. A torkából a dühödt félelem hangja tört ki: egy
rekedt, hangos, félelmes ordítás, a rémületnek egy rettentő vonítása.

Várt, nem jön-e valaki. A kapu messze van; közelebb pedig nincs élő
lény. Ujra kiáltott elnyujtva, kínos, hosszu üvöltéssel. A dongafalak
visszaverték a hangot; utána csönd lett. Nem jön senki. A düh újra
elfogta és úgy érezte, hogy ha most kihuzná valaki, először a kihuzót
ragadná torkon.

Sülyedezett. A könnyü szeszben nehezebb volt az úszás, mint a vízben.
Teste súlyos sülyedéssel húzta a fenék felé és karjaival rémülten
csapkodott. A szesz, a szesz… Mindig ura volt, uralkodója és most ellene
támad. Mindig szerette, most dühösen rugta meg hálátlanságáért.

Kábultan ordított és egyszerre mentő gondolata támadt. Zsebébe nyult a
késért. A nagy kést belevágta a kemény fába, beszorította, beékelte és
megkapaszkodott belé. Ez némi biztosságot adott és egy kevés pihenést.

A kés nyelén függött kábultan, tehetetlenül, ijedten, mint egy nagy
féreg. A kés az élet. Csend volt egy ideig Azután újra ordítani kezdett.
És ismét csend lett.

Lassan multak a percek. Boldizsár egyre nehezebbnek érezte a testét.
Rettentő erővel vonta lefelé a súlya. Ez a szesz, ez az átkozott szesz.
Soha még ennyire egymáséi nem voltak; most itt van benne, egészen benne,
most a szeszé egészen és a szesz most el akarja veszíteni.

Rémült üvöltése újra felverte a csendet. A kés ingadozott. Nem bírta a
súlyt és kifelé hajlott a fából. Boldizsár riadtan verte újra be.

Ordítása megint fölhangzott. De a nyaka fájni kezdett. Boldizsár
gyengült. A szesz éreztette, hogy itt ő az úr. A szesz illant, párázott,
Boldizsár kapkodva szívta be ezt a nehéz párát. Agyát elborította az
alkohol gőze, a szeme elhomályosodott. Eddig ő volt az úr a szesz
fölött, most a szesz lett az ura.

A felszin csendes tükréből lassu párák emelkedtek föl; zöldes
derengéssel telt meg a levegő. Gomolygó foltok jelentek meg a levegőben,
fordultak, változtak, új alakot öltöttek, terpeszkedtek és fölnyultak
magasra. Boldizsár hangja nyögés volt már csak; részegen, csendesen,
hosszan nyögött. A levegő azután egyre jobban megtelt árnyakkal és
formákkal és Boldizsár lassan elbocsátotta a kést.

… Reggelre fölvetette a szesz. Visszaadta. Kihúzták. Az egyik munkás
azután így szólt a szeszről:

– A dög miatt most ki kell ereszteni az egészet.



Árulás.


I.

Hárman voltak: Orbán, Kerekes és Roth. Ezen a napon búsan ballagtak
hazafelé az egyetemről. Rossz idők jártak; az egyetemen a pénzszerzésnek
semmiféle módja nem kinálkozott. Hármuk közül már csak Kerekes hozott
haza néha valami kis pénzt; ő címeket másolt egy irodában. A másik kettő
semmit sem keresett. A szobájuk lassanként még kopárabb lett, mint
amikor kivették; zálogházba ment minden, ami megmozdítható volt.
Otthonról, a messze Erdélyből, a kis falujokból, ahonnan együtt jöttek
föl, nem lehetett segítséget várni. Közeledett az elseje és elsején, ha
nem tudnak fizetni, kiteszik őket ebből a szobából is. Búsan ballagtak
hazafelé hárman: a karcsu Orbán, a zömök Kerekes és az ideges Roth.

– A Városligetben fogunk aludni, – mondta Kerekes.

Orbán összerázkódott, Roth türelmetlenül és lázadozva nézett szét az
utcán. Az utcán azonban semmi sem volt, ami segítséget igért volna.
Szótlanul mentek tovább hazafelé; egyszerre azonban meg kellett állniok.
A Drugeth-palota előtt mentek el; a palota kapuja nyitva volt és a kapun
mint valami nagydíszü, gőgös és fényes hajó, egy óriási hintó gördült
ki. A hintót két jól táplált ló húzta, a bakon két jól táplált cseléd
ült, a hintó hátsó ülésén pedig, beledőlve a párnákba, elomolva az
ülésen egy szikár, halvány, gőgös, álmos szemü, unatkozó fiatalember.
Lehetett huszonöt éves.

A fiúk utána néztek.

– Ez Drugeth Vince, – mondta Orbán.

– Ennek nincs gondja a házbérre, – mondta keserűen és lázadozva Roth.

Fölnézett az óriási palotára:

– Ennek bőven van helye. Ez nem kerül elsején a ligetbe. Hány szoba
lehet ebben a palotában! Hány fölösleges szoba. Amiben senki sem lakik.
Kamra. Nekik kamra… Ha mi megkaphatnánk…

Ránézett Orbánra, azután ránézett Kerekesre és nyomatékosan és kihívóan
ismételte:

– Ha mi megkaphatnánk! Csak egy kis szobát. Ő nem is tudná, hogy adott.
És nekünk mi volna!…

Kihivóan nézett a másik kettőre. Orbán lehajtotta a fejét, Kerekes
halkan dünnyögte:

– Kérni kellene tőle.

– Persze, kérni kellene tőle, mondta sietve Roth.

Orbán kérdő pillantással nézett föl.

– Kérni? – mondta halkan. – Irni neki?

– Persze, hogy írni neki, – mondta izgatottan Roth. – Elébe nem
juthatunk. Irni kell neki. Elmondani a helyzetet, röviden előadni, miről
van szó. Milyen nagy jót tesz velünk. Három embert ment meg és neki
semmijébe sem kerül. Egy szoba a palotájában, egy cselédszoba, egy
kamra.

– Megteszi vajjon? – kérdezte Orbán.

– Meg, kiáltotta hevesen Kerekes. – Meg. Magyarország első gavallérja.
Ez megment bennünket.

Orbán is izgatott lett egy kissé. Bólintott, kipirult, gyorsabban
lélegzett, fölnézett a palotára. Mind a hárman a palotát nézték
gyöngéden, hálásan és a szívükben melegen dagadó rokonérzéssel.


II.

Siettek hazafelé. Útközben vettek papirt, otthon Orbán szövegezte az
írást, Roth javította, Kerekes másolta le tisztába.

– Nem szabad csúszómászónak lenni, – mondta Orbán. – Az igazi nagyúr
megveti az alázatoskodást. Azt kell megértenie a levélből, hogy szabad
és művelt emberek fordulnak hozzá, a művelt nagyúrhoz.

A levél így szólt:

Nagyméltóságu gróf úr!

Az alulirott három egyetemi hallgató szokatlan, nagy, rájuk nézve
életbevágóan fontos kéréssel bátorkodik Nagyméltóságodhoz fordulni. Az
alulirott három egyetemi hallgatót az a veszedelem fenyegeti, hogy pár
nap mulva hajléktalanná lesz. Ebben a helyzetben, amelyet saját hibájuk
nélkül, szegénységük és a rossz kereseti viszonyok idéztek elő, az
alulirott három egyetemi hallgató Nagyméltóságodhoz folyamodik
segítségért és megmentésért és azt kéri, kegyeskedjék megengedni, hogy
három fiatalember, akik a nemzetnek hűséges fiai és idővel a társadalom
hasznos tagjai akarnak lenni, Nagyméltóságodnak az egyetem közelében
lévő, Drugeth-utcai palotájában, egy használatban nem lévő kis szobában
vagy kamrában húzzák meg magukat addig, amíg kereseti viszonyaik nem
javulnak és amíg Nagyméltóságod iránt való örök hálával palotájának azt
a zúgát, amely őket a hajléktalanság csapásától mentené meg, el nem
hagyhatják.

Bátorságot erre a kérésre nekünk Nagyméltóságod ismert nagylelkü
gondolkozásán kivül az adott, hogy ma az egyetemről jövet szerencsénk
volt látni Nagyméltóságodat, amint az ősi Drugeth-palotát elhagyta és
hogy ekkor azt gondoltuk: Nagyméltóságod, aki egyetlen szavával
megmenthet bennünket, ezt az egy szót nem fogja megtagadni tőlünk, akik
a magunk módja szerint igyekszünk teljesíteni azt, amit Nagyméltóságod
legutóbbi beszédében a nemzet iránt való kötelességnek nevezett.

Kérésünket Nagyméltóságod kegyességébe ajánlva és döntését szorongatott
helyzetünkben bizalommal várva, maradunk

Nagyméltóságod alázatos szolgái

_Orbán Viktor, Kerekes Pál, Roth József._


III.

A fiúk elküldték a levelet és aznap este megnyugodott lélekkel feküdtek
le aludni. Eltelt két nap és még mindig dobogó szívvel várták a választ.
Válasz nem jött. Harmadnap sem jött válasz. Roth ekkor így szólt:

– Szamarak vagyunk, hogy válaszra várunk. Egy ilyen nagyúr nem levelez
velünk. Nem elég, hogy megkönyörül rajtunk, még illatos levélkét is
küldjön? Jelentkeznünk kell a válaszért.

Ezt a nézetet a másik kettő is helyeselte; elhatározták, hogy Orbán –
közöttük a legmulatósabb – másnap kopogtasson be a Drugeth-palotába.
Orbán másnap, délelőtt tizenegy órakor kissé sápadtan meg is nyomta a
palota nehéz, bezárt kapuja mellett lévő csengőt. A kapu kinyilt, ő
eltünt mögötte; a másik kettő remegő szívvel várt az utcán.

Orbán öt perc mulva visszajött.

– Csak a portásig jutottam el, – mondta halkan. – Az nem tudott semmit a
dologról. Lecsengetett egy inast, az azt mondta, megkérdezi a kegyelmes
urat, de várni kell… Jőjjek vissza egy órakor.

A fiuk hallgattak; Orbán összerázkódott és halkan mondta:

– A portás és az inas nagyon leereszkedők voltak hozzám. Sajnáltak…

Egy órakor Orbán sápadt arccal ismét becsengetett a Drugeth-palotába. Öt
perc mulva egészen fehérre vált arccal tért vissza. Nem tudott beszélni.
A fiuk sürgették.

– A gróf, – mondta Orbán reszketve, – azt parancsolta, hogy lökjenek ki.
A portás megsajnált és…

– És? Mit? És…

– És adott egy forintot.

Kinyitotta a görcsösen összeszorított öklét, a tenyerén ott volt egy
ezüst forint.

– Miért fogadtad el? – hördült föl Kerekes.

– Miért nem vágtad vissza neki? – sziszegte Roth.

– Nem tudtam, – mondta Orbán halkan. – Olyan zavarban voltam, úgy
szégyeltem magamat…


IV.

A hónap utolsó napja volt. Orbán azonban alig tudott a lábán állni;
sápadt volt, remegett, hazament lefeküdni. A másik kettő nekivágott a
városnak. Kértek, kölcsön vettek, összekönyörögtek, összekoldultak
annyit, hogy még csak egy ruhájukat kellett zálogba tenniök és megvolt a
szoba bére elsejére.

Este együtt voltak otthon.

– Hol az a forint? – kérdezte Roth.

Orbán elővette a forintot és letette az asztalra. Hallgatva nézték.

– A gazember! – mondta azután Kerekes fogcsikorgatva.

A másik kettő tudta, hogy a grófról van szó. Bennük is forrott a méreg,
a düh, a tajtékzó és ölni kész gyűlölet.

– Én holnap meglesem valahol és pofon vágom, – mondta Kerekes.

Orbán ránézett.

– Van pénzed párbajozni? – kérdezte halkan.

Kerekes leeresztette a fejét.

– Hanem azért a maiért, – mondta Orbán, – megérdemli, hogy megfizessünk
neki. Magyarország első gavallérja! Magyarország legelőkelőbb és
leghazafiasabb mágnása! Meg kell neki fizetnünk!

Roth fölugrott. Papirt hozott, azután tintát és tollat.

– Ide figyeljetek, – mondta.

Orbán és Kerekes figyeltek, Roth pedig idegesen, gyorsan írta azt, amit
mondott:

– Mi alulirottak becsületszavunkkal kötelezzük magunkat, hogy mához tíz
évre, akárhol, akármilyen viszonyok között, akármilyen társadalmi
állásban lennénk, összegyűlünk Budapesten, abból az egyetlen célból,
hogy Drugeth Vince grófot megfenyítsük. Sorsot fogunk húzni és akit a
sors kijelöl, azt becsületszava kötelezi rá, hogy Drugeth Vince grófot
nyilvánosan arcul üsse…

– Jó lesz így? Aláírjátok? – kérdezte Roth.

– Aláírjuk! – kiáltotta lázas lelkesedéssel Orbán és Kerekes.


V.

Tíz év mulva találkoztak Budapesten. Orbán két év óta képviselő volt,
Kerekes valami kis birtokot örökölt, azon gazdálkodott, Roth ügyvéd lett
Vasmegyében. Orbán elegáns volt és karcsu, Kerekes zömök, bikanyaku,
Roth hízásra hajló.

Nyugodtan és jókedvüen vacsoráztak; az emlékeik azonban lassan
feltüzelték őket; a régi megaláztatást és a régi gyűlöletet újra
érezték, a bor is hevítette őket; éjféltájban sorsot húztak: ki üsse
pofon Drugeth Vincét. A sors Kerekesre esett.

– Nagyon jó, – kiáltotta Kerekes. – Ide nézzetek…

A vastag, nehéz kezét mutatta:

– Aki ettől kap egyet!…


VI.

Orbán másnap délelőtt bevitte a másik kettőt a képviselőház folyosójára.

– Tizenkét óra tájban, – mondta, – be szokott jönni.

Vártak és beszélgettek. Tizenkét óra elmult. Orbán ekkor összerezzent és
rátette kezét a Kerekes karjára.

– Ott jön, – mondta.

A folyosón egy magas, unatkozó, gőgös ember jött végig. Kerekes
fölállott.

– Rettenetes botrány lesz, – mondta Orbán.

– Annál jobb, – felelte Kerekes.

Megmozdult, ökölbe szorította a kezét, kiállott a folyosó közepére;
egyenesen odafészkelte magát Drugeth Vince elé. Megmozdította a karját.
Drugeth Vince meglepetve, de gőgösen és hidegen ránézett.

Kerekes ekkor elsápadt; a karja leesett; gyorsan megfordult, karon fogta
Orbánt és elsietett. Roth kipirultan kullogott utánuk.

Lent megállottak.

– Nem birtam, – mondta Kerekes lihegve. – Mikor rámnézett, nem birtam.
Meg kell szoknom a tekintetét. Majd holnap.


VII.

Drugeth Vince odament Orbánhoz.

– Kérlek, – mondta neki gőgösen, – mit akart tőlem az az ember?

Orbán habozott. Azután összeszedte magát és nyugodtan válaszolta:

– Az az ember, kegyelmes uram, pofon akart ütni.

Drugeth Vince meghökkenve nézett rá.

– Miért? – kérdezte azután hátraszegett fejjel.

Orbán elmondta neki az egész történetet. Drugeth elpirult tőle.

– Ezért? – kérdezte azután rövid nevetéssel.

– Ezért, – mondta Orbán.

– De most már bizonyosan föl fogjátok egymást oldani a becsületszavatok
alól?

– Nem tudom. Az a többiektől függ.

– Gyertek el holnap hozzám és beszéljük meg a dolgot.

Orbán dagadt a büszkeségtől. Soha ilyen kedvesnek még nem látta Drugeth
Vincét. Meg van ijedve, – gondolta diadalmasan.


VIII.

Másnap elmentek a Drugeth-palotába. A gróf meghívta őket ebédre és
megmagyarázta nekik, hogy föl kell egymást oldaniok a fogadalmuk alól.
Kérdezősködött a foglalkozásuk felől is célzást tett egy bérletre,
amelyet Kerekes kaphatna meg, nagy ügyekre, amelyek Rothnak juthatnának.
A fogadalom végül ünnepiesen semmisnek nyilvánítódott.

A három barát jól evett, ivott. Emelkedett hangulatban volt. Csak amikor
ismét kiléptek az utcára, ahonnan valamikor fogcsikorgatva néztek föl a
palotára, akkor érezték, hogy árulók: eladták a bosszút, cserben hagyták
a büszkeséget, elárulták a szegénységet.



TARTALOM

  Nyári zivatar  3
  Asszony az éjszakában  119
  A szesz  131
  Árulás  136



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


15 |benyított az ebédlőbe |benyitott az ebédlőbe

17 |magamba-fojtani |magamba fojtani

46 |fájdal-san szeretlek |fájdalmasan szeretlek

49 |én vígasztaljalak |én vigasztaljalak

49 |Szétnyította a karját |Szétnyitotta a karját

52 |felete Magda |felelte Magda

57 |tömött kaláztenger |tömött kalásztenger

58 |mesziről egyhangon |messziről egyhangon

80 |felnyította a szemét |felnyitotta a szemét

109 |tisza volt |tiszta volt

110 |kérdeze még egyszer |kérdezte még egyszer

110 |öreg aszony |öreg asszony

112 |halantékából lassan |halántékából lassan

117 |könnybelábbadó szemmel |könnybelábadó szemmel

125 |léptekkel mgindult |léptekkel megindult

129 |karjai közöt |karjai között

138 |Sliettek hazafelé |Siettek hazafelé





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Nyári zivatar: Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.