Title: Nagy kópé - Regény
Author: Krúdy, Gyula
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Nagy kópé - Regény" ***


Google Books Library Project (https://books.google.com) and generously
made available by HathiTrust Digital Library (https://www.hathitrust.org/)



Note: Images of the original pages are available through
      HathiTrust Digital Library. See
      https://hdl.handle.net/2027/hvd.32044011891215



NAGY KÓPÉ

REGÉNY

IRTA

KRÚDY GYULA



PEGAZUS KIADÁS
1921

W. Hamburger, Wien.



I.  Május.

„Tegnap este tiz órakor érkeztem meg a gőzhajóval és még csak annyit
ismerek Budapestből, amennyit az állomás melletti kis vendégfogadóban, a
Piros almában láttam; kedves arcu öreg korhelyeket, magukban mosolygó
sörivókat, forró szájukat hideg borral öblitgetőket… Valamint nem
ismerek többet a városból, mint a cipőket, amelyeket éjjel a szálloda
folyosóján láttam a bezárt ajtók előtt és ezek a cipők külsejükkel
elmondták, hogy alvó gazdájuk boldog, vagy boldogtalan,“ gondolta
magában Rezeda Kázmér borus reggeleken, amikor szomoru álmából felébredt
és ezüstlakodalmat ülhetett volna a bánattal…

Huszonöt esztendeje lakott Pesten és akkor érezte magát legjobban,
amikor feltette magában, hogy csak ezután ösmerkedik meg a várossal, a
városi emberekkel. Rossz álom volt minden, amit Pestből látott. Uj
szempontból, uj látószögből kell nézni az embereket és a világot, a
pesti körútakat, a boltokat, a nőket. Félre kell tenni a gyanakvást, az
embergyülöletet, a fölényt, az unalmat, amellyel hosszu pesti
tartózkodása alatt felvértezte magát, a mindennapi élet kellemetlenségei
ellen. Meg kell fiatalodni, előlről kell kezdeni mindent, el kell
felejteni dolgokat, amelyeket huszonöt esztendő előtt sikerült megtudni
az emberekről… Oly naiv bizalommal, gondtalan jókedvvel, sugárzó
életörömmel kell kilépnie reggel az utcára, mintha valóban csak tegnap
érkezett volna a Tisza mentéről Biasini ur gyorskocsijával és a várost
olyan állapotban leli, amint régi metszetekről ismerte. Egy reggelen
mindent le kell rázni, ami addig történt, ki kell seperni a szobából az
embergyülöletet, az életuntságot, olyan inget kell felvennie, amely
eddig nem volt a testén. Fiatalnak és jámbornak kell átváltoznia, hogy
tovább folytathassa az életet. Tudniillik: végét járta.

Lehet, hogy más ember életében is előfordulnak olyan reggelek, amikor
megbánás nélkül, pusztán feláradó életösztönből egyszerre felejteni
akarja a multat; Rezeda ur oly komolyan vette ezeket a ritka reggeli
hangulatokat, mint a szerelmesek kedvesük levelét, vagy boriszszák a
rózsaszinű mámort, amelyben elfelejtik minden nyomoruságukat.

Rezeda ur ugy érezte, hogy az esőcseppek olyan régi hangon kopognak az
ablakon, mint fiatal korában hallotta az esőt, az udvaron ugyanaz a régi
levélhordó tudakozódik utána, aki első szeretője leveleit hozta.

A háztetők, a kémények, az ablakok, amelyeket ablakából látott egy
idegen város tartozékai…

Talán nem is Pesten van, hanem Bécsben, vagy egy más nagyvárosban, ahol
rövid ideig tartózkodott és ugy gondolt vissza a városokra, amint a
házasságtörők a nászutjukra.

A kapun kilépve egy napsugáras várost lát, amely most szárad a májusi
nedvességtől.

A Dominó utca – egy régi belvárosi utca, amely nem sokat változott a
48-iki forradalom óta – különösen jószagu e reggelen.

A fehér függönyöket a földszintes ablakokon tegnap vasalták, a boltosok
felvidámodva tekingetnek kis boltjaikból, amelyeknek többnyire
péksütemény és szalámi-szaguk van, a háztetőkön át a dunai gőzhajó oly
sokatmondólag, fantáziásan tülköl, mint Rezeda ur ifjukorában, mikor még
azt hitte, hogy a gőzhajóval csupa szerelmesek, boldog emberek utaznak.

A pénzügyi tanácsosék ablaka nyitva van és virágcserepeit rendezi Zefi,
a vörhenyeges haju kisasszony. A házmesterek megborotválkoztak, a mély
belvárosi udvarokon a szivattyuskut maradványa körül zöld növényzet
látszik; a kikoptatott kockaköveken ugyanazok a lábak járnak, akik már
egyszer meghaltak, most visszajöttek, hogy folytassák félbenhagyott
szerelmeiket. (Rezeda ur ezeken a reggeleken ugy képzelte a régi Pestet,
hogy benne mindenki szerelemmel töltötte az időt.) Megelégedettnek,
vidámnak látszott mindenki, akivel az utcán találkozott. A nyugdijas
öreg urak harmónikás nadrágjukban, fehér gallérjaikban, tekintélyes
sétapálcáikkal mendegéltek a sétatér felé, ahol ebédig eltöltötték az
időt; s kedélyes leereszkedéssel fogadták Rezeda ur köszöntését, mintha
az valóban nagyon ifju ember volna. A piacról hazatérő szakácsnék
kosarából üdén zöldelt a petrezselyem, piroslott a kakas taréja és a
szobalányok urnőiktől tanulták a kecses járást, amidőn a tőlük ajándékba
kapott francia sarku cipőben siettek a füszereshez és frufrus fejükkel
észrevették a csinos fiatal embert, (Rezeda urat). A jóálomtól felüdült
arcu polgárasszonyok régi keztyüvel kezükön rázták ki a portörlőt a
tegnapi bánattal és itt-ott már megszólalt a zongora a nyitott ablakok
mögött, ahol kisasszonyok gyakorolták magukat a billentyük fogásában.

Reggel kilenc órakor és májusban olyannak látszott a Dominó-utca, mintha
senkisem töltötte volna benne álmatlanul az éjszakát, bortól, vagy
szerelemtől betegen, hogy egyéb testi nyavalyákról ne is beszéljünk… A
régi Pest boldog, vagyonos polgársága lakott itt, a butorokat még a
nagymamák tették helyükre, a képeket régen elporladt kezek akasztották a
falra és levendula (a bolhák ellen), s egyéb ártatlan illatok voltak a
szekrényekbe zárva. Ha elvisznek egy teritéket az asztalról, darab idő
mulva ujjal pótolják. A plébánia-hivatalban nemapad a hivők száma,
annyian házasodnak, ahányan meghalnak.

Rezeda ur boldog áhitattal nézett fel az ablakokra. Itt laknak azok az
ódivatu cilinder-kalapos férfiak, bőszoknyás, kis kalapos, karcsu dereku
dámák, akik a régi fametszeteken egyebet sem csináltak, mint mindig a
muzeum előtt, vagy a Duna parton sétálgattak.

Itt maradtak ifjan, redőtlen ábrázattal, éberlasting cipőben, régi korok
divatos dalait dudolgatják magukban és a házibálon a negyvenes évek
táncait lejtik. Erzsébet királyné koronázásakor résztvettek a pesti
iparosok és kereskedők bálján és mostanában is oly áhitatosan
mosolyognak, mint akkoriban, amikor Andrássy Gyula bemutatta őket Ferenc
Józsefnek. Ha véletlenül el is költöztek volna darab időre a temetőkbe,
mindig visszatérnek, ha unokáik a fenmaradott régi képeket nézegetik, az
albumokban lapoznak, Daguer fotografiáit előveszik, ahol diszruhájában
áll a nagyapa, vagy a nagymama. Óh, ezek az emberek nem ismerték az
észbontó szenvedélyeket, a csuf bünöket, a házasságtöréseket, az örjöngő
féktelen vágyakat… legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla
emlékezet; mindig illatosak és áhitatosak voltak ők, mint a virágok
Urnapi oltáron.

Ezekhez a férfiakhoz és asszonyságokhoz indult el egykor, huszonöt év
előtt Rezeda Kázmér a Tisza mellől Budapestre. Ezeket a pestieket
kereste mindig, akikről egy vidéki udvarház őszi bolthajtásai alatt a
könyvekben és régi ujságokban olvasgatott. A mult század gyönyörü és
ábrándos Pestjét kutatta a belváros szük utcáiban. S boldog volt némely
májusi reggelen, amikor néhány kis hangulatot vélt lepkevadászként
elfogni az ódon házak között. (Óh, bár jönne szamaras kordéjával a
vizárus és Dunavizet kinálgatna nyitott kapuk előtt!)

Mindig ugy érezte magát, hogy megcsalták, amint az évek folyamán
mindmesszebb tünt az utcákról a régi Pest. A sok kiábrándulás, az
életuntság, a magányban érkező bus gondolatok berozsdásitották lelkét,
mintha végkép eltünt volna az élet folyamának lerakodó fövenye alatt az
ifju Pest és Rezeda ur. De jöttek májusi áradások, amikor a
negyvenesztendős Rezeda ur felébredt, kiemelkedett lelke a porrétegből
és megifjodva látta magát tükrében, mint egy lomtárból elővett képet,
amelyet ügyes kéz lemosott.

Hazugság volt minden, ami eddig történt vele, amit eddig látott. Csak az
utcák változtak, a boltok szaporodtak, a házak nagyranőttek, uj
palotákat épitettek és régi utcákat eltüntettek… de odabent a házak
belsejében, a befüggönyözött ablakok mögött tovább él a régi Belváros,
ápolják az ódon erkölcsöket, szokásokat. A boltok mélyében
láthatatlanul, üldögélnek az egykori kereskedők és az órások ugyanugy
igazgatják az órákat, mint a hatvanév előtti Pesten. A légsulymérő se
mutat mást valamint a kalendárium hónapjai is a régi rendben
következnek. Májusban bizonyára kirándul képzeletben minden régi
polgárcsalád a Gellérthegy orgonabokrai alá a nagy elemózsiás kosarakkal
és a gyepen visszamaradó ujságlapokat Emich Gusztáv betüivel nyomtatták.
Az asszonyok fürdeni a Rudasba járnak és a vig kisasszonyok a
császárfürdő aranyárnyékos platánjai alatt találkoznak a
fiatalemberekkel. Sokan csodálkoznak, hogy nem hallják déli
tizenkettőkor Budáról az ágyulövést, de a harangok ugyanazon hangon
kondulnak meg a temetésekre, délben és este; a budai harangoknak uj
lendületet ad a hegyvidék és valóban olyan messzi utat futnak be, mire
átérnek Pestre, mintha a mult századból hangoznának.

Reggeli sétájában Rezeda ur az Andrássy-utig ért és azokon a helyeken,
azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a
régi Pestet és vele a mult idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment
el. Az Andrássy-ut elején azonban jól kinyitotta szemét.

A májusi ragyogásban fürdőző ut Bécset juttatta eszébe, ahol darab ideig
boldog volt és a Ringen karonfogva sétálgatott az ismeretlenek között.

A faburkolaton robogó kocsik között, az operai szfinxek előtt, a csinos
ruházatu, gondtalan arcu járókelők mellett valóban olyan hangulatot
érzett Rezeda ur, mintha egy ismeretlen, jókedvü, boldog városba tévedt
volna; husz esztendős, pénz van a zsebében, szerelem a szivében és
tegnap hallott egy dalt, amely ötpercenként visszatér az emlékezetébe.

A Bajza-utcáig ment és senki sem zavarta meg jóizü hangulatában. A
leveleikkel legyező fák uj levegőáramlatokat hoztak az esőben
megfürösztött városba, a Körönd palotái ragyogva állottak, mint a soha
el nem muló gazdagság. A kitárt kapukon nem járt be a gond szürke
vándorlegénye, mosolygó nők jőttek le a házak lépcsőin, hogy keztyüiket
gombolgatva tavaszi sétára induljanak. A falombokon ugy ragyogtak az
esőszemek, mint a madárszemek. Mintha senkinek se volna otthon betege,
szegénysége, szivtépő gondja: oly boldogan mendegéltek a sétálók az
Andrássy-uton. Minden szerelmes megtalálta párját, egyetlen menyasszonyt
sem hagytak cserben, mindenkinek ki van fizetve a házbére.

Egyike volt azon csodálatos napoknak, amikor az ember nem látja meg a
szenvedés és bánat konokul üldögélő fekete madarait a szembenjövők
vállán. Az arcokat kivasalta a tettető szabólegény, a gyomrok
elfelejtették a korgást, a zsebekben erszények vannak, amelyek
kifogyhatatlanok. Tétovázó járásával senki sem irja fel az aszfaltra
legbusabb gondolatait, a cipősarkok hetykén kopognak, a fogatokban
milliomosok nyájasan ülnek és bizonyosan szerelmes dolgokat beszélgetnek
egymás között a járókelők, hisz mindig mosolyognak.

Rezeda ur más alkalommal tán fontolóra vette volna, hogy a város
leghazugabb negyedébe tévedt, ahol az illemtanároktól tanulták meg a
lakósok a kellemes magaviseletet, mig bensejükben épenugy szenvednek,
szomorkodnak, jajonganak, mint a legnyomorultabbak. Észrevette volna,
hogy a nők ruházkodásának gyakran gyanus az eredetük, a férfiak éjjel a
börtönre gondolnak… a szegény pesti gazdagság mutogatja itt szélhámos
selymeit. De ezen a napon Rezeda urnak jó kedve volt… A kétférjes
asszonyságok mellett, akik e májusi délelőttön mindkét férjüket,
valamint ölebeiket is sétálni vitték, tiszteletteljes arckifejezéssel
haladt el, holott tegnap még gunyos megvetéssel nézte ezeket a mindenki
által ismert pesti dámákat, akik többnyire büszkébbek voltak a
szeretőjükre, mint a férjükre. Ámde ma megbocsájtás van a szivében.
Bizonyosan besorozta őket azon szegény, sajnálatraméltó régi delnők
közé, akik a temetőben igy védekeznek a sirhalmukra telepedett vádaskodó
emlékezet előtt: „Bocsássatok meg, hogy vétkeztem, nem tehetek róla, az
uram meg nem értése, ridegsége, durvasága, hidegsége kergetett, hogy egy
megértő meleg szivet keressek… Bocsássátok meg, hogy nem áldoztam fel
fiatal életemet az önzésnek és szomoruságnak!“ Amint a házasságtörő
asszonyok évszázadok óta védekeznek. Nem haragszik a legismertebb
szélhámosokra sem, akik szemérmetlen mosollyal ültek a nyitott
fiákerekben. Vig és elmés gavallérok ők, a hires Zrinyi-kávéház hőseinek
maradékai. A mohó, erőszakos tekintetü és szemtelen magaviseletü fiatal
nők, akik szerencséjüket az utcán keresik, nem mérgesitették, mint
tegnapelőtt. A jó isten árvaleánykái ők, akik a negyvenes években
költőket szerettek és ápoltak. Tavaszi nap volt, Rezeda ur elandalgott,
boldognak szerette volna magát érezni… A világháboru előtt voltak ilyen
tavaszi napok Pesten, megifjodtak az emberek, midőn a városerdő
vadgesztenyefái kivirágzottak; álomvárossá lett Budapest áldozócsütörtök
napján, a mely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart. Őregek ifjunak
gondolták magukat, asszonyok megszépültek, ablakok fénylettek, tornyok
ragyogtak… Lám, még az öreg Rezeda Kázmér ur is boldognak érezte magát.
Elhatározta, hogy délután lóvasutra ül, végigutazik a budai utcákon,
meghallgatja a földszintes korcsmaházak udvarairól kihangzó
harmónikákat, megnézi, hogyan piroslik a bor és az emberek arca a
veresteritékes asztaloknál; majd végigkocsizik a zugligeten, amely
ünnepnap délutánokon szerelmes párokkal és vak hegedüsökkel van telve,
stációt tart a város legszebb mulatóhelyén, az öreg Fácánnál és
végiggondol régi ifjuságán.



II.  Pünkösd.

A Fácánnál majális volt.

A tabáni és vizivárosi tornyok litániai harangszava, valamint a
Retek-utcában kiragasztott zöld cédula közölte a fiatal nőkkel, hogy
ezen a délutánon táncmulatság van a Fácánnál, amelyhez Piros Flórián
zenekara szolgáltatja a tánczenét; a kitünő italokról és ételekről az
ismert vendéglős gondoskodik.

Eljöttek tehát a rózsaszinü és kék ruhák a budai utcák öreg házikóiból,
s az ifju fürge lábak ugyanazon nyomokba léptek a kopott kövezeten, az
erdei avaron, a kanyargó gyaloguton, amelyet egykor a nagymamák hagytak
hátra. A vak hegedüsök, lábatlan harmónikások, akik a keresztutaknál ugy
helyezkednek el, mintha a várostól örök időkre kibérelték volna
helyüket, ugyanazon nótákat vonták, amelyeket a majálisi fiatal nők
anyáinak huztak, amikor azok először jártak májusban az erdőn. A szőke
és barna kontyok, a hullámos hajak, a szivben repdeső jó kedvek, a
pajkosodó nyelvek, a játékos szemek, a bérmálás tömjénillatát őrző fehér
harisnyák, vállalkozó kis cipők, felhevült szalagok, pontosan illeszkedő
harisnyakötők, álmok, szerelmek, ismeretségek, találkák és rügyező
vágyak eljöttek a Fácán ódon udvarára, végigjárták a bolthajtásos
folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön, belenéztek a
kopottaranyozásu tükrökbe, amelyekben régi dámák arcai rejtőznek, mint a
folyam mélyében az eldobott gyürük, amulettek…

Felcsattogtak a kedvek, mintha egy láthatatlan karmester tapsolva jelt
adott volna a mulatság megkezdéséhez, a varrógép mellett töltött éjjelek
remekmüvei, a lengedező szoknyácskák valamely fuvalom révén megmozdultak
és repkedni kezdtek; a gondban, házi munkában, ódon padlók járásában
megszokott leánylábak meginogtak, mint az alkonyi szélben a virágszálak;
számtalan kis hegedüs telepedett a falombokra és a szivekbe és egy meleg
lehelet szétfujta a Fácán felett azokat a tavaszi virágmagvakat,
amelyekből a szerelem terem. A hüvös kis kezek, amelyek tán még a
délelőtti mise imakönyvétől voltak hidegek, vagy fáradtak a
főzőkanáltól, felmelegedtek, amint kinyultak a táncosok felé. A jó
táncosnők oly elbizakodottan vetették magukat a tánc áramlásába, mint az
uszók a hullámokba. Lángban állott a szende szüz, a fogak lezárt
sövényei megől visszafojtott hangok törtek elő és Karmolin, egy öreg
budai kéjenc már ott guggolt a lyuk mellett, amelyet annak a kamrának a
deszkafalába furt, ahová a leányok ruháikat mennek megigazitani.

Eljött a majálisra Damasztiné is a leányaival és ott szokás szerint
feltünést keltett.

Damasztiné, „igazgató özvegye“, mint névjegyein olvasható, azoknak a a
negyvenes évekbeli öreg, előkelő uri asszonyságoknak a hivatását
választotta életpályául, akik egykor a régi Pesten és Budán minden
utcában feltalálhatók voltak: vidéki kisasszonyokat fogadott el kosztra
és kvártélyra, atyafiságos indulattal vezette a lányok nevelkedését.
Zenére, francia nyelvre, illedelemre és nagyvilágias társalkodásra
oktatta Damasztiné a gondjaira bizott leányokat. Soha sem szökött meg
egyik se szinésznőnek, vagy légtornásznőnek, ámbátor a fiatal hölgyeknek
nagy kedvük van e pályákhoz. Inkább némi kis szerelmet vittek haza
tornyos falusi otthonukba a Damasztiné leányai, amely szerelmek gyakran
házassággal is végződtek. Sok szegény budai fiatal ember, istentől
elhagyott kishivatalnok, városi tisztviselő (különösen, ha már
„kinevezett“ volt,) köszönhette Damasztinénak, hogy módos feleséghez
jutott. Az asszonyság tekintélynek és megbecsülésnek örvendett a
vizivárosban, holott a budai anyák nem mindenben helyeselték Damasztiné
nevelési módszerét. A Damasztiné kisasszonyai – a vizivárosi vélemények
szerint – sokkal többet engedtek meg maguknak, mint más polgári
kisasszonyok. Az „igazgató özvegye“ bizonyos mágnásos allürökhöz
szoktatta a falusi virágszálakat, különösen öltöztette őket, megengedte,
hogy vasárnap délutánonként fiatal emberek jelenjenek meg a háznál és a
zongora körül megforgassák a kisasszonyokat; Damasztiné aranyos
fejkötőben, és bombassin-selyemruhában trónolt az összejöveteleken és
nyomban észrevette, ha a kisasszonyok a fiatal emberrel a mellékszobába
vonultak. A litániáról jövő budai asszonyságok megjegyzést tettek, midőn
a zenétől, énekszótól, vigságtól hangos vizivárosi ház mellett elmentek.
De Damasztiné azzal pipálta le őket, hogy minden esztendőben férjhez
adott egy-két leányt a gondjaira bizottakból.

Természetesen a Fácánbeli majálison is a Damasztiné kisasszonyai voltak
a nyertesek. Ők tudták legjobban a polkát, nem hibázták el a négyest, a
walzert ugy táncolták, mintha hatvanas évekbeli katonatiszti bálokon
tanulták volna. Szemükkel és legyezőjükkel ugy játszadoztak, mint a
legelőkelőbb dámák az operai páholyban. A frizurájukat készitette és
ruhájukat mindenféle szalagokkal diszitette Damasztiné, amihez csak neki
volt izlése.

Négy leánya volt ez időtájt az asszonyságnak. „Akármelyik megér egy
második kerületi házat, vagy akár egy állami tisztviselőt!“ – mondogatta
Damasztiné. Ám a leányok között volt egy bizonyos Antónia nevezetü,
akiről némelyeknek (igy Rezeda urnak is) az volt a felfogása, hogy a
budai ház mellett még egy sashegyi szőlőbirtokot is felér értékében.

Antónia ötven esztendeje járt a Fácánba majálisra.

Ő volt az, akiért párbajokat vivtak kék cilinder-kalapos, lilaszinü
gérokkos, fehér pantallós gavallérok (akik manapság a családi arckép
albumok ábrándos fotográfiái közül nézegetnek) fehér köpenyeges
katonatisztekkel. Ő ment végig pillangós cipőiben azoknak az öreg
embereknek a mellényén, akik manapság félig megvakulva és szótlanul
tartják kezüket poharaikon a szarvas- és kereszt-téri kis korcsmák
sötét, pókhálós sarkaiban. Ő hagyta ott ibolyaillatát a Fö-utcai templom
előtt a padokon, hogy még napjainkban is megszerelmesedik a fiatal
ember. A Bástya-sétányon ő andalgott alkonyatokon, mig lenn egy kis
udvari korcsmában a Seckingeni Trombitás dalát fujja valaki. Az ő lábát
érezték a régi cukrászda szük asztalkáinál a gavallérok. Ő jutott
eszükbe a magányos férfiaknak, midőn a Mátyástemplomon toronyzene volt.
Ő pergette a varrógépet zöld cserepes növénnyel berakott ablak megett, a
félig földbe sülyedt tabáni házikóban. Ő róla álmodtak szegény, kopott
költők, midőn a budai leányt ábrázolták munkájukban.

Ő ment fel szeliden a holddal a Gellérthegyre, az ő szava hangzott a
tabáni torony harangzengésében, ő könyökölt ki a magas ablakon midőn az
őszi bortól boldoggá és boldogtalanná lett fiatalemberek éjszaka
énekeltek a mély utcában, ő csalogatta maga után a bolyongókat a
jezsuita-lépcsőn, ő kapta azokat a szerelmes leveleket, amelyeket
csendes délutánokon valakinek irni szeretnének a költők, ő ment oly
illatosan vasárnap délelőtt a templomba, mint a májusi oltárok, őt
dicsérték a régi terek, kanyargós utcák, mohos házak a pestiek előtt,
akik némi kis romantikát szivni mennek át Budára (nővel a karjukon, vagy
nő nélkül a szivükben), ő jutott eszükbe a köszvényes öreg uraknak a
császárfürdő platánjai alatt, amikor a bosnyák katonazenekar déli zenét
játszik, ő volt az a nő, akit sohasem lehet elfelejteni és mindig ifjan,
üdén, bájmosollyal áll a férfiak szive oltárán.

Rezeda ur azt hitte, hogy már nagyon régen ismeri Antóniát, vagy
legalábbis anyját, vagy nagyanyját vitte sétálni, táncolni, kisérte
templom után, csalogatta a meredek erdei uton, amely a Svábhegyre visz
és kellő időben megtalálta a vigasztaló hangokat, vagy a mulatságos
szófordulatokat.

Tudott-e Antónia e régi szerelemről?

A nők, bármily fiatalok és tapasztalatlanok, mindent tudnak, amikor egy
öreges, rajongó gavallért bemutatnak nekik, mint Rezeda urral tette
Damasztiné, midőn szünet lett a táncban és Antónia hizelkedő mosollyal
kereste fel nevelőanyját. Egy pillanattal tovább felejtette kezét Rezeda
ur kezében, s szemével végigsimogatta a gavallér fehér mellényét
(amelyet egykor egy hölgy himzett) és öntudatlan kacérsággal perditette
rózsaszinü szoknyáját Rezeda ur térdéhez, mintha régi szerelmi viszonyt
óhajtana felujitani.

„Valóban nem tudnám megmondani, hogy mi lett abból a leánykámból, aki
iránt érdeklődik Rezeda ur. Annyi bizonyos, hogy nem volt boldogtalan,
mert a boldogtalanságról én leszoktatom a gyermekeimet,“ folytatta a
beszédet Damasztiné.

(„Ó, én már tudom, mit lett betőle,“ gondolta magában Rezeda ur és
hosszasan Antónia sugárzó szemébe nézett, mintha ekkor látott volna
először életében leányszemeket.)

Antónia még a távolból is visszanézett, azzal a titkolatlan
érdeklődéssel, amely zavarba szokta hozni a legokosabb férfiakat is.
Rezeda ur félfüllel hallgatta Damasztiné előkelő szavait:

„Az én házamnak olyan hirneve van, hogy a nagymamák is hozzám
kommendálják unokáikat, nem felejtenek el, midőn fehér hajjal, merengő
fővel andalognak az emlékezés kertjeiben. Oh, én megtanitottam őket,
hogyan kell sétálni, járni, fejet tartani, arcot választani, hogy mindig
érdekeseknek tünjenek fel a férfiak előtt. Az egész élet nem jelent
egyebet, mint annyit, hogy mindig érdekesek legyünk. Azt hiszem,
korunkban az a divat, hogy a nők szerelmi boldogtalanságot öltenek
magukra és igy hóditják a férfiakat. Mit hallott Rezeda ur a mostani
divatról?“

Rezeda ur bár nem volt barátja a felesleges beszélgetésnek, a régi
ismeretség révén felelt Damasztinénak.

„Azt hiszem, a harangszoknya a divat… s a bánatos arckifejezés a magános
sétán jobban illik a nők arcára, mint a hideg közöny.“

„Tehát azt gondolja, hogy leányaimat neveljem bizonyos mélabús
magatartásra? Azt hiszi, hogy a férfiak még mindég szentimentálisok,
mint a mi időnkben voltak? Emlékszik, mennyit szenvedtünk, sirtunk
egymásért, mert az volt a módi?“…

Rezeda ur veszélyesnek itélte a társalgás folytatását, azt inditványozta
tehát, hogy üljenek uzsonnához, amit a jelenlevő kisasszonyok
helyeseltek, mig Damasztiné sóhajtott:

„A férfiak sohase áldozzák fel a fehér asztalukat a legszellemesebb nő
kedviért sem.“

A Fácán árkádjai alatt volt teritve (mig az udvaron a tánc folyt). A
korcsmáros még abból az időből ismerőse Rezeda urnak, mikor szerelmeit
télen is a Fácánba hordta szánkán és a meleg vendégszobából ábrándozva
nézegették a sürü hóesést, s lélekzetet visszafojtva figyeltek, ha
idegen száncsörgés hangzott fel az erdőben.

A rántott csirke olyan izes volt, mintha nem is korcsmában készült
volna, hanem azoknak az asszonyságoknak az elemózsiás kosarából való,
akik egykor háznépükkel a budai hegyek közzé kirándultak és a zöld
gyepen zsiros papirost hagytak hátra. A frissen csapolt sárga ser habja
ugy ment fel és alá a füles poharakban, mint a harmónikát huzzák boldog
népies mulatságokban. A bor piroslott a talpas poharakban és boldog
mámort igért kacsintó szemével, amely mámortól egykor már a régiek is
elfelejtették mindennapi gondjaikat, szerelmesek lettek az öregek,
pajkosak a dámák, önfeledkezők a kisasszonyok. Retkek vöröslöttek, mint
falusi kisasszonyok. Fagylaltok illatoztak, mint ifju delnők. A sajt,
mint egy elővigyázatos öreg ember cugos cipőben, meggondoltan ballagott
mindenféle ennivaló után. Damasztiné, mint aféle vérmes asszonyság,
elment igazitani a füzőjén, Rezeda ur bonvivánt hangulatokban
ringatózott, a tánc szakadatlanul tartott az udvaron, mintha csak igy
volna érvényes a tavasz, a szerelem, a sóhajtás, a vágy amely nagyobb
szekereken jött a városból a Fácánhoz, mint amilyenen a sörös hordókat
szállitják. A bomladozó kontyok, az izzadt nyakszirtek, a megzavart
toalettek, egykor mind emlékei leendenek a majálisnak; a levetett
ruhácskák és ingek szerelmes szavakat potyogtatnak ki magukból, midőn
lefekvés előtt otthon kirázzák őket. A szoknyák, bár még ezidőtájt
hosszuak és bővek voltak Pesten (a háboru hosszadalmasságában rövidültek
meg évről-évre a szoknyák), mikor aludni mennek, elmondogatják
egymásnak, hogy mit hallottak és láttak a majálison; még a szemérmetes
alsószoknyának is van ilyenkor regélnivalója, hisz ő is többször
kivillogott a forgatagban titkos helyéről. A cipők ezernyi lépésről
tudnak, (midőn fáradtan haza kerülnek), amely lépésekhez eddig nem
voltak szokva: tudnak sétákról a tánc után, az erdő rejtett részeiben,
tudnak heves és kiszámithatatlan mozdulatokról, – egy kis füles (egy
fehérke) a padra állott, hogy elérhesse a fiatalember száját… Az erdő
meghallgatja a csókokat, legfeljebb a madarak éneklik el másnap, akiknek
ugysem érti senki a szavát Pesten.

Lám, Rezeda ur is merengett az asztalmaradékok felett, egyedül maradván
a tornácon egy sajthéjjal és a kiüritett seres kriglivel, midőn is
tavaszi esőfürgeségü léptek hangzottak fel a háta megett, pántlikás kis
cipők oly gyorsan hoztak erre valakit, mint a bárány szalad a zöld
mezőn, ibolya illat jött egy nagy nyitott ablakon át az erdő mélyéről és
valaki, hátulról befogta Rezeda ur szemét és gyorsan megcsókolta bal
oldalról az arcát. Édes kis csók volt; melegebb, mint a fülemülefészek
és mohó, amint a kis hal ugrik fel a folyóból a napsugár után.

Rezeda ur nyomban sejtette, hogy a csókolózó nem lehet más, mint az
egyik jólnevelt Damaszti kisasszony. Ámde Antóniára nem mert gondolni,
holott mégis csak ő volt a kis bünös, amint Rezeda ur hirtelen
hátrafordult.

„Kérem, ne haragudjon rám.“ szólt a leányka szemérmetes fojtott hangon.

Rezeda ur fölényesen mosolygott, de mikor megszólalt, észrevette, hogy
csuklik a hangja.

„A világért sem, gyermekem… Köszönöm, hogy eszébe jutottam, mert én
kegyedet nagyon szeretem.“

„Én is szeretem.“ felelt Antónia és kezét gyorsan kiszabaditván Rezeda
ur kezéből, elillant a tornác űvegajtóján át, hogy senkisem vehette
észre megjelenését. Egy pár perc mulva egy kefehaju hadnagy karján
lejtette a csárdást és táncosa vállán át tőbbször és titokzatosan
pillantott az egyedül maradt Rezeda urra, holott a kefehaju meglehetősen
tartotta szóval: még a levegőbe is emelte, amint ez divat volt.

Rezeda ur öreg gavallér módjára először mély megindultságot érzett a
fiatal hölgy megfeledkezésén (néha sajnálta a nőket, a szegény
áldozatokat, akik mindenüket odaadják a férfiaknak, mig ezért többnyire
a bókok és hazugságok hamis pénzeit vágják zsebre). Későbben
elfelejtette korát, tekintélyét, deres haját, bölcsességét és a
kisasszony harmadik titokzatos pillantására számolni kezdett azzal a
gondolattal, hogy vénségére bizonyos szerelmi kalandba keveredett.

Természetesen hallott ő is, mint minden vénülő férfi az igen fiatal
hölgyek titokteljes vonzalmáról az öregebb férfiak iránt. Igy van az
oroszlánoknál is. A legöregebb himoroszlán veszi feleségül a fiatal
nőstényeket. Ámde magánéletében még nem tapasztalta, hogy őszülő
fürteinek különösebb varázsa lett volna. S bolond férfi módjára
(ahelyett, hogy megtöltötte volna a poharát ó sashegyivel, hogy felejtse
a világi élet hiábavalóságait), félig behunyta a szemét és tünde képeket
festett maga elé Antónia bájairól. Rezeda ur lelkével ismerősek
sejthették, hogy Antónia szemeit azon régi szép nők élveteg szemeihez
hasonlitotta, akik manapság már csak olajfestményekről, vagy amulettek
kis képeiről nézegetnek vissza soha el nem muló kéjes mosollyal; férfi
sorsokat fujtak el az ajkak egy lehellettel; a nyak vonalai éjfélkor is
kirajzolódnak a sötétségben az álmatlan szemek előtt; a tenyérnek kis
fészkei évekre melegséget hagynak a férfiak kezében és a lágyan
domborodó lábszárakat semmiféle táncosnő lába nem tudja elfelejtetni.

Rezeda ur néhanapján hitt az álmokban, a nők boszorkányos tudományában,
a jó és a rossz szemekben, a szavaknak varázslatában, a hangoknak
másvilágias eredetében. Ugyanezért feltette magában, hogy szivesen
átengedi magát Antónia varázslatának, akinek alakjában most, negyvenedik
évén tul bizonyosan egy régi nő jön bocsánatot kérni, akit egykor hiába
várt a Jánoshegyen, Talán a postamesterné lesz ő, akihez hiába utazott
el egykor a Verhovinára öles hóban, moszkvai télben… Tán inkább a
kereskedőné lesz, aki hajszálat ajándékozott egy vidéki állomás
várótermében és nem jött el a megbeszélt napon a császárfürdőbe. Vagy…
ez, vagy amaz, a nők közül, akik szemmel-szájjal, kézzel és lábbal
mindent igértek és semmit sem tartottak meg, amint az más férfiak
életében is előfordult, nem csupán Rezeda Kázmér uréban. Antóniának egy
ilyen régi nő vétkéért kell vezekelnie és ifjuságát feláldozni.
Lehetséges, hogy talán anyja volt az, aki egykor bolonddá tartotta
hősünket… Rezeda ur elhatározta, hogy gyöngéd és tisztességes lesz, ha a
várt szerelmi óra elkövetkezik és a kis lábak majd elhozzák drága
terhüket a megbeszélt találkozóra.

Alkonyodott és a pincérek vendégek, cigányok többé-kevésbbé leitták
magukat; mindenféle nótákat gajdoltak borvörös arcu öreg emberek, mintha
a kakukos óra szólalna meg, a söröshodókat ugy guritgatták elő a
jégveremből, mint cinkostársakat; a kucsébert barátságosan fogadták az
asztaloknál, mint egy várva várt vendéget, idegen emberek koccintottak
egymással, mig a női ruhatár táján elcsattant egy pofon, amelyet sürü
egymásutánban több követett azokon a helyeken, ahol féltékeny, vagy
sértett férfiak tartózkodtak, a táncmulatságot nem zavarta semmi. Boldog
kacaj viháncolt, midőn egy törpe szolgalegény a lampiónokat kezdte
felgyujtani és Piros Flórián oly andalogva és szemforgatással gyujtott
rá egy keringőre, amint azt Pesten jártában megleste az Emke kávéház
ablakán át fővárosi kollégáitól. (Akkoriban kezdtek a pesti
cigányprimások, mint amorózó szinészek mutatkozni hallgatóik előtt.)

De nem csak a Fácán udvarán andalgott a zene, hanem megszólaltak
hangszereikkel azok a láthatatlan muzsikosok, akik csábitó dallamokat
vonnak, azzal a célzattal, hogy fiatal nőket és férfiakat sötét erdei
utakra, elhagyott padokra, bokrok sürüségébe, fák lombjai alá
hivogassanak és ott megismertessék őket a magányban felébredő
bátorsággal, az addig sohasem képzelt vakmerőséggel, álomból is alig
ismert gyöngyörrel. Az erdőben, a sötétben nincsen tükör és igy a nők
nem látják, hogyan lesz csapzottá a hajuk a bátran viszonzott öleléstől,
hogyan bomlik fel ruhájuk, amelyet a vasárnap délutáni óraketyegés
mellett oly gondosan és figyelemmel adtak testükre öregasszonyságok,
hogy még azt se vették volna észre, ha a szájukban tartott gombostüt
lenyelik. Nem láthatták, hogy máskor nyugodt, sőt visszautasitó
tekintetük mikor válik kancsalitóvá, mintha e váratlan kancsalsággal a
mohón élvezett csókok, kiszáradt ajakkal felszürcsölt kéjek, többé el
nem felejthető szerelmi emlékek hagynák itt nyomukat… Rezeda ur régi
ember volt: igen jól tudta, hogy mit jelent a nők kancsalitása, midőn az
erdőből előjönnek; a vetőkártyában ettől az órától fogva mutatkozik mind
gyakrabban a pap és a bába figurája, mind közelebb kerülve ahhoz a
kártyához, amely saját magát az embert jelenti.

A táncosnők eltünedeztek táncosaikkal a lampiónok alól, amig odafent az
árkádok alatt az öregek arról beszélgettek, mi történt 1848ban, vagy még
régebben. Damasztiné is ezt cselekedte egy vajszinüre festett bajuszu
gavallér társaságában, akit a jószerencse hozott elő valahonnan, hogy
Damasztinénak ékes szavakban magasztalja férjét, az egykori igazgatót,
valamint ennek jóságát, béketürését és megbocsájtását. Damasztiné
jólnevelt kisasszonyai felhasználták az alkalmat és eltünedeztek a
közeli erdőben és ezt előre nem jelentették. Csak a Rezeda ur éles szeme
volt helyén és nyomban észre vette, midőn Antónia kivállott a táncosok
forgatagából.

„Ismét megcsalnak a nők,“ gondolta magában az okos Rezeda ur és szive a
torkában dobogott.

S nyomban elindult az erdei uton, amelyen eldobált cukorkapapiroskák
(Nefelejts! felirással), félig lerágott almacsutkák, elhullajtott
hajtük, lepattant ruhakapcsok, elveszitett fodrocskák és elhányt
zsebkendők (amelyekbe susztercsirizt sirt valaki), alig elszivott
cigaretták, tarka-barka kucséberdobozok jelezték, hogy erre kell járni a
szerelmeseknek.

A bokrok megrezzentek, mint büntársak, a haraszt zörgött, mint lesbe
állitott szolgáló, a sötétségben mormoló hangok elbujkáltak, mintha
nyitott késsel jönne valaki a felkutatásukra. Ha nem alusznak vala ez
időtájt a vadgerlék, azt lehetett volna hinni, hogy ők búgnak közel és
távol az erdőben. („Nem,“ mondták itt-ott világosan, de mindenki tudta,
hogy ez a nem „igent“ jelent. „Ne bántson!“ – szóltak valahol ijedt
suttogással, de a legkisebb vadsóska is sejtette a zugligetben, hogy ez
az ijedelem gyorsan elmulik. A padok, e régi cinkosok, amelyek napközben
oly közönbösen mutatják a beléjük vésett sziveket, neveket, emlékezetes
dátumokat, mintha öreg bogarászók unalmukban vésték volna testükbe e
hieroglifeket, megmelegednek ölükben pihegő szerelmektől. (Vajjon, mit
érez egy családanya, amikor gyermekei társaságában letelepedik a
zugligeti padra, amelybe az ő monogrammja van belevésve?)

Antónia, mint egy meleg álom ütközött a leskelődő Rezeda ur karjaiba.

„Engem keres?“ – rebegte. „Vártam. Annyi sok jót és szépet beszélt önről
nagyasszonyunk az elmult tél hosszu estéin, (midőn tollfosztás helyett a
saját élete történetével ismertetett meg, amit nem lehet tőle rossz
néven venni, mert már olyan öreg, hogy nincsenek titkai.) annyi
nagyszerüt mondott, hogy már ismeretlenül szerettem önt.“

„Köszönöm, gyermekem,“ felelt Rezeda ur bánatos hangon. „De vajjon, ki
az a fiatalember, akivel az erdőben bujkálsz?“

„Ó, senki. Táncosom. Nem is tudom, csak ugy gondolom, hogy Engelbertnek
hivják.“

Az erdei ut sötétjében ugy tapadt Antónia Rezeda ur karjaiba, mintha
épen most csalta volna meg Engelberttel. Rezeda urnak borus sejtelem
szállongott a szive körül, mint öreg ember feje körül a pipafüst csak
reszkető kézzel simogatta a leánykát. (Ez a reszketés nem volt igazi,
bármely pillanatban végét vethette volna, de Rezeda ur régimódi gavallér
volt, aki ugy tanulta, hogy a nőkhöz remegve illik közeliteni.)

„Jönnek. Isten vele!“ – rebbent fel Antónia és álomszerü gyorsasággal
hagyta egyedül Rezeda urat.

Senki sem jött az uton, a vadgerlék tovább mondogatták imádságaikat, a
bokrok tovább titkolóztak és Rezeda ur ugy állott lehajtott fejjel a
sötétben, mint aki nem győzi végiggondolni mindazt, ami vele történt.
Mert már a régi Antóniával is ugyanez a balesete volt. A régi Antónia is
mindig megcsalta és mindig jobban szerette. Házasságtörő asszonyok régi
szokása ez, akik férjeiktől titokban igy kérnek bocsánatot.

Rezeda ur helyén maradt, mint egy sétapálca, amelyre a kalapot
akasztották, amig az ifjak az erdő belsejében ibolyát keresnek. (A régi
Budán vagyunk, Rezeda ur nem kerülhette ki a a németes hangulatokat.) De
a sétapálcának még nem halt meg végleg a szive és fájdogált, sajgott és
még nem is egészen ugy, mint az öreg csontok szoktak időváltozás előtt,
hanem rendesen, akár a költőké, akik ilyenkor költeményből készitenek
kenőcsöt, hogy vele az égő sebet enyhitsék. Rezeda ur nem volt költő, de
értett valamit a kuruzsoláshoz s ezért ezt mondta magában:

„Eh, csak egy szőke volt, mint a vanilia-fagylalt, amelyet Valériával,
Krisztinával és más osztrák főhercegnőkkel a várbeli cukrásznál
fogyasztottam. Igaz, hogy ezek a szőkeségek hónapokig megvilágitották a
szivem éjszakáját, mint az őrjárat lámpásai, amelyek létünk felett
őrködnek, de végül mégis csak mécsesekké váltak a harangozó kezében, aki
az utolsó kenetet feladó papot kiséri. Nem akarok többé meghalni szőke
nő miatt, elég volt e macska-csalfaságu fajzatból.“

(Ne csodálkozzanak olvasóim, hogy Rezeda ur itt-ott oly régies szavakban
és képekben gondolkozott. Bár a kalendáriumokon az évszámok nem mutatnak
nagy messziséget a jelentől, a boldog multban járunk mindig, amelyre a
lábtöröttek és a divatból kimentek mindig oly áhitattal gondolnak
vissza, mint a bucsujáró Máriájára.)

És midőn Rezeda ur néhány lépést tett, hogy elhagyja az erdőt és a szőke
nőket, ismét csak eléje lebbent Antónia.

„El akart menni? Pedig arra kértem, hogy megvárjon. Nem érzem magam
biztonságban az erdőn, ha ön nincs velem. És nagyasszonyunk is sokkal
nyugodtabb, ha önt a közelemben tudja. Miért akarja, hogy sirjak,
szenvedjek ön miatt, egyetlen drága jó barátom?“ – mondá Antónia oly
hévvel, hogy Rezeda ur elfelejtette előbbi feltevését. Boldogan
szoritotta ismét karjai közzé a visszatért szerelmet és hajfodrocskáival
olyan játékot kezdett, mintha egy sohasem érintett, csak messziről
csodált és forrón kivánt nőt és annak drágalátós hajzatát adná kezére a
véletlen. Igen, ő volt a régi Antónia, akinek lengő fehér szoknyájától
nyár szakán mindig hajlandó volt megbolondulni, akinek fehérharisnyás
bokái után ugy nézett, mintha a susztert itélné Pest legboldogabb
emberének, aki e lábakról mértéket vesz, ő volt, akit mindig szeretett
volna megérinteni, megszagolni a templomokban, ligetekben: Ő volt az
ismeretlen, elérhetetlen nő.

„És ki az a fiatalember, akivel az erdőben bujkál?“ – kérdezte Rezeda ur
olyan félénken, mintha halálos itéletét várná.

„Senki. Unokatestvérem, azt hiszem Balthazárnak nevezik, de ez nem is
fontos. Ám lépteket hallok, vigyázzunk.“

S Antónia ismét eltünt az erdő sürüjében, amelyből ugy sóhajtott a szél,
mint egy leányiskola hálóterméből.

„Nem, többé nem kezdek ki barna nökkel,“ védekezett Rezeda ur a
szivfájdalom ellen, amellyel hirtelen ismét szemközt találta magát, a
bánattal, mint egy madárijesztővel. „Nem kellenek a barnák, akik
külsőleg oly méltóságteljesek, mint a Halál angyala a tragédiákban, mig
szivükben paráznák, mint a keleti zene, amelyet lélekzetfogytáig, csurgó
verejtékig, végkimerülésig fujnak szájjal, megdolgoznak kézzel és
lábbal, csörgővel és önfeledt asszony módjára sikkantó fuvolával a
zenészek, akik a szertartáshoz olyan nagy sárga süveget nyomnak a
fejükbe, mint a lámák Ázsiában… De megálljunk csak, már ezentul azért
sem kellenek a barnák, mert szemük oly alázatosan tekint mindenkire,
mint a cigány táncosnőé, amint őt házadba bocsátottad, ott aztán
összeszed minden megmozditható tárgyat… Egy kézmozdulattal sem hivom
őket többé, hogy árnyékos orrlyukukon át elszivják a levegőmet, melyben
oly könnyedén mozogtam, mint egy lyukasszivü táncos; nem akarok álmodni
se göndör fürtü nyakukkal, se lágy ölükkel, se játékos térdükkel, se
lábukkal, se cserebogár hátukkal, amelyet ugy rengetnek, mint valamely
jelvényt a férfiak előtt… Elég volt nyugtalan kezükből, sovárgó
lábérintéseikből, hosszadalmas szembenézésükből, amikor a szemük
szivárványhártyáján mindég az utolsó órámnak a mutatóját látom, amely
lassudan lefelé hajlik. Buskomoly férfiu leszek, aki nem fordul a másik
oldalára sem, ha nyári éjszakán barna nők kacagása és fehér harisnyás
lépte hangzik fel az ablaka alatt.“

Rezeda Kázmér ur most már elindult, hogy megvalósitsa elhatározását, a
kis flóták, amelyek láthatatlanul fujdogáltak a pünkösdi éjszakában,
fájdalommal, irigységgel töltötték el a szivét. Eszébe jutott, hogy
milyen régen nincs már jókedve, mily hosszadalmas évek óta ül nyakán a
gond és szomoruság lovagja, mily régen gyülöli azokat, akik bátran és
ifjan felkacagni tudnak. Mily régen nem nézett bátran az erősebbek
szemébe! Mily régen nem találkozott egy arccal a városban, amely örömöt
okozott volna. Ime, most Antónia is megcsalta, holott már azt kezdte
hinni, hogy végre valahára találkozott azzal a nővel, aki el tudja véle
hitetni a legnehezebbet: ifjan, könnyed szivvel, háládatos szemmel,
áhitatos füllel egy másik korszak másik Pestjében él, ahol csupa kedves
és naiv emberek mászkálnak, ahol a szemek szelidek, lesütöttek,
szemérmetesek, mint a szoknyák, ahol a harangok boldogan
csengnek-bongnak az orgona virág illatu vasárnapi miséhez. Nem, többé
nem bocsájtja meg Antóniának, hogy gunyt üzött hiszékenységéből.

„Ezentul csak a fürdőház deszkafalán át nézegetem a nőket, mikor
egyedül, és láthatatlanul hiszik magukat, ugyanezért természetesek, mint
pártfogóm, az öreg Karmolin tanácsolta.“

Lehetséges, hogy hangosan beszélt Rezeda ur, mint a régi szindarabokban
mondják a monológot, mert hirtelen szétnyiltak a bokrok és Antónia
lépett elő, méltóságteljesen kiegyenesedve és sértett hangon igy szólt
Rezedához:

„Uram, ön máris megcsal, mielőtt valóban megajándékoztam volna
szerelmemmel; bizonyosan tudom, hogy más nők képeit forgatja a
képzeletében, uj ismeretségekre vágyik, leskelődni arra a helyre jár a
nők után, ahol a szegény nők kénytelenek megfeledkezni a társadalmi
illemről, ahova a király felesége is gyalog jár. Menjen tehát békével,
köszönöm önnek, hogy idejében kiábránditott illuzióimból, adja vissza a
legyezőmet, amelyet a mai éj emlékére önnek akartam ajándékozni.“

Rezeda ur a váratlan cseles támadástól némileg megzavarodott és nem
jutottak eszébe a kellő szavak, amelyekkel megtorolhatná e női
igazságtalanságot. Különben sem volt erőssége a szóharc, hölgyekkel
szemben pedig megbénult nyelve minden igaz szóra.

„Királynőm, nem tudok önnek mást válaszolni, mint azt, hogy
gyanusitásával Pest legszerencsétlenebb emberévé tesz.“

„A legyezőmet! – felelt erőszakosan Antónia és levette Rezeda ur
karjáról a selyem csipkéből és illatos fából való kis szerszámot,
amelyet vékony aranyzsinórral csuklójára akasztott.

Mikor a legyezőtől megvált, akkor érezte Rezeda ur, mily illatos,
különös, izgalmas gyönyört veszitett el, amelyet bizonyosan megnyer vala
a legyező tulajdonosnőjénél, ha okosabban viselkedik és nem bősziti maga
ellen a kancsi Antóniát, aki hosszu szempillái alól gyülölködve,
megvetéssel, dühtől remegve mérte végig.

„Én a komoly, megbizható, bátor férfiakat szeretem, nem pedig a szerelmi
koldusokat. Én akarok sirni, én akarok szenvedni, én akarok a megcsalt
kifosztott áldozat lenni a szerelemben. Én irom a könyörgő, könnyes
leveleket, mert én vagyok a gyönge. De ha magamnál gyöngébbet találok,
azt kegyetlenül felrugom, eldobom. Az kellene, hogy egy siránkozó férfit
vegyek a nyakamba!“

Igy szólt Antónia és a legyezővel olyan mozdulatot tett, mintha arcul
ütni akarta volna Rezeda urat, aki nagy élettapasztalata mellet sem
tudott eligazodni e váratlanságban.

„Majd, ha leszokik arról, hogy utánam leskelődjék, hogy féltékeny legyen
minden vándorló legényre… Majd, ha megtanit sirni, álmatlanná,
boldogtalanná lenni… Majd, ha öngyilkossággal fenyegetőzöm és felelet
helyett pisztolyt ád ajándékba… Ha megtanit az édes, keserves
szenvedésekre, a templomjárásra, a karácsony előtti, alkonyatig tartó
himzésre, a naplóirásra, más férfiak megvetésére, az ön által eldobott
gyufaszál megőrzésére, az utcasarkon való álldogálásra, amerre önnek
kellene elhaladni, de nem jön… Majd, ha gunyos mosollyal mutat be fiatal
gavalléroknak és szélesen hátatfordit, amikor a fiatalemberekkel az
erdőbe megyek… Majd, ha nem nyit ajtót a lakásán, ahova egy zivataros
délután látogatóba akarok jönni… Majd, ha leszakitja a körmöm, amellyel
görcsösen kapaszkodom kabátjába… Ha ajándékba ád egy szót, s kijelenti,
hogy más nőre gondol, mialatt engem ölel…“

Rezeda ur megmerevedett nyakszirttel, kitágult szemmel hallgatta a
szenvedélyes szavakat. Olyan férfi volt, kinek jól esett a korbácsütés a
női kézből. Nyelve is felmondta darab időre a szolgálatot, remegő
lábszárain lépni sem tudott.

„Ó, Antónia, nem bánom, ha többé sohasem látlak, de most engedd meg,
hogy a szoknyád szegélyét megcsókoljam, hogy térdedhez vessem a fejem,
hogy örökre velem maradjon testednek jó illata,“ rebegte Rezeda ur.

Antónia válasz helyett felemelte kis lábát, amelyet oly ártatlan
cipőcske fedett, mint azokét a régi asszonyokét (galanddal a bokához
kötözve), akiket napjainkban mind szenteknek, megdicsőülteknek,
legártatlanabbaknak itélünk, felemelte a lábát, mint egy ballerina és
könnyedén megrugta középen Rezeda urat. S ezután nyomban otthagyta a
rajongót.

„Ő az, Margaréta!“ – kiáltott fel Rezeda ur és elmult életéből elébe
állott egy fekete, kondorhaju szenvedélyes menyecske, aki ugyanezt tette
vele a császárfürdőben, mikor végre megjelent a szerelmi légyotton. Ugy
látszik, a nők nem változnak. Egyformán csókolnak és rugnak az unokák az
ősanyákkal, vagy az is meglehet, hogy bizonyos nők, akik egy férfi
változatos életében előfordulnak, többször cserélnek ruhát, külsőt,
hajzatot és arcot, hogy vissza-vissza járjanak megkinozni ugyanazon
férfit. Rezeda ur szintén meg volt győződve, hogy a legyezőt nem a
szelid és adaadó Antónia csavarta ki kezéből, hanem egy bizonyos
Margaréta nevü hölgy folytatja szerelmi boszuállását és nehány percre
kölcsön kérte a mit sem sejtő Antóniától annak ruházatát, hajzatát,
hangját, és egyéb jelvényeit, amelyek által a nők megkülönböztethetők
egymástól.

(Margaréta, ez a kancsal szivszerelem, aki többet kinozta Rezeda urat
már akkor is, mikor még szerette és kincseivel megajándékozta, már
sokszor lecsapott Rezeda urra az élet folyamán, midőn más nők szoknyája,
rokkája és tollas kalapja mellett védelmet keresett és biztonságban
hitte magát. Margaréta volt az egyetlen nő, akivel Rezeda ur szakitott,
akit ő hagyott el, mintegy elmenekülve észvesztő varázslatából. Nem
rettent meg Rezeda ur a névtelen levelektől, amelyekkel Margaréta
mindazokat a nőket elárasztotta, akiknek a társaságában Rezedát látta,
nem jött meg az esze a „dühös emberek“ támadásaitól, akik uton-utfélen
megtámadták Margaréta biztatására, sőt akkor sem tért vissza
Margarétához, midőn az ál-öngyilkossági kisérletet követett el
barátnőjénél, aki kéznél volt, hogy az öngyilkost levágja a kötélről.
Margaréta tehát nem hagyott fel Rezeda ur üldözésével és igyekezett
mérget keverni örömének poharába. Most is Antónia alakját öltötte
magára, hogy boszut álljon. Hisz az igazi Antónia szelid és alázatos,
rosszra képtelen.)

„Majd elválik minden a reggeli harangszóra.“ gondolta babonásan Rezeda
ur, aki már hosszu évek óta a reggeli harangszótól tette függővé kedvét,
életét. Amig csilingelve, bugyborékolva, dalolgatva érnek el hozzá a
reggeli harang hangjai, addig nincs baj. Ámha egyszer majd nem hallja e
jótékony ébresztőt süket fájdalmában, vagy csukló zokogásában, akkor…
remélhetőleg még messzire van ez az időpont.

Némileg megnyugodva tért vissza az erdőből és Damasztinéhoz tartott,
akit néhányszor megölelgetett és meghallgatott, mintegy hálából a mult
időkért. Damasztiné nagy kebele megremegett, ajkszéle meggörbült, hangja
megcsuklott, amikor közölte Rezeda urral, hogy elvesztette az egyik
harisnyakötőjét és szeretné megtalálni azt az erdőn.

„Későbben,“ – felelt Rezeda ur sokat igérően és egyelőre a borozásnak
szentelte magát, amint mindig, amikor valamely árnyék volt a szivén. Bár
a borital mértéktelen élvezete sok zavart idézett elő életében, lelki és
testi depressziók okozója volt, szégyenletes emlékek költötték fel mély
álmából és boldogtalanná tették napját: amig itta a bort, addig nem
érzett semmi kellemetlenséget. Ifjukori szerelmei és sikerei oly közel
látszottak, hogy csak a kezét kellett utánuk kinyujtani; egykori
kóborlásai most érdekes kalandoknak tüntek fel; boldog utcákat látott,
ahol könnyed, gondtalan szivvel nyitott be barátságos házakba, ahol a
ház hölgyei évek óta várták és minden más kérőt visszautasitottak;
asszonyok csókját és gyengeségét, leányok elerőtlenedését és megadását,
férfiak áldozatkész barátságát, a kártya szerencsés fordulatait szinte
erőfeszités nélkül lehetett elérni a bor segitségével; nem fájt semmi
sem a mult időkből, tréfának látszott mindaz, ami a háta mögött maradt
és a jövő tündöklött.

Ekkor hazafelé készülődött a fájdalmas arcu Damasztiné, miután hiába
várta Rezeda Kázmér urat, hogy a szép mult időket megbeszélje vele: a
nagykeblü asszonyság pityergősen állott szemben Rezeda urral, mint egy
megsértett gyermek:

„Haza megyünk már, nem kisérne el?“

Eközben Damasztiné leányai összegyülekeztek, mint csirkék a kotló körül.
Valamennyinek felhevült volt az arca, csak Antónia volt sápadt, mint egy
halálfő. Merev és fagyott volt arca, amilyen egykor a koporsó párnáján
leend. Szép, üde arcbőre alól eltüntek a zsirpárnácskák, a csontok
kisárgultak és a szemgödrök mélyében siri setétség ült. Oly csuf és
ijesztő volt Antónia, hogy Rezeda ur nagy elégtételt érzett. „Meg fog
halni a nyomorult, mert megcsalt!“ gondolta magában és nem sajnálta
Antóniát, midőn az szédülve, tántorogva kapaszkodott Damasztiné karjába.

„Mi a manó ütött beléd?“ – kérdezte mérgesen az asszonyság.

„Nagyon rosszul vagyok,“ felelt a lány.

„Ugy!“ – dörmögte magában Rezeda ur és elfordult. Megelégedetten
hajtotta fel boros poharát és egy régi ismerősére gondolt, aki a bábától
jövet ugyanilyen sáppadozó arccal, halálra váltan kereste fel és a
bérkocsi ernyője alatt bevallotta, hogy megcsalta őt… Hogy is hivták?
Ahá, Izabella volt a neve és egy adóhivatalnokhoz ment végül férjhez.



III.  A kioszkban.

A postások zenekara az emelvényen Rip van Winkle dallamait játszotta,
hogy mindenki elandalodott egy percre a Várkert-kioszkban, a
vanilia-fagylalt édesebb lett az asztalkákon és az ostya oly lágyan
mállott szét a szájakban, mint tegnapi szerelmi emlék.

Damasztiné igy gyurta Rezeda urat:

„Nézze Kázmér, nekem nincs sok időm cukrászdában, vagy kávéfőzőnél
üldögélni, a leányaim egyedül vannak odahaza és az utóbbi időben annyira
megfeledkeznek magukról, hogy beengedik a házba az énekeseket és
muzsikusokat az én távollétemben is. Röviden feleljen tehát: él még az a
doktor és hol található?“

Rezeda ur konyakot kevert a fagylaltba és oly ravaszkodva nézett az
asszonyságra, mint a fogságba került borz.

„Gondolhatja, hogy ok nélkül nem adtam magának randevút ezen a helyen,
ahol már tiz esztendő óta se fordultam meg. Nem járok randevúra. Fontos
okom van, hogy itt magával beszéljek. Életbe vágó dolgok… Becsületem,
hirnevem, jövőm forog kockán,“ erősködött Damasztiné.

Rezeda ur bólogatott. Sajátságos, hogy az asszonyok akármilyen korosak,
nem szoknak le azokról a szavakról, gesztusokról, amelyeket találkáikon
használtak. Mindig a becsületüket, a jó hirnevüket emlegetik, amikor az
egész városrész elfelejtette márifjukorukat.

„Él még az a doktor?“ – ismételte erélyesen Damasztiné.

„Miféle doktor?“

Damasztiné kezébe vette a Wiener Bilder cimű képes lapot és ahoz
beszélt.

„Tudom, hogy már nem vagyok fiatal, uram, de én sohase fogom elfelejteni
hogy egykor szerettem önt és ön is azt mondta, hogy szeret. Nos,
emlékezzen csak, mikor lánykoromban mindenféle csábitó sétákra vitt, de
én nem hagytam magam elcsábitani, beszélt nekem egy doktor barátjáról,
akinek olyan nagy a tudománya, hogy meg nem történtté tudja tenni a
leányoknál azt, ami megtörtént. Még arra is emlékezem, hogy a vizivárosi
régi katonai temetőben mondta ezt nekem egy majór sirdombján.“

„És maga nem hitte el.“

„Nem voltam olyan hiszékeny, mint a többi hölgyek, akik utánam
következtek. Mindig sokat adtam a becsületemre, vallásosan neveltek
szegény szüleim és sirba vitt volna a szégyen, ha rosszat cselekedtem
volna… Sajnos, későbbi szerencsétlen házaséletemben nem találtam meg azt
a gyöngédséget férjem oldalán, amely gyöngédségre áhitoztam. És ez a
magyarázata egy és más dolognak, amiről önnek tudomása van. Ámde
esküszöm, hogy magán kivül soha senki se férkőzött a szivem közelébe.
Szerettem. Kázmér és a másvilágon megbocsájtja ezt nékem a jó Isten,
mert annyit vezekeltem a földön bünömért. Talán ennek a mélységes
bünbánatnak volt a következménye már az is, hogy férjem, az igazgató nem
sejtett semmit…“

Rezeda ur felsóhajtott:

„Nagyon szeszélyes volt, asszonyom.“

„És ön a faképnél hagyott, midőn egész éjszaka vártam ablakomnál férjem
távollétében. Őn akkor is azon férfiak fajtájához tartozott, akik
szeretni csak kényelmesen, mezitláb tudnak. Az jól esett önnek, ha ezer
kockázat és veszedelem közepette, halálosan dobogó szivvel, a
szégyenkezéstől megvakulva, félig ájultan felkerestem lakásán, de ön egy
lépést sem tett értem.“

„Bestia voltál, megcsaltál,“ felelte meggondolt udvariassággal Rezeda ur
és szeliden nézett özvegy Damasztinéra.

„Esküszöm… De minek esküdnék? Csak a szemembe, az arcomba kell nézni:
ilyenek a csalfa asszonyok? Annyit imádkoztam érted, mint az apámért,
anyámért együttvéve nem imádkoztam. Annyi könnyet hullajtottam érted,
hogy darab időre elgyengültek szemeim. Szegény barátnőim alig tudtak
visszatartani az öngyilkosságtól; eljártam minden budai bálra, mert azt
hittem, hogy veled találkozhatom; bolyongtam azokon a helyeken,
amelyeken veled sétálgattam és kisérőim nem tudták mire vélni, miért fog
el görcsös zokogás a gyalogösvényen, amely a Zugligetből a Svábhegyre
visz… csak én hallottam az erdei avaron a maga lépteit, én láttam a fák
őszi leveleire irva a maga szavait, én hallottam a messziségbe az erdő
mélyében sóhajtásait… És ha voltak is gavallérjaim, ugyan melyik
asszonynak nincs? – csak azért kellettek, hogy elkisérjenek azokra
helyekre, ahol magával boldog voltam… Sohase varrtam inget másnak, csak
magának.“

Rezeda ur az utolsó mondattól elérzékenyült.

„Finom, lenvászon ingek voltak.“

„Finomabbak, mint az uramé, pedig ‚az igazgató′ sokat adott a
fehérnemüjére. Mikor meghalt, egy Ivanics nevü hordta el a lábravalóit
és ehez az Ivanicshoz nekem semmi közöm sem volt. Egy szép kis városi
bundát azonban mai napig őrzök. Épen olyan bunda, mint az egykori
polgármesteré volt, együtt varratták az urammal. Néha az a bolondos
gondolatom van, hogy ezt a városi bundát egykor még maga viseli Rezeda
ur, mikor megfehéredik a haja és a hó lehullott a Szentháromság térre.“

Rezeda ur elgondolkozva hallgatta a zenekar játékát. Régi valcerokat
fujtak és a kioszk ismeretlen arcai ugy tünedeztek fel Rezeda ur előtt
mintha egy régi korból visszamaradt vendégek foglalnának helyet a kerek
asztalkáknál, mikor ezek a melódiák még ujak voltak. Az asszonyok (nyár
lévén) pünkösd óta levetették a térden alul érő barchent nadrágot és a
jezsuita lépcsőn a szél belekapaszkodik lengő bő szoknyáikba. A férfiak
előkeresték a himzett fehér mellényeket és a megsárgult szalma
kalapokat, málna-piros az ajkuk a kiborotvált császárszakáll között,
nagy meggondolással olvassák esti lapjukat és mindnyájan tudják, hogy mi
lesz vacsorára… Nem is volna olyan rossz dolog öregségére Budára
költözni egy vastag falu, meleg házba, ahonnan tekintélyes léptekkel
menne az utcára, ha litánia után a korcsmajárás ideje elkövetkezett.

„Mit akar tehát azzal a doktorral, aki visszaadja a leányoknak, amit
elveszitettek?“

Damasztiné keserves arculatot vágott:

„Amit most elmondok, azt meggyónni se merném, igaz, hogy még messzire
van kisasszony napja, amikor gyónni járok Mára-Besnyőre. Maga tudja
minden titkomat, ismerje ezt is.“

Rezeda ur nagyot nyelt. Az utóbbi években többször észre vette, hogy az
asszonyok szokatlan bizalommal voltak hozzá, mintha a nagybátyjuk lenne.
Még szerelmi keserveiket is elpanaszolták neki, tanácsot kértek a férfi
visszahóditására, furfangos levelet fogalmaztattak és elkisértették
magukat a hütlen szeretőiktől kierőszakolt utolsó találkozóra; igy
többször méregette a Szarka-utcát, ahol a titkos legénylakások bujnak
meg varrónők mühelyei mellett, üldögélt bágyadtan a császárfürdői
platánok alatt, amig odafent valamely szobában az utolsó találka
könnyes, viharos, szenvedélyes jelenetei lefolytak; néha megjárta Rezeda
ur, a kilátásba helyezett jutalom elmaradt, mert a szerelmesek
kibékültek a végsőnek hitt randevun és karonfogva távoztak egy másik
ajtón. De Rezeda ur nem esett kétségbe, bizonyosan tudta, hogy néhány
nap, vagy hét multán ismét szükség lesz az ő bölcsességére és kétszeres
jutalmat élvez a féltékeny, fájdalmas hölgytől.

Vajjon miféle szerelmi cselszövény kibogozását óhajtja rábizni a koros
Damasztiné, hogy városi bundát igér előre?

Damasztiné könnyes hangon beszélt:

„Sohasem engedtem el őket hazulról lábszárvédő nélkül, nyáron is
nadrágot kellett nekik viselni, magam fésültem a hajukat, ha bogarat
hoztak haza az iskolából, hetenkint fürösztöttem őket, beléptem a
hálószobáikba, mikor aludtak, elfogdostam a szerelmes leveleiket, résen
álltam, ha holdfényes éjszaka az ablakban könyököltek, kikémleltem, hogy
kivel beszélnek az utcán, amikor az iskolába mennek, megfigyeltem,
milyen zenedarabokat játszanak a zongorán, utána néztem az
imakönyvükben, melyik lap van begyürve és tollat fosztottam velük téli
estéken, amely módszer mindig beválik, ha titkot akarunk megtudni. És
mégis…“

„Mind a négy?“ – kérdezte felvillanva Rezeda ur.

„Antóniáról nem tudom bizonyosan, mert ez a lány oly ravasz, mint a
kaméleon, minden nap másnak mutatja magát. Egyszer Engelbert nevét
mondja álmában, máskor Baltazárét; néha még az ön nevét is sóhajtotta,
midőn éjfélkor lábujjhegyen ágya mellé léptem. Nem akart vallomást
tenni, bármint fenyegettem a másvilággal, jövendőbeli férje haragjával,
szüleinek keserüségével. Agyafurt, különös teremtés. Nevetni szokott, ha
vallatom és kijelenti, hogy ő ártatlanságát már ötven esztendő előtt
elveszitette, amikor az álarcos-bálról megszökött a kaszárnyába egy
osztrák katonatiszttel. Majd fordit egyet szaván és kijelenti, hogy ő az
a Palota-téri kisértet, aki csuklyában, lefátyolozva járkált az én
gyermek koromban a Tabánban és viharos éjszakákon szeretkezni hivta a
magános fiatalembereket a rétre, ahol a kecskéket legeltetik. Majd ismét
ujabbat hazudik; ő az előkelő uriasszonyság, aki besurran a diákok kis
szobáiba, midőn azok szegényes vackukon urihölgy szeretőről álmodoznak.
De nekem hazudhat, amit akar. Én ismerem ezeket a nagyképzeletü,
fantasztikus lányokat, akik nagyravágyásukban, beteges hiuságukban
egyetlen igaz szót sem tudnak kiejteni, regényes hazugságokat mondanak
akkor is, ha az életük függne az igazságtól. Ezek azok a leányok, akik
kiugranak az ágyukból, midőn a bakter éjfélt kiált és másnap
megesküsznek, hogy éjszaka előkelő gazdag ur jött értük postakocsin,
hogy Itáliába repitse őket, de vasrostély volt az ablakon. Ismétlem,
Antóniával nem tudok eligazodni, bár az orvosi vizsgálatot ő sem
kerülendi el, mielőtt ősz jöttével visszaadnám őt végleg vidéki
szüleinek.“

„Ellenben a többiek?“…

„A többi három megtört ügyesen alkalmazott szavaimra – és vallott“ –
szólt magasra huzott szemöldökkel Damasztiné. „Nem hiába mondta mindig
„az igazgató“, hogy én vagyok a legügyesebb asszony Budán, nem hiába
foglalkozom leányneveléssel husz esztendeje, megkérdezhetik az anyákat,
akik maguk is nálam nevelkedtek, mint leányaik…“

„Remélem asszonyom, hogy a szőnyegen forgó esetet nem sorozza dicsőségei
közzé?“

Damasztiné hangja megcsuklott.

„Ilyesmi még sohase fordult elő házamban,“ szólt siránkozó hangon, „nem
tudom, hogyan kerülök ki a bajból a maga segitsége nélkül, Rezeda ur.“

„Teljes őszinteséget kérek.“

„Jól van. Elmondom önnek, mit vallottak a leányok. Mánya, egy csontos,
izmos, nyugodt, falusi hamvasbarna, akinek oly dus a haja, mint a vad
bozót és a szülői háznál korán megtanult lovagolni, cselédekkel bánni,
gazdálkodni, józanul számolni, lelkiismeretfurdalás nélkül vallotta be,
hogy virágvasárnapján délután templom helyett egy jósnő lakásába
látogatott el, ahol már várta a házunkban lakó kacsafark-bajszu
füszeres. Ennél a füszeresnél ostobább embert nem ösmerek a
városrészben; mint a rigó, a cselédlányokat a boltja raktárába
csalogatja, a lábát rázogatva áll az ajtóban és vakmerően néz minden
nőre.“

„És a jósnő lakásán megtörtént a baj?“

„Ugy van,“ felelt könyes szemmel Damasztiné. „Egyike azon érthetetlen,
megfejthetetlen talányoknak, amelyeket az élet produkál. Kétszáz nőnek
hiába fütyörészett a füszeres, a kétszázegyedik, szegény Mánya
gondolkodás nélkül lépett az utcára, hogy a fütyülő ember után menjen.
Csődöt mond itt minden tapasztalat, minden lélekbuvárlat… S a
legszomorubb, hogy a füszeres elvette Mánya ingét, magával vitte a
jósnőtől, s az inget majd nekem kell visszaszerezni. Mily szégyenletes
dolog!“

„És Mánya?“

„Közömbös, mintha kihalt volna belőle minden érdeklődés. Eltunyult
minden iránt, ami azelőtt érdekelte. Szótlanul üldögél, megkövülten
bámul az utcára, ha a füszeres odalent fütyürészni kezd. Étvágya kitünő,
álma mély és nyugodalmas. Mit akar még tudni Mányáról?“

„Nem szokott sirni?“

„Ismétlem, hogy az elcsábitott lányok nem éreznek boldogtalanságot, mint
a regényekben van. Teljesen közömbös nekik, ami velük történt. A legtöbb
elfelejti másnap, különösen, ha jól tud imádkozni. Csak kérdezze meg az
öregasszonyokat. Alig emlékeznek a dolgokra, amelyek lánykorukban
történtek velük. Nagy szerencséjük a szegény nőknek, hogy a természet
ugy alkotta őket, könnyen és alaposan tudnak felejteni. Mányát ezért nem
nagyon féltem. Sohase hozza zavarba jövendőbeli élettársát azzal, hogy
egy sohasem hallott férfinevet mond ki álmában.“

„És a többiek? Az ő lábuk is kifelé görbül már?“

„Nagyjában véve: mindennapi dolgok, csak mi csodálkozunk ismét, meg
ismét, amikor ujra halljuk az élet e hétköznapi tragédiáit. Aranka egy
lusta, körmét rágó, szeplős, fekete leány, aki egyébként csak az
édes-tésztákért rajong, valamint a füzetes regények hőseiért, akikről a
konyhán titokban olvasott. Szemtelen szokott lenni, ha megintem, örül,
ha lyukas harisnyát huzhat a lábára, a tükörbe nem szeret nézegetni,
mert csufnak tartja magát, megmerevedik az egyik szeme, ha mélyen
gondolkozik és holdváltozáskor oly forróság áramlik a szoknyájából, hogy
szinte süt, hosszas nógatásra varr fel egy gombot, fésületlenül,
kibontott hajjal ül óraszámra az ágy szélén, keresztet vet, ha eltörik
egy pohár, a párnát a fejére szokta huzni és hanyatfekve álmodik,
ingerlékeny és szivesen elmulasztja a reggeli mosakodást, rajta csiptem,
hogy rosszillatu helyen élvezettel üldögél, megszagolja a kezét,
rábeszélte egyszer Mányát, hogy engedje magát tőle meglocsolni, megleste
a szomszéd házmestert, midőn az vasárnap délután életepárjával
játszadozott, szinte megbüvölve figyeli a tavaszi utcán szemérmetlenkedő
ebeket, elolvassa és nem felejti el azt, amit a házak hátulsó
keritéseire szoktak irni az utcagyerekek…

„Elég asszonyom, látom jól ismeri növendékeit.“

„Arankával tehát a Fácánbeli majálison történt meg a baj, ahol ön is
jelen volt, én is nyitott szemmel ültem és egyikünk sem vett észre
semmit. Csak annyit tudunk, hogy az erdőben dalolgattak, bujócskát
játszottak, futkároztak, amint az már fiatal népeknél szokás. Ugyan ki
akadna fel azon, hogy a fiatalság jókedvü, nem lehet mindenki olyan
mormogó, dörmögő öreg, mint mi ketten Rezeda ur.“

„Ha nekem lányom lenne, sohase engedném bujócskát játszani.“

„Husz éve vagyok ezen a pályán, tudom, hogy mi esik jól a fiataloknak.
Utóvégre a majálisokat az ő kedvükért tartják, nem pedig a borissza
öregeknek, vagy kimustrált vénasszonyoknak. A fiatalság nem azért
gyülekezik a Fácánnál, hogy szalámival, retekkel, hagymával, túróval
megtöltse a gyomrát és reá spriccert öntsön. A savanyu bor csak azokat
édesiti, akiknek az életben nem jut már egyéb cukrosság.“

„Tehát a Fácánnál történt?“

„Szerettem volna, ha a leány szájából hallaná a vallomást, de ugye: ez
lehetetlenség? Megpróbálom tehát röviden elmondani a dolgokat. Egy
elvetemült, rettenetes gazember jelent meg azon a táncmulatságon, akit
Budán Növényi urnak neveznek, de egészen bizonyos, hogy Pesten más és
más név alatt leskelődik a tapasztalatlan fiatal leányok körül. Egy
vampir ez, aki szemtelen bizalmaskodással szólitja meg a lányokat és bár
már szürkül a haja, olyan ocsmányságokat sugdos a nők fülébe, hogy azok
a megrettenésükben felelni sem tudnak. Kényszeriti a fiatal nőket, hogy
ismételjenek bizonyos szavakat, amelyekre tanitja őket. Megingatja a
szemérem gyönyörü templomát, először a szavakkal, tekintetekkel,
mozdulatokkal a leányok lelkében. Arcpiritó sutogással mond
költeményeket, amelyeket nyomtatásban nem olvashatni. Dong, mint a piaci
légy, s elviszi a lányokat a ház végébe, ahol szemérmetlen rajzok vannak
a falon, ocsmányságot mutató játékszerek vannak a zsebében és kábitó
parföm a zsebkendőjén. Mindig vig és vállalkozó görbe mosoly a száján,
fáradhatatlanul követi kiszemelt áldozatát. A férfiaknak kellene
összeállani, hogy az ilyen Növényieket ártalmatlanná tegyék. Hisz minden
sikerüket szemérmetlenségüknek köszönhetik.“

„Asszonyom, igen jól tudja, hogy az igazi nőhóditók azok a férfiak, akik
férfiak társaságában közutálatot ébresztenek.“

„Oh, mily gyávák a férfiak, hogy eltürik ezeket a léhütőket, akik
feleségeik, leányaik füléhez bizalmaskodva hajolnak, suttognak és a
hamis kártyás szemével lesik az elért hatást.“

„Kérdezze csak meg a nőket, felelt Rezeda ur, milyen más véleményük van
e vakmerő, sólyomként támadó rablókról! Talán Aranka megbánta, hogy
Növényi ur az erdőbe csalta és visszaélt tudatlanságával?“

„Szegény csak azért sóhajt, hogy Nővényi urat azóta nem látta. Irt neki
levelet is, amelyre persze választ nem kapott. Ki tudná, merre jár azóta
a lelketlen gazember! De én résen vagyok és leöntöm az emeletről ha
házam körül észre veszem őt.“

„Késő boszu. Halljuk a negyedik leány történetét!“

„Ő a szemüveges lány. Erzsébetnek hivják és külsejében, mozdulataiban
hasonlit azokhoz a leányokhoz, akiknek az arcukra van irva, hogy
mindvégig pártában maradnak, mert mit sem törődnek a férfiak
meghóditásával Pápaszemét, amely nagy és kerek, tüntetőleg veszi elő,
pedig jól tudja, hogy nem szolgál, előnyére a tanárnői viselet. Ha
legalább lorgnettet hordana, mint Szép Heléna a budai szinkörben, vagy
elegáns csiptetőt, amely némely arcnak oly helyes kifejezést kölcsönöz!
Erzsébet azonban ragaszkodik a nagymamás pápaszemhez, olyan nesztelenül
jár-kel, mint egy árnyék, napokig nem hallani a szavát, elüldögél a
sarokban és isten tudja, miről gondolkodik. Két esztendeje van nálam, de
sohase tudtam vele tisztába jönni. Mindig egyforma a kedve, akár beteg,
akár egészséges, sohasem nevetett, nem szomorkodott, nem játszott,
egykedvüen vette az időjárást és mikor tizenhetedik évét betöltötte ősz
szálak mutatkoztak hamvas barna hajában. Szülei módos gabona kereskedők
a Tisza mentén, akik nem sokat törődtek Erzsébettel, igaz, hogy pénzzel
bőven ellátták. S Erzsébet addig nem nyugodott, amig pénzét cselédeknek,
barátnőknek el nem ajándékozta.“

„Erzsébetnek van egy nagynénje Pesten, aki eleinte ritkábban, később
sürübben meglátogatta. Divatos, elegáns asszonyság, bizonyosan gazdag,
fekete szeme mindig könyes a jó kedvtől és a szomoruságtól, kacér és
alázatos és férje nem sokat törődik vele. Gondoltam is néha napján, hogy
ez a nagynéni bizonyosan az a pesti asszony, akiről a regényeket irják,
udvarlókat tart, örökös mulatság az élete és előbb-utóbb megszökik az
urától egy szinésszel, vagy egy muzsikussal. A nagynéni harmincöt
esztendős és minden negyedórában frissen puderozza az arcát abból a
bőrtáskából, amit kezében hord. Sok baja volt széles karimáju
kalapjával, fátyolával, keztyüjével, bluzával, szoknyájával. Néha csak
azért látogatta meg Erzsébetet, hogy a velencei tükörben megnézze magát;
véleménye szerint ez volt a legjobb tükör a fővárosban.“

„Bizonyos idő előtt észre vettem, hogy a nagynéni nem mindig egyedül jön
át Budára. Egy feltünően magas, őszes hajzatu, barna képü gavallér várta
a nagynénit a ház előtt, amig a látogatás tartott. A nagynéni az
ablakból nevetve, tréfálkozva mutogatta Erzsébetnek a hiven ácsorgó
lovagot és nagyokat kacagtak azon, hogy a gavallérnak ugy meggörbült a
nyaka, mintha szinházi zenekarban szolgált volna és reménytelenül
szerelmes lenne a primadonnába. Emlékszem, mily nagyokat nevettek az
uriemberen, aki nem bosszankodott, nem türelmetlenkedett, csak nyugodtan
járkált a hóesésben. Mint a nagynéni szavából értesültem, az uriembert
bizonyos Mukinak hivták és hirlapiró volt. Eddig azt hittem, hogy a
hirlapirók, legalább itt Budán, csupa fehér szakállu, meggörbedt vállu
boros kancsók, holott Muki néha virágot viselt a kabátján,
hosszadalmasan nézegetett a rácvárosi lányok után és én nem eresztettem
volna be házamba, mert volt valami a szemében, ami a nőknek tetszeni
szokott. Szerette a nagynéni Mukit, vagy csak játszott vele, mint
ezeknek a pesti asszonyoknak mindig kell valami férfiember, aki
rajongásával, bókjával, elragadtatásával, izgékonyságával öket körül
vegye? Mi budaik igen rossz véleménnyel vagyunk a pestiekröl; erröl a
puderos asszonyságról nem tudtam elhinni, hogy valakit szeretni tudna.

„Tavasz felé történt, hogy megérkezett Erzsébet apja, egy közönyös,
kövér ember. Kijelentette, hogy leányát juniusban haza viszi, mert
Erzsébetnek férjhez kell menni a szomszéd kereskedő fiához. Erzsébet
szokott egykedvüségével vette tudomásul apja akaratát. „Tehát már
juniusban?“ kérdezte, midőn atyjától bucsut vett? „Ugy van, juniusban!“
felelt a kövér ember.“

„A tavasz korán beköszöntött és a pesti nagynéni mind sürübben
kocsikázott Budán Muki társaságában. Szavaiból kivettem, hogy a
gumikerekü kocsi gyakran hordja őket a Várkert kioszkba és onnan
mindenféle kis korcsmákba, ahol halat szoktak enni és pezsgős bort
isznak rá. Erzsébet egy napon kijelentette, hogy szeretne nagynénjével
és Mukival részt venni ily kiránduláson, hisz juniusban ugyis férjhez
kell mennie. A néni örömmel segitett Erzsébet öltözködésénél és én az
ablakból láttam, hogy Muki a két nő között foglal helyet a bérkocsi
ülésén és igen megelégedettnek látszik e változatosságon. Erzsébet
megfogta kezével a kalapja karimáját, midőn a bérkocsis a lovak közé
csettintett, a nagynéni nagyot csipett Muki karján és hangosan
felkacagott, hogy a járó-kelők a kocsi után néztek.“

„A kirándulások mind gyakrabban ismétlődtek. Muki mind bizalmasabban
terpeszkedett a bérkocsi közepén és estefelé, mikor Erzsébetet haza
hozták, hosszasan szorongatta a lány kezét.“

„Egy májusi hajnalon (idáig maradt távol nagy kétségbeesésemre
Erzsébet), a leány pápaszem nélkül jött haza és azóta se tette fel többé
a szemüveget. Váratlanul megjavult a látása, a legkisebb betüt is
eltudja olvasni és olyan messzire lát, mint akár én vagy ön. Hiába
vallattam a leányt, hol járt hajnalig, egykedvüen felelt: „Róza nénivel
voltam!“

„Mig e napokban, a vallomások idején, kiderült, hogy azon az éjszakán
előbb a nagynénit kisérték haza pesti lakására; Muki és Erzsébet
kettecskén vágtak neki Budának és Muki egy rosszhirű szállodába csalta a
leányt. Muki azóta nem mutatkozik, a nagynéni egyedül jön az egykedvü
Erzsébethez.

Most már tud mindent Rezeda ur.“

Rezeda ur elgondolkozott a hallott történeteken. Egy darab ideig
bólongatott, mintha nagyon helyeselné a dolgok állását, későbben
felébredt benne a kételkedés.

„Fiatal koromban, harminc és negyvenedik éveim között, midőn
tudvalevőleg a legkönnyebb a férfiak helyzete, a fiatal nők
meggondolatlanul dobják magukat ez érett, komoly férfiak karjaiba:
néhányszor, kétszer vagy háromszor megadatott nekem is a szerencse hogy
sikerült ártatlan nők kegyességét megnyerni. Ámde azt tapasztaltam, hogy
egyszeri vagy kétszeri találkozás heve mitsem hervasztja el a fiatal nők
mirtuszkoszoruját, csak a regényekben olvashatni kalandokról, amelyek
percek alatt befejeztetnek. Lehetséges, hogy bennem volt a hiba,
gyöngédebb és óvatosabb voltam, mint kellett volna és nem egy
kisasszonyról tudok, aki hibátlanul férjhez ment, bár nem mulasztotta el
az alkalmat a hiba elkövetéséhez. Az ön esetei asszonyom, mind egyszeri
találkozásról szólnak. Engedje meg, hogy kételkedjem a helyzet tragikus
voltában. Azt hiszem, hogy a kisasszonyok képzelete felülmulja a
valóságot.

Damasztiné megcsóválta a fejét.

„Nő vagyok, tudom a magamét, bár „az igazgató“ korántsem viselkedett
ugy, hogy a nászéjszakámon sürgősen doktort kellett volna hivatni,
varrótűvel és selyemfonállal, mint mostanában néhányszor megesett a
Vizivárosban. A régi férfiak gyöngédebbek voltak. Ámde én mégse tudom
elhinni, hogy leányaim ártatlanok (mind a négynek kiadom az utját
nyáron), és azt a bizonyos csodadoktort akarom, akiről ön egykor
beszélt.“

Rezeda ur igy felelt:

„A csodadoktor nem mese. Itt él Pesten, az óbudai oldalon és már sok
házasságot tett felhőtlenné, sok szemrehányásnak és elfelejthetetlen
keserüségnek tette be az ajtót néhány ügyesen alkalmazott öltéssel. Több
tekintélyes és erényességére hiu, előkelő úriasszony tudja az adresszát
a doktornak, mint hinnénk. Sok kis fazekat megdrótozott ez a drótos. A
legfinomabb csecsebecséket összeragasztotta. Áldani kell nevét, mint az
emberszeretet apostoláét. Csuf válópörök, botrányos házaséletek,
szégyenletes asszonyéletek multak a doktor varrótüjének munkálkodásán.
Férfiak büszkeségét, asszonyok nyugalmát, családi tüzhelyek melegét
növelte ez a férfiu. Pesten a nőorvosok többet tudnak Balzacnál, ha
ugyan hallotta már valaha hirét ez irónak asszonyom.“

Rezeda ur és Damasztiné ezután megállapodtak, hogy milyen körülmények
között keresik fel a csodadoktort és mily furfanggal vizsgáltatják meg
leányokat.

Bealkonyodott, a zenekar már elhagyta emelvényét, megritkultak a kioszk
vendégei, csendes budai házakba mentek a boldog asszonyságok, akiknek
sohase volt szükségük csodadoktorra, valamint a polgárok, akik lassu
sétát tettek a közelgő vacsora előtt a Dunaparton. A gesztenyefák alatt
olyan nyugodalmasan mendegéltek a járókelők, mintha örökre elfujta volna
a szél a szerelmet, az égő könyet, a boldogtalanságot a világról. Ki
látná e közömbös emberi arcok alatt a jajt és kacajt, a kéjvágyat és a
csikorgó boldogtalanságot? Talán nem is igaz, hogy a nők e tájon a
Dunába ugranak, miután a Ráctemplom órája elütötte a találkozóra
kitüzött óranegyedeket és az sem igaz, hogy a padokon éjfélkor férfiak
ülnek, akik könnyes szemmel hivják vissza a hullámokból elmerült
szerelmesüket.

„És Antóniáról valóban jó véleménnyel lenne asszonyom?“ kérdezte Rezeda
ur odavetőleg, de hangja kissé megremegett.

„Azt hiszem, az egyetlen okos leány, aki az én elveim szerint éli
életét,“ felelt kitérőleg Damasztiné és megengedte Rezeda urnak, hogy
darabig elkisérje.



IV.  A régi királyság.

Rezeda úr XIX. századbeli feljegyzései között egy helyen ezt a passzust
találta:

„A doktor rájött a titokra, hogy a meggondolatlan fiatalság
elhamarkodott lépéseit minden aggály, minden feltünés és utólagos
leleplezés félelme nélkül el tudta tüntetni.“

A XIX. században, Első Ferenc József uralkodása alatt nem sokat
jövedelmezett a doktor titka. Lehetséges, hogy a leányok jobban
vigyáztak egyetlen hozományukra, szemérmükre, másrészt olyan kevesen
tudtak még a doktor találmányáról, hogy épen azok nem találtak el a
doktor lakására, akiknek szükségük lett volna a titok felhasználására.

Általában a középosztály hölgyei szivesebben hittek a rejtett adreszszü
bábaasszonyoknak, és egyéb kuruzslóknak, mint a tanult nőorvosoknak. Sok
szegény megtévedt urileány inkább ugrott imádkozásra kulcsolt kézzel a
hidakról a Duna hullámaiba, mint bevallotta volna tévedését, pláne egy
orvos előtt, aki a férfinemhez tartozik. Szemérmetes korszak volt ez; az
urinők lesütött, szemmel járnak az utcán, a divat a hosszu szoknya,
amely eltakarja a bokákat; a mély érzések, regényeskedő szerelmek,
önfeláldozó hüségek jellemzik a pesti urhölgyeket. A királyság hölgyei
olyan dobogó szivvel mentek a randevura, hogy másnap betegek voltak az
átélt izgalmaktól és némelyek ágyban töltötték az időt és a paplan alatt
rózsafüzért csavartak a csuklójukra.

Rezeda ur a régi királyság éveiből ismert hölgyekért többnyire meghalni
akart; viszont szivesen megtették volna ezt a nők is miatta, ha rákerül
a sor. A városban voltak szent életü uriasszonyok, akik tiz-tizenöt
esztendeig elbirták a házibarát áhitatos udvarlását, anélkül, hogy
megtántorodtak volna; férjhez mentek a kitartó szerelmeshez, midőn
özveggyé lettek, vagy elváltak férjüktől, midőn többé nem tudták
titkolni érzelmeiket. Ilyenformán lehetséges, hogy Ferenc József
uralkodása alatt kétszer és háromszor ment férjhez egy-egy pesti
uriasszony és mindig a legszentebb szerelmet érezte házasságában. E régi
szeretők nem képzelték el az életet törvényes házasság nélkül.

Rezeda ur e korszakban ismert egy urihölgyet, aki már háromszor ment
volt férjhez és harmadik házassága sem volt boldog; ugyanezért Rezeda
urral megállapodott, hogy ismét elválik és negyedszer is férjhez megy
IV. Henrikhez, (mint Rezeda urat becéző nevén emlegette).

Még ma sem lehet teljes bizonyossággal tudni, hogy mi volt az oka, hogy
a városligeti és budai séták tervezgetéséből nem lett valóság. Rezeda
uron nem mulott, hogy nem lett negyedik férje a vállalkozó menyecskének,
aki oly ügyesen válogatta meg férjeit, hogy azok tovább szerették őt,
mikor már régen férjhez ment másokhoz és térdepelve kérték
visszatérésre. (Rezeda urat meglehetősen féltékennyé tette a tudat, hogy
bizonyos napok a _volt_ férjeknek vannak szentelve a csodálatos lelkü nő
életében. Az asszony pontosan referált másnap Rezeda urnak, hogy mit
mondott első, második vagy harmadik férje; beszámolt első férje (ez volt
a legöregebb,) térdepléseiről, amelyeket az a bérkocsiban véghezvitt,
amely bérkocsi a körvasut elhagyott helyein kocsikázott. Részletesen
feltárta második férje vonzalmát, aki bizonyos napokon a váci Kuria
szállodában, vagy az alagi vendégfogadó kertről nyiló, vadszőlővel sürün
befuttatott szobájában szokta várni, ahová gyakori vonatközlekedés
folytán könnyen megérkezhetett Rozina; de nem titkolta el a szerelmi
jeleneteket sem, amelyek jelenlegi férjével folytatódtak, midőn Rezeda
ur vacsora után engedélyt kapott a távozásra az uri lakból. Rezeda urat
a végsőkig izgatta Rozina a szerelmi élmények előadásával és tragikus
féltékenységek ismétlődtek, midőn Rozina módfelett csodálkozott, hogy
Rezeda ur féltékeny volt férjeire. „Hisz mind törvényes volt!“ – mondá
méltatlankodva – „mig te csak aféle titkos szeretőm vagy, akivel félnem
kell őszidőben a Svábhegyen kettesben sétálgatni. Hátha meglát valaki az
ismerőseim közül!“ Rezeda ur mit sem felelt, mert Rozina ekkorára már
elhitette vele, hogy titkos szeretőnek lenni valami igen megalázó
foglalkozás, holott egyébként Rozina igen nemes lelkü nő volt, sohasem
emlitette azon apró segitségeket, amelyekkel Rezeda urat támogatta
életküzdelmeiben.)

Rezeda ur, mint ez már a férfiak ostoba szokása: dicsekedett Rozinának
barátaival, akiket mindenféle dicső jelzőkkel és tulajdonságokkal
felruházott, holott praxisból már tudni kellet volna Rezeda urnak ama
régi tapasztalatot, hogy az asszonyokat a férjek szivén és hiuságán át
hóditják meg a feleségek későbbi szeretői.

E nagyszerü barátok felsorolása közben nem felejtette ki a geniális
orvost sem, aki rájött a titok nyitjára, amellyel vissza lehet adni a
nőknek első ártatlanságukat. Rozina ettől a naptól kezdve minden áron
ismerni akarta a doktort. Sürübben emlegette, mint valaha, hogy most már
véglegesen elhatározott szándéka férjhez menni Rezeda urhoz, akit
ártatlanságával ajándékozhat meg a doktor találmánya révén. Rezeda ur
esendő volt, mint minden férfi és egy napon elvezette Rozinát az
orvoshoz. A doktor, midőn értesült arról, hogy Rozina negyedszer készül
férjhez menni, elutasitotta magától Rozinát. „Elég bajt csinált nekem
Sasiné, akik bár félesztendeig volt férjnél, törvényszéki orvossal
hivatalosan megállapittatta ártatlanságát és ez ok volt a házasság
felbontására!“ Mondta a doktor bizalmasan Rezeda urnak. „Nem tehetem
tönkre találmányom hirnevét vénasszonyokkal.“

Rezeda ur ezt belátta, de nem Rozina. Heves jelenetek voltak a
szerelmesek között az orvos makacssága miatt, mig eljött a nyár, Rozina
tengeri fürdőre utazott, ahonnan egy katonanótával és szivében
hidegséggel érkezett haza, amely hüvösség segitett meggyógyitani a
komolyan szenvedő Rezeda urat.

Különben ekkor már elmult a tizenkilencedik század és a nők kevesebbet
okoskodtak szerelmi bajaikkal, mint annak előtte. Nemcsak a gyóntató
atyáknak, de az idegorvosoknak is nyiltabban vallották be álmatlanságuk
vagy egyéb nyavalyájuk okát; a jóbarátnők az összejöveteleken
szabadabban megbeszélték titkos viszonyaikat, mint azelőtt; bizonyos
frivolság mutatkozott a társalgási hangban; a szeretőket nem rendelik az
asszonyok a Páskál-malomhoz, hanem az operette-szinház páholyába, ahol
nyiltan mutatkoznak velük: a királyság vége felé közeledett…

Világraszóló házassági botrányok töltik meg a pesti ujságokat,
cigányprimások és főhadnagyok szöktetnek meg hercegnőket, akik
ujságiróknak nyilatkoznak szerelmi kalandjukról; pesti bankárok válnak
el nejüktől izgalmas tanuvallomások után; a legénylakáson mérget vesznek
be uriaszszonyok és a szanatóriumban virágcsokrokkal veszik őket körül a
tisztelők; Siófok skandalumai és szeretkezései ujságban megbeszéltetnek;
pesti korzón a szoknyadivat mind szükebb és rövidebb; előkelő, divatos
uriasszony nem is képzelhető állandó „barát“ nélkül és a félvilági nőket
utánozzák manierban és ruházkodásban az elegáns pesti asszonyságok,
mintha csak azoknak udvarlóit elcsábitani volna legfőbb céljuk; nyiltan
beszélnek a szerelmi kicsapongásokról a jól öltözött dámák a cukrásznál,
vagy az utcán; a szinpadokról csiklandozó érzékiséget hirdetnek a pajkos
szerzők; a szalónokban apostolai a szabad szerelemnek tartanak
előadásokat és a nőorvosnak, ha divatba akar jönni, leginkább a
magzatelhajtáshoz kell értenie. Közben minden erkölcsös embert
farizeusnak neveznek; kigunyolják, aki megretten a pillanatnyi élvezet
következményeitől, mind ritkábban szöktetik meg az asszonyokat, hogy a
válóper után valóban feleségül is vegyék őket, diadalmenetben jár a
szemérmetlenség. A királyság vége felé jár. Ferenc Józsefről szerelmi
összeköttetéseket pletykáznak, a főhercegnőket az utca veszi szájára, a
női ártatlanság csak az öreg kéjencek csemegéje a gyanus házaknál, mig a
divatos kuplé arról zeng, hogy raffinált uriasszony szerető nélkül
nincsen boldogság Pesten. Az erkölcstelen Páris költözék Budapestre – a
francia finomság és kultura nélkül és abban nyilvánul itt Páris imádata,
hogy az urinők szemérmetlen mosollyal ugratják a férfiakat, hogy ők jól
tudnak franciául. Különös korszak ez: babiloni erővel ébred fel az
érzékiség Pesten, azoknak a férfiaknak van sikerük a társaséletben, akik
a legnagyobb disznóságokat tudják.

A doktor ismét nem sok hasznát vette titkának, leginkább olyan nőket
választottak feleségül a férfiak, akikről köztudomásu volt, hogy
ártatlanságukat már rég elveszitették.

Az „ugynevezett tisztességes nők“ mellőzésének e korszakában Rezeda
Kázmér ur (bár nem volt a divat bolondja) ugyancsak megtalálta
szerencséjét. A nők sorában, akik Rezeda urat huszesztendő óta
pártfogolták Budapesten egy Maci nevü negyvenéves asszonyság foglalt
helyet, aki eleinte nagy tisztelője volt Rezeda ur elmésségének,
férfiasságának, hivője szines hazugságainak, mig később zsarnoka és
bolondja lett. Maci természetesen lelkesedett a természetfölötti
doktorért, bár felnőtt gyermekei voltak. Maci ugyanis asszonyi
észjárással azt gondolta, hogy ártatlanságával, amelyet feláldoz,
erősebben láncolja magához Rezeda urat, akit ugy szeretett, mint a
huszár a lovát, vadász az ebét, hajós a csónakját, lelketlenül, hiun,
bolondul és ördögi féltékenységgel.

Maci oly erőszakosan viselkedett, hogy még férje is kénytelen volt
beleegyezni a „kis operációba“, melyet a doktor cinikusan, de remek
kézfogással egy pesti szanatóriumban végrehajtott. Szanatóriumra,
fekvésre, betegségre természetesen nem lett volna szükség a doktor
csodálatos mütéte után, hisz épen az volt a találmányban rendkivüli,
hogy a doktor szobájából egyenesen a korzóra mehettek sétálni a hölgyek;
ám Maci alapos asszony volt, szerette az érdekes és feltünő dolgokat,
teátrális volt minden cselekedetében és élete egyik legboldogabb napja
volt, midőn a szanatórium hüvös folyosóján kopaszodó homlokát törölgette
mit sem sejtő férje, midőn Macit hordágyon az erős szolgák a fehérajtós
mütőterembe cipelték és letették az operáló asztalra. Az operációnál
senkit sem türt a doktor maga mellett, találmánya érdekében egyedül
dolgozott, mig odakünn az ajtó előtt összegyülekeztek Maci gyermekei,
jóbarátnői (virágcsokrokkal), rokonai, köztük Rezeda ur, a bus barát.
Maci könnyes szemmel fogadta operáció után a szerencsekivánatokat,
összemosolygott bizalmas barátnőivel, könnyezve csókolta meg gyermekeit
és hosszu, meghatott pillantást vetett Rezeda urra, amig hordágyával a
szolgák visszamentek a folyosón. Másnap és harmadnap minden ismerőse
gratulált Macinak, szobája a szanatóriumban megtelt virággal,
látogatókkal, az „egész város“ a betegről beszélt, csak a doktor szivta
fogát káromkodva, aki találmánya használhatóságának megrontását vélte
ebben a szinpadiasságban. Maci egy hétre tervezte a szanatóriumi
ünneplést, de három nap multán felkelt, mert Rezeda ur nem mutatkozott
betegágyánál.

Rezeda ur felhasználta az alkalmat, megszökött pártfogója és zsarnoka
karmaiból.

A királyság utolsó éveit élte, minden jel azt mutatta, hogy Pest a
fulladásig jóllakott gyönyörrel, bünnel, étellel és itallal. A polgárság
asszonyai és leányai kilépkedtek jól elzárt házaikból és megismerkednek
a mámoritó szinházzal, a végképen érzékiségre alapitott női divattal, a
flörttel és az ingerlékenységet előidéző modern zenével. A legkülsőbb
Ferencvárosból is lábszárhoz simuló szoknyában jönnek be a hentesnék,
vendéglősnék a városba, mig a korzón megjelenik az első nadrágszoknya,
mintha az egész évtizedet az foglalkoztatná, hogy milyen szabásu legyen
a nők szoknyája, Pesten, a királyság utolsó éveiben. Mig végre győz a
rövid szoknya (amelyben aztán a népköztársaság és a kommün hölgyei
minden eddig tapasztalt változatot felülmultak).

A „szép fiuk“ gombamódra nőnek ki a pesti aszfaltból, minden héten
hallani megzsarolt uriasszonyokról, akiknek hiszékenységével elszánt
fiatalemberek visszaéltek. A „szép fiuk“ az alakuló uj világ
regényhősei, ők csábitják el az uriasszonyokat, őket pénzelik az idősebb
és jómódu asszonyságok (néha több is), ők keltenek feltünést a siófoki
strandon és ők adják meg a korzó divatját. Egy előkelő, római arcu
fiatalembernek nem lehet gondja Pesten a megélhetésére. Vannak
ugynevezett uzsonnázó kávéházak, ahova az uriasszonyok betérnek és
ismeretséget kötnek; vannak kávéházi asztalok, ahol a szép fiatalemberek
naphosszant ugy ülnek, mint a kirakati tárgyak; vannak női zsúrok, ahova
a háziasszony azzal csalogaja asszonyvendégeit hogy egy ismert szépfiu
ül a zongoránál vagy bemutatja a legujabb szalontáncokat.

Ezek a szépfiuk nagy pusztitásokat visznek végbe a pesti asszonyok
sziveiben. Rezeda ur ismert egy uriasszonyt, aki minden szerelmi
szakitás után bánatában megoperáltatta magát. Először természetesen a
vakbelét vétette ki Herzel professzorral, mint a legtöbb asszony Pesten,
aki a társaságban szerepet vitt. (A jó doktor urak ebben az időben még a
legváltozatosabb elméleteket állitották fel a vakbélről. A bánatos urinő
citrom, vagy cseresznyemagvat nyelt, hogy célját elérje.) Mikor második
szerelmével is szakitott a fentebb emlitett urihölgy, nehezen lélekzett
az orrán át, ugyanezért egy divatos orrspecialistára bizta magát és
szanatóriumba vonult. Harmadik csalódása után lábát egy ortopéd
gondjaiba adta; mig negyedszerre egy kozmetikushoz fordult, mert
balszerencséjét annak tulajdonitotta, hogy testének olyan részén is van
hajzat, ahol nem szükséges.

A szerelmi bánat ellen találhatók voltak még a városban különféle
kártyavetőnők, jósnők, kuruzslók, akiknek cimét nagytitokban közölték
egymással az asszonyok.

Mindenki szerelmes volt a szépfiuk korszakában, különösen a
Balzac-korabeli asszonyok ragaszkodtak mindig utolsónak hitt
szerelmükhöz és nyiltan hangoztatták, hogy szerelem nélkül nem élhetnek.
Mint valami jóindulatu járvány vonult végig az öregedő asszonyok
szerelme, határozottan divatban voltak a negyvenéves nők, akármilyen
valláson voltak, de mégis inkább a raffináltabb vagyonos izraelita
hölgyek tudták korukat igy leplezni, hogy szives imádóra akadtak: hol
meghiztak keszeg udvarlóik kedvéért, hol meg lesoványodtak, midőn
valamely külföldi énekesnő, vagy táncosnő a soványság divatját hozta
Pestre; fehérnemüjük olyan hóditó, hogy a férfiak szivesen fogadják
emlékbe nadrágocskáikat, ingecskéiket; a negyvenes nők mohó szomjusága
és perverz élvhajhászata sok fiatalembert tett a városban cinikus
bölccsé.

Rezeda ur, bár már koránál fogva sem versenyezhetett a divatos
szépfiukkal, a királyság utolsó éveiben több sikert könyvelt az érettebb
nők között, mint fiatal korában. A leányokkal ez években nem sokat
törődött, hisz a leányok csoportját elfödték az esengö tekintetü
kövérasszonyok. Igy az elhagyott Maci legjobb barátnői, néhány
festetthaju és vágyakozó szivü uriasszony vette Rezeda urat nagy
titokban pártfogásba. Felkeresték lakásán azon ürügy alatt, hogy a
bánkódó Macival akarják kibékiteni, és kancsal mosollyal, „Maci meg ne
tudja!“ szavak kiséretében engedtek Rezeda ur támadásának. Majd
bemutatták Rezeda urat olyan asszonyságoknak is, akik ugyancsak
áhitották a regényes szerelmet, de környezetükben nem akadt megfelelő
férfiu. Rezeda ur a Hotel Habsburg negyedik emeletén, hol hónapos
szobácskában lakott, egy télen át, kékesszürke délutánokon több
urihölgyet látott megjelenni gyalogszerrel, akik egyébként ekvipázsukban
hátradölve szoktak végigrobogni az Andrássyúton.

A doktor tehát hiába fedezte fel a titkot, Rezeda ur egyetlen valamire
való esetet sem szállithatott a barátjának; legfeljebb néhány hisztériás
öregasszonnyal közölhette a doktor adresszát, akiket a tudós a
legmodernebb tudomány szerint, Freud professzor elvei szerint órákig
vallatott, szerelmeik, bánataik, gyermekkori élményeik felől. Általában
e korszak felfedezése, a vallató gyógyitása az idegeknek: csaknem annyi
férfit és asszonyt vitt Pesten az orvosok szobáiba, mint egykor a
gyóntató baráthoz, a rácsos székhez (különösen, ha idegen országból jött
és idegen országba távozott a misszionárius). Mily boldogan hazudtak és
vallottak igazat az izgalmas életben hajótörést szenvedett férfiak és
nők az idegorvosok szobáiban: azt csak az öreg orvosok tudnák
megmondani, akik a pesti divatos osztály minden titkát összegyüjtötték
magukban. Kevesebb kéjt okozott az a szerelem, amely titkos volt, mint
az a bünös viszony, amelyről hangosan beszélhettek az enervált idegzetü
férfiak és nők, ha máshol nem: az idegorvos szobájában.

Rezeda ur ugyancsak a doktor mesterségében kontárkodott. A Habsburg
negyedik emeletén a pásztorórázó asszonykákat vallatóra vette multjuk
iránt és mily nagy volt meglepetése, amikor azok szemlesütés nélkül
vallották be régi szerelmeiket.

A Habsburgbeli összjöveteleknek Maci megjelenése vetett véget, aki
parázs botrányt rendezett a bezárt ajtó előtt, mikor épen legjobb
barátnője csalta meg Rezeda urral. „Gyere ki, te…“ kiabált Maci
torkaszakadtából és öklével verdeste az ajtót. Majd a telefonhoz rohant
és nyomban felhivta a jóbarátnő férjét, akivel közölte, hogy feleségét
hol lelheti. A férj hitetlen bágyadsággal tette le a kagylót.

A királyság még egyszer akkor lendült fel régi tollforgós pompájával,
méltóságteljes magatartásával, midőn IV. Károlyt Budán koronázták.

Ugy tünt fel, hogy a doktor tudományára ismét szüksége lesz Pestnek. A
hatvanhetediki divatujságokat keresték elő a Nemzeti Muzeumban, a fehér
lovak igen kelendők lettek a lóvásáron, diszmagyart vagy legalább is
tribün-jegyet a várba igyekezett szerezni minden pesti gavallér és a nők
aranyhimzéses pártát tettek a fejükre, mint ősanyáik. Általában a
fátyolos párta, az ápolónői ruha, a szalagos kitüntetés a balmellen volt
akkor a divat a városban, mert hiszen javában benne voltunk a háboruban.
A lovagok és lovagnők körülbelül két hétig tették szinessé december
havát, amig a lucskos, hófödte városból elutazott a királyi-pár és
mindenki megörökitette magát a fotografusnál. A nemes fejtartás, a magas
homlok, a koronázási áhitat, a királyság iránt érzett hódolat, a lovagi
méltóságteljesség valóban csak oly teátrális volt, mint egy szinházi
előadás, mélyebb nyomokat nem hagyott az emberek lelkén.)

Az operaház intendánsa igen ügyelt arra, hogy az általa rendezett
koronázási ünnepség stilszerü legyen, valamint arra is volt gondja, hogy
ott legyen egész Pest, mint valami szenzációs premiérnél. A várhegy
csatakos, sáros oldalán a még alig szürkülő téli reggelen másztak
felfelé a frakkos urak és kiöltözött asszonyságok. Kocsi és egyéb jármü
csak kiváltságosaknak jutott, és még ők sem tehették meg az utat
kijelölt helyükig. Bizonyos utcatorkolatoknál megállitották a főispánok,
püspökök, grófok hintóit, a bankárok automobiljait, pesti szépek
fiakereit, a vidékről beözönlő bricskákat, homokfutókat és a hulldogáló
ködben összekeveredett a gyalogjöttek sáros menete a hintók büszke
tulajdonosainak csoportjával.

Az öreg, álmatlan hirlapirók a cilinderkalapjuk mellé tüzték fehér
belépőjegyüket, a kordonok szabályszerüen zárták el a különböző
emelvényeket, pontosan ment minden, mint akár Első Ferenc József
temetésén, mintha a bécsi gyászmenet tért volna vissza a muzsikáló óra
lapján, de más ruhát vett az öltözőben.

A főhercegnők hintóikkal a kijelölt percben érkeztek a Mátyástemplom
sekrestyéjéhez, a csepegő esőben utánozhatatlan kézmozdulattal (mintha
gyermekkoruk óta tanulnák), magasra emelték brokátuszályaikat vékony
lábszáraik felett, és a szoknyaránc, mint virágharang fogta körül
térdüket, amig a sekrestye ajtaján eltüntek, mint csodálatos jelenések,
akik a kedvetlen nedves reggelen a bécsi Hofburg képcsarnokából vizitbe
jöttek Budára. Vajjon mikor keltek fel ők, hogy idejében megérkezzenek?
Vajjon tegnap fésülte meg már őket is Pürcher és Fritsch, mint a legtöbb
pesti dámát, vajjon setét éjjelen kezdtek már öltözködni?… ilyen
kérdéseket váltottak a doktor és Rezeda ur, akiknek sikerült darab ideig
a Mátyás templom sekrestyéjében tartózkodni, midőn oda a főhercegnők
megérkeztek és a hideg szenteltviz-tartóba dugták fehérkeztyüs kezüket.
Rezeda ur oly melegséggel dörgölődött a főhercegnők szoknyái, mentéi,
fejkötői közé, mintha legalább is udvari funkciónárius volna.

Egy Habsburg-főhercegnő volt élete álma a sok pesti izraelita-asszonyság
pártfogása után. Hivják bár Annunciátának, vagy Eleonórának, legyen bár
hervadt, mint a József császár Burg-szárnyában az ablakok, vagy csinos
arcu, mint a kertek Schönbrunnban, ostoba, vagy okos, skroflis vagy
egészséges: csak habsburgi vér járjon az ereiben! Oh, hányszor nézte
őket megfakult képeken egy dervis rajongásával. Oh, hányszor bámult
hintójuk után, amelyekben lila és rózsaszinü fátyolok alatt üldögéltek,
hányszor merengett a kirakatok tükörablakában a bécsi Grabenen, ahol az
imént zefirt, vagy szalagot vásároltak a Burg hölgyei egykedvü,
fehérkabátos udvari tisztek vagy elsavanyodott kedvü, gyönyörü keztyüs
udvarhölgyek társaságában! Sohasem tudta még csak a parfőmjüket sem
megérezni, sohasem láthatta őket setétboltozatu termeikben,
lefüggönyözött ablakaikban, bár annyit csavargott keresztül-kasul a
bécsi Hofburgon, mintha betörést tervezne a néma, pókhálósnak látszó
emeletekre. Járt ott nyári reggeleken, mikor az első harangszó
csilingelt középkorias harmóniával a Burgtemplom tornyában, figyelő
szemét a függönyökre irányitotta ebben az órában, amikor minden nő a
világon, szüz vagy férjes szerelemmel álmodik; talán valamely ablakból
jelt ád az udvari lakáj és titkos lépcsőn vezeti az elszánt gavallért;
járt ott szeles nagyböjtben, amikor a József-udvar szoborcsoportozata
mellett foglalt állást, mert bécsi ismerőseitől hallotta, hogy nagyböjti
litániára a József császár egykori folyosóin suhannak el a főhercegnők,
hogy az udvari kápolnába juthassanak, hol magas karzataikról bünbánólag
hallgatják a zsolozsmát; végignézte a déli csengő óraütésre lejátszódó
katonai parádét, midőn az alföldi bakák oly feszesen lépnek az udvaron,
mintha fából volnának faragva, irigyelte a fehérnadrágos jóltáplált
Burg-zsandárokat, akiket jeles koszton tartottak, hogy szép
férfi-példányok diszitsék a várat, hatalmasok, mint akár a
kapuboltozatokat tartó mezitelen szobrok, a három-négy embernyi
nagyságban alkotott lovasok; sőt irigyelte a bronzbaöntött régi
tábornokokat is, akikről azt rebesgeti a históriai pletyka, hogy közeli
ismeretséget kötöttek Mária-Teréziával. Lett volna női szabó, vagy
cipész, ha ilyenmódon megközelithette volna az imádott hercegnőket. Ugy
rajongott e magasrangu, elérhetetlen nőkért, mint egy középkori lantos,
aki korgó gyomorral énekel a bástya alatt. Oh, Rezeda ur buzgó
királypárti férfiu volt, szivesen tartotta volna hátát, hogy azon
végighegedüljön egy hercegasszony.

Most pedig itt állott közöttük, barátjával a doktorral (aki azon törte a
fejét, vajjon hogyan ajánlhatná fel találmányát Éva e kiváltságos, de
bizonyosan normális életet élő leányainak), mig Rezeda ur remegő orral,
verejtékező homlokkal, tágult szempillával vette vizsgálat alá a
habsburgi hölgyek hosszukás apácás orrát, keskeny ajkát, üvegházi
növények bágyadt szinével hasonlatos arcpirját, szőkés-barna haját,
amely mintha attól a fénytől lett volna tompa szinezetü, amely a
szentképet mindig körülveszi, derekát és keblét és lábszárát és kezét,
amit egy izgult férfiu észrevehet a nőkön. Nem tudott választani
közülük, mindegyik megnyerte férfi-tetszését, még az idősebbek is. A
keztyüik oly simulékonyak voltak, mint semmiféle szinésznőé; a szemük
oly tiszta és hüvös volt mintha még sohasem ereszkedett volna látásukra
a kéj biborpiros és álomban látott képekkel behimzett függönye; a
nyakszirtük oly méltóságteljes volt, mintha sohasem görnyedt volna férfi
izmos karján. A fülük kicsiny és érintetlen tisztaságu, mint a kagyló
rózsaszine; ha tudtak is e fülek szemérmetlen szavakról, szeplőt nem
hagytak a hallomások és a kezük mily tiszta lehet! – mintha sohase
nyultak volna tisztátalansághoz, csak imakönyvhöz vagy selyemhez! Oh,
bármiként fürösztik, csiszolják, borotválják, nyirják, frissitik magukat
a divatos fekete orrlyuku és fehér testü pesti nők, sohasem közelíthetik
meg e nőket, akik ambrát lehelnek és nem azt, ami gyomrukban van. És a
szerelem hevében sem ismétlik az unalomig azokat az izgatóan közönséges
szavakat, amelyekre romlott férfiak tanitják a pesti nőket, hogy már az
első pásztorórán meg lehet állapitani, hogy kinek voltak azelőtt
kedvesei, ki volt az a gavallér, aki e különös szavakra, kifejezésekre
tanitotta öket…

A főhercegnők kivontatták uszályaikat mint napsütésben a pávák. A
Mátyás-templom sekrestyéje mindenféle illatokkal telt meg, leheletekkel,
rizsporokkal, párfőmökkel, amelyeket Rezeda úr sohasem érzett a pesti
cukrászdákban, ahol holdváltozáskor olyan jellegzetes illatuk van a
helybeli szenvedélyes úrnőknek, hogy a kandúr bejön a konyhából, a lusta
tűzhely mellől és a szoknyához dörzsöli tüskés hátát.

A veresbajuszu detektivfőnök vetett véget Rezeda ur ábrándozásának,
karonfogva kivezette őt a sekrestyéből, mint nem oda valót. Rezeda urnak
ezután meg kellett elégednie azzal, hogy a templom bejáratánál
segédkezzen ismeretlen urnők uszálya kibontásánál, (mintha erre a célra
volna rendelve), és boldog volt, ha megérinthette egyik-másik előkelő
asszonyság bokáját.

A doktor rosszkedvüen dörmögött.

„Vajjon, mikor lesz értéke találmányomnak, ha már a koronázási
szertartáshoz se igyekeznek visszanyerni a nők ártatlanságukat!“

A koronázási szertartás után, midőn a budai utcákban déltájban
hömpölygött az előkelő nép, Maci egy utcafordulónál elcsipte Rezeda
urat.

Maci szenvedélyességében kipirultan, lengő tollbokrétával, apró
léptekkel közelgett Rezeda urhoz és hatalmasat csipett a karján. Rezeda
ur megijedt az esetleges botránytól, ezért igy kezdte beszédét:

„Hova lett a mai nőkből az idealizmus, amely ősanyáinkat diszitette?
Ilyen napon, mint a mai, minden honleánynak felmagasztosult szivvel
kellene hálát adni a mindenhatónak, hogy uj ifju királyunk van az öreg
helyében. A nemzeti históriának ily pirosbetüs napján felejthetné minden
honleány a maga aprócseprő ügyeit. A történelem kerekei forognak
felettünk. Bezzeg a régi, gyönyörü nők együttéreztek a hazafiakkal,
együtt dobogott a szivük a nemzeti lelkesedéssel, együtt imádkoztak
nemzeti jobblétünkért a férfiakkal. A Szentháromság-téren még csak most
kezdik a Himnuszt énekelni, nagyságod pedig már itt van?

„Távolról követtem. Mert ön engem szerencsétlenné tett.“

„Mily boldogtalan korszakban születtem én! – fakadt ki Rezeda ur. Lettem
volna egy-két nemzedékkel előbb, midőn a magyar nők szivét a honszerelem
világitotta és idealista lelkek gyönyörü eszméket ültettek a nők
szivébe! Lettem volna bár akkor, midőn nemzeti öltözetben mutatkoztak
hölgyeink, a haza bus gondjait megosztották a férfiakkal, együtt
busultak a busulókkal, együtt reménykedtek a hajnal-csillag keresőkkel,
könyes szempillával énekelték Lavotta dalait és rejtegették a bujdosókat
hálókamráikban. Lettem volna az ötvenes években, midőn szerelmeseiket az
urnők azzal biztatták, hogy lesz még szőlő, lágykenyér, midőn a
költőknek kivételes helyzetük volt, midőn a nőknek nem jutott eszükbe a
maguk jelentéktelen bajaival megzavarni a hazafiak elmélyedését. Az
idealizmus, az önfeláldozás korszakába való vagyok én, nem pedig e sivár
évekbe, midőn világ háboruságában és királykoronázás napján egy urnő
azzal merészel megszólitani azon az uton, amelyen egykor Virág Benedek
andalgott, hogy én szerencsétlenné tettem őt!“

Maci keserveseket nyelt és égő szemét tigrisként szegezte Rezeda urra:

„Nem akarok kitérni szenvedéseimre, szólt mindig emelkedő hangon. Nagyon
jól tudja, hogy még mindig szeretem önt, ámbár ezt nem érdemli. Csak
néhány szóval akarom vázolni nyomoruságomat. Férjem tudni sem akar azóta
felőlem, mióta ördögi barátja ama jól sikerült operációt végezte. Más
férfiak… Engedje meg, hogy ne valljak be önnek pásztorórákat, amelyek
eredménytelenül végződtek és sulyos megszégyenitések maradtak emlékbe.
Azt hittem, hogy csodálatos szerencse történt velem, midőn
ártatlanságomat visszanyertem, holott azóta olyan vagyok, mint a
megátkozott. Mindenről le kellett mondanom, ami eddig kárpótolt
elhibázott házasságomért, megnemértő férjemért. (Hisz tudja, hogy férjem
indolenciája kergetett egykor a maga karjaiba!) Az, ami más asszonyoknak
egy percnyi habozás és meggondolatlanság után rendelkezésre áll, az a
pár pillanatnyi öröm, amellyel a legtöbb barátnőm (hisz tudja!)
elviselhetőbbé teszi az életet a saját számára a sok szomoruság
közepette: gonosz barátja közbelépése óta részemre elérhetetlen.
Vágyaim, álmatlan éjszakáim reggeli elképzeléseim, ábrándjaim, izgalmas
gondolataimnak kielégitései oly elérhetetlenek, mintha egy ölesfalu
apácakolostorban őriznének. Nincsenek már férfiak Pesten, hogy izzó,
lüktető szivvel hagynak szaladgálni egy javakorbeli, csunyának sem
mondott asszonyt?… Itt önnek kell segiteni Rezeda, akiért feláldoztam
magam.“

„Majd beszélek a doktorral, felelt Rezeda ur és lesütött tekintettel
fogadta Maci mélységesen megvető pillantását. Rezeda ur igen boldognak
érezte magát, hogy a következő utcasarkon sikerült a tömegbe vegyülnie
Maci félelmetes tollforgói elől. Hálát adott istenének, hogy nem lett
nagyobb botrány a találkozásból, csupán néhány vidéki méltóságnak akadt
össze ijedten a sarkantyuja, midőn Maci meglehetős hangos szóval
előadott panaszát hallotta.

A doktor Rezeda ur könyörgésére, néhány nap mulva valóban lerombolta
nagyszerü találmányát és ezzel körülbelül vége is lett Pesten annak a
lelkesedő hangulatnak, amellyel a királyságot ünnepelte a publikum. A
diszmagyaros, méltóságteljes férfiak, akik a régi Magyarország
pompájával és emelt fejtartásával jöttek át néhány hétre a multból, hogy
a históriai szinpadon statisztáljanak, mint Shakespeare lordjai,
hamarosan kimentek a divatból. Az aranyos és gyászos fejkötőket még
darab ideig viselte néhány facér szinésznő, amig jobb kalapra szert
tett. A kiegyenesedett dereku, uszályukat páva módjára illegető dámák,
akik a koronázási templomot olyan illattal töltötték meg, mint Első
Ferenc-József idejében, fáradtan, meggörnyedve ültek hintóikban, vagy
szürkén, megvetéssel elsuhantak a bástya sétányán.

Tulajdonképen egy napig tartott csak a hosszufüző divatja Pesten, a
barhent alsókat is csak a lucskos, influenzás decemberi reggelre vették
elő a nők, akiknek órák hosszáig a Mátyástemplom kövezetén, vagy a
szabadban emelt tribünön kellett tartózkodni. Az éjjeli és nappali
munkában félig megvakult varrónők, himzőnők, füzőnők, izgalomtól
megbetegedett szabónők ismét a párizsi divatlap mustráit, vették elő. A
főhercegnők nem töltöttek még egy éjszakát Pesten a vár hideg
vendégágyaiban, bár a szertartás végeztével kimerültebbek voltak, mint
bármely udvari bál után; a különvonatot befütötték és az egykedvü udvari
tisztek Bécsbe kisérték Rezeda ur szerelmeit; egyik másik földöntuli
dáma ittfelejtett tán egy harisnyakötőt, vagy egy ruhakapcsot, egy
álmatlan éjszakát, vagy egy türelmetlen szót a hajnali fésülködésnél,
egy pletykát, hogy a vár fürdőszobáit nem lehetett kellően kifüteni,
ezért csak Zita fürdött ezen a reggelen, ami sok megjegyzésre adott
alkalmat az udvar többi hölgyeinél. Elmentek anélkül, hogy keskeny
cipőiknek talpát letették volna a pesti aszfaltra. A térdigérő mider
ismét csak a negyvenes nők viselete maradt, akiknek testi hibákat kell
elfedni a halcsontos páncéllal, a barhent nadrágot azok a nők viselték
továbbra is, akik nem féltek sem villamoskocsi-balesettől, sem egyéb vak
véletlentől.

A háboru tovább tartott, a zsidók mérhetetlenül gazdagodtak, a
keresztények nem akarták eladni a borukat, a hirlapirók hazug hadi
tudósitásokat irtak, a frontok mögött levő tisztek érzelgős dalokat
énekeltek, vándorszinészeket vendégeltek, mig odakünn a vesztőhelyen, a
lövészárkok közelében némán, hosszan elgondolkozva néztek a vigasztalan
setétségbe a katonák: mit gondoltak magukban, megmutatták a későbbi
esztendők.

A doktor valóban megsüthette találmányát. Egy-két menyasszonyon kivül,
aki történetesen vőlegényét várta vissza a harctérről, senki sem kereste
fel őt segitségért. Maci rémületesen mesélte barátnőinek a két operáció
viszontagságait és szert tett egy nagy Ádám-csutkás, zörgő lábu
gavallérra, akinek pártolásában sok időt eltöltött.



V.  Égi lény a Borz-utcában.

Rezeda ur nemes barátja és pártfogója Alvinczi Eduárd engedélyével több
nyárilaknak birta kulcsát, amely nyári házak a főváros különböző részein
foglaltak helyet. Igy: szabad bejárása volt Rezeda urnak a Svábhegy ódon
kerti házába, amelyben egykor Kemény Zsigmond, a regényiró bujdosott el
az emberek elől és oly szomoru volt a ház, mintha a regényiró eltávozása
után is itt maradtak volna a kisértetek, amelyek éjszakánkint a
különböző regényeket mondták tollba az irónak. Kulcsa volt egy zugligeti
és egy margitszigeti villához, amelyek évek óta lakatlanul állottak.
Ámde található volt a Borz utcában is egy földszintes ódon ház, amelynek
alacsony kapuján egykor Alvinczi ur besurrant hölgyekkel, akiket a régi
álarcosbálakról szöktetett meg, és most már évek óta legfeljebb Rezeda
ur látogatott el a néma házba, hogy meghuzogassa a muzsikáló óra
zsinórját. Ezeket a házakat és villákat a gazdag Alvinczi ur még abban a
korban szerezte, mikor Magyarországon a romantikus szerelem volt
divatban és az előkelő urak kedveseiknek házakat, földbirtokokat
ajándékoztak. Egy későbbi szegény korszakban el sem képzelhető, hogy
voltak szeszélyes dámák, akik egyetlen pillantásukkal megparancsolták a
férfiaknak, hogy érettük könyökig nyuljanak pénzes erszényükbe. Sőt
ebben az időben nem ritkaság, hogy becsületet is áldoznak a férfiak a
nők tiszteletére; szegény sikkasztók elmélkedhetnek erről a börtönökben
és Amerikában. Alvinczi házai is természetesen női szeszélyből kerültek
a régi birtokosok kezéből az uj birtokoséba. A hetvenes és nyolcvanas
években, amikor a női divatban a turnér szerepelt, hatalmas strucctollak
lengenek Rembrandt kalapjain, a kaméliás hölgy szentimentálizmusa a
szivekben és az osztrák birodalom koronahercege jár elől jópéldávál,
hogyan kell nőkért szenvedni és meghalni, Alvinczi Eduárd is hódol a
divatnak és olykor rabszolgájává szegődik egy-egy dámának, bár
természete inkább a rideg parancsoláshoz szokott. Őregasszonyok és
memoárok őszinte vallomásaiból tudjuk, hogy a pesti turf zöld gyepén, a
társaság nagyvirágu selyemmel bevont butorzatu szalonjaiban, a
Stefánia-ut lovaglók részére fenntartott utján, az akkoriban divatos
drótsziget majálisain, a Hatvani-utca aszfaltján, a Szervita-tér virágos
boltjaiban, Monasterly és Kuzmiknál, ahol a legszebb ruhákat a legszebb
varrónők varrják, a népszinházi kórusban és a józsefvárosi
házmesterlakásokban: mennyi nagyralátó és nagyravágyó fiatal nő
szerepel, aki a ponyvaregények hercegeiről álmodozik és szerencséjét
formás bokája révén véli elérni. Ártatlanságukat nem adják olcsóbban,
mint egy házért; regényességükben (miután már nem küldhetik a férfiakat
az oroszlánketrecbe), áldozatok megtételével teszik próbára a férfiakat.
Leginkább házakat kértek ajándékba a nők ez időtájt. Senki se gondolta,
hogy nem messzi a korszak, midőn meg kell elégedniök egy kék bársony
tokban villogó ékszerdarabbal, amely ugyan „jól fest“ a váci-utcai
ékszerész esti kirakatában, de a zálogos alig ad rá valamit; még
későbben egy ruhácska tarka rongyai, vagy egy pár cipő jelentik, hogy a
férfiak áldozatkészsége hanyatlóban.

Alvinczi természetesen ugyancsak nők részére vásárolta a különböző
villákat és házakat. Vett házat Pesten és környékén, vásárolt Bécsben és
Badenben, amint ezt a hölgyek szeszélye parancsolta. Egyik szerelme
olyan házat akart a pesti munkásnegyedben, amelyben csupa kis lakás van
és jó áron lehet bérbe adni a szegény embereknek; egy másik delnő a
Margitszigethez kötötte magát, ahol majd öregségére meghuzódik és Szent
Margit történetét olvassa, de addig is jó áron bérbeadja nyaranta gazdag
pesti polgároknak. Egy harmadik urhölgy csak oly feltétel alatt
hallgatta meg Alvinczi Eduárd esengését, ha a Borz-utca táján
gondoskodik szerelmi fészekről, mert ezen a tájon lakik a varrónője,
tehát feltünés nélkül mehet végig a belvárosi utcán. A negyedik szerelem
a késő őszi napokban a Svábhegy aranylevéllel behintett utjain kivánta
ernyője hegyére tüzni Alvinczi szivét, az ötödik Badenba vágyakozott.
Alvinczi gáláns férfiu módjára szivesen eleget tett a nők kivánságának,
utóvégre ez volt a divat a Kaszinó-erkölcs. Ámde Alvinczi szeszélyesebb
volt mint a nők. Többnyire kiábrándult a nők bolondságaiból, elmenekült
orsójukról, mielőtt végkép felgombolyitották volna. A házvételek után
gondolkozóba esett: vajjon a házak tulajdonjogát valóban átirassa-e a
nők nevére és ha Alvinczi gondolkodott, mindig józan esze
győzedelmeskedett. S igy ez időtájt, mikor Rezeda ur gyertyácskájának
fénye szürődött ki a leeresztett redőnyök közül a Borz-utcában, vagy a
svábhegyi ódon villából: elmendegéltek arra öregasszonyok, akik azt
regélték, hogy e házak az ő tulajdonuk lehettek volna, ha botor
ifjuságukban nem hallgatnak a szivük szavára; vajjon, kinek világitja
meg szerelemtől önfeledt arcát odabent a gyertyácska?

Rezeda a kulcscsomagból azt a kulcsot kereste elő, amelyen kereszt volt,
mint a családi kripták kulcsán és a Borz-utcai ház kis kapuját nyitotta.
Ezt a házat valamikor egy erdélyi uraság épitette, aki hetekig utazott
ide hazájából forsponttal, póstakocsival, hogy itt az esztendő bizonyos
napján egy külföldi énekesnővel találkozzon. Az énekesnő néha egy messzi
külföldi városban hagyta abban szereplését, hogy pontosan Pesten
lehessen. Egy napot töltöttek az ódon kis házban, aztán az egyik utazott
kelet felé, a másik nyugatra. A mult században voltak ilyen regények,
amelyeknek hallatára ma érthetetlenül csóválja a fejét az ember.

Alvinczi, mint hü királypárti a mayerlingi katasztrófa óta nem fogadott
vendéget ebben a házban. Aludtak a szobák, Alvinczi gyászolta Rudolfot.
A szalón egyik asztalán ugyanis Rudolf sajátkezüleg aláirt arcképe
állott, amelyet Alvinczi egy vadászaton emlékül kapott a trónörököstől.
Az ezredesi egyenruhába öltözött szőke férfiu most már örökké kihunyt
szemmel nézett az elhomályositott szobába. A régi királyság utolsó nagy
regényese, a szerelmében tragikus halált lelt koronaherceg: ugy ment el
a monarchiából, mint az utolsó habsburgi lovag, a második József
császárok, Miksa császárok, Orth Jánosok utóda. A pesti pékek még
sütötték darab ideig a Stefánia kifliket, majd azok is kimentek a
divatból.

Rezeda ur szerelmes korszakában szeretett a Borz-utcai ház
csendességében elüldögélni. A hegyes lábu iróasztalkáról lefujta a port
és az irómappából megsárgult szinü, lobogós cimerü levélpapirost vett
elő. (Az itatós papiroson még nyoma látható a delnő ideges kézirásának,
aki itt utóljára hiába várta Alvinczi Eduárdot.) Rendesen itt irta meg
hosszadalmas leveleit nemes barátjának és pártfogójának, Eduárdnak, aki
már több esztendő óta Bécsben tartózkodott. Ezekben a levelekben szó
volt magyar politikáról és a pesti nők magaviseletéről, a váci-utcai
divatról és az ismerősökkel történt eseményekről, a városi pletykákról
és a nagy kártyások sorsáról, zsidóasszonyokról, akik legujabban
kikeresztelkedtek és kokottokról, akik merészségükkel és botrányukkal
feltünést keltettek, a legujabb párbajokról és bravurokról, Reiszné ezer
koronás kalapjáról, amely napokig közszemlére volt téve egy belvárosi
kereskedésben, Daisyről és K. grófnőről, a legujabb kuplékról és utcai
kifejezésekről, amely dolgokról Bécsben Alvinczi ur bizvást
értesülhetett, akár a Pesti Hirlapból, de ő régi emberek módjára: inkább
kedvelte a levelezést, mintha dilizsáncok vinnék a hireket napjainkban
is.[1]

A három egymásba nyiló szobában néha hosszu délutánokat töltött el
Rezeda ur. Elábrándozgatott a mult idők emberein és hölgyein.
Képzeletében felnyilott az ajtó és rövid álarc alatt jelentek meg
titokzatos dominók a küszöbön, mintha farsang volna Pesten: a
nagyvirágos foteleken fátyolos kalapu, titokzatos illatu urnők ültek
keresztbe rakott lábakkal; ruha nélkül, csupán papucsban és kalapban
futkostak kurtizánok; a harmóniumon szent dalokat játszott, az
őszbecsavarodott erdélyi birtokos énekesnőjét látta… A falakon régi
metszetek, Léda hattyujával a széles ágy felett; kölnivizes üvegek,
kefék és fésük a tükör alatt; a hármas függönyökön át egy másik, messzi
világból a ritka utcai kocsirobogás. Az ajtók jól záródnak és a
spanyolfal mögött füzőjét, amelynek pattogása hallatszik, bontja valaki.
Nagyuri kéjtanya, amelynek csendességét nem zavarták kétségbeesett
zokogások, sem botrányok. És ha lelt is összetépett zsebkendőcskét a
házmesterné takaritás közben a diványon, bizonyára más jelentősége volt
annak, mint az összetépett zsebkendőknek általában szokott lenni.

Rezeda ur felvonta Alvinczi papucsát, magára öltötte puha kelméből való
házikabátját, a szekrényben mindég talált egy üveg francia likőrt vagy
hollandus pálinkát, amelyből gondolatait kiszinezhette. A
cigaretta-füstbe nézett és addig leste a mezitelen Lédát, amig az
Antóniához lett hasonló. Addig tartotta behunyva szemét, amig a mellette
álló fotelbe fátyolos kis kalapjával, izgult-keztyüs kezével, kutyácska
nyugtalanságával előnézegető cipőjével, az ijedelemtől és várakozástól
fojtott hangjával letelepedett: Antónia. „Senkit sem szerettem soha,
csak téged“, mondja a túlvilági hang és e sokat látott spanyolfal, a
régi metszet, az ezüstdarvak kinyujtott csőrén álló hamutartó nem
szólalnak meg, hogy már egyéb alkalommal is hallottak ily szavakat
hölgyek és urak szájából. Majd bujtogató kacaj, megelégedett nevetés
hangzik az ágyasházból és hosszu ingben ül az íróasztalnál Antónia, hogy
a leveles-fiókot kikutassa. Az itt felejtett kartonokon a halvány lila
szinü tinták még mutatják a régi izeneteket. „Hatórakor ott leszek
nálad!“ vagy: „Csak holnapután jöhetek, mert vendégem van!“ A szöveg
majdnem mindig egyező, csak a levélpapir, tinta és kézirás más, mintha
századok óta nem tudnának uj szavakra szert tenni a találkára járó nők.
A délutáni litánia után a kék hóban a ház felé voltak forditva a
cipőcskék orrai, mig azon időben, mikor az angyali üdvözletet huzták el
a sánta öreg harangozók a belváros templomaiban a lábnyomok visszafelé
mennek a gyalogjárón, hogy talán csak évek multán jöjjenek ismét a
Borz-utcába és szemrebbenés nélkül menjenek el a ház előtt, amelyben egy
drága óra emléke maradt. Vajjon, hogy koppanna Antónia cipője, ha
egyszer, tétován elmenne az ablak alatt? Ebben a percben meglendült alig
hallható hanggal a folyosó csengője. (Régimódi húzos csengetyü volt a
kapu mellett.) Rezeda urnak a torkában vert a szive, amig ajtót nyitott.
Antónia állott előtte.

„Bocsánat, hogy leskelődtem maga után. Sokáig maradt a házban, azért
bátorkodtam a csengőhöz nyulni. Nem tehetek róla, hogy csengettem.
Akaratom elhagyott, csak azt éreztem, hogy egész életemre szerencsétlen
volnék, ha nem érinteném meg kezemmel az oroszlán szájából kilógó
karikát.“

Rezeda ur bevezette a házba Antóniát, leültette az előre kiszemelt
fotelba és féltérdre ereszkedett lábánál.

„Igy gondoltam, én kedvesem, rebegte boldogan, mert még nem tért magához
e váratlan esemény folytán.

Antónia e napon szőke volt, de szőkesége nem hasonlitott se
Augusztáéhoz, se a vaniliafagylaltéhoz, Rezeda ur eddigi szőke
ismeretségeihez, akik az elmult években világitottak a szivében, mint
zsalugátereken beszürődő napsugarak. Antónia olyan szőke volt, mint a
nőstény oroszlán. Dus haja Cleo de Merode módjára volt fülére fésülve
(amely hajviselet azért ment ki Pesten a divatból, mert a hölgyfodrászok
ráfogták, hogy tüdővészt okoz), ezenkivül lila fályol volt kis
fácántollas kalapjára igazitva és álla alatt szorosan összevonva, hogy
nemes orra kiemelkedett mint a liliom. A fátyol alatt szemei oly mélyen
kékültek, mint Trieszt felett az adriai öböl. Szájából titokzatos
melegség áradt, mintha a fogak között már fehéren izzanának azok a
szavak, amelyek, midőn elhagyják helyüket ugy szállnak, mint a
tüzmadarak a szélben, hogy lángra lobbantsák a jámbor szénaboglyákat.

Damasztiné becsületére válott Antónia toálettje. Izléssel és finomsággal
volt felöltöztetve a leány, mintha a budai részekben volnának találhatók
a legjobb varrónők és suszterek. A harisnya megfeszült a lábon, mint a
lovarnőkön a trikó. És Antónia válla keskeny és háta szeliden
előrehajló, mint a szentéletü apácáké, vagy dámáké, akik Reichenhall
enyhe levegőjében ápolgatják gyenge mellüket. Általában oly törékenynek
látszott Antónia, mintha csak egy mulékony álomból ereszkedett volna
néhány percre a Borz-utcába, két kézzel kell megfogni finom keztyüs
kezét, hogy el ne szálljon, mint a selyempapirosból való ballerina a
kéményen át.

„Tudom, hogy későbbi években majd megvet engem gyengeségemért, rebegte
Antónia, – ámde én mindent feláldoznék ujra, gondolkozás nélkül, hogy
őnnel találkozhassam. Azon este óta, midőn oly fájdalmasan megsértett,
szüntelenül arra gondoltam, hogy mivel bántottam meg? Olyan nagy az én
vétkem? Hisz nem teszek egyebet, mint önt szünet nélkül szeretem, ébren
és álmomban, mint egy elvarázsolt, aki nem tud másra gondolni, mint
szerelmére!

„Én tudom, hogy ön engem gyanusit azzal, hogy nem vagyok ártatlan.
Látom, hogy ez a kigyó mardossa szivét szünet nélkül. Észreveszem, hogy
mint boritja el sötét fátyol a szemgolyóját, amint rámtekint. Ezért
jöttem, hogy bebizonyitsam önnek: ártatlan vagyok, szerelmére érdemes.

„Az én anyám táncosné volt Oroszországban és gyermekkoromban mindenféle
babonaságra megtanitott. Akkoriban kezdődtek Oroszországban a
zsidóüldözések, amikor én születtem. Anyámnak tehát nagy szüksége volt
boszorkányos tudományára, hogy életben maradhassunk, miután ő az
üldözött fajhoz tartozott. Gyermekeszemmel emlékszem a hagymafejü
templomokra, csengő szánokkal hangos utcákra, keresztutaknál lobogó
máglyákra, piros ködmönös, Krisztus-haju, szelidtekintetü parasztokra,
rendőrsapkás házmesterekre, földöncsuszó szegénységre, padlásokra és
pincékre, szakállas, félelmetes zsidókra, mindig jajveszékelő
öregasszonyokra, égő házakra, robogó lovascsapatokra, a havon barnálló
vértócsára, városokra, amelyeken át éjszakának idején keresztül
surrantunk, idegen emberekre, akik előtt nem volt szabad egyetlen igaz
szót sem ejteni, nagy szakállu papokra, akik minden városban
megkereszteltek, de otthon mindig héberül imádkoztunk. Csalva,
rejtőzködve, eldugottan éltünk füstös odvakban és az ablakot sem volt
szabad kinyitni. Sötét éjszaka kopogtattak az ajtónkon titokzatos
férfiak és mi gyorsan felkaptuk batyuinkat és velük futottunk a félig
felnyitott vámsorompó felé. Pusztákon vándoroltunk keresztül, ahol kóbor
cigányok patkót tüzesitettek lovaink számára, a szél fütyült ponyvával
bevont kocsink körül és ugatott a nádas, mintha szörnyü nagy rókák
tanyáznának benne. Puskin verseit csak később ismertem meg, de
emlékszem, hogy láttam azokat a hallgatag vándorcigányokat, különös
hangokkal teli pusztai éjeket, sebesléptü, ezüstkigyóhátu folyókat,
hallottam a messziségben zengő szenvedélyes zenéket, epedő dallamokat,
amelyek ugy vibrálnak a szivben, mint a szél lengeti a faleveleket;
száguldottam anyám ölében sas-szárnyu paripákon, a vihartól feldult arcu
mezőkön át és hidakon át, amelyek ugy kongtak, mint a gyászfátyollal
bevont dobok. Majd ódon lengyel városokban huzódtunk meg, csatakos
városrészekben, ahol a férfiak nyáron is szőrös karimáju sapkát viselnek
és arcuk komor, mosolytalan mint az elátkozottaké; fénylő kincsekkel,
zöld aranyrudakkal teli ládákat segitettünk eldugdosni tarka-barka
ruhás, tollas fövegü fegyveresek elől, pincékbe és romfalak közé;
zsidóasszonyokkal menekültünk földalatti folyosókon, akik oly szépek és
ostobák voltak, hogy az arcfestéknek a nevét sem tudták leirni, amellyel
magukat csinositották… Öt esztendős se voltam még és ugy tudtam hazudni,
mintha minden regényt elolvastam volna, amely azóta a kezembe került,
hatféle kontyba csavartam rövid hajamat, hosszasan néztem Krakkóban a
férfiakra és az öreg uraknak akkor engedtem megcsókolni arcomat, ha
ajándékot adtak. Később fehér patkányokkal kereskedett az anyám és ebből
szép jövedelemre tett szert.

„Amikor tizedik évemet betöltöttem, egy bécsi külvárosban találtam
magamat, ahol vasárnaponkint a harmónika szólt, testes kirándulók sört
ittak a kertekben, a lóvonatot este zöld gallyakkal diszitették fel és a
pasasérok ugy daloltak, mintha ez volna utolsó vidám estéjük, ezután
mindig szomoruak lesznek. Az előváros mezitlábas gyermekei között
határozottan feltüntem cifra ruhámmal, a zsidónegyed kifestett arcu
asszonyai megnézegették világosszőke hajamat, megbecsülték kék szememet,
édességet nyomtak a kezembe és oly heves hangon beszélgettek körülöttem,
mint a veszekedő papagályok. Oh, hogy sajnálom, hogy sohase volt
bátorságom és kedvem átmenni a Dunacsatorna hidján, ahol a
Rothenturm-utca, a Graben kezdődik, ahol az igazi nőket látni fénylő
toalettjeikben, ahonnan csak néha robogott egy batár a mi szegény
külvárosunkba! Anyám ekkor különböző vallási gyülekezetekbe cipelt, ahol
esténkint a harmónium zengett, nagyszakállu emberek kétfelé törölték a
hajukat. Jártunk mormonkhoz, methodistákhoz, baptistákhoz, nem egyesült
görögkeletiekhez és igy tengettük, lengettük életünket. Végre anyámnak
sikerült egy spiritiszta társaságot összehoznia, amelyben körvezető
lett. Találtunk egy megfelelő öregemberre, aki tizenhét esztendeig ült
Döblingben, az örültek házában: Theodor bácsi nagyszerüen mondogatta el
a saját komponálásában készült imákat a gyülekezetben és mindenképen
hasznunkra volt, amint a gombot az asztal közepére helyeztük, hogy az
felemelkedjen, vagy a mediumot elinditottuk. Ebből az időből emlékszem
anyámnak egy csipkeköpenyegére, amely hasonlatos volt a szenyórák
mantillájához. Ebbe a puhaságba kapaszkodtam esténkint, amikor külvárosi
utcákban elszaladtunk a sarki gázlámpa mellett. Ibriket és fazekat
cipeltünk hazafelé. Némelyik világos kirakatnál megállottunk és anyámmal
együtt megigazitottuk hajunkat, egymásra néztünk, összemosolygtunk,
hogy okosak, csendesek, lemondók vagyunk. Mi sohasem láttunk
bécsi tartózkodásunk alatt fehér csipkekézelős, lakkcsizmás,
szarvasbőr-nadrágos hercegeket, sem tollbokrétás selyemhaju hercegnőket,
akik á la Daumot kocsin jöttek volna a patkány-utcába, hogy a tulvilági
szellemekkel megismerkedjenek. Ellenben klienseink közé tartoztak nagy
bérházak házmesterei, akik vasárnaponkint bizonyos kitüntetéseket
akasztottak fekete kabátjukra, amelyeket a császártól, vagy a
polgármestertől kaptak, idősebb polgárok, akiknek a háziorvos
megtiltotta a sörivást; ezenkivül anyám régi ösmerősei közül is
ellátogattak néhányan a vasárnapi délutánokon: nyugalomba vonult
légtornászok, akik a Práter kávéházaiban a billiárd-asztal mellett
müködtek, táncosnők, akiknek virágkereskedésük volt, unott rosszkedvü
emberek, akik tisztában voltak az élet hiábavalóságával.

„Mikor Pestre, az Aranykéz-utcába jöttünk lakni, már kilenc fodor volt a
szoknyámon. A Calderoni kirakatjában a divatos férfiak arcképei álltak,
innen ismerkedtem Alvinczi Eduárd szakállas képmásával, akiről az a hir
járta, hogy a legfinomabb gavallér Pesten. De megismertem másokat is,
akik mindennapi utjukat a Váci-utcába vették, hogy a százszor látott női
arcokban és saját képmásukban gyönyörködjenek a boltok üvegtábláiban.
Anyám el volt ragadtatva az előkelő pesti néptől. Mindig azt mondogatta,
hogy lánykorában Madridban ismert hasonló fényes szenyórokat, akik
udvariasságban és előkelőségben a pestiekkel versenyezhettek. Itt is
annyi ősük van az uraknak, mint Spanyolországban. S e dámák oly
szenvedélyesen szeretnek, mint a szennyórák; a kártyavető nőket
felkeresték a nap minden órájában, ha valamely különös dolog előfordult
velük. Titoktartó vénasszonyok gondoskodnak a szerelmesek
találkozásáról, akik törvény szerint nem lennének egymásé. Kár, csak a
régebben épült házakon vannak olyan erkélyek, ahová éjnek idején fel
lehet mászni az esőcsatornán. Kártyavetéssel és jóslással foglalkoztunk
tehát e városban; miután egy véletlen folytán (anyám egy régi, Pestre
származott barátnéje révén), sikerült néhány titok birtokába jutni,
amely előkelő urakra és urnőkre vonatkozott. Anyám mindig szenvedélyes
regényolvasó volt. Azt mondta, hogy Pesten legalább is annyi a titok,
mint Sue Jenő Párisában és a férfiak oly szentimentálisak, mint a XIX.
században voltak. Egy okos nő, aki kellemesen tud csevegni, azt teheti
itt a férfiakkal, ami eszébe jut. Ugyanezért anyám megtanitott, hogy
hosszan felejtsem a szemem a férfiakon és ezáltal zavarba hozzam őket;
rászoktatott, hogy a kezem a kezükben hagyjam darab ideig; valamint
kioktatott arra is, hogy elég némely kérdésre csak szempillantással
felelni. Nagy tervei voltak anyámnak, midőn a helybeli nők vallomásán át
alaposan kiismerte a férfiakat. Ezek az előkelő uriasszonyságok, akik
néha órákhosszáig várakoztatták gavallérjukat kapunk előtt, vagy
találkozót adtak kedvesüknek előszobánkban: annyi mindenfélét
bevallottak anyámnak a hosszu téli délutánokon, hogy esténkint alig
gyöztük rendbeszedni a hallottakat. „Boldog lesz az a férfi aki téged
egykor feleségül vesz, mert téged már nem kell tanitania az életre!“ –
mondogatta anyám, amikor esténkint kis lámpásunk mellett számbavettük a
hallottakat.

„Emlékezetünkbe véstük, hogy vannak férfiak a városban, akik női cipőket
gyüjtenek, mások hajfürtöket raknak párnájukba. X. azt kedveli, ha oly
gorombák hozzá a nők, mint egy hordárhoz. Y. nem tud ellentállani, ha
szerelmi kalandjai felől érdeklődnek nála a hölgyek. Egy tekintélyes
uriember azt szereti, ha felesége megcsalja kocsissal, vagy
házmesterrel. Egy gazdag lovag a meztelen lábát csókoltatja kedveseivel
és az a passziója, ha selyempapirosban göngyölt régi négykrajcárosokkal
ajándékozhatja meg imádottjait. A krónikások azt mondják, hogy Schiller
romlott citromot szagolgatott, mikor költött. Az előkelő pesti
uriemberek szerelmi szokásai felülmulják a költőét. Oh, hányszor jött
hozzánk parasztleánynak öltözve egy előkelő urihölgy, amig kedvesét, a
hintáslegénynek öltözött gróf urat várta!

„Ez volt lánykorom Pesten. Ugy gyüjtögettem a furcsa embereket, mint a
bogarász gyarapitja skatulyáit. Talán, mert oly korán nyilott fel
szemem, mikor más leányok még konfirmálás előtt állnak, talán, mert meg
szoktam a tragédiák sirógörcseit anyám kabinetjéből hallani, vagy mert
esténkint anyámmal nagyokat nevettünk a vetőkártyához menekülő,
félgyászos uriasszonyságokon, akik elsápadtak, midőn a katona figurája
az ő kártyájuk alá került… talán, mert láttam és hallottam, hogyan
játszák ki a férfiak a nőket és a nők a férfiakat, a cukrászinas is
megunja az édességet és ártatlan maradtam.

„Anyám veszitette el hamarább a fejét, beleszeretett egy vidéki
lókereskedőbe, férjhezment, falura mentünk lakni, ahonnan csak anyám
váratlan halála után kerültem ismét a fővárosba, de most már Budára.
Damasztiné gondjai alá. A vikleres, régimódi Damasztiné vigyázott rám,
holott én jobban ismertem az életet, mint egy gyóntatóbarát.“

Rezeda ur először olyan nagyot sóhajtott, hogy majd megszakadt a szive:

„Tudtam, hogy maga különb azoknál a nőknél, akiket eddig ismerni
szerencsém volt. Maga a legderekabb nő.“

„Akit én szeretek: azért gondolkozás nélkül feláldozom magam. Tizennyolc
esztendős vagyok, de eddig nem találtam férfit, akiért érdemes lett
volna csak sóhajtani is, felelt Antónia. Magát szerettem meg és már
régen elhatároztam, hogy megkérem: fogadjon el engem kedveséül, tegyen
nővé, vegye birtokába azt, ami minden nőnek a legdrágább,
ártatlanságomat. Itt vagyok uram, az ön legalázatosabb szolgája.“

„Antónia, felelt áhitattal Rezeda ur, mivel érdemeltem ki a jó istennek
ezt a kegyelmességét? Mit tettem én szegény bünös, hogy angyalok tartják
alám a kezüket, mielőtt a pokolba zuhannék? Hol követtem el azt a
nagyfoku jóságot, erényt, amelyért ily jutalommal fizet a sors? Melyik
lehetett az az imádság, hogyan kezdődhetett a bevezető szava, mit
tartalmazott a sóhajtás, amely eljutott Szüz-Mária trónusáig, hogy téged
nekem elküldjön? Mily babonaságot követtem el tudtomon kivül, hogy
sikerült megnyerni egy ártatlan leány hajlandóságát? Milyen napot mutat
ma a kalendárium?“

„Ma Szilvia napja van,[2] az ön első szeretőjének a nevenapja,“ szólt
csendesen Antónia.

„Szilvia,“ – mormogta Rezeda ur és a homlokára szoritotta a kezét.
Antónia a vállára hajolt:

„Én tudom az ön egész élettörténetét. Hosszuak voltak Budán a téli
esték, amikor Damasztinéval a vasrácsos-ajtóju porcellán kályha mellett
ültünk a szőnyegen és a parazsak ugy hamvadtak el a kályhában, mint
azoknak a történeteknek hősei, akikről Damasztiné regélt. Több férfi és
nő élményeit ismertük meg a hosszu téli estéken, mint ahányról az
Ezeregyéjszaka tud. Mikor az ön történetére került a sor, a parázs nem
hamvadt el a vasoroszlán mögött a kályhában, hanem tovább égve maradt az
a szivemben, de ugy, hogy lehunyt szemeimen át is láttam, mintha ettől
az időtől fogva ön nézegetne rám éjjel és nappal; olykor szürke és
szomoru a tekintete, midőn betegesen bucsuzott a nap a Gellérthegy
mögött; máskor oly vidáman tekintgetett rám, mint a kovácsmühelyben a
láng. Én az önről hallott történeteket annyiszor megismételtettem a
bóbiskoló Damasztinéval, hogy végül büszke lett az öreg hölgy, hogy
ismerősei közé tartozhatott.“

„Vajjon, miket álmodott ez a szegény öregasszony? kérdezte szerényen, de
nem minden belső büszkeség nélkül Rezeda ur.

Antónia elmerengő hangon beszélt, miközben két mezitelen tenyerébe vette
Rezeda ur arcát.

„Akkoriban különbözőszinü ruhában járatott bennünket Damasztiné; egyik
leány világos zöld szoknyát kapott, a másik kék ruhát, a harmadik
fehéret. Én leginkább a kék pettyes ponzsi-ruhámat szerettem, mert
ilyenben járt Fátyol Szilvia, akit az ön első kedvesének mondanak.
Kalapomhoz fácán tollát tettem, mert a mese szerint ugyanilyen kalapja
volt Kronprinc Irmának, a legszeretettebb leánynak Budán, aki ugyancsak
az ön vonzalmát birta.“

(Altató mesék, amelyeket öregasszonyok találnak ki, midőn összekavarják
a valóságot az álmokkal. Hajdanában minden öreg rokkant szerelmes volt
Elisabeth császárnéba, a vénasszonyok meg Andrássy Gyulával járták a
kontratáncot. A vén férfiak képzeletében fehérharisnyás lábbal,
őzléptekkel jönnek az ifjukori emlékek a mult sürü bokrai mögött, mig az
asszonyok minden repedtfazék hangjában sarkantyupengést hallanak.)

„Ne mondjon ellent uram. A végzet akarta igy, hogy azok legyenek a
legboldogabb téli estéim, amikor Damasztiné mesemondásaiban az ön
kalandjait sorolta fel; néha féltékenység és bánat gyötört, amikor a
tyúkeszü nőkről hallottam, akik megcsalták önt legszentebb érzelmeiben,
máskor féléjszakákon át sirdogáltam ágyamban, amikor Casanova Jakabbal,
a Hadnagy utca egykori lakójával vont párhuzamot Damasztiné és
hideglelést kaptam a gondolattól, hogy egykor én is csak egy elmosódott
emlék leszek az életében, akiről az öreg budai asszonyságok majd
fogatlan szájjal beszélnek, mikor a téli szél süvöltözik a Tabánban és a
felhők bujkáló félholddal rémitgetik az ifju nőket, akik már nyakukba
keritették a nagymama kendőjét, hogy elmenjenek az első szerelmi
találkozóra.“

Rezeda ur sóhajtott:

„Én már nem lehetek válogatós a szerelemben, mert időm lejárt. Te, drága
lény, akit a jó isten küldött nekem, hogy őszbeboruló fejemet ismét
hálatelten emelhettem az ég felé, te földre szállott angyal: te léssz
utólsó legnagyobb szerelmem. Letérdepelek és ugy adok hálát a jó
istennek, hogy kegyelmes volt lángot gyujtani a szivedben, a templom
kövére helyezem alázatos fejemet, hogy megajándékozott egy olyan
kinccsel, amelyért érdemes tovább folytatni már-már megunt életemet.
Idáig csak szerelmi bánataimban kerestem fel a csodatévő szent képeket,
a délutáni templomok elhagyatottságában, a mellékfülkékben, hogy
elsirjam nekik csalódásaimat. De mától fogva a főoltárnál talál a déli
napsugár, hogy felmagasztosult szivvel mondjak köszönetet teremtőmnek,
hogy téged nékem adott. Engedd meg, hogy megcsókoljam a lábodat, amely
utánam, értem hozott.“

A leány csendesen felemelte Rezeda ur alázatos fejét:

„Még ne, drága párom, hadd mondom el neked, hogy mióta megismertelek:
sokat változtam. Hajamat azelőtt homlokomba fésültem, mig mostanában
kifésülöm a hajamat arcomból. Szerettem ugy lépkedni, mint a
huszártisztek, akiket szorit a nadrág és ugyanezért lábukkal néha
különös mozdulatot tesznek. Nem dicsekszem többé azzal, hogy fiatallány
koromban leugrottam az emeletről, magas keréken bicikliztem,
férfinyeregben lovagoltam és emiatt bizonyos fogyatékosságban szenvedek,
amely miatt szemrehányást kapok a házasságomban. Nem kérkedem többé,
hogy én már Casanova Jakab szeretője voltam, hogy más név alatt éltem a
földön, de a lelkem ma is egy démoni nőé, aki királyok, költők és
koldusok szeretője volt… Oh, én már felhagytam a balgatag gyönyörrel,
mely elfogott, midőn barátnéim bámész tekintetét láttam. Oh, én már nem
hazudok többé romlottságot a szememmel és derekammal, büszkén és
boldogan mondom, hogy ártatlan vagyok. A tiéd lesz ártatlanságom.“

Amig beszélgettek, belopódzott a boldog ifju este a szobába és
köröskörül fonta őket füst-barna selyemfonalával.

„Husz éve várok erre a napra, rajongott Rezeda ur. Akkor gondoltam
először arra, midőn a pesti aszfaltra tettem a lábam, gyümölcs-szaga
volt a Dunának, ser és szaftos-virsli illata a Korona-utcának és a nők
tarkabarkaságaikban ugy libegtek előttem, hogy a szivem meghasadt
utánuk; jön egyszer egy nap, amikor igazán boldog és győzedelmes leszek
az idegen, kőarcu városban. A Dunából felszálló nyári párázatokon át
elmosódott Buda, fátyol mögé állott Mátyás-temploma, olyannak tüntek fel
a messzi háztetők, mint egy álomváros diszletei, ahol a varázslót várja
mindenki, aki az elátkozott lelkeket érintésével, vagy szavával
felébresztgeti. Az emberek közönyös arcai alatt egy másik arc lakik, az
utcai járókelők baromfilelke helyett egy másik lelket is tartogatnak
valahol eldugva, a mindennapi szavak kárpitja mögött gyönyörü mondások
remegnek, a bazáros női szemek alatt más szemek is rejtőznek, amelyek
lehetnek oly éjsötétek, mint Szevillában, vagy ragyogók, mint északon…
Husz évig kerestem e megsejtett arcokat, hangokat, szemeket, várvavárt
perceket a lakosság álarca mögött. Néha elcsüggedtem, mert azt hittem,
hogy tévedtem feltevésemben. Közönyös, életunt és értéktelen emberek
városába jutottam, amelyet elkerülnek vándorutjukban az álmok szines
madarai. Évek multak évek után és nem hallottam egyetlen hangot sem,
amely szivemig hatolt volna. Sok nővel fogtam kezet, váltottam szót és
tekintetet, jártam bujócskát és szalónt, leveleztem, csókolóztam,
szeretkeztem, de sohasem éreztem, hogy megérkezett volna az, akit áhitva
vártam, akiért a városba jöttem. Mind zordonabbak lettek körülöttem az
arcok, mind hidegebbek a szemek, közömbösek lettek az ismerősök, mint a
sokszor látott cégtáblák a boltok felett, a hangokat már nem is
hallottam, mint a kovácsmühelyek mellett lakók nem hallják a kalapácsok
csengését. Már bohó ifjukori ábrándnak véltem, hogy valaha boldog leszek
ebben a városban… Amikor a mindenható elküldött téged hozzám, hogy
megbocsássak husz esztendős fogságot, alvatag közönyt… sok nőt, aki
elment mellettem, anélkül, hogy észrevett volna.“

Antónia csendesen simogatta Rezeda ur arcát és könyörögve nézett rá.

„Én senkise vagyok… Kérem hallgasson, nem érdemlem meg ezeket az
imádságos szavakat, amelyeket hozzám intéz. Én csak egy mindennapi lány
vagyok és szerencsém az, hogy maga észrevett a sok között.“

„Mily sokat gondoltam rád, Antónia, mikor a muzsikáló órát meghuztam itt
magányos délutánokon. Még nagyon kis lány lehettél, amikor már itt
jártál előttem hercegnőként, kokottként, apácaként. Te voltál az, akit
mindig vártam, amikor szomoru voltam. Te sugtad a fülembe buskomoly
órákban, hogy legyek vig, még minden megváltozhat. Te kopogtál az
ablakon, midőn oly mélyen lehajtottam a fejem, hogy többé tán fel sem
emelhettem volna azt nélküled. Te vagy az a szerelem, akinek jönni
kellett, hogy a járó-kelők a kedvesebb arcukat mutassák felém az utcán,
hogy muzsikásabb legyen a hozzám szólók hangja, hogy megint érezzem az
ifjukori Duna nyári illatát, lássam a háztetők szineit, halljam a
kocsikerekek vig pörgését, az Andrássy-ut távolát, a nők fehér
harisnyáját, a férfiak lovagiasságát, az élet gyengédségét…“

Rezeda ur felzokogott elragadtatásában. Kinyitotta a két kezét, a szék,
amelyben Antónia ült, üres volt. A falon a muzsikáló óra régi valcert
pengetett, mintha valaki elmenőben megvonta volna a szerkezet zsinórját.



VI.  Part-részlet az óbudai Dunán.

Azok a multszázadbeli, hegyesbajszú, tisztességes szakállú férfiak, akik
csigába göndöritették a hajukat, a „bakonbartjukat“ s az ideáljaik
arcképét a nyakukban viselték, akik általában Rezeda úr barátai és
ismerősei voltak a városban: nem tudtak a doktorral való
összeköttetéséről. De nem az asszonyságok sem, akiket valóban tisztelt
Rezeda ur; e multszázadi virágszálak, akik szemérmetességből inkább
betegek voltak, legfeljebb Parád, Füred, Csiz vizével gyógyitották
magukat, mintsem doktorhoz forduljanak. Ugyan hol van az az arcátlan
asszonyféle, aki a doktor előtt mezitelenre levetkőzik e korszakban
amelybe Rezeda ur még harminc-negyven év elmultával is képzelte magát,
hogy életét baj nélkül folytathassa?

A doktor nem volt ideálista, de gonosztevő sem.

Bizonyosan sokan látták őt Pesten, mert szeretett csavarogni: a házak
fala mentén, szemügyre vette az embereket: mert utálta őket és soha sem
tételezett fel senkiről se valamely becsületes dolgot.

Körülbelül negyven esztendős volt ekkor a doktor, de jókedvében néha
száznegyvennek mondta magát.

Vidéki fotografusok megsárgult kirakataiban látni ily elfelejtett
embereket, akiknek már a nevét sem tudja senki, ám ők régi
szalónkabátjukban tovább figyelik a piac eseményeit, szembe nézegetnek a
kiváncsi nőkkel, bár már a temetőbe, vagy egy másik városba költöztek. A
doktoron minden sárga és fakult volt, mint az arcképeken, amelyeknek a
napsugár szivta ki a fényét. Egyszer Rezeda ur megtalálta a doktor
fiatalkori arcképét, Óbudán, a Flórián-téren. Egy fotografus ablakában
fedezte fel a doktort óbudai leányok és férfiak között, akik addig le
sem telepednek a lakodalmi ebédhez, amig a fényképésznél nem jártak.
Karonfogva állnak itt fehérruhában és fekete kabátban akár
ötvenesztendeig, holott a valóságban azóta sem fogták egymást karon. Itt
ült a doktor magyar ruhában, rojtos kis nyakkendővel és kopaszodó
homloka alatt, füle mellett haja épen úgy előre volt kefélve, mint a
régi magyaroké. Akkoriban a doktornak még az volt a vágya, hogy
osztályvezető orvos legyen a békésgyulai kórházban, terve azonban nem
sikerült, öreg napjaira a harmadik kerületben fekvő Virág-zugba
költözött és nagyon elrészegesedett.

Kisilonka Jácint, ez volt a doktor neve, olyan családból származott,
ahol a férfiak kisbőgőztek, hegedültek vagy legalább is valami
fúvóhangszerhez értettek, amelyeket őszi délutánokon megszólaltattak.
Egyetlen módos ember élt a családban, egy Jácint nevü veszprémi kanonok,
hősünk keresztnevén kivül egyebet sem örökölt a kanonoktól. Kisilonka
fuvolázni tudott és esősnapokon, amikor a Virág-zúg ódon,
törökhódoltságból itt maradt házai felett vastagon összegyülekeztek a
fellegek, az esőszemek úgy kopogtak a kövezeten, mintha régi lakók
járnának vissza temetőből, valamint elduruzsolták mondanivalóikat az
egyébként néma házereszek, a kivénült esőcsatornák fontoskodva végezték
feladatukat, mint régen nyugdijas hivatalnokok ha álláshoz jutnak, köd
jött a Dunáról a hegyoldalba, az öreg asszonyok még piszkosabbak és
rongyosabbak voltak a tenyérnyi udvarokon, mint valaha, gurnyasztó
vénemberek várták a félrecsapott kalapu Halált az ablaknál, hátha
véletlenül erre korcsmázik (az óbudai Halál mindennap leissza magát, nem
lehet józan fejjel üzni ezt a csuf mesterséget), a gyermekek oly sárosak
voltak, mint a patkányok: Kisilonka Jácint egy-két pint bort készitett
az ágy elé, azzal a feltett szándékkal, hogy nem megy el hazulról,
ábrándjainak él. S igy is tett mindaddig, amig a bor és a fuvola
tartott. A fuvola hangján ellátogatott biborpiros királyi udvarokba,
ahol nagyorrú fejedelmek ültek udvarhölgyeiktől körülvéve és
kedveseiknek birtokot, valamint (a doktor meghivása utján) ártatlanságot
ajándékoztak, midőn azoknak kedvük kerekedett férjhez menni. A
szorgalmasan hajtogatott borospoharak ugyancsak kellemetes dolgokról
győzték meg Kisilonkát, igy a többi között azt is elhitették vele, hogy
ő még egy nagyreményü ifju ember, akinek legszebb napjai ezután
várhatók. Nem csak a doktori pályán vár szép jövendő hősünkre, de
valójában inkább, mint zenész érvényesül, hire messzire terjed a
Virág-zugból. Ezeket a tündéri gondolatokat nem viselhette el magányában
a doktor, utrakelt, hogy cimborákat találjon, akikkel zenéről és
müvészetekről váltson néhány szót. Gyakran, söt leggyakrabban a reggel
vetette haza a doktort kirándulásaiból és ugyanezért a Virág-zugban
egyetlen hideglelős beteg sem fordult hozzá tanácsért.

A doktor cimboráit a pesti bohémek között találta, éjszakai kis
korcsmákban, mulatóhelyek szobáiban, eldugott kávéházakban, valamint a
Családi Kör cimü klubban, ahol egész éjszaka kártyáztak és ittak a
bohémek. Barátai voltak fiatalemberek, akik még semmit sem veszitettek
egy átvirrasztott éjszakával, ismérősei voltak az öregek, akik már
semmit sem nyertek egy ébren töltött nappallal. S ezeknek az éjszakai
alakoknak nem voltak olyan barátnőik, akiknek szükségük lett volna
ártatlanságra, haszontalanságra. A doktor klientélája tehát nem nagyon
szaporodott se a Paradicsom kávéházban, se a Macskagumi vendéglőben, se
a Családi Körben, de még a Jó Sógorokhoz cimzett éjszakai női tanyán se,
legfeljebb mindennapos női betegségek ellen vették igénybe segitségét. A
nagy, valódi, aranyhegyeket érő találmányra senkinek se volt éjszaka
Budapesten szüksége.

S a doktor, bár egy nagy titkot hordott zsebében, kezdett elfakulni,
mint egy régi kép valamely arcképalbumban. Szeme körül mind veresebbek
lettek a karikák, mind kevesebbet hederitett kartársaira, akik veszett
hirét költötték a városban. Most már csak fuvolázással foglalkozott,
mindig zenéről beszélt, görcsösen átölelte a muzsikusokat, akik éjszaka
reggelig a maguk mesterségéről kifogyhatatlanul, szünetnélkül beszélnek
és a világból más nem érdekli őket, csak a saját foglalkozásuk: falusi
cigányok és világhiru zenészek örök tulajdonsága. Legjobb barátja egy
elcsapott operai hegedüs volt, aki éjjel-nappal részeg volt és ilyenkor
képzeletében a legszebb zenéket játszotta, holott keze már nem volt
biztos. „Más országban máskép volna!“ – mondta Kisilonka, mikor
lelkiismeretfurdalásai voltak. S ezzel mindent elintézett jelenéről, s
jövőjéről.

Kisilonka meglehetős örömmel fogadta Rezeda urat, hisz e férfiu is
egyike volt azon kiválasztottaknak, akikkel hosszu éjszakákon át
lehetett üldögélni, iddogálni és kellemetes dolgokról beszélni.

„Drága Rezeda bácsi,“ kiáltott a doktor és nagyon megszorongatta a
vendég kezét.

Rövid idő multán egy közeli korcsmában üldögélt a két férfiu, ahol
Rezeda ur alaposan előadta látogatása célját. „Segiteni kell a leányokon
megigértem nekik.“

Kisilonka legyintett:

„Olyan egyszerü dolog az egész, mintha azt mondanád a szabónak, hogy
varrjon fel egy gombot.“

„Helyes, bólongatott Rezeda ur, azonban a pacienseknek ezt nem kell
tudni. Mindig az volt a bajod, hogy nem tulajdonitottál elég fontosságot
a tudományodnak. Ha legalább szakállad volna!“

„Azt szeretnéd, hogy én is mindenféle hókuszpókusszal kezeljem a
betegeimet, mint a pesti nőorvosok? Én már nem változok meg Rezeda
bácsi; meg vizsgálom a beteget, aztán: fogj be János.“

Kisilonka hóna alá csapta müszeres táskáját.

„A szerszámokat épen tegnap főztem ki, mert megálmodtam, hogy szükségem
lesz rájuk. Még ugyanabban a vizben vannak, amelyben főttek.“

Kisilonka kinyitotta a táskáját. A pléhdobozban valóban ott csörögtek az
acélok, amelyek rejtelmes alakjukkal ugy meg szokták ijeszteni a beteg
nőket, hogy azok nyomban javulást fogadnak magukban.

A doktor nevetve, könnyü szivvel ment a Dunapart felé, ahol a lankás,
gyepes, szakadékos partokon kecskék legeltek, dologtalan vének
üldögéltek a vasuti vágányok mentén, bujdosó pesti szerelmesekre
fütytyentett rá a szentendrei vonat masinisztája, tarka rongyokba
burkolt gyermekek dugták lábukat a Dunába, hátha belekapaszkodik egy
pecsenyének való hal.

A doktor derülten nézett körül a tájon, mintha tiz év előtti szerelmes
levelét kapta volna vissza ma.

„És melyik érdekel a kisasszonyok közül, Rezeda bácsi?“

„Egy feketés göndörhaju…“

„A hajakat csak akkor nézem a nőknél, midőn le kell nyirni, vagy
beretválni.“

„Antóniának nevezik.“

„Névszerint pláne eltévesztem őket. Fiatalabb éveimben, mikor három,
négy, öt asszony volt egyszerre a barátnőm, hogy kalendáriumot kellett
róluk vezetni, betükkel és mindenféle jelvényekkel irtam tele a
noteszemet, mint egy pedáns férfiuhoz illik: akkor kerültem bajba,
amikor a sötétben, vagy szerelmi hévben eltévesztgettem a nők
keresztnevét.“

„Megigézett ez a lány… Feleségül veszem.“

„Oh, Rezeda bácsi még mindig hiszel az igézetekben! Ismét házasodni
akarsz, társulni valakivel, akivel semmid sem közös, minden idegen? Egy
nőt akarsz már megint, aki mangalica módjára alszik melletted, amig te
álomtalanul bámulsz a setétségbe? Ismét olyan egyedül akarod magad
érezni, mint a magányos varju a fatetőn? Az igazi, borzalmas, fagyasztó
egyedüllét nem az agglegények átka, hanem a házas embereké, akik
esténkint asszonyukkal bezárkóznak a hálószobába! Ők vannak aztán
magukban, midőn álomtalanok, ők szenvednek leginkább a betegségükben,
mert hiszen egyedül kell azt viselniök egy közönyös hideg lény
szemeláttára… s egyedül vannak, ha szomoruak, mert senkinek se
mondhatják el szomoruságuk okát: házasok, férjek, nem lehetnek őszinték
barátaikhoz, sem feleségükhöz… És senki oly egyedül nem érzi magát a
halál órájában, mint a házas ember. Inkább egy kecskét vegyél, mint
asszonyt.“

Rezeda ur élénken csóválta a fejét.

„Még ráérek agglegénnyé válni, szürke napernyő alatt, bársonykabátban
sétálgatni; próbálni akarok egy és mást az életben. Sohase volt
otthonom, mindig csak olyan megszálló vendég voltam azokon a helyeken,
ahol letelepedtem, mint a vándorló legények a maguk herbergjében, mint
az utazók az éjjeli mulatóhely hölgyeinek szivében. Negyven esztendős
vagyok és még nem aludtam szivfájás, riadalom nélkül egyetlen éjszakán
sem. Minden éjjel azt gondolom magamban két és három között, hogy
hajótörött vagyok, egy gerendába kapaszkodom a viharos tengeren,
mindenfelé zord veszély és setétség… majd meg azt hiszem, hogy egy kút
fenekén ülök egy kopár pusztaságon és oly mély elhagyatottságban, hogy
még a szelet sem hallom, amely a kut szája fölött elsüvölt, mázsányi
teherrel nehezedik a szivemre az éj… Nem tudok már többé gőgösen büszke
lenni az egyedüllétemre, nem vagyok már többé hiu, hogy oly magányos
vagyok, mint egy száradó fa a pusztaságban, senkivel sem közlöm
gondolataimat, nem kérek tanácsot, jóságot, gyengédséget az emberektől,
dölyfösen egyedül vagyok… ez a nagy erő kiszállott a lelkemből, a
tagjaimból, a gondolkozásomból. Valakire szükségem van, aki mellettem
legyen.“

„Végy egy kutyát, Rezeda bácsi.“

„Mindig setétebbek, vigasztalanabbak lesznek az éjszakáim. Nem jutnak
eszembe vidám gondolatok, mulatságosságok nappali életemből, amelyeken
azelőtt éjszaka nevetgéltem. Sohase látom már az embereket, ismerőseimet
természetes, valódi alakjukban, amint azelőtt megvigasztalódtam
felettük. Láttam Első Ferenc Józsefet álmatlanul, nyögve forgolódni,
mint egy nyügös gyermeket. Hálás voltam sorsomhoz, hogy nem lettem
császár. Majd hálóingben, papucsban, a bútorokba kapaszkodva ment végig
szobámon a tekintélyes öreg polgár, hogy az ifju szolgáló leányokat
meglesse éjjeli álmukban; egyik-másik ifju nő kitakaródzott álmában és a
tekintélyes férfiu nem forditotta el a szemét. Láttam elérhetetlen
urnőket kiszállni ágyukból és leguggolni, mint faluvégen a cigánylányok.
Láttam szentkép arcu leányokat bolhára vadászni, papucsban járni,
cselédeikkel bizalmaskodni… Szép éjszakáim voltak, amikor jóizüen
elgondoltam, hogy mit csinálnak az emberek négy fal között, midőn az
ajtót, ablaktáblát bezárják magukra és azt hiszik, hogy senki se látja
őket. S addig csak elviselhető volt magános életem, amikor
féltékenységtől gyötrődő, szép feleségü, öreg férjeket láttam álmatlanul
virrasztani, vagy kutya módjára vinnyogni. De bölcsességem elhagyott.
Hasfájós szépasszony (akit tegnap este páholyában láttam cukrozott
barackot enni), nem siet át magányos szobáimon, gazdag ember (akit
fogatában láttam az elmult dél után), nem guggol éjjeliedényen ülő kis
gyermeke mellett aggodalmas homlokkal, polgárkisasszony (aki a Ferenciek
templomában szép lábával megigézett), nem foltoz fehér harisnyát… és nem
láttam többé a hideg tekintetü, büszke homloku, megközelithetetlen
szigoruságu, erényeikre gőgös urnők álomalakjait sem; pedig mily
mulatságos volt elgondolni, hogy egy-egy hercegnő falusi kutyával, vagy
rőtvörös hajduval álmodik, holott még kezén a rózsafüzér… És nem
hallottam többé a titokzatos szavakat, amelyekkel a megszokott
házaspárok egymást ösztökélik a szeretkezéshez: városvégre nyúló
deszkakeritésre irott szavakat… Egyedül vagyok éjszaka, mint a béka a
kut fenekén.“

Kisilonka doktor ur sajátságosan mosolygott:

„Akkor lész csak egyedül, ha asszonyt fektetsz magad mellé. Akkor aztán
ülhetsz, mint megbilincselt rab. Vége a jó kedvnek, vége a
szabadságodnak és irigyelni fogod azokat, akik egyedül járnak éjszaka az
ablak alatt; irigyeled, akik éjfélkor könnyed szivvel mennek át a
hidakon és dalt dudorásznak; boldognak hiszed azokat, akik felgyürt
kabátban sietnek a viharos éjszakában és egy utcasarkon istenhozzádot
mondanak egymásnak a jó barátok; mindenki boldogabb lesz, mint te.
Szived megkötözve, féltésed felébresztve, erőd gyöngülve… és a vidám
gondolataid, amelyek most csak vándoruton vannak, hogy egykor
visszatérjenek még hozzád, ezek a szajkóhangu, harkálytarka
elképzelések, a magános embernek kincsei végképen elvesztek, amint egy
asszony széles hátával rátelepedik a szivedre.“

Az óbudai Dunaparton elérték azt a helyet, ahol a hajógyár felett oly
szakadékos a folyam partja, mintha az öngyilkosjelöltek erre koptatták
volna legtöbbször a csizmáikat. A zsidótemplom mellett sikátorok
lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben és a szél csendes időben is lóbálja
az ablakokra akasztott rongyokat. A kapuk alatt szenny folyik, a
grádicsokat az eső mossa, döglött patkányt huznak az utcagyerekek és
ezen az omladékos tájon sétálnak a titkos szerelmesek, akik Pestről ide
menekülnek. Hány urihölgy tette már gondosan varrott cipőjét erre a
földre az önfeledt szerelmi sétában! Ha megszólalnának a sikátorokban
maradt lábnyomok, hány előkelő pesti asszonyság nevét mondogatnák! A
legrégibb randevuhely az óbudai partnak ez a része, már a nagymamák ide
jártak, ha nem birtak a szivükkel.

Most is egy ifju pár andalgott a keskeny utcán, a földbe sülyedt házikók
között. A nő oly elszántsággal karolt az ifjuba, mintha az imént
esküdtek volna meg, hogy örökké szeretik egymást.

„Antónia!“ kiáltott fel Rezeda ur elsápadva, midőn a hölgy táncos
lépteit mesziről észrevette.

Kisilonka nyugalomra intette:

„Nem Antónia, Rezeda bácsi. Ezt, a patkányfogó eb lábával hasonló lábu
hölgyet ismerjük már Óbudán. Mindig ide hozza a gavallérjait sétára,
mikor nagyon szerelmes. Azt mondják, három férjet szerzett már magának
az itteni hangulatok segitségével.“

„Akkor csak Margaréta lehet, dühöngött Rezeda ur. Egykor engem is itt
sétáltatott, mikor kettős öngyilkosságot terveztünk.“

Kisilonka ásitott.

„Az bizony meglehet… Általában a pesti nökben kevés a fantázia, meg a
város környéke sem alkalmatos rá, hogy minden uj szerelmükhöz uj
randevuhelyet találjanak. Ezeknek a szeretőtartó és szerelem nélkül
boldogtalan asszonyoknak megvannak a maguk padjai, ahol már tizenöt év
előtt is üldögéltek a városligetben, pontosan tudják a hajók
menetrendjét az ujpesti kikötőbe, vagy Váczra, minden szeretőjüket
elviszik őszidőben a Normafához, kirándulnak a Kutyavillához, boldogan
néznek körül uj kedvesük társaságában a Flórián-tér kofasátrai között,
mintha akkor látnák először, felkeresik a tabáni templomokat és nem jut
eszükbe, hogy tavaly vagy a mult hónapban ugyanazon fekete képü szent
előtt tettek fogadalmat egy másik gavallérnak; némelyek csak a
Császárfürdő 100-as számu szobájában érzik jól magukat, mások
legénylakásokon és többnyire ugyanazon szövegü névtelen levelet irják,
ha a férfiu elpártol tőlük. Szeretném már hallani, hogy csak egyetlen
pesti asszony is kifelejtette volna programmjából a Kacsa-utcát.“

Rézveres arcú, bocskoros öreg csónakos állott a parton, mint Charon, aki
lelkekre vár.

„Itt van Drapcsik, hajósom,“ szólt Rezeda ur és a doktorral csónakba
ülve, a sziget felé indultak.



VII.  Sárga ház a fák között.

Rezeda ur egy régi házat ismert a Margitszigeten, ahol meghuzódni vélt
öregségére, midőn a városi élet többé nem érdekli.

Ma már hiába keresnénk a régi lakot, elváltozott annak külseje, belseje,
mióta a Margithid szárnyát felépitették és Szent Margit ájtatos utjait
elözönlötték a pestiek. Rezeda ur, a mult idők barátja és a régi
hangulatoknak kedvelője, természetesen akkoriban legfeljebb testileg
lakott a Margitszigeten, amikor a kalendárium a jelen időt mutatja;
lelkileg abban a gyönyörü korszakban maradt ő vissza, amikor a Fecske és
a Hattyu nevü karcsu hajók közlekedtek a várossal és hétköznapokon olyan
csend volt a fák lombjai alatt, hogy szinte hallani lehetett a nyár
lélekzetvételét. Vasárnap katonai zenekar jött a hajóval és ezért a
betegek, akik a szállodában laktak, tolókocsijaikon messzire eltolatták
magukat a sziget belsejébe, ahová csak a szerelmesek bátorkodtak.

Öreg emberek bucsuzkodnak itt az élettől az egyik padon, midőn a lombok
között besárguló napsugarat fogdossák fáradt szemükkel, hosszasan,
mintha emlékbe akarnák magukkal vinni, figyelik a rezgő leveleket,
betegségeikről oly szakértelemmel beszélgetnek, mintha jobban tudnák azt
a doktoroknál; bár erszényük telve, mindennapi gond előttük ismeretlen,
rettegve várják az őszi időszak közeledtét, midőn el kell hagyni a
szigetet, hol életüket vélik meghosszabbitani, mintha a halál nem tudna
utánuk jönni a vizen át. Vörös öves, ezüst fejü papok és elhájasodott
fáradt szemü öreg bankárok köszöntik egymást reggelenkint azzal a
kérdéssel, hogy milyen volt éjszakai nyugodalmuk; gazdag zsidóasszonyok
és szürkülőhaju grófnék andalognak a gyalogutakon, mintha öregségükre
apácák lettek volna maguk is, akik ezen a földön romfalak alakjában
kisértenek a holdvilágos éjjeleken… és a nyugodalmas, lemondott arcu, de
még sajgószivü vénség mellett tomboló és meggondolatlan fiatalság
reszket szerelmi vágyban, ahol sürü a bokor, elhagyott a sétaut, magános
a pad, titokteljes a rom. A margitszigeti alkonyatoknak és estéknek
vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol
öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre
közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak:
annyi mondani valója volna, hogy iró élete végeig nem irhatná le, csak
egy keresztut történetét sem. Langyosan sóhajt a szél a lombok között,
keritő énekét zengi a fülemile, csábitást mormognak a folyam hullámai és
a kápolna lezárt ajtaja előtt meg lehet esküdni tanu nélkül; a
pillanatnyi boldogság felhasználására integet a sárgarigó flótája a fa
tetejéről: mély zöldjében a bokroknak csókokat legyeznek a levelek; a
holdvilág csalóka képét mutogatja a jövendőnek; a szerelem szunyog
kitartásával döngicsél a fülek körül és a nők fehér ruháját szent Margit
vize fehériti mindennap, hogy felejtsenek és ujra szeressenek. A kéjek
görbitették itt meg a fák ágait, az édes bünök vontak görcsöket a fák
derekára, a paráznaság liheg azokban a pinceodukban, ahová sok száz
esztendő előtt a magukról megfeledkezett apácákat zárták.

Csak kérdezzétek meg az öregembereket és öregasszonyokat, akik már ki
merik nyitni a szájukat, mennyi erkölcsrendészeti kihágást tudnak ők a
Margitszigetről! Kérdezzétek meg az öreg rendőröket, a nyugalomba vonult
portásokat, fatetején üldögélő varjakat. Gyuri bácsikat, Balog néniket,
hogy el menjen a kedvetek hinni mindazon tévedésekben, amelyeket női
erénynek neveznek. Lehetséges, hogy megfordulnak itt ártatlan sétálók
is, ámbátor Rezeda ur sohasem hitt azoknak a nőknek, akik hosszadalmasan
időztek a romoknál.

A pletyka itt bő talajra lelt, a nők rágalmazóinak nem sokat kellett
törni a fejüket mondanivalókon; nagyon beteg embernek kellett annak
lenni, akinek a nyári hónapok alatt ne akadt volna valami eltennivalója
a szigeti estékről a zord téli napokra. Ám mindent meg lehet bocsájtani,
midőn abból már csak emlék lesz. Ne zavarjuk a halottakat.

Rezeda ur Alvinczi Eduárd régi házát bocsájtotta Damasztiné és leányai
rendelkezésére és a hölgyek hagy ruháskosarakkal költöztek a szigetre,
hogy ott néhány napot töltsenek. Ezt a házat valamikor a boldog
emlékezetü nádorispán épittette és öles falai között vigan töltötte
napjait: rózsákkal vette körül a házat és hallgatta a fák zugását.
Későbben más lakók is megfordultak itt, akik egyéb szórakozásokat is
felvettek programmjukba. Egy uri hölgy a hatvanas években fehér
patkányokat tenyésztett itt és abban gyönyörködött, hogy mezitelen
férfiak éles karddal vivtak a ház egyik szobájában, majd szines kendőjü
pesti nyaralók konyhája füstölgött. A ház épen annyi történetet tudott,
mint akármelyik régi ház Pesten: emberi szenvedésekről, betegségekről,
örömökről, csalódásokról. Rezeda úr azért kedvelte a régi lakot, mert
itt épen ugy ábrándozhatott, mint a Borz-utcában.

Kisilonka Jácint müszeres táskájával eltünt a házban, amig Rezeda ur a
csónakban várt a Dunán. A budai tornyok elütötték a négy órát, a doktor
azt igérte, hogy egy óra mulva visszatér, ennyi idő épen elég neki akár
négy meggondolatlanság jóvátételére.

Mily nagy volt Rezeda ur csodálkozása, mikor a doktor alig negyed óra
mulva megjelent a parti homokbuckákon.

„Csak vénasszonyokra és féltékeny férfiakra ne hallgasson soha az
ember!“ dohogta amig a csónakban helyetfoglalt. „Semmi tennivalóm nem
akadt. A vén bolond asszony készpénznek vette a leányok szokásos
hazugságait. Az a falusi szépség, akit Mánjának neveznek: oly ártatlan,
mint a Flórián szobor. A másik, aki Aranka néven mutatkozott be, példa
lehetne arra nézve, hogy öregember akkor se merje nőül venni, ha doktor
Dávid kinálja neki megfiatalitó, erősitő piruláit. A szemüveges Erzsébet
pedig elmehet még sok randevura, amig erényét komoly veszedelem éri.
Szinte megcsaltak, hogy nem akadt semmi tennivalóm. Ezentul óvatosabb
légy, Rezeda bácsi a nők hazugságaival. Igen gyakori eset, hogy teljesen
ártatlan nők, félrevezetésül ugy viselkednek a férfiakkal szemben, mint
tizenhárompróbás örömleányok.“

„És Antónia?“ – kérdezte alig leplezett izgatottsággal Rezeda ur.

„Ő sokkal okosabb volt, nem hagyta magát vizsgálat alá venni.“

„Te hatökör! – kiáltott fel magából kikelve Rezeda ur. Mit gondolsz,
mért csónakáztattalak át Budáról Pestre? Azt hitted, hogy érdekel engen
a falusi kisasszony erénye, vagy a szemüveges hölgy kalandja? Érdekel
engem Damasztiné egész nevelőintézetéből bárki, mint az egyetlen
Antónia?“

Kisilonka szemhunyorintás nélkül felelt:

„Én pedig reádnézve a legjobb esetnek épen azt vélem, hogy Antóniáról
nem tudunk semmi bizonyosat. Nem hinnéd se az egyik, se a másik
eshetőséget, mert szerelmes vagy. A szerelmesek a saját szemüknek sem
hisznek, hát még egy doktornak! Drága Rezeda bácsi, teljesen tőled függ,
hogy mit gondolsz Antóniáról. Azt vélem, hogy bármit tapasztaltam volna,
te tovább is imádnád, mint ez már a férfiak szokása.“

Rezeda ur megragadta az orvos kezét:

„Észrevettél valamit?“

„Nem vagyok bolond! Hogy majd a Dunába dobjál.“

Rezeda ur a folyam közepéről hosszadalmasan nézte a zöld lombok között
sárguló régi házat ott a sziget közepén. Világoszöld zsalugátereivel,
cserepes tetőjével, sárga falával a ház is utána nézett, mintha
hivogatná magához. „Hová mégy, te bolond, sehol jobb helyed nem lehet,
mint itt,“ szólt utána az öreg lak. De Rezeda ur csak a dobogó szivére
szoritotta a kezét.

„Nem hittem, hogy még ilyesmi előforduljon az életemben! – rebegte. Hol
vegyem az erőt, hogy lebirjam magamat? Hol vegyem a kedvet más nők fehér
lábai után, mikor azt az egyet látom mindig? Csak legalább jól megvertem
volna azon az éjszakán a Fácánnál, amikor megcsalt? Vagy talán nem is
csalt meg, csak igen kacérkodott?“

Kisilonka felvette az egyik gazdátlan evezőt és segitett az öreg
csónakosnak messzire vinni Rezeda urat a sárga háztól. A Duna közepén
járt már a csónak, amikor egy nyulánk, barna hölgy megjelent a parton és
fehér kendőjével bucsut intett.



VIII.  Séta a város kapuin belül.

„Emlékszel, Mencellre, a szitásra, aki akkor szerette legjobban a
lányait, mikor azok örömlányok lettek?“ – kérdezte Rezeda ur azon
ösmeretlen férfit, aki a házak falához tapadva kisérte őt sétáiban, s
egyetlen percig sem maradt el; csak épen a nevét tudta e hü barátnak,
Árnyéknak hivták. Ő járt vele a Szerb-utca ódon kerti fala mellett,
amely fal mindig leányszöktetéseket juttatott Rezeda ur eszébe, amely
szöktetésekről régi kalendáriumokban olvasott. Igen, ilyenek voltak azok
a keritések, amelyekhez a megzavarodott kisasszonyok a kertész létráját
támasztották, mig az utcai oldalon kitárt karral várakozott a gavallér;
a szomszéd utcában öreg bérkocsis takargatja lovait a hüs éjszakában.
Ugyanott volt egy régi szép kapu a kerti falon, amelyet a ház gazdája
befalaztatott, miután arra valaki utóljára eltávozott. Az árnyék megállt
a kapunál és igy szólt Rezeda urhoz: „lásd, mindig azokat a nőket
szerették, akik csalfák voltak! Kinek jutott eszébe valaha: törődni a
tisztességes nőkkel?“ Régen bezárt zsalugáterek alatt, elhagyottnak
látszó régi házak mellett intett az árnyék: „ezek is mind a csalfa nők
emlékei; csak egy nő kegyetlen szeszélyéből tud igy meghalni egy ablak,
vagy egy ház, hogy nemzedékeken át fel nem támad.“ A Pintér-utcán, ahol
az árnyék a földbe ereszkedő ablakokra vetődik a járó-kelőről és a házak
belsejében, az elhagyott emeleteken, a kitört szárnyu, vagy örökre
elhomályosult ablakok mögött szomoru szegénység gunnyaszt, Rezeda ur
társával azokról a boldog pesti családokról beszélt, akik itt laktak a
nagy árviz előtt. Hová lettek a jómódu polgárcsaládok, megelégedett
emberek, a félig rommá válott házakból? Miért nem épitették fel a
házakat, amelyek Pest legdrágább telkein öreg, elzüllött korhelyként
könyökölnek félrecsapott tetőik alatt? Hová lett a „pianinó“, amelynek
hangjai mellett a szép aranymüvesné a Fegyverkovács cimü opera dallamait
énekelgette Rezeda ur fiatal korában? Hova lettek a bojtos házisapkás,
gömbölyü arcu polgárok, akik alkonyattal kikönyököltek az ablakba és
szives szóval hivták fel ismerőseiket egy baráti szóra, baráti pohárra?
Hová lett a megelégedett csend a régi házak környékéről, midőn a téli
szélben zörgő gázlámpa egyedül virrasztott az utcában és a hó vastag,
meleg takarót boritott reggelre a háztetőkre, hogy fénylőbbek legyenek
az ablakok, szinesebbek a függönyök, kivánatosabb a göndörfüstü kémény?…
Az árnyék felelt Rezeda úrnak: „Elvitték a nők a megelégedettséget,
elvitték a csendet, a göndörödő füstöt a fülük mellé ragasztották, a
függönyt szenvedélyesen letépték, a gömbölyü polgárt keszeggé aszalták,
a zörgő gázlámpát leöntötték az emeletről, az ablakot beverték, miután
szükségük többé nem volt rá, hisz ugysem üldögéltek többé odahaza… Az
egész városrésznek pusztulása arra magyarázható, hogy nem volt többé oly
szükség a családi otthonokra, mint a régi világban. A háziurak nem
javittatták meg a grádicsot, hisz a nők ugyis le tudtak jönni, az
emeletről, hogy az utcára menjenek sétálni. A belvárosban nem az
történik, ami egyéb városokban, hogy kikapós, frivol nők kedvéért
palotákat, villákat, aranyos fészkeket épitettek volna a férfiak.
Ellenkezőleg: hagytak tönkremenni mindent, ami a mult idők boldogságait
eszébe juttatná a jelennek.“

„De Menczell, a szitás mégis csak akkor volt boldog ember, amikor
leányai örömlányok lettek?“

Az árnyék nyugodalmasan mendegélt Rezeda ur mellett és odasimult a házak
falához:

„Nem tudjuk ám teljes biztonsággal, hogy miféle emberek laknak a
háztetők alatt, még ha ismerjük is a lakók névsorát. Azok a szürkén
hangzó nevek a kapuk visszhangos boltozatai alatt (amely nevek gyakran
ugy megsárgulnak az időtől, mint a temetők felirásai), megannyi emberi
titkot fednek, amelyről sohase lehet tudomásunk; minden névnek van
valamely titka, amelyet a halálos ágyán se vall be. Mit tudunk mi a
világról, Rezeda ur? Mit tudjuk mi, hogy dugárusok szemérmetlen
képecskéket árulnak a városban, amelyeket öreg férfiak fiatal nőknek
példaadás céljából mutogatnak? Mit tudunk mi az érzékenységekről, a
szemmeresztő álmatlanságokról, amelyek az éjszaka csendjében a házmester
megkérdezése nélkül mennek be a házakba? Tudod te, mit álmodik egy
tekintélyes polgár, midőn bőséges vacsora után hanyattfekszik ágyában?
Gondolja valaki, hogy a vasárnapi miséből az idős polgárné álmában
csupán az a kép maradt meg, amelyet a Kishid-utcában látott: két kutya
üzekedett?… Tudjuk is mi, hogy mit gondolnak magukban a fiatak szüzek,
akik lerugják magukról a takarót és lábukat az égnek emelik? Az
álmoskönyvek nem mondanak mindig igazat, öklendező öregemberrel,
bikával, lánccsörgéssel ritkábban álmodnak az emberek, mint a tilos
dolgokkal, amelyeket a gyóntatójuknak se merészelnek bevallani. Vannak
aztán emberek, mint Menczell, aki a porosz hadjáratból rézkarikát hozott
a fülében, aki a Zenélőóránál az asztalt verdesi esténkint, a
Párizsi-utcából összegyülekező suszterek asztalánál, vérben forgó
szemmel politizál és egyszerre hajtja fel a söröskriglit. Semmivel sem
mutatja, hogy az özvegy Menczell, mily gyöngéd érzelmekkel viseltetik
leányaihoz, akik ugyanebben az időben a Drótsziget bokrai alatt, vagy a
legénylakás lámpása alatt mulattatnak szegény diákokat, szomjas
katonatiszteket, vagy gazdag öregurakat. Menczell imádja a leányait, de
különösen azt kedveli, aki esténkint a legtöbb szerelmi hóditással
dicsekedik, midőn a vacsorát feltálalják. S ez az ember, ez a gazdag
szitás néhány hónap óta, mióta leányainak sikerült megszabadulni
ártatlanságuktól, oly boldogan él, mint fiatal házasember korában,
szerencséje van üzletében, egészsége, kedve, ifjusága visszatért. Nem
törődik vele, hogy öregasszonyok majd megrugdossák a sirját a temetőben.
Sokan hordanak rézkarikát a fülükben, mig mi tudatlanul csavargunk az
utcákon, Rezeda ur.“

Rezeda ur a Dunapartra ért, amelyről a párás folyót, a boldognak tetsző
budai házakat, a kiránduláshoz készülődő fehér hajókat lehetett látni.
Gyümölcsillata volt a partnak e juniusi reggelen, a kofák sátraikban oly
komolyan üldögéltek, mint a város jóságos anyái, a halászok bibliai
serénységgel mutogatták izmos karjaikon a farkukkal csapkodó halak
hosszát, csikorgott a mérőlánc és a frissen lépegető szakácsnék között
piaci kalapjukban, nyári ruhájukban feltünedeztek az uriasszonyok,
akiknek jógazdasszonyi hirük volt a városban. Arcukon a friss hidegviz,
szemükben az éjszakai nyugodalom jótékony üdesége, merő gond és
hozzáértés minden szavuk, amig az ebédhez való eledelekkel megtöltik
kosaraikat; a petrezselyem zöldjéből kipiroslik a kakas vérpiros taréja,
kiint a potyka csillogó farka, a vörösrépák megannyi testrészei
a Priapuszoknak, amelyek a klasszikus országutakon vigyáztak a
mezökre, a kalarábék hatalmas gömbölyüsége hasonlatos a ménlovak
jellegzetességéhez. A husok piroslanak, mint vágyak, a vajak olvadoznak,
mint csókok, a föld drága terményei, a cseresznyék, meggyek, málnák üde
nedveiket felkinálják a petyhüdt izek megédesitéséhez. A Dunapartról a
vásárcsarnokig tolonganak a nők, hogy gondoskodjanak családjaik
táplálékáról. E szent helyen bizonyára nem gondolt volna Rezeda ur a
szorgalmaskodó nők erkölcseire, ha árnyéka erre nem figyelmezteti.

„A férfiak sokat megbocsájtanak azoknak az asszonyoknak, akik maguk
járnak a piacra. A jó gazdasszonyoknak majdnem oly erkölcsi
privilégiumuk van, mint a jótorku énekesnőknek. A jó feleség, amellett,
hogy férje gyomrát ellátja, nem feledkezik meg annak szerelmi
kielégüléséről sem. Ezek a megteltgyomru férfiak szivesen veszik, ha
feleségük udvaroltat magának, egyben azért, hogy felmentődjenek a
megszokott, megunt bókolástól, részben azért, hogy nejüktől több
szerelemben részesülnek, ha az eléggé felizgult az udvarlók suttogó
szavaitól. Ezért van az, hogy némely férj elvárja nejétől, hogy az
szeretőt tartson. Csak más férfiak pásztorórája után izgul fel a vágy a
férj ereiben. S ezek a házastársak a legboldogabban élnek, mint a
galambok bujnak össze, miközben az asszony kigunyolja iménti kedvesét, a
férj barátját, akitől alig egy órája vált el. Mily jól esik ezeknek a
nyujtózkodó férjeknek, ha feleségük rosszat mond legjobb barátjukra,
akivel titokban gyanusitják őnagyságát!“

„Mi közöm ehez?“ kérdezte Rezeda ur. „Én nem vagyok férj, se házibarát.“

Árnyék csendesen nevetett:

„Le kell tenni arról a régi szokásról, hogy a hütlen, vagy kacér nőket
megöldössük, Rezeda ur. Ugy kell venni a nőket, mint szolgálóinkat, akik
ingünket vasalják, ebédünket megfőzik, rendelkezésre állnak szerelmi
kivánságainkban, elmulattatnak unalmas óráinkban, megvigasztalnak
gondjainkban, ámde, ha szemünk letéved róluk: nyomban álmodni,
ábrándozni kezdenek, más férfiakra gondolnak, mint mi más nőkre, hisz
alkotásunknál fogva több és vadabb vágy bizsereg ereikben, mint a
férfiakéban. Mit jelent az, hogy testükkel mást is szeretnek? Semmit se
jelent, ha lelkük a mienk.

„Ezek az urihölgyek, akik bevásárlásaiknál arra is gondolnak, hogy
ebédlőasztaluknál esetleg barátjaikat is üdvözölhetik, a legjobb,
leggondosabb feleségek. Nézd meg őket, mily csatát vivnak a kofával,
halásszal, húsvágóval néhány krajcárért. Nézd meg őket, mily örömteli
arccal sülyesztik kosarukba a jó falatokat, amelyekkel háznépüknek
örömet okoznak. Nézd meg őket hazafelé siettükben megállni, ha valamit
elfelejtettek. Nézd őket konyháikon sürögni, aztán mondj rosszat a
nőkre! El kell választani a nőkben a szerelmi állatot és az emberi
lelkes részt; mindjárt érthetőbb, hogy miért a legjobb feleségek, a
leggondosabb élettársak, hirneves jó gazdasszonyok tartanak szeretőt.
Ezzel is férjük kedvében kivánnak járni, megkimélvén őket a
fáradságoktól. Óh, csak ne rejtélyeskedjünk az emberekkel. A férjek
rendesen magukat érzik megcsalatva, midőn feleségüket a megszokott, a
társadalmi törvényszéken bejegyzett szerető elhagyja. Nem emlékszel Maci
férjére, Rezeda ur, aki csaknem pisztolyt szegezett rád, mikor feleségét
végérvényesen elhagytad?“

Rezeda ur dühöngött.

„Mi közöm az emberi romlottsághoz és aljassághoz? Mi közöm a piaci
urhölgyekhez, akik azért vesznek kakast, mert szeretőjük a kakaslevest
szereti? Én szerelmes vagyok és megvetem az egész világot. Tisztaságot
akarok magam körül. Azt a levegőt akarom szivni, amit az aprószentek,
akik jóságban, isteni félelemben töltötték életüket.“

Árnyék csendesen ballagott mintha valami ravaszságon törné a fejét:

„Megengedem, hogy szükséges néha a tiszta szerelem, amely körülbelül
háromszor látogatja meg a férfit élete folyamán. Ki nem esett el az első
és második szerelemben, aki épkézlábbal jön vissza a bucsuról, ahova
összetört szivét vitte megoperálni, akinek kétszer megkegyelmezett a
sors, hogy nem halt bele a szenvedélybe, féltésbe, szomoruságba,
boldogtalan házaséletbe, amellyel minden tiszta és nagy szerelem
végződik, az valóban bolond, ha ujra belépked abba a házba, ahol az
éjszakák álomtalanok, a nappalok kinteljesek, nagyobb nyomoruság van,
mint a rokkantak tanyáján, gyötrelem, mint a purgatoriumban, féltés,
mint a vadállatok ketrecében. Okos ember tudja azt, hogy harmadszor nem
mászik ki ép bőrrel a nyavalyából, a harmadik szerelem földhöz veri a
legokosabbat, legbátrabbat, ezután már nem szedi magát össze a jóravaló
férfiember; ha életben marad: lesz belőle légycsapó, vagy vonalzó,
görnyedt vállu, megráncosodott nyaku, aggodalmasan alázatos hivatalnok,
nem nézhet többé bátran az erősek szemébe. A harmadik szerelem elviszi a
férfit, mint az ősz a mellbetegeket.

Rezeda ur rajongott:

„Van szebb dolog a világon, mint igaz szerelem miatt meghalni,
választhat dicsőbb halált egy férfiu negyvenedik évén tul, mint a
szerelmi boldogtalanság halálát? Ujra átérezni a kint, amely ifjukorában
fegyvert adott a kezébe és öngyilkossági kisérletbe vitte? Ismét
megállapitani, hogy mindaz, ami idáig történt, amit eddig érzett a sziv,
susogott a gondolat: mind hazugság, elképzelés, az igazi szindarab most
következik? Most szólalt meg a bibliai medve az erdőben emberi nyelven a
tévelygő emberhez. Most következik el annak az ideje, hogy összeadjuk
hány R betü van a Miatyánkban, mert ráérünk imádkozni. Most látjuk égi
jelnek, ha a körtefáról lábunkhoz hull a körte. Most járunk el a
methodista templomokba, Budára és Pestre, a prédikálások bölcsességét és
harmónium játékát hallgatni; meglátogatjuk szombat este a baptistákat a
Wesselényi-utcai imaházukban és a félhomályban megremeg a lelkünk a pap
istenes szavaitól. Mi vallás után áhitozunk, amely vallást eddig nem
ismertünk. Mert uj szivet kaptunk az igaz, mély szerelem által és azt
érezzük, hogy Szent Antal módjára képesek volnánk Páduából Lisszabonba
repülni, mert életünk uj fluidumot kapott az uj szerelem talajából,
amely nedv azonos a barackfa nedvével, amely megkeményiti a
barackmagot…“

„Ha igy haladunk, vélekedett Árnyék, nemsokára eljutunk oda, hogy
kenyérbélből leveli-békát gyurunk és azt reméljük, hogy valamely csoda
révén megelevenedik a béka. Csendes elmebetegekkel barátkozunk és az ő
fehér szakállukat bámuljuk, ahelyett, hogy az asszonyok lábszárai közé
néznénk, midőn a szél belefuj tengerzöld szoknyájukba. Lenézzük majd a
pesti nőket, akik harminc-negyvenszer képesek igazán szeretni,
mindaddig, amig csak el nem hervad ifjuságuk és gyülölködve gondolnak a
legénylakások buzgó látogatóira; régi szeretőinkre, akiknek magunk
mutattuk meg először a pornográf fotográfiákat és képecskéket, hogy ez
ábrák alapján eltanulják a szerelem müvészetét. Gőgösen megyünk el az
urnők kihivó mosolya mellett, amely mind kiváncsibb, amely mind
biztatóbb, amint arról értesültek, hogy szerelembe estünk. Valóságos
nemzeti hősökké leszünk rövidesen Pesten, bolond szerelmesek, akiket
hátuk megett ugyancsak kinevetnek a város cinikus hölgyei és férfiai.“

„Majd messzire megyünk Antóniával, felelt Rezeda ur, oly lágyan ejtvén
ki Antónia nevét, hogy maga is csudálkozott a gyöngéd hangsulyon.
Elmegyünk, ahová nem ér a párisi szőkére festett haju, porcellán arcu
urnők gunyolódó tekintete, ahol nincs gyalogjáró, amelyen fehér lábukat
és fehér harisnyáikat mutogatnák, ahol nem rázzák rövid szoknyájuk alatt
hátukat, ahol nem lobban fel a kéjvágy a szemekben, mint a pisztoly
lángja…“

„Ahol mindig az eső esik, hogy nem lehet kilépni a régi házból.“
nevetett Árnyék, „ajánlanám Rezeda uram, hogy vess véget a tiszta
szerelemnek, amely csak arra való, hogy a férfiak erejét sorvassza.
Keresd fel régi szeretőidet, a budai főhercegnőket és a pesti
zsidóasszonyokat, látogasd meg az ingerlő Margarétát, aki egykor
egyetlen kancsal tekintetével, amelyet mellényed gombjaira vetett, a
hetedik tüzbe dobott, amelyben acéllá keményedik az akarat; igyekezzél
találkozni a Gozsduház zeg-zugos udvarán Rozinával, aki gyakran megy át
délidőben az átjáróházon, mióta az egyik lépcsőházban vad hévvel
megigazitottad harisnyakötőjét; üzenj a szenvedélyes Macának, hogy a
Habsburg szállodában várod őt; újitsa fel az azóta férjhezment Böskével
szerelmi kirándulásaidat a budai vendégfogadókba, a Fehér Farkasnál még
vár a félszemü szobalány… Hidd el, a hosszu szünet után ők valamennyien
ujnak és kiválónak tünnek fel. Meghallgatod őket, hogy mit tanultak
azóta a férfiaktól, az élettől, megtudod a legujabb városi pletykákat,
az ujabb keletü szerelmi viszonylatokat, a készülő házasságokat,
kártyanyereményeket, családi botrányokat, a pásztorórán, megláthatod a
legujabb divatot az alsó ruhák terén és a ráncokat, amelyeket azelőtt
nem vettél észre; ismét hallod az ő különös babonás szavaikat, amelyeket
ugy mondanak szeretkezés közben, mint az imádságot. Megcsókoljátok
egymást, mielőtt elváltok, s ujabb találkát adtok, amelyre egyikőtök sem
megy el.

„Általában a bölcs férfiu, ha már betöltötte negyvenedik évét, Pesten,
bizvást elmulatgat azzal, hogy a régi kedveseihez hében-korban
ellátogat. Nagyon néha szabad valakit észrevenni, a még ismeretlen nők
közül, de ezeknek is ugyanarra a tanfolyamra kellett járniok a
tánciskolában amelyben mi végeztük, de valamely véletlen folytán
kimaradtak. Igy ajánlom: régi kedveseink régi barátnőit, akik bizonyosan
gyöngédséggel és kiváncsisággal gondolnak reánk a mult időből és náluk
biztos sikert remélhetünk. Ajánlom: régi kedveseink nőtestvéreit,
akikről feltehető, hogy tudtak a szerelmi viszonylatról, amely
vérrokonukhoz füzött bennünket; ajánlom esetleg régi kedveseink
leányait, akik látták mamájukat kétségbeesetten sirni, sápadozni…
Remélhető a siker a szobalányoknál, akik urnőjük titkait ismerték, mikor
mi álltunk a szin közepében. Nincsen olyan nő, akinek környezete ne
volna, amely környezetre egykor átsugárzott az irántunk érzett szerelem
és ott kielégitetlen emléket hagyott. Igy volt az lehetséges, hogy
jókedvü férfiak egyes postahivatalok valamennyi hölgyével, varróiskolák
valamennyi növendékével, sőt leánynevelő intézetek sok tanulójával
megismerkedhettek, ha egyet sikerült már kiragadni a csokorból. A
megszokott utakon kell maradni, Rezeda ur, sohasem kell természetfeletti
tulajdonságokat feltételezni a nőkről, nem kell csodákat várni a
szerelemben és akkor életben maradhatunk.“

„Antónia, sóhajtott Rezeda, meghalok érted.“

Egy régi utcában állott ekkor bolyongásaiban Rezeda Kázmér. Egy nyitott
ablak mögött a Fegyverkovács áriáját énekelte egy behizelgő hang: „Nem
adnám oda egy hercegért!“



IX.  Szent Margit tisztelete.

„Szeretlek, mondta Antónia egy napon Rezeda urnak, és szeretnélek
meggyőzni hüségemről, hogy elváljanak fejedről azok a kigyók, amelyek a
megcsattanásig szorongatják homlokodat. Szeretném, ha végre hinnél
nekem, megbiznál bennem. Ugyanezért engedd meg, hogy ma délután
elmehessek a Borz-utcai házba, ahol Engelberttel óhajtanék találkozni.
Meg akarom mondani ennek a fiatalembernek, hogy reménysége hiu. És senki
mást nem szeretek, csak téged, Rezeda ur. Kérlek, add át a ház kulcsait.

Antónia e napon barna volt, hogy Rezeda Kázmér önkéntelenül egy granadai
légtornásznőre gondolt, akit személyesen látott, vagy csak festményen
találkozott vele.

Vannak fiatak nők, akik tetszelegnek maguknak, azzal, hogy változik a
szemük szine. Gyakran nézegetnek férfiak szemébe, az ősi tükörbe és
láthatják szemüket olykor sötétnek, máskor világosnak. Az álmatag szemek
nem mindig valódi virrasztás kifejezői és a könnyes szemekben annyit
csalódtak már a férfiak, ahány könnyes szemet láttak. Antónia barnasága
azon örök törvény által jött létre, amelynél fogva a nők annyiféle
alakban tudnak mutatkozni a szeretett férfiunak, amint az megkivánja.
Nem hallottátok még, hogy operaházi ballettelőadások után, lefekvés
előtt tánclépéseket próbálgatnak a komoly családanyák hálókamrájukban?
Nem láttátok még a szigoru erkölcsü nőket a szeretett férfiu
kedvtelésére kurtizánná változni? Nincs értesüléstek arról, hogy a
férfiak petyhüdt érdeklődését oly szavakkal izgatják fel nemesen ivelt
ajku asszonyságok, amely szavakat utcákon csatangoló nőktől hallhatni? A
körültekintő asszonyok megelőzik a férfiak rejtett kivánságát és ha
kell, felveszik az apácák szigoru öltönyét, vagy a táncosnő rövid
pendelyét, minden esetre ügyelnek, hogy melyik kosztüm illik jobban
nekik!

Antónia barnasága megzavarta szerelmes Rezeda urat a regattán, ahol ez a
beszélgetés folyt. A Duna két partját ellepte az a pesti előkelő nép,
amely érdeklődni szokott az evezős versenyek iránt. Különösen sok volt a
pupos férfi a közönség sorában, de a sánták sem maradtak otthon. A
divatlap szerkesztők tudatták jó előre olvasóikkal, hogy az urinők a
regattán mutatják be azt a toalettjüket, amelyben a nyári fürdőzés
idején hóditani akarnak. A margitszigeti töltésen felvonultak a legujabb
cipők és harisnyák, néhány előkelő asszonyság mögött csaknem ott
lépkedett a hirnök, aki mindenkivel tudatta, hogy a feltünő ruha melyik
divatterem izlését dicséri. Minden férfi humoristának képzeli magát,
amikor kiöltözködött nők társaságába pottyan. A legtöbb férfinek nincs
érzéke a női szabászat remekmüvei iránt, hiszen a nők egymás kedvéért
öltözködnek, ám ez nem zárja ki, hogy a nők öltözködésének nem volnának
férfi szakértői. A gunyolódók, epések, rágalmazók nagy csoportjában
meghuzódik egy kisded férfitársaság, amely époly beavatott a női
ruházkodás titkaiban, mint akár a parfömök és cukrászsütemények
változatosságaiban. Nem csak a rendjel adja meg a férfiak tekintélyét,
hanem a ruha is, amelyben feleségük nyilvános helyen megjelenik, mondták
ők, e gáláns ifjak és öregek. A pesti regatta az előkelő világ utolsó
találkozása volt a fövárosban, nyár elején. Külföldi fürdőhelyek neveit
ropogtatták, vagy selypitették a női ajkak; amely fürdőhelyeken már
várja őket a nagyszakállu doktor. Mások azzal hütötték le barátnőik
hencegését, hogy az idei nyarat falusi birtokukon töltik. A Balatont és
a Tátrát még kevésbbé emlegették; Füredre legfeljebb azok az agglegények
igérkeztek, akik vidéki kisasszonyt szemeltek ki élettársuknak; mig
Siófokra a könnyed kalandocskák barátjai készülődtek. Ez elegáns és
előkelősdi tömegben járván a parti töltéseken, az ember azt gondolhatta
magában, hogy Pesten csupa milliomosok laknak, akiknek legfőbb gondjuk a
maitre d’hotel-ek és szakácsok ismeretsége külföldön, mint a
Rudasfürdőben a tyukszemvágó és masszőr barátsága. Azok a régebbi
emberek, akik azzal dicsekedhettek, hogy a füredi Eszterházyban, vagy a
parádi vendégfogadóban husz esztendeje huzza le lábukról a csizmát
ugyanazon bérszolga, azok a régi törzsvendégek, akik személyes
ismeretségben voltak a poprádfelkai vasuti portással, vagy a palicsi
omnibuszkondoktorral, mint akár a Vadászkürt, vagy az Aranysas
kapusával, a regényes magyarok, aki legfeljebb akkor utaztak
Marienbadba, ha egy dalmos menyecske hivta őket maga után; akik Bécsbe a
Matschakerhofba akkor tették be a lábukat, ha nagytitokban egy Pestről
elszerződött táncosnét kisértek odáig; akik egyszer etették meg a Szent
Márkus galambjait, mikor első feleségükkel nászuton voltak; akik
ebédutáni álmukból felébredve, azért nyitották ki a császárfürdői
fogadón a zsalugátert, hogy onnan kidugják a pipájukat: azok a régebbi
emberek már eltünedezőben voltak a pesti társaságokból, grófok és zsidók
ünnepeltették magukat a Cook-iroda jegyfüzeteivel és a polgári
kisasszonyok, akik a tisztviselőtelep besötétitett házaiban mezitláb
töltötték a forró nyári napokat, ősszel Franzensbadot emlegették.

Rezeda ur, aki természeténel fogva nem nagy kedvelője volt a modern,
szerinte elaljasodott, hazug emberi életnek, sietve vitte Antóniát
karjánál fogva a fecsegő tömegből… Őreg Don Kihóte módjára öklelő
pillantást vetett azokra, akik Antóniáját megbámulták és magában
megismételte a fogadalmat, hogy egykor, ha Antóniát magáénak mondhatja,
bezárt ajtó mellett tartogatja a zugligeti villában, ahová télen tán a
farkasok ugatása is elhangzik a hegyekből. Hordó bort gurittat a
pincébe, disznót ölet, karácsonyra legfeljebb öreg pártfogóját és
barátját. Alvinczi Eduárd urat látja vendégül. Forró volt neki ez a
levegő, ahol nem gondolkozhatott kedvére szokásos bolondságairól.

„Nem értettem, mit mondott az imént Engelbertről, Antónia?“ – kérdezte
naiv hevülékenységgel Rezeda ur, midőn a parti töltés olyan helyére
jutottak, ahol egyedül állottak a derékig érő vad növények között.

„El kell bucsuzni Engelberttől, mert később terhemre lehetne ez a
fiatalember, felelt nyugodtan Antónia. Ez a maga érdeke, jövendő
boldogságunk egyik megalapozása. Nem szabad megtagadnia kérésemet.
Holnap ide adja a kulcsokat, a tőbbit bizza rám.“

A sziget csúcsáról éles sipszó hangzott, zászló lebbent, a versengő
evezősök a pesti part mentén suhantak tova a Duna tükrén, ahol mélyebb a
folyam medre. Péter és Pál napja volt. A napsugár ragyogott a vizen és
az evezősök tarka ruháján. A csónakok végén ülő kormányosok élénken,
szakadatlanul vezényeltek a teljes erejükből dolgozó evezősöknek.

„Hoopp!… Hoopp!“… kiáltotta a szélső csónakon egy éles tenorhang.

„Hallja Engelbertet?“ – szólt Antónia és közelebb simult Rezeda urhoz.
Sőt karját lassan Rezeda ur dereka köré csusztatta és gyönyörüséges
arcát Rezeda ur vállához simitotta.“ Azt akarom, hogy lásson… hogy
torkán akadjon a hang. Hogy elveszitse a versenyt, pedig a Poseidon
egyletnek vannak a legjobb junior evezősei. Csupa budai fiuk.“

Három négyevezős futott a Duna sárguló sikján, mint sirályok, amelyek
versenyre kelnek a széllel és messzire elhagyják a lusta habokat. A
szines evezők oly erővel merültek a vizbe, mintha nőrabló vikingeket
kellene utolérni. Acélsodronyos, megmunkált karok és hátak vágták a
tempót. Az alkonyodó nap megaranyozta a fiuk fedetlen fejét, megbarnult
arcát. Mintha egy álomvilágból rohantak volna elő a sok felöltözött
urinép közé szárnyaló csónakjaikon, fehér ingeikben. A csonakok hegyes
orra szinte kinyulni látszott a viz tükörén, mint versenyparipák nyaka a
zöld mezőn. Az ifjuság hevületében kinyujtott lábak a világot
megrengettek volna, oly erővel feszültek az evezőpadoknak. Regatta!
Álom, amely késő öregségig elkiséri a férfiakat a füstös irodákba, a
zsákokkal teli raktárakba, az emlékezés óráiba. S a pesti nők szeme, bár
ezidőtájt már meglehetősen romlott volt, azoktól a látványoktól,
amelyeket a világváros mutogatott a huszadik században, e férfias
versenyeknél kitágult, csodálkozással megtelt, mint a sziklapartokon
tunyán heverésző hableányoké, akikért vakmerő csónakosok jöttek el
egykor északról.

És nem vonta olyan kar a lapátot a Duna sikján, amely ne érezte volna,
hogy egy bizonyos női szem rátapad a partokról, aggodalommal vagy
büszkeséggel, amilyen helye a csónak orrának van a versenyzésben.

Engelbert, ha ugyan ő volt, lekapta fejéről piros és kék csikos
kormányosi sapkáját és meglobogtatta Szent Margit kápolnája felé, ahol
Antóniát megpillantotta.

„Most meg fogom csókolni, Rezeda ur, itt, nyilvánosan. Akarom, hogy a
fiu kiábránduljon, mondta nyugodtan Antónia és már át is ölelte két
karjával Rezeda ur nyakát, lábujhegyre emelkedett, és kétszer háromszor
ajkon és arcon csókolta Rezeda urat, miközben hátát forditotta a
versenyzők felé.

Rezeda ur ugy látta, hogy a Poseidon egylet eddig veretlen négyevezőse
megingott verseny közben és mintha egy csónakhosszal elmaradt volna a
többitől. Ám ez lehetett optikai csalódás is. A csónakok tovább futottak
a Margithid felé, kisérve a parton álló biztatók kiáltásaitól: „Neptun!“

„Sirály!“ – kiáltottak a lelkesek, „Poseidon!“ – harsant fel Rezeda ur
hálatelt szivvel.

Szent Margit kápolnája mellett voltak, ahol rengeteg kőbekarcolt
fábavésett felirás, jel, monogramm beszélt arról az időről, amikor a
pesti nőknek még jámbor tekintetük volt és óraszámra elnézegették,
hogyan karcolja szerelmesük a bazaltba a kezdőbetüket. A csónakosok,
akik ifju nőket vittek álmodozó nyári alkonyon a Dunán, itt kötöttek ki,
miután a nők virágos, szalagos kalapjukat karjukra akasztották és
elénekelték a víznek, amit róla tudtak; nem sértődött meg senkisem, ha a
folyamot néha Rajnának nevezték azok a nők, akiknek német müveltségük
volt. Ugyancsak ide igyekeztek a sziget minden tája felől a férfiak,
akik egy délutánon rájöttek, hogy nagyapjuk, vagy valamely egyéb ősük
vándormuzsikus volt és hirtelen megszólaltak a szivükben az örökségbe
kapott melódiák. És a kápolna táján a nők is megenyhültek, engedtek a
férfiak esengéseinek. Ez a hely a pesti Velence, ahol a legridegebb
szivnek is illik néhány negyedórára szerelembe esni. Előkelő hölgyek
gondosan felemelték a finom ruhájukat, mielőtt leguggoltak volna a
földre, hogy az egykori apácák kincsei után kutassanak a pincefalak
között. Esti időben igen kellett vigyázni, ezen a helyen, hogy bele ne
botoljon a lábuk valamely szerelmes párba, amely a besötétedést
illedelmesen várta meg egy padon. Ha valakinek megadatna, hogy megfejtse
az itt emlékbe hagyott monogrammokat, sziv közepibe rajzolt betüket,
semmitmondónak látszó évszámokat és napokat: többet tudhatna meg Pest
történetéből, mint bármely tudós könyvből.

A kápolna erős faajtaját csak ritkán nyitotta fel az óbudai plébános,
hogy az egyház törvényei szerint is megeskesse azokat, akik itt szerelmi
hevülékenységükben örök hüséget fogadtak egymásnak a küszöbön. „Halálom
napjáig“, „Mindörökké“, „Még a másvilágon is“, és hasonló fogadalmaktól
süketültek meg itt a kövek, a tanulékony sárgarigók napközben mindig ezt
fujták, mig a cincogó denevér az esti homályban megelégedetten
cikkázott, midőn fáradt léptekkel, imbolyogva távoztak innen a párok,
hogy a hidnál már unottan elbocsássák egymás kezét. Ismétlem, a
főtisztelendő ur Óbudán alig egyszer egy évben kéretett fel arra, hogy
Szent Margit kápolnáját esküvőhöz megnyissa.

„De mi itt esküszünk,“ – rebegte Rezeda ur és szinte könybeborult
szemmel nézett Antóniára, mint a férfiak szokták ezt sok száz esztendő
óta.

Antóniát előre engedte a romok között, a leány megemelintette szoknyáját
és Rezeda urnak alkalma nyilt gyönyörködni Antónia remek lábában. Karcsú
alabástrom oszlopok voltak ezek a lábak, amelyeket a vak Sámson döntött
tán össze a bibliában, de másolatai megmaradtak minden szeretett nő
alakján. A cipőcskék oly finomak voltak, mint a rugékony szöcskék,
amelyek csupán azért érintkeznek a földdel, hogy a fü növését
hallgassák. Ezen lábak láttára Rezeda ur bizvást elhihette a régi költő
azon mondását, hogy vannak lábak, amelyek soha sem érintkeznek a föld
sarával, máshová lépnek ők, mint az emberek… Valamely alig látható köd
ül a füvek felett, a férfiak égő szivének a füstje, amelyben ezek a
lábak könnyedén tovább mennek. Boldogság, vidámság, gondtalanság és
álmok apró manói ugrándoznak az Antónia lába körül, amely bizonyosan
megtalálja a szerencse ösvényét is. És tisztességes volt ez a láb
formájával, mint a szőlőtaposó szűzeké, amely mustból az a bor erjed,
amely bor késő öregségükre is felvidámitja a férfiakat. Nem, ez a tiszta
láb soha sem vetemedhetik annyira, hogy férfiak pipaszagú szájába
nyomuljon. Ez mindig csak azokat az utakat járja, ahol a nevető és
jámbor emberek járnak. Bizonyos, hogy a cipőcske ujkorában először egy
templom kövezetén ment végig, amelyre az imént hullott a szenteltviz.

Antónia bokája oly enyhén domborodott, mint a megadó szerelem. Ezek a
bokák nem látszanak tudni arról, hogy csalékonyan összeperdülnének, mint
a táncosnőké. Valamint nem gondolnak arra sem, hogy kacéran
megzavarjanak öregurakat a sétatéren, akik ott estilapjukat olvasgatják.
Karcsúk és mégis teltek voltak ezek a bokák, mint azoké a lányoké, akik
régi lépcsőkön felfelé mendegélve, amelyen már anyjuk és nagyanyjuk
járt, nem libbentik meg a szoknyát, hogy a lépcső aljáról szemügyre
vegye őket valaki. Ilyenek azok a bokák, amelyek sohasem sóhajtanak
azért, hogy elfelejtettek kellő időben táncolni, férfiak kezébe
nyomakodni, legfeljebb azért sóhajtanak elhervadásuk idején, hogy nem
adatott meg nekik az alkalom, hogy éjszaka az ágyból siró gyermekük
mellé igyekezzenek. E bokáknak már korán kezdik kötögetni a fehér
harisnyát az öregasszonyok, hogy férjhezmenésük után örökre
láthatatlanokká váljanak a szoknyák sövénye mögött. A házi gond, az ebéd
körüli topogás, az aggodalom a hozzátartozók egészsége miatt: korán
megduzzasztják a bokákat és férjhezmenésük után az ily asszonyok
szeliden néznek bokáikra, mint révbe ért vándorokra: nem, ők többé
sohasem jöhetnek abba a helyzetbe, hogy bortól felhevült férfiak
kérésére kinyuljanak az ablakon. A táncosnők bokája gépecske, amely
mindenki szemeláttára motolál, mig a tisztességes nők bokája épen olyan
háziáldás, mint az imakönyvbe rejtett szentkép, amelyet a szent
névnapján megcsókolnak. Bármint változik a világ: ez aprószentek, e
láthatatlan bokák soha se mennek ki a divatból és a kesernyés kedvü
férfiakat megnyugtatják.

Hát még a liliomszál, amely Antónia csipkés szoknyája alól kivillant,
midőn az egykori apáca börtön falára fellépett, majd leugrott. A
him-madarak mind megszólaltak a bokrokban és fákon, verset mondtak mint
az árva költők, vagy rabok, akik évek óta epednek egy női térd látása
után. Halkan domborodott felfelé ez a lábszár, mint akár a rokka nyele,
amelyet ősanyák hajtottak lábuk közé szoritva. Ez az a lábszár, amelyet
haldokló férfiak látni kivánnak utoljára, mielőtt bucsut vennének a
világtól. Férfiak, akik megcsömörlöttek a kéjjel eltelt női
meztelenségektől, akiknél lejáratták magukat a szemérmetes nők: ilyen
rejtett, egy másodpercig látható lábszárak láttára eszmélnek arra, hogy
még van keresnivalójuk a megunt női bájak körül. Ezek a titokzatos
csipkék és barchentek mögé bujtatott lábszárak adják vissza a férfiak
jókedvét és önbizalmát, amit a szemérmetlen nők már elvettek tőlük.

A barna Antónia ezen a napon meggyőzte Rezeda urat arról, hogy még
vannak tisztességes nők, akikre nyugodtan rábizhatjuk az életünket, nem
csak a kapukulcsunkat.

„Oly nagylelkü vagy, mint egy király,“ szólt Antónia a régi laknál,
midőn Rezeda ur átadta a borzutcai ház kulcsait. Hosszan és hálásan
mosolygott a zöld zsalugáterek mögül, mig Damasztiné vidám szakácsné
hangja hallatszott az emeletről:

„Lányok vacsorázni.“

A lugasokban, bokrokban, a gyalogutakon e harsány hangra felrebbentek
Damasztiné kisasszonyai, mintha a zárda esti harangját hallották volna.
Az ábrándozásnak vége szakadt. Erzsébet és társnői bucsut vettek azoktól
a férfiaktól, akikkel gondolatban eddig együtt voltak. A lovagok az
óbudai tornyok felett feltünedező félhold felé igyekeztek, köddé, párává
lettek a Duna felett. Az esti széllel csörögtek tova a bokrok alján.
Belebujtak a trombitás csizmájába, aki esténkint a Säckingeni trombitás
dalát fujta a kikötőnél. Felmásztak a régi házat körülvevő nagy fákra,
hogy a sürü lombok közül integessenek a lányoknak, ha azok éjszaka
álmukból felébrednek. Elszaladtak a városba ruhát váltani, hogy
tetszetős külsővel jelenhessenek meg éjfél után, midőn lemenőben van a
hold.

Az élő lovagok közül csak Rezeda Kázmér állott sokáig az ablak alatt és
hálásan emlegette mindazon szenteket, akiknek neve eszébe jutott.
Különösen Szent Margitnak tett örök fogadalmat, hogy tiszteli.



X.  A nagy kópé.

„Nőül veszem, még ha megcsal is, hisz annyira szeretem,“ dörmögte
magában Rezeda ur ezen az estén.

Bár a nyári éj még nem szivta fel az őszibarackok illatát a pesti
utcákról, a nyitott kávéházakból kiáradó női parfőm és érzéki zenélés
nem győzte le Rezeda urban a szigeti szent érzeményeket, a
mellékutcákban, ahol a földszintes ablakok mögött szerette
polgárcsaládok horkolását hallgatni: valami azt sugta Rezeda urnak, hogy
ne feledkezzen meg negyvenedik évéről, amelyet már betöltött. Mászkált
már ő máskor is ezeken a mellékutcákon (hol nem találkozhatik emberrel),
mióta szive telve volt. Csak emlékezzünk két régi nagy szerelmére, amely
egy-egy évtizednyi pihentetés után úgy rohanta meg, mint a tifusz. Húsz
éves korában ott sirdogált egy nőért, ahol senki sem látta. (Még egyik
pártfogóját, egy okos asszonyságot is megtisztelt azzal, hogy néha
felzokogott arra a bizonyos hütelen nőre gondolva.) Harminc éves korában
majdnem öngyilkos lett ugyancsak egy kacér nőért. Most negyvenedik
évében ugyan mily viszontagságok várnak rá? A névtelen belvárosi utcák
hallgatnak egy darabig. Majd valahol felhangzott egy baktató korhely
öreges, dadogó éneklése, akit tán az imént vetettek ki a korcsmából…
Rezeda ur megborzongott, mintha a saját sorsát hallotta volna a részeg
ember danolásában.

Ment-mendegélt és az éjszakai nyitott ablakok alatt most nem jutottak
eszébe azok a finom, elefántcsont-arcu belvárosi nők, akik
hálószobáikban álmodoznak, akikre mindíg gondolt, ha a régi postautcán
befordult. Az árnyéka csak itt-ott csatlakozott melléje, ahol éjfél után
gázláng libegett az utcasarkon. És az árnyék most nem adott semmi
tanácsot, mintha örökre elhagyni készülne őt, mint a siralomházban
estefelé végbucsut vesznek az atyafiak az elitélttől. Ugy látszik mind
közelebb jön az az óra, a fájdalom órája, amelyet minden embernek
egyedül kell végigküzdeni, legyen bár annyi barátja, ahány füszál a
mezőn. Az árnyék meg-megállott, darabideig ránézett, de többé tanácsot
nem adott, mintha felesleges volna minden beszélnivaló azzal, aki már
lenyelte a halálos mérget.

„Rosszabb már nem következhetik, még ha szemem láttára szeretkezik is
Engelberttel a Borz-utcában, mint eddigi életem,“ – szólongatta Rezeda
ur az árnyékot a Szerb-utca sarkán, ahol egy hosszu kerti kőfal
kezdődik, az árnyék tehát nem vonulhatott el a kapumélyedésbe. Ha
mindennap tizszer is erőtvesz rajta áradó ifjusága, hogy előzetes
bünbánattal, madonnai fájdalommal csalja meg, akkor sem tennék egyebet,
mint eddig: megszámolgattam hány lépésnyire van a Kerepesi-temetőbeli
Saxlehner kripta a lakásomtól. De nélküle már nem élhetek. Inkább legyek
cégéres bolond Antónia mellett, mint magányos csacsi, aki szeles időben
a szélmalom mellől egyedül bőgte be bánatát a városba.

A Borz-utcai ház felé (amely holnap oly nagy dolgoknak lészen tanuja,
hogy Rezeda ur meggyőződése szerint iyesmit még nem is láttak talán
Pesten), nem merészelt ez estén ellátogatni Rezeda ur, Bár megfordult a
fejében, hogy illendő lenne megnézni a karosgyertyatartókat, vajjon
megtudták-e a gyertyaszálak, hogy Antónia és Engelbert utolsó
találkozójához világitanak? De mégsem volt elég ereje elmenni arra a
helyre, ahol holnap tán megcsufolják szerelmében, vagy felmagasztalják.
Elhatározta, hogy reggel minden megjegyzés nélkül, kék pecsét alatt
elküldi a rézkapukulcsot Antóniának; aztán történjen, ami akar.

Az est hátralevő részét a Matskássi-féle pincében töltötte a
Józsefvárosban, mint annyiszor, mikor szerelmes volt.

Ebben a pincében néha a nagyopera zenekara játszott, pálmaerdőként
lengedező, hajladozó külföldi operákat, a nagyralátó és előkelő Rozina
idején Sámson és Delilát, mig a szentimentálas Maci idejében Tosca
bucsujelenetét, máskor csak egy okarina fujdogált keservesen, amint a
nagyhasu bohóc bő ruhájából elővette a hangszert és belisztezett arcán a
csorgó könyek gyalogösvényekként futottak. A Matskássi-féle pincébe járt
átgondolni azokat a szavakat, amelyeket napközben nőkkel váltott. Olyan
volt ez a polgári kedvü, dohos pince a Rezeda ur életében, mint a
gyóntatószék, ahol egymaga volt a barát és a bünbánó. Miközben a feje
felett, a nyitott ablakon át látni lehetett a lábakat (hallani lehetett
a kopogásokat), amelyek itt elmendegéltek, hogy sohatöbbé vissza ne
térjenek. Nyári estéken Rezeda ur jól láthatta a lábakat, amelyek oly
félénken mentek el a pinceablak mellett, mint az erdei őzek járnak az
emberek között a vadaskertekben; de itt tapostak aszfaltot a
medvetáncoltatók nehézkes léptei, erre lengtek a kóklerek hintázó lábai,
szerencsétlenek magukba roskadtak, ténferegtek, vonakodók gyalogoltak
ijesztő sorsuk felé, bünösök futottak, szenteskedők csoszogtak,
ragadozók lopakodtak és bátrak jöttek azzal az elhatározással, hogy
meghóditják a várost. A Matskássi-féle pince ablakán át látni lehetett a
város lábát, amelyek mind különböző, néha alig megérthető célok és
állomások felé mendegéltek, majd céltalanul, vagy megrettenve bokáztak.

Ezen az estén, mig Rezeda ur borospohara felett könyökölt, kétszer is
látott olyan női lábakat, amelyek Antónia lábaihoz voltak hasonlatosak.
Ama tündéri lábakhoz, amelyekről még nem régen azt hitte, hogy
egyedüliek a városban és ha elveszitené őket, hát nagy szerencsétlenség
érné. Az Antónia lábai felett (a Matskássi-féle pince ablakából nézve)
egyszer örömleány tarka-barka szoknyája libegett, mintha jó előre
közelegne a vigasztalódás arra az időre, midőn Rezeda urnak megnyugvást
kell keresni csalódásában; a másodszor látott Antónia-lábak polgári
alsószoknyák vasalt fehérségéből mutatkoztak és szeliden mendegéltek a
Józsefváros ama tája felé, hol esténkint a „bakfis korzó“ felvonul, a
ferencvárosi és józsefvárosi lányok, akik besötétedés után az Űllöi-út
és Baross utca között sétálgattak gondtalan hangos ifjuságukban, örömére
a szegény hadnagynak és jogásznak (e tájon olcsó süteményt és cukrot
árultak és nyári estéken ingyen szólt a muzsika a nyitott kávéházakban).
Rezeda ur a sors jóságos közbelépését látta e lábak megmutatkozásában.
Hisz igy találta már meg életében ama nőknek másolatát Budapesten,
akikért egykor csalódásában meghalni akart. A városban annyi a könnyelmü
sorsu, ledér szép leány, hogy a legtisztességesebb pesti nőnek is akad
olajnyomata (másodpéldánya) az utcákon, mulatóhelyeken, rejtett kis
házakban, akik a férfiakat mindig szerelemmel várják. A szeretett pesti
nők két példányban jönnek a világra. Az egyik napközben templomokba jár,
a másik örömtanyákon található.

Körülbelül éjjel volt már, amikor a szenvedő gondolatokat végre lerázta
válláról Rezeda ur és a pince lépcsőjének vette utját, hogy néhány órára
lenyugodjon. Nehéz napja lesz holnap, szüksége van az idegeire. Vajjon
boldogitók lesznek az álmok, amelyeket a vetőkártyabeli piros ablaku
házikóból, a korcsmából magával elvisz?

* * *

A Borz-utcai ház kulcsát reggel elküldte Antóniának.

Napját azzal töltötte, hogy Kisilonka Jácintot hallgatta az óbudai
parton egy hajóroncson üldögélve. Az orvos sötétkedvü volt, mint a
gubacs, amelyből a tintát főzik. Szemöldökével integetett, amikor Rezeda
ur bevallotta neki szerelme legujabb eseményeit. Bár Rezeda ur nem
tartozott ama gyönge jellemü férfiak közé, akik nyomban eldicsekednek
egy kapott csókkal, vagy egy megtagadott ölelést panaszba öntenek, e
kritikus napon Kisilonkánál keresett vigasztalást.

„Mondj el minden rosszat, amit tudsz a nőkről! – esengett gondolatban
Rezeda ur a doktorhoz.

A doktor méltatlankodott:

„Szégyelhetnéd magad Rezeda bácsi, hogy azt hiszed, veled történik
előszőr a világ fennállása óta, hogy a nők megcsalnak. Csak az ostoba
férfiak fújják fel a dolgot, életkérdést csinálnak belőle, holott az
egész üggyel annyit sem kell törődni, mint a madár-piszokkal, amely egy
nagy fa alatt kalapunkra hullt.

„Ez különben gyakori dolog, hogy a nők épen kedvesüktől kérnek kulcsot
ahoz a szobához, ahol másik kedvesükkel találkozhatnak. Meg kell
köszönni a bizalmat: ennyi az egész. Általában sokat kell járni a napon,
akkor nem történhetik semmi baj. Azok a férfiak, akik korán kelnek,
korán lefeküdnek, alig szenvednek a nők tüszurásaitól. Csak nyisd ki
mind korábban az ablakot, hogy ráeszmélj, mily bolondságokat álmodtál az
éjszaka. Azt álmodod, hogy te vagy az egyetlen férfi aki bizonyos nőknek
bizonyos szavakat tudsz mondani, és ha reggel józanul kitekintesz az
ablakon, láthatod, hogy más férfiak is járnak az utcákon, akik épen úgy
birtokában vannak a cseles szavaknak, a mulattató fordulatoknak, a
hóditó perceknek, mint jómagad. Egy öszvérhajcsár néha jobb helyen
találja el a nőket, mint egy miniszter. A női test és lélek tele van
ellenállhatatlanul gyenge helyekkel, amely helyeket nem mindig a
legokosabb emberek ismerik. Egyik nőnek elegendő bizonyos kézfogás, hogy
szerelemre gyuladjon. A másikat a füle tövén kell megcsókolni, a
harmadik a nyakszirtjét ért lehelettől bódul. A negyediknek a ruhája
alatt van az a hely, amely nem tud védekezni Az ötödiknek bizonyos
szavakat kell mondani, hogy megfeledkezzen magáról, a hatodik a
szagló-szervében hordja az érzékiségét, a hetedik a verést kedveli. És
igy tovább az egész misztériumon át, minden női szentélyhez meg van a
kulcs, amely biztosan nyitja a zárat. A nők legtöbbször maguk vallják
be, hol van gyenge bástyájuk. Én azt hiszem, hogy te még nem ismered az
utat Antónia szivéhez, mint a költők mondanák Az evezős tán jobban
megfejti a rejtélyt. Nem ártana, ha meglesnéd őket, hogy magad is
okulhass. Kérlek, ne dobj a Dunába.

„Szörnyeteg! – lihegte Rezeda ur. Azt hiszed, tudnék tovább élni
becstelenül, meggyalázva, egyetlen igaz érzelmemben megmérgezetten.
Tudnám azután szeretni Antóniát, ha másnak a karjai között látnám?

„Hevesebben, sokkal tüzesebben.“ – felelt Kisilonka Jácint.

„Utolsó szerelmem is aljas legyen?“

„Regény, dohogott az orvos. A férfiak örökké csak gordonkáznának, ha
komolyan vennék mindazt, ami velük szerelem idején történt. Megengedem,
hogy vannak férfiak, akik lehajtott fejjel járkálnak, szivük búval teli,
gondolkozásuk szélütött, lelküket kerüli a vidámság isteni sugara, a bor
az országuk, az éjszaka a tanácsadójuk, de nem ezekről a tehetetlenekről
kell példát venni, nem a mártirok életét kell utánozni, a regényhősök
nyomdokaiba se kell lépni. Nézz körül, hogy milyen sokan vannak a
jókedvűek, a boldogok, a mélyalvók, a jóétvágyúak, akik épen olyan
sebeket kaptak, de nem törödnek vele.“

„Többen vannak a szomorúak, mint a vigak.“

„Azt senki sem tudja, miután a férfiak hallgatagok. A börtönök, az
őrültek házai, az öngyilkosok temetői nem bizonyitanak többet, mint azt,
hogy vannak gyönge, nem életrevaló emberek. Mig maga a nagy élet
szakadatlanul szünet nélkül pezseg, bármit tesznek a nők a férfiakkal.
Napsütésben kell felülni a háztetőre, Rezeda bácsi és onnan nyitott
szemmel körülnézni, nem pedig éjszaka, a hold és álmok csalékony
világánál.“

„Ó, engem ne tanits az életre, barátom. Én minden esztendőben vetettem
és arattam, néha sárkányfogat és boldogtalanságot termettek mezőim, néha
azonban olyan füveket gyüjtöttem össze, amelyeknek teájától egészséget
nyertem, – felelt Rezeda ur. Soha sem következtek rám egyforma
esztendők. Tavaly például csak negédes úriember voltam, aki a negyedik
emeleten lakik és kacérkodik a boldogtalansággal, betegséggel. Mig ez
évben valóban úgy érzem, hogy valami baj fenyeget. Nem tudok örülni
szerelmemnek, amelyet olyanformán találtam, mint a bolond a drágakövet.
Nem tudok örvendezni, hogy megifjodtam, száraz fává lett szivem hangot
ád, mert a közelgő vihar szele az, amely megrázza a galyakat. Szomorú,
vagyok én, mint ahogy ez illik is egy negyvenéves férfihoz. Ne gondold,
hogy végleg megvakultam és nem látom a tükörben ősz hajaimat, hervadó
szemeimet, fogyatékos kedveimet. Jól látom, hogy utolsó szerelmem olyan
tragikus, mint a cirkuszi bohócok hülye játéka, amelynél búsabb emberi
tragédiákat nem találtak ki a szinpadon. És nem tudok többé fölényes,
megvető, bölcs lenni az eseményekkel szemben, amelyek körülvesznek.
Többé nem néző vagyok mint negyvenesztendős koromig voltam, hanem ott
ugrálok magam is a porondon és seprő van a kezemben, amellyel magamat és
másokat ütlegelek. Elgyengültem, pajtás. Nem tudok többé a
hamisjátékosok és bölcsek nyugalmával bólongatni a kutyaugatásos
szenvedélyeknek, amelyek megrohannak. Nem tudok többé legyürt kalap
alól, közömbös kedvvel nézegetni, mikor a legnagyobb tétem van
elveszendőben, nem értek már a kártyakeveréshez, okos emberek
gondolkozásához, úgy lengek érzelmeimben, mint az akasztott költő a
szegen.

„Idáig álarcoskodás, szinészkedés kedvéért zajongtam a multszázadbeli
érzelmes életekért, manirokért, szerelmekért, bohóságokért, kék frakkért
és krinolinokért. Magamban mindig tudtam, hogy a régi vizivárosi
temetőben fekvő öngyilkos-szerelmesek egy elhibázott korszak
szentimentális és képzelgő hatása alatt végezték ki magukat. Komédiás
kedvem okozta, hogy azt prédikáltam: legjobb megszökni otthonukból a
fiatal nőknek az éneklő lovaggal és padlás szobában tengetni életüket a
szerelem mindenhatóságából. Bennem rejtőzött gonoszság vezette a
szavakat, amelyeket hiszékeny, beteges hajlamú nők fülébe eregettem,
hogy válasszanak titkos szeretőt, mert ugyanigy tettek már a nagyanyáik.
Utánoztam multszázadbeli érzelmes férfiakat azoknak szive nélkül. Az
állatszeliditő tekintetével mutogattam véres húst az állatoknak, amikor
bünös gondolatokra és kivánságokra tanitgattam a nőket. Mindig tudtam,
hogy hazudok, szinészkedtem még akkor is, midőn szerelmi szenvedést
játszottam. És most végre itt állok festék és paróka nélkül, megvetett
helyzetben, mint azok a férfiak, akiket mindig kinevettem: szerelmes
vagyok egy érdemtelen nőbe. A ravaszág hidja, amelyen az élet
meredélyeit eddig jártam, hirtelen véget ért és lehet, hogy lezuhanok.
Úgy ugatnak a bensőmben szenvedélyem ebei, hogy sikolt megrémült szivem,
mint a koldusgyermek. Mit tegyek, hogy visszanyerjem régi jóeszemet,
kényelmes, hüvös önzésemet, hogy megtaláljam álruhámat, amelyben eddig
az emberek között jártam?

„Olyan ez a szerelem az én életemben, mint az utolsó postakocsi, amely
egykor elindúlt megrakodva múlt századbeli utasokkal a fogadó udvarából.
Holdvilágképű nők, beesett, arcú férfiak, érzelmes szivek, régimódi
szerelmek sirigtartó hűségek foglaltak helyet a postakocsin, amely
utoljára hagyta el a várost. Elment a póstakocsival a múlt század minden
regényessége. A kocsis fején az utolsó postillionkalap. A kocsi tetején
az utolsó táska, amelyet ripszből, virágos szövetből varrtak
nagyanyáink. A kocsi belsejében az utasok, az utolsó érzelmes, rajongó
férfiak és nők, akik elmenekülnek a városból a közelgő modern élet elől.
Erre az utolsó kocsira pakkoltak fel mindent Pesten, ami szentimentális
gyöngédség, finom érzelmesség, bölcsődal enyheségű álomszerűség,
önfeláldozó hűség volt a városban. Ez a kocsi vitte el a városból azokat
a nőket, akik utóljára szerettek…“

Kisilonka Jácint csendesen füttyentett:

„Fogj be, János. A gyógyulás utján vagy. Menj a Borz-utcába és nézd meg
mit csinál ott szerelmed.“

* * *

A kapu kéznyomásra engedett. Rezeda ur dobogó szivvel, macska-léptekkel
haladt végig a szőnyegeken, mert eszébe jutottak azok a nők, akik itt
évtizedek alatt megfordultak. Hogy csuklottak az ijedezéstől, hogy
repültek a félelemtől, hogy dugdosták a fátyoluk alatt kétségbeesett
zokogásukat azután úgy elfelejtettek mindent, mint egy régen hallott
valcert. De most nem tudott e régi szépekre gondolni, se mosolyogva, se
megbocsátással. Friss parfőmjük, hófehér ingük, választékos szavuk,
ünnepélyes harisnyakötőjük, titokzatos fátyolkájuk gyülöletes volt
előtte, mert ugy érezte, hogy ő az a férfi, akit ezek a régi nők odakünn
hagytak a Dunaparton ácsorogni, amint „szabónőjükhöz“ egy percre
felsiettek, ő az a férfi, aki Nagy-Kristóf-szobránál türelmetlenül,
nézegeti az órát, vagy a suszterszagu párisi-utca kirakatait
szórakozottan szemlélgeti kedvesére várván… Ő volt most mindazon férfiak
eggye, akiket ebben a házban megcsaltak.

A szerelmesek teljes biztonságban érezték magukat. Sokáig nem vették
észre, hogy Rezeda ur a lakásban tartózkodik. Átadták magukat annak a
mohó szerelemnek, amelynek emlékeit Pompei és Herkulánum házaiban is
feltárták már az ásók, találván a romok alatt összeölelkezett párokat,
akik nem vették észre büvöletükben, hogy a Vezuv lávája szakad be a
háztetőn.

A fali szőnyegeken a vadászok és kutyák tovább üzték a szarvast.
Alvinczi Eduárd olajban megfestett képe keleti büszkeséggel állott. A
karosszékek, asztalok a legnagyobb közönnyel maradtak helyükön, a szőke
osztrák ezredes arcképe mindig a távolba nézett, a fehér
cserépkályha-szobor nyugalommal hallgatott arról, hogy előtte téli
délutánokon borongó férfiu üldögélt, a régi metszetek el voltak foglalva
a maguk korával, a maguk korabéli emberekkel, akiknek hajlamait és
szenvedéseit ki kellett szolgálniok mindaddig, amig élnek, Gavrani
rajzain mindvégig sétálgatnak az ópestiek, lengő szoknyákban a nők és
kürtőkalapban a férfiak a Muzeum előtt, vagy a borus Dunaparton, és a
kutyák is gondtalanul szaladnak a járókelők lábai között… Állt itt a
világ kereke e csendes házban és ügyet sem vetett a csend arra a
jelenetre, amely isten tudja hányadszor játszódik le a falak között,
siket volt itt a pamlag a szerelmes szavak, kacajok, édeskedések iránt,
mint egy régiségtől megfeketedett gyóntatószék a mindennapi bünök iránt.
A szétvetett lábu fotelek nem csodálkoztak az észbontó csókokon, a
szőnyegek szürkén nyultak el, mint a sivatag, amelyen épen az imént
vitték át teveháton a földkerekség legszebb nőjét. A versenyparipák és
zsokék képmásai a levegőbe bámultak, megszünt részükre az élet, mióta
utolsó versenyüket nyerték. Az asztalfiókban heverő halott levelek nem
zizegtek, hisz tudták ők azt régi időből, hogy mily bolondok a férfiak,
mily önfeledtek a nők.

Rezeda ur, aki a spanyolfal megett üldögélt, oly mozdulatlan volt, mint
egy indiai bálvány.

Végre eltávozott Engelbert, fütyörészve, bucsu nélkül, a folyosóról
behallatszott köhögése, a kapu zárult.

Antónia kerekre nyitott szemmel bámulta a spanyolfal megül előlépő
Rezeda urat. Nem ijedt meg, nem takarta el az arcát, sem mezitelen
keblét, csak piros papucsát kapta le lábáról védekezően.

Rezeda ur hosszu léptekkel ment végig a szobán. Nem mert a leányra
nézni, nem merte felvetni a fejét, lélekzetét visszafojtotta, öklét
szorongatta, a szive ugy nyilallott, mint a gyönyör szenvedése, amelyet
a vértanuk érezhettek, az ajka csaknem kirepedt a szomjuságtól.
Szótlanul odavetette magát Antónia lábaihoz, hevesen, őrjöngve hörögve
kapta el a leány mezitelen lábait, nem lehetett tudni, megöli vagy
megőleli a leányt… Antónia mindenesetre a fejére ütött a papucsával.

„Te átok! – üvöltött Rezeda ur. Te átok gyermeke.“

A leány zokogva, kétségbeesetten védekezett Rezeda ur ellen.

„Nem bántalak,“ – szólt Rezeda ur oly hizelkedve, mintha megverték
volna. „Törjön le a kezem, ha egy ujjal is nyulok hozzád. Pusztuljak el,
ha kivánom halálodat. Szeretlek, mert megtébolyitottál.“

Antónia e napon szőke volt és ugy világitott kék szemével, hattyu
vállával, mint a drágakő, amelyet hosszu rabság után elővesznek a láda
sötétjéből. Fényesség áradt az ujja hegyéből, a kebléből rubint villant
elő, üvegharang csengett a feltörő zokogásából, paradicsomi bün párázott
a térdén, Venus-konytyából füstölgött a bün, a lábhajtásán vékony
selyemszálak voltak, amelyekre szakállas férfiak felakasszák magukat. Nő
volt, vampir-élességgel nyilott fel a szája, midőn Rezeda ur félőrülten
zokogni kezdett a térdei között.

„Ne sirj, nem történt semmi, hisz téged szeretlek egyedül az egész
világon,“ – huzta a gyönyörü hegedühangot Rezeda ur fülébe.

Rezeda ur elhomályosult tekintetét felvetette. Az ujját a leány
kinyitott tenyerébe tette, végigsimogatta az ujjait és zokogva mondta:

„Ez elment vadászni,“ mondta az Antónia nagyujjának.

„Ez meglőtte,“ szólt a mutatóujjhoz. „Ez megsütötte,“ folytatta tovább a
gyürüs ujjhoz intézve szavát.

„Emez pedig megette,“ nevetett közbe Antónia, mint a csengetyü. „Te nagy
kópé!“

Rezeda ur elhallgatott, mintha nem jutott volna eszébe a játék további
folytatása.

Antónia segitett neki, figyelmesen a Rezeda ur szájába tette a kezét
mint egy jó tanitónő.

„Kerekecske, dombocska…“

Rezeda ur alig hallhatóan ismételte:

„Kerekecske, dombocska…“

„Tovább, te nagy kópé! – folytatta pajzán kedvvel Antónia.

„Nem tudom.“

„Figyelj, majd megtanitlak.“

Szótagolva folytatta Antónia. „Kere-kecske, dombocska, merre szaladt a
nyulacska?“

Rezeda ur felnevetett és ismételte Antónia szavait.

Aztán elnémult és Antónia bámulatába fogott. Mintha ez az egy női lény
egyesitette volna magában mindazokat a nőket, akik Rezeda urat szerették
és megcsalták, mindazokat a nőket, akiket Rezeda ur szeretett és soha el
nem felejtett, az érzelmes barnákat, könnyed szőkéket, kékszemü
vöröseket. Kerekre nyitott szemmel nézte a leányt, mint a női szentképet
nézegetik elhagyott kolostorokban világtól elvonult szerzetesek.
Rámeredt, mintha e naptól kezdve élete végéig többé nem láthatna
szemeivel más nőt, mindig csak ez egyetlent, e gyönyörüt, e tragikust,
napsütésben és éj setétjében, a sárga őszi fák alatt és hulldogáló
hópelyhekben, az utazás elsuhanó tájain, valamint az elmebetegek csendes
házában.

Vége.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Lásd: az Őszi utazások a vörös postakocsin cimű regényt.]

[Footnote 2: Lásd: A vörös postakocsi cimű regényt.]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Nagy kópé - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.