Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: - To be updated
Author: Mór Jókai, - To be updated
Language: English
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "- To be updated" ***


available by the Google Books Library Project



JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXVI. KÖTET

SZABADSÁG A HÓ ALATT, VAGY: A ZÖLD KÖNYV

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

SZABADSÁG A HÓ ALATT

VAGY

A ZÖLD KÖNYV

TÖRTÉNELMI REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897



A HÓMEZŐ RÓZSÁI.

A szél behordta hóval az utakat, a lovak csülökig járnak benne; a
fenyőfák sötét lombja meghajlik a hóburok terhe alatt, az alsó geszt
vékony galyára pedig ráfagyott a nappali olvadástól a jég vastag
rétegekben, úgy, hogy mikor a szellő végig suhan az erdőn, a jégcsapos
lomb csilingel, mint valami tündéri harangjáték. Sebesen tovasuhanó
ólomszinű felhők közül előbukkanik néha a tele hold, s aztán, mintha
elég volna neki a mit látott, siet hirtelen egy újabb felhőkisértet mögé
elrejtőzni; az a zugó szél mintha az ő didergésének a hangja volna.

Az úttalan síkon, a hópalástos erdőkön keresztül vonul késő éjjel egy
lovas csapat. A lovagok hosszúsörényű apró paripái aláhajlott nyakkal
szimatolják az utat; bozontos kucsmáikról, hosszú hátravetett dárdáikról
felismerni a doni kozákokat.

Szabályszerű hadi felvonulás rendében utaznak. Elől kettős őrszem,
felvont karabélylyal a karján, utána egy szakasz, azután egy ágyu hat
lóval, azután egy egész szotnya, ismét egy ágyu, a rajta ülő tüzérekkel.
Annak a nyomában megint egy pulk lovas, és azután ismét egy hat lovas
ágyu, – de már ezen az ágyucső hiányzik. A helyett egy emberalak van rá
kötve. A két keze odalánczolva a laféta koronglyukához, a két lába
alácsügg s barázdát húz a hóban (mezítelen láb, rongyokkal félig-meddig
takarva). Az emberalak feje hátra van szegezve, s mikor egyszer-egyszer
kisüt a hold, látni egy kíntól eltorzult arczot, a miről minden szőr le
van vágva, vagy talán letépve, haja sincs már, ajka és szemei nyitvák.
Egy durva lópokrócz van rávetve és alája dugva, a minek az egyik
csücskéje alácsügg a hóba.

Ez a lelógó pokróczvég egyszer-egyszer egy vércseppet hullat el a hóba.
Annak a jele, hogy az az ember még él, mert még vérzik. A hóba hullott
vércseppből egyszerre rózsa válik. Piros virág a fehér hómezőben.

A kisértetprocessiót eltakarja a köd.

Távolabb, mindenütt a csapat nyomában, üget egy férfialak, hosszú
sörényű, szélesfejű paripán, termetét bundás kaczagány fedi, fejét
prémes kucsma; hosszú bajuszát belepte a zuzmara.

Csendesen és figyelve halad, mintha valamit keresne a földön. Aztán
valahányszor egy olyan piros rózsát megpillant a hóban, leszáll a
lováról, letérdel s azt a kristálylyá vált vércseppet egy arany
kanállal, (a minővel a protestánsoknál az úrvacsorai bort szokták beadni
a haldoklónak) kiemeli a hóból s elrejti egy zománczozott
ereklyetartóba. S megint továbbhalad – a következő vércseppig.

Az út szakadatlanul őserdőn visz keresztül, a hol még az ősbölény
számára szánt boglyák vannak rakva a tisztásra. Ez a bjelostoki erdő.
Bölény nincs már Európában másutt sehol. Ez az erdő még megfelel neki.
Fejszecsattogás nem hangzott még abban. A fákat nem dönti ki más, mint a
fergeteg; egyik erdő a másik korhadékán nő fel; bükkfák, tölgyek, hársak
versenyeznek a fenyőszállal. Az éjjeli csendben viszhangzik a hiúz
nyervákolása s a bölénytehén bömbölése, mely szopós borját félti, hívja.
Csak emberhang nem neszel. Nem laknak itt soha. Ha az út katonai vonal
nem volna, azt is benőtte volna az erdő régen.

A vércseppek csak vezetik a lovagot tovább; mindig nagyobb távolban
következnek egymásután. Egyszer aztán az utolsó rózsa is elfogy, az utat
csak az ágyukerekek által vágott barázda mutatja. A lovag azon is tovább
halad.

Az a lafétára kötött ember bizonyosan meghalt már, azért nem vérzik
többé. Ha meghalt, akkor bizonyosan el is fogják temetni valahol.

A rengeteg erdőn túl, melyben nem lakik ember, következnek városok, a
mikben szintén nem lakik ember. Egy nagy folyam partján két átelleni
város, a miket még a mult századbeli térképek ezzel a jegygyel [001.png]
(erődített város), a mostaniak pedig ilyennel mutatnak be [002.png]
(rom). Akkor még neveik is voltak, úgy hiszem Kazimir és Joannovicze,
most már csak az a nevük, hogy «rom». Dült falak, omladékok utczaszámra,
piaczok, a miknek közepéről a hóból kiállnak a csalánkórók, kastélyok, a
miken túlnőtt a szederinda, templomok, födél helyett bozóttal koronázva.

A nagy folyam be van fagyva, a jégből még fölmerednek a hajdani
dobogóhid lábainak félig leégett csonkjai, az út mellettük visz át a
jégen.

A magányos lovag ott is követi a nyomot. A folyam közepe táján aztán
megállítja nyomozó ügetését egy frissen vágott lék. Hogy azt csak most
törték a jégen, bizonyítják a mellette elhányt jégdarabok, miknek helyén
még nem támadt új jégkéreg. A jégen vágott rés hosszukás négyszegletű,
minő a sírverem. Mellette sűrű lábnyomoktól van letaposva a hó, – s nem
messze tőle a sima hórétegben egy emberalak benyomott mintája maradt
fenn, a ki arczczal lefelé fordulva feküdt ott. Valakit itt temettek el
– a vizbe. Leereszték a jég alá, (az igen biztos temető), a Nyemen majd
leviszi szép csendesen a tengerbe.

A lovag leszállt e helyen nyergéből, letérdelt a jégüreg szélére,
levette a süvegét fejéről és valamit mormogott – talán imádságot. Valami
hullott a vizbe – talán köny.

A tele hold e pillanatban teljes fényével világított le fejére. Olyan fő
volt ez, a mit egyszer látva, el nem lehet többé felejteni. Magas kettős
homlok, középen lenőtt hajjal, a haj szürke már, veresbe játszó s
hátrafelé van simítva. Arcza szikár, csupa ideg, kiálló arczcsontokkal
és állkapocscsal. Az orr merész hajlású, a szemek mélyen bennülők, a
bozontos bajusz előre van szoktatva. Elfojtott fájdalom, megkövült
panasz jelképe az egész arcz.

A felhő ismét eltakarja a holdat, a tájra sűrű, lomha köd száll alá.
Őserdők, romvárosok eltünnek, mint az álomkép. A magányos lovag alakja
árnyképpé mosódik el. Az erdő, a köd és az éjszaka sötétjében úgy zeng,
búg, dönög valami. Talán a bölény hívja fiát… Vagy talán valaki azt
énekli, hogy «bozse cos polske!»



KÖDFÁTYOLKÉP.

Ugyanabban az időben, a midőn a bjelostoki erdők bujdosója a rózsákká
vált vércseppeket fölszedte az útfélről, egy másik férfi megindult a
távol Feketetenger partvidékéről egy hosszú és sietős útra. Ez a két
férfi egy czél után siet. Egymást soha nem látták, egymásnak a nevét
soha nem hallották, egymással soha nem leveleztek: azért mégis tudja
mindakettő, hogy az a másik «van», hogy az most oda utazik, a hova ő,
hogy az ő vele találkozni akar s hogy ennek a találkozásnak «napjára»
meg kell történni.

Az első férfinak talán rövidebb az útja, de lassabban utazhatik. Meg
kell kerülnie a népes városokat, fölhasználnia az éjszakát az utazásra,
a nappali órákat félreeső csárdákban tölteni; a másodiknak az útja
hosszabb és viszontagságosabb, de nem kell mással küzdenie, mint az
istenekkel, a föld, víz, tűz, lég isteneivel s azok legyőzhetők; az
ötödik elementum: az ember, neki készséges szolgája. Az utazó ezredesi
egyenruhát visel.

Alacsony termetét nagyobbá teszi fejének magasan hordásával s lépteinek
rugékonyságával. E léptekről meg lehetne őt ismerni minden álcza alatt:
kurtára nyirott fekete haja széles domború homlokot körít, s fekete
szemöldei, mikor beszél, folyvást tánczolnak s minden arczizma részt
vesz a beszédben. Sőt ez arcz tud beszélni még akkor is, mikor az ajk
hallgat. Tökéletes ellentéte annak a másik férfi arczának, amaz:
mozdulatlan rejt el minden érzést, emez előre elárul minden gondolatot.
Az alatt az öt percz alatt, a míg a lovait befogó jemsikkel értekezik, a
hizelgéstől a dühöngésig minden indulatot keresztül próbál a
hallgatóján, mint egy új hegedűn; a két keze hadonáz, öt ujját az orra
alá tartja a parasztnak, a vállára üt, hasba löki, megfogja a mellén a
ködment s megrázza, aztán megöleli és megcsókolja, megczirógatja a
szakállát, majd meg belemarkol abba és megczibálja s utoljára eltaszítja
magától a parasztot, de mégis legvégre megitatja a kulacsából. Pedig
meglehet, hogy csak arról beszéltek, járható-e az út Jekaterinoslavig?

Mert mikor még a bjelostoki erdőben fél öl magas a hó, s a Nyemen jegén
ágyuval lehet átjárni, akkor már a Dnyeper és Don vidékén beállt az
olvadás, s egy tenger az egész róna, a miből a náddal kerített kurgánok,
mint elszórt szigetek, támadnak elő; minden kunyhó oldalához oda van
kötve a fűzfából vájt lélekvesztő, egyedüli közlekedési eszköz a tavaszi
olvadás idején, a min a gazda kijárhat a szabadban legelő gulyáihoz,
méneseihez.

A mennyire szem ellát, köröskörül egy rőt pusztaság terül el a
végtelenben. A nád, burján, bozót még nem hányta le téli cziherjét, s az
most a rekettyehajtással együtt csupa vereset játszik, maga az ég is
hozzá kölcsönzi a tűzvilágítást, a széljósló alkonypir befestette a
széttépett bárányfelhőket lángvörösre, a mik között a tiszta ég
topázzöldnek látszik. A lég tele van myriádjaival a vizi szárnyasoknak,
mik pihenetlen zajjal töltik el a pusztát; fenn a magasban egy falka
hattyu száll, aranyszínre festve a leáldozó naptól, mely félig a
láthatár alá merülve szétlövelli sugárküllőit a felhők hasadékai közül;
egy haldokló király, rongyokra tépett bibor és arany között.

S végig a láthatártalan rónán, csak egyetlen egyenes út vonul,
kipadlózva fűzfadorongokkal, mint egy dobogó hid, azon kell magát az
utazónak végig zötyögtetni, mert letérni nincs hová.

A mint a folyam elmarad, az utolsó emberi lak is eltünik, egy dombtetőre
szorult czigánytelep kovácstüze világít még az alkony ködében nagy
messzire az utazó után; a leszálló köd azt is eltemeti, s aztán döczög a
hármas fogatu troika tovább a holdvilágnál, a pusztából fölmeredő
kurgánok az egyedüli jel, hogy itt valaha emberek laktak: nép! Azok a
«csudák» ott a dombtetőn voltak az isteneik. A durva emberfejü kőcsompók
egész messze az Amurig hirdetik egy kiveszett népnek a létét, mely nem
hagyott maga után még nevet sem, csak isteneket, a kiket az új nép
«csudá»-nak nevez. (Hasonlít a magyar szóhoz.)

Éjszakára egy csabán tanyájára vetődik az utazó, a ki véletlenül az út
közelében ütötte fel a kunyhóját, körültáborozva juhai nyájától.

Az utazó azt jegyzi föl a naplójába, hogy a kunyhóban lakó pásztor nép
nyomorult, ostoba és sajtszagú.

Reggel megint tovább fut a troika, csengős lovaival s fut, míg meg nem
állítja a kiáradt Dnyeper. Itt bárkára kell ülni, ez az egyedüli módja
az utazásnak. Szerencsére a folyam elég duzzadt most, hogy Herodot
hirhedett zuhatagain átvigye a bárkát, a nélkül, hogy a sziklákon
összetörné. Csak az utolsótól óvják a bárkások az utazót. Ez a
Nyenasitecz (a Telhetetlen.) Ezen nem üdvösséges este holdvilágnál
Istent kisérteni. «Meg kell lenni!» parancsol az utazó. Neki sietős útja
van. Az már más szó. A «meg kell lenni» nem ismer lehetetlenséget. Arra
csak egy felelet van: a «Seisász» (azonnal.) Ez az egy szó jellemzi az
egész népet. Az utolsó folyamzuhatagon is keresztül törnek; a bárkájuk
odavesz, de maguk kiúsznak. Az utazó az éj többi részét a hajósok
gunyhójában tölti. És aztán följegyzi a naplójába, hogy a partonlakó
hajós és halásznép nyomorult, ostoba és halszagú.

A túlparton van a zaporogiak országa, a nevüket is onnan vették: «za
porogi», zuhatagmögöttiek. Itt csak nyerges lovon folytatható az utazás.
Éjszakára eléri az utazó a «Szetsát», a mi falu volna, a házak megannyi
földbe vájt vermek, a födeleik pázsitból vannak, kurényiknek hivják.

Az utazó együtt ivott és dalolt a zaporogiakkal s följegyzé naplójába,
hogy a kurényik lakói nyomorultak, ostobák és kulimász szaguak. A
zaporoginak első dolga, mikor új ruhát vesz, végig bekenni kátránynyal,
hogy tartósabb legyen.

A zaporoginál találta első nyomát a szabadság-vágynak, a mi kezdetleges
ugyan, de mégis valami, s abból áll, hogy szabad legyen rabolni a
szomszédban s szabad legyen elkergetni a feleségét, ha nem tetszik, s
másikat venni, a ki jobban tetszik.

Megint lóháton odább, a míg láthatóvá lesz a puszták ősvárosa, a
«városok anyja»: Kiov, az annyiszor elpusztult s újra föltámadt scytha
Jeruzsálem, sarmata szentek csontjaitól megtelt katakombáival; messziről
egy délibáb csalképe aranyozott kupoláival, mintha csupa templomok
összesége volna, a mik közül az óriási Lavra tornya magasra emelkedik
ki.

Az utazó kikerülte a legnépesebb városrészt, a Beresztovot, a kaszárnyák
közelében sem mutatta magát, sem a Lavra vendégszerető kolostorába nem
szállt meg; hanem fölkereste a zsidónegyedet, s ott egy zsidó putrijában
értekezett egész éjjel mindenféle katonákkal, a kik mintha előre
értesítve lettek volna megérkeztéről, egymásután léptek be hozzá az
alacsony ajtón s távoztak el a hátulsó ajtón.

Az utazó följegyezte az albumába, hogy a zsidók nyomorultak, ostobák és
ánizsszaguak.

Az út megint tovább foly. Feljebb észak felé. A földről eltünik a
tavasz, az égről az alkonypir, szürke borongó felhősátor fedi el a
firmamentumot, melyen a nap halvány karikája, mint egy rongyos
katonaköpenyegre akasztott érdempénz tünik föl. A fogytán levő hold is
későn kel már föl. Az éj hosszabbodik s felgyujtott mezők, nádasok égése
akadályozza az utazást, útközben gyakran kénytelen az utazó betérni az
útféli házakba a fenyőerdők közé. Azok már rendes, csinos lakok.
Eretnekek lakják, a kiket az üldözés bujdokolni kényszerít. Ott is
meg-megpendül egy húrja a szabadság utáni vágynak. Készek szenvedni,
ellentállni és összetartani azért, hogy a Jézus nevét szabad legyen így
irni: Ihsus. Kezdetnek ez is valami.

Az utazó följegyezte az albumába, hogy a raskolnikok szerencsétlenek,
ostobák és bagariaszaguak.

Mindig feljebb észak felé: a zöldvetéses rónákat fölváltja ismét a
hómező, a hattyuk, darvak seregeit varju és jégmadár. Az utazó éjszakára
a szlobodikban pihen meg, a hol mindenféle népfaj, emberosztály
találkozik össze, távol vidékről összecsoportosult munkakereső nép, a ki
megy a két tenyerét eladni a közelgő munkaidőre. Ide aztán mindegyik
magával hozza a nyomoruságát, ostobaságát és büzét. A nyomoruság és
ostobaság közös; hanem a büz külömböző: arról egymásra ismernek, s azért
összeverekesznek. Arról megtudják, a mint azt megérzik egymáson, hogy
nekik veszekedniök kell egymással.

Az utazót sietteti az idő. Most már szánkóra kerül a sor. Útitársa lesz
a burána, a hózivatar, olyan napok jőnek, a mikor nem lát se hajnalt, se
delet, a hófuvat börtönné változtatja körülötte a világot. Az ilyen
hófellegszakadást csak ez a nép ismeri; ez a «Pad», az utazók réme. Az
éjjeli utazás lehetetlen már; a mértföldmutatókat eltakarta a hó. A
ponoszszucha vihardombokat csinált a síkon a hóból s barlangokat vájt az
útfélen belőle, a mikbe a szán belé szakad. Az erdőkben kardalt
vonítanak a farkasok. Reggelre a csárda ajtaján nem lehet kijönni, úgy
betemette azt a hófuvat, hanem a padlásablakon kell kimászni, ott vár a
jemsik a befogott szánnal a kéménynek támaszkodva s nevetve mondja: «két
bundás hideg van, uram!» Az éjjel az erős északi szél eltisztította a
felhőket, olyan az ég, mint egy aczélharang, a szürkés lilaszinű
láthatáron egy lapos, veresen izzó tűzgolyó emelkedik fel, az a nap.
Csak úgy kerülgeti a földet, még délben sem érzeni a melegét. Itt van a
tél országa. Az út most már megnépesül. A tél országában víg élet van.
Egész szánsorok teherrel megrakva haladnak egy irányban előre, s czifra
úri szánkák kerülgetik el az egyszerű utazó vasokot. Az utolsó napja ez
az útnak. A láthatáron valami fényes vonal kezd el ragyogni, ez a
befagyott tenger. A vonal egyre szélesedik, s a mint leszáll a nap, a
csillagos derült égre egy lángkoszorú küllői emelkednek föl, gyorsan a
zenithig lövellő fénykévéikkel, az az északi hajnal, s e rémséges
sugárözöntől megvilágítva, támad elő a hómezőből egy óriási város,
fehértetejű palotatömbeivel, kupolás templomaival, tömör várával,
kupola, bástya, minden fehér. Mintha egy város rémképe volna, fehérrel
rajzolva a fehérre, fölötte a rózsaszinű északfény, mögötte az aczélkék
ködlégkör. Az utazó czéljához ért. Hát a másik eljutott-e ide?



NAGYÚRI KEDVTÖLTÉS.

A «vaj-hét»-nek az utolsó napja van. Szentpétervár utczái a csikorgó
hideg daczára tele vannak zsibongó néptömeggel; még ma szabad húst enni,
holnap már kezdődik a nagybőjt s zárva lesz minden mészárszék, azontúl
hét hétig az olajé a világ. Siet még ma minden ember jóllakni.

A hosszú négyszögű szénatér, a «Szenája Plostad» még ma az éhesek
színpadát képezi. Ott vannak felállítva hosszú sorban a mészáros bódék
előtt a fagyos ökrök, szarvasok, sertések, négy lábuk szétterpesztve a
hóban, meredt fejük magasra emelve, a hentes fejszével, fürészszel vágja
le belőlük a vevőnek a kiválasztott darabot, mert a kés nem fogja a kővé
fagyott húst; másutt egész garmadái az apró vadaknak, nyulak határszámra
a padokon, foglyok, fáczányok, fajdok, miket távol országok küldtek ide,
a fagytól épen tartva, egész füzérenkint függnek a sátrak előtt, a
medvehús-árulók egy külön sátorosztályt foglalnak el, s a tér közepén
tanyáznak a halárusok, czápanagyságú vizáikat meg a sörényes tengeri
oroszlánokat s a simaszörű fókákat rakva ki közszemlére. Tízezernyi
vevősereg csatangol a bódék körül, gyalog és csörgős szánokon; a vevők
nagyobb része asszony, az eladó mind férfi, itt nőkofa nincs. Még a
vaj-hét óhajtott csemegéjét, a blinnit is férfiak sütik: palacsinta ez,
vajjal leöntve s kaviárral megkenve, s a raznoscsikok mind ifjú
legények, a kik hosszú bundapalástjaikban, derékon szíjjal átkötve, a
sátorokat kerülgetik, a fejükön hordott fatál megrakva a népszerű
körömfaladékok mindenféle nemeivel, ott kinálgatják kelendő czikkeiket
be nem rekedő torokkal: «vegyetek pirógot, szaikit, szbitát, kvaszt!» a
theaárulók rengeteg szamovárokban pöfékeltetik a forró theát, s a
pálinkásbódéknak, miket a köznyelv «korsó»-nak nevez, be nem áll az
ajtaja. A piróg különösen kivánja az italt. Lepény az, megtöltve vagdalt
hússal, hallal, répával és káposztával, drága nyalánkság! S ma van az
utolsó napja. Holnap már álmodni sem szabad róla.

Egész Szentpétervár az utczán van most. Gyönyörű szép márcziusi nap van.
Nem az ibolyák és gyöngyvirágok napja, hanem a zuzmaráé és a jégcsapoké:
a tegnapi északi szél után a hévmérő leszállt 14 fokra. Gyönyörű szép
idő.

Délben tizenkét órakor, mikor az Izsák-templom nagy harangja megszólal,
a városi zsibongás közé még egy új lárma vegyül.

Azon a hosszú egyenes úton, a mit czarszkoezelói prospektnek hivnak, egy
úri vadászcsapat egy szép tizenkét agancsos szarvast hajt.

Ilyen évszakban szarvasra vadászni a közönséges vadászszabályok is
tiltják, a szarvasnak csak most nőtt ki az új agancsa, tülkei még tompa
buczkók, érzékeny bőrrel bevonva. De még annál kevésbé szabad talán
szarvas-vadászatot rendezni egy nagy város közepén, épen
Szentpétervárott, a masliczahét utolsó napján?

Úgy látszik, hogy ennek a társaságnak az is szabad.

Egy tuczat férfi és három asszony a vadásztársaság. A cselédnép meg a
kopófalka nem számít; az is megy valami ötvenre.

Az egész utat végig söprik maguk előtt, a milyen széles.

Bizonyosan úgy történhetett, hogy a vadásztársaság megkezdte a hajtást a
Czarszkoe-Zelo vadaskertjében, a szarvas kitört s a város felé vette
futását. Erre a társaság utána eredt. A vadászhevély nem engedi azt a
kérdést, hogy «merre szabad az út?»

A futóvad keresztül vágtat a Fontanka hidján. A vámőrök hasztalan
eresztik le előtte a sorompót, átszökik rajta. Akkor az őrök megismerik
a vadásztársaságot s megszeppenve akarják a sorompót megint
fölereszteni. «Hagyd úgy!» kiált a legelől lovagló úr. S arra az egész
vadásztársaság utánozza a vadat s átugratja a sorompót.

A szarvas a város egyik főutczáján vágtat már, a csaholó kopófalka
mindenütt a nyomában. Az utczaszögleteken ácsorgó rendőrök félreugranak
a csata elől, mely előttük elvágtat.

A császári hadapródok kaszárnyája előtt áll egy gránátos az őrhelyen.
Annak puskája van. Ha az eszét követné, lelőné vele a nyargaló vadat,
hogy a vásáros nép közé ne rohanjon. De a katonaregula előbbre való az
észnél. Az őr megismeri előljáróját s fegyveres tisztelkedésre várja be.
A rebellis vad azonban nem ismer semmi törvényt, egyenesen neki rohan az
őrnek s szarvára kapva azt, felhajítja a levegőbe. A katona valószínüleg
talpra fog esni s folytatni fogja a tisztelgést. De már akkor a szarvas
bekanyarodott a Kert-utczába. Ez egyike a legkedvesebb sétahelyeknek a
czári fővárosban. A sétáló néptömeg riad minden oldalra szerteszéjjel.
Asszony sikolt, férfi ordít, kutya ugat, egyik ember a másikat taszítja
halomra, a szánok egymásba ütődnek, felborulnak, s a szarvas és a
vadászcsapat keresztül gázol esett emberen, dült szánkón. Hiszen jó
mulatság ez, senki sem sértheti meg magát, elég mély a hó.

Most a szarvas betéved a szénatérre. Egy perczig elbámul, a mint az
óriási négyszögöt meglátja, tele nyüzsgő embercsoportokkal, hanem ekkor
észrevesz valamit. Azokat a sorban fölállított szarvasokat ott a
vadasboltok előtt. Azt gondolja, az egy szarvascsorda. S a hajtott
szarvasnak az a szokása, hogy ha meglátja a falkáját, közé menekül.
Tehát neki a néptömegnek. Az ordítás, sikoltás, káromkodás pokoli zajjá
növekszik. Feldöntött sátorok, felborított mészáros-padok maradnak a vad
roham nyomában. A mint azonban a szarvas a vadas kirakat közé ér s
hirtelen megcsapja az orrát a vérszag, a mint meglátja a rokonait
megcsonkított tagokkal, egyszerre dühbe jön s szarvait előre szegezve,
szilaj bőgéssel tör magának utat az ellenkező irányban, míg újra kijut a
Kert-utczára s azzal vadul rohan előre egyenesen neki a Gosztinnoi
Dvornak.

Ez Szentpétervár egyik legnagyobb nevezetessége, az árúbazár.

A Gosztinnoi Dvor épülete maga egy egész városnegyed, a hol a
perzsa-szőnyegtől elkezdve a gyémántnyaklánczig a világ minden
drágaságát együtt találni. A szarvas azt gondolta, hogy ez neki való
menedék. Minden ajtó nyitva.

Az ezernyi bolt közül épen egy velenczei üvegkereskedő raktárát
választotta ki mentő odujának, maga után vonva kutyafalkát,
vadásztársaságot. A nagy oszlopzatos terem rakva volt százezereket érő
velenczei kristályokkal, miket műértő kéz tündéri gúlákba halmozott
össze, s a falak köröskörül padlásig érő tükrökkel fedve. A
szerencsétlen olasz boltos bankrottot kiáltott ijedtében, a mint a
szarvast árútermébe rohanni látta s végtelenül tréfás jelenet volt, a
mint a szegény signore karszékestül együtt hanyattvágta magát s a két
fölemelt talpát tartá védelmül maga elé. A mint azonban a gim abból a
sok tükörből egyszerre megannyi magához hasonló üldözött szarvast látott
előrohanni, szintannyi sarkát harapó kutyafalkával s vágtató lovassal,
teljesen elveszté a mi kis esze volt. Ott hagyta a rugkapáló olaszt, a
kit a nehéz nyavalya tört ki ijedtében, keresztültört az üldözőin, s
bevágtatott a nem messze levő Apraxin Dvorba, a hol megint a világ
minden ócska zsibárúját csaklizták a minden nemzetből összevetődött
csiszárok, zsidók, törökök, örmények, persák, kis és nagy oroszok,
skopcsik és raskolnikik, grúzok és finnek, kiterítgetve czókmókjaik
halmazát az utcza kövezetére, hogy jobban útjában legyenek a vásárlónak,
a kit ketten-hárman megfognak, portékájukat magasztalva, a szomszédét
ócsárolva, alkudozva, czigánykodva, esküdözve, a világ minden barbár
nyelvén. – Közéjük a szarvas! Ez volt még csak a pompás mulatság! Hogy
ordított Allaht, Jehovát, Jézus Krisztust a sok felriadt kufár, a kit a
szarvas felrúgott! Hogy mászott hasmánt négykézláb a beszélő békasereg
odujába, mikor a vadásztársaság meg a sok kopó keresztül tört rajta!
Hogy vágta magát hasra a lengyel zsidó, a ki nem tudott merre menekülni,
s jajgatott, mig szarvas, ló és kutya átugrált a testén, s a tulsó
kijáratnál hogy omlott ki a felvert Bábel népe, ordítva, hogy itt az
itélet napja. A szarvas átszökött a megtorlott embertömeg fejein. Ezt a
kopófalka és a lovastársaság nem tudta utána csinálni s időbe került,
míg a falkár és a peczérek szét tudták korbácsolni az eleven akadályt a
vadásztársaság útjából. Ez alatt a szarvas egérutat nyert, kimenekült a
Fontanka csatorna körutjára, keresztül iramodott a jégen a tulsó part
házsoráig, a hajszoló csapat csak a Gorochonaja-utcza szegletén érte
ismét utól.

Itt volt, történetünk idejében (1824–25.), egy nagy parkkal körülvett
palota, a Bulavszky-kert; (1862-ben a nagy tűz elhamvasztotta ezt az
Apraxin Dvorral együtt, s jelenleg a czarszkoe-zelói vasut indóházának
raktárai állanak a helyén.)

A park magas aranyozott vasrácsozattal van körülvéve, melyen keresztül
hajlanak a jégburokkal fedett fenyőfalombok. A szarvas tán azt hitte,
hogy ez a vadaskert.

E park és palota mentében, nem messze tőle van a nagy Obuchov kórház.

Ötszáz lábbadozó beteg, férfi és asszony (többnyire nyavalyatörősek)
jött épen akkor szembe az utczán. A Szentháromság templomában voltak
áldozni ezen a napon, onnan tértek vissza a kórházhoz.

Ha ez a vad iram e nyomorult csoport közé zúdul, azon mind kitör az
epileptikus roham. Azok nem birnak elfutni, szélhüdött tagjaik, mankóik,
hülye elméjük nem segítik meg őket a veszedelemben. Maga a rémület elég
megölni a lábbadozót, a kibe csak hálni jár a lélek.

Csak egy nagy jajkiáltás chorusa hangzott a tehetetlen tömeg felől, mely
mintha le volna igézve, mozdulatlanul állt meg a megfoghatatlan roham
előtt. A beteg embernek nemcsak a lába, hanem a feje is zsibbadt.

Hanem azért csak «hajrá!»

A mint aztán az üldözött szarvas a Bulavszky-park főkapuja előtt
elrohant, e kapun keresztül egy lövés dördült el; a szarvas a lövésre
oldalt szökött, a szarvait a hátára csapta, azután csülkeire bukott, s
még egyet rúgva magán, véres orrával barázdát turt a hóban s aztán
elnyult holtan, odafektetve fejét, véres agancsaival a kapu küszöbére,
mintegy köszönetül annak, a ki üldözőitől egy jó lövéssel megszabította.

A vadásztársaság mulatsága el volt rontva.



NEM «NEBEN…»

Hallatlan vakmerőség, elrontani az urak mulatságát!

– Ki tette ezt a lövést? kiálta a legelől vágtató lovag, korbácsát a
levegőben fütyöltetve.

A kopófalka dühösen rohant a nyitott kapunak, a honnan a lövés történt,
a sinkorán-társaság is meg volt sértve a vadászbecsületében.

A kérdés oroszul volt téve s a taglejtés is illett hozzá, bár a lovag
arcza egészen simára volt borotválva, francziásan (a többiek mind
pofaszakállt viseltek).

– Én voltam olyan bátor! felelt rá egy női hang, s a kapu fölött
egymásba hajló fenyőfák alul, a mik a palota bejáratáig egy hosszú
sétányt képeztek, előlépett egy nőalak, délczeg, karcsu, mint a Kalevala
hősregéinek amazonjai, hosszukás halavány arczát a veresbe játszó szőke
haj szabadon szétszórva repkedi körül, mint egy oroszlánsörény; finom
egyenes orra, fölvetett ajkai a Niobe-csoport alakjaira emlékeztetnek;
míg az a két nagy lángoló fekete szem, tele megverő varázszsal, a
Szakuntala péri tüneményeinek illik oda. Három külön égalj mythosából
összevarázsolt tündér.

– Én voltam az a bátor! szólt a nő, a ki egyedül jött elé, minden
kiséret nélkül s míg balkezével a rárohanó ebeknek fittyet hányt, a
jobbjában tartott kétcsövű puskát arczához emelte s a kérdező fejének
szegzé. És még van egy lövésem az ön számára is, ha le nem ereszti azt a
fölemelt korbácsot.

A kutyák megszelidülten nyihogták körül a nőalakot, melyet egy percz
előtt még szét akartak tépni, s a lovag sem volt hozzájárulhatlanabb a
varázs előtt, mint a kopók. Megfordítá kezében a lovagostort s a
gombjával tisztelgett, s most már francziára fordítá a discursust, a mi
az orosz előkelő társaság nyelve.

– Nincs szüksége önnek, madame, a lőfegyverhez folyamodni, a midőn
szemeiben oly hatalmas kettős tűzfegyverrel rendelkezik.

A lovag elárulta, hogy Versaillesben járta a főiskolát, a hol tudnak
bókokkal harczolni s bókokkal fedezni a meghátrálást.

A vadásztársaság többi része ez alatt szintén megérkezett a kapu elé.

A férfiak, a mint meglátták, hogy kivel beszél az első lovag,
visszarántották a paripáikat, mintha szeretnének nem lenni jelen az
értekezésen; csak egy éltesebb úr, kinek a bundás bekecsén gyémántos
rendcsillag ragyogott, léptetett közelebb. A nők egyike azonban
egyenesen oda vágtatott a kapuhoz s ott megállt szemben a másik
hölgygyel. Csak az elesett vad választotta el őket.

A lovaghölgy kékrókaprémes bekecset viselt, hasonló süveggel, mely alul
csigafürtökben «a l’anglais» omlott vállára dúsgazdag világos szőke
haja. Arcza egész a szeméig volt pirulva a hevélytől és a csipős
hidegtől, s az égő arczszín még elevenebb kékké tette kissé kiülő
szemeit; finom keskeny ajkai nyitva voltak, a kék szalag, mely állát a
hideg elől eltakarta, s a kék fátyol, mely homlokát körülövezte, nem
engedett egyebet láttatni. Hanem a mint a másik hölgy elé ért, a lovagnő
hátratürte álláról a burkoló szalagot (szép rózsás áll volt, gödröcske
által kétfelé osztva), talán hogy szabadabban beszélhessen.

– Hogy merte ön e szarvast meglőni? kiáltá a másik nőre. Nem tudja ön,
hogy ez a czár vadja?

– Hogy merték önök e szarvast a kórház felé hajtani? felelt az vissza,
nem tudják önök, hogy az a nyomorultak háza?

– Remélem, elismeri ön talán mégis, hogy első úr Oroszországban a czár!

– Első úr az egész világon – a beteg ember.

– Ön vakmerő, madame!

– Azt elismerem.

A lovagnő most már a fátyolt is hátratépte homlokáról, melege volt. A
lovagkorbács nyugtalanabbul játszott kezében.

– Miért nem vagyok most férfi! morzsolá a szót összeszorított
gyöngyfogsorai között.

A sima arczú lovag azt látta e vonagló arczvonásokból, e megölő
szemekből, hogy valami egyébről is van szó, mint egy meglőtt szarvasról;
oda hajolt a lovagnőhöz s elég hallhatólag szólt hozzá németül.

Mert a franczia nyelvet (akkor még a legszeretettebb ellenség nyelvét)
minden ember érti már az orosz fővárosban, de a németet (a leggyülöltebb
jóbarát nyelvét) csak a kiválasztottak. Ha tehát azt akarja az ember,
hogy a cselédnép ne értse, mit beszél, németül szól.

– Talán egy «Nebenbuhlerin?» kérdé a sima arczú lovag.

A lovagnő megvetésre biggyeszté ajkait s szempilláit összehúzva, azt
felelé elég hangosan – németül:

– Nem «Neben».

A leggonoszabb sértés egy nő ellen.

Az a másik nő jól hallotta azt, s a kezében tartott lőfegyver egyik
csöve még töltve volt.

E mondás után maga a kimondó is elsápadt, mint egy párbajvivó, a ki
kilőtte a saját fegyverét, megsebzé az ellenfelét s most azt látja, hogy
az is készül ő rá lőni.

De a halavány hölgy nem azt tette vele. Hiszen van szó, van tekintet,
van mozdulat, mely fájóbb a sebet ütő fegyvernél. A mint az elejtett vad
ott feküdt a lábainál elterülve, rátette az egyik lábát annak az
agancsára s úgy nézett mosolyogva a lovagnő szeme közé, s hogy a kihivó
insultus annál erősebb legyen, fölemelte a lőfegyverét s a másik csövet
kilőtte a levegőbe. Mert fegyverrel védtelen ellenében, az injuriának
nincsen elég éle. Most már volt.

A lovagnő arcza lángolt a haragtól. A lovagkorbácsot két keze közé fogva
csavargatta, mint egy kigyót, mintha azon tusakodnék, hogy ezzel a
kigyófarkkal összezúzza-e ezt a sértő mosolygást ezen az arczon?

A másik két nő közül az egyik egy fiatal leány volt, alig több még, mint
gyermek. Tökéletes tojásdad arcz, finom hegyes állal, parányi,
virágbimbó csukódású ajkak, nagy sötétkék szemek, a mik messziről
feketéknek látszanak, egyenes vékony fekete szemöldök, s aczélragyogású
hajfonadékok. Az egész tekintete a növendékleányok elbámuló
tudatlansága. Legkülönösebb rajta az, hogy férfinyeregben lovagol, s a
viselete is ahhoz van alkalmazva, cserkesz beshmet, bő fehér salavári,
magas csizmákkal, széles kázsmiröv, lecsüggő kindzssállal.

Mindenki értette, csak ő nem, hogy mit beszélnek ezek most.

A ki a nyelvet nem értette, megértette a mozdulatokat, meg az arczok
összefeleselő vonaglását, a szemek kereszttüzét, ő még azt sem. Csak
bámult. Azt látta, hogy két asszony nagyon haragszik egymásra, egy
szarvasnak az agancsai miatt.

A lovagnő erőszakos kezében addig hajlott a lovagkorbács, míg csakugyan
ketté törött. Mással kellett ütnie.

– Bethsába! kiálta a bámuló hajadonra, s azután valamit mondott neki
valami olyan nyelven, a mit kettőjükön kívül senki sem értett: talán
cserkeszül; hanem az arczkifejezéséből a beszélőnek, az elképedéséből a
ráhallgatónak meg lehetett érteni valami ilyen formát: «azt kérdezted
tőlem, milyen az ördög? itt van: ez az!» A fiatal leány lehúzta a fejét
s keresztet vetett magára, nagy kék szemeivel félénken sandítva azon
alak felé, a ki maga az élő sátán.

Akkor aztán megfordítá a lovát a delnő s megragadva a leány lovának
zabláját is, előre vágtatott, vissza, a merről jött, nyomában az uri
társaság és a kopófalka. Az elejtett szarvast otthagyta mindenki az
utczán.



HADITERV EGY ASSZONY ELLEN.

Az egész úton végig mind a Ghedimin-palotáig természetesen nem folyt
egyébről a beszéd, mint a lefolyt izgalmas jelenetről.

– Parole d’ honneur! mondá a sima arczu lovag, korbácsával saját
lovagcsizmáira huzogatva. – Föl van fordulva az egész világ! Ha Erzsébet
czárnő idejében mert volna ilyen insulteot elkövetni egy
Ghedimin-herczegnőn egy asszony, megkancsukázták volna a piaczon;
elvágták volna a nyelvét, mint Lapoukhinnőnek. Ezt köszönjük a túlságos
philantropiának! Soha sem volt az nekünk való. Minket megöl a
voltairianismus! Hogy türhet el ilyet Arakcsejeff? Tán csak nem orosz ez
az asszony? Tán valami angol, vagy német dáma, a ki idejött bennünket
boszantani s a követség oltalma alatt áll? Bezzeg 816-ban, mikor
utoljára voltam itthon, nem merték volna velünk ezt tenni! Ezek az
idegenek! De mindegy! Ha nincs a rendőrfőnöknek az ilyenek számára
büntetése, majd mi magunk fogjuk kezünkbe venni a korbácsot. Csak az ön
jelenléte tántoritott vissza most is, Mária Alexievna herczegnő,
esküszöm rá.

– No, no! Ön nem tudja, hogy ki ez a nő.

– Bárha herczegnő is!

– Több annál.

– Nem bánom, ha expatriált királyné is, onnan Georgiából.

– Csitt! (A hölgy egy óvó tekintettel figyelmezteté a lovagot a balján
lovagló leányra.)

– Hiszen nem ért németül. – No hát – királynő az a némber?

E kérdésre a delnő elkezdett kaczagni.

– Az bizony, királyné! Igazán királyné! Uralkodó királyné!
Absolutegyeduralkodónő. Hahaha! Mi mindnyájan alattvalói vagyunk: ön is,
én is, Alexej Maximovics is. Hahaha! Egy olyan királynő, a kit az
országából nem ágyuval szoktak kikergetni, hanem ezzel ni!

A delnő az összetört lovagostor fogantyuján levő sípot nyujtá a lovag
elé.

– Micsoda! Egy komédiásnő?

– Az hát. Mi volna egyéb?

– Ah, haha! A ki ellen füttyhang a revolutió, a kinek a trónját
síphanggal lehet felforgatni! Ah, Mária Alexievna! ajándékozza ön nekem
ezt a sípot, úgy fogok vele harczolni önért, mint a «Ritter ohne Furcht
und Tadel».

A delnő átengedte a nevezetes pokolgépet, a mivel a szinpadi
potentátokat szokták a levegőbe vettetni, a lovagnak, mikor az őt a
Ghedimin-palota vestibulejében lesegíté a nyergéből.

A lovag megcsókolta a delnőnek a kezét, a miért az megcsókolta a
lovagnak az arczát. A szép gyermekleányt kézen fogta a delnő s együtt
mentek fel a széles, hármas üvegajtóval elzárt fűtött lépcsőn.

Itt aztán az egész vadásztársaság szétoszlott, találkozót adva egymásnak
ma estére az operaházban.

A sima arczú lovagnak a hátára veregetett a tenyerével a rendcsillagos
hallgatag úr, ki nem vegyült a társalgásba.

– Te pedig jőjj fel hozzám, Nikolaj Szergievics, egy szóra.

– Parancsolj velem, Alexej Maximovics.

Az Arakcsejeff-palotához lovagoltak.

Szentpétervárott nincsenek ősrégi paloták, az egész város csak másfél
századot számlál még; a czári kegyencz palotája a Nefszkij-prospekten
fekszik s inkább kényelemre, mint pompára van berendezve. Télen át
magukat a falakat fűtik alagcsöveken át éjjel-nappal, minden ablakot
hármas üvegtábla tart elzárva s a szobák keményfatáblákkal vannak
kirakva.

A vadászatból hazaérkezőket készen várta a forró thea, arakkal és valami
sajátszerű járulékkal, a mi cayenne-borsból és spanyollégyből van
készítve, egy késhegynyi belőle átmelegíti a zsibbadt idegeket: más
égalj alatt méreg volna az.

A főúr, kit most már palotájáról ismerhetünk, Arakcsejeff bezárta maga
után a szobája ajtaját s aztán egy amerikai hintaszéket tolva a
kandallóhoz vendége számára, leülteté azt, csibukot dugott a szájába s
maga a kandalló elé állt.

– Hallod-e, Nikolaj Szergievics. Azt mondom neked, hogy azt a sípot, a
mit a herczegnőtől kaptál, tedd el jól az ereklyéid közé, s ha fütyülni
akarsz rajta, eredj ki vele az erdőbe; mert ha te azt, a mit a
herczegnőnek esküvel fogadtál, megteszed, másnap útban vagy Irkuczk felé
s bizony Isten nem tudom, hogy mikor jösz vissza.

– Hogyan?

– Hát úgy, hogy a czár azt tartja, hogy olyan herczeget, mint te vagy,
tud ő teremteni egy óra alatt százat, hanem olyan énekesnőt, mint
Ilmerinen Zeneida, egy század teremt egyet.

– Ah! Tehát ez a hölgy Ilmerinen Zeneida, a hirhedett Cimarosa hősnő?
Tisztelet! Már ennél a szónál nem pipázok. Mikor Ghedimin herczegnőnek
esküdtem, akkor nem tudtam, hogy kiről van szó. Ez felold a fogadásom
alól. Az «isteni» Zeneida ellen még az «angyali» Maria Alexievna
kedveért sem lehet föllázadni. Inkább egy sereg legitim uralkodó ellen!
De mily ostoba vagyok én! Bizonyosan megfagyott az agyvelőm ebben a nagy
hidegben, mint a kényeső a thermometrumban. Hisz azt már odakünn
hallottam, hogy a «diva» a czár és czárnő protegéeje s azonfölül pedig a
derék Maximovics Iván kedvese. Abból a párbeszédből, a mit a két nő
vetett oda egymásnak, kitalálhattam volna, hogy a feleség és szerető
találkoztak véletlenül össze.

– Most aztán még azt kell kitalálnod, hogy mind a két nőnek a kegyébe
bejuss: mind a feleség, mind a szerető kegyébe.

– Az könnyű feladat, egyiktől a másikhoz hírt hordani.

– A nőnél könnyen fog menni, mert az őszinte, egyforma, szenvedélyes;
hanem a kegyencznőnél nehezebb lesz, mert ez az életben is annyiféle
alakot tud játszani, mint a szinpadon. S neked meg kell tanulnod, hogy
melyik az igazi?

– A milyen igaz, hogy Galban lovag a nevem.

– No hát, Galban lovag, azt elképzelheted, hogy mikor téged
hazahivattunk Versaillesbol, a hol reánk nézve az voltál, a mi a szem és
fül az emberre nézve, hát annak nagy okának kellett leni. Remekül
betanultad, hogyan kell a legtitkosabb diplomácziai cselszövényeket az
asszonyi szíveken keresztül kicsalni, s nem hagytad rajtakapatni
magadat. Most itthon kell ebből a mesterségből letenned a remeket.

– Hogyan? A szent Oroszországnak volnának titkai, a miknek a rendőr és a
pópa nem tud végére járni?

– Kedves Galban lovag. A mi jó Khulkinunknak elég baja van a tolvajokkal
s azokkal is igen kevés szerencséje. Tanácslom is neked, hogy éjszaka,
mikor a klubból hazamégy, ha valaki megállítja a szánkódat, hát csak add
oda neki nyugodtan a tárczádat, mert ha patrouillért kiáltasz, a katona
még a bundádat is elveszi. Ha rendőr kezébe jutsz, az a tolvajt is
kirabolja, meg tégedet is. A pópának pedig épen semmi keresete a mi
embereinknél, hisz ezek azon kezdik, hogy tagadják az Istent.

– Ennyire jutottunk?

– Ennyire bizony. Jól mondta Kutusov tábornok, mikor a franczia
hadjáratból visszatértek seregeink, hogy «most legjobban tenné a czár,
ha ezt az egész győzelmes sereget belefojtatná a Keleti-tengerbe.» A
visszatérő ezredek mind inficiálva voltak a szabadelvűségtől s
elragályosíták az egész hadsereget. Bizonyosan mondhatom neked, hogy
valamennyi fiatal tisztnek mind ott a zsebében a «szabad ember
katechismusa», meg az «alkotmányterv».

– Hol veszik azt?

– Titkos nyomdájuknak kell lenni.

– Nagyon sokáig engedtétek őket játszani a szabadsággal.

– Ez volt a kisebb veszedelem. A míg engedtük őket a szabadkőmüvességgel
alakoskodni, mindent nyiltan vittek; az udvari bálokban maga a czár
hallatára beszéltek szabadságról, értekeztek népjogokról,
jobbágyemancipatióról. De hát ez mind csak akadémiai disputa volt. A
mint azonban a szabadkőmüvesek páholyait bezárattuk, a mint a titokzatos
jelvényeket csúfságra elkótyavetyéltettük az Apraxin Dvor zsidópiaczán,
az eltakart baj annál jobban elmérgesült. Momonov szabadkőmüvesei
öt-hatféle alakban támadtak fel. Az egyik elnevezi magát a «közjó
egyesületének.» Ennek a feje Orloff. A másikat úgy nevezik, hogy
«szojusz spaczinia», a harmadikat «hősszövetségnek», a negyedik neve
«szojusz blagodenstoiga.» Van egy, a mely a «nyolcz szláv nép
köztársasága» czíme alatt alakult; tagjai ismertető jelül nyolczágú
csillagot viselnek. (Az egyik ágára Magyarország is oda van írva.) Ugy
támadnak, mint a gomba.

– Nevetség! Az én időmben is voltak ilyen clubbok, a melyek titkos
összejöveteleket tartottak. Mondhatom, hogy semmi államellenes dolgok
nem történtek bennük. Ha a rászedett férjeknek nem volt ellene
kifogásuk, a rendőrségnek ugyan nem lehetett.

– De ezek nem ahhoz hasonlók, szólt Arakcsejeff, indulatba hozva. (Az a
szokása volt, hogy odahaza, mikor titkos látogatójával beszélt, folyvást
egy pálcza-tőrrel volt dolga, azzal a spanyol falakat, meg a függönyöket
szurkálta keresztül, mintha mindenütt hallgatózó kémeket akarna
felspékelni, s ha hallgatójának a kabátja valami tárcza, vagy zsebkendő
miatt fel volt duzzadva, oda is beszurkált a pálczatőr hegyével, mintha
meg akarná tudni, hogy mi van ottan?) – Mindenütt ott vannak és sehol
sem találhatók. Összejöveteleiket el tudják álczázni bálok,
hangversenyek, orgiák mögé, kijátszszák minden kémkedésünket. Mit
gondolsz? van egy könyvük, a mi egy valóságos országgyülési napló.
Minden tartomány képviselőinek tanácskozása van abban feljegyezve:
hogyan kell Oroszországban egy rendszeres forradalmat előidézni? minő
legyen az alkotmány? Mi történjék a dynastiával? Hogy legyen az ország
felosztva? Rendi képviselet, vagy népképviselet legyen-e? S ugyanebbe
van beírva az összeesküvők teljes névjegyzéke, a kik az egész
birodalomban a Fekete tengertől a Jeges tengerig kezükben tartják a háló
csomóit. Ezt ők úgy hiják egymás között, hogy a «Zöld könyv». Hol van az
a könyv? Ez a kérdés.

– Egy ellenkérdéssel felelek. De ne szurkáld a bundám gallérját azzal a
hegyes stiléttel! Látta-e azt a könyvet valaki, s ha látta, miért nem
mondja meg, hol látta?

– Azt is megtudhatod. Három osztályra vannak felosztva az összeesküvők.
Az első a «testvérek». Ebbe mindenki bejuthat a kiről a bevezető jót
áll. Hanem ezek csak annyit tudnak, hogy ők egy összeesküvésnek a tagjai
s szabad bejáratuk, van a gyülekezetbe. A második osztályban vannak a
«férfiak». Ezek már kipróbált emberek, a kikre egy bizonyos adott jelszó
szerinti cselekvés van bízva. (A tiszti karnak egy harmadát közéjük
számíthatod.) Még ezek nem tudnak egyebet elárulni, mint kiki saját
magát s a reá bizott dolgot. A harmadik osztály tagjai a «bojárok». Ezek
az intézők. Ezek közé nehéz bejutni s a ki egyszer köztük van, az el nem
árul többé semmit.

– Nincsenek feleségeik, szeretőik?

– Erre a kérdésre magamtól is rá tudtam jönni. Hogy a titkokat legjobban
meg lehet az asszonyok által tudni, gyémántokkal és szép szemekkel sok
sötét helyet meg lehet világítani: az régi dolog. A «Zöld könyv» őrzése
asszonyra van bízva; ez kétségtelen. De fölfedezéseinkkel még eddig
mindig kudarczot vallottunk. Megtudtuk, hogy a zöldkönyv Orloff
szeretőjénél van. Iszonyú kincs árán megszereztük azt tőle. Aztán
találtunk benne egy sereg botrányos adomát a szentpétervári életből, a
mit a nélkül is tudunk. Azután más nyomot találtunk. A zöldkönyv a
«martinisták» birtokában van. Főnöküknek van egy szeretője a ki ennek
fanatikus híve: semmi pénzzel rá nem vehető, hogy őt elárulja. Egy éjjel
megleptük a szállásán a némbert, megkötöztettük, szétbontattuk a szobája
gerendáit s megtaláltuk a «Zöld könyvet.» Hát az meg tele volt
istentagadó thesisekkel. De hát ki törődik azokkal? Az Isten ellen
szabad föllázadni, csak a czár ellen nem szabad. Végre rájöttünk, hogy a
valódi lelke az összeesküvésnek, az a liga, a mi «az észak
egyesületének» nevezi magát. Ennek a feje pedig Ghedimin herczeg.

– Ördögbe is!

– Az ám. A trónhoz legközelebb álló urak! Ennél kell lenni a «Zöld
könyvnek». Ott volt. Kire bízhatna az ember ily veszedelmes kincset
másra, mint a feleségére? Hanem a vasláda kulcsát, melyben e könyv
rejtve volt, a férj szüntelen a nyakába akasztva hordá. Hilarion atya a
vallásos oldaláról kerülte meg a nőt s rávette, hogy egyszer vegye le a
férj nyakából a kulcsot, mikor az épen hagymázban feküdt s nem tudott
magáról s adja át nekünk egy éjszakára a «Zöld könyvet». A nőnek sok
leimádkozni valója lehetett, a bűnbánatért cserébe megtette ezt a kis
árulást, s én egy egész éjszakát töltöttem a Ghediminnél talált «Zöld
könyvvel».

– És aztán?

– Hát aztán földhöz csaptam. A könyv tartalma ugyan csupa veszedelmes
doktrinák gyüjteménye volt, de semmi egyéb, mint abstrakt thesisek,
philosophemák, glossák; és főleg semmi megfogható nevek. Mit bánom én,
mit mond Seneca, Rousseau, Saint Just? Én azt akarom tudni, hogy mit
mondanak a Muravieffek és Turgenyeffek? Ez is csalás volt. A ravasz
Ghedimin nem bizott a feleségében. Olyan könyvet adott neki a
megőrzésre, a mit ha az elárul a censornak, az nem fog tőle sajnálni egy
hasáb fát, hogy megégesse rajta, de ha a titkos rendőrfőnöknek árulja
el, az sajnálni fogja az olaját, a mit elégetett az olvasása alatt.

– Tehát ha nincs a feleségnél az igazi «Zöld könyv», akkor a szeretőnél
kell annak lenni. Az pedig Zeneida.

– Kitaláltad.

– Idegen nő ez?

– Nem. Alattvalónk. Finn leány Helsingforsból. A czárnak azért különös
kegyencze, mert birodalmunk büszkesége, a ki leverte Catalanit. A czárné
is beczézi. Tudod, ő felsége nagy zenekedvelő s nem akarja engedni hogy
Cimarosa, Fernand Cortez és Pæsiello iskoláját a divatos Rossini
megbuktassa. Ilmerinen Zeneida soha sem énekel Rossinitól. Minden órában
szabad bejárata van az uralkodó családhoz, akárhányszor megvárakoztatnak
engemet, sőt Miklós nagyherczeget is miatta. Az udvari tánczestélyeken
úgy bánnak vele, mint egy uralkodó fejedelemnővel s a czárné kedvencz
virágát, a fehér rózsát, egyedül neki van megengedve a hajában viselni.
Hogy a finn diákok forrongása miatt a helsingforsi egyetemet át nem
tették Kievbe, egyedül Ilmerinen Zeneida szép hangjának köszönhetni, a
ki könyörögni is olyan szépen tud, mint énekelni. A czár már egyszer
herczegnővé is akarta őt tenni s mit felelt rá az elkényeztetett?
«Felséged degradálni akar engem?»

– S ez a nő lehet részese a czár elleni összeesküvésnek?

– Ha lehet szeretője az összeesküvés fejének, egy Ghedimin herczegnek, a
ki az Oroszországban uralkodó tizenkét család leghatalmasabbika; –
jobbágya, jövedelme több, mint a württembergi királynak. S mégis lehet
összeesküvő, s mégis lehet neki híve Ilmerinen Zeneida. Ne felejtsd el,
hogy a leány egy «kalevaine.»

– S micsoda jelek vannak e gyanura?

– Mondtam már neked, hogy az összeesküvők nagyon ügyesen tudják vinni a
dolgukat. Nem bujdokolnak ezek sötét külvárosokba, földalatti boltokba,
hanem inkább a sokaságot keresik s zajt csinálnak maguk körül, mikor
tanácskozni akarnak. Ezt már a lengyelektől tanulták el, kiknél a
«vendíta» és a «philaretes» tagjai országos vásárokon szoktak
összegyülni. A mi összeesküvőink mulatnak. Most következik a nagybőjt.
Minden szinház zárva lesz. Hét hétig tiltva minden nyilvános mulatság. A
népnek látni kell, hogy az úri rend is tartja a vezeklést. A templomba
el kell járni. S a császári énekkar zsolozsmáit állva végig hallgatni.
Hanem aztán hogy este bezárt ajtók mögött mi történik? azt nem kérdi
senki. A titkolózásnak van elég jó czíme. A meghivottak nem alkotmányt
csinálni, csak pecsenyét enni jönnek össze. «Bőjtszegőknek» nevezik
magukat. Ha a rendőrség rájuk törne, találna felszelt vadsültet, párolgó
rostbeafet az asztalaikon, sőt talán elázott convivákat is az asztal
alatt, s azokat bizonyára megvesszőznék a bőjtszegés miatt; de hogy a
belső szobákban mi történik, azt nem tudná meg senki. És itt a szinpadi
királynő még különös előnyben is van. A szinház népének az egész
világon, mint jól tudhatod, külön törvénye van. Ugyan ki keresne szigorú
erkölcsöket a tánczosnőknél, a mimáknál. Nekik éltető elemük a pezsgő
könnyelműség. A rendőrség rég szemet húnyt az ő különczségeik fölött. A
ki egyszer elég szerencsés Ilmerinen Zeneida termeibe egy nagybőjti
«zártkörű estélyre» meghivatni, az ott együtt fogja találni az opera és
ballet minden könnyelmű szépségeit s az egész szentpétervári arany
fiatalságot s nem lesz panasza sem szép szemek, sem a jó borok tüze
ellen. Akár megégjen bennük. Hanem azután, ha a nagy mámor közepett meg
tudott annyi józanságot őrizni, hogy másokra is ügyeljen, akkor észre
fogja venni, hogy a társaság tagjainak egy része lassankint eltünedezik
a termekből.

– De hisz annak egynél több oka is lehet.

– Lehet. Például az az oka is lehet, hogy egy rejtett szobában roulettet
játszanak. A czár szigorúan tiltja a roulettet, s a kit ezen rajta
kapnak, irgalom nélkül Szibériába küldik. Bizonyos, hogy Ilmerinen
Zeneida rágalmazói, különösen a nők, a kik irigykednek rá, azt
hiresztelik felőle, hogy titokban roulettebankot tart, s az teszi
érthetővé mesés pazarlását. Én mást hiszek.

– Mi okod van mást hinni?

– A szinésznő hirhedett estélyein rendesen jelen szokott lenni
Turgenyeff Miklós is, s ő is azok között van, a kik éjfél után eltűnnek
a mellékszobákba. Turgenyeff Miklós pedig philosoph és puritán.

– A philosophoknak is vannak szép asszonyok és jó borok között lucidum
intervallumaik.

– Régebben ismerjük Miklóst. Én még demidecemvir korából figyelemmel
kisértem. Ő volt az egyedüli kortársai között, a ki semmi divatos
kicsapongásban részt nem vett. Beutazta Angliát, Franczia- és
Németországot és mindenütt csak a nagy költőket, a magasröptű
szellemeket kereste föl; a könnyelmű raj mulatságaiban nem találkozott
vele senki. Párisban sem! A hol a gyönyör uralkodó vallás. Ugyan hogy
jutna eszébe itt áldozni titokban annál az oltárnál, a mi nálunk a
bálványimádás tilalma alá van vetve? Ennek az egy embernek a jelenléte
elárulja, hogy ott a zárt ajtók mást rejtenek, mint eleusi
mysteriumokat!

– És ezt még eddig nem lehetett kitudni?

– A mint Zeneida Ghedimin herczeg karján eltávozik a társaságból, a
mulatság a Mylitta-ünnepély szinét veszi föl; a könnyelmű színpadi
tündérek lefoglalják minden érzékét a köztük maradónak s az másnap csak
arról tud számot adni, hogy milyen jól mulatott. Ha egy «testvér»
menekülni akar közülök, hogy utána menjen a «bojároknak», azt elfogják,
visszahozzák, agyonitatják, agyonölelik a szeretetreméltó összeesküvők.
Hogy ki tudja őket játszani, hogy egyenesen magát a mysterium főpapnéját
birja meghódítani, egy olyan, minden olympi játékban győztes hősre van
szükség, mint te vagy.

– Nagyon hizelgő rám nézve. Mikor kezdjek hozzá?

– Még ma. A masliczahét utolsó napja van. Az operaházban utolsó előadás.
Zeneida a mi Cimarosánk «titkos házasságában» lép föl. Nagy lesz a
tolongás. A mint az éjféli tizenkettőt üti, megszólalnak minden
toronyban a harangok s e harangszóval kezdődik a hosszú bőjt, mindenki
hazatakarodik az utczákról vezekleni. Hanem a szinpadok királynéjának
országában akkor kezdődik el a farsang! Karnevál herczeg egész bohó
társaságával tartja ünnepi fölvonulását a fényesen kivilágított
termekben, a miknek zárt ablaktábláin egy fénysugár s egy zenehang sem
törhet keresztül. Neked meg kell magadat hivatnod erre a mulatságra.

– A mai nagy affront után.

– Te mester vagy az ilyenben.

– Ghedimin herczegnőnek azt igértem, hogy még ma ki fogom a
vetélytársnőjét fütyülni.

– Nekem pedig azt igéred meg, hogy még ma meg fogod őt hódítani.

– Rövid az idő.

– De kapóra az alkalom. Megtudtam, hogy két olyan ember érkezett tegnap
a fővárosba, a kinek a jelenléte itt szokatlan. Az egyik Krizsanovszky
Lengyelországból, a másik Pestel ezredes a déli hadseregtől. Mind a
kettő kapott már meghivást Zeneida úgynevezett tánczmulatságába.

Ezekkel csak ma és csak ott találkozhatol. Ezekről meg kell tudnod, hogy
miért jöttek ide?

– Ott leszek.

– Hogy kezdesz hozzá?

– Ahogy mi nálunk minden szerelmes historiát szokás kezdeni,
ajándékozással.

– Vigyázz! Ez a tündérnő gazdagabb, mint te vagy. Egy hangversenyével
összeénekel negyvenezer rubelt s ha gyémánt kell neki, kikeresi érte a
legszebbet, s ha gyémántnál is szebbet akar, kiosztja a szegények közt;
az ajándékoddal könnyen azt teszi, hogy megduplázza s úgy küldi vissza.

– Olyat fogok neki ajándékozni, a mi megnyeri a tetszését. Egy nyolczas
fogatot.

– Ah! A milyen csak a czárnak van.

– Dejsz, olyan a czárnak sincs. Majd meglátod. Ezzel a fogattal vágtatva
török be a «sarkonforgó» tündérkastély kapuján. A többit bízd rám. Ha
van «Zöldkönyv» a világon, azt én meg fogom látni.



A HÁTRAMARADT.

Ghedimin herczeg ma együtt ebédelt a feleségével.

Sem a férj, sem a nő nem hozta szóba a mai jelenetet, a mi a
szarvasvadászatot befejezte. Pedig lehetetlen, hogy az egész városban
szét ne futott volna annak a híre. Csak a rendőrség nem vett róla
tudomást. Még az elejtett szarvast is otthagyták, a hol elesett, majd
csak sötéttel fogják azt elszállítani, hogy senki se lássa, ki vitte el.

– Lesz ma szerencsém önhöz az operaházban? kérdé a herczegnő.

– Nem tudom, elmehetek-e?

– Kár lesz elmaradni. Ma Ilmerinen kisasszony utoljára énekel a «Titkos
házasság»-ban s nagy ovátiók készülnek a részére.

(A herczegnő arra gondolt, hogy ma ki fogják fütyülni Zeneidát s azt
nagyon derék dolog lenne a herczegnek neje páholyából végigélvezni.)

– Sajnálom, hogy nem igérhetem meg. De ezen az estén, mint ön nagyon jól
tudja, az öreg anyámat kell meglátogatnom s a jó asszony, ha egyszer
megkaphat, el nem ereszt. Az egész világról kérdezősködik s aztán
szigorúan megköveteli tőlem, hogy mikor az éjféli harang megszólal, a
szobája melletti kápolnában leüljek az orgonához s a bűnbánó zsolozsmát
énekeljem. Ezt nem tagadhatom meg tőle. Inkább ha azt akarja ön, hogy
együtt töltsük a mai estét, jőjjön fel velem hozzá.

– Oh, köszönöm a jó mulatságot. Én még nem éneklem a zsolozsmát.

– Még úgy sem látogatta ön meg nagyanyámat, mióta egybekeltünk.

– Tudja, hogy félek a halottaktól.

– De hisz ő szegény még eleven.

– Annál rosszabb. Élő halott. S én irtózom egy mumiát látni s arra
gondolni, hogy magam is ilyenné lehetek valaha.

– No, hát jó mulatságot, kedvesem.

– Nagy áhitatot, kegyelmesem.

A herczeg eltávozott. A herczegnő utána küldte a törpéjét, hogy
elrejtőzve a lépcsőház narancsbokrai közé, lesse ki, vajjon a herczeg
csakugyan a nagyanyja lakosztályán marad-e, és meddig marad ott?

Ghedimin Maximovics Iván valóban a nagyanyja lakosztályába távozott az
összekötő folyosón át. Az öreg úrnő a Ghedimin-palota középső
szakaszában lakott, melynek ablakai mindkét felől udvarra nyiltak.

Épen húsz esztendeje már annak, hogy Anna Feodorovna el nem hagyta a
szobáit. Még a rekkenő nyarat is ott tölti a prémbőrökkel kivert falak
között, a mikor minden úrféle menekül a fővárosból a Neva szigeteire.

1804. tavaszán egy makacs idegbaj erőt vett rajta s azóta az egész
járása-kelése e földön az étkező asztalától a kártyázó asztaláig s onnan
vissza, egy kerekeken gördülő zselyeszéken. Fél a szabad légtől.

Eleinte az első években társasága is volt: három, korához illő öreg
asszonyság, a kik eljártak hozzá whistezni és pletykázni. Lassankint
kimaradoztak. Először egy, azután kettő, utoljára mind a három. Senki
sem merte neki tudtul adni, hogy meghaltak. Azt hitették el vele, hogy
nehezen esik a lábaiknak a lépcsőn fölmászni. Azóta egyedül egy magában
játszik whistet.

Most is azt a tarka kattun kelmét viseli, a mi 1803-ban olyan nagy
divatba jött, az által, hogy Sándor czár megtiltotta a külföldi
gyapotszövetek behozatalát. Azt hiszi, hogy mai nap is azt hordja a
metropolisban minden úrhölgy. És hozzá azt a tollas barettet, a mi
hasonlít a turbánhoz.

Tizenkét esztendeje már, hogy a vele egyvívású emberek közül az utolsó
meglátogatta. Azok mind elmentek már haza, az őseikhez. Hanem neki ezt
nem szabad megtudni. Azok mind élnek s neki ünnepélyes alkalmakkor
izeneteket, üdvözleteket küldenek; szentelt kalácsokat, fonatos
pereczeket, himes tojásokat cserélnek ki egymással még most is s husvét
napján ott vannak a czifra látogató jegyeik az asztalán, ez aranybetűs
mondattal: «Christos woszkresz».

A világtörténet ott maradt el rá nézve, a hol I. Napoleon és I. Sándor
császárok örök időkre békét kötöttek egymással s azzal egyidejűleg az ő
egyetlen fiát, Vaszilovics Maximot a czár kinevezte az új georgiai
dzsidásezred parancsnokának. Georgiát akkor keblezték be Oroszországba s
Anna Feodorovna most is dicsekedve emlegeti, hogy egy napon Georgia volt
császárjával, Heracliussal is volt szerencséje beszélgethetni, kit az ő
kedves Maximja vezetett föl hozzá. Ugyan nem értették meg, a mit
egymáshoz beszéltek, mert az excsászár csak perzsául tudott, a mi nem
hasonlít sem az oroszhoz, sem a francziához, hanem azért igen jól
mulattak.

Ettől fogva gondja volt rá a családnak, hogy a jó öreg asszony nyugalmát
ne háborítsa meg semmi a világesemények nagy zajából. Az ő számára külön
nyomattak egy hirlapot, a miből minden háborús hír ki volt hagyva. A
fejedelmek nem tettek a világon egyebet, mint elvették egymásnak a
leányait feleségül, országaikat nagylelkűen odaajándékozták egymásnak, a
tábornokaikat minden ok nélkül feldiszítették, érdemrendeket osztogattak
s hogy mégis vérontás nélkül ne maradjon a század, a távol Tenedos
szigetén megverték a hitetleneket, s Persia határán levertek egy-egy
kurd lázadást.

Anna Feodorovna még a rettenetes franczia hadjáratról s Moszkva iszonyú
leégéséről sem tudott meg semmit.

Pedig a borodinói csatában az ő egyetlen Maximja is elesett.

Az ő hirlapjában az állt, hogy Vaszilovics Maximot kinevezte a czár
Georgia kormányzójává s az oda ment el búcsúzatlanul. Azóta onnan
izenget neki s küldöz leveleket, a miket az inasa olvas fel előtte, mert
az ő szemei már nem tudják sorba szedni a betűket. Jó fiu! soha el nem
felejti az anyját.

Ez az inas, a jó Ihnátko, az ő mindenese: szakácsa, szobaleánya,
felolvasója. Az is lehet már valami hetvenöt éves, s ilyenformán valami
tizenöt évvel fiatalabb úrnőjénél. Asszonycseléd nem állná ki, hogy
napról-napra lakatot vessen a szájára s elhallgasson minden rossz hirt,
a mi odakünn történt; oh, ezt nem lehetne asszonytól kivánni. Férfi is
csak olyan birja azt meg, mint Ihnátko.

Kivált egy ilyen ünnepnapon, a mikor Anna Feodorovna nem kártyázik, mert
az bűn volna. Annál többet kérdezősködik. Szerencsére igen jó étvágya
van s minden süteményből tud jóízűen enni, a mit «barátnői» küldöznek
neki a maslicza utolsó napján.

– Te Ihnátko, nekem úgy tetszik, hogy ezt a kalácsot nem maga készítette
a Sofia Ivanovna. Az kiszokta szedni a mozsolaszőlőből a magokat.
Kóstold meg csak.

– Ez biz igaz. Nem lát ám már a jó lélek.

– Igaz biz az; hisz az is öreg már velem együtt; elég oka lehet rá, hogy
ne lásson.

(Legfőbb ok pedig az, hogy hat láb föld van közte és az Isten világa
között.)

– Hát a kis herczegnő, meg a fekete grófnő elküldték-e üdvözleteiket a
mai napra? Meg az altábornagyné, a ki olyan nehezen hall?

– Mind itt vannak a köszöntő leveleik az ezüst asztalon.

– Feleltél-e nekik illendően?

– Azonnal feleltem.

– Az altábornagynénak nagy betűkkel kellett volna ám irnod; mert igen
nagyot hall. Hát az a szegény koldusasszony eljött-e a meleg ruhákért?
Nem mondott-e jövendőt? Nem jön-e valami üstökös csillag? Csak az ne
jőjjön! Hát a nagyherczegnőknek nem vitted-e el a bokrétákat?

– Elvittem. Megköszönték.

– Nem mentek még férjhez? Istenem, már arra valók volnának.

(Férjhez bizony, mind a ketten, még gyermekkorukban: ahhoz a fehér lovas
vőlegényhez, ki a más világon tartja a nászt; de Anna Feodorovnának azt
soha sem mondták meg.)

– Hát az öreg ember hogy van?

– Csak úgy, mint rendesen.

– Használja-e az általam küldött Erzsébetgolyókat a köszvény ellen?

– Erősen használja.

– Tud-e éjszaka aludni?

– Hát egyszer tud, máskor nem tud.

– Nem haragos nagyon, mikor holdujság van? vagy ha szél fúj?

– Hébe-hóba; de csak megengesztelődik.

– Az a csúf pipa tudom, hogy mindig a szájában van. Úgy ül a füst
között, mint egy szénégető.

– Hát mit csináljon egyebet?

– No megállj. Vidd át neki: itt van, ezt a jó meleg hálósipkát. Magam
kötöttem az öreg ember számára, piros haraszból. Mindig szerette a piros
sipkát. Mondd meg neki, hogy gondoltam rá, nem úgy, mint ő én rám. De
hát mit is küldhetne ő nekem? Pipahamut?

(Hajh biz az az öreg ember maga is rég hamu már. Ő volt a férje a jó
Anna Feodorovnának. Maga is köszvényes ember volt, a ki évekig nem látta
a feleségét, bár egy házban laktak; járni egyik sem volt képes. Azután
az egyik nem tűrhette a pipát, a másik meg nem tudta azt letenni a
szájából. Egyszer aztán ő is nyugodalmasabb helynek találta az Alexandre
Nyefszkij kathedráléjában levő sirboltját az eddigi fekhelyénél; de
olyan csendben temették el, hogy az öreg asszony nem tudott meg a
haláláról semmit s még egyre készíti számára a jó meleg sipkákat.)

– De hát a «pulya» hol marad olyan soká? Tán csak nem beteg a «pulya?»
Az volna csak szép, ha megfeledkezett volna rólam a «pulya!» Majd
megmosnám a fejét a «pulyának!»

Ihnátko aztán megnyugtatja az öreg asszonyt, hogy a «pulyának» ő
felségéhez a czárhoz kellett menni fontos tanácskozásra. Bizonyosan egy
elajándékozni való országról van megint szó.

– Az már más!

Hja bizony a pulya már nagy ember; harmincz esztendős férfi s valamennyi
érdemrendnek gyémántos tulajdonosa. Ez az unokája a jó öreg asszonynak,
a délczeg, hatalmas Ghedimin Maximovics Iván herczeg. A nagyanya most is
csak úgy hívja őt, hogy a «pulya».

Régóta ég már a lámpás a szobában, néha egész nap nem oltják azt ki. A
legkisebb szélzúgásra minden ablaktáblát bezárnak s két-három nap
elmulik a nélkül, hogy megvirradt volna ebben a szobában. Nincs is a
szoba lakójának semmi szüksége a nappal és éjszaka külömbségeinek
megfigyelésére. Ő nem kel fel, nem fekszik le. Ott ül a kerekes
karszékében s ha rájön az álom, elalszik s mikor felébred, enni kér, s
étvágya jó. Minden vasárnap behivatja a nőcselédeit, azok újra
öltöztetik, megmosdatják s az neki egy hétre elég. A vasárnapot megtudja
arról, hogy éjfélben az Izsáktemplom minden harangja elkezd búgni, s a
pénteket arról, hogy a hirlapja akkor érkezik meg. Azon is elég egy
héten keresztül ötölni-hatolni a jó Ihnátkonak. Néha össze is
disputálnak ketten a «magas politika» felett. Most épen feszült viszony
van az úrnő és a szolga között. A hirlapban ugyanis ez állt: «A hős
Csernyi Gyurka megvette Belgrád várát a töröktől». Az úrnő ezt akként
kivánta érteni, hogy ostrommal vette be s a hitetleneket mind kardélre
hányta; a szolga azonban betűszerinti értelemben vette azt: megvette
rendén, leszámlálva a pénzt a tulajdonosnak a markába. Ezen nagyon
összevesztek. «No majd igazságot tesz a pulya, csak jőjjön elő; az majd
megmondja, s ha neked van igazad: kapsz egy ujdonatúj tulupot,
rókaprémmel; ha pedig nekem van igazam: kapsz huszonötöt a hátadra ezzel
a fűzfakorbácscsal a saját kezemből».

A saját kezéből! a mi egy legyet sem tudna már leütni s azzal a fonott
vesszőkorbácscsal, a minővel a gyermekek szoktak egymásra verni
aprószentek napján.

Hanem az öreg asszony nem felejti el a félretett boszút s már harmadszor
figyelmezteti Ihnátkot, hogy tegye le mellé két székre az új köntöst,
meg a korbácsot, hogy megkaphassa rögtön valamelyiket, mihelyt a «pulya»
megérkezik.

S nyomban elfelejti az egész haragját, és Belgrád várát Csernyi
Gyurkával együtt, a mint előtte áll a «pulya». (Olyan csendesen jött be
a szőnyeges ajtón, hogy csak akkor látja meg, mikor az már előtte áll.)

A «pulya!» A főváros legdélczegebb férfia. Olyan termet, mint maga a
czár. Komoly, méla tekintet, ábrándos szürke szemekkel.

– Na te rossz gyerek! Ilyen későn kell jönnöd? Nem játszhattad ki
magadat egész nap? Most van vége az iskolának? Nem félsz, hogy mindjárt
letérdepeltetlek?

Már ott térdelt előtte. S az öreganya sovány, redős kezét arczához
szorítva, odarejté a fejét annak az ölébe.

Ez volt az egyedüli hely a világon, a mit otthonának mondhatott. Itt
szeretett igazán.

Az öreg asszony kaczagott s elhúzta a kezét a forró csókok elől, hogy a
hajába markoljon a «pulyának».

– A rossz kölyök! Hogy tud hizelkedni! Mint a macska. Jól van no. Nem
kapsz verést. Megbocsátok. Ne sírj hát. Épen olyan feje van neki, mint
az én jó Maximomnak. Csakhogy az engem jobban szeret, mint te. Annak már
olyan idős korában két érdemcsillag is volt a mellén. Hát te mire nézed
a napot? Szereztél már becsületet? utolérted az apádat? (az öreg asszony
kezei elkezdtek az unokája mellén keresgélni s megtalálták rajta a
Nyefszkij Sándor-rend gyémántos csillagát, erre örömtelten kiálta fel.)
Micsoda, te «pulya!» Hiszen ez nem is kereszt, de csillag! S még
gyémántokba foglalva. Ah! Te megloptad az apádat. Annak kellett volna a
gyémántos csillagot megkapni.

Az egy hős, egy nagy ember. De úgy-e bár: azóta az is megkapta az
elsőrendű csillagot? úgy-e, úgy-e? kirakva ilyen szép gyémántokkal.

(Igen, igen, megkapta: kirakva szép fényes kavicsokkal a Moszkva-parti
fövény alatt!)

– No hát állj fel, hiszen nagy ember vagy már; nem illik az öreganyád
előtt térdepelned; mit mondana a czár, ha megtudná, hogy az ő belső
titkos tanácsosa még letérdepel az öreganyja elé? Beszélj nekem nagy,
országos dolgokról. Én értek hozzá. Oh, Pál czár idejében mindenbe be
voltam avatva. Én tartottam vissza az «öreg embert», hogy bolond fővel
nem ment a Pahlen gróf összeesküvésébe. Most ülhetne Sibériában! Úgy-e,
te szereted a czárt? Úgy is illik. A nagyapádat Pál czár hányszor
megütlegelte! Még csak nem is panaszkodott érte soha. De most csak nincs
úgy-e összeesküvés a czár ellen?

– Nincs, mamuskám.

– Ha megtudod, hogy van, följelentsd. Ez olyan, mintha meglátnád, hogy
öreganyád nyoszolyája alá gyilkos van elbujva: bizony kihúznád a lábánál
fogva. A ki a czár ellen vét, azt megbüntetik, a ki pedig érdemeket
szerez, azt megjutalmazzák. Úgy-e hogy tett Kutusoffal? Kitörte a
koronájából a legszebb drágakövet, azt ajándékozta neki s a kitört kő
helyébe egy aranylapot illesztett e névvel: «Kutusoff.» Te «pulya!» A
«Ghedimin» név sem rosszabb a Kutusoffénál.

Iván elsápadt. A Ghedimin név? Igen! Meg a czári korona? Azoknak is lesz
egymáshoz valami közük. Koronatörésről bizony lesz szó!

– Egész életemet annak szentelem, mamuskám.

S aztán elpirult önmaga előtt.

Nem mondott igazat. Soha se mondhat igazat. Soha és senkinek. Ez az
egyetlen teremtés van a világon, a ki igazán, őszintén, lelkéből
szereti, s még ezt is folyton-folyvást ámítgatnia kell. Kora reggeltől
késő estig folyvást hazudnia kell szemtől-szemébe néző embereknek,
hazugságokat elhullatni a háta mögött leskelődők számára, úgy, hogy
mikor éjjel imádkozni akar, nem viszi rá a lelke, hogy elkezdje! «Hajtsd
hozzám, uram, füledet»: azt hiszi, hogy még az Isten előtt is hazudni
fog.

– No de régen vártalak ám, hogy eljőjj. Nagy vitám volt az Ihnátkoval s
neked kell benne a birának lenni.

S elmondta a vita tárgyát. – Melyikünknek van hát igaza?

Iván elnevette magát.

– Rendes észjárás és emberi tapasztalat szerint neked volna igazad,
mamuskám; mert várakat csakugyan úgy szokás megvenni, fegyverrel. Hanem
ebben az egy esetben kivételesen mégis csak az Ihnátkonak van igaza;
mert Csernyi György csakugyan úgy vette meg, jó pénz árán Belgrádot a
basától. Azért csak add neki a tulupot, nem a korbácsot.

Az öreg asszony odainté a szolgát.

– Hallottad ezt Ihnátko? Ilyen az igazságos férfi az országban. A ki
igazságot oszt a szolgának az úr fölött, s igaz itéletet hoz még a
tulajdon öreg anyja ellenében is! Örüljetek népek, hogy ilyen ember
kezében van a sorsotok. A kinek a száját nem hagyja el más szó, csak
igaz szó!

Iván félre fordult.

– No gyere ide, ülj mellém. Aztán gyónj meg. Mikor fogsz már
megházasodni? Itt volna ám már az ideje. Nem választottál még?

És Ivánnak azt kell rá felelni: «nem!» Hiszen nem mondhatja meg, hogy
«három éve már, hogy nőt hoztam a házhoz; nőt, a kinek nincs annyi
szive, hogy bemutassa magát az öreg anyjának: mert irtózik tőle, a miért
az olyan vén és ránczos arczú.»

Azt kell mondania, hogy senkije sincs.

– Most hazudsz! Hadd tapintom meg az orrodat. Persze, hogy lágy az
orrod. Hazudtál. Hogy ne volnál szerelmes. No ide ügyelj. Nézd, itt
tartogatom a fiókomban a menyasszonyod számára való fejdíszt. Látod, én
gondoltam te rád. Egy diadém. Nekem is az volt a fejemen, mikor az öreg
emberrel megesküdtem. Még akkor Moszkva volt a főváros. Még akkor ennek
a palotának a helyén egy fűzfás mocsár volt. A te menyasszonyod is azt
tegye fel. Neked adom. Csak tedd el. Te tudod, hogy kinek add azt: majd
aztán én is megtudom. A kit te szeretsz, a ki asszonyod lesz.

Iván pedig csak ezt nem tudta igazán. Volt egy asszonya, de az őt nem
szerette, s volt egy szeretője, de az nem lehetett az ő asszonya.
Egyiknek sem adhatta ő azt az ősi menyasszonyi ékszert.

– Elteszem, mamuskám, míg rákerül a sor.

– No de már most velem fogsz vacsorálni, úgy-e? Az utolsó vajas lakomát
nálam költöd el. Nem mégy el dévaj czimborák társaságába tivornyázni, a
hogy a többi korhely fiuk, a kiket az éjféli harangszónál a
butesnikoknak kell kiűzni a korsókból, meg még rosszabb helyekről is. Te
a nagyanyáddal vacsorálsz, a hogy jó gyermekekhez illik.

És Ivánnak még azt is hazudnia kellett, hogy az étel izlik neki, a miből
nagyanyja bőkezű unszolással halmoz fel az asztalra. Pedig akkor kelt
föl az ebédtől, s aztán várt rá egy lucullusi lakoma a szép Zeneida
kastélyában.

De ha még csak a gyomor tiltakozott volna az áldozat ellen! A szív volt
túlterhelve jobban. Mennyi aggodalma súlyosult rá ennek a mai
éjszakának! Ha elgondolta, hogy a sértett női boszú épen ez órákban önti
ki pusztító mérgét azon másik nő ellen, a kiről mindenki tudja, hogy az
ő vele igen közel összeköttetésben áll, s a kit ő neki lehetetlen
megvédelmezni – és legkevésbé a megtámadója ellen, a ki saját felesége.
Talán most e pillanatban követik el rajta a legnagyobb megbántást, mely
egy művésznőt összezúz. Ha itthon volna a czár, azt nem mernék tenni; de
távollétében minden szabad, a mit Arakcsejeff, a mindenható kegyencz
megenged.

Őszintén megvallva, Iván örült neki, hogy most nem lehet ott. Lágy,
önakaratnélküli, szelid kedély volt, a kit a helyzet nem neki való
izgalmakba sodort. Egy fejjel kilátszott a tömeg közül, s az a fej eszes
volt; ezért vezérnek szánták. S őt boldogtalanná tette ez a nehéz
szerep, a mihez minden tehetség meg volt neki adva – a bátorságon kívül.
Legtöbb kedve lett volna neki egy szép napon itt hagyni az egész világi
birtokát, a szövetségeseit, a palotáit, az egész orosz birodalmat, kézen
fogni Zeneidát, elmenni vele a világba s énekelni mellette a
tenorpartiekat: – talán meg is tette volna, ha Zeneida több nem lenne,
mint puszta művésznő. De hisz a nyugtalanító aggodalmak nehezebbike az,
hogy mi történik ma azon a másik szinpadon? Az egyiken talán
szalmakoszorú vár kedvesére. De hát a másikon? Arról a szinpadról a
szereplők vére szokott alácsorogni.

S a jó nagyanya nem győzte őt eleget kinálni, hogy egyék.

És közbe kérdezősködött tőle Mária Luizáról, és a nagy Napoleonról, meg
a kis római királyról s más ilyen idejét mult emberekről: a mikre Iván
mind olyan fonák feleleteket adogatott, hogy alig győzte őt a jó Ihnátkó
helyreigazítani, a ki a «maga hirlapjából» sokkal jobban volt
mindezekről értesülve.

Mikor aztán megkondult az első harang odakünn: az öreg asszony egyszerre
kivette a szájából a beletett falatot s visszatette a tányérjára.
Ihnátko parancsszóra nem várva, elszedte az ételeket s más selyemabroszt
terített az asztalra.

– Itt van a bőjt. Térjünk Isten atyánkhoz! suttogá a jámbor öreg.

Iván megcsókolta öreg anyja arczát, az is az övét. A nő hálószobájából
egy kis alacsony ajtó nyilt a kápolnába. Iván az ajtón belépett, s míg
az öreg asszony olvasóját morzsolva kezében, imádkozni kezdett, addig a
kápolnában megszólalt az orgonahang s egy tiszta csengő férfi hang
elkezdé énekelni a zsoltárt.

– Milyen jó keresztyén, milyen jó fiu ez a Maximovics Iván! suttogá
imaközben Anna Feodorovna. S milyen gyönyörű hangja van. Beillenék a
czár énekkarába!

S a zsoltár és az orgona zengése mellett, ájtatosan dicsérve Istent, s
imádkozva élőkért és élőknek hitt halottakért, csendesen elszunyadt a
karszékében. S a zsoltár és az orgona még azután is zengett. Mert ez a
Maximovics Iván, ez a Ghedimin herczeg olyan véghetetlen kegyes jó fiu.

Aztán ez is csak hazugság volt. A mint Iván belépett a kápolnába, már
ott várt rá egy énekes a czár énekkarából, a kit oda egy rejteklépcsőn
bocsátottak be s annak a feladata volt énekelni és orgonázni, míg az
öreg asszony elalszik.

Ghedimin herczeg pedig a rejteklépcsőn és titkos folyosón át rögtön
eltávozott. Palotájának összeköttetése volt a szomszéd házzal. Ott
álruhát vett magára s az udvaron álló szánba vetve magát, megmondta a
kocsisának, hogy hová hajtson.

A szinházból visszatérő herczegnőnek mind a kapus, mind a törpe azt
mondták, hogy a herczeg itthon van, a nagyanyja lakosztályát még nem
hagyta el.



A NYOLCZAS FOGAT.

Ghedimin herczeg egyszerű, czímer nélküli szánban, nem egyenruházott
kocsissal indult ki titkos lakhelyéről. Kocsisának azt az utasítást
adta, hogy hajtson a szinház felé.

Nagyobbszerű szinháza az új fővárosnak még akkor csak az operaház volt.
Abban aztán játszottak egy este drámát, vigjátékot, operát egymás után;
az előadás eltartott rendesen éjfélig.

Az oroszokat azon időben meglepte a szinmüvészet iránti lelkesedés. Az
az egy szinház kevés volt nekik, annál fogva azt találták ki, hogy a
gazdag herczegek saját palotáikban építtessenek szinházakat, s azokban
játszatták saját meghivott vendégseregük előtt saját szintársulataikkal
Shakespearet, Molieret. Magában a két czári lakban, a téli palotában s
az Eremitageban is volt magánszinpad, a min csak udvari szinészek
debütáltak. Sőt egy nevezetes előkelő főúr még a falusi jószágára is
magával hordta a szintársulatát, s minthogy faluhelyen a mi
legnehezebben megszerezhető egy jó szinielőadáshoz, az a t. cz.
publikum: annálfogva még egy viaszbáb gyüjteményt is szerzett hozzá:
tábornokokat, tanácsosokat és elegáns úrhölgyeket, szalmával kitömve,
kik a zártszékeket végig üljék, hogy tökéletes legyen az illuzió.
Tudnivaló, hogy az ilyen színművészek a főúr jobbágyaiból cseperedtek
fel, annálfogva egészen valószinű az az adoma, hogy mikor egyszer
Othello javában fojtogatná Desdemonát, a főúr nagyot prüszszentett a
páholyában, mire a gyilkos mór rögtön abbahagyá a sötét gonosztettet, s
előrelépve a lámpáig, «kedves egészségére» kivánta a kegyúrnak a
megrázkódást, s csak azután tért vissza Shakespeare kegyetlen ötletét
végrehajtani.

Ebből képzelhetni, mily fokú lelkesedésnek kellett ott kifejleni egy oly
rendkívüli művészi tünemény iránt, a minő Ilmarinen Zeneida volt. Saját
országuk szülötte. (Igaz, hogy maga Finnország is abban az évben
született Oroszország számára, a melyben Zeneida.) Zeneida nagyobb
hatalom volt, mint egy miniszter. Hiszen már II. Katalin czárnő idejében
lehetett bátorsága egy primadonnának azt mondani a czárnő szemébe, ki
azt hányta fel neki, hogy már is annyi fizetése van, mint az első
tábornagynak, hogy «no hát énekeltessen magának felséged a
tábornagyjaival»

Nem is attól félt legjobban Ghedimin herczeg, hogy Zeneidát valami
méltatlan meggyalázás éri, a mi egy sértett vetélytársnőtől kitelik,
hanem inkább attól, hogy ez a nő (a milyennek ő ismeri) képes lesz, a
mint az első füttyhangot meghallja, kiugrani a proscenium-lámpák elé s
rágyújtani a marseillaisere s a mely perczben elkezdenek a nagy
operaházban szalmakoszorúkat hajítani, a másodikban már emberfejekkel
fognak hajigálózni. Egy ilyen szikra kell csak hozzá s fellobban az
egész tűzakna.

Erős szívdobogása volt, a mint az operaház felé közelített. A bömbölő
száz harang nem engedett semmi zajt hallani. Mikor aztán a harangok
elnémultak, akkor egyszerre felhangzott a hosszú utcza, melybe szánkója
befordult. Az egész széles sugárút egy zsivajgó néptömeggel volt
belepve, mely feléje hömpölygött. Mi ez? Forradalom, vagy diadalmenet?
Száz meg száz fáklya világít a fejek fölött.

Sebesen dobogott a szíve. Nem volt forradalmi jellem. Nem az az ember, a
kit a gyönyör megittasít, mikor a nép oroszlánordítását hallja. Lelkében
rettegett attól. De nemes ember volt, a ki szive-lelke ellenére el tud
veszni azokkal együtt, kiknek hűséget esküdött; a ki el tud menni a
bitófáig, pedig irtózik tőle, azon nagy eszmékért, a miket imád. Sok
emberből lett már hős oly módon, hogy hiányzott a bátorsága elfutni a
csata elől. Iván herczeg ott maradt s bevárta a tömeget.

Egyszer aztán látott valamit, a mi csakugyan ujdonság volt előtte.

A fáklyáktól megvilágított csoport közepett siklott tova egy aranyozott
szán, melynek orrát egy aranyhattyú képezte: Zeneida ismeretes szánkója,
abban ült a művésznő, drága nyusztbundájába burkolva, s azonfölül
eltemetve virágcsokrok közé (a mik candirozva voltak már a fagytól), a
szánkót pedig egy nyolczas fogat húzta; igen is: olyan fogat, a minőn
még a czár sem járt soha; nyolcz bojár ifjú, a szinéből válogatva a
jeunesse doréenak, s a ki a bakon ült, a kocsis helyén, az maga Galban
lovag. Az arany ifjuság maga vontatja hazáig az ünnepelt művésznő
szánkóját.

Ghedimin herczeg maga is kiszállt a szánjából s a tömeg közé vegyült,
Zeneidát kisérve.

Egy ember törte magát a sokaságon keresztül, a kiben a felesége inasára
ismert. Az a szánhoz érve, egy óriási jáczintcsokrot nyújtott át Galban
lovagnak, néhány szót suttogva hozzá, mire a lovag felállt és harsány
hangon kiáltott:

– Hohó uraim! Nemes paripa urak! Megálljunk egy pillanatra! Ime a
legfényesebb trofeum! Ezt a csokrot a briliántos fogantyúval küldi
«hódolata kifejezésével az isteni művészet iránt» a mi felséges
Zeneidánknak – Ghedimin herczegasszony.

A hurrakiáltás egy pillanatra egész ködöt lehelt a hideg légbe.

– Allons. Előre! Nemes táltosok!

A nyolczas fogat vágtatva vitte a szánt.

A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a
csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje, úgy, hogy az ábrázatja épen
megfordítva került a hölgy arczával szembe. Még az ismerős arczra is
nehéz ily helyzetben ráismerni.

A megfordított arcz ezt sugta a hölgynek:

«Timeo Danaos et dona ferentes.»

– Nem tudok diákul: szólt a hölgy, fordítsd le más nyelvre.

S a megfordított fő extemplo visszaadta azt hazai nyelvén tökéletes
hexameterben: «Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is.»

– Köszönöm, Puskin!

Azok, a kik az «észak szövetségéhez» tartoztak, egymást a
vezetékneveiken szólították, eltérve az ős orosz szokástól, mely
mindenkit a keresztnéven szólít, a férfinak az atyja, a nőnek az anyja
keresztnevét toldva a magáéhoz.

Tehát ez a fiatal ember «lesz» Puskin. Még most nem az. Még most senki.



ORGIA EGY VULKÁN FENEKÉN.

Csak egy oly «csatákban edzett hős», mint Galban lovag, nem vesztette
volna el a tájékozását, mikor Zeneida palotájába belépett s egyszerre
közepette találta magát annak a zűrzavarnak, a minőhöz hasonlót csak
Páris operabáljai mutatnak fel.

A vendégsereg, meghivott és betolakodó, ezrével tölti meg a fényesen
kivilágított termeket. Zeneida ma végjátékul Semiramis végjelenetét
játszotta el, s szeszélyének úgy tetszik, hogy végig játszsza még a
szinpadon túl is a hódító királynő szerepét. Maga körül akarja látni az
imádóit, a rabszolgáit, a bolondjait.

Az egész ballet jelen van; ugyanabban a jelmezben, a miben a szinpadon
tánczolt, s az énekesnők, persa és más fejedelemnőnek öltözve, s velük
együtt a főváros ifjú és vén «aranyfiatalsága».

Mikor a diadalmenetből visszatérő úrhölgy – Galban lovag karján –
megjelent a tánczteremben, a rejtett karzat rácsozata mögül a zenekar
rázendíté az üdvözlő nyitányt, mely közé a vendégsereg részéről
általános «hurrah» vegyült és a közelállók siettek a kézcsókolásra.

Hanem a mulatságnak nem lehetett olyan simán megtörténni.

Már ott várt a terem közepén, feltett kaskétával a fején, a rendőrügynök
hivatalos egyenruhájában. Az útját állta az úrnak és asszonyságnak s
feszes üdvözlet mellett kettős sziszegést hallatott, a mit aztán minden
mondat végéhez is hozzá toldott, s a mi annyit jelent, mint «szudár» és
«szudarinya» (uram és asszonyom).

– A rendőrfőnök ő excellentiája tudatja önökkel, sz. sz., hogy a nagy
bőjt a mai harangszóval megkezdődött, sz. sz. Annálfogva minden táncz,
zene tiltva van, sz. sz. Annálfogva a vendégek takarodjanak haza, sz.
sz. sz. A ház ura és asszonya pedig, sz. sz. menjenek aludni sz. sz…

Zeneida nagyot nevetett a szeme közé. Míg Galban magában szidta a
rendőrminisztert, ki ügyetlen buzgalmával még elrontja a jó tervet, a
mit ők ketten Arakcsajevvel kicsináltak.

Zeneida nem hagyta azt elrontani. Kihúzott a hajából három nyilforma
aranytűt s odanyújtá az ügynöknek.

– Menj vissza uradhoz, mutasd neki e jelvényt. Ebből meg fogja érteni,
hogy Assyria királynője szívesen látja a csatára a sarmaták fejedelmét.

Ez az ügynöknek nagyon magas stylus volt. Hanem az aranynyilakat
elvette.

– Akkor kénytelen vagyok az önök neveit feljegyezni. Hogy hiják önt,
uram?

Galban lovag azt mondá neki: «az én nevem Caracalla, s ez itt a
feleségem».

Az ügynök bediktálta magának a jegyzőkönyvébe hiven: «Caracallus úr és
Caracalla asszonyság».

Aztán az épen odalépő úrhoz fordult. Az volt Ghedimin herczeg.

– Hát az úrnak mi a neve?

– Az én nevem a «Szivárvány». Itt a névjegyem.

Tudnivaló, hogy a százrubeles bankjegyet tarka szineiért szivárványnak
híják. Ez a név annyira megtetszett az ügynöknek, hogy többet nem is
kivánt megtudni; térdig hajtotta fejét, jó mulatságot kivánt, útközben
megivott egy palaczk pezsgőt s megcsipkedte egy kis köpczös ballerinának
az orczáját s azzal visszament a rendőrfőnökhöz s referált hiven, hogy
az Ilmarinen palotában minden oly csendes és sötét, mint egy templomban
s a kapuson kivül mindenki alszik.

Hanem még ezzel nem volt vége az akadályoknak. A kituszkolt rendőrügynök
után következik a protestáns lelkész káplánja és orgonistája. A káplán
kenetteljes dictióra készül, melynek valószinű tartalma az lehet, hogy
ne méltóztassék a ház úrnőjének, mint protestánsnak alkalmat adni a
megbotránkozásra az uralkodó vallás hiveinek az által, hogy a nagy bőjt
első éjszakáját ilyen Baál papjaihoz méltó bálványimádási ünnepélylyel
megszentségteleníti.

De Zeneida nem engedi neki elmondani a szónoklatot. A mint meglátja,
hogy pap, reákiált:

– Pusztuljatok innen, papok! Nekünk semmi közünk se Baálhoz, se
Zebaothhoz; mi tűzimádók vagyunk. A mióta Bakut bekebeleztük, a
tűzimádók vallása is bevett vallás; ezek itt mind azok, s én vagyok a
papnéjuk!

«Hurrah, éljenek a tűzimádók!» hangzik minden oldalról, a jámbor káplánt
két oldalt fogják s itatják lángborral: «igyál tüzet!» Kénytelen inni, s
a közben elfelejti a szónoklatát.

– No ez jó nekem; de mit mondjak otthon a superintendensnek?

– Mondd neki azt szivem, szólt Zeneida, hogy most tartom a főpróbát
ahhoz a nagy hangversenyhez, a mit a bőjt folytán adni fogok a
protestáns templom tornyának fölépítésére.

Káplán és orgonista teljesen meg vannak nyugtatva. Hazamennek referálni,
hogy a hitbuzgó patronesse a legistenesebb foglalatossággal kezdé meg a
nagy bőjt első óráit.

Ekkor aztán be lehet zárni a kapukat, több háborgatás nem jön kivülről,
s a kik már itt vannak, azok csak holnap este fognak innen
elszállingózni.

Galban lovag helyén találja a hölgy karját átengedni Ghedimin
herczegnek.

– Én vagyok Galban lovag.

– Van szerencsém önt jó hiréből ismerni. Ön varázsló a hölgyek körül.

– Nem bizonyítottam-e be azt ma is? Nézze meg, herczeg, azt a
karpereczet, a mivel e csokor át van szorítva. Nem ismer-e rá? S aztán
nézze meg ezt hozzá.

S ezzel kivette mellényzsebéből azt az ezüstsipot, a mi a herczegnő
lovagkorbácsának fogantyuját képezte. Ghedimin herczeg láthatta rajta a
saját czimerét.

– Ez a két barriere-jelző, a két Deus Terminus a ma reggeli
szarvasvadászat s a ma esti diadal között.

– S ezt a metamorphosist ön idézte elő? Ghedimin herczeg közel volt
hozzá, hogy megszorítsa a kezét Galban lovagnak azért, hogy az
meghódította a feleségét, hogy az ne bántsa a szeretőjét, ezt azonban
megakadályozta az a fiatal ember, a kit Puskinnak hallottunk nevezni, s
a ki hirtelen odatolta a fejét a herczeg és Galban közé, s szeleburdi
szivélyességgel ölelé el őt a herczeg kézszorítása elől.

– Zdravtvujtye! Galban. Én vagyok Puskin.

– Ah, Puskin! Bravo. Hallottam hiredet. A valódi franczia bonvivant
orosz kiadásban.

– Büszke vagyok e czímre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb
sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, a mi nincs semmi
vonatkozásban a Parnassussal. Azonban hát Galban lovag nem volt censor,
hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fekszik halottan
meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek
a pétervári korhelyeknek s e tekintetben szerény epigonod. Ha
megengeded, azonnal megismertetlek társaságunk leggenialisabb
coriphæusaival.

Azzal karját Galban lovagéba öltve, vitte őt igazi czimborakedvvel bele
a tömegbe.

Galban lovag nem bánta azt. Neki legelőször is az volt a feladata, hogy
az itt összegyült elégületlenekkel megismerkedjék, s e tekintetben egy
ilyen nyilt szivű, beszédes czimbora épen kedvére szolgált. Hanem aztán
csakhamar észrevette, hogy csalódott benne.

A legelső, a kivel megismerteté Galban lovagot Puskin, az amerikai követ
volt: mr. Black.

Mr. Blacknak csak egy lába volt, a másik gépláb volt, a mi mr. Blackot
nem akadályozta abban, hogy minden contratánczot végig járjon.
Egyébiránt minden mozdulata olyan kimért volt, mintha a két keze és a
feje is mind kerekes rugókon járna s esténkint lefekvés előtt az egész
embert szét szoknák szedni.

– Mr. Black. A legjobb czimbora a világon. Nem tud se francziául, se
németül, se görögül, se oroszul; csupán csak angolul. Azt pedig nálunk
nem beszéli senki. Annálfogva néma. Hanem azért a legfidelisebb ficzkó.
Még tavaly volt neki egy embere, a kivel beszélhetett: a titkárja. Azzal
meg úgy járt, hogy deczemberben a legcsikorgóbb hidegben elvitte magával
a Nyefszkij Sándor sírkertjébe, a nagyszerű síremlék-raktárt
megtekinteni. Ott a titkárnak különösen megtetszett egy gránit-obeliszk.
Visszatérve, a titkár sok pálinkát talált inni s megfagyott az úton. Mr.
Black szépen visszavitte őt a sírkőkereskedőhöz s megvette a számára azt
az obeliszkot, a mi olyan nagyon megtetszett neki.

A bemutatott alak sejtette, hogy őtet magasztalják s valami gépezetnek
megparancsolta, hogy az arczvonásain mosolygást idézzen elő, s azután
nagyon megrázta a lovag kezét s menten a másik karjába csimpaszkodott,
ketten együtt aztán a lefoglalt lovagot vitték magukkal, míg egy
harmadik úrba botlottak bele, a kit Puskin e szókkal ismertetett meg
Galbannal:

– Sumikoff Alexievics Sergius.

– Ah, a hirhedt mistificateur! Sokat hallottam önről beszélni.

A «mistificatio» szó külömben és az egész ötlet, embereket bolonddá
tenni, csupa mulatságból, épen azon időkben Párisban kelt divat volt,
hogyne utánozták volna tehát Szentpétervárott is.

– De nem hallottad még a legújabb kalandját, vágott eléje Puskin. A
szerecsen rabszolgáról. No azt elmondom, mert az fölséges tréfa volt.
Sumikoff befestette az arczát feketére s kiadta magát Milinkoff herczeg
rabszolgájának. Mindnyájan be voltunk avatva a tréfába, csak
Petronyefszki gróf nem. Ez volt az áldozat. Mungo zongorázott és
gitározott, s beszélt görögül és latinul s szavalt Schillerből; a mi
nagy rendkivüliség egy négernél és a mellett gyönyörűen tudta elmesélni,
hogy király korában hogy törette mozsárba a tolvaj minisztereit.
Petronyefszki egészen belebolondult a szerecsenbe; rajta esett
Milinkoffon, hogy adja el neki. Az eleinte szabódott, hogy ez neki is
kegyencze, nem válhatik meg tőle, utoljára megalkudtak hat ezer
rubelben. Mikor Petronyefszki lefizette a pénzt, Milinkoff előre
figyelmeztette, hogy jól vigyázzon erre a négerre, mert ennek az a
szokása, hogy elszökik. Dejszen majd vigyáz ő rá. Természetes, hogy
Sumikoff az első éjjel lemosta az arczáról a chinai tust s szépen
kisétált a fehér ábrázatjával a gróf palotájából. A hatezer rubelből
aztán csaptunk egy nagy lakomát, s Petronyefszki maig sem tudja, hogy ő
fizette meg annak a költségét, hanem azért egyre jár a szegény
rendőrminiszterre, hogy kerítse elő megszökött szerecsenjét.

Szabad volt nevetni rajta. Galban azt is megtette. Magában pedig azt
gondolta, vajjon ez az én ujdonsült barátom csakugyan azt hiszi-e, hogy
ezekkel az ismeretes anecdotákkal engemet el lehet fogni, hogy ne lássam
azt, a miért idejöttem?

Pedig bizony meglátta.

Nagy gyakorlata volt ebben. Leirás után ráismerni az emberekre, a
legzajosabb embertömeg közepett is meglátni azt, a kit keres.

Megpillantotta a sokaság közt először azt az alakot, a kit mint
Krizsanovszkyt irtak le előtte; aztán nem sokára azt a másikat, a kinek
neve Pestel.

Úgy tett, mintha nagyon hallgatná, miket követett el a hires
mistificateur, de félszemmel mindig azt leste, hogy találkozik-e a két
alak egymással? Odamennek-e Ghedimin herczeghez és Zeneidához? Egyiket
sem tették. Ha véletlenül összetalálkoztak, elmentek egymás mellett,
szembe sem nézve s Zeneidát kerülni látszottak. Még több kipéczézett
alakot is látott felmerülni a tánczoló, ujongó tömeg közül, a kik
azonban nem látszottak egymásról tudomást venni.

Puskin most egy indítványt tett.

– Négyen vagyunk, csinálhatnánk egy l’hombre partiet.

Galban lovag azon is keresztüllátott. Jó is volna most őt leültetni egy
magányos asztalka mellé s nézetni a festett papirra egész éjjel.

– Köszönöm. Én csak hazard játékot szoktam játszani.

– Az pedig nálunk szigorúan tiltva van.

– Mint a bál bőjtben, szólt Galban nevetve.

Most azonban egy új felvonás vonta magára a társaság figyelmét. «A
czigányok jönnek!»

Oroszországban is a népdalok minstrelje a czigány, mint Magyarhonban. De
az a különös, hogy a míg Magyarországban a czigány művészete a zene,
Oroszországban nem az, ott a czigány énekel. Mint énekkar jár a banda
városról városra s elmaradhatlan mulattatója a nagyúri társaságoknak.

A keleties festői öltözetű csoport a terem közepén áll fel, s míg
huszonnégy férfi és nő kört alakít, a puszták és erdők dalait énekelve,
egy leány magányosan tánczolja hozzá azt a sajátszerű tánczot, a miben a
dal szövege tükröződik vissza.

– Nézd, nézd ezt a mi fekete igazgyöngyünket! szólt Puskin, odavonszolva
barátai segélyével Galban lovagot a czigányok körébe. Bravo Diabolka!
Érdemeld ki a nevedet! Nézd azt az alakot! Valóságos ördög! Minden
mozdulatja csáb. Hogy villognak a szemei! Az egész pokol ott ég bennük,
hogy az ember irigyli a benne elkárhozottakat. Mikor ilyen mélán
körültekint, nagy hosszú szempilláit félig lesütve, azt hinnéd, egy
bűnbánó szent, a kinek a vétkeire mégis édesen esik visszagondolni. S
hogy tör ki belőle egyszerre a dæmoni tűz! Táncza az őrjöngés ideálja.
Nem betanult táncz, az érzékek mámora sugallja ennek vonaglásait.
Vakmerő, de mindig klasszikus, mint egy mænade. Hogy szítja a tüzet a
szemeivel, hogy csattognak össze a fehér fogsorai! Egész lénye egy láng.
Most mindjárt meggyullad saját maga körül forogva. Azt hinnéd, már
kimerült, elfáradt, tántorog, mikor így a két karját a feje mögé emeli,
s a fejét lankadtan e bársonytámlára hajtja, szempillái reszketve
tapadnak alá, ajka élvetegen marad félig nyitva; most mindjárt
összeroskad. Ne higyj neki! Így tesz a tigris mikor meglapul s azt nézi,
hogy kapja el egy szökéssel kiszemelt áldozatát. A tigris harap!

A szilaj czigányleány a szoborszerű lankatag állásból egyszerre
odaszökött Galban lovaghoz s átölelve a nyakát, megcsókolta annak az
ajkait.

– Istenemre, ez a komédia jól van csinálva, mondá magában Galban lovag.
Most meg lekötöznek egy ördögien szép leánynak a karjaival. Az én
összeesküvőim értik a mesterségüket.

– Bravo Diabolka! tapsolt Puskin, s egy percz mulva mind a három uracs
elpárolgott Galban lovag mellől, nem kellett már őt őrizni. A kit
egyszer a Diabolka pókfonala körülkerített, az meg van fogva, meg van
fojtva.

Galban lovag ezt is értette jól. De sokkal nagyobb világfi volt s sokkal
jobb izléssel birt, hogysem a kinálkozó poharat elutasítsa magától: «ma
az én ördögöm fogsz lenni!» suttogá a leány fülébe, ki villanyosságtól
vonagló sima bársony karjaival átfonta karját. S aztán úgy tett, mint a
ki hódításával még kérkedni is akar, s a karjára vett czigányleányt
körülhordta a tánczteremben, a buffetben és a hűs pálmakertben, cavalier
servantjául szegődve; és a közben figyelve a kiszemelt alakokra.

Kezdte észrevenni, hogy azok, a kiket ő les, viszont ő rá lesnek. S azok
nem fognak a zajos mulatságok termeiből addig eltávozni, a míg őt itt
látják. Készen volt a stratagemájával.

Mikor másodszor körüljárta a termet, Diabolkával a karján, megigérte a
leánynak, hogy feleségül veszi, s eljegyzésül ujjára húzta a gyűrűjét.

Azt elfelejtette tőle megkérdezni a leány, hogy hát hogyan hínak téged?
hanem a gyűrűbe foglalt kőnek a nevét ismerte, azt úgy hijják, hogy
«gyémánt».

– Aztán, ha te nekem férjem fogsz lenni, akkor majd úgy-e te is eljösz
velem a sátorba üstöt foltozni, lopott birkából lakmározni?

– Nem úgy lesz; ha te nekem feleségem fogsz lenni, akkor te jösz el én
velem palotában lakni, mindennap ötször felöltözni, ezüst tányérról
enni, mintha mindennap lakodalom volna.

– No majd én kivetem neked a kártyán, hogy melyikünknek a jövendölése
teljesedik? Jer, bujjunk el valahová, a hol senki sem lát.

Diabolka, úgy látszott, hogy nagyon járatos ebben az erdőben; tudta,
melyik rugót kell megnyomni egy-egy a fallal egyenlő táblázatu ajtón,
hogy az felnyiljék, azon belül aztán egy kis bizalmas rejtek kinálkozik,
egy boldog pár számára elég. Az ajtó rögtön becsukódik; a lármás
teremben senki sem veszi észre, hogy két ember hiányzik. A kis menedék
közepén van egy kerek asztalka, azt ha elfordítják, elsülyed a padlat
alá s pillanatok mulva megint fölemelkedik, megrakva inyencz lakomával,
a miből még a jeges veder sem hiányzik, pezsgős palaczkjaival.

Galban lovag mosolygott. Ez volna hát a csapda? S nagyobb biztosság
kedvéért még magát a macskát is odazárták. Szegények! Azt hiszik, hogy a
kigyót is meg lehet fogni egérfogóval. Azonban hát hadd teljék az idő.
Időt kell engedni az ellenségnek, hogy hadrendbe álljon. Most azt
hiszik, hogy ő már meg van fogva. A ki Diabolkának adta magát, az
egészen azé lett. Azt hiszik, hogy ő már félre van téve az útból. Most
nem félve az ő kémszemétől, az összetartozó emberek egybekerülnek a nagy
találkozóra. De hol tartják azt a találkozót? Melyik rejtekében annak a
titokteljes épületnek? Ez a gondolat járt a fejében.

Csirrrrr! hangzott az asztalhoz csapott pohár, száz darabra törve.

– Mikor én vagyok melletted, akkor ne gondolj másra! Ha az én szemembe
nézhetsz, ne nézz a világba! Félsz tőlem talán? Józan akarsz maradni?

Galban bebizonyította, hogy nem fél tőle s nem akar józan maradni.
Felkapta az egész palaczkot s úgy ivott belőle. Egyéb oka is lehetett rá
egyenesen a palaczkból inni. A pezsgőbe nem lehet keverni álomitalt,
mert azt, ha felbontják, kifut; a pohárba pedig könnyen lehet altatót
elrejteni, a mit észre nem vesz az ember.

Hogy Galban lovag mint jött arra a gyanúra, hogy őt itt még holmi
narcoticummal is ártalmatlanná tehetik, annak igen egyszerűen az a
nyitja, hogy ilyen álomport ő maga is hozott a zsebében, abból az
elővigyázati czélból, hogy ha netalán alkalmatlan kullancsra akadna, azt
lerázhassa magáról.

Két dologra nem lehet egyszerre hallgatni: a szívdobogásra és az
óraketyegésre. A ki a gyönyörrel játszik, az hamis játékossal játszik, a
ki nem igazán számítja az időt. Ezt tudta Galban lovag tapasztalásból.
Neki meg kellett szabadulni a fekete szépségtől jó idején, s a
czigányleányt nem mámorosítá el a bor. Összetört már minden poharat, s
csak a leütött nyaku palaczkból húzták a bort, felváltva. Egy ilyen
palaczkkal kellett őt tehetetlenné tenni. Nagyon könnyű dolog volt az.
Mikor a jégbehűtött palaczk fejét leütik, akkor a bornak négy ötöde meg
van fagyva. A közé öntött altató csak a higan maradt borral vegyül el. A
ki először iszik belőle, az megiszsza az álomitalt; a ki utánna
következik, annak már a jégből felolvadt bor jut részül s nem árt meg
neki.

Diabolka vad kedve egyszerre csak alálohadt, karja lecsúszott lovagja
nyakáról. Ásítozni kezdett; a feje hátrahanyatlott. Egy perczre
felriadt, mintha eszére térne s világosság derülne agyában, hogy most
neki nem szabad elaludni, mert abból nagy veszedelem lesz! A vizes
kancsót kereste. Hanem a szer nagyon erős volt. Kettőt lépett, aztán
elkezdett tántorogni. A kezeit még a homlokán tartá, de már aludt.
«Kössétek a medvéket lánczra!» hebegé. Már a pusztában álmodta magát.
Aztán végig terült a padlaton. Galban lovag fölemelte a leányt a
földről, lefekteté a kerevetre, megcsókolta az ajkát és ott hagyta.

A rejtekajtó felnyilt s ő ismét a pálmakertben találta magát. Egy hat öl
magas amphitheatrum az, tele az Indiákról s a Senegal mellől elhozott
ritka növényekkel, a miket hamis meleggel, utánzott napfénynyel
bolondítanak itt, hogy a kilenczhónapos tél országában zöldüljenek és
növekedjenek.

Egy óriás fügecactus mögé lopózva, kikémlelt Galban lovag a
mellékterembe.

Ott egy szilaj orgia képét látta, a minőt nem szeret leirásban
megörökíteni sem az emlékezet, sem a képzelem. Nem is érdekelte őt az. A
mit megakart látni, az volt, hogy vajjon azok az alakok, a kiket ő
kipéczézett, részt vesznek-e ez eleusi mysteriumban? Egyet sem talált
ott. Valóban álarczosbál ez; a bál maga az álarcz, s a kik azt viselik,
azok nincsenek a bálban.

Hol vannak hát?

Valamennyien mind eltüntek, még Puskin is, a korhelyek nagymestere.

Elindult őket felkeresni.

Nehéz és koczkáztatott merénylet volt.

Először is egy teljesen ismeretlen palotában neki indulni,
tájékozatlanul, a kutatásnak; kitérni a netalán szemközt jövők elől, s a
csodálkozó szemet megcsalni tettetett mámorral, a hogy a részeg ember
szokott benyitogatni minden ajtón, megháborított pásztorórák hősei által
kidobatni iminnen-amonnan. És azután ha rátalál a helyre, a hova a
különvált társaság félrevonult, ott lehet, hogy őr lesz felállítva, a ki
az elrejtőzötteket a gyanus közeledőkről értesíteni áll ott. Azt
hirtelen orozva kell megrohannia, mellére szegezve a pisztolyt. Mert
akkor már bizonyos, hogy a hol hirnök áll az ajtó előtt, ott
összeesküvés van az ajtó mögött. És akkor berohanni az ajtón. Ha ez az
ajtó zárva lesz, akkor a gyanu alapos, akkor erre a palotára ki van
mondva az itélet, s ha kell, szétszedik azt kőrül-kőre. Ha pedig nyitva
van az ajtó, akkor belépni a társaság közé ezzel a szóval: «a czár
nevében! önök az én foglyaim!» Lehet, hogy akkor rögtön leszúrják; de
sokkal valószinűbb, hogy nem. A fölfedezett összeesküvés demoralizált.
Mikor azt fogják hallani: «ha én reggelig vissza nem térek
Arakcsejeffhez, mind azok, kik e palotában vannak, a hatalom kezébe
jutnak!» meg lesznek dermedve, s önként tartják kezeiket a bilincs elé.
S elvégre is, ez hivatás. Egyik ember meghal így, a másik amúgy. A
katona tudja, hogy lőnek rá, mégis előre megy; a tengerész tudja, hogy a
viznek nincsen gerendája, mégis rászáll. Az egyik ember fittyet hány a
bárdnak, a másik a tőrnek. S mind a kettő heroismus.

És aztán, ha a félrevonultakat nem a «zöld könyv», hanem a zöld asztal
körül találja csoportosulva, a tiltott rouletten vesztegetve a pénzüket?
eh bien! akkor ő is közéjük fog ülni s ezt nem fogja elárulni
Arakcsejeffnek. Ez nem gentlemannak való feladat.

Volt a kutatáshoz valami Ariadne-fonala. Hasonlatos a meséhez, a hol az
elhullatott kavicsok vezetik haza az erdőből az eltévedt gyermekeket.

Zeneida Semiramis jelmezében jött haza. Dúsgazdag rőt haja át volt fonva
igaz gyöngysorokkal. Mikor Galban lovag a diadallal hazahozott művésznő
fejéről lesegíté emelni a bashlikot, egy gyöngyfüzért szándékosan
kettészakított észrevétlenül. A fonálról lepergő gyöngyöket egy ideig
fentartja a sűrű hajzat, de mégis lehetetlen, hogy járás közben egy-egy
le ne hulljon.

Egyet már megtalált a pálmakertben. Tehát itt keresztül kellett mennie.
A második gyöngyszemet megtalálta egy korridoron. A harmadik már
elárulta neki a lakosztály küszöbét is, a melyen át eltünt a hölgy. S a
hol ő van, ott kell lenni a többinek is.



A ZÖLD ASZTAL ÉS A ZÖLD KÖNYV.

A terem, melyben az «Észak szövetsége» gyüléseit tartá, kettős ajtóval
volt ellátva, a mi orosz palotákban nem szokatlan. Ott a kulcslyukon át
se hallgatózni, se leskelődni nem lehetett.

A terem közepét foglalta el egy tömör asztal, inkább szekrény, s annak a
felső lapját képezte a roulette.

Ki voltak rakva rendben a pénztekercsek, hihetőleg imperiálok (bankjegy
a rouletten nem játszik), s a croupierek hosszúnyelű pénzhárítói s
minden újan érkező helyet foglalt az asztal mellett s kitette maga elé
az erszényét. Hanem azért senki sem játszott. Ez csak alakoskodás volt.
Valahányszor egy tag érkezett, az ajtónyitásra a roulette pörgetyüje
forgásnak eredt s a tánczoló golyó figyelmeztette a társaságot, hogy
valaki jő. Meglepetéstől nem lehetett tartani.

Az összegyülteket a háziasszony mutatja be egymásnak. Szükség van erre,
mert ezuttal olyan emberek is vannak jelen, a kik egymást soha nem
látták, minden ország távol vidékén alakult titkos társaságok küldöttei.

Az «Észak szövetségének» elnöke és pecsétőre Ghedimin herczeg. Titkára
Rylejeff, fiatal költő, s az amerikai gabonatársulat ügynöke. Ott van a
három Turgenyeff testvér közül a legidősebb, Miklós, a történetíró,
Lubin ezredes, a titkos nyomda tulajdonosa; az egyik Besztuseff;
Küchelbecker, a tüzérség főtisztje. Azonkívül megjelent az «üdvegylet»
főnöke, Vaskovszki; az «egyesült szlávok» képviselője, Muravieff
Artamon; a «hős szövetség» éltető szelleme, Orloff. Ezek mind magukban
elkülönítve működő titkos társulatok, a miknek czélja közös. «A
szabadság.» (Szabadság a hó alatt.) Hanem eljárásuk, modoruk, eszközeik
külömbözők. Azért jöttek most össze, hogy a szerteszét ágazó terveket
egy közös eljárásban egyesítsék. Meghívták e tanácskozásra a távol
Feketetenger-parti «déli társulat» főnökét, Pestel ezredest, s a még
távolabb Kaukázusban együttérző «vadak» fejét, Jakuskint, és a ki
legtávolabbról jött (mert egy vértengeren kellett átgázolnia, a mi a két
nemzetet elválasztja): a lengyel «Koszinyérik» (Kaszások) szószólóját,
Krizsanovszkit. Ezek a férfiak mind egyenruhát viselnek, az egy
Rylejeffet kivéve, a ki nem más, csak polgár, s divatszerű sárga gombos
kék frakkot visel. Krizsanovszky uhlán főtiszt, Jakuskin pedig georgiai
lovas. Valamennyien simára borotvált arczok, csak a lengyel tartotta meg
nemzeti jellegét és Jakuskin, kinek torzonborz szakálla össze van növe a
szemöldökével, igazi vad kozák typus, elhanyagolt külsejével kérkedő.

S a jelenlevők valamennyiének van valami irva a homlokára!

Zeneida maga az ajtónál áll s fogadja az érkezőket, míg tele lesz velük
a szoba. Nincs nagy beszélgetés, mindenki azokkal a szellemekkel
társalkodik, a kik idehozták.

Ekkor még egyszer perdül a roulette golyója.

– Ki jöhet még? kérdi Zeneida.

A megnyiló ajtón belép Puskin.

Zeneida arcza önkénytelen ijedelmet fejez ki.

– Hát te miért jősz ide? sugja neki indulatosan.

– Nem szabad ide jönnöm?

– Nem az volt-e rád bízva, hogy őrizd Galbant, nehogy meglepjen
bennünket?

– Nálamnál jobb őre akadt. Diabolka magával vitte az egérfogóba.

– De neked azt kell megfogadnod, a mi rád van bizva.

– Majd visszamegyek hozzá, mihelyt indiscretio nélkül tehetem. Most itt
akarok lenni. Mutass be.

– Gyermek vagy? A kiváncsiság bánt? Meg akarod tudni, hogy mit teszünk
mi itt?

– Részt akarok benne venni.

– Minő szeszély! Azt hiszed, hogy valami nevezetes, főbenjáró dolgot
kezdünk el itten, s dicsőséget keressz benne, hogy te is föltedd a
fejedet az egy kártyára. No hát maradj köztünk, majd meglátod, Puskin
úr!

Azzal hátat fordított neki, mintha duzzogna rá, mialatt a többieknek
bemutatja.

Zeneida volt az egész társulatnak a rendőrsége, a kit palotájába
meghivott, az el lett fogadva «testvérnek»; a kire rábizott valamit, az
be lett sorozva «férfinak»; de arra, hogy a titkos tanácskozásban részt
vehessen, hogy a «bojárok» közé emeltessék, még egy ajánlónak kellett
lenni.

– Ki ajánlja őt még? kérdezé Ghedimin herczeg.

– Én! szólalt fel Rylejeff.

Azzal helyet mutattak Puskinnak az asztalnál.

Kifejezésteljes fő volt. Borzas kondor haja, arczcsontjai, orra
emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse
Hannibal leányát vette feleségül, eredete a carthagói fénykorig megy
fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, daczára a nem egyező
vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez
arcz. A kifejezés volt közös.

Puskin szerelmes volt Zeneidába, azaz, hogy rajongott érte. Zeneida
pedig komolyan szerette Puskint. És épen azért nem akarta, hogy az
szeresse őt.

Egy szó megmagyarázza az ellenmondó talányt. Zeneida tudta azt jól, hogy
mindazok, a kik a sorsukat az övéhez kötik, egy sötét végzetnek mennek
eléje, melynek ködéből a vérpad körvonalai tünnek elő. Neki mennie
kellett a végzet elé. Finnországot ugyanazon hatalom tartá bilincseiben,
melyet e titkos társulatok akarnak összetörni; s Zeneida még emlékezett
anyja könyeire, meg arra az egyszerű fekete koporsóra, a miben éjszaka,
sötétben, lopva hoztak haza egy embert, a kinek feje le volt vágva, s a
kit nem volt szabad megsiratni senkinek. Csak felnőtt korában tudta meg,
hogy az volt az ő apja.

Annyira szerette Puskint, hogy nem akarta őt magával vinni arra a
veszélyes útra, a honnan az emberek hónuk alá fogott fejükkel térnek
vissza. Boldog, napfényes sorsot szánt neki. Ő már rég felismerte a
nyugtalan korhely fiúban azt a lángészt, mely nem azért adatott, hogy
egy asszony hálószobáját bevilágítsa; mely nem Oroszországé, hanem az
egész világé. Minek volna a költőket elpazarolni? Ki rakná a gyémántjait
a puskába, lövöldözni, mikor oda az ólom is jó, még jobb.

– Uraim! szólt Zeneida a társasághoz, legelőbb is Rylejeff testvérünket
kell felkérnem, sziveskedjék felolvasni azt a szabadságdalt, a mit a nép
közt el akarunk terjeszteni. A néphangulat előkészítése az első.

Helyeselték. Rylejeff, a költő, egy szép szőke, karcsu ifju, felállt és
olvasta a szabadságdalt, melyet készített.

Szép, correct költemény volt az, emelkedett hangon tartott s a technika
minden szabályának megfelelő; a rhetorikai climax folyton magasabbra
szállt és ragadott magával s az egészből nem hiányzott a búskomor,
elbúsító alaphang, mely a nép kedélyével annyira összetalál.

A költemény felolvastával mindenki sietett az ifjú Tirtæust üdvözölni s
Zeneida a keblére borult és megcsókolta az arczát.

Puskin izetlenkedve fordította félre az arczát. Hiszen hogy egy nő
megcsókol egy férfit, ez az orosz társaságban bevett szokás; lám
Ghedimin herczeg meg se látja azt, pedig neki is van valami köze
Zeneidához; de még sem tetszett az neki. Irigyelte azt tőle. A csókot
magában is irigyelte, de még inkább, mint pályadíjt egy költeményért,
mely megjárja – faute de mieux.

– Remek költemény! mondá Ghedimin herczeg maga is. Ezt ki fogjuk
nyomatni Lubin nyomdájában egy millió példányban s szétosztjuk a nép
közt.

– Feledi ön, herczeg, szólt közbe Zeneida, hogy a mi jó népünk nem tud
olvasni. Én czélszerűbbnek találnám dalra tétetni a verset; énekelve
hamarább behat a népbe, mint nyomtatva, s akkor aztán terjed mezőről
mezőre tovább, a kaszások, az aratók, a fuvarosok elhordják faluról
falura, s a mit énekelnek, az örökké megmarad. A finn népdalokban
megmaradt a nemzet története, emléke, szabadsága, azt nem lehet
elkobozni. A marseillaise maga egy hadsereg volt Francziaországban.

– De kire lehetne bízni e költemény dalra tételét? kérdezé a herczeg.

– Itt van Puskin úr, szólt Zeneida, ő igen szép melódiákat tud
komponálni.

Ez tarantula-csipés volt Puskinnak.

Hogy ő, mint zeneszerző, csináljon melódiát Rylejeff szabadságdalára.

Már hiszen a subordinatiót lehet nagy tökélyre vinni. Az megeshetik,
hogy az államtanácsos, mikor mint nemzetőr és közkatona kirukkol,
engedelmeskedjék saját irodaszolgája káplári parancsának; az is
megtörténhetik, hogy egy herczeg, ha beállt szabadkőmüvesnek,
meghajoljon egy csizmadia előtt, ha az a páholy generálisa; hanem hogy
egy költő egy másik versíró poemájára dallamot készítsen, a midőn azt
érzi, hogy ő Caesár, amaz pedig csak Pompejus: ez a lehetetlenségek közé
tartozik.

Puskin arcza lángba borult.

– Úgy tudom, mondá, hogy a marseillaisenek a verse és dallama egyszerre
született. Rouget de L’Isle egyszerre teremté annak hangját és szavait.
Nem is lehet az máskép. A hangulatot csak a költő maga tudja eltalálni,
maga tud rá lelkesülni. Ryjeleff költeménye szép, remek, de nem gyujt,
nem melegít. Oda tűz kell!

S öntudatlanul keblére ütött, mintha mondaná: «a mi itt van!»

– Hát tudod mit, Puskin, szólt Zeneida, ha te érzed magadban a dodonai
berek szent sugallását s jobbat tudsz ennél szerezni: vonulj félre az én
kis mellékszobámba, ott találsz zongorát és iróasztalt, teremts jobbat!

Puskin meg volt fogva.

– Miért ne? Én majd hozok nektek olyan dalt, a mit nem kell a parasztnak
a pópához elvinni, hogy magyarázza meg neki, mit tesz az? Az enyém a
földön fog járni.

E szavakkal a szemébe nézett Zeneidának s a mit e szemsugarak mondtak,
abból érthető volt a gondolat: «és ha Rylejeff rímes soraiért egy csókot
adtál, majd ha azt meghallod, a mi az én szivemből gyuladt lángra, mi
pályadíjt találsz ki énnekem?»

Fölkelt és átment a mellékszobákba. Nem sokára egyes akkordok a zongorán
tanúsíták, hogy belemerült a költői alkotásba, s az olyan, hogy azt nem
lehet félbenhagyni.

Csak ezt akarta elérni Zeneida.

A mire Puskin elhagyta a szobát, Zeneida egyet pördített a rouletten. A
golyó Turgenyeff Miklós előtt állt meg. A sors által ő lett a mai
tanácskozás elnökéül kiszemelve. Elfoglalta azt a karosszéket, mely
hasonló a roulettejáték bankárjának trónjához.

Akkor Ghedimin herczeg előhúzta kebléből a finom kis aczélkulcsot, mely
egy félretolt rézgomb alatti kulcslyukba illett s átnyujtá az elnöknek,
a ki a kulcsot kétszer elfordítá a zárban.

Erre az a tömör rézlap, melyen a roulette volt felállítva, a hosszú
asztal másik oldalára csuszott át. Azon a helyen, melyet eddig eltakarva
tartott, feküdt a «zöld könyv.»

Az igazi zöld könyv.

Egyetlen, a plafondról lecsüggő argandi lámpa fénye világítá meg az
alakokat, a mik úgy tüntek fel ebben, mint egy muzeum szoborgyüjteménye,
minden vonás éles kifejezést vett fel, mozdulatlanságában rajzolva a
jellemet, indulatot. Megannyi historiai tanulmányfő, melynek hivatása,
vagy magasra kiemelkedve a népek fölé, bálványoztatni, vagy felrugatni a
hóhérlegény sarka által. A csendes magábaszállás időköze alatt
valamennyien egymás arczát látszanak tanulmányozni; többen most
találkoznak először az életben s összehasonlítgatják a szemmel látott
alakot a képzelt eszményi ábrával. A «déli»-ek, a «lengyel» sohase
látták még egymást. Jakuskint valamikor tíz év előtt ismerték többen, de
akkor az egy életvidám, sima arczu udvaroncz volt, semmi sincs rajta már
a régiből. Ez egy vad ember, a ki csak akkor mosolyog, mikor ölni
készül. Az elnöki szék karjára támaszkodva áll Zeneida, a «respublica»
szobrához hasonló kép, csakhogy a szive felé irányzott tőr helyett a
hódolatul küldött virágcsokor van a kezében. (Ez is csak tőr.) Azokon
kívül, a kiket már leírtunk, jelen voltak e históriai összejövetelnél: a
három Bestuseff testvér, Trubeczkoi herczeg, Obolenszki, Korsofszki,
Urbuseff, Repnin, Orloff, Konovniczin, Adujefszki, Szuthoff, Putsin,
Batterkoff, Rostopsin, Rosen, Steinkal, Arzihodeff, Annenkoff,
Vaskofszki és Muravieff Apostol, megannyi küldöttei az országban
szanaszét működő titkos társulatoknak.

Rylejeff, a jegyző, felnyitja a zöld könyvet. Az elnök felszólítja, hogy
adja elő az utóbbi gyülés határozatait.

Egy alkotmányterv kidolgozása volt az egész Oroszország számára. A
czíme: «Ruszkája Pravda.»

Köztársasági alkotmány volt az, melyben mindazon tartományok, a miket az
orosz egykor egy nagy birodalommá egyesített, önálló országokul támadnak
fel, saját elnökük alatt. Nagy-Oroszország, Kis-Oroszország, Finnország,
Lengyelország, Liefland, Kazán, Siberia, Krim, a Caucasus: kilencz
respublika, saját kormányzattal és hadsereggel, melyeket egy közös
directorium tart össze, annak székhelye «Moszkva». Szentpétervárra nincs
szüksége a köztársaságnak: se a «szentre», se a «Péterre», se a «várra».

A terv mottója ez volt:

Kérdés: «Ötven év mulva egész Európa vagy respublica lesz, vagy muszka?»

Felelet: «Monnó».[1]

Az alkotmányterv a ragyogó fantázia szineivel volt kifestve. Minden
népet felszabadítani! S aztán minden szabad népet egyesíteni! Nem nyomni
el egyiket a másikkal, mindegyiknek meghagyni, hogy boldoguljon a maga
módja szerint, mívelje a saját nyelvét és földjét s szünjék meg egymást
gyülölni.

Ez volt a Zöld könyvben.

Legelső Ghedimin herczeg szólt hozzá.

– A terv szép, de a legnagyobb akadály, a mi a nép felszabadításának
útjában áll, az, hogy maga a nép nem tud arról semmit, hogy ő nem
szabad. Ott kell elkezdeni, hogy világosítsuk fel. Áraszszuk el az
országot a «szabad ember katechismusával», tanulmányozzuk minden vidéken
lakó népnek a specialis bajait, ismerjük meg a nyomorát, s annak
orvoslását igérve neki, nyerjük meg azt a szabadság eszméje számára. A
népnek fáj az, ha éhezik, ha botot kap, ha a fiát elviszik katonának, de
a jármot, a mi a nyakát nyomja, nem érezi.

Pestel nyugtalanul várta, hogy szólhasson.

– Kedves herczeg, a te terved jó annak, a ki ráér ötven esztendeig
várni, kártyavárakat építeni, a mik minden ajtónyilás szelétől
összedőlnek; mi nem érünk rá philosophiai elméletekkel vesződni. A kire
mi számítunk, az a katonaság és főnemesség. A mit ez a kettő határoz, a
nép megnyugszik abban. Ha egyszer a hatalom kezünkben lesz, akkor majd
ráérhetünk a nép nevelésére. A népre bizott mozgalom nálunk csak
Pugatseff-lázadást idézhet elő.

– S rossz volna tán? mordult közbe rekedt hangon Jakuskin egy
szögletből.

– Rossz, mert organizálhatatlan. A ki tervünket végre akarja hajtani,
annak a helyzet urának kell maradni. Egy szerencsés lázadó főnök nem
volna Oroszországban más, mint egy kicserélt zsarnok. Tervünknek
egyszerre, egy jelszóra kell az egész országban végrehajtatni. És a mint
az megtörtént, egyszerre önmagunknak kell feloszlatnunk minden titkos
társaságot, megszüntetnünk minden összeesküvést, s a milyen gyülölt
feladat most a rendőrkémkedés, ép olyan nemes hivatásul kell azt
tekinteni azontul és egyesülni minden jellemes embernek, minden
hazafinak és szabad embernek, hogy a szabadság rendőrbiztosa legyen.
Mind ennek egy varázsütésre kell megtörténni.

– S hová teszed e varázsütés alatt a czárt és a nagyherczegeket? kérdé
Jakuskin, hideg iróniával.

– Azokat foglyul ejtjük s egy hadihajóra téve, átküldjük az Új-Világba.

– Át – a Más-Világba! Cháron hajóján! rikácsolt kitörve a caucasusi
katona. S azzal odalépett hevesen, öklét az asztalra feszítve.
Halljátok-e, észak és dél küldöttei, erény-egyletek, üdvtársulatok
tagjai, ti mind hamis játékot játszatok, önmagatok csalására. Egy fej
feltéve a koczkára egy fületlen gomb ellenében! Arra a kérdésre, a mit
én tettem, csak egy válasz lehet: a szélbe szórni a hamvaikat! Én nem
vagyok gyermek, mint ti. Én nem azért jöttem ide kétezer werstnyiről,
hogy philosophiai elmélkedéseket hallgassak végig, hanemhogy
cselekedjem.

Rylejeff közbeszólt nyugodt komolysággal.

– Igenis, cselekedni fogod azt, a mit a többség határoz.

A vad harczosnak a fejébe tódult a vér e rendreutasításra.

– Hallod-e, Rylejeff, én is voltam olyan fiatal ember, mint te vagy: még
nem is nagyon régen. Én is hittem azt, hogy elég az embernek jónak
lenni, hogy az egész világot megjavítsa maga körül. Olyan szép
menyasszonyom volt, mint a milyen neked van most. Testőrtiszt voltam s
húsz éves koromban tíz ütközetben nyertem kitüntetést. S tudod mi
történt velem? Lakodalmamnak az előestéjén ellopta a menyasszonyomat
Arakcsejeffnek a fia: egy hitvány kölyök, a ki még a kardját sem tudta
felkötni s mégis nekem ezredesemmé lett téve. Én kihivtam őt
életre-halálra. S a gyáva, a helyett, hogy helyt állt volna, feladott a
czárnak s engemet elégtétel helyett száműztek a Caucázusba. Mikor egy
pokollal a szivemben megváltam e várostól, az utolsó kép, a mit láttam,
egy vízből kihuzott leány volt, a kit oda hoztak hozzám holtan: a
menyasszonyom. Megcsókoltam. Még most is érzem ajkamon e csóknak a
hidegét. És érezni fogom mindaddig, a míg az a vér el nem oltja, a mi
után kannibáli módon szomjazom. Nézd meg a Czarszkoje Zeloban azt a nagy
csataképet, az eylaui ütközetről! A czár mellett egy ifjút látsz
ágaskodó paripán, diadaltól, hűségtől ragyogó arczczal, kardját magasra
emelve. Az én voltam. Ez az erdő benőtte arczomon a ragyogást; hanem
azért a kard még most is a fej fölé van emelve.

– S remélem, hogy úgy is marad, örökké fölemelve, mint a festett képen.

– De nem marad! – kiáltá Jakuskin indulatosan, – esküszöm arra az
ördögre, a kit a szivembe küldtek állandó lakónak, hogy nem hallgatok
semmire másra, mint örök boszumra. Tele írhatjátok a zöld könyveteket
határozatokkal: az én határozatom itt van.

Azzal egyet lódítva kezén, a dolmánya ujjában elrejtett éles tőr
egyszerre odacsúszott a markába s megvillant a társaság előtt.

Erre Rylejeff elszörnyedve ugrott fel helyéről s oldalzsebéből egy
pisztolyt rántott elő s azt Jakuskin mellének szegezte.

– És én esküszöm neked, hogy lelőlek itt ezen a helyen, ha te daczolsz a
mi törvényeinkkel.

– No hát lőjj le! Ide lőjj, gyermek! ordítá Jakuskin, széttépve keblén a
besmetet, s mezitelen mellét kitárva a neki szegzett pisztoly elé.
Tanuld meg tőlem, hogyan kell meghalni!

– Engedelmeskedjél Jakuskin! Vond vissza szavadat! kiáltának többen s
odasiettek a dühöngőt csillapítani.

– Nem vonom vissza! Gyávák vagytok mind! Azt akarom, hogy lőjjön meg!
kiabált a vad ember s eltaszigálta magától hevesen a közbelépőket.

– Uraim! szólt fölemelkedve helyéről Krizsanovszky, a lengyel.

– Lőjj agyon! ordítá egyre Jakuskin, tőrét csillogtatva öklében. (Ah, ha
most nyitna be Galban!)

Ekkor Zeneida a kezében tartott virágcsokorból kiszakított egy
pézsmagubót s azzal homlokon hajítá a dühösködőt.

S a kemény férfi, kit a puskagolyó soha meg nem ijesztett, e tréfás
projectiletől oly zavarba jött, hogy kiejté kezéből a tőrt, s a
homlokához kapott.

Erre megint általános csendes nevetés terjedt el a társaságban.

Mielőtt Jakuskin elejtett kését fölvehette volna, már ott volt mellette
Zeneida s ő emelte fel a gyilkot a földről, odanyujtva azt neki s
megczirógatva azt a bozontos szakállát.

– Kedves barátom, légy udvarias. Vendégünk, Krizsanovszky, a lengyel
Koszinyiérik küldötte akar beszélni. Hallgassuk őt ki. Aztán a
borotválkozó eszközödet tedd el.

Jakuskin lecsillapodott. Ennek az egy nőnek annyiszor sikerült a
legingerültebb vitákat elsimítani, mikor már csak az volt hátra, hogy a
tanácskozók fegyverrel rohanjanak egymás torkának.

Krizsanovszky kezében tartá a fövegét s azon kezdé, hogy:

– Urak! Én titeket itt hagylak. Én e tárgyról, a miről ti beszéltek, se
vitázni nem akarok, se e fölötti határozatotokat be nem várom. Én azt a
kérdést, hogy megölessék-e az uralkodó? hallani sem akarom, nem hogy a
válasznak alávetni magamat. Senkinek ti közületek nincs oly nehéz panasz
a nyelvén, oly égő fájdalom a szivében, mint nekem. Mit tett a ti
uralkodótok a ti országotokkal, mint király? Ellenség hódításától
megszabadította, nagygyá, hatalmassá tette, országokat szerzett hozzá.
Mit tett a ti népetekkel, mint ember? Adott neki jólétet, tudományt;
iskolát épített minden falunak. Ki a ti uralkodótok? Egy szép lélek,
szép testben. Europa legszebb férfia, Napoleon mondásakép. S a szive is
olyan jó, a milyennek az arcza mutatja. S a mi legfőbb, minden
hibájában, minden erényében igazi orosz. Csak az a bűne előttetek, hogy
czár. S azt mondjátok, ez elég bűn arra, hogy meghaljon érte. És mi az
én uralkodóm, a czár testvére, Konstantin? Egy monstrum, a kinek az
arczában a természet a rettenetest a nevetségessel csodamódra
összepárosítva remekelt. S a rút vonások mindegyikének van egy megfelelő
rút indulat a lelkében. A milyennek látszik, olyan: kegyetlen és
nevetséges. Egész szerencsétlen nemzetemben nincs egy érző szív, a mit
meg ne bántott volna; nincs drágaság, nincs ereklye, nincs koldusfillér,
a mit el ne vett volna tőle. Hanem azért lengyel nem fogja uralkodóját
orozva megölni soha. A mi kezünk a kardhoz szokott, az orgyilok nem
illik bele. Bocsássatok el engem innen, hadd megyek haza. Én abban a
hitben jöttem ide, hogy elszánt hősöket fogok itt találni, kik, ha eljön
a kellő idő, hadirendben állva, megizenik a harczot elnyomójuknak, a
hogy mi tesszük, s kiállnak a síkra és megverekszenek vele, a hogy mi
teszszük, s nyilt, becsületes csatában döntik el, kié legyen az igazság?
Ezt kerestem itt. Utamban, midőn Varsótól a Nyemenig haladtam, előttem
vitték elődömet, a dicső Lukasinszky Valeriant, kit árulás juttatott a
hatalom kezébe. Rokonom volt, barátom és vezérem: háromszorosan drágám.
A testi és lelki kínzás minden nemét megpróbálták rajta, hogy
kivallassák vele az összeesküvés tervét és a benne résztvevőket. Egy
szót nem tudtak belőle kivenni. Maga Konstantin vette ki a bakó kezéből
a korbácsot és tanította azt mestersége fokozására. Mikor aztán már
össze volt törve, nem ember többé, csak egy száz sebből vérző
csonttömeg, akkor az alkirály egy ágyúlafétára kötöztette ezt a még
lélegző emberi roncsot, úgy hurczoltatta őt fogságra csikorgó télben. Én
nyomról-nyomra kisértem őt. Egy-egy vércsepp hullott el utána a hóba. E
fagyott jégrózsákat én felszedtem a nyomában és eltettem egy
ereklyetartóba. Az ég megkönyörült a szenvedőn: útközben meghalt. A
Nyemen jegén lyukat vágtak s abba belédobták: elvitte a víz. Tudom, hogy
én következem utána s velem is az fog történni. De azért sem a boszu,
sem a félelem rá nem visz arra, hogy uralkodómat lesből, orozva,
hátulról, vagy mikor alszik, vagy mikor térdepel és imádkozik, megöljem!
Soha sem volt az orgyilokkal az Isten. A tőr, mely Cæsart ledöfte, kaput
nyitott a Caliguláknak és Heliogabalusoknak. Tell Vilmos önszemébe
mondta Gesslernek: «ezzel a nyillal foglak megölni, védd magad, a hogy
tudod!» Én is azt teszem. Mikor eljön az idő, megizenem a hadat
ellenségemnek s ha Isten összehoz vele a harczmezőn, egyikünk meg fogja
ölni a másikat. Hanem addig, a míg elég erősnek nem érzem magam a nyilt
csatára, semmi nyomorgatás, kegyetlenkedés és semmi phantasticus
rajongás rá nem bir arra, hogy egy idétlenszülött kitöréssel még
szorosabbra húzzam a kötelet, a mit szét akarok tépni. A ti tervetek
idétlen, éretlen, alaptalan. Ront, nem épít. Megismertem, s nem kötöm
hozzá a mienket. Bocsássatok haza.

Pestel megfogta a lengyel kezét és visszatartá.

– Nem lehet innen eltávoznod. Még semmiről sem vagy értesülve. A mit
felolvasni hallottál, az csak halavány akadémiai értekezés. A mit ez a
dühöngő beszélt, az csak egy monomán szenvedély szava. Én sem fogadom el
paizsomra irandó devisenek: «szórjátok a hamvaikat a szelekbe!» nem
azért, mintha a szívem megrezzenne tőle, hanem azért, mert tudom, hogy
ilyen szó úgy szétszórná valamennyi társaságunkat, mint egy kosár
pelyhet. Maga a nép ellenünk fordulna. Hisz a misében benne van az ima a
czárért és a nagyherczegekért s csak egyszer felejtené azt ki a pópa
onnan, agyonvernék, mint eretneket. Mikor a katonáktól azt kérdezem:
«akarjátok-e a respublikát?» azt felelik rá: «ha a czár parancsolja,
igen.» Csinján kell kezdenünk a dologhoz, nem ijeszthetünk meg senkit.
Csak az első lépés nehéz, a többi ezután magától jön. Tehát térjünk
vissza oda, a hol Jakuskin félbeszakított s te, Krizsanovszky, foglald
el újra helyedet. A czár és a nagyherczegek eltávolításáról van szó.
Csak eltávolításukról. Menjenek Amerikába. Ott is szép birtoka van még
Oroszországnak: uralkodhatnak benne. De ehhez ti nektek lengyeleknek is
segédkezet kell nyujtanotok. Mert mit használ nekünk, ha mi hajóra
rakjuk a három testvért, míg a negyedik testvér, Konstantin, a ki az
orosz alaptörvények szerint Sándor után legközelebb következik a trónra,
ott marad szabadon Varsóban.

– Töltsünk tiszta bort a pohárba, Pestel, viszonzá Krizsanovszky. Mi
lengyelek, a mióta a világon vagyunk, mindig arra voltunk jók, hogy a
mások javáért vérezzünk. Mondjátok meg nekem, mi történik mi velünk, ha
sikerül az uralkodó családtól megszabadulni?

– Csináltok köztársaságot Lengyelországból.

– De ez a lengyel köztársaság még mindig tagja lesz a nagy orosz
birodalomnak, ép úgy, mint Liefland, vagy Veres-Oroszország s fölöttünk
is marad valaki: egy fő, a ki mind a kilencz köztársaságnak ura, a kiről
nem tudom, hogy mi neve lesz és minő hatalma? Mert esküszöm neked, hogy
nem kivánom a szabadságot azért, hogy a nemzetem elveszszen benne.

A nagy elhallgatás tanúsítá, hogy a lengyel fején találta a szeget.

Itt a bökkenő!

Turgenyeff Miklós, az elnök szólalt meg ekkor.

– Légy megnyugodva, Krizsanovszky, a köztársaság feje, ki a kilencz
tartomány fölött állni fog, nem lesz autocrata, nem lesz más czím alá
bujt zsarnok.

– Hát mi?

– Az, a minek lennie kell. «Un president sans phrases.»

(A társalgás francziául folyt.)

(Ez a négy szó Turgenyeff Miklósnak majdan összes birtokába s csaknem a
fejébe került!)

Abban a pillanatban, a mint ezt kimondotta, egyszerre visszacsapódott
helyére a roulette a réztáblával együtt, s eltakarta a zöld könyvet s
felnyilt az ajtó… S belépett Galban lovag.

Fortélyos gépezete volt a kettőnek. Mikor a zöld könyv fel volt tárva,
olyankor, ha valaki a külső ajtót felnyitotta, a roulette egyszerre
visszacsúszott a helyére. A belépő Galban lovag nem hallott meg egyebet,
mint a négy utolsó szót Turgenyeff Miklóstól s nem látott maga előtt
mást, mint egy játszó társaságot. A bankadó még egyszer ismétli: «Je
suis un president sans phrases: messieurs, faites vos jeux!» Egy játszó,
a lengyel, boszusan kel föl helyéből: «merci monsieur, c’en etait
assez!» egy másik, Jakuskin, izzadt homlokát törli, arczából kikelve, s
az asztalra csap: «j’ai tout perdu!» Mint a valóságos roulette-tábla
mellett. A többiek hideg vérrel tolják be a számokra pénzcsomagaikat s
úgy tesznek, mintha észre sem vennék az ujon érkezettet.

Csak a házi asszony siet őt elfogadni.

– Bizonyos voltam felőle, hogy ön rá fog találni a mi barlangunkra. Egy
helyet tartottam fenn az ön számára.

– Nagyon lekötelez vele istennőm! ma különös szerencsémnek kell lenni a
játékban, miután a szerelemben ellenkező chanceaim voltak.

– Hogyan? Tán megszökött öntől a szép gitanissa?

– Au contraire; elaludt. Ilyen échec még nem történt velem soha.

Zeneida hangosan kaczagott, s nem lehetett észrevenni a kaczagás álarcza
alatt a felháborodást, a mit e perczben érzett. Kitalálta, hogy
Diabolkának álomitalt adtak.

– No hát akkor legyünk moitié. Játsszék ön velem közös nyerésre,
vesztésre.

Galban lovag elfogadta az ajánlatot s leült a mutatott helyre. Zeneida
odadőlt a zsöllyeszéke karjára.

Ez tehát csakugyan játszó társaság s ez csakugyan roulette-asztal.

Itt nincs a zöld könyv.

(Egy ujjnyi rézlap választotta el tőle; fölötte könyökölt.)

Itt csak rendőrségi tilalomtörést követnek el; és az szabad. Az
elnyomott vágynak valahol ki kell törni: inkább az erkölcsi téren törjön
ki, mint a politikain.

Azon sincs mit csodálkozni, hogy Turgenyeff Miklós maga tartja a
roulette-bankot. Lehet valaki bel esprit, nagy iró, philosoph és
philantrop, s a mellett szenvedélyes szerencsejátékos. Maga Napoleon is
az volt,

A mint leghevesebben folyik a játék, egyszer csak belép a játékterembe a
mellékszobából Puskin, nekihevült arczczal, s nem tekintve szét elébb a
társaságon, diadaltól átmelegült hangon mondja:

– Készen a dal!

Valamennyi arcz megrettenve tekint egyszerre felé.

Ez most elárul mindent!

Jó szerencse volt, hogy szemei, ha senkit nem láttak is meg, de Zeneidát
keresték. A hölgy, ki Galban lovag székkarján ült, odamutatott a
szemeivel a lovagra.

Ekkor vette észre azt Puskin.

– Nos, hát halljuk azt a szép dalt, mondá Galban lovag, az előtte
halomrahányt aranyakat csörgetve csendesen.

Puskin egy perczre elsápadt. Rábámult. S azután csendesen a dolmánya
keblébe nyult. Mindenki rettegve nézett reá. Mit fog elővenni? Az általa
szerzett szabadságdalt-e? S azt el fogja szavalni, vagy énekelni Galban
hallatára? vagy pedig azt rántja elő, a mit mindegyik összeesküvő ott
hord a keblében, ha tánczol, ha poharazik, az éles stilétet s a másik
perczben már le lesz szúrva az árulkodó?

Egy papircsomagot vont elő, s aztán mosolygott hozzá.

– Itt van, a mit igértem. A románcz. «A szép czigányleányról.» Akarjátok
meghallani? (Szabadságdal helyett egy románczot.)

Hogy ne? Egy kínos jelenetnek megszüntetésére legjobb volt ez.
Felolvasni valamit: akármit, hogy az alatt mindenki magához térhessen
felindulásából.

Ámde ez nem volt «akármi».

A mint hozzá kezdett Puskin, egyszerre meghódított minden figyelmet. Új,
megkapó, elragadó volt minden e költeményben; tele eredeti eszmékkel,
magasban járó gondolatokkal; tűz, vad szenvedély kifejezése, merész
eszmejárás és igéző leirások, és a mellett mily természetes egyszerűség.
Mikor a vén czigány vajda leánya gyilkosát elűzi.

  «Kevély ember, hagyj minket el!
  Vadak vagyunk mi. Nem köt el
  Törvény: – nem ölünk, büntetünk,
  Vér, könyhullás nem kell nekünk,
  De a gyilkos nem jő velünk.
  Vad sors számára nem születve
  Szabadság csak magadnak kell,
  Szavad bennünket rémületbe
  Ejt. A mi népünk ősi kedve
  Szelíd, jó: hagyd tanyánkat el.
  Maradj. – Béke legyen szivedbe!»

Még senki sem ismerte e költeményét Puskinnak.

Mikor vége volt, Zeneida odafutott hozzá s megszorítá mindkét kezét.

Hát csókot nem adott neki, mint az elébb Rylejeffnek?

Nem. Hanem annál többet. Könyei nedvesíték arczát. A csók olcsó; a köny
drága.

Az összeesküvők egész csoportja, feledve a zöld könyvet és
alkotmánytervet, sietett forrón üdvözölni a költőt, ki egyszerre, mint
üstökös csillag, mikor a szél elveri a felhőt az égről, ott áll teljes
ragyogásában, nem hirdetve előre megérkeztét.

Galban lovag átlátta, hogy ezek nem összeesküvők; ez egy finom társaság,
mely szeret mulatni, játszani és szellemi élvektől megittasodni, a mi,
az igaz, hogy mind tiltva van Oroszországban, s azért el kell rejtőzni
vele.

– Par exemple, az ilyen költeményt más országban kinyomtatnák s
szerzőjének nevét a félvilág emlegetné.

– Bolond beszéd, szólt Puskin, kit ingerelt a hizelkedés. Nem tudod,
hogy nálunk az ostobaság egy istenség, annak oltára van, az oltárnak
papja van, és annak a papnak a neve «censor».

A censor!

Általános kaczaj követte e találó mondást.

A censor ott is a stereotyp marionette-bábok közé tartozott.

Galban lovag kapott az alkalmon az agent provocateuri talentumát is
érvényesíteni.

– Hja, messieurs et madame, a censor nálunk nélkülözhetetlen rossz.
Hiszen tudni fogjátok, hogy II. Katalin czárnő egyszer a tudósai
unszolására azt mondta, hogy jól van, hát legyen teljes tökéletes
sajtószabadság Oroszországban, három napra! Majd meglássuk a kóstolóból,
hogy mit fog ez a fa teremni? Azt gondolja az ember, hogy a három nap
alatt siettek a földből kibúvni a szabadságdalok, s rejtve tartott
remekművek, az eltiltott philosophi értekezések. Az bizony, az ocsmány
pasquillok és trágár historiák. A nyomdák csak úgy okádták a személyek
és családok ellen szórt undok rágalmak özönét, s az erkölcsrontó
kriptogram iratokat, úgy, hogy már a sajtószabadság második napján
futott mindenki a czárnőhöz rimánkodni, hogy engedje el a harmadik napot
s állítsa vissza a censurát.

Senki sem tartá tanácsosnak felvenni az odadobott keztyűt, csak Puskin
nem állhatott ellen ösztönének. Költőnek lehetetlen azt eltűrni, hogy a
sajtószabadságot gunyolják előtte.

– Tudod, Galban, ha én valakinek, a ki még a bort nem ismeri, azt
mondanám, hogy kóstolja meg azt, a mi szüret után három napig a hordó
akonáján kiforr, hát az megesküdnék rá, hogy nincs a világon utálatosabb
moslék a bornál.

– Messieurs, je suis un president sans phrase. Le dernier jeu,» hangzott
a banktartó szava; ketté vágva a kényes társalgást.

Ideje is volt berekeszteni a játékot; mert ha Galban lovag reggeli öt
óráig el nem hagyja ezt a palotát, a rendőrség be fogja törni annak a
kapuit, s elfog mindenkit.

A roulette utoljára pördült körül, Galban lovag hatezer négyszáz rubel
nyereségben maradt. Azt azután udvariasan megosztotta Zeneidával. Azután
a szokásos ceremoniáliás búcsúvételek kicserélése után igazán megvált a
társaságtól.

A hátramaradottak egymásra néztek.

Azt mindenki tudta, hogy ez a roulette csak alakoskodás. Mind a bank,
mind a játszók Zeneida pénzét szórják előre-hátra, végül senki se nyert,
se vesztett. Azért mindenki furcsán mosolygott azon, hogy Galban lovag
elnyert egy csomót Zeneida pénzéből s még gavalléros képet csinált
hozzá, mikor azt megfelezte vele. Hanem Zeneida arcza ragyogott a
diadaltól. Fölemelte a kezében tartott virágcsokrot, gyémántos
fogantyujával s a kielégített harag hangján suttogá:

– Je le payais! (Kifizettem őt.)

Galban lovag megkapta a gyémántok árát, a nélkül, hogy észrevette volna,
hogy utána hajították azt.



A PÉZSMASZAGTÓL A KÁTRÁNYBŰZIG.

A mint Galban eltávozásáról biztos lehetett a társaság, azt mondá
Pestel:

– Ez hát, bojár urak, igen szép volt: (értem a románczot), hanem mi, úgy
hiszem, még valami egyebet is akarunk itt egymástól meghallani. Nemde
Krizsanovszky bátya?

A lengyel nemes vállat vont.

– Nekem nincs több mondani valóm. (Hanem azért előhuzta zsebéből az
elmaradhatlan tajtékpipáját a dohányzacskóval együtt s rágyujtott, a mi
annyit tesz «napkeleti dohánynyelven», hogy «beszélnék biz én, ha ki
tudnék innen bőjtölni bizonyos embereket, a kikre nézve zsindely van a
háztetőn.»)

Zeneida elértette őt s valamit sugott Rylejeff fülébe.

– Úgy! Igaz! Mondá Rylejeff. Halljuk a mi Puskinunk szabadságdalát.
Valóban a felolvasott gyönyörű románcz jogot ad téged a mi Tyrtæusunknak
nevezhetni… Soha Byron óta…

De Puskin nem engedte neki végigmondani a phrasist. A dicséret dühbe
hozta. Olyan az, mint az iskolai érdemrend: a kis deák, a kit az első
verseért megdicsértek, diadallal viszi azt haza a nyakába akasztva, de
az Istentől fölkent költőt szemébe ne magasztald. Tudja ő azt jól, hogy
meghódított: ne mondd neki! ha asszony vagy, dobj egy virágot utána, ha
férfi vagy, szoríts vele kezet; de csak ne mondd neki, hogy költeménye
szép volt, mert azzal elkergeted. S a mivel legmesszebb el lehet őt
kergetni, az, ha egy költőtárs dicséri meg; «Genus irritabile vatum!»

– Nem, urak, szólt közbe, dölyftől recsegő hangon. Ez a vers nem nektek
való; ehhez nem pézsmaszag kell, hanem kátránybűz és kapadohány. Jer
Jakuskin, menjünk vele egy korsóba. Ott «ennek» az athmosphærája.

Jakuskin talpraugrott s kezét nyujtá a költőnek.

– Jól van! Menjünk a «medvesonkához».

– Oda.

A társaság nem marasztotta őket.

A két ajtó között még lehetett hallani, mit beszélnek egymással.

– Vigyük oda magunkkal Diabolkát, mondá Jakuskin.

– Jó lesz. Keresd fel.

– Valahol elaludt az ostoba. Majd életre czibálom.

A háziasszonytól így szoktak itt búcsút venni.

Zeneida azonban utánuk indult s elhagyta a szobát.

– Most már beszélhetsz, szólt hirtelen Pestel Krizsanovszkyhoz. A nő
jelenléte gátolt talán? Van még mondani valód?

– Van, szólt a lengyel. De nem e nő jelenléte gátolt. Oh nem. A nők igen
jó titoktartók, ha összeesküvők. Leæna elharapta a nyelvét, hogy társára
ne vallhasson, mikor a kínpadra vonták. Azóta is a nyelvnélküli
nőoroszlán a titoktartás jelképe. Én sokat számítok az asszonyokra. Sőt
megvárom, míg Zeneida visszajő, hogy előtte szólhassak: csak ezt a másik
kettőt vissza ne hozná.

– Te gyanakodol bennük.

– Nem. Csak nem szeretem őket. Összeesküvésnél nem a szándékos árulók a
legveszedelmesebbek. Háromféle embertől félek inkább. A gyávától, az
önfejütől, s a phantastától. Ez az utolsó a legveszedelmesebb, mert
elámítja magát s hamisan tudósít. Hall egy részeg parasztot káromkodni,
s azt mondja, hogy forradalmi hangulat van. Egy szökött katonából
hadsereget csinál, hiszi azt, a mit képzelete alkotott, s ha teleolvasta
a fejét forradalmi munkákkal, azt hiszi magáról, hogy ő Robespierre, s a
pétervári muzsikról, hogy az a párizsi sansculotte. A conspiratióhoz nem
kell phantasia, oda memoria kell és judicium. Ezzel a két emberrel nem
szeretek együtt tanácskozni. Az egyik bolond, a másik poéta.

Pestel megrántá a lengyel kabátja lelógó ujját.

– Ne sértsd meg Rylejeffet.

– Oh Rylejeff más; ő correct verseket készít, minden hiba nélkül;
gondolatait oly helyesen méri fel jambusokkal és trochæusokkal, mint a
buzát bushellel és tsetverttel. Ő az ura a phantasiájának, nem az ő
neki.

Rylejeff az amerikai gabonatársulat ügynöke volt; s hogy nem volt inkább
költő, mint üzletember, azt tanusítá azzal, hogy e fél bókot, fél
gorombaságot igenlő mosolylyal fogadta.

Az egész társaság fölkelt az asztaltól, s apró csoportokra oszlott, a
míg Zeneida visszatér. Rylejeff és Krizsanovszky egy szögletbe vonultak.
A lengyel ugyancsak igyekezett fellegeket csinálni maga körül
dohányfüstből, mintha nem tartaná elég álarcznak vonásai rideg
mozdulatlanságát, s hogy őt ne kérdezzék, ő kérdezett.

– Szeretnék tőled egyet megtudni. Minden nagy czélnak a kiinduló pontja
valami kicsiny önérdek. A szabadság: no az a nap; de az önérdek, az a
föld. Azon vetjük meg a lábunkat. Csupa abstract fogalmakból még nem
csináltak új korszakot. Az én önérdekem nem magyarázandó. Két szó
megmondja: lengyel vagyok. Ez elég föld mind a két lábam számára.
Ilmerinen kisasszony finn nő; s hiszem, hogy az is elég önérdek. Nem
féltem, hogy a feje elszédüljön abban a fényes magasban, a hol
koszorukkal és gyémántokkal körítik. Értem a te önérdekedet. Szereted a
magad faját, látod annak rettentő hátramaradását más nagy népek mögött s
szeretnéd azok közé fölemelni. Ismerem Pestel önérdekét. Nagyravágyása
végtelen. Ő egy ujjáalkotandó ország első embere akar lenni. Széles
alap! Valódi piedestál, a min a lába nyugszik. A többiek is mind
mellőzött tehetségek, kiket a mozgalom fényes szerepekkel kecsegtet.
Azután itt van Muravieff-Apostol. Azt itt tartja egy apai hagyomány, a
mit meg nem tagadhat. Puskin szerelmes Zeneidába. Ez is sziget. Az őrült
Jakuskin boszút akar állani. Ez is megbizható indulat, lehet rá építeni.
A derék Turgenyeffet ide köti a puritán becsületesség. Ő kora
ifjuságától kezdve mindig a szabad eszmék előharczosa volt, elkezdve
demidecemvir korától: ez a vas becsületesség nem engedi magát más
formába öntetni, inkább összetörik. De egy embernek az ittlétét nem
tudom magamnak megmagyarázni. És ez Ghedimin herczeg. Egyike az ó-orosz
tizenkét dynasta család tagjainak. Birtoka oly nagy, hogy jövedelmét
orosz földön nem birja soha elkölteni. Az udvarnál a tsinn legmagasabb
rangfokozatát birja; finom, ragyogó, ünnepelt uraság, a kinek egy olyan
világfordulatban, a minőt ti terveztek, nyerni semmit, veszteni mindent
lehet. Mit keres ez ebben a társaságban? Mi érdeke van ennek, hogy az
összeesküvés tagja legyen?

– Valamennyiünk között övé a legerősebb érdek; a legkiengesztelhetlenebb
sérelem emléke. Mert ez személyes sérelem. Te ismered a czárt. Tudod
jól, hogy ő rá, mint emberre, senki nem haragudhatik. Még Jakuskin is a
czárt üldözi benne, nem az embert. Egyedül Ghedimin herczeg az, ki mint
férfi férfival áll vele szemközt. A czár nagyon ifjan házasodott.
Beteges nőt vett el. Gyermekei korán elhaltak. Neje iránt meghült, új
szenvedélyben keresett kárpótlást. Egy előkelő főuri család egyetlen,
hirhedett szépségű leánya nem tagadta azt meg tőle. A tilos viszonynak
eredménye lett: egy leánygyermek. Jól eltitkolták a dolgot. Az ifju
herczegnő elutazott Olaszországba, mint leány, s visszatért, mint leány.
Nem sokára ezután férjhez ment Ghedimin herczeghez. Olaszországban
azonban lassankint felnőtt egy fiatal hajadon. Nariskin Zsófia herczegnő
czím alatt, a kit tizennégy esztendős korában felhozattak
Szent-Pétervárra. Nem az anyja, hanem az apja. A leány a külváros egyik
magányos, kerttel övezett házában lakik, a hol gyakran meglátogatja őt
az apja: az anyja soha. Az apja bálványozza a leányt, a ki még beteges
is, az anyja gyűlöli. Az apa a czár, az anya Ghedimin herczegnő. Érted-e
már most, hogy mi hozza közénk Ghedimin herczeget?

– De hát tudja-e ő ezt a titkot?

– Hogy tudja-e? Hiszen mi mindnyájan tudjuk.

– Abból még nem következik, hogy a férj is tudja. Csak gondold meg jól.
Egy olyan állású férfi elé, mint Ghedimin herczeg, miféle emberi
teremtés léphetne azzal a szándékkal, hogy az ő herczegi hitvestársáról
egy meggyalázó fölfedezést tegyen? Az ily szóért az alárendelt személyt
megkorbácsolják, s az egyenrangut agyonlövik. A szatócsok árulkodhatnak
egymás feleségeire, de gentlemanek nem. Ki mondhatta volna ezt meg
Ghediminnek?

– Hát ki? A kedvese. Nem kedvese-e Ilmerinen Zeneida Ghedimin
herczegnek? S nincs-e ezer oka reá, hogy a herczeget hitvese
gyalázatáról felvilágosítsa?

– Ne hidd! Nem tette azt. Te nem ismered Ilmerinen kisasszonyt; én igen.
Mindenekelőtt nem hiszem azt, hogy ő szeretője Ghedimin herczegnek. Vagy
ha szereti, hát akkor igazán szereti; nem úgy, a hogy a «Ninon de
l’Enclos-k» szokták osztani a szerelmet. De én azt hiszem, hogy mást
szeret. És azt hiszem, hogy még annak a szenvedélyének is urnője tud
maradni. Ez a nő képes az egész világ megvetésével daczolni, de a saját
maga megvetését nem tudná elviselni. S a szerető előtt árulkodni annak a
feleségére, ez csak egy hetærához illő vonás! Ti nem tudjátok, kivel van
dolgotok. Ez a nő játszik veletek. Ti megannyi sakkfigurák vagytok; ki
bástya, ki futó, ki ugró. Lehet, hogy Ghedimin herczeg köztetek a sakk
király, de Zeneida nem a sakk királyné. Ő a sakkjátszó.

– S neked mégis van bizalmad hozzá közelíteni?

– Igen, mert én vagyok a másik sakkjátszó.

… A roulette golyója pördült. Valaki jő! Mindenki a helyére sietett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

És Krizsanovszky nem érdemelte meg azt a gúnymosolyt, a mivel Rylejeff
csendesen válaszolt az ő «nagy szavára». Mert bizony nagy szó volt, az
igaz: «ti többiek csak sakkfigurák vagytok a táblán, mi ketten vagyunk a
sakkjátszók»; de úgy volt. A többiek csak egyes huzásokat láttak maguk
előtt; ők ketten az egész játszmát.

Azt is jól észrevette Krizsanovszky, bár úgy tett, mintha oda sem
ügyelne, mily féltő aggodalommal törekszik Zeneida Puskint a veszedelmes
sakktábláról eltávolítani. Az ilyen fej drága egy «pion»-nak. Talán egy
egész nemzetre, talán az egész világra nézve drága, hanem hogy erre a
nőre nézve drága, az bizonyos.

Elűzte őt innen – tömjénnel, mint az ördögöt, s most utána ment, hogy
vissza ne bocsássa. Tudja jól, hogy mindazoknak a feje, a kik ebben a
mostani tanácskozásban résztvesznek, el van igérve a bakónak, ha a játék
el talál veszni, s Puskin fejének nem szabad azok közt lenni.

Pedig a költőknek hóbortjaik vannak. Ha útközben Jakuskin ki találja
ejteni előtte, minő végzetes tanácskozást tartanak Zeneida
roulette-asztala körül a bojárok, a veszedelem ingere vissza fogja
Puskint ide hozni. Ha megtudja, hogy ez nem akadémiai értekezés többé,
hanem haditanács, betöri az ajtót, hogy részt vehessen benne.

Most azonban még duzzog. A míg Jakuskin odajár Diabolkát keresni
kabinetről-kabinetre, ő egy kerevetre veti le magát a pálmakertban, s
boszusan csap hátra a tenyerével, a mint egy-egy dévaj bachansnő
csiklandó ujja hozzá ér: «eredj, hagyj békét, nem kellesz»!

– Én sem kellek-e? kérdé azután tőle egy ismerős hang, a mitől egyszerre
egy más világban ébred fel.

Zeneida oda ült mellé a kerevetre: «haragszol-e rám?»

– Valld meg igazán, te biztattad fel Rylejeffet, hogy engem insultáljon?

– Mivel? barátom.

– Engem ne nevezzen senki Byronnak! Én Puskin vagyok, vagy senki sem.
Mondják azt, hogy költészetem orrtekerő muszka pálinka; de ne azt, hogy
másodfőzete egy angol lángész theamaradékának. Lehetek kicsiny domb, de
nem lehetek miniature Csimboraszszo. S ezt te sugtad Ryjeleffnek.

– Igaz, én sugtam neki.

– Azért, hogy elkergess innen?

– Azért, hogy elkergesselek.

– Nem vagyok méltó a bojárok társaságában résztvehetni?

– Mi közöm nekem a bojárokhoz, meg az egész Szojusz blagodensztojgához?
Én szállást adok nekik s azzal vége.

– Tehát nem vagyok méltó, hogy szemeid lángjában elégjek?

– Megfagysz abban.

– Olyan hideg vagy?

– Mint az északfény.

– Nincs szived?

– Az anatomia szerint van; de annak a működése más, mint a mit a költők
ráfognak. Az, a miről te beszélsz, Gall szerint, az agyacs 27-dik számú
koponyarészében lakik, s az nálam nincs kifejlődve.

– Ne ölj meg kraneologiáddal! Te tudod, hogy mi a szerelem?

– Tudom. Egy zsarnok, meg egy rabszolga szövetsége.

– Légy te a zsarnok, én leszek a rabszolga.

– Ezzel a szóval csaltak már meg annyi asszonyt, a hány fövényszem van a
tengerparton.

– Én esküszöm neked az Istenre, hogy életem, lelkem a tied.

– Melyik Istenre? te! Venusra? a ki maga is csapodár; Allahra? a ki a
nőnek nem adott lelket s négyfelé osztotta a férfi szivét; Brahmára? a
ki máglyára viszi az özvegyet; Jehovára? a ki a házasságot szerezte,
mielőtt papot teremtett volna. Vagy talán a nagy Cosmosra?

– Nincs rettenetesebb egy nőnél, a ki philosophál!

– Azért teszem.

– Megölsz vele minden poézist.

– Tehát beszélj prózában.

– Jól van. Én nem kérek tőled: én adok. Neked adom lelkemet, kezemet,
nevemet.

– Ah! A nevedet? Ez nagy szó. Egy olyan leánynak, mint én, adnak
brilliantokat, szép lovakat, kéjlakokat; hanem a ki a nevével
megkinálná: az ritka madár! Pedig ez ám a fő ékszer. A míg ilyen nevem
nincsen, addig nem vagyok becsületes nő. Ha ma férjhez megyek a
háznagyomhoz, holnap már becsületes asszony vagyok. Szegény jó Bogumil,
nem is sejti, hogy az ő téli keztyüjébe az ő veres tenyerén kívül az én
becsületem is bele van dugva. Tehát te nekem a nevedet akarod adni? Azt
a nevet, a mi még eddig nincs máshová felirva, mint kocsmák ajtajára s
prolongált váltók alá. Te bohó! Hiszen akkor sem engem hinának «Puskinné
asszonynak», hanem téged «Ilmerinen urnak». De hogyha egyszer ezt a te
nevedet a korcsmáros krétája helyett a hír lángbetüi fogják leirni,
akkor oda fogod-e azt kötni egy másikhoz, a minek minden betüjén foltot
hagyott…

– A rágalom! szólt közbe indulatosan Puskin.

– Az osztó igazság. Nem mondhatnak rólam olyan rosszat, a mit én magam
még kiegészíteni ne tudnék. Önző, érzéketlen vagyok. Nem hiszek se
Istenben, se becsületben. Fogalomzavar mind a kettő, a mi egymásnak
ellentmond, a szerint, a mint az ethnographiai plágák változnak. A mi
jól esik, az a jó. Az erény csak hóbort. A jó emberek csak arra valók,
hogy az okosak játékot üzzenek velük.

– Ne beszélj így! kiálta Puskin; ez úgy esik nekem, mintha az arczodat
iromba szinekkel mázolnád keresztül-kasul.

(Hiszen arra való is volt.)

Zeneida felhuzta gömbölyű válláról lecsuszott öltönyét.

– Te nem szeretsz olyannak látni, a milyen vagyok. Sajnálom, de nem
ámíthatlak. Látod, milyen pompa vesz körül? Tudod, hogy ez mind honnan
ered? Azt kivánod, hogy ezt mind elhagyjam? Miért?

– Egy másik világért, a melynek pompája előtt porrá lesz mindaz, a mit
magad körül látsz. Az én világom, a mibe vezetnélek, ragyogóbb
palotákkal van tele, mint a tied. Az a paradicsom!

– Teremts magadnak más Évát! Ha szeretnélek, az én féltékenységemmel
ölnélek meg; ha nem szeretnélek, a magadéval. Egyik nap az egyikkel, a
másik nap a másikkal, mert szenvedélyeim féktelenek, mert nem ismerek se
törvényt, se esküt, se szégyent. Eredj, menekülj tőlem. Most még csak
megfagysz; ne várd míg megégsz. Engem csak az bir, a ki nem szeret.

– Elejétől végig mind hazugság, a mit beszélsz. Te el akarsz engem
távolítani magadtól, hogy ne vegyek részt az összeesküvésben! Te nem
tartasz engem méltónak arra, hogy együtt veszszek el dicső barátaimmal.
Ereszsz vissza közéjük!

– Micsoda összeesküvésről beszélsz te? szólt ámulást tettetve Zeneida.
Azok ott benn most arról tanácskoznak, hogy mikép lehetne amerikai
mintára a «mértékletességi egyesületeket» behozni Oroszországba, a
pálinkaivás meggátlására. Államfelforgatási tervekről nincs az én
házamban szó. Hiszed talán, hogy ha a czár «kamara-énekesnője», az udvar
kegyencze, megtudná azt, hogy magas pártfogója ellen összeesküvést
forralnak, nem sietne magának az utat kiegyengetni egy grófi koronához?

– Az utat… kirakva jó barátjai koponyáival?

– No igen.

– Nem! Te azt nem tennéd!

– Ki tudja? Nekem nincs lelkem, s nem hiszem, hogy másnak van. A
túlvilágban nem hiszek, lehetetlennek tartom, azért ezt a világot úgy
használom fel, hogy nekem jól essék benne laknom.

– S ha egyszer úgy találna fordulni, hogy rosszul esnék benne laknod?

– Akkor visszaadnám a földnek azt, a mi a földé. A phœnix meséje
mélyértelmű. Mikor érzi, hogy a tolla megkopott, elhamvasztja magát.
Valamennyi állat közt az embernek van joga meghatározni, hogy meddig
éljen.

Puskin a rejtélyes arcz vonásaiból igyekezett kilesni: mi igaz ebből?

Ekkor nagy zajjal közeledett valaki feléjük, nevetve és szitkozódva, a
sűrű jázmin-bozót mögül. Zeneida felugrott Puskin mellől, s kezét annak
vállára téve, meleg, érző hangon sugá fülébe:

– Kerülj engem s keresd fel azt a szeretődet, a ki hozzád méltó s téged
igazán szeret: a múzsádat. Ahhoz légy hű.

Azzal elsuhant, mint egy tünemény.

A jázmin-bokrok közül pedig előtört Jakuskin. A nyakába ültetve hozta
Diabolkát, mint az állatkerti struccz a lovagló gyermeket, s a hogy a
szakállát tépászó kezek engedék, kiabált szakgatott szavakkal:

– Ihol van… az átkozott… alig tudtam lelket verni bele… két findzsa
fekete kávét töltöttem a szájába, míg életre tért… még most se tudja,
hol van?… jaj, hogy tépi a szakálam… a hidegen majd eszére tér…
szakrrra!… no hát menjünk a «medvesonkába».

Puskin daczosan ugrott talpra s tenyerével jó egy pár csattanóst húzva a
czigányleány plastikai formáira, nevetve mondá:

– Itt van az én múzsám! Jövel hát lefelé fordított Olymp! pálinkás
lebuj! ott értenek meg minket.

S hárman danolva törtek keresztül a tánczterem galopp infernáleján.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeneida volt az, a kinek jöttét jelezte a roulette golyó az összeesküvés
termében. Egy kéz intése tudatta, hogy amazok eltávoztak.

Krizsanovszky kiverte a pipáját s eltette a zsebébe.

– No most már magunk vagyunk. Folytathatjuk.

Pestel kért szót.

– Hogy Krizsanovszky bátya aggodalmait eloszlassam, legelőször is ki
kell mondanom, hogy Jakuskint mi mindnyájan bolondnak tartjuk, s az ő
cæsaricida hóbortját senki közülünk el nem fogadja; mindenki
megakadályozza. A mi tervünk ez: A tavaszszal nagy
hadseregösszpontosítás lesz a minszki kormányzóságban, a 9-dik
hadosztály gyül össze a Beresina mellett Bobruiszk vára körül. A czár és
a nagyherczegek maguk fogják vezetni a hadgyakorlatokat. Éjszaka a várba
térnek vissza. A várőrséget a Saratoff gyalogezred képezi, a melynek az
ezredese Sveikovszki bojár, tagja a blagadensztojgának. A Saratoff-ezred
valamennyi tisztje a mi hivünk. Éjszaka közkatonaruhába öltözött tisztek
fognak Muravieff-Apostol és Besztuseff Rumin káplár vezetése alatt
őrjáratkép megjelenni a czári pavillon előtt, hogy az őröket felváltsák.
Azok egyszerre elfogják a czárt, a nagyherczegeket és a főparancsnokot
Diebitset. Akkor kikiáltják az alkotmányt, behelyezik az ideiglenes
kormányt, s az egész hadtesttel megindulnak Moszkva felé, magukhoz
szedve az útközben fekvő hadcsoportokat. A siker hirére Moszkva
meghódol, s onnan azután el lehet bánni Szent-Pétervárral. A Kronstadt
előtt horgonyzó hajóhadak tisztjei és legénysége egészen tervünkbe
vannak avatva: egy hadihajó az egész császári családot átszállítja
Észak-Amerikába. Az egész forradalom megtörténik egy csepp vér kiontása
nélkül. Mit szólsz hozzá, Krizsanovszki bátya?

– Azt, hogy tervetek nagyon bonyolult; sok benne a phantasia s egyetlen
egy körülménynek a kimaradása elég az egész számítást dugába dönteni.
Azonban nem tartom lehetetlennek a sikerültét. Ilyesmi nem példátlan
Oroszországban. Már most én is elmondom azt, a mit magammal hoztam, s a
mi terveteket kiegészíti. Ugy-e bár a sikert nagyon kétségessé tenné az,
ha a czár eltávolítása után még fenmaradna egy czarevics, a ki a
trónöröklés teljes jogával, egy egész hadsereg élén jöhetne be
Oroszországba, a republikánus kormány erejét kipróbálni a nép és
hadsereg dynasticus hűségén.

– Valóban, ez a hajótörésünk sziklája.

– E felől tehát legyetek nyugodtan. Én bizonyosan mondhatom nektek s a
fejemet teszem rá, hogy a Czarevics rövid időn le fog mondani
trónörökösi jogáról. Le fog mondani oly módon, hogy soha semmi esetben
azt a jogát vissza nem kaphatja. Nem még akkor se, ha maga megbánná,
hogy lemondott s vissza akarná azt venni. Még akkor sem, ha
egyes-egyedül maradna a Romanov-családból, s az egész nemzet, a senatus
és a bojárok erővel követelnék tőle, hogy foglalja el a trónt; nem
ülhetne rá többé az orosz császári székre.

– Hát ez nem költői phantasia? kiálta fel Rylejeff.

– Nem. Ez positiv tudat. Ez lélektani kényszerüség. Ez logicai
egymásután.

– Veszszek el, ha ez nem külömb a Sphinx talányainál! dörmögé Pestel.

– A mit tudtam, megmondtam. Hogy hiszitek-e? Az a ti dolgotok.

Azzal fölkelt a lengyel nemes a zöld asztal mellől, s pipáját a fogai
közé dugva, jelezé, hogy nincs több elmondani valója, s egyedüli gondja
az, hogy a pipája jól szeleljen.

Hanem Zeneida odalépett hozzá s a fülébe súgott.

– Ennek a talánynak a megoldó jelszava nem «Johanna?»

A mozdulatlan arcz e névre izgalmas vonaglást árult el.

– Ha kitalálta ön, ne mondja másnak… dörmögé a bajusza alól.

– Én?

– Igaz! szólt a lengyel, mosolyra lágyult arczczal. Hisz ön a
«nyelvnélküli oroszlán».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még abban az időben az utczai lámpákkal való fényűzést az új orosz
czárvárosnak nagyon kevés utczája ismerte, s a hol lámpa volt, azt
fegyveres silbak őrizte, hogy el ne lopják; hanem a helyett a nagy
paloták előtti téreken, mikor a látogató vendégek szánkói összegyültek,
nagy tüzeket raktak s az imsikek azoknál melengették tagjaikat a hosszú
csikorgó éjszakán át.

Jakuskin nagy nehezen előkereste a nagy szánkaszekérvárból a magáét, s
abba beleültek mind a hárman; Diabolkát középre vették s betakarták
bundáikkal. Ennek soha sem volt saját bundája.

Az imsik nagyon beszédes volt a pálinkától: elmondta, hogy épen csak
most jutott hozzá az a nagy úr is, ki a «nyolczas fogatot» hajtotta,
hogy a szánkójával odább mehessen; azt parancsolta az imsiknek, hogy az
Arakcsejeff udvarba hajtson.

Ezt sem ártott megtudni.

Jakuskin megmondta az imsiknek, hogy hová hajtson: a «medvesonkához».
(Hirhedett spelunka!)

– Ne féljetek gyerekecskéim, biztatá őket a szánkász, elviszlek én
benneteket holmi mellékutczákon olyan szépen, hogy senki sem rabol ki
benneteket.

– De ne a mellékutczákat válogasd, mondá Jakuskin, hanem egyenesen hajts
végig a prospekten, meg a Fontankaparton, a hol őrjáratok czirkálnak.
Aztán ne félts te minket, van nálunk pisztoly.

– Jaj, az nem jó lesz gyermekecskéim! A zsivány, meglehet, hogy nem
rabol ki benneteket, ha meglátja a pisztolyt, de az őrjárat nem fél a
pisztolytól, s az bizonyosan kirabol.

A mit az imsik mondott, az pedig nem volt tréfa. A jó Khulkin
rendőrfőnöksége alatt nem csak a kaszárnyából szökdöstek ki a katonák
éjszakánkint félkézkalmárkodni, hanem maguk az őrjáratok is résztvettek
a házfeltörésekben, s a rendőrbiztosok voltak a legmegbizhatóbb –
orgazdák. Éjszakánkint előkelő úr csak lovas kiséret mellett mert
hazatérni s a paloták ajtait vasrudakkal torlaszolták el.

A két férfi útközben szidta Diabolkát, a miért kiszalasztá a kezéből
Galban lovagot s aztán elmondták neki, hogy szabadultak meg tőle sok
ezer rubel árán.

A mint a tágas prospektből a szán a Fontanka-körútra bekanyarodott,
egyszerre eléje ugrik öt fegyveres ficzkó, kettő megkapja a lovak
zabláit, egy a kocsis fejének irányozza a fegyverét, a többi kettő a
szánban ülő urak ellen fordul. Mind pisztolylyal és kardokkal vannak
fegyverezve, arczaikon álarcz; a hosszú birkabéléses kabát álltól sarkig
fedi termetüket, hanem a nagy tökmagalakú medvebőr süveg elárulja, hogy
katonák, még pedig granátosok.

Egy közülök francziául szólal meg (ez tehát bizonyosan tiszt).

«La bourse, ou la vie, messieurs.»

Hanem erre Diabolka előpattan a két úr közül s a Puskin mellének
szegzett pisztoly elé veti magát, két karjával átölelve a megtámadót s
elkezd neki ördöngös csábbal hizelkedni.

– Ej, ej, bátyácskám, kedveském, hát te minket akarsz kirabolni? hát nem
ismersz bennünket? Nézd csak, nézd. Ez itt a derék Jakuskin, félzsoldra
tett kapitány. Emez meg itt Puskin, a kinek nincs annyi kopek a
zsebében, mint a mennyi hitelező van a hátán. Én magam meg vagyok a
Diabolka, a kinek senki sem fizet mással, mint csókkal, s én sem fizetek
mással, mint csókkal. Abból, ha kell, nesze, van elég. Czupp! A két
orczádra, a két szemedre, az ajkaidra. Nesze. Végy belőle, a mennyi
rádfér. Ha pedig okos ember akarsz lenni s sok pénzre van szükséged,
épen most baktat haza egy gazdag úr az Arakcsajeff dvorba, a ki most
nyert a roulette-bankban tizenháromezer rubelt; a Fontanka jegén még
eléje kerülhettek neki. Piros bundája van, fehér medveprémmel.

Ez varázs-szó volt! A négy rabló egyszerre ott hagyta a szánt és a
vezért s elkezdett futni a Fontanka felé, mintha űzték volna; mire aztán
a tiszt úr is, látva, hogy egyedül maradt, igyekezett Diabolka karjai
közül kimenekülni, nehogy elfogják; de a leány nem eresztette egyhamar.

– Megállj még! Nesze még ez a csók az orrod hegyére!

Aztán az is vágtatott az előre futott társak után.

Diabolka kaczagott féktelenül.

– Ah hah! Milyen jól esik egy jótett emléke! Most ezek szegények
bizonyosan kirabolják Galban lovagot.

– Hanem már mégis azt az utolsó csókot elengedhetted volna annak a
ficzkónak! dörmögött Jakuskin. Az orra hegyére! Úgy sem kellett az neki
az álarczon keresztül.

– De kellett nekem, szólt Diabolka, hamisan kunczogva. A csókolódás
alatt kikeresgettem a kedveskének, mi van a szíve fölött? s ezt találtam
ott ni!

Egy csillogó gyémántokkal kirakott rendcsillagot mutatott a markában.

– Hó! Mi a mennykő! hisz ez egy elsőrendű Wladimir! kiálta fel Jakuskin.

– A mi Rinaldónk előkelő főtiszt.

– Gyémántos Wladimir-rend! Imsik te! Megállj. Csiholj ki! A rendjelek
szalagjára belül aranybetűkkel szokott nyomtatva lenni a birtokos neve.

Az imsik tüzet csiholt egy nagy darab bükkfataplóba s míg azt Diabolka
tele pofával fujta, e fénynél mind a két férfi egyszerre olvasá a
szalagra nyomott nevet.

«Arakcsejeff Jevgen!»

– Ah, a mi derék Arakcsejeffünknek a fia ilyen mesterséget is gyakorol?
kiálta fel Jakuskin.

– Mindenki tudja, hogy «mauvais sujet».

– No ez drága fogás volt tőled Diabolka. Ezért holnap, ha visszakinálod,
mind azt a pénzt megkaphatod Jevgen úrfitól, a mit az ma éjjel az utczán
rabolt.

– S holnapután megint csak nem lesz pénzem, szólt a leány nevetve.

Puskin azt mondá neki:

– Te, ha akarod, ezért az érdemrendért elvetetheted magadat Jevgennel s
grófné fogsz lenni.

– Egy hét mulva megint csak visszaszökném a czigányokhoz.

– Hát talán fel akarod adni? Azt akarod, hogy felakaszszák?

– Azt a bolondot nem teszem. Mert engem meg mellé akasztanak. Csak
bizzátok ti én rám; én tudom, hogy mit teszek azzal, a mit fogtam?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jakuskin németül mondá Puskinnak, a mit Diabolka nem értett: «Ez az
ember volt egész életemnek megrontója, s most itt volt a pisztolyom
szája előtt. De most már nem az ő számára van az a golyó megöntve;
«látod: még csak dühbe sem hozott, mikor a nevét megláttam. Mikor a
medvére lesünk, nem bántjuk a rókát. Vidravas a nyakának! Hadd legyen a
bőre a Diabolkáé.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nagy jártasság kellett hozzá, hogy a külváros háztömkelege között
ráakadjon valaki a «medvesonkára»; kivált miután az sem volt külömböző a
szomszédjaitól (mint építészeti remekmű). Földszint tégla, azon egy
emelet fából, azon rengeteg kiülő tető, czifrára faragott szarufákkal. A
mit másutt pinczeablaknak neveznek, az itt a kémény; a kandalló a
földalatti épületben van, s minthogy ez a legelső dérleeséstől a
legutolsó fagyig éjjel-nappal mindig füstöl, annálfogva azon se
leskelődni, se betörni hivatlan vendégnek nem lehet. A hivogatott
vendégnek sem olyan könnyű a bejárás. Mikor már rátalált a szegletházra,
mely a többiek közül kikönyököl a görbe utczába, arról a roppant
medvesonkáról, mely fából faragva, ott lóg egy hosszú rudon alá a
házhiuból; akkor talál maga előtt egy alacsony tölgyfaajtót. Azon nem
lehet bemenni. Mert annak az a fortélya van, hogy kívül is rekesze van,
meg belül is. A felső tolózár arra való, hogy a ki kívül van, be ne
mehessen a belül levő engedelme nélkül, a külső meg arra szolgál, hogy a
ki belül van, ki ne jöhessen a kinn levő beleegyezése nélkül.
Korcsmárosi genie találmánya. A belső zár megóvja a vendégeket a
rendőrség meglepetésétől, a külső meg a kocsmárost a vendég uraknak
fizetés nélkül elszelelésétől. Kiegészíti a stratagemát az a furfangos
mód, a mivel a vendégek bejutnak a korsóba, s a korcsmáros meg kijut,
hogy az ajtót kívülről kinyissa, mikor reggel van, s a kivigadottakat ki
kell rakni a hóra. E czélra szolgál egy másik ajtó, mely az első fölött
van, az emeleten. Ennek van egy hosszú, keskeny ablaka, a melyiknek az
egyik szegletében pörög a «fortoska», a pléh szélkelep, a miből a
kitóduló gőz örökmozdonyt csinál. Mikor a felső ajtón zörgetnek, akkor a
korcsmáros kiles az ablakon, s ha igazi vendég jön, egy csigára tekert
kötéllel leereszt egy hágcsót, a mi az eszterhéj alá van felvontatva, s
azon az érkezett vendég felmászhatik a felső ajtón át az emeletbe.

Ott egy igen tisztességes szobát talál maga előtt, körülrakva tarka és
aranyos szent képekkel, a mik közül különösen kiválik egy embernagyságú
szent György lovag a sárkánynyal, diófa rámában.

A szobát szép czifra viaszgyertyák világítják be, mik elé kék és piros
vízzel tölt üveg gömbök vannak felállítva, mögöttük a Megváltó képe,
arany háttérrel. A korcsmáros családja ott térdel a fali oltár előtt, s
az ajtót kinyitott gazda siet visszatérdelni az elhagyott helyére s
folytatja a félbehagyott imádságot. A szent szöveg közben aztán,
marginalis jegyzetek képében, felelget Jakuskin hozzá intézett
kérdéseire.

– No Dimitri, hát van-e friss medvetalpkocsonya?

– Oh Istenkém! hogy volna nagybőjt éjszakáján? Nem főzünk itt húst hét
hétig. Irgalmazz nekünk.

– Hát mit adsz ma lakomára?

– Olajos babot, meg káviárt, hét hétig nincs más a házamnál. Kegyelmezz
szegény bűnös fejünknek.

– De ha egy imperial üti a markodat, csak találsz még egy kis
medvesonkamaradékot a számunkra?

– Ne vigy uram a kisértetbe! Dehogy találok; megverne érte az Isten, s
megkorbácsoltatna a rendőrfőnök. Tiltják azt minden szentek.

– Kivéve szent Györgyöt, kiált közbe nevetve Diabolka, s azzal neki
vetve a sarkát a nagy képnek, félretolja azt a helyéről, s azzal
feltárul egy nyilás, mely a kép háta mögötti üregbe levezet.

A vendégek hahotája között folytatja nagy hadarva az imádságot Dimitri,
de az egyik kezét markával felfelé hátratartja, hogy az igért imperialt
belehullassák; s aztán, a mint azok eltüntek a ház belsejében,
helyretolja a szent képet s olyan énekléshez kezd háznépestől együtt,
hogy az kihallik az utczára.

A rejtett lépcsőn Puskin ment legelől, a ki jól ismerte már itt a
járást; a földszinti helyiségben volt valami világosság, a mit egy
elkoppantatlan faggyugyertya okozott s a mi elég volt arra, hogy az
ujonérkezők az útjokban álló hordók, csobolyók és deszkaládák között el
ne bukdossanak. A csipős sajt, hering, füstölt hus és pálinkaszag
dicsekedett vele, hogy ez valami éléstár. Egy csapraütött hordó előtt
guggolt valami asszonyféle, orros cserépkorsóba eresztve a csorgó levet.
A mint az érkezőket meglátta, otthagyá a korsót, eléjük tipegett
vigyorogva. Jól illett neki a vigyorgás; kiélt, ránczos arczán az
látszott meg, hogy sötétben szokta magát kifesteni és tükör nélkül; a
fogai közül hiányzott egynehány, az ilyet úgy hiják műnyelven, hogy
«flinta». Zsíros tenyereivel végig czirógatta a vendégeket s végképen
elrekedt fahangon mondá Puskinnak: «van ám friss medvetalp a számotokra
eltéve!»

– Itt vannak-e a többi urak? kérdé Puskin.

– Régesrégen, hörgécselé a némber; de nagyon részegek lehetnek már, mert
az elébb egy palaczk tintát hozattak a patikából.

– Az ördögbe? Mit csinálhatnak a tintával?

– Bizonyosan iszogatják; mert csizmát kenni, tudom, hogy nem jó. Megyek,
bejelentelek.

– Ah, itt nagyszerüen megy! mondá Jakuskin. A mióta utoljára voltam
itten, azóta bejelentik a vendégeket.

– Az okát kitalálhatod.

A némber valahol egy lyukat talált a falon, a min keresztül valahová le
kellett kiáltania; de tompa hangja mellett az olyan nehéz feladat volt
neki, hogy ismételve hozzá kellett fognia, míg a válasz visszaérkezett.

Az alatt az új vendégek várakozhattak.

Egyszer aztán Diabolka nagyot sikoltott.

– Egy patkány futott fel a csizmám szárán!

– Segítsek megfogni? mondá Jakuskin.

– Szemtelen! Mintha magam nem tudnék egy patkányt megfojtani.

A leány egy percz mulva nyakánál fogva húzta elő ruhája ránczai közül az
ujjai vas szorítása alatt megmeredt apró fenevadat, s nevetve üté vele
arczul Jakuskint, ki mindenképen szeretett volna neki e vadászatnál
segítségére lenni.

Ez volt a második trophæum. Az első volt a Wladimir rendcsillag. Annak
volt egy kapcsa, a mivel azt a zsinórra fel szokták akasztani. Diabolka
ezt a kapcsot beleakasztotta a patkány előfogába s aztán mind a két
diadaljelt odatűzte a süvege lelógó csákójára, egymás mellé a patkányt,
meg a gyémántos csillagot. A szentpétervári úrnőknél divat volt
egyidőben zsebórákat lánczostól, colliéreket medaillonostól a kontyaikra
akasztva viselni. Követte az elmult divatot.

A flinta jelenté a társaságnak, hogy szabad a bemenet. Azzal egy
csapó-ajtót felhúzott előttük, a mi a lebuj bejáratát elzárta. «Bujjatok
be!»

Egyetlen pinczebolt volt az egész, oszlopos ivekkel több rekesztékre
osztva. A középső falba volt építve a kandalló, nagy előre rugó
ernyővel, a mire a vendégsereg téli gunyái voltak felhányva száradni; a
mindennemű bűz, gőz, emberi pára, dohányfüst sűrű ködén át a kandalló
tőzegtüze, mint az ágyúból kilövő láng, világított elő, láthatóvá téve
annyi emberi alakot, a mennyi e pokoli aureoleba belefér. A vendégek
vacsora után voltak már, a hogy az asztalon elszórt konczok,
kocsonyamaradványok, hagyma, káposztaizékek, kenyérhéjak, sajtdarabok
tanusíták; s a felfordított kancsó bizonyítá, hogy most még az ivás is
szünetel. – Hát mi történik akkor?

Egy nagy két itczés palaczk most az úr az asztalon, a mibe egy lúdtoll
van beleütve. Az a tinta. Mit keres itt a tinta?

A belépőket harsány üdvözlés fogadja. Puskin és Diabolka régi habituék
itten, hanem Jakuskint újra kell megismertetni a társasággal, mert a
«medvesonka» társasága tíz év óta nagyot változott, a mikor ő
legutoljára itt járt. Puskin bemutatja egymásnak a vendéget és a pőrére
vetkőzött uraságokat, a kiknek rangjukhoz illő czímeik is vannak. Mind
szemenszedett tanulmányfők.

Dobujoff úr, a mi Rosciusunk: hirhedett hős-szinész; kár, hogy most
elcsapta magától a társaságot és privatizál. Csetverin úr, a mi
Rafaelünk, a ki megveti a nagyok kegyeit, s csak népszerű boltczímereken
örökíti meg művészetét. Csicserkoff úr, a tudós akadémiának
legnevezetesebb tagja, a ki harminczezer könyvet ismer – a táblájáról s
naponkint kisöpri az egész tudós társaságot. Arbusoff úr, nevezetes
mechanikus, ki az önmagától lövő puskát feltalálta. Szeravszki úr, a mi
Hyppocratesünk és Galenusunk, a ki a nehéz nyavalyát gyökeresen
kigyógyítja. Megannyi félreismert, elnyomott, üldözött lángész! Ime itt
látod Barbatuseff admirált, a mi Vasco de Gamánkat, a ki számtalan új
szigeteket fedezett volna fel, ha az irigy admiralitás egy gályát adott
volna neki. Ez pedig a mi küldiplomatiánk, monsieur Germain.

Monsieur Germain abban külömbözött a társaság többi tagjaitól, hogy ő
nem volt egy ingre vetkőzve, mint azok, a minek talán az is lehetett az
oka, hogy nála az ingről hiányzottak az ujjak, elég levén a gallér és az
ingelő, a mi látható. Egyébiránt az ő arcza sehogy sem engedett
színfokozat tekintetében a többiekének. A jobb keze ujjai pedig
másodiziglen tintásak voltak, a mi azt sejteté, hogy azt a tintába
dugott kalamust ő kezeli ezúttal s megerősíti e gyanut az előtte heverő
gyűrött papirív is, a min már látszik nehány irott sor, és azokkal
együtt járó elcseppentett «hizók».

A bemutatott úr elébb megnyalja a tintás ujját s a kabátja szárnyához
törülgeti, csak azután nyujtja kezét szorításra Jakuskinnak, önérzettel
mondva:

– Ez csak fölvett nevem. Igazi nevem Marat. Valóságos testvéröcscse
vagyok a dicső Maratnak, annak az isteni nagy Maratnak, a kinek hamvai
számára építették a Phantheont. Tudja ön…

– Tudom, szól Jakuskin, s mondhatom, hogy nagyon örülök rajta, hogy ön a
testvére, s nem én vagyok az.

– Ön egészen közénk illő ficzkó! magasztalá Marat úr Jakuskint. Legyünk
frère et cochon.

– De minek «frère» az egyik? Legyünk mind a ketten «cochon». – S
összecsókolóztak.

– De hát mit csinálnak önök itt, urak? Mire való ez a csúf folyadék az
asztalon?

(Jellemző, hogy a míg a pézsmaillatú összeesküvők tegezték egymást,
addig a kátrányillatuaknál meg kellett tartani az «urak» megszólítást.)

A kérdezett alacsony emberke, a cacadu frizurájával, büszkén ütött az
asztalon heverő papirra.

– Most készítjük a mi «marseillais»-ünket.

– Hallod, Puskin? Itt is versenytársra akadtál, enyelgett Jakuskin.

– Úgy látszik, hogy ez a mai nap az olympi versenyek ünnepe, szólt
Puskin nevetve. Hát hogy készül itt a vers? Magam is szeretném egyszer
látni.

– Nagyon rendén, szólt Marat vérszerinti rokona, a tollat füle mellé
dugva. Én kimondom a jeligét, s ez egyúttal a refraine. A többi urak
hozzáadják a maguk eszméit, én pedig azokat költői formába öntöm.

– Tehát mindent társulati uton! Még verset is.

– Igen bizony! A mottó és a refraine ez: «Kést neki!» Két szó, a mely
mindent kifejez. Ehhez csatlakozhatik a többi. Im a kezdet:

  «A ki kardot, pallost hord,
  Kinek vállán aranybojt,
  Az mind a mi ellenségünk,
  A ki minket letiport.
              Kést neki!»

– Ki tudja tovább?

– Én! Én! kiáltozák a hosszú asztal körül s összevissza siettek az
eszméiket kölcsönadni.

– Én azt mondom, hogy a szinészeket mind le kell nyakazni, mondá
Dobujoff úr, kik húszezer rubelért declamálnak, énekelnek, pedig egy sem
tud külömben szavalni, mint én.

– Ők maguk a királyokat játszák, nekünk meg az inas szerepeket osztják.
Zsarnokok! Minek az egész komédia? Nem elég mulatság a népnek a
paprikajancsi, meg a medvetánczoltató?

– Nincs alávalóbb osztály a piktoroknál, bizonyított közbe Csetvertin
úr. Ők egyetértenek a papokkal, azért, hogy szent képeket festhessenek
nekik s a czár talpát nyalják, a miért az a csataképeiket megfizeti s
még megörökíti a nép gyalázatát. Az lesz a derék ember, a ki a «fehér
termet» felgyujtja, a négyszáz tábornok arczképével! Minden piktornak el
kellene vágni a kezét, a ki többet tud, mint boltczímert festeni.

– És azokét is, a kik könyveket irnak! kiáltá Csicserkoff úr, a kik
czifrább nyelven irnak, mint a milyenen mi beszélünk.

A többi is mind sürgette a maga véleményének elfogadtatását, a kuruzsló
az orvosokat akarta kiirtani, a bukott kalmárnak a börzekirályok
trónfelforgatása volt a programmja, az elcsapott tengerész a hajóhadat
kivánta felgyujtatni; valamennyi vélemény mind oda ment ki, hogy a ki
csak egy fejjel kimagaslik a sokaság közül, az mind ellensége a népnek
és kiirtásra méltó.

Marat testvére összegezte a véleményeket és rímekbe szedte.

  «Énekes, ki nem rekedt,
  Piktor, ki fest szenteket,
  Tudós, ki ir könyveket,
  Ki gyógyít betegeket,
    Az mind a mi ellenségünk:
              Kést neki!

  Kit kocsi hord, vagy lóhát,
  A ki visel új ruhát,
  A ki épít palotát,
    Az mind a mi ellenségünk:
              Kést neki!

  A kinek feje kivál,
  Ki nagyobb társainál,
  Költő, müvész, vagy király,
    Az mind a mi ellenségünk:
              Kést neki!»

Ez már tetszett! Az asztalt ütötték ököllel, úgy tapsoltak hozzá.

– De énekelve volna ez szép! kiálta Marat junior. Ki teszi énekre? Ah,
hisz itt van a mi «észistennőnk», fel az asztalra, Diabolka!

S egy percz alatt feldobták az asztalra a czigányleányt, a ki
félrecsapva a süvegét a lefityegő csodálatos czafranghybridummal,
rögtönözve dalolt a kétségbeesett vershez megfelelő vad melodiát, s a
két sarkával dobolt az asztalon, s a két kezével füttyöket hányt hozzá.
Utána ordította az egész lebuj a vad devernyát.

– Ez már aztán meg fogja tenni! Úgy-e bár? szólt ragyogó kérkedéssel a
Marat-örökös, Puskin vállára ütve barátságosan; s azzal megtömve
pipáját, azt félagyarára vágta s úgy könyökölt az asztalra elégülten.

– No, Puskin, most vedd elő az eszedet! sugá Jakuskin. Hadd lássuk,
melyik nyeri el a pálmát?

Puskin elő is vette azt a zsebéből; azután fidibuszt csavart belőle s
azt meggyujtva a kandallónál, oda tartá a Marat-utód pipája fölé.

Ezúttal Marsyas nyuzta meg Apollót.

A vad poéta diadalmas arczfintorgással szívta a pipáját, a mire egy
olympi hős tartá saját égő költeményét; minden szippantásnál nagyot
lobbant az, s e lobbanásnál Puskin észrevette, hogy a vállán mászik
valami bogár. Egy rovar, a minek nevét nem szokták leirni. Lepeczkelte
azt magáról.

Újabb Marat észrevette ezt a megvető mozdulatot.

– Ej, ej! Ifju úr! Minek az a nagy megvetés? Minek az a finnyáskodás? A
mit milliók és milliók viselnek a testükön, mit fél ön attól? A kivel
testvéreink együtt hálnak, nappal együtt járnak, mit undorodik ön attól?
A ki azt megveti, az aristocrata. Ez az egyenlőség symboluma. Miként a
régi egyptomiaknál volt egy szent bogár, a scarabeus, ez a mi szent
cserebülyünk! A ki az emberi társaságot nivellirozza. Nosza még egy
strófát a vershez urak:

  «A ki a szent cserebülyt,
  Rovarok közt népszerüt,
  Egy igazi népbarátot
  Utál, testén el nem tür,
              Kést neki!»

Dühös taps hangzott fel rá s utána énekelte mindenki, még Puskin is.

– Igazán mondom, ez találta el a módját, mondá kaczagva Jakuskinnak.

Most azonban megnyilt a pinczeajtó s egy hosszú kéz, mely lenyúlt a
magasból, elkezdett egy kolomppal harangozni.

Arra a kolomp szóra egyszerre vége lett az egész rebelliónak.

Ez azt jelenti, hogy megvirradt, a «korsó» csaplárosa kötelezve van az
ajtaját kinyitni, s a vendégek jól teszik, ha hazamennek; külömben ott
lepi őket a rendőrség.

A zaj elnémult egyszerre s minden ember igyekezett felvenni a sutra
feltett bekecsét. A felnyitott ajtón át betört a hideg lég s a
spelunkában megszorult pára elkezdett hó és zuzmara alakjában a vendégek
hajára, szakállára tapadni.

– No de most még egy búcsukortyot egymással! dörmögé a sarju Marat. E
dicső este emlékére! Jó barátok! Testvérek! Urak! Nem! Nem közönséges
itallal! Annak az emlékére, hogy ma készítettük el a mi
marseillaiseünket, megiszszuk közakarattal azt a tintát, a mi e dicső
harczidal irásából fenmaradt.

– Megiszszuk! ordíták rá mindnyájan.

– De már ezt nem csináljuk utánuk! dörmögé Puskin, s lerántva Diabolkát
az asztalról, igyekezett a pinczegádort elérni s kimenekülni az
alvilágból.

A földszintre jutva, a míg Jakuskin az utcza végén hagyott szánkó
keresésére elindult, Puskin megkereste a bundáját s beletakargatta
Diabolkát. Marat úr ott lepte az ajtóban. Jött utána a tintás üveggel.
Még volt benne valami.

– Ej, ej, Puskin testvér! Hát ön elszelelne közülünk a búcsukorty
nélkül! No bizony, tán utálja azt az italt, a miből mi valamennyien
ittunk? Hát illik-e ez? Addig ki nem eresztem önt innen az ajtón, a míg
nem iszik belőle. Éljen az egyenlőség! Nem vagyunk-e mindnyájan
egyenlők? Mindenben egyenlők?

– Nem, szólt Puskin. Nem vagyunk egyenlők.

– Par exemple?

– Hát – par exemple – én erősebb vagyok, mint ön, s annálfogva én vagyok
az, a ki megfogja önnek a nyakát s ön az, a ki innen kirepül.

Már akkor Marat úr ott is hevert az utcza közepén, lilaszinűre festve a
havat az összetört tintás üveggel.

– Látja ön, hogy még sincs tökéletes egyenlőség a földön!

– De lesz, hörgé feltápászkodva Marat, s kihúzta csizmaszárából a kést.
Ez az, a mi kiegyenlíti a külömbséget a hős és a pipogya között.

Diabolka megfogta Puskin kezét, s magával ragadta futva, nehogy még
lekéseljék.

– Nos, hát eljösz-e holnap megint a «medvesonkába»? kérdé Puskin a
visszatérő Jakuskint.

– El bizony. És mindennap eljövök. Ezek aztán az igazi emberek!

Puskin nagyot nevetett.

– Az ám, a míg a kolompszót meg nem hallják!



AZ ŰZÖTT VAD.

Másnap az Izsák-templomban a czári énekkar nyitá meg a nagybőjti ünnepek
szertartását. Hirhedett énekkar volt ez, fentartva nagy költségen,
összeválogatva az egész birodalom széphangu férfiaiból és gyermekeiből.
A kortársak magasztalása minden valaha emberi hang által produkált zenén
fölül emeli e zsolozsmákat. A czár, hajlott kora felé, semmi zenét sem
tűrt már, egyedül a hárfát és a mysticus egyházi éneket. Ezért volt
Ilmarinen Zeneida, a sonáták éneklője kiváló kegyencze. Szinházba nem
járt, ha éneket akart hallani, a téli palota, vagy az eremitage termeibe
hívta meg a kedvencz művészeket, s a nagybőjt minden napján elment a
templomba a gyermekek énekét meghallgatni.

Ilyenkor aztán az úri rend is divatnak tartá a templomban megjelenni, s
a nagyobb ájtatosság kedveért a hölgyek ez alkalomra nem használtak
carmint, csak fehérítőt.

Ott lehetett látni az első sorokban, a főoltárhoz legközelebb állva,
Ghedimin herczeget és a Muravieffeket, Orloffokat, Trubeczkóikat;
mindazokat, kik neveiket a «zöld könyvbe» sajátkezűleg felirták; s a
testőrtisztek, kik a mult éjjel a fölött szavaztak, hogy meghaljon-e a
czár, vagy csak száműzessék? ott meredtek a sorfal mentében, kivont
kardjaikat csípőikhez szorítva, s a templom bejáratánál ott térdepelt és
verte mellét társai csoportjában a nagy Marat-testvér is; még le sem
vitte a szentelt víz az ujjairól azt a tintát, a mivel a «kés» dalát
megirta.

Mind meghajták mélyen a fejüket az uralkodópár előtt, mikor az végig
haladt előttük s talán senki sem volt, a ki észrevegye, hogy a férj és a
feleség, a kiké ez az ország, csak egy-egy ujját nyujtja a másiknak
menetközben, s az egész áhitat alatt soha sem néznek egymásra, s a
szentelt víz nyújtásánál nem szólnak egymáshoz.

Ilmarinen Zeneida is ott volt az áhitat szertartásán, s mikor kijött a
templomból, egy ott ácsorgó tiszt üdvözlé. Puskin volt az.

– Madame. Ön sírt. Arcza csupa nedves. Hát lakik a templomban valaki?

– Nem lakik, felelt neki Zeneida. Hanem ez az ének az idegekre hat.
Állatok vagyunk. A kutya is szokott sirni, ha énekszót hall.

– Látta ön, hogy a czárné mily áhitattal csókolta a feszületet, az
istenember lábát? Nem tudja, mit kérhetett tőle?

– Nem láttam. Nem tudom.

A templomi szertartás késő este végződött, templom után minden ember
hazatakarodott. Az utczák elcsendesültek. A nagybőjt első napján az
estebédet minden ember odahaza költi el, a kinek családja van. S
minthogy a pétervári szegényebb néposztálynál minden hét férfira jut egy
asszony, azok összebeszélnek s társaságban keresnek fel egy ismerős
maguk fajta némbert, a ki megfőzze számukra a bőjtbevezető
cziberelevest. Ennek kell minden asztalon párologni ma. Cseréptálban,
vagy chinai porczellánban. Még a czár asztalán is ez az első étekfogás s
azt a franczia szakácsnak meghamisítatlanul kell kotyvasztani, korpából
posajtva, derczekásával feleresztve.

Az első bőjtnapi cziberelevest minden családapa otthon költi el. Még a
téli palotában is úgy volt hajdan a szokás. Hajdan! Egyszer valamikor.
Csak kettő számára volt megterítve az asztal. Ilyenkor nem hívtak
vendéget. A csupa olajjal és nádmézzel készült ételek változatos nemei
csak az ő számukra voltak feltálalva szakács furfang szerint. Egyszer
aztán jött olyan nap, a mikor hiába várta a nő a férjét az első bőjtnapi
estebédhez: nem jött el. Pedig sokáig várt reá. Az étel elhült. Valami
hideg tárgy tolakodott oda közéjük. Most még csak az ételek hültek el,
majd később a szivek is. És azért a feleség mégis minden évben nagybőjt
első estéjén megterítteté kettőjük számára az asztalt, és felhordatta az
ételeket és várt, várt, hogy a másik társ megjöjjön, várt, míg meghült
minden étel, s nem nyúlt hozzájuk, ő rá várva.

Az órák egyre teltek, a nő várt egyesegyedül, minden neszre figyelve,
nem hangzik-e az ismerős léptek dobaja a kis szőnyegajtó előtt, mely
lakosztályaik tornáczait összeköti, a melynek megnyilása annyiszor
töltötte el szivét földi üdvösséggel. Rég berozsdásodott annak még a
zára is.

Egyszer aztán megszólal az órazenemű. Egy zenélő gép, melyet Arakcsejeff
készíttetett Párisban; a dal, melyet elzenél, a nemzeti hymnus; napjában
csak egyszer zenéli azt el: éjfél után egy órakor, abban az órában, a
melyben Pál czárt a főnemesei és tábornokai hálószobájában
meggyilkolták.

A meggyilkolt fia, ki apja holttestén keresztül lépett a trónra, sok
éven át ott hallgatta, a nagy évfordulók napjain, arczra borulva, és az
imazsámolyt nedvesítve könyeivel, ezt a búskomor hymnuszt, s volt egy
lény, a kinek elmondhatta lelke kínzó szorongattatásait. Ah, ott a szív
minden dobbanása zengette ezt a gyászdalt. Ez szorgalmasabb óramű volt,
mint a másik. Ez rákezdte dalát a diadalmámor közepett, valamint a
szerencsétlenségnek óráiban, szemére hányva, hogy apja holtteste volt a
zsámoly, melyen a trónra lépett, s fenyegetve, hogy az ő holtteste lesz
épen úgy a zsámolya utódjának. Ez volt életének kínzó réme: örök lelki
torturája. Senkinek sem gyónhatta meg azt, csak a feleségének. Senki sem
vigasztalhatta meg őt e nehéz küzdelmeiben önterhe alatt leroskadó
lelkének, csak a feleség. Most már ennek vége van. Azok az átkozott szép
kék szemek, a mikben egy új eget keresett, megadták neki az eget: azt a
hideg eget, a mi a földet és a holdat örökre elválasztja egymástól. A
minden oroszok czárjának senkije sincs többé. A hatalmasok
legerősebbikének nincs annyi megnyugvó helye, a hol nyugodtan el tudjon
aludni. A pusztában ott feledett vándor nem áll olyan egyedül a
világban, mint ő.

Mikor még a zene után sem jő meg a férj, a nő előveszi az elefántcsontra
festett arczképet s azt helyezi oda az asztalra a férj helyére, maga
elé. A délczeg ifju daliát, mosolygó ajkaival, derült homlokával, a
milyen volt – vőlegény korában. S aztán addig-addig néz rá, míg a köny
kicsordul szeméből. Semmije sem maradt meg belőle, csak ez a kép.

Az élő ember rég nem mosolyog már senkire. A ki őt még mosolyra tudná
birni, az ugyan hires ember lenne egyszerre.

Két befogott szán áll a téli palota oszloptornácza alatt, az egyikbe hat
ló fogva, a másikba három. Mindkettő üveges hintót hord, lefüggönyözött
ablakokkal. A kocsisok és csatlósok a hat lovasnál a czár egyenruháját
viselik, a másiknál Miklós nagyherczegét.

Hanem mikor a beszállásra kerül a sor, akkor a czári szánkóba a
nagyherczeg ül be s a czár meg a nagyherczegébe.

Mikor aztán a két szán kicsörtet a kapun, az egyik jobbra, a másik balra
fordul. A hat lovas nyomába rögtön utána rugaszkodik a rejtekben tartott
testőrlovasok pikétje s kíséri azt a távolból, s megáll, a hol az
nyugvót tart. A három lovast hagyják tovasiklani magában. A
nagyherczegről tudja mindenki, hogy az most egyenesen haza megy
családjához: van egy kis csendes házikója; hanem a czárról nem tudni,
hogy merre fogja bekóborolni a hosszú tengeréjszakát? Pedig most nagyon
kell őrizkedni!

Arakcsejeffnek dühös összekapása volt ma délelőtt a rendőrfőnökkel és
Miloradovicscsal a városkormányzóval. Háromféle rendőrség is működött: a
katonai, polgári, meg a titkos; de ezek, a helyett, hogy egymás kezére
dolgoztak volna, mindig azon voltak, hogy egymás intézkedéseit
meghiusítsák. Arakcsejeff azért volt dühös Chulkinra, hogy Galban
lovagot az éjjel kirabolták, s nemcsak a pénzét vették el, hanem még a
jegyzeteit is, a mik között sok államtitok volt. Chulkin aztán
kiderítette, hogy a rablók az őrjáratra kirendelt katonák maguk voltak.
Akkor aztán Miloradovics ellen fordult Arakcsejeff egész haragja.
Követelte, hogy a főtiszt, a kire a mult éjjel a főfelügyelet volt
bízva, a legszigorúbban feleletre vonassék. Akkor aztán megmondta neki a
kormányzó, hogy az épen Arakcsejeff Jevgen volt, az ő egyetlen magzatja.
Akkor aztán Arakcsejeff még dühösebb lett, de nem volt kire? Tökéletesen
hitte, hogy maga az úrfi rabolta ki Galban lovagot: képes volt rá, a
hogy ő ismerte a kedves ifjut.

Akkor aztán felhagyott a további inquisitióval; hanem azt az intézkedést
tette, hogy a testőrhuszárságot, (mely egyenesen az ő parancsnoksága
alatt állott) rendelé ki, hogy őrjárataival a czárt távolból mindenüvé
kísérje. A gyalogságban és a rendőrségben nem lehetett már bízni.
Arakcsejeffnek különös ösztöne volt, mindenféle jelenségekből kiérezni a
czár elleni összeesküvést, ha bizonyságot nem tudott is szerezni, s ő
volt az egyedüli soha el nem alvó szem, mely a czárra vigyázott. Egész
nemzete gyűlöletét összeszedte a saját fejére, azért, hogy annak az egy
embernek a fejét megoltalmazza, a kiben saját énje felolvadt.

Hanem az üldözött ember ki tudta játszani mind az üldözőit, mind a
védelmezőit: a míg azok alattomban, leskelődve kísérték, kerülgették az
ő hat lovas szánját kaszárnyáról-kaszárnyára, (a nagyherczeg
körvizsgálatot tartott azokban, hogy a felügyelő tisztek nem vetették-e
le a kravátliaikat?) azalatt a háromlovas szán végig vágtatott a
Moika-csatorna partján, addig a nagy, kertekkel beültetett térségig, a
hol a hadmérnökség palotája áll; ott egy hosszú, vas rácscsal
koszorúzott fal előtt megállt: a czár kiszállt belőle, a zsebében hozott
kulcscsal felnyitá az ajtót s egyes-egyedül, senkitől sem kísérve, lámpa
nélkül, végig haladt azon az úton, melyet két oldalt nyirott
fenyőfa-bokrok jelöltek; a friss havon nem volt semmi lábnyom. Ezen az
úton más nem jár rajta kívül. Egy ódon egyemeletes ház bontakozik ki a
nyárfák közül, a mik tele vannak varjufészkekkel. Annak egy kis alacsony
tölgyfaajtója van, a mihez falépcsők vezetnek föl. A magányos férfi
annak a kulcsát is magával hozta; felnyitja, belép rajta, itt már sötét
van, elő kell venni zsebéből a tolvajlámpát, hogy megtalálja a lépcsőt,
mely az emeletre fölvezet, s aztán egy hosszú folyosón lábhegyen végig
halad. Egy kutya sincs, mely megugassa. Egészen meglepi a beszélgetőket,
a mint benyitja rájuk az ajtót. Ketten vannak: egy öreg ember, meg egy
öreg asszony.

Az öreg asszony felsikolt, a mint meglátja a belépőt, az öreg ember
pedig a lábaihoz veti magát.

– Micsoda ember ez itt? Helenka!

– Hát ez az én öregem. Az én uram. Emeld föl a pofádat no Ihnátko, hadd
lássa a czár, hogy te vagy.

– Nekem soha se mondtad, hogy férjed van.

– Hát ugyan minek beszélne valaki a köszvényéről, vagy egy csunya
állatról? a kit jobb szeret, ha elfelejthetett.

– Hát most mit keres itt nálad?

A vén asszony még a kezével is eltakarta félig a száját, úgy suttogott.

– Hát a királyleányt kísérte ide, no!

Erre a kérdező szigorú arczán kezdett felolvadni a jég.

– Ah, Bethsába van itten?

– Igen. Ma szabad lesz neki itt maradni reggelig. Ostáblát játszanak
odabenn. Azt kísérte ide az Ihnátko – a palotából.

– Hogy van Zsófi? A kérdező hangja reszketett.

– Hát elég jól! Az éjjel aludt csendesen, reggel megitta a csokoládéját.
Ma nem volt olyan haragos, mint máskor, a mióta az orvos megmondta, hogy
a mérgelődés árt neki.

– Megtartja az orvos rendeletét?

– Nagyon is szigoruan. Ha egy perczet elkésem a gyógyszerrel, már
csenget.

– Az orvos nem mondott valamit az étrendről?

– De bizony mondott. Azt beszélte, hogy a hosszú bőjt alatt a
herczegasszonynak nem szabad szigoruan tartani magát, hanem mindennap
kell valami húsfélét enni, meg tojást; mert ez ád erőt. De hát majd
kiverte vele a herczegasszony. Mit gondol? A lelkét akarja-e kárhozatra
vinni a teste miatt! Nekem rettentő szigorú parancsolatokat osztott s
azt igérte, hogy megver, ha rászedem.

– Ugy-e? pedig az orvos határozottan azt mondta, hogy árt az
egészségének a szigorú bőjt?

– Azt ám. Azt mondta, hogy vérre volna szüksége, mert kevés a vére. Azt
pedig nem ád az olajos bab, meg a czibereleves.

– Mit főztél ma neki vacsorára?

– Hát a mit erre a napra szokás: cziberelevest.

– Tedd meg azt, jó Helenka, a kedvemért, itt hoztam egy dobozt magammal,
abban van valami, a mi jó a betegnek: Angliából kaptam egy hires
orvostól. Tégy ebből minden nap a cziberelevesbe egy kanállal.

– Hogyne tenném meg, a mit te parancsolsz, uram? de mondd meg igazán:
nem készült ez valami állatnak a husából? Mert ha azt megtudja a lelkem,
hogy én a nagybőjt alatt valami húsfélét kevertem az ételébe, olyan
kétségbeesett sírást és veszekedést fog elkövetni, hogy még jobban
belebetegszik.

– Ne félj semmit, jó Helenka. Mindenféle pálmák gyökereiből van ez
sűrítve, a miknek az ize pótolja a húsét.

– De azután az én lelkem ne legyen rajta.

– Nem. Ne félj. Én a magam lelkére veszem azt.

Pedig bizony, ha lélekkárhozat a quadragesima alatt bebocsátani a szájon
azt, a mi élő állat alkatrésze volt valaha, akkor nagy terhet vállalt
lelkére a czár; mert az valóságos húskivonat volt, a mit magával hozott:
új találmánya az angol gyógyászatnak. Hanem hát a czár philosoph volt –
és apa.

– Eredj, jelents be nála, nehogy megijedjen, ha véletlenül meglát.

* * *

Egy hímzett ernyővel eltakart lámpa előtt ült két fiatal leány.

Az egyikkel már találkoztunk egyszer, ama nevezetes szarvasvadászatnál.
Most már tudjuk róla, hogy «királyleány».

* * *

Mikor Ihnátko megint egyedül maradt Helenkával, a hogy a czár belépett a
herczegnő szobájába, kifúrta magát az oldalán ez a kérdés:

– Te! miféle királyleány ez a mienk?

– Oh te tökfilkó, hát még most sem tudod, pedig nyolcz esztendeje lakik
a házatokban. Hát ez a grúzi királynak a leánya. Az apja valamikor
hatalmas király volt valahol ott, a hol a mazsolaszőlő, meg az olajbogyó
terem, hanem a törökök megölték. A királyné aztán a kis leányával együtt
idemenekült mihozzánk, s a koronáját is elhozta magával. Gyönyörű szép
asszony volt. Láttam egyszer, az újesztendőnapi nagy parádénál, nemzeti
öltözetében. Nem csoda, ha az történt vele, a mi. Lazareff tábornokra
volt bízva, hogy kisérje őt a házából idáig. A tábornok szerelmes
természetű ember volt. Egyszer nagyon a fejébe talált menni a kacheti
bor: elfelejtkezett róla, hogy királyné áll előtte s úgy akart vele
bánni, a hogy a többiekkel szokott. Csakhogy a grúzi szép pillangóknak
fullánkjai is vannak, mint a méheknek. A királyné a kindzsáljával úgy
szúrta keresztül a szivét a vakmerő szerelmesnek, hogy az halva rogyott
össze. Nem csináltak ám lármát a dologból, szépen elcsitították; hanem a
királynét félretették egy kolostorba, a hol királyi tisztességgel vették
körül, de a honnan nem szabad kimennie: csak épen újesztendő napján
hozzák fel a másik két királynéval együtt: az imereti és mingrélival,
hogy a trón lépcsőin a czár mellett ők is helyet foglaljanak. A hat éves
kis leányát pedig elvették tőle. No természetesen, nehogy ilyen
erkölcsöket oltson abba is az anyja, hisz akkor nem maradna élő férfi
Szent-Pétervárott. Aztán odaadták Ghedimin herczegnőnek. Annak úgy sem
adott az Isten gyermeket.

– Hát kicsoda? böffentett közbe Ihnátko.

– Ejnye, te ostoba! Ilyet mondani, hogy hát kicsoda? Hát senki sem! Ha
nincs neki? Ne hunyorgass, mert pofon teremtelek! Hát így került a
királyleány a ti házatokhoz, s most az úgy van ott, mintha a család
tagja volna. A saját anyjára nem is emlékezik már, hanem a herczegnőt
tartja édesének.

– Csak azt szeretném tudni, hogy a herczegasszony miért küldözi őt ide a
beteg herczegkisasszony látogatására?

– Azon pedig soh se törd a fejedet, mert az nem a te tökkobakodnak való.



A MÁSIK LEÁNY.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A másik leány volt Nariskin Zsófia.

Gyöngéd, túlfinom alak, olyan szőke hajjal, mint az árvalányhaj. Jó
szerencse, hogy el van rejtve emberi szemek elől; mert az arcza
meglepően hasonlít Ghedimin herczegnőéhez, a minő az volt leánykorában.
Vonásaiban a túlérett gyermek izgékony eszessége, összekeveredve a másik
ellentéttel, a babonás félelemmel. Csak a szemei szelidebbek, mint a
szép hasonmásáé: nem olyan büszkék, lenézők; hanem mélán elábrándozók.

Aztán mi ábrándjai lehetnek egy leánynak, a ki még soha sem látta a
világot? Azt a világot, mely tele van emberrel. Szép, ragyogó tájakat
igen; sziklákat, erdőket, vízeséseket; de az emberi társaságból senkit,
mint a dajkáját, a kitől szívesen megtanulta a babonákat, tündérmeséket;
aztán meg nevelőnőit, a kiktől semmiképen sem tanulta meg a földleirást
és a szépműtant. Mindenki kényeztette és senki sem szerette.

Körülötte mindenféle játékszer és megkezdett női munka hever, a hogy
beléjük únva, egyiket a másikra dobálta: ostábla, kártya, sakkfigurák,
türelemképek, himzések, rajzolatok, kivágott chablonok. Egy széles
ottomannon ül, fehér himzett pongyolában, két lábát felszedve maga alá,
míg a királyleány egy alacsony tabouretten ül a lábainál.

A belépő hatalmas úr itt sem talál kegyelmes fogadtatásra. Bizonyosan
valami jó mulatságot szakított félbe a leányok között.

Pedig úgy látszik, hogy joga van egész bizalmasan odamenni a halavány
leányhoz s annak a fejét két keze közé fogva, egy egészséges csókot
nyomni az arczára, a minek a nyomait aztán a leány, gyermeteg negéddel
igyekszik ledörzsölni japonicája ujjával arczáról, a mivel azt nyeri,
hogy az orczája megcsókolt fele piros lesz, mint a rózsa.

– Hogy vagy, oltárképem?

– Ejh, most félbeszakítottad azt a szép mesét, a mit Bethsába elkezdett.

– Folytassa, én is hallgatom.

– Lehet is azt hallgatnod, mikor nem tudod az elejét.

– Bethsába lesz olyan jó, hogy még egyszer előlkezdi azt.

A király leány intett a fejével, hogy újra kezdi, Zsófia pedig a
szemöldökével intett a czárnak, hogy üljön oda a keveret másik
vánkosához, s a hatalmas úr megérté az intést és szót fogadott. Kezei
közé vette a leány egyik finom kis kezét, a min a kék erek úgy keresztül
látszottak s a czirógatás közben igyekezett lopva megtalálni az üterét,
hogy annak veréséből találgassa: van-e remény? Kérdezni is akart
valamit, de az a vékony szemöld azt inté: «csitt!» S a mindenható ember
elhallgatott; engedelmeskedett.

– Hát volt egyszer egy nagy, nagy király, – kezdé a királyleány a mesét,
– ott a nagy Kaspi-tó partján, a kinek volt egy szép felesége, a kiről ő
nem tudta, mikor nőül vette, hogy az tűzimádó. A tűzimádók pedig mind a
dzsinekkel vannak szövetségben. A királyné azt igérte a dzsinnek, mikor
férjhez ment, hogy ha leánya lesz, azt neki adja, mikor megnő. Mikor
aztán a királyleány szépen felnőtt, egyszer csak eljött ám a dzsin érte
s bekoczogtatott a királyhoz. A szegény király ugyan megijedt, mikor
meghallotta, hogy a szellem a leányát akarja elvinni.

– Hát nem tudott a szellemmel birni, ha király volt? szólt közbe
ingerülten a beteg leány.

– Jajh, kedveském, a szellem olyan hatalmas, hogy azzal egy király sem
bir.

– Egy császár sem?

– Az sem. Azt nem lehet megfogni, az pedig mindenkit megfoghat. Azt nem
lehet bezárni, kizárni, mert az mindenüvé behatol! annak nincs súlya,
mégis agyonnyom; nincs kardja, mégis megöl.

– De jó, hogy a szellemek csak a Kaspi-tó partján laknak!

– Hát mikor a király ezt meghallotta, elkezdett a szellemnek könyörögni,
hogy ne vigye el a kedves leányát, csak még egy esztendeig hagyja ottan
nála. – «No jól van, – mondá a szellem, – itt hagyom hát még egy
esztendeig a leányodat, ha nekem igéred a hüvelyk ujjadat cserébe.» – A
király nem sajnálta a hüvelyk-ujját odaigérni s azzal elment a szellem
dolgára. Egy év mulva megint megjelent a királynál s követelte a
leányát, vagy a hüvelykét cserébe. A király nagyon szerette a leányát;
de a hüvelyk-ujjától sem akart megválni, mert akkor nem tudta volna
többé a tegzét felajzani, s megint csak könyörgött a dzsinnek, hogy
engedjen még egy kegyelemesztendőt a leányának. «No jól van, engedek; –
mondá a szellem – hanem egy esztendő mulva nekem adod vagy a leányodat,
vagy az egész jobb kezedet.» A király megint ráállt az alkura. Egy év
mulva ismét megjelent a szellem előtte. A király megint csak nem akart
megválni a leányától, de még a jobb kezétől sem. Ekkor aztán már a
szellem még egy esztendei haladékért az egész karját követelte a
királynak.

– De hát sohasem döglenek meg a szellemek? – kiálta közbe Zsófia.

– Nem, szerelmeském. A szellemek örökké élnek. – A király a karját is
odaigérte neki, csakhogy a leányát el ne vigye, vagy a kezét le ne
vágja. És aztán évről-évre mindig visszajött a szellem, mindig többet
követelt a királytól váltságdíjul a leányért. Utoljára már a szívét, már
a fejét is odaigártette magának. Mikor aztán egészen az övé volt már a
királynak a teste, akkor azt mondta neki: itt az utolsó esztendő; most
már vagy a leányodat viszem el, vagy igérd ide nekem még az árnyékodat
is. Ekkor aztán azt mondta neki a király: «nem, nem adok semmit többet,
vidd el, a mi már a tied, de sem a leányomat, sem az árnyékomat neked
nem adom». – Erre nagy mennydörgés közt eltávozott a szellem, s
rákövetkező nap, mikor a király szép csendes, napfényes idővel hajóra
szállt, hogy a Kaspi tón átevezzen, hirtelen zivatar támadt s hajóstul
együtt belefojtá a tóba. Soha sem találták meg a testét. – Hanem a
leánya megmaradt, és azután, a míg csak élt, minden este, mikor a nap
leáldozott, látott maga felé jönni egy árnyékot, egy emberi árnyat
koronás fővel, mely feléje tartott, s a mint az árnyék elsuhant
mellette, mindig úgy tetszett neki, mintha egy csók érné az arczát, s a
félorczája kipirult utána».

A czár elmélázott. Ez a király, a kinek csak az árnyéka jár-kel már a
földön, olyan nagyon hasonlít ő hozzá. És Zsófia is arra gondolt, hogy
az a királyleány, a kit megcsókolni eljár esténkint egy koronás árnyék,
mintha ő maga volna.

Bethsába pedig gyermeteg enyelgéssel veté utána.

– Ilyen meséket hallani minálunk, oh tudok én ilyet százat.

– Ez nagyon búskomor mese, édeském, mondá a czár.

– De én az ilyeneket szeretem, szólt a herczegleány. A miknek szomorú
vége van. Ki nem állhatom az olyan meséket, a mik azon végződnek, hogy
«most is élnek, ha meg nem haltak». Olvasni is csak olyant szeretnék, a
minek valami szomorú vége van. Az orvos pedig megtiltotta az olvasást,
hogy árt. A kis Betszi pedig olyan szép meséket tud mondani.

– Hátha a vacsorádat hozatnád fel? Nem vagy éhes?

– Ejh! ki gondolna mindig az evésre? Ugy is egész nap egyebet sem
csinálunk, mint mindig eszünk.

A leány egy csomó megkezdett süteményes és aszalt-gyümölcsös dobozra
mutatott, a mikből mindegyikből hiányzott egy-két darab.

– De neked valami táplálóval kellene élned: az adná meg az egészségedet.

– Hát ki mondja neked, hogy én beteg vagyok? Add ide a kézi tükrömet.
Hát nem vagyok én elég piros?

– Az vagy, az. Ma nagyon is jó szinben vagy.

– Phi, Phi! a leány kétszer is a háta mögé köpött. Nem szabad valakinek
a szemébe mondani, hogy jó szinben van; mert az szerencsétlenséget hoz.
No hát terítsünk fel a vacsorához.

A hatalmas nagy ember oly hirtelen kész volt inasi szolgálatokat
teljesíteni annál a halovány beesett szemű leánynál, a kiben egész
világa összpontosult. S oly ügyetlen volt a szolgálattevésben. Nem
tanulta ő ezt soha. Eleget is korholta érte az a leány.

– Ej, ej, hogy nem áll a kezedben a tányér! Hát úgy kell a kanalat a kés
villa közé rakni? A sót szépen öntsd ki az asztalra. Nem szabad azt
tartóstul együtt feltenni, mert ha véletlenül feldül, az
szerencsétlenséget hoz. A kenyeret ne úgy mesd meg, hogy a kés hegyét
beleszúrd, azért megharagszik az Isten. Csinálj keresztet rá a késsel.
Oh milyen ügyetlen az ilyen nagy ember!

Azalatt behozta a Helenka a czibere-levest.

A leány belekóstolt s aztán megállt a kezében a kanál.

– Ebben valami idegen is van! Ti ebbe húst loptatok bele! Nem eszem
belőle. Meg akartok csalni. Meg akarjátok velem etetni a húslevet.

A czár maga is belekóstolt az ételbe s bizonyítá, hogy azon semmi húslé
nem érzik. De már a beteg leány fel volt ingerelve attól a gondolattól,
hogy őt meg akarják csalni, és érintetlenül küldött vissza minden ételt.
Azután elővette az aszalt-gyümölcsös dobozt s azzal akart jól lakni. A
czár könyörgött neki, hogy ne tömje meg vele magát, mert az megterheli a
gyomrot; ekkor aztán sírva fakadt, hogy őt meg akarják ölni éhen. Míg
végre a czár előhozatta a thea-főzőt s maga főzőtt neki theát, és abba
aztán piskótát aprított, azzal kinálta meg. – Oh milyen nagy volt az
öröme, mikor a beteg leány azt mondta rá, hogy «nagyon jó» s elköltött
egy egész kétszersültet, a másikat is megmártotta s egyet harapva
belőle, odanyújtotta a czárnak, hogy kóstolja meg, milyen jó? Aztán oda
hagyta magát vonni az ölébe s a vállára borulva, elálmosodott. És aztán
kérte, hogy fektesse le az ágyába és bontsa ki a haját. Aztán a jobb
keze ujjait a czár ujjai közé fonva, elimádkozta a maga esti imáját; s
az Amen szó mellett odalehellette a czár ajkaira tiszta szűz lelkét… Ez
volt az egyetlen egy lény a világon, a kit még a magáénak nevezett!
Negyven millió alattvaló között egyes egyedül az övé.

Jó éjszakát! A «világ ura» még annyi pepecselni valót talált a beteg
leány körül, megmelegíteni a lábához való vánkost a kandallónál;
elkészíteni éji asztalára a czukros narancsvizet. A szentelt barkát is
odadugta a vánkosa alá, hogy a rossz álmok szellemeit elűzze tőle. Ő! a
philosoph! Szentelt barkát! Egy topolyfa cziczkás ágát, a mit a pap
szentelt vízzel behintett. – Egy beteg gyermek ágyánál megszünik a
philosophia.

– Eredj már haza, suttogá a leány. Bethsába itt fog ma nálam hálni. Jó
éjszakát. Ma jó álmom lesz.

– Tedd a fejemre a kezedet, kérlek, hogy én is jól alugyam. Jó éjszakát!

És nem nevezték egymást semmiféle édes névvel. Pedig jól tudták mind a
ketten, hogy a széles kietlen világban nincs senkijök egymáson kívül.

Éjfél után volt már az idő, mikor a czár visszatért szánkájához. Nagyon
korán van még hazatérni.

– Hajts a Nyefszki prospekten végig, parancsolá kocsisának.

A kocsis tudja már, mit jelent ez a parancs?

A Nyefszki prospekten van egy kétemeletes ház, melynek földszintjén egy
czégtábla vonul végig e névvel «Severin». Ott megállítja a kocsis a
lovakat.

Az első emelet ablakai ki vannak világítva. A csöngetésre lámpásos
cselédek jönnek elő s felvezetik az érkező világ urát a házigazdához.

Az egy egyszerű papirkereskedő és nyomdász, a ki fiaival, menyeivel,
leányaival és vejeivel együtt lakik, s közös üzletet visz. Nagy
ünnepnapokon be szokott látogatni hozzájuk a czár, s elgyönyörködik óra
hosszant az egyszerű családi örömökben. – Neki ilyen nincsen. – A kis
gyermekek verseket mondanak fel a nagyapónak s az térdein lovagoltatja
őket s csinál belőlük papiros süveggel, meg fakarddal generalisokat. –
Ilyen tábornokai a czárnak nincsenek. – Öten-hatan karikába állnak s
kört tánczolva, énekelnek, ki fél, ki negyedrész hangon az «ásimási
koldusok»-ról. – Ilyen énekkara a czárnak nincsen. – Vacsora végén olyan
tiszta marad utánuk az asztal, hogy meg nem lehet mondani, mi volt a
tálakban? Ilyen lakomát a czár nem tud adni. Aztán mikor elszedték az
asztalt, közkivánatra előhozzák a kedélyes «Harang és kalapács» játékot,
s játszanak nagy pénzben: dióban. Ki mit nyert, a játék közben megeszi.
Ilyen okos pénze a czárnak nincsen.

Ott elüldögél közöttük, míg a gyermekek elálmosodnak s az anyjaik
egyenkint elviszik őket aludni, sorba csókolgatva velük elébb az ott
maradókat, a vendéget is, a czárt. A «téli palotában» ilyen nincsen. S a
nagy vendég aztán elbeszélget az öregekkel a régi jó időkről; elmondatja
magának a hétköznapi ember minden búját, baját, a mi olyan jól esik
annak, ha kedvére elpanaszolhat, s a közben a theás szamovár kifogy és
megtelik újra. Észre se veszi, hogy valami jól esett neki. A thea-e?
vagy a sütemény? vagy az őszinte szó? a hamisítatlan kedély? – Ilyen
theát a czár otthon nem kap.

Odakünn a hosszú hólepte utczákon pedig vágtatnak a lovas testőrök s a
sunnyogó összeesküvők félfejüket kidugva a kapumélyedésből, leskelődnek
a vágtató hatlovas szán után, késeiken, pisztolyaikon tartva kezeiket.
Az üldözött vad nem tud róluk semmit. Senki sem mondja meg, merre járt
az éjjel szerteszélylyel a városban s ki volt az, a ki olyan nagyon
űzte.



HOGY VESZNEK BE EGY VÁRAT?

– Jól bezárd az ajtót és senkit se ereszsz be. A ki nem akarja elhinni,
hogy nem vagyok idehaza, annak mondd, hogy meghaltam.

– Hátha pénzt hoz valaki?

– Ilyen valakire nem süt a nap.

– És ha szerelmes levelet hoz valaki?

– Mondd, hogy dugja be az ajtó alatt, de be ne ereszd; mert hátha
álczázott hitelező?

… Fölösleges megjegyezni, hogy ezt a párbeszédet egy fiatal katonatiszt
tartotta a szolgájával. Annyit azonban hozzá kell tennünk, hogy ez a
katonatiszt Puskin volt.

Tele fejjel s üres zsebbel jött haza korán reggel s egész öltözetestül
odavetette magát a medve-bőrrel borított nyugágyra, s olyanformán érezte
magát, mintha minden hajszálát külön-külön ördög huzogatná
harapófogóval. A mint elaludt, rögtön Marat junior szent Scarabeusaival
álmodott, a mint elefántokká megnőve jöttek feléje, hogy megcsókolják.

Egyszer aztán pogány nagy lárma verte fel álmából. Az utczán verekedtek.
Egy embert püföltek kegyetlenül az ablaka alatt; az meg jajgatott és
segítségért kiabált; de senki sem jött a jajveszékelésre. Ez magánügy,
mi köze hozzá a rendőrségnek?

Nem állhatta a keserves jajgatást; felkelt, odament az ablakhoz, a
czifra jégvirágos táblára rálehellt, míg egy kerek szabad nyilást
támasztott rajta, a min keresztül kinézhetett az utczára.

Három ember dulakodott az ablaka alatt, kettő püfölt és fojtogatott egy
harmadikat, a ki kétségbeesetten védelmezte magát, az egész arcza csupa
vér volt már. Megtámadóinak egyike belemarkolt a szakállába, (hosszú,
két ágra eresztett szakálla volt) s egyszer csak a kezében maradt neki
az egész csomag szakáll.

De már ezt nem nézhette tovább Puskin. Az egész vére felháborodott e
kegyetlenség láttára; lekapta a falról a kutyakorbácsát s rohant ki az
utczára. Hiába kiabált az inasa, hogy: «ki ne nyisd az ajtót!» nem
hallgatott rá; kiugrott a verekedők közé, a két megtámadónak nagyokat
húzott a fejére, arra azok nyakukba vették a lábaikat s elillantak,
Puskin pedig fölemelte a földről a szegény vérben, fagyban hagyott
áldozatot, a ki nem birt a lábán állni s csak nyögött; úgy vitte be a
karjai között a szobájába. Ott mindjárt mosdótálat hozatott neki, friss
vízzel, hogy mossa le az arczáról a vért; a mit a szegény meg is
fogadott s olyan jól megmosta az ábrázatját, hogy nemcsak a veres festék
ment le róla, a mitől a mosdóvíz csupa berzseny lett, hanem még a
megmaradt szakáll is, a mi csak úgy volt oda ragasztva. Mikor aztán
megtörülközött, akkor oda fordult Puskinhoz alázatos mosolygással s a
tulupja ujjából egy összehajtott iratott húzott ki s azt eléje tartá:

– Az Isten áldjon meg, hogy egyszer még is beszélhetek veled, nem
fizetnéd ki ezt a csekélységet?

Puskin csak akkor ismert rá, hogy ez a leggonoszabb hitelezője, az
átkozott uzsorás Zsabakoff.

– Hát téged az ördög hozott ide?

– Nem, uram, te hoztál ide magad.

Az inas közbeszólt:

– Mondtam, uram, hogy ne nyisd ki az ajtót!

– De mikor a szakállát kitépték.

– Úgy volt az odaragasztva, vallá meg Zsabakoff mosolyogva.

– Hát az a két ember, a ki döngetett?

– A két sógorom volt. Úgy beszéltem velük össze. Tudtam, hogy nemes
lelkű vagy. Nem hagysz az utczán összetépetni. Olyan nehéz különben
hozzád bejutni.

Puskin átlátta, hogy a tréfa jó volt; nem szabad érte megharagudni.

– Hát már most mit akarsz?

– Alázatosan könyörögni hozzád, hogy fizetnéd ki ezt a gyönge kis ezer
rubelecskét. Tudod, hogy milyen régen tartozol vele.

– Az ám. Azóta kétszer lefizettem azt uzsorában.

– Hiszen ha az én saját pénzem volna! De én is mástól kértem kölcsön,
hogy neked adhassam. A vérszipoly, minden megujításnál feljebb rugtatta
a kamatot. Én is kénytelen voltam azt tenni. Most már nem akar többet
hallani a megujításról. Lehúzza rólam a kaftányomat, ha elő nem teremtem
az ezer rubelét. Télvíz idején egy ingben maradok. Hét apró gyerekem (ha
látnád őket, olyanok, mint egy kis angyal!) mind kenyér nélkül marad!
Kihúzzák alóluk az utolsó vánkost a te tartozásod miatt. Nekem már
semmim sincs, mindent pénzzé tettem, hogy a gaz vérszipolyt kielégítsem.
Még a feleségem rokolyája is az Apraxindvorba vándorolt már. Oh, én
szegény ember, hová legyek? Az uzsorás sirt, mint egy házeresz.

– De én nem segíthetek rajtad, mondá Puskin boszusan. Nem tudnám hol
vegyem? hiszen nem vagyok én bankócsináló.

– De hát mikor fizetsz ki?

– Hát próféta sem vagyok.

– De hát akkor mit csináljak, én szegény árva?

Az uzsorás el kezdett reszketni.

– Pörölj be.

– Jaj, ne tréfálj, kegyelmes uram. Hiszen akkor még engem csuknak be,
hogy minek adtam katonatisztnek kölcsön pénzt? Légy irgalommal hozzám.
Kilenczen fogunk éretted imádkozni minden nap, ha kifizetsz.

– De hát honnan vegyem, ha nincs?

– Gondolkozzál rajta egy kicsit. Vannak neked gazdag nagynénéid,
valamelyiket örökölhetnéd. Olyan szép gazdag herczegasszonyok vannak a
városban, a kik ha megtudnák, hogy egy derék gavallér pillanatnyi
zavarban szenved, mindjárt segélyére jönnének, titokban. Én tudnék neked
egy igen jó parthiet ajánlani: szép, derék, jó erkölcsű leány. Félmillió
rubelt adnak vele. Utána járok, ha parancsolod! Aztán van neked szép
birtokod Pskovban. Akad még elég becsületes bankár a városban, a ki nem
tudja, hogy a birtokod le van foglalva a korona által s adna rá kölcsön.
Egy olyan gazdag bankár meg sem érezné azt.

Aztán te visszafizetnéd azt egyszer neki, majd mikor a birtokodat
visszakapod, majd mikor egyszer valami nagy hőstettet követsz el a
csatatéren, a miért a czár megjutalmaz.

Puskin egyik indítványra nagyobbat nevetett, mint a másikra.

Zsabakoffot ez a magaviselet egészen elkeseríté.

– De uram, ne vedd tréfára ezt a dolgot. Itt életről és halálról van
szó. Ha én nekem most innen pénz nélkül kell haza mennem, kenyérért
kiáltó apró angyalkáim közé, hát én akkor fogok egy borotvát, s mind a
hétnek elvágom vele a torkát, aztán az anyjukét, meg a magamét. El
vagyok mindenre szánva. S ha te engemet kinevetsz, hát csinálok én neked
itt mindjárt olyan komédiát, hogy nem fogsz nevetni rajta. A
kétségbeesés mindenre képes. Ha elbirod a lelkeden viselni, hogy egy hét
gyermekes családapa itt a szemed előtt akaszsza fel magát, oda ni, arra
az ablakvasra…

– Ugyan tedd meg! szólt Puskin nevetve, de csak minél előbb; mert én
álmos vagyok, lefekszem.

Azzal hanyatvetette magát a tábori ágyra.

– No azt meg fogod látni! Addig nem alszol el.

Az uzsorás széket vitt az ablakhoz, arra felállt, s hosszú
nyakravalójából hurkot csinált, azt odakötötte az ablakvashoz, a hurokba
beledugta a fejét, kirugta maga alul a széket s Puskin egyszer csak azt
látta, hogy a hitelezője a levegőben kalimpáz kezével, lábával s a
szemei már kiülnek a fejéből.

Ez már még sem tréfa; sietett az öngyilkost handzsárjával levágni a
kötélről. Akkor vette észre, hogy annak az ingén belül jó vastag
talpbőrből volt egy nyakló formája, a mi nem engedte a hurkot a torkára
szorulni.

Ekkor aztán megharagudott s azt igérte, hogy megveri.

– Nem bánom. Verj agyon; de fizess ki. Szivesen feláldoznám az életemet,
csak az ezer rubelemet add meg. Ne mondd, hogy nincs. Tudom én, hogy
van. Nem kifizetted-e a mult héten Nyemozsint, a gaz uzsorást? az aztán
a piócza! Kétszázat vesz százért. Mégis kifizetted: pedig irást sem
adtál neki.

– Épen azért fizettem ki, mert irás nélkül adta. Az becsületbeli adósság
volt.

Zsabakoff erre a szóra összetépte az adóslevelet, s a kandallóba
hajította.

– No hát már most nekem sincs irásom. Már most az is becsületbeli
adósság! szólt az uzsorás, két kezét az övébe dugva.

Ez már Puskint is kihozta a sodrából.

– Üssön a sarkadba a mennykő! nesze, vedd el az egész tárczámat,
fordítsd ki s ha talász benne valamit, legyen a tiéd.

Az uzsorás pedig talált benne valamit. Egy verset. A románczot a czigány
leányról.

Elkezdett tánczolni örömében, leguggolt, meg kirugott, mint egy jókedvű
kozák.

– Ohohó! Istenkém! Micsoda fogás ez! A czigány leány! Az Isten áldjon
meg érte! Szaladok vele!

– Hová szaladsz vele?

– A typografushoz! A Severinhoz! Most beszélte, hogy tegnap óta búcsut
járnak a boltjába az előkelő urak, mind azt kérdik, mikor lesz kapható
Puskin Czigány leánya, a mit Ilmerinen kisasszonynál felolvasott? Azt
mondta, hogy nagy pénzt adna érte. Benne van az ezer rubelem! Ha lehet,
még többet is kisajtolok belőle s a fölösleget megosztom becsülettel.
Csókolom a kezedet! Bocsáss meg, ha alkalmatlan voltam! Parancsolj
velem, ha ismét szükséged lesz valamire, örülni fogok, ha szolgálatodra
lehetek.

A beszéd felét már az ajtóból mondta a siető uzsorás, csak a fejét
hagyva még odabenn. Puskin szentül azt hitte, hogy megbolondult a
jámbor. Boszusan feküdt le megint, ráparancsolt az inasára, hogy ezt a
csunya férget be ne bocsássa többet az ajtón.

Aztán aludt délig.

Mikor felébredt, beszólította az inasát.

– Megint visszajött ám az a csunya féreg; mondá az inas.

– De nem eresztetted be.

– Nem ám. Hanem az ajtó alatt bedugta ezt a csomagot. A tűzbe dobjam?

– Dehogy dobod! Hadd lássam, mi van benne?

A felbontott csomagban találta Puskin a «czigány leány» másolatát, két
darab száz rubeles bankjegyet, meg Severin nyomdász levelét, a miben azt
tudatja vele, hogy a románczát megveszi ezer kétszáz rubelért, a miből
kétszázat idezárva küld, ezret pedig annak fog átadni, a kit Puskin az
utalványával érte küld. A másolatot pedig azért küldi a szerzőnek
vissza, hogy azt vigye el ahhoz a hatósági közeghez, a kitől engedélyt
kell kapni a mű kinyomatására.

Furcsa biz ez. Először, hogy az ember pénzt kapjon olyan bolondságért, a
mit csak úgy a maga mulatságára kigondolt! Tiszta absurdum! A kártyásnak
erősebb jogczíme van ahhoz a pénzhez, a mit a makaón nyert, mint annak
az embernek, a ki azt mondja, ti százan, ezren és még többen fizessetek
nekem azért, hogy elolvashassatok valamit, a mit én irtam! Irói
honorarium! Valami hybridum a nevetséges és a szégyenletes között.
Vajjon lopás-e ez vagy csalás? vagy csak bűndíj?

Ilyenformát gondolhatott Puskin, mikor ezt a levelet olvasta. Aztán most
még a censorhoz elmenni. Ő neki, a katonatisztnek, megalázni magát egy
penészszagú čsinovnikhoz, s elismerni róla, hogy az neki ez esetben ura
és birája. Holott minden egyéb vétségeért a katonai törvényszék itél
fölötte. Mégis csúnya mesterség ez a poézis, hogy a délczeg
katonatisztet ilyenképen czivillé aljasítja le.

Puskin elszánta magát, hogy meghozza Apollónak ezt az áldozatot.



AZ, A KI SZELLEMEKET ESZIK.

A ki emberhúst eszik, annak a neve kannibál! Hát a ki az emberi
szellemet eszi meg, a ki reggelire fiatal elmeszülötteket falatoz fel,
délre gondolatóriásokat darabol szét s estére kiszívott lélekvért iszik,
annak mi a neve?

Censor.

Egy ember, a ki itél az istenek fölött!

Szentpétervárnak különösen nevezetes censorai voltak ez idő szerint, a
kik fölött állt Magniczky: Arakcsejeff jobb keze, (ha ugyan lehetett
valamelyik kezét jobbnak nevezni).

Halhatatlanok ők, a róluk fenmaradt adomákról.

Szujukin úr kiigazította Homér Iliását. Venusból tisztességes asszonyt
csinált, Marsból jó erkölcsű katonatisztet, s a hamis isteneknek a
neveit mind kis betüre corrigálta ki, (mert nagy betüvel csak az egy
igaz Isten nevét szabad irni), hanem Mars nevét mégis csak meghagyta
nagy betüsnek, a czár iránti tiszteletből, a ki maga is a hadak istene.

Egy poétának a munkájából kitörölte e szót: «idegen ég»; mert ég csak
egy van, abban pedig a szentek laknak; tehát az nem idegen; a másikéból
pedig azt, hogy «megvetem a világot», mivel hogy a világban benne van a
czár és a nagyherczegek, a külföldi fejedelmek és a miniszterek, azt
pedig megvetni nem szabad; egy harmadik poétának pedig ebből a szerelmes
phrásisából: «imádott lény, üdvemnek alkotója» három szót kitörült,
«imádott» az földi teremtés nem lehet, mert imádni csak földfeletti
szentségeket szabad! «Üdv», ez csak a túlvilágon adatik, ott is csak
annak, a ki mint igaz keresztyén végezte életét. «Alkotó», ehhez a
czímhez pedig senkinek sincs joga, egyedül a Jehova egy Istennek, a ki a
világot hat napon alkotá. És így elég jó megszólítás lesz annak a
bizonyos kisasszonynak az, hogy «… lény…»

Ehhez kellett Puskinnak elvinni a költeményét; alázatosan bekoczogtatni
hozzá, megkérni szépen, hogy kegyeskedjék átolvasni munkáját a minél
előbb, a mit az meg is igért, kitüzvén egy pénteki szent napot az újból
megjelenhetésre.

Szerelmes légyottot nem várt az ifjú oly nyugtalanul, mint ezt a
találkozást. Ismerte az emberét s tudta, hogy nehéz küzdelme lesz vele.
Mert tudni kell azt, hogy censor volt több is, de nem lehetett válogatni
benne. Mert az egyik censor csak a hirlapok birálására volt küldetve, a
másik a vallásos könyvek, a harmadik az ábécék és kis káték, a negyedik
a kalendáriumok, az ötödik a falragaszok és szinházi hirdetmények, a
hatodik végre a költői művek ellenőrzésével foglalkozott.

Szujukin úr, a ki a költők földi gondviselését képviselte, már Pál czár
idejében ezzel a mesterséggel foglalkozott. Öreg ember volt már, egy
szál haj nem volt a fején, olyan volt, mint egy valóságos halálfő. Azzal
a külömbséggel, hogy ez a koponya még minden eszközével el volt látva a
physiognomiai torturáknak. Gunyoros fintorlataival galvanisálni tudta az
előtte álló szerencsétlen poétát, hogy az, mikor ő ránézett azokkal a
ránczba szedett apró veres szemeivel, a halál fiának érezte magát.

– Hát, édes Puskin öcsém, (minden poéta «öcsém» volt neki) elolvastam a
pensumodat. Szóról-szóra végig olvastam. Sajnállak, igen nagyon
sajnállak. Ugyan már, hogy tudtál ilyen korpa közé keveredni?
Czigányokat választani poétai értekezés tárgyául? Hát nem ismersz-e
ennél magasabb sphærákat? Hát azzal akarod-e megszégyeníteni szegény
apádat, hogy a sátoros czigányok életét foglalod versekbe?

Puskin felhozta megnyugtatásul, hogy az atyja már rég meghalt.

– No, de vannak még egyéb tisztességes rokonaid! Mit fognak azok
gondolni, ha ezt olvassák? Azt fogják hinni, hogy te magad is czigány
lettél. S bár legalább ideálisáltad volna a czigányokat; de épen úgy
festetted le őket, mint a milyenek valósággal. Ezzel vétettél a poésis
legelső szabályai ellen. Legalább mosdattad volna meg őket! No, hanem az
hát még nem a legnagyobbik hiba. De micsoda versek ezek? Soha se láttam
én ilyen verseket. Hiszen, ha veszem Vergilius Márót, tudom, hogy ez
hexameter; ha veszem Horátius Flaccust, tudom, hogy ez alcaicus, ez
sapphicus, ez anapestus; de mi az ördög ez a tiéd? hisz ebben semmi
cæsura! S a sorok mind össze-vissza rimelnek egymásra, mintha a kovács
pörölyén hallanék háromféle kalapácsot csattogni; itt egy hosszú sor,
ott egy rövid sor. Ezt én így nem hagyhattam, hanem a hol rövideknek
találtam a sorokat, ott én azokat kitoldottam egy-egy interjectióval;
«mert, ugyanis, pediglen, netalántán».

Puskinnak kezdett a vére a fejébe menni. No ezek szép versek lesznek!

S még hozzá fogott a koponya az öndicsőítéshez.

– Hohó, öcsécském! Én már sok poétát megóvtam a botlástól. A hol
értelmetlen szavakat találok, azokat kiigazítom érthetőkre. Dersavin
nekem köszönheti hírének jobb felét. Belőled is csinálok még valamit.

– Nem bánom, bátyám uram, csináljon belőlem, a mit akar; de a verseimhez
ne toldjon hozzá semmit. Ön azért van itt, hogy törölje ki, a mi önnek
nem tetszik.

– Csak ne pattogj, Puskin öcsém. A törlésben nem lesz hiányosság. Látod
ezt a veres plajbászt a kezemben. Historiai plajbász ez. Soha sem volt
kifaragva, csupa törlésben kopott el. Ezer hétszáz kilenczvenhat óta
(akkor te még a világon sem voltál) húzogatok én ezzel keresztül
szavakat, sorokat, egész paginákat! S a mi ezzel keresztül van húzva, az
meghalt!

– Valóságos guillotin hát.

– Ej, ej! Ilyen fiatal embernek ezt a szót «guillotin», nem is kellene a
szájára venni. Nem guillotin ez öcsém, hanem a sareptai özvegyasszonynak
az olajos korsója, mely soha ki nem fogy az áldásból. Ez a veres
plajbász óvja meg a társadalmat a fekélytől, a mételytől, a ragálytól,
az elkorcsosodástól. Ez a bölcsek kövénél becsesebb kő, s minden
marschallbotnál hatalmasabb pálcza. Ez az oszlop, mely az ország
nyugodalmát fentartja!

– No hát halljuk, mily csodákat tett az én jámbor versemen ez a
varázsbot?

– Igenis, megtette a kötelességét. Ne is várj tőlem egyebet. Azt
gondolod, hogy az ilyenek napvilágot láthatnak: «Az emberek csoportja,
szűk falak közt. Szégyenli még szeretni is!» Elhiszem bizony! Úgy
szeretni, a hogy a te drágalátos hősöd: azt már szégyenleném magam is.
Utána szaladni egy czigány leánynak s aztán se papot, se oltárt nem
látni, csak szeretgélni, meg medvét tánczoltatni véle. Micsoda buzdítás
volna ez a fiatalságnak, a ki ezt olvasná?

– De hisz ez nem az én véleményem, hanem abban van épen kifejezve a
regényhősnek az a botlása, a mi a drámai kifejlődést okozza, s a miért
meg kell neki lakolni. A büntetés nyomban következik rá.

A koponya nagyot bámult. A replika megakasztá.

– Hát ez a kalandornak a véleménye? No jó, hanem akkor asterikusba alá
kell tenni, hogy ez nem szerzőnek a véleménye, s hogy ezért alább meg
fog az illető lakolni. De most hallgasd, a mi nyomban utána jön. «Eladja
(már t. i. a városi ember) a szabadságát galádul: Bálvány előtt fejét a
porba hajtja. S koldul magának pénzt és lánczokat!» Hát szabad ilyet
papirosra leirni? Micsoda «szabadságát» adja el? És kinek adja el? Itt
nincs senkinek szabadsága s következőleg senki sem adhatja el. Hisz ez
felhívás a forradalomra! Hisz ez kikiáltása a fejetlenségnek! Ez
proclamatio! Tetézi a következő sor: «Bálvány előtt fejét a porba
hajtja!» Kit értettél bálvány alatt? Vajjon a czárt-e, avagy a falra
festett szent képeket? Hiszen te ikonomachiára akarod lázítani a népet.
Ez több a blasphemiánál! Az ilyenért más időben kivágták az embernek a
nyelvét! Hát még tovább? «Koldul magának pénzt és lánczokat!»
Meggyalázása ez az egész hivatalnok seregnek a Tsinn tizenhárom
rangfokozatán keresztül! Lánczokat! Ez az igazi jacobinus jelszó. A
lánczok nem tetszenek nektek? Azok nélkül pedig nem volnátok emberek,
hanem farkasok. De nem szükség azokért koldulni: megkapjátok ingyen
kegyelemből! Erre van ti nektek szükségetek! Erre! Hiába versifikáltok
ellene! Hiszen, ha én ilyen három sort kitörletlen hagynék a versedben,
hát megérdemelném, hogy mint a pákosz lúdnak, az orromon keresztül
szúrják ezt a veres plajbászt.

S e kegyetlen sententia után neki akasztotta Puskin költeményének a
veszedelmes irtó eszközt, hogy végig szántson vele rajta.

– De én pedig nem engedem azt a három sort kitöröltetni a
költeményemből! kiálta Puskin indulatosan, inkább visszaveszem az
egészet.

– De én nem adom! szólt a koponya, rátéve baltenyerét a kéziratra. A mi
előttem áll, az már itélet alá van bocsátva, az már vissza nem vonható
többé. Annak a maga megérdemlett castigatióját ki kell állani.

– Én pedig protestálok minden betünek a kitörlése ellen. A mű az enyim.
Az nekem olyan jogos tulajdonom, mint önnek a veres irónja.
Elutasíthatja a munkámat, de be ne mocskolja a krétával!

– Bemocskolni az én krétámmal! kiálta fel elszörnyedve a koponya. E
vakmerőségnek nincs superlativusa!

– De Istenugyse van! kiált fel Puskin. S bebizonyítá állítását azzal,
hogy kikapta a censor kezéből a szentséges szent veres plajbászt s úgy
vágta a földhöz, hogy a nagybecsű ereklye atómokra törve repült szét a
padlón; mely gyilkosság után valószinüleg maga is megrettenve szörnyű
tettétől, nyomban elfutott, s ott hagyta a rettenetes embert.

A koponyának csak leesett az álla rémületében és haragjában e zendülési
merényletre. Az örökkévaló és mindenható vörös plajbászt összetörni! Ily
eset nem fordult elő a civilisált Európában! Mi szent, mi sérthetetlen
marad még ekkor a társadalomban? Ki érezheti magát biztosnak többé, ha
még ezt a tárgyat is a földhöz ütheti valaki?

Szujukin úr nem kiáltott az inasa után, hanem saját maga letérdelt a
földre s saját markával söpörgette össze a másik markába a szétzúzott
ereklyét, s úgy sírt mellette, hogy az álla vaczogott bele; «hűséges
plajbászom… dicsőségem… egész életem fáradsága… minden oda!…»
Megpróbálta egyes nagyobb darabokat egymáshoz illeszteni, ha nem
ragadnának-e még egyszer össze? Mind hasztalan!

Ez példás büntetést kíván! A vérig sértett férfiu beletakarta a corpus
delictit egy ív papirba s azt hozzákötözve spárgával a Puskin
költeményéhez, sietett rögtön saját személyében az Arakcsejeff palotába,
útközben kifundálva a beszédet, melylyel patrónusának elő fogja adni a
rettentő vakmerényletet.

Arakcsejeff épen azon időben diszítteté föl palotája belsejét azokkal a
historiai nevezetességű freskókkal, a mikben a hirhedt Doyen örökíté meg
Sándor czár viselt dolgait.

A mester épen azon a nagy körképen dolgozott, mely a domszerű elfogadási
terem kupoláját foglalja el, s a hol a czár hadvezérei közepett,
mythologicus és allegoricus alakok kiséretében van feltüntetve.

Az elkeseredett censornak ezen a termen kellett keresztül menni.

Meglátta a mestert, a mint az az állvány tetején lovagolva rakta fel a
színeket a kirajzolt alakokra. Mérgének egy részét ezen kellett
kitöltenie.

– Ön az odafenn Doyen, a mester, vagy az inasa, a ki ott mázol?

A festő erre a furcsa alternativára azzal felelt, hogy:

– Mit akar kend odalenn?

– Én nem vagyok semmi «kend», hanem Szujukin Szergievics Vazul, ő
felségének világosság-ügyi tanácsosa. (Ez volt a czímük a censoroknak.)

– Ejnye de jó, hogy idejött az úr, úgyis nagyon kevés világosság van
itt, ettől az örökkétartó átkozott ködtől ebben a városban.

– Tanulja meg ön, monsieur, hogy ez nem «átkozott köd». A szentpétervári
köd tisztább, mint más városok köde. A mi egünk ellen nem szabad semmi
kifogást tenni. De nini: micsoda asszonyság az odafenn azon a képen, a
kinek egész térden fölül mezitelen a lába, a czár mellett?

– Ez Fáma, a Hír istenasszonya.

– De hát micsoda indecentia az, hogy valaki a czár közelében mezitláb
legyen, térden fölülig?

– Ez onnan van, mert a görög római mythos idejében még nem volt
feltalálva a harisnya.

– De ez Oroszországban történik! s itt soha sem jártak az udvarképes
asszonyok mezitláb! Én megtiltom önnek, hogy ilyen pongyola asszonyokkal
hozza a czár személyét érintkezésbe!

– Jól van. Bocskort fogok neki festeni.

– És a ruháját ereszsze lejebb!

– De majd prém jön még rá.

– De csak jó szélesen, hogy a térdét eltakarja. Hát az ott kicsoda a
czár mellett, azzal a papirtekercscsel?

– Ez Kutusoff tábornok.

– Hát miért rövidebb annak az egyik karja, mint a másik?

– Hiszen nem rövidebb az, csak úgy van az állása. Ezt úgy híják olaszul,
hogy «scorzo.»

– Scorzo ide, scorzo oda, mink nem vagyunk olaszok. Nálunk, a kinek az
egyik karja kurtább, mint a másik, azt úgy híják, hogy «kacska.»

– De csak nem festhetem az embereket két kinyujtott karral, mint a
feszületet!

– Nem látom át, hogy mi szégyenleni való volna benne?

A festő felhagyott a feleseléssel s hozzá fogott a czár arczának az újra
átfestéséhez.

– Micsoda feketeséget mázol ön a czár arczára oda?

– Ez terra di Siena. Ez adja meg az árnyékot.

– De a czár arczán nem szabad árnyéknak lenni; annak csupa fényből,
ragyogásból, tündöklésből kell állani! Aztán nézze csak, a czár arczának
az egyik fele szélesebb, mint a másik.

– Az ám. Mert háromnegyedrész profilba van véve.

– De hát minek veszi ön a czár arczát háromnegyedrészben?

– Azért, mert külömben nem nézhetne a hozzá szóló Kutusoffra.

– Hát fordítsa ön a Kutusoff fejét úgy, hogy a czár szemközt is
ránézhessen. A czárnak egész arczának kell lenni!

A festő már közel volt hozzá, hogy onnan az emelvényről pamacsostól,
palétástól leugorjék a parancsolgató világosságügyi tanácsos fejére.
Fogta magát elővette a nagy ecsetet s elkezdte a felhőket festeni a
háttérben.

Ezzel már meg épen provokálta maga ellen a censura szigorát.

– Hohó! Megálljon ön! Mit csinál ön? Mi lesz az ottan?

– Hát felhő.

– Semmi esetre meg nem engedem önnek, hogy a czár háta mögé felhőket
fessen! Ezt mindenki allegoriai czélzásnak fogja venni, mintha borus
felhők fenyegetőznének a politika egén.

– De erre szükség van, hogy az egész csoportozat kiemelkedjék.

– A czár maga magától kiemelkedik! okvetlen hajnalodó eget kell önnek
oda festeni.

– Az lehetetlen. Hisz az alakok szemközt vannak világítva. Onnan süt a
nap.

– Hát hol van az a nap? Hová fogja ön festeni a napot? Hadd látom,
miféle színekkel fogja ön festeni a napot? Mert mi nálunk a nap sokkal
fényesebb, mint más országban.

A festő azt kezdte nézegetni, hogy melyik festékes bögrét vágja már a
nagyon tisztelt világosságügyi tanácsos úr fejéhez? hanem aztán jobb
ötlete támadt.

– Maradjon még néhány perczig világosságügyi tanácsos úr, ide jön a czár
lábai alá egy alak, a «legyőzött halál». Az ön feje nagyon jó modell
lesz nekem; hadd kapom le hirtelen.

A világosságügyi tanácsosnak megint megállt az esze; nem tudta egyszerre
elhatározni, hogy vajjon megtiszteltetés lesz-e az rá nézve, vagy
gorombaság, ha a czárral egy képen, mint «legyőzött halál»
megörökíttetik a physiognomiája? az állati ösztön azonban mégis azt
súgta neki, hogy ha ennek a francziának szolgálatot tesz azzal, ha neki
modellt áll, hát akkor nem kell azt megtenni neki. Inkább otthagyta s
ment a patronusa belső szobájába.



A KEDVENCZ RAJKÓ.

A világosságügyi tanácsos javában magyarázá Arakcsejeff előtt a rettentő
merényletet, melyet Puskin, censori vörös irón elleni tettlegessége
által elkövetett, a midőn az ajtót hevesen felszakítá egy szeleburdi
látogató, a kinek, úgy látszik, különös kiváltsága volt a hatalmas
államférfihoz bejelentés nélkül betörni, bárki volt is a szobájában.

A belépő a harminczas évek elején járó férfi volt, testőrezredesi
egyenruhában. Arczvonásai szabályosak, kellemesek, csak szemeinek
nyugtalansága árul el némi kedélyizgalmat, a mik soha sem néznek annak a
szemébe, a kivel beszél.

Ez Jevgen úrfi, Arakcsejeffnek a fia. A rajkó!

– No! kiált fel az apa. Most megint valami nagy szerencsétlenség
történt.

– Au contraire. Nagyon csalatkozol, öreg.

– Mert rendesen azzal szoktál hozzám beköszönteni. Van valami sürgetős
előadni valód?

– Oh semmi olyas dolog, a mit Szujukin úr előtt el ne mondhatnék.

– Talán megint pillanatnyi pénzzavar…?

– Au contraire. Szólt az úrfi, hanyagul vetve magát a pamlagra s
dicsekedve nyult a zsebébe, kihúzva onnan egy marék aranyat. Láthatod,
hogy nem azért jöttem hozzád.

– Ah, te most sok pénzhez jutottál. Szabad a kútforrása után
kérdezősködnöm?

– Miért nem? Szujukin úr előtt is megmondhatom. Valamelyik éjjel nyertem
a rouge et noiron.

– Ah, te éjszaka, mikor az inspectio rád van bizva, még arra is ráérsz,
hogy a fáróbankot meglátogasd.

– Csak úgy «en passant» tértem be. Csak egy pár imperialt risquiroztam,
hétszer egymásután paróliztam, bolond szerencsém volt, mindig beütött a
vörös. Aztán rögtön megretiráltam.

– S ezzel jösz engem megörvendeztetni?

– Oh nem. Sőt egy igen kedves hírt hozok neked, a mit te még nem tudsz.
Képzeld, a világhírű hárfaművész Chambertin Párisból fővárosunkba
érkezett, s itt hangversenyeket fog adni.

– Soha sem tudtam, hogy te olyan nagy barátja légy a hárfaművészetnek.

– Oh, dehogy nem. Én rajongok érte.

– Én pedig ki nem állhatom! Szólt közbe Szujukin úr, az apának adva
igazat.

Jevgen nem hagyta magát megzavarni.

– Ő felsége a czár, ma estére a hárfaművész tiszteletére a téli
palotában concert spirituellet rendeztet.

– Oh, én is nagyon szeretem a hárfaművészetet, sietett Szujukin úr
kiigazítani elébbi téves véleményét.

– A meghívók már szét vannak küldve. Igen fényes társaság lesz. A te
meghívódat is láttam már odakinn a komornyiknál. Én már megkaptam a
magamét.

– No az hát igen fényes hangverseny lesz.

– Tudod, hogy «grand tennue»-ben kell megjelenni? Az urak mind a «grand
cordon»-nal és a teljes érdemrendekkel.

– No az nagy megtiszteltetés arra a muzsikusra nézve.

– Azonkívül Zeneida is fog énekelni Cimarosától.

– Ez minden mondani valód?

– Igazán semmi egyéb dolgom nincs veled, szólt az ifju úr talpra
emelkedve, s nagyot ásítva s a közben az óráját nézve. Most megyek, mert
még át kell öltöznöm. Apropos! Elmégy te is az udvari concertbe?

– Hogy ne mennék, ha a czár meghívót küldött.

– Azt gondoltam, hogy a köszvényed nagyon kínoz.

– Tanuld meg, hogy mikor a czár hív, akkor nincsen köszvényem.

– Pedig kár az egészségedet koczkáztatnod, egy rongyos muzsikus miatt.
Colossaliter fogsz unatkozni; nincs ostobább hangszer a hárfánál.

– Az elébb azt mondtad, hogy rajongsz érte.

– Igaz, ha nő játszsza; de ha férfi motollál rajta, pas si bête! az
olyan, mint a koldus-zene. Én igen szépen kimentenélek a czár előtt, ha
itthon maradnál.

– De mi ütött hozzád, hogy te most egyszerre olyan gyöngédérzelmű fiu
lettél, a ki az apja egészsége fölött így aggódik? A climactericus éved
jött talán meg? a mikor az ember természete megváltozik.

Jevgen elnevette magát.

– Nem biz az, papa; fiacskád most is csak olyan apagyilkos, mint valaha.
Hanem azért szeretném, ha itthon maradnál, hogy akkor ideadhatnád nekem
ma estére kölcsön a gyémántos Vladimir-rendedet. Én a magamét nem
találom sehol.

– Mért nem kerested a zálogházban?

– Oh, bizony Isten, nincs a zálogházban! Hisz ha ott volna, hát ki
tudnám váltani, itt a sok pénz a zsebemben! Hát hisz akkor nem jönnék te
hozzád. Úgy eltévedt, hogy nem tudom, hol lehet.

– Gondolkozzál csak rajta, majd kitalálod.

– Jól van no; hát kitalálom. Hisz azon sincs semmi restelni való.
Gavallérokon szokott megtörténni. Hát a fáróbank után egy ördöngős kis
leánynyal volt valami kimagyarázni valóm.

– Még arra is ráértél az inspectio alatt?

– Hát mi bajod vele? Mikor aztán megint szélnek eresztettem a leányt,
akkor vettem észre, hogy a gyémántos Vladimir-rendem eltünt vele.

– No az már bolond állapot! Szólt Arakcsejeff boszusan felugorva
helyéről. Ez kész szerencsétlenség! Tudtam, hogy valami szerencsétlenség
hajtott ide. Elveszteni az érdemrendet! Egy utczai némbertől elhagyni
lopatni! Ismered azt a leányt?

– Igen. Egy utczai tánczosnő az, Diabolka, a czigány leány.

– No úgye, hogy czigányleány? kiáltá közbe Szujukin úr. Ihol van ni! Ez
is Puskin versének a következménye! Oh az én éles belátásom!

– Nem kerestetted rögtön a rendőrséggel? kérdé az apa.

– Lehet is azt rögtön megtalálni! vagy megfordítva: lehet is a mi
rendőrségünkkel valamit rögtön megtaláltatni! Hiszen nem vész el, majd
előkerül, vagy a czigányleány, vagy a Vladimir-rend valahonnan az
Apraxin dvorból! De ez nekem mind késő; nekem ma van szükségem a
Vladimir-rendre; mert a nélkül az udvari hangversenyen meg nem
jelenhetek.

– Én tőlem pedig, úrfi, az én rendjelemet csak az ellenség veheti el, a
mikor megöl.

– Akkor nem tudom, hogy hogyan segítek magamon? Megpróbáltam a heverő
érdemrendek közül egyet kikérni a rend kincstárnokától; de azokhoz nem
lehet férni, mert a szekrény egyik kulcsa a czárnál van. Ez főbelőni
való dolog!

– Hát adok neked egy tanácsot. De ha rajta vesztesz, eltagadom, hogy én
tőlem jött. Jól vagy a czár komornyikjával?

– Oh igen, jó barátok vagyunk. Számtalanszor találkozunk együtt az
asztal alatt.

– Azt tudod, hogy mikor a czár nem valami katonai parádén jelenik meg,
hanem polgári czímű ünnepélyt tart, olyankor kegyeskedik a polgári
osztály iránti uralkodói kegyelmét az által kifejezni, hogy egyszerű
fekete frakkban jön elő, s valamennyi rendjeleit elhagyva, egyes-egyedül
azt az aranyérmet viseli a gomblyukában, a mit a rigai «emberbaráti»
társaságtól kapott, a miért egy szegény parasztot kiszabadított a
folyamárból. A ragyogó társaság közepett ilyenkor arról ismerni meg a
czárt, hogy rajta semmi sem ragyog. Tehát az ő saját Vladimir-rendje ez
estén a komornyiknál fog pihenni. Vesztegesd meg ezt a barátodat,
kölcsönözze oda a czár rendcsillagát neked erre az estére.

– No, látod, ez jó gondolat. Mégis látom, hogy szeretsz.

– Hiszen, ha fiam nem volnál, régen az akasztófán lógnál már kedvesem.

– No no, papa. Minek az akasztófa szóval tréfálni? Még magad is
odajuthatsz; daczára annak, hogy az én apám vagy.

– Hanem egy dolgot figyelmedbe ajánlok. A hangversenyen, a mennyire
lehet, igyekezzél a czártól távol tartani magadat, nehogy ráismerjen a
saját csillagára.

– Ah, már hogy ismerné ki negyven közül ezt az egyet?

– Csak annyit mondok neked, hogy a czár nagyon szakértő a drágakövek
dolgában. Igyekezzél homályban maradni előtte.

– Szófogadó fiad leszek, papa. Ma meg vagyok veled elégedve. Mégis jó,
mikor az embernek ilyen okos apja van. Megengedem, hogy megcsókolj,
Adieu! Jó napot Szujukin úr. Folytassa kérem, a hol félbeszakítottam.

A koponya nyámmogott valamit a fogai között, a mint az úrfi elszelelt;
az alkalmasint valami megrágott vélemény volt: censori vélemény. Ezen is
sok törölni valója volna ám a vörös plajbásznak!

Az apa még sokáig nézett az eltávozó után félig nyitva maradt ajtóra.
Aztán odafordult Szujukinkoz.

– De úgy-e bár, gyönyörű szép fiu! Genialis egy kölyök! Csak az az egy
baja, hogy nagyon jól tudja, milyen nagyon szeretem.

– Semmi sem kellene neki, mint egy kis vörös plajbász. De térjünk is át
íme az én vörös plajbászom történetére.

– Meg lesz önnek adva az elégtétel, Szergievics Vazul! Bízza rám az
egész ügyet. A czár kezébe fogom juttatni a bűn tanujeleit, s biztosítom
önt felőle, hogy a vétkes keservesen fog lakolni. Ha nem volt neki elég
egykori kihágásaiért az a bűnhödés, hogy birtoka lefoglaltatott, s ő
maga Odessába száműzetett, ha a kegyelmi tényt, miszerint újra
visszaérkezett a fővárosba, ilyen kihágásokkal hálálja meg, majd
találunk számára orvosságot. Csak bízza ön rám ez ügyet. Holnap Puskin
úrfi szánkázni fog Archangelszk felé.

– Irkuczk még messzebb volna! szólt a censor, ki még Arakcsejeff szavát
sem engedte kiigazítatlanul hagyni.

– De Archangelszk rosszabb! Higyje el ön, hogy Archangelszk a
legfélelmesebb garnison minden katonatisztre nézve, a kit büntetésből a
távolba relegálnak. Tíz év múlva ő rá sem fognak ismerni az asszonyok;
visszaváltozik tarka pillangóból bozontos hernyóvá, mint Jakuskin.

A koponya ráhagyta hát, hogy legyen úgy: «typis admittitur».

S azzal visszament az elfogadó-terembe a franczia piktort boszantani. A
biztatás után úgy megnőttek a szarvai, azt hitte, eléri velük azt a
művészt ott a magasban.

– Megtiltom önnek, hogy ő felsége a czár lábai elé odafesse a halált!
Ennek ominosus jelentése volna azon a képen.

A piktor pedig csak azért is az ő arczképét rajzolta oda halálnak.



A CZÁR MOSOLYGOTT!

Puskin csak akkor kezdett el utána gondolni annak, hogy mit tett, mikor
már szállására visszaért; semmi kétsége sem volt az iránt, hogy az
súlyos következményekkel járó tett volt. Egy olyan embernek, a kinek
csak most kegyelmeztek meg félig-meddig, hogy visszatérhessen
besszarabiai számüzetéséből, a hova heves feje juttatá, ez utóbbi
jelenet után a szentséges szent censorral nem lehet egyebet várni, mint
hogy megint elküldik majd valami Volga-melléki favárba, vagy a kirgiz
puszták őrzésére s aztán ott felejtik.

Nem is késett minden ismerőse számára borítékba rakni a
látogató-jegyeket, e végzetes három betűvel: p. p. c. (pour prendre
congé), a Zeneidához küldendő névjegyre tisztán kiírta «pour jamais»
(örökre). Akkor már nem érne erre rá, mikor a parancsot megkapta az
indulásra.

A városban természetesen híre futamodott rögtön a merényletének, az
ilyen rossz hir terjed, mint a futó-tűz. Csak egy ember akadt, a ki a
hír hallatára odasietett látogatására: Jakuskin.

– No bajtárs, most már te is megismerkedel majd a Kaukazussal. Jól
tennéd, ha most hevenyében lefestetnéd magadat, hogy majd ha egyszer tíz
esztendő mulva te is visszakerülsz, mint én, megláthasd, hogy milyen
voltál hajdan?

– Készen vagyok mindenre, szólt Puskin, épen azt a levelet pecsételve
le, melyben Severin nyomdásznak visszaküldi a kétszáz rubelét, miután a
költeményére nem nyerhette meg a censori jóváhagyást. Hanem egy dolgot
nem tudok magamnak kimagyarázni. Épen most kaptam a főudvarmestertől egy
meghivó-jegyet a ma esteli udvari hangversenyre a téli palotában. Mit
tesz ez?

– Azt teszi, bajtárs, hogy a kivégeztetést még raffineriával is
súlyosítják. Épen így tettek velem is. Mikor azt a nyomorultat kihivtam,
az nap estére meghivót kaptam az udvari tánczestére. Mikor aztán a czár
cerclet tartott, az udvarmester engem is odaállított a megszólítandók
sorába. Én még olyan zöld voltam, hogy kezdtem kevély lenni a nagy
kitüntetésre.

Egyszer aztán rám került a sor. A nagy ember ott állt előttem, egész
colosszalis magasságát éreztetve velem. Szembe nézett azokkal a
tengerhideg szemeivel. Arcza úgy nem változott, mint egy holdvilágbeli
tájkép. Azt kérdezé tőlem:

– Ön nincsen megelégedve az ezredesével? S aztán elfogultságomat
válasznak véve, folytatá: Majd gondoskodni fogunk róla, hogy a
kellemetlen surlódásnak elejét vegyük. Én még valamit rebegtem, a mi a
köszönethez volt hasonló. Nem volt elég eszem észrevenni, hogy ez csak
egy kikeresett megaláztatás volt reám nézve. Hogy mindenki tudta már, a
ki körülöttem állt, hogy hová leszek száműzve s csak a szégyenpadra
kiállítás végett jutottam ehhez a kitüntetéshez. Ejh, ha én ezt ekkor
tudtam volna! Ha az a szerencse még egyszer megtörténnék velem! Hogy én…
Eh! Ostoba beszéd… Kétszer nem ismétli ugyanazt a sors… Hanem ha én
neked kölcsön adhatnám azt az én keserű szivemet, az én tapasztalásomat
s az én elhatározottságomat, abban a pillanatban, a mikor ott fogsz
állni «ő» vele szemközt; elkülönítve mindenkitől, minden szem rajtad, de
minden kéz távol tőled, senki a közelben, csak egy dæmon! A Casca
dæmona! De mit beszélek én te neked? Te is csak Epimetheus vagy, a kinek
akkor jön meg az esze, a mikor már az alkalom elfutott. Csak hagyd te
magadat elhurczoltatni Tunguziába. Köszöntetem a marmotákat! Szorítsunk
kezet. Most már kollégák vagyunk.

– Eh! Kétszer nem ismétli magát a sors. Hátha nem eszik a levest olyan
forrón, a hogy főzik? mondá Puskin, könnyű vért szinlelve. Hanem a tövis
benne maradt a lelkében Jakuskin szavai után. Mire való volt ma ez a
meghivás?

Eleget kellett neki tenni. Este az ő szánkója is ott volt a hosszú
kigyóvonalban, melyet a meghivottak járművei képeztek a téli palota
előtt.

A vendégek száma több volt kétezernél. A főváros szine-java együtt. A
téli palota versenyezni indult a Tuilleriesvel; ugyanaz a fény, pompa,
még ugyanaz a társalgási nyelv is; a szokások, a bókolás, az
udvariasság, még a bon-mot-k is a párisi magas köröktől elsajátítva. A
divatból minden ki van küszöbölve már, a mi a nemzeti sajátságokra
emlékeztetne. A hölgyek nem hordják már a hajdani prémes kaftánkákat, a
bogláros öveket, azzal a különczködéssel is felhagytak, hogy a
zsebóráikat a hajdíszükről lógassák alá, a legújabb párisi divat
uralkodik a hölgyvilágnál, csipkéivel és művirágaival. A férfiak pedig
egyenruhát viselnek. Az átalános divat alól csak a czárnő tesz kivételt,
ki most is azt a pávafarkalakban szétterülő sugárküllős fejdíszt viseli,
mely magas termetét még jobban emeli s arczának fenséget kölcsönöz. A
czár pedig polgári fekete öltönyt hord, minden rendszalag nélkül.

Puskinnak, bármilyen későn érkezett is a czifra hangyaboly közé, nem
kerülhette ki a figyelmét, hogy minő változáson ment át tegnap óta a
társaság hangulata az ő irányában. Nem akarják meglátni. Főrangú
tisztek, előljárói észre sem vették s nem viszonzák üdvözletét; jó
barátok, fegyvertársak, a kik felé közelít, egyszerre találnak valami
okot a mellettük álló szomszéddal beszédet kezdeni, hogy ne legyenek
kénytelenek vele szóba állani; szép hölgyek, a kik még tegnap
páholyaikban fecsegtek vele, mikor megpillantják, hirtelen kinyitják a
legyezőiket arczuk előtt, nagyon melegük van. Csak egy úrhölgy méltatja
figyelmére. Az a selyemtől suhogó delnő, a ki Ghedimin herczeg karján
lép be a terembe, a bájos Corinthia herczegnő; a kiről azt mondják, hogy
Ghedimin herczegnek a felesége. Az végig nézi kegyetlen hideg
tekintettel az ifjut, kit jól ismer, kinek tréfáin annyiszor kaczagott s
kinek üdvözlő bókjára ezúttal nincs egyéb válasza egy megvető
ajkpittyesztésnél. A fiatal ember aztán azzal áll boszut, hogy
elfordulva a herczegnőtől, merész szomorúsággal tekint a herczegnőt
kisérő leányra. Az a Gruzi királyleány, Bethsába. A tolongás miatt pár
perczig fel vannak tartóztatva s Puskin ezalatt észreveszi, hogy a szép
királyleány arcza mélyen elpirul szemeinek égető sugarától.

Mondhatná neki: «soh se pirulj miattam rózsaszálam! holnap én már
odamegyek, a hol apáid hamvadoznak!»

A herczegi párt Arakcsejeff jő elfogadni, s ő vezeti a hölgyeket az
estradeig, a hol a művészek fognak szerepelni, s a hol a legelőkelőbb
vendégek számára vannak fentartva a karszékek. Ghedimin herczeg elvegyül
a fényes egyenruhás alakok között.

A férfiak számára nincsenek ülőhelyek.

A hangversenyt a czár énekkara nyitja meg Beethoven egy sonatájával, a
mit a czár némán, mozdulatlanul hallgat végig, a czárnő széktámlájára
dőlve, s valamennyi ember feje fölött elnézve a semmiségbe. Csak akkor
kezd megelevenülni, mikor a hárfaművész előlép. Annak feléje siet, karon
fogja, a hangjegytámlányát maga igazítja neki a helyére, s minthogy az
ülése nagyon alacsony, hoz neki egy vánkost, a mivel azt kipótolja.
Elfeledi, hogy ő a minden oroszok czárja.

A művész remekel. Megfelel világhirű voltának. Tapsolni a czár
hangversenyein nem szokás; de az az átalános suttogása az
elragadtatásnak, mely az egész sokaságon, mintegy tündér-sóhajokból
eredő zivatar végigzeng, a tapsoknál is jutalmazóbb siker.

A hárfa után következik Ilmerinen Zeneida kisasszony.

Azt mondja róla mindenki, hogy soha elragadóbban nem énekelte azt a
hattyú-dalt, mint most, s a milyen igazi gyémántok ragyogtak a hajában,
ép olyan igazi könyek tündököltek a szemeiben.

A czár keze önkénytelenül verte az ütenyt az ének alatt.

Szép is volt a leány ez estén: a szokottnál is szebb. Ruhája
tavaszvirágokkal díszítve. Arcza az átszellemülés maga. Lehetetlen, hogy
ez mind csak színjáték!

Három szempár égett rajta leghivebben.

Az egyik Corinthia herczegnőé. Tele gyülölettel, megvetéssel: keresve a
nyitját e bűbájos arcznak, melyen keresztül annak valójába lehetne
kerülni; keresve rajta egy csalfa, egy áruló vonást, mely kiejti a
fölvett szerepből s dühöngve érzé, hogy nem találja meg azt.

A másik szempár Bethsábáé. A nagy fekete szemek kerekre felnyilva
bámulnak ez alakra, mintha kérdenék. «hát ilyen az ördög?» Akkor ugyan
kell tőle őrizkedni, mert nagyon szép.

A harmadik szempár Puskiné.

Azt érzi, hogy lelkének jobbik fele ott van feloldva e leánynak
szellemében. S e pillanatban végtelen keserűség lepi meg mindazok
ellenében, a kik őt ennek a közeléből száműzni készülnek. Érzi, hogy
Zeneidával együtt elvész lelkéből minden, a mi nemes, s csak a rossz
indulatok mennek útra vele. Máris azoké a vezetés. Kezd emlékezni
Jakuskin szavaira: «ha én kölcsön adhatnám neked azt a dæmont, Casca
dæmonát, mikor ott fogsz állani a szégyenpadon,« »vele szemközt!»

Ekkor valaki a vállát érinti csendesen. Hátra tekint. A főudvarmestert
látja. Az nem szól neki egy szót sem, hanem tovább sikamlik a férfi
csoport között.

Puskin tudja már, hogy mire való ez a vállra tett érintés. Ez tudatja,
hogy az illető tartsa magát a terem közepe táján, majd ha vége lesz a
hangversenynek; ő is azon választottak közé tartozik, a kiket a czár meg
akar szólítani. A hogy Jakuskin megjósolta.

Szilajul vágtatott a vér erein keresztül. Ebből a komédiából még
tragœdia lehet!

Corinthia herczegnő a háta mögött álló Arakcsejeffhez fordult:

– Ma rendkívüli jó hangulatban van Ilmerinen kisasszony.

– Gondoskodtam róla, hogy elrontsam a jó hangulatát. Egy olyan csapást
mértem a szivére, a mi el fogja venni a kedvét a cselszövényektől. A
kisasszony ideálját, Puskin urat, elfogják küldeni Archangelszkbe.

– S hiszi ön, hogy akkor az a leány utána szökik, s itt hagyja
Szent-Pétervárt?

– Vagy azt teszi, vagy még annál is nagyobb bolondot, de kénytelen lesz
magát leálarczozni.

A czár bókokat mondott Zeneidának s azzal megkezdte a körtársalgást a
férfiak közt; míg a czárnő a hölgyeket hivatta oda magához, a kikkel
beszélni akart.

A czár a nagykövetekkel kezdé el a beszélgetést, aztán Miloradovicscsal
váltott nehány szót, s akkor egy nagy ugrást téve a rangfokozatok
között, széttekintett s a mint meglátta Puskint, intett neki a kezével,
hogy lépjen eléje.

Mindenki visszahuzódott kettőjüktől tiszteletteljes távolba. Egy czár és
egy bűnös. Mindakettő igényli a távolmaradást. De minden szem őket tartá
fogva.

Puskin e válságos pillanatban csodamódon egyszerre nyugodtnak érzé
magát. Oly hidegvérrel állt a czár előtt, mintha a legközönségesebb
emberrel állna szemközt.

– Hát te nem vagy megelégedve a censoroddal? kérdé a czár.

Épen az a kérdés, a mit Jakuskinhoz intézett.

De Puskinnak védszelleme volt: muzsája, a ki nem hagyta némának,
elfogultnak maradni.

– Sire. A hogy az ember a betegségével szokott megelégedve lenni.

– Ne haragudjál rá. Ő jóakaratú ember; de kissé ódon fogalmú. Nem tehet
róla. Én olvastam a költeményedet. Nagyon szép. A censor ki akart belőle
törülni valamit, s te azt nem engedted?

– Nem, sire.

– És nem is akarod engedni?

– Nem, sire.

– Jól teszed. Az a legjobb része a költeményednek. De már most hát mit
csináljunk vele? Én a censor ellenére nem tehetek, mert ha én megengedem
azt, a mit ő megtiltott, akkor az egész intézményt felforgatom vele:
arra pedig szükség van. Mit gondolsz?

– Visszaveszem a költeményemet s elégetem, sire.

– Nem úgy lesz. Én azt gondoltam, hogy kiküldjük Lipcsébe, ott nyomatjuk
ki, s úgy hozatjuk be.

– De hát a határvámőrség, sire? szólt bele Puskin.

A czár elmosolyodott ez ötletre… Több történt… Nevetett.

Hangosan elnevette magát.

– No majd az én holmiaim közé csomagoltatjuk: azok nem kerülnek
vizsgálat alá s úgy hozatjuk be.

Puskin reszketett minden tagjában, mint egy vizsgát kiállott gyermek.

– Várj még! szólt hozzá a czár. Neked jobb lenne költői tanulmányodat
falun folytatnod. Azt hiszem, jó lesz, ha a nyarat pskovi birtokodban
töltenéd el: ott jobban irhatsz.

Ez annyit jelentett, hogy a költő visszakapja elkobzott vagyonát.

– Sire… itt már csakugyan elakadt a nyelve.

– Minderről azonban senkinek se szólj, nehogy hire menjen.

– Csupán egy nőnek, sire, a ki ép olyan szépen tud hallgatni, mint
énekelni.

– Az már tudja… mondá a czár és mosolygott.

Még egyszer mosolygott.

Ez az egy mosolysugár hogy megváltoztatta egyszerre a klimát! Hogy
elolvadtak tőle jegek és havak! A visszatérő Puskin elé csupa jó
barátok, csupa ismerősök, csupa gratuláló arczok ragyogtak
mindenfelülről; a magas urhölgyek egyszerre összecsukták legyezőiket s
nem volt olyan melegük többé: Puskin nem győzte megújítani a sok régi
ismeretséget. Elég ügyes volt mindenkinek azt mondani, hogy a czár
visszaadta pskovi birtokát, de azon föltétel alatt, hogy a versirásról
lemond, a mi tekintélyét a zenithre emelte. (Mert tudni kell azt, hogy
«verseket egyátalában nem írni» még csak negativ érdem, «rossz verseket
írni s azzal felhagyni»: az már egy kis érdem; hanem «jó verseket írni s
azokkal felhagyni» ez már positiv és igen nagy érdem jó társaságban.)

Még Corinthia herczegnő is odahivatta a nap hősét magához, hogy
megszidja, a miért az imént Puskin rá se akart ismerni. Illik ez?

Puskin? ő rá!

Ilyen vakmerőségre csak asszonyok képesek s kénytelen az ember eltűrni
nekik. Puskin igen jól mulatott a herczegnővel, s Bethsábának is be lett
mutatva, a kinek igen sok bohóságot mondott.

Csak Zeneidához nem volt bátorsága közelíteni. Érzé, kitalálta, megsugta
neki a költők divinálási ösztöne, hogy ez az egy hitelezője az a
világon, a kit kerülnie kell, mert a mivel ennek tartozik, azt soha az
életben le nem fizetheti!

Annak nem is volt sem eldicsekedni, sem elhazudni valója, hisz a czár
mondá: «az már tudja!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A czár mosolygott. S ettől minden kedély egyszerre felderült. Meg volt
törve az örök búskomor egyformaság, mely mint varázs, feküdt az egész
társaságon. Csak őszi napsugár volt az. Alkonysugár az esőszak alatt.

Hanem a kinek ez a fordulat sehogy sem tetszett, az Arakcsejeff volt.
Pskov nem a világ vége. Ha Puskin csak odáig utazik, az Ilmerinen
kisasszony cselszövényeit meg nem zavarja, mert azért annyiszor
találkozhatnak, a mennyiszer akarnak. Nem értette, hogyan történhetett
ez? Hogy a czár Ilmerinen kisasszonyt kegyeli, azt tudta jól, s hogy
Zeneida a maga kedvencz költőjét megmenteni törekedett, az is világos
volt előtte. De mindez még nem elég arra, hogy a czár épen az
ellenkezőjébe csapjon át annak a kedélyhangulatnak, a mit ő, (a
mindenható kegyencz,) számára elkészített. Itt még valami más kéznek és
más rugónak is bele kellett játszani.

Azok között ellenben, a kiket a szokatlan derű arra vett, hogy a zivatar
elleni burkaikból kibújjanak, volt az ifjú Arakcsejeff.

Elfeledte atyja tanácsát, hogy iparkodjék magát jól az árnyékban
tartani; nem gondolva rá, hogy a mellén ragyogó érdemrend kölcsön van
kérve, s annak a gazdája jelen van a társaságban, előhagyta magát csalni
a felszínre, s ott tévelygett azok között, a kik a szép hölgyeknek
udvarolnak.

Egyszer aztán azon vette magát észre, hogy szemközt jő rá a czár.

Tiszteletadó félreállással akart előle kitérni, de a czár egyenesen
hozzája lépett s azon kezdé a beszédet, hogy:

– Ejh! Arakcsejeff, milyen szép gyémántjaid vannak!

A megszólított vakmerő alázatossággal felelt:

– Sire! Felséged kegyéből van szerencsém azokat viselni.

– Csodálatos! szólt a czár. Ezek a gyémántok tökéletesen olyanok, a
minők az én Vladimir rendcsillagomat ékesítik.

Jevgen urfi azt hivé, hogy itt csak a vakmerőség segít.

– Sire, vannak gyémántok, a mik egymáshoz meglepően hasonlítanak!

– Én pedig azt hiszem, hogy ez az én csillagom, a mit te itt viselsz.
Egy Vladimir-rend itt van a zsebemben, a minek a szalagjára a te neved
van írva.

– Sire! Kegyelem! Rebegé Jevgen s a térdei megrogytak alatta.

– Csitt! Csak nem fogsz kegyelmet kérni itt az egész udvar előtt? Eredj
haza! Az érdemrendet, a mi rajtad van, már most tartsad magadnak; mert
én nem fogom viselni, miután te hordoztad! Takarodj!

– Rossz tanács vitt bele Sire! (Az ifjú kész volt elárulni az apját.)

– Nem kérdezem, ki adta? Holnap eredj az atyádhoz, ott megtudod, mi vár
reád.

E jelenet után a czár hirtelen elhagyta a dísztermet s szobáiba vonult
vissza. Arczára visszatért az előbbi fagy. Még az üdvözléseket sem
viszonozta senkinek.

Arakcsejeff, ki távolról látta e jelenetet, utána ment a czárnak, de az
nem bocsátotta maga elé. Azt izente neki, hogy várjon.

S a mindenható kegyencz ott várt a czár elfogadótermében éjfél után két
óráig.

Akkor kijött hozzá a czár. Kezében egy csomó iratot hozott.

– Mit gondolsz Alexej Maximovics, szólt a kegyenczhez, jó gondolat volt
tőlem a Szofienszkaja postát felállítani?

– Kétségtelenül jó volt. Ez adott alkalmat a népnek, kivánatait,
panaszait közvetlenül a czárhoz juttatni levél utján.

– Az ember néha érdekes dolgokat tud meg. Ma reggel például egy
czigányleánytól kaptam egy levelet, a melyben egy gyémántokkal kirakott
Vladimir-rend is volt. A levélben le van írva körülményesen, mi módon
jutott ez az érdemrend a czigányleány kezébe. Olvasd el kérlek.

Arakcsejeffet az ájulás környékezte, a midőn e levélen végighatolt.

Ez kegyetlen nagy csapás volt a szivére. Épen a szivének arra az
érzékenyül maradt kis idegecskéjére, a hol még fáj; és ha fáj, iszonyuan
fáj. Az apai szeretetét találták el. Ő készült azoknak a szivébe
belevágni késsel, s azok találták el az ő fedetlen részét. Hogy ezt
Zeneida rendezte így, az kétségtelen. Lehetetlenné akarják tenni
Arakcsejeff megmaradását a czár mellett. Ő akarta azokat kiverni innen s
azok verik ki őtet.

De csalatkozni fognak.

Száraz, hideg hangon szólalt meg, összehajtva a vádoló levelet.

– A bűnösnek meg kell lakolni.

– Elég büntetésnek találod-e, ha Uralszkba fog küldetni?

Uralszkba! – Ez annyi volt, mint soha sem látni őt többé. A kedves,
egyetlen fiut, a szeretett gaz kópét; a kiért élt, a kinek számára
kincseket kincsekre halmozott; a kiben nevét az utókorra átörökíteni
hitte: azt eltemetni most egy kirgiz puszta sivár, kopár sziklái közé! –
De hát hogyha Puskinnak jó lett volna az, azért, mert egy versét nem
engedte megcsonkítani, ne legyen jó egy katonának, a ki éjszaka
kirabolja az utczán-járókat? Pedig mégis szeretné őt kimenteni. Hisz ez
nem volt vétek, csak legénykedés, a minő a «Ritter»-világban széltében
divott, a mit Henrik angol király koronaörökös korában maga is
gyakorolt. Csak könnyelműség, de nem vétek!)

Elhallgatta a védelmet. Átérzette, hogy ha könyörögni fog a czárnak
fiáért, meglehet, hogy az megkegyelmez neki, de ennek az lesz az ára,
hogy az ő befolyása megsemmisül. Csalatkoztak az ellenségei, ha erre
számítottak.

– Egyetlen fiam volt, – mondá szakgatott hangon, – jobban szerettem őt,
mint az egész világot; – de a czárt jobban szeretem, mint a fiamat. –
Veszszen el, ha vétett!

S aláirta a rendeletet, mely fiát száműzi Uralszkba.

S akkor megcsókolta a czár kezét.



AZ APA BOSZUJA.

Arakcsejeff úgy vált meg a fiától, hogy el sem búcsuzott tőle.

Neki végig kellett játszani a vén Brutus szerepét.

Ismerjék meg benne ellenségei az ős római jellemet s reszkessenek tőle.

Csakhogy az a római jellem erősen vegyítve volt nála a sarmatával.

Alá tudta irni egyetlen fia száműzetését, mint Foscari, de nem azért,
mert a bűnös megbüntetésénél nem ismer személyválasztást, hanem valódi
orosz hűségből uralkodója iránt, hogy hatalmas állását még jobban
megerősítse, hogy azoknak, kik őt ily kegyetlenül sujtották,
visszaadhassa azt a csapást.

Messziről készült hozzájuk, egynek sem bocsájtott meg közülök.

A mely napon fia amaz útra kelt, a honnan ritkán tér valaki vissza, jött
hozzá Magniczki jelenteni, hogy a rendőrség kézrekerítette Diabolkát, a
czigány leányt. Mit tegyenek vele? megkorbácsolják-e a piaczon? levágott
hajjal, felhasított orral elküldjék a Balkán-tó mellé? ok van rá elég.
Csavargás, csábítás, feslett erkölcs, mind bebizonyíthatók rá. Aztán
czigány leány, a barna bőre elég vád ellene.

– Hozzátok őt ide hozzám szólt Arakcsejeff. – Ti nem tudtok még ahhoz,
hogyan kell büntetni? Hisz ez egy vadállat, a ki az ütést csak addig
érzi, a míg sajog. Ez nem szégyenli azt, ha a piaczon félmeztelenre
vetkőztetve megkorbácsolják, s képes lesz az alatt nevetni. Mit ér ennek
«most» a büntetés? Előbb fel kell benne ébreszteni azt, a mi minden
emberben megvan, csak alszik: az önbecsérzetet. Aztán akkor mérni rá a
csapást, a mikor már nemcsak a bőre érzi meg. Küldjétek hozzám a leányt.

Diabolka nemsokára ott állt Arakcsejeff előtt, a két keze bilincsben
hátra kötve. Daczos arczába lelógtak kuszált hajfürtjei, vad szemei csak
úgy villogtak elő közülök. A két lábán is bilincs volt.

– Te vagy Diabolka, az utczai tánczosnő? – kérdé a főúr.

– Én hát, nem hallod, hogy csörögnek a castagnetteim? – felelt a leány,
összeütve bokáin a bilincseket.

– S tudod, hogy én ki vagyok?

– Tudom. Egy utonálló rablónak az atyja.

– Igazad van. Fiam vétkezett, meglakolt. Magam irtam alá az itéletét. Te
adtad őt fel?

– Ha akarnám, eltagadhatnám, de nem teszem.

– Hiszen te irtad a levelet a czárnak.

– Pedig irni sem tudok, mégis én irtam.

– Valaki fogta a kezedet, úgy iratta veled a betüket.

– De annak a nevét nem tudod meg tőlem soha.

– Tudtad, hogy mit irsz le a kezeddel?

– Tudtam.

– Akkor azt is kellett tudnod, hogy nemcsak azt veszíted el, a kit
feladtál, hanem saját magadat is, a miért a Vladimir-rendet elloptad.

– Hiszen visszaadtam.

– De mégis tolvaj voltál s ezért a pellengérre kerülsz.

– Álltak ott már nálamnál külömb asszonyságok is.

– Válladra tüzes vassal fogják odasütni a billogot.

– Hisz így is tudja a bőrömről minden ember, a ki rám néz, hogy czigány
vagyok. Mindenféle rossz vagyok.

– Lásd. Én nem hiszem azt. Ma vesztettem el egyetlen fiamat, te miattad,
te általad. Egész hajnalig zokogva forgolódtam az ágyban. Korán reggel
fölmentem a kápolnába s ott fogadást tettem Isten előtt, hogy azt a
szerencsétlent, a ki gyermekemet semmivé tette, meg fogom szabadítani –
testben, lélekben. – Legelőbb is fel fogom nyittatni békóidat.

– Ne fáraszd ide a porkolábot. Le tudom én azokat vetni magam is, ha én
akarom és te megengeded.

A czigány leánynak olyan picziny kezei voltak, hogy a békókat, mint egy
pár keztyűt, huzta le azokon keresztül; s hogy aztán még a lábairól is
levegye a bilincseket, még csak le sem kellett neki érte ülni a földre;
a féllábát fölemelte s a másikon ellensulyozva magát, egyik vasat a
másik után huzta le hajlékony kicsiny lábfejeiről.

A leány ott állt Arakcsejeff előtt, a lehuzott lánczos békó egyik végét
a kezében tartva. Képes volt rá, hogy annak a békónak a másik végével,
mint a csatacsillaggal, olyan ütést mérjen akárkinek a fejére, a mit az
el nem fog felejteni.

S a vadállat-szelidítő az elszabadított párduczczal egyedül volt a
kalitban.

– Hallgasd, hogy mit akarok veled tenni.

A szép leopárd olyan állást vett, mintha ugrani készülne.

Arakcsejeff pedig nem játszott most a tőrbottal, mint szokott. Semmi
fegyver sem volt a kezeügyében.

– Én neked tisztességes helyet szerzek, a hol nyugodtan, becsülettel
élhetsz, magadat kiművelheted, lelkedet nemesítheted, megjavulhatsz.

– De én nem akarom! Nekem nem kell semmiféle kolostor! Sem imádkozó
apáczák, sem szenteskedő papok. Én nem dolgozom, a míg nem ütnek, s ha
ütnek, sem imádkozom.

– Egyikre sem fognak kényszeríteni. Én nem akarlak téged sem kolostorba,
sem javító-intézetbe küldeni, hanem falura. Nekem van egy falusi
kastélyom, a melyben egy igen kedves barátném lakik.

A czigány leánynak most egyszerre nagyot villantak a szemei. Eldobta
kezéből a fenyegető lánczos bilincset s azzal egyszerre széthárítva
homlokáról a bozontos hajtincseket, örömtől ragyogó arczot mutatott a
főúr elé.

– Ah! Te engem a Daimonához akarsz küldeni?

– Igen, a Daimonához.

Ah! A szigorú Cato Censoriusnak még egy érzékeny ideg volt a szivében.
Sokkal érzékenyebb még, mint a mely fia balesete miatt sajgott.

A Daimonáról sokat tudtak beszélni. Csupa rosszat.

És a mit beszéltek róla, még mind csak töredéke, árnya volt a valónak.

Egy nő, a kit a czár kegyencze imádott! Jobban, mint minden földi és
mennybeli szenteket. Annál tölté minden idejét, a mit az államügyektől
ellophatott. Az volt életének napvilága. Az volt az ő zsarnoka és
boldogítója. Olyan kegyetlen, olyan durva, oly indulatos nő, hogy azt
senki más nem szerethette, csak Arakcsejeff. Épen azért szerette tán? A
ki Arakcsejefftől valami kegyet ki akart nyerni, a ki valami boszuját ki
akarta engesztelni, annak a bálvány elé kellett járulni előbb, s annak a
lábaihoz lerakni áldozatait. Még pedig értékes áldozatot, nem valami
kecskegidót! A zsarolás, a mit Daimona elkövetett, hirhedt volt a
birodalomban.

Diabolka korallpiros ajkai közül a két fehér fogsor úgy világított elő!

– S te szivesen elmégy a Daimonához? – kérdé a főúr.

– Hogyne? Hisz az is olyan magamforma némber.

– Nem azért küldelek oda, hogy szolgálj neki, hanem hogy barátnéja légy.

– Oh, mi nagyon jó barátnék leszünk egyszerre!

– Ő unja magát s te tudni fogod őt mulattatni.

– Még a gondolatait is kitalálom.

– Ha meg fog szeretni, igen jó dolgod lesz nála. Kapsz tőle szép
ruhákat, ékszereket, paripát, a min lovagolsz.

– És korbácsot, a mivel segítek neki rabszolgákat ütni.

– És aztán, ha jól viseled magadat, ha finom kisasszony válik belőled,
akkor a Daimona férjhez is fog adni.

A leány arcza erre a szóra egyszerre megint elsötétült. Egyet rázott a
fején, a mire zilált fürtei ismét a homlokára hullottak; két öklét
indulatosan csapta a tomporaihoz s lábaival dobbantva, dörmögé
összeszorított fogai közül:

– Nem megyek oda!

Arakcsejeff gonoszul mosolygott.

Folytatá azon a kegyes atyai hangon:

– Értem a dolgot. Neked van itt a czigányok között valami szeretőd.

– Bátyám! – mondá a leány haragosan.

– No hát «bátyád!» A czigány leányok szemérmesek, nekik csak bátyjaik
vannak. Hátha ezt a bátyádat is elküldeném a Daimona kastélyába? Ő jó
lenne ott a jobbágyok felügyelőjének.

– Lehetne az? – kiáltá a leány kitörő örömmel.

– Bizonynyal úgy fog lenni. Együtt küldelek titeket a Daimonához. S ti
lesztek ott az ő belső megbizottai.

Diabolka e szóra odaveté magát arczczal a főúr lábaihoz s összecsókolá
azokat. Arekcsejeff pedig keresztyéni szelidséggel simogatá meg a
czigány leány borzas, kondor fejét.

S a lábcsókolás és fejczirógatásnak e pillanatában mind a kettőnek a
szíve tele volt a boszu kifinomított ötleteivel: a czigány leány
tudatlan lelkében épen olyan messzeható terv keletkezett Arakcsejeff
ellen, mint a milyet az szőtt-font az ő megkínzására, s a czigány leány
épen úgy tudott tettetni, hazudni, szinlelni, eltitkolni, teste lelke
érzéseit megtagadni, mint az államférfi. A vademberek és a diplomaták
erénye!

Vajjon melyiké sikerül?

Diabolka és a «bátyja» még az nap elszánkáztak Arakcsejeff falusi
lakára, a hol már várta őket Daimona.



ÉGVERESLÉS.

Arakcsejeffnek az volt a legfőbb gondja, hogy a czárt kiragadja
ellenségei befolyása alól.

Erre legjobb alkalom volt a katonai coloniák meglátogatása.

E monstruosus eszme Arakcsejeff agyában fogamzott; ő volt e katonai
telepek létrehozója. Fél millió katonát, a ki végigharczolta a nagy
európai hadjáratokat, azzal jutalmaztak meg, hogy ezredenként
elhelyezték őket az állam birtokaiban telepítvényesekül a jobbágyok
közé. A parasztok tanítsák meg a katonákat szántani-vetni, s a katonák
tanítsák meg a parasztokat fegyvert forgatni. Így papirra leírva
rémséges nagy gondolat! Az államnak e rendszer mellett időjártával három
millió betanult, ezredekre osztott katonája lesz s azoknak a tartása nem
kerül semmibe.

A kapa eltartja a puskát.

Hanem egy adatot kifelejtett az állambölcs a számításából. Azt, hogy a
paraszt tenyere nem szereti a puskát s a katona tenyere nem szereti a
kapát.

A czár legelső útja a nowgorodi katonatelepeket érinté. Arakcsejeff is
vele járt. Nagyon hirtelen visszatértek belőle: a mit a hivatalos
hirlapok azután úgy magyaráztak ki, hogy a czár mesés sebességgel
szokott utazni s hihetetlen utakat tesz meg egyfolytában. Az uráli útját
négy hét alatt végezte be. Éjjel-nappal vágtatva szokott járni. Aztán
leirták a nagyszerű fogadtatást minden városban, a varázsszóra
emelkedett új telepek közepett, a fényes diadalkapukat, a számos
küldöttséget, a népies ajándékokat, a mikkel mindenütt tanusítá a nép
uralkodója iránti határtalan hódolatát. A nagy katonai szemlék is apróra
le voltak irva s senki abban nem kételkedett, hogy azok mind akképen
történtek meg rendén.

Arakcsejeff e körút bevégeztével Varsóba utazott – hivatalos
küldetésben. Az is be volt jelentve a hivatalos lapokban, minden
commentár nélkül.

A szép junius hó egyszerre meghozta a tavaszt Szent-Pétervárra is.
Nariskin Zsofia szobája tele van gyöngyvirágokkal. Minden edénykében,
gyertyatartóban, kosárkában gyöngyvirág van. Az ő kedvencze.

A rossz hónapok elmultával az ő egészsége is helyre látszott állni,
legalább most gyámol nélkül tud vegigsétálni a szobában s többet gondol
az étvágyára, mint a gyógyszerekre. Nagyon számít rá, hogy a jövő télen
már az udvari tánczestékbe is el fogják vinni. Egy nagynénje fogja
bevezetni a társaságba. Talán még menuettet is szabad lesz tánczolnia.

Bethsábát most nagyon sokszor óhajtja látni. Ő tőle kérdezősködik a
felől, hogy milyen az az udvari bál? A királyleány látott már egyet.

A czár hazatérte után egy napon megint meglátogatta Bethsába Nariskin
Zsófiát.

– Ah, hogy tele van a szobád gyönyvirággal. Ki küldte ezt neked?

– Ki küldte volna más, mint az atyám.

Bethsába előtt nem volt titka Zsofiának. Úgy hítta a czárt, hogy «az
atyám».

– Itt volt nálad?

– Egy egész estét itt töltött. Oh ha tudnád, milyen szomorú este volt
az! – Én szintúgy félek tőle már.

– Megharagítottad talán?

– Ellenkezőleg. Azért félek tőle, hogy olyan nagyon szeret. Mikor itt
megáll előttem, kezemet két kezébe szorítva, sokáig néz rám hallgatva,
hogy végre nem állhatom a némaságát: «mi bajod? mondd meg, mi fáj!»
Aztán azt feleli rá mélán: «az a bajom, hogy nem mondhatom meg senkinek,
mi fáj!» – «Hát egy ilyen nagy embernek is lehet baja, a min nem tud
segíteni?» Akkor a szivére mutat s azt mondja: «Itt van az!» Én aztán
addig könyörgök neki minden szép hizelgő szóval, hogy fedezze fel nekem,
mi bántja? hátha az én együgyü gyermek-eszemmel tudnék kitalálni
valamit, a mi ezt a bajt meggyógyítja, vagy legalább megenyhíti? míg
egyszer aztán odahúz magához, a fejemet ölébe veszi s azt mondja: «Beteg
vagyok, és nincs orvos a világon, a kinek elmondjam a bajomat; nyomja a
lelkemet valami, és nincs pap, a kinek azt meggyónjam. Éjjel rettegek az
álmaimtól, s nappal a gondolatimtól. Félek az egyedülléttől, s félek a
sokaságtól. Tudom, hogy senki sem szeret. Tudom, hogy el vagyok itélve».
– «Kitől?» – «Az Istentől és az emberektől, – mindenki hizelkedik
szemembe, csak az, a mi ide benn dobog, mond igazat és vádol!» – «Nem
igaz! kiálték én fel hevesen; ez is igazat mond, a mi itt dobog, s az
téged dicsér, imád, szeret! Hadd halljuk, vitázzanak egymással. A két
szív.» – Erre megölelt. S aztán azt suttogá: «Legyen úgy. Hiszen senki
ellen a világon nem vétettem oly nagyot, mint te ellened. Miért ne
gyónnék meg neked? te az én martyrom vagy; ha te feloldasz, fel vagyok
oldva!» S azzal letérdelt elém és oh minő keserű szavakat beszélt! Nehéz
azokat utána mondani. – «Lásd: én atyámnak holttestén keresztül léptem a
trónra. Én elfogadtam az ő gyilkosai kezéből a koronát és föltettem azt
a fejemre. Mikor halála hirét hallottam, nem sírtam, megkönnyebbültem,
hogy haragja nem érhet többé utól; mert haraggal vált el tőlem. Hány
csatamezőn kerestem a bünhődést! Nem találtam. Homlokomra volt irva,
hogy kikerüljenek a golyók, a mik körülem búgtak, mint a saskeselyük; ki
volt rám mondva, hogy úgy kell bűnhödnöm, a hogy vétkeztem. Vasból volt
a szivem, mint fiunak az apám iránt! Jaj! mit kellett szenvednem, mint
apának, gyermekei miatt? Valamennyi gyermekem koporsóját mind én
kisértem ki a sírboltba. Utolsóm és egyetlenem te vagy! Mint a féreg,
úgy vonaglok a sors lába alatt, mikor rád gondolok, mikor arczodat
nézem. Hát te is az én nagy tévedéseim elitéltje lészesz-e?» – Én aztán
megvigasztaltam, hogy nincs már semmi bajom, hogy boldog, nagyon boldog
és egészséges leszek, és őt végtelen sokáig fogom szeretni. Ezen aztán
sirtunk mind a ketten. «Nem rettegek magam miatt, suttogá ő. Én látom a
fejem fölött függő kardot, hallom a csendes éjben, hogy fenik a kést
palotám szegletkövéhez: készen vagyok rá. Vérben jutottam a trónra,
vérben kell leszállanom. De rettegek te érted! Isten itélete ne sujtson
téged is az én vétkem miatt!» Én aztán fölemelem őt és beszélek neki
olyan okos szavakat, hogy magam is csodálom, ki sugja azokat nekem,
holott rendesen oly együgyü vagyok. Elmondok neki százféle vigasztalást,
míg utoljára mosolyra kényszerül s azt mondja: «Christ’eleison!» Már
annyira is vetemedtem, hogy elkezdtem politizálni. Igen bizony; állami
dolgokról beszéltem neki. Azt mondtam neki, hogy mit nyugtalanítod te
magadat ilyen rémeszmékkel? nem olyan rossz emberek a te népeid, mint
más uralkodóké. Én ismerem a világot jól! Láttam én olaszokat,
németeket, francziákat ünnepnapokon, mikor jól ittak; azok mind
kiabáltak, veszekedtek, még verekedtek is. Aztán elnéztem a te népedet,
ha ünnepnap sokat ivott; ez se nem kiabál, se nem verekedik, csak
dülöngél, csókolódik és nevet.

– Hát aztán erre sem nevetett?

– Csak megcsókolt. Azt mondta, hogy nagyobb állambölcs vagyok
Talleyrandnál és Metternichnél; hanem nagy hamar elkomorodott. «Látod
kis leánykám, az csakugyan így volt «hajdan», a hogy te láttad, öreg
szemeddel. Hanem az újabb időkben valami szállong a légben, a mitől a
legbékésebb népek is feldühödnek, hogy a ki tegnap látta ugyanazon
embereket, ma nem ismer rájuk, mikor újra összekerül velük. Hallgasd meg
csak, mi történt velem az utamban? a miről nem szól senki, a mit jól
titokban fognak tartani, s nem hirdetik odább a hirlapok és az
évkönyvek. Mikor a petrovszki katonatelep felé közelítettem, már
alkonyodott, a lemenő nap az eget beborító bárányfelhőket bíborvörösre
festette. Olyan volt az, mint egy összevissza tépett császári palást.
(Ezért én aztán meg is fedtem, hogy minek mond ilyen hasonlatokat? Kinek
volt már valaha a világon összetépett császári palástja? Ő erre azt
felelte: Julius Cæsarnak, a többek között.) «Az égvereslés szelet
jelent.» «Az csak előitélet,» mondá Arakcsejeff. Az alkony viharjósló
verőfényében a petrovszki nagy telephez vezető úton felállított
diadalkapu úgy tünt fel a távolból, mint egy csupa aranyból összerakott
tündérlugas. Az útközben elmaradozott többi díszkapuk mind
fenyőgalyakból voltak összerakva, a mi sötétnek marad, ha a nap rásüt
is. Vajjon miből lehet ez, hogy úgy ragyog? Roppant néptömeg vette körül
a diadalkaput. Mikor aztán közel értem hozzá, megtudtam, hogy miből van
az? Oh én sok diadalív alatt haladtam már keresztül, a mik üdvözletemre
voltak emelve. Láttam diadalkapukat bársonyból, selyemből. Láttam
olyant, melynek két oszlopát csatákban elfoglalt ágyúk tömege alkotta, a
boltívet ellenséges zászlók mennyezete árnyazta körül, s közepén a
korona elesett hősök arany rendjeleiből volt kirakva s körülötte a
szétsugárzó aureolet elfogott tábornokok kardjai képezték; hanem a
petrovszki diadalkapu túltett valamennyin. Az, a mit a lemenő nap
verőfénye a távolból aranynak mutatott, nem volt egyéb, mint rongyos
ingek és szoknyák felaggatott halmaza, koldustarisznyák, mint lecsüggő
lampionok az ívhajlaton, s a koronát legfenn képezték egy lyukas fenekű
kondérba tüzködött mankók. Diadalív rongyos ingekből és
koldustarisznyákból! Míg én a bámulattól megmerevedve néztem a
szörnyalkotványra, a néptömeg közül elém lépett egy hosszú ősz szakállú
férfi, valamennyi között a legrongyosabb, kezében a szokásos üdvözletül
hozott fatállal és azon egy kenyérrel. S így szólt hozzám: «Ime itt van
az a kenyér, a minőt a te katonáid számunkra meghagytak. Ízleld meg.
Fenyőkéreg lisztjéből van sütve. A szokásos sót nem tehettük mellé, mert
azt csak könyeinkből ismerjük. Íme e diadalíven láthatod összes
drágaságainkat, a mit katonáid még meghagytak nálunk, feleségeink,
leányaink rongyos ingeit és szoknyáit. Azért nincsenek ők maguk jelen,
mert mezitelen nem jöhettek ide. A tizenkét ártatlan hajadont nem
állíthattuk ki üdvözletedre, a hogy a hetman parancsolá; mert a mi
környékünkön, a mióta katonáidat ide telepítetted, ártatlan hajadon
nincs!»

– E szókra Arakcsejeff parancsot adott a kisérő testőrkozák szotnyának,
hogy verje szét a lázadó csoportot. Hanem azok nem voltak lázadók, csak
kétségbeesett emberek. A mint a trombitarecsegés felhangzott, mint egy
jelszóra, egyszerre mind arczraveték magukat a lovak lábai előtt, az út
széltében, hosszában, s ott a földön fekve ordíták valamennyien,
kezeiket és arczaikat felém emelve: «Szabadíts meg minket a katonáidtól!
Vidd el tőlünk a fegyvereseket! Mi nem akarunk fegyver alatt állni! Mi
jámbor parasztok vagyunk. Dolgozni akarunk. Gázolj át rajtunk, ha tovább
akarsz menni!» Nem lehetett az utat ellepő néptömegtől megmozdulni. A
lovak nem taposnak rá a földön fekvő emberre. Se haragos szó, se biztató
kegymondat nem használt. Egyre azt kiabálták: vidd el közülünk a
katonákat! Még soha uralkodó ily gyötrelmes fogságba nem esett. Végre e
kínos helyzetből kiszabadulásra segély érkezett. A katonai telep felől
rendes zárt hadsorban közeledett az országúton a veteránok tömege.
Élükön egy tamburmajor: az is olyan vén, hosszú szakállú ficzkó, minő a
parasztok szónoka. Megismertem eylaui granátosaimat. Ezek tudták, hogyan
kell útat csinálni a hadoszlop előtt, ha akadály van közben. Egy
trombitajelszóra előléptek a sappeurők s az útban heverő parasztokat
szépen megfogták kezeiknél, lábaiknál fogva s egyiket a másikra
fektetve, utat nyitottak az előnyomuló dandárnak. A hosszú szakállú
szónok, a mint elém jutott, leütötte a kezében hozott zászlót a földbe s
elkezdett hozzám beszélni. «Uram ne hagyj minket tovább ez átkozott
helyen! Hűségesen szolgáltunk a harcztéren tizenöt esztendeig,
küzdöttünk francziával, némettel, olaszszal, ne küldj most bennünket
küzdeni ürgével, sáskával, hernyóval, földevő féreggel; s a mi rosszabb
valamennyinél: a paraszttal. Mi ifjuságunkban megtanultunk harczolni
mint a medvék, vénségünkben nem tanulunk meg szántani, mint az ökrök.
Puskához, kardhoz szokott a tenyerünk, nem áll neki a kasza, kapa sehogy
s a paraszt kineveti ügyetlenségünket. Vigy minket ellenség földére, a
hol minden bokor mellett egy gyilkos leskelődik, csak itt ne hagyj
minket a parasztjaid között! Küldj hadjáratra a hitetlenek ellen, a kik,
ha mi szúrjuk, visszaszúrnak, csak itt ne hagyj a paraszt között, a ki
szid, ha szépen kérjük, szid, ha ütjük, s akkor is jajgat, ha ránézünk!
Zárj be minket ostromolt várakba, a hol megeszszük az elesett ló húsát,
puskaporral sózva s szomjuságunkban lenyaljuk a falról a nyirkot; csak
arra ne kényszeríts, hogy a keserves földből, Isten csapásai között,
csaló, tolvaj paraszt irigysége mellett teremtsük elő az elátkozott
kenyeret! Temess el minket a tetemhalmok alá a csatatéren; de ne temess
el élve a katonai koloniákba! Átkozott legyen a neve, a ki kitalálta
őket!» Arakcsejeff megfuvatta a trombitákat, hogy elfojtsa a szónok
szavait, a mire aztán egyszerre a parasztok is, a katonák is kitőrő
ordításra zendültek fel, hogy az elnyomta a trombitaszót. Ilia (így
hiják a czár vén kocsisát) erre, minden parancsszó nélkül, visszafordítá
a lovakat, s az úton, a melyen idáig jöttünk, visszahajtott. A
rongyászok diadalívén nem haladtunk keresztül. Ott dicsőséges körutam
véget ért. Haza értem. S most aztán olvasom a fényes leirásokat a
lapokból, a mik a diadalutam emlékét megörökítik. Az égvereslés hát
mégis vihart jelent.» Ezt beszélte el nekem szegény atyám.

– Ez bizony nagy szomorúság egy olyan úrra nézve, ha azok nem akarnak
boldogok lenni, a kiket ő boldogokká akarna tenni. Az én apámnak
boldogabb népe volt. Miért nem megy a te apád ő hozzájuk? Most az ő népe
az is.

– Hallod-e Bethsába, az jó eszme! Ne felejtsük el! Majd egyszer hozzuk
azt elő neki. A mikor jobb kedve lesz. De most nagyon levert. Mikor
búcsut vett tőlem, ismét visszajött. «Elfelejtettem tudakozódni
hogyléted felől.» «No lásd, ez nagyon jó, mondám én, ebből az látszik,
hogy igen jó szinben vagyok.» Aztán gyanakodva nézett az arczomra:
«Mindíg ilyen piros az, vagy csak néha gyullad ki?» Én aztán nevetve
biztosítottam róla, hogy bizony mindíg ilyen az. «De hát miért féltesz
úgy? Hát nem tudja-e az Isten, hogy olyan nagyon szeretsz s nem vagy-e
te az ő felkentje, választottja? S nem imádkozol-e te érettem hozzá?»
«Nagyon jól tudja Isten, hogy szeretlek, felelt ő szomorúan; de hát nem
volt-e Dávid király is az ő felkentje, választottja, s nem hangzott-e
fel éjente a szent király kétségbeesett zsoltára hozzá: «Éjjel kezem
feltartom. Az égre hozzád nyujtom!» S nem vette-el el mégis tőle a
kedves gyermeket, kiben megbüntette, a mit Bethsábával vétkezett?»

– Te! ki volt az a Bethsába? szólt közbe hirtelen a királyleány. Hát
csakugyan élő lény volt az én névelődöm?

Hasztalan lestem eddig, hínak-e mást is a társaságban ezen a néven?
hasztalan kutattam a naptárban, van-e ott ilyen szent? nem találtam rá.
Keresztanyám, a herczegnő, a ki ezt a nevet választotta a számomra,
mikor megkereszteltek, (hat éves koromig pogány voltam) mikor kérdeztem
tőle, miért nincs a nevem a naptárban, azt mondta, hogy az csak
elforgatott mása az Elisabethnek, s azzal együtt van a nevem napja,
akkor is kapok ajándékokat. S nézd, a czár azt mondja, hogy volt egy
igaz Bethsába: ki volt az?

– Én sem tudom, mert ezt nekem nem tanították. Pedig én is kiváncsi
voltam rá. Megtudakoltam a Helenkától, az annyit mondott felőle, hogy az
szent Dávidnak a felesége volt. De többet ő sem tudott róla, mert a
bibliát csak a papoknak szabad olvasni.

– De hát miért nincs a neve a naptárban, a szentek között?

– Bizonyosan azért, mert zsidó asszony volt.

– De hiszen Sára, Rebeka, Rachel szintén zsidóasszonyok voltak, s mégis
ott van a nevük a szentek sorában. Bizonyosan azért hagyták ki onnan,
mert vétkezett. Hiszen «ő» mondta: ugy-e? De hát mit vétkezhetett? De
hát minek adták nekem egy olyannak a nevét, a ki vétkezett?

Bethsába közel volt hozzá, hogy sírjon.

– Kedveském! mondá neki Zsófia, hanem aztán, tudod azt, a mit én neked
elmondtam a czár útjáról, meg arról a diadalívről, el ne beszéld ám
senkinek.

– Hátha a keresztanyám kérdezni fogja, szokás szerint, hogy miről
beszéltél velem?

– Mondj neki valami mást.

– Micsoda «mást?»

– Hát hazudj neki valamit.

– Hazudjam? Hogyan kell azt? Én nem próbáltam soha.

Nariskin Zsófia szépen kinevette vele. Neki már kis gyerek korában
elkezdték azt tanítani. Hogy «mama» helyett azt kell neki mondani, hogy
«szép asszonyság!» ha más is hallja; s ha a papa hozott neki egy
czukorsüteményt, vagy játékszert, azt kell mondani mindenkinek: «a
Mikulás hozta». Hogy a mit Helenkától hallott, azt nem kell mondani a
madamenak, a mit a madametól hallott, a Helenkának, mind a kettőét a
«nagy úrnak» s a mit a «nagy úr»-tól hallott, azt senkinek sem. Úgy
hozzá szokott már, hogy még az orvost is kétségbeejté, mikor az
kikérdezé a betegsége belső jelei felől. Egészen félrevezette a
diagnozist. Milyen jól esett szegény gyermeknek, mikor az örök hazudás
börtönéből kiszabadulhatott s talált két olyan lelket, a ki előtt szabad
elmondani, a mi a szivén van! az atyját és a barátnéját.

– Hát te mindent elmondasz, a mit csak tudsz, mindenkinek? Kérdezé
nevetve Bethsábától.

– Oh nem. Én ravasz vagyok. Hazudni nem tudok, nem értek hozzá. Hanem
mikor valaki faggatni akar, akkor azt teszem, hogy én kezdek el
kérdezősködni, s aztán addig kérdezek tőle összevissza, míg megunja és
otthágy.

Azon aztán mind a ketten nevettek.

Ritka hang volt ebben a kalitban a nevetés zenéje.



BETHSÁBA.

Ghedimin herczegnő gyakran meglátogattatá a keresztanyai gondjai alá
adott királyleánynyal kedvencz barátnéját, Nariskin Zsófiát.

A kik a herczegnő szívtitkaiba félig-meddig be voltak avatva, azok
értették e látogatások okát. Ha már maga a herczegnő nem láthatja is (a
világi illem tilalma miatt) Zsófiát, legalább Bethsába által hírt hall
hogylétéről. Hanem ha volt valaki, a ki egészen be volt avatva a
herczegnő titkaiba, az még többet is megérthetett.

A mindenki elől elzárkózott ember, a czár, a ki titkot tart a
miniszterei előtt, még a papnak sem gyónik meg, ennek a kedves leánynak
mindent el szokott mondani, a mi a szivét bántja.

Hiszen ha csak egy apa beszéli el ezt féltett leányának, hát akkor az
csak kedély ügye; de mikor egy czár beszéli el, akkor ez államügy.

Minden szó, a mit a czár Nariskin Zsófia előtt kiejt, az ország
helyzetének magyarázója. Az a kedélyállapot, a mit I. Sándor szavakban
érthetővé tesz, alapja fél Európa jelenének és jövendő alakulásának. Ez
egyetlen ember szivének ellágyulása, vagy megkeményedése a béke vagy a
harcz, nagy felbomlás és nagy átalakulás titkait rejtegeti.

És Zsófia viszont mindent elbeszél Bethsábának.

Bethsába pedig nem tud hazudni.

– Hát kedves kis leányom, hogy van a kis barátnéd? kérdé a herczegnő a
hazatért királyleánytól.

– Már nem szed orvosságot. Azt hiszem, ez nagyon jó. Én egyszer
megkóstoltam nála egy port, nagyon keserű volt.

– Nem fecsegett-e nagyon sokat? A gyógyulónak a sok beszéd megárt ám.

– Csak azt mondta el, hogy a keresztatyja meglátogatta. (Ennyi
hazugságot mégis megtanult már Bethsába, hogy «atyja» helyett azt a
másik czímet említse.)

– Sokáig ott volt nála?

– Azt nem tudom.

– Beszélt neki sok érdekeset?

– Igen Dávid királyról meg a feleségéről, Bethsábáról. Keresztanyácskám
mit vétkezett Bethsába királyné?

– Mít vétkezett Bethsába királyné? Micsoda kérdéssel állsz te ide elém?

– Hát azt «ő» mondta, s én szeretném tudni, hogy mit vétkezett? mivel
hogy a nevét viselem. És senki más nem viseli a nevét; csak én. Ha
valami olyan rossz asszony volt, hogy senkinek se kell a neve, akkor
nekem sem kell, adjatok másikat.

– De nem vétett semmit! Bohó vagy.

– Zsófia keresztapja mondá: Dávid királylyal vétkezett.

– Ah, az nem volt vétek, az szerelem volt.

– Hát a szerelem micsoda?

Corynthia felkaczagott.

– No azt most én mondjam meg neked, hogy mi a szerelem. Majd megtudod,
ha szeretni fogsz valakit.

– De hát hogyan jutok én ahhoz? Valami baj az, a mi az embert meglepi,
mint a betegség? Vagy valami jó, a mit megkiván?

Corynthia még jobban kaczagott.

– Együtt a kettő.

– De hát hogy kezdődik az?

– Hát egyszer egy szép ifju mélyen a szemedbe néz.

– A szemembe! Oh azt én ki nem állom, hogy a szemembe nézzen. Hisz attól
én meghalok. Inkább elfutok világgá.

– Igen, de az az ifju vőlegényed lesz, a ki megszeret, nőül kér, és
eljegyez.

– Hát az hogyan megy? Mondd el kérlek! Mert én azt el nem tudom
képzelni.

– Hát az mi nálunk úgy megy, hogy az ifju, a ki egy hozzáillő leányt
kiválasztott magának, küld annak szép ajándékokat.

– S ez azt jelenti, hogy ez az ifju szereti a leányt. S ha a leány
elfogadja az ajándékokat, ez meg azt jelenti, hogy szereti azt az ifjut.
Oh az nagyon kedves. Ez nagyon könnyű. Hát a leány mit ajándékoz neki
vissza?

– Csak «azt», szerelmet.

– És semmi mást? Oh az nagyon kedves, nagyon könnyű. S aztán ha jön egy
másik ifju, a ki még szebb ajándékot hoz, azt is elveszi az ember s ád
érte szerelmet?

Corynthia tapsolt nevettében.

– Attól függ, hogy az előtt az «egyik» előtt eltudja-e titkolni?

– Nem, nem, inkább megmondja neki az ember: «én azt a másikat is
szeretem». Hát miért ne? ha a szerelem jó, és nem vétek. Hátha én nekem
férjem lesz, és én szeretem az epret, nem mondhatom meg neki, hogy én
szeretem az epret?

– Azt igen, de az csak inyenczség.

– Hátha azt megmondom neki, hogy én szeretem – Nariskin Zsófiát, azért
megharagszik?

– Oh nem. Az csak barátság.

– Hátha azt mondom neki, hogy én szeretem a tánczot? Agyonüt?

– Azért sem.

– De hát ha szabad szeretnem epret, barátnét, tánczot, miért nem egy
ifjut is, ha az jó és szép?

– Oh isteni együgyüség! De hát mondd, abban az országban, a hol te
születtél, soha sem beszélnek szerelemről?

– Nem.

– Hát ott nincsenek ifjak és leányok?

– Vannak. De ott, ha egy ifju legény el akar venni egy leányt,
megalkuszik az apjával a jegypénzben s hazaviszi. Ha jó lesz hozzá az
asszony, vesz neki szép ruhát; ha rossz lesz, vesz másik feleséget.

– Az nálunk nem megy. A mi vallásunk azt parancsolja, hogy egy
asszonynak csak egy férfit kell szeretni.

– Oh az már egészen más! Hát miért nem mondtad mindjárt az elején, hogy
a vallás parancsolja a szerelmet? Oh én a vallást híven meg fogom
tartani. Ugy-e te is megtartod? Ugy-e te is szereted a férjedet? Szoktál
az ő szemébe nézni mélyen? Én nem láttam tőled ezt soha.

– Tudod, kedveském, az élet nagyon hosszú s a mézes hetek, a hogy a
szerelem idejét nevezik, igen rövidek.

– Oh azt nem úgy kellene ám felosztani; hanem a mézes heteket felaprózni
perczekre, hogy azután az életnek minden napjára jutna belőle egy
pillanat.

– Majd megtudod te annak a lehetetlenségét, ha megismered, hogy mi ez?

– Most már hát tudom, hogy Bethsába azért vétkezett, mert nem szerette
azt, a kit a vallás parancsolt. Csak azt szeretném tudni, hogy mint
keveredik ebbe a dologba bele Dávid király?

Az ám! Corynthia is azt szerette volna megtudni, hogy mint jött ebbe a
mesébe bele Dávid király; de a fecsegő leány úgy félre vitte képtelen
képzelődéseivel minden nyomozását, hogy nem juthatott a nyomába annak,
hogy miket mondott Dávid királynak a próféta, mikor megfeddette? Az
orosz a legjobb titoktartó. Abból, a mi a petrowszkii diadalkapu alatt
történt, a czáron kívül senki sem beszélt ki semmit. Arakcsejeff
elhallgatta azt, mert saját szörnyeteg tervének megbukása volt abban
jelezve: a kisérő kozák-csapat fel lett küldve Kazánba s a többiek
tudtak hallgatni.



CORYNTHIA.

Ghedimin herczegnőhöz egészen jó iskolába volt adva a fiatal grúzi
királyleány.

Corynthia lehetett tán a mintaképe annak az orosz természettudósnak, a
ki (Darvint messze megelőzve) azt törekedett bebizonyítani, hogy a «nők
nem egyebek, mint elfajult macskák». (És hasztalan volt minden törekvés
a tudóst annyira lágyítani, hogy ismerje el legalább, hogy a nők
«megnemesített macskák;» hajthatatlan volt; nem engedett a rendszerből.)

A szép Corynthia tudott kaczér lenni, mint egy Aspasia, és kegyetlen
hideg, mint egy Diana. De ezúttal nem Diana csinált Actæont a
férfiakból, hanem a másik.

A kit úgy kitüntetett kegyének tanujeleivel, mint a szép Galban lovag,
az soha sem jutott el oda, hogy a szép Sphinx talányait megoldja.
Corynthia engedte magát a vadászaton kisértetni általa, tánczolt vele a
bálban s rábizta a virágcsokra őrzését, ha mással tánczolt; kaczagott a
tréfáin, összeült vele embertszólni, búcsufejében a szokásos csókkal is
üdvözlé; hanem azért olyan távol tudta őt magától tartani, mint a
planéta a drabantját. S aztán ilyen holdja annyi volt neki, mint
Saturnusnak. Mindegyik élvezhette a ragyogását és megfagyhatott
mellette.

Hanem ha volt egy ember a társaságban, a kire istennői kegyetlenséggel
tekintett alá, a kinek üdvözletét azzal az ajkmozdulattal fogadta, a
mivel a nők a megvető szemrehányást tudják kifejezni, az volt az igazi!
Azé volt a szív titkos lángja!

Azt nem tudja senki; mert a kit ért, nem adta tovább, hogy egy
genialitásról és korhely kalandjairól hirhedett testőrtisztnek a
masliczahét utolsó napján egy rejtélyes küldöncz finom borítékú illatos
levélkét hozott, a miben az állt, hogy: «egy ismeretlen jótevőnő, kit
önnek a sorsa érdekel, kész önnek minden adósságát kifizetni, ha ön ma
este nem megy el Ilmerinen kisasszony saturnaliájába».

Alapos gyanunk lehet, hogy az uzsorás, ki annak a fiatal tisztnek a
lidércze volt, nem minden alapos tudomás nélkül mondta ezt: «vannak a
városban fiatal, szép gazdag úrhölgyek, kik egy zavarba jött lovagot
készek lennének megszabadítani».

A fiatal Endymion azzal válaszolt erre a levélre, hogy azon az estén
Zeneida szánkójának a bakján vonult be a tiltott Eleusisba.

Oh bizonyára Corynthia nem Ghedimin herczeg miatt gyűlöli Zeneidát,
hanem Puskin miatt.

A Ghedimin herczeggeli viszonya Zeneidának csupán anyagi kérdés
Corynthia előtt.

Azt, hogy előkelő főurak a szinház első rangú művésznőivel viszonyban
álljanak, a világon mindenütt igen illetékes állapotnak tartják. Ez
nemcsak divatszerű; hanem egyúttal jogalap egy kétoldalú szerződésre. «A
mi neked jó, azt, engedd meg, hogy nekem is jó legyen.»

Boszantó csak az, hogy a vetélytársnőnek a palotájában sokkal pompásabb
pálmakert van, mint a herczegnőében; hogy annak a paripái szebbek, mint
az övéi, s hogy a toilettjával mindenütt diadalmas marad az övé fölött,
a hol összejönnek. Pedig minden fényes ünnepélynél összekerülnek. A
művészi hirnév nyitva tart Ilmerinen kisasszony előtt minden ajtót.
Találkoznak minden fényes tánczestélyen, a lovaik egymás mellett
futtatnak a turfon, az előfogataik a Marsmező ünnepélyein s a herczegnő
meg van felőle győződve, hogy mind az a fényüzés Ghedimin herczeg
siberiai ezüstbányáiból kerül elő, a mik elég gazdagon ontják, hogy egy
férfi két asszonyt versenyeztethessen egymással a pazarlás tökélyében.
Ha Corynthia maradna a győztes, a pazarlást megbocsátaná, csak azt nem,
hogy ő marad hátrább egy asszonyi hajszál hosszával.

Ez a második ok, a miért Zeneidát gyűlöli.

S van még egy harmadik is.

Az a tiltott gyöngeség, a mi őt ifju leánykorában a czár egész életére
nézve oly végzetessé tette, el volt feledve már. A halottak országába
tették. Ha három ember volt együtt, nem beszéltek róla. A czárnőt
mindenki bámulta, imádta, sajnálta. Látták őt lassankint elhervadni a
néma bánat miatt. S a közvélemény oly sulyosan itélt e tekintetben, hogy
az összeesküvők közt többször szó volt róla, hogy ismételni kell a mi
III. Péter és II. Katalin közt történt: a czárt elfogni, bezárni és
Erzsébetet kiáltani ki czárnőnek. És azért Ghedimin herczegnő még is
arra gondolhatott, hogy ő közelebb áll most is Sándorhoz, mint Erzsébet
czárnő; mert egy vékony selyemszál (Nariskin Zsófia) még most is
hozzákötve tartja az ő emlékéhez. Ezeket a selyemszálait a gyöngéd
összetartozásnak rég elszakították Erzsébetre nézve – a sírboltajtók. A
férj szerelme utolsó gyermekének koporsójával együtt lett eltemetve.

És Corynthia még itt is útjában találta a gyűlölt vetélytársnőt.

A míg őt a czár mindenütt kerüli, amazt kegyének teljével halmozza el.
Az énekesnőnek helye van a czár és czárnő között. Mindketten kedvelik,
kényeztetik. A czár és a czárnő csak úgy tudnak egymással ketten együtt
lenni, ha Zeneidát meghívják harmadiknak. Mikor ő énekel, felolvas, vagy
kedélyesen fecseg előttük, akkor a nő és férj azon veszik észre magukat,
hogy kezeik egymást keresik, hogy egymáshoz közel simulnak. Míg, hogyha
egy ünnepélyen az uralkodó pár karöltve megjelen s meglátják véletlenül
Ghedimin herczegnőt, egyszerre kibontják karjaikat egymásból, s
elfordítják arczaikat. S ezt ő mind tudja jól.

És aztán játszania kell az egész világra nézve a kaczért azokkal
szemben, a kik iránt közönyös; a lenézőt, kevélyet az iránt, a kiért
lángol; a gyöngédet a férj iránt, a kit gyűlöl, s a hódolatost,
alázatost az iránt, a kihez jogát tartja. S még azonfölül a nagylelkű
pártfogónőt a vetélytársnő iránt, a kire féltékeny.

Hiszen a féltékenység elég szép szörnyeteg, ha egy feje van is. Hát még
ha három feje van!

Az ő féltékenysége sárkányfejeinek a nevei: «Szenvedély, büszkeség és
emlékezet».

És ennek az iskolájára van bízva a gruzi királyleány, a kinek mindjárt
azon kezdte a nevelését, hogy nevet választott ki számára a bibliából a
megkereszteléskor, a minek viselője olyan virtusokról lett nevezetes, a
miket épen csak szent Dávid iránti barátságból bocsát meg az
ifjasszonynak a világ.

Jó szerencséje Bethsábának, hogy tudatlansága és ártatlansága mellett
nagy adományával van megáldva a találékony képzelődésnek s a nemzetével
közös ösztönszerű ravaszságnak, s hogy még emlékezik valamire, a mit az
anyjától tanult, a kit most is meglát minden évben egyszer: újesztendő
napján, a mikor az uralkodó párnak eljön hódolni negyvenezer ember a
nagy trónterembe. Ott áll az ő anyja is olyankor a trónemelvény
lépcsőzetén; korona helyett most már csak ránczok vannak a homlokán, s
valahányszor Bethsába meglátja őt, mindannyiszor az jut eszébe, hogy ez
az ő anyja, a kit neki megszólítani nem szabad, azért cserélte fel a
koronáját ezekkel a mély redőkkel a homlokán, mert halálra szúrt egy
férfit, a ki neki azt merte mondani: «én szeretlek, szeress te is
engem!»

És aztán tovább képzelődik rajta, hogy mi lehet hát az a «szerelem», a
miért az egyik embernek jól esik valakit megölni, s a másiknak jól esik
meghalni?… A mi egyszerre jó is, szabad is, kötelesség is, mégis rossz,
és fáj, és bűn.



A SZÖRNY.

Krizsanovszky épen végezte előadását a Szent-Pétervárott történtekről, a
mire egy halvány hölgy hallgatott, a midőn az őrt álló duegna benyitott
az ajtón s halkan suttogá:

«Arakcsejeff megérkezett.»

Azzal visszavonult.

«Oh Istenem!» sohajta fel a halvány hölgy, kezeit összekulcsoltan
szorítva keblére.

– Most légy erős, mint egy férfi, sugá Krizsanovszky. Ez itt a válság!

– Azért jött volna? kérdé a nő remegve.

– Azért. Galbant is magával hozta. Asszonyaidra vigyázz, mert ez az
asszonyok kéme. Szép ember. Veszedelmes ember.

Most ujabb kocsizörgés hangzott az udvaron s rá heves lárma, férfi
kiabálás.

– Siess innen, a nagyherczeg jön! suttogá az asszony Krizsanovszkynak.

Az felkelt és megfogta a nő kezét.

A duegna ismét benyitott az ajtón; most már lélekszakadva rohant be.

– A nagyherczeg érkezett meg a hadgyakorlatról… A kapuban elbotlott a
phaéton nyerges lova, a fullajtár leesett fejtetőre, a nagyherczeg pedig
szájába ütötte a pipáját s kitörte a fogát. Iszonytató dühös.

– Oh Jézusom! sikolta fel a nő s rohanni akart kifelé. Krizsanovszky
visszatartá kezénél fogva.

– Most jó lesz az útjából kitérned!

– Sőt most kell eléje mennem! szólt a nő, kiszakítva magát. Te fuss
innen! Itt ne lásson valaki.

– Akkor hát légy erős, mint egy asszony, súgá Krizsanovszky.

S azzal eltűnt.

Pedig innen nehéz volt eltünni. Ez a hely a lengyel alkirály várlaka: a
Belvedere, Varsón kívül, a Lazienka királyi park közepette. Maga a park
is erős fallal van körülvéve s azt minden oldalon fegyveres őrök fogják
körül; de a kastély meg épen erősség; magas bástyákkal, vízárkokkal,
sánczczölöpzettel körül zegzugozva, kapuját felvonó hid képezi; minden
bejáratot ágyúlőrések védnek, s a tornyokban őrök állanak. Körülötte
ágyulőtávolban ki van vágva a gyönyörű ősliget, a sík pázsiton
tulipán-ágyak virítanak. Ide észrevétlenül közelíteni, vagy innen
eltávozni embernek nem lehet. És Krizsanovszky még is el tudott menni.
Pedig az egész Belvederét maga Constantin nagyherczeg építteté, s saját
maga ügyelt fel annak minden alakítására. Itt rejtekút az ő tudtán kívül
nem lehet. De hátha van? Az építész lengyel volt, s attól kitelt, hogy
éjjel dolgozott a rejtekúton s nappal mindig elfalaztatta a munkát, hogy
a nagyherczeg ne tudjon róla: – úgy is volt. Akármikor meglephették
volna őt az ágyában, ha a lengyelek nem utálnák az orgyilkot.

A nő futott ki eléje.

Mikor azt hallotta, hogy Arakcsejeff érkezett meg, azt sohajtá: «oh én
Istenem!» akkor az erős boszuálló Isten jutott eszébe, s mikor azt
mondák neki: a nagyherczeg jő dühös haragban, akkor azt kiáltá: «oh én
Jézusom». Akkor a szeretet martyrja jutott eszébe. S tán nem volna igaz,
hogy azóta is voltak sokan, kik egy néptömeg, egy Izrael üdvéért
keresztre hagyták magukat feszíteni?

A rettegett ember már jött rá szemközt a fegyvertornáczon.

Olyan volt, a minőnek kortársai leirják, ahhoz nem találhat ki semmit a
phantásia.

Constantin nagyherczegnek elég oka lehetett a panaszra testvérei ellen.
Azoknak arczra és termetre mind az anyai juss jutott osztályrészül. Szép
deli férfiak voltak. Egyedül ő kapta meg az apai örökséget. Olyan rút
volt, mint az apja.

Pedig a megboldogult Pál maga is eszményképe volt az iszonytatónak,
annyira rút volt, hogy nem engedte a képét a pénzekre veretni egész
uralkodása alatt.

Constantin egészen Pál czár hasonmása lett. Nagy veres tülök-orra úgy
kiállt az arczából, mintha semmi összefüggésben sem volna a homlokával;
apró tengerszin szemeit alig lehetett látni bozontos szemöldökétől s
folytonosan pislogó, összehúzott szempilláitól. Haja, szemöldöke,
szakálla, pillái oly szőkék voltak, mint a kender, s az egész arcza
veres, mint a bagaria. S még hozzá az arczának egyik fele nem hajazott a
másikhoz, mintha a teremtői szeszély még azzal akarta volna befejezni
remekét, hogy a két külömböző torzképből a két felemást ragaszsza össze
egygyé, egyik ajkszeglete lefelé görbült, a másik fölfelé; ránczok,
bibircsók és ragyagödrök versenyeztek a torzításban, úgy, hogy a festők,
a kik az arczot megörökítették, csak arczélben merték azt levenni.
Szemközt eltalálni ezt a képet festőnek valóságos felségsértés lett
volna. Ilyennek irják le, a kik vele együtt éltek.

S a külső csak hű anyamintája volt annak, a mi belül lakik, s minden
arczvonása rabja volt az indulatainak, a ki ránézett meg kellett
rémülnie, vagy el kellett magát kaczagnia. Lelkülete is megfelelt
vonásainak. Dühös, felfortyanó, kegyetlen volt. A bot mindig kezében. S
annak mindig volt dolga. S ha tény az, hogy testvére a czár évenkint
kétezer rubel árú irótollat szokott elhasználni, úgy hozzá lehet vetni,
hogy Constantinnál mennyit vethetett az elhasznált nádpálczák rubrikája
az évi költségvetésben?

Most is összetörve hozza haza a botját a kezére akasztva, derékban
elnyaklottan s hosszában végig hasadtan. Bizonyosan sorba verte ma is a
zászlóaljparancsnokokat. Azoknak ez volt a mindennapi imádság.

S még hozzá e mostani eset. Az elbotlott paripa s a lebukott lovász
hibája miatt a nagyherczegnek a szájába ütődött a pipa szárra, a mi soha
sem szakadt ki a szájából s kitörte egy fogát. Szitkozódás közben
vérnyomokat köpköd maga körül.

– Átkozott kutya! Mihelyt magához tér (Dobjátok a vízbe, hogy ocsudjék
fel!) azonnal hozzátok elém! Gaz kutya! Minden csontját összetöröm!
(Most észrevett egy szemközt jövő férfit.) Kicsoda az úr? Galban lovag?
Akasztófáravaló gazember! (Annak a gaz kutyának mondtam, nem az úrnak.)
Hát mit akar? Hogy Arakcsejeff megérkezett? Az ördög… (majd mit mondok!)
Nekem borbély kell most, nem miniszter! Nem látja, hogy kitörött a
fogam? Átkozott kutya! disznó! varangyos béka! Mi tetszik még Galban
lovag?

Most sietve jött eléje a nő, félretaszítva Galban lovagot.

– Az Istenért, mi történt veled? sikolta a nő, s odaveté magát a férje
keblére. Lelkem! szerelmem! meg vagy sértve? Mi bajod?

S megcsókolta azt a véres ajkat.

S arra a szörnyeteg arcza elkezdett egyszerre mosolyra térni. Valami
mély fájdalommal vegyült öröm északfénye volt az a mosolygás, a mi azt a
rút arczot egészen átváltoztatá. Megszünt ijesztő lenni. A kuszált
vonások keresték az összhangzatot egymásközt, a rút száj igyekezett
tetszetős lenni.

– Semmi sem, galambom; mondá, olyan hangon, mint mikor az oroszlán
hizeleg a nőstényének. No, ne sírj, ne ijedj meg. (Mindig halkabban
suttogott.) Semmi baj sincs.

– De igen. Ajkad vérzik! fogad kitört!

Zsebkendőjével igyekezett letörölni a vért róla.

– Nem tört ki… dörmögé Constantin. Csak a koronája tört le. S vigye az
ördög azt a koronát!

– Hogyan, fenség? szólt közbe Galban lovag, beavatkozva a szelídítő
társalgásba. Vigye az ördög a koronát?

– Még most csak a fogam koronájáról van szó! szólt recsegő, döczögő
hangon az alkirály. Csak menjen ön Galban lovag Arakcsejeffhez. Pihenjék
ki az út fáradalmait. Majd ráérünk beszélni ebéd után. A míg nem eszem,
iszom, addig államügyekről nem beszélek; nem rontom el az étvágyamat.
Zdravtvujtye! Ti pedig azt a semmirekellőt, ha felocsúdott, rögtön elém
hozzátok; egy pár pofonnal meg akarom próbálni, hogy hát az ő foga áll-e
oly erősen a helyén, mint az enyim? A tökfilkó! ha nem fogom jól a pipát
a fogam közt, beleüti a torkomba, hogy a nyakcsigolyámon jön ki a
csutorája!

– Az ég szerelmére! rebegé a nő, reszkető kezeit a nagyherczeg szája elé
tartva, babonahárító iszonyattal. A miért az aztán megcsókolta a
tenyereit. S átölelve a hozzá simuló alakot, bevonta magával a belső
szobába. Galban lovagot ott hagyta a faképnél.

– Hát igazán sajnálnád te, ha egyszer úgy hoznának eléd halva, keresztül
szúrva… elől-hátúl?

– Oh, nem mondj ilyent! rebegé a nő, keresztet vetve arra a helyre, a
hova Constantin mutatott a mellén. S hogy elhallgattassa e szörnyű
szavakat, lefojtotta ajkait egy forró hosszú csókkal.

– Te-e! Dörmögé a szörny, két keze közé fogva a nő fejét s szemébe
nézve: mint a hogy egy medve megfog egy bárányt, mielőtt agyonharapná.
Nem utálod az én számat megcsókolni? Nem undorodol a csúf pipabűztől?

A nő ártatlan tekintettel felelt.

– Azt hiszem, hogy minden férfiszájnak ez a szaga. Atyámé is ilyen volt.

A szörnyeteg e szóra oly erővel szorítá őt magához, mintha meg akarná
fojtani az ölelésével.

– Oh, te csudatevő kép! Nem hazudik nem hizelkedik, mint egy világi
dáma; nem mondja, hogy ámbróziát lehellek ki. Azt mondja, kogy az
apjától is ilyen csókot kapott; minden férfiajknak ilyennek kell lenni!
Te asszony! Az én apám is épen ilyen csúf volt, mint én: s azt is épen
úgy szerette a neje, mint te engem. Pedig csúf volt, mint én!

– Te azt nem tudod, hogy milyen vagy?

– De tudom. Az anyám mondta. Engem szeretett legjobban; engem
kényeztetett el; nekem volt minden szabad. S mikor a testvéreim panaszt
tettek e miatt, azt mondta nekik: «hagyjatok neki békét: olyan csúf mint
az apja; azért szeretem olyan nagyon». De én még rossz is vagyok, a mi
az apám nem volt. Igen, ő hevesfejű volt, hirtelenkezű; de én kegyetlen
vagyok – ösztönből. Rossz vagyok, mert örömöm telik benne.

– Az nem igaz! Ki mondja azt?

– Én magam mondom magamnak. Sokszor, mikor egy elnyűtt bottal hazatérek,
a mivel mindenkit összevertem, a ki a kezem ügyébe akadt, szeretném
utoljára magamat is agybafőbe verni. (Csak akkor vette észre, hogy a
hasadt bot még most is ott lóg a kézcsuklóján a káplárszíjnál fogva.
Sietett azt eldobni.)

– Az nem úgy van; mondá a nő. Az emberek a rosszak, a kik haragra
ingerelnek. Durva emberekkel foglalkozol mindig, a kik ostobák és
sunyik, az tesz ingerültté. Ha jók volnának, szeliden bánnál velük.

A szörny megveregette tenyerével a nő arczát.

– És te csakugyan azt hiszed, hogy én jó vagyok? Csodálatos! Én azt
hiszem, hogy eleget tettem már, hogy bebizonyítsam az ellenkezőt. Az
gondoltam, hogy egészen hasonlítok az ördöghöz.

A nő ez alatt azt végezte, hogy leülteté toilette-asztalához a szörnyet,
s mindenféle fésücskékkel, kefécskékkel rendbeigazítá annak üstökét,
pofaszakállát, liliomvizes kendővel megmosdatta, megtörülgette por- és
izzadságlepte arczát s ütődéstől vérző szája sebét beragasztá
szépség-flastrommal.

– Szép vagyok már? kérdé az, a mosdatott gyerek arczfintorításával.

– Nekem mindig az vagy; de ma idegen urak lesznek az asztalodnál.

– Igaz, még pedig finnyás urak, Szent-Pétervárról. A muszka Párisból!
Ezek bontonhoz vannak szokva. Jól van. Nyalj ki hát szépen. Ezek a
francziák nem tudom, hogy lesznek majd megelégedve a te lengyel
konyháddal? Háziasszonyok szokása szerint szóld le magad előttük az
ételeidet: hadd dicsérjék ők.

– Akarod, hogy én is az asztalnál üljek?

– Hát mit? És ha a czár maga volna is a vendégem. Nem vagy-e te az én
kis feleségem? No felelj, nem vagy-e te az én kis feleségem?

A nő félénken rebegé: «igen».

– Be is verném a fejét annak, a ki te rád csak úgy az orra hegyén át
próbálna nézni, ha excellentiás úr is, kiálta az alkirály, saját
képmását fenyegetve ököllel a toilettetükörben. Pedig ez az Arakcsejeff
leghívebb embere volt szegény apámnak. Kutyája volt neki. De azért mégis
jobb szeretném, ha ott volna azon a saját szigetén, a mit Koczebue
kapitány fedezett fel a sárga tengerben s az ő nevére keresztelt, mint
hogy itt van!

– Miért, kedvesem? kérdé a nő, míg az esze ott járt, hogy új csokrot
kössön a nagyherczeg szétdult nyakkendőjén.

– Eh. Asszonynak nem kell államtitkokat megtudni, szólt az, azon
törekedve, hogy egyformán idomítsa bajuszait; a mi sehogy sem sikerült,
az egyik fele mindig két ágba szakadt. Pedig az volt a halála, ha
rosszul kifent bajuszt látott a glédában valahol.) Csak azt mondom, hogy
ne legyen akkor bot a kezemben, mikor vele beszélni fogok.

– Ne ijeszsz meg.

– Csak tréfáltam. Hát nem szabad nekem enyelegni is? Nos, hát
indulhatunk az ebédre? Én éhes vagyok. Úgy dolgoztam ma, mint egy
káplár.

– Igen. Hát nem választasz a pálczáid közül? (A nagyherczegnek minden
szobában, a hol időzni szokott, még a neje öltözőjében is, ott voltak az
elhagyott pálczái, a miket arról a helyről, a hova ő letette, főbenjáró
dolog volt elmozdítani.)

– Pálczát? Minek? Hisz nem sántitok.

– No, hogy azt a bűnöst megfenyítsd, a ki miatt ily veszedelem ért. Az
életedet veszthetted volna; megérdemli, hogy kikapjon!

– Igazán megérdemli? No hát válaszsz ki te egyet a botok közül. Ezt? Ezt
a jó szivósat? No ez nem szakad el. Hát jobban sajnálsz engemet, mint
azt, a ki engem megsértett? Ejh, ez ritkaság a te fajtádnál. Azok
rendesen a bűnösért könyörögnek. No hát menjünk.

Johanna a balkarjába fogózott Constantinnak; a jobbjában a botnak volt
helye. A fegyvertornáczon már ott várt a delinqens, bekötött fejjel és
dagadt pofával. Reszketett, mint egy kis kutya, mikor a nagyherczeget
látta kijönni.

– Te ficzkó! mordult rá a szörnyeteg, megsuhogtatva sombotját a légben.
Ugyan megérdemelnéd ma, hogy végig páholjalak! Hogy nem tudsz vigyázni,
mikor hajtasz? Aztán nagyon megütötted magadat? Nesze öt rubel. Végy
magadnak rajta orvosságot. Akasztófáravaló. Sántítasz is? Nesze ez a
bot, támaszkodjál rá. Gézengúz.

Azzal tovább haladt nejével.

Egy szörnyeteg és egy nemtő karöltve.

– Hm, furcsa biz ez, dörmögé a nagyherczeg. Te fölfedezted bennem a jó
embert, s most már úgy vagyok, mintha magam is kezdenék rátalálni.

A vendég urak már ott vártak az étteremben. Csak ketten voltak. Az
alkirály nem volt nagyon vendégszerető; nem is igen lett volna az
erényét kin gyakorolnia, mert azok, a kik között lakott, nem igen
taposták a küszöbét. Annak meg igen nagy bizalmas emberének kellett
lenni, a kit akkor ültessen asztalához, a mikor Johanna is ott van.

Arakcsejeff egy volt azok közül. Ők ketten látták egyszer egymást sírni.
Csak egyszer és csak ketten egymást. Mikor Pál czár halála után
összetalálkoztak. A hű ember, (a kutya) épen úgy szerette a megholtat (a
meggyilkoltat), mint a szörnyeteg (a második fia). A többiek nagyot
sohajtottak, mikor becsapódott utána a kriptaajtó. Egy terhétől
szabadult meg a föld. A gyilkosok amnestiát kaptak, némelyik még magas
hivatalba is jutott, hadtestek vezetője lett. Csak ők ketten nem
bocsátottak meg nekik soha: Constantin és Arakcsejeff. (Mikor
Austerlitznél Benningsen tábornagyot a francziák körülfogták, Constantin
mint egy Berserker hős rohant segítségére a testőrdragonyosok élén s
vadállati elszántsággal vágta őt ki veszedelméből, s aztán leköpte:
«Kiszabadítottalak, pedig te is ott voltál apám gyilkosai közt!») E
közös gyűlöletért tűrhette Arakcsejeffet. «Tűrhette!» Már ez is nagy szó
volt nála. Aztán meg az is, hogy Arakcsejeff olyan miniszter volt, a kit
meg lehetett verni, ki lehetett kergetni, s megint visszajött.

– Zdravtvujtye! Üdvözlé vendégeit a nagyherczeg. Úgy-e még veletek lehet
oroszul beszélni? nem vagytok egészen francziák? Csókoljatok kezet a
feleségemnek!

Galban lovag a courtoisie legelegánsabb modorában hajtotta végre a
parancsot, de Arakcsejeff a kézcsókot azzal az élvezéssel teljesíté, a
mi az orosz parasztnak a szokása, hosszan tartón és megczifrázva s két
kézzel szorítva a megcsókolt kacsócskát ajkaihoz s aztán édeskésen
sohajta fel.

– Ah, e boldogság látása, ez a «sweet home» emlékeztet engem a saját
magam édes otthonára.

Csak a hölgy maga nem érté el azt a végtelen mély megsértést, mely e
bókban rejlett. De annál inkább a nagyherczeg. Ilyenkor még a homloka is
veres lett. (Csakugyan jó volt azt a botot elajándékozni útközben,
külömben alighanem mondott volna annyit a somfa a miniszter hátának: «ez
itt nem Daimona, héj!»)

– Ne fecsegjetek! Zördült közbe a nagyherczeg, hanem vágjatok be egy
pohár pálinkát, jó orosz szokás szerint. Ki nem állhatom az idegen
szokásokat. A franczia bókolást, meg a német «wie befinden Sie
sich?»-et. Soha sem tudtam megtanulni semmi idegen nyelvet. Emlékezhetel
rá Arakcsejeff, milyen rossz tanuló voltam gyerek koromban. Szegény
hopmesterem, mikor szorongatott, hogy tanuljak már, azt vágtam oda neki:
«ugyan minek? Lám, kend mindig tanul, azért kend mégis csak egy likas
mogyoró!»

– Sokkal emlékezetesebb mondása volt fenségednek az, a mivel a
földleirási tanárát kifizette: «én nem tanulom a geographiát: én
csinálom azt!»

– No látod; pedig hát nem is csinálom.

– Még hátra van.

– Ne járjon a szád! Itt a leves. Dugjátok be a szátokat a kanállal s ne
beszéljetek. Legyetek csendesen, míg a feleségem imádkozik. Ő imádkozik
helyettem is. Aztán semmi komoly ügyekről az asztal fölött. Adomázni
szabad. Inni kötelesség. Káromkodni nincs tiltva. Hanem a ki valami
csintalan dolgot talál elmondani, mikor a feleségem jelen van, annak
mindjárt ki kell öblítenie a száját a mosdó-vízzel. Ha az ebéd rövid
lesz, azért ki kell mentenem a feleségemet. Nem várt vendégeket a
feleségem. Azért pedig nem mentegetőzöm, hogy az ételeink mind
nemzetiek. Orosz és lengyel konyha. A franczia szakácsokat ki nem
állhatom; az ételek czímeit se veszi be a fülem, hát még magukat az
ételeket a gyomrom! a feleségem egészségének pedig ártanak.

A nagyherczeg négyszer-ötször is elmondta egy megszólalásra azt, hogy a
«feleségem».

Galban lovagnak mindjárt volt mit hozzákötnie ehhez a themához.

– Oh a franczia szakácsok különösen nagy urak mi nálunk. A
«Robert»-család valódi aristokratiát képez Szent-Pétervárott, s ehhez a
családfához tartozni nemesség. A franczia szakács nagyobb úr, mint a
czár; mert az még a czárnak is parancsol, hogy mit egyék? s a budgetjébe
nem tűr betekintést. Ez nagyobb úr az orvosnál, mert az egészséges
embernek is præscribál. A mit ő megtagad, abból nem lehet kapni. Róbert
úr megteszi azt, a mit csak a lengyel országgyülés tehetett valaha,
mikor még a «nyepozvolim» divatban volt, hogy mikor az ura leüzen hozzá,
hogy ma ilyen étel kerüljön az asztalra, az visszavágja a liberum vetót,
csakhogy francziául: ça n’existe pas! A minap Nariskin herczeg
felhivatta a szakácsát, hogy személyesen ismételje előtte az irásban
elvetett parancsot: hogy neki «blanc mangert» készítsen.

– Hogyan? Ad audiendum verbum?

– A bizony. S monsieur Robert élőszóval is megtagadta azt. A herczeg le
akarta szidni, erre monsieur Robert fölemelkedett a két sarkán s azt
mondá: «uram! ön elfelejti, hogy kivel beszél?»

– Patvart! S mi lett belőle?

– Hát a herczeg nem kapott blanc mangert.

– No nekem kellene ilyen! A szakácsot enném meg! nem az ételt.

Galban lovag kész fecsegő volt, ő tartotta az asztalt adomával és
emberszólással.

– A napokban egy igen mulatságos eset fordult elő a fővárosban Popradoff
herczegnél, a kinek volt egy franczia szakácsa, meg egy franczia
nevelője a gyermekei mellett. A szakács középszerűen főzött, a nevelő
még selejtesebben tanított. Egy közbejött betegség megakadályozta a
szakácsot a főzésben, a ház zavarba jött. Ekkor a nevelő felajánlotta,
hogy ő is ért valamit a főzéshez s leküldték a konyhába. Hát igen pompás
ebédet tálalt fel. Az alatt meg az ágyban fekvő szakács ajánlkozott a
herczegecskéket a tudományokban oktatni. S azok bámulatos előmenetelt
tettek. Utoljára megvallotta mind a kettő, hogy szükségből vállalt
állomást, s el volt cserélve a szerepük.

– S ezt a herczeg nem vette észre? No majd ezt a historiát beszéld el a
feleségemnek hosszasan, ha egyedül lész vele.

Mi most beszéljünk nagyobb dologról: Arakcsejeff! Milyen egészségben
hagytad felséges urambátyámat, Sándor czárt?

(E név kimondása alatt a nagyherczeg félig felállt a székéről s mindenki
követte a példáját.)

– Sajnos, hogy nem adhatok egészen kielégítő feleletet e kérdésre,
fenség.

– Mi baja van ő felségének, az én urambátyámnak? Nos? Vagy talán nem
beszélhetsz a feleségem előtt? Jól van, jól. Helyesen teszed, ha nem
akarod megijeszteni. Majd elmondod nekem magamnak. Hát ő felsége,
Erzsébet czárné asszonynéném, (felállás) hogy érzi magát? Nincsenek-e
kellemetlenségek ő felségeik között? Ha jót nem mondhatsz, a rosszat
hallgasd el a feleségem előtt. Ne szomorítsd meg vele.

Bizony Arakcsejeff e kérdésre jobbnak találta az ujjait leszopni a
lekváros lepény után.

– Így van az, ha az ember nagyon korán házasodik, folytatá a
nagyherczeg, fogait piszkálva a kétágú villával. Magamról tudom. Én is
nagyon megadtam az árát. No de hála Istennek, csakhogy vége van. Ugyan
sok bajba került, a míg az első asszonytól el tudtam válni. De ne
beszéljünk erről a feleségem előtt. Én voltam ott is a hibás. A mely
asszony engem ki tud állni, az olyan ritka, mint az üstökös csillag az
égen. Hát te Galban, megakadtál-e már valahol? Tettél-e már egy asszonyt
szerencsétlenné azzal, hogy elvetted? Ördög a csontod! Még most is csak
a más boglyájából huzod a szénát? Ha én czár volnék, adót vetnék az
ilyen nőtlen urakra, agglegény adót. Szerencsétek, hogy soha se leszek
az.

– Fenség! Úgy volt mondva, hogy nem beszélünk komoly ügyekről az asztal
fölött. Jegyzé meg alázatosan Arakcsejeff.

– Igazad van. Vétettem a szabály ellen. Ezért engesztelésül igyunk egy
poharat, az én feleségem egészségére.

A három pohár összecsendült a férfiak kezében. Aztán a negyedik is sorba
hozzájuk kocczant, attól a finom hajlékony kéztől emelve, s egy vékony,
halvány piros ajk megnedvesült a tűzláng tokajitól. Az ebéd vége felé
járt; a csemegét hordták körül. Abból a nagyherczeg csak a mogyorót
válogatta ki, a mit szeretett a fogaival feltörögetni; az első három így
feltöröttet odarakta Johanna tányérjára.

Az asszony csak most szólalt meg először az asztalnál, azt is súgva
ejté:

– Vigyázz, kérlek a fogadra. Még egy másik koronát is le találsz törni.

– Az meglehet, mondá a nagyherczeg az asztalra könyökölve, s kenderkócz
szemöldei alól Arakcsejeffre vetve egy pillantást, a mit az elértett.

Erre aztán a nagyherczeg megcsókolta Johanna homlokát.

– Eredj, kedvesem, vitesd fel a fekete kávét a terracera, s vidd oda
magaddal Galban lovagot. Ő szereti francziásan végezni az ebédet, fekete
kávéval. Mi ketten meg, jó lengyel szokás szerint, itt maradunk egy
kicsit kvaterkázni.

A nő erre fölkelt az asztaltól, kezét az eléje lejtő Galban karjára
tette, s kisérve a szolgától, ki ezüst tálczán a kávés üstöt vitte
utána, elhagyta az éttermet.

A két férfi egyedül maradt, s jó lengyel szokás szerint, poharát egy
negyedrészig töltve az arany tokajival, hozzá kezdett a kvaterkázáshoz.

– Az én felséges urambátyám Sándor czár egészségére.

Kiitták s újra töltöttek a pohárba.

– Bizony ő felségének nagy szüksége van erre a szent kivánságra, mondá
nagyot sohajtva Arakcsejeff.

– No, csak nem komolyan beteg? Mi baja?

– Olyan baj, a mit legnehezebb orvosolni. Kedélybetegség. A kin az erőt
vesz, azon az orvosok minden tudománya kudarczot vall. A czár néha
hónapokon át nem alszik többet, mint ebéd után egy bágyasztó szunnyadási
órát. Mindenféle rémképek kínozzák éjjel-nappal. Életunt. Nem is csoda.
Mindent fokról-fokra összeroskadni lát, a mit fölemelt. Ifjusága ragyogó
ábrándjai mind elvesztek már. A szabadelvű intézményeket, a miket ő maga
hozott létre, ő maga kényszerült egyenkint eltörölni, saját magát
megsemmisíteni. S arra, hogy ujjá teremtse magát, hiányzik nála a
lélekerő. Tudja, hogy gyűlöletet keltett maga ellen, s nem tud zsarnok
lenni, hogy a gyűlöletet irgalmatlanul elfojtsa. Mindenütt orgyilokkal
látja magát körülvéve és nincs elhatározottsága a palloshoz nyulni, hogy
megvédje magát. És a mellett családi boldogsága is le van tarolva.
Fenséged ismeri a catastrophát. A czár kedélyét vallásos búskomorság
tartja fogva. Elitéltnek hiszi magát. Elitélve Isten és emberek, élők és
halottak által. Retteg a végzettől és mégis keresi azt. Ez a
lélekállapot a legerősebb életszervezetet is képes felemészteni. A
legkönnyebb betegség halálossá válik mellette, s ő nem gondol magával.
Soha sem ereszt magához közel orvost. Eltitkolja, ha baja van. Én azt
hiszem, hogy a halálvész csiráját hordja már a szivében, s a szív nem
gyógyítható.

– Szegény bátyám, dünnyögé a nagyherczeg, fejét elbusultan hajtva az
öklére. Az a dicső, hatalmas ember! A kivel együtt voltam Lipcsénél a
diadalban… a Niemen szigetén, mikor Napoleonnal összejött egyezni,… és
Párisban a nagy bevonulásnál,… és Bécsben a fejedelmek congressusán; és
mindenütt hallottam a suttogást: «ah, ő az ott, az a délczeg férfi, a
mellett a csúf mellett!» A fény és az árny, a mik egymást követik: mi
képeztük azt ketten!

– Készen kell lennünk a legrosszabbra. Annak a gyönge lángnak, a mi ezt
a fényt élteti még, csak egy fuvallat kell és kialszik. S akkor az egész
ország a legborzasztóbb végfelbomlásnak néz eléje. Százféle összeesküvés
által van alattunk aláásva a föld. Százféle zivatar közeledik felénk. Ki
lesz ura a kataklizmának, ha egyszerre ég föld megmozdul? A czárnak
nincs gyermeke. Ki lép utána a trónra?

– A kit a czár rendelni fog.

– És ha ő nem rendelkezik? Pedig nem vehető rá, hogy rendelkezzék. Azt
mondja, hogy a törvény világosan szól. A czár után következik a
czárevics.

A nagyherczeg elkezdett hahotával kaczagni, hanyatt dőlt, úgy kaczagott,
hogy a fogsorai kilátszottak, mint egy ásító oroszlánnak.

– Hahaha! A czárevics! Nem, barátom. Az nem ül fel neked a trónra! Engem
te Iván gyémántos sipkája alatt nem látsz!

– Miért nem, fenség?

– Azért, mert sokkal jobb szeretem, ha ez a te vállszallagod a te
derekadon van, mint ha az én torkomra kerül.

(Pál czárt a hadsegéde vállszalagjával fojtották meg.)

– Hová gondol? fenség!

– Az apámra, meg a népemre. No, hiszen én kellenék legjobban a
szentpéterváriaknak! Tavaly, mikor felséges urambátyám, a czár beteg
méltóztatott lenni s engem kegyesen felparancsolt magához s én
megjelentem a székvárosban: huj, milyen ijedtség támadt Izraelben! Azt
hitték, már én következem! Mikor végigkocsiztam az utczán, minden járda
kitisztult egyszerre. Az emberek bebujtak a a kapuk mögé, hogy ne
legyenek kénytelenek köszönteni. Hej, hogy járták a templomokat! Soha
sekrestyés annyi kopeket össze nem szedett a perselyébe, mint az alatt,
míg én ott voltam. A pópák majd lehúzták az angyalokat lábaiknál fogva
az égből, csakhogy gyógyítsák meg a czárt! Minden utczaszegletre
felrajzolták szénnel a profilomat ezzel a nagy orral csufságnak s
szitkokat irtak alá. S mikor aztán felséges urambátyámat, a czárt
kegyelmesen meggyógyítá a mindenható Isten, hogy egy szép napon
kikocsizhatott, micsoda öröm volt akkor a városban! Minden ember tódult
a kocsijához, majd a levegőbe emelték, s csaknem eltemették virágokkal.
S mindezt azért, mert engemet gyűlölnek! Nem azért, mert őtet szeretik;
hanem azért, mert tőlem félnek. Most mondtad, hogy őt is orgyilkosok
fenyegetik mindenünnen. Csak az a külömbség, hogy őtet a mennyországba
akarják elküldeni, engem pedig a pokolba. Azt hiszik, hogy én leszek az
apámnak a fia! Olyan vaskezű ember a vasnyakuak fölött, mint a milyen az
volt.

– S valóban arra volna szükségük. Az orosz vasnyakat csak egy vaskéz
tarthatja meghajtva.

– No azt még megérhetik, de az Isten őrízzen meg tőle engemet is, meg
őket is!

– Pedig minden igaz férfinak a reménye fenségedbe van vetve.

– Ejh, messze van az még. Minek beszélünk ilyen bolondokat? Minek élném
túl őtet? Hiszen csak másfél évvel vagyok gyermekebb, mint ő. Még egy
kvaterkát. Éljen az én urambátyám, a felséges czár. Mi dologért kerestél
fel különben? Erről ne beszéljünk többet.

– Épen ő felsége megbizásából jövök. A trónöröklést rendbe kell hozni.
Ez az ő akaratja. A czárnak trónörököse nincs.

– No hát nekem sincs. De még lehet. Látod, hogy meg házasodtam újra.

– Igen, hanem csak balkézre. Morganaticus házasság.

– Ez ideig. De ha gyermeke lesz a feleségemnek, egészen törvényes
hitvesemmé fogom tenni.

– Azt nem teheti fenséged.

– Miért nem?

– Azért, mert az első felesége Anna Feodorovna még él.

– De hisz elválasztott tőle a synodus; ő már le is tette az Anna
Feodorovna nevet, s visszavette a Szász Koburg Juliannát. Hisz új
házasságomat a czár helybenhagyásával kötöttem.

– De csak balkézre.

– Hát cseréljük át jobbkézre.

– Az nem lehet. Az ország alaptörvényeibe Sándor czár alatt egy ukáz
lett beiktatva, mely azt rendeli, hogy a czári trónra csak uralkodó
családból eredt hitvesek emelhetők, s nem uralkodó család sarjának
gyermekei a trónt nem örökölhetik.

– Hát ha én czár leszek, (a mitől őrízzen Isten) majd adok ki egy más
ukázt, a melyik az előbbit eltörli.

– Van egy más akadály még, a mit a czár nem törölhet el egy ukázzal. Azt
tudja fenséged, hogy a czári trónon nem ülhet más nő, mint a ki az
orthodox vallás hive. Hiszi fenséged, hogy Grudzinszka Johanna elhagyja
a római katholikus hitet egy koronáért?

– Nem hagyja el a czárok valamennyi koronáiért sem! Ebben a nőben nincs
annyi hűtlenség, hogy egy vén lovát fölcserélje egy újabbal; nem hogy a
vallását elesküdje. Ezt meg se kisértse nála senki.

– De van még, a mi a vallásnál is nagyobb akadály: a társadalom.
Száműzve legyen-e a szentpétervári társaság a czári palotából?
Grudzinszka Johanna lehet egy angyal: azért még sem fejedelemnő, a kiről
a kevély Ghedimin, Nariskin, Trubetzkoi, Muravieff, Apraxin úrhölgyek
elismerjék, bár csak azt, hogy velük egyenrangú; hagyján még, hogy
rangban fölöttük áll.

– No hát maradjanak maguknak!

– Hogy érti ezt fenséged?

– Hát úgy, hogy ők tartsák meg maguknak a koronájukat, én meg megtartom
magamnak a feleségemet.

– Fenséged csak nem mondja ezt komolyan?

– Komolyan és egész hidegvérrel, szólt a nagyherczeg, kezét Arakcsejeff
karjára téve. Egész világi életemben nem találkoztam soha szeretettel.
Azt hiszem, hogy már a dajkám, a ki szoptatott, megütlegelt, a mért
olyan formátlan vagyok. Egy kutyát nem tudtam magamhoz szoktatni soha.
Akárkire ránézek, azt látom, hogy meg van tőlem ijedve. Akárhogyan
szelidítem lágy megszólalásra a hangomat, úgy recseg az, mintha
szitkozódnám. A mióta a gyermekczipőimet elnyűttem, a miket az anyám
húzott a lábamra, ezt a szót nem hallottam hozzám intéztetni: «kedves!»
És most elém hoz a sors, mint vak tyúknak az igaz gyöngyöt, egy kedves
gyermeket, a ki engem szivéből szeret. Nem mondja, de érzi; sőt velem
érezteti. Bennem él, mint a saját lelkem, s követi a gondolataimat.
Fölfedezi bennem, a mi kevés jó van, s megtanít enmagamat szeretnem!
Egész sötét életemnek ez az egy napsugaras része. Ha beteg vagyok, ő az
ápolóm, ha dühös vagyok, ő a megszelidítőm. Nála van a jobbik felem. S
ti azt hiszitek, hogy van a világon ár, a miért én ezt eldobjam
magamtól? Hogy van trónus a világon, a miért én azt a kis karos széket
elcseréljem, a melyiken olyan szűken férünk el egymás mellett, hogy az
egyiknek a másik ölébe kell félig ülni? De bolondok vagytok, ha azt
hiszitek!

– Fenséges úr! Én régóta tanulom fürkészni az emberi indulatokat s
előttem nem új tudomány az, hogy a szerelem erősebb hatalom a világon
mindeneknél. Erős; de nem örökkévaló. «Ma» az így van, a hogy fenséged
mondá. Hanem az emberi szív változandó, mint az ég. És annak örökké
ellentéte marad a föld, a haza. Ma úgy hiszszük, hogy az egész
mennyországot áldoztuk fel az égben; a midőn visszatértünk tőle a
földhöz, holnap rájövünk, hogy az bizony csak egy felhő volt, mely
ragyogott, de ma már nincs ott. Ellenben ez a föld mindig ott van
alattunk. S ennek a vonzereje meg nem szünik soha. Micsoda? Fenséged
szét hagyná omlani ezt az egész birodalmat? lángbaborulni, romokba dőlni
egész hazáját, csak azért, hogy a feje nyugton pihenjen egy szerető
asszonynak az ölében?

– No! És ha az mégis úgy volna?

– Hát ha úgy volna, arra az esetre is van határozott utasításom.
Fenséged ura a saját terveinek; de az orosz birodalom is ura a saját
sorsának. Ha a czárevics magasabb czélnak találja maga előtt a csendes
polgári, családi boldogságot, mint az őseitől alkotott birodalom
fentartását, akkor ezt az ajánlatot kell eléje terjesztenem. Ő felsége a
czár, Grudzinszka Johannát, a czarevics morganaticus hitvestársát
fölemeli lengyel herczegnői rangra: «Lovicz» családi névvel. Adományul
adja neki a masovi vajdaság loviczi koronauradalmát örök hűbérül, s erre
az törvényes hitvesül nyilváníttatik ki a nagyherczeg által. Leendő
gyermekeik loviczi herczegek és «anyjuk» uradalmának örökösei lesznek
orosz bojáriranggal. Ellenben Constantin nagyherczeg lemond a
«czárevics» czímről, a trónörökösödési jogról maga és leendő gyermekei
nevében, utána következő öcscsei javára.

Constantin a tenyerével ütött az asztalra.

– Inkább ma, mint holnap!

– Ne siessen a válaszszal, fenség. Az ég változandó, a föld örökkévaló.
Én nem kétkedem benne, hogy mind az úgy van ma, a hogy fenséged mondá.
De adjunk neki csak egy kis időhaladékot. Kisértse meg csak fenséged
egyszer, csak egy hétre, egy hónapra távol lenni az imádott lénytől.
Tegye meg például azt, hogy engedje őt elmenni, a mit gyönge egészsége
úgy is megkiván, valami gyógyfürdőbe: Karlsbadba, vagy Emsbe, hogy ne
lássák egymást egy ideig; hogy lássanak más alakokat is az alatt, mint
örökké egymást s akkor engedje magának ezt a kérdést föltenni.

– Hát te azt hiszed, hogy mi el tudnánk egymástól idegenedni, ha sokáig
távol volnánk?

– Régi történet ez, s örökké új marad.

– Hogy egy új arcz kitörülné valamelyikünk szivéből a másiknak a képét,
rövid egy hónap alatt?…

Bolond vagy!

– Kisértse meg fenséged.

– Megtehetem. De előre mondom, hogy csalódni fogsz. Ne is törd rajta
magadat tovább. Mi nem csetlünk-botlunk, mint más hétköznapi ember.
Engem megszeretni, határos a képtelenséggel. Az chimæra. De a ki egyszer
belém szeretett, az el nem hagy! Bizony mondom! S hogy én elfelejtsem
őt, az nevetséges. Akkor igazán én volnék a vak tyúk, a ki zabszemet kér
a talált gyöngy helyett. Készen van az a lemondási oklevél? Remélem,
hogy magaddal hoztad? Add elém. Ma, vagy holnap, vagy egy év mulva, vagy
az örökkévalóságnak akármelyik napján, mindig ezt a választ fogod nálam
találni: «Aláirom!»

– Adjunk egymásnak határidőt fenség. Nem gyermekjátékról van szó, nem
ifjukori szenvedély leküzdése a feladat. S gondoljon fenséged arra, a
miről le akar mondani: Oroszország tizenkilencz koronájára! Iván
Alexievics kilenczszáz gyémánttal terhelt koronájától kezdve az egyszerű
«süvegig», melyet Nagy Péter czár tett fel a fejére; a nowgorodi
koronára a Deissusval; a köztársasági koronára, a mit Rurik viselt; az
asztrakáni süvegre, a mi Feodorovich Mihályé volt; a siberiai süvegre, a
mit Alexievics Fedor viselt s a legrégibb, a legszentebb ereklyére, a
Monomachos koronára, a minek eredete a mesék világába megy fel. Erről
mind le akar-e mondani – egy asszonyi főkötőért?!

A további beszédet félbeszakítá Galban lovag belépte.

A lovag egy balletáriát dudolva lépett be, két kezét dolmányzsinórjába
akasztva.

– Nos: Galban! kiálta eléje a nagyherczeg, hát szépnek találtad a
Belvederét?

– Gyönyörű! felelt a lovag. S még hozzá valódi bevehetetlen vár…

E két utóbbi szó Arakcsejeffhez volt intézve, egy jelentékeny
pillantással. Lehet, hogy a nagyherczeg is észrevett belőle valamit.

Csipősen mondá Galbannak:

– Bevehetetlen vár? Azt sem tudtam, hogy te az erődítvényekhez is
értesz.

– Oh igen! válaszolt a lovag, szintolyan gunyoros hangon. Volt
szerencsém sok bevehetetlennek hitt várat ostrommal elfoglalni.

Arakcsejeff aztán hirtelen tréfás fordulatot adott az allegoriázásnak
ezzel a szóval:

– Ismerem az általad bevett várakat jól. Az egyik Chateau Laffitte, a
másik Chateau Margot.

(Mind a kettő «grand vin» a bordeauxi borok közt.)

Ezen aztán a nagyherczeg elnevette magát s felkelt az asztaltól.



A VAK TYÚK IGAZ GYÖNGYE.

Mi szépet látott hát Galban lovag s mi bevehetetlent tapasztalt a
Belvedere terraceán?

Csakugyan fölséges egy látvány! A közelben a Laziénki őserdő egymásra
boruló fái, a tavasz mosolygó zsengéjében, a mi az iharfák
aranyzöldjétől a szömörczék biborpirosáig minden tarkaságban váltakozik.
A gömbölyű fák közül a Laziénki vár, Szobieszky János őskastélya, csak
czinktetőivel emelkedik ki, mulató lakok piros és zöld tornyocskái
tarkítják a lombszőnyeget, mely közt az ezüstlevelű nyárfák szegélyző
sorai jelölik a kanyargó utakat. Távolabb az ős lengyel királyi város,
(élve maradt szíve egy eltemetett testnek,) egymásra tornyosuló
kőépületeivel, miknek tömege menetelesen emelkedik fel a hajdani királyi
palotáig, melynek függő kertjeit még jelölik a hosszú kő-terraceok. A
szent-János templom góth tornyain ragyognak az arany keresztek (még azok
nincsenek megkettőztetve). A város alatt kanyarog végig a Visztula,
közepén a zöld tavaszpompában viruló kis «Szász sziget»-tel. A
túloldalon a nagy beliani erdő, közepén a kamalduli barátok
ó-kolostorával, a minek falai lángolnak az alkonyfénytől; a
királyválasztó nagy Wolja rónatér, annyi nagy történelmi jelenet
ködlepte néma tanuja. S a láthatáron az alkony aranyos ködében
elmosódott álomképe egy várnak. Az Mariemont, Szobieszky Máriának
hajdani kastélya.

– Úgy-e mily fölséges szép látvány? mondá Johanna Galban lovagnak, mikor
azzal a Belvedere legmagasabb terracean együtt széttekintének.

– Fölséges egy börtön! mondá Galban lovag.

Johanna rábámult okos, nagy barna szemeivel, a mik nem voltak lángolók,
csábítók; de tele lélekkel, érzelemmel.

– Börtön? Kire nézve börtön? kérdé csodálkozva.

– Egy szentre, egy martyrra nézve, ki nemzete javáért feláldozza magát.

– Ki az a martyr? S mi az az áldozat? Nem értem önt, lovag.

– Bizonyára nem az a nagyobb martyr, ki az izzó rácsra engedte vonatni
magát; hanem az, ki szivét áldozza föl egy olyan kínpadon, a minél
kegyetlenebbet emberi phantasia ki nem gondolt. S széttépetni egy
fenevad által nem olyan iszonyú áldozat, mint megölelni, megcsókolni azt
a fenevadat. Ilyet csak lengyel leány tehet meg, s csak a lengyel népért
teheti meg.

– Vagy én nem értem önt, vagy ön értett félre valamit. Szólt Johanna,
megkinálva a lovagot a porczellán csészével, a miben elkészíté számára a
mokkát. Azzal leültek egymással szemközt.

Galban lovag régi, tapasztalt hadvezér volt az ilyen ostromnál. Szokta
tudni, hol van a vár leggyöngébb oldala?

– Herczegnő! A milyen messze csak Lengyelország alkirályának híre elhat,
olyan messze földön emlegetik Grudzinszka Johanna nevét is. Hódolattal
szól róla mindenki. Az üldözöttek védője, a szenvedések enyhítője e név.

– Én nem tudok erről semmit. Itt csak az szenved, a ki valamit vétett. S
én a büntetést meg nem akadályozom.

– Lehet, hogy szóval nem. Talán nem is tudtával. De öntudatlanul
bizonynyal. Azt mindenki tudja, hogy a mióta önnek bűvszerű varázsa
veszi körül Lengyelország ijesztő rémét, azóta az egészen átváltozott.
Vannak világos órái, a mikben népével úgy bánik, mint egy atya. Ez
órákat a herczegnő varázsolja elő.

– Lovag úr, kérem, nem veszi ön észre, hogy egy olyan magasztalás, mely
férjemet gyalázza, nekem csak visszatetsző lehet?

– Távol legyen tőlem, hogy én a czárevicset, az én uramat kisebbíteni
akarjam. Ő olyan, a milyennek lennie «kell». A kormányzás se nem poézis,
se nem keresztyén hittan. Annak a szabályai szigorúak. A magas
diplomatiának nincsen szíve, s a ki tökéletes államférfi, annak ilyennek
kell lenni. Az egész világ tudja, hogy a czárevics alattvalóinak
zsarnoka.

– De nekem férjem! A kihez kötelesség csatol és szeretet.

– Ez a szó az, a mi véremet fellázítja. Őszintén szólok ön előtt. Mikor
e küldetést, mely bennünket Arakcsejeffel együtt ide hozott,
elvállaltam, megvallom, egészen más fogalmakkal voltam a herczegnő
felől, mint most, midőn előttem látom. Nagyon sok nőt tanultam ismerni a
küludvaroknál, kik azt hitették el magukkal, hogy a koronás fők szerelme
más forma, mint egyéb halandóké. Mindannyian tudták magukat vigasztalni,
mikor csalódásaikból fölébredtek. Mikor az állam magasabb érdekei azt
kivánták, hogy az ő szerelmük áldozatul essék, egy grófi, herczegi
czímmel, egy fényes birtokkal meg lettek vigasztalva, s nem haltak bele.

– Mi hasonlat lehet azoknak a sorsa és az enyim között, ki ünnepélyes
szertartással lettem feleségévé a férjemnek? Az oltár előtt nyujtottam
neki a kezemet legelőször s viselem azóta az ő nevét, s birom igaz
szeretetét.

– Ah, herczegnő! A diplomatia szívtelenségéről önnek még sejtelme
sincsen. Ez mind igaz. Ön bizonyosan észre sem vette, hogy esküvésekor a
pap a nagyherczegnek nem a jobb, hanem a balkezét tette az ön kezébe, de
hát ez nem csalás, nem megalázás. Szokásos ez fejedelmeknél, s a nő és
utódok lehetnek erre büszkék. Hanem – most következik az infamia: –
Arakcsejeff a czárevicsot akarja a czár trónörökösévé kineveztetni. Neki
a nagyherczeg az eszményképe. Úgy, de annak mulhatlan föltétele az, hogy
a nagyherczeg vegye vissza első feleségét, a ki még él, a ki uralkodó
fejedelmi család tagja; mert másforma nőt az ország alaptörvényei a
trónon el nem tűrnek, s azon esetben tudja herczegnő, hogy mi sors fog
önre várni?

– Bármi legyen az, nyugodtan fogom azt elviselni.

– Önt meg akarják fosztani férje nevétől, s miután Grudzinszky gróf sem
hagyja nála a magáét, meg fogják önt tenni Lovicz herczegnőnek, – s
akkor – képzeli ön, hogy mi lesz önnek a sorsa?

– Türelem és megnyugvás.

– Nem vette ön észre herczegnő azt a kegyetlen mosolygást Arakcsejeff
arczán, mikor önnek kezet csókolva, azt mondá: «Ah ez a boldogság látása
emlékeztet engem a saját magaméra». Ő egysorba akarta önt állítani azzal
a nővel, a kinek neve Daimona, s a ki neki csak szeretője: egy
markotányosné!

– Nem éreztem a sértést.

– Nem! nem! Az lehetetlen! Hiszen mikor e tervet velem közölték, én is
azt mondám: eh mit? hát az történik vele, a mi annyi más asszonynyal. Ő
sem hal bele, mint amazok sem. De a mióta megláttam önt; e tiszta szent
tekintettel, a miből nem olvasni ki egyebet, mint nemes lelkét és
hallgató szenvedését, azóta megszüntem a józan észtől kérni jó tanácsot,
mely azt mondaná, ha hallgatnék rá, hogy fussak innen száz mérföldnyire
s hitessem el magammal, hogy a mit láttam, az csak álomkép volt. Azóta
nem gondolok egyébre, mint hogy önnek a sorsát megfordítsam, ha a saját
fejem utána vész is. Az nem lehet, hogy ön ily pokoli cselszövénynek
áldozatul vesse oda magát! Az nem lehet, hogy egy lengyel nő így meg
hagyja fertőztetni apja nevét, őseit, czímerét, minden védelem, minden
megtorlás nélkül.

– Mit akar ön?

– Mit akarok? Tudatni akarom, hogy van önnek módja a boszuállásra. Van
önnek módja megelőzni a cselszövőket, s válaszul a megalázó ajánlatra
azt felelni: tartsátok meg Lovicz herczegnői czímeteket a főrangú
kéjhölgyek számára; engem, lengyel nemes nőt, lesz a ki becsületes
nevével, egész szivével mindazok fölé emelni kész; egy egész férfi, a ki
engem imád és megbecsül!…

Galban lovag arcza, szemei, theatralis mozdulatai illustrálták e
beszédet; Johannának nem lehetett kétsége az iránt, hogy mi értelme van
e hódolatnyilatkozatnak?

Még csak gyönge pír sem gyuladt ki érte az arczán. Igen csendes, nyugodt
hangon felelt:

– Galban lovag. Látja ön ezt a körfalat, mely a Belvederét és a
Laziénkát körülveszi? E falon belül ön az én vendégem. És szabadsága van
önnek e falakon belül mindenre, még arra is, hogy engemet megsértsen; a
míg kedve tartja önnek, hogy vendégem maradjon… De a mint egyszer túl
fog ön lépni ezeken a falakon, megszünik vendégem lenni… Én nem szólok
senkinek arról, a mit ön most nekem beszélt. Lengyel nő nem árulkodik
soha, még a férje előtt sem, maga vesz megtorlást magának… Én önt ezért
a vakmerő megbántásért, a mint e falakon túl lépett, megbotoztatom.
Parancsol még egy kis czukrot a kávéjába?

Galban lovag felkaczagott.

– Ma foi! Ez nem új dolog. Három eset közül kettőben az ember sikert
arat, a harmadikban megverik. Kérek még egy kis czukrot a kávémhoz.

Aztán még lekisérte Johannát a parkba, megdicsérte a tulipánjait, mély
alázatos bókkal búcsut vett tőle s visszatért a mesteréhez, nagy
dudolva. Ott tudjuk, mivel fogadták.

– Hol hagytad a feleségemet? kérdé tőle a nagyherczeg, mikor az
asztaltól fölállt.

– Lekisértem a parkba; ott váltunk el az eremitagenál.

– Jer, Arakcsejeff, keressük őt fel, te indulj el az egyik úton, én majd
a másikon. A melyikünk hamarább rátalál, a Belvederébe visszahozza.

A nagyherczeg szerencsésebb volt: ő talált rá Johannára. A nő a fűben
térdelt s a tengeri nyulakat etette a markából, Constantin kedvencz
állatjait.

A nagyherczeg is odadűlt le mellé a fűbe.

– Vigyázz magadra, dörmögé, a föld nedves még, meg találsz hülni. Este
lesz már, harmatos a fű.

– Nem árt az nekem meg, én edzett vagyok.

– Az nem igaz. Nagyon is gyönge vagy. Alig várom az időt, hogy
elküldhesselek, a hova olyan nagyon vágytál, Emsbe, fürdőkre.

– Már nem kivánok odamenni.

– Miért nem?

– Hát, elgondolkoztam rajta; te nem jöhetsz velem. Nehéz állásod itt
lekötve tart. S hogy én hetekig, hónapokig távol legyek te tőled; ne
lássalak, ne legyek veled: azt én nem állom ki. Inkább itt maradok.
Hiszen nagyon jó itt.

– Mit? kiálta fel a nagyherczeg szenvedélyesen. Hát te oly nagyon
szeretnél engem, hogy nem tudnál nálam nélkül meglenni, hogy nem volna
semmiben örömöd, ha engemet nem láthatnál? Oh te egyetlen egy
igazgyöngyöm!

S azzal felkapta a nőt karjaiba, mint egy bábut s a hol érte, ott
csókolá; nevetve, hizelkedve, gyügyögtetve.

– S ezt az asszonyt akarják, hogy én dobjam el magamtól! Úgy-e jó lesz?
Majd ide beledoblak a tóba! (úgy tett vele, mint tréfából ijesztgetett
gyermekkel szokás, egyet lódítva rajta karjai közt). Félsz-e, hogy
beledoblak? Hahaha! Hát attól félsz-e, hogy elhagylak magamtól
választatni, kineveztetlek Lovicz herczegnőnek; kifizetlek, a mért
szerettél, a mért hívem voltál, egy uradalommal, s aztán más feleséget
veszek? Hát attól félsz-e? No beledobjalak a tóba? Huss!

Johanna átölelte a férj nyakát s megcsókolá annak homlokát, szeliden
suttogva:

– Ha meggyalázasz, ha elkergetsz magadtól, én még akkor is visszatérek
hozzád. Ha leszállítasz feleségből szeretővé, szolgálóvá, szolgállak,
szeretlek, nem tehetek róla…

– Hahaha! És ezt akarják én tőlem elvenni. Arakcsejeff! Héj, erre tarts!
Arakcsejeff! Rátaláltam!

A mint Arakcsejeff az útkanyarulatnál meglátta a nagyherczeget, ölében
Johannával, egészen megértette, hogy mi történt.

– Mondd meg nekik! kiálta messziről a czárevics, lihegve az indulattól.
Mondd meg nekik – odafenn – hogy én nem adok oda cserében egy asszonyt,
a ki szeret, egy országért, a ki gyűlöl! Mikor mégy vissza Galban
lovagoddal együtt?

– Fenséged engedelmével még ma itt maradok; de Galban lovag már
odábbállt; most értesülök a czédulájából. Nagyon sürgős útja volt.
Johanna herczegnő azt igérte neki valami szaváért, hogy megbotoztatja.

– Megbotoztatja! kiálta fel a nagyherczeg. Mit? Az én Johannám?
Botoztat? Jer a jobbomra feleség!

S azzal letette Johannát az öléből s a jobb karjára fűzte.

Semmi sem hiányzott már a tökéletességéből!

– Eredj hát haza, jó barátom, s mondd meg otthon, hogy én Lovicz
herczegnőt törvényes jobbkézről való hitvesemmé teszem. S minthogy neki
nem szabad engem Szent-Pétervárra követnie, hát majd én kisérem el őt
Emsbe. Nekem szabad. Aztán azt a bolondságot majd készítsd el, a mit alá
kell irnom.

Azzal tovább ment; de hogy mit beszélt még Johannával, azt a csókoktól
és a nevetéstől nem lehetett kivenni…

A mit Krizsanovszky igért a szojus blagodensztoiga gyűlésén, megtörtént.
A képtelenség, hogy a világ egyik legnagyobb birodalmának
trónörökléséről lemondjon valaki önkényt, lemondjon úgy, hogy később,
még ha maga megbánná is, vissza ne vehesse, a miről lemondott: lehetővé
lett és beteljesült. S a talány neve: «Johanna» volt; a hogy azt Zeneida
kitalálta még akkor.

Hanem erről nem tudott senki meg többet, csak a kik érdekelve voltak, és
azok a vén fák ott körül.

*

S ez az idyll – vajmi világrendítő catastrophának lett az okozója!



A KI MINDENNÉL NAGYOBB ÚR.

A míg a «Zöld könyv» titkos társulata a maga messzelátó tervén
építgetett, az alatt a «Medvesonka» egyesültjei mást gondoltak ki. Ők
oldalt hagyták a katonaságot, hátat fordítottak a főnemesek
szövetségének s terveztek a saját szakállukra.

Elnevezték magukat «napoleonistáknak».

Ugyan miért választották azt a különös nevet?

Hát – szegény emberrel nem nehéz elhitetni azt, hogy rosszul megy a
dolga. Abban az időben keletkezett az az orosz népdal:

  «Lelkem az Istené;
  A fejem a czáré;
  Hátam az uramé;
  Enyém csak a sirom.»

Különösen az utóbbi négy esztendő alatt rendkívül sok Isten csapása
nehezedett az országra, rossz termések voltak, a gabona nem adta meg a
vetőmagot. Iszonyú tűzvészek hamvasztották el a legnagyobb városokat.
Valami eddig ismeretlen dögvész beszabadult a határon s végigtizedelte
az országot. Apró patakocskák megnőttek özönvízzé s egész városokat
sepertek el nehány óra alatt. Sáskák, férgek, minőknek ember hírét nem
hallotta soha, jöttek elő tábor számra, megkínozni embert és állatot.
Nagy hadihajók sülyedtek el a tengeren minden legénységgel együtt.

Mindez pedig Isten büntetése azért, hogy a szabadságukért harczoló
görököknek nem megy segítségükre a czár.

S a csodák ellen csak csodák segíthetnek.

Van egy csodája e századnak, emberi alakban, a kinek neve «Napoleon».

Nem igaz, hogy az angolok elfogták Waterloonál! Nem igaz, hogy fogva
tartják Szent-Ilona szigetén! Itt van ő, jól elrejtőzve, de nem szabad
elárulni, hogy hol? Csak annyit szabad tovább adni, hogy Irkuczk
környékén. Onnan fog ő előjönni, mikor a nép keserű pohara színültig
megtelt, s összetöri a hatalmasokat, s felszabadít minden népet!

Ez volt általánosan elterjedve.

A «Medvesonka» szövetség közt volt egy gipszalakkészítő művész («a mi
Canovánk»), a ki maga kétszázezer Napoleon-szobrot küldött szét a
világba műhelyéből. A muzsiknak az lett a szent képe, a kit a feszület
helyébe állított. Az volt a Messiás, a ki elé családostul letérdelt
imádkozni; attól várta minden bajainak megorvoslását.

Még mai nap is igen sok orosz kunyhóban ott lehet találni azt a kis
gipszalakot a keresztbe tett csónakkalappal a fején, mellén összefont
karokkal, hosszú kabátjában, kurta derekú frakkjában. Még halála után
negyven év mulva is várták, hogy eljön.

Ez tehát egészen megérthető jelszó volt: «majd eljön Napoleon!»

A nép csak annyit tudott, hogy tizenkét év előtt, mikor a Napoleon
eljött, az urak nagyon meg voltak ijedve, bezzeg kedves volt nekik a
paraszt! Hej hogy futottak, otthagyva prédára a kastélyaikat. Aztán volt
pénz, mint a polyva! Nem lehetett olyan árt kérni, a mit meg ne adtak
volna a zabért, meg a rozsért! Hát még a fényes igéretek! Azokkal bántak
még csak bőkezűen. Eget-földet igértek a muzsiknak. Azt persze mind
elfeledték. Hát csak jöjjön még egyszer az a Napoleon.

A «medvesonka» vezéreinek tehát ez volt a tervük.

November 8-án lesz orosz naptár szerint Mihály őrangyal ünnepe. Ezen a
napon az Izsák-téren s a Néva jegén nagy népünnepet szoktak tartani.
Belevegyül az egész lakosság; úr és paraszt. Mikor aztán már jól össze
lesz a világ keveredve, egyszer csak elkiáltják a jelszót minden téren:
«itt jön Napoleon!» Arra a sokaság közül kiválik, a lelkesült nép
vállain emelve, a hős corsicai ismeretes alakja, személyesítve Dobujoff
(a mi Rosciusunk) által, a ki igen jól tudja mimelni a nagy császárt s
erősen is hasonlít hozzá. Több aztán nem kell. Ezzel a szóval: «itt van
Napoleon», fel lehet fordítani Szent-Pétervárt s az innen kiinduló
hógörgeteg meg nem áll Nowgorodig, a hol a régi «köztársaság» népe
rögtön csatlakozik hozzá, s ez eltemeti Moszkvát és mindent, a mi ellen
akar állani ennek a szónak.

A terv egészen bizonyosra volt számítva. A néptől el lehet venni a
szabadságot, el lehet venni a kenyerét, de a mulatságát ne próbálja
elvenni senki. A mely nap a nép megszokta, hogy mulasson, azzal a nappal
nem rendelkezik semmi hatalom.

A mellett az egész csataterv is jól ki volt főzve. A részvételből minden
ember ki volt zárva, a ki az urakkal bármi összeköttetésben áll.

Még egy körülmény kedvezett vakmerő tervüknek. Október közepén már a
Néva beállt, s azontúl folyvást erős fagyok voltak, de hó még nem esett,
mely más évben már november közepén lábnyi magasan fedi a tetőket s csak
májusban olvad le róluk. Most tehát könynyű leendett a város több helyén
vésztüzeket gerjeszteni, a mi különben télen Szent-Pétervárott nem olyan
könnyű, mint Moszkvában, a hol sok a faház. Ha tíz helyen egyszerre
kigyullad a város, a zűrzavar tökéletes lesz.

Ezen a napon az Izsák-tér egész búcsujárás képét ölti fel (a Mihály
őrangyal ünnepét még akkor itt tartották, nem a Mars-mezőn). A máskor
puszta térség helyén egy éjszaka egész új város emelkedik, utczákra
sorakozott bódékkal; a mik között eltehenkedik a bódék apja, a sok
népszerű szinház. És minő szinházak! Fabábok, a mik úgy játszanak, mint
az igazi emberek s egész harczjátékokat adnak elő. És az az egész
csapatja a művészeknek, a kiknek védistene nem Apollo, hanem Pan; a nép
mulattatói, a kik nem hívogatják a nagy urakat, a finnyás tudósokat
deszkából összeütött szentélyeikbe, hanem vándorolnak vásárokra,
búcsukra, ünnepekre, s nem szégyenlik leszállni a nép közé s levett
csörgő sipkáikba szedni össze a rézkopeket. A nép hívei: a pojáczák! A
kik nem olyan orczátlanok, hogy a halhatatlanság számára dolgozzanak,
beérik vele, ha ma kikereshették a tegnapi korcsmai számlát s azért épen
olyan jól játszanak, mint Talma, vagy Macready, megeszik a csepüt, s
pántlikát húznak elő az orrukból vég számra, elnyelik a tüzes parazsat,
az éles kardot s a lábujjuk hegyével megvakarják a füleiket. Csinálja
ezt utánuk Sulliván, vagy Kean, vagy a mindkettőnél híresebb
Dimitriefszki!

Ott mutogatják egy bódéban a valóságos vizileányt, a kinek halfarka van
és eleven halat eszik, s csak annyit tud mondani, hogy «mama» és «papa».
A másik sátor alatt a kötélen tánczoló elefánt tiszteletére ütik az öreg
dobot; ki mellett négykezű erdei emberek vicsorgatják a fogaikat.

Az óriás hölgy is itt látható, a kinek hóna alatt a legmagasabb férfi
elmehet; pedig nem visel ám sarkos czipőt s megmutatja a lábikráit, hogy
nincsenek kitömve. A panoráma-mutogató énekelve magyarázza a nagy
harczok, vezuvkitörések, tengeri viharok és rémes gyilkosságok
történeteit, a miknek hű képmását mindenki megnézheti két kopekért egy
nagyító lyukon. Hát még azok az élvezetek, a mik nincsenek födél alá
rejtve. Itt egy banda kürtzenész játszik, a kik közül mindegyik csak egy
hangot fuj, mint az orgona a sípjait, s mégis nóta lesz belőle; amott
czigányleányok tánczolnak énekkiséret mellett; keringelők, hinták,
szélmalom alakra röpítik a légbe ujjongó terheiket; az orosz csúszkán
szánkóval, korcsolyával iszánkodik alá a jó kedvében sivalkodó ünneplő
nép, s valamennyi dicső mulatságon felülemelkedve fogja bámultatni
csodaművészetét a kötél-tánczos, a ki egy szál kötélen, a mi az
Izsáktemplom tornyától az admiralitás erkélyéig van kifeszítve, fog egy
talyigát keresztül tolni, s abban a talyigában a saját kis fia fog ülni.

Van is dicső kedv: a szamovárok nem győzik a forró theát ontani, s a
theára nyomban czukros jeget, meg sós uborkát fogyaszt, a ki igazán jól
szeret élni, s hallgatja a népénekesek dalait, s maga is beleénekel, s
ha elhozta a háromszegletű balalajkát, muzsikál is hozzá; a mi nem nagy
tudomány, mert csak két hurja van a szerszámnak.

De nemcsak a köznép mulat ma; az úri rend is kijött az utczára a maga
pompájával. Arról ugyan gondoskodva van jól, hogy a fekete nép (a csort
narod) meg az úri rend össze ne keveredjék. A «nyári kert» el van zárva
ez alkalommal, s ott vágtat körben az előkelő világ, mindenféle alakú
hintóiban, a batardtól kezdve a nemzeti proleotkiig, s mutogatja drága
prémeit és boglárait, meg bolognai kutyácskáit. A Néva jegén pedig
ezernyi, meg ezernyi szánka futtat versenyt, szabadon vágtatva a széles
folyam tükre felett, aranyozott szánok angol telivérekkel, s egyszerű
lappon vasokok, a mik elé széles szarvu iramszarvas van fogva. Az észak
Bábele van együtt.

S majd a mikor le fog szállni az est, akkor a nyári kert pavillonjának
terraceán meggyujtják a bengáli tüzeket: a vásártéren kátrányos
máglyákat lobbantanak fel, s tarka tűzijáték eleveníti meg a zsibongó
népünnep képét.

S erre a tűzijátékra három ágyulövés a vár fokáról fogja megadni a jelt,
akkor valamennyi toronyban megszólalnak a harangok Mihály őrangyal
hódolatára.

Ez a három ágyulövés, meg az a harangszó lesz jel az összeesküvőknek is,
hogy előrohanjanak oduikból késeikkel, fáklyáikkal, elkiáltva a jelszót:
«itt van ő! itt van Napoleon!» A mikor aztán a harangbömböléstől
elnyomott csataordításban, az úri néppel és katonasággal összekeveredve,
az általános zűrzavar közepett egyszerre juthatnak be a várba, leölve
mindenkit, kiről a «kés dala» szól.

Egészen tiszta munka volt.

Délután erős délnyugati szél támadt a tenger felől, mely sok mulatságot
elrontott. Az ilyenre ugyan itt mindenki el van készülve; ha nem elég
egy bunda, felvesz kettőt; hanem a szegény komédiásoknak sok bajt
okozott: felforgatta a sátoraikat, félbeszakította a legmulatságosabb
tréfákat; a kötéltánczos nem is merte megkisérleni nyaktörő útját; az
erős szél úgy lefujta volna arról az egy szál kötélről fiastól együtt,
mint egy pár legyet. A nyári kertben kocsikázó hölgyek is panaszkodtak,
hogy a fátyolaikat mind letépi a kalapjaikról a szél, s különösen nagy
volt a panasz a miatt, hogy a tűzijáték egészen dugába dől, mert a
bengáli tüzön s a tűzkerekeken kívül semmi sem fog sikerülni.

A szél pedig estefelé nem hogy csillapodott volna, hanem valóságos
orkánná növekedett.

Ekkor megdördültek a vár fokáról az ágyúk, s azokkal egyszerre
megszólaltak a harangok. Háromszáz harang egyszerre. Az aztán a
carillon!

A harangozáson a népzaj nem törhetett keresztül, hanem az ágyudörgések
igen.

A nép szokta számlálni, hogy hányat lőnek?

Három lövés volt a jeladás a bengali tűz ellobbantására.

Hanem az ágyúk tovább dörögtek.

Mikor huszonegyig elszámlált a nép, akkor azt kérdezték az emberek
egymástól: «nini! mi ez? herczegasszony született tán a téli palotában?»

Nem biz az, az ágyúk csak tovább dörögtek.

Az ötvenedik lövésnél azt kérdezte minden ember: «ej ha! valami tengeri
csatát nyertünk meg valahol?»

Annál sem állt meg az ágyudurrogás, tovább dörgött a harangzúgás között.

Mikor aztán a százegyediket dörögte az ércztorok, akkor minden ember
bámulva kérdezte egymástól: «de hát a czár születésnapja van-e ma, vagy
micsoda?»

Az sincs! A dörgést folytatta a rézszörnyeteg. Százkettőt, százhármat,
száznégyet. A százötödiknél aztán senki sem kérdezte, hogy mit jelent
ez? hanem felordított az egész város, oly hangon, mely túlharsogta a
harang bömbölését:

– «Itt jön! Ő jön!»

De nem «Napoleon jön», hanem még annál is nagyobb úr: a Néva!

Jön visszafelé s hozza magával a tengert! Az egész darabokra tört
jég-tengert, kristály torlaszaival, hullámsánczaival, sebesen,
rohamosan, ordítva, harsogva, tombolva.

Ezt jelzi a szakadatlan ágyulövés a várfokról.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor I. Péter czár hozzáfogott annak az eszmének a létesítéséhez, hogy
a finn mocsár közepett egy új világvárost emeltessen, s az őserdőket, a
mik a mostani palotasorok helyét elfoglalták, kezdé kiirtani, talált egy
vén veresfenyőfát, a minek a kérgébe mély vonalak voltak vágva körül.
«Mit jelentenek ezek a vonalak?» kérdé egy vén paraszttól. «Ezek jelzik,
uram, a Néva magasságát, mikor megárad s a vidéket elönti.» A czár
levágatta a fát is, a parasztot is. Azok pedig igazat mondtak mind a
ketten. A Néva a hatalmas czári városnak örök ellensége maradt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Jön, visszafelé folyva, már nem a medrében, hanem a medrén kívül, nem is
a Néva már, hanem a tenger. Maga a keserű tenger, s majd mikor le fog
futni a víz, a paloták falai odáig be lesznek húzva sóval, a meddig a
víz emelkedett.

Úgy jön az óriási hullámszörnyeteg, mint egy útnak indult hegyláncz.
Egész délután ostromolta, a nyugati széltől korbácsolva, azt a torlaszt,
a mit saját maga rakott maga elé a kronstadti öbölben felszaggatott
jégből, estére legyőzte azt s akkor aztán omlott be hömpölyögve a nagy
Névába és ott tolta maga előtt a jégzajt.

Legelsők voltak, a kik az itéletnapi vészt észrevették, a nagy Néva
jegén versenyszánkázók. A kik a jobb partra menekültek szánjaikkal, azok
jól jártak, mert ott tiszta volt az út a menekülésre; de a kik a bal
partot találták legközelebb s arra akartak kiszabadulni, azok egyszerre
az ádáz rémületet vitték magokkal az ünnep mámorában tomboló sokaság
közé.

«A Néva jön!»

Ez az egy kiáltás elég ijedelmet önteni a legbátrabb szívébe s
nyavalyássá rémíteni a gyönge szívüt, mert az elől nincs menekülés. Ez
mikor haragba jön, végigönt az egész városon, s a ki előle fut, az utcza
tulsó végén már szemközt találja őt.

A zűrzavar egy percz alatt általános lett. A hintók serege az elkerített
nyári kertből csak a rendes kapukon keresztül szabadulhatott ki. S ott a
bejáratoknál összetorlódott. A kik aztán nagy nehezen kiszabadulhattak a
térre, az utczára, ott az eszeveszettül rohanó népgomoly közepébe
jutottak s az vitte őket magával, a merre maga rohant, nem tekintve a
czímert a hintóajtón, s a paszomántos inast a bakon. Nem volt most se
herczeg, se muzsik, csak ijedt ember.

S mielőtt kibirtak volna egymás közül keveredni, már ott volt a vízár.

Az első hullámcsapás, mint egy halom szemetet kapta fel a nagy Izsák-tér
bódéhalmazatát. A lebujokból kiöntött dőzsölők ordítva jöttek elő
pinczeoduikból; a vásárosok úszóbódéik tetejére kapaszkodva, kiabáltak
segítségért; az óriás nő a sátora tetején dugta ki a fejét meg a két
kezét s legjobban meg volt ijedve, a majomnak öltözött komédiások
fölfutottak árboczaikra, a vízileány is megtalálta a lábait s igyekezék
a szárazra jutni halfark nélkül; a betanított elefánt bömbölve gázolt a
népen keresztül, hátára kuporodott gazdájával s az állatsereglet
fenevadai rivalltak, mint az őserdőkben.

S a rémjelenet satyrájául a nyári kert pavillonja terraceán
elhelyezkedett tüzijátékos meggyujtotta piros és zöld bengali tüzeit, s
azok messze bevilágíták az özönvízi zűrzavar képét. Csak ő maga és
segédei nem láttak semmit, elvakítva a fénytől, míg egyszer aztán a
harangok, az addigi ünnepi zengésből áttértek a vészjelző kongatásra.
Akkor vették csak észre a nagy veszedelmet. Akkor meg aztán siettek
kioltani minden görögtüzet s arra az egész város sötét lett. A vihar nem
engedte a lámpásokat meggyujtani, s a jégzaj, a merre előnyomult, mind
kidöntögette a lámpásfákat.

A zűrzavarhoz, a vészhez még az éjsötétség is hozzájárult.

Az ész nélkül menekülő tömeg között ott volt Ghedimin herczegnő is
Bethsábával. Orosz divat szerint két egymás elé fogott ló volt a
hintójok előtt. Egy ilyen fogattal nagyon nehéz kikeveredni egy
kocsitömkeleg és futó sokaság közül. Az első ló alig fékezhető. Kivált
az ilyen tüzes angol mén, a minőt ma a herczegnő kocsijába fogatott. Be
akarta mutatni, hogy neki mégis pompásabb fogata van, mint Zeneidának.
Pedig hát nem ért vele czélt, mert Ilmerinen kisasszony meg sem jelent a
népünnepen.

– Térj ki valami mellékutczába! parancsolá a herczegnő kocsisának.

Ezt könnyű volt parancsolni, de nehéz végrehajtani. A népgomoly minden
oldalról körülfogta őket.

– Szállj le! parancsolá ekkor a vadászának, s csinálj helyet a csőcselék
között.

A vadász, egy óriási finn legény, aztán megfogta zablájánál fogva az
első lovat, úgy akarta azt a néptömeg között vezetni, jobbjával
ütlegeket osztva az útjába tóduló muzsikok fejére. No, a muzsiknál még
az megjárja, mert az hozzá van szokva, mert ő paraszt; de az ostorhegyes
ló nemes vér, s az angol paripa nem engedi magát a zablájánál fogva
czibáltatni. Egyszer csak felágaskodott s a patkójával olyat csapott a
vadász fejére, hogy az eszméletlenül rogyott össze.

– Most mit csináljunk? szólt megrémülten a herczegnő s elkezdett sírni.

– Én tudok rajtunk segíteni, mondá ekkor Bethsába. A gyeplőst lehet
nyeregből vezetni.

– De ki ül fel rá? szólt kezét tördelve a herczegnő.

– Hát én! Megszoktam a lovaglást.

– Jó lesz, mondá a herczegnő.

Mindenekfelett önző volt. Nem gondolt rá, hogy Bethsábának, ha az első
lóig akar eljutni, előbb térden felül érő jeges árban kell
végiggázolnia; azután kitenni magát fagyasztó viharnak, bunda nélkül,
csupán a könnyű prémes kaczabajkában, s azonkívül egy őrjöngő
néptömegnek, mely a sötétben nem ismer se Istent, se urat! És hogy
elvégre is az egy király leánya, a ki nem azért lett bizva Ghedimin
herczegnőre, hogy ő nála fullajtári szolgálatot teljesítsen.

Azt mondta neki: «jó lesz».

S arra a leány hirtelen leveté nyusztszőrmés bundáját, kiugrott a
kocsiból, bele a vízbe; odafutott az első lóhoz, azt szépen a nevén
szólította, megveregette a nyakát, s aztán egy aczélruganyosságú
szökéssel ott termett a hátán, a gyeplőszárt kantárnak fogva a kezébe.

Most aztán meg lehetett indulni.

A leány szelid szóval kérte az útjába tódulókat: «kedves bátyám! kérlek;
áldjon meg az Isten!» s ez többet használ, mint az erőszakoskodás. Az
emberek szorítottak utat előtte s a hintó kivergődött az Izsák-térről és
a széles utczákról s sikerült azzal befordulni egy mellékutczába, a mit
nem leptek el a futó tömegek.

Hanem annak is megvolt a rossz oka, hogy miért nem jött azon szemközt
ember?

Azért, mert a tulsó utczán már megkerülte őket az áradat.

Mentől inkább haladtak azon az utczán, annál bizonyosabbak lehettek a
felől.

A hullám már becsapott a hintóba s a herczegnőnek fel kellett állania a
kocsi ülésére, hogy a lábai fel ne ázzanak. Ő tehette azt; de Bethsábát
az előre vágtató paripa csuromvízzé fecskelte, s a hullám folyvást a
térdeig csapkodott fel.

– Csak a nyefszkij prospectre kiérjünk! Lihegé a herczegnő. Siessetek.
Siessetek. Ott van a palotánk mindjárt közel.

Oda ugyan jó helyre értek. A mint a keresztutczából kijutottak a tágas,
egyenes sugárútra, mintha a Névát magát látnák maguk előtt, mikor
megindul rajta a zaj. Itt már nemcsak víz volt, hanem jég is. A sötét
víztükör felett ott feküdtek az úszó jégtáblák. Az áradat a Moika
csatornán át eléjük került.

– Szent Mihály arkangyal! kiálta fel e látványra a kocsis a bakon.
Szabadíts meg bennünket a magad neve napján!

– Ne imádkozz most, hanem hajtsd a lovakat! kiálta rá a herczegnő.

– De asszonyom, nem szabadít ki innen bennünket más, mint vagy angyal,
vagy az ördög!

– Ne ugass! kiálta a herczegnő, fejbe vágva a kocsist. Én egyikben sem
hiszek, hanem bizom a jó lovaimban, azok hazavisznek. Vágtassunk,
vágtassunk.

S a nő vágta a kocsist, a kocsis vágta a lovat, a ló meg vágta a haragos
elemet, a jeges árt, haragudtak mind a hárman. Csak a királyleány
könyörgött. «Én Istenkém, kis Istenkém: küldj valami szabadulást!»

Érezte, hogy nem soká fogja kitartani, tagjai megdermednek.



AZ ÖRDÖG.

Egyszer csak derengő fény kezdett egy mellékutczából a sötét hullámra
vetődni; a vérvörös sugár élesen sütött ki a magas házak sorai közül.

Egy dereglye jött elő a mellékutczából. A hajó orrába volt letűzve egy
fáklya. Két férfi evezett; egy a hajó orrán állva, hosszú csáklyával
hárítgatva félre a sebesen közelítő jéghasábokat, egy pedig a
kormányrudat fogta. A dereglye közepén állt egy nő, kurta prémes
bundában, feje és csaknem egész arcza elburkolva a bashliktól, a ki
azzal foglalkozott, hogy egy csoport apróbb-nagyobb gyermeket mindenféle
pokróczokba takargatott s piskótákat osztogatva ki közöttük, csitítgatta
őket, hogy ne kiabáljanak annyit a «tata», meg a «baba» után. (Az orosz
kis gyerek mama helyett babát mond.)

Hja, biz a tata meg a baba azt szokta tenni, hogy mikor maga elmegy a
népünnepre, hát akkor a sok mihaszna apró porontyot bezárja otthon a
szállásán. A hátára csak nem veheti, mikor a «korsóba» megy.

Mikor aztán beüt a szerencsétlenség, hát biz akkor a tata, meg a baba
(ha ugyan ura még a két lábának) hát csak elszalad valamerre; de a
bezárt aprósággal mi történik? Ha tüzi veszedelem van, biz azok
odaégnek; ha azonban csak az árvíz jön, hát akkor jó az Isten, majd csak
küld innen-amonnan holmi jószívű uracskákat, a kik mulatságot csinálnak
maguknak abból, hogy a benrekedt gyerkőczkéket ablakon, padláslyukon át
összeszedegessék; hisz azoknak az uraknak ez olyan jó mulatság, mint a
kacsavadászat. Lám, ezek is hogy megtöltötték már a dereglyéjüket, pedig
még csak egyet fordultak.

A dereglyések észrevették a vízár közepett küzködő hintót, azzal
egyszerre arra vette a jármű irányát. A fáklya szikrázva lobogott az
erős szélben s tűzvilágot kölcsönzött az ifju férfi arczának, ki a
csónak elején állva, mint egy szellemhős közeledett a fekete víztükör
felett.

A torló jég harsogott a közeledő dereglye alatt.

Az ifjú férfi neki feszíté csáklyáját s odafaroltatta a dereglyét az úri
fogat mellé.

Már ekkor Bethsába alig birta magát tartani a lovon.

Az ifju nem vesztegette a szavakat, hirtelen átkarolta a leány derekát,
a ki ösztönszerün ragadta meg mindkét kézzel a karját s a másik perczben
a leány a ló hátáról a dereglyébe volt emelve.

Bethsába e pillanatban az ifju szemei közé nézett és akkor megtudta,
hogy mi gyönyör van abban, a mikor egy ember a másiknak a szemeiben
elveszti a lelkét. Ő már egyszer találkozott e szemek lángjával; akkor
még csak a szárnyait égette el náluk, most azután egészen beléjük
hullott.

– Takarja ön ebbe a bundába! szólt a dereglye közepén álló hölgy a
férfihoz, s saját bundáját levetve válláról, odaveté a didergő leányra.
Aztán odalépett a hintó szélére s kezét nyujtá a bennülő hölgynek. E
közben hátra hullott fejéről a bashlik, s Bethsába ráismert az arczára.
«Ez az ördög», ez Ilmarinen Zeneida!

A herczegnő is ráismert.

Vad szenvedélylyel taszítá el a felé nyujtott kezet s rekedten kiálta:

– El innen! Nem kell az ön segítsége! Inkább a jégárba, mint önhöz: a
pokolba!

S azzal kikapta a kocsis kezéből az ostort s közé vágott vele a
lovaknak; azok vadul vágtattak előre, neki a jeges árvíznek, a tajtékzó
hullámnak, mely szügyeiket verte már. Nem kellett neki ez a segítség.

Bethsába pedig ott maradt.

Reszketett, nemcsak a hidegtől, hanem attól a rémgondolattól, hogy most
az ördög keze közé jutott. Már viszi magával, már az övé.

Még a bundáját is ráadta a martalékára, hogy annál biztosabban
elvihesse. Milyen jó meleg bunda. Bizonyosan ez is a pokolból jött.

– Ön meg fog fázni, mondá a csáklyás férfi Zeneidának.

– Evezni fogok s majd kimelegszem, viszonzá a nő, s azzal kezébe kapva a
lapátrudat, elkezdé azt feszíteni, hogy keble csak úgy emelkedék bele.
Így tesznek az ördögök, mikor sietnek a martalékukkal. Ezt a sok
gyermeket is bizonyosan mind a pokolra viszi most.

A dereglye sebesen sikamlik végig a sötét utczákon.

Majd egy nagy kert elé jut, melynek kőfala gátat vet a hullámnak.
Bethsába megismeri azt a czifra aranyozott vaskerítést. Itt lőtték le a
szarvast, a mit ők hajtottak a mult tavaszszal. Az ördög odaviszi őt
most magához!

A dereglye kiköt a palota küszöbe előtt, egész odáig tódul az árvíz, a
márványlépcsőkig. Hanem az a palota jó menedék. Alapja úgy fel van
emelve, hogy a pálmakert növényeinek a tövét soha sem érheti el az
árvíz. A tornácz fényesen ki van világítva s cselédsereg fényes
bérruhában siet lámpásokkal az érkezők elé. Benn nagy sürgés-forgás van.
A nagy tánczteremben végtül-végig ágyak vannak vetve, s közepett asztal
terítve, gőzölgő samovárokkal; egy csoport gyermek már fekszik az
ágyakban; nehányat most itatnak meleg levessel, theával. Sok ember van
itt, a kiknek arczát Bethsába, úgy rémlik, mintha látta volna valahol.

Azok úgy kerültek oda, hogy a Mihály arkangyal-napi ünnepi sokadalmat
szokás szerint felhasználta a zöld könyv társasága az ország minden
részéből összebeszélt gyűlés megtartására. Ilyenkor a rendőrség figyelme
meg van bénítva.

A vezetők alig kezdtek a tanácskozáshoz, a midőn berohan Puskin azzal a
hirrel, hogy a Néva kiáradt s elöntötte a várost.

Erre a hirre mindenki elfeledett politikát, alkotmánytervet,
összeesküvést, csak a közös vész állt előttük. – «Siessünk menteni, a
mit lehet!»

Zeneida parkjában volt egy nagy halastó, a melyen tavaszszal egész
regattákat szoktak rendezni a vidám vendégek; a csónakok, dereglyék ott
voltak télen a félszerben. Azokat hirtelen elővontatták, s azzal
felosztva egymás között a feladatokat, mindannyian csáklyát, evezőt
ragadtak, s indultak szerteszét árellenében, segélyt vinni a
nyomorultaknak. Nehány csónak már megelőzte Zeneida járművét. Az volt a
jelszó, hogy a veszélyben forgó házakból a gyermekeket kell legelébb
megszabadítani, meg az olyan nőket, a kik gyermekeikkel otthon maradtak.

Zeneida egész kastélyát, konyháját, ruhatárát rendelkezésükre bocsátá.

Neki jutott az oroszlánrész; nem is bocsátotta ki a kezéből. Felkapta az
ölébe bundástól a királyleányt, úgy vitte fel maga a lépcsőkön, egy
virágillatos langymeleg szobába, mely puha szőrmével volt szőnyegezve.
Az nem is tudott volna a maga lábain ide feljönni. Nem volt semmi
önakarata; engedett magával mindent tenni – az ördögnek. Az ellen úgy is
hiába minden daczolás.

Zeneidának első dolga az volt, hogy letépte Bethsábáról a testére
fagyott ruhákat mind; ollóval vágta, körömmel hasította; nem hagyott
rajta semmit. Hát hisz az ördög így szokott bánni a martalékával.

Hanem egy különös dolog mégis feltünt Bethsábának. Gyakran szokott ő
Corynthiával együtt fürödni, s olyankor keresztanyja soha sem mulasztá
el, hogy azt ne mondja neki: «ejh, milyen szép vagy!» s eldicséri
gyönyörű idomait. Ez a másik nem teszi azt. Összehuzott szemöldökkel
tekint rá, mintha haragudnék s aztán fog egy durva gyapotszövetet, s
azzal kegyetlenül végigdörzsöli a levetkőztetett leány minden tagját, a
nélkül, hogy egy szót szólna hozzá, mindaddig, míg a dermenet eloszlik
izmaiból, s jótékony melegség váltja fel a reszketést. Akkor aztán
bepólálja őt a kandallónál megmelegített patyolatlepelbe s lefekteti jó
puha ágyba, odahelyezve a fejét a vánkosra, melyen szétbontott haját
körül elteríté, hogy könnyebben megszáradjon, s azzal betakargatja
paplannal. Hát hiszen az ördög így szokott bánni eleinte azokkal, a
kiket elragad!

Akkor aztán finom porczellán csészében hoz neki valami párolgó italt, a
miből Bethsába, a mint egy kortyot lenyel, az mint az olvatag tűz járja
végig az ereit. Ez bizonyosan az ördögök bűvitala! S aztán ennek az a
tulajdonsága van, hogy ha az ember egy kortyot lenyelt belőle, a másikat
utána kivánja, mindaddig, míg csak az utolsó cseppben tart; s mikor az
egészet megitta, lecsukódnak a szemei, akárhogyan iparkodik ébren
maradni, nem bir magával, elalszik. Akkor aztán az ördög elviszi őt
álmában mindenféle tündéri tájakra, a mik eleinte nem nagyobbak, mint
egy férfinak a szemszivárványa, hanem aztán egyre tágulnak, míg egész
leirhatatlan paradicsomok válnak belőlük, a mikben az ember nem járkál,
hanem repül. Egyszer olyant is álmodik, mintha az ördög odajönne hozzá,
megtörülgetné homlokát, lebontogatná testéről az átizzadt burkot, s
friss inget adna rá. Reggel aztán, mikor fölébredt, látta, hogy az ing
csakugyan rajta van. Ha ez sem volt álom, akkor a többi sem volt az.

Felült az ágyában és körültekintett az ördög szobájában. Csakugyan
ilyennek kell annak lenni; mert nincs benne semmi szent kép, ellenben
chinai és japáni bálványszobrok nagy választékban. Ezek a Belzebub
szobrai, meg az Asmódié kétségtelenül.

A min még jobban elbámult, az, hogy öltönydarabjai mind oda vannak
szépen egymásra rakva az ágya mellé egy alacsony karszékre. Hogy lehet
az? Hisz azokat tegnap az ördög diribről darabra tépte, szakgatta,
vagdalta; s most itt vannak épen, szárazon. Hejh, az ördögnek sok
szolgálattevő szellem áll rendelkezésére. Ehhez értenek azok. Megkisérté
felvenni ez öltönyöket, hátha nem égetik meg? nem mulasztá el,
valahányszor egy kapcsot összeakasztott, rá mondani «Christeleyson,
Kyrie eleyson», hogy megrontsa a gonosz varázst.

Aztán mikor fel volt öltözve, elkezdte fürkészni, hogy mi lehet ezen a
szobán tul az ördög kastélyában?

Végig járt két-három szobát, azok mind nem olyanok voltak, a minőket ő
keresztanyjánál szokott látni, a ki pedig gazdag herczegasszony. Egy
szoba épen tele volt eleven madarakkal, meg kitömött állatokkal.

Egyszer aztán valami hangokat hallott meg, a mik hasonlatosak a
gyermeknyafogáshoz. Aha, itt kinozza az ördög az elrabolt kis
gyermekeket.

Odavitte a kiváncsiság. Egy szőnyegajtó mögül jöttek a hangok, a mi
félig nyitva volt. Bekandikált rajta. És ott látott egy csoport apró
porontyot, a kiket Zeneida mozsdatott, fésült, öltöztetett. A
mosdatottak nyafogtak, a kik pedig már fel voltak öltöztetve, azok
örültek az új ruhájuknak.

Különös foglalatosság egy ördögtől!

Az volt Zeneida fürdő-szobája.

Bethsába bátorságot vett magának belépni. A kiváncsiság vakmerő.

– Ah, ön már fel is öltözött kis herczegnő? szólt Zeneida, a midőn őt
meglátta.

– Mit csinál ön a kis gyerekekkel? kérdé Bethsába kiváncsian.

– Látja ön, fürösztöm és öltöztetem őket. Az anyjaik ki tudja merre
vannak? Az áradás még egyre nő; az egész város víz alatt van. A míg ez
el nem múlik, addig ezeket ápolni kell. No, a ki hamar felöltözik, szólt
azután a gyerekekhez Zeneida, az majd mehet az étterembe, s kap a
mamzeltől jó levest reggelire.

Bethsábának valami jutott eszébe. Ki akarta próbálni az ördögöt.

– De hát ezeket a gyerekeket nem imádkoztatja meg valaki, mielőtt
reggelit kapnának?

– Nem ám, kedvesem; mert ezek sokkal inkább éhesek, mint áhítatosak.

– De imádkozni mégis csak jó; mondá a királyleány.

– Mire jó?

– Hát most épen arra, hogy muljék el ez a nagy szerencsétlenség a
városról.

– Kedves kis herczegasszonykám, szólt Zeneida. Azt a szelet, a mi a
Névát ide felhajtja, úgy hiják, hogy «Auster». És ha az egész földet
lakó ezerkétszázmillió ember mind elkezdene a szájával fujni, még az sem
volna elég arra, hogy visszafujja az Austert, ha az megindul.

Ez már csak igazi ördöghöz illő észrevétel! Az imádkozást nem tartani
egyébnek, mint a szájból kijövő fujásnak!

Bethsába a vakmerőség legszélsőbb eszközéhez folyamodott. Megkisérlé az
«Isten» nevét kimondani az ördög előtt. Hátha erre rögtön kén és
szurokfüst közé feloszolva, elveti csábító külsejét, s átváltozik
szarvas, kecskelábas ősalakjává?

– Hát ön nem hiszi, hogy e szörnyű csapást Isten mérte rá az emberekre?

– Nem, kedveském! mondá Zeneida, épen egy kis pityergő leánykának a
fejére kötve fel a meleg főkötőcskét; mert ha Isten küldené az elemi
csapást büntetésül az emberekre, hát akkor gondoskodnék róla, hogy az
árvíz ne menjen be a jó emberek házaiba; hanem csak a rosszakéba.

(Bizony csak ördög vagy te! Különben nem mondanál ki ily rettenetes
szavakat.)

Bethsába még tovább vitte a bátorságot. Rá akarta szedni az ördögöt.

– Ejh, önnek sok dolga lehet most; nem könnyíthetném meg a fáradságát?
Ha nekem megengedné, én is megtudnám e kis gyerekeket mosdatni, fésülni;
én nagyon szeretem azt; az nagyon mulatságos lehet.

– Igazán! Szólt Zeneida derülten. Dehogy nem! Így önnek is adok valami
foglalatosságot. Nekem úgy is gondoskodnom kell, hogy ennyi embernek
legyen mit enni. Hát vegye magára a gondját az apróságoknak!

Azzal odaültette Bethsábát a maga helyére s a sok piszkos gyerekre
ráparancsolva, hogy szót fogadjanak, még egyszer szivesen mosolygott a
királyleányra s aztán otthagyta őt a fürdő-szobában.

Bethsábának első gondja volt, valamennyi gyermeket rögtön
letérdepeltetni s aztán közéjük térdelve, elmondatni velük a Miatyánkot.
«De szabadíts meg a gonosztól: Amen!»

No most ezzel az ördög ugyan fel lett tromfolva.

Akkor aztán hozzáfogott a kis árvák mosdatásához, fésülgetéséhez.



A ZÖLD SZEMŰ EMBER MESÉJE.

Hanem az apró porontyok nem viselték ám magukat olyan csendesen az ő
keze alatt, mint mikor az a másik nő bánt velük. Annak egy ránézése elég
volt a nyafogást, szepegést egyszerre elnémítani; ez a másik pedig csak
olyan gyermek volt előttük, mint maguk; egy cseppet sem féltek tőle;
egyik rákezdte s arra aztán valamennyi folytatta, hogy «hol a baba, hol
a tata?» S aztán, hogyha összemázolják a könyeikkel a képeiket, akár
újra mosdassa őket az ember.

Hát bizony a tatát, babát ő sem tudta nekik előteremteni; hanem ekkor
eszébe jutott, hogy mit szoktak ő vele csinálni a dajkáló asszonyok,
mikor kis gyerek volt, aztán sírt az anyja után? Mesélni szoktak neki.

– No ne sírjatok, viseljétek magatokat szépen, majd mindjárt mondok
nektek egy szép mesét a «zöldszemű emberről». Az ám a szép mese,
hallgassatok csak rá.

A Sisera hadja erre az igéretre rögtön elcsöndesült; odatelepedtek
Bethsába körül, odatették az állaikat a térdeire, belekapaszkodtak a
szoknyájába, úgy hallgatták.

– Hát, hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis királyfi; akkora,
mint te bozontos fejű itt a lábamnál. Annak volt egy jó apja, meg egy
még jobb anyja, a kik őtet nagyon szerették. Egy napon aztán a király
is, meg a királyné is egyszerre elutazott. Nagy hosszú czifra
érczládákba feküdtek le, a miknek a tetejeit rájuk csukták. Azután
feltették őket nagy-nagy aranyos-ezüstös szekerekre, a mikbe hat-hat ló
volt fogva, s aztán sok ember, meg katona, meg ágyu kiséretében elvitték
őket, nagy muzsikaszó mellett. A kis királyfi, mikor egyedül maradt a
kastélyában, azt kérdezé a nagyvezértől:

– Hová utazott az én apám, meg az én anyám?

A nagyvezér azt mondta neki:

– Jaj, kis királyfi, azok elmentek messze-messze; egy másik világba.

– Hát minek mentek abba a másik világba? kérdezte a királyfi.

– Azért, mert az sokkal jobb világ, mint ez az innenső, a miben mi
lakunk, felelt neki rá a nagyvezér.

Azt mondta erre a királyfi:

– De hát akkor engemet is miért nem vittek el magukkal abba a másik
világba, ha az a jobbik?

– Jaj, kis királyfi, mondá a nagyvezér; te neked még előbb sokat kell
fáradni, küzdeni, szenvedni ezen a világon, a míg megérdemled, hogy abba
a másik világba eljuthass, a hova az apád meg az anyád elutaztak.

Hát sehogy sem tetszett ez a biztatás a kis királyfinak; hogy ő még
fáradjon, küzdjön és szenvedjen is sokat, s azt mondta magában: «no
megállj, majd utána megyek én az apámnak, anyámnak abba a másik jobbik
világba s itt hagyom nektek ezt az innensőt; kínlódjatok benne, ha
nektek úgy tetszik».

S azzal azt tette, hogy fogta a kis puskáját s kiment az erdőre, mintha
madarakat akarna lődözni. Ott azután addig ment a sűrű rengetegben, míg
egyszer utólérte a záporeső. Aztán, hogy meg ne ázzék, keresett egy
odvas fát, hogy majd abba meghuzza magát. Hát – jól van – a mint az
oduba bebujt, akkor látta, hogy ott már van egy ember elrejtve. (No te
borzas, mit csináltál volna, ha te jártál volna így?)

– Nagyot sikoltottam volna.

– Bezzeg a kis királyfi nem azt tette ám, hanem megszólította bátran az
idegen embert: «hallod-e ember, ez az erdő az én erdőm, ez a fa az én
fám, én nem engedtem meg neked, hogy benne lakjál. Hanem ha megmondod
nekem, hogy merre van az a jobbik világ, a hová apám anyám elutazott,
akkor neked adom a fát is, az erdőt is; nem bánom: lakjál benne».

Azt felelte neki erre az idegen ember az odvas fában:

– Nem úgy van az kis királyfi: hamarább itt laktam én, mint ez az erdő
felnőtt s innen engem senki ki nem üzhet. Azt meg, hogy merre van az a
jobbik világ? csak akkor mondhatom meg, ha én is megszeretlek téged s te
is megszeretsz engem. Én már megszerettelek ám.

– No én ugyan nem szerettelek meg! mondá a kis királyfi.

– De hát miért nem? kérdé az erdei ember.

– Azért, mert zöld a szemed.

Az idegen embernek csak úgy világlottak a szemei, mint két
szentjános-bogár.

– No hát eredj, Isten hirével, mondá neki az ismeretlen; a miből a
királyfi megtudhatta, hogy ez nem valami gonosz szellem, mert külömben
nem tudná az Isten nevét kimondani.

– El is megyek! szólt a kis királyfi; megtalálom én az utat a jobb
világba nálad nélkül is. Hallottam én már elégszer, hogy merre van annak
az útja!

Hallotta sokszor a kis herczeg, úgy fülhegygyel, mikor azt beszélték,
hogy ott a sziklák között lakik egy kegyetlen nagy vérszopó vadállat,
egy tigris, a mely sok vadászt, kecskepásztort elvitt már a másvilágra.
No az majd őtet is elviszi.

Ment, csak ment, a míg csak el nem ért a sziklák lábához, a hol a
vadállat barlangja volt, a mire rátalálhatott arról a sok elszórt
csontról, a mikkel annak a bejárata be volt terítve. A tigris akkor is
otthon volt, a barlangban hallatszott a mormogása. (No te borzas, oda
mertél volna-e menni a barlangba?)

– Nem én, ha a lapdám beesett volna sem.

– No látod, a kis királyfi nem volt ám olyan gyáva: bátran bekiáltott a
barlangba: «hej te, tigris, gyere elő! itt vagyok én: a királyfi! Jer,
vigy el engem is a jobbik világba, gyorsan!»

A szörnyeteg előmászott az oduból, körülnyalta a véres száját, hosszú
farkával megcsapkodta az oldalait, s aztán lesunyta a fejét, hogy egy
ugrással elkapja a kis királyfit. (No ne sírj, na, te kis pisze: hiszen
nem kapja el!)

Mert abban a perczben egy sziklahasadékból előrohant egy óriáskigyó, az
a tigrisre vetette magát, átszorította rettenetes gyűrűjével a
szörnyeteg derekát, torkát; beleharapott a nyakába. A tigris ugrált,
ordított, fetrengett; a két szörnyeteg elkezdett egymással
élethalál-harczot küzdeni s utoljára lehengeredtek egymásba tekergőzve a
mély szakadékba, a sűrű bozót közé, a honnan csak a nagy csörtetés és
ordítás hangzott aztán elő. Azok bizonyosan megették egymást.

A kis herczegnek vissza kellett térni a palotájába.

Az útban találkozott egy vadászszal, a kinek tegez és puzdra volt a
vállán.

– Ejnye de furcsa vadász ez, a ki még most is nyillal, kézijjal
vadászik! mondá magában s jól a szemébe nézett.

Az volt a zöldszemű ember.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a jobbik világba, hacsak engem
meg nem szeretsz! mondá neki a zöldszemű s azzal egyszerre eltünt,
mintha a föld nyelte volna el.

– Megálljatok csak, mondta magában a kis királyfi. Tudom én még annak
másik módját is, hogy hogyan lehet eljutni a másik világba? Sokszor
hallottam, hogy van egy nagy tenger; sok ember, a ki arra rászállt
hajóval, nagy szépen megtalálta az utat a jobbvilágba. Hátha én is
megtalálom.

Azzal mindjárt kiadta a nagyvezérnek a rendeletet, hogy készíttessen fel
egy nagy hajót a Fekete-tengeren, azon ők el fognak utazni a tűzimádók
országába, a hova a herczeg anyja való volt; odamenet nem történt velük
semmi veszedelem, hanem mikor visszafelé jöttek volna, útközben megkapta
őket egy szörnyüséges nagy zivatar. Villámlott, mennydörgött, az egész
ég beborult, s mikor a villám végighasította az eget, meglehetett látni
benne a fényes angyali sereget, s mikor a szél kettészelte a tengert,
meglehetett látni a tengerfenekén a vizi tündéreket. «No most mindjárt,
no most mindjárt! mondá magában a kis királyfi, akár ott fenn, akár ott
lenn; de most mindjárt megtalálom én az utat abba a jobbik világba.»

A nagy hullám már a kormányt is összetörte, a kormányost is leseperte a
hajóról, s vitte azt sebesen neki egy nagy sötét sziklapartnak, a hol
annak bizonyosan össze kellett törni.

Ekkor azt veszi észre a királyfi, hogy valaki elfoglalta a kormánypadot.
Egy idegen ember, a ki egy régi formájú timonnal kezdi kormányozni a
hajót.

– Ejnye, de furcsa egy kormányos ez! mondá magában a kis királyfi, a ki
ily ócska timonnal akarja kormányozni ezt a gályát.

Hanem arra egyszerre lecsendesedett a vihar: az ég is, tenger is
becsukódott, a hajó kikerülte a fenyegető nagy sziklákat s szerencsésen
bevitorlázott az otthoni kikötőbe.

A kis királyfi szétnézett a furcsa kormányos után, a kiről senki sem
tudta, hogy honnan került ide. Hanem az nagyot nevetett.

– No ugy-e, hogy nem találod meg az utat a másik világba, a míg engem
meg nem szeretsz!

A kis királyfi a szemébe nézett, akkor vette csak észre, hogy ez volt a
zöld szemű ember. De már akkor, köd előttem, köd utánam, sehol sem volt.
Eltünt egyszerre, mintha a víz nyelte volna el.

De már akkor igazán megharagudott a kis királyfi.

Hát már az én számomra semmi útja sincs nyitva a másik világnak! Azért
is csak megkeresem! Hallotta ő, hogy sok derék vitéz megtalálta már azt
világot, ki elment a csatába s kiadta a nagyvezérének a rendeletet, hogy
mingyárt izenjen háborút a tatár királynak!

Nos hát a nagyvezér – élni-halni – összeszedte a seregeit s betört vele
a tatár király országába.

Jaj, de az igen hatalmas király volt, csak hagyta mind beljebb jönni az
országába a kis királyfi seregeit, akkor aztán egyszerre körülfogta
azokat minden oldalról.

No megijedt erre a nagyvezér: «odavagyunk, királyfi, se életünk, se
halálunk. A tatár egy lábig levág bennünket, vagy rabságra fűz; annyi a
serege, mint a sáska».

A kis királyfi nemhogy szomorkodott volna, de még inkább örült rajta.

– No hát csak mentül előbb hozzá kell kezdeni a csatához, hogy essünk át
rajta.

De a nagyvezér úgy meg volt ijedve, hogy közkatona ruhába elbujt s nem
állt a sereg élére; a katonák még jobban megijedtek s arról beszéltek,
hogy mind megadják magukat. Ekkor megjelent a sereg előtt lóháton egy
idegen lovag, olyan öltözetben, a milyent nem látott soha senki. A
kardjának az alakja olyan volt mint a láng, vagy a kigyó, s az a vitéz
felbátorította a többi vitézeket s neki vitte a tatároknak. Hát alig
hogy megfujták a trombitákat, jön ám a tatár király a maga táborával,
gyalog, mezitláb, zsákruhába öltözve, kard nélkül, ajándékkal tele a
marka: s elkezd szépen könyörögni, hogy kössenek vele békességet; ő nem
hadakozhat, mert az éjjel minden katonája megbetegedett; csak úgy
hevernek a földön, kezüket, lábukat rázva.

A kis királyfi megint megismerte a zöld szemű embert. Az volt az
ismeretlen hadvezér.

Ekkor aztán elbusulta magát nagyon. Látta, hogy a zöld szemű ember
nélkül soha meg nem leli az utat abba a másik világba, a hol az apját,
anyját feltalálja; hát csak rászánta magát, hogy felkeresi hát a zöld
szemű embert a maga odujában, s megmondja neki, hogy no hát inkább
szeretni fogja.

El is ment, meg is találta, kihitta az odvas fából. A zöld szemű
embernek taplóból volt az öltözete, gombából a kalapja, s hosszú zöld
penész volt a prém rajta, a képe sárga volt, mint a viaszk, s a szája
kék, mint a szeder.

– No kedveském, hát szeretsz-e már? kérdezé a királyfitól.

– Szeretlek, csak mutasd meg az utat abba a jobbik világba.

– Megmutatom, ha megeszel egy szem szilvát ebből az én kosaramból s
megcsókolod az ajkamat egyszer.

Egy kosár volt a kezében szederindából fonva, és azon hosszukás szilvák,
épen olyan viaszkszinüek, mint az ő arcza. A kis királyfi kivett belőlük
egyet, kettétörte és megette. No még egy csókot! Azt is megtette. «Jaj
be hideg volt az a te ajkad!» mondá összerázkódva tőle.

S attól az egy szilvától, meg egy csóktól aztán megtalálta a kis
királyfi, a mit olyan nagyon keresett, az utat a jobbik világba, a hol
atyja, anyja vártak reá. Most is ott van, onnan köszöntet beneteket.

A mesélés alatt egy kis szöszke leánynak a haját fonta be a királyleány,
a ki szemét száját felnyitva, nyelte a mesét, s mikor vége volt, azt
kérdezé: «De hát mi van abban a másik világban?»

– Hát kicsikém, ott igen jó élet van; mindig süt a nap, örökké tavasz
van, senkit nem bántanak, semmi dolog nincsen, mindennap Mihály őrangyal
ünnepe van, minden lélek örül és szereti egymást, ember soha meg nem
szomjazik, meg nem éhezik, s angyalokkal játszik.

– De lelkecském, petyegé a kis szöszke; ha abban a jobbik világban se
nem esznek, se nem isznak, akkor oda tata baba nem megy.

Bethsába felkaczagott s összecsókolta a kis porontyot.

A mire a másik szobából hangos tapsok csattantak fel.



HISZ ÖN NEM AZ…

A mesemondót kilesték.

A szőnyegajtó kinyiltával három ismerős arczot látott maga előtt
Bethsába. Az egyik volt Zeneida, a másik Puskin, a tegnapi megszabadító,
a harmadik Jakuskin, a ki ugyanakkor kormányozta a dereglyét. A két
férfi ma is fülig sáros volt. Látszott, hogy dologból jönnek. – Oh,
milyen szép ilyenkor a férfi.

– Kilestük a mesemondót! szólt Zeneida. Ön elragadta vele a
hallgatóságát.

– Nevezetes az, szólt Jakuskin, hogy ezt a mesét én is hallottam már,
mikor a Kaukázusban jártam. A zöld szemű ember allegoriai jelképe a
kaukázusi láznak. A mesének az értelme az, hogy a ki a kaukázusi láz
incubatióját megkapta, azt semmi más halál nem érheti, azt fegyver nem
fogja, vad meg nem tépi, tenger el nem nyeli, a zöld szemű rém nem
engedi másnak a választottját.

Bethsába ismét maga előtt látta Puskint. Azt a két szemet, a miben
elveszni olyan édes halál! Sietett a kezét nyujtani neki.

– Még én meg sem köszöntem önnek, hogy megszabadított. Ugyan jókor hozta
az Isten. Már nem álltam volna ki sokáig, hogy a lovon üljek.

– De hogy engedhette önnek azt a herczegnő? mondá Puskin szemrehányólag.

– Én kértem rá. Sajnáltam, hogy olyan nagyon félt. Ő sírt is, s azt nem
tudom nézni. Nem tudja ön: szerencsésen hazaért-e?

– Nincs semmi baja. Utána jártam. Bizony higyje el, herczegnő, csak
azért eveztem oda a kapujához, mert tudtam, hogy önnek az első kérdése
az lesz, hogy nincs-e baja keresztanyjának? Semmi baja. Még az éjjel
elvitette magát dereglyén Peterhoffba, a hol biztosságban lesz. Itt
kellett neki a palota előtt végigeveznie. Bizonyosan azért nem küldött
fel önért, mert tudta, hogy ön itt nagyon jó helyen van.

És Bethsába nem vette azt a szót gúnynak, mert ő csakugyan nagyon jó
helynek találta azt, a hol Puskin szemeibe lehet nézni.

– Már most én nem tudok önnek semmit sem adni azért, hogy engem
megszabadított, mert én olyan szegény vagyok.

– Épen, mint én, mondá Puskin.

Zeneida odasugott Puskin fülébe.

– Ha ezt a két szegénységet összetennék, milyen nagy gazdagság lenne
belőle.

Puskin visszasugá:

– Azt mondanám, hogy «köszönöm», ha nem te kinálnád azt!

Bethsába azonban ismét visszaült a mosdató-márványmedenczéhez.

– No már most, kérem önöket, engedjék tovább folytatnom a
kötelességemet, mert még nem vagyok valamennyivel készen. Megengedjenek,
ha annak elsőbbséget adok.

– Áldottak legyenek a kezek, a mik abban fáradnak! mondá Puskin, s
szavának minden hangja olyan volt Bethsába előtt, mint az üdvösség.

(No már most én tudom, hogy őtet szeretem, mondá magában. Én már készen
vagyok vele. De hát vajjon ő szeret-e engem?)

– Mi most búcsút veszünk önöktől, mondá Puskin, csak a Ghedimin
palotából hozott izenetet átadni jöttünk fel. Megyünk vissza. Az ár
egyre nő. Egész Szent-Pétervár víz alatt áll már. Sok dolog vár ránk. De
még a nap folytán többször meglátogatjuk önöket. Önnek, kedves
herczegnő, én még sok ajándékot fogok hozni.

(Ajándékot! ott van ni! Mondta a keresztanyja, hogy a szerelem azon
kezdi nyilvánulását az orosz ifjaknál, hogy a férfi ajándékot hoz
választottjának. Hát mégis!)

– Ajándékot? szólt gyermeteg örömmel s az ártatlanság hajnalpirulásával
arczán. Miféle ajándékot?

– Hozok önnek még egy csoport piszkos, rongyos gyereket mosdatni,
felöltöztetni.

A leány örömtelten kaczagott fel s tapsolni kezdett.

– Azt! azt! Ilyen ajándékot! Csak hozzon ön nekem mentől több rongyos,
piszkos gyereket! Kérem! Nagyon kérem. Azt szeretem majd nagyon.

A két, matróznak öltözött férfi sietett ki sáros csizmáival a szőnyeges
boudoirból.

– Te! szólt Puskinhoz Zeneida, kikisérve őket a szomszéd terembe. Ezt a
leányt az Isten is neked teremtette.

– Hát te mióta hiszesz Istent?

– Eredj! bolond vagy! Hát Ghediminről mit tudsz?

Puskin vállat vont.

– Otthon van. Nincs semmi baja. Láttam az erkélye ablakán keresztül, de
nem nyitotta ki, hát nem beszélhettünk egymással. Tudod: ő jó,
becsületes ember, még bátor is, ha benne van. Hanem magától nem szánja
el magát, hogy belemenjen. Ő téged bizonyosan nagyon szeret és félt is,
de tudja jól, hogy a palotád az árvíz felett fekszik s vannak jó
barátaid, a kikkel parancsolhatsz. Ő vendégszerető, bőkezű, s majd
utólagosan százezreket fog aláírni az inségesek számára, de hogy a
házába bevigye őket, a termeit összesároztassa velük, s egy csésze meleg
levest adjon nekik, ahhoz – egy feleség kellene a háta mögé, a ki
rábiztassa. Olyan pedig nincs. Ő emberszerető is; de a lábát nem akarja
feláztatni, mert okvetlenül csúzt kap utána! Ő egy nagy «eszme.» S ő azt
tudja.

– Te rágalmazó vagy! Bizonyos vagyok felőle, hogy beteg.

– Remélhető, hogy nem halálosan, mert akkor a herczegnő csak nem hagyta
volna itt a víz közepett, s nem ment volna egyedül Peterhoffba.

– Ne fuss még! Hát a czárról mit tudsz?

– Ő folyvást jár dereglyéjével. Jer ide, Jakuskin! Te találkoztál a
czárral. Mondd el a dolgot.

– Eh! szólt kedvetlen, artikulálatlan hangon Jakuskin.

– De csak mondd el. Zeneida szereti az ilyent hallani.

– Hát hiszen nincs titkom előtte. Ő ismer engem kivül-belől. Tudja, hogy
én a tett embere vagyok. Az éjjel kétszer találkoztam a csónakomon a
czár dereglyéjével. Ott haladt el mellettem egy kar távolságnyira. A
testőreitől emelt lampionok egészen megvilágították az alakját. Ő maga
huzgálta ki a vízből az ablakon keresztül a jajveszékelő embereket. – A
legbiztosabb czéltábla egy jól irányzott pisztolycsőnek. – Ott volt a
zsebemben az enyim megtöltve. Én kivettem azt a zsebemből, s nehogy
kisértetbe jöjjek, belemárttotam a vízbe, hogy el ne sülhessen.

– Látod, Jakuskin! mondá Zeneida.

– Ne következtess belőle semmit. Abból, hogy nem akartam őt megölni,
abban a helyzetben, a midőn népe nyomorultjaival jót tesz, nem
következik az, hogy szándékomról lemondtam. Egy ilyen pillanatban
véghezvitt tett fellázítaná az emberiséget. Nem. Semmi érzelgés; –
kiszámított önzés volt az indok. Még többet is meggyónok, a mit még
Puskinnak sem mondtam el. Másodszor, – és nem épen véletlenül – a
«Medvesonkánál» találkoztam a czár dereglyéjével. A «Medvesonka» abban a
városnegyedben fekszik, a mi az Aniskoff hidon túl a Jelagnája-utczával
kezdődik s a minek létezéséről a szentpétervári előkelő világnak még
csak sejtelme sincsen, pedig a szép elegans nyefszky prospekt ebben a
rondaság és nyomoruság tömkelegében vész el; hanem odáig a nagyságos
urak fogatai nem szoktak elhatolni. Ott párosul Ázsia szemete Európa
söpredékével. S mikor nagy catastropha jön, akkor az áradatban a szemét
uszik legfeljül. Tisztelt barátainkat nagyon malapropos lepte meg ez az
improvisatiója a Névának: ők más előadásra voltak készülve. A lucsok
kiönté őket a barlangjukból s felszorítá a padlásra. Kiabálni pedig
fölségesen tudnak. A czár azt látta, hogy ott sok ember forog
veszedelemben s odaeveztetett a dereglyéjével. – Én követtem csónakomon
s aztán elnéztem, hogy szedi le a padlásról egyenkint azokat az urakat,
a kik egészen másforma találkozásra voltak készen, s abban a pillanatban
nagyon alázatosan viselték magukat. Az öklömet kellett harapnom, hogy el
ne kaczagjam magamat. A «Medvesonka» társaságát a czár maga szedi fel a
roskadozó barakkból, s haza fogja vinni a téli palotába, s Marát úr is
fog tőle kapni egy csésze «kvasz» levest s azt fogja rá mondani
fogvaczogva: «köszönöm!» De tökéletes kaczajdüh fogott el, mikor a
spelunkából végre előkerült Dobujoff barátunk, Bonaparte Napoleonnak
álczázva. A czár felkiáltott: «Diantere! Est, que vouz étez retourné de
Saint Helene?» mire Napoleon megvallotta, – hogy nem tud francziául.
Most azonban majd bekövetkezett a catastropha. Nem emberi kéztől, egy
oktalan darab fától. A «Medvesonka» előtt volt felállítva egy magas
fenyőszál, annak a tetejében volt egy szurokkoszorú. Annak egy lecsüggő
salétromos kötél segélyével meg kellett volna gyujtatni: alkalmasint
valami jeladás végett. Az áradás jégtáblái kimozgatták azt az árboczot a
helyéből s az egyszerre csak elkezdett dülésnek indulni, de egyenesen
úgy irányozva, hogy ha végig zuhan az utczán, okvetlenül összezúzza a
czárt és kisérőit; szerencsére volt ott egy ember, a ki azt a fenyegető
veszélyt jókor észrevehette, s megragadva a lelógó kötelet, hirtelen
nagyot rántott az árboczon s arra az félrelódulva, a dereglye mellé
csapott le.

– Az a valaki pedig te voltál! szólt Zeneida.

– Hagyjuk abba! Nemes ember nem tud komisz orgyilkos lenni: azt már
látom. Az válogat a helyzetekben. Majd jobb alkalommal!

– Mondj még egyet! szólt Zeneida. Járt-e a czár a Petrovszki-kert táján
is?

– Nem járt.

– Jól van. Nem tartalak vissza tovább.

A két férfi sietett le csónakjaihoz. Zeneida pedig visszament
Bethsábához. A királyleány mind felöltöztette már a muzsik gyerekeket,
azok készen voltak.

– No gyerekek, mondá nekik Zeneida, most szépen párosával fogjátok
egymás kezeit, aztán induljatok szép sorban a téli kertbe. Ott aztán ha
reggeliztetek, majd játszani is lehet.

Téli kert! Pálmaliget! A szegény muzsik gyerekeknek.

Azután Bethsábához szólt:

– Ön pedig, kedves kis herczegnő, most maga marad a fürdőszobában.
Bocsásson magának forró vizet a márványmedenczébe s maga is végezze el a
fürdését, a mire szüksége lesz a tegnapi áthülés után. Egy óráig nem
jövök vissza. Ha szüksége lesz valamire: ott a csengetyü, adjon jelt a
cselédnek.

Bethsábának csak úgy zsibongott egész szívén keresztül érzés és
gondolat. Új és szokatlan minden.

A fürdő után valami kéjelmes bágyadság lepte el idegeit, ilyenkor a
képzelem legelevenebb, az ösztönök életre ingerelvék.

Az a legnagyobb baja, hogy nincs kinek elmondja, a mit kigondolt, a mi
érzelmeiben feltámad. Pedig milyen jól esnék azt elmondani valakinek.

Ha például itt volna Zsófia.

Hiszen ha az itt volna, akkor mindjárt nem lenne semmi félelme.

Két ifjú leány együtt maga a bátorság jelképe.

És ekkor eszébe jutott, hogy ugyan mit is csinálhat ilyenkor Zsófia
ebben a nagy veszedelemben? Magára hagyatva, az árvíz közepett, gondol-e
a világon valaki arra, hogy őt megmentse? Nem esik-e kétségbe, ha azt a
folytonos félrevert harangkongást, ezt a megujuló ágyuzást hallja, s
aztán mikor kitekint az ablakából, meglátja a jeges árvizet maga előtt.

Összeborzadt. Látta képzeletében a kétségbeesett leányt térdepelni a
nagy szent kép előtt és felemelt kezekkel könyörögni a szabadulásért.
Vajjon használni fog-e az ő imádsága? Vagy az is csak egy gyönge
fuvallat az Auster ellen?

Összetette a kezeit, hogy segítsen neki; talán ha ketten egyszerre
teszik, nagyobb ereje lesz. Nagy hiánya volt, hogy ezekben a szobákban
sehol sincs egy szent kép; be kell hunynia a szemeit, nehogy valamelyik
Buddha-bálvány azt gondolja, hogy ő hozzá szól a könyörgés.

A visszatérő Zeneida ezen kapta rajt.

– Már megint imádkozik, herczegasszony? Tenni kell most!

– De hát mit tehetek én?

– Legelőször is igya meg ezt a borlevest, a mit önnek hoztam. Nem ok
nélkül szeretném önt egész erőre kapatni, mert szükségem van az ön
segélyére.

– Az én segélyemre?

– No csak üljön le ide az asztalához és költse el a reggelijét, majd én
azalatt elmondom, hogy mi tervem van?

Bethsába reszketett. Eszébe jutott a mesebeli sárkány, a ki az
elfogdosott gyermekeket elébb mandulával és mazsolaszőlővel hizlalta, s
csak azután öldöste le. Alig akart a torkán lemenni az a borleves.

– Ön jól fogja ismerni azt az egyemeletes házat a mérnökségi palota
melletti kertben, a hol egy magányos leányka lakik, egy öreg
nőcseléddel?

Most már nagyon odafigyelt.

– Az a hely, a hivatalos helyszinelés adatai szerint, épen négy arsinnal
mélyebben fekszik, mint ez a lak. Következőleg, ha ennek lépcsőit mossa
az áradat, akkor már annak a földszintjét egészen megtöltötte, s az első
emeleti ablakokig érhet, s ha még egy arsint nő, – pedig nőni fog az
árvíz – akkor az be fog törni az első emeleti ablakokon. Ez az áradat
eltarthat, – el is fog tartani – még két-három napig is. Az alatt az a
szegény gyönge leány ott kétségbe esik. Az az egy ember, a ki neki
pártfogója, nem fog oda mehetni hozzá, hogy megszabadítsa. Mást pedig
hiába küld oda maga helyett, mert a leány makacs. Idegen emberre rá nem
bizza magát. Gyanakodó: azt hiszi, hogy el akarják tenni láb alól, mint
Tarrakanoff herczegnőt. Semmi más mód nincsen őt kihozni e
veszélyeztetett házból, mint ha ön is odajön hozzá, herczegnő, önt
ismeri, szereti. Önnek a hivására kiszáll az erkélyéről a csónakba, s
akkor azután idehozzuk őt e házba; önök ketten elfoglalják ezt a
hálószobát, a míg a vész tart: ön sem lesz egyedül ez ijedelmes idők
alatt, ő is jól fogja magát ön mellett érezni s mikor aztán elmult a
vész, megint visszaviszszük őt a lakába. Senki sem fogja rajtunk kívül
tudni, hogy itt volt.

De az egész beszéd alatt épen nem gondolt Bethsába arra, hogy
reggelizzék. A szemei egyre felnyiltak, az orczái gömbölyödni, pirosodni
kezdtek, az ajkai mosolyra feslettek, s mikor Zeneida elmondá a tervet,
odaugrott hozzá, megfogta kezeivel Zeneida vállait s annak a szemeibe
nézve, az öröm nevető hangján mondá:

– De hiszen ön nem az ördög!

Zeneida elnevette magát.

– Ki mondta önnek, hogy én ördög vagyok?

– Hát keresztanyám. De hát ez hazugság!

– Oh ez csak beszédmód. Ha az ember valakire haragszik, arra könnyen
rámondja, hogy «ördög».

– A lelőtt szarvas miatt: ugy-e?

– Igen. A miatt.

– De azért mégsem kellett volna engem azzal rémíteni, hogy ilyen az
ördög.

– Ön bohó, ördög nincs a világon. Csak az emberek szeretik ráfogni, a mi
rosszat magok tesznek, egy eszményi lényre, a kinek semmi érdeke nincs
az ő bűneikben.

– De ön mégis valami tündérnő. Mert ön a lelkemben tudott olvasni. Ön
kitalálta azt a kivánságomat, a min most legjobban töprengtem. Hiszen
épen azért imádkoztam most, hogy bárcsak megmentené az Isten az én
szegény kis Zsófiámat, bárcsak ide jöhetne ő én mellém. S erre ön csak
betoppan, mint az evangeliumi hirnök, és hozza a választ az imádságra,
«hogy gyere érte magad, s hozd ide mindjárt.» No hát meri ön tagadni
még, hogy jó az imádság?

– Annak, a ki hisz, jó, szólt Zeneida, megcsókolva a leányka homlokát, a
mire aztán az egész szerelmesen ölelte át a hölgyet mindkét karjával s
azt mondá neki:

– Tegezzük egymást.

S aztán megcsókolták egymást.

Akkor aztán dévaj örömmel futott Bethsába a reggeliző asztalhoz, s egy
nagy hajtással megitta egyszerre az egész párolgó borlevest. Valami
maradt a fenekén még a pohárnak. – Ezt neked kell meginnod; neked
hagytam: Zeneidának.

Azzal lett szentesítve a kehelyszövetség.

– Én készen vagyok, mindjárt mehetünk, szólt a királyleány.

– Várj csak egy kicsit. Hadd menjenek elébb el az urak a háztól. Mi a
kertajtón át fogunk kicsónakázni s nem viszünk magunkkal mást, mint egy
kormányost, meg egy csáklyavivőt.

– Ugy-e, mi magunk fogunk evezni? Oh nagyon erős vagyok, tudok hozzá.

– Nem lesz rá szükség. A jégzajlás miatt csak csáklyával lehet haladni,
kivált ár ellenében.

– De megállj csak, Zénikém (s ugy-e, te is úgy fogsz engem hívni, hogy:
«Bethszi!») Neked mégis valami varázslófélének kell lenned, valami
tündérnek. Nekem azt meg kell mondanod. A jó tündértől már nem félek.
Oh, az én hazámban nagyon sok van. Tamára volt a királynéjok. Külömben,
ha az nem volnál, hogyan tudhatnád előre, hogy ez az árvíz még két-három
napig el fog tartani?

– Az nem varázslat, Bethszikém: a légsúlymérő (nézd ott áll a falon)
megmondja, hogy tartós vihar lesz. Aztán a város krónikáiból is mind azt
olvassuk, hogy mikor a Néva kiönt délnyugati széllel, akkor az a vész
mindig több napig eltart.

– No ez nagyon egyszerű! Hát nem jövendőmondás? De még egy másikat is
mondtál. Hogy az az úr, a ki Zsófia egyedüli pártfogója, nem fog
odamehetni hozzá. Hát ezt melyik légsúlymérő mondta meg itten?

– Hm. (Zeneida összeszorította ajkait s pár perczig elgondolkozott.)
Tudod te, hogy ki az a magas úr?

– Hát hogy ne? Sokszor ott talált engem Zsófiánál s meséltetett is velem
magának, Zsófia pedig mindent elmondott nekem; de mindent, még olyan
dolgokat is, a miket senki sem tud. Azokat én neked mind el fogom
mondani, mert a kik egymást szeretik, azoknak mindent el kell mondani
egymásnak, a mit tudnak. Nem igaz?

– Az ám. Hát kedvesem, eddig az ideig azért nem mehetett az a magas úr
Zsófiához, mert a vész a «nagy Névánál» keletkezett; s neki úgy illett,
hogy a legveszélyeztetettebb helyeken jelenjék meg, a mentés munkáját
jelenlétével sikeresíteni. Ha a helyett elébb Zsófiához sietett volna, a
ki a kis Névánál lakik, ugy-e milyen nagy háboruság lett volna ebből?
Érted te ezt, ugy-e?

– Nagyon értem, szólt Bethsába szomorúan.

– Ma pedig már azt a magas urat nem eresztik ki az árvízlepte utczákra.

– Kik?

– A tanácsosai.

– Miért nem eresztik?

– Azért, mert nyomára jöttek, hogy összeesküvés van az élete ellen.

– Istenem! sóhajta fel Bethsába, s egyszerre eljutott a gondolattársulás
utolsó lánczszemére.

– A czár élete ellen összeesküvés; ezt Zeneida tudja, kitől tudhatta meg
oly hirtelen? ettől a két férfitól, de melyiktől? – Odalépett félénken
Zeneidához s vállára hajolva, sugá neki:

– De ugy-e, nem ez, ez az ifjabb, mondta ezt meg neked?

– Nem! Nem! szólt Zeneida, keresztül látva a gyermek egész lelkén. Azt
te ne féltsd. Annak tiszta a keze és szive ettől.

– Hát te benne vagy-e? kérdé a leány, ujjahegyével érintve Zeneida
keblét.

Zeneida meg volt lepetve az egyenes vallatástól. Gyermek kiváncsiság-e
ez, vagy egyéb? Bethsába vette észre a megütközést.

– Mert, látod, azok között, a kik egymást szeretik, nem szabad titoknak
lenni. Én is elmondom ám neked, a mit én tudok, s a mit senkinek sem
mondtam el, még a keresztanyámnak sem, mert attól, azt hiszem, hogy
inkább félek, mint szeretem. De téged egészen szeretlek, hát neked
elmondom, hogy én is tudom, milyen szörnyű összeesküvés van «ő» ellene.
Maga mondta el Zsófiának. Petrovszkon a fellázadt parasztok és katonák
nem engedték tovább utazni; megcsufolták, fenyegették, vissza kellett
térnie. Az emberek rongyosak és éhesek, elhiszem, hogy haragusznak. De
miért haragszol te ő rá? Te gazdag vagy, szép vagy, ünnepelt vagy; miért
vagy mégis az összeesküvésben? Ha ezt nekem megmagyarázod, akkor el
fogom neked hinni, hogy az összeesküvés jó.

Zeneida lelkében egy eszme villant meg. Ez a gyermek még képezhetne egy
gyűrűt, mely a lánczból hiányzik.

– Jer. Beszéljünk suttogva, hogy még a falak se hallják meg. Én is
megszerettelek téged, s elmondok neked mindent, a mit tudok, igazán. Én
is benne vagyok az összeesküvésben: nagy szerepem van benne.

– Mi okod van rá?

– «Kalevaine» vagyok.

– De hát mi az a «Kalevaine?»

– Suomaleinen nyelven az, a mi te vagy a gruziaknál. Egy leány, a kinek
mikor született, még volt hazája, és most már nincs; a kinek a nemzete
még akkor Suomalain volt, s most már úgy híják, hogy «finn» «tsud». Te
épen úgy emlékezhetel mint én, azokra a tájakra és alakokra, a mik hat
éves korodig körülvettek, s a miket soha sem láttál többet és a miket
még sem tudsz elfelejteni soha.

– Oh igaz.

– Ugy-e? Hogy mikor a legfényesebb ünnepélyeken az udvarnál körülvesz a
világ minden dicsősége, hát egyszerre csak megfájdul a szived, mikor
eszedbe jutnak a sötét puszpángerdők, összefolyva az ős vadszőlővel, s a
lovagok, a kik keresztül vágtatnak a zuhatagos bérczi folyón, s a messze
kéklő hegyek és az őspalota, a hol atyád trónja előtt a murzák fejhajtva
jelentek meg.

– Oh igaz, igaz!

– S még most sem felejted el a dajkameséket, a miket a gruzi patakok
mormogásai mellett hallgattál?

– Úgy van. Egészen úgy.

– Hát lásd, épen így vagyok én azokkal az emlékekkel, a mik az
Imatra-zuhatag morajával együtt dönögnek örökké a lelkemben. Épen úgy
nem tudom én elfelejteni a mohfedte sziklákat, az óvilág legrégibb
bérczeit, a finn rónák délibábját, a piros tetejű házakat, a
mestergerendáról lefüggő kötélre fűzött kenyereket; a Kalevala ősregéit
s a nemzet szabadságát, a miről apám annyit beszélt. Akkor nem értettem,
hogy mit beszélt; de most visszaemlékezem rá, és értem.

– Én is emlékezem rá; de most sem értem.

– Ez a czár elvette tőled is, tőlem is a hazánkat; elvette népünktől a
szabadságot. És aztán, mikor árvákká, hontalanokká tett bennünket, akkor
pártul fogott, atyánk helyett atyánkká lett; kis hazánk helyett adott
nagy hazát, csendes otthonunk helyett a világ dicsőségét! Mint ember,
atyánk volt; mint czár zsarnokunk. Nem tudok hozzá háladatlan lenni az
egyikért, nem tudom neki megbocsátani a másikat. S itt állok e kettős
kötelesség közé lebűvölve. Mint fogadott atyámnak, oltalmaznom kell
érzékeny szivét orgyiloktól, bánattól, keserűségtől; mint zsarnoknak, ki
kell csikarnom vaskezéből hazámat, népemet és a szabadságot!
Megértettél-e?

– Látlak előttem repülni, de nem érlek utól. Szólj. «Ez» is benne van-e
az összeesküvésben?

Zeneida elértette, hogy kinek a czíme az «ez»?

– Nincs. Nem szabad neki. Én nem akarom, hogy legyen.

– Oh, akkor engedd meg nekem, hogy én se legyek ott! Ha azt mondtad
volna, hogy ott van, akkor én sem tehetnék máskép.

– Úgy lesz. Tinektek egymást kell visszatartani. De mégis segítenetek
kell a nehéz kötelesség egyik felében.

– Mondd, mit tegyek? Azt teszem.

– Legelső dolgunk Zsófiát idehozni, hogy megizenhessük annak, a kinek a
szive fáj miatta: «ne fájjon!»

Megengeded, hogy én lépjek be Zsófiához legelébb?

– Csak egyedül te. Más szavát úgy sem fogadná meg.

Bethsábának pedig nem lehetett annál nagyobb öröme, mint hogy ő
léphetett be a petrovszki kert rejtett házikójának az erkélyére legelébb
a csónakból. Az árvíz az erkélyig ért már s ő siethetett a kétségbeesett
leányhoz e szóval: «meg vagy szabadítva».

Szegény leánynak már akkor nem volt semmi enni valója, sem fűtőszere,
mert azt mind ott lepte az árvíz a pinczében és a földszinti kamrákban.
Ott ült bundákba takargatva az ablakában, s az üveglapokra lehellve,
bámulta azon a világos folton át, hogy úsznak a nagy jégtáblák a végig
ledöntött kerítésen keresztül, némelyik élével surlódva, mint a fűrész,
vágja ketté derékban a nagy szálfákat, a másik meg hosszában
felágaskodik az útjában álló törzs előtt, a többi a hátára torlódik s
egyszer csak recsegve törik le alattuk a vastag nyirfa; majd ha az egész
parkot összetörte a jég, akkor kerül a házra a sor.

Az iróasztalkán el volt készítve a czédulka, szalmapapirból, mellette az
irón. Zsófia írni akart valamit.

Egy postagalamb volt nála kalitban. Azt az atyja hozta neki, hogy ha
valami igen nagy bajban lesz valaha, tudósítsa általa.

Várt a tudósítással a legvégső határáig a veszélynek. Hiszen tudja jól,
hogy milyen nehéz annak az ő szabadítására jönni. Az volt aztán az öröm,
mikor Bethsába beugrott hozzá az erkély ajtaján.

Zsófia rögtön fogta az irónt, e szavakat irta dermeteg ujjakkal a
szalmapapirra: «Meg vagyok szabadítva, jó kézben vagyok, légy nyugodt!»

Nem kérdezte, hogy hová viszik? Elég volt, hogy Bethsába hívta.

A czédulát a galamb szárnya alá kötötték; a szárnyas posta csattogva
repült a magasba s aztán sebesen vágott le a téli palota felé.



GÓG ÉS MÁGÓG.

A czár le sem vetkőzött ezen az éjszakán. Ruhástól feküdt le egyszerű
medvebőrrel terített nyugágyára.

Reggel már napfelkölte előtt talpon volt, s új öltönyt sem váltva,
legelőször is az ablakához lépett. Az be volt fagyva, tehát ki kellett
nyitnia. Egyszerre becsapta ujra. Ah, az iszonytató kép volt, a mit
látott.

Lázas izgatottsággal vette fel köpenyét s indult kifelé.

Az előszobában várt az orvosa, Sir James Wylie. Eléje állt a sietőnek:

– Sire! Felségednek nem szabad kimenni az árvíz közé.

– Nem szabad? Tehát nekem parancsol valaki?

– Csak «rendel». Ez a joga az orvosnak a fejedelmek irányában is
fennáll.

– De én nem vagyok beteg.

– De bizonyosan az lesz. Egészsége veszélyeztetve van.

– Isten kezében van az.

S nem hallgatott rá, tovább ment.

A kihallgatási teremben találta Arakcsejeffet.

– Sire. Felségednek nem lehet ma kimenni az áradatba.

– Hát már te is rendelsz, nemcsak az orvos?

– Felséged élete forog veszélyben.

– Nem első esetben. A ki megvédett tegnap, megvéd ma is. Légy
keresztyén, s ne tarts engem gyermeknek, a kit mesékkel meg lehet
ijeszteni. Te maradj a helyeden. Én megyek oda, a hol az én helyem.

Arakcsejeff ismerte már Sándort, hogy azt az ellenmondás csak makacsabbá
teszi s félreállt az útjából.

A czár egyedül haladt végig a folyosón, mely megvívott csatáinak
képeivel volt tele. A folyosó végén várt reá egy kis szerecsen groom egy
levélkével, a mit szótlanul nyujtott át neki. A czárnő emberkéje volt
az; születésnapi ajándék valamikorból.

A czár elolvasta a levelet, aztán lecsüggeszté a fejét. Nem szólt
semmit, visszament a szobájába, leveté a köpenyét s otthon maradt.

A levelet a czárnő irta s csak annyi volt benne:

– Én félek a palotában egyedül; kérem, ne hagyjon most magamra.

Ez már parancsolat! Ez előtt a világ urának is meg kell hajolni. A
feleség fél!

Most azután el van itelve az otthon maradásra; jobban, mint a
bebörtönzött rab.

Van tizennégy éve, hogy a feleség nem mondta neki ezt a szót: «kérem!»
Soha. Semmiért. Se nagy dologért, se kicsinyért. Ma teszi először. Ezt
nem lehet megtagadni.

Pedig nemcsak az uralkodói kötelesség ösztönzi a czárt odamenni, a hol
nyomorultjai veszedelemben vannak, hanem az a nyugtalan futási vágy,
mely lelkét untalan sarkantyuzza, mely birodalma egyik szélétől a
másikig kergeti, mely éjjel felkölti az ágyából, kocsira ülteti s
utczáról-utczára hajszolja. Az egy helyben maradás rá nézve kínpad. Ezen
a héten érkezett vissza egy útból, a mit a kirgiz pusztákig nyujtott,
odáig kergette valami! Most bele kell magát törnie a
helybenveszteglésbe. A feleség «kérte».

Hiszen nem kért sokat. Nem kérte, hogy menjen oda hozzá, az ő szobájába,
legyen vele, biztassa, vigasztalja: csak azt, hogy maradjon vele egy
födél alatt.

Most azután járhat szobája egyik végétől a másikig, hallgatva a
harangkongást, a vihar bömbölését, s a hullámok csattogását palotája
falain, a miknek a tajtéka egész az ő ablakaihoz fölfrecscsen.

Egyszer csak felkiált:

– Hol vagy Zsófia?

Jó hogy nem hallotta senki; egyedül volt.

A lelke ott járt a hullámtól körülcsapkodott kis házban; végig futotta
az üres szobákat, a miken keresztül-kasul fujt a szél, a miken végig
járt a köd, s mikor nem találta sehol, akkor kiáltotta a nevét: hol vagy
Zsófia?

Ez a képzeletbeli rémlátás még kínzóbb volt, mint az igazi rémkép, a mit
a haragvó természet támasztott odakünn. Inkább azt nézte.

Kisietett a téli palota erkélyére, s felszakítva annak nagy üveges
ajtajait, onnan bámult ki a pusztulás képébe.

Az rettenetes látvány volt!

Szélesen, mint egy tengeröböl, hömpölygött visszafelé a Ladoga-tóhoz az
óriási folyam. A távol ködéből, mint rémlátványok bontakoztak ki egymás
után a vizió képletei, miket a szélesen rohanó víztükör végig tüntetett
előtte.

Mikor Napoleon nézte a Kremlből Moszkva égését, a hogy a lángtengert
hömpölyögteté felé a vihar, elkeseredve kiálta fel: «de hát mi az a
szél?» Most Sándor kérdezé ezt az égtől, midőn a vihar a tengert hajtá
fővárosába fel: «de hát mi az a szél?»

Felfordított faházak, összeroncsolt tetővel, a szarufákba félmeztelen
emberek kapaszkodnak, egy-egy kicsiny kéz könyörögve emelkedik elő anyja
öléből. Valaki egy szál deszkával evez s nem talál partot, – a merre
tartson.

A látványt tova viszi a szél és a hullám.

Aztán jön egy állatsereglet roncsa. Az egymáshoz csatolt kalitkákat
körben forgatja az örvény. Egy királytigris kitör a kalitkájából s az
most ordítva vágtat végig, egyik kalitról a másikra ugrálva. A
rácsozatokba emberalakok kapaszkodnak, s nem mernek fölmászni a
födélzetre a fenevadtól. Ott fognak elveszni. Ember és vadállat rikácsol
és bömböl.

A hullám tovahömpölygeti azt is.

Azután jön egy hid. Az álló fahidnak egy darabja. Nagy tömeg jég közé
szorulva, az tartja fenn magasan. A gerendák között ott van még egy
hintó, rúdjával az ég felé, alóla egy rózsaszinű női köntös látszik elő.
Az is elhalad előtte. A hollók kárognak körülte a jégen és a légben.

Ki mehetne utána e képeknek?

A folyam oly sebesen vágtat, mint a kilőtt nyil, s a paskolt hullám
játszik a jégtorlaszokkal. Pyramidokat emel szemlátomást a folyam
közepén s megint ledönti azokat, s forgatagot hágy a helyükön. A gránit
rakpart szét van már tépve nagy messzeségben, nincs part: tenger ez itt.

A téli palota közelében van az admiralitás palotája. Annak érczből van a
teteje. Az iszonytató vihar felszakította egy helyen a tetőt, s oly
dörömbözéssel, mely a mennydörgést utánozza, fölgöngyölítette, mint egy
ív papirost, s azután megint kiegyenesítette azt, fel a levegőbe s ott
rázza, ropogtatja és tépi le róla az egyes táblákat, a miket messze
elhajít, mintha kártyát osztana, míg utoljára elbirja azt szakítani s
lecsapja a piacz közepébe nagy zuhajjal.

Majd meg ezernyi ezer hordó úszik, megrakva liszttel, czukorral,
gyarmatárúkkal, miket a börze-épület raktáraiból söprött el az áradat.
Egy egész világvárosnak egy télre felhalmozott élelmiszere vész ott a
hullámok közé! Most egy új változat következik. Jönnek egymás széltében,
sorakozva, mint egy flotilla, hadirendben olyan csónakok, a mik nem arra
készültek, hogy azokkal valaki a víz felett utazzék, hanem a föld alatt.
Koporsók! Az áradat keresztültörte a Szmolenszkája katona-sirkert falait
s az ezernyi sirdombot felvájva, hozza vissza magával azokat a szomorú
lakóit a városnak, a kik már rég elbúcsúztak innen. Az eltemetett
katonák jönnek, még egyszer végig vonulni a czár előtt! a trombita szót
harsogtatja az orkán, a dobot veri a hullám! A sok sirkereszt kiáll a
jégtorlat közül; maga a fakápolna is jön!

S a rettenetes cyclorámának nincs vége, nincs szünete, nincs
csillapodása, egyre fokozódik az iszonyat. Most a távol ködében egy
három árboczú rémalakja kezdi körvonalait felmutatni. Egy gálya
szellemképe! A vihar elszakított horgonyairól egy hadi hajót a
kronstadti kikötőben. S most azt az áradat behozza Szent-Pétervár
közepébe!

E pillanatban a czár elfelejtkezett koronás voltáról s kezével eltakarta
arczát és sírt.

Nem is gondolt rá, hogy látja-e valaki?

Látták sokan.

A kiket az éjjel a külvárosok roskadozó házaiból összeszedett, a kik a
népünnepi zűrzavarból nem tudtak hova menekülni, mindazoknak a számára
megnyittatá a czár a téli palota nyugoti lakosztályait, s a fényes
termeket átengedte a nyomor képviselőinek.

Még ilyen vendégsereget nem látott a teli palota.

Pedig újesztendő napján meg szokott abban fordulni negyvenezer látogató,
s mikor nagy ünnepélyek vannak, selyemmel seprik, gyémánttal világítják
ezeket a márványtermeket.

Ezúttal a rongy teljes pompája volt ott összegyűjtve. A szegénység, a
nyomorúság világtárlata volt ott együtt. Minden, a mi egy világvárosnak
a fenekén rejtőzik, a miről a pompás utczáknak tudomása nincsen, a mi
nappal el nem hagyja bűzös pinczeodúját, a keserű inségnek, az
elvetemült sülyedésnek keveréke volt az. A czár küldött nekik ételt és
italt. Azok aztán egész éjjel danolták a «kés dalát». Eltanította azt
nekik a «Medvesonka» társasága. Sándor hallotta a dalt odafenn a maga
lakosztályában s örülhetett neki, hogy a vendégeinek olyan jó kedvük
van.

Azok kinyitották a palota ablakait s a ki odafért, kidugta rajtuk a
fejét s kiabálta, a mit látott, hogy más is hallja.

A téli palota homlokosztályának két kirugó szárnya van. A megmentettek a
nyugoti osztályba voltak letelepítve. A két szárny között, mint az E
betűnek a középső ága nyulik ki az az erkélyszerű csarnok, a honnan a
czár nézte a romlás panorámáját.

Mikor az erkélyen meglátták a palota vendégei, akkor elcsendesültek.

Megragadó alak volt, kopaszodó magas homlokával, mely fedetlenül fordult
a vihar felé. A míg mozdulatlanul állt, mint egy szobor, a
mozdulatlanság a nézőkre is áthatott.

Hanem a mint egyszer azt látták, hogy összeroskad, hogy sír! A mikor azt
látták, hogy ez nem czár, hanem csak ember! akkor egyszerre felzúdult az
egész tömeg. A gyöngeség a düh felébresztője.

Egy férfi, Marat öcscse, kapva a hangulaton, felugrott az ablak
párkányára, s onnan kiáltott a czár felé:

– Sirhatsz már! Sirathatod a szép városodat! Ezt a pusztulást is a te
bűneidért küldte ránk a boszuló Isten. Dögvészt, szárazságot, éhhalált,
mind te miattad bocsát fejünkre az ég. Mert siket vagy dicső
testvéreink, a hellenek jajkiáltásait meghallani. Engeded, hogy
büntetlenül lemészárolják a mi hitsorsosainkat! Az ő ártatlan vérük
kiált ellened az égre. Te vagy az oka ennek a romlásnak! Miattad ver
minket az Isten!

A népzaj elnyomta a végszavakat. Az ordítás túlzengte a vihart. A lázító
beszéd az úgy is ingerült szerencsétleneket dühre gyujtá. A késdal
refrainje hangzott, s közbe heves döngetés. A nyugoti szárnyépületbe
összegyűlt nép megkisérté betörni a nehéz ajtókat, a mik a czár
lakosztályába vezető folyosókat elzárták.

A czár ott, az erkélyen, kettős rémület által volt lebűvölve. Háta
mögött a vesztét ordító néptömeg, előtte a sebesen közeledő gálya.
Egyike volt a nagyobb hadi hajóknak. Télen azokon nem lakik hajós
személyzet, mikor be vannak fagyva a jég közé. A mi őrség volt rajta
hagyva: az talán elmenekült, mikor látta, hogy nem birja a hajót
feltartóztatni s az most jön teljes erővel a száguldó víz tetején. S úgy
látszik, mintha egészen a téli palotának tartana.

A lármahangra azonban a középosztály ablakai egyszerre mind feltárultak,
s valamennyiből háromszoros szuronycsoport meredt elő. Egyik ablakban
ott állt Arakcsejeff s kegyetlen recsegő hangon kiálta át a lázongókra:

– Elcsendesülj Góg és Mágóg hada azonnal! Vagy visszahánylak benneteket
a jeges árvízbe, a honnan uratok kiszabadított: hálátlan vad nép!

Ez még olaj volt a tűzre.

– Hahhó Arakcsejeff! ordítá ezernyi ezer torok. Ott van a gonosz
szellem!

– Jöjj hát ellenünk! kiálta Marat; meglássuk, a te ezer szuronyod ér-e
többet, vagy a mi tízezer késünk? Kezdd el! Vagy mi kezdjük!

A gálya egyenesen a téli palotának tartott.

Mikor már csak három fonalnyira volt tőle, a czár észrevette, hogy a
kormánykerék házikójában egy ember van, a ki a kereket forgatja.

– Mit csinálsz? ember! Kiálta rá haraggal a magasból.

Az tudta, hogy mit csinál. Barbatusoff volt az, a mellőzött
tengerésztiszt. Hogy jutott a hajóra? azt nem tudta meg soha senki.
Egyenesen neki akarta azt rohantatni a téli palotának, hogy rászakítsa a
bennlevőkre, s a romjai alá temessen mindenkit: magát is. Az árbóczra
vörös zászló volt felhúzva.

A feleselő néptömeg és a testőrök nem láthatták azt az előttük álló
erkélycsarnoktól.

Most mindjárt kitünik, hogy a faház erősebb-e, vagy a kőház?

A víz sodra azonban erősebb volt, mint az emberi akarat, s az orra
helyett az oldalával vitte neki a gályát a téli palota szegletének. A
hajó mély járatú volt, s a fenekét betörte a gránit rakpart feldúlt
párkányzatán, úgy hogy rögtön oldalra dőlt és félig elmerült s akkor
aztán az árboczait előreszegezve, mint a torna lovagja a kifeszített
lándzsával, rohant az összecsapásra kőellenfelének. Egy irtóztató
roppanás, recsegés hangzott, két árbocz összetört az oszlopokon, a
harmadik keresztül tört az ablakon, egész az árbocz kosaráig, a mire az
egész tömör épület a fundamentumaitól az ormójáig megrendült: hanem
mégis ő maradt a győztes. A nehéz gálya derékban törött ketté; a roncs
egyik felét a hajó orrával kidobta a víz a Sándor-térre, a hajó fara, a
kormányossal együtt hanyatt bukott az örvénybe, azután a fenék élével
felfelé fordulva, rohant tovább az áradatban.

Az a taszítás olyan volt, mintha földindulás volna.

Egyszerre elcsendesült minden. Mindenki térdre esett. A nép, a katonák,
Arakcsejeff maga is.

Csak az az egy ember az erkélyen maradt állva.

Ő valamit látott a levegőben.

Egy galambot.

A galamb egyenesen feléje repült, egyet fordult a légben s aztán
rászállt az ő vállára. Ez Zsófia postagalambja volt.

Sándor meglelte a galamb szárnya alatt a levélkét: megtudta belőle, hogy
Zsófia jó helyen van, s akkor a két kezét hálateljesen imára kulcsolva,
tartá fel az ég felé.

A galamb pedig az orosz népnek a csodatevő szent madara.

A mint a postagalamb a czár vállára leszállt, a nép haragja egyszerre
átváltozott babonás áhitattá. A szentlélek megjelenését látták benne. A
ki el nem akart kárhozni, annak meg kellett térni. Ez égi csoda!

«Bozse czarja chrani!» kezdé rá egyszerre egy vén muzsik a dicsérő
hymnust, s valamennyi utána zendíté azt. Nem volt többé szükség
Arakcsejeff szuronyaira. Marat utódja is eltünt a rostrumról, s
elvegyült a sokaságban. Ki kereste volna őt ki tízezer egyforma ember
közül? S ha megtalálta volna is, az kitagadta volna magát, hogy nem ő
volt.

A vihar és az áradat még aztán két napig tartott s hagyott maga után
háromezer ledöntött házat, s meg nem számlált sokaságú halottat.

A nép közt tovább is azt hiresztelték, hogy ez is az ég csapása volt,
mert a görög szabadságharczosok segélyére nem húzza ki kardját a czár.



A PÁLMÁK ALATT.

Künn tíz fokú hideg volt, tomboló zivatar, árvíz, pusztulás, nyomor,
népforrongás, rémjelenetek: – a pálmák nem tudtak arról semmit. A nagy,
tágas, magas dómban, melynek üveg volt a teteje, folytonos tavaszi meleg
van, s nagy, tejüveggel borított lámpacsoport pótolja a napvilágot.

A tropikus növényzet meg hagyja magát csalni. A távol keletről elhozott
növényfejedelmek elfelejtik, hogy nem hazájuk földjében gyökereznek s
csak zöldülnek, de nem virítanak soha. Alagcsövekkel fűtik még a talajt
is alattuk, s töveiket melegíti a gyapottrágya.

S a mesterséges pálmaligetben gyermekcsoport játszik, mely elfeledte,
hogy apja, anyja távol van: talán nem is nagyon bánja. Itt nem éhezik,
nem verik meg. Karikába fogózva tánczolnak és dalolnak.

Két szép kisasszony ügyel fel rájuk, miként a mesékben: a
tündér-királynő védenczei. Királyleányok, mint a regékben szokás.

Bethsábának most már van olyan elmondani való regéje, a mi igazán
megtörtént. A csodaszerű megszabadítás az iszonyú vészből: a deli hős
megjelenése a nagy baj válságos perczében; annak a szép szemei, bátor
tekintete, daliás alakja.

Zsófia egészen kiváncsivá lett őt megláthatni.

– Hiszen majd meglátod. Ide fog jönni. Nekem megigérte.

De soká késik az igérete beváltásával: a késő dél veti vissza.

– Nem szabad neki megtudni, hogy én ki vagyok! mondá Zsófia. Az itt
titok. Háziasszonyunk kivánja.

– Csak Zsófiának fogunk nevezni.

– Különös, hogy nekünk mind a hármunknak csak egy keresztnevünk van, nem
úgy, mint nálunk szokás; az anyánk keresztnevét se nálad, se nálam, se
Zeneidánál nem mondják hozzá. Ennek én nem tudom kitalálni az okát.

– Én sem.

– No most ő jön!

– Honnan tudod?

– Megismerem a lépteit.

Valóban ő jött. Zeneida vezette őt ide.

Most még sárosabb, vizesebb volt, mint mikor utoljára látta Bethsába.
Hajfürtei szerteszét borzolva; arcza kivörösödve a hideg széltől. De így
volt szép!

Ah azt már el kellett mondani Bethsábának Zsófia előtt, hogy a czár
ellen itt is nagy forrongás, összeesküvés van; de hogy «ő» nincs ám
benne!

De hátha mégis? Zsófia nem hisz, a míg nem lát.

– Jer, jer, Puskin, szól Zeneida, valami sajátszerű ragyogástól sugárzó
arczczal. Beszéld el ő előttük is, a mit nekem említettél. Beszéld el
hosszasan.

Puskin elmondotta előttük azt, a minek szemtanuja volt, a téli palota
jelenéseit. Egy költő ihletésével, kit a catastropha nagyszerű képei úgy
fölhevítettek, mint a Pythiát a tripósz.

Ő nem ismerte azt a másik fiatal leányt. Ha tudta volna, hogy az kinek a
leánya, talán nem szólt volna oly látnoki hévvel arról a rémlátványról,
mikor a czár fedetlen fővel ott állt a viharos ég alatt, fenyegetve a
nép dühe és a közeledő gálya rohama által.

Ah milyen reszketve kisérte az ifjú ajkait a szenvedő leány figyelme.
Szemei felitták annak tekintetét. Annak az arczvonásai parancsoltak az
övéinek. Ajkai némán utána látszottak mondani, a mit az beszélt.

Hogy takarta el arczát összeborzadva, mikor a hajó hozzácsapódott a
palota szegletéhez. Ő is érezte azt a zuhanást s megreszketett alatta.

De mikor aztán el kezdett a galambról beszélni, – az ő galambjáról, –
hogy szállt le az a czár – (az ő atyja) – vállaira; mily malaszttal
emelé kezeit a hatalmas ember akkor az ég felé; hogy zendült fel rá
egyszerre a háborgó nép ajkairól a hymnus: ah akkor nem állhatta ki
tovább a szegény beteg, ideges teremtés; felsikoltott az örömtől s
odavetve magát Bethsába keblére, kaczagott és sirt.

Puskin költői előadásának számítá be ezt a sikert s kezdett rá hiú
lenni.

– De most már nincs semmi veszély? rebegé Zsófia, fel merve emelni
könyező szemeit az ifjuhoz.

Az nem értette meg a kérdést.

– Oh a vész még nem szünt meg; bár a vihar már kezd alábbhagyni, s ha az
megszünik, akkor a Néva is visszatér majd a medrébe; de addig még igen
sok baj van.

– Nem azt kérdeztem, hanem hogy ő nincsen-e veszélyben? Ő! A czár.

Puskin elbámult. Mit érdekli olyan nagyon a czár ezt a fiatal leányt,
Bethsába barátnéját?

– Olyan veszély, a mi embertől jön, nem érheti. Arakcsejeff minden
intézkedést megtett, hogy meg legyen védve. A néptömeget, melyet a czár
palotájába befogadott, átszállítják az admiralitás raktáraiba. És ilyen
időben a czárt, ha vannak ellenségei, azok védelmezik.

– Hogyan lehet az? kérdé Zsófia s oly áhitattal várta a választ Puskin
ajkairól, a minővel hajdan az oraculumok kimondását lesték.

Puskin érezte, hogy erre egész szive szerint kell megfelelnie ennek a
leánynak.

– Ez úgy lehet, hogy az «emberiség érzete» erősebb, mint a
«szabadság-vágy» s ez védelmére kel a rabszolgának, ha azt a czár üldözi
– s a czárnak, ha azt a rabszolga üldözi!

A két leány teljes sóhajjal szívta fel a levegőt, mely e szavakkal
megterhesült.

– Te egész pusztítást követsz el a szivekben itt! sugá Zeneida
Puskinnak. Eredj dolgodra már.

– Hát nekem nem hozott ön ajándékot, a mit igért? kérdé szomorúan
Bethsába.

– Bizony mondom, nem feledkeztem meg róla, de reggel óta azzal
vesződtünk, hogy az elszabadult gályát félretereljük és lekötözzük.
Valakinek kellett lenni a hajón, a ki átvetett köteleinket mindig
elvagdalta. Ezért nem tudtam a kis gyermekek mentése után látni.

– Máskor, ha igér ön valamit, ne felejtse el, mondá a leány a
szemrehányás bánatos hangján.

Puskin nem értette, hogy mért ez a hang? Hiszen nem is érthette.

Megigérte, hogy estére majd visszajön ismét, s akkor hoz jó hírt és még
valamit.

Zeneida sem mondta meg neki, hogy ki volt az a másik leány?

Azután félrevezette a két leányt saját boudoirjába. Közelgett az óra, a
mikor sok olyan ember gyülekezik össze nála, a kiknek nem szabad őket
meglátni. A szojusz Blagodensztoigának ez a catastropha kedvező alkalmat
nyújtott a háborítatlan tanácskozásra.

A zöld-könyv országos napja volt ez.

A két leány is megtalálta a maga «zöld könyvét» az alatt.

Addig kutattak (de hogy ne tették volna?) Zeneida boudoirjában, míg
ráakadtak Puskin költeményére, a «czigány leányra». Ezt természetesen
eddigelé senki sem adta az ő kezükbe. Mert a jó társaság fogalmai
szerint az előkelő ifju leánykáknak tizenöt éves korukig regényt – in
natura jó példákban látni – ugyan szabad; de olvasni nem szabad. Aztán
még ekkor ez a költemény nem jelent meg nyomtatásban, csak irva volt
kapható. Puskin Sándor egymaga egy egész osztályt hozott létre, a mi
azelőtt nem volt: a leirókét. Minden városban voltak emberek, a kik
abból éltek, hogy Puskin költeményeit leirták, s a könyvárusok úgy
árulták azokat a censura daczára. Még most is sok költeménye az orosz
Petőfinek csak így, irott alakban forog a közönség kezén.

Most aztán kaptak a tiltott gyümölcsön a kis leányok.

Egyszer Bethsába olvasta el azt Zsófiának, másodszor Zsófia Bethsábának;
harmadszor meg ketten együtt – duettben.

Akkor aztán elnevezték Puskint magát a románczhős nevével «Aleko»-nak.

Ha beszélni akartak róla, azt mondták, hogy Aleko.

Az ám, megfordítva. Aleko úr volt s a czigányok közé keveredett. Puskin
pedig maga a czigány, («poéta» vagy «bohéme» az egynek tartatik) a ki
herczegasszonyok közé tévedt valahogy.

S az nap este csakugyan eljött hozzájuk az Aleko és hozott, a mi az
egész társaságnak szólt, jó hírt. A szél alábbhagyott. S arra a
vízáradat rögtön csökkenni kezdett, két óra alatt egy arsint apadt, de
azért sokáig fog tartani, a míg lefolyik egészen, mert nyolcz verstnyire
terül el a két part mentében.

(Bárcsak még tovább tartana! dobogá magában egynémely leány szív.)

Bethsábának is hozott valamit. Ajándékot, a mit megigért. Kis bubát, a
hogy igérte; csakhogy nem piszkosat, rongyosat, a hogy mondta, hanem egy
szép, czifra czukorbábut – czukrásztól; több nem volt kapható, mert mind
elolvadt.

Puskin azt várta volna, hogy Bethsába nevessen rajta; az azonban igen
komolyan vette a dolgot; egész áhitattal fogadta a kapott ajándékot s
eldugta azt a keblébe. S látszott az arczán, hogy nem bánja, ha ezért
Zsófia irigykedik rá – egy kicsit.

Puskin rögtön vette észre, hogy ebből nagy apprehenzió lesz, s addig
keresgélt a zsebében, a míg talált valamit, a mi érdemes az
elajándékozásra.

– Nézze, szép Zsófia (nem tudta más nevét), önnek is adok valamit; ön
úgy érdeklődött a czárt fenyegetett catastropha iránt, nézze, ez a darab
rézpléh abból a hajóból való, a mi a téli palota sarkán összetörött.

Nagy hálával lett az fogadva. Ural platinabányái ahhoz fogható becses
érczet nem termeltek soha.

(– Te! Ez nem lehet összeesküvő! súgá Zsófia Bethsábának.)

(– Bizony nem is az ám, súgá vissza Bethsába.)

– A vihar egészen elcsendesült már odakünn, mondá Zeneida, kitekintve az
erkélyre. A harangok sem kongnak már. Ez az éjjel csendesebb lesz, mint
az elmult volt. Jó éjszakát, Puskin. A csónakod szárazon marad, ha nem
sietsz.

A leányok nem bánták volna még, ha az a víz nem apadt volna olyan
nagyon.

Zeneida hazatuszkolta Puskint, s a két leányt is lefekteté. Ő a felelős
az egészségükért.

De azok még sokáig nem tudtak elaludni egymástól. Annyi beszélni valójuk
volt Alekoról. Ők nem úgy csinálták volna azt a románczot, ahogy a költő
irta. A czigányleánynak nem lett volna szabad hűtlennek lenni, s ha az
lett, Alekonak meg kellett volna őt vetni s hívebb szeretőt keresni. Nem
úgy. A czigányleánynak meg kellett volna térni s térden állva csúszni
bocsánatért Aleko után, míg azt kiengesztelte volna. S akkor
megbocsátani neki; – de bizony elkergetni magától! Egy szóval nagyon
kiigazgatták Alekot olyanra, a milyen nekik tetszett inkább.

Zeneida, ki a szomszéd szobában vetett magának ágyat, nem győzte őket
inteni, hogy alugyanak már! A mire el-elcsendesültek s megint csak
rákezdték a suttogást.

Végre a hosszú álompihegés jelenté, hogy elaludtak. Legalább az egyik:
Zsófia.

De Bethsába szemét kerülte az álom. Még éjfélkor sem tudott a
szívdobogásától aludni. Pedig imádkozott is már.

Egyszer aztán úgy tetszék neki, mintha a szomszédszobában felkelne
valaki s alig neszelő léptekkel kimenne a harmadik szobába.

Az éjszaka csendes volt. Se kocsi, se őrjárat nem járt most a vízlepte
utczákon. Minden hang meghallszik.

A mély alvó csendben egy halk zsoltárének döngése hangzott csendesen a
távol szobákból át; szelid, búbánatos női hangon:

  «Mindennemü inségemben
  Segítségem csak az Isten…
  – – – – – – –
  Mondjad ezt az én lelkemnek:
  «Tégedet én megsegítlek!…»

Ki énekel ott a csendes éjben? Mi bánata lehete annak? Ebben a házban?

Bethsába a fejére rántotta a takarót, hogy elnyomja reszketését.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Még három napot töltött a két leány Zeneida oltalmazó menhelyén. Ennyi
idő kellett rá, hogy Ghedimin herczegnő vissza merjen térni
Peterhoffból, s a Petrovszki kert kis lakának víz és iszap borított
földszintjét s pinczéjét kitakarítsák. Elébb az öreg Helénkának ki
kellett jól fűteni a hideg szobákat.

A két leány elysiumi napokat élt ez alatt.

Mikor Zeneida tudtukra adá, hogy haza fognak mehetni, Bethsába sóhajtva
mondá neki:

– Úgy jöttem ide, mintha a pokolba hurczoltatnám s úgy megyek el innen,
mintha a paradicsomból taszítanának ki!

Mindennap láthatták Puskint; beszélhettek vele. Mindennap
gyönyörködhettek nagy, nemes lelkének feltárulásában. A földi
üdvösségnek is vannak revelatiói; a mik abban a perczben, a mikor
megszünnek titkok lenni, túlföldi boldogságot támasztanak.

Mikor magukra maradtak is, mindig Alekoról beszéltek.

Bethsába azt hitte, hogy a mikor Zsófia oly gyönyörrel magasztalja
Alekot, az neki egygyel több ok arra, hogy még jobban szeresse.

De még nem merte azt neki megmondani, hogy szereti. Tartogatta a titkát.

Azt hitte, hogy olyan könnyű azt közölni mással. De az első szerelem
titka olyan makacs. Nem akar bimbójából kipattanni.

Csak húzta-halasztotta a vallomást. Féltette, mint egy elásott kincset.
Tettető lett a kedvéért. Megtanult legalább arczával hazudni, s nem
mutatni azt a lángoló örömet, a mi elárasztja keblét, mikor őt jönni
látja. Ráfogta a fejfájásra arczának kigyulladását; pedig a fej egészen
ártatlan volt abban.

De mégis abban a pillanatban, a mikor egymást a búcsuvételnél megölelik,
akkor meg kell tenni azt a vallomást: suttogva, csak annyi szóval, a
mennyi elég, aztán elfutni tova.

Abban az órában, a mikor az értük küldött gyaloghintók megérkeztek (még
kocsival nem lehetett járni az utczákon) alig akarta egymás kezét
kibocsátani a két leány a magáéból. Mindig volt valami suttogni valójuk.
Majd könyeztek, majd nevettek. Boszantották egymást, hogy
kiengesztelhessék. Nagyokat sóhajtottak, hogy kicsufoltassanak érte.
Egyes szavakat mondtak, a mikből csak a másik értett. Megigérték, hogy
minél előbb látni fogják ismét egymást. Összecsókolóztak búcsút venni, s
megint újra kezdték. Zeneida nézte őket nagy figyelemmel.

Végre mégis csak el kellett válni. Az utolsó, a legeslegutolsó ölelés
alatt ki kelle pattanni a titoknak: – «Én szeretem Alekot – halálba».

Ezt sugá – Zsófia Bethsába fülébe s azzal elfutott.

Zeneida látta az elfutó leány arczán kigyuladni a tűzrózsákat, s az ott
maradt leány arczáról eltünni az életpirt, mintha azt is elrabolta volna
tőle az a másik. Bethsába csak állt ott megdermedve, halaványan,
aláhajtott fejjel, lecsüggő karokkal.

Zeneida kitalálta a titkot. Odalépett hozzá; de alig nyult a kezéhez, a
leány összeroskadt előtte, s arczát Zeneida öltönyébe takarva, elkezdett
sírni hevesen.

– Oh miért hoztál engemet ide?!

Zeneida fölemelte őt.

– Kelj fel! ne sírj! A tied lesz!

– Mit? «Ő» tőle vegyem-e el?

– Hm… Ha még csak ő tőle vennéd el?… Ne félj! szeresd! Te lészsz rá
érdemes, senki más.

A szegény leány csak szomorúan ingatta fejét. Megtudta már nemcsak azt,
hogy mi a «szerelem?» hanem még azt is, hogy mi a «szerelemféltés» és a
«lemondás?»



PANACEA.

Nagy elemi csapásoknak sokszor kibékítő hatása van a felzúdult
népforrongásra.

A «nagy ember»: a nép, és a «kis Isten»: az uralkodó, egyformán földhöz
sújtva érzik magukat, s egymáshoz bújnak a mindkettőjüknél hatalmasabb
korbácsa előtt.

Az 1824-iki novemberi vihar ilyen általános csapás volt a földkerekén. A
történelem évkönyvei nem jegyeznek fel ehhez hasonlót. Ugyanaz a vihar,
mely Szent-Pétervárt elöntötte, keresztül zúgott egész Ázsián, s a
kaliforniai partokat is hosszában elárasztotta. A tengerészek a máskor
átlátszó tengert a magas oczeánon zavargó iszaptól látták
fel-felkavarodni. Indiától Syriáig földrengés hullámai dönték le a
városokat, a görög archipelagusban tenger alatti vulcánok törtek elő;
Németországban sok helyütt egyszerre kiszáradtak a kutak. A föld maga
volt lázban. Ilyenkor az emberek felejtik a magukét.

A politikai titkos-társulatok egyszerre átalakultak jótékony egyletekké.
Megszünt a pártgyűlölet. A szegény ember odament a nagyok ajtajához
segélyt kérni, s a nagyok nyitva tartották az ajtajaikat a szegények
előtt. Az «engesztelhetlenek» izgatása nem talált termő földre. Ghedimin
herczeg és Arakcsejeff vetekedtek egymással a nép inségének saját
vagyonuk által enyhítésében. Egyformán szórták százezerével a
rubeleiket. Az egyik elfelejtette, hogy a népet fel akara szabadítani, a
másik, hogy el akarja nyomni. A népnek nem kellett most se kard, se
láncz; hanem kenyér.

Az árvíz okozta inség enyhítésére a szentpétervári úrhölgyek is minden
áldozatot siettek meghozni. Ghedimin herczegnő oda-ajándékozta a
gyémántjait, a miknek az árából harminczezer rubel gyült be, Zeneida
pedig adott egy hangversenyt az inséges nép javára, a nagy
börzepalotában, a mire mesés áron keltek el a helyek. Bejött rá
negyvenezer rubel. Ghedimin herczeg aztán vett a feleségének az
elajándékozottak helyett két annyit érő gyémántokat; Zeneida pedig
kapott a fiatalságtól egy babérkoszorút s Puskintól egy ódát. S megint
csak Corynthia volt az, ki a játékban megcsalva érezte magát és
irigykedett.

A czár kedélyét a vésznapok még sötétebbé tették. Búskomorsága különben
is attól a naptól kezdődött, mikor birodalma egyik fővárosát, Moszkvát
lángba borulni látta. Most végig kellett néznie a másik csapást a másik
fővárosa felett. Azt a tűz pusztította el, ezt a víz. A régi viziókat
most felváltották az ujak. A látványokat visszahozza az álom.

A minden látványok közt legszomorítóbb az a halavány gyermek arcz, mely
csak nem akar föléledni.

Egyszer azt mondta a czár doktor Wylienak:

– Hiába akarsz gyógyítani engem. Az én bajom nincs bennem, hanem rajtam
kívül. Gyógyítsd meg Zsófiát, s egészséges leszek.

Az orvos nem felelt rá semmit.

– Mondd meg igazán: nincsen remény?

– Nincs.

– Hát az egész orvosi tudományban nincs egy panacea, egy csodatevő szer,
mely olyan életet, a mihez ragaszkodunk, hosszabbra tudjon nyújtani?
mely napokat adjon a napokhoz, s a bekoczogtató halált elalkudja egyik
estétől a másik reggelig, a tavasztól az őszig?

– Arra van lehetség, sire. De az nem terem India gyógyfüvei között. Az
ilyen bajnál sokat tesz a kedély. A bánat, a szomorkodás, az epedés
sietteti a végkifejlődést, míg egy folytonos derültségben tartó öröm,
egy édes remény, boldogságérzet feltartóztatja azt. Az életkedv
megujítja az életet.

– Hm. De hát mindezt honnan adjam én neki, mikor magamnak sincs? Honnan
vegyek én örömet, reményt?

Egyszer aztán jött egy olyan napja a czárnak, a mit öröm-ünnepei közé
jegyezhetett föl.

Uráli kormányzója jelenté, hogy az Ural hegyei közt új arany- és
platina-bányákat fedeztek fel, a mik dúsgazdag erekkel nyiltak meg. A
talált platina-darabok közül elküldé a legnagyobbat. Ez tehát nagy
kincs!

Ugyanakkor a jekaterinogradi kormányzójának a jelentése is megérkezett,
a ki azt tudatja, hogy a nagy sivatagon fedeztek fel egy bogárnemet,
mely azon a tájon felburjánzó czikkszáron (polygonum) élősködik, mely
növény semmi állatnak nem való és ki nem irtható. Ez a rovar, a tudósok
nyelvén «coccus polonorum» azonos a cochenillával. A belőle készült
festék a legszebb bibort és rózsaszint adja. Mutatványul egy vég
rózsaszin selyem-szövetet küldött a czárnak, mely e bennszülött
biborbogárral volt festve.

Ez még az aranynál és platinánál is nagyobb kincs, mert ez kenyér a
terméketlen pusztában, a mi ingyen terem s népet fog eltartani.

De a harmadik küldemény volt a legérdekesebb. Az Amur vidéki kormányzó
küldte azt Szibériából; egy átalag bort, a mi Szibéria Amur vidékén
termett. Ez még az aranynál, még a kenyérnél is nagyobb kincs, mert ez
diadal!

Diadal az egész világ ellen, mely azt hirdeti, hogy Szibéria a jégből
csinált pokol. Ime ez a bor megczáfolja azt. Szibériában bor terem! Édes
és tüzes. Pezsgőbb a champagneinál; édesebb a tokajinál! Legalább annak
kell azt venni. Szibériában bor terem! Minden orosznak azt kell ezután
inni. A szibériai bornak ki kell szorítani a főurak asztaláról a
külföldi borokat; versenyezni kell Burgund, Rhenus, és a Hegyalja
vidékével. Szibériában bor terem! Nem lesz ezentul a Szibériába küldetés
neve büntetés; önkényt fognak letelepülni oda, a kik áldott földet
keresnek. Szibériában bor terem! A ki még kétkedni fog ez ország
jövendőjén: nem vitatkoznak vele, poharat adnak a kezébe, tele töltik:
«igyál! Ez szibériai bor!»

A czár úgy örült annak, mint egy gyermek!

Volt hát már valami öröme!

Sietett is vele azonnal a petrovszkii kerti házhoz. Maga után vitette a
platinát is, a selyemkelmét is, az átalagot is. Azt hitte, ha ő örül,
Zsófia is örülni fog annak.

A leány nagyon halvány szinben volt. Az egész hosszú tél alatt ki nem
mehetett a szabad levegőre. Az neki gyorsan ölő méreg volt; a szobalég
pedig lassan ölő méreg. Furcsa ország ez, a hol a beteg ember nem
szeretheti a hazáját. Gyülölnie kell az eget, mely megöli s a földet,
mely fogva tartja. A hosszú télen át, a ki élni akar, az mulat, s a ki
nem mulathat, az meghal.

Minden orosz hölgyszobában van egy kis sajátságosan berendezett zúg, a
minek az a neve, hogy «altana». Egy kis rácsozattal bekerített hely,
mely be van futtatva örökzöld folyondárral, körülrakva délszaki
bokrokkal, a mik a hosszú kilencz hónapos télen keresztül, kályhameleg
és lámpavilág hazug nyárszaka mellett zöldülnek és virágoznak, s
elfelejtetik, hogy ez az egész ország egy börtön. Ilyen
narancsvirágillatos szobazugot rendeztetett Sándor Zsófia számára is, a
mint az árvíz után helyrehozhaták a lakházat; még azóta nem látogatta őt
meg, a mióta az udvari kertész az altanát elkészítette. Talán örült neki
a leány? Oh nem örült az semminek.

A czár azt kérdezte Zsófiától: «mi bajod, drágám?»

– Mondhatlan baj.

Azután hogy kedvet szerezzen neki, megmutogatta a magával hozott
kincseket: az érczet, a selymet, a bort.

A leány arcza nem derült fel, nem adta vissza a mosolyt; az örvendetes
hirekre nagyon rövid válaszai voltak: nagyon szép! – nagyon jó!
köszönöm.

– De szólj hát, mi bajod? Ez több mint betegség. Ez lélekfájdalom. Mondd
meg, mi bánt? Kinek mondod meg, hogy mi fáj, ha még nekem sem? Kinek van
hozzám bizalma, ha még neked sincs?

Ekkor átfonta a leány karjaival atyja fejét s odavonva őt magához,
fülébe sugá:

«Én szeretek!»

Azzal lebontá karjait hirtelen s az arczát takarta el velük, keresztbe
téve szemei előtt.

Sándor elámulva kérdezé:

– Hol találtál te valakire, a kit megszeress?

– Az árvíz mosta ezt össze, suttogá a leány.

– S ki az az ember?

– Ha ily haraggal kérded, nem merem megmondani.

– Oh nem. Nem a harag az, a mi felindít. A kit te szeretsz, annak meg
van bocsátva minden.

– Igazán? Te nem tiltanád meg azt, hogy én szeressek valakit?

– Csak érdemes legyen szerelmedre. – Rangja?

– Testőrtiszt.

– Ezredet fogok neki adni és herczeggé teszem, hogy téged elvehessen.

– Csókollak! De ne adj neki semmit. Hagyd őt annak, a mi most. Én úgy
szerettem meg; úgy akarom szeretni. Ő több a herczegnél, több az
ezredesnél. Fölöttük áll.

– De ki hát?

– Nos: Aleko.

– Miféle Aleko?

– Úgy? Te nem ismered ezen a nevén. Hát hajolj ide, majd megsugom.

S fülébe sugta a nevét.

A czár megölelte a leányt.

– Akarod, hogy elvegyen?

A leány szemei nagy ragyogásra nyiltak fel: az volt a felelet.

– Felesége akarsz lenni?

– No, hát mit akarnék egyebet? Az ilyen szegény talált gyermek, mint én,
örül, ha egyszer szerencsét tehet. S azt hiszem, hogy ez nagy szerencse.
Mi igen boldogok leszünk. Engem nem fog megölni Aleko hűtlenség miatt.
De hogy tudja ő ezt meg? Neki nem volt szabad eddig idejönni.

– Ezentúl szabad lesz.

– De ki mondja meg ezt neki?

– Én magam. Én hozom őt ide hozzád.

– Hiszen te olyan jó apa vagy, a milyenek csak Bethsába meséiben
fordulnak elő.

– Én fogok előkészíteni mindent. Én rendelem meg a kelengyét. Én tűzöm
ki a határidőt; én hivom el a solovecski patriarchát az esketésre.

– Majd a nyáron, a mikor a rózsák nyilnak. Eleven rózsákat akarok
koszorúnak!

– Ebből a platina-darabból készíttetek számodra araékszert. Ugy-e, most
már te is úgy örülsz neki, mint én?

– Kétszerte jobban, mint te!

– És ebből a rózsaszin selyemből menyasszonyruhát.

– Igen, igen! eltaláltad a kivánságomat. Én a rózsaszint szeretem
nászruhának, a fehér nagyon halaványít s én így is eléggé az vagyok.

– Ezt az amurvidéki bort pedig megiszszuk a te lakodalmadon.

– Az ám. Akkor én is megkóstolom. Mikor egymás egészségére fogunk
kocczintani: «a hány csepp van e pohárban, annyi évig szeressük
egymást!» Ugy-e, így szokták mondani?

– Azután majd elmentek falura, az ő birtokára. Lásd, mintha sejtettem
volna: visszaadtam elkobzott birtokát. Ősi kastélyát rendbe fogja hozni,
odavisz magához s ott sokszor meglátogatlak majd benneteket.

A leány tapsolt örömében s halvány arcza lángolni kezdett. Aztán
egyszerre elkomorult megint.

– De hát nem tréfa-e mind ez?

– Tréfa? Hát szoktam én tréfálni valaha? És te veled?

– Hogy engem Aleko meg fog kérni? s te hozzá fogsz adni? hogy a
solovecski patriarcha fog bennünket összeesketni, s hogy ez ki lesz
tűzve a szép julius hónapnak, a rózsák hónapjának legszebbik napjára? Ez
mind komoly dolog és nem tréfa?

Sándor kebléhez ölelte a kérdezőt s válasza csak csókokból állt. Felelni
oly nehéz volt erre.

Komoly dolog ez, nagyon komoly dolog, szegény leány! A tréfa benne csak
az, hogy mire azok a szép rózsák nyilnak, akkorra már te – – – – – – – –

Sándor még az nap hivatta magához Puskint s röviden bánt vele.

– Te egy leányt szerelmessé tettél magadba. Most azt el kell venned. A
leány neve Nariskin Zsófia. Holnap este hat órakor el fogsz hozzám jönni
s aztán együtt odajösz velem, a kezét megkérni. Aztán mindennap eljársz
hozzá és azon lészsz, hogy neki szomoruságot ne okozz. A leány élete egy
vékony selyemszál s az a te kezedben van. – Vigyázz rá, hogy meg ne öld.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Puskin a legnehezebb helyzetbe jutott.

A czár kedvencz leányának a kezével lett megkinálva. Ő, az összeesküvő,
ki az alkotmánykivivók sorába számította magát, s a czárnak, mint
egyedurnak, természetes ellensége volt. Meg kellett kérnie egy leányt, a
ki őt megszerette, s a kit ő is szán, sajnál, bámul, de nem szeret. És
ennek a leánynak az élete csupán ez az ábránd. Életszikra és ábrándvilág
egyszerre alszanak ki. Egy lehellet, a mi e szó kimondásából áll: «nem
szeretlek!» elég e szikrát kifujni. S a leány, a ki meg meri vallani,
hogy szeret, az már nagyon szeret. S a kinpad megnehezítéséhez
hozzájárul, hogy mindennap ott fogja találni a leánynál, a kit
menyasszonyának nevez, annak egyetlen barátnéját Bethsábát, a ki egész
lelkét elfoglalta már. Két szivet fog kinozni, kettőt megcsalni
egyszerre.

Csapodárságának büntetése ez, a min most az egyszer rajtavesztett.

Azonban itt nincs mit töprenkedni. Oroszországban vagyunk s ha a czár
parancsol, azon nem szokás gondolkozni.

Másnap Sándor maga vezette el Puskint Zsófiához. A gyűrűváltás az ő
jelenlétében ment végbe. Puskin meggyőződhetett róla, hogy egy olyan
szív van rábizva, a milyenre e földön lakó ember nem érdemes. Annak
valami más planétán kell keresni párját. És aztán napról-napra jobban
megtudta, hogy vannak magas röptű gyönyörök, a mik túlemelkednek a földi
élvezeteken, a miket két nemesen érző szív feltalál egymásban, a
szenvedély emésztő vágyai nélkül; hogy vannak varázslatteljes
rokonszenvek, a mik nem föltételezik a birást; a szellemek kölcsönös
vonzereje még erősebb, mint a szerelem. Úgy érezte, mintha ez a földtől
megválni készülő lélek az övét is vonná magával föl az ég felé.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nehány hét mulva azt mondá sir James Wylie a czárnak:

– Sire. Zsófia herczegasszony egészsége szemlátomást javul.

– Én megtaláltam a panaceát!



A NÁSZAJÁNDÉK.

A hogy maga megjósolá Sándor, leányának egészsége az övével sympathicus
összefüggésben volt, a mint Zsófia arcza elevenülni kezdett, az ő
életkedve is visszatért. El kezdett foglalkozni az államügyekkel.
Dolgozószobájában halommal állt már a sok elintézetlen irat, a mit
tanácsosai felhordtak, vagy a melyek a szent Zsófia postájával érkeztek
hozzá, s a mikbe az utóbbi hónapokon át bele sem tekintett. Elővette
azokat s a halmaz örvendetes apadásnak indult. «A szent Zsófia postája»
sajátszerű intézmény volt Sándor alatt. Czarszkóje Zélóban volt egy
iroda, a hova mindenki beadhatta a levelét, a mi egyenesen a czárhoz
volt intézve. A postás kért a levélért tíz rubelt; de se azt nem
kérdezte, hogy ki küldi? se azt, hogy mi van benne? Lehetett az panasz,
esedezés, vád, vagy miniszterszidás; ajánlat, vagy alkotmányterv; a czár
azt megkapta egy óra mulva, ha otthon volt s utána küldték, ha utazott.

A mi a kedélyváltozásnak legbiztosabb jelensége volt, felhagyott
éjszakai kóborlásaival a város utczáin s a bőjt első estéjén a czárnéval
együtt vacsorált. Föltette magában, hogy tudatni fogja vele azt az
örvendetes eseményt, a minek az ő lelke úgy örül. Erzsébet lesz az első,
a ki azt meg fogja hallani tőle. Még eddig senkivel sem közölte azt.
Maga a solovecski patriarcha is csak arról van értesítve, hogy junius hó
21-ikén legyen jelen a Petrovszki szigeten, Péter czár hajdani
lakházánál, ott egy ifju pár fog rá várni, a kit össze kell esketnie.

A czár ez idő alatt minden folyamodást, a miben valami kegyosztásról
volt szó, kedvezően intézett el. Száműzötteknek megengedte a
visszatérést; politikai foglyokat kibocsátott börtöneikből.

Puskin nem hasztalanul áldozta fel szivét.

Az ő gyöngédsége varázsolta vissza Zsófia arczára a boldogság mosolyát,
s a boldogság oly csalókán tud hasonlítani a jó egészséghez. S ez a
mosoly volt az, mely az egész ország fölé derült eget varázsolt.

A mikor Puskin pontosan megjelenve arra a perczre, a melyen várták,
hozta a maga virágcsokrát s aztán az eléje szaladó leányt megdicsérte jó
kinézéseért, melléje ült és elmondta neki az egész város pletykáit;
kihallgatta, hogy mit álmodott, s jóslatokat csinált belőle; leült vele
kártyázni, s engedte csalni és hagyta nyerni, s végül magát
kinevettetni; regényeket, költeményeket olvasott fel előtte;
megtanította mindenféle játékokra; meghozta számára az üvegházak első
gyümölcseit, ellátta nyalánkságokkal; lerajzolta, lefestette, akármilyen
rosszul találta; s közben rabolt tőle egy-egy (olyan szivesen engedett)
csókot s engedte magát érte megczibáltatni: hát akkor Puskin egy egész
országot tett boldoggá!

Megérezték azt még a távol Bajkál-tó mellett is, a kik az ólombányákban
követ vágnak! Mert a hány csók hullott Zsófia arczára, annyi láncz
hullott le az ő kezeikről.

A czár, ki szándékosan oly késő esti órákban jött látogatni Zsófiát, a
mikor már Puskin eltávozott, a leánynak az arczán láthatta az eltöltött
órák boldogságát.

Mennyit tudott az beszélni felőle! Miket mondott neki Puskin!

Néha még politizáltak is. A leány kivallatta Puskint, hogy mit akarnak
ők azokkal a titkos társaságokkal? Puskin aztán megvallotta, őszintén, a
hogy vőlegényhez illik menyasszonya előtt, hogy nekik bizony parlamentes
alkotmány kell. Ő közöttük vannak sokan, a kik olyan szépen tudnának
szónokolni, mint az angol alsóházi tagok, s ha kibeszélhetnék magukat a
parlamentben, az nagy megelégedésükre szolgálna. A ki a kormányon van,
majd gondoskodnék róla, hogy olyan többséget tartson kéznél tatár,
kirgiz, kalmuk, jakut, baskir és csukcsi képviselőkből, a kik az orosz
karbonarikat leszavazzák s azzal a rend fentartva, az ország
megnyugtatva lenne. Az ország pénzügyeit is ellenőriznék, s ha egy
miniszterről észrevennék, hogy sokat lop, azt mondanák neki: «pusztulj
innen! már most hadd lopjon más!» Sajtószabadság is lenne s az ujságirók
egymást ütnék, a helyett, hogy most mind egy embert szidnak.

Biz ők azt akarják kivivni.

A czár nagyon jól mulatott ezen. Nem úgy ám, mint mikor ugyanezeket a
dolgokat Arakcsejeff adta elő neki.

Már kezdték azt hinni, hogy ismét visszakerülnek a boldog idők, mint ez
előtt tíz évvel, a mikor az udvari estélyeken, a czár hallatára lehetett
beszélni a főuraknak és tiszteknek alkotmányos szabadságról, s a
szabadkőmivesek hirlapjaik útján hivták össze a páholyaikat.

Zsófia javulása még magát az orvost is megcsalta. A kórtünetek egészen
megszüntek. Történnek egyes csodák (a természet hatalma kimeríthetlen),
hogy halálra szánt emberek megélnek. Komolyan lehet gondolni a
menyegzőre.

Sándor meghozatta a pompás kelengyét Párisból, a miben a rózsaszin
menyasszonyruha és a platinából készült diadém is ott volt s megvolt az
öröme, hogy Zsófia ragyogó arczában gyönyörködhetett, mikor mindazt
végig nézte.

Egyszer aztán magához hivatta Puskint és így szólt hozzá:

– Fiam! Ha megadja Isten érnünk azt a boldog napot, a mi életemnek épen
úgy napfordítója lehet, mint a csillagászi évnek, mit adjak neked
menyasszonyi hozományul?

Puskin térdre esett a czár előtt s azt mondá neki:

– Atyám! Adj ezen a napon népeidnek alkotmányt!

A czár hallgatott. Ez jó jel volt. Puskin bátorságot nyert tovább
beszélni.

– Fölség! Az egész világ forrong, s kitörésre készül, mint a Vezuv. Ezt
a vulkánkitörést egy papirlappal le lehet takarni, a mire ez van irva
«Charta!» Nem én szólok, egész országod beszél így. Minden becsületes
ember, minden hazafi, minden hive a trónnak így beszél, így gondolkozik.
Nem kivánjuk, hogy rögtön, rohamosan felszabadíts mindent; nem kivánjuk,
hogy idegen mintára építsd újra országodat. Vezesd be népedet a
szabadságba óvatosan, lépésenkint, fejleszd ki alkotmányodat népünk
szokásai, szükségei szerint. Töröld el a rabjobbágyságot. Távolítsd el
Arakcsejeffet, a ki közéd és a nemzet közé ékelte magát; vedd el a
népnevelés ügyét a szent synodustól s bizd ismét Galiczyn kezére; hivd
zsámolyod elé az ország notabilitásait, s parancsold nekik, hogy
szóljanak szívük szerint. Törüld el az előleges censurát s engedd
napvilágra jönni a titkos gondolatokat, s a mi igazság lesz bennük,
emeld fel, a mi hazugság, tipord el. Űzd el hűtelen sáfáraidat, kik
kifosztják az országot s kifosztanak téged. Szüntesd meg a katonai
koloniákat, a mik a népre csapásul nehezednek. Hivd össze régi
ezredeidet; add kezeikbe a zászlóikat, egyesítsd őket táborrá; állíts
bennünket az élükre s aztán küldj bennünket testvéreink, a hellenek
segítségére, a kik vérük tengerében fuldokolnak. Látni fogod, mivé lesz
egy nemzet, s minő csodákra képes, ha az saját szabadságát védve otthon,
a más nemzetek szabadságáért harczolva ottkünn, valamennyi népek fölé
emelkedik. Adj szabadságot nekünk, s végy dicsőséget magadnak!

A czár végighallgatá a merész beszédet csendesen, s azt mondta rá:

– Kelj föl. Megbocsátok neked, hogy így beszéltél…

Néhány nap mulva Arakcsejeff szép csendben elutazott grusinói falusi
kastélyába. Beszélték titokban, hogy több hónapi szabadságidőt kapott –
saját kértére. Eltávozását még jobban illustrálta Ghedimin herczegnek
meghivatása az Arakcsejeff után üresen maradt bizalmi állásra. Ő lett a
czár tanácsosai között az, a kinek minden órában szabad bejelentés
nélkül a czárhoz bemenni.

Még több is történt. Magniczky, a leggyűlöletesebb tanácsos a
felvilágosodási osztálynál szintén szabadságot kapott, s a vén censorok
helyébe újak lettek kinevezve.

Azt is megtudta mindenki, hogy a portánál levő nagykövet utasítást
kapott erélyesen szót emelni a görög szabadságharcz alatt az emberiség
szabályainak megtartása mellett s azzal egyidejüleg el lett határozva
egy tábornak az összevonása Bender közelében.

Végre, egy új korszak legérthetőbb jelenségeül, behivattak a katonai
koloniából a régi testőrezredek s mindannyian Szent-Pétervárott lettek
összpontosítva.

Ez a szabadság apostolainak mind új reményt adott. Az északi titkos
társulatok mind azt határozták el, hogy ha a czár a szabadelvüség útjára
tér át, akkor minden erejükkel támogatni fogják.

Csak a déli társulat fejei nem hagyták magukat megzavarni. Pestel azt
izente vissza Ghediminnek: «komédia az egész, bolonddá akarnak bennünket
tenni, nem tart három hónapig az egész hűhó; én maradok a régi
tervemnél.»

A «Medvesonka» vendégei azonban nagyon megfogyatkoztak, s Jakuskin a
kése hegyét arra használta, hogy a fogát piszkálta vele.

Puskin pedig egészen a vőlegénységnek és a versirásnak adta magát.

Megirta a gyönyörű «Bákcsiszeráji forrás» czímű románczát. Azt is
Zsófiának olvasta fel legelőször.

Az enyhített censura mellett most már a kinyomatás sem járt nehézséggel.

Mikor a czár megtudta a költemény censura alá bocsátását (az ilyesmi
«esemény» volt Szent-Pétervárott, a miről a czárnak referáltak), azt
mondá Puskinnak:

– Szeretném, ha költeményedet valakinek dedikálnád.

– Menyasszonyomnak?

– Nem annak. Hanem Ghedimin herczegnőnek.

Puskin elértette az intést. Valami módon kellett neki Zsófia anyjához
közelítenie, ez volt a legtermészetesebb.

Tovább azt mondá a czár Puskinnak:

– Mikor elviszed hozzá a költeményedet, mondd meg neki, hogy junius hó
huszonegyedikén tartod a menyegződet Nariskin Zsófiával.

Ez is így volt rendén.

Puskinnak nem kellett magyarázat hozzá. Corynthiának értesülnie kellett
arról, hogy Nariskin Zsófia férjhez megy. Magának a vőlegénynek kellett
egy helybenhagyó csókot kapnia tőle. Ez igen helyes volt. A leánykérés
és az odaadás mind a dedicatio felajánlása és elfogadása alakjában
történik meg. A választott forma elég találó. Mind a ketten másról
beszélnek és mégis egyet gondolnak. Leánykérés költői formába öntve.

Puskin minden tekintetben a legkorrektebb utat követte, a midőn
egyenesen Ghedimin herczeget kereste fel.

– Maximovics Iván. Nekem van egy új költeményem. Ezt szeretném Mária
Alexievna Corynthia herczegnőnek ajánlani. Kérlek, olvasd el, s ha
érdemesnek találod, hogy a herczegnő nevét oda kölcsönözze hozzá, légy
szószólóm mellette.

– Nagy élvezettel fogom elolvasni a versedet, szólt a herczeg, hanem
annyit olvasatlanul is mondhatok, hogy a herczegnő nagy
megtiszteltetésnek fogja venni a dedicatiódat, s büszke lesz rá, ha a
neve a műved elé lesz nyomtatva.

Puskin még aznap kapott levelet a herczegtől, melyben tudatva volt vele,
hogy a herczegnő holnap délutáni hét órakor kész őt elfogadni
Névaszigeti nyári palotájában. (Korábban a hőség miatt nem szoktak
járkálni sehova.)

Már ekkor az egész szentpétervári előkelő világ nyári kastélyaiba vonult
ki. A gazdag polgárok is mind künn laknak már Névaszigeti «dacsá»-ikban.
A czár maga is kedvencz tanyájára vitte Erzsébetet és udvarát
«Monplaisir»-be, Nariskin Zsófia is ott volt egy közel fekvő nyári
lakban. A czár igen ritkán látogathatta őt most meg; mert juniusban az
éjjelek nem sötétek Szent-Pétervár vidékén. Hiszen ott volt neki a
vőlegénye, gondot viselt az rá. Csak egy hét volt már a menyegzőig
hátra.



POTIFÁR FELESÉGE.

Pontosan, a rendelt határidőre, ott volt Puskin a Ghedimin herczegi
nyári kastélyban; ott egyik komornyik a másik kezébe adta, míg a sok
pompás termen keresztül eljutott Corynthia boudoirjába.

A herczegnő mindig szép volt; de ma az is akart lenni. Azon év divatja
nagyon emelte a női bájakat; a halványsárga selyem öltöny nagyon jól
illett az arczához, összhangozva a magasra felsütött s elől csigákban
leomló szőke hajjal, a fakó brüsseli csipkékkel, s az arcz és kebel
incarnatjával. Még vállderékcsattja is csupa sárga gyémántokkal volt
kirakva, s elől egy halványsárga thearózsa tűzve a csipkék közé, a
tündérvölgy elzárásául.

Egész lényén rejthetlen nyugtalanság árulta el magát. Elpirult és
mosolygott, midőn Puskin belépett hozzá. S ez elpirulás és mosoly
többször ismétlődött arczán, a míg az első beköszöntés tartott, a míg a
szokásos üdvözlő csók kicseréltetett. Azután leülteté Puskint egy
karszékbe s maga szemközt vele foglalt helyet a selyempárnás kereveten.

Ő kezdé a beszédet.

– Gyönyörrel olvastam önnek a költeményét. Magam is annyit sírtam rajta,
hogy odaillettem volna a Bákcsiszeráji könyforrás mellé.

– Nagyon örülök, ha szenvedő regényhősnőm megnyerhette a herczegnő
rokonszenvét, mert abban én menyasszonyomat igyekeztem lefesteni,
Nariskin Zsófiát…

Ah! Hogy átváltozott egyszerre ez az arcz ott előtte!

A harag lángoló pirja futott át rajta; szemöldei kézíjakká alakultak és
szemeinek sugarai nyilakká.

– Ön Nariskin Zsófiát akarja elvenni? kiálta indulatosan, s lecsapta az
iratcsomagot az asztalra. Az lehetetlen!

– Lehető pedig, már ki is van tűzve a menyegzőnk junius 21-ikére.

– Egy hét mulva? Tehát már ki is van hirdetve.

– Nincs! Egyházi feloldás mellett esküszünk meg.

A herczegnő felugrott helyéből s indulatosan hebegé:

– Az nem lehet! Az nem lehet!

Puskin nem követte őt a felállásban, ülve maradt. Ő nem volt az az
ember, a ki valakinek a haragjától meg szokott ijedni, még asszonyétól
sem. Igen nyugodtan szólt:

– De hát kérem önt, herczegnő, mi kifogása lehet ez ellen?

Corynthia észrevette, hogy elhagyta magát ragadtatni indulata által s
erőt vett magán és visszaült helyére, s aztán úgy tett, mintha a hő lég
ellen védné magát legyezője szárnylebegtetésével.

– A ki önnek azt a tanácsot adta, az nem volt önnek jóakarója, sziszegé
ércztelen hangon.

– A czár volt az.

Corynthia összecsapta a legyezőjét, s aztán az ajkai elé tette azt.
Rövid hallgatás után megszólalt:

– E szerint ön tudja, hogy Nariskin Zsófiának az atyja a czár?

– Sejtem.

– Hát azt sejti-e ön, hogy mi jövendő vár önre, ha a czár leányát nőül
veszi? Száműzve lesz abból a társaságból, a melyben eddig élt, s lenézve
abban, a melybe feltolakodott. A míg a czár él, mi lesz ön? foglyul
tartva az udvar czifra kaliczkájában; megfosztva minden önakarattól; egy
szerencsétlen ember, a kit az Isten arra teremtett, hogy világoljon, s a
ki arra kárhoztatta magát, hogy árnyéka legyen másnak! S ha a czár
meghal, akkor elmehet ön a Kaukázusba, vagy az Amurhoz kormányzónak.

– Nem, herczegnő. Én nem megyek sem az udvarhoz czifra fogolynak, sem
Kamcsatkába kormányzónak, hanem hazaviszem a feleségemet kis birtokomba
Pskovba s leszek erősen földmívelő paraszt, s közbe-közbe egy kicsit
poéta.

– Ön nem szereti azt a leányt, önt csak a hiúság bíztatta erre a
lépésre.

Puskin nem szokott adós maradni a vágásokért: még asszonynak sem.

– Oh herczegnő, ha ön ismerné azt a leányt, akkor tudná, hogy azt
lehetetlen nem szeretni.

A herczegnő vérig harapta szép ajkát. Ez kegyetlen vágás volt. Pedig még
jött utána a másik is.

– Ez a leány csak atyjának a szelidségét örökölte és semmi mást! (Most
már felállt a helyéből.)

Ezt nem viselhette el a herczegnő tovább. Az arcza holthalavány lett,
csak a szemei égtek. Odament Puskinhoz, megragadta a kezét s hevesen
suttogá:

– Megmondta önnek a czár Nariskin Zsófia anyjának a nevét is?

– Nem mondta.

– Senki sem mondta azt meg önnek?

– Senki sem mondta, a kinek joga volna azt felfedezni.

– Jöjjön ön. Üljön le mellém. Rebegé a herczegnő, görcsös erőszakkal
kapaszkodva Puskin karjába s odavonta őt maga mellé a kerevetre.
Hallgasson rám. Meg akarok önnek gyónni. A mit soha senkinek a gyóntató
patriarchán kívül el nem mondtam, ezt most megvallom önnek.

Itt a nő el kezdett zokogni s nem tudott szóhoz jutni a fuldoklástól.

Azután kettészakított egy csipkezsebkendőt indulatosan, melylyel könyeit
felitatta volt.

– Soha a férjemnek meg nem mertem azt vallani! S most meg kell mondanom
önnek. Én vagyok Nariskin Zsófiának az anyja…

Puskinnak úgy kellett tenni, mint a ki nagyon meg van lepetve egy soha
nem hallott felfedezés által.

– Itéljen ön fölöttem, szólt a herczegnő, a vékony bajadert is levetve
rózsaszín válláról, (hogy annál jobban lehessen fölötte itélni.) Gyermek
voltam még, alig tizenhat éves. Apa, anya nélkül nőttem fel. Egy férfit
láttam magam előtt, a kit az egész világ bálványozott. Nevelő rokonom,
nagynéném, hiú, nagyravágyó volt, s hiúságát belém tudta csepegtetni. A
kik csak körülvettek, mind azt mondták: «szeresd őt; ő boldogtalan
miattad!» És elbeszélték nekem, megmutatták nyomtatott krónikákból, hogy
volt rá eset, mikor a czár régi nejét, a kit nem szeretett többé,
kolostorba küldte, elvált tőle, helyébe emelt egy másikat, a kit tudott
szeretni, azt tette czárnéjává. Hizelgés, nagyravágyás, tapasztalatlan
ifjukori ábránd elszédítette fejemet. Elestem. Nagyot estem. Olyan
nagyot, hogy egész életemen keresztül sirok miatta. De nem mondtam le a
reményről, hogy az, a ki elbuktatott, majd eljön és fel fogja emelni
arczomat a porból, a melyben fekszem. Nem jött el: otthagyott. Még
folytattam az álmodozást, hogy szégyenemet fel fogja egykor váltani
dicsőséggel. Unszoltam, könyörögtem érte: lábainál fetrengtem. Ekkor
kiadta azt az ukázt, miszerint az orosz trónra csak uralkodó családok
leányai emelhetők. Ez volt a válasz az én álmaimra. Mikor aztán
elvesztettem a reményt, még rettegnem kellett a fenmaradt emléktől.
Akkor jött egy férfi, magamhoz illő kérő. Nem szeretett, de nevét nekem
adta. Én sem szerettem őt, de nevét becsülettel viseltem, s azon egy
szégyenfoltot nem ejték. A világ előtt büszkén hordozhattam fejemet. És
most egyszerre bekövetkezik rám a rettegett catastropha, mely álmatlan
éjeimnek réme volt tizenhat év óta: Nariskin Zsófia férjhez megy s az
egész világ azt fogja kérdezni: hát ki az a Nariskin Zsófia? Ki volt
annak az atyja és az anyja?

– Ez iránt legyen egészen nyugodt, herczegnő. Az esküvő egészen titokban
megy végbe a petrovszki szigeten, Nagy Péter czár kastélyának
kápolnájában, a soloveczki patriarcha szertartása mellett és senki
Nariskin Zsófiát és annak a férjét Szent-Pétervárott többé látni nem
fogja; sem összekelésükről beszélni nem fog.

Ez a vigasztalás meg épen méregcsepp volt a herczegnő szivére, hogy
Puskint ő soha se lássa többé.

– De hát miért ez a lázas sietség? Hisz az a leány még valóságos
gyermek, még nincs tizenhat éves.

– Herczegnő! szólt Puskin szomorúan. Az időt nem az évek számítják,
hanem a mit szenvedtünk alattuk; s ebben Zsófia élete nagyon hosszú!
Tizenhat éven át rabnak, száműzöttnek, az egész világból kitagadottnak
lenni; tizenhat évig nem hallani egy gyöngéd szerető szót, nem ismerni
semmi örömet: ez elég nagy «kor». Most ennek a szegény gyermeknek ez az
ő ábrándja az egész élete. Ő egy álomjárója ennek a világnak: ébreszszék
föl s meghal.

– Ön tehát csak nemes önfeláldozásból csatolja hozzá az életét? ön nem
szereti őt?

– Imádom és ragaszkodom hozzá.

– Jól van. Engedjen ön gondolkodnom ezen. A meglepő hír oly rohammal
szakadt rám, hogy az eszem egészen ködbe van borítva általa. Nem tudok
önnek mit mondani. Az idő oly rövid. Csak hét nap van már közben. Nem
halasztható ez?

– Nem.

– Miért nem?

– A czár útra készül; meglehet, hogy igen nagy útra. E napokban fogja
tartani a nagy szemlét a testőrhadsereg fölött, s aztán valószínüleg
hosszú időre eltávozik. Ezt Ghedimin herczegtől jobban megtudhatja,
herczegnő. S az egybekelést még ittléte alatt akarja megtartatni.

– Úgy engedje ön legalább a lehető legvégső időig halasztanom a
válaszadást. Nekem sok mondanivalóm van önhöz. Engedje meg, hogy az
utolsó napon adjak önnek választ. Jöjjön el hozzám huszadikán. Akkor is
csak a legutolsó órájában a napnak. A mikor már nincs olyan nagyon
világos: nem tünik fel önnek a jövetele. Hogy felötlés nélkül
bejöhessen, (ön érteni fogja, hogy miért nem akarom Nariskin Zsófia
vőlegényének látogatását nálam, a menyegzője előtti napon közhirűvé
tenni) fogja ön ezt a kis kulcsot, ez a kastélykert felőli veranda
ajtaját nyitja fel, a honnan ön egy csigalépcsőn egyenesen hozzám jöhet
s akkor aztán majd beszéljünk sok mindenről, a mit önnek meg kell
tudnia.

Puskin eltette a kezébe adott kulcsot, s búcsút vett, megcsókolva a
herczegnő kezét. Corynthia visszaadta neki a csókot az ajkára s egész az
ajtajáig kikisérte.

Bizony igaza volt annak a muszka tudósnak az «elfajult macskák»
elméletében, legalább erre az egy asszonyra vonatkozólag.



AZ ANYAI ÁLDÁS.

Illatos fenyőfáktól árnyékozott kis nyári lakban éli világát az ifju
menyasszony. Valahára nem börtönben lakik már, nincs rabságban tartva.
Oh mert legnagyobb rabság a betegség; mikor minden lépten-nyomon azt
mondják az embernek: «ne szaladj! ne danolj! ne igyál vizet! ne vesd le
a kendőt a nyakadból! Ebből ne egyél! Meg ne hűlj! meg ne melegedjél!»

Nem jár már a házhoz az orvos. A panacea csodát tett.

A csodaszép rózsák hónapja megérkezett. A vőlegény teleültetteté az utak
mellékét, a miken Zsófia jár, hónapos rózsákkal, s a vidám leány egy
kosárkával minden reggel, este sorba járja azokat, egy hulló levélnek
nem szabad a földre leesni, az elnyilt virágokat ő mind maga szedi
össze. Mi lesz majd abból? Ha megszáradnak a levelek, egy kis
selyempárnát fog vele megtölteni; s milyen jó lesz majd azon aludni!…

Épen a megszedett levélszüretet teríti ki a verenda napos oldalán, s
dalol mellette. Nem tiltja már neki senki a dalolást: szabad; csak a vén
Helenka zsörtölődik vele miatta, de az is csak azért, hogy nem jó péntek
napon dalolni, mert akkor az ember vasárnap sírni fog; de hát ezért ő a
vén cselédet csak ki szokta kaczagni. Ki érezne még mai világban babonás
sejtelmeket? a midőn egyszer csak felsóhajt mellette a jó öreg Helenka
keservesen: «Jézus, Mária szent Anna! Hát ez minek jön ide?» Azzal nem
szól többet, hanem elfut a verandából, mintha nem akarna találkozni
azzal, a ki most jön.

Zsófia a verandából kitekintve, a kerti úton egy fiatal szép hölgyet lát
közelíteni. A hölgy ragyogó szépség, öltözete csupa tarka himzés;
szalmakalapján paradicsommadár leng: vállára kashmir shawl van vetve.

És Zsófia, a mint a hódító szép alakot látja maga felé közelítni, úgy
érzi, mintha titkos rettegés fogná el minden idegét, mintha szívverése
elállna. Most érezte a sejtelem babonáját.

A hölgy egyedül jött, kísérő nélkül s egy olyan kora reggeli órában, a
mikor urhölgyek még nem szoktak kijárni a házból. Egyenesen felment a
veranda lépcsőin, mint a ki a helylyel nagyon jó ismerős.

Mikor ott állt Zsófia előtt, svédkeztyüs kezét oly mozdulatra emelve,
mely kézcsókra hív fel, mondá halkan a leánynak:

– Én Ghedimin herczegnő vagyok.

A leány szive nagyot dobbant. Mégis meg kellett csókolnia ezt a keztyüs
kezet.

– Ön még nem látott engemet soha? mondá a nő.

A leány csak a fejével inte, hogy «nem».

– No hát jöjjön be velem a szobájába. Nincs önnél valaki?

– Senki.

A hölgy előre ment s mikor a szobában voltak, levette a kalapját. Szép,
gazdag szőke fürtei magas à la giraffe fésűre voltak tűzve.

– No hát csókolj meg. Én vagyok az anyád.

Zsófia megtette, a mire fel volt hiva.

A herczegnő körülnézett a szobában. Mindenütt himzések, feldíszített
öltönyök hevernek, az egész menyasszonyi kelengye bűbájos
rendetlenségben szétszórva.

– Ah, ez mind menyegzői disz. Tehát te férjhez készülsz menni, kis
leány? Nem gondolod, hogy ilyen dologhoz az anyád áldását szükséges lett
volna kikérned?

A leány mert válaszolni.

– Nekem azt mondták, hogy meg van tiltva anyámat meglátogatnom, vagy
hozzá levelet írnom.

– De megízenhetted volna kis barátnédtól Bethsábától, ki téged minden
nap meglátogatott.

– Én azt hittem, hogy ő azt elmondta kegyednek.

– Nem tette, a kicsike. Oh a kis leányok mai nap nagyon jól tudnak
titkot tartani. Soha még «azt» a nevet sem említette fel előttem. Egész
véletlenül tudtam meg. Tegnap odajött hozzám Puskin úr, egy újabb
költeményét nekem ajánlani: a Bákcsiszeraji forrást.

– Kegyednek ajánlotta?

– Van ellene talán kifogásod?

– Nagyon örülök, hogy azt tette.

– Tehát egészen mellékesen hozta elő, hogy ő egy hét mulva szándékozik
tartani menyegzőjét Nariskin Zsófiával. Engemet egészen meglepett a
dolog. Azt hittem, te még most kis babákkal játszol. Hát ki hozta neked
ezt a nagy babát?

– Atyám.

– Hát te már most azt hiszed, úgy-e, hogy egész érett eszű leány vagy, a
kinek férjhez lehet menni?

– Nem tudom, milyen eszem van, csak azt tudom, hogy szeretem azt, a ki
el fog venni.

– Categoricus válasz! Egész bizonyossággal mondod, hogy szereted és
egész bizonyosan azt, hogy elvesz. Hol ismerted te meg Puskint?

– A Néva-áradás alatt. Oh akkor én nagy veszélyben forogtam, ha értem
nem jönnek, én elveszek.

– És ki ment érted?

Zsófia nagyot bámult e kérdésre.

– Kegyed nem tudná azt? Hát Bethsába nem mondta el otthon?

– Bethsába! Nem, te rólad és Puskinról egy szót sem beszélt. Oh a ravasz
titkolozó! Kerülj elém! Hát téged ugyanaz a tündér vitt magához, a ki
Bethsábát elragadta az én kocsimról? Ez az ördög asszonyi ruhában. S
Bethsába jónak látta ezzel a titokkal elhallgatni! S te ott töltöttél
napokat és éjeket e pokol királynéjának a bűnbarlangjában! Most már
értem a kifejlődést. Ez lett az eredmény! Ez hát az ő ördögi munkája
volt.

– Anyám, ne szidd őt! Én boldogá lettem általa.

– S te tudod, hogy mi az a boldogság?

– Szeretve lenni.

– S tudod, hogy mi ennek az ellentéte?

– Még nem tudom.

– Megcsalva lenni.

– Ki csalna meg engem?

– Hát ki más, mint a kiről azt hiszed, hogy szeret.

– Az én Alekom?

– A tied, mint annyi másé. Ha kerested volna a széles világon, hogy hol
van egy csapodár, nőcsábító? jobban ki nem választhattad volna.

– Mi oka volna engem elámítani?

– Az, hogy általad remél magas polczra, uraságra jutni.

– Az ellenkezőjét teszi. Visszautasított minden kitüntetést, minden
czimet és rangot, és minden birtokot. Így megyek hozzá, a hogy vagyok.
Minden ékszerem, a mit hozzá viszek, ez a pléhdarab, a mit a nagy
catastropha napján kaptam ő tőle, egy forgács a téli palotához csapódott
hajóból. Ő szegény akar maradni s olyan nevet szerezni, a mi elé nem
kell «herczeg!»

– Hogy el tudott ámítani! Neki vágyai vannak, a mik egész a trónig
emelkednek! Nőül akar venni, hogy egy nagy világfordulatnál, mint egy
pariódája az «Égalité» herczegnek, tolhassa fel magát. Mit Égalité! Mint
egy második Pugacseff. Nem tudod, hogy ő az összeesküvők közé tartozik,
kik a czárt le akarják taszítani a trónról?

– Atyám vezette őt ide hozzám.

– Igen, mert méz van a szájában, a mivel el tudta kábítani a czárt, a
hogy el tudta áltatni a leányát.

– Anyám: Ön nagyon gyűlöli őt!

– Van okom rá. Nem fenyegeti-e e házasság egész lényemet
megsemmisítéssel? E házasság napfényre fogja hozni születésed titkát,
mely egész ifjukorom átka volt!

– Anyám! Ön megátkozza az én születésemet!

– Nem ma, de mindennap kétszer; mikor fölébredek és mikor lefekszem!
Mint egy kimondott halálitélet, a minek nincs meghatározva a napja,
olyan voltál reám nézve te! Rettegés fogott el, ha rád gondoltam.
Bűntárs voltál rám nézve, élő tanuja megölt becsületemnek. És most be
akarod rajtam tölteni a sorsomat, a mit évek során rettegve vártam.
Kikiáltod, hogy itt vagy! Lássanak! Megjöttél!

– Nem, anyám. Elrejtőzöm. Nem látnak. Senki se tud rólam.

Corynthia úgy tett, mintha a szánalom, az anyai érzés vett volna rajta
erőt; siránk hangot kezdett erőltetni.

– De te szerencsétlen gyermek: nem tudod, hogy eltemeted magadat? Hogy
az élet, a mit választasz, rosszabb a pokolnál. Hitvese lész egy
kalandornak, ki úgy bele van merülve minden bűnbe, úgy
összeczimborásítva minden rossz társasággal, hogy ha akarna, sem tudna
menekülni többé. Követni akarod-e őt egy napon Szibériába?

– Ha balsors éri, megosztom vele.

– S ha ellenkezően üt ki? Ha győzni talált az őrült merénylet, a minek ő
előharczosa, ha egy napon atyád vérétől bemocskolt kézzel fog eléd
jönni?

– Akkor én megtalálom az utat az Istenhez, hogy bűnbocsánatért
könyörögjek a számára.

– Elvakult teremtés! Az ideáltól, a mit fejedben alkottál, nem látod a
valót. Te azt hiszed, hogy kalitban tudsz tartani egy szivet, a mi a
szabadban repdeséshez szokott; s mit meg sem fogtál, mert Puskin téged
nem szeret. Nem! Nem szeret! Légy bizonyos felőle, hogy nem szeret.

Zsófia bámulva nézett Corynthiára. A női szív ösztöne, az ideges
sejtelem kitaláltatta vele a rettenetes valót. Megragadta Corynthia
kezét s azt mondá neki:

– Ön szereti őt!

– Te mondád! lihegé őrjöngő szenvedélylyel Corynthia.

A leány két kezével a szivéhez kapott, elsápadt, a szemei lezáródtak,
lélekzete elakadt s azzal leroskadt a földre.

A herczegnő felkereste a cselédet.

– Jelenka! Eredj be a kisasszonyodhoz. Valami baja van.

Azzal beburkolta magát a shawljába, (mert reggel köd van a partvidéken),
feltette a kalapját a tükörből s elhagyta a villát. Tudta, hogy nem
használna a szegény elalélt leánynak semmit, ha megcsókolná búcsú
fejében, hát inkább nem is tette.



A HAGYATÉK.

Puskin e napon oly valami nehezet érzett a szivén, mintha a világ minden
bünét s azonkívül az európai államok minden államadósságának a sulyát
viselné rajta. Talán előérzet volt az, a mire az idegeivel dolgozó
munkás, a költő olyan fogékony? Nem tudott semminek örülni.

Elment Zeneidához, hogy tudassa vele házasságát – hivatalosan. Hirből
rég tudta az azt már. Neki jó titkos rendőrsége volt. Zeneida hideg,
stoikus gunyorral mondá:

– Én még most sem hiszem, hogy téged elvesz a czár leánya.

– Nem is úgy lesz. Én veszem el a czár leányát.

– Tudja már Ghedimin herczegnő?

– Bejelentettem neki.

– Akkor nem lesz belőle semmi!

– Nem függ tőle semmi.

– Én megjósolom. Hiába volnék Pythonissa, azaz boszorkány? – Hát
Ghedimin herczegnek megmondtad-e már?

– Ghedimin herczegnek! Mille tonnères! Csak nem következik tán, hogy
azért, mert a herczegnőtől megkértem Zsófia kezét, még a herczegtől is
megkérjem? A herczeg «hors d’oeuvre».

– Nem a leánykérés végett barátom, hanem azért, hogy a herczeggel
törültesd ki a nevedet a zöld könyvből. Mert azt észreveszed talán, hogy
a czár leányának a férje nem ragyoghat (akarom mondani: nem
«feketélhet») ott a Zöld könyv lajstromában.

– Igazad van. Erre még nem gondoltam.

Innen aztán még nehezebb szivvel távozott el Puskin.

Zeneida nyári kastélya a Kreisztofszki szigeten épült. Innen nagy út még
Zsófia nyári lakáig, mely Oranienbaum kertjei közt volt. A park fenyőfái
közül messzire kivirított annak világos zöld teteje; a minek tarka
rudján fehér zászló szokott esténkint lobogni. Ezt mindig maga huzta fel
Zsófia, annak a jeléül, hogy őt várja. Néha a partig is eléje jött, s a
fehér ruhás alakja messziről integetett felé a tamarisk bokrok közül.

Most se fehér leány, se fehér zászló.

Alig várhatta Puskin, hogy a parthoz érjen. Máskor a csónakok
kikötőhídjáról, ugyanakkor, a mikor az övé megérkezett, szokott egy
másik gondola elindulni, mely Bethsábát vitte magával. A királyleány
sohase várta be ott Puskint, csak messziről üdvözölték egymást. Most a
Ghedimin-család szineire festett gondolát ott himbálta a hullám a padhoz
lánczolva, s az evezősök aludtak hasra fekve benne.

Puskin kiszökött a partra, nem várta, míg a csónak kiköt, s sietett az
ismerős utakon a nyári lak felé.

Az úton kétfelől Zsófia kedvencz rózsái voltak, s alattuk a föld terítve
lehullott szirmokkal.

– Mi történt veletek? kerdezé Puskin, hogy védnőtök nem jött el az estve
virágaitokat leszedni.

– Majd megtudod, csak eredj oda, felelték neki a rózsák.

A verandán senkit sem talált. Benyitott az ismerős kis szőnyeg-ajtón,
mely Zsófia belső szobáiba vezetett, s ott aztán megtudta, hogy miért
nincsenek a rózsalevelek felszedve.

Zsófia ott feküdt az ágyon: halaványan, mint egy halott. A tegnapi
életpir eltünt az arczáról; csaknem átlátszó volt az. Ágya szélén ült
Bethsába, a kinek a kezét úgy fogta, hogy az ujjait imára kulcsolva
tartá a magáéval.

Puskin óvatosan lépett oda hozzá, visszafojtva megrettenését. (Betegnek
nem szabad azt látni a látogató arczáról, hogy az meg van rémülve.)

– Mi az? Hát te beteg vagy?

– Nem Alekó. – Haldoklom. – Ne riadj fel. Már meg van. – Én kiálltam. –
Kiállod te is.

– Oh ne mondd azt! rebegé Puskin, odatérdelve a leány ágya mellé, s
annak halavány homlokát csókjaival árasztá el. Muló változás az egész.
Máskor is elmult, most is jobbra fog fordulni. Sietek orvosodat
felkeresni.

– Nem mégy sehova. No nem mégy, ha mondom. Ne kényszeríts hangosan
beszélni, hanem fogadd meg egy szóra, a mit mondok. Gondold meg, ha te
most Wyliet fellármázod azzal, hogy én oda vagyok, ő elmondja azt a
czárnak… A czár most nagy, országalkotó eszmékkel van elfoglalva,
hadjáratra készül: szabadságát, jobblétét várja az ő elhatározásától
annyi millió ember. Ez elhatározásához teljes lélekerejére van szüksége.
Ha meghallaná a hirt, hogy én rosszul vagyok, orvosától, a milyen
érzékeny s a mennyire engem szeret, ez az egész lélekerejét megbénítaná.
Nem tenné meg a nagy elhatározásokat, a miket tőle várnak. Elvesztené az
erejét attól a gondolattól, hogy leánya haldoklik. Mit gondolsz? A míg
éltem, nem tudta tíz ember, hogy vagyok a világon. S mikor meghalok,
milliók és milliók átkozzanak-e azért, hogy születtem, s azért, hogy
meghaltam? Ne háborítsd a czárt az én bajommal most!

Puskin indulatosan tört ki.

– Mit nekem most egész Hellász és az orosz alkotmány, mikor te beteg
vagy? Téged kell megmentenem!

Puskin keserű kitörésének indoka jellemzi azt a kort, a miben ez
történt. Másutt, vagy más időben, egy szerető vőlegény azt mondta volna:
«hát nem megyek a czár orvosához, hanem felkeresem a legelső,
leghiresebb doktort, a ki nem hireszteli el a bajodat s gyógyíttatlak
azzal!» Csakhogy az orosz medicusok abban az időben arról voltak
hiresek, hogy ki siettetni akarta a halálát, az hamar czélt ért velök.
Inkább kuruzslókkal, vajákos asszonyokkal gyógyította magát minden
ember, s házi szereket használt a baja ellen, mint hogy egy
szentpétervári doktornak oda adja a pulzusát megtapogatni. Ez bizonyos
kézfogó volt a halállal. Gyógyszertárba pedig épen csak patkányméregért
küldött valaki, sőt Sándor czár alatt egyenesen meg lett tiltva orosz
embernek patikát nyitni, csak németek kaptak rá engedélyt. Az orosz nem
bízott a honfitársában, hogy az az ellenségei kedvéért nem mérget ad-e
neki gyógyszer helyett? A főurak és urnők mind a czár és czárnő
orvosaitól gyógyíttatták magukat, s ha azok elutaztak, azalatt
egyszerűen nem volt szabad betegnek lenni.

– Mondtam már, hogy ne ingerelj – suttogá a beteg. Hasztalan hoznád ide
a világ minden Galenusait, csodaszereikkel együtt; nem vennék be semmit.
Nekem nem kell több gyógyszer, azzal a keserű mandulaízzel: nekem meg
kell halnom. Érted-e, meg «kell» halnom. Szükséges, elmulhatatlan, hogy
meghaljak. Nem azért halok meg, mert beteg vagyok, hanem azért, mert el
vagyok rá itélve. S helyesen van így.

Puskin nem birta kitalálni e rejtélyt s Bethsábára tekintett, hogy majd
talán attól megtudja. A királyleány e tekintetre felszökött a beteg
mellől s távozni akart, Zsófia visszatartá.

– Itt maradsz. Nem mégy sehova. Nekem szükségem van mind a kettőtökre s
egyiteket sem bocsátalak el. Puskin, légy férfi, és komoly ember. Hát
gyermek vagy-e, hogy így reszketsz? Tedd, a mire kérlek. Végrendeletet
akarok tenni. Hozd ide az iróasztalt az ágyamhoz. Gyujts két gyertyát s
tedd közé a feszületet. Kérlek, előbb zárd be az ablaktáblákat:
csináljatok éjszakát. – Oh ezek a rettenetes szentpétervári nyári éjek,
egymásba olvadó hajnalaikkal. Az ember hiába várja az éjszakát! Folyvást
nappal van. Ez engem úgy nyomaszt. Így, most már nyugodtabb vagyok, hogy
sötét van. – No hát ülj le, és irj. Vagy jobban fog esni, ha ideteszed
ágyam szélére az irótárczát s úgy irsz, térdepelve? az is jó lesz; –
Bethsába, te ne távozzál el. Térdepelj te is oda mellé. – – – Figyelj
hát és ird: «Lelkemet Istennek, hamvaimat a földnek ajánlva: én,
Nariskin Zsófia, rendelem, hogy minden világi birtokomat örökölje az én
egyetlen barátném, Dilairanoff Bethsába, grúzi királyleány. Ne hagyjatok
meg nekem egyebet, mint azt a kis rézpléhet, a mit a keblemben viselek
mindig, s aztán tegyétek a fejem alá azt a kis zöld vánkost, a mibe a
rózsaleveleket gyűjtöttem, hogy majd azon olyan szépen alszom. – Nos,
hát nem látod a betüket? hisz túlirsz a papir szélén! Puskin! Hát
gyermek vagy-e te? – Folytasd! – Az én egyetlen kis barátnémnak hagyom
az én legdrágább kincsemet ezen a világon: az én Alekomat, Puskint.

E szóra Bethsába fel akart ugrani helyéről, de Zsófia nem engedé. Egyik
karjával átölelte Bethsába nyakát, a másikkal Puskinét s egymáshoz
szorítá arczaikat.

– Hát nem szabad-e nekem végrendeletben elhagynom azt, a mi az enyim? –
Azt hiszed, hogy én nem tudom, hogy te őt szereted? – Addig mindig
magasztaltad előttem, a míg én meg nem sugtam, hogy szeretem, azóta nem
beszélsz róla, a nevét sem mondod ki. Azt hiszed, hogy én nem tudom, mi
ez? Mikor ő közelitett hozzám, te mindig tova siettél. Azt hiszed, én
nem tudom miért? Az előtt piros voltál, életvidám, enyelgő; most halvány
vagy, szomorú és szótalan. Azt hiszed, én nem tudom mi bánt? Te is úgy
szereted őt, a hogy én. Ne titkold tovább! Ne mondj hazugságot; ne rejts
el egy titkot egy haldokló előtt, ki holnap már úgy is lélek lesz, s
mindent megtud, a mi a lelkedben van. Ne várd el, hogy álmaidnak kisértő
lelke legyek, a ki minden éjjel eljön, választ kérni arra a kérdésre, a
mit életében nem adtál meg neki. Valld meg, hogy szereted Alekót.

Bethsába szive elszorult, s egyszerre csak felnyitott ajakkal, elforduló
szemekkel esett hanyatt eszmélet nélkül.

– Emeld fel, s fektesd mellém az ágyba, mondá nyugodt kedélylyel Zsófia.
Így, már most két halott menyasszonyod van: válogathatsz közülök. De ez
a másik fel fog éledni, mert ő nincsen megölve. Már most tudod, úgy-e,
hogy szeret? Hagyd aléltan. Jobb, ha nem hall belőle semmit, a mit most
fogok neked mondani. De te szivedbe zárd, a mit mondok és egy szavamtól
el ne térj; mert tudod, hogy a kik menyasszonyi fővel halnak meg,
azokból villi lesz: s azoknak a haragját nem jó ingerelni. Hallgass
reám. Te neked Bethsábát nem szabad többé a kezedből kiadnod. Én tudom,
hogy miért mondom ezt. Ha őt haza bocsátod, soha nem látod többé, sem ő
nem az Isten szabad világát. Bezárják a Katalin-kolostorba, örök időkre!

Puskin sejteni kezdé, mi történhetett itt.

A moszkvai «Katalin-zárda» nevére Puskinnak mind eszébe jutott, a mit a
kaszárnyában erről a nőkolostorról beszélnek. Azok a kalandok, a miket a
testőrtisztek lakomáikon dicsekedve adnak odább, tulhaladják a párizsi
Visitandinek botrányait, s az egész kolostort olyan hirbe hozzák, a
milyennek a montmartrei apáczák hirhedett zárdája örvendett. A fiatal
testőrtisztek a moszkvai Katalin-apáczák olvasóit viselték karperecz
gyanánt; s épen ez évben lett közhirré egy rémeset, a mit a hatóság
szépen eltakargatott. Egy előkelő család egyetlen fiatal sarja egyszer
csak eltünt a moszkvai társaságból, s miután egy hónapig hasztalan
keresték, végre rátaláltak darabokra vágott holttestére a
Katalin-kolostor egyik kútjában. És Bethsábát ide akarja küldeni a
keresztanyja, a hol a szerencsétlen leány nemcsak erre a világra, de a
jövő élet üdvére nézve is el lesz veszve! Kitelik ez asszonytól!

– Azért semmi tétovázás, semmi érzelgés, szólt Zsófia. Azon a napon, a
melyen én meghalok, neked nőül kell venned Bethsábát, külömben ez a
leány el van veszve. Azt fogják utánad kiáltani, az egész világ: «oh a
czudar! azon az órán, a melyen a menyasszonya koporsóját lezárta, egy
más számára tudta felnyitni a szivét!» de te nálad ott lesz az én
végrendeletem, a mit én mondtam tolladba, s aláirva az én reszkető
kezemmel, s ha ezt ráteszed szivedre, azt megnyugtatod vele, s ha ez a
biró fel fog menteni téged, mi gondod az egész világ itéletére? Légy
merész. A solovecski patriarcha ott vár, elrejtve a petrovszki szigeten,
Péter czár ó-kastélyában. Utasítása van neki egy fiatal leányt egy
testőrtiszttel összeesketni kihirdetés nélkül. Nem tudja a neveiket. Két
tanura lesz szükségetek. Már gondoskodtam arról is. Az egyik Zeneida, a
másik Helena férje, a vén Ihnatkó. Jó barátaink. És aztán, a míg az
egyik gondola az én koszorúzott ágyamat szállítja csendesen, a kántorok
zsolozsmái között, a szép fűzfás sirbolt felé ott a Névaparton, az alatt
ti ketten a másik gondolán siettek a Néva másik partján készen álló
troikátok felé s azzal – Isten hozzád!

Puskin elkezdett a szobában, mint az őrült, alá s fel járkálni, jéghideg
kezeivel kuszált haját tépve.

Azalatt Zsófia azzal vesződött, hogy elalélt barátnéját életre költse,
kifűzve vállderekát s vizet fecskendett arczába.

Magával is tehetetlen volt s mégis a más bajára gondolt.

Bethsába felocsudott nagy sokára, s aztán elrejté arczát a párnák közé.

– Már mi elvégeztünk Alekóval mindent, mondá halk, nyugodt hangon a
halni induló. Te csak tartsd magadat ahhoz, a mit ő mondani fog. Neked
hagytam menyasszonyruhámat, ezt a rózsaszinűt, s azt a platina diadémot
is; majd megtudod, mikor kell feltenned. Ugyan, Puskin, hogy lehetsz oly
élhetetlen, hogy nem irsz be mindent a végrendeletembe, a hogy azt
mondom. A rózsaszin araköntöst és a platina pártát ki ne hagyd. A vén
Helenkát is rátok hagyom. Ő igen hű dajkám volt. Rábizhatjátok majd
egyszer, a mi drágátok lesz. Most adj tollat és papirt Bethsábának
Alekó. Meg kell irni a herczegnőnek, hogy itt marad, ne várjon rá. Irjad
kis leánykám: «Kegyelmes asszonyom, jó keresztanyám! Zsófia beteg,
szüksége van rám: itt maradok nála, mig Isten könyörülni fog rajta.
Keresztleánya, Bethsába.» Küldd el majd e levelet, kedves Alekóm, a
gondolásoktól a magas úrnőnek, hogy legyen megnyugtatva. Ha készen vagy
a végrendelettel, tedd elém, hadd irjam alá.

Zsófia végig olvasta:

– Mennyi mázolás van rajta… suttogá, s halvány mosoly vonult el arczán e
szavakra. Azok a mázolások az irásra hullott könycseppek foltjai voltak.
Tréfált felettük és azt akarta, hogy Alekó is mosolyogjon a tréfán, meg
Bethsába is.

Azután aláirta szép nagy betükkel a nevét. A tollban megmaradt tintát
nem fecskendezte ki, hanem beletörölte a hálóköntöse himzett fodraiba,
úgy adta vissza Puskinnak.

És akkor a két karját a nyaka körül fonva, odavonta őt magához.

– Még ma az enyém vagy. Még most hadd nézzek ezekbe a te szemeidbe, a
mikben olyan sokáig voltam otthon. Milyen paradicsomi élet volt az
ottan! Köszönöm neked, hogy olyan sokáig engedtél boldognak lennem.
Köszönöm neked azt a te hűségedet, azt a te gyöngéd szeretetedet, a mi
engemet üdvözített.

S annyiszor megcsókolá.

Aztán levette karjait nyakáról, s eltolta őt magától.

– Utoljára volt. Alekó! Bethsába! Most öleljétek meg egymást! Én azt
akarom látni, hogyan ölelitek meg egymást. Még most, a mikor élek és
láthatom. Ha engem szerettek. Ha azt akarjátok, hogy igaznak higyjelek
benneteket. Ha az én áldásom ér nektek valamit. Öleljétek meg egymást.

S a haldoklón keresztül azok egymás vállára tették karjaikat.

– Igy! Jól van. No még adjatok egymásnak egy csókot Az ajakra. Nem jól
van; nem értek egymáshoz. Ez hideg csók volt. Igazit!

És két kezét a két főre téve, egymásba forrasztá ajkaikat, s a fejeikre
tett kéz árasztá rájuk az áldást.

Aztán megdicsőült arczát ég felé emelve, s két karját feje fölé téve,
összekulcsolt kezekkel suttogá alig hallhatóan:

– Anyám… egy bünödtől megóvtalak!»



A MI SZIVEN TALÁL: PEDIG NEM GOLYÓ.

A czár rendkívüli szemlét tartott a Mars mezőn.

A rendes szemlék május 21-én, a védszent Miklós napján s szeptember
20-án szoktak megtartatni. Ez rendkivüli volt: csupán a testőrezredek
fölött.

Ezek nem olyanok, mint a többi hadsereg. Minden ezrednek külön
egyenruhája van: a nemes testőrlovagok ruhája fehér, aranyos fényes
mellvérttel; a testőr vérteseké világoskék, fehér ezüstözött pánczéllal.
A jeruzsálemi ezred öltönye karmazsinpiros, aranyozott vérttel s ennek
minden tisztje a Szent-János rend lovagja egész a káplárokig le: a
közkatonák mind nemes emberek.

S minden ezrednek multja, története van, a mit fennen emleget s az mint
hagyomány megy át az utódokra s a nevét elveszni nem engedi.

A jeruzsálemi Szent-János ezredet kétszer aprították úgy össze a
csatában, hogy nem maradt egy századból több tizennyolcz embernél.

A Preobrazsenszki ezred sokat tart arra a hirére, hogy Iván czárt ő
tette le a trónról, s Erzsébetet ő emelte helyébe. A ki ebbe az ezredbe
jutott, mind nemes levelet kapott.

Az Izmailoffszki ezred hét csatatér döntő diadalait hordja zászlóján,
Borodinonál fele ott maradt halottan s egy sem jött haza seb nélkül.

Ezek az aristocratiái a testőr hadseregnek.

A többi testőrsereget is jellemzi a tarka változatosság. Huszárok,
mindenféle szinű egyenruhákban, vértesek, lovas granátosok, hidászok,
kozákok, s aztán az ázsiai csapatoknak fantasztikus fegyverzetű
csoportjai: a kirgizek, kalmukok, karcsu dárdáikkal, nyilterhes
puzdrával a hátukon; cserkeszek, pikkely-pánczélaikban, hegyes
sisakjaikkal, – és aztán az ágyúk hosszú sora, a hadi társzekerek, mind
világos zöldre festve, a hidász vonatok, a kerekekre tett hajóhad, mind
ez egy roppant térre felállítva, négyszögökben, mértani vonalakban, a
mik egy jelszóra megmozdulnak, előre rohannak, falként megállnak, mint
egy felhúzott gép.

Nem méltán képzelheti-e magát egy Istennek, a kinek egy intésére mindez
áll és mozdul?

S csak egy másik intés kell, és előre fog rohanni s végig festi vérével
a mezőt.

Mikor a testőrsereg kimozdul Szentpétervárról, az azt jelenti, hogy a
hadjárat megindult! Szedje össze minden erejét az, a ki ellen felkelt!

A Mars-tér közepén vannak felütve a pompás sátorok a czár, a külföldi
követek, a kormánytagok számára; de ő maga paripáján lovagol, kisérete
élén s végig mustrálja a felállított hadcsapatokat; a mint ellovagol az
egyes ezredek előtt, azok egész köszöntő verseket kiáltanak eléje,
ütenyre, mint egy óriási szinpadi kar, s mereven tartva a közben a
puskát, kardot, dzsidát kezeikben.

A czár arcza oly ragyogó, mint maga az a verőfényes nap. Mindenki a
lipcsei hőst látja még egyszer benne. A hadsereg lelkesedése ő rá is
elragadt.

S e sorban álló, vezérszóra üdvözlő ezredek között ott vannak azok mind,
a kik ellene összeesküdtek. A tisztek tarsolyában meg lehetne találni a
«szabadember katechismusát.» De ez egyetlen szóval: «előre!» meg lehet
fordítani valamennyit. Az összeesküvő ezredek az ellenségre fognak
rohanni s azt mondják, hogy «éljen a czár.» Mikor az megmutatja nekik a
csatamezőt, elfelejtik minden panaszukat; elfelejtik, hogy meg akarták
őt ölni s rohannak érte meghalni.

Ilyen az orosz nép. A szabadságvágy elnémul a harcz alatt.

S aztán azt hiszi az a szegény katona, hogy ha ő a vérét ontotta idegen
földön, attól az ő hazájában lesz zöldebb a fű! A pópái azt verték a
fejébe, hogy a ki idegen országban elesik ellenség fegyverétől, az
otthon támad fel újra, s mindjárt megtalálja szülői házát, feleségét,
gyermekeit s ha rabjobbágy volt, felszabadul.

A hadvizsgálás után maga a czár veszi át a vezényletet. Fényes
hadmívelet indul meg: egészen az ő terve szerint. Az akkori korszak
hadtudománya, a rohamrendszer egyik remeke készült az lenni: kiszámított
támadás hadi oszlopokkal, lovas tömegekkel és ágyutelepekkel. A
nyargonczok széthordták a rendeleteket s vágtatva jöttek és mentek
keresztül-kasul a nagy Mars-mezőn. A czár maga osztotta parancsait s
távcsővel nézte azoknak végrehajtását.

Egyszer egy segédtiszt vágtat oda hozzá s megáll előtte.

– Sire!

– Mit hoztál? Röviden mondd!

Az ellenség ágyui megdördültek a támadó hadoszlop ellen.

– Sire! Mondá a tiszt. Nariskin Zsófia herczegnő ez órában adta át nemes
lelkét az örökkévalóságnak.

A czár szivéhez kapott. Oda volt találva. Pedig nem is volt az ágyúkban
golyó!

Jobbjában aláhanyatlott a kard, baljával eltakarta arczát.

– Tévedéseimnek büntetése ez! Rebegé csüggeteg hangon.

S a fényes ember nem volt már sehol. A fél Isten nem volt sehol. Egy
összeroskadt alak ült már a helyén: egy ember, a kit a sors végső
csapása a földig alázott.

Ordíthatjátok már a «hurrát!» Rengethetitek már a földet rohanó
dobogástokkal! Ki van véve a vezérből a lélek ezzel a szóval: «meghalt
Zsófia!»

A táborkar főnöke, Miloradovics utasításokat kér a fejedelmi vezértől a
harczjáték további működése iránt.

– Hívjátok őket vissza, mondá a czár. Küldjétek a csapatokat
kaszárnyáikba vissza. Be van végezve minden.

Azzal megfordítá a lovát s indult a sátora felé vissza, mélyen
aláhajtott fővel; a kik visszatérni látták, alig ismertek rá elsáppadt
arczára.

A hadtestparancsnokok aztán alig birták a hadcsapatokat kibonyolítani és
helyeikre visszavezetni. Olyan zúgolódás támadt, mintha egy vesztett
ütközet lett volna az.

A czár azt sem várta meg, hogy végigvonuljanak előtte a hadcsapatok, a
hogy szokták, tábori sipjaikkal, kardalaikkal, dobjaikkal. Ott hagyta az
egész tábort a nagyherczegekre, s maga a troikájába vetve magát,
hazahajtatott a téli palotájába.

Felsietett dolgozótermébe. Ott voltak az asztalán kiterítve nagy,
nevezetes iratok; világrendítő, korszakmegfordító, népátalakító, nagy
elhatározások. Csak az aláirásra vártak még.

A czár szomoruan végig nézett rajtuk. Olvasott belőlük, de nem azt, a mi
a betükbe volt irva, hanem azt a palimpsestet, a mit a fatum ir
keresztül az emberek szépen kidolgozott tervein.

Aztán nyalábra fogta mind az egész irathalmazt: sok éjszaka fáradságos
művét, s beleveté a kandallóba, tüzet gyujtott alá. Nariskin Zsófiának a
menyasszonyi hozománya volt az mind! Hamu lett belőle.

Azután leült az asztalhoz s levelet irt.

Csak e két szó volt benne:

– Jöjj vissza.

A levélborítékjára ez a czím jött:

– Arakcsejeffnek.



A LÉGYOTT ÓRÁJA.

Csodálatosak ezek az északvidéki nyáréjek, idegen azokat még kevésbbé
tudja megszokni, mint a kegyetlen hideg hosszú téli éjszakákat. Az
alkonyfény csaknem éjfélig eltart s éjfél után már kezdődik a reggeli
szürkület. Alig birnak megjelenni a világos égen az elsőrendű csillagok;
köztük a két fényes bolygó: a Vénus és a Jupiter, a mik úgy égnek a
sárga égen, mint aranytengerbe dobott gyémánt. A telehold maga
fénytelenül járja körül rövid karéját, fölösleges világítótest! s a
«Masinkák ünnepén» nyugtalanul lesik azt a fél órácskát, a mikor egészen
bealkonyul, hogy el lehessen lobbantani Néva negyven szigetén a készen
tartott tüzijátékokat (mert fényes nappal csak nem lehet röppentyüzni.)
S Szentpétervár utczáin ebben a hónapban nem gyújtják meg éjjel a
lámpásokat.

Corynthia herczegnő nyári lakának termeiben sincs semmi szükség
lámpafényre junius huszadikának estéjén. Az alkonyég még tizenegyóra
tájon is elég világosságot ad, s egy kis homály, ahhoz, a miről itt
beszélni kell ma, nem árt.

Corynthia izgatott kedélylyel lépett ki erkélyére, ki tudja hányadszor
már ma este? végig tekinteni az óriási folyam tükrén. Az is aranyszinű
most, s a hogy orosz képeken arany alapra vannak festve a szent képek,
úgy festi magát ez arany tükörre a nagy világváros palotasoros látképe,
az Izsák-templom oszlopcsarnokos domjával, a börze-épület hajóorr
diszítette oszlopaival, a Szentháromság hidjával, az elszórt
szigetekkel, miknek sötétzöld lombozatából a világ minden építészi
szeszélye után alkotott nyári kastélyok virítanak elő, kék, zöld, veres,
aranyozott és chinai alakú tetőkkel; s a szigetek közt hemzseg az
egymást kerülgető csónak, gondola, dereglye, szandolin, némelyiket
tizenkét evezős hajtja, másikat egyes ember maga; egyik sebesen sikamlik
tova, másik csak andalogva kóvályog, a hajósok népdalokat énekelnek. Az
alkonyfényben az alakok maguk úgy tünnek fel, mint fekete silhouettek.
Corynthia találgatja magában, vajjon melyik gondola hozza magával azt, a
kire ő vár, s melyik silhouette az ő alakja?

Leghosszabb a várakozásban az az utolsó félóra.

Corynthia az erkélyről visszatér szobájába s még egyszer megnézi magát a
tükörben.

– Szép vagy, nagyon szép! mondja neki a tükör. Ez a fehér öltöny egész
gyermeteg kinézést ád, s a gömbölyű márvány karokat egész vállig engedi
láttatni. A gazdag szőke haj nincs feltűzve kontyba, hanem két koszorú
tekercsbe fonva omlik alá. Semmi ékszer, karperecz, függő nem járul a
bájak emeléséhez! a diadalbiztos viador pánczél és fegyver nélkül jő a
küzdtérre. Még a jegygyűrű sincs az újján!

– Nagyon szép vagy! mondja neki a tükör.

És a tükör mellett van egy nagy aranyrámába foglalt kép. Egy fiatal
leány képe, mythoszi pásztor ruhában. Oly gyöngéd, mint egy álomkép.

Ezt néhány év előtt kapta Corynthia ajándékba a czártól.

Talán akkor is sejtette már, hogy ez nem egy ábrándkép, hanem élő
lénynek az arczképe? Talán ki is találta, hogy kié? Néhány nap óta már
most bizonyosan tudja azt. Találkozott vele. Ez Nariskin Zsófia
arczképe.

Ezt ugyan hamarább is megtudhatta volna, Bethsábától, a ki annyiszor
látta a képet is, meg az eredetijét is, ha kérdezte volna tőle. De a
grúzi királyleány, ha hazudni nem tudott is, de hallgatni nagyon jól
tudott s volt benne annyi örmény vér, hogy a mit nem kérdeztek tőle,
arra nem felelt.

Tehát a tükörbeli kép, meg a rámába festett egymásmellett álltak. S az
összehasonlításban az eleven kép maradt győztesnek.

Mit akarsz te, halavány arczú gyermek, ezekkel az ábrándos szemekkel,
ezekkel a panasztevő ajkakkal, ezzel a ködalak termettel versenyre kelni
ez istennői alakkal szemben? Te, méla álomjárója egy más világnak, egy
földi nő ellen, a kinek szépsége gyújt és olt, öl és elevenít? Ha neked
Alekód van: az a czigány leányt választja; s az nem te vagy.

Hiszen maga is czigány: kóbor, kalandor, költő!

Corynthia félre nézett a saját vállára, arra a rózsás gödröcskére a
vállán, s elnevette magát.

Az idő lassan telt. Kinyitotta szobájának a parkra nyiló ablakát. A
fülemülék hangversenye zengett elő a bokrok közül. Az éjjeli pávaszem
pillangó bejött a nyitott ablakon, s az is őt repkedte körül, őt nézte
virágnak, nem azt az arczképet. Aztán jött egy másik éjlepke, a
melyiknek az a kiváló tulajdona van a lepkék közt, hogy hangot tud adni.
Kellemetlen siró, czinczogó zümmögést: a neve «Sphinx Atropos». Miért
adták neki annak a párkának a nevét, a ki az életfonalat elmetszi?
Azért, mert a sárga-fekete lepke háta és feje egy tökéletes halálfő
ábráját képezi. «Hess innen!» Kergeté a csúf lepkét magától a delnő. Az
azután megtalálta a maga helyét; rászállt az arczképre s meghúzta magát
a ráma egyik szegletében.

Még is kezdett már egy kissé alkonyodni. Nehány türelmetlen tüzijátékos
elkezdte a röppentyüit feleregetni a szigeti mulató kertekből; a
Kresztoffszki-szigeten már a bengali tüzeket is meggyújtották.

No igen! Ma van Zeneidának a nevenapja. Az ő kedvéért szent Methód mellé
szorítottak helyet e névnek az udvari almanachcsinálók. Ma ott nagy
vigalom van! És talán még más is? A szojusz Blagodensztoiga gyűlése.
Minden ünnepély czíme és ürügye alatt össze szokott az gyülni a
szinésznőnél.

Ghedimin herczeg, midőn hazulról elment, azt mondta a nejének, hogy a
czárhoz van híva s annál kell töltenie az egész éjet, fontos államügyek
feletti tanácskozásban. És így kétségtelen, hogy egész éjjel ott fog
lenni Zeneida nyári kastélyában. Corynthia nem tarthat tőle, hogy
megzavartatik.

– A mi neked jó, az hadd legyen jó nekem is.

Jöhetne is talán már, a kire oly nyugtalanul várnak.

Hiszen mikor elkezdődik a tüzijátékozás a szigeteken, akkor minden
cseléd, őr, a ki még ébren van, azt bámulja, senki sem ügyel a park
tekervényes útjaira.

A nagy Lázár-féle antik óramű már üti a tizenegyet, négy haranggal verve
a carillont minden negyednél. A mint az óraütés elhangzik, úgy tetszik,
mintha a kert porondját hallaná csikorogni közeledő lépések alatt. Ki
jönne más? A nemes ember lépteit úgy meg lehet külömböztetni a
muzsikétól.

Úgy van.

A közeledő a kerti veranda ajtaja előtt megáll s az ajtót kulcscsal
felnyitja. Azután a belső csigalépcsőn felhaladó léptek jelentik
megérkezését.

Corynthia kiszámította az elhelyezkedést, melyben magát meglepetni
engedje. Félig az ablakba dőlve, arczát féltenyerébe nyugtatva, egy
álmodozó alak, a kit úgy elfoglalt a csalogányok hangversenye, hogy nem
veszi észre, miszerint valaki a puha szőnyegtől tompított léptekkel
közelít a háta mögé s odaérve, föléje hajol, s ingerlő szép vállára egy
gyöngéd csókot nyom.

A hölgy úgy tesz, mintha felrezzenne, s mosolygó haraggal fordul a
csóktolvaj felé:

– Ah ilyen későn?

Hanem aztán mikor meglátja azt, akkor igazán megrezzen. Nem csóktolvaj
az: a magáét vette el csak, joga volt hozzá: ez a férj. Ghedimin
herczeg.

Corynthia hebegve kérdi:

– Ilyen korán jött ön haza?

– Az előbb azt mondá ön, hogy későn jöttem.

– Fél álomban voltam akkor, nem tudtam mit beszélek. Merre jött ön be?

– A kerti veranda felől. Tudja ön, hogy magamnál hordom a kis kulcsot.

Corynthiának most az jutott eszébe, hogy ebben a nyomban az is itt
lehet, a kinek ő e kulcs párját odaadta. A másik!

– Bezárta ön az ajtót maga után?

– Nem zártam én. Öt percz mulva megint visszamegyek.

– De én kérem, hogy zárja be, s hagyja benne a zárban belülről a
kulcsot. Ön tudja, hogy félek a tolvajoktól.

– Jól van, hát visszamegyek és bezárom.

Az alatt, míg a herczeg a lépcsőn lement és visszajött, Corynthia egy
nagy shawllal burkolta be magát; nem kellett azt hazudnia, hogy fázik;
valóban reszketett.

A herczeg visszatért.

– Sietve kell önnek valamit elmondanom; most jövök a czártól.

– Ah, hát nem Zeneida kisasszony névestéjéről jön kegyed?

– Nem, kedvesem, a czártól és a czárnétól jövök.

– Tartozom elhinni.

– Bizonyosan el fogja ön hinni, ha elmondom, a mit láttam.

– Kezdjen hozzá.

Corynthia az ablaknál maradt, hogy ha hallani találja annak a másiknak a
közeledő lépteit, egy hangos közbeszólással észrevétesse vele, hogy
nincsen egyedül.

– Ő felsége már két napja, hogy ismételve odarendelt magához, a végett,
hogy több rendbeli, igen sürgős ügyeket elintézzen velem; de
mindannyiszor vagy bezárkózott a szobájába s nem bocsátott maga elé,
vagy a Czarszkóje Zélóba rendelt s maga nem jött oda, hanem az
Eremitageba ment. Ma estére ismét oda rendelt Mon-Plaisirbe.
Keresztül-kasul jártam a palota minden szobáját, míg utoljára
megtaláltam őt a felső verandán, a czárné társaságában. Háromszor,
négyszer üdvözöltem a czárt, de ő felém sem fordult, mintha tudomást sem
venne rólam. A czárné intett, hogy maradjak és várjak. A czár oda
támaszkodott a márvány mellvédre, mozdulatlanul, mint egy szobor és
tekintete a Néva tükrén látszott elmerengni. A czárné ép oly feszülten,
mondhatnám félelemmel vizsgálta férje tekintetét. Száz csónak sikamlott
ide s tova a víz tükrén, czikázva, mint a vizi pókok. Egyszer a sok
mulató-jármű közül kiválik egy nagyobb dereglye, melyet nyolcz evezős
hajt a folyamon felfelé, lassú sikamlással. A dereglye meg volt
világítva rudakon emelt templomi lampionokkal, s a közepén volt egy
koporsó, világos kék atlaszszal bevonva. A nyitott koporsóban feküdt egy
nő-alak; fehér halotti mezben, czipruskoszorúval a fején: fiatal leány.
Túl rajta álltak a kántorok s énekelték halotti zsolozsmájukat, mely
felhangzott a czárig: «Ember, rettegd a holnapot! Por vagy, kire más
rátapod. Ma kaczagva, holnap sirva, Aztán némán néma sirba». Ez egy
halotti menet a Néván. A gyászdereglyét nem kisérte semmi csónak. Mikor
a Mon-Plaisir előtt végighuzódott a dereglye, el lehetett olvasni a
koporsó mellé helyezett födélen az arany szegekkel kivert nevet:
NARISKIN ZSÓFIA.

(Most lehet már összehúzni azt a shawlt, madame! Ugye, hideg van?)

A herczeg nem vette észre a hatást, a mit szavai előidéztek, ő azt látta
még most is, a mi emlékében maradt, nem azt, a mi előtte áll.

Folytatá:

– Nem lehet emberi szavakkal leirni azt a fájdalmat, a mi e perczben a
czár arczán ki volt fejezve. Szemei égtek, ajkai reszkettek, két
szemöldöke vonaglott. De összeszorítá ökleit s míg szemei folyvást az
előtte elhaladó koporsót nézték, tekintetében egy óriás küzdelme
látszott egy istenség ellen. Sok kínt láttam már életemben, de így még
nem sajnáltam meg embert, mint ez egyet! nem volt szabad elárulnia
magát, hisz a czárné ott állt mellette. Az is az ő arczát vizsgálta nagy
figyelve. Egyszer aztán odarohant hozzá a nő, megragadta a férj kezét s
azt kiáltá: «Hát mért nem sir ön? mért nem engedi magának, hogy sirjon?
Hisz az ön leánya az, a kit ott temetni visznek.» S hogy felszabadítsa a
czár könyeit, keblére veté magát s ő maga kezdte el a sirást. S arra a
nagy hatalmas ember, a ki előtt milliók reszketnek, porrá zúzva omlott
oda az elhagyott, a megvetett feleség lábaihoz, s annak a térdeit
átölelve, el kezdett zokogni, és csókolta annak az asszonynak a ruháját,
a ki visszaadta neki a könyeit. Ah, az egy jelenet volt, a mit
emlékemből ki nem fog törülni semmi. A két egymástól elvált házastárs
ismét egymáshoz olvadt ez iszonyú könyek özöne által s föltalálta
egymásban, a mit régóta elvesztett, és nevezte egymást angyalának,
egyetlenének: s utoljára mind a kettő kihajolt az erkélyről s kezeivel
integetett Istenhozzádot az eltávozó koporsónak! Magamnak is köny szökik
a szemembe, mikor ezt elmondom.

Jól is tette a herczeg, hogy könyezett! kettőjük közül az egyiknek mégis
csak illett e dolog felett sirni.

– Egyszer aztán, öklét szivére szorítva, e szavakat fuldoklá a czár: «és
senki sem kiséri a koporsóját!» igazán keserű szó! Hiszen még a koldus
temetésénél is akad egy másik koldus, a ki utána biczegjen. Ennek
senkije sincs! Ekkor egy eszmém támadt. Siettem a gondolámhoz s onnan
önhöz. Én vagyok a czár legközelebbi tanácsosa, és ön egy Nariskin
herczegnő. Mi ketten a gyors gondolánkon utólérhetnők még Nariskin
Zsófia gyászdereglyéjét s gyászkiséretül mehetnénk utána a családi
sirboltig. Nem igaz, kedvesem?

És ennek a «másiknak» nem volt szíve hozzá, hogy ő is azt tegye, a mit
az az egyik és megragadja a nemes férj jobbját, és szabad folyást
engedjen könyeinek és azt mondja neki: «menjünk hát, hisz az én halottam
is Nariskin Zsófia!» Nem! Ez erősebb lélek volt, mint a czár. Le tudta
küzdeni asszonyi büszkeség alá az állati ösztönt, (mert hisz az anyai
érzés csak ennyi!) s nyugodt és hideg hangon tudta ezt felelni férje
felhivására:

– Hová gondol ön? Mivel igazolnók a világ előtt ezt a felhivatlan
kiséretet? Késő is lenne már. Nekem gyászba kellene öltöznöm elébb s az
alatt a dereglye rég elhaladna előlünk: utól nem érnők. És utóvégre is –
hát mi közöm én nekem Nariskin Zsófiához?

Ki tudta mondani ezt a szót! Ki tudta mondani ebben a rettenetes órában!
Oh az a muszka természet-tudós! Elfajult macska ez! Mert az igazi macska
megsiratja a kölykét.

– Mi közöm nekem Nariskin Zsófiához?

Ghedimin herczeg vállat vont. Elővette a zsebkendőjét s kifútta az
orrát. Azért bizony nem érdemes az embernek a más baján elkönyezni
magát, hogy az orra megveresedjék tőle! Ez már igaz.

– No hát, ehhez nincs önnek semmi köze. Én sem beszélek róla többet.
Hanem még egyéb okom is volt az idejövetelre, a mihez önnek talán még is
csak lesz valami köze. Mikor a gondolámba beültem, a kormányosom egy
levelet adott a kezembe, a mire az volt irva, hogy nagyon sürgős. A
levelet Puskin Szergievics Sándor irta hozzám.

– Puskin! hördült fel ijedten a hölgy.

– Az ám, Puskin. S mivel hogy a levél tartalma oly csodálatos, hogy én
annak az értelmét a magam eszével ki nem tudom magyarázni, azért is
siettem önt feltalálni, hogy megkérjem, fejtse meg nekem, miben áll ez a
rejtély?

Corynthia úgy érzé, mintha a padlat emelkednék lábai alatt.

– Puskin? hebegé. Mit tudhatok én Puskinnak a rejtélyeiről?

– Hát hiszen hallgassa végig a levelet, majd elolvasom. S hogy jobban
lásson, most már a herczeg lépett a nyitott ablakhoz, mig Corynthia a
szoba hátterébe vonult vissza, hogy a félhomályban keressen takarót
felizgatott tekintetének.

«Kedves Maximovics Iván! Kezdé a herczeg az olvasást. – Én kénytelen
vagyok Neked töredelmes szivvel vallomást tenni. Én azzal a nemes
bizalommal, a melylyel Te engem családod szentélyébe bevezettél,
visszaéltem. Szenvedélyem, mely erősebb volt rántad tartozó
tiszteletemnél, szolgáljon – nem mentségül, – de okul. – Én házadnak
legdrágább, legféltettebb kincsét elloptam.

(«Megőrült ez az ember!» mondá magában Corynthia.)

A herczeg folytatá:

«Ha az elkövetett sérelemért megtorlást akarsz rajtam venni, én minden
elégtétel-adásra kész vagyok: rám találsz falusi lakomban, Pleskovban. –
Alázatos szolgád, Puskin.»

A nő csak bámult maga elé.

Még nem volt sejtelme az árulás minősége felől.

– Nos? Hát? A herczeg magyarázatot várt.

Legjobb pánczél a hidegvér s legjobb fegyver a tagadás.

Corynthia megrázta a fejét s azt mondta:

– De hát mi közöm van én nekem Puskin úrhoz? Mi dolgom van nekem az ő
rejtélyeivel?

– Hát persze, hogy önnek semmi köze sincs Szergievics Sándor barátunk
rejtélyeihez; azt nem is szeretném. Hanem hát valami köze még is lesz
önnek ehhez a levélhez, mert benne volt még egy másik kis levél bezárva,
a minek a külsejére, úgylátszik asszonykézzel, az ön czíme van felirva:
«Ghedimin Mária Alexievna Corynthia herczegnőnek». A rejtély megoldását
alkalmasint ez a levél képezi. Azért siettem volt önhöz, hogy kérjem,
törje ön fel maga, s ha lehet és nem tartja szükségesnek előttem
titokban tartani, közölje velem a tartalmát.

Most már a herczegnőn volt a sor az ablakhoz lépni, hogy világossághoz
jusson. A mint a levelet a kezébe vette, meglepetve mondá:

– Ez Bethsába irása.

– Ön ismeri az irását, én soha sem láttam.

Corynthia felszakítá a levelet, s a míg végigfutott rajta, az arcza
lángveresre gyulladt.

Mikor készen volt vele, összegyűrte öklében a levelet, indulatosan
kiáltva fel, hystericus kaczagás mellett:

– Hahaha! Elszöktette Bethsábát és összeeskette magát vele!

Maximovics Iván – átaljában véve igen jó tréfának találta ezt a dolgot.
Valami rosszabbat képzelt. S most nagyon megörült neki, hogy «csak»
Bethsábát vitték férjhez, a ki már a szent Katalin-zárdának volt
eligérve. De még inkább tévútra vitte a feleségének a kaczagása. Azt
hitte, azt viszhangoztatni kell.

De ha már az imént a sírással olyan félsikert aratott, a nevetéssel
tökéletes kudarczot vallott. A herczegnő odavágta a fejéhez az
összegyűrt levelet s mint egy mænade, rohant rája, furia arczczal,
fehéreiket mutató szemekkel s összecsikorgatott fogakkal.

– Ez a ti munkátok volt, nyomorultak! Ezt ti terveztétek ki együtt!

– Kik? kérdezé a herczeg elámulva.

– Te! És a te szeretőd! az az endori boszorkány! Ti szőttétek ezt a
hálót, a mivel elkerítsétek ezt a leányt Puskin számára. Ti
készítettétek ezt a méregbe mártott tőrt.

– Asszonyom. Én megnem foghatom, hogy mi ingerli önt ily haragkitörésre
Puskin úrnak, meg Dilarianoff kisasszonynak a szívviszonya miatt?

Corynthia észrevette, hogy indulata által az önelárulásig hagyta magát
ragadtatni. Hirtelen megtért.

– Nem foghatja meg? Itt nincs szó szívviszonyról, hanem árulásról! Mit
bánom én, ha egy kaukazusi királyleány az én lovász-legényemmel szökik
is meg? Az is jó neki! De ön jól tudja azt, hogy miért kellett ezt a
leányt Puskinnak megkeríteni. Azért, mert ez bírja a czárnak minden
titkait, a miket az leányának elmondott, az pedig ő vele közölt, s most
ezek a titkok mind átmennek Puskin révén a czár ellenségei kezébe. Ön
ezáltal elvesztette vagy magát – ha híve a czárnak; – vagy a czárt, ha
összeesküvő ellene. Ezt cselekedték önök ketten.

Ghedimin herczeg meg volt lepve. Az asszony felyül került. Úgy
hasonlított az igazsághoz, a mit mondott, hogy nem lehetett ellene
védekezni.

– Mindnyájan egyetértettek! folytatá dühöngve az asszony. Felhasználták
egy szegény leánynak a betegségét, hogy a másik leányt tőlem
elcsalhassák! ide küldték hozzám Puskint egy verssel, hogy engem itthon
tartsanak, hogy utána ne menjek a gondjaimra bízott leánynak, ő rá
várva, a ki az alatt, míg a válaszért kellett volna eljönnie,
felhasználta az időt, hogy egy halott koporsója mellől elszöktessen egy
esztelen, félkegyelmű leányt! Pfuj az ilyen emberekre! Ennyi csalás,
hitszegés, árulás. Egymáshoz méltók vagytok valamennyien; komédiások és
komédiásnék. – Ki az én szobámból! Ott van az ön helye – Phryne
orgiáiban!

Az embernek eláll az esze, mikor egy asszony szidja. Ez megbénítja a
gondolkodást. Ghedimin herczeg okos ember is volt, jó ember is volt, s
azonfelül valóban oly ártatlan volt ebben a bűnben, a mi nem is bűn,
mint egy gyermek; hanem azért mégis oly elitélt bűnösnek érezte magát e
szavak után, mint a ki csakugyan a legnagyobb merényletet követte el, a
mit soha helyrehozni nem lehet, a legnagyobb kiszámítással; úgy hogy
nagyon szerencsésnek érezte magát, mikor kimenekülhetett a házából s
gondolájához visszajutott.

Pedig bizonyosan mondhatjuk, hogy még azt sem tudta, hogy ki volt
Nariskin Zsófiának az anyja?

Csakhogy ezt nem hitte el neki Corynthia soha. Kiszámított szándékos
kínzásnak vette ezt az egész jelenetet. Férjének megjelenését a légyott
órájában s a szerelmi sovárgástól izzó női szivre először a temetési
jelenet jégcseppjeinek, azután meg az imádott, a várva várt ifju
hűtlensége méregcseppjeinek fecskendését!

S az illó méreg öl kívül és belül.

A mint Ghedimin eltávozott, Corynthia két kezét összekulcsolva feje
fölött, arczczal a földre veté magát és keservesen zokogott.

Azután, hogy senki sem emelte föl, térdre fölállt, hajtekercsei, mint
vonagló kigyók omlottak keblére. Öklét az esküre feltartott három ujjal
az égfelé emelve, lihegé kegyetlen boszúval:

– Ha én te neked valaha ezt a keserű órát visszafizethetném!

Ajkai fölnyiltak, egymáshoz szorított fogainak csikorgását lehetett
hallani.

Valamit gondolt. A szemei szikráztak bele.

Aztán felállt a helyéből. A fehér köntös patyolatujját feltürte vállig
gyönyörű karjáról.

S akkor azt a gömbölyű vastag izmot a felsőkar közepén fogai közé
szorítva, úgy beleharapott, hogy a vér kiszökött belőle.

S azt a vért felszítta a szájával.

Az orosz népbabona azt tartja, hogy ha valaki az átkának a
beteljesüléséről bizonyos akar lenni, hát az átok kimondása után igyék a
saját véréből.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A halálfejpillangó úgy sírt a ráma szegletében, mint egy elkárhozott
lélek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –



A SZÉTSZAKADT SZÍV.

Zeneidának három gyászünnepe volt ma. Az egyik Zsófia temetése, a másik
Puskin esküvője, a harmadik – a saját névestéje.

Zsófiának az volt a végkivánsága, hogy az esküvő előzze meg a temetést.

Az ő égnek emelkedő lelke még akarja látni, hallani azoknak a
boldogságát, a kiket úgy szeretett.

Orosz szokás szerint a koporsóra csak a sirnál szegezik le a födelet,
egész odáig feltakart arczczal utazik a másvilág vándora.

– Csináld rövidre a ceremoniádat; mondá Zeneida a pópának.

(A solovecski patriárcha lábainak volt annyi muszka eszük, hogy erre a
napra gyógyíthatatlan köszvényt kapjanak, maga helyett egy pópát
küldött. Ha görbére talál szaladni ez a dolog, annak a szakállát vágják
le, ne az övét!

Mert ha egy pópa vigyázatlan módon esket össze egy szökevény-párt, a
házasság ugyan érvényes, hanem a pópa szakállát levágják s magát
elviszik katonának.)

Az esküvő alatt, orosz szokás szerint, két fehér galambot bocsátottak el
szabadon az összekelő pár fejei felett. A két galamb egy ideig repkedve
járta körül a magas verandát, azután leszállt a katafalkra, oda a halott
fejéhez, a hol a gyászszal bevont feszület volt felállítva, az egyik az
egyik ágra, a másik a másik ágra, s ott «a szeretet martyrjának» a feje
fölött csókolóztak folyvást az egész szertartás alatt.

A szép halott meg volt elégedve az esküvővel. Minden úgy történt, a hogy
ő elrendelé. Bethsába a rózsaszín ruhát viselte s a platina-diadémot
tette fel a fejére.

– Ezen átestünk, szólt Zeneida. Következik a második! Gyorsan, gyorsan.

Bethsábának le kellett vetnie a rózsaszín köntöst, s felvenni a feketét
a halottbeszentelési ceremóniához. Zeneida segített neki az öltözésnél.
Puskin kívül maradt.

Bethsába egyre sírt, akár a piros ruhájára tekintett, akár a feketére.

Zeneida pedig nem árult el ma érzékenykedési hajlamot. Fásultsága egész
a cynismusig ment.

– De ugy-e? szólt zokogását elfojtva Bethsába, a túlvilágon ismét látni
fogjuk egymást Zsófiával?

– Oda, oda! dörmögé Zeneida – Hát aztán ott melyiteké lesz Puskin?

Ez ám a bökkenő!

Bethsába elbámult s nagy szemeit Zeneidára mereszté.

– És hátha egyiteké se lesz! szólt Zeneida, összehúzva erős szemöldeit.
Vagy azt hiszed, hogy a túlvilágon is lesz egy nagy Muszkaország, a ki
lába alatt tartson egy túlvilági kis Finnországot, hogy aztán legyen a
túlvilágon is egy bolond, a ki azért, hogy más a paradicsomba juthasson,
maga elmegy a pokolba!

E kifakadás leleplezé Bethsába előtt Zeneida titkát.

Elámultan rebegé:

– Te is szeretted őt?

– Ne kérdezd azt. Örülj neki, hogy a tied. S ne kivánkozz vele át a
másvilágra. Azon légy, hogy megtartsd őt magadnak ezen a világon.

– Te is szeretted őt? ismétlé szomorúan Bethsába.

– No, ha kitaláltad, hát vedd hasznát! szólt Zeneida szinlett negéddel.
Már most tudod, hogy kitől kell legelébb féltened. Azon légy, hogy
hozzám közel ne ereszd. Most már ismersz, hogy ki vagyok. Örülök rajta,
ha férjeket elcsábíthatok, asszonyoknak sírást okozhatok.
Keresztanyádnak igaza volt. Én vagyok az ördög. Alekódat
Szent-Pétervárra vissza ne hozd!

Bethsába odaborult Zeneida keblére, s átölelte annak a vállait.

– Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! Engem nem csalsz meg. Mondd meg nekem,
miért adtad nekem Puskin szivét, ha magadnak is megtarthattad volna?
Nagy oknak kellett arra lenni! Fedezd fel! ő nekem már férjem. Mindent
meg kell felőle tudnom. Ha nem szeret, – még azt is.

Zeneida most már szelid mosolylylyal tekinte le az ifju menyasszonyra
(abban a gyászruhában) s aztán ő is magához ölelé őt:

– Tehát te nem hiszed azt, hogy én olyan rossz vagyok, a kitől a
férjedet féltened szükséges? No hát megmondom, hogy kitől féltsd! Van
egy csodaszép asszony, bájolóbb mindazoknál, a kiket valaha láttál,
csábító, mámorító és telhetetlen. A neve «Eleutheria.»[2] Elcsábítja ez
az oltár előtt álló vőlegényt a menyasszonya mellől, elcsábítja a hét
gyermekes apát felesége, családja köréből és a kit magához csábított,
azt a szíve utolsó csepp véréig, a lelke minden gondolatáig magának
tartja. Ez a rettenetes asszony a te vetélytársnőd. Őrizd meg a
férjedet, hogy vissza ne gondoljon rá: mert szerelmes belé!

– Az az «Eleutheria» azt teszi, hogy «szabadság?»

– Férfiak vérében szokott fürödni, attól olyan szép. Ajándékul csak
hekatombákat fogad el férfiszivekből, s az emberek közül is csak azt, a
mi arany és gyémánt. Asszony, a kinek ilyen gyémánt jutott, őrizze meg
azt! Kéjencz, iszákos, kártyás nem esik vissza oly könnyen a csábító
hivásra, mint a kit egyszer ez rabjává tett. S mikor az «Eleutheria»
felkiált: «férfifejekre van szükségem!» ezernyi ezeren, az ő szeretői
kiáltanak vissza: «itt az enyim, vedd el!» Vigyázz, hogy Puskiné köztük
ne legyen!

Bethsába végig csúszott ölelő karjaival Zeneida termetén, míg ölelésével
annak térdeinél állt meg.

– Oh te utolérhetetlen szentség! A ki elutasítottad magadtól az ő
szivét, azért, hogy a fejét megőrizd! Mondd meg, tanácsolj, hogyan
teljesítsem azt, a mit te kivántál? olyan nehéz az! Mit tegyek, hogy jól
legyen téve?

Zeneida felölelte a kis menyasszonyt, s aztán elkezdett neki suttogva
tanácsot adni, a hogy tapasztalt asszonyok teszik fiatal asszonykáknál.

– Járj mindenben kedvére! ne mondj neki ellent. Ha egy nap hétszer
változtatja is a véleményét, te ugyanannyiszor fordíts a magadén. Találd
ki, hogy miről gondolkozik, s előzd meg a kivánságát. Ha egy gondolatját
bírod, arról a többit mind követheted. Ha rossz kedvét látod, ne
fakgasd, mi baja? olyankor a legkedvesebb arcz is visszatetsző.
Szerelmét viszonozd egész lelkeddel s boldogságodat ne titkold; de ne
hizelegj neki, mert azért megutál. Légy rajta, hogy otthon jól érezze
magát. Háztájad legyen csendes és tiszta, magad mindig vidám és
kedélyes, recsegő hangodat még a cselédhez szólva se hallja. A kit ő
szivesen lát, te is jól fogadd, férfias mulatságaitól vissza ne tartsd.
Ne kérdezd ki, hová megy, honnan jött? És különösen féltékenységet el ne
árulj. Azt nem érezni egy nőnek a férje iránt lehetetlen; de ott kell
lenni a jó ügyvédnek, a szívnek, a ki tisztára mossa azt védelme által,
még akkor is, ha a szemek és fülek a vádlók. Szemed soha se legyen
kisírva előtte. Arra pedig, a mit magad tészsz, jól vigyázz. Nem
szükség, hogy a vadembert játszd idegen férfiakkal szemben s minduntalan
férjedhez menekülj, ez őt nevetségbe, sőt bajba hozhatná; de ne is
engedj játékból, asszonyi hiúságból bárkinek is olyan előnyöket, a mik
az ő féltékenységét fölidézhetnék. Ha valami bánt, mondd meg neki
szeliden, azonnal; ne tartogasd, a míg nagyra nő, a míg az arczodon
meglátszik a bú, s légy könnyen engesztelhető. És mindezekben egyforma
légy, örökké! Mert egyetlen egy rossz óra: egy elátkozott negyed óra
elég, hogy eszébe jusson az elhagyott szeretője, az «Eleutheria» s
visszajöjjön hozzá.

A menyasszony hallgatta azt, mint a szentirást.

– Majd én segíteni fogok neked, hogy otthon tartsd és visszatartóztasd a
Szent-Pétervárra jöveteltől. Írok neked leveleket, a mikben az lesz,
hogy a czár fel volt ingerülve a miatt, hogy az, kit ő leányának szánt
vőlegényül, a temetés napján egy más menyasszonynyal tudott megesküdni.
Nem lesz az igaz, én elmondom a czárnak Zsófia végrendeletét s ő meg
lesz úgy nyugodva abban. De Puskinnak azért kegyvesztetté kell lenni –
szinből, ő engedelem nélkül nem térhet vissza Szentpétervárra s mi
kitöröljük őt a zöld könyvből, hogy tőlünk se kapjon meghivást. A te két
karod lesz az ő temetője, míg a feltámadás napja el nem jön; vagy a mit
jobban hiszek: a mi temetkezésünké. Ha vége lesz mindennek, akkor majd
visszatérhettek a világba. Addig azt kell vele elhitetnünk, hogy
felülről számüzve, alulról kitagadva, nincs más világ a számára, mint
szerelme és Olympja. De hát hisz az már két világ: két mennyország!

Puskin benyitott hozzájuk.

– Még nem vagytok készen?

– Hagyj békét! Most rontom a feleségedet. Megtanítom, hogyan kell téged
jól igában tartani. Nem szabad azt meghallanod.

– Hasztalan, ő nekem az első órában mindent elmond.

A kántorok a halottas szobában rákezdték már az éneket.

Ez már hosszabb szertartás volt, de annak is csak vége szakadt egyszer.
A pap felvette a két gyertyatartót s keresztbe téve egymásfölé, kimondá
a megáldó «mio vszem» szót; aztán háromszor tömjénnel körülfüstölé a
koporsót, s a bűnlajstromot tartalmazó pergament, a minek végére a
feloldás fel van írva, odatette, mint túlvilágra szóló útlevelet, a holt
gyermek kezei közé, s arra kioltottak minden gyertyát a katafalk körül.

A két galamb még akkor is csókolódzott a katafalk keresztjén.

A koporsót kivitték a gyászszal bevont dereglyébe. A kert valamennyi
virágai mind vele mentek kiséretül, el volt halmozva koszorúkkal. A
lampionok kék, zöld, vörös fénye rikítóan világlott az alkonyderületben.
A kántorok folytatták zsolozsmájokat, mihez az evezők csapása verte a
lassú ütenyt. A távozó dereglye után sokáig bámultak az ott maradottak,
míg a legközelebi zöld sziget el nem takarta azt szemeik elől.

– Ez már elutazott, mondá Zeneida. (Ő nem sírt.) Most rajtatok a sor.
Csak gyorsan. Minden búcsúvétel nélkül, az olyan unalmas. Menjetek,
vigyétek egymást! Nekem is vendégeim vannak. Víg társaság! – Sietek. –
Elég volt egy csók, Bethsába. A többit add Alekódnak. Vidd gyorsan
magaddal, a mi a tied.

– Kár, hogy nem egészen. Sohajta fel Puskin, kinek megvolt az a bűne,
hogy a mit gondolt, nem tudta elhallgatni. Egy részét magával vitte
«az», a ki ott a gondolán utazik tova, más része tenálad szakad, ennek a
szegény gyermeknek nem marad, csak a töredék.

– Nem igaz! szólt Zeneida büszke ragyogással arczán. Az, a ki az égbe
utazott, ő rá hagyta a maga részét; ez, a ki itt maradt, épen ez órában
adta neki azt, a mi az övé lehetett volna. Bethsába tudja azt már jól.
Te az övé vagy egészen! Isten veled.

S kezét nyujtá neki. (Az új korszak szövetségesei nem csókolódtak –
üdvözlésül.)

S a midőn Puskin a kezét megszorítá, Zeneida arczán egy örömsugár
villámlott végig. A szabadkőmüveseknek van egy jeladásuk, a mivel a
kézszorításkor egymásnak megfelelnek. Puskin most elmulasztá a jelt
megadni!

Már elfelejtette régi szeretőjét!

Már egészen ujé, a kinek hitvesi hüséget esküdött.

Így akarta «ő» is, s mosolyogva integetett fehér kendőjével a távozó
gondola felé, melyre a tulparton várt a befogott troika; s csak aztán
takarta el arczát azzal a fehér kendővel, mikor már azok nem láthatták,
de azt sem tudja, azon a fehér kendőn kívül senki, hogy sírt-e vagy nem?

Csak akkor vette azt le szemeiről, mikor az ő saját gondola-kormányosa
megszólítá:

– Asszonyom! Nézd, már eregetik a röppentyüket fölfelé a
Kresztovszki-szigeten.

– Ugy, Igaz! Hisz még hátra van egy harmadik temetés is!

Azzal gondolájába szökött s a függönyös ernyőzet alá behuzva magát,
dalolá csendesen:

  «Hogy a babyloni vizeknél ültünk»;
  . . . . . . . . . . . . . .
  «Mondták nekünk az idegenek,
  Zengenénk a Sionról éneket.»
  . . . . . . . . . . . . . .
  «Ha én te rád meg nem emlékezem,
  Felejtkezzék magáról jobb kezem!»



HAMVAK ÉS SZIKRÁK.

Zeneida sietett evezős gondolájával a Kresztovszki-szigetre vissza,
megelőzve a gyászdereglyét.

Vendégei mulatták magukat nála nélkül is. Szokva voltak már ahhoz.

Az összeesküvők ma teljes számmal voltak együtt.

Eljött Pestel is távol Nikolajefszkből.

Ma kellett a pártoknak megmérkőzniök, hogy kinek a terve legyen
elfogadva? Azoké-e, a kik a szabadság művét a czár által akarják
kivívni, vagy azoké, a kik ő ellenére, a kik rajta keresztül, vagy élve,
vagy halva, akarják a munkát elvégezni?

Mikor a tüzijáték elkezdődött, azok, kiket «bojár» néven hívtak, a
csillogó látvány alatt félrehuzódtak – a roulette-szobába.

Huszonhárom férfi volt és Zeneida.

Csak Ghedimin herczegre vártak, a kinek a czártól kellett megérkeznie.

Megjött az is.

Egy hosszú, öt pecséttel lezárt boriték volt a kezében.

Mindenki feszült aggodalommal várta, mit tartalmaz ez a boriték?

A herczeg felvágta a pecséteket ollóval, felnyitá a boritékot. S ekkor –
kiomlott abból – egy csomó elhervadt papirlap foszlánya, elégve, a hogy
a kandallóból előkerült. A várvavárt okmányok hamualakban.

– Megmondtam előre! Kiáltá Pestel, diadalmaskodó arczczal. Komédia volt
az egész. Nem tartott három hónapig. Vége a szép beszédnek! következnek
a rút tettek!

Nem lehet más hátra, mint szavazni.

Megtörténjék-e a tett?

Szavaztak nyiltan és névszerint.

Tizenkettő volt az «igen», tizenkető a «nem».

– Még van egy, a kinek a szava dönt! mondá Pestel. Itt van a «votum
Minervæ!» Itt Zeneida. Döntsön az ő szavazata.

Zeneida látta Ghedimin herczeg arczán azt a halálsápadást elterülni.

Csendes, nyugodt hangon mondá ki:

– Igen.

Tizenhárom szavazat lett tizenkettő ellen, mely azt mondá, következzék a
tett!

De mikor?

Ez volt a másik kérdés.

Pestel azt mondá: rögtön! Rylejef azt indítványozta, a szeptemberi
katonai összpontosítás alkalmával.

– Ma még! dörmögé Jakuskin, ne holnap!

Erre ismét szavazni kellett.

Azonnal-e, vagy szeptemberben?

Ismét tizenkét szavazat volt tizenkettő ellen.

Ujra felhívták Zeneidát a votum Minerværa.

Egy lehelletétől függött, hogy fenekestől felforduljon a világ még ebben
az órában.

Szeptemberben. Mondá ő. S Ghedimin nagyot lélekzett.

Pestel boszusan vállat vont.

– Akkor jobb lenne egész a jövő évi májusig elhalasztanunk, a mikor
Kiovban lesz a nagy hadseregösszpontosítás, ott a Délen egészen mi
vagyunk az urak.

– Szégyen reánk! Dörmögé Jakuskin. Tizenketten vagyunk, s nem merünk
hozzáfogni! Tizenkét Brutus! több egy armadánál. – Majd ha magam
maradok, én megteszem magam.

A tüzijáték végjelenése dörgött odakünn a néző sereg tapsai között; a
tűzkévék csillagkalászai hullottak alá köröskörül szikraeső közepett az
égből. «Tehát szeptember 20-ikán», suttogák egymásnak, kezet szorítva az
összeesküvők. A vidám vendégsereg hahotázott s éltették a háziasszonyt.
A Néva tükrén, a hulló szikrák között sikamlott tova a gyászdereglye a
mosolygó arczú halottal, s a gyász-zsolosma felhangzott a tapsok közül:

  «Ember, rettegd a holnapot,
  Por vagy, kire más rátapod,
  Ma kaczagva, holnap sírva,
  Aztán némán néma sirba.»
  . . . . . . . . . . . . . .

Aztán elmult a zaj és ének. A szikrák kialudtak, a hamvak lehullottak.
Hajnalodni kezdett. Senki sem járt már a Néván, mindenki aludni ment,
átaludni a szürke napot. A szentpétervári délelőtt csak erre jó.

Még a hajnala is oly idegen valami! Az ég fehér lesz, s a mint a csendes
Névában visszatükröződik, az olyan, mint egy fényes ezüst lap, a hosszú
felhővonalak az égen pedig éjfeketék s a Néva tejszinű tükréből
visszatetsző fák is mind feketék. – A halál gyászpompája égen és földön.



DAIMONA.

Grusino úrnője, a ki épen úgy uralkodott Arakcsejeff fölött, mint
Arakcsejeff az egész birodalmon, nem volt valami csodaszépség, fiatal
sem volt már. Arcza ifjú korában sem lehetett szép s termete férfias
idomokhoz közelített. Vannak ugyan rút nők, a kik tudnak kellemesek
lenni, a kik tudják azt, hogy ők nem szépek, s abból igyekeznek
kifejteni a rút vonásokkal harmoniázó sajátszerű varázst. Daimona
azonban erőltetni akarta magát arra, hogy szép legyen. Arczbőre igen
barna volt, s azt ő igen fehérre és igen pirosra festette ki, de már a
nyakán nem folytatta a helyreigazítást s annálfogva olyan volt az arcza,
mint egy lárva. Minthogy semmi szemöldöke nem volt s ő akarta, hogy az
is legyen, s a mellett rossz szemmértéke volt, annálfogva hol az egyik,
hol a másik szemöldöke állt feljebb a szükségesnél, fogai feketék voltak
az arczfestéstől, a tulságos czukorevéstől és a pipázástól. A mellett a
legnevetségesebb bizarr szineket és divatokat szedte össze az
öltözetéhez, a mi szüntelen túl volt halmozva szalagokkal és
ékszerekkel. S ha megszólalt, a hangja durva, férfi bariton volt,
vegyítve az indulatkifejezéseknél elcsukló sikoltásokkal. Pedig egész
nap lehetett hallani a hangját. És az félelem volt mindenkinek. Mert a
mibe az a hang kapott, az mindig pör és szidalom volt; mikor szolgával,
szolganővel beszélt, sajátszerű interpunctiókat használt; a «vessző»
(komma) no az volt a vessző, a kettős pont (colon) pofon jobbról,
balról; pont (punctum) a kancsuka.

S ez volt a mindenható kegyencznek az eszményképe, boldogítója, tündére!

Köztudomású volt országszerte az a varázs, a mivel a bizalmas
államférfit lekötve tartja. S a kinek valami elnyerni valója volt
Szent-Pétervárott, tudta jól, hogy Grusinót útba kell ejtenie; mert egy
jó szó Daimonától többet nyom, mint egy szekérderék ajánlólevél, meg egy
zsák érdem. S e jó szót nem osztogatták ingyen. Daimona értette a
dolgot. S igen jól kidolgozott tariffája volt nála az osztandó
kegyeknek. Mit kell hozni ilyen meg ilyen fokú államhivatalért? mi jár
egy szállítmányi szerződésért? mi a díja egy érdemrendnek? s mi a
váltság egy akaratlan Szibériába rándulásért, kancsukakiséret mellett,
vagy a nélkül? gyalog vagy szánkóval? Ezt ő mind akkurate meg tudta
mondani könyv nélkül.

És bizonyosan nem tartották magukhoz illetlennek az előkelő főurak és
asszonyok mindannyiszor, a mikor szükségét látták, nyájasan, alázatos
arczczal megjelenni a gruzinói úrnő előtt, a ki nem volt se jobb kézre,
se balkézre megesküdött felesége a kegyencznek, hanem volt egy elcsapott
és Szibériába küldött matróznak a felesége, s kiszolgált markotányosné
az izmailovszki ezredből, a kit a gránátosok a «kancsal Dajna» név alatt
tiszteltek.

És mégis oly teljes mértékben s oly igazán meg tudta hódítani azt a
bölcs embert, a kitől az egész ország rettegett.

Arakcsejeff csak akkor érezte jól magát, ha letehette a szentpétervári
«vas álarczot», s feltalálhatta a valódi «régi embert» önmagában a
gruzinoi asszony karjai között.

Az udvarnál mindig hidegvérű és alázatos, minden sérelmet, megaláztatást
eltürő, (azért hogy befolyását megtartsa;) sima és hizelkedő, modorában
minden diplomatánál finomabb s belsejében tele boszuálló szenvedélylyel,
féktelen dölyffel és nyers utálattal minden iránt, a mi vele ellenkezik.
Már az maga egy penitenczia volt rá nézve, hogy folyvást francziául
kellett beszélnie, mert az udvarnál, a társaságokban ez volt a
kizárólagos idioma, s a ki ott oroszul talált megszólalni, koczkáztatta,
hogy összeesküvőnek, vagy pláne «tudóstársasági tagnak» tartják. Pedig ő
gyűlölte a francziát minden porczikájában: nyelvét, viseletét, zenéjét,
italát és diplomatáit, színműveit és philosophiáját. Aztán kénytelen
volt nagyon vigyázni magára: minden szóra, a mit száján kiejt, s minden
pohárra, a mit a száján betölt. Nemcsak azért ez utóbbinál, hogy mérget
ne itassanak meg vele, hanem, hogy annyit ne igyék, a mennyitől többet
találna beszélni, mint szükséges. Mert ismerte a természetét, hogy ha
egyszer bort iszik, akkor kitör belőle eltitkolt természete. Azért még
ascétát is kellett játszania; mert tudta jól, hogy rá nézve minden
asszonyi csáb csak finom tőrvetés, a miben ellenségei meg akarják fogni.
Olyan életet élt, mint egy remete. Pedig sardanapali vágyai voltak.

Mikor aztán egy-egy rövid időre kiszabadulhatott az udvari légkörből,
haza, a senkitől nem ellenőrzött eleusi barlangba, s levethette magáról
a kényes francziát, öltözetestől, álarczostól együtt, felvehette a
megtagadott őseredeti oroszt, neki ereszthette rabbá tartott nyelvét
annak az igazi novgorodi stylusnak, a melyen a hajdani köztársaság
bojárja szidta a parasztot és a czárt egyformán; versenyt pörölve a
tökéletesen hozzá illő élettárssal, a kivel reggel összeverekedett,
délben összecsókolódott, délután együtt agyalták ketten sorba a
jobbágyot, szolgahadat, sztarosztát, s este együtt itták le magukat:
akkor érezte magát csak boldognak. Itt minden szabad volt. Daimona
versenyzett vele minden kicsapongásban. Ha dühösködött, még jobban
dühösítette, ha haragja epéjét kellett kiöntenie, keresett a számára élő
emberi tárgyakat, s a kegyetlenkedésben asszonyi kifinomítással segített
neki. Mikor a főur Grusinóba hazajött, éjjel nappal volt lótás-futás,
jajgatás, püfölés, aztán evés-ivás, dorbézolás, táncz, zene, kátrányba
mártott s tollban meghempergetett asszonyok kergetése az utczán,
vadászat, kutyaheczcz, felgyujtott gunyhók, vízbe dobált leányok,
bolondok tréfái, saturnáliák, s egyszer legalább egy «szvacha»
(leányvásár). A szultánának arra is volt gondja, hogy a maga
padisahjának egy bajrám-ünnepet szerezzen.

Alexej Andreovics herczeg saját valódi «én»-jét tartotta ott a nem szép
Daimonánál s ez tette őt kedvesebbé ránézve a világ minden szép
asszonyainál.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy napon a derék Zsabakoff jelent meg alázatos térdfejhajtással a
hatalmas Daimona előtt. Ezuttal nem abban a rongyos öltözetben, a mihez
Puskinhoz beravaszkodott, hanem igen tisztességes úrnak kiöltözve.
Voltak neki különféle jelmezei, a felvett szerepekhez képest.

Daimonához az hozta, hogy Zsabakoff úrnak tudomására jutott, miszerint a
czár nagy hadsereget fog megindítani a török ellen. Erről még senki sem
tud a kerek földön semmit. Még Arakcsejeff sem. De egy ember mégis tud
valamit. Ez a czár komornyikja. Ugyanaz a jószivű lélek, a ki Jevgen
úrfinak kikölcsönözte egy estére a czár saját Wladimir-rendjét. Ez «jó
barátságból» mást is megtesz.

Zsabakoff úr kedvéért például megteszi azt, hogy összetakarítás közben
belepillant a czár asztalán hagyott iratokba, s a mit azokból megtudott,
a mik még a miniszterekkel nincsenek közölve, azt (nem üti dobra) dobszó
nélkül árúsítja el. (No ezen nem kell megütközni; valahány ház, annyi
szokás; hisz az is megtörtént ebben az időben, hogy az egyetemi tanárok
– erga modicam remunerationem – a rigorosum előtti napon azokat a
kérdéseket kiszolgáltatták a censurandusoknak, a miket másnap fel fognak
nekik adni az examenen.)

Azonban Zsabakoff urat ebben az egész dologban nem az érdekli, hogy
Hellász szabadsághősei fogják-e addig tarthatni magukat Missolungiban, a
míg az orosz sereg segítségükre megérkezik; hanem csupán csak az, hogy a
czár terve szerint az összes katonaságnak, az eddigi felszereléshez még
egy kulacs is adassék, a mire nagy szükség van a hadjáratban. Tehát
kétszázötvenezer bádog kulacs. A ki ennek a szállítását megnyeri, urrá
van téve. A becsületes komornyik azonban ezt a titkot nemcsak Zsabakoff
barátjával, hanem sok más hasonló barátjaival is közölte, a kik
valószinűleg már csináltatják is nyakra-főre a rengeteg sok kulacsot;
mert ennek két hét alatt ki kell állítva lenni. S valószinű, hogy a ki
közülök elnyeri a megbizatást, nem az lesz, a ki legolcsóbb árt szab,
hanem a ki legjobban ért a főintendatura szekerének a kenéséhez. A miért
tehát Zsabakoff úr idejött, az a kegyes óhajtás, vetné közbe magát a
hatalmas úrhölgy a mindenható főintendáns úrnál, hogy az utolsó órában
venné rá a czárt, hogy az egészségtelen bádog kulacsok helyett
fakulacsok rendeltessenek meg. Akkor a bádog kulacsos versenytársai mind
elesnek. Zsabakoff úr maga marad a versenytéren, s azt kérhet, a mit
akar. Óhajtása nyomatékául egy kis ajándékot is hozott, a mi nagyon jól
fog illeni a bájos úrhölgy homlokára: egy antik gyémánt ferronièret,
melynek rózsája közepén egy igen szép tüzű solitair ragyog.

– Ez természetesen csak foglaló, mondá a kegyencznő. Ilyen nagy
vállalatnál, tudhatod, hogy nekem a nyereségből osztalékot szoktak adni.

– Számból vette ki a szót, kegyelmes asszonyom. Őszintén beszélek. Igaz
ember vagyok. Mindig az egyenes úton jártam. Minek tagadnám. Én az
általam tett árajánlat szerint minden kulacson nyerek fél «grivát»,
ebből átengedek kegyelmességednek két kopeket.

– Hát tudod mit? Szabj olyan árt, hogy nyerj rajta egy egész grivát s
abból adj nekem négy kopeket.

Zsabakoff úr azt mondta, hogy úgy még jobb lesz.

Daimona azonban nem valami nagyon gyöngéd a vendégei irányában. Tartott
a háznál egy szakértő kitanult ékszerészt (az is jobbágya volt), azt
mindjárt oda hivatta s megbecsülteté vele a Zsabakoff által hozott
ékszert, az ajándékozó jelenlétében. Ez volt a szokás. Az ékszerismerő
azt mondta, hogy megér az ezerötszáz rubelt; de hogyha az a középső
solitair nem volna sárga, hanem tiszta fehér, megérne kétezeret.

– Kend ahhoz nem ért! Förmedt rá Zsabakoff. A sárga gyémánt a ritkaságok
közé tartozik. Azt úgy hivják, hogy «fantaisie». Aztán az antik. Azt
legjobban keresik az uraságok.

– Az igaz, az igaz; hanem azért, ha fehér volna, mégis többet érne
ötszáz rubellel.

– No látod, mondá Daimona. Ezt legközelebb ki fogod cserélni olyan
szebbel és drágábbal. Aztán tudod, jobb szeretem, ha aranyba lesz
foglalva, nem ezüstbe, mint ez.

Zsabakoff megigért mindent s nagy kéz- és lábcsókolások között
eltávozott, mintha ő kapott volna valamit.

Egy pár hét mulva megint visszakerült Zsabakoff úr. Még nyájasabb, még
alázatosabb volt, mint az első alkalommal.

– A hogy megigértem! Ezzel toppant be. Egy ember, egy szó! Itt hozom az
ujdonatúj ferronièrt a helyett a kopott helyett. Ez már aztán csak
gyönyörű. Ezt a követ kell megnézni. Micsoda tüze van! Milyen tiszta!
Igazi golkondai brilliánt. Mikor erre a nap rásüt, az embernek elvesz a
szeme fénye.

Addig dicsérte a pompás új ékszert, míg Daimona visszaadta neki helyette
a régit. S átvette az újat cserébe.

– Ezt aztán megbecsültetheted! Tudom, hogy háromezer rubelen alól meg
sem szólal az ötvös. Épen annyi volt. De nem sajnálom tőled. Csak arra
kérlek, hogy most mindjárt írj a kegyelmes úrnak extrapostán, gyorsfutár
által küldd neki a levelet, mert épen most dől el a dolog. Aztán rád
nézve is négy kopek minden kulacs. Oh én szaladok. Sietek!

Zsabakoff úr aztán még egyszer kegyeibe ajánlva a kulacsok dolgát,
sietett kifelé: szekerébe vágta magát, a mibe három ló volt fogva, s úgy
elvágtatott, mintha kergették volna. Ezuttal nem várta be, a míg Daimona
előhivatja az ékszerészt.

Daimona mindennél sürgetősebbnek találta levelet írni Arakcsejeffnek a
kulacshistoria végett s az nála nehezen ment, mert a toll nem akart
engedelmeskedni a kezében. Csak azután, hogy ez megvolt, adta át az
ékszert a becsüsnek.

Az gyanús szemmel nézte körül a ferronièret, engedelmet kért, hogy a
műhelyébe vihesse azt vizsgálat alá, a mi megtörténvén, azt az itéletet
mondá ki, hogy az bizony testvérek között is megér három rubelt: a
gyémántok csupa strassburgi hamis kő s a foglalat nem arany, csak
similor.

Daimona az első pillanatra meg volt lepetve: el nem tudta gondolni,
megőrült-e ez az ember, hogy őt így meg akarja csalni, épen akkor, a
mikor kétszázezer kulacsról van szó. Hanem aztán meg haragba jött. Ez
mégis otromba csalás. De hallatlan megsértés azonfelül. Három rubeles
similor ékszert, hamis gyémántokkal, a markotányosnéknak szoktak
ajándékozni!

– Sinkó te! kiálta sikoltó hangon Daimona, mire rögtön ott termett a
«mindenes», egy izmos délczeg férfi, arczán félreismerhetlen jellegével
a czigány fajnak. Ülj rögtön lóra, végy magadhoz még három csatlóst,
vágtass utána annak az embernek, a ki az imént innen három lóval
elhajtatott, fogjátok el, kötözzétek meg, hozzátok vissza! Kergessétek,
a míg beéritek.

A czigány legény egy percz mulva már lovon ült, nyereg sem kellett neki,
előre vágtatott; a három csatlós alig ért a nyomába.

Daimona bizonyos volt felőle, hogy az ő Sinkója utoléri röptében
Zsabakoffot.

Azonban alig telt bele fél óra, hogy a három csatlós, Sinkóval együtt,
ugyanazon az úton vágtatva jött vissza felé s mögöttük egy troika, a
miben egy magányos férfi ült. De azt nemhogy ők hozták volna megkötözve
fogolyképen, hanem inkább úgy látszott, mintha az kergetné őket; pedig
csak egyedül volt, de kidugva a fejét a kocsiernyő alul, egy hatalmas
pálczával kegyetlenül fenyegetőzött a futók felé, azok pedig vágtattak,
a hogy a ló birta, ijedt képpel tekintgetve hátrafelé.

– Micsoda dolog ez? sikongatott Daimona, dühösen futkározva alá s fel a
tornáczon s félrecsapva a fején a főkötőt. Sinkó te! Kutyafülüek ti! Hát
elszaladtatok! Egy embertől el hagyjátok magatokat kergetni!

El bizony, mert olyan «egy» ember az. Mire a kastély elé ér, sikerül
neki a troika bőrfedelét hátrataszítani, s akkor felugrik az üléséből s
úgy ordít tele torokkal a futók után:

– Gazemberek! Megálljatok! Majd adok én ti nektek: fényes nappal
utazókat kergetni az országúton! Várjatok csak! Száz kancsukát kaptok
egyenkint! Kútgémre huzatlak benneteket. Bojnyikok! voncsikok,
zsiványok!

Ez «ő!» az úr: Arakcsejeff maga.

Daimona erre még dühösebb lett. Lefutott a tornáczlépcsőn az udvarra,
ott állt meg, az érkező elé rikácsolva:

– Miért kergetted vissza az én embereimet? Tolvajt kergettek, a ki engem
meglopott! Hamis ékszert hozott s kicserélte az igazival. Én akarom őt
visszahurczoltatni. A zsiványt.

Dehogy hallgatott rá az úr! Mikor ő a gazembereket szidja, akkor a füle
nem ügyelhet másra.

Egészen veres volt az arcza. Az egyik kezében egy nagy bunkós botot
fogott, a másikban a szijánál fogva egy öblös kulacsot, mikor a
troikából leszállt.

Daimona pedig azt hitte, hogy a megérkezett úr egészen az események
színvonalán áll már, annálfogva, odaszaladva eléje s megragadva
porköpenyege gallérját, csak folytatá a megkezdett égető kérdést.

– Hisz ez Zsabakoff volt! Tudod? Zsabakoff! Csak nem adtad neki oda tán
még a kulacsokat?

– Kulacsokat? Szólt elbámulva az úr. Nekem – ihol la – csak egy kulacsom
van, s ezzel sem kinálhatok meg senkit, mert üres.

– Oh, hogy a szélvész pusztítson el! A kétszázezer kulacsot, a mit a
hadsereg kap, mikor a török háborúba megindul.

Most még nagyobbat bámult az úr.

– Kétszázezer kulacs, háboru? Lehellj csak rám! Mit ittál ma?

Az asszony toporzékolt dühében és káromkodott; összehordott hetet-havat,
négy kopeket kulacsfejenkint, kétezer rubeles karbunkulust, Missolungit
és Omer Vrione pasát, mind addig veszekedve, míg a dühbe hozott úr jól
hozzá nem vágta az üres kulacsot a hátához s félre nem taszította az
útjából, melyre aztán Daimona (minthogy ő valósággal józan volt, s egy
józan ember, meg egy pikós ember soha sem szokott összeveszni, csak két
józan, vagy két kótyagos együtt) hogy sértett tekintélyét helyreállítsa,
s boszuját kitöltse, a maga részéről a szerencsétlen ékszerbecsüsnek
esett neki s annak a fején törte össze a végzetes corpus delictit, a
hamis gyémántos ékszert; minek mondta azt, hogy a sárga gyémánt nem
olyan jó, mint a fehér? ő az oka, hogy a tolvaj visszalopta az igazi
ékszert, s most már szépen elmenekült vele!

Ilyen volt a szives «hozott Isten» a maga «sweet home»-jába megtérő
államférfinak. A mi különben rendesen így szokott menni, eltérő
változatokkal.

Hanem azért este a vacsoránál kibékültek s akkor aztán megérteté Daimona
az úrral a kulacsok történetét.

– No édes tyúkom. (Ez volt a kegyneve Daimonának.) Ilyenformán te többet
tudsz, mint én, a kinek a hivatalához tartozott a hadsereg
fölszerelésének főintendánssága. Én el vagyok bocsátva az udvartól.
Egészségem helyreállítása végett. Ezt tudta meg a te Zsabakoffod. Azért
csalta vissza tőled az ajándékozott ékszert. Megtudta, hogy «ilyen»
beteg vagyok.

– Hát mi bajod van?

– Az, hogy a czárnak hive vagyok.

– Gyógyulj ki belőle!

– Tudom, hogy vissza fognak hivni rövid időn, s tudom, hogy visszaesem
megint a régi betegségembe.

– Tehetetlen! Csak legalább addig tartottad volna meg a czár kegyét, a
míg ezeknek a kulacsoknak a dolgát elintézted volna.

– Ejh, ne beszélj olyan ostobaságokat. Danolj inkább nekem valami
szépet. Olyan régen hallottam asszonyt énekelni.

És Alexej Andreovicsnak volt kedve Daimona hangját élvezni, mikor az azt
dalolásra fogja. A pávahang ehhez képest hattyúdal! Hamis, elcsukló,
durva hang volt az; de ha az úrnak az tetszett. Hát maga a nótának a
verse, – miben minden végsor így hangzik: «kést neki!» Ugyan furcsa kis
dal. És különös, hogy Daimonának épen ez jutott most eszébe! De ugyan mi
volna benne különös? Ha a megbukott kegyencz gazdasszonyának épen a
forradalmi dal jön a nyelvére, mikor az urát elkergette annak az ura,
elintézetlen hagyva a kulacsok ügyét. Ez csak elég ok arra, hogy a ki
tegnap még lábáról csókolta le a port az egyedúrnak, ma az arczához
vágja a port!

S a megbukott kegyencz nem szakította azt félbe. Végig hallgatta
valamennyi strófáját. Az utolsó versnél olyan jól esett az embernek –
megvakargatni a hátát!

– Hát te kitől tanulhattad meg ezt a bolondos verset?

– Vasfejű! Hát nem találod ki? Hát nem magad küldted ide hozzám a
czigányleányt – nevelőbe? Mi aztán szépen kineveltük egymást.

– Ah, igaz! Hisz a sok keserű öröm között, a mi itt rám vár, egyik az ő
tréfája! Elkergette a fiamat Archangelszkbe! Még hírt sem hallottam
felőle. Mennyire vitted azóta a leánynyal?

– A hogy te utasítottál. Ha akarsz benne gyönyörködni, mindjárt
behivatom.

– Soha jobbkor!

Daimona intett a talpát vakaró cselédnek, hogy hivja ide Diabolkát.

Az alatt aztán susogva beszélt valamit Alexej Andreovics fülébe,
miközben festett szemöldökei csak úgy tánczoltak a gonosz jó kedvtől, a
mit az úr teljes mértékben osztott, úgy kaczagott, hogy egész köhögést
kapott miatta s az öklével verte az asztalt. «Nagyon jó! Fölséges!
Pokoli élvezet lesz!»

Mikor aztán a leány bejött, mind a ketten komoly arczot öltöttek.

Diabolkára alig lehetett ráismerni. Kisasszonyos öltözetet viselt,
hosszú ruhát félkeztyűvel, a mellett orosz hajadon pártát a fején. A két
kezét, orosz illedelmi szabály szerint, eldugva tartá az öltönye hosszú
bő ujjaiban s csak akkor vette elő, mikor kezet kellett csókolni az
úrnak és asszonyságnak. De szemeit világért fel nem emelte volna, azok
lesütve maradtak szemérmesen.

– No hát kedves leánykám, mondá neki az úr, hogy érzed magadat
védasszonyod mellett?

A leány halk, suttogó hangon felelt:

– Istennek hála, a kegyelmes uramnak köszönet azért a szerencséért, hogy
e helyre küldettem, a hol egészen boldog vagyok.

Az úr alig fojthatta el nevetését.

– Hiszen te már egészen válogatott szavakban tudsz beszélni.

– Ez nem az én érdemem, hanem a kegyes Prokop tisztelendő úré, ki nem
sajnálta a fáradságot tőlem, hogy oktatásában részesítsen.

– Ejnye, hiszen te egészen finom, művelt kisasszony vagy már. Te neked
ide kell ülnöd hozzánk az asztalhoz és velünk vacsorálnod. No, ne
szemérmeteskedjél. Te hórihorgos ficzkó! Adj tányért, étszert a
kisasszonynak! Ide, velem szemben!

– Nagy megtiszteltetés lesz rám nézve, érdemetlen szolgálódra, hogy ha
asztalodhoz ültetni kegyeskedel, de bocsánatodért kell esdenem, hogyha
ételt nem veszek magamhoz. A kegyes Prokop atya vezeklésül hagyta rám,
hogy egy egész esztendeig az estebéd helyett bőjtöt tartsak.

– Ugyan mi vétkedért?

A leány nagyot fohászkodék.

– Oh kegyelmes uram, te tudod azt legjobban, mi az én nagy bűnöm, a
melyet én soha holtomig le nem tudok vezekleni.

S egész töredelmesen lehajtá fejét.

(Igazán megtért ez, vagy csak komédiát játszik?)

– Hát azután mit csinálsz az alatt, a míg mások vacsorálnak?

– Az alatt nekem zsoltárokat kell olvasnom a többiek előtt.

– Ah! Tehát már olvasni is tudsz? És még zsoltárokat. No azt szeretném
hallani. Hozzatok neki egy zsoltárt. No hát ülj ide az asztal végére s
pohár helyett olvass a zsoltárból. Melyik következik?

A leány leült az asztal-végre, egy kezét az ujjai hegyével illedelmesen
az asztal-szélre téve s a másiknak a mutatóujjával taszigálva a
szótagokat egymásután.

«Ör–ök–öd–be –ur–am –pog–ány–ok j–ött–ek.»

– Nagyszerű! Hát aztán érted te azt, a mit olvastál? Kik azok a
pogányok?

– A törökök. (A leány kiköpött a szó után, a hogy illik igazhivő
orthodox muszkának.)

– Hát az az «uram» kicsoda?

A leány felállt a helyéről.

– A mi felséges urunk: a czár.

– Hát az az «örököd» micsoda?

– Görögország.

– Nagyon jól van, mondá az úr. No lám, milyen szépen megtanultál
olvasni? Bizonyosan irni is tudsz már? Még pedig úgy, hogy nem fogja
senki a kezedet, mint mikor azt az első leveledet irtad. Emlékezel még
rá? Jól van no! Tréfa volt az! S aztán Daimonához fordulva szólt, de
úgy, hogy Diabolka is hallhassa: Hiszen ebből egészen tisztességes
leányt csináltál.

– Még majd jó keresztyén asszonyt is csinálok belőle, szólt Daimona.

Diabolka úgy tett, mint a ki nem hallotta azt s tovább szótagolt.

«Jér–uzs–ál–em vár–os–át elr–ont–ott–ák.»

– Állj elé Sinkó! szólt Daimona a háta mögött álló legényre. No hát nem
derék vőlegényt választottam-e számára?

– Ah! Ez is az én küldöttem. Ez az a bizonyos «bátya?»

– Azért meg is becsültem. Derék egy legény. Nincs olyan hű emberem, mint
ez! Úgy fél tőle az egész parasztság, mint az ördögtől. Ő az én jobb
kezem.

– No akkor képzelem, mennyi korbácsot elnyűtt a más hátán!

– A lakodalmukat én tartom ki, s akkor Sinkót megteszem háznagyomnak, a
Diabolkát pedig belső frajomnak.

– No a nászajándékról meg majd én gondoskodom.

Diabolka csak olvasta az alatt a zsoltárt félbeszakítás nélkül. Más
leány már legalább elnevette volna magát egyszer, mikor a férjhez
adásáról beszélnek – a választott szeretőjéhez.

– De hát most lássunk egy kis tánczot, meg éneket, vacsora végével!
mondá az úrnő, Sinkónak intve.

– Ah! Hát azért csak tud még Diabolka tánczolni is, meg nem szent
nótákat is énekelni.

– Az nem tud már se tánczolni, se énekelni. Annak más hivatása van. Lesz
itt más, a ki tud hozzá.

A mellékajtón tizenkét szép fiatal parasztleány lépett be lanttal a
kezében, valamennyinek az arczán inkább elfojtott félelem, mint mulatási
vágy látszott meg. A hátuk mögött kullogott Sinkó, egy hosszú ostorral
az egyik kezében. A másikkal meg egy kis púpos hátú törpe embervakarcsot
vezetett lánczon fogva, mint a medvét, a kinek hóna alatt duda volt.
Válogatott csúf ficzkó volt: elől-hátul púpos; nagy idomtalan feje
odaszorulva felhúzott vállai közé; arcza egy rosszul sikerült torzkép,
melyet azután, mintha le akarta volna róla törülni a teremtő keze
nyomait, a himlő is össze-vissza tépett, imitt-amott hagyva meg rajta
egy-egy bajusz, szakáll sertecsomót, a szemek közül csak az egyiket.
Utálat ránézni. Hanem mikor a dudát fujja, akkor tökéletes szörnyeteg.
Annak a nyekegő kecskebőrnek hozzáillőbb fujtatót nem lehetett volna
kigondolni.

– No ez zenének elég remek, mondá az úr, de hát a táncz milyen lesz?

– Azt várd el még. Az a java.

Sinkó még egyszer kimegy s behozza a ballerina assolutát – a nyakánál
fogva, hogy meg ne haraphassa a kezét.

Ez meg asszonyi kiadásban tökéletessége a szörnycsodának. Törpe és
púpos, s a mellett oly hosszú karjai vannak, hogy szinte a földet érik.
Pisze orra alig látszik, a haja szemöldökéig lenőve, a szája
félrehúzódva, kivigyorgó agyarakkal. S a mellett vadállati gonoszság
minden vonásában.

Ez fog ballettet tánczolni a főúr mulattatására. Szép aranyos papiros
ruhába van öltöztetve, a mit ha mérgében össze fog tépni, sem kár.

Be van tanítva tánczra, akár egy majom, s tudja, hogy annak meg kell
történni.

– Fujjad, Vuk! Járjad, Polyka! szól tenyerébe csattantva Daimona, s a
mint a csimpolya rákezdi a nótát, a tánczosnő is elkezdi a maga
balletparodiáját, s csinál olyan piroutteket, hogy a két karjával (azok
a hosszúk, nem a lábai) elsepri maga mellől az énekkart, mely a dudaszót
dalával kiséri.

– Hoppsza! Hoppsza! kiáltoz közbe Sinkó, az ostor hegyével oda
csippentgetve a tánczosnő lábikráiba, ha az nem ugrik elég magasan; mire
a ballerina komikus dühtől fintorgó pofákat torzít. A főúr és Daimona
egymás ölébe dőlnek a kaczagástól, a nagy államférfi, a finom diplomaták
mintaképe, a sarkantyús lábával dobol az asztalon féktelen jó kedvében s
az asztal túlsó végén ott syllabizál a Diabolka, szemeit fel nem vetve a
zsoltárból:
«Hus-ok-te-szent-idn-ek.-Ét-el-ül-vett-ett-ek-A-zerd-e-i-vad-akn-ak. –»
Mintha nem történnék körülötte semmi.

Utoljára a pokolbeli mulatság végén az asszonyi szörnyeteg megragadta a
gallérját a hímnemű szörnynek, s azon módon dudástul együtt elvitte
magával keringőt tánczolni; az még akkor is fujta a dudát, kidülledt
pofával, kimeredt szemekkel; Sinkó pedig pattogott közbe az ostorral,
mint ki lovakat iskoláz.

– No ez is szép pár lesz, mondhatom, szólt tele torokból kaczagva az úr.
Együtt tartsuk meg mind a két párnak a menyegzőjét?

A miért azután Daimona olyat csipett a karjába, hogy feljajdult bele.

Másnap mindjárt hozzáfogtak Diabolka menyasszonyi köntösének a
hímzéséhez. Valamennyi jobbágyleány, a ki Daimonát szolgálta, mind abban
fáradt. Diabolkát délben rendesen az asztalhoz ültették, hol a főúr a
vidékről összehívott notabilitásokat megvendégelte. Mindenki szivesen
látott vendég volt, a ki elszánta rá magát, hogy Daimonának kezet
csókoljon. Bizony drága ebéd!

De még másra is el kellett szánva lenniök a vendégeknek. Arra, hogy ha
egyszer többet talált inni a házi gazda az elégnél, beléjük vesz és
sorba veri valamennyit. Azért másnap megint csak visszajöttek s hagyták
a hátukat ütni. Nagyon drága ebéd!

Néha aztán a későre nyúlt lakoma egész orgiává fajult, a szép
jobbágyleányok veszedelmére. Ebben sem talált már senki valami
különöset.

Kivételt csak Diabolka képezett. Arról meg van mondva mindenkinek, hogy
arra nem szabad ránézni, mert az menyasszony. És azonfölül Daimona
fogadott leánya, kegyencze. Azt, mikor a mulatság goromba része
következett, elküldték a pópához. Annak a háza volt egyedül biztos hely
a városban. A ki még azonkívül bizonyos volt felőle, hogy nem kap
ütleget, az volt a Sinkó, Diabolka vőlegénye. Ez is csak azért, mert ő
osztotta az ütleget. Ő volt a palota főkorbácsnoka. Minden vesszőzést,
ostorozást, kancsukázást ő hajtott végre. Hát ilyen a hivatal! A mit az
embernek parancsolnak, azt meg kell tenni. Ha azt parancsolják, hogy
csépeljen rozsot, hát csépel rozsot, ha azt parancsolják, hogy csépelje
a muzsikot, hát csépeli a muzsikot. Elég szerencse ránézve, hogy ő az, a
ki üt, s nem az, a kit ütnek. Még azonfölül czigány is volt, s annak
erősebbek az idegei, mint másnak.

A menyegzőre kitüzött nap előestéjén Daimona felpróbáltatá Diabolkával a
menyasszonyi köntösét, felöltöztette egész czifrára; úgy mutatta be az
úrnak… Az úr nagyon megdicsérte a leányt, s megveregette az orczáját:

– No látod, mondá neki. Annak örülök, hogy ilyen tisztességes leány lett
belőled. Kiszabadítottalak abból a fertőből, a mibe el voltál merülve.
Úgy-e, milyen jó: becsületes leánynak lenni?

Diabolka odaborult a lábaihoz s megcsókolta mind a kettőt.

– Úgy-e, milyen szép dolog menyasszonynak lenni? Most már csak szereted
a Sinkó bátyádat, úgy-e?

A leány elrejté szemérmetesen arczát.

– Hadd látom, hogyan tudod megcsókolni? Hol vagy, Sinkó?

Diabolka sehogy sem hagyta magát megcsókolni. Sinkó várjon az esküvőig.

– Derék egy leány! dicsérte őt az úr. No most kisérjétek el őt a
pópához, hadd imádkozzék, gyónjon meg, áldozzék meg: reggel aztán majd
érte mennek a nyoszolyók, a násznagyok, meg a vőfények, s elhozzák.
Eredj, kisérd el odáig, Sinkó.

Mikor ez a pár eltávozott, akkor Daimona előhozatta a másik mátkapárt.

Az is egymáshoz illő két alak volt: Vuk meg a Polyka.

A púpos vőlegény csinos samojéd köntösbe volt öltöztetve, talpig
fókabőrbe, sipkáját két nagy nyúlfül diszítette, a ferdeszájú
menyasszony pedig török odaliszknak volt álczázva, a mi még
rettenetesebbé tette.

– Gyönyörű egy pár! mondhatom, kaczagott az úr. Csak azt szeretném
tudni, hogy ettől a nagy púptól hogy tudják ezek egymást megcsókolni?

– Arra nincs nekik semmi szükségük, mondá az asszonyság. Elég hosszúk a
karjaik, hogy egymásnak a haját megtéphessék.

S ezeknek nem kellett volna nagy biztatás, hogy próbálják meg esküvő
előtt, egy szóra készek lettek volna a hitvesi gyöngédségnek ilyetén
tanujeleit adni egymás iránt.

– No az fölséges mulatság lesz holnap, szólt Daimona.

– Tökéletes tréfa! mondá az úr.

– Meg vagy elégedve az ötletemmel?

– Remekeltél vele!

– No már most, ha szeretsz, hát tedd azt, a mit én teszek!

Mikor ne lett volna erre kész az úr?

Hisz azért szerették egymást olyan nagyon, mert egyik nem gondolhatott
ki olyan bolondot, a mihez a másik társul ne szegődött volna.

A dobzódás után következett a danolás. Daimona rágyujtott a «kés
dalára». És Arakcsejeff – vele danolta azt is. «Kést neki!»

Mert valamennyi tiltott gyümölcsei között a tudás fájának, legédesebb
az, mikor egy hizelgéshez, hajlongáshoz, csúszás-mászáshoz szokott
udvaroncz, úgy négy fal között, mikor már csak feje látszik ki a borból,
de annak sem a nemesebb része, az édes ész, neki eresztheti a hangját
egy forradalmi dalnak, a miben az ő urát és annak a szolgáit
végigokádhatja.

Tehát: «Kezdjük még egyszer elől!» Hol a pohár? (Mivelhogy a kiivott
pohár a falhoz vágva törött szét egymásután.)

Ekkor azonban a pohár helyett a főpohárnok, Sinkó, egy levelet nyujt át
az úrnak ezüst tálczán, a mit e perczben hozott a lovas futár.

A levél borítékján már megismeri az irást Arakcsejeff.

S ezzel felugrik a kerevetről, lebontva nyakáról Daimona ölelő karjait,
s elébb megtörli a száját hirtelen s aztán a levelet előbb a homlokához
értetve, tompa hangon mondja Daimonának:

– Add ide az ollót!

– Minek neked az olló? Törd fel úgy!

– Az ollót, ha mondom! rivall akkor az úr dörgő hangon, s erőszakosan
kapja el a Daimona övéről hosszú lánczon lecsüggő ollót, a mivel aztán a
kezében reszkető levél pecsétjét felvágja; s a közben olyan hangon, mint
a kit a hideg ráz, dörmögi: «a czár pecsétjét nem szokták összetörni».

– A czár? kérdi bámulva Daimona.

Arakcsejeff nagyon hamar elolvashatta a levelet; csak két szó volt benne
az aláiráson kivül: «jöjj azonnal».

– Hozz vizet! Hideg vizet! kiálta rekedt hangon Sinkónak, s a mint az
egy vederrel hozott eléje, nem tudva, hogy mire kell neki, azt megfogta
két kézzel s úgy ivott belőle hosszasan. Daimona bámulva nézett föl rá.

– Hát téged mi lelt?

– Mennem kell azonnal, hörgé az úr. Fuss, Sinkó, fogass be. Tizenkét
lovas kisérjen fáklyákkal; egy vágtasson előre, váltott lovakat rendelni
a postaházaknál. Repülj!

– Te el akarsz menni? kérdé Daimona bámulva.

– E pillanatban. A czár parancsol velem.

– S te sietsz az ő parancsára vissza?

– Mint a kozák lova, mikor az ura füttyentését hallja.

– Te itt akarod hagyni a holnapi napra készített ördögi mulatságot?

– Le kell mondanom róla.

– Te itt akarsz hagyni engem? szólt szemrehányólag a nő. Hát nem
szeretsz többé?

– A czár sajátkezüleg irt nekem! mondá az úr, a levelet Daimona elé
tartva.

– Mit nekem az ő levele! kiáltá fel Daimona s megkapva a bal kezével a
levelet, a jobbjában tartott ollóval belécsippentett, úgy, hogy egy
csücskéjét levágta vele.

Erre az úr oly haragba jött, hogy megütötte Daimona kezét. Megütötte oly
erősen, a hogy haragból szokás ütni.

– Te megütöttél engem! Te megütöttél engem búcsú fejében.

A nő félrefordult s a kerevet vánkosára fektetve arczát, hevesen sirt.

Az úrnak pedig most nem volt arra ideje, hogy őt vigasztalgassa,
engesztelgesse.

«Seisász!»

– Ez a jelszó: «Azonnal! Azonnal!»

Ha egy tenger volna az útjában, azon is át kellene úsznia, hát még egy
asszonyi könycseppen?

Végbemehet már a jó mulatság a kettős esküvővel, a főúr nem fog azon
kaczagni.

– Siess! siess! Sinkó! sürgeté a főúr a szolgát. Aztán jer a szobámba,
borotválj meg gyorsan!

A főúr az alatt, a míg Grusinóban időzött, meghagyta a szakállát,
bajuszát nőni, (Daimonának ez így tetszett) s csak visszatérett
borotválkozott meg újra.

– Rám vigyázz, hogy bele ne vágj az arczomba a borotváddal, mondá
Sinkónak, mikor az hozzá fogott. (Más emberre nem merte rábízni, hogy
borotvával járjon a torka körül.) Mert ha megtalálod vágni a képemet,
rögtön főbelőlek.

A két utipisztoly oda volt téve a kezeügyébe az asztalra.

Sinkó ugyan vigyázott is a kezére s elvégezte a borotválást, a nélkül,
hogy megsértette volna a főúr arczát. A mi nagy szerencse volt
Arakcsejeffre nézve; mert a czigánylegény arra volt elszánva, hogy ha
megtalálja őt vérezni, nehogy főbelőhesse igérete szerint, egy
kanyarítással elvágja neki a torkát. Soha közelebb nem járt Arakcsejeff
a sírja széléhez.

Mire készen volt, már ott rázta a csengetyűt az udvaron a három befogott
mén.

Arakcsejeff keblébe dugva a czár levelét, sietett búcsút venni
Daimonához.

Az bezárta magát a szobájába.

– Már lefeküdtem alunni.

– No hát Isten áldjon meg, kedvesem.

Több szóra nem volt idő.

Daimona láthatta az ablakából, hogy vágtat tova az úti hintó, kisérve
tizenkét fáklyás lovastól.

Sötét volt és szakadt a zápor. Olyan idő, hogy ilyenkor még egy udvari
kamarást se kellene kiverni az ajtón.



A MI SZIVEN TALÁL, PEDIG NEM KÉS.

Arakcsejeffet a palotában Galban lovag fogadta, mikor megérkezett.

– Mi történt idehaza? kérdi a főúr, mialatt úti ruhájából a
díszegyenruhába átöltözött.

– Meglepő fordulatok. A czár leánya temetésén kibékült a czárnővel, s
azóta mindig azt őrzi. Minden diplomatiai művelet félbeszakadt. A görög
küldöttek nem fogadtattak el. A testőrezredek visszaküldettek
koloniáikba.

– S mit beszélnek az asszonyok? Ez a fődolog.

– Az asszonyokhoz most nehéz hozzáférni. A mióta a czár és a czárnő
kibékültek, egyszerre divattá lett Szent-Pétervárott az asszonyi hűség.
Minden herczeg a maga herczegnőjét viszi kocsikázni. Ghedimin herczegnő
is nagy ostentátióval jár a férje karján s olyan prude viseli magát,
hogy alig fogadja az ember köszöntését.

– Hát Zeneida?

– Az kiesett a kegyből. Tudtára adatott a főudvarmesteri hivataltól,
hogy ha a jövő staggionét más, egészségére kedvezőbb éghajlat alatt
akarja tölteni, ebben magasabb helyről nem akadályoztatik, a mire ő
rögtön visszaküldte kinevezési pátensét; butorait árverezteti és utazni
készül.

S mi volt az oka a kegyvesztésnek?

– Puskin. Azt tudod, hogy neki kellett volna Nariskin Zsófiát elvenni.

– Azaz, hogy ez csak egy orvosi furfang volt. A beteg leány életét
akarták hosszabbítani s kellemessé tenni azáltal, hogy menyasszonynak
hiresztelték.

– De azért Puskin mégis csak vőlegénye volt, s a czárra nagyon
kellemetlenűl hatott az, hogy Puskin azon a napon, a melyen Zsófiát
temették, meg tudott esküdni a szép Bethsábával, a kit Ghedimin
herczegnőtől elszöktetett.

– Ah! elszöktette a kis «országtalan» királyleányt?

– A czárt bántja e szívtelenség. Ezért neheztelt meg Ilmerinen
kisasszonyra.

– S hogy kerül ebbe Zeneida?

– Ő volt a tanu Puskin esküvőjénél.

– Hogyan? ő maga? A ki Puskint imádta! Ez a nő veszedelmes jellem.

– Szerencsére nem sok kárt tehet már. Még ugyan kihallgatást kért
utoljára a czártól, de ő felsége azt felelte, hogy nem hajlandó őt
máskép elfogadni, mint a te jelenlétedben.

– No, akkor ez keserves elfogadás lesz! Köszönöm a jó hireket.

Arakcsejeff sietett az Eremitageba. Délelőtt ott lehetett találni a
czárt.

Sándor érzékenyen nyújtá kezét a visszatért udvaroncznak, ki
éjjel-nappal utazott, hogy hívására megjelenjék.

– Egyetlen és igaz barátom, súgá az uralkodó.

– Nem egyetlen, sire! Az első a czárnő.

– Igazad van. Mi ujra feltaláltuk egymást, s most tudom csak, hogy egy
egész világot nyertem benne vissza. Alig várom a perczet, a melyben ez
irathalmaz közül haza szabadulhatok hozzá.

– Parancsoljon velem, sire!

– Jó is lesz. Ülj te belé a papiroskazalba, a miből én már ki nem tudok
igazodni s intézz el mindent belátásod szerint.

– Föl nem kelek addig.

– Itt van a sok között Ilmerinen kisasszonynak a kérvénye is utolsó
kihallgatás végett. Válaszolj neki a nevemben. Elfogadom őt, de csak
úgy, ha te is jelen lész a kihallgatásnál. Én most megyek a templomba.
Ott találkozom a feleségemmel. Szegény Nariskin Zsófiának a requiemét
tartjuk.

Arakcsejeff úgy tett, mint a ki most hallja ezt először; aztán csinált e
meglepetéshez egy szinpadi jelenetet, mindenféle szemforgatásokkal, a
minek a végén megcsókolta a czár kezét. «A szivemet érzem kiszakadni e
gyászhirre, sire!» (Ő volt az egyetlen ember a világon, a ki e
szerencsétlen gyermek halálhirének örült!)

A czár magára hagyta őt dolgozó-termében, s a kegyencznek bizonyára nem
az volt a legelső dolga, hogy Zeneida kérvényére válaszoljon. Elébb sok
más ügy várt elintézésre. A begyült irathalmazból vehetni észre, hogy
mikor nem érzik otthon a macskát, czinczognak az egerek! Már megint
minden megmozdult, hogy a czárt a szabadelvüség útjára visszaidézze.
Ezekkel el kellett bánni legeslegelől…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeneidát útikészletei közepett lepte meg egy közelebbi napon Jakuskin.

– Eljöttem örömömet kifejezni a fölött, hogy ön elutazik közülünk.

– Sajátszerű neme a búcsuvételnek!

– De érthető. Ön jól jár, hogy elmegy innen. S mi is jól járunk vele,
hogy ön elmegy. Annak a szerepnek, a mit ön játszott, vége van. S ennek
örülök.

– Úgy látszik.

– Arakcsejeff megint visszatért s vas kézzel dolgozik fejünk felett.
Kegyed, szép madonna, szép szerével távolította őt el innen: finom
eszközökkel. Kitünt, hogy a mi athmosphæránkban a finom cselszövények
nem érnek semmit. A régi zsarnok megint visszakerült. S most már jobban
hatalmában tartja a czárt, mint eltávozása előtt.

– Tapasztalom. Az utolsó kihallgatásra csak úgy kaptam engedélyt, hogy
az az ő jelenlétében történjék meg.

– S ön el fog menni?

– Mindenesetre. Puskin iránt ki kell engesztelnem a czárt.

– Csak azért akar odamenni?

– Mi egyéb dolgom volna még itt?

– Hát nem azért, hogy Arakcsejeffet még egyszer kiüsse a nyeregből?

– Semmi eszközöm sincs hozzá.

– No hát nekem van.

– Valami erőszak?

– Már megtörtént. Holnap már ő nem lesz Szent-Péterváron. Én szivén
találom őt, pedig nem is késsel. Már meg is történt a csapás. El van már
temetve. Pedig még nem is tudja. Olvassa ön el ezt a levelet.

Zeneida arcza az alatt, a míg a Jakuskin által átadott levelen
végigfutott, majd halavány lett, majd kigyuladt. Ajkai a bámulattól, az
elszörnyedéstől nyitva maradtak, mikor átolvasta azt.

– Ti rettenetes emberek vagytok! rebegé, visszaadva a levelet.

– Ugy-e? Mi értjük a magunk dolgát?

– S ő nem tud még erről semmit?

– Nincs egy ember, a ki azt tudtára merné adni. Nekem maga írta ezt
Diabolka. Én lemásoltam e levelet s az egészet elküldtem a Szofieszkája
pósta útján, a czárnak czímezve. Hadd tudja meg az ő szájából. Vagy, a
mi még valószínübb, ha ő bontogatja fel a czár leveleit, hadd jusson így
a kezébe. Ah, Zeneida! Ha azalatt kapná meg ezt a levelet, a míg ön a
czár előtt a kihallgatáson jelen van! Hogy ön láthatná őt abban a
pillanatban! Ah, ennek a jelenetnek gyönyöreért én önt tudnám irigyelni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeneida másnapra volt rendelve a fogadtatásra.

A czár rendesen délután öt óra felé jött be a Mon Plaisirből s akkor egy
rövid órát töltött az Eremitageban. (Ez a Téli palota melletti kedvencz
tanyája II. Katalinnak.) Itt volt a könyvtára, a melyben dolgozni
szokott; igen egyszerű butorzatu terem; ide hozták fel a Zsófia postával
érkezett leveleit is. Az egész terem Arakcsejeff rendelkezésére volt
most bocsátva, ki reggeltől estig ott dolgozott, egyedűl intézve az
egész óriási birodalom sorsát – a czár nevében. Kül- és belpolitika,
vallás, nevelés, kereskedelem, pénzügy, mind az ő akaratától függött; a
miniszterek, helytartók csak az ő bábjai voltak.

Sándor tudni sem akart semmiről: olvasatlanúl aláírt mindent, a mit
Arakcsejeff eléje adott. A mit az félredobott, az hiába volt megírva.

E napon is ott dolgozott a kegyencz a czár íróasztalánál, míg Sándor
nyugtalanúl járt fel s alá a szobában. A mai napra nem volt másnak
kihallgatás adva, csak Ilmerinen kisasszonynak.

Zeneida a rendelt órában megjelent. Egész gyászba volt öltözve, a mi a
rőtszőke hajzatához annyira viszályozott.

A czár eléje ment, de nagyon hidegen fogadta. Arakcsejeff úgy tett,
mintha rá sem ügyelne; a szemét sem vette fel az előtte kitárt papírból.

– Ilmerinen kisasszony, mondá Sándor, ön személyesen akart velem még
egyszer szólani. Mondja el, mit kiván?

– Bocsásson meg vakmerőségemért, sire! de egy iratcsomagot kell
felségednek átadnom, a melyet küldője azzal az utasítással bizott rám,
hogy azt csak felségednek és csak személyesen nyujtsam át. Ez iratcsomag
– a megdicsőült Nariskin Zsófia naplója.

A czár nagyot sóhajtott s azt rebegé:

– Szegény gyermek!…

– Ez volt utolsó kivánsága, s ezt nekem teljesítenem kellett.

– Ön tehát ott volt ő nála utolsó órájában?

– És még azontúl is. Ő hivatott magához.

– Ön fogta le a szemeit?

Zeneida csak némán intett.

– Köszönöm önnek. Szólt a czár, s átvéve a finom, fehér tokba kötött
naplót, kezét nyujtá Zeneidának, egy langymeleg, puha, elernyedt kezet
minden szorítás nélkül.

Zeneida megcsókolta a kezet.

– Van önnek valami kivánata, Ilmerinen kisasszony?

– Az az egy kivánságom van, Sire: kegyeskedjék Zsófia naplójából
elolvasni a három utolsó lapot, a míg én itt vagyok.

A czár a háta mögé nézett, mintha azt akarná látni, hogy megengedi-e azt
Arakcsejeff? S aztán rászánta magát a kérelem teljesítésére. Felbontá a
naplót s olvasott.

Összeharapta az ajkait, hogy el ne árulja elérzékenyülését.

Hanem Zeneida tudta jól, hogy mit olvas a czár? Előtte a szöveg minden
szava ismeretes volt. Azok az utolsó kuszált sorok, a miket egy
boldogtalan gyermek ír vonagló kezével, ki a halál hideg ölelését várja
s rettegi és óhajtja; s mikor a czár az átolvasott utolsó lapból
Zeneidára feltekintett, azt látta, hogy annak a szemei megteltek
könynyel.

Csendesen ingatta a fejét s nagyot sóhajtott.

– Ön ezt azért kivánta velem elolvastatni, ugy-e bár, hogy Puskint
tisztára mossa előttem. «Ő» akarta ezt így! Nagy, nemes lélek volt!

– Valóban az volt, Sire!

– Ő kivánta, hogy Puskin azt tegye, a mit tett, s Puskin csak az ő
végóhajtását teljesíté.

– Nem tehetett máskép.

– Elhiszem. Nem tehetett máskép. És én mégsem tudok kibékülni azzal a
gondolattal, hogy azt megtehette! Hogy abban az órában, a melyben az
egyik menyasszonya arczát a szemfödéllel letakarta, a másiknak a
menyasszonyi fátylával le hagyta takarni magát. Hiszen úgy kellett
tennie. De még is emberi észtől átérthetetlen gondolat, hogy egy órai
időközben megférhessen egy örökkévalóság, hogy egy óra elég legyen arra,
hogy valaki a jégsarktól az egyenlítőig repüljön! Egy óra elég legyen
arra, hogy valaki egy kedves halottat elsirasson s egy élőt elszeressen!

– De hátha régen szerette azt?… szólt Zeneida szeliden.

– Mit szól ön?

– Hátha az, a mit a megdicsőűlt halott iránt érzett, nem volt egyéb,
mint imádat, mint végnélküli tisztelet egy túlvilág lakója iránt, ki
szárnyaival már akkor az égben volt, a midőn őt megismeré? Ha mind az a
ragaszkodás, gyöngédség, hódolat, a mit a jegyes imádottjának lábaihoz
rakott, csak egy szentnek hozott áldozat volt, azért, hogy ne hagyja még
itt e földet?

Sándor a homlokára ütött ujjai hegyével.

– Igaza van önnek. Hisz ezt én nem kérdezém ő tőle soha. Soha sem
kérdeztem meg, hogy «de hát több-e az, mint ábránd?» egy beteg leánynak
az álma? Ő csak engedte magát ez álom rémei közé besoroztatni. Ennyi az
egész. És szivében mást szeretett. Ő érte csak feláldozta magát. Hiszen,
a mit én teszek, az mind hiba, s a mi hiba történik, azt mind én teszem.

S ezt nem a keserüség hangján, de a meggyőződés szomorú mélaságával
mondá az országok ura. Szánni való volt.

Hirtelen odafordúlt Zeneidához.

– Kivánja ön tehát, hogy visszavegyem a tilalmat Puskin visszatérése
ellen?

– Nem, Sire. Ő ott van jó helyen, a hol van. A ki jót akar neki, az azt
kivánja, hogy legyen távol innen és legyen boldog.

Ez meglepte Arakcsejeffet. Ledobta a tollat a papírra s felnézett
Zeneidára.

– Hát magára nézve nincs önnek semmi kivánsága? kérdé a czár.

– Én holnap elhagyom Szent-Pétervárt, Sire.

– S nem kivánja ön, hogy kinevezési patensét visszaküldjem?

Hahó! Mint emelte fel e szóra a leány azt a büszke homlokot. Ő is
királyné. Megmutatta.

– Sire! A hol velem egyszer azt tudatták, hogy jelenlétem kellemetlen,
onnan én elmegyek.

Ez vakmerő szó volt! Határos a feloniával! Így nem szoktak beszélni a
minden oroszok czárjai előtt! A kegyencz felugrott helyéből s a méla
koronás fő helyett ő felelt meg a kevély hölgynek.

– Tudja meg, kisasszony, hogy vannak kötelességek, a mik nem szünnek meg
a sértett önbecsérzeténél; s ezek közé tartozik a hódolat azon trón,
azon uralkodó iránt, a kinek ön köszönheti minden hirét.

Zeneida keble hullámokat hányt, rózsaszínü orrczimpái tágultak, mint a
farkassal küzdeni kész vad czebráé, nagy, világgyujtogató fekete szemei
elemészteni készültek a kegyenczet; az ajka reszketett, mint a
hidegleléstől.

– Kegyelmes úr… lihegé… Vannak emberek, kik a jóltevőjük iránti
háladatosságot elviszik magukkal még a föld túlsó felére is; a kik, ha
szerencsétlenek voltak elveszteni felséges pártfogójuk kegyét, azért még
nem mennek haza a «kés dalát» énekelni!

Ez egy olyan kegyetlen csapás volt Arakcsejeff fejére, hogy jónak látta
visszaülni az asztalhoz, s úgy tenni, mint a ki nem tartja érdemesnek ez
insinuatio ellen egy szót is felelni. (De hát tudna ez a hölgy valamit?
Tán neki is volnának titkos kémei? Tán Diabolka? Hisz a czigányleány már
írni is tud.)

A megnémult kegyencz helyett aztán a czár vette fel a lándzsát. Úgy
illett. Ha a szolga megvédte az urát: az úr megvédi a szolgát.

– Nagyon rossz helyen alkalmazta, Ilmerinen kisasszony, keserű
észrevételét. Ha van férfi Nagy-Oroszországban, a ki tökéletes mintaképe
a hűségnek és alattvalói ragaszkodásnak, úgy ő az! Ő, ki velem járt
csatáimban, s megosztott velem minden vészt, és a dicsőségből nem kért
részt magának soha. Ő, ki ébren marad, azért, hogy én alhassam; a ki az
egész világgal daczolt, azért, hogy engem megvédjen, a ki egyedül maradt
meg mellettem, mikor mindenki elhagyott: ez Arakcsejeff. Hányszor
kellett kiszenvednie hűsége legnehezebb próbáit? Hányszor
kényszerítettek ellenségei, hogy őt eltávolítsam magamtól! Mikor hívtam,
újra itt volt, s nem panaszolt soha. A szivére sujtottam. Száműztem
egyetlen fiát. S ő azt mondta: igazságod volt, kezemet csókolta és hívem
maradt. Ez Arakcsejeff.

De ebben az uralkodói elismerésben mind nem gyönyörködhetett már a
kegyencz, mert a mint az asztalhoz leülve, azzal akará megvető közönyét
tanusítani, hogy a Zsófia postával érkezett leveleket bontogatta fel,
épen a kezébe akadt az, a mit Jakuskin közlött Zeneidával. A mint abba
belepillantott, az úgy magához ragadta figyelmét, hogy attól még
(hihetetlen!) a czár ajkáról feléje hangzó magasztalást se hallotta meg.

És Zeneida látta ez arczot egyszerre pokoli kíntól eltorzulni, az
ijedelem, a névtelen rémület vonaglásaitól fintorgatva, egy őrületes
kisértet-lárvává átalakúlni; látta, a mint haja felborzadva meredt
szanaszéjjel, ajkai elkékültek és szemei kimeredtek fehér karikáik
közül.

– Jaj nekem! ordítá fel egyszerre oly vadállati hangon, hogy a czár
ijedten fordúlt vissza. Arakcsejeff a levelet mindkét kezével a szivéhez
csapta, mint a hogy a veszett eb szőrével gyógyítják annak a marását,
mint a hogy az összetört skorpióval gyógyítják annak a csípését, s azzal
felszökött a helyéből. Jaj nekem, jaj, hogy én idejöttem! Hogy én nem
voltam ott akkor!

S rohant, mint egy őrült, kifelé.

A czár csakugyan azt hitte, hogy kegyenczét őrülési roham lepte meg, s
útját állta.

– Alexej Andreovics… mi lelt? Hová futsz?

– Bocsásson fölséged! Futnom kell Grusinóba.

– Te itt akarsz most hagyni engemet? Az államügyeket? Az országot?

Zeneida összefont karokkal állt Arakcsejeff előtt s úgy nézett annak az
arczára.

Ettől a tekintettől a kegyencz egy pillanatra kijózanodott; arczára
visszakényszeríté vas ridegségét, s engedte, hogy a czár karjára tegye
marasztaló kezét, küzdött az álarcz az igazi emberével.

Ezúttal az ember maradt az álarcz fölött a győztes.

Homlokon üté magát öklével, a miben az összegyürt levelet tartá s azzal
az őrjöngés hangján ordíta fel:

– Mit bánom én most Oroszországot! Mit bánom ezt az egész czudar
planétát! Mit nekem most a czárok és az Istenek! Ha ezt meg hagyták
történni! Jaj nekem!

S azzal eltaszítva magától a czár kezét, elrohant, végig ordítva a
termeken, mint egy halálra sebesült. A czárhoz irt levelet is magával
vitte.

– Mi történhetett ez emberrel? szólt a czár elbámulva.

Hisz ő épen e perczben magasztalá őt fel oly tényekért, a mik csak egy
emberben egyesülhettek oly tömegesen, s most ez az egy ember engedi
magát egy olyan durva, erőszakos kitörés által elragadtatni, a mit egy
ember sem próbálna megtenni nem az orosz czár, de a legkisebb duodecz
uralkodó fejedelem szobájában sem!

Tán ennek a leánynak a szemében van valami olyan megverő igézet (ez
nézett folyvást rá), a mitől a józan emberek megbolondulnak, hogy
felugráljanak helyeikről s odavágják az uralkodóik lábaihoz az ország
pecsétnyomóját, s azt mondják, mi gondom nekem a te országodra, te rád
magadra és a te isteneidre!

Tekintete kérdeni látszott Zeneida arczától a titkot.

A művésznő vissza akart húzódni.

– Maradjon ön!

– Ha felséged kívánja: maradok és nem utazom el.

– Mit tud ön, mi lelte ezt az embert?

– Én tudom, hogy mi lelte.

– Beszélje el.



A GRUSINÓI COMITRAGOEDIA.

A kettős menyegzőnek meg kellett már tartatni, mert az egész vidék
népsége fel volt csődítve másnapra nászseregnek. A grusinói kastély
udvara már korán megtelt bámészkodó jobbágy-néppel. Volt is miért
kiváncsinak lenni.

A legszebb és legcsúfabb mátkapárt kellett ma oltárhoz vezetni.

Nagy volt az előkészület: három nappal előbb hozzáfogtak a sok nemzeti
sütemény készítéséhez, hosszú lugasok voltak felállítva az udvaron a
vendégsereg számára, a kapubejárat egy diadalívvé lett átalakítva
koszorúkkal és színes papiros átlászókkal. Az udvar közepén volt egy
lépcsőzetes állvány, letakarva czifra kecskeszőr szőnyegekkel, azon volt
az asztal, a Szűz Mária-képpel, a letakart tállal, melyben a jegygyűrűk
vannak, a kelyhekkel, a sóval és kenyérrel, a mik mind szükségesek az
esküvő előtti ceremoniához. Mert még az is sok teketoriával jár, míg a
házasulandó fél odáig eljut, hogy a pap kezébe kerül. Annak még odáig
sokat kell kiállani a násznagyaitól, a vőfélytől, a nyoszolyóitól, meg
az örömanyától.

Az örömanya igen nagy szerepet játszik. A templomajtóig ő parancsol.

Ezúttal Daimona az. Ő adja férjhez a maga rabnőit a maga rabszolgáihoz:
ő az anyjuk. Számára van felállítva az a magas karszék ott az
emelvényen.

Az első harangszóra megindul a szertartás. A pópa háza felől előhozzák a
leányok a felöltöztetett menyasszonyt. Diabolka menyasszony köntöse csak
úgy ragyog a skofiumos himzéstől, karcsú derekán drága öv, ötsoros
aranypénzfűzér a nyakán; pártája csupa csillogó kő. Az ember azt hinné,
valami herczegasszony.

Más oldalon a kürt és balalajka szólal meg, s a vőfélyek és legénység
kisérik a vőlegényt, Sinkót, kinek hosszan vállaira omló csigákba
göndörült szénfekete haja, az orosz népviselet daczára is, elárulja
keletindus eredetét.

A vőfélyek versben köszöntik fel a szemközt jövő menyasszonyt, vőlegényt
s azzal felvezetik őket az emelvényre.

Akkor aztán az ólak felől valahonnan előhozzák a másik mátkapárt. Azokat
éktelen zsivaj, rikongató csimpolyaszó kiséri idáig. A nászpompa, a mibe
vannak öltözve, még nevetségesebbé teszi mind kettőt. Ezeket
gúnymondatok fogadják, a mi azoknak nagyon tetszik: erősen fel vannak
már pálinkázva mind a ketten, s sorba csókolják, a kit megfoghatnak.
Csak mikor egymáshoz kerülnek, akkor fintorítanak torzpofát egymásra, s
a míg a lépcsőn felhaladnak, a menyasszony nagyot csíp a vőlegény
karjába, az pedig a fél lábával odarúg hozzá.

Azokat is odaállítják az asztal mellé, úgy, hogy a két vőlegény és a két
menyasszony az asztal szögletét foglalja el.

A második harangozásnál aztán leszáll a kastély tornáczlépcsőjén az
örömanya, egész kiséretével: tizenkét szép rableánynyal, a kik mind
fehérbe vannak öltöztetve. Azok a lépcsőzet két oldalán állnak fel; ő
maga pedig felmegy az emelvényre, sorba csókoltatva az emberekkel
kezeit, a kik a sorfalat képezik útjában, s ott elfoglalja a trónusát.

Egész királynénak van öltözve, bársony palásttal, gyöngyös, aranyos
nyuszt süveggel; az arcza kifestve fehérre, pirosra.

Ő kezdi el a szertartást.

– Sinkó! Mit hozasz a menyasszonyodnak mátkatálul?

Sinkó elsorolja, a mit nászajándokul szánt.

– Két tarkára festett nyoszolyát, egy rókaprémes bundát karassia
posztóból, egy selyem pruszlikot ezüst gombokkal, egy szironyos
sarafánt, egy gyöngyös kokosnikot, két pár piros csizmát, «egy» himzett
gyolcsinget, tizenkét czintányért, meg egy tálat, meg egy aranycsipkés
főkötőt fátyollal, ha jól viseli magát.

Mindezek a vőfélyek által odahordatnak s egyenkint fel lesznek mutatva a
násznép előtt.

A menyasszony válasza aztán viszont az ő általa hozott ajándékokból áll:
öltözetek, ékszerek, házi bútorok; miket berekeszt egy csomag
nyirfavessző, «ezzel pedig verjen meg, ha rosszúl viselem magamat».

Most következik a másik mátkapárra a sor.

– Hát te, Polyka, mit hozasz a vőlegényednek?

De már az a szép összeválasztott pár nem engedi azt, hogy egyik a másik
előtt szóljon, hanem kikapkodják egymás szájából a szót s röhögve vágnak
egymás elé.

– Én egy rongyos szürt.

– Én egy folt hátán folt tulupot.

– Egy lyukas vaskondért.

– Egy rongyos szoknyát, a miben kilencz macska se fogna meg egy egeret.

– Egy üres korsót, a miben valaha pálinka volt.

– Egy dunnát, a minek nincs czihája s csak toll kell még bele.

– Én még egy nyenyuska köntöst, a melyiknek «ujja hijja, gallér hijja,
egy csepp alja sincsen!» Hozzám jösz-e, kincsem?

A násznép majd megvesz nevettében a mátkapárbeszéd alatt.

– No meg aztán tizenkét pár «dubinát!» kiált röhögve a vőlegény.

– Dejsz «két vége van annak!» nyerít vissza a menyasszony.

Ez a fényüzési czikk pedig, amit mindjárt tizenkét pár számra szereznek
be, ez a gyöngéd hangzású «dubina» annyit jelent más egyéb barbár
európai nyelven, hogy «pálcza!»

«Megtalálta zsák a foltját! Eczetes korsó a dugóját! No ugyan meg!»
Zsibongja az egész násznép.

– No hát váltsatok már most gyűrűt, szól Daimona a párokhoz. Itt a
letakart tálban vannak a jegygyűrűk. Az egyik páré arany és ezüst; a
menyasszonyé az arany, a vőlegényé az ezüst, a másik mátkapáré vörösréz
és ólom. Kiki válaszsza ki a magáét.

Az örömanya feltakarta az ezüst tálról a selyem takarót s inte
Diabolkának, hogy kezdje ő el.

Diabolka kivette a tálból az arany- és az ezüstgyűrűket, az aranyat
felhúzta a saját ujjára, az ezüstöt pedig odanyujtá Sinkónak.

Hanem Daimona megfogta a kezét.

– Nem úgy lesz az! Te az ezüstgyűrűt adod Vuknak, Sinkó pedig a veresréz
gyűrűt a Polykának. Mert Vuk a te vőlegényed, Sinkó pedig a Polykáé. Így
van ez elrendelve.

Óriási hahota követte e szavakat. Ez már aztán fölséges tréfa. Kiki
párjával! A Vuk a Diabolkával; a Polyka a Sinkóval! Az örömanyának joga
van úgy házasítani össze a rabjobbágyait, a hogy neki tetszik. Azoknak a
teste az övé, akár a lónak és a szamárnak a teste. Úgy párosíthatja őket
össze, a hogy neki tetszik.

A vendégsereg röheje még hangosabbra lázadt, a mint a két részeg szörny,
az örömanyának a buzdító szavaira, egyszerre nagy örömmel rohant a neki
rendelt deli párhoz. Csupa tréfa volt elnézni, a hogy a ferdeszájú
Polyka hosszú karjaival a Sinkó fejét igyekezett magához lehúzni, hogy
megcsókolja; az meg minden módon arra forgatta a képét, a melyik oldalán
a Polyka pofájának nem volt szája. A másik vőlegény pedig, a púpos,
törpe, minthogy a síkról nem érhette el a Diabolka arczát, felugrott az
asztalra, s onnan nyujtotta feléje a karjait.

A röhögést csak az zavarta meg aztán, mikor a bomlott nászhad láttára
Diabolka mind a két kezével olyat taszított a neki szánt vőlegény
mellére, hogy az hanyat bukfenczezett, le az asztalról, emelvényről, a
násznép közé kalimpázva.

No ebből baj lesz!

Daimona egy furia dühével ugrott az asztalhoz, s öklével nagyot ütött
rá.

E csattanásra ketté volt metszve a néző sereg szájában a hahotázó hang.
A vigyorgás még ott volt az arczokon, de a nevető szájban a nyelv
megzsibbadt.

Nem tréfa ez már!

– Te nem akarod elfogadni a neked szánt vőlegényt? rikácsolá dühösen
Daimona.

– Nem! kiálta vissza a leány, lábával dobbantva.

– Te kutya! Te czigány ördög! Még szembe mersz velem állni? A ki a
szemétről szedtelek föl.

– Hát eressz vissza a szemétre.

– Meg lesz! Ha te neked nem kell a vőlegényed, a kit én adok, akkor vesd
le a menyasszonyköntöst is, a mit én tőlem kaptál, s vidd el a
czigánygúnyádat, a miben idehoztak.

Diabolka szótlanul ölté le magáról a drága himzett öltönyöket s lerakott
mindent a földre, még a hajfonadékaiból is kifejté a selyemszalagokat,
míg egy ingben maradt.

– Még az az ing is az enyém, vesd le!

A leány arcza mélyen elpirult. Diabolka megtanult pirulni. Ez volt a
czél: felébreszteni benne a lelket, hogy tudja meg, milyen fájdalmas a
«szégyen.»

– Ennyi ember előtt! rebegé.

– Hátha a piacz közepén kötnek majd ki a pellengérhez, ott még több
ember meglát! Van is neked mit szégyenlened! Te «város füle», «falu
farka», «kocsmaczégérek virága!»

– Adasd ide előbb a rongyaimat!

– Mindjárt megkapod! Most keresik a kaczat közt. Nos, leveted, vagy
letépessem rólad?

A leány végig ereszté termetén az utolsó leplet s aztán két karjával
eltakarta az arczát és sírt.

– Hahaha! kezdé Daimona a kaczagást, s erre aztán a durva nászhad is
rákezdé a nevetést. Ugyan szép menyasszony!

S ez a kaczagás milyen nagyon fájt. A «Skrossz stoi» (a vesszőzés) talán
nem fáj jobban az elítéltnek, a ki hétszer alá, hétszer föl sétál a
sorfal között, mint ez a megalázás, ez a kikaczagás annak a leánynak, a
ki hozzá szokott már, hogy tekintsék, mint az úrnő kegyenczét, benső
barátnéját, tisztességes kisasszonyt.

– Add vissza a ruháimat! dörmögé Diabolka Daimonához.

– Majd mindjárt megkapod, csak várj! A czigányöltözetnek még kiegészítő
része is van. Elébb egy öltözet korbácsot kapsz a vakmerőségedért!
Sinkó! Jőjj elő!

Magát a bátyát, a szeretőt, a vőlegényt szólítá.

Sinkónak még vőlegény korában is oda volt dugva az öve mellé hivatali
jelvénye, a kurta nyelű korbács. A parancsszóra előhúzta azt onnan.

– Vágjad! parancsolá Daimona.

A leány rémülten tartá két kezét maga elé.

– Bátyám! Te meg tudsz engem ütni?

Annyira jutott, hogy félt a veréstől. Vagy talán csak attól irtózott,
hogy Sinkó kezétől kapja azt.

A czigánylegénynek nem volt elég kemény szive azt megtenni. Eldobta a
korbácsot kezéből.

– Fölveszed? kutya! rivallt rá Daimona, vagy szilaj lófarkára
köttesselek vele együtt? Sújtsad, a míg azt nem mondom: «elég!» Ötvenet
én értem, ötvenet Jevgen úrfiért.

Sinkó újra felvette a korbácsot.

A leány erre kétségbeesetten veté magát Daimona lábaihoz, kegyelemért
esdő zokogással ölelve át annak térdeit.

– Ah! Ide jöttél jó helyre, utálatos! szólt fogcsikorgatva Daimona s a
lábainál görnyedő leánynak megragadva a két hosszú hajtekercsét,
odakiálta Sinkónak:

– Most sújtsd!

A czigánylegény erre egy ugrással ott termett előtte, mint egy párducz,
s baljával megragadva Daimona torkát, jobbjával kirántá öve mellől a
kést.

Daimona ijedten ereszté el Diabolkát s védelemre emelte a karját. A
rabszolga kése a vállába döfött le: hogy a vér egyszerre magasra szökött
fel belőle.

– Héj! Szolgák! Fogjátok meg! Segítsetek! rikácsolá a nő.

Egy ember nem mozdult a tömegből. Daimona látta, hogy magára van hagyva.
Erős asszony volt, tudott küzdeni, kiszakítá magát a szolga kezéből,
ellökte azt magától s leugorva az emelvényről futott fel a kastély
lépcsőin.

Sinkó utána.

És egy kéz nem nyúlt Sinkóhoz, hogy visszatartsa. Az egész nép, a
szolgasereg elnézte, hogy rohan a futó úrnő után, hogy sebesíti azt meg
újra. A nő visszafordúl s elkezd vele dulakodni; a kés újra sebeket ejt
rajta, s ő újra ellöki magától megtámadóját. Aztán odamenekül a
leánycselédei közé: «segítsetek! oltalmazzatok!» Azok bedugják a
füleiket kezeikkel, hogy ne hallják a sikoltását. Mindenki gyűlöli.

Azután látják őt végigfutni a hosszú folyosón, sikoltozva; nyomában a
véres gyilkos. Nem sietnek a segélyére.

A folyosó végén van egy szent szobor. Ahoz menekül, annak térdét öleli
át. Az sem mozdítja a kezét a megszabadítására.

Végre a tornácz mellvédéhez fut s onnan akar alá ugrani. Ott azután
végre eléri a gyilkos. Az egész népség látja őt, Grusino úrnőjét
féltesttel aláfordulni a mellvéd párkányán, halottan.

S azzal a gyilkos csendes léptekkel alászáll a lépcsőkön. Nyitott út
előtte! Fellépdel a nászünnepi emelvényre. Ott hever arczczal a földön
egy leány, mozdulatlan az irtózattól, a kétségbeeséstől; mellette a
szétszórt menyasszonyöltözet. A gyilkos beletörüli a kését a fehér
ara-fátyolba, s azután megragadja a leányt kezénél, s felrántja a
földről.

Azzal egymás szemébe néznek. Egy pillantás, mint két szilaj farkas
összenézése. Elég beszéd!

Azzal futnak, egymás kezét fogva, ki a pusztába, ki az erdőre, ki a
semmibe. Fel nem tartja őket senki.

Soha sem találtak rájuk többé.

Ki tudna két, kalitjából kiszabadult farkast előkeresni a maga
országából, az erdőből, a berekből, a bozótból s a maga népe közül, a
puszták őslakói közül?

*

Csak egy helyen tartottak pihenőt, a hol Diabolka vándor czigánytársai
közé jutva, megirta azt a levelet Jakuskinnak, a miben a grusinói
comitragœdia volt elmondva, s a minek a másolata azután a kegyencz
kezébe jutott, értesítve őt a rémesetről, a mit a grusinói sztarosztjai
nem mertek neki megirni.

*

Hogy ezt a történetet Zeneida maga mondta el a czárnak, azt nagyon
helyesen tette; mert, a kik később jöttek jelentést tenni a grusinói
vértettről, azok mind úgy adták elő az eseményt, mint összefüggő részét
a szent-pétervári titkos klubbok merényletének. Keresték a tett rúgóit
magas körökben, miknek érdekük volt a kegyenczet a czár közeléből
eltávolítani, a mik egyszer már a fia számüzetése által akarták a czár
és a kegyencz közti szoros kapcsot széttépni, a miknek csaknem sikerült
már azt egész holdfogyatkozásba tolni Nariskin Zsófia tervezett
házassága által, s a miknek most azután egészen beütött a tervük a
Daimona meggyilkoltatása által. Sinkó és Diabolka az összeesküvők
bérenczei voltak.

Volt-e ebben valami igaz? azt soha sem derítette fel senki. Hanem, ha
irányozta valami kéz ezt a csapást, akkor az egészen odatalált.
Szent-Pétervár utczái látták Arakcsejeffet végigfutni fedetlen fővel és
aztán vágtatni végig a sugár-úton, a hidakon, kalap nélkül, széltől
zilált hajjal. (Az igazi orthodox orosz, ha gyászol, két hétig csupasz
fővel jár napfényben, zivatarban.)

S elfutamodása napján két egész társzekéren szállították a kegyencz
palotájából a hivatalos iratcsomagokat a czári palota Eremitageába
vissza, mint a rőzsét egymásra hányva. Érdemrendjeit, díszkardjait,
kamarás kulcsát a kapus által küldte vissza a főudvarmesternek. S
elutazása perczében a nagy szent Kristóf ágyu dördülése verte föl a
lakosságot nyugalmából. Ez az ágyúk apja csak akkor szokott megszólalni,
mikor egy tábornok meghal. A kegyencz maga ment fel a várparancsnokhoz,
a lövést elrendelni. Az engedelmeskedni tartozott. Arakcsejeff volt a
tüzérség főparancsnoka. A lövés eldördülte után kérdezé a várparancsnok,
hogy kinek hivják a meghalt tábornokot?

– Arakcsejeff Andreovics Alexejnek!

Pár nap mulva rémdolgokat hallott felőle a czár. A kegyencz, úgy
látszott, hogy megtébolyodott.



A REMETE.

Mikor Arakcsejeff magára hagyta a czárt, akkor érezte csak a nagy ember,
hogy mennyire egyedül áll a világban!

Bizodalma senkihez sem volt már, mindenkiben ellenséget, összeesküvőt
gyanított, s ha voltak igazi hivei, azokat elkeseríté Arakcsejeff
visszahivása által. Hadvezéreit elégületlenné tette a testőrhadtest
feloszlatásával, a görögök cserbenhagyásával. Minden titkos szövetséget
felidézett maga ellen. S mikor azok már megkapták a hadizenetet, akkor
az az egy ember, a ki őket ismerte, a kinek erélye volt velök
szembeszállni, itt hagyja a csatatért, a megkezdett művelet elején.

Arakcsejeff hazaérkezve Grusinóba, egyenesen a sirbolthoz hajtatott, ott
leszállt, a sirbolt rácsajtaját magára zárta, odabenn leveté magát
Daimona koporsója elé s két nap óta nem hallani egyéb szavát, mint
keserves kínordítását. Ételt sem vesz magához. Éhen akar meghalni. Nem
felel semmi szóra, semmi könyörgésre. «Daimona» neve a válasz mindenre.

Ugy szerette ezt az asszonyt, a hogy csak a vadállatok óriásai szeretik
nőstényeiket; a jégmedve, a czethal, a rozmár: ha a vadász elejtette a
nőt, a himet is megölheti, mert az nem távozik el a hullától. Két napig
hasztalan könyörögtek a sirboltajtó előtt Arakcsejeff hivei, maga Galban
lovag is, hogy jöjjön elő, tartsa meg drága életét; rájuk sem
hallgatott. Hasztalan nevezték «herczegnek, jóuramnak, édes barátomnak,
Alexej Andreovicsnak!» egyiket sem értette el.

Harmadik nap megjelent a sirboltajtó előtt Photios, a
Szentgyörgy-kolostor archimandritája. A csodatevő szent, a kinek
áldásáért az orosz föld minden vidékéről százezrével tódul a zarándok
sereg. Ennek a szava egyértékű a pápa bullájával. Mikor I. Sándor a
népnevelés ügyét a felvilágosodott szabadelvű Galiczyn herczegre bizta,
a szentgyörgyi archimandrita felment a czári palotába s megdorgálta a
czárt: «ha kivetkőzteted a népedet az ős hitéből, összetöröd
birodalmadnak alapját!» s a «remete» szavára elbocsátá a czár Galiczynt
s maradt a népnevelés a szent synodus kezében. Az orosz népnek mindig
vannak «élő szentjei». S azok között néha csodálatos szentek.

Photios megállt a kriptaajtóban s aztán megmondta a dühöngő főurnak azt
a nevét, a mit megértett.

– Te bűnökben elmerült gonosztevő!

A kínordítás a kripta mélyében elhallgatott e szóra.

– Mászsz elő odudból! kiálta Photios.

A megszólított alak elővánszorgott. Alig lehetett ráismerni többé. A
napok óta nem borotvált szakáll szürke borostájával benőtte az arczát,
szemei veresek voltak a sirástól és ajkai feldagadva, haja kúszáltan
tapadt homlokához, tábornoki egyenruhája zöld volt a kriptafal
penészétől.

– Mit akarsz e sirboltban, bűnös ember?

– Meghalni.

– Meghalsz bizonyára, miként mi mindnyájan meghalunk bűneink zsoldjában;
de bűneidet tetézve, bűnbánatlan akarsz-e meghalni? Annak a koporsója
mellett akarsz-e meghalni, a kinek lélekkárhozatát te okoztad? Te voltál
életének bűne, te voltál halálának oka, s most még pokolra juttatója is
te akarsz lenni? Őrjöngő bűnös! A helyett, hogy vezeklésre gondolnál,
hogy annak a lelkét a pokol lángjai közül kiszabadítsd, a ki egyházi
szentség, bűnbánat és feloldás nélkül hagyta el a világot, az örökkévaló
kínoknak oda vettetve, még magad is utána akarsz-e veszni? Daczolva
akarsz áttörni a rettenetes másvilágba? A helyett, hogy fejedet
megalázva, könyörögnéd a bebocsáttatást? Ebben a czifra ruhában akarsz-e
odamenni, a hol Lázár rongyai többet érnek a te aranyos vállrózsádnál?
Meghalsz bizonyára, de nem úgy, a hogy neked tetszik, hanem a hogy az
Úrnak fog tetszeni, bűnbánással kiérdemelve a halált. A mély
katakombákban a te helyed; nem bűnös kedvesed oldala mellett; nappal a
forró napsugár alatt, viharban, a szél üvöltése, a zápor zuhogása alatt
a te dolgod! eldobott rongy a te öltözeted, a mit már más megutált
viselni! Kelj fel és jöjj utánam!

S a főúr e szókra kinyitá a sirboltajtót s előjött, térden csúszva.

– Most egyél! parancsolá neki Photios. S odadobott eléje a földre két
murokrépát.

A főúr felvette azt a földről és elköltötte.

– Aztán öltözzél át! S odavetett az ölébe egy rongyos barátcsuhát, a
minek már nap és eső kihúzták a szinét; egyéb nem volt hozzá. A főúr
levetette tábornoki öltönyeit s fölvette a neki szánt gunyát.

S minthogy a szentek ezen a földön nem járnak szekéren, tehát gyalog és
mezitláb követte Photiost a Szentgyörgy-kolostorig.

A Szentgyörgy-kolostor egyike a leggazdagabb egyházaknak Oroszországban,
közel Grusinóhoz a Volkhoff folyam és az Ilmer-tó képezte hosszú
félsziget végén. Aranyozott kupolái, a mik szép zöldek már a sokszázados
rézrozsdától, messziről hirdetik a zarándok előtt dicsőségét; de a
belsejében feltáruló pompa tömegével agyonnyomja a kedélyt. Egész a
boltozatig érő aranyozott vert ezüst karzatok, orgonák. Szentképek, a
mik karbunkulusokkal tündökölnek, mozaikok, csupa drágakövekből kirakva;
a túlhalmozott ékességű oltárokon ezüst borítéku bibliák, zománczozott
misemondó könyvek; egy oltáron maga Szentgyörgy tömör ezüstből. Hát még
a «riznilszá»-ban (kincstár) a minden csodaalakú szent edények, mithrák,
pásztorbotok, koronák, csupa gyöngyökkel borított stólák, szinarany
monstrantiák, ezek mind azt hirdetik, hogy íme milyen gazdag az Isten!
És maguk a papok, a kik a kincseket őrzik, járnak azok között
daróczruhában, mezitláb, hogy megmutassák: ime milyen szegény az ember!

Ide vezette Photios Andreovics Alexejt.

A legféltveőrzöttebb kincse a kolostornak az oltár karzata előtt áll.
Egy gránit oszlop, körülvéve ezüst rácsozattal.

E gránitra e szavak vannak vésve:

«E helyen térdepelt Sándor czár, Photios archimandrita és Arakcsejeff
Andreovics Alexej hivei között, Isten előtt, 1818-ban!»

Photios ide hozta el a főurat, a hol az nevét a czáré mellett
megörökítve olvashatá.

– Idáig emelkedtél egyszer. És most jer: lásd meg, hová fogsz leszállni
ezentúl?

A templomból a kolostorba vezette a vezeklő főurat, s ott megmutatta
annak a saját archimandritai czelláját. Két öl széles s egy öl hosszú
üreg volt az. De mégis volt benne fényűzés, mert ablaka volt, besütött a
napfény. Fekhelyül szolgált az archimandritának egy festetlen koporsó;
imazsámolyul egy kő, kikopva a két térd helyétől.

Egy kőkorsó és egy csésze, a mindennapi Kvasz-leves számára volt minden
étkező szer. De még ez mind kényelem ahhoz képest, a mi a vezeklőkre
vár.

A kolostor katakombáiban vannak a sziklába vájt oduk; épen csak akkorák,
hogy azokban egy ember fekve vagy térden állva elférhet, a nehéz
vasajtón levő lyuk bocsát be hozzájuk levegőt. A sötétség örök.

És ezeket az odukat emberek lakják. Nagy urak, főnemesek, százezernyi
lelkek tulajdonosai hajdan, most saját lelküknek sem urai többé. Nem
zsarnoki önkény, nem papi szent erőszak tartja őket itten fogva, hanem
saját vakbuzgalmuk. A világot megvetve, meggyűlölve, önszántukból
itélték magukat a rettentő fogságra. A szentgyörgyi és solovecski zárdák
katakombáinak mindig vannak ilyen önelitélt élő halottjai.

Ez a fogság tetszett meg Arakcsejeffnek.

Itt töltött napokat, heteket a puszta szalmán fekve. Nappal be volt
zárva; csak az esti harangszó után nyitották fel oduja ajtaját, hogy
kijöhessen. Akkor aztán nekiindulhatott élelmet keresni. Mert a
vezeklőknek enni sem ád senki. Azok az alkonyfénynél maguk mennek ki a
kolostor veteményes kertjébe és keresgélnek répát, sóskát, földi
mogyorót, a mit a föld terem, ez a táplálékuk.

Egy napon aztán találkozott Arakcsejeff egy magánál még sokkal külömb
vezeklővel.

Ez is előkelő bojár volt valaha; de a régi nevét már senki sem mondja
ki; most «Nahum apónak» hiják. Ez még a rongyok fényűzését sem engedi
meg magának; a mi a testét til-túl fedezi, maga fonta gyékénytakaró;
sárgává őszült haja és szakálla lobonczosan lóg szennyes tagjaira alá.
Ez még az oduban lakást sem engedi meg magának. Nyáron pocsolyában
alszik, télen a trágyadombba ássa be magát. Ez nem tartja elég
önmegalázásnak, hogy egy sziklaodúban térdepeljen valaki naphosszant,
vezekelve; hanem odafekszik keresztbe a templomajtóba, hogy mikor tódul
a zarándoksereg, felrugdossák, megtapossák, leköpdössék. És azt, hogy az
ember a földből húzogassa ki a jó friss répákat s azzal éljen, Nahum apó
már bűnös inyenczségnek hiszi, ő a szemétdombon tartja estebédét; a mit
oda kiöntenek, hulladékot, azt szedegeti fel, az az ő tápláléka.

Egy este (már akkor harmadik hete volt Arakcsejeff a vezeklés oduiban!)
a mint a kertből visszatért, egy csomó póré-hagymával a kezében, a mit
akkor huzgált ki az út mellől, megint összetalálkozott Nahum apóval, a
ki a maga terített asztalán, a szemétdombon lakmározott.

– Látod, szólítá meg őt Nahum apó, ma annyi eledelt találtam, hogy
magamnak sok is, megoszthatnám veled.

– S mi az, a mit adott az Isten?

– Penészes érett turó.

Andreovics Alexej eldobta a kezéből a friss zöldséget s letelepedett az
asceta mellé, a ki az önmegvetést ily tökélyre tudta fejleszteni.

– No hát adj belőle.

– Nesze. Vedd egészen mondá, Nahum apó. A ki megkivánja, a mit a vezeklő
eszik, annak azt oda kell adni mind.

S oda adta neki az érett turót a papirral együtt, a mibe ez takarva
volt, a mivel együtt ki volt dobva a szemétre.

Biz ez utálatos egy tápszer volt! De Arakcsejeff figyelmét most nem a
turó nyerte el, hanem a takaró. Az egy levél volt, a min a czár irását
ismerte meg.

Egész vére felháborodott rá!

A czár levele, mint büdös sajttakaró!

Hát még a tartalom! A levél Photiosnak volt czimezve.

«Hivd őt magadhoz, szólj hozzá a vallás szent nevében. Erősítsed
hitében. Intsed, hogy tartsa meg életét a haza javára, a mely
mindenekfelett becses. Igy megtartasz az országnak egy megbecsülhetlen
hűségű szolgát, és nekem egy igaz barátot, a kit én őszintén becsülök!»

És ebbe a levélbe sajtot takartak és kidobták a szemétre!

– Nos! hát egyél. Mormogá Nahum apó, saját szurtos tenyeréből kinálva a
vezeklő társat a penészes turóval, a mit az a szemét közé leszórt.

Arakcsejeff félretaszítá a collegát, s sietett fel gyorsan Photioshoz.

Az épen estimája közepén volt. Nem hagyta neki bevégezni.

– Hozzád irta a czár ezt a levelet?

– Én hozzám.

– S te kidobtad azt a szemétre?

– Azért, hogy te ott megtaláld.

– Megtaláltam. Vége a vezeklésnek. Megyek Szent-Pétervárra vissza.

– Ezt kivántam elérni.

– Elérted. De nem tudod még, hogy mit cselekedtél? Te nem tudod, mit
tettél akkor, a midőn Arakcsejeff Alexejt kihoztad a sirból s
kényszerítetted, hogy még egyszer visszatérjen a világba élni; hogy még
egyszer megmutassa, hogy ki volt ő valaha? Reszkessenek azok, a kik azt
még nem tudták! Reszkessenek a másodszor született Arakcsejefftől!

– Áldás legyen minden munkádon! rebegé az archimandrita, s aztán
folytatta az estimáját.

Arakcsejeff még abban az órában elhagyta a kolostort, ugyanazzal a
rombolási kedvvel, a mivel idejött; csakhogy akkor önmagát, most pedig
másokat lerombolni fordult kedve.

*

Mikor háromheti távollét után ismét meglátták őt Szent-Pétervárott,
mindenki visszariadt tőle. Arcza sovány volt és haja teljesen megőszült.
Látszott rajta, hogy a sirból kelt föl.



ZÜRHANGOK.

Zeneida egyedül sétált árnyékos parkja kigyó-útjain a hosszantartó
alkonyfényben. A bokrok közt a fülemülék énekeltek, a közel tóban
vartyogtak a békák, a Néva tükrén végig evező hajósok dala
egyszer-egyszer közbehangzott, felválták azt valami távoli csapszék
gordonka és klarinét hangjai, iminnen-amonnan lánczrakötött kutyák
felelgettek egymásnak vonítva, a városból áthangzott a lélekharang, a
mit egy haldoklónak húznak, s a Mon Plaisir környékéből fel-felrivalt
egy kiáltás: «ki vagy? megállj!» néha egy-egy lövés is. Mire lőttek? S
megint tovább énekeltek fülemülék és békasereg, klarinét és lélekharang.

E zürhangnak megfelelő chaos volt az ő lelkében is.

Arakcsejeff másodszori visszatérte sietteti a válságot.

Sándor czár, a mint kegyencz tanácsosára újra átruházhatta az ország
gondjait, egészen visszavonult monplaisiri magányába. A hogy kerülte
eddig a nejét, úgy ragaszkodik most hozzá. Nem tudja őt egy órára sem
magára hagyni. Mintha tizennégy esztendei félretett szerelmet most mind
egyszerre akarna vele átéreztetni. Most látja csak, hogy minő kincset
birt s mit hanyagolt el benne. S most veszi csak észre, hogy ez a drága
nő beteg. A hosszú szenvedés, az eltitkolt keserv felemésztette
életerejét. Most aztán retteg, hogy őt is elveszti.

A czárnő pedig boldog.

«Áldott legyen az a betegség rajtam, mely férjemet nekem visszaadta!»

A czárnő orvosa, dr. Stoffregen, azt a tanácsot adta, hogy az őszi zord
idők előtt jó volna a czárnőt elküldeni enyhébb éghajlat alá, Velenczébe
talán. De Erzsébet azt felelte rá, hogy egy orosz czárnőnek nem szabad
másutt meghalni, mint orosz földön.

Most azután csak ez az egy gond tölti be Sándor lelkét.

Hogy ez alatt minő pusztítást követ el népe lelkületében a
teljhatalommal felruházott kegyencz? azt nem mondja el neki senki. Most
már a Zsófia-posta leveleit sem küldik ki hozzá. Nem tud semmit arról, a
mi a Mont Plaisir nyárfáin túl történik. Nem hozzák neki hirül, hogy
Arakcsejeffnek az első dolga az volt, hogy valamennyi grusinoi
cselédjét, a kik a gyilkosságnál jelenvoltak, tiz férfit és tizenkét
leányt, felhozatta Szent-Pétervárra s itt a pellengérre kiköttetve, mind
valamennyit félholtra kancsukáztatá, a miért Daimonát meg nem mentették.
Hogy azt a szigort, a mit eddig rendszerből gyakorolt, most egész a
kegyetlenkedéssé fokozza boszuból. Hogy főhivatalnokokat, előkelő
tiszteket űz el helyeikről minden ok nélkül, csupa nem tetszésből. Hogy
megtölti a börtönöket puszta gyanura összefogdosott emberekkel. Hogy még
a szegény finneket is kegyetlenül elnyomja. S minthogy nincs már, a mit
«elvegyen» tőlük, azzal sújtja őket, a mit «ád» nekik: hogy
áldomásaiknál orosz nyelven mondjanak toasztot. Hogy a forrongás, az
elégedetlenség már a tetőpontjára hágott. Nem. Sándor czárnak most csak
arra van gondja, hogy mint lehessen a szeretett drága kincs szobáiba a
szabad levegőt beereszteni s a szunyogokat mégis kizárni, s az illatos
virágok közül kiválogatni azokat, a mik nem okoznak fejfájást.

És Zeneida tudja jól, hogy mi «fog» történni ezentúl?

Már nem gyüléseznek a titkos társulatok. Már tisztában vannak azzal, a
mit tenni akarnak.

A kérdés csak az, hogy «mikor?»

A kitörésnek egyszerre kell megtörténni az egész országban.

Az összebeszélt terv Zeneidára van bizva egészen.

A művésznő visszalépett a szinpadról, (nyáron különben sincsen opera a
fővárosban) s nem fog, mint szerződött tag újra föllépni. Hanem egy-egy
hangversenyt fog adni majd az őszi hónapokban, jótékony czélokra.
Azoknak a napját maga a hivatalos kormánylap teszi közzé, tíz nappal
előre. Mikor aztán egyszer az lesz hirdetve, hogy Ilmarinen Zeneida
kisasszony a «lelenczház» javára fog énekelni, az összeesküvők tudni
fogják, hogy ez a felkelés napja. Maga a hivatalos kormánylap fogja
széthordani a jelszót az egész országban.

Tehát az ő kezében van az olló, mely a Damokles-kard fonalát elmetszi.

Mind az a súlyos gondolat, a mi ezután következni fog, az ő lelkére
nehezül. A kitörés elháríthatatlan, a megnehezített jármot nem tűrheti
már senki; a rongyos muzsiktól kezdve föl a paloták czímeres uráig
mindenki annak széttörését ohajtja. S a Kalevain népnek még egygyel több
oka van sírni, mint valamennyinek.

De mi történik az uralkodó párral, ha ez a kitörés fellobban? Ők
mindketten úgy szerették, kitüntették, beczézték Zeneidát. Otthon volt,
ha náluk volt.

Hogy szabadíthassa meg őket, a nélkül, hogy a hűségére bizott ügyet
elárulja.

Még egy másik lidércznyomás. – Hát Puskin!

Ő ugyan azt igérte, hogy a nevét ki fogja törültetni a Zöld-könyvből. De
a mikor azt igérte, akkor azt hitte, hogy a czár leányát fogja nőül
venni. Az elmult, Puskinnak nem volt többé oka az északi szövetségből
kilépni. A neve benmaradt a Zöld-könyvben. Ő is értesítve lett az
összeesküvők tervéről, s semmi kétség, hogy a mint olvasni fogja, hogy
Zeneida a «lelenczház» javára föllép, arra a napra ő is itt lesz
Szent-Pétervárott, ha magát a paradicsomot kellene is érte elhagynia.

Hogy akadályozza ezt meg, a nélkül, hogy Puskin jellemére a gyávaság
homály-foltját vesse? Puszta szerelmi boldogság erre nem elég erős.
Ahhoz hatalmasabb erőszak kell!

És jár-kel azután az estárnyékos fák alatt, lelkében ugyanazzal a
disharmonikus hangzavarral, a mi a fényes éjszakát ébren tartja, keresve
egy központot, a mihez egy könnyítő gondolatot lehetne leszegezni.

A czár mélabús s a czárnő sorvadó beteg.

Ők most csak egymásnak élnek s elzárkóztak a világ elől.

A példa hódít, Ghedimin herczeg is kibékült nejével s többé Zeneidát nem
látogatja.

A szentpétervári társaság szét van oszolva a negyven Néva-szigetre s
kiki otthon szeret maradni; megszünt minden társasélet. Minden
látogatóban Arakcsejeff titkos kémét véli a meglátogatott.

Tökéletes szélcsend van.

Még levelet sem irnak az emberek egymásnak, a cabinet noirtól rettegve.

Puskin nem hallat magáról semmit. Ő otthon ül pleskovi magányában s ha
elhallgatja boldogságát, arra száz jó oka van. Lehet, hogy Betszi irt is
azóta Zeneidának, hanem hát a levelek halandók. Ki tudja, mi kézbe
kerültek?

Ez a nagy csendesség, otthonmaradás, kibékülés kezd nyomasztóvá lenni.

Galban lovagnak utasítása van, hogy szaladgáljon egyik nyári lakból a
másikba s tervezzen valamit, hogy kezdjenek el az uraságok mulatni! Ne
üljön már minden férj a felesége mellett.

Szó van róla, hogy a szép Ghedimin herczegnő fogja megtörni a jeget
(nyáron) s az előkelő társaságot egy nagyszerű estélyen egyesíteni
fogja: Nagyboldogasszony napján, a Masinkák ünnepén. S hogy tüntetőleg
kimutassa férjével tökéletes kibékülését, el van határozva az ünnepélyre
meghivni Zeneidát is.

A büszke herczegnő meghivja a házához a szintoly büszke szinpadi
királynét, a kiről azt beszéli a világ, hogy az ő férjének kedvese volt.
Csak «volt». Nehéz megmondani, melyik asszonynak a bátorsága lesz
nagyobb, azé-e, a ki a másikat meghivja, vagy azé, a ki a meghivást
elfogadja?

De nemcsak azt szándékozik megtenni Corinthia, hanem még azt is, hogy
meghivót küldjön Bethsábának; sajátkezűleg irt hizelgő, megbocsátó és
megáldó levél kiséretében. S hogy annál nagyobb kedve támadjon a fiatal
menyecskének a meghivás elfogadására, abban a levélben azzal is biztatva
lesz, hogy Corinthia kieszközlendi számára az uralkodó pár általi
fogadtatást. Bethsába bocsánatot kérhet a czártól merész lépéseért és
egyúttal kegyelmet férje számára, a kit kegyvesztettség odarekesztett
Pleskovba. Ez a kecsegtetés nagyon csábító csalétek.

Mindezeket Galban lovagtól tudta meg Zeneida.

Vajjon mi czélja lehet ezekkel Corinthiának? Mit akar Bethsábával?

Hisz a lehetetlenséggel határos, hogy ez a fiatal asszony a mézes hónap
alatt eljöjjön boldogsága ligeteiből, egyedül, a férje nélkül, a kinek
nem szabad őt idekisérni.

És mégis, hogy ha ez megtörténhetnék: lenne ebből még valami.

Zeneida egy hiányzó lánczszemet vélt egykor feltalálni Bethsába
alakjában. Most megkisérlé beleilleszteni e karikát a lánczba.



HOGY RABOLJÁK EL EGY FÉRJTŐL A FELESÉGÉT?

«Rossz játék, a minek a gyermekek nem örülnek.» S van-e nagyobb gyermek,
mint egy szerelmes pár?

A pleskovi parkban sárkányt eregetnek, s Betszinek nagy öröme van benne,
hogy az övé mindig szép egyenesen felszáll és kitart, míg a Sándoré
egyre szerencsétlenül jár. Az övé szebb is: van két nagy szeme, szája,
orra, kalimpázó fülei, míg a Sándoré csak olyan, a hogy azt mindenféle
ócska versekből összeragasztotta.

A tágas mező elég tér a két gyermeknek a sárkányokkal való futkározásra.
Nem nézi őket más, csak egy csoport dámvad az erdő szélén.

A park melletti úton vágtatva jő a postaszekér, a postakocsis
trombitaszava hangzik elhaladtában.

– Nekem úgy tetszik, hogy a postaszekér a kapunk előtt megállt, mondá
Betszi.

– Az ám. Vagy levelet kaptunk, vagy vendég érkezett.

– Jaj, csak vendég ne jönne! sóhajt föl a kis menyecske. Az új házasok
nem vendégszeretők.

Pedig aligha nincs benne valami, mert a dvornik jön a kastély felől arra
feléjük.

A sárkányt le kell szállítani, hogy játékon ne kapják az embert;
kicsufolnák érte.

A sietségben aztán a sárkány belecsapódik egy jegenyefának a száraz
ágába s az kiszakít belőle egy darabot: az egyik szemét; az itt is
marad.

– Ah, milyen kár! duzzog Betszi, mikor a sárkány leér a földre. Már most
nincs egyik szeme. Nem adhatnál egy kis papirost befoltozni?

– Honnan vennék? Nem minden papirost fölragasztottál már sárkánynak a
háznál?

– Keress csak. Hátha van még valami régi kötelezvény valahol.

Ez alatt oda érkezik a dvornik.

– No, mi az, Tanaszi?

– Egy levél.

– Kinek szól?

– Nem szól az egy szót se, mert hallgat.

Betszi kikapja a kezéből.

– Ahá! Nőirás! Nesze! Szerelmes levél. Valamelyik ségi szeretőd tesz
szemrehányásokat! Olvasd! Bizonyosan légyottra hiv.

– Az biz ez, nőirás, mondá Sándor, csakkogy nem nekem van czímezve,
hanem neked.

– Nekem? szól elbámulva Betszi. Ugyan már ki irhatna nekem levelet?
Talán Zeneida?

– Nem. Annak az irását ismerem.

– Talán nagyon is jól? De hát ki irhatna más?

Azon aztán eltanakodtak sokáig, a levelet egyik kézből a másikba adva,
hogy vajjon ki irhatta azt? míg végre Sándor azt az indítványt tevé,
hogy legjobb a levelet felbontani és úgy tudni meg, hogy ki irta.

Mikor aztán eljutottak addig, hogy a névaláirást meglátták, meglepetve
kiáltának fel gyorsan: «a keresztanyám!» «a keresztanyád!»

Vajjon mit irhat?

De mintha egy kaczagásra letett hangjegy volna a kezében, úgy nevette
végig Betszi az egész levelet.

– Hahaha! Menjek el az ő Masinka-ünnepére! Egyedül! Sándor nélkül. Lesz
nagy mulatság. A czár is ott lesz, meg a czárné s több külföldi
fejedelmek. Lesz alkalmam a czárnak könyöröghetni, hogy Sándornak
engedje meg a visszatérést Szent-Pétervárra. Hahaha! Hallod ezt,
Szergievics Sándor? A keresztanyám meghiv a báljába, nálad nélkül! Soha
jobbkor nem küldhette ezt a levelet! Épen erre volt szükségem.

Azzal fogta a kedves levelet: az épen betöltötte a sárkányon támadt
haváriát, s két gombostűvel oda tűzte a kiszakadt rész helyére. A
közepén levő fekete pecsét épen jól pótolta a hiányzó szemet. (Mivelhogy
Zsófia halála után az udvarnál hallgatag gyász volt hat hétig s az alatt
az előkelő világ fekete pecsét alatt levelezett.)

– De egy nagy láda is érkezett a postával, mondá a dvornik.

– Tegyétek félre. Most nem érek rá megnézni.

(Minden hihetetlenségek között ez a legnagyobb, hogy egy fiatal
menyecske, a ki most kapott új báli ruhát a fővárosból, azt mondja:
tegyétek félre, most nem érek rá megnézni.)

A sárkány készen volt, most újra fel lehetett ereszteni.

Mint egy gyermek, ujjongva, sikoltozva futott Betszi a spárgacsomaggal,
a mit a felrepülő sárkány után eresztett; a másik gyermek is azt nézte
kaczagva, a míg a sárkány nagy bolond fejét csóválta dorgálólag. A
sárkány-feleresztésnél hátrafelé szokás futni. Betszi nem vette észre,
hogy háttal nekiszalad valakinek, a ki egyenesen feléje siet az angol
kert széléről; csak akkor riadt föl, mikor már hátulról átölelték s
aztán egy nagy csókot nyomtak az arczára.

Akkor aztán nagyot sikoltott; de abban öröm is volt. De már a másik
pillanatban ő is a nyakában volt a megtámadónak, s nem elég, hogy ott
volt, hanem le is rántotta a gyepre, úgy csókolta össze-vissza, a fűben
henteregve, s elhalmozva hízelgő nevekkel: kedveském, édeském,
galambocskám! Puskinnak úgy kellett odaszaladni s mind a kettőt
felemelni a pázsitról.

Nem kellett nagy leleményesség, hogy kitalálja, ki lehet az a vendég, a
kit ilyen szivesen látnak.

– Meg ne fojts, te bohó! szólt Zeneida. Nézd, az alatt a sárkányod hogy
elrepült!

– Hadd fusson világgá! a keresztanyám levelével együtt. Tudod, hogy a
keresztanyám irt? Tudod, hogy meghitt a Masinka báljára? Tudod, hogy
csak magamat, Puskin nélkül? Tudod, hogy mit csináltam vele? A
sárkányomon volt egy szakadás, azt kifoldtam vele. De milyen kedves
vagy, hogy meglátogattál bennünket.

– Hát az így szokás. Az örömanyának kötelessége hat hétre az esküvő után
meglátogatni a fiatal házasokat, hogy szép békességben élnek-e együtt?
Szeretik-e egymást? Hát megvert-e már azóta az urad?

– Oh meg bizony! mondá Betszi, duzzogó panaszt szinlelve. Most is itt a
helye. S addig tűrögette fel a karján a ruha ujját, míg csakugyan talált
rajta valami megmutatni való foltot. Csakhogy arra Zeneida ráismert,
hogy nem ütés foltja.

– Hát te Puskin, irtál-e azóta sok szép költeményt?

– Egy sort sem biz én! Tudod, hogy az én muzsám nem tud költeni, ha szép
idő van; annak zivatar kell, locspocs idő, hófergeteg.

– S a ti egetek azóta mindig derült.

– Látod, hogy nem irtam semmit.

Ezt is el lehet hinni; vannak drága idők, a mik alatt a költő csak érzi
a poézist, de nem irja le.

– Papir sincs az egész házunknál! mondá Betszi, kinek a női ösztön
megsúgta, hogy ez a legnagyobb dicsekedés, mikor egy szerető asszony azt
mondhatja egy költőről, hogy az az ő kedvéért hűtelen lett – a
papiroshoz! – Az ám, a keresztanyám levelét használtam fel most épen
sárkánynak.

– Hát te így bánsz a levelezéseiddel? Ezt jó lesz tudnom. Én így nem
fogok neked soha levelet irni, hanem ha valamit akarok veled tudatni,
inkább magam jövök.

– Nagyon jó lesz.

– Vagy téged viszlek.

Már erre nem mondta, hogy «jó lesz», hanem inkább Sándor karjába
csimpajkozott s felnézett rá, ezzel a kérdéssel a szemeiben: «de úgy-e,
nem eresztesz?»

Zeneida felelt meg neki erre a kérdésre.

– Oh bizony, azt nem fogjuk Szergievics Sándortól kérdezni. Az ő dolga,
mikor a felesége látogatóba készül, a lovakat, kocsit készen tartani s
azalatt a házra gondot viselni.

– De bizony én, ha akarnék sem mehetnék sehová. Nem látod, hogy vagyok
öltözve? Ez a pleskovi viselet. Sándor azt mondta, hogy ez volt az első
keresztyén orosz nőnek, Olga fejedelemleánynak is a viselete, aztán
nekem is nagyon tetszik. Ez a végig gimbes-gombos sarafánt, ez a
gyöngyös povojnyik a fejemen. Hát ezeket a piros csizmákat látod, meg a
csíkos selyem harisnyámat? S gyermeteg együgyűséggel felrántotta térdig
a ruháját; no iszen megnéznének engem ebben a jelmezben, ha beállítanék
vele a fényes társaságba. Nekem pedig más ruhám nincsen. Én így tetszem
a Sándoromnak.

Nem hazudott. Az a küldött báli köntös még nem volt az övé; még nem
fogadta el.

Sándor aztán megölelte a hozzátapadó gyermeket.

– Mi egészen falusi emberek maradunk.

(Hiszen bár azok maradnátok, mondá magában Zeneida, de attól tartok,
hogy te majd egy napon itt hagyod a falut is, meg a feleségedet is s nem
találod legszebb főkötőnek asszony fején a gyöngyös povojnyikot, – hanem
utána szaladsz – a phrygiai sipkának!)

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mit Dante kifelejtett a pokol kínszenvedései közül, ez az: látni egy
szerető nőnek, egy más nő karjai közt, szerelmi boldogsága teljében azt
a férfit, a ki az övé lehetett volna.

Ha Zeneida úgy szeretett volna, a hogy közönséges emberek szoktak, mit
törődött volna azzal, ha azt a férfit, a kit magához lánczolt, ennél a
láncznál fogva holnapután magával rántja a sirba? Hisz a mai nap
gyönyöre kifizeti a holnap szenvedéseit, a holnapután kínhalálát s az
örökkévalóság fenyegető titkait.

Ő annyira szerette Puskint, hogy keresett a számára olyan boldogságot, a
mibe elzárja – saját maga elől.

Hiszen természettelen helyzet, rendkívüli kedély kellett hozzá, hogy
erre képes legyen; de hát nem természettelen, nem rendkívüli lény-e egy
nő, a ki politikai szerepet vállal?

A politika oltárán a szív az áldozat. Az a Moloch! Az érzékmámor
összefér vele, de a szeretet nem. A ki a politika papjának szegődött, az
nem ismer testvért, apát, szeretőt, régi jó barátot, külömbséget
becsületes emberek és bitangok között: annál az elv az «Isten» és az
«ember». Azért természettelen a politikában a papnő; a nő, a kinek
uralkodó érzelme a szerelem és az igazság. Az amazonoknak, a kik
harczoltak, kiirtották a jobb keblét; a nőknek, a kik a politikai
harczokba indulnak, ki kell elébb irtaniok a szivüket.

Ennek a lehetőségét nem is értik meg másutt, csak olyan országokban, a
hol az elnyomás oly elszenvedhetlen, oly tökéletes, hogy a
megzsibbasztott férfiszivekből a szabadság leányágra száll át.

Az udvari szinház első énekesnőjének szabad volt szeretni a nemzet első
költőjét; de nem a szojusz-blagodensztoiga bizományosának. Kettőjük
között feküdt a «Zöld-könyv»: nagyobb akadály a zöld oceánnál!

Valóban: a Szentgyörgy-kolostor anachorétái nem vitték az önkínzást
nagyobb tökélyre, mint az a nő, a ki rászánta magát, hogy elmenjen
vendégül abba a háztájba, a hol feláldozott szive kiszenvedett, hogy
lássa a boldogságot, mely neki volt szánva az égtől, s melyet
elajándékozott másnak.

És most is azért jött ide, hogy ezt a boldogságot megőrizze a jövő
viharaitól.

És még nem elég, hogy akkor lássa boldogságukat, mikor együtt vannak, de
mikor Puskint a háztartás gondjai egy rövid órára elszólítják Bethsába
mellől, akkor sem hall a fiatal nőtől egyebet, mint ragyogó dicsekedést
boldogságával: páva nem szeret úgy tündökleni kiterjesztett tollaival,
mint a szerelmes nő a maga örömeivel. Mennyit tud róla beszélni! A férj
a minden erények és tökéletességek mintaképe. S neki úgy kell tenni,
mintha mindezt hidegvérrel hallaná. S aztán úgy csókolja a kezeit az a
másik nő: elmondja neki százszor, hogy neki köszönheti ezt az üdvöt, ezt
a paradicsomot: s neki ezt a hálaömledezést fogadnia kell nagylelkű
hidegvérrel. S aztán egy fél óra mulva, ha még sem tér vissza a kedves,
ismét kell látnia az ifju nő arczán a nyugtalan szórakozottságot,
olvasni arczáról ezt a gondolatot: «oh kedves jóltevőnőm, tündérkém,
istennőcském, de szeretném, ha most nem volnál itt, hogy futhatnék őt
felkeresni. S neki ehhez még mosolyognia kell. Oh az a Moloch!

– Lásd pedig, kedveském, én azért jöttem most ide, hogy téged
Szergievics Sándortól egy időre elraboljalak.

– Ah! hiszen ha el akarsz rabolni, vigy el mind a kettőnket. Te általad
Sándor is el hagyja magát raboltatni.

– Csakhogy oda, a hová neked jönnöd kell, ő se nem hivatalos, se nem
jöhet. Neked el kell fogadnod keresztanyád meghivását.

– Mit mondasz? Az ő báljába?

– Ott találkozhatol a czárral és czárnővel, ők téged meg fognak
szólítani.

– Én legyek ott, Sándor nélkül?

– Épen rajtad áll, hogy Puskin is ott lehessen, a hol te. A te
férjhezmeneteled ő hozzá egészen keresztülzárta az ő életpályáját. Ma
még ezt nem érzi, de már egy év mulva minden lépésre eszébe fog jutni,
hogy valamikor az ő lépteinek hangját sarkantyúpengés követte. A férfi
lélek nem kalitkába való madár, kivált a melyiknek sasszárnyai vannak. A
te feladatod a czár kegyelmét kinyerni, hogy Puskin kettészakított
életpályáját folytathassa. Most még virágos a mező; egy hónap mulva már
hó lesz rajta s a kályha mellé beszorult házastársak nem olyan boldogok,
mint a kik sárkányt eregetnek a mezőn.

– Tehát te azt akarod, hogy én Sándorért könyörögjek, hogy
visszatérhessen Szent-Pétervárra.

– A világ minden kincseért sem azt! Hanem inkább, hogy adjon neki a czár
olyan megbizást, mely őt veled együtt a te őshazádba szólítsa el.
Rajzold le az uralkodó pár előtt azt az országot, a hol te születtél,
úgy, a hogy az lelked előtt áll, enyhe egével, fűszerillatos erdőivel,
drága gyümölcstermő gesztjeivel. Mondj el róla mindent, a mi emlékedben
él, kedves és drága; s aztán kérd kegyül, hogy küldje őt a czár oda.

– Oh, milyen nagyon csábító gondolat ez! sohajtá fel Bethsába. De ő soha
sem fog abba beleegyezni, hogy én őt itt hagyjam, elmenjek, távol legyek
tőle napokig, hetekig.

– Csak egy hétig.

– Hisz az egy század! Nem, ezt Sándor nem fogja megengedni.

– Bizd rám. Én rábeszélem!

– Te? No akkor egész tündér vagy, ha azt meg tudod tenni. Hanem furcsa
tündér. Ha Sándort akarnád tőlem elrabolni, azt érteném; hanem hogy
engem hogy akarsz elrabolni Sándortól, azt nem találom ki.

– Nézd, ott jön a kerten keresztül. Állj ide az ablakba és nézd. Én
eléje megyek és szólok vele. Lesd meg, hogyan csábítom el.

– Oh, erre igazán kiváncsi leszek.

Az egyik sáncz már be volt véve; Zeneida sietett a másikat
megostromolni.

– Puskin a zöld pázsiton jött keresztül s nagyot bámult, mikor Zeneidát
látta a kastélyból felé sietni.

– Fordulj vissza és beszélgess velem, szólt Zeneida, kezét Puskin
karjába akasztva. Elég boldog vagy-e?

– A boldogságból soha sincs «elég».

– Azt akarom kivenni, hogy tudsz-e már nélkülözni is? Én egy hétre el
akarom tőled rabolni a feleségedet.

– Az én kis feleségemet? S mit akarsz vele kezdeni? Hiszen most is
sokkal jobban szeret téged, mint engem.

– Ne félj, jobban szeret téged, mint az eget, földet és mindazt, a mi a
kettő között van. Neki el kell fogadnia Ghedimin herczegnő meghivását a
kisasszonynapi bálra.

Az ablakból leskelődő asszony azt látta, hogy férje indulatosan rántja
el karját a belé fogózó vendégnő kezéből. Zeneida nem enged, újra
megfogja a karját.

– Heves fejű. Hiszen nem a herczegnőhöz fog menni szállásra, hanem én
hozzám. Én leszek az anya képviselője. Az én házam most igen
tisztességes ház. A mióta nem vagyok szinésznő, nincs nálam könnyelmű
társaság; a mióta a Szojusz blegodensztoiga utolsó gyülésén kimondta a
véghatározatot, nem jár hozzám titkos összeesküvő; nem kell számára
maskarádnak való zajos mulatság; egyedül élek és elzárkózottan. A czár
megküldé a csillagkeresztet számomra, enyhítésül a minapi elbocsátásért
s aztán «noblesse oblige». A csillagkeresztes Zeneida nem társaloghat
többé a Diabolkákkal. Hát nem mered rám bízni a feleségedet, ha az én
szemem vigyáz rá?

– De hát mi czélra? Az én számomra akarsz-e valami kegyet könyörögtetni
a czárnál? Akkor mondhatom, hogy igen rosszúl ismersz.

A leskelődő nő azt látta, hogy Puskin haragosan vagdalja le a
sétabotjával az utjába kerülő csüküllő virággombokat.

– Nagyon jól ismerlek. El vagy szánva itt maradni Pleskovban; nézni,
hogy nő a fű; nyulat, kacsát vadászni, telepipázni a házat,
összecsinálni egy l’hombre partiet, beszélni a lovaidról, kutyáidról;
ambitiód lesz, hogy jó pinczét tarts s a feleségedet elhord a pleskovi
társasestélyekbe s a kormányzó felesége által jó tánczosnak légy
elismerve s közbe-közbe egy pár kozák tisztet megvagdalj párbajban s a
postán érkezett ujságot felbontatlanul hagyd. Ehhez van elég erőd és
kedélyed. Dehogy van valakinek esze ágában, hogy téged ebből a
szándékból ki akarjon ragadni. Másnak van szüksége a te feleséged
feljövetelére.

– Kinek?

– Először a «Szojusz blagodensztoigá»-nak, azután meg a czárnak.

– Az én kicsi kis Betszikámra!

– Ne kiáltozz közbe, mert nekem igen csendesen kell beszélnem. Azt
tudod, hogy Arakcsejeff másodszori visszatérte után a kitörés fel nem
tartható többé. Az ő erőszakos rendszabályai annyira elkeserítettek
mindenkit, hogy a czár személyét nem védelmezi többé senki: egyedül én
magam. Lehet, hogy azért, mert asszony vagyok; ámbár bizony vannak
előttem illustris példák, hogy asszonyok ép oly kegyetlenek tudtak lenni
vérontás dolgában, mint a férfiak; de higgadt megfontolásból inkább. Egy
kitörés, mely Arbusoff szélpuskáival, vagy Kakhofszky pokolgépével
kezdődik, vagy a mit Jakuskin tervez, egy bál alkalmával az összes czári
család elleni merénylettel, Oroszországban jó véget nem ér. Abból nem
alkotmányfelállítás, hanem országfelfordítás lesz: a kés és a fejsze
küzdelme a szurony ellen, a rongyok harcza a paszomántok ellen, s az
ilyen küzdelem után áldani fogja az ország azt a zsarnokot, a ki végre a
kifáradt küzdőket közösen elnyomja s rendet csinál a lánczczal. A czárt
és a czárnét nem szabad bántani. Ezt nem az én kedélyem, de az ész
parancsolja. Az én tervem ez. A czárnő orvosa azt tanácsolta, hogy őt a
zord őszi idők elől enyhébb éghajlat alá kell elszállítani. Külföldre
nem akar a czárnő menni, s a kaukázusi vidéket oly kietlennek hiszi, a
hol megmaradni nem lehet. Természettudósainak, a kik a vidék előnyeit
leírták, nem hisz; azok hivatalos hizelkedők; de hogyha eléje fog jönni
egy fiatal, ártatlan asszonyka, a ki kegyelemképen kéri azt az uralkodó
pártól, hogy engedjék őt férjével együtt a szép országba leköltözni,
leírva azt az őszinte gyermeteg ragaszkodás, az édes visszaemlékezés
meleg lelkesülésével, mint valódi paradicsomot, – hát akkor meglehet,
hogy azért az ő férjét oda áttenni nem fogják; de a czárnő kedélye meg
lesz nyerve a kaukázusi út számára. A czár most imádja nejét, vele megy,
ott marad, azok mind, a kik az ő erőszakos halálával akarnák megkezdeni
a mozgalmat, kénytelenek lesznek más, nemesebb, emberibb, politikusabb
tervet készíteni. A czár gondtalanul éli napjait a Feketetenger mellett,
a hol még senki sem haragszik rá, a hol senki sem fenyegeti. Nekünk
itthon nem marad más, a kivel le kell számolnunk, mint a teljhatalmú
kegyencz. Azzal majd végezünk. Az alkotmány ki lesz kiáltva minden
vérontás nélkül Szent-Pétervárott; a hadsereg melléje áll s akkor aztán
Sándor czárnak szabad választása van, vagy elfogadja népei közkivánatát
s visszatér, mint szeretett uralkodó; vagy ha jobban tetszik, ott a
Feketetenger partján hajóra ülhet s elvitorlázhat vendégszeretetet
keresni a török szultánnál; de az élete meg van óva.

Az ablakban leskelődő asszony azt látta, hogy a férje megcsókolja a
kezét a vendéghölgynek. Már elcsábította! Úgy van. Elrabolta a férjtől a
feleségét!

– A kit te szeretsz, meg van az szeretve! Még ha zsarnokod is! mondá
Puskin elragadtatva.

– Én a szent ügyet akarom megmenteni, nem a czárt.

– Mind a kettőt. Jer, odaadom neked a feleségemet. Vidd magaddal.
Parancsolj csendet a viharnak az ő pacsirta hangjával.

Az asszony az ablakban látta, hogy férje és Zeneida sietve térnek
vissza. Bizony csak varázslónő vagy te!

Puskin e szavakkal lépett be feleségéhez:

– Hát visszahozták a sárkányodat a város végéről. Itt van a keresztanyád
levele nálam. Ah, hisz ez igen szép levél. Ennek eleget kell tenned!
Hogyne mennél el ilyen meghivásra! Kivált miután Zeneida lesz a garde de
dameod.

Bethsába bámulva nézett reájuk s aztán megfenyegette ujjával Zeneidát.

– De bizony mégis csak ördög vagy te! No hát gyere, nézzük meg, milyen
báli ruhát küldött a keresztanyám.

Ezt nevezik tökéletes kapitulácziónak.

A málhát felhozták, felbontották. Abból a legpompásabb báli öltöny
került elő, azt Zeneida segélyével mindjárt felpróbálta magára Bethsába.
Aztán megmutatta benne magát a férjének is.

– No hát szép leszek-e benne? Sok embert el fogok-e bolondítani?

– Mindenkit!

– Vigyázz! Vigyázz! Nem szabad megölelned! mind összetöröd a fodromat! –
– –

Így rabolják el a férjtől a feleségét a mézeshetek kellő közepett.



A MASINKÁK ÜNNEPÉN.

Nagyboldogasszony napja az orosz naptár szerint augusztus végére esik.
Tizenkét nappal később, mint a csillagászi naptár szerint.

(Mert az orosz czár még a napnak is parancsol. Mivelhogy az orosz naptár
szerint minden 400 év alatt három nappal marad hátra az esztendő, tehát
huszezer év mulva az orosz naptár szerint télen lesz a nyár, s nyáron
lesz a tél. A czár ezt is megteheti.)

Hanem ez a legszebb időszak Szent-Pétervár vidékén. Ez az ősz kezdete. A
napok már rövidebbek s nem oly rekkenők; s a holdvilág tudja magát
értékesíteni esténként.

S minthogy az orosz nőknek egy harmada Mária nevet visel, annálfogva
valamennyi nyári lakban ünnep van ezen a napon; s este, mikor elkezdik
mindenfelől a tüzijátékokat, több a csillag a földön, mint az égen.

Corynthiának is Mária volt a mellékneve: innen a jogczím az ünnepélyhez.

Ghedimin herczeg néva-szigeti nyári palotája vetekedett a télivel
Szent-Pétervárott. Tánczterme ezer meghivott vendégre volt számítva.

S a meghivottak közé tartoztak: az uralkodó pár, a nagyherczegek és
herczegnők, a czárnál látogatóban levő rokonai; testvére, a weimari
nagyfejedelemnő férjestül és az oraniai herczeg nejével együtt, kik mind
igérkeztek Ghedimin herczegnő ünnepélyét jelenlétükkel fényesebbé tenni.

De mind e magas és legmagasabb vendégeire nem volt Mária Alexievna
Corynthia olyan kiváncsi, mint arra, hogy eljönnek-e Zeneida és
Bethsába.

Ilmerinen kisasszony és Puskinné asszonyság ugyan már megküldték egy
nappal az ünnepély előtt a nagyon hizelgő modorban tartott választ (oh,
mert az orosznők még a francziákon is túltesznek a courtoisieban,
kivált, ha gyülölik egymást), hogy el fognak jönni. Hanem az ilyen
igéreteknek az értékét ismeri már az ember. Előtte egy nappal senki sem
írhatja azt, hogy «holnap a fejem fog fájni», de egy órával a megjelenés
előtt igenis küldheti a mentegető levelet: «Kétségbe vagyok esve, hogy
nem mehetek. A fejem nagyon fáj.» Hisz az ilyen elmaradásra egész
arsenáljuk van az asszonyoknak.

Azonban nagy megelégedésére ők maguk jöttek a mentegető levél helyett.
Nem is nagyon későn, még a tánczzene kezdete előtt, a mivel, mint tudva
van, a legmagasabb vendégek megérkezésére szokás várni. Zeneidának az
ilyenben nagy gyakorlata volt: a helyes időben megjelenni.

Ilmerinen kisasszony ez úttal tette föl először a czártól kapott
csillagkeresztet, Bethsába a keresztanyjától kapott báli ruhát viselte.
Feltünő szépség volt. Még Zeneida közelléte sem homályosította el.

Corynthia fölkelt a karszékből s eléjük sietett. Előbb Bethsábát fogadta
(az asszony volt) s homlokát megcsókolá (keresztleánya volt), azután
fordult Zeneidához. Zeneida megelőzte őt az üdvözlésben.

– Ön megelőzött! mondá a herczegnő. Igaz: királynék üdvözölnek először.

– Nem, herczegnő, hanem a kik névnapot köszöntenek.

Azzal kezeiket nyujták egymásnak.

Bizonyosak lehettek felőle, hogy minden ember őket nézi. Minő lehet e
két nő között a találkozás?

Oh, az mind a kettő gyakorlott viador volt.

A tánczterem úgy volt berendezve, hogy keleti virágbokrokból apró
lugasok, búvóhelyecskék voltak mindenütt csoportosítva, a hova egyes
párok, összetartozók félrehuzódhattak, suttoghattak; az inasok
odahordták a frissitőket, minden letelepülőnek egy kis asztalkát is
hozva a helyébe, a mi az orosz comfort találmánya. Corynthia egy bosquet
árnyában maga mellett mutatott helyet Zeneidának s mikor egymás mellett
ültek, odahajolt hozzá s nevetve sugott a fülébe:

– Ön elértett engem, s ezt előre föltettem az ön lángeszéről.

Zeneida elfogadta a nevetést, ráállt ő is.

– Azzal, hogy elhoztam ide a gerlét a fészkéből.

– Igen. Ezuttal mi ketten szövetségesek vagyunk, folytatá a herczegnő.

– Szövetség «ad hoc», a hogy a diplomaták mondják, magyarázá Ilmerinen
kisasszony.

– Mikor egy harmadik ellenséget kell megbuktatni, egészíté ki Corynthia.

– S azalatt véd- és daczszövetséget köt Anglia és Oroszország.

– Hogy confoederált erővel elfoglalja Párist? nevetett Corynthia.

– Tudniillik azt a Párist, aki az aranyalmát tartogatja, hogy kinek
adja? vágott vissza csengő kaczajjal Zeneida.

– Ön ördöngös asszony!

– Tudom, mondta már a herczegnő.

– Hogy kitalál mindent! És valóban itt is három versenytárs van. A
harmadikkal majd nagyhamar elbánunk. Nézze ön, már lefoglalták a
kicsikét. Régi imádója: Galban lovag, mint a pók a legyet, úgy fogta el.
Legyen felőle nyugodt. Ez nem fog sebesítetlen szívvel visszatérni. Majd
segítünk neki. Mi értjük egymást!

– Tökéletesen herczegnő.

– Nem kár érte. S az is bizonyos, hogy a mit veszteni fog, az nyereség
lesz rá nézve. S úgy hiszem, nem is az utolsó. A ki úgy kezdte, a hogy
az én kis védenczem, annak kevés tanítás kell hozzá, hogy hogyan
folytassa. Nincs rajta miért sajnálkozni.

– Az ilyen dolgokban nem ismerjük a kiméletet.

– Tehát addig béke van közöttünk. Azután majd megüzenjük a háborút.

– Én előre is behuzom a lobogót.

– Ah, ez csak taktika! Ilmarinen kisasszony. Nők soha sem kapitulálnak.
Ezt mi ketten jól tudjuk. Én még soha sem láttam önt ilyen közelről,
pedig kiváncsi voltam rá. Ugyan, mondja ön meg, sáfránynyal festi ön
haját, hogy ilyen szép aranyveres?

Zeneida ugyan semmivel sem festette a haját, mert az annak természetes
szine volt; hanem azért egész bizalmas suttogással viszonzá a
herczegnőnek:

– Nem, annak erős szaga van, hanem borbolyagyökérrel, a miben csigabibor
van feleresztve.

– Soha sem birtam kitalálni, mitől van önnek olyan gyönyörű arczszíne.
Violagyökért használ ön?

Zeneida elnevette magát; s elpirulása, mely arczszinét fokozta, elég
válasz lett volna, ha igazat akart volna mondani; hanem ő azért volt
itt, hogy hazudjék, annálfogva nevetve mondá:

– Ah, herczegnő, az egy egész tudomány: az arczszín megőrzése. Nekem egy
könyvem van, még Poppæa idejéből, mely a módszereket elősorolja.

– Ah, a között van az is, hogy nyers marhahús szeletet kell kötni az
arczra, mikor az ember lefekszik aludni.

– És sok más egyéb. Én önnek, herczegnő, elküldhetem azt a könyvet;
ámbár önnek semmi szüksége sincs hasonlókra. Anadyoménét a grácziák
öltöztetik.

– Ah, ön nagylelkű ellenség akar lenni, a ki megosztja a fegyvereit,
mint az a franczia tengerésztiszt, a ki megosztotta a lőporát az
angollal, hogy legyen neki mivel verekedni. Hanem én erre azt mondhatom,
a mit egy perzsa király mondott egy örmény királynak: mi haszna küldted
el a kardodat, ha nem küldhetted el vele a karodat is? Mit ér az
arczszépítés titka, ha az elbűvölő mosolyt nem lehet öntől eltanulni, a
minek senki sem bir ellenállani.

– Herczegnő, ön egészen úgy tesz, mint Napoleon, a ki a legyőzött
ellenségeit fel szokta magasztalni?

– Most azonban nem vagyunk ellenségek, hanem szövetséges társak.

A közös ellenség (Bethsába) félbeszakította a kedélyes csatározást
közbeléptével, azt a naiv kérdést intézve mind a kettőjükhöz, hogy
szabad-e neki Galban lovaggal az első polonaiset tánczolni? A miért
aztán kinevették.

«Neked minden szabad már! Asszony vagy!»

A mit a szent-pétervári udvari estélyeken polonaisenak híttak, az abból
állt, hogy az egész tánczoló társaság páronkint összefogózva, apró
sétalépésekben körülcsoszogta a táncztermet összevissza, az előtánczos
szeszélye szerint. Tehát e táncz alatt ne keressük a tüzes,
lábdobbantásokkal járó hajdani mazurkát. Az annak a kornak a táncza
volt, a mikor minden lengyel nemes egyenlő volt a királylyal. Ez pedig
annak a kornak a táncza, a mikor minden lengyel nemes egyenlő a –
paraszttal. Régibb időkben a czár és a czárné is résztvettek ebben a
tánczban s épen egy ilyen polonaise alkalmával történt, hogy Sándor a
szép Nariskin Corynthia miatt megsérté Erzsébetet, a mit ez soha el nem
tudott felejteni.

A magas, magasabb és legmagasabb vendégek megérkezése azután véget
vetett a társalgásnak. Ezentúl mindenkinek sorrendbe kellett állni és
várni, míg az uralkodó pár körjáratot tart, s csak azután, mikor ennek
vége lesz, kezdődik majd a táncz.

Zeneida a külföldi herczegi vendégeknek is be lett mutatva, s kapott
annyi tömjént, hogy annak füstjétől könnyen elveszthette volna szeme
elől azt, a ki gondjaira volt bízva. De ő már régi, tapasztalt hadvezér
volt az ilyen ütközetben, a ki az egész csatatért keresztül tudja látni
s annak legkisebb részletei felett is uralkodik. Figyelemmel kisérte ő
Bethsábát, a mint annak Galban lovag epedő arczczal suttogott a fülébe;
látta, a mint egyszer a kis menyecske hevült arczczal futott oda a
keresztanyjához, s aztán a mellé leülve, mily meglepetéssel, bámulattal,
a nevetés és elszörnyedés közt váltakozó tekintettel hallgatta, a mit az
beszél. Még ki is találta, hogy az mit beszél neki. Azt is látta, a mint
a czárnő megszólítá Bethsábát s kegyes leereszkedéssel beszélt vele.

S látott ő még mást is.

Hogy ez az ezernyi ember, a ki itt most együtt van: tánczol,
mandulatejet, sorbethet, punchot iszik, egymásnak bókokat mond, tréfál,
enyeleg, egymásnak a legelkeseredettebb ellensége, tele halálos
gyülölettel, a végkitörés elszántságával. Mindenki tudja, hogy az az ő
vis a vis-ja, a kivel a contratánczot szemközt járja, egyúttal fatalis
antagonistája, a ki az ő fejére alkuszik. Hogy mikor ezek az aranyos,
bársonyos, érdemcsillagos alakok, kalapjaikat a hónuk alá csapva, egymás
előtt félig, a czár előtt pedig egészen meghajolnak, egytől egyig azt
gondolják magukban: «ma, vagy holnap, vagy én vagy te, a fejünkkel a
hónunk alatt fogunk egymásnak bókolni?» Csak ő neki, az énekesnőnek,
kell e szót kimondani: «Énekelni fogok a lelenczek javára!» S egyszerre
minden kard kirepül a hüvelyéből, s a kik vis-a-vis tánczolnak most,
egymásnak a testén fogják fegyvereiket keresztül verni, s azt a magas
karszéket ott az emelvényről le fogják taszítani, nem kérdezve, ki ül
rajta? vagy megfordítva, átalakítják mészáros paddá, a hol emberi
tagokat konczolnak széjjel. Az összeesküvők s az elnyomók, a gyilkosok
és a bakók mind együtt egy tánczteremben és ezek mind nagyon jól tudják
egymásról, hogy ki «micsoda?», elannyira, hogy mikor egyszer a
tánczrendező e szó helyett «tour de main» azt találja kijelenteni: «coup
de main», általános nevetés támad. S mindenki tudja, hogy min nevetett?
Csak a czár kérdezi: «miért van olyan jó kedvük az uraknak?»

Ezt mind látta Zeneida. Hiszen minden embernek a titka az ő kezében
volt.

Oh még azt is látta jól, hogy a kegyelmes háziasszonynak mi oka volt ezt
a fényes ünnepélyt rendezni?

Azért, hogy egy fiatal asszony el legyen csábítva?

Oh nem!

Hanem azért, hogy meg legyen találva a nyitja egy titoknak, a mit azok,
a kikre bizva van, el nem árulnak senkinek – még a legkedvesebb
feleségüknek sem.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mint az udvar elhagyta a báltermet, illem szerint az egész társaság
oszlásnak indult. Ki akarna még a maga kedvéért is mulatni?

Zeneida megint szárnyai alá vette Bethsábát s vitte magával haza a
Kresztofszki szigetre.

A míg a gondolán ültek, a fiatal nő nagyon hallgatag volt, s Zeneida
szándékosan nem kérdezte tőle, hogy mulatott?

Az alatt, a míg otthon báli köntöseiket levetették, a nő méla, ábrándozó
volt. A hűs vizen tett gondola-út megkivánta, hogy lefekvés előtt még
theához üljenek. (A mocsártól kivívott paradicsomban váltóláz
leselkedik.) – Így aztán, mikor egyedül maradtak, megtörte Bethsába a
méla töprengést.

– De hát kérlek, ez itt a valláshoz tartozik-e?

– Micsoda?

– Hogy egy keresztyén nő, a kinek férje van, s azt szereti, mikor egy
másik keresztyén férfi azt mondja neki: «én boldogtalan vagyok! én
meghalok, öngyilkos leszek, elkárhozom, ha ön kegyetlen marad hozzám!»
hát akkor tartozik férjétől elvenni a szeretetét s ennek a másiknak
adni, hogy azt megszabadítsa a boldogtalanságtól, a haláltól, a
kárhozattól.

– S azt mondták-e neked?

– Azt. Mert ha ezt a vallás parancsolja, hogy egy asszonynak a férje
iránti szeretete csak olyan, mint szent Mártonnak a köpönyege, ha lát
egy didergő koldust, levágja felét s annak adja: akkor én visszatérek a
pogány hitre, a hol nem kivánja tőlem senki, hogy másnak a boldogságával
törődjem, mint az uraméval.

– Ez neked mind új dolog volt?

– Sirni szerettem volna, mikor így beszéltek hozzám. Azt hittem, a
szemem kiég, s már a hallgatása által az ilyen beszédnek meg vagyok
szeplősítve. Mikor nekem a puszta távollét az én Sándoromtól már olyan
érzés, mintha halottat gyászolnék, s ha táncz közben idegen férfinak
kell nyujtanom a kezemet, az úgy fáj, mintha egy galambot öltem volna
meg. S ha valamin kaczagok, a szivem megdobban, mintha loptam volna,
holott az jut eszembe: «bezzeg, most ő neki nincs min kaczagni! Ő most
én utánam sóhajt, szomorkodik, én pedig nevetek – nála nélkül!» – És
mind ennek daczára valami veszedelmes kiváncsiság arra ösztönzött, hogy
tovább hallgassak e szavakra, hogy egészen a fenekéig lenézzek annak az
örvénynek, a mihez közelíteni irtózom, s úgy tegyek, mintha szivesen
hallgatnám.

– Azt igen jól tetted.

– No, ugy-e bár? Nem illett, hogy elfussak tőle.

– Akkor el lettél volna veszve. Nőnek nem szabad azt észrevétetni, hogy
a csábítástól retteg; a feltünő elutasítás kész martalékká teszi őt.
Szemmel kisértelek. Igen jól viselted magadat. Olyan arczot csináltál,
mint a ki nem érti a mondottakat: azt hiszi, hogy az mind tréfa, s ez
által kényszeríti az ostromlót, hogy még nyiltabban szóljon.

– Valóban azt tettem. Képzeld, a vakmerő! még azt is megvallotta, hogy
irántam való gonosz szenvedélyből Pleskovtól fél napi járásnyira egy
birtokot megvásárolt s a telet az én kedvemért ott fogja tölteni;
bennünket Pleskovban gyakran meglátogat. Azt akartam neki rá mondani,
hogy biz oda ne jőjjön.

– Jól tetted, hogy nem azt mondtad. Hanem azt, hogy «Szergievics Sándor
mindenkor szivesen fogja önt látni.»

– Igazán azt mondtam. Erre ő aztán nagyot sóhajtott: Hejh, ha ön egyszer
e szókat tudatná velem: «holnap Szergievics Sándor elutazik hazulról!»
Szerettem volna őt ezért arczul ütni!

– De nem tetted, hanem naiv, tudatlan képpel azt kérdezted tőle: «De hát
mi haszna volna önnek abból? Ön nem jöhetne oda a házunkhoz, mikor a
férjem nincs otthon. Az egész világ meglátná.» Erre ő azt felelte:
«Igen, de eljöhetne ön az én kastélyomba!»

– Hát ezt te hogy tudod?

– Abból, a mit most elmondtál, s abból, a mit láttam. Közel voltál
hozzá, hogy sirva fakadj.

– Még többet is mondott. «Igen jó ürügye volna önnek eltávozni hazulról
az alatt, míg Szergievics Sándor oda van. Önnek az anyja, a grúzi
királynő, ott van a Szent-Anna-kolostorban Novgorodon. Ön azt mondaná:
őt megy meglátogatni, kit gyermekkora óta nem látott, s kinek meg akarja
mondani, hogy férjhez ment, áldását akarja megnyerni.» Még szegény
anyámat is belékeverte a gyalázatba.

– Te arra csakugyan ott is hagytad és keresztanyádhoz menekültél.

– Észrevetted azt is?

– Oda pedig jó helyre menekültél s jónak panaszolkodtál!

– Oh, ha hallottad volna, hogy miket beszélt?

– Láttam.

– Hogyan: láttad?

– A te arczodról. Minden szavát visszatükrözte elszörnyedő tekinteted.
Azt mondta, ugy-e: «Oh, szegény Galbán! Ha tudnád, mennyit szenved
miattad? Már meg akarta magát ölni! Már el akarta magát temetni a
solovecski zárda katakombáiba! Szólj egy nyájas szót neki. Annyi az,
mintha egy gazdag egy fillért ad a koldusnak. Hiszen titokban marad az;
senki sem tud meg felőle semmit. Mi többi asszonyok is úgy teszünk.
Nincs kivétel. Aztán csak kölcsönben esik. Mindnyájunkat megcsalnak:
engem is, téged is. Ugyanakkor, mikor te Galban vallomásait hallodtad,
Puskin egy más nőnek mondja el azokat, a ki nem olyan félénk, mint te
vagy.

– Így mondta, így! De még ennél többet is. Hogy ez az ember (a kinek még
csak a neve sem fogja érinteni az ajkamat soha), kész magát számüzni
érettem Szent-Pétervárról, lemond fényes hivataláról, csak azért, hogy
közelemben élhessen. S képes lesz kétségbeestében megölni Sándort,
engemet és önmagát, ha sokáig kinzom. Oh, mint megijesztett! Én, a mint
hazamegyünk, elmondok Sándornak mindent s megfogom a kezét, hogy fussunk
együtt a világba.

– Azzal épen az ellenkezőt érnéd el. Azt, hogy Puskin felkerekednék s ha
neki nem szabad Szent-Pétervárra jönni, ő hivatná ki innen Galban
lovagot, s annak szomorú vége lenne. Ne félj tőle. Fogadd el a harczot.

– Én? Én fogadjam el a harczot? ő ellene? Én gyönge, ostoba, gyáva kis
teremtés, a ki minden szavától rettegek.

– Rettegsz és gyáva vagy, mert azt hiszed, hogy a szived forog
veszélyben; de ha megtudod, hogy nem a te szivednek van kitéve a háló,
hanem a Puskin fejének, hogy az ő élete, sorsa, végzete az, a mi ellen a
cselt szövik: akkor nem fogsz gyáva lenni.

– Mit beszélsz? Sándor életéről van szó?

– Csitt! Ne kérdezz többet! Majd ha lefekszünk, ha egyedül leszünk, nem
leskelődik utánunk senki, akkor elmondok neked mindent; aztán
megtanítalak, hogy mit tégy? Most fond papillotokba a hajadat:
holnaputánra Peterhofba vagyunk hivatalosak, a fényes búcsuünnepélyre;
ott remekelned kell, ott meg kell mutatnod, hogy mit tud egy ilyen
gyönge, tudatlan, gyáva kis asszony, mikor a férje élete forog a
koczkán.

– Oh akkor, ha az úgy van, nem fogok félni, vakmerő leszek és ravasz,
mint egy macska! Egy lepkét gombostűre felszúrni nincs bennem elég
bátorság; de azt, a ki az én Sándoromat fenyegeti, a szivén keresztül
ütni… (Mash Allah!) az anyám leánya vagyok!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeneida aztán megtanította Bethsábát valamire, a mit remekül végig
játszott… de most még nem szabad elárulnunk, hogy mire.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ez a gyűrű szerencsésen bele lett illesztve a lánczba.

A harmadnapi ünnepélyen, a mit a czár adott búcsuzó külföldi fejedelmi
vendégei tiszteletére Peterhofban, az orosz Versaillesban, Bethsába
részesült abban a megigért kitüntetésben, hogy a czárnőnek be legyen
mutatva.

A czár régen ismerte őt már, mint Zsófia játszó társát.

Ő maga vitte rá a beszédet, hogy a georgiai fejedelem leánya arról a
vidékről szóljon a czárné előtt, ahol született. Bethsába, a kis
mesemondó, aztán felnézett a magasba, a hol nem láthatta a körüle levő
embereket s elkezdett beszélni arról az országról, a hol soha sincs tél.

Kicsoda az, a ki ne volna ékesen szóló, mikor a hazája szépségeiről kell
beszélni? Arról az égről, a mely átlátszó, mint a kristály, arról a
légről, a mely balzsamillattal terhes, azokról az erdőkről, a mik
ragyogó lombjukat le nem hullatják soha, a folyóról, mely soha be nem
fagy, a mezőről, mely örökké tele virággal, s az óriás jéghegyekről, a
mik a mosolygó völgyet körülzárják, alant örökzöld virány, fent örök
fehér jégormok. S életerő, embererő van fűben, fában, vizben és
levegőben. Sorvadást, senyvedést az ott lakó nem ismer.

A mit a világ hirhedett orvosai nem birtak kivinni, hogy a czárnőt
rábirják más éghajlat alá költözésre, egy egyszerű gyermeteg ajk bűbájos
csevegése véghez vitte azt. A czárné kezét nyujtá férjének: «ezt a
vidéket én szeretném meglátni!»

Az a szó pedig, hogy «én ezt szeretném!» hatalmasabb volt mindennél, a
mit emberi parancsszónak neveznek.

Udvaronczok és összeesküvők, a kik a fényes ünnepély alatt a
Sámson-szökőkút nagyszerű vizijátékai körül összegyültek, nem is
sejtették, hogy egy iczipiczi kis asszonyi teremtés, egy olyan mosolyra
csücsörített piros cseresznyeszájacska tíz percz alatt hogy dönti
halomra mindazt, a mit ők évek alatt építettek, ástak, fúrtak, föld
felett és föld alatt. S egy csengő galambkaczagás hogy fújja szét az ő
ágyúikat, torlaszaikat, hadseregeiket és haditerveiket! A gruzi
királyleánynak egy tündér meséje azt a minden mesét fölülmuló csodát
követte el, hogy egy csepp vizzel eloltott egy kitörni akaró vulkánt.

Ez a csepp víz a czárné szemében ragyogott, mikor azt mondá:

– Én oda szeretnék menni! ott meggyógyulnék!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezen az estén Galban lovaggal is volt találkozása Bethsábának.

Nem félt már tőle. Zeneidától megtanulta, hogy mit kell tenni az anyja
leányának?

A bál végén a herczegnő és Zeneida találkozott egymással a vestibuleban.
Kocsijaikra vártak. Peterhofból kocsin kellett hazamenni
Szent-Pétervárra.

A herczegnő azt mondá Zeneidának:

– Ez készen van. (Bethsába hátramaradt Galban lovaggal.) Köszönöm önnek
a segítséget.

– Kölcsönbe esett.

– A kis bohó megvallott mindent. Egészen oda van. Azt is megvallotta,
hogy ön is segítette őt előre.

– A fecsegő!

– Én azt hiszem, hogy ő valakit nagyon, nagyon boldogtalanná fog tenni.

– Én is ezt várom.

– S akkor aztán megindulhat a kettőnk közötti harcz.

– Nem hiszem, herczegnő. Én lemondok minden igényről a boldogtalan
boldoggá tételéhez.

– Ah, ön azt akarja velem elhitetni, hogy egészen szenvedély nélkül
cselekszik.

– Épen nem. Hanem az, a mi most születni fog, egy olyan szörnyeteg, a
minek két anyja van. Az egyik a boszú, a másik a szerelem.

– Ah! És ön a boszút választja magának?

– S engedem a másikat önnek, herczegnő.

– Nem feledtem el, a mit egy diplomata mondott, hogy szövetségeket azért
köt az ember, hogy egymást megcsalja.

Ghedimin herczeg odaérkezett, hogy nejét a hintójához vezesse.

A mint Zeneidát meglátta, észrevehetőleg összeborzadt.

– No, nézze ön, szólt a herczegnő negédesen. Milyen kedvetlen! Egészen
búskomor. Egész nap nem tudom magamtul elűzni; mindig ott ül mellettem.
És aztán, ha volna valami mondani valója. De csak a homlokát ránczolja
össze és töpreng. Ugyan kérem, Ilmerinen kisasszony: Ön nagy varázslónő;
szóljon hozzá egy szót. Bizonyos vagyok felőle, hogy az felvidítja.

– Igazán kivánja ön azt herczegnő?

Ghedimin herczeg, a hogy Zeneidára nézett, a tekintetében félelem és
nyugtalanság volt kifejezve. Ő volt a «megválasztott diktator!» A mikor
Zeneida kimondja a szót: «én énekelek,» neki kardot kell rántani: «én
harczolok!»

Zeneida megkisérté a nagy bűvészetet, hogy egy szavával meggyógyítsa a
melancholiát.

– Nálunk a mai nappal be van fejezve a nyár, ugy-e, herczeg? S aztán
rögtön itt van a tél?

No már az elég banális discursus! Az időjárásról beszélni.

Ghedimin herczeg ráhagyta.

– S nagyon unalmas telünk lesz, ha csak mi «is» el nem megyünk a Krimbe,
vagy a Kaukázusba, a hol újra kezdődik a nyár.

Közönséges phrasis.

De Ghedimin herczeget az egyetlen egy «is» szócska egyszerre
felvillanyozta. Mintha csak kicserélték volna! Az arcza felderült,
termete visszanyerte délczegségét, csuda történt vele.

– Menjünk, kedvesem, mondá a herczegnőnek, s Corynthia nagy bámulatára,
míg a lépcsőkön haladtak, Ghedimin herczeg a zárkeringő nyitányát
dudolta.

Csakugyan ördöggel van az a leány! Beszél a semmiről semmit és azzal
átalakít egy holt embert élővé.

Pedig minden szavát latra vetette egyenkint Corynthia, a mit Zeneida
mondott. Melyik volt a varázsszó? Semmiség az mind. Csak az az egy kis
szókötő kerülte ki a figyelmét: «is».

Ebből megtudta Ghedimin, hogy a czárnő odamegy, s a czár bizonyosan vele
fog menni. Egy lidércznyomástól szabadult meg a keble.

Galban lovag pedig lekisérte a hölgyeket kocsijukhoz; és Bethsába
megtette azt, hogy a kocsiból kihajolt s visszanézett utána.

– Ezt elfogtam! gondolá magában Galban lovag.



AZ ÜSTÖKÖS ALATT.

1825-ben Szent-Pétervárott a két nyári hónapon át nem vesztegetik az
olajat azzal, hogy az utczán meggyujtsák a lámpásokat: úgy is elég
világos az éjszaka. A legelső lámpásgyujtás arra a napra esik, a mikor
az udvar visszatér Peterhofból a fővárosi téli palotába.

Erre a lámpa-gyujtásra vártak sokan!

Valami nagy terv volt készülőben az alsóbb rétegek közt dolgozó
összeesküvőknél, a mit nem közöltek a szojusz blagodenstoiga, meg a
szojusz szpaczinia előkelő matadoraival.

Az új hold esős, borongós napokkal kezdődött, s mikor aztán a holdnegyed
napján megfordult az időjárás, s egy éjszaki szél lefútta az égről a
felhőket, estefelé mindenki meglepetve látott az égen a hold ezüst
sarlója mellett egy új égi csodát: egy tüzes kardot, egy üstököst. Olyan
gyorsan jött, hogy csak akkor vették észre, mikor már teljes pompájában
ott állt.

Hát mi az az üstökös?

A tudósok maguk sem tudják; hát még a szegény hétköznapi ember?

Dögvész, háború, világbomlás hirdetője. A ki nem hiszi, bizonyítsa be,
hogy nem igaz. Bortermelő országokban azt állítják az üstökösről, hogy
jó bortermést igér. Ehez a szent-pétervári népnek semmi köze: náluk csak
pálinka terem. S annak a szaporaságára nincs befolyása az üstökösnek.
Ellenkezőleg, mikor valami zűrzavar készül az országban, olyankor mindig
kevés pálinka fogy el. Sajátsága az orosznak, hogy mikor nagyon
elbúsulja magát, akkor nem iszik. Mikor a szent-pétervári rendőrfőnök
azt hallja, hogy a naponkinti ötezer cseber pálinka helyett csak kétezer
fogyott el a korsókban, akkor megkettőzteti az őrjáratokat.

Az üstökös megjelenése még fokozta az izgalmat. A prófétáknak élő
jelvényük volt, a mire hivatkozhattak. Ime, a mennyei lángkard is
megjelent már.

Mikor Sándor czár Peterhofból elindult, udvarmesterének azt az utasítást
adta, hogy előre fognak menni, a czárnő lakosztályát rendbehozni.

Este volt, mikor csekély úti kiséretével a főváros alá megérkezett. Ott
a Nyefszki Sándor-kolostor előtt megállt; betért a templomba és
megrendelé, hogy másnap hajnalban egy halotti misét tartsanak.

Mikor elhagyta a templomot, onnan a lépcsőzet magaslatáról végignézett
az előtte elterülő világvároson, mely ködbe burkolva feküdt előtte.

Mint egy tenger, úgy morajlott ez a távolban; utczák zöreje, emberhangok
egy méhköpűzugássá vegyülve.

Ott állt sokáig elmerengve. Egy negyedszázados élet óriási küzdelmei
merültek föl a ködtengerből.

És érezte azt a nem emberek számára teremtett kínt: a lehanyatlás
érzetét az élet alkonyán. A levert Astarothok és Leviathanok számára
volt ez feltalálva és a kik hozzájuk hasonlók akartak lenni.

Felemelkedett odáig, a hol Istennek hitte magát, hogy aztán lebukjék
oda, a hol nincs ember, a ki cserélni akarjon vele. Ő és Napoleon voltak
e negyedszázad óriásai.

És az a másik Leviathan ott szent Ilona szigetén nem nézi sivárabb
lélekkel végig a tengert, mely őt Páristól távol tartja, mint Sándor
czár azt a ködöt, a mi fővárosa fölött nehezül. Ez mélyebb és
végtelenebb a tengernél; mert ez emberi lehellésből támadt és a hány
lehellet, annyi szidalom ő ellene, az egykor bálványozott ellen.
Külömbség közöttük csak az, hogy a legyőzött óriást visszakivánja a
saját népe, a legyőző óriást pedig megunta.

S az az üstökös csillag ott az égen, mint egy égő toll, melylyel egy
láthatatlan kéz írja fel az országok és koronásfők sorsát a csillagok
közé.

Sándor czár kedélye mindig hajlott a mysticismusra. Tele volt
sejtelmekkel, rémlátásokkal: hitt a végzetekben s azoknak az
előjeleiben.

Az üstökös és a hold együtt szálltak alá a láthatár sűrű ködeibe.

A czárnak volt egy vén kocsisa, övig érő rengő szürke szakálláról
nevezetes alak, a ki minden hosszú útján hordozta a czárt; a
legbizalmasabb embere. Mikor felült Sándor a háromfogatú troikába, azt
kérdé tőle:

– Láttad az üstökös csillagot, Ilia?

– Láttam, uram.

– Tudod, hogy az szerencsétlenség és bánat előhirnöke? Ámde teljesüljön
az Úr akaratja!

Neki hajtatott a mormogó városnak.

A mormogás azt beszélte magának, hogy a czár hosszabb útra készül; de
még nem tudni hová? A czárnőt akarja elvinni e zord égalj alól; de még
nem mondta senkinek, mely vidékre. Ő maga megy előre szálláskészítőnek.
Valahányszor hosszabb útra indul, mindig a kazáni Boldogasszony
templomában szokta a Veni Sanctét meghallgatni; ez az ő temploma, maga
építteté, szentelteté föl; ennek a küszöbéről szokott mindig úti
kocsijába felülni. Az egész papság ott vár reá hajnalban, legpompásabb
ünnepi köntösébe öltözve: a kedvencz énekkar is ott fogja hallatni
zsolozsmáit. És aztán azt beszélte magának a mormogó város, hogy mikor a
kazáni szentszűz templomában együtt lesznek a főpapok, a czár és a
főherczegek, akkor lenn, a kriptafenekén egy elszánt ember erre az
invocatiora: «Jövel szentlélek úr Isten» megnyomja egy pisztolynak a
ravaszát, s azt mondja: Eredj te oda hozzá! S arra templom, szent képek,
czár, nagyherczegek, papok és énekesek, mind fölrepülnek a magas
mennyországba.

Szörnyeteg egy gondolat!

És talán bekövetkezett volna. Talán már ott ült napok óta a kripta
fenekén, a lőporral megtöltött koporsók között valaki: egy az
engesztelhetlenek közül s várta a jeladó csengetyűhangot, melylyel az
inclangorium arczraborulást hirdet az ájtatosoknak, hogy rémtettét, mely
egy országot fordít fel, végrehajtsa.

Elfordították e végzetet földben nyugvó hamvak.

Másnap, kora hajnalban, a czár nem a kazáni Boldogasszony templomához
hajtatott úti kocsijával, a hol az aranyba öltözött metropoliták várták;
hanem a Nyefszki Sándor kápolnájához, a hol a feketébe öltözött asceták,
a «simnik»-ek járultak eléje, hogy bevezessék őt a gyászmise
megtartására.

Egy hivatalos röpirat hosszan leirja ezen ünnepélyt, hogyan térdepelt a
czár az ikonostas előtt, hogy tette a protopopa Seraphim atya a
porbaborult czár fejére az evangeliumot, hogy vezekelt a világ ura a
szegény simnik cellájában s miket mondott az neki a nép
elvetemültségéről. Minthogy a tudósítás authentikus, bizonyosan egy szó
sincs benne, a mi a valósággal összeegyezzen.

Más volt az, a mi a czárt e falak közé hozta. Ott nyugodtak eltemetett
leányainak hamvai. Egymás mellett mind a hárman. Zsófiát is odahozatta
titokban. S az a három gyermek ott lenn a mély föld alatt szövetkezett
egymással, hogy atyjukat megmentsék; ők hivogatták őt oda a maguk
csendes, vésztelen lakhelyéhez, a hol nem lakik más a rejtett odúkban,
csak a galambok.

Hogy mit beszélt az apa e csendes hamvakkal? azt csak a falak tudják, az
nincs a hivatalos tudósításban.

Mikor kijött a templomból, a hol «a halotti misét» végighallgatta, a nap
épen akkor jött fel. Vereslő sugarai beragyogtak a város ködeiből
kimagasló Péter-Pál tornyait, az Izsák templom kupoláját, nyílvégű
keresztjével, a hajnali harangszó búgó hangja ringott végig a csendben.

Minden azt sugta-zúgta, zengte: hogy Sándor czár utoljára látja országa
fővárosát.

Még mikor a troika tova gördült, vágtató méneivel, akkor is
visszafordítá arczát, hogy tovább megtarthassa azt a látványt, melyet a
felszálló köd lassan-lassan eltakar előle.



A ZÖLD SZEMŰ EMBER.

Ah, minő riadal lett ott a világvárosban, mikor köztudomásra került,
hogy a czár elment az Azovi-tenger mellé, s még onnan is odább, be
Krimiába, a Kaukázusba! Most tudták már meg, hogy mi volt az az üstökös
csillag az égen? Toll, mely keresztül húzza a bölcsek és bolondok minden
számításait.

Hajh minő átkozódás volt a Kazáni Szentszűz temploma sírboltjában, mikor
megtudták, hogy a czár nem ide jött búcsú miséjét megtartani, hanem a
Nyefszki Sándor kápolnájába!

A rémséges nagy tervek, a miknek kitörése az egész világrészt
megrendítette volna, dugába dőltek.

A czár elhagyja Szent-Pétervárt, és elmegy innen tizenkilenczszáz
verstnyire, tizenhárom fokkal közelebb az egyenlítőhöz; elmegy egy olyan
országba, a hol nincsen az összeesküvés számára semmi termő talaj;
kisikamlik a számára elkészített óriási kelepczéből!

A «Szabad szlávok» terve porrá omlott. Ez a szövetség egyenesen a czár
megölésével akarta kezdeni a népfelszabadítás munkáját. Ellenben az
«északi szövetség» feladata jutott túlsúlyra, mely a «Zöld könyv»
alkotmányát akarta létesíteni, vagy a czár kényszerítésével, vagy
eltávolításával, de a koronás fő elleni merénylet nélkül. A czár
elutazott szeptember 13-ikán és így a szeptember 20-ára tervezett nagy
katonai szemle elmaradt. Ezzel a katonai összeesküvés hálója is
gubanczczá lett összekeverve.

A szojus blagodensztoiga hivei siettek Zeneida palotájába a találkozóra.
Nem kellett nekik hivogatás. Mi lesz most a teendő?

A huszonnégy közül huszonhárom most azt mondá, hogy előlről kell kezdeni
mindent. A huszonnegyedik volt Jakuskin, az így szólt:

– Ha ti mind elestetek, én állva maradtam. Ti csak tanakodjatok tovább.
Én magam majd tenni fogok. S azzal otthagyta a szövetséget.

Azzal elkezdődött a hajsza.

Így fut az éhes farkas a koronás agancsár után, pusztákon, erdőkön,
mocsárokon keresztül.

A czárnak hat órai előnye volt Jakuskin előtt.

S az üldöző azt hitte, hogy ő képes azt a hat órát behajtani.

Jó kaukázusi ménje volt, a mi megszokta húsz órát vágtatni egy nap, s
aztán a gyepen abrakolni; s hozzá való volt a lovas is, a kinek elég egy
darab kenyér meg szalonna, s négy órai alvás a puszta földön a bokor
alatt.

Hanem az üldözött is ép olyan gyorsfutó volt.

A czár naponkint százötven kilométernyi utat tett: a mi húsz órai út.
Négy órai alvásnál többet ő sem engedett magának.

Nagyszámú kiséret követte; hanem ez nem akadékoskodott Jakuskin
tervének.

Csak «egyszer» kaphasson eléje; úgy hogy ő kerüljön elől.

Ismerte már az utazási rendet. Elől vágtat egy pulk kozák, jól megelőzve
az utazókat, hogy azok ne nyeljék a fölvert port. Azután a legelső kocsi
mindjárt a czáré. Megismerni azt Ilia hosszú szakálláról, mely úgy
repked a kocsis mellén két felől, mint egy zászló. Abban a czár, meg
hadsegéde: Wolkonszky gróf. A gróf alacsony és köpczös, a czár magas
athletai alak, termetéhez aránylag kicsiny fejjel. Lehetetlen őt
eltéveszteni.

Ha egyszer eléje kerülhetne s egy hid alá, egy bokor mögé elbujva, várná
nyugodtan, míg feléje közeledik!

De nem érhette utól. Nagy baja volt a holdvilág, mely nappallá tette az
éjt, s lehetővé az éjjeli utazást.

Mikor hetednapra Kurszk közelébe értek, akkor aztán egyszerre beborult
az ég; zivataros idő támadt: a holdvilág nem toldhatta meg a napot, s
kocsival a sötétben menni nem lehet. De lehet lóháton.

Most már reménye támadt, hogy eléje kaphat az utazó czárnak.

Ez a szándéka is meghiúsult.

Tapasztalá, hogy a hatalmasokra nézve nincs lehetetlenség. Ha a czárnak
sietős útja van, akkor a sötétségnek is tudnak parancsolni.

Mikor már odáig jutott, hogy egy sötét estétől éjjelig, nyaktörő utakon
koczogva, egészen útól érte a czár kiséretét, akkor látta, hogy a czár
az éjfél utáni órában fáklyavilág mellett kerekedik útra. Kocsija
mellett fáklyavivők nyargalnak.

– Hát hiszen így még jobb lesz! mondá magában Jakuskin.

Hanem aztán, mikor az útra kiértek, akkor látta, hogy milyen veszedelmes
csalódás vár reá?

Az út mentében végtül végig, háromszáz lépésnyi távolban rőzse-kupaczok
voltak felállítva, s azok mellett jobbágyok álltak kanóczokkal, s egymás
után, a mint a czár közeledett, fellobogtak a máglyák az útfélen s
megvilágíták a környéket, s ez így tartott egész addig, a míg virradni
kezdett.

Kivilágított úton vágtatott végig a czár.

Így marad hátra a farkas, mikor a tüzet meglátja, fogait csattogtatva az
éhkoppra!

Ezek az útféli tűzrakások az egész tervét meghiúsíták.

Abba kellett hagynia az üldözést. Most már lefekhetett pihenni.

Ki sem mozdult már most abból a kunyhóból, a hol meghúzta magát, a míg
egy hét mulva a másik útikiséret meg nem érkezett, a czárnéval. Annak
lassubb járása volt. A mely utat a czár tizenkét nap alatt tett meg, az
a czárnénak huszonnégy napig tartott. Jakuskin az ő nyomát követte.

Az út Tagánrogban végződött.

Az azovi tengerpart kikötő városa ez. Szerény kis puszta hely, a mit
kétszer odahagyott az összes lakossága, a szerint, a mint hol az orosz,
hol a török nagy úr engedte azt át békekötési árban a másiknak. Most
épen görögök a lakói. Csak egy bolond késen mult, hogy világváros nem
lett belőle. Mikor I. Péter czárnak az az ötlete támadt, hogy egy új
birodalmi fővárost alapítson, melynek tengerpartja van, a között
habozott, hogy a finn mocsárba rakja-e le azt, vagy a tatár pusztába.
Egy felhajított kés döntötte el a sorsot. Ha hegyével esik le a földre,
akkor most Tagánrogot hivják Szent-Pétervárnak s az Izsáktemplom
kupoláját az azovi tenger tükrözi vissza.

Jakuskin tudta előre, hogy itt nem fog megmaradni a czárné. Az egész
városban nincs egy kert. Itt senki sem ültet fát, mintha attól félne,
hogy más szedi le a gyümölcsét. A legelső csípős szél fel fogja
világosítani a czárné orvosait, hogy azért, mert egy vidék a 46-ik fok
alatt van, még nem Olaszország. A czár keresni fogja azt a vidéket
birodalmában, a hol az örökzöld erdők pompáznak, hogy ott telepítse le
féltett betegét.

Kétféle választása van. Vagy Georgia, vagy a Krim.

Mind a kettő paradicsom annak az orosznak, a ki nyolcz hónapon át nem
lát egyebet, mint jégcsaptól szakállas fenyőerdőket.

A czár, a mint Erzsébetet a tagánrogi várkastélyban elhelyezé, azonnal
neki indult a vizsgálati körútnak. Elkezdte azt Nachitseván,
Novocserkászk felé. Jakuskin azt hitte, a Kaukázus felé fog tovább
menni. Minden intézkedés úgy volt megtéve: előfogatok, kiséret előre
kirendelve, egész Tifliszig. Kiválaszthatta a helyet, a hol lesbe
álljon.

Hanem, ekkor megérkezett a czárhoz Woronzoff herczeg, a Krim
kormányzója, s az annyi szépet tudott beszélni előtte a maga
tartományáról, hogy a czár egyszerre megváltoztatta az útját,
visszafordult s Jakuskin csak akkor vette észre, hogy ismét elvesztette
a nyomát, mikor napi járóra volt előtte.

Ismét vágtatott utána: végig a Záp-tenger morotvái között, a mikben a
rothasztó láz rossz szellemei leskelődnek az idegenre. Egész
Simferopolig nem birta utólérni a czárt. Itt végre épen akkor érkezett
meg, a mikor az egész város teljes kivilágítás fényében úszott a koronás
vendég tiszteletére.

Hanem a czár nem jött ki a transparentekben gyönyörködni, fáradt volt,
lefeküdt.

Jakuskin megtudta, hogy másnap korán reggelre előfogatok vannak rendelve
a továbbutazásra. A czár Woronzoff herczeg hirhedett Jusuffi palotáját
fogja megtekinteni.

Jakuskin Bajdárnál utólérte a hintókat. Üresek voltak. A czár elhagyta a
járt országútat s kocsijait tovább bocsátva, maga, kiséretével együtt, a
Tsatir Dagh meredek hegyi útain keresztül lóháton járt be harminczöt
verstet.

Oly szeszélyes volt a czár utazása, mintha azt valaki vezette volna, a
kinek tudomása van egy emberről, a ki őt üldözi, a ki rá leskelődik, s
annak a kijátszására történnének e szerteszét kalandozások egyik
völgyből a másikba, járatlan útakon, előre nem jelentve a czár
érkezését.

Pedig mennyi alkalmat szalasztott el ez alatt Jakuskin! A czár oly
gondtalannak érezte magát a jó, őszinte mahomedán nép között, hogy
lóháton és gyalog órahosszat elbolyongott a gyönyörű kertek, erdők
között. Mikor az oriandai andalító völgy virágos pázsitján végig
heveredett, azt mondá: «itt szeretném hátralévő napjaimat eltölteni!» A
kínzó gondok, a melancholia ólomszárnyú rémei ide nem találtak utána,
azokat is eltéveszté magától, mint az összeesküvőt.

Végre megtudta egy reggel Jakuskin, hogy a czár Alupkából Mordinofba fog
utazni. Ide csak egyetlen egy út vezet, az is csak lóval járható; ezt az
útat a bennszülöttek «Lajtorjának» hivják. Megérdemli a nevét, olyan
meredeken visz fel a hegygerinczre, néhol szűk sziklahasadékok közé
beszorítva.

Jakuskin egy tatár kalauzt fogadott fel, a ki őt az erdőkön keresztül a
«Lajtorja» magaslatáig elvezesse.

Még hajnal előtt, sötétben elindult, hogy megelőzze a czárt.

Tatár murzának öltözött át, egy két-csövű vadász puskát vetett vállára.

A sűrű erdőből kibukkanva, maga előtt látta a mély hegyi utat.

Egy sziklafalból kicsurgó csermely fölött virított egy sűrű hibik bozót,
két ölnyi magasban az út felett.

Az utat itt egy sziklarepedés szakítá félbe, a min egy keskeny hid
vezetett keresztül. Ott a lovasoknak csak egyesével lehetett áthaladni.

A legkedvezőbb leshely Jakuskinnak.

Itt kifizette a kalauzt s azt mondta neki, hogy elmehet.

Mikor az megemelinté köszönet fejében a süvegét, csak akkor tünt fel
Jakuskinnak valami sajátságos ezen az emberen.

– Ejnye, te ficzkó! Milyen zöld szemeid vannak?

Az ember nevetett; mintha egy üres hordóba dohogna valami.

– Az ám. Zöld a szemem. Mondá s azzal eltünt az erdő bozótjai között.

Jakuskinnak eszébe jutott Bethsába meséje.

Meghuzta magát a bozótban, puskáját lövésre tartva készen s várt.

Egy-egy keselyű rikácsolva csapott el fölötte, a mely hullának nézte a
magasból, oly mozdulatlan volt.

Végre hangzott a jel, a mire vár. Paripák dobogása a hegyi úton.

Egészen szemközt kellett rá jönniök, annyi ideig czélozhatott, a meddig
neki tetszett.

Mikor azután a lovagok látkörébe értek, akkor vette észre, hogy mennyire
fel van csufolva.

A paripákon csupa csatlósok ültek, kantáron vezetve az üres nyergű
lovakat, a miken a czár és kisérete jött. Csupa cselédnép haladt el
előtte. A czár megint eltünt valamerre.

Hová lehetett?

– Átkozott zöld szemű ember! Káromkodék magában Jakuskin. Még magamat is
babonássá tesz.

A czár csak nem jött eléje. Az megint kikerülte valahol.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A legfölségesebb őszi nap volt, a minőt csak a varázsszép Tauria hegyei
közt élvezhetni. A lég tiszta; minden hegy oly közelnek látszik, az
ökörnyál selyem fonadéka, mint túlvilágról jövő izenet szállong a
magasban, a fák lombozata már veressel, sárgával van keverve; a pázsit
beszórva rózsaszín kökörcsinnel. Ez a kis darab föld a világ gyümölcsös
kertje. Egész erdő ott a gyümölcsfa, mely érett terhe alatt meghajlik. A
hullott alma, körte ott hever az útfélen s a pagony alja terítve van
vele. A sárga rigók magasztalják a gazdát, a ki nem sajnálja a
fölöslegét a vándor utastól s az erdők madaraitól. A milyen óriási fák
más országban a vadkörtét termelik, olyanok terepültek szét a
hegyoldalakból aláhajolva, megrakva ökölnyi nagyságú «buzdurgán»
körtével s a mézédes «baiarmud»-dal. A mit kézzel el lehet érni, az az
utasé, a többi a gazdáé.

Sándor czár el volt ragadtatva e tündérország gyümölcsgazdagságától.
Kezdte hinni Bethsába tündér-regéit.

A mint egy helyen az út két összehajló hegyoldal között kezd
felemelkedni, harangszó ring alá a magasból.

A czár meglepetve kérdezé egy szemközt jövő tatártól, a ki a bozótból
szállt alá:

– Hol harangoznak itt?

– Szentgyörgy-kolostorban, viszonzá a tatár.

– Ki építette azt a kolostort itt a rengetegben?

– Ez a hajdani Diana temploma. Annak a romjai közé települtek le a
fekete barátok, a kik az Athos hegyéről jöttek ide.

– Ah! Ez a hirhedett Diana temploma Taurisban? mondá a czár, kinek
emlékében egyszerre föléledt mind az a hős rege, a mit a szép Artemis
papnéról, Iphigeniáról, Euripidestől kezdve Goethéig megirtak. És most
ez barátok kolostora?

A czár nem tudott elmenni egy templom mellett, a nélkül, hogy be ne tért
volna.

Itt még többszörös indoka volt e vágynak. A történelmi régiség, a mi a
classicus őskorból fenmaradt, s egy keresztyén menhely a csupa mohamedán
lakta vidéken.

– Hogy lehetne a kolostorhoz eljutni? kérdezé a tatártól.

– Egy gyalogösvényen, mely ez útról félrekanyarodik, s aztán a kolostor
túlsó oldalán ismét levezet az útra. Akkor a lovakat a lovászokkal előre
lehet bocsátani, s gyalog megjárni a helyet. Kissé fáradságos út lesz.
Én lehetek vezető.

A czárnak annál nagyobb kedve volt hozzá. Egész uti kiséretével együtt
leszállt, s a vezető kalauzolása mellett megindult a Diana templomát
felkeresni.

Az ösvény sűrűn egymásba nőtt bozóton vitt keresztül. Festői szépségű
facsoportok váltakoztak minden oldalon; a mint a vadon termő szőlő egyik
fáról a másikra átfutott, zöld mennyezetet képezett az út fölött,
melyről az apró gömbölyű csoportba idomult piros szőlőfürtök csüggtek
alá, a miknek tatár neve: «Kacsi».

Egyéb gyümölcstermő bokorral is tele volt a geszt, a mik közül különösen
kivált két szilvatermő tüskefa, az egyik rószaszín, a másik viaszsárga
gyümölcsöt terem; a sárga nagyszemű, s piros fürtökben érik, mint a
csoportos meggy.

– Mi neve ennek a gyümölcsnek? kérdé a czár a vezetőtől.

– A sárgáé «alirek», a pirosé «isziumirek».

– Szedj belőle nekem, hadd izlelem meg.

A kalauz hirtelen letépett a szikláról egy csomó vadszederindát, kosarat
font belőle, s azt tele szedte alirekkel meg isziumirekkel.

A czár a hegymászástól fel volt hevülve, és megszomjazott. A savanyuédes
gyümölcs nagyon ízlett neki, mind elfogyasztotta.

Mikor a kalauznak visszaadta az üres kosarat, akkor tünt fel csak valami
különös neki:

– Micsoda zöld szemeid vannak neked, földi!

– Az ám. Azt mondják. Én soha sem láttam a szemeimet.

Egy órai gyaloglás után eljutott a czár kiséretével együtt a classicus
romokon épült kolostorig.

Át volt izzadva a rekkenő őszi verőfénytől s a fáradságos hegymászástól.
Azon izzadtan járta be a mythosi hagyomány rejtélyes földalatti üregeit,
a barlangokat, mikben az áldozatra szánt idegen ifjakat tartották
valaha, a sziklába vágott rejteket, a honnan Artemis arany szobrát
Orestes elrabolta. Aztán még a kápolnában ájtatoskodott is.

Mikor a kolostorból kijött, keresteté a kalauzt, de ez már nem volt
sehol. Nem látta senki, hol maradt el. A barátok maguk vezették aztán le
a czárt az erdőn keresztül a «Lajtorja» útjára, a hol a paripák vártak a
kirándulókra.

Így kerülte el azt a hybiscus-bozótot, a hol Jakuskin lesett rá.

Hanem azon az estén kénytelen volt megvallani az orvosának, hogy egész
testében valami bágyadságot érez, a mit borzongás kisér.

De gyógyszert nem akart bevenni, azt hitte, majd elmulik magától.

Még tovább utazott. Meglátogatta a hajdani Akhtiárt, a minek fenhéjázó
új neve Sebastopol. Jelen volt egy új hadihajó tengerre bocsáttatásán, s
megnézte a büszke pontusi hajóhadat. Az óriási sánczágyúkkal
lövéspróbákat rendeztetett, s ott egész nap fáradt, a megújuló láz
daczára. Este későn megint a templomba ment ájtatoskodni.

Orvosa unszolására mégis elhagyta a tengerpartot, s visszatért a
félsziget belsejébe, a hajdani tatár szultánok fővárosába:
Bakcsi-Szerájba. Ott töltötte az éjt, az egykori ghiráik palotájában.

Egész éjjel és egész nap ott ült egy dervis palotája kapujával szemben a
cyprusfák alatt, a mikről Bakcsi-Szeráj oly híres. Ez a dervis volt
Jakuskin.

Végre megtalálta a czárt. Odaült az útjába. Burnusába burkolózva várta,
míg az előjön a palotából. Bizonyos volt a dologról. Igen jó éles
kindzsál volt az övében s a keze nem reszketett.

És megint elszalasztotta a czárt. Ott ment el mellette. A ruhája
hozzáért az övéhez, de nem ismert rá; mert a czár tatár nemesnek
öltözött s egyes-egyedül, minden kiséret nélkül jött ki a palotából. Ha
csak egyetlen egy szolga kisérte volna, már fel kellett volna tünnie, de
egy magányos emberre senki sem ügyel. A czár a «könyek forrását» akarta
megtekinteni, a mit szeretett leányának hajdani vőlegénye megénekelt. Ez
az ábrándozásteljes emlék menté meg őt az orgyiloktól.

Innen ugyanazon tatár öltözetben egy török mecsetbe látogatott el,
végignézve a mozlimek ünnepi szertartását.

Aztán vissza sem tért a khámi palotába, felkereste a kormányzói lakban
uti kiséretét.

A kormányzónál várt reá egy sürgöny, a miben halálhír volt. Miksa bajor
király halt meg, a czárné sógora.

Sándor megijedt, hogy ha azt nejével is tudatni fogják, a rossz hír
gyönge egészségét meg fogja rontani. Rögtön parancsot adott az
indulásra, a nélkül, hogy a khámi palotába visszatért volna.

A kapuban ülő dervis hasztalan várta a czárt; mire megtudta eltávozását,
már akkor az túl járt régen a krimiai isthmuson.

Futhatott utána újra.

Megint eszébe jutott a mese: «a kit a zöld szemű ember magának elszeret,
az ellen hiába fenik a fegyvert.»

Kezdett már hinni a babonában, az egész képzelődése tele volt zöld szemű
kisértetekkel.

A czár tovább utazott a Dnyeperhez, onnan keresztül a nogáji pusztán a
mariopoli selyemtenyésztő telepeken, s onnan az Azovi-tengerpartra, a
hol imádott neje várt reá.

Jakuskin mindenütt a nyomában.

Orekhofon innen, a mint egy rozzant hidon átvágott, a lovának lába
lecsúszott a gerendák közé s eltörött. Jakuskin gyalog maradt.

Nem messze volt a postához, oda begyalogolt. Lovat akart kapni minden
áron.

A postamester odavezette az istállóba.

– Nézd uram, egy lovam sincs. Most ment itt keresztül a czár, valamennyi
lovamat elvitték előfogatba.

– Hát az ott a szegletben?

– Az nem az enyim. Egy futáré, a ki most érkezett Kiovból, és rögtön
ágyat kért lefeküdni.

– Futár, a ki ágyat kért lefeküdni, annak nem lehet valami sürgős dolga.
Hátha rávehető lesz, jó pénzért, hogy alugyék addig, míg én a lovával a
mariopoli állomásig elbaktatok s onnan vissza küldöm neki.

– Próbáld meg, uram. Nem lesz hallatlan eset, ha Oroszországban egy
futár a lovát eladja maga alól.

(– Ha nem adja, megölöm! gondolá magában Jakuskin s benyitott a
vendégszobába.)

Egy fiatal dzsidás tiszt ott feküdt az ágyon, befurva magát a dunnák
közé.

– Jó napot, bajtárs! Köszönté őt Jakuskin.

– Szó sincs róla! vaczogá az összeverődő fogakkal. De bizony megdöglöm.
Az átkozott kaukázusi láz útban kapott. Végét járom. S nekem sürgönyt
kell a czárnak átadnom személyesen. Ott, a hol. Roth tábornok küldi.
Veszedelem van az időhaladékban. És én nem tudok a lovon ülni. Nézd,
bajtárs, tedd meg azt a barátságot. Vedd át e sürgönyt. Ülj fel a
lovamra. A czár Taganrogba ment. Siess utána. Add át neki ezt a levelet
személyesen. A saját kezébe. Ez a parancsom. De én már majd csak a
másvilágon teszem meg a rapportot. Siess kérlek…

Semmi kivánatosabb nem történhetett volna Jakuskinnal, mint ez a
megbizás! Egy sürgöny, melyet személyesen kell átadni a – czárnak.

– Az Isten áldjon meg bajtárs! Csak halj meg nyugodt lélekkel. Én
elvégzem a rád bizott dolgot, s ha van menyasszonyod, még annak is
megirom, hogy hol haltál meg, s az órádat lánczostól elküldöm az édes
anyádnak. Jobb emberedre nem bizhatod a dolgaidat, mint rám.

A futár valószinüleg ott is maradt a szép zöld pusztában eltemetve.
Jakuskin pedig felült az ő lovára, s keblébe dugta a rábizott sürgönyt.

Hanem a ráhagyott paripa nagyon rossz gebe volt. Nem az a pusztai úthoz
szokott ló, a mi a másik. Ezzel alig tudott keserves négy órai járást
ügetni naponkint s a hol hid jött, ott le kellett szállnia róla, s úgy
vontatni át erőszakosan, mert nem akart a dobogóra menni.

Ilyen keserves utazás mellett négy nappal később érkezett meg
Tagánrogba, mint a czár.

Mikor Jakuskin átvette a haldokló futártól azt a levelet, a mit az a
keblébe dugva hordott, megrémlett előtte az a gondolat, hogy ez a levél
ragályos is lehet. Kiverte a gondolatot a fejéből: «eh mit? ki félne
most egy összehajtott ív papirostól?»

Pedig bizonyára okosabban tett volna magával és barátaival Jakuskin, ha
az útfélen felvesz egyet azokból a «szarvas kigyókból», a mik az
árokpartokon, meg a kocsivágányokban végig fekve leskelődnek az utasra,
s azt dugta volna a keblébe, mint hogy azt az összehajtott ív papirost
rejté oda, a mit személyesen kell átadnia a czárnak.

Azt gondolá, hogy hiszen lehet már abban a levélben akármi, ha egyszer ő
azt átadhatta!

Annak a levélnek a története pedig ez volt:

A déli hadseregnél minden készen volt az alkotmányterv keresztül
vitelére. Pestel, a kit Oroszország Riegojának neveztek, ez ideig több
mint ezer tisztet nyert meg az összeesküvés számára, föl egész a
tábornokokig. Pestel volt elfogadva leendő katonai dictátornak, ki a
déli hadsereggel a görög köztársaság helyreállítására fog sietni; míg
Ghedimin, mint polgári elnök, benn az országban rendezi el a kilencz
köztársaságot. A terv szerint január elsején 1826-ban kellett a
«Viatka»-ezrednek, melyet Pestel vezényelt, a tultsini főhadiszállásra
bevonulni. Ezen a napon minden, nem az összeesküvőkhöz tartozó tisztet
le akartak ölni. Onnan azután Kiovba rohanni, az első hadtest
főparancsnokát: Osten-Sacken tábornokot elfogni, a köztársasági
alkotmányt kikiáltani; a lengyeleket fölkelésre birni s a czárt
trónvesztettnek nyilvánítani. Egész ezredek, gyalogság, huszárok,
tüzérek meg voltak e terv számára nyerve, s a főparancsnokok még csak
nem is álmodtak róla, hogy mi történik a közelükben. A közkatonákat
azzal nyerték meg, hogy a «német» tiszteket kell agyonverni. A németet
ütni természetesen mindenkor népszerű eszme. A hadsereg élén álló
főtisztek: Osten-Sacken, Wittgentsein, Roth, Diebits, mind németek
voltak.

Az egész vakmerő terv egyetlen egy embernek szívbeli gyöngeségén hiusult
meg. Az ezer közül egy, valami «Majroboda» kapitány nem tudott
megalkudni a lelkiismeretével s a főnöke, Roth tábornok előtt felfedezte
az egész összeesküvést, minden részleteivel együtt, a főnököket, a
vezetőket is megnevezve.

Roth tábornok rögtön megirta e felfedezést a czárnak, s egy kapitány
által utána küldé Tagánrogba.

A kapitány útközben lázt kapott, mely gyorsan hagymázba ment át; nem
vihette a levelet Tagánrogba. Ekkor hozta oda a végzet az őrjöngő
Jakuskint, hogy a sors szekerének kiesett kerekét pótolja ki. Ez volt az
a levél, a minek átadására ő vállalkozott. A keblébe dugva vitte ő maga
a feljelentést összeesküvő társai ellen.

Mikor elcsigázott gebéjével a tagánrogi várpalota előtt megállt, első
dolga volt az őrségben levő tiszttől megkérdezni, hogy itt van-e a czár?

Attól azt a választ kapta, hogy itt van és néhány nap óta nem is hagyta
el a szobát. Azt mondják, beteg volt; de épen ezelőtt egy órával indult
egy gyorsfutár, azzal az örvendetes tudósítással az anya-czárnőhöz, hogy
a mult este a baj egészen megfordult, s a czár egészsége visszatért.

– Áldassék Isten érte! sóhajta föl Jakuskin (a kindzsált keze ügyébe
igazítva a keblében).

Minden körülmény kedvezett rémséges tervének. A czári lakhely
tisztelet-őrsége épen abból a Viatka-ezredből került ki, melynek minden
tisztje és közkatonája meg volt nyerve az összeesküvés számára. Csupa
ismerős arczok integettek feléje szemöldökeikkel.

Elhatározott léptekkel sietett fel a lépcsőkön.

A két őrt álló gránátos a czár szobáihoz vezető ajtó előtt tisztelgett
neki, s bebocsáták.

Az előszobában egy szolgálattevő tiszt állt, a ki, mint jó pajtás
üdvözölte, nevén szólítva.

– A czárt keresem egy sietős sürgönynyel.

– Eredj be, odabenn találod Diebitset, a hadsegédét, az majd bejelent.

Jakuskin kinyitotta az ajtót, de ugyanabban a perczben valaki belülről
is nyitotta azt, s a belépő és kijövő az ajtó-küszöbön szemközt
találkoztak.

Jakuskin összeborzadt. Egy arczot látott maga előtt, a melynek zöld
szemei vannak. Vagy talán csak képzelte azt? Az alak tatár öltözetet
viselt s ez arcz kifejezése valami oly sajátszerű, elijesztő, kihivó,
elbizakodott volt, gúny, megvetés, gyászszal vegyülve rajta, s a zöld
szemek világítottak, mint két szentjános bogár. Mikor elhaladt Jakuskin
mellett, sugárzott róla a hidegség.

Jakuskin nem állhatta meg, hogy egy perczig ne tétovázzon.

– Te! Mondá a segédtisztnek, az eltávozóra mutatva. Ki volt ez az ember,
a ki most innen kiment?

– Valami futár.

– Nem láttad, milyen zöld szemei voltak?

– Bizony nem ügyeltem rá. Hát te mit törődöl az ő szép szemeivel?

Azzal Jakuskin belépett a másik szobába.

Ott találta Diebitset, a ki egy asztalnál ült és irt. Sietős dolga
lehetett, mert csak onnan az irásból felelgetett a kérdéseire.

– Lehet bemenni a czárhoz?

– Lehet.

– Egyedül van?

– Egyedül.

– Mit csinál?

– Alszik.

– Sietős sürgönyt kell neki átadnom azonnal. Felkölthetem?

– Költsd fel.

A tábornok fel sem nézett az irásból, nagyon meg sem nézte, hogy kivel
beszél? Jakuskin elszántan indult a mellékszoba ajtaja felé. Csoda, hogy
szivének hangos dobogásáról ki nem találta a vele beszélő, hogy mit
forral belül?

Csak egy ajtó választotta hát már el áldozatától – s ez az ajtó is
nyitva!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A czár nagyon beteg volt már, mikor Tagánrogba visszaérkezett.

És aztán nem akart gyógyszert bevenni.

Ez az orosz czároknak a jellemvonása: daczolni a betegséggel. Nem
akarják elhinni, hogy az a csontember, (az ő első szolgájuk!) a kit
annyi ideig tartottak zsoldjukban, a ki az ő parancsukra, mint a
kalászt, úgy aratta le az ember-sorokat, egyszer hátrafelé is találhat
vágni a kaszával, s az ő «urát» magát aratja le. Büszkébbek, hogysem
megengednék egy sápadt szellemnek, hogy az őket gyöngének lássa, hogy
gyöngeségüket hallja, akaratukat korlátozza; még a halálnak is azt
mondják, mikor az ajtón kopogtat: «várj!»

Vagy talán nem úgy volt. Hanem úgy, hogy egy nagy, monumentalis alak, a
ki sok ideig vállán hordozta a földet, mint Atlas, belefáradt a földteke
emelésébe? Hogy az, a ki egyszer ahhoz volt szokva, hogy a világ négy
sarka viszhangozzék dicsőségétől, irtózott hallani most azt a suttogást
maga körül, mely boszút, keserűséget hirdetett ellene, s vágyott a
kripták csendessége után? Nem volt már semmi tenni valója a világon.
Érezte, hogy útjában áll a történelemnek. Elvesztett mindent, a mi
szivének drága volt: az utolsó napsugár, beteg nejének mosolygása, maga
is letünő fény volt már az alkonyégen. Nem hihető-e, hogy mikor a
világfáradt óriás azt a túlvilágról jövő szózatot hallá: nem bujkált
előle, nem zárkózott be, nem keresett menekülést füvek és érczek
csodatevő erejében, hanem ajtót tárt eléje, s azt mondá: «itt vagyok,
menjünk!»

És csaknem diadalmaskodott e fejedelmi daczczal ama másik fejedelem, a
sirok czárja fölött. A megelőző napon annyira magához jött, hogy a
betegsége csaknem eltünt. Még magát az orvost is megcsalták a
küljelenségek; úgy, hogy este későn egy hirnököt küldtek
Szent-Pétervárra az anya-czárnőhöz, azzal az örömhírrel, hogy Sándor
czár minden veszélyen kivül van. Most már nem fenyegeti semmi. (Semmi:
csak százezer orgyilok.)

Reggel aztán odajött hozzá az a jóltevő nemtő, a ki a királyoknak és a
koldusoknak terhét elveszi s azt mondá neki: «jöjj haza».

Erzsébet három nap és három éjjel nem hagyta el beteg férje szobáját. Ő
maga ápolta a szenvedőt, az ő hitvesi hűsége volt megnyugtatója.

S a világ urának megadatott a sors által az a kegyelem, hogy mikor már
minden fegyver ellene volt fordítva, mikor már az oltárt magát is, a
melynél imádkozni szokott, tűzaknákkal ásták alá, mikor egy birodalom
készült rászakadni a fejére, akkor a kelő nap sugarainál, utoljára
érezve arczán a ragyogó csillag életadó melegét, e végszavakkal adhatá
át lelkét az ő urának: «ah le beau jour!» És szemeit a gyöngéd női kéz
fogta le, és karjait a hű hitvestárs tette keresztbe a mellén.

Itt megtörött a beteg nő testi ereje: ájultan rogyott össze.

A két orvos akkor a czárné ápolására sietett, felvették és átvitték
saját lakosztályába. A harmadik jelenvolt férfi, Diebits, sietett ki a
mellékszobába, gyorsan megirni a sürgönyt, melyben a czár halálát
tudatja az anya-czárnővel, a futárnak utasításul adta, hogy igyekezzék a
tegnap este elindított hírnököt utolérni, sőt megelőzni. Azután
Constantin herczegnek irt levelet Varsóba.

Ekkor lépett be Jakuskin.

Diebits sietett a levélírással. Keserű orosz humorban volt.

– Mitt csinál a czár? Alszik. Felköltsem? Ugyan költsd fel.

Vagy talán volt valami Jakuskin tekintetében, a mi annak szándékait
elárulá: s azért beszélt ily sarcasmussal hozzá a hadsegéd?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az összeesküvő belépett a nyitott ajtón.

Ebben a pillanatban senki sem volt a szobában: egyedül a czár.

Jakuskin ott látta maga előtt feküdni, a kit keresett, némán, csendesen,
behunyt szemekkel, keblén összetett kezekkel.

Most már hatalmas ember volt. Sérthetetlen ember. Halott…

Jakuskin nem mert hozzá közelebb lépni. A holt czártól félt.

Tántorogva botorkált vissza a másik szobába: a levél még mindíg a
kezében.

– A czár… rebegé.

– Meghalt.

– Mikor?

– Ebben az órában.

– Miért nem jöhettem egy nappal hamarébb, hogy e levelet átadhattam
volna neki!

A hadsegéd igen furcsának találta ezt a sopánkodást.

– Tudod mit? mondá Jakuskinnak. Csinálj belőle a pisztolyodba fojtást,
aztán lődd a fejeden keresztül, még utólérheted vele.

S bizony nem volt rosz tanács! Jakuskin a legokosabbat tette volna, ha
azt megfogadja, a helyett, hogy ledobja az asztalra a levelet, a mire
neki már nincs semmi szüksége s magában átkozva a sorsot, elrohanjon.

A palota kapujában ismét találkozott a zöldszemű emberrel. Az épen akkor
kapott fel a lovára. Ránézett azokkal a macska szemeivel és nevetett.

– Későn jöttél ugy-e? kiáltá rá s azzal kengyelvasát lova oldalába
vágva, tovanyargalt.

Jakuskinnak egész teste borzongott és reszketett.

*

Erzsébet, a mint felocsúdott, visszatért halottjához, s ott az ő halálos
fekhelyén írta ezt a levelet az anyaczárnéhoz:

«Drága anyám!

A mi angyalunk már az égben van, s én még a földön vagyok. Ki hitte
volna, hogy én élem őt túl, a gyönge, a beteg? Anyám, ne hagyj el, ki
most egyedűl állok ebben a fájdalmak világában. Drága halottunk ujra
visszanyerte kedves arczvonásait; mosolygása bizonyítja, hogy a
túlvilágon szebb dolgokat lát, mint ide alant. Egyetlen vigaszom, hogy
nem fogom őt soká túlélni, s minél előbb egyesülök vele.»

Jól érezte! A tavasz utána vitte őt abba az országba, a hol a czár is
boldog, meg a rabszolga is, s nincs köztük külömbség.



A HIRNÖK.

Még nem volt föltalálva az a bűvészet, miszerint az ember a villámra
bizza izenetét, s ha a föld tulsó oldalán a gazdag gyapotkereskedőnek
fia születik, a másnapi keresztelőhöz komának híhatja az üzlettársát a
föld innenső félgömbjéről. A Jupiter mennyköveit hordó sas elviszi az
izenetet s meg is hozza rá a választ. Még akkor egy olyan nagy
világesemény is, mint Sándor czár halála, nyolcz napig mászott a
leggyorsabb futó ukrániai paripa hátán az orosz birodalom szélétől a
fővárosig. Az első hirnök, a melyik a czár felgyógyulását hozta hírül,
csakugyan megelőzte a másikat. Azt az öröm sarkantyúzta, ezt a rémség.

Az örömhirre az egész Romanov czári család (összesen tíz tag: a
tizenegyedik, Mihály nagyherczeg, Varsóban volt a tizenkettediknél)
összegyűlt reggeli misére a téli palota kápolnájában, a hol maga
Seraphim, a főpap tartá az örömáldozatot. A kápolna tele volt az
udvarhoz tartozó hivatalnokokkal, főurakkal és tisztekkel. Az énekkar
zengé a zsolozsmát: «Isten, tartsd meg a czárt!»

Mikor aztán a protopopa az oltár előtt felnyitá a nagy kapcsos könyvet,
s elkezdé reszkető szavával felolvasni az imát a czár életéért: egyszer
csak a mély áhítatteljes csendességben megszólal egy dörgő hang, olyan,
mint egy megütött harang szava:

«Már meghalt!»

A felriadt gyülekezet önkénytelen nyitott utat egy előre furakodó alak
előtt, kinek világos zöld beshmetje magán viselte az orosz birodalom
valamennyi területének sárcseppjeit, a nogáji puszta fekete sarait, a
kiovi márgaföld veres pecséteit, a moszkvai sárga agyagot, a novgorodi
kréta-földet, s a csarszkoje-zélói zöld mocsár-foltokat. Kezében volt
egy levél, melylyel a sokaságon keresztül egyenesen Miklós nagyherczeg
felé tartott: Erzsébet czárnő levele az anyaczárnőhöz.

A nagyherczeg átvette azt a levelet s maga bontá föl.

Azután odasietett a protopopához s valamit suttogott a fülébe.

Arra a főpap a kezében tartott feszületet beburkolta gyászfátyolba s
odalépve Mária czárnéhoz, azt mondá neki:

«Fiad meghalt!»

S arra az énekkar félbeszakítá a közepén a dics-éneket s egy percz múlva
rákezdé a gyászhymnuszt.

«Örök nyugalmat adj neki Uram!»

A templomi szertartás kezdődött mint Te Deum s végződött mint Requiem.



«BEATUS ILLE».

Mi az igaz boldogság a világon?

Megszabadulni a politika tohuvabohujából.

Nincs boldogabb ember a világon, mint az a falusi földes úr, a ki a
politikai eseményeket csak a hivatalos lapból tudja meg.

Délelőtt elmegy vadászni, felver három nyulat, abból kettőt az agarai
elfognak. Ez nagy diadal. Hanem a harmadikat elszalajtják. Ez meg nagy
boszuság. Hanem visszatérett megfojtanak egy vadmacskát. Ez megint
vigasztalás. A ló felbukik egy «angyalhullásban.» Ez nagy
szerencsétlenség. De nem történik se emberben, se állatban semmi hiba.
Ez meg nagy szerencse.

Akad egy pár jó pajtás a szomszédból, a kinek az ember a viselt dolgait
elmondja, s a kik cserébe elmondják a velük történt nagy dolgokat.

Délben a feleség pompás ebédre várja az embert, a jó pajtásokat is ott
marasztja. A káposzta kolbászszal fölséges eledel ilyen kommóczió után!
Ebéd után teljes tarokkpartie van együtt, s az embernek még másnap is
van vele mit dicsekedni, hogy csinálta meg a pagat ultimot tiz tarokk
ellenében «contra» «recontrá»-val! Az egész politika, a mi belevegyül,
annyiból áll, hogy Puskin elnevezte a «vulpes»-t (olyan kártya, a mi
semmit sem üt el) Arakcsejeffnek. De a postamester ezért is megcsóválja
a fejét! Minek már a mulatságot ezzel elrontani?

Aztán, mikor már készülőben vannak hazafelé, eszébe jut a
postamesternek, hogy a zsebében felejtette Puskinnak a hirlapját.

Azt aztán felbontják. (Mert a régi tisztességes hirlapokat
levélboritékban szokták szétküldeni.) Valjon, mi lehet benne?

«Katonai parádé.»

Ezt az ember el sem olvassa.

Azután Francziaország. A francziák meg vannak elégedve. Tudni való!
Törökország. A görögök ki vannak békítve. Világos! Anglia. A
csatornahajóhad visszatért Doverbe. Ugyan jól tette. Oroszországban nem
történt semmi. Hála Istennek.

Azzal kiki meggyújtja a kézi lámpáját és megy haza. A házi gazda pedig
felkeresi a felesége szobáját, a jó asszony már azóta aludt is egy
álmot, s nem pöröl az elkésettre, hogy minek ütötte olyan sokáig a
tarokkot? Áldott jó asszony!

Másnap későn ébred föl az ember, mert akkora hó esett, hogy az ablakon
nem lehet tőle kilátni. Nem tesz semmit. Az ember nemcsak Nimród, hanem
Tyrtæus is: ha nem lehet kimenni Dianához, ott vannak a muzsák, azok is
jó barátnék. Az ember rágyujt, járkál a szobában, s úgy csinálja a
verset, hogy minden kommánál, pontnál megcsókolja a kedves kis
feleséget, a ki az alatt valami kedves kis főkötőcskén kötöget; ha
nehezen kerül meg a rim, ölébe veszi, a szemébe néz, s mindjárt
megtalálja a rimet.

Délután megint ott vannak a jó szomszédok, a postamester, a haszonbérlő,
a földesúr. A nagy hó nem tartotta őket vissza: kettő a saját vasokján
jött ide, a harmadikért Bethsába küldötte el a szánkót, hogy ki legyen
egészítve a társaság; s maga készítette el számukra a kártyázó asztalt.

A paradicsom ez! Ez az igazi paradicsom.

Egyszer mégis csak be tudott csúszni a kígyó a paradicsomba.

Mikor a játék végén összeszámlálták a hosszú lajstromot, hogy mindenki
hány kopeket nyert: a postamesternek minden zsebét ki kellett
keresgélni, hogy megtalálja azt a két grivát, mivel ő tartozik, s e
közben mindenféle levelet kirakott a zsebéből.

– Nincs ma semmi ujság? kérdé tőle a haszonbérlő. (Csak egy ujság járt
arra a vidékre, a Puskiné, a szomszédok ő hozzá jártak, ha valamit meg
akartak tudni.)

– Micsoda beszéd? Hát nem tegnap volt, hogy hoztam az ujságot? Hát azt
gondolja az úr, hogy az ujságíró ördög, a ki mindennap tud hazudni? Elég
az neki hetenkint háromszor. Keresztyén ujságírónak minden harmadnap
pihenni kell. Ha kell az úrnak ujság, olvassa el a tegnapit.

– Hisz azt már mind kiolvastuk.

– De bizony a katonai parádét nem olvastuk el belőle.

– No hát olvassuk el a katonai parádét.

És azt bizony érdemes volt recapitulálni, mert abban az állt, hogy a
szent-pétervári összes testőrezredeket egyenként feleskették a téli
palota kápolnájában a czár iránti hűségre. Hát mért ne esküdtek volna
fel? Az nem árt a katonának.

– Igen, de «Constantin czár» iránti hűségre lettek felesketve.

– «Constantin czár?» Hát ki hallotta Constantin czárnak a hírét?

(Az bizony úgy történt, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtették
hivatalosan közzétenni Sándor czár elhunytát!)

– «Lapsus calami» ez! mondá a postamester.

– Részeg volt az ujságíró bizonyosan! No hát mért ne volna szabad az
ujságírónak is részegnek lenni? Egyszer egy esztendőben!

Abba azután mind belenyugodtak, hogy az ujságírónak nevenapja volt, be
volt kapva, azért írt Constantin czárt Sándor czár helyett; a jövő
számban majd helyre lesz igazítva az «erratá»-k között.

Azonban a jövő számban nem hogy helyre lett volna igazítva a hiba, sőt
rádupláztak és tripláztak, mindenféle rendeleteket adva «Constantin
czár» ő felsége nevében. Ez már több, mint sajtóhiba!

Soha se lett hivatalosan kihirdetve, hogy Sándor czár meghalt.

A jámbor hirlapolvasó közönség csak a vasárnapi számokból tudta meg,
hogy valami mégis van a dologban. Akkor már közölve voltak a városszerte
megtett gyászünnepélyek Szent-Pétervár valamennyi templomaiban, s a
professorok hivatalos ódái orosz, latin és görög nyelven, az elhunyt
czár megdicsőitésére.

Azon sem csodálkozott azután senki, hogy minden további rendelet
Constantin nevében jelent meg: ő volt a czárevics: az orosz államjog
szerint ő következett a korona viselésére. Hogy a nép nem szerette: az
nem jött kérdésbe. Mi köze ahhoz a népnek? A katonák felesküdtek a
hűségre, s a kié a katona, azé az ország.

S mit bánta ezt különösen a «boldog ember» abban a kis mezei lakban?
Neki az a csendes lak akkor is nagyon kedves volt, a mikor még
Szent-Pétervárott Sándor czár uralkodott; azáltal, hogy Constantin
került a helyébe, a mezei lak még kedvesebbé lett.

A téli palota új kísértetet kapott. Már azt a régit is nehéz volt
szolgálni, a ki némán, elmélázva járt-kelt a hívei között! hát még az
újat, a ki üt, ver, csontot tör és szidalmaz. Ennek a jó kedve még
rettenetesebb, mint amannak a búskomorsága.

Annálfogva az a testőrtiszt, a kinek a zsebében egy felsőbb parancs
rejtőzött, mely megtiltja neki Pleskovból egy napi járó földre
eltávozni, méltán nevezhette magát «boldog embernek.»



A KISÉRTŐ.

Egy hófergeteges deczemberi napon, a mikor még a szomszédok sem jöttek
Puskin tanyáját meglátogatni, egy csengős szán hajtatott be az udvarára,
s a bundákból és botosokból kikeczmelgőben a házi gazda Galban lovagot
ismerte meg.

Vendég számára nincs ellenséges indulat; kivált a kit a rosz idő hajt
be. Az út el volt veszve a hóhullámok alatt! az ember nem láthatta, hogy
merre megy?

Puskin a legszivélyesebben fogadta Galbant, s a jó meleg szobában
rágyujtottak a békepipára. Bethsába készíté számukra a theát.

– Hát téged mi üldöz ily télvihar idején, hogy a hátadra vedd a
zivatart, Galban?

– Hja, bizony, Szergievics Sándor pajtás, azt könnyen kitalálhatnád
saját magadról; mert bizony a te ablakod sem a Nyeffszki prosspektre
nyilik. Neked is van rá valami okod, hogy itt légy.

– Van! szólt Puskin, bodor füstöt eresztve föl karikában a magasra, s az
a füstkarika úgy szállt föl Bethsába feje fölé, mint egy aureole a
szentek feje fölött, – s nagy tüntetéssel odavonta a nejét a karszéke
kartámlányára, s átölelte a derekát. Itt van!

Galban nevetett.

– No, ilyen okom nekem persze nincs. Nálam csak az van, hogy «veteres
migrate coloni.» (Hajdani zsellérek pusztuljatok innen.) A világ
megfordult. A régi emberek menekülnek. Arakcsejeff is Grusinóban
pipázik.

– No azt csodálom. Hisz Constantin czár neki eszményképe volt, s úgy
tudom, hogy Constantin czár sem szeretett senkit úgy, mint
Arakcsejeffet.

– Hiszen, ha Constantin volna a czár, akkor én is tudnám, hogy merre
kell torony irányában szánkázni? de nem az.

– Nem az? szólt Puskin elbámulva. Hisz itt állnak a hirlapban a
rendeletei.

– Ugyan, édes Szergievics Sándor! Te magad is író vagy, s mégis olyan
naiv vagy, hogy elhiszed a mi az ujságban áll?

– Terringettét! De már a hivatalos ujságnak csak el kell hinni, ha ide
van nyomtatva, hogy a senatus kikiáltotta Constantint czárnak, hogy a
testőrezredek zászlónként felesküdtek a Constantin czár iránti hűségre.

– És azért Constantin mégsem czár. A csodák és a képtelenségek korában
élünk, barátom. Ezeket persze nem köti a hivatalos közlöny a nagy
közönség orrára, hanem Szent-Péterváron mindenki tudja azért. Mikor már
Constantin ki volt kiáltva czárnak, a nagyherczegektől elkezdve a
testőrökig mindenki letette iránta a hódolati esküt, akkor az
államtanács elnöke, Lapukhin, előád egy lepecsételt csomagot, melyre ez
volt írva a meghalt Sándor czár által: «halálom után az államtanácsban
felbontandó.» A pecséteket felvágták, s a bőrtokban találtak egy
okmányt, melyben Constantin nagyherczeg, a czárevics a trónöröklési
jogrúl öcscse, Miklós nagyherczeg javára leköszön. A második okmány, a
mi a csomagban volt, Sándor czár végrendelete, melyben Constantin
lemondása elfogadtatik, s jövendő trónörökösül Miklós nagyherczeg
neveztetik ki.

– Hát akkor nem Constantin a czár, hanem Miklós. Ez nagyon világos.
Mondá Puskin, olyan hangon, mint a kinek az is mindegy.

– Dehogy világos! Miklós nagyherczeg nem akarja elfogadni a javára
történt lemondást. Ő ragaszkodik az állami rendhez, a mit megváltoztatni
nem szabad s most foly a nagylelkü vita Szent-Pétervár s Varsó között, a
harmadik testvér, Mihály nagyherczeg közbenjárásával; mind a két testvér
azt követeli, hogy a másiké legyen a korona.

– No, ez igazán nagy testvéri szeretet, csaknem példátlan a
világtörténetben. Eddig azon szoktak a királyfiak vetekedni, hogy melyik
vegye el a másiktól a koronát?

– S a mi a chimaerát tökéletessé teszi, az, hogy már bevégzett tények
állnak egymással szemközt, a mik egymást kizárják. Bevégzett tény, hogy
Constantin czárnak van kikiáltva, s a trónról el nem távolítható; de az
is bevégzett tény, hogy törvényes nejévé tette Grudzinszka Johannát, a
ki lengyel nő, római hitű és köznemes, három olyan tulajdon, a mely
eltitja a férjét az orosz koronák viselésétől. És igy Constantinnak meg
van tiltva a trónra leülni, s meg van tilta róla lelépni.

– Isten neki. Akkor állni fog rajta!

– Könnyű neked itten élczelni a pleskovi tusculanumban; de mit tegyenek
a szegény cserepcsikba szorított udvaronczok?

– Kivált miután a czárevicsnek kedvesebb a felesége, mint a koronája.

– No! Ezt hagyjuk abba. Azzal a túlságos hitvesi szeretettel senkinek
sem szórunk port a szemébe. Nekem volt alkalmam azt egy ízben
aranypróba-kőre tenni. S mondhatom, hogy nagyon kevés bűvészet kellett
volna hozzá, hogy Johanna asszonysággal elfeledtessem a legdaliásabb
fejedelmi szeretőt. Mert még akkor férjének nem nevezhette. Ha egy
erősebb érzelem nem parancsolt volna szivemnek! (Itt egy elfojtott
sóhajtás s egy lopva ejtett oldalpillantás Bethsába felé, igyekezett
megadni a magyarázatot.) Bizony kezemben volt az alkalom, hogy
Constantint Oroszország tizenkilencz koronájával megajándékozzam. Aztán
még egy huszadikkal is. Csak egy nappal kellett volna még tovább
maradnom a szép Laziénka-kertben.

(Bizony kár volt ott nem maradni; már csak azoknak a szép
Laziénka-kertben termő mogyorófa hajtásoknak az átvétele végett is!)

Puskint émelyíté ez a henczegés. Kiverte a pipája hamuját a földre.
Annyira becsülte épen Galban dicsekedését is.

– Én pedig úgy tudom, hogy a czárevics és neje oly nagyon szeretik
egymást, hogy Constantin nem adja oda Johanna főkötőjét Rurik
koronájáért.

– De hátha nem Johanna főkötőjében van az érdem? Hátha Rurik koronájában
van a hiba? Okos ember zivatarban nem menekül egy terepély fa koronája
alá, hogy meg ne ázzék. S valamennyi terepély fa között az orosz
fenyőnek a koronája a legveszélyesebb, nagy villámlások idején. Azt
mindenki tudja, hisz a verebek is arról beszélnek, hogy a meghalt czárt
csak a jóltevő kaukázusi láz mentette meg attól, hogy az a végzet ne
érje, a mivel minden orosz czár megvált a tróntól. Még az utolsó esetről
is sok mende-monda jár. Beszélnek megmérgezésről. Talleyrand bon motja
egész Európát bejárta már: «ugyan ideje volna, hogy az orosz czárok a
meghalási módjukat megváltoztassák.» Az ember irtózik kimondani:
orgyilok, árulás, összeesküvés leskelődik arra, a ki Rurik koronáját
viseli. Aláássák az imazsámolyát, az oltárt, a templomot, a hol
ájtatoskodik. Nem elég magyarázat-e annak a megértetésére, hogy miért
verseng két testvér a fölött, hogy melyiké «ne» legyen a korona?
Legjobban megmondta a vonakodásnak az okát a czárevics a szász özvegy
királynénak: «az orosz czároknak igen erős nyakuaknak kell lenni, s én
nem szeretem, ha az enyimet csiklandozzák!»

(Ilyen merészen csak az agent provocateurök szoktak beszélni!)

Puskin úgy bedugta a száját a csibukja borostyánkő szopókájával, hogy
azon ugyan egy szó ki nem jöhetett. Bethsába észrevette a férjén, hogy
az most tüskéken ül s kisietett a szobából. Kitalálta a férj
gondolatait, utána látott, hogy azokat foganatosítsa. Befogatott három
szánba s elküldött a szomszédokért, a kiket a zivatar visszatartott a
megjelenéstől.

Galban azért csak nem hagyott fel a folytatással, mikor az asszony
magukra hagyta őket.

– Hiszen tudod rólam jól, hogy ki voltam és ki vagyok? Teljes életemben
mindig udvaroncz voltam, szerettem szolgálni, engedelmeskedni,
intrikálni, soha sem voltak bennem hajlamok valami összeesküvő ligához
tartani. Őszinte vagyok! De ebből a mostani kelepczéből közönséges
alattvalói hűség ki nem segít. A zürzavar tökéletes az országban. Az
összeesküvő társulatok maguk szét vannak zilálva. Azáltal, hogy a czár
meghalt, ki van rántva alóluk a föld. Nincs czár! Ki ellen esküdjenek
össze? De az udvaronczok épen olyan zavarban vannak. Nincs czár! Ki
mellé sorakozzanak? Az összeesküvők két pártra szakadtak: ha Constantin
fogadja el a koronát, akkor Miklóst fogják ellenczárnak kikiáltani, ha
Miklós fogadja el, akkor Constantint. A katonák készek egymással
összeverekedni; mind a két fél a maga legitim jelöltjeért. A legszebb
forradalom lesz, mind két részről ezzel a csatajelszóval: «éljen a
czár!» S az ember nem tudja, hogy melyik fog győzni? Ha Constantin
pártja győz, akkor a Miklós hivei lesznek a lázadók; ha Miklós pártja
kerül felül, akkor a Constantin hiveit fogják üldözni, mint zendülőket.
A magamforma emberek helyzete a legrettenetesebb. Akárki mellé álljak,
nem tudom, hogy a legnagyobb jobbágyi hűségem nem lesz-e holnap már
perduellio, rebellio? Ilyenkor aztán okos ember nem tehet czélszerűbbet,
mint hogy ott hagyja a chaost chaosnak, s menekül az erdők közé,
farkasokat vadászni. Reménylem, Sergievics Sándor, hogy ezeken a
vadászatokon gyakran fogunk találkozni egymással.

– Nekem nem szabad egy napi járó földnél messzebbre eltávoznom
Pleskovból.

– Hisz az én birtokom épen annyira van hozzád. Egy rövid téli nap.
Mulassuk magunkat, a hogy lehet, a míg ez a zürzavaros világ tart.

Puskin megigérte, hogy rövid időn visszaadja a látogatást.

– Hisz most már egészen kollegák vagyunk, fecsegett Galban tovább.
Képzelheted azt a jajveszéklést a tsinovnikok között Szent-Pétervárott!
Jövő márcziusban lett volna Sándor czárnak huszonötéves uralkodói
jubilaeuma; minden udvaroncz előre számított rá, hogy ezen a napon egy
rangfokozattal előbbre fog menni: a «vasé blagorodié» czím helyett a
«vasé vuiszkoblagorodiét» fogja kapni. Sokan már előre elkészítették az
új egyenruháikat is és magolták a feleleteket, a miket az examenben adni
fognak; mert tudod, hogy nálunk valahányszor valaki hivatalbeli
előmozdítást kap, előbb mindíg újra le kell tennie az exament.
Szerencsére a professor urak a felteendő kérdéseket jó idején
kiszolgáltatják s nem is igen drágán. Ez most mind a porba esett. Én
magam is ott voltam a lajstromban a harmadik czím-fokon, mint a
szentpétervári szinházak igazgatója «vasé prevoszkoditelsztvo», te is
ott voltál, mint őrnagy. Három ezer aspiráns: a kinek nagy része még
Daimona kezébe tette le a foglalót. Most az egész lajstrom fidibusnak
való.

A veszedelmes fecsegést félbeszakítá a megérkezett szomszéd urak
hatalmas tappogása a tornáczon.

Soha szivesebben látott vendégek előtt nem tárult fel az ajtó!

Azok pedig nem azért jöttek, hogy a bonyolódott trónöröklési kérdést
segítsenek Galban lovagnak megoldani, hanem hogy tarokkozzanak, mert az
köztudomásu dolog, hogy «a tarokk mindenekfelett való!»

Galban lovag azonban kimenté magát, ő csak hazard játékot szokott
játszani és csak nagy pénzben.

– No hát ülj le a feleségemmel sakkozni. Mondá neki Puskin. De
összeszedd magad, mert Betszi igen erősen játszik.

És Galban lovag talált magának olyan játékot, a mi a világon a
leghazardabb és a legnagyobb pénzben megy.



AZ EGÉR JÁTSZOTT A MACSKÁVAL.

A kártyázó urak úgy verték az ujjaik bütykével az asztalt, mintha jobban
fájna annak a «foliamentum»-nak, ha még meg is ütik; s aztán minden
játék után veszekedtek: «Ezt» kellett volna hivni, nem «azt», akkor
megnyertük volna! Olyan gorombaságokat mondtak egymásnak, hogy kártya
nélkül a kézben az valóságos becsületsértés lett volna. A terem másik
szögletében sokkal csendesebben folyt a játék. Ott csak suttogva
beszéltek. Úgy szokás a sakk mellett.

– Láthatja ön, éltem napfénye, mire képes egy megsebesített sziv! Jár
ilyenkor látogatóba más, mint a ki futó bolond lesz szerelmében?

– Hát ön nem a politikai zürzavar elől menekült a fővárosból?

– Én-e? Hisz az nekem elemem, mint a halnak a viz. Abban nőttem fel.
Nálam nélkül trónváltozás meg nem történik Európában. Mikor Mars hadra
készült, én voltam a Mercur, a ki izeneteit hordta. Én egy életpályát
szakítottam ketté, egy herczegi koronát dobtam el magamtól, azért, hogy
önnek a mosolyában gyönyörködhessem.

– És ha nem találnék mosolyogni?

– Az engem őrültté tenne.

– Ah, ön visszafelé árverez! Már a multkor azt mondta ön, hogy meg van
őrülve miattam, s ma már csak készül még az lenni?

– Mindennap újra kezdem azt.

– Ez arra mutat, hogy mindennap ki is gyógyul belőle.

– Nem bizonyítja-e ittlétem, hogy gyógyíthatatlan vagyok?

– Csak a zivatar kergette önt ide be.

– A zivatar pártfogóm volt. Jogot adott ide jönni.

– Ah, a mi házunk mindig nyitva a vendégek előtt.

– A «mi» házunk! Milyen kínzás van ebben a kis szóban!

– Azt mondjam-e: «a férjem háza?»

– Úgy örömestebb hallom. Az a «többesben» szólás csak a királyoknak
illik, a királynéknak nem.

– Ah, az orosz nők nem királynők, ők szolganők a háznál. Ez dicséretes
ősi szokás.

– De rajtuk függ, hogy rabjobbágyokat szerezzenek.

– Azt hallottam, hogy a törökök úgy foglalták el egyszer Budavárát, hogy
látogatóba mentek oda. Nem veszi ön észre, hogy visszaél a vendégjoggal?

– Csak egy tekintettel mutassa ön, hogy ittlétem gyűlöletes, s nem lesz
rám nézve se éjszaka, se zivatar; befogatok s hófuvat és farkasordítás
daczára, neki vágtatok a pusztai útnak.

– Ön azt nagyon jól tudja, hogy erre nehéz volna ürügyet találni; hogy
Puskin ezt meg nem engedné.

– Tudnám a módját. Sakk a királynak! Ön mindjárt elveszti a partiet.
Arra boszúsan fölkel s elkezd panaszkodni a nagy pipafüst ellen, s azzal
szobájába megy. Arra én Szergievics Sándor háta mögé ülök «bibicznek» s
elkezdek beszélni a játékába. Ezen a legjobb barátok is összevesznek.
Szó szót ád; én is hevesfejü vagyok, ő is. Utoljára kikergettetem
magamat az ajtón. Nos, feladja ön a játszmát?

– Még nem. Még rochirozhatok a királylyal. Én nem akarom azt, hogy ön
elhagyja a mi házunkat.

– Ha a «mi» házunknak nevezi ön, még ez órában elhagyom. Az a gondolat,
hogy egy födél takar be engem, üdvömet és annak elrablóját, pokollá
változtatja rám nézve magát a paradicsomot is. Sakk a királynak és a
királynénak!

– Igy kénytelenek vagyunk királynét cserélni. Én az önét veszem el. Ön
az enyimet. Én nem akarom, hogy ön elhagyjon engem. Ki tudja, hátha az
angyalok nem olyan fehérek, mint a milyeneknek festik őket? (Tevé hozzá,
egy észvesztő pillantással a lovag felé. Erre már Zeneida tanítá.) Ön
nem vette észre ezt a huzást. Sakk matt!

– Valóban az. Ön megnyerte a játszmát.

– Kezdjünk újat. «Gambit»-val?

– A győztes húz elébb. Elfogadom a «gambit»-t.

– Nem hallott ön azóta hírt szegény édes anyámról?

– Csakhogy önmaga előhozta ezt végre. Bizony mondom, nem szóltam volna
önnek, ha maga nem kérdi; pedig az hozott legfőkép ide. A királyné
óhajtja önt látni.

– Igazán? Én őt már kétszer láttam, a mióta elszakítottak tőle: a téli
palotában, az újévi ünnepélyen.

– Most színről színre fogja látni. Én már az engedélyt kieszközöltem az
ön számára, hogy a kolostorba bebocsássák a királynéhoz.

– Itt van az engedély?

– Közölni akarja ön azt Szergievics Sándorral?

– Nem. Nem! Ő előtte titokban kell annak maradni.

– Akkor hadd maradjon nálam. Itt jó helyen van. Puskin nem kisérheti önt
oda; mert tőle ez valóságos misdeminour volna. Tőlem megkaphatja ön azt
rögtön, a mint egyszer eljön az alkalom, hogy az engedélyt
fölhasználhassa.

– Igen; ha egyszer Puskin több napra elutazik hazulról.

– Akkor izenjen ön hozzám s én az engedélyt elküldöm.

– De hisz az ide-oda küldözéssel két egész nap eltelik a drága időből.
Nem jobb volna, ha magam mennék érte?

(– Hisz ez isteni hölgy!) Ha engem ez a szerencse ér egyszer,
kastélyomat rögtön felgyujtom az ön eltávozása után, hogy más vendéget
ne fogadhasson el.

– Sakk matt! Ah, most szépen rászedtem önt! Csak azért fecsegtem, hogy
elvonjam a figyelmét. Valóságos «varga-matt.» Most ezzel elmehet ön
aludni. Jó éjt lovag.

Bethsába elhagyta a termet. Galban lovag azonban a teljes diadal
tudatával kelt föl a sakk-asztal mellől, meg levén győződve a felől,
hogy ő nyerte meg a játszmát. A miből ő rendesen három közül kettőt meg
szokott nyerni. (A harmadikban megverik).

A tarokkisták nem vettek ebből semmit észre. Az ő asztaluknál rettenetes
csata folyt le. Szergievics Sándor egy «aufgelegt» solot vesztett el,
quint majorral, tousles troisval. Iszonyú diadal volt!

– Két «blank» király a kezemben, s mind a kettőt elverték, ezer milliom
ördög! Átkozódék Szergievics Sándor. Négy skartjuk volt ellenem!

– Hja, bizony, a királyokat mi mind elütjük! Dicsekedék fényes
hőstettével a postamester.

– Micsoda? szólalt meg Galban lovag. Önök a királyokat mind elütik? Hisz
ez valóságos republikánus mozgalom!

Ez a szó aztán annyira elvette a postamester jó kedvét, hogy «tour»-okat
kért s végét vetette az érdekes mulatságnak.

Mikor aztán Puskin kikisérte a haza távozó vendégeket a készen álló
szánokhoz, s visszatért Galban lovaghoz, azt kérdé tőle:

– Nos, hát a sakkjátszma hogy ütött ki az én kicsikémmel?

– A földig gázolt. Úgy játszott velem, mint a macska az egérrel. Vajjon
kitől tanulhatta ezt?

– A sakkjátékot? Óh erre még az áldott kedves Nariskin Zsófi tanította
őt. Együtt játszták naponkint.

De nem úgy volt. «Azt» a játékot nem Zsófitól, hanem Zeneidától tanulta
a kicsike; s ezuttal az egér játszott a macskával, úgy a hogy neki
tetszett.



AZ ELLENMÉREG.

A zord hózivataros idő után szép napfényes deczemberi napok következtek.
Galban lovag hazament a birtokára s megigértette Puskinnal, hogy rövid
időn vissza fogja adni a látogatást. A postajárás is belejött a maga
szokott kerékvágásába, azaz hogy szánútjába.

A legközelebbi postával érkezett hivatalos lap minden eddigiket
fölülmult száraz unalmasságában.

Hanem a végén, az úgynevezett napihirek között volt egy hirdetmény, mely
azt tudatta, hogy «folyó hó 26-ikán Ilmarinen Zeneida a börzepalotában
hangversenyt ad a lelenczház javára.»

… Tehát deczember huszonhatodikán!

… A lelenczház javára!

Nyolcz nappal előre volt hirdetve a hangverseny. Hogy a ki részt akar
venni, jókor feljöhessen.

Pleskovhoz Szent-Pétervár hét erős napijáró. A postautat leszámítva,
Puskinnak hat nappal kellett előbb megtudni ezt a hírt.

Bethsába is olvasta ezt a hirdetményt, s még ő mondá, hogy:

– Nézd! De szeretnék akkor én is ott lenni, mikor az én kis Zeneidácskám
énekel!

Pedig a szivét eltölté a borzadály. Ő is tudta azt jól, megmondta neki
Zeneida, hogy az milyen hangverseny, milyen éneklés lesz.

E percztől kezdve mintha kicserélték volna Puskint, oly mogorva, oly
elmélázó lett. Bethsába úgy olvasott az arczából, mint a nyitott
könyvből. Hiszen Zeneidától megkapta a hieroglyphok kulcsát. Tudta ő azt
jól, hogy Puskin miről ábrándozik? Tudta jól, hogy az ő régi
szeretőjének a neve «Eleutheria».

Egész szerelmét összpontosítá körüle, hogy őt fogva tartsa.

Hiszen nem példátlan eset, hogy nagy emberek, híres államférfiak
szerelmi boldogságukban elfeledkeztek a légyottról, a mit a harczmezőn
ellenségeiknek és bajtársaiknak adtak. Megtörtént akárhányszor, hogy egy
nagy ember, mikor megtalálta azt a «kis világot,» megtanulta benne, hogy
milyen jó dolog «kicsiny embernek» lenni! Milyen boldogok a liliputiak!

Hasztalan kisérlet volt.

Két napig küzdött magával Puskin, akkor megmondá Bethsábának, hogy neki
deczember huszonnegyedikén reggel el kell utaznia.

Bethsába azt sem kérdezé, hogy hová? sem azt, hogy mennyi időre? csak
azt, hogy «hát engem nem viszesz magaddal?»

– Nem, drágám; ebben a hidegben neked nem szabad utaznod. Az út nagyon
rossz.

– Hát neked nem rossz? Nem halaszthatnád későbbre?

– Nem lehet! szóla Puskin kedvetlenül, s a hang, a min ezt mondá,
eltiltott minden további kérdezősködést.

Bethsába észrevette, hogy a rettegett veszély elérkezett.

A méreg ott van már az erekben.

Elő kell venni az ellenmérget.

Szobájába ment, s levelet írt Galban lovaghoz.

«Szergievics Sándor e napokban készül elutazni; válaszát várom.»

Ezt a nehéz tartalmú levelet egy szolgájára bizta, ki egy lovasszánon
elvágtatott vele Galban birtokára.

Puskin e szóváltás után észrevette magát, – hogy búskomorsága mindent
elárult; e percztől kezdve erőltette a jó kedvet egész a csapongásig.
Vendégei azt mondták róla, hogy soha sem látták őt ilyen kedélyesnek.
Csak Bethsábát nem csalta meg vele.

Végre elérkezett a végzetes nap reggele, deczember 24-dike. – Mindketten
korán keltek, hogy Puskin jókor indulhasson.

De mielőtt Puskin utiruháját felvette volna, Bethsába a keblére borult,
s azt rebegé:

– Nem bocsáthatlak el a nélkül, hogy meg ne gyónjam egy nagy bűnömet, a
mit ellened elkövettem.

– Én ellenem? Mit tudsz te véteni?

– Féltékeny voltam rád.

– A mostani utam miatt?

– Igen.

– Bohó vagy. Hát valahányszor el fogok hazulról menni, mindig félteni
fogsz?

– Csak most. Nekem azt megmondták előre, hogy te e napokban el fogsz
utazni egyedül; egy régi kedveseddel találkozni.

– Galban mondta?

– Ő. Mikor itt volt nálunk. Én kérdeztem tőle, hogy hivják azt a nőt?
Azt felelte, hogy megmondja, ha még egyszer fogom kérdezni. Most, hogy
egyszerre útra készültél, a féltés egész erővel fölébredt lelkemben.
Elvesztettem az eszemet. Ölj meg, taposs el! Én levelet írtam Galbannak,
a miben azt kérdezém tőle, hogy hiják azt a nőt, a ki miatt a férjem el
akar utazni? Bizonyítsa be azt okirattal, a hogy igérte. És ő válaszolt
nekem. Nézd: olvasd, mit írt?

S odanyujtá Puskinnak a Galbantól kapott levelet.

Puskin előtt vérben úszott a világ, a míg végig olvasá.

«Imádott urnő. Ha a kivánt okiratot meg akarja ön kapni, látogassa meg
szerény kastélyomat, idegen kézre az nem bizható. – Leghívebb
rabszolgája, Galban.»

Elámulva tekinte Bethsábára.

A nő reszketve rogyott térdeire.

– Bocsáss meg! Nem tudtam, hogy mit cselekszem. Ne verj meg! Büntetve
vagyok már a szégyen által, a mi rajtam esett. Meg vagyok gyalázva
örökre!

Puskin fölemelé a nőt.

– Ne sírj! Szeles gyermek voltál, nem egyéb. Előttem tisztább vagy az
angyaloknál. S hogy meg ne légy gyalázva, arról fogadom Istenemre, hogy
tenni fogok. Csókolj meg és légy nyugodt.

– Megbocsátasz nekem?

– Nincs semmi megbocsátani valóm. Asszonynak joga van azt követelni
férjétől, hogy legyen hozzá olyan hű, a milyen ő maga. Olyan leszek.
Most ölelj meg s vigyázz magadra szépen. Majd ha visszatérek, akkor
megmondom, hogy ki volt az a nő, a kinek a hivására elutaztam?

Tudta azt Bethsába jól: Eleutheria.

Puskin fegyvereit magához véve, szánkójába veté magát s kocsisának
megmondta, hogy merre hajtson.

A jemsik fejet csóvált. Arra felé soha se jutni el Szent-Pétervárra;
pedig az ő útlevele oda szólt.

Reggeltől estig tartott, a míg Galban lovag birtokáig eljutott Puskin.
Egy ősi kastély volt ott nagy terjedelmű fenyőerdők közepett;
vadászbirtok.

Az ellenméreg jól hatott.

Szerelmi boldogságért meg nem tette volna Puskin, hogy a határidőre
megjelenést elmulaszsza, de a szerelemféltés erősebb ellenméreg! Olyan
ember akad elég, a ki a szabadságért feláldozza szerelmét, boldogságát,
birtokát, magas rangját, de a ki férji becsületét feláldozza, olyat nem
látott a világ. Tegyétek az egyik serpenyőbe valamennyi indulatszörnyet
s a másikba a szerelemféltést, s ez lenyomja valamennyit. A világ minden
zsarnokait nem gyülölik oly erősen, mint a szerelmi vetélytárst.

Ha Brutusnak azt mondták volna Martius Idusán, hogy Casca elcsábította a
feleségét, Casca halt volna meg, nem Cæsar.

Ezt Zeneida jól kifőzte.

Ő ismerte az egész helyzetet.

Hónapok óta nyitott kártyával játszott már a két ellenfél.

Titkos följelentésekben rég el voltak árulva a terveik; ismerték egymást
név szerint. De mind a két fél tétovázott, hogy melyik kezdje meg a
támadást? Az alkotmányvivő párt hivei ott voltak a legmagasabb
hivatalnokok közt, magában a táborkarban. Hogy össze fognak ütközni, azt
mindenki tudta, csak azt nem tudta hogy mikor?

Egy kulcsa volt a kitörés határnapjáról értesülésnek.

Ez a kulcs volt Puskin utrakelése.

A mely napon ő elhagyja Pleskovot, hogy a tilalom ellenére megjelenjen
Szent-Pétervárott, az a kezdet!

Erre lesett Galban lovag, és Ghedimin herczegnő, és az egész
Arakcsejeff-liga.

És erre alapítá Zeneida azt a cselszövényt, mely Puskint kiragadja a
vésznap határköréből.

A mi bevett fogalmaink szerint az könnyen veszedelmes játékká lehetett
volna. Nálunk a szerelemféltés halálos bajjal is végződhetik. De
Oroszországban más társadalmi fogalmak vannak. Ott az idő szerint minden
párbajvivás szokatlan volt. Láttuk Jakuskin példájából, hogy a ki ott
párbajra hitt valakit, azt elküldték a Kaukázusba. Bethsába nem
koczkáztatott egyebet, mint azt, hogy Puskint elküldik Georgiába, ha
Galbant kihivja; mert az ugyan meg nem verekszik senkivel. Legfeljebb
egy kis ökölharcz lesz a dologból, ha a két férfi szembe kaphatja
egymást s ott aztán a keménykarú falusi gazdát nem kellett félteni az
elpuhult kéjencztől.

Puskin kívül hagyta a szánkóját az úton, hogy megérkezte zajával
figyelmet ne keltsen. Csak a pisztolyait, meg a korbácsát vette magához
s úgy sétált be a kastélyba.

Meglehetősen elhagyatottnak látszott, még kutyák sem voltak az udvarán.
Nagy nehezen tudott előzörgetni valamelyik ajtón egy dvornikot.

– Merre van Galban lovag?

– Nem tudom biz én, szivecském, mert az még tegnap elutazott.

– No csak nem kell hazudni, mert majd a nogajkával kérdezlek ki! Eredj
hozzá és mondd meg neki, hogy itt van valaki Puskinéktól.

– Jaj, lelkecském, akkor épen nagyon jó, hogy megjöttél. Hagyott ám itt
a lovag úr egy levelet Puskinék számára. Ő ugyan azt mondta, hogy
asszonyság lesz, a ki jön, de azt hiszem, hogy az mindegy: neked is
odaadhatom.

S előhuzta a csizmaszárból a levelet. Nem tesz semmit, hogy a
pacsuli-illat egy kicsit meghonosítódott a bagaria szag által.

Puskin föltépte a levelet és olvasá:

– Madame. Ezer bocsánat! De ezuttal nem az ön szivére van szükségem,
hanem a férje fejére. Sietek vele találkozni annál a szép asszonynál, a
kinek neve «l’échafaud!» Galban.

– Fordulj vissza! ordítá Puskin a jemsiknek. Vágtass Szent-Pétervár
felé, a hogy a ló birja!

– Késő volt már. Egy nap el volt veszve. Puskinnak nem lehetett
deczember 26-ikára oda jutni a vész szinhelyére.

Az asszonyi cselszövény jól sikerült.

Ha minden el lesz is veszítve, de a költő feje meg van óva!



DEREVASKI DALOI!

Soha sem volt Szent-Pétervárott nagyobb csend, mint deczember
huszonhatodikát megelőző három napon.

Az éjjeli lárma, a korcsmai dobzódás egyszerre megszünt. A «Kaba»-okban
a naponkinti háromezer veder pálinka helyett nem fogyasztottak el többet
kétszáznál. Félelmes jelenség! Mikor az orosz nép fölteszi magában, hogy
eszénél akar maradni!

Huszonöt nap óta nem volt már uralkodója Oroszországnak.

Mi történt e huszonöt nap alatt?

Ez alatt két feje és két szíve volt a nagy birodalomnak: az egyik Varsó,
a másik Szent-Pétervár.

Szent-Pétervárott kikiáltották a varsói alkirályt czárnak. Varsóban
pedig a szentpétervári nagyherczeget, Miklóst.

A legifjabb testvér, Mihály, épen látogatóban volt Constantinnál, midőn
Tagánrogból Sándor czár halálhire megérkezett: – két nappal hamarább
ide, mint Szent-Pétervárra. Nagy ünnepélyeket szakított félbe e rémhír.
Constantin rögtön sietteté öcscsét a visszatérésre, a trónöröklésről
való lemondás ismételt kijelentésével. A nagyherczeg és a
Szent-Pétervárról jövő küldöttség utjai keresztezték egymást. A mikor
Mihály megérkezett Szent-Pétervárra, a megujított lemondással, akkor
érkezett Varsóba Labanoff az okiratokkal, a mik Constantin kikiáltását
tartalmazták, mellékelve a hadsereg esküje, s a nép hódolati
nyilatkozata, százezernyi aláirással. (Vasárnap a templomokból kijövő
emberekkel mind aláiratták; a ki nem volt irástudó, annak megfogták a
kezét s úgy vezették a tollát.) De Grudzinszka Johanna varázsa még
mindig győzött. A lepecsételt csomagra e czím volt írva: «ő császári
felségének.»

– Tudom mi van benne, mondá Constantin. Az, hogy váljak el a
feleségemtől és házasodjam össze a czári trónnal. Köszönöm. Ez a levél
nem nekem szól. Én nem vagyok császári felség. Vidd vissza, a honnan
küldték.

És feltöretlenül küldte vissza az egész csomagot.

Mihály nagyherczeg épen úgy járt a maga küldetésével. Constantin levele
Miklós czárnak volt czímezve. Ezt meg az nem fogadta el: Constantin már
ki van kiáltva, a hadsereg már felesküdött hűségre, a nép már aláirta a
hódolatot nevezetes államokiratok lettek kibocsátva a neve alatt. Ez meg
nem másítható. Mihálynak még egyszer vissza kellett menni Varsóba, hogy
Constantint rábirja a korona elfogadására. Ezuttal Dorpatban
összetalálkozott a küldöttséggel, mely Varsóból jött s az meg hozta
vissza magával a felbontatlan levélcsomagot.

E szerint nem volt Oroszországnak egy czárja sem.

Az összeesküvők, a republikánusok aztán azt mondták, hogy:

– No hát legyen kettő!

Ekkor érkezett meg a Déloroszországban fölfedezett katonai
összeesküvésnek a híre Szent-Pétervárra.

Sem az egyik, sem a másik félnek nem lehetett tétovázni többé.

Pestel és tíz zászlóaljvezető el lettek fogva; de a zendülés azzal nem
lett elfojtva, csak a kitörés siettetve.

Deczember 25-ikén késő estve határozta el magát Miklós, hogy a koronát
feltegye a fejére.

Ezzel a következő nap végzete fel lett idézve.

A trónralépés nyilatkozványa éjfélután két órakor lett készen, már ekkor
nem lehetett azt közzétenni. Másnap reggel pedig fel kellett volna az
ezredeket esketni az új czár iránti hűségre, a nélkül, hogy azok tudták
volna, mi történt a régi czárral, a kinek alig két hete esküdtek
hűséget.

Az összeesküvők is egész éjjel tanácskoztak, hogy mit tegyenek.

– Minden készen van a szabadságharczra! Mondá a lelkesült költő,
Rylejeff.

– Csak egy hiányzik, viszonzá rá Ilmerinen Zeneida. Az, hogy a nép nem
tudja, mi a szabadság.

– És az igaz, szólt Ghedimin. A mi eszméinket nem érti meg a nép, nekünk
azon kellett volna kezdenünk, hogy megértessük vele, mi a szabadság?

– Nekünk azon kell kezdenünk, vágott közbe Jakuskin, hogy megszabadítsuk
a zsarnokaitól, akkor majd megértetjük vele, hogy mi a szabadság?

A harcz meg volt izenve. Az összeesküvők siettek ezredeikhez s még a
kora reggel sötét ködében elfoglalták a téli palota előtti tért, a
fellázított ezredekkel.

A lázadó katonák jelszava ez volt: «Derevaski daloi»! (Dobd el a
fakovát.) A rendes hadgyakorlathoz a lőfegyverek sárkányában fakovák
voltak; ezeket most siettek felcserélni igazi kovákkal.

S aztán «hurrah Constantin!»

De hát csak Constantin? Hát a szabadságról semmi szó?

Arról is gondoskodva lett.

A fellázadt katonák azt is kezdték kiáltozni, hogy éljen a
«Constitutio!»

Azt hitették el velük, hogy «Konstituczia» Constantin herczegnek a
felesége.

Tehát lelkesültek a szabadságért, mint a czárnak a feleségeért!

A szabadság mélyen, mélyen a hó alatt feküdt, mint az eltemetett makk!
Napsugár kell annak elébb, mely kiköltse.

A trónralépő czárt a lázadás zürhangja üdvözlé országlása első reggelén.

A legkegyeltebb ezredek lázadtak fel ellene. Hurrah kiáltásuk a Péter
czár piaczáról áthangzott a téli palotáig, a mit akkor váltott fel
Miklós a régi csendes kis Aniskof palotájával.

Tábornokai, a kik sápadtan rohantak fel hozzá, értesíték a kitört
veszélyről.

Miklós már ért meg egyszer ilyen jelenetet. Ez előtt huszonöt évvel,
mikor kis gyermek volt, s csendesen aludt az ágyában, egyszer csak
odarohant hozzá az anyja, felkapta az ölébe, s futott vele ki a sötét
szobákon keresztül, segélyért sikoltva. Egy ajtóból egy halavány férfi
alak lépett eléje. Abban a szobában dühös küzdelem tombolása hangzott.
Valaki élethalál harczot küzdött. Az az ő atyja volt. A sápadt alak
Pahlen gróf, kituszkolta az anyát és remegő gyermekét a rémület
helyéről. Ezt a jelenetet Miklós nem feledé el soha. – Ime neki is volt
egy olyan kis fia, a ki még az ágyban aludt. – Ő is felkapta azt a
karjára és futott vele le a lépcsőkön. De mielőtt a fiát átadta volna a
katonáknak, előbb a nejét levezette a kápolnába. Ott egymás mellé
térdepelve megesküdtek, hogy uralkodókhoz méltóan fognak meghalni. A
czárnénak e rémjelenettől kezdve reszketős lett a feje, s egész holtáig
az maradt. Azután vitte a fiát az ölében a czár ki az udvarra. A téli
palota őrségét épen egy finn ezred egy zászlóalja képezte. Maguk a
kalevainok: a szuomalain nép tsudnak csufolt fiai. Nem oroszok, semmi
közük Rurik birodalmához.

Az új czár odaállt eléjük karján tartva gyermekét, s széttárá előttük
keblén a feltépett egyenruhát.

– Ha haragotok van rám: ide lőjjetek a mellembe!

És igaza volt Puskinnak.

Az emberi érzés erősebb, mint a szabadságvágy. Az védelmére kel a
rabszolgának, ha azt a czár üldözi s a czárnak, ha azt a rabszolga
üldözi.

– Ne félj, megvédelmezünk! kiáltának Ilmerinen Zeneida honfitársai.

– Akkor nektek adom gyermekemet, viseljetek rá gondot! Ha én elesem, ez
lesz uralkodótok.

S azzal odadobta legfájdalmasabban sújtott alattvalói közé a sápadt
trónörököst, II. Sándort.

Jól ismerte az emberi sziveket. E bizalommal elfordítá azoknak a
fegyvereit saját melléről s megtámadói ellen fordítá azokat.

A finn zászlóalj egy maga, reggeltől estig védte az összes forradalom
ellen a téli palotát.

Miklós pedig lovára kapott s nehány tábornokától kisérve, kivágtatott a
kapun.

A téli palota előtti téren nagy csoportokban hullámzott a korsók
gyülevésze, s ordította a kés dalát. Ma volt annak a szüretje.

Miklós odalovagolt közéjük s azt mondá nekik:

– Ugyan édes gyermekeim, mit őgyelegtek itten? Nincs itt tinektek semmi
keresni valótok.

S az emberek egymásra néztek.

– No lám, hiszen jó ember ez! Azt mondta, hogy «édes gyermekeim!» s
olyan szépen küldött innen. Gyerünk haza!

S elszéledeztek.

Az admiralpalota előtt nehány hűnek maradt zászlóalj fogadta. Azoknak az
élén vonult fel a roppant Péter-térre, a hol a lázadók tábora
gyülekezett. A tér egyik oldalát azok foglalták el, a másikat a czár
hívei. A két tábor között állt az a kolosszális szobor, azon a gránit
talapzaton, kezét úgy tartva maga elé, hogy nem tudni róla, parancsol-e
vagy megáld?

A felkelők egy része a várat ostromolta a befagyott Néván keresztül, más
a téli palota kapuit vívta; Miklós azalatt határozatlanul kóborolt alá s
fel a nagy téren, nem birva rá magát, hogy a végzetes koczkát elvesse,
melynek fordulásától függ uralkodóházának s az egész birodalomnak sorsa.

Előbb mindent megkisértett, hogy a harczot elkerülje.

Odaküldé a lázadókhoz a hadsereg legnépszerűbb vezérét, Miloradovics
tábornagyot, hogy térítse őket engedelmességre.

Azt, mielőtt megszólalhatott volna, egy golyó leteríté lováról.
Kachovszky volt, a ki megölte. A hős vezér ott halt meg a czár karjai
között.

Akkor odaküldte ellenfeleihez az ország főpapját, Szerafim metropolitát,
teljes papi díszöltözetében.

Nem törődtek most azok a pappal, belemarkoltak a tisztes hófehér
szakállba s a fülébe kiálták: «ha pap vagy, eredj misézni, ne ártsd
magad a katonák dolgába!»

A lázadók egyre új segédcsapatokat kaptak. A tengerészezredek, a
granátos hadtest fele odaállt hozzájuk: a tömeg egyre növekedett s a tér
viszhangzott a kiáltástól: «hurráh constitutio!»

Ekkor maga lovagolt oda hozzájuk a czár.

A felkelők látták őt közelíteni. Ez veszély volt rájuk nézve, ha a czár
egyedül jön ellenük. Egy lovas tiszt szemközt vágtatott rá, kezét
pisztolya agyán tartva.

– Mit akarsz? rivallt rá a czár, mikor közel ért hozzá.

S valami olyan igézet volt hideg tekintetében, hogy a vakmerő eltakarta
előle az arczát, megfordítá a lovát és visszanyargalt.

A czárt erővel távolíták el a veszélyes helyről kisérői.

S már kezdett beesteledni.

Góg és Magóg hada vérszemet kapott s kezdett belevegyülni a rémséges
játékba. Ha besötétül, a kés, meg a fejsze lesz az úr; hetvenezer muzsik
dönti el, hogy ki parancsol ezentúl Oroszországban?

A czárt esdve kérték vezérei, hogy adjon jelt a támadásra. Mégis
tétovázott. Elébb megkisérté egy szinlett rohammal robbantani szét a
lázadókat; parancsot adott a testőrlovas ezredeknek, hogy intézzenek
áltámadást a lázadók négyszögei ellen.

Azok sortüzeléssel fogadták a feléjük rohanókat, s a testőrlovasság
megtizedelve vettetett vissza.

E végzetes pillanatban rohamverő dobszó hangzott a Nagy-morszkoje utcza
felől s a moszkvai ezred élén megjelent a téren Mihály nagyherczeg. Épen
ez órában érkezett vissza varsói útjából s rögtön összegyűjtve saját
ezrede hűnek maradt részét, azokkal megtámadá a felkelőket s azzal
megkezdődött a harcz.

A nagy lármázók, a «Medvesonka» hősei, táborukkal együtt, az első
sorlövésre eltisztultak a térről, csak a katonák maradtak ott.

A szabadság hősei úgy harczoltak, a hogy hősökhöz méltó.

Az a szegény katona pedig, a ki elesett egy ismeretlen ügyért, talán a
halál kínperczei alatt megtudta, hogy a miért kiszenvedett, az egy
örökké élő istenség volt, a ki egykor az ő utódait üdvözíteni fogja: a
szabadság.

A késő éjszakáig helyt álltak a piaczon, s visszaverték a czári seregek
támadásait.

Ekkor a mély sötétben egy üteg ágyu közeledett a nyefszki prospecten
felfelé.

Ez a széles sugárút olyformán szakadt be a nagy térre, mely az
admiralitás palotája, a téli palota s az Izsák templom között fekszik,
hogy annak mind a két részét uralja. Az elégördülő ágyúknak épen úgy
lehetett a czár serege, mint a felkelők tábora ellen irányozni a tüzét.
S a tüzérségi tisztek csaknem mind az összeesküvők szövetségében álltak.
Ezek örvendő hurrah kiáltással fogadták a tüzéreket, a mint azok az
utcza szegletén ágyúikat lekapcsolva, felállíták az üteget. Ezek az ő
segítségükre jöttek. E válságos perczben odarohant Mihály nagyherczeg a
legelső ágyuhoz, kiragadta az egyik tüzér kezéből a kanóczot, oda
irányzá az ágyut a felkelő tömeg felé, s az első ágyudördülés azoknak a
soraiba okádta a pusztító kartácsot.

Ez ágyulövéssel volt eldöntve a napnak, – a korszaknak – a sorsa.
Következett a többi. Az egész üteg a felkelők táborát zúzta.



A NÉVTELEN EMBERNEK NÉVTELEN ASSZONYA.

Hát a dictator hová lett?

Az egész mozgalom lelke, vezetője: Ghedimin?

Az az egész rémnap alatt keresett egy embert, a kit nem birt megtalálni:
saját magát.

Hogy találhatott volna rá, mikor az meg ő előle futott?

A feladat, melyet elvállalt, nem az ő lelkületéhez való volt.

Az első lépésnél észrevette az örvényt, a melybe az egész ügy, melyet
eddig vállán hordott, képviselőivel együtt alácsúszik.

Egy lelkesült nép helyett, mely a szabadság lángkeresztsége által hősi
elhatározásra elszánva lesz, talált egy csoport katonát, a ki vezetői
által azzal van elbolondítva, hogy el akarják tőle venni a régi czárját,
a kit utál ugyan, de a kinek hűséget esküdött és ordít a «Constitutia»
után, a kiről azt hiszi, hogy az a czárnak a felesége! Mi lesz a vége,
ha győzni találnak ma? Holnap már megint valami újat kell hazudni a
katonának, hogy meg ne tudja, hogy tegnap a «szabadság» volt az, a miért
harczolt. Mi neki Hekuba, s mi Hekubának ő? Mi közük a
testőrgranátosoknak, meg a szabadságnak egymáshoz? Mit javít az ő
sorsukon a Constitutia? Igen, a főnökök azt igérték nekik, hogy a
Constitutia meg fogja duplázni a hópénzüket, de hisz annak, ki a katonát
dupla zsolddal akarja fizetni, a népre dupla adót kell vetni! Ez lesz a
szabadság? S hátha holnapután itt lesz, a kiért küzdöttek, Constantin
maga? Itt lesz az egész hadsereg élén, a mit Varsóból hoz magával, s azt
mondja: «Kivántatok fiaim, itt vagyok! A constitutiót is elhoztam; de ez
nem feleségem, hanem spanyolnád!» Mi fog történni akkor?

Hát ez a nép? Ez a rongyaiba belenyugodott, ez a nyomoruságával
összeszokott napszámos sereg. Hetvenezer muzsik, a világ minden
nemzetének teherhordó küldötte. Nem az orosz «nép»; valami egymást nem
értő, finn, esth, litván, svéd, német, szamojed, oszét, lappon, oláh és
minden szláv fajokkal egyforma rongyban és nyomorban egyesült zagyvalék,
franczia földönfutók, kalandorok által vezetve, nem, csak terelve. Mi
ennek a szabadság? A pálinkás boltok feltörése, s aztán a paloták és
boltok kirablása. Egy lázító szó felgyujtja, mint a pozdorját és egy
kartácslövés szétfújja, mint a polyvát.

Ghedimin Iván, a míg végighalad egyik utczáról a másikra, a
szövetségesek csoportjaitól még jobban visszaretten, mint az
ellenségekétől.

Nem ez volt az ő eszményképe!

Nincs egy vezéreszme a lelkében; elindul, meg visszatér; nincs egy egész
gondolatja. Kóborlása közben összetalálkozik Rylejeffel. Annak az
arczvonásaiban a saját magáét látja meg.

A költő szomorúan szorít vele kezet.

– Nem volt megérve ez a dolog! sugja fülébe s azzal elsiet.

Egy másik utczán összetalálkozott Bulatoff ezredessel – polgári
öltözetben. Bulatoff volt megválasztva a fölkelés katonai vezetőjéül. És
ez most kabátban, cilinderkalapban bujdokol. Meg sem akarták látni
egymást, úgy suhantak el az egyik az innenső, a másik a túlsó járdán.

A hová a legkevésbbé volt bátorsága menni, az volt Zeneida palotája.

Ezt a nőt meglátni ma jobban rettegett, mint az ágyúk torkába nézni. Ez
daczol a veszélylyel; míg ő, a ki belesodorta őt, megfut előle.

Még is jött aztán egy gondolatja, mely rákényszeríté, hogy fölkeresse
Zeneidát.

Át kellett haladnia a Moika hidján.

Ott azonban a hidőrök meglátják, hogy ő keresztül ment! A csatorna be
volt fagyva; Ghedimin lement a kőpart lépcsőin, hogy a jégen át kerüljön
a túlpartra.

Alig tett néhány lépést, midőn egy suttogó hang nevén szólítá.

Megdöbbenve tekinte oda.

Az egyik hidláb boltozata alul egy jól ismert arcz bukkant eléje:
Odojefszky herczeg. A legvéresebb szájú hős, a ki még ma reggel
mindenkit le akart kaszabolni, a ki tétovázik.

És most már a hidboltozat alatt.

– Zeneidához ne menj! Palotája körül van véve! suttogá a bujdokló és
visszahúzta magát menedékébe.

Micsoda rémlátás! Odojefszky a hidláb alatt! Az ezredes, a kinek
zászlóalja ott küzd az Izsáktéren, a herczeg, a kinek palotája ott áll a
«Nagy Millió» mellett; a historiai nagy név, a ki helyet követelt Brutus
és Riegó között, – beásva egy hófuvatba! S mit csinál ott? Egy darab
pokolkővel fekete ragyákat pettyeget az arczára, hogy ismeretlenné tegye
magát!

Most már Ghedimin tökéletesen elveszté a fejét.

Visszament megint a tulsó partra, s sietett egyenesen a saját palotájába
haza.

Hazaérve, egy névjegyére e sorokat irta:

«Az égre kérem önt, jöjjön át nagyanyám lakosztályába. Nagy titkokat
kell önre biznom!»

E névjegyet Corynthiának küldte fel a kapus által.

Maga azután sietett fel a nagyanyjához. Itt volt az utolsó menedéke.

Odakünn már éjszaka volt s dörögtek az ágyúk. A fegyverlobbanások fénye
volt az egyedüli kivilágítása a czári fővárosnak.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A jó öreg Anna Feodorovna csak meg van most is, a maga kivető
kártyájával, dorombozó macskájával és hűséges Ihnátkójával s számlálja a
napokat, a mik még az újévig hátra vannak.

– Megint egy új év! Vajjon mit hoz az megint ránk? Vajjon ki éri meg?

Karácsony másodünnepe van. Ennek az estéjén, ha az ember két egyforma
nagyságú viaszgyertyát meggyújt, abból, hogy melyik ég le hamarább,
megtudja, hogy kettő közül melyik fog hamarább meghalni: az asszony-e,
vagy az úr?

Ezuttal bizony az öreg asszony gyertyája égett el hamarább.

– No hát teljesedjék Isten akaratja, sóhajta fel az öreg. Ha már nekem
kell előre elmennem. Hiszen bizony itt van már az ideje. Elég sokáig
éltem. De csak mégis sajnálnom kell a szegény «öreg embert», hogy marad
itt nálam nélkül majd olyan egyedül? Nem kell neki megmondani, hogy
meghaltam. Hadd higyje, hogy még mindig élek. Minden születésnapjára
kell neki ajándékozni egy piros hálósipkát, mintha én küldeném, tudod
Ihnátkó?

– Ugyan ne beszéljen annyit a halálról! dörmögé fogvaczogva a vén
cseléd. Hisz a nélkül is úgy reszket minden csontom, ettől a sok
ágyuzástól!

– Mert gyáva vagy. Mert soha sem voltál katona. Még akkor is félsz az
ágyuszótól, mikor tudod jól, hogy az csak a karácsony éjjeli nagy
processióra szól. Ilyenkor ád a czár az udvarhoz tartozóknak nagy
díszlakomát; a népnek pedig pompás tüzijátékot. Hallod, hogy pattog?
Azok a rakéták. Most megy fel a nagy girandole! Mikor meg ilyen hat
ágyulövés jön egymás után csűstűl, ez azt jelenti, hogy most emeli föl a
czár a poharát az áldomásra. Ohó! Sokszor láttam én azt az ünnepélyt.
Nem történt meg nálam nélkül soha. Szép asszony voltam ám én, mikor
fiatal voltam! Aztán milyen hangom volt; mint az ezüst! Pál czár mindig
felszólított, hogy énekeljem el az ő kedvencz nótáját: «ha a nap végső
sugárinál!» Még most is szép nóta az. De már nincs senki, a kinek
elénekeljem.

De bizony épen jött valaki, a ki meghallgatja a szép énekszót.

– Áldott úr Jézus! kiálta fel, kezeit összecsapva Anna Feodorovna. Hát
te jösz Maximovics Iván? Hát megemlékezett az öreg anyjáról a kis pulya?
Micsoda? Te ott hagytad a czári fényes lakomát a kellő közepén, hogy a
szegény nagyanyádat meglátogasd karácsony második ünnepén? De az már
igazán szép tőled Maximovics Iván! De vissza fogsz térni oda megint,
úgy-e? Visszamenj ám! Miattam a czár neheztelését magadra ne vondd. Mert
a czár kegyelme olyan ám, mint a hajadon leány ártatlansága. Abból nem
szabad semminek elveszni. Ha netán észre találta volna venni a czár,
hogy eltávoztál idő előtt, mentsd ki magadat! Valld meg neki igazán,
hogy a nagyanyádat látogattad meg. Ő ismer engem. Nagyon szeretett
engem, mikor kis gyermek volt. Akkor én még fiatal asszonyka voltam. (Az
öregasszony még Sándor czárról beszélt, a ki csak huszonhét évvel volt
nálánál ifjabb.) Sokszor odabujt az ölembe, mikor az atyja kivánatára
elénekeltem azt a szép dalt, a mit az olyan nagyon szeretett: «Ha a nap
végső sugárinál». Nem ismered? Jer. Eléneklem neked is. Ülj ide a
zsámolyomra, hajtsd ide a fejecskédet a két tenyeremre.

Iván odaült a nagyanyja lábához. Milyen jó volna most is kis gyermeknek
lenni.

Az öreg asszony aztán rákezdé a dalt.

Bizony olyan volt már a hangja, mint azoké az ódon zongoráké, a miket
holmi fejedelmi kastélyban ottan felejtettek, s huszonöt év óta fel nem
hangoltak, némely húr le is szakadt már; de azért csak elénekelte ő az
unokájának.

  «Ha a nap végső sugárinál
    A fák közt, gyepágyad megett
  Egy békés alkat elődbe áll
    S feléd nyájasan integet;
      Nem más az hű barátodnál,
      Ki békés örömmel kinál.»

Iván megcsókolta a nagyanyja kezét a szép dalért.

– De te olyan nagyon bús vagy ma, Iván! Mondd csak, mi szomorít? Tán
bizony útra készülsz? Hosszú útra?

– Nagyon hosszú útra.

– Te! Én kitalálom, hogy hová készülsz, szólt nevető hangon Anna
Feodorovna; te az apádat meglátogatni indulsz, az én szeretett
Maximomat!

Ezt kitalálta!

– Úgy van, nagyanyám, odamegyek. (A másvilágra!)

– Akkor vidd el neki ezeket az én csókjaimat. Meg százszor ennyit! Lásd,
nem tudok sírni. Az öreg ember szemének az a szokása, hogy mikor nem
akar sírni, akkor mindig könyezik, mikor meg igazán sírni akar, akkor
nincsenek könyei.

Sírt helyette Maximovics Iván! Olyan «jó fiu» volt!

– De hát látod, már most elmégy, engem itt hagysz. És aztán elmégy a
nélkül, hogy megházasodtál volna s nekem itt hagynád magad helyett a
feleségedet.

– Megházasodtam nagyanyám, szólt Iván. Épen azért jöttem most hozzád,
hogy bemutassam neked a feleségemet.

– Oh, micsoda örömnap ez! Te megházasodtál! Van kis feleséged. Szép,
takaros kis angyalka! És meg fogom látni mingyárt! Ez aztán a karácsonyi
ajándék!

Hanem aztán még is megsokalta magától az örömöt az öreg asszony. Ejh, az
így nagyon édes lesz; tölteni kell hozzá egy kis keserű fekete kávét.
Elkomolyodott.

– De hát miért titkoltad ezt előlem addig, a míg meg nem történt? Mikor
én azt akartam, hogy a menyasszonyi ékszert tőlem kapja az arád? Ez nem
jó volt. Remélem, hogy nemes leány?

– Egy Nariskin herczegnő.

– Gondolom, hogy a czár engedelmét kikérted a házasságodra.

– Megnyertem azt, nagyanyám.

– Akkor ki nem tudom találni, hogy miért titkolóztál? Talán nem tudott
oroszul, mikor elvetted, s elébb meg kellett tanítanod, hogy velem
beszélni tudjon? mert én meg más nyelven nem értek, én még moszkvai
leány vagyok.

Iván ráhagyta, hogy úgy van. Ebben nem volt semmi rendkivüli. A
szentpétervári herczegasszonyok nem igen értettek oroszul. (Épen úgy,
mint abban az időben a magyar úrhölgyek magyarul.)

A csöngetés a külső ajtón félbeszakítá köztük a beszédet, a
mellékszobában selyemruhasuhogás hallatszott. Corynthia még is teljesité
férje kivánságát, eljött az ő hivására a nagyanyjához.

Miért nem ment Iván maga a nejéhez, miért kérte azt, hogy keresse fel őt
nagyanyjánál? annak súlyos okai voltak. A nő maga felelhetett róla
magának. A világ előtt karöltve jártak, csupa hitvesi gyöngédség voltak.
De ha a nő hálószobájának ajtaján koczogtatott a férj, a válasz az volt:
«nem vagyok itthon!» Ez így volt a julius 21-ki napfordító éj óta.

Corynthia halaványabb volt a szokottnál, tekintete hideg, elhatározott.

– Köszönöm, hogy eljöttél, suttogá az eléje siető férj s aztán kezét
megfogva, oda vezette őt nagyanyja elé. Íme a nőm, nagyanyám!

Corynthia meghajtá az egyik térdét Anna Feodorovna előtt s oda tartá az
arczát a megcsókolásra – a mumiának. Ma mindent megtett, a mit kivántak
tőle. A kezét is megcsókolta az öreg asszonynak, azt a ránczos pergamen
kezet.

Az öreg asszony magán kívül volt örömében.

– Jaj, be gyönyörű teremtés! Milyen bájos, milyen kedves! Milyen finom
nevelése van! De micsoda pompás báli ruhád van neked! Látszik, hogy most
jösz a czár ünnepélyéről!

Szegény jó öreg asszony! Azt hitte, hogy az báli ruha, a mit Corinthia
visel. Az ő idejében csak a czár bal paréeján viseltek ilyen csipkés,
selyem ruhákat, a milyen ennek az otthoni pongyolája. Ő huszonöt év óta
nem látott divatlapot és szabóval nem beszélt. Azt hitte, most ez a báli
divat.

– No biz ehhez a pompás öltözethez nem is tudom, hogyan fog illeni a
fejdísz, a mit én tartogattam a számodra? Ihnátkó! Hozd ide a
szekrényemet, a miben az ékszereim vannak.

Az öreg asszony előszedte azokat az antik, igazgyöngyös, brilliantos
hajdiszeket, a mik egy uradalmat értek, s biz azokkal nagyon meg volt
akadva, hogy mi módon tüzködje fel Corinthia à la giraffe frizurájára, a
mihez azok nem voltak készülve. Pedig azokat okvetlenül meg kellett neki
kapni és viselni az ő szemeláttára.

Corinthia hagyta magát felcziczomáztatni.

– Így ni! Most még szebb vagy! Ezekkel az ékszerekkel most visszaviheted
őt a czár ünnepélyére; hadd irigyeljék tőled!

– Nem, nagyanyám, mi nem megyünk vissza többet, mondá Iván, ha
megengeded, itt maradunk nálad. Itt töltjük a karácsony-estét.

– De mit mond majd a czár?

– Már tudja, hogy te nálad fogunk lenni, s elbocsátott.

– Ah, ha elkéredzkedtél, az már egészen más. Így már kedves lesz, ha
nálam akartok maradni. De Istenem, hát már most én mivel tudjalak
benneteket mulattatni? Tud a feleséged l’hombret játszani?

– Tud.

– Csakhogy az én kártyám, a mivel naphosszant játszom, olyan kopott már.
Szégyenlem előadni.

– Majd gondoskodik a nőm friss kártyáról. Engedd meg, hadd magyarázzam
meg neki, hogy hol állanak?

– Jó lesz, jó lesz. Te Ihnátkó addig készítsd el a kártya-asztalt. Oh
milyen régen nem játszottam l’hombret! A mióta a kis fekete herczegnő,
meg a tábornokné nem járhatják a lépcsőt. A theás servicet, a
süteményeket mind készítsd elő. A kandallóra rakj fát. Majd meglássuk,
melyikünk álmosodik el hamarább, ha egyszer belemelegszünk a
kártyázásba? Én nem!

Iván ez alatt francziául kezdett el beszélni Corinthiához, oly nyugodt
kifejezést erőltetve arczára, mintha csak azt magyarázná neki, hol
találja meg szobájában a játékkártyákat?

– Én el vagyok veszve. A ma kitört felkelésnek, a mi úgy hiszem, azóta
le van verve, én voltam a titkos intézője. Névszerint Trubeczkói herczeg
volt a dictator, de tényleg én voltam az. Én voltam az intéző kéz, ő
csak álarcz. Trubeczkói már sietett magát tisztázni; oda ment a
főparancsnoksághoz, letenni a czár iránti esküt, s megadta magát. Ezzel
rólam az álarcz lehullt. Én maradtam benn a vezérségben. Nem is
háríthatom azt rá vissza; szegénynek ifju neje van, a ki őt nagyon
szereti. A mai zűrzavarban azonban semmi részem nem volt. Hanem ez
rajtam nem segít; mert mégis én voltam a dictator. Ha az iratokat, a mik
e mozgalommal összefüggnek, megtalálják, akkor menthetlenül elvesztem.
És velem együtt ezrei az ország legelőkelőbb embereinek, a kiknek a
nevei egy könyvbe fel vannak jegyezve, a mit «Zöld könyvnek» nevezünk. –
Ezt a könyvet meg kell semmisíteni.

– Rám bizza ön azt?

– Kire bizhatnám másra? Mindenem, a mim van, önnel közös. Nevem,
vagyonom, rangom, becsületem egyúttal az öné is. S ez mind koczkán forog
most. És csak ön segíthet rajtam, senki más.

– Parancsoljon, mit tegyek?

– Oh nem azt. Könyörgöm. Esedezem. Mert a mit most kérek öntől, az
valóban olyan nagy, mint mikor az ember Istentől kéri bűnbocsánatát. Az
a könyv Ilmerinen Zeneidánál van elrejtve.

– Ah!

– Tudom, hogy ön gyülöli ezt a nőt. Ok nélkül: esküszöm rá! De hát mit
ér a kétségbeesett ember esküje? Engem nem kötött e nőhöz olyan érzelem,
mely az ön női büszkeségét megsérthette. Más viszony volt az, rám nézve
sokkal veszélyesebb, de önre nézve nem sértő. De azt nem fogja ön nekem
elhinni. Nem is kivánom. De kérem azt, hogy a végveszély pillanatában
legyen nagylelkű, és ha haragja volt ellenem, a Ghedimin czimer
becsületéért felejtse azt el, és siessen e pillanatban Ilmerinen
kisasszony lakába, ezzel a kulcscsal, mely a rejteket felnyítja. Én
tudom jól, hogy minő áldozatot kivánok öntől, a mikor azt kérem, hogy
lépje át annak a háznak küszöbét. De ennek meg kell történni. Én magam
nem mehetek oda, mert a mint e ház felé közelítek, engemet rögtön
elfognak; de önt nem fogják gyanuba venni. Rögtön beszéljen ön Ilmerinen
kisasszonynyal, s tudósítsa a veszélyről, ha ő még nem tudná ezt. Én azt
hiszem, hogy ő már tudja. Gondolom, hogy magától is rájönne arra, hogy e
Zöld könyvet megsemmisítse, ha az oly erős rejtekbe nem volna zárva, a
mit csak a legnagyobb erőszakkal s sok idővesztéssel lehet szétrombolni.
Ez a kulcs egyszerre felnyitja a zárt. Vessék önök a könyvet a tüzbe.
Maradjon ön ott, míg hamuvá égni nem látja s aztán siessen vissza s
szabadítson ki kétségbeesett helyzetemből…

– Úgy teszek, a hogy egy Ghedimin herczegnőnek tenni kell.

– Életemet és becsületemet tettem az ön kezébe…

– Tudom…

Corinthia átvette az aczélkulcsot és elsietett.

– Hogy elfutott a kicsike, mondá az öreg asszony.

– Mindjárt visszatér.

– A kártyákkal?

– Igen. A kártyákkal.

– Én azalatt kicsinosítom magamat, ne lásson ilyen pongyolának.

A kicsinosítás abból állt, hogy előhozatta a legujabb divatú baretjét
(1807-ből), azt feltette a fejére, a nagy sárga strucztollal, s a két
hamis schnekklit odaakasztotta a hajába. A haja fehér volt, a schnekklik
pedig feketék.

Egy hosszú óra telt el.

– De milyen sokáig keresi a kártyákat a kicsike! Bizonyosan ő is
átöltözik. Leveti a báli ruhát s pongyolába, kartonba öltözik. Megállj
csak, milyen tréfát fogok neki csinálni! Hogy fog rajta nevetni!
Eldalolom neki a házas-párok dalát». Az ám a csinos nóta. Hozd ide a
guitáromat, Ihnátkó. Hej, milyen jól tudtam én guitározni valaha.

S a jó öreg asszony kezébe vette az ócska lantot, s felbátorítva az első
sikertől, hozzá fogott, hogy egy vidám kedélyes régi nótával mulattassa
az ő kedves kis pulyácskáját, – kinek halálos veriték gyöngyözött a
homlokán ez óra alatt.

– No hallgasd hát!

  «A jó gazdasszonynak az a kötelessége,
    Hogy urát becsülje,
  A perpatvart, és a czifrálkodást
    Messzire kerülje,
      Reggel már az ágyához
      Jó szivvigasztalót hoz,
        Délben bor, pecsenyére
      Várja őt az asztalhoz!»

(Ugy-e szép volt? De hallgasd meg a folytatását!)

  «Jó asszony férjének az a kötelessége,
    Hallgasson szavára,
  Őtet tüzbe-vizbe küldi, menni kell
    Parancsolatjára,
      Szépen kezet csókolni,
      Intésére hajolni,
        Ha vendége érkezik,
      Őtet mulatni hagyni!»

– Hahaha! nevetett a jó öreg asszony a saját kedélyes dalának s hajlandó
lett volna, ha Iván csak egy szóval kéri, azt még egyszer elénekelni a
kedvéért. Csak már jönne a kicsike, hogy az is nevetne rajta!

De Iván nem figyelt már oda: neszt hallott az ajtó előtt. Ezóta
Corinthia megjárhatta az utat Zeneidához és onnan vissza. Sietett az
ajtót felnyitni.

De nem Corinthia lépett be azon, a kire várt, hanem valaki, a kivel
legkevésbbé kivánt találkozni e ködös világon: Galban.

A lovag nem jött egyedül, mögötte négy granátos állt a finn ezredből.

A lovag nem vette le a kalapját, mikor belépett s nem üdvözölte a
háziasszonyt, a kinek a szobájába hatolt.

– Ghedimin Maximovics Iván, ön az én foglyom! Adja át kardját!

Iván szótlanul oldá le kardját s átadta neki.

Anna Feodorovna haragba jött.

– Nini! Micsoda ember ez itt, a ki az én szobámba be mer törni, s az én
unokámnak, egy Ghedimin herczegnek el meri venni a kardját? Kicsoda az
úr?

– Hogy én ki vagyok? madame, azt megtudni önnek semmi szüksége, hanem
hogy az ön unokája kicsoda? azt megmondhatom. – Ő a felzendült
rebellisek dictatora, a kik a czárt meg akarták ölni és leverettek.

– Ihnátkó! Ihnatkó! Rikácsolt az öreg asszony. Gyere ide! Nevess
helyettem. Én nekem nem jön. Segíts nevetni! Nézd, itt egy farsang
bolondja van, a ki komédiát játszik! Azt mondja, hogy az én pulyám a
rebellisek dictatora. Hová bujtál? Röhögj hát!

Iván halk hangon mondá francziául Galbannak:

– Én védni fogom magamat a czár előtt. Nincs ellenem semmi bizonyiték.

– Hát a Zöld könyv?

– Arról nem tudok semmit.

– Ne csinálj magadnak hiu reményeket, Maximovics Iván! El vagy veszve
tökéletesen. Feleséged elárult. A mint te azt a bizonyos kulcsot a
kezébe adtad, a mi azt a – tudod már – roulettebankot felnyitja ott
Zeneida kisasszonynál, ő egyenesen a rendőrfőnökhöz sietett vele s annak
a kezébe tette le azt. Ezóta a Zöld könyved jó helyen van.

Ghediminnek e szóra, mintha az ég minden csillagai szakadtak volna rá,
megrogytak a térdei s a feje alácsuklott. E megfoghatatlan rémgondolat
megzsibbasztá minden gondolatát.

Percz mulva megint egész vére fellázadt, reszketni kezdett a dühtől.

– Nem! Nem lehet az! Hogy egy asszony elveszítse tulajdon férjét, s
azzal együtt saját vagyonát, becsületét! Ilyen szörnyeteg nem létezik a
világon! S én nem vétettem senki ellen a világon oly nagyot, hogy az én
büntetésemre teremtsen az Isten egy ilyen pokolcsodát!

– Rövid emlékezeted van, Maximovics Iván, sugá fülébe Galban lovag.
Gondolj vissza arra az éjszakára, a mikor Corinthiának hirül vitted
Nariskin Zsófia halálát s egyuttal Puskin megszökését Bethsábával. Nem
tudtad volna tán, hogy Nariskin Zsófia az ő leánya volt, s hogy ő akkor
épen Puskinra várt, nem reád?…

E felfedezés még sulyosabb csapás volt Iván fejére minden elbukásnál.

Felnyitott ajka levegő után kapkodott; kezei a megfoghatatlan fantom
után nyultak ki vonagló ujjaikkal. Közel volt hozzá, hogy a szive
megszakadjon.

– De hát ne légy te féltékeny többé se Puskinra, se a feleségedre.
Puskint majd főbe lövik, a hol megkapják; a feleséged meg majd
visszakapja a rangját is, a vagyonát is, meg a férjét is, a mivel
kárpótolhatja magát. Te szépen felsétálsz a vérpadra; a szép birtokodat,
meg a czimeidet pedig s talán még a feleségedet is majd örökli az, a ki
jobban meg tudja becsülni, mint te. – Talán épen Galban lovag!

E szóknál Ivánnak csak aláhanyatlottak a karjai. Nem érzett, nem látott
többé semmit.

Galban lovagnak utasítása volt elvégezni vele az «elitélt toilettejét».

Először letépte a melléről az érdemrendeket, azután a vállairól a
vállrózsákat, végre minden gombjait az egyenruhájáról, melyen a czár
czimere volt.

A nagyanya nem értette azt, a mit beszéltek, de a mint azt meglátta,
hogy unokája testéről hogy tépik le a katonai, a nemesi díszt mind, ha
odafutni nem volt is ereje, de az asztalba megfogózva, fel tudott állni,
és rá tudott rivalni arra, a ki azt tette.

– Gyilkos! – Istentelen! – Ne merd bántani az én unokámat! – Állj meg! –
Ne tépd tovább! – Hazugság minden, a mit ráfognak! – Én megyek a
czárhoz. – Lábaihoz vetem magamat. Engem meg fog hallgatni. – Ő engem
nagyon szeretett. Ihnátkó! – Add fel a palástomat! – A czárhoz megyek! –
Megálljatok! – Hóhérok! – Ne adjátok rá azt a rabköntöst! Az én
angyalom, Ivánomra! – Rabköntöst! – Én előttem! – Ördögök! – Még a haját
is le akarjátok vágni! Hol van a czár? – Megyek a czárhoz! – Megyek
Sándor czárhoz! – Kegyelmet kérni!

És a szörnyű akarat csodát mivelt. A tehetetlen rokkant test járni
kezdett, mint egy élő kisértet; – el tudott tántorogni odáig, a hol
Galban állt, – annak megragadta a kezeit:

– Sándor czárhoz! lihegé. Kegyelemért!

– Az égben van az már! kiáltá a lovag durván.

– Hát megyek oda! sóhajtá az agg nő s azzal össze rogyott.

Jól mondá.

Odament.

A hol a minden oroszok czárjai maguk is – nem osztják többé – hanem
kérik a kegyelmet…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ghediminnek (nem herczeg többé!) az utolsó hajfürtei is lehullottak a
fejéről. Ez a halálra itéltek tonsurája.

Senkije sem volt már, a ki szánja, csak a kürtőbe elbujt vén szolga
csuklott ijedtében egyre e meggyalázó műtét alatt.

Még azt sem engedték neki, hogy odamenjen holt nagyanyjához, s azt
fölemelje a földről. Az elitélt lázadónak nincs se az élők, se a
halottak közt családja többé.

Következett még, hogy a kezére és a lábára verjék a lánczokat. Jó, nehéz
lánczokat! A milyenekről azt mondta a világosságügyi tanácsos: «ne
féljetek, megkapjátok ingyen!» S minthogy előkelő vezér volt,
kitüntetésül még egy nehéz vasgolyó is volt akasztva a láncz végére, azt
húzhatta maga után, valahányat lépett.

– És most, karra a fegyvert, középre a rabot! Előre!

Hanem a szobaajtóban feltartóztatta őket valaki ezen szóval:

– A czár nevében!

Ilmerinen Zeneida volt, a ki belépett.

Galban lovag elbámult.

– Ah, kisasszony, ön még szabadon jár?

– A mint látja ön. A czártól jövök.

– Hogy juthatott ön oda?

– Hát nem az én honfiaim, a kalevainok védték-e a czár fiát, feleségét
és anyját ezen a napon?

– Értem. Ők bebocsátották önt a czárhoz. És aztán?

– A czár kegyelmet adott Ghedimin Maximovics Ivánnak. Itt nálam a
kegyelmi parancsa.

– Ah, ön megmentette Ghedimin Ivánt a vesztőhelytől!

– Sőt még az ólombányáktól is. A czár kegyelmes volt őt Tobolszkba
száműzni a nyestvadászok közé. A hova rögtön indulni fog.

– Remélem: gyalog?

– Nem. Saját szánkóján és egyedül.

– S ezt mind az ön szép fekete szemei vívták ki, szép kisasszony? De
álljunk meg még egy szóra! Mikor a czár ezt a kegyelemparancsot aláirta,
még nem volt tudomása róla, hogy a Zöld könyv kézre került!

– Miféle Zöld könyv?

– Ah, szép istennő! Ön is a tudatlant akarja játszani? megbukik e
szerepben. S ezuttal csakugyan én fogom önt kifütyölni! Nem tudja ön,
hogy az ön roulettebankjának a titkos kulcsa a rendőrség kezébe került.

– De tudom. Nos aztán?

– S ezuttal a rendőrséget nem lehet úgy bolonddá tartani, mint tették én
velem, mikor Turgenyeff Miklós azt mondá: «Je suis un president sans
phrases, messieurs, faites vos jeux!» A Zöld könyvet megtalálták.

– Én úgy tudom, hogy találtak egy sárga könyvet.

– És abban az összeesküvők nevei voltak az alkotmány alá irva, és a
lázadási tervek mind!

– Abban a könyvben voltak feljegyezve azoknak az uraknak a nevei, a kik
a roulettejátéknál a banknak adósai maradtak s becsületbeli tartozásuk
volt kiegyenlítetlen.

– Jól játsza ön a komédiát, kisasszony, nagyon jól, hanem azért mégis ki
lesz ön fütyölve. Hisz az irott betük önök ellen fognak vallani.

– Azok nem fognak senki ellen vallani. Én, tudva azt, hogy a
roulettejáték tiltva van, minthogy a rejteket fel nem nyithattam, a
kulcslyukon keresztül teletöltöttem azt választóvizzel. S a kik a
«sárga» könyvet megkapták, egy betüt sem találtak annak a lapjaira irva,
az mind eltünt onnan. Jelen voltam, mikor felbontották. Semmi irás nem
maradt ott.

E szókra nagyot csörrent valami. Iván csapta össze lánczait, a mik
kezeire voltak verve.

Galban lovag tombolt dühében.

– Ön igazán a pokol szülötte, Ilmerinen Zeneida! Ön ezzel a dæmoni
ötletével tízezer gonosztevő összeesküvőt mentett meg a vérpadtól és
Szibériától!

– Számítsuk hozzá a családjaikat is, s mondjuk, hogy százezeret.

– Ily gonoszságra csak asszony képes! S ön ezt nekem meg meri mondani?

– Mit törődöm én önnel? Nekem levelem van a czártól, mely szabadságot ád
odamennem e szomoru országból, a hová nekem tetszik.

Galban lovag, a mint azt látta, hogy ez a nő túl van azon a körön, a
melyben őt ostorával elérheti, vissza akart térni franczia udvariasság
mázával bevont szerepébe.

– Nagyon sajnálni fogja a szentpétervári világ, kisasszony, hogy önt
elveszíti, a mai búcsúelőadás után! S hova fog ön menni, ha szabad
kérdenem? miután a rendőrséget tudósítanom kell felőle, hogy önt
szabadon engedje távozni.

– Hát hová mennék? A hová az én uramat viszik. Tobolszkba!

– Hogyan? Ön követni akarja Ghedimin Ivánt Szibériába?

– Hát hogyne? Én nem voltam neki felesége, hogy nyomoruságában
elválhassak tőle; én csak szeretője voltam, én nem hagyhatom el.

Azzal odament a meglánczolt rabhoz s felvette a kezébe a lánczáról a
rajta nehezedő vasgolyót. Az volt az ő menyasszonyi hozománya.

– Mehetünk, uram.

Iván e pillanatban fölemelte büszkén a fejét, és arcza ragyogott. Ez a
rabbá nyirt fej az lett, a minek előbb kellett volna lennie. Egy büszke
hős, egy szabadsághős szoborfeje! Ajkához emelé lánczhordó kezével a
hölgy kezét, s teljes, ép, érczhangú szóval kiálta fel:

– Köszönöm Istenem! Ma gazdagabbá tettél, mint voltam valaha!

Zeneida odasimult a keblére és átölelé.

– Most már fütyölhet ön Galban lovag. A játéknak vége.

De Galbannak nem volt kedve azt tenni. Még az ő rossz szivét is
meghatotta ennyi nemesség. A négy gránátos is lehorgasztott fővel állt
ott, minden katona-regula ellen.

– De kisasszony! Hebegé a lovag. Gondolja ön meg, hogy mi lesz önből, ha
komolyan veszi ezen szörnyű elhatározást.

Zeneida odanézett Maximovics Iván szemeibe s egész lelke ott volt e
tekintetében.

– Leszek a névtelen embernek névtelen asszonya! Induljunk!

A láncz csörrent minden lépés után. A magára hagyott szobában nem
hangzott más, mint a vén szolga zokogása a kürtőben.

Hanem a földön fekvő halott arczán mind elsimultak a ránczok.
Mosolygott…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyen nagy vonásokkal rajzolt alakok számosan fordulnak elő a történelmi
nagy korból. Így követte Trubeczkoi herczeget a névleges dictatort, ifjú
neje Siberiába, így a két Muravieffet és Nariskint. Rylejeff özvegye
visszautasította büszkén a kegydíjat, a mit számára a czár rendelt. Egy
fiatal nevelőnő, ki egy orosz herczeg iránti szerelmét el tudta rejteni
szívében, a míg az magasan állt fölötte, mikor az itélet azt szibériai
rabszolgává degradálta, akkor megvallotta az ifjú szülőinek szerelmét s
a rabszolgának neje lett s vele ment a száműzetésbe. Hanem aztán az
ellenkező alakokat is épen ily merész vonásokkal rajzolta a korszak.
Odojeffszki herczeget a hid alatti búvhelyén saját rokonai árulták el, s
azoknak az úrnőknek a nevei is szép sort képeznek, a kik azon a napon, a
melyen a gyászos menet elindult Szibéria felé rokonaikkal,
testvéreikkel: a téli palotában Ghedimin Corinthiának nyujták kezeiket a
contratáncz alatt.



EPIZODOK.


A MEGMENTETT KÖLTŐ.

A lázadás teljesen leveretett. A felkelők utolsó csapatja Jakuskin
vezetése mellett egy palotába vette be magát s azt eltorlaszolva, védte
a kétségbeesés heroismusával; míg minden oldalról rá nem törtek s ezzel
a szentpétervári kisérletnek vége volt.

Hasonló balsiker fogadta a déliek fölkelését.

A két Muravieff Apostol[3] testvért, mikor már el voltak fogva, az
«egyesült szlávok» republikánus szövetségéhez tartozó tisztek
kiszabadíták, s arra azok a katonaság élére állva, kikiálták a
köztársaságot Wassilkoffban. Az ottani pópa megáldotta zászlóikat. De az
áldásnak nem volt foganatja. A katonák nem bánták, ha köztársaság lesz,
de hát ki lesz benne a czár? Mert czár csak kell a köztársaságnak is.

Az ustinofkai halmokon vannak eltemetve. Ott lőtték őket rakásra
kartácsokkal s gázolták a paripák alá; a sírhalom fölé, mely tetemeiket
rejti, van emelve egy bitófa. Az az ő síremlékük.

Az északi szövetség halottainak ilyen emlék sem jutott. Őket még a harcz
éjjelén beeregették a Néva jegén vágott lékekbe, s a folyam öt hónapig
befagyva marad.

Jakuskin foglyul esett, hanem a börtönben összezúzta a fejét, a kőfalhoz
vágva.

Puskin csodamódra menekült meg.

Ezt a csodát két asszonyszív vitte véghez, mely úgy tudott megosztozni
az ő iránta való szerelemben, hogy mind a kettő megtartsa őt az életnek.

A Galban lovag birtokára tett kitérés után elkésett a végzetes napra
való megjelenésről. Csarszkoje Zelón innen kidőltek a lovai az
erőltetett sietségtől, s ott az útfélen találkozott össze a szemközt
jövő Battenkoffal, a ki már a szentpétervári mészárlásból menekült:
attól megtudta, hogy minden el van veszve már, Ghedimin herczeg
Szibériába száműzve, a hova Zeneida önkényt követi.

Puskin visszafordulhatott a feleségéhez. Nincs már Eleutheria többé.
Eltemették.

Senki se foghatta rá, hogy részese volt a szabadságkivívó szövetségnek.
Az ő neve is ott volt a tízezer között, a kiket egy komédiásné
«pokolbeli» ötletével a vérpadtól és Szibériától elrabolt.

Volt azután elég zord idő, a mit Puskin muzsája úgy szeretett.

S hogy egészen az övé lehessen, a muzsájáé, Bethsába is itt hagyta őt.

Elment találkozni Zsófiával.

Nem állhatta ki ezt a hideg börtönvilágot.

Puskin aztán egyedül maradt puszta kastélyában, nem volt senkije, csak a
vén Helenka, annak olvasta fel a verseit.

A másik év tavaszán parancsot kapott Miklós czártól, hogy jelenjen meg
előtte Szent-Pétervárott.

Elfogott barátait akkor végzék ki.

Az is nagy jelenet volt! Hugo Victor tolla kellene hozzá azt leirni,
mikor a kivégzés pillanatában az egész nagy vérpad-alkotvány
összeomlott, s elitélteket, hóhérokat, birákat, mind maga alá temetett.

Ekkor hivatta a czár Puskint színe elé.

Puskin gyászt viselt.

– Kit gyászolsz? kérdé tőle a czár.

– A feleségemet.

– Tehát nem a barátaidat, a kik meghaltak? Valld meg! Ha itt lettél
volna Szent-Pétervárott, melyik részre álltál volna?

Puskin a nyakán érzé a pallos hideg élét.

Szabad-e az ilyen kérdésre hazudni?

Az egész világ ethikája szerint szabad is, szokás is. Az összeesküvő nem
tartozik saját maga ellen vallani, nem tartozik elismerni azt, a mit be
nem bizonyíthatnak rá, nem tartozik előadni azt, a mi a szivében van.

És mégis Puskinnak nem tudott kijönni ez a hazug szó az ajkán. Az ész
diktálta, de a büszke szív útját állta annak.

– Ha itt lettem volna, felelt a czárnak, én is ott lettem volna a
barátaim oldalánál.

– Szeretem, hogy így válaszoltál, mondá erre a czár. Én most Nagy Péter
czár korát akarom megiratni, s keresek egy embert hozzá, a ki tud
költeni, de nem tud hazudni. Rátaláltam. Te rád bízom e kornak
megirását. Eredj haza és fogj hozzá. S a mit ezentul irni fogsz, annak
mindig én magam leszek a censora.

Így szabadult meg a végzetes catastrophából a költői alakok egyik
legfényesebbike.

A «Medvesonkában» az igaz, hogy ezért proscribálták, mint hazaárulót.
(Mert ha a titkos társulatok mind elvérzettek is, a medvesonkai
megmaradt és az nem szünt meg a szabadságért tovább is inni.)


GHEDIMIN ÉS ZENEIDA.

Ghedimin, ha nem is herczeg, de igazán boldog ember lett Tobolszkban.

Öt gyermeke született ott, mind fiu. Azok sem herczegek, hanem ki timár,
ki szücsmester, de jól megy a dolguk s nem tudnak semmit a
szentpétervári palotáról.

Ez ugyan prózai vég. De nem lehetett elhallgatnunk, mert úgy van s nem
áll egyedül. Hány herczegi család ivadéka cserzi ott a bőrt és nyúzza a
hermelint, a mit az ősei viseltek egykor.

A három Turgenyeff testvér legidősebbike, Turgenyeff Miklós, ki amaz
emlékezetes gyülésben elnökölt, daczára annak, hogy a kitörés alkalmával
külföldön volt, halálra és vagyonvesztésre lett itélve. Az egyik öcscse
Sergius, a mint ezt meghallotta, abban a perczben megszakadt a szive
keservében. A másik öcscse pedig, Sándor, utána ment elitélt bátyjának,
s megosztotta vele a saját vagyonát. Ilyen szivek is teremnek a jég
hazájában!


CONSTANTIN REGÉJE.

Krizsanovszkinak nagyon igaza volt, a mikor azt mondá, hogy a
lengyeleknek semmi okuk sincs a maguk sorsát az orosz szabadságharczosok
terveibe beilleszteni.

A lengyel népnek nem kellett már azt magyarázni, hogy mi az a
Constitutio?

Hanem az is igaz, hogy a lengyelekre nézve Constantin felesége csaknem
az volt, a mi a Constitutio. Ő volt rájuk nézve a gondviselés. A minden
rosszat jóvá tevő, a haragszelidítő, büntetéselfordító, az áldástervező
gondviselés.

A hirhedett «nyepozvolim» (nem akarom!) nem fordította meg annyiszor a
lengyel királyok akaratát, mint az alkirályét ez a szelid szó: «én így
szeretném».

Mikor aztán meg volt érve az idő és alkalom, rendbe volt szedve a
szükséges erő, akkor egyszer teljes, országrendítő hatalmában állt föl
az egész nemzet. Öt hónapra X-ik Károly futamodása után Párisból.

Egy éjjel a lengyel ifjak betörtek a Belvedere kapuján s egész a
nagyherczeg hálószobájáig hatoltak fegyveres kézzel.

De előbb Johanna szobáján kellett keresztül törniök.

A nő fölriadt álmából, mikor már a tőrök a szive fölé voltak emelve:
«egy hangot se ejts!»

– Mit! kiálta fel a hölgy. A lengyel orgyilokhoz nyult! Gyalázat!

S azzal félrecsapva a fölemelt tőrt, kiugrott az ágya tulsó felén, s
átrohant a férje szobájába. Meg sem érezte, hogy egy tőrszúrás a hátába
hatolt. A szőnyegajtót, melyen át menekült, hirtelen bereteszelé, s
azzal a mélyen alvó alkirályhoz futott:

– Ébredj! Ránk törtek.

– Mit? Orgyilkosok? kiált az alkirály, fegyvereihez kapva.

– Nem orgyilkosok! szólt a nő, büszkén palástolva szégyenét. Hanem
szabadsághősök. A lengyel nép föltámadt ellened. Menekülj.

– Mit? A lengyel nép föltámadt? S te, a lengyel leány, nem a néped mellé
állsz, hanem engemet védsz? Csoda ez!

– Férjem. Szeretlek. Megszabadítalak.

Azzal a férje szobájában egy szögletben megnyomva egy rugót, feltárta a
rejteket, a min keresztül az ősz Krizsanovszki odajárt hozzá, s a miről
Constantinnak tudomása sem volt.

– Siessünk. Ez a lépcső a kertajtóhoz vezet.

A szőnyegajtó vassal volt bélelve, a megrohanók nem birták azt betörni.
Johanna is hirtelen öltönyt kapott magára s eltitkolá, hogy meg van
sebesülve.

Sietve vitte kézen fogva férjét az ismerős rejteken át a kerti alagut
ajtajáig.

Meg voltak menekülve, de csak rövid időre.

A közel Varsóból áthangzott a félrevert harangok kongása. Ott a fölkelés
már diadalmaskodott.

A Lazienka falán kívül czirkált egy dzsidás lovas. Azt odakiáltá a
nagyherczeg s leszállítá a lováról. Arra aztán felült maga, s Johannát
odaemelve maga elé a nyeregbe, menekült tova.

Hanem a dzsidás sietett tudatni az alkirály menekülését a felkelőkkel, s
azok utána eredtek.

Egy ulán-szakasz utolérte a menekülőket a bjelogrodi erdők alatt. Az egy
lónak nehéz volt a kettős teher.

A csapat vezére maga volt Krizsanovszki.

Mikor férjét utolérték, Johanna átölelte őt.

– Csak testemen keresztül juthattok az övéhez!

Krizsanovszki hüvelyébe dugta kardját.

– Legyen úgy. A «te» férjedet ne bántsa senki. Mi védkiséretül fogunk
szolgálni Constantinnak.

És maga a lengyel lovas-csapat kisérte el a menekülő alkirályt a
táboráig, mely épen hadgyakorlatokra volt összegyülve.

Ellensége védte a futót.

S a nemeslelküség is ragály. Nem mindig, de néha elragad.

Constantin, táborába érve, tudta csak meg, hogy Johanna sebet kapott, az
ő életét védve. Ez nagyon hatott kedélyére.

Csak a mély elérzékenyülés teszi felfoghatóvá, hogy egy orosz
nagyherczeg, egy alkirály, egy hadvezér arra a monstruosos
nagylelküségre vetemedjék, hogy táborába érve, azt mondja a hadirendbe
felállított katonáinak:

– A ki lengyel, s jobban szereti a hazáját, mint engemet, váljon ki és
menjen el innen!

S elbocsátá zászlóstul, fegyverestül a lengyel ezredeket, a mik parancsa
alatt voltak, mind. S akkor a megmaradt orosz sereggel kitakarodott
Lengyelországból. Hazavitte az oroszokat Oroszországba.

Lehetett egy ilyen szörnyeteg nagylelküséget megbocsátani?

Soha!

Constantin, mire táborával Minszkbe ért, hirtelen meghalt.

Ki ölte meg?

No hát ki? A zöld szemű ember. Csakhogy ezuttal nem a Tsatir Daghi,
hanem a Ganges-parti. A cholera.

Azt mondják, hogy el is temették. Azt mondják, hogy oda tették le a
koporsóját a szentpétervári Péter-Pál templom sírboltjába.

Csakhogy ezt a nép nem hitte el.

A népmonda azt beszéli, hogy elfogták őt és elvitték a szent szigetekre.

Egy évben parasztlázadás tört ki s a vezetőről azt kiáltották ki, hogy
az Constantin. A zendülés nagy mérveket öltött. Leverték; de a vezért
nem birták kézrekeríteni, a nép úgy elrejté azt.

S még most is hiszik, hogy Constantin herczeg él.

A lappon halászok, mikor éjjelenkint csónakaikkal a Solevecski zárda
körül kalandoznak, gyakran látnak ott a holdvilágnál a bástyafokon
sétálni egy ősz alakot, a kit közelbül fegyveres őr kisér s a ki
összetett kezeit fölemelve az égre, imádkozni látszik. Azt suttogják
egymás között, hogy ez a rejtélyes foglya a szent szigeteknek, az eltünt
Constantin. Pedig majd negyven éve már annak.

*

A hó messze beteríti a vidéket; az utakat se látni. Szürke, ólomnehéz
égmennyezet borul a láthatárra. Minden elcsendesült.

Hanem a mély hó alatt most is zöldül még valami, a minek a gyökere nem
vész ki soha.



TÖRTÉNELMI JEGYZETEK.

1. _Rózsák a hóban._ Lukasinszky, miután a legnagyobb kínzásokkal sem
lehetett tőle vallomást kicsikarni, nyomtalanul eltünt; parasztok, kik
abban a környékben laktak, a hol Constantin a czárevics keresztülvonult,
láttak egy embert, ágyulaffétára kötözve, elhurczoltatni. Azt állítják,
hogy ez volt a szerencsétlen Lukasinszky. Az általa alapított «hazafi
társaság» azonban annál erélyesebben folytatta működését (Der russische
Hof v. Jakob Magus Crusenstolpe V. kötet). «Seisász» egy orosz vígjáték
komikus alakja, kiben a szolgálathűség van személyesítve. A század
elején nagy tetszéssel adták. V. ö. Dupré de Saint Maure «Le Theatre
russe» 1824.

2. _Nagyuri kedvtelés. Vadászat Sz-Pétervárott._ A czári kegyencz a
Czárszkóje Zélotól Szent-Pétervárig az utczán vadászott végig s a
vadászat alatt minden urasági hintónak, járműnek, társzekereknek, sőt
maguknak a postakocsiknak is meg kellett állni s várni addig, míg a
herczegi vadászatnak az utczán vége lett. Ez a jelenet eltartott egy
óráig. (Les mystéres de la Russie, par Fréderic Lacroix.)

3. _Hadjárat egy asszony ellen. Az orosz és lengyel titkos társulatok._
Neveik, czéljaik, működésük, a tagok fölvételi módja leirva
körülményesen Crusenstolpe «Der russische Hof» művében V. kötet.

4… _Két zenészeti irány harcza az orosz udvarnál_ Cimerosa, Pæsiello,
Salvini Fernando Cortez szerzője és Rossini között, egy orosz udvarhölgy
magánlevelében leirva 1824-ből, Dupré de Saint Maure «Meurs russe»
művében, I. kötet.

5… _Demidecemvirek._ Pál czár idejében minden orosz nemes tartozott
valami katonai tisztet viselni, csupán tíz fiatal embernek volt
megengedve, hogy a polgári osztályt képviseljék; ezek az udvari
levéltárban lettek alkalmazva s ott régi okiratok másolásával
foglalkoztak. Gúnynévvel «demidecemvirek»-nek hívta őket a társaság.
Ezek között volt Turgenyeff Miklós mint húsz éves ifju. Ő hozta hírül
Pál czár halálát a többi kilencz társnak, a mire azonnal szétfutott
mindenki s nem másolt több ócska okiratot; csupán a hirmondó maga, ki
elsőrendű történetiró lett később, elbeszélésünk korszakában.

6. _Az orosz szinészet_ 1824-ben. Saint Maure azt írja, hogy az orosz
szinházaknál a füttyöt a sziszegéssel szokták helyettesíteni. Azon
időben minden nagy földesúr tartott szinháztársulatot; egy különösen oly
leleményes volt, hogy ugyanazokkal a jobbágyaival reggel a szent misén
énekeltette a chorust, délben muzsikáltatott az ebéd felett s este
eljátszatta velük a «Les precieuses ridicules»-t s mind a három
minőségben megfeleltek a – parancsolatnak.

7. _A zöld könyv. Hannibál vére folyt Puskin ereiben._ Igen is
Hannibálé, de nem a carthagói vezéré, hanem egy felszabadult
északamerikai néger herczegé, a kinek Hannibál volt a neve s ki
Puskinnak valamelyik nagyanyját nőül vette. A regényben amúgy szebben
hangzik. (V. ö. Puskin életrajza Bodenstedttől.)

8. _Jakuskin._ Rylejeff azzal fenyegette Jakuskint (más néven
Jakubovicsot), hogy rögtön lelövi, ha le nem tesz a czár élete elleni
merényletről, ott az összeesküvők gyülésében. V. ö. Crusenstolpe, der
russische Hof.

9… _Krizsanovszki tiltakozása_ a gyilkossági kisérlet ellen a lengyelek
nevében. – Ugyanott.

10… _Pestel terve_, a czári családnak Amerikába szállítása iránt. –
Ugyanott.

11. _Az általános respublika tervezete apró önálló országokkal._
Ugyanott.

12… «_Un président sans phrase._» Csupán e négy szót hallhatta meg a
betoppanó kém. S ez elég volt arra, hogy Turgenyeff Miklóst, ki
külföldre menekült, fej- és jószágvesztésre itéljék. E hírre az egyik
testvére azonnal szívszélhüdést kapott és meghalt. A másik testvére
pedig utána sietett s megosztá a vagyonát a száműzött testvérrel, nem
törődve az udvar haragjával. Ez volt Turgenyeff Ivánnak, a világhírű
szabadelvű regényirónak az atyja. (Az 1825. forradalom áldozatainak
felségsértési pöréből.)

13… _Három napi teljes sajtószabadság Oroszországban._ «La censure»,
Dupré de Saint Maure művében.

14. _A pézsmaszagtól a kátránybűzig._

… _A czár és a nagyherczegek elfogatási terve._ (V. ö. Crusenstolpe:
«Der Russische Hof» V. k.)

15… «_A katonák maguk raboltak éjjel az utczán._» Schnitzler utazási
naplójában ezt irja: «Szent-Pétervár teli van a legborzasztóbb hírekkel.
Egy nevezetes személyt az utczán meg akartak ölni; egy előkelő polgárt
egész az ingeig kifosztottak hazatértében. Tegnap reggel az utczán egy
fejnélküli hullát találtak. Ma a legnépesebb utczán feltörtek egy
palotát erőszakosan; még a templomokat is kirabolják, az egész
gonosztevővilág söpredéke látszik e szerencsétlen várost elözönleni. A
lakosok nem merik este elhagyni a házaikat.» Crusenstolpe szerint
Miloradovicsot vádolták azért, hogy nem ügyelt fel rá, hogy a katonák
éjjel ki ne járjanak a kaszárnyából.

Mikor megtudták, hogy e miatt a rendőrfőnök, Gorgolis leköszönt s
Chulken jött helyébe, a casinóban Nariskin herczeg vette a kalapját s
azt mondta: sietek haza eltorlaszolni az ajtókat és ablakokat.

16… _Marat öcscse._

«Ide érkeztekor büszkén nevezte meg magát a rendőrség előtt, hogy ő
«Marat!» Ott arra kérték, hogy legyen szives valami más okosabb nevet
venni fel. Így vette fel a szülővárosa nevét. Nagyon hiu volt rá, hogy ő
a testvére Corday Charlotte hirhedett áldozatának. Azt mindenkinek
elmondta, hogy ő Marat testvére s sokszor megjárta vele. Külömben
franczia nyelvmester volt.» Dupré de Saint Maure «Les gouverneurs, d’
enfants.»

17. «_Az űzött vad._»

_A zenekar._ Maga Catalani is azt mondta, hogy ennél szebb éneket soha
nem hallott. Les chantres de la Cour D. d’Saint Maure. III.

18. _Nariskin Zsófia._ Der russische Hof. Crusenstolpe.

19. _Severin család._ Geheime Geschichte Russlands. – Schnitzler.

20. _Constantin nagyherczeg alakjának leirása._

«Constantin testileg még rútabb volt az atyjánál. Ugyanaz a kalmuk
arczulata volt stb.» Phantasta és felfortyanó s legnagyobb mértékben
brutális volt; de voltak jó tulajdonai elrejtve a durva külső alatt. Der
russische Hof. Crusenstolpe.

21. _Constantin jellemzéséhez._

Egyszer a katonák mustrálásánál meglát egy ujonczot, a ki sírt. Azért,
hogy sírni mert, huszonöt kancsukát veretett rá. «Nézd, mondá a
büntetését kiállottnak, ez a derék legény, a pajtásod; ez bezzeg nevet,
mikor a szemem közé néz! Ez a jó katona. Hát te legény, mit nevetsz
olyan jóízűen?» – «Azt, hogy én még ilyen csúf pofát, mint a tied, soha
életemben sem láttam!» – S Constantin adatott a goromba ficzkónak
huszonöt – rubelt. De Custine. La Russie.

22. _Marat jellemzéséhez._

A franczia forradalom alatt a kivándorolt főurakkal együtt jött inas,
lovász, kengyelfutó had elárasztá Oroszországot s miután ott akkor nagy
divat volt a fiatalságnak franczia nevelést adni, valamennyi beállt az
uraságokhoz – nevelőnek. Volt olyan, a ki tanári állásra is folyamodott
a középtanodákhoz s csak azon mult, hogy el nem nyerte ez állomást, mert
«Gymnase» helyett «Gil Blase»-t írt a folyamodványában. «Les
instuteurs.» Dupré de Saint Maure.

23. _Constantin lemondása Grudzinszka Johanna miatt._

Die Geheime Geschichte Russlands von Schnitzler.

24. _A Napoleon cultus az orosz nép között._

«A szabad Oroszország.» – William Hepworth Dixon.

25. _Néva-áradás._

Les mysteres de la Russie.

26. _A czár mindenütt résztvett a mentés munkájában._

Der russische Hof. Crusenstolpe.

27. _Tarrakanoff herczegnő._

Állítólag Erzsébet czárnő leánya, Tarrakanoff herczegnő czím alatt
fölnevelve. Radzivill herczeg gyermekkorában elvitte Rómába, azért, hogy
később nőül vegye s II. Katalin ellen fölléphessen vele. Katalin
elkobzatta a herczeg birtokait s míg az visszatért Oroszországba, hogy
azokat visszanyerje, azalatt a czárnő kiküldte Orloff herczeget
Olaszországba, ki meg tudta nyerni az ifju herczegnő szivét, s rávette,
hogy esküdjék meg vele. A pap és a násznagyok mind Orloff álczázott
bérszolgái voltak. Így a herczegnő a férjének vélt Orloffal hajóra
szállt. Ott rögtön lánczraverték, visszavitték Oroszországba s bezárták
az erőd börtönébe. Ott aztán a Névának egy kiáradása alkalmával a
börtönben megfulladt. Még csak huszonkét éves volt.

Anecdotes historiques de l’amour. A Troyes. Névtelen szerzőtől.

28. «_A czár sírt a romlás láttára._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

29. «_A czár nem akart a görög szabadságharcz miatt háborut kezdeni._»

Alexander der erste von B. E. Lloyd.

30. «_A galamb az orosz nép szent madara._»

A solovecski zárda leirása Hepford Dixontól.

31. «_Pálmakertek Szent-Pétervárott._»

Moskau, Petersbourgh, par Dupré de Saint Maure.

32. «_Régi orosz esküvői szertartás._»

La Russie historique etc. Piotre Artamoff.

33. «_Arakcsejeff kedvese, a volt markotányosné._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

34. «_Szwache, a leányvásár._»

Les mysteres de la Russie. Frederic Lacroix.

35. «_Orosz házastársak kelengyéje, vesszőcsomó, mit a menyasszony ád a
vőlegénynek._»

La Russie historique. P. Artamoff és Mysteres de la Russie, Lacroix.

36. «_Dubina._»

Petersbourg, Moskau. Dupré de Saint Maure.

37. «_A kettős kiházasítás._»

A «Mysteres de la Russie» szerzője közli az adatot.

Egy szép parasztleány, jobbágya egy előkelő úrnőnek, szerelmi viszonyt
kezdett egy szép jobbágylegénynyel. Rajtakapták őket a találkozón, s
arra az úrnő büntetésül a szép leányt kényszeríté hozzá menni a
legpiszkosabb és rútabb félbolondhoz, a legénynek pedig nőül kellett
venni a falu legrútabb banyáját, egy női Quasimodót.

38. «_A korbácsolás._»

Ha a földesúr meg akarja büntetni a jobbágyát, ráparancsol, hogy
vetkőzzék le egészen, s addig vereti azt, néha az egész családja
szemeláttára, a míg neki tetszik. Ha néha egy felnőtt leány, a kit így
meg akarnak verni, ellenkezni talál, akkor az apjának, a testvérének,
vagy ha nő, a férjének parancsolják, hogy az hajtsa rajta véghez a
korbácsolást. S azok ezt természetesnek találják.

Les mysteres de la Russie, Lacroix.

Clarke egy másik úrnőt ír le, ki a szolgáját keresztre szegeztette ki s
egy harmadikat, ki a jobbágyleányokat égő parazsakon sétáltatta, meg egy
negyediket, a ki a leányoknak a meztelen bőrére hímzett selyemmel. Mind
ugyanebből a korszakból.

39. «_Arakcsejeff kedvesének meggyilkoltatása._»

Crusenstolpe. Der russische Hof. És Les mysteres de la Russie, Lacroix.
Egyformán adja elő mindkettő.

40. «_A tábornok halálát hirdető ágyu._»

Dupré de Saint Maure. Petersbourgh. Moskau.

41. «_Photios megtéríti Arakcsejeffet._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

42. «_Nahum apó._»

A szabad Oroszország, Hepforth Dixon.

43. «_A czár levele Photioshoz._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

44. «_A czárnő és férje kibékülve._»

Geheime Geschichte Russlands. Schnitzler.

45. «_Arakcsejeff boszuja a jobbágyain._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

46. «_Puskin csak rossz időnél tudott költeni._»

Életirása H. v. O.-tól. (Igazi nevét nem lehet megtudni. Bodenstedt sem
ismeri.)

47. «_A Masinkák ünnepe._»

Bilder und Schilderungen aus allen Theilen des europäischen Russland: H.
v. Langenau.

48. «_Az üstökös._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

49. «_A czár leányai hamvainál imádkozik._»

Ugyanott.

50. «_Sándor czár útja éjjeli kivilágítással._»

Les mysteres de la Russie. Lacroix.

51. «_Tagánrog lehetett volna az, a mi Szent-Pétervár._»

Alexander der Erste. B. E. Lloyd.

52. «_A Krim gyümölcsös kertjei._»

Quatre mois en Russie. M. F. de Mely.

53. «_A czár álöltözetben a bakcsiszeráji könyforrásnál és a török
mecsetben._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

54. «_Pestel összeesküvése elárulva._»

Ugyanott.

55. «_A czár nem vett be orvosságot s nem hallgatott orvosi tanácsra._»

Geheime Geschichte Russlands, Schnitzler.

56. «_A czárné levele._»

Ugyanott.

57. «_A Te Deummal kezdődött s Requiemmel végződött templomi
szertartás._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

58. «_Elfelejtették a czár halálát hivatalosan közhirré tenni._»

Ugyanott.

59. «_A két nagyherczeg vetélkedése a korona fölött._»

Ugyanott.

60. «_Constantin szavai a szász királynéhoz._»

Ugyanott.

61. «_Derevaski Daloi._»

Geheime Geschichte Russlands, Schnitzler.

62. «_Konstituczia! A czár felesége._»

Der russische Hof. Crusenstolpe.

63. «_A czár a finn ezredhez._»

Ugyanott.

64. «_A fölkelés leirása, Mihály nagyherczeg maga süti el az első ágyút
a fölkelők ellen._»

Ugyanott.

65. «_Trubeczkói esete._»

Ugyanott.

66. _A históriai Trubeczkóit nem kell összezavarni az egészen költött
alakkal, Ghediminnel._

67. «_A zöld könyv. Sárga könyv._»

Crusenstolpe «zöld könyv»-nek nevezi, Lacroix «sárgának». Mindakettő
megegyezik abban, hogy az, mielőtt kézrekerülhetett volna,
megsemmisíttetett. Lacroix szerint egy fiatal nő, az összeesküvő vezérek
egyikének kedvese, semmisíté azt meg a kutatók elől, a bezárt ládában, a
mihez kulcs nélkül nem tudott hozzá férni.

68. «_Czár kell a köztársaságnak._»

Crusenstolpe. Russische Hof.

69. «_A kivégzések._»

Ugyanott. Mikor Rylejeffel együtt az egész bitófa összeomlott, azt
mondá: «nekem már úgy látom, semmi sem sikerül, még a meghalás sem!»

70. «_Puskin a czár előtt._»

Névtelen életirója.

71. «_Constantin a lengyel forradalomban._»

Crusenstolpe. Der russische Hof.

72. «_Constantin, mint népszerű kísértet._»

La legende d’un grand duc. Hepfort Dixonnál.

73. «_Oroszországban ritkaság volt a párbaj e korszakban._»

Erről hosszasan ír a Les Mysteres de la Russie szerzője. Az egész
korszak alatt csak két párbajesetet jegyeztek fel az évkönyvek. Az egyik
egy ezredes és kapitánya között; ez is szokatlan s a rendes párbaji
szabályoktól eltérő. Kartávolságnyiról lőttek egymásra, két pisztoly
közül csak az egyik volt megtöltve golyóra s sorshúzás döntötte el, hogy
az melyiknek jusson? Az ezredes esett el. A másik párbaj indoka
szerelemféltés volt. Egy főúr gyanakodott a nejére, hogy az a házi
barátjával egyetért. Egyszer este a vacsoránál a koppantóval eloltá a
gyertyát (a főurak asztalán is csak egy szál gyertya égett) s a míg az
inas kiment a gyertyát újra meggyújtani, a koppantóban maradt
gyertyakorommal bekente a száját s aztán a sötétben megcsókolta a
felesége ajkait. Mikor a gyertyát ismét visszahozták, a jó barát szája
is kormos volt. Ezért a kis gyertyahamuért verekedtek meg. S a férj lett
az áldozat. – Lacroix.

74. _Az orosz orvosokról._ La Russie, par marquis de Custine.

75. _Az orosz gyógyszerészekről._ Les mysteres de la Russie. Lacroix.

76. _A szentpétervári Jelagnaja-rész leirása._ Le Russie, par m. d.
Custine.

77. _A tábornok czombját keresztűlszúrta._ Le Russie, par m. d. Custine.

78. _A czigányleányok táncza és éneke._ La Russie, p. m. d. Custine. A
hirneves utazó így írja le a czigányleányok énekét és tánczát Nizsniben:
«A czigánynők bájosak voltak, viseletük valami idegenszerűt kölcsönzött
alakjaiknak, tekintetükben varázs van; vonásaik és mozdulataik
kellemteljesek és megragadók. Egy szóval olyan alakok, mint Michel
Angelo Sybillái. Énekük ugyanaz, a mi a moszkvai czigányoké, de
kifejezésteljesebb és változatosabb. Azt mondják róluk, hogy lelkükben
büszkeség van; szenvedélyesek, de nem pénzért eladók s gazdag
ajánlatokat egész megvetéssel utasítanak vissza.

79. _A czár leányának tervezett házassága._

Akkor Zsófia tizenhét éves volt, s az első szerelem csendes lángja égett
tiszta szivében. Egy ifjú orosz volt az a szerencsés, ki a czár
helybenhagyásával a hűség fogadalmát vele kicserélheté. Minden
előkészület meg volt már téve a házassághoz, ámde a menyasszonyi ékszer,
a mit Páris első művésze készített, nem ékesíté a menyasszonyt; mikor az
megérkezett Szent-Pétervárra, akkor ő már meghalt. – Der russische Hof,
Crusenstolpe.

80. Nagyszámú katonatisztek, kik az összeesküvésbe belekeveredtek,
közkatonákká lettek lefokozva. Abba a zászlóaljba, a melyet ők alkottak,
sorozták be mindazokat az ifjakat, a kik szabadelvű irányzatról voltak
gyanusak. Ez a kis nyolczszáz főnyi csapat, mind válogatott harczos és
politikai elitélt abban a hadtestben szolgált, mely az 1828-iki török
háboru alatt Izmailoff várát ostromolta. Mihály nagyherczeg vezényelte
az ostromló sereget. A mint a rés megnyittatott, a nagyherczeg az
elitéltek zászlóalja elé lovagolt, s azt parancsolta nekik, hogy ők
menjenek elől a rohamra. «Ime a pillanat itt van, mondá nekik, hogy
visszavívjátok az elvesztett becsületet a czár és a nemzet előtt.
Érdemeljétek ki a bocsánatot ma, diadallal tetézve zászlótokat!» Azzal
rohamra doboltak, s a zászlóalj megrohanta az ozman sánczokat. Hanem a
tört rés még nem volt megmászható, s bizonyos halál volt annak
megrohanása. A török sánczok alá érve, az orosz hadak mind magukra
hagyták a gyanusok zászlóalját, s azok közül egy sem tért vissza onnan,
a törökök mind levágták őket. Így szabadult meg az orosz kormány egy
csapással egy egész phalanxától azon fiataloknak, kiknek eszméi
nyugtalanítók.

Ez volt a «vége».



A CZIGÁNYLEÁNY.

Elbeszélő költemény Puskin Sándortól.[4]


I.

  Czigánycsoport lármázva bandukol
  Végig a besszarábi pusztaságon.
  Ott alszik a rongyos sátor alatt,
  A vízparton, a zöld mezőn.
  Szabadságvágya egyezik
  Jó kedvivel, jó álmival;
  A rozzant kordéhoz közel,
  Mit a ponyva félig takar csak,
  Ég a tűz. A család sütkérez.
  A «turcsik» ott legelnek a gyepen.
  Sátor mögött láncz nélkül hentereg
  Az engedelmes medvepár.
  Jámbor czigány munkás zajától
  Élénkül a sík pusztaság,
  Asszony dalol, gyermek zsivajg,
  S az üllőn csattog a pöröly.
    S leszáll majd rá az álom csendje
  A bujdosó karavánra.
  Ebugatás, lónyerítés
  Hangzik a csendben néha, néha.
  A tüzek is kialva mind.
  Béke uralg. A fényes hold
  Ragyog le a derült magasból.
  Egy ősz marad csak ébren sátorában,
  Guggolva a parázs előtt,
  Melengetve tenyereit,
  S kibámul a nagy pusztaságba,
  Melyet az esti köd bevon.
  Ifjú leány ott kinn bolyong
  A puszta sík fenyéren még.
  Vadonszabadsághoz szokott ő,
  S akkor jön meg, mikor akar.
  Már éjjel is lesz, lám a hold is
  Elbuvik a felhők közé
  S Szemfira még se jő haza.
  Meghűlt már rég az estebéd,
  Az ősz apa sovány falatja.
  De most csak ő jön! Lépteit
  Kiséri egy ifjú a pusztán,
  Idegen a czigány előtt.
  «Nézd, szól a lány, itten hozok
  Apám egy vendéget neked,
  Itten találtam őt a pusztán
  S meghittam a mi sátorunkba.
  Saját szabad kivánatából
  Czigány akar lenni velünk.
  Őt törvény üldözi, én védem őt.
  És hű barátnéja leszek.
  Alékonak hívják. Fogadja,
  Hogy engem mindüvé követ.
  Öreg.
  Örülök rajta. Hát maradj
  Vendégül sátorunkba reggelig,
  Maradj aztán is, hogy ha néked
  Ugy tetszik. Mindig szivesen
  Megosztom véled kenyerem
  És rongyos ponyvasátorom.
  Maradj velünk s osztozz velünk
  A bujdosóknak kincsein.
  Szegénység és szabadság kincseink.
  Holnap hajnalban – itt a kordé!
  Velünk együtt utazhatol.
  Válaszsz mesterséget magadnak.
  Foldozhatsz üstöt, mint kovács,
  Vagy járhatsz, hogyha jobban tetszik, a
  Falukra medvetánczhoz énekelni.
  Aleko.
    Maradok.
  Szemfira.
    Így, most már enyém lesz!
  Ki üzheti most tőlem el?
  De már késő az éj. A hold
  Letünt. Éj szállt le a mezőkre.
  Álmos vagyok, majd eldülök.

*

  Virrad, halkan setteng neszelve
  A vajda a sátor körül.
  «Szemfira. Kelj már! Süt a nap!
  Héj vendég! Ébredj! Keljetek
  A «pelyhes» ágyból gyermekek!
  A sátort bontják, nagy zsibongva
  Verődik össze a csoport.
  Mozgásba jön egyszerre minden,
  A laptikák nyikorgnak.
  A horda átvonul a pusztán.
  A rajkók a kosárban a szamár
  Két oldalán. A férfiak,
  Testvérek, lányok, asszonyok,
  A véne, ifja mind siet
  Egymás nyomát taposva, zsörtölődve
  S czigány-nótákat énekelve,
  A mikbe medvemorgás
  És lánczcsörömpölés vegyül.
  A tarkabarka rongyok, foltok,
  S a meztelen purdék, dádék,
  A csaholó kuvaszhad,
  Hegedüszó, keréknyikorgás
  Egymással összezagyvalítva.
  Vad és szegény, de gondtalan
  És életpezsgő zürzavar
  Távol a sápadt kéjmámortól,
  S az élet lomha unalmától,
  S egyhangú, mint a rab dala.


II.

  Aggódva néz körül az ifjú.
  Még pusztább lesz a róna egyre.
  A bánat mély forrását még
  Retteg magában felfedezni.
  Ő most a szabad föld fia,
  Ott áll mellette Szemfira.
  A délsugárban ott ragyog
  Fölötte a derült nap.
  Mi bántja hát az ifjú szívét?
  Mi gond kinozza őt ilyenkor?
    Az Istennek madarkája
      Életgondot nem tanul.
    Nappal a fészkét csinálja
      S alszik benn gondatlanul.
    Míg a nap süt, minden reggel
      Isten szava kelti fel,
    Dalol a madársereggel
      Tavasz virág keltivel.
    Forró nyárnak jő nyomába
      Ködös ősz, deres határ,
    Tengeren át más hazába
      Repül a dalos madár!»


III.

  Miként a gondtalan madár,
  A számüzött menekülő
  Nem ismer csendes nyugvó fészket.
  Nem tartozik már senkihez.
  Mindegy az út: fel, vagy alá,
  Ott alszik, hol az éj eléri.
  Ha megvirradt, úgy éli át,
  Hogy Isten adja, a napot.
  Világ zaja meg nem zavarja
  Az ő lelkének mély nyugalmát,
  A bűbájos dicsőség csillaga
  Egykor felé is ragyogott,
  Csábítva; – őt is csalogatta
  A dobzódás, a kényelem, –
  Az ő fejét is fenyegette
  Az elvonuló zivatar. –
  De mit törődött ő ezekkel?
  Verőfénynyel, vagy zivatarral? –
  Ő él daczolva végzetével
  S tagadva a sorsnak hatalmát.
  Vaksorsnak az ember fölött!
  De jaj! hogy játszik lelkivel
  A szenvedély. Hogy főnek, forrnak
  Keblében kinzó habjai!
  Elaltatád őt? Ah, megint
  Fölébred az; várhatsz reá.


IV.

  Szemfira.
  Oh, mondd barátom, bánod-e már
  Hogy mindent elvetél magadtól?
  Aleko.
  Hát mit vetettem el?
  Szemfira.
  Nem értesz engemet talán?
  Az emberek honát: a várost.
  Aleko.
  Mit bánnék rajta? – Oh, ha tudnád
  Képzelni a nagy városoknak
  Nyomasztó rabbátartó kényszerét!
  A hol csoportban elfalazva
  Az emberek egy reggelen sem
  Szihatják a szabad leget
  S a pázsit tavaszillatát.
  Szégyenli e nép a szerelmet is.
  Szabadságát eladja ez galádul,
  Bálvány előtt fejét a porba hajtja
  S koldul magának pénzt és lánczokat.
  Hát mit veték el? Aggodalmakat,
  Az áruló barátokat,
  Előitéletek nyomását,
  Egymást kitúró tömeget;
  S tán szégyenteljes ragyogást.
  Szemfira.
  De ám ott fényes palotákban,
  Tarkára szőtt pokrócz között
  Mulatságokat ünnepelnek.
  S a lányok czifrán járnak ott.
  Aleko.
  Veszszen a város ünnepélye,
  Hol nincs öröm, se szeretet!
  Hát a leányok?… Minden ékszer,
  Gyöngy, párta nélkül, mindazoknál
  Százszorta szebb vagy te magad! –
  Maradj te drága lélek, a milyen vagy.
  Nekem csak egy kivánatom:
  Veled megosztani szerelmem
  S magam választott számüzésem.
  Öreg.
  Hiszen szeretsz minket, szeretsz.
  Pedig gazdag népek között születtél. –
  De nem mindig jó a szabadság
  Annak, ki el van kényeztetve már.
  Van nékünk egy régi mesénk.
  «Elűzve a császárja által,
  Közénk került a dél fia
  (Nevét tudtam is valaha:
  Nehéz volt, biz elfeledém.)
  Öreg legény volt a fiú már,
  De a lelke még fiatal.
  Tudott versekben énekelni.[5]
  Olyan volt hangja, mint a csermely.
  Szerette őt mindenki itt.
  Itt a Dunaparton lakott.
  Békében élt az emberekkel,
  Kik a meséin jól mulattak.
  De gyenge volt, s gyámoltalan,
  Mikép egy gyermek, semmihez
  Nem értett, a miből megéljen.
  Idegen emberek vadásztak
  Számára és fogtak halat,
  S mikor befagyott a folyam
  S zúgott a téli förgeteg,
  Beburkolák a szent apókát
  Jó bundabőrrel, hogy ne fázzék.
  Soha nem szokta azt meg ő,
  Az élet ilyen nyomorát.
  Sápadtan és kiaszva, szerteszét
  Lézengett és panaszkodott,
  Hogy Isten őt sulyosan bünteti,
  Pedig nem vétett oly nagyot.
  És várta, hogy megszabaduljon
  S mindig mogorvább, mérgesebb lett,
  S a parton járva könyezett,
  Keservesen siratva otthonát.
  Aztán még haldokolva is
  Azt kérte, kedves délhonába
  Küldjék kiszenvedt csontjait.
  Mert még halottan sem találná
  Nyugalmát itt e föld alatt.
  Aleko.
  Óh büszke Róma, fiaidnak
  Ez lett a sorsa. A dalnoknak is,
  Ki a szerelem és az istenek
  Felkent nagy énekese volt.
  S mi a te nagy hired most?
  Sirbolti viszhang, szóbeszéd.
  Mig a dalnok dicsőitése
  A czigány dalban él tovább,
  A füstös ponyvasátorok alatt.»


V.

  Két év folyt már le. A czigányok
  Csoportja egyre vándorolt,
  S békét, tanyát talált mindenhol,
  Miként előbb, úgy mostan is.
  Aléko, oly szabad, mikép ők,
  A mivelt világ lánczait
  Megvetve, vándorol velük,
  Gond nélkül és bánattalan.
  Olyan lesz, mint a többi, a család.
  Nem gondol a multakra vissza többé.
  Megszokta a czigányvilágot,
  A rongyos sátoréletet,
  A renyheségnek mámorát,
  Szegény czigánynyelv szólamát;
  A barlangból elszoktatott
  Medvével osztja fekhelyét.
  Azt szokta tánczoltatni ő
  A moldvai kastélyok udvarán
  S bömbölteti a nép előtt,
  Mely fél, s röhög a tánczain.
  Mig az öreg, botjára dülve
  A csörgős dobot püföli,
  Addig Aleko énekel
  S Szemfira a bámész paraszt közt
  Czintálba rézpénzt szedni jár.
  Elesteledve mind a hárman
  A főtt málépuliszkát
  Körül ülik,
  Melynek tövét nem ők kapálták.
  Elalszik a vén: csend leszen,
  És a sátor alatt sötét.


VI.

  A vajda ott melengeté
  A jó tavaszverőfényen kifekve
  Vérét, mely kezd lassúdni már.
  Szerelemről dalol a lány
  Hintázva és negédesen.
  Aléko hallgat a dalára
  És arcza dühtől sápadoz.
  Szemfira.
  Te öreg, Szörnyeteg,
  Égethetsz, szurdalhatsz,
  Nem féllek, se téged,
  Se tüzed, se vasad.
  Gyűlöllek szertelen,
  Megvetlek lelkemben,
  Szeretek végtelen,
  Halálom szerelem.
  Aleko.
  Oh hallgass el. Nem tűrhetem dalod.
  Mint gyűlölöm az ily vad éneket.
  Szemfira.
  Te gyűlölöd? Hát bánom is nagyon!
  Én csak magamnak dallok.
  Égethetsz, szurdalhatsz,
  Nem szólok, bár kinozz
  Szörnyeteg, vallathatsz,
  Nem tudod meg, ki volt?
  Mint tavasz, oly szív az.
  Nyári nap nem vigabb,
  Hű szerelme vigasz
  Ifju az és ravasz.
  Hányszor héj! Csendes éj
  Hallgatá a csókjaink,
  Hányszor, haj, volt kaczaj!
  Ősz hajad kaczagta mind.
  Aleko.
  Szemfira, hagyd el! Már nekem elég!
  Szemfira.
  Te hát megértéd jól az én dalom?
  Aleko.
  Szemfira!
  Szemfira.
  Csak mérgelődjél tetszésed szerint!
  Neked daloltam én ez éneket.

(Kimegy, tovább dalolva: «Te öreg, szörnyeteg!»)

  Öreg vajda.
  Tudom! Tudom! Oh ezt az éneket
  Az én időmben kezdték még dalolni,
  Világ csúfjára még most is dalolják.
  Egy téli éjszakán történt ez így.
  Kagul pusztáján vándoroltunk át,
  Ottan dudolta Mariulla azt a dalt,
  Leánykáját ringatva a tüzünknél.
  Elmult idő fejemben elsötétült,
  De ezt a dalt még most is ismerem.


VII.

  Csöndes az éj, a hold általderengi
  A déli égöv csillagkárpitát.
  A vajda ébren, s véle Szemfira.
  – Apám, én Alekótól borzadok,
  Hallgasd, hogyan nyög sulyos álma közt?
  Hogyan zokog, mint egy kisértet.
  Öreg vajda.
  Ne nyulj hozzá s légy csendesen.
  Egyszer hallottam ez orosz mesét:
  Hogy éjjel az alvókat a lidércz
  Nyomása bántja. Reggel elmulik.
  Szemfira.
  Apám! Hogy suttog! Hallga! «Szemfira.»
  Öreg vajda.
  Álmában is csak tégedet keres;
  Jobban szeret, mint az egész világot.
  Szemfira.
  Nekem meg már az ő szerelme kín,
  Terhemre van. Szivem szabad akar
  Maradni. Hallgasd. Hallod-e,
  Most idegen nevet mormog magában.
  Öreg vajda.
  S minő nevet?
  Szemfira.
  Milyen hörgés! Nem hallod-e apám?
  Dühében hogy csikorgatja fogát.
  Iszonytató! Inkább felköltöm őt.
  Öreg vajda.
  Ne tedd azt. A lidérczet nem szabad
  Elűzni. Elmegy önmagától is.
  Szemfira.
  Megfordul. Fölkel. Engemet keres.
  Fölébred. Odahív. Jó éjszakát.
  Aleko.
  Hol voltál?
  Szemfira.
  Itt ültem és apámmal csevegék,
  Téged pedig lidércznyomás gyötört,
  Álmadban lelked szörnyen küzködött.
  S engem borzasztóan ijesztgetél.
  Fogad csikorgatád s nevem
  Kiáltozád.
  Aleko.
  Mert rólad álmodám.
  Úgy jött, mikénthogy ha kettőnk közé…
  … Rémséges látomány volt.
  Szemfira.
  Ne higyj az álomlátásoknak.
  Aleko.
  Ah, nem fogok már hinni semminek!
  Se álmoknak, se édes esküvésnek:
  Nem – a te szivednek se hinni többé!
  Öreg vajda.
  De hát minek sóhajtozol, bolond!
  Igy egyre-másra szakadatlanul?
  Az ember oly szabad, az ég derült,
  Azt mondják: szépek a czigány leányok!
  Ugyan ne sirj, a bánat sirba vénít!
  Aleko.
  Oh, vajda, oh, ő engem nem szeret.
  Öreg vajda.
  Barátom, légy nyugodt, hisz gyermek ő,
  S nem érti meg a te fájdalmadat.
  Te őt nagyon epedve szereted.
  Az asszonyszív csak tréfálva szeret.
  Nézz csak oda fel. Látod, ott a hold!
  Útjában az egész világnak
  Egyformán osztja a sugarait.
  Alig kacsintott kedvencz fellegére,
  Megint egy másra pislant iziben:
  Ki tudja a holdat megállapítni,
  Parancsra: «állj meg, itt maradj!»
  Ki tud parancsolni leány szivének:
  «Egyet szeress és soha ne cserélj!»
  Nyugodj meg ebben.
  Aleko.
  Hogyan tudott engem szeretni egykor!
  Mély csendben oly forrón hozzám tapadva,
  Hány boldog éjet éltünk együtt át.
  Mint tudta édes enyelgésivel,
  Ifju kedélylyel, mámorító csókkal
  Egy percz alatt lelkemből a nehéz
  Búkórt elűzni egy kis percz alatt!
  És most: Szemfira. Hűtlenség képmása
  Szemfira! Ah szived milyen rideg!
  Öreg vajda.
  Hallgass reám. Majd mondok egy mesét
  Saját magamról. Hallgasd végig azt.
  Régen, mikor még a szőke Dunát
  A muszka nem fenyegeté,
  («Látod Aleko, milyen régi az,
  A mire most visszaemlékezem?»)
  Még akkor a szultánt féltük csupán
  S Akjerman fellegvárából török
  Basa uralkodott a budsakon.
  Legény valék még és csupa örömtől
  Volt telve ifju lelkem és szivem.
  Egy szál fehér sem volt még a hajamban.
  Sok szép leány közt volt egy, a kihez
  Akkép fordultam, mint a nap felé,
  S magamnak választottam hitvesül.
  Mily gyorsan elrepül az ifju élet,
  A hogy futó csillag lefut az égről.
  Még annál is gyorsabban hulla le
  Az én szerelmem édes ideje.
  Csak egy esztendeig voltam szeretve. –
  Kogul partján akkor egy idegen
  Czigánycsoport ütötte fel tanyáját.
  Ott álltak sátraik a dombtetőn,
  Nem messze a mi régiebb tanyánktól.
  Két éjjel voltunk együtt ott csupán,
  A harmadikban ők tovább vonultak,
  S velük Ment Mariulla is,
  Eldobva kis leányát. Én aludtam.
  Virradt a hajnal, én fölébredék,
  Nincs itt a feleségem! Keresem!
  Hivom! Nyomát se lelhetem.
  Szemfira sirt. Én még jobban sirék.
  De e nap óta mindenféle lány
  Utált előttem és többé soha
  Asszonyt nem hoztam a sátor alá,
  S unalmas hosszu életem
  Nem osztottam meg senkivel.
  Aleko.
  S mért nem kerested fel a hűtelent?
  A háladatlant és elszöktetőjét,
  Hogy késedet megforgasd a szivökben?
  Öreg vajda.
  Minek?
  Az ifjuság szabad, mint a madár!
  Ki rakhat lánczokat a szerelemre?
  Az öröm sorba jár, – és hogy ha elment, –
  Vissza ne várd, – a sor rád nem kerül. –
  Aleko.
  De én nem így gondolkozom. Nem én!
  Én küzdelem nélkül el nem hagyom
  Venni magamtól, a mi az enyém,
  Az én örömöm akkor a boszú.
  Nem! És ha a tengerparton találnám,
  Édesdeden aludva, a ki megcsalt,
  Meg nem kimélném csendes álma közt,
  Berugnám a tengerbe védtelen
  S az ébredése szörnyű percziben
  Kaczagnék a szeme közé neki,
  S fülem sokáig hallgatózna kéjjel,
  Az ő halálos vergődésire.


VIII.

  Czigány legény.
  Még egyet… oh, egy csókot még csak.
  Szemfira.
  Elég volt már. Féltékeny az uram.
  Czigány legény.
  Csak egy utolsó búcsucsókot hát.
  Szemfira.
  Eredj, míg meg nem jön.
  Czigány legény.
  Mondd kedvesem, mikor látlak megint?
  Szemfira.
  Ma még, ha feljön majd a hold.
  Ott a kurgán mögött, a sír fölött.
  Czigány legény.
  De meg ne csalj ám. Eljöjj ám oda.
  Szemfira.
  Itt jön már! Fuss. Ott leszek édesem.


IX.

  Aleko alszik. Lelkivel az álom
  Látomány játszik rémületesen.
  Felordít a sötétben iszonyún,
  Karját emelve, s a mit megragad,
  Az csak az üres takaró.
  Az asszony nincs ott, fekhelye üres…
  Reszketve ül fel, s hallgatózni kezd.
  Oly csendes minden. Szive elszorul,
  Forróság és fagy váltakoznak nála;
  Felugrik, és elhagyja sátorát,
  Lappangva jár a szekerek körül.
  A róna hallgat. Minden csendes itt
  És oly sötét. A hold felhőkbe szállt,
  A csillagok szikráznak váltogatva,
  Deres gyöpön alig látszik meg a nyom,
  Mely a kurgánhoz elvezet.
  De nyugtalan fut ő el e nyomon.
  Ott rémlik az útfélen a pogánysír.
  Sejtelme vonzza, eltikkadt, kifáradt
  Tagjában láz van, ajka, térde reszket.
  Odamegy, hallgatózik. Álom ez?
  Két árnyat lát, egymást ölelve, ott
  A siron, s hallja suttogásaik.
  Első hang.
  Ideje már.
  Második hang.
      Oh még maradj!
  Első hang.
              Szivem!
  Ideje már!
  Második hang.
      Ne, Nem! Várjuk be itt a hajnalt.
  Első hang.
  Késő már.
  Második hang.
      Oh mily félve tudsz szeretni!
  Csak egy pillantatig!
  Első hang.
              Jaj, elveszítesz!
  Második hang.
  Csak egy perczig maradj még itt velem!
  Első hang.
  Ha az uram fölébred, s nem talál?
  Aleko.
  Fölébredt már és rád talált! Ne fuss!
  Egyik se fusson! Jó hely nektek ez: –
  Ez a sír!
  Szemfira.
      Fuss, fuss! kedvesem.
  Aleko.
              Megállj!
  Hová szöknél hát szép czigánylegény?
  Feküdj csak itt! (leszurja késivel).
  Szemfira.
          Aleko!
  Czigány legény.
              Meghalok!
  Szemfira.
  Aleko, véres vagy! Megölted őt,
  Nézd csak, mit tettél?
  Aleko.
              Semmit. Menj oda
  S leheld föl a szerelmét.
  Szemfira.
              Gyáva te!
  Nem félek én dühödtől. Átkozom
  Gyilkos kezed!
  Aleko.
          Hát halj együtt vele! (leszurja.)
  Szemfira.
  Még haldokolva is szeretem őt! (meghal.)


X.

  Ragyogva kél a hajnal keleten.
  Aleko a sirdomb alatt,
  Kezében véres kését tartva,
  Ül elbusultan ott a sirkövön,
  Két hulla fekszik lábai előtt.
  Iszonytató a gyilkos arczulatja;
  Zilált csoportban félve álldogálnak
  Körüle a czigányok,
  Mellette ásnak egy vermet sietve.
  Jön a siró asszonynép gyászmenetje,
  Hogy megcsókolja a holtak szemét;
  A vén apa ott gubbaszt egyedül
  Tehetlen néma renyheségben,
  Az elveszett leányra elmeredve.
  A két halottat aztán elteszik
  A földbe, és pázsittal bétakarják.
  S mikor rájuk tapossák az utolsó
  Hantot, Aleko némán összerogy
  A fűbe bukva s lomhán elterülve.
  Ekkor hozzá megy és így szól az ősz.
  «Kevély ember, hagyj minket el!
  Vadak vagyunk mi. Nem köt el
  Törvény. Nem ölünk, büntetünk.
  Vér, sohajtás nem kell nekünk;
  De a gyilkos sem jő velünk.
  Szilaj sorsunkba nem születve,
  Szabadság csak magadnak kell,
  Szavad bennünket rémületbe
  Ejt. A mi népünk ősi kedve
  Jó és szelid. De te kevély
  És rossz szivű! Maradj itt el.
  Sokáig élj
  Béke legyen szivedbe’!»
  Mondá. S azzal zsibongó rajban
  Tovább vonult a borzalom völgyéből
  A vándorok kóbor csapatja,
  S eltünt a pusztaság buczkái közt,
  Csak egy szekér maradt el ott a rónán,
  Kopott ponyvával félig betakarva,
  A hogy nagy késő őszszel, a mikor
  Korán reggel a bús ködök közül
  Felszáll a vándor darvak egy csoportja,
  Károgva és repülve dél felé,
  Csak egy marad a rónán társitól
  Elhagyva hátra, a kit sebhedő
  Lövés talált, lőtt szárnyát leeresztve.
    Az éj leszáll; de senki a tüzet
  Nem szítja fel az elhagyott szekérnél
  S alunni nem fog senki sátorában.



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mind a kettő.]

[Footnote 2: «Szabadság» görögül.]

[Footnote 3: Az Apostol családi vezetéknevük volt.]

[Footnote 4: Úgy hiszem, hogy kedves szolgálatot teszek a «Szabadság a
hó alatt» czímű regény t. olvasóinak, a midőn e költeményt, a miről e
regényben annyit beszélnek, saját fordításom szerint közlöm.

J. M.]

[Footnote 5: Ovidius Naso.]



TARTALOM.

  A hómező rózsái  1
  Ködfátyolkép  4
  Nagyúri kedvtöltés  9
  Nem «Neben»  15
  Haditerv egy asszony ellen  19
  A hátramaradt  30
  A nyolczas fogat  42
  Orgia egy vulkán fenekén  45
  A zöld asztal és a zöld könyv  57
  A pézsmaszagtól a kátránybűzig  76
  Az űzött vad  101
  A másik leány  109
  Hogy vesznek be egy várat  116
  Az, a ki szellemeket eszik  123
  A kedvencz rajkó  131
  A czár mosolygott  137
  Az apa boszuja  148
  Égvereslés  153
  Bethsába  162
  Corynthia  166
  A szörny  170
  A vak tyúk igaz gyöngye  190
  A ki mindennél nagyobb úr  197
  Az ördög  207
  A zöld szemű ember meséje  215
  Hisz ön nem az  222
  Góg és Mágóg  235
  A pálmák alatt  243
  Panacea  251
  A nászajándék  259
  Potifár felesége  265
  Az anyai áldás  270
  A hagyaték  276
  A mi sziven talál, pedig nem golyó  284
  A légyott órája  287
  A szétszakadt szív  299
  Hamvak és szikrák  306
  Daimona  308
  A mi sziven talál, pedig nem kés  328
  A grusinói comitragœdia  338
  A remete  346
  Zürhangok  353
  Hogy rabolják el egy férjtől a feleségét  357
  A Masinkák ünnepén  368
  Az üstökös alatt  382
  A zöldszemű ember  386
  A hirnök  404
  «Beatus ille»  405
  A kisértő  409
  Az egér játszott a macskával  415
  Az ellenméreg  419
  «Derevaski daloi»  425
  A névtelen embernek névtelen asszonya  431

EPIZODOK.

  A megmentett költő  450
  Ghedimin és Zeneida  452
  Constantin regéje  453
  Történelmi jegyzetek  457

*

  A czigányleány  466


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:


22 |legtitkosabb diplomácziaí |legtitkosabb diplomácziai

23 |Osszejöveteleiket el |Összejöveteleiket el

142 |legközönségesebbb emberrel |legközönségesebb emberrel

147 |azt eltemetní |azt eltemetni

178 |Udvözlé vendégeit |Üdvözlé vendégeit

229 |Onnek a hivására |Önnek a hivására

244 |hideg s zéltől |hideg széltől

311 |bolondok tréfáí |bolondok tréfái

356 |Ok most |Ők most

358 |Olvasd! Bizonyoran |Olvasd! Bizonyosan

369 |kívált, ha |kivált, ha

377 |az alattt, míg |az alatt, míg

402 |e végszavakkkl |e végszavakkal

462 |A czár |«A czár]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "- To be updated" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.



Home