Home
  By Author [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Title [ A  B  C  D  E  F  G  H  I  J  K  L  M  N  O  P  Q  R  S  T  U  V  W  X  Y  Z |  Other Symbols ]
  By Language
all Classics books content using ISYS

Download this book: [ ASCII ]

Look for this book on Amazon


We have new books nearly every day.
If you would like a news letter once a week or once a month
fill out this form and we will give you a summary of the books for that week or month by email.

Title: Utazás a Balaton körül (2. kötet)
Author: Eötvös, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.
Copyright Status: Not copyrighted in the United States. If you live elsewhere check the laws of your country before downloading this ebook. See comments about copyright issues at end of book.

*** Start of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Utazás a Balaton körül (2. kötet)" ***

This book is indexed by ISYS Web Indexing system to allow the reader find any word or number within the document.



available by the Google Books Library Project



Eötvös Károly Munkái

II. KÖTET

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

II.

Eötvös Károly Munkái

II

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Eötvös Károly

UTAZÁS A BALATON KÖRÜL

MÁSODIK KÖTET

BUDAPEST MDCCCCI

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



A REMETEBARLANG LAKÓJA.

(A Kettős Évangyélista. – Kiteszik a zsöllérségből. – Még egyszer
megnézi házát, szőlőjét s aztán beadja a kulcsot. – A remete-barlangban.
– A Ferkó gyerek és kutyája. – A holt asszony fejkötője és gyüszűje. – A
zsöllér és a király együtt porlanak.)

Volt a tihanyi remetebarlangnak egyszer egy lakója, a ki dicsérte ugyan
az istent, de semmiképen nem dicsérte az uraságot. Pedig dolgában talán
nem is volt vétkes az uraság.

Kettős Évangyélistának nevezték pajzán barátai. Ugy nevezték a
csufolkodók is. Származására Máté volt a neve, a szent keresztségben
pedig a kis-szőllősi öreg pap Márk nevet adott neki. Igy lett Máté Márk.
Két évangyélistának volt annyi neve, mint ő neki egymagának. Nyilvánvaló
tehát, hogy a pajzánoknak és csufolkodóknak volt némi igazságuk, mikor
Kettős Évangyélistának nevezték. De azért mégis illetlenség volt, a mit
cselekedtek. Mert utóbb rajta száradt az a név, úgy, hogy a fiatalság
már nem is tudta valóságos igaz nevét.

Kis-szőllősi származásu és kálvinista volt a Kettős Évangyélista. Hogy
történt, hogy nem történt, Aszófőn megüresedett egy kis zsöllérség. Kis
házból, kis kertből meg egy kis szőlőből állt a zsöllérség, a szőlő
lábjában kis szilvás is volt s a szilvásban nádból készült méhes. Öt-hat
kas volt a méhesnek egész kincse. Az utolsó zsöllérnek árvája maradt.
Kóczos haju, mezitlábu, napsütötte kis lányka, a kit pártul fogott az
Évangyélista. Ő maga is árva. Összekeltek-e, nem keltek-e törvényesen:
azt se tudta a falu népe bizonyosan. Nem is törődött vele. Nem is
bántotta őket senki. Csöndes, jóravaló pár ember volt mind a kettő.
Uraság dolgát elvégezték, a vármegye robotját panasz nélkül
teljesitették, a plébánosnak kezet csókoltak, az asszony rendesen gyónt,
bucsura is minden évben elment Andocsra, békességben éltek. Addig éltek,
míg meg nem öregedtek s mig az asszony egyszer csak meg nem halt.

Alig jött haza az Évangyélista a temetőből, a hol az asszonyt
eltemették, jött a kisbiró s oda rendelte a falu házához.

A falu házánál ott volt a tihanyi ispán ur. Valami uj ispán, a ki az
aszófői jobbágyság és zsöllérség dolgát vizsgálta át: nincs-e benne
valami rendetlenség. A mikor a lajstromot átnézte: rá akadt a Kettős
Évangyélista zsöllérségére. Az a zsöllérség akkor is üresen állott a
lajstromban. Kérdezte a birót: mért áll az üresen. A biró az felelte, a
mi igaz is volt, hogy nem áll az üresen, hiszen benne van az
Évangyélista. Egyik kérdésből másik lett s utóbb is megmondta a biró az
ispánnak, hogy ő nem tudja, mikor és hogy került az Évangyélista a
zsöllérségbe s azt se tudja, micsoda vallásu.

Igy rendelték be az Évangyélistát a falu házához.

Öreg ember volt már, alig volt járni való ereje. Az asszony halála amugy
is megtörte. Nem is ment, hanem csak ugy vánszorgott az ispán ur elé.

– No te vagy az Évangyélista?

Az ispán ur huszonöt éves volt, a vén zsöllér hetvenöt éves volt, hanem
azért az ispán ur a zsöllért nem kendezte. Nem ugy volt szokásban. A vén
zsöllér kezében tartotta kalapját, neki támaszkodott a kályhának, máskép
talán meg se tudott volna állani a lábán. Arra a kérdésre nem is felelt
semmit.

– Mióta vagy bent a zsöllérségben?

– Van annak már talán hatvan esztendeje is.

– Hogy kerültél bele a zsöllérségbe?

– Az isten ugy rendelte.

– Az nem ér semmit. Zsöllérséget csak az uraság rendelhet. Micsoda
vallásu vagy?

– A mig győztem, addig kálvinista voltam. De most már semmi se vagyok,
mert nincs járó erőm, hogy Szőllősre vagy Füredre templomba mehessek.

Aszófő tiszta katholikus falu. Vigyáztak is rá gondosan, hogy oda valami
idegen vagy hitetlen keresztyén ne keveredjék. Azonkivül az ispán ur uj
ember volt, be akarta az uraságnak bizonyitani, hogy ő előtte a vallás
szent dolog s ő a falut tisztán akarja tartani. Egyébként pedig a Kettős
Évangyélista csakugyan nem tudta bebizonyitani, minő jussal tudott ő
hatvan esztendő előtt bejutni a zsöllérségbe. Nyilvánvaló törvényes
hatalma volt tehát az ispánnak arra, hogy a vén zsöllért kiszállitsa a
zsöllérségből.

– No hát holnap elhagyod a zsöllérséget. Abba beleül a Birnbaum kőmives.
Kend meg biró gazda ügyeljen arra, hogy a háznál és a pinczénél semmi
fogyatkozás ne legyen, a vén Évangyélista semmit onnan el ne takaritson.

A jegyző nyomban beirta a lajstromban az üres zsöllérségbe Birnbaum
kőmives nevét.

A biró gazda szintén jó katholikus ember volt. Az ő eredete is sváb volt
valamikor, természetében volt tehát, hogy a nyakas kálvinista magyart
nem szerette ugy mint saját felenyáját. De hát már azért mégis csak
elmagyarosodott s kis gyerek korától kezdve jól ismerte a Kettős
Évangyélistát, a ki már akkor is meglett ember volt, mikor ő még a
porban játszott.

Ott ült a padon; sokáig nem szólt az ispán ur szavaira, föl se nézett,
biróbotjával czifrákat rajzolgatott a szoba poros földjére, jól meg
akarta gondolni szavait.

– Ki szüretel még az idén nemzetes ispán uram?

– Micsoda kérdés ez? Hát a Birnbaum. Ki szüretelne más?

A biró most se nézett föl. Tovább rajzolgatta a czifrákat a szoba
földjén. Megint nagyon meggondolta, mi legyen a szava.

– Hátha bent hagynánk még a házban egy pár napig, nemzetes ispán uram?
Hadd fordulna sorsa valamerre az Évangyélistának. Különben a falu
nyakába szakad koldusnak.

Az ispán ur egy szempillantásig gondolkodott. Érdemes-e a vén zsöllért
még egy pár napig bent hagyni abban a lakásban, mely hatvan esztendeig
az övé volt, melyet ő épitett s ő tartott jó karban. De mielőtt
felelhetett volna: szóhoz jutott az Évangyélista.

– Ne féljen biró uram, nem szakadok a falu nyakába, a házból is
kimegyek, ugy sem maradhatnék ott, ha már az asszonyt onnan a temetőbe
vitték. Hanem azért szives jóindulatát megköszönöm. Istennek jóvoltába
ajánlom kigyelmeteket. Ha valamit vétettem, nemzetes ispán uram
megbocsásson.

Oda ballagott a biró gazdához s kezet szoritott vele. Ugyanezt tette az
előljáróval s a kisbiróval. Azután kiment a szobából, az utczán föltette
fejére tizenöt esztendős zsiros kalapját s elment haza.

Nagy kő esett le a biró gazda szivéről. Az ispán ur pedig nem gondolt
tovább a dologra, hanem gondosan megvizsgálta a lajstrom többi pontját.

A Kettős Évangyélista pedig a mint haza ért, leült a tornáczban. Ott
volt egy vadkörtefatörzsök ülőkének készitve: arra ült le. El is fáradt
az utban: jól esett az ülés. Aztán meg is kellett gondolnia sorsát; öreg
ember, elnehezedett ember pedig csak ülve tud már gondolkozni. Azután
meg egyszer-másszor a köny is kitört a szemeiből. Ejh, no, hogy az a
szegény asszony még nem tudott néhány napig várni! Pedig úgy megkérte
őt, hogy ne siessen. Ugy megmondta neki, milyen szép lenne az, milyen jó
lenne az, ha együtt tehetnék meg az utolsó útat is! Hallgatott is rá az
öreg asszony egy darabig. Ugy nézett rá, de ugy nézett rá két szemével
az Évangyélistára, mint menyasszony korában. Hejh ha még egyszer, csak
még egyszer felnyithatná azt a két szemét!

Durva dolmányának ujjával megtörülte arczát a Kettős Évangyélista;
kipihente magát s fölkelt. Bement a házba s körülnézett konyhában,
szobában, kamarában. Volt egy ádventi malacza: azt megetette, megitatta,
meg is vakargatta. Igy szokta az asszony is. Ne vegye észre az az ostoba
állat, hogy az asszony már kint van a temetőben. Ne sirjon utána.

Még egyszer bement a szobába. Nyakába keritette lószőrtarisznyáját s a
tarisznyába berakosgatott egyet és mást. Felöltötte a szürét is s azután
kiment, a konyhaajtót bezárta maga után s az ajtókulcsot is beletette a
tarisznyába.

Kiment az udvarra. Ott volt egy öreg szederfa. Ő ültette negyven év
előtt. Hejh még akkor java erőbeli fiatal férfi volt. Megállt a szederfa
mellett s végignézte a háztetőt. Azt is ő csináltatta már. Egy kissé
most is ráférne a tatarozás. A tetőt ujra kellene szegni s itt-ott
néhány marok náddal meg is veretni. De hiszen már ugy sem övé az a ház.
Mindegy most már, akármilyen a teteje. Vesződjék vele most már az uj
zsöllér, a kőmives.

De hát miért is nem övé az a ház?

Ha hatvan esztendeig ő lakta, ha időközben ő csinálgatta, ő tatarozta,
ha fiatal korától kezdve benne élt: miért nem halhatna meg benne
békével? Miért kell őt abból a házból kidobni? Hiszen nem adósa
senkinek.

Ugy rendelte az ispán ur. A mit az ispán ur rendel, annyi mintha az
uraság rendelné. Az uraság az apátur.

Az apátur Horváth Pál, jóravaló, emberszerető, kegyes öreg ember. Talán
a vármegye tehetne az öreg zsöllérért valamit.

Bolondság!

Vén zsöllér az uraság ellen, kálvinista zsöllér az apátur ellen mikor
nyerte meg a pörét? Aztán hol lakik a vármegye fiskusa? Miként tudna ő
oda elmenni s panaszát előadni? Mikor lenne uriszék? Nem éri ő meg a
pörnek végét.

De ha megérné is, de ha pörét megnyerné is: ő abba a házba lábát többé
be nem teszi. Nincs ott már az asszony. Az asszony nélkül pedig neki nem
kell már se a ház, se a szőlő, se semmi.

Hát az élet?

Az sem kell.

Elballagott a pinczébe. Bizony lassan tudott botorkálni, de azért déli
harangszó körül oda ért.

Megállt a szőlő lábjában. Megnézte szilvafáit. Ő ültette valamennyit. De
belepte már a sárga moha valamennyit. Ezek se élnek sokáig. A szilva már
kékült a fákon, de ő hozzá nem nyult egy szemhez is.

Két kis vágóból állott a szőlő. Sárgult, piroslott rajt az idei termés.
Egy kis jó szüretet mutat az isten. De már ez se lesz az övé. Áldja meg
az isten vele az idegent, a ki utána jön. Egy fürt nem sok, annyit se
szakitott le egy tőkéről sem. Pedig ő ültette, ő metszette, ő kapálta s
még az idén is az asszony kötözte, fattyazta, levelezte.

Szegény asszony, ha még egyszer, csak egyszer megláthatná a szőlőt! De
hát a temetőből nem jöhet ide.

Benyit a pinczébe, ott is körülnéz. A maga helyén minden. Egy kis hordó
félbeli bora van még csapra ütve. Ereszt egy pohárral belőle s iszik
egyet. De másik pohárral már nem ereszt. Mintha valami történt volna
azzal a borral: sehogy se izlik. Pedig se nem virágos, se nem
szinehagyott. Egy hét előtt még olyan jól esett, mikor itt járt az
asszonynyal. Egy pohárral még az asszony is jóizüen ivott belőle.

Kimegy a pinczéből. Épen be akarja tenni az ajtót maga után, mikor
szemébe ötlik az asszony tekercse a sajtógerendán. A tekercs mellett az
asszonynak egy régi – – régi kék fejrevaló kendője.

Kezébe veszi a kendőt s elnézi sokáig. Megint csak kicsordul a köny
szeméből s végig folyik ránczos sovány arczán. Hiába, a vén ember már
gyönge ember, le kell kissé ülnie, nem birja a lába, mikor szivén erőt
vesz az érzés. Utóbb magához tér s a kendőt beleteszi a tarisznyába.

Bezárja a pinczeajtót s a kulcsot magához veszi. Hazafelé ballag s
bemegy a biróhoz.

– Itt van biró uram a házam kulcsa, itt meg van a pinczém kulcsa.
Rendben hagytam mindent a maga helyén. A malacznak is adtam enni-inni,
az is ellesz estélig. Mostantól fogva pedig nem látnak többé
kigyelmetek, elköltözöm. Nem vagyok idevaló termés, nem akarok a falu
nyakába szakadni. Köszönöm hozzám való minden eddigi jóságukat. Ha
valamit vétettem: bocsássanak meg kigyelmetek. Istennek oltalmába
ajánlom kigyelmeteket mind közönségesen.

A biró harmadmagával iddogált. Egy pohár borral megkinálta a Kettős
Évangyélistát s egyuttal szerencsés utat kivánt neki.

Azóta nem látták az Évangyélistát Aszófőn. Nem is törődtek vele. Nem
látták Balaton-Kis-Szőllősön se, szülő falujában. Oda se ment. Hiába is
ment volna. Hatvan esztendeje származott el onnan s akkor is árva volt.
Ki emlékezett volna már rája? Nem látták Balaton-Füreden se a
kálvinisták régi templomában. Hiszen ott se ismerték. Ott is csak az
egyházfi tudott róla valamit, a mint egyszer-másszor az istentiszteleten
megjelent, az ajtónál helyet foglalt s kongó krajczárját a szegények
tányérjába beletette.

Hanem harmad vagy negyed napra mégis rá akadt Gelencsér Ferkó.

Kecskéit legeltette Ferkó az Óvár tövében, a remete barlang környékén.
Akkor még megengedte a nemes vármegye, hogy a jobbágyok kecskét
tarthassanak. Ott mászkáltak a kecskék a sziklapart meredek oldalain,
hogy a borbolya, kecskerágó, somfa, iharfa és bodzabokrok sovány
vesszőit legeljék; a Ferkó a víz partján sütkérezett, kutyája pedig
erre-arra kószált, szaglálódott.

Egyszer a kutya megállt a remetebarlang előtt s elkezdett ugatni befelé.
Ugatott-ugatott s ugatás közben le-lenézett kis gazdája felé.

Látta a Ferkó ezt a dolgot, de nem ügyelt rá. Az ugatásról ugyan
mindjárt észrevette, hogy a kutya talált valamit, de hát azt gondolta:
tüskés disznó van a barlangban, azt ugatja. Tüskés disznóért ő a
barlangig föl nem mászkál.

Utóbb a kutya belátta, hogy őt a Ferkó olyan messziről meg nem érti.
Lejött hát a part oldaláról oda ment kis gazdája mellé, ott kezdett
ugatni s ugatás közben oda-oda mutatott szemével, orrával és fülével a
barlang felé. Igy aztán csakugyan megértette kis gazdája.

Fölment a Ferkó a barlanghoz s imhol ott feküdt egy öreg ember. Szürével
betakarva, tarisznyája a feje alatt, botja a sarokba állitva. Ősz haját
az őszi szellő lebegteti, nem mozdul, nem szól, csak néz.

Az Évangyélista volt.

A Ferkó levette kalapját, úgy köszönt az öreg zsöllérnek.

– Szerencsés jónapot kivánok bátyám uram. Mit csinál itt kigyelmed?

Az Évangyélista gyönge hangon felelt.

– Nyugszom fiam.

– Dél felé jár már az idő bátyám uram.

Tudta azt az Evangyélista, de nem törődött vele. Lesz még este is.

– Adj egy ital vizet fiam.

A Ferkó lement a Balatonra, kobakját megtöltötte vizzel s a kobakot
szépen letérdelve oda tartotta az Évangyélista szájához. Talán ivott is
az öreg egy pár cseppnyit, a többi bizony szakállára folydogált.

– Vedd ki fiam a tarisznyát fejem alól, találsz benne kenyeret,
szalonnát; falatozzál, vess a kutyádnak is.

– Köszönöm szépen bátyám uram, nekünk is van ennivalónk.

Nem is nyult a tarisznyához és azután, hogy az Evangyélista nem szólt,
ajánlotta őt az Istennek, ujra megemelintette kalapját és elment
kecskéire vigyázni.

Másnap megint arra legeltetett a Gelencsér Ferkó, de ő már el is
felejtette az öreg zsöllért. Azt gondolta: kialudta, kinyugodta magát s
tovább ment. De a kutya úgy gondolkodott: mégis illő dolog megnézni az
öreget s azért ő felballagott a remetelakhoz. Bizony ott volt az öreg
most is, hírt kellett erről adni a Ferkónak.

Az Évangyélista most se szólt, most se mozdult, csak ugy feküdt mint
tegnap. De azért most is nézett.

A Ferkónak most jutott eszébe, hogy talán valami baja van az ismeretlen
öreg embernek.

– Bátyám uram hátha szólnék a gazdámnak!

Az Évangyélista már csak suttogva felelt, nem volt ereje hangosan
szólni.

– Majd ha kinyugodtam magam fiam!

Igaz a! Tovább ment a Ferkó kecskéit őrizni, gyíkot kergetni,
vadrózsa-gyümölcsöt szedni, somot keresgélni.

Az Évangyélistának is igaza volt. Az a barlang se volt az övé, hanem az
uraságé. Hiszen minden az uraságé. Ha házából, szőlejéből
kiszoríthatták, pedig ő építette, ő ültette mind a kettőt: hogy ne
szorithatnák ki abból a barlangból? A Ferkó gyerek elmondja a gazdának,
a gazda a birónak, a biró az ispán urnak, az ispán az apáturnak: hát ha
nem hagynak neki itt se békét?

Pedig ő nyugodni akar. Örökre elnyugodni. Nem szeretné, ha megzavarnák.

A vad, ha végét érzi, elássa magát a földbe, elbuvik az avarba, elvonul
a barlang mélységébe, elmenekül sötét erdő hangtalan árnyékába. Nem
akarja, hogy ellenségei bántsák, irigyei örüljenek, gyönge szivek
szánakozzanak rajta. S a mi szabad a vad állatnak: mért ne lenne szabad
a zsöllér embernek? Még a házi macska is, ha halála közelget: fölmegy a
padlásra, elbujik a rag alá, hogy senki se lássa vonaglását. Igy
gondolta ki ezt együgyü eszével az öreg Évangyélista.

A következő napon a Dobogóra hajtotta ki kecskéit a Gelencsér Ferkó.
Közel se járt a remetebarlanghoz.

De harmad vagy negyed napra megint csak visszatért a barlang környékére.
Kutyája megint csak ellátogatott a barlanghoz, de mikor annak szájánál
megállt, most már nem ugatott, hanem hátrahajtott füllel, föl tartott
orrával hosszan dúdolt.

– Ez a kutya valami rosszat érez.

Fölballag a Ferkó a barlanghoz s ime az öreg ember most is csak ugy
fekszik, mint előbb. Szűrével betakarózva, a tarisznya a feje alatt,
botja a sarokban. Most se mozdul, most se szól. De most már nem is néz.
Mind a két szeme bezárva.

Hátha alszik?

A gyerek tapasztalatlan. Még nem tudja, mi a halál, mi az alvás.

De tudja a kutya.

A kutya végig szaglászsza az öreg zsöllért. Elkezdi csizmájánál s végzi
a fején s a feje alatti tarisznyáján. Azt már a Ferkó gyerek is tudja,
hogy a kutya az eleven ember arczát nem szaglássza. Orron üthetné ezért
az eleven ember.

Bizony meghalt az Évangyélista!

A kecskerágó levele még zöld ilyenkor. De gyümölcse már kinyilt. Az a
papsüveg alaku aranysárga és biborpiros négy gerezdü gyönyörü gyümölcs.
A legszebb virág se szebb ennél. Egész öllel, egész nyalábbal tördel a
Ferkó gyerek kecskerágó galyat s körül rakja vele az Évangyélista nyugvó
testét.

Bizony nyugszik az már örökké!

Jöhet most már az uraság, jöhet most már az ispán úr is. Adhatnak most
már az Évangyélistának békés zsöllérséget: mind nem ér az most már
semmit. Most mutassák meg, mekkora az ő erejük-hatalmuk! Annyit se érnek
már, mint a kecskerágó aranybibor virága. Pedig a vén zsöllérnek az se
ér már semmit.

Kinéz az a barlang a Balatonra. Ellát messze, végtelenbe. Az őszi nap
sugarát láthatatlan köd teszi bágyadttá, e miatt nem látni a távol
partokat. De az őszi nap sugara is be-benéz a barlangba s végig
hullámzik a vén zsöllér redős arczán. Az őszi szél is be-besuhan
láthatatlanul s megmozgatja a kecskerágó galyakat s a vén zsöllér ősz
szakállát, fehér hajfürteit. Hejh vén zsöllér: ne bánd, hogy az emberek
elhagytak téged, – a napsugár és a szellő és az őszi virág ime
meglátogat.

S az emberek se hagytak el. Az a Ferkó gyerek s a kutyája minden nap
fölkeresett. Sőt a mint a gyerek este hazahajtott s elbeszélte a dolgot
gazdájának: ime másnap már ott volt egy előljáró a kisbiróval s két
napszámos emberrel, hogy neked a parton sirt ássanak s oda téged
eltemessenek!

Csakugyan ott voltak.

Megvizsgálták a vén zsöllért. Tarisznyáját kivették feje alól. Tele volt
száraz ennivalóval. Szürét lekanyaritották róla. Fölösleges ruháját haza
kell vinni a falu szegényeinek. Kigombolták dolmányát és mellesét is.

És a mikor oda értek meztelen öreg testéhez: a szive fölött találták
annak az öreg asszonynak fejkötőjét, gyüszüjét és ócska kék fejrevaló
kendőjét. A ki az ő társa volt. A kit egyszer szeretett, de örökre
szeretett. A kit egy hét előtt a temetőbe kisért. És a ki nélkül nem
tudott tovább élni. És a kinek minden kincsét oda rakta szive fölé, hogy
a míg az a szív dobog: az az öreg asszony tudja meg, hogy érte dobog.

Eltemették. A fejkötőt, gyüszüt és fejre való kendőt szive fölött
hagyták. Sirja fölé a fejéhez három darab követ oda hengeritettek. Mikor
nekem gyermekkoromban megmutatták a Kettős Évangyélista sirját: a
sirhalomnak már nyoma se volt, de az a három darab kő még ott volt és
együtt volt. A sirhalmot széthordták már akkorra a szelek.

Ki emlékszik ma már a szegény Evangyélistára? De ki emlékszik ma már a
hatalmas királyra?

Lent a viznek partján a nyomorult zsöllér van eltemetve, fönt a partnak
ormán a hatalmas király van eltemetve. Az egyiknek fejéhez három darab
követ hengeritettek, a másiknak sirja fölé kettős tornyu templomot
épitettek. A nyomorult zsöllér sirhalmát széthordták már a szelek, de a
templom se áll már sokáig. Azt a sziklaormot is pusztitják már a szelek,
a melyre a templom van épitve. Az az orom foszlik, porladoz, hull alá a
mélységbe s ötven év, száz év: lehull a templom keleti oldala is. Ha
csak az egész hegyet nagy falakkal meg nem támogatják.

Mindegy; – a hatalmas király is porrá, hamuvá vált már, mint a szegény
zsöllér. Mikor amazt eltemették: a nemzet ékes drágaköves arany koronát
tett a fejére. Hova lett ez a korona? Ellopták, földarabolták,
eltékozolták, nincs meg. Hejh szegény zsöllér, a te öreg feleségednek
gyüszüjét nem lopja el, nem tékozolja el senki. Az még megvan ott a föld
alatt és ott a szived fölött. Hiszen a természet erői ezt is csak
fölemésztik egykor – az igaz. De ha a gyüszü is ép ugy semmivé válik
egykor, mint a korona: mi külömbség lesz akkor már a király között és a
zsöllér között.

Én bizony nem tudom.

És mégis tudom.

A zsöllér emlékén nem élődik senki, a király emlékén százan és ezeren
élődnek mind maiglan.



A TIHANYI BARÁTOK.

(Endre király. – Miök van a tihanyi barátoknak? – Kocsi Sebestyén Gábor
követ s Bresztyenszky apátur. – Mit csinál a barát a szobalánynyal? –
Miért kell bohócz a zárdában? – Mi a nevetés? – Állitsatok nevető
kórházakat. – A remete és a szentgáli nemes. – Szent Gellért püspök. –
Utazik a püspök. – A nyéki lány dalolgat. – A püspök és a barát nem
tudnak aludni. – A bölcs tanulság.)

De ne bölcselkedjünk. A milyen sokat ér a bölcseség: olyan keveset ér a
bölcselkedés. Becsüljük meg Endre király emlékezetét, a ki nyolczszáz és
negyvenöt év előtt 1055-ben megalapitotta a tihanyi apátságot.

Én legalább megbecsülöm. Kegyetlenül elverte rólunk a németet s alapitó
levelében megőrzött számunkra egy darab magyar nyelvet. Mind a kettő
nagy érdeme és nagy szerencséje én előttem.

Azon a nyelven beszélt ő is, a melyen mi. S azon a nyelven beszélt Árpád
is, a melyen ő. Bizonyos ez én előttem, akármit beszélnek a töröktatár
és finnugor tudósok. Engem százhuszonöt év választ el az én öreg
apámtól, s én ugy beszélek, mint öreg apám s I. Endre királyt se
választja el több idő Árpádtól, tehát neki is úgy kellett beszélni, mint
a hogy Árpád beszélt. S a hogy én nem lettem ennyi idő alatt se németté,
se tóttá, se ugorrá, se törökké: ép ugy nem változott el Endre király
se. Igaz, hogy a királyokról minden rosszat föl lehet tenni, noha semmi
rosszat se szabad föltenni. De Endre király nem volt ám mindig király.
Sőt fiatal korában inségből, nyomoruságból ugyan csak kijutott neki,
mert itthon még csak szolgabiróvá se lehetett, itthon még csak maradása
se volt. Egészen rossz ember tehát király létére se lehetett.

Tihanyi levele mindenképen derék dolog.

Ez a levél fényesen bizonyitja, hogy Endre király bölcs és jókedvü, okos
és vidám gondolkozásu férfiu volt. Ilyennek kellene lenni minden
királynak. De a tihanyi barátok se legyenek ám másfélék, mint a hogy
őket a bölcs és vidám király a maga képére és hasonlatosságára alkotta.

Adott nekik húsz ekényi földet. Egy eke-föld akkor 256 és fél magyar
holdnyi volt. Tehát több mint ötezer hold földet adott örök birtokul.
Csinos uradalomnak illenék be ma is. Az erdőt és a vizet akkor se ekével
müvelték. Hogy erdőből és Balatonból mennyit adott a király: azt most
már nem tudjuk. Valószinüleg a király se tudta. Most mintegy öt ezer
hold Balatonjuk van a tihanyi barátoknak. Halászni elég, fürödni sok is.
Csónakázni fölösleges, mert tihanyi barát csónakázni nem szokott. A mi
dolguk van a világban: elvégzik azt a száraz földön is. Szükség nélkül
pedig okos ember nem megy a vizre.

Adott nekik hatvan tanyát, húsz szőlőt és ugyanannyi vinczellért, húsz
lovas katonát, tíz halászt, öt csikóst, három gulyást, három juhászt,
két kanászt, két szakácsot, két csizmadiát, két kovácsot, egy
aranymívest, egy ácsot, két malmot és két molnárt, egy esztergályost,
egy ruhamosót, egy iparos legényt, tíz szobalányt.

Adott nekik harmincznégy ménlovat hozzájuk való elegendő kanczával.
Adott száz tehenet és száz emse disznót, hétszáz juhot és ötven méhkast
méhrajjal együtt.

Hát méhészt adott-e?

Ebben a kérdésben Kocsi Sebestyén Gábor sehogy se értett egyet
Bresztyenszky Albert híres, nevezetes tudós tihanyi apáttal.

Kocsi Sebestyén Gábor követ volt és jogtudós, Bresztyenszky Albert barát
volt, apátur volt és számtudós. Az a követ kálvinista volt, de a
megyegyülésen is, országgyülésen is, mikor a beszéd sora a vegyes
házasságokra került, jobban ismerte a szent atyákat, mint valamennyi
püspök és kanonok. Jobban ismerte a szent Irást is. De még a számtant is
jobban tudta, mint Bresztyenszky apátur, a ki pedig még Deák Ferenczet
is képes volt a matezisre tanitani. A pannonhalmi, bakonybéli és tihanyi
benczések s a veszprémi kanonokok ugy féltek attól a Kocsi Sebestyén
Gábortól, mint a rossz ellenségtől, hanem azért ugy szerették, mint a jó
testvért. De akárhogy szerették: utóbb szent dolgokról nem viaskodtak
vele, mert lemagyarázta és lebizonyitotta róluk a kámzsát. És pedig oly
vidám észszel, hogy még csak meg se lehetett rá haragudni.

A nyarat Balaton-Füreden szokta tölteni. Országos hirü-nevü ember volt,
Deák Ferencz maga is minden nap órákon át élvezte nagy elméjét, melyben
megfért minden tudomány s mely a tudomány minden titkát hatalmas
pajzánkodással deritette föl. A komoly és tekintélyes apátur se
maradhatott ki vonzó társaságából.

Kocsi Sebestyén Gábor meg tudta magyarázni I. Endre király alapitó
levelét s az első tihanyi barátok szokásait, erkölcseit. Nemzeti
történetiróink jól tennék, ha az ő magyarázatai fölött kissé
eltünődnének.

A király nem mondta meg, hány barát számára alapitja Tihanyt. Csak
annyit mondott: egy csomó barát számára. Az a csomó barát lehetett tíz
is, lehetett száz is. De hát mennyi volt?

A hires követ azt mondta: húsz volt.

Ezt azzal bizonyitotta, hogy a király szerette a huszas számot, azért
adott a barátoknak húsz ekényi földet, húsz szőlőt és húsz lovas
katonát. Mert ámbátor húsz ekényi föld ötszáz barátot is képes volt
eltartani, de nem a kenyér a fődolog, hanem a borocska; minthogy pedig
egy vinczellér munkálta szőlő húsz akó bornál többet nem teremhet, ennyi
bor pedig egy esztendőn át minden esetre kell egy barátnak: tehát a
barátok száma húsznál több nem lehetett.

Hozott erre föl még egyéb bizonyságot is.

De legnagyobb bizonysága abból állott, hogy a király a barátok számára
csak tíz szobalányt rendelt. A szobalányok a király rendelete szerint
természetesen mind fiatalok, üdék, pirosak, egészségesek és hajadonok
voltak s valamennyien a zárdában tanyáztak. Ott volt nappali és éjjeli
lakásuk. A zárda pedig nem volt nagy. Még akkora se volt, mint a
mostani.

De hát mi dolguk volt a szobalányoknak?

A király ezt az ő levelében nem mondta meg. E miatt a jó apátur
számtudománya e kérdésre nem tudott megfelelni.

De meg tudott felelni a híres követ.

A szobalány csak ott van helyén, a hol urnő van a háznál. Agglegényről,
papról, barátról, fiatal emberről föl nem lehet tenni, hogy szobalányt
tartson magának a házi rend fentartására. Ilyen esetet föltenni nem
szabad. Kivált a tihanyi barátról, a ki a jó rendnek és jó erkölcsnek
példaképe.

Urnő pedig nem volt a zárdában.

Igaz, hogy nő látogatója sok volt a zárdának. A közel szomszédságban
laktak a Berény, Eőrs, Mike, Vázsony, Csóron, Uzsa, Sárkány, Kálla,
Megyer, Látrány nemzetségek s ezeken kivül még sok nagy uri nemzetség.
Ezek asszonyai hol Veszprémbe, hol Tihanyba látogattak el, ha gyónni
akartak, mert pap, püspök, barát, apátur másutt nem volt a közelben.
Ezeknek ugyan kellett a szobalány, csakhogy ők hoztak magukkal
szobalányt, a mennyi csak kellett. Ők nem szorultak a barátok
szobalányaira. De a férjek se engedték volna meg, hogy rászoruljanak. A
szobalány szeret fecsegni, a barátok szobalánya tud is fecsegni s a
szobalány nem csupán csak istenes dolgokról fecseg, ha az urnő kiváncsi.
A barátok ugyan nem félhettek, hogy róluk találnak fecsegni, mert hiszen
ők mást, mint istennek tetsző dolgot nem cselekedtek, de a férjek, ifju
lovagok és apródok igen is félhettek, már pedig a gyónásra menő urnőnek
csak a szentekre és saját bűneire s a bűneitől való megtisztulásra
szabad gondolni, semmire se másra.

De ha erre se kellett a szobalány: hát akkor mire kellett?

A hires követ így fejtette meg a titkot.

A bölcs és vidám király gondoskodott arról, hogy a barátok egészséges
emberek s jó pajtások legyenek. S különösen jó mulató társak, a mikor a
király és főemberei hozzájuk ellátogatnak vadászni, mulatni, dévajkodni.

Ámde a puszta vagyon, az egyedülvaló testi jóllét erre nem elégséges. A
ki csak eszik, iszik, imádkozik és aluszik: az előbb-utóbb potrohossá
válik, komorrá és kedvetlenné lesz, testében-lelkében elnehezedik, urrá
lesz fölötte mindenféle nyavalya, csuz, köszvény, nyálkásság, keze
reszketése.

A barát nem sétál, nem vadász, nem fürdik, nem lovagol, nem vív, nem
tornáz, csatába nem megy, nem hadakozik: mi üditse föl tehát
testét-lelkét?

A nevetés.

A barátnak minden étkezés után nagyokat kell nevetni. Nagyokat és sokat.
Akkorákat, hogy hasát fogja, ablakot reszkettesse, arczát-nyakát izzadás
boritsa, csak épen, hogy széket-asztalt össze ne törjön.

Erre három eszköze van.

Az egyik az adoma.

Minden zárdának van adomagyüjteménye. Csakhogy adomáik nem nagy számuak
és nem sokfélék. Csintalanságnak az adomában lenni nem szabad. Csakhogy
a barátnál lassan gyülik az adoma. Nem jár ő ki a világba, honnan
gyüjtené? Jól tudta ezt a király is. Egy-egy adoma száz esztendeig is
elél a zárdában, de tudja is előre már mindenki. Az apáttól, perjeltől,
gvárdiántól tízszer-húszszor csak meghallgatják, de már az ő
tiszteletükre se tudnak nevetni. Unják, mint a kását. Ha pedig egyenlő
rangu páter, fráter gyujt rá: az első szónál már hátba ütik, vagy a
többi folytatja tovább. Kolduló barát egészen más. Az mindig hoz a
vidékről ujat és ujat. A kolduló barát adomájának már menyecskés illata
is lehet. De a tihanyi barát igazi uraság, nem kolduló barát.

Az adoma tehát nem elégséges.

Másik eszköz az udvari bolond.

Udvari bolondot azonban a király nem adott a tihanyi barátoknak.

Udvari bolond csak nagy uraságnak való. Ahhoz is van szokva. A püspöknek
uraságot kell mutatnia, ha szegény is; – a barátnak szegénységet kell
mutatnia, ha uraság is. Igy parancsolják a pápák, hitvallók és alapítók.
Barátnak udvari bolond nem való.

Hanem mókás, bohócz és bukfenczhányó igen is való. Adott is ilyet a
bölcs és vidám király kettőt a tihanyi barátoknak.

De már itt közbeszólt a tudós apátur.

– Hohó tekintetes uram, be is kell ám ezt bizonyitani.

– Igenis, főtisztelendő szent atyám, be is bizonyitjuk. Nyilván benne
van az alapitó levélben, hogy adattak és adományoztattak a tihanyi
barátoknak két bohóczok, apinarii duo.

– Tekintetes urammal ugyan nem vitatkozom, de ha elődeinknek a dicső
király ötven kas méhet adott: méhészt is kellett adnia, adott is kettőt.
Apis azt teszi: méh; – apinarius azt teszi: méhész.

– Nem azt teszi főtisztelendő szent atyám. A méhészt a latin nyelvben
mellifexnek hivják. Apinae azt teszi: bohóczságok, mókázások. Innen
származik az apinarius. Igy használják ezt a szót a szent atyák:
Augusztinusz, Tertulliánusz, Johannesz Damaszczenusz, nemkülönben
Johannesz Krizosztómusz is. De így használják ezt a római világi irók is
Krisztus után 117-ik esztendő óta. A mint ezt bővebben bizonyitják
Faber, Gesner, Schneebergi Forcellini híres latin szótárirók és számos
más tudós ember. Származik pedig e szónak gyökere a hellen nyelvből, a
melyben apaté azt teszi: ámitás, időtöltés. Minthogy olyan bölcs
királyról, mint I. Endre, föl nem lehet tenni, hogy latinul ne tudott
volna s még kevésbbé, hogy a szent atyákat és azok nyelvét meg akarta
volna sérteni: ennél fogva bizonyos az, hogy ő két bohóczot és mókás
embert adott a tihanyi barátoknak.

Szeme-szája elállt az egész társaságnak erre a hevenyészett előadásra.
Két előkelő ifju nyomban le is jegyezte magának. Az egyik Nagy-alásonyi
Barcza Sándor, Zalamegyének egykor alispánja; a másik: Pápay Miklós,
Veszprémmegyének hires táblabirája. Mindenki a tudós Bresztyenszky
Albert apáturra nézett: mit felel ő erre most már. Ő pedig elnevette
magát s azt mondta:

– Hiába néznek rám a tekintetes urak, megmondtam, hogy nem vitatkozom,
csak várom, hogy mi fog ebből még majd kitudódni. Remélem, a
szobalányokról nem lesz többé szó.

– De sőt inkább mindjárt azokra térek vissza.

Ugy volt biz az. Két mókás embert, két bohóczot kaptak a tihanyi
barátok.

De hát hova lettek! Meddig állott fenn ez a bölcs intézmény? Mért nincs
most se Tihanyban, se Pannonhalmán, se Jászón, se másutt bohócz,
bukfenczhányó, mókás ember?

Jól van. A barátoknak nincs többé szükségük mókás emberekre. Ott vannak
a be-belátogató káplánok, a kik elmondják az öreg papok gazdasszonyos
adomáit, és ott vannak a be-benéző öreg papok, a kik elmondják a
káplánok istentelenkedéseit. Lehet ezeken nevetni eleget. És aztán a mai
barát nem is egészen olyan, mint a régi. Tud irni és olvasni. Olvashat
világi könyveket s okos és bolond ujságokat. Olvashatja, ha egyebet nem,
a naptárakat. S ha egy-kettő olvas: ellátja adomával a többit.

Hanem azt kérdezzük: miért nincs mókás emberük a kórházaknak, a sinlődők
gyülekezetének, az aggok és erőtlenek menedékházának? A kik helyhez
kötvék s a kiknek nem áll módjukban szinházba, orfeumba, czirkuszba
eljárni!

S ha mikor az orvos patikaszert rendel: miért nem tud néhány adag jóízü
nevetést is rendelni?

Mi a nevetés?

A léleknek dalra kerekedése, ropogós ugrándozása, vidám kurjogatása.
Egészséges lélek fen nem állhat nevetés nélkül. E nélkül nincs is élete.
A csecsemőben akkor támad a lélek, mikor nevetni kezd s az öregben és
nyavalyásban akkor mulik el a lélek, a mikor már nem tud többé nevetni.

Nevetni csak az ember képes. A ló is röhög, a kutya is vinnyog, a macska
is dorombol, de csupán az ember nevet. A fiatal állatnak is van jó
kedve, de a természet megtagadta tőle azt az erőt, hogy jó kedvét
nevetéssel bizonyitsa. Csak kézzel-lábbal bizonyitja. Gida, bárány
szökell; csikó, borju ficzánkol; malacz, majom, kölyök-macska,
kölyök-kutya játszik. Mind szép, mind kedves, de egyik se nevet.

Az angyal se nevet. Vagy áhitatos arczot ölt, vagy haragszik. Az ördög
se nevet. Pedig az ő dolgában ő mindig biztos, nyeresége soha se marad
el. Ezt a két ügynököt rosszul alkották meg a vallásalapitók. A majomnak
mindig komoly képe van, akárhogy játszik. A királynak és a papnak mindig
komoly képe van a trónuson és a katedrán, pedig mindakettő az emberek
boldogságát hirdeti, ki az innenső, ki a tulsó világra. A halottnak is
mindig komoly képe van. A halott arcza sokszor eltorzul, de nevetésre
soha se torzul. Nincs igaza Vörösmartynak. Ő azt mondja, hogy a halottak
a temetőben elkezdtek kaczagni, mikor Megyeri, a nagy szinmüvész
leszállt közéjük. Dehogy kaczagtak. Még maga Megyeri is komoly képet
csinált az ostoba dologhoz.

Vagy boldogtalan ember, vagy rossz ember az, a ki jóizüen nevetni nem
tud. Az ilyen embert jól megfigyeljétek. Ha boldogtalan: legyetek
részvéttel; ha rossz: fussatok tőle. De ország dolgát, nemzedékek
jövendőjét, fiatalok szerencséjét rá ne bizzátok. A nevetni nem tudó
lélek az emberek közt s a holttest szaga az illatok közt: teljesen
egyenlő két dolog. De a rossz emberek közt, a kik nevetni nem tudnak,
mégis az a legrosszabb ember, a ki álnokságból erőltetve nevet. A tigris
arcza, mikor eleven vért iszik, nem oly utálatos, mint az ily ember
arcza.

A jóizü nevetés megrázza a testet. Az egész testet. Az arcz ugyan
elszélesedik és tele lesz redővel, a száj megnyulik s a szemek
keskenynyé válnak: de azért a nevető arcz mindig szép. A komoly képü
leánynak angyalarczába bele lehet szeretni, de ha a nevetést meg nem
szokja: kiszeret belőle csakhamar mindenki. Legelőször saját férje.
Igazán nevetni: ez a legtökéletesebb szépitő szer.

A tökéletes életrend azt parancsolja, hogy lakoma után, gazdag ebéd után
mindig nevetés következzék. S a nevető jó kedv legalább addig tartson, a
meddig a lakoma tartott. A hány fogás volt az étel: legalább annyi
hatalmas kaczagás következzék. Istennek különös áldása elmés, vidám,
ügyes adomázó emberekkel lenni együtt evés közben. A kaczagás megtágitja
a tüdőt, kihajt belőle minden ártalmas nyálkát, helyre rázza az
ételt-italt, egyenlő pezsgésbe hozza mindenütt a vért s az agyat és
szivet felüditi. Semmiféle szeszes ital nem hat olyan jótékonyan, mint a
jóizü nevetés. Tökéletesen ostoba annak az embernek a dolga, a ki kocsin
olvas ujságot a helyett, hogy istennek szép napvilágában gyönyörködnék
és a ki evés után rögtön munkája után fut, a helyett, hogy nevetne.

Magyar ember természete jól enni-inni, de lakoma után vidám ötletekkel
és adomákkal magát jól kinevetni. Igy volt már Attila asztalánál is, a
mint Priszkosz szépen leirja. Szólt a dal és zene s azután mókás
emberek, bukfenczhányók jöttek s hangos kaczagásra birták a vitéz
urakat. S a ki lakoma után jóizüen kaczaghat: nem is szedi az föl azt a
sok divatos és gyalázatos betegséget, a mely ellen Karlsbadba kell
költözni annyi jómódu magyarnak. Czukor, máj, lép, vese, gyomor,
epebetegség, mind ismeretlen dolog a jóizü nevetők előtt.

S a betegnek a gyógyulást s az aggnak az élni való erőt a jóizü nevetés
legalább megadja oly mértékben, mint az üditő álom. És sokkal nagyobb
mértékben, mint a sok kinin, szaliczil, ipekakuánha, antipirin, ópium,
morfium, jód s az egyéb százféle por, folyadék és kenőcs. A
vérszegénység ezerféle kórsága ellen a jóizü nevetés minden orvosságnál
többet ér. Nevettessétek meg minden nap néhányszor a haldokló
tüdővészest s vagy megmentitek, vagy meghosszabbitjátok életét. Két
hatalmas ellensége van mindenféle baczillusnak. Az egyik a napfény, a
másik a jóizü nevetés.

Hát hiszen orvosnak és orvosságnak kell lenni. Tudom én azt.

De rendezzétek be a kórházakat akként, hogy az arra való betegeknek
módjukban álljon magukat minden nap igazán kikaczagni. Az elmebetegek
gyógyintézeteiben csodákat miveltek. De csodákat értek el egyéb betegség
leküzdésében is. Mókás embert jó pénzért kaptok eleget. Ha nem kaptok:
képezzetek. De a mókás ember még nem elég. Olyan emberek is kellenek, a
kik hatalmasan tudnak kaczagni. A nevetés is olyan ragadós, mint a nátha
vagy az ásitás. S ha egyszer ráragadt a betegre: czélt értetek. S így
kell berendezni az aggok és sinlők menedéktanyáit s így egy csomó
fürdőtelepet is. Orvos, pap, gyógyszerész és czigány még nem elég a
korszerü betegség ellen.

Mind jól tudta ezt I. Endre király, a mikor a tihanyi barátokat
összegyüjtötte és megalapitotta. De mind elfeledte ezt király, barát,
országkormányzó ember a lefolyt nyolczszázötven esztendő óta. De mind
megmagyarázta ezt alaposan Kocsi Sebestyén Gábor a tudós Bresztyenszky
apátnak.

És azt is megmagyarázta, mire kellett a barátoknak a tíz szobalány.
Pedig most már a tudós apátur is kitalálhatta volna.

Jóizüen nevetni ugyanis jó kedv nélkül nem lehet. Jó kedvet csinálni
pedig se égi, se földi hatalom nem tud oly igazán, mint a lány, ha
vidám, szép és fiatal. De csak az olyan lány, a ki se nem egészen a
mienk, se nem egészen a másé.

– Ilyen lány azonban nincs, jegyezte meg az apátur.

– Ilyen lány azonban a szobalány, felelte rá Kocsi Sebestyén Gábor.

– Főtisztelendő szent atyám ezt nem tudhatja, mert a tihanyi barátok rég
eltértek már a bölcs király törvényétől s régóta nem tartanak a zárdában
tíz szobalányt. Tenne csak szent atyám kisérletet e dologban, majd
meglátná, mennyi jó kedvet, mennyi egészséges nevetést tudna okozni húsz
barátnak tíz vidám, hamis szobalány.

– Szent életü embernek nem szabad ám vidám lányokkal játszadozni s
haszontalan és kárhozatos nevetgélésnek magát átengedni tekintetes uram.

– A barátnak minden szabad, a mit a szentek, vértanuk és hitvallók isten
dicsőségére, saját lelkük épülésére s a szegény bünös lelkek
megmentésére cselekedtek. Ime szent atyám elmondom én, mi birta rá, ki
birta rá a bölcs és vidám királyt, hogy szobalányokat adjon a tihanyi
barátoknak. Különös eset ám ez! Lám a pannonhalmi barátoknak nem volt
szabad soha lányokat tartani a zárdában, pedig azok még a tihanyi
barátoknál is hatalmasabbak. I. Endre király se merte volna ezt
megtenni, ha valóságos szent és vértanu nem adott volna neki erre
utmutatást, eszmét és bátorságot.

Erre a szóra most már nemcsak az apátur, hanem mindenki mosolyogva és
hitetlen arczczal nézett a mindentudó és dévaj elméjü veszprémmegyei
követre. Hogy épen szent és vértanu adta volna a tanácsot: ezt már
csakugyan nem hitték.

Kocsi Sebestyén Gábor látta a hitetlenséget. De azért nagy bajuszszal
beárnyékolt szája nem mosolygott, hanem két fekete nagy szeme igenis
mosolygott. Hatalmas nagy fejü ember volt, de fejének nagysága még se
volt olyan bámulatra méltó, mint szemeinek nagysága. Bikának és
oroszlánnak szeme akkora, mint az övé volt.

Tudta ő azt jól, hogy az apátur csakhamar meghajlik az igazság előtt s
akkor a többi se mer tovább hitetlenkedni.

– Főtisztelendő szent atyám jól tudja, hogy szent Gellért igazi szent.
Remete is volt, püspök is volt, hitvalló is volt, agyon is ütötték,
vértanu is volt, semmi fogyatkozást tehát az ő szentségében találni nem
lehet. De nem is szabad, mert első rangu szentjei közé sorozta őt az
egyház.

Nos hát egyszer egy szentgáli nemes embert halálra itélt a király, még
pedig szent István király. A nemes ember nagy bűnt követett el, pogány
is volt, bizonyosan megérdemelte a halált. A halálraitélt ember azonban,
mielőtt a bakó rátette volna a kezét, arra kérte a szent királyt,
engedje meg neki, hogy ő bűneinek töredelmes megbánására harmincz napig
imádkozzék. A szent király ezt a kérelmet meg nem tagadhatta.

A halálraitéltnek azonban eszébe se jutott imádkozni s büneit bánni.
Imádkozik is szentgáli ember! Bánja is a bünét nemes ember! Csak azt
várja valaki.

Hanem e helyett eszébe jutott, hogy ő egykor egy nyavalyás remetének
megmentette az életét. Ott vadászgatott a Bakonyban, a Bakonynak is a
legsürübb erdejében, a Hajszabarna oldalában, a hol a remetének volt
rozoga gunyhója. Gunyhó előtt a fakereszt, a fakereszt előtt térdepelve
a remete. Körülötte három farkas. Egyik a jobboldalán, másik a
baloldalán, harmadik előtte a gunyhó ajtajában. Üldögélt mind a három s
kiöltött piros nyelvvel lihegett mind a három. Elhatározták már, hogy a
remetét megeszik s szép szeliden meg is mondták neki. Megnyugodott már
sorsában a remete is, csak arra kérte a farkasokat: engedjék meg neki,
hogy három Miatyánkot elmondhasson. A remete szent életü ember volt, hát
csak megengedték neki. Éhesek voltak ugyan, de már ezt az utolsó
kivánságát csak megengedték. Megbánták ugyan csakhamar, mert a három
Miatyánk átkozott sokáig tartott, de hiába, becsületes farkas csak
megtartja adott szavát, ha éhes is. Ez volt a veszedelmük. Mert a mikor
a remete a harmadik Miatyánknak is a végére jutott s épen e szavakat
mondta: »de szabadits meg a gonosztól,« csak oda toppant ám a szentgáli
nemes ember. S a szentgáli nemes ember fogta a fokosát, két farkast
agyonütött, a harmadikat világgá kergette, a remete életét megmentette.
Nosza hálálkodott most a remete a szentgáli nemes embernek.

– A menybéli szentek serege küldött téged most ide én hozzám.

– Nem küldött bizony remete, mert én még igazhitü pogány vagyok, hát
csak magam vetődtem ide. No de igyál egyet!

S kezébe adta kobakját a remetének. A kobak tele volt kegyetlen erős
lótejpálinkával. Nagyot huzott belőle a remete. Pogány ital volt, de
azért jól esett a három Miatyánkra. No meg a kis ijedtségre.

Ez a remete azóta a királyi udvarba került, Imre királyfinak oktatója
lett, püspök lett, szent lett, hatalmas lett. Ez a remete volt szent
Gellért püspök.

Ez jutott a halálraitélt ember eszébe, a mint ott ült a veszprémi
várban, a vármegyeház kapuja oldalán, kezén-lábán száz fontos vasakkal;
a bakó kutyái ott ólálkodtak körülötte.

Egyszer csak ott termett a fia. Tizenöt-tizenhat éves siheder. Erős,
piros, bátor kölyök. Apját akarta látni.

– Ejnye kölyök, épen jókor jöttél. Fuss csak haza tüstént, ugorj föl a
Sólyom lovam hátára, iramodjál át a Dunán-Tiszán, keresd föl ott Makó
vagy Oroszlámos körül Gellért püspököt s mondd meg neki, hogy három
farkas öltögeti rám a nyelvét, mint egykor ő rá a Hajszabarna oldalában.
Az Iró, a Biró és a Bakó leskelődik rám. Ha van ideje: szólhatna egy
szót a királynak. Ezt mondd meg neki. De siess ám kölyök; tudod, hogy az
imádkozást nem szeretem. Valami nagyon ne mentegess a püspök előtt.

No hát ilyen volt akkor a szentgáli nemes ember. Nem attól félt, hogy
négy felé vágják, hanem attól, hogy neki harmincz napig kell imádkozni.
Volt is mellette egy nagy szakállu, kopasz fejü, mezitlábu, kerek hasu,
vörös orru német barát. Nem csoda, ha pogány létére a németet, barátot
és imádságot nem szenvedhette se külön, se együttvéve.

Jó ötven mérföldnyire találta meg a kölyök a szent püspököt. De
megtalálta négy nap alatt. De a szent püspök is megemlékezett a
Hajszabarna oldaláról; rögtön felöltötte palástját, papucsát és
tarisznyáját és sebten megindult a királyt fölkeresni.

Ebben az utjában tudta meg a szent püspök, hogy mi az a szobalány, ha a
szobalány jókedvü magyar lány. A mint ez a szentek életében szépen meg
van irva.

Bizonyosan nyár volt, mikor Gellért püspök ezt az utat végezte. Ha nem
nyár lett volna: papucsban és palástban nem indul utnak. Télen hatalmas
debreczeni bundában szokott utazgatni. Juhbőrből készült a bunda, fekete
báránybőr gallérral; övén talitarka selyemhimzéssel és buzavirágszin kék
szironyos varrással. Ne is higyjék ám a mostani püspök urak, hogy csak
ők értenek a világhoz és a régiek nem értettek.

Nem egyedül utazott. Valami Valter nevü barátot, a ki különben
szorgalmas falusi tanitó volt, vitt magával. Megengedte volna szivesen,
hogy a kölyök is vele menjen, a halálraitélt szentgáli nemes fia, de
erre a kölyök rá nem állt. Ha püspökkel és baráttal látták volna együtt,
még rosszat gondoltak volna felőle az emberek. Azt gondolhatták volna,
hogy ő is valami istenes ember, pap, barát vagy harangozó akar lenni.
Hova lett volna akkor a becsület? Szentgáli nemes ilyesmire nem adhatja
fejét. E helyett megetette, megitatta, megczirógatta Sólyom lovát,
felpattant rá s lassu koczogással útnak indult.

– Mért sietsz ugy fiam?

– Azért sietek, hogy előbb a királyhoz érjek, s megmondjam neki, hogy te
is útban vagy hozzá. Valahogy el ne hirtelenkedjék az apám dolgát.

A püspök Budán kereste a királyt, de bizony a király Székesfehérvárott
volt. Oda kellett utána menni.

Nyéken elesteledett a püspök. Nem volt holdvilág. Az utat is rossz
karban tartotta a vármegye. Meg kellett ott hálni.

Akkor még Nyék környéke rengeteg erdő volt. A nadapi és verebi erdők
lenyultak a sikra. Az erdők tele voltak disznóval és kanászszal. A
püspök azt gondolta, de még Valter uram is azt gondolta, jobb meghálni a
paplanos ágyban, mint kódorogni a disznók és kanászok közt.

Éjjeli szállásra bementek egy nyéki nemes úrhoz. A nemes ur szivesen
látta őket, étellel-itallal jól tartotta őket, adott kettőjüknek egy
szobát, a püspöknek puha ágyat, a barát számára pedig leteritettek egy
bundát a szoba földjére, alugyék a hogy tud. A nemes úr se alszik más
vaczkon. Az ágy csak püspöknek és betegnek és gyerekágyas asszonynak
való, egyébre nem való.

Aludt volna is a püspök meg a barát, ha a szobalány nem lett volna. De
hát istenadta csitri lánya: oda telepedett a szoba ajtajába. Bizonyosan
nem tudta, hogy a szobában püspök van, meg barát. Vagy ha tudta is,
gondolhatta, hogy a püspök esze olvasón, imádságon, szent iráson, nem
pedig ő rajta.

A lánynak dolga volt. Kenyeret kellett sütni hajnalban, de meg pogácsát
is, langallót is. Jó tepertős pogácsát s jó zsiros és borsos langallót.
Szemét tehát le nem hunyhatja az éjjel, mert lisztet kell késziteni és
kovászt tenni, éleszteni, dagasztani, fűteni, szakasztani, berakni,
kiszedni. Élesztő, asztal, szakasztó, pemét, tévő, sütőlapát, szénvonó,
eleven parázs, száraz galy el volt már készitve s oda állitva a maga
helyére. Csak épen a liszt hiányzott.

Leült tehát az ajtóba a földre a gabonás zsák mellé. Papucsát lerugta,
két kövér piros karján az ingujjat feltürte, felső ruháját derekára
hajtotta, az őrlető követ két ruganyos térde közé szoritotta s el
kezdett őrletni vidáman és szaporán. Gömbölyü válla, gömbölyü csipője,
gömbölyü két melle csak ugy izgett-mozgott, a mint a követ hajtotta.

Nézed-e püspök, nézed-e barát ezt a lányt? Látod-e szeme ragyogását,
testének mozgását, fiatalságának tudatlan bübáját?

Látja bizony.

Gellért püspök még akkor java idejebeli erős jókedvü férfiu volt, az a
Valter barát se lehetett idős ember, mert hiszen hosszu útra útitársnak
nem öreget, nem nyügöt visz az ember magával. Mikor a kézi őrlő lassu
zörgését, csöndes moraját meghallotta a két pap: bizony leszállt az
egyik az ágyról s fölállt a másik a bundáról, kitekinteni, mi okozza a
morajt. Bizony látták s jól meg is nézték ők az eleven mécsvilágnál azt
az eleven leányt.

Azután csöndesen visszafeküdt mindegyik a maga helyére. Nem szóltak
volna egymásnak semmit. A kézi őrlőnek halk mormogása mellett, úgy
gondolták, majd szépen elalusznak ők. Először az egyik, azután a másik,
utóbb mindakettő.

Vagy egyik se.

Mert az a lány gondolt egyet s édes, erős, ezüst hangon elkezdett egy
vértesalji, bakonyalji, mezőföldi szép magyar dalt énekelni.

– Porfelhő támad, Lódobogás támad, Hejh az a barna legény – Ide hozzám
vágtat!

Meghallja a dalt a püspök és megrezzen a lelke. Erre a dalra nem lehet
elaludni. El kell azt a lányt csititani.

De ha fiatal is, szép is s ha a dala is szép: miért kellene elvenni a
kedvét?

De mi lesz igy az éjszakából? Mi lesz az alvással? Ébren tölteni az
éjet? Mikor két lépésre egy gyönyörü fiatal lány dalolgat? Gonosz
helyzet az egy szent püspöknek. Még gonoszabb, mint künt az erdőn a fák
közt, a disznók közt, a kanászok közt.

A lány tovább dalol.

– Szilaj a hóka, Pattog a lépése, Hejh de a barna legénynek Szilaj a
nézése.

A falon egy kis fakereszt, a kereszt alatt egy madzag vastagságu vékony
viaszgyertya pislog. Fogja a püspök a mécset, meggyujtja a
viaszgyertyánál, előveszi a szent könyvet, elkezd abból olvasgatni.
Ördög is lehet még annak a lánynak a dalában, menekülni kell tőle.

Pedig az a dal tovább cseng.

– Nem félek lovától, Nem félek magától, Hejh csak az a barna legény – Ne
féljen a lánytól!

Elneveti magát a püspök. Hiába van a kezében a szent könyv. A szeme a
könyvön, de a füle a dalon, a lelke a lányon. Oda szól a baráthoz:

– Te Valter, te barát, alszol?

Dehogy aludt a barát, dehogy aludt. Csak ugy szinlelte, mintha aludnék.
Három kérdést is megvárt, míg utóbb addig törülgette két öklével a két
szemét, hogy csakugyan elhitette a püspökkel, hogy csak most ébredt föl.

– Mit parancsolsz szent atya?

– Hallgatod-e ezt a lányt, hallod-e ezt a magyar dalt?

– Hallom szent atya. Hiábavalóság! Locska-föcske beszéd! Istennek nem
tetsző dolog!

A püspök elhallgatott. Azt gondolta: ez a Valter barát mégis szamár, de
nem akarta kimondani. Tovább nézegette a szent könyvet.

A lány uj dalba kezdett. Őrletője csak ugy zugott, édes hangja csak ugy
csattogott. Mint a rigó hangja.

– Napnyugotról jön a pap, Fapapucs a lábán. Napkeletről jön a legény –
Pej paripa hátán!

– Nem kell nekem fapapucs, Paripa kell nékem. Megetetem, itatom, –
Tartom selyemféken!

De már erre kaczagott a püspök is, a barát is. A hasát fogta mindakettő.
Az a lány ugyancsak odadalolgatott nekik. Csakugyan nem tudja az a lány,
kik feküsznek ott mellette egy ajtóköz távolságban. Különben csak nem
dévajkodnék azzal, hogy ő jobban szereti a paripát, mint a fapapucsot s
jobban szereti a legényt, mint a papot. Hogy lehet valakinek ilyen rossz
izlése?

A dal azonban tovább csengett. Egyik dal a másikat váltotta föl. Nem
fáradt el annak a lánynak se a térde, se a karja, se a malma, se a dalos
szája. De a két papnak se fáradt ám el a füle. A püspök ugyan már a
barátra való tekintettel is mindig a szent könyvet nézte, de azért
időnként jóizüt nevetett. Pedig abban a könyvben nem volt mulatni való
dolog, hanem csupán szent dolog.

– Te barát, miféle lány ez, a ki itt őröl és dalolgat?

Honnan tudná ezt a barát?

Micsoda? A barát ne tudná, ki lakik annál a háznál, a hol ő egy
éjszakára megszáll? De sőt nagyon is jól tudja. Azt is tudja már, hová
való, mi a neve, él-e apja, él-e anyja, nincs-e katonatestvére, nincs-e
szivbelije, nincs-e vőlegénye, szőke-e, barna-e, sovány-e, kövér-e,
vidám-e, morcz-e, kik a lánypajtásai, hol született, mikor született,
rab-e, szabados-e, nemes-e, zálogban van-e a háznál vagy közel rokon
vagy szegődséges.

Tud a barát mindent. Neki is csak két szeme van ugyan, de azért száz
szemmel fürkész és száz füllel hallgatódzik. Meg is felelt a püspöknek
azonnal.

– Ez a lány, szent atya, a mi szállásadó gazdánknak szolgálólánya. Most
őröl. Lisztet készit a hajnali sütéshez. Nem alszik ez egész éjjel, de
azért reggel is csak olyan üde lesz ez, mint most. Ilyen a magyar lány
mind.

Hát hiszen a szent püspök is ismerhette volna már a magyar lányt, de nem
igen tudott a nyelvén beszélni. Akkor még olyan világ volt, hogy nem
igen tudott ám magyarul beszélni mindenki, a ki a magyar kenyeret ette.
Most már bizonyosan másként áll a dolog.

De ha jól-rosszul beszélt is magyarul a szent püspök: a szavakat nem
tudta jól kiejteni a száján. Német vagy mi volt az eredete. Ha azt
akarta például mondani: babám, azt mondta: papám. Ha azt akarta mondani:
puszi, azt mondta: buksi. Férfiak-asszonyok kinevették. Mert akkor is
olyan rossz szokása volt a magyarnak, mint mai napság. Kineveti az
idegen hangoztatást. Azért azután a szent püspök nem is prédikált
magyarul. Igaz, hogy ha magyar lett volna, nem is lett volna szent soha.
Egypár királyunk ugyan eljutott a szentek seregébe, de száz meg ezer
derék magyar püspökünk közül egy se. Az ördögök ügyvédje nagyon
haragszik a magyar püspökökre.

A szent püspök azonban tovább kérdezősködött a baráttól.

– Mi hajtja a leányzó kezében azt az őrlőt? Gép vagy állat?

– Se gép, se állat szent atya, hanem maga a lány keze.

Ezen csodálkozott már igazán a püspök.

– Ime barát, gondold meg azt, hogy az emberi nemzetséget miként táplálja
egy ily gyönge leányzó harmatkeze!

A barátnak ezt áhitatos lélekkel meg kellett gondolni. Pedig az a
harmatkéz még arra is jó lett volna, hogy az ő borostás arczát
megsimogassa. Ez azonban nem a barátnak jutott eszébe, hanem csak Kocsi
Sebestyén Gábornak.

Ily beszélgetésben telt el az éjszaka. Végre készen lett a liszt,
elhallgatott az őrlő és a dal. Ekkor mondta a szent püspök eme bölcs
szavakat:

– Lásd barát, minő szép volt ez a dal! Meg nem győzné a munkát az ember,
ha őt a müvészet érzete nem lelkesitené! Ime, mily boldog ez a lány, a
ki szolgáló, másnak hatalma uralkodik fölötte s mégis oly vidám dallal
zugolódás nélkül végezi munkáját!

Igy van megirva az eset a szent püspök életében, a mint azt gróf
Batthyány Ignácz erdélyi hires püspök könyvében meg lehet olvasni.

Csakhogy ott még más is van. Ott még az is olvasható, hogy reggel a
püspök a szobalánynak sok aranyat, nagy tenger pénzt adott borravaló
gyanánt.

De ezt nem szabad félreérteni. Szent püspök teheti ezt, de már
közönséges, mindennapi uri ember nem teheti. Ilyen ember csak egy-két
forintnyi borravalót adhat, mert ha aranyokat, száz forintot adna:
pajkos gondolatot támasztana a szállásadó gazda házanépében.

Ezt az esetet s azt a bölcs szót elmondotta Gellért püspök mindenkinek.
Elmondotta utóbb I. Endre királynak is, mikor ez közölte vele szándékát
a zárda alapitás tárgyában. Erre buzdult fel aztán a vidám király.

– No püspök, neked igazad van. Te szent vagy és bölcs s neked saját
példádban mutatta meg az isten, hogy a jó kedvhez, vidámsághoz, boldog
élethez szükséges a fiatal szép lány s annak dalos müvészete lelkesiti a
munkában az embert. Minthogy pedig én azt akarom, hogy azok a tihanyi
barátok boldogan éljenek s lelkesen munkálkodjanak: adok nekik fiatal
lányokat. Minden kettőhöz egyet. Tíz leányhoz húsz barátot s húsz
baráthoz tíz leányt. A te szent példád a követésre méltó példa. Ti is
ketten gyönyörködtetek a nyéki lány dalában. Ha te ott nem vagy: az a
Valter barát bizonyosan segitett volna annak a lánynak őrletni s a miatt
elkéshetett volna a hajnali sütés.

Igy végezte magyarázatát Kocsi Sebestyén Gábor.

Igaz, hogy százféle csintalan kérdést intéztek még hozzá a hallgatók, de
ő azokra már meg nem felelt. S a tudós apáturnak nagy lelki
megnyugvására volt, hogy meg nem felelt. Annyit azonban mégis
megmondott, hogy ez az egész történet ugy öregéből szent Gellért
életében részletesen meg van irva, s a mit ő tett hozzá, azt se a kis
ujjából szopta, hanem a szóbeli hagyományból meritette.

Ebben is igaza volt.



A TIHANYI ERŐSSÉG.

(A királysirok. – Nem jól temetik a királyokat. – A nemzet utolsó
menedéke. – A bölcs Piusz barát s a még bölcsebb főapátur. – Pisky uram
és Ibrahim aga. – A bajvivás és a becsület. – Ibrahim aga három felesége
egyszerre szül. – Az aga levelet ir. – A bajvivás mégis megtörténik. –
Honnan ered a káromkodás?)

Hova lett a tihanyi barátok urasága?

A földek, erdők, mezők, legelők, szőlők, álló vizek, folyó vizek, malmok
most is megvannak, de se húsz barát, se tíz szobalány, se két
bukfenczhányó, se nagy urak látogatása, se királyok vendégsége,
vadászata. Öt szegény barát s néha ritkán egy-egy apátur. A mult
században talán csak három apátur volt. Ha egy-egy apátur meghal: be nem
töltik a helyét évtizedekig.

I. Endre király, mikor meghalt: oda ment el hideg teste örök pihenésre
Tihanynak ormára. Hová temették el: nem lehet ma már azt a helyet
megmutatni. Se a templom, se a zárda nem ott állt hajdan, a hol most. A
mostani nincs még kétszáz éves. A mostani óvár helyén állott a tihanyi
vár s az a vár bizonyára nagy részben a régi zárdából és templomából
állott. Ott voltak a királyi hamvak is.

Kevés ember tudná ma már megmutatni, hol állott a régi vár is. Mikor a
török világ elmult s tihanyi várkapitányra nem volt többé szükség:
magyarirtó német barátok ültek bele a nagy uraságba. Első dolguk volt
elpusztitani a régi várat, régi zárdát s épiteni köveiből az uj zárdát
és templomot.

Németek dulták föl I. Endre király sirját.

Németek dulták fel a királysirokat is Székesfehérvárott. Pogány török,
kutyafejü tatár: de jól történt, hogy te itt házsártoskodtál nálunk vagy
másfélszáz évig. Büntetlenül rád foghatunk minden dulást, minden
pusztitást, a mit nem te követtél el.

Ott mutogatják Tihanyban I. Endre király szemfedőjének rongyait. Bizony
rongyok azok: elfekhetett alattuk akármelyik szegény szolgaember.

De nem baj az!

Ugy sincs királysir Magyarországon. Pedig volt királyunk elég. Több is,
mint kellett volna. A régiekkel senki se törődött, az ujakat pedig más
országban temetik el. Én nem is bánom. Holt király se lakjék nálunk, ha
eleven nem lakik. Igy gondolkodtak őseink is. Hogy a király itthon
lakjék, mindig követelték; – hogy a holt királyt itt temessék el: sohase
kérték.

Nincs is az jól, a hogy a királyokat eltemetik. Azt hiszem: turáni
őseink okosabban intézték a temetést. Ők a király holttestével együtt
lovát, szolgáját, miniszterét is eltemették. No az igaz: lovát ma már én
se temetném el, hanem néhány minisztert minden király mellé czélszerü
lenne a föld alá dugni. Ne csak ürge, vakandok vagy patkány legyen
társaságában, hanem afféle szelid állat is, a ki az udvari
szertartásokra s illemszabályokra ott is ügyel s a ki a sok ürge,
vakandok, patkány közt pártfegyelmet tud ott is tartani.

A tihanyi vár kicsiny vár volt. A Balaton zalai partját sohase birta a
török. A Balatonon nem járt át, hajóval nem vesződött. De télen se járt
át, pedig a jég megbirta volna. A szárazföld felől pedig elég volt egy
széles árok, hogy az ellenség közel ne jusson a várhoz.

Hejh tihanyi széles árok: te voltál egykor sok jó magyarnak utolsó
reménysége.

Jött Haynau, jött Paskievics, jött az orosz és az osztrák fölös erővel.
Perednél, Komáromnál nem tudtunk győzni, ellenség kezébe került az egész
Dunántul.

Mit csináljunk? Komárom szűz vára nem elég az országot megvédeni.
Átellenben még egy bevehetetlen várat kell emelni. Középen a Bakony
rengetege, mely a két várat összekötné. Az uj bevehetetlen vár Tihany
lenne.

Csak a szárazföldi bejárót kell elzárni. Csak ott kell a félsziget
nyakát átmetszeni s a Balaton két vizét összeszakasztani. S ha ez
megvan, ötvenezer embert a szigetbe telepíteni; fegyverrel, élelmi
szerrel, ágyuval, puskával, lőporral ellátni. Jöhet akkor osztrák is,
orosz is.

Esztendeig-kettőig büszkén áll a két vár. Hajóhada nincs az ellenségnek.
A hegyet megmászni lehetetlen. Az alatt segitségünkre jön az angol és
franczia, a török és az ázsiai ősi magyarság, Uj Attila, uj Árpád, uj
Hunyadi János. Magyar nemzet nélkül meg nem élhet a magyarok istene, a
magyarok istene pedig örökké él, meg fogja tehát menteni a maga igaz
népét.

Ki rendelte meg a közmunkát: nem tartozik a dologra. Jöttek mérnökkari
tisztek és úti biztosok, kijelölték a csatorna vonalát s száz és ezer
oda rendelt ember elkezdte ásni, vésni, lapátolni a kemény földet. Ma is
megvan a nagy árok nyoma. Fenekét, oldalait benőtte a vad fü, de ma is
tanuságot tesz arról a keserü ábrándról, a mely a magyar nemzetet Tihany
ormain akarta megmenteni.

Öreg, szegény, zsöllérkedő ember volt Balaton-Füreden Prépost István.
Hajlott dereku, sanda szemü, mindig rongyos, de mindig jókedvü kis
szőlősgazda. Hol a maga szőlejét kapálta, hol a másét. Ő is elment
Tihanyt elzárni, várat emelni, magyar nemzetet megmenteni.

Ásott-ásott napokon át. Győzte borral a csutora, kenyérrel-szalonnával a
tarisznya. Egyszer aztán kilelte a harmadnapos hideg. Maga beszélte el
nekem.

– Fölvánszorogtam egy kissé a hegy oldalára. Oda sütött a nap. Egy bokor
tövében leheveredtem. Járni való erőm nem volt. Fejem fájt, szemem
káprázott, húzott a föld magához. De minden szót hallottam, minden
kapavágást láttam, ezer ember dolgozott, mint a hangya, a fiatalja
dalolni is kezdett. Hej de csak elvégezzük mi a nagy munkát. Verjen meg
az isten német, te ide a lábadat be nem teszed. Láttam is már, a mint a
német erőlködik, de le is kaszaboltuk utolsó szál emberig.

– Ugy kellett lenni, hogy elaludtam. Meddig aludtam, nem tudom. Nem
költött fel senki. Hát a mint szememet fölnyitom: csak a fülem zug. Nem
hallok semmi munkát, nem látok egy teremtett lelket. Mi történt én
velem? Süketté lettem? Vakká lettem?

– Dehogy lettem uram, hiszen sütött az isten napja: láttam. A
seregélymadár fölöttem röpült el: zugását hallottam. Csak ember nem volt
a munkánál, egy lélek se.

– Fölkeltem, lementem a csatornához. A csatorna fenekén itt-ott már
csillogott a viz, a mint a föld alatt átszüremkedett. Láttam, hogy magam
vagyok. Még az jutott eszembe, hogy talán vasárnap van, ünnepnap van,
azért nem dolgoznak. Ejh mit, az országot ünnepnapon is meg kell
menteni. Lementem a csatorna fenekére, elkezdtem a földet hányni. De azt
én már meg nem engedem, hogy a német ide betegye a lábát.

– Ástam, ástam, de hiába volt, ember nem jött segiteni. Egyszer csak
észre vettem, hogy a csutorából kifogyott a bor, a tarisznyából a
szalonna. Haza nem küldhettem, mert azon a vidéken ember nem jár, tehát
csak magam ballagtam be Aszófőre. Egyenesen a biróhoz.

– Hejh biró uram, micsoda hanyagság ez már? Hiszen egy hét – két hét,
itt lehet nyakunkon a német s a tihanyi bejárón mégse dolgozik senki.
Micsoda dolog ez?

– Hagyja el kend. Az urak visszarendelték a dolgos népet. Elveszett a
magyar sereg. Kit megöltek, kit elfogtak, hirmondó sincs már belőle.
Vége a mi országunknak.

– Vége?

– Elkeseredtem uram. Keserüségemben bolondságot cselekedtem. Fogtam az
üres csutorámat. Még az apámtól maradt rám. A csikóbőrnek már rég
lekopott róla a szőre. Fényes volt, fekete volt, száraz volt a bőre. Ha
már a mi országunknak vége: minek nekem akkor az üres csutora? Fogtam a
sziját s ugy vágtam oda a kaloda járomszegfájához, hogy száz darabra
törött széjjel. Igy ástuk mi a tihanyi csatornát uram.

Igy beszélte el az esetet nekem a balaton-füredi szegény zsöllér-ember.
Nem feledtem el. Hogy tanuságot tegyek arról, hogy a szegény ember is el
tud keseredni igazán, ha azt látja, hogy nemzete, országa, hazája
elveszett. A kinek százezer hold földje volt: annak szivét nemzetünk
bukásán nem fogta el úgy a keserüség.

De a bölcs Piusz barátét se.

Rég meghalt már a tudós Bresztyenszky apátur, de uj apátot nem tettek
helyébe. Csak Piusz barát kormányozta a nagy tihanyi urodalmat.

De hát barát hogyan kormányozhat urodalmat? Hogyan tud az elbánni annyi
kalmárral, kupeczczel, árossal, vásárossal, szép asszonynyal, hamis
cseléddel, a mennyi egy nagy urodalom árnyékában rajzik?

Piusz barát megmutatta.

Kocsin ült örökké. Jó barátságban volt mindenkivel. Öt szép asszonya is
volt, a ki szivesen látta egyszer-másszor hol ebédre, hol vacsorára. El
tudta adni azt a termést előre, a melyet csak három esztendő mulva hoz a
föld. Csinált százezer forint adósságot s aztán egy szép reggel halva
találták zárdabeli komor kis szobájában. Olvasója akkor is kezében volt.
Kibékült tehát istennel, mielőtt örökre bezárta szemét.

Rémülve, sopánkozva közölte a szomoru hirt az öreg tudós Czinár a
pannonhalmi főapáturral. Tékozlás! Menyecske! Százezer forint adósság!
Borzasztó!

A bölcs főapátur mosolygott a nagy ijedtségre.

– Elvégre élte világát!

Ez volt a bölcs főapátur felelete.

Igaza volt.

Örökkön-örökké való igaza volt. Minden ember önmagáért van. Minden élet
annyit ér, a mennyit önmagának ér. Bolond ember az, a ki nem örül, mikor
örülhet s akkor is busul, mikor nem kénytelen vele.

Van olyan lélek, mely csak másnak boldogságán tud örülni. Van olyan
lélek, mely csak a hazáért lelkesül. Van olyan lélek, mely csak a
jövendőre néz s azok boldogságára törekszik, a kik ezután születnek.

Nagy lelkek, nemes lelkek, de ritka lelkek. Emlékezzünk rájuk példának
okáért, tiszteljük meg őket önmagunkért s hirdessük dicsőségüket, hogy
mindig akadjon hozzájuk hasonló, nagyságukra törekvő s dicsőségüket
tulszárnyaló.

De a nagy tömeg nem ilyen. Ne is legyen ilyen. Dolgozzék annyit, a
mennyi szükséges, de örüljön annyit, a mennyit tud. Gyüjtsön önmagának,
de ne gyüjtsön másnak. Ne a világ minden vagyonát, hanem az életnek
minden képességét szerezze meg gyerekei számára. Erőt, egészséget,
jókedvet, felebarátjának kedvelését. És azt az erkölcsöt, mely becsüli a
munkát, megbecsüli másban is, de nem rajong érte. Az a korszak boldog,
az a nemzedék szerencsés, a mely csak önmagáért él, munkál és örül. A
dicső korszakok nem a boldogságnak, hanem a hősi erőfeszitésnek
korszakai. Vér és köny nélkül, győzelem és szenvedés nélkül az
emberiségnek nincs dicső korszaka.

Mire való a barát?

Arra nem, hogy véres veritékkel keresse kenyerét. Fogadása nem szól
erre.

Arra se való, hogy hős legyen. A manó vitézkedjék, ne a barát.

Az se illenék a baráthoz, hogy tőkét gyüjtsön. Mit csináljon vele, ha
gyüjtene is? S aztán kinek számára gyüjtené? Se fia, se lánya, se hamis
felesége.

Vonuljon magányba, imádkozzék, dicsérje az istent, látogassa a
betegeket, gyámolitsa az özvegyeket és árvákat.

Igy beszélnek a szentek. De nem igy értette a dolgot I. Endre király.

I. Endre király harmincznégy ménlovat adott a tihanyi barátoknak a
hozzájuk való kanczákkal. Egy ménlóhoz negyven kancza. Ezenkivül még
évenként ötven csikót is adott nekik a királyi ménesekből.

Az az igazi uraság, akinek több lova van, mint a mennyire szüksége van.
Lóbul, asszonybul, betegségbül csak annyinak szabad lenni, a mennyit az
ember már ki nem kerülhet. A kinek több van, az már uraskodik. Endre
király tehát egyenesen azt akarta, hogy a tihanyi barátok uraskodjanak.

Az ő akaratának felelt meg Piusz barát. De sok kárhoztatás is érte az ő
emlékezetét. Hátha még a tíz szobalányt is visszaállitotta volna! Akkor
dicsérnék ám csak igazán.

Épen most háromszáz esztendeje Pisky István uram volt Tihany várának
kapitánya. Már akkor ötven esztendeje birta Somogyvármegyét a török. A
magyar és a török nemes urak a tihanyi réven át meg-meglátogatták
egymást. Együtt mulattak, dicsekedtek, dévajkodtak. Barátság állott fenn
köztük, a mit semmi se bizonyit jobban, mint az, hogy bajt is vívtak
egymással. Igaz, hogy csak olyankor, a mikor béke állt fenn Magyarország
és Törökország között. 1589-ben pedig, ha jól emlékszem, fennállt még a
béke, noha csakhamar kiütött a hosszu és kegyetlen háboru.

Kemény tél volt, hatalmasan befagyott a Balaton. Valami kőröshegyi
névnapra vagy lakodalomra hivatalos volt Pisky István uram. Át is ment a
réven. De hivatalos volt Ibrahim aga is, endrédi birtokos a
szomszédságból. Pisky uram és Ibrahim aga már ismerősök voltak, hajnalig
jól is mulattak, de akkor valami haszontalanság fölött összekoczczantak.
Jó nevelésü ur volt mind a kettő, tettlegességre nem került a sor, hanem
a bajvivás kikerülhetetlen volt köztük. Február volt az idő, kemény
télnek majdnem közepe, olyan kemény volt a Balaton jege, mint a kőpad.
Meg is beszélték rögtön, hogy mely napon, mely órában jönnek össze a
jégen, a szántódi csárda irányában. Mezitelen karddal, semmi egyébbel.
Egymás vérét meg kell látniok.

Igy kivánja a becsület!

Becsület és bajvivás akkor is gyakran együtt járt. Minél több vér
ömlött: annál biztosabb volt a becsület. Vérontás nélkül semmit se ért a
becsület. Ha az egyik bajvivó meghalt: akkor már épen szent volt a
becsület. Azé is, a ki meghalt, azé is, a ki megmaradt.

Nem uj dolog volt a bajvivás. A világ teremtése után húsz év mulva már
fennállott ez az intézmény. Ádámnak két siheder fia találta föl. Ők még
furkós bottal végezték, mint mai napság a juhászlegények. Szerencsésen
agyon is csapta egyik a másikat. Kezdő legények, könnyelmü ficzkók
voltak, a bajvivó kodekszekre nem ügyeltek, alkalmas segédeket nem
választottak, a fegyverbiróságot is elmulasztották. Előre lehetett
látni, hogy a hatalmasabb agyonüti a gyöngébbet.

A világ teremtése óta sok idő folyt le. A bajvivás intézménye is
egyben-másban megváltozott valami kevéssé.

Eleintén az volt a kérdés: ki a hatalmasabb? Döntse el a bajvivás. Ezt a
kérdést nem is lehet semmivel se jobban megoldani, mint a bajvivással. A
királyok még ma is ezt vallják. Ha két király összevesz e kérdésben,
mindegyik kiállitja a maga embereit a mezőre. Üssék, lőjjék, vágják,
apritsák egymást. A királyok ez alatt a miniszter urakkal együtt
tarokkot játszanak. Utóbb kisül, hogy egyik király serege agyonverte a
másik király seregét. El van döntve a kérdés. A halottakat kölcsönösen
eltemetik s királyi szóval hősöknek kinevezik. Megkötik a békét, a két
király összejön, összecsókolódzik, összeházasodik s azután együtt
játszák a tarokkot. A hősök alusznak, a költők és történetirók elzengik
a hősök dicsőségét s a királyok jó kedvvel tovább játszanak. Míg megint
össze nem vesznek: ki a hatalmasabb?

Később az volt a kérdés: kinek van igaza? Kié legyen a borjas tehén vagy
a kővári urodalom? Döntse el a bajvivás. Gyöpre legény! Elő azzal a
karddal, dárdával, buzogánynyal! Annak van igaza, azé lesz a borjas
tehén vagy a kővári urodalom, a ki agyonüti a másikat.

Ez is természetes. Jól megfontolta azt az egyház és az állam, a pápák és
királyok bölcsesége, mikor igazságszolgáltatássá tette a bajvivást.
Legalább nem kell annyi biróval, jegyzővel, iktatóval, kiadóval,
ügyvéddel, végrehajtóval vesződni, mint most. Olcsóbb is a szegény
népnek az igazság, nem kell hozzá bélyeg. Gyorsan is eldől az igazság.
Egyik ember agyonütheti a másikat egy óra alatt, nem kerül esztendőkbe a
pörösködés. Nem is lesz annyi pör, huzavona, biróskodás, mint mai
napság. Biztosra lehet venni, hogy a kit agyonütnek: az se nem felebbez,
se pört nem ujit ezentul. Sőt minden haszontalanságért az se pöröl, a ki
életben maradt. Mert a tárgyaláson rendesen ő is ott hagyta egyik szemét
vagy egyik kezét, a másikra tehát jobban vigyáz ez után.

Mikor Pisky uram összekoczódott Ibrahim agával, épen 108 esztendeje volt
már halott igazságos Mátyás király. A ki azt mondta, hogy a bajvivás még
se egészen jó igazságszolgáltatás, adjuk tehát a pöröket csak a biróság
elé, a bajvivást tartsuk meg a becsület számára. Mert, hogy kié legyen a
borjas tehén vagy a kővári urodalom: ez mégis csak fogas kérdés lehet, a
melyet nehéz dolog buzogánynyal vagy öreg fejszével eldönteni. Csak a
becsület kérdése egyszerü és könnyü kérdés.

Igy állott a bajvivás intézménye Pisky uram idejében. Igy áll ma is.

Kinek van becsülete? Döntse el a bajvivás.

Igaz, hogy némi nemü nehézségek itt is merülhetnek föl.

A becsület például hasonlit némileg a szinházi jegyhez. Van első
osztályu, másod osztályu és harmad osztályu becsület, mint a hogy van
különféle osztályu és áru szinházi jegy. Sőt van még katonajegy,
diákjegy és ingyenjegy is és utolsó osztályu munkásjegy is. S a hányféle
a szinházi jegy: legalább annyiféle a becsület is.

Az első osztályu becsületnek nincs szüksége a bajvivásra. Annak se nem
árt, se nem használ. Deák Ferencz és Vörösmarty Mihály sohase vivott
bajt. Nem keveredett bajvivásba Kossuth Lajos és Arany János se. Volt
ebből nekik valami hátrányuk? Pedig Deák Ferencznek azt mondták szemébe
az 1832-iki országgyülésen, hogy a Duna jobb partján tervezett vasuttal
csak a saját zsebjére dolgozik, Kossuth Lajosnak pedig azt hányták a
szemére, hogy ellopta az ország pénzét.

Ha ők e miatt bajvivásba keverednek: becsületük azonnal leszállt volna a
második vagy harmadik osztályba.

A második osztályu becsület is teljes becsület. Ez már nem kerüli a
bajvivást, de nem is keresi. Kedvetlenül bár, de belemegy. Nem azért,
mert szüksége van rá, hanem azért, hogy holmi ostoba emberek
megjegyzéseket ne tegyenek. Enged a divatos felfogásnak, noha lenézi azt
s a bajvivást utólag mindig restelli.

Teljes becsület a harmad osztályu is, de csak kifelé és hivatalosan. Sok
ember érzi, hogy ha bajvivásra nem hivatkozhatnék: erkölcsi állása
valahol, valamiben és valamikor gyönge lehetne. A harmad osztályu
becsületnek önmagában vannak kételyei, de bajvivással megköveteli a
világtól, hogy ennek ne legyenek kételyei vagy ha vannak: gondosan
hallgassa el azokat.

Az ingyen szinházi jegyesek fölötte állnak a bajvivásnak. – Uralkodók,
miniszterek, nap hősei. A negyedik osztály jegyváltói pedig akár kell,
akár nem kell, mindjárt verekesznek. – Katonák, diákok, képviselők,
ujságirók, müvészek.

Hajdan nem vezettek a becsületről jegyzőkönyvet. Nem volt a becsületről
statisztika. Ki a szabad, ki a szolga; ki a nemes, ki a pór; ki a
birtokos, ki a hajléktalan: csak ez volt a kérdés.

A szabad embernek, nemesnek, birtokosnak nem volt szüksége becsületbeli
bizonyitványra; – szabadsága, nemessége és birtoka elég erőssége volt a
világban mindenütt. A szolgának, pórnak és hajléktalannak szintén nem
volt szüksége a hivatalos becsületre. Mi a manót csináljon vele? Mit ér
az neki, ha egyebe nincs?

Szelid és mivelt korunk sokkal bölcsebb. Ez törvényszakaszokban szabja
meg: mi a becsület. A ki a törvényt megtartja s bajvivó jegyzőkönyvét
kéznél tartja: annál biztosan tudjuk, hogy megvan a becsület. A régi
nyers korszakokról még a királyi levéltárak se tudnák kimutatni, hogy
akkor volt-e becsület és mennyi volt? Mi boldogabb kort élünk. Most
minden kaszinó ki tudja mutatni, hogy melyik városban, melyik
vármegyében hány kétségtelen becsület van. Minő nagy vivmánya ez a
haladás szellemének!

Igaz, hogy holmi éretlen vagy ugrándozó elmék váltig bizonykodnak, hogy
kard és golyó nem egészen biztos mértéke a becsületnek s hogy szerencse,
vaksors, hangulat is beleavatkozhatik abba, hogy az én hasamba megy-e be
a golyó vagy ellenfelem hasába. Ez azonban üres beszéd. Hiszen a
bajvivásban épen az a fölséges dolog, hogy a kinek hasába ment a golyó,
annak becsülete ép ugy be van bizonyitva, mint azé, a kinek hasát
kikerülte a golyó! S aztán golyó és has: mit tartozik ez ide? Micsoda
bolondság ezzel törődni? A jegyzőkönyv a fődolog, annak kell rendben
lenni.

Pisky uram idejében még nem voltak az emberek ilyen óvatosak. Akkor még
nem vettek föl jegyzőkönyvet s akkor még nem is a laktanyákban és
vivótermekben végezték a bajvivást. De hát el kell ezt néznünk az akkori
kor bárdolatlanságának.

Ibrahim aga a kitüzött helyen és időben a Balaton jegén a szántódi
csárda irányában nem jelent meg. Pisky uram hiába ment oda, egy hadnagya
és két huszárja hiába volt tanuja a tihanyi rév nagy jegenyefája alatt.
A hitetlen török elmaradt.

Ez se baj. Kitünt, hogy csak a szája jár. Ne is kerüljön, de nem is
kerül többé Pisky uram szine elé. Igy vélekedett Pisky uram s ebből nem
is csinált titkot. Annyira nem csinált, hogy ez igen hamar eljutott
Ibrahim aga fülébe is.

Tudni kell ugyanis, hogy Ibrahim aga nem gyávaságból, nem is
feledékenységből maradt el a jégről, hanem igen is nagy okból.

Zászlós aga volt ő, tehát Endréden nagy ur. Volt is neki három felesége
és hat odalikja, tehát kilencz asszonya. Allah pedig a kitüzött napra
csodát rendelt. Olyan csodát, a minőt még a hatalmas szultánnal se
csinált, a minőről még a titkok könyvei se emlékeznek. A találkozás
napján ugyanis egy órában betegedett le egyik felesége és két odalikja s
mindegyik egy piros képü erős pufók kis Ibrahimot hozott a világra.

Nagy híre lett ennek. Nem is csoda: nagy eset ez!

Nem ritka, ha az anya ikreket szül. Az is megtörtént már, hogy hármat
szült. De hogy egy jó vitéz, becsületes muzulmán agának egy nap és egy
órában három felesége szüljön: ez nem jutott eszébe még Mohamednek se, a
ki pedig a próféták közt a legnagyobb és egyedül való igaz próféta.

Tökéletes mentsége volt tehát Ibrahim agának arra, hogy ő a bajvivásról
elmaradt. Sőt még arra is, hogy követet, üzenetet küldeni elfelejtett.
Szeretném azt az embert látni, a ki ilyen határtalan családi öröm
közepéből bajvívni menne le a jégre.

Pisky uram vélekedése azonban csakhamar fülébe jutott. Méltán haragba
jöhetett arra a vélekedésre. Hiszen Pisky uramnak, ha jó vitéz és igaz
nemes ember, nem szabad jó vitézről és zászlós agáról valami gyalázatos,
csuf gyávaságot föltenni. Kapta is a tollat, papirost s hirtelen való
első haragjában levelet irt Pisky uramnak.

Magyar nyelven irta és pedig kitünő szép magyar nyelven. Jobban tudott
magyarul, mint mai napság sok iródiák. Megvan a levél eredetiben, ott
őrzik a tihanyi zárdában, a jó csuhás barátok megmutatják szivesen
mindenkinek.

Ebben a levélben jól összeszidja Pisky uramat. Elnevezi kurta disznónak,
ország kóborlójának, hitetlennek, bestye k...finak. Ujra felhivja,
jöjjön ki hát, ha vitéz, a jégre. »Egy korlátban ketten menjünk be, sem
tehozzád magyar vitézek ne mehessenek, sem én hozzám török vitézek ne
jöhessenek«. Hanem ketten ott vijjanak életre-halálra, a mig egyik ott
nem marad.

A levél igy végződik:

»Isten velem. Költ Koppányból 2-a martii 1589. Az te nem barátod Ibrahim
aga, az hatalmas Török Császár Zászlós Agájja Endrédbe.«

A czimzést pedig igy irta rá:

»Adassék az hazug, tökéletlen, hitetlen Bestye K... fiának, Pisky
Istvánnak Tihanba tulajdon kezébe.«

A levélben nem mondja meg, mi ok miatt maradt el a megbeszélt
találkozásról. Igazhivő muzulmán nem beszél a feleségeiről soha egy szót
még igazhivőnek se, annál kevésbbé hitetlennek.

Pisky uram megkapta a levelet, elfogadta a bajvivást, üzenet utján
meghatározták az időt, kimentek a jégre, megverekedtek emberül, az
egyiknek füle, a másiknak orra ott maradt a jégen s a mikor sebjük
behegedt: megitták az áldomást egyszer Tihanyban, egyszer pedig Endréden
s azután mindvégig igen jó barátságban éltek.

Honnan tudom én mindezt, holott nekem a barátok ezt el nem mondták, mert
maguk se tudják.

Felelek a kérdésre s tudásomnak okát adom, a hogy illik igaz tanúhoz s
komoly történetiróhoz.

Hogy Pisky uram megkapta a levelet, bizonyos ez onnan, hogy az a levél
most is megvan s most is Tihanyban van.

Hogy elfogadta a bajvivást: ez meg onnan bizonyos, hogy nagyon csuf
dolog lett volna el nem fogadni. Ha pedig ezt a csuf dolgot elköveti:
akkor a levelet a kandallóba dobja s nem hagyja meg csufságának örök
emlékeül. Hogy meghagyta, ezzel azt akarta bebizonyítani, hogy ő olyan
ember, a ki megállja helyét a gáton.

Hogy Ibrahim agát nem vágta le: ez épen kétségtelen. Mert ha levágta
volna: iródiákjával ráiratta volna a levél hátára, hogy »szegény bolond
aga, ott hagyta fogait a jégen.«

De ép oly kétségtelen, hogy Ibrahim aga se vágta le Pisky uramat. Mert a
krónikákban ez nincs megirva, a tihanyi várkapitánynak ily gyászos
haláláról pedig a krónikások meg nem feledkeztek volna.

De hogy egymás orrát, fülét mégis levágták, ez nem lehetett másként
azért, mert ilyen két vitéz nem játszik, ha kardot ránt egymás ellen,
hanem egymáson hagyja kezének és kardjának nyomait.

A tihanyi áldomás onnan bizonyos, mert Pisky uram jó magyar ember volt,
magyar ember pedig verekedés után mindig iszik egyet. Néha a verekedés
előtt is. Adott azonban áldomást Ibrahim aga is, mert ő már magáévá tett
minden jó magyar szokást, a mit azzal bizonyitott be, hogy tökéletesen
megtanulta a mi édes magyar nyelvünket. Ezt a német, vallon, olasz
vitézek, a kik itt csavarogtak nálunk, soha nem cselekedték.

Ibrahim aga híres tihanyi levele egyébként is nevezetes levél. Mert tele
van csufoló szavakkal és káromkodásokkal.

A magyar nép káromkodó nép. Annyira, mint a szerb, horvát, délszláv és
török nép. Sokan azt hiszik, hogy mind e szomszéd népek a magyartól
tanulták a káromkodást.

Én pedig ezt nem hiszem.

Miért nem tanulta el a magyartól a cseh, morva, slezák, polyák,
kucséber, német a káromkodást? Hiszen ezekkel régibb szomszédságban
vagyunk, mint a törökkel. E népek, ha káromkodnak, csak az ördögöt,
poklot, bagolyt, keresztet és szakramentet emlegetik. Ez nem magyar
káromkodás.

A magyar, ha káromkodik, a szenteket, a Jézus Krisztust, a szüz Máriát
és az atyaistent emlegeti. Mint a szerb és mint a török.

Azokon a részeken, a hol egykor a török lakott, mindenütt nagyon el van
terjedve a káromkodás. A Balaton zalai mellékén s belső Zalában,
Göcsejben nem káromkodós a magyar nép. Itt soha se lakott a török. Nem
igen káromkodnak a Rába mellékén és Csallóközben se. Itt se lakott
török. Olvastam is, hallottam is, de hiszem is, hogy őseink a töröktől
tanulták el a huszáros káromkodást. Igaz, hogy a huszárok és bakák azóta
is gondosan terjesztik ezt az erkölcsöt.

Ha eredeti magyar szokás volna a káromkodás: akkor szüz Máriát nem
emlegetné a nép. Jobban becsüli a magyar a nőt, mintsem káromló szónak
használná.

A szent lelket se emlegeti a káromkodó soha. Ez is török eredetre vall.
A keresztyének istenképéből a török megértette az atyát és a fiut, de a
szent lelket nem. Azért azt nem is vagdalta az ellenség hátához. Nem
teszi a magyar se.

Furcsa dolog a káromkodás, ha komolyan megy. A test is kiizzadja az
ártalmas nedveket, a lélek is kiizadja az ártalmas indulatokat. A
léleknek ez az izzadása a káromkodás. Közel áll az átokhoz, de még se
az. A hajdankor nagy népei tudtak átkozni, de nem tudtak káromkodni.
Homér látta vak szemével az átok istenét s nőalaknak látta. A káromkodás
ő előtte bizonyára férfialaku isten lett volna. Az egyház is százféle
átkot ismer, de káromkodást nem ismer. Az átok egyházi intézmény, a
káromkodás vétek. A pokol és a tisztitó tűz is átok. A kiket Dante itt
talált, azoknak csak jajgatását és fogcsikorgatását hallotta. A ki csak
jajgatni és fogcsikorgatni tud: annak irtóztató büntetés a pokol. A
magyar ember nem igen fél a pokoltól, mert ő ott is huszárosan
kikáromkodja magát s tudja, hogy ez által nagyot könnyit lelkén. Az
ördög, ha káromkodni tudna, nem vinne el annyi embert. Mert a kit jól
összeszidna: annak aztán békét hagyna.

Csunya dolog a káromkodás, de ime, haszna is van.



BALATON-FÖLDVÁRTÓL BADACSONY HEGYÉIG.

(Milyen felekezethez tartozik a hullám és a napsugár? – A kis kapitány.
– Salamon Ferencz dévajkodik, Gyulai Pál ur megijed. – Szentirmay a
parton vár.)

Hagyjuk el azonban Tihanyt s utazzunk tovább. Hagyjuk el nyugati ormát,
a gyönyörü Csucshegyet s keleti fensikját, Óvár sziklapadjait. Kopár
helyek ma, gyönyörü pihenők és messzelátók villatelepe majd a közel
jövőben. Tündértanya lesz még Tihany nemsokára.

Ott vezet el útunk a Földvári csárda mellett. Mikor arra jártunk, csak a
csárdát láttuk, pár száz ölnyi távolságban a Balaton vizétől. Ma
legszebb és legnagyobb fürdőtelepe a Balaton somogyi partjának.

Igazán jó helyre alapitották.

Tihany két nagy tóvá választja el a Balatont. Füred, Csopak, Alsó-Örs,
Almádi, Kenese és Siófok nyaralói csak az egyik tavat látják, Tihanyon
tul nem repülhet tekintetük. Igy vannak a nyugati tó nyaralói is. Ő
előlük meg a veszprémmegyei Balatont zárja el Tihany. Csak a
balaton-földvári fürdőtelep vidám lakói látják mind a két Balatont.

Szerencsés multja, virágzó jelene, ragyogó jövendője van
Balaton-Földvárnak.

De csak úgy, ha a magyar társadalom egykor egyetlen nemzeti társadalommá
alakul át. Ha osztályok, rendek, rangok, felekezetek, pártok,
birtokterületek darabokra nem tördelik szét.

Balaton-Földvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő,
Kenese hivatalnok fürdő, Balaton-Füred hol papi, hol zsidó fürdő,
Badacsony nemesi fürdő, Keszthely vegyes fürdő. És igy tovább.

Mi ennek az oka?

Bizonyosan a Balaton vize. Sokan vannak, a kik azt hiszik, hogy ez a viz
különbséget keres is, talál is, tesz is a különböző rendü, rangu,
osztályu és felekezetü emberek bőre között.

Ezer szélrohama van a levegőnek, ezer hullámcsapása a Balaton vizének.

Egyik hullám főrendi, másik hullám polgári hullám. Egyik hullám
keresztyén, másik hullám zsidó hullám. Meg lehet ám ezt ismerni
biztosan. Miről? A manó tudja. Csak az a bizonyos, hogy Balaton-Földvár
felé nem megy zsidó hullám, Siófok felé pedig nem megy keresztyén
hullám.

Ilyen a balatoni szél is. Ilyen a balatoni napfény is.

Szakemberek azt mondják, hogy ilyen a tenger vize és szele és napfénye
is. Csakhogy az idegen nemzetek herczegei, bárói és nemesei tökfilkók.
Ők a tengernek ezt a természetét fel nem ismerik. A Cambridgei herczegek
és Montmorency grófok például annyira dőrék, hogy ők képesek még Lewi
bankárral s még Hugmayer sütővel is egy tengerben fürödni.

A magyarok finomabb bőre ezt meg nem engedheti.

Be kell azonban ismerni, hogy orvosaink meglehetős tudatlanok. Ők
például nem igen törődnek azzal, hogy a hurut, csúz, köszvény,
vérszegénység, angol kór, idegesség keresztyén vallásu vagy zsidó
vallásu, főnemesi vagy közpolgári betegség-e? Nyilván nagy könnyelmüség
ez. Ők e betegségek ellen derüre-borura csak a Balatont rendelik
általában a helyett, hogy határozottan megmondanák: melyik betegség
ellen melyik felekezetü vagy rangu hullám és napfény használ leginkább.

Hogy a muzsikus czigány ott a balatoni fürdőn mind neveletlen s hogy
hegedüjén csak egyféle húrt használ s dalát egyenlően huzza s a
különböző rangu és felekezetü húrok, dalok és pénzek közt épen nem
tiszteli a különbséget: ezen már meg sem ütközünk. Vad müvésztől,
tanulatlan embertől, fekete czigánytól nem is lehet egyebet várni.

Ilyen hátrányok még nagy mértékben nehezítik a Balaton fölvirágzását.

Készül azonban törvényjavaslat, mely az efféle bajokon segiteni fog. E
szerint a határos vármegyék felosztják majd a Balatont rend, rang,
osztály és felekezet szerint s a vízbeli határokat kikarózzák.
Örménynek, unitáriusnak csak lábmosó víz jut, mert ők kevesen vannak. A
zsidókat beszoritják az akarattyai és gamászai öbölbe Siófokig.
Parasztnak adják az iszapos részeket, neki az is jó. Kis hivatalnok és
munkás ember számára átengedik a nádasokat, kuruttyoljanak ott a
békákkal. A java szinvíz lesz a főrendeké és nemeseké és a papoké.
Valamelyes részt átengednek a katonaság számára.

Igy lesz majd nagy és boldog, hatalmas, mivelt és gazdag a társadalom.

Baj lesz ugyan, hogy az isten napja egyenlően süt ezentul is mindenkire,
de ezen már nem igen lehet a törvényhozásnak segiteni. Ez ellen a
segitséget a magán tevékenységnek kell átengedni. A finomabb izlésüek
keztyüt huznak majd a fejükre, hogy a fejüket legalább az a napsugár ne
érje, mely a parasztra, iparosra, zsidóra és munkás osztályra is
egyaránt ragyog.

Balaton-Földvár tehát akkor még nem volt a világon s mi vasut szárnyán
repülve mentünk Boglárra. Szárszó, Szemes, Lölle ugy maradtak el
mellettünk, mint utszéli fák. Fürdőtelep ez ma már mind, de nem volt
akkor még egyik se az.

Boglárra értünk. Dél felé járt már az idő. Az ebéd dolgában nem
intézkedtünk előre. Pedig tudósnak, költőnek, iró embernek,
képviselőnek, ha vidékre megy, főgondja a jó ebéd, vacsora. Hanem hát
van valaki, a ki táplálja az égnek madarait, majd csak gondot visel az
mi ránk is.

A mint leszállunk a vasutról: csengő gyermekhang fogad bennünket.

– Szerencsének tartom magam bemutatni: Szuhányi hajóskapitány vagyok.

Oda nézünk.

Rózsás képü, tejes száju, szőke haju, mosolygós arczu gyerkőcze áll
előttünk. Ernyős, lapos, aranyzsinóros sapkája kapitány; fényes gombu,
arany vállzsinóru testhez álló kabátja is kapitány; vasalt fekete fényes
nadrágja s fehér keztyüje is kapitány; de az egész alak még se
hajóskapitány, csak apró kis tömzsi diákgyerek.

Rögtön felismertük benne Jules Verne kis kapitányát. Igaz, hogy akkor
még meg se irta kis kapitányát. Nagyon örültünk a kis kapitánynak.
Legjobban örült Gyulai Pál ur. Mert a kis kapitány még ő nála is kisebb
embernek látszott. De nem is hagyta megjegyzés nélkül.

– Mekkora lehet az a hajó, a melyiknek ilyen kicsiny és fiatal a
kapitánya?

Bizony az kis hajó volt, de azért gőzhajó volt. Ez volt a Balaton
második gőzhajója. Első volt a »Kisfaludy.« Ennek azonban nevet se
adtak. Olyan kicsiny volt még, hogy meg se keresztelhették. Somogyi
birtokosok és kereskedők épittették, hogy követ, bort és személyt
szállitsanak vele Zalából. Boglár, Fülöp és Badacsony között
közlekedett. A viharok azonban gonoszul bántak vele s azért nem sokára
el is adták tyukültetőnek. Volt egy kis mentőcsónakja is. Kóczmadzaggal
volt a hajó farához kötve. Volt két födetlen nagyobb uszályhajó is. Ezt
szokta Fülöp és Boglár közt vontatni.

A kis kapitány tudatta velünk, hogy őt Szentirmay József, az én komám,
megbízta, hogy késedelem nélkül vigyen bennünket Badacsonyba, mert vár
bennünket az ebéddel. Engedelmet kér azonban tőlünk, hogy egy kis
kerülővel egy vontató üres hajót átvihessen a Fülöpi révbe.

Hogyne adtuk volna meg az engedelmet?

Mikor elindultunk: Badacsony napkeleti oldala állt előttünk. Mint öreg,
hatalmas uraság, a mint leül a parton s lábait füröszti a vizben. Feje
kopasz, arcza mosolyog, dolmánya tele boglárral és pitykével. Minden
boglár egy-egy szép pincze, nyaraló, szőlőhegyi hajlék. A távolból
valamennyi fénylik a déli napsugárban.

Hajh, de erdélyi barátaim nem gyönyörködtek fényes alakján. Csak Nagy
Miklós nem tudta szemét levenni róla. Szilágyi Sándor csak csevegett,
Salamon Ferencz csak dévajkodott, Gyulai Pál ur csak kötekedett.

Salamon Ferencz lement a hajóterembe. Ott talált egy vékony
mestergerendát, hasonlót a testgyakorlók vasrudjához. Láttam, hogy kedve
kerekedik athléta rudgyakorlatokat csinálni. Gyulai Pál ur mosolyogva
nézte, mikor pottyan le a rudról. Mert hogy lepottyan, szentül hitte.

Gyulai Pál ur mosolygása gonosz ötletet szült bennem. Fölmentem a
födélzetre s megkértem a kis kapitányt, hogy a hajót forditsa egy kissé
hullámhosszant. Most ugyan csöndes idő volt, a falevél se mozdult, de
reggel volt egy kis vihar s még délben is mozogtak, miatta a hullámok,
noha már nem tajtékzottak. Hajónk keresztbe vágta a hullámokat; azt
akartam, oldalt kerüljön a hullámok utjába.

A kis kapitány megértett s a kormányosnak intett kezével.

Lemegyek a hajóterembe nyugodtan, ártatlan arczczal. Salamon Ferencz
akkor is lóbbálódzik a rudon és Gyulai Pál ur akkor is mosolyog.

Egyszerre csak oldalra hajlik a hajó s Gyulai Pál ur oda tántorodik a
terem falához. A másik pillanatban másik oldalára hajlik a hajó s Gyulai
Pál ur megint meglódul, alig tud a mestergerenda oszlopában
megkapaszkodni. Salamon Ferencz ugyan nem vett észre semmit, mert ő csak
himbálódzott a rudon, a hajó hentergése csak még inkább segitette a
mulatságban.

De Gyulai Pál ur most már nem mosolygott, hanem rákiáltott Salamonra:

– Ne szamárkodj Ferencz. Nem látod, hogyan ing a hajó?

Tulajdon szavai. Egy kis ijedtség és igen sok félreértés volt e
szavakban. Járt ugyan már vizet Gyulai Pál ur is, mert a mióta él,
jóbarátok társaságában már hétszer meglátogatta a Margitszigetet s
nehányszor Leányfaluba is elhajókázott, de azért azt első pillanatban
még se vette észre, hogy a hullám hányja a hajót s nem Salamon Ferencz
dévajkodása s hogy a hullám se hányná ennyire, ha a kormányos igazán
vezetné s nem csalfán vagy ügyetlenül a kormányrudat. Ilyen félreértés
azonban kivált a politika mezején, igen sokszor hatalmába ejtette Gyulai
Pál urat. Pedig a politika is olyan ám, mint a tenger vize. Hol viharos,
hol csöndes. S ha baj fenyegetett, Gyulai Pál ur sohase látta meg a
kapitány és kormányos hibáját vagy mulasztását, hanem a baj okát mindig
másban kereste. De igy kell ennek lenni. Mentsen isten attól, hogy a
kritikusnak mindig igaza legyen. Ugy szép a kritikus, ha téved. A
tévedés az ő benső igaz természetének alkotó része. A manó élne tovább a
világon, ha a papnak és kritikusnak mindig mindenben igaza lenne.

Kikötöttünk Badacsonynál. Kikötő ugyan még akkor nem volt, tehát elő
kellett venni a mentőcsónakot, ezen jutottunk ki a partra. Ott várt
bennünket Szentirmay József! János püspök rokona és főembere, az én jó
keresztkomám, mostan pedig vendégváró szives házi gazdánk. Elbucsuztunk
a kis kapitánytól, nem is láttuk az életben többé s mentünk házi gazdánk
elé.

– Isten hozta az urakat, testvér látja a testvért!

Ez már balatonparti szó volt. Tetszett Nagy Miklósnak, de nagyon.



NEGYVENÖT ÉV ELŐTT.

(A szent-mihályhegyi remete a költészetben és a valóságban. – Bodor
Jancsi története. – A Csiri, a Biri és a Csiribiri. – A magyar népmese.)

Ott voltunk immár Badacsonyban, igaz, hogy még csak a lába hegyén. Ott
voltunk azon a hegyen, melynél szebb a kerek világon nincs, s melynek
még Szentgyörgy ott a szomszédban és Somlyó ott a távolban is csak édes
testvérei.

Negyvenöt év előtt, 1855-ben láttam először.

Gyalog akartam megkerülni a Balatont. Társat kerestem a pápai diákok
közt. Találtam is valami Dús János nevüt. Erős, vaskos fiu volt
Őcsényből, Tolnamegyéből, bizonyosan rég el kellett mulnia, mert azóta
hirét se hallottam.

Keszthelyről jókor indultunk el dél tájban, estére Szigligetre akartunk
jutni. Oda is jutottunk volna, ha közbe nem esik a Szent-Mihályhegy
kápolnája.

Közel Meszes-Györökhöz, a part fölött emelkedő magas hegy lábánál,
egészen a víz közelében van egy kis hegy. Talán husz-harmincz öl a
hossza, tiz-husz öl a szélessége, nehány öl a magassága, köröskörül
lapály. Kisfaludy Sándor a költő félgombolyagnak nevezi.

Tetején kis kápolna. De igazán kicsiny ám. Alig fér bele száz ember. A
kápolna csak némely ünnepnapon és csak bucsujáráskor van nyitva. Akkor
szólal meg kis tornyának kis harangja is. Szent Mihálynak van
fölszentelve. Búcsuján annyi nép van, hogy el nem fér se a kápolnában,
se a hegyen, se a hegy oldalán. Nagyobb része leszorul a lapályra.

Mikor még élt a költő s irta nemesi bájos regéit: a század elején még
nem állt e kápolna. Valami omladék falak, valami régi kápolnának
faltöredékei álltak ott s ezeket a költő egyszer-másszor meg is
látogatta. Ha badacsonyi szőlejéből Keszthelyre ment, le-le szállt
kocsijáról, fölmászott a kis hegyre, körülnézegette az omladékot. Ugy
látta és úgy irja: »Mohos, mesés régiség.« Ifju nejét is elvitte oda
egyszer s annak is megmutatta, mint költői elbeszélésének szinterét.
Talán még azt a vén juhászt is megmutatta neki, a ki az omladék mesés
történetét elbeszélte előtte.

Jóval később, de még a költő életében a keszthelyi apát buzgólkodása az
omladék köveiből annak helyére a mostani kápolnát emelte. Gróf Festetich
László, a nagy György grófnak a fia segitette némi költséggel. Mikor én
ott jártam, a kápolna falán olvasható volt irónnal irva e szó: »Itt halt
meg szegény Bodor Imre, a remete, a kinek emlékezetét megörökitette
Kisfaludy Sándor«. Tele volt irkálva sok ismeretlen névvel is a fal.
Legtöbb volt a nevek közt a pápai diák, de volt debreczeni és pataki is.
Ezek mind az 1848 előtti évekből.

A költő szerint a korábbi századokban a Gersei Pethő nemzetség volt e
vidéknek ura. Ez igaz. E nemzetségé volt Tátika, Rezi, Keszthely vára és
urodalma és sok más urodalom. Árpáddal jött be a nemzetség s utolsó
férfi sarjadéka Sigmond a mult században halt el. A Balatonból e
családnak volt legnagyobb birodalma.

Azt mondja a költő, hogy a kápolnát Pethő Mihály épittette, a ki a
szigetvári Zrinyi Miklósnak barátja volt s a török fogságba esett. Ez is
igaz lehet. A költő tudhatja, honnan vette a történetet.

E Mihály egyik unokája Menyhárt volt, kit a csatában épen le akart vágni
egy nagy bolond török, midőn apródja Bodor Imre oda ugratott, a törököt
agyoncsapta s urát ekként megmentette. A csata után hazamentek. Menyhárt
ur valamennyi fiát, lányát összehivta, beszólitotta Bodor Imrét is s
akkor igy szólt gyerekeihez:

– Gyerekek tudjátok meg, hogy ez az apród mentette meg életemet, e
nélkül már hollók, farkasok ettek volna meg. Nosza apródom Bodor Imre,
nem akarok hálátlan lenni, akármelyik falumat vagy pusztámat választod,
válassz, neked adom, tiéd legyen!

De ott volt ám Menyhárt urnak Lilla lánya is, a kit szeretett az apród s
a ki szerette az apródot. Az apród tehát elszánta magát s
himezés-hámozás nélkül igy felelt:

– Nem kell nekem jó uram se falud, se pusztád, se ökröd, se szamarad, se
semmiféle jószágod, hanem itt van a Lilla lányod, az kell nekem, semmi
más. Add nekem azt.

Az a düh, a mi erre elfogta Menyhárt urat, leirhatatlan. Hiszen épen a
Lilla lányát oda igérte már Dersfy Laczkónak, a ki nagyon eltalálta
kedvét egy fényes, ékes nyeregszerszámmal, melyet ajándékba kapott tőle.
Ez már mégis csak nagyobb dolog, mint Bodor Imre vitézkedése. És aztán
igaz, hogy az apród is nemes ember, de bizony csak koldus kutya, annak a
Lilla lányát oda nem adhatja.

Nem is adta.

Hanem e helyett összeszidta apródját is, leányát is s elkergette szeme
elől mind a kettőt.

Az apród lóra ült, elvágtatott, élő világ azt hitte: neki ment a
Balatonnak.

Lilla a búnak adta a fejét, szivét. Nem volt kedve a világhoz.
Hervadozott éjjel-nappal. Minden kérőt elkergetett, még Dersfyt is.
Megbánta utóbb Menyhárt ur is keményszivüségét, kerestette is az apródot
mindenütt, de hiába. Az apród remete lett, beleült a Szent-Mihályhegyi
oduba s ott addig imádkozott, mig meg nem halt. Meghalt pedig két
esztendő és két nap mulva. Négy halász és egy uj remete temette el.
Találtak azonban keblén egy irást, melyet bevittek a keszthelyi apáthoz,
olvassa el, ő tudott olvasni. Az irás bucsuzó levél volt Lillához.
Menyhárt ur a családi sirboltba temettette az apródot s néhány nap mulva
Lillát is, a kinek szive bánatában megszakadt. A halálban kerültek
össze.

Ezt a történetet irja meg a költő.

Ebből pedig egy szó se igaz.

A Gersei Pethő nemzetségben soha se kereszteltek Menyhárt névre senkit.
Azután Lilla nem is Menyhártnak, hanem Pálnak volt a lánya s nem is
Lilla volt a neve, hanem Erzsi. Az apródnak se Bodor Imre volt a neve,
hanem Bodor János. Nem is lett Bodor János remetévé, hanem szépen
feleségül vette Erzsit s lett tizenkét gyerekük, fiak és lányok egyenlő
számban.

A szent-mihályhegyi remete története egészen más.

Nagyon egyszerü ez a történet, a mint nekünk a juhász elmesélte.

Ott üldögélt a juhász a kis hegy élén, a kápolna ajtajától tíz
lépésnyire. Kádi Vendel volt a neve, öreg legényre vallott szőke szőrös
arcza. Apró pénznek való durva bőrerszényt varrogatott csizmadia bőrből,
árral, fonállal. Kutyája mellette vakaródzott. Nem igen ügyelt ránk se ő
maga, se a kutyája. Se a nyája és szamara. Ránk se néztek, mig mi a
kápolnát körüljártuk s a falon volt irkafirkákat olvasgattuk.

Oda álltam eléje, jó napot mondtam neki.

– Hát kend tud-e valamit a szegény remetéről?

– Hallottam valamit.

– Kitől?

– Az öregektől.

Elmondta, hogy szegény juhászbojtár volt a Bodor János. Olyan erős
legény volt, hogy a Lesencze-folyó malmán fél kezével meg tudta állitani
a vizes kereket, a farkast pedig agyon tudta ütni a kalapjával. Nem is
félt ő se a számadótól, se az uraságtól, de még a dobosi kanászoktól se.
Hanem egyszer az uraság lánya beleszeretett. Az uraság kegyetlen ember
volt s mikor ezt megtudta, a szegény Jancsi bojtárt el akarta emészteni.
Maga azonban nem merte megtámadni, hanem ugy gondolta ki, hogy sok
vadászszal, sok cseléddel, sok hajtóval meghajtja az erdőt, Jancsit
bekeriti s a hajtásban majd a vadászok valahogy elpusztitják. Vagy őt
magát éri gerely, vagy a nyáját szétkergetik, ha pedig azzal beszámolni
nem tud, akkor meg fölakasztják. El volt már határozva a vármegyével is.
De az uraság lánya megizente neki kéz alatt, mi a szándék. Egyuttal
megintette, hogy vigyázzon a bőrére is, de a nyájára is. Jancsinak se
kellett több. Volt ám esze a bojtárgyereknek. Ott legeltetett a
Sárkányerdőben Ederics fölött a vitai határon. Ott kezdték meg ellene a
hajtást. Volt háromszáz juha és három szófogadó kutyája. Az egyiknek a
neve volt Csiri, a másiké Biri, a harmadiké Csiribiri. A juhait
háromfelé szakitotta, százat-százat egy nyájba keritett s minden
kutyájára rábizott egy-egy nyájat s megmagyarázta nekik, ha őt nem
látják is, csak őrizzék a nyájat s ha valaki elhajtja a nyájat, utána
menjenek, neki arról hirt adjanak, ha pedig ő ugy parancsolja, a nyájat
neki azonnal a lábához tereljék. Ugy is lett. A Jancsi csak menekült a
vadászok elől. A Sárkányerdőből a Feketehegyre, onnan a györöki oldalra.
De menekülése nem volt; nyomában voltak mindenütt. Utóbb is ide jött a
Szent-Mihály-hegyre a remetéhez. A remete szerette a juhászembert, ótta
a menekülőt, megvédte a Jancsit. Szőrzsákot adott a testére, szőrkötelet
a derekára, fapapucsot a lábára s egy nagy keresztet a kezébe. Aztán
fogott egy tégladarabot, köpött rá nagyot s oda dörzsölte a Jancsi
fejéhez, orrához, képéhez, nyakához. Olyan vörös remete lett a
Jancsiból, párját se lehetett találni. Mikor pedig a kegyetlen uraság és
a vadászok, cselédek, hajtók oda értek s a remete-lakot körülvették:
nyoma se volt a bojtárnak, hanem a helyett ott találtak két remetét.
»Hol a juhászbojtár te remete?« »A nyomát se láttam, a hirét se
hallottam.« »Hát ezt a vörös barátot hol vetted?« »Utban találtam, erdőn
fogtam, kötelénél fogva ide hoztam.« »Minek neked ez a vörös barát te
remete?« »Téli remetének. Én már öreg vagyok, gyönge vagyok, eb legyen
tovább téli remete!« »Hazudsz te remete, ez a vörös barát lesz a
juhászbojtár.« »Hazudsz nagy ur, magad; hol láttál te juhászbojtárt a
kutyája nélkül?« Ez a szó már igaz szó volt. Erre megadta magát a
kegyetlen uraság is. Remetének nincs kutyája, juhászbojtárnak meg van
kutyája, a ki a gazdáját el nem hagyja. Vissza is fordult az uraság sok
csürhe népével s átadta az ügyet a főbirónak, vármegyének, pandurok
hadnagyának. Ők vegyék kezük ügyébe a juhászbojtárt. Arra azonban volt
gondja, hogy az egyik nyájat elhajtsa az uzsai völgybe, a másikat az
örsi hegyre, a harmadikat a szigligeti ingoványba. Mégis csak kötélre
kerül a Jancsi bojtár, mert hát hogyan kerithetné ő vissza a nyájakat?
Nosza jött is másnap a pandurok hadnagya tizenkét pandurral egyenesen a
remetéhez. »Add elő remete a Bodor Jancsit, orv lett, tolvaj lett,
utonállók czimborája lett, uraságnak háromszáz birkáját a kezükre adta,
vármegye nevében kötélre keressük.« E szóra a vörös barát csak leteszi
ám kezéből a hasábfa keresztet, csak eltépi ám szőrkötelét, csak földhöz
vágja ám a kámzsát, ingujjával csak letörli ám arczáról a téglát, csak
fejére teszi ám süvegét. Ime ott áll egy szempillantás alatt Bodor
Jancsi, a juhászbojtár. Oda szól a pandurok hadnagyának. »Az se
becsületes ember hadnagy uram, a ki rólam ilyet beszél. Itt a rovás.
Tizenöt kos, husz meddő, ötven ürü, nyolczvanöt anya, ötven toklyó,
nyolczvan bárány: kerekes háromszáz. Menjünk az akolhoz a Sárkányerdőbe,
ott lesz valamennyi.« Nevetett a pandurok hadnagya. Tudta ő jól, hogy
nem lesznek ott a birkák. De azért nem tett bilincset a Jancsinak se
kezére, se lábára. Tudta ő jól, nincs az a bilincs, a melyet a Jancsi
össze nem szaggat, ha ugy akarja. Mentek, mendegéltek, mig a
Sárkányerdőben az akolhoz nem értek. Oda értek, körül néztek, hát egy
birkát se láttak. »No Jancsi, hol a háromszáz birka?« »Mindjárt hadnagy
uram, hadd fujjuk ki előbb egy kissé magunkat.« A Jancsi erre kiált
egyet. »Csiri kutyám, ide ne!« Egy köhintés – két köhintés, csak jön ám
a nyáj az uzsai völgyből. Mögötte a Csiri. Megolvassák: épen száz. »No
de Jancsi, hol a kétszáz birka?« – »Mindjárt hadnagy uram, hadd
gyujtsunk előbb pipára!« Erre kiált egyet. »Biri kutyám, ide ne!« Egy
pipa dohány – két pipa dohány, csak jön ám a nyáj az örsi hegyről.
Mögötte a Biri. Megolvasták: ez is épen száz. »Jól van Jancsi, de most
már hol a száz birka?« »Mindjárt hadnagy uram, hadd alugyunk előbb
egyet.« Erre nagyot kiált. »Csiribiri kutyám, ide ne!« Alig szundikálnak
kis ideig, csak jön ám a nyáj a szigligeti ingoványból. Mögötte a
Csiribiri. Megolvassák, a birka száztizennégy. »Hahó Jancsi, több ez a
birka száznál!« »Hogy ne volna több? Tudja azt az én kutyám jól, hogy
ilyen nagy munka után minden pandurlegénynek jár egy birka, hadnagy
uramnak pedig kettő. De azért az uraságéban fogyatkozásnak lenni nem
szabad.« Vállára üt e szóra a hadnagy a juhászbojtárnak: »Emberséges
ember vagy fiam, de a kutyád se utolsó legény.« Ugy elment onnan a
pandurok hadnagya a tizenkét pandurral, mintha ott se lett volna. De a
tizennégy birkát sem hagyták ott. De Bodor Jancsit se hajszolták többé
számadásra. Ilyen legény volt urfiak ez a juhászbojtár. De össze is kelt
utóbb az uraság leányával, csakhogy ennek megint más a története.

Igy mesélgetett nekünk az öreg juhász az alatt, mig erszényét
varrogatta.

Hogy kelt össze utóbb a bojtár az uraság leányával: nem irom le. A ki a
népmeséket ismeri, úgy is tudja.

A népmese költészete csak szegény ember költészete. Rokon a hitregével s
a nemzetek gyermekkorának hősi költeményeivel. Homér Iliásza sok
tekintetben csak az, a mi a szent-mihályhegyi juhász Bodor Jancsi
története. Ez a Jancsi bojtár volt, szolgalegény volt, de erős és eszes
legény volt. Testi ereje volt a magasabb hatalom, mely az észszel kezet
fogva, végre az uraság lányának édes birtokához s ezzel együtt urasághoz
juttatá. Bizonyára vagy az apát, vagy a lányát farkastól vagy töröktől
vagy egyéb halálos veszedelemtől mentette meg s igy nyerte el a lány
kezét. Százszor megirt, ezerszer elmesélt történet.

A népmese költészete nemesebb, mint a korszerű regényeké. Hősének
jellemében soha se engedi meg se a bünt, se a számitó szerelmet, se a
gyülölködő boszut, se a szennyes szenvedélyeket, se a puszta vagyon,
kincs, uralom után való vágyat. De nem engedi meg a nemi ösztönök
uralmát se.

A népmese hőse mindig szegény vagy üldözött, még akkor is, ha királyfi
vagy királylány. Ha férfi: szépsége, alakjának kellemessége soha se
szerepel. A szegény embernek is feltünik ez másban, de nem enged neki
szerepet az életsors alakitásában. Csak lánynál enged, ha a lány a
népmese hőse.

A férfit vagy nagy testi ereje, vagy különös eszessége s mind a két
esetben szívbeli jósága segiti diadalra. E jóságnak meg kell lenni a
lánynál is.

A népmesében a fiatal mindig jó, valamint az öreg ember is. Még akkor
is, ha király. De a vén asszony s a hatalmas ur, akár király, akár
uraság, mindig rossz, gőgös, hatalmaskodó vagy kegyetlen.

Van végzet is a népmesében. Vagy tündér, vagy táltos ló, vagy egy
elváltozott jó ember alakját ölti föl a végzet, ha jót akar. Ha rosszat
akar: boszorkány vagy vasorru bába. Ördöggel, angyallal, szentekkel,
papokkal, pápákkal a magyar ember nem bajlódik, ha mesélni akar.
Jött-ment idegen minden meséje, melyben ezek szerepelnek.

Nemzeti jellege, faji természete nincs a magyar népmesének. A szegény
ember, cseléd ember se hasznát nem látja, se kárát nem vallja annak,
hogy magyar. A magyar szegényben nincs faji gőg.

Szerbnek, románnak, bolgárnak, általában a délszlávnak népmeséi egyuttal
népdalok s nemzeti hősköltemények. Üldözték, tiporták őket; küzdöttek az
elnyomatás ellen s hőssé tettek mindenkit, a ki egy ellenséget
agyonütött. Ha rabló volt is, hőssé lett ez által.

A magyar népdalok és népmesék a nemzettel s annak történelmével nem
foglalkoznak. Még Toldi alakjával sem. De nem foglalkoznak istennel,
vallással, vallásalapitással sem. A héber, arab, ó-iráni és hellen ős
népmesék vallási és nemzettörténelmi hősköltemények. A magyar csak az
egyént rajzolja dalában és meséjében. Ölés, gyilkolás, háboru,
fosztogatás, emberirtás, országpusztitás, valláshirdetés a magyar dalban
és mesében ismeretlen. Az életről a magyarnak van a legtökéletesebb
felfogása. Nem sokat törődik se a másvilággal, se a jövendővel. Minden
órájának leszakasztja virágát. Évekre terjedő tervekbe nem öli se
erejét, se kedvét, se vagyonát. A magyar nemzet igen messze áll a világ
első nemzetei mögött, de a tökéletes magyar ember a legtökéletesebb
ember a világon. Korlátlan világhelyzetben a magyar nemzet volna a
legboldogabb s szomszédnak minden országra nézve a legkellemesebb.



A VILÁG LEGSZEBB VIDÉKE.

(A Lesencze völgye. – Szent-György hegye. – Szigliget pusztulása. – Deák
Ferencz az ifju női test szépségéről. – A csárdák és azok látogatói. – A
kutyafarki korcsmáros nem ád enni. – Éjjeli tanyánk a mező.)

Jó délesti idő volt már, mikor a szent-mihályhegyi juhász elvégezte a
maga meséit. Ajánlottuk isten oltalmába s megindultunk Szigliget felé.

Mikor Meszes-Györök irányába értünk, a hol az ut északra fordul: a nap
már nyugodni készült. Sugarait még teljes erővel ontá az előttünk
elterülő tájra, de a sugarak már sárgulni és piroslani kezdtek. S a
pirosló sugarak fényénél felnyilt előttem egy tájkép, a melyhez hasonlót
még lángész nem alkotott. De nem is álmodott.

A szigligeti öböl mosolyog előttem. Legnagyobb öble a Balatonnak.
Badacsony félszigetként dől rá a Balatonra. Napkelet felé, a hol
megálltam a meszes-györöki fokon, egy helyütt Badacsony zárja el a
messzelátást. Balfelől nyulik be a szigligeti öböl messze mélyen
félmérföldnyi távolságra.

Az öbölre völgy nyilik. A Lesencze és Tapolcza patakok völgye. Amaz az
öböl közepén, emez Szigliget mellett ömleszti malomhajtó, dalteremtő
vizeit a Balatonba. Mögöttem egy fekete hegyláncz, föl egyenesen észak
felé, Sümegh felé, az uzsai völgy felé. Ez a Feketehegy és Sárkányerdő.
Oldala tele falvakkal, a falvak közt csárdák, puszták, tanyaépületek,
malmok fehérlenek. E hegyláncz a Lesenczevölgy és szigligeti öböl
napnyugoti oldala. Fönt északon a Haláp hegye zárja el a látást. A föld
alatti örök tüzek alkották meg ezt a hegyet is. E hegy is kup, mint
testvérjei, mintha ez is egyedül állana a síkon. De csúcsa egyenesre van
lemetszve, mintha isten keze ollóval nyeste volna egyenesre. Több
testvérje nincs is ezen a vidéken. Egyetlen ikertestvére messze szakadt
tőle, a Kemenesaljára. Ez a Ságh hegye, de ide most nem látszik.

A Lesencze völgynek és szigligeti öbölnek nyugoti oldala leirhatatlan.
Száz költőnek száz dala se tudja szépségeit elszámlálni. Hacsak festő és
szobrász nem jön segitségére. És még az se elég. Lélek kell ide, mely
érezni tud és rajongani s minden ízében magyar.

Ott áll Szentgyörgy hegye. Néma méltósággal, fenséges nyugalommal. Ez is
kúp. Ez is tüzhányó volt millió év előtt. Hatalmas vállain duzzadnak az
izmok. Minden izomduzzadás óriási sziklagombolyag. Az egész hegy mégis
kerek, valami csodálatos szerszámmal simára, gömbölyüre faragta az
alkotás. Nem is hegy ez, hanem szobormű. Két élő testvére van. Az egyik
itt előttem a Badacsony, a másik fönt Veszprémmegye nyugoti sikján a
Somlyó. A három testvér közül melyik a legszebb, ki tudná azt
megmondani?

Szentgyörgy hegyén kisded falvak. Valamennyinek ide látszik tornya,
minden toronynak hozzám búg el esti harangszava. Harminczhat falunak
harangszavát hozza el hozzám a mély csöndben a lengedező keleti szellő.
Áhitat, fohász, imádság lepi meg a lelket. A lány szerelmének dala is
gyönyör. Hozzám isten szerelmének dala zeng a harangok szavában. A hol
állok: Szentgyörgy hegye elzárja előlem Csobáncz várának és Hegyesd
várának omladékait, de a harangok szavában s a nyugvó nap visszavert
fényében én azokat is érzem.

Előttem Szigliget erdős csúcsai. Kisded csúcsok. De egyik fölött ott áll
a régi vár romja, tört falak, omló tornyok, záratlan folyosók tömkelege.
Ugy áll ott a várrom, mint öreg király fején korhadt koronája. Ajtónak,
ablaknak nyilásán áttör a nap fénye s az a fény a távolból mintha drága
köve volna a koronának.

Hejh Szigliget omló vára, te sok kötelességet mulasztottál! A török
téged nem bántott, a németet te nem bántottad. Nemzetünk nagy harczaiban
nincs szereped. Pedig uradnak Zalában és Somogyban kétszáznyolcz városa
és faluja volt, de te azért békén éltél mindenkivel. A nemzet nagyjainak
ott kell lenniök a nemzet minden küzdelmében. Csatát, börtönt,
hóhérpallost nem szabad kerülniök. De nem szabad a békés idők áldozatát
se. Mit nyertél nyugalmaddal, gyávaságoddal, böcseségeddel Szigliget
vára? Kétszázhuszonhat év előtt rád szállott az istennek haragja s
villámai szétszórták büszke tornyaidat. Urad is elmult nyomtalan. Fiága
kihalt, leányágai elszéledtek, elszegényedtek, magad romvár: idegen
kézre kerültél s az egykor hatalmas Lengyeltóthy nemzetségnek se híre,
se hamva. A multban se volt, mig élt; – hogy lehetne most, a mikor már
rég porrá vált!

Szigliget mögött a gulácsi és tóti hegycsúcsokon rezg még az esti
napsugár. Kerek halmok meredek oldallal, éles, hegyes csúcscsal.
Puszták, kopárak, legelőnek is soványak, se szőlő, se erdő, se hajlék
oldalukon. De alkatuk csodálatos; egészen olyan, mint az egyiptomi
piramisé. Kotlóstyuk mellett csirkéi: ugy állnak az öreg Badacsony
mellett ez ifju sziklakúpok.

Fönt a magasban északkelet felé a veszprémi Bakony sötét erdős ormai
zárják be a messzelátás határait. De Badacsony mellett tovább siklik
szemünk s eljut Tihanynak kék vonaláig s keletről és délről Somogymegye
száz falutornya forditja felénk mosolygó fehér arczát. A boglári és
fonyódi halmokon egy pillanatig se tud megállani többé tekintetünk. Mit
keressünk ott ezen tul, ha már előttünk áll Badacsony vidékének
tündérországa?

Sohasem felejtem el azt a pillanatott, a mikor én ezt a tündérországot
először megláttam.

A györöki majornál még csak a Balaton ezüstös arcza állt előttem. A
majorbeli kutyák ránk estek s duhajkodó ugatással ijesztgettek.
Elkisértek majd egy dülőföldnyire. Kőhajigálással ingereltem őket, hogy
minél tovább kisérjenek. Sejtelmem se volt arról, minő szépségek
tárulnak elém. Alig vettem észre az utnak éjszakra hajlását. Egyszerre
előre nézek s egész végtelenségében előttem áll a csodálatos szépségek
gyüjteménye.

Mi ez?

Megálltam, mintha lábam gyökeret vert volna. Valami önkényten kiáltás
jött ajakamra. Azután néztem, néztem, mereven néztem. Lelkemet bámulás,
gyönyör, ihlet, kimondhatatlan érzés ragadta el. Sohase álmodtam ilyen
szépséget. Sohase láttam, sohase hallottam, sohase olvastam ehhez
hasonló tüneményt.

Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai,
zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák,
malmok, utszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bérczek, fehér házak,
korhadt és mégis fényes várromok, Szentgyörgynek és Badacsonynak komoly
fensége s az a Balaton, mintha rám nevetne s az a nádas, mintha nekem
súgna-búgna s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak,
Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása s mindez
egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam
mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesitve: im ez a kép
rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados multnak
minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai
együtt egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek
világnak?

Nincs!

Én tudom, hogy nincs. Mi ehhez a Rajna partjainak szépségtárháza? Mi
ehhez Nápoly környéke? Ha a nagy nemzetek közül valaki ilyen vidéket
fölfedezett volna: millió meg millió kép volna arról forgalomban még
Budapesten is.

Nekem talán nem is hiszi el a világ, talán rajongásnak, talán magyar
vérmességnek tulajdonitja véleményemet. Majd megmutatja a jövő. Az a
meszes-györöki fok, a hol engem megállitott az ámulat, egykor s talán
nem sokára a világ összes mívelt ifjainak s hölgyeinek gyülekező pontja
lesz. Csak fedezzék föl egyszer. Tisztitsátok ki Meszes-Györöknél a
Balaton partját, söpörjetek el a parti vízből nádat, követ: ez lesz a
Balatonnak legelső fürdőtelepe.

De miből áll hát a tájnak szépsége, melyért rajongani lehet s melylyel a
mivelt agynak és nemes szivnek betelni nem lehet?

Festett kép, faragott szobor, merészen emelt épület: ezekben kell
keresni a tájnak szépségeit. Egyenes és görbe vonalak, méret, arány,
tömeg, tömérdekség, szinek változata s mindezek összhangja: im az
alakitó müvészet alkotásának anyagja.

Egykor félszázad előtt a balatonfüredi fürdőigazgatónak ifju és
csodálatosan szép felesége megőrült, nem is gyógyult meg soha sem. Egyik
napon kiment a parkba, zavart elmével levetkőzött meztelenre s kiment a
tarlóra sétálni, őrjöngeni. Harmatos gyönge lábait véresre marta a
kavics és torzs. Szobrász és festő álmainak felelt meg testének alaki
szépsége.

Sokan nézték a tarlón. Én is. Mindenki elbámult az alak tökéletességének
ragyogásán. Előkelő társasággal maga Deák Ferencz is látta s még ő
utasitotta a lövölde szolgáit, vigyenek hozzá leplet, takarják le s
kisérjék haza. Ő küldött rögtön orvosért is.

Eleven társalgás fejlődött ki rögtön a fölött Deák társaságában, vajjon
a női test alaki szépségének titkai miben állanak? A vonalak
alakulásában nem. Hiszen a festő és szobrász tökéletesebben tud
alakitani s művének hatása meg se közeliti az eleven női test hatását. A
szinben sincs a hatás titka. Bár a bőrnek fénylését visszaadni, vásznon
előállitani nem lehet, de azért a festő a legtökéletesebb testszinekkel
diadalmasan birkózik.

– Az eleven női test meleg. Ezt mondta az egyik.

– Illatos. Ezt mondta a másik.

– Mozog. Ezt mondta a harmadik.

Deák Ferencz pedig ezt mondta:

– Igazatok van. A plasztika annál tökéletesebb, annál szebb, hatása ránk
annál nagyobb, minél több gondolatot, eszmét és érzelmet tud bennünk
gerjeszteni. Az eleven test sokkal többet tud, mint a müvész alkotása.
Egy fiatal szép női arcznak mosolygását se festő, se szobrász hiven nem
tudja ábrázolni. Csak egy megkövesült mosoly készül ecsetje vagy vésője
által. A mosolyban pedig az a különösen ható szépség, hogy az arcznak,
szemnek, szájnak vonásai egy pillanatig se állnak mereven, hanem
összhangzón örökké mozognak. Erre csak az élő alak képes.

E magyarázat jut mindig eszembe, valahányszor Badacsonyra gondolok.

Ez a vidék élő alak. Vize, napfénye, viharja, lakóinak járása-kelése,
patakjainak mozgása, tele, nyara, virága, illata, madarai, éjjele,
nappala s örökké változó szinpompája egy szempillantásig se hagyják
mozgás nélkül, elevenség nélkül. S eszmét, gondolatot és érzelmet
nemcsak ezek szülnek. Hanem hegyeinek váromladékai. Ez omladékok
magasságából ezer magyar esztendőnek, száz nagy családnak, ezer
szerelemnek és balsorsnak s egész nemzetünk történetének élő képe tekint
le ránk. Ezt a gazdagságot nem nyujtja a legszebb női alak se. Mert az
ifju szép női testnél senkinek se jut eszébe arra gondolni, milyen volt
ennek az öreg anyja vagy milyen lesz ez öreg anya korában. Ezért szebb a
hegyes-völgyes, tavas és folyamos tájkép, mint az alföld vagy a
kiskunsági homok. Ez is szép. Én is szeretem. Petőfi lánglelke csodává
tette ennek szépségeit. Hejh, de mégis csak más Badacsony és Szigliget
környéke!

Költő és festő keresheti szerencséjét e táj szépségein. Zenész, szobrász
és épitő soha. Sokkal kisebb méretekben kell e három müvészetnek
dolgozni, semmint azokba e csodálatos táj varázsát beleilleszthetné. Még
a festő is csak egyes részecskékkel tud megbirni.

Ligethy ismerte e tájat. Néhány gyönyörü képe van is róla. Ujabb
festőink nagy tájak nagyarányu szépségei iránt nem éreznek rajongást.
Ugy látszik, más nemzetnél is így áll a dolog.

Okát nem ismerem. Nem is keresem.

Rég Tatika vára mögött volt már a nap, mikor én rajongásomból,
álmaimból, káprázatomból felocsudtam. Ibolyaszinü árnyék volt már a
völgyeken, csak a magas bérczkúpokon égett még a napsugár. De én gyors
lépésre biztattam utitársamat, hogy ha későcskén is, még Szigligetre
érjünk. Semmi se lett belőle.

Nem a távolság miatt. Tíz-tizenkét kilométer nem a világ. Hanem az éhség
és fáradság miatt. Mire a Kutyafarka csárdához értünk, olyan éhes
voltam, mint a farkas.

Ez a csárda az öböl északnyugati sarkánál van, közel Edericshez. Az ut
itt háromfelé ágazik. Az egyik, a melyen mi jöttünk. A másik fölmegy
északnak, egyenesen Tapolcza felé. A harmadik keletnek, Szigligetre. Ez
utolsó egyenes, mint a nyil; a végén a vár omladékai meredeznek az ég
felé, mintha holtan fekvő óriás tartaná magasra csontkarjait.

A csárdának más neve is van, nemcsak Kutyafarka. A másik neve a
földrajzban és a hivatalos iratokban szerepel. Én csak ezen a néven
ismerem.

Megálltam a csárda előtt s elnéztem Szigliget felé. Repültem volna oda,
de lábaim mintha ólomból lettek volna. Fáradt voltam. Jó egy órányi
időbe került volna Szigligetig gyalogolni. A nap már lenyugodott. A
Sárkányerdő sötét árnyai már ráfeküdtek a csárdára, a völgyre, a suhogó
nádasra, az öböl síkvizére. Öreg este lett volna, mire Szigligetre
érünk. Kis faluban öreg estén senki sincs már ébren nyári munkaidő
közepén. Éjjeli tanyára, ennivalóra alig tudtunk volna szert tenni. Itt
kellett az éjszakát tölteni a csárdánál.

Bementünk a csárdába. Nádfedeles alacsony épület. Piszkos sötét ivó
szoba. Ágynak, kényelemnek nyoma sincs. A korcsmáros zsidó. Nagy
családdal van s a konyhán tul csak egy lakó szobájuk. Hol fogunk itt
hálni?

Hát hiszen ezek a csárdák nem is azért épültek, hogy ezekben utas ember
éjjeli szállást kapjon.

A nyirádi erdő s a Dobos-rengeteg zárja el északfelől a látást. E két
erdőben s ettől délre a Lesencze és Eger patakok völgyeiben egyik csárda
a másikat érte hajdanán. A Kutyafarka, a Billege, az Ürgelyuk, a
Sanyaru, a Kinlódi, a Netovább, a Dobos, a Tüskés, a Szegfü, a Kaparó, a
Legényes, a Rostavető, a Három zsidó csárdák hol az utfélen, hol a
faluvégén, hol az erdőszélen. Minden falunak, minden pusztának a maga
csárdája. Minden csárdában zsidó korcsmáros, magyar szolgalegény.
Vendégszobája egyiknek sincs.

De minek is?

Vásározó mester ember legföljebb napközben etet-itat a csárdában. Ott
nem maradna éjszakára Dárius kineséért. Az éjszakát városban vagy
nagyobb faluban tölti. Rossz hire van a vidéknek. A Dobos tele van
kanászszal, juhászszal, szegény legénynyel, tüzhely nélkül való
járó-kelővel. A Sobri-világ elmult ugyan már, de az se nagyon régen.
Sobri elmult, de száz ijafija itt maradt. Ez se meg nem öregszik, se el
nem mulik soha.

Ki jár a csárdába?

Kanász, juhász, szegény legény. De nem azért megy oda, hogy alugyék ott.
Ott ad-vesz, ott csereberél, ott csinál magának jó napot; ott
kérdezősködik rokon, koma, atyafi után; ha vásárra, ha bucsura, ha
temetésre vagy gyónásra megy: ott issza meg üveg borát. S ha leszámolni
valója van valakivel: ott békél vagy ott zuzza be fejét vagy ott töri
kezét-lábát ellenségének. Ha pedig még egy pár rossz czigány is akad:
ott dalolgatja el szomoru vagy vidám dalát. Asszonyát, szeretőjét sohase
viszi éjszakára a csárdába. Mit szólna hozzá a világ? Asszonynak,
lánynak nem szabad az éjszakát kihuzni! Kanásznak, juhásznak, legénynek
nem szabad a csárdában aludni. Alvásra az erdő való és a gunyhó. Életre
való ember csak mulatni megy a csárdába.

Hát a jó nemesség?

Megyegyülés, követválasztás, tisztujitás lesz holnap vagy holnapután.
Két-három kocsira való nemes ember összeverődik. Pipáz, vitatkozik,
nagyot kiált, nagyot iszik. Tele van ugyan csutorája hatalmas jó borral,
de azért megáll a csárdánál. Vagy bekiált, vagy be is tekint. Kocsija
elállja az utat. Nemes ember nem fél se vármegyétől, se szegény
legénytől. Őt nem meri bántani senki. Ő védi az ország jussát s őt védi
a maga jussa. Gyilkos, zsivány, haramia se mer belekötni. Nemes ember
fejét csak nemes embernek szabad beszaggatni. De annak aztán igazán
szabad.

Megvannak-e még ezek a csárdák? Nem tudom, de nem hiszem. Talán tized
része sincs meg. Rég elmult egy nemzedék életkora, mikor ott jártam
utoljára. Mikor saját vármegyémben osztottam az igazságot: akkor még sok
bajom volt ezekkel a csárdákkal. A nyirádi és dobosi erdők oda dülnek a
veszprémi Bakonyra s lopott birka, lopott disznó, véresre vert tarkó,
hajléktalan ember nem igen ügyelt a vármegye határjeleire. Innen oda,
onnan ide akadálytalan volt az erdőn és az éjszakán a közlekedés. Ma már
bizonyára másként áll a világ ott is.

Ugy emlékszem, mintha Kohn lett volna 1855-ben a Kutyafarki kocsmáros
neve.

– Kapunk-e valami jó ennivalót kocsmáros?

– Ennivalót? Azt az egyet nem adhatok.

– Hogy lehet az?

– Péntek este van. Magam se eszem.

Valami istenes zsidó volt ez a Kohn. Vagy pedig nem volt, a mit adjon,
ennivalója. De az éhes gyomor péntek este daczára is lázongott.

– Csak lesz talán kenyere, bora?

Kohn rá nézett Kohnnéra, Kohnné ránézett Kohnra. Sok vigasztalás rejlett
ebben az összenézésben.

– Kenyeret talán tud adni a Répa.

Ez a Répa volt a szolgalegény. Szolga is, legény is, öregecske is. Ferkó
volt a szent keresztségben kapott becsületes neve. Tehenet, disznót ő
látott el; pénteken este és szombati napon ő volt a mindenes; ólat,
állást, udvart, kocsiszint ő tartott tisztán; szegény legények titkaiban
ő volt az izenethordó. Volt is a szegény legények közt becsülete.

– Hol az a Répa?

Alig ejtettem ki a szót: jött be a Répa. Mintha tudta volna, hogy róla
beszéltünk. Hozott magával fél kenyeret. Barna, jó izü, keményre sütött
rozskenyeret. Adott hozzá sót-paprikát is. S egy hosszu vastag nyaku
osztrák üvegben egy iczcze bort.

Hitvány fagygyugyertya égett a szobában. Borszag, pipafüstszag,
bagariacsizmaszag töltötte tele a szoba levegőjét. A hold arra Boglár
felé már toronymagasságnyira állt a vizek fölött, arczáról már lemaradt
a piros fösték s ezüst fénynyel nézett be az ablakon. Jobb lesz odakint
vacsorálni.

Sovány vacsora, de jól esett. Még Dus János társamnak is jól esett, a ki
pedig a meszes-györöki fokon, mig én a táj szépségein rajongtam, utra
hozott minden kalbászunkat és zsemlénket megette. A Szigligeti öböl
ragyogásából ez a kalbász tetszett neki egyedül. De azért jóizüen
falatozott most is a rozskenyérből.

Földönfekvő vadkörtefa törzsökön üldögéltünk az útparton. Azt kérdem
Répától:

– Hol alszunk az éjjel?

– Ott a gyöpön ni!

Az út tulsó oldalára mutatott a Balaton felé. Óriási kaszáló terült el
félkörben a nádasig s a sarju is már bokán felül ért. Ott bizony puha
fekvés esik, ha az embernek béka a szájába, fülemász a fülébe, hangya az
orrába be nem költözik.

– Megesznek ott a szunyogok Répa.

– Valamit majd csak meghagynak az urfiból holnapra is.

Ez valószinü. Csakhogy a mit meghagynak, nem akarom, hogy holnap egyék
meg. Ez a Répa egyébiránt okos és szellemes embernek látszott.

– Hová való kend Répa?

– Alsó-Sáskán születtem a Halápi hegy tövében.

Mikor jóllaktunk, átmentünk az uton a gyöpre. A zöld pázsit volt az ágy,
vakandturás a vánkos, csillagos ég a szobamenyezet. Tücsök a kapus,
szunyog a pinczér, őszi bogár a szobalány. Julius végén voltunk, az őszi
bogár már szólt; édes, lágy, méla hangja ott dalolgatott körülöttünk. A
legszebb furulyahang a világon, csakhogy iczi-piczi. Engem mindig
elandalit esténként.

– Egy szűrt vagy lópokróczot nem adhatna alánk Répa?

– Az is kerül.

Nem tudtam elaludni. A szunyogok ellen kalapomat arczomra kellett volna
boritani, de a csillagos égről nem tudtam levenni szememet. Védelmezni
kellett arczomat. Került az álom. A buja fűnek, üde pázsitnak lágy
illata se tudott elszenderiteni. Ébren voltam, álmadoztam.

Répa Ferkó! Rágondoltam. Furcsa név és furcsa ember. Szegény, mint a
templom egere. Ha szegény nem volna, nem szolgalegény volna. S nem itt
volna a kutyafarki csárdában, erdők alján, nádasok szélén, szegény zsidó
szolgálatában. De jó ember, jó szivvel, jó lélekkel. Milyen szivesen
adott kenyeret is, pokróczot is, jó tanácsot is. Baja sincs a világgal.
Hiszen vidám lélek, bizonyitja beszéde, gondolkozása. Okos is, mert
keveset beszél, csak arról szól, a miről megkérdik s arról is csak
annyit, a mennyi szükséges. Nem is panaszkodik, nem is dicsekedik.



RÉPA ROZI TÖRTÉNETE.

(Répa Rozi menekül. – Sobri Jóskával találkozik. – Répa Rozit
megbecsülik az emberek. – Sobri szerelme. – Egyszer csak elmarad Sobri
örökre. – Répa Rozi elbujdosik. – A tudósok, nagy urak, együgyüek és
szegények szerelme. – Sobri Jóska fája.)

Répa Ferkó!

Eszembe jut a népdal.

Répa Rozi – Billegében: Játszik a Sobri ölében. A nyakát általszoritja:
Száját csókra igazitja.

Répa Rozi volt Sobri Jóska szeretője. Sobri Jóska volt az ország
legdelibb betyárja. Ifju, bátor, csodaszép, legények büszkesége,
asszonyok bálványa. Vér nem tapad kezén. Kincset nem gyüjt, szegény
embert nem bánt. A mit urtól, paptól, zsidótól elszed: felosztja a
szegények közt. A Bakony az ő országa, száz bujdosó legény kisérője,
csillagos ég szabad hajléka, Répa Rozi a szeretője. Senki se tudja azt:
ki volt apja-anyja. Senki se tudja azt, hol volt elmulása. Tizenkilencz
esztendő óta nincs már róla hír a világban. Alugyatok tovább vármegyék
kormányzói, Sobri Jóska hamvát elhordta már a szél, hirét-nevét csak
kevesen őrzik.

Hát szeretője őrzi-e még? Él-e még Répa Rozi? Szőke volt-e? Barna
volt-e? Van-e kis hajléka vagy kitaszitották a világba? Vagy czédán éli
világát vagy szive megszakadt?

Rá gondoltam. Róla álmadoztam. Dus János barátom mellettem ott a
pokróczon jó izün hortyogott.

Az edericsi és vitai kakasok szava rég elhangzott. Megkerestem a
Gönczölszekeret. Nagyot hajlott már a rudja, éjfél körül járt az idő s
én még se tudtam elaludni.

Csöndes volt a világ. Talán a föld kerekségén nincs oly hely, a hol
akkora volna a csöndesség, mint a Balatonon, mikor nem fuj a szél. A
nádas lakói is rég elaludtak s még egy se ébredezett.

Egyszer zörgést hallok a csárdánál, mintha járkálna valaki. Felülök, oda
nézek. Répa Ferkó áll a csárda előtt kalap nélkül. Napkelet felé néz.
Talán azt nézi mutatkozik-e már a hajnal?

– Valamit kérdeznék Répa!

– Tessék csak.

– Mennyire van ide a Billege-csárda?

– Valami két óra járás gyalogszerrel.

– Hallotta-e kend ezt a népdalt: Répa Rozi Billegében: Játszik a Sobri
ölében.

– Miért kérdi ezt az urfi?

– Mert kendnek is Répa a neve, meg annak a lánynak is, meg hogy Billege
is ezen a tájon van.

Répa Ferkó hallgatott. Sokáig hallgatott. A tele hold épen az ő alakjára
világitott s én jól oda néztem. Akart is szólni, nem is. Balkezével
oldalt hajtotta haját a homlokán. Utóbb még is csak szólt.

– Hogy nem tud aludni az urfi.

– Eszembe jutott lássa ez a népdal s aztán eszembe jutott a szegény Répa
Rozi. Él-e még vagy hová lett?

– Nagy eset az urfi, látom, hogy jó szivvel emlékszik meg Roziról, hát
csak elmondom, ha már nem akar aludni.

Oda jött hozzám, négy lépésnyire leült az árokpart szélére s elkezdte
beszélni Répa Rozi esetét.

– Igaz, hogy a Rozi az én édes hugom volt, de csak egy esztendővel
fiatalabb, mint én. Ha élne, vagy ha most is él, harmincznyolcz
esztendőnél nem idősebb. Derék, szép, szemrevaló lány volt, de nagyon
szegények, zsöllérgyerekek voltunk, hát el kellett szegődnünk.

– Én elszegődtem erre-arra, volt több helyem is. A hugom elszegődött a
Diskay uraság malmába a molnármesterhez. Nem messze van ide az a malom;
ott van Kis-Apáti körül az Eger vizén. Nem lett volna talán rossz helye,
de hogy történt, hogy se történt, az uraság valamelyik rokona rávetette
a szemét s elkezdte a lányt hitegetni, csábitani, csiklandozni. Egy
izben nagyon is szorongatta a lányt, de az se volt röst, ugy
föltaszitotta az urat, hogy az a fogas kerékhez esett; az isten őrizte,
hogy kegyetlen halállal meg nem halt. Mégis nagy eset volt, mert látta a
gazda, látták az őrlők és a cselédek s az az ur boszut esküdött. Nem is
maradt ott a hugom egy pillanatig se, pedig estefelé járt az idő, hanem
nyomban átmenekült az Ürgelyuk csárdába.

– Az Ürgelyuk csárda ott fekszik a Szentgyörgyhegy lábánál a kocsiut
mellett, a melyen Kis-Apátiból megy az ember Tapolczára. Alig egypár
puskalövésnyire volt a malomtól. Most is megvan s most is az a zsidó van
benne, a ki akkor volt. Ő is csak úgy tudja ezt a dolgot, mint én.
Ismerte is már a hugomat, mert nem egyszer ment oda borért hugom az
őrletők számára. Meglátja a zsidó a lányt, a mint szomoruan odaér a
csárda elé s azt mondja:

– Mi az Rozi? Se üveg, se vászonkorsó, se csutora nincs a kezedben?

– Nem is borért jövök most, hanem megyek haza, kiléptem a szolgálatból.

Zsidó ember kiváncsi. Szereti tudni, mi történik a szomszédban. Addig
faggatta a lányt, mig ez el nem mondta az egész esetet.

– Igazad van Rozi, eredj csak haza. De ma már tovább ne menj. Este van,
hajnal előtt haza nem érnél, erdőn-mezőn mit bódorognál egész éjjel,
maradj itt éjszakára.

Ugy is lett.

Csakhogy estére kelve alig egy óra mulva megjött Sobri tizenketted
magával. Az nap valami csetepatéja volt Sümegh körül a pandurokkal s ide
jött nyugodni és éjszakázni. Valami történhetett, a mi kedve ellen volt,
mert mogorván szólt a korcsmároshoz.

– No zsidó, üres-e a csárda, vagy van valaki itt?

– Senki sincs itt, csak a Diskay-malombeli szolgáló, ott bent van a
feleségemnél.

– Azt a lányt látni akarom!

Rozinak be kellett mennie az ivóba. Ott ült az ivóasztal közepénél Sobri
Jóska, kalapját hátra vágta, a bajuszát pödörgette, dupla puskája előtte
feküdt az asztalon, czifra szüre a szék hátára téve. Három
gyertyatartóban három szál gyertya égett előtte. Ez volt a szokás minden
csárdában, a hova Sobri éjszakára benézett.

A lány reszketett. Ha a Diskay-uraságnál se volt maradása, mi lesz most
a haramiavezérnél? Hét-nyolcz rabló, haramia ott ivott már a vezér
közelében, a többi pedig kiállt az utra vigyázónak. Az egyik Kis-Apáti
felé, a másik Gyula-Keszi felé, a harmadik Raposka irányában, két legény
pedig Tapolcza felé. Ott lakott a szolgabiró.

Sobri gyanakodott. Nagyon szép lány volt az én hugom, de annál inkább
gyanakodott. Tudta, hogy a csendbiztosok, pandurhadnagyok szép lányokkal
szokták a hires duhajokat megejteni.

De az én hugomra hiába gyanakodott. Olyan igaz járatban volt az én
hugom, mint a pap, ha gyóntatni megy. Észrevette ezt csakhamar Sobri is
és tovább nem kérdezősködött a lánytól. Csak nézte jó szemmel. De a lány
mégis reszketett.

– Ne reszkess édes hugom. Nem látja az többé fölkelni a napot, a ki
miatt egy hajad szála is meggörbülne. Eredj nyugodtan ki a konyhába,
segits kissé sütni-főzni a zsidó asszonynak, mert éhesek vagyunk. Azután
aludd ki magad kedvedre, de szó nélkül reggelre se menj el a háztól.
Talán lesz még egy szavam hozzád.

A leány kiment a zsidó asszonynak segiteni. Sobri utána nézett, mig csak
ki nem ment az ajtón. De a mikor betette maga után az ajtót, még akkor
is utána nézett. Mintha fekete tüzes két szemével az ajtón keresztül is
látta volna azt a lányt.

Magához intett két legényt. Mógort és Fűmagot. Azt mondta Mógornak:

– Peti, menjetek át a Diskay-malomba. Mondjátok meg a molnárnak, hogy
menjen be sebten az urasághoz; ha éjfélkor lesz is: költse föl az
uraságot; az uraság pedig, ha görcs van is az ujjaiban, azonnal irjon
becsülettudó levelet, a melyben szánja-bánja bolond tüzességét és szive
szerint való bocsánatot kér a lánytól mindazokért, a melyeket ellene
vétett, de még azokért is, a melyeket ellene gondolt. A levélre pedig
irja rá, hogy ez a levél adassék Répa Rozi becsületes szolgáló lánynak
az Ürgelyuk csárdában. Mondja meg a molnár az uraságnak azt is, hogy ha
pedig ő azt a levelet meg nem irja a ti szavatokra, akkor oda megyek
hozzá én magam még ezen az éjszakán, legyen is rá elkészülve jól s majd
az én szavamra aztán megirja azt a levelet, csakhogy akkor a fülét
ragasztom rá pöcsétnek.

Mógor és Fümag szó nélkül felálltak, magukra keritették a szürt, hónuk
alá vették a puskát s mentek utjokra.

Sobriék pedig ettek, ittak, jól mulattak, jól aludtak.

Csak a vezér nem aludt. Fejét könyökére hajtá s nézte azt a barna
faggyúgyertyát, mely ott serczegett előtte s melynek kanóczán izzó
gombák alakultak a halavány lángtól. Senki se merte elvenni a gyertya
hamvát, mert a vezér nem szerette, ha a hamvvévővel előtte kotorásztak.
A Rozi is alhatott nyugodtan, Sobri se meg nem nézte, se nem
kérdezősködött utána. Mintha elfelejtette volna.

Pedig dehogy felejtette el.

Alig pirkadt a hajnal: fölkelt a lány. S alig lépett ki a lány az
udvarra: ott állt előtte Sobri Jóska. Kezében volt a levél, melyet két
legénye még hajnal előtt meghozott a Diskay-uraságtól.

– Jó reggelt hugom.

– Adjon isten kendnek is.

– Tudsz-e olvasni hugom?

– Tanultam is, tudok is.

– Ezt a levelet hozták neked az éjjel.

Neki adta a levelet. A lány felbontotta, elolvasta, a szeme is könybe
lábbadt. A becsülete, jó hirneve immár tiszta.

Sobri ekkor azt mondta:

– Volna még egy szavam édes hugom. Egyszer láttalak életemben, de mintha
mindig ismertelek volna, a mióta élek. Ugy érzem, mintha a szivemhez
nőttél volna. Egész éjjel nem hunytam le a szememet, csak te rólad
gondolkoztam. Visszamehetsz a malomba, ha jónak látod. A hajad szála se
görbül meg. Elmehetsz haza is, ha jobbnak gondolod. Bizonyosan akad
szerencséd, mert derék, jó, szemrevaló teremtés vagy. De ha jó szemmel
nézhetsz rám, jó szivvel lehetsz hozzám, elviszlek téged ide nem messze
a Billege csárdába jó emberek közé. Légy mátkám, légy galambom, légy
hüséges szivbelim. Hol elmegyek tőled, hol megjövök hozzád, de mindig a
tied leszek. Szegény legény vagyok, de Sobri Jóska vagyok. Vigyáznak,
kergetnek, halálra keresnek. De egyszer csak vége lesz a
hejsze-hajszának s ha te is ugy akarod s ha isten is ugy akarja,
valamikor meglesz az esküvőnk is. Gondold meg hát édes hugom. Vagy
mégysz vissza a malomba, vagy mégysz haza jó anyádhoz, vagy jösz velem
Billegébe.

Megfogta a lány kezét. A lány lesütötte szemét s azt felelte:

– Ha ugy rendelte az isten, megyek kenddel Billegébe.

Hejh hogy ütötte össze bokáját Sobri Jóska, csak úgy pengett a
sarkantyu! Hogy kapta karjára, hogy kapta csókjára a lányt, csak ugy
csattogott a lánynak ajka! Hogy rugta be Sobri Jóska a csárda rozzant
ajtaját s hogy rivallt be a legényekhez!

– Gyerekek héjh, talpra hát, vagy hétszámra akartok aludni?

Pedig alig aludtak még egypár órát. De azért egy pillanat alatt talpon
állt valamennyi. Sobri pedig kezénél fogva megmutatta nekik a piruló
lányt.

– Ide nézzetek, itt az én szerelmem, szivbéli jegyesem, igaz hű mátkám.
Ha sors ugy akarja, szerencse ugy hozza, isten ugy rendelte: esztendőre
vagy kettőre ott leszünk együtt a menyegzőnkön!

Az öreg Milfajt, a legrégibb duhaj tudta, mi a rend.

– Az isten áldjon meg benneteket Jóska e tisztes leánynyal együtt,
kivánjuk tiszta szivvel mind közönségesen.

A duhajok egymásután oda mentek a vezérhez s mindegyik elmondta a maga
áldását Sobrinak is, Rozinak is.

Csak Pap Andor morgott még azután is, a hogy áldását elmondta.

– Asszony: vesződség; szerető: keserüség. Utra menőnek üres zsák is
teher a vállán. Minek nekünk a menyasszony? Minek nekünk akármiféle
asszony?

Igy lett az én hugom Sobri Jóska szeretője. Igy ment oda a Billege
csárdába s igy maradt ott.

A csárdás jó embere volt Sobrinak. Félt is tőle, szerette is, élt is
utána. Jóravaló asszony volt a felesége. Nem is ugy, mint cseléd, hanem
ugy, mint édes lányuk volt ott az én hugom.

De Sobri se volt rossz ember, isten nyugossza, akárhol van. Mondjanak rá
akármit, tudom, hogy a vármegye halálra kereste is, rosszat mondani nem
tud róla senki. Rozit pedig igazán szerette, mindig megbecsülte, széltől
is megóvta, rossz emberek nyelvétől ugyancsak őrizte. De még ezzel se
elégedett meg. Hanem tudtára adta főbirónak, pandurok hadnagyának, hogy
a Rozi hugomnak bántódása ne légyen. Mert ő ugyan még egy varjufióknak
se ontotta vérét, nem is ontja, de ha Rozi hugomat bántják: minden csepp
könyéért az urak vére folyik s olyan boszut áll, hogy maradékról
maradékra megsiratják.

De nem is bántották soha. Hanem a mikor megtudták, hogy a hugom hol van
s hogy ő a Sobri szivbeli mátkája: elmentek abba a rongyos csárdába még
az urak is Tapolczáról, Halápról, Badacsonyból, Keszthelyről, hogy
hugomat megláthassák. De olyan becsülettel beszéltek vele, mint egy uri
kisasszonynyal.

Akkor támadt az a dal is: Répa Rozi Billegében – Játszik a Sobri ölében.
Pedig dehogy játszott. Sobri Jóska sokszor megjött, meg is ölelte, meg
is csókolta mátkáját, de különben ugy bánt vele, mintha templomban
lettek volna s a feszület nézett volna rájuk. Pedig csak abban a rongyos
csárdában voltak s rájuk nem mert volna nézni senki.

De mit tett még Sobri Jóska? El nem hinné azt senki. Sok bujdosó, sok
szegény legény, sok szökött katona ment hozzá, vegye fel őt is a
seregébe. Kit fölvett, kit nem. De a kit fölvett, annak az élő istenre
meg kellett fogadnia, hogy ha Sobrinak valami baja esik, az én hugomat
el nem hagyja, inségre jutni nem engedi, betegségében gondját viseli s
örökké megbecsüli.

Meg is tartotta fogadását mindenki.

Egyszer aztán Sobri Jóska hosszu időre elmaradt. Ennek épen tizenkilencz
esztendeje.

Rozi hugom várta-várta. Eljárt a templomba s imádkozott buzgón a jó
istenhez, hogy az ő vőlegényét hozza vissza. Hire járt, hogy eltünt,
elmult, elbujdosott. Még olyat is beszéltek, hogy fölakasztották.

Az én hugom nem hitte ezt. Maga Sobri mondta neki:

– Engem Rozi föl nem akasztanak, akárki mondja, el ne hidd. Még ha saját
szemeiddel látnád: akkor se hidd el. Az árnyékom lesz, nem én magam.

De azt se hitte el, hogy elbujdosott. Hogy is hihette volna el, hogy őt
elhagyhatta?

Mikor utoljára elváltak, az uzsai puszta felé ment el Sobri. Hugom
elkisérte a billegei majorig. Szegény hugom kiült az utszélre s órákig
el-elnézett az uzsai puszta felé. Arra ment el Sobri, onnan kell neki
visszatérni. Ünnepnapokon elment messze föl a völgyön, uton, erdők
nyilásán; nézett, hallgatózott, szentül hitte, hogy találkozik majd
Sobrival, milyen jól esik majd annak, hogy ő eléje ment.

Hiába!

Két esztendő is elmult már, de Sobri csak nem jött. Szegény hugom
hervadt, fogyott, fejét bubánatnak adta. Nem hallgathattam keserves
panaszát, nem nézhettem omló könyeit. Kiléptem a szolgálatból s elmentem
Sobri után kérdezősködni. Kenyerem nem volt: kéregettem. Ruhám rongyossá
lett, viseltem rongyosan. Három vármegyét bejártam, de Sobri hirét nem
hallottam. Hanem azt hallottam, hogy Sobri nem is volt Sobri, hanem nagy
ur volt, nemes ur volt s egyszer csak megunta a betyáréletet, letette a
duhajruhát, felöltötte selyem dolmányát s most nagy úr Pesten, talán
főispán is.

Ezt nem mondtam meg szegény hugomnak. Elemésztette volna magát, ha ezt
meghallja. És azután magam se hittem.

Egyszer ugy két esztendő mulva megjött Pap Andor. Este jött a csárdához,
lábujjhegyen csoszogott be az ivóba, sugva hívta félre hugomat.

Boldog isten – alig lehetett ráismerni. Feje hajlott, teste görnyedt,
képe borostás, bajusza kuszált. Pedig milyen legény volt az Sobri
idejében.

– Hol a Jóska, bátyámuram?

– Ne kérdezd Rozi hugom.

– Hol van Jóska? Hol a vőlegényem?

– Megmondom hát Rozi hugom. Erdő szélben, hegy tövében, hársfa
árnyékában, virág nyilik körülötte, senki se üldözi, senki se
háborgatja. Arra napkelet felé van, onnan jövök tőle, messze sincs ide s
mégis megöregedtem, mire ideértem.

S elmondta Sobri Jóska halálát és utolsó perczeit. A hogy történt két év
előtt Tolnavármegyében, Lápafő határában.

Nem is lehetett az másként. Mert hiszen ha Sobri meg nem halt volna, a
hogy őt az én hugom szerette, ide neki vissza kellett volna jönnie.

Szegény Rozi hugom!

Se élő, se holt nem volt, mikor ezt a hirt biztos embertől meghallotta.
Gondolta ő már, hogy igy kellett annak történni. De azért mégis ugy fájt
a szive, hogy én nem tudtam nézni. Pap Andor megfogta a fejét, talán
mindjárt összeesett volna.

– Bár elvett volna az isten engem is vele együtt. Mi volt az utolsó
szava?

– Utolsó szavát nem hallottam, mert a mikor a katonaság körülvett
bennünket s pajtásaink már elvesztek vagy kézre kerültek, én odább
álltam s egy dombos csalitba menekültem, de a mint a domb oldaláról
visszanéztem: akkor még Sobri ott állt egy nagy fa mellett. Hanem egy
órával előbb, mikor az erdőszélben összejöttünk, akkor azt mondotta:
»Gyerekek, ma nehéz sorunk lesz, ha engem baj ér, a mit fogadtatok,
megtartsátok, az én mátkámat, mig éltek, el ne hagyjátok!« Én Rozi
hugom, nem is hagylak el téged, azért jöttem ime hozzád, pedig most már
az én életem kutyát se ér.

Ugy sirt, ugy zokogott szegény hugom, könnye ugy omlott, mint a
záporeső. De mégis oda fordult Pap Andorhoz.

– Köszönöm kendnek bátyámuram, szives jó indulatját, de én nem akarok
terhére lenni senkinek, az isten megsegit engem.

Hiszem, hogy meg is segitette, csak azt nem tudom, milyen uton-módon.
Elbucsuzott másnap édes anyánktól, harmadnap én tőlem s elbujdosott. Azt
mondta, hogy Sobri Jóska sirját megy fölkeresni.

Sohase láttuk többé.

Megtalálta-e Sobri sirját vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt
vagy neki ment a Balatonnak: nem tudja megmondani senki. Pedig messze
földről jövő emberektől én is sokáig kérdezősködtem utána.

Igy végezte Répa Ferkó a szomoru történetet. Mire elvégezte, világos
reggel lett, csak épen hogy a nap még nem bujt ki a Balatonból. Hanyatt
feküdtem, a vakandturáson nyugodott fejem, ugy hallgattam. Nem szóltam
közbe, nem kérdezősködtem, nagyon elfogta képzeletemet Répa Rozi alakja
s életének és szerelmének története.

Csodálni való is ez. Nem a történet, hiszen az mindennapi. A szeretők
egyike meghal vagy elhidegszik, vagy hütlenné válik s a másik aztán vagy
utána hal, vagy vigasztalódik vagy hütlenséggel fizet a hütlenségért.
Tizezer regényben és százezer elbeszélésben megirták ezt már igazi és
nem igazi költők. Szétfoszlik az eszmény, vagy eltünik vagy utálatossá
lesz s a beteg sziv aztán vagy megromlik, vagy kigyógyul, vagy elszárad,
vagy megszakad.

Én csodálom azt a mélységet, erőt, fenséget és tisztaságot, mely otthon
van a szegény ember, szegény lány szerelmében is. S a mely oly ritkán
van otthon a társadalom fensikján élő lelkek szerelmében.

Mi a szerelem?

Agynak müködése, mint a gondolkozás.

De a gondolkozás mértékében kiszámithatlan különbség van az emberek
közt. Az egyiknek agya független tud lenni érzéstől, szenvedélytől,
önimádás babonájától, – a másiké nem. Az egyik a csillagok nyomait méri
föl s ezer esztendős jövendőnek javulására dolgozik, hogy a születendő
nemzedékek jobbak s boldogabbak legyenek, mint mi. S a másik gondolkozás
a teremtés legnagyobb ügyének a kamatláb változásait tekinti. Newton és
Shakspeare agya az istenekkel száll versenyre s a földhöz ragadt szegény
ember agya elvész abban a kérdésben: mit eszik holnap s miként szerzi be
téli gunyáját?

A szivek közt nincs akkora különbség.

A szegény lány szive ugy érez, mint a királylányé s a betyár ugy megőrzi
szerelmének titkait, mint a lovag. Észszel, tudománynyal, magas
miveltséggel keveset törődik a sziv. A legtudósabb elme s a legmagasabb
gondolkozás mellett is satnya és nyomorék maradhat a sziv s erővel és
érzések gazdagságával lehet tele a nyájőrző tanulatlan bojtárgyereknél
is.

Miért van ez?

Érzéki dolog a szerelem s az érzékek mindenkinél egyenlők. Igy tanitják
a tudomány emberei. De ez nem megoldás. Hiszen az agy és a gondolkodás
is érzéki dolog s ebben mégis óriási változást idéz elő a tanulás és a
miveltség.

A bölcseség arany, a bölcselkedés aprópénz. Keveset adnak érte,
elvesztése se nagy kár, rozsda is megeszi. A tudós elmék, erős
gondolkozók, számitás emberei bölcselkedésük mértéke alá vonják
szivüket, szerelmüket.

Megengedjék-e erősödni az érzést? Nem lesz-e ez akadály életük utján?
Nem árt-e meg az egészségnek? Melyik lánynak szerelme lesz biztosabb,
kényelmesebb és hasznosabb? Mit nyerhetünk ezzel? Mit veszthetünk
amazzal? Melyik gyümölcsöz jobban és gyorsabban?

Ez az elmék bölcselkedése. S minél kisebb úr a sziv, annál nagyobb ur a
bölcselkedés s annál hitványabb a szerelem. A hatalom és miveltség
birtokában lévő ugynevezett nagy családoknál a szerelem nagyon hasonlit
a vállalathoz. Tárgyalás, alku, megegyezés, mérleg, egyensuly,
szállitás, kölcsönös érdekek méltányos kiegyenlitése s gyakran per,
felszámolás, csődbe jutás.

Itt már a szerelemnek alapszabályai vannak, mint a részvénytársaságnak.
Itt már aztán vigyáznak arra, hogy az egyes szakaszok ellen senki se
vétkezzék. Az »élek érted, meghalok utánad« nincs bent a szakaszokban.
Ezt nem hagyná jóvá se a törvényszék, se a miniszter, se a közgyülés. A
»hűség« benne van az alapszabályokban. De föltételhez és birságokhoz
kötve. A ki megszegi a hűséget: fizet ennyit és ennyit. S mig fizetni
tud: fennáll a szerelem szegett hűséggel is. De a ki nem tud fizetni:
azt kilökik a vállalatból. Annak többé nincs joga a hűséghez, a szivhez,
a szerelemhez.

S minő fenség az, a mikor a társadalom magasán is néha előáll a sziv s
nem engedi magát megkötözni vagy széttépi kötelékeit s elveri maga
mellől az alkuszokat, birákat, ügyvédeket, közbenjárókat s a számitás és
bölcselkedés egyéb szállitóit!

Igy kellene lenni mindig s mindenütt.

Igy volt annál az erdei duhajnál, a kinek a neve egykor Sobri Jóska
volt. S igy volt annál a nyomorult lánynál, a ki addig élt, a meddig
szeretett s a mikor szeretője meghalt, ő is elmult utána örökre.

Mig e sorokat irom: az alatt tudósit egy barátom, hogy Sobri fáját a
lápafői határban néhány év előtt kivágták s körülötte a csalitot is
kiirtották. »Sobri fája.«. Igy nevezte a nép. A melynek oldalához utolsó
harczában puskáját támasztotta; a melynek árnyékában magát agyonlőtte; s
a melynek tövében fiatal szép testét eltemették. Az arra menő megállt a
fánál s egy sóhajjal vagy egy áldással gondolt arra, a ki ott
porladozik. Együgyü léleknek már ez a természete.

Vajjon Répa Rozi látta-e ezt a fát? Megölelte-e, megcsókolta-e,
könyeivel megáztatta-e, mielőtt szerető lelke visszaszállt a végtelenbe,
a honnan származott?



SZENTIRMAY JÓZSEF.

(Branyiszkó ostroma. – Az orosz ágyugolyó. – Flórenczben. – A mogorva
kapitány és vidám felesége. – Az olasz hazafiak. – Szentirmay nem
szerette a pénzt. – Tuli és a királyasszony. – A magyar bor.)

– – Mikor a nap fölkelt: akkor aludtam el. Talán két óra folyásig
aludtam. Mikor fölébredtem, Répa Ferkó már nem ült mellettem az
árokparton, hanem utitársam mosdott a harmatban s törülközött
zsebkendőjével. Némely madár is megmosdik a harmatban, a hiu lány is
megcselekszi, akkor nekem is jól esett.

Szigligetben reggeliztünk.

A vár omladékait összejártam. Ott is találtam egy kis juhászbojtárt,
kerepőt faragott egy döledék fal árnyékában. Ennek is Répa volt a neve,
de ez se Sobriról, se kedveséről nem tudott semmit.

Még nem volt dél, a mikor Badacsony hegyére értünk. Napkeleti oldalán
értük el a csodálatos szépségü hegyet. Csakhogy akkor nem várt bennünket
a parton Szentirmay József.

Mint várt most, mikor Gyulai Pál ur kiugrott a csónakból, hogy minél
előbb szilárd talajt érezzen lába alatt.

Hatalmas szép férfialak volt ez az én derék barátom Szentirmay.

Széles váll, domboru mell, egyenes derék, piros arcz, oroszlánfej, de
kék szemekkel, állandó mosolylyal.

Jókedvü igaz magyar ember. A minőt én szeretek. Jó kedve sohase szünt
meg. Még akkor se, mikor Branyiszkót ostromolta. Még akkor se, mikor az
oroszszal ütközött s az orosz ágyugolyó egyenesen derékban találta. Még
akkor se, mikor a függetlenségi harcz végén besorozták s Olaszországba
hajtották.

Mert hogy honvéd volt, tiszt volt, vitéz volt: természetes.

Valami honvéd-vadász-zászlóaljnak volt főhadnagya.

Mikor Branyiszkót ostromolták s pár utforduló sánczot bevettek: a
véletlen Guyonnal hozta össze, a vakmerő tábornokkal. A tábornok valami
ok miatt toporzékolt haragjában. Pedig a golyók ott fütyörésztek
körülötte. Látta, hogy a rózsásképü fiatal szőke vadásztiszt mosolyog.
Pedig hideg is volt a tél miatt, meleg is volt a csata miatt.

– Mit nevet ön?

– A németet tábornok ur.

– Mi van azon nevetni való?

– Az, hogy mindjárt kiverjük minden állásából. Nézze tábornok ur, minden
német jobbra-balra tekintget, mintha jobbról-balról félne s mintha azt
keresné, merre könnyebb futni. Ha meg akarná állását tartani: mereven
nézne ránk, mint a sas.

Igaza volt.

A tábornok jól megnézte látó csövével a hegyoldal német csapatait s
rögtön észrevette maga is, hogyan tekintget jobbra-balra a legénység.

Jó jel volt. Elismerésül kezet szoritott a fiatal hadnagygyal s azontul
neki is jó kedve lett.

– Hát a mikor az orosz ágyugolyó derékban találta.

Valahol a Hegyalján verekedtek az oroszokkal.

Szentirmay zászlóalja egy domb oldalán állt szálas nyárfaerdőbe vonulva.
Az orosz seregnek, ha kifejlődni akart s előre akart hatolni, ezt a
zászlóaljat az erdőből ki kellett verni. A vadászok azonban ügyesen
lőttek, bátran megálltak; lovassággal nem lehetett, szuronyrohammal nem
volt tanácsos őket megtámadni. Védték őket a szálas fák. Az orosz vezér
tehát egy félüteg nehéz tábori ágyut vezényelt ellenük s lőtte az erdőt
alattuk, fölöttük, körülöttük.

Lőhette azt. Nevették azt a jókedvü honvédvadászfiuk.

Pedig nem egészen nevetséges ez a hadi játék. Erdei nagy szálfát ugyan
tábori ágyu le nem dönt, de az ember egy pillanatig se biztos, hogy a
lelőtt, letördelt, leszaggatott faágak a szemét ki nem ütik. Érdekes
állni az ilyen ágyutüzben. A karvastagságnyi ágak ugy hullanak, mint a
záporeső s az irtóztató zúgás, recsegés még az ágyu hangjánál is jobban
rázza a lelket.

Szentirmay látta, hogy az orosz egyelőre csak ágyuval akar dolgozni.
Odaszólt zászlóaljához:

– No fiuk, mi is rágyujthatunk, ha az orosz rágyujtott.

Szentirmay a pipát értette. Neki nem volt ágyuja.

Oda állt egy félölnyi vastag nyárfa mögé, hátát neki támasztotta a
fának, elővette makra-pipáját, megtömte dohánynyal, kicsiholt s az égő
pudvát rátette a dohányra, sőt már a kupakot is rászoritotta a pipára.

De szippantani már nem volt ideje. Esett hasra, csak ugy zuhant. Az a
nagy fa, melyhez támaszkodott, ugy ütötte hátba, mint a menykő. Egy
tizenkét fontos orosz ágyugolyó épen a fa közepének ment neki s az lökte
meg a fát. Ha az a fa ott nincs, Szentirmayt derékban ugy vágja ketté az
ágyugolyó, mintha ollóval szelték volna kétfelé. Az az ágyugolyó épen a
derekának tartott.

Legényei oda ugranak, a mint látják, hogy a földön fekszik.

– Hadnagy uram, itt vagyunk! Csak nincs valami baj?

– Van fiaim, van!

Nagyot szippantott a pipán, de nem jött a füst.

– Az a baj fiaim, hogy a pipám kialudt. Ujra ki kell csiholnom. Adta
muszkája, mennyi bajt csinál az országban.

S szedte elő készségét, szerszámát, hogy kicsiholjon. De már ezt a fiuk
nem engedték hamarosan. Dörgő éljen-rivalgással fölemelték a hadnagyot s
megmutatták a muszkának. Ma is töri még a fejét a muszka, miért örültek,
miért kaczagtak, miért éljeneztek a honvédek olyan nagyon?

Mikor a harcznak vége lett: besorozták osztráknak őt is. Közlegénynyé
tették s gyalog hajtották Olaszországba. Adtak rá komisz ruhát, de olyan
rongyosat, piszkosat, hogy igazi osztráknak nézhette mindenki. Sebaj.
Neki jó kedve volt örökké.

Lelkes barátja akadt az utban. Burián pesti ügyvéd. A kit később egyenes
termetével, hosszu szakállával, tekintélyes komolyságával együtt minden
ember ismert és tisztelt Budapesten. Szentirmay mérnökségre, Burián
ügyvédségre készült; Pesten már jó ismerősök voltak, Olaszországban
ismét összekerültek s gyöngéd barátságuk halálukig tartott.

Hogy történt, hogy se történt, Szentirmayt mint besorozott osztrák
katonát Florenczbe helyezték. Egy kegyetlen szivü mogorva kapitány
kezére került. Csakhogy ennek volt egy kegyes szivü vidám kis felesége s
két apró porontya. A mint a kis feleség meglátta Szentirmayt: ennek deli
termete, mosolygó ifju Apolló-arcza rögtön szemébe tünt s nem nyugodott
addig, mig őt a mogorva férj oda nem rendelte magához privátdinernek.

Hamis szeme volt a menyecskének. Két nap alatt már mindent kinézett a
privátdinerből. Azt is, hogy magyar fiu; azt is, hogy mivelt fiu; azt
is, hogy jókedvü fiu; azt is, hogy tiszt volt, hogy kitünően tud
rajzolni, gyönyörü hangon tud énekelni s hogy egyáltalán nem arra való,
hogy csizmát tisztitson, szobát söpörjön, piaczra járjon, a konyhára
fát, vizet hordjon s a menyecske kutyáját sétáltassa s két kis porontyát
mulattassa.

Hohó! Álljunk csak meg kissé. Talán mégis arra való, hogy a két kis
porontyot mulattassa s azon kivül a menyecskét rajzolni és dalolni
tanitsa.

De nagyon is arra való!

Nehány hét mulva Szentirmay katonai ruhában járt ugyan, de se
privátdiner nem volt, se a katonai gyakorlatokra menni s mindenféle
katona-munkát végezni köteles nem volt. E helyett mulattatta a két kis
porontyot s tanitotta a menyecskét.

De nem ingyen.

Hanem bizonyosan azt mondta a két kis porontynak:

– Hé kölykek, mogorva kapitányomnak osztrák porontyai! Ide hallgassatok
rám! Én ugyan játszom veletek, szépséges mamátokat is megtanitom dalolni
és rajzolgatni s a mellett itt is maradok katonának, a meddig innen el
nem mehetek. Meg is kapom én ezért a fizetést jó szóban,
körömfaladékban, meleg kézszoritásban, édes mosolygásban s ki tudná, mi
másban. De ez nekem, adta osztrák porontyai, mind nem elég. Hanem van
nekem itt egy Burián nevü jó barátom, adjatok annyi szabadságot annak
is, a mennyi nekem jut. Azután van nekem itt Florenczben egy-két hires
honfitársam, egy híres festőmüvész s annak fiai, a kiket már hazulról
ismerek. Az öreg Markó és családja. Szabad járásom legyen nekem oda
mindenkor. És végre nagyon szeretem az olasz hazafiakat. A kik minden
osztrákot a pokolra kivánnak. A kik élnek, dolgoznak, rajongnak és
meghalnak a szabadságért. A kik ellen apátok és bajtársai irtó háborut
viseltek s a kiket ma is börtönre, golyóra, kötélre keresnek. Hadd
mehessek én ezek közé szabadon, hadd mulassak velük igazán s hadd
szidjam én az osztrákot velük együtt kedvemre. Nosza tehát kis osztrák
porontyaim, mondjátok ezt meg a mamának, mama a papának, papa a
generálisnak, mert különben én többé se veletek, se mamátokkal nem
játszom. Dörgöm-morgom-csikorgom-adta osztrák porontyai!

A két poronty meghallgatta a kemény szót. Az egyik lehetett három éves,
a másik két éves. S bizonyosan eljárt mindakettő a nagy megbizatásban.
Mert az én jó Szentirmay barátom ettől kezdve teljes szabadsággal
mulathatott Florencz városában.

Mindennapos volt a Markó-családnál. Benső, gyöngéd barátság erősödött
meg köztük. Rajzban, épitészetben, müizlés nemesitésében kincset
gyüjtött Markóék segitségével ifju lelke.

Burián barátja is szabadon járt-kelt ezután. Együtt töltötték napjaikat.
Együtt vigadtak sorsukon s busultak hazájok állapotján.

De megismerkedett a fiatal olasz hazafiakkal is. Hajh minő lelkek voltak
ezek! A honfikeserüségnek és honfirajongásnak minő mérhetlen tengere
zajgott ezek szivében! A tüzokádó lángja nem ég akkora tüzzel, mint a
hogy égett ezekben a gyülölet a pápai uralom ellen, a német betolakodás
ellen és a szanfedisták ellen. Ha az olasz nemzet még egyszer olyan nagy
tudna lenni, mint volt akkor, a mikor szerencsétlen volt! Ha a magyar
nemzet úgy tudná ellenségét gyülölni, mint tudta az olasz! Ha mindig úgy
tudna gyülölni, mint a hogy tud néha verekedni!

Szentirmay és Burián el-elment mulatni egyik-másik Albergóba s annak
titkos szobájába az olaszokkal. Bámulta, szerette, csókolta, itatta az
olasz a magyar fiut. Egy florenczi ifju gróf majd megette Szentirmayt.

– Mit bámulsz rajtam olasz?

– A magyart bámulom! Hát ti vagytok a magyarok! Mindig, mindig, régóta
látni akartalak benneteket. Kezed is megcsókolnám, ha nem nevetnél. Mi
vagyunk húsz millió, ti vagytok öt millió. A mi gazdagságunk és
miveltségünk harmadfél ezer esztendős, a tietek száz esztendős. Mi
palotákban élünk, ti a pusztán. Mi óriási templomokban, müvészetnek
fönséges csarnokaiban imádjuk az istent s szerezzük meg a tudományt, ti
pedig ott őgyelegtek erdőn, mezőn, szabad ég alatt. Nyugati mivelt
nemzet vagyunk, ti pedig ázsiai hunnok, tatárok. Minket is legyőzött a
német, titeket is. De ti magyarok legalább megvertétek a németet igazán,
porba gázoltátok lobogóját, hátához paskoltátok gőgjét s megtanitottátok
futni és segitség után rimánkodni. Ti is véreztetek, de győztetek is. Mi
csak véreztünk!

Kicsordult az olasz ifju szeméből a köny. Igy adta okát annak, miért
bámulja a magyart, ha osztrák baka is ez.

Itt találkozott egy szegedi fogolylyal, valami Bixio nevűvel.

A magyar kormány, mikor 1848-ban Szeged várát átvette, a várnak
földalatti nyirkos oduiban több mint száz foglyot talált, köztük sok
olaszt. Nagyobb része olasz volt. Megkérdezte az osztrák kormányt: kik
ezek? Miért vannak elitélve? Mikor szabadulnak, hová valók? A bécsi
kormány nem tudta. El se voltak ezek itélve. Olasz hazafiak voltak s
elhozták őket a Tisza mellé, eldugták őket Szegeden a föld alá, ott
haljanak meg, ott rothadjanak el. A magyar kormány egyszerüen haza
eresztette őket.

Haza! De merre, hogyan?

Utba esett Ausztria s Ausztriában megint elfogdostak belőlük egy csomót.

Elfogták ezt a Bixiot is. Ő azonban Udine körül kisérőjét leszurta és
megszökött. Szerencsésen eljutott a piemonti király seregéhez s oda állt
be katonának. »Még egy átkozott németet megölni s azután meghalni«: ez
volt örökös jelszava.

Szentirmaynak sok följegyzése volt Bixio elbeszéléséből. Minő borzalmak
pihennek e följegyzésekben! Ez is ugy ragaszkodott Szentirmayhoz.

De nem sokáig ragaszkodhatott. Szentirmaynak szegény szülei pénzt kaptak
a veszprémi káptalantól, hogy fiukat kiválthassák a katonaságból. Ötszáz
forintot kaptak s ezen kiváltották.

Haza jött, mérnök lett. Baranyában tagositott harmincz falut, fölmérte
Veszprémet, megnősült s rokona és egyik főigazgatója lett János
püspöknek s tervezte és épitette János püspök nőnevelő intézeteit.
Lángeszü és jókedvü ember volt mindig, szerette mindenki s költő és
jeles iró lett volna, ha gazdag ember nem lett volna.

Még sem lett gazdag ember.

Kinevette, utálta, lenézte a pénzt. Honvéd korában, olaszországi baka
korában csak ugy becsülte, mint diák korában. Akkor pedig becsülni nem
tanulta meg; szegény fiu volt, sohase volt pénze megbecsülni való.

Mérnök korában pajtásai közt osztotta föl busás keresetét. Veszprém
városa ma is adós neki több ezer forinttal. Szülővárosa: hát csak
elengedte neki. S mikor már nagy ur lett, négy lovon járt, kastélyban
lakott, száz szófogadója volt, százezrekben turkált: hosszu utra,
hetekig tartó urodalmi körutra akkor se vitt magával többet öt
forintnál, tiz forintnál. Röstelte, hogy őt azért becsüljék, mert nagy
urnak tartják. Szivesen adakozott minden felé. Erre kölcsön kérte a
pénzt uton-utfélen paptól, zsidótól, kasznártól, kocsmárostól, bérlőtől,
jó baráttól. Titkárjának jegyzéket kellett vezetni s hazulról
kinek-kinek megküldeni a kölcsönpénzt.

Ő volt tehát a mi házigazdánk. Ő rendelte oda a partra a kocsikat s ő
vitetett föl bennünket János püspök villájába. Gyulai Pál urral ő ült
egy kocsiban.

János püspök villája ott feküdt Badacsony déli vállán a legszebb ponton.
Emeletes fölház kényelmes szobákkal. Ablakaiból napkeletre, napnyugatra
s déli irányban a végtelenig látni. Mögötte észak felé a hegy zárja el a
látást. Ott van az Omlás, a Tornyok, a Gyapju-zsákok s tetejükön a
Kereszt. Valamennyi kősziklából.

Mindegyikünk megkapta a maga szobáját s egyuttal a sürgető meghivást az
ebédhez. Szentirmay az első pillanatra észrevette, hogy piperézkedő
ember nincs közöttünk. Egyiknek sincs kipödrött bajusza s bodoritott
haja. Egyiknek sincs se fekete, se fehér keztyüje. Egyiknek sincs fényes
hüvelye se fején, se lábán. Szóval: irók, tanárok, szerkesztők, tudósok
vagyunk mind. Már olyanok, a milyenek.

Finom tapintattal rendezte be állapotunkat.

Ügyelt arra, hogy mindenféle inas, komornyik, huszár, vadász ne
lábatlankodjék körülöttünk. A szolgálatot szobában és asztalnál az öreg
Tuli és Tuliné végezte valami csitri falusi lány segitségével. Hadd
lássák az urak, hogy otthon vannak.

Nevezetes ember volt ez a Tuli.

Valami házfelügyelő vagy vinczellérféle. Közönséges paraszt egyik
szomszéd faluból. Szentirmaynak régi felszolgáló embere. Minden nap
borotválkozva s tisztán öltözve. Kevés szavu, komoly tekintetü, lassu és
ünnepélyes mozgásu maga is, felesége is. János püspököt csak egyszer
látta. Azon kivül a legnagyobb ur csak tekintetes ur volt előtte.
Nagyságosat, méltóságosat, kegyelmeset nem ismert.

De fölségeset se.

Pár évvel előttünk ott járt József főherczeg a főherczegnővel és a belga
királynéval. Föl akartak menni Badacsony tetejére. János püspök volt már
egyszer-kétszer ugy honvédszemle alkalmával a főherczeg házigazdája,
tehát csak az ő villáját keresték föl vezetőért. Hoztak magukkal
Keszthelyről hideg sültet, pogácsát, uj kalácsot, ezt a hegytetőn
akarták elkölteni. Egész kiséretük egy huszárból állott.

Tulit kérték meg, vezesse föl őket a Kereszthez. Tuli szó nélkül
vállalkozott. Kevés beszéde, lassu mozgása szemébe ötlött a
főherczegnek.

– Hallja kend, fel tud maga jönni velünk a hegy tetejére?

– Mit gondol a tiszt ur! Ha ezek a fehér népek föl tudnak menni, hát
akkor én csak föl tudok.

– Micsoda fehér népek?

– Hát ez a két tekintetes asszony!

A királyné és a főherczegné volt az a két tekintetes asszony.

A huszárnak ugyan nem volt szabad az utazók kilétét elárulni, de attól
félt, hogy ez a paraszt valami ügyetlenséget, valami gorombaságot talál
mondani. Félre inti Tulit.

– Vigyázzon kend a szavára. Fölséges asszonyok ám azok. Az egyik a belga
királyné, a másik az alcsúthi főherczegné.

Tuli uram a pipát se vette ki a szájából, de el se hitte egy szavát se a
huszárnak.

– Már öcsém, nem tőled tanulom én meg a becsülettudást.

Bizony jobban is tudta, mint a huszár.

Mert a mikor a fejedelmi személyek fölértek a Kereszthez s ott
ozsonnájukat elkölteni le akartak az aszu gyepes sziklára telepedni,
Tuli csak oda szól az asszonyokhoz:

– Várjanak csak a tekintetes asszonyok egy szempillantásig!

Intett a hátul kullogó fiunak, annak a kezén volt két szép selyem
pakrócz, ezeket kivette kezéből, szépen leteritette a sziklára.

– Ide üljenek a tekintetes asszonyok!

A két királyi asszony mosolygott. A főherczegné nem állta szó nélkül.

– Hát a férjemnek nem hozott kend pakróczot?

– A tiszt ur férfi ember, gondoskodjék magáról. Aztán férfinak minek is
a pakrócz?

Ebben is neki volt igaza.

Nos hát ez a Tuli volt szolgálattevő emberünk.

Az ebéd egyszerü magyar tuladunai ételekből állott. Erdélyi ember hadd
ismerje meg ezeket is. S hadd ismerje el, hogy nem csak Erdélyben van
hires sültje-főttje a magyarnak. Ital dolgában csakhamar általános
meggyőződéssé vált, hogy a badacsonyi és somlyai bornál nem jobb a
rózsamáli; hogy a badacsonyi ürmöst erdélyi ember nem ismeri, mert ilyen
bor se Erdélyben, se Spanyolországban nincs s végül, hogy a badacsonyi
kéknyelü borhoz hasonló értékü és finomságu bor nincs a kerek földön.
Még a tokaji aszú se éri el.

Végig biráltuk ugy elméletben a leghiresebb erdélyi borokat. Különösen
az erdélyi püspöknek rózsamáli borát, Kemény István bárónak csombordi
borait s a jó Sámi Lászlónak hires borgyüjteményét. Nem fukarkodtunk az
elismerésben. De hát a badacsonyi mégis csak más.

Ma már Magyarország a bortermő országok közt a huszonötödik. Huszonnégy
ország áll előttünk. Megelőzött már bennünket a nyavalyás Ausztria s a
még nyavalyásabb Görögország is. Nálunk huszonöt év alatt terem annyi
bor, mint Olaszországban egy év alatt s ötven esztendei termésünket kell
összegyüjtenünk, hogy Francziaország egy esztendei termését egy csomóba
összehozzuk.

Igy vagyunk boraink értékével is.

A rajnai borok s finomabb franczia borok tízszer értékesebbek, mint a mi
jobbfajta boraink. Leáldozott a tokaji aszubor napja is. Egész Hegyalján
nincs már háromszáz igazi szőlős gazdánk. Rossz idő, rossz féreg, rossz
tudomány tönkre tett bennünket.

Kiváltképen a rossz tudomány.

Azt az embert, a ki először hozott be hozzánk franczia szőlővesszőt,
elevenen kellett volna feldarabolni s egy darabját minden szőlővidéken
ijesztő például karóra huzni. S ezt cselekedni mindenkivel, a ki
példáját követte.

Volt nekünk negyven-ötven fajta kitünő magyar szőlőnk. Magyar talajban,
magyar napfényben, magyar levegőben valami különössé, valami
istenáldotta zamatossá fejlődött fajták ezek. A hogy buzánknak,
cseresznyénknek, sárga és őszi baraczkunknak, sőt még gesztenyénknek
sincs párja a világon, ugy nincs szőlőnknek se. A magyar gyümölcs sok
fajtája fölötte áll a földkerekség minden gyümölcsének. Az erdélyi som
és hegyaljai furmint, az érmelléki bakator, az egri kadarka, a budai
mézes, a somlyai rakszőlő, a balatonmelléki juhfarku, bajor és tulipiros
föl nem található sehol. Illatos szőlőinkről nem is beszélek. Hol van
ezek párja?

Miért kellett ezeket a vizenyős izű franczia, spanyol, olasz és rajnai
fajtákkal fölcserélni?

Azért, hogy behozzák a szőlőférget, a szőlőpenészt, a szőlőnek minden
fehér és fekete, minden földalatti és földfeletti betegségét.

Ebéd alatt e kérdésről elmélkedtünk.

Badacsony, Szentgyörgy és Somlyó a szőlőhegyek mintája. Isten, mielőtt
ezeket megalkotta, előbb a szobrászati tanfolyamokat elvégezte. Isteni
lángelméje volt hozzá. S mikor ezt a hosszu gyakorlattal megedzette:
akkor készité e hegyeket. Mindegyik tökéletes szobormű. És egyuttal élő
lény. Szerelmes, büszke és barátságos. Büszkeségét termetében,
barátságát déli melegében, szerelmét borában érezi és nyujtja.

Azt mondják: ki kell zsákmányolni a talajt, sok bort kell termeszteni, a
mennyiségre kell törekedni. Azt mondják: sok franczia szőlőnek holdja
négy-ötszáz akót, sőt többet is terem évenként.

Nem ellenzem. Elfogadom.

De nem mindenütt. A tüzhányó hegyek bazalt oldalain, a bérczek sziklás
meredekjein sohase teremhet sok bor. S mig lesz ur és gazdag ember ez
országban: kellene lenni sehol másutt nem utánozható magyar bornak is.
Egerben hajdan az volt a közpéldabeszéd: »mihelyt szőlőm holdanként öt
akó bornál többet terem, mindjárt nem egri bort terem.« Jó bor, jó bor,
ha husz akó is, de nem »egri bor«.

Lehet, hogy tulzás. De jellem van e példabeszédben. Hiába mondanák a
mádi és tályai szőlősgazdának, hogy holdanként két hordó helyett húsz
hordó aszút termeljen: nevetne rá.

Vagy nem lesz húsz hordó aszuja; vagy ha lesz: akkor tokaji aszúja nem
lesz.

A mely asszony sok szerelmet terem: igaz szerelme nincsen annak. S nem
terem igaz bort az a szikla, a mely sok bort terem.

De mégis sok borra van szükségünk. A magyar ember lelkét sörnek,
pályinkának át nem engedhetjük. Ám termeljétek a sok bort az alkalmas
sikokon és hegylábakon, de a hegyek büszke meredekjén hagyjátok meg az
ősi magyar szőlőt s ha urak akartok maradni: szürjetek a magasban olyan
bort, a milyen csak az isteneknek, a királyoknak s a magyar embernek
való. S ezeknek is csak ünnepnapon.

Igy gondolkodott Szentirmay. Igy terjesztette elénk borról, szőlőről,
magyar emberről szóló meggyőződését.

Addig nem keltünk föl az asztaltól, míg az utazási rendet meg nem
határoztuk.

Délután megnézzük Kisfaludy Sándor szőlejét.

Holnap reggel fölmegyünk a Badacsony tetejére. Délután átrándulunk
Gyula-Keszibe s megnézzük Csobáncz várát.

Holnapután Tapolczán ebédelünk s átmegyünk Sümeghre. A többi majd azután
jön.



MIKÉNT KEZDŐDIK HIMFY SZERELME?

(A költő hajléka és jövendőmondása. – Kisfaludy Sándor látni szeretné
Szegedy Rózát. – Keresi mindenfelé. – A két angol lord. – A testőr
megmenti a nemzeti becsületet. – A Kisfaludyak régi nagy hire ujra
föltámad.)

Huszonhárom éves volt Kisfaludy, mikor 1795-ben szivének nem egyetlen,
de örök szerelmét Szegedy Rózát a badacsonyi szüreten megismerte. Hét
vagy nyolcz napot töltöttek együtt a szüreten s ez idő alatt a közeli
Szigligetbe is átrándultak. Itt lobbant lángra szerelme, mely aztán nem
is aludt el soha, még házasságuk alatt se.

Ez a szüret nem Kisfaludy szőlőjében folyt le. Akkor még nem volt neki
itt szőleje. Később már házassága alatt 1800 után szerezte ezt a szőlőt.

Ott fekszik a hegy keleti oldalán egy satóut szélén, mely a
bazalttornyok alatt a hegynek legmagasabb körutja.

Kisded hajlék, kis szobákkal, kis ablakokkal. De a kelő nap már betekint
s jó délutánig el se fordul tőle. A sajtóház ajtaja az udvarról a ház
közepén nyilik s a sajtóházból jobbra a lakó osztály, mely egykor egy
kis dolgozószobából s egy hálószobából állott. A hálószoba volt egyuttal
az ebédlő is.

Mikor ott jártunk, már akkor harminczegy esztendő óta nem élt a költő.
Már akkor Eszterházy herczegé volt a szőlő. Valami lelkes tisztje
figyelmeztette rá a herczeget, nehogy a hajléka idegen kézre szálljon.

Nagy gond nem látszott a szőlő kezelésében. Akkor már rég bérlők
kezelték a herczeg csobánczi urodalmát, melyhez Badacsony nagy része s a
költő szőleje is tartozott. Miért költöttek volna a bérlők a szőlőre?
Még csak márványtábla se volt a falba erősitve, melyre rávésve lett
volna: Itt élt nyaranta a költő, itt volt nagy az ő alkotásaiban, itt
volt boldog az ő szerelmében!

Igaz lett-e költő, beteljesült-e a te jövendő mondásod?

»Halálom után, midőn már porhadni fogok, ez oly hely leend
Magyarországban, melyet megnézni el nem mulasztandja az utas; hová az
utóbbi fiatal nemzedék, mint már most is a regéimben megéneklett
váromladékokhoz zarándokolni fog, hogy lássa azon helyet, hol egy
tántorithatlan hazafinak szivvéréből azon szózatok hangzának ki, melyek
a magyart hazaszeretetre gerjedni, nemzetiséget és ezzel nemzeti életet
visszavivni, szóval a magyart önmagának visszaadni segitették.«

Ezt irta a költő 1844. évi február 25-én Batthyányi Fülöp herczegnek.
Somlyai szőlejéről irta, de jobban illik badacsonyi szőlejére. Arra
kérte a herczeget: vegye meg ezt a szőlőt, hogy a költő halála után
méltatlan kézbe ne jusson.

A herczeg nem vette meg. Önmagától nem volt annyi esze, tanácsadója
pedig idegen volt és ostoba. Ha Széchenyi István grófot figyelmezteti
rá: az bizonyára megvette volna.

De badacsonyi szőleje most is ugy áll, a hogy halálakor, 1844 október
28-án épen kedves szürete után elhagyta. Huszonöt év előtt, mikor mi
megnéztük, legalább úgy állott.

Még megvolt az a fiatal gesztenyefa, melyet a költő maga ültetett.
Kövér, fényes, aranyba játszó nyalkazöld levelei mosolyogtak ránk a
napsugárban. Mint kisded fát hagyta ránk a költő, gyümölcsét ő még nem
izlelheté.

De Rózájának, szive királynéjának, költészete istennőjének virágos kis
kertje már nyomtalanul eltünt.

Tuli megmutatta, hol volt az a virágos kis kert. Most zöldséget termeszt
benne a vinczellér. A hol a szerelmes szép nő szemei sugaránál viola és
szegfü nyilott: ott most burgonya és sárga répa terem. Igy kell annak
lenni.

A ház kis ablakai előtt sokáig álltunk s a messze vidékre
szélyelnéztünk. Balra az ábrahámi és kővágóörsi hegyek s a nagy
messzeségben Tihany ormai. Előttünk és alattunk a nyugvó Balaton
fensége. Szemközt a boglári domb és Somogynak roppant határai.

Azt néztük, azt láttuk, azt éreztük, a mit a költő.

Ah, ha azt, a mit éreztünk, meg tudtuk volna örökiteni, ugy, a mint a
költő!

A költőt azonban az istennek és az emberszivnek legnagyobb ereje, a
szerelem segitette. Hiszen Kisfaludy Sándor Badacsonyban szerette meg
Szegedy Rózát.

Egy költőnk szerelméről se irtak annyi könyvet, mint Kisfaludy
Sándoréról. De szerelmének történetét se irta meg egy költőnk se
annyira, mint Kisfaludy Sándor. Se Petőfi, se Csokonai. Pedig ennek
boldogtalan, amannak boldog szerelméről oly gyakran zengett a lant.
Vörösmarty szerelméhez alig mertek iróink hozzá nyulni; Arany Jánoséról,
Tompa Mihályéról szólni ledérségnek látszott volna. Kisebb költőink
lóti-futi szerelme épen nem ébreszté föl a nemzet kiváncsiságát. De hol
lehet megismerni Kölcsey és Kemény Zsigmond, Jósika és Eötvös József
szivének ifjukori paradicsomkertjét? Hejh de kezdetén vagyunk mi még
csak annak a műnek, mely irodalmunk és iróink élettörténetét igazán
állitaná elénk!

De akármennyit irtak Kisfaludy szerelméről s akármennyit irt ő maga is:
még sincs teljesen megirva az se. S bizony nagy mulasztást követtem
volna el, ha mikor Badacsonyban voltunk, e miatt Gyulai Pál urral nem
évődtem, nem kötekedtem volna egy sort. Mit tudott ő akkor Himfy
szerelméről?

Kisfaludy az ő Rózájával nem Badacsonyban találkozott először. Első
találkozását leirja ő maga elég részletesen.

Ez Sümeghen történt.

Kisfaludy Sándor, mikor apja őt Pozsonyból haza hivta, meglátogatta öreg
anyját Sümeghen. Itt egykor egyik kedves barátjával Oszterhuberrel a
vármegyebeli leányokról beszélgetett s beszélgetés közben szóba jött
Szegedy Róza is. Oszterhuber kérdezte:

– Nem ismered?

– Nem.

– Pedig atyafiak vagytok.

– Nem tehetek róla.

– Nem is baj, ha nem ismered. Igen szép és igen okos lány, de igen nagy
urnő. Szegény legény ne forgolódjék körülötte, mert nagyra van nevelve.

– Ha igen okos lány, akkor lehetetlen, hogy minden nagyságos urfi
szerencsével és minden szegény fiu hiába forgolódjék körülötte. Hiszen
vannak nagyságos tökfilkók és igen derék szegény fiuk.

Már ez az észrevétel is bizonyság arra, hogy a nagyratörő ifjut, kinek
lelkében viharként zajlott a nemes önérzet és magasra vágyás,
Oszterhuber intő szava nem ijesztette el, hanem inkább daczra és
vállalkozásra hivta fel.

Azért is szeme közé akart nézni Szegedy Rózának.

Hallotta, hogy Róza hol atyjával, hol Feri bátyjával, hol valami
nagynénivel szeretett országos vásárok alkalmával a közeli városokba
berándulni s ott a vásári élénk jelenetekben gyönyörködni. Hallotta,
hogy a legközelebbi keszthelyi vásárra is berándul.

Nosza utána!

Sietett Kisfaludy Keszthelyre, de mire száz kérdezősködés után megtudta,
hogy Róza rokonánál, a hahóti apátnál vagy unokatestvérjénél a
keszthelyi grófnál van szállva s mire oda bekopogtatott: akkorra már
csak azt a hirt hallotta, hogy Róza ez előtt fél órával haza indult.

Sebaj. Egy kis mérgelődés, egy egészséges káromkodás – s aztán megint
csak utána.

Átment gyömörei birtokjukra. Oda nem épen messze van Eötvös puszta,
Szegedyék birtoka s kastélya. Fogta puskáját, szólitotta kutyáját s ment
vadászni. Mint eltévedt vadász akart Eötvösbe estennen bekopogtatni s a
helyes utbaigazitást kérni.

El is tévedt, el is esteledett szerencsésen, csakhogy ugy eltévedt, hogy
Eötvös helyett Türjére botlott be s ott kellett az éjszakát töltenie a
barátoknál. A teremtés remeke helyett: Róza helyett nagyhasu öreg barát.

Bizony ez nagy tévedés.

Uj vállalaton törte fejét. Nem is csinált titkot belőle, hogy ő Szegedy
Rózának szeme közé akar nézni. Tudta ezt öreg anyja is, tudta ezt egy
közeli rokona Forintosné is, a ki ott lakott közelben Mihályfán s egy
vasárnap reggel bejött gyónni Sümeghre a barátokhoz. Korán meg is gyónt
s gyónás után bejött Sándorfiékhoz, Kisfaludy öreg anyjához látogatóba.
Kisfaludy az átmulatott éjszaka után későn kelt s épen tollászkodott,
még nem volt felöltözve, mikor betoppant Forintosné.

– No Sándor csak öltözz szaporán, Szegedy Róza a templomban van a
barátoknál, most gyónik, most megláthatnád, ha el nem késel.

Nesze neked költő. Szép sötétkék magyar ruhája volt az ifjunak, sietett
magára hányni, fejére nyomta kócsagtollas süvegét s nyargalt a
barátokhoz.

Elkésett.

Szemközt jött már a hintó, a melyben Róza ült s hajtott hazafelé. Az
ifju szemei előtt káprázattá vált a világ, a mikor azt az arczot
megpillantotta. Odaállt a robogó hintó mellé, fölnézni nem mert, de
mélyen meghajtotta magát a lányka előtt. Törődött is azzal a lányka!
Törődik is azzal a madár, mikor magasban száll, hogy egy virágos fa
utána sóhajt: ide szállj az én ágamra, az én karomba!

Mit csinált akkor az ifju?

Tovább nem futkozott a lány után, hanem irt hozzá egy verset. Nagyon
rossz vers lehetett, nincs is meg a versek gyüjteményében. Tartalma az
volt, hogy Jupiter, Apolló, Merkur s valamennyi olimpusi isten ott
hagyta az eget s elment ki erre, ki amarra; az ördög maradjon az égben,
ha Szegedy Róza onnan a földre szállott s itt akar mulatni.

Ezt a verset később Skublics Imre barátja által Róza kezébe juttatta. A
leány el is olvasta s azt mondta rá:

– Bolond vers biz ez, nem is eredeti; – a mit egy bolond felkap, száz
hordja utána!

Hány éves volt ekkor Róza?

Kisfaludy nem volt egészen husz éves.

Szegedy Ignácz 1773-ban nősült. Róza nem első gyereke volt, tehát 1774
előtt nem születhetett. A jelenet ott a hintóban 1792-ben tavasszal
történt. Róza akkor legföljebb tizenhat–tizenhét éves lehetett. Tehát
mikor a költővel 1800-ban megesküdött, már legalább huszonnégy évesnek
kellett lennie.

Az első találkozás tehát se versben, se prózában nem volt nagyon
biztató.

Következett a második. De még ez se Badacsonyban történt.

Róza édesanyja Rosty Katalin volt. Abból a Rosty-nemzetségből, melyből
később báró Eötvös József és Trefort Ágoston neje származott. Ősrégi
család, ama 108 nemzetség egyike, mely Árpád vezérlete alatt az országot
elfoglalta. Jeruzsálemi András király óta folyton beszélnek róla az
irások.

Róza anyjának testvére Rosty Pál, ha jól tudom, ez idő tájt
Hosszufaluban lakott. Neje Nedeczky Nina Rózának nemcsak többszörös
rokona, hanem jó barátnéja is volt. Róza igen gyakran megfordult
Hosszufaluban.

De Kisfaludy is. Hiszen a szarvaskendi Sibrik, a Niczky, Nedeczky,
Szegedy s több nemzetségek révén ő is hol közelebbi, hol távolabbi, de
osztályos rokonságban állott Rózával is, Rostyékkal is.

Róza a sümeghi hintótalálkozás s kivált a hozzá intézett költemény
olvasta óta jól tudta, hogy ő Kisfaludy ábrándjainak állandó tárgya.
Bizonyára megmondta ezt neki Skublics Imre s igen is megmondták neki az
öreg nénik s kivált Forintosné. S a lánysziv tele lett kiváncsisággal.
Talán némi ábrándozással is.

A költő a következő évben 1793. évi januárban nemesi testőr lett s
Bécsbe ment az udvarhoz. Ha nemesi testőr: bizonyára délczeg termet,
deli ifjú, bátor sziv, büszke lélek. Afféle legény, a kin megakad az
udvari urnők szeme, a kiktől a herczegnők se idegenek s a ki egészen oda
illik Szegedy Róza imádóinak seregébe.

Ily seregnek kell lenni. Róza büszke lány. Se nem ujonczoz, se nem
toborz sereget, mégis van serege. »Ez a sziv, ez a százaktól keresett és
imádott sziv.« Ezt irja saját szivéről egyik bizalmas levelében. Pedig
szerény. Imádói elől félrevonul, de azért azok megmaradnak, fölkeresik,
utána járnak mindenütt. Milyen csillag lenne az, a melynek nincsen
fénye? Milyen lány lenne az, a melynek nincs imádó udvara? S ha van, ha
lenni kell: a deli testőrnek bizonyára helye van ott.

S hátha az a deli testőr valamivel több is még, mint csupán délczeg
termetü s büszke és bátor szivű ifju? Hátha magasabb géniusz csókolta
homlokon? Hátha nagy erővel áldották meg szellemét a halhatatlan
istenek? Hátha dicsőség, hirnév, nagyság, történeti szerep vár rá a
nemzet életében?

Eszterházy Miklós herczeg volt a nemesi testőrök kapitánya. Két angol
rendkivüli követ jelent meg Bécsben, lord Spencer és lord Granville.
Mindakettő barátja a herczegnek. Megkérték a herczeget: mutassa meg
nekik a nemesi testőröket. De hirt ne adjon nekik. Ők meg akarják lepni,
ők pongyolájában akarják látni a magyar nemesi ifjuságot.

Reggeli órában bemennek a testőrök laktanyájába. Benyitnak Kisfaludyhoz.
Az ifju ott ül iróasztala mellett. Ezüst zsinóros kék nadrágja fel van
huzva, ezüst sarkantyus kordován csizmája a lábán, de azontul mellény
nélkül, egy rét ingben, nyakravaló nélkül, hajadon fővel. Hosszuszáru
pipából szivja a jánosházi dohányt, fujja a füstöt, mint a kémény s
szobájában ugy gomolyog a füst, mintha a Vezuv most ott akarna kitörni.
A kopogtatásra csak annyit kiált: »bujj be!«

S belép a herczeg! S belép két angol lord, Nagy-Britannia és Irland
királyának két rendkivüli követe. Nesze neked magyar nemesi becsület a
te pongyola ingeddel s hosszu száru szutyakoló selmeczi cseréppipáddal.

Kisfaludy feláll, összeüti sarkantyuját s katonásan üdvözli a
testőrkapitányt.

A herczeg beszél vele magyarul, azután németül, azután latinul. A két
lordot meglepi, hogy ez a vad magyar milyen szépen beszéli azt a három
nyelvet. Azután franczia nyelven kérdi tőle: mit dolgozik épen most?

– Tassot forditom olaszból nemzetünk nyelvére.

Ez már a herczeget is meglepi, de nem mutatja meglepetését. A kérdést és
feleletet értik a lordok is. Oda mennek az asztalhoz. Kezükbe veszik
Tassot. Ime a vad magyar igazat mondott. Kezükbe veszik a kéziratot. Ez
tatár nyelv, ezt nem értik. Kezébe adják a kéziratot Kisfaludynak s
udvariasan megkérik, hogy forditson le nekik abból élőszóval néhány sort
németre, latinra, francziára, olaszra. A vad magyar ezt is megteszi.

A két angol lord annyit tud a magyarokról, a mennyit Marco Poloból
olvasott. A magyarok vagyis más néven kirgizek, helyesebben a tatárok
ott laknak a pusztán, csikót őriznek s a ló hátáról soha le nem
szállnak, ott eszik a nyers hust s ott isszák a lótejet. Itt pedig
Bécsben világtudóssá lesz valamennyi s azt mondják: nemesi testőrség,
hát pedig voltaképen tudós akadémia. Teringettét, ő felségének
Nagy-Brittánia és Irland királyának csakugyan nincs ilyen testőrsége.

Lord Granville még egy kérdést is intéz a vad magyarhoz.

– Igen tisztelt uram, bocsásson meg, ha egy bizalmas kérdésem van önhöz.
Ha ön, igen tisztelt uram, kiszolgálja a testőrséget s visszamegy a
pusztára, hát akkor ön, igen tisztelt uram, megint csak csikót őriz?

Kisfaludy ránézett a herczegre. A herczeg szemein büszkeség és jókedv
mosolygott. Igy felelt tehát a lordnak:

– Ugy van! Csikót őrzök, de lovat is, a hogy jön.

Nagy csodálkozással ballagott el tőle a két lord s meg is köszönte a
herczegnek a rendkivüli élvezetet. Csakugyan érdekes emberfaj ez a vad
magyar. Csak az kár, hogy ugy elzárkózik a polgárisodástól. Pedig ime,
erre is lenne képessége.

Ezt a kalandot is meghallotta Szegedy Róza. Elbeszélte neki apja is,
testvér bátya is, egész rokonsága is, nők, férfiak egyaránt. Tudta ezt
egész Túl-a-Duna. Minő tudós a magyar! Minő lángeszü a magyar nemes
ifju! Hogy mentette meg a nemzeti becsületet! Hogy pipálta le a két
ángliust! Minő jó hirünk lesz ezentul az angolok közt! Nosza jó hangzásu
lett egyszerre a Kisfaludy név. Most már mindenki ismerte a deli
legényt. Piros arcza, tüzes nagy szeme, pelyhedző barna vöröses bajusza
és szakála; fehér lova hátán, párduczbőr kaczagányában olyan kényes,
olyan fényes, olyan büszke, olyan nagy jövő vár rá. Apjánál Téthen egyik
vendég a másiknak adta a kilincset. Ujra virrad a Kisfaludyak napja.
Honfoglaló Szabolcs, ellenségirtó Csák, Esseghváryak, Döbrenteyek,
Himfyek hires bajnokai s mind a dicső ősök, kik Kisfaludynak egyenes
ágon való elődei, büszkén pödrik a bajuszukat, ha arra a nemesi testőr
legényre gondolnak. Ez most már méltó lesz hozzájuk.

Hát Szegedy Róza, a büszke szép lány mit szól az esethez?



SZEGEDY RÓZA SZERET.

(A hosszúfalusi találkozó. – A badacsonyi szüret. – Ki az öreg Pityók? –
Az öreg Pityók megjött. – A deli testőr is megjött. – A költő és a lány
egymásra néznek. – Viganó és Medina. – A ballet. – Az igazi magyar
táncz. – Szegedy Róza táncza. – Egy kocsin ülnek. – Szigliget romjain. –
Egyszerre támad a két szerelem.)

A büszke szép lány szivében ott volt már a deli testőr képe. Hogy
egyedül az volt-e ott: ki tudná azt megmondani? Hisz addig még igazán
nem is látta az ifjut; mások, kitünő ifjak pedig ott röpködtek már évek
óta körülötte.

Az 1795-ik év augusztus havának egyik napján ott volt a lány
Hosszúfaluban Rostyéknál. Ott volt atyja is, bátyja is, sok más vendég s
atyafi is. Épen ebédnél ültek a hosszu asztal mellett.

Kocsi robog be az udvaron, cseng a csengő, két ifju leugrik a kocsiról s
hangos kopogással jön az ajtó felé. Sarkantyu pengése, kard csörrenése
hallatszik az ajtó előtt. Skublics Imre jön, nagyreményü ifju, később
Zala főjegyzője s hires követe, Deák egykori barátja. Vele jön Kisfaludy
Sándor.

Rosty oda szól a lányhoz:

– Róza, oda nézz csak, ki jön ott?

Róza fölnéz, meglátja Skublicsot, megörül, fölugrik az asztal mellől s
megy az ifju elé, hogy kezet fogjon vele. S ebben a pillanatban meglátja
Skublics mögött Kisfaludyt.

»Ő az!«

Megáll, mintha megmerevedett volna. Még senki se mondta, hogy ez a
délczeg ifju az ő hőse, de ő már tudta. Az ész gyakran még alszik, mikor
a sziv már mindent tud, mindent látott, mindent érez.

»A sziv ezer hangokkal kiáltá kebelemben: Ő az!«

Igy irja le e szempillantást maga Szegedy Róza négy év mulva.

Kisfaludy maga is megnémult, midőn azt a lányt meglátta. A csillagos ég
minden szépsége rajzott szemei előtt. Ugy állt ott, mint egy Fa-Jankó.
Hiába üdvözölték az asztal körül levők, hang nem jött ajkára. Hejh de
ostoba is a lángeszü ifju a rajongó szerelem fellobbanásának első
pillanatában!

De jó, hogy ilyenkor a lánynak mégis több esze van. És sokkal több ereje
önmagán uralkodni. Róza kezet szoritott Skublicscsal, de szivének
háborgása közben ugy megszoritotta az ifju kezét, hogy ez nem tudta,
mire vélni a dolgot. Ha tudta volna, kinek szólt az a kézszoritás! Erről
a kézszoritásról később a vallomások édes perczeiben sokszor
megemlékeztek a szerető szivek.

Mig a kézszoritás tartott s mig Rosty üdvözlé az uj vendégeket s nekik
az asztalnál helyet és teritéket készitettek: az alatt a lány egészen
magához jött s érzelmeinek eltitkolására mosolyhoz, jó kedvhez és
csevegéshez folyamodott. Egy-két szót Kisfaludyhoz is ejtett, állandóan
azonban Skublicscsal beszélt; utról, látogatásról, honnan jöttek, hogy
mulattak-féle dolgokról csak tőle kérdezősködött. Mintha mondta volna
neki: legyen ám eszed arról a deli testőrről minél többet beszélned.

Ebéd után fölvetette a badacsonyi szüret kérdését. Lelkes toborzást vitt
véghez, hogy az a szüret meglegyen, fényes legyen, kedves legyen,
mindenki ott legyen, senki onnan el ne maradjon. Van ott szőleje a
Hertelendy, Bogyay, Szegedy, Biró, Skublics, Rosty s egyéb
atyafinemzetségnek, hetekig el kell tartaniok a szüreti lakomáknak, lesz
majd ott alkalom a testőr ifjuval is szót, eszmét és érzelmet váltani.
De azért épen ezt az ifjut csak nem unszolta a szüretre.

»De midőn a többit szüntelen a badacsonyi szüretre unszoltam: magamban
azt gondolám: ha mind elmaradnak is, csak »ő« jöjjön el.«

Igy ir erről Róza.

Mindenkit hajszol, hogy ott legyen, csak annak az egynek nem szól. Pedig
mindenki elmaradhat onnan, csak az az egy legyen ott.

S igaza van annak a lányszivnek.

Mérhetlen kincs az a lánysziv. Égnek-földnek minden örömét, egész
életnek minden boldogságát, csak az a lánysziv tudja megadni. Ha az az
ifju megvárja a szót, ha szó nélkül meg nem érti azt a szivet s ha
életre-halálra nem törekszik azzal találkozni, annak melegéhez közel
jutni: akkor az az ifju nem is érdemli meg azt a szót. Akkor arról a
rózsabimbó ajakról tékozlás lenne az a szó s attól a csillagtisztaságu
lányszivtől ledérség lenne az a szó.

Badacsonyi szüret!

Ősz van. Szeptember utolsó s október első napjai. A levegő tele illattal
és sugárral. A napfény tiszta még, de már nem éget. A költöző madár
elbujdosott már, a szerető kis madárkák nem csicseregnek többé. Nem
virágzik most már se az erdő, se a mező. De levelét se hullatja még.
Zöld még a nádas, zöld még a lapály, de fának és cserjének lombja a
szivárvány minden ragyogó szinében mosolyg előttünk. Sárga és piros és
lilaszin a szőlő levele. Fönt a bazalt Tornyok alján, az Omlások peremén
biborszinü a szömörcze, fakó a bangita, fényes zöld a fagyal, haragos a
kökény, narancspiros a vadrózsa gyümölcse, arany és bibor a kecskerágó,
ezer apró rózsácska mosolyg a galagonya és somfa ágairól.

Szőlőszedő lánykák és ifjak ajkain messze hangzik az édes-bus dallam.
Száz kerepü recsegő nyelvét mozgatja az őszi szellő. Kong a hordó a
pinczék előtt, a mint szegény emberek a szürethez igazitják. S ha
leszáll az alkony, száz szőlőhegyi tűznek ragyogása mosolyog vissza a
csillagokra.

Van-e lánysziv, van-e legénysziv, a ki meg nem mozdulna ilyenkor?

Ott ülnek az urak és az urnők az asztal mellett. Nyitott ajtó, nyitott
ablak, nyilt szivek és nyilt érzelmek. Mint csecsemő anyjának emlőjén:
ifju és lány, öreg és ifju oly boldog a tündérhegy oldalán.

Csak Róza nyugtalan. Csak az ő szive szorong. Második napja már a
szüretnek s a deli testőr még most se jött el. Mindenkinek gyorsan mulik
nappala, éjszakája, csak az övé mászik lassan, mint a csiga.

»Midőn az idő nékem oly kimondhatatlan hosszu vala, valamig meg nem
jelentél. – Midőn jó atyámnak szinte mindenre visszáról feleltem, hogy
már azt se tudta, mit csináljon velem; – mig utóbb éles tekintete, mások
nyelvétől segittetvén, a dologba nem látott.«

Igy emlékszik meg évek mulva Róza arról a kínos várakozásról.

– Szeret ez a leány valakit.

– Szeret, szeret. Könnyü azt mondani! Azt látom, hogy andalog a lelke!
De hát kit szeretne?

Örül is, aggódik is az ősz apa. Róza az ő legnagyobb lánya, most még a
legkedvesebb lánya. Körül-körülnéz az ifjak között, igazi párját nem
látja ott az ő édes lányának. Ki is lehetne annak igazi párja?

Megjön Pityók tizedmagával. Az öreg Pityók. A hires Pityók. A kinek a
hegedüje ha megszólal, az angyalok is tánczra kerekednek. A kinek a
hegedüje minden szivet megtölt s minden erszényt kiüresit. A ki Bihari
Pesten és a Tisza mellett, az az öreg Pityók tul a Dunán. A kinek
hegedüszavára egyszer Győrben a bucsujáró népek falhoz támasztottak
zászlót, feszületet, Jézust Krisztust és elkezdték járni a kopogóst. Vén
asszony a kontyát, vén ember a süvegét félre vágta; imádságát,
könyörgését, nagy büneit, nyomoruságát mindenki elfeledte, ugy járta
bolondját. Nem hallatszott már a kegyes szó: boldogságos szüz könyörögj
érettünk. Hanem csak a dévaj szó hallatszott: ej-haj nem bánom, nekem is
van virágom! Fölfordult minden rend, kegyes lelkek nagy
megbotránykozására.

De példás büntetést szabott is ki a világi hatóság. Huszonöt bot minden
czigánynak s azon kivül az öreg Pityók hegedüjének arra való itéltetése,
hogy az a város háza kapubálványához paskoltassék s ekként izzé-porrá
törettessék.

Szerencsére idején meghallották az esetet a nemes urak, oda mentek a
város házára és szószólói lettek az öreg Pityóknak. Oda hivták a Benczés
barátok gvárdiánját is, a ki lágy szivü jó ember volt s igy aztán a
czigányok valahogy megmenekültek s az öreg Pityók hegedüje is
egészségben maradt.

– De azután Pityók meg ne kisértsd többé ezt az istentelenséget, mert ha
a papok megharagusznak rád, véged lesz örökre!

– Csak én meg ne haragudjam a papokra!

A jó öreg Benczés nem állta szó nélkül.

– Hát aztán mit csinálsz czigány, ha meg haragszol?

– Mit-e? Oda megyek a zárdába, rá-rántom a Sárga csizmás Miskát s pöre
gatyába, sarkantyus csizmába, darutollas süvegbe öltözik minden barát,
ugy tánczol az utczán.

– Elmenj előlem sátán, pokolnak fajzatja!

Arcza elé tartá két kezét a jó öreg Benczés, ugy megijedt a czigány
szavától. Még most is reszket, ha eddig meg nem halt. Ördög adta gonosz
czigánya. Hogy a kegyes barátok pőre gatyában tánczoljanak kint az
utczán mindenki szeme láttára! Hujh-hujh!

Az igaz hogy ez furcsa tünemény lett volna.

Országos hirt szerzett Pityók magának és hegedüjének. Balaton-Füreden
sokat muzsikált nyaranta a század elején. Győrben, mikor a francziák
elfoglalták Győr várát, ő muzsikált a franczia tánczvigalomban. Ő volt
leghiresebb zenésze 1809-ben az inzurgens nemességnek is. Mikor
Kisfaludy Sándor ezelőtt hatvanöt esztendővel viszályba keveredett a
Tudós Társasággal s Helmeczy örökké tudós munkák készitésével zaklatta,
azt irta a tudós uraknak:

– Ne zaklasson engem a Tudós Társaság. Nem vagyok én czéhbeli tudós.
Olyan vagyok én csak a poéták közt, mint Bihari és Pityók a muzsikusok
közt.

Ezt irta már Bacsányinak is 1808-ban. Eltalálta. De még se egészen
találta el. Bihary és Pityók hegedüje örökre elnémult, de a költő
szerelme örökké melegit s költészete örökké buzdit, mig lánysziv és
honfisziv lesz a világon.

Hát ez a Pityók jött meg tized magával s kacskaringós hosszu szóval
beköszöntött a ház urához.

Hejh mikor őt meglátta a fiatalság, mint a siserahad, ugy ugrált, ugy
tapsolt, ugy vette körül a vén czigányt.

– Itt a Pityók! Itt a Pityók! Ettek-e már, Pityók bácsi? Vinczellérné –
elő csak hamar azzal az ennivalóval.

Szegedy Róza is oda fut a czigányok közelébe. Az öreg Pityók mögött nagy
bőgős áll. De a nagy bőgő mögött is áll valaki.

A deli testőr áll ott. A költő.

Ezüst zsinóros világos kék huszár ruhában. Feszül a ruha rajta, csak ugy
csikorog. Oldalán kard. Köpenyegjét összefogja. Csákója mélyen lehuzva
homlokára. Tüzes szemmel, szó nélkül némán nézi azt a lányt, álmainak
istenképét, szépségnek és üdeségnek örök mintáját.

Hajadon fővel van a lány. Arany fényü szőke haja gazdag fonatokban
köriti homlokát és arczát. Kék szemének nagy mélységéből, rózsás
ajkainak finom hajlásaiból mosoly ragyog a redves vén czigányra.

Észreveszi az ifjut a bőgő mögött. Csak két fekete tüzes szemét vette
észre. De az a két szem az egész világ.

Abban a pillanatban hajnal tüze lobban fel a leány arczán. S midőn az
ifju csendes hangon azt mondja:

– Én is itt vagyok!

Akkor már a hajnal eloszlik az arczon, a megrohant lánysziv vissza
követeli minden vérét s a mélységes indulat rohama alatt elhalaványul az
a tiszta, fényes hajadon arcz.

Alig tudja az üdvözlést egy néma fejbólintással viszonozni. A
zürzavarban megfordul, befut szobájába, leborul a kis asztalra s hull
könnye, mint a záporeső.

Az örömnek vagy a bánatnak könnye ez? Ki tudná azt?

Az első szerelemnek könnye. Abból a forrásból, mely csak a szüznek
szivében s a menyországban fakad.

Ah minő szentség az a lánysziv, midőn a nemes szerelemmel először van
tele!

Azután könnye eláll. Arczát letörli. Hajfonatait megigazitja s most már
nyugodtan megy az ifju elé.

És mégis elhagyja nyugalma, mikor közelébe ér, kezét kezébe teszi s
kezét meg akarja szoritani. Oly édes és oly nehéz az ifju szemeibe
tekinteni! Ugy szeretné lehunyni szemeit, de még sem meri. Hátha annak
az ifjunak merész szeme észre veszi az ő érzelmeit.

Mennyit gondolkodott, mennyit ábrándozott utóbb érzelmeinek e rohama
fölött. Lehetetlen, hogy az ifju e találkozás pillanatában észre ne
vette volna e rohamot. Negyedfél év mulva igy ir erről:

»Oh jól észrevette azt maga is, midőn kezem ugy remegett kezében, –
midőn szemeimet elforditani akartam, de nem tudtam, – hogy magamat el ne
áruljam!«

Hajh te angyallélek, mi nagy baj lett volna abból, ha magadat elárulod?
Ha szivednek hőse észreveszi, hogy te forrón szereted? Ha megtudja, hogy
te egész tested minden varázsát, egész lelked minden kincsét az ő
boldogságáért cserébe adod?

És aztán te édes lányka, hogy gondolhattad te azt, hogy az az éles szemü
és szerelmes lelkü ifju a te szived dobbanását meg nem hallja?

Bohó lány!

Hanem ugy-e, az aztán jól esett, mikor vacsora után az ebédlőből minden
butort kidobáltak, mikor Pityók rázendité azt a kurucz andalgó dalt s te
a délczeg ifju karján virágtipró piczi lábaiddal ellejtetted azt a deli
magyar tánczot?

Gyönyörüen tánczolt Szegedy Róza. Tánczának kellemei még Medinát is
felülmulták.

A mi pedig nagy szó.

Mikor Kisfaludy a testőr-tisztséget a királyi udvarnál elfoglalta: volt
akkor Bécsben egy európai hirü tánczos férfi és nő, kik tudományukkal,
müvészetükkel s testük ügyességével történeti nevet alkottak a maguk
számára s egyuttal a szinmüvészet számára is.

A férfi: Salvatore Vigano. A nő: Medina Mária. Házastársak voltak. A
férfi lángész, a nő bámulatos szépség. Mindakettő korának első tánczosa.

Tánczot azelőtt is ismert a szinpad. De csak egyes tánczot. Az egyén
ügyessége, kelleme és bája szerepelt benne; egyéb értelme s egyéb hatása
nem volt a táncznak. Volt tömeges táncz is, de ez is csupán a termek
társas mulatságát s a népfajok kölcsönös tánczait mutatta be a mivelt, a
magas és a legmagasabb társaságnak.

Vigano és Medina jött arra a gondolatra, hogy a tánczczal eszmét,
cselekményt, érzelmeket, egységes és egész szini müveket lehet
ábrázolni, előadni, megteremteni s igy a tánczból, csupán a tánczból
szindarabot alkotni. Ha az arczvonások és karok mozdulatai alkalmasak
arra, hogy a zene segélyével s néma arczjátékkal egész szindarabot
alkossanak: a lábak sokkal alkalmasabbak lehetnek az arcz, a karok és a
test mozdulatainak segélyével s nekivaló zenekisérettel ugyan arra.

A gondolat kikelt, felnőtt, megizmosodott, gyönyörüen megvalósult. Létre
jött a ballet-szinmü. Az a melyik ma is fennáll s a melynek Vigano és
Medina az eredeti alkotója.

Sok minden kell az ily szinmühöz. Szoborszerü szép testalkat, domboru
mell, telt csipő, szép karok, szép lábak; gyöngéd, finom, gyors és
természetes mozgások. Főképen pedig testhez álló mez, mely a termet
minden hajlását, minden domborulatát, minden gödröcskéjét tökéletesen
elárulja. Szép a szép női kar. Ki merné azt, ki tudná azt eltagadni? De
hol marad annak szépsége a női lábak szépsége mögött? És hol marad
müvészi hatása? Emeld fel a női kart: csupán a váll és a lapoczka mozdul
meg; a váll és a lapoczka mozgásában pedig alig van élet, alig van
változatosság. Költészet, müvészi alakulás pedig semmi sincs. Még senki
se lett szerelmes női lapoczkába. Még Petrarca se énekelte meg Laura
lapoczkáját. A váll szépsége valamivel többet jelent. De akár nyugszik a
kar, akár ölelésre, akár esküvésre emelkedik: a váll csak gömbölyü,
köralaku marad. Se lágy hullámai, se gödröcskéi, se mosolyvonalai nem
támadnak. Mozgását is alig lehet látni.

Mi más az, mikor a nő lábát emeli fel!

A láb domboru izmai uj alakulást nyernek. Hullámos hajlásaival, finom
rezgéseivel állandó mozgásba jön a csipő s ennek minden alakulása bájos,
mert kör és hullámvonalak váltakoznak minden alakulásban. Szakadatlanul
alkalmazkodik a derék s a felső test is a lábak mozgásához. A karok
játéka főleg csak a látás által, a lábak játéka azon felül a képzelet
által nyujt is müvészi élvezetet.

A mai ballet-szinmü már részben romlott müvészet. Mikor a tánczosnő
lábának hüvelykujján fut, mint a csirke, vagy mikor a tánczosnő
lábujjain pörgetyü módjára pörög, mint a bugó csiga, vagy a mikor a
tánczmester karján félköralakba hanyatlik: akkor már vége a müvészetnek.
Mindez már torzkép. Mindez pusztán erőmüvi izommüködés és nem müvészet.
Olyan, mint a kigyó-ember vagy mint az a bolond ember, a ki saját fejére
ül. Nincs olyan szobor, a melyben a hős vagy az istennő lábának csak
hüvelykujján áll. Olyan szobor sincs, a mely saját tengelye körül
pörgetyü módjára pörögjön vagy a mely félkör alakra hanyatt hajló
nőtestet ábrázoljon. A táncznak pedig egyetlen müvészi feladata
mozgásban állitani elő a tökéletes szoboralakokat.

Medina táncza még nem volt elfajult. Az ő táncza még igazi müvészet,
igazi mozgószobor táncza volt.

De Szegedy Róza táncza ennél is szebb volt.

Azt irja a költő, hogy a kellemek gazdagabb mértékben megvoltak Róza
tánczában, mint Medináéban. Apolló se tudná leirni tánczának
gyönyörüségeit. Lábai oly ékesen rajzolták le a zene hangját s minden
tagja oly édesen kisérte a lábakat. Az öt érzék nem elég ezt a tánczot
tökéletesen megérteni.

A szeretőnek és a költőnek szeme látta igy ezt a tánczot.

De mindenkit ne hozzon rajongásba Szegedy Róza táncza. De azért a
költőnek mégis igaza volt.

Mert az igazi magyar táncz akkor is, ha férfi járja, akkor is, ha nő
járja, a legszebb táncz a kerek világon. Nyugati nemzetek táncza meg se
közeliti. Csak néhány keleti nép tánczában lehet a magyar táncz
fenségének néhány elemét megtalálni.

Nem a csárdást értem s kivált nem ugy, a hogy mai napság járják. Nem is
azokat a mozdulatokat értem, a melyeket tánczmesterek fedeztek fel:
hamissá, idegenszerüvé tenni az eredetit. Az ősi tiszta alakot értem.

Egyenes fejállás, büszke mell, nyalka lépés, összehangzó bokázás, egyik
kar a csipőn, másik kar a süveg körül vagy a lány derekán, sarkantyunak
pengő összeverődése, komoly arcz és kemény tekintet: ezekből áll az
igazi magyar férfitáncz. Van benne andalgó, van benne kopogó: de mindig
ott kell lenni a férfierőnek, fenségnek és méltóságnak. Nem könyörög és
mulattat, nem ugrál és ledérkedik a magyar legény, a mikor tánczol.
Hanem hódit.

– Ide nézz lány, ide nézz menyecske, lásd ezt a termetet, vedd észre
erejét, tüzét, büszkeségét. Én vagyok a férfi, én vagyok a te végzeted,
szivednek és sorsodnak ura. Ha megszeretlek: meg is védelmezlek. Karom
is a tied, szivem is a tied; magam is egészen a tied vagyok. Örök társam
vagy, ha szived is ugy akarja, de legény vagyok, ha magam maradok is.

Ez a magyar táncz, ha férfi járja.

A lánynak, ha tánczol, társa arczára kell nézni folytonosan. Ez a
legénynek jutalma, biztatása, lelkesitője. Az a nézés szelid legyen és
komoly legyen. A bokázás, az egyenes derék, a magas fejtartás ott van a
lánynál is. De lépései kicsinyek és hangtalanok, mint a galamb lépései.
Egyik karja csipőjén vagy a férfi vállán, másik karja szabadon himbál s
vagy kendője vagy virág a kezében.

Ruhájának megbomlani nem szabad. Rengő keblét is kendő takarja. Csak
arcza és nyaka van szabadon. Csak bokáig szabad látni lábát; térdeinek
mozgását vagy meghajlását már a ruhán át se szabad látni. Arczának
pirja, szemének ábrándos tüze, felső teste mozgásának bája s lábainak a
legénynyel is, a zenével is összehangzó mozgása: ez a lány táncza.

– Látlak legény, veled tartok, el nem fáradok melletted; ha
megérdemelsz, tied is lehetek, de csábitást, de kacsintást tőlem hiába
vársz.

Hogy szoknyáját libegtesse, két csipőjénél fogva rázogassa, köténye
csücskét emelgesse s ezzel bájainak szentséges titkára ráutaljon: ez a
magyar tánczban lehetetlen. Ezt magyar nő meg nem teheti. Még azt se,
hogy belekiáltson a tánczzenébe.

Szegedy Róza magyar tánczát mindenki bámulta. Ez a táncz rajongásba
hozott mindenkit. Pápay Miklós öreg barátomtól hallottam, ki maga is
ismerte őt s kinek apja Pápay Sámuel magas gondolkozásu iró, és
Kisfaludy Sándornak kortársa és egyik legjobb barátja volt – tőle
hallottam, hogy megtörtént Pápán, nyilvános vigalomban, hogy a mikor
Szegedy Róza a magyar tánczot járta, az összes párok lassanként
félreálltak s az egész közönség rajongó lelkesüléssel nézte a költő
nejének édes bájos, aranyos magyar tánczát.

Igaza volt tehát a költőnek és a szeretőnek. Hogy érhetné utól balletnő,
ha Medina is, idegen tánczban a magyar szüznek báját s fenséges
kellemeit?

Pedig Medinát a legényszerelem egész pokoltüzével szerette több mint egy
éven át Kisfaludy. S Medina, bár rajongott érte Bécs egész
férfiközönsége, a magyar testőrt tüntette ki, pedig ennek semmi kincse
nem volt, csak deli szép alakja volt. De mikor azután meglátta Róza
tánczát: ugy elmult Medina alakja az ő lelkében, mint a hajó nyoma a
viharos tengeren.

Hajnal felé lett vége Badacsony szüretén az első vigalomnak. Aludni is
kellett valamit.

Csakhogy a badacsonyi szőlőhegyi hajlék nem akkora s nincs ugy
berendezve, hogy ott huszonöt s harmincz férfit éjjeli szállásra
kényelmesen el lehessen látni. Három szoba s a pinczelejárat fölött a
sajtóház: ez az egész.

Sebaj!

A három szobát és a sajtóházat elfoglalják a nők. Külön az öreg
asszonyok, külön a menyecskék, külön a lányok. Menyecskeszó: dévaj
beszéd; – nem való a lánynak. Leánybeszéd: madárcsicsergés; unalmas az
öreg asszonynak, de a menyecskének is. Minden korszak együttesen jobban
érti egymást.

Hát a férfiak hol töltik az éjszakát?

A hány elfér: a vinczellérnél alszik a szoba földjén idei puha zörgős
buzaszalmán. Takaródzik lópokróczczal vagy a saját köpenyegjével. A
kinek van: elmegy a maga hajlékához, visz magával vendéget is. Nehányan,
kivált a fiatalabbak, a hintókban alusznak. Ugy ülnek az ülésekben, mint
a pulykák.

De azért a reggelinél olyan üde, olyan piros, olyan nyalka valamennyi,
mintha lakodalomra készülne. Szüreten még az öreg urak is kipödrik
legalább a fele bajszukat. Hátha még ma ők is tánczra kerekednek? Az
ördög nem alszik. Kusza bajuszszal tánczolni pedig annyi menyecske közt
nem lehet.

A testőr még meg is borotválkozik. Testőrnek diszben kell lenni mindig.
Kivált mikor Róza égszinkék ruháját ölti fel, a melyről azt mondta
varrónője: ez áll rajta legjobban.

Reggeli alatt az éjjeli szállás körülményeit beszélik el a nőknek.
Vidáman, elmésen, tulozva. Mint az ezüstnek csengése: ugy szól a
menyecskék és lányok kaczagása.

Hát a czigányok hol aludtak?

Van esze a czigánynak. Észrevették, hogy a padlás tele van illatos
sarjuval. Oda takarodtak. Jobb fekvésük volt, mint az uraságoknak. Elő
se kerültek előbb, csak a mikor az ebédhez kellett muzsikálni.

Szép őszi nap volt s langyos a levegő. Valaki inditványozta: menjünk
sétálni.

Mentek sétálni.

A tomaji oldal felé mentek, a Koldusok utján. Az ut itt gyönyörü szálas
erdőben vezet. Nincs a napkeleti zultánoknak olyan puha és illatos
szőnyegük, mint a milyen ott az avar. A testőr és Róza többnyire együtt
voltak. De Róza észrevétlenül gondoskodott arról, hogy a társaságtól el
ne maradjanak. Sétájuk egészen a Vaskapuig tartott, onnan aztán
visszafordultak.

Ebéd után, de már este felé a Balatonon csónakáztak.

Mikor Kisfaludy, mint a francziák hadi foglya már szabadulóban a genuai
tengeren utazott s irtózatos tengeri viharban a hajó népe már
elveszettnek hitte magát: akkor jutott eszébe ez a balatoni csónakázás.
A fenyegető halál Róza alakját állitotta lelke elé.

»Bár most itt volna velem Ő is a habok között. Mint akkor, hogy a
szerelem Lánczával megkötözött. – Megragadnám karjaimmal, És szivemhez
szoritnám, És lángoló csókjaimmal Őtet végig boritnám, S kétségbe esve
bele vetném, S a tengerben eltemetném Együtt véle magamat. – Ha boldoggá
engem nem tesz: mást se üdvözithessen!«

Kegyetlen gondolat. De hőshöz, szeretőhöz, költőhöz méltó gondolat. És
mégis szép gondolat, hogy a mikor ott ordit körülötte a tenger haragja s
minden pillanatban bekövetkezhetik a kikerülhetetlen halál, kétszáz
mérföld távolságban akkor is az a lány jut eszébe, a kit már esztendeje
nem is látott, s a kitől, mikor utoljára látta, akkor is keserüséggel
kellett elválnia.

Este megint vigalom, táncz, játék hajnalig.

A lány nem tüntette ki a költőt. Talán tartózkodóbb volt vele szemben,
mint másokkal. De a költő figyelt. Asszonyok körül volt is már
jártassága. A női lélek szerelmi változatait meglehetősen ismerte már.
Olyan mély lélekkel és magas gondolkozással ugyan még nem találkozott,
mint Szegedy Róza, de Teréz, a pozsonyi lány szintén fiatal szüz hajadon
volt s a lánylélek, mikor a szerelem illatát érzi maga körül s mikor
szivének fölmelegedését érzi, bizonyos fokig mind egyenlő. Tünődés,
némaság, gyakori elandalodás, érzelmeinek gondos titkolása, szive
választottját mindig felkeresni s mindig kikerülni s édes és szent
titkát a mindenség elől elrejteni: ebben egyik szüz lélek csak olyan,
mint a másik.

A pozsonyi lányt régen elfeledte a költő. Az a szerelem csak harmatcsepp
volt a virágon. Medina szerelme pedig felhőszakadás, vad zuhatag,
tengernek habzó hulláma, melyben kényére fürödhetett az ifju s melyben
el is merülhetett, ereje is elsorvadhatott. S most megint ott állt
előtte, a huszonhárom éves ifju előtt Szegedy Róza. Megint az a tiszta
harmatcsepp, mely a fényes és magas égből szállt le, melyen ott ragyog
minden üdvösségnek jele s melyen át érezni lehet azt, a mi minden
üdvösségnél szentebb és drágább: a hajadon sziv első ébredését, első
mozdulatát.

És mégis – nem a hosszufalui első találkozásnál s nem is a badacsonyi
szüret első két napján és éjszakáján vert örök gyökeret a szivbe a
szerelem.

Hanem a harmadik napon Szigligetben.

Kocsin rándultak át Szigligetbe. Róza Rostynéval ült a kocsin s a költő
volt lovagjuk. Rostyné megengedte, hogy az ifju ne lóháton kisérje őket,
hanem velük menjen s ne a bakon, hanem az első ülésen a nőkkel szemközt
üljön.

A régi hintó más alaku volt, mint a mostani. Rugója csak félig volt
vasból, félig vastag szijból. Nagy zökkenésnél majd kidobta az embert
kebeléből. Bárkája sokkal nagyobb, mint a mostani kocsiké. A szemközt
ülők térdeinek érintkezni nem volt szükséges. De szabad se volt. Tiszta
ösztöne megsugta a költőnek, hogy ez ellen véteni s Rózát örökre
elvesziteni egy dolog. Ezt a leányt csak imádni lehet, ez előtt csak
leborulni lehet, mint az oltári szentség előtt.

És mégis ez az együtt-kocsizás volt egyik nagy fejezete annak a
történetnek, melynek neve Himfy Szerelme.

Szemközt ülni a lánynyal. Mindig reá nézni. Tekintetével gyakran
találkozni. Édes lehelletét, édes illatát belélekzeni. Fölszállásnál,
leszállásnál kezét fogni. Ernyőjét egy-egy perczig kézben tartani. S
ruháját egyszer-másszor érinteni.

Nevessetek irók, lélekbuvárok, sorvadt szivek, vén gonoszok, hitetlen és
avar lelkek! Tartsátok ezt a szót ostoba ábrándnak, holdvilágban járó
érzékenységnek! És mégis örök igazság, hogy a sors nagy kegyének tartja
minden nemes ifju, ha az imádott lánynak véletlenül ruhaszegélyéhez
hozzáérhet.

A kik egy család kebelében összevonulnak: bizonyos bensőség köti össze
azokat. A kik egy kocsi bensejében összeszorulnak: azok közt is bizonyos
rokonszenv, valami kölcsönös vonzalom támad. Ha különben idegenek is.
Együtt átdőzsölt éjszaka is gyakran évekig terjedő bizalmat szül férfiak
közt. Férfi és nő, ha szivük szabad, ugy kocsikázzanak együtt, hogy
készen legyenek arra, hogy egymásba beleszeretnek. Lelkük erejétől és
nemességétől függ aztán, hogy szerelmük milyen mély és milyen tartós
leend.

S a deli ifju és Szegedy Róza együtt kocsikáztak Szigligetbe.

S Rostyné még egy kis hamisságot is cselekedett.

Skublics megmondta Rostynénak, hogy Kisfaludy Sándor a hegedün kitünően
játszik. Rostyné egyik czigánytól elkérte hegedüjét s eldugta a
kocsiládába. Mikor a vár omladékait bejárták, megálltak a nagy
lovagteremben s annak falnyilásain át gyönyörködtek a Balatonban.

A vár omladékai ma egészen mások. Mikor a költő ott járt imádottjával:
akkor még csak 123 esztendő telt el a vár leégése óta. Most már 228 év
pergett le azóta. A várromok pusztulásában száz esztendő óriási idő –
minálunk. Akkor még a lovagteremnek padlógerendái is mind meg voltak.

A legkedvesebb beszélgetés közben Rostyné honnan-honnan se, előveszi a
hegedüt s oda nyujtja a költőnek.

– Itt van Sándor, vegye csak a kezébe. Hallottuk ám, mit tud. Róza
kedvéért huzza el a legszebb nótát.

Kisfaludy ránézett Rózára. A lány szemei biztatták. Szavai is.

– Én igen szivesen hallgatom.

– Énekel-e hozzá?

Rostyné közbeszólt:

– Ha a hárfája itt volna: énekelne. Róza nagy mester ám a hárfán és a
dalban.

Csakugyan kitünően kezelte a hárfát. Csakhogy az akkori idők gonosz
szokása szerint más dalt, mint német dalt nem tudott énekelni.
Elhitették az urakkal és urnőkkel, hogy a magyar dal csak paraszt
lánynak, paraszt legénynek való.

Kisfaludy Lavota dalait huzta s utánuk néhány kurucz dalt. A lány előtt
ismeretlen dalok voltak ezek. De gyöngéd, érző lelke csak ugy szítta
magába azt az édes-bus dallamot. Könye kicsordult.

A költő észrevette.

– Róza, tanulja meg az én kedvemért a magyar dalt. Ugy-e szép?

– Igazán szép, megtanulom.

– Az én kedvemért?

Róza nem szólt, de a költőnek szeme közé nézett. Ezt a nézést és ezt a
szótlanságot a költő néma vallomásnak tekintette.

Megjött bátorsága s midőn a várhegy oldalán a csalitban jártak s egy
pillanatig tanuk nélkül voltak, igy szólt a lányhoz:

– Róza meg ne haragudjék rám, ha megmondom, hogy én igazán és mélyen
érzem, hogy jövendő sorsom aligha magától nem függ. Én már alig tudok
Bécsbe visszamenni.

A lány fényes arczán rózsaszin kergetődzött a liliommal. Hol pirult, hol
halványult. Látta, hogy az ifju nyilatkozatot vár. Utóbb halk, reszkető
hangon mégis felelt.

– Korán van még ilyenre gondolni, oka se lehet ilyenre gondolni, hiszen
először vagy másodszor látjuk egymást.

– S Róza, maga jó néven veszi, nekem megengedi, hogy gyakran lássuk
egymást?

– Azzal csak megtisztel engem s én köszönettel veszem. Hiszen mi rokonok
is vagyunk.

– Én heves természetü és nagyravágyó vagyok. A rokonság nekem nem lesz
elég, attól félek.

Róza nem felelt. Egy száradni kezdő kosborvirágot vett a kezébe s azt
nézegette. Idő után mégis annyit mondott:

– Félni sincs oka.

De kezét, azt a harmatkezet se csókra, se kézszoritásra nem nyujtotta.

Pedig szerette az ifjut. Ugy szerette, mint az ifju őt. Csak
szentségekkel teljes tiszta lelkében kétségnek felhője borongott.
Hallott ő már arról, minő barátság volt a deli testőr és Medina között.
Sokszor vitte őt apja Bécsbe. S a megyei ifjuság, a menyecskék s a
nénikék akárhányszor beszélgettek füle hallatára is a deli testőr
szerelmi kalandjairól. Oly sziv, mint az övé, az a »százaktól imádott
sziv« nem akart, nem tudott lenni »egy a sok közül«. Ha méltó lesz az
ifju hozzá: az a sziv az övé legyen. Ha nem lesz méltó hozzá: az a sziv
másé akkor se legyen, inkább sorvadjon el vagy szakadjon meg. Ahhoz
pedig idő és meggyőződés kell, hogy az ifju méltó lesz-e ahhoz a
szivhez.

Azt irja Szegedy Róza egyik levelében:

»Én nem vagyok közönséges leány. Én megvetem azon mesterségeket, melyek
által némely leányok a férfiaknak tőrt hánynak s azokat magukhoz
édesgetik.«

Azt irja másutt:

»Egy leány, a ki magába zárkózott és magát a világ által kevélynek
szidatja, mintsem hogy oly dolgokból üzzön játékot, melyek tiszteletre
méltók.«

A szerelem és a szerelmi édelgés dolgait érti. Ezek szentek ő előtte.
Legszentebb szivének önérzete. Szereti a költőt. Érzi, hogy ő méltó
ahhoz. De érzi azt is, hogy szerelme nagy kincs. Könnyelmüen azt a
költőre se bizhatja.

Kisfaludyt ezer kétség gyötörte: szereti-e őt vagy tudná-e szeretni őt
Róza?

Róza negyedfél év mulva azt irta neki:

»Az én szerelmem a magáénak semmit se enged, sziveink bizonyára azon egy
időben gyultak el.«

Hosszufalun és Badacsonyban.

Róza szive még talán-talán előbb gyult el. Hiszen Kisfaludy egy helyütt
ugy gondolja, hogy urrá szive fölött Róza alakja Szigligetben lett.

Mint hadifogoly Draguignanban ült. Ott irja naplójába 1796. évi
augusztus 31-én:

»Estefelé kisétáltam a hegyre, mely a város fölött emelkedik. A nap épen
az átellenben levő hegynek tulsó oldalán ereszkedett az alvilágra,
sugárai csillogva szökdécseltek az olajfáknak levelei között. – Az
alattam fekvő szőlőtáblák, a szüretnek közelgetése elevenen
emlékeztetnek tavaly Badacsonyban töltött napjaimra; és megujultak
bennem mindazok az érzemények, melyeket Szegedy Róza gerjesztett bennem,
kivált Szigligetben.«

»Himfy Szerelme« csak Badacsonyt emlegeti, Szigligetről hallgat.

»Édes kinos emlékezet oh Badacsony szürete!«

Róza is Badacsonyt emlegeti. Ezt irja 1799-ben a költőhöz:

»Általában sokféleképen vélekednek az emberek felőlünk, mert Badacsony!
S mi ott együtt! Ezt ki nem verhetni a fejükből. Közel is járnak az
igazsághoz.«



AZ ELVÁLÁS.

(Szép volt-e Szegedy Róza? – Visszaemlékezés Gógánfára. – A költő vad
szenvedélye. – A szüznek szent haragja. – Ki volt a hibás? – Az igaz
szerelem féltékeny. – A rágalmazók. – Az ifju lelkének kinjai. – A
szilaj vidámság. – Zokog most már az a büszke lány is.)

Szép volt-e Szegedy Róza?

Arczképének valahol meg kellene lenni. Hogy lány korában a család
leföstette volna: nem gondolom. Némi adatok vannak arra, hogy férje
1809-ben vagy 1810-ben leföstette. Nagy kár volna, ha eltünt volna képe.
Hiszen magyar költő lantja akkora hévvel s oly gazdagon nem örökitett
meg senkit, mint Kisfaludy őt.

Én csak Pápay Miklós barátomtól hallottam róla. De ő már csak a
negyvenöt éves Rózát ismerte. Akkor már régóta és sokat betegeskedett.
Arra emlékezett, hogy sovány volt, fényes fehér arcza s még akkor is
gyönyörü kék szemei.

Himfy szerelmeiben százszor le van irva minden szépsége. Teli kebel,
rózsaszáj, tüzes szem, nyiló arcz, deli termet, gazdag szőke hajfürtök.

De költő szemén, szerető szemén keresztül a szivárvány szinében ragyog
minden.

Hogy nagy ész s mélyen és nemesen érző gazdag sziv: azt minden emlék
bizonyitja.

Tánczhoz, zenéhez, énekhez szép tehetsége volt.

Irói, költői kisérleteket is tett. Egyik leánykori költeményét, mely
szerelmi költemény, czime: Föltételeim, 1799-ben elküldötte
Kisfaludynak.

Levelei magas miveltségről tesznek tanubizonyságot.

Nagy érzéke volt a tájak szépsége iránt. Ez nőnél sokkal ritkább, mint
férfinál. Az ókori népek, a gyermekek és a nők nem igen lelkesülnek a
tájak szépségein.

Apja is imádta őt.

Anyja korábban elhalt, apja a badacsonyi szüretre következő tavaszon,
1796-ban halt meg.

Két lányöcscse volt, Antónia és Katalin. Halála előtt pár nappal azt
mondta édes apja:

– Mig te élsz édes leányom, addig tudom, hogy jó gondviselőjük lesz
gyermekeimnek. Légy olyan jó hozzájuk, mint eddig valál és én
megnyugodva hunyom be szemeimet.

Csodálatos véletlen: Kisfaludynak is volt ilyen lánytestvére: Teréz
huga. Alig tizenhárom-tizennégy éves volt e lány, mikor édesanyja
meghalt s apja Kisfaludy Mihály nagy gazdasággal s több kis gyermekkel,
lánynyal özvegyen maradt. S az a tizenhárom éves lány átvette a
gazdaságot és háztartást. Vezette mindakettőt példás renddel és sikerrel
s vezette a kis fiuk és lányok nevelését.

És még csodálatosabb. Ez a lány már kis lány korában egyedül Szegedy
Rózát tartotta Sándor bátyjához méltó feleségnek. Egykor ott volt
Eötvösben s nagyon megfigyelte Rózát s akkor otthon azt mondta:

– Föl mernék fogadni életembe, hogy Sándor, ha esztendőkig keres is, még
se talál kedve szerint való leányt; mert ne csak tyukokat ültetni,
kötni, pipeskedni tudjon ám az. Az egyetlenegy Szegedy Rózát merném neki
ajánlani.

Jól ismerte bátyját is, Rózát is.

A gondviselés és a kis lány szive tehát összeszánta őket. A badacsonyi
szüret össze is hozta a két szerető szivet. S a gógánfai találkozás
mégis majd meg nem ölte a két szerető sziv boldogságát.

Mi történt Gógánfán?

A költő maga többször megemlékezik a gógánfai jelenetről. Minden
emlékezése kinos emléket hoz napvilágra. Különböző időközökben igy ir
Rózának:

»Midőn én magának legelőször szólottam a szerelemről, maga engem mint
egy mindennapi embert, mint csábitót lehordott, még most is cseng
füleimben. Gógánfán nem szántam volna magamat megfojtani.«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Voltam én egyszer durva immár maga iránt is.«

»Maga rajtam egyszer immár ugy is kiadott és szive talán már mást
választott.«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Ki tudja, ha életem folyását én másfelé nem intézhettem volna-e, ha oly
makranczos bolond nem lettem volna. Nem akarok azon időkről gondolkodni,
mert még a falba verem fejemet.«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Ne boszankodjál többé gógánfai viseletemen, hejh, eléggé bünhödtem már
bünömért. Be bolond valék én akkor. De mond meg kegyetlen Szeretettem,
ki volt mégis annak oka? – Valóban csak magad, a ki kegyetlen
büszkeséggel megveté szerelmemet, mely oly igaz, oly hü, oly méltó
vala!«

Ezek a levelek évek mulva, az 1798-ik év végén s az 1799-ik év folyamán
keltek. A gógánfai jelenet 1796-ik évi márcziusban történt. Fájdalmas
jelenetnek kellett ennek lenni, hiszen a szerető sziveket több mint
három évre szakitá el egymástól s emléke még három év mulva is oly
élénk, oly keserü volt.

Kisfaludynak el kellett hagyni a testőrséget. Módjában állott lemondani
a katonáskodásról, de a büszke és bátor ifju sok mindenféle okból a
csaták elől kitérni nem akart. Csak Szegedy Róza szerelme, szivének és
kezének megnyerése birta volna rá. A badacsonyi találkozás óta kereste
is az alkalmat meggyőződni arról, hogy az a sziv biztosan, gyorsan és
teljesen övé lehet-e?

Gógánfa közel van Sümeghez, szomszédos Gyömörővel, hol Kisfaludyéknak
birtokjuk volt. Gógánfán Gyömörey, Kisfaludy s egykor Szegedy-féle s
egyéb előkelő családi részbirtokok voltak. Itt volt 1796 márcziusban
Szegedy Róza s ide ment át látogatóba a költő. Azzal a komoly
elhatározással ment át, hogy Rózától nyilatkozatot kér, vagy elnyeri
üdvét, vagy neki megy a világnak, a háborunak.

Kedvező jelek fogadták.

Róza komoly, de édes arczczal fogadta, sőt megengedte, hogy édes forró
illatos kezét megcsókolhassa.

»Bizakodó reményekkel Közeliték hozzája, És epedő bus szemekkel
Tekintettem reája. És szép kezét megcsókoltam. A szerelem vakmerő!«

Róza megengedte a kézcsókot, de arcza ez alatt elborult.

– Miért oly bús?

A lány elpirult, de nem felelt. Hanem a költő észrevette, hogy keble
gyorsan hullámzott, hogy a lány lelkét erős indulat rohanta meg s hogy
zavarában a nyakán könnyedén átvetett hálószerü kendőt hullámzó kebelén
összevonja.

A költő jó előjelnek tekintette mindezt.

Nap közben a lány mindig nagyon komoly volt. Mintha megbánta volna, hogy
kezét csókra átengedte. Mintha gondosan ügyelt volna arra, hogy
szerelmének semmi jelenségét az ifju többé észre ne vegye.

A kastély mögött kert, a kert mellett erdőcske. Az ifju, érzelmeitől
kergetve, estennen kiment az erdőcskébe, nagy fához támaszkodott s lelke
tele lett viaskodással, vajjon kisérletet tegyen-e Rózát nyilatkozatra
birni vagy tovább várjon? Ugy érezte, a visszautasitás halála lesz.

A mint ott tünődik: lánydal hangjai ütik meg füleit. A hang felé néz s
Rózát látja. Szép tavaszi enyhe száraz este volt. Róza kiment a kert
mellett levő gyöpre s ő dalolt. Édes hangja mintha a szentek zsolozsmája
volna. Az ifju tekintete rámeredt, lélekzete elakadt, indulatainak
hatalma keblét feldagasztá.

Nem mert pisszeni, nem mert mozdulni sem. Elhallgatott a dal. S a lány
egy perczig mozdulatlanul nézett arra, a hol a nap lenyugodott. Az
esthajnal fénye még eleven volt az égnek peremén s a szüznek arcza ugy
ragyogott az esthajnal fényében, mint az imádság, mint a dicsőség, mint
az üdvözülés.

Mit jelentett ez a dal? Mi történt a hajadon lelkében? Öntudatlanul
nyiltak meg tán ajkai, hogy kétséggyötört lelkének érzelmei a dal
hangjaiban csillapodjanak el?

A költő ezt is jó előjelnek tekintette.

Másnap megint uj jelenet következett.

Volt Rózának két hófehér kezes galambja. Him és jércze. A galamb-duczban
laktak, de ha Róza hivta őket vagy ők meglátták a lányt: odamentek hozzá
s kedveskedtek neki.

Délután a férfiak a szobában együtt poharaztak és pipáztak. A szoba
ajtaja a folyosóra nyilt. A folyosó másik végén Róza egy kis asztalka
mellett dolgozgatott. A két galamb, a mint őt meglátta, oda repült s az
asztalkára leszállt.

E pillanatban kilép a szobaajtón a költő. Meglátja Rózát s a két fehér
galambot. Megáll szótlanul és mozdulatlanul, ne vegye őt észre se a
lány, se a galamb.

A lány arcza mosolyra derült, mikor a két galamb oda rebbent. De az a
két hófehér szelid madár nem járt nevelésbe, nem volt zárdában az
apáczáknál, nem tanulta meg a finom társalgás szabályait s minthogy
hiven és igazán szerették egymást, elkezdtek ott a lány előtt
csókolódzni. Piros szemük csak ugy égett, kicsi csőrük csak ugy
csattogott.

A lány rájuk nézett. Két kezét leereszté, feje lehajlott s arczát bú és
ábránd és fájdalom boritá el. Két harmatcsepp gyülekezett szemeiben. Ugy
nézte a két galamb édes szerelmi játékát. Azután felállt, nagyot, mélyet
sóhajtott, szemeit megtörlé s bement szobájába.

Mit gondolt a lány?

Azt gondolta-e: »egykor én is ilyen boldog leszek.«

Vagy azt gondolta: »én sohase leszek ilyen boldog.«

A költő ezt is jó jelnek vélte. Azt hitte, a lány szive tele van
szerelemmel. Ebben igaza volt. Csakhogy abban a szivben kétség is volt,
nemcsak szerelem.

A következő napon a költő engedelmet kért a lánytól, hogy érzelmeiről és
szándékáról beszélhessen. Szorongó lélekkel, halvány arczczal, reszkető
hangon adta meg a lány az engedélyt.

– Én Róza szeretem magát, imádom mint az istent s elhatározással várom
végzetemet. Ott folytatom, a hol Szigligetben elhagytam. Érzem, hogy a
maga szive is hajlik hozzám. Én magának szivét és kezét kérem most: vagy
nagygyá tesz és boldoggá, vagy megöl.

Deli szép alak volt az ifju. Fényes huszáröltönye kidomboritá termetének
előnyeit. Ajka reszketett. Szemeiben ábránd, tűz és elszántság lobogott.
A lány nem tudta róla levenni szemeit.

A lány, a ki most hallotta először komoly, édes és rettenetes valóságban
a szerelmi vallomás szilaj kitörését. A ki a szerelmi vallomás száz
alakját olvasta már s másik száz alakját a társaság fecsegéseiből jól
ismerte. A ki annyiszor gondolt erre, annyiszor álmodott erről s annyi
ábrándot szőtt: mit mondana ő majd, ha őt rohanná meg ily vallomás?

És most mégis zavarban van. Mint a tigrisvadász, a ki előtt a
rengetegben először jelenik meg a királyi fenevad. Meneküljön? Védje
magát? Vagy gyilkoljon?

Leküzdte felindulását s bár belső érzelmek fojtott vihara tette hangját
reszketővé s arczának halvány és rózsaszinét változóvá, mégis halk
hangon felelt.

– Sándor, én már gondoltam erre s mindig örömöt okozott, a mikor a maga
vonzódását és figyelmét észrevettem. Nem is kerültem magát s jól éreztem
magamat közelében.

– Tehát szeret engem, oh angyal!

– Legyen türelme Sándor. Azt a szót én most ki nem mondom. Az a szó
nekem is végzetem, de annak még nincs itt az ideje. Mi oly ritkán és oly
keveset voltunk együtt, oly kevéssé ismerjük egymást, hogy nagy
könnyelmüség volna, ha sorsunkat egymáshoz kapcsolnók. Én jó rokona és
hű barátnéja maradok magának, nem is akarom letörni se a maga reményét,
se az én reményemet, mert barátságunktól én is várhatom a boldogságot,
de az én végső feleletemet én ma meg nem mondhatom. Magának Sándor még
várni kell.

– De én nem tudok várni.

A lány szemei oda szegeződtek az ifju arczára.

– Nem értem magát Sándor, vagy maga nem ért engem. Jövendőnknek utját
bevágni én nem akarom s ha érzelmei oly igazak és oly tiszták és oly
erősek, a mint azokat látom: akkor türelmének is kell lenni, mig az én
lelkem a maga állhatatosságát is megismeri s abban megnyughatik. Várnunk
kell!

– De én nem akarok várni!

Az ifju egy lépéssel közeledett a lányhoz. Arczán szerelem, ihletés és
elszántság vonásai kergetődztek.

A lány arczát szomoru komolyság boritotta el.

– Hát mit akar?

– Nekem Róza a maga szivéhez jogom van. Én jogomat akarom. Én
üdvösségemet akarom. Én eljegyzésünket akarom.

A lány szomoru is volt, boldog is volt. Kinozta is, üdvözité is az ifju
szerelmes indulata. Fejét lehajtotta s kereste a szót a felelethez.

E pillanatban az ifjut vad elhatározásnak szilaj heve ragadta el. Oda
ugrott a szüzhöz s erőszakkal átkarolta, meg akarta csókolni. A szüz
szabadulni akart s hátrahajolt testtel két izmos karját az ifju
vállainak feszité. Arczán a hajadon lélek szent haragjának lángja
lobbant föl.

– Maga dulakodni akar? Vakmerő!

Az ifju észre tért. Karjait levette a lány derekáról s térdre esett
előtte.

– Meg tud-e nekem bocsátani Róza?

A szüz arczán ott lobogott az a láng. Most már nem kereste a szavakat.
Most már minden szót rögtön megtalált.

– Ne hivjon engem Rózának. Semmi közünk ezentul egymáshoz. Az én lelkem
szentegyház, annak oltárához se csábitó, se duhaj közel nem juthat. Most
már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga asszonyai
közé, a kiknek nincs szükségük arra, hogy a férfi tisztelete és hódolata
vegye őket körül. Távozzék tőlem.

Az ifju görcsösen kulcsolta össze kezét s ugy emelte föl e lány előtt.
Csaknem zokogó hangon mondta e szót:

– De mikor ugy szeretlek, ugy szeretlek!

A lány rettentő szót ejtett ki rózsás ajkán.

– Szinjátszó!

Megigazitá vállán és keblén kendőjét s mint haragos istennő, fölemelt
fővel kiment a szobából. Ott hagyta a térdeplő ifjut enyhe szó és enyhe
tekintet nélkül.

Az ifju szemei előtt egy hulló csillag esett le az égről. Fényes nyomát
még látta, édes illatát még érezte egy szempillantásig, azután eltünt,
elenyészett mind a kettő.

Bizonyos, hogy az ifju volt vétkes. Bizonyos, hogy nagy szerelmében van
nagy mentsége. Bizonyos, hogy ismert már olyan nőket, a kik nem arra
tanitották, hogy nemes ifjunak csak az áhitat szentségével szabad
fenséges nő közelében megállani. Bizonyos, hogy a huszonhárom-huszonnégy
éves ifju lelkén mélységes szerelem érzetében még szabadon száguldoznak
a viharok s minden rohamnak az a lélek nehezen tud ellentállani.

De hibázott-e Szegedy Róza? Nem volt-e kegyetlen? Szüz lelkéhez,
fenséges érzelmeihez, igazi szent szerelméhez nem lett volna-e méltóbb
az engesztelő szó, mint az a könyörtelen szó?

Szerette a deli ifjut. Csak ugy szerette, mint az őt. Mért nem talált
tehát mentséget az ifju nagy szerelmében?

Azt irja később a költőnek:

»Minden jót hallottam ugyan maga felől, de karakterében állandóságot nem
véltem.«

Ebben van a lánynak igazsága. S igazságában igazolása.

Ha a lány szive más ifju látásán könyedén felolvad; ha kezét oda adja a
legelső arra való férfinak; ha búval, bánattal, epedő lélekkel és
sorvadó szivvel nem vár évekig; ha nem őrzi szerelmét oly tisztán és oly
alku nélkül, hogy az inkább a siré legyen, mint sem hogy másé legyen:
akkor talán hibás lenne kegyetlenségében. De Róza szivének joga volt
ahhoz, hogy az a sziv csak hozzá méltó szivért jusson cserébe. Olyan
szivért, mely osztatlan tiszta szerelemmel dobog érte s melyért magas
férfi jellem türelemben s fájdalmakban töltött hosszu évek
állandóságával tud jót állani.

Gazdag lány volt, csodálatos szépségü lány volt. Nagy és fényes család.
Százezrekre menő örökség. Apja-anyja elhalt, a szerencsés vőlegény
azonnal eljut mindenhez, a mi az életben becses és boldogitó. Száz
kérője volt. Köztük egy gróf Nitzky, egy Szent-györgyi Horváth, egy
Rosthy, Tallián, Bezerédy, akárhány bécsi katonai bárócska és grófocska.
De ő szerelméhez hünek maradt.

Azt irja három év mulva a költőnek:

»Barátom, hetekig sem beszélhetném el, a miket szenvedtem. De most már
tul vagyok. Szabadon és vidám elmével állok most itt, és hálaadó
sóhajtásokat röpitek és hálaadó tekinteteket vetek az Égre, a ki erőt
ada nékem és türelmet. Hajlandó valék már többször az atyafiak
unszolásainak és barátaim tanácsaiknak engedni és szomoru példájaként a
kénytelenségnek, egész életem boldogságát testvéreimnek feláldozni. De
ugy volt, mintha valamely titkos hatalom utolsó lépésemnél mindig
visszarántott volna engem. Ugy volt, én engedtem a titkos sugallásnak és
most meg vagyok elégedve!«

Ez a levél oly női lélekbe világit be, a minőt keveset irt le a
világirodalom. A női jellem egyes részeiből a költő ihlete alkothat
eszményi női alakot. Alkotott is minden nagy költő s minden nemzetnek
meseszövő képzelete. De Szegedy Róza élő alak volt s nem a költő s nem a
nép képzeletének szüleménye. Benne mégis a nő eszményének fensége áll
előttünk. Oly tisztán, oly magasan, oly nemesen; őt nem szárnyalta tul a
nőiség ragyogásában a történelem egyetlen nőalakja sem.

Szegedy Róza a magyar szüznek örökkévaló ideálja.

Himfy Szerelme két nagy részből áll. A bus szerelem az egyik része, a
boldog szerelem a másik része. A bus szerelemnek csak első korszakát
beszélem most el a gógánfai elválásig. Talán lesz időm és kedvem
elbeszélni egykor a második korszakot s a boldog szerelem egész
történetét is.

De most még a gógánfai jeleneteknek se jutottunk végére.

A hajdankor őstörténetében s a női lélek belső viharaiban igen nehéz a
tájékozódás. Amazt sok ezer évi feledésnek köde boritja, emezt a szüzi
önérzet némaságának át nem látszó finom leple. Mégis ismernünk kell mind
a kettőt. Az ős hajdankornak emlékei vannak. Egy rom, egy szobortöredék,
egy oszlopfő, egy fegyverdarab, egy siremlék, egy mese, egy példabeszéd.
Ezekből kell népek és nemzetek életét, történetét, harczait, támadását
és elenyésztét fölismernünk. A női lélek belső világából is ki-kitör
egy-egy jelenség. Egy szó, egy tekintet, egy elpirulás, egy kis irott
levélke, egy olvasmány, egy dal, egy vidám vagy keserü kaczagás. Képek,
gondolatok, vágyak, érzelmek harcza, tolongása tölti meg a női lelket.
Annak igaz történetét ama kis jelenségekből kell összeállitanunk.

Szent haragjának föllángolásában azt mondta Szegedy Róza a költőnek:

»Most már mindent elhiszek, a mit beszéltek magáról. Menjen a maga
asszonyai közé.«

E szavakban féltékenység tör ki.

A tisztán szerető női szivnek kötelessége a féltékenység. Abban a női
szivben, a mely nem féltékeny, egy csomó közöny is lakik. A mely sziv
megtüri a közönyt: annak szerelme bágyadt. Az már megtüri az alkut, a
megfontolást, a kiegyezést, a lemondást, a cserét is. Az már nem ismeri
azt a szerelmet, a mely az égben támad és csak a halálban ér véget. Az a
sziv még mindig lehet tisztes feleség, gondos anya, jó gazdaasszony, de
szentség már nem lehet, a kiért az istenek ott hagyják az eget s a kiért
a hősök, a költők és a nemzetek rajongnak.

Róza lelke nagy volt és tökéletes.

A költő elmult szerelmeit megbocsátotta, de még el nem mult szerelmével
osztályos egyezségre nem léphetett. Ő csak hozzá méltó ifjunak egész
szivét fogadhatta el. Ő nem fontolgathatta ezt a kérdést. A szüznek
fenséges érzelmei fontolgatás nélkül döntenek az életsors fölött. Vagy –
vagy! Ha az ifju egész szive nem az övé: akkor abból semmit se fogad el.
Jöjjön a végzet. A boldogtalanság, az elsorvadás vagy a halál. Szivének
ezekkel szemben se lehet alkudozni. Hiszen azért imádandó ez a sziv.

A társaság, a melyben élt, tele volt a nemes testőr ifjak szerelmi
kalandjaival. Kisfaludy kalandjairól épen sokat tudott adomázni. Hiszen
Medina öleléseiből csak a badacsonyi találkozás előtt három héttel
tudott az ifju szabadulni s a badacsonyi szüret óta alig telt még el hat
hónap. Az adomázó társaság előtt az a hat hónap is tele volt
kalandokkal.

Nem volt szokásban, de nem is volt arra szükség, hogy Róza a férfiaktól
hallja meg az adomákat. Ott voltak az asszonyok, a menyecskék, az öreg
nénik. Fiatal lány ezek köréből ki nem futhat. Még akkor se, ha
Kisfaludyról volt szó. Akkor talán legkevésbbé. Hiszen a badacsonyi és
szigligeti találkozást mindenki tudta. Róza leveleiből nyilvánvaló, hogy
az emberek erről még évek mulva is beszéltek. Hogyne beszéltek volna hát
csak hetek és hónapok mulva? Róza szerette a költőt. Minden jó és minden
rossz megkötötte tehát figyelmét, a mit róla mondtak. Kivált azok a jó
nénik, kik Róza kezét, szivét és vagyonát valamelyik idegen ifju
öcsém-uram számára akarták megszerezni. Ezeknek a néniknek Róza nem
fordithatott hátat. Ezzel csak szerelmét árulta volna el. Ő pedig szent
titok gyanánt őrizte szerelmét.

A költő később mindent megtudott. Mikor már Róza övé volt, még akkor is
harag tombolt lelkében a nénik ellen. Minő szavakban örökiti meg a
fecsegő jó öreg néniket!

Jó hir s névnek férgei! Sátánjai a társaságnak. Mérgei a sziveknek. A
becsületnek gyilkosai. A teremtésnek förtelmei. Töpörödött boszorkányok!

Van köztük különösen egy ragyás, aszott bagoly, ki mindent megrág, mint
a moly. A Belzebubnak kajlája ez, ki csak alig mozog már, de a nyelve
azért mégis kelepel. Ez az a banya, kit a pokol nyilt karokkal vár s
ünnepet rendez a számára, ha oda jut. Ez a pondrónyelvü!

El lehet képzelni, minő fekete szinben állitották ezek Róza elé a
költőt.

Ezek ültették el s ápolták gondosan Róza szivében a kétségnek
bürökmagvait. S lehet-e csodálni, ha az ifjunak szenvedélyes és váratlan
csókrohamára az a kétségekkel teljes gyöngéd sziv megrettent s az ifjut
eltiltá magától?

S még se ez volt egyedüli oka Gógánfán az elválásnak.

Az ifju fölkelt térdelő helyzetéből. Utána nézett a lánynak, de az
eltünt, elmult, elszállott, mint egy égi tünemény. Irtóztató indulatok
gyötrötték lelkét.

Mit tett? Minő bünt követett el?

De hiszen végtelen szerelme fölszabadithatná őt a lány szemében. Gőgös,
kegyetlen, vad istennő ez a lány?

Elveszteni őt? Nem lehet. Mégis el kell veszteni őt? De hát mi marad
akkor az ő számára? Mit ér akkor ő neki ez az egész szép világ? Mit ér
ifjusága, büszkesége, minden reménye, egész élete?

Kiment a folyosóra. Nem találkozott véletlenül senkivel. Bement egy
vendégszobába, ott egy szarvasbőrrel teritett ágyon végig nyujtózott,
karját feje alá tette s oda bámult a padlás gerendára.

Mindennek vége. Most már bizonyos. Mi vár ő rá? »Megbolondulni,
gazemberré válni vagy önkényt bucsut venni az élettől.« Hogy Róza másé
legyen s ő azt lássa, türje egész életén át: ez nem lehet. Minden lehet,
de ez nem.

Huszárdolmányát kigombolta, sarkantyujával a szarvasbőrt összevágta,
öklével nagyot ütött a falra, csak ugy döngött a ház.

Egyszerre felugrott fektéből.

– Ejh, van még halál innen távolabb is! Vissza a katonasághoz! El
Olaszországba! Ott jön egy óriás. Most még kicsiny, mint egy
párduczkölyök, de homloka már világit, mint az üstökös csillag. A
világverő Napoleon. Ha eltiporja a világot: hadd legyek én is elmulandó
az ő utjában. Elébe!

Pipára gyujtott. Igy van megörökitve a hagyományban. Ujra végig feküdt
az ágyon s fujta a füstöt, mint a tüzokádó s gombolyogtak gondolatai,
mint a viharhajszolta felhők.

Nyilik az ajtó s a szüznek napsugaras alakja belép a szobába. Nem tudta,
hogy ott van az ifju, valamit keresett volna ott.

Az ifju se szólni, se mozdulni nem mert. Szemeit a szüznek fényes
arczára szegezé. De egy szempillantás alatt a lány is észrevette őt,
hirtelen megfordult s szó nélkül kirebbent az ajtón. Akkor ugrott föl az
ifju, akkor vágta a falhoz pipáját s szilaj indulattal sietett a lány
után.

Hiába! A szüz alakja eltünt.

Visszatántorgott szobájába. Őrjöngő fájdalom fogta el testét-lelkét.
Fogait csikorgatta öntudatlanul. Azután leborult az asztalra s keserü
könyei megáztatták dolmánya ujját.

Meddig volt igy: maga se tudja. Beesteledett, hivták vacsorára.
Dolmányát begombolta, sarkantyuját összecsapta, bajuszát kipödörte s
ment vacsorára.

– Hadd nézzek hát még egyszer annak a lánynak a szemébe!

Késő volt már. Elment az a lány szó nélkül. Befogatott s haza hajtatott
az eötvösi kastélyba. Egyetlen bucsuszava, egyetlen bucsu tekintete nem
volt az ifjuhoz.

Ejh – mit az a lány! Elhervad a rózsa, uj bimbója támad!

Támad-e hát?

Bement vacsorára. Még mindig nagy társaság volt együtt. Férfiak, nők,
hajadonok, gyereklányok.

»Hogy ki ne tanulják szivem keserves állapotját, jó kedvet kelle
szinlelnem és dühösségemben szilaj vidámságra fakadtam.«

Igy irja a költő.

Bizony bolond volt ő félig-meddig.

Oly vad kedve támadt, hogy elbámult rajta mindenki. Ötletei csak ugy
szikráztak, bókjai szédülésbe hozták az asszonyokat, dalaira pezsgésbe
jött öregnek és fiatalnak vére.

– Adjátok ide hegedümet.

Rákezdett egy hires kuruczdalra, a melynek hangjánál a legénynek lába
nem maradhat nyugton, hacsak nem sánta, béna, isten nyomorékja.
Torzszövege él már csak annak a dalnak. »Megismerni a kanászt Csosza
járásáról, Üzött-füzött bocskoráról, Tarisznyaszijáról.«

Huzta egész lelkéből, egész bolond keserü szivéből. Azután fölkelt az
asztal mellől s huzta is, dalolta is, járta is. Sarkantyuja csak ugy
pengett, erős hangja csak ugy zúgott, szilaj kedve csak ugy áradt,
szerelmes vad szive majd megszakadt.

Azután földhöz vágta hegedüjét. Darabjai csak ugy robbantak szerteszét.
Karjára vett egy kis leányt.

Zalabéri Horváth Rozit. Tizenöt éves kedves barna gyönyörü lány volt.
Gyerek volt még. Álmodni se tudott arról, mi a sziv, mi a szerelem. Csak
nézte, csak bámulta azt a deli szép ifjut. De belé is szeretett. Nem
szivből, nem is szinből, csak úgy a gyereklánynak képzeletéből.

Ezt fogta karjára, ezzel dalolt s ezzel tánczolt mind az egész
társaságnak nagy gyönyörüségére.

Oda sug a kis lánynak fülébe:

– Lenne-e kedves hugom az én feleségem?

A lányka megáll, nyugalomra inti a költőt is és csókolni való édes,
aranyos, teljes komolysággal azt feleli:

– Ez komoly ügy, Sándor bácsi, beszéljen először édes mamámmal, intézze
el vele a dolgot, akkor megnyeri az én szives beleegyezésemet is.

Mindenki hallotta e párbeszédet.

Az öreg Gyömörey akkorát nevetett, hogy rengő poczakja majdnem
feldöntötte az asztalt.

De egyik asszony oda sugott a másiknak a fülébe:

– Szegény Kisfaludy megbolondult. Kár ezért a derék ifjuért.

Az a derék ifju pedig hajnal felé lóra ült. Onnan fölül, Somlyó felöl
kegyetlen hideg havas esős vihar támadt. Elkelt volna a bunda is, de az
ifju megint csak kigombolta huszár dolmányát. Hadd vágja a vihar azt a
kutya szivet, talán használ neki. Ártan most már ugy se tud a világon
semmi annak a szivnek.

Reggelre Sümeghre ért. Másnap elment atyjához Téthre, bucsut venni
apjától, szülőföldjétől, édes hazájától, jó testvérjeitől. Elment,
elbujdosott idegen országba, véres háboruba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem telt bele egy nap, két nap: Róza mindent tudott. Siettek vele
közölni az esetet. Az ifjunak szilaj vidámságát, vad mulatságát,
leánykérő elhatározását, idegen országba költözését, háboruba indulását.

Busan és komolyan és halavány arczczal fogadta a szűz a hireket.

Befogatott s fölkereste Zalabéri Horváth Rozit, a kedves kis lánykát.
Megölelte, megcsókolta, bodros haját megsimogatta s azt kérdezte tőle?

– Szereted te édes Rozim Kisfaludy urat?

– Szeretem.

– De igazán szereted?

– Igazán szeretem

– És ő is szeret téged?

– Hogyne szeretne? Kezemet megkérte.

– Mikor jön vissza?

– Nem mondta meg.

– Várod vissza?

– A mig hét tél, hét nyár el nem mulik, mindég várom vissza.

Szegedy Róza ajka reszketett s szemei, sötétkék mély tüzü szemei, olyan
különösen fénylettek. De a kis csitri lány ezt nem vette észre.

– Oh édes kedves kis barátném, ha az a derék ifju egykor hozzád
visszajön: tedd őt igazán boldoggá!

Tovább nem birta már az ő büszke nagy lelke sem.

Az a fenséges szüz ráborult annak a csitri lánynak a vállaira és
zokogott keservesen.



BADACSONY TETEJÉN.

(Magyar ember nem fürdik. – Az ősnémaság. – A vaskapu. – A pipa
lélektana. – A szapora beszéd és az ékesszólás. – A tüzokádó. – A
mulandóság. – A Harangozó Börcz. – A rosz testvér és a jó testvér
története.)

Ime egy fejezet Himfy szerelméből. Nem ugy, a hogy Kisfaludy megirta.
Nem is ugy, a hogy azóta iró emberek kidolgozták. Hanem ugy, a hogy én
akkor badacsonyi sétánk alatt öregéből-nagyjából barátaim előtt
elbeszéltem. Hogy Gyulai Pál ur százféle megjegyzést tett
elbeszélésemre, azt mindannyian természetesnek találtuk.

A sétából jóval napnyugta előtt visszatértünk Szentirmayhoz János püspök
villájába.

A villa Balatonra néző oldalán erkély van az emeleten. Nagy Miklós
kiállt oda az erkélyre s szemeit le nem vette a Balatonról. Mi többiek
az erkélyes szobában szivarozgattunk és társalogtunk.

Akkor még hire-nyoma se volt annak, hogy Badacsony fürdőtelep vagy azzá
lesz valamikor. Náddal volt beszegve a hegy lába, a mint ott érintkezik
a vizzel. Csak a nagy vendéglő irányában s még alig egy helyütt volt
tiszta a part. Nagy Miklós ezt a tiszta bejárást nézegette. Oda szól
egyszer Szentirmayhoz:

– Tisztelt gazdánk! Le lehet innen a villából menni a vizhez?

– Le lehet. Mit akar ott?

– Fürödni.

– Fürödni?

Nagyot néz ugy féloldalvást elfelé Nagy Miklósra az én derék Szentirmay
barátom. Eképen néz a macska a légyre.

– Nálunk csak a zsidó fürdik meg a kácsa.

Jó Nagy Miklós ugy megijedt ettől a bölcs mondástól, elő nem hozta volna
hamarjában a világért se, hogy ő fürödni akar. Szentirmay azonban mégis
megszánta s embert adott melléje, a ki lekisérje a vízhez fürödni. De
azért még se ment a fejébe, hogyan fürödhetik magyar ember. Igaz is az.

Hiszen fürdik, fürdik most már a magyar ember. De ez már nincs az ő ősi
természetében.

Ha viz mellett lakik: azért nem fürdik, mert hiszen ott a viz, ha akar:
minden nap fürödhetik. Ha pedig a viztől messze lakik: azért nem fürdik,
mert hiszen nincs ott a viz, ha meg akarna is fürdeni. Szükségtelen utat
pedig meg nem tesz a magyar ember azért, hogy vizet lásson. Inkább
otthon pipál. De még se ez a fő oka annak, hogy ritkán támad feredő
kedve.

A magyar lónép. Atillától kezdve mindig lónép volt. A lóember felül az ő
lovára s bekalandozza a sikot s egész teste szabadon fürdik az üde
szabad levegőben. Nem huzódik sátor alá, gunyhó alá, paloták födele alá
vagy barlangok odujába. Bőrét szélnek, viharnak, levegőnek hullámai
verdesik. Magyar ember nem keresi az erdőt se. Hadd süssön rá szabadon
az isten napja. A ki minden nap a napon és a levegőn van: annak nincs
szüksége fürdő vizre. Elég, ha mosdik. Annak nincs oka félni izzadástól,
meghüléstől, csúztól, köszvénytől, huruttól, náthától,
fele-feje-fájásától s egyéb efféle alávaló nyavalyától. Nem ismeri az az
idegességet s annak mindenféle ostoba növevényét.

A zsidó, német, szláv, latin fajok, az árják, irániak, kaukáziak s
efféle népek egészen más népek.

A zsidó eredetileg juhnép; a hindu, német, szláv, latin faj eredetileg
tehénnép és ökörnép. Ökrön, birkán, tehénen nem lehet lovagolni, nem
lehet naponként a pusztát bejárni. Ez a nép hasra fekszik: ugy őrzi
ökrét, juhát. Bebujik sátorába, meghuzza magát odujában, épit kőházat s
ellenség elől erdő sürüjébe menekül. Ennek bőre mállik, keze-lába
pállik, egész teste hámlik; huruttal, náthával örökké csatázik. Ennek
szüksége van az eleven vizre, hogy üdén maradjon teste-lelke. De szokása
most már jó szokássá vált s bizony most már nekünk is, ide szorult
szegény magyarnak erre a jó szokásra rá kell vetemednünk. A tudomány és
miveltség minket is juhnéppé, ökörnéppé alakitott át immár.

Vacsora után az egész társaság az erkélyre vonult ki. A tele hold ott
állott a Balaton fölött. Épen a kellő közepén. Nyári este, nyári éj
volt. Csodálatos a holdvilág a vizek fölött. Itt még Gyulai Pál ur is
elfeledte birálgató természetét. Látta, hogy se a hold, se a Balaton nem
törődik azzal, ha valami széptani hibát födöz fel benne. Nem is födözött
hát fel semmit.

Hat napon át teremtette isten a világot. De mi volt a hat nap előtti
napon?

Az ősnémaság.

Ez az ősnémaság van Badacsonyban éj közepén, ha tiszta az ég s a szellő
se mozdul s ha a nyári nap nagy munkája után mindenki elalszik. Más
vidéki népnek, fővárosi embernek fogalma sincs erről a némaságról. Még a
szigligeti, tördemiczi, tomaji kakasszó se zendül meg itt vagy nem
hallatszik ide. Ez az ősnémaság lepte meg legjobban a társaság erdélyi
tagjait. Nem is csoda. Erdélyben soha sincs némaság. Ott a szász mindig
morog, az oláh mindig jajgat, a magyar pedig mindig káromkodik. Mindig
szidja azt a másik kettőt. Ott nem lehet némaság.

Nem hagytam őket az éjszakát átvirrasztani. Hiszen hat órakor fönt kell
lenni a Badacsony tetején. Azt akartam, napkeltével lássák azt a tájat,
melyen Rezivár, Tátika, Sümegh és Somlyó emelkedik.

Keveset aludtam. Attól féltem, elalszom a fölkelés idejét. Alig mult el
négy óra, már készen voltam s mentem Salamon Ferenczhez, hogy felköltsem
őt.

Dehogy aludt ő már.

Kis szobácskája volt, melynek ablakja Szigligetre nézett. János püspök
nyaralója magasabban fekszik a tenger szine fölött, mint a szigligeti
vár. Salamon Ferencz az ablakon át lefelé nézhette azt a várat.

De nézte is.

Virradat óta, hajnal pirkadása óta mindig azt nézte. Azt a várat s azt a
tündéri szép tájat. Felült ágyában pőrén, mint a gyermek, szemeit le nem
tudta venni arról a vidékről.

– Köszönöm barátom. Ilyet még soha nem láttam. Ezt a reggelt soha el nem
felejtem. Áldjon meg érte az isten, hogy ide hoztál.

Ez volt szava hozzám.

Fél óra alatt talpon volt mindenki. Salamon nem nyugodott addig, mig az
ő ablakján Gyulai Pál ur, Szilágyi Sándor és Nagy Miklós is le nem
nézett Szigligetre. Azután indultunk.

Szentirmay barátom nem jött velünk. Nem kecske ő, hogy hegyet másszon.
Hanem Tulit, a komoly képü jó Tulit elküldte velünk holmi kellemes
folyadékkal és harapni valóval. Azt hitte, hegyre mászó embernek
különben éhen-szomjan kell elveszni.

Ujra elmentünk Kisfaludy Sándor hajléka előtt.

A Koldusok utján ballagtunk fölfelé. Megnéztük az Apáczák forrását s
megizleltük éltető üde vizét. Jámbor falusiak, nyájőrző emberek mindig
tartanak ott tiszta nádcsöveket, hogy azok segélyével elolthassa szomját
a szomjazó.

A Vaskapun mentünk keresztül, hogy a hegy tetejére feljuthassunk.

Vaskapu!

Furcsa szó ez. Talán már Herodotosz is ismert Vaskaput. A porta ferrea
már közszó volt az ó-korban is. Az ázsiai turáni népek is ismerik a
Demir-kaput. Van Vaskapu a sziriai sivatag felé. Van a Kaukázusban. Van
a Balkánon, van az alsó Dunán. A Bakonyban is ismerek egyet a
Nagy-Esztergári határban s ime Badacsony tetején is van Vaskapu.

Szoros ut két meredek szikla közt: ezt hivják minden világrészben
Vaskapunak.

Miért kapu? Miért vas? Hiszen se kaput, se vasat nem láttak e
sziklaszorosok soha. A jámbor badacsonyi szőlőkapás pedig csakugyan nem
olvasta Herodotosz könyvét se eredetiben, se forditásban. Sőt hirét se
hallotta.

Két óriási bazalt torony alig négy-öt méternyire egymástól: ez a
badacsonyi Vaskapu. Ezen a szük nyiláson át roppant meredek feljáró
vezet a magasba. A feljárót óriási görgeteg kövekkel tölti meg minden
felhőszakadás.

Mikor János püspök a badacsonyi kőkeresztet épittette: negyven bivaly
vontatott föl egy-egy faragott követ ezen a szoros meredek uton.

Badacsony teteje csaknem egyenes fensik, talán százötven vagy kétszáz
magyar holdnyi területtel. Nyugoti része gyöpös jó legelő, keleti része
tövis bozóttal, ruhatépő cserjékkel tele. Kökény, galagonya, vad rózsa,
törpe ihar egymásba gubanczolódva s páfránynyal, még sürübbé tömve;
áthatolni rajta lehetetlen.

Sok benne a szagos meggy is, sőt néhány hold csupán szagos megygyel van
telenőve.

Áljunk meg csak itt egy kissé.

Hajdan kereskedelmi czikk volt a szagos meggy s a gulácsi, tomaji,
tördemiczi szegény emberek szép pénzt láttak évenkint a szagos
megyfaszárért.

Ez volt a legjobb pipaszár s csibukszár. S hajdan minden ember pipázott
s minden ur csibukozott, a ki dohányozni akart. A tobákolás és bagórágás
sohase fért össze a magyar ember természetével. Az áztatott dohánynak
erős kiállhatatlan büdös szaga van. Büdössé teszi a pipaszárt és
csibukszárt is. De ha illatos megyfából volt: ennek kellemes finom édes
szagán sohase tudott győzelmeskedni. A bagószag nem volt olyan erős,
mint ennek a meggyfának illata.

Azt mondják: Mahomet szultán küldött először Bethlen Gábor
fejedelmünknek egy zacskó dohányt s hozzá egy csibukot: – azóta pipázik
a magyar.

Nem tudom: de jól teszi, ha pipázik. Nem csak az időt és a szunyogot
kergeti el a pipafüst.

Zsémbel a feleséged? Gyujts rá! Vedd elő a pipádat, vedd elő a zacskót,
vedd elő a pipaszurkálót, az aczélt, a taplót, a tüzkövet; nézd meg jól
valamennyit, készülj el lassan s ha elkészültél: szippancs nagyokat. Ha
látja az asszony, hogy csak a pipádra ügyelsz s nem az ő nyelvére:
elhallgat és ott hagy.

Patvarkodik az anyósod? Gyujts rá! Fujj akkora füstöt, hogy anyósodat ne
láthassad. Akkor ő se láthat téged. Ha pedig nem láthat: nem is
patvarkodik. A szemeivel épen nem tudja véredet ontani.

Megcsalt a szeretőd? Gyujts rá! Nézd a pipád bodor füstjét, azzal együtt
s annak példájára oszlik el keserüséged. S mire pipád kiégett: akkorra
tisztába jösz azzal is, mi ér többet? Egy pipa dohány-e vagy a hütlen
szerető?

Megsértett valaki s pisztoly után, fokos után kapkodsz, hogy agyon üsd a
sértegetőt? Gyujts rá! Azonnal belátod, hogy haragudni nem egészséges,
veszekedni nem üdvösséges s azt is belátod azonnal, hogy rágalmazó rossz
embered arra se méltó, hogy miatta a pipád egyszer kialugyék.

Pörbe szállsz? Pörben állsz? Rokonaiddal osztozni kell? Üzlettársaddal
számolni kell? Hiteleződ nyuzni készül, adósod világnak akar futni?

– Gyujts rá! De megkináld egy pipa dohánynyal ellenfeled is. Iróra,
biróra, ügyvédre, közbenjáróra ne bizd igazságodat, mert pőrére
vetkőztetnek. Pipaszóval végezd el ügyedet. Bizonyosan nyerni fogsz.

Igy volt hajdanában.

Ma már vége van a nyugalomnak, békességnek.

Nem pipázik ma már senki. Szivarra és czigarettára vetemedett ma már az
egész világ.

Szivarhoz, szivarkához nem kell most már pipaszár, nem kell az illatos
meggyfa. Meggyfa-erdő Badacsony tetején most már vad madárnak termi a
gyümölcsöt s tüzrevalónak a gallyat, szárat, hajlós sima ágat. Nem kell
most már aczél, kova, tapló, kostök, dohányzacskó, pipaszurkáló s egyéb
efféle szerszám és dohányos készség. Szivart, szivarkát készen kapni;
gyufát is százötven szálat adnak egy krajczárért, boldogság az élet.

De sietés is. S ez már nagy baj.

Mig a pipaszó járta: a legnagyobb munka közben is időbe tellett, mig az
ember pipájával elkészült s dohánya igazán égett. Addig pihent a lélek,
de az indulat is. Kutyának való a szakadatlan munka, meg a miniszternek.
Okos ember csak darabonként dolgozik s óránként pihenőt tart. Minő jó
volt erre a pipával való vesződség.

Hát a harag, az indulat, a kifakadás! Pipázó ember könnyedén meg nem
haragszik. Szippant egyet-kettőt, mielőtt kitörne. S a mig egyet-kettőt
szippant: az alatt egy darab haragja elenyészik, egy darab esze meg
megjön. Kettős a nyeresége.

De semmi ellen se volt olyan jó a pipázás, mint a szapora beszéd és az
ékesszólás ellen.

A szapora beszéd sulyos nyavalya. A szapora beszédü embert se megérteni,
se félbeszakitani, se türelemre birni nem lehet. A szapora beszéd ellen
csak egy mentőszer van: a süketség. A szapora beszédü emberen boszut
állani pedig csak ugy lehet, ha kerit az ember egy másik szaporabeszédüt
s azután a kettőt összezárja. Magyar ember nincs szapora beszédü. Ha
van: az csodaszámba jön. Köszönhetjük a pipának. Lángeszü ember lehet,
de okos ember nem lehet szapora beszédü. Azok közt, a kiket a
világtörténet névszerint följegyzett, egyetlenegy se volt szapora
beszédü.

Hát az ékesszólás?

Ez is nyavalya. Olyan, mint a nyilallás. Nem veszélyes, de nagyon
kellemetlen. Ezt a pipa se tudta kiirtani a magyar emberből. Ezt csak a
tudomány képes kiirtani. A törvényhozásban már alig van ékesszólás.
Igaz, hogy nem a tudomány miatt, hanem a szokás miatt. Az ékesszólás
betegsége csak korszakonként tör ki, de akkor járványos is, ragadós is.
Most oly korszakot élünk, a mikor nem dühöng ez a betegség. De a mikor
legjobban dühöngött is: mig az ember szájában ott volt a pipa: addig a
baj sohase mutatkozott. Csak akkor, ha kiégett a pipája vagy elfogyott a
vágott dohánya.

A mint elhagytuk a tövises cserjét s az illatos meggyfaerdőt: nyomban
elértük a tüzokádó torkolatát.

A Badacsony tüzokádó volt valamikor. Fensikjának kellő közepén ott van a
torkolata. Kerek alaku mélyedés, akkora, mint jó nagy szérü, tele kihült
lávakővel.

De mikor volt tüzokádó Badacsony hegye?

Én nem mondom meg, hadd vitatkozzanak rajta a tudósok.

Bizonyos, hogy lávája teljesen olyan szinü és alaku, mint az, a mely
Herkulánumot és Pompéjit eltemette. Ép olyan lyukacsos, ép olyan sárgás
s ép olyan könnyü. Engem nagyon meglepett a teljes hasonlat. Pusztán a
láva után azt gondolhatnók, hogy Jézusnak élt még egy-két apostola, a
mikor Badacsony utoljára tüzet és forró követ szórt ki belsejéből.

Ki tudja?

Azt a torkolatot sohase tisztogatta senki. Vihar falevéllel, eső és hó,
tél és nyár mindenféle hulladékkal századok óta, ezredek óta tölti. S a
kerek mélyedés mégis ott áll tele lávakővel. Látjuk, mekkora volt az a
lyuk, melyen át a föld alatti tüzek fölrobbantak az ég felé. Utolsó
látogatójegyüket ott hagyták a lávakőben.

Nincs hát mulandóság?

Mikor volt nálunk az utolsó özönviz? Sokkal több idő mult már el azóta,
mint százezer esztendő. S Badacsony az özönviz előtt volt tüzokádó. S
nyoma ép ugy megvan, mintha ötven év előtt háborgott volna utoljára.

Mégis van mulandóság! De mi büszke emberfajzat, mi csak magunkon vesszük
azt észre.

Derék olvasóm, akár férfi légy, akár nő, te majd a nyár kezdetén
meglátogatod a Balatont. Felülsz a budai vasutra s elkarikázol Fehérvár
felé. A mint elhagyod a dinnyési állomást s kiérsz a velenczei tó
völgyéből: egy kis alacsony fensikra kapaszkodik föl vasuti kocsid. Nézz
akkor ki az ablakon. Az emelkedés kezdetén négy-öt keréknyomot látsz a
vasuti töltés mindkét oldalán. Negyvenhárom év előtt készült a vasuti
töltés. Néhány szegény ember akkor ott a gyöpön kocsival ment keresztül.
Fakó kocsival, görhes lovakon, rongyos szerszámmal, maguk a szegény
emberek is rongyosak. Az ő kocsijuk hagyta ott azt a keréknyomot. Azóta
kocsi arra többé nem mehetett, mert a vasut töltése nem engedte. De az a
kocsinyom most is megvan, most is ép oly üde és világos, mint régen.
Negyvenhárom esztendő óta, mikor arra megyek, mindig megnézem:
változik-e, enyészik-e, mulik-e az a kocsinyom? Nem mulik. S ha emberkéz
vagy ekevas meg nem háboritja, századok mulva is ott fog állani a
kocsinyom.

Nincs hát mulandóság?

Van.

Királyok, fejedelmek, gőgös kormányzók, henye főpapok, hetyke
hatalmasok, éhes milliomosok, hivalkodó szépségek, könyek, fájdalmak,
szerelmek, gyötrődések, hitvány boszuállások mind elmulnak.

De az a kocsinyom megmarad. Nagyméltóságu kormányember ül a miniszteri
széken; ott bókol, ott hizeleg körülötte száz kéregető; vagy jó pajtás,
vagy alattvaló valamennyi; görnyedő tanácsosának aláirja valami irását;
másnap elhirdeti országnak-világnak, miként tette boldoggá a nemzetet, a
királyt, a hazát és az emberiséget.

És negyvenhárom esztendő mulva?

Ki emlékezik nevére, szavára, irására?

Senki. Ugy eltünt minden nyoma, mint a köd a szélben. De a szegény
paraszt görhes lovának, fakó szekerének keréknyoma megmarad.

Mert abban a keréknyomban igazság van. A természetnek igazsága. Puha
volt a gyöpös mező, sulyos volt a kocsikerék, elvágott a sulyos kerék a
puha mezőben: ez az igazság. S a természet megőrzi a maga igazságát.

S százezer év mulva is megőrzi Badacsony teteje az ő tüzokádó
torkolatát. Nagy Miklós hozott is emlékül onnan kis lávadarabot.

Mentünk a Kereszthez.

Ott van a Kereszt a fensik déli peremén Fonyód egyenes átellenében.
Hatalmas négyszögü faragott kövekből emelt óriási feszület. Hogy
megláthassák az utazók a partról, a hajósok a vizről. S hogy a mikor
föltekintenek a hegyre, eszükbe jusson, hogy bérczen, sziklán, ormokon
túl, égen, földön s minden magasságon felül van még fenség, az igazi
fenség: a Megváltó.

János püspök épittette a Keresztet s ő maga személyesen szentelte föl.

Oda állitották a Harangozó Börczre.

Balatonmelléki zalai ember börcznek nevezi a bérczet, ezért hivja
börcznek azt a harangozó követ is.

Hatalmas bazalt kőpadok feküsznek egymás fölött. Alulról és messziről
ugy tünnek fel a száz ölnyi magas s teljesen függő irányu egyenes falak,
mint egyenesen álló oszlopok. A nép ugy hivja: Tornyok. Ugy is hivja:
Gyapju-zsákok. A képzelet tele zsáknak nézheti is el, a mint egy-egy
torony ott áll egyenesen. Az a bazalt olyan kő, mint az üveg. Voltaképen
üveg is. Köss egy ökölnyit egy madzagra, üsd meg kővel és csengő hangot
ad, mint az üvegpohár. A Kereszt alatt fekvő legfelső kőpad kis részben
szabadon nyulik ki a levegőben. A viharok kiszedték alóla a törmeléket.
Ha e kinyuló kőpadot nagy kalapácscsal megütik: oly hangot ad, mintha
óriási harang kondulna meg. S a harangszót elviszi a szellő hegyeken,
völgyeken, erdőkön, vizeken keresztül. Gyakran akad nyájőrző legény, a
ki oda áll a kőpad mellé s nehéz kővel nagyokat üt rája. Ilyenkor
mondják: szól a Harangozó Börcz. Kegyes ember, kegyes asszony ilyenkor
keresztet vet magára s felfohászkodik.

Volt két testvér Badacsony-Tomajban valamikor; ugy hivták őket: a
Csicsai testvérek. Az idősebb: Ferkó, a fiatalabb: Jóska. Ferkó erős,
egészséges, gonosz szivü; Jóska fonnyadt, beteges, gyönge és ártatlan.
Maradt rájuk örökségül egy kis ház, meg egy kis szőlő. A Ferkó
halászgatott, a Jóska imádkozott.

A Ferkó megkérte egy lánynak a kezét. A lány szép volt, Ferkó bele
bolondult, de a lány nagyralátó is volt.

– Leszek én kend felesége, de én mással egy födél alatt nem lakom. A
mikor az a nyavalyás legény bucsut vesz a háztól: akkor megyünk
esküvőre. Addig nem.

Ferkó gonosz szive ugy értette, hogy neki a gyámoltalan Jóskát el kell
tenni láb alól. Egyik este azt mondta Jóskának:

– Hajnalban bejösz velem a vizre segiteni.

Olyan sötét arczczal, olyan rejtelmes hangon mondta ezt, hogy annak a
gyönge, beteges gyereknek látó lelke rögtön megérezte, hogy bátyja őt
holnap elemészti. De ellenkezni nem mert. De meghalni még sem akart.

– Csak a hajnali harangszót várjuk meg édes bátyám, tudod, hogy nekem
akkor imádkozni kell.

– Megvárjuk öcsém.

Megvárták.

A Jóska gyerek imádkozott áhitatosan. Önmagáért is, édes bátyjáért is.
Vezérelje jóra isten az ő elméjét is. Ne jusson pokolra, gyehenna
tüzére.

Lementek a csónakhoz.

A gonosz testvér egy nehéz követ dobott be a csónakba.

– Ezt köti Ferkó bátyám a nyakamra!

Ez a gondolat ötlött a Jóska gyerek eszébe, de nem szólt.

Bementek a vizre.

Egészen odáig mentek, a hol a kaczér billegett a vizek fölött. Az a
szépen kötött gyékény-kaczér. Ezt is a szegény beteg gyerek kötötte.

– Huzzam a hálót édes bátyám vagy a ladikot tartsam?

A gonosz testvér mást mondott.

– Most meg kell halnod. Ketten nem maradhatunk a házban és szőlőben.

Tudta ezt a beteg gyerek. Nem is ellenkezett. Sötét volt még. Csak ott
volt egy kis szürkeség, a hol a nap szokott felkelni. A partról senki be
nem láthatott, a hangot se hallhatta meg. Csöndesek voltak a vizek, néma
volt a levegőég. Nem ébredeztek még a vizi madarak sem.

– Hadd imádkozzam előbb, édes bátyám!

– Imádkozzál.

– Oh én uram, én istenem, ments meg engem büntől, nyomoruságtól,
hirtelen való haláltól. Tedd boldoggá és szerencséssé, a kik engemet
szeretnek s ne büntesd meg azokat se, a kik engemet nem szeretnek. Adjál
nekem s az én édes testvér-bátyámnak bocsánatot és örök üdvösséget.
Ámen!

Mig a szegény gyerek imádkozott s két összetett kezét az égre emelte:
addig a gonosz testvér elővett a tarisznyából egy zsineget, rákötötte a
kőre s a zsinegből még nyakbavető hurkot is csinált. Mikor hallotta,
hogy beteg öcscse ő érte is imádkozott, eltévesztette a hurokkötést. Egy
szempillantásig gondolkodóba esett. De azután észrevette a tévedést s a
hurokkötést jól csinálta.

– Készen vagy-e már?

– Készen vagyok.

A gonosz testvér fölemelte a zsinegnél fogva a követ s a hurkot
szétfeszitve, odalépett öcscséhez.

Ebben a pillanatban megkondult a harangszó.

Mély, tiszta, fönséges hang búgott a sötét égből, a vizek mélységéből, a
hegyek magasságából, a távol messzeségből, Badacsony ormáról. Megszólalt
a Harangozó Börcz! Istennek tiltó szava volt az.

A mint a gonosz testvér meghallotta a harangszót, megbillent alatta a
csónak s ő hanyatt-homlok a vizbe zuhant. A nagy kő zsinegje kezefejére
hurkolódott s a kő is a vizbe esett vele együtt. Sohase találták meg a
holttestét, a hullám se sodorta ki a somogyi partra.

Maga ment haza a beteg gyerek. Meggyógyult, megerősödött, isten
megáldotta, maradékai ma is élnek. De imádságába azóta is befoglalta
testvérbátyját.

A harangozó sziklától tovább mentünk a fensik napnyugati peremére. Itt
már sima, gyöpös mező van. Innen szabadon el lehet látni arra a
hegyvonalra, mely kezdődik a Balaton partján a Sárkányerdőnél s vonul
észak felé Reziváron, Tátikán, Szentgyörgyön át Sümeghig, Ságh hegyéig,
Kemenes aljáig, Somlyó hegyének méltóságos alakjáig. A fölkelő nap
sugarai ragyogó fénynyel boritották az egész szigligeti völgyet s a
messze távol tündöklő szépségeit.

Alig voltunk száz lépésnyire attól a ponttól, a hol tökéletes a látás s
ime akadályra bukkantunk. Társaságunk benső egyetértését fölbomlás
fenyegette.



GYULAI PÁL UR.

(Gyulai Pál ur termete milyen magas? – Deák Ferencz czime. – Deák
levelei Vörösmartyhoz. – Gyulai Pál ur nem akar mozdulni a vadkörtefa
alól. – De azért mégis csak felugrik. – Tóth Kálmán Gyulai Pál urról. –
Gyulai Pál ur költészete. – Nem ismeri a szenvedélyt. – A rosz vers. –
Mit beszél a szemek tüze?)

Volt ott a tisztáson egy lombos vadkörtefa. Szép zöld fényes pázsit
terült el alatta. Gyulai Pál urnak nagyon megtetszett ez a pázsit s a fa
árnyéka. Se szólt, se beszélt, csak leheveredett a fa árnyékában. Nézte
az eget és a falevelet.

– Nem megyek tovább.

Rászóltam.

– De bizony jön még ötven lépésnyire.

– Nekem már elég volt.

Közbeszólt Salamon is, Szilágyi Sándor is.

– Ne bolondulj Pali, jer velünk.

Hiába volt. Gyulai Pál ur nem az az ember, a kit férfias, komoly
elhatározásából könnyedén ki lehet zavarni.

Mi elmentünk a fensik szélére. Ott pár lábnyival magasabb a domb, mint a
hol a vadkörtefa áll. Onnan még egyszer szólitottam Gyulai Pál urat.
Buzgólkodásomat föl se vette.

Ötven lépés távolságról jól megnéztem akkor azt a fekvő alakot.
Csakugyan kicsiny embernek látszott Gyulai Pál ur.

Talán a látó csalódás játszott velem. Nem is első eset volt életemben.
Vadász emberek, utazók, éles figyelők jól ismerik ezt a csalódást.

A földi párák köde óriásokká növeli az alakokat. A tihanyi Csucshegyet
egykor egy őszi reggelnek ritka ködében a Himalája magasságában láttam.
Egykor negyven év előtt egy legelésző fekete csordát láttam a debreczeni
homokbuczkákon a savósguti erdő mellett. Fogadtam, hogy bivalycsorda.
Hát pedig fekete juhnyáj volt.

Más alkalommal a szentgáli Bakonyban vadásztam a Halyag egyik völgyében.
Két vagy három puskalövésnyi távolban egy irtóztató állat ugrott le
szemem láttára egy vizmosásba. Óriási bölénynek látszott, de sudár
termettel. Pedig csak őzbak volt, nem bölény. Gyakran igy játszik
szemünkkel és képzeletünkkel a délibáb is.

De megforditva is gyakran bele esünk a látó csalódásba. Van valamely
köde a napfénynek is. Fekvő szarvast őznek látunk, őzkecskét hitvány
nyulnak. Ott fekszik a hatalmas bika kétszáz lépésnyire az avarban. »De
füstös a nyaka, de hosszu a szarva annak a rugott borjunak.« »Nem borju
az uram, hanem czimeres bika.« Juhnyáj legelész a hegyoldalon. Nyüzsgő
féregnek látszik az a nyáj. A Gellérthegyet hol kavicsdombnak, hol
sziklaóriásnak nézi az ember, a mint földi párának vagy napfénynek ködén
át tekint reá.

Bizony kicsiny embernek látszott Gyulai Pál ur ott a vadkörtefa alatt.

Milyen magas lehet ő? Ugy hiszem, százötvenöt czentiméternél nem
magasabb. A francziák bevennék katonának, a poroszok nem.

Mindenki ismeri róla Deák Ferencz adomáját.

Deák Ferencz nagyon szerette Gyulai Pál urat. Sokszor volt vele, mikor
kivált Gyulai Pál ur Vörösmarty életrajzát irta. Gyakran találkoztak
Vörösmartynénál is, Bezerédy Istvánnál is, Ráth Mór könyvkereskedőnél
is, de Deák Ferencz Angol Királynő-beli lakásán is.

Gyulai Pál ur erdélyi ember. Megszokta Erdélyben, hogy mindenkit igaz
czime után szólitson. Erdélyben megkivánja ezt a társaság. Gyulai Pál ur
nem tudta elgondolni, miként szólitsa Deák Ferenczet. Mi lehet ennek
igaz czime?

Tekintetes ur?

E czim illetné meg mint birtokost, mint táblabirót, mint okleveles
ügyvédet, mint akadémiai tudóst. De e czimen senkise szólitja.

Nagyságos ur?

E czim illetné meg, mint képviselőt s ez a legáltalánosabb megszólitás.
Igy szólitják a pinczérek, hordárok, levélhordók, kéregetők,
képviselőházi szolgák s körbeli alkalmazottak. Ámde a »Nagyságos« czim
Erdélyben a fejedelem czime s egyébként is Gyulai Pál ur nem az az
ember, a ki könnyü szerrel alkalmazkodjék a közönség szokásához.

Méltóságos ur?

E czim illetné meg talán, mint 1848-iki minisztert. 1848-ban a
miniszteri állásnak nem volt külön czime. Minden minisztert az a czim
illette meg, a melyet hazulról hozott. Kossuthnak és Deáknak, Szemerének
és Klauzálnak »tekintetes miniszter ur« volt a czime. Madarász József
még a »tekintetes« czimet se adta meg. Az öreg Táncsics pedig »kend«-nek
szólitotta a minisztereket. Eszterházy »főméltóságu« volt; Batthányi,
Széchenyi, Eötvös »méltóságos« volt; Mészáros csak maga volt a
»nagyságos«. 1865-től kezdve a közszokás a képviselőház elnökeit s a
48-iki volt minisztereket »méltóságos«-nak czimezte. De mit szólna ehhez
Deák?

Kegyelmes ur?

Isten mentsen! A ki Deákot kegyelmes urnak szólitaná, azt vagy kinézné
vagy egy hatos alamizsnával bocsátaná el szobájából.

Pajtás – látod-e? Urambátyám – hallod-e?

Igy beszélnek egymással a képviselők. De Deák Ferenczet csak 1848 előtti
képviselőtársai szólitották »te«-nek; minden uj ember más szóval
tisztelte meg.

Nagy tünődésben volt tehát Gyulai Pál ur, mit csináljon társalgás közben
Deák czimével. Egyszer aztán neki rohant a kérdésnek egyenesen.

– Legyen kegyes kérem megmondani, miként szólitsam?

Deák szerette Gyulai Pál urat.

– Ugy szólitson a hogy legjobbnak látja. Én legjobban szeretem, ha
barátjának szólit.

A ki Deákot ismerte, az jól tudja, hogy ez a szó tőle se enyelgés, se
pajzánság, se leereszkedés nem volt, hanem komoly szó volt. Deák
csakugyan méltónak tartotta Gyulai Pál urat arra, hogy vele barátságban
álljon. Semmi se bizonyitja ezt jobban, mint az, hogy néhányszor jól
össze is szidta. A mit Gyulai Pál ur rendszerint meg is érdemelt.

Egyszer arról volt szó, hogy Deák ritkán mehet a szinházba, – pártkör,
miniszterek, értekezletek, látogatások minden idejét elveszik. Deák
Ferencz a régi Nemzeti Szinház nagy alakjaiért lelkesült. Egressy,
Lendvay, Szentpétery, Megyery, Laborfalvi Róza, Schodelné: ezekhez
kapcsolódtak ifjabb korának édesebb szinmüvészeti emlékei.

– Csodálatos, mondja Deák, hogy mostanában nem támadnak a szinpad
számára olyan nagy tehetségek, mint a negyvenes években.

Gyulai Pál ur oda ugrik, mint a macska:

– Hát képviselők, szónokok, államférfiak támadnak? Hiszen azok se
támadnak!

– Micsoda szamárság ezeket igy összehasonlitani?

De Gyulai Pál ur nem engedett.

– Szinész vagy képviselő: egyre megy. Minden korszak egyféle módon
teremti az egyiket ugy mint a másikat.

Első pillanatra nem tetszett Deáknak ez az elmélet. Hiszen a
képviselőben nem a tehetség, hanem a kötelességérzet a fődolog, a
szinészben pedig tehetség nélkül semmit se ér a puszta kötelességérzet.
Hanem utóbb mégis csak kiengesztelődött Gyulai Pál ur elméletével. A
körben, a mely akkor az Uri utczában volt, már maga beszélte el
jókedvüen.

Mikor Gyulai Pál ur Vörösmarty életrajzát irta: életrajzi adatok
forrásaként Vörösmartyné átadta neki azokat a leveleket is, melyeket
egykor Deák Ferencz intézett Vörösmartyhoz. Volt vagy negyven levél, de
talán több is. Hiszen Deák és Vörösmarty barátsága 1830 körül kezdődött.
A leveleket Vörösmarty gondosan megőrizte. Vörösmartyné egy szalaggal
szépen összekötött csomagba adta át Gyulai Pál urnak.

Gyulai Pál ur nagy bolondságot követett el a levelekkel.

Elvitte azokat Deákhoz s rettentő fontos képpel megkérdezte töle, hogy a
nagy költő életrajzához fölhasználhatja-e a leveleket.

No hiszen kikapott akkor Gyulai Pál ur. Diákkora óta olyan fenyitésben
nem részesült.

– Hogy meritek ti más levelét kezetekbe venni? Hogy meritek az én
bizalmas leveleimet olvasgatni? Micsoda illetlen dolog az olyan irásokat
használni föl, a melyek nyilvánossá tételét irójuk meg nem engedte? Hol
vannak azok a levelek?

– Itt vannak nálam!

– Add ide.

Gyulai Pál ur odaadta a leveleket s Deák azon módon s abban a
pillanatban bedobta a levélcsomagot az égő kályhába.

S ez megtörtént a nélkül, hogy Gyulai Pál ur a leveleket előbb gondosan
lemásolta volna a nemzet számára.

És Gyulai Pál ur ezt megcselekedte akkor, a mikor jól ismerhette Deák
Ferencz nézetét arról, hogy miként szabad vagy nem szabad közférfiak
élettörténetéhez a magán cselekedeteket s a nyilvánosságra nem szánt
iratokat felhasználni.

Ezekben a levelekben pedig a nemzetnek nagy kincse veszett el.

Az ifju Deák Ferencz tizennyolcz éves korától kezdve ezekben fejti ki
gondolkozását és nézetét Vörösmarty költészetéről s az irodalomnak arról
a hatalmáról, melylyel a nemzetet fölébreszteni, öntudatra kelteni s
ujjászületését előidézni képes.

Ezek a levelek világot deritettek a nagy költő szerelmének történetére.
Mikor és miként ismerkedett meg Csajághy Laurával? Miként nőtt szerelme
s a szerelem miként lett élete sorsának intézője? Mit remélt, mitől
félt, mik voltak aggodalmai? Minő aggodalmakat táplált Deák a nagy költő
házasulási szándéka fölött? Vörösmarty és Laura szivének tiszta és
fönséges mozgalmai örökre eltüntek szemeink elől.

De eltünt más is.

Deáknak a nőkhöz való viszonya rejtély. Életében is az volt s halála
után még sötétebb lett az a rejtély. Sohase nősült. Szivének szerelmi
föllángolásáról senki se tudott bizonyosat. Az a sziv pedig nagy volt,
nemes volt s mélyen érző. Az elégett levelekben száz észrevétele volt
Deáknak a szivről, szerelemről, házasságról, férfinak és nőnek benső
szövetségéről. S ez észrevételek nagy része saját tapasztalatából, saját
érzéseiből eredt. Deák nem volt nőgyülölő. Nem kerülte a nőket és
sohasem mondott róluk rosszat. Tehát az ő szive is meghajolt egykor a
természet örök törvénye előtt. Öreg korában szerette a sikamlós
adomákat, de adomáiban is csak szerelmes nőkről beszél, feslett erkölcsü
nőkről sohasem beszél. A nőkről való magas gondolkozását sohase
boritotta el semmi árnyék. A nagy költő egyik legbizalmasabb barátja
volt. A nagy költő egészen feltárta szivét ő előtte, tehát legjobb
barátja elől ő se zárhatta el egészen a magáét. Az elégett levelekkel
minden adat, minden tapasztalatnak és érzésnek minden irott emléke
elenyészett.

Oh Gyulai Pál ur, de nagy bolondságot csinált is kelmed akkor!

Mi szükség volt arra a kérdezgetésre? Mi szükség volt arra, hogy azokat
a leveleket a zsebében tartsa? Hogy lehetett le nem másolni azokat?

Volt Gyulai Pál urnak két apró termetü jó barátja. Az egyik Szabó Károly
a történetbuvár, a másik Szabó József a kő- és földbuvár. Mindig önérzet
dagasztotta Gyulai Pál ur keblét, mikor ezekre gondolt. Akkor is, mikor
Deák meghatározta az ő termetének nagyságát.

Deák szobájában történt. Többen voltak jelen. Gróf Mikes, Csengery,
Trefort. Gyulai Pál ur hatalmasan viaskodott valakivel valami kérdésben.
Azt mondja valaki:

– Teringette, milyen kis termetü ember ez a Gyulai!

Gyulai Pál ur neki fordul.

– Láttam én már kisebb embert is, mint magam vagyok.

– De nem ingyen!

Ezt Deák Ferencz mondta. Gyulai Pál ur ellenvetését elnyelte a zajos
vidámság, a mi erre nyomban következett.

Azok miatt a levelek miatt megérdemelte ezt kelmed Gyulai Pál ur!

Nem egy Deák-adoma van Gyulai Pál ur személyével kapcsolatban. A hevesi
dinnyetermesztés s a budai keserüviz nem utolsó a sok között. De a hány
csak van: mind eszembe jutott, mikor néztem őt ott a vadkörtefa alatt
hevertében.

– Várj csak Gyulai Pál ur, majd kimozditlak én a vadkörtefa alól.

Oda szóltam Nagy Miklóshoz, Salamon Ferenczhez, Szilágyi Sándorhoz.

– Álljatok mellém! Oda nézzetek, ott áll Tátika vára! Annak tulsó
lábánál vonul el az országut Sümeghről Keszthely felé. Tátika mögött
észak felé fél mérföldnyire fekszik Bazsi falva. Egész addig mindig jól
lehet látni észak felé Ságh hegyét és Kemenesalját. Bazsitól délre van
egy lejtő, az ut is fordul ott, ha azon lejövünk, nem látni többé Sághot
sehonnan. E lejtő magasán állt meg Berzsenyi, midőn szülőföldéről,
Kemenesaljáról 1808-ban végkép elköltözött. Itt bucsuzott el örök szép
költeményében Kemenesaljától:

»Messze sötétedik már a Ság teteje. Ezentul elrejti a Bakony erdeje
Szülőföldem képedet: Megállok még egyszer s reád visszanézek. – Ti
kékellő halmok gyönyörü vidékek! Vegyétek bús könyemet!«

Még akkor megvolt hangom tisztasága. Politika, hurut, hanyatló kor,
mezei gazdálkodás s egyéb efféle nyavalyák még akkor nem bántak ugy
hangommal, mint rozsda a vassal. Berzsenyi gyönyörü költeményét erős
hangon mondtam el. Hangomat elvitte a reggeli szellő a vadkörtefa alá
Gyulai Pál ur füleihez.

A zerge is ugrik, a mókus is ugrik, a szöcske is ugrik, de mind semmi
ahhoz, a hogy Gyulai Pál ur felugrott. Vadkörtefa árnyéka, zöld pázsit
illata, daczoló szeszélye: mind erről lemondott abban a pillanatban.

– Hol az a pont? Hol állott meg Berzsenyi? Honnan nézett ő vissza Ság
hegyére és Kemenesaljára?

Mire mindezt elkérdezte: már ott is volt mellettem s villogó szemeiben
költői merengéssé alakult át minden tüz, minden dacz, minden villogás.

Hát hiszen csak ezt akartam. Az én szavamra, a mi szavunkra oda nem jött
volna, Berzsenyi szavára pedig rohanva jött oda.

Gyulai Pál ur is elhagyta egykor Erdélyt, az ő szülőföldjét huszonötéves
korában. Nem végkép hagyta el, mert hiszen még 1851 után is visszatért
oda s menyasszonyát, ifju nejét is oda vitte a Szamos partjára. De a
mikor először elhagyta, ő is megállott Erdély határán, a bércz tetején,
ő is érezte még sokáig Erdély levegőjét s ő is leborult még szülőfölde
határán, »mint a vándor gyermek, ki édes anyjának sirhalmán pihen meg.«

Ennek emlékezete tolult szivére, a mikor Berzsenyi hangját meghallotta.

Rég nem találkoztam Gyulai Pál urral s erről a dologról huszonöt év óta
nem beszéltem vele. Szinte bánt a kiváncsiság: emlékezik-e még
mindezekre?

Emlékezik-e még arra, hogy egykor jámbor lelkü, nyugodt vérü s óriás
szellemü nagy irónk, Kemény Zsigmond báró mily hosszasan beszélgetett
vele Berzsenyi költészetének szépségeiről? Emlékezik-e még arra, hogy ő
maga is egykor mennyire rajongott Berzsenyiért s kivált a multra
visszasóhajtó költeményeiért?

Salamon Ferencz azonban közbeszólt:

– Ki tudja közületek tovább Berzsenyi bucsuzását?

– Tudom én!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Bánatos érzéssel nézek vissza rátok, Ti szelid szerelmek s vidám
nyájasságok – Örömmel telt órái! Nem ád vissza nékem már semmi titeket!
Evezzem bár körül a mély tengereket, Mint Magellán gályái!«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

»Hiv szivünk csendesebb intésit nem halljuk. Az előttünk nyiló rózsát
letapodjuk, Messzebb járnak szemeink. – Bámulva kergetjük álmunk tarka
képét, Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét – S későn hullnak
könyeink!«

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Im ez Gyulai Pál ur költészete. Száz év előtt Berzsenyi irta ezt, ötven
év óta Gyulai Pál ur lantja szól ezen a hangon. Nem azért, hogy
Berzsenyit utánozza vagy akárki mást utánozzon, hanem azért, mert
költészetének már ez a természete. Ilyennek született s ilyennek maradt.

Ez a költészet csupa elégia.

Az elégia a multban mereng. Nem előre néz, hanem hátra. A mi történt, a
mi elmult, a mi vissza nem jő, a mit mégis látunk, mégis érzünk, soha el
nem felejthetünk: arról szól a dal. Hazánk, nemzetünk, ifjuságunk,
szerelmünk, küzdelmeink, dicsőségünk és szenvedéseink emlékein bolyong a
képzelet. Ott telik meg a lélek bölcsességgel és hangulattal s ennek a
bölcsességnek és hangulatnak ad alakot a teremtő költészet.

Nem bús, nem is vidám ez a költészet. Hisz a mi öröm volt a multban, az
is elmult; – a mi fájdalom volt benne: az is elmult. Se bubánatra, se
vidámságra nincs igazi okunk: akár örömünknek, akár fájdalmunknak
elmulásáról emlékezzünk. És mégse bútalan, mégse örömtelen a lélek. Még
csak nem is bágyadt. Ábrándozás, mely nem csapong föl a magasba;
merengés, mely nem merül el a fájdalomban; emlékezés, melynek már se
könyje, se kaczagása; néma öröm, a mely nem dicsekszik; édes bánat, a
mely nem panaszkodik; késő virág, melynek alig van illata; őszi napfény,
melynek alig van melege, de azért megvan szelid ragyogása: ime ezekből
áll a költő lelkének minden gazdagsága.

»Csak a mult hervadt mezején – szakitgatok egy-két virágot« – irja a
költő 1853-ban, mikor a lányt, kit ifjukori szerelme rajongott körül,
ujra látja. S bizony egész költészetét jellemzi Gyulai Pál ur ezzel az ő
egy-két szavával.

Nem volt termékeny az ő költészete. Verses költeményei elférnek két kis
kötetben. Elkezdett irni 1846-ban s irt egész ötven éven keresztül.
Összes megjelent költeményei Szinnyei bácsi szerint alig rugnak
ezerötszáz versszakra. Egy esztendőre harmincz versszak. Természetesen
öt sorral számitva. Tehát Gyulai Pál urnak két egész napra s még vagy
nyolcz órára volt szüksége, hogy egyetlen sort el tudjon késziteni. Ha
Petőfi igy dolgozik; épen háromszáz esztendeig kell még élnie, hogy
összes költeményeit megirhassa.

Igaz, hogy a költő nagyságát s költeményeinek becsét nem a méter, liter
és kilogramm törvényei szerint kell megmérni. De hát milyen rangu költő
a mi irodalmunkban Gyulai Pál ur?

Fiatal koromban meglehetős figyelő voltam. A mi szemem elé került vagy a
minek közelébe jutottam: azt iparkodtam jól megnézni s ha lehető volt,
jól megismerni. Hogy az a csillagos ég volt-e vagy egy kis ebihal, Deák
Ferencz volt-e vagy csak egy osztálytanácsos: ebben nem tettem
különbséget. Az én észlelésem egyaránt kiterjedt mindenre. Rossz szokás,
nem is ajánlom senkinek. A ki a közpályán boldogulni akar, annak nem
tanácsos az embereket jól ismerni. Az minden embert akkorának lásson, a
mekkorának a tömeg látja. És minden embert ugy becsüljön, a hogy
időnként a tömeg becsüli. A ki az embereket jól ismeri: az nem igy
cselekszik. Az az embereket belső értékük szerint becsüli meg. Az
jellemre, őszinteségre, meggyőzödésre, igaz érdemre, lelki erők valódi
mértékére s egyéb ilyféle dolgokra tekint. Holott a gyakorlati
bölcsesség szerint az embereket csak vagyonuk, napdijosztálybeli rangjuk
s a napi sikerek látszata szerint kell becsülni és megitélni.

Ha még egyszer fiatal ember leszek: én is igy cselekszem.

Az emberek belső értékét gyakran nehéz dolog fölismerni. S a
fölismerésnek sok módja van. Mindegyik módon meg kell kisérteni.

Egyik módja az: ki kell puhatolni, mint vélekedik az én emberem oly
egyénekről, a kiket én jól ismerek s a kiket neki is ismerni kell? Ha
becsületes embert rágalmaz, ha hitvány embert becsül, ha az igazi nagyot
fitymálja, ha az önzőben vagy széltolóban vezért lát, ha méltó
küzdőtársát gyülöli vagy utálja, ha az embereket s a világ tüneményeit
saját haszna vagy kára szerint itéli meg: akkor már lelkének nagy
rejtekeihez megvan a kulcsom. A rejtekek már akkor fölnyithatók s én
azokba egymásután betekinthetek. Ha kedvem van hozzá!

Irók, bölcsek, költők lelkéhez müveik adják kezünkbe a kulcsot. De az
egész lélekhez még azok se adják.

Csodálatos vágy vonzza az embert a bölcsek és költők gondolkozásának és
érzésének világában körültekinteni. Abban a világban, a hol az öröktől
fogva élő és sohase uj emberi eszmék és érzések és hangulatok uj alakjai
megteremnek.

Tóth Kálmánt akartam egykor megismerni. Az ötvenes években sok
költeményét daloltuk. Édes, borongós, ábrándos, bubánatos szerelmi
dalait ifjak és lánykák országszerte ismerték, szavalták s küzködő
szerelmesek e dalokat idézték viszályaik közben egymás fejére és
szivére.

Együtt voltunk képviselők, ott ismerkedtem meg vele igazán a
törvényhozásban.

Egy szép nyári napon 1872-ben kiszálltam a Margitszigetre. Néhányszor
megkerültük a szigetet s addig enyelegtem vele, mig beszélgető kedve
egészen megjött. Gyönyörü szellem volt az ő szelleme. Egy gyermeknek s
egy nőnek lelke tévedt belé s nála is maradt haláláig. A haragot, a
boszut, az elkeseredést nem ismerte. Az igazi rosszról még fogalma se
volt. Magában nem találta, másban föl nem ismerte. Talán el se hitte.
Lelkesedéssel beszélt multjáról, örömeiről, csalódásairól, szerelmeiről.
Ott a százados fák alatt, rezgő lombok alján, zöld napsugarak közt.

Kérdezősködtem tőle Jézus Krisztusról, Zrinyi Miklósról, Kossuthról,
Deákról, az Orleánsi Szüzről, Shakespearról, Hugo Viktorról.
Lelkesedéssel mondta el, csaknem szónokolva mondta el véleményét.

Kérdezősködtem tőle Gyulai Pál urról is.

Ugy rémlik előttem, hogy 1855-ben bajvivásra keltek egymással s valami
semmiség miatt perczekig lövöldöztek egymásra. Gyulai Pál ur akkor irtó
hadjáratot inditott a füzfapoéták ellen, a kik iszonyu tömegekben
sátoros czigányok módjára ellepték Helikon berkeit és ligeteit s onnan a
múzsákat kiszoritották. S a hadjárat alatt ugy beleszokott a
hadakozásba, hogy utóbb mindenféle poétát, még az igaz poétát is ki
akarta kergetni a ligetből. Igy akadt össze Tóth Kálmánnal is, a ki
pedig nem üres kézzel sietett oda.

Hogy ne lettem volna hát kiváncsi, miként vélekedik Tóth Kálmán Gyulai
Pál urról?

Nagy szeretettel, csodálatos melegséggel beszélt róla és költészetéről.

– Barátom! Van egy verse, a melyet örökké irigylek tőle. Ha nem siet ugy
a megirásával: én irtam volna meg. Meg is mondtam neki nem egyszer, hogy
tőlem lopta el. Ez komoly beszéd. Hidd el pajtás, tőlem lopta el. Nem
ismered? Ez a »Szeretnélek még egyszer látni!…« Ugy-e emlékszel rá?

– De bizony nem emlékszem én!

– Boldogtalan!

Oda állt egy óriási szilfa alá, közel a szent Margit-féle zárda
romjaihoz. Levette kalapját. Gömbölyü feje, fényes, fehér homloka,
karikaszemei, pörge bajusza, hegyes kis franczia szakálla s egész
arczának sugárzó mosolygása bizony nem valami ábrándos, merengő,
világfájdalomérző alakot állitottak elém. De mikor el kezdte nekem
szavalni azt a költeményt: »Szeretnélek még egyszer látni!« – akkor
ihletésnek szent párázata fogta el huszárgyerek-arczát s én áhitattal
tekintettem rá. Le nem birtam róla venni szemeimet. Rajongásba hozott
még engem is.

»Szeretnélek még egyszer látni. Meggyógyitna egy pillanat. Mit
szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldulnám – Éretted
ifjuságomat.«

Ez a költemény utolsó szaka. A könyje kicsordult, mikor idáig jutott. Az
utolsó sorokat kétszer is elmondotta.

Azután megcsillapodott, karon fogott.

– Gyulai ezt tőlem rabolta, ezt elhidd pajtás!

S elbeszélte egy ifjukori szerelmének történetét. A lányka szépségét, a
kitört viszályt, az elválást, az ujra találkozást. S minő tüzzel
beszélte el!

Hanem az is igaz, hogy Gyulai Pál ur költeményeire csak ezután kezdtem
forditani figyelmet. Eddig főképen csak kritikusnak, beszélyirónak s
mérges deákpárti vezérczikkirónak tekintettem, pedig nehány költeménye,
igaz hogy nem sok, legnagyobb költőink legszebb alkotásai közé méltán
illik. De számot tesz a többi is.

Gyulai Pál ur lassan dolgozik. Látom müveiről. Még azok a költeményei
is, melyekben legközvetlenebb a tartalom, gondos munkának szülöttjei.
Őszinte és igaz iró. Minden eszméjét jól megfontolta s minden eszméje az
övé. Nem uj eszme az. Hol van uj eszme? De addig le nem irja, mig az ő
életében és tapasztalásában az ő egyéni tulajdonává nem válik. Minden
érzés, melynek hangot és alakot ád, ott támadt, ott nőtt fel, ott
fejlődött ki s ha már hervatagon is, ott él az ő szivében. Az ilyen irót
becsülöm. Az ilyent tartom igaz irónak.

Ez az oka annak is, hogy költészetében oly bágyadt az epikai elem.
Vannak románczai, balladái s elbeszélései is. De ezek is telvék elégiai
hangulatokkal. E hangulatokban oly erős, hogy ezektől sehol se tud
szabadulni. Szinte gyöngévé teszi itt-amott ez az erőssége. Még Romhányi
is elégia. De ezt nem fejezi be soha. Önérzete meg nem engedi, hogy az
eszmék, érzelmek és helyzetek összeütközését, a nagy válságot külső
gépies eszközökkel oldja meg. Abból pedig kiöregedett, hogy másként, a
költészet igaz és benső törvényei szerint oldja meg.

S nem csupán a kor akadályozza Gyulai Pál urat abban, hogy Romhányiját
befejezhesse. Tett ő kisérletet arra eleget, hogy meséjét tovább
szőjje-fonja. Bizonyára van asztalfiókjában egy csomó töredékes
versszakasza, melylyel azonban nem akar a világ elé lépni. Vagy elégeti,
vagy örökség gyanánt akarja hagyni maga után. Gyulai Pál ur ma
hetvennégy éves s mikor Romhányi utolsó énekét irta, akkor negyvenhat
éves volt. Az utolsó huszonnyolcz év óta ne dolgozott volna Gyulai Pál
ur?

Dolgozott.

Hiszen utazásunk közben azt is megigérte, hogy Badacsonyt beleszövi nagy
költői elbeszélésébe. Ha megigérte: erre is tett kisérletet. Költői
ereje nem hagyta cserbe. A Balaton körüli utazás csak fokozta ezt az
erőt. Hiszen épen az utazás évében 1875-ben irta legszebb költeményét,
melynek czime: »Egy fiatal leányhoz«. Ezt se Petőfi, se Byron, se Göthe
szebben meg nem irták volna.

Másutt az ok, nem az életkorban.

Gyulai Pál ur a nagy szenvedélyeket nem ismeri. Se szeretetben, se
gyülöletben, se szerelemben.

Hogy szelleme az ő eredeti alkatában képes lett volna-e nagy
szenvedélyeket szülni s fölnevelni: oly kérdés, mely fölött hiábavaló
minden elmélkedés. Ha képes lett volna is: életpályája nem engedte e
képesség kifejlődését.

Sohase volt gazdag, a ki időt, erőt, vért és fiatalságot koczkáztasson.

Sohase volt olyan szegény, hogy egyszerü ruhája s mindennapi kenyere
hiányzott volna. Nyomor nem kényszeritette daczra.

Sokat tanult. A nagy szenvedély kikerüli azt az embert, a kit sokszor
lát könyvek között.

Nevelő volt, tanár volt, akadémiai tag volt. Bizonyos foku rendet,
pontosságot, tekintélyt és komoly magatartást követel mind a három
állás. A nagy szenvedély pedig utálja ezeket a polgári erényeket.
Képzeljétek el csak Petőfit, Byront, Heinét, a mint az ábéabot tanitja
valami gróf fiucskának.

Kritikussá vált. Birálgatás és nagy szenvedély nem férnek össze. A nagy
szenvedély se önmagát nem birálgatja, se a világ javitásával nem
törődik. A nagy szenvedély csak önmagáért él s csak példaként oktat vagy
ijeszt.

Van Gyulai Pál urnak egy istentelen rossz szerelmi verse. Huszonhat éves
korában irta. Azt irta a lányhoz, a kit imádott: »Nem vagy te legszebb a
világon, Tán oly szép sem, mint képzelem.« – – »Mért lennél szebb, mért
lennél legszebb? – Hisz akkor nem volnál enyém!«

Példátlan ez!

Hogy egy huszonhat éves ifju ne azt a lányt tartsa legszebbnek, a kit
imád? Hogy a költő ne azt a lányt tartsa legszebbnek, a kit imád s
lantjával megörökit? Hogy rögtön lemondjon arról a lányról, mihelyt az
volna a legszebb? Hogy elismerje s bevallja azt, hogy a legszebb lányhoz
se joga, se ereje s azt a végzet másnak szánta s nem neki? Bevallja ezt
s ebben megnyugodjék a helyett, hogy inkább összedöntse a világot,
mintsem az ő hölgyét másnak engedje át? Mit szólt volna ahhoz Beatrice,
Laura és Szegedy Róza, ha Dante, Petrarka és Kisfaludy fölöttük ilyen
összehasonlitó, birálgató, egybevető, megfontolt, érett, józan, higgadt,
lemondó, bölcs és mérsékelt kiegyezésre jutottak volna?

Ejh-hajh Gyulai Pál ur – ezt a verset a költő, a kritikus s az egykori
fiatal ember legnagyobb bünének közakarattal fogadjuk el!

– – A nagy szenvedélyt nem ismeri hát Gyulai Pál ur szelleme. Minthogy
pedig Romhányiban ott a hol félben szakadt, a hős és hősné oly helyzetbe
jutott, a melyből csak a nagy szenvedélynek ismerői képesek a költői
kibontakozást megtalálni: ennél fogva Romhányit Gyulai Pál ur nem fogja
befejezni soha. Jól legalább semmi esetre.

Milyen arcza van Gyulai Pál urnak?

Arcza nem tökéletes magyar arcz. Szemeinek csillogásában van valami, a
mi nem magyar. A magyar ember szemén kevés a fénypont, de a fénypontok
nagyobbak, mint a román, a szerb vagy az örmény ember szemén. Gyulai Pál
ur szemén is több a fénypont, mint a magyar szemen szokott lenni.
Valamelyik apai vagy anyai őse nem magyar volt s szemeinek fénye arra
ütött vissza.

Fiatal koromban a jellemet a szemek tüzéből s a szem körüli finom
vonásokból meglehetős biztossággal föl tudtam ismerni. Voltak azonban
észlelésem biztosságának határai.

A nők arczáról a nők jellemét sohase tudtam biztosan meghatározni.
Férfiakra nézve is csak ott volt észlelésem biztos, a hol a férfi
életkora nem messze esett az enyémtől. Kis gyermeknél, öreg embernél
sohase voltam biztos. Legkevésbbé tévedtem a hazai fajta férfiaknál,
különösen a magyarnál, németnél, tótnál, zsidónál. Ezek gyakoriak tul a
Dunán. Szerbnél, románnál, örménynél, czigánynál már épen nem biztam
észlelésemben. Ha arabot, négert, kálmukot, kirgizt, hindut, kinait
láttam: meg se kisértettem a szemekből és arczvonásokból puhatolni ki a
jellemet.

A szem tüze sajátságos. A részeg embernek s a dühös felindulásban
levőnek szeme egészen másként fénylik, mint a nyugodt és józan emberé.
Ezt mindenki tudja. Igy van ez az állatoknál is.

De más meg más a szem tüze azoknál az embereknél, a kiknek lelkében
valamely határozott nagy bünre való erős hajlam él. A tolvajnak, a
gyilkosnak, a hazugnak megvan a maga jellemző szemefénye. De ez a
szemfény nem minden fajnál egyenlő. Az egyik faj szemefényéből vont
következés egyáltalán nem áll a másik fajra. Ha a tul-a-dunai magyarnál
kissé leeresztett pillák közt a szemgolyón több apró fénypontot látunk
folytonos mozgásban: azt a tévedés veszélye nélkül szenvedélyesnek,
hirtelen haragunak s gyilkos hajlamunak vélhetjük. De már a délszlávot
és románt és örményt nem. Pedig ezek szemében jellemző a pilláknak kissé
leereszkedése, a többszörös fénypont s ezek folytonos mozgása.

A szesznek csodálatos hatása van az emberekre. Pálinka és sörittas
emberről nem szólok, ilyet keveset láttam. Csak a borittasra teszek
észrevételt.

Együtt van husz borittas magyar. Az egyik dalol, a másik vitatkozik, a
harmadik némán ül. Van, a ki dicsekszik, van, a ki sir, apjának,
anyjának minden keserüsége eszébe jut. Némelyik hőssé lesz s szónokol s
a másik házsártos s valakibe belevesz minden áron. Van, a ki jó pajtás s
az egész világot keblére öleli; van, a ki komolyan bölcselkedik. Olyan
is van, a ki szerelmes s minden lányt és asszonyt meg akar hóditani.
Olyan is van, a ki ha részeg, mindjárt németül beszél.

Egyetlen józan emberről se lehet előre megmondani: melyik jellemvonás
domborodik ki nála, ha sok bort iszik. De ha sok bort ivott s agyát
megnyomja már a szesz: akkor szemefénye megváltozik s a szeme körüli
finom vonalak módosulnak. Ezt figyeljétek meg sokszor és gondosan, de a
fiatal ember éles szemével s aztán figyeljétek meg akkor is, a mikor
józan: eljuttok oda, a hova én jutottam, hogy a szemnek fénye s a szem
körüli finom vonalak az ember valódi jellemének nagyobb vonásaira nézve
tájékozódást nyujtanak.

Bizonyságom a fénykép. Ez, ha hű, nagy áruló. A jó embert és a rossz
embert kegyetlen hűséggel megmutatja. Jobban csaknem mint a tükör. A
nagy festőknek a nagy rajzolóknak óriási tehetségük van az arczok
legfinomabb vonásait is megismerni s azokat megörökiteni. Szerencse, de
egyuttal furcsa sajátság is, hogy ők a jellemekkel s azok erkölcsi
értékével nem törődnek. Ha nem igy volna: a legtöbb embernek nem volna
tanácsos hozzájuk közeliteni. A jellemnek minden nagy titkát nyomban
fölismernék.

Ha Gyulai Pál ur tul-a-dunai magyar volna s ha ősei közt nem lett volna
vagy román vagy örmény: őt irigy, házsártos, kegyetlenkedő természetü
embernek kellene tartanunk. A két szeme közt való némi eltérés, felső
pilláinak kissé ereszkedett volta, a szem fénypontjainak sokasága, a
szem körüli vonalak s alsó állkapcsainak némi vaskossága erre vallanak.

Igaz, hogy rég volt, huszonöt év előtt volt, a mikor őt megfigyeltem.
Mig ő ábrándos arczczal, merengő szemekkel nézte Rezivár és Tátika
romjait, a méltóságos Szentgyörgy hegyét s azt a pontot, a hol Berzsenyi
utoljára látta édes szülőföldjét, a tündérszép Kemenesalját s míg szemei
a látás határán körüljártak s ott azon a határon a sötét Bakonyt, a
fényes Tihanyt és Somogy végtelen ligeteit végig legelték: addig néztem
én meg őt gondosan.

Visszatérő utunk alatt nagy vitába keveredtünk. Akkor még nemzeti
irodalmunk történetéről Toldy Ferencz felfogása uralkodott s ezt
vallotta Gyulai Pál ur is. E szerint nemzeti irodalmunk ujjászületése
Kazinczy nevéhez és müködéséhez füződik.

Ezzel szemben én azt állitottam, hogy Kisfaludy, Berzsenyi s társaik a
tul-a-dunai irók s költők alkották ujra a század legelső éveiben a
nemzeti irodalmat. Azt állitottam, hogy olvasó közönséget Kisfaludy
teremtett s a magyar nők szivét, s a magyar ifjuság képzeletét Himfy
dalai s az édes bus nemesi regék s Berzsenyi lantjának harsogó dalai
hóditották meg a költészet és szépirodalom számára. Uj alakban kell
tehát összeállitani irodalmunk történetét.

Gyulai Pál urnak ma is sok élcze van az én felfogásom rovására, nekem
pedig ma is sok igazságom van az ő felfogásának rovására.



CSOBÁNCZ VÁRA.

(Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz megismerik a gyula-keszi embert. – A
pincze és a boros hordó. – Az ősi vendéglátás. – A vár omladékai.)

Ebédünk lent volt Szentirmay barátunk asztalánál. Még tíz óra se volt, a
mikor János püspök villájához visszaérkeztünk. Levelet, táviratot
küldeni egyikünknek se jutott eszébe, még talán Nagy Miklósnak se. Hol
találhattunk volna mi közelben valamely posta vagy táviró állomást?

Ebéd után Csobáncz várát kellett megtekintenünk.

Szentirmay oda se jött velünk. Magam voltam a kalauz. Nagy Miklós
Szilágyi Sándorral jött egy kocsin. Én Salamon Ferenczczel és Gyulai Pál
urral maradtam.

Tördemicz felé hajtottunk el Gulács kopasz csúcsa alatt. Keresztül
Gyula-Keszin, föl a várhegy oldalának virágzó szőlők közt szűk és mély
satóuton. A szőlőhegy közepén kis tisztáson leszálltunk a kocsikról s
gyalog indultunk utnak fölfelé.

Gyulai Pál ur itt is csak megállott egy ponton s nyakát hátra szegve,
esernyőjét két kezével maga előtt a földbe szurva, harsány hangon
kijelenté:

– Nem megyek tovább!

Mutattam neki fejünk fölött a várromokat. Nem messze vannak. Fél óra
alatt fönt leszünk. Milyen szép lesz onnan a látás!

– Nem megyek! Én itt is eleget látok.

Hát hiszen igaza volt. Tapolcza városára s a körüle elterülő völgyön
fölséges táj nyilt föl előtte. Jobbról Haláp, balról Szentgyörgy hegyei,
szemközt a távolban a Billegei erdő s közepén a falvak, tornyok,
csárdák, malmok, tanyák, utak, dülők, patakok ezer változata.

Salamon Ferencz is megszólalt.

– Én is itt maradok Gyulaival.

Most már nem volt helye okoskodásnak. Szétváltunk. Mi hárman, Nagy
Miklós, Szilágyi Sándor és én mentünk föl a várba, ők ketten pedig ott
maradtak a szőlők közt, a várhegy alján.

S jól tették, hogy ott maradtak. Valami olyat tapasztalt Gyulai Pál ur,
a miről még eddig semmit se tudott.

Hangosan beszélgetett Salamon Ferenczczel. S beszélgetés közben
lassan-lassan ballagtak a mély uton fölfelé.

A mint ott ballagnak: jön szemközt velük egy jó képü, szálas termetü
paraszt ember, valamelyik gyulakeszi szőlős gazda. De nem a mély uton
jött, hanem fönt az útparton a gyepes pázsiton, a szőlőutak végén.

A mint jön: meglátja lent az ut fenekén azt a két úrforma embert.
Kicsiny mind a kettő, barna mind a kettő, hangosan beszél és jókedvü
mind a kettő s valami idegen vidéki magyarsággal beszél mind a kettő.

Megáll s nézi őket. De Gyulai Pál ur és Salamon föl se tekint, ballag
tovább fölfelé. Megfordul a gazdaember is s kiséri őket ott a part
tetején fölfelé.

Egyszer aztán lekiált hozzájuk.

– Adjon isten jó napot!

Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz a nagy beszélgetés közben nem halották
a köszöntést. Andalogtak és vitatkoztak tovább ott a satóút fenekén. A
gazda azonban onnan az utpartról még egyszer hangosan lekiáltott:

– Mondtam már: adjon isten jó napot!

Ezt már meghallották. Gyulai Pál ur felnézett a magasba, megállt s nagy
fennen visszakiáltott:

– Adjon isten!

A gazda ember is megállt.

– Ha nem vétek szómmal, azt kérdezem, hova igyekeznek az urak?

– Miért kérdezi azt kelmed?

– Mert hát a pinczém itt van ám az ut mellett.

– Nem törődünk mi azzal a pinczével!

Nagyot nézett a gyulakeszi ember erre a szóra. Ez a két kis barna ur
bizonyosan messze vidékről tévedt erre felé.

– De van ám a pinczében bor is.

– Nem törődünk mi a borral se.

– Hová valók az urak?

Gyulai Pál ur dévaj büszkeséggel kiáltott föl:

– Erdélyországiak!

– Micsoda? Erdélyországiak? Az áldóját, a pinczém előtt már akkor el nem
mennek az urak a nélkül, hogy egy pohár boromat meg ne igyák!

A mély ut csakhamar a felszinre jutott. Ott feküdt mellette a pincze
balkéz felől. Kőboltos pincze nádfedelü előépülettel. Kettős ajtaja az
utra nézett. Sarkánál hatalmas diófa, előtte gyönyörü pázsit. Sietett
előre a gazdaember s mire az erdélyországiak oda értek, ő már a nyitott
ajtóban állott s egyik kezében a lopótököt lóbálta.

Gyulai Pál ur még ott is tünődött, még ott sem tudott a helyzet
magaslatára emelkedni. Salamon Ferencznek kellett őt biztatnia, hogy a
pinczébe betérjenek.

S mikor az ember már hozta a bort, pohárba ereszté, maga is ivott,
vendégeit is megkinálta, még akkor is azt kérdezte Gyulai Pál ur a
gazdától a maga ingerkedő magas hangján:

– De hát voltaképen miért is hivott be ide kegyelmed bennünket?

– Nehéz feje van az urnak! Nem mondtam már, hogy a pinczém az ut szinén
van s hogy az urak a pinczém előtt mentek volna el?

– Hátha még sem jöttünk volna be?

– Nem tanácsoltam volna az uraknak. Nagy lelketlenség lett volna. Csuffá
tenni nem szabad a szegény embert. Azonban ne feleseljünk most már,
tessék leülni.

A sajtógerendáról levett az ember egy üveg poharat. Biz az nem volt
kimosva szüret óta. A lopótökből kiöblitette kissé s aztán szinültig
eresztve, föltartott jobb kezébe fogta azt a poharat.

– Isten hozta az urakat az én kis hajlékomba. Tartsa meg az én istenem
az urakat erőben, egészségben, jó kedvben, békességben. Kik légyenek az
urak és mi járatban vannak, nem tudom, nem is keresem. Járjanak
szerencsével és isten áldásával. Ha pedig haza térnek: bút, bajt,
szomoruságot otthon ne érjenek s otthonvalóikat jó egészségben találják.
Az én istenem áldja meg az urakat, a miért e mi országunkat jó szivvel
meglátogatták.

Gyulai Pál ur mosolyogva hallgatta e parasztos hálálkodást. Sehogyse
értette meg, miről van szó. Már nyult a tele pohár után, de a gazda nem
adta a kezébe.

– Először majd magam iszom!

Ivott is. Ki is itta a pohár fenekéig. Nincs abban a borban méreg. Csak
azután töltötte meg ismét s nyujtotta egymás után vendégeinek. Salamon
Ferencz előbb fölismerte a helyzetet. Ő csakhamar rájött arra, hogy az a
fiatal paraszt ember ősmagyar ember, a ki minden poharát köszöntővel
issza s szivesen adja az utasnak, a mije van, de jó szót vár a maga jó
szavára.

Ilyen a magyar ember. De különösen ilyen a balaton melléki ember
Veszprémben is, Zalában is.

Kétféle szőleje van. Pinczés szőleje és darab szőleje. A pinczés szőlő
mindig ut mellett, a darab szőlő a dülők közt fekszik. A kinek szőleje
ut mellé esik: az már oda pinczét épit.

A pincze két részből áll.

A belső pincze kőboltozat. Ebben a boros hordók állanak. Asszonynak,
idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresni. Ide csak a gazda
jár s felnőtt fia. Ritka még az a vendég is, még az a rokon is, a ki ezt
összejárhatja s a hordókat megkopogtathatja. Tele hordó tompán szól,
üres hordó harsány hangon kong.

Tapasztalt ember a mutató ujjával is megtudhatja, kinek mennyi bor van a
pinczéjében. De hát minek ezt megtudnia? A hordónak az a természete,
hogy vagy tele van borral, vagy üresen áll. Olyan, mint az emberek szive
s a törvényhozók agya és a bankárok erszénye. A sziv, az agy és az
erszény azonban hamis dolgok. Értik az álnokságot és a képmutatást.
Sokszor némák, ha telve vannak; sokszor dicsekesznek, ha üresek.
Szivnek, agynak és erszénynek hizelgői és rágalmazói vannak. Zajt üt a
hizelgő is, a rágalmazó is. A közönség sohase tudja: kinek van igaza.
Inkább hisz a rágalmazónak, mint a hizelgőnek. A közönség hite
időszakonként változik. A uj minisztert mindig lángésznek hiszi, a
bukott minisztert mindig szamárnak. Igy van a bankárral is.

Hát az érző szivekkel hogy van?

Mennyivel különb, nemesebb, fölségesebb dolog a boros hordó, mint a
miniszter, vagy a bankár? A jó bort hiába rágalmazzák, a rossz bort
hiába dicsőitik. A hazugság rögtön kitudódik. Igyál a jó borból: lelked
vidámsága tesz mellette tanuságot. Büszke, bátor, hős és szerelmes lesz
belőled. Igyál a rossz borból: csuffá lesz tőle életednek minden kedve.
Hejh ha a nép olyan biztosan fölismerné vezéreit mint borát! Igaz, hogy
olyan ember is sok van, a ki csak a rossz bort szereti, mert jót sohase
izlelt.

Az asszonysziv hasonlit sokban a boros hordóhoz. Mindegyik elbódit, de
gyönyört is nyujt, ha iszol belőle. De csinján bánj mindkettővel,
mértéket tarts mindkettőben, mert különben bele fogsz veszni
mindkettőbe. Üres hordó, üres nősziv egyaránt keveset ér. Ha te miattad
lett üres mind a kettő: hordódat még megtöltheted magad, de a nőszivet
már csak más töltheti meg.

Akkor pedig ne futkoss utána. Mondj le inkább a hordóról is, hadd
guruljon le a völgynek. A nőszivet sohase oszd meg mással, borodat
sohase magad idd meg. Erre hivd magadhoz jó barátaidat.

A hordónak hát az a természete, hogy vagy üres, vagy tele van. Jól tudja
ezt a magyar ember, azért nem ereszt idegent belső pinczéjébe. Az igazi
magyar ember természete utálja a dicsekvést is, a megszánást is. Ha tele
van a hordója: ne tartsák dicsekvőnek; – ha üres a hordója: ne
sajnálkozzanak rajta.

A külső pincze födeles épület. Ebben áll a sajtó, a kád s az összes
szüretelő szerszám. Itt van a katlan, kis asztal, néhány kis szék s a
sütő és főző edények Ide hivja be vendégeit; ide hozza ki a bort a belső
pinczéből s itt kinálgatja jó szivvel, szeretettel, vidám orczával. Csak
arra vigyáz, hogy ő maga is igyék annyit, mint egyik-egyik vendége.

Behiv pedig egy pohár borra minden utonjárót.

Drótos tót, bugyros zsidó, babkár, kucséber, vándorló legény, magános
czigány, szegődő ember, vásárra menő: neki mindegy. Az ősi erkölcs azt
parancsolja, hogy egy pohár borral minden ismeretlent, a kit a sorsa
arra visz, meg kell kinálni. Szegény utonjáró elmondja ezt a szót
hangosan is, magában is: az isten áldja meg. Szegény magyar embernek
pedig az isten áldása de mindig jól esnék!

Az a pinczés szőlő, a melyik járt országut mellett fekszik, mindig is
olcsóbb volt aránylag, mint a melyik csak a satóut mellett fekszik. Mert
amannál több a járókelő. Balaton-Füreden hajdanában a fekete földig
leszólták azt a szőlősgazdát, a ki minden arra járót be nem szólított
egy pohár borra pinczéjébe. De meg nem választották előljárónak még az
olyat se, a ki vásár napján délután ki nem ment az országut mellett levő
pinczéjébe. »Elbujt az utonjárók elől.« E szóval vége lett a
becsületnek.

Hát az olyan ember miként utazott, a kit nagy vidéken mindenki ismert, a
kinek száz rokona; ismerőse, elvtársa és jó barátja volt az országut
mellett levő szőlőbirtokosok közt?

Sehogyse utazott. Vagy éjjel kellett az országuton a pinczék előtt gyors
hajtással elszöknie. Apám egyszer a nagy Forintos-harczok idején a
márcziusi megyegyülésre indult el Zala-Egerszegre és csakugyan oda ért a
májusi közgyülésre szerencsésen. Visszafelé pedig el kellett kerülni
Somogy vármegyének, őszre se ért volna máskép haza.

Ez volt hajdan tul a Dunán a véndéglátás.

Ebbe keveredett bele Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz is Csobáncz
hegylábában a gyulakeszi paraszt szőlősgazdánál. De az igaz, hogy utóbb
beleszoktak s jól érezték magukat. Mire mi a várból visszajövet őket
föltaláltuk: Gyulai Pál urnak olyan jó kedve támadt, hogy csaknem dalra
fakadt.

Azonban ezt mégse cselekedte. Gyulai Pál urat dalolni egyáltalán soha
nem hallottam.

Mi azonban megmásztuk a hegyet s megnéztük a várat.

Romvár, kőhalmaz, roskadó falak, büszke multnak szomoru emlékei, annyi
dicsőségnek temetője, annyi nemzeti búnak hirdetője!

Meleg juniusi nap volt. Omlott ránk a sugár és a hőség, a mint a várurak
utján ballagtunk fölfelé. Azt az utat is elrontotta már a vihar, a fagy,
a záporeső, a vizomlás, a kecske és birkanyájak taposása. Nem is út már
az. Lágy párnás hintóban most már föl nem mehetnének oda a szép
Gyulaffy-lányok, a várnak deli urnői. Talán öszvérháton, talán
szamárháton lehetne oda most már föllovagolni.

Szilágyi Sándor a történetbuvár vizsga szemeivel fürkészte ki a vár
alapvonalait. Itt volt a várur lakása, amott a vendégek palotája, a
várőrség tanyája, a lovak óla, az éléstárak, a kincstár, a kápolna, a
barát lakása, a kapu s annak boltozata. Hát a hölgyek lakása? Hát
Gyulaffy Rózsa napsugaras szűz hálószobája? Hát a nagy lovagterem, a hol
annyi átok szállott törökre, németre s annyi áldás szállott a mindig
üldözött s a mindig elárult magyar nemzetre?



GYULAFFY LÁSZLÓ.

(Zrinyi Miklós izenete. – Eb lesz hive a hitszegő királynak. – Gyulaffy
vendégei. – Tor-e vagy lakoma? – Gyulaffy elbujdosik. – Az öreg jobbágy
tanusága.)

Hejh Gyulaffy László – te még igaz magyar voltál!

Nem szántogatom föl a történet pihenő hantjait. Csak két adomát mondok
el a nagyhirü hősről, a mint azokat a hagyomány a mi számunkra
megőrizte. Akár tudja, akár nem tudja a történelem, én tudom, hogy igaz
mindakettő.

Jó barátja, jó pajtása, jó bajtársa volt Zrinyi Miklósnak, a szigetvári
hősnek. Sok véres napot éltek át együtt a török ellen, sok jó napot
töltöttek el együtt hol Csáktornyán, hol Csobáncz várában.

Szigetvári ostrom tizenötödik napján követ érkezik Csobáncz várába. A
követ kifáradva, elgémberedve, rongyban, vérben, lova összeroskad, maga
alig áll a lábán a kapu előtt, kürtjét meg se tudja fujni. Hangja
rekedt, szavát alig hallani.

– Uram, Gyulaffy László uram, tiszteltet téged az én jó uram Zrinyi
Miklós, nyargalj a királyhoz s mondd meg neki tennenmagad, sok a török
Szigetvárnál, védje meg a király ne az én uramat, hanem az ország
határát, jöjjön segitségül.

Meghallgatja a szót jó Gyulaffy László, az utolsó szónál már lovára
pattan s a Gönczöl szekerének rudja még alá se fordul, sötét éjjel már
ott terem Győr várának kapujánál, beszélni valója van magyarok
királyával.

Hajh de a magyarok királya alszik. Későn ébred, sokáig öltözik, német
papnak hosszu miséjét sokáig hallgatja, sokáig eszik-iszik, dél is
elmul, déleste is elmul, mire a lovagot eléje eresztik.

– Uram, király uram, sok a török Szigetvárnál, nagy a te sereged, nagy a
te hatalmad, adj minekünk segitséget, védelmezd meg magyarok országát,
magyarok nemzetét, ne henyéljen itt hiába magyarok hadserege

Vaknak beszélt, siketnek beszélt, németnek beszélt, királynak beszélt; –
hogy hallgatták volna meg a magyar szót?

De hogy a sereg hiába ne henyéljen: a király másnap egy nagy csapattal
mégis elment a Csilizközbe vadkacsára vadászni. Ott maradt egy hétig. Az
alatt Szolimán török császár törte Szigetvár falait s ontotta a magyar
vért.

Gyulaffy László kemény szóra fakadt.

– Kutyám szolgáljon ilyen királyt.

Igaza volt.

Ő volt Csobáncz és Tihany várak kapitánya. Ő segitett visszavivni
Hegyesd várát. Ő vert szét csak ebben az 1566-ik esztendőben is Győrnél
egy török sereget s kétszáz vitéz lovasával ugy gázolta szét a török
tábort, mint a párducz a sakálok seregét. Mikor három év előtt a királyt
koronázták, olyan huszonöt lovaggal ment a koronázásra, hogy idegen
nemzetek szeme rajta veszett. Aranyban, ezüstben, ékes kőben ragyogtak
még lovai is. Megbámulta maga a király is s fejedelmi asszonyok szemei
csak ugy csillogtak, ha rá tekintettek.

S most a király szóba se áll vele. Kérését föl se veszi, hanem e helyett
vadászni megy éren, lápon, bozóton, nádason vadkacsára.

Pedig Szigetvárát kellene fölmenteni, Zrinyi Miklóst megvédelmezni, a
törököt visszaverni, magyar hazánkat megoltalmazni. Akkora sereg henyél
a király parancsára, hogy annál Szolimán zultán serege se nem nagyobb,
se nem erősebb.

Hiába. Az ő szavára nem hajt a király. Fülét csak idegen rossz tanács
előtt nyitja ki.

Eb lesz hive az ilyen királynak.

Fölkerekedik s a mily gyorsan mehet a ló: visszaszáguld Csobáncz várába.

Csobánczi és tihanyi hadnagyainak megparancsolja, hogy kétszáz
válogatott lovast fölszereljenek. Sárkány legyen minden ló, deli vitéz
minden lovag.

Csatlósait, kengyelfutóit elküldi rokonokhoz, atyafiakhoz,
szomszédokhoz, bajtársakhoz. Ez és ez napon, Szent Mihály napja után
való vasárnapon ott legyenek Csobáncz várában. Emberséggel, becsülettel
várja őket látja őket Gyulaffy László.

Eljöttek sokan, eljöttek mind. Tudták, hogy Szigetvár felől jön a
veszedelem. Tudták, hogy Gyulaffy László a királynál járt. Nagy dolog
az, a miért ő az urakat hivatja.

Ott volt két édes testvérje: Mihály ur és János ur.

Ott voltak a szomszéd Szigliget várából a Lengyeltóthi Lengyel urak:
András és István urak.

Ott volt Veszprém vármegye főispánja Devecseri Csóron András. S ott volt
sógora is Nagy-Vásonykő várából vásonykői Horváth Ferencz.

Három Batthyányi jött el. Vasból és Zalából. Mihály, Kristóf és
Boldizsár urak. Megjöttek Tátika és Rezi váraibol a gersei Pethők is,
László és Ferencz.

Ott voltak még bakonaki Török Gábor, szarvaskendi Sibrik László, Hegyesd
ura Sárkány János s a Csebi Pogányok közül is ketten, Boldizsár és János
urak.

Eljött az öreg felső-lindvai, rima-szécsi és szécsi-szigeti Széchy
György is s még fiát is elhozta, az ifju Tamás urat.

Megjött az országbiró is, alsó-lindvai Bánffy István, sőt még a
főlovászmester is, alsó-lindvai Bánffy László.

Jöttek többen is. Mind rokonok és jóbarátok. Ott voltak a csobánczi és
tihanyi hadnagyok és a várbeli és urodalombeli tiszttartók is. Megtelt
velük a nagy lovagterem.

Gyulaffy László elmondta nekik: mit látott, mit hallott, mit tapasztalt
a győri táborban a királynál. Nem a mi országunkat, nem a mi nemzetünket
védi a magyar király. El kell pusztulni Szigetvárnak, hiába kell
kihullani a magyar vérnek.

– Urak, barátim, vér szerint való atyámfiai és rokonaim, torra hivtalak
benneteket ide, nem lakomára. Szigetvárnak torát üljük s engem se láttok
többé. Megyek napkeletre, János Zsigmond király udvarába, árva bús
fajunknak ott még menedéke lehet.

Nosza lőn nagy riadás e szóra az urak között. Első szempillantásra mind
elnémult, a második szempillantásban mind szóra kelt.

– Jó lesz az! De bizony nem jó lesz az! Ha mind elmegy, ki marad itthon?
Hiszen Sziget még el se esett, Zrinyi maga is elveri a törököt. Mégis
csak kell bízni a királyban. Király – – nem király, még se lehet bízni a
németben.

Az ifju Széchy Tamás hamarosan tűzbe jött.

– Én is veled megyek bátyám!

Bánffy az országbiró vállára üt a fiának.

– Hát a kénköves pokol fenekére nem mennél le egy kissé szép öcsém?

Jó Gyulaffy Mihály kereken megmondta a maga véleményét.

– Két dühös kutya mar bennünket, szeliditsük legalább az egyiket. Én már
a némettel tartok, a mig a természetem kibirja. De te Laczkó bátyám,
tedd: a mit szived parancsol.

Szegény jó Mihály ur, ő se sokáig tartott a némettel. Pár év mulva őt is
csakugy elárulta a német, mint Zrinyi Miklóst s a szengyörgyi csatában
őt is csakugy levágta a török, mint Zrinyi Miklóst.

Bánffy László a főlovászmester találta el a szót.

– Akár torra, akár lakomára jöttünk: nem tanácskozásra, hanem mulatságra
jöttünk. Azt cselekedjük, a miért ide jöttünk.

A vendéglátó gazda szive szerint beszélt.

– Igy akarom én is atyámfiai. Ne jöjjetek ti én velem napkeletre, én
majd ott viaskodom, ti meg itt viaskodjatok e mi országunkért. Fogjátok
meg azt a kupát, együtt való utolsó napunkat töltsük együtt jó szivvel,
vidámsággal.

A szolgáló emberek az urak közé keveredtek s nyujtották szó nélkül a
tele kupákat. Tüzes badacsonyi bor gyöngyözött a kupákban.

Tor volt, de lakoma lett belőle. Éjjel, nappal együtt ültek az urak a
kecskelábu nagy asztalnál. Hárfás ember is volt; verte-dalolta bús
dalait. Az urak pedig nagy felbuzdulással szidták a törököt is, a
németet is s egyáltalán nem tudtak abban megállapodni, melyiket szidják
mérgesebben, hangosabban.

Közben-közben mindenki kisérletet tett arra, hogy rábirja a vendéglátó
urat, halassza el bujdosását jobb időkre.

Egyszer aztán abban hagyták ezt a kisérletet.

A lakoma harmadik vagy negyedik napján izenet jött a berzenczei
várkapitánytól.

Szigetvár elesett, Zrinyi Miklós meghalt, fejét Sztambulba vitte a
pogány. Összedőlt az ország kapuja, vére omlott annak, a ki azt őrizte.
A szigetvári hősök hada utolsó emberig elveszett. Jaj Magyarországnak!

Mind felugráltak az urak az asztal mellől, mikor a hirmondó azzal a
szóval lépett be: Szigetvár estéről hozok üzenetet. S a mikor elmondta
az üzenetet, megint leültek az asztal mellé némán, szó nélkül. Mindenki
ráhajolt boros kupájára. De nem azért, hogy felhajtsa azt, hanem azért,
hogy keserü könnyét hullassa bele.

Most már torozhattok urak. Hiszen Győrben víg lakoma folyik a magyar
király udvaránál. Megint gyöngébb, megint betegebb lett a magyar nemzet.
Ledőlt legerősebb vára, elhunyt egyik dicső hős vezére, elveszett ujra
három vármegyéje.

Reggelre nem volt vendége Gyulaffy Lászlónak. Ő maga se látta többé
Csobáncz várát. Közel ötszáz év óta birták elődei, de ő ott hagyta
várát, kincsét, urodalmait, hű jobbágyait, ősei fészkét, szülőföldét s
elment örökre.

»Eb lesz hive a hűtlen királynak.«

Hajnalban lovára ült. Kétszáz kemény pánczélos vitéze alatt az Eger
patak partján már toporzékolt a ló. Mikor leért a várhegy lábához,
Gyula-Keszi faluvégén ott várta ezernyi ezer ember. Urodalmának
jobbágyai. Férfiak és nők, aggok és gyermekek. Még a sánták, bénák is
oda hurczoltatták magukat; vakok, nyomorékok ott várták a gyöpön.
Napokat, éjszakákat töltöttek ott, hogy jó urukat még egyszer láthassák.

Láthatták – utoljára. Papjai, remetéi, szerzetesei járultak hozzá
először. A szent keresztet és istennek áldását nyujtották feléje. A
keresztet megcsókolta, az áldást meghallgatta. Szólni nem tudott. Hozzá
rohantak népei, csókolták kezét, ruháját, lovát, sarkantyuját. Siratták
elbujdosó jó urukat.

Oda ért vitézeihez. Szemeiből pergett a köny. Oda szólt tárogatósaihoz:

– A győri riadót fiaim!

De hiába harsogott a győri riadó. Annak a hangjánál néhány hónap előtt a
török ellenséget tiporták szét vitézei, de annak a hangjánál most minden
vitéze zokogásba tört ki.

Pokolba, halálba, kárhozatba mentek vele hű bajtársai. De mégis olyan
nehéz a szülőföldet örökre elhagyni.

Diszelnél megállt a sereg.

Jó Gyulaffy László ur onnan még egyszer visszanézett. Még egyszer
megnézte Csobánczot és a Balatont.

A hagyomány megmutatja azt a dombot, a honnan még egyszer visszanézett s
a honnan visszaküldte utolsó sóhaját.

»Sok halu Balaton, Jó boru Badacsony, Isten hozzád Csobáncz – Engem
többé nem látsz.«

Igy beszélik az öregek, ez volt itt utolsó szava. Ugy is mondják, hogy
ezt az utolsó lakoma alatt mondta fönt a várban. Lehet, hogy ott mondta.
Bor közben megbocsátjuk e gyönge szavakat. Ut közben, az utolsó
istenhozzád bánatában bizonyára keményebb szavak is zugtak le a hős
ajkairól.

Nagy-Vázsonykő felé Veszprémen át Bakonynak ment. Komárom alatt ment át
a Dunán s egy hónap mulva mind a kétszáz vitézével ott volt Kolosvárott
II. János magyar királynál.

– Te vagy az én uram királyom Fölséges ur!

A nemzet történetéhez tartozik a nagy hős további élete. Én csak adomáit
mesélem el.

Ötven esztendő mulva pör támadt Csobáncz várának urai közt.
Beleavatkozott a pörbe a fiskus is. Az volt a kérdés, hogy Gyulaffy
László ur elvitte-e osztályrészét a csobánczi urodalomból? Kifizették-e
őt testvérei? Ha ki nem fizették: a fiskus foglalja el az ő részét, mint
pártütőét.

Jó Gyulaffy László csontjai már akkor régen porladtak a szilágycsehi
sirbolt üregében. A pör folyamán száz tanut hallgattak ki. Olyan tanukat
is kerestek, a ki látta, a ki ott volt, mikor Gyulaffy László kétszáz
vitézével örökre elhagyta Csobánczot.

Akadt néhány ilyen is.

Mikor a tanukat kihallgatták, Bocskay fejedelem háborúja már
bevégződött, Bethlen fejedelem háboruja még el nem kezdődött. Német volt
tehát az ur tul a Dunán s kevés becsülete a magyarnak.

Öreg, nyolczvan éves jobbágyot faggatott a fiskus, a ki a világot
összeharácsolta volna a németnek.

– Ismerted-e a pártütő Gyulaffy Lászlót?

– Ismertem uram. Jó uram volt. Jó ember volt!

– Tudod-e, hogy pártot ütött fölséges királyunk ellen?

– Jó uram volt!

– Tudod-e, hogy gyilkolt, rabolt, pusztitott, pogánynyal
czimboráskodott?

– Jó uram volt! Jó ember volt!

– Tudod-e, hogy jobbágyait nyuzta, kinozta, fosztogatta?

– Jó ember volt!

A fiskus oda szól a törvényes bizonysághoz.

– Süket ez a vén ember vagy bolond?

De az öreg jobbágy felelt meg a szóra.

– Nem vagyok én uram se süket, se bolond.

– Hát mért tartod te jó embernek azt a Gyulaffy Lászlót?

– Azért uram, mert az ellenségben nem tett különbséget. A németet is
csak ugy vágta, mint a törököt, tatárt.

Ez a fiskus se volt tovább kiváncsi az öreg jobbágy tanuságára.

Szilágyi Sándorral mind elmesélgettük ezeket a hagyományokat. Figyelt
rájuk Nagy Miklós is. Hiszen Gyulaffy László maradékai kétszáz éven át
vezető nagy férfiak voltak Erdély történetében. Az ily férfiakra pedig
még Nagy Miklós is büszke.



A GYULAFFY-LÁNYOK VIRÁGOS KERTJE.

(Csobánczvár ostroma. – Megvédik a labancz ellen. – Elmult már minden,
de a virág most is nyílik.)

Nagy Miklósnak mást is mutattam.

Megmutattam a Gyulaffy-lányok virágos kertjét. A hol a vár romba dőlte
óta százhatvan esztendő mulva is még az a szegfü virágzott, melynek
illatát egykor a szép Gyulaffy Rózsa élvezte.

Isten csodája ez!

Dicsőséges emlékű fejedelmünk Rákóczy Ferencz idejében valami Krájcz
nevü csavargó osztrák tábornok nagy erővel megtámadta Csobáncz várát.
Harmincz férfi és harmincz asszony védte a várat. Meg is védte igazán.
Elesett a tábornok, elesett ötven tisztje és háromszázötven közvitéze.
Az ostromló sereg azután hanyatt-homlok elfutott. Ilyen harczot keveset
látott a világ. Történt ez az eset az 1707-ik esztendőben Mátyás napja
után való harmadik napon, február hónapnak 26-ik napján.

Csak a dalnok hiányzik, a kinek lantja a nemzet számára kiemelje ezt az
esetet a feledésnek sötét mélységéből.

No hiszen dühös lett ezért a német. Boszuval fogadta, hogy visszatér és
kő kövön nem marad a várból.

Ugy is lett.

A mig dicső fejedelmünk itthon volt: addig hozzá nem férhetett. De a
mikor balszerencse, árulás és dögvész seregeit megbontotta s neki el
kellett bujdosnia: eljött a német az eset után hét esztendő mulva.
Békesség volt az országban, kifáradt a nemzet, nem volt többé magyar
sereg, kénye-kedve szerint pusztíthatott az idegen.

Tüzet vetett a vár tetejére. Leégette a palotát, a tornyot, a várőrség
tanyáit. Azután aknákat furt a falak alá; az aknákat megtöltötte
puskaporral s levegőbe robbantotta az egész várat. A kapu elejét
csákánynyal és feszitővasakkal felturatta, a föl a várba vezető utat
négy helyen keresztülárkoltatta, a vár déli és napkeleti oldalán viruló
erdőt felgyujtotta. Kegyetlenül elpusztitott mindent. Még a kápolna
sirboltjában nyugvó holttesteknek se kegyelmezett. Kiszórta, tűzbe
hányta azokat is s a hamvakat le az Eger patak völgyébe szélnek
eresztette.

A várkaputól balra volt a Gyulaffy-lányok virágos kertje. Bársony kezek,
gyöngéd szivek ültették s ápolták virágait. Durva osztrák katona ezt a
kertet is eltaposta.

Kihalt a Gyulaffy-család, többé föl nem támad. Porait szél hordja, eke
szántja, sirbolt őrzi; erdő, berek, pázsit boritja. Emléke a történet
mohos lapjain, a költő lantján s a hazafi szivekben.

Ledőlt ősi vára. Falának kövei szanaszét a hegy ormán s a völgy fenekén.
Bakony felől, Dobos erdő magasáról oda-oda nyargal az őszi szél és
süvöltő hangon kérdezi: hol van Csobáncz vára? Hol van büszke tornya?
Hol van szélforgója? Hol van csikorgója? Hol vannak lakói? Hol van most
a várnagy torzonborz bajuszával, gerezdes buzogányával? Kérdezi,
kérdezi, de nem felel senki az őszi szélnek. Csak néhány darab falrom,
bástyapad, egykori ajtónak, ablaknak szakadékos nyilása felelhetne, de
csak zúgás, mormogás minden felelete.

Gyulaffy-lányok, Gyulaffy-menyecskék piros arcza, hollófürtje, égő
szeme, selyemkeze, szerető szive, hova lettek? István ur felesége, a
sudár Rozgonyi Dóra, a kinek Hollós Mátyás király csókolgatta kezét?
László ur felesége, a büszke Forgách Margit, a ki testvérjét, a
nagyváradi püspököt is magával vitte pártütőnek? És a szőke Széchy
Katalin, a ki itt töltötte mézes heteit, mielőtt ifju férjével elment
volna apósához Erdélyországba? Hát a lányok? A szép Gyulaffy Sára, a
kiért két gersei Pethő gyerek majd megölte egymást s utóbb se lett
egyiké se? Hát Fruzsinka, a kit Homonnai Drugeth Gábor vitt el lengyel
szélre, a ki többé soha se látta Csobánczot, de meghagyta mindenkinek,
hogy holttestét oda vigyék vissza? »Miért vigyünk oda aranyos lelkem?«
»Mert én még látni akarom s ha oda visztek, halottan is látom.«

Hát Gyulaffy Róza, a kinek szive meghasadt, mert jegyesét holtnak hitte?
Hangzik-e még a hegy az ő jajszavától? Pereg-e még forró könyje, a mikor
a vár ablakából el-messze néz a völgyeken s nem látja mátkáját?

Elmulássá lett életük, porrá harmattestük, dallá, feledéssé emlékezetük.
Csak Kisfaludy lantján szól még róluk a hang, gyöngén és édesen, mint az
őszi bogár hangja.

De virágos kertjük megmaradt.

Ott van most is régi helyén. Lőpor robbanása, csákány kemény ütése, vad
német katona durva lábanyoma, kétszáz esztendőnek enyészete le nem törte
a Gyulaffy-lányok virágait.

Zsálya, levendula, piros szegfü, fehér szegfü, pünkösdi rózsa most is
ott nől az avarban. Ott nyilik szirma, ott árad illata, ott ragyog
kedves alakja. Nem ülteti senki; nem öntözi, nem ápolja senki, mégis él,
mégis mosolyog. Oda megy hozzá látogatóba az erdei vadvirág s ott is
marad nála. Kosbor, fülfü, balatoni jáczint, törpe vadrózsa, kakukfü,
szömörcze, szarkaláb, árva lányhaj: ezek a látogatók. Megférnek egymás
mellett. Nem irigykednek egymásra, szinük-illatuk összeölelkezik. Talán
a multból, talán az enyészetből eljönnek éjszakánként, tavaszonként a
Gyulaffy-lányok s láthatatlan kezükkel most is ápolják azt a virágot,
melyből egykor csokrot kötöttek szerelmes szivük fölé s délczeg mátkájuk
süvegére.



A PARASZT ESZE.

(Farkas József kire adja szavazatát? – A divatos alkotmány. – A pártok
és az elvek.)

Nagy Miklóssal és Szilágyi Sándorral megnéztük a virágokat s aztán a
meredek várkerti uton ballagtunk visszafelé. A hol a szőllők már
elkezdődnek, mi is találkoztunk egy gyulakeszi gazda emberrel.

Nagy Miklósnak volt ez nagy gyönyöröségére.

Az ember neve Farkas József volt. Mikor közel értünk hozzá, megállt s
jól megnézett bennünket. Azután kalapját megemelve tisztességgel
köszönt.

– Honnan jönnek az urak?

– A várból. Azt néztük meg.

– Ha meg nem bántanám szómmal, hova valók az urak?

Nagy Miklós felelt.

– Erdélyországiak.

– No az isten áldja meg az urakat, hogy ezt a mi országunkat is
meglátogatták.

Nagy Miklós szólt ujra.

– Ismeri-e Erdélyországot?

– Jártam is benne. Honvédkoromban 1848-ben voltam Nagyváradon.

Nagy Miklós szeme csillogott az örömtől. Hozzám fordult.

– Lásd, ez a jó ember még ismeri a régi erdélyi geografiát.

Épen követválasztás volt. A tapolczai kerületben is két párt állott
egymással szemben. Én Farkas József uram politikai nézetét akartam
ismerni.

– Hány jelöltjük van?

– Kettő. Az egyik jobboldali: Kerkapoly Károly. A másik baloldali:
Hegedüs Sándor.

– Hát kelmed micsoda párti?

– Én baloldali vagyok.

– Ekképen hát Hegedüsre szavaz.

– Nem én. Meghallgattam mindakettőt. Hegedüs urnak jó szava van, nagyon
kedvemre beszélt. De ő olyan inczi-finczi fiatal ember, a másik pedig,
az a Kerkapoly már idősebb ember, miniszter is volt, sokat forgolódott
az ország dolgaiban, hát az bizonyosan jobban tudja, jobban érti az
ország dolgát. Én csak arra szavazok.

Elbámultunk ezen az észjáráson. Bölcsesség-e, bolondság-e ez az
észjárás: vitatkozzatok fölötte. Bizonyos, hogy uj, érdekes s
megfontolásra méltó.

Nagy Miklós szépirodalmi szerkesztő, Szilágyi Sándor történetiró: tehát
egyik se törődik sokat a politikával De azért ezentul Farkas uram
politikai bölcsessége fölött elmélkedtünk egy darabig.

Ki választ a divatos gyakorlat szerint? A tömeg.

Mi dolgozik a tömeg lelkében, midőn választásra érlelődik az a lélek?

Vagy jelszó vagy szenvedély. De a jelszót is, a szenvedélyt is elvnek
mondják.

Minden kornak és minden tömegnek két elve van, valamint két szarva az
ökörnek s két füle a nyulnak. A hány elv: annyi párt.

A tömeg tehát nem egyén szerint választ, hanem párt szerint. Vagy
jobboldalit választ vagy baloldalit. Vagy kormánypártit vagy ellenzékit.
Igy tanitják, erre izgatják, igy vezetik.

De hát okosság ez?

A gyulakeszi paraszt azt mondja: nem okosság. Ő is párthoz tartozik
ugyan, erős is a meggyőződése, de már a mikor törvényhozót kell
választani, nem arra néz, hogy egyik-másik jelölt milyen párti, hanem
arra néz, hogy ő kit tart alkalmas embernek, melyiket tartja
alkalmasabbnak, képesebbnek. A melyik az ő paraszt esze szerint jobban
megfelel az ország dolgának: ő arra szavaz.

Furcsa ez a paraszt ész.

Volt harmincz év előtt egy képviselő: Kuhinka István. Többször
választották meg, mindig ellenjelölt nélkül. Egyik választásnál megint
csak maga volt a jelölt. Paraszt-küldöttség megy hozzá. A szónok azt
mondja neki:

– Nagyságos uram, megint választunk, de nagyságos uram, megint csak maga
a jelölt egyedül. Tessék nekünk megmondani, hogyan választhassunk mi
egyből?

Egyből bizony nem lehet választani. Legalább két ember kell ahhoz, hogy
választani lehessen.

Erre valók a pártok.

De a gyulakeszi paraszt sejti, hogy a törvényt nem a pártok, hanem egyes
emberek alkotják s az országot se a pártok, hanem egyes emberek
kormányozzák. Azt meg már nemcsak sejti, hanem igen jól tudja is, hogy a
derék ember akármilyen párti, jobb törvényt hoz és jobban kormányoz,
mint a nem derék ember, legyen ez bár akármilyen párti.

De hát hogy készülnek a pártok?

Erre a kérdésre a paraszt nem tud, az államférfi pedig nem akar
megfelelni.

Nagy korszak nagy pártokat, hitvány korszak hitvány pártokat szül.
Beszéljünk a hitvány korszakokról. A legtöbb nemzedék csak ilyeneket
ismer. Nagy korszakot kevés nemzedék tud alkotni.

Akad erős akaratu ember. Nagy dicsvágya vagy önző czélja van. Pénzt,
asszonyt vagy boszut akar.

Párt nélkül czélját nem érheti. A királynak mindig van pártja, oda
akadály nélkül csatlakozhatik. Csatlakozik is a legtöbb.

Néha azonban ez a párt neki nem alkalmas. Minden hely betöltve, minden
asszony lefoglalva, minden pénz ostrom alatt.

De pártjának mégis kell lenni. A ki emelje, a ki dicsérje, a ki tőle
várjon, tőle reméljen.

Kikeres tehát magának egy elvet. Van a lexikonokban elég. Jó vagy rossz
az az elv: nem kérdés. Okos ember nem válogat. A tömeg se válogat. A
rablás is dicső elv, ha alkalmas pártja van. A királyok elve rendszerint
rablás és gyilkolás, csak hamis néven hirdetik. A királyok azért mégis
dicsők és szentek, fölségesek és kegyelmesek, mert pártjuk így hirdeti.

Egy elv: akármilyen. Egy zászló: üde szinek s rajta az elv. Férfiak, kik
összeszövetkeznek. Hirlap, mely hazudik és harsog. Készen a politikai
párt.

Az elvre nemcsak azért van szükség. Hanem azért is, hogy legyen mit
áruba bocsátani. Egy átvezetett pártért, egy elárult elvért sokat adnak
a vezéreknek. Gyakran dicsőség is az árulás. A történet ráfogja az
elvnek árusára, hogy bölcs ember, mert öntudatosan fölismerte a
viszonyok változását, az ország életbevágó szükségeit.

S mindig ez az eset, ha a vezért egész tábora követi az árulásban. Akkor
a vezér is bölcs és dicső s a pártja is az. Akkor az lesz az áruló, a ki
hiven, becsülettel, de elszigetelten megmarad elve és meggyőződése
mellett.

Ilyen a hitvány korszak alkotmánya.

Él-e még kend Farkas József?

Ha meghalt kend: azt is jól tette kend. A kend két jelöltje ugyan
egyaránt derék ember volt, noha mind a kettő miniszter volt, de azért
kendnek mégis igaza volt, a mikor nem a pártot nézte, hanem az embert.
Ha sokáig élt volna kend, de sok gazembert látott volna kend a hű
pártember dicsőségének hamis leple alatt!

De azért ne adja kend át fejét a busulásnak. Kend okos ember s azért meg
kell nyugodnia a világ rendjében.

Igy beszélgettünk hármacskán. Abban mégis egyetértettünk, hogy a hitvány
korszaknak is ép annyi nagy és jó embere van, mint a nagy korszaknak,
csakhogy abban a nagy és jó emberek alusznak vagy félre huzódnak.

Oda értünk a nyitott pincze elé. Még nem láttuk, ki van a pinczében, de
Gyulai Pál ur hangját már meghallotuk. Az ő hangja az emberek feje
tetején járt. Jó kedve volt.

Betértünk. Mi is megittuk a vendéglátó gazda pár pohár borát s azután
ünnepélyesen elbucsuztunk tőle. Meghivtuk, hogy ha valamikor utja isten
segitségével Budapestre vezeti: ő is meglátogasson minket.

Nap nyugta után értünk badacsonyi tanyánkra.



A JÓ ÖREG KORCSMÁROS.

(Mojzer uram. – A czinkotai iczcze és a pöcsétes üveg. – Mégis bunda a
bunda. – Sümeghre értünk. – Egy koszos malacz.)

A következő napon Sümeghre kellett átrándulnunk. Korán ettünk villás
reggelit. Tapolczán kellet ebédelnünk Mojzer uramnál.

Esős, szeles, hüvös idő támadt, pedig julius tizedike körül volt az
évszak. Vártunk-vártunk, vagy a szél álljon meg, vagy az eső. De én
sürgettem az indulást, A Bakony egyik sik erdején a Sarvalyi erdőn
kellett átmennünk s a Bakony esőben is, szélben is nagyon szép.

Mojzer uram volt a tapolczai vendéglős.

Mojzer uram János püspök vendéglőse volt. Én már ismertem korábbi
időkből. Velünk jött Szentirmay barátom is. Most már ő vezetett
bennünket. Sümeghen is ő volt vendéglátó gazdánk.

Mojzer uram derék termetü férfiu volt. Nem tudom él-e még? Hatalmas
bajuszát mosolygó jó kedvvel pödörintette meg, a mint bennünket
Szentirmay társaságában meglátott. Alkalma nyilt vendégszeretetét
megbizonyítani. Ennek örült, de igazán.

Nem a haszonért örült. Mi ő neki a haszon? Kedves vendégén sohase volt ő
neki pénzbeli haszna. Mindig jobbat adott, mint a milyent kértek. Mindig
többet adott, mint a mennyit vártak. Bort pedig olyat adott, a minőnek
ára sincs. Olyan bort pénzért mérni nem szokás. Egyik-másik évben
Szentgyörgy hegyének déli oldala termette azt a bort. Tűz, láng, erő,
zamat és édesség az a bor. Ha üvegét kinyitotta: virágos kertbe jutott
az ember, akkora illat terjedt szét a levegőben.

Ilyenkor üvegje is más volt, nem a mostani. Olyan alaku üveg, mint az
álló szekrény. Négyszögletes, öblös és rövid nyaku. Czinkotai iczczének
hivták hajdanán. De nem iczcze volt az. Belefért három liter is.

Volt neki kedves vendégje és igen kedves vendégje. Kedves vendégjének
henger alakú pintes üvegben, igen kedves vendégjének négyszögletes
czinkotai iczczében adta a bort. Csak az ismeretlen vendégnek vagy a
kire kedvetlenül nézett: csak annak adott hiteles mértékkel.

Utálta a hiteles mértékü üveget. De nem azért, hogy megcsaljon valakit a
mértékkel.

– Mind bolond ember az, a ki kevesebb bort ad, mint a mennyit kérnek.
Hiszen a kocsmárosnak az a dolga, hogy minél több bort adhasson el. A
bornak pedig az a természete, hogy minél jobb mértékkel mérik: annál
jobban iszszák, annál több fogy el belőle.

Ez volt élete bölcsessége.

– Hát egy kis víz nem jön a borba Mojzer uram?

– Jön az, de csak okkal-móddal. Az első üveg bort mindenki tisztán
kapja. Mikor az első üveg bor elfogyott: akkor már látom, hogy az én
emberem mennyit akar inni és miként birja a bort. Ha jól birja: a többi
bort is tisztán kapja. Ha nem birja és mégis mérték nélkül akar inni:
akkor vizzel kapja. Mert a részeg embert utálom, kocsmámban meg nem
szenvedem.

Szentirmay barátom szeretett borozgatni, de ő az erős badacsonyi bort
mindig vizzel itta. Mojzer uram is szeretett borozgatni, de ő a
legerőssebb bort is tisztán itta. Ugy rémlik előttem, mintha
honvédpajtások lettek volna együtt. Ha összekerültek: egész nap egész
éjjel el tudtak együtt borozgatni s beszélgetni, meg nem ártott a bor
egyiknek se.

De azért ilyenkor Mojzer uram mindig csóválta a fejét. Sehogyse ment a
fejébe, hogyan lehet jó bort vizzel inni. Hiszen igaz, a vizet is az
isten teremtette, de csak az oktalan állatok számára. Az isten az embert
a maga képére és hasonlatosságára alkotta meg, tehát vizet csak nem
szánt neki innia.

Szentirmay barátom azután egyszer csak megbetegedett s idő előtt
meghalt. Húsz év előtt történt.

Halála hirére úgy sírt Mojzer uram, az az erős ember, mint a záporeső.

– Mindig mondtam én azt: szegény jó uraságomnak nem lesz jó vége.
Hányszor intettem, ne igya a bort vizzel. Nem szabad a természeten
erőszakot tenni.

Ezen tul még erősebben meg volt győződve arról, hogy a borra nézve
egyedül való igazság csak az ő bölcsességében van.

Hajdanában minden kocsmáros olyan üvegben mérte a bort, a milyenben
akarta. Sok vendég maga vitt kulacsot a kocsmába s azt töltette tele,
abból ivott s a szerint fizetett. Kulacsának mértékét ismerte már a
vendég is, a kocsmáros is s az egész környék. Minden vidéken volt egy
hires csutorás, a ki száz számra tudott egyenlő mértékü kulacsot furni.
Nagy mesterség ez. Ma már senki se ért hozzá. Ma már nem hársfából
készitenek kupát, csutorát, kulacsot, hanem hitvány üvegből vagy
bádogból holmi edényt, a melynek neve sincs.

A csikóbőrből ma már csak csizmaszárat készitenek s a csikóbőr többé nem
ékessége és simasága a csutorának. Jó Csokonai Vitéz Mihály uram, költő
uram, kelmed se lehetne ma már szerelmes a csikóbőrös kulacsba,
mivelhogy ilyet csak gyüjteményben látna s ott is csak molyetten,
szőrekopottan,

Jött a német, urrá lett az országban s megparancsolta, milyen üvegje
legyen a kocsmárosnak. Kicsiny öblü, hosszu nyaku, meszelyes és iczczés.
Oldalán pöcsétnyomó alaku kétfejü sas. Zsandár hajszolta a kocsmárost,
hogy ilyen üvegje legyen, másféle ne legyen. Azt azonban a német is
megengedte, hogy magánvendégjének a kocsmáros is olyan üvegben adjon
bort, a milyenben neki tetszik. Szinte csodáltuk, honnan veszi a német
az ehhez való észt és szelidséget.

Mojzer uram fölhasználta ezt a szabadságot. Ő ugyan minden valamire való
vendégjének a régi üveget tette fel az asztalra.

– Ha jön a zsandár, azt mondom, magánvendégem ez az ur, magam is vele
iszom.

Utolsó szava igaz is volt rendesen.

A régi jó magyar vendéglősök utolsó példánya volt. Félig még házigazda,
de félig már korszerü kocsmáros. A vendéget a ki költ, szivesen látta,
de ha ilyet nem kapott: akkor ingyen vendéget hivott magának. S hivott a
legnagyobb munkaidőben is. Vendég nélkül egy délután se tudott ellenni.

A város urainak nem jutott eszébe kaszinót vagy olvasókört alakitani.
Ott volt Mojzer uram vendéglője. Ő minden ujságot jól tudott, noha sok
ideig egy lapot se járatott. Délről, nyugatról, északról mindig jöttek a
kucséberek, német borvásárlók, tyukász hienczek és gyolcsos tótok.
Ezeket kikérdezte a felől, a mit Bécsben, tengerparton és lengyel
széleken tudtak az emberek s e fölött aztán késő éjszakáig
elbeszélgettek a város urai. Ez volt igaz s nem az, a mit az ujság irt.
Iddogáltak is az urak, de csak ugy mértékkel. Az estét mindig nagy
czinkotai iczczés üveg zárta be, melylyel Mojzer uram adományozta meg a
társaságot.

Nekünk is jó ebédet adott.

De a szél csak fujt, az eső csak esett. Hiába vártunk délutáni
három-négy óráig: az idő sehogy se akart kitisztulni. Sőt óráról-órára
hüvösebb lett.

Félfödelü hintóink voltak.

Beültünk a hintókba s Mojzer uram oda jött tőlünk elbucsuzni,
látogatásunkat megköszönni, szerencsés utat kivánni.

Körülnézett az udvaron s az égnek északi peremén. A Halápi hegy és a
Dobos erdő fölött sötét felhők gomolyogtak. Látta, hogy nagyobb lesz a
délesti szél, hüvösebb a levegő s tán az eső is nagyobb.

– Igy nem eresztem el az urakat.

– Hát hogyan?

– Tessék leszállni egy pillanatra a kocsiról. Bundákat hozatok elő.

Igazán nevetni való dolog volt. Julius közepe táján bunda.

Gyulai Pál ur épen nem akarta a bundát elfogadni. Mojzer uram csak
mosolygott a kis termetü ember nagy termetü hangján. Oda szólt a
mindenesnek:

– Hozzátok elő a bundákat.

Kutból-e, padlásról-e, szomszédból-e: csakhamar ott termett valami öt
juhászbunda. Nehéz valamennyi, mint az ágyu.

Jó Szilágyi Sándornak csak ugy rogytak az inai, mikor a bundába
beletömte őt Mojzer uram. Már ennek Gyulai Pál ur is nevetett, de azért
a bundát még sem akarta elfogadni. De hát mit tehetett az erő ellen?
Mojzer uram neki is nyakába keritett egyet, a fele bunda a földön úszott
utána. Gyulai Pál ur utóbb is megnyugodott a sorsban és a bundában. És
ez tanácsos is volt. Mert ha az a bunda meg talál haragudni: rögtön
szomoru véget vet nagy súlyával Gyulai Pál ur egyenes testalkatának.

Igy indultunk utnak.

A fele város népe kijött a csodánkra. Sohase látott még Tapolcza népe
julius közepén bundás utasokat. Találgatták: miféle népek lehetünk? Volt
a közönségben egy tudákos zsidó tanitó. Ez kitalálta. Mi vagyunk az
eszkimók. Most jövünk az északi jeges tengerről. Azért jöttünk, hogy
Mojzer uramat lássuk. Most pedig megyünk már haza a Hudzon-öbölbe.

Hát hiszen furcsa dolog is volt. Nagy Miklós most is élénken emlékezik e
jelenetre. Salamon Ferencz nem egy elmés észrevételt tett bundás
állapotunkról.

Gyulai Pál ur – juhászbundában!

Ki látott ilyet?

Képzeljük el nagy Napóleont juhászbundában. Mi lett volna nagy
Napóleonból, ha ő juhászbundában járta volna be a világot? Vagy juhász
vagy bunda, de nagy Napóleon semmi esetre se.

Vagy képzeljük el Dantét. Juhászbundát ölt magára s ugy járja meg a
pokol fenekét. Mit szóltak volna ehhez az elkárhozott lelkek? Igaz, hogy
a juhászbunda főleg a hideg ellen jó, de jó ám az a meleg ellen is.

Azonban »mégis bunda a bunda.«

Mire az Urbér erdőt elhagytuk, a Hálás tanyánál már a szél is, eső is,
hideg is észrevette a mi bundánkat. Mind a három látta, hogy ellenünk
most már mit se tehetnek. Eltakarodtak hát más erdőbe, más vidékre.

Kisütött a felhők közt a nyugvó nap.

Szilágyi Sándor csak észreveszi az országut erdőnyilásán át Sümegh
várát. Ott áll a város fölött a bércztetőn, mint óriási korona. Rovátkos
falai mint koronacsúcsok; ablaknyilásain át a fényes ég, mint
drágakövek; a nyugvóra szálló nap fényén az egész vár mint egy arany
süveg.

Salamon Ferencz azt mondta:

– Egészen olyan, mint Déva vára!

A kocsikkal megálltunk pár perczig s gyönyörüséggel néztük a szép
tüneményt.

János püspök palotájába szálltunk.

Ez a palota a várhegy alján fekszik. Azt mondják: Padányi Biró Márton
püspök épitette a mult században. Érdekes alak ez a püspök. Kemény
magyar, de azért németté akarta tenni Magyarországot. Története azonban
nem a Balatonhoz, hanem a Bakonyhoz tartozik. Talán ott majd visszatérek
rá.

Sümegh vára volt régen a veszprémi püspökök állandó tanyája sokszor
huzamos időkön át. Fönt a várban laktak s nem a várhegy tövében. Innen
vezették seregüket a török ellen, néha a szomszéd nagy várurak ellen is.
Sok nagy történet szállott át erről a mi időnkre.

Sümeghi tervünk ebből állt: megnézzük a várat s onnan Kisfaludy Sándor
szőlejét. Megnézzük a költő lakását, a hol regéit irta s huszonöt éven
át volt boldog Szegedy Rózával. Megnézzük a püspöki könyvtárt és
irattárt, Biró Márton gyüjteményét. S ha jut idő: megnézzük Ramazetter
boros pinczéit is.

De nem jutott idő mindenre. Gyulai Pál ur és Nagy Miklós szerettek volna
már minél előbb Budapestre jutni.

Megható jelenetet láttam.

A mint szobáinkban elhelyezkedtünk: rögtön mentünk ki a főutczára. A nap
épen már lenyugodni készült.

Én Salamon Ferenczczel együtt voltam.

Épen jött haza a disznófalka. Kettesével, hármasával, tizesével rohantak
az utczán sirva és röfögve a koczák és malaczok, hogy minél előbb
ennivalójukhoz jussanak.

Salamon Ferencz megállt s mereven nézte a nyargaló sertéseket.
Nézte-nézte, nem szólt. Elővette zsebkendőjét s mintha szemeit törülte
volna. Azt hittem, a port törli le arczáról.

– Tordán láttam utoljára a haza siető disznófalkát. Kis gyermekkorom óta
most látom először. Szegény kedves jó anyám és szülőházam és gyönge
korom jut eszembe.

– És eszembe jut az egész kutyaélet, a melyet eddig átéltem. Nem lett
volna-e jobb otthon maradni, mesterséghez látni s a hazasiető
disznófalkában gyönyör ködni? Talán nekem is volna közte egy-két darab!

– Most pedig nincs egy koszos malaczom se!

A legjobb és legnemesebb férfiak egyike, a kit valaha láttam. Egyike
nagy tudósainknak, a kikre nemzetünk büszke. Vére hullott
fönmaradásunkért s egész életén át dolgozott dicsőségünkért. Becsületes
és szerény volt mind végiglen s az ország mérhetlen kincseiből egy
koszos malaczot se mondhat magáénak.



A KÖLTŐ ÉLETÉBŐL.

(A költő lakása. – A szőlőhegyi ereklyék. – A badacsonyi ürmös és a
nádorispán. – Kend az Alvinczy? – Eszébe jut az orleánsi szüz és a
ménszamár. – Szent Spiridion pórul járt. – A 12 paplan és 12 pendely
története. – A halott haza jön a temetőből.)

Megnéztük a költő lakását. Azt a házat, mely az övé volt.

A várhegy déli oldalán a püspöki palota és kert vonalán fekszik. Derék
kisvárosi épület, cseréptetővel, kényelmes nagy szobákkal, szellős
folyosóval, kis kerttel.

Negyvenöt év előtt láttam először. Akkor még csak tizenkilencz év
választott el a költő halálának évétől. Még megvoltak azok a fák,
melyeket Kisfaludy Sándor ültetett. Még olyan fát, öreg almafát is
mutattak, mely a költő születése óta, 1772 óta élt. Mikor Nagy Miklóssal
és Gyulai Pál urral huszonöt év előtt ott voltunk, akkor már az az öreg
fa nem állott. Azóta én se voltam azon a vidéken.

Ugy hallom, azóta márványtáblát helyeztek a ház falába s arra
aranybetüvel vésték be, hogy e házban született, élt és halt meg
Kisfaludy Sándor, a költő. A ház előtt ligetes tér, a város egykori
pulykalegelője s azon a költő szobra.

A ház anyai öröksége volt s Kisfaludy Mihály ur, a költő apja, mint
fiatal házas oda huzódott. Később Győrmegyébe, téthi kuriájára
telepedett s ott is halt meg. Gyermekkora nagy részét a költő is ott
töltötte.

Serdülő korát a tanintézet, ifju korát a háborúk nyelték el. Feleségét,
a ragyogó Szegedy Rózát, Vasmegyébe Kámba vitte. Itt élt majdnem hat
éven át. Oly boldogan, hogy boldogságának leirása a legnagyobb lángelmék
tollára méltó. Csak 1805-ben költözött sümeghi házába, öröklött
birtokába. Mikor a Szegedy-örökösök osztoztak, a kámi kuria Róza
öcscsének, Bezerédynének jutott. Ma is Bezerédy-birtok.

A sümeghi ház akkor kisebb volt, mint most s nem is oly diszes, mint
később. A költő 1810-ben két szobát épitett hozzá s kapuját is
átigazitotta s homlokzatát diszesebbé tette. Igy lett csinossá és
kényelmessé a lakás. Itt keresték őt fel gyakran hirneves férfiak,
vármegyéjének oszlopos emberei, régi katonai pajtások, tábornokok,
tudósok, a Kisfaludy és Szegedy-atyafiság tagjai. Itt látogatta meg őt
nem egyszer Deák Ferencz és Csányi László és Festetich György gróf, a
keszthelyi Georgikon alapitója s fia, László gróf, kivel mindvégig
bizalmas barátságban állott. S ide jöttek messze vidékekről a felsőbb
intézetek lelkes ifjai, hogy a mikor a regék szinhelyét, Csobáncz,
Tátika, Szigliget, Somlyó várait megnézik, a regék költőjét is lássák s
áhitatos tiszteletüket meghatott hangon kifejezzék.

Magyar költők: kinek van köztetek saját háza, édes öröklött hajléka?
Vörösmartynak, Petőfinek, Tompának sohase volt. Aranynak lehetett volna,
még se volt. Jókainak volt is, lehetett volna is, még sincs. De legalább
megvan svábhegyi tanyája. Csak régi költőinknek adott a sors öröklött
hajlékot. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi, Fáy, a Szemerék: nekik volt
otthonuk. Petőfi egész életében egész évet sohase tölthetett egy helyen.
Bánatának s örömeinek helyhez kötött emlékeit egy év után soha nem
láthatta többé.

Kisfaludy Sándor harmincznégy éves korától kezdve haláláig, hetvenkét
éves koráig háboritlanul lakhatott öröklött ősi hajlékában. Van-e ennek
hatása a költői lélekre? Boldogabb-e az a gólya, az a fecske, melynek
fészkét sohase pusztitják el rossz idők és rossz emberek? Pacsirta,
rigó, fülemile nem oly édesen dalol-e, bár minden évben uj fészket rak,
mintha sohase kellene más bokorban, más lomb árnyékában uj otthont
alkotnia?

Benéztünk a költő dolgozó szobájába. A hol iróasztala állt: ott lába
alatt lyukassá kopott a padlódeszka. Azt mondták, a költő csizmája
koptatta ki. Nem bizonyos. Hiszen 1875-ben, mikor ott jártunk, már
harminczegy év óta más lakta a házat.

A házat és a sümeghi szőlőt az ötvenes években János püspök vette meg a
költő örököseitől. Ma mind a kettő a veszprémi püspökség vagyonát
képezi.

A házban s annak szobáiban nem találtak a költő után apróbb érdemes
emléktárgyakat. De a szőlőhegyi hajlékban találtak. Ott volt iróasztala,
azon irótolla, tintatartója és házi sapkája s a sarokban sétabotja. Maga
János püspök nézte meg s jegyezte meg. Ott hagyta. Szigoru rendeletben
megparancsolta a vinczellérnek, hogy ezekre vigyázzon, ezeket őrizze meg
s kegyeletes látogatóknak vigyázva mutassa meg.

Hiába volt talán ez a szigoru rendelet.

Elloptak mindent. A vinczellér nemcsak nem vigyázott, sőt ő volt a
kézreadó. A sétabot helyett betettek egy husángot, a házisipka helyett
egy bagósüveget, az irótoll és tentatartó helyett egy nyullábat s egy
darab krétát.

A házban, mikor ott jártunk, a püspöki tiszttartó lakott.
Tiszttartó-lakás most is.

János püspök a maga költségén már az ötvenes évek elején szobrot akart
emelni a költőnek Sümeghen. De a rokonok nem engedték meg. Kemény,
kurucz természetü emberek a Kisfaludyak. Még a ki labancz volt, annak is
kurucz vére volt. Minthogy pedig János püspök 1850-ben nyerte a
püspökséget: pecsovicsnak, osztrák pártinak tartották. Már pedig
Kisfaludynak pecsovics ember szobrot ne emeljen.

Sok adomát halottam a költőről. Hosszu élete, sok oldalu gazdag élete
volt; sok adoma képződhetett élete és egyénisége körül. Pápán és
Veszprémben még sok jó ismerősével, sok jó barátjával találkoztam gyerek
koromban. Ha mindenre tudnék emlékezni! Ha sejtettem volna fiatal
koromban, hogy valamikor én is papirost szántok és betüt vetek és
konkolyt aratok s ha följegyeztem volna a hallott dolgokat!

De azért elmondok egyet s mást az adomákból. Sokat ő maga is följegyzett
leveleiben, én ugy mondom el azokat is, a mint én hallottam.

Mindenki tudja, hogy a költő 1809-ben a nemesi fölkelés őrnagya s József
főherczegnek, a nádorispánnak segédtisztje volt. Mint segédtiszt, a
főherczeg udvarához s közvetlen környezetéhez tartozott.

Vitt magával a táborba badacsonyi ürmöst is hatalmas csutorával. Egyszer
a nádorispánt is megkinálta egy pohár ürmössel.

A badacsonyi ürmös csodálatos finomságu ritka bor. Tudtommal másutt nem
is készitik se nálunk, se más országban. Az édes badacsonyi mustot
lepárolják felényi mennyiségre: igy készül. Szine barna sötét. Ize édes,
zamatos, illatos; ereje, tüze páratlan.

A nádorispán iszik s megnyalja utána szája szélét.

– Micsoda ital ez Kisfaludy? Ilyet még sohase ittam. Fölséges!

– Ha izlik fenségednek, most a szüretkor majd készittetek fenséged
számára is.

Volt egy Ág Ferkó nevü gazdája. Nejének megirta, hogy a Ferkó
gondoskodjék a nádorispán számára egy hordó ürmösről.

Ág Ferkó gondoskodott két hordó ürmösről. Egyik a nádornak, másik az
uraságnak. Maga szállitotta fel Budára a királyi várba mind a két
hordót. Ugy egy akónyi lehetett mindegyik.

Megizleli Kisfaludy az egyiket.

– Ez nagyon jó Ferkó!

– Ezt tekintetes uraságomnak készitettem.

Megizleli Kisfaludy a másikat. Ez is jó volt ugyan, de sokkal gyöngébb
és ritkább, mint a másik.

– Hát ezt kinek szántad Ferkó?

– A nádorispánnak!

– Hiszen ez nem ér annyit, mint a másik!

– Nem is akarom, hogy annyit érjen. Jó lesz ez a németnek igy is.

Kisfaludy jól összeszidta a Ferkót. Ostoba parasztnak nevezte. Az ő maga
számára szürt ürmöst adta a nádorispánnak.

– Sohase köszönik ezt meg tekintetes uraságomnak.

Ugy is lett.

Kisfaludy a király parancsára megirta a nemesi fölkelés történetét. De
igazán irta meg. E miatt aztán Kisfaludyt elcsapták, két esztendei
munkájáért azt se mondták: köszönöm. Örökös kegyelemvesztés lett a
jutalma.

Akkor kerekedett fölül a Ferkó, mikor ezt megtudta.

– Ugy-e megmondtam? Kár a németnek egy csöpp is a jóból!

Pedig bizony nem a nádor volt az oka a kegyelemvesztésnek.

Köztudomásu a »Kend az Alvinczi?« története. Nem is mondom el. De
érdekes az, hogy Kisfaludy ez adomának maga is közeli tanuja volt.

A győri vesztett csata után a nemesi fölkelő seregek egy része Komárom
felé, a másik része Buda felé vonult vissza. Az utóbbi résznek egyes
csapatai csaknem futva menekültek.

A tiszai megyék fölkelő nemessége épen Győr felé vonult, mikor a hátráló
csapattal találkozott. Ekkor gróf Festetich Ignácz ezredes a tiszaiaknak
is a hátrálást parancsolta s ugyan ő vezette a visszavonulást. Magán
utasok azonban jó lovakon, jó kocsikon gyorsan Budára hajtottak s itt
zajt ütöttek azzal, hogy az egész nemesi sereg futva menekül Buda felé s
hátán hozza a francziát.

Budán Alvinczy altábornagy volt a hadparancsnok. Egész táborkarával lóra
ül s megy teljes diszben a fölkelő sereg elé. A rendetlen futást ugyan
nem hitte, de mégis teljes diszben ment, hogy bátoritsa s megtisztelje a
nemesi sereget.

Bia körül találkozik a sereggel. E sereget pár nap előtt a budai
vérmezőn az ő nevében fegyverezték föl. A fegyvereket Alvinczy
fegyvereinek nevezték a nemes fiuk maguk között. Akkor még tűzkövesek
voltak a lövőfegyverek. Kellett tehát a fegyveren lenni sárkánynak, a
mely fogja a tűzkövet és aczélnak, a mely szikrát ad a puskaport
meggyujtani. Ámde a fölkelt nemességnek a vérmezőn Alvinczy nevében nem
adtak más fegyvert, csak régi rozsdás pisztolyokat, melyeknek se
sárkányuk, se aczéluk nem volt, melyekkel tehát lőni nem lehetett.
Természetesen szurni se és ütni se.

Oda ér a fényes hadparancsnoki táborkar. A tiszai nemesség megáll,
sorakozik, tiszteleg. Gróf Festetich Ignácz jelentést tesz Alvinczynek.
A fölkelő seregben lassanként elterjed, hogy itt az Alvinczy, ez az
Alvinczy. Ekkor történt aztán, a mi történt.

A kérdést »Kend az Alvinczy?« egyik tiszai megye valamelyik fiatal
nemese tette s ugyan ő adta meg a kemény feleletet is. Alvinczy rettentő
dühbe jött. Agyonlövéssel, várfogsággal fenyegetődzött. Mutatta ugyan
neki az ifju nemes a disznólábféle rozsdás pisztolyt, de ezt Alvinczy
nem jól értette meg. Talán ez fokozta haragját, melyet a katonai
fegyelmetlenség is indokolt némileg.

Haragja azonban nem sokáig tartott. Festetich gróf ezredes megmagyarázta
a dolgot s a pisztolyt is figyelmesen megmutatta. Mikor nem sokára
Kisfaludy Sándor előtt ujra szóba jött a dolog, Alvinczy már maga is
nevetett a dolgon.

– Igaza volt annak a ficzkónak, de goromba szaváért mégis szeretnék neki
25 botot adni.

Csakhogy a nemes embert nem volt szabad megbotozni!

– – Római katholikus vallására sokat adott Kisfaludy. Volt a
Kisfaludy-családnak egy protestáns ága is, de ő a maga ágazatát előbb
valónak tartotta a protestánsnál. De indoka politikai természetü s nem
vallásos természetü volt. Élt-halt a nemességért; rajongó álmadozásai
közé tartozott a nemesség középkori fényének s a Kisfaludy-nemzetség ősi
dicsőségének és hatalmának visszaszerzése. Deák Ferencz pártját
kálvinista pártnak tartotta, a kálvinistákat szabadelvüeknek látta s a
szabadelvüségtől féltette nemességét s a nemesi előjogokat. Ebből állott
minden felekezetessége. Bármennyi kápolna, remete, gyóntató pap,
zarándok, hajnali harangszó, imádság fordul is elő költeményeiben: ennek
nincs más értelme, mint a valláshoz politikai okokból való ragaszkodása.

S erre sok a bizonyság.

A papokat nem szerette valami nagyon, noha sokszor adtak neki
kölcsönpénzt, törvényes kamatra.

Mindig dicsekedett azzal, hogy ősei közt voltak hősök, vitézek,
tékozlók, könnyelmüek, pártütők, de pap sohase volt egy se.

Franczia fogoly korában egyszer nagyon elfáradt a gyalogolásban s egy
szamárhoz jutott. Felült a szamárra, a mi előtte, az egykori nemesi
testőr, a huszár főhadnagy s a délczeg lovas előtt ugyancsak furcsa
dolog lehetett. Hanem hát a hol ló nincs, ott a szamár is jó.

Van egy ledér franczia népmonda. Ledér most, de kegyes monda a kegyes
régi világban. E monda szerint az Orleánsi Szüz egykor ménszamáron
lovagolt. S a szamár ismervén a Szüz isteni küldetését, fejét
visszaforditá s utálatos szemekkel rá nézve a Szüzre, emberi szózatot
hallatott:

– Imádlak téged istenáldotta Szüz!

Ez jutott a költő eszébe mikor a szamáron poroszkált Francziaország
felé. Az ő szamara is ménszamár volt.

– De nekem nem vallott szerelmet az én szamaram, mint a derék, katonás
franczia szüznek!

– – Mikor Károly öcscse, a költő meghalt, utána sok adósság maradt, de
igen kevés vagyon. Derék emberek, hű barátok, jó hazafiak gondoskodtak a
költő temetéséről s adósságai kifizetéséről. Köztük Fáy András is.
Kisfaludy Sándor és Fáy András közt levelezés is folyt e tárgyban.

Károly öcscse festőmüvész is volt. S maradt utána egy kép, Szent
Ferencznek festett képe. Jó-e, rossz-e ez a kép: Kisfaludy Sándor nem
tudta, de ezt megtudni Sümeghről ő ugyan Pestre nem utazott. Ez az ut
akkor belekerült volna egy hétbe.

De Fáy Andrást mégis meg akarta hű fáradozásaiért jutalmazni. Ezt irta
tehát neki:

– Ha az a Szent Ferencz-kép müvészi alkotás s igazán jó kép: akkor azt
kedves uram öcsém tartsa meg emlékül, fogadja el családunktól. De ha
valami rossz mázolás, akkor adja oda a francziskánus barátoknak; ott a
többi efféle szent társaságában ellehet.

Igy vélekedett a papokról.

Vajjon hova lett csakugyan az a szent kép? Tudja-e a Kisfaludy-társaság?

Volt öcscsének, Károlynak, egy hitelezője, a kivel épen sok baja volt
Kisfaludy Sándornak. Ezt a hitelezőt Spiridionnak nevezték. Vagy szabó
volt, vagy vendéglős, már nem tudom, melyik a kettő közül. Kissé
hóbortos német ember.

Mikor azt megtudta, hogy Kisfaludy Károly után alig maradt valami vagyon
s hogy a hitelezők nem kapják meg minden pénzüket: a testvéreknek s
kivált Kisfaludy Sándornak esett s ezeket zaklatta leveleivel. Különösen
Sándor ellen biztatta föl valaki s hozzá minden hónapban, néha hetenként
intézett adósságkövetelő, pénzt sürgető levelet postán vagy vásározó
zsidók és gyolcsos tótok utján. A költő utóbb már dühös volt, ha ezt a
nevet meglátta: Spiridion.

1832-ben vagy 1833-ban egy kemény, hideg, zivataros, hóförgeteges
deczemberi napon beállit a költőhöz egy vad ismeretlen egyéniség.
Bundája tele hóval, bajusza és szemöldöke is tele hóval, még bolyhos
köcsög kalapja is tele hóval.

Beköszönt s azon kezdi a beszédet:

– Tudja-e az ur, micsoda nap van ma?

Ránéz a költő kiváncsi és komor arczczal.

– Mit akar? Kicsoda az ur?

– Mindjárt megmondom s tisztelettel mindjárt bemutatom magam. Tetszik
tudni, ma van Szent Spiridion napja.

No épen ez az ember kellett a költőnek. Ugyis épen az tette komorrá,
hogy elhalt felesége jószágát az időközi haszonnal épen most kellett
kiadni a Szegedy-atyafiaknak. Mérgesen oda szól a hóbortos némethöz.

– Mi közöm nekem ehhez? Adja elő a dolgát szaporán.

A jövevény kiráz egy kosárra való havat bundájából, szemöldökéből és
köcsög kalapjából.

– Tetszik tudni, én vagyok az a pesti Spiridion, a kinek a nemes
Kisfaludy-familia ma is adós. Nekem pedig az a szokásom, hogy én nevem
napján látogatom meg adósaimat.

A költő feláll, egy szót se szól, megfogja a bundát és a köcsög kalapot
s ugy kilöki a folyosóra, csak ugy nyekken. A bundában és a kalapban
volt természetesen Szent Spiridion is. Csak azután mondta neki:

– Nekem pedig az a szokásom, hogy az ilyen embert saját neve napján
dobom ki házamból.

Ez esetnek hire futamodott s ebből példabeszéd lett.

»Ugy ne járj, mint Szent Spiridion a Kisfaludyakkal.«

Ennek a példabeszédnek im ez volt a története.

A költő hatalmas erejü izmos férfiu volt. Történeti arczképe a magas
homlokkal és kopasz fejjel alig nyujt hű képet termetes alakjáról.

Haját Milanóban vesztette el 1796-ban, a mikor a milanói várat a
francziák bekeritették és ostromolták. Az ostrom negyvenegy napig
tartott. A várőrségben a rossz víz miatt hagymáz ütött ki. Megkapta a
betegséget a költő is. Erős testalkata ugyan hamar megbirkózott a
betegséggel, de haja elment s nem is jött vissza többé. A Kisfaludyak
dús hajuak s a dús hajzat öcscsének, Kisfaludy Károlynak arczképén jól
meglátszik.

Egyéb balesete is volt, kivált öreg korában.

Épen hetven éves korában 1842-ben karácson előtt Keszthelyre akart
bemenni. Szántó körül a hajnali szürkületben fekete kutya ugrott ki az
árokból a lovak előtt. A lovak megijedtek, megvadultak s tüskön-bokron
át vitték a kocsit. Feldülés lett a vége s a költőnek térdkalácsa s
vállcsontja eltörött. Pár hónapig őrizte a szobát, de tökéletesen
kigyógyult.

Sulyosabb volt az az esete, melyről Kossuth Lajost maga értesitette.

Somlyai szőlejébe ment, hova borvevőt várt. Márczius 10-ike volt; erős,
hideg szél támadt, cselédjeivel együtt áthült s hatalmas hurutot kapott
lázzal. Cselédjei elfeküdtek, a költő azonban, a hajdani katona keményen
ellenállt s esze ágába se volt lefeküdni. Sőt talán még legénykedett. No
hiszen megrohanta öt napi legénykedés után olyan láz, hogy tizenhárom
napig egy percznyit se aludt s viznél egyéb nem fordult meg szájában.
Még se gyöngült el valami nagyon. Pedig ez az eset 72 éves korában,
1844-ben történt.

Hogy ilyen férfi el tudott bánni Szent Spiridionnal: nem lehet csodálni.

Őseire büszke volt.

Méltán. Ma a huszadik századot éljük s az ő családi levéltárában a
tizenkettedik századtól kezdve meg voltak az okiratok, melyek ősei
hatalmát bizonyították. Csak Veszprém vármegyében három vára, három
urodalma volt egykor családjának. Essegvár, Döbrönte, Csékut. De egyik
dédük anyja miatt sok rossz élczet kellett hallania.

Volt egy őse: Kisfaludy László tábornok, Győr várának s városának hadi
kormányzója. A törökök elfogták s nehéz vasat tettek kezére, lábára s
Esztergomban föld alatt sötétben tartották.

Volt gondjuk rá, hogy erről feleségét is értesitsék. Szarvaskendi Sibrik
Mária volt a feleség. Szerette urát életre-halálra, kész volt érte
minden áldozatra.

A török váltságdijul nyolczezer forintot, kétszáz török rabot, kétszáz
kősót és tizenkét paplant kötött ki.

Az asszonynak nem volt török rabja, hanem volt a győri német
várkapitánynak, ettől kellett rabot venni. Ez pedig rosszabb volt, mint
a pogány; istentelenebb volt még a kutyahitünél is. Ez a kétszáz török
rabért még többet követelt.

Még akkor telt a várakból és urodalmakból.

Csakhogy a német azt is követelte, hogy ha az esztergomi basának oda
adja a paplanját, neki adja oda a pendelyét.

Az asszony megigérte. De csak akkorra, a mikor előbb a basával végez.

Csakhogy ez az asszony nemcsak Kisfaludyné volt. Ő Szarvaskendi
Sibrik-sarjadék is volt, a kivel összetüzni nem volt tanácsos.

Kisfaludy László uram kiszabadult, de a 12 paplan oda lett.

Mi lesz a pendelylyel?

Mária asszony magához rendelte a várkapitányt Kisfaludra, Sopron
vármegyébe. Férjét elküldte valahová.

Megvendégelte a várkapitányt, a hogy magyar nemes asszonyhoz illik. És
szó nélkül várta, mikor hozakodik elő a várkapitány a pendelylyel.

Előhozakodott, mihelyt a bor kissé a fejébe szállt.

Mária asszony erre is készen volt.

Eléje tartott tizenkét szép hófehér pendelyt. Maga fonta a fonalát, maga
fejéritette a vásznát, maga himezte ékes virágát. Elfogadja-e a német?

Nem fogadta el. Olyan pendelyt kért, a melyik már volt egyszer Mária
asszony harmattestén. Olyat is kapott.

Csakhogy előbb Mária asszony intésére előugrott egy csomó nemes ifju, a
várkapitányt és kisérőit leverte, s a kapitány kezét gúzsba kötötte.

– Az én pendelyemet akarod német? Nesze!

Előhoztak egy rongyos pendelyt, ráadták a várkapitányra, egy czafatos
főkötőt a fejére kötöttek s ugy küldték be Győr várába.

Megérdemelte.

Csakhogy ez a pendely több várat és urodalmat nyelt el, mint a tizenkét
paplan.

A német meg se állt Bécsig. Kegyetlen hazug panaszszal beáztatta nem is
Mária asszonyt, hanem Kisfaludy László uramat.

Árpád apánk hét vezére közül való volt Szabolcs vezér. Ennek a fia volt
az a Csák, a kitől a Kisfaludyak származnak. Szabolcs vezértől kezdve
Kisfaludy László uramig sok szép birtokot összegyüjtöttek. De mire a
paplan ára s kiváltképen a pendely ára kikerült s Kisfaludy László a
hóhér pallósától megmenekült: akkorra maradt is, nem is valami a sok
várból és urodalomból.

A várakból legalább egy se maradt.

Hanem mikor Kisfaludy László uram a sok hercze hurczából haza szabadult:
átölelte szerelmes hitvesét Mária asszonyt mind a két kezével,
megcsókolta mind a két piros arczát bajuszos szájával s talán még valami
könyet vagy mit is törölt ki a szeméből.

– Most már ugyan semmink sincs aranyos lelkem, asszony-feleségem, de
mégis csak ugy volt jó, a hogy te cselekedtél.

Nos hát a költőnek, mikor jó kedve volt, ugyancsak hallania kellett,
miként pusztult el az ősi birtok paplan miatt, pendely miatt.

Ha jó kedve volt: vidáman el is hallgatta. Ha pedig rossz kedve volt:
nem is volt tanácsos előtte ezt a dolgot pajkosan előhozni.

Volt a költőnek egy sajátságos baleszméje. Mindig attól félt, vele is
megtörténhetik, hogy elevenen temetik el.

E baleszmének története van.

Élt 1750 körül Téthen, Győrmegyében, egy előkelő gazdag nemes urnő.
Nevét elfeledtem. Vagy Noszlopyné, vagy Kisfaludyné, vagy Gyapayné volt:
ugy rémlik előttem. Csak annyit tudok biztosan, hogy egy veszprémmegyei
egykori jóbarátomnak s birtokos társamnak öreg anyja volt. E barátom
neve Noszlopy Tamás. Nálam idősebb volt s már nem is él. A ki az ő
családi leszármazását ismeri, Théten pedig jól ismerhetik: az rájön ama
gazdag nemes urnő nevére.

Az urnő megöregedett, meghalt, eltemették. Aranylánczot tettek a
nyakára, aranygyürüket az ujjára, arany kösöntyüket a kezére, aranyos
mentét hideg tetemére. Igy rendelte ő maga. Maradékai szót fogadtak.

Tél volt, hó volt, hideg volt, mikor eltemették.

A közönség látta a holton a nyitott koporsóban a sok kincset.

Egy-két rossz ember összebeszélt s éjjel kiment a temetőbe, fölásta a
sirt s meg akarta rabolni a halottat.

De a halott nem volt halott. A zajra fölébredt, a hidegre föléledt s
mikor a koporsót fölnyitották, felült.

Felült, nagyot ásitott s azt mondta:

– Köszönöm jó emberek!

De a jó emberek holtra rémültek. Se szólni, se mozdulni nem tudtak. A
szegény öreg urnőnek magának kellett a sirból kijönni, ruháját rendbe
hozni s haza ballagni a faluba. A rossz emberek, mikor magukhoz tértek,
közel se mertek hozzá menni.

Haza megy az öreg urnő s kopogtat a cselédlakás ablakán.

A cselédek fölébrednek, kinéznek s ime látják a halottat halotti
ruhájában, a hogy délután eltemették. A tele hold épen rá sütött s a hó
is világitott. Jól látták, jól megismerték.

Rémületében eszét vesztette valamennyi. Kezüket tördelték, hányták
magukra a keresztet és sopánkodtak az irgalmas istenhez. De segiteni
egyik se mozdult.

Az urnő kardos asszony volt életében.

– Keljetek hát föl gézenguzok! Nem látjátok, hogy megvesz az isten
hidegje? Nyissátok ki hamar a kastély ajtaját!

Igaz, hogy a halottakat nem szokás valami bőséges ruhában eltemetni.

De azért a nyavalyás cselédek nem mozdulnak.

– Kisértet! Kisértet!

Utóbb is egy félig ittas öreg cseléd bolond észszel azt mondja:

– Uszitsátok rá a kutyákat!

Szót fogadtak s a kutyákat rá eresztették, rá hajszolták a kisértetre.

Csakhogy a kutya nem babonás. A kutya megismeri az ő jó urasszonyát
életben is, halálban is.

Ugy rohantak az urnőre, mint a dúvadak, de a mikor hozzá értek: kezét
nyalták, hozzá dörgölőztek, jó szivvel üdvözölték. Mintha mondták volna:

– Hozott isten, hozott isten haza a föld alól!

Igy menekült meg az urnő s azután élt is még egy darabig.

Ez az eset Kisfaludy Sándor születése ideje körül történt. Sok éven át
erről beszéltek három-négy vármegyében. S ez annyira megnyomta a gyermek
elméjét, hogy a költő, mikor végrendeletet csinált, azt rendelte, hogy
szivét, azt a melegen érző szivet szurják keresztül és csak ugy temessék
föld alá.

Átszurták-e a holt költő szivét: nem tudom. A végrendelet, melyben azt
meghagyta, még Szegedy Róza életében 1830 előtt kelt. A költő még azután
sokáig élt.



A LAKATLAN PALOTA.

(Szent Kristóf térdekalácsa. – A lakatlan palota rideg. – A félszemü
kulcsárné és vén macskája. – Az öreg „Pál bácsi“. – A mult századok
irásai és könyvei. – Az öreg hajdu. – A munkáskérdés titkai. – Vége van,
de még sincs vége a könyvnek.)

Mire a Kisfaludy-házat megnéztük: lenyugodott a nap. Talán fél óráig
sétálgattunk még a városban s azután leültünk a gazdag estebédhez.

Késő éjszakáig beszélgettünk komoly tárgyakról nagy vidámsággal.
Beszélgetésünk tárgyai: a régi kastély, a gazdag sümeghi festő s a
Bakonyerdő, a mikor még benne a mammuth lakott.

A régi kastély a püspöki székház, melynek lakói és vendégei voltunk.

Kapuszinje alatt falbavert szegen mammuthcsont lóg egy kóczmadzagon.
Valami forgócsont vagy lapoczkadarab. Sümeghi határban találták valahol
valami árhordta rétegben. A mikor találták: földünk őslakóival még akkor
nem voltak a tudósok közeli ismerősök. A köznép ma sem az. A köznép ma
is azt hiszi, hogy az a csont valami óriás embernek csontja. Vagy valami
csodatevő szenté. Talán Szent Kristófnak térdkalácsa. Sehol se lesz
annak jobb helye, mint a püspöki palotában. Oda adták be s ott
akasztották fel a kapuszin alatt. Vén asszonyok, csacska emberek sokat
tudnak arról a csontról mesélni.

Nagyon kegyes, istenfélő öreg asszonynak volt egyetlenegy szép leánya.
Szép leánynak szolgalegény volt a szeretője. Csakhogy az öreg asszonynak
vagyona is volt, a leányra gazdag legény is szemet vetett,
szolgalegénynek hátul volt a helye.

Az öreg asszonynak azonban csúz rakódott a könyökébe. Se söpörni, se
tésztát gyurni nem tudott, de még csak az olvasót pörgetni se. Nagy baj
ez. Adott gyertyát a templomnak; elment bucsujárni Kis-Czelbe,
Szent-László Egyházra; imádkozott, fohászkodott hétszámra: mind nem
használt semmit. Testi fájdalmai is nagyok voltak.

Oda ment hozzá a szolgalegény. Megvigasztalta, megczirógatta, könyökét
megtapogatta s megigérte, hogy hoz neki ereklyecsontot, tegye a feje
alá, meggyógyul, de adja neki a lányát feleségül.

Ravasz a legény, babonás az öreg asszony. A lánya is csak arra kérte,
tegyen meg mindent, hogy a csúz takarodjék ki a könyökéből. Meglett az
alku. A szolgalegény tudta már, hol kandikál ki a csont az omlásból,
kivette onnan s vitte az öreg asszonyhoz. Akkora darab volt, mint egy
tulipántos láda. Mindjárt elhitte az öreg asszony, hogy ilyen csontja
nem is lehet másnak, csak előkelő rangu csodatévő szentnek. Bizonyosan
meg is gyógyult tőle.

Ilyen bolongságokat beszélnek arról a nagy csontról.

Másfél száz esztendős régi palota, száz esztendő óta már senki se lakja.
Mióta Koller püspök fölépitette a veszprémi palotát: azóta a veszprémi
püspök csak bérmáláskor látogatja meg elődeinek sümeghi palotáját.

Letarolt erdő, fogatlan száj, elpusztult család, elfásult sziv, uzsorás
embernek lelke, lakatlan palota: minő rideg látvány!

A puszta vár ott a bércz tetején nem oly kietlen.

A romnak van szépsége. Tetőtlen falak, merész oszlopok, düledék kövek,
mohos üregek, egykori ajtók és ablakok óriás nyilásai, vihar süvöltése a
nyilásokon, forgó szél táncza a falromok között, vércse-bagoly a falak
oduiban, vad virágnak hervadt bokrai az ormokon. Mindenütt az elmulás és
mégis élet mindenütt. Emlékek a multból, szájról-szájra szálló
hagyományok az embereknél, képzelet és andalgó érzések széppé teszik a
puszta várat.

Hiszen az öreg asszony is szép; ezüst hajával, fényes szemeivel,
arczának szabályos redőivel, halk hangjával, szelid beszédével, a mikor
ott ül zsölyeszékén s unokái körülveszik s nagy zsivajjal játszanak
körülötte. Fia-lánya is oda-oda megy hozzá s megcsókolja vagy a kezét
vagy a homlokát.

– Édes kedves jó nagy anyánk!

De nézzétek meg a delnőt, a kit nem látogat senki.

Arcza szép, szeme ragyog, piperéje tökéletes, szobája virágos, de szive
nincs. Szerelme csak hivalkodás, szava csak csalfaság. Társalgásából
hiányzik a lélek, nem hiányzik a számitás. Megcsalta azokat, a kik
imádták. Szelleme fütetlen fényes terem hideg télben. Gyermekei
nincsenek. Nincs, a ki szeresse s nincs a kit szeressen.

Ilyen a nagyuri palota, a melynek nincs lakója. Ilyen volt a mi tanyánk.

Földszinten, emeleten húsz-harmincz szoba és terem egy végben. Mindegyik
tele butorral és képpel, kényelemmel és napsugárral.

S tele hidegséggel. Még nyáron is borzongat benne a hideg.

Nincs lakója. A ki örömmel tanyázzék benne, a ki édes szeretettel
fogadja vendégét. Hiányzik belőle az életnek illata, a léleknek
melegsége.

Termei konganak, mintha üresek volnának. Falak, padlók, szőnyegek ódon
szaggal telvék. Még legyet se találsz. Még a pók se szövögeti hálóját a
szögletekben. Mintha barlangban volnál: ugy érzed magad a gazdátlan
palotában.

Ott vannak a püspökök arczképei a falakon.

A hatalmas Rozgonyiak, a kik szentek voltak az isten előtt s kemény
hadvezérek az ellenség előtt. Könyjük hullott az oltáron, vérük a
csatatéren s jobban szerették az országot, mint a mennyországot.

Ott a daczos főpap, a ki kardot kötött a püspöki palást fölé s vitéz
hadainak élén maga rohanta meg a szomszéd főurat Gersei Pethőt s
ostrommal vette be Tátika várát. Nem birt vele még az országgyülés se s
mikor kárhoztatták, a hitujitás élére állt.

Hát a ki nem volt Árpád sarjadéka, mégis magyar fejedelmi ág volt. A
hatalmas Ujlaky herczegek utolsó sarja, a kit saját várában vertek agyon
a kuruczok, mert hütlenné lett magyar fajához s a hitszegő osztrákhoz
szegődött?

Püspökök voltak mind. Soknak ott az arczképe a falakon bajuszszal,
szakállal, karddal, kereszttel vagy pedig sima szenteskedő arczczal, a
mikor – az utolsó századokban – már csak kereszttel és imádsággal
ostromolja az eget s nem karddal és hősi vitézséggel védelmezi magyar
nemzetét.

Mindez nem támaszt életet a gazdátlan palotában. Hiszen maradék nélkül
multak el a fényes alakok. Utódaik csak a vagyont örökölték s nem a
vért, a nevet, a büszkeséget és a becsületet. Idegen uraság kezére
jutott Magyarország. Légy szolgája az idegennek, akkor urrá lehetsz,
püspökké lehetsz Magyarországban. Ez az igazság háromszáz esztendő óta.

Ki őrzi ezt a nagy palotát?

Bizony nem a komiszáros őrzi, mint a hogy Sobri dala mondja.

»Ej-hujh Sobri pajtás – Mi ott az a nagy fehér ház? Ej-hujh
Sümegh-város, Ott lakik a komiszáros!«

Hanem a félszemü kulcsárnő őrzi.

Juliánna asszony a neve. Még János püspök bizta rá a palota őrzését.

Nem volt valami szép asszony a jó kulcsárnő. S azonfelül csak egy szeme
volt. Nem is hivták másnak, csak a félszemü kulcsárnőnek. Már Pécsett is
szolgálatában állott János püspöknek, mikor a püspök még csak kanonok
volt. Magával hozta a veszprémi püspökségbe, de Veszprémből csakhamar
áthelyezte Sümeghre s az ottani palotát bizta rá.

Volt Juliánna asszonynak egy öreg édes anyja s egy öreg czirmos
macskája. Azokat is elvitte magával a sümeghi palotába. Édes anyja volt
már vagy nyolczvan esztendős, de a czirmos macska életkorát senki se
tudta. Vén lehetett az istenadta, mert már nagyon mogorva volt, sohase
játszott, sőt még czirogatni se hagyta magát.

Nagyravágyás azonban nem bántotta és semmiképen el nem bizakodott abban,
hogy most palotában lakik. Élhetett volna tejjel, vajjal, mészárszékbeli
finom hussal, baromfiaprólékkal, körömfaladékkal, de ő csak megmaradt az
egér mellett. Minden pinczét, padlást összejárt s minden nyavalyás
egeret összefogdosott. Hiába! Igy tanitotta az anyja kölyök korában, igy
szokta meg a falun; a palota kedvéért ő már a maga szokásából ki nem
tér.

Hejh ti főtisztelendő, méltóságos, nagyméltóságu s minden méltóságu
főpapok és papi fejedelmek, ha ti bennetek is megmaradna az az erkölcs,
a mi a félszemü kulcsárnő öreg czirmos macskájában megmaradt!

Ugyanez az erkölcse volt a félszemü kulcsárnő öreg édes anyjának. Ő is
ehetett volna vadhust, hideg halat, pástétomot, marczipánt mindennap, de
csak megmaradt ő azért a burgonya, leves, gyönge csirke és köleskása
mellett. Élt is töménytelen esztendeig s talán ma is él. Majorné
asszonyom volt a neve.

E nagy egyszerüség kibékité velük az öreg hajdut is. A kinek neve volt
»Pál bácsi«.

Igy szólitotta őt az egész város. Serdülő gyerek és öreg ember egyaránt
öregnek, Pálnak és bácsinak ismerte a század eleje óta. Ő szokott
könyveket adni a könyvtárból Kisfaludy Sándornak is.

Régi hajdu volt. Hajdu is, hopmester is, várnagy is egy személyben.
János püspök már az ötödik volt a püspökök sorában, a kit szolgált.
Megbecsülte a püspököket, mivelhogy a szokás és tisztesség ugy kivánta,
de egyébként ő minden püspököt csak jövevénynek tekintett, a ki
ideig-óráig szálló vendége ugyan a püspökségnek s aztán meghal vagy
tovább megy s jön helyébe más. Egyik-másik püspököt eltemette, Kopácsy
elment primásnak, Zichy gróf elszökött idegen országba, elmulik majd
János püspök is. De ő megmarad örökké, mert a püspökség is megmarad, a
palota is megmarad, a várnagy is megmarad örökké.

Soha le nem tette diszruháját. Ezüstfehér zsinóros világos kék
huszárruhája hozzá nőtt testéhez. Pongyolában nem látta soha senki.

Voltak elvei.

Elvei közé tartozott, hogy zsidó és asszonyszemély be ne tegye a lábát a
palotába.

Az asszony csacska. Eljár a szája.

A zsidó ellen nem tudott valami okos kifogást tenni. De az neki mindegy
volt.

Volt a költőnek egy kedves zsidaja. A neve volt: Scheiber Jakab. Ez
hordta a költő leveleit Pestre s ettől küldte pénzeit is ide-amoda. Ez
hordta a csomagokat is. Szegedy Róza előkelő urnő volt haláláig.
Öltözködésben is a vidékbeli urnők mintaképe. Pesti és bécsi megbizásait
csak Scheiber Jakab tudta igazán végezni. Azt hiszem, maradékai most is
élnek a vidéken.

A költő egyszer szőlejébe megy. A kapu mellett lóczán üldögél Pál bácsi.
Benéz a költő a könyvtárba, kiválaszt egy könyvet s azt mondja Pál
bácsinak, vagy magával viszi a könyvet visszajövet, vagy elküld érte
valakit.

Másnap Scheiber Jakabot kérte meg, a kinek arra vezetett utja, hozza el
a könyvet.

Pál bácsi nem adta a zsidó kezébe; a költő e miatt összemordiázta.

– Mit gondol a tekintetes ur? Szent István királyunk alapitott minket,
hogyan adhatnám én zsidó kezébe a szent királynak könyvét?

Pál bácsi szentül meg volt gyöződve, hogy őt magát is Szent István
rendelte oda s a könyvtár valamennyi könyvét maga Szent István szedte
össze a könyvárusoknál. Még a komáromi kalendáriumot is.

Olvasni természetesen nem tudott a jó öreg.

Ezt a könyvtárt néztük meg másnap mi is. De minket nem a Pál bácsi
kisért, hanem a »Nyalka bácsi«.

Ez is hajdu volt s ez is öreg legény. Torzonborz hófehér hajából de egy
szál se hiányzott még. Hófehér bajusza keményen kipödörve, álla fényesre
borotválva, teli vállán csak ugy feszült a dolmány.

Mi volt a becsületes neve az öreg »Nyalka bácsi«-nak, nem tudom.
Kinyitotta a könyvtár ajtaját, a könyvtárba beeresztett bennünket s maga
megállt ott a nyitott ajtóban s kemény tekintettel vigyázott ránk: mit
csinálunk oda bent.

Itt már velünk volt Szentirmay barátunk is.

A nagy terem közepén rendetlen halmokban hevertek az urodalmak gazdasági
irásai, a korábbi püspöktől kezdve fölfelé sok századra kiterjeszkedve.
Urbéri táblák, fizetési lajstromok, kegyuri terhek kimutatásai;
szerződések, cserelevelek, intések, beiktatások, rév-, vám-, italmérési-
és vásárjogok szabadalmai; vízjogok, malomjogok, malomfejek irásai;
megyei, helytartótanácsi és korlátnoki leiratok, föliratok és átiratok;
czéh-privilégiumok, javadalmi leltárak, a püspökség átvételének és
átadásának százados inventáriuma; visszahelyezések, hatalmaskodások,
kártételek, erdei zárlatok percsomói; száz iródeáknak, igazgatóknak,
főtiszteknek, tiszttartóknak, számtartóknak, ispánoknak s urodalmi
fiskusoknak ákom-bákom irásai.

Tudós társaság legyen az, a melyik átnézze, sok társzekér, a melyik
elbirja az irásokat. Kilenczszáz esztendő óta áll fenn az a nagy
birodalom, melyet a szent király veszprémi püspökséggé alakitott, mennyi
története van ennek kilenczszáz esztendő óta? Ez a történet mind föl
volt jegyezve papirosra. A papirosnak csak ezered része van itt s ez is
rendetlenül. S ez az ezeredrész is igen sok.

De kevés az a tudomány, a melyet eddig papirosra jegyeztek! De keveset
tudunk még abból is, a mit már valamikor papirosra följegyeztek! De sok
története van nemzetünknek, a mely még nem jutott föl a napvilágra! A
melyet még sötétség, penész, molyok, egerek, korhadó papirosfoszlányok
őriznek.

Két nagy történetirónk volt velünk. Salamon Ferencz és Szilágyi Sándor.
Mindakettő felsóhajtott: mily sok munka vár még rájuk! Mily végtelen
munkát végezett azóta mindakettő! S mily kevés mégis mindez ahhoz, a mit
még ezután kell elvégezni! De kell-e hát?

S ugy kell-e végeznünk, a hogy eddig tettük?

A 16-ik század magyar nemzetét nem ismeri még a világ. Nem ismeri maga a
magyar nemzet sem.

Két világhatalom rohant meg bennünket. Az egyik Mohamedre, a másik
Jézusra esküdött. A török, a német. Melyik volt álnokabb? Melyik volt
kegyetlenebb? Melyik volt gonoszabb? Melyik ártott többet a magyarnak?

Hiába töröm az elmém: nem tudok eligazodni ebben a kérdésben.

Egyet jól tudok. Nincs nemzet a világon és nem is volt soha, a kinek
száz év alatt annyi hőse, annyi vértanuja, annyi dicső alakja lett
volna, mint volt a magyarnak a tizenhatodik század folyamán.

Hol vannak a költők, hol a lantosok, hol a történetirók, kik a hősök,
vértanuk, dicsők alakját a halhatatlanság napsugarával rajzolnák le
előttünk?

Salamon Ferencz elkezdte a könyveket nézegetni.

Azt mondták: ezt a könyvtárt Biró Márton püspök alapitotta. A százötven
év előtti könyvek vannak ott felhalmozva.

Salamon Ferencz akkor már a Zrinyiek történetét kutatta. S kutatta azt
is: mit olvasott, miben gyönyörködött, miből tanult a költő Zrinyi
Miklós? S nagy örömére és csodálkozására itt megtalálta a költő
Zrinyinek kedves olvasmányait. Olasz, latin és német műveket. Megtalálta
a magyar törvények gyüjteményének is a Corpus Jurisnak néhány régi
kiadását.

Az egyik kiadás boritékjának belső oldalán erős vastag ludtollu irással
fel volt irva:

»Constitutio Gentis Hungarorum.«

Alatta a költő Zrinyinek ez a verse:

»Halljátok, halljátok ti forgandó egek! Halljátok hiveim, égbeli
seregek! Halld meg föld és világ és világi vizek – Az én mondásomat és
ti nagy tengerek!«

Ez alatt más kézzel, más tintával:

»De az német meg nem hallja az magyarok constitutióját.«

Mutatta Salamon nekünk ezeket az irásokat s egyuttal felolvasta. De a
mikor a némethez ért: becsapta a nagy könyvet s oda dobta egyik
asztalra.

– Igazad van, akárki voltál, a ki odairtad!

Az öreg hajdu ez alatt ott állott a nyitott ajtóban.

Kerberosz a pokol bejáratát, arkangyal a paradicsom ajtaját, Szent Péter
a menyország kapuját nem őrzi oly gondosan, mint a hogy az öreg hajdu
vigyázott ránk és a kezünkre. Engem boszantott ez a nagy őrködés.
Figyelmeztettem rá Szentirmayt. Ő csak mosolygott.

Oda mentem az öreg hajduhoz.

– Mi van öreg még itt ezekben a szobákban?

– Könyvek, irások.

– Mi van azokban a könyvekben, irásokban?

– Azokban titkok vannak, uram.

– Kendnek azokat őriznie kell?

– Már csak megőrzöm, a mig tudom, hűséggel.

Megkérdeztem, mi a fizetése? Elmondta. A lakáson kivül borban, gabonában
ráment a fizetése évenként valami száz forintra. Ezen kivül havonként
vagy három forint s viselő és ünneplő hajduruha.

– Kevés ez, hallja kend.

– Megélek belőle tiszteségesen.

– Hátha valaki más jobb szegődést adna?

– Az uraságomat csak el nem hagyom, a mig élek.

– Hátha az urasága elkergetné?

– Engem? Nem lehet az! Megvan az én becsületem ő előtte.

Jól van öreg Nyalka! Kend még a régi világ maradéka. Kend még nem tudja,
mitől reng a föld alattunk. Kend még nem azt mondja: munkaadó, hanem azt
mondja: uraság. Kend még nem munkás, hanem szolga. Kend még barom. Azt
hiszi még, hogy a könyvekben és irásokban vannak a titkok. Pedig a
könyvek és irások: a mult s a multnak nincsen titka. A jövendő van tele
titkokkal. Kend még a hűségről beszél! Ejh-hajh ez az igazi titok: a
hűség.

Gyönyörü kérdés a munkás kérdés. Ezer nagy elmét nehéz munkára hiv,
százezer tőkeurat ijesztget, milliók lelkét háborgatja. Elmélet és
szenvedély, babona és igazság, hitvallás és káromkodás, vágy és boszu
egy szerre. Mindig oldják, soha meg nem oldják. Mert a szabadság, a
mindennapi kenyér, a hatalmi erőszak vágya s az emberi önérzet van benne
elválaszthatlanul összekeveredve. Az emberi léleknek nincs fölségesebb
működése mint a munka. A munka nemesit, azt mondják a bölcsek. De melyik
munka?

A melyiket játékból vagy mulatságból, szórakozásból, szabad kényünkből
végezünk. Isten, mikor megteremtette a világot, ezer irányban félben
hagyta a teremtést. Az ember folytatja a teremtést s a mikor ezt
cselekszi: akkor munkát végez.

Hogyne lenne ez fölséges? Hogyne tenné ez lelkünket nemessé?

De vajjon, ha valami elképzelhetlen hatalom azt parancsolta volna s
kemény hangon parancsolta volna istennek, hogy fogjon hozzá a
teremtéshez s hogy hat nap alatt mulhatlanul megteremtse a világot,
különben a rendőrség kezébe jut, birságot fizet, esetleg eltolonczozzák
vagy pedig éhezni lesz kénytelen: vajjon oly csodálatos tökéletességgel
hat nap alatt elkészült volna-e a világ? Volna-e napunk oly fényes,
hajnalunk oly édes, földünk oly virágos, csillagaink oly ragyogók,
asszonyaink olyan szépek?

Nem hiszem.

A kényszerü munka nem fölséges s a lelket nem teszi nemesebbé. De az a
munka se, a melyet a minden napi kenyérért minden nap el kell végezni
nyolcz órán át rendes dijért, nyolcz órán tul szabad dijért.

Hol van annak az embernek szabadsága, a kinek éheznie kell, ha egy napig
nem dolgozik s éhen kell meghalnia, ha egy hétig nem dolgozik?

S hol van az az emberlélek, mely nyugodt maradjon, mikor maga körül a
szabadságot és tölt gyomrot látja, azt pedig jól érzi, hogy ő csak
szabadsága árán töltheti meg gyomrát?

Ott huzódik a jól töltött országut. Két utas jár rajta. Szemközt mennek
egymás felé s összetalálkoznak. Az egyik kerek hasu, piros arczu, pörge
bajszu, hetyke járásu. A másiknak hasa lapos, arcza hervadt, bajusza
kajla, járása csosza. Amannak neve: Erős. Emennek neve: Gyönge.
Találkoznak, üdvözlik egymást, szóba állanak egymással.

– Hejh Gyönge, jó hogy találkozunk. Dolgozzál nekem s én eltartalak. De
hűséges légy.

– Hejh Erős, tarts el engem s én dolgozom neked. De igazán szeress
engem.

Egyik kéz belecsap a másikba, szent a kötés. Szeretet és hűség
összebarátkoznak. Uraság és szolga támad.

Lehet ez?

Az öreg hajdu még azt hitte: ez a világ rendje.

Támad azonban kétféle veszedelem. Az egyik a tudás, a másik a szükség.
Mindakettő örökké sugdos az Erősnek és a Gyöngének fülébe. Bujtogatja
őket. Megszólal a Gyönge:

– Hejh te Erős, te nem szeretsz igazán. Kössünk uj szerződést. Nekem jog
is kell. Felmondás, megszabott munkaidő s több efféle.

– Jól van te Gyönge, te nem vagy hüséges, kössünk hát uj szerződést.
Legyen jogod, elfogadom a felmondást, de megszabom a munkabért.

Megkötik az uj szerződést. Hatóság hitelesiti az aláirást. Az uraság
megszünt, helyette munkaadó lesz. A szolga is megszünt, előáll a munkás.
Szerződő egyenjogu felek ezentul.

Csakhogy megint ujabb veszedelem fenyeget. Az Erősnek tőkéje van, a
Gyönge pedig sokaság. A tőke is hatalom. Két hatalom pedig el nem lehet
egymás mellett anélkül, hogy meg ne mérkőzzék.

Ki a hibás? Ki a hibásabb?

Az egyiknél elfonnyad a hüség, a másiknál elfonnyad a szeretet. Üres
edény a jog, igazsággal és emberséggel kell megtölteni. Földhöz
vághatjátok, ha meg nem tölthetitek.

Öreg hajdu – nincs már olyan szolga, a milyen te voltál. Ha van is:
kevés van. De olyan uraság is kevés van ma már, a milyen a tied volt.

Mi lesz a jövendő: ez az igazi titok, öreg hajdu, nem pedig az, a mit
Biró Márton püspök könyvtárában a könyvek és irások beszélnek. A jog
mellé és a szabadság mellé vissza tudjuk-e még valamikor szerezni a
hüséget és szeretetet?

Kisértsük meg!

*

Vége a műnek.

Pedig még nem fejeztük be az utazást egészen. Még hátra van a gazdag
kékfestő, hátra van Tátika, Keszthely, Héviz és a Kis-Balaton. És hátra
van Gyulai Pál urnak erőben, egészségben, jó kedvben való hazaérkezése.
Ezekről is beszámolok valahol és valamikor.



TARTALOM.

A remetebarlang lakója 1

(A Kettős Évangyélista. – Kiteszik a zsöllérségből. – Még egyszer
megnézi házát, szőlőjét s aztán beadja a kulcsot. – A remete-barlangban.
– A Ferkó gyerek és kutyája. – A holt asszony fejkötője és gyüszüje. – A
zsöllér és a király együtt porlanak.)

A tihanyi barátok 16

(I. Endre király. – Miök van a tihanyi barátoknak? – Kocsi Sebestyén
Gábor követ és Bresztyenszky apátur. – Mit csinál a barát a
szobalánynyal? – Miért kell bohócz a zárdában? – Mi a nevetés? –
Állitsatok nevető kórházakat. – A remete és a szentgáli nemes. – Szent
Gellért püspök. – Utazik a püspök. – A nyéki lány dalolgat. – A püspök
és a barát nem tudnak aludni. – A bölcs tanulság.)

A tihanyi erősség 42

(A királysirok. – Nem jól temetik a királyokat. – A nemzet utolsó
menedéke. – A bölcs Piusz barát s a még bölcsebb főapátur. – Pisky uram
és Ibrahim aga. – A bajvivás és a becsület. – Ibrahim aga három felesége
egyszerre szül. – Az aga levelet ir. – A bajvivás mégis megtörténik. –
Honnan ered a káromkodás?)

Balaton-Földvártól Badacsony hegyéig 62

(Milyen felekezethez tartozik a hullám és a napsugár? – A kis kapitány.
– Salamon Ferencz dévajkodik, Gyulai Pál ur megijed. – Szentirmay a
parton vár.)

Negyvenöt év előtt 70

(A szent-mihályhegyi remete a költészetben és a valóságban. – Bodor
Jancsi története. – A Csiri, a Biri és a Csiribiri. – A magyar népmese.)

A világ legszebb vidéke 81

(A Lesencze völgye. – Szent-György hegye. – Szigliget pusztulása. – Deák
Ferencz az ifju női test szépségéről. – A csárdák és azok látogatói. – A
kutyafarki korcsmáros nem ád enni. – Éjjeli tanyánk a mező.)

Répa Rozi története 95

(Répa Rozi menekül. – Sobri Jóskával találkozik. – Répa Rozit
megbecsülik az emberek. – Sobri szerelme. – Egyszer csak elmarad Sobri
örökre. – Répa Rozi elbujdosik. – A tudósok, nagy urak, együgyüek és
szegények szerelme. – Sobri Jóska fája.)

Szentirmay József 111

(Branyiszkó ostroma. – Az orosz ágyugolyó. – Flórenczben. – A mogorva
kapitány és vidám felesége. – Az olasz hazafiak. – Szentirmay nem
szerette a pénzt. – Tuli és a királyasszony. – A magyar bor.)

Miként kezdődik Himfy szerelme 127

(A költő hajléka és jövendőmondása. – Kisfaludy Sándor látni szeretné
Szegedy Rózát. – Keresi mindenfelé. – A két angol lord. – A testőr
megmenti a nemzeti becsületet. – A Kisfaludyak régi nagy hire ujra
feltámad.)

Szegedy Róza szeret 139

(A hosszúfalusi találkozó. – A badacsonyi szüret. – Ki az öreg Pityók? –
Az öreg Pityók megjött. – A deli testőr is megjött. – A költő és a lány
egymásra néznek. – Viganó és Medina. – A ballet. – Az igazi magyar
táncz. – Szegedy Róza táncza. – Egy kocsin ülnek. – Szigliget romjain. –
Egyszerre támad a két szerelem.)

Az elválás 163

(Szép volt-e Szegedy Róza? – Visszaemlékezés Gógánfára. – A költő vad
szenvedélye. – A szüznek szent haragja. – Ki volt a hibás? – Az igaz
szerelem féltékeny. – A rágalmazók. – Az ifju lelkének kinjai. – A
szilaj vidámság. – Zokog most már az a büszke lány is.)

Badacsony tetején 184

(Magyar ember nem fürdik. – Az ősnémaság. – A vaskapu. – A pipa
lélektana. – A szapora beszéd és az ékesszólás. – A tüzokádó. – A
mulandóság. – A Harangozó Börcz. – A rosz testvér és a jó testvér
története.)

Gyulai Pál ur 201

(Gyulai Pál ur termete milyen magas? – Deák Ferencz czime. – Deák
levelei Vörösmartyhoz. – Gyulai Pál ur nem akar mozdulni a vadkörtefa
alól. – De azért mégis csak felugrik. – Tóth Kálmán Gyulai Pál urról. –
Gyulai Pál ur költészete. – Nem ismeri a szenvedélyt. – A rosz vers. –
Mit beszél a szemek tüze?)

Csobáncz vára 225

(Gyulai Pál ur és Salamon Ferencz megismerik a gyula-keszi embert. – A
pincze és a boros hordó. – Az ősi vendéglátás. – A vár omladékai.)

Gyulaffy László 235

(Zrinyi Miklós izenete. – Eb lesz hive a hitszegő királynak. – Gyulaffy
vendégei. – Tor-e vagy lakoma? – Gyulaffy elbujdosik. – Az öreg jobbágy
tanusága.)

A Gyulaffy-lányok virágos kertje 245

(Csobánczvár ostroma. – Megvédik a labancz ellen. – Elmult már minden,
de a virág most is nyilik.)

A paraszt esze 249

(Farkas József kire adja szavazatát. – A divatos alkotmány. – A pártok
és az elvek.)

A jó öreg korcsmáros 255

(Mojzer uram. – A czinkotai iczcze és a pöcsétes üveg. – Mégis bunda a
bunda. – Sümeghre értünk. – Egy koszos malacz.)

A költő életéből 264

(A költő lakása. – A szőlőhegyi ereklyék. – A badacsonyi ürmös és a
nádorispán. – Kend az Alvinczy? – Eszébe jut az orleánsi szüz és a
ménszamár. – Szent Spiridion pórul járt. – A 12 paplan és 12 pendely
története. – A halott haza jön a temetőből.)

A lakatlan palota 282

(Szent Kristóf térdekalácsa. – A lakatlan palota rideg. – A félszemü
kulcsárné és vén macskája. – Az öreg „Pál bácsi“. – A mult századok
irásai és könyvei. – Az öreg hajdu. – A munkáskérdés titkai. – Vége van,
de még sincs vége a könyvnek.)





*** End of this Doctrine Publishing Corporation Digital Book "Utazás a Balaton körül (2. kötet)" ***

Doctrine Publishing Corporation provides digitized public domain materials.
Public domain books belong to the public and we are merely their custodians.
This effort is time consuming and expensive, so in order to keep providing
this resource, we have taken steps to prevent abuse by commercial parties,
including placing technical restrictions on automated querying.

We also ask that you:

+ Make non-commercial use of the files We designed Doctrine Publishing
Corporation's ISYS search for use by individuals, and we request that you
use these files for personal, non-commercial purposes.

+ Refrain from automated querying Do not send automated queries of any sort
to Doctrine Publishing's system: If you are conducting research on machine
translation, optical character recognition or other areas where access to a
large amount of text is helpful, please contact us. We encourage the use of
public domain materials for these purposes and may be able to help.

+ Keep it legal -  Whatever your use, remember that you are responsible for
ensuring that what you are doing is legal. Do not assume that just because
we believe a book is in the public domain for users in the United States,
that the work is also in the public domain for users in other countries.
Whether a book is still in copyright varies from country to country, and we
can't offer guidance on whether any specific use of any specific book is
allowed. Please do not assume that a book's appearance in Doctrine Publishing
ISYS search  means it can be used in any manner anywhere in the world.
Copyright infringement liability can be quite severe.

About ISYS® Search Software
Established in 1988, ISYS Search Software is a global supplier of enterprise
search solutions for business and government.  The company's award-winning
software suite offers a broad range of search, navigation and discovery
solutions for desktop search, intranet search, SharePoint search and embedded
search applications.  ISYS has been deployed by thousands of organizations
operating in a variety of industries, including government, legal, law
enforcement, financial services, healthcare and recruitment.



Home