Title: Elbeszélések és tárcák
Author: Rákosi, Viktor
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Elbeszélések és tárcák" ***


available by the Google Books Library Project (https://books.google.com)



Note: Images of the original pages are available through
      the Google Books Library Project. See
      http://books.google.com/books?id=N_8RAAAAIAAJ



Rákosi Viktor Munkái

x. kötet

ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK

Rákosi Viktor Munkái

X

ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Rákosi Viktor

ELBESZÉLÉSEK ÉS TÁRCÁK

BUDAPEST MDCCCCIV

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL



TARASZOVICS REGGELE.

Förtelmes, vizes, hideg októberi est volt és a zenélő kisasszonyok
elkésve, fázva érkeztek a Palermo-kávéházba. Bresztler ur, az elhizott,
de szigoru arcu tulajdonos, a pénztár mellett ült, egy hordóban
senyvedő, nagy beteg pálma alatt (melynek szerepe volt a kávéháznak
Palermo-jelleget adni) s a kasszában trónoló kisasszonynak pikáns
megjegyzéseket suttogott az érkezőkre. A kisasszony a kockacukrot
rendezte s annak jeléül, hogy jól mulat a gazda megjegyzésein, hófehér
fogait vicsorgatta.

Öt-hat átázott, párolgó ember lépett be, lerázta magáról a vizet, kezet
fogott Bresztlerrel és billiárdozni kezdett.

– Mind itt vannak a lányok? – kérdé a gazda.

– A kis Bencze-lány hiányzik még.

– Már megint késik? Azért csak kezdjék el.

Egy hosszu, szeplős kisasszony megkopogtatta a hegedüjét, fent a dobogón
élére állt a női zenekarnak és megkezdődött valami vontatott, unott,
gépies muzsikálás. Mintha rég elfelejtették volna a melódiát, s csak
most keresnék, találgatnák, taktusról-taktusra. A lányok szórakozottan
tekintgettek szerteszét, s pillantásokat váltottak a vendégekkel. Senki
sem figyelt a zenére, legföljebb a vörös szalagokkal diszitett fehér
ruhába öltözött lányok csoportját méltatta egy-egy pillantásra.

– Maga ugyan jókor jön, – mordult rá a gazda egy vézna testü, sápadt,
feketeszemü lányra, a ki éppen belépett az ajtón.

A lány zavartan megállt. Ijedtnek látszott. Nyitott száján sebesen járt
ki és be a lélekzet.

– Ne… ne haragudjék, Bresztler ur… kérem szépen… ugy siettem…

– Haragudni? Miért haragudnám? Sohse haragszom, most se… csak egyszerüen
elküldöm magát.

– Ne… ne tegye, kérem, Bresztler ur, hisz én mindent elkövetek, hogy meg
legyen elégedve. De lássa, az édesanyám beteg…

Mindezt lassu, szintelen mormogással mondta.

– Tegnap is beteg volt?

– Tegnap is, tegnapelőtt is, régóta… és nem akartam addig eljönni
hazulról, mig meg nem győződtem róla, hogy jobban van.

Ott állt, sápadtan, lesujtva és remegve nézett a hatalmas emberre, a
kenyéradójára. Bresztler ur ekkor egy uj vendéget üdvözölt, a kis lány
pedig nesztelen léptekkel hátrasietett, a kártyaszoba mellé, hol gyorsan
ledobálta viseltes öltözetét, s magára vette a rabruhát… a fehéret a
piros szalagokkal.

Kevés vendég volt. A gyalázatos idő több izben boszus megjegyzéseket
csalt ki Bresztler urból, a ki végre is leült valakivel piketirozni.
Mikor a zene szünetelt, a lányok elszéledtek a kávéházban, csak a kis
Bencze-lány maradt fönn a dobogón, s vágyakozva tekintett ki a
párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel szaladna
a csatakos utcán hazafelé!

Bresztler hirtelen összedobta a kártyát és fölugrott. Egy kövér,
bikanyaku, aranyláncos, tele-gyürüzött ember lépett be a kávéházba.
Bresztler eléje sietett. Kezet nem nyujtott neki, de mélyen, alázatosan
meghajolt előtte. Ez a Bresztler mindenkit ismert. Azelőtt detektiv
volt, de feleségül vett egy hölgyet, a kinek Moszkvában dalcsarnoka
volt, ebből, meg az ezzel összefüggő üzletekből szép vagyont szerzett
magának. Ezen nyitották meg a Palermo-kávéházat.

Ha Bresztler valakit ugy fogadott, mint a most belépő barnaképü, apró
feketeszemü idegent, az csak gazdag ember lehetett. És egy gazdag ember,
ilyen komisz időben, itt a Palermoban, valóságos istenáldása volt.
Bresztler biztosra vette, hogy az egymaga biztositja a _losungot_, a mi
alatt az egynapi kiadások értendők. És ha az idegen nem volna erre
hajlandó, gyöngéden, tapintatosan taszitani kell ebben az irányban.
Bresztler mély hódolata már számitás volt: az idegen lássa, hogy őt igen
nagy urnak tartják, s ne merjen snaszul költekezni.

A pincérek lerántották a jól táplált idegenről a kaucsuk-esőköpenyeget,
miközben Bresztlernek volt ideje mindenkinek megmondani, hogy ez
Taraszovics Vazul, a leggazdagabb szerb disznókereskedő, s – tette hozzá
kissé halkabban, mert ez már hazugság volt – a szerb királyi család
rokona.

Bresztler egy intésére a női zenekar azonnal játszani kezdett,
Taraszovics meg figyelmesen szemlélte és hallgatta őket. A pincérek és a
gazda tiszteletteljes távolságból várták a parancsait.

Taraszovics a pecsétnyomó gyürüjével kopogott az asztalon. Bresztler
maga rohant oda.

– Valami jó pálinkát adjon.

Nem kupicával, hanem egy alacsony pohos üveggel tettek eléje s külön
ezüst tálcán egy arany sávokkal befuttatott izletes pohárkát.
Taraszovics ivott s miközben az óralánca csecsebecséivel játszott, a
zenekart mustrálta.

A nóta véget ért. A lányok, kacér mosolyukat Taraszovics felé irányozva,
hetykén lépkedtek le az emelvényről és ugy intézték, hogy a mint
szétszéledtek, mind az érdekes idegen előtt vonultak el. Taraszovics
csak pödörte a kis fekete bajuszát.

… Csak a kis Bencze-lány maradt a dobogón s vágyakozva tekintett ki a
piszkos párázattól homályos utcára. Ha ő már ott lehetne! Milyen kéjjel
szaladna a csatakos utcán hazafelé!…

Az eső egyhangu locsolással verte a nagy ablakot és Bencze Margit
elfordult onnan. Nagy fekete szemeit fáradtan hordozta körül a
kávéházban. Taraszovics a bajuszát pödörte, összehuzta a szemöldeit s
nézte a leányt. Miért nem megy ez is arra, a merre a többiek, azon a
széles, kitaposott országuton?…

Ujra megverte az asztalt a nagy gyürüjével.

– Egy üveg pezsgőt!

Élénk mozgás és izgatottság mutatkozott a kávéházban. Bresztler a kezeit
dörzsölte. A nap meg van mentve. Jobban, mint gondolta.

Taraszovics a habzó itallal teletöltött egy hattyunyaku poharat.

– Ezt vigyék oda annak a búsuló kis lánynak s hivják ide vendégemül.

Bencze Margit, mikor a pincér eléje tartotta a pezsgőt, bámulva nézett
az ismeretlenre.

– Ne tréfáljon velem, Lajos. Bizonyára másnak küldte.

– Nem, kisasszony, magának.

– Mondja meg, hogy én nem szoktam az ilyesmihez.

Bresztler ur sasszemei azonnal észrevették, hogy baj van. Odasietett.

– Ostoba béka, – szólt fojtott, de izgatott hangon, – mindent el akar
rontani? Hisz ez magának kötelessége. A szerződésben van. A rongyos
hegedüléséért nem fizetném…

A lány elsápadt.

– Épp most viseli magát ilyen ostobául, mikor ugyis annyi van a rovásán?

A lány szó nélkül elvette a poharat és kiitta a pezsgőt.

– Menjen, menjen, nem látja, hogy néz ide az a rác, – unszolta
Bresztler.

Mint egy fáradt madár, leeresztett szárnyakkal, ugy jött le Margit a
dobogóról s akadozó léptekkel közeledett Taraszovics felé. A lányok
összeröffentek és dühös vagy irigy pillantásokat vetettek feléje. Margit
köszönt és leült Taraszovics asztalához.

A rác, a ki már akkor egy üveg pezsgőn tul volt, kivörösödött arccal
várta.

– Éhes, vagy szomjas? Mit parancsol? – kérdé.

– Köszönöm, semmit.

– De pezsgőt csak iszik velem?

Margit látta, hogy Bresztler összevont szemöldökei alól éles tekintetet
lövel rá.

– Iszom.

Taraszovics egyszerre két üveg pezsgőt hozatott. A karmesternő
megkopogtatta hegedüjét, Margit fölugrott és futva, mintha menekülne,
rohant vissza a helyére. Ráhajolt a hegedüjére… Szemei megteltek
könynyel… a hurok rezgésének odabent a hegedüben valami fájdalmas
visszhangja kelt, mintha ott sirna, jajgatna, sóhajtozna valaki.

A rác nem vette le róla tekintetét s e közben Bresztler urat is itatta,
a ki előtte állva, kissé lehajolva mormogott egyet és mást a lányról…
hogy jó családból való… büszke és becsületes… szóval, a mik egy
tőkepénzest még jobban fölingerelhetnek.

Hja, Bresztler ur nagyon ügyes, tapasztalt ember volt.

Taraszovics közelebb ült a zenekarhoz, egy kis fülkébe s Bresztler oda
terelte a lányt, a ki hirtelen, mint a nyárfa egy szélroham alatt,
végigremegett egész testében. Taraszovics megsimogatta a kezét.

– Nem vagyok én rossz ember, – szólott a rác halkan, áthajolva az
asztalon, – bőkezüen szórom szét mindenemet, a mim van. Soha senkinek se
vétettem, senkinek se ártottam. Maga nagyon megtetszett nekem, mert
olyan szomoru és elhagyottnak látszik. Szüksége van egy jóbarátra,
támogatóra? Rendelkezzék velem. Hű vagyok, mint a kutya, s a kinek
egyszer hűséget fogadtam, azt el nem hagyom.

Szemei lázban égve csüngtek a halovány arcon, lehellete, mint forró gőz,
folyta körül a lányt, a ki ugy ült ott s oly tekintettel nézett a
férfira, mintha egy szót sem értett volna a beszédjéből. Fülében a
hegedüből hangzó zokogás rezgett.

Az utcai ajtó egy kicsit kinyilt s félénken, nagy kendőbe burkolva, egy
bambaképü kis parasztleány jött be, nagy kiváncsian és megzavarodottan
tekintve szét a helyiségben. – Margit azonnal ott termett mellette.

– Kisasszony, tessék azonnal hazajönni, a házmesterné küldött, a
ténsasszony megint rosszul van.

Margit az öltözőbe rohant. Bresztler ur megcibálta a kis cseléd fülét,
megmondta neki, hogy ha még egyszer be mer ide jönni, bekisérteti a
rendőrrel, s aztán kipöndöritette az ajtón. Egy darabig behallatszott
még a nyöszörgése, aztán csend lett.

Bresztler ur Margit után sietett, a néptelen kártyaszobában megragadta.

– Csak nem akar itt hagyni?

– Anyám rosszul van.

– Margit, legyen esze, ne szalaszsza el a szerencséjét. Csak három óráig
maradjon. Becsületemre tovább nem kivánom. Elsején fölemelem tiz
forinttal a gázsiját.

– Ereszszen, az édesanyám rosszul van.

– Azonnal adok husz forint előleget… A jövője meg van alapitva… Értsen
meg, én nem kivánom, hogy letérjen a becsület ösvényéről, sőt
ellenkezőleg… Ma tisztába jöttem azzal, hogy mit kell magával csinálni…
Maga lesz a zenekarnak az a feltünően becsületes, rendkivül szerény és
szende tagja, a ki az ilyen nagy halakat, cápákat, mint a mai, horogra
csalja.

– Eresszen az anyámhoz! – hörögte a leány és viaskodni kezdett, de
Bresztler nem eresztette ki.

– Most két óra. Még egy órát maradjon. Ha nem, jó, többet ide be nem
teszi a lábát. Nézze, én már fölfedeztem az értékét. Mennyit kell még
piszkos kávéházakban nyomorognia, mig megint egy olyan napja lesz, mint
a mai… Jőjjön!

És a leány visszament. Taraszovics asztala tele volt pezsgős üvegekkel.
A barna férfi mámorosan nézett a halovány leányra. Melléje ült és
megfogta a kezét.

– Itt maradtál? – suttogá. – Elfogadsz pajtásodnak? Nesze ez a gyürü.
Kell az órám? Kell pénz? Felelj. Tudod, hol lakom? Hôtel Lisszabon.

A leány borzadva hallgatta, hogy a zsebébe csusztatott óra mily erősen
ver. Vagy tán a szive vergődött olyan hevesen? Az ujjaira huzott gyürük
drágakövei meg-megvillantak. Szerette volna letépni, eldobálni,
szeretett volna fölébredni, de nem tudott.

Az óra hármat ütött. Margit fölugrott, az órát, gyürüket az asztalra
dobálta.

– Ugy-e, eljösz? Ne feledd! Hôtel Lisszabon.

Margit a nyakába keritette az esőköpenyegét s kint termett az
éjszakában. Az óriási város mélyen aludt, még lélekzete se hallatszott.
Lassu mormogással csörgedezett az égből hullott viz, alá a piszkos
csatornába. Lábainak kopogását a nagy csöndben erősen visszaverték a
tulsó házsor falai… mintha ott is szaladt volna valaki, valami
láthatatlan árnyalak… a lány remegve nézett oda… Sehol senki, üres
minden… de a kopogás vele ment, követte, befordult, egyre gyorsabb lett.

Lélekzet nélkül állt meg a kapujok előtt. A kopogás megszünt. Az árny
elmaradt. Vagy megelőzte őt? Célhoz ért?

– Mi van az édesanyámmal?

A kapunyitó házmester az arcába világitott.

– A feleségem fönt van, – mondá lassu hangon és fölvilágitott a lépcsőn.

Mennyi emelet, mennyi lépcső! Istenem, mikor lesz vége! Végre az ajtójuk
előtt állt. Lassan benyit. Az asztalnál a házmesterné egy nagy kapcsos
könyvből olvas.

– Alszik? – suttogja halkan Margit.

– Meghalt, – felel az asszony, keresztet vet magára és tovább imádkozik.

Nagy hidegség töltötte el a lány szivét és szemére mintha homály
ereszkedett volna. A magány és a bizonytalanság talanság érzése volt ez.
Az utolsó kapocs szakadt el, mely őt a földhöz füzte. Hegyeken, az
erdőkben, a mély völgyekben, a sikságokon, a nagy tengerek hátán millió
meg millió ember él és ezek közt neki senkije sincs. A kis kutyakölykök
nyöszörögve simulnak a rossz időben anyjuk meleg testéhez. Az ő sorsa
rosszabb az állaténál. Óh, csak utolsó szavát fölfoghatta volna, óh,
csak végső leheletét beszivhatta volna, hidegülő kezének csupán utolsó
szoritását érezhette volna. De nem… ő ott ült a tivornya hősének rothadt
környezetében, a sülyedtség és romlottság gőzében, a pokol kezei
lefogták és ő neki nem volt ereje kiszakitani magát… mialatt az anyja
üvegesedő szemei keresték, viaszsárga ujjai tapogatták, s ajkai lánya
nevét suttogták…

Megrázkódott. Ledobta magáról a zsibbadtságot. Kinyitotta az ablakot, ki
hallgatott az utcára. Mintha az iménti kopogásra figyelt volna. Talán a
halál futott vele versenyt a néptelen utcákon? És megelőzte? Összehuzta
a szemeit. Nézett le a sötétségbe. Talán a halál ott lent áll valami
sötét szögletben és vár?

A lány a nagy, végtelen, átláthatatlan homály felé terjesztette karjait
és intett.

Azután elment hazulról. Ujra rohant a vizes utcákon. És kacagott a
fordulónál, mikor ujra hallotta a láthatatlan árnyalak kopogását.
Hahaha! A halál ujra vele van.

A Hôtel Lisszabon portása nem csodálkozott, mikor becsengetett és
Taraszovicsot kereste.

– A nagyságos ur várja. Első emelet, nyolcadik ajtó.

Utána nézett.

– Milyen fiatal, milyen fehér!

És ledült aludni.

Hajnalodott. A vámsorompók felől tompa dübörgéssel megindult az
eleségszállitó nehéz kocsik hosszu sora. A kapuk egymásután nyiltak ki.
A pálinkamérések is megvilágosodtak. A kültelkekről özönlöttek be az
épitő napszámosok. Tejes kocsik robogtak szanaszét. A bérkocsisok
elfoglalták állomáshelyüket. A nagy város lassan ébredt. Az ablakok
egymásután kinyiltak, a takaritás megkezdődött. A nagy bérházakban a
cselédek élénk mozgást fejtettek ki s puffogatás közt porolták a
szőnyegeket. A varrólányok és masamódok tömege, mint a tavasznak egy
elkésett hulláma, nyomult a külvárosokból a belváros felé. A
hivatalnokok is megjelentek és csöndesen ballagtak a büróba.

Teljes reggel volt. Mindenki fölébredt. Minden ajtó, minden ablak
megnyilt, a felhők kettészakadtak, s az őszi verőfény sárga szinbe
boritotta a várost.

Azután dél lett, s a harangok zúgva hivták ebédelni azokat a szerencsés
embereket, a kiknek van mit enniök.

De Taraszovics nem ébredt föl. Taraszovics ajtaja és ablaka nem nyilt
ki. Taraszovicsot az őszi verőfény nem melegitette föl. Taraszovics nem
hallotta a déli harangszót.

És nem fogja hallani soha. Meghalt. Szivében markolatig ült egy hosszu
kés.

*

Mikor a reporter jelentette az esetet a szerkesztőnek, hozzátette:

– Tudja-e szerkesztő ur, hogy ennek a lánynak az éjjel halt meg az
anyja, s az anyja holttestétől ment a hôtelbe, a szeretőjéhez.

– Ilyenek a nők, barátom, – mondá a szerkesztő elmélázva. – Hát nem
okosan tettem, hogy agglegény maradtam?



A TOLVAJ.

A vihar megrázott egy gyönge kis almafát, az egyik almát leszakitotta s
az a porba hullott. A porba, rothadt és férges almák közé. A férgek őt
is megrohanták… de ő megmaradt egészségesnek.

Ez Antalnak a története. Együgyü allegória, mely, ha tetszik, hát lehet
háromkötetes regény, de minthogy muszáj, hát lesz tárca.

Mint mondám, Antalnak hivják. Ott született, hol Budapest még falu: a
kültelkeken. Egy rozzant putri volt a szülőháza, a szomszédban lakó
hóhér és sintér gyermekei voltak játszótársai, a kikkel akasztósdit meg
kutyanyuzósdit játszott. A barátság szilárd volt közöttük mindaddig, a
mig a hóhér gyermekei egy napon föl nem akasztották és meg nem nyúzták
Antal kedvenc kutyáját, ezen mutatván meg, hogy ők az apjuk két
mesterségét egyesiteni és összekapcsolni tudják. De Antalnak nem
tetszett a műmutatvány, melynek az ő kutyája áldozatul esett. Elverte az
apró hóhérokat ugy, hogy többé szó sem lehetett kibékülésről, a minek
Antal csak örült, mert a bakógyerekek ugy is nagyon fönhordták az
orrukat, mióta az apjuk Spangát fölakasztotta.

De az apja meglátta, hogyan vitézkedik a gyerek s gondolta, hogy ezzel
az erővel az dolgozni is tudna. Minek egye hiába azt a kevés kenyeret, a
mi odahaza akad? Azt a kevés kenyeret, mely már teljesen fogytán volt.
Mert az apa, egy szegény szedő, kidőlt a harcban, melyet a nyomda
ólombetüivel, ez apró gyilkos szörnyetegekkel folytatott s betegen
hentergett a házban s ha jobban volt, a ház előtt.

Ez volt a vihar, mely az almát leszakitotta… suszterinasnak adták.

Került egy olyan istentelen emberhez, a ki még vasár- és ünnepnapokon is
káromkodott. Őt azonban tekintet nélkül a kalendáriumra megverte.

A káromkodásba még csak belenyugodott volna, mert az többnyire a
szenteknek szólt, igazitsák el azok; de a veréssel nem tudott
megbarátkozni, mert az direkt hozzá volt intézve, a mit már csak a
keletkezett fájdalmas daganatok következtében sem lehetett
kétségbevonni.

Az az egy vigasza volt, hogy a verésből, – akármennyi légyen az, – mégis
bizonyára csak fél porció esik rá, a másik felét inastársa viseli, a kin
a gazda szintén gyakorta próbálgatta a lábszij erejét.

Ez egy vén inas volt, a ki Antal inasságának már első két hetében
legénynyé üttetett s igy ő hamar elveszité nyomoruságának társát, a
kivel eddig együtt mutogatott fügét (suba alatt) a goromba gazdának.

Az uj legény azzal körvonalozta a kettejük közt immár hirtelen beállt
rangkülönbséget, hogy minden ok nélkül nyakon törölte Antalt; ez
magyarázatnak elég kézzelfogható volt, de Antalnak nem ment a fejébe,
hogy elnyomottból egyszerre minden átmenet nélkül elnyomó legyen s a
nyaklevest megkontrázta egy tele csirizes tállal, melytől ugy leragadt a
legény szeme, mint a fiatal macskáé.

Ez a merénylet, mely a suszterlegény-kar tekintélyét mélyen sértette,
azt vonta maga után, hogy Antalt elcsapták. Az öreg legény azonban
utóljára kedvére elverte. Antal fölrugta az alacsony asztalt, mely körül
a „kerek asztal“ szurtos lovagjai ültek s a nagy zavarban elmenekült.

Mezitláb volt, kalaptalanul, ingujjban, ugy szaladt egyenesen haza,
utközben minden fájdalma dacára sem feledkezvén meg szivarvégekből egy
teljes kollekciót összeállitani.

Odahaza senki. A „putriur“ (ad normam: háziur) kihordatta Antal
családját, mert nem tudott fizetni. Azok eltüntek a nagy város
forgatagában; a szomszédok semmit se tudtak róluk. A ház üres, a telek
puszta; a hóhér udvarán csak ugy üvöltöttek az összefogdosott kutyák,
mint máskor. Ez maradt meg csupán a régi emlékek közül. Beesteledett.
Antal dideregni kezdett. Az ingujj nem igen állta a tavasz hidegét. Mért
van annak az urnak ott majdnem bokáig érő kabátja, neki meg nincs? Aztán
az a huszár milyen kényesen feszit hosszu csizmáiban, ebből neki három
pár cipő telnék, aztán mezitláb van. Az igaz, hogy ha megkérdezték
volna, mégis csak azt a tarajos, pöngő sarkantyut választotta volna!

Hát még a kardot! Addig nem is fázott, mig a huszár a sarkon be nem
fordult, de aztán megint csak szerényebb igényeket formált, kabátokhoz,
cipőkhöz.

A mig fázott, azzal mulatott, hogy nézte azokat, a kik nem fáznak.
Egyszerre csak föllépett a gyomor s jelentette, hogy ő szeretne enni.
Antal gondolta magában, hogy majd a szemeit eteti meg. Kis kocsmák körül
ólálkodott s belesett az ablakon. A gyomra azt morogta, hogy ezzel ő nem
elégszik meg. Egy-egy kinyiló ajtó némi ételszagban részesité az orrát;
a gyomornak még ez sem volt elég. Akkor került a sor a szájra:
egymásután gyujtott rá a szivarvégekre s nemsokára olyan émelygés fogta
el, hogy a gyomor szédelegve korgá: elég.

Igy ütött ki a vacsora. Éjjeli szállásul a hôtelek közül
legalkalmasabbnak mutatkozott az összekötő vasuti hid alatt kinálkozó
lakosztály. Oda ment. A hôtel tömve volt idegenekkel. Azért jutott neki
is egy kő s szomszédul egy csirkefogó.

Letelepedett, a csirkefogó mellé huzódva, s igy melegitették egymást. Az
eső csöpörgött, csúf idő volt „odakint“ s ők sajnálták a szegény
embereket, a kinek nem jutott ilyen jó „hidalj“.

– Csak olyan éhes ne volnék! – sóhajtá Antal.

– Hát mért nem lopsz? – felelé Gavroche, a lakótárs.

– Lopni? Mi az?

Gavroche bámuló tekintetet akart vetni Antalra, de a sötétben ugy sem
látta őt s azért nem is vesződött a bámuló tekintettel.

– Ugy lop az ember, – magyarázá oktatólag, – ha például elveszem
valakitől azt, a mi nem az enyém.

– Szabad ez?

– Hogyne! Ha egy gazdag péknek van ötszáz kenyere, abból én elvehetek
egyet, neki még marad elég. Ő ugy sem eszi meg azokat, hanem eladja, én
pedig megeszem, másképp meghalok éhen. Csak nem halhatok meg éhen?

Ebben Antal igazat adott neki. Meg is bánta rögtön, hogy ő nem lopott
egy kenyeret.

– Te, hát aztán hol lakik az a gazdag pék, a kinek ötszáz kenyere van?

– Bolond. Olyiknak még több is van. Mit tudom én, hogy melyiknek
mennyije van?

– Hát aztán csak kenyeret lehet lopni?

– Szamár. Mindent.

– De csak a gazdag pékektől?

– Mindenkitől, a kinek az van, a mi neked nincs.

Antal azzal az elhatározással aludt el, hogy ő másnap lopni fog.

Tanitója, Gavroche, adott neki reggel egy jó darab kenyeret, azt megette
s azzal Antal bucsut vett tőle.

– Hová?

– Megyek lopni.

– De hová?

– Majd utbaigazitanak a jó emberek.

– Szamár. Ne szólj senkinek, másképp becsuknak. Aztán gyere ide vissza.

Ez szöget ütött Antal fejébe.

És lopott. Egy alacsony földszintes ház néptelen udvarába lopózott. Ott
egypár vánkos és kendő hevert, szellőzött a napon. Hirtelen egymásra
hajlitotta, fölkapta az egész csomót, s meg sem állt az összekötő vasuti
hidig. Ott letette Gavroche elé. Kibontották. Egy _három esztendős kis
gyerek aludta benne mély és egészséges álmát_. Antal a füle tövét
vakarta.

– Mi bajod?

– Ez… ez… az én öcsém!

– Ha, ha, ha… elloptad a tulajdon öcsédet?

– De vissza is viszem… most már tudom, hol lakik az apám.

– Ohó atyafi, a vánkosokat itt kell hagynod.

– Azt nem teszem, – felelé büszkén Antal, – mert az a _miénk_.

– Adod ide?

– Hát ez a te mesterséged? Ez tesz annyit, hogy „lopni“?

Ezzel ugy rugta meg Gavrochet, hogy a Duna széléig gurult. Öcscsét pedig
fölkapta a vánkosokkal s haza rohant… A kicsike még otthon is aludt; de
Antal nagyon fölébredt, teljesen kinyiltak a szemei.

Ez egy igaz történet. Micsoda kéz emelhette föl azt az almát a rothadtak
közül?



A MIT A LAXENBURGI FÁK SUTTOGNAK.

Eladó királykisasszony van a háznál.

Az óperencián tulról eljön a kreolarcu deli királyfi leánynézőbe.

Elmondá, hogy tisztelteti apámuram fölségedet, adná ide nekem a lányát
hites feleségül.

Az öreg király megcsókolja, megöleli, asztalához ülteti a messze ország
királyfiát, aztán aszondja neki, majd beszélünk mi még arról öcsém.

Nagy lakomát csap az öreg király tiszteletére a királyfinak. Törik a
pecsenye alatt az asztal, csurog a szinmézsárga aszubor.

A király jobbján ül a királyfi, issza a legjavát a jó bornak, kapja a
legjobb falatjait a pecsenyének.

Hencidától Boncidáig folyt a lé, meg lé; nagy áldomást ittak s ugyancsak
koccintgatták az ezüst-billikomokat.

Széles jó kedve támadt a királyfinak, két marék aranyat szórt az
ételhordók közé s pertut kinált az öreg király fiának.

Megtetszett a legény az öreg királynak, megveregette vállát s egy kis
keresztet akasztott a mellére, a minek az nagyon megörült.

– Köszönöm, felséges ipam, majd édesapám ád felségednek kétakkorát érte;
mikor beszéljük meg már a dolgot?

– Lassan a testtel. Előbb még utaznod kell az országomban, hadd lásd
azokat és hadd lássanak azok téged. Tudod, itt most mindenki arról
beszél, hogy odaadjam-e neked a leányomat, pedig csak én vagyok az apja;
vannak aztán emberek, a kik százezrek helyett tanakodnak ezen, ezeket
ugy hivják, hogy: _ujság_. Vigyázz, hogy megtessél nekik. És most
indulj. Nekem akkora országom van, hogy nem győztem uralkodással, s
kényelmesebbnek tartottam két részre osztani. Az okos embereket és a
szamarakat is egyformán elosztottam a két ország közt, hogy igazgassák
azokat; csak az a baj, hogy mindegyik ország népe azt hiszi, hogy az ő
igazgatói szamarak. Látogasd meg mind a két országot, s még csak arra
figyelmeztetlek, hogy ha jól tudsz kártyázni, menj el tulsó országomban
a nemzeti kaszinóba, annyit nyerhetsz, hogy papádnak egy hónapi apanázst
megspórolsz.

És fölkészüle az utra a deli királyfi; de előbb bucsuzóra ment a
szépséges királykisasszonyhoz, ki éppen a kis ponnilováról szállt le s
egy füzfavessző héját hántogatta. Térdre ereszkedett előtte s szóla:

– Tépd el óh királyleány a füzfavesszőt s hajitsd a földre, nem méltó az
arra, hogy kis kezeid suhogtassák. Im adom helyette ezt az aranygombos
elefántcsont-nyelü lovagostort. Ha lesz egy nap, melyen egyetlen egyszer
sem jutok eszedbe, azt a napot követő napon vedd elő a vesszőt, szaggasd
szét s hajitsd a porba, mert akkor érdemes osztozni iménti nyomorultabb
társa sorsában.

Vevé a királykisasszony a lovagostort s szende mosolygás fakadt az
ajkán; a királyfi pedig lóra pattant s eltávozott fényes kiséretével.

A kettős ország népei figyelemmel kisérték minden lépését. Tisztelettel
és rokonszenvvel fogadták őt mindenfelé; megnézett mindent, a mit
megnézni érdemes, s a kinek tetszett, megláthatta őt, s megtetszett
mindenkinek.

Udvarában áll az öreg király, s családi pipáját szivja. A toronyőr
lovascsapat közeledését jelzi, az öreg király beviteti a pipáját s
kihivatja a lányát.

Helyes volt az intézkedés: a csapat a leánynéző királyfi kisérete volt,
mely urával élén csakhamar bekanyarodott az udvarra.

A királyfi leszökik a lóról s féltérdre bocsátkozik.

– A lovagostor? – susogja.

– Jó gondját viseltem, – viszonzá mosolyogva a királykisasszony, utána
az öreg király, végül dobogó szivvel a királyfi.

Egy rakás termen keresztül haladtak, végre megérkeztek a királyleány
szobájának ajtajához. Az aranyos fölnyitotta az ajtót s hátrafordult:

– Pszt! lábujjhegyen, föl ne ébredjen a kis Ilona!

(„Micsoda Ilona?“ – dörmögé a király.)

A mint a szobában voltak, a kicsike a szögletben álló kis bölcsőhöz fut,
s ringatni kezdi. „Pszt! Még alszik!“

A királyfi oda lopózik nagy óvatossággal a bölcsőhöz, bele néz, hát,
uramfia, San Ildefonso ne hagyj el, ott látja lovagostorát szép selyem
pólyába pakkolva, az arany gombon egy pici horgolt fékető.

– Ejnye, fölébresztették a kicsikémet! Bizonyosan éhes a szegény. Kérem,
hagyjanak magamra, mert még nincs elválasztva.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Sajnállak öcsém! de hát látod, hogy gyerek! Szürethez két esztendőre
szivesen látlak, lovagostor nélkül!

(1883.)



EGY KŐ NAPLÓJA.

Tudja az Isten, mi voltam én azelőtt, tán ősvilági lény, tán a földbe
temetett növény, – nem emlékszem semmire. Tény az, hogy egy napon arra
ébredtem, hogy kő vagyok. Kői öntudatom fölébredt bennem. Impozáns
kőcsaládnak képeztem egy csekély részét. Családunk óriási masszákban
terjedt szét mindenfelé. Le a föld mélyébe, föl a föld szinén tul
magasra emelkedénk. Kemény, szilárd és összetartó család volt,
mondhatom. Gátat vetett mindennek, s nem tudta helyéből elpusztitani
semmi. A vizáradatot, mely falvakat pusztitott el utjából, mi
megállitottuk rohanásában, s az emberek ezrei hátunkra rohantak, hova
nem érhetett utánuk a halál karja. Ösmerve erőnket, az emberek óriási
várat épitettek hegyibénk, sőt városok roppant terhét is megbirtuk.

*

Mindez nem volt elég nekik. Egy napon égető kín nyilalt át a kőcsaládon.
Csakhamar valamennyien megrendültünk, s tompa dörrenéssel fájdalmas
rezgések jártak át meg át rajtunk. Az emberek gépeket hoztak, neki
álltak a hegyoldalt furni, s puskaporral robbantani. A nyilásokba
csákánynyal bemásztak s vadul tördelték szét családunkat. Hiába
védelmeztük magunkat, hiába öltünk meg lehulló kődarabjainkkal,
orvbeomlásainkkal száz meg száz embert, ujak álltak vakmerően helyükbe,
s tovább folytatták a romboló munkát. A kőcsalád összetartása meg volt
bontva. Széles sötét alagutat vágtak közöttünk, s egyre közelebb értek
hozzám, ki oly jól éreztem magamat testvéreim körében, a sötétségben, a
csendben. Egyre közelebb hallám a robbantás dörejét, s a csákányok
zuhogását.

Végre ott villogtak előttem a marcona emberek apró lámpáinak fényénél a
csákányélek. Egy öreg munkás volt a két fiával; vidáman daloltak a szük
helyen, a bizonytalan fénynél, szerelmes dalokat dudolgattak s a két fiu
menyasszonyát s a rájuk váró boldogságot emlegette. Egy este, mikor
engem már majdnem köröskörül elválasztottak családomtól, azt mondta az
öreg, hogy holnapután be lehet állitani a nagy furógépet. Ezzel
távoztak. „Ezt nem engedjük meg!“ – kiáltám végső elszántsággal a
rokonoknak – „semmisitsük meg őket.“ Másnap megjelent a három ember.
Alig vágtak hozzánk kétszer, irtóztató robbajjal megrohantuk őket. Én az
öreg mellére ugrottam, bezuztam, társaim lefogták. „János, József“,
suttogák elhalóan ajkai. Azután meghalt. Fiai is. Kiszoritottuk belőlük
a lelket.

*

Csakhamar a vakmerő emberek odaérkeztek s meghalt társaikat kiásták.
Minket talicskára raktak, s a napfényre vittek. Odakünn persze volt
sirás és jajgatás. Egy mérnök azt mondta ott, hogy ez még a követ is
meginditaná. Nevetséges beszéd!

*

Szép négyszögletes kővé kifaragtak, s elvittek jó messze valami városba.
Rabságra hurcoltak. Rokonságomból már ezeren és ezeren nyögtek ez iga
alatt. Szépen sorba állitgattak bennünket, s az egész város, kocsival,
gyalog, lóval, taposott rajtunk. Ezt ők ugy hivják, hogy „kövezet“.
Engem valamelyik elaggott, összetörött kőtárs fölváltására vittek.
Napokig ott hevertem az ut mellett, a forgalom meg volt akadva, mert a
régi kövezetet fölszedték; egypár kocsi éjjel fölfordult, az ujságok
szitkozódtak; de ez a kövezőmestereken nem fogott, mert ők napszámba
lévén fogadva, érdekükben állott, lehetőleg huzni-halasztani a munkát.
Végre engem is beletettek egy lyukba, egy cövekkel agyba-főbe vertek,
ugy hogy az eszméletemet is elveszitettem s arra tértem magamhoz, hogy
kocsik robognak el fölöttem.

*

Bizony unalmas és terhes egy élet volt az, e sok rabszolga közt, kikből
a sok kínzás, melyen a szülőföldjüktől történt elszakadás óta
keresztülmentek, minden önérzetet kiölt. Én is kezdtem már butulni,
mikor egy nap nagy szaladgálást, csoportosulást veszek észre, zászlók és
zsebkendők lobogtak. Fölöttem egy uriember és több mesterlegény állt.

– Látjátok fiuk! abban a legelső kocsiban jön ott a képviselőjelölt. Ezt
küldik a nyakunkra, mert már másutt sehol se kell. Szégyen, gyalázat.
Ezt nem lehet türni, ha ez a népsanyargató ide beveszi magát, végünk
van.

– Hát mit csináljunk?

– Semmit! Menjetek oda, s csókoljatok neki szépen kezet.

– Csókol bizony az ördög!

– Tudjátok-e, hogy ez az ur találta föl az aszfaltot?

– Hát aztán mért?

– Hogy a kövezetet ne lehessen fölszedni.

– Elkésett vele!

Ekkor hirtelen éreztem, hogy valaki elkezd fogdosni. Szerencsémre nem
vagyok csiklandós. A következő percben a levegőbe emeltek s repültem a
levegőn át, az egyik mesterlegény kezéből a képviselőjelölt fejéhez.
Bezuztam a cilinderét s a lábához estem. A kocsis megvagdalta a lovakat
s a kocsi elvágtatott. Hallottam kőtársaim zuhogását a többi kocsin.
Megérkeztünk egy ház elé, a képviselőjelölt hóna alá kapott s berohant
velem. Ugy őrizett, mint a szemefényét. Mintha valami jó dolgot tettem
volna vele.

*

Harmadnapra egy zacskóban bevittek egy nagy terembe, ott kivettek, s
zöld posztóval leteritett asztalra tettek. Azt mondták, hogy én most nem
vagyok kő, hanem corpus delicti. Még csak nem is tiltakozhattam ellene,
mert nem tudok latinul. Egyszerre nyilik az ajtó, s zsandárok közt bejön
egypár mesterlegény, köztük az is, a kinek levegői utamat köszönhetem.
Én rögtön ráismertem, de ő nem akart rám ismerni. Legalább azt mondta,
hogy nem dobott a képviselőjelölt fejéhez. Jöttek a tanuk. Legelől az az
ur, a ki az aszfalt föltalálásáról beszélt. Ennek talán egy szavába
került volna, hogy a legényeket fölmentsék, de nem tette, mert félt,
hogy ő kerül a bajba.

A nyomorult! Hogy szerettem volna a fejéhez repülni. Ez egy kőszivü
ember volt. A legények pácban maradtak… becsukták szegényeket… az elnök
össze is szidta. Őt pedig megtekintetesurazta, s büszkén és szabadon
távozott.

A tárgyalás még folyik. Én a porzótartóban fölfedezett csenevész
rokonommal csevegek a zöld asztalon. A képviselőjelölt aszongya, hogy
elvisz emlékbe magával.

… Minő mulatságos manapság kőnek lenni!



A RAVASZ MISKA.

Szép nyári este Miska hazafelé ballagott a mezőről. Ötödmagával
ballagott: négy ökör huzott mellette egy üres hosszu szekeret, ő pedig a
hosszu ostort összecsavargatta s az utszéli virágok fejét csapdosta el
vele. Hej, máskor be vigan durrogott a kieresztett sudár s nem a virágok
szenvedtek, hanem Bimbó, meg a Csákó, a mint odacsipett a nyakukra az
ostorral. A pipa is hidegen ült a süvege mellé tüzve, már régen nem volt
benne tűz, hej, de annál inkább a Miska szivében, annak is a kellő
közepében lobogott, lángolt a szép Fekete Juliskáért, a biró leányáért.

Ezért nyugodott az ostor, ezért nem égett a pipa, ezért pusztultak a
virágok. Mert Miska azon gondolkodott, hogyan vehetné ő el, a szegény
szolgalegény, Fekete Juliskát, a ki nemcsak a legszebb, de a
leggazdagabb leány is a faluban. Szépnek Miska is volt olyan szép
legénybe, de a pénzmagból még sátoros ünnepeken sem igen sokat
zörgethetett a lajbija zsebében.

Fekete uram se zörgetett, az igaz, mert az öreg bankónak nem szokása
zörögni, hanem abból a kékhasu pénzből aztán jó csomó hüselt a
ládafiában; tudta Miska nagyon jól, hogy az a láda a legnagyobb akadálya
az ő boldogságának. Ezzel kéne valamit tenni.

Miska bolondfejü fickó; bolond gondolatai is támadtak. Fölült a
szekérre, megcsapkodta az ökröket s hazáig erősen zaklatva azokat, a
falu előtt balra kanyarodott, a kertek alatt haladva tova.

Ott állt a kert keritésénél a Fekete Juliska. Miska megállitotta az
ökröket.

– No Juliska, mit csinál az apád?

– Ha még egyszer itt találja kelmedet, letöri a derekát.

– Én is ott leszek akkor. Hát te veled hogy bánik?

– Mindennap azt mondja, hogy feledjem el kelmedet.

– Hát elkezdted-e már a feledést?

– Próbáltam, de nem tudok hozzá.

– Köszönöm angyalom; már nem próbálod sokáig.

– Mér’?

– Már engedni fog az öreg. _Ellopom a ládáját_.

– Jézus Mária! hiszen akkor magát becsukják.

– Dehogy csuknak; nem tartom meg magamnak a ládát, elásom; csak azt
akarom, hogy szegény ember legyen, akkor majd nekem ád téged.

– De még marad neki földje, marhája, lova, azt nem lophatja el.

– Mégis csak kevesebb lesz ő kigyelme, ha elvesziti pénzes ládáját. Majd
aztán, ha feleségem lészsz, visszaadom neki.

– Ne tegye Miska, nagyon félek, még baj kerekedhetik ebből, aztán vége
lesz mindennek. Inkább arról gondolkozzunk, hogyan találkozhatnánk, mint
eddig is, minden este. Ha még egyszer itt találja, – aszonta, – akkor
engem elküld szolgálni a városba.

– No hát a láda dolgát későbbre halaszszuk; hanem a másikról is
gondoskodtam már. Ezentul is mindennap rendesen találkozunk.

– Hogyan?

– Én körösztül mászom a keritésen, körösztül megyek a kerten, te meg
kinyitod a szobád ablakát, a melyik a kertbe nyilik, kikönyökölsz rajta,
magam pedig majd odaállok az ablakod alá.

– Hiszen eddig is igy volt. Hátha apám észreveszi?

– Várj csak, most jön a java. Apádnak nem lehet semmi kifogása, mert én
nem teérted járok a kertbe.

– Hát ugyan mér’?

– A szilvát lopni.

– Már ez meg miféle bolond beszéd?

– Nem olyan bolond, mint a minőnek látszik. Én mindennap ellopok egy-két
kosár szilvát ebből a szilvásból, ha aztán apád itt kap, azt mondom
neki, hogy én nem teérted jártam ide, hanem szilvát lopni. Igy aztán a
derekamat se bántja, meg téged sem küld el szolgálni.

– De hát a szilvalopás?

– Ugyan, az az egy-két kosár szilva, azért csak nem csap lármát.

– No jól van, Isten megáldja.

Szép nyári éj; Miska erősen lopja a szilvát – Juliska ablaka alatt.
Egy-egy szilva csak hangos cuppanás közt szakad le a száráról. A
tolvajok mintha ketten volnának, mert suttogás is hallik. A házajtó
megzörren, kilép rajta Fekete János. Uccu Miska neki a legközelebbi
szilvafának s föl az ágai közé. Fekete gazda is ott áll már s nézegeti
az ágravalót, a ki ötösével hamzsolja a szilvát.

– Mit csinálsz itt, Miska öcsém?

– Látja biró uram, hogy csöndesen legelek.

– De az az én szilvám ám.

– A magaméból nem ehetem, könyörgöm alásan.

– A máséból meg nem szabad ám. Már régen veszem észre, hogy lopják a
szilvát, no de majd véget vetek én az éjszakai mulatságnak. Gyere csak
le onnan.

Miska lemászott s jóizüen ropogtatta a jó magvaváló szilvát.

– Ajnye, de jó szilvája van gazduram, ilyent nem evett a hetvenhetedik
öregapám sem.

– Majd emlegeted te még a hetvenhetedik öregapját valakinek, de nem a
szilvaevésiről, – gondolá az öreg. – No Miska, szedj még egy kis
szilvát.

– Köszönöm, teleszedtem az ingem ujját.

– Elég lesz reggelig? Mert még el találod unni magadat, ha elfogy.

– Akkor majd szedek másikat.

– Bajjal. Aligha van olyan hosszu kezed, hogy a szilvásig elérjen a –
kóterből.

– Mibül?

– _A kóterből_. Csak nem vezethetlek a vendégszobába! Bújj be szógám,
látod, az ajtaja is nyitva van, éppen téged vár; régen vót ilyen hires
vendége szegénynek.

Fekete János hosszu furkos-bottal mutatta a kóter felé vezető utat.
Hiszen ha nem azzal mutatta volna! Miska már nem csemcsegett, a fejét
vakarta s begyalogolt a kóterbe. A biró becsukta utána az ajtót s aztán
beszólt hozzá:

– Tudod-e, Miska öcsém, hogy mi vagy te? Először szamár vagy, másodszor
tolvaj vagy.

Miskának szeget ütött a fejébe a dolog. Derengett előtte, hogy
ostobaságot követett el. Ez a biró komisz egy ember, nagy ellensége;
tudja Isten, mit csinál vele. Aszongya, hogy szamár, mán mér’ szamár,
tán mert nem a barackot lopta, mikor az is ott van; de mikor ő jobban
szereti a szilvát! Nagyobb baj, hogy azt is aszongya, hogy tolvaj; ez
Miskának sohse jutott eszébe, már szinte látta mag előtt a kátai
zsandárok tollas csákóját… A kóteri állapot unalmait nem tudta mivel
elüzni. Először a szilvát ette meg nagy lassusággal, próbálta
változatosság okáért a levegőbe dobálni s a szájával elkapkodni, de
ehhez a mulatsághoz nagy volt a sötétség. A szilva véget érvén, a magját
fogyasztotta el, de ebbe bele fájdult a foga. Azután fütyült, mire a
kutyák ugatni kezdtek, végre elővette a pipáját, de nem volt hozzá
masinája, akkor mérgében elaludt.

Reggel a biró hangjára ébredt föl. Valakinek kikiáltott az utcára:

– A kisbirót keresi? Elküldtem Kátára a zsandárokért.

Miska fölugrott. A zsandárokért? Teringettét, hisz ő nem tolvaj, nem
lopni járt ő ide!

– Biró uram, álljon meg egy szóra. Mér’ küld a zsandárokért?

– Mer tudom, hogy magadba aligha sétálnál be a városba.

– Hát én zsandárokkal se sétálok be a városba.

– Nem-e?

– Nem én, mer’ én nem vagyok tolvaj.

– Hát a szilvámat ki lopta meg?

– Nem a kelmed férges szilvájáért jártam én ide.

– Az éjjel nem találtad olyan férgesnek. Hát ugyan miért, ha nem azért?

Miska hirtelen megállt. Itt van valami, a mit neki nem szabad kimondani.
Hiszen éppen azért lopta a szilvát, hogy erre a valamire rá ne jőjjenek.
Hát most kárba vesszen az egész szilvalopás, a mit ő olyan szépen
kieszelt?

Kocsi zörömbölt be az udvarra s egy hang (bizonyosan a kocsisé) igy
szólt:

– Tisztelteti a Juliska lányasszony a biró uramat, hogy nem késett le a
vasutról.

– Biró uram, biró uram! – kiált Miska. – Hol a Juliska?

– A vasuton masiroz Cegléd városába.

– No akkor masirozok én is kifelé a kóterbül, mert mindjárt kisül, hogy
mi járatban loptam én a szilvát?

– Csak ki vele.

– Biz’ én a Juliska lányasszony ablaka alatt kódorogtam.

– Látod öcsém, azért vagy szamár, mert azt hiszed, hogy én ezt még nem
tudtam. Azért masiroz Cegléd felé a Juliska.

– No ereszt-e már kifelé? Tolvaj vagyok-e én vagy nem?

– Tolvaj nem vagy, de loptál.

– Becsületes szándékkal tettem.

– Akkor kieresztelek. De ajánlom öcsém, hogy ha máskor egy leánynyal
kacsalódzol, – ne legyen az apjának szilvása.

– Meg ne legyen pénzesládája, – sóhajtott Miska búsan; – a zsandárokkal
hogy leszünk?

– Ugy, hogy az éjjel a gazdádnak minden ökrét ellopták, azért hivatom
őket.

– Tyüh! az áldóját, – orditott Miska, – gazduram, ha elcsapnak fogadjon
szolgálatba.

– Nem merlek, elrontanád a gyomrodat a szilvámmal.

– Elrontotta kelmed az enyimet azokkal az ellopott ökrökkel. Istennek
ajánlom. – – –

Az ökröket csakugyan ellopták. Miskát csakugyan elcsapták. Félóra mulva
tarisznyával, hosszu bottal kutyagolt végig a falun.

– Hová Miska? – kérdé a biró.

– Megyek szolgálatba – _Ceglédre_.

– Ne menj bolond! Fölfogadlak én, – kiáltá ijedten a biró.

– Elrontanám a gyomromat a szilvájával.

– Hadd el, ehetel barackot, ha szereted, csak maradj itt.

Fölcsaptak. Miska most hiven szolgálja Fekete Jánost. Aszongyák, a
Juliska is hazakerül nemsokára.



EGY ARANY A HÓ ALATT.

Péter hazatért este, családjához, mely a százház egyik pincéjében
lakott. Pénzt nem vitt haza. A faraktár, hol ő tüzifát aprózott, pár nap
előtt leégett, s neki utolsó haszna az volt belőle, hogy egész éjjel
melegedett a ropogó lángoknál. Azóta didereghetett eleget. Otthon a
felesége azzal fogadta:

– Nincs semmi?

– Semmi.

– Hát mi lesz?

– Nem tudom. De tán sötétben is beszélgethetnénk.

Az asszony lecsavarta a petróleumlámpát.

– De rossz idebent a levegő, – szólt Péter.

– Az utolsó fütés óta nem szellőztettem. A tiszta levegő igen hideg.

– Igazad van. Nem lehet mindig nyár.

Péter fogta a pipáját s kiment az udvarra. Egyszerre csak berohan,
tiszta fehéren.

– Asszony, esik a hó.

– Mit bánom én?

– Örülj. Megyek Esztergályos urhoz. Hol a lapátom?

Az asszony megértette. Előadta a lapátot s nagyot koppantott rajta
örömében.

– Hála Isten, hogy nincs mindig nyár. Megyek lapátolni.

Az ajtótól visszafordult.

– Ha az idő jól tartja magát, reggelre nyolcvan krajcárt hozok haza.

Péter elindult a sűrű hóesésben. Alig látott öt lépésnyire. Olyan szép
ilyenkor az utca. A hópelyhek szikrázva táncolnak az égő lámpások körül.
Nagy csöndesség van. Péter kitátotta a száját s habzsolta a kedves
hópelyheket.

– Csak essetek, csak hulljatok, soha el ne álljatok, apró csillagai az
égnek, kenyere a szegény embernek, – mormogá Péter, s gázolt a
legnagyobb hóban, hogy könnyebben elhitethesse magával, hogy mindenütt
ilyen vastagon áll. Ez jól esett neki.

Esztergályos ur háza a temető mellett állt. Este nyolc órakor már valami
száz főnyi lapátos gárda várta a főparancsnok megjelenését. Vigan
beszélgettek a hózivatarban. Voltak ott öreg emberek, kikről nem
lehetett tudni, hogy szakálluk a hótól-e vagy a kortól oly fehér? Mind
ugy beszéltek a hóról, mint valami mennyei mannáról, melyet azon mód meg
lehet enni. De mégse: egyik átváltoztatta meleg szobává, a másik
kocsonyává, a harmadik pálinkává. A havat le se rázták magukról. Ki
tenné azt? Meg kell becsülni. Az Isten nem hiába változtatja át az esőt
hóvá.

Esztergályos ur, a lapátos hadsereg vezére, megjelent és számba vette
embereit.

– Éjjeli munka dupla lénung. Koponyánkint nyolcvan krajcár. Kik vannak
itt a régiek közül?

Péter jelentkezett.

– Maga husz emberrel a Nemzeti Szinház elé megy. Egy-kettő, mars!

Péter vállra vetette lapátját s elindult csapatja élén, mint alvezér.
Nagyszerü förgetegen törte keresztül magát a karaván. Szivük ugrált
örömében. Reggelig eltart a história, s ők az éjjeli munkát még a rá
következő napon is folytathatják.

A hatalmas, kivilágitott, oszlopos palota előtt állt a jól táplált
portás, sarkig érő prémes bundájában, s kegyesen fogadta a hókaparók
köszönését, a mint ott előtte munkába állottak. A lóvasut sineiről
tisztitották a havat, s nagy kupacokba gyömöszölték. Péter intézkedett,
felügyelt és dolgozott. A villámos lámpák hosszu fekete árnyékot
vetettek a vakitóan fehér földre… egyszerre csak Péternek egy ragyogó
tárgy ötlik a szemébe.

Üveg? Először a lapát hegyivel piszkálta. Aztán fölvette, megtörülte s a
tenyerébe fektette.

– Arany, – suttogá.

A lámpáshoz lépett, s jól megnézte a ragyogó fémdarabot.

– Aranynak kell lenni. Más nem lehet. Nincs gazdája. Azaz van: én.

Körülnézett és a zsebébe csusztatta. Társai azt hihették, hogy
szivarvéget talált.

– Virginia? – kérdé egy teljesen elrekedt kolléga.

– Kuba, – mondá Péter, s magában jót nevetett a félrevezetett atyafin.
Aztán elgondolkozott, hogy tulajdonképp miért nem hagyta helyben a
virginiát, mikor az az aranynak mindegy.

Éppen a szinlap alatt kapargatott. Föltekintett, s olvasta, hogy mit
adtak aznap: _A jóslat_, száz aranynyal jutalmazott vigjáték, irta
_Csiky Gergely_.

Péternek egyszerre megvillant az eszében:

– Bizonyosan ez az ur veszitette el azt az aranyat. Vajjon köteles
vagyok-e neki visszaadni, vagy nem?

Kis ideig gondolkozott.

– Eh, elvégre marad neki még kilencvenkilenc aranya.

De mégis nagy szeget ütött fejébe a dolog. Az arany többé nem gazdátlan
jószág. Kétségtelen, hogy Csiky Gergely uré. Odalépett a barátságos
portáshoz.

– Tekintetes ur, gazdag ember a Csiky ur?

A portás behuzta magát a nagytekintélyü bundába s szólt:

– Jómódu ember. Sok szindarabját adjuk.

– Mikor fizették ki neki azt a száz aranyat? – folytatá Péter, s a
szinlapra bökött.

– Már régen, több mint tiz esztendeje.

(Hogy lehet az? – gondolá Péter. – Akkor mindjárt elveszitette vagy várt
vele a mai napig?)

– Hol fizették ki neki az aranyakat? – kérdé tovább a portást.

– Az Akadémiában.

– Hol van az?

– A Ferenc József-téren.

(Ahán, gondolá Péter, hát a közben veszitette el, miközben onnan idejött
e szinházhoz.)

– Hol lakik Csiky Gergely?

– A Szentkirályi- és Sándor-utca sarkán.

– Köszönöm, tekintetes ur, szives fölvilágositásait.

Ezzel Péter tovább kaparta a havat. Most már tudta Csiky lakását. Ha
nagyon furdalni találja a lelkiismeret, fölkeresheti őt. A szinházi
publikum elvonult, a fényes kapukat becsukták s ők sötétségben dolgoztak
tovább. A lóvasut utolsó kocsijai elrobogtak. Ekkor megjelent
Esztergályos ur s kijelentette, hogy abbahagyhatják, reggel négy óráig
nem lesz semmi dolog.

Kivonultak a temető mellett álló házikó elé s ott Esztergályos ur
kifizette őket. Péter szépen megköszönte s aztán megkérdezte
Esztergályos uramat:

– Sok pénz-e egy arany?

– Ki micsodás. Ha huszfrankos, akkor tiz forintot ér, ha tizfrankos,
akkor csak öt forint. Mi köze magának hozzá?

Péter nem mondta meg, hanem sietett a legelső lámpás alá. Kincsének
közepére szépen ki volt verve a _20-as_ szám. Tiz forintja van! A mit
talált. És nyolcvan krajcárja! A mit megkeresett. A kétféle pénzt, a
vakszerencse ajándékát és a munka jutalmát külön-külön zsebbe tette s
hazafelé indult… Igen ám, de a hótakaritásban elgémberedett cimborák
unszolására betért egy jól fütött kávémérésbe, a hol egyik forró grog a
másik után következett. „Ugy se érdemes lefeküdni, mondák, hisz négykor
munkába állunk.“ Péter nem győzte a könnyelmüségüket bámulni. Egész
keresményüket eliszszák a boldogtalanok. Ő, – az egészen más. Neki egy
arany van a zsebében. Ő teheti. Csak lett volna bátorsága fölváltani. De
előbb meg kell beszélni a dolgot a feleségével. A mig a nyolcvan
krajcárból tartott, addig iddogált és eddegélt… aztán mosolyogva
kászolódott. Ezek a szegény ördögök azt hiszik, hogy neki egy krajcárja
sincs. Gunyosan bucsuzott tőlük s kezét a világért ki nem vette volna
abból a zsebéből, melyben az aranyat titkolta. Két forint téli kendőre
az asszonynak, ötven krajcár keztyü, három forint házbér, három forint
szén… Sohse volt ilyen ur életében. (Csiky ur talán följelentette a
rendőrségnek, hogy elvesztett egy aranyat?) Egy forint ötven a kosztra,
lesz meleg tüdő és pacal, fehér kenyér… (Annálfogva a rendőrség szemmel
tart minden embert, a ki aranyat vált.) De talán jobb lesz tormás
debreceni kolbász, s egy félfont paprikás szalonna. (Kinél váltja be?
Hisz elfogják biztosan, akárhova megy vele.)… Miféle gazdag ember lehet
az az Akadémia, a ki egyszerre száz aranyat tud kifizetni? Bizonyosan ő
maga veri. Ráösmernek, hogy ez az Akadémia aranya. Börtönbe jut. Örökös
szégyen… A felesége elhagyja, Esztergályos ur leveszi róla a kezét…
Minek is neki az arany? Ha igy tart a havazás, ő egész télen elél. Ha
fölváltja az aranyat, az is csak elfogy, s utána még rosszabb lesz. Az
arany nem szegény embernek való. Az nyilván a gazdag emberek krajcárja.
Ép’ akkora is. Hisz igy a szegény embernek még istenes dolga van. A hol
ő elkölt egy krajcárt, ott a gazdag ember elkölt tiz forintot. Nehéz
kenyér, nem irigylem. Tizszer annyi havat kell neki lapátolni, hogy
annyit keressen, mint én…

Ily gondolatok közt elhaladt a lakása mellett, ki a Városligetbe. A tó
vékony jégkérgén a lapát nyelével lyukat ütött s az aranyat
beeresztette… Nagyot sóhajtott utána, mert ezzel a jég alá ment a
nagykendő, a házbér, a debreceni, a szalonna, mind azon a kis lyukon…
Hajnali négykor pedig ujra ott kapargatott a Nemzeti Szinház előtt s
csak egy dolog bántotta: hátha Csiky ur mind a száz aranyat elvesztette
s ő többiekkel szemben gyöngébb lesz?

Ments meg, uram, minden szegény embert az aranyaktól és a kisértésektől.



KELEMEN ÉS PATTANTYUS.

Még a nap ki se bukott a Hargita fenyőerdős gerince mögül, még összes
sugarai csak a Hargitán tul fekvő Csikszéket ragyogták be s az innen
fekvő Udvarhelyszéknek semmi se jutott, mikor Kelemen András megrázta a
fiát s rászólt:

– Talpra legény! Ideje, hogy induljunk.

Benedek, a fiu, nagyot nyujtózott, ásitott is éppen akkorát, aztán fogta
a fejszéjét s az apja után igazodott. Az apja pedig az erdők felé vette
utját.

Történt ez a dolog Kápolnás-Oláhfaluban, a Székelyföldön, akkor, a
mikor.

Ehhez hasonló dolog történt ugyanazon a reggelen
Szentegyházas-Oláhfaluban, mely éppen tőszomszédságában feküdt a
másiknak. Csakhogy az utóbbiban Pattantyus Lázár keltette fel az ő
szerelmes fiát, a Dávidot.

Fát döngetni ment a két apa a havasra, de nem együtt, hanem külön-külön,
mindegyik a maga fiával.

Miközben Kelemen Andorás a fát döntögetné, megjelenik nagy orditással
egy fene erős medve. András gazda láthatott már effélét, mert nem nagyon
mutatkozott rajta az ijedtség. Hanem inkább hamarjában megolvasta, hogy
hányan vannak az ő segitségére.

A számlálás igy ütött ki: Egy székely meg a fejszéje, az két ember. A
fia meg a fejszéje, ez is két ember. Vannak tehát négyen. A medve
ellenben csak maga van. Igy a támadás nem lenne gavalléros dolog. Hadd
menjen!

A medvét azonban a számolás tudományába nem avatta bele tisztelendő
Konta Ferenc s a barom támadásra indult. Éhes lehetett a szegény feje.

Kelemen Andorás megnyalta mind a két tenyerét s beleigazitotta a
fejszenyelet. A fiának is oda szólt:

– Kerülj hátra!

Mikor a medve két lábra állt, hogy emberrel emberhez illő módon bánjon,
Kelemen orron ütötte a fejszével. A medve megrázta a fejét s át akarta
nyalábolni a székelyt, de ekkor Benedek ugy vágta kupán hátulról, hogy
egyszerre megfordult. Csak éppen hogy azt nem mondta: Tessék? Csak ezt
várta Kelemen: ő is viszontag nyakszirten sujtá a vadállatot.

A medve tántorogni kezdett, mintha berugott volna, majd négykézlábra
kecmeredett s lassu léptekkel elinalt. De a Kelemen-familia már
vérszemet kapott. A medve kikezdett velük, hadd lakoljon. Előlük ugyan
el nem viszi a bőrét. Tiz kemény ezüsttallért fognak ők azért kapni a
királybiróságtól.

Utól is érték a lassan cammogó állatot, Szentegyházas-Oláhfalu
erdejében, egy tisztáson, a hol Pattantyus Lázár meg a fia javában
örültek annak, hogy milyen tisztességtudó szelid egy medvére akadtak.
Két fejszecsapásra ugy lefeküdt, hogy azt se mondta: Mihály bá! – Látta
a helyzetet mindjárt Kelemen uram, s oda érve szóla:

– No, nem messze futott a medve.

– Honnan tudja kend, hogy mekkorát futott? – kérdé Pattantyus.

– Mivel hogy ott voltam, a hol kezdte a futást, – felelt Kelemen.

– Látta is?

– Ütöttem is.

– De nem nagyon.

– Csak agyon.

– Nem lehet az.

– Lehetni tán nem lehet, de ugy van. Hányat ütöttek kietek rá? – kérdé
Kelemen.

– Münk eppeg hogy kettőt, – felelt hirtelen a Dávid, – én a tulsó felin,
édesapám meg innenről.

– Nohát nézzétek meg, öt ütésnek kell azon az állaton lenni.

Megnézték, ugy is volt.

– A mi igaz, az igaz; én csalfaságból nem élek, – e szókkal adta meg
magát Pattantyus.

– A medve tehát az enyém? – szól Kelemen.

– Nem a’. Kietek kezdték, én bevégeztem. Azé a medve, a ki agyonüti, nem
azé, a ki aszongya neki, hogy jó napot kivánok.

– Ugyan komé! Én meg csak azt mondom, hogy az a medve tőlem és fiam
Benedektől olyan három ütést kapott, hogy idáig magától is megdöglött
volna. Kietek csak az utolsó perceit zavarták meg neki azzal a
dorongolással.

– Fiam Dávid, mutasd meg ujjasodat.

Pattantyus Dávid fölvette a földről szétrongyolt ujjasát, s oda tartotta
Kelemen uram elé, mondván:

– Ugy támadt rám a medve, mint a veszett ördög. Látja kend az ujjasomon.

– Dávid öcsém, máskor ha a medvének adod a zekédet, hogy marcangolja
szét, legyen annyi bátorságod, hogy maradj benne te is, – felelt
rendületlen nyugalommal Kelemen.

– Hisz benne voltam! – kiáltott indulatosan Dávid.

– Hiszi a prikulics. Hát mutass csak egy karcolást a bőrödön!

– Hát a szivemet bizony nem hasitotta ki, – dörmögött Dávid és
félreállt.

– No ugy-e, hogy a hajad szála se görbült meg? A medve széttépte a
zekédet halálos kínjában, aztán fölfordult. Kietek pedig agyonverték
döglött korában.

– Elég a szóból, – kiáltott Pattantyus, – majd igazságot mér a dulló.

– Meg a királybiró, – tóditá Kelemen.

– De elmegyek én még Guber Márton uramig is.

– Én is ott leszek akkor.

– Tehát pörre megy a dolog.

– Arra, halálig.

– Itéletnapig.

– Jó. Addig pedig a medve közös jószág.

– Az.

– Tehátlan vigyük haza.

Levágtak két nagy bokrot, a vadállatot rája kötözték, s ugy vontatták
szép lassan, csöndes beszélgetés közt a faluba, be egyenesen a dulló
házába, a hogy akkor még a szolgabirót hivták.

Éppen etették a dulló négy kutyáját. Nagy medvefogó, hosszufogu, erős,
éhes ebek voltak, melyek a vadszagtól nekibőszülve, pokoli csaholással a
medvére vetették magukat s egy szempillantás alatt izekre szaggatták. A
négy székely a tornácra menekült a veszedelem elől.

– Komé, megevék vala a medvét, – szólt némi meghatottsággal Kelemen.

– Meg, a bestelelküek, az én szép medvémet.

– Már mint az enyémet, – veté ellene Kelemen.

– Még most se akarja elismerni, hogy én öltem meg?

– Tán kend azt hiszi, hogy a medvével a jussomat is megevék a kutyák?
Nem ugy van a’! – kiáltott Kelemen.

– Tehát a pört sem ették meg?

– Nem. Megkezdtük, be kell annak fejeződnie. Ha egyszer pör, hadd legyen
pör.

Kezet fogtak egymással, annak jeléül, hogy szavukat adták a pör
folytatására.

– Eb a ki abbahagyja.

Ezzel a mondással erősitették meg a szerződést.

Estefelé hazajött a dulló Csik-Szeredából, hol a királybirónál volt
valamiféle ügyben. Kelemen és Pattantyus eléje terjesztették az ügyet. A
dulló figyelmesen meghallgatta a beszédet, s mondá:

– Tehát arról volna szó, hogy mely csapások lettek volna halálosak a
medvére nézve, az utóbbiak-e, vagy az előbbiek?

– Az a kérdés veleje, instáljuk az urat.

– Nem nehéz megmondani, csak előbb lássuk a medvét. Hol van?

– Részint a kutyák beleiben…

– Miféle kutyák?

– Megették a nemzetes ur kutyái.

– Mi a tatár! Hát akkor meg mit pörösködnek?

– Instálom, az igazságnak kell itt kisülnie. A medve maga mellékes, –
felelt Kelemen.

– De meg, – tette hozzá Pattantyus, – a királybiró azért csak kiadja a
tiz ezüsttallért, mert arra van elég tanunk, hogy a medve megölődött.

– De nem adja ám, mert be köll neki számolni a medve bőrével. Csak érte
adja ki a jutalmat.

A két székely egymásra nézett, megvakarta a fejét s rövid gondolkodás
után egyértelmüleg szóla:

– Hát ne legyen hasznunk. De az igazságnak ki kell derülnie.

– De értsék meg az okos szót! Nem derülhet ki.

– Már miért ne?

– Nincs olyan Isten a földön, a ki arra a kérdésre, hogy öt ütés közül
melyik ölte meg a medvét, meg tudna felelni. Ha csak itt nem fekszik
előttem a medve s egyenkint ki nem tapogatom, hogy melyik csapás hol
érte? Én csak tudom, azért vagyok dulló!

– A királybiró jobban tudja, azért ő királybiró.

– Guber Márton uram pedig legjobban tudja, azért ő Guber Márton.

(Ez a becsületes német ember, a ki a székelynek annyira imponál, nem
más, mint Erdély gubernátora, a kit a góbék sohse hivnak másképp, mint
Guber Mártonnak. Minden székelynek megvolt a joga, hogy odáig appeláljon
a pörös ügyeivel.)

– Jó, jó, addig pedig igyanak egy kis küküllőmenti fehér bort. Guber
Márton uram ráér még várni.

A góbék persze hogy nem vetették meg a szives kinálást.

Egyszer csak, ugy véletlenül, diskurálás közben, a dulló kihoz a
pipatóriumból egy gyönyörü, hajlós meggyfa-pipaszárat és dicsekedve
mutatja az atyafiaknak.

– Agyon lehetne vele vágni egy embert. Olyan erős, mint a kard. Sujtson
csak vele ide a tornác gerendájára.

Kelemen gazda fogja a meggyfapipaszárat s olyant suhintott vele a
gerendára, hogy csak ugy porzott. Utána megvizsgálták a szárat. Nem volt
annak semmi hibája.

– No Pattantyus gazda, próbálja meg kegyelmed is.

A következő percben már Pattantyus gazda sujtott vele, még pedig olyan
alaposan, hogy a szár hosszában kétfelé repedt.

– A ki áldója van a kend vaskezinek, tudja-e, hogy ezt a pipaszárat a
mult határigazitás alkalmával a turn-szeverini basától kaptam, a kinek a
török császár adta. Drága jószág az.

– Baj, baj, – felelt Pattantyus, – de hát nem magam vagyok a hibás.
Kelemen gazda kezdte.

– Micsoda? – kiáltott Kelemen. – A kinek a kezében elrepedt, az a
felelős. Mi közöm hozzá?

– Ugy van! – kiáltott a bölcs dulló, – valamint hogy mi köze a medvéhez?

Ekkor esett le az álla Kelemen uramnak.

– De a medvét én kezdtem ki, nemzetes uram, – szólt elvörösödve.

– A pipaszárat is.

– De azon nem látszott semmi.

– A medve is elszaladt, pedig már hiba esett benne.

Pattantyus megcsóválta a fejét, kétfelé törölte a bajuszát s szóla:

– Mi türés-tagadás benne, szomszéduram, ketten mesterkedtünk mi ugy a
pipaszárban, mint a medvében. Vállaljuk el közösen mind a kettőt. Ez jár
legközelebb az igazsághoz.

Kelemen elnevette magát, kezet fogott Pattantyussal és mondá:

– Vegyük ugy, mintha furulyáztunk volna. Én fujtam, kend meg
billegtette. Hasznunk is csak annyi van az egész medvevadászatból,
mintha furulyáztunk volna egyet. Igy ért véget a két oláhfalusi góbé
pöre.



NÉGY NEMZET.

Svájci barangolásaim alatt összebarátkoztam három fiatal emberrel. A
kompánia először egy szál franciából, egy vidám párisi fiuból állott, a
ki szörnyen unta magát a fizetőpincérek köztársaságában. Egy napon a
kalapját elfujta a szél, én megfogtam és udvarias meghajlással átadtam
neki. Ő még kecsesebb meghajlással köszönte meg és megkérdezte, merre
utazom.

– Cél nélkül barangolok. Szórakozni szeretnék.

– Tudja mit? Mászkáljunk együtt.

– Nem bánom.

Másfél óra mulva egészen jóbarátok voltunk. A nélkül, hogy én bármit
beszéltem volna magamról, ő egész családjának történetét elmesélte,
humorisztikus modorban elővezetvén az összes alakokat, a kiket különben
szeretettel tárgyalt, de kifigurázott. Egyszerre aztán hirtelen
elkomolyodott.

– Pardon! Szabad kérnem, ön kicsoda?

– Ez és ez. Ujságiró Budapestről.

– Örvendek.

Az alku meg volt kötve. Mondhatom, hogy pompás utitárs volt, bár többet
fecsegett a kelleténél. És mindig Párisról. Örökké csak a világ fővárosa
lebegett szemei előtt és az ajkán. Az volt a kedvenc vicce, hogy Páris
szebb város, mint Svájc. Engem egyszerüen publikumnak tekintett és
előadásokat tartott. Meg volt győződve, hogy az ő városát és a
párisiakat bámulom. Franciaországgal és a franciákkal nem foglalkozott,
csak Párissal és a párisiakkal. Versaillesnál és Fontainebleaunál
megszünt ránézve a világ. De nagyon szeretetreméltó volt a maga
elfogultságában.

Egyszer egy havasi kocsmában, mely villámosan volt világitva és gázzal
fütve s melynek szomszédságában a glecsert mesterségesen fagyasztották,
mert különben nyár közepére elolvadt volna, azt inditványozta Leblanc
ur, hogy bővitsük ki a kompániát. A közönségét akarta fölfrissiteni.
Estére hozott is már egy angolt, a ki rövidszáru fapipáját szítta
folyton és rengeteg bámulattal nézett az örökké fecsegő franciára.
Mister Perrins jó, alkalmazkodó, hallgatag ember volt. Párisról lévén
természetesen szó, megjegyeztem valamire, hogy ez Londonban mégis
különb. Leblanc lesujtó tekintetet vetett rám és megvetőt Perrinsre.

– Nos, Perrins ur, nincs igazam? – kérdém az angolt.

– Miről is van szó? Hja London? A westminszteri apátság, meg a párisi
Panteon? Eh, bánom is én.

És nagy füstfelhőket fujt ki.

– Általában – folytatá – nem foglalkozom Londonnal. Hat év óta nem is
voltam Angliában.

– Hát micsoda angol maga?

– Tudja barátom, Anglia az azt jelenti, hogy egy egész világ. Ezt a hat
esztendőt Indiában, Afrikában s más efféle helyeken töltöttem.

– Hát micsoda maga?

– A Graphic harctéri rajzolója.

– De Párisban csak volt? – kérdé Leblanc.

– Hogyne. És kitünően ettem Durandnál a Madeleine-téren.

– Ez az egész, a mit Párisban csinált? – kérdé Leblanc visszafojtott
dühvel.

– Nem, csináltam egyebet is, de már az egyebekre nem emlékszem.

– Az Eiffel-toronyra sem?

– Azt nem láttam. Én nem hagyom magamat ilyen szamárságokkal bolonddá
tenni.

Leblanc sápadt lett és rám nézett, mintha azt mondaná: Látod, bolond a
szegény.

– Szegény Perrins, – sóhajtá résztvevő hangon, – most már tisztán látom
a latin faj fölényét az angolszász faj fölött.

– Micsodát? – kérdé szórakozottan Perrins.

– A latin faj fölényét.

Perrins elnevette magát.

– Látja, ezért szeretem én a franciát. Olyan szép frázisokat tudnak
gyártani s az egész világon el tudják terjeszteni… mi azalatt a
portékáinkat terjesztjük el, mint afféle komisz, köznapi náció.

– Már az igaz! – fakadt ki elégülten Leblanc, – minket szeretnek és
bámulnak az egész világon.

– Mi előttünk pedig meghódolnak.

– De gyülölik önöket.

– Bánom is én. De nem mernek moccanni s ez a fő.

Estefelé komolyan kezdtek összeveszni, bár Perrins egy rossz szót nem
mondott a franciákra, csupán Leblanc halmozta el sértésekkel az angol
nemzetet, a mire Perrins nem sértődött meg. – Leblanc azonban iszonyu
dühben volt.

Ekkor villámháritónak oda hoztam egy németet.

Leblanc ellenséges szemekkel méregette. Arca egész sötét lett, mikor a
német Párist kezdte agyba-főbe dicsérni. Egyszer meg is jegyezte:

– Nem vagyunk mi pojácák. Hát önök otthon már sehogy sem tudnak mulatni?
Nem önöknek csináltuk Párist.

A német meghökkent.

– De kérem, én boldog volnék, ha ön Berlint dicsérhetné, – hebegte.

Leblanc arca eltorzult.

– Berlint? Nem láttam. Sőt becsületszavamat adom, hogy sohse fogom
látni.

A német zavartan mosolygott.

– Ön nem objektiv, – mondá oly szerényen, mintha maga is meg volna
győződve arról, hogy nem is olyan nehéz Berlin nélkül ellenni.

Mikor aztán német barátunk a császárjáról kezdett adomákat beszélni,
végképp elromlott Leblancnak a jó kedve.

– Ugyan hagyja el, – mondá, – mit beszél nekünk a császárjáról? Mi olyan
nemzethez tartozunk, melyben mindenki maga helyett gondolkozik. Maga
pedig egy olyan nemzetből való, melyben a császár gondolkozik valamennyi
helyett.

A német elképedt, de mérsékelte magát és továbbra is velünk maradt.
Délután mind a négyen együtt kimentünk a hegyek közé. Sötétedett már,
mire visszatértünk. Valami havasi kürthangversenyt hirdettek a
koncert-teremben. Odamentünk. Három ur és egy csinos fiatal nő fujta a
kürtöt. Sok és előkelő közönség hallgatta. Egy pásztordalba fogtak és a
hölgy irtóztató hamisan intonált. Erre a nagyszakállu prim odalépett
hozzá, kirántja kezéből a kürtöt és a hátsó ajtóra mutat. A hölgynek
könny szökik a szemébe és ingatag léptekkel távozik. Mozgás a közönség
körében.

– Ez szemtelenség, – kiált Leblanc és fölugrik, – nem nézhetem tovább,
gyerünk vacsorálni.

Mindnyájan hallgatagon követtük. Hôtelünk éttermében helyezkedtünk el.

– Ezt az embert holnap provokáltatom, – kezdé Leblanc; – gazság egy
nővel igy bánni.

– Én a _Kölnische Zeitung_-ban fogom ezt az eljárást megbélyegezni, –
kiabált a német.

– Az eljárás komisz, – mondá Perrins, – de nem ismerjük, hogy a
kisasszonynak miféle szerződése van a társulat vezetőjével. Addig nem
avatkozhatunk bele.

Egy fiatalember közeledett az asztalhoz.

– Bocsánat uraim, – szólt németül, – én R. V. magyar urat keresem.

– Én vagyok, – mondám fölemelkedve.

– Én Barinkay Kázmér teknikus vagyok és Zürichben tanulok. Ne vegye
rossz néven, hogy önnél, mint honfitársaimnál alkalmatlankodom. A nevét
a hôtel tábláján olvastam. Lesz szives egy lovagias ügyben segédkezni?

– Miféle ügyben?

– Pofonvágtam egy hornistát, a ki egy nőt inzultált.

– Ön? Most? Ott a koncert-teremben?

– Igen.

– Bravo, fiatalember, igen örvendek.

Sugárzó arccal cipeltem az asztalunkhoz.

– Ime, uraim, van szerencsém honfitársamat, Barinkay magyar embert
bemutatni. A francia elégtételt készül venni a nőn elkövetett sértésért,
az angol készül megvizsgálni az ügyet, a német hirlapi boszura készül –
és mit teszünk mi? Mit tesz a magyar? Nem habozik, de cselekszik.

– Nos? – kérdezte mind.

– Pofonütötte a goromba trombitást. Ez uraim, a magyar. Van szerencsém
önöknek ezzel az én kis nemzetemet bemutatni.

– Lovagias, de meggondolatlan, – szólt Perrins.

– Vakmerő, – mondá a német.

– Elhatározott s a következményekkel nem törődik, – szólt Leblanc, – ezt
már szeretem.

*

Bizony, édes barátaim. Ilyenek vagyunk mi bolond magyarok. Egy
ostobaságért az életünket kockára tenni: ez nekünk semmi. De az élet
első hideg lehelete elsorvaszt bennünket. Bátorságunk van, de erőnk
nincs.



EGY SZÁMÜZÖTT KIRÁLY.

_Velence_, 1888 szeptember végén.

Egy verőfényes őszi napon, melynek bája itt százszorta nagyobb s
szomorusága százszorta meginditóbb, mint másutt, mert a természet
haldoklását egy holt városban látjuk, elhatároztam, hogy a velencei
élőholtakkal fogok foglalkozni. Hangulatom, az megvolt hozzá,
élőhalottat is sokat rejtegetnek a márványpaloták. Ezek közül
legérdekesebb, legvidámabb VII. Károly, a kit jogszerüleg két hatalmas
trón, a spanyol és a francia illet meg s tényleg oly távol áll
mindegyiktől, mint akármelyik navarrai öszvérhajcsár, vagy auvergnei
vizhordó. Ismertebb ezen a néven: _don Karlos_, madridi herceg, a ki,
mióta véres háboruit, melyeket sikertelenül folytatott a spanyol
trónért, befejezte, bejárta kétszer a világot s aztán a csöndes
Velencében, a Loredan-palotában huzódott meg.

Mielőtt még őt meglátogattam volna, tudakozódtam róla különböző
emberektől, a kik sok rosszat és sok jót beszéltek felőle. Különböző
alakokban mutatták be nekem. Egyik rész azt beszélte, hogy háboruiban
vérszomjas kegyetlenséget fejtett ki s a meghóditott karlista
tartományokban visszaállitotta az inkviziciót. Most pedig, csöndes
visszavonultságban állandó szálka a velencei férjek szemében, kik a
feleségüket féltik tőle. Sokan minden becsesebb tartalom, ambició nélkül
való élvhajhász kalandornak festették előttem, a ki egy szép asszony
szép szemei után végigrobog Európán s szivesen lemond érte ősi jussáról,
a spanyol trónról. Velencében különben vidám életet él s ugy mutatja,
hogy nem érdeklődik a politika iránt. A város szegényeivel, – hogy végre
a jóra is áttérjünk, – sok jót tesz s kétszázra rughat azoknak a száma,
a kik az ő alamizsnáiból élnek. Azt mondják rá, hogy teheti, mert csak
legutóbb is Chambord gróftól negyven millió frankot örökölt.
Jótékonysága dacára a velenceiek nem becsülik meg és sokszor
inzultusoknak van kitéve, egyszer pedig formaszerü zendülés volt ellene,
melyet a katonaságnak kellett elfojtani. Olaszországban most az a jelszó
„ni dieu, ni maitre“, a mit magyarra ugy lehetne leforditani „nincs
mennyország, se pokol“; a rengeteg sok templomba csak a turista jár,
hivő nem s a papoknak egyéb dolguk sincs, mint a kávéházban dominózni. A
nép csak babonás, de nem vallásos s képzelhető, hogy ilyen érzület
mellett „sa majesté trés chatolique“, a hogy don Carlos magát nevezi, a
nép előtt semmi különös tiszteletben nem áll. Egyszer megtörtént, hogy
mikor a Lidón kiszállt a kis gőzösről, a hajósok kirántották lábai alól
a deszkát, egy más alkalommal pedig megmérgezték gyönyörü két kutyáját.
De ő mégis szereti Velencét.

A velencei társasélettől teljesen távol tartja magát. Megvan neki a maga
külön kis társasága, mely áll két kamarásból (spanyol grófok), egy
titkárból, a ki szintén spanyol ember s Iturbide hercegből, a kit
hajdanában Miksa, a szerencsétlen mexikói császár trónjának örököseül
szemelt ki. Mindannyian csinos fiatal emberek, világfiak. Csak asszony
nincs a háznál; Don Carlos felesége Ausztriában él és ők nagyon ritkán
vannak együtt. Ezzel a kisérettel jár ki a Lidóra, sétál a Szent-Márk
téren s yachtozik az öbölben, ha kedvező szél borzolja a tengert.

Látogatásomat egy Rimji nevü magyar festő közvetitette, kivel Velencében
ismerkedtem meg s a ki bejáratos don Carlos házához. Gondolában
eleveztünk a Loredan-palotához, mely a nagy kanális mentén van s
bejelentettük magunkat. Másnap délután három órára kaptuk a találkozót.

Mikor másnap gondolánk a csatornán megjelent, a Loredan-palota előtt
élénk mozgás támadt. Hat hófehér tengerészruhába öltözött gondolás
azonnal sorfalat képezett.

Ezek don Carlos saját matrózai, a kik karjukon és szalmakalapjukon
Bourbon-cimeres fekete szalaggal még most is gyászolják Chambord grófot.
A csapat szalutált s mi beléptünk a lépcsőházba, hol halalaku kis
csónakok, vitorlák, evezők, tengeri növények voltak csoportositva.
Feketébe öltözött inas fogadott s vezetett föl bennünket márványlépcsőn
az első emeletre, a hol a csinos fiatal titkár üdvözölt s az elfogadó
terembe kalauzolt. Azzal ott hagyott és „monseigneur“-ért, don Carlosért
sietett.

A képeket kezdtem nézni. Pár pillanat mulva erős léptek zavartak föl:
magam előtt láttam don Carlost, a legszebb férfit, a kivel valaha
életemben találkoztam. Fölkeltem s mig ő a kétrét görnyedt titkárt
elbocsátotta, magával szemben leültetett. Körülbelül negyven éves,
koromfekete haju, bajuszu, körszakállu, ölmagas termetü, rendkivül
elegáns ember. Hosszu szempillái alól azzal az álmatag tekintettel néz
maga elé, mely annyira elbűvöli a nőket. Nyakkendőjében a tű
Bourbon-cimer, kézelőgombjai szintén ezt viselik.

Azzal kezdte, hogy nagyon örül, hogy egy magyar ujságirót lát magánál. A
magyarokról sok dicséreteset, szépet hallott, ő alatta is szolgáltak
magyarok a karlista háborukban, a kik mind igen vitézül harcoltak. S
erre azt kérdezte, hogy ösmerek-e egy Kovács nevü magyar embert?

– Valami kétszázat, monseigneur, ez nálunk nagyon elterjedt név.

– Az én Kovácsom zászlóm alatt kapitányi rangra vitte, vakmerő legény
volt s ha jól emlékszem, Pueblánál ellőtték a féllábát. További sorsáról
nincs tudomásom.

– Számit-e arra, hogy valaha a spanyol trónt elfoglalja?

– Élő jogomról soha le nem mondok. S hiszem, hogy Spanyolország egy
napon a legitimitás terére lép s meghiv. Krisztina pártja gyönge:
összemorzsolódik a republikánusok és a karlisták közt. A vagyontalan
munkások republikánusok, a birtokos osztály, a legkisebb parasztbirtokos
is, mind karlista. Kivált az éjszaki tartományok: Ó- és Uj-Kasztilia,
Arragonia, Navarra, Katalonia, Valencia, Biscaya és Guipuzcoa, hol
1872-től 1876-ig háboruskodtam.

– S összeköttetésben van-e pártjával?

– Folyton. A spanyol előkelőségek nagyon sokan meglátogatnak, s
általában minden spanyol, a ki Velencébe jön, fölkeres, hireket hozván.
Koronként manifesztumot bocsátok ki népemhez, megmutatni, hogy élek, s
várom igaz jogom elismerését. A kik a karlizmusz utjában állnak, azok a
kétes exisztenciák, a kik nem a haza, hanem a maguk javán dolgoznak, a
kik minden ügyet szolgálnak és minden ügyet elárulnak, a kiknek egész
hatalmuk a tele kaszárnyákon alapul. Ezek rettegnek tőlünk. A mi pártunk
nem ilyen emberekből áll. Nekünk elveink vannak, ellenségeinknek
nincsenek. Mi bennünk él a hit. A karlista harcos hű szolgája a
katolikus hitnek, melylyel a madridi kormány igen keveset törődik. A
karlista katona hű szolgája a királynak, a kit Isten első harcosának
tekint; szenvedélyesen szereti királyát, mert az ő szemében látja
perszonifikálva a hazát. Szenvedélyesen félti hazája méltóságát,
becsületét és függetlenségét. A maga dicsőségére nem büszke, de a mult
nagyságán és az ősök dicső emlékén föllelkesül. A karlista harcos tüzes,
rettenthetlen és önzetlen. Életét mindig kész föláldozni, becsületét
soha. A halállal szembeszáll, mert tudja, hogy lelke halhatatlan.
Szerény a maga hősiségében, s fönséges, a nélkül, hogy maga is tudna
róla. A navarrai paraszt, királya zászlója alatt az önmegtagadás
valóságos csodája, klasszikus magasságra emelkedik.

Don Carlos szemei ragyogtak, mig e dolgokat beszélte. Égő szivarával
hevesen gesztikulált s a spanyolosan, mély torokhangon kiejtett francia
szók csak ugy tódultak ki ajkán.

– A karlizmus – folytatá – egy neme a politikai hitvallásnak („une sorte
de religion politique“), mely istenét és királyát teszi kultusza
tárgyává s az erkölcsi fenség csodás látványát nyujtja a világnak. A
karlista háboru szakasztott mása a vendée-iek harcának a francia
forradalom ellen: nálunk ugyanazzal a nemes fölbuzdulással, erélylyel,
ugyanazon rettenthetetlenséggel, önzetlenséggel s hősies
igénytelenséggel találkozunk. A karlista mozgalom épp ugy semmiből lett,
mint a vendéei, de ott épp ugy, mint itt, találkoztak bátor szivek és
férfiak a gáton. S mozgalmunk tisztán spanyol, nemzeti mozgalom volt,
mig ellenségeinknek porosz ágyuk és francia jóakarat jöttek segitségére.
Ezek buktattak el, nem Spanyolország.

– S hogy van az, hogy a külföld jóakarata nem monseigneur felé fordult?

– Mert Európában a forradalmi szellem dominál s ez tudja, hogy én neki
esküdt ellensége vagyok. Én képviselem az igazi monarhiát s az igazi
katolikus hitet. A forradalom üldözi a legitim királyt, mert ő a
hazugság, a király pedig az igazság. A király a jogot képviseli, a jog
pedig legnagyobb akadálya a forradalomnak, szándékai megvalósitásában. A
legitimitás nem egyéb, mint a rend eszméinek összefoglalása, melyen az
állam nyugszik; ennek gyökerei megvannak az emberi lelkiismeretben, a
népek jobb érzésében, a család szervezetében s a történelemben; a
forradalom ellenben egy állandó összeesküvés a rend ellen, örökké a
lelkiismeret kiforditásán dolgozik, a családot elavult intézménynek
tekinti, a történelmet pedig egy század óta meghamisitja. Ezért támadta
makacsul az én királyságomat, mert tudja, hogy mit jelent rá nézve egy
ilyen királyság: az igazi katolikus királyság. A forradalom a
katolicizmust legkérlelhetetlenebb ellenségének tartja s ebben igaza
van. A katolicizmus mindazt kárhoztatja, a mit a forradalom ajánl. A
katolicizmus a legnagyobb társadalmi és erkölcsi erő, mely a forradalom
romboló munkájával szembeállitható. Én a katolikus ügy szolgálatának
szenteltem magamat s célom volt megmenteni Spanyolországot,
visszahelyezvén azt a régi hit szilárd alapjaira.

– Engedjen meg, monseigneur, ellenségei éppen azt hozták föl igen
sokszor ön ellen, hogy a régi katolicizmust akarja visszaállitani,
Torquemadáival s máglyáival együtt.

– Tudom, hogy azzal vádoltak, hogy az inkviziciót akartam ujra behozni s
a papok egyeduralmát biztositani minden polgári dologban. Komoly emberek
előtt fölösleges megcáfolnom az ilyen rágalmakat. Kétségtelen, hogy
magammal vivén Spanyolországba a katolikus vallás és szertartások
tiszteletét, biztositanám a klérus számára is azt a befolyást, mely őt
mint tanitó és vezérlő osztályt megilleti; de mi köze ennek más idők,
más századok magát lejárt szigorához? VII. Károly Spanyolországa
mindenesetre egy keresztény-katolikus királyság volna; de mennyiben
árthatna a visszatérés a régi hagyományokhoz az uj eszméknek és a modern
szabadságoknak? A lelkiismereti szabadságnak valóban nincs mit félnie a
törvényes király Spanyolországba való visszatérésétől.

– Micsoda európai változások lehetnek kedvezők monseigneur kilátásaira
nézve?

– Az európai változásokra én nem sokat épitek. A kedvező kilátások
Spanyolországban fognak nyilni.

Különböző kérdéseimre elmondta, hogy legjobb viszonyban van a bécsi
udvarral és a pápával. Az olasz udvarral egyáltalán nem érintkezik s ha
a királyi család valamely tagja Velencébe jön, ő azonnal elhagyja a
várost. Velencét azért szereti, mert csöndes s palotája vizzel van
körülvéve, ugy, hogy senki se fér hozzá. Ugylátszik, tüntetésektől fél
személye ellen. Kijelenté, hogy Budapestről sok szépet hallott s
legközelebb meg fogja látogatni.

Elhallgatott. Friss szivarra gyujtottunk. A falon négy csatakép volt,
azokat néztem. A karlista háboruból ábrázoltak hadi jeleneteket.
Harcairól kérdezősködtem.

– 1872 május 3-ikán egy 24 éves fiatalember haladt át a pyrénéi hegyeken
s Spanyolországba érkezett. Zsebében 200.000 frank volt. A határon
harminckét navarrai paraszt várta, a kik kikiáltották őt uroknak és
királyuknak. Ez a fiatal ember én voltam, a ki mint VII. Károly
meginditottam a háborut trónomért és országomért. Három év alatt ura
lettem Spanyolország harmadrészének s a harminckét paraszt
fölszaporodott egy hadseregre, mely állt százezer gyalogból, négyezer
lovasból és hatvanöt ágyuból. Lovasságom és tüzérségem mindig kevés
volt. Sik földön többnyire megvertem az ellenséget, de az erőditett
helyek ostromával sok időt elvesztegettem. Ha tetszik, megnézhetjük a
fegyvertárt.

Átvezetett a szomszéd terembe, melynél szebbet keveset láttam életemben.
Két falát ama karlista zászlók boritották, melyek don Carlos csatáiban,
e kegyetlen testvérharcban, az ő katonái élén lobogtak. A zászlók festői
csoportokat képeztek, közepütt egy hófehér selyem Bourbon-zászló, a
liliommal. A harmadik falat az alfonzistáktól elvett tarka lobogók
ékesitették. Kevesen voltak e diadalmi jelvények. A negyedik falon
voltak a fegyverek: kardok, puskák, szuronyok, hosszu kataloniai kések
és rövid tőrök. A fal közepén tizenhat arckép, körülöttük babérkoszoru
fonva s négy aranyos markolatu kard összetüzve.

– Nézze, – szólt Don Carlos, a tizenhat katonára mutatva, – ezek
tábornokaim voltak. Mind a tizenhat ember értem halt meg. Jó katonák, hű
embereim voltak, sokszor megkönnyeztem őket. E négy kard körülöttük a
világ legszebb rámája: őseim kardjai; egy V. Fülöpé, egy III. Károlyé,
egy nagyatyámé, V. Károlyé s ez itt az enyém.

Ezzel levette az egyik kardot s megsuhogtatva a levegőben, lesujtott
vele egy páncélba bujtatott bábalakra. A jól dömöckölt acél szikrát vert
ki a vasból.

– Harminckét csatában volt velem, most ki van csavarva kezemből.

Egy sóhajtással visszatette helyére. Aztán sorra mutogatta a
lövőfegyvereket, melyek közt Európa összes uj és régi puskái képviselve
voltak. Volt ott két ágyu, golyók, aztán csatacsillagok, lándzsák,
különböző karlista egyenruhák, don Carlos biborvörös köpenyege. S minden
darabnak megvolt a maga története.

Következett egy szoba, mely indiai pagoda belsejét ábrázolta, s tele
volt don Carlos ázsiai utazásának emlékeivel. Majd egy arabs módra
berendezett dohányzó szobába léptünk, hol a herceg elbucsuzott. Tüstént
megjelent a titkára, a ki még megmutatta a herceg sárga selyem
hálószobáját, mór fürdőszobáját, melyek mind óriási pazarlással és
kényelemmel vannak berendezve.

Az az ember, a ki ilyen puha kényelem közt él, milliókat érő berendezés
közt, aligha fog még egyszer oly véres kalandba bocsátkozni északi
Spanyolország terméketlen, zord vidékein, bármennyire részén van is a
monarchikus jog: ezt a hatást tette rám az egész látogatás, mikor a
kacér palota előtt gondolába vetettem magamat.



OKOS ÁLLATOK.

Hogy melyik a földön a legokosabb állat, azt nem lehet egyhamar
eldönteni. A legkülönbözőbb állatokról jegyeztek föl a tudósok olyan
dolgokat, melyek azt bizonyitják, hogy többé-kevésbbé minden állatban
van intelligencia. Föltehető, hogy a tengerben uszkáló halnak, bár róla
semmi okosat sem tudunk, van annyi esze, mint például a hangyának. Miért
ne volna? Semmivel se alacsonyabb rangu állat a hal, mint a hangya.
Valószinü, hogy kritikus pillanatokban egyik épp oly elmésen ki tudja
vágni magát, mint a másik. Az állatok egyáltalán sokkal okosabbak,
mintsem mi emberek gondoljuk, a kik értelmüknek állati nyilvánulását nem
is látjuk s csak ott kezdjük észrevenni, mikor az már emberi módon
jelentkezik.

Egypár kis történetet akarok elmondani, melyek okos állatokról szólnak.

Országszerte hires volt annak idején a pannonhalmi okos szamár, mely oly
elmésen huzta ki magát a munka alól, hogy embernek is becsületére vált
volna.

A magas hegyen álló pannonhalmi bencés kolostornak azelőtt volt harminc
szamara, mely a völgyben fekvő városból kettős puttonyokban hordta föl a
vizet a szerzetesek számára. Naponkint többször is megtették az utat, a
meredek hegyen föl és le, a mi nem tréfa dolog egy szamárnak, mely
jobban szeret az árnyékban heverészni, mint a napon, teherrel
gyalogolni.

Egy napon a kocsisok azt vették észre, hogy az egy szuszra felhozott viz
kevesebb, mint rendesen. Két puttony hija van neki. Pedig ők minden
puttonyt megtöltöttek. A felügyelő elrendelte, hogy a szamarakat
szigoruan szemmel kell tartani.

Az volt a szokás, hogy a mint odalent a kutnál a puttonyokat megtöltik s
az állatra ráteszik, a megterhelt szamarakat külön csoportba verték.
Mikor már tiz-tizenkét vizzel megrakott csacsi állt egy csapatban,
egyszer csak azt veszik észre, hogy az egyik füles kiválik az üresen
álló csoportból, óvatosan körülnéz s lassan odasomfordál a megtöltött
puttonyokkal álló kollégáihoz és ott olyan képet vág, mintha bordáit
sulyosan nyomná a teher.

Rögtön jelentést tettek róla a gondnoknak, a ki azt üzente, hogy csak
hajtsák föl a szamarakat a várba.

Odafent a papok mind összegyültek és ugy várták a vizhordók
megérkezését. A leglassabban ballagó szamár, a kit egyre kellett
biztatni, az volt, a melyik üresen haladt.

Kezdődött a puttonyok kiüritése. Az okos szamár megvárta, a mig néhányra
üresen rakták vissza a puttonyt s akkor ujra ravaszul körülnézve, a
kiüritettek csoportjához szegődött, nehogy turpisságára rájöjjenek. – A
dolog oly mulatságos volt, hogy a nézők zajos derültségre fakadtak. A
gondnok pedig kimondta a szentenciát, hogy a szamárnak az légyen
jutalma, hogy a többiek közt mindig üresen járhasson-kelhessen.

A szamár még egy darabig titkolózott és somfordált, de rövid idő alatt
rájött, hogy jámbor fortélyához megkapta a felsőbb beleegyezést. Ettől
kezdve emelt fővel s egész nyiltan csinálta a dolgot. Nagy hire
futamodott és messze földről jöttek bámulni őt.

Hogy a szamár általában mégis buta állat, kitünik abból, hogy vizhordó
kollégái sohse jöttek rá a társuk által élvezett kiváltságra s
egyetlenegy se tett kisérletet annak elnyerésére.

A másik történet szintén szamárról szól s szinhelye Abony. Egy
szódavizgyárosnak volt egy okos szamara, mely mellé kocsis se kellett.
Kis kocsiját telerakták szikvizes üvegekkel, azzal a tulajdonos
megsimogatta, meghuzogatta a füleit, hogy figyelmét fölébreszsze s aztán
belekiáltott:

– Obláth!

Erre a csacsi elindult – egyenesen az Obláth boltjába. Itt Obláth, a
kereskedő, leszedte a maga szikviz-porcióját, meghuzta a csacsi füleit s
belekiáltotta:

– Slézinger!

A bölcs szamár ment kocsijával egyenesen Slézingerhez, a ki szintén
levette az őt megillető szódarészt. Ha azonban Slézinger meg akarta a
csacsit tréfálni s azt mondta neki, hogy „Obláth“, akkor az megvetőleg
hátranézett és nem mozdult. Azt kellett neki mondani, hogy „Kovács“, –
ekkor elindult és visszament a gazdájához.

Gyermekkoromban vett az apám nekünk is egy szamarat, mely a meghalt ukki
vak koldusé volt. Ez az ismert jókedvü adakozók háza előtt megállt s nem
ment tovább, akárhogy vertük is. Csak akkor indult el, ha valaki kijött
a házból s odaállt a kordély mellé. A csacsi nyilván igy kombinált: „Ez
az, a ki kihozta az alamizsnát, most mehetek tovább.“

Zseni Imre halasi birtokosnak volt két szép pejlova, azokon szokott a
tanyára járni. Zseninek az volt a szokása, hogy a mint a városból kifelé
kocsizott, minden befelé jövő parasztemberrel megállt diskurálni, akár
volt fagy, akár nem, akár pusztitottak a hernyók, akár nem. Igy egy óra
helyett három óra alatt értek ki a tanyára. A lovak pedig annyira
hozzászoktak, hogy a mint egy gyalog ember köszönt Zseninek, tüstént
maguktól megállottak.

Nagyon untatta ez a dolog a Jóska kocsist, a ki egyáltalán nem volt
kiváncsi a halasi gazdák belső dolgaira, ellenben nagyon érdekelte őt a
bogárszemü Panna, a ki a Zseni-tanya fölvirágzását söpréssel és
mosogatással segitette elő.

Egy izben azután maga kocsikázott ki a tanyára. Gazdája a városban
maradt.

Jön egy ember, süvegéhez nyul… abban a pillanatban a Jóska ugy odasuhint
a lovak nyaka közé, hogy azok mint a szélvész robogtak tovább. Jön egy
másik gyalogember, a mint a lovakkal egy irányba ér s ezek már megállni
készülnek: csitt-csatt, hangzik hátukon a Jóska ostora s vágtatva
rohantak odább. A hány gyalogember elhaladt mellettük, a lovak
valamennyiért verést kaptak s nemcsak meg nem állhattak, de sőt
veszettül kellett nekik rohanniok a tanyáig. Másnap Jóska ujra a
gazdájával kocsizott a tanyára. Jön az első gyalogember, a lovak már
messziről hegyezték rá a fülüket. A mint pedig közel ér s Zsenire
ráköszönti a szerencsés jónapot: a lovak nagyot rántottak a kocsin s
szágudani kezdettek. Jön a második gyalogos, Zseni már nyitja a száját,
az ember fogja a kalapját, mikor a lovak nagyot ugranak és ragadják
magukkal a kocsit.

– Te Jóska, mi bajuk ezeknek a lovaknak? – kérdi végre Zseni dühösen.

– Nem tudom, kérem, talán nem szeretik a parasztembert.

Denique attól kezdve Zseni Imre nem diskurálhatott kocsiról, – ezekkel a
lovakkal. Eladta a lovait is mérgiben, a helyett, hogy egy olyan Jóskát
fogadott volna, a kinek nincs Pannája.

Sokat hallottunk a tordai okos malacról. Pedig ennek nincs is valami
érdekes históriája.

Tordán a kocsi elgázolt egy malacot, mely az ut közepén hevert és
sehogyse akart fölkelni.

A kapitány a malactulajdonost igy utasitotta el kártéritési keresetével:
„Egy tordai malacnak lehetne annyi esze, hogy a kocsi elől kitérjen.“

Azóta mondják: okos, mint a tordai malac.



A LEGNAGYOBB HUMORISTA.

Mikor a sárga, beteges, őszi nap lebukott a hegyek mögé, s minden tárgy
egyszerre elveszitette az árnyékát, hogy lassan-lassan belemerüljön az
éj egyetlen, óriási árnyékába: én is fölkeltem a gyepről, s elhajitottam
a vastag könyvet kezemből.

Hát nem fogom már sohase megtalálni a legnagyobb humoristát?

Könyvtárakat összeolvastam már, s az irodalomtörténet tanitásai alapján
lázasan kutattam. Elolvastam azokat, kiket már koruk megkoszoruzott;
elolvastam azokat, a kiket csak az utókor fedezett föl. Fölhajhásztam
még azokat az irókat is, a kiket se koruk nem méltányolt, se az utókor
föl nem ásott. A nagyok után következtek a kicsinyek. Az egyikre
ráillett az iskola tanitása szerint megalkotott humorista-mérték, a
másikra nem; a kire nem illett rá, abban rendesen több élvezetet
találtam. Ez megzavart kutatásaimban. Egyéni benyomásaim ellentétben
álltak az irodalomtörténeti és a közfelfogással. A megsebzett Mercutio
végső szavaira láttam érzékenyen elpityeredni a közönséget; engemet
égettek e szók és hasogattak, de egy csepp könnyet se tudtak soha
kisajtolni szememből… Hallottam röhögni a karzatot Lear kis bolondjának
mondásain… Ekkor kicsordultak a könnyeim.

Ki itt a tökéletlen?

A szinész?

Az iró?

A közönség?

Én?

Egyik kérdésre se tudtam megfelelni. Kétségbeestem. Tüzbe a könyvekkel.
Fölhagyok a kutatással: más témát választok doktori értekezésem számára.

Lassan fölballagtam a kertből, melyet megterhelt agyvelőm benépesitett
az irókkal, kik hónapok óta éjjel-nappal, uton-utfélen foglalkoztattak.
Ott dulakodtak a sötétben, lárma, nevetés, káromkodás, jajszavak közt.
Én bünösnek éreztem magamat. Fölbolygattam őket, a nélkül, hogy sikerült
volna a kérdést megoldanom. Mint mikor az akadémia pályázatot hirdet s
aztán senkinek se adja ki a jutalmat.

Minek is vágtam a fejszémet ilyen óriási fába?

A mint a világos folyosóra léptem, a zavaros látományok egyszerre
megszüntek. Agárkutyám fölemelte a fejét s búsan nézett rám, mintha
osztoznék levertségemben. Neki is megvolt a maga szomorusága: itt az
ősz, elhullottak a legyek s ezzel megszünt az ő legfőbb szórakozása: a
légy után való kapkodás.

A szobalány elém lépett.

– Tessék kérem a dolgozószobába menni, egy pap várja.

Besiettem. Egy halványképü, kórházszagu katolikus pap ült iróasztalomnál
s Doré illusztrált bibliájában lapozgatott. Fölkelt.

– Van szerencsém magam bemutatni, én Sima Kristóf vagyok, a szent
Bertalan-kórháznak harminc év óta lelkésze.

– Örvendek. Mivel szolgálhatok?

– Némi irodalmi munkásságomat óhajtanám bemutatni.

– Tisztelendő ur működik az irodalom terén?

– Igenis, a mennyire időm engedi.

– Sok dolga van?

– Óh, nagyon sok. A kórházban ezernél több beteg fekszik s naponkint
öt-hat temetésem van. Őszszel és télen jóformán reggeltől estig temetek.

– S mikor ir?

– Éjjel.

– Sokat dolgozott már?

– Tessék, itt van több évi munkám gyümölcse.

S a szoba közepén levő asztalról egy hatalmas csomagot oda állitott
elém, az iróasztalra. Megnéztem a külső cimet. Szép, gömbölyü betükkel
ez volt a csomagra irva:

_Bohózatok és vig beszélyek._

Hogyan! Ez az ember, a ki évek óta a _Cirkumdederunt me_ szivszaggató
dallamánál egyebet nem hall, a ki özvegyek és árvák koporsó körüli
jajgatásai közt tölti napjait, a ki örökké kórház és temető közt
vándorol, a kinek mindennap lépteit szakadatlanul egy halott követi, a
ki mindig könnyes szemeket, fekete ruhákat, halottakat és haldoklókat
lát, rothadást szagol: ez az ember bohózatokat és víg beszélyeket ir.

Megfogtam a kezét s őszintén, melegen megszoritottam.

– Uram, – szólék, – _ön a legnagyobb humorista_, a kivel eddig életemben
találkoztam.

Bámulva nézett rám.

– De kérem, hisz még nem is olvasta el műveimet, – szólt.

– Nem is fogom elolvasni.

Erre még jobban elbámult.

– Miért nem fogja elolvasni? – kérdé némileg sértődötten.

– Ezzel a csomaggal ön a halált, a megsemmisülést, a végső szomoruságot,
melynek körében életét hivatásszerüleg töltötte, egyszerre megfosztotta
fenségétől, tragikumától s leszállitotta a köznapi dolgok közé, a hová
valók. Mert elvégre mindennap százezren halnak meg s mindenki meghal. A
világbiró Halál hatalmas szárnyaival nem tudta önt fölemelni, sőt
földiebbé, idevalóbbá tette, mint valaha. Érti?

A legnagyobb humorista szótlanul fogta a kalapját s elment. Én pedig
bevontam ablakom függönyét, mert mintha kerti szellemeim haragosan
néztek volna be: nem voltak megelégedve a pályázat eredményével.



A TENGER.

A multkor egy társasággal hajóra szálltunk Fiumében, hogy
Lussin-Piccolóba vitorlázzunk. Egy darabig nézegettük magunkat a tenger
sima tükrében, de a nagy többség hamar elunta magát és kártyázni
óhajtott. Ezt a gyógyithatatlan hazai betegséget a magyar ember
mindenhová magával viszi.

Meghivták a kapitányt is, a ki szintén magyar ember volt.

– Köszönöm, én csak a szárazföldön szoktam kártyázni. A hajómon soha.

– Nem öli meg az unalom?

– Az unalom? Ezt egy valódi tengerész nem ismeri.

– Hát mivel foglalkozik?

– Különös kérdés. A tengerrel.

A szárazföldi emberek összemosolyogtak.

– Engedjen meg, kapitány ur, – felelt egy királyi alügyész, – de én nem
értem, hogyan lehet a tengert érdekesnek vagy nagyszerünek találni.

– Én a tengert nem találom sem nagyszerünek, sem érdekesnek. Ilyen
szürke kifejezések nem illenek az én érzelmeimhez. Én a tengert imádom
és remegek tőle.

– Ezt még kevésbbé értjük, – szólt bele egy földbirtokos.

Ekkor keveredtem bele én is.

– Ez, uraim, semmi más, mint a vén tengeri farkas örök lenézése a
szárazföldi patkányok iránt. A tengerészek – ugy-e kapitány? – már azt
is gyávaságnak tekintik, hogy mi a szilárd földet választottuk
lakóhelyünkül. Pedig nem lakhatik mindenki a földgömb nagy ingóságán,
muszáj az ingatlanon is embereknek lakni. Ne vessenek meg bennünket
olyan nagyon. Elvégre a föld és a tenger testvérek.

A kapitány különösen, novellisztikusan szólva: sötéten mosolygott. Szeme
a messzeségben merengett, s tekintete mintegy simogatta a viz felületét.

– Testvérek? – szólt végre egy kis gondolkozás után. – Nem,
uraim, a föld és a tenger nem testvérek, hanem ellenségek. A
legkérlelhetetlenebb, a legádázabb ellenségek.

Megsimogatta a homlokát és lassu hangon folytatta:

– Minden, a mi a szárazföldön él, a tengerben meghal. Minden, a mi a
tengerben él, a szárazföldre huzva meghal. Micsoda óriási ellentét ez!
Van-e még egy ilyen a földön? Micsoda elenyésző dolgok ehhez képest a
földön levő ellentétek: a hegy és a sikság, az éjjel és a nappal, a nyár
és a tél… silányság.

A tenger konok, makacs, legyőzhetetlen, félelmes ellenfél. Erősebb, mint
a szárazföld. Ha az egész szárazföldet belehordjuk a tengerbe, meg sem
látszik, egy ujjal sem lesz magasabb… Ellenben, ha egy még szunnyadó
természeti erő, vagy valami uj csillag vonzó ereje e nagy vizeket
kiemelné medrükből és rázuditaná a szárazra: micsoda óriási pusztulás
lenne abból. Az emberi civilizáció nyomtalanul eltünnék, s Európából
talán csak a Mont-Blanc obszervatóriumának őre maradna meg.

Ilyen hatalmas ellenség a tenger… a föld nem tudna ilyen rohamot
intézni… ha belerobogna, önmagát elpusztitaná, a tenger pedig megmaradna
olyannak, a milyen most.

A kapitány kinyujtotta a jobb kezét.

– Nézzétek! Nem olyan-e, mint egy hanyattfekvő, alvó szörnyeteg. Hogy
emelkedik rettenetes melle, a mint lélekzetet vesz. Az óriás pihen, de
lát, hall és érez mindent, a mi rajta történik. Ki tudja, nem fáj-e neki
az a hosszu barázda, a melyet hajónk vág rajta? Nézzétek milyen nehezen
tud összezárulni mögöttünk… Háromszáz lépésnyire nyulik a hajó nyomán…

Ültetek-e már a tengerparton és bámultátok-e órákon keresztül a tengert?
A mint a hullám lassan gurul felétek és végül fölcsap… Az óriás lesben
áll és nyujtogatja felétek hideg csápjait… huzna le magával a hüvös
mélységbe… Óh, ez borzalmas!

Hát mikor elveszti türelmét és dühödt nyargalással jön a szárazföld
ellen. Micsoda küzdelem ez! Attila és Napoleon ha szembeszállnának
egymással, ez csak béka-egérharc lenne ehhez képest. És az ostromlott
föld nyugodtan állja, bár minden ízében megremeg a csapásoktól, hogy a
tenger vizes körmeivel szaggassa a testét. Tudja jól, hogy az évezredes
ellenség másnapra elcsitul és engedelmesen fogja nyaldosni a tegnapi
sebek helyét.

Félelmes és gonosz a tenger, uraim, de becsületes. Nem csal meg soha,
mindig őszinte.

A föld? Az olyan változékony, mint az asszony. Még alig élveztük a nyár
melegét és gazdag lombjait, már megcsap az ősz hideg szele, s mikor meg
jól esnék az őszi verőfény, már leszáll a hideg köd, s utána a zöld
mezőket betakarja a hólepel. A föld meghal és ujra születik, mint az
ember… a tenger nem hal meg soha, örökké él, örökké változatlan,
egyforma… A tenger épp ilyen volt, mikor Karthagó büszke hajóit hordozta
hátán, ilyen volt, mikor Xerxes seregei átkeltek rajta. Talán ezek a
hullámok emelték a perzsa gályákat, a melyek most is a mi hajónk
oldalához simulnak. Hol vannak az akkori emberek?… Az Akropolis romjai
beszélnek azokról az időkről valamit… De a tenger, mely látta és
hordozta őket, itt van alattunk… Ő köt minket össze az elmult
századokkal, évezredekkel… Hát nem ez a végtelenség, az örökkévalóság
eszméje?

Micsoda hitvány dolog az a föld! Hogy ölik, zuzzák, elnyomják, tapossák
egymást az emberek. Százféle nemzet, százféle vallás, ezerféle érdek
szétszaggatja őket.

A tenger összetart és egyet érez. Egyforma mindenütt. Az Atlanti-óceán
vizcseppjei ugyanazt a nyomást érzik, a melyet az Adriai-tenger
vizcseppjei éreznek. Egyiknek sincs rosszabb dolga, mint a másiknak. A
cseppek gurulnak le-föl, egyszer a fekete mélységbe, egyszer a
verőfényes vizszinre… egyszer a Quarneróban ragyognak, egyszer India
partjait nyaldossák… de egyiknek sincs mit irigyelnie a másiktól…

*

A kapitány elhallgatott. Mély csönd volt. Az alkony párás szürkülete
szállt a fedélzetre.

– Beláthatják, uraim, hogy én a tengeren nem játszhatom bácskaias
kalábert, – szólt mosolyogva a társasághoz.

Mi sem játszottunk.



A TENGER MUNKÁSAI.

Minden gyermeknek vannak kalandos álmai s hánynak álmai tévednek a
tengerész-élet viharos világába! A fél-gyermek és fél-ifju, ki keveset
tud, de annál többet sejt és képzel, élénk rokonszenvet érez e pálya
iránt, melyen ismeretlen világokba, ismeretlen szelid és vad népek közé
eljut az ember, sok tarka-barkaságot lát és képzelete még a
veszedelmeket is oly bájjal ruházza föl, hogy szinte rajongva szeretne
azokkal megküzdeni. Igy keletkeznek az apró Robinsonok, kik elutaznak
nagy titokban a szomszéd faluig, s erősen készülnek „szigetet“
alapitani, mig a husz krajcár zsebpénz fogyatéka, vagy a papa gyors keze
visszatérésre nem kényszeriti őket „sivár“ otthonukba, a zsarnok szülei
házba, melyet gyermekkorában annyira nem tud megbecsülni s a mint aztán
az első lépést teszi az életben, visszasír utána minden porcikája. Még
az apai pipaszár barátságtalan működésére is édes emlékként gondolunk
vissza, pedig akkor, hajh, akkor a szomszédék Dadus gyereke előtt
fogadkoztunk, hogy a kutban elemésztjük magunkat, vagy elbujdosunk a
mindszenti gödrökbe, mert „apussal nem lehet kitartani“… De hova
ragadtál, apai pipaszár!… Én is tengerésznek készültem éretlen eszemmel,
mert azt láttam utazó könyveimből, ifjusági elbeszélésekből, hogy ott
kedves hőseinknek soha egy hajuk szála sem görbül meg. Becsületes
tengerésznek készültem, mindaddig, mig Jókai _Kalózkirálya_ kezembe nem
akadt. Ekkor beláttam, hogy mégis csak jobb élet a – tengeri rablóké s
valami félesztendeig kalóznak készültem. E könyv rendkivüli varázszsal
volt rám. Majdnem kivülről betanultam s mikor pajtásaimmal verekedtünk,
mindenkit egy-egy rablónévvel ruháztam föl. Skudamore, Skyrme, Moodi,
Asphlant képezték csapatomat s én voltam maga Roberts Barthelemy, a
kalóz-király. Tisztességesen dulakodtunk s mi kalózok temérdek vadalmát
és vadkörtét zsákmányoltunk. Ez a korszak kétségkivül gyermekkoromnak
_legsavanyubb_ emlékei közé tartozik.

*

A rokonszenvnek egy csirája azóta mindig megvolt szivemben e romantikus
pálya iránt. A legelső, a legmohóbban elnyelt, a legfogékonyabb ifju
lélek által élvezett olvasmányok hatását nem tudták eltörölni a komoly
tudományok, a szükségesek erős tanulása, professzorok okos igéi, s a mik
ezekre következtek: az élet küzdelmei. És ez a rokonszenv nimbust font
azok feje köré, a kikkel, hadi tengerészekkel, most odalent Triesztben
megismerkedtem: a tenger munkásaival. Ezekről az emberekről akarok
egypár sort irni.

*

Hallgatag, komoly férfiak. Sokat tanultak és sokat tudnak. Olyan
iskolákat végeztek, melyekből nem lehet tudatlanul kikerülni, mert addig
ki nem kerül, mig a szükséges tudományok a kisujjában nincsenek. Az
iskolában való „átcsuszás“ ismeretlen. Mikor kilép, mindent tud, a mit
tudni kell, pedig ez a „minden“ rengeteg sokat jelent, s hozzá nem elég
azt betanulni, hanem önállóan kell mellette gondolkozni, az anyagot
elméjében földolgozni, elrendezni, másképp egy konfuzus fő lesz, melyben
minden ujabb tudomány csak a khaoszt növeli, s mikor ismereteinek
gyakorlati kivitelére kerül a sor, akkor az eredmény egy nagy csütörtök.
Pedig egy ilyen csütörtök százak életébe kerülhet, mikor a legfontosabb,
az elhatározó pillanatban következik be. Mert a hajószörny
meghunyászkodó, engedelmes egy lény, mig tudnak vele bánni, de a
legkisebb hiba, habozás, tévedés: és ő megtagadja a szolgálatot s az
szörnyü, mikor ez a rémitő erő szembe száll a tudatlanság gyöngeségével,
s azt mondja, hogy nem. De a tengerészek nem ismernek habozást.
Elhatározottak, mint egy Napoleon, s valódi tudósok. Egy huszéves kadet
vezetett engem végig a „Tegetthoff“-on, s egy óra alatt a legérdekesebb
modorban, mutatványokkal, előadást tartott nekem a csillagászatból,
fizikából, mechanikából, ágyutanból, a vitorlák kezeléséből, a
golyószórók tudományából s minden kérdésemre a legvilágosabb feleletet
adta. Végül még Beethovenről, Wagnerről és Liszt Ferencről
beszélgettünk, s azzal fejezte be, hogy Zola Emilt nem szereti. Csupa
rokonszenv volt a fiu, napbarnitotta arcával, nyilt tekintetével s
könnyed magatartásával… Mikor elmentem, egy matrózzal egy korsó
édesvizet hozatott, s megöntözte virágait, halkan fütyörészve egy olasz
népdalt.

*

Mert költői kedélyü, ábrándos fiuk ám ők nagyon! A nyugodt tenger
végtelensége filozóffá s csöndes ábrándozóvá teszi őket; a viharos
tenger vad borzalmai fantáziájukat gyujtják lángra, s az ezer alakban
leselkedő veszedelmek leküzdése férfiui önbizalmukat s bátorságukat
növeli nagyra. Imádják a tengert, hogy is ne imádnák, mikor éjszakákon
át abból egy második égboltozat csillagai remegnek feléjük, s ők két ég
között usznak az ürben. Ez az ő gyönyörüségük. Szerelmük a hajóé, ez az
ő hazájuk, az ő családjuk, mely messze idegen tengereken meghordozza
őket, honnan a haza és a család olyan távol. Tenger és hajó, ez a kettő
tölti be lelküket, ezek osztoznak szerelmükön: a földi szerelem egy
nőért való rajongás, s annak boldogsága ismeretlen előttük. A _mézzé
vált tenger_ boldogsága, s a _méreggé vált tenger_ boldogtalansága
ritkán édesiti, ritkán keseriti meg ajkaikat. Mert majdnem coelibátus
alá vannak vetve. Száz közül egy jut ahhoz, hogy megházasodhassék. S
mikor ez az egy ajkához emeli az _arany poharat_, akkor kiragadtatik az
édes otthonból, a frissen rakott fészekből, elnyeli őt a hajó, s elviszi
őt a tenger, s kétszer nyilik a narancsfa virága, mire az amerikai
partokról visszatér… s az asszony ingatag.



AZ EZREDES.

A minap Balaton-Füredre utaztam, s hogy oda juthassak, a déli vasut
reggel hét órakor induló vonatán utaztam el.

Mikor a pályaudvar elé érkeztem, ugyanakkor robogott oda egy fiakker,
sok podgyászszal s egy marcona ezredessel. Az én kocsisom udvariasan
köszönt neki.

– Ki az? – kérdém.

– Steinbrück ezredes. Alatta szolgáltam. A legkegyetlenebb és
leggorombább katona.

Az ezredes stentori hangon kiáltott:

– Hordárok! Egy, kettő, három! Hamar szedjétek le a podgyászt.

Lerakodás közben egy ezüstpántokkal kivert sárga bőrkoffer a bakról a
földre zuhant.

– Szamár! Nem tud vigyázni? – mordult rá az ezredes. – Mars innen,
ügyesebb embert kérek.

Egy ujabb hordár rohant elő, a sipkáját letette a földre, s nagy
alázattal kezdte behurcolni a többiekkel a táskákat, skatulyákat,
köpenyeget, kardot.

Az ezredes botra támaszkodva, végignézte, s aztán kifizette a
fiakkerest. Hogy mennyire imponált a fickónak, kitünt abból, hogy az a
pénzt meg se merte számlálni (hallatlan egy pesti fiakkerestől),
alázatosan köszönt s elhajtott.

Ezután az ezredes két-három embert egyszerüen félreháritva utjából, a
pénztárhoz lépett s elsőosztályu jegyet váltott Siófokra. Majd az
étterembe ment.

– Adjon friss kiflit és szilvóriumot, de ne olyan komiszat, mint a
multkor, mert kiöntöm az ablakon.

A pincér szaladt s az ezredes falatozni kezdett. A pincér rettegve várta
a kritikát, mely bizonyosan kedvező volt, mert az ezredes elhallgatta.

Elsőt csengettek s az ezredes a vasuti szolgák őrült szalutálása közt
kivonult a perronra. Ugy látszik, sokat szokott erre utazni. Ő azonnal a
kalauzhoz lépett s rámordult, de hogy mit mondott neki, azt nem
hallottam.

– Egy elsőosztályu kupénk van csak, kérem, – felelt a kalauz, – s
ezredes ur csak abban az esetben lehet egyedül, ha nincs több
elsőosztályu utas.

– Slendriánság, spórolás, smucigság, – harsogott a kemény katona.

A konduktor vállat vont és sietett kinyitni azt a bizonyos sárgaszövetes
kupét, melybe én azonnal bevonultam. Utánam jött az ezredes, a ki egy
gyilkos pillantással majd kilóditott a tulsó ablakon. De figyelme
csakhamar a hordárok felé fordult, a kik két kézikofferrel és két
skatulyával közeledtek.

– Vigyázz! Ne nyomjátok szét! Föl ne forditsátok a skatulyákat!

A hordárok mély tisztelettel hozták be a holmit s az ezredes a
skatulyákat nagy óvatossággal elhelyezte az ülésen. Az egyik skatulyához
odahajolt és egy kis ideig hallgatózott. Aztán leült és rám nézett.

– Belém fog kötni, – gondolám.

Kinéztem az ablakon, egy olyan ember ábrázatával, a ki tudja, hogy a
legközelebbi jövőben egy ezredes beléje fog kötni.

A vonat elindult s pár perc mulva berobogott az alagut alá. A
sötétségben semmit se láttunk, de én hallottam az ezredes morgását.
Egyszer csak kitört:

– Mégis csak disznóság, hogy az alagutban nem gyujtanak lámpást.

E pillanatban kiértünk a világosságra.

– Bizony disznóság, – feleltem az ezredesnek.

És magamban hozzá gondoltam: Legalább most volna mit eloltani. De ezt
nem mondtam hangosan, mert a mennyire csak lehet, ápolom a hadsereg és a
polgárság közötti jó viszonyt.

Az ezredes, feleletemet hallva, mogorván és bizalmatlanul nézett rám,
mert a tiszta, reggeli verőfény oly vakitóan ragyogott be hozzánk, hogy
igazán komikusnak tetszhetett a vasuti lámpák meggyujtását sürgetni.

Majd levette az egyik skatulya tetejét: egy aranyos drótból font kis
kalickában kanári madár ugrált.

Én pedig elővettem egy szivart és rá készültem gyujtani.

– Ön rá akar gyujtani? – kérdé az ezredes.

– Azt hiszem, jogomban van, hisz ez dohányzószakasz. Itt fityegnek a
hamutartók. Különben, ha ezredes urat bántja a füst, én igen szivesen
lemondok.

– Bánt, – felelt ő kurtán, mire én, egy kissé sértődötten, eltettem a
szivart, de csak azért, mert – mint fentebb emlitém, – mindig ápolni
igyekszem a katonaság és a polgárság közötti jó viszonyt.

Ugy látszik, észrevette bámulásomat a fölött, hogy valaki ezredes létére
annyira férfiatlan legyen, hogy ne dohányozzék, mert egyszerre csak
megszólalt:

– Különben dohányos ember vagyok.

– Igazán? Akkor bizonyosan a szeme fáj, s a füst árt neki.

– Nem fáj az. Hanem én ma nem dohányozhatom, s olyankor nem
szenvedhetem, hogy más füstöljön.

Ez a goromba magyarázat még jobban sértett. De türelem; a fő a polgárság
és a katonaság közötti stb.

– Valami fogadalom veti tilalom alá a mai napot? – folytatám nagyon
nyájasan.

Az ezredes habozott egy darabig, aztán hirtelen kibökte:

– A feleségemhez utazom, Füredre, s ő nem szenvedheti a dohányszagot.
Már két napja koplalok.

A kegyetlen, goromba óriás egy araszszal kisebb lett előttem, mikor
nehéz sóhajjal e vallomást tette. Nagyon szenvedhetett.

– Hja, az asszonyok olyan szeszélyesek, – mondám még mindig nyájasan, –
több, mint kétszáz éve, hogy a dohányt Európába behozták, s az asszonyok
még mindig nem tudtak belenyugodni.

Az ezredes rám bámult; bizonyára szemtelenségnek tartotta
megjegyzésemet, de nem szólt rá semmit. A miből láttam, hogy ő is ápolni
igyekszik a többször emlitett jó viszonyt.

De mivel békés érzelmeim dacára a hadsereg kedvéért semmiféle jogomról
nem mondok le: átmentem a második osztályba szivarozni. Itt velem együtt
nyolcan szivaroztak, s igy a mulasztást rohamléptekkel pótolhattam.

Lepsénynél visszaültem. Az ezredes vizet hozatott, megitatta a kanárit,
kinyitotta a másik skatulyát is, s megöntözte a benne levő gyönyörü
rózsabokrétát is. Az óriás ujabb araszszal apadt. Ugy éreztem, hogy már
elsétálhatna a hónom alatt. A virágot is, a madarat is a feleségének
vitte.

Igy értünk Siófokra, hol az ezredest egy nyulánk, harmincnégy-harmincöt
éves szép asszony várta, a kinek Steinbrück szépen kezet csókolt s
karonfogva mentek a hajóállomásra. Semmi szó, semmi hang, az ezredes
csendes és engedelmes volt. A hordárok, kalauzok, vasuti és hajószolgák
azt tehették, a mit akartak.

A hajó hátulsó részén foglaltak helyet s én a szomszéd kajütből egy
rendkivül érdekes beszélgetést hallgattam ki köztük. Pedig csak a felét
hallottam. Az asszony hevesen, gyorsan beszélt valamit, de csak azt
értettem meg, a mit az ezredes rá felelt: Igy e:

– ??!!!!!

– De édesem…

– !!!!!?

– A mint maga parancsolja, édesem.

– !!!!!!!

– Higyje el, Bertám, hogy nekem sejtelmem se volt róla.

– !!!!!

– Ezer örömmel belenyugszom, angyalom.

Én tisztában voltam az ezredessel. Annyi bizonyos, hogy ha a
legközelebbi háboruban Steinbrück állana a hadsereg élén, nagy baj volna
a monarkiára nézve, ha az ellenséges hadsereg Steinbrücknét állitaná a
maga élére.



KÉT TESTVÉR.

Két férfi ül előttem a lámpássá szeliditett villám fehér fényében.

A testi nélkülözés, vagy talán a bánat, kék karikákat vont szemük körül;
de arcuk napbarnitott, viharvert, kemény.

Ez a két Broll-testvér, Károly és Zsigmond, transzváli burok, a kik ma
Budapesten óhajtanak annyi pénzt szerezni, hogy visszamehessenek
Afrikába harcolni.

Johannisburgban születtek, hollandi apától és német anyától. Mikor
kitört a háboru, ők is fegyvert fogtak s városuk kommandójával
elindultak a harctérre. Ez történt 1899 október tizenkettedikén.

Az egyik négy gyermeket, a másik ötöt hagyott otthon. S ott maradt a
város, tele asszonynyal, gyerekkel; s el-elmaradtak menetközben a
nagyterjedelmü tanyák, honnan csak a bur asszonyok intettek feléjük
bucsut. Az ő uraik is elvonultak már délfelé, a hóditó angolok ellen.

S megkezdődött a harc. A jól táplált, jól fizetett, jól öltözködött
pirosképü angol fiuk harca a nagyszakállu, mogorva, bibliaolvasó
afrikánusok ellen, kiket ez a falánk brit hatalom már századok óta
szorit egyre beljebb a sötét világrészbe.

A Tugela volt az első összeütközés szinhelye. S az aldershoti parádéra
nevelt tejfölösszáju tisztek mosolyogva vezették rohamra a sürü rendekbe
állitott impozáns ezredeket, melyek elgázolták a hindu lázadókat, az
afgán hegyi lakókat, megsemmisitették a zulukat, kiirtották az
asantikat, megtörték a mádi hatalmát és zászlójukat föltüzték Kartum
falára.

Ezek a roszbifen hizott világhóditó legionáriusok álltak ott szembe
(tele önbizalommal) ezekkel a földmivelő parasztemberekkel, a kik
rendetlen csapatokban, csöndes pipaszó mellett várták, hogy mikor kerül
puskázásra a sor.

S már az első ütközet jajkiáltással töltötte be a Hármas királyságot. A
bátor kis tisztecskék százával hullottak el, leteritve egy láthatatlan
ellenség golyóitól. A burok nem barbár bolondok, mint a dervisek, a kik
tizezernyi tömegbe állva vad orditással vetették magukat az angol hadi
sorokra. A minek a vége az lett, hogy a gyorstüzelő ágyuk és gyorstüzelő
puskák elsöpörték őket s e fanatikus seregből egy vértől párolgó,
darabokra szaggatott hustömeg lett.

A bur számot vetett magával: minél több angolt lelőni és minél kevésbbé
kitenni magát a halálveszélynek. Csakis igy birhatja sokáig a küzdelmet.

Tugela után harcolt a két Broll Ladysmithnél, Mafekingnél,
Bloemfonteinnél, Kimberleynél, Allival-Northnál, Strombergnél és végül
Spionkopnál.

Itt Károly kardvágást kapott a fejére, Zsigmond lövést a mellébe.
Ájultan maradtak a csatatéren. Mikor magukhoz tértek, sötét éj volt.

– Károly, élsz még?

– Élek. Van egy kis vized?

– Nincs. De itt hever egy angol csutora.

– Hozd ide!

A csutorában rum volt, megitták. Aztán köpenyegükbe burkolózva vártak.
Fáklyavilágnál jött egy angol ambulancia. Orvosok, betegszállitó
katonák. Sorba nézték a szerteszét heverőket és a sebesülteket
összeszedték. A sötét éjszakában a csatatér minden oldaláról panaszos
jajgatás hallatszott. Károly is kiáltott az orvosokra.

– Angol vagy?

– Nem. Bur.

– Dögölj meg.

Ez volt a felelet, s többet ügyet se vetettek a két magával jótehetetlen
burra. Három napig feküdtek ott, nappal majd megsülve, éjjel dideregve.
Harmadnap jött egy nemzetközi ambulancia, mely a burok oldalán
dolgozott, fölszedte őket s kimosta, bekötözte sebeiket.

Ez történt 1900 február havában. Ugyanez az ambulancia gondoskodott
arról, hogy a két Broll elszállittassék Johannisburgba. Ott családjuk
körében ápolták őket, s mint gyönge rekonvaleszcensek ott voltak akkor
is, a mikor junius 29-én az angolok elfoglalták Johannisburgot.

Ép bur egy szál se volt a városban. Voltak nyomorékok, gyógyulófélben
levők, betegek, s volt aztán egy nagy csomó külföldi, a kik nem ragadtak
fegyvert, hanem a városokba gyülekeztek, hogy alkalom adtán hazájukba
visszatérhessenek.

Az angolok összedobolták ezeket, s becsületszavukat vették, hogy Anglia
ellen nem fognak harcolni. Ennek ellenében paszpartut kaptak, mely
följogositotta őket a városban való szabad közlekedésre. De csak nappal.
A ki este hét után az utcán mutatkozott, azt az angol őrjáratok rögtön
elfogták.

A két Broll is becsületszavát adta, s paszpartut kapott. Igy nyugodtan
éltek otthon julius 13-ig. Ez végzetes nap volt. Éjjel zörögnek Broll
Károly háza kapuján. Kinyitja az ablakot, egy angol tisztet lát, öt
szuronyos katonával.

– Mi tetszik?

– Ön Broll Károly?

– Az vagyok.

– Parancsom van önt letartóztatni.

– Miért?

– Ahhoz semmi közünk. Se önnek, se nekem. De figyelmeztetem, ne
próbáljon szökni, mert a házat katonaság veszi körül.

– Azonnal megyek.

A felesége fölébredt.

– Mi az? Mi történt? Hová mégy?

– A rendőrségre citálnak. Légy nyugodt, mindjárt visszajövök.

Gyorsan felöltözött, megcsókolta az asszonyt, s ki akart menni. Az
ajtóban valamit gondolt: gyujtót gyujtott s átment a gyerekek szobájába.
Nyugodtan aludt mind a négy. Végignézett rajtuk s nehéz sóhajtás tört ki
a kebléből. Kisietett.

Azóta nem látta őket. Hirt se hallott felőlük. Ez volt 1900 julius
13-án. Tessék a kalendáriumba nézni: ma 1901 november 10-két irunk. S ez
csak egy abból az ezer meg ezer családi tragédiából, mely odalent
lejátszódik. De szörnyü erővel markol a szivembe, mert hőse itt ül
előttem, a visszaemlékezésektől ellágyult vonásokkal.

A katonák Broll Károlyt az erődbe vitték, hol már az összes lábbadozó
burok és a külföldi férfiak együtt voltak. Ott volt Károly bátyja,
Zsigmond is.

Három napig laktak az erődben, ekkor egy teljes gyalogezred körülvette s
a vasuti állomásra vitte őket. Itt vagonokba szállásolva négy napot
töltöttek. Hiába könyörögtek, hogy családjuktól elbucsuzhassanak.
Ridegen visszautasitották őket. Megtudták azt is, hogy a tömeges
elfogatás oka az, hogy az angolok összeesküvést fedeztek föl, melynek
célja volt a johannisburgi angol helyőrséget megrohanni, leölni,
raktáraikat fölgyujtani s a vasutat szétrombolni.

Eziránt azonban nem hallgatta ki őket senki, ellenben kihallgatás nélkül
East Londonba szállitották s a _Havarden Castle_ nevü hajóra rakták
valamennyit.

Leirhatatlan, mennyit szenvedtek, a hajófenékbe zsufolva, rossz kosztot
kapva, melyet ugy vetettek oda, mint a kutyának szokás.

Egy hollandus család is volt a kiutasitottak közt, apa, anya és három
gyerek. A gyerekek megbetegedtek s az apa a hajóorvost hivatta.

A doktor ur ezt üzente vissza:

– Én még a hollandi fattyuk drága egészségével is törődjem, mikor
honfitársaim ezrével hullanak el a hollandi golyók zápora alatt? Nem
megyek.

Augusztusban a hajó a hollandi partokra érkezett, hol Flessingennél
kitette a külföldieket. A burokat Londonba vitte. A két testvér (ők
maguk irták igy le nekem) a _Hart Labour_ nevü fogházba került, de semmi
rabmunkát nem kellett nekik végezni. Ellenben összevasalt kézzel egy
félhomályos cellába csukták a két testvért, s itt két hónapig tartották.
Ez idő alatt pusztán száraz és kemény kenyeret kaptak enni. És
deszkapricsen háltak.

A hogy elfogták és becsukták őket kihallgatás nélkül, ugy szabadon is
eresztették. Egy napon a fogház irodájába vezette a Brollokat a fegyőr.
Ott jegyzőkönyvet irtak alá, melyben elismerték, hogy kosztjuk és
kvártélyuk kifogástalan volt, aztán egy-egy shillinget és egy paszpartut
nyomtak a markukba, meghagyván nekik, hogy három nap alatt igyekezzenek
a kontinensen lenni.

Először is nagyot szippantottak a bár angol, de szabad levegőből, azután
beültek egy kis kocsmába, s ettek, a mig kevés pénzükből tartott. Ettek
hust és ittak sört. Mikor az elfogyasztottat kifizették, egy krajcárjuk
se maradt.

Ott állt a két bur London közepén, öt millió angol között, üres zsebbel,
s azzal a kilátással, hogy holnap ujra éhesek lesznek s a milliók közt
nem lesz egy ember, a ki egy falat kenyérrel megkinálja őket.

Bementek egy templomba; a mint belépnek, látják, hogy ott
gyászistentisztelet van. Kiért? Az Afrikában elesett City-beli
önkéntesekért. Feketébe öltözött asszonyok, kis gyerekek töltötték meg a
templomot. S ők a maguk asszonyára, a maguk gyermekeire gondoltak. Hol
imádkoznak most azok ő érettük? Élnek-e, meghaltak-e?

Lementek a kikötőbe s kikerestek egy német hajót. A kapitány
meghallgatta őket, azután egy csomó munkásra mutatott: „Segitsetek
azoknak a hordókat beguritani s elviszlek benneteket Hamburgba.“

Persze, hogy kapva-kaptak rajta.

Ennek egy éve. Egy év óta bolyonganak a kontinensen s fölolvasások
tartásából élnek. Most csak annyi pénzt akarnak szerezni, hogy az e
hónap 24-dikén Nápolyból induló hajón visszatérhessenek Afrikába.

Nem állják már ezt az életet. A családjuk után való vágyakozás
sorvasztja őket. Az angol hóhérkodás boszuvágyat kelt bennük. S az a
tudat, hogy honfitársaik még folyton harcolnak és bur fegyveresre most
nagyobb szükség van, mint valaha, nem hagyja őket nyugton.

Azt mondják: csak egyszer Lorenzo-Marquezben lehessenek, onnan majd
megtalálják az utat a legközelebbi bur kommandóhoz.

… Miközben villogó szemmel beszélnek az eljövendő harcokról és
győzelmekről és Anglia fáradt összeomlásáról: bejön az én aranyhaju
menyecske-hugom a kis három éves fiával, a babsival, s a fickó fényes
tekintetét rám szegezve, csengő hangján fölszólit, hogy adjak neki egy
krajcárt gesztenyére.

A két bur elnémul, összenéz, aztán elfordul. De én látom, hogy a szemük
tele van könynyel.

A maguk kis gyerekei jutottak eszükbe. Remegő kézzel simogatták meg a
babsi haját, de többet egy szót se tudtak szólni.

Mekkora düh, boszu, mennyi fájdalom tanyázhat egymás mellett e fáradt
bujdosók szivében.

Óh, miért nem vagyok én ilyenkor csak két percig gazdag ember!



ULEDI.

Uledi egy fokföldi kaffer gyerek volt, a ki ott született a hollandus
farmer istállójában.

A barmokra való felügyeletben és a fehér emberek tiszteletében
nevelkedett föl. A farm volt az ő hazája, mert ott kapott enni, s egy
vackot, melyben meghuzta magát, mikor a hideg záporok ömlöttek a
felhőkből.

Egy este valami karaván haladt arra, s meghált a farmban. Akkor Uledi
egy különös dolgot látott. Az egyik kaffer legény letérdelt, összetette
a két kezét, s az istálló padlása felé nézve, hangosan eldarált valamit.

Mikor elvégezte, Uledi megszólitotta:

– Mit csináltál most?

– Imádkoztam.

– Mi az?

– Kértem a jó Istent, hogy védelmezzen, oltalmazzon engem. S adja meg a
mindennapi kenyeremet. Mert én keresztény vagyok.

– Mi az a keresztény?

– Az a fehér embereknek a vallása. Az egész világon minden fehér ember
ehhez tartozik.

– De te nem vagy fehér ember.

– Bevettek, mert a gazdám pap és ugy látszik, kikönyörögte a fehérek
Istenénél. Mert az hatalmas egy Isten ám, látod, hogy mennyi ásót,
marhát, földet, fegyvert adott a fehéreknek. Mert a merre csak a földön
mégy, mindenütt a fehér emberek uralkodnak és parancsolnak.

– Hát miért nem tette meg ez a hatalmas Isten, hogy ha már keresztény
lettél, az arcodat is fehérre változtassa?

– Mert akármilyen hatalmas is, egy embert ő sem teremthet kétszer.

Uledi sokáig elgondolkozott, végre megszólalt:

– Beszélhetnél a gazdáddal, vegyen be engem is kereszténynek.

– Minek?

– Talán jobb dolgom lesz, ha az a hatalmas fehér Isten vesz a
pártfogásába.

– Jó, majd reggel beszélek, de most legeltetni viszem a lovakat.

Éjfélkor nagy tombolás támadt a tanyán, Uledi fölébredt rá. A kaffer
legény jött vissza a lovakkal, oroszlánok elől menekülve, melyek egyet
le is vágtak. A lármára kijött szekeréből a pap legidősebb fia, s
megértvén, miről van szó, a szerencsétlen legényt többi szolgáival
lefogatta és megkorbácsoltatta. A legény kétségbeesetten jajgatott, de
ez nem használt semmit. Mindaddig verték, mig a kisebbik gazdája azt nem
mondta, elég.

Akkor aztán a legény zokogva, sántán jött vissza az Uledi istállójába.

– Az Isten áldjon meg, hozz egy korsó vizet, hadd mosakodom meg egy
kicsit.

Uledi szaladt vizért, ő maga megmosta az ütések nyomait, melyekből vér
szivárgott elő, aztán megitatta s puha szalmából neki is vackot csinált.

Sokáig tünődött Uledi a sötétben, végre megszólalt:

– Te alszol?

– Nem, – felelt az nyöszörögve.

– Ne szólj semmit reggel a gazdádnak, nem akarok keresztény lenni. Mert
látom, hogy ha a kaffer ember és a fehér ember összevesznek, az ő
Istenük csak a fehér embernek fogja pártját. Te mint keresztény is
kaffer kutya maradsz.

Másnap a karaván tovább haladt, de Uledi azóta künt a végtelen nagy
füves sikságon, lent a folyó mellett, a sziklák között, mikor juhaival
bolyongott, sokat gondolkozott azon, a mit a megkorbácsolt kafferrel
beszélgettek.

Egyszer csak nagyon sok fegyveres ember, egész csapatok kezdtek a farmon
átjárni. A transzváli burok utazgattak sürün arrafelé és titkosan
tanácskoztak a fokföldi hollandusokkal. Uledi, mint lovászgyerek,
gazdájának fiaival szintén ellátogatott egy csomó farmba, a honnan
lövőszereket hoztak el, hogy más tanyákon ismét szétoszszák.

Egyszer Uledi megkérdezett egy öreg kaffert, a ki már emberemlékezet óta
ott szolgált.

– Mi készül itt öreg, hogy olyan nagy a jövés-menés?

– Háboru lesz, fiam. Összevesztek a fehérek, az angolok és a
transzváliak. Nemsokára ölni fogják egymást.

Uledi kerekre nyilt szemmel, bámulva hallgatta. Hát a fehéreknek se egy
Istenük van? Mert különben hogyan engedné meg, hogy hivei, a
keresztények, öldököljék egymást? Tehát külön Istenük van az angoloknak
és külön a transzváliaknak? Leggyöngébb a feketék Istene, ez már
bizonyos. Most majd el fog válni, hogy a fehéreké közül melyik az
erősebb? Az angoloké vagy a transzváliaké?

Ilyen gondolatok forogtak az ő kis tudatlan kaffer-agyvelejében.

Egy napon a gazdája lóra ült a fiaival és elutazott. Hosszabb idő mulva
a gazda maga tért haza, a fiai másfelé mentek hadba. A gazda otthon
elásta fegyvereit és patronjait, aztán napi foglalkozása után látott.
Egy darab ideig csönd volt a farmon és vidékén. Egy éjszaka aztán vad
harci zaj ébresztette föl a tanyát. Lovas és gyalogos angol katonák
leptek el mindent. A gazdát és családját kikergették az udvarra, a
cselédeket is odahajtották egy csapatba. Csillogó fegyverrel száz meg
száz katona állta őket körül. És a tisztek ott a szabad ég alatt
itéletet mondtak a hollandi fölött, a kit lázadónak minősitettek. És
megmondták neki, hogy reggelre agyonlövik. És Uledi látta, hogy a
gazdája elővett egy nagy könyvet s a feleségével együtt letérdelt.
Bizonyosan imádkoznak és Istenüket hivják segitségül… de hiába, mert
hajnalban a hollandit egy fához kötözték és agyonlőtték, az asszonyt
pedig magukkal hurcolták, tovább masirozván.

Az utócsapat aztán nekiállt és a tanya kaffereivel előbb
összetereltetvén a marhákat, fölgyujtott mindent, s kacagva tova vonult.

Nemsokára csak egy porfelhő mutatta a távolban, hogy merre mennek az
Uledi kedves fehér bárányai, tehenei és lovacskái. Uledi maga maradt a
pusztulásnak közepette, holt gazdájával, a kit azonmód a fához kötözve
hagytak. És a fiu megdermedve állt ott, mert érezte, hogy most a
leghatalmasabbat, az angol Istent látta.

Az az érzés támadt benne, hogy fusson rögtön az angol csapatok után és
kérje meg azoknak a papját, hogy vegye be őt kereszténynek. Akkor mégis
legjobban választott.

De előbb holt gazdáját elmetszette a fától, gödröt ásott neki, mélyet,
hogy a vadállatok föl ne kaparják, aztán beletemette, s köveket rakott
rá. Azután az angol csapatok nyomán eliramodott.

Pár óráig ment, mikor erős puskaropogás állitotta meg. Egy kopjén a
sziklák közé bujt. A puskaropogás nem szünt meg. Látott vad vágtatással
arra menekülni angol lovasokat. Utána csönd lett. És akkor Uledi előbujt
és haladt tovább. Nemsokára egy kis völgybe ért, mely tele volt angol
halottakkal. Ezek a gazdája gyilkosai, a farmgyujtók voltak. Megismerte
a hosszu, szőke szakállu tisztet, a kinek vörös kabátja tele volt
aranyzsinórokkal. És a második tiszt és a harmadik tiszt… reggel még
milyen nagy hangon osztogatták parancsaikat, s most ott feküsznek némán,
egymás mellett, fölöttük már keringenek a hatalmas keselyük, ezek az
afrikai sirásók.

Uledi megdöbbent: hát ezek is hiába biztak Istenükben?

A mint ott állt, valaki a nevét kiáltotta. Körülnéz. A gazdájának a
legkisebb fia, a tizenötéves Károly volt, a ki keresztüllőtt lábbal
leesett a lóról, s ott felejtették a holt angolok között.

Uledi odasietett, rövid tanácskozás után hátára vette a kis gazdáját, s
vitte abba az irányba, a melyben a győztes burok eltávoztak. Uledi erős
fickó volt, hát nagynehezen birta, de nem kellett sokáig kínlódnia, mert
farmhoz értek, melyben egy német ambuláns tábori kórház működött egy pap
vezetése alatt.

S miközben az orvosok Uledi hátáról levették és ágyba tették a kis
hollandit, Uledi a pap elé állt és szólt:

– Mynheer, pap?

– Az vagyok, fiam.

– Mondja meg nekem, mynheer, melyik a legerősebb Isten?

Sokáig tartott, mig a pap tisztába jött a kaffer gondolatvilágával és
azzal, hogy mit akar tulajdonképp. Ekkor aztán igy szólt:

– Fiam, csak egy Isten van, a kit mindnyájan imádunk, a ki minden embert
teremtett, téged is, engem is, a feketét is, a fehéret is. Ez az Isten
jó, erős, hatalmas. De ember van sokféle: fekete bőrü, fehér bőrü, sárga
bőrü, veres bőrü. És az emberek rosszak és nem hallgatnak az Isten
parancsára…

– Mynheer, vegyen be engem kereszténynek, mert én szeretném ezt a jó
Istent imádni.

– Beveszlek.

– De nem tudok imádkozni.

– Az, hogy a kis gazdádat ide hoztad a hátadon, többet ér minden
imádságnál. Ezzel már a jó Isten hivei közé léptél. Uledi, te már igazi
keresztény lettél, mielőtt magad is sejtetted. Te itt fogsz maradni
mellettem.



A VERÉB.

A verébnek legnagyobb szerencsétlensége, hogy nem mutogatják
állatseregletben. Ha csak egyetlen állatsereglet-tulajdonosnak eszébe
jutna, valami furcsa külsejü kalickába, vagy pláne ketrecbe, bele tenni
öt-hat verebet, mindjárt akadnának elegen, a kik megbámulnák és ritka
fajtáju állatnak nyilvánitanák. A világon senki se pártfogolja őket. Még
az Uristen se, a ki nem teremtett bögyükbe költözködési hajlamot s igy
nincs joguk melegebb délvidékre költözködni, mint a fecskéknek. Itt
nyomorognak egész télen köztünk, nyári ruhájukban, a fütetlen szabad ég
alatt, mint igazi hajléktalanok, a főváros szárnyas nyomorultjai. És nem
akad Neményi Ambrus, a ki melegedő szobákat agitálna össze nekik. Pedig
megtehetné, mert valószinü, hogy a verebek épp oly kevéssé keresnék föl
e szépen berendezett melegedő szobákat, mint a szegény emberek, kiket
pedig Neményi negyedévi ingyen Pester Lloyddal csalogatott.

Az állatvédő egyesületre nézve a főváros milliom verebe nem létezik.
Herman Ottó rendőri karhatalommal lerakja a kocsi tulságos terhét,
látva, hogy a lovak csak nagy kínnal birják; de sohasem láttam, nem is
hallottam, hogy egy nemes gondolkozásu állatvédő verebek által huzott
kocsi terhéből lerakatott volna valamit. Lovat ütni nem szabad, mert egy
gondosan eldugott tábla, a fővárosnak nem tudom melyik zugában, tiltja
azt. De verebet akárhogy üthetsz, senki sem törődik vele, sőt a biztos
ur mosolyogva nézi. A veréb, az a proletár, a pária, mely szereti az
embert, mert mindenütt vele lakik, s melyet az ember legkevésbbé szeret.

A kutyáról milyen sok megható történetet tudunk mindannyian. Ki ne
ismerné azt a derék kutyát, mely nem tudom hány száz mérföldnyire elmegy
a gazdája után, ott már csak sirját találja, arra ráfekszik és meghal.
Elismerjük, hogy veréb ezt sohse tette még meg, de viszont arra se
vetemedett, hogy megveszett volna, a mi a kutyák közt igen gyakori.
Pedig a mi kárt egy veszett kutya csinál, azt ezer egészséges kutya se
hozza helyre. És jobb ma egy egészséges veréb, mint holnap tiz veszett
eb. De ezt a háládatlan ember mind nem veszi figyelembe s szakadatlanul
mellőzi a verebet. Egyetlen egy közmondás van, mely a szegény verébnek
némileg hizeleg: „Jobb ma egy veréb, mint holnap egy tuzok.“ De itt is a
hangsuly nem a verében nyugszik, hanem a „má“-n, s eredeti szövege igy
volna: „Még a hitvány veréb is többet ér, ha ma jutunk hozzá, mint stb.“

Ott a hizelgő macska, mely szintén ellopja az emberek rokonszenvét a
veréb elől. Persze, mert tud hizelegni, a mihez a veréb nem ért. Ki meri
állitani, hogy látott valamikor verebet valakinek az ölében hizelkedőleg
dorombolni? A verébvilág kétségkivül rágalmazónak jelentené ki azt a
vakmerőt. A leleményes ember a macskára nem foghatván rá olyan megható
történeteket, mint a kutyára, kitalálta, hogy sötétben a macska szeme
világit, a szőre pedig (hátrafelé simogatva) szikrázik. Elhiszem,
mihelyt akad egy ember, a ki a macskaszem világánál olvasott s
bebizonyitja, hogy a jövő században lesznek macskával világitott
városok.

Ne irigyeld, szárnyas veréb, e földön csuszó-mászó házi állatok
nyugalmas sorsát; keservesen megszolgálják ők a szolga-kenyeret, még
haláluk után is. A kutyából lesz kutyabőr s megörökiti nemességét
valakinek, a kinek ősei a mohácsi csatában zabot liferáltak a – a
töröknek; a macskából pediglen lészen macskaprém, bundák disze s itt is
hizelkedőleg simul a márvány-nyakakhoz, ő, a méltatlan elfajulása a
tigrisek szabad családjának.

Miért ir uraságod a verebekről? kérdheti tőlem az emberiség, mely azt
hiszi, hogy különös ok nélkül nem lehet a lenézett állatokról irni. Van
rá okom, – mint Othello szivének az ál-föllázadásra. Budapesten kiütött
a verébkérdés.

A minapában egy becsületes polgártársunk éjjel ment haza a lipótvárosi
kaszinóból. Mert minden kaszinó ugy van berendezve hazánkban, hogy onnan
csak éjjel lehet hazamenni. Az Erzsébet-téren ment keresztül, s egy pad
a fák alatt az ülés minden gyönyörével kinálkozott jól vacsorált
polgártársunknak. Nem sokáig volt ülnök. A pad kemény volt, s
elhatározta, hogy egész testével érezteti a keménységet: kevesebb jut
egy részre. Végig feküdt a padon.

S a mint nyitott szemekkel merengett fölfelé, egyszerre bibliai Tóbiássá
vált. (Ösmerik ugy-e az öreget, a kinek a fecskével az ösmeretes
affaireje volt.)

Az illetőt ma is ápolják a klinikai szemkórházban. Szerencsétlenségére a
verebeknek, városatya volt, s nagy lármát ütött balesetével. Bizottságot
küldöttek ki, mely szörnyü dolgokat konstatált; a verebek a kocsikat, a
kocsisokat, az őrtálló rendőröket, a sétálókat mind tóbiási helyzetbe
sodorták, s öreg utcasöprők egy éjjeli erzsébet-téri munka után
megkövülve tértek haza.

S most hajtóvadászat lesz a verebekre. A rendőrök Flaubert-puskákkal
kivonulnak az Erzsébet-térre, s szörnyü pusztitást tesznek a verebek
közt. Pár nap mulva az Erzsébettér átváltozik katalaunumi csatatérré,
tele az elesettek holttesteivel. A holttesteket pedig az állampénztár
javára eladják a fővárosi vendéglősöknek.



A MUSZKA.

Ősidők óta ellenségeskedésben élek a muszkával. Öt éves koromban
megharapott a _Muszka_, apám vizslája. Akkor azt hittem, hogy minden
négylábu állatot muszkának hivnak. Apám meggyőzött, hogy vannak kétlábu
állatok is e néven. S mikor ezt mondta, a sok nyers ugorkára és
faggyugyertyára gondolt, mely a muszka támadás idején az orosz katonák
gyomrába költözött. Nyers ugorkát ugyan most is találhatnának eleget, de
ha haladtak a civilizációval, a mostani orosz katonák gázvilágitást és
elektromos fényt tartoznak enni a faggyugyertya helyett.

A Muszka föntemlitett harapásának az a következménye lett, hogy a kutyát
egy hétre a meleg szobákból számüzték a hideg udvarra, a házőrző
komondorok közé. Ostoba kutya! Ha huszonöt évvel később harapott volna
meg, engem elvittek volna Párisba, Pasteurhöz, beoltani. Igy esett el
Páris az én látogatásomtól, egy korai kutyaharapás következtében. Ezért
is gyülölöm a muszkát, a harapáson kivül.

Mikor kérdeztem a rektor urat, hogy miért ettek a muszkák
faggyugyertyát, azt felelte, hogy belső világitás céljából. Ugyanis a
muszka ember hideg országában legnagyobbrészt éjjel van, s hogy lásson
az ember, kénytelen faggyugyertyát nyelni. Aztán gyufát eszik rá s attól
a gyertya odabent meggyullad. Igy minden muszka két lábon járó lámpás.
Kár, hogy eltér a lámpások szokásától abban, hogy nincs üvegből. Akkor
nem kellene Uchátius-ágyu és ismétlő fegyver, hanem botokkal cseréppé
vernők a muszka hadsereget.

A rektor ur, az egy nevezetes ember volt. A félfülét azt otthagyta az
oláhnak, de helyébe cserébe elhozott egy golyót a jobb combjában a
muszkától. Mi gyerekek mindig nevettünk rajta és csufoltuk őt a „félfülü
rektor“-nak. Ő nem haragudott ránk, egyetlen egyszer ütött a suttyomban,
elfojtott vihogásokkal gunyolódó gyermeksereg közé, engem elcsipett,
térdére ültetett s meghuzva a fülemet, igy szólt:

– Hány éves vagy, te füles?

– Tiz! – zokogám ijedtemben.

– Akkor még korán van, – felelt ő, s eleresztett.

Tünődtem, hogy mi van korán? A büntetés? Bizonyosan erős büntetést szánt
nekem, s még gyöngélli hozzá a testemet. Biztosat akartam tudni.

– Rektor bácsi, mi van korán? – kérdeztem biztos távolságból.

– A história.

– Miféle história?

– Az én félfülemé.

– A mi megmaradt?

– A mi nincs meg.

Nem is mondta el négy esztendeig. Akkor már nem csufoltam őt, ő se
nevezett fülesnek. Eléje könyököltem, s ő hátratolta házisapkáját, hogy
jól megnézhessem a fület, a mely nincs ott.

– Husz esztendős volt ez a fül, velem együtt, – kezdé a rektor, – mikor
elbucsuztam tőle. Ugy gondoltam, hogy illik résztvennem a haza
megmentésében, s beállottam honvédnek. Még ez a legelején történt, s én
az első tiz honvédzászlóaljba jutottam. Vittek le a Bácskába, a rácok
ellen. Damjanich alatt lettem katonává, a mi annyit tesz, hogy jó
katonává lettem. Ő nem szerette messziről az ellenséget. Még arra is
haragudott, a ki a puskaport föltalálta. Ideálja az ó-kori harc volt:
kézitusában ember-ember ellen. Egyszer lőttünk, s aztán rohamra mentünk.
Innen Erdélybe vittek, Bem alá. Egy éjjeli hátrálás alkalmával oláh
fölkelők kezébe kerültem, kiket egy század osztrák katona támogatott.
Hegyi utakon Janku vezér elé vezettek, a ki a havasok királyának nevezte
magát. Egy nagy pajtában dőzsölt, osztrák tisztekkel és oláh
tribunokkal. Egy nemesi udvar minden elrabolt ezüstje, porcellánja,
kristályüvegje ott csillogott az asztalon. A kisérő alvezér a társaság
elé vezetett bennünket, Janku fölállt és végignézett rajtunk.

– Meg fogtok halni, – rikácsolt németül, vérszomjasan.

– Majd megboszul Bem tábornok, – felelt hidegen egy honvéd-főhadnagy,
Erdély egyik legelőkelőbb családjából.

– Bem fut, – kiáltott Janku, az asztalra ütve, – s nem gondol veletek.
Ti függni fogtok.

– Kegyelem! – kiáltott egy gyermeki hang, s zászlóaljunk kis dobosa, egy
fiatal gyerek, odaesett Janku lábai elé, – kegyelmezz ifju életemnek. Én
nem is harcoltam ellenetek.

– Mind ilyen a magyar. Gyáva kutyák, – hangzott Janku ajkáról, – nincs
bennük semmi a rómaiból. Mi vagyunk a Mucius Scaevolák vére, ti pedig a
kutyafejü tatárok ivadéka.

Én dühömben reszkettem. Engem is lelkesitett az iskolában Mucius
Scaevola példája, ki a Róma ellen támadó Porsenna előtt tüzbe tette a
kezét. Azt sem tudva, mi teszek, hirtelen előléptem s rákiáltottam
Jankura:

– Csalódol, országos haramia, nők és gyermekek gyilkosa! Lásd bennem a
szabadságáért küzdő magyar nemzet leghitványabb tagját s jegyezd meg,
hogy valamennyi különb nálam.

Ezzel élesre fent zsebkésemmel lemetszettem ezt a fület s azon véresen
odadobtam a zsivány fényes asztalára. Bolond dolog volt, belátom, de hát
fiatal voltam s akkor, fiam, bolond idők jártak, nálamnál öregebb
emberek is megbolondultak.

– Lásd, mire képes a magyar, – mondám Jankunak, vagyis inkább nyögtem,
mert a nagy fájdalomtól félig elájultam, – s a magyart akarod te
legyőzni?

A rektor elhallgatott.

– Hát aztán mi történt? – kérdém.

– Azt hittem, hogy másnap reggel fölébredve, lelkem lekukucskál a
mennyország valami hasadékán, s ott látja félfületlen testemet egy fán
lógni. De nem ez történt. Egy osztrák főtiszt pártfogásába vett,
társaimmal együtt, s kijelentette Jankunak, hogy ha csak hajunk szála
görbül, ő az osztrák katonákkal szétvereti az egész oláh hordát. Még a
fülemet is gyógyittatta. Egy hét mulva pedig katonai födözet alatt
mindnyájunkat visszaküldött Bemnek, azzal az üzenettel, hogy az a
félfülü ember fölér egy egész batallion katonával.

Persze fogolytársaim elmondották Bem apónak az egész históriát, fölfujva
azzal, hogy én ekképp megmentettem az ő életüket. Az öreg kirukoltatta
az egész zászlóaljat, engem nyilvánosan megölelt, megcsókolt s igy
szólt:

– Kedves fiam! Ha volna egy fölösleges fülem, azt neked adnám; de mivel
az nincs, adok egy érdemjelet (ezzel a mellemre tüzte) s adok még egy
csókot.

Föl is terjesztett hadnagynak. De mire a kinevezésem megjelent a
hivatalos lapban (a hivatalos lapok már akkor lassuak voltak), akkor már
egy muszka golyóval a combomban, osztrák fogságban ültem.

– Aztán mi lett?

– Aztán besoroztak közkatonának; de elbocsátottak, mert sántitottam.

… Ez volt a rektor bácsi története. Szinte szégyeltem, hogy nekem két
fülem van, s mindig tisztelettel néztem néhai fülének hült helyére.

Sok ilyen fületlen embert a hazának, majd ha készül ránk a muszka.



A FÜST.

Még az édesanyám konyhájának füstjénél is (ott a síkon távolban!)
becsesebb az a füst, mely orrunk alól csavarodik és orrunkat csavarja.
Ez szivarból vagy pipából szokott fakadni s még a levegőnél is könnyebb,
mert fölfelé száll, mint a borban a gyöngy, melyről oly szépen szól a
dal. Szóljon hát egy tárca a füstről s az ő kellemes tulajdonságairól,
melyek oly kedveltté teszik.

Voltak korszakai az életemnek, mikor a dohányzásról le akartam szokni.
Erre geniális módot próbáltam meg. Azt, hogy sokkal többet szivaroztam a
rendesnél. Fejem megfájdult, étvágyam elromlott, nyelvem fölhólyagzott,
ugy, hogy végre képtelen voltam szivarozni. Betegen pihenőt tartottam.
Rá se tudtam nézni a dohányra jó ideig. Igy aztán magamhoz tértem.
Rábeszéltem magamat arra, hogy a dohányzás kárhozatos élvezet, mely
rombolja a szervezetet. S elhatároztam, hogy többet ajkam dohánynyal nem
jön érintkezésbe. A száj eléggé megteszi a maga kötelességét, csók,
beszéd, evés, fütty, furulyázás, pisszegés, mind általa történik, nem
kell tehát munkával tulterhelni. Várjuk meg, mig egy német föltalálja a
füllel vagy szemmel való szivarozást s aztán folytassuk a dohányzást. A
rómaiak nem szivaroztak s nagyra vitték. Lukullus ebédjei örök
hirnevüek, pedig végül sohase gyujtottak szivarra a vendégek.

Ilyen okoskodással igyekeztem elcsititani hallatlan sóvárgásomat a
szivar után. Ellenem szegődtek azonban orrom és szemem. Mindenütt
szivarozó, pipázó embereket láttam, a mint összecsucsoritott szájjal,
édes boldogsággal bocsátották ki magukból a kékes füstkarikákat. Minden
szivarvég, melyet körülöttem rágyujtás előtt megropogtattak, éles
tőrként döfte át szivemet. A trafikok előtt könnyhullatás közt rohantam
el. Néha rárontottam valamely kiskoru suszterinasra, a ki talált
szivarvéget füstölt. Kiragadtam a kezéből s eltapostam a szivart. Ne
legyen még ő neki is több élvezete, mint nekem. Orromat bosszantotta a
kávéházi füst. Mert a legvastagabb szivarfüst is kellemes, élvezetes
dolog, ha közepette az ember maga is szivarozik; de ha csak mások
csinálják, te meg koplalva nézed, akkor kiállhatatlan és gyötrelmes.
Okoskodásaim visszafelé kezdték megtenni utjokat agyvelőmben. Igaz
ugyan, hogy a száj tul van terhelve munkával; de hát a szivarozás nem
munka, hanem élvezet a szájnak. Ő szopogatja a szivart, vagy a pipát, ő
kapja legelőször a frissen fejt füstöt; sok dolgáért igazán megérdemli
ezt a kis pikáns szórakozást. A szivar az ő orfeuma, nem lehet ezt
megvonni tőle. Az a bizonyos német, a kitől a föntemlitett találmányt
vártam, halálom után fog bizonyára megszületni s igy én nem számithatok
az ő leleményességének áldásaira. És a rómaiak? Sokra vitték az igaz, de
meg is bukott a birodalmuk, bizonyosan: mert nem szivaroztak. Marad még
önargumentumaim közül a Lukullus. No, ugyan hires ebédek lehettek azok,
érdemes róluk beszélni, mikor rá se gyujthattak utána az emberek.
Almával fejezték be a szegények az ebédet. Almával, a mely se nem
füstöl, se nem csip, egy közömbös, hideg, semleges eledel. Milyen
nyomoruság ez egy töltött csibukhoz képest! Lukullus csak kora
tökéletlenségének köszönheti nagyságát.

Azt mondják, hogy rontja a szervezetet. Természetes, ha valaki
mértéktelenkedik. Hisz az evés csak jó dolog, sőt szükséges is, mint azt
a cigány lovának szomoru esete bizonyitja; de a ki szertelenül eszik,
beteggé lesz.

De miért is ne szivarozzam? A szegény deficites hazának óriási jövedelme
van az emberek dohányzásából. Mi jogon merészelhetném én az állam
jövedelmét csökkenteni? Nem hazafiatlansággal vádolnának-e
polgártársaim? Aztán a trafikokból hány szegény család él meg
becsületesen. Az államnak is, meg a társadalomnak is haszna van az én
szivarozásomból, mért ne tegyem?

A pipa, az már egészen más, ahhoz külön temperamentum kell. Megülepedett
embereknek való, a kik ráérnek gondosan megtömni, gondosan kiszívni,
gondosan kipiszkálni a pipát. Lesni, hogy a habosfehérség hogyan megy át
olajsárgába, mutogatni a sikerült szivás pompás eredményét, s
irigyeltetni a pipás emberek serege által: ez állandóbb, konzervativebb
foglalkozás, mint a szivarozás. A szivarozás nem füződik állandó
tárgyakhoz (a szipka alárendelt szerepet játszik), mig a pipa valóságos
butordarab. Vidéken birtokos házaknál a pipatórium olyan szerepet
játszik, mint grófi kastélyokban a fegyvertár. A nagyapák cimeres,
ezüstkupakos pipái egy sorban őriztetnek, s az unoka mély kegyelettel
csak szűzmagyar dohányt mer belőle szívni. Trafik annak nem hatol ódon
öbleibe. Legendák füződnek egyes családi pipákhoz. A rombadőlt
pátriárkális korszak egy még ép maradványa a magyar pipázás, melynek
megvan a maga határozott nemzeti jellege, különböző minden más nemzet
pipázásától. A pipázás hűséget, ragaszkodást jelent az ősi tradiciókhoz;
a szivarozás, az a modern kor, mely gyári szivarokkal elárasztja a
világot; idegesen leharapjuk a végét, elszivjuk, a füst elszáll a
levegőbe, a megmaradt véget a sárba dobjuk, aztán következik a másik
szivar: semmi maradandóság az egész eljárásban. Ha pedig jó dohányt
kapok, előveszem a nagyapám pipáját, melyet 1809-ben, a győri futáskor
kilőttek a szájából, s nemcsak pipázom, hanem eltünődöm a családi és
történeti emlékeken.

A szivarozással tehát támogatom a hazát, a pipázással pedig a nemzeti
jelleg föntartásához járulok hozzá. A pipázáshoz azonban nincs elég
türelmem. Inkább magyar nadrággal óvom a nemzeti jelleget. Ehhez nem
kell türelem – csak magyar nadrág.

De miért ne szivarozzam, mikor az az elmét és szivet nemesiti? A
füstnemissza, hidegszáju emberek rendesen türelmetlenek, idegesek, mert
az életnek agyonütésre szánt perceit csak fojtogatják, de nem tudják
kivégezni.

Tessék a borbélynál szivar nélkül bevárni, mig rád kerül a sor. Tizszer
kibujsz a bőrödből és ugyanannyiszor visszabujsz türelmetlenségedben.
Tessék a légyotton forró szivvel és hideg szájjal várakozni az
imádottra. Képtelen tortura. Ellenben az égő szivar csillapitja az
idegeket s a füstfelhőkből boldogságának mennyországa kandikál a
várakozóra. Vagy mit csinál az ember, ha ebéd után látogatóba jön az
anyósa, szemrehányást tenni, hogy a feleségét mért nem vitte el a
jogászbálba. A szivaros ember ilyenkor rágyujt egy britanikára s a
vastag füst az anyóst menekülésre kényszeriti.

Mert a szivar fegyver is, ha jól fölhasználja az ember. Égő szivarral
meghiusithatok egy rablótámadást, ha idejében kisütöm vele a támadó
szemét. Szivarral mindig visszavívhatók a feleség elvesztett kegyei. Ha
friss csipkefüggönyt huznak föl az ablakra, a férj nem szivarzik abban a
szobában. A hamut mindig a hamutartóba és sohasem melléje veri. Sokszor
hangoztatja az ember, hogy most minő keveset szivarozik. Mindezt az
asszonyka gyöngéd figyelemnek veszi s rögtön konstatálja, hogy
„csakugyan már nem is olyan dohányszagu“. Ha sokat találunk költeni s a
menyecske észrevevén, neheztel, a szivarok drágulását hozzuk föl okul. E
jelenet után rögtön el engedjük aludni a szivarunkat s egy félóra mulva
tüntetőleg ujra meggyujtjuk. Az asszonyka konstatálja, hogy spórolunk s
áldja a szivarozást, mely alkalmat ád a férjnek a takarékosság
megtanulására.

Igen praktikus szidni azokat, a kik pipálnak s pipáik tömege által
otthon maradandóvá, kipusztithatatlanná teszik a dohányszagot. Az
asszonyka erre titokban hálát ad az Istennek, hogy az ő férje _csak_
szivarozik. Koronkint citálandó Petőfiből a legény, a kinek égő pipája
elaludott, alvó szive ellenben meggyuladott. A sziv és a dohányzás ez
uton gyöngéd kombinációba hozandó egymással, mintha szerelem és
szivarozás el se lehetne egymás nélkül. A szivarozó férj mennyire
megkönnyiti a feleség helyzetét születés- és névnapokon, karácsonkor és
ujesztendő napján.

Semmi fejtörés az ajándékok miatt: szivartárca, stilszerü hamutartó,
száz darab szivar, kétszáz darab szivar: s kész a meglepetés. Mig a nem
szivarozó férjnél a többé nem szokatlan papucscsal kimerül a feleség
minden leleményessége. Legfölebb a himzett házisapka marad még hátra.

Mindebből kitünik, hogy a házasélet egyensulyát csakis a szivarozás
tartja fönn. Amerika fölfedezése, vagyis a dohány behozatala előtt
sokkal több boldogtalan házasság volt. A keresztes háborukat is a
férjeiktől szabadulni vágyó menyecskék inditották.

S miért fogadta el oly gyorsan az egész világ a dohányzást? A ki az
emberi jellemet mélyebben ösmeri, megadja rá az igazi feleletet: azért,
mert el volt tiltva. Egyes kormányok halállal büntették dohányzó
alattvalóikat: semmit se használt. Lám, a derék, becsületes krumpli,
melyet mindenképp pártoltak, terjesztettek, tenyésztettek a kormányok,
alig tudott gyökeret verni Európában. Azok az általa az éhhaláltól
megmentett százezrek most is áldanák emlékét, ha minden krumpli dacára
régen meg nem haltak volna. Mert bizony a végleges haláltól a krumpli se
mentett meg senkit.

Az lett a vége okoskodásaimnak, hogy rágyujtottam egy regalitászra s
azóta rágyujtok megint mindennap vagy tizre. A krumpliról már leszoktam,
de a szivarozásról nem tehetem. Házas ember vagyok és hazafi.



ALKOTMÁNYOS LUMPOLÁS.

A lumpolásnak igen sokféle válfajai vannak, mint azt valamennyien
tudjuk, a kik elmultunk tizennyolc és még nem vagyunk hatvan évesek. Az
első lumpolásnak megfelel az első szivarozási kisérlet, melynek
következménye tengeri betegség és apai intelem, legtöbbnyire
pipaszárral. Ez első kisérlet után a nebuló hoszabb ideig bolondnak tart
mindenkit, a ki szivarozik s huzódik a nők felé, a kik nem szivaroznak.
Ez egy szelid korszak, melynek az vet véget, hogy az ifju fölfedezi a
bort. Először csak messziről bámulja, hogyan képesek egészen korrekt
izlésü emberek abból a fanyar és savanyu italból egész éjszaka inni, a
nélkül, hogy szomjasak volnának. Sokan még komplikálják az ízét holmi
savanyuvizekkel, a becsületes, tiszta, szintelen és ragyogó vizet
legföljebb arra használják, hogy a kutból zavaros fejükre huzassák. Még
a tisztességtelen megjelenésü pezsgő, mely azzal állit be, hogy kirugja
a háza oldalát, a maga ifjui rakoncátlanságában jobban megnyeri az ő
tetszését. Főképp, ha a hab mögül előgyöngyöző ital édességét
megkóstolja. De e mögött a kellemes íz mögött is észreveszi, hogy az
ital csípi a torkát s könnyeket csal a szemébe. Még a magyar pezsgő is,
pedig az lehetőleg hasonlóvá tétetik a sárga cukorral föleresztett
vizhez, melybe brauze-pulvert fojtanak.

De annyi jóravaló embert lát az ifju minden kényszeritő ok nélkül
huzamosan és nagy mértékben borozni, még az éji nyugalomnak, a
józanságnak, a jó gyomornak rovására is, hogy végre gondolkozóba esik.
Eszébe jut, hogy hajdanában az özönviz, mely az emberiséget
elpusztitotta, szintén vizből volt s ugyanekkor Noé apánk, a kit okos
embernek tudunk, gondosan megmentette a venyigét, mely a bort
megtartotta az utókor számára. Aztán a viz szükséges ital, az igaz, de
vannak kártékony tulajdonságai is. Igy pl. bele lehet fuladni, a mi nagy
hibája. Városok elpusztulhatnak tőle. Valami kevés hasznot hajt az
által, hogy szabályozni szokták, de ez csak a vállalkozók és
kormánybiztosok haszna. Befagyott állapotában szép mulatságot nyujt a
korcsolyázóknak, de el is lehet rajta esni. S hogy ilyen állapotban is
csak szolgája a nemesebb italnak, mutatja az, hogy beléje szokták hüteni
a tüzes bort és indulatos pezsgőt.

Denique, a viz jó, de csak kivülről. Fürdésre mindig nagyon alkalmas,
ivásra ritkán. Hisz, ha az Uristen azt akarná, hogy mindenki mindenütt
vizet igyék, csak nem teremtette volna a tengerek tömérdek vizeit
ihatatlanokká? Az óceánok tiltakoznak a vizivás ellen. Aztán meg mi a
viz? A halak levegője. A mi benne becsesebb rész, azt a hal beszivja s a
maga javára földolgozza. Hagyjuk meg nekik a maguk elemét.

Mikor a fiatal ember idáig ért, akkor elméletben már kész lump; hátra
van még a gyakorlat.

Ehhez nem kell egyéb, mint az első párbaj, vagy az első szerelem.

A párbajt követi a kibékülési lakoma, hol volt ellenfeleit becsületbeli
kötelessége az asztal alá inni. Az első pohár bor savanyu, a második
keserü, a harmadik olyan, mint a viz, a negyedik kábultság, az ötödik
betegség, a hatodik a _kezdet_. Ezután látja az ifju, hogy a bor nem is
bor, hanem hathatós bizonyiték a föld forgása mellett; nap, mely a késő
éji órák ellenére bearanyozza a világot; jókedv, lelkesülés,
örök-barátság, örök-ifjuság, harcias hangulat. Persze, hogy e mellett a
bor összes savanyusága semmivé törpül, sőt édesnek tetszik. Még a
macskáról nevezett keserv, mely nyomon követi az ivást, az se rombol le
semmit a bor érdemeiből.

Ezek az ifjukor édes lumpolásai, a mikor brudert iszik az ember a
cigánynyal s eloltogatja az égő lámpásokat. De nagyon jó abbahagyni,
mielőtt az ember kifogy a cigányokból és a lámpákból.

S az első szerelem? Ez rendesen boldogtalanul végződik. Az ember meg
akar halni, tehát iszik. Még pedig nem vizet, beleugorván a Dunába,
hanem bort, óvatosan, poharakból. A bor ilyen szerelmes állapotban
feledés. Egypár egészséges becsipés kijózanitja az ifjut. Kitombolja
magát. A bor elhiteti velünk, hogy az imádott lény (ki pedig semmit se
tud szenvedéseinkről) hűtlen, csalfa teremtés, a ki hitegetett és
rászedett. A bor ezt ránk disputálja s lassankint kijózanodunk.

Jön aztán az érettebb kor, a mikor az ember ötven forintnál többet keres
havonkint és tiz forint adónál többet fizet évenkint. S az állam
megengedi neki, hogy ezt a tiz forintját kiélvezze. Ennek az élvezetnek
többféle nemei vannak: a szavazás és a lumpolás. Mindakettő alkotmányos
jog választások idején. A legöregebb családapák, a kik szokva voltak a
kilencórai lefekvéshez, most ilyenkor hagyják el békés otthonukat s
gyakorolják alkotmányos jogaikat, féléjszakán keresztül. Megható
viszontlátást rendeznek a fölkelő nappal, melyet a mult választás óta
nem láttak. Minden pártvacsorán kimenőt parancsol a polgári kötelesség.
A feleség előtt nem kell politikai szint vallani, mert az élesszemü
asszony figyelemmel kiséri a lapokat, s mikor a Kossuth-párt vacsorája
van, akkor a kormánypárti családapa nem szabadulhat hazulról. Otthon, a
családban, legjobb pártonkivülinek lenni, akkor a feleség mindenüvé
elereszti, hogy a férj választhasson magának a vacsorákon pártot. S
aztán ott vannak még a bizottságok, választmányok áldásos ülései.
Mindmegannyi titulus a kitérésre a rendes kerékvágásból. A választó
polgár a választás napja előtt négy hétig élvezi azt, a mit a
megválasztott képviselő élvez öt esztendőn keresztül, a mikor is
mindenre, a mit tesz otthon, ráfogja, hogy képviselői kötelessége volt
megtenni. „Te sokat ittál, János“ mond a feleség. „Harminckétszer
köszöntötték fel szeretett jelöltünket.“ „Hol a tegnapi 30 forintod,
János?“ „A haza oltárán. Zászlóköltségre adtam.“ „A fehér nadrágodnak
vége; leöntötték vörös borral.“ „Népszerü alak vagyok. Vállaikra emeltek
s igy öntöttek le.“ „Ma éjjel sárosan jöttél haza.“ „A gaz ellenpárt
sárral megdobált.“ „De a harisnyád is sáros.“ „A gazok, még azt sem
kimélték.“

A leggondosabb feleség nem képes annyi kérdést intézni a férjhez, a
mennyire egy szakavatott választópolgár meg ne tudna felelni. Azért
ajánlom a menyecskéknek, hogy ne kérdezősködjenek, ne tudakozódjanak,
hanem elégedjenek meg azzal, hogy a t. Ház – az ő kedvükért – ugyis
meghosszabbitotta három évről öt évre a képviselői mandátumot. Minden öt
évben egy fehér nadrágot pedig bátran föl lehet áldozni a hazának.



AZ EGY ÉLŐ.

Egy öreg asszonynál voltam ma látogatóban. Óriási, rideg, népes
bérháznak két kicsiny szobájában lakik. Ablakából beteges platánokra,
gyönge, falak közt nőtt, senyvedt sárga gyepre s vizhordó szolgálókra
nyilik kilátása. Magasan, fönn, egy darab az égből is ide látszik. Éppen
annyi, hogy esténkint egy-két csillag elférjen rajta, s biztatólag
leragyogjon a szűk udvar sápadt, fáradt lakóira.

Ez a mindennapi látköre az öreg Lendvaynénak, kinek dicsősége egykor
beragyogta az egész országot.

Ő az egyetlen élő szereplője annak az előadásnak, melylyel ötven év
előtt a Nemzeti Szinházat megnyitották.

Mind meghaltak, a kik akkor oldala mellett hirdették a magyar
színművészet diadalát. Alakjuk, járásuk, hangjuk, halhatatlan alkotásaik
mind elvesztek a semmiségbe. Már az előttünk élt nemzedék sem ismerte
őket, a mainak pedig éppen semmi fogalma nincs nagyságukról.

Egy van közülök, a ki köztünk él, járkál, megőrizve szelleme
frisseségét, bár a természet törvényei arcán, alakján kérlelhetetlenül
érvényesültek.

Ez Lendvayné.

Milyen pusztulás volt ez ötven év alatt körülötte! Egy tele temető
azokból, a kik dicsőségének osztályosai voltak, s a kik sikereinek
tapsoltak. Régi fényes világa rombadőlt, s ő visszavonultan, néma
emlékei társaságában megujitja maga előtt a mult kedves képeit.

Barátságos, majdnem kokett szobába lépünk az előszobából. Piros-fehér
csíkos butorok, tükrök, hires művésznők arcképe, régi szekrények,
renaissance-iróasztal, ódon óra, a művésznő saját arcképe Szigligeti
_Rózsá_-jában, s nehéz szőnyegek az ablakokon.

Mindjárt látjuk, hogy egy igazi művésznő lakásában vagyunk.

– No, ugy-e, hogy fölkeresnek most engem, a kit annyira elfelejtettek, –
szól a barátságos üdvözlet után, hátra simitva haját s barna szemeivel
derülten nézve rám.

Megkértem, hogy beszéljen valamit a régi időkről. Beszélni kezdett s én
hallgatám. Belemelegedett, szemei ragyogtak s hevesen gesztikulált. Nem
volt elbeszélésében rendszer, nem voltak fejezetek, részek, sőt pont
sem. Pestről egyszerre Győrben termett, onnan Pozsonyban találtuk
magunkat. Öt éves korában játszott gyermekszerepeiről áttért legnagyobb
alkotásaira, dicsőségének ecseteléséről szenvedéseinek elbeszélésére.
Nem tudnám megirni, a mit elbeszélt, mert könyvekből kellene
kiegészitenem, hogy érthetővé tegyem. De megható volt látni a nagy
nemzeti küzdelmek kezdetének e szemtanuját, a ki dicsőségről, harcról,
szerelemről regél a szürke magányosságban, harctalan nyugalomban,
szerelemtelen öregségben.

Előszedte apró ereklyéit, egy nyakkendőt, melyet a _Párisi naplopó_
cimszerepében hordott, a nemzeti szinü karkötőt, melyet a Nemzeti
Szinház megnyitásakor _Árpád ébredésé_-ben, mint „szinésznő“ viselt. Ez
az egyetlen ereklyéje, mely e nevezetes előadásról birtokában maradt.
Egyszerre csak egy finom kis tőr került a kezébe.

– Ezt szoktam _Romeo és Juliá_-ban használni, ezzel öltem meg mindig
magamat. A mai szinész-nemzedék meg se tudja magát ölni.

Fölemelkedett, kezébe fogta a tőrt, pár lépést tett előre, hátra,
szemeiben ifjui tüz ragyogott: a régen hamvadó üszök alól kivillant a
szikra, s ő játszott. Egyszerre egy heves mozdulattal a tőrt keblébe
mártotta. Aztán leeresztette kezeit, s a tőrt félretette.

– Fáradt vagyok már, nem nekem való a komédia.

Elővett egy művésziesen kifaragott kis fakanalat, melyen egy N. betü
volt s „1850“-es dátum.

– Ezt Nyáry Pál faragta nekem, mikor rab volt az Ujépületben.

Egy skatulyából száraz virágokat szedett elő: Angliában, Belgiumban,
Olaszországban tett nagy külföldi utiemlékei ezek. Egy a milánói dómból
vett márványdarabbal vannak lenyomtatva.

Jelentéktelen emlékek, ha egy idegen ember végignéz rajtuk, de az agg
művésznő szivében mindenik az átélt dicsőségnek, boldogságnak, vidám
életnek édes visszhangját kelti föl.

Bucsut vettem Lendvaynétól s elhagytam a barátságos kis remetelakot,
mely felé még egyszer irányul most a visszaemlékező figyelem.

Kiléptem a „Kerepesi-udvar“ kapuján; szembe velem a Nemzeti Szinház
palotájából, éppen a végzett főpróba után, tódult ki a zajos
szinészsereg… Látogatást tettem a csöndes Multnál, most előttem
zsibongott a zajos Jelen. Végignéztem az őszi verőfényben ragyogó
Kerepesi-uton… Hát a _Jövő_?



WILHELM.

A velencei Szent Márk-téren, a Florian-kávéház előtt ültem egy csöndes
szeptemberi délutánon. A szomszéd asztalhoz egy fiatal pár telepedett
le. Az ur sebbel-lobbal megivott egy feketét, a feleségének egy adag
fagylaltot rendelt és azzal elrohant. Az asszony követte tekintetével, a
mig el nem tünt, azzal elővett egy piros könyvet a zsebéből és elkezdett
olvasni, miközben gépies mozdulatokkal ette a fagylaltot.

Egyszer csak megpillantotta a téren ugráló galambokat. Mintha valami
eszébe jutott volna, lapozgatni kezdett a vörös könyvben, s ugy látszik,
meg is találta, a mit keresett. Ez a valami a galambokra vonatkozhatott,
mert tekintete ujra rájuk esett, aztán körülnézett a kávéházban. Egy kis
habozás után megszólitotta a pincért németül. A pincér olaszul
bocsánatot kért, s megjegyezte, hogy nem tud németül. Itt megemeltem a
kalapomat és fölajánlottam a szolgálatomat.

Az asszony nyugodtan rám nézett és szólt:

– Csak két kiflit akarok venni, hogy a galambokat az előirás szerint
megetessem.

– Agosto, hozzon két kiflit.

Az asszony a két kiflivel lement a lépcsőkön a térre és fölmorzsolta a
galamboknak. Ezalatt megnéztem a piros könyvet. Hideg futott végig
rajtam: a Meyer-féle utikönyvek közül való volt, s ezt a cimet viselte:

_Öt nap Velencében._

Azonnal megnéztem. A galambokra vonatkozólag körülbelül azt az utasitást
adja, hogy azokat minden utasnak, a ki tart magára valamit, meg kell
etetnie.

Az asszony a teljesitett kötelesség öntudatával arcán tért vissza a
helyére. Ezenfelül az a boldogság is meglátszott rajta, hogy sikerült a
program egyik pontját lemorzsolnia.

Kötelességemnek tartottam továbbra is foglalkozni vele.

– Ugy-e, az a férje volt, a ki az imént elment?

– Az volt.

– Bizonyosan nászuton vannak.

– Igen, uram, Wilhelm és én nászuton vagyunk.

(Berlinben minden utcát és Poroszországban minden férfit vagy
Wilhelmnek, vagy Friedrichnek, vagy Friedrich-Wilhelmnek hivnak.)

– Régóta?

– Két hete. Óh, de egész Olaszországot bejártuk már. Oly sok szép dolgot
láttunk. Még mint vőlegény és menyasszony megvettük a könyveket és
összeállitottuk a programot. Wilhelm oly nagyszerüen kiismeri magát…
Minden templomban és minden képtárban voltunk… Nem kérdezhetnek semmit
otthon, Magdeburgban, a mire azt mondanók, hogy nem láttuk… Ezek a
Meyer-féle könyvek oly pompásak. Mindenre kiterjed a figyelmük. Wilhelm
mindig azt mondta, ki tudja, mikor jövünk le megint. És az ut olyan
sokba kerül, hát nem szabad elmulasztani semmit. A Pitti-palota, a
vatikáni képtár, a Szent Péter-templom, a fórum, a kapitólium, Pompéji…
mindezt meg kell nézni…

És az asszony szépen, jó emlékezőtehetséggel, elsorolta nekem a már
többször emlitett Meyer ur nézeteit Olaszország főbb városainak
látnivalóiról.

– És hogy tetszik önnek Velence?

– Nagyon érdekes. Láttam a Szent-Márk-templomot, a Rialto hidját, a
Desdemona palotáját… olyan kedves…

– De ugy látszik, ki van már fáradva.

– Borzasztó fáradt vagyok. Magdeburgból Olaszországba utazni, ez már
magában véve fárasztó. És itt az a sok járás-kelés egész nap, estére már
alig állunk a lábunkon.

– És a kedves férje most hol van?

– Elment a Colleoni-szobrot megnézni… itt van, nézze, a tizennegyedik
lapon… azután valószinüleg megnézi a temetőt… Wilhelm fáradhatatlan, de
én már kidültem. Hiába csufolt, nem birt rávenni, hogy vele tartsak. Egy
kicsit kipihenem magamat. Szegény kis Wilhelmem (_Männchen_-nek nevezte)
most kénytelen egyedül mászkálni.

Dühbe jöttem. Ez a szép, szőke, hamvas szempilláju, egészséges,
kerekded, üde, mézesheteit élő asszony még sajnálja ezt a nagycsontu
pomerániai gránátost, ezt a norddeutscher allgemeiner fajankót, a ki
egyedül hagyta.

– Nagyságos asszonyom, – feleltem félig suttogva, miközben nem rá, hanem
a kék ég végtelenségébe néztem, – engem másféle föld termett, mint az ön
férjét. Más föld, melyen szilajabbak, bolondabbak, meggondolatlanabbak a
férfiak és szenvedélyesebbek az asszonyok. De nálunk sohse bocsátanák
meg egy férfinak, ha a mézeshetek alatt igy magára hagyná a feleségét.

A szép asszony tiszta tekintetét rám emelte.

– De uram, Wilhelm nekem örök hűséget esküdött s igy emberi számitás
szerint harminc-negyven esztendeig… vagy vegyük az átlagot: huszonöt
esztendeig.

Hideg futott végig rajtam. Ez az asszony, a ki a német statisztikából a
házasságok átlagát citálja, borzadálylyal töltött el.

– Wilhelm és én különben is régen ismerjük egymást. Öt évig járt
házunkhoz és öt évig minden este nálunk vacsorált. De csak hat hónap
előtt kapott olyan állást, hogy megházasodhatott.

Még jobban dühbe jöttem.

– Hogyan? Öt esztendeig kurizált önnek és mikor végre elvette, vasutra
ül és városról-városra rohan, idejét hordárokkal, kocsisokkal,
konduktorokkal és pincérekkel való veszekedésben töltve? Hurcolja önt
templomokba, képtárakba, végigeteti önnel a Bedeckert s mikor ön végre
kimerülve leroskad, itt hagyja és ő tovább szalad az olasz chablont
végig csinálni?… Aljas és csodálatraméltó dolog. Benne van, a mi a német
nemzetet nagygyá és kellemetlenné teszi. Óriási hidegvér, önfegyelem,
iskolázottság, párosulva ridegséggel, szárazsággal, az eredetiség
hiányával. Mi lesz velünk, ha a kifáradt francia géniusz, mely az egész
világot ellátta eszmékkel, irányokkal, jelszavakkal, elejti a vezetést,
s ez az impozáns, nehéz, hideg, önző német ül ránk a maga
izléstelenségével, köznapiságával? Ha ez a Wilhelm most ide jön, leütöm.

Ekkor vettem észre, hogy az asszony kérdőleg néz rám.

Én ugyanis ezt a tirádát nem mondtam el, csak mérgemben sebesen
végiggondoltam. Hol is hagytuk el?

– Képzelem, boldogok voltak, mikor végre egymáséi lettek.

– Nagyon boldogok voltunk. Képzelheti, mikor annyi várakozás után végre
családot alapithat az ember.

Családot alapithat? Nagyon kedves. Miről beszéljek még vele? Talán meg
lehetne penditeni, hogy gyermekeit mire fogja kereszteltetni? Miért ne?
Ő nagysága oly objektiv lény, – nem nő, hanem valami elvont fogalom, –
hogy bátran lehetne vele ilyesmiről beszélgetni.

Lassan-lassan lecsillapodtam. Hátha neki van igaza? Hátha ez a szerelem,
nem pedig az, mely szöktetéssel kezdődik és két év mulva válópörrel
végződik?

Wilhelm nyugodtan mászkálhat a temetőben: ez nem fog egy cigánynyal
megszökni.



A NEVELŐ.

Életemnek tizedik esztendejét sohase felejtem el.

Nyilt eszü, eleven fiu voltam s mindent élesen megfigyeltem a mi
házunkban, annak táján és falunkban történt.

Egyszerre csak az ünnepnapok kezdtek nagyon csöndesek lenni. A cigány
nem huzta a korcsmában, kurjongatás, verekedés nem volt, a legények esti
dalolgatása megszünt. A templomban csak öreg embereket és
asszonynépséget láttam. Aztán a tiszteletes ur a szószékről nagyon
szépen elmondta, hogy milyen boldog, a kinek legényfia van, s az
asszonyok sirtak hozzá szépen.

Egyszer az isteni tisztelet után megkérdeztem az anyámat:

– Ugy-e, te nem vagy boldog, édesanyám?

– Miért, te bohó?

– Mert nincsen legényfiad, én meg csak kis gyerek vagyok.

– Majd megnősz te is, kis fiam.

Aztán egy napon nem találtam Jóskát, a béresgyereket. Soká, nagyon soká
nem láttam, egyszer hazakerült, de féllába fából volt. Többet nem
lovagolhattam a hátán szegénynek.

Mikor megkérdeztem, hogy hol hagyta a lábát, azt felelte, hogy megette a
nímet.

– Hát miért adta oda neki?

– Nem kérte az, csak elvette.

– Hát aztán maga mit vétett neki?

– Nem vétettem én semmit, csak éppen azt mondtam, hogy ez a láb az én
lábam, azt én nem hagyom.

(Később ötlött az eszembe, hogy a Jóska lábának a története az egész
szabadságharc története. Hej, sokáig nem tudtuk mi visszakapni azt a
lábat!)

Hát a szegény Badár Peti! Legerősebb legény a faluban, a ki félkézzel
emelte a legnehezebb zsákot. Mikor megint találkoztam vele, házuk előtt
sütkérezett a napon. Katonasipka a fejében, mankó mellette. Csak nagy
keservesen tudott odább vánszorogni, ha járkáló kedve támadt. Mellén egy
nagy ezüstmonéta ragyogott a napsugárban.

– Ejnye, be szép ezüstpénzt akasztottak a mellire. Hol kapta?

– Ott, ifiurka, a hol azt a golyót a hátam közepibe.

– Mutassa.

– Dejszen hiába mutatnám én azt, keresték már késfokával, harapófogóval,
még se találták meg. A’ bizony már most bennem lakik örökre.

– Hát aztán hogyan került oda az a csúf golyó?

– Belelütte a nímet.

– Fájt-e nagyon?

– Hogy fáj-e? Annyi ideig voltam tűle hótt, hogy már magam se hittem,
hogy eleven legyek.

– Hát aztán mitől gyógyult meg?

– Ettül-e! – és rábökött a villogó érdemjelre. – Mikor odagyütt az
ágyamhoz az óbester ur, sok fényes iszturakkal, aztán azt mondta, hogy
aszongya: Peti fiam, vitéz katona voltál, derék magyar ember,
becsületére váltál az apádnak, meg a hazádnak, viseld ezt a monétát, s
légy rá kevély. Megcsókoltam a medáliát, meg az óbester kezit, azóta nem
bánt a nímet golyóbisa. Hajitsa meg ifiurkám azokat a ludakat, mert
kimennek az udvarunkból.

Az érdemjeles hős nem birta elhajitani a rögöt, egykor mázsás zsákot
emelő kezével. Teste végigroskadt a padon, az érdemrend ezüstje
megvillant, s e sugár összecikkázott a hadi tüzzel, mely szemeiből
villogott.

Szaladtam haza.

– Apám, miért hagyják, hogy a német golyót ültessen a szegény Badár Peti
hátába? Hát nem volt elég neki a Jóska féllába? A Peti még libát se tud
őrizni, a Jóska meg akár ma elmehet koldulni, a szentiványi koldusnak
sincs több féllábánál.

– Hadd el kis fiam, az a hiányzó fél láb nagyobb becsületet szerez a
Jóska gyereknek, mint a mennyit a két lába egész életében szerzett
volna; a Peti meg büszkébb lehet egy olyan ezüstpénzre, mintha száz
zsákot föl tudna emelni egyszerre. A haza védelmében lettek nyomorékok.

Sokat gondolkoztam e fölött. Mi az a haza? A házunk, a kertünk, a falu,
a nyirfaerdő, a pajtáskert, a patak, a templom, a szántóföldek, legelők,
a kukoricás, a szilvás, szóval az egész Ukk, végig a türjei, gógánfai
meg a jánosházi határig? Talán még a nap, csakhogy az minden este
elfekszik valahol a türjei dombokon tul; nem, ez nem, a csillagok
tartoznak még a hazához, mert azok minden este fölöttünk, ugyanazon a
helyen ragyognak s nem fordulnak el hütlenül a türjei dombok felé; én
egyebet nem láttam még a hazából.

Kértem az apámat, mondja meg, ez-e a haza?

– Itt a haza! – felelt ő, s megkopogtatta a szivem tájékát.

(Hej bizony nagy sokáig ott volt a haza, elrejtve mélyen a sziveink
fenekén!)

Lassanként mégis csak többen kezdtünk járni az isteni tiszteletre. Már
legények is kezdtek járogatni. De milyen legények? Az öreg emberek
támogatták őket.

És még boldog volt az az öreg, a kinek volt kit támogatni, ölelgetni. Be
sokan jártak boldogtalanabbak az édesanyámhoz, a kik sirtalan
halottjukat siratták, kinek még fejfájára se borulhattak.

Nyárutója volt, fecskék búcsúztak az eresztől, falevelek a fától;
rövidebb volt a nap, hüvösebb az est; őszi alá szántottak a mezőn,
szedték a gyümölcsöt, sokat lövöldöztek a szőlőben, mert már rájárt a
madár.

Ekkor érkezett a legszomorubb csapat; ispánunk vezette. Mintha betegek
lettek volna, pedig semmi bajuk se volt. Se kezük, se lábuk nem
hiányzott, se felkötve nem volt. Bevánszorogtak a faluba zajtalanul,
mintha lopni jöttek volna, a kutyák vonitva bujtak előlük, a nép
összesereglett, mindenki örült a maga hazatértjének, de a hazatértek nem
örültek az otthon találtaknak. Mintha a leboruló est árnyai lettek
volna, szétsuhantak a házak között.

Ispánunk persze apámhoz ment.

Én utána siettem. Mire utólértem, már a tornácon álltak, apám, anyám s
Károly bácsi (az ispán.)

Sirtak mindahárman. Világost siratták. Károly bácsi zsebébe nyult s
elővett belőle egy olyan ezüstpénzt, a milyen a Badár Peti mellét
verdeste; sokáig csókolgatta; aztán kigombolta a kabátját s egy
nemzetiszin zászlót csavart le a derekáról, leteritette a
tornácasztalra, s ráborulva zokogott, mint a hogy még férfit nem láttam
zokogni.

– Fiam, elveszett a haza, – szólt hozzám édesapám.

Én önkéntelenül a szivemhez kaptam, mintha onnan kiszakitottak volna
valamit. A mint a magas tornácról eltekintettem a messze tájra, ott nem
vettem észre semmi változást; a falu nyugodtan feküdt, a vacsoratüz
füstje kóválygott a házak fölött, tul rajtuk az erdő, a mezők, mind a
szokott est képet nyujtották. Okvetlenül a szivemben történt változás.

A magyar szivek e borzasztóan pusztitó telére csúf ősz következett. Eső
zuhogott alá, az északi szél a mi völgyünkbe járt orditani s köd nyelte
el a falut.

Az ősz egyik leglucskosabb estéjén éppen vacsoránál ültünk, mikor kocsi
robogott be udvarunkba.

Nagybátyám jött Szent-Gróthról, vele egy idegen ur. Szó nélkül
megölelték egymást, az idegen ur meghajolt.

Engem anyám kivezetett a szobából. Mikor egy fertály óra mulva
visszamentünk, apám igy szólt hozzám:

– Fiu, itt van Sándor bácsi, a ki téged a francia és német nyelvre, meg
zongorázásra tanit. Te őt nevelő urnak szólitod, s ugy engedelmeskedel
neki, mint nekem.

Odamentem az idegen urhoz és kezet adtam neki. Ő megcsókolt. Ezalatt
nagybátyám magára szedte bundáját, s a mint jött, oly zajtalanul
eltávozott. Négy szürkéjének fáradt lihegését fölhallottam a tornácra.

Mindjárt észrevettem, hogy apám az idegen ur iránt nagy előzékenységet,
sőt tiszteletet tanusit. Valami idegen nyelven beszéltek egymással.

– Apám, – szólék bele, – maguk most németül beszélnek?

– Igen fiam! Miért?

– Én kijelentem, hogy németül nem akarok tanulni.

– Miért?

– Azért, mert a német elvitte a Jóska féllábát, mert nyomorékra lőtte a
Badár Petit, mert szomoruságot okoz édesapámnak, meg az egész falunak.
Én bizony nem tanulom meg a nyelvét annak a rossz németnek.

– Derék fiu vagy, – szólt a nevelő ur furcsa magyar kiejtéssel, – jó
barátok leszünk. – Ezzel megint megcsókolt. Apám szemében könnyeket
láttam.

(Nem is tudok én németül még most se.)

Másnap reggel furcsára ébredtem: a nevelő urnak bajusza s szakálla
eltünt az éjszaka, leborotválta. Haját is egészen rövidre vágta. Alig
ismertem rá.

Rövid idő alatt legjobb barátok lettünk. Mindennap 2–3 óra hosszat
tanitott, aztán a nagy kertben sétálgatva beszélgettünk.

– Tudja-e azt nevelő ur, – kérdém egy nap őt, – hogy veszve a haza?

Meglepetve fordult felém.

– Kitől hallottad te ezt?

– Az apámtól.

– Tudom, fiam.

– Nagy baj az, ha veszve a haza?

– Látod ezt fészket itt a fák száraz ágai közt. Mit gondolsz, baj lett
volna-e az a madárnak, mikor kicsinyei benne voltak, ha te azt onnan
leverted volna?

– Halálos baj, a földön pusztultak volna el.

– Látod, mi most ilyen fészkükből kivert, földön vergődő madarak
vagyunk.

– Nevelő ur, szereti a hazáját?

– Két hazám volt, mindegyiket elveszitettem, – suttogta maga elé, – most
bujdosó vagyok.

Nem mertem többet kérdéssel zavarni. Én nem tudom mi nagy baj lehetett
akkor a világon, többet sirtak akkor a felnőttek, mint a gyerekek.

Apám valósággal megrémült, mikor másnap azt kérdeztem tőle:

– Miért bujdosik a nevelő ur, apa?

Térdei közé vett s igy szólt:

– Fiam, te okos fiu vagy, hallgass rám: a német, a ki elvette a Jóska
fél lábát, neki az életét akarja elvenni, de ő nem akarja odaadni, s
azért elbujt, hogy a német ne találjon rá. De erről, ha szereted apádat
és anyádat, soha senkinek se szólj.

Egy délután vad vágtatással lovaslegény száguldott be udvarunkba s
levelet hozott Szent-Gróthról, nagybátyámtól.

Apám keze reszketni kezdett, mikor a levelet olvasta.

A nevelő ur nyugodtan rajzolta a házat lent az udvarban.

– Malatinszky! – kiáltá apám harsányan.

A nevelő ur a tornácra sietett.

– A sümegi zsandárpikét fölfedezte önt, tudja, hogy fejére jutalmat
tüztek ki, a zsandárok azonnal itt lehetnek; Pista! (ezt az istálló felé
kiáltotta) nyergeljétek meg a Villámot; ez a leggyorsabb lovam, hamar
kapkodja össze kalapját, felsőkabátját, én azalatt levelet irok
öcsémhez, a ki a Bakonyban lakik. Pista, nyergeld meg a Gondost is,
Hetesbe vezeted a nevelő urat.

Apám lázasan, hol sápadtan, hol meg elvörösödve beszélt. A nevelő
nyugodtan maradt. Fejébe nyomta kalapját, nyaka közé keritett egy
köpenyeget, s rövid, de megható búcsu után kivágtatott (Pista lovász
kiséretében) az udvarból.

Félóra mulva lovaik nyomát egy husz főből álló lovas zsandárcsapat
taposta el az udvarban.

A zsandártiszt a tornác elé ugratott.

– Én Malatinszky Kázmér bárót keresem, volt huszárfőhadnagyot a császári
hadseregben, a ki dezertált a rebellisek hadseregébe, s ott
kapitányságig emelkedett a lengyel légióban.

– Nem ismerem.

– Tiz ember leszáll kutatni, ha menekülni akar, agyonlövitek. Öt ember a
jánosházi, öt a gógánfai uton vágtatva el.

A lovasok fele elrobogott. A többi ott maradt. A tiszt szintén leszállt
lováról, kardját hüvelyébe taszitá, szivarra gyujtott, s az udvarban föl
s alá sétált. Én meg bámultam őt. Ez hát a német. Jóska visszakérhetné
tőle a féllábát.

Egy félóra mulva kocsizörgést és lódobogást hallottam. Öt zsandár jött
vissza, kisérve egy kocsit, melyben Pista fetrengett orditva, s mellette
Malatinszky ült, Pista fejét az ölében tartva. Lovainkat a zsandárok
vezették.

Malatinszky kiugrott a kocsiból, s a zsandártiszthez fordult.

– Uram, én Malatinszky Kázmér báró vagyok, kapitány a magyar
hadseregben. Ön engem keres?

– Igen.

– Azonnal rendelkezésére állok. Uram! – szólt hidegen, apámhoz fordulva,
– a falu végén megbokrosodott a kisérőm lova, lovasát levetette, s a fiu
eltörte a lábát; mialatt sebét mostam a patakban, s bekötöztem, elfogtak
a zsandárok.

Apám egy székre rogyott, anyám kezeit tördelte, én ott álltam, s
mindebből nem értettem semmit.

– Semmi érzékenység, ez többet árulna el, mint a mennyi az önök
érdekében tanácsos, – mondá Malatinszky fojtott hangon; apámat
megcsókolta, engem is, anyámnak kezet csókolt, s azzal a szobába indult.

– Báró ur! – szólt a zsandár-tiszt, – katonáim körülállva tartják a
házat.

– Ne tartson semmitől, főhadnagy ur, a mint látja, nem vagyok praktikus
ember a szökésben.

S egy mosolylyal ajkán eltünt.

Egy perc mulva durranást hallottunk. Malatinszky a legelső szobában
agyonlőtte magát.

Igaza lett, életét nem vette el a német, elvette ő maga.

A zsandártiszt kissé vakarta a fejét, aztán _megparancsolta_ apámnak,
hogy fogasson be egy szekérbe, s arra tetesse föl a holttestet. A
holttest mellé pedig üljön föl maga is, mert neki egy halott nem elég,
muszáj egy elevennel is beszámolnia.

Egy év mulva láttam viszont az apámat!



IDUSKA.

Jer, kedves kis leányom, Margit, ülj a térdemre s hallgasd meg, a mit
Iduskáról beszélek. Ugy szeretett téged, mig élt; ő tanitott beszélni, ő
tanitott járni s ő vigyázott rád, mikor a pándi templom oldala mellett a
nagy szederfa alatt, figyelve a madarak dalára és a zsoltárok hangjaira,
a porban játszadoztál.

Az öreg szederfa most is áll még s rügyei fakadoznak már, a daloló
madarak is visszatérnek hozzá nemsokára: de te hiába fogod várni az
Iduska kedves hangját, ő nem fog többé megszólalni soha. A tavasz, mely
mindennek életet ád, neki csak a halált hozá.

Most ott nyugszik a ceglédi nagy temetőben, a zajos város e csöndes
részében, hol az ellenségek oly szépen megférnek egymás mellett, s földi
hivság többé nem bántja őket. Sirja fölött sivit a végtelen pusztán
szabadon rohanó szélvész, s zörgeti a koszorukat a fejfán, mely azt
mondja, hogy _élt 18 évet_.

… Életem legboldogabb korszakának kedves tanuja volt ő. Huszonnégy éves
voltam, szerelmes voltam. S elmentem Pándra, a kies faluba, hol két hegy
között, zugó patak partján, a kálvinista vaskakas oltalma alatt
igénytelen emberek zajtalan életet élnek. S megjelentem a kálvinista
papnál, ki puritán egyszerüségben, szegényül, de boldogan élt családja
körében. Dombtetőn állt a ház, a templom mellett, gyümölcsfák között.
Egykor temető volt e helyen, s buján termett a föld, melyet a régi
halottak rothadása tett termékenynyé. Ott állt a százados nagy szederfa
az udvarban, odasimulva a templom oldalához, virágos ágai bekandikáltak
az Isten házába.

A toronytetőn csikorgott a vaskakas, lent az udvarban zümmögtek a méhek.
Az udvar csupa virág volt. Rózsacsoportok kábitó illatot leheltek. A
folyosó oszlopain a fölfutó virága ingott, a kerités hosszában
tamariszk-fák ringatóztak a csendes szellőben. A háztetőn galambok
nevettek, turbékoltak, hófehér macska mosdott a küszöbön, kis cicák
kergetőztek a gyep magas füvében.

Ez volt a papcsalád környezete. S az élet, melyet ez a keret befoglalt,
szintén ily idilli volt. A tiszteletes ur, a tiszteletes asszony, azután
a legidősebb leány, az én tizenhétéves menyasszonyom, három viruló kis
gyermek, s – Iduska, a ki akkor tizenhárom éves volt.

A tiszteletes asszony a kacagó gyermekeknek s a mosolygó virágoknak élt.
Vidáman töltöttük napjainkat e földi paradicsomban. Tavasz volt, ábránd
s szerelem világa.

De az ábránd hamar valóságra vált, mert bevallottam szerelmemet s
viszontszerelmet nyerék. Mindnyájan boldogok valánk – csak az Iduska
sirdogált. Mert azon járt az esze, hogy én elviszem a Jankát.

Szegény Iduska! Már akkor magában hordotta a halál csiráját, melynek
fejlődését semmi hatalom meg nem állithatta. Gyönge, kicsi, fejletlen
teste, behorpadt melle, magas vállai voltak; e kedves, érzékeny léleknek
egy roncsolt, beteg, erőtlen test szolgált börtönül, mely halála napjáig
megmaradt gyermeknek, mig a szellem egyre növekedett, finomodott.
Összeszoritott, tenyérnyi nagyságu kis tüdejével már akkor gyorsan és
röviden kapkodta a lélekzetet, mig végre a tüdő elfogyott s a szervezet
összeomlott.

Mikor nyaranta mind együtt voltunk Pándon, mily boldog volt e
környezetben! Senki nálánál vidámabban kacagni, őszintébben elmulatni
nem tudott. Tréfa tréfát kergetett ajkain. De idegenek iránt bizalmatlan
volt; mintha érezte volna, hogy testi fogyatkozásai miatt talán azok is
bizalmatlansággal tekintenek rá.

Milyen kellemesek voltak vőlegénységem alatt a pándi kirándulások! Hogy
kapaszkodtak berobogó kocsimra a gyerekek, hogy sietett ki piruló
menyasszonyom, hogy kiáltott a praktikus Iduska mindjárt a cselédekért,
hogy a podgyászomat levegyék. S hogy simult aztán hozzám, hogy legalább
a félkezem neki jusson. Télviz idején ő hozta mindjárt a jó forró
párolgó kávét s ő szalasztatott valakit a harangozóért, hogy a sáros
cipőmet megtisztitani a parókiára citálják. Téli estéken, mig kint a kis
falu fölött dühöngött a hóvihar s rázta ablakainkat, Iduska volt a
legkitartóbb kártyázó s legnagyobb bánata volt, ha vele fogattuk el a
fölsőt. A megszokott, szerető körben boldognak, szépnek érezte magát s
ártatlan lelkének sejtelme se volt arról, hogy a kegyetlen szeszélyü
természet milyen különbséget tett közte s embertársai közt.

Azután sok sirás között elvittem a Jankát és sokáig nem látták őt
Pándon. Mikor pedig egy nyáron visszatértünk, a kocsiról leszállt a
Janka, utána pedig leszállt egy másik Janka, egy szöszkehaju, kékszemü
kis angyal – az te voltál, édes Margit leányom, a kit a boldog Idus, a
nagynéni, mindjárt gondjaiba vett.

Mikor nyáron ki-kirándultam családom látogatására, hányszor jöttetek apa
elé a bicskei ákácfasorig, hogy kocsimra fölkapaszkodjatok. Iduska
vezette a kis csapatot s utközben diszes koszorut font fejükre mezei
virágokból. Térdemen, lábaimnál elhelyezkedve, fölvirágozva kocogtunk be
a parókiára, hol várt bennünket a nagypapa, a nagymama s a kis mama.
Volt ilyenkor öröm, mulatság.

Kedves Iduskánk! Boldog voltál kicsiny körödben, elhervadtál, meghaltál.
A tizenkilencedik tavasz virágait már nem érted meg. A kikelet első
enyhe lehelete már sirdombod gyepét fogja csókolgatni.

Ne vigasztaljátok az édesanyját azzal, hogy jól tette az Isten, hogy
magához vette őt. Beteg volt, nyomorék volt, szenvedő volt.

Mert az anya azt feleli rá: A szép lányomat, a derék lányomat, az ép
lányomat elvitték tőlem. Azt hittem, hogy legalább ő arra való lesz,
hogy halálomig velem maradjon radjon. Őt nem viszi el senki, ő lesz
vigaszom, támaszom, ápolóm, _leányom_, ha már minden lányom elhágy és uj
családba lép.

Óh, _anyai_ sziv kikutathatatlan mélységei, mennyi drágakő rejlik még
bennetek, a mit nem találtak meg költők és lélekbuvárok.



ÉS MÉG SEM MOZOG A FÖLD.

Tiz esztendei buzgó tanitás után Bokor, a párdi tanitó, nem tudta
annyira vinni, hogy valaki tanitványai közül elhigyje, hogy a föld
forog.

Az iskola kellőkép föl volt szerelve csillagászati mappákkal,
földgömbbel, Bokor ur a nagy fekete táblára is lerajzolta nekik a
világrendszert, elmondott nekik minden jelt, bizonyitékot, mely a föld
forgása mellett beszél, s mégis a fiuk csak addig hitték, a mig
iskolában voltak. A mint a tanitói hatalom körén kivül estek,
megtagadták a mestert. A mig féltek tőle, addig hitték.

Egy-egy hosszu télnek a vége felé a gyerekek mégis hinni kezdték a
csudát, de aztán jött a nyár, a falu ifjusága szétoszlott a mezőkön,
kanászkodni, juhászkodni, s mire visszakerült Bokor urhoz, kipárolgott a
fejéből minden hit. Olyankor előlről kellett kezdeni az oktatást.

Végre belátta Bokor ur, hogy Párdon sohsem fogják elhinni a föld
forgását, s nem erőltette tovább a dolgot, hanem főgondját az
irás-olvasásra forditotta. A föld azért ugy is forog tovább, akár hiszik
Párdon, akár nem.

Egy téli alkonyatkor az öreg Csorba látogatott el hozzá, egy jómódu,
okos paraszt, a ki olvasni is szokott s még tarokkozni is tudott. Azért
látogatta meg most is, hogy valami könyvet kérjen kölcsön a kaszinó kis
könyvtárából.

Pipára gyujtottak s a disznótorra fordult a beszéd, melyet előtte való
nap mulattak végig Czipósnál.

– Hát tanitó uram meddig volt ott? – kérdé az öreg Csorba.

– Éjfél után kettőkor jöttem haza.

– Kár volt, mert aztán jött a java. A tüz körül kint a havon táncoltak.
A legények és leányok összefogózkodtak s ugy forogtak muzsikaszóra a tűz
körül, _mint Blaskó alatt a föld_.

Ez megütötte Bokor fülét.

– Hát hogyan forog a föld Blaskó alatt?

Csorba gazda jóizüet nevetett.

– Hát aszongya Blaskó, hogy ez a föld (s ütögette mázsás csizmájával), a
kin a tanitó ur háza, meg az enyém, meg az én földem áll, hogy az egész
falu, a határ, meg a járás, egy szóval az egész föld _forog_.

– Aztán kicsoda az a Blaskó?

– Egy kátai parasztgazda. Rajta is maradt szegényen, – s Csorba gazda
ujra nevetett.

– No, Csorba gazda, hiába nevetnek, mert ennek a Blaskónak okos embernek
köll lenni, ha azt tartja.

A paraszt nem nevetett. Felkönyökölt az asztalra, s bizonyos lenéző
sajnálkozással tekintett a szeme közé.

– Hát még tanitó uram is hiszi ezt a dolgot?

– Hogy a föld forog? De hiszem ám, hiszen abban Blaskónak tökéletesen
igaza van.

– Már hogy Blaskó hiszi, a maga tudatlan paraszt eszivel, azt értem, de
hogy a tanitó ur higyje uri ember létére, a kitől az egész falu tanul,
azt már soha sem gondoltam volna.

– Hát maga nem hiszi?

– Nem én. Isten ments!

– No, majd elhiszi mindjárt.

Bokor ur átfutott az iskolába s áthozta onnan a földgömböt, mely, ha
pörgették, sebesen és nyikorogva forgott a saját tengelye körül.
Tengerek és szárazföldek igen szépen látszottak meg rajta, bár nem
lehetett egészen tisztán kivenni, hogy hol végződik a tenger és hol
kezdődik a szárazföld. Ellenben igen jól látszott, hogy hol böködnek rá
legtöbbet a parasztgyerekek s mely éghajlatot kedvelnek a párdi legyek.
A jeles földgömbön Magyarországnak is jutott egy akkora hely, mint a fél
tenyerem s ide bele volt irva Párd, a gyöngébbek kedvéért, nehogy a
gyerekek valahol az Atlanti oceán közepén keressék szülőföldjüket. Bokor
ur Csorba koma elé állitotta a gömböt s melléje tette a gyertyát. A
gyertya képviselte a napot, bár ezt a föltevést Csorba koma erős
fejcsóválással fogadta. S elkezdődött a magyarázat. Itt lakunk mi
magyarok. Erre forog a föld, s ha igy van fordulva, akkor nálunk éjszaka
van (most éppen ugy van fordulva), ha pedig igy fordul, akkor ránk süt a
nap és nappal van.

– Hát a nap, az nem mozdul?

– Az egy helyben áll.

– Hogy tudja ezt a tanitó ur?

– Tudós emberek, a kik a csillagokban olvasnak, kiszámitották.

– Lehet, hogy igy van, ott a hol kiszámitották. De nálunk Párdon senki
sem számitotta még ki.

– Párdon sem lehet máskép, mint ott.

– Nem-e? Voltam én Taljánországba katona, aztán ettem narancsot a fáról
decemberben, a mikor itt nálunk krumplit is csak a veremből lehet
szedni. Hát az nem más?

– Persze, hogy a föld egyes helyein más-másképpen folynak a dolgok. De
vannak dolgok, a melyek mindenütt egyformák. A föld itt is forog Párdon,
meg egész Pestmegyében, meg Taljánországban is és mindenütt. A nap pedig
áll akár innen nézve, akár Taljánországból.

A csillagászati értekezést Bokorné szakitotta félbe, a vacsora
föltálalásával. A buzgó tanitó nem akarta Csorba gazdát elszalasztani,
most, mikor már félig meg volt csipve a tudomány számára. Ott
marasztotta vacsorára s Csorba uram sokkal könnyebben bevette a csuszát
és a bort, mint a tudományos tanokat. De a vacsorának megvolt az a
haszna, hogy Csorba uramat fogékonyabbá tette a csillagászat iránt.
Mert, a mint megtörölték a szájukat s ujra elővették a földgömböt, rövid
kapacitálás után Csorba uram kijelentette, hogy _ő most már hiszi, hogy
a föld forog_.

A tanitó ur vállára vert és koccintottak. Beszélt Csorba gazdának a
tudomány szépségéről, a legujabb találmányokról s dicsérgette, hogy ő
(Csorba) most már mennyivel különb ember a többinél.

Kilenc óra után fogta Csorba gazda a kalapját s kászolódott. Bokor uram
gyertyával kisérte ki az első hivőt, a kit meg kell becsülni. Magasra
emelte a gyertyát s figyelmeztette Csorbát, hogy bele ne essék ebbe a
gödörbe itt balról, s bele ne lépjen abba a pocsolyába ott jobbról.
(Szép is volna, megtérése estéjén.) De Csorba gazda nem indult el, hanem
füle tövét vakarva, gondolkozni látszott.

– Hát tanitó uram! – szólal meg, – az már szent, hogy én hiszem, hogy a
föld forog. De egyre kérem: _ne tessék ezt senkinek se mondani_.

– Mér’? Hisz kendnek az csak dicsőségére válik. Avval is különb a
tudatlan embereknél.

– Azér’ még se tessék elmondani. Vagy tán ellenségem a tanitó ur?

– Éppen azért mondom el, mert nem vagyok ellensége. Hadd tudják az
emberek, hogy milyen okos ember az öreg Csorba.

– Látom már, hogy én is Blaskó sorsára jutok: falu csúfja leszek. No,
tanitó ur, ha már igy vagyunk, már csak kibököm én az igazságot.

– Mi az?

– Ne tessék rossz néven venni: nem hiszem biz’ én, hogy a föld forog.

– Az árgyélusát, Csorba gazda. Hát mit teszi bolonddá az embert?

– Láttam, hogy örömet szerzek vele a tanitó urnak, aztán meg meg akartam
hálálni a hozzám való jóságot a vacsorával: azért mondtam. De nem igaz.
Hiszi a fene. Istennek ajánlom.

És Csorba gazda elballagott. Ez volt az egyetlen ember Párdon, a ki
_majdnem_ elhitte, hogy a föld forog. S igy joggal őt lehet Párdon a
legtudományosabb embernek tartani, mert a többi még közel sem járt e
hithez. De Bokor ur sem keresi már a hivőket.



AZ OROSZLÁNBŐR.

Lord Simpson azt az ügyetlenséget követte el, hogy elkésve született. T.
i. mikor az apjának már két fia volt. Az első örökölte a teljes apai
vagyont, a másik kettőnek még a fönnmaradó szegénységet is kétfelé
kellett osztani.

A legifjabb Simpson kapott egy villát Skócia havas hegyei közt s övé
volt a tar tetőkön ugráló zerge mind, sőt a levegőben kóválygó sasokat
is jogosan magáénak tarthatta. A jó levegőből is tetszés szerinti
mennyiséget szivhatott egészséges tüdejébe.

Körülbelül annyi évi jövedelme volt, a mennyit bátyjaura Windsorban az
udvarhölgyeknek ajándékozott virágbokrétákra elköltött.

Vagyis legidősebb lord Simpson virágárusnéja annyi jövedelmet huzott a
Simpson-családtól, a mennyit maga a legifjabb Simpson-ivadék.

Beállt katonának; bátyja vett neki tiszti rangot; de nem parádés
katonának készült, táncolni a királyné előtt, lovagolni fényes
hadiszemléken s katonai akadályversenyeken.

Akkor állt be, mikor verekedni kellett; elment Ázsiába, megfürdött az
Indus szent vizében, vadászott a Paropamizus lejtőin, korbácsolta a
hindukat és ölte az afgánokat. Azután harcolt, koplalt és izzadott
Afrika sivatagain, kaszabolt boereket és zulukat, fél fülét Ázsiában,
három ujját Afrikában hagyta, s egypár szurás és lövés nyomát hordozta
hatalmas testében.

Mikor aztán megunta azt az életet, hogy az árnyas bokrok alól nyugalom
helyett a halál leskelődjék rá, s mindig azzal a kilátással hajtsa le a
fejét, hogy többet sohasem emeli föl, mert orvellenség vagy mérges kigyó
örökre elszenderitheti: egy rakás exotikus fegyverrel, tigris és
oroszlánbőrökkel megterhelten visszatért Angliába.

Mikor a vad katona fekete arcával megjelent bátyja házánál, ez éppen egy
hadiszemléről tért vissza, (kapitány volt a testőröknél) s ragyogó
disz-egyenruháját ledobálta magáról.

– Hoztam neked egy oroszlánbőrt Indiából.

– Mit csinálok én vele? Szebbet veszek a Trafalgarsquare-on.

A vadember dühbe jött.

– Mit csinálsz vele? Hát majd belebujsz, ha szamárnak érzed magadat.

– Főhadnagy ur! ön nem sok udvariasságot tanult a pokol fenekén, a hol
járt.

– Kapitány ur! én nem pacsulit, hanem vért szoktam szagolgatni, nem az
udvarhölgyek kezét, hanem a kardom markolatát szoktam szorongatni. Nem
viaszfigura vagyok, hanem katona. Nem mézeskalácsból, hanem acélból van
a fegyverem.

Ezzel fogta kapitány-bátyja kardját, s kétfelé törte.

– Ne busuljon kapitány ur! majd küldök másikat a legközelebbi
játékszer-kereskedésből.

– Fél jobb! Mars! – kiáltott a kapitány, s Simpson Arthur főhadnagy a
bengáliai lovasezredben eltávozott.

Ilyen volt a találkozás a két testvér között.

Az oroszlánbőr azonban ott maradt.

Arthur Londonba ment, ott lakott Mary.

Ki volt Mary? Az első nő, a ki Arthurnak örök hűséget esküdött. De pap
nem volt jelen az esküvőn. Csillagok és virágok látták a szerelmi
kettőst. A csillagok ragyogtak, a virágok illatoztak (ezt teszik már
évezredek óta), a szerelmesek csókolóztak, s örök hűséget esküvének
egymásnak (ezt teszik már évezredek óta). De ah! a csillag lehull, a
virág elhervad, a csók elcsattanik, s a hűség elmulik.

Arthur lóháton ment Londonba, a hol köd volt s éjszaka, mikor
megérkezett. Afrika és Ázsia melegsége után borzongatta testét a hideg
hazai levegő.

Másnap Maryhez ment, a ki fölugrott a kanapéról és elpirult, mikor őt
meglátta. De e piruló arcot nem rejté a harcos széles keblére; zavart
jelentett az, nem a szerelmes sziv örömét árulta el.

– Nézz rám, Mary. Arthur vagyok. Szeretsz még?

A leány nem felelt. Arthur feléje akart lépni, de megbotlott valamibe, a
mi a diván elé volt teritve.

Egy oroszlánbőr volt.

Arthurt halálos ijedtség fogta el. Eleven oroszlán előtt sohasem érezte
e félelmet.

– Kitől kaptad ezt az oroszlánbőrt?

Mary nem felelt.

– Mert ezt én lőttem Indiában s a bátyámnak ajándékoztam. Ő tőle kaptad?

Néma csönd.

– Mióta vagy a kedvese?

Mary zokogott.

– Mit sirsz? Hisz jó dolgod van. A kedves bátyám roppant gazdag s
melléje nagyon ostoba; te meg szegény vagy és okos: éppen összeilletek.

Egy darabig a bengál harci indulót verte a két sarkantyujával, aztán
elnevette magát.

– Ez kómikus. A bátyámnak viszem az oroszlánbőrt, használat végett,
pedig én vagyok a szamár. Ez az oroszlán nagyon jó szolgálatot tett
nekem, sajnálnám itt hagyni; küldesd a Charing-Cross-hotelbe. Adieu, kis
csalfa!

… Eltávozott. Rá egy évre agyonlőtték Szudánban.



LEVÉL A JÉZUSKÁHOZ.

A Gyurka haza jön az iskolából, s táskáját le nem téve, kabátját le nem
vetve szól:

– Papa, tud a Jézuska olvasni?

Az ilyen Jézuska-kérdésekkel szemben nagyon bizalmatlan vagyok, mert
sohse tudom, hogy a gyerek miféle karácsonyi titkot akar kivenni
belőlem, a melyet neki még nem szabad tudni. Azért csak némi habozás
után feleltem:

– Tud.

– Hát magyarul tud-e?

– A Jézuska minden nyelven tud.

– Hogyan?

– Ugy, hogy ráteszi a kezét a könyvre, s rögtön tudja, hogy mi van
benne. A hogy a doktor bácsi rátette a multkor a kezét a melledre, s
rögtön tudta, hogy beteg vagy.

Ez a kissé sántitó hasonlat eloszlatta György ur tizéves elméjének
minden kételkedését s igy felelt:

– Akkor a Vágónak igaza volt.

– Mit mondott a Vágó?

– Azt, hogy karácsony előtt meg lehet irni a Jézuskának, hogy mi a
kivánságunk, s ő mindent teljesit.

– De csak azét, a ki jó.

– Irhatunk mi is, papa?

– Hogyne, csak rajta.

Erre a fiuk és lányok rögtön összeültek tanácskozni. Napokon keresztül
csak tanácskoztak és jegyezgettek, végre friss tintával, uj tollal a
tiszta papiros elé ültek s nagy izgatottsággal mindegyik elkezdte szépen
sorjába fölirni, hogy mit kiván a Jézuskától. Még Palkó is kapott egy
vörös ceruzát, egy darab papirost, s nagy buzgósággal hatalmas
ákombákomokat rajzolt.

Két nap alatt készen voltak a levelek, egy napig még tanakodtak azon,
hogy mit felejtettek ki, aztán leragasztották.

– Papa, hová tegyük?

– Hát Mikuláskor hová raktátok a cipőtöket?

– Az ablakba. Gyerekek, rakjuk az ablakba.

Ki is rakták mind az ablakba, s most már a napokon át tartott csönd és
rend teljesen fölomlott. Az a nézet kapott lábra, hogy most már szabad a
vásár, lehet rosszalkodni, mert a levelek visszavonhatatlanul elmentek a
Jézuskához, az ajándék biztos.

A Gyurka nagy elbizakodottságában összeverekedett az öcscsével, a miért
az anyja, bár a fiu nagyon ellenkezett, becsukta az éléskamrába.

Mikor hazajöttem és értesültem a dologról, kieresztettem a fiut, s mint
kuria (mert az asszony legföljebb királyi tábla lehet a háznál)
sulyositottam a büntetést. Még pedig a következőképp:

Megnéztem az ablakot. A Jézuska hála Isten még nem vitte el a leveleket.
Kivettem a Gyuri levelét s a gyerekek feszült figyelme közt
fölbontottam.

– Mit csinál vele a papa? – kérdé az urfi szepegve.

– Beleirom, hogy számodra egy nagy virgácsot is hozzon.

– De nem fog ám hozni.

– Miért?

– Mert a Jézuska sohase hoz büntetést, csak ajándékot. A büntetést a
Mikulásra bizta az Isten.

Meghökkentem. Ebben van valami. Nem kell a Jézuska fényes nimbusát
tönkretenni.

– Jó, igazad van. Hanem akkor kihuzok egyet a kért könyveidből.

Itt a Kata sugott neki valamit.

– Jól van papa, – szólt György ur vidám ábrázattal, – akkor huzza ki a
maga könyvét, a _Hős fiuk_-at.

(Szépen vagyunk. Mint iró én vagyok gyermekeim előtt a
legnépszerütlenebb.)

– Miért éppen az enyimet?

– Mert az ugy is megvan a maga könyvtárában.

(Vagy ugy? No igy megbocsátok.)

Kihuztam a _Hős fiuk_-at s az egész paksamétát visszatettem az ablakba.
Este volt, mind lefeküdni készültek. A vetkőzés ezuttal nem járt a
szőnyegen való hempergéssel s az ágyról való lebukfencezéssel,
ellenkezőleg, nagy csöndben folyt le, mert a Kata mesélte nekik, hogyan
jutnak el a levelek a Jézuskához.

– Tudjátok, mikor már mindenki elalszik, még az utcai lámpások is és
senkise jár az utcán, nagy fehér sasokon ülve száz meg száz kis angyal
száll le a városba, ablakról ablakra jár, keresztülnyul az üvegen
(keresztül tud ám az angyal nyulni a falon is, még ha vasból van is) s
beszedi a leveleket. Mikor mind beszedték, a fehér sasok röpülnek velük
az ég felé. Az első csillagnál megpihennek, ott sok ezer fehér szakállu
öreg bácsi lakik, a kik átvizsgálják a leveleket. Ezek az öreg emberek
mindenkit ismernek, a ki a földön lakik. Egész nap a csillag szélén
ülnek, s hosszu messzelátókon nézik a földet, s mindent látnak, a mi ott
történik. Ők átolvassák a mi levelünket is. Ha aztán van egy fiu, vagy
leány, a ki különben jó magaviseletü, de rosszul tanul: ezért a rossz
tanulásért kihuznak egy könyvet, vagy egy játékot. Ha valakiről tudják,
hogy torkos (Maca, ez neked szól), azért is kihuznak egy ajándékot.
Mikor mindezt elvégezték, a fehér sasok repülnek tovább a kis
angyalokkal és a levelekkel. A következő csillagon laknak a mindentudó
idősebb angyalok, a kik még egyszer átvizsgálják a leveleket, s ujra
kihuznak valamit. Ezek az idősebb angyalok nappal kint sétálnak a mezőn,
hol aranyból van a fű és gyémántból a virág, este pedig a mint
leereszkedik a felhő s párnaként beteriti a mezőt, vagyis a jó Isten
megveti nekik az ágyat: lefeküsznek és megálmodnak mindent, a mit a
földön az emberek cselekesznek. Mikor ők is elvégezték a dolgukat, a kis
angyalok a fehér sasokon ülve repülnek tovább, tovább, föl a
legfényesebb csillaghoz. Ez a legfényesebb csillag a kis Jézus házának
ablaka, mely mindig nyitva van és mindig ragyog. Ezen az ablakon a kis
angyalok egyszerre bezuditják a sok levelet, mely ugy hull oda be, mint
télen, mikor a hó esik, a hópelyhek milliói a hogy hullanak az égből.

Erre György ur, a ki már az orráig huzta a paplant, megriadt.

– S a Jézuska megint kihuz? De jó, hogy olyan sokat irtam a levelembe…

– Nem, a Jézuska már nem huz ki semmit… Ő csak kiadja a parancsot, hogy
melyik gyereknek melyik angyal viszi az ajándékokat…

– Csönd, aludjatok, – szólt rájuk a mama s elfujta a lámpást.

S én a szomszéd szobában meghatva gondoltam arra, hogy ez a sötét
gyerekszoba mily dicső birodalommá változott át e pillanatban:
csillagsugaras, aranymezős, gyémántvirágos tündérbirodalommá, melyben
fehér sasokon apró angyalok repülnek csillagról csillagra.

Másnap délután a Gyuri egy kopott ruhás, lyukas könyökü fiut hozott haza
az iskolából.

– Papa, ez a Hoffmann, a ki egy osztályba jár velem.

– Mit akar?

– Elmeséltem neki, hogyan irtunk levelet a Jézuskának és hogyan szedték
össze és vitték a csillagba az angyalkák. Azt mondja, hogy ő is szeretne
irni.

– Hát miért nem ir?

– Mert nincs neki se apja, se anyja, se testvére, a ki megmutatná neki,
hogyan kell irni… és hogy ő olyan szegény fiu, hogy őt még a messzelátós
fehérszakállu bácsik meg a mindentudó angyalok se ösmerik…

Ekkor megszólalt Hoffman:

– Kérem, bácsi, én pincében lakom, oda nem látnak le az égből…

– Dehogy nem, fiam, az égből mindenkit látnak…

– De engem nem; én rólam nem tudnak semmit, mert engem nem is Hoffmannak
hivnak.

– Hát?

– Szabónak – Hoffman az az asztalos, a ki nevel…

– No majd meglátod, hogy észrevesznek az angyalkák, csak ülj le a
Gyurival és irjátok meg a levelet…

Gyuri boldog volt, mert csak azért hivta el a fiut. Neki ültek s egy óra
alatt szerencsésen elkészültek a kivánságok listájával.

Ekkor Gyuri kétségbeesett arccal jön hozzám.

– Papa, nem tudjuk, mit csináljunk a levéllel.

– Miért?

– Mert a Hoffman olyan pincében lakik, a melynek nincsen ablaka… az
inasokkal van ott együtt.

– Jó, hát tegyétek ki a mi ablakunkba.

Ki is tették s a szegény Hoffman elégedetten távozott. Kivánalmai
különben szerények voltak. Csak sok-sok cukrot, süteményt, egy labdát,
egy fütyülőt s egy ostort óhajtott. Meg is kapta, no meg két viseltes
ruhát a Gyurkától.

A Jézuska különben elkövetett egy feledékenységet is: Gyurkának meghozta
a kitörölt _Hős fiuk_-at.

A mit György ur ugy magyarázott, hogy ő még sem olyan rossz fiu, mint az
apja gondolja.

Kata ellenben ugy, hogy a papa olyan hires iró, hogy munkáit még a
mennybéli hatalmak is tisztelik.

Ez az elismerés volt az én karácsonyi ajándékom.



AHMED.

Elmondom a kis Ahmed történetét, hallgassatok reám.

Ahmed Jezero mellett született, mikor az apja meg az anyja hazafelé
lovagolt a jajcai vásárról. Jajcát már egy jó félórája elhagyták, de
Jezeróhoz még messze voltak. Azért a derék Riza bég, az apa, nem kis
zavarba jutott, mikor az asszony jelentette, hogy Ahmed meg akar
születni. A lovakat egy fához kötötte, az asszonyt a fűbe ültette, maga
meg lement az ott folydogáló Pliva vizéhez, megmosakodott a hüvös
habokban, hogy elméje tisztuljon és gondolatai világosabbak legyenek és
aztán elkezdette a fejét törni.

Allah nem vonta meg segitségét jámbor és hív szolgájától. Rizának eszébe
jutott, hogy itt, ahol a Pliva vizesései közt most állanak, lakik a
komája, Jusszuf, a molnár. Megint lóra kaptak és pár pillanat mulva már
a malom előtt égő nagy tüz mellett állva üdvözölhették Jusszufot, a ki a
jóféle piláfot marékszám ette, közbe-közbe aludt-tejet hörpintve rá, a
miből látható, hogy a garat nem üresen járt, vagyis a malom virágzott.
Az asszonyok elvonultak a maguk külön szobájába, a két érdemes férfiu
sürü cigarettázás, de kevés beszélgetés közt melegedett a tüznél, itta a
fekete kávét és hallgatta a vizesések moraját.

A hold sárga pompájával gyorsan keresztülvonult az égen. Utána kis ideig
homály volt, de aztán kelet felé uj világosság mutatkozott, jelentve,
hogy az égnek hatalmasabbik királya közeledik. Ugy három óra tájban a
lakóháznak egyik emeleti rácsos ablakában megszólal Jusszuf felesége:

– Riza bég, örvendezzen a te szived, fiad született.

Riza fölemelkedett, kelet felé fordulva keresztbe font karokkal
háromszor meghajolt és mindannyiszor ezt morogta:

– Áldassék érte Allah. Legyen a fiu neve Ahmed.

Ekkor Jusszuf odalépett hozzá és szóla:

– Legyen a te fiad testben és lélekben hozzád hasonló, de tenálad több,
óh, emberséges bég Riza. Ha te bátor vagy, legyen ő hős, ha te jómódu
vagy, legyen ő dúsgazdag, ha te csinos vagy, legyen ő csodaszép. Ezt
kivánja neked tiszta szivből a Pozorból való plivaparti molnár Jusszuf
fia Jusszuf.

A két török mélyen meghajtotta magát s jobbkezükkel szivüket, fejüket és
ajkukat érintették. Aztán ujra lehevertek és némán cigarettáztak tovább.

Egyszerre csak ujra megzördült a rácsos ablak és Jusszuf felesége
kiszólt:

– Riza bég, szenvedő asszonyod kivánja, a ki nevednek és jóságodnak
örököst adott: Eredj a jajcai országuton a meddig csak vak koldussal nem
találkozol és kérdezd meg tőle, mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel
jött a világra a plivaparti Jusszuf molnár házában?

Riza bég elindult a fehér országuton. Százhetvenkettőt lépett, mikor
szembe jött vele az öreg Mehmed, a kinek a Fekete-hegyek közt kisütötték
mind a két szemét, hogy soha többet rabolni oda vissza ne térhessen.

– Megállj, Mehmed, fehérszakállu vén koldus, Riza bég beszél hozzád.

Mehmed üres szemgödreit a hang felé forditotta.

– Mit kivánsz, emberséges bég?

– Vén koldus Mehmed, a ki befelé forditott tekintettel mindig önmagadat
vizsgálod és gondolkozol olyan dolgok fölött, melyekről talán mi semmit
se tudunk, mert látószemünk a világ gyönyörüségeit viszi fejünkbe,
felelj meg egy kérdésemre.

– Mi legyen az, kérdezz.

– Mi sors vár arra a fiura, a ki ma éjjel született a plivaparti Jusszuf
molnár házában?

Mehmed megsimogatta a szakállát. Aztán lefeküdt és fülét a földhöz
szoritva, mormogni kezdett:

– Feleljetek ti, földnek szellemei.

Aztán az erdő felé tárta ki karjait és éles hangon a lombok közé
kiáltott:

– És mit szóltok ti, szőrös manói a nagy rengetegnek?

Pár pillanatig figyelt. Aztán egy csomó kavicsot markolt föl,
lecammogott a viz partjára és belehajitotta.

Az apró kövek nagy zajjal, bugyborékolva tüntek el.

– Zavarlak, zavarlak benneteket, ti vizi tündérek. Feleljetek a
kérdésre, feleljetek.

Egészen a viz mellé fekve rikácsolta el ezeket a szavakat, s pár percig
hallgatva figyelt. A hullámok lassu morajjal csapkodták a partot.

Aztán fölemelkedett.

– Riza bég, hallod-e az üzenetet?

– Hallom.

– A föld néma. Az erdő nem felel. De a viz mindig fecseg, az megszólalt.
Azt suttogták fülembe az ő tündérei, hogy a plivaparti Jusszuf molnár
házában született fiu boldog lesz, mert nem a maga lábán fog járni.

Riza bég egy kis ezüstpénzt adott a koldusnak és visszaballagott.
Ahmedből tehát nagy ur lesz, mert nem a maga lábán jár. Vagyis kocsin,
lóháton, hajón. Helyes, nagyon helyes.

Mikor a malomhoz ért, Jusszuf még mindig a tűz mellett hevert. Riza be
akart menni a házba.

– Megállj, – szólt rá Jusszuf.

Riza megállt. Juszuf felült és hallgatagon egy bottal sokáig piszkálta a
parazsat. Végre megszólalt:

– Ne menj be a házba.

– Miért?

– Mert tenálad sokkal nagyobb ur van odabent.

– Kicsoda?

– A halál.

Riza egyet rándult, mintha a nyakára hurkot vetettek volna. Odalépett
Jusszufhoz, melléje térdelt és halkan igy szólt hozzá:

– A fiu?

– Nem. Az asszony.

Riza bég fölkelt… nehezen… lassan… mintha valami nagy terhet tettek
volna a vállára… Szinte nyögött. Bement a házba. Jusszuf pedig
végignyult a földön, s egészen a tűzhöz könyökölt. Szinte beleért a
szakálla.

Nemsokára kijött a házból Riza bég.

Kezében, fehér feredsébe takarva, a kis fia. Lassan elindult.

Jusszuf felült, s utána bámult.

– Hová viszed? – kérdé.

Riza nem felelt. Leért a folyó mellé. A viz itt széles hullámokban
hömpölygött a vizesés felé, melynek zaja mint távoli mennydörgés
hallatszott ide. Aztán Riza fölemelte karját, s a fiut messze bedobta a
vizbe.

Nem nézett utána. Hirtelen visszafordult. Lassu léptekkel a tűzhöz jött,
lehevert, s belebámult a parázsba. Csend volt. Egyszerre rekedt hangon
megszólalt:

– Ő megölte az anyját, én megöltem őt.

A csalfa vizitündéreknek igazuk volt. Akkor lesz boldog, ha nem a maga
lábán jár, ott uszik, lebeg, gyenge kis testét szelid ringással viszik
az alattomos hullámok. Talán a vizi tündérek emelik vállaikon, s édes
dalt zengenek hozzá, neki, a ki már csakugyan boldog, mert meghalt. A
forgatag elkapja… lezuhan a mélybe… a feredse megakadt egy sziklán, s a
viz sodra lebegteti, csapkodja, mintha egy fehér női alak kétségbeesve
kapkodna a gyermeke után.

*

Elmondtam. Hol hallottam, nem tudom, de ott jártam e helyeken és talán a
jezerói vizesések dörején át meghallottam a gyermek nyöszörgését és az
anya sikoltását? Vagy a körülálló őserdők morajából tört hozzám a véres
panasz? Vagy talán álmodtam a jajcai barna váromladék alatt? Nem tudom.
De emlékszem utamból sötét, vésztjósló szemekre, szenvedélyes arcokra,
szívtépő bús dalokra, elfojtott jajszavakra, rácsos ablakok mögött siró,
szenvedő nőkre, marcona férfiakra… S mikor ezek mind megelevenednek
emlékezetemben, igy kiáltok: Nem álmodtam, igaz volt.



A DECEMBER.

Ő a nagybácsi a hónapok közt, a kedves, jó, öreg nagybácsi, a ki
valahányszor megjelenik köztünk, a zsebei tele vannak édességekkel és
ajándékokkal. Mindenki örül a megérkezésének, mindenki búsul a
távozásán. Jó meleg szobával várjuk s még ölelését is téli kabátban
fogadjuk. Sőt nyakig begombolkozunk előtte, a mit ő nem vesz rossz
néven, bár meglehetősen hidegen bánik velünk.

A karakterét az adja meg a decembernek, hogy befejezi az esztendőt s
tanuja a mi megtört reményeinknek, melyek januárban oly magasra
duzzasztották keblünket. Ez az önkritika hónapja, melyben szemlét
tartunk a fölött, hogy mit váltottunk be abból, a mit az év elején
fogadtunk s rájövünk, hogy meg lehetünk-e elégedve magunkkal vagy nem.
Ez az önkritika csak decemberben szigoru. Más hónapokban könnyü vérrel
azt mondjuk a mulasztásra: „Eh! majd megcsinálom a jövő hónapban!“
Decemberben ezt már nem merjük mondani, mert a jövő hónap már a jövő
esztendőt jelenti. S azért inkább magunkba szállunk és elismerjük
hanyagságunkat.

Ez a decemberek pszikológiai jelentősége. De sokkal nagyobb jelentősége
van külső nyilatkozásainak.

Három olyan napja van, melyen ajándékokat szokás osztogatni: a
_Mikulás_, a karácsony és az ujév. Az ujévet is beleszámitom ebbe a
hónapba, mert ezeket az ajándékokat is decemberben kell megvenni, s a
megvétel keservei decemberre esnek, holott az ajándékozás örömeit már
januárius foglalja le magának.

Ez az ajándékvásárlás az alapja egy nagy csomó üzlet virágzásának. Ma
már a Mikulás kezd versenyezni a kis Jézussal, s alig kezdődik el a
hónap, szaladunk vásárolni püspököket, krampuszokat, kéménysöprőket,
cukrot és más egyebet, s igy edződünk a karácsonyi nagy vásárra. Mikulás
és karácsony közt elég hosszu az idő, hogy a gyerekek elrontott gyomra
helyreálljon és képes legyen befogadni a második édesség-rohamot.

Különös jelek mutatják a karácsony közeledését. A családi kötelékek
meglazulnak. Az asszony nem bánja, ha hosszabb ideig maradsz a klubban,
a kis leány minden héten háromszor a nagymamánál ebédel, s valahányszor
haza mégy, mindig azt veszed észre, hogy a szobalány a kapuban les és
szalad be, jelenteni érkezésedet. Franciaországban a szobalánynak
ilyetén eljárása családi drámát jelentene: egy huszárkapitánynyal,
revolveres férjjel, megölt asszonynyal és esküdtszéki fölmentéssel. De
hála civilizálatlanabb viszonyainknak, minálunk ez a különös dolog
családi örömöket jelent. És nemcsak, hogy nem ragadod meg a sápadó
szobalányt, fülébe dörögvén:

– Nyomorult, te egy követ fujsz hűtlen asszonyoddal!

Hanem ugy téssz, mintha mit se vettél volna észre s ha a feleséged
kérdi:

– Ugyan, hol lehet az a Böske? Már egy fertályórája, hogy a boltba
küldtem. Bizonyosan a kapuban álldogál; – akkor mélyen hallgatsz, s csak
magadban konstatálod, hogy a Böske személyesen és jóval erélyesebben
megkapná ezeket a szemrehányásokat, ha csakugyan a kapuban álldogált
volna.

Mindezekből a jelekből, ha a családi életben csak egy kis tapasztalatod
van, összeállithatod a következőket:

Karácsonyi ajándékul kapsz egy pár papucsot, egy házisapkát és egy
kihimezett szivartárcát. Az egyiket a feleséged, a másikat a leányod
késziti. A fiuk nem készitenek semmit. Azok vagy verset szavalnak neked
Pósa Lajostól, vagy szekundát hoznak haza a karácsonyi bizonyitványban a
latinból. Ez az igazi meglepetés, mert erre legalább nincs elkészülve az
ember.

Ha Böske csakugyan a füszeresnél jár és nincs ideje téged lesni és te
ennek folytán váratlanul betoppansz, mire az asszonyka zavartan hebeg és
himez-hámoz: akkor biztosra veheted, hogy _himez_; sőt több mint
bizonyos, hogy a nagy sietségben a köténye alá rejthette csak a munkát,
s alig várja, hogy szobádba menj és ő a meglepetést jobban elrejthesse.

Minél jobban közeledik a karácsony, az ajándék tünetei annál
aggasztóbbak lesznek.

Az asszonykát hirtelen makacs köhögés lepi meg. Néha olyan jóizüen
köhög, hogy a szeme is könnybe lábad. Ez igy tart huszonnégy óráig, te
sajnálkozol, mire ő ezzel a kéréssel lep meg:

– Édesem, ne dohányozzék itthon egypár napig. Nagyon csiklandozza a
torkomat, s köhögésre ingerel.

– Óh, kérem, nagyon szivesen. Hát mért nem mondta hamarább?

Rettentő rosszul esik ugyan ebéd után a csibukot és vacsora után a
szivart elhagyni, de hát délben a fekete kávéhoz és este a teához
idegesen összetördelsz és szétharapdálsz öt-hat fogpiszkálót és
néhányszor rámordulsz a gyerekekre. A dohányzást nem pótolja, de egy
kicsit lecsillapitja izgatottságodat, melyet a füst hiánya okoz.

A második füst nélkül végződő ebéd után, mikor már a bajuszod végét
csavarod be a fogaid közé, az asszonyka igy szól:

– Látom, hogy maga szenved. Ugyan tegye meg, hogy a mig a köhögésem nem
szünik, igya meg a kávéját a klubban. A kedvemért!

A klubban! A kedvéért! Ahán, most már össze tudom állitani az egész
manővert. Az asszonyka a himzéssel el van késve. Nem is készül el vele
karácsonyig, ha én annyi időt töltök otthon, mint máskor. Engem tehát el
kell tuszkolni hazulról, a minek sorrendje a következő: 1. A köhögés. 2.
Kérelem, hogy a férj ne dohányozzék. Ha a férj önző, akkor ő maga
kijelenti, hogy egyelőre a klubban ebédutáni feketekávézik. Ha jó és
önzetlen, akkor nem dohányzik, de otthon marad. Most jön aztán, hogy az
asszonyka (rendes körülmények közt ádáz ellensége a szivarfüstnek)
fölfedezi, hogy: 3. A férj a füst hijján szenved. 4. Kérelem, hogy ne
szenvedjen, hanem menjen a klubba feketézni és szivarozni.

És a szerencsés férj lemondó mosolylyal fogja a kalapját, elbucsuzik
nejétől, gyermekeitől, s mint egy áldozat, óriás léptekkel rohan a
klubba kávézni. Szerencse, hogy ilyenkor a Böskét nem állitják ki a
kapuba utána nézni.

Az a férj aztán burokban született szerencsegyerek, a kinek a
meglepetésével annyira el van késve az asszonyka, hogy még vacsora után
is eltuszkolja hazulról teázni. Ha a késés nem ily nagy, akkor a kis
menyecske, a ki ebéd után azonnal észreveszi szenvedéseidet, vacsora
után rettentő közömbösen tudja nézni tantalusi szivarszomjadat, s ha
pedzeni mernéd, hogy kimégy az utcára elszivni egy szivart, alighanem
egypár könny jelennék meg a kék szemek szögletében.

Üdvözlégy, öreg december, üdvözlégy a családapák hosszabbra eresztett
póráza nevében. Tudom, hogy kevés ember van megelégedve veled, de én
szeretem zuzmarás szakálladat és fagyos sóhajtásaidat. Ha erősen fagy,
sokat kell fütésre költeni; ha nem fagy, nincs korcsolyázás; ha nem esik
a hó, busul a szánkázni szerető ember és az utcaseprő; ha esik a hó,
busul a városi hatóság és a vasutigazgatóság. De te ezzel ne törődjél: a
gyerekvilág szeretete beragyogja deres fejedet s örökzöld koszorut fon
homlokod körül.



MINDENNAPI ALAKOK.

A szerkesztőséggel szemközt van egy fiakkerállomás. Ma ott megfogadtam
egy kocsit holnaputánra. Az alkut megkötöttük és fölmentem a hivatalba.

Pár perc mulva megjelent a kocsis.

– Kérem, azt hallottam, hogy lakodalomra tetszett megfogadni.

– Arra.

– Akkor drágább.

– Miért?

– Mert ahhoz kiállitás kell.

– Miféle kiállitás?

– Cilinder, sárga kabát, virág, borotválkozás, szerszám, lóstuccolás,
Csetvájó.

– Mind helyes. De mi az a Csetvájó?

– Jószagu viz, a mivel a kocsit, a pokrócot, meg a keztyümet behintem.

– Jól van.

– Aztán meg, tetszik tudni, én már délelőtt nem igen vállalhatok fuvart,
hogy a kocsim tiszta maradjon.

– Az igaz.

– Vörös nyakkendőt is szeretnék felkötni, meg egy szines mellü inget.

– Ahoz már nekem semmi közöm.

– De meg kell tenni, nagyságos ur, mert nemcsak a fiatal párt meg a
nyoszolyólányokat nézik ám, hanem a kocsisokat is. Jóravaló kocsis, ha
tart magára valamit, köteles ilyenkor kiöltözködni, különben
lenyelvelik.

– Ezt nem tudtam.

– Pedig ugy van, kérem. Akármicsoda magától járó gőzbérkocsit találnak
is ki, a fiakkeres a kocsisok királya s a fiakker az elegáns kocsi marad
mindig. Tessék megnézni: gavallér-mágnás mind fiakkeren jár, sohse a
maga fogatán.

Szóval, szombat délutánra szóló szerződésünket egész uj alapokra
helyeztük.

Eszembe jutottak a különböző kocsis-tipusok, a kikkel már dolgom volt.

Mikor Berlinbe megérkeztem s az anhalti pályaudvar magasságából lépcsőn
leballagtam, egy rendőr minden áron valami pléhtáblát akart a kezembe
nyomni. Vadidegen létemre nem értettem meg a nagylelkü adományozás
célját és hidegen tovább haladtam. Egy darabig lármázott utánam, aztán
vállat vont és osztogatta a többi utasnak a pléhet, melyet mindnyájan
elfogadtak.

Az állomás előtt a kocsiknak óriási tömege állt. Mikor körülnéztem,
megszólitott az egyik:

– Micsoda száma van?

De furcsa. Nálunk a kocsinak van száma, nem a passasérnak.

– Vigyen el engem a Hotel Kaiserhofba.

– Adja ide a számát.

– De nekem nincs számom!

– Hát akkor, kérem, ne tartóztasson, – és azzal otthagyott.

Különös dolog. A mint az ember Berlin város területére lép, elvesziti a
nevét és helyette számot kap, mint a gályarabok!

Akkor vettem észre, hogy a kitóduló utasok a pléhtáblákról hangosan
leolvasott számokkal szólitják a megfelelő számu kocsit. Megszégyenülve
visszaballagtam a rendőrhöz s alázatosan egy számot kértem tőle.
Éreztem, hogy első összeütközésem a porosz állammal rám nézve kudarccal
végződött.

Csakhamar megtaláltam a kocsit és minden rendben volt.

Egész berlini időzésem alatt egyetlen rokonszenves kocsist sem találtam.
Morózus, szükszavu frátereknek látszottak.

A bécsi kocsis hetyke és követelő. Lehetetlen vele szembeszállni, mert
példátlanul goromba tud lenni. Ha valaki, a kit ő különben nem nézett
urnak, várakozása ellenére jól megfizeti őt, még akkor is szemtelen.
Gunyos alázatossággal köszöni meg a zsiros borravalót s érezteti a
balekkel, hogy azért neki nem imponál, mert tudja, hogy burgerrel van
dolga.

A párisi kocsis végtelen finomsággal tud szemtelen lenni. Nagyon kedves,
előzékeny, fecsegő, ha utasával meg van elégedve, de végtelenül
impertinens, ha megharagszik.

Egyszer a Madeleine-boulevardon kocsiba akartam ülni, hogy a
Père-Lachaisebe menjek. Jó messze van, de sokaltam, a mit a kocsis kért.
Mikor ezt megmondtam neki, végtelen jóakarattal, atyailag nézett rám, s
résztvevő hangon kérdezte:

– A lába fáj önnek?

– Nem.

– Hisz akkor gyalog is elmehet.

Elinditja a lovát és ott hágy. Tiz lépésről visszatekint és ugyanazon a
jóindulatu hangon mondja:

– Menjen, menjen. A mozgás nagyon egészséges. Nem fog elhizni.

A párisi kocsis soha sem kinálja magát, ennél sokkal büszkébb. Az olasz
ellenben ugy szalad utánad, mint a kis kutya. Különösen a nápolyi.

Ebben a városban történt velem a legmulatságosabb kocsis-dolog.

Egy reggel kilépek a fogadómból és tekintetem szórakozottan végigfut az
ott álló bérkocsikon. Egy fekete, füstös fickó rögtön a bakra ugrik,
megcsapkodja a lovát és odahajt mellém.

– Kocsit parancsol? – kérdé levett kalappal.

– Nem.

– Inteni tetszett.

– Nem.

– A fejével méltóztatott inteni. Óh, nekem nagyon jó szemem van, azonnal
észrevettem.

Eközben már javában mégy és a kocsis folyton veled tart, a gyalogut
mellett s a bakon állva intézi hozzád szavait.

– Pedig meg voltam győződve, hogy uraságod használni fogja kocsimat. A
szegény embernek egyetlen reménye az idegenben van. Nápolyban csak ők
járnak kocsin. Mit méltóztatott mondani?

– Semmit.

– Lovam arabs félvér. Ugy megy, mint a villám, félóra alatt kiviszem önt
a Szolfatarához.

– Ugyan menjen a pokolba, ne tolakodjék.

– Rosszul teszi, ha haragszik. Nincs igaza. Én csak kötelességemet
teljesitem. Csupán az ön kényelmét tartom szem előtt. Nagy fájdalmamra
szolgálna, mylord, ha önnek boszuságot okoznék.

(A gazemberek, ha valakit meg akarnak pumpolni, mylordnak szólitják.)

Szótlanul, gyors léptekkel, lesütött szemmel haladtam, ő folyton velem
egy irányban hajtotta a lovát, a kocsiuton. Az olasz csak egyben
kitartó: a koldulásban. És emellett oly válogatott nyelven szónokolt
hozzám, hogy nekem az volt a benyomásom, mintha a Divina Comoediát
szavalná.

Az volt a vége, hogy adtam neki két lirát. De nem szálltam be. Erre ő
leugrott a kocsiról s igy szólt:

– Végtelen sajnálom, hogy mylord alamizsnaként adja nekem a pénzt.
Higyje el, hogy szivem sajog – de elfogadom, mert öt testvéremnek
keresem a kenyerét. Arra azonban figyelmeztetem, hogy az idő gyönyörü, s
a felsőkabát fölösleges. Bocsánat mylord.

Ezzel kivette kezemből a felsőkabátomat, beleültette a kocsiba és
elvágtatott.

Visszavitte a fogadóba.



KIÁLTÁS AZ ÉJSZAKÁBA.[1]

Elmémet visszaforditom a multba és emlékezem.

Óh, de nehéz visszaemlékezni!

Ha a jövőre gondolok, elmém, mint az ifju sas, merészen repül az ég
felé, hol a dicsőséget és a halhatatlanságot osztogatják.

De ha visszapillantok a multba, elmém olyan, mint a messziről jött
vándormadár: lassan jár, meg-megáll pihenni s fáradt szárnylebbentései
alig viszik előre.

Mintha félne behatolni az eltemetett, elfeledett multba. Mintha azt
mondaná: Vigyázz, a mi benne kellemes volt, azt vissza nem idézed; a mi
benne kellemetlen volt, azt jobb, ha föl nem bolygatod.

Ime, a mi jót életedben élveztél, annak terajtad semmi nyoma, de a mi
rossz veled történt, az beléd véste bélyegét: egy csalódást szivedbe,
egy ráncot a homlokodra, ősz hajszálakat a fejedre.

A rossz tehát erősebb, mint a jó. Ne nézz hátra!

És én mégis hátra nézek.

És innen a nagy kőpaloták között bódultan, lihegve futkosó szegény
emberek közül elszáll a lelkem valahová messze… S látok alakokat, a
kiket valaha régen ismertem… s az elporladt alakok révén elfelejtett
történetek csendülnek meg lelkemben…

Emlékezem…

*

Tavasz volt, édes, illatos tavasz. És mi ez édes, illatos tavasznak egy
holdas éjszakáján szekéren haladtunk Székely-Udvarhelyről Segesvárra.

Hárman voltunk: a bátyám, én és Puskás bácsi, a vén székely birtokos; az
apró székely macskák lassan kocogtak, a szekér zörgött s én, a két ember
lábánál, a kasban ülve, édesdeden aludtam. Kicsi fiu voltam még.

Egyszerre megáll a kocsi, a bátyám fölráz.

– Megérkeztünk? – kérdém álmosan.

– Szállj le! – mondá ő felelet helyett.

Egy hidra léptünk, a lovakat meg lehajtották a hid alá itatni.

– Nézz körül, – szólt a bátyám, – a Küküllő hidján állunk. Ez a
segesvári csatatér.

Karjával végigmutatott a völgyön, aztán halkan hozzátette:

– Itt esett el Petőfi Sándor.

Hallgattak egy darabig. Lebámultak az alattunk zúgó vizbe, melynek
habjaival a hold sugarai enyelegtek.

– Ha elesett, – tette hozzá a bátyám.

– Elesett, bizonyos, hogy elesett. Meghalt, – mormogott maga elé Puskás
bácsi.

Ujra csönd lett.

– Tudom, mert itt voltam, – folytatta Puskás.

– Látta elesni?

– Nem. De tudom, hogy meghalt. Hej, véres napja volt az a magyarnak…
Darabokra szaggattak, eltiportak, szétzuztak bennünket. Itt jött ránk
egy ezred tiszta fehér lovon, ott egy ezred csupa almásszürke lovon s a
sápadt, rongyos, fakó, sovány székely honvéd lehajtott fejjel várta a
halált…

És az öreg Puskás belemeresztette a szemét a Küküllő fölött lebegő hold
ezüstös porába, mintha az elesettek lelkei ott gyülekeznének
meghallgatni őt… és beszélt tovább, ránk sem nézve, a
szellembajtársakhoz.

– A mi zászlóaljunkból csak öten menekültünk meg. Négy nagy-enyedi ifju
diák, meg én… Héjasfalván rejtőztünk el s mikor sötétedni kezdett, az
erdőbe menekültünk… föl, egyenesen annak a nagy hegynek… fegyverünk nem
volt… némán futottunk… mig az egyik diák össze nem esett. A karja át
volt lőve. Vittük magunkkal tovább. Kiverte szegényt a forróság. Egyre
az édesanyját hivta és vizet kért… Nem mertünk ránézni, nehezen zihálva
vittük tovább. Végre fölértünk a hegytetőre. Sötét éjszaka volt. Az égen
kigyultak a csillagok, a földön kigyultak a tábortüzek. A Küküllő völgye
tele volt az oroszok tüzeivel… Néha távoli trombitaszó ütötte meg
fülünket. A csucson heverve, mint zaklatott vadállatok tompa
kétségbeeséssel bámultunk alá… Vége mindennek, beszélték a diákok. Talán
csak mi öten maradtunk a nagy romlásból. De jó azoknak, a kik meghaltak,
együtt vannak a legvitézebbekkel – és már nem fáj nekik semmi. Elesett
Bem apó, elesett Petőfi… Petőfi? Ki látta? Futni látták. Bizonyosan
bekeritették… Szegény Petőfi! A seblázas diák, ki háttal egy fának ült,
kimeredt szemmel bámult ránk s a forró lehelet ki-be szaladt a száján.
Fáj valamije? kérdém. Fáj, a szivem – felelt. Elveszett a zászlónk is,
elveszett Petőfi is… Petőfi, Petőfi! suttogá többször…

… És éjfél lőn. Az égre sötét felhők borultak. Elbujtak a csillagok. Az
erdő fájdalmasan bugott, mintha a menekültek, a szenvedők, a haldoklók
csöndes jajgatása volna. Elhallgattunk.

Egyszerre… Mi volt ez? Rémülten fölugrottunk és egymásra tekintettünk.
Egy irtóztató jajkiáltás hasitotta végig a mindenséget. Végighömpölygött
a völgyön… Vagy tán az égből jött?… Vagy a föld alól tört ki? Nem tudom.
S mig mi egymásra meredtünk, a seblázas diák lassan fölemelte kezét,
lemutatott a völgybe és rebegett:

– Most ütötték agyon Petőfit!

Hideg borzadály futott át. Talán a haragos ég tiltakozó szavát
hallottuk? Talán a fájdalmas anya, a haza jajkiáltása dörgött a
fülünkbe? És mi visszafojtott lélekzettel lestük, nem nyilik-e meg a
föld, hogy elnyelje a rémtett elkövetőit? Nem szakad-e le az ég, hogy
összetörje a földgolyót, melynek egyik világosságát kioltották? Nem,
nem… minden csöndes, csak szivünk heves dobogása hallik. És lent a
völgyben elhamvadtak a tábortüzek… csak a szélső őrök tüze égett hosszu
vonalban és nekünk ugy tetszett, mintha a megölt költő piros vére
csorogna ott végig a fekete éjszakában.

*

Puskás elhallgatott… és én remegve néztem átszellemült alakjára,
eltorzult arcára s fényes szemére, melylyel mintha most is látná a
kegyetlen éjszakát minden rémeivel… az elgázolt hazával, a vérbefuladt
szabadsággal, a megfojtott költővel… S mintha most is hallaná a
rejtelmes, nagy, velőthasitó jajkiáltást…

Az öreg Puskás végigsimitotta homlokát s igy fejezte be:

– Bizony meghalt Petőfi.

*

Rá valami tizenöt évre Szatmármegyébe vetődtem. Egy barátom hítt meg, a
ki megigérte, hogy megmutatja az ecsedi lápot.

Egy rekkenő nyári napon, puskával a vállunkon, behatoltunk a sás
világába.

Nagy csöndesség vett körül bennünket; még a bogarak sem zümmögtek; még a
madarak sem röpködtek; minden teremtett állat elült és aludt.

Egyszerre a messzeségben tompa dördülés gördült végig az égen. Azután a
nádas elkezdett halkan zizegni, mintha azt suttogná: vihar lesz, vihar
lesz, vigyázzunk.

Azután a viz elkezdett remegni, fodrosodni. Apró hullámokban szaladt a
part felé, mintha ott akarna elbujni.

Madarak jeladó kiáltásai töltötték meg a levegőt. Figyelmeztették
egymást a vészre s gyors rebbenéssel menekültek.

Most a vihar első hadoszlopa végigszáguldott a lápon. Jajgatva borult le
előtte a gyönge sáserdő s összekuszálva emelte föl ujra fejét.

Mi egy nádvágó ember kunyhójába menekültünk.

Hirtelen sötétség borult a földre. Aztán nagy dördülés következett, mely
megrázott eget és földet s az erőszakosan kettérepesztett felhőből
egyszerre leszakadó eső korbácsolni kezdte a lápot.

S a láp jajgatott.

A mint a kis ajtó előtt fekve, kifelé figyeltem, az irtóztató
hangzavarból mintha sirást, majd kétségbeesett jajveszékelést, zokogást,
nyöszörgést, mormogást, ijedt feleselést hallottam volna ki.

Mintha a láp ismeretlen világának ezer meg ezer rejtelmes állata marná
egymást a biztos menedékhelyért… vagy mintha az elnyomottak csikorgatnák
tehetetlenül a fogukat a zsarnok ostorcsapásai alatt…

Kábultan bámultam ki az elemek ütközetébe.

És ekkor egy éles hang, egy óriási kiáltás hasitotta végig a kaoszt.

Mi volt ez?

Talán a küzködő láp lelkének jajszava?

Talán egy szenvedő embertársam kiáltása, a ki hirtelen megjelenni látja
maga előtt a Halált?

És ekkor, mintha agyvelőm sötétségén is villám cikázott volna keresztül,
eszembe jutott az a holdas éj a Küküllő hidján… az öreg Puskás
elbeszélése… és az a hang, mely a segesvári véres nap éjszakáján
jajgatott a sötétségben.

És akkor eszembe jutott, hogy hol vagyok.

Eszembe jutott, hogy a vihar egyik végén van Erdőd, a másik végén van
Koltó… A világnak az a két pontja, mely boldognak látta a költőkirályt…
és csak ez a két hely látta boldognak…

És a dörgéstől, a villámlástól, a rejtelmes hangok zürzavarától elkábult
fejemben különös gondolat támadt. Őrült gondolat volt, de betöltötte
minden porcikámat s hevesen zúgott át rajtam, vérem lüktető hullámaival
együtt.

Odafordultam társamhoz:

– Hallottad azt a kiáltást?

– Nem hallottam semmit.

– Azt az éles jajkiáltást, mely keresztül zúgott a viharon?

– Hallucinálsz, édes fiam.

… Nem, nem, ez nem káprázat… Ő itt van, itt bujdosik, itt bolyong, hol
az első szerelem édes kínjai marcangolták szivét… hol a völgyben nyilnak
a réti virágok… hol zöldel a nyárfa az ablak előtt… ott nyargal szilajul
a szélvész és villám szárnyán… panaszát belerikoltozza a mennydörgésbe…
jajgat elvesztett ifju életén… Siratja rövid boldogságát.

Ne feledjétek ezt ti, kik engem hallgattok, délceg szülöttei e bájos
vidéknek, ti szépséges asszonyok és barnaarcu férfiak… a költő lelke itt
él köztetek… a virág illatában, az erdő zúgásában, a patakok
csörgésében, a vadvirágos mezőket elöntő arany napfényben, vagy az éjjel
tovasuhanó fekete madarak éles kiáltásában… de itt él. S gondoljatok rá,
ha a láp titokzatos világa felől a vihar mennydörgését halljátok!



A CALUMPITI GYŐZŐ.

Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek az előttem is teljesen ismeretlen
Tunston ezredest, a calumpiti győzőt. Ugyebár, önök nem hallottak semmit
a calumpiti győzelemről? Bevallom, hogy nehéz is erről valamit hallani.
Talán én vagyok Magyarországon az egyetlen ember, a ki erről tudomást
vett, még pedig azért, mert kezdet óta élénk figyelemmel kisérem az
amerikaiak háboruját s érdeklődésem még most se lankadt meg. Nagyon
kiváncsi voltam rá, hogyan végez el egy háborut egy olyan nemzet,
melynek európai értelemben vett katonasága nincs s a mely Európával
szemben mindig ezzel dicsekedett. Várakozásomban nem csalódtam, mert
ebben a háboruban tömérdek humorisztikus dolgot találtam. S ha a
spanyolok teljes pénztelensége és vezéreik tehetetlensége döntő szerepet
nem játszik a háboruban, az amerikaiak tökéletes fiaskót vallottak
volna.

Mindezt azonban csak mellesleg jegyzem meg. Másról akarok irni. Az is
fölöttébb érdekelt, hogy ez a yankee-ország, a hol a katonai erények
abszolute nem találnak méltánylásra, hogyan fog átalakulni és miképp
talál majd magának katonai bálványokat. Nagyon hamar talált. Az első
volt Dewey admirális, a ki a manilai öbölben állomásozó rozoga spanyol
flottát megtámadta és elsülyesztette. Dewey admirálisnak olyan ágyúk
álltak rendelkezésére, melyek tiz tengeri mérföldre hordtak. Mikor a
spanyolok még nem is látták az ellenséget, elkezdtek potyogni a bombák.
És micsoda bombák! Minden ilyen bomba tizezer forintjába került az
Egyesült-Államoknak. Hanem aztán ha a hajóba furódott, szétrobbant s
mint egy tüzokádó kráter lövelt föl, elpusztitva mindent. A spanyolok
egész flottáján nem volt tizezer forint ára puskapor. Őket csak az a
tudat vértezte föl, hogy királynéjuk a toledói Szent Szűz előtt
térdenállva imádkozott értük s kieszközölte számukra a pápa áldását. Ez
a fegyverzet azonban háboru idején csak rövid időre elégséges. A mint
tehát az amerikai szörnyetegek a szemhatáron megjelentek, a spanyolok
gyors és dühös ágyuzás után a partra menekültek, mire Dewey az üres
hajókat rommá lövette. A partra futott spanyolok ott levő ütegeikből
(talán még tizenhetedik századbeli ágyukkal lehettek fölszerelve) pár
napig lövöldöztek az amerikai hajókra, aztán megadták magukat. Mindez
Deweynek belekerült harminc emberébe, a kik közül tizet a napszurás ölt
meg. És látták volna, az amerikai lapok hogy tárgyalták a dolgot. Dewey
a _manilai hős_ cimet kapta, az Egyesült-Államoknak legnépszerübb alakja
lett, s e pillanatban Mac Kinleynek komoly konkurrense az elnöki székre.

A második népszerü katonaalakjuk, a kiért egészen lázban égtek, Hobson
tengerészhadnagy. Hobsonról már komolyabban kell megemlékezni, mert
valódi hőstettet hajtott végre. Hobson volt az, a ki egy maroknyi
emberrel a _Merimac_ hajón a sant-iágói öböl torkolatához evezett, ott a
hajót elsülyesztette, ő és emberei pedig a parti ütegek golyózápora közt
csónakon elmenekültek. Ez a hajó zárta be Cervera hajóhadát az öbölbe, a
mivel a sorsa is eldőlt.

A vitéz tettet hatalmas üdvrivalgás követte az Egyesült-Államokban.
Vezércikk, vers, dráma, fotográfia hirdették Hobson dicsőségét százezer
és millió példányban. Mikor hazatért, ugy fogadták, mint egy királyt,
nem, nem mint egy királyt… ez kevés… mint egy primadonnát. Nem hogy a
lovait kifogták volna, hanem be sem fogták. Mindig álltak rendelkezésére
rajongó fiatalemberek, a kik bármerre ment, huzták a kocsiját. Nem is
ment emberszámba, a ki kezet nem fogott vele. Nem is tekintette magát
_fashionable_ asszonynak, a ki meg nem csókolta… Csak házassági
ajánlatot ezerkétszázat kapott. Valószinü, hogy az ezerkétszázegyediket
fogja feleségül venni. A delirium jó sokáig tartott, de aztán
elpárolgott és a lelkesültség jobb zsákmány után nézett.

Ilyet találni nagyon nehéz volt. Nem mintha az amerikai hadsereg nem
bővelkednék hőstettre elszánt férfiakból, hanem mert az alkalom
hiányzott hozzá. Olyan gyámoltalan ellenféllel szemben, mint a gyarmati
spanyol, nagyon nehéz volt hőstetteket elkövetni. Mindenütt lanyha
ellenállást tanusitottak s ostoba módon, gyorsan megadták magukat. A
háboru elposványosodott, a jól fizetett önkéntesek zúgolódtak, a
pacifikáció lassan ment s a dicsőségre szomjas katonák láztól gyötörve a
kórházakba kerültek…

Szerencsére kiderült, hogy a filippinók, vagyis a Fülöp-szigetek lakói a
maguk módja, nem pedig az amerikaiak értelmezése szerint akarnak
boldogulni. A spanyol iga helyett nem hajlandók az amerikai igát a
nyakukba venni s nem fogadják el ezt a szabadság nevében sem. Otis
tábornok vezetése alatt tehát ujra megkezdődött a harc – és most
érkezünk a calumpiti hőshöz, Tunston Frigyeshez.

Ennek az embernek a pályafutása ránk elmaradt európaiakra nézve nagyon
érdekes. Mi a fiainkat valamely pályára elkészitjük, ha azon nem
boldogul, akkor vége, elproletárosodik s a legjobb esetben egy nyomorult
kis hivatalban tengeti végig az életet. Soha még csak eszébe sem jut
sorsán változtatni, javitani, legföljebb a totalizatőr vagy a kártya
utján. Mert az élet küzdelmeivel szemben gyáván van nevelve, nevelési
rendszerünk az akaratot és az önállóságot elhanyagolja. Ha a fiunkat
katonának akarjuk nevelni, beszoritjuk a kadétiskolába, aztán tömjük
pénzzel, ő meg, akár tehetség, akár nem, megállapitott időközökben lép
följebb s elnyeri a felsőbb sarzsikat. Nézzük most Tunston barátunk
karrierjét.

Kanzaszban született, s apja elvégeztette vele a gimnáziumot. Ekkor
megkérdezte tőle, hogy mi akar lenni?

– Még nem tudom, mert az életet nem ismerem.

– Nos, nesze száz dollár, eredj és ösmerd meg az életet.

Nálunk erre a fiatalember elmegy az orfeumba, s a száz dollárt két nap
alatt eldőzsöli. Ifjabb Tunston utazni óhajtott s ezért beállt vasuti
konduktornak. Ilyen minőségben sok várost és sok embert megismert.
Egyszer udvariasságból egy öreg utasnak átengedte a vonaton konduktori
ágyát. Az öreg látta a beszélgetéséből, hogy tanult fiu s fölszólitotta,
hogy menjen vele birtokára, a számadásokat vezetni. Tunston elment s az
öreg marhatenyésztő mellett dolgozott két esztendeig. Ekkor egy ciklon
elpusztitotta a farmot. Sok ember, még több marha ott veszett. Tunston
nyeregbe ül, a legközelebbi városba vágtat s ott nagy riportot ir a
szerencsétlenségről a helyi lapba. A szerkesztő boldog, mindaddig, mig
Tunston tiszteletdijat nem kér. Ekkor goromba lesz, végre revolverre
kerül a dolog. Több golyóváltás után Tunston átlövi a szerkesztő
balkarját, mire ez – mit gondolnak, mit tesz? – szerződteti Tunstont
belső dolgozótársnak. Ha jól is lő, nemcsak jól ir, méltán helyet
foglalhat egy amerikai szerkesztőségben. Tunston mint ujságiró
politikával kezdett foglalkozni s ezen a réven állást kapott
Washingtonban, a földmivelési minisztériumban. 1894-ben, mikor az
alaskai aranybányáknak első hire érkezett, a kormány őt küldte ki, hogy
a dolog mibenlétét kikutassa. Ezer veszedelem közt tört magának utat
odáig, de ez még nem volt neki elég. Dawson Cityből a Jeges-tengerre
ment s résztvett a cethalászatban. Hazatérve megtette jelentését a
kormánynak, aztán lemondott állásáról s fölolvasó körutat tett
Kanzaszban. Még megemlitjük, hogy Mexikóban is volt s kávétermesztéssel
próbált szerencsét. De ezt hamar megunta s visszatért Newyorkba, hol
beállt vasuti hivatalnoknak. Közbe pedig egy kivándorolt francia
katonatiszttől leckét vett a hadi tudományokból. Ezt a tudományt aztán
gyakorlatilag is érvényesiteni akarta s elment mint önkéntes Kubába, a
fölkelők soraiban verekedni. Itt a tüzérséget bizták rá s csakhamar
ezredességig fölvitte. Sebekkel megrakva tért vissza hazájába s a
kanzasziak lelkesen fogadták. Akkor tört ki a spanyol-amerikai háboru s
honfitársai egyhangulag megválasztották a 20-ik számu kanzaszi önkéntes
gyalogezred parancsnokává.

Ez az amerikai katonai karrier! 1897-ben vasuti tiszt, 1898-ban ezredes.
Ilyen gyorsan még tán a főhercegek sem avanzsiroznak nálunk. A kanzaszi
önkéntesek élén a Fülöp-szigetekre került s hála a barnabőrü tagalok
ellenállásának, ma tábornok, sőt calumpiti hős!

Ez a calumpiti ütközet kisebb volt, mint a königgrätzi vagy az asperni.
Összesen tán tizezer ember állt szemben egymással. A baj az volt, hogy a
filippinók igen jól föl voltak fegyverkezve, hisz puskáikat az
amerikaiaktól kapták (de a spanyolok ellen). Hosszas ágyuzás után
Tunston megunta a dolgot, elővette revolverét, intett a marcona
legényeknek s az ezred egyszerre rávetette magát a tagalokra. Ez a roham
döntötte el a csata sorsát. Tunston volt a nap hőse.

Három nap mulva megkapta Mac Kinleytől tábornoki kinevezését, az ezred
pedig gyülést tartott s ott az ellenségtől elvett sáncok közt
elhatározta, hogy Tunstont a legközelebbi ciklusra meg fogja választani
Kanzasz állam kormányzójának.

Kanzasz államban azóta az ujszülött fiuk felét Tunstonra keresztelik.

Németországban sokat mulattam azon, hogy az utcák és a gyerekek fele
vagy Frigyes, vagy Vilmos, vagy Frigyes Vilmos. És ime, a demokratikus
köztársaságban épp ugy megvan a személyi kultusz, mint az európai
császárságban. Azzal a csekély különbséggel mégis, hogy az amerikaiak az
ő körükből kinőtt polgártársért rajonganak s neki hódolnak, mintegy azt
mondva fiaiknak: _Légy derék ember, te is olyan sokra fogod vinni, mint
Tunston, mert ime hazánkban a legmagasabb polc is nyitva van előttünk_.
Tessék elképzelni, micsoda ambicióra serkenti ez a fiatal yankeeket!
Bezzeg a német apa pusztán lojalitásból kereszteli a fiát császárja
nevére, – mert világos, hogy azzal nem kecsegtetheti: Tanulj fiu,
császár lesz belőled.

Próbáljuk meg most ezt az amerikai dolgot magyarra forditani. Tegyük
föl, hogy Lobkovitz megveri az oroszokat, tegyük föl, hogy erre
Hentaller ugy föllelkesül, hogy fiát, Gábort (a löllei Robinettit)
Lobkovitzra kereszteli. Lesz belőle _Hentaller Lobkovitz_. Ugy-e,
kómikusan hangzik? Pedig csak annyit jelentene, mint Pulszky Garibaldi
vagy Vámbéry Rusztem, – a mit mindenki természetesnek talál.

Tanulságul csak azt akarom kijelenteni, hogy a katonaság kultuszától még
egy olyan szervezetü és szellemü civilország se ment, mint Amerika… S
egy év óta egy egész nagy nemzet, még pedig dolgozni tudó, munkás, józan
nemzet táplálkozik belőle, lelkesül rajta… Még az amerikai magyarok is
tüzet lehelnek és lángot lelkesedésükben… A ki nem hiszi, nézze meg az
amerikai magyar lapokat.

És igazuk van. Örülünk neki, hogy találtak e tekintetben egy kis külön
hadi táplálékot. Mert abból, hogy a honvédőrség egyszer egy esztendőben
fölmegy a budai királyi palotába őrt állani, mi itthonvalók is csak
nagyon szegényesen tudunk megélni.



STEEVENS.

A fiatalságot a kalandos olvasmányok sokszor meggondolatlan tettekre
ragadják. Robinzon története hozza először mozgásba az ifjui fantáziát,
azután jönnek Mayne Reid, Cooper regényei, majd rákerül a sor Jules
Verne-re s társaira. Ekkor a fantázia már a forrás pontján van s emésztő
vágy gyullad a kebelben megismerni ismeretlen földrészeket, exotikus
népeket. S aztán jön a kivitel. Gimnázista fiuk nekiindulnak a világnak
harminc forinttal, a ki legmesszebb jut, az eléri Fiumét, honnan az
atyai rendőrség rendesen hazaszállitja. A görög-török háboru idején
egész csomó tizenöt-tizenhat éves fiut kellett hazazsuppolni a szülei
házhoz, a kik mind a török táborba igyekeztek. Az ősz óta is számos
gyerekről emlékeztek meg a lapok, a kik, égvén a vágytól, a búrokon
segiteni, nekivágtak a világnak s szerencsésen el is jutottak
Nagybecskerekről Kisujszállásig. Még szerencse, ha elcsipik őket s nem
engedik eltünni, mert a meghatározhatatlan, ködös vágyon kivül nincs
semmi bennük, a mi őket ilyen vállalkozásra kvalifikálná. Mert másképp
áll a dolog a francia, német s különösen az angol gyerekekkel. Ezek,
tegyük föl, szökve elhagyják hazájukat s világjáró hajóik egyikén
elmennek Amerikába: ott kilyukadnak saját hazájuk gyarmatain, a hol az ő
nyelvük, az ő nemzetük, az ő kormányuk uralkodik, parancsol. Szóval,
van, a ki törődjék, foglalkozzék velük s vagy fölkarolja őket, ha
életrevalók, vagy biztos őrizet alatt hazaküldi, ha hasznavehetetlenek.
S ők ott is Ó-Anglia, Germánia, Frankhon dicsőségén és gazdagságán
dolgoznak. A mi fiaink már Fiuméban idegen világba kerülnek, s ha tovább
vetődnek, elvesznek a világ forgatagában. Ha beválnak, idegen nemzetnek
válnak hasznára, mi pedig a mérlegen beirhatjuk őket veszteségnek. Ha
elkallódnak a külföldön, az pláne veszteség. Hátha itthon el tudták
volna végezni a nemzeti munka bármi kis részét?

Azért hát ne bolondozzatok, fiuk, hanem maradjatok itthon. A kinek van
rá pénze, az igenis menjen ki külföldre, itthon végzett tanulmányai
befejezésére, de oroszlánvadászat és vörösbőrüek ellen való harc
céljából ne mozduljatok ki Lovászpatonáról.

Nem tagadom, hogy magam is kalandvágyó ifju voltam egykor s kis hijja
volt, hogy tizenkilenc éves koromban be nem álltam a francia idegen
légióba. Már annyira mentem, hogy a trieszti kikötőben fölkerestem egy
marseillei hajó kapitányát s alkudoztam vele, hogy mennyiért visz el
Marseillebe. Mikor megtudta, hogy miért akarok oda elmenni,
kijelentette, hogy ingyen elvisz, ha becsületszavamat adom, hogy
Marseilleben tényleg beállok az idegen légió katonájának. Gondolkozási
időt kértem estig. Délután a hajó kormányosával ismerkedtem meg a
kávéházban. Ő azelőtt az _Invincible_ nevü francia hadihajón szolgált,
mint a tengerészgyalogság káplárja s Tonkingban együtt harcolt az idegen
légióval. Ő aztán elmondta, hogy micsoda élet ez. Kijelentette, hogy a
biztos halálba megyek. A fáradalmak és az ázsiai láz meg fognak ölni.
Erre aztán meghátráltam. Éreztem, hogy nem arra születtem, hogy a
tonkingi faerődben, az őserdők közt lassan hervadjak el, éjjelenkint
hallgatva a vadállatok orditását és a mérgezett nyilak surranását.

És itthon maradtam.

Mindezek a dolgok eszembe jutnak most, mikor azt olvasom a külföldi
lapokban, hogy egy jó ismerősöm, G. W. Steevens, a _Daily Mail_ egyik
harctéri levelezője, meghalt az ostromlott Ladysmithben. Őt is a
kalandos élet szeretete döntötte korai sirjába. Apja előkelő, gazdag
ember volt, a ki fiának gondos nevelést adott. Azt hitte, mint ügyvéd
fogja pályáját megfutni, vagy képviselő lesz, vagy Indiában csinál
civilkarriért. Talán Steevens maga is ezt hitte. Már az oxfordi
egyetemen rugta a labdát és evezett Cambridge ellen, mikor a
zsurnaliszta váratlanul kitört belőle. Az apja egy vakáció alkalmával
pénzt adott neki, hogy menjen Párisba egy kicsit mulatni. Ő felült a
_repülő skót_ nevü edinburgh-londoni iszonyu sebes gyorsvonatra, hogy
Londonba utazzék. A vonat azonban utközben kisiklott s vagy husz ember
meghalt. Steevensnek is összeroncsolódott a kis ujja. Ő a sebet beköti
zsebkendőjével, a legközelebbi városba siet, s összes pénzét arra
forditja, hogy a londoni _Daily Mail_-nak egy több száz soros tudósitást
táviratozzon. Azután a kórházba megy és a kis ujját amputáltatja. Három
nap mulva megjelenik a _Daily Mail_ szerkesztőségében, hogy költségeit
fölvegye.

– Hány éves ön? – kérdé a szerkesztő.

– Husz.

– Tudja-e, fiatalember, hogy önben kiváló zsurnaliszta rejlik?

– Eddig nem tudtam.

– Sőt becses irói tulajdonságokat is elárult. Mondhatom, hogy tudósitása
általános föltünést keltett.

– Nagyon örvendek.

– Elannyira, hogy én fölszólitom, hogy lépjen be a redakcióba. Van kedve
hozzá?

– Nem tudnék határozott feleletet adni, mert jóformán belenyugodtam már
abba a pályába, a mit az apám nekem szánt… bár ahhoz nincs kedvem, ezt
már határozottan mondhatom.

– Ön született zsurnaliszta.

– De irodai munkához nincs kedvem, annyit mondhatok.

– Nem is kap. Ön az ugynevezett _nagy riportot_ fogja csinálni.

– Magyarázza meg _theoretice_, hogy mi az, mert _praktice_ már
próbáltam.

Rövid beszélgetés és gondolkozás után Steevens fölcsapott. Valami két
hónapig bejárt a szerkesztőségbe, mert a belső élettel, a lap zártának
idejével, a betük minőségével, szóval az elkerülhetetlen chablonokkal
meg kellett ismerkednie.

Én Kielben, az Északi- és Keleti-tengert összekötő csatorna megnyitása
alkalmával, 1895-ben, ismerkedtem meg vele. Nem mondom, hogy barátságot
kötöttünk. Az angol ember nehezen barátkozik. Jól öltözködő, simára
borotvált, kimért modoru, hallgatag uriember volt. A legtöbb ujságiró
nem is tudta, hogy kicsoda. Én ma megtaláltam külföldi emlékeim közt a
vizitkártyáját és megtaláltam azt a fényképet, melyen az orosz cár
fredensborgi (dániai) nyári kastélyának terrászán együtt vagyunk levéve.
Épp olyan ezen a képen, mint a _Graphic_ két hét előtti számában, hol
szegény Steevens ezzel az aláirással jelent meg: _Meghalt Ladysmith-ben,
az ostrom alatt, tifuszban_.

Micsoda mozgalmas életet élt az utolsó öt év alatt! Résztvett a csitrali
hadjáratban, Indiában, a török-görög háboruban, a rennesi
Dreyfus-pörben, Kitchener basát kisérte Egyiptomba, a dervisek ellen
vezetett hadjáratban, mely Omdurmánnál megtörte a mádi hatalmát. Minden
expediciójáról könyvben is beszámolt a közönségnek, melyek közül az
utolsó, a _Lord Kitchenerrel Kartumig_ cimü, valósággal szenzációt
csinált. Közben ráért megházasodni is, de mikor a dél-afrikai helyzet
kritikussá kezdett válni, otthagyott ifju nőt, családot s a Fokföldre,
onnan Natálba sietett, mert a kötelesség parancsolta, a hivatás
szólitotta. Az ellenségeskedés megkezdésekor már ott volt s Withe
tábornokkal ő is bent szorult Ladysmithben.

S most következett hirlapirói pályájának legnehezebb része. Hogyan lássa
el lapját tudósitásokkal? Mint igazi ujságirónak, ez a gondolat végtelen
gyötrelmeket okozott neki. Végre aztán megtalálta a módját. A kaffer
munkások közt toborzott magának egy csomó ügyes, fiatal fickót s ezekkel
küldte ki táviratait és leveleit. A kaffer mindig vitt magával egy
levelet is, mely igy szólt:

A bur parancsnoknak!

Tisztelt uram! Én nem vagyok kém, sem katona, hanem ujságiró! Nekem az a
kenyerem, hogy a lapomat tudósitsam. Kérem, olvassák el a kaffernél
talált leveleimet, azt hiszem, nincs bennük semmi, a mi az önök
hadműveleteinek árthatna. De elolvasás után kérem az ég szerelmére,
továbbitsák, hogy Londonba juthasson. Tisztelettel és üdvözlettel

  G. W. _Steevens_,
  a _Daily Mail_ levelezője.

Ez a levél arra az esetre szólt, ha a kaffer hirvivőt a burok megcsipik.
S mikor a londoni polgár a reggeli teánál a táviratokat olvasta, nem is
sejtette, hogy a szegény, félmeztelen néger, a ki hason csuszva-mászva
mérföldekre terjedő utat, forró nappal és hüvös éjjel, mennyi
halálfélelmet állott ki, mig az irást rendeltetése helyére juttatta.

A Steevens kafferei tényleg két izben Joubert bur tábornok kezébe
kerültek, s ő hűségesen továbbitotta a leveleket, ezzel a fölirattal:
_Láttam, Joubert_. A kaffereket azonban, biztosság okáért, agyonlövette.

Egyszer azonban a levelek elmaradtak, szegény Steevens megbetegedett. A
gyalázatos ivóviztől megkapta a tifuszt. Ladysmithben akkor már nem volt
egy egészséges falat, egy korty bor s egy csepp orvosság sem s az
orvosok tehetetlenül álltak a sok beteggel szemben. Steevensen sem
tudtak segiteni. Ott hentergett egyszerü szobájában, melynek összes
butorzata egy tábori ágy, egy asztal, két szék s ifju szép neje arcképe
volt. Lázálmában hallgatta a bombák szétrobbanását, a csapatok
ide-odaszaladgálását, a dobszót s a trombitajeleket. Mikor meghalt,
egyedül a _Times_-nek az afrikai lappangó láztól szintén elgyötört
levelezője ült a fejénél, fogta le hánykolódó testét és simitotta le
tágra nyilt szemeit.

Igy halt meg ez a nyugtalan lelkü ember, alig 32 éves korában, tiz kötet
kitünő munka hátrahagyásával.



LOS MISMOS PERROS, CON ALTROS COLLARES.

Este volt. A kávéház ablakában ültünk s az óriási üvegtáblán keresztül
nézegettük, hogyan sötétedik az ég és világosodik a város. Számos
világlátott ember lévén a társaságban, európai kérdéseket feszegettünk.
Csakhamar áttértünk arra, hogy ki fog győzni a spanyol-amerikai
háboruban?

A spanyol elszánt, kétségbeesetten vakmerő, büszke nemzet, de
vérevesztett, koldus. Dél-Amerikát benépesitette, az anyaország meg
pangott. Amerika kincsei korrumpálták.

Ellenfelében megvan az angol-szászok hideg bátorsága, kitartása,
szivóssága. És mindenek fölött pénze van.

Minden spanyol szuronyra egy zsák dollár esik. Az eredmény nem lehet
kétes.

– Ez nálatok csak kombináció, – szólt Kádár, a ki előtte való nap jött
haza Párisból, – de majd én tényeket fogok elbeszélni, a melyek ezt a
kombinációt megerősitik.

*

Párisban a _Dél Csillaga_ cimü kávéházba szoktam járni, mely a Boulevard
Saint Michelen fekszik. A kávéházba a Salon des refusés művészei,
diákok, irók és olyan külföldi alakok járnak, a kiket a párisi nyelv
rastaquouéreknek, röviden _rastáknak_ hiv.

Járt oda egy olajbarna ur, a ki sokat beszélt, sokat gesztikulált és
sokat fogyasztott, de keveset fizetett.

Legalább Jean egy napon odajött hozzám:

– Ösmeri monsieur Lorenzot?

– Személyesen nem.

– Ma jubileumát üli.

– Hogyhogy?

– Ma itta meg a kétezredik feketekávét.

– Lehet neki gratulálni?

– Neki lehet, de a kávéháznak nem.

– Miért?

– Mert a kétezer feketéből egyet se fizetett meg.

– Mi az ördög! S a gazda ezt türi?

– A patron maga is dél-franciaországi spanyol… naturalizált francia…
titkos spanyol rokonszenvei vannak. De azt hiszem, a mai napon átlépte
türelmének küszöbét. Nézze!

Don Lorenzo egy sarokban dominózott valakivel. A gazda odalépett és
megérintvén vállát, intett neki, hogy kövesse. Don Lorenzo
hátrasimitotta fekete haját, villámgyorsan körülnézett, mintha egy jó
barátot, vagy egy tág kijárást keresne, aztán emelt fővel követte.

Tiz percig gesztikuláltak kölcsönösen a sarokban. Ekkor ugy látszott,
mintha a gazda halasztást adott volna don Lorenzonak a feketék
kifizetésére nézve.

Nemsokára megtudtuk, hogy minő föltételek mellett.

Don Lorenzo hozzám jött.

– Azt hallottam, hogy ön a lovagias és nemes magyar nemzethez tartozik.

Haboztam. Ez az ember meg akar pumpolni.

– Igen uram, – mondám végre elszántan, – de pénzem nincs.

– Pénz? Ki beszél itt pénzről? Itt csak jótállásról van szó.

– Hogyan?

– Őszintén szólva, én roppant kávébarát vagyok. Leves, bor és pálinka,
sőt néha hus helyett is feketekávét iszom. Igy történt, hogy kétezer
feketekávényi kontóm van a _Dél Csillagá_-nak tulajdonosánál. Álljon
jót, hogy ki fogom fizetni.

– Az egészért?

– Nem. Fölosztottam barátaim közt. Önre négyszáz fekete esik.

– De aztán meg fogja fizetni?

– Hogy kérdezhet ilyent egy andaluziai nemestől? – kiáltá büszkén. –
Azon fordul meg, hogy kibékülök-e atyámmal, a ki megharagudott reám,
mert az ellenzékhez csatlakoztam.

Az lett a vége, hogy jótálltam négyszáz feketéért. Irásba kellett adnom
a patron kezéhez.

Ez volt megismerkedésem don Lorenzóval. Attól kezdve megint nem
reflektált reám.

A mint kezdtek bonyolódni a spanyol-amerikai ügyek, azon mértékben
élénkült don Lorenzo.

Egy napon a kávéház oszlopain a következő falragasz jelent meg:

_Föl a latin zászló védelmére!_

Az aljas kalmár nép a latin faj egyik dicső sarjadéka ellen támad. A
boltosok ki akarják dobni a lovagok nemzetét Amerikából.

A hollandi tulipánültetők utódai szembe mernek szállni Cid és don Caesar
de Bazan ivadékaival.

Itt a latin unió hatalmáról, – többet mondok, Európa felsőbbségéről van
szó.

A vakmerő jingo ezzel hadat üzen az ó-világnak. Európát, a civilizáció
bölcsőjét katasztrófa fenyegeti, ha összefont karokkal engedi kidobni a
spanyol nemzetet Amerikából.

Ez nem spanyol ügy, ez nem is a latin faj ügye, ez egész Európa, ez az
egész emberiség ügye az indiánok szemérmetlen kiirtói ellen.

Meg vagyok bizva, hogy a szent ügy számára katonákat toborozzak.

Bővebb fölvilágositásokat a _Dél Csillaga_-kávéházban egész nap adok.

  _Don Lorenzo de Viscaya_
  andaluziai nemes, a San Ildefonso-apátság
  örökös ura.

A diákok, bohémek és rastaquouérek kiváncsian olvasták a hirdetést. A
legtöbben nevettek rajta. Magam is. Nem nagyon lélekemelő az a tudat,
hogy a San-Idefonso-apátság örökös ura helyett egy napon négyszáz
feketét fogok fizetni.

A proklamációnak azonban hire ment a Boulmichen és a Quartier Latinban s
pár nap alatt husz-huszonöt kétségbeesett ember jelentkezett, a kiket
főképp a San-Ildefonso-apátság kecsegtetett, melyről azt hitték, hogy a
vállalat arra van betáblázva. Don Lorenzo mindegyiket bejegyezte egy
könyvbe, lelkes szavakkal buzditotta, s melegen rázta a kezüket.

Közbe egy hatszáz feketés bont be is váltott, a miből láttam, hogy
kapott egy kis pénzt Spanyolországból.

Egy napon láttam, hogy az egész fölfogadott csapat bevonul a kávéházba
és don Lorenzoval óhajt beszélni.

Don Lorenzo kissé zavartan pislogott feléjük, de egy spanyolt ilyen
esetekben sohse hagy el a hidegvére. Szokva vannak ők ahhoz, hogy a
bikát a szarvánál fogva megragadják.

Intett nekik és fölvezette őket az első emeleti billiárdterembe. Én
utánuk mentem.

– Mivel szolgálhatok uraim? – kérdé fesztelenül.

– Ezredes ur! – szólt egy rendkivül kiéhezett fiatalember, – előleget
kérünk a nemes spanyol nemzettől. Mikor fölfogadott, megigérte, de még
nem adta meg.

Lorenzo nagyot sóhajtott.

– Barátaim, az előleget csak akkor adhatom át, ha a spanyol határt
átléptük s mikor már önök, tisztelt uraim, nem szökhetnek meg.

E gyöngéd célzásra semmi sem hangzott abból, a mit a népszónokok ugy
szoktak nevezni: _a fölháborodás moraja_. E helyett egy fenyegető hang
megszólalt:

– Azt mondják, szenyor, hogy ön már megkapta a nekünk járó pénzt.

– Alávaló gaz rágalom! – kiáltott Lorenzo.

– Ezredes ur, hát az apátság? – mondá egy hang a háttérben.

– Az apátság? – szólt szomoru mosolylyal Lorenzo. – Csak a cimünk van
meg, az apátságot még arragoniai Ferdinánd megszüntette.

Most kezdett morajlani a csapat. Egy cigányképü ifju előlépett és szólt:

– Ezredes ur, van egy jó eszmém, ha tetszik, előadom.

– Beszéljen barátom.

– Tegnap a Grand Caféban egy amerikaival ismerkedtem meg, a ki egy
millió dollárral jött Párisba, hogy itt az Egyesült-Államok számára
önkénteseket fogadjon.

– Egy millió! – zugott végig a csapaton.

Lorenzo torkon ragadta az ifjut.

– S ön megingott? Nyomorult! Ön árulójává akar lenni a szent ügynek?
Micsoda ön? – rikácsolt vadul.

– Olasz vagyok.

– Olasz? A rómaiak utódja? Hitvány söpredék!

– De kérem…

– Megfojtalak…

– Ereszsze el a torkomat, mert a késemért nyulok…

– Nem addig, a mig meg nem mondod, hol lakik az az amerikai…

– A Hotel Bristolban.

– Jól van. Majd gondoskodom róla, hogy ellenaknáit fölrobbantsam…
kitekerem a nyakát… holnap jőjjenek el megint ide.

E szavaknál lesiettem a kávéházba s elfoglaltam szokott helyemet. Pár
perc mulva megjelent don Lorenzo, a toborzó plakátokat eltávolitotta az
oszlopokról és elsietett.

Másnap az volt az első szenzáció a kávéházban, hogy az apátság örökös
ura beváltotta az összes bonokat.

Három órakor megjelent a szabadcsapat, s némán, mint a kisértetek,
vonultak föl don Lorenzo után a billiárdterembe. Én utánuk.

– Uraim! – kezdé az andaluziai nemes, – tegnap óta, mint biztos
forrásból tudom, a politikai helyzet s az európai érdekkör jelentékenyen
megváltozott. E pillanatban ugy áll a kérdés: akarunk-e mi, latinok és
európaiak, mint a régi civilizáció bölcsőjének gyermekei, egy
szabadságáért küzdő nemzetnek segitségére sietni…

– Akarunk! – kiáltott a banda egyértelmüleg.

– Köszönöm uraim, hogy önök a kicsinyes nemzeti szempontokról föl tudtak
emelkedni a világszabadság magaslatára… erről ösmerek rád, öreg Európa,
a ki nem kérdezed, ki küzd, csak az ideált nézed… és ezrével ontod
fiaidat a csatamezőkre, hol a népszabadságért küzdenek… Uraim, karöltve
kell haladnunk azzal a virágzó, munkás, erős nemzettel, mely az őserdők
helyén a legnagyobb civilizációt honositotta meg… nekünk a csillagos
lobogó alatt kell a zsarnok Cortez és a hóhér Pizarro utódjai ellen
harcolnunk… Erre megesküdtem anyámnak, a ki kubai nő volt és karjaim
közt halt meg éhen…

– A dologra, a dologra! – kiáltott a cigánypofáju olasz türelmetlenül.

– Ott tartok már, uraim! Holnap délután találkozunk a nyugati
pályaudvarban. A vonatra szálláskor mindenki kap tiz dollárt. Havreban a
_Castor_ nevü amerikai fregattra szállunk és a behajózás pillanatában
mindenki még száz dollárt kap…

– Éljen, éljen! Éljen az ezredes! – orditott a banda s vállaira kapva
körülhurcolta don Lorenzot.

Mikor ujra a kávéházban ültünk s a szabadcsapat kifelé vonult, don
Lorenzo rájuk mutatva igy szólt hozzám:

– _Los mismos perros, con altros collares._

(Mely spanyol közmondás magyarul igy szól: _A kutyák megmaradtak, csak a
nyakövük más_.)



HARCTÉRI LEVELEZŐK.

Az angol ujságoknak megint jó dolguk van. Lázas sietséggel folyik a
munka. A szerkesztőségek permanenciában vannak, hogy négy-öt kiadást
rendezhessenek naponkint. A nyomda gépei folyton dübörögnek, ontják a
befeketitett papirost a legujabb hirekkel s a rikkancsok egész nap
üvöltenek az utcákon, hogy lapjaikon tuladjanak…

Ki gondol azokra a szegény fiukra, a kik Dél-Afrika vad sikságai és
magas bércei közt szenvednek, fáradnak, hogy mister John Bull másnap a
teája mellett ne csak friss piritós kenyeret, hanem friss harctéri
táviratokat is találjon? Rosszabb dolguk van nekik, mint a katonáknak,
mert először ők épp ugy kockára teszik életüket, mint a katonák,
másodszor róluk nem gondoskodik senki, nekik maguknak kell ellátnia
magukat mindennel. Igaz, hogy rengeteg pénzzel dolgoznak, de mit ér a
pénz, mikor civilizálatlan országban folyik a háboru s ha a legnagyobb
erőfeszitéssel sem képesek föladni távirataikat?

A multkor olvastam egy londoni lap dicsekedését, hogy neki a harctéri
szolgálat naponkint hétezer forintba kerül. S örülhet, ha ezért naponta
ötszáz forint ára távirat megjelenik a lapjában. Igaz, hogy ez a
közönségre s a konkurrenciára való tekintettel talán megér neki huszezer
forintot. Igy aztán mégis nyer az üzleten.

Pár év előtt alkalmam volt érdekes dolgokat hallani az angol harctéri
levelezőkről. Innsbruckban megismerkedtem mr. Melton Priorral, a
_Graphic_ harctéri rajzolójával, a ki ott a csitráli hadjárat
fáradalmait pihente ki. Ez a Csitrál egy kis indiai fejedelemség a
Himalaya hegyei közt. Melton Prior éppen Kis-Ázsiában rajzolgatott
örmény vérengzéseket (a mi mindig népszerü az angol közönség előtt),
mikor megkapja a parancsot, hogy Indiába utazzék. Azonnal Sztambulba
sietett, onnan hajón Port-Szaidba ment, ott fölkapott a
Peninsular-Company hajójára és Bombayban kötött ki. Itt már tekintélyes
summa várta, a mivel ő megkezdte az expedició szervezését. Két jó ló,
két szolga, jó sátor.

De hát ő csak rajzoló volt. Nehezebb dolguk volt a napilapok
tudósitóinak. Mindegyiknek volt egy magántitkára és három-négy
katonaviselt hindu szolgája, a kiknek föladatuk volt a táviratokat
elhagyott vad vidékekről, sokszor ellenséges törzseken keresztül,
táviróállomásra vinni. Minden levelező és inas egy-egy jó revolvert
viselt az övében, hat halállal.

Mialatt az expedicionális hadtest szervezkedett, a levelezők is
szervezkedtek. Mikor az utóbbiak készen voltak, összegyültek tanácskozni
s aztán deputációt küldtek a vezérlő tábornokhoz s helyzetük tisztázását
kérték. Ekkor a következő párbeszéd fejlődött ki:

_Tábornok:_ Hányan vannak az urak?

– A szolgákkal együtt kétszázan és száz ló.

_T.:_ De uraim, ez roppant sok, ennyit nem vihetek magammal. Nem lehetne
felére redukálni?

– Lehetetlen. Nem dobhatunk ki senkit.

– Akkor nem viszek el senkit.

– Hogy érti ezt? – kérdé a _Times_, a ki a szóvivő volt.

– Ugy, hogy nem engedem meg, hogy kövessenek.

– Mi alapon?

– A hadügyminiszter rendelete alapján, a kinek jelenteni fogom, hogy az
ujságirók oszlopa akadályozza hadseregemet a szabad mozgásban.

– Megvan már az a rendelet?

– Meglesz!

– Nohát, mi szeretnők azt a hadügyminisztert látni.

És az ujságirók eltávoztak.

Megindult a drótverés Bombay és London közt. A tábornok is verte, meg az
ujságirók is verték. De az ujságirók, ugy látszik, jobban verték, mert
másnap megérkezett a hadügyminiszter rendelete, mely meghagyta a
tábornoknak, hogy az ujságirókat igenis vigye magával.

A tábornok magához hivatta a reportereket.

– Uraim! Mást gondoltam. Önök, mint önálló hadoszlop velem jönnek, de
colonel Troust vezetése alatt. Ő neki föltétlen engedelmességgel
tartoznak, különben zavar lesz.

– Elfogadjuk.

Igy vonult a hadsereg a Himalaya bércei közé, három hónapra. A vezérkar
és az ujságirók (a kik különben mind katonaviselt emberek voltak) nagyon
megbarátkoztak – s Anglia csakugy visszhangzott az angol fegyverek
dicsőségétől. A jó fiuk nagyon hálásnak mutatták magukat s a
legegyszerübb csetepatét is fényesre kikenték. Hullott is a kitüntetés
meg az előléptetés a katonák nyakába a háboru után, – a névtelen
vándormadarak pedig vonultak odább, uj dicsőséget szerezni – másoknak.

Hányan estek el közülök távoli világrészekben! Igy legutóbb az omdurmani
ütközetben, a dervisek ellen, a _Daily Telegraph_ levelezője. Elsőnek
hatolt Omdurmanba, megtudni, hogy elfutott-e már az ellenség s
hátramaradt lézengő dervisek agyonverték. Kollégái siremléket tettek
végső nyugvó helye fölé.

Egy ilyen tragédiát csinált meg igen szép rajzokban Melton Prior.

_Első kép:_ Az előfizető dühösen olvassa a lapot. Harmadik napja, hogy
nincsenek friss harctéri táviratok.

_Második kép:_ Goromba levelet ir _to the editor of The Times_.

_Harmadik kép:_ A szerkesztő fölolvassa a munkatársaknak és mind szidják
a levelezőt.

_Negyedik kép:_ Bokros afrikai vidék. Tépett ruhában ott fekszik egy
alak halva. Ez a levelező. Mellette egy sakál tutul, fölötte egy prédára
leső sas kering. Vége.

A török-orosz háboru volt az első, melyben a magyar lapok levelezői is
szerepeltek. Két fiatal ember volt lent: Mócs Zsigmond, a ki szegény
azóta már meghalt és Lukács Gyula, a ki ellenben azóta már képviselő
lett. Persze a török táborban voltak, ott, a hol a rokonszenvünk. Nehéz
szolgálat ez, mert bizony nem sok pénz zörgött a zsebükben. Tudósitásaik
fő jellemvonása az volt, hogy a törökök mindig győztek, a mi helyes
volt, mert ez kellett a magyarnak. Lukács máig sem hiszi el, hogy az
oroszok győztek, s ha az ember ki akar vele ötven percentre egyezni,
mondván, hogy az _erkölcsi_ győzelem kétségtelenül a törököké volt, –
ezzel sem elégszik meg.

Egy vidám koholmánynyal máig is boszantják Lukácsot.

Ott voltak ők a Szulejmán basa sipkai harcainál s vele vonultak vissza
Drinápoly felé. Ekkor történt, hogy Gyulát a kozákok majd hogy el nem
fogták. Ha Mócs nincs ott, a ki közbevágott és egypár kozákot lelőve, a
többit el nem kergeti, ma a monori kerület képét bizonyára más viseli.
Denique Mócs elüzte az ellent, Lukács pedig megindultan borult nyakába
és igy szólt:

– Édes Zsigám, ezt sohasem felejtem el neked…

– Kérlek…

– Örökre hálás leszek érte…

– Ugyan hadd el, te is csak igy tettél volna…

– Életem-vérem, mindenem a tied s ha valaha az életben bajba kerülsz,
rám mindig bizton számithatsz…

– Ne bomolj, öreg, gyáva gazember volnék, ha nem siettem volna
segitségedre… De most gyerünk!

Vágtatva indultak a visszavonuló török sereg után. Vagy egy óra mulva
elhagytak egy török ezredet, s ezzel a hátuk mögött már nyugodtabban
ügettek.

Mócs egyszer csak elkezd keresgélni a zsebeiben s elkáromkodja magát.

– Mi bajod?

– Elfogyott a cigarettám.

– A fenét?

Szünet.

– Ugyan Gyula, adj egypár cigarettát, – szól Mócs.

Lukács bámulva fordul feléje.

– Cigarettát? Nem bolondultam meg. Ugy-e mondtam Konstantinápolyban,
hogy lásd el magad. Mit szivok aztán, ha az enyém is elfogy?
Káposztalevelet? Ha jól összeszámitom, alig van már kétszáz darab a jó
konstantinápolyi cigarettáimból…

– Jó, jó, azért ne haragudjál, azt hittem, több van…

– Hisz nem haragszom, de nevetséges, hogy én lássalak el cigarettával, –
dohogott tovább Lukács.

A magyar harctéri tudósitók életéből ez az egy nagy jelenet maradt fenn
az utódokra.



ALATTVALÓIM.

Nyáron sokkal nagyobb ur szoktam lenni, mint télen. Nyáron nagynak,
erősnek, hatalmasnak érzem magam. Télen elmosódom a városi ködben,
elkeveredem a százezrek tömegében, elveszek, nem létezem.

De nyáron! Ah, az egészen más. Nyáron elvonulok az én kis sárból tömött
parasztházamba s a tornácról szétnézek azon a birodalmon, a melyben én
vagyok a király. Nem nagy, de én vagyok az ura s ez a fő. Áll egy vén
diófából, valami harminc ákácfából, alattuk pedig zöld gyep terül.
Határai észak felől a várdomb, dél felől az utca, kelet és nyugat felől
más házak. Alattvalóim is vannak s ezekről bővebben beszélek, mert épp
ezek keltik föl bennem azt az érzést, hogy nagy és hatalmas vagyok.

Az eresz alatt fészkel egypár fecske. Még ezekkel vagyok legkevésbbé
megelégedve, mert legkevesebbet törődnek velem. Mint tulajdonosról
egyáltalán nem vesznek tudomást rólam. A szerencsétlenek azt hiszik,
hogy az ő fecskefészkük tulajdonképp a ház, az én házam pedig a földnek
egy olyan természetes kinövése, mint a várdomb, melyre viszont én
ragasztottam rá kunyhócskámat. S tán még az is kitelik az ostobáktól,
hogy engem tekintenek olyan fecske-féle jövevény alaknak, magukat pedig
nyaralótulajdonosnak.

Szóval, köztem és fecskéim közt meglehetősen hideg viszony van.
Uralkodásom a verebeken kezdődik. A nélkül, hogy becsületükben akarnék
gázolni, ki kell jelentenem, hogy a veréb szemtelen és falánk állat. Nem
rokonszenves alattvaló, mert csupán rút anyagi érdek köti hozzám. A
fecskét már az is rokonszenvessé teszi, hogy magasabb föladatokat tüz
maga elé: röptiben kapja el a legyet s elbujt hernyókat szed le
fáradságos munkával a fáról. A veréb ellenben a veranda körül ólálkodik
s lesi a morzsákat. Tányérnyaló. Tétlenül ugrál a ház körül s fél
szemével az asztalra pislant, hogy vajjon mi hull le onnan? S ha kilépek
a verandára, ijedten szétrebben. Miért? Mert rossz a lelkiismerete, mert
nem bizik bennem és nem szeret, mert tudja, hogy ő se szolgált rá az én
rokonszenvemre. Már csak azért is ki nem állhatom őket, mert egész nap
zabálnak. Meg is adják az árát, mert mint barátaimtól hallom, nyáron
igen sok veréb látható Karlsbadban.

Van két nagyon szerény alattvalóm: egy rigó és egy fülemile. A rigó
rendesen a reggelinél szokott fütyülni, a fülemile meg néha éjjel
csattog. Egyiket se láttam soha. Ezek a munkájukért nem kérnek fizetést.
Nem is sejtik, hogy nekem gyönyörüséget szereznek, arról meg még
kevésbbé van sejtelmük, hogy besoroztam őket alattvalóim közé.
Szegényeknek, ilyen szerénység mellett rosszul mehet a dolguk a mai
világban.

Legjobban imponálok a békáknak. Ezek eszeveszetten menekülnek, a
hányszor csak megpillantanak. A természet kétségkivül mindent bölcsen
elrendezett. De hogy miért helyezett az én udvaromba békát, erre nem
tudok rájönni. Igyekeztem őket magamhoz édesgetni, légygyel, kenyérrel
etetni: nem szelidültek meg. Szemükben mindig az a félelmes rém
maradtam, a ki egy mozdulattal megölheti őket. Szomoru tapasztalataik
lehetnek az emberekről.

És most áttérek azokra az alattvalóimra, a kik szememnek és elmémnek
legtöbb gyönyörüséget nyujtanak.

Ezek a hangyák.

Két fa közé hálót feszitettem ki, s abban szoktam heverészni. A háló
alatt van egy hatalmas hangyaboly, körülötte három négyszögöl területen
sima, homokos föld. Ezen a területen szoktam a hangyák életét a függő
ágyból megfigyelni.

Én nem tudom, hogy van-e a hangyának agyveleje, de esze van, az
bizonyos.

A hangya gondolkozik és megfigyel. A hangya parancsol és
engedelmeskedik. A hangyaország szervezett állam, a melynek törvényeit
szigoruan megtartják.

Én csak egyes tüneteket láttam, de a magam nem tudományos módja szerint
kerestem köztük az összefüggést s meg is találtam. Nem bánom, ha Herman
Ottó urambátyám mosolyog ezen. Sőt kivánom, hogy jól mulasson.

Az én udvari hangyáim majdnem teljesen feketék voltak. Egyszer a Balaton
partján rozsdásbarna hangyákat vettem észre. Azonnal kimeritettem az
utóbbi bolyból egy ásóra valót s egy kendőbe kötve haza vittem.

Szép, napos idő volt. Az én hangyáim országuk kokoláján s a vidékén
mászkáltak. Közel hozzájuk kiöntöttem a magammal hozott földet.

Egy darabig a rozsdás hangyák nem jöttek elő. Meg voltak ijedve, várták,
hogy mi lesz. Aztán mikor eltelt öt perc, a nélkül, hogy házuk mozgott
volna, lassan-lassan kimásztak a kupacból.

Lassan, vigyázattal haladtak. Idegen, ismeretlen helyen voltak.
Meg-megálltak, körülnéztek, szaglálóztak, tapogatóztak.

Akkor egyszerre, egy kupalaku hegy mögött (egy fél dióhéj volt),
rábukkantak öt-hat fekete hangyára, kik egy cukormorzsát szállitottak
bolyuk felé.

A két csoport meghökkenve nézegette egymást. Tanakodtak. Pár másodperc
mulva a fekete hangyák futásnak eredtek lakásuk felé. De nem mind, csak
ketten. A többi oldalt szaladt s a szanaszét kószáló kollégákat
értesitették a veszedelemről.

Pár perc mulva az összes kint levő hangyák házuk felé siettek, hová
időközben a két hirnök megérkezett s pihegve szólt:

– Jönnek a vörös hangyák!

Lent bizonyára félreverték a harangokat és megfujták a riadót. Nem telt
bele nyolc perc, az összes nyilásokon tódult ki a fekete hangyasereg.
Minden kapunál maradt őrség, a többi csatarendbe állt és előrenyomult.

Legelől haladtak a hirnökök, a kik az utat mutatták. Utánuk a sereg,
rendes dandárokra oszolva.

Ezalatt a vörös hangyák, megfeledkezve a veszedelemről, lakmározásnak
adták magukat. Azt hitték, hogy Eldorádóba érkeztek, annyi volt a
kenyérmorzsa, cukorpor, hus-szilánk. Dőzsöltek, mint a hunok Capuában.

De egy jóllakott kollégájuk fölmászott a dióhéjra s körültekintve a sik
mezőn, észrevette a tömött sorokban közeledő fekete sereget.

Én nem tudom, integetett-e vagy kiabált, de a lent lakmározó szibarita
vázak egyszerre abbahagyták a tobzódást és tanácskoztak. Pár perc mulva
a tisztek fölléptek a dióhéjra s széttekintettek. A többiek rohantak
vissza általam odahozott házukba, hogy fegyverre szólitsák a
rozsdásbarna népet.

Ekkor én lehajoltam a függő ágyból s egy kemény fadarabbal az
előrenyomuló fekete hangyasereg elé hirtelen mély árkot vontam.

Megdöbbenve állt meg a hadsereg.

Mi ez?

Ez az árok eddig nem volt itt. Jól ismertek itt ők minden porszemet s az
uj árok roppantul föltünt nekik.

A sereg lábhoz tett fegyverrel, mozdulatlanul állt, az előkelőségek
pedig a front előtt tanácskoztak. Egyszerre csak fölhangzott a parancs,
a hadsereg megfordult és visszafelé kezdett masirozni.

Nézetem szerint az a vélemény jutott tulsulyra, hogy ez az árok föl
fogja tartóztatni az ellenséget s igy nincs miért harcba menniök.

Egyszerre csak a sereg ujra megállt. Valami okos hangya azt
inditványozta, hogy meg kellene próbálni, csakugyan lehetetlen-e átmenni
azon az irtóztató árkon.

Visszamasiroztak s az egész had az árok szélén foglalt állást. Ezalatt
az utócsapatok nagy vigyázattal leereszkedtek az árokba s a tulsó
oldalon fölkapaszkodtak. Ekkor a tisztek bizonyára belátták, hogy ha az
ő népük keresztül tud menni az árkon, bizonyára a vörös hangyáké is
képes erre. Tehát lassan elinditották a népet s átmentek.

Itt már rendes hadoszlopokká fejlődtek ki és sokkal lassabban nyomultak
előre.

Ezalatt a vörös hangyák, a kik legalább hatszor kevesebben voltak,
szintén csatarendbe sorakoztak váruk körül.

A mint a két ellenséges sereg megpillantotta egymást, roppant
izgatottságot árut el, meggyorsitotta lépteit és összecsapott. A fekete
sereg lassan-lassan átkarolta a vöröset. A vörös sereg egyre összébb
szorult. Szinházi gukkeren keresztül néztem őket s ugy vélem, hogy
nemcsak harapták, hanem ütötték is egymást.

A feketéknél egészségügyi szolgálat is volt berendezve. Tisztán láttam,
hogy a feketék sebesültjeiket a hátukon viszik ki a csatazajból.

A szegény vörösek ezzel nem törődtek. Ők harcoltak, elestek és meghaltak
némán. A feketék utolsó emberig fölkoncolták őket.

Hét perc alatt véget ért az ütközet. Ekkor a fekete sereg a
holttestekkel boritott csatamezőtől két arasznyira gyült össze s a
vezérek tanácskoztak a további teendők fölött.

Intézkedéseik nagyon érdekesek voltak.

Először is kellő segitséggel hazafelé inditották a sebesülteket.

Másodszor: egy jól fegyverzett csapatot elinditottak kémszemlére,
kideriteni, hogy honnan csöppentek ide a vörös hangyák.

Harmadszor: egy erős csapatot kiküldtek a halottak eltemetésére.

De előbb a fővezér kiválasztott a vörös hangyák közül három halottat,
ugy látszik, az előkelőbb tiszteket s ezeket diadalmi menettel vitték a
hátukon a hangyabolyba.

Ezalatt a sebesültvivő szállitmány az árokhoz érkezett s ott tépelődve
megállt. Ugy látszik, ezen nem tudtak a jajgatókkal átmenni. Ekkor
megsajnáltam őket s szivar-skatulya fájából hamar jó hidat csináltam
eléjük.

Három-négy percnyi szünet után észrevették s előbb az épek mentek át
rajta, hogy kipróbálják. Azután visszasiettek a sebesültekért s vigan
folytatták utjokat.

Az egész hadsereg az én hidamon tért vissza. Azután a halottak
eltemetői. Végül a portyázó csapat – de ez már csak estefelé. Ezek
sokáig állomásoztak a hid körül. Talán azon tanakodtak, hogy levegőbe
kellene röpiteni.

… Aztán hanyatt feküdtem függő ágyamba és a zöld lombok közt
föltekintettem a kék égre.

És eszembe jutott: Vajjon mi velünk ki játszik igy, mint én a
hangyákkal?



TURIN, MÁRCIUS 20.

Az órák, a napok oly lassan mulnak s az évek ah, oly gyorsan tova
repülnek. Ha eszembe jut, hogy már hat éve mult Kossuth halálának,
megborzadok. Mennyi hajszálunk, mennyi illuziónk elveszett ez idő alatt
s hány reményünket és barátunkat kisértük ki a temetőbe. Hat éve már! És
én most is ugy emlékszem rá, mintha csak a napokban éltem volna át a
turini nagy eseményeket. Sőt, különös dolog, most jobban emlékszem
rájuk, mint akkor. Azokban a napokban végtelen ki voltam fáradva s nem
tudtam pihenni. Álmos voltam és nem tudtam aludni. Benyomásaim
összekuszálódtak, zavarosak voltak s itthon sok ideig tartott, mig a
rendes kerékvágásba bele tudtam jönni. Sokszor mondták barátaim: _Mikor
irod már meg a könyvet a turini négy hétről?_ A levegőbe bámultam. Mi is
történt azalatt a négy hét alatt? S nem jutott eszembe semmi. Egypár
nagy, históriai jelenet képe megjelent előttem, de az összefüggést
létesitő részletekre nem emlékeztem.

Most azonban lassanként mindent vissza tudok idézni magam elé.

Március elején mentem le, 1894-ben. A déli vasut pályaudvarán
találkoztam Helfy Ignáccal. A kis szürke ember csak ugy didergett
hosszu, prémes bundájában s kétségbe volt esve a hosszu ut miatt, mely
rája várt. Mert ő is Turinba igyekezett. Köhögött a füsttől s azért
kiment a pályaudvar elé, hol a felesége alamizsnát adott egy öreg
koldusasszonynak. Helfyné olasz volt, asszony volt s igy duplán babonás.
Az alamizsnával az ellen biztositotta magát, hogy az uton baleset ne
érje.

Kora tavaszszal, ha dél felé megy az ember, óráról-órára
megkönnyebbülést érez, mert egyre zöldebb vidék, több virág és
balzsamosabb levegő fogadja. Ezuttal azonban távol maradt tőlem ez az
érzés s hangulatom annál nyomottabb lett, minél közelebb értem
Olaszországhoz. Kocsimból csak az udinei vámvizsgálat tudott kicsalni
egy pillanatra, de Mestrenél, Velence állomásánál, eszembe se jutott egy
pillantást vetni arrafelé, a merre ködben uszik a lagunák csöndes
városa. Itt Helfyékkel, a kik Velencébe mentek pihenni, ebédeltem az
állomáson. Azután robogtam Vicenza, Verona, Milanon keresztül tovább
Turin felé.

Különös érzés rabja voltam. Talán ilyet érezhet a mohamedán hivő, a ki
abban a tudatban közeledik Mekka felé, hogy ott látni fogja a prófétát,
talán még élve, nagybetegen, talán már halva. Gyermekkorom óta
nevelődött belém Kossuth csodás nagysága, a melynek ifju és
férfikoromban is föltétlen bámulója voltam… Közelről éreztem zsenijének
mindent meghóditó hatalmát 1889-ben, a nagy turini zarándoklás
alkalmával. S nem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy ez a
legendás alak is áldozatul essék a természet kérlelhetetlen törvényének.
Egyszerüen lehetetlennek tartottam, hogy Kossuth meghaljon… Milanoban
egy csomó vörösinges ifju özönlötte el a vonatot, s hatalmas kardalok
közt boros palackokat üritgettek. Tornászok voltak… Engem is
megkináltak. Nem fogadtam el. Megütődés. Bocsánatot kértem s igy
szóltam:

– Vajjon énekelnének és innának-e önök, ha Garibaldi halálos ágyához
mennének?

– Nem, – felelték egyhangulag, – ezt valóban nem tennők.

– Nos, tudják meg, hogy én Kossuth Lajos halálos ágyához sietek s nincs
okom vigadni.

Mély csönd lett a kupéban s többet egy hangot sem énekeltek. Sőt még
beszélgetni is csak halkan beszélgettek. _Il generale Kossuth_-ot hirből
mind jól ismerték, sőt a lapokból azt is tudták, hogy nagybeteg.

Turinban vagyunk. Micsoda hideg, kellemetlen, szabályos város. Az
Alpesek hótakart tetői néznek le rá. Este félhomályu villamos lámpák
gyulnak ki utcáin és sápadt, hideg fénybe boritanak mindent.

Hányszor támolyogtam végig ezeken az utcákon, a fáradtságtól majdnem
összeroskadva, miközben a fagyos szél havat vagdalt a szemem közé,
melyet talán a hegyekről sodort le. Sokszor eszembe jutott jó Mikes
Kelemen s kuruc társai, kik II. Rákóczy Ferenc haldoklása fölött
virrasztottak Rodostóban. Budapestről akkor még csak valami öten voltunk
lent ujságirók s vagy Kossuth házánál, vagy a fogadóban töltöttük el a
napot és az éjszakát. Mindig együtt voltunk s alvásról bizony nem igen
volt szó a nagy izgatottságban, mely két oldalról ostromolt bennünket
kemény hullámcsapásokkal. Először az érzelmek minden skáláján átmentünk
Kossuth házánál, másodszor pedig éreztük a nemzet izgatott érdeklődését,
mely abban nyilvánult, hogy a nap és az éj minden órájában kaptunk
hazulról tudakozódó táviratokat. Az országnak valami ötven városából a
szomoru napok alatt egyenesen hozzám fordultak Turinba s táviratilag
kellett felelnem, hogy a kormányzó nem halt meg. Ezenfelül a _Budapesti
Hirlap_-nak küldtem vagy tizenkét táviratot naponkint s a laptól is
kaptam minden nap tudakozódásokat, utasitásokat. Hajnali három-négy
órakor juthattunk csak ágyba s nyolc órakor már talpon voltunk.

Volt Kossuth házánál egy nagyon különös alak, egy kissé egoista,
érzéketlen, fásult ember, a titkára: Aulich. Szolgálatkész, egyszerü,
komoly magaviseletü ember volt. Erről jut eszembe most két furcsa dolog.
Egyszer megkértem, hogy ha a kormányzó éjjel rosszul lesz, azonnal
jőjjön hozzám a fogadóba, mert éjjelre csak nem maradhatok a házában.
Rám nézett hideg, szürke szemeivel s igy felelt:

– Nem lehet az kérem.

– Miért?

– Hát honnan tudjam én azt meg, hogy a kormányzó ur rosszul lett?

Elbámulva néztem rá.

– Ön, a ki a házban lakik?

– Hja kérem, én egészen külön lakom, az udvarban levő másik épületben,
egészen külön lépcsővel.

– De ember, – kiáltottam, – ha Kossuth meghal, azt egy óra mulva az
egész világ tudja s ön azt hiszi, hogy nyugodtan fog aludni reggelig,
ugyanabban a házban, husz lépésnyire onnan?

Hebegett valamit… Elszigetelt lakásról, a zajról, mely oda nem hat föl…
Ott hagytam. De közös elhatározással beszállásoltunk hozzá egy
ujságirót, a ki éjjel az Aulich kanapéján hált s kötelessége volt minket
fogadóbeli lakásunkon fölkelteni, ha a nagybeteg állapota véletlenül
rosszabbra fordulna.

Nehéz, szomoru foglalkozás, de hát a hivatással jár… s valahányszor
éjfél után egy órakor utolsó táviratomat a hivatalba vittem, eszembe
jutott otthon a hireket visszafojtott lélekzettel leső nemzet, az a
sok-sok ezer ember, a ki öt óra mulva Budapesten ezt a táviratomat
olvassa… az a még több ezer, a ki az ország minden részében várja s
mohón falja… s ilyenkor éreztem, hogy mi szerény kis csapat ott lent az
egész nemzetet képviseljük, mikor lehajtott fejjel Kossuthnak
szaggatott, lázas lélekzetét hallgatjuk és nyugtalan szivének dobogását
figyeljük.

A másik jelenetnek, mely eszembe jut, szintén Aulich titkár ur volt a
hőse. Március 20-án, Kossuth halála napján, este nyolc órakor a háznál,
az ebédlőben voltunk összegyülve. Középütt az asztal meg volt teritve,
de az este a családból senki sem ült hozzá. Egyszer csak jött a titkár
ur, világos szürke ruhában, kinyit egypár üveg bort, kinálgat bennünket
s hangos szóval széles magyarázatokba bocsátkozik, hogy a kormányzó ur
miféle borokat szokott inni, melyik volt a kedvence, honnan szoktak neki
hazai borokat küldeni. Mikor látta, hogy nem kell senkinek sem bor, sem
magyarázat, – a cselédséggel kezdett zsörtölődni, hogy miért késik a
vacsora, micsoda dolog ez, hiszen már nyolc óra van. Az ujjaim görcsösen
vonaglottak. Szerettem volna ezt az embert megfojtani, a ki e
pillanatban egy megrenditő tablót képviselt: a köznapi életet, mely a
maga érzéketlen brutalitásával rohan tovább, eszik, iszik, szeret,
gyülöl, nem törődve az emberi nem egyik legnagyobb lángszellemének végső
lobbanásaival. Ezt ábrázolta ez a jelenet, a mint tiz lépésnyire a
haldokló Kossuthtól a titkár lármázva követeli a maga vacsoráját.

Szegény Aulich, nem is kárhoztatom érte, ő egy normális földlakó, nem is
sejtette, hogy mit cselekszik. Sőt mentségét találom abban, hogy ő évek
óta Kossuth mellett élt, dolgozott: elvesztette a mértékét Kossuth
nagyságának; ő előtte a kormányzó principális volt, a ki minden hónap
elsején fizetést adott neki.

A mint visszagondolok a multba, eszembe jut Kossuth holttestének
hazahozatala. A részlet, mikor Udinénél az olasz határra érkeztünk. A
vonat egy határhid olasz végénél állt meg, tavaszi napnyugtakor, ugy
emlékszem, március harmincadikán. Kossuth Ferenc magas daliás alakja
leszállt a vonatról, lassu léptekkel egy dombra ment, levette a kalapját
s délfelé fordult, hol az olasz sikság terült el a hunyó nap sárga
fényében úszva. Sokáig nézett a messzeségbe, mintha ő maga is bucsuznék
ifjukori emlékeitől és férfikora első küzdelmeitől, azután rezgő hangon
egy remek beszédet mondott, melynek első mondata ez volt:

_Isten veled, Kossuth Lajos második hazája._

… Azután ujra beszálltunk és a vashidon dübörögve mentünk át Ausztriába.
Mikor Cormonsban leugrottam a vonatról, az osztrák zsandár torkon
ragadott. Tovább, tovább!…

A magyar határra hajnalhasadtakor érkeztünk. A vonat itt is megállt.
Harminc-negyven parasztember közeledett levett kalappal és összetett
kézzel, mely láthatólag remegett…

És még mire emlékszem? Arra, hogy Balaton-Szent-Györgytől Fonyódig a nép
a vasuti sin mellett térdelt és imádkozott.

Sápadtan, megdöbbenve néztünk egymásra: csak ekkor jöttünk rá, hogy a
magyar nép szivében micsoda helyet foglalt el Kossuth. Mi fogja ezt az
ürt betölteni? Mi lesz a kuruc legendákból, elköltözvén az utolsó hős?…

… Március 20-ikán körülnéztem és kerestem a mauzoleumát, a szobrát. Csak
az összegyüjtött százezreket láttam. Jó. Csinálják meg Erzsébet királyné
szobrát. Helyes. De az ég szerelmére, mondják meg, mit csináljak a nyolc
éves fiammal, mert valahányszor sétálni viszem, mindig kérdi, hogy hol a
Kossuth-szobor. Jól tudom, hogy önök mit mondanak. Ezt: _Majd az ön
nyolc éves fiának a nyolc éves fia is fogja ezt még kérdezni az
apjától_.

Mit mondanak _Bánk bán_-ban? Aludjunk. Jó éjszakát.

(1900.)



VIZIÓ.

Alszik a város. Lomha köd ül rajta. Olyan ez, mintha a levegő is
aludnék. Csak én virrasztok s velem a Betegség. Nem enged elszunnyadni,
kaparja mellemet, fojtogatja a torkomat. Mint egy elzárta fenevad
rombolja belsőmet és én nem fékezhetem meg. Óh, érzem, hogy öl meg
lassanként, mindennap letép a tüdőmből egy darabot, májamat és vesémet
harapdálja s érzem, hogy szivem egyre lassabban dobog, óvatosan,
bizonytalanul, habozva löki szét a vért ereimbe, mintha kételkednék
abban, hogy vissza fog-e az még egyszer térni a kamrájába?

Kimegyek a havas kertbe, friss levegőt szivni. Óh, de szép itt. A fák
tele fehér virágokkal, a föld csupa fehér virág. Ugy érzem, mintha
tavasz volna. Szeretnék lehemperedni s a virágok közé temetni arcom.
Megrázom a fát. Óh, Istenem, egyszerre lehull minden fehérsége s ott áll
alatta a száraz, fekete halál… Óh, ez nem a tavasz pompája, ez a halotti
lepel…

A kert végéről valaki közeledik. Az is csupa fehér. Árnyéka nincs, pedig
rátüz a hold s lépései nem hagynak nyomot a hóban. A templom tornyaiban
kong az éjfél… A XIX-ik század halálharangja.

A fehér alak int. Fölegyenesedem. A fenevad meghunyászkodik bennem, s
egyszerre jól érzem magamat. Egészséges vagyok, erős vagyok, óriás
vagyok. A fehér alak föllép a felhőre… Követem. A Mindenségen haladunk
át, a csillagok nyájas sugarai közt röpülünk tova.

S mikor a fehér felhők csucsára értünk, megálltunk. S ekkor a fehér alak
kinyujtá kezét. A távolból nagy sebességgel egy fekete felhő gördült
felénk. Lábunk előtt megállt s egy sötét alak bontakozott ki belőle.
Fáradtnak látszott, ráncos volt. Fölemelte hozzánk bágyadt tekintetét, s
kiálta:

– Üdv neked, Gábor arkangyal, im’ hozzád repültem hivásodra, parancsodat
várni. A Halál angyala üdvözöl.

_Gábor arkangyal._ Órád ütött, időd lejárt, fekete angyala a földi
halálnak, mehetsz pihenni, az uj századdal uj angyal következik.

_A Halál angyala._ Köszönöm, óh uram, rám fér a pihenés. Nagyon sok
dolgom akadt odalent. A földlakó javithatatlan, csak ott van ő, hol száz
és száz év előtt. A mit az egyik kezével épit, a másikkal lerombolja.

_Én._ Annyit ezer év alatt nem haladt az emberiség, mint ebben a
században.

_A Halál angyala._ És boldogabb ma, mint száz év előtt?

_Én (habozva)._ Nem gondolnám. De többet tud. Száz év előtt nem is
álmodott dolgok ma minden gyerek előtt egészen természetesnek tetszenek.

_A Halál angyala._ A gőzkocsi?

_Én._ Az is.

_A Halál angyala._ Elértétek vele a madár sebességét?

_Én._ Nem. De a telegráffal.

_A Halál angyala._ Sebesebb az, mint a fény?

_Én._ Nem. Kikutattuk a mindenség titkait.

_A Halál angyala._ Magát a földet sem ismeritek még. Ott az éjszaki
sark.

_Én._ Tudjuk, hogy nincs ott semmi.

_A Halál angyala._ Ezzel csak hizelegtek magatoknak.

_Én._ Hagyjuk a részleteket. Hát a humanizmus? A kórházak, lelencházak,
árvaházak? Hány százezer életet mentettünk meg ezzel az elveszéstől? Hát
az orvosi tudomány nagy fölfedezései? A bacillus-teoria, a szérum…

_A Halál angyala._ Elég. Ez mind szép dolog és a század javára lenyomná
a mérleget, ha…

_Én._ Ha?

_A Halál angyala._ Ha a mérleg másik tányérában nem volna ezzel szemben
a sok véres háboru, a dinamit, melinit, ekrazit, Mannlicher, Hiram,
Maxim… De ne felejtsd: ebben a században minden Pasteurre esik egy
Krupp… a mit Pasteur épit, azt Krupp lerombolja.

_Én._ A műveltséget, civilizációt az egész földre kiterjesztettük…

_A Halál angyala._ Hiu fecsegés! Hátha az a tökéletesebb állapot:
Afrikában meztelenül járni a napon s nyers banánból megélni?

_Gábor arkangyal._ Elég volt, fogd a halottaidat s távozz! Tiszted
lejárt, uj erő következik.

S a halál angyala egyet suhintott kardjával s a mindenségen mintha
óriási villám cikázott volna végig. A sirok egyszerre fölszakadtak. Föl
a kidőlt fakeresztes elomló dombok, föl a Pantheonok, megrepedt a
kripták földje s fehér alakok milliói sorakoztak. A Halál angyala intett
ragyogó kardjával s olyan ut nyilt a felhők között, mintha megfagyott
habból való volna. Elindultunk.

_Én._ A császár, a császár!

Ott jött, fehér lovon, szürke köpönyegben… S mögéje beláthatatlan sorok
sorakoztak… Moszkvától Lisszabonig és Alexandriáig tele volt a föld e
vad hóditó katonáival. Ney, Murat, Desaix, Lannes haladtak nyomában s a
gárda tépett alakjai. Itt az auszterlici halottak, ott a marengói
győzők, azután a waterloói elesettek… S utánuk a világ összes
nemzeteinek erőteljes ifjai véres cafatokban… S mögöttük a keserv… Az
özvegygyé lett asszonyok, az elárvult, elpusztult gyerekek, az elaggott,
gyámol nélkül maradt szülék. Mind, mind a nagy császár huzta maga után,
mint egy sötét átkot… El, el!

Mennyei harmónia csengett fülembe… Mintha, csodálatos tehetséggel
megáldva, egyszerre megértettem volna a természet beszédét: a tenger
moraját, az erdő zúgását. Óh, ott jönnek a holt költők, Petőfi véres
alakja, Hugó Viktor, Göthe, Heine, Puskin véres sebbel a homlokán… Isten
veletek, édes szavu fülemiléi a kihunyt századnak, gyönyörüségei a
kifáradt kornak. Mikor fognak e kihült gömb mélyéből ismét ilyen szikrák
fakadni!

De az égi harmóniát ujra komor dobogás nyomta el… A másik, a nagy
császár sápadt paródiája jött összetépett hadával… s utána a hideg
germán csatasorok, Jena megboszulói, Gravolette hősei… Az öreg császár
és a két ember, a ki nagygyá tette, némán lépdelt mögötte… El, el, véres
császárok, az uj történetiró nem a ti homlokotokra fogja füzni a babért…

Ujra magam vagyok. A huszadik századból tizenöt perc eltelt. A multak
árnyai szétfoszlottak. A vizió elmult. A jövő jut eszembe. Nekem, beteg
embernek. Átmegyek a szobába, hol kis fiaim alusznak. Ez az én jövőm, a
halhatatlanságom. A nevemet, emlékemet, egy csöpp véremet, egy
agysejtemet keresztülviszik a századon s gondozni fogják a sirt, melyben
forró szivem nedves férgeknek ad táplálékot, uj erőt s talán reményt…



ÉJJELI KALAND.

A multkor meghivtak Budára a Városmajorba egy kis kuglizásra. A kuglizás
csak a cime volt a mulatságnak, mely tulajdonképp táncból, vacsorából és
ivásból állott. Vannak házigazdák, a kiknek a vendég csak a kisujját
mutatja s ők mindjárt az egész embert követelik. Azt hittem, hogy Budán
csupán golyókat fogok dobálni s az lett a vége, hogy palackokat is
dobáltam. Mert a budai bor sokkal erősebb, mióta a szőlőt a filloxera
elpusztitotta.

Fehérruhás ifju leányok, zene, kacagás, felköszöntők, pohárcsengés,
tüzes italok elkábitottak. Széles jó kedvem támadt s duhajkodtunk mi
fiatalok. Egy órával mult el éjfél, mikor megindultam haza felé, Pestre.
A hegyekről friss levegő omlott alá, a fák álmosan bóbiskoltak, az
alagut óriási ásitással fogadott s ugy elálmosodtam benne magam is, hogy
mire kiértem belőle a budai lánchidtérre, alig álltam a lábamon. Semerre
egy lélek. Gondoltam, hogy pihenek egy kicsit. A hideg kőoroszlán mellé
leültem a földre s abban a percben elaludtam.

Nem tudom, meddig alhattam. Egyszerre csak arra ébredek, hogy az egész
Lánchid reszket, inog és csikorog. A láncszemek szinte jajgattak, ugy
meg voltak feszülve s a farészek recsegtek és ropogtak.

Mi ez? Mi történt ezzel a hiddal? Ki jár a hidon? Ki közeledik rajta a
csöndes éjszakában? A nélkül, hogy a gyalogutról fölkeltem volna, az
oroszlán talapzata mellett kidugtam a fejemet s zavaros, rémült,
kiváncsi tekintetemet a kőoszlop nagy kapujára szegeztem. Mi történik
ott? Irtóztató dübörgéssel jöttek felém ismeretlen lények. Remegtem a
félelemtől s belekapaszkodtam a hidba, melyről azt hittem, hogy rögtön a
vizbe szakad.

Egyszerre csak az oszlop nagy ivében barna óriások jelennek meg. Az erős
holdfényben rögtön rájuk ösmertem: legelől haladt Petőfi Sándor szobra,
élettelen szemei a királyi várra voltak szegezve. Hatalmas léptei alatt
megrendült a hid, feje fölött kigyultak a pislogó csillagok és
sugaraikat lábai elé hintették. Pásztorsip és édes furulyaszó kisérte
nyomát s a pusztaságok barnapiros népe, ködös, légies alakok tolongtak
utána. Mikor közelebb jött, láttam, hogy balkezével a szivében ülő
kozáklándzsát fogja s vére bőven patakzik a földre.

Utána jött, tenyerét boritva arcára, Széchenyi István és Eötvös József
szobra. Nehezen mentek és sürü pihenőket tartottak, mert Deák Ferencet
hozták karszékestől. A szobor mellékalakjai jöttek utánok, köztük a
hazaszeretet, gyászfátyolba burkolva, tépett ruhával, sárral
teledobálva.

– Petőfi ur! – kiáltott Deák Ferenc a költő után, – álljon meg, mert a
méltóságos urak sohse érik utol.

Petőfi leült az oroszlánra. A puszták kőből faragott királya
összerázkódott, szemei föllángoltak s megcsóválta a farkát. Széchenyi és
Eötvös letették Deákot és a másik oroszlánra ültek. A kiséret is
elhelyezkedett, ki a karfákra, ki a holdsugárba kapaszkodva.

– Ki hiányzik még? – kérdé Eötvös.

– József nádor, – felelt Széchenyi.

– Ő nem is fog velünk tartani, – mondá Petőfi keserüen, – rokonságban
lévén az osztrák udvarral.

– Osztrák és magyar udvar, – igazitá ki Deák a költőt, – az én
kiegyezésem szerint.

E pillanatban megjelent József nádor méltóságos alakja. A mint odaért, a
szobrok néma főhajtással üdvözölték, csak Petőfi forditotta félre a
fejét.

– Hát engem miért hagytak ki az összeesküvésből, – mondá feddőleg a
nádorszobor, – avagy nem éreztem én mindig a magyar nemzettel? Ugy van!
Hagyjuk itt ezt a várost, melyet a törpék nemzedéke igazgat. Hagyjuk itt
a kilenc millió magyar fővárosát, mely huszezer külföldi németnek állit
szinházat.

– Éppen ezt teszszük, – felelt Petőfi.

– Fölkérem tekintetes Deák Ferenc urat, hogy a tényállást összefoglalni
sziveskedjék, – mondá a nádor.

Deák egyet köhintett és kezdé:

– A német vagy üzleti érdekből jön a magyar fővárosba, vagy turistai
kiváncsiságból. Üzleti érdekből elmegy a német az emberevő pápuák közé
is, eljön ide is, ha nincs is német szinház. A turista német pedig ha
ide jön, itt magyar várost, magyar szinházat keres, mert ez érdekli őt,
nem pedig a német, melyet otthon is találhat, szinházat is, várost is,
nem egyet, de százat.

– Az előadás korrekt, – jegyzé meg Eötvös.

– S mivel a magyar főváros, félelemből vagy rövidlátásból, puszta
mamelukságból, vagy az önérzet hiányából…

– Hazafiatlanságból, – szólt közbe Petőfi.

– Kozmopolitizmusból, – jegyzé meg Széchenyi.

– Mindegy, akármi okból is, de a német szinházat megszavazta: mi, nagy
idők nagy küzdelmeinek tanui, kik a század elejétől kezdve láttuk a
nemzet harcát a némettel, elhatároztuk, hogy üresen hagyjuk
talapzatunkat a mai kor vak törpéi számára s mi majd elmegyünk az el nem
puhult magyarok közé.

– Helyes! – kiálták a szobrok, meg nem mozduló ajakkal, de harsonaszerü
hangon.

E pillanatban szétzilált, vert had suhant át a légen: Zalán serege
tépett zászlókkal. Párducos magyar vezérek vágtattak nyomában s
tárogatók riadása közt megjelent Vörösmarty szobrának az Akadémiában
őrzött mintája.

– Ablakot zuztam és ugy szöktem utánatok az Akadémiából, melynek üres,
sivár világában éhező és szomjazó lélekkel ah, oly sokat szenvedtem, –
szólt Vörösmarty.

A daliás idők csillogó leventéi suhantak át az égen. Utánuk Toldi
toporzékoló paripán, ölében Piroskával. A Margitsziget felől mintha
üvegharangokat kongattak volna; ráismertem: Arany János kedves tölgyfái
zokogtak. Most jön az Arany-szobor.

Csakugyan az öreg szalontai hajdu jött, meggörnyedve, de sebesen.

– Bár én még csak minta vagyok, – mondá, – nem maradhatok itt, ha ti
távoztok. Ki számára állitsanak ki engem a Muzeum elé? Az erőtlen és
meghátráló korszak pygmeusait elboritja az idegenek árja és én
elhagyottan, senkitől nem ismerve álljak egy zagyva nyelvü
világvárosban?

Sikoltások hangzottak a távolban:

– Itt ne hagyjatok! Várjatok meg!

Kisfaludy és Kölcsey mellszobrai voltak a Muzeumkertből. Nagyon nehezen
jöttek szegények, mert se kezük, se lábuk nincs.

E közben Vörösmarty oda lépett Széchenyihez s igy szólt:

– Az Akadémiában lakván, volt alkalmam megismerni Zichy Antalnak gróf
urról való különböző munkáit. Fogadja méltóságod őszinte részvétemet.

Az összes szobrok kondoleáltak Széchenyinek. Mikor mind együtt voltak,
Petőfi fölkelt (az oroszlán, mely eddig a vérét nyalogatta, tüstént kővé
dermedt) s némán a budai vár felé mutatott. A szobrok, a mellékalakok s
a légi tünemények megindultak az Albrecht-uton a várba. Pár pillanat
mulva már csak tompa robogást hallottam s ezüstös párát láttam uszni a
levegőben.

Fölálltam s lázas halántékomat az oroszlán hideg talapzatához nyomtam.
Pest fölött fekete felhők gyülekeztek s ugy villámlott, mintha valami
szörnyeteg öltögetné az égen hosszu, tüzes nyelvét. Az egész város
eltünt valami piszkos, kénkőszagu füstbe.

Egyszerre pokoli robaj hangzott a budai várhegyről. Mintha ezer vonat
robogna végig egy óriási vashidon. A hegyoldalt tűz, láng boritotta,
hajladoztak a fák, csikorogtak a kövek, porzott a föld, nyögött az egész
hegy. Ablakok százai kettépattantak, hullott a vakolat, pattogtak a
cserepes tetők. Kidülledt szemekkel néztem oda: ebben a pillanatban
megjelent a Hentzi-szobor, üzve, hajtva, vágva, taszigálva a többi
szobroktól. Vércsöppek és vasdarabok hullottak róla, csattogtak rajta a
kardok, száz nyil és dárda állott remegve a testében. Csak a hidig
kergették, a vas-szobor átszaladt a hidon s a fáradt szobrok ujra
megállottak.

– Megálljatok! – mondá Széchenyi. – Most adtunk szobrot Pestnek, a német
szinház elé, gyönyörködjék benne. Most pedig váljunk el. Én elmegyek
Cenkre s lefekszem őseim csontjai közé. A hogy lelkem széttört
darabokra, ugy fogják majd testemet is szétzuzni s tán pénzt vernek
belőle.

– Én elmegyek a karthauziak közé s egy vén diófa lombjai alól, álmodozva
nézem a kék hegyeket.

És Petőfi is kinyitotta ajkait és minden szavára vérhullám tódult ki
sebéből:

– És én elmegyek az alföldi szép nagy rónaságra, inni a harmatot és
hallgatni a pacsirtát.

– Menjünk aludni! Bujdossunk el! Álmodjunk édes álmokat.

Igy beszéltek a szobrok, megharsantak a tárogatók s utra készültek a
szobrok.

Nem birtam tovább. Kirohantam a homályból, térdre vetettem magamat s
könyörgő kezeimet feléjük emeltem:

– Ne menjetek el! Ne hagyjatok itt! Veletek távozik innen minden fény,
minden dicsőség, minden szépség. Veletek elhágy minket az erő, a lélek,
a bátorság. E századnak minden nagyságát elviszitek magatokkal, itt
hagyjátok az ürességet, a sötétséget, az élettelen falakat, az apró
embereket. Elraboljátok a multban való örömünket, a jövőben való
bizodalmunkat, itt hagytok minket szegény, kifáradt, elernyedt,
roskadozó embereket, a porban és a sárban. Könyörüljetek!

A világtalan szemek részvétlenül fordultak felém a magasságból, aztán
hidegen keresztültörtek rajtam, s ott hagytak széttépett lélekkel,
összerongyolt testtel.

Ugy másztam át Pestre. Huztam magamat a földön s véres ut keletkezett
nyomomban. Meghalni mentem haza. Vérbeborult szemeim csak annyit láttak,
hogy a sulyosan sebesült Hentzi-szobrot a Rémi-kávéházban ápolták.

Nem haltam meg. Aznap, mikor először kimentem, négy szobrot állitottak
föl a városban az üresen maradt talapzatokra: a Széchenyiére tették a
Zichy Antalét, a Deákéra Tisza Lajos grófét, József nádor helyére
Gerlóczy Károlyét, s Petőfi Sándor helyére Rémi Róbertét.



VASÁRNAPI MUNKASZÜNET.

A török kormány igazán nagy zavarban volna, ha Európa példáján
fölbuzdulva, törvénybe iktatná a vasárnapi munkaszünetet. Mert a
törököknek a vasárnapja, a heti ünnepnapja a _péntek_. Mert már pénteken
becsuknák a boltot mind és nem dolgoznék senki; szombaton becsukják a
zsidók; vasárnap becsukják a keresztények és igy a hét három napján az
ipar és kereskedelem csak immel-ámmal menne. Ezért nem lehet reményünk
arra, hogy Törökországban valaha a vasárnapi munkaszünetet behozzák. A
mi kétségkivül búval tölti el azokat a doktrinäreket, a kik európai
vesszőparipákon szeretnek nyargalászni, a nélkül, hogy a helyi
viszonyokkal számolnának.

Önök meg se gondolják, uraim, hogy mit jelent ez a vasárnapi
munkaszünet.

Először is a munkás ember már régen nem reflektál a vasárnapra. E napon
illenék nem dolgozni, az bizonyos. És mégis dolgoztak szerteszét.
Ellenben nagyobb örömükre szolgált, hogy a hétfőt elcsiphették maguknak
s akárhány műhelyben volt ugy, hogy mig vasárnap dolgoztak egész nap,
hétfőn mulattak egész nap. Ez a _kék hétfő_ (mint németül mondják) már
ősrégi szokás s a vasárnapi munkaszünetet csak ugy lehetne teljesen
elérni, ha az előtte való napot, vagyis a szombatot iktatnák törvénybe.
Akkor lenne csak a vasárnap igazán a nyugalomnak és a mulatságnak
szentelve.

A vasárnapi munkaszünetet nem Baross találta ki, – mint sokan hiszik, –
hanem az Uristen, a ki a hetedik napot a pihenésre rendelte. De sok ezer
évnek kellett elmulni, mig az emberiség rájött arra, hogy az Uristennek
igaza van s törvénybe kell foglalni az ő akaratát.

Ennek a törvénynek az a furcsasága, hogy nem kötelező mindenkire s
rengeteg sok kivétel van alóla. Más törvény egyformán kötelez kicsinyt
és nagyot, szegényt és gazdagot. Ez pedig olyan, hogy ha egy nagy csomó
ember nem tartja meg, hát megbüntetik, ha pedig egy másik csomó ember
megtartja – ezt is megbüntetik.

Például, ha a füszerkereskedő nem csukja be a boltját tizenegy órakor,
pénzbirságot fizet.

Ha pedig a reggel Szegedre induló személyvonat lokomotiv-vezetője
Kecskemétnél azt mondja, hogy tizenegy óra van, ő becsukja a boltot és
nem dirigál tovább – akkor elcsapják.

Pedig neki is volna tán jussa a vasárnapi munkaszünethez.

Hát a lóvasut mit szólna hozzá, ha kocsivezetői és kocsisai vasárnap
reggel hat órától hétfő reggel hat óráig munkaszünetet követelnének?

A vasárnapi munkaszünetet Feld városligeti szinigazgató magyarázta a
legpraktikusabban. Ő ezentul vasárnaponkint két előadást rendez. Hogy a
vasárnapi munkaszünetelők többet élvezhessenek, a szinészek dolgozzanak
duplán.

Hir szerint akadémiai kiadványokat se szabad vasárnap olvasni, mert ez
munka és nem élvezet.

A háziasszonyokat különösen figyelmeztetjük arra, hogy a szakácsnét
vasárnap korán küldjék a piacra. Ezenkivül a mészárostól és a
füszerestől idejekorán meghozassák a szükséges holmit, mert tizenegy óra
után már aranyért se kapnak egy kis magyar borsot. Azután jó lesz a
vasárnapi vacsoráról is már délelőtt gondoskodni, mert a férj uram nem
hozhat este sonkát a zsebében, legföljebb süteményt, mert a pékek és
cukrászok nem szünetelnek.

A ki vasárnaponkint a menyasszonyánál ebédel, keljen fel korán és
siessen a borbélyhoz, mert a Figaro tizenegykor zárlatot csinál s drága
pénzért se irtja ki az állak tüskéit. Milyen nagy dulakodás lesz a
helyért a borbély-műhelyekben, különösen farsangi időben! Sokan már
szombat este a fodoritók ajtói előtt fognak csoportosulni, hogy vasárnap
tizenegyig végezzen velük a mester.

A magánhivatalnokok örülnek, a köztisztviselők busulnak. Mert az
előbbiek (pl. a magyar általános biztositó társaság hivatalnokai) teljes
vasárnapi szünetet élveznek, ellenben a fővárosi és állami hivatalnokok
ezentul is bejárnak vasárnap.

Hogy a megye mit csinál, azt nem tudom.

Annyi bizonyos, hogy Székely Józsi bátyánk, megyei levéltáros, ezentul
már délelőtt kilenckor be fogja zárni a levéltárat, mely eddig néha
tizig, sőt negyedtizenegyig is nyitva volt.

Nekem lesz a legnagyobb örömöm, a ki eddig a zsurnalisztikában a
leglustább embernek voltam kikiáltva.

Vasárnap ebéd után beleülök az _Otthon_-klub pompás hintaszékébe s
éjfélig meg se mozdulok belőle. Ha kérdi valaki:

– Mit csinálsz?

Ezt felelem:

– A törvénynek engedelmeskedem.

– Hogyhogy?

– Nem dolgozom.

Ez az egy törvény az, melyet megtartani nem esik az embernek nehezére.
Mindig mondtam én, hogy a munka és a szorgalom nem vezet jóra: ime máris
törvényt kellett hozni ellene, oly nagy mérveket öltött.

Csak attól félek, hogy a vasárnapok rám nézve el lesznek veszve. Alva
fogom őket tölteni. A törvény nem engedi meg, hogy fölkeltsenek. Mert
engem fölkelteni _nagy munka_.

A munkaszünet természetesen kiterjed mindazokra az irókra, a kiknek az
irodalom a kenyerük. Nekik az elméjüket vasárnap reggel hat órától hétfő
reggel hat óráig csukva kell tartaniok s akármilyen jó gondolatuk támad,
azt nem szabad leirniok.

Tévedések kikerülése végett följegyezzük, hogy a kefekötőknek _csak
délelőtt tiz óráig szabad inni_, mivel ők az ivást iparszerüleg üzik s
igy az törvénybe ütközik.

A munkaszünet következtében egy nevezetes vasárnapi látványosság
keletkezik Budapesten: _a józan tótok_. Ugyanis a pálinkaméréseket már
vasárnap délelőtt tizkor be kell zárni s ez ideig a leggyorsabb tót se
képes berugni. Meg fogják látni, hogy milyen hasznos tényezője lesz ez a
tótság a fővárosi életnek. Szabadban fog járkálni, vagy otthon alszik.
Hétfőn pedig sokkal kevesebben fognak közülök az épületekről lepotyogni.
A harmadik vasárnapra már annyira megjavulnak, hogy minden tót tagja
lesz a mértékletességi egyesületnek. A pálinkamérők pedig elpusztulnak.
Két dologgal nem vagyok még tisztában: az egyik az anyósom.

Eddig a feleségemmel minden vasárnap délután az anyósomnál uzsonnáltunk:
ez nem volt élvezet, hanem _munka_, mert nekem kellett az anyósomat
mulattatni. Munkaszünet lévén, ezentul vasárnap tilos lesz nekem az
anyósomat mulattatni. Ellenben hétköznap kénytelen leszek odajárni
uzsonnára, mert akkor az élvezet tilos és a munka meg kötelesség.

Jobb is volna megforditani a dolgot: nem kell olyan törvényt
kibocsájtani, hogy ne dolgozzanak; olyan törvényt kell hozni, hogy
_dolgozzanak_ az emberek.

Vagy a tilalommal csak munkára akarják kapatni az emberiséget, tudván,
hogy a mi tilos, az édes? Hajdanában a hasznos krumplitermelést kemény
törvényekkel és busás jutalmakkal alig tudták elterjeszteni; ellenben a
kártékony dohány, bár élvezését itt-ott halállal is sujtották,
villámgyorsan elterjedt Európában.

A másik dolog, a mivel nem vagyok tisztában: a házmesterem. Nekem
ezentul vasárnap kapuzárás előtt kell haza mennem, hátha a cerberus
nagyon tiszteli a törvényt s nem akar nekem kaput nyitni, hivatkozva a
munkaszünetre.

Egy vigasztaló van a dologban: a házmester jó ember s tiz krajcárért rá
fogom őt birni arra, hogy a kapunyitást ne munkának, hanem élvezetnek
tartsa.

Summa-summarum: Magyarország holnap belép az európai államok nagy
munkaellenes szövetkezetébe s ha holnap látunk embereket a Dunaparton
sütkérezni és lábukat a vizbe lógatni, tudni fogjuk, hogy a látszat csal
s ezek nem naplopók, hanem a törvény tisztelői és hű végrehajtói.



TÖRTÉNET A GOUYON-UTCÁBÓL.

A Gouyon-utcát kora reggel fölseperték. Gondosan, lelkiismeretesen föl
is locsolták, mint akkor, a mikor a minden oroszok cárja vonult be
Párisba. Egy talpalattnyi föld nem maradt szárazon. Dühöngött is
érte Bertrand, mikor biciklijére kapva, az asztalosműhelybe ment.
Persze, itt ma arisztokrata mulatság lesz. A papok és mágnások
rendezik, az apáca-kolostorok javára, s hiába választottak be annyi
radikális-forradalmi embert a községtanácsba, azért az arisztokratáknak
mindig kész szolgája. Nem ütötték le nagyapáink elég fejét. Rosszul
végezték a munkájukat. Majd mi jobban fogjuk csinálni a dolgot. Csak
minél előbb el lehetne már kezdeni.

Igy dohogott Bertrand, miközben vigan mozgatta a lábait, s a mint
szélsebesen röpült végig Párison, kis fapipájából egész füstfelhők
maradoztak el utána.

A felesége lelkére kötötte, hogy pont tizenkét órakor otthon legyen a
dejeuner-re, s ő a nélkül, hogy szokott _aperitif_-jét, étvágycsináló
pálinkáját megitta volna, lábolt haza. A dejeuner már az asztalon volt.
A gyermekek is ott ültek már s türelmetlenül várták az apjukat.

– Ej ha, de sietünk, máskor ilyenkor titeket az utcáról kell fölhozni.
Hová készültök?

Az asszony intett a gyerekeknek, hogy ne szóljanak, de Paul nem állhatta
meg.

– A fölvonulást nézzük meg, papa.

– Micsoda fölvonulást?

– A jótékony bazárba.

Bertrand ránézett a feleségére. Az asszony zavartan mosolygott.

– Ugyan ne vedd rossz néven Joseph, a gyerekeknek meg kell mutatni az
ilyesmit. Látni fogják a török követet, a pápai követet, az elnök ur
feleségét és az összes hercegnőket. Nagyon érdekes az.

– Nem fogják látni! Nem engedem! Nem nekik való! Ne örüljenek neki az
arisztokraták, hogy milyen publikumuk van nekik az utcán. Nekünk nem
imponálnak, mi nem veszünk róluk tudomást… Majd csak akkor, ha ujra
eljön a napja, de akkor nem fognak örülni neki, – kiabált Bertrand
Joseph és ütögette öklével az asztalt.

A gyerekek, Paul és Marie, félve néztek rá. Az asszony lefogta férje
hadonázó öklét.

– Ugyan Joseph, legyen eszed, nem erről van szó, de az ilyesmi, a cifra
fogatok, az inasok, a szép lovak és ruhák, fölérnek a gyermekeknek egy
szinházi előadással, s mivel nem kerül pénzbe, hát megmutatom nekik.

– Nem mutatod meg! Ne felejtsd, hogy én a kerület radikális-forradalmi
végrehajtó bizottságának a tagja vagyok. S nem türöm, hogy a családom a
dologtalan utcai szájtátók közé keveredjék, a kik megtapsolják Alençon
hercegné uj kalapját.

– Jó, jó, csak együnk már.

Az ebéd szó nélkül folyt le. Az asszony dühös volt, Bertrand dühösnek
látszott, a gyerekek pedig félig elpityeredve, hallgatagon ültek ott.

Mikor vége volt, Bertrand fölállt, s a kalapjáért nyult. Föltette és
gondolkozott.

– Eh, itthon maradok. Mert ha elmegyek, te tilalmam ellenére elviszed
őket.

Az asszony némán leszedte az asztalt, s nem felelt semmit. Bertrand föl
s alá járkált.

– Eh, nem, elmegyek én is megnézni.

– No, látod, – szólt az asszony nevetve, – ez már okos beszéd.

– De miért megyek el? Nehogy te a gyerekek fejét telebeszéld mindenféle
értelmetlen butasággal. Majd én fölvilágositom a gyerekeket, hogy mit
tartsanak erről a canailleról, mely a mi verejtékünkből él. Majd akkor
más szemmel fogják ezeket a papokat és képmutató paposkodókat nézni.
Nini… Te talán még imádkozni is tanitod az én gyermekeimet?

Az asszony kiment a konyhába, sirdogált és mosogatott.

– Ne mosogasd az edényeket, gyertek!

Kézen fogta a két gyereket, az asszony egy kis piros kendőt kötött a
fejére, fehér kendőt kötött maga elé és lementek a Gouyon-utcába. A
füszerkereskedő előtt fölálltak egy kocsira és várták a látványosságot.

A mágnásvilág fölvonulása már megkezdődött. Az utca tele volt néppel,
mely bámult.

Ott robogott Pontillac márki könnyü kocsiján, mely elé oroszosan három
ló volt fogva egymás mellé. A piros lószerszám ezüsttel volt kiverve, s
a hátul ülő kocsis a moszkvai imsikek kaftánját viselte. Utána
Neveroszkoi gróf, az orosz nagykövetség katonai attaséja, a vörös
huszárok pompás egyenruhájában, egymás elé fogott két almásszürkével.
Utánuk vagy husz nyitott fogat tódult, tele kacagó fiatal menyecskékkel,
kik kábitó virág- és parfümillatot terjesztettek szét a tavaszi
levegőben. Széles kalapjaik alól vidáman néztek a közönségre, s hófehér
fogaikat villogtatták. A tavaszi divat remekei simultak karcsu
termetükre, s szines napernyőik mint megelevenedett óriási gombák
rohantak el a tömeg káprázó szemei előtt.

– Az ott Luynes herceg, meg a felesége, – mormogá Bertrand, – van vagy
öt kastélyuk, százezer hektár földjük, kétezer cselédjük… Nézd meg jól,
asszony… csupa selyem, majd elröpül. Ez a ruha belekerült neki kétezer
frankjába. És sohse dolgozott egyikük se… A kisujját se mozditotta…
Láttad a gyémántját, Marie? Jegyezd meg jól, hogy neked a mindennapi
kenyered alig nagyobb, mint neki a gyémántja… Hallod, Marie? Neked sohse
lesz akkora gyémántod… értsd meg jól, soha, soha…

– Hallgass Joseph, hallgass! feddé őt az asszony.

Paul és Marie tapsoltak örömükben: az orosz nagykövet jött a régi cári
hintók stilusában készült nagy batárban. A bakon muszka kocsis ült,
mellette egy óriási cserkesz. A nép köszönt neki, néhányan hurrát
kiáltottak, mások Oroszországot éltették. Bertrand Joseph hallgatott.

– Ott jön Mackau báró… a nagy bonapartista, fényben és gazdagságban.
Ezeknek csináltuk meg a köztársaságot… Ő élvez, mi pedig nyomorgunk… És
utána a többi, csupa ellenség, a nép zsarnoka… nézzétek a cimeres
kocsikat és libériákat… a megelégedett, a büszke urakat… és azután a
nyomor bárgyu alakjait, a kik szájtátva néznek rájuk…

– Hallgass, Joseph, hallgass!

A fény, pompa, boldogság, előkelőség, fiatalság, gazdagság, hatalom egy
vakitó Niagarája zuhogott el a Gouyon-utcában s tünt el a jótékony
bazárban. Az elyséei mezők friss virágillata is körüllebegte őket s a
tavaszi nap sugarai valóságos kévékben ömlöttek alá a mozgalomra.

Bertrand leugrott a kocsiról.

– Vincent apó bormérésébe, ide szembe megyek egy kis italra.

És eltünt. Bertrandné még megvárta a pápai nunciust s a gyerekekkel
együtt keresztet vetett magára, mikor az öreg ur, hófehér kezeivel a
kereszt jelét intette feléjük a levegőben. Aztán föl s alá sétáltak a
Gouyon-utcában és nézték a hemzsegést.

Hirtelen valami balsejtelem vonult végig a tömegen, mint forró nyárban a
távoli viharnak első hideg szele. Mindenki megállt, öntudatlanul, a maga
elhatározása nélkül s mintha egy láthatatlan szörny ólomsulylyal
nehezedett volna rá. Egy pillanatig csönd és mozdulatlanság volt… azután
egy nagy orditás, alaktalan jajkiáltás töltötte be a levegőt s a tömeg
egy névtelen, ismeretlen rémülettől megkapva, össze-vissza rohanni és
összefüggés nélkül kiabálni kezdett.

– Tüz van! Ég a jótékony bazár! – ez a pár érthető szó vált ki a
zürzavarból.

Egyszerre tele lett az utca füsttel. Azután őrült mozdulatokkal tépett
alakok jelentek meg. Egy égő haju asszony sikoltozva futott végig a
kövezeten; nem egy, tiz… nem tiz, száz… mintha Charenton lakóit
egyszerre ide rázták volna ki.

Erős trombitaszó. Megjöttek a tüzoltók. A rendőrök visszaszoritják a
népet, egy zászlóalj katonaság futólépésben érkezik. Tompa robbanással
lábhoz teszi a fegyvert… huszonkét elszenesedett holttest füstölög már a
földön.

Bertrandné szerencsésen a kapuhoz érkezik, befurakodik s lélekzet nélkül
szalad az ötödik emeletre a gyerekekkel.

Néha kimegy a folyosóra. Az ég fekete, az édes tavaszi levegő bűzös.
Tompa moraj az utcákon, százezrek megdöbbenése, ezrek fájdalma csak mint
egyetlen szenvedő óriásnak kínos sóhajtozása érkezik ide föl. Talán ez a
hatalmas anya, a nagy Páris siratja gyermekeit?

Gyorsan beesteledett. A gyerekek megebédeltek és vetkeznek. Bertrandné
az urát várja.

Nyolc órakor belép Bertrand. Az asszony fölugrik.

– Ember, mit csináltál? Mi történt veled? A szakállad fele le van
pörzsölve, a ruhád össze van égve. Hol a kalapod?

Bertrand nem szól, az asztalra könyököl.

– Megsebesültél?

– Nem. Mentettem.

– Te? Te?

– Én. Nagyon sirtak a szegény nyomorultak. Megsajnáltam őket. Nem vagyok
állat.

Végig törölte kormos homlokát.

– Én mentettem ki Luynes hercegnét s átadtam a férjének.

Bertrandné lehajolt a piszkos emberhez, s megcsókolta a kezét.

A gyerekek levetkőzve ültek kis ágyukban. Bertrand oda fordult.

– Hé, kölykök, imádkozzatok!

Paul félénken nézett az anyjára. Az anya biztatólag intett. A fiu
összetette a kezét, szemeit fölfelé szegezte, s csengő hangon mondá el
az imát.

  Én Istenem, jó Istenem,
  Becsukódik már a szemem,
  De a tied nyitva Atyám,
  A mig alszom, vigyázz reám.
  Vigyázz kedves szüleimre
  Meg az én jó testvéremre.
  Mire a nap ujra fölkel,
  Csókolhassuk egymást reggel.
                      Amen!

– Amen! – mondá Bertrand – halljátok, ezentul minden este imádkozzatok.
Akarom.

Egy kis ideig hallgatott, azután ujra szólt:

– És tanuljatok meg egyet: _Sohase irigyeljetek senkit!_



BIRKÓZÁS.

Egyizben elhatároztam, hogy hosszuéletü leszek e földön. E végből
tiszteltem atyámat és anyámat, de még más oldalról is biztositottam
magamat. Felültem ugyanis Fiuméban az Adria-társulat _Kemény Gábor_ nevü
gőzhajójára s igy utaztam, Olaszországot körülevezve, Marseillebe. Ez a
világ leghosszadalmasabb utja, s ez uton sikerült nekem tisztes
életkorra szert tennem. Brindisiben már mutatkoztak legelső ősz
hajszálaim. Maltában fogaim hullani kezdtek, Nápolyban ugy szaggatott a
köszvény, mint a szakácsné a csipkedettet. Palermóban (s ez az öregedés
legaggasztóbb jele) már nősülésen gondolkoztam, s Marseilleben kerekes
széken guritottak ki a szárazföldre. Ugy éreztem, mintha százéves volnék
s utamról olyan impresszióim voltak, mintha Ulyssesnél hosszabb ideig
bolyongtam volna a tengereken.

Igy kerültem én Marseillebe.

Egy este a kapitányom elvitt a _Zöld tehén_-hez cimzett
tengerész-mulatóba, melynek fővonzóereje a birkozás volt. Még pedig nem
professzionátusok, hanem amatőrök verekedtek egymással. Még pedig
leginkább matrózok. A kocsma tulajdonosa dijakat tüzött ki s a fiuk
azokért dulakodtak. Láttam ott nemcsak európai, hanem hindu, maláji,
néger és arab birkozókat is, kik a nagy óceánjáró hajókon mint matrózok,
vagy még inkább mint fütők szolgáltak. A birkozók öltözete csak egy
uszónadrág volt s az exotikus népek bajvivói megkenték olajjal a
felsőtestüket, hogy lecsuszszék róla az ellenfél marka. Az európai
birkozók ezt nem tették, sőt trikóinget is vettek föl.

Érdekes volt a publikum magatartása. A feketék és szinesek akárhogy
birkoztak, nem törődött vele senki. Sőt egyenesen brutalitásokra
biztatták őket. Hasbarugás, pof, harapás, körmölés, gáncsolás, minden
meg volt engedve s a szerencsétlenek véresre verve hagyták el a
porondot, a mi a fehérbőrü publikumot végtelenül izgatta és mulattatta.

Egészen más alakot öltött a fehérek birkozása. Itt a hajó és a nemzet,
melyhez a birkozó tartozott, természetesen pártját fogta neki és
semmiféle szabályellenes dolgot nem engedett meg. Biztatták, kiabáltak,
tomboltak, s embereiket a végső erőfeszitésre serkentették. Ebből
gyakran véres verekedések keletkeztek s különösen olaszok és franciák
sokszor késelték egymást.

Azóta sok birkozást láttam már, de ilyenkor mindig előttem állt a
marseillei kis aréna vadul üvöltöző tömegével, egyéni és nemzeti
versengésével s konstatálom, hogy az érdekesebb, mert őszintébb s
komolyabb, mint a professzionátus viadorok mérkőzése.

Az utóbbi már komédia, cirkusz, a hol a győző és az elbukott a küzdelem
után együtt vacsorálnak, mint a dráma után a megölt Duncan és gyilkosa,
Macbeth, sőt Duncan néha kifizeti a Macbeth által elfogyasztott
székely-gulyást – a mi nekem, mint jó publikumnak rosszul esik, mert én
meg akarom őrizni naiv hitemet és illuziómat, a mi nélkül nincs igazi
szinházi élvezet.

A professzionátusok mérkőzése azért mégis érdekes és komoly, mert ők
ezzel keresik a mindennapi kenyerüket. Ez az igazi küzdelem a létért.
Csak én azt találom komikusnak, hogy valakinek attól függjön az évi
jövedelme, hogy hányszor érintette mind a két vállával a földet.

Én is azt mondom, a mit jó Pálffy Albert szokott irni regényeiben,
egy-egy uj fejezet élén: Vessünk egy pillantást a közelmult eseményeire.

A nemzetközi birokversenyben Hakkenschmidt, a balti tartományokból való
orosz, legyőzte Kara Ahmedet, a brusszai hamalt.

Ez a fiatal, alig huszonhárom éves Hakkenschmidt a mérnöki pályára
készült s pár évi tehnikát el is végzett, de rettentő izomereje más
pályára csalta. Mikor észrevette, hogy micsoda tehetséggel áldotta meg
az Isten, elkezdett trenirozni. Uszott, futott, tornázott, sulyokat
emelt s nemsokára csudaszámba ment ismerősei közt. Épp egy épitőmester
irodájában dolgozott egy rubel napidijért, mikor a cirkusz birokversenyt
hirdetett. Első dij ötszáz, második háromszáz, harmadik kétszáz,
negyedik száz rubel. Hakkenschmidt egyet gondolt és jelentkezett,
földhöz vágta az összes birkozókat és elvitte vitte az első dijat. Két
hét alatt többet keresett, mint a mennyi egész évi fizetése volt. A
mesterségét tehát szegre akasztotta s elvei föntartásával (mondanák
politikusaink) belépett a professzionátus birkozók közé. Ha okosan él,
elbirkozhatik negyven éves koráig s szép vagyont szerezhet. Tovább nem
igen viheti, mert akkorra minden birkozó megroskad. Látjuk a hatalmas
Robinettin, a ki egykor Massont leverte s most már csak szánalmas rom.

Kara Ahmed teherhordó volt Brusszában. Lovakat és zongorákat vitt a
hátán. Egyszer egy lóháton ülő göröggel összeveszett s dühében Pausanias
derék utódját lovastól a levegőbe emelte. A görög lefordult, de azonnal
fölkelt s Ahmedhez lépve, megveregette a vállát és szóla:

– Te az én emberem vagy. Gyere velem és gazdagok leszünk mind a ketten.

Ő volt Ahmed első imprezáriója. A török sohse volt ügyes viaskodó, ma se
az. Az európai birkozók fogásai közül nem sajátitott el semmit; izmai
nincsenek is kidolgozva, de iszonyu őserejével lebirt mindenkit. Ha
egyszer derékon kapott valakit, annak vége volt. Hakkenschmidt csak
ravaszságával és akrobata ügyességével tudta őt legyőzni. Mikor az orosz
a földön hasalt s a török fölötte térdelve, tünődött, hogy miképp
fordithatná meg, akkor az orosz hirtelen egy hatalmas lökéssel hanyatt
taszitotta, ráugrott s mielőtt Ahmed magához térhetett volna
meglepetéséből, a két válla a földhöz volt nyomva.

Én sajnáltam a szegény Kara Ahmedet, mert mint turáni rokonomhoz, hozzá
szitottam az árja Hakkenechmidt ellenében. Különösen sajnáltam, mikor
láttam, hogy a düh és a szégyen könnyeket sajtol ki a szemeiből.
Tartozom azzal a kijelentéssel (a rossz nyelvek azt állitják, hogy
nemcsak kijelentéssel tartozom), hogy a közönség közt Karának is volt
pártja, de mikor három órai sikertelen dulakodása a legényt dühbe hozta
és pofozni s karmolni kezdte a muszkát, a hivek kisded csapatja elnémult
s csak én, Kozma Andor, a Kisfaludy-Társaság titkára, egy ismeretlen
tüzérfőhadnagy és Mardili Ábrahám köruti datolyaüzér mertünk még
kifejezést adni Kara-párti érzelmeinknek. Az indogermánok vezére
Vampetics kocsmáros, az indo-sváb volt; ő rohant be legelől a porondra,
az orosznak gratulálni, ő adott jelt, hogy föl a vállra a győztessel,
mialatt mi Kara Ahmed nejét, a párisi születésü Fatmát, a ki elájult,
közrevettük és kivonultunk.

Magyar csak egy volt a birkozók közt. Egy vékony, de izmos fickó, a
kinek csak az eleje volt magyar, a hátulja pedig német, mert hivták vala
őt Sándorfi Mayernek. Mely különös név nekünk sovinisztáknak igen nagy
szolgálatot tett. Mert ha dupla vezetéknevü honfitársunk győzött, a nép
tombolva üvöltötte Sándorfi nevét és diadalát. Ellenben mikor földhöz
vágták (s én mint objektiv magyar, nem tagadom, hogy ez gyakrabban
megtörtént), mindnyájan szidtuk a nyavalyás Mayert, nem habozván őt az
egységes Németország szégyenfoltjának tekinteni. Szóval a derék birkozót
bifurkáltuk s igy kikerültük azt, hogy Hunnia nyögjön letiporva és két
vállával érintve a földet.

A birkozásért a magyar egyáltalán csak mint néző lelkesül. A daliás
időkből Toldi Miklós erejének emléke maradt fönn; de ezt Arany lezárta,
folytatása nem lett.

Néha fölmerül a vidéki cirkuszokban egy-egy birkozó, a ki magát Toldi
Jánosnak nevezi, de nemzetközileg nem tud érvényesülni. Az én
diákkoromban volt a Józsefvárosban egy Markules nevü birkozó, a ki ugy
vagdalta a földhöz a mészároslegényeket, mint pajzán gyermek a labdáját.
Tudok egy Nagy Sándor nevü ceglédi mészároslegényről is, a ki
szülővárosában minden cirkuszi bajnokot levert. De ambiciói nem
terjednek messze, s Nagy-Kőrösön meg Alberti-Irsán már nem birkoznék a
világért se. Otthon megteszi, mert szülővárosának becsületéről van szó.
Nálunk, azt hiszem, a parasztlegény is lealázó kenyérkeresetnek tekinti
a rendes birkózást.

Az egész birkózás alatt legnagyobb gyönyörüséget mégis Kreindl,
_Ausztria bajnoka_ szerzett nekem, egy sörtől fölpuffadt pentzingi alak.
Kreindl ur azonnal a defenzivába ment át s folyton hason csuszkált a
földön. Nem adok igazat annak a barátomnak, a ki ebből azt
következtette, hogy Kreindl bácsi miniszteri pályára készül s a spanyol
etikett szabályai szerint birkozik; ellenben igazat adok mindazoknak, a
kik óriási humort találtak abban, hogy valaki _Ausztria bajnoka_ büszke
cimmel legyen fölruházva s e mellett vagy a hasával, vagy a két vállával
érintse folyton a földet. Adjon a magyarok Istene sok ilyen bajnokot
Ausztriának.

Végül nem állhatom meg, hogy ne emlitsem föl az éles különbséget a
gentleman-kódex és a birkozó-kódex közt. Ha az egyik gentleman a másikat
pofonüti, mindenesetre az utóbbit diszkvalifikálják, ha ez nem kér és
vesz elégtételt. A birkozóknál épp ellenkezőleg azt diszkvalifikálják, a
ki pofonütötte a másikat. S beáll ezáltal az a különös helyzet, hogy
uriember csak a diszkvalifikált birkozóval verekedhetik meg…



SÉTA A KELETEN.

Van nekünk egy söröző társaságunk, mely akkor keletkezett, mikor a
filloxéra aggasztó terjedése következtében valószinüvé kezdett válni,
hogy egy iparág: a hamis bor gyártása, erősen föl fog lendülni
hazánkban.

A következmények bebizonyitották, hogy igazunk volt, mikor a borivásról
áttértünk a sörivás gyakorlására, mert sok élelmes férfiu adta arra a
problémára a fejét: hogyan lehet a bortermelést függetleniteni az
időjárás szeszélyeitől.

Én csak azt sajnálom, hogy ezek a borhamisitó urak nem Amerikában
kisérleteztek, mert ott egy se fejezte volna be életét ágyban, párnák
közt, hanem csüngtek volna, mint a gyümölcs a fán. Mert az olyan ember,
a ki millió szőlőmunkásnak a kenyerére tör, csakugyan nem érdemel
egyebet.

Azt tartja a mondás, hogy a rossz bortól a bicska kinyilik az ember
zsebében. Nohát, a hamisitott bortól is kinyilik, de csak azért, hogy az
ember beledöfje a hamisitóba.

De most veszem észre, hogy nem erről akarok én irni. A mi söröző
társaságunkat akarom a nagyérdemü közönségnek bemutatni.

Ebben a társaságban mi meglehetősen hangosan szoktunk diskurálni és
itélni elevenek és holtak fölött. A kivel valami történt, azt széles
mederben szokta előadni s apró kávéházi kalandok Don Juan-féle szerelmi
regényekké dagadva szoktak, sörrel vegyest, asztalunkon
végighömpölyögni.

Csak az elnökünk, a kiváló fogteknikus hallgatott mindig makacsul és
konokul. Csak akkor hallottuk a hangját, mikor _snittet_ rendelt. Igaz,
hogy ezt gyakran hallottuk.

Egy izben előadtam a Keleti-tengeren torpedónaszádon tett utazásomat,
német tengerészek társaságában s persze fantáziám négy tüzes lova közé
odahajitottam a gyeplőt: hadd ragadjanak el.

Előadásom egyik legszenzációsabb pontja az volt, hogy a vihartól egy
hétig nem tudván partraszállni, éléskamránk kifogyott s összes élelmünk
keleti-tengeri heringekből állt.

Ez ellen semmi ellenvetés se volt. Akkor azonban áttértem a torpedóval
folytatott lövő-gyakorlatokra, s azt állitottam, hogy a kilőtt torpedó
negyvenöt méter kezdő sebességgel halad.

– Ötvenegy, – szólt egy hang.

Általános szenzáció: az elnök tette ezt a megjegyzést.

– Negyvenöt, – szóltam türelmetlenül.

– Ötvenegy, – viszonzá az elnök hidegen.

– Lehet, hogy a Józsefvárosban ötvenegy, – szóltam maró gunynyal, – de
nem a tengeren.

– A tengeren, – felelt az elnök ridegen.

– Ugyan kérem, elnök ur, mit szól bele a torpedók dolgába.

Az elnök zavarba jött.

– Igaz, hogy vakmerőség tőlem, mert bizony már régen nem is láttam
torpedót…

– Látott? Még szép, hogy látott. Tán a kiállitáson tetszett azokat a kis
mustra-torpedókat látni…

– Nem kérem, Pólában…

– Pólában?

– Igen, mikor a _San Sego_-n szolgáltam.

– Mi az a _San Sego_?

– A _San Sego_ az osztrák-magyar hadi flotta legelső torpedónaszádja…

– Maga tengerész volt?

– Három évig.

Nagyot ütöttem az asztalra.

– Uraim! Rá vagyok szedve, be vagyok csapva, föl vagyok ültetve. Elnök
ur, ez közönséges merénylet. Engedi, hogy én itt a vén tengeri farkast
játszszam, sőt olyan képet vág, mintha soha Soroksárnál messzebb nem
járt volna. Ez perfidia! Ez a barátság? Aztán látott is valamit?

Az elnök ur egy darabig vonogatta a vállát.

– Nem érdemes róla beszélni. A dulcignói flottademonstrációban vettem
csak részt.

– És utazott is?

– Ebben nem volt nagy szerencsém. Kis-Ázsián, Észak-Afrikán és
Dél-Amerikán kivül nem láttam semmit.

Itt már a guta környékezett. És ő hágy itt minket évek óta nagy
előadásokat tartani. Megfoszt minket a legérdekesebb kalandok
hallásától. Csináltam is rá mérgemben egy irtóztató viccet. Ha tengerész
volt, lehetett _sorhajóhadnagy_; de mivel fogteknikus, most nem lehet
más, mint _fogsorhajóhadnagy_; de mivel sok sört iszik, jogosan csakis
_fogsörhajóhadnagynak_ nevezhető.

Ez volt rajta a boszum.

Azóta nagyon óvatos vagyok külföldi kalandjaim regélésében. És
megtanultam azt, hogy a tengerrel való közeli ösmeretség nagyon
hallgataggá teszi az embereket.

Ezt a mult héten is tapasztaltam.

Egy jóbarátom vacsorát rendezett, melyen részint hires emberek, részint
érdekes személyiségek voltak jelen. Vacsora előtt jóbarátom félre hí s
egy napbarnitotta szálas fiatalemberre mutat, a ki civilruhában volt.

– Nézd azt a legényt. Tengerésztiszt, most jött haza Kinából. A mellett
fogsz ülni. Barátkozzál meg vele, sok érdekes dolgot megtudhatsz.

A nevét is megmondta, de nem voltam képes megjegyezni, mert inkarnátus
cseh hangzása volt. Ilyenforma: _Krancsenkruncsek_. Tessék ebből
kiszedni a magánhangzókat s megkapják a nevet. Ugy hangzik, mint távoli
puskaropogás.

Nohát, én is kiszedtem belőle, nem ugyan a magánhangzókat, hanem
mindent, a mit ő a messze Keleten látott. Nehezen ment, néha harapófogót
alkalmaztam, de ment.

Ő a _Zenta_ hajón szolgált, mely a japán partokon cirkált, mikor a
boxermozgalom lángra gyulladt. Azonnal Taku alá rendelték őket.

Az egész hajó személyzetét fölvillanyozta a hir, hogy egy kis verekedés
lesz Kinában. Egypár bombát vetnek valami városba, néhány copfos alakot
főbelőnek, rá nagy ebédet esznek valami főmandarinnál s azzal vége.
Senkise álmodott arról, hogy ebből milyen nagy európai összeröffenés
lesz.

Pár hét alatt aztán rájöttek, hogy ez Kina hadüzenete Európának.

Az én Krancsenkruncsek barátom, mint kapitányának az adjutánsa, részt
vett a haditanácsban is, mely azt tárgyalta, hogy előnyomuljanak-e
azonnal Peking felé, vagy még ujabb csapaterősitéseket várjanak.

Ez már azután volt, hogy Seymour admirális, az első segitőcsapattal,
kénytelen volt pekingi utját abbahagyni és folyton verekedve
visszatérni.

A második segitőcsapat még csak tizenötezer főből állott. Köröskörül égő
városok lángjai vörösitették az éjszakát s menekülő kinai keresztények
és hittéritők rémitették a vezéreket. A felkelők számát száz meg
százezerre tették s az európai tábornokok és tengernagyok közt az a
nézet kezdett tulnyomóvá válni, hogy legalább harmincezer ember kell
ahhoz, hogy e rettentő birodalom belsejébe nyomuljanak s a követségeket
fölmentsék.

Órák hosszu során át folyt a tanácskozás. Minden parancsnok beszélt,
csak a japáni tábornok hallgatott. A kis kiszáradt majom, cifra franciás
uniformisban, fölfelé metszett szemeivel, türelmesen végighallgatta a
szépen borotvált, jól táplált, termetes európaiakat. Végre ő rá
fordultak kérdőleg a tekintetek. Ekkor a kicsike fölállt s korrekt
angolsággal igy szólt:

– Elvégezték az urak? Jó. Akkor hallgassanak meg engem. Kémeim azt
jelentik, s tudják, hogy az én kémeim kitünők, hogy minden percnyi
késedelem a követek biztos fölkoncolását jelenti. Másrészt ösmerem a
kinait, eleget verekedtem velük. Egy erélyes előrenyomulás elől
szétszóródnak s mi könnyü szerrel Pekingbe juthatunk. Én tehát
inditványozom, hogy vágjunk neki. Ha pedig önök erre nem hajlandók: én
magam is neki vágok a hatezer emberemmel, még pedig azonnal.

Ezzel szalutált és adjutánsaival eltávozott. Az európaiak meglepetve
néztek egymásra. Pár perc mulva hallották, hogy a japáni táborban fujják
a riadót.

– Ezek az ördöngős fickók nem tréfálnak, – mormogá az angol parancsnok.

– Igazuk van, – szólt a francia parancsnok, – uraim, csatlakozom a
japánokhoz.

– Én is, – szólt az orosz.

Az angol gyorsan fölkelt.

– Nos, uraim, – szólt, – kimondom az egyhangu határozatot: azonnal
megkezdjük az előnyomulást Peking ellen. A beosztást, haditervet mind
ösmerik; előre, Isten nevében.

Mindenki helyeslőleg biccentett, az urak némán kezet fogtak és elváltak.
Negyedóra mulva az összes táborokban verték a riadót s a fölmentő sereg
elindult.

Azt már Rosthornnak a jelentéséből is tudom, hogy annak a kis japáninak,
az ő elhatározottságának és energiájának köszönhetik a követségek a
megmenekülésüket. Ha csak három nappal később indulnak el, már későn
érkeztek volna.

– És önnek volt valami érdekesebb kalandja? – kérdém Krancsenkruncseket.

– Nem. Semmi. Csan-Ting megrohanásában ugyan résztvettünk, de a
továbbiakban nekem csekély részem volt…

– Miért?

– Mert három napot a pincében töltöttem s igy elmaradtam és az
utócsapathoz osztottak be.

– Mit csinált a pincében?

– Unatkoztam.

– Hát miért nem jött ki?

– Nem lehetett.

– A bombák elől menekült oda?

– Oh, dehogy, – felelt a tiszt olyan arccal, mint a kit a kérdések
untatnak s boszankodik, hogy ennek a szárazföldi patkánynak elejétől
kezdve el kell mondani a dolgot.

– Hát, hogy volt?

– Ugy, hogy mikor a csan-tingi erődöt elfoglaltuk s benne voltunk már, a
kinaiak fölrobbantották… Én csapatommal éppen a kazematákban szedtem
össze a fegyvereket. Ez volt a szerencsénk. A romok ugyan eltemettek
bennünket, de kiástak mindannyiunkat…

A vér elhült bennem.

– Senkinek se történt semmi baja?

– De igen. Két ember megsiketült, egy pedig megőrült az élve eltemetés
iszonyuságától…

– Köszönöm.

Fölkeltem és a másik szobába mentem. A gazda utánam jött.

– Nos, ott hagytad a csehet?

– Ott. Barátom, én félek az olyan embertől, a kit fölrobbantanak egy
várral, a kit élve eltemetnek a föld alá s _mindezzel nem dicsekszik_.

Ilyenek a tengerészek.



AZ EGRI REMETE.

Azok, a kik a Nemzeti Szinház előadásán Gárdonyi Gézát kitapsolták, nem
is sejtik, hogy milyen különös ember jelent meg előttük.

Magas, sovány, szenvedő, szürke alak. Első pillanatra látszik rajta,
hogy az életnek legkeservesebb iskoláján ment keresztül. Éhezett,
fázott, csetlett-botlott, tanult, gondolkozott és most itt áll előttünk,
mint kész iró. Mint nagy iró, mint minden porcikájában igazi nagy magyar
iró.

Az emberekkel való érintkezésben ügyetlen, a lázasan dolgozó, előre
törekvő társadalomtól szinte fél. Azért is huzódott félre, a vidékre s
csak néha jön le Budapestre, hogy barátaival egy kicsit kibeszélgesse
magát.

Lelke roppant érzékeny. És tele van müvészi hajlamokkal. Képet fest,
igaz, hogy rosszat, de neki ez a foglalkozás is gyönyörüséget szerez.
Szobrot farag s ugyancsak fájna neki, ha Fadrusz kinevetné, – pedig
kinevetné. Zongorázik, hegedül s természettudományi problémákkal
foglalkozik. Néha megunja az irást s akkor a müvészetnek itt fölsorolt
ágaival szórakozik. Még a pipáját is maga rajzolta meg, azután kigyurta
agyagból s ugy csináltatta meg valami pipagyárossal.

Az apja is ezermester volt. Az öregnek a nyughatatlan vérét és
sokoldaluságát a fia is örökölte. Az öreg gépészféle ember volt és hogy
a mesterségét jól kitanulja, fölment Bécsbe. Itt érte az 1848-iki
forradalom, a mikor ő is beállt a halálfejes diáklégióba, résztvett Bécs
védelmében a császári csapatok ellen, majd a diákokkal együtt lejött
Magyarországra. Itt azonban őt fegyvergyárba tették, hadnagyi ranggal és
fizetéssel. Mikor a kormány Debrecenbe vonult, a fegyvergyárat Lahner
Nagyváradon állitotta föl s azt már ő vezette. Aradig követte a
kormányt, ott aztán, zsebében száz forinttal, oláh kocsisnak öltözve
menekült ki a halál hálóiból, a melyeket ott fontak-kötöttek a világosi
katasztrófa után. Visszament Bécsbe, a hol egy gyáros barátja
bizonyitványt adott neki, hogy a szabadságharc éveit ott töltötte. Talán
ott is marad, ha a Jankovicsok le nem hozatják Szőllős-Györökre, Somogy
vármegyébe, hogy egy gőzmalom terveit készitse el s a gépezetet állitsa
be. Itt érte az apát egész életében a legnagyobb baj: egy ujfajta
malomkereket talált fel, mely a rajta lezudult vizet megint visszaviszi
oda, a honnan ujra a kerékre folyhatik. Erre a találmányra, mely
geniális volt, zörgött és forgott mint a fene, csak éppen a vizet nem
akarta visszavinni oda, a honnan jött, az öreg minden pénzét ráköltötte
s ezért megmaradt szegény embernek.

Gárdonyi Géza Agárdon, Fejérmegyében született. Elvégezett három
gimnáziumot, aztán a tanitóképző-intézetbe adták Egerbe, – mert apja már
akkor Borsodban lakott.

Tizenöt éves volt, mikor apját elvesztette s ekkor szakadt rá a
nyomoruság. Csuda, hogy keresztülgázolt rajta, mert ifjukorában semmit
se árult el a benne lakozó nagy tehetségből. A tanitóképző-intézetben
együgyü fiunak tartották s csak az irodalom tanára vigasztalgatta néha,
nem azzal, hogy lesz belőle valami, hanem azzal, hogy ne busuljon, meg
fogja tudni keresni a kenyerét.

A mit itt emlitettem, ez volt az összes iskolája: a többit mind magától
tanulta. Elsajátitotta az angol, francia, német nyelvet s többféle
müvészetben tett szert annyi jártasságra, hogy kellemesen töltheti velük
az időt.

A Dunántul több vármegyéjében tanitóskodott s élt a parasztemberek közt,
fönnhatóságuk alatt. A Göre Gábor alakját a Somogy-vármegyei Karádról
hozta.

Itt, mikor tanitónak megválasztották, a lakásának az ablakai mind be
voltak törve. Mig a nyár melege tartott, rendben volt a dolog, de mikor
a hüvös őszi szelek kezdtek fujni: elment a nevezetes biróhoz.

– Biró uram, csináltassa meg a lakásom ablakait, hidegre fordult az idő.

– Nem lehet, tanitó uram, nincs egy krajcár se a község ládájában.

– De igy nem állom ki.

– Dehogy nem, ha muszáj, – vigasztalta a biró, – de mivel vasárnap van s
ha már nálam van: maradjon itt tanitó ur ebédre.

Gárdonyi persze szivesen vette a marasztalást. Akkor tiz forint havi
fizetése volt, mint segédtanitónak. Az ebéd tárkonyos bárányfejlevessel
kezdődött, malacpecsenyével folytatódott és pogácsán végződött. Hozzá
jó, finom vörösbor.

– Lássa, biró uram, – szólt Gárdonyi, – ennek az ebédnek a költségén
nemcsak a tanitólak, de az iskola összes ablakait is ujra meg lehetne
csináltatni.

Mire a biró büszkén:

– Hisz nem azt mondtam, hogy a biró szegény, hanem hogy a község
szegény. Nekem, hál’ isten, van mit apritani a tejbe.

De a tanitói lak ablakai csinálatlanok maradtak.

Gárdonyit roppant tudományszomj bántotta, de ehhez könyv kellett volna.
A könyv pedig olyan luxustárgy, melyet egy tanitó csak a legritkább
esetekben engedhet meg magának. Elhatározta tehát, hogy meggazdagszik.
Miből lehet legkönnyebben meggazdagodni? Természetesen abból, ha az
ember a tanitóknak egy naptárat csinál. Ezt minden tanitó megveszi s dől
a pénz, mint a parancsolat. Ezt a nagy tervet főzve agyában, kis
falujából fölment Győrbe, hogy ott kiadót keres az eszmére, a mit ő ugy
értett, hogy még egy halandót boldoggá tesz. Elment ahhoz a laphoz,
melybe irogatni szokott (mert mint tanitó kezdte már a tollat forgatni).
Ez aztán azt az ajánlatot tette neki, hogy maradjon ott munkatársnak,
hárman vannak a laphoz, mindegyikre esik ezerháromszáz forint fejenként
és évenként.

Ezerháromszáz forint! Gárdonyi elszédült, mikor ezt a summát hallotta.
Ime, a szerencse egyszerre üstökön ragadta. A _Tanitók Naptára_ az egyik
főnyeremény. Ez az ajánlat a másik főnyeremény. Természetesen azonnal
fölcsapott s a tanitóságnak örökre hátat forditott.

Jó ideig dolgozott ott potom pénzért, végre türelmét vesztette s
megszólitotta a szerkesztőt:

– Mikor osztozunk?

– Miben akar osztozni?

– Azt tetszett mondani, hogy rám ezerháromszáz forint esik…

– Esik, esik, majd ha a lap letörlesztette az adósságát.

– Mennyi adóssága van?

– Hatezer forint.

– És törlődik?

– Erősen. Két éve még csak négyezer forint volt.

Gárdonyi vállat vont és továbbra is ott maradt. Nem történt semmi, csak
az egyik főnyeremény esett a kutba.

A tanitók naptárát is megcsinálta, de a százasok nem nagyon tódultak be
hozzá. Maradt az, a mivé őt a végzet predestinálta: szegény ember. Most
már szegény iró.

De a meggazdagodás vágya nem hagyta őt nyugodni. Két nagy eszmét sütött
ki e végből: az egyik volt az Öröknaptár, a másik a Pokol.

Az Öröknaptár állt egy fali kalendáriumból, a melyből nemcsak előre, de
hátra is ki lehetett számitani az időt. Meg lehetett belőle mondani,
hogy a mohácsi csata mely napra esett, viszont azt is mutatta, hogy
1920-ban mikor lesz husvét.

De ezt csak Gárdonyi tudta belőle kimutatni. Kivüle nem találtam még egy
embert, a ki eligazodott volna rajta.

A _Pokol_, Dante Poklának körképileg való bemutatása, jó eszme volt, de
csekély anyagi eszközökkel, kontármódra valósitották meg ezt az eszmét.

Gárdonyi az előkészületek alatt boldog volt: nemcsak müvészi föladatot
végez, hanem egy világraszóló vállalatot is megvalósit.

Ez se sikerült. Sőt a vállalat adósságainak egy része az ő nyakába
szakadt. Akkor menekült el végképp a fővárosból s kifáradva, megtépve az
élet küzdelmeitől, letelepedett Egerben.

Fönt a hegyen, a legfélreesőbb helyen, csupa szegény ember közt, vett
egy kis parasztházat, s azt lassankint kicsinositotta, fölépitette
magának.

A szomszédjai nagyot néztek, mikor odajött.

Ki lehet ez? Urnak látszik, de nem lehet az, mert akkor lent laknék a
városban a porban, a sárban, nem itt a parasztok közt fönn az egészséges
jó levegőn, a zöld pázsit közt.

Mit keres itt, a hol régente a bünösöket akasztották? A hol hajdan a
hóhér is lakott?

Nézték, hogy mit csinál. Pipál a kertben, nagy könyvekből olvas, egyebet
nem tesz egész istenadta nap. Egyszer aztán valaki kisütötte, hogy _iró_
és a város dolgait irja, a miért kap havonkint huszonöt forintokat.

Gárdonyi a kapu elé hársfákat ültetett s leste, hogyan nőnek. Egerben
nem ismerkedett meg senkivel és senki se sejtette, hogy ki az a magányos
alak, a ki az akasztott ember dombjáról csendesen pipázgatva néz le Dobó
régi városára.

Egy éjjel aztán Gárdonyi arra ébredt, hogy a háza előtt levő padon egy
ember ül és énekel. Azt énekli, hogy:

  … Kossuth Ferenc magyar gyerek,
  Magyarországon született,
  Illik a kard oldalára
  A koszoru homlokára.

Aztán a hangos ismeretlen abbahagyja a nótát és elkezd zsörtölődni a
zsidóval, a ki tizenkét krajcárért adott neki pálinkát s mikor többet
akart inni, hitelbe, kidobta a kocsmából. Mikor az ügyét
elmonologizálta, ujra kezdte a nótázást igy:

  Szabadságom be van zárva
  Ferenc József ládájába,
  Elveszett a láda kulcsa,
  Nem szabadulok ki soha!

Aztán ujra a kocsmáros lelketlen eljárásának ecsetelése következett,
prózában. Ekkor már Gárdonyi felöltözködött és kiment.

– Hallja, barátom, miért énekel az én ablakom alatt? Nem tudok aludni.

– Én se.

– De én sohase énekelek a maga ablaka alatt, hát maga se énekeljen.

– Már, kérem, ez itt köztér, itt tehetek, a mit akarok, az ur ebbe nekem
nem parancsol.

– De már az a pad, a kin ül, az enyém, abba én parancsolok.

A paraszt rögtön fölkelt.

– Énekelhetek én állva is.

És rögtön rágyujtott egy ujabb nótára.

Ez az eset, meg az a körülmény, hogy hársfáit a tehenek leették,
kitördelték, arra birta Gárdonyit, hogy a várostól megvásárolja és
bekerittesse a háza elejét.

Ekkor jöttek csak rá, hogy ki az a Robinzon ott fönt a szegény emberek
során: a város odaadta neki a ház elejét ajándékképpen.

Azóta dolgozik ott vigan és zavartalanul. Milyen eredménynyel, mutatja
_A bor_ és a török világból vett nagy történeti regénye: _Az egri
csillagok_.

Abból az alacsony, nádfödeles parasztházból a magyar irodalomnak még
számos gyöngyszeme fog kiperegni.



A MAGYAR FŐVÁROS.

A napokban meglehetősen goromba levelet kaptam Lipcséből. A levéliró a
_Pester Lloyd_-ban olvasta, hogy a fővárosi közgyülésen a német szinház
ellen agitáltam és szavaztam, s ezért hálátlan Kossuth-kutyának nevez,
mert, – ugymond, – _ön a németeknek köszönheti európai hirnevét, mert
munkáit a német nyelv révén forditották le idegen nyelvekre, s igy
került bele a világirodalomba_. Hát ez ugyan nem igaz, mert Horn Emil
(francia), Schumacker (dán), Mayerhoffer (cseh) és Sarapov (orosz),
direkt magyarból forditottak le az illető nyelvre, de föltéve, hogy a
levélirónak van igaza, mi van akkor? Én legyek hálás azért, hogy a
munkáimat sziveskedtek leforditani, kiadni és belőlük esetleg pénzt
bevenni? Vagy jók voltak ezek a dolgok, vagy rosszak. Ha jók: az illető
lapoknak használtak, ha rosszak, ostobaság volt leforditani. Elösmerem,
hogy erkölcsi hasznom van belőle, de az anyagiakat a jó németek tisztán
maguknak tartották meg. Egy világhirü német cég is alkudozott velem egy
kötetre s e közben azon óhajának adott kifejezést, hogy legjobb
szeretné, ha ingyen odaadnám neki. A mire ezt feleltem: _Szegény és
kicsi hazám elég jól fizet, semmi okom sincs a nagy és gazdag
Németország számára ingyen dolgozni_. Erre aztán küldött – hetven
márkát. A magyar irodalmi cikkeknek óriási exportja van Ausztriába és
Németországba, de ez tisztán a forditók üzlete. Én csak egy korrekt
forditót ismerek: Binder Jenő késmárki tanárt, a ki mindig előre kikéri
az engedélyt, utólag pedig kéretlenül mindig megküldi a kapott
honorárium egyharmad részét. Hogy miért teszi, mikor ha nem tenné is, az
ördög se zaklatná érte? Nem tudom. Ugy látszik, gyógyithatatlan
becsületességben szenved.

Oscar von Krücken, a ki a magyarból németre való forditást valóságos
gyáriparrá fejlesztette (a munka egy részét, azt hiszem, gépekkel
végezteti) a megmondhatója, hogy én a forditásokért soha követelésekkel
nem léptem föl, legföljebb annyit engedtem meg magamnak, hogy ha Krücken
urral találkoztam, mint az Alföldön mondják, a _fenével etettem őt_. De
az ellen már élénken tiltakoznom kell, hogy ezen a cimen még én
viseltessem mély hálával Németország iránt és hozzájáruljak a német
import elősegitéséhez.

Ebben a kérdésben a németeket nem lehet a helyes álláspontra terelni.

Először nekik tudniok kellene, hogy velünk háromszáz év óta minden
gazságot a németek nevében követtek el. Az tehát természetes, hogy nem
kedveljük őket és félünk a befolyásuktól. De hát szereti őket a dán, a
francia, az orosz? Gyülöli. Pedig egyiknek se vétettek annyit, mint
nekünk, – ők vagy azok, a kik ránk uszitották őket, itt nem feszegetem.

Másodszor, ők azért is hálátlanoknak tartanak bennünket, hogy ő tőlük
vettük át a kulturát, s most szabadulni akarunk tőlük. Soh’se hallottam,
hogy az olaszok ilyesmit a németeknek a szemére lobbantottak volna.
Pedig volt idő, mikor a mai professzorok ősei félmeztelen barbárok
voltak, s csak lassan civilizálta őket át a római kultura. Köztünk és
köztük csak az a különbség, hogy mi később léptünk bele a civilizációba,
mint ők. De minket azért ugy leckéztetnek, mintha mi a turóscsuszát ma
is nyereg alatt puhitanók, az európai civilizáció pedig nem Kis-Ázsiából
és Egyiptomból, majd Hellaszból és Rómából indult volna ki, hanem
Ottakringben, Hernalsban vagy Oberhollabrunnban találták volna föl.

Egy elfogulatlan német emberrel találkoztam egész életemben. Diplomata
volt. Ez azt mondta, hogy Németország jól van lakva, Elzász-Lotharingia
volt az utolsó falat. Van még neki mit megemészteni Pózenben s ujabb
hóditásokra Európában nem gondol. Gyarmati politikát csinál, hogy
kivándorlóit elhelyezze, de a birodalom határán kivül lakó németekkel
nem foglalkozhatik. Legkevésbbé a magyarországi németekkel. A
legrövidlátóbb politika volna a magyarországi németekkel német faji
politikát csinálni, _nekik egész erejükkel a magyar hegemóniát kell
támogatniok_, mert ha ez meggyengül, akkor a szlávok kerekednek ott
felül s akkor jaj a németeknek. De csapás ez Németországra nézve is,
mert a mely pillanatban nem a magyar elem vezet, Szent István országa
megszünik _a német birodalomra nézve megbizható politikai szövetségesnek
lenni_. A magyar németek s a magyarok fogjanak össze és csináljanak
magyar nemzeti politikát, magyar faji politikát, hogy igy az egységes
államot örökre biztositsák s a nyugalmat, a békés fejlődés föltételeit
utódaiknak biztositsák. S akkor az ország Európa bármely államára nézve
mindig becses és keresett szövetséges lesz.

A mit itt irtam, ez évek óta szóról-szóra le van irva a berlini _Hotel
Kaiserhof_ levélpapirosán. Eltettem akkor, melegiben leirva, hogy majd
egyszer, ha szükség lesz rá, előveszem.

Mi következik ebből?

Az, hogy nekünk a német érdekek szempontjából is itthon soviniszta
magyar politikát kell folytatnunk s a nemzeti államot az egész vonalon
kiépitenünk. De ezt mi csak szóval teszszük, szóval se mind. Hogy a
hazai németek nagy része pedig hogyan gondolkozik a dologról: arról se
beszéljünk. Elég az erdélyi szászok példájára hivatkozni, a kik
lapjaikban és gyüléseiken kétségbeesett harcot folytatnak a magyarositás
ellen, e mellett szakadatlanul _oláhosodnak_. Nem egyszer jártam köztük.
A hol az oláh kőházban lakik és kőtemplomban imádkozik: az mind szász
pusztulást jelent. Oláhul minden szász tud, magyarul legföljebb ha
tiz-huszezer a száznyolcvanezerből. De azért ők mi ellenünk izgatnak, s
nagynémet tendenciákban nevelik ifjuságukat. Amszterdamban láttam egy
szindarabot, melyben a normannok egy cölöphöz kötött kelta harcost
földdel lassanként eltemetnek. A kelta ég felé emelt szemmel, vad
dalokban bucsuzik el pogány isteneitől. Ez a szász politika.
Németországra szegzett tekintettel harsogják a _Deutschland, Deutschland
über alles_-t, az oláh föld pedig lassan-lassan betemeti őket. Ma-holnap
már csak a fejük, az intelligencia áll ki a földből.

*

A mi városatyáinkat nem penetrálja az a fölséges gondolat: nemzeti
főváros, egy millió lakossal. Ez a magyar nemzet örökkévalóságát
jelenti, még az esetre is, ha Gurko tábornok parancsol a budai várban.

Hol állunk mi ettől az ideáltól?

Az elemi iskolákban németül tanitanak, a templomainkban németül
prédikálnak, a kereskedők nagy része németül vezeti az üzletét, minden
hordár, kocsis, de különösen minden kaputos ember tud németül s a
pestiek nagy többségére nézve magyar nyelv – német nyelv, magyar könyv –
német könyv, magyar szinház – német szinház teljesen mindegy.

Most a magyar és német kultura egyensulyban tartják egymást. De hátha ez
az egyensuly a német javára fölbillen? Akkor vajjon nem az is mindegy
lesz a lakosságnak: Magyarország-e vagy Németország?

Mi a magyar nyelv korlátlan, kizárólagos uralmát akarjuk diadalra
juttatni.

Nézzétek, milyen félénken kerülgeti a főváros a német nyelvnek
iskoláinkból való kiküszöbölését. Mikor minden okos ember belátja, hogy
az elemi iskolák tanulóit, kik tizféle nemzetiséghez tartoznak, ott kell
kezdeni magyarrá gyurni s ugy megtanitani magyarul, a hogy a jász-kun
gyerekek beszélnek. Mert ez a _pesti_ magyar nyelv, a mit nemcsak az
iskolákban, hanem már a felnőttek is beszélnek, utálatos, magyartalan,
inkorrekt, tele zsidó és német forditásokkal. A főváros elemi, polgári
és ipariskoláiban a fősulyt a magyar nyelv (nem a nyelvtan) kitünő
tanitására kell fektetni s erre kell a legtöbb időt szentelni.

Ha Budapesten minden ember magyarul beszél, imádkozik, számol,
kereskedik és kaláberez, ha a német müveltség olyan szerepet fog nálunk
játszani, mint Németországban, Olaszországban, vagy nálunk a francia
müveltség: akkor épp oly tárt karokkal fogadom a német szinészetet, mint
most a franciát.

A müvelt német és olasz ember megért és élvez egy francia előadást vagy
könyvet, de azért minden porcikájában, minden leheletében német,
illetőleg olasz. Nálunk a müvelt ember kétnyelvüvé válik. A német
müveltség lefogva tartja bennünk a magyar müveltséget. Hát nincs jogunk
nekünk minden eszközzel a magyar kultura kizárólagosságán dolgozni?

Olyan viszonyokat kell Budapesten teremtenünk, hogy a ki magyarul nem
tud, egy falat kenyeret ne tudjon itt kapni. Akkor nem hoz ránk
veszedelmet semmiféle idegen invázió. Mert akkor csak szórványosan jöhet
s nem mételyez meg bennünket.

A multkor két villámos fölszerelő dolgozott a házban s mivel németül
beszéltek, megszólitottam őket. Kisült, hogy vesztfáliak s tiz év óta
vannak Budapesten.

– Miért nem beszélnek magyarul? – kérdém.

– Ugyan kérem, nincs arra itt semmi szükség.

Ez volt a felelet.

Most erre egy másik példa. Egy felsővidéki vármegyében meglátogattam egy
főszolgabiró barátomat, a ki elvitt egy tót gyülésre. A mint a tótok
látták, hogy ott a főszolgabiró, _angolul folytatták a tanácskozást_, a
miből az én kedves barátom egy kukkot se értett.

Ime, ezek a tótok Magyarországon születtek, itt éltek 25, 30, 35, 40
esztendeig, sok volt közülök, a ki évekig dolgozott Budapesten, de
magyarul egy se tudott. Három-négy évi Amerika azonban megtanitotta őket
angolul. Mert ott érzi, hogy muszáj neki angolul tudni, érzi, hogy
haszna van belőle, ha tud.

Érzi-e a magyarul tudás szükségességét a mi országunkban vagy
fővárosunkban? Nem, mert mi gyáva, lágy, megalkuvó, gyönge önérzetü,
idegen kulturák által dezorganizált nemzet lettünk, mely hatalmával nem
él és kétségtelen jogait nem érvényesiti.

A magyar érzék hiányának és a nem-gondolkozásnak égbekiáltó példája az,
hogy a budapesti ügyvédek, a hires magyar ügyvédi kar, még ha képviselők
is, a táblájukra szükségesnek látják kiirni: _Landes- und
Wechselgerichtsadvocat_. A mire csakugyan nincs semmi szükség. Hát akkor
mit mondjunk a kereskedők kétnyelvü cégtábláiról? Nézzék meg Zágrábot:
az egész városban tisztán horvát minden fölirat.

Szóval egy fényes, pompás levantei város vagyunk mi. Szaloniki,
Drinápoly. Valamint ott, ugy nemsokára nálunk is mindig lesz egy francia
operett-társulat, német dráma, orfeum vagy piszok zengeráj (ez a
legutóbbi az ő tömeges és utálatos grasszálásával már is európai
specialitássá teszi Budapestet), olasz cirkusz stb. Husz év alatt aztán
a cseh, német, morva, olasz, tót elem folytonos beözönlése révén
undoritó kis Bábeltoronyi gyülekezet lesz itt, melyben magyart csak
akkor látunk, ha Barnum elhoz egyet Amerikából mutogatni.



A CSENGŐDI PUSZTÁN.

Megint csak Dankó Pistáról szól az ének, a ki most keresztül-kasul
barangolja az országot, hogy magyar daltársulatával előadásokat
rendezzen. Az is az ő különös szerencsétlensége, hogy mindenütt Barnum
után jár s igy az ő vállalata csak annyit ér, mint mikor valakinek az
orra előtt learatják a termést és neki csak a tarlózás jut.

Dankó Pistát néhány iró-barátjának a szeretete és pártfogása
hozzájuttatta ahhoz, hogy megtámadott tüdejét télire San-Remóba vihette,
az áldott lelkü Cirfusz magyar doktor kezelése alá. Furcsább betege
Cirfusznak még nem igen volt, mint Pista barátunk, a ki először is nem
hitte, hogy neki tüdőbaja van, tehát folyton cigarettázott. A szó szoros
értelmében elrágott ötven-hatvan cigarettát egy nap, s nemcsak a füstöt,
de a dohányt is lenyelte. Végre aztán Cirfusz megmondta neki, hogy San
Remo-ország kizárólag a külföldi mellbetegek gyógyitására van
berendezve, abból él, s azért a szabályok megsértését államellenes
kihágásnak tekintik és szigoruan büntetik. Erre Dankó abbahagyta a
füstölést, igaz, hogy a komponálást is. Csakhogy akkor már tiz szép dala
készen volt.

Mikor meggyógyulva hazajött, erre a tiz dalra társulatot szerzett s
megkezdte első országos körutját. A vállalkozást fényes siker koronázta.
Nyár közepére már négyezer forint tiszta vagyona volt. Ekkor
megszüntette a körutat és hazajött. Augusztus havában, rekkenő melegben,
gyönyörü prémes bundában állitott be közénk. Mert hát telt. A pincér
alázatosan hajlongva akasztotta a fogasra s megrendelés nélkül hozott
Dankónak egy Chateaubriand-sültet, mert ez az étlap legdrágább tétele.
Vacsora után Dankó három feketét ivott, mert a vagyon kötelez s a
kávésoknak is csak kell élni.

Ösmertem egy embert, a ki ötezer forintot örökölvén, beült a kocsmába s
addig ivott, mig a pénznek a nyakára nem hágott. Különben szerencsés
fickó volt, mert mikor az utolsó forintra került a sor, megütötte a guta
s igy nem érhette meg az elszegényedés keservét. A hálás kocsmáros
megfestette az arcképét és emlékkövet állitott a sirjára.

Dankó nem tett ilyen bolondot. Neki nem a szerencse szerezte a pénzt,
hanem szorgalma és tehetsége. Tehát meg kell becsülni.

Mit tesz az ember a pénzével, ha megbecsüli? Ingatlanba fekteti. Mert a
pénz elröpül, de az ingatlan nem röpül el. Dankó elhatározta, hogy
birtokot vesz. Mert csak az az ur, a kinek birtoka van. A ki reggel a
tornácról pipaszárral dirigálja – nem a daltársulat kóristáit, hanem a
négyökrös béreseket, a mint szántani indulnak. A ki tizenegy órakor
befogatja a két sárgát és kimegy megnézni, hogy halad a munka. A ki este
belátogat a szomszéd kis városba vacsorálni s miután egy-két nótát
elhuzat, öt pengőt ád a cigánynak. Ez izgatta őt különösen. Az
ingatlanok ura, mikor néhai kollégáit támogatja.

Eleinte ugy számitott, hogy valami szegény mágnástól megveszi a
birtokát, s beül grófnak. De hát ez nehéz volt, mert a legszegényebb
gróf se akarta a birtokát ötven-hatvanezer forintot alul odaadni.

Egy este azonban nagy diskusszió volt a vacsoraasztalunknál. Szőlőpártra
és buzapártra oszoltunk. A szőlőpárt a mellett vitatkozott, hogy sokkal
jövedelmezőbb a szőlővel való bibelődés s a népnek hibája az, hogy csak
a buzatermelést tartja hozzá méltó foglalkozásnak.

Dankónak ez szeget ütött a fejébe s másnap már szőlőszeti könyveket
vett, hogy ezt a foglalkozást egy kissé tanulmányozza. Rapszódikus elme
lévén, a könyveket hamar elhajitotta, hogy a kivitelhez lásson.

Magánértesülések nyomán Kis-Kőrösre vitték léptei, hol egy nyolcholdas,
szőlőnek való homokbuckaterületet kináltak neki.

Dankó finom, érzékeny poétalélek s igy nem csuda, hogy Kis-Kőrösön első
dolga volt Petőfi szülőházát megtekinteni. Sokáig elmerengett imádott
költője szülei háza előtt, azután kiballagott Csengődre, mely puszta
onnan valami fertály órányira van.

Elmerengett az utca porán, melyben a gyermek Petőfi játszott;
elandalgott az öreg fákon, melyek a kis szoknyás Petőfit szaladgálni
látták, s szinte restelte, hogy ő ilyen jó módban van, földet készül
venni, mikor a nagy költő egész életében nyomorgott.

A mint halad a sikon, a széltől ingatott vadvirágok közt, észreveszi,
hogy az ut mellett egy öreg juhász hever és könyvet olvas. Dankó megáll.

– Mit olvas, barátom?

– Petőfi Sándor verseit.

Dankó nagyot nézett.

– Kitől kapta?

– A fiamtól, a ki tavaly nyerte az exámenen.

– Hogy hivják?

– Gyurik Pálnak.

– Ért-e maga szőlőhöz?

– Ahhoz se értenék?

– Azért kérdem, mert látom, hogy birkával foglalkozik.

– Szegény ember azzal foglalkozik, a mi akad.

– De eljönne vincellérnek Csengődre?

– El én.

– Hát majd holnap fölkeresem. Hol lakik?

– Itt, meg innen öt mérföldnyire, meg onnan két mérföldnyire.

– De én nem szaladgálhatok maga után legelőről-legelőre.

– Birkausztatás után megtalál a tekintetes ur Kis-Kőrösön a Bozsik Pál
kocsmája mellett, a zöld keritésen tul.

– Jól van, Isten áldja meg!

Dankó tovább haladt. A vincellérje már megvolt. Ehhez az emberhez most
már muszáj volt szőlőt venni. Egy vincellér, a ki Petőfit olvassa: ez is
unikum a maga nemében.

Ilyen hangulatok után természetes, hogy Dankó megvette a nyolc hold
buckát, melynek nagyrészén csak kutyatej és rokonai termettek. A kisebb
része már kész szőlő volt, egy kis présházzal. Egy elhagyott szögletben
vadrózsabokor virágzott.

Ki is fizette rögtön a gazdának készpénzzel. A gazda nagyot bámult.
Mekkora ur lehet, a ki rátákban is törleszthetné, mégis egyszerre fizet.
Le is vette rögtön a süvegét, aztán fölhuzta a csizmáját, de csak azért,
hogy a pipáját belesülyeszthesse. Tudja ő, mi az illendőség.

Aztán ügetett be a városba borért s üzent a pusztai szomszédoknak, hogy
jőjjenek áldomásra.

Dankó pedig kéjes érzéssel végigsétált a birtokán. Minden bólongató
virágszálnak külön visszaintegetett, mintha mondaná: _Bizony változás
történt, uj gazdát kaptatok. Hát csak igyekezzetek!_

Végignézett a napfényes sikon. A maga földjéről nézett végig. S hálát
adott az Istennek, hogy ennyire megsegitette őt. Ugy érezte, mintha
kótára nem szedhető dalok százai fakadnának lelkéből és repülnének az ég
végtelensége felé. Csodálatos harmónia fogta el egész lényét. Boldog
volt.

Valami szomszéd fán elkezdett csicseregni egy madár, mintha az uj gazdát
üdvözölte volna. A présház eresze alatt a fecskék csevegtek. Talán a
nagy eseményt, a vételt tárgyalták.

Dankó lassu léptekkel bement a házba, a lócára feküdt és fáradtan
elaludt. Érzései, benyomásai leverték lábáról, összetörték gyöngéd
lelkét.

Mire fölébredt, már ott voltak a szomszédok és egy hordó bor körül
csoportosultak. Várták a nábob ébredését.

Az áldomásivás megkezdődött.

Az ötödik pohárnál megszólalt a régi gazda:

– Nagyságos ur, nem azért szólok, mintha jussom volna. Kifizette,
megittuk az áldomást, vége van, semmi közöm hozzá. De lássa, a nagyságos
ur gazdag, én meg szegény ember vagyok… Kérnék valamit.

– Csak ki vele.

– Ezt a diófát itt a présház előtt az apám ültette. Alatta is halt meg.
Adjon nekem a terméséből minden esztendőben egy zsákkal…

Dankó hallgatott.

– Mondom, nincs nincs jussom hozzá. Csak ha sziveskednék.

Miért hallgatott Dankó? Azon járt az esze, hogy ha neki olyan öröm volt
az, hogy szerzett, milyen bánat lehet ennek a parasztnak, hogy veszit,
hogy kénytelen ott hagyni apái kis földjét, melyet munkájuknak
verejtékével öntöztek…

– Jó, ennek a diófának egész termése a magáé. Minden esztendőben.

A gazda megörült és vigan ivott és itatott tovább. Mikor már jól be volt
borozva, megint Dankó elé járult.

– Nagyságos ur, még egy kérésem van.

Dankó a fejét csóválta.

– Ne tessék haragudni. A felső részbe, a hol a vadrózsabokor van, egy
kis fiam van eltemetve. Ne tessék kidobni onnan…

A parasztnak elakadt a szava. Majd halkabban folytatta:

– Ne tudja meg, szegény, hogy a csengődi földünk idegen kézre került.

Dankó megindultan hallgatott.

– Ne féljen, barátom, körülkerittetem és keresztet is állitok rá.

Ezzel elfordult. Ha a paraszt egy kicsit kéri, rögtön visszaadja neki az
egész birtokot. Mi lesz ebből a barna arcu földmivelőből, ha elszakad a
földtől, melyben apja diófája áll s melyben gyermeke porlad? Elzüllik.

Esteledett. Dankó Kis-Kőrös felé indult. A nép elbucsuzott tőle, de
elkisérte.

És akkor rágyujtottak a nótázásra… és Dankónak nagyot dobbant a szive…
az ő nótáit énekelték. És ő magába mormogott:

– Nem, én nem vádolhatom magam. Én nem fosztogatom őket. Pénzt is adtam
nekik, dalt is. Testi jót, lelki jót adtam nekik.

S ujra visszatért lelkébe a harmónia. Lassan haladt tova a félhomályu
pusztán s már csak messziről szállt felé a dal, mely egykor szivéből
fakadt s ime, a nép ajkán örök életet él.

Könny gördült végig az arcán.



A NAGY TŰZNÉL.

A mult éjjel szobámban ültem csendesen és nézegettem Dayot nagy
képeskönyvét, mely a porosz-francia háboruról, Páris ostromáról s a
kommün rémuralmáról fönnmaradt művészi illusztrációkat közli. Éppen a
kommün rémuralmát forgattam, a köztársasági kormány harcának történetét
a lázadó párisi községtanács ellen. A Mont-Valérien-erődben lábhoz tett
fegyverrel és kárörvendő arccal áll a német, lent pedig az égő Párisban,
melynek lángjai az egekig csapnak, a franciák gyilkolják egymást oly vad
dühvel, a minőt a poroszok ellen sohse fejtettek ki. A mészárlást, az
óriási tüzet ábrázoló képek mintegy megelevenednek előttem s borzadva
forgatom a lapokat… S ekkor lámpásom elhalaványodik, ablakomon pedig
biborpiros világosság ömlik be.

Mi ez?

Tűz van!

Még előttem állottak a párisi városházának, a Tuilleriáknak, a
hadügyminisztériumnak égését ábrázoló, szinte pörzsölő hűségü képek, – s
most itt áll előttem igazában egy égő város képe.

Kirohanok az utcára s kocsiba vágom magam.

Késő éjjel van, fantasztikus, rózsaszinü fényben usznak az elhagyott
utcák.

De már kezdenek elevenedni. A tömérdek kávéházból tódul ki a mulató nép,
egy percig kábultan néz a fénybe, s aztán elkezd feléje rohanni.

S nekem eszembe jutottak a sötét óceán fölött a new-yorki világitó
torony felé meredt szemekkel, szinte hipnotizálva repülő éjjeli madarak.

És eszembe jut a sok nyári bogár, mely láthatatlanul lappang a sötétben,
de mikor a lámpást meggyujtom, százával rohannak oda, s a fény bűvös
körétől nem tudnak megmenekülni.

Mint a mágnes a vasat, ugy vonzza a világosság az embert és az állatot.

Az éjszaka a bánat, a betegség, a halál.

A nappal az öröm, az egészség, az élet.

A beteg éjjel kétszeresen szenved, s a hajnalt ugy lesi, mint a mely
megváltja őt a szenvedésektől. Az éjjeltől pedig ugy remeg, mintha a
homályban a halál leselkednék rá.

Fussunk a világosság felé! Fussunk, emberek! Ti koldusok, kik
rongyaitokban dideregve alusztok a sétaterek padjain, a Dunaparton, a
ligetben, a vasuti hid alatt: gyertek melegedni.

Ti komiszok, kiknek csak más kára okoz örömet: gyertek örvendezni.

Ti álmodozók, kiknek a világosság, egyenesség az ideálotok: gyertek,
hadd ittasodjék meg lelketek, mialatt szemetek iszsza a tűz irtóztató
fényét, mely elüzi az éjszakát.

Ott állunk az égő gőzmalom előtt.

Mintha a napnak egy izzó darabja esett volna le a földre.

Már az egész tető lángban áll, s az emeletek (hat van!) egymás után
szakadnak le, nagy robajjal.

A mint egy terem meggyulad, a tüz ereje megolvasztja az ablakot, s
egyszerre mintha ágyuból lőnék ki, iszonyu lángoszlop tör ki sisteregve
a nyiláson. A lángoszlop nyomán, mint egy ujonnan támadt kráterből a
láva, folyik ki az olvadt liszt.

Ezer meg ezer ember áll ott a világosság körében, s rémülettel vagy
csodálattal tekint a félelmes elembe.

Most jönnek a kötelesség emberei. A rendőr és a tüzoltó. Mig a rendőr
helyet csinál, a fekete sisakos alakok leugrálnak kocsijaikról s
óvatosan munkához látnak. Mint olyan emberek, a kik óriást készülnek
megtámadni.

Futólépésben jön a katonaság, pár perc mulva feltüzött szuronyok villogó
sora szoritja vissza a néptömeget.

S ekkor látom az apró, fekete alakokat megjelenni és mozogni a tüz
közvetetlen közelében.

Nekünk száz lépés távolságra ég az arcunk s fáj a szemünk, ők pedig
odakusznak tizenöt lépés távolságra, magukkal hurcolván egy óriás
kigyót, a vizvezető csövet.

Egy, kettő, három tüzoltó fényes szillhuettje jelenik meg. S
megdobbannak a szivek: ezeknek talán otthon feleségük, gyermekük alszik,
mitsem sejtve, a fönntartójuk pedig lépésről-lépésre közeledik a
halálhoz.

Néha az, a ki legközelebb van a tüzhöz, fölemelkedik, ilyenkor
végiglocsolják egy távolabbi csőből; a pára csak ugy dől ki belőle.

Most az egész tető ingadozik. A vészsíp megszólal. A ki tüzoltó
meghallja, hátrál. Egyszerre a tető beomlik. Mind a hat emelet végig, le
a földig beszakad. A lángtenger ugy vág föl egyszerre az égre, mintha a
malomból egy lángszárnyu óriási tüzes sárkány röpült volna föl,
lebegtetve vörös testét. Mindenki rémülettel tekint rá, tán a tüzisten
táncol, tombol ott vad jókedvében. Szikramilliárdok usznak a levegőben.
Most már egy tüz az egész malombelső.

S a tüzisten mulat. Megmutatja, hogy ő mennyi szinből van összerakva.
Itt vörös, ott narancssárga, amott tiszta fehér a láng. Közbül zöld és
kék csillagok, pettyek jelennek meg. Mindenféle sávokra van hasitva a
tűz. Vagy talán csak a szemünk káprázik?

Mint egy tele zsák, hull le előttünk egy elájult tüzoltó az alacsony
gépház tetejéről. A mentők odasietnek. Minden oldalról vezetik elő a
sebesülteket. Összeégett ruhában, lepörzsölt hajjal, megégett arccal,
kézzel tántorognak elő a halálra fáradt, elcsigázott tüzoltók, a
kötelesség áldozatai. Meglocsolt, forró ruhájukból csak ugy dől ki a
pára; szinte kapkodnak a friss levegő után.

A parancsnoknak jelentik: két bajtárs eltünt.

– Hol álltak?

– A beszakadt tetőn.

Dermedtség futott végig mindenkinek a tagjain. A vad tüzisten ime
halálos áldozatokat követelt. Egy perc: s az egész, ezrekre menő tömeg
tudta a hirt. A megdöbbenés moraja futott át az embereken, aztán mély
csönd lett s irtózattal néztek a sisteregve, pattogva, búgva táncoló
lángtengerre.

A tűz, a tűz!

Bemelegiti, bevilágitja családi otthonunkat.

Tisztitó erejével kiolvasztja a nemes ércet a salakból.

Megsüti a királyok lakomáját és a szegény ember krumpliját.

Az emberiség haladását, a civilizációt szolgálja, hajtván a gépeket.

Mindezt megteszi, ha az ember megfékezi, megszeliditi és igájába hajtja.
De jaj az embernek, ha egy pillanatra kiszabadul és urrá lesz. Rombolja,
pusztitja urait.

Ime, itt előttünk megöltél két erős férfit, agyonfojtottad őket tüzes
karjaiddal. Ennek a két férfinak az élet szegényes jelent, bizonytalan
jövőt adott; de mégis megvolt bennük az, hogy habozás nélkül mentek be a
halál torkába, mikor a kötelesség ugy parancsolta.

Le a kalappal emlékük előtt! Itt, a hol oly kevesen teljesitik
kötelességüket és mindenki a más ajtaja előtt söpör!

Keressétek meg hamvaikat, szedjétek össze, s temessétek el pompával. De
kérünk a temetésére egy minisztert és egy polgármestert is, mert ez épp
ugy dukál ezeknek a névtelen halottaknak, mint a neves semmiségeknek.

… Azt mondják, nincs baj, mert a gőzmalom biztositva van. De én azt
mondom, baj van, mert az özvegy és az árva nincs biztositva.



A BUR TOKÁNY.

A minap a mi rendes társaságunk együtt ült a rendes kis kocsmában,
melyben minden este eszméket és kabátokat szoktunk cserélni.

A társaságnak egyik legérdekesebb tagja a _bur báró_, Luzsénszky Félix,
kinek hatalmas, hosszu, száraz, az erőteljes bajusz által is
jellegzetessé tett alakját nemcsak a fővárosban, de a vidéken is jól
ismerik, fölolvasásai révén.

Mikor kitört az angol-bur háboru, a báró otthagyta nyugalmas hivatalát
és lement Afrikába verekedni. Ősei mind jó verekedő, vitéz lovagok
voltak, a kiknek éles kardcsapásai alatt sok német és török harapott a
fübe, a régi rossz időkben. Ő benne is megvan ez a nyughatatlan vér. S a
mint az első alkalom kinálkozott, azonnal megragadta, hogy behunyt
szemmel a harci kalandokba rohanjon.

Abbahagyni a tespedést, érdekesen, változatosan élni, s ha ugy van
megirva, szépen meghalni: ez vezette az öreg burt, a ki már tul volt a
negyven éven, mikor fegyvert ragadott a bur szabadságért.

Mi mindnyájan szeretettel nézünk az öreg burra, a ki áldott jó ember,
önfeláldozó, hős s a mai enervált világban a régi magyar energiának, s
az életet, vagyont, mindent kockára tenni képes magyar urnak egyik
legutolsó példánya.

Csakhogy az ilyen karakter nem érvényesül a békében; a hol sokszor a
szemtelenséget veszik bátorságnak, a gyávaságot pedig az elvek
köpenyegébe burkolják.

Tehát Félix báró megjelenik a mi kocsmánkban, s rendel magának egy
porció gulyást.

Lajos pincér, a ki néma rajongással viseltetik a báró iránt, igy susog:

– Nem ajánlom.

– Miért?

– Mert három vendég visszaküldte, kemény.

– Hát mit ajánl?

– Tokányt.

A báró elmosolyodik.

– Tokány? Hozza. S jegyezze meg, a hányszor tokány lesz, mindig hozzon.

Lajos elhozta a tokányt, a báró belekóstolt.

– Vigye el magát az ördög. Ez is kemény.

– Ej, de válogatós vagy, – szólt bele egy másik bur harcos, – neked már
csak akkor izlik a tokány, ha az angolok golyózápora közt eszed?

A báró nagyot sóhajtott.

– Sohse ettem életemben olyan jó tokányt, mint Dalmanuta előtt.

Sürgetésükre elbeszélte.

Már az angolok benyomultak Transzválba, sőt Pretóriát is elfoglalták. A
bur csapatok és az idegen kommandók pedig a Pretória-Lorenzo-Markezi
vasutvonal mentén hátráltak Dalmanuta felé.

Egymás mellett hátrált Simon Vilmos magyar katonatiszt németekből álló
kommandója és Luzsénszky Félix magyar csapatja.

Augusztus hónap, vagyis tél közepe volt. Nappal forróság, éjjel olyan
hidegség, hogy a dér fehérré tette a mezőket s ropogott a lábuk alatt.

Este mindig tábort ütöttek és sátrak alatt háltak, miután a szekereken
magukkal vitt elemózsiából falatoztak. Szeszes italuk nem volt, de a
forró kávé eléggé fölmelegitette őket.

Egy este valamelyik kommandótól egy magyar vetődik Luzsénszkyhez s
valami olyat jelent neki, hogy a báró örömében a földhöz vágja a
sipkáját és nagyokat kurjant. Társai odasietnek.

– Mi az?

– Csatát nyertünk valahol?

– Annál is több. Ide hallgassatok, fiuk. Ennek a becsületes embernek egy
pakli magyar kártya van a zsebében. Ma ferblizünk.

A legnagyobb sátorból kidobtak mindent, asztalt rögtönöztek s gyér
lámpavilágnál megindult a csöndes, melyben többek közt résztvettek:
Luzsénszky báró, Goldeck, Jansen, Simon Vilmos, Fleischer Pali,
Goldecket kivéve mind magyarok. Goldeck osztrák tiszt volt, a ki egy
galiciai garnizonban a huszároktól tanult meg ferblizni.

Oly nyugodtan játszottak, mintha csak odahaza lettek volna valamelyik
kaszinóban.

Éjfél után bejön egy bur, s jelent valamit Luzsénszkynak. A báró éppen
gusztált és nem felelt. A guszta véget ért, a báró hátranézett.

– A fene egye meg az álló kibicet. Mi kell?

– Az angolok mozognak. Ugy látszik, elénk akarnak kerülni, hogy a
visszavonulásunkat elvágják.

– Ötöt vissza! – felelt a báró, – a kocsik azonnal fogjanak be.

– Még tizet rá! – szólt Jansen.

Simon és a többiek eldobták. Luzsénszky megretirált, a bur hirnök állva
kibicelését rossz ómennek véve, s igy Jansen huszonegy zöldre a báró
háromszora ellen kihuzta a kasszát. Ujra osztottak volna, de a távolból
puskalövések hallatszottak, s igy kénytelen-kelletlen ők is lóra kaptak.

A visszavonulás nem ment éppen gyorsan, mert az angolok az üldözésben,
előnyomulásban, különösen éjszaka, nagyon óvatosak voltak. Véres iskolán
mentek már keresztül, az angol hadsereg ott Afrikában alakult át
lassankint jó katonasággá. A különböző kommandók ráértek szép tempósan
befogni a szamarakat az óriási szekerekbe, s aztán elindultak a hideg
éjben. A báró élénken mérgelődött a párti megzavarásán s különösen azon,
hogy Jansen a két zölddel elkergette.

Haladtak egész éjjel, egész nap, s szerencsésen megelőzték az angol
bekeritő csapatokat.

Másnap este ujra tábort ütöttek. Legkésőbben érkezett be pár emberrel
Luzsénszky, s jelentette, hogy ma pompás vacsorájuk lesz, mert ő egy
farmban szerzett egy jókora darab marhahust, egy egész malacot, egy
csomó hagymát, s ő ebből most tokányt fog csinálni, melyre a csendes
kompániát ezennel ünnepélyesen meghivja.

A kompániában volt három parancsnok: Goldeck, Luzsénszky, Simon, azután
Fleischer Pali, Jansen és még két magyar. Persze, nagy volt az öröm a
fiuk között. Luzsénszky hires tokányfőző, valóságos tokányzseni volt,
egy izben már volt alkalmuk részesülni benne. Azért nem többször, mert
hát a tokányfőzésre nem jutott mindig idő. Azonnal mind hozzáláttak
részben a hagymatisztitáshoz, részben a malacnak és a marhának
összeapritásához. Összekeverték és az üstben a tüzre tették. A
legfiatalabb a báró parancsára a puskatisztitóvesszővel keverte. A
fölgerjedt étvágytól kidülledt szemekkel állták körül valamennyien s
gusztusuk csak fokozódott, mikor Luzsénszky még paprikát is tett bele a
hagymán kivül. Az illatos gőzt elégedetten szivták be, s várták a
lakomát.

Ekkor megint beállit egy bur, s a kommandánsokat Viljoen tábornokhoz
tanácskozásra hivja. Simon, Goldeck és Luzsénszky odasiettek; az utóbbi
előbb pár utasitással látta el az ott maradtakat a tokány kezelésére
vonatkozólag.

Félóra mulva visszatértek.

– Nos, mi lesz? – kérdék.

– Az angolok azonnal támadni fognak.

– És mi? Hátrálunk?

– Nem. Helytállunk.

– Szamárság ilyen helyen ütközetet elfogadni.

– Persze, hogy az. Viljoen is azt mondta, de mi rábeszéltük, hogy nem
lehet másképp.

– Miért?

– Miért? – förmedt föl a báró, – azért, mert a tokányt csak nem fogjuk
itt hagyni az angoloknak?

Kiszurt egy darabot s megkóstolta.

– Legalább egy óráig kell még főlnie. Előre fiuk, a sziklás gerincre,
majd én itt maradok s ha készen lesz a vacsora, utánatok küldöm a
kaffert.

A kommandók, a táborban hagyva a lovakat, a sziklás hegygerincre mentek.
Luzsénszky pedig jól megrakta a tüzet, befödte az üstöt és figyelt. Az
angolok, a kik pihent csapataikkal most éjjel-nappal hajszolták a
búrokat, nagy puskaropogtatást vittek véghez, a burok azonban nem
feleltek. De mikor egy rekognoszcirozó angol lovas csapat fölbukkant,
egyszerre százan lőttek, különböző pontokról, a mi az angolokat még
óvatosabbá tette.

Jó félóra mulva üzent Luzsénszky a fiuknak, s azok futva jöttek a
tokányra.

A hideg éjszakában mohón ették a marcona, torzonborz alakok a forró,
paprikás, hagymás hust, a kaffer szolga mindenkinek egy csésze fekete
kávéval szolgált, s mind ugy ugrottak föl a lakoma után, mintha
ujjászülettek volna.

Egy Dalmanuta felől jövő farmer vágtatott el mellettük.

– Hol a tábornok? – ezt kiabálta. Valami fontos hirt hozhatott.
Luzsénszky utána sietett.

Viljoen azzal fogadta a bárót:

– De jó volt, hogy helytálltunk.

– Miért?

– Most kapom a hirt, hogy a middleburgi völgy, a merre retirálnunk
kellett volna, meg van rakva angolokkal. Ha azonnal visszavonultunk
volna, azóta már kelepcében volnánk. Igy most Wounderfontein felé
megyünk.

Luzsénszky elgondolkodva tért vissza társaihoz.

– Fiuk, ez a tokány az életünket mentette meg. Majd elmondom. Kiki
szedje össze az embereit, kafferek, pakkoljatok!



Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Felolvasta a szerző a nagykárolyi Petőfi-ünnepen 1899
szeptember 24-én.]



TARTALOM.

  Taraszovics reggele  1
  A tolvaj  13
  A mit a laxenburgi fák suttognak  19
  Egy kő naplója  23
  A ravasz Miska  28
  Egy arany a hó alatt  36
  Kelemen és Pattantyus  43
  Négy nemzet  51
  Egy számüzött király  58
  Okos állatok  68
  A legnagyobb humorista  73
  A tenger  77
  A tenger munkásai  82
  Az ezredes  86
  Két testvér  92
  Uledi  100
  A veréb  107
  A muszka  111
  A füst  116
  Alkotmányos lumpolás  123
  Az egy élő  128
  Wilhelm  132
  A nevelő  137
  Iduska  147
  És még sem mozog a föld  152
  Az oroszlánbőr  158
  Levél a Jézuskához  162
  Ahmed  169
  A december  175
  Mindennapi alakok  180
  Kiáltás az éjszakában  186
  A calumpiti győző  194
  Steevens  202
  Los mismos perros  209
  Harctéri levelezők  217
  Alattvalóim  223
  Turin  231
  Vizió  239
  Éjjeli kaland  244
  Vasárnapi munkaszünet  251
  Történet a Gouyon-utcából  257
  Birkózás  265
  Séta a Keleten  272
  Az egri remete  280
  A magyar főváros  288
  A csengődi pusztán  296
  A nagy tűznél  304
  A bur tokány  310



      *      *      *      *      *      *



Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

2 |ne haragudják |ne haragudjék

39 |Mér régen |Már régen

57 |Ilyenek vagynuk |Ilyenek vagyunk

62 |kétes exisztenciátk |kétes exisztenciák

68 |alacsonyobb rangu |alacsonyabb rangu

79 |nyomtalnul eltünnék |nyomtalanul eltünnék

90 |megöntöze a benne |megöntözte a benne

104 |legjobban vál-lasztott |legjobban választott

136 |Órási hidegvér |Óriási hidegvér

198 |földmivelési minisztérimban |földmivelési minisztériumban

204 |arra születem |arra születtem

210 |dél-farnciaországi |dél-franciaországi

239 |fékezhetm meg |fékezhetem meg

262 |ötötdik emeletre |ötödik emeletre

315 |kommadók, a táborban |kommandók, a táborban





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Elbeszélések és tárcák" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.