Title: Törpék és óriások
Author: Ambrus, Zoltán
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Törpék és óriások" ***


available by the Google Books Library Project



Ambrus Zoltán Munkái

vii. kötet.

TÖRPÉK ÉS ÓRIÁSOK

Ambrus Zoltán Munkái

VII.

TÖRPÉK ÉS ÓRIÁSOK

BUDAPEST MDCCCCVII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

Ambrus Zoltán



TÖRPÉK ÉS ÓRIÁSOK

BUDAPEST MDCCCCVII

VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.

RÉVAI TESTVÉREK

IRODALMI INTÉZET R.-T.

AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL

Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18.



A KÖLTŐ.


I.

Nem, nem volt valami nagyon okos teremtés a szegény Mrs. Arnold, a
_Tavaszi verőfény_ híres »kicsi Vadvirág«-ja, az a lény, a kinek a nevét
adta, a kivel a dicsőségét osztotta meg Algernon Arnold, a ma élő költők
koronátlan királya. Ha ez a Vadvirág véletlenül egy
harisnya-kereskedőnek nyujtja a kezét: meglehet, minta-asszony válik
belőle, kifogástalan feleség, példás családanya. Mert jótulajdonság is
találkozott benne; takaros volt, szelid, alkalmazkodó, türelmes, és
tiszta, mint a háztetőre esett hó. De micsoda szegényes megjelenés volt
a mellett a nagy ember mellett, a ki magához emelte! Nem, nem volt méltó
hozzá, és ha bevált volna feleségnek, anyának, háziasszonynak egy
tehetős polgár, mondjuk: a Lord-Mayor házában – annak az oldalán, a
kiben Apolló tökéletességét valami sátáni elmésség tette sugárzóvá,
nagyon is kitűnt értelmének sekélyessége, szívének, lelkének minden
korlátoltsága. Talán nem volt annyira együgyű, a milyennek Lady
Grosvenor találta; talán nem igaz – a mit Lady Grosvenor hiresztelt –
hogy Arnold nem szivesen látta házában az eszes embereket, mert mindig
rettegett, hogy a felesége valami olyat talál mondani, a mi mind a
kettőjöket nevetségessé teheti; de az bizonyos, hogy a szegény kis
Vadvirág, akárhogyan erőködött, képtelen volt a férjét megérteni.
Valamivel többre vitte, mint a Mouche, a ki soha se tudott a róla irt
halhatatlan költeményekről; elolvasta, sőt nagy buzgalmában könyv nélkül
megtanulta férjének minden versét; de Arnold szívének vívódásai és
képzeletének másvilági élményei, a mellette élő előkelő lélek magasabb
rendű gyönyörei, isteni mámora, és – csak a kiválasztottak számára
érthető – rejtelmes, arany tőr-ütötte sebei, szenvedései: mint a Sybilla
könyveinek tartalma, mint a Kékszakálu herczeg rejtett kamarája, örök
titkok maradtak előtte. A betűket megtanulta, de mikor Arnold lelke
elkalandozott mellőle, olyan csodálkozással s olyan tehetetlenül bámult
az elröppent lélek után, a milyen csodálkozással s a milyen tehetetlenül
egy tipegő, csipogó kis csibe néz felfelé, mikor a sas a magasba
szárnyal.

És nem Lady Grosvenor volt az egyetlen, a ki hasztalanul, a feleletnek
minden reménye nélkül kérdezgette magától, hogy egy Algernon Arnold
hogyan köthette le – ha nem is az egész életét, ha nem is a szabadságát,
de legalább: – idejének jókora részét egy ilyen kis senkihez, egy ilyen
jelentéktelen valakihez, a ki mindössze csinos női személy, semmi egyéb.
Armidák és Alcinák vetekedtek azért, hogy a költőt ideig-óráig
meghódíthassák; Vittoria Colonnák versenyeztek szerelméért, a nélkül,
hogy egyebet mertek volna remélni, mint szerelmi életének egy rövid
korszakát; és Arnold feleségévé tette ezt a Hamupipőkét, a kit az ő
helyéről más talán meg se látott volna.

A költő egyik legkonokabb, elriaszthatatlanul hűséges barátja, és egyben
életirója, igy fejti meg e házasság rejtelmét:

Algernon Arnold a házasságát is azzal a nagyúri nemtörődömséggel
határozta el, hajtotta végre és szenvedte el, a melylyel minden egyéb
dolgát; az intézményeknek, a formáknak, az embereknek azzal a határtalan
lenézésével, a társadalmi viszonyoknak, tulajdon jövőjének azzal a
semmibevevésével, mely őt mindenekfelett jellemzi. Algernon Arnold soha
se tartott tiszteletben semmiféle földi dolgot, a pillanatnyi érzésén
kívül; mindig az volt a hitvallása, hogy az emberben csak az értékes, a
mi ösztönszerű; semmit se becsült meg, csak a saját indulatait, de
ezeket aztán annál inkább megbecsülte, minél ritkábban jelentkeztek. A
jövővel soha se számolt; soha se törődött vele, mit hoz a holnap; soha
se gondolt rá: mi lesz a következése ennek vagy annak a lépésének,
boldogságot vagy boldogtalanságot épít-e magának. Nem hitt abban, hogy a
jövőnek bármily csekély részecskéjét előre ki lehetne számítani;
ellenben vakon bízott lángelméjének erejében, bármily viszontagságok
következzenek, bármily poklok fenekére kerüljön.

S házasságát is azzal az előkelő hanyagsággal követte el, a melyet csak
ő engedhetett meg magának. Volt egy pillanat, mikor a kis Vadvirág
lefoglalta minden gondolatát. Jól esett neki, hogy ez a gyermek az
istenséget látja benne. Gyönyörűnek találta, majdnem olyan gyönyörűnek,
mint azt a kis őzt, a mely gyermekkorában három napig a játszótársa
volt. Akarta. És tisztában volt vele, hogy örömének igen nagy ára van; a
legnagyobb ár: a házasság. Talán nem is kellett volna neki másképpen. Az
őzike csak így volt kedvére való: szines pántlikával a nyakán. És nem
okoskodott tovább. Elvette; car tel était son plaisir. Nem bánta, hogy a
házasság intézményét másféle emberek, és nem az ő számára találták ki;
hiszen a házasság csak egy a sok formaság közűl. Nem törődött vele, hogy
hozzá való-e, élettársnak, ez a Hamupipőke, és hogy házasságához mit
mondanak az emberek, a kik Meseország királynéját egészen másnak
képzelték. Ugy gondolkozott, hogy a királynénak a király ad tekintélyt,
s ha csak tekintély kell, van neki elég, bőven jut majd belőle mind a
kettőjöknek; egyébként pedig mélységesen megvetette a mások véleményét.
Nem gondolt azzal sem, hogy ebbeli felfogása megváltozhatik, s hogy ez
az elkövetkezhető fordulat micsoda veszedelmeket rejt magában. Nem
bántotta az a kérdés, hogy mit hozhat a jövő: örömöket-e vagy
keserűségeket? Jöjjön, a mi jön; ő mindig ura lesz sorsának. És a
legkevésbbé se gondolt arra, hogy mi vár ebben a házasságban a kis
Vadvirágra: a boldogság-e vagy a szerencsétlenség? Arra, a mi kivüle
esett, soha se gondolt. Tudta, hogy ez a házasság bolondság; jó. Ő
elkövetheti még ezt a bolondságot is. Következzék akármi, ő mindig az
marad, a ki volt: Botticelli lelki leszármazója, a Szép birodalmának
fejedelme, Páris város unokaöcscse stb. stb.

Ilyen királyi könnyelműséget, a minő ez a házasság volt, Algernon Arnold
nem egyet követett el. Máskor is csinált ő effélét; akárhányat, és
nemcsak kora ifjuságában. Egyszer egy remek agárért oda engedte
kiadójának a _Harangszó_ tulajdonjogát örökre. A kiadó egy vagyont nyert
azon, hogy az agara megtetszett a költőnek. Azt lehetne mondani, hogy
Arnold néha csak azért követte el az ilyesmit, mert csábította, vonzotta
a könnyelműség nagysága.

Igy nyilatkozik Algernon Arnold házasságáról a költő életirója, az a
ragaszkodó jóbarát, a kit Arnold semmiféle szeszélylyel nem űzhetett el
magától.

Lelkiismeretes biráló módjára nyilatkozik. Megítéli a költőnek ezt a
lépését, de nem itéli el a költőt. Fölleli a mentségét. Honnan ered –
kérdi – ez a nagyúri semmivel se törődés, – az intézmények, a formák, a
kicsinyes dolgok és a kicsinyes emberek lenézése, – a jövővel szemben
való vakmerőség, – a túlemelkedés mindazon, a mi a közönséges embert
kötelezi? Az erő érzéséből! – felel. – A lángelme tudata – úgymond –
olyan biztonság-érzetet ad, mely minden, úgynevezett könnyelműséget
megmagyaráz. Arnoldnak joga volt hozzá, hogy csak a pillanatnyi
érzéseinek éljen; a költőt fel kell menteni attól, hogy ő is
kötelességének tartsa mérlegelni azokat a kicsinyességeket, a melyek a
nyárspolgár életét teszik. Az emberfeletti embernek nem az a törvény
parancsol, a melyik a tömegnek, hanem egy más, magasabb rendű.

– És tehet-e róla Arnold – kérdezte Lady Grosvenor, a ki érthetetlennek
találta a költő házasságát, de meg tudta érteni magát a költőt – tehet-e
róla Arnold, hogy a felesége ennyire együgyű volt? Képzelhette-e ezt a
korlátoltságot?

Nem, nem tehetett róla.

Arnold eleinte sokat foglalkozott azzal a kedves kis játékszerrel, a
kinek a _feleség_ czímet és rangot ajándékozta. Rajta volt, hogy a kis
Vadvirág megértse őt. Elmagyarázta neki:

– Byron és Shelley versfaragók voltak; Keats és Swinburne ügyes
dilettánsok; Browningnak már volt egy kis tehetsége; én költő vagyok!

Vadvirág megértette ezt, és a magyarázat, különösen a míg hosszan
tartott, boldoggá tette.

De ez volt az egész, a mit meg tudott érteni.

Az igaz, hogy a költő magyarázatai egyre rövidebbek lettek. Kezdte úgy
találni, hogy játékszere egy kicsit egyforma, s kiderült, hogy Vadvirág
egy cseppet se tanulékony.

Arnold meg akarta értetni vele az alap-igazságokat.

– A költőnek – magyarázta – a szabadság az, a mi másnak a levegő. A mint
más meghal, ha elvonják tőle a levegőt, a költő elsorvad, ha megfosztják
a szabadságától.

Vadvirágnak ez nem ment a fejébe.

– A szabadságától? – kérdezte. – De hát mi az? Nekem a szabadság az, ha:
szabad veled maradnom, egész nap, mindig. Te pedig úgy kivánod a
szabadságot, hogy: szabad legyen engem magamra hagynod, tőlem távol
lenned, megfelejtkezned arról, hogy otthon valaki vár, vár, vár. Ebből
azt látom, hogy már nem szeretsz engem.

Arnold meg akarta értetni vele, hogy ez tévedés. Hogy ő, igenis, szereti
az ő kis feleségét, már a hogy a kis feleségét szereti az ember.

– Csakhogy, lásd – tanitgatta párját – a költő nem bujhatik el az
emberek elől. Nem maradhat örökkön a tűzhely mellett; nem hallgathatja
folyton a fazékban forralt víz bugyborékolásának egyhangú muzsikáját.
Nem ülhet egy zugban, mig pókháló szövődik körülötte. Mert képzelete
elálmosodik; mert a fogoly madár megnémul. A költőnek élnie kell.
Lázasan kell élnie; uj meg uj küzdelmek, uj meg uj nyugtalanságok, uj
meg uj gyönyörűségek között; sebesen dobogó szívvel, harczban, mámorban,
örök átszellemültségben. A költőnek, hogy hangja üde, fényes, zengő
maradjon, épp úgy szüksége van a szerelmi izgalmakra, mint másnak a
falat kenyérre.

De Vadvirág nem értette meg.

– Én is élni akarok! – szólt. – Csakhogy én veled akarok élni, mert a
többi nekem nem élet! Mért nem vagy te is úgy, mint én?! Neked nem élet
az, ha velem maradsz?! Neked semmi az, a mi nekem minden?! Szerelmi
izgalmakat kivánsz? De hiszen itt vagyok én! Szólj, mondd meg, mit
tegyek?! Ugy akarlak szeretni, a hogy szeretni csak lehet! Ugy, a hogy a
többi asszony együtt véve se képes téged szeretni! Mondd, milyen legyek?

Arnold azért még se mondott le arról, hogy idővel kioktathatja,
meggyőzheti, értelmesebbé teheti a feleségét. Remélte, hogy egyszer majd
csak megokosodik. Ha most még gyermek, valamikor majd csak kinyílik a
szeme. A mikor majd jobban megismeri az életet, a világot.

És bár lassankint elunta a sok hiábavaló magyarázgatást, egyszer-egyszer
később is megpróbálta jobb útra terelni Vadvirágnak a gondolkozását.

– Nézd – igyekezett eloszlatni a szép kis fejbe szorult sok sötétséget –
egy közönséges polgárasszony helyzete meg a tied között nagy a
különbség. A fűszeres felesége megvárhatja, hogy a férje ne ismerjen más
asszonyt, csak őt. Osztozik férjének a munkájában; osztozik
számításában, várakozásaiban, boszúságaiban, gondjában és bajában.
Együtt tölti vele az egész napot, az egész életet; leveszi a válláról a
teher felét; illő, hogy férje az örömet se keresse másutt, csak otthon.
Joga van férjének minden jó órájára, mert hű bajtársa minden rossz
órában. Követelheti férjének egész életét, mert náluk minden közös;
férjének semmije sincs, a mit mással oszthatna meg. De a költő felesége
nem kötheti le magának férjének egész életét. Nincs joga hozzá. Hol van
ő az alkotás óráiban? Az eszmék fogamzásának fenséges pillanatában?
Nincs része a gondolatok teherviselésének izgalmaiban. Nincs része a
vajudó szellem gyötrelmeiben. Akkor, mikor férje életének legnemesebb
részét éli, ő egy kis idegen, a ki messziről nézi azt az embert, mint
egy nagy hegyet, melynek katlanából tüzes lávák törnek fel az ég felé.
Nem veszi ki részét férje küzdelmeiből, kínjaiból, izgatottságaiból,
lelki hányattatásaiból, csalódásaiból, aggodalmaiból, keserűségeiből –
mindettől nem csak a dolgozószoba ajtaja választja el, hanem egy egész
világ. Nem lehet segítségére semmiben; csak virágként pompázik a
szalonjában. Ha tehát idegen, mert idegennek kell lennie, a rossz
órákban, a küzdelmes órákban, a fenséges órákban: akkor, mikor férje a
végzett magasztos munkáért kárpótlást szerez magának a pihenésben, a
gondtalanságban, a mámorban vagy a lelki elragadtatásban, nem követelhet
férje örömeiből több részt, mint a mennyit a szeretet önként ad neki. És
a költő, ha szeretete még oly odaadó, állhatatos, tartós és állandóan
forró is, nem adhatja oda egész életét, minden örömét, minden mámorát
egyetlenegy asszonynak, a feleségének se. Mert a költészet forrása a
változatosság. A változatos benyomások, a változatos érzések. Ugyanazok
a benyomások, az örökkön egyforma, változatosság nélkül ismétlődő
benyomások elfárasztják a lelket; ellankasztják a képzeletet s megőrlik
a lángelmét. És ugyanaz a szerelem, ha még oly kedves, enyhetadó, meleg,
kellemes és édes is, a költőben kielégítheti az embert, de megöli a
költőt.

Hanem azzal a konok kis fejjel nem lehetett okosan beszélni.

– Nem, nem – kiáltott fel Vadvirág – nem igaz, százszor nem igaz, semmi
se igaz! Te nekem az istenem vagy, és én neked a rabszolgád vagyok. Tied
vagyok egészen, tied az egész életem. És nekem csak a te mosolyod,
szereteted, ölelésed az élet, a többi nem élet. A te mosolyod,
szereteted, ölelésed nekem: minden, az a minden, a melyért odaadtam
neked örökre minden gondolatomat, minden érzésemet, minden akaratomat,
egész életemet, itt és a másvilágon, a mennybéli üdvösségemet is, ha úgy
akarod!… És hogy te azt, a mi nekem minden, a miért én meg tudnék halni,
a miért én el tudnék kárhozni, odaadnád egy más asszonynak, semmiért,
azért a hitvány szórakozásért, a mit neked egy más asszony adhat!… hogy
te az én határtalan szerelmemnek a jutalmát oda tudnád adni egy más
asszonynak… azt, a mi nekem mindenem… egy rongynak, a ki semmivel se
szerzett rá érdemet, a ki nem adja neked az életét, a ki semmit se ad
neked a maga hitványságán kivül, csak elfogadja, csak elcsalja
ölelésedet, csak meglop engem, csak megrabolja szerelmemet!… nem, az nem
lehet igaz, te azt nem teheted velem, azt az isten sem engedi meg!

Arnoldból nem hiányzott a jó férjek köteles gyöngédsége. Tiszteletben
tartotta a kis Vadvirág szertelenül nagy érzékenységét, akármilyen
oktalan, gyermekes s szinte nevetnivaló volt ez a roppant érzékenység.
Meg akarta kimélni kis feleségét minden fájdalmas érzéstől, minden
csalódástól, minden aggodalomtól, még a legcsekélyebb boszúságtól is, és
ügyelt rá, hogy szerelmi viszonyait mély titok leple födje. Azt akarta,
hogy a kis Vadvirág még csak ne is sejthesse: minő kárpótlást szerez
magának, a jól végzett gyötrelmes, magasztos munkáért, künn, a
nagyvilágban, mialatt kis felesége otthon vár, vár, vár. Azt akarta,
hogy Vadvirág ne is gyanakodjék rá, hogy biztonságban éljen, tökéletes
gyanutlanságban, gondtalanságban, zavartalan nyugalomban, sértetlen
lelkibékében. És rajta volt, hogy feleségéhez még csak egy kósza hír se
juthasson el, a mely megzavarhatná boldog képzelődését.

Ez a figyelmesség nem okozott neki sok fáradságot. Azt hitette el
Vadvirággal, a mit akart. Másutt is lesték a szavát, de otthon minden
hazugsága egyértékű volt az isteni kinyilatkoztatással.

Vadvirág tehát abban a boldogító hitben élt, hogy a miről férjével
régebben vitatkozni szokott, puszta, hideg okoskodás volt, elmélet,
nézet-eltérés, melynek az életre semmi jelentősége. Hogy férje másképpen
vélekedik a hitvestársak jogairól és kötelességeiről, nem úgy, a hogyan
ő, de aztán nincs tovább. Néha még egy kis lelkifurdalást is érzett, ha
arra gondolt, hogy: hátha csakugyan megsínyli Arnold, a költő, hogy
Arnold, az ember, olyan végtelenül gyöngéd, s olyan tökéletes férj?! Egy
pillanatig se kételkedett benne, hogy férje hű hozzá, ha ez talán egy
kis lemondásába kerül is… Nem, nem csalhatja meg őt, nem teheti ezt
vele, az isten se engedné meg ezt!

De uj alak jelent meg Arnold életében. Uj, és akkor nevezetes alak:
Milady Grosvenor.

Arnold előtt éppen abban az időben nyilt meg az _Upper ten_ világa.
Tetszett neki ez a világ, a hol nem ismerik a zajt, a hol rikitó szinek
nem zavarják a szemet, ez a világ, a mely nem hideg és nem meleg, mert
tökéletesen úgy van fűtve, a hogy kell. És még inkább tetszett neki az,
hogy a legelsők, a történelmi nevek viselői, a természeti kiválás, a
vagyon és a jóizlés előkelői, őt, a szabó fiát, mint egyenrangút
fogadják. Előbb még soha se volt kedvese, a ki ehhez a világhoz
tartozott volna; az igazán nagyúri, a fejedelmi származású, a királyi
parkokban nevelt asszonyok csókját még nem izlelte. A földi javak közül
egyéb már nem hiányzott neki; ez volt az egyetlen jó, a mit még nem
ismert, a mit még ujnak találhatott, a miben föllelhette a folyton
keresett változatosságot. És Lady Grosvenor lángra gyujtotta képzeletét.

Lady Grosvenor nem sokáig kérette magát. Ugy gondolkozott, hogy csak
egyért érdemes élni: azért a férfiért, a ki a fiatalság, az erő, a
szépség és a szellem legtöbb kincsét egyesiti gondosan ápolt, vonzó
személyében, a ki különb a többinél, a ki a legelső a fajtájában, a ki
mindig csak egy, de – a dolgok örök körforgásánál fogva – csak egy rövid
ideig az, a ki mindig egyetlen, de természetszerűen mindig más és más.
És a sok egyetlen közül, a kiket az élet Lady Grosvenornak juttatott, ez
a hervadhatatlan szépségű asszony a legjobban és a legtovább éppen
Arnoldot szerette; semmi se felejtethette el vele, az utódok, a később
érkezők, a fiatalságukkal győztes legujabbak se, hogy a szerelem ama
championjai közül, a kiket jól ismert, Arnold mutatta fel a legnagyobb
győzelmi recordot.

A költőnek jól esett, hogy megfürödhetik egy olyan változatosságban,
mely nem csalta meg semmiféle reményét. Folyton az járt a fejében, hogy
ez az asszony, a ki a lábánál térdel, királyok véréből sarjadt, koronás
bölcsőben ringott, és egy egész Paradicsomkertre való virág illatát
szívta fel a testébe. Ez a gondolat egy pillanatra igazán boldoggá
tette, s öröme még sokáig tartott: majdnem két hónapig.

Lady Grosvenor nem volt titkolózó természetű, csak éppen annyira, a
mennyire az illendőség kivánta. A szabó fiának meg éppen terhére esett,
hogy sikerét rejtegetnie kellett, és mikor öröme egy kissé elhalványult,
boszúság fogta el, hogy diadaljelvényeit nem viheti ki a piaczra, mert
egy alkalmatlan kis lény véletlenül meghallhatná a győzelmi indulót. Nem
akarta, hogy csak úgy élvezze diadalát, a hogy a tolvaj éjszaka viseli a
lopott süveget: mit ér Hódító Vilmos minden dicsősége, ha senki se tud
róla?! Azt remélte, hogy elég, ha otthon jól őrzi a titkot, s ha Lady
Grosvenor szerelmi elragadtatásában itt-ott elárulta magát: a költő
szemet hunyt.

Vadvirágnak meg kellett tudnia, hogy mit beszél a világ. Eleinte nem
akart hinni se a világnak, se magamagának. De akarata ellenére, szinte
öntudatlanul: kereste a bizonyitékot. Természetesen meg is találta.

Mikor tekintetét fölemelte az áruló papirlapról, körülnézett és
egyszerre nem ismert rá a világra.

Meddig küzködhetett a halál gondolatával? – nem lehetett megtudni. Nem
tudódott ki soha: mikor és ki juttatta el hozzá Arnold mindent eláruló
levelét; az se, hogy honnan szerezte a mérget. Csak az tudódott ki, hogy
egy igen ritka, de kitünő altatóval ölte meg magát.

Nem, nem volt valami nagyon okos, szegényke.


II.

Mikor Arnold – frakkosan, fehér nyakkendősen, gomblyukában vérpiros
virággal – benyitott a feleségéhez, s meglepetve, ámulattal, majd
rémülettel közeledvén hozzá, meggyőződött róla, hogy Vadvirág holtan
fekszik az ágyban: az elszörnyedés és a kábultság néhány pillanata után,
legelőször is lázas haragra gyulladt.

Igaza is volt. Milyen hihetetlen együgyűség s milyen gyerekes rosszaság
kellett ahhoz, hogy Vadvirág, a felháborodás első meggondolatlanságában,
erre a helyrehozhatatlan, erre a rémes oktalanságra ragadtassa magát!

– Megboszúlta magát! – hörgött tehetetlenségében. – Meg akart gyötörni!
Azt akarta, hogy én is szenvedjek! A legrémületesebb oktalanságot
követte el, csak azért, hogy kínlódjam! És ilyen gyötrelmeket mérni
rám!… A rossz, a rossz, a rossz!

De a mint egyre nézte a halottat, haragja lassankint elpárolgott.

Vadvirág kegyelmes mérget választott. Arczát nem torzította el az a
küzdelem, a mely nélkül még a halált se kaphatja meg az ember. Nem
változott el; olyan szép maradt, a milyen boldogságában volt; csak
valami szomorú mosoly fagyott meg rajta. Száját egy kissé
szétcsucsorította, mint a ki valami keserű ízt érez. Mit talált utóljára
olyan keserűnek? A mérget, vagy az egész életet?

Minél tovább nézte a halottat, Arnoldon annál inkább urrá lett a
megértés. A megértés és megbocsátás.

– Szegényke, nem tehetett róla, hogy ilyen volt!… Nem ő az oka!… Senki
se oka, mert hiszen ki sejthette, ki képzelhette ezt?!… Csak a végzet a
hibás!… Egyikünk se tehetett róla, hogy nem voltunk egymáshoz valók!… A
végzet okozott minden szerencsétlenséget!… A végzet, mely együvé sodort
bennünket!… Csak azért, hogy most elszakítsa tőlem!… Csak azért, hogy
szenvedjek!… Csak azért, hogy kegyetlen árt fizessek egy rövid
boldogságért!…

Eszébe jutott az egész mult; a néhány boldog év.

– Igaz, hogy nem voltunk egymáshoz valók, de tehetek-e róla, hogy nem
tudtam lemondani a szerelméről?!… Hisz olyan kedves volt, olyan szép,
olyan tiszta!… Milyen kár, hogy a lelkemből, az értelmemből nem adhattam
neki!… Akkor boldogok lehettünk volna mind a ketten!… Nem tehetek róla:
nagyon, nagyon kedves volt!…

És, mialatt a fellármázott cselédség ész nélkül szaladgált körülötte,
észrevette, hogy titáni fájdalmat érez. Azt a titáni fájdalmat, melyet a
nagy szellemek állnak ki, tisztán látva a világ berendezésének minden
szörnyűségét, vérző sebükön át érezve az elemi erők egész hatalmát,
lesujtottan tekintve fel az örök ellenségre, a ki személytelen, tomboló
dühvel siratva az emberi tehetetlenséget, megtörten is farkasszemet
nézve a mindent lebiró buta végzettel. Azt a mondhatatlan, óriási
fájdalmat, mely oly rettenetesen nagy, hogy a közönséges halandó kis
lelke nem képes magába befogadni; a melyet csak a nagy lelkek tudnak
elviselni, hogy kifejezhessék az összes élők sirámát, hogy elüvölthessék
a sanyargatott halandók ama rémes tiltakozását, mely a vak erőket
átkozza, hogy örök időknek szóló dalokba öntsék az egész világ
kétségbeesését.

Ebbe a titáni fájdalomba egy kis gyönyörűség vegyült. Ez az egy
hiányzott eddig a költészetéből: a titáni fájdalom. A művész mindig
tökéletes volt benne, de az élet eddig Jánus-arczának csak mosolygó
felét fordította feléje: nem érezhette eléggé a minden teremtmény
multjában vagy jövőjében ott rejtőző világfájdalmat. Most már egész
ember és egészen költő. Most már teste telidestele van nyíllal. Most már
a poklok minden rejtekét megvilágíthatja villámként vakító lelke. És
mert nagyobb szellem él benne, mint akárkiben: fájdalma is nagyobbszerű,
rettenetesebb minden fájdalomnál; kétségbeesésének kitöréseihez képest a
régi költők siránkozása panaszos gőgicsélésként vesz el; érczes hangja
most már megörökítheti az egész emberiség jajszavát, s a legtudatosabb,
legnagyobbszerű fájdalom, mely valaha halandónak adatott, hatalmas
lelkéből olyan hangon fog kitörni, mely megremegtet minden késő
nemzedéket.

Arnold, a temetésre való készűlődés közben, elmerengett azon, mint
származik jó néha a legnagyobb bajokból. Ime, költészetének teljes
kivirágzását nagy szerencsétlenségének fogja köszönni. Most már bizonyos
lehet benne, hogy nem kell beérnie a jelen diadalaival; titáni fájdalma
biztosítja számára a halhatatlanságot, a még meg nem született emberek
örök tiszteletét.

Ez a kilátás jelentékenyen megenyhítette titáni fájdalmát, s még
elnézőbbé tette Vadvirág iránt. Mindig azt képzelte, hogy egy
Aszpáziával kell összeakadnia, a végre, hogy egészen megtalálhassa
magamagát; soha se gondolta volna, hogy a gyerekes kis Vadvirág lesz az,
a ki átsegíti az örök életbe. Szegényke! Mindent oda adott férjének, a
mi tőle telt: nemcsak a szerelmét, oda adta az egész életét. És most, a
halálával, sőt a síron tulról is, csak férje érdekét szolgálja; utóljára
is gondoskodott arról, a mi Arnold számára most már az egyetlen öröm.

Teljes ellágyulással gondolt rá. Szinte hálásan mélázott azon, hogy
Vadvirág olyan jó volt és meghalt.

E hálaérzet nyomán egy kis önvád ébredt fel benne. Vadvirág olyan jó,
olyan odaadó volt; oly önfeláldozóan nagylelkű volt iránta; és neki,
neki egy kis része van ebben az öngyilkosságban. Igen, jobban kellett
volna vigyáznia; óvatosabban kellett volna őriznie a titkot;
aggodalmasabban kellett volna számolnia kis felesége gyermekes
érzékenységével.

Kétségbeesett lelke kínos kétségeknek és áhítat-szerű, de izgalommal
teljes rajongásnak adta át magát.

Hogyan vezekelje le a gondatlanságból elkövetett hibát? Hogyan rójja le,
kissé elkésetten, Vadvirággal szemben való nagy tartozását? Hogyan
hálálja meg kis felesége önfeláldozását?

És ekkor eszébe jutott: a legnagyobbszerű ajándék, melyet valaha halandó
adott.

Lelke, ihlete virágainak feláldozásával fogja levezekelni vétkét. Lelke,
ihlete virágainak feláldozásával fizet felesége halálos szerelméért.
Lelke, ihlete virágaival szórja tele önfeláldozó kedvesének holttestét.

Azokat a költeményeit, a melyeket a világ még nem ismer, a melyek még
csak kéziratban vannak meg (nem sietett a kiadásukkal, mert ezek a
versek már, legnagyobb részben, Lady Grosvenort környékezték) – bele
fogja tenni az imádott asszony koporsójába, s elveszített boldogságával
együtt eltemetteti lelkének, ihletének virágait is.

Nem könnyen határozta el magát erre a minden földi czél nélkül való
áldozatra, erre a királyi pazarlásra, erre a fenségesen hasztalan
nagylelkűségre. Végre is nem csupán anyagi értékek fejedelmi
elszórásáról volt szó, hanem szellemi kincsről, alkotásról, mely csak
egy példányban van meg a világon, az örök teremtés egy részéről, mely
igy örökre elvész, megsemmisül.

Hanem a királyi áldozatot megkönnyítette az a gondolat, hogy: hadd
veszítsen a világ is, ha már ő mindent elveszít!

Ne legyen úgy, hogy a teremtésben csak ő a vesztes; legyen vesztes az
egész emberiség! A titáni fájdalom súlyát ne viselje egyedűl; a csapást,
mely érte, ne csupán ő érezze meg! A sírnál, mely elnyeli a boldogságát,
ne ő legyen az egyetlen, a kinek sírnia kell; legyen siratnivalója az
egész világnak!

Ám vesszen a Nibelung kovácsolta gyűrű, a szellemi hatalomtól lelkedzett
gyűrű, mely átkot hozott rá! Ám kerüljön vissza a kincs a Rajna
mélyére!… Ha boldogságának ott kell porladnia a föld alatt, váljék porrá
az is, a mit boldogságában alkotott!… Porból lett lelkét lesujtotta a
végzet; elvette tőle azt, a mit munkájáért megérdemelt. Ne gyönyörködjék
tehát senki se abban, a mi ragyogót ez a porból lett teremtő erő
alkotott: a ki álmokat keltett fel benne, vigye el magával ezeket a
drágakövekké csiszolt álmokat, koporsójában, a föld alá!


III.

Esztendők multak el.

Egy szép őszi délután Algernon Arnold, a _De profundis_ és a _Hazug
istenek_ ünnepelt költője, Lady Grosvenor barátja és London legszebb
asszonyának: Lily Knowles-nak irigyelt szeretője, Arnold, a nagy, a
kiről ismeretes, hogy Botticelli lelki leszármazója, Páris város
unokaöcscse stb. stb. – iróasztala mellett ült s egy franczia
költőtársának, Leconte de Lislenek a verseit lapozgatta.

A csodálatos zene halkan zsongott a fülében, és az alkonyat szürke
homályosságában mintha maga előtt látta volna a vidám villiket, a kik,
fejükön démutkából és majoránnából font koszorúval, tánczolnak,
tánczolnak a síkon…

Egyszerre a könyvből egy száraz virág hullott ki az asztalra.

Arnold fölvette a száraz virágot, visszahelyezte a lapok közé, de
betette a könyvet és felállt az iróasztal mellől. Egyszerre idegesség
fogta el.

– Még most is gyötör!… Egyre gyötör!… – sóhajtott.

Most is, esztendők multán, minduntalan talált egy-egy száraz virágot,
hol itt, hol amott. Ha a régi jegyzőkönyveiben keresgélt valamit, – ha
felnyitotta egyik-másik, már ritkán használt tárczáját, – ha betekintett
valamelyik, olyan fiókba, a melyikről már nem tudta: mit tart benne, –
ha elővette azokat a könyveket, a melyeket valaha régen olvasgatott:
mindig egy-két száraz virág hullott eléje. Ezzel a sok összetöredezett,
porladó, apró szeméttel mind Vadvirág duggatta tele a holmijait. Az volt
a szokása, hogy minden igaz ok és alkalom nélkül, a mikor csak eszébe
jutott, virágokat erőszakolt férjére; Arnold frakkjának gomblyukába
ostoba, nagy krizantémumokat tűzdelt, a melyeket aztán nem volt szabad
eldobni; az együtt olvasott könyvek és Arnold kéziratai közé, »emlékül«,
százféle virágot gyömöszölt, a melyek mind jelentettek valamit; s
megkívánta, hogy ama zsebbevaló tárgyakban, a melyeket Arnold mindig
magával hordott, örökkön ott rejtőzzék az ő lepréselt jázminja vagy
rózsája. (Talán biztosítani akarta magát ezzel: »Akárhol vagy, akármivel
foglalkozol: mindig emlékezzél rám!«) Néha, mikor Arnold mélyen bele
merült a munkájába, egyszerre csak előkerült egy frissen letépett
bimbóval vagy egy rózsaszirommal: »Ezt neked adom!« – szólt, mintha
valami értékes ajándékot hozna. Olyan volt, mint egy kisgyerek.

Arnold, gyöngédségből, tűrte a rá kényszerített gyermekes ajándékokat;
sokáig elviselte, tárczájában vagy jegyzőkönyvében, a beléjök dugott
emlékeztetőt; sőt később se tudta kihajigálni a sok giz-gazt, a melyek
egykor virágok voltak.

És ezek a poros növény-maradványok most ujra meg ujra a szeme elé
kerültek, hogy emlékeztessék a multra.

A legtöbbről, természetesen, már nem tudta, hogyan és mikor kerültek
arra a helyre, a hol most lassan foszladoznak. De koronkint egy-egy
különösebb virág, vagy a hely, a hol találta, fölkeltette emlékezetében
a régmult egyes elfelejtett jeleneteit. Igen… akkor is éppen Leconte de
Lislet olvasta, mint most… egyszerre Vadvirág, nesztelenül, megjelent a
teremben… a háta mögé lopózott, onnan eléje hajolt és megcsókolta a
száján… aztán beleejtette virágját a könyvbe… »Ezt neked adom!«…

Arnold valami tompa s néma haraggal látta, hogy a száraz virágok nem
hagyják békén. Ismét és ismét felbukkannak előtte a multnak ezek a
kísértetei; eltűnnek, váratlanul ujra előkerülnek, sokan vannak és örök
életűek, mint a szellemek.

Nem szívesen gondolt a multra.

A titáni fájdalomból halhatatlan költemények sarjadtak. A _De profundis_
és a _Hazug istenek_ megrázták a világot és teljesítették a költő minden
reményét. A titáni fájdalom, mint a csatamezőn ontott vér, mely
termékenynyé teszi a talajt, meghozta gyümölcseit.

De az élet parancsol. Végre is most már erőt kell vennie titáni
fájdalmán. Nem adhatja át magát, mint egy sorvadó, elhagyott leány, a
hasztalan, elernyesztő bánatnak. Egész embernek kell lennie, hogy tovább
élhessen, nem magáért, hanem: hívatásának, titokzatos kiküldetése
érdekében, bizonnyal az egész emberiség javára. Egész embernek kell
lennie, a ki a munkájának él, nem a gyötrődésnek, a czél nélkül való,
beteges epedésnek… képzeletének szabadon kell csapongania; nem
nyügözheti le ezt egy kínos érzéshez, egy vágyódáshoz, melynek nem lehet
kielégülése… nyugodtan néző szemmel kell a világba néznie, nem bútól és
láztól zavaros tekintettel, mert látnia kell, ha nem akar hátra maradni…
szeretnie, ölelnie kell, mert: hiába, így kívánja az élet, és a költőnek
élnie kell, ha nem akarja, hogy képzelete elsorvadjon s hangja fényét
veszítse… szeretni és alkotni: ez az egész élet, tehát: derűs lélekkel
kell munkálkodnia, tökéletes nyugalomban, minden bántó sóvárgástól ment
lelki békében… ép idegekkel kell lennie, nem izgathatja magát azzal a
lázzal, a melyből semmi jó se származhatik, meg kell szabadulnia a
fantómoktól, a melyekkel szemben tehetetlen, a melyek agyon kínozzák,
leteperik a földre, béklyót vetnek akaratára, s meggyöngítik alkotó
erejét…

És a halott nem hagyja békén. Üzen neki a sírból. Még most is gyötri,
egyre gyötri.

Idegessé tette ez a sok emlékeztető.

Arra, hogy megszabaduljon tőlük, hogy kihajigálja ezeket a porló
növénymaradványokat, nem tudta rászánni magát. Nem engedte ezt a
kegyelete. Szegény kis Vadvirág! Olyan kedves, olyan jó, olyan tiszta
lény volt, talán az egyetlen tiszta női lény, a kit ismert!… És ez a
tiszta női lény ő miatta halt meg. Igen, tiszta volt, és kedves, jó, sőt
szép is!… bár erre már nem emlékezett tisztán. De olyan gyermekes és
olyan konok! Jó volt, de olyan rossz tudott lenni hozzá, a
gyermekességével és a konokságával! Ime, a gyermekességei túlélik; a
jósága és a szépsége elveszett, de a konoksága miatt férje ma is
szenvedni kénytelen; makacssága száraz virágokat küld a síron túlról, a
melyek felizgatják, lehangolják s hosszú időre megnémítják a költőt!

… Szóval, miután kiaknázta Vadvirág emlékét, haragudni kezdett, hogy az
emlék még most is megjelenik előtte, tovább is, ujra meg ujra.


IV.

– Mi baja, barátom? – kérdezte egy deczemberi este Milady Grosvenor.

– El kell mennem – felelt a költő.

– Lily Knowles várja?

– Nem; sokkal kevésbbé kellemes személyek.

Valami mesével hozakodott elő; aztán vette a kalapját és elment.

– Únom ezt a bestiát! – szólt magában Arnold, mialatt lemenekült a
lépcsőn. – Ráfekszik a lelkemre, nem ereszt ki a karmai közül, s ha öt
perczig együtt vagyok vele, úgy érzem, hogy meg kellene ölnöm. Miket
fecsegett összevissza! És ezt tartják a Westend legokosabb asszonyának!
Mint a békanyál a tiszta vizű tó tükörén, úgy kóvályog a fejemben a sok
ízetlen léhaság, a mikkel egy pár percz alatt tönkretette a jókedvemet!
Ah, ha végképpen lerázhatnám a nyakamról, a nélkül, hogy ártanék vele a
nagyvilágban való helyzetemnek!

Csak azért ment ki az utczára, hogy ne lássa ezt az asszonyt.

– Mit csináljak? – tanakodott. – Lilyhez menjek? Nem. Lily nagyon
ostoba. Ostoba és gonosz. Eh, mára elég volt a szipirtyókból!

Elhatározta, hogy toronyiránt megy, a merre a véletlen viszi. Járkálni
akart, hogy egyedül maradhasson.

Nemsokára már bele mélyedt gondolataiba. Egy vers járt a fejében, egy
vers, a melyet éppen akkortájt kovácsolt formába. A vers »Az
Asszony«-ról szólt: – »erről a csinos állatról, mely oly hasonló az
emberhez.«

Ekközben havazni kezdett. Előbb csak csöndesen szállongott, később
vastag pelyhekben hullott a hó; a költő nem vette észre. Elábrándozva
járta be a várost, a merre a homályosan pislákoló, utczai lámpások
vezették.

Villiket látott maga előtt, vidám villiket, a kik, fejükön démutkából és
majoránnából font koszorúval, tánczolnak, tánczolnak a síkon…

Vadvirág már nem jutott eszébe.

A hó pedig egyre hullott és hullott. Vastag pelyhei, benn a városban,
lucsokká és sárrá olvadtak szét, de künn, a temetőben, puha takaróval
borították be a sírdombokat. Az egyik sírdomb alatt semmire se gondolva
feküdt valaki, a ki nem tudta túlélni azt a gondolatot, hogy egy Arnold
Algernon nevű ember tüzes csókokat váltott egy hozzá hasonló csinos
állattal, Grosvenor Jankával.


V.

Hét esztendő haladt el.

Arnoldnak megmagyarázták barátjai, hogy tulajdonképpen nincs joga a maga
önző bánatának áldozni fel azokat a kincseket, a melyekre joggal tart
számot nemcsak Anglia, hanem az egész világirodalom. Addig unszolták,
míg a költő egy napon arra a belátásra ébredt, hogy a világnak van
igaza, s nem az ő titáni fájdalmának.

Engedelmet kért a hatóságtól, hogy feláshassa a földből felesége
holttestét, s mihelyt megtehette, kivette a koporsóból a becses
iromány-csomót.

Az enyészet kegyelmesebb volt írásaihoz, mint feleségéhez. A versekből
semmi se pusztult el.

Még akkor este el akarta olvasni a rég nem látott költeményeket.
Átnézett, sorra, minden egyes papirlapot, és vizsgálódása nagyon
elégedetté tette, a mikor, egyszerre, két szonett között, egy olyan
papirlapot talált, a melyet nem ő írt tele, s a melyet soha se látott.

Ráismert Vadvirág írására, és egy kissé megrezzent.

De aztán elolvasta a néhány sort, a melyek mintha ugráltak volna előtte,
hol fel, hol le…

A nagy, gyerekes betűk ezt jegyezték fel a finom, japáni papirra:

»Rég elmult századokban a költő szolga volt és udvari bolond. Szolga, a
ki nem dolgozott, és udvari bolond, a ki nem tudott vidám lenni.

Ma, a mikor egy láthatatlan nagyúrtól, a közönségtől kapja a kenyeret: a
költő gentleman. De eredetéből ma is megőrzött valamit; ma is
észrevehetünk rajta egy vonást, mely még régi énjéből maradt meg: a
szomorú tányérnyalóból.«

Mi ez? És hogyan került ez a papirlap a többiek közé?

Elgondolkozott.

Annak idején megtörtént olykor, hogy leültette Vadvirágot az
iróasztalához, és tollba mondta neki, a mit feljegyezni akart. Néha
lemásoltatta vele a költeményeit, vagy könyvet tett eléje, hogy írja ki
belőle azokat a mondatokat, a melyeket nem akart a könyvvel együtt
elfelejteni.

Így keletkezhetett ez a feljegyzés is.

Eredetijét valami mérges bölcselgető írhatta, a kinek talán felelni
akart, mint költőhöz illik: költeményben.

De az egész históriára sehogy se tudott visszaemlékezni. Ki és hol írta
ezt a pár sort? Beszélt-e erről Vadvirággal és mikor? Nem tudta. Úgy
tetszett neki, hogy ezeket a mondatokat most látja először, hogy annak
idején nem is került az ő szeme elé. Talán tévedésből írta ki Vadvirág,
egy olyan könyvből, a melyet Arnold csak félig olvasott, egy más mondás
helyett, a melyet férje megjelölt? A szegény kis íródiák jelnek vélte
talán, a mi nem volt az, és nem találta meg az igazi jelet? Vagy mégis
csak ő maga fedezte volna fel ezeket a mérges szavakat? És ő maga íratta
ki? Közben talán elmondta Vadvirágnak azt is, hogy mi erre a felelet?
Nem tudta most már. És hogyan, mikor tévedhetett Vadvirág följegyzése a
nagy rendben tartott versek közé? Nem tudta kitalálni. Hiszen olyan
régen volt mindez!

Nem emlékezett többé semmire.



RENDELŐ ÓRA.


I.

Mikor a fehérkeztyüs inas kinyitotta az ajtót, a paraszt meg a kis fiú
hirtelen lekapták báránybőr sipkáikat.

– Mit akarnak? – kérdezte az inas.

– Mink ide vagyunk küldve Budakeszről – felelte a paraszt, s a kékposztó
bekecs valamelyik rejtekéből egy pecsétes levelet kotorászott elő.

Az inas elolvasta a czímet: »Méltóságos dr. Aba Sámuel, udvari tanácsos,
egyetemi tanár úrnak« – aztán helybenhagyóan intett és így szólt:

– Jól van, majd oda adom neki.

De azok nem mozdultak.

– Mondom, hogy jól van – ismételte az inas. – Maguk most már haza
mehetnek.

– Nem – szólt a paraszt – a fiúnak ott kell lenni a levéllel.

– Vagy úgy?! – kapott észbe az inas. – Maguk a rendelő órára jöttek? (A
paraszt bólintott, hogy igen.) Hát nem tud maga olvasni? (Rámutatott az
ajtón fehérlő porczellán táblára.) A méltóságos úr két órakor rendel és
most még egy óra sincsen. Fogja a levelet és jöjjenek vissza két órakor.

És ezzel betette az ajtót.

A paraszt meg a kis fiú még egyszer elolvasták, a mit a porczellán
tábláról meg lehetett tudni. Ez állott rajta:

PROF. DR. ABA SÁMUEL, ord. d. u. 2–3.

Aztán megfordultak és lementek. Szeges csizmáik iszonyatosan kopogtak a
márványlépcsőn, és profán zajjal töltötték el az előkelően csöndes
palotát.

Odalenn egy darabig a lépcsőházban várakoztak. Nem beszélgettek; csak
úgy szótlanul álldogáltak egymás mellett. A paraszt nem szokott beszélni
csak azért, hogy beszéljen; és mit kérdezhetett volna a kis fiától, a
mit még nem tudott?!

Később kiállottak a palota kapujába. A fővárosi nép megcsodálta őket,
mert mind a kettő nagy botot szorongatott a kezében. Ha valaki
hosszasabban bámészkodott rájok, a paraszt megkérdezte a barátságos
embert:

– Soká lesz még két óra?

Közben sokan mentek ki és be a kapun. A paraszt látta, hogy útban van;
kiálltak az utczára.

Egyszerre szép, üveges kocsi állott meg a palota előtt. A kocsiból egy
nagyszakállú, magas úr szállott ki, talpig érő, prémes bundában; valamit
mondott a kocsisnak és bement a házba.

– Ez lesz az – szólt a paraszt.

A bizonyosság kedvéért megkérdezte a kocsist:

– Ez legyen az?

A kocsis megértette.

– Hát ki lenne más?!

Megint felkoczogtak a lépcsőn, és a paraszt botjával megkopogtatta a
széles, szárnyas ajtót. Az inas most már beeresztette őket.

– Hanem egy kicsit várakozni fognak – szólt – mert a méltóságos úr még
csak most ebédel; és vannak, a kik előbb jöttek, mint maguk.

Elszedte tőlük a botokat és bevezette őket a váróterembe. Már többen
voltak ott, férfiak, asszonyok, a kik halkan beszélgettek, vagy ujságot
olvastak.

Az inas leültette őket, két szalmaszékre, mindjárt az ajtó mellett; és
kiment.

Nemsokára mások is jöttek és lassankint megtelt a terem.

Végre kinyilt a jobboldalra vezető hatalmas ajtó és az udvari tanácsos
úr megjelent a küszöbön. A bunda már le volt fejtve róla, de így még
jobban festett. Olyan tisztának és olyan puhának látszott, mintha
tetőtől-talpig vattából lett volna.

A paraszt meg a kis fiú felállottak, de az udvari tanácsos úr nem vette
észre őket.

Pillantása egy öreg úrra esett, a ki a vele szemközt lévő karosszékben
ujságot olvasott. Nyitva hagyta az ajtót és oda sietett az öreg úrhoz.

– Hogyan, kegyelmes uram itt van?!… ha tudtam volna!… Bocsánatot kérek,
de az inasom olyan ügyetlen!… – mentegetőzött.

– Kérem, majd megvárom, míg rám kerül a sor – szabódott a nyájas öreg
úr.

Hanem az udvari tanácsos úr nem akart tudni erről. Minden szabadkozás
ellenére betuszkolta az öreg urat a rendelő terembe, betette az ajtót,
aztán leültette a vendégét és megkinálta czigarettával.

– Micsoda szerencse, kegyelmes uram!… Minek köszönhetem ezt?… Mivel
szolgálhatok?

– Nagy baj van, kedves tanár úr – szólt a kegyelmes. – A fiam elmebajos!

– Nem baj, nem baj – szólt vigan a tanár. – Majd kigyógyítjuk!

– De bizony baj – nyugtalankodott a kegyelmes úr – mert képzelje, tanár
úr, a szerencsétlen fiú mindjárt az első rohamában megvett egy lovat
kétszázezer forintért!

A tanár megrőkönyödött.

– Hallottam az esetről – szólt részvéttel. – Egy pár nap óta mindenfelé
csak erről beszélnek, de azt hittem, hogy túlozzák az összeget. Hm, hm!
No de remélem, nem fizette ki?

– Még csak az kellett volna! – felelt a kegyelmes úr olyan hangon, a
mely nem igyekezett eltitkolni, hogy mennyire felháborítja és elkeseríti
az ellene elkövetett merénylet.

– Ez még szerencse a szerencsétlenségben – szólt a tanár
megkönnyebbülten.

– Tudja, tanár úr – magyarázta az előkelő öreg – a ló megér
tíz-tizenötezer forintot. Elsőrangu származás, és mint apaló még igen jó
szolgálatokat tehet. Talán még trainingbe is fogható, s nem mondom, hogy
nem nyerhet egy-két kisebb versenyt… Angliában gyönyörü versenyeket
nyert, mindig jól futott, és két éves korában nagyobb összeget lehetett
volna érte adni, mert egyike volt évjárata legjobb lovainak… De hogy
valaki egy kihasznált, öt esztendős lóért nagy összeget adjon, és még
hozzá ilyen borzasztó összeget, ez tisztára: a téboly.

– Világos – erősítette a tanár. – Na és hogyan esett meg a dolog?
Mutatkoztak előjelek?

– Igen. Már régen beszéli, hogy ő semmiféle összeget nem sajnálna a
század lováért, mert ő, szegény, ezt a gebét a század lovának nevezi…
aztán a pazarlás őrületének egyéb tünetei is… hisz a tanár úr ismeri
szegény fiamat!… De mégis úgy történt ez, mint a mennykőcsapás. És én
csak akkor tudom meg a dolgot, mikor levelet kapok a lócsiszártól,
Bécsből, hogy a fiam átvette az árút, de fizetni nem akar, hát fizessek
helyette.

– Hallatlan! Igazán rettenetes elgondolni, hogy egy apa soha se tudja,
mire neveli fel a gyermekeit!

– Képzelheti a rémületemet! Megtudni azt, hogy a fiunk nem épelméjü, és
még hozzá ez az anyagi veszteség! Mert jól van, nem mondom, ha
véletlenül ki kellene fizetnem ezt az összeget, hát ez még nem tenne
tönkre bennünket… hogy a fiamnak tíz milliója marad-e, vagy csak kilencz
és néhány százezer, ez még nem olyan nagy különbség… De azt meg fogja
engedni tanár úr, hogy kétszázezer forint mindig kétszázezer forint
marad!

– Hát hogyne!

– Bizalmasan azt is megvallom, hogy egy pillanatig arra gondoltam, vajon
nem kellene-e kifizetni ezt az összeget, akármilyen nagy, akármilyen
borzasztó, akármilyen rettenetes ez az összeg?!… Tudja, a magamfajta
ember soha se bír végképpen szakítani bizonyos előítéletekkel. Az én
családomban sokszor előfordult, hogy a család egy-egy könnyelmű tagja
oda dobta az egész vagyonát egy szép leányért, egy mosolyért, egy
semmiért, hogy megtartson egy kimondott szót, vagy mert föltette egy
kártyára; volt, a ki szétszórta esztelenül, s volt, a ki a nagylelkűség
egy rohamában mindenét elajándékozta. És az efféle hagyomány sohasem
törlődik ki az ember lelkéből. Nekem is az az elvem, hogy ám pusztuljon
el az egész világ, de a családi név becsülete még akkor is szentség
marad! És engem nem kell arra tanítani, hogy mire kötelez a név, a
születés, mert én ezt túlságba szoktam vinni, s apai szeretetemnek az
elfogultságával azt vallom, hogy a mit az én fiam tesz, az jól van téve!
Le is vontam volna az esetből minden következést, ha véletlenül valami
csekélységről, ha nem ilyen roppant nagy összegről van szó; azt mondtam
volna: egy Karabás azt tesz, a mit akar, de egy Karabás mindig fizet!
Hanem, édes Istenem, kétszázezer forint az kétszázezer forint! És
kérdés, van-e nekem jogom elajándékozni a gyermekem vagyonából
kétszázezer forintot, csak azért, mert a gyermekem hirtelen
megbolondult?!

– Ez nem is kérdés. A kegyelmes úrnak kötelessége az, hogy megvédje
beteg gyermekének az érdekeit. Egyébként… az állítólagos adás-vétel…
törvényes formák között történt?

– Sajnos, minden szabályszerűség megóvásával. S a lócsiszárnak ez az
elővigyázata arra kényszerít, hogy fiam szerencsétlenségét ki kell
kiáltanom az egész világnak.

– Persze, persze… És nem állapítható meg, a mi különben bizonyos, de
talán nem bizonyítható be, mert nem volt, a ki észrevette, hogy mielőtt
a baleset történt, vagy éppen abban az időben, olyan jelenségek merültek
fel, melyek szegény fiatal barátom állapotát legalább is gyanússá
tették? Csupán maga a tény tette nyilvánvalóvá a bajt, vagy egyéb
tünetek is jelezték, hogy elméje nincsen rendben?

– Már előbb is gyanusan viselkedett. Be tudom bizonyítani, hogy az
úgynevezett üzlet megkötése előtt, alatt és után harminczkét pohár
curaçao-t ivott meg, egyéb folyadékokról nem is beszélve. Aztán lefeküdt
és negyvennyolcz óráig maradt az ágyban, aludt, fölébredt, megint
elaludt…

– Na hát ez világos – szólt a tanár felvidámulva.

– Természetesen nem késlekedtem, és még Bécsben megvizsgáltattam a
szegény fiút azokkal az orvosi tekintélyekkel, a kiket a leghamarább
megtalálhattam. Mindannyian azonnal felismerték a bajt. Azután haza
hoztam és megvizsgáltattam doktor Brahma-val és doktor Visnu-val. A
vizsgálat a legkedvezőbb eredménynyel végződött, mert mind a ketten
megállapították, hogy fiam kétségtelenül zavart elméjü. De minthogy egy
bonyodalmas pörnek nézek elébe, szükségem van a tanár úr tekintélyére
is.

– Kérem, rendelkezzék velem. Ha úgy tetszik, még ma meg fogom vizsgálni.

– A nélkül persze a bizonyítvány nem állítható ki?!… Bár a tanár úr
ismer engem és a szerencsétlen fiút is?!…

– Hm… a nélkül… a nélkül lehetetlen. Végre is… De hisz a vizsgálat nem
fog sokáig tartani!

– Csakhogy a fiú most már egyik falusi jószágomon tartózkodik.

– És fekszik, ugy-e? Minden esetre jó lesz, ha lefekszik. Nem vették
észre, hogy néha félrebeszél? Kétségtelen, hogy néha félrebeszél, csak
nem veszik észre. Nincsenek rohamai? Kell, hogy rohamai legyenek. Nem
mond ilyeneket, hogy: »Segény Tamás fázik«?

– De igen. Határozottan mondta, hogy fázik.

– Tehát, ha parancsolja, az első gyorsvonattal leutazom. Addig jó lesz
összeállítani egy kis jegyzéket a családban előfordult ideges
jelenségekről vagy esetleges elmebajokról, továbbá a szegény fiú
előéletéről: nem tanult-e túlságosan sokat vagy tulságosan keveset, nem
erőltette-e meg magát a szellemi munkával, vagy nem iszonyodott-e a
tanulástól, nem árulta-e el, hogy a szellemi munka elméjének nagyon
terhére van, nem makacskodott-e sokat gyermekkorában, nem szeretett-e
hazudozni?… Apró történetek, a melyek a fiú egyéniségét, mondjuk:
szilajságát, élénkebben jellemeznék, nem ártanának… Aztán majd
megcsinálom a kórképet.

– Végtelen hálára kötelez, kedves tanár úr!…

– Megvallom, nem mindenkinek tenném meg ezt. Az ember annyi
gyanusitásnak van kitéve… és különösen nem szeretek azzal foglalkozni…
hisz tetszik érteni… De a kegyelmes úrral szemben…

– Kérem, nem fogom elfelejteni… nem fogom elfelejteni…

Karabás úr ő kegyelmessége, három vagy négy kézszorítás után, a kiváncsi
tekintetek kiséretétől mentesítő mellékajtón át eltávozott. Az udvari
tanácsos kikisérte a mellékszobáig, aztán visszament a szentélybe, hogy
ennek a váróterembe nyíló ajtaját feltárja a szenvedők előtt.

Ezek közül elsőnek egy hölgy vonult be, a kit az udvari tanácsos így
üdvözölt:

– Nos hát, hogy vagyunk?

– Határozottan jobban. A szer jót tesz; többet alszom, és sokkal, de
sokkal nyugodtabb vagyok. De azért tegnap is… igazán szégyellem
elmondani… kénytelen voltam… nem birtam magammal… szóval azt kellett
hazudnom a férjemnek, hogy egy hat láb magas, szép arczu szerecsent
láttam az utczán… pedig nem is igaz.

– Na, ha csak ezt hazudta neki!…


II.

A paraszt és a kis fiú ezalatt türelmesen várakoztak. Egy jó darabig
mozdulatlanul ültek s a paraszt a semmit bámulta, olyan kitartással, a
minőre csak a falusi ember képes. A kis fiú sokáig nem mert felnézni a
szőnyegről, de aztán feltámadt benne a kíváncsiság, s körüljártatta
tekintetét a szobán, meg azokon, a kik a karosszékekben várakoztak.
Valaki véletlenül rá nézett, s a kis fiú ijedten sütötte le a szemét.

Az idő mult. Uj látogatók érkeztek, de a régiek közül már sokan eltűntek
a rendelő szobán keresztül, s a várakozó teremben félannyian se voltak,
mint előbb. A paraszt megmozdult, mintha álmából ébredt volna fel. Nehéz
járású tekintete megakadt egy aranyozott keretű, sötét festményen, mely
a falnak egyik leghomályosabb helyén szerénykedett, s aztán megnézte a
többi képet is. Nem látott rajtok egyebet, csak penészt, s nem tudta
kitalálni, hogy mi van rájok festve. A kis fiú nagy fekete szeme
hűségesen követte apja tekintetét, aztán ismét a pihenésnek adta át
magát, mint egy fáradt kis kutya, mely lekuporodik gazdája mellé.

A mint még jobban telt az idő, a paraszt neki bátorodott. Fölkelt, és az
asztalon heverő képeslapok közül, a melyek most már senkinek se
kellettek, elhozott kettőt: egyet magának, egyet a kis fiának. Az ő
ujságjában nőiruhák, ingek, ruhaderekak, kalapok, köpönyegek és szépen
öltözött dámák voltak láthatók; abban pedig, a melyet a kis fiú tartott
a kezében, olyan dámák, a kiknek ilyen szép öltözetre nem volt
szükségük, mert vagy úszónadrágban állottak a tóparton, vagy úszónadrág
nélkül várták, míg elhozzák nekik a törülközőt.

A kis fiú nem igen értette ezeket a nyári jeleneteket, de elnézelődött
rajtok, hogy az apjának ne tegyen ellenére, és – a megfelelő érdeklődés
híjján is – sorra nézte valamennyi képet, mint a ki kötelességet
teljesít. A paraszt nehéz pillantása sokáig ott felejtkezett a
divatujság első lapjain, de hosszas tűnődés után se tudta megérteni,
hogy ettől a mindenféle holmitól mivel lesz okosabb az ember?!

A titokzatos ajtó ismét kinyílt, s az udvari tanácsos rápislantott a
várakozók meggyérült csoportjára. A várakozók egyike – az az úr, a ki
legutóbb érkezett s vagy öt percz óta idegesen fészkelődött a székén – a
tanár láttára felugrott és megszólalt:

– Méltóságod meg fogja bocsátani… s azt hiszem, hogy az urak is kegyesek
lesznek megengedni, hogy a sorrendet átugorva azonnal kihallgatást
kérjek… Az én ügyem rendkívül sürgős s arra kényszerít, hogy rögtönös
segítséget kérjek… mindössze egy perczért esedezem!

A tanár bevezette.

– Mindössze egy percz… – folytatta az ideges úr az ajtóban – csak néhány
sornyi bizonyítványt kérek… Szegény feleségem…

– Ah, csak most ismerek rá önre! – szakította félbe a tanár. – Ő
nagysága…

– Igen, kleptomaniakus szegény… a mint méltóságod ezt már
megállapította.

– Valami ujabb esemény?…

– Igen, selymet lopott egy árúházban, s bevitték a rendőrségre. Csak
ügygyel-bajjal tudtam kiszabadítani. A bizonyítvány pedig azért kell
ilyen hirtelen…

– El tudom képzelni a helyzetet…

– Igen, ez a betegség sok bajjal jár…

Az ideges úr egy percz multán csakugyan tovább állott, s utána egy
nyugodt bácsi került sorra, a ki vidéki birtokosnak látszott. Hosszasan
mondta el, hogy mi járatban érkezett, de minél tovább részletezte a
dolgot, a tanár annál kevésbbé értette.

– Mondja el, kérem, még egyszer!

A nyugodt bácsi ujra kezdte:

– Két vőm van, kérem alásan; az egyik pazarló volt, a másik most
pazarol. Az elsőt, mivel szerencsére, elmebetegség tünetei is
mutatkoztak rajta, könnyű volt gondnokság alá helyeztetnem; a másik
azonban, sajnos, mint egészséges jár-kel a világban és pocsékolja a
felesége pénzét, annyira, hogy ha ez sokáig így tart, nemsokára semmi
sem marad a hozományból. De nemcsak ez a baj kérem alásan. Az elsővel is
nagy a baj, mert az a vőm, a ki törvényesen bolond, idővel egészen
kijózanodott és egy gyermektelen nagynénjétől, a ki szerencsére
végrendelet nélkül halt el, szép vagyont örökölt. Ezt a vagyont most
igen jó volna bekebelezni a gazdaságba, melyet vőm tényleges bolond
korában kissé megkoppasztott, most azonban igen okosan kezel. Igen ám,
de mint törvényesen bolond ma is gondnokság alatt van, s így az
örökségéhez addig, míg a gondnokság meg nem szűnik, nem juthat hozzá.
Elhatároztuk tehát, hogy ujra megvizsgáltatjuk, és mint teljesen
kigyógyultat, ismét épelméjűnek nyilváníttatjuk, hogy fel lehessen
oldozni a gondnokság alól. Így állván a dolgok, az a szerencsétlen
gondolatom támadt, hogy egyúttal megvizsgáltatom a másik vőmet is: hátha
talán emezt meg bolondnak lehetne nyilvánítani, hogy megmentsük, a mi
még megmenthető?! Felküldtem őket Pestre, Szapolyay András tanárhoz, s
törvényesen bolond, de ténylegesen okos vőmnek lelkére kötöttem, hogy
vigyázzon a másikra. Emez azonban rávette okos vőmet, hogy menjenek el
nem tudom melyik fővárosi mulatóba, aztán meg a gőzfürdőbe; elég az
hozzá, másnap reggel kissé kapatosan állítottak be Szapolyay tanárhoz.
Csak így magyarázhatom meg, hogy a vizsgálatban egy kis hiba esett, mert
Szapolyay tanár bolondnak nyilvánította a bolondot és egészségesnek az
egészségeset!

– Akkor hát jól van!

– Dehogy is van jól kérem alásan! Hiszen a bolondot kellett volna
egészségesnek és az egészségeset bolondnak nyilvánítani! Már most mit
csináljak én a két hasznavehetetlen bizonyítványnyal?! Szapolyay
doktorhoz nem mehetek vissza, mert ő nem czáfolhatja meg magamagát, de
abba se hagyhatom a dolgot. Arra gondoltam tehát, hogy ha méltóságod
kegyes volna megvizsgálni őket…

– Felhozta magával a betegeket?

– Igenis, de most mind a kettő alszik odahaza, a »Flirt«-höz czímzett
szállóban, mert tegnap este viszont okos vőm csábította el az oktalant,
hogy, ha már úgy is itt vannak, menjenek el az »Erény utjai«-hoz
czimzett mulatóba…

– Aztán a gőzfürdőbe…

– Igen…

Ebben a pillanatban az elvonulásnak szentelt ajtó felől kopogtatás
hallatszott. A tanácsos úr fölkelt, kinyitotta az ajtót, s halkan néhány
szót váltott az inassal.

Aztán igen izgatottan tért vissza a vidéki úrhoz.

– Bocsánatot kérek, de rögtön távoznom kell. Rendkívül komoly és sürgős
ügy… Micziszláv herczeg küldött értem!

A vidéki úr a tisztelettől megilletődve bólintott, s felállt, hogy
elbúcsúzzék.

– Holnap néhány órára el kell utaznom – szólt a tanár – de holnapután
rendelkezésére állok. Mondja meg a vejeinek, hogy addig ne menjenek el
mulatni, meg a gőzfürdőbe… Azaz a beteg elmehet, csak az egészséges
maradjon otthon.

– Melyiket méltóztatik érteni?

– Úgy értem, hogy a törvényesen egészséges, de tényleg beteg, az
elmehet; a másik azonban, a tényleg egészséges, de törvényesen bolond,
az szedje össze az eszét és ne hagyja a gőzfürdőben.

A vidéki úr, mély hajlongások után, a várótermen át visszavonult, s a
tanár úr az elvonulásnak szentelt szoba felől beszólította az inast.

– Van még valaki a váróteremben?

– Az előbb még öten voltak, de hárman elmentek, mert figyelmeztettem
őket, hogy a méltóságos úr öt órakor a herczeghez hivatalos. Még csak
ketten vannak kint. Egy paraszt meg egy kis fiú. Valami levéllel jöttek.

– Mondd meg nekik, hogy jöjjenek holnapután.

– Nem várhatnák meg a méltóságos urat? Budakeszről jöttek és már dél óta
itt vannak.

– Hát várjanak. Hét felé visszajövök. A jogtanácsos ur hozott kocsit?

– A herczeg kocsiján jött.

– Vezesd be a jogtanácsos urat.


III.

Öt perczczel később egy gépkocsi-sebességgel vágtató hintó robogott
Micziszláv herczeg palotája felé. A hintóban ketten ültek: Aba Sámuel és
a jogtanácsos úr.

– És kivel kezdett ki a herczegné? – folytatta a már előbb megkezdett
beszélgetést Aba Sámuel.

– Valami zongoramester-félével – felelt a jogtanácsos úr – a ki üres
óráiban zeneköltő, és dalokat irt hozzá.

– S a mit a tettenérésről beszélnek, az szóról-szóra igaz? –
tudakozódott továbbá a tanár.

– A legtökéletesebb tettenérés volt, a mit csak képzelni lehet.

– Érthetetlen! – szörnyűködött a tanár. – Mindent értek, a mi ezen a
világon van; még azt is, a mi kivül van rajta. De két dolgot sohase
fogok megérteni. Hogyan lehet leveleket írni és hogyan lehet az ajtót
nyitva hagyni!

– Gondolja méltóságod – kérdezte a jogtanácsos – hogy a herczegné
csakugyan gyöngeelméjű?

– Előre természetesen nem nyilatkozhatom, de az után, a mit eddig
hallottam, a gyanúm az, hogy: igen. Tudja, engem ez a história – no,
persze, a tettenérés kivételével – élénken emlékeztet arra az esetre, a
melyet a tanácsos úr is ismer, s a mely vagy tiz évvel ezelőtt a
legfelsőbb körben történt. Akkor is rettenetesen sokat pletykáztak az
emberek; azt beszélték, hogy a szanatóriumba zárt magasrangú hölgy
tulajdonképpen vértanú és nem beteg; hogy büntetésből csukták be és más
efféle szamárságot. Mintha bizony volna olyan vagyon a világon, a
melyből a hozzáférhetetlen tudósok egész csapatját le lehetne
kenyerezni! No és akkor is kiderült, hogy a temérdek hiresztelésből,
rágalomból egy szó sem igaz, s hogy az elzárt magasrangu hölgy csakugyan
beteg. Azóta az illető magasrangu hölgy igen meggondolatlanul elhagyta a
szanatóriumot; de bár ez a cselekedete az avatatlanokban és a
tájékozatlanokban azt a téves hitet keltette fel, hogy e hölgy olyan
épelméjű, mint a milyen épelméjűnek látszik: a tudomány előtt ő ma is
beteg, és mindig beteg fog maradni, mert az bizonyos, hogy azok a
tudósok, a kik őt bolondnak nyilvánították, a legkevésbbé se voltak
bolondok.

– Méltóságodnak az a nézete, hogy Micziszláv herczegnével is igy lesz?

– Előre természetesen nem nyilatkozhatom, de a gyanúm az, hogy: igen.
Mert mondja, kérem, ép észszel lehetséges-e megcsalni egy Micziszláv
herczeget?! Persze, a közvélemény a legegyszerűbb kóresetekben is
regényeket keres. Az emberek szeretik az inasoktól származó regényes
hazugságokat; szeretnek pletykázni, gyanusítgatni, rágalmazni. És ha úgy
fordul a dolog, hogy Micziszláv herczegnénél csakugyan megkell
állapítanunk a gyöngeelméjűséget: el vagyok készülve rá, hogy bennünket
is gyanusítani fognak, talán megrágalmaznak, mit tudom én, mi. Mintha
bizony az elmebaj megállapítása egy egyszerű kijelentésből állana. Az
avatatlanok abban a tévedésben élnek, hogy néhány esztelen cselekedet
már elégséges ahhoz, hogy valakin megállapítsuk az elmebajt. Pedig az
esztelen cselekedetek csak gyanút kelthetnek, de az elmebaj
megállapításához a tudomány előtt ismeretes, meghatározott tünetek
szükségesek. Ha Micziszláv herczegnénél is megtaláljuk ezeket a
tüneteket… nem tudhatom előre, nem is vagyok meggyőződve, de a gyanúm
az, hogy megtaláljuk… akkor, mondom, semmiféle gyanusítás és semmiféle
rágalom nem tarthat vissza bennünket attól, hogy kötelességünket
teljesítsük.

– Annyi bizonyos – szólt a jogtanácsos – hogy a herczeget nagyon
megnyugtatná, ha a tudomány bebizonyítaná, hogy felesége csakugyan
elmebajos. Sohase láttam még ilyen kétségbeesettnek. Végre is egy
elmebajos nőnek bármily esztelen cselekedete mindössze is csak
szerencsétlenség, de ha a herczegné véletlenül épeszű volna…

– Egyelőre ne fessünk rémképeket, higyjük a legjobbat.


IV.

Mialatt a tanár kocsiba ült, hogy eleget tegyen Micziszláv herczeg
megkeresésének, az inas bement a váróterembe. A paraszt és a kis fiú
fölkeltek a helyükről.

– Soká kell még várni? – kérdezte a paraszt.

– A méltóságos urat elhívták – felelt az inas. – De hét órára visszajön,
s azt hagyta meg, hogy addig várakozzanak.

– Azt hagyta meg, hogy várakozni kell?

– Igen.

– Akkor hát, ha így van rendelve, addig már csak leülünk.

– Csak üljenek le – biztatta őket az inas.

Megint elhelyezkedtek.

– A kis fiú talán beteg? – kérdezte a fehérkeztyüs, a gyermek bágyadt
szemét nézegetve.

– Alighanem van vele valami – felelte a paraszt.

– Mi baja? – tudakozódott tovább az inas. – A fejét fájlalja, mi?

És a homloka előtt jelentősen mozgatta az ujjait, a mivel azt akarta
kérdezni, hogy a gyermeknek talán nincs rendben az elméje.

– Nem – felelt a paraszt – hanem szúrásokat érez a gyomrában és nem akar
enni, mindig csak aludnék.

– Talán gombostűt nyelt – vélte az inas. – Nálunk szolgált egy kis
leány, az minden gombostűt lenyelt.

– Ahhoz nem jöhetett – szólt a paraszt. – Hanem úgy kell lennie, hogy
evett valamit. Pedig nagyon jó gyerek, nem szokott csavarogni, és ha
valamit eszik, elmondja az anyjának.

Az inas egy darabig elmélázott. De nem sokáig kellett gondolkoznia, hogy
elkészüljön a véleményével.

– Tudja, mit kellene csinálni ezzel a gyerekkel? Kamillateát kell itatni
vele, aztán le kell fektetni és letakarni dunyhával, hogy jól
megizzadjon. A méltóságos úr, ha hazajön, majd mond egyebet is, de azért
ne felejtse el, a mit mondok. Csak menjen be egy patikába és vegyen
kamillateát. Majd felírom magának papirosra.

Aztán, hogy bizalmat keltsen maga iránt, a tanácsadást azzal fejezte be:

– Tudja, egy tanár körül sok mindent megtanul az ember.

Odakünn csengettek.

– Én most kimegyek, de maguk csak maradjanak itt. És ha a gyerek
elálmosodik, fektesse le arra a divánra.


V.

Háromnegyed nyolczkor a tanár hazaérkezett. Az inas egy sürgönynyel
várta.

Kibontakozott bundájából és mindjárt felbontotta a sürgönyt. A hogy
elolvasta, szinte elszédült az örömtől.

– Mily megtiszteltetés! Mily megtiszteltetés! – szeretett volna
felkiáltani.

Orvosi tanácskozásra hívták, az albániai ex-királyhoz. Az ex-király
betegségéről már sokat olvasott. A száműzött uralkodó sorra járta Európa
nagyvárosait, s a hányszor megjelent a nagy nyilvánosság előtt,
mindannyiszor óriási botrányt okozott. Családja végre elhatározta, hogy
elzárja a világtól, s elhelyezi abba a szanatóriumba, a melyet az orvosi
tudomány jelesei a leginkább javallanak. Egy külföldi barátjának
ajánlatára Aba Sámuel tanárt is meghívták a tanácskozásra.

– Mily megtiszteltetés! – ismételgette magában.

És senki sincs jelen, a kivel azonnal közölhesse érdemekben gazdag
életének ezt a nagy diadalát!

– Nem vacsorálok itthon – szólt az inashoz. – A kaszinóba megyek.

De előbb be akart menni a rendelő szobájába, s megindult arrafelé, a
merről a betegek kijönni szoktak.

Az inas a váróterem ajtaja felé mutatott s azt kérdezte:

– Bebocsáthatom őket?

– Hát azok még most is itt vannak?!

– Azt méltóztatott mondani, hogy várhatnak.

A tanár, hogy gyorsabban végezzen a várakozókkal, irányt változtatott s
egyenesen a váróterembe ment. A paraszt és a kis fiú felállottak.

– No, mi az? – kérdezte a tanár.

A paraszt előkereste a levelet és átnyujtotta. A levél hosszú volt, és a
tanár türelmetlenül futotta végig.

Egy régi tanulótársa írta, valami egyszerü, jámbor, a világtól elmaradt
ember, a ki hallott harangozni a felől, hogy az ő Aba Sámuel barátja
most nagyhírű orvos Pesten, de azt már nem tudta, talán nem is gondolt
rá, hogy Aba Sámuel speczialista.

Hosszasan írta le, hogy az egyik budakeszi orvos néhány napra elutazott
valahová, a másik pedig hirtelen megbetegedett, és pedig olyan súlyosan,
hogy bevitette magát Pestre, egy szanatóriumba. Egyelőre orvos nélkül
maradtak, már pedig, ő úgy látja, hogy ennek a kis parasztgyereknek
gyorsan kell az orvosi segítség, s minthogy más pesti orvossal nem
ismerős, a régi barátság czímén bátorkodik Aba Sámuel szives jóakaratát
kérni.

A tanár haragjában majdnem elkáromkodta magát. Micsoda ostoba emberek
szaladgálnak a világon! S ezek otthon a falu jóltevői.

De aztán eszébe jutott, hogy ezek a nyomorultak már dél óta várnak rá.
Nem akarta elkergetni őket, a nélkül, hogy rá se nézzen a gyerekre;
megkérdezte tehát a parasztot, hogy miről panaszkodik a fiú, s aztán
megfogta a forró kis kezet.

Egy félperczig számlálta az érverést… és akarata ellenére is kitört
belőle a harag:

– Hisz ennek a gyereknek láza van! De hát, az Isten szerelméért, mért
nem viszi orvoshoz?


VI.

Ezzel a felkiáltással a rendelő óra bevégződött. De azok számára, a kik
a költői igazságszolgáltatást a legjelentéktelenebb elbeszéléstől is
megkövetelik, még a következőket kell följegyeznem:

A tanár a szomszéd házban lakó orvoshoz utasította a parasztot, de az
már akkorára elment hazulról, a szinházba, vagy hová. A paraszt egyet
gondolt, betért az első gyógyszertárba, kamillateát vásárolt, s
visszavitte a fiát Budakeszre. Otthon aztán ágyba fektették, letakarták
dunyhával, jól megizzasztották, és a kis fiú az inas orvosságától
meggyógyult.



KÉT KÜLÖN VILÁG.

(A »PANAMA«-PÖR TÖRTÉNETÉBŐL.)


I.

Délután ötkor, mikor az elnök egy órára felfüggesztette a tárgyalást,
már mindenki tudta, hogy Palizzi el van veszve.

A megriadt hangyaboly szétfutott a folyosókra. Csoportok képződtek,
melyek emitt halkan, amott lármásan, de itt is, ott is rendkívül
izgatottan tárgyalták az esetet. Főképpen arról volt szó, hogy mikor
fordult rosszra a dolog.

Délelőtt még úgy látszott, hogy Palizzi báró diadalmasan fog kikerülni a
nagy ütközetből, mint eddig mindenkor, összes küzdelmeiből. Úgy
látszott, hogy le fogja teperni, egyszerűen el fogja seperni
ellenségeit. De úgy félhárom felé váratlan dolog történt. Egy tanu, s
éppen Palizzinak egy tanuja, meglepő feleleteket adott az elnök
kérdésére. A tanu hülye ember benyomását tette a hallgatóságra. Mintha
akarata ellenére árulta volna el az igazságot. Hebegett, dadogott,
roppant tisztelettel nyilatkozott a báró személyéről, minduntalan
belezavarodott a saját szavaiba, s a mit kinyögött, mindjárt vissza
akarta vonni. Végre szinte sírva fakadt, megriadtan nézegetett körül, s
esdeklő pillantást vetett a báróra, mintha az ő arczáról akarta volna
leolvasni, hogy mit feleljen.

Ravasz tettető lehetett, a ki csak játszotta az együgyűt, hogy pokoli
boszút álljon valami eltitkolt, de el nem felejtett sérelemért.

Ettől fogva az összes mentő tanuk egyszerre terhelő tanukká változtak
át. Megeredt a nyelvök, s a hogy árverésen szokás, minden következő
többet mondott az előtte szólónál. A mit előbb is sokan suttogtak, de
eddig senki se mert kimondani, rettegve a báró hatalmától és erélyétől,
elhangzott a teremben sorra és nemcsak egyszer. Ezeket a váratlan
vallomásokat az tette különösen súlyossá, hogy a terhelő tanuk előadása
szándékosság nélkül valónak, önkéntelennek tűnt fel. Mintha valami
forgatag vitte volna őket, nem tudni hova. Azt kellett gondolni, hogy ez
a meglepő fordulat valamely varázslatra történt, hogy az igazság vihara
szántott végig a termen, s ez a vihar ragadta őket magával. Négy óra
tájban már az egész hallgatóság csupa láz volt. A titok zára kipattant;
a nyelvek megoldódtak; a lelkek felszabadultak a lidércznyomás alól;
azok, a kiket a félelem sokáig némává tett, beszélni kezdtek; a
megbénított, leigázott, elfojtott gyűlölség erőre kapott, kitört, s az
itéletnapi harsona erejével visszhangozta a vádat. A szóvita az elnök és
a védők között egyre hevesebbé vált; a hallgatóság fészkelődni kezdett;
a hirlaptudósítók suttogtak, fecsegtek; a tanuk vitatkoztak,
összevesztek és zajongtak; az ügyész arcza kipirult a felindulástól; az
ügyvédsegédek és a törvényszék irnokai fel s alá szaladgáltak; a
karzatról hangos szóváltás hallatszott; az elnök alig tudta a csendet
fentartani.

Csak a vádlott maradt nyugodt, hideg és közönbös. Úgy ült helyén, mintha
az akadémiában Kalidásza »Sakuntalá«-jának felolvasását hallgatná.
Férfias, szép arcza mozdulatlan volt, akár a szfinxé; aczélos
tekintetében is csak a megvetés kifejezése villant fel olykor-olykor.

Pedig az elnök magaviseletéből tisztán láthatta, hogy mi történik vele.
Az elnök délelőtt még maga volt az udvariasság. A tárgyalás kezdetén
szinte bocsánatot kért a terhelő tanuk sértő szavaiért. Néha meg is
feddte a terhelő tanúkat:

– A volt gyarmatügyi államtitkár úr szíves volt nekünk az erre vonatkozó
felvilágosításokat megadni. Ezzel szemben az ön előadása híjjával van
minden valószinűségnek…

A »volt gyarmatügyi államtitkár úr« azonban lassankint egyszerű »báró
úr«-rá lett. A koronatanu színváltozásakor már ez a czím is elmaradt.

– S ön, Palizzi úr, mit szól mindehhez?

– Azt, hogy a tanu vagy rosszul emlékszik, vagy hazudik.

Később, mikor a tanuvallomások kezdtek ijesztően egybehangzani, az elnök
még szigorúbb hangon szólt:

– Mit felelhet erre, Palizzi úr?

– Csak ismételhetem, a mit mondtam. A kik nem utczai pletykákat hoznak
ebbe a terembe, hanem tisztán tudják a dolgokat, bebizonyítanák, hogy
mindebben ártatlan vagyok. Nem az én hibám, hogy Cornelius Herz ki nem
hallgatható, s hogy Arton a rendőrség mulasztásából, hogy ne mondjam:
segítségével, megszökhetett.

– Ez talán nem hibája önnek, de mindenesetre szerencsétlensége.

Az elnök megjegyzése szájról-szájra járt, s a teremből kiáradó tömeg a
felszabadult rabszolgák lármás vidámságával tette nyilvánvalóvá,
mennyire örvend a fordulatnak s mily egész lélekkel élvezi az immár
bizonyos diadalt. Szerte-széjjel mindenütt ez a szó hallatszott:

– Végre!


II.

A szünet alatt Palizzi is kiment a teremből, elszíni egy czigarettát. A
védőügyvédje hozzá sietett, s megkérdezte, hogy a hallottak után nincs-e
valami különös utasítása? Azt a feleletet kapta, hogy: mondja csak azt,
a miben már megállapodtak. Az ügyvéd elsietett, hogy rendbe szedje
iratait, s Palizzival nem maradt más, csak Morales, a legutolsó barátja,
a kivel nemrég ismerkedett meg.

Néhány perczig hallgattak mind a ketten. Palizzi egyik czigarettáról a
másikra gyujtott rá, mintha nem volna egyéb gondja, csak az, hogy a
rövid egy óra alatt minél többet dohányozhasson. Kiváncsi asszonyok
haladtak el mellette, a kik közelebbről akarták látni s lopva
tekintgettek rá. Palizzi ez egyszer nem viszonozta ezt a figyelmet.

– Milyen szép ember! – suttogták a kiváncsiak. – Kár érte!

Csakugyan az volt; erős, szép szál legény, egy fejjel magasabb egész
környezeténél.

– Tudja-e, hogy mi bosszant? – szólalt meg végre, mikor a folyosó egy
részén magukra maradtak. – Az, hogy ezek az egerek ölnek meg! Ha az
embert széttépi egy fenevad, lesujtja a villám, megfojtja a vízár, jól
van, semmi se tarthat örökké. De hogy ezek miatt a hitvány kis állatok
miatt kell elpusztulnom! Mert keresztülgázoltam silány érdekeiken, mert
nem fogadtam köszöntésüket, vagy mit tudom én mért!… Hogy utólér a
végzet, hagyján; de elbukni, tönkre menni, megsemmisülni, csak azért,
mert a csatornából apró állatok bujnak elő, a melyeket én még csak
felrugni se tartottam érdemesnek!…

– Ön úgy beszél – szólt Morales – mintha már elitélték volna. Azon
kezdem, hogy önt nem is lehet elitélni.

– Hogy elitélnek-e vagy sem, az most már körülbelül mindegy. Az egerek
megettek, mert sokan vannak.

– Ej, az ön ügye nem áll olyan rosszul! A vádpontok fele nyilvánvaló
hazugság; a másik felét nem bizonyitja semmi. Ne csüggedjen. Ön kitünő
szónok; védje magát.

– Csak az igazsággal védhetném magam, s ezt a jelen esetben senki sem
volna hajlandó méltányolni. Azt kellene mondanom: Nos, igen, az államot
ezzel a társulattal olyan összeköttetésbe vittem bele, mely a
közfelfogás szerint meg nem engedhető. Nos igen, vakmerően űzérkedtem
úgy a magam vagyonával, mint ezeknek az embereknek a pénzével, s a játék
nem sikerült. Szinte bizonyos volt, hogy nyerek, de vesztettem. Ha
nyertem volna, ezek az apró, ostoba férgek, a kik a kártyámra tették
garasaikat, bezsebelnék a nyereséget s azt mondanák, hogy nagy ember
vagyok. De mert vesztettem, kétségbeesetten jajgatnak, s azt mondják,
hogy elloptam a pénzöket. Azt hiszik, nekik joguk volt ahhoz, hogy
nyerjenek, de ahhoz, hogy veszítsenek, nekem nem volt jogom.

– Hogyan? Tehát a vádnak mégis van valami alapja? – kérdezte Morales
elámulva.

– Jogi szempontokból talán igazuk van. De mondja, mivel különbek nálam
ezek az emberek? Ugyanazt akarták, a mit én; csak eszök nem volt hozzá,
hogy ugyanúgy cselekedjenek. S mert én cselekedtem helyettök, a
balsikerben engem tesznek felelőssé s az én nyakamba varrják a tulajdon
kapzsiságukat is. Mondjuk, hogy megrövidítettem őket. Vesztettek; sokkal
kevesebbet, mint a mennyit nyerni akartak. Azt hiszi, sajnálom őket?
Dehogy! Nézze a kis kedveseket: dühökben, hogy néhány garast vesztettek,
mindjárt a bőrömet akarják! Ezren se vesztettek annyit, a mennyit
egymagam; egyenkint a szerint vesztettek, a mennyire szomjuhoztak. De az
ő pénzök olyan szent volt, hogy cserébe az életem kell nekik.
Síránkoznak, hogy megcsaltam őket, s azt követelik, hogy öljem meg
magam. Ők nem sajnálnak engem kivégezni, de nekem sajnálnom kellett
volna az ő filléreiket! Az én életem, az semmi; de az ő kis
pénzkoczkázatuk: az a társadalmi rend. Nekem nem lett volna szabad kárt
okoznom nekik; hasznot kellett volna hajtanom a konyhájukra. De ők
megölhetnek engem, és meg is teszik, állati gyönyörrel!

Morales nem felelt, s egy darabig szótlanul jártak fel s alá.

– Önt meglepték a szavaim – kezdte ujra a báró. – Más embernek képzelt,
és arra gondol, hogy a mit tettem, azt a társadalmi rend és az erkölcs
nem engedik meg. Hát, kedves Morales, önnek igaza lehet, de én nem
számítok az ön tiszteletére, s nem hiszek se a társadalmi rendben, se az
erkölcsben. A társadalmi rendet az irígyek és rosszak találták ki, hogy
megoltalmazzák javaikat azok elől, a kiknek nincsen semmijök. Az
erkölcsöt pedig a ravaszok és erősek eszelték ki, abból a czélból, hogy
az ő kedvük szerint éljenek a gyöngék és ostobák. Mindez világcsalás. Az
igazság az, hogy mindnyájan csak fejlettebb szervezetű állatok vagyunk,
s ebben a világban az erős legyűri, kiaknázza és megeszi a gyengét.
Persze, ha a sokaság összefog, a kicsinyek tömege legyőzi az egyest,
akármilyen erős. S az egerek megeszik Hatto érseket.

– Nem vitatkozom önnel – szólt Morales. – Majd más, alkalmasabb időben.
De egyet nem értek. Ha ön szegény ördög volna, el tudnám képzelni az
egész históriát. Azonban nem így van; ön gazdag és irigyelt. És mégis
úgy beszél, mint egy bombavető.

– Még gazdagabb akartam lenni – felelt a báró – sokkal gazdagabb. Az
ember telhetetlen. Minthogy meg volt minden egyebem: a hatalomra
vágytam. Nem afféle tréfa-hatalomra; hanem arra, hogy urrá legyek a
sokaság felett. Király akartam lenni, amolyan igazi király, mint Rhodes
Cecil. De ne beszéljünk többet a dologról.

… Esti kilencz órakor, miután az ügyész Senecától Zoláig sorra idézte az
összes jeles irókat s miután a védőügyvéd minden sürgősebb szükség
nélkül oly alaposan belebonyolódott egy teljesen közönbös jogi
megkülönböztetés hinárjába, hogy végre belefulladt a tulajdon kérdésébe:
a biróság kihirdette az itéletet. Az itélet fölmentő volt, de a fölmentő
határozatot tizenhét súlyos »noha« előzte meg, tizenhét, gyanúval és
megrovással teli »noha«, tizenhét golyó Palizzi szivébe.


III.

Moralesnek, az igazságügyi palotából jövet, nem igen akadt
mondanivalója. Végre is Palizzi szólalt meg először.

– Az jár a fejemben – kezdte, mialatt átmentek a hídon – hogy micsoda
csapás lesz ez arra a szegény asszonyra, a ki ma még a feleségem!… Ez az
asszony azt hitte, hogy én vagyok a jóisten. És az istent nem imádják
úgy, a hogy ő engem imádott. Higyje el, ha bűnhödöm valamiért, azért
történik, mert ezt az asszonyt magamhoz lánczoltam!…

Amaz hallgatott.

– Képzeljen egy Gontaut-Biron leányt – folytatta a báró. – Ismeri ezt a
családot? A dicsekvésök jellemzi őket legjobban. Azt szokták mondani,
hogy a Gontaut-Biron-ok közül csak az asszonyok halnak meg ágyban. A
férfiak a csatamezőn, párbajban, vadászaton, s a többi; egész
gyüjteményük van azokból a családtagokból, a kiknek vadkan hasította fel
a hasát. S ha volt valaha született herczegnő, az én feleségem az.

– Vannak a bárónak gyermekei? – kérdezte Morales.

– Van három fiam. Az egyik öt, a másik három éves, a harmadik
csecsszopó. Bizonyára rájok is kellene gondolnom. De mégis jóformán csak
az asszony jár az eszemben. A gyerekek el vannak látva, majd csak
felnőnek valahogy, s annak idején igen kevéssé fognak megilletődni, a
mikor értesülnek róla, hogy egyszer én is a világon voltam. De ez az
asszony! Ennek rossz lesz egy darabig. S tudja-e, mi volna a legokosabb?
Ha most szépen hazamennék azzal a hazugsággal, hogy teljes elégtételt
kaptam, vagy másfél óráig tettetett nyugalommal beszélgetnék vele s
kimagyaráznám neki a tíz órai lapokban megjelenő kellemetlenségeket,
aztán megvárnám, míg elalszik, s mikor mosolyogva szunnyad karjaimban,
elővenném a revolveremet s egy golyóval szétlocscsantanám ezt a gyönyörű
fejet!… Hogy ne tudjon meg semmit, soha, még a másvilágon se!… mert
szerencsére nincsen másvilág.

– De báró!…

Megint hallgatva mentek tovább. Egyszerre Palizzi megállt, s minden
előkészület nélkül búcsúzni kezdett, mint a ki hirtelen határozta el
magát valamire.

– No, jó éjt.

– Hová megy? – kérdezte Morales.

– Megyek védeni a bőrömet. A gyomrom jó, a fogaim kitünőek, a karom
erős. Élni akarok.

Morales kitalálta, hogy az Urlovasok Klubjába megy.

– Attól tartok, hogy még szüksége lehet rám.

– Könnyen meglehet. Jót tenne velem, ha tizenegykor találkozhatnánk a
Paillardban.

– Ott leszek.


IV.

Palizzi szinte szerencséjének tartotta, hogy a klub nagy előcsarnokában
épp Lavertujon gróf jött vele szembe. Lavertujon gróf a klub
legtekintélyesebb emberei közé tartozott. Bár ötvenedik évét már rég
meghaladta, még most is meglátszott rajta az egykori oroszlánvadász.
Rettenthetetlen volt és büszke; egyenes és meg nem alkuvó; csupa értelem
és becsület, maga a hozzáférhetetlenség. Óriási vagyon ura; elsőrangu
vívó és lövő. Olyan úr, mint Bayard.

A gróf arczáról világosan le lehetett olvasni, hogy a nem várt
találkozás igen kellemetlenül érinti. De Palizzi ezt sehogy se akarta
észrevenni.

– Jó estét, kedves gróf – köszönt rá barátságosan.

A gróf, a ki a jobboldali ruhatár tájékáról a kijárat felé tartott, a
báró szavainak hallatára félre fordult s tovább ment, mint ha nem is
látná Palizzit.

– Önnek köszöntem, Lavertujon! – szólt Palizzi, most már más hangon,
útját állva a grófnak.

– És én nem fogadom az ön köszöntését – felelt a gróf nyugodtan.

A klub nagy előcsarnokában erre egy iszonyatos arczulcsapás hangzott el.
A főlépcsőtől jobbra és balra silbakoló két gyönyörű márványoszlop még
soha se látott a finomságoknak ebben a csöndes templomában ily durva
pofont.

A gróf megtántorodott, de még erre az el nem képzelt, példátlan
bántalomra se vesztette el lélekjelenlétét. Nem rohant rá megtámadójára,
hanem felöltőjének a zsebéből egy revolvert vett elő, a fegyvert Palizzi
felé irányozta, s elsütötte először, másodszor…

Mind a két golyó a falba fúródott; az egyik a jobb, a másik a bal füle
mellett sívított el Palizzinak. Az oroszlánt messziről vagy
szemtől-szembe okvetetlenül eltalálta volna; a galamb a magasból
lehullott volna a lövésére: de azt az embert, a ki ily hallatlan
bántalommal merte illetni őt, az érinthetetlent: azt az embert két
lépésnyi távolból elhibázta.

Harmadszor már nem volt ideje elsütni a revolvert; Palizzi lecsapott a
karjára, s a vadállati erő nagy felsőbbségével kicsavarta kezéből a
fegyvert.

– Ha kijózanodik, majd küldjön el érte! – szólt s eltette a revolvert a
zsebébe.

– Ne vágja zsebre, értéktelen! – kiáltott rá a gróf.

De Palizzi ekkor már ott hagyta, s ment föl a lépcsőn, az olvasóterembe.

Egy lelket se talált a rengeteg csarnokban. Ilyenkor még kevesen vannak
a klubban; azok is meghúzódnak a játéktermekben, a hol se látnak, se
hallanak. Talán az ebédlőben vitatkozik egy csoport a nap eseményéről.

Palizzi leült, belenézegetett a délutáni lapokba, s elhatározta, hogy
itt várja meg, a kik után oly hőn sóvárgott: a két gentlemant. Ha benyit
hozzá két szabadító angyal, a kik elégtételt követelnek Lavertujon
nevében: akkor, akkor még feltámadhat. És mit tehetne Lavertujon
egyebet?

Várt, várt, de a két gentleman csak nem jött.

Helyettök egy századig tartó várakozás után, klubszolga jelent meg, a ki
levelet hozott a bárónak. A levélben ez volt:

»Báró úr,

Lavertujon gróf úr bejelentette nekem, hogy mi történt vele. Az
igazgatóság javaslatomra elhatározta, hogy azonnal ülést tart az ön
ügyében. Addig, míg a határozatot az igazgatóság kimondja, a további
botrány elkerülése végett arra kell kérnem, hogy hagyja el a klub
helyiségét. Megbizottjával annak idején közölni fogjuk a határozatot.

A klub elnöke.«


Mikor a levélről felnézett, a szemközt levő fali tükörben véletlenül
megpillantotta a tulajdon arczát. Egy holtra vált ember arcza volt az.


V.

Fölkelt, lement, s elhajtatott Paillard vendéglőjébe. Morales már várta.

– Nos? – tudakozódott az utolsó jóbarát.

Palizzi elmondta, hogy mi történt.

– Eh! – szólt Morales – Lavertujonnak mégis csak meg kell verekednie
önnel!

Palizzi a fejét rázta.

– Lavertujon nem fog megverekedni velem. Ezek a gazficzkók, a kik
visszaélnek a tisztességük érintetlenségével, ki tudnak bujni minden
alól!

Morales nem mosolyodott el a furcsa mondáson.

– Elmenjek oda? – kérdezte.

– Kérem!… Menjen a kocsimon. Akármeddig kell maradnia: itt várom…

Egy félóra multán Morales már tudta a halálitéletet. Maga az elnök
közölte vele az igazgatóság határozatát. A döntés így szólt:

Az igazgatóság, rendkivüli ülésében, mielőtt Lavertujon gróf panaszával
foglalkozhatott, kénytelen volt azt a kizárási inditványt tárgyalni,
melyet egy órával előbb Gontaut-Biron herczeg és társai adtak be Palizzi
Ferencz báró ellen. Az inditvány-tevők egy birósági itéletet mutattak
be, a melynek alapján Palizzi Ferencz bárót ki kellett rekeszteni a klub
tagjai sorából. Azért az igazgatóság Palizzi Ferencz bárót már nem is
hallgathatta ki s Lavertujon gróf panaszát nem tekinthette egyébnek
puszta jelentéstételnél. A kérelmező meghallgatása s az ügy alapos
megvizsgálása után az igazgatóság kimondja, hogy: Lavertujon gróf
sérelmet nem szenvedett, mert Palizzi Ferencz báró nincs többé abban a
helyzetben, hogy Lavertujon grófot megsérthette volna. Lavertujon grófot
csak kellemetlenség érte; hogy e kellemetlenséget a lehető módokon
megtorolja-e, ez az ő legsajátabb dolga. Elégtételt keresnie nincs és
nem lehet oka.

– Szép feladatok várnak rám! – átkozódott magában a szegény Morales.

Az egész úton azon törte a fejét, hogy miképpen öltöztethetné a
kegyetlen valóságot enyhébb szavakba. Talált néhány ügyes szólamot, de a
fáradsága kárba veszett.

– Látom az arczáról, hogy kivégeztek – szólt Palizzi, mikor rányitotta
az ajtót.

A pinczéreken kívül már csak ketten voltak az ebédlő-teremben.

Morales elmondta, a mivel be kellett számolnia, szépítette a dolgot, a
hogy tudta, végül így fakadt ki:

– Kedves jó barátom, hallgasson rám, költözzék ki Amerikába! Vagy
utazzék néhány évig, két-három év alatt mindent elfelejtenek.
Szerepelnie nem lehet többé ebben az országban, de milliók és milliók
igen szépen megvannak e nélkül. Ön még így is irigylésreméltó ember.
Gazdag, mindene megvan a csöndes boldogsághoz…

– Mit képzel! – vágott közbe Palizzi. – Én mindent elvesztettem! Pénzem,
az maradt; de ezzel az aprópénzzel, a melyet nappal nem költhetnék el,
csak éjszaka dobálhatnék ki az ablakon, ezzel az aprópénzzel nem mennék
sokra. A mi rám nézve értékes volt, annak vége. Hogy mindenem megvan a
csendes boldogsághoz?!… Ön a családomra gondol, ugy-e?… Hát nem tűnt fel
önnek, hogy a sógorom az első, a ki azt követeli, hogy zárjanak ki a
klubból?!… Nem tűnt fel: mennyire siet, csakhogy valaki elébe ne
vágjon?!… És ha az asszonyok is benn volnának a klubjainkban, akkor nem
ő lett volna az első, hanem a feleségem!

– Ön tudta, mit koczkáztat, s mégis oly vakmerő játékot űzött!… Pedig
nem a szükség vitte rá… mi vitte rá?… – tünődött hangosan Morales.

– Persze, hogy ismertem őket! Csak nem törődtem a hajlandóságaikkal. Azt
hittem, hogy nekem van igazam! Azt hittem, hogy enyim lesz a siker, s ők
annak fognak látni, a kinek óhajtanak. Én értettem, értem őket; csak ők
nem értenek engem. Az olyan emberek tartják fenn az országokat, mint ők;
s az olyan emberek viszik előbbre a világot, mint én. Ha a világ csupa
olyan emberből állna, mint ők: a föld húszezer évvel hamarább hűlne ki,
s egy szép napon talán örökre elaludnék az egész emberiség. Ha ellenben
csak olyanokból állna, a milyen én vagyok, meglehet, holnapután már az
egész világ öngyilkossá lenne!…

Morales valami frissítőt rendelt. A pinczérek jártak-keltek, a két ember
hallgatott. A csöndességben egyszerre csak megszólalt a fali óra; szép,
mély szava sokáig zengett: tizenkettőt ütött. A felszolgáló legények, a
parancsot teljesítvén, visszavonultak.

– Még csak egyet kérek öntől, kedves Morales – szólt Palizzi, s egy
hirtelen mozdulattal az előtte álló vázából egy pompás, vérvörös virágot
emelt ki. – Menjen el a feleségemhez, s mondja el neki, hogy az
akasztófa tövéből küldöm ezt a virágot. Mondja meg neki, hogy bandita
voltam; útonálló, zsebmetsző, a hogy akarja. Mondja meg neki, hogy egy
haramiának adta oda magát, de ez a haramia imádta őt!

– Ej, istenem – tiltakozott Morales megrendülve – már hogy beszélhet
így?!… Ön, a ki még csak az imént maga mondta, hogy élni akar, mert
ugyan mért is vetné el magától az életet, mikor, ha eljátszotta is, hogy
a szigorúan itélők tisztelegjenek önnek, az élethez való jogát
teljességgel nem játszotta el?!… Ön, a ki megérti s felülről nézi
azokat, a kik önt rövidlátásból ezrek bűnének bűnbakjává tették!… Ön, a
ki erejének tudatában éppen nem szorult rá arra a kis társaságra, arra a
kis körre, a melyet elveszített…

– Hagyjuk ezt, kedves Morales – szólt Palizzi és fölkelt.

– Hova megy? Önnel megyek.

– Nem, várjon rám itt. Még lesz egy pár szavam önhöz… Nagyon visszaélek
a szivességével, ugy-e? Pedig most két éve még nem ismertem önt. S nem
tettem önnek soha a legcsekélyebb szivességet se. Ha sok olyan embert
ismertem volna, mint ön, talán más ember lett volna belőlem. A
viszontlátásra, kedves Morales.

– A viszontlátásra.

A pár szó tiz percz multán megérkezett. A Madrid-szálló vadásza hozta
egy levélkében:

»Lavertujon gróf harmadik golyója találni fog. A Madrid-szállóban
vagyok, I. emelet, 28-ik szám.

Palizzi«.



VI.

Egy óra felé járt, mikor Morales kocsija a Palizzi-palotához ért.
Moralest meglepte, hogy a háznak majdnem mindegyik ablakából világosság
szűrődött az utczára.

– Ezek várnak engem! – szólt magában.

A kapus kijött, s azt mondta, hogy a báróné ébren van ugyan, de ily
későn már senkit se fogad.

– Csak jelentsenek be, s mondják meg neki, hogy a férjétől jövök.

Bevezették a nagy terembe. Alig, hogy magára maradt, megjelent a báróné.
Nem látszott rajta semmi nyugtalanság; arcza komoly volt, mint egy
gyászoló özvegyé. Morales mélyen meghajolt. Egyszerre elfelejtette az
előre összeállított rövid mondatokat. De nem volt szükség semmi
előkészítésre.

– Meghalt legalább? – kérdezte halkan a báróné.

– Meghalt – felelt Morales.

S elmondta röviden a történteket. A bárónénak kérdéseket kellett hozzá
intéznie, olyan zavaros volt az előadása. Nagyon elfoglalta valami.

– Mi volt ez az iment ennek az asszonynak az arczán? – tünődött magában,
mialatt folytatta a jelentenivalóját. – Az öröm, vagy a borzadály
kifejezése? Most, lehunyt szempillájával, titkolt remegésével,
erőltetett mozdulatlanságával maga a keresztény szemérem, a keresztény
lemondás, a keresztény meghunyászkodás…

– A segítségét kérem önnek – szólt aztán, mikor Morales befejezte. – Az
életem czélja az, hogy gyermekeim soha se tudják meg férjem
szerencsétlenségét. Minden lehetőt meg akarok tenni, s ezt már most meg
kell kezdenem. Ha ön oly jó volna és sorra járná a hirlapokat… A halott
megérdemli azt a kiméletet, melyre az élő nem számíthatott…

Egy szóval se mondta, hogy látni kivánja a halottat.

Morales mindent megigért.

– Még egyet kell elmondanom, báróné. Utolsó beszélgetésünket.

Ezzel is beszámolt. A báróné szemlesütve, mozdulatlanul hallgatta.

Mialatt beszélt, egy szőnyegajtón különös, nevetnivaló alak lépett a
terembe: egy nagyon öreg nő éjjeli öltözékben. A nevetnivaló alak az
idegen láttára megállapodott, s hol a bárónéra, hol a vendégre
pillantott. A báróné ügyet se vetett rá.

Moralesnek eszébe jutott, hogy ki lehet ez a hálóköntösben sétálgató
kisértet. Régebben több apró történetet hallott a Palizzi-ház egy
meglehetősen nevetséges lakójáról: a süket öreg nagynéniről, a ki igen
szeretett társalogni s a ki elől mindenki menekült.

Mikor Morales befejezte, a hiányosan öltözött öreg hölgy elkezdett
jajongani:

– Jaj, jaj, mi történik itt? Mért nem akarják nekem megmondani, hogy mi
történt?

Nem akarták észrevenni. A báróné elbocsátotta Moralest, s úgy tett,
mintha egyedül maradt volna. Le s fel járt a szobában; meg se látta az
öreg személyt.

Amaz leült egy karosszékbe s tovább sápítozott:

– Jaj, jaj, mért nem mondjátok meg nekem, hogy mi történt? Nekem soha se
mondtok meg semmit, de azért előttem hiába titkolóztok: én, ha nem is
hallok jól, de mindent megérzek!…

A báróné csak nem hallgatott rá.

– Jaj, jaj, tudom én, hogy valami nagy baja van!… Tudom, hogy rosszakat
beszélnek róla, pedig ő jó, a legjobb a világon!… Mért bántják őt? A
multkor egy ujság került a kezembe… Nekem nem mondtok meg semmit, de én
olvasok, olvasok… Ó, hogy írhattak róla, hogy találhattak ki róla ilyen
szörnyűségeket!…

– Ugyan ne jajongj itt! – szólt rá a báróné. – Eredj és feküdjél le!

– Nem, tudni akarom, mi történt. Mit akarnak vele? Hol van most? Mért
nem jött haza? Jaj, jaj, nekem nem mondtok meg semmit!

A báróné belenyugodott, hogy nem szabadulhat tőle, s hagyta, hadd
óbégasson.

– Jaj, jaj, tönkre akarják tenni, meg akarják ölni, pedig ő oly jó, oly
jó!… Gyerekkorában olyan volt, mint egy angyal, és most is, most is ő az
egyetlen, a ki jó szívvel van hozzám, a ki nem ún, mert ő bizony szóba
áll velem, meghallgat s elmondja, a mit kérdezek!…

S elkezdte magasztalni unokaöcscsének erényeit. Elmondta egész
történetét, kis gyerek kora óta a legujabb időkig, s ez a történet
csodákkal volt tele, akár a _Szentek élete_. A báróné önkéntelenül
hallgatni kezdte.

S a mint hallgatta, egyszerre csak letérdelt a karosszék elé, s
megcsókolta a vén lány homlokát.

Rombadőlt boldogságából csak az maradt meg, a mi ebben az öreg fejben
élt.

* * *

– Ne félj, nem lesz semmi baja! – suttogott hozzá, szeliden, a hogy
gyermekekhez szokás. – Légy nyugodt, megoltalmazzuk!… Csak eredj be most
már a szobádba és pihend ki magad!… Ne félj, nem lesz baja!…

Aztán ő is bement a hálószobájába s magával vitte a vérvörös virágot, a
melyet Morales hozott.



A TÜCSÖK ÉS A HANGYA.


I.

Találkozzék gróffal, herczeggel, Rudolf úr szembe mert nézni mordul; és
akkor se fordult félre, ha véletlenül szürke barát mellett haladt el.
Edzettebb legény volt, mint a skót ballada hőse; emberi jelenés nem
riasztotta meg. Mégis meghökkent egy kicsit, mikor egy szép őszi este, a
mint nyugodtan pipázott a verandán, egyszerre csak azt látja, hogy
előtte áll az öcscse: János urfi, a tékozló fiú.

Hanem erőt vett magán és lármás vigassággal palástolta a megdöbbenését.

– Hohó, kit látnak szemeim?! Szervusz, öcskös!… Gyerekek, gyertek csak!…
Asszony, tudod-e, ki van itt?!… Hej, Panni, Jutka!… Süssetek, főzzetek,
nagy vendéget kaptunk!… Isten hozott, öcskös!… No, csakhogy egyszer
látlak!

János urfi sápadt volt, mint a halál.

– Beszédem volna veled – szólt csendesen, köszönés helyett.

– Hogyne, hogyne!… De előbb megvacsorálunk, mi?… Remélem, nem akarsz még
ma visszamenni?… Hisz vonat se indul most már abba az irányba!… No, ez
derék!… Bizony, rég láttalak, öcskös!…

A gyerekek előrohantak, s látván, hogy János urfi semmit se hozott
nekik, tétova bámultak maguk elé. Panni és Jutka, nagy buzgóságukban,
keresztül-kasul szaladgálták az udvart, minden czél és igaz ok nélkül.
Az asszony is magára kapott valami ruhát, s a mig megjelenhetett, néhány
artikulálatlan hanggal tódította a szives és barátságos lármát.

Nem talált hamarjában alkalmas ruhaderekat, s mikor a sógorát
megpillantotta, igen elszégyelte, hogy olyan nagyon sietett az
öltözködéssel. János urfi kivülről most is a régi volt: akár csak
skatulyából vették volna ki. Angol ruhája maga a puhaság; herczegi
fehérnemüjét mintha szerelmes hárem-hölgyek szőtték volna. A batiszt és
a finom gyapjuszövet valami magasabb rendü összhangban simult lényéhez;
az öltözet szinte egygyé olvadt az emberrel.

A finomultságnak ez a bágyadt, meleg szinfoltja egy más bolygócsillag
lakóiról hozott hirt a pusztán lakó asszonynak. Más életről, más
izlésről, más – csak a kiváltságosak előtt érthető –
gondolkozásvilágról. Úgy tetszett neki, hogy János urfi fáradt szemhéján
titokzatos élvezetek emléke ül s hogy ez az asszonyok illatszerével
beitatott férfialak irigyelni való szerelmek utóillatát hordozza magán.
Elpirult a férfi közönbös tekintetére; közönséges, megtermett cselédnek
érezte magát, és szive gyűlölködéssel telt meg.

De aztán eszébe jutott, hogy: találkozott egy asszony, a ki ezt a szép
fiút megcsalta, csúffá tette s megkínozta, akár egy beteg kutyát. És
megvigasztalódott egy kicsit.

A vacsoránál János urfi keveset beszélt. Viselt dolgai nem kerültek
szóba; hanghordozása nem árult el semmit. Azon a minden földi bajtól
idegen, nyugodt és hideg hangon beszélgetett, a mely az élvezetnek élő
uriemberek szellemi egyenruhája. Annál többet beszélt Rudolf úr.
Összehordott hetet-havat, lármázott és előadást tartott, szónokolt a
többiek helyett is, s olyan folyamatosan, fáradhatatlanul tartotta
szóval a társaságot, mintha valamiről el akarná terelni a figyelmet.
Tekintete néha öcscsére szökkent, de mindig csak lopva, alattomban,
rosszul palástolt nyugtalansággal, vidámságot tettetve.

Mikor az asszony felkelt az asztaltól, Rudolf úr is felugrott.

– Nem maradsz velem egy kicsit? – kérdezte János urfi csodálkozva.

– Tudod, öcskös, mi falusiak ilyenkor már rémségesen álmosak vagyunk.
Máris tovább maradtam fenn, mint rendesen; máskor kilencz előtt szoktunk
lefeküdni. De egyszer, az nem számit; a te tiszteletedre szivesen iszom
egy-két pohárral többet. Ezzel még nem tesszük tönkre a gazdaságot…
ugy-e, te asszony?…

– Hát csak aludd ki magad! – szólt János urfi.

A hálószobába érve, Rudolf úr sietett levetkőzni, s miután lerugta a
czipőit, olyan hirtelen bujt be az ágyába, mintha rablók elől akarna
elrejtőzni. Az asszony valamivel hosszabban bajlódott az éjszakai
öltözékével, s mialatt a haját bontogatta, megszólalt:

– Te, ez pénzért jött.

A férfi nem felelt, csak egy nagyot sóhajtott.

– Remélem, helyén lesz az eszed – folytatta az asszony, a fenyegetés s
jóelőre a szemrehányás hangján.

Rudolf úr még erre se válaszolt. Csak pár percznyi tünődés után szólalt
meg, mint a ki más tárgyról óhajtana beszélni:

– Maradjatok egész nap körülöttem. A gyerekeknek meg kell mondani, hogy
mulattassák a kedves János bácsit.

Az asszony vállat vont.

– Mit ér az? Félre fog szólitani. Egy percz is elég hozzá, hogy igent
vagy nemet mondj.

– Eh – nyögte Rudolf úr – a mit egy percz alatt kérhet, azt szivesen oda
adom neki. Többet mondok: boldog volnék, ha egy ezressel megválthatnám
magam.

Az »ezres« szóra az asszony megdöbbent.

– Elment az eszed? Én itt elvonom a szájamtól a falatot; az egész
fiatalságomat eltemetem, hogy a gyerekeinknek több jusson; s te oda
akarod adni a kicsinyeink örökségét ennek az eszelősnek, hogy
elpocsékolja pezsgőre s szétosztogassa feslett személyek között?!…

És ő is bebujt az ágyába.

– Oltsd el a lámpát – szólt a férfi. – Azért beszélhetünk.

– A petróleumra sajnálod a krajczárt és ezer forintot akarsz adni az
öcsédnek!…

A világosság kialudt, de a sötétben tovább tanácskoztak.

– Valamiről elfelejtkezel – szólalt meg Rudolf úr, egy mély sóhajtás
után. – Arról, hogy tulajdonképpen követelhetne rajtam egyetmást.

– Például mit?

– Például kilencz vagy tizezer forintot. Mert közel húszezerrel többet
kaptam, mint ő.

– Az anyádtól kaptad, nem tőle.

– A hogy vesszük. Én már akkor a nyakára jártam az anyámnak, mikor
Janinak még nem kellett a pénz, mert gyerek volt, tizenhat-tizennyolcz
esztendős. Egyszer aztán az anyám nem akart többet adni: hogy ő nem
rövidíti meg Janit. Ekkor Jani pártomat fogta: »Adj Rudinak anyám; Rudi
nem kérne, ha nem volna szüksége rá; Rudi nem pazarolja el.« Nem egyszer
jutottam így s nem egy pár száz forinthoz. Mikor a gépeket vásároltam,
négyezer forintot kaptam anyámtól a Jani rábeszélésére. Később, abban az
esztendőben, a mikor elvettelek, anyám már hallani se akart rólam. Jani
ekkor magának kérte a pénzt és elküldte nekem. Mindez soha se vonódott
le az örökségből. Azon osztoztunk meg, a mi maradt.

– És úgy volt, hogy: ezzel adósa maradsz neki?

– Nem. Úgy volt, hogy: megosztozunk, pont.

– Akkor hát mit akarsz?

– Csak mondom, hogy követelhette volna rajtam annak a felét, a mivel
többet kaptam, mint ő.

– Ha joga lett volna hozzá, bizonyosan követelte volna. Többet kaptál,
mert te vagy az idősebb. Hát a hol az elsőszülött örökli a vagyon nagy
részét, s az öcscsének be kell érnie azzal, a mit kap?!…

– Az más. Nagyon jól tudod, hogy az eset egészen más…

– No bizony! A törvény: törvény, s te éppen olyan fia voltál az
anyádnak, mint ez a másik.

– Csakhogy az anyámnak nem volt egy fityingje se. Olyan szegénységben
éltek az apámmal, hogy affélét te még csak nem is olvastál. Mikor az
apám meghalt, anyámnak nem maradt egy betevő falatja se. Úgy állott a
világban, mint az ujjam; nem volt egyebe, csak a könnyben úszó két
szeme, meg egy szép viklerje, ma is emlékszem rá. Ezen a vikleren kívül
nem maradt rá egyéb, csak egy poronty, a kit nem volt miből felnevelnie,
no meg a tüdővész, a mi akkor már benne lappangott. Ezt örökölte az
apámtól.

– Hogy miképpen lett belőle jómódu asszony, az mindegy. Nem lopta a
vagyonát s nem rossz úton kereste. Másodszor jól ment férjhez; a mostoha
apád után szép vagyon maradt rá, s ebből a vagyonból nem tagadhatott ki.

– Csak a haszonélvezet maradt rá, nem a vagyon. Könnyen megtörténhetett
volna, hogy utána koldus maradok.

– De, szerencsédre, a mostohád törvényesen a fiává fogadott.

– Bizony szerencsémre. Mikor már meg volt írva a sors könyvében, hogy
anyámnak velem együtt éhen kell vesznie, hogy, hogy nem, egyszerre csak
előkerült ez az ember, mintha csak a felhőkből cseppent volna. Azt
hiszem, egy előszobában látta meg az anyámat, a mint az egy folyamodást
szorongatott a kezében, valami kis kegydíjért. Belebolondult a könnyben
úszó két szembe s nyakába vette az anyámat, a porontyával együtt. Fiává
fogadott, átruházta rám a nevét, úgy nevelt, mint édes gyermekét, s
végrendeletében úgy intézkedett, hogy én meg az édes gyermeke egyformán
örököljünk.

– Szóval a törvény szerint is ugyanannyi járt neked, a mennyi az édes
fiának.

– Azért még sem voltam az édes fia. És az igazi gyermeke ezt soha se
éreztette velem. Mindig olyan volt hozzám, mint ha édes testvérek
volnánk.

– Nem másithatta meg az apja rendelkezését. Különben se becsülte meg a
pénzt soha. Szórta, a hogy lehetett. Elfecsérelte, eltékozolta. Mit,
eltékozolta? Kidobta az ablakon, beledobta a sárba. Bár többet
menthettél volna meg a gyermekeinknek, ne csak azt a rongyos kilencz
vagy tizezer forintot.

– A mit eltékozolt, az övé volt. Azt tehette vele, a mit akart. Ha
elfecsérelte is az örökségét, azért nem mondhatom neki: »Jó napot! Már
nem emlékszem! Jó napot! Nem ismerlek többé!«

– Hát add oda neki a gyermekeid vagyonát. Fecsérelje el azt is!

– Nem arról van szó. Arról van szó, hogy már nincs semmije. Ki van
fosztva és beteg. Otthont kell adnom neki. Nem tehetem, hogy otthont ne
adjak neki.

– Kell is neki a te otthonod! Pénz kell neki! Pénz, a mit
elhajigálhasson! Adj neki, hadd hajigálja! Hogy mire a betegség egy-két
év mulva elviszi, ne maradjon se neki, se neked, se a gyerekeinknek.

– Ne beszélj olyan szivtelenül a betegségéről. Elfacsarodik a szivem, ha
erre gondolok. Tudod, hogy keletkezett ez a betegség? Nem beszéltem
erről neked soha. Most elmondom. Ezt a betegséget az én apám szerezte;
nem az ő apja, hanem az én apám! Az én apám korhely ember volt; falu
rossza. Csak verte az anyámat, de kenyeret nem hozott haza. Folyton
tivornyázott; minél rosszabbul ment a sora, annál többet tivornyázott.
Egyszer aztán a sok hejehujában megkapta a rohamosan pusztító tüdővészt.
Nem okolom érte, alighanem ártatlan volt benne, hogy így történt, de
elég az hozzá, mielőtt észrevette, hogy beteg, beleoltotta a tüdőbajt az
anyámba. Még a csókjában se volt köszönet. Szegény anyám nem sejtette,
hogy mi történik vele. Fogalma se volt róla, hogy beteg, s másodszor is
férjhez ment; mikor az orvosok észrevették, hogy mi baja, már
jóreménységben volt. Ekkor már közel járt a harmincz esztendőhöz; ezért
húzhatta el a bajt olyan sokáig. De ezt a fiút már nem menthette meg a
rettentő örökségtől. Egész életén át dajkálta, ápolta, kényeztette és
babuskálta, egész életén át folyton rettegett miatta; a mostohám, a hogy
a rossz idő beállt, azonnal vitte őket délvidékre, hanem azért: itt van,
a bajnak mégis csak ki kellett törnie.

– Ki tehet róla?

– Persze, hogy: ki tehet róla?… De egy okkal több, hogy törődjem vele.
Itt van, a halállal a tüdejében, szegényen, tönkre jutva. S azt hiszem:
tudja, hogy beteg. Nem lehetett rábirni, hogy ne legyen orvos, hanem
válasszon más pályát; és a mit az orvosi tudományokból megtanult,
aggódóvá, képzelődővé tette. Mit mondjak neki? Hogy menjen meghalni a
nyomorúságba?

– Eh, nem kell túlozni. Ki akarja a nyomorúságba küldeni? Csak arról van
szó, hogy: ne költekezzék tovább, ha már nincs miből. Vannak emberek, a
kik szépen megélnek abból, a mit ő borravalóban szétosztogatott.
Próbálja meg: talán neki is sikerül. Igazad van, ha a betegségére
gondolsz. Csak rá kell nézni, látnivaló, hogy: vége. A legjobb esetben
egy-két esztendeje van még. Hagyján, ha valami áldozattal meg lehetne
menteni!… De mikor úgyis hiába! Azért, hogy másfél vagy két esztendővel
tovább uraskodhassék: fel akarod áldozni gyermekeink jövőjét? Eleget
kaptak már azok a hölgyek; a mit mi annyi lemondás árán
összekuporgattunk a gyermekeinknek, azt hagyják meg nekünk, mert a mi
kicsinyeink is élni akarnak!…

Elhallgattak s aznap nem tanácskoztak többet – mint Dante mondaná. Éjfél
felé, mikor a kertben valaki a »Pas de quatre«-t kezdte fütyülni, a
sötét szobában nem hallatszott egyéb, csak az alvók nehéz lélekzete.


II.

Rudolf úr másnap korán kelt, s a hogy kilépett a szobájából, mindjárt az
öcscsét tudakolta.

– Fölkelt már János urfi?

– Hogy fölkelt-e? – dünnyögött Jutka – hisz le se feküdt!

– Hát mit csinált?

– Czigárózott. Kinyitotta az ablakot, fel s alá járt a szobában, kiment
a kertbe meg visszajött, nézte az eget, meg folyvást czigárózott.

– Talán ivott is?

– Ivott volna, de nem volt mit. Pálinkát parancsolt, de csak a fenekén
volt az üvegnek. Akkor aztán úgy rendelte, hogy hozzak neki rumot.

– Még most is ott van az ebédlőben?

– Az imént, a hogy bementem, mert már teriteni kellett volna, azt
mondta, hogy: jól van, aztán átment a vendégszobába.

– Mutasd azt az üveget.

Kitűnt, hogy János urfi mégis csak ivott egy keveset; megitta tudniillik
az egész üveg jamaikai rumot.

Rudolf úr aggódóan csóválta a fejét s intézkedni akart, hogy
elszelelhessen.

– Mondd meg az öcsémnek, hogy ki kellett mennem a majorba.

Hanem az öcscse éppen szembe jött vele.

– No, kialudtad már magad? – kérdezte.

Nem volt mód elillanni. Szembe kellett szállni a veszedelemmel.

– Hallom – szólt Rudolf úr – hogy semmit se aludtál. Mi bajod? Mért
teszed tönkre magad?

János urfi már nem is sárga volt, hanem fehér. Csak a szemében élt
valami különös vörös fény.

– Nem voltam álmos. Tudod, mi városiak olyan rémségesen élünk, hogy csak
ilyenkor szoktunk lefeküdni.

– És rumot iszol.

– A mi van.

– Megölöd magad.

– No, nekem nincs sok veszíteni valóm. Két-három esztendő alatt úgyis
készen vagyok. Hogy huszonhét nappal többet vagy kevesebbet élek-e, az
már mindegy.

– Mesebeszéd. Nem volna neked semmi bajod. Erővel teszed tönkre magad.

– Hát legyen úgy, azt se bánom. Hanem most nem erről van szó. Ráérsz?

– Hogyne, hogyne!… Csak attól félek, hogy az asszony mindjárt kijön…

– Tőlem az asszony is hallhatja. Nem szeretem ugyan, ha a nők a komoly
dolgokba is bele kotnyeleskednek, de ha nálatok ez már így szokás…

– Kérlek… éppen azért, mert az asszonynak semmi köze hozzá… csak
figyelmeztetni akartalak.

– Jól van, ne foglalkozzunk tovább az asszonynyal… Hallgass rám. Azért
jöttem, mert te talán még meg tudnád menteni, ha nem is az életemet,
legalább azt a lehetőséget, hogy egy darabig még eltengődhessek… ezt a
két-három esztendőre való létet. Irtózom a szennyes nélkülözéstől, nem
akarnék halálom előtt az ebek harminczadjára kerülni, nem akarom, hogy
még inkább szánakozzanak rajtam. Tudsz róla, hogy mi történt velem?
Mostanában annyit beszéltek erről, hogy csudálnám, ha nem hallottad
volna.

– Igen, hallottam, nagyon is sokat hallottam rólad…

– Annál jobb, legalább nem kell szaporitanunk a szót. Tehát: nevetség
tárgya lettem és tönkre jutottam. Alaposabban, mint képzeled.

– Hallottam, hogy huszonnégy óra alatt adtad el a szentmiklósi pusztát.
Micsoda esztelen pazarlás!…

– Hja, huszonnégy óra alatt kellett a pénz, és máshonnan nem
szerezhettem annyit.

– Elkártyáztad?

– Azt is mondhatnám, hogy elkártyáztam; másoknak ezt mondom. De nem, nem
erre kellett a pénz. Megtudtam, hogy az az asszony, a ki a nevemet
viselte, adósságokat csinált a hátam mögött. Ezeket az adósságokat
fizettem ki vele.

– Megőrültél? Ez a hitvány teremtés meggyötör, csúffá tesz, pellengérre
állit, végül megszökik egy olyannal, a kit nem fog kifoszthatni, s te
tönkre teszed magad, hogy rögtönösen fizethesd ki az adósságait?! De
hisz ez tisztára eszeveszettség!

– Értsd meg: ezeket az adósságokat azalatt csinálta, a mig a nevemet
viselte; azalatt csinálta, a mig vállaltam érte jót, rosszat, okosat,
oktalant, életet, halált, mindent! Az én nevemre, az én tisztességemre
hiteleztek neki; abban a föltevésben, hogy az én gondolkozásom, az én
becsületérzésem soha, semmiféle körülmény között, nem fog alkudozni s
nem fog kibúvókat keresni! Ő befonhatta, de én nem csaphattam be azokat,
a kik számítottak a nevemre, arra a névre, a melyet az apám viselt,
akkor se, ha ravaszúl és rosszhiszeműen számítottak rá… a ki erre
épített, az lehetett akárki, akármi, de jól épített! Aztán, ember,
erőltesd meg az eszedet és értsd meg, hogy ezt az asszonyt én ki akartam
fizetni, ki akartam fizetni, ki akartam fizetni!

– Az istenért, ne kiabálj úgy! Mi szükség rá, hogy a cselédek is
meghallják?!… Érdemes ennyire felizgatnod magad?

– Ebben igazad van. Szóval túl vagyunk rajta; megtörtént, mert így
kellett történnie. S most már hiába vitatkozol velem.

– Nem vitatkozom veled, csak sajnállak. Mert sejtem, hogy ezzel
megpecsételted sorsodat.

– Olyanformán.

– Semmid se maradt?

– Nem sokkal több a semminél. Megmaradtak a szőnyegeim, a képeim, más
egyéb haszontalanságok, meg a házam. Jobban mondva: a ház. Mert ez csak
félig-meddig az enyém. A telekkönyv még az enyémnek vallja, de biz az
már csak úgy lóg a levegőben. Jövedelme nem fedezi a terheit, s én most
már csak a szőnyegeimből, meg a képeimből élek. De a szőnyegeket csak
úgy elkótyavetyélem, a festett fürdőző asszonyok a tizedrészét se adják
vissza annak, a mibe kerültek; lassankint mindez elfogy s akkorára a ház
is szétfoszlott, mint egy pókháló. Csak te menthetnél meg.

– Hogyan?

– Ebbe az építkezésbe ostobaság volt belemenni, de soha se tudtam
számítani, s akkor a legkevésbbé, mikor először életemben okos akartam
lenni, s a jövőre, a családra gondolva, rábeszéltettem magam, hogy
telket vegyek. Az épület kétszer annyiba került, mint a hogy
számították, s a mostani jövedelmemből a bank kölcsönét nem tudom
törleszteni. Nemsokára egy tizezer forintos részletet kellene fizetni;
ez a tizezer forint nincs. S ha a határidőre nem fizetek, elképzelheted,
hogy mi következik. A csőd.

– Add el a házat a terheivel együtt.

– Nem lehet, mert most nincsen ára. Nincsen ára, mert ismerik a
szorultságomat, s mert a ház távolról se ér annyit, mint a mennyibe
került. Eladni annyit jelentene, mint odaadni ingyen. Abból a tenger
pénzből, a mit beleöltem, csak úgy menthetek meg valamit, ha megtartom;
legalább egyelőre. És erre csak egy mód van: ha kölcsön kaphatom tőled a
tizezer forintot.

– Azt tudod, hogy nekem nincs heverő tizezer forintom. De föltéve, hogy
megtudnám szerezni, mit remélsz ettől a császár-metszéstől?

– Mit remélek! Mit remélek! Azt remélem, hogy egyelőre elkerülöm a
csődöt s összes következéseit, a sáros halált, fuj!… Azt remélem, hogy
időt nyerek, s ha időt nyerek, nem veszítem el, hanem értékesíthetem, a
mim még megmaradt!… Azt remélem, hogy ha egy darabig békességben élek,
ujra beleélem magam a munkába s megkereshetem azt, a mire két-három év
alatt még szükségem lehet!… Azt remélem, hogy nem halok meg szeméten,
szennyes ágyban vagy a könyörület helyén, hanem otthon a tulajdon
fészkemben, s a fiókomban még marad annyi, a miből ki lehet fizetni a
betegápolót!… Azt remélem, hogy az utolsó napjaimban nem kell
alamizsnából tengődnöm, vagy szégyenletes kölcsönökből, terhére a
közelemben maradtaknak, s az egész világnak!… Fuj, miket mondatsz
velem!… Mit remélek? Hát ezt remélem.

– Jól van, megértettelek. De valamiről nem beszéltél. Ha én oda adnám
neked, a mire most szükséged van, csak úgy tehetném, ugy-e, ha ezt a
pénzt a gyermekeimtől vonnám el, ha tőlük venném kölcsön, nem igaz?…
Biztosíthatsz-e, hogy ha ezt megteszem, nem rövidítem meg őket?
Biztosíthatsz-e róla, hogy ez a tizezer forint nem vész el?…

– Nem biztosíthatlak. A valószínű az, hogy, történjék velem bármi, a
tizezer forintod megmarad; a ház a tietek lesz s ennyit alighanem meg
fog érni a halálom órájában minden terhe mellett is. De ez csak
valószinű, nem bizonyos. A hogy már sokkal többet bele temettem ebbe a
házba: meglehet, hogy ezt is csak bele temetném. S akkor hiába
tábláztatom rá a kölcsönt és hiába irok végrendeletet, a mi különben
fölösleges, mert e nélkül is ti volnátok az örököseim… Mondom,
megeshetik, hogy a ház elnyeli ezt a tizezer forintot is, a mint
elnyelte a többit. Ez a körülményektől függ, nem tőlem. A ház értéke
emelkedhetik; de csökkenhet is. Nincs kizárva, hogy két év mulva mégis
csak dobra kerül; ebben az esetben, vagy ha egy bizonyos időpontban
kénytelenek vagytok eladni: meglehet, az ára nem fogja meghaladni a
terheit. Szóval nem biztosíthatlak semmiről. Magammal hoztam az
irataimat; ezekből kiszámíthatod, mit ér, a mire ezt a kölcsönt kérem.
Annyit azonban előre mondhatok, hogy ha meg akarsz menteni, ezt csak
koczkázattal teheted. Biztosítani nem tudlak semmivel.

– Mondok neked valamit. Hagyj ott mindent, s gyere ide hozzánk. Gondodat
viseljük; nem látsz szükséget semmiben. Vadászgatsz, olvasol; azt téssz,
a mit akarsz. Ha kedved telik benne, meggyógyítod a fájós lábú
parasztokat. És nem törődöl semmivel.

– Köszönöm, de nem tudnék itt élni. Az élet nekem az, a mit megszoktam.

– A villamos láng, a zajos társaság, a nyüzsgő embertömeg, a lóverseny
és a kártya?…

– A hogy akarod. Nem igyekszem azon, hogy különbnek tüntessem fel
magamat előtted, mint a minő a hírem. Elég az hozzá: köszönöm a hozzám
való jóindulatodat, de nem óhajtok a házadnál szegény rokon lenni.

– Félreértesz. Jó szívvel ajánlom ezt és sajnálom, hogy visszautasítod.
Nem vitatkozom veled; az életről való fogalmaink nagyon különbözők. De
valamiben egyet fogsz érteni velem. Abban, hogy a kívánságodra e
pillanatban még nem felelhetek. Előbb meg kell beszélnem a dolgot az
asszonynyal.

– Hogyne! Közös szerzemény, közös jogok.

– Igazságtalan vagy a feleségem iránt. Ő igen jó asszony.

– Ez a megjegyzés fölösleges volt. Ha tudnád, mennyire tisztelek minden
asszonyt, a ki nem szökik meg az urától!…

– Hol vannak azok a papirok?

– Az útitáskámban pihennek. Végig sétálták már az összes bankokat; egy
kicsit fáradtak.

– Azt hiszem, te is az lehetsz. Add ide az iratokat, aztán dőlj le és
aludjál egy keveset.

– Ne aggódjál rajtam. Azzal, hogy nem aludtam, legfeljebb három órával
siettettem a halálomat. Mondjuk, hogy nyolcz órát aludtam volna; még így
is nyertem öt órát.

– Szép nyereségeid vannak! No, még beszélünk a dolgaidról… Ebéd alatt,
vagy délután… mondjuk: délután.


III.

Valami nagyon sokat nem beszéltek ezekről a dolgokról, se ebéd alatt, se
délután. Ebéd alatt egyáltalán nem igen beszéltek; csak a gyerekek
mulattatták a kedves János bácsit, a szülők homlokán valami mélabú
borongott. Délután se nyúlt hosszúra a tanácskozás. Rudolf úr egyet
köhögött, behívta János urfit a kanczelláriába, egy darabig
ötölt-hatolt, aztán előadta, hogy átvizsgálták az iratokat, hogy tizezer
forint igen nagy pénz, s hogy az asszony meg ő nincsenek egy nézeten. Az
asszony tudniillik úgy vélekedik, hogy nekik nincs joguk koczkára tenni
a gyermekeik pénzét, bármily tisztes czélzatból.

– Nagyon különösnek találja – magyarázta Rudolf úr életepárja felfogását
– hogy a szentmiklósi puszta vételárával nem a tulajdon tartozásodat
fizetted, hanem azét az asszonyét, a ki a feleséged volt, de már nem az.
És ebben az egyben igazat kell adnom az asszonynak. Mert házasság ide,
házasság oda, hitelezők így, hitelezők amúgy, a nagylelkűség egy
bizonyos határon túl esztelenség, és engedj meg, de bizony ezt a
nagylelkűséget semmiképen se érdemelte ki az a nő, a ki, bocsáss meg, de
mondjuk ki nyiltan: czudarul bemocskolta a nevünket!

Mikor Rudolf úr kiejtette ezt a szót: »nevünket«, János urfi
elmosolyodott. A kisértetek mosolyoghatnak így, látván az élők
marakodását.

A fehér arczról ellebbent mosoly keresztül járta Rudolf úrnak a lelkét.

– Mert hisz a te neved – szólt halkabban – édes atyád jóvoltából most
már az enyém is… Én nem feledtem el, hogy mit köszönök neki… S már csak
azért is végtelenül bánt, hogy az asszony…

– Az asszonynak igaza van, nincs jogotok koczkára tenni a gyermekek
pénzét… No nem baj, nem baj, majd csak megleszünk valahogy! –
vigasztalta bátyját János urfi.

– Nem felejted el, ugy-e, a mit mondtam? Ha jobbat gondolsz… ha
megváltoznék a kedved… s megelégednél a mi csendes otthonunkkal: itt
mindig tárt karokra találsz… Gondodat viseljük s nem látsz szükséget
semmiben…

Ezzel befejezték az ügyet.

János urfit ettől a percztől fogva mintha kicserélték volna. Mint a
kinek kő esett le a szívéről, felvidúlt, szinte gyermekké lett a családi
körben. Egész nap ugrált a kis öcscseivel, s este, vacsora után,
megtanította őket a tengerész-keringő döczögős verseire:

  Mert isme – retlen – tenge – rekre
  Visznek a – szél le – ányai…

– Mi az, a mit énekelsz? – kérdezte Rudolf úr.

– Egy angol operett – felelte János urfi.

És elbeszélte sógorasszonyának, hogy ebben a legujabb darabban a
czimszerep előadója tízszer öltözik át s először mint medvetánczoltatónő
jelenik meg, egy eleven medvével s több vörös nadrágba öltöztetett, öreg
képü majommal.

Az asszony ezalatt arra gondolt, hogy sógora határozottan csinos fiú.

János urfi másnap reggel elutazott, de Rudolf úrnak még napokig a
fejében kóválygott a tengerész-keringő badar verssora:

  Visznek a – szél le – ányai…

* * *

Dr. Ujfalussy János öngyilkosságát bátyja is csak az ujságból tudta meg.
Az ujság leirta, hogy a holttestre a budai hegyek közt akadtak rá, s
hogy az öngyilkos zsebeiben nem találtak egyebet, csak néhány névjegyet
meg egy régi arczképet. Az arczkép – magyarázta az ujság – a
legeslegrégibb fényképek egyike; abból az időből való, mikor Daguerre
fölfedezése még egészen uj dolog volt. Fiatal leányt ábrázol; egy
mosolygó édes teremtést, a kin fehér ruha van, olyan fehér ruha, a minőt
több mint félszázaddal ezelőtt viseltek. Könnyű kitalálni, hogy: az
öngyilkos anyjának leánykori arczképe.

– Különös! – tünődött Ujfalussy Rudolfné – én azt hittem, hogy anyádnak
csak egy ilyen fényképe maradt. Az, a melyik nálunk van.

– Én se tudok másikról – szólt Rudolf úr, hiába erőltetve emlékezetét.

Az asszony nem sajnálta a fáradságot s előkereste az albumot. Emlékezett
rá, hogy a régi képnek hol kell lennie. Csak az üres papírlapot találta
ott; a fénykép eltűnt. Akkor vehette ki János urfi, a mikor utóljára
volt náluk.

Rudolf úr elgondolkozva bámult maga elé.

– Mégis elvitt valamit – szólt az asszony.



HOMO DUPLEX.


I.

A krétai tíz vértanu ünnepe – a katholikusok január negyedikét írtak
akkor – Kabarov fő-prokurátornak nehéz napja volt. Öt órakor kelt, mint
rendesen, hétig az ájtatosságait végezte, aztán kihallgatást adott a
szlihóvi metropolitának. A kihallgatás után megreggelizett – száraz
kenyeret evett s vizet ivott, mint hajdan az anakoréták – majd tíztől
délig a szent zsinat ülésén elnökölt s ismert, rideg akaraterejével
irányította a tanácskozást. Később a külügyminiszter látogatását
fogadta, majd a czárral értekezett, a ki két óra tájban kereste fel első
tanácsosát.

Mihály czár nagyon nyugtalan volt aznap. Nem India, hanem a czarevnák
miatt. Hogy mit szólnak az angolok Heret megszállásához, ez a czárt nem
igen érdekelte. De annál inkább érdekelte az a háborúság, mely néhány
héttel azelőtt tört ki anyja és felesége között. A fiatal czárné kissé
szeles volt, s gőgös, mint minden asszony, a ki alantasabb sorból
emelkedett fel a magasba; az özvegy czárné pedig, ez a nagy szív, mely
folyvást érzett és dobogott, mindenkit szeretett a világon, csak a
menyét gyűlölte. Valami kicsiség történt mindössze, de ezt a kicsiséget
az özvegy halálos sértésnek nézte. A fiatal asszony pedig makacs volt,
mint egy elkényeztetett szép gyerek; egy kis germán önzés, egy csöpp
angol-szász durvaság… s a czár előtt, a ki lágy lelkű volt, mint egy
német kisvárosi szende, a dolog rettentőnek tűnt föl.

– Beszélj velök, Kabarov – szólt a fő-prokurátorhoz, szinte könyörgő
hangon.

A fő-prokurátor szava mindig nagy hatással volt az özvegy czárnéra.
Borisovna Annának egész élete érzésekből, ragaszkodásból, lemondásból és
türelemből állott. Alkalmazkodó, hajlékony lelke előtt, mely mint a
repkény, mindig támasztékot keresett, majdnem a föld fölé emelkedőnek
tűnt fel ez a kis ember, a ki maga volt a megtestesült, hideg akarat. A
prokurátor mély vallásossága s példaként emlegetett szent élete, mely
néha szinte megdöbbentőnek tetszett az anyagiassághoz jobban hozzátapadó
női lélek előtt, tiszteletet gerjesztettek benne. És mindenekfelett
tisztában volt vele, mekkora hatalom ez a nyomorult kis aszkéta, aki
akárhányszor összetűzött a boldogult czárral, tervek miatt, melyeket az
a másik, eszméken lovagoló férfi előbb őrültségeknek tartott s utóbb
nagyszerűeknek ismert fel.

A fiatal asszony pedig egyszerűen félt a fő-prokurátortól. Ugy tekintett
rá, mint egy idegen világbeli, csodálatos állatra, melynek a fegyverei
ismeretlenek, s épp azért ijesztőek, mert rejtelmesek. Nem értette s
józansága ösztönszerűleg borzadt ettől a csunya formába bujt
rejtelemtől. Az ifjú czárné eddig csak hizelgőket, nagyúri
éhenkórászokat látott, mindenféle lakájokat, ész nélkül való
aczélpengéket, tányérnyalókat, s két vagy három uralkodót, a kik nem
tudtak vagy nem mertek uralkodni. És tapasztalnia kellett, hogy ez a
varangy uralkodik. Micsoda erőnél fogva? Ezt szavak meg nem magyarázták
neki. S mégse tagadhatta el magában, hogy ebben a szörnyetegben valami
kivételes erőnek kell lakoznia. Egy ember, a kinek semmi érdeke a
világon. A ki rosszul eszik, mint egy muzsik, s nem iszik, csak vizet. A
kinek nincsenek szenvedélyei; a kihez asszony soha se férkőzött közel. A
kinek nem szenvedélye még a hatalom sem, mert hatalmáról azonnal kész
letenni, mihelyt ellent mondanak neki. A kinek a szenvedélye csak: a
böjt és imádkozás. Utálta, de félt tőle.

Mindössze néhány kenetes szóba került, s mind a két asszony megadta
magát. A czár nem győzte bámulni ezt az ékesszólást.

Délután öt órakor a fő-prokurátor részt vett a miniszter-tanácsban. Ő
maga szövegezte meg az Angliának szóló jegyzéket; Korzakov, a
külügyminiszter, csak bólintgatott hozzá. Azután a folyó-ügyek
következtek, s a fő-prokurátor közel nyolczig mondta tollba titkárainak
a megirni valót. Végre visszavonulhatott.

Ekkor következtek a legnehezebb órák. A karácsonyi beszéd!…

A görög-keletiek karácsonya akkor január hatodikára esett. Még csak
harminczhat órája volt ehhez a nagy munkához.

Pedig egész lelkét belé akarta tenni. Gyujtó szónoklatot akart, melynek
a fénye két világrészre lássék. Hogy szava bele vésődjék a ministransok
lelkébe. Mert a ministransokban a hiba. A ministransok nem teljesítik a
kötelességüket. Elnézik a pálinkát, mert maguk is pálinkát isznak. S a
pálinka az ördög ügyvivője. Mi haszna, hogy a két világrész ma még vakon
engedelmeskedik? Mit ér a legokosabb parancs; a parancs nem szólhat
századoknak. S az egyedüli, a szent, az üdvözítő hagyomány napról-napra
gyengül. A nép, az még holt föld. De valami már erjed a föld méhében. A
téves eszme; a világot felforgató, sátáni gondolat.

Kabarov Petrovics Vazul látta, hogy mi történik ott lenn, a föld alatt,
és szembe akart szállani minden poklokkal…

Kiadta rendeleteit másnapra s bezárkozott a szobájába.

Nevezzük szobának, ámbár inkább czellának kellene mondanunk. Nem volt
benne egyéb, csak egy tábori ágy, néhány szekrény, két nádszék, egy
csomó fóliáns, meg egy íróasztal. Különös díszképpen egy Szent Vazul-kép
szerepelt.

A fő-prokurátor leült íróasztalához és dolgozni kezdett. Egyik apró betű
a másik után sorakozott, de minél többen voltak, annál lassabban kezdtek
sorakozni. Valami bágyadtságot érzett.

A két heti lázas munka, a sok böjt és a lelki izgalom kezdte megboszúlni
magát.

Egyszerre ernyedten hullott alá mind a két karja. Tolla a földre esett;
s zaklatott fejében nem talált egyebet, csak az utóljára leírt szavakat.

Elfáradt; végképpen elfáradt.

Vagy egy félóráig hevert a székén mozdulatlanul. Gondolatai teljesen
elhomályosodtak; szeme lecsukódott.

Gyakran megtörtént, hogy ott aludt el a székén. De most nem az álom
környékezte.

Hirtelen fölvetette a szemét, s a ki ebben a pillanatban látja, nem
ismert volna rá. Tekintete, mely máskor szúró volt, mint egy aczéltőr,
tévedezővé és lázassá változott át; a két kis savószínű szem valami
különös meleg fényben égett.

Majd gyors elhatározással fölkelt, s íróasztalának egyik rejtett
fiókjából egy csomag kulcsot keresett elő. Aztán kinyitotta az egyik
szekrényét, s onnan igen különös tárgyakat szedett elő. Parókát,
álszakállat, tiszti egyenruhát, egy nagy köpenyt, kardot és
revolvereket.

Átöltözött.

Ha a fiatal czárné látta volna! A fő-prokurátor ebben a perczben
tökéletesen olyan volt, mint egy vézna tizenegy éves fiú. Gondosan
borotvált arcza teljessé tehette volna a csalódást; egyes-egyedül
szürkülő haja árulta el, hogy ez a nyomorult kis test egy nagyon, nagyon
öreg fiúé…

Mikor elkészült ál-öltözetével, eloltotta gyertyáját, becsukta az
ablak-táblákat, az ajtóhoz ment, s nesztelenül, vigyázva, félre tolta a
reteszt. Majd kinyitotta az ajtót; egy kicsit hallgatózott, bezárta a
szobáját s aztán kisurrant.

A fő-prokurátor megelégedett egy czellával is, de gondoskodott róla,
hogy őrízetlen kijárása legyen.


II.

A palotából épp ily nagy vigyázattal sompolygott ki. Egy darabig gyalog
ment, aztán egy elhagyott helyen, kocsira ült. De erről is leszállt, s
kétszer változtatott kocsit, míg végre a város legkülső részének egy
sötét, piszkos, nappal is néptelen utczájába ért.

Az utcza sarkától ismét gyalog folytatta útját. Miután előbb óvatosan
körültekintett, nem követi-e valaki, egy ócska, gyanus külsejű,
egyemeletes ház előtt állapodott meg. Kulcsa volt a kapuhoz; pár percz
alatt fenn volt az első emeleten.

A lakás ajtaját is egy magával hozott kulcscsal nyitotta ki. A szobában
világos volt, mintha mindig várták volna.

Ebben az első szobában nem volt egy lélek sem. De a szomszéd helyiségből
gyermekzsivaj hallatszott ki.

A fő-prokurátor nem ment egyenest oda, a honnan a lárma hallatszott,
hanem egy benyilóba lépett, s itt egyenruháját egy másik jelmezzel
cserélte föl.

Ez a jelmez még különösebb volt, mint az első. A fő-prokurátor, mikor
felöltözött, szakasztott olyan volt, mint egy iskolás fiú. Rövid zeke s
hátulgombolós nadrág volt rajta, mely csak a térdéig ért s harisnyákban
végződött; fejére vörös pántlikás szalmakalapot tett s nyakába táskát
akasztott, olyat, a minőt az iskolás fiúk viselnek.

Igy felöltözvén, besietett ama szobába, a honnan a hangok hallatszottak.

Nagy, világos terem volt, melyben egy sereg gyerek nyüzsgött, zsivajgott
– mindnyájan nyolcz-tiz évesek lehettek – egy szép, kövér asszony körül,
a ki úgy ült közöttük, mint egy kotlós tyúk a csirkéi között. Ez az
asszony nem lehetett több húsz-huszonkét évesnél. Pompás teremtés volt,
a kin csak úgy feszült a ruha; a Bőség meg az Egészség istenasszonyát
festették ilyennek. Gyönyörű, buja, szőke haja igazán méltó volt rá,
hogy vászonra tegyék, a két nevető kék szemmel – csak fiatal anyákon
látni ezt az édes tekintetet – a szabályos, kis orrocskával, s a
picziny, kissé duzzadt, vérvörös ajkakkal. De a nyaka és a válla meg
éppen valóságos csoda volt.

És pedig olyan csoda, a melyben nem volt semmi titokzatos. Fiatal anyák
nem szoktak így öltözni. A karja és a válla fedetlen volt, annyira
fedetlen, mintha bálba készült volna.

Mikor a fő-prokurátor belépett, a gyerekek nagy lármával fogadták:

– Fedor! Itt van Fedor!

A fiatal asszony pedig mosolyogva köszöntötte:

– Megjöttél az iskolából, Fedor?

– Igen, anyuska.

Fedor oda szaladt a szép asszonyhoz s kezet csókolt neki. Aztán
lehajította a táskáját s a terített asztalhoz ült, a hol már várta a
vacsora. Fedor mohón evett, s mikor lenyelte az utolsó falatot, oda
rohant a czimboráihoz, a kik már hívták:

– Fedor, egyél gyorsan, s aztán gyere játszani.

Az újon érkezett nem sokáig kérette magát; csakhamar maga is részt vett
a játékban. A gyerekek összefogóztak Fedorral, s keringelni kezdtek a
szobában:

– Körbe, körbe, körbe járjatok…

Fedor is velök énekelt:

– Körbe, körbe, körbe járjatok…

De a jó egyetértés nem tartott sokáig. Az egyik gyerek felkiáltott:

– Anyuska! Fedor rossz! Verje meg Fedort!

Egy kis lány sírva panaszkodott:

– Fedor megcsípett! Anyuska, verje meg Fedort!

– Ejnye te, haszontalan kölyök! – haragudott a szép asszony s előkereste
a virgácsot. A virgács inkább seprűhöz hasonlított.

Megfogta Fedornak a fülét s elverte. A gyerekek boldogan kiáltoztak:

– Ugy kell Fedornak! Fedor rossz volt! Csak verje meg, anyuska, verje
meg!

Fedor jajgatott, de nem menekülhetett a büntetés elől. Mikor megkapta, a
mit érdemelt, duzzogva a sarokba bujt és csendesen pityergett.

– Rossz kölyök! – zsémbelt a fiatal asszony. – Máskor viseld magadat
becsületesen!

De nemsokára kegyelmet kapott. A fiatal asszony kiküldte a szobából a
gyerekeket, s megczirógatta Fedor arczát.

– No, ne sirj! Azért én szeretlek, ha rossz vagy is. Hanem máskor viseld
magadat szépen, s ne bántsd a testvéreidet.

Fedor azonban tovább is sirdogált, s az öklével törülgette a könnyeit.

A fiatal asszony már megbánta a heveskedését. Magához vonta Fedort, s az
ölébe vette; aztán valami dajka-nótát énekelt neki, hogy elaltassa.

Fedor elaludt.


III.

Másnap délután a fő-prokurátor tovább dolgozott ünnepi beszédén. És a
következőket írta:

… »A pogány költő azt mondta, hogy minden asszony rossz, minden férfi
hitvány, s még sincs fenségesebb dolog, mint a szerelem, e két
rosszaságnak az ölelkezése. Igy beszél a pogány. Én pedig azt mondom
nektek: Igaz, minden ember gyarló. Mindnyájan bűnök között élünk. De a
gyarló emberben van egy fenséges dolog, a mi részese nyomorúságainak, és
a mi nem vész el vele. Ez a fenséges dolog: az eszme. Ha az eszmének
éltek, a végtelen irgalmasság el fogja nézni hibáitokat!«



TÉL.


I.

A gróf éppen a játékteremben volt, mikor a kezébe adták a telegrammot.
Ki se bontotta mindjárt, csak azután, mikor látta, hogy veszített. Mikor
a croupier beseperte zsákmányát, a gróf feltépte a pecsétet és elolvasta
a messziről érkezett hírt.

A telegrammot Gerlay báróné küldötte; az az asszony, a ki valamikor az ő
felesége volt. Ezt tudatta vele:

_Vilma leányunk az éjjel meghalt. Péntek délután temetjük._

_Gerlayné._


Mint a kit hirtelen pofon vágnak, vagy torkon ragadnak, letepernek és
mellbe rugnak: egy váratlan, durva ütésnek a fájdalmát érezte. Azt, hogy
a testéhez valaha hozzá nyúlhatnak, Barcsay gróf lehetetlennek tartotta;
arra az eshetőségre, hogy a leánya előbb halhat meg, mint ő, még eddig
nem gondolt soha.

Fölállt és a papirt eltette a kabátja zsebébe.

– Csak nem megy el, kedves gróf, a mikor ennyit veszít?!… – kérdezte egy
hölgy, a kinek előbb a nyereségéből egy-egy aranyat adott.

A gróf nem felelt. Már meg se látta azt a hölgyecskét, a kinek a
tekintete rákapaszkodott.

Csak egy halottas kocsit látott maga előtt, ott, a hol a szomszéd
játékasztalt tudta. Egy halottas kocsit, melyre éppen most emelték rá az
érczkoporsót. Láthatatlan emberek egyik koszorút a másik után rakták a
koporsóra, s a nehéz szagú virágokból, nagy sötétzöld levelekből és
fekete, vörös, viola szinű szalagokból font temetési dísz elborította
Szent Mihály szekerét. Az érczbetűk azonban kivillantak a szalagok
közül:

ÉLT 33 ÉVET.

Kiment a játék-ház igazgatósági szobájába s megszólított egy
tisztviselőt:

– Egy vasúti menetrendet kérek.

Bele telt egy pár percz, a míg a könyvet előkerítették, de ez a
késedelem nem tette türelmetlenné. Egy kis leányra gondolt, egy három
esztendős, fehér ruhás kis teremtésre, a ki az ölében ül és
együgyűségeket kérdez tőle: »Mondd, papa, az oroszlán nem fél az
elefánttól?« A két nagy kék szem tele van kíváncsisággal. Ő belemosolyog
ebbe a végtelen kékségbe; tudja, hogy: ez a menyország… Milyen régen
volt ez!…

Szinte megriadt, a mikor feléje nyujtották a könyvet.

– Vagy úgy?… Igen… Köszönöm.

Nem volt könnyű dolog megtalálni a kellő vasúti összeköttetéseket: a
Rivierától az erdélyi havasokig. Végre kiszámította, hogy ha azonnal
indul, még csütörtök este Marosvárott lehet. Alighanem gondoltak rá,
hogy a temetésen ő is ott akar lenni.

Hosszú, nagyon hosszú idő óta egyéb figyelemben nem is részesítették.
Még csak azt se tudatták vele, hogy a leánya halálos beteg. Pedig
hosszasan kellett szenvednie. Több mint hat hete egy sor se érkezett
tőle, s utolsó levelében már írta, hogy gyakran betegeskedik. Akkor
ügyet se vetett erre a mondatra. Egy pár odavetett szóból ki gondolna
mindjárt a halálra?!

Az se tűnt fel neki, hogy nem kapott levelet. Eléggé ritkán írtak
egymásnak; még jó, ha minden két-három hónapban. Már régen bele törődött
abba, a mi eleinte igen elszomorította, s a mi ellen mégse tehetett
semmit, hogy a leánya lassankint idegenné lett hozzá, vagy legalább is
jobban húzott azokhoz, a kik között élt, mint hozzá, az atyjához. Sőt,
mikor utóljára találkoztak, úgy rémlett neki, hogy maga is a félig
idegen ember hideg, bíráló tekintetével nézi az édes gyermekét. Bántotta
a hanghordozása, mely egyik anyai nagynénjére emlékeztette; észrevette,
hogy nagyon megfonnyadt, mióta utólszor látta; s nem tudta elutasítani
magától azt a megfigyelést, hogy leányának a viselkedése nem egyszer
azokat a kellemetlen, vénülő grófkisasszonyokat juttatja eszébe, a
kikkel ő, az elkényeztetett gavallér, csak kénytelenségből szokott szóba
állani.

De ki tehetett róla, ha szeretetök, a melylyel egymás iránt voltak, az
évek folytán hűvösebbre vált?! A leány, szegény, semmiesetre. A szeretet
egyik éltető eleme: a megszokás, – mennyire ragaszkodott a mostoha
testvéreihez! – s az, hogy »távol a szemtől, távol a szívtől«:
természeti törvény. Hogyne vált volna viszonyuk hidegebbé, hogyne
szokott volna el tőle az idegenben hagyott gyermek, mikor ő maga is
tapasztalta ezt a természeti törvényt, ő maga is, a ki nem a családi
élet szűk körében, hanem örökkön idegenek között élt, ő maga is, pedig
hát van-e erősebb kapocs annál, a mely az apát egyetlen gyermekéhez
fűzi?!

És szemben a soha többé helyre nem hozhatóval, marczangoló
lelkifurdalást érzett. Mintha a mesebeli kút vizében egyszerre
megpillantotta volna életének egész ürességét és haszontalanságát. Két
hazajáró lélek szállongott körülötte: a megölt idő és az elárult
kötelesség kisértetei.

– Atyja voltam-e csakugyan? – piszkálta friss sebét, mialatt a parkban
az indulás óráját várta. – Kicsi kora óta csak elvétve láttam. A míg a
zárdában volt, meg-meglátogattam hetenkint; azontúl ritkábban, egyre
ritkábban. Persze apró ajándékokat vettem neki, mint egy keresztapa… De
szereztem-e neki valaha egy igazi tartós örömet? Vele volt-e a
gondolatom, ő volt-e az életem czélja? Nem éltem vele, még csak
képzeletben sem; érzéseimen mások osztakoztak. És még könnytelen szemmel
tudtam nézni a hervadását! Volt szemem meglátni, hogy vannak, a kik
fiatalabbak, üdébbek, vonzóbbak! De hát ártatlan voltam-e benne, hogy el
kellett hervadnia?! Hogy élete örömtelen volt, hogy áldozatául esett a
mi marakodásunknak?! Vajjon ártatlan voltam-e benne, hogy soha sem ment
férjhez?! Ki tudja, ha rendes családi életben nő fel, nem élne-e ma is,
nem volna-e boldog feleség és anya?! És én, az apja, a ki beledobtam
ebbe a hitvány életbe, mely neki csak házi kötelességekből,
önmegtartóztatásból és keserűségekből állott, olyan kevéssé tettem
életemnek a részesévé, hogy most, mikor talán először, feléje irányítom
minden gondolatomat, nem látom tisztán arczát és alakját, nem emlékszem,
hogy milyen ruhában volt s hogyan volt fésülködve, a mikor utóljára
láttam, nem emlékszem rá annyira, a mennyire egy futó viszonyára
emlékszik az ember, nem emlékszem az utolsó szavaira, se nevetésének a
zengésére, s nem látom a távolból, hogy milyen a koporsóban!

De ismét megjelent előtte, mint piczi leány, a mint a térdén ül s ránéz
a két nagy kék szemével, a melyek tekintete csupa kérdés. Ó, ezt az
arczocskát már elevenen látja, mintha csak le kellene hajolnia az
összecsücsörített kis szájhoz!… És – egyedül járt az esthomályban – a
könny végre kicsordult a szeméből.


II.

Az expressz már rég kirobogott az örök tavasz honából, s az utazó még
egyre vívódott az elűzhetetlen kísértetekkel. Egyedül volt a vasúti
kocsiszakaszban; odakint mindent eltakart az éj.

Mintha leróhatna ezzel valamit abból, a mivel most már örökre adósa
maradt halott gyermekének, vagy mintha ekképpen valamelyest
kárpótolhatná magát a mulasztásért, hogy az eliramlott évekből csak
órákat töltött vele: erőtette az emlékezetét, hogy eszébe jussanak a
régi dolgok és ujabb – találkozásaik. Gondolatát visszakényszerítette a
multba, hogy ujra átélje a már-már elfelejtett gyötrelmes pillanatokat,
hogy sorra megemlékezzék mindama szenvedésekről, a melyeket valaha
szegény gyermeküknek okoztak, ő meg az az asszony. Szándékosan kínozta
magát, mint a ki vezekelni akar.

És rendre eszébe jutott a sok szomorú jelenet. A rettenetes óra, mikor
az az őrült asszony el akarta hagyni a házát, s az őrizetlenül hagyott
kis teremtés egy ingecskében, mezitláb szaladt le a lépcsőn az anyja
után. A kínos jelenetek, a melyek során, hogy elragadják egymástól a
gyermeket, ide-oda ránczigálták szegényt. A megrendítő pillanat, mikor a
gyermeknek választania kellett volna közöttük, s felelet helyett zokogva
borult egy cselédre. És a többi. A sok elválás, búcsú, meg a többi
őrület, a melylyel mind az ő kis szivét facsargatták.

Ó, az az asszony! A buta makacsságával! Mindent ez okozott, mindent ez
tett tönkre, mindent ez ölt meg, ez a buta makacsság!

Igaz, az első hibát ő követte el, de nem tett e meg mindent, hogy
jóvátegye a hibát?! Egy más asszonynyal semmi se történik; jó férje lett
volna neki, mert akkor még szeretettel gondolt rá, s jó apja lehetett
volna a gyermekének. De ennek az asszonynak a konokságával szemben
tehetetlen volt. Évekig adta próbáját, hogy méltó a bocsánatra – hiába.
S még ő beszélt szeretetről, szerelemről, kötelességekről, az ostoba!

És végül lassankint elvonta tőle gyermekének a szivét is. Úgy, hogy ez
már utóljára úgy gondolhatott az édes apjára, mint egy kellemes
viselkedésű jó ismerősre, a kinek a hibáit elnézéssel kell megítélni. A
mostoha apja bizonyosan közelebb állott hozzá. A mosolya, a gyöngédsége,
a figyelme ezé volt. Tőle pedig észrevétlenül elidegenedett. A mi érzést
meg kellett volna osztania a szülei között, az asszony kaparta magához.

Mindent elvett tőle, mindentől megfosztotta, a buta makacsságával! Ez
tette, egyedül ez, hogy most már az ő szíve is, mely egykor tele volt
szeretettel és gyöngédséggel, olyan, mint az a fekete, kopár táj
odakünn.

S a régóta elcsitult indulat még egyszer ujra fellobogott benne. A gróf,
hatvan évének ellenére, eléggé fiatal ember maradt. Azt mondták róla,
hogy festi a haját és a szakállát. De a lépése is olyan volt, mint egy
negyven-negyvenöt éves emberé.

Bölcsen élt s az idegeit nem viselték meg se a kor, se a kicsapongások,
még a bajok sem, a melyekben bőven volt része. Hidegvérét példának
emlegették; a szeme olyan volt, mint egy indiáné, a keze soha se
reszketett. Nem is emlékezett rá, hogy valaha ilyen izgatott lett volna.

Az út nagyobbik részét végig sétálta a vasúti kocsi folyosóján. Időnkint
átment az étkező-kocsiba, megivott egy pohár cognac-ot, meg visszajött,
hogy mozogjon. A fáradtság néha leteperte, de aludni nem tudott. Szítta
egyik szivart a másik után, és szerette volna, ha valakit megölhet.

Mire Marosvárra megérkezett, ismét esteledett. Onnan a hidasi kastély
kocsin jó három óra. Persze nem ilyenkor, télvíz időn. Mikor kiszállt a
vasúti kocsiból, megborzongott a fagyos hidegtől. Az éj fekete volt, s a
szél a szemébe söpörte a havat.

A pályaudvaron a fiatal Gerlay Tamás jött elébe.

– Engem vársz? – kérdezte a gróf.

– Téged. Az út szinte járhatatlan, idegen lovakkal soha se érkeznél meg.

Felültek a szánba, s a székely kocsis közéje vágott a kis hegyi
lovaknak.

Jó darabig hallgattak. Végre is a gróf szólalt meg először:

– Mi baja volt?

– Azt hiszem, az orvosok sincsenek tisztában vele. Tifusz vagy
meningitisz. A míg azt hitték, hogy megmenthetik, azt mondták, hogy
tifusz, mikor látták, hogy meghal, azt, hogy: meningitisz.

– Igen, ha nem tudnak semmit, akkor meningitiszt szoktak emlegetni –
szólt a gróf, hogy valakit okolhasson. – És miképpen történt, hogy nem
tudtatok értesíteni?

– Eleinte senki se képzelte, hogy olyan komoly a baj. Még vagy tíz napja
is csak tífuszos lázról volt szó. Végig magánál volt, s mikor le kellett
feküdnie, azt kívánta, hogy ne írjunk neked. Nem akart nyugtalanítani;
csekélységnek hitte a baját. S mi nem akartuk megijeszteni azzal, hogy
mégis haza hívunk.

– Sokat szenvedett?

– Talán a legutolsó két napon; előbb nem. De nem tudom. Akkor már csak
az anyja volt vele, s azzal most nem lehet beszélni. Még nem mozdult el
mellőle.

Megint elhallgattak. Egy óra mulva ismét a gróf szólalt meg először:

– A báró jobban van-e?

– Az már nem ember. Nem hinném, hogy elviszi a tavaszig. Csak ül és néz
maga elé, egy pontra, a hol nincs semmi. Ha szólunk hozzá: »Nem akarsz
valamit, Berczi bácsi?« – bólint és morog valamit, de rendesen nem lehet
érteni, hogy mit mond. Különben soha se kíván semmit. Megmondtuk neki,
hogy szegény Vilma meghalt: bólintott és tovább is csak nézett maga elé.

– Hát a gyermekei?

– Azok kétségbe vannak esve. Az igaz, hogy olyan testvért mint ő volt…
mintha nem is csak testvérük, hanem anyjuk lett volna!

A szél vadul sivított s a hegyek közül tompa moraj hallatszott.

– Félek – szólt a fiatal ember – hogy a temetésre nagyon rossz időnk
lesz. Erre mifelénk, téli időn, a vihar a legnagyobb ritkaságok közé
tartozik, de a mikor ilyen soká készülődik, többnyire kitombolja magát.

Az út nagyon sokáig tartott. Éjfél is elmult s még egyre igyekeztek.
Végre kibontakozott a messzeségből a kastély fekete tömbje. A gróf
eldobta a szivarját.

Még abba is jó idő telt bele, míg a szán elérte a sötétlő épületet,
megkerülte a kastély jobb szárnyát, s megállapodott a homlokzat előtt. A
gróf felnézett. Az emeleten világos ablakokat látott: ott van!…


III.

Gerlay báróné, mióta a leánya meghalt, folyton virrasztott és
imádkozott. A halálban is látni akarta jó gyermekét, a míg csak lehet,
szivéhez ölelni legalább a tekintetével, a míg örökre el nem rejti előle
a koporsófödél.

Az orvos figyelmeztette, hogy ne sokat csókolgassa a halottat. Azzal a
daczczal, a melyben mintha valami vigasztalást, valami titkos örömet
találnának a gyászoló szivek, minden perczben megszegte ezt a tilalmat,
mint a ki nemcsak lelki szükségnek, hanem egyszersmind isteni parancsnak
engedelmeskedik. Jól esett szembeszállnia a halállal.

A mostoha fia, egy tizennyolcz esztendős szívbajos legényke, erőnek
erejével el akarta vinni a halott közeléből. Elküldte a fiút, s maradt.
Csak akkor ment át a szomszéd szobába, a mikor már azt hitte, hogy
leroskad.

De vissza-visszatért, értelmetlenségeket suttogni a halottnak. Halkan
szólt hozzá, mintha titka volna vele; a másik szobából, a hol suttogó
alakok jártak-keltek, csak egy-egy szavát lehetett hallani. Mintha
panaszkodott volna a halottnak.

Valaki megérintette a vállát; megint a fiú volt.

– Anyám – szólt a mostoha gyermek – a gróf van itt!… megjött…

– Igen, jöhet mindjárt.

Fénytelen szemében valami meglepetés-féle tükröződött.

Tehát mégis eljött! Tehát mégis csak abba hagyta a fűzértánczot, hogy
egy utolsó pillantást vessen halott gyermekére!

Kiment a halottas szobából, hogy helyet engedjen a grófnak: az szembe
jött vele s egy fejhajtással üdvözölte. Mindössze egy pillantással
felelt; ugyanezzel a tekintettel fogadta előbb az idegenek részvétét.

Nem szólt egyikük sem, talán nem is látták, csak éppen tudták egymást. A
gróf belépett a halottas szobába, a báróné leült és várta, mig az a
másik elmegy onnan.

Tamás meg a legfiatalabb Gerlay ott maradtak mellette. De érezték, hogy
itt is fölöslegesek. Pár pillanat multán, mialatt szótlanul állottak a
báróné körül, a ki merőn nézett maga elé a földre, egy tekintetet váltva
kimentek a szobából.

A báróné nem mocczant. Elmult tiz percz, egy negyedóra, s a másik nem
jött vissza. Ekkor az öreg asszonyban felébredt a féltékenység. Nem, nem
fogja visszarabolni tőle a halottat!

Fölkelt s oda ment a fekete drapériás, nyitott ajtóhoz. A gróf még most
is ott állott a halott fejénél. Meg-megmozduló, kiterjesztett jobbkarját
látva, mely hol az ölelés mozdulatára készült, hol bátortalanul
hanyatlott le, azt hitte volna az ember, hogy körülkarolni, megsimogatni
szeretné a halottat, de fél, hogy ez az érintés szenvedést okozhat neki.
Arcza, mintha bocsánatot esdekelt volna; a tekintete azt mondta:

– Bocsásd meg, hogy életet adtam neked! Hogy szenvedésre kárhoztattalak!
Hogy megcsaltalak a másvilággal!… Bocsáss meg nekem!

A báróné nem tűrhette, hogy elvegyék tőle a halottját.

Idegenkedett ugyan attól a gondolattól, hogy ismét együtt legyen ezzel
az emberrel, hogy szóljon hozzá, s szavára felelnie kellessen: de mégis
elszánta magát. Ott csak neki vannak jogai, másnak senkinek!… Bement s
megállt a ravatal tulsó oldalán. A gróf felegyenesedett.

A halottas szobát csak a ravatal gyertyái világították be. Ez a sok égő,
füstölgő gyertya, a növénydísz és a sok virág nehéz szaga, meg a falakat
és a padlózatot elborító fekete posztóból szerte szállongó por fojtóvá,
kábítóvá tették a szoba levegőjét.

De mit bánták ők azt!

– Köszönöm, hogy eljött! – szólalt meg végre a báróné, a gyászolók halk,
suttogó hangján, mely mintha attól tartana, hogy fölkelti a halottat. –
Megérdemelte öntől!…

A gróf, a türelmetlenség egy mozdulatával, mintha közbe akart volna
vágni. Talán ezt kívánta mondani: »Csak nem gondolja, hogy elmaradok a
gyermekem temetéséről?!… Csak nem gondolja, hogy ha mi ketten idegenné
váltunk egymáshoz, idegenné lettem ő hozzá is?! Van lelke így szólni
hozzám, az apához?!…«

De a báróné folytatta:

– Utóljára is csak önre gondolt. Kevéssel azelőtt, hogy elvesztette az
eszméletét, megfogadtatta velem, hogy átadok önnek egy kis amuletet: egy
Mária érmet, vékony lánczocskával. Kicsi kora óta viselte ezt az
ereklyét; soha se vált meg tőle, mert ön hozta neki Lourdesból, egy nagy
betegsége után. Kéri, hogy ezentúl viselje ön, mert azt óhajtja, hogy
gyakran jusson eszébe ő is és mindaz, a mire ő tisztelettel gondolt… Ez
volt az utolsó kívánsága.

– Hogyan? – szólt a gróf ijedten, mintha hirtelen uj csapás környékezné
– csak nem tudta, hogy nagyon rosszul van… hogy meg kell halnia?!

– De tudta.

– Elárulták előtte?

– Megmondtam neki.

A gróf keze ökölbe szorult, s szemében láng csapott fel, mint ha húsz
évvel megifjodott volna.

– De hát megőrült ön?!… Hisz a könyörűletes idegen is eltakarni
igyekszik a haldokló elől a halál rémképeit, és ön, az anyja, megmondta
neki!…

– Az én drága gyermekem keresztény leány volt! – felelt a báróné,
büszkén szegve fel őszülő fejét. – Keresztény módra kellett Isten előtt
megjelennie: minden földi salaktól menten, imára kulcsolt kézzel. Fehér
ruhában, tisztán, mint a hattyú, lépett volna az oltár elé: Isten szine
előtt is legszebb ruhájában akart megjelenni.

– Eh! – szólt a gróf, az indulattól remegve, de visszafojtva a harag
hangját – neki nem volt mit leimádkoznia! S ha önnek tartozása volt az
Istennel szemben, a mért elhagyta a vallását, vezekelt volna másképpen,
s ne azzal, hogy áldozatul mutatja be haldokló gyermekének utolsó
pihenését, utolsó nyugodt óráját!…

– Én lelkemben hű maradtam a vallásomhoz – felelt a báróné – csak egy
törvényes kívánalomnak tettem eleget, a mikor forma szerint más vallásra
tértem. S ha vétkeztem vele: Isten majd ítélni fog fölöttem! De bárki a
szememre vetheti ezt, csak ön nem, ön, a ki… A ki nagyon jól tudja, hogy
én uj frigyemben nem a boldogságot kerestem, hanem az oltalmat
gyermekemnek! Míg ön a bűn után futott, én egy idős embernek nyujtottam
a kezem, nem, hogy az ön példáját kövessem, hanem, hogy anyja legyek e
jó ember gyermekeinek, s hogy apát adjak a magaménak, a ki az ön
oltalmára már nem számíthatott!

– De hát ki tette lehetetlenné, hogy gyermekünknek meg legyen a
természetes oltalma, ha nem ön, a rögeszméivel, az oktalanságával, a
szívtelenségével?! Ön tele jajveszékelte a világot az én
megbocsáthatatlan bűnömmel: legyen, hibát követtem el, megengedem. Olyan
hibát, a melyet minden férfi elkövet, értse meg egyszer: minden férfi!…

– Ne beszéljünk ilyen hitványságokról a gyermekünk koporsója előtt!

– Ön ezek miatt a hitványságok miatt tönkre tette az életünket, s hogy a
magunkét, az hagyján, de az övét is!…

– Én tettem tönkre az ő életét?! Én?!

– Igenis ön! Mi várhat arra a gyermekre, a ki olyan családi élet, olyan
viszálkodások, olyan hányattatások közepette nő fel, a minőket ön
idézett elő bűnös ridegségével! Elismerem a hibámat. Megcsaltam önt, s
hogy megcsaltam, talán ön maga volt az oka… De mi volt az én hibám az ön
lelketlenségéhez képest! Nem követtem-e el mindent, hogy jóvá tegyem a
hibámat?! Esztendőkön át kérleltem önt, könyörögtem vissza családi
életünket, igyekeztem megengesztelni olyan életmóddal, a minőt azelőtt
követelt… De önnek nem volt szíve. S mert a törvény az ön bocsánatot nem
ismerő, rideg jogának adott igazat: elvette tőlem a gyermekemet!

– Ön maga tékozolta el a hozzá való jogát, mikor széttépte a köztünk
lévő családi köteléket! A mit ön elkövetett: az nem hiba volt, a hogy ön
nevezi: a hibát helyre lehet hozni, de a mit ön elkövetett, az a
galádság volt, a megmásíthatatlan, a jóvátehetetlen!

– S még most se látja be, hogy micsoda oktalanságnak áldozta fel az
életünket?! A mi előtt most állunk, ez, ez a jóvátehetetlen!

– És engem okol érte! Mert hiszen el kellett volna felejtenem, észre se
kellett volna vennem azt a csekély, szóra se érdemes hitványságot!
Persze, hogy mit szenvedtem ön miatt, az már olyan régen volt, hogy
talán nem is igaz! Az asszony szenvedjen, sírjon, alázkodjék meg,
tűrjön; hiszen azért asszony! Neked is erre kellett volna születned,
szegény gyermekem! Hanem erre az én lelkiismeretem azt mondja: nem igaz,
nem igaz, nem igaz! És nincs feleség, ha érdemes erre a névre, a ki a
galádságot meg tudja bocsátani! A ki nem rongy, az csak egyszer tud
szeretni, és csak azt, a ki méltó hozzá, a meddig méltó hozzá! Minden
igazi asszony így gondolkozik, értse meg: minden igazi asszony! Mit
tehettem én arról, a minek történnie kellett?! Ön apránkint fecsérelte
el a boldogságot, én egyszerre vesztettem el: nem lehetett több közünk
egymáshoz!

– Mily nyomtalanul repült el az idő az ön szivének üressége felett! Még
ma is csak az önzésén át látja az életet? Soha se jutott eszébe, hogy ez
a női büszkeség csak: lelketlenség, a testiekhez, a hitványságokhoz való
ragaszkodás? Legyen igaza – s bocsássa meg az Isten – hogy a férfinak
nem bocsátott meg, nem tudott megbocsátani. De ha ön keresztény nő, ha
van lelke: Istenhez emelkedni, s szíve: szeretni az embert, a másik
szerencsétlen, nyomorult, bűnös embert: minden poklok ellenére
ragaszkodnia kellett volna, ha nem a férfihoz, hát az emberhez, s ha még
ehhez sem, úgy a gyermeke atyjához! Mily balgaságok miatt kellett
szenvednünk, s mily balgaságok miatt kellett szenvednie neki, az
ártatlannak, a vérünkből való vérnek, életünk folytatásának, a kit
áldozatunkká tettünk!… De ön sohase fogja megtudni, hogy csak egy erény
van: a szeretet, s egy kötelesség: a bocsánat. Hiszen ön oly gonosz
tudott lenni, hogy miután megfosztott a gyermekemtől, lassankint
elidegenítette, elfordította tőlem a szivét!…

– Ön beszél így, ön?! Mialatt ön virágról-virágra csapongott, én
atyjának tiszteletére tanítottam őt; mialatt ön kalandornők között
osztotta meg az életét, én arra szoktattam, hogy imádkozzék önért, mert
ön tengeren jár; mialatt ön elprédálta vagyonát, idejét, képességeit,
szivét, lelkét, a mije csak volt, s mindenütt járt, csak ott nem, a hol
ő volt: én virrasztottam fölötte és rettegtem miatta!… Félistennek
tartotta önt, s ön azt se tudta, hogy él-e, hal-e?

– Azzal vádol, a mi a szerencsétlenségem volt? Arczomba vágja azt a
nyomorúságot, a melynek ön volt az okozója? Ó, mint illik ez önhöz!
Örökre elválasztott attól, a ki mindenem volt, kínossá tette ennek a
kedves, édes jó teremtésnek a gyermekéveit, örömtelenné, szomorúvá az
ifjúságát, hogy végül rémessé tegye még a halála óráját is!… Ó, miért is
kellett önt megismernem!…

Szavuk egyre élesebbé vált, már majdnem hangosan vitatkoztak.

– Én tettem kínossá a gyermekéveit?! – lihegett a báróné – én tettem
rémessé a halála óráját?!…

Ebben a pillanatban a gróf, a ki egészen közel állott a ravatalhoz, az
izgatottság egy önkéntelen mozdulatával, véletlenül feldöntött egy nagy
álló gyertyatartót. Lehajolt és fölemelte.

Mintha egy árnyék emelkedett volna felfelé.

A báróné iszonyatosat sikoltott.

– Mi az? Mi baja?

Ha hirtelen fel nem fogja, összeroskad.

– Nem látta?… – hörgött s a rémülettől lecsukta a szemét. – Felült a
koporsóban!… s összetett kézzel kért… mint kicsi korában… hogy ne
bántsuk egymást!…

A gróf önkéntelenül oda pillantott. Szép csöndesen aludt az.

Ó, ha csak egy perczre életre tudná kelteni!

* * *

A báróné annyira rosszul lett, hogy ki kellett vezetni a halottas
szobából. A kimerültség és a folytonos izgatottság végre leverték a
lábáról: ágyba kellett fektetni.

A gróf is lement a szobájába, hogy egy kissé lecsillapodjék. Csak ekkor
vette észre, a mit már előbb is hallhatott volna, hogy odakünn javában
tombol a vihar. Az a ritka, de hatalmas téli vihar, a mely csak itt, a
havasok között, mutatja meg igazán a foga fehérét.

Kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szívjon.

Az orkán fékevesztetten dühöngött a hegyek közt. Mintha valahonnan a
fellegek közül óriási ágyúk ostromolták volna a földet. A szél vadul
süvöltözött, s a kastély előtt a kopasz fák kétségbeesett koldusokhoz
hasonlóan rázták sovány karjaikat.



TÖBB SZERELMET!

A regényíró reggeli félkilencztől tizenegyig nyargalt jobbra-balra, hogy
végre mégis csak lealkudjon az adójából huszonöt forintot. Mindenki
érthetőnek fogja találni, hogy a hol megjelent, kivétel nélkül a pokolba
kivánták. Az adó őrei többnyire nyilt és őszinte lelkek, de vannak
közöttük diplomaták is. Az utóbbiak, mellőzve a szokásos gorombaságokat,
nyájasan figyelmeztették, hogy bizonyára rendkivül igaza van, de hogy
ezt illetékes helyen mutathassa ki, jó lesz, ha átsétál a város másik
végére. Mivel pedig az adót Budapesten sok részletben gondozzák, a
takarékos regényírónak kétszer kellett bejárnia a főváros területét:
egyszer toronylépésben, s másodszor lóugrás szerint.

Valahol az adó egyik őrnagya, a ki beszélgető kedvében volt, megkérdezte
tőle:

– Ugyan kérem, ki fizessen adót, ha még az urak se akarnak adót fizetni?
Az író urakat értem, a kik egyszerűen leülnek az íróasztalhoz, hamarosan
papirra teszik, a mi éppen eszökbe jut, s ezzel rengeteget keresnek!
Éppen most olvasom az ujságban, hogy uraságod ide s tova a legdivatosabb
regényírók közé tartozik…

– Ide s tova, kérem, ide s tova!… A hangsúly az »ide s tová«-n van, nem
a »divat«-on. A bíráló azt akarta mondani, hogy ide s tova vén szamár
vagyok, s még most se találok baleket, a ki elolvassa a regényeimet.

– Ön túlságosan szerény. Magam is többször olvastam becses nevét. Nagy
Ferencz, ugy-e?

– Nagy Ferdinánd.

– Nekem mindegy. Elég az hozzá, hogy magam is ismerem önt hírből, pedig
én sohase olvasok könyvet, az ujságot elolvasni is alig érek rá. Nos,
egy divatos regényíró, a ki fütyölve szerez százakat…

– A »divat« nálunk annyit tesz, hogy a divatos regényíró könyvéből ötven
példánynyal többet adnak el, mint a kiadó remélte. Ez nem ok rá, hogy
száz forinttal emeljék az adómat.

Ez a párbeszéd a város különböző pontjain több változatban ismétlődött,
de csodálatosképpen nem maradt minden eredmény nélkül, s a regényíró még
délelőtt eljuthatott a képviselőházba.

Itt nem sokáig időzött. Pár perczig beszélgetett a folyosón, felment a
karzatra, hogy megmutassa magát, egy szóval: »csoportosult«, hogy úgy
lássék, mintha ott töltötte volna a félnapot. De délben már a
szerkesztőségben volt; tudta, hogy a megirni való, a mai nap
czikk-tárgya legalább is másfél óra óta vár rá odabenn.

X. miniszter költségvetéséről kellett írnia, mert ezt kezdték tárgyalni,
a mikor eljött a képviselőházból. Leült, s egy óra alatt kifejtette,
hogy X. miniszter tulajdonképpen világító toronynak született; ha ezt a
nagy férfiút felállítanák egy oszlopra a Barátok terén, Temesvárig és
Dévényig minden gázlámpa fölöslegessé válnék. A vezérczikk tele volt
színes hasonlattal, mely mind a népszerű minisztert ünnepelte.

– Remélem – szólt magában – az undok állat most az egyszer meg lesz
elégedve; s nem fogja követelni a szerkesztőmtől, hogy csapjon el, mert
hűvösen írok róla.

Fél kettő lehetett, mire megérkezett az Epreskert-utczába. A felesége
nyitotta ki az ajtót.

– No, hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Nagy Ferdinánd.

A felesége nem felelt, csak vállat vont. Rá nézett, s látta, hogy az
asszony szeme vörös a sírástól.

Megijedt, s türelmetlenül kérdezte:

– Rosszabbul van valamelyik?

– Nem, egyformán vannak – felelt az asszony vontatottan, egy kicsit
tüntetően kerülve az ura tekintetét.

– Mi baja magának?

– Semmi.

Olyan volt, mint a pongyolaság nemtője, a ki fáradtan csüggesztette le
nagy, nehéz szárnyait.

Most már a férj vont vállat.

– A kövér nő – szólt magában – megint dühöng valamiért. Hát csak
dühöngjön!

S bement megnézni a kis betegeket.

Először a kertre nyíló szobába lépett be, a hol a két szamárhurutos
leányka éppen veszekedett. Ezek már túl voltak a nagyján, fent járhattak
és köhöghettek, a mennyit akartak, senki se ügyelt rájok.

Nagy Ferdinánd az ölébe vette a kisebbiket, rávette, hogy kössön békét a
másikkal, a ki a mamájához hasonlított, megvárta két-három rohamnak a
végét, aztán átment a dolgozó szobájába. Ott tetőtől talpig átöltözött,
s miután egészen más emberré vált, benyitott a vöröshimlősökhöz.

Azok már várták.

– Jó, hogy jössz apám – szólt a család legifjabb csemetéje, egy nagyfejű
kis fiú, a kiért Nagy Ferdinánd oda adta volna az egész világot.

– Gyere, vakard meg a hátamat!

Szegénykének lekötötték a kezét, mert folyton vakarózott volna.

Nagy Ferdinánd úgy tett, mintha engedelmeskednék a parancsnak, de az
erősebbek szokása szerint voltaképpen csak kijátszotta a gyengébbiket.

– Az arczomat is vakard meg – rendelkezett a kis fiú. – De jól vakard
meg, és maradj itt, mert azt akarom, hogy sokszor megvakard.

– Ohó, azt nem lehet.

– Miért nem lehet, ha én úgy akarom?

– Azért nem, mert akkor olyan leszel, mint egy kéményseprő.

Hosszas alkudozás után végre kiegyeztek egy eleven fa-lóban.

Egy kicsit megnyugodva sétált vissza az ebédlőbe. A sok betegség mind a
legrendesebben folyik le; délelőtt a nyargalásai közben hiába izgatta
magát.

A máskor oly hangos ebédlő mostanában nagyon is kietlennek tűnt fel
előtte, de fáradt volt és éhes.

A kövér nő olyan arczczal fogadta, a milyennel az algériai képeken
látható fásult rabszolganők várják a gyűlölt gazda parancsát. Ebben a
pillanatban minta lehetett volna a tökéletes _Lemondás_ szobrához.

– Lehet ebédelni!

E két szónál több nem hagyta el húsos – még üde – ajkait. Az ételhez
hozzá se nyúlt, ellenben mindig talált magának dolgot, s hangtalanul
járt-kelt a szobában, mint valami kisértet. Lehetetlen volt észre nem
venni, hogy: felszolgál és szenved.

– Mi baja? – idegeskedett Nagy Ferdinánd.

– Semmi – rebegte a szenvedő hitves, összerezzenve, mintha álmából riadt
volna fel.

Nagy Ferdinánd egy perczig idegesen dobolt ujjaival az asztalon, de
aztán egy nagyot nyelt. Még nevetett is magában; tetszett neki az a
gondolat, hogy milyen szigorú férj tud lenni, ha egyszer hozzáfog.

– És még a fecsegő asszonyokról szoktak élczelődni! – dúlt-fúlt magában.
– Hát van-e olyan vízeszű fehércseléd, a kinek a locsogása ne volna
kellemetesebb, mint ez a mérges, rosszakaratú, tüntető, konok
hallgatás?!

De az asszonyi önuralom se tarthat örökkön; a vértanúk erejével
visszafojtott fájdalomnak is ki kell fakadnia. S a kövér nő nem birta
tovább. Mialatt Nagy Ferdinánd látszólag nyugodtan szürcsölte a fekete
kávéját, fölkelt s egy sokrét összehajtott levelet vett ki a zsebéből,
hogy aztán szó nélkül odadobja a férje elé.

– Mi az? – rettent meg Nagy Ferdinánd. – Számla?

Nem, levél volt, még pedig igen hizelgő tartalmú levél. S a regényíró
fogcsikorgatva olvasta:

»Miért nem ír? Ha látni nem akar, miért nem ír legalább egy pár jó szót,
egy pár biztató szót? Nem, ön nem lehet olyan szivtelen, mint a
milyennek mutatja magát! Szeméből, nemességtől és fensőbbségtől sugárzó,
szép, kék szeméből világfájdalom és emberszeretet olvasható ki… Nem, ön
nem lehet kegyetlen ahhoz, a kinek nincs más vágya, mint az ön szavát
lesve megfelejtkezni az egész világról! Ha tudná, milyen egyedül vagyok!
Senki se ért meg, senki se szeret igazán!… Legyen nagylelkű! Csak egy jó
szót! Csak legalább egy jó szót!

_Stella_.«

– Úgy kell! – morogta Nagy Ferdinánd dühösen. – Minek bontja fel a
leveleimet!

A kövér nőből kitört a görcsös zokogás.

– Hazugság volt! – kiáltott fel, drámai mozdulattal borulva az asztalra.
– Hazugság volt minden, minden!…

– Édesem, ne ingereljen! – szólt Nagy Ferdinánd a franczia színművekből
ismert fagyos hangon, látható iparkodással, hogy a mennyire lehet,
tűrtőztesse magát. Ne ingereljen és gondolja meg, hogy ebben az
állapotban halálos vétek ilyen szamárságokkal izgatnia magát! Lássa, ha
Károlyka sokkal idegesebb, mint a többi, az egyenesen a maga bűne. Akkor
is a fejébe vett valamit, már nem tudom micsoda ostobaságot, s előre
agyonsírta ennek a gyereknek az egészségét!

– Hazugság volt! – ismételte a kövér nő, ujra oda vágva könyökét az
asztalhoz. – Hazugság volt minden, minden!…

És hullott a könnye, mint a záporeső.

– Teringettét! – pattant fel Nagy Ferdinánd, az asztalra ütve – ez a hét
gyerek, hogy ne mondjam: nyolcz gyerek csak nem hazugság?!… Ezek
valóságok, hála Istennek, és jobb lesz, hogy ha utánok néz, és nem
bosszant engemet tovább!…

A kövér nő fölegyenesedett.

– Tehát megvallja? – kérdezte gonoszat jósló hangon.

Arcza elsötétedett, s két kezét az asztalra támasztva, merőn nézett Nagy
Ferdinánd szemébe.

– Mit vallok meg? – álmélkodott a regényíró.

– Hogy viszonya van ezzel a rongygyal, ezzel a cseléddel?!…

– Eh! – szólt a hiúságában sértődött férj – egyelőre maga épp oly
kevéssé tudja, mint én, hogy cseléd-e, a ki ezt a levelet írta. Nem is
hinném; a kivételesen jó helyesírás inkább nagyon is művelt nőre vall, a
ki tudja, a mit maga nem tud, hogy a »fensőbbséget« nem lehet két _n_-el
és egy _b_-vel írni…

– Jól van – kiáltott fel a kövér nő – most már tudom, a mit tudni
akartam, s még ebben az órában elhagyom ezt a házat! Ha úgy tetszik, még
ma ide hozhatja azt a személyt, s aztán írhatják a fensőbbséget annyi
_b_-vel, a hánynyal akarják!

– Micsoda? – pattant fel elszörnyülködve Nagy Ferdinánd – még ma itt
hagyja ezt a házat? Hát a gyerekek?

A kövér nő most már végig feküdt az asztalon, s olyan keservesen kezdett
sírni, hogy Nagy Ferdinánd jónak látta hangot változtatni.

– Ugyan, édesem, legyen esze! Hát nem mondtam már százszor, hogy
fogalmam sincs róla, ki írja ezeket a buta leveleket?! A multkor már
megnyugodott…

– Hazugság! – sírt a kövér nő. – Megcsalt! Hazudott! A milyen igaz, hogy
az isten lát minket, olyan igaz, hogy megcsalt! A levélben benne van,
hogy látták egymást!

– Ő láthatott engem, de nekem sejtelmem sincs róla, hogy ki ő és merre
van hazája. Mondtam már, hogy minden íróhoz érkeznek e fajta levelek.
Vannak asszonyok, a kik unalmukban, kínjukban kinéznek maguknak egy-egy
ismertebb alakot, hogy legalább levélben szerelmeskedhessenek valakivel,
s ha alkalmas médiumra találnak, elfirkálnak évekig a nélkül…

– Hazugság! Hazugság! Egy szó se igaz belőle. Ha úgy volna, akkor… Mért
nem irta meg neki, hogy magának gyermekei vannak, hogy magával nem lehet
kezdeni, mert maga szereti a feleségét… Mért nem írta meg neki?

– Mért nem írtam meg neki? – dühöngött a regényíró. – Mert ez a lúd, ez
a dunna-lúd, ez az albatrosz sohase írta meg a lakása czímét! Feleletet
akar, de nem volt annyi esze, hogy megírja: hová feleljek!

– Ezt annak mondja, a ki elhiszi! Nem írja meg a lakása czímét, mert
maga ezt úgy is tudja. De mit is felelek a hazugságaira?! Mért kap ettől
három-négy levelet, talán többet is? Mért nem kapott ilyen leveleket
azelőtt soha?

– Kaptam, csakhogy a többieknek volt eszük, s a szerkesztőségbe
czímezték a leveleiket.

– Ahá, és maga felelt rájok, ugy-e? Itthon pedig ártatlan képeket
vágott. Istenem, hányszor csalhatott meg, hányszor! Különben nekem már
mindegy!

– Nekem is mindegy! – szólt a regényíró és visszament a dolgozó
szobájába, csak azért, hogy becsaphassa az ajtót.

Az asztalán a _Bia-Torbágyi Harsona_ egy számát találta. A czímszalag
írott betűi elárulták, hogy nem a kiadóhivatal, hanem egy figyelmes
jóakarója kedveskedett ezzel a küldeménynyel.

A hogy kibontotta az ujságot, mindjárt megpillantotta az őt érdeklő
czikket. Egy udvarias kéz megjelölte kék czeruzával; okvetetlenül rá
kellett akadnia.

A kék czeruzás közlemény Nagy Ferdinánd legujabb regényét bírálta.

A névtelen szerző alaposan megrostálta e munkát, s rövid, de szilaj
elmefuttatása végén oda lyukadt ki, hogy Nagy Ferdinánd úrban se
erkölcs, se hazafiasság. Ez az »úr« ugyanis munkájában egy székely
leányt szerepeltet, a kit lélekvásárlók elvisznek Konstantinápolyba; a
bíráló kifejtette, hogy magyar nő nem tesz ilyet, s a ki a magyar nőket
ilyen ráfogással illeti, az nem magyar író, hanem kificzamodott elméjű,
romlott gondolkozású, férges lelkű kozmopolita.

– A műitész úr kissé szigorú – vélte Nagy Ferdinánd – de azzal a gyöngéd
figyelmével, hogy megrovását eljuttatta hozzám, mégis csak lekötelezett.
Így legalább tudom, hogy Bia-Torbágyon fényes nappal nem lehet
megjelennem. De a tárcza, a tárcza!… Azt hiszem, egy kicsit elkéstem.

Megnézte az óráját. A hű eszköz egy negyed négyet mutatott, de nem
lehetett bizonyosan tudni, hogy a hű eszköz, szokása szerint, nem
téved-e? Vén, bohém óra volt, mely már régen letett a pontosságról; hol
késett, hol sietett, a szerint, a mint el-el szórakozott, vagy nagy
buzgalommal látott neki, hogy helyre hozza az elmulasztottat.

– Ha egy negyed négyet mutat – tanakodott Nagy Ferdinánd – akkor lehet,
hogy csak három negyed három van, de az is lehet, hogy három negyed
négy. Vegyük a középarányost, s tegyük fel, hogy csakugyan egy negyed
négy az idő. Szóval, sietnünk kell.

Megnézhette volna valamelyik fali órát is, de nem akarta felkölteni a
gyerekeket. Azok most alighanem alusznak.

– Igaz, hisz még azt se tudom, hogy miről írom a tárczát! Ujabb öt
percznyi késés!

Persze egész nap nem ért rá erre gondolni, s ha az embernek csak öt
percze van a keresgélésre, akkor rendesen nem talál semmit. Meg kellett
vallania magának, hogy nem igen foglalkoztatja egyéb gondolat, csak az,
hogy a házbéres hónapok jobbára a legkeservesebbek. Erről nem lehet
tárczát írni.

De addig szivattyúzta az agyvelejét, mig végre valami gondolatféle
csillant fel előtte.

Kezébe vette a tollat és írni kezdett.

Még tíz sort se rázott ki a kabátja ujjából, mikor a konyha felől éles
és szapora kiáltások hatoltak be hozzá. Más azt hitte volna, hogy
valakit meg akarnak ölni, de Nagy Ferdinánd tudta, hogy csak a felesége
veszekszik a cseléddel. Az asszony hatalmas fúgákat vágott a szolgáló
fejéhez, a cseléd diskánt hangon felelt, s a fioritúrák, a melyekkel
védelmét czifrázta, becsületére váltak volna bármely
koloratúr-énekesnőnek.

– A szokott zene! – sóhajtott Nagy Ferdinánd s tovább írt.

A szokott zene ez egyszer tovább tartott, mint rendesen. A kövér nő
szerelmi bánatában tolvajlással vádolta a cselédet, s a méltatlanul
megtámadott a fúriák erélyével védte a becsületét.

Nagy Ferdinánd letette a tollat és elábrándozott.

– S ha meggondolom, hogy ez a vége minden gyönyörű regénynek! Hogy az
édes május, a holdfényes éjszakák, a csolnakázás Como taván, mind, mind
ide vezetnek! Hogy Romeó erre vágyódott, s jobban, mint a mennyei
üdvösségre! Hogy, mindent összevéve, még ez a legjobb sors, mely egy
szerelmes embert érhet! Szerelem? Csakugyan van szerelem a világon? Vagy
az egész csak mind a két nembeli idegbajos fiatalok egymást bolondító,
tudatos hazugsága?!…

Ebben a pillanatban, mintha tanuságtételre hivták volna, megszólalt a
harmadik emeleten lakó, ismeretlen czimbalomjátékos:

  Ob ich dich liebe,
  Frage die Sterne…

A harmadik emelet ismeretlen lakója nyitott ablak előtt czimbalmozott,
hogy mások is hallhassák. Fáradhatatlan volt, mint egy kovács, s
könyörtelen, mint maga a halál.

– Ha a pokolban igazság vár ránk – andalgott Nagy Ferdinánd – úgy ennek
a művésznek a hátán egy tréfás ördög tüzes czimbalomverővel fogja
eljátszani az én nótámat, azt, hogy: »Így jár, a ki mindig czimbalmozik,
a mig a temetőbe nem viszik!« És ő akkor épp úgy fog hörögni, s épp oly
hasztalan, mint én most: »Már elég! Már elég!…« De hol is hagytam el?

Mikor aztán megtalálta a fonalat, egy másik hangszer is beleszólt a
konczertbe. A sípláda, a mely ilyenkor mindennap megjelent a szomszéd
udvarban, ama kert mögött, a hová a regényíró ablakai nyíltak.

– No, hála istennek! – kiáltott fel Nagy Ferdinánd elégedetten. – Most
legalább tudom, hogy négy óra. Ez pontosabb, mint az én órám.

A sípládás embert nem érdekelte és nem zavarta a czimbalomjáték; viszont
a czimbalmos se hagyta magát. A kövér nő nem törődött se az egyikkel, se
a másikkal; zenéltek tovább, egyszerre, mind a hárman.

Lassankint mégis csak elúnták. Előbb a bánatos nő, majd a pontos
sípládás, végül a czimbalom művésze. A tárcza is elkészült valahogyan.

Nagy Ferdinándot egy cseppet sem aggasztotta, hogy vajjon az így készült
írásműben gyönyörűsége lesz-e az olvasónak? Mialatt a szerkesztőség
szolgája, a ki a regényíró előszobájában szokta kialudni magát, sietve
vitte az értékes irományt rendeltetése helyére, a költő végigfeküdt a
kanapéján, s átadta magát annak a mélységes gondolattalanságnak, a
melyre minden földi dolog közül a legjobban áhítozott.

A világért nem tudta volna megmondani, hogy mit írt; ez egy kicsit
mulattatta, aztán nem gondolt semmivel.

De pár percz mulva bekopogtattak hozzá.

– Itt vannak a _Magyar Lélek_től a regény-folytatásért.

– Csak várjon az az ember.

– Egy czédulát is hozott.

Megnézte a czédulát. Ez volt rajta:

»Kedves Barátom! A regényed nagyszerű, de valóságos művelődés-történet.
Több szerelmet az istenért, több szerelmet! Szerelem kell a népnek.
Híved: a szerkesztő.«

– Úgy? – szólt hangosan, bár senki se hallotta. – Ha csak az kell, azzal
szolgálhatok. Velem lehet beszélni.

A regény, melyen dolgozott, ügyes utánzása volt a híres és népszerű _Quo
Vadis_nak. Ettől csak abban különbözött, hogy nem Néró, hanem
Diokleczián korát elevenítette meg, de egyébként meg volt benne a pogány
ifjú és a keresztény leány, a medveerejű ember, a sok vér, minden.

– Hol is hagytam el?

Ott hagyta el, hogy a hősnőt már éppen ki akarták végezni, s a pogány
ifjút a keresztény szűz e vértanú halála nyerte volna meg az uj
vallásnak.

Leült és egyet fordított a dolgon.

– A leányban feltámad a vér. Nem tud ellenállani; tüzes szerelmi kettős.
Az örök pogányság diadala; de már késő, rosszul értesült közegek mégis
kivégzik. Az ifjú nem tud nélküle élni; kereszténynek adja ki magát,
csak azért, hogy őt is megöljék. Ez nem valószínű ugyan, de ha ez kell a
népnek, nekem mindegy.

Leszántott a papirra vagy háromszáz sornyi tüzes szerelmet, s aztán
átadta a munkáját annak, a ki várta. Végre igazán megpihenhetett.

– Csak azt szeretném tudni – tünődött, mialatt átvonult az ebédlőbe, s a
vacsoráját várva, az esti ujságot nézegette – hogy ki fogyasztja el azt
a nagy halom érzelmességet, a mit a szerkesztők nap-nap után kiköltetnek
velünk? Kinek hazudjuk össze ezt a temérdek szerelmet? Scholcz úrnak, a
háziuramnak? Nem gondolnám. Ha őt, esztendők hosszú során át efféle
dolgok foglalkoztatták volna, most aligha építtetné a nyolczadik házat.
Vagy tán Varjas úrnak kell ez a sok szerelem, az alattam lakó tevékeny
fűszeresnek? Nem hiszem, hogy őt a szerelem különösebben érdekelné, hogy
ráérne naphosszat epedni, vagy hogy éjszakánkint megszöknék hazulról,
gitárt akasztván a nyakába. És ha nem neki költünk, se a hozzá
hasonlóknak, kinek a kedvéért érzünk ennyit, kinek szeretünk, álmodunk
ilyen szaporán, kiló, sőt métermázsa számra? Majnay Alfonz vagy Kőváry
Hugó bankigazgató uraknak? Ha ezek a tehetős polgárok, a kik bizonyára
gyámolíthatnák az irodalmat, más iratok helyett inkább a mi regényeinket
lapozgatnák, félek, igen szomorú napok virradnának az amúgy is
gyöngélkedő pénzpiaczra. Ki fogyasztja hát el érzelmességünk bőséges
termését? Tudom, hogy vannak szomorú öregkisasszonyok, a kik, elég
balgatagul, ezeregyéjszakai kincsnek képzelik a szerelmet, s azt hiszik,
hogy a szerelem a fődolog a világon, mivel épp ebből nem jutott nekik.
Tudom azt is, hogy vannak eszelős ifjak, a kik az élet legfőbb javát: az
ifjúságot, a vagyonszerzés igazi idejét elpocsékolják egy kis
szerelmeskedésért, a mint mások elpocsékolják egy kis kártyázásért,
biliárdozás- vagy más oktalanságért. De vajjon ezek a sajnálatraméltó
vén leányok és könnyelmű ifjak hordanák össze azt a temérdek négy
krajczárt, a mi nekünk házbérre, húsra, patikára és szivarra kell?
Érthetetlen. Hát persze szerelem nélkül az embernek nem lehetnek
gyermekei; a szerelem kis _sz_-el, ez magától értetődik. De a szerelem
nagy _Sz_-el!… Ki találta ki ezt az ostobaságot?!

A vacsora nem oszlathatta el Nagy Ferdinánd rossz kedvét. Az ételek
hidegek voltak, a hangulat fagyos. A kövér nő úgy imbolygott fel s alá,
mint egy mártir; mintha a _Szentek életé_ből vágták volna ki, szinte
lesugárzott róla az emberfölötti szenvedés, s az áhítatos vágy egy
másik, jobb világ után. Sajnos, a kövér nőknek a mártiromság nem áll
jól.

– A szamárhurutos ruhámat! – szólalt meg végre a regényíró, lenyelvén az
utolsó falatot.

Megint kétszer kellett ruhát váltania, hogy valamennyi gyermekét
megnézhesse. Zuhanyt hasonlóképpen kétszer használt; a haját és a
bajuszát alaposan beszappanozta. Ez elég sokáig tartott, de rendben
találta őket.

Mialatt sorra ölelgette valamennyit, idegessége elmúlt. Egy kicsit el is
érzékenyedett. Eszébe jutott, hogy voltaképpen igen rideg és szeretetlen
volt az asszony irányában. Pedig az, szegény, nem tehet róla, hogy az
urának olyan sokféle baja, bosszúsága van. Több esze lehetne ugyan, de a
legoktalanabb féltés is valamelyes szeretetből ered. Végre is békében
kell élniök, s az asszonyi méltóságérzet joggal kivánja, hogy a
közeledést a férfi kezdje. Nem szabad elaludnia, a mig ki nem békülnek.

Megvárta, a mig az egész ház elalszik, s aztán keresztül sompolygott az
ebédlőn, mely az asszony szobájába nyílt.

Az ajtót zárva találta. Elmosolyodott, egy kicsit habozott is, de mégis
csak kopogtatott.

A kövér nő, úgy látszik, várta ezt az elégtételt.

– Soha többé!… – szólt ki az elszántság félre nem ismerhető, éles,
metsző hangján. A szó nem jelentett semmit, de a hang kizárt minden
megalkuvást.

– Hát bánom is én!… – epéskedett Nagy Ferdinánd, de elnyelte a mérgét s
szótlanul vonult vissza, mint azok az elődei, a kik egykoron »ujból
fölkerekedének s Merseburgnál ujra megveretének«. – Legyen úgy, a hogy
akarod. A _Vasgyáros_t játszod nekem? Hát csak játszszad! Bennem nem
fogsz Derblay Fülöpöt! Nem szeretlek, de nem is törlek meg! Majd
meglátjuk, hogy a komédiát melyikünk únja meg előbb?

Ezt a messziről társalgásnak tetsző magánbeszédet már csak a fekvőhelyén
fejezte be. A fekvőhely nem volt éppen kényelmes. Úgy rendezkedtek, hogy
mig a gyerekek meg nem gyógyulnak, Nagy Ferdinánd a kanapéján alszik,
hogy éjszaka megosszák az ápolás gondját. Az asszony a helyén marad, a
szamárhurutos lánykák közelében; a férj pedig a dolgozószobájában lesz
őrállomáson, hogy tüstént meghallja, ha valamelyik kis vöröshimlős
felébred.

De azért behallatszott hozzá amazoknak a köhögése is. A szomszédban a
kis nagyfejű, a ki még nem volt egészen láztalan, halkan nyögdicsélt;
bizonnyal csak álmában, a melyet nem szabad megzavarni.

Sokáig nem birt elaludni. Végre elszunnyadt, de pár percz mulva felriadt
egy rettenetes hangra. Kábultságában is tisztán hallotta, hogy valahol a
halál kutyája ugat.

Melyik kis ágy felől jött ez a száraz, iszonyú köhögés? Észbe kapott.
Nem, nem a gyerekek. Csak a szegény rokon, a ki a fürdőszobában alszik.
Verejték lepte el a homlokát.

Hála istennek, csak a szegény rokon! Egy koldus öreg leány, terhe
magamagának és az egész világnak. Biz az már nem sokáig fogja enni a
kegyelemkenyeret. Az őszszel alighanem elviszi cselédkönyvét a mennyek
országába, a hol okvetetlenül külön gondoskodnak azokról a szűzekről is,
a kik nem tehetnek róla, hogy hajadonok maradtak.

Aztán elaludt.

És álmában – különös – Nagy Ferdinánd nemcsak mostani, kopott bőréből
bujt ki, lelkében is megváltozott. Fiatal volt, fiatalabb, mint valaha,
erős és gondtalan, szilaj és távol minden kicsinyességtől.

Azt álmodta, hogy sötét éjjel egy meredek szélén kellett végig mennie, a
kedveséhez, a ki messze, messze, reszketve várta. De nem tartott tőle,
hogy az örvénybe zuhan. Biztos léptekkel ment előre s csak egyre
gondolt: a gyönyörre, melynek a reménysége is felforralta a vérét.
Egyszerre elveszett előle az út. A hegyfal járhatatlanná vált;
köröskörül szakadék tátongott. Visszafordulni nem jutott eszébe. Mig
tanakodott, mittevő legyen: nevetést hall a háta mögött. Egy fekete
köpönyeges alak tüszkölő fekete paripát vezetett feléje. »Nekem olyan
lovacskám van – dúdolta a sötét alak – átugrik az minden árkon!« Csak
ekkor látta, hogy a sötét alak: a csontváz; megismerte kaszájáról és
pörge kalapjáról. De a kedveséhez akart menni; nem habozott tehát, hanem
fölkapott a lóra. A fekete paripa egy szökelléssel túl volt a
szakadékon, de ledobta lovasát s eltűnt a pokolba. Aztán föl kellett
másznia egy toronyba; majd háztetőkön sétált végig, végre megpillantotta
kedvesét egy palota ablakában. Nem juthatott hozzá másképpen: kötelen
ereszkedett le az ablakig. Ott már csak félkarral kapaszkodhatott a
kötélbe; a jobb karjával kedvesét lopta ki az ablakból. Most már
óvatosan ereszkedett lejebb a kötélen; olyan szorosan karolta magához
drága terhét, hogy teste szinte felitta magába azt a másik testet. Aztán
felébredt.

Nincs az a nevetséges álom, melynek egy pillanatig utána ne bámulna az
ember. Nagy Ferdinánd is bután nézett maga elé, mintha álmának az utolsó
képét tovább láthatná, ha egy kicsit megerőlteti a szemét.

– Tessék! Azt mondják, hogy csak olyat álmodik az ember, a mit ébren is
megtenne, ha rákerülne a sor. Ó, istenem!…

És mégis, a bolond álomnak valami olyan utóíze maradt, a minőt Nagy
Ferdinánd már réges rég nem érzett.

– Bizony jobb volna így élni, folytonos életveszedelem között, de ember
módra, mint: naphosszat túrni a földet, a mi állatnak való. Jobb volna
nekivágni az őserdők veszedelmekkel, de gyönyörű titkokkal teli
világának, mint járomban élni, verejtékezve, lealacsonyító
életkeresésnek. Jobb volna óráról-órára a haláltól vívni ki az életet,
mint tengődni, tovább szuszogni, s bujkálni az éhségtől, egy piszkos kis
boltban, a hol áruba bocsátjuk, kizsákmányoljuk, kifacsarjuk,
minduntalan meg-megalázzuk, elaljasítjuk, s minden rabszolgaságra
felhasználjuk énünk legkülönb részét, azt a nyomorult, jobb sorsra
érdemes valamit, a mit a tehetségünknek neveznek. Más élet ez, mint azé
a galád kamaszé, a ki szeretőjét az utczára küldi?!…

Már nem tudott aludni.

– És abban az életben, abban a másik életben, mely oly keveseknek jut
osztályrészül, csakugyan benne van a Szerelem is…

Igen, még gondolt rá néha-néha, titkon. Negyvennégy esztendős volt,
emlékezett nagy boldogságokra, s már nagy ideje mult, hogy valami
ürességet érzett a szívében.

Azóta, hogy utolsó szerelme elpárolgott, nem törődött a nőkkel. Szőkék
és barnák nem érdekelték, senki se érdekelte. Beérte sorsával, s hozzá
szokott a kövér nőhöz, mint az oltárhoz a pap, a ki elvesztette hitét. A
Stellákat észre se vette. Hű volt, de hűségében nem volt köszönet.

– Sohase fogok többé szeretni?!…

Álmának képe édes emlékeket rezdített meg lelkében. Az álombeli lány
hasonlított valakihez, a ki már csak volt, de lehetetlen-e, hogy van
valahol egy ifjú teremtés, a ki olyan, mint a kit álmában az imént egy
pillanatig oly szorosan ölelt magához?…

Vajjon eljön-e még valaki?!…

– Apám!

Talpra ugrott.

– Apám, gyere ide, vakard meg a hátamat!

Oda sietett. A kis fiú szeméből kiment az álom; beszélgetni akart.

– Mondd, apám, ha én most megvakarom az arczomat, akkor később, a mikor
megnövök, nem lehetek más, csak kéményseprő?…

Megvigasztalta, és társalgott vele, mig a gyerek ujra elálmosodott.

– Ez a gyerek nem tetszik nekem – tünődött aggodalmasan. – Csupa
képzelődés és nagyon fél a haláltól. Tengeri fürdő kellene neki, még az
idén, okvetetlenül. De honnan veszem a pénzt? Eh, két hónap alatt még
megírhatok egy regényt; egy munkával több vagy kevesebb, az már mindegy.
Megirom, a mit az álmom juttatott eszembe, hová vezet, ha egy nyolcz
gyerekes apa megbolondul, s beleszeret, mondjuk: egy gyermekleányba…
Valami igen-igen szerelmes történetet kanyarintok belőle, mert hát
szerelem kell a népnek. A tárgy, az ötlet nem valami uj, a regény nem
lesz éppen elsőrangú, meglehet az is, hogy hijjával lesz az erkölcsnek
és a hazafiasságnak, de a fürdőköltség kitelik belőle.



AZ IGAZI.


I.

– Hortense!

Hortense felütötte a fejét Guy de Maupassantjából.

– Mama?

– Vedd föl a sötétszürke krepp ruhádat. Velem jössz.

– A szürke kreppben? Hová?

– Keresztatyád nagyon rosszul van. És nincs mellette senki, a huga sem.
Illő, hogy legalább mi meglátogassuk az utolsó óráiban.

Először hallotta ezt a szót: »keresztatyád.« A családban mindenki csak
Aurélnak hívta. Ő is úgy szólította, hogy: Aurél.

– De hiszen a papa nincsen itthon?

– Egy okkal több, hogy mi menjünk el hozzá.

Hortense elgondolkozott.

– Kedves kis mama, aranyos kis mama, hagyj engem itthon. Vidd el
Zsuzsikát.

– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem?

Hortense elfordult. Nem akart találkozni anyjának a tekintetével,
melynek érezte a perzselését. Mintha levetkőztette volna ez a tekintet.
Elpirult mélyen, és zavarában ostobaságokat kezdett dadogni:

– Félek a betegektől. Ideges vagyok. Nem tudom, mi bajom van. Rosszul
érzem magam.

– Ne okoskodjál, hanem öltözzél át. Remélem, nem kell még egyszer
mondanom.

Nem ellenkezett tovább. Tudta, hogy ha ez a szép, kövér, hideg asszony
egyszer, kivételképpen, komolyan beszél, az pengő ércz, a melyet
készpénznek tekinthet az angol bank is.

Engedelmeskedett. Hanem a piszkos, fekete gyanu, a melyről már azt
hitte, hogy: volt, nincs, ujra megmozdult a szíve fenekén.

Látta, hogy anyja néhány perczczel előbb egy levelet kapott. Tehát
hívták. Mért hívták s mért kell neki is ott lennie? És ki ez az ember, a
kinek engedelmeskedik mindenki, ez a szép, kövér, hideg asszony is, a ki
soha se engedelmeskedik senkinek?

A cselédek elejtett szavai, melyeket gyerekkorában hallott, ujra
zsibongani kezdtek a fejében. És látta keresztapját a családi asztalnál,
anyjának a jobboldalán, estéről-estére, a mint lassan, kimérten dobálta
a szót szép, őszes bajusza alól, mialatt a többiek megilletődötten
hallgatták, akár a kinyilatkoztatást.

De hát ki ez az ember?

Ó, tisztában volt a jelentőségével amott, a külső világban. Olvasott a
politikai szerepléséről eleget; mindig érdekelte ez a tárgy. És hallotta
a róla szóló rosszakaratú megjegyzéseket is. Egyszer, valamelyik fogadó
estéjükön, Rátóthy Gyurka, az ismeretes képviselőházi fenegyerek, nem
sejtve, hogy a házikisasszony is hallgatja, így árulta el egy ujságiró
előtt a gondolatát:

– Ezt az egész Gáthy Aurélt mindössze az különbözteti meg a többi
politikai középszerűségtől, hogy nem kétszer, hanem négyszer vált inget
naponkint. Tiszta ember és tiszta kezű. De hisz ágyúból kellene kilőni,
ha még tiszta kezű se volna! Ekkora vagyonnal!… Odafenn szeretik és
bíznak benne, mert kifogástalan úriember. Ez igaz. Hanem az is bizonyos,
hogy ezt a lompos Tóth Pált, a ki, ha megfürdik, bizonyosan keztyűt húz,
hogy valamiképp meg ne mossa a kezét, az ő kemény tatár koponyájával,
nem adnám száz ilyen skatulyából kihúzott államférfiért sem.

De ez csak azoknak az itélete volt, a kik irigységből mindenkit
kisebbítenek, lesajnálnak vagy vállon veregetnek; azoknak a legkevésbbé
se komoly embereknek az itélete, a kik minden komoly dolgon csak
csúfolódni tudnak. Az esti lapok másképp beszéltek Gáthy Aurélról.
Kitünő embernek mondták, a kinek a szava elhallatszik a legmagasabb
körökbe is.

A képviselőház folyosóján szállongó pletyka azzal módosította ugyan ezt
a közvéleményt, hogy Gáthy Aurél előtt semmi se szent, csak a tulajdon
mértéktelen hiúsága, de ez a hiúság zárkozott volt, mint az ember maga,
s éppenséggel nem csökkentette a Gáthy tekintélyét. Szó sincs róla,
nagyon komoly és érdekes egyéniség volt ott a külső világban.

Otthon, az ő otthonukban, elég kellemes is, bár kissé hideg. Hortense
soha se hallott tőle valami különösebb nyájasságot. »Jól van ön,
Hortense?… Örülök rajta, hogy jól van« – ezek voltak a legfeltűnőbb
ömlengései.

Egyébként jó czimbora volt, a ki, ha Párisban járt, pontosan elvégezte,
a mit rábiztak. Az izlésére sokat lehetett adni. Hortense az öltözködés
kérdéseiben mindig tőle kért tanácsot s a legnagyobb báli sikereit az ő
utasításainak köszönhette.

De mért ült ez az északsarki ember örökkön náluk, a mióta Hortense csak
emlékezett?! Mért volt neki az ő otthonukban külön karosszéke?! És mért
volt a mama, ez az elmés, víg asszony, mindig hallgatag, a hányszor a
sarkutazó úr összeránczolta a homlokát?!

És hogy meri ez az ember hivatni őket, ha a halálos ágyához is?! A
mamát, ezt a kevély személyt, a ki olyan csípős tud lenni a papával
szemben?! És őt, a ki megvet mindenkit a világon, legyen az bálozó liba
vagy államférfi?!

Mialatt feltűzte a kalapját, bepillantott a tükörbe. Nagyon sápadt arcz
nézett rá vissza.

– Megint olyan vagyok, mint egy zöld béka.

Szemrehányásokat tett magának az ostobaságáért.

– Milyen képzelődő, gyanakvó és hitvány vagyok, mióta az a nyomorult
elhagyott!

Akkor azt hitte, hogy ez lesz az utolsó nagy fájdalma. Hogy ezután már
minden mindegy lesz. Mi is következhetik még azután, mikor az embert a
faképnél hagyja a vőlegénye, egy kisasszonyért, a kinek véletlenül
ötvenezer forinttal többje van, mint neki?!

És ime, az a nagy keserűség most már olyan kicsinyesnek tűnt fel előtte,
mint a gyerekkori bánatai. Vajjon mi fog még következni?

– Méltóságos asszony, a kocsi előállott.


II.

A múzeum-utczai kis palota mintha már lakatlan lett volna. Az
ablaktáblák bezárva, a kis utczaajtó becsukva kulcscsal. Csak az utczán
elszórt szalma, mely felfogta a kocsik lármáját, jelezte, hogy odabenn
még lakik valaki.

A csöngetésre Ferencz, az öreg komornyik, nyitott ajtót.

– Ó, méltóságos asszony, csakhogy itt van!

– Tehát igazán semmi remény?

– Már csak órák vannak hátra. Vagy meglehet, csak perczek.

Mialatt keresztülmentek az előszobán, a szép szőke asszony azt sugta a
lányának:

– Várj meg a fogadó teremben. Majd kijövök érted.

S eltűnt egy oldalajtón. Tudta a járást az idegen házban.

Hortense belépett a fogadó terembe. Ferencz, csak hogy kifejezze
mélységes tiszteletét, előbbre húzott egy nagy karosszéket s oda
állította az asztalka mellé, mely mögött egy széles ernyőjű álló lámpa
világította meg a terem egyik sarkát. Közben elmondta, hogy a tanár urak
éppen most vannak benn a kegyelmes urnál, de alighanem mindjárt
eltávoznak, mert a műtétről, melyet meg akartak kisérelni, lemondottak.

Ferencz eltűnt s Hortense szétnézett a homályos teremben.

Fölkelt, hogy közelebbről lássa a képeket. Egyszerre azt hitte, hogy meg
kell fogóznia. Szédülést érzett, a rémület szédülését.

Pedig a széles, fekete keretből egy édes, bájos arcz mosolygott rá
vissza. Hanem ez az arcz az ő arcza volt. Az ő szőke haja, a diószínű
fény-fodrokkal, az ő víz-szinű, csodálkozó szeme, az ő szépen rajzolt
kis orra, az ő félénken mosolygó, légies, finom ajka, a mely mintha
csakis arra való volna, hogy kérdezzen. Ugyanaz az arcz, a melyről
egyszer valaki azt mondta, hogy egy bámészkodó angyalé, a ki azonban egy
angol képes ujságból nézi a világot.

Az ő arcza a megszólamlásig s ez a kép még sem ő. Ötven-hatvan éve is
lehet, hogy ezt a viseletet hordták, s a kép alján egy régóta halott
mester neve piroslik.

Ferencz egy sok karú gyertyatartóval tért vissza, s kérdezetlenül is
megmondta, hogy kit ábrázol a kép:

– A kegyelmes úr édes anyja, fiatal korában.

Egy szava sem volt a csodálatos hasonlatosságról.

– Egy kicsit hasonlítok hozzá, nem igaz?

– Ó, nagyon.

Mintha egészen természetesnek találta volna a dolgot.

Nem mert ránézni az öreg szolgára. Attól tartott, hogy a vén ember
kiolvashatja a szeméből a gondolatát. Úgy tett, mintha a többi kép is
érdekelné. De már nem látott semmit.

A szívében kavargó gyanu immár alakot öltött egy rettenetes mondatban.
Ebben a mondatban, hogy: az az idegen úr, a ki odabenn haldoklik, az ő
édesapja. Az igazi.

És nem arra gondolt, hogy ez az élet, a melyből az övé gyökerezett, íme,
kialvóban: hanem csak arra, hogy az ő úri kis személye csak egy
közönséges árulásnak a kelletlen, élő bizonysága. Hogy ő csak egy isten
küldte emberke, a kinek a jövetele, meglehet, rettegéssel töltötte el az
övéit, s a kinek senki se örült egy kijátszott férjen kívül! Hogy ő csak
egy útszéli kakuk-fiók, a kinek már a létezése is igazságtalanság, s a
kinek semmi egyebe a világon annál a szeretetnél, a melyet egy szegény,
könnyenhivő, gyanutlan, agg embertől lop el!…

Megint egyedül volt. Belülről nem siettek érte. Mi történhetik ott, hogy
így megfelejtkeztek róla? Ez már talán az agónia.

Egy könnycsepp se jött a szemébe erre a gondolatra.

– Milyen szívtelenné tettek! Milyen szívtelenné tettek!


III.

Egy negyedóra mulva megnyílt a jobboldali szárnyas ajtó. Az anyja állt
ott s intett neki, hogy kövesse.

Utána támolygott. Keresztülmentek az összes utczai termeken. Az
utolsónál anyja meghalkította a lépteit s vigyázva nyitotta ki egy
udvari szobának az ajtaját.

A haldokló a szoba közepén feküdt, egy ottománon, szemben a kertre néző
ablakkal, mely nyitva volt. Egy orvos és két betegápolónő forgolódtak
körülötte. Hortense-t oda állították a lábához.

Ahogy belépett, a haldokló felnyitotta a szemét s úgy nézett a lányra,
mint egy beteg hal. Aztán kihúzta a selyem-takaró alól hideg, nedves
kezét, s feléje nyujtotta.

– Köszönöm, kedves Hortense, hogy eljött. Kérni akartam, hogy gondoljon
rám jóakarattal. Ne felejtse el soha, hogy önt sokan szeretik…

Még mondani akart valamit, de a hangja elfult, s a keze lehanyatlott.
Mintha valami szét akarta volna vetni a mellét. Előre bukott a
párnájáról, s az egyik vörös-keresztes lány hozzá rohant.

A másik megfogta Hortense-t a kezénél s kivitte a szobából, vissza a
nagy terembe.

– Megint a roham – szólt. – Sokkal hamarább tért vissza, mint vártuk. De
csak egy-két perczig szokott tartani. Ha elmúlik, majd visszajövök
önért. Jobb, ha nem látja; az effélét nem felejti el az ember.

De nem jöttek vissza. Majdnem egy óráig várakozott hiába. Végre
megjelent anyja a küszöbön, kissé sápadtabban, mint rendesen.

– Vége!

– Meghalt?!

– Meghalt.

Egy pillanatig hallgattak.

– Nem akarod – kérdezte Hortense – hogy egy miatyánkot mondjak el
mellette?

– Ahogy a szíved kivánja.

Hortense megindult, aztán meglepetve fordult anyjához:

– Nem jössz velem?

– Nem. Megvárlak. Rosszul vagyok.

És ott maradt a nagy teremben. Ez a szép, kövér, hideg asszony nem
szerette a kellemetlen izgalmakat; ha csak tehette, kikerülte azt, a mit
senki se nézhet megindulás nélkül.

Hortense még egyszer végig ment a lakáson, melyet most látott először és
utóljára, letérdelt a halott mellé, s elmondta a miatyánkját. Aztán
fölkelt, megcsókolta a halott kezét és homlokát, s még egy pár
érthetetlen szót suttogott neki. Aztán visszatért az anyjához.

– És neki sincs egy könnye sem! – szólt magában.

A kocsiban nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak a mikor már
befordultak az utczájukba, szólalt meg ismét az anyja:

– A papának nem szükség említened a dolgot. Majd elbeszélem neki én
magam.


IV.

– De hát őrült vagyok én?! Gyalázatos képzeletű, elvetemedett lélek, a
mely csupa gyanu, bizalmatlanság és romlottság?! Sárgaságban szenvedő
beteg, a ki sárgának látja az egész világot?!

Igen, úgy kell lennie. Lehetséges volna-e különben, hogy anyja
látogatásokat tegyen, mialatt kiterítve fekszik az, a kit ő az apjának
képzel?!

Bizonyosat akart tudni.

Emlékezett, hogy anyja egy vörös bársony szekrénykébe csukta be azt a
bizonyos levelet. A szekrényke ott állt előtte. Vett egy papirvágót és
felfeszítette a zárt.

– Gondoljon, a mit akar.

A levél ott volt legfelül. A borítékon semmi; belül ezek a plajbászszal
írt, majdnem olvashatatlan szavak:

»Tévedtünk tegnap; ez az utólja. Nem hiszem, hogy megérjem az éjszakát.
Kérem, jöjjön, s hozza magával Hortenset is.« Semmi aláirás.

Tehát ott volt előttevaló nap is, titokban.

– Nem, nem, mégsem vagyok őrült, csak nagyon szerencsétlen!

De olyan bizonyítékot akart, a mely kizár minden kétséget. Megtalálta
azt is. A szekrénykében egy kulcsot lelt, s egy órai keresgélés után
fölfedezte azt a fiókot, a melyet ez a kulcs kinyitott. Kezében volt
anyjának egész levelezése.

A legelső, a legrégibb levélből megtudta azt, a mit tudni akart:

… »Csókold meg helyettem is kis Hortense-unkat«…

– Kis Hortense-unkat! Kis Hortense-unkat! Az ő kis Hortense-ukat! Ó,
nyomorúság!

Mikor az anyja haza jött, odavitte neki a kulcsot, s azt mondta:

– Ott akarok lenni a temetésen. Olvastam a leveleidet.

A szép, kövér asszony nem vesztette el a nyugalmát. Nem jött az már
zavarba soha.

– Annál jobb. Legalább okulni fogsz a példámon.

És elfordult a kakukfióktól.


V.

A reggeli lapok gyászkeretben hozták Gáthy Aurél halálának a hírét.
Hortense végigolvasta a hosszú nekrológokat, s rajta volt, hogy lelke
szüntelenül ezzel az emberrel foglalkozzék, a kiről csak akkor tudta
meg, hogy minő kötelék fűzte hozzá, mikor immár elköltözik. Be akarta
vésni emlékezetébe a hangját, az alakját, a legjelentéktelenebb
mondásait is.

Ó, milyen kevésről tudott az emlékezete! »Jól van ön, Hortense?« –
»Nagyon örülök rajta, hogy jól van.« – »Ne viselje, Hortense, azt a
kalapot; ízléstelen.« – »Mit hozzak önnek Párisból, kis Hortense?«

Még azok voltak a leggyöngédebb szavai, a melyeket a halálos ágyán
mondott neki. És ezek is hogy hangzottak! »Ne felejtse el, hogy önt
sokan szeretik…« Mintha az lett volna e szavak mögött: »Mindig arra
gondoljon, hogy önben az öt százados Gáthy-család kék vére folydogál!«…

Aztán hálátlansággal, lelketlenséggel vádolta magát. Ellágyult arra a
gondolatra, mily rosszul eshetett neki, hogy soha se szólhatott hozzá,
úgy, mint apa szól a leányához, csak mint egy házibarát, a kiről tudják,
hogy az érzelgés nem természete. Azért mennyi mély érzés lakhatott
benne! Azért bizonyára nagyon szerette őt, ha a szeretete néma volt is!

És erőltette az emlékezetét, hogy gyerekkorában, mikor nem ügyelt rá,
mily elérzékenyült szemmel nézhetett rá ez az ember, az apja, az igazi?!
Bizonyosan számtalanszor a térdére ültette és játszott vele. Bizonyosan
sokszor megsimogatta a haját s megcsókolgatta az orczáját. Bizonyosan
szeliden feddette meg, hogyha rossz volt, s ilyenformán szólhatott
hozzá: »Édes kis Hortense, legyen jó, mert magát nagyon szeretik!« Mit
is mondhatott volna egyebet, szegény?!

De nem emlékezett semmire!

És minél többet gondolt a gyerekkorára, annál gyakrabban jutott eszébe,
akarata ellenére, az a másik, az a fehér szakállu idegen úr, a kinek
mindig ragyog a szeme s mindig kitárul a két karja, ha őt látja, s a
kinek a hangja most is a fülében cseng: »Drága kis Hortense-om!« Ó, arra
már emlékezett, hogy ez mennyit szorongatta az ölében, mennyit játszott
vele bujósdit, hányszor simogatta, csókolgatta! Ennek még a kabátja
gombjaira is emlékezett. Ez bezzeg nem törődött vele, ha a szép, nyugodt
mama nevette az áradozásaiért, s szidta, hogy kényezteti a gyerekeket!
»Drága kis jószágom!«… »Aranyos kis pillangóm!«… »Édes kicsi lányom!«
Mert ez a jóságos arczu, fehér szakállu ember nem tudta, nem sejti, hogy
őt nyomorultul meglopták s hogy az »édes kicsi lányom« csak egy hitvány
kakukfiók!

Hiába kereste régi emlékei között »az igazi«-t, mindig ezt a másikat
találta meg helyette. Arra akart gondolni, hogy amaz milyen szép,
délczeg gavallér volt, de minduntalan a gyerekszoba elevenedett meg
előtte, s a gyerekszobában mindig ezt a másikat látta, a nehézkes
járásut, a fehér szakállut. A gyerekszobáról eszébe jutott egy nagyon
mulatságos est. A szép mama bálba ment. A négy gyereknek be volt kötve a
torka; nem volt szabad a szobából még csak kikukkanni sem. A papa nem
bízott a cselédekben s ott maradt velök. Medvét játszottak. A papa volt
a medve, Hortense a medvetánczoltató, a többiek a közönség. Ekkor állott
elő Hortense a legelső elmés mondásával. A mint a medve, nem valami
félelmetesen dörmögve, négykézláb fel s alá botorkált a szobában, kis
gazdája megállt előtte s így szólt: »De papa, hisz te jeges medve vagy!«
– »Mért?« – »Mert fehér a szakállad.« Ezt az emlékezetes ötletet a kis,
de hálás közönség óriási derültséggel fogadta. Hortense úgy örült ennek
a sikernek, mint később annak a hatásnak, melyet a családi körnél jóval
nagyobb társaságokban a legszerencsésebb megjegyzéseivel, a legjobb
ötleteivel ért el, – s a gyerekek még sokáig úgy hivták a papát, hogy:
»Te kedves kis jeges medve!«

És a svábhegyi nagy vigasságok! A kirándulások a szamárháton, meg a papa
meséi, a melyeknek mindig elfelejtette a végét, a miért aztán
kinevették. Ezeket a nagy mulatságokat egyszer egy kis ijedtség zavarta
meg. Hortense leesett a hintáról. A papa, a ki a verandán fürészelt,
mikor látta, hogy a lánya elereszti az egyik kötelet s bukik, leugrott a
verandáról és hozzá rohant. Hortense-nak nem esett baja, hanem a papának
három hétig borogatni kellett a lábát.

Ez az ijedtség egy másikra s még nagyobbra emlékeztette, gyerekkora
legnagyobb rémületére.

Akkor már tiz-tizenegy éves lehetett. Gyönyörü, verőfényes délelőtt
Triesztből Miramaréba mentek csolnakon, ő, a papa, meg egy
evezős-legény. Hirtelen szél kerekedett. A hullámok haragosan kezdték
püfölni a csolnakot, az evezős-legény egyre sűrűbben nézegetett
jobbra-balra s egyszerre egy kis habfodor becsapott a csolnakba.
Hortense halálosan megrémült. A papa nevetett, de Hortense érezte, hogy
apjának a karja erősebben szorítja magához. Mintha még most is érezte
volna ennek a karnak a melegét… »Ó, papa, nagyon, nagyon félek!«
Megsimogatta az orczáját és azt mondta: »Édes kis lányom, ha velem vagy
a mamával vagy, ne félj te semmitől. Csak el ne mozdulj mellőlünk s
mindig a szemünk előtt légy!« És nem félt többet, mintha az isten ült
volna a csolnakban.

Majd megint egész kicsi leánynak látta magát, Berchtesgadenban, mikor
megindultak a papával, a királyné virágát keresni. Találtak is eleget,
de a fehér virágok mind szép magasan csücsültek, s Hortensenak mindig
épp az kellett, a melyik a legmagasabban ült. »Papa, mászsz fel azért, a
melyik ott fenn, fenn, egészen fenn van!« Már akkor is csak a
legnehezebben elérhető kellett neki, s már akkor is nagy zsarnok tudott
lenni. A hosszu, ősz ember nem sajnálta a fáradságot, s felmászott vagy
húszszor, a hányszor, a kis lánya rendelte. A mama aztán összeszidta
őket, mind a kettőjüket, mikor beállítottak hozzá, nagy diadallal.
»Magának több esze lehetett volna.«

A kinek több esze lehetett volna, az mindig a papa volt.

Ő volt mindig, a kinek több esze lehetett volna, és ő volt, a ki ott
volt mindenütt, a hová csak visszavitte az emlékezete. A multnak egész
sereg derűs képe elevenedett meg Hortense előtt, és ezeknek a képeknek
kivétel nélkül a nehézkes járású, hosszú, ősz szakállu »másik« volt a
főalakja. Ő volt az, a ki nem riogatta el, mikor nagykomolyan
kopogtatott a dolgozó szobája ajtaján: »Papa, hogyan kereszteljem el a
szőke babámat?« – ő volt a titkos szállítója mindannak, a mit a mama
haszontalanságoknak bélyegzett, s ő volt az örök védőügyvéd, mikor
fegyelmi eljárások komor előjelei tették borússá a látóhatárt. És most
is, csak őt találja itt, mikor elbujva kis szobájába, siratja azt, hogy
született! Ezeken az apróságokon, a mik itt hevernek előtte, mindenütt
az ő öreges írása: »Hortense-omnak«, »Hortense-omnak«, és megint csak
»Hortense-omnak.«

Hortense-omnak! Ó, szegény ember, a ki nem is álmodod, hogy Hortense-od
egy nyomorult tolvaj, a ki lopja a szeretetedet!


VI.

A gyászszertartást Hortense száraz szemmel nézte végig. Nagyon sokan
voltak; ennyi ember előtt neki nem voltak könnyei.

Aztán megint bebujt a szobájába s nem akart kimozdulni onnan. Nem akart
látni senkit, különösen azt nem, a ki szerencsére nem volt itthon.
Remegett a gondolatra is, hogy előbb-utóbb hazaérkezik, s akkor majd a
szemébe kell néznie, ugyanazzal a tekintettel, a melylyel azelőtt.

Csak egy hét multán érkezett haza; valami hivatalos tanácskozáson volt
Berlinben. Hortense azon a délután szándékosan elment hazulról. Ezzel is
nyert valami időt.

Mikor hazajöttek a Miss-szel, Zsuzsikát már egyedül találta a nagy
ebédlőben. Zsuzsika valami angol regényt olvasott s közben-közben szép,
rózsaszínű körmeit csiszorálta.

Azzal az ujsággal fogadta Hortense-t, hogy:

– A papa beteg.

Mintha a szíve megszűnt volna dobogni, annyira megrémült. Berohant hozzá
a szobájába.

A fehér szakállú ember a kanapéján feküdt s egy hidegvizes zsebkendőt
szorongatott a fején.

– Szent Isten, papa, mi bajod?

– Semmi, édes kis lányom, semmi. Átfáztam a vasúton és nagy náthát
kaptam. Ennyi az egész.

Hortense melléje térdelt, csókkal borította az arczát, s a karjával
átfonta a nyakát. Aztán suttogni kezdett hozzá:

– Papa, ne légy beteg, édes kis papa, ne légy beteg, mert… mert…

És a sírás, mely oly hosszú idő óta fojtogatta a torkát, kitört belőle.
Ráborult az öreg ember keblére és zokogni kezdett keservesen.

– Édes kis lányom, kis Hortense-om, mi bajod, mi bánt?!…

De az csak zokogott tovább.

– No, mondd meg nekem… Megint az az ember, ugy-e?…

És megsimogatta a szőke fejet.

– Nem, nem az az ember. Minden ember. Gyűlölök mindenkit. Gyűlölöm az
egész világot. Csak téged imádlak, édes drága jó apám!



CZIGÁNYOK.

Háromnegyed hat óra lehetett, a mikor Della Riva hazaérkezett. A körúton
sorra nyitogatták a boltajtókat; a kapuban ujságkihordókkal találkozott,
s az udvar szemtelenül világos volt, noha vizkereszt tájékán jártak.

Mialatt fölsietett az első emeletre, megdicsérte magát azért az
ötletért, hogy a kocsiját a szomszéd ház előtt állíttatta meg. Pedig nem
gondolta, hogy az idő már ilyen későre jár.

Lakásának ajtajához érve, Della Riva, a nagy tenor – a kinek páratlan
hangját, tökéletes énekművészetét és csodálatos színjátszó tehetségét
Európa minden nagyvárosában magasztalással emlegették, az ifjú
Siegfried, Tristan és Parsifal utólérhetetlen s felejthetetlen
ábrázolója, a ki bayreuthi ünnepeltetése óta a jelenkor minden
tenoristáját elhomályosította – megállt, előkereste zsebéből a lakása
kulcsát, majd, óvatosan és nesztelenül, a hogyan csak a betörők tudják,
kinyitotta az ajtót, beperdült a nyíláson, belülről ujra bezárta az
ajtót, s mindezt oly hangtalanul végezte, a hogyan a tündérek járnak.

A sötétes előszobában nem volt egy lélek se. Nesz se hallatszott. A
cselédség még aludt.

Della Riva vigyorgott.

Besurrant a fürdőszobába, s teljes biztonságban érezve magát,
levetkőzött a vak homályosságban. Aztán hóna alá kapta a holmiját s
beosont a hálóterembe.

A hálóteremben mély sötétség volt, de Della Riva ezt a sötétséget nem
találta barátságtalannak; jól ismerte a járást. Nem ütközött bele
semmiféle bútordarabba; a motyóját letette a rendes helyére, s nem
csinálva több zajt, mint egy kisértet, bebujt az ágyába.

Istennek ajánlotta lelkét, erősen elhatározta, hogy meg fog esküdni
minden szentekre, sőt ha kell: az anyja emlékére, – mert a becsületszó
már régóta nem számít, – hogy már egy órakor itthon volt, megigérte
magának, férfiszavára, hogy minden csillagot le fog tagadni az égről, s
aludni készült.

De ebben a pillanatban világosság támadt a teremben. A középső nagy
villamos lámpa hirtelen kigyulladt.

Oda pillantott a felesége ágyára. Üres volt. A hálófülkében senki.

Felesége a terem közepén állott, már egészen felöltözötten.

Az egész jelenet szinpadiassága, de különösen ez az utolsó körülmény, a
lehető legrosszabbat jelentette. A korai öltözködés lehetetlenné tette a
kibékülést.

– Hol voltál, gazember? – szólalt meg az asszony.

– Hagyj aludni! – felelt Della Riva, s megfordult a másik oldalára.

Tudta, hogy ennek a felszólításnak nem lesz foganatja, de abban
reménykedett, hogy ha hamarosan alvást tettet, talán mégis csak kibúvik
a páczból, legalább egyelőre.

– Előbb mondd meg, hogy hol voltál, gazember? – ismételte az asszony, s
a hangja kizárta annak a lehetőségét, hogy Della Riva elhalaszthatja a
beszámolót.

– Hagyj aludni, ha mondom! – ismételte a nagy tenor, egy kissé
türelmetlenkedve és egy kissé rimánkodva. – Tizenegykor próbám van.

– Tizenegykor próbád van, és világos nappal jössz haza?!

– Azt akarod, hogy a próbán olyan álmos legyek, mint egy kutya?!
Idegessé akarsz tenni, hogy miattad megint összevesszek mindenkivel, és
aztán megint vándoroljunk, egy olyan országba, a hol még nem voltunk?!
Ha ezt akarod, ezt ugyan elérheted!

– Azt akarom, hogy valld meg: hol voltál, mit csináltál?!

– Hol voltam, mit csináltam?! Mintha nem tudnád! A kávéházban voltam és
semmit sem csináltam!

– Reggeli hat óráig? Mért nem mondod mindjárt, hogy ujságot olvastál?!

– Azt is. Az uj darabnak fél tizenkettőkor volt vége. Mire lemostam
magamat és leülhettem vacsorálni, a vendéglő órája éppen éjfélt ütött. A
törzsasztalnál sokan voltunk; megittam egy korsó sört. Aztán átmentem a
kávéházba, elolvasni az ujságokat. Mikor éppen haza akartam jönni, akkor
jött oda a Doktor Frank, a ki már megírta a czikkét, és elbeszélgettünk.

– Egészen addig, míg jöttek a reggeli vendégek?

– Miért ne?! Megittunk két üveg sört, és elbeszélgettünk egyről-másról.
Az uj darabról, a színházról, az igazgatóról, a te dolgodról… A Doktor
Frank olyankor végzi el a munkáját. A Doktor Frank szerkesztő, és nem
beteg öregasszony, a ki éjszaka már csak nyögni tud.

– Ebből egy szó se igaz, gazember! A Doktor Frank tisztességes ember, a
ki kiissza a feketéjét és hazamegy a családjához, de nem ül veled a
kávéházban reggelig, csak azért, hogy a te hazugságaidat hallgassa… egy
olyan öreg ember! Különben meg fogom kérdezni tőle.

– Mondtam én, hogy csak a Doktor Frank volt ott? Voltak ott mások is, és
majd emlékezni fogok rá, hogy a Doktor Frank mikor ment haza! Sokan
voltunk; odajött például a Doktor Ringler is, a mikor éppen haza
készültem. Azzal is beszélgettem. A te dolgodról is. Mikor beszéljek az
ujságirókkal, ha nem egy uj darab után?! Vagy azt akarod, hogy rájok se
nézzek? Hát jó. Majd fütyülök rájok. És ők nem fognak belefáradni ennek
az embernek a magasztalásába, a ki fütyöl rájok; ők majd ki fogják irni
az ujságba, hogy: »Ennek a művésznek kevés évenkint ötvenezer márka;
ennek a művésznek hatvanezret kell adni! Fütyöl ránk, de hatvanezret
kell adni neki!«

– Az első szótól az utolsóig hazugság. Te nem voltál a kávéházban, nem
volt ott a Doktor Frank, és nem volt ott a Doktor Ringler…

– Még ma este felviszem hozzád a Doktor Ringlert a páholyba, és ki fogja
neked jelenteni, a saját becsületszavára…

– Akkor a Doktor Ringler is hazudni fog. Megmondjam neked, gazember,
hogy hol voltál?! Előbb az egyik kocsmában, aztán a másikban, nem
tisztességes emberekkel, hanem olyan csirkefogókkal, a milyen magad
vagy! Ittál sört, bort, pezsgőt, grogot, pálinkát, whiskeyt, mindent, és
egyik czigarettát mindjárt a másik után szíttad el, csak azért, hogy
elveszítsed a hangodat és tönkre juttass engem! Mikor aztán tökrészegre
ittad magadat, elmentetek valami lebujba, egyik lebujból a másikba!… az
egész éjjel rossz helyeken jártál, ki és be, be és ki!… hogy merre?…
elgondolni is utálat!…

– Jól van, legyen igazad!

– Megvallod?

– Nem vallom meg. Aludni akarok.

– Nem fogsz aludni. Ha fenn tudsz lenni olyankor, a mikor a tisztességes
emberek alszanak, most már csak maradj ébren. Persze, ki akarod aludni
magadat, hogy holnap ujra kezdhesd!

– Úgy?! Jól van, nem bánom. Ezentul nem fogok aludni, mert nem lehet. Ha
aztán a sok álmatlanságtól minduntalan berekedek, és végre, lassankint
vagy hamarosan, egészen elpusztitod a hangomat: akkor csak kornyikálj te
magad!… majd meglátjuk, jobb lesz-e akkor?!… Nekem mindegy, mert nekem
nem kell egyéb, csak egy korsó sör. Hanem neked kell a pénz, sok pénz
kell… hát csak keresd meg magad!… meglátjuk, meg tudod-e keresni?!

– Nekem kell a pénzed, gazember?!… Mered mondani, hogy nekem kell?!…
Kell ám, de nem nekem, hanem azoknak a teremtéseknek, a kik… Azoknak, a
kiktől jössz, szennyesen, borszagúan… Fuj!

– Tessék! Ne aludjam azért, mert ő veszekedni akar! De én nem akarok és
nem fogok veszekedni, azért se! Beszélhetsz akármit, ezentul nem szólok
egy szót se. Veszekedjél magadban, ha veszekedni akarsz!

– Én nem veszekedni akarok, hanem azt akarom, hogy élj tisztességesen, a
hogyan mások élnek. Hol láttál te, a pályatársaid között, olyan
alakokat, a milyen te vagy?! Ki él úgy, mint te?! Van a szinháznál még
egy művész, a ki iszik, mint a gődény, éjszakázik és bűzös lebujokba
jár?! Mindegyik rendes ember; komolyak, tisztességesek, úriemberek,
mintha kereskedelmi tanácsosok volnának. Vacsora után hazamennek, vagy
otthon vacsorálnak; kimélik a hangjukat, vigyáznak az egészségükre,
becsületes életet élnek, nem olyat, mint a csirkefogók; nem ülnek
reggelig pálinkásboltokban, a hol vágni lehet a füstöt, nem dobatják ki
magukat nem tudom miféle rossz helyekről, nem henteregnek részegen a
hóban vagy a sárban. És tanulnak. Csak te nem tanulsz, mert azt hiszed,
hogy neked az már nem kell; pedig az ujságírók hazudnak, mert te nem
tudsz semmit. Ott a Tornabuoni. Az már megengedhetné magának, hogy azt
csináljon, a mit akar. A közönség szereti; nem sokkal keres kevesebbet,
mint te; nagyon kiváló művész. Azért úgy él, mint egy miniszter. És
tanul. Nem láthat meg az utczán egy énekmestert, hogy el ne híjja és
leczkét ne vegyen tőle. De az nem is fog ám a szeméten meghalni! Meg a
többi. Még egy kardalost se találsz, a ki elmenne veled tivornyázni;
csak a csirkefogók járnak veled. A művésztársaid úri társaságokba
járnak; mértékletes, kifogástalan életet élnek; vigyáznak a hírnevökre
és az egészségükre.

Della Riva nem állhatta meg, hogy el ne rikkantsa magát:

– És ha a fejök tetejére állnak, akkor se tudják azt, a mit én. Én nem
járok úri társaságokba, mert nekem az nem mulatság, mint nekik; de ha
énekelek, akkor elsöpröm valamennyit. Nekem nem kell bepólyálnom a
torkomat, nem kell félnem a füsttől, és nem kell orvosi engedelem, ha
egy korsó sört akarok inni. És aztán? Aztán semmi. Nekik, nekik
minduntalan van valami bajuk; hol az egyik nyavalyás, hol a másik. Nekem
soha semmi bajom. Nekem nem árt az, a mitől ők köhögnek, prüszkölnek,
krákognak, vért izzadnak; nekem nem árt semmi. Egészséges vagyok, fiatal
vagyok, fütyülök rájok és fütyülök rád!

– Igen, most fütyülsz rám, de mondd, hol volnál akkor, ha én elő nem
kereslek a szemétből?

– A szemétből? Miféle szemétből? Most hallom először, hogy az, a ki
műegyetemet végzett és megszerezte az oklevelet, az semmi, csak afféle
szemétember! Hol volnék? Mérnök volnék! Elvettem volna egy szép, fiatal
leányt, egy háziúr leányát, nagy hozományt kaptam volna, ülnék a
pénzemen, nem kiabálnám ki a tüdőmet, hanem csak a magam mulatságára
énekelnék, a törzsasztalnál, egy korsó sör mellett!… Szavamra, most is
meginnám egy korsó sört!

– Mérnök volnál, öt márka napidíjjal, és nyakig ülnél az adósságban,
mert már régen elittad volna a hozományt, nem egy hozományt, hanem
kettőt, vagy hármat is, ha ugyan a háziurak olyan könnyű szerrel adnák
oda a lányukat az olyan korhelyeknek, a milyen te vagy!… Én, én emberré
tettelek! Tanítottalak; művészt faragtam belőled! Vagy talán nem tőlem
tudod, a mit tudsz?! Nem nekem köszönöd, hogy ma már ötvenezer márkát
kapsz évenkint, és szórhatod a pénzt, a kisasszonyok örömére?!… Most
persze, hogy kikefélkedtél, hogy úrrá tettelek, fütyülsz rám! Ez a hála.
A milyen az ember, olyan a hála. De várj. Még rám szorulhatsz! Még
megtörténhetik, hogy abból a kevésből kell meglenned, a mit én
kereshetek! Még megtörténhetik, hogy el kell szerződnőm valahová,
akármilyen kis fizetéssel, vagy énekleczkéket kell adnom, hogy
eltarthassalak! Mert ha igy haladsz tovább is, ennek más nem lehet a
vége. Elbizakodottságodban összeháborúzol a félvilággal,
elbizakodottságodban nem tanulsz, elbizakodottságodban eliszod,
elkorhelykeded a hangodat. Már most is van öt-hat operaház, a honnan
búcsúzás nélkül állottál tovább, a melyet elrugtál magadtól, s a hová
nem mehetsz vissza. A hangodnak nemsokára boríze lesz; tanulni nem
tanulsz, még azt a keveset is elfelejted, a mit valaha tudtál. Már most
is meglátszik rajtad, hogy a hanyatlás nálad idejekorán megkezdődött!…
Harmincz esztendős vagy, és már gurulsz lefelé, lassan, de biztosan!
Persze, te ezt nem látod, nem hiszed; elbizakodottságodban csak azt
hiszed el, a mit a Doktor Frank, a Doktor Ringler, meg a többiek
összehazudnak. Hanem én őszintén beszélek veled, nem úgy, mint ők, és
megmondom, hogy mindez nem igaz, hogy ez a sok magasztalás csupa túlzás,
és hogy nemsokára másképpen fognak rólad beszélni. Tegnap este is… azt
hiszed, hogy a közönség megbolondult a lelkesedéstől? Nem, nem bolondult
meg.

– Mért? Talán nem voltam jó?

– Még kérdezed? Hát ha a Doktor Frank és a Doktor Ringler azt mondták
neked, hogy meg lehetsz magaddal elégedve, akkor ezek az utolsó emberek
a világon.

– Igazán rossz voltam?

– Nem rossz, hanem silány.

– Végig hallgattad az előadást?

– Végig.

– Azt hiszem, nem voltál ott; csak boszantani akarsz.

– Ott voltam végig. Csak azért nem mentem be előadás után az öltözőbe,
mert előre tudtam, hogy úgy se kisérsz haza.

– És végig rossz voltam? Még az utolsó felvonásban is?

– A vége felé egy kicsit felocsudtál. Nem mondom, a nagy jelenet, az
csak ment valahogy. De előbb… ugyan hol járt az eszed?… Szabad ilyen
lomposan játszani? Ki ez a Phoebus? Egy olyan tökéletes gavallér, a
milyen talán nincs is a világon! És te, te olyan voltál, mint egy hetyke
csizmadia legény!

– Ha éjfélkor itthon vagyok, másképp beszéltél volna.

– Nem mondtam volna mást. Azt képzeled, a közönségnek tetszettél? Nem
láttad, hogy semmi se akar hatni?

– Azt az opera tette. Egy ilyen gyönge munkának, a melynek a szerzője
csak műkedvelő, nem lehet nagy hatása.

– És mit csináltál a balladával? Mondd, mért haraptad ketté?

– Észrevetted?

– Már hogyne vettem volna észre!

– Pedig nem volt olyan nagy hiba. Te vagy az egyetlen, a ki fennakadtál
rajta. Mások észre se vették.

– A kinek nincs füle, az nem akadt fenn rajta. De vannak ám zeneértők
is.

– Igen, fenn a páholyban. A ki elvesztette a hangját, vagy a kinek
sohase volt, az egytől egyig zeneértő.

– És neked nincs más mentséged, csak ez?

– Nincs szükségem mentségre. Az egész egy pillanatnyi megfelejtkezés
volt. Nem tanultam meg jól, és vége. Ez a szerep nem is érdemli meg,
hogy valaki jól megtanulja. Másutt sohase fogom énekelni; egy hónap
mulva itt se. Köszönjék meg, hogy elénekeltem. És most már hagyj aludni.

A szigorú birálat idegessé tette. Évek teltek el, hogy nem hallott
egyebet, csak bókot, s nem olvasott mást, csak magasztalást. Ez hidegen
hagyta; »egy korsó sör« is több gyönyörűséget szerzett neki, mint minden
dicsőités. Hanem az otthon hallott sok leczke hatott rá; feleségében még
most is csak a mestert látta, és ez az asszony, a kinek a zenei érzéke
iránt valami babonás tisztelettel viseltetett, itéletének kiméletlen
őszinteségével mindig felizgatta egy kissé. Amúgy is félt tőle, maga se
tudta mért.

Néha eszébe jutott, hogy ők tulajdonképpen gyűlölik egymást; de a sör,
vagy egy szép leány, elfelejtetett vele mindent.

– Ne aludjál! – csattant fel az asszony szopránja. – Nem fogsz aludni, a
mig meg nem engedem! Végig fogsz hallgatni, mert úgy akarom! Akkor
beszélek, a mikor nekem tetszik; ha aludni akarsz, gyere haza korábban!

Della Riva a fogát csikorgatta.

Azokra a szerencsétlenekre gondolt, a kiket Kinában úgy büntetnek, hogy
halálukig nem szabad elaludniok, s a kiket akképp tartanak ébren, hogy a
hóhér, mihelyt egy pillanatra elszunnyadnak, felránczigálja a
szemhéjukat.

– Mit akarsz még? – hörögte dühében.

– Meg akarom mondani, még egyszer és utóljára, hogy ezt az életet nem
tűröm tovább! Nem tűröm, hogy eltékozold az egészségedet, a hangodat, a
munkabírásodat! Tartozol nekem vele, amiért embert faragtam belőled,
hogy szakíts ezzel az életmóddal, és ne várd meg, míg végképpen lejárod
magadat!… míg rájönnek, hogy nem vagy senki és semmi, csak annyit tudsz,
a mennyit én beléd verek!… hogy ne várd meg, egyik kocsmából a másikba
tántorogva, míg tönkre méssz, míg mindenünnen kidobnak! Tudd meg, hogy
már nem vagy az, a ki voltál! Tudd meg, hogy már félig elittad az eszed!
Ezt még nem vette észre mindenki, és a ki észreveszi, nem mondja meg
neked. De én megmondom! Tudd meg, hogy legutóbb is, a mikor Lohengrint
adtad, olyan silány voltál, hogy az, a ki tavaly látott, mondhatom, nem
ismert rád! Pedig _Lohengrin_ nem műkedvelő munka; érdemes megtanulni.
Valamikor tudtad is, de most már, úgy látszik, a hülyeség környékez.
Akkor nem mondtam meg, mert akkor hazajöttél. De most megmondom. És azt
is megmondom, hogy ennek az életnek most már vége legyen, mert ha még
egyszer igy jössz haza, olyan botrányt csinálok, hogy egy hétig rajtad
nevet az egész város, és te… te örökre megemlegeted!

A nagy tenort elöntötte a düh. A botránytól nem félt ugyan, mert tudta,
hogy az asszony csak fenyegetőzik, de bántotta a hiúságát, hogy az
egyetlen bíráló, a kinek a véleményét, akarva, nem akarva, tiszteletben
tartotta, ilyen rettenetesen lebecsüli. És még inkább bántotta az, hogy
tehetetlenül kell tűrnie a házi fenyítéket. Majdnem leragadt a szeme, és
a rákényszerített vezeklés még egyre tartott; s hiába toporzékol, nem
lehet aludnia, nem lehet, nem lehet!

Már csak egy gondolata volt: ugyan miképpen boszúlhatná meg magát?
Hogyan torolja meg azt az embertelenséget, a melylyel az asszony
szándékosan teszi lehetetlenné, a miért most tiz évet adna az életéből:
azt a kis pihenést?!

Egyszerre megvillant valami a fejében.

Tudott egy ujságot, a mely az asszonyt nagyon érdekelte, és ez az ujság
nem volt kellemes. Sőt azt is sejtette, bár sehogy se tudta beleképzelni
magát a másik helyzetébe, hogy az asszonynak, a ki épp oly szertelenül
érzékeny és indulatos természetű, a mily végtelenül gondtalan és
könnyelmű ő maga, ez az ujság fájdalmat fog okozni. Annyira tisztában
volt vele, hogy a rossz hír le fogja verni a feleségét, hogy, ámbátor a
gyöngédség nem volt a legerősebb oldala, a nagylelkűség egy rohamában
elhatározta, hogy kiméletesen közli az ujságot és mindent el fog követni
a végre, hogy a rossz hatást enyhítse. Mikor megtudta a dolgot,
elvégezte magában, hogy csak később mondja el feleségének a kellemetlen
ujságot; előkészíti rá; a keserű igazság egy részét elhallgatja; egy pár
rózsaszinű hazugsággal szép mezbe öltözteti a meztelen valóságot;
füllentésekre alapított határozatlan igérgetéssel veszi el a rossz hír
élét; megczukrozva adja be neki a keserű pirulát.

Ez a szép elhatározás, melyet nem egészen húsz óra óta hordott magában,
most, egy pillanat alatt, elpárolgott. Boszút fog állani.

– Hát beszélgessünk! – szólt, kajánul mosolyogva. – Beszélgessünk, ha
már úgy sem lehet aludnom! Vagy talán már elvégezted? Elmondtál mindent,
a mit mondani akartál? Ha nem végezted el, csak folytasd! De azután, ha
készen vagy, szólj, mert nekem is volna egy kis mondanivalóm. Nem
akartam ugyan most beszélni erről, ráért volna holnap is, de ha már
benne vagyunk, ha már úgy sem aludhatom!… Szóval, akárhogyan adtam
Lohengrint, így vagy amúgy, jól vagy rosszul, tudd meg, hogy az igazgató
tegnap a szobájába kéretett, és, végre-valahára, előhozta a te dolgodat.
Éppen ideje volt, hogy határozottan beszéljen; mit húzni-halasztani az
effélét?!… annak semmi értelme. Elég az hozzá, végre színt vallott és
felelt.

Az asszony hirtelen elfelejtette minden boszúságát s minden egyéb baját.

– Felelt? Mit felelt? – kérdezte mohón. – Mondd hát hamar! Igen? Nem?

– Ahogy vesszük. Igen is, nem is.

– Hogyan »igen is, nem is«? Megadja vagy nem adja meg? Beszélj hát, ne
kínozz olyan sokáig! Nem látod, hogy megöl az izgatottság?

– Mondom, hogy: igen is, nem is. Megadja és nem adja meg. Hogyan mondjam
egy szóval? Majd elbeszélem, mit mondott, de hogyan beszéljem el, ha
minduntalan félbeszakítasz?!

Della Riva föltette magában, hogy ki fogja élvezni a boszúját. S
kortyonkint kezdte szürcsölni a mindennél édesebb italt.

– Eszedbe kell juttatnom, – folytatta s lassan, kényelmesen, tisztán
szótagolva ejtette ki minden egyes szavát – hogy mi, annak idején, mit
mondtunk neki. Azt mondottuk… ugy-e?… hogy mi együtt, egy városban
akarunk élni, nem szerződhetünk két különböző helyre, és bár te más
országban, akárhol megkaphatnál legalább is tizezer márkát, tekintettel
vagyunk a szinház viszonyaira és arra, hogy én a szinháztól nagy
fizetést húzok. Azért, jóllehet a művészi multad és a képességeid sokkal
nagyobb igényre jogosítanak fel, és más körülmények között nem is tennéd
meg, hogy kis fizetést fogadj el a működésedért, mert ehhez nem vagy
szokva, mindamellett, tekintettel erre és arra, a mit tekintetbe kell
venni, nem kívánsz nagy összeget, csak a képzelhető legszerényebb
fizetést, mondjuk: ötezer márkát, sőt négyezerig is lemehetünk, hogy
éppen ezen ne múljék, mindössze annyit, hogy ne működjél ingyen. Nos, az
igazgató, mikor ma bementem hozzá, elmondta, hogy ajánlatunkat már régen
elébe terjesztette a vezetőségnek; de nagyon nehezen ment a dolog, ezért
meg azért; ő maga javasolta és mindent elkövetett, a mi rajta állott,
hogy ajánlatunkat a vezetőség el is fogadja, de… és ekkor ötölni-hatolni
kezdett… a dolog igen bajos, mert a szinház személyzete igen nagy, és
éppen az a szerepkör, a melyet elláthatnál, már sokszorosan be van
töltve… szóval a vezetőség kívánságunkat természetesnek találja… és
belátja, hogy ajánlatodat, mely érdemeidhez képest rendkívül mérsékelt
és szerény, köszönettel kellene elfogadnia… de nem teheti túl magát a
nagy nehézségeken, és nem szerződtethet… hanem, méltányosságból…
minthogy igényeidet nagyon jogosaknak tartja… és hogy mégis együtt
maradhassunk… uj szerződést köt velem és fölemeli a fizetésemet a kívánt
ötezer márkával.

Aztán, mint a ki jól végezte a dolgát, lehunyta a szemét és a következő
perczben már aludt.

Az asszony elsáppadtan nézett maga elé.

– Nem kellek nekik! Ingyen sem kellek nekik! – suttogta.

Valami szédülésfélét érzett, s leült arra a székre, a melyet a
legközelebb talált.

Nem kell többé, ingyen se, ő, az Európaszerte híres Wagner-énekesnő, az
a művésznő, a kinek a lába elé, alig tíz évvel ezelőtt, tálczán hozták a
dicsőség és az ünnepeltetés minden örömét, a ki azóta is sikert sikerre
halmozott, a ki a maga művészetének olyan mestere, hogy világraszóló
hírnevű énekest tudott faragni egy teljesen tudatlan, léha, lélek és
művészi érzék nélkül való fiatal legényből, ebből az emberből, a ki itt
hortyog, mellette!

A tükörbe pillantott.

Még alig mult el negyven éves. Egyetlen ráncz se volt az arczán.
Szépnek, fiatalnak látta magát, olyannak, a milyen tíz esztendővel
ezelőtt volt; csak éppen valamivel teljesebbé vált azóta a szépsége.
Elgondolkozott. Különös! A hangján se vesz észre semmi változást; éppen
olyannak hallja, a minő akkor volt, a nagy diadalok idején! Semmiben sem
változott azóta; csak idősebb lett pár évvel. Nem látja, mi az, a mit
elveszített; nem látja, mi lehet rajta, a mi elárulhatná a negyven évét.
De mások már látnak rajta valamit. Az arczában, a szemében, egész
alakján. Bizonyosan a hangján is észreveszik ezt a valamit. A kort!

Milyen rövid az élet!

Egy-két sietős ölelés, a véget nem érő fáradozás, a
vissza-visszariasztott törekvés, a boszúságok, a csalódás, a
viszálkodások izgalmai között, egy-két sikernek az öröme, mely nyomban
elenyészik, mig az általános közönbösség, féltékenység, irígység egyre
szélesebbre szövi körülöttünk a szemfödőt!… És ez az egész!

Eszébe jutott az egész élete.

A sok remény és képzelgés, a sok munka és vesződség, a sok önkéntes és
önkéntelen lemondás, a sok csalódás és a sok keserűség.

Eszébe jutott a másik ember. Az első férje. Az énektanár.

Nem tudta szeretni. Öreg volt! Nem érzett hálát iránta. Öreg volt! Nem
tudott megbocsátani neki. Öreg volt!

Ezt, ezt szerette. Mert fiatalon jelent meg az életében. Szerette, mert
szeretnie kellett valakit. Szerette, mert szükségét érezte, hogy önként
odaadjon neki mindent, a mije volt, s mert ez elfogadott tőle mindent.
Szerette, mert ez kizsákmányolta őt s aztán nem törődött vele. Szerette,
mert ez kinevette őt a háta megett s megcsalta minden utczai rongygyal!

De ez a szerelem is inkább gyűlölet volt.

Igen, most már tudja, hogy nem szerelem az, a mit iránta érez, hanem
gyűlölet. Szerelmét megmérgezte a szenvedés, s mennél több érzés volt a
szivében, annál több ott most már a gyilkoló erő.

Della Riva horkolt.

Mit tett ezért az emberért!

Fölszedte a semmiből. Urrá tette. Felnyitotta előtte a szép világát.
Tanította, fáradt vele, művészszé nevelte… Szolgálatába adta egész
tudását. Oda kölcsönözte neki a lelkét, hogy meghódíthassa a világot.

Mert hisz ez az ember csak automata, a kinek édesen zengő tenor
hangjából az ő lelke, az ő művészete szól!

Az ő lelke, az ő művészete diadalmaskodik akkor, a mikor ezt az embert,
az első hangjai után, a tapsnak az a kitörése üdvözli, mely a hirtelen
támadt fergetegre emlékeztet, melynek hallatára minden művész szive
megremeg az egész lényét elárasztó boldogságtól – mely szebben szól,
mint szólhat a másvilág zenéje!

És az ő művészete, mely lelket önt ebbe az üres gitárba, az ő lelke, az
ő gyönyörű lelke, nem kell már senkinek! Ingyen se kell!

Az ő megjelenése, kedvessége, hangja, tudása, tehetsége már csak: volt!
Emezt pedig a lelkesedés rivalgásával üdvözlik, virággal árasztják el,
aranyhalmokkal csalogatják, marasztják!

Mert ez fiatal!

Azelőtt is féltéssel gondolt a sikerre, a melyet férje lassankint
elhódított tőle. Most úgy rémlett neki, mintha megrabolták volna.
Irigyelte férje ifjúságát. Gyűlölte ezt az embert.

Oda pillantott az ágyra. Della Riva olyan nyugodtan, olyan mélyen aludt,
a hogy csak a gyermekek és a nagy korhelyek tudnak aludni.

Az asszonynak felforrt a vére.

Neki a szive szakad meg, és az ott – hortyog!

Egy pillanatig azt hitte, hogy nem bír magával, hogy ennek a felbőszítő
nyugalomnak és gondtalanságnak a láttára valami nagy, igen nagy bolondot
kell művelnie. Otthon, Olaszországban, néha kevesebb is elég, hogy
valami szörnyűt cselekedjék az ember, az indulat egy-egy pillanatában,
mikor a felzaklatott vér, egy szökelléssel, felrohan az agyba. Igen,
ebben a pillanatban meg tudta volna ölni.

Meg is érdemelné. Ez az ember sohase szerette őt, egy napig, egy perczig
se. Csak kiaknázta. Csak kiforgatta mindenéből; csak elharácsolta előle,
a mi neki mindennél kedvesebb volt. És mert ő olyan oktalan volt, hogy a
szerelmet ennél a léha ficzkónál kereste, ez, cserében az ő odaadásáért,
szerencsétlenné, izgalmakkal teljessé, pokolivá tette az egész életét.
Végezetül most, mínthogy sorsa immár elválaszthatatlanul hozzá van kötve
ennek a diadalszekeréhez, megfosztja attól is, a mi eddig a vigasztalása
volt. Igen, megérdemelné, hogy megölje.

De mindez őrület. Hiszen az a kevés, a mit ő még az élettől várhat, az a
kevés is, mind ennek az embernek az életétől, ennek a jövőjétől, ennek a
szeszélyétől, a kegyelmétől függ.

És ha az őrület elvenné az eszét, ha az indulat, a felháborodás, a
boszúszomj, egy végzetes pillanatban arra birná, hogy megölje élete
megrontóját… ugyan!… hát akkor megboszúlná magát?!… akkor megtorolná
azt, a mit ez itt ellene vétett?!

Nem, megölni valakit, az nem boszúállás.

Csakis úgy állhat rajta boszút, ha átadja a jövőnek.

Csak éljen, éljen minél tovább! Érje meg az öregkort, legyen az öregsége
hosszú! Mikor majd neki is tünedezni kezd az ifjúsága: a bűnhödése is
megkezdődik, a nemezis műve megindul magától. S mikor átlép a válságos
korba: jönnek fiatalok – legények, lányok – a kik majd megfizetnek neki,
mindenért!

A halál kegyelmes. Csak egy nem ismer kegyelmet: az öregkor iránt az
ifjuság!

Della Riva horkolt.



A BICZIKLI-KIRÁLY.

Thurzó Emil gróf, az Egyesült-Államok földére lépve, így szólt magában:

– A fiam nagyot fog nézni, a mikor beállítok hozzá. Macbeth, látván,
hogy a birnami erdő megmászsza a Dunsinan hegyet, nem mereszthette
jobban a szemét.

És megint habozott egy verset. De az ötödik avenueről mégse akart
visszafordulni az agg és örömtelen Európába.

Úgy tetszett neki, hogy most látja először New-York városát. Pedig tíz
évvel ezelőtt sokat kocsikázott fel s alá ugyane tereken. De akkor
lelkét más foglalkoztatta, nem a város látnivalói. Abban fáradozott,
hogy elfogassa a fiát és ifjú menyét, a szökésük óta sokat emlegetett
Schön Katit, közönséges tolvajokként, bár tudta, hogy nem voltak azok.

Persze nem sikerült czélját elérnie. Mindenütt a rangját megillető
tisztelettel fogadták, a hatóságok egész szervezetök mozgósításával
támogatták igyekezetében, de végre is eredménytelenül kellett
visszahajóznia az ó-világba. Amerika nem adja ki a szerelmes párokat;
azt pedig, hogy fia és menye meglopták volna Schön Náthánt, a szép
asszony első férjét, a gróf nem tudta bebizonyítani. Schön Kati nem
tagadta, hogy magával hozta a fülbevalóit, a gyémánt nyaklánczát s
minden karpereczét, de nyilvánvaló volt, hogy ezek nem a Schön Náthán
holmijai.

Azóta nagyot változott a világ s Thurzó gróf nemkülönben. Akkor úgy
jött, mint a tájfun, most ellágyulva, barátságosan, mint Aeolus. Tíz év
nagy idő, s a börze minden oroszlánszelidítő között a legelső.

Nem kellett tudakolnia, hogy merre van fiának a lakása. Mindenütt ott
látta az óriási vörös betüket, melyek azt hirdették, hogy: »Thurzó
bicziklijei a legjobbak és legolcsóbbak.« A kiáltó hirdetéseken
megtalálta fiának a czímét is.

Kocsija egy nyolczemeletes ház elé vitte, mely nem volt ugyan olyan
szép, mint a Strozzi-palota, de szemmelláthatóan többet jövedelmezett.

Alig hogy beküldte a látogatójegyét, feltártak előtte minden ajtót. De a
nagyszabású meglepetés, melyre bizton számított, teljesen elmaradt.

– Szervusz, apám! – szólt egy hang, mikor belépett fia
dolgozó-szobájába. – Viharos örömmel üdvözöllek, de nem ugorhatom a
nyakadba, mert rémségesen fáradt vagyok: training után találsz.

A ritkás hajú yankee, a ki e nyájas szavakat magyar nyelven mondta, de
meg se moczczant a kanapéján, csakugyan nem lehetett más, mint a fia, de
– mily változás tíz év óta! – mintha csak a tulajdon nagyapja lett
volna.

– Értem, hogy minden lelkesedés nélkül fogadsz, – szólt a gróf, – de
meglep, hogy nem vagy meglepetve. Talán csak nem vártál?

– De bizony vártalak – felelt a látszatra idősebb, de valójában ifjabb
Thurzó Emil – sőt mondhatnám, hogy már rég óta vártalak. Ha pedig azt
mondod, hogy lelkesedés nélkül fogadlak, igazságtalan vagy irántam, mert
én őszintén örülök, hogy látlak. Kérlek, foglalj helyet és gyujts rá. Az
iróasztalomon kitünő havannákat találsz. A kubai háború óta már csak New
Yorkban szíhatsz ilyeneket.

– És szabad tudnom – érdeklődött a gróf – hogy mi keltette benned ezt a
sejtelmet? Mert meg fogod vallani, hogy a történtek után látogatásomra
nem igen számíthattál?

Ekközben leült és rágyujtott a tulajdon szivarjára.

– Édes Istenem! – válaszolt a legjobb és legolcsóbb bicziklik
tulajdonosa – ehhez nem kellett semmi telepathia. A magyar lapok annak
idején megirták, hogy három év alatt mintegy negyedfél milliót
vesztettél a tőzsdén; egy év mulva pedig azt olvasom, hogy galambokra
lövöldözöl Monte-Carloban, vagy… bocsánat!… nem Monte-Carloban, hanem
Nizzában. Ebből a kettőből ugyan könnyű volt kitalálnom a többit.

– Hm! – szólt a gróf, regalitászának füstje után bámulva – e szerint te
így gondolkoztál: Az öreg tönkre jutott; vagy fejbe lövi magát, vagy
eljön Canossába. Mivel pedig jobb eleven parazitának lenni, mint döglött
oroszlánnak, kétszer kettő négy, hogy előbb vagy utóbb, de beadja a
derekát. El fogja felejteni, hogy kitagadott, hogy tudni se akart rólam,
hogy tolvajként akart haza seprűzni, hogy mikor a házasságomhoz az
engedelmét kértem, az öngyilkosságot adta tanácsul, mindezt úgy el fogja
felejteni, mintha nem is Thurzó volna, hanem egy koldusbotra jutott öreg
házaló, és el fog jönni hozzám potyázni, mivel oligarcha-gőg van ugyan
benne, de akármilyen szörnyű nagy férfiú, egy hatost sem tud megkeresni!

– Eh, apám – vágott közbe az amerikai Thurzó – ne kezdjük ujra a régi
vitát, s ha lehet, tegyünk félre minden indulatosságot. Én nem így
gondolkoztam, hanem úgy, a hogy te valóban gondolkozol. Minek izgassuk
egymást üres szavakkal? Végre is én csak fiatalabb éned vagyok, s te se
vagy más, mint én, huszonnégy évvel öregebb kiadásban. Te tökéletesen
belém látsz, és ha mégis vitatkozol velem: nem kivánsz egyebet, csak
azt, hogy meggyőzzelek arról, a mit természetesnek találsz. És én is
könyv nélkül tudom, hogy mit gondolsz: azt, a mit én gondolnék a
helyedben. Akarod, hogy pontról-pontra elmondjam, mi jutott az eszedbe?

– Tessék. Magam is kíváncsi vagyok rá.

– Hát elmondom. Mikor a croupier besöpörte az utolsó aranyadat, egy
kicsit megszédültél. Talán el is fehéredtél egy kevéssé – ó, nem
annyira, hogy bárki észrevehette volna! Aztán nyugodtan fölkeltél s
olyan léptekkel, mintha az esküvődre mennél, kisétáltál a parkba.
Odakünn, az első perczben, így vagy ilyenformán suttogtál magadhoz:
»Hallod-e, hallod-e, Fekete Nagy János, meg kell halnod már most!« Előre
föltetted magadban; az első pillanatban nem is képzelted, hogy máskép is
lehet. De a hűvös levegő eszedre térített. És elkezdtél tűnődni. Hiszen
ha csak a meghalásról volna szó! Egy Thurzó akkor hal meg, a mikor éppen
eszébe jut. Végre is elég sokat éltél, s ha nem eleget, mindenesetre
szépen. A legszebb nőket szeretted, jobban mondva, csak a legszebbeknek
engedted meg, hogy szeressenek; a lovaiddal háromszor nyertél Derby-t, s
ha néha, nagyritkán, hozzászóltál valami komoly dologhoz, a szavaidat
érczbe vésték. Ha együtt látná az ember, a mit pezsgőben megittál, azt
hinné, hogy az a Misziszippi folyó; ha annak, a mit elfüstöltél,
felgyűlt volna a hamuja, azt képzelnéd, hogy te vagy a Vezuv; ha egy
halomban heverne a pénz, a mit a kényelmedre, a szeszélyeidre, a
mulatságaidra szétszórtál, ezer meg ezer embert lehetne eltartani
belőle. Részed volt minden földi jóban, s nem is rövid ideig; a mi még
hátra van, az csak seprűje az élvezeteknek. Meghalni! Annál semmi se
könnyebb! De hogy főbe lődd magad egy kaszinó-épület mögött, mint egy
sikkasztó pénztáros, mint egy beteg borbélylegény, mint egy érzelgős
nevelőnő! Te, a hadvezérek ivadéka, több fejedelmi személy barátja, a
mindenektől irígyelt nagyúr, a kinek csak akarnia kellett volna, hogy az
ország egyik zászlósa legyen!… pénz miatt, hitvány pénz miatt, a mi
nincs! – ezt a gondolatot nem viselhette el a jobb érzésed, ezt a
csúfságot nem engedhette meg az esztetika. Soha se törődtél vele, hogy
mit mondanak rólad, mert fölötte állottál mindenkinek; de hogy
szánakozzanak rajtad halálod után, hogy miután mindenkit lenéztél,
kiderüljön rólad, hogy nem volt miért büszkélkedned: ebbe a megoldásba
nem törődhettél bele. Meghalni, az nem nagy dolog, de a kik fellegvárban
éltek, azok a halálban se mennek a pocsolyába. »Páros vagy páratlan; ha
nem sikerül, főbe lövöm magam« – ezt könnyen kimondja az ember, s a
mikor kimondja, jóhiszemű. De mikor a végrehajtásra kerül a sor, az
emberben feltámad a józan itélet, a belé nevelt tisztaságszeretet, az
irtózás a dísztelen végtől, a kalobiotika szava. Hanem hát akkor mi a
tennivaló? Nem halhattál meg nyomorultul, de nyomorúságosan élned épp
olyan lehetetlen. Beállani főispánnak vagy miniszteri tanácsosnak? Fuj!
De bankigazgatást vagy más szinekúrát vállalni s élni a nevednek és
multadnak adott alamizsnából, végkielégítésből: alapjában ugyanaz lett
volna. Azonkívül te nem olyan élethez szoktál, hogy akárminő hivatal
eltarthatna; meghúzódni, nélkülözni, kiszámítani a garast, arra te nem
is volnál képes. A leányaid, a kiket – nem szemrehányásképpen mondom –
bőven elláttál hozománynyal, s a kik mind a hárman gazdag embereknél,
európai fogalmak szerint valóságos náboboknál vannak férjnél, bizonyára
gondoskodtak volna a te kényelmedről is, de kopott Lear királyként élni,
egy kissé bizony, mondjuk ki a szót: kegyelemkenyéren, járni egyiktől a
másikhoz, hogy meg ne únjanak, Goneril pénzén tartani szeretőt, vagy
szegény rokonként beülni egy sarokba, felügyelni az unokákra és
pikétezni a vendégekkel – egy Thurzó! A mint nem halhattál meg
szegényesen, épp úgy nem élhettél így elrongyosodva. De mit keressük a
részleteket? Egy nagyúr pénz nélkül: albatrosz a szárazon. Szánalmas,
bántó, csunya látvány. Ez is dísztelen halál lett volna, csakhogy apró
részletekben. Nem volt szabad meghalnod, s nem volt szabad vagyon nélkül
élned. S hogyan szerezhettél volna vagyont? Elvenni Ákos gróf
legvénebbik leányát? Nem, te nem tehettél olyat, a min egy pillanatig is
mosolyogjanak! Nem is beszélve arról, hogy ez a rettenetes és
megszégyenítő vég a magadfajta ember előtt a sáros halálnál is
keservesebb. Végre eszedbe jutott, a minek legelőször kellett volna
eszedbe jutnia. Az, hogy: van nekem egy fiam túl a tengeren; annak annyi
a pénze, mint a köles. Attól akármennyit is elfogadhatok; csak a magamét
veszem vissza. Igaz, hogy félreértések voltak közöttünk; az is igaz,
hogy dühös vagyok rá, mert engedetlen és ostoba volt. De ha komoly
dologról van szó, akkor ő meg én, most is, mindig egyek vagyunk. Nem ír,
mert nem mer írni; ismeri a gőgömet. De az az egy ember nem érthet félre
soha; nem fogja azt hinni, hogy a pénzéért bocsátok meg neki. Tudja,
hogy a lelkemben már rég megbocsátottam, mert ha ostoba volt is, ő: a
fiam.

– Elvégezted?

– El.

– E szerint te csakugyan azt hiszed, hogy koldulni jöttem hozzád? Ez
bánt; nem szeretem, ha egy Thurzó meg akar alázni egy öreg embert, a ki
neki azonfelül még az apja. És őszintén megvallom, hogy ebben a perczben
már nagy kedvem volna visszafordulni. De csakugyan _vis major_ hozott
ide; ezt eltaláltad. Nincsen más választásom; azért hát folytatom, a
minek elmondásába belefogtam. Nos tehát, mindenekelőtt tévedsz. Én nem
pénzt kérek tőled, hanem: munkát; nem ajándékot, hanem űzletet. Tévedsz,
ha azt hiszed, hogy jólét nélkül nem tudok megélni, s tévedsz abban is,
hogy nem tudom megkeresni a kenyeremet. Tudok nyelveket, s el fogom
végezni, a mit rám bízol; nem kell kitartanod, le fogom dolgozni a
fizetésemet. Szó sincs róla, a munkám neked nem valami nagy érték, de
azt a szívességet megteheted nekem is, a mit megtészsz egy idegennek. Ha
alkalmazod ezt a szerecsen urat, a ki bevezetett, engem is
alkalmazhatsz. Hogy miért jöttem éppen hozzád? Nem azért, hogy valami
tessék-lássék munka ürügye alatt egy kis italra valót dugdoss a
zsebembe. Otthon, a hol várúr voltam, nem állhattam be
kereskedő-segédnek; de itt, a hol senki se ismer, a hol egyszerűen
épkézláb fehér ember vagyok, megkereshetem, a mire szükségem van. Otthon
nem lehet se élnem, se meghalnom; de Amerikában még szép halálom lehet:
egy hasznos emberé, a kiért kár. S ha a véletlen úgy akarja, tisztes
életem is, mert a fiam, annak fejében, hogy munkát ad, nem fog velem
felülről lefelé beszélni.

– Úgy lesz, a mint akarod. Tudom, hogy nem született ember, a kinek a
szavára hallgatnál.

– Örülök, hogy harag nem maradt a szívedben. Ez becsületére válik az
eszednek.

– Egészen őszinte legyek? Harag nem maradt a szívemben, de egy kis
neheztelés igen. Ismerd el, nem voltál eléggé gondos apa. Legalább is
nem eléggé erélyes. Igaz, sokat fáradtál, sőt mondhatni mindent
elkövettél, hogy megakadályozd a házasságomat, de egy kissé későn, ha
szabad felpanaszolnom. Egy húsz esztendős tökfilkóval, a ki azzal áll
elő, hogy ő nem tud élni a Schön Náthán felesége nélkül, mi több:
feleségül akarja venni a Schön Náthán feleségét: nem így kellett volna
elbánni. Le kellett volna csukatnod; kényszerzubbonyt húzathattál volna
a nyakamba. No de minden rosszban van valami jó. Ha otthon maradok, most
főispán vagyok valahol s fecsérelem a pénzt. Amerikában pedig komoly
ember lett belőlem.

– Úgy látom, nagyon is megkomolyodtál. Ez alatt a tíz év alatt mintha
még egyszer ennyit öregedtél volna.

– Hja, a pénzt itt se adják ingyen. S az első esztendőkben testem
verejtékével szereztem a vagyonom alapját.

– Talán csak nem hordtál zsákot?

– Azt nem. Mikor kijelentetted, hogy egy fityinget se várjak tőled,
pénzzé tettük a feleségem ékszereit s azzal egy kis pálinkamérést
nyitottunk. Az űzlet jól jövedelmezett, de ekközben megtanultam
bicziklizni, a mi többet ért. A biczikli megbecsülhetetlen jószág; az
ember felül rá s egy pár percz alatt messze elhagyhatja azt, a ki nélkül
különben nem tud élni. Nem akarlak untatni; elég az hozzá, rövid idő
alatt művészszé lettem a bicziklizés terén. Részt kezdtem venni a kisebb
versenyekben; mindegyiket megnyertem. Neki bátorodtam; bele mentem egy
pár match-be, fogadtam magamra és sikerrel. Vérszemet kaptam;
jelentkeztem a nagyobb versenyekre is, minden időmet a szigorúan
rendszeres trainingnek szenteltem s mindannyiszor győztem. Két év multán
én voltam Amerika első bajnoka. Ekkor már jelentékeny összegeket
szereztem díjban és fogadásban, de ez a sok verseny rengeteg sok
fáradtsággal járt. Végre egy óriási eszmém támadt: feltaláltam és
megalkottam a Thurzó-bicziklit. A Thurzó-biczikli levert mindent, a mi
biczikli; s ma én vagyok a biczikli-király.

– S miben különbözik a Thurzó-biczikli a többitől?

– Semmiben. Csak drágább. De ki sajnálná azt az egy pár dollárt?
Mindenki olyan bicziklin akar járni, a milyenen a nagy díjakat nyerik.

– S ezt nevezed te komoly dolognak?

– Nincs ennél komolyabb dolog a világon. Minden komoly, a mi jövedelmez,
s annyira komoly, a mennyi pénzt hoz. Különben majd meglátod az
űzletben.

– Igaz!… A feleségednek aligha fog tetszeni, hogy alkalmazol.
Meglehetősen sok kellemetlenséget okoztam neki.

– Mit képzelsz?! Látszik, hogy nem ismered. A feleségem igen
kiállhatatlan személy, de belátása, az van. Tudja ő, hogy te csak azt
tetted, a mi atyai kötelességed volt; ha rólad beszéltünk, mindig
elismerte, hogy helyedben ő se tett volna máskép. Sőt ellenkezőleg, nagy
tisztelettel viseltetik irántad; mikor hajba kapunk, mindig veled
hozakodik elő s azt állítja, hogy olyan alma vagyok, mely ugyancsak
messze esett a fájától. Aztán meg ne feledd, hogy minden asszony
született arisztokrata, s ő már tíz év óta Thurzó grófné, ha itt nem is
viselhetjük a süveget. Mondhatom, mikor meghallottuk a balszerencsédet,
halálosan rettegett, hogy pénzbajaid következtében valami mésalliancet
találsz elkövetni!

– Nagyon kedves!… E szerint azt hiszed, hogy nem neheztel meg rád,
amért…

– Megneheztelni? Biztosítlak, hogy nagy örömet szerzesz neki. Egy igazi
nagyúr, ez az ő gyöngéje. Meglátod, hogy milyen hamar meg fogtok
barátkozni! Kivált, ha megteszed azt a szívességet, hogy elkíséred
egy-egy hangversenyre s tanácsokat adsz neki az öltözködésére
vonatkozólag.

– Ó, nagyon szívesen.

– Nos, ha észreveszed, sőt kitünteted, ha nem nézed le, hanem egy kis
figyelmet szentelsz neki, fogadni merek rá, hogy a milyen lelkes
tisztelője az arisztokrácziának, s a milyen fiatal maradtál, egyszerűen
beléd fog szeretni. Te, apám!

– No mi az!

– Valami jutott eszembe. Te előbb egy űzletet ajánlottál nekem. Jó
üzletet, el is fogadtam. Én is ajánlok neked egy űzletet. Nem rossz
űzletet. Nekem van tíz millióm; ebből öt millió fölösleges. Ajándékba
nem akarod tőlem elfogadni; ezt nem értem ugyan, de ismerlek és
természetesnek találom. Jól van, az öt millió nem kell. De ha egy nagy,
legalább is ugyanennyit érő hasznot szerzesz a vállalatomnak, akkor
bátran elfogadhatod. S te megszerezheted nekem, a mit én hőn óhajtok.
Van ugyanis nekem, a mint tudod, egy feleségem is. Vagyonomnak ez a
része egészen fölösleges. De nem küldhetem el, mert az ő fülbevalóival
kezdtük az űzletet. Nézd meg ezt az asszonyt; mindjárt bemutatlak neki.
Szép asszony, jó asszony, csak egy kicsit kiállhatatlan. Nézd meg jól,
kérlek, és ha megtetszik, szöktesd vissza Európába!



NYÁRI EST.


I.

Pünköst szombatján, a hogy a delet elharangozták, Szokratesz bácsi
lecsapta a pennáját, árván hagyott egy gyönyörűen pingált nagy _Q_-t,
levetette a hivatali lebernyegét s elkezdte kefélgetni az ünneplő
kabátját. A gázgyári Adoniszok, a »csűr«-nek nevezett hivatalszoba másik
végéről vigyorogva nézték, miközben czigarettát gyömöszöltek maguknak, s
egy kis irodai elméskedéssel tették könnyebbé keserves robotjukat.

– Az öreg megint tobzódni megy, mert nagyon csiszorálja Uhlandot.

A fent tisztelt ruhadarab, mely állítólag Uhland névre hallgatott volna,
állandó czélpontja volt a gázgyári fiatalság szellemi röppentyűinek.
Pedig szebb és nevezetesebb kabátot nem ismert a gázgyár egész
története; a bécsi _Krach_ idejében lengyel grófok viseltek ilyet.
Eredetileg mogyorószínű lehetett, de utóbb patinát kapott s
gesztenyebarnára szivódott ki; merész szabása letűnt aranykorszakokról
regélt. Szép volt, mint egy szép rom, de nemcsak szép, hanem láthatóan
érdemes és tiszteletreméltó is. Szokratesz bácsi soha se dicsekedhetett
hívebb baráttal ennél a kabátnál. Együtt, egyszerre lépték át a gázgyár
küszöbét először, s minden valószínűség arra vallott, hogy együtt s
egyszerre fognak kivonulni onnan utóljára is, majd ha mind a ketten
nyugalomba mennek. Sőt mintha Uhland valamivel tartósabb lett volna,
mint a gazdája… Hanem, hogy az Uhland név mért ragadt rá, annak nyoma
veszett még a történelem előtti időkben. A gázgyári gyerekek örökségbe
kapták ezt az elmésséget az elődeiktől. Valami romantikus szomorúság
borongott a szép multú kabáton, de a kik ezt a jellemvonást először
észrevették, azok már régóta komoly urakká váltak s jó ideje odafenn
ülnek az igazgatósági szobákban.

Szokratesz bácsi, magára öltvén lényének kiegészítőjét, oda fordult a
fiatal Lithvayhoz:

– Főnök úr, kegyes engedelmével, délután nem jönnék be a hivatalba. A
városmajorba megyek, ebédre, Kovácshoz.

Mintha csak azt az örvendetes ujságot mondta volna, hogy:
»St.-Maurice-ba megyek, Rothschild barátomhoz«.

– Tudom, Szokratesz bácsi, tudom. Csak tessék – szólt a fiatal Lithvay
azzal a leereszkedő jóakarattal, melyet a hivatali erények legfőbb
jutalmául szoktak tekinteni. – Annak, a ki évtizedeken át csak a sátoros
ünnepek előtti délutánokat kéri szabadságul, fölösleges az ilyet
kérdezni. Elég bejelenteni. Lássa, ezek nem kérdeznek.

A gázgyári gyerekekre czélzott, a kik rendre szökdöstek ki a »csűr«
másik ajtaján, hanczúzni a munkásleányokkal.

– Örökkön a szoknyán jár az eszük – dörmögte Szokratesz bácsi.

Szerette volna hozzátenni, hogy nem érti az igazgatóságot, mért rakja
tele a hivatalt ilyen éretlen gyerkőczökkel, a kik nem tudnak se
összeadni, se kivonni, csak kutyálkodni az igazgató úr szobalányaival,
de hivatalos tiszteletből a feljebbvalója iránt, elnyelte az
észrevételét. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Még csúfolódásnak vehetné a
főnök úr.

Nem birálgatta tehát a dolgok rendjét, hanem boldog ünnepeket kívánt a
főnök úrnak, valamint a két Adonisznak is.

– Boldog ünnepeket, Szokratesz bácsi – búcsúztak el tőle az Adoniszok az
ismert hivatalos nyájassággal, melynek megvan az az aromája, hogy: »Ó,
mily öröm, hogy két napig nem látjuk egymást!«

Szokratesz bácsi nem gyűlölte a hivatalát, mint ezek a léha ficsurok, de
most az egyszer mégis sietett. Egy órára volt hivatalos; gyalogszerrel
járva, éppen hogy el nem késik. Hanem a kapualjban feltartóztatták.
Gombay Berczi tudniillik utána sompolygott s elfogta nagy suttogva:

– Kedves Szokratesz bácsi, az Isten áldja meg, kölcsönözzön még öt
forintot. Elsején megadom, bizony isten. Megigértem a kis lánynak, hogy
elviszem Kőbányára, a veterán-bálba, és nincs egy krajczárom se. Ha nem
segít rajtam, fucscs az egész ünnep, s becses törvénytelen nőm kivájja a
szemem.

A szemtelen oly kedvesen tudott koldulni, hogy lehetetlen volt tőle
megtagadni az örök öt forintot.

– Ebből se lesz soha semmi – mormogta magában Szokratesz bácsi, miután
fölsegélte a Gombay-családot s megindult útjára. – Tönkre teszi a
szoknya. Nyakig van az adósságban s mégse tud okosabb dologra gondolni,
mint a veterán-bálra. És egyik olyan, mint a másik; mind egy húron
pendülnek. Igazán nem értem őket.


II.

Ez a tobzódás már esztendők óta a legfőbbik gyönyörűsége volt Szokratesz
bácsinak. Vasárnap és hétfőn a rokonság ült Kovácsnál, de ünnep előtt
való nap a két öreg czimbora együtt emlékezett régiekről.

Kovácsot már régen nyugalmazták. És attól fogva, hogy nyugalmazták,
elkezdett egészséges lenni. Abból, a mit a gázgyárban összekuporgatott,
vett magának egy vityillót a városmajorban, s ott, mint Philemon, a
csöndes szemlélődésnek éldegélt öreg Baucis-ával. Az udvarában volt egy
vén eperfa; ez alatt a vén eperfa alatt felterítettek reggel, délben,
este, s eltanakodtak órákig, hogy holnap mit fognak ebédelni. Ebből
állott az életük. Kovács és Szokratesz bácsi úgy találták, hogy a vén
eperfa fölér a ravennai olajerdőkkel; a mocskos kis udvar Szedükiám-nak,
a périk bűbájos városának tűnt fel előttük, s Szokratesz bácsi már
kinézte magának a szomszéd udvart, arra az időre, a mikor majd őt is
nyugalmazni fogják.

Ilyenkor, mikor összejöttek, az öreg Lottika paprikás csirkét
csináltatott; ez a paprikás csirke oly bizonyos volt, mint maga a halál.
És egyebekben is meglehetősen ugyanaz volt a mulatságuk. Mindig
letárgyalták a lánczhíd egész szerkezetét, és Pest bombáztatását, a mit
nem látott egyikük sem; mindig megemlékeztek arról az időről, mikor
Gajzágó Titusz még lovon járt be a gázgyárba, s mindig megittak három
deczi fehér bort, melynek az erényeit negyedóránkint ujra meg ujra
magasztalgatták. Végezetül aztán dominózni szoktak; Kovács elvesztett
tiz vagy tizenkét krajczárt, hét órakor Szokratesz bácsi hazament, s
este, kilencz óra tájban, az öreg Lottika kijelentette, hogy Kovács be
van csípve.

Szokratesz bácsi pedig, haza érkezvén sötét kis udvari szobájába,
ugyanebben az időtájban azzal feküdt le, hogy: »Mégis csak szép az
élet«.

Véletlenül, az említett pünköst délután, Kovács is, Szokratesz bácsi is
négy-négy deczit találtak meginni. Ez a mértéktelenkedés nem maradt
súlyos következések nélkül. Mert mig egyfelül az öreg Lottika este
kilencz óra tájban úgy találta, hogy Kovács meg van bolondulva,
másfelül, pár perczczel azután, hogy elbúcsúzott Kovácséktól, Szokratesz
bácsinak a fejében – ebben a máskor oly nyugodt fejben! – egy vakmerő
kirugás eszméje fogamzott meg.

Elhatározta ugyanis, hogy ez egyszer ki fogja élvezni az arany
szabadságot, elsétál a zugligetbe, hogy onnan, kivételes pazarlással, a
közúti vasúton robogjon haza.


III.

A langyos, édes levegő még jobban megrészegítette. A szobához szokott
emberek vasárnapi lelkesedésével szítta magába az ákácz-illatot, s
fölfedezte, hogy ő nem csupán hasznos szeg egy hatalmas alkotmányban,
melynek gázgyár a neve, hanem azonkívül, mellesleg, állati lény is,
állati lény, a kinek tüdeje van.

A részeg ember rendesen bölcselkedéssel kezdi. Szokratesz bácsi is, a
negyedik deczi következtében, hosszas elmélkedéssel kisérte azt a
megszokott sóhajtását, hogy: »Mégis csak szép az élet«.

Mégis csak szép az élet. De persze, csupán annak, a ki okosan él. A
szegény Gombay Berczire gondolt. A szerencsétlen kölyöknek holnap megint
nem lesz egy garasa sem, s ujra elkezdi a rókatánczot. És ez így lesz
mindig. Pedig mennyi megaláztatást kell zsebre raknia az apró
kölcsöneiért! Aztán meg örökkön a feje fölött lebeg a Damokles-kard,
hogy egyszer végre is elcsapják a rendetlenkedései miatt. És mindezt
azért a mulatságért, hogy Kőbányán czéda leányokat tánczoltasson!

Hiszen neki is voltak szenvedélyei. Gyerekkorában növényeket gyüjtött,
később lelkes bogarász lett belőle. És költekezett is szivarskatulyára,
gombostűre, sőt zoologiai könyvekre is. De ezalatt a tisztviselőtársai
kocsmáztak és biliárdoztak, ő pedig utóbb, a mint öregebb és okosabb
lett, lemondott erről a kevés költséggel járó szenvedélyről is. Mert
mindinkább átlátta, hogy a boldogságunk az okosságunktól függ. Ha
nincsenek szokásaink és igényeink, akkor gazdagok, urak és boldogok
vagyunk.

Ám csúfolják csak Szokratesz bácsinak! Annyit elért, hogy nincs oka
panaszkodnia. Nem volt hős és nem küzdött semmiért, az igaz; egész
életében mindig kitért az összeütközések elől, nem ellenkezett soha
senkivel, mindent úgy talált jónak, a mint van. Csak dolgozott és
takarékoskodott. De nem volt s nincs is semmiféle baja. Sőt, isten
segítségével, ezután már nem is kell tartania semmitől. Az ő
ezernyolczszáz forint fizetése neki nagy gazdagság; és a
takarékpénztárban már is van annyija, hogy ha majd nyugalomba megy,
hajlékot vehet magának, s nem kell megvonnia azután sem a szájától a
falatot. Pedig haj beh szegényen kezdte ő is!

És nem kell azt hinni, hogy az igénytelenségnek nincsenek örömei. A ki a
drága ételeket és a finom borokat keresi, annak mindez nem eshetik
jobban, mint neki az ő egyszerű kosztja. A dohányt csak az kívánja, a ki
balgatagságból, hívságból hozzá szoktatta magát ehhez a méreghez. A
kártyás egyszerűen bolond. Az, a ki fölteszi az egész jövőjét, néha a
becsületét is, egy kártyalapra, nem érdemli meg a nyugodt jövőt s már
eljátszotta a becsületét. A szép dolgok nagy uraknak valók; a szegény
ember nem is érti, mi rajtuk a szép. Annak, a ki kocsin szokott járni, a
kocsikázás nem nyujthat több élvezetet, mint neki ez a séta. Ó, mily
gyönyörűség is járni a fák között, ózonos levegőben, ha az ember a
hétköznapjait munkában tölti el, ha nem kénytelen soha senki előtt
megalázkodni, ha nem fél a jövőtől, ha az embernek nem kell semmi, csak
ez az édes, langyos levegő! A világért sem cserélt volna a gondok közt
nyomorgó ezüstkirályokkal.


IV.

Az égi lámpagyujtogató már megkezdte munkáját, de azért Szokratesz bácsi
nem fordult vissza. Közel járt a Normafához, s az jutott eszébe, hogy ha
már dőzsöl, elmegy a garázdálkodás legvégső határáig. Fölmegy a
Normafához, megvárja az estét, s el fogja nézni, hogyan világosodik ki a
város az utczai lámpások ezer, zöldes fényű szemétől. Ha már benne van a
tobzódásban, hát legyen ez a mulatság »velenczei éj«.

Mialatt fölfelé baktatott a lejtőn, valami lárma csapta meg a fülét.
Mintha tíz ember beszélne, vihorászna s danolna egyszerre.

Csakugyan, mikor fölért, a fa tövében egy víg társaságot pillantott meg.
Urfiakat és hölgyeket, a kikről lerítt, hogy nem szoktak a templomba
járni s tán nem is voltak ott soha, legkevésbbé ezekkel az urfiakkal.

De csak egy pár pillanatig nézhette a jókedvű bandát, mert egy vöröshajú
leány, a ki egy kissé távolabb állott a társaságtól, s a ki valami
tréfás mutatványnak érhetett a végére, a hogy őt meglátta, feléje
szaladt, s egy vörös borral teli poharat tartva a kezében, rákiáltott:

– Hej, kis öreg, jöjjön, igyék velünk!

Szokratesz bácsi egy merész jobbra át-tal rohanvást menekült.
Keresztülvágott a tisztáson s nem gondolt többé velenczei éjre.

Hallotta a mögötte felhangzó kaczagást s egy pillanatig még mintha
tovább is látta volna a vöröshajú leány szemtelen mosolyát. Az arcza
égett és nemcsak a haragtól.

Ez a váratlan megrohanás nemcsak nagyon megijesztette, hanem meg is
zavarta egy kissé. Szokratesz bácsinak volt egy gyöngéje. Félt az
asszonytól, a mint némelyek félnek a kígyótól, a ráktól vagy a
denevértől.

Pedig édes kevés köze volt az asszonyhoz világéletében.

És mégis az asszony volt az ő örök ellensége. Az asszony, a ki nem
családi kép, mint például Kovácsné, hanem csak asszony, mint ez a
vöröshajú lány.

Úgy a távolból, tisztelte ő az egész asszonyi nemet, mint mindent, a mi
hozzá tartozik a fennálló rendhez. Tisztelte mint világfentartó erőt,
tisztelte az anyát, a hitvest; tisztelte a nőt mint családi emléket,
tisztelte a történelem nagy női alakjait. De az egyes példányt már nem
szerette az asszonyi nemből. A történelmen kívül nem szeretett
találkozni velök.

Nem is volt velük valami sok találkozása; gyűlölete az aszkéták, a
nélkülözők gyűlölete volt.

Csak elméletből ismerte őket, de rendületlenül hitt az elméletében. Az
asszony az örök veszedelem. A kártékony, de formás állat, mint az
egyházatya mondja. Az emberiség rosszabbik fele. A hiú, szívtelen,
gonosz és üres lelkű lény, a ki ellensége minden más asszonynak, de még
nagyobb ellensége a férfinak. A kinek csak egy számjegy vagy; egygyel
több, a kit meg kell hódítani. A ki mindent elkövet, hogy megbontsa az
elmédet, s a ki előtt nem számítasz többé, ha kész vagy a véredet adni
érte. A ki a legjobb esetben megkínoz, mindig megcsal, s ha nagyon erős
nem vagy, okvetetlenül megaláz magad előtt.

Valaha, régen, apró tűszúrásokkal összekarmolták Szokratesz bácsinak a
szívét. Elkeseredésében begubózta magát asszony-gyűlöletébe, s gubójából
nem lehetett kicsalni többet. Igaz, hogy nem is sokat fáradoztak rajta.

Soha sem ismert más szerelmet, csak a megvásárolhatót, a melytől
undorodott. A másiknak csak a gyötrődéseiről tudott. Néha, régebben,
álmodozott róla, hogy egyszer talán megházasodik, ha majd csodák
történnek, s egy mesebeli lény megjelenik előtte s azt fogja mondani,
hogy: »Jöttem érted!«… de eleinte még a csodát is hiába leste volna,
olyan nehezek voltak életének föltételei, utóbb pedig megriadt még a
gondolattól is, hogy el talál bukni s szomorú véget ér, mint Phoebus de
Châteaupert. Hogy átadja magát egy kiszámíthatatlan lénynek, a kiben
csak egy bizonyos: az asszonyiság, s a ki, meglehet, csupa gonoszság,
csupa álnok színeskedés, csupa ármány, számítás és hitványság?!… Soha!

De azért a formás állat koronkint meglátogatta álmait. És hiába követte
a _Francillon_beli Stanislas de Grandredon bölcs tanácsát: »Vásárold
meg!«, valami nyugtalanság mindig maradt a szívében, a hányszor csak rá
gondolt erre az örök ellenségre, a kinek csak áldozata lehetsz, s a kit
rossz nem ismerni, de még rosszabb szeretni.

Szokratesz bácsi bölcs ember volt, s a két rossz közül a kisebbiket
választotta. Mégis szép az élet, ha az ember le tud mondani. A
boldogságunk az okosságunktól függ; a titka az, hogy ne legyenek
kívánságaink.

A részeg ember mindig meg van elégedve magával. Szokratesz bácsi soha
sem érezte magát oly kemény legénynek, mint ezen a pünköst előtti estén,
a melyet négy deczi bor tett sokáig emlékezetessé.

Hanem azért, visszatérőben, folyton a fejében járt ez a vöröshajú lány,
a szemtelen mosolyával.


V.

Meg volt írva, hogy ez az est kalandok estéje legyen.

Ahogy bekanyarodott az ő csöndes, sötét, máskor elhagyott utczájába,
megint egy társasággal került szembe. Jó hosszú sorban jöttek, párosan,
hármasan. Öregek és fiatalok vegyest; voltak köztük gyermekek is. Úri
népség, mely valami mulatságról térhetett haza.

Szokratesz bácsi tisztességtudóan letért a gyalogjáróról, hogy helyet
adjon a mellette elvonuló társaságnak, s a mint kilépett a kocsi-útra,
meglátott valamit, a miről aztán nem tudta levenni a szemét.

Azt látta meg, hogy az utolsó pár, egy fiatal férfi és egy fiatal nő,
nem úgy haladt előre, mint a többiek, a kik álmosan, fáradtan
bandukoltak elül, hanem mintha igenis sietnének egy Szokratesz bácsi
előtt ismeretlen állomás felé. Visszaélve azzal, hogy az elül ballagók
nem ügyeltek rájok, a sötétség leple alatt egy végtelen csókban
összeolvadva mentek előre. Oly szorosan összesimúlva mentek, hogy az
aszkétának kigyult az arcza; a férfi jobb karja a nő derekán, a nő bal
karja a férfi vállán. A nő látta a szemközt jövő alakot, de úgy nem
törődött ezzel az összetöpörödött kis emberrel, mint egy kutyával.

Szokratesz bácsi fel volt háborodva. Micsoda szemérmetlenség! Az utczán!
Férj és feleség nem lehetnek, vőlegény és menyasszony sem; a feleség és
a menyasszony nem volna ilyen szemérmetlen. Nem, ez a teremtés nem lehet
más, mint házasságtörő asszony. És mintha emlékezett volna rá, hogy az
elül bandukolók közt látott egy jó, buta arczot; az csak egy férj arcza
lehetett.

De megbotránkozásánál is nagyobb volt a felindulása. Ez tehát a
Szerelem, a kölcsönös, a mohó, a telhetetlen Szerelem!… Most először
látta szemtől-szembe a félelmetes, a bűnös, a gyötrelmek töviseivel
körülölelt, talán lealjasító, de mindenható Szerelmet!

Mert ezek aztán kívánták egymást, nem úgy, mint hajdan ő az ő vásárolt
csókjait! A szemérmetlenségük szinte kiabálta, mily rémségesen keveset
adnak ebben a pillanatban minden okosságra a világon! Micsoda pillanat
lehet most nekik ez a pillanat!…

S a hogy elhaladtak mellette, megállt és visszanézett rájok, mindaddig,
míg el nem tűntek a szeme elől az éjszaka czinkos sötétségében.

S a szíve egyszerre mélységes irígységgel és keserű bánattal telt meg.
Úgy rémlett neki, mintha ezek az emberek elvitték volna az egész
boldogságát, mintha ellopták volna előle a világ összes csókjait!

De hát vak volt eddig? Igen, vak, siket, nyomorult, hülye. Nem volt
ember, nem volt még állat se, csak egy boldogtalanságra alkotott,
szenvedni és nyöszörögni tudó, mozgó szerkezet. Mert nem tudta
megérteni, hogy a boldogsághoz több köze van az oktalanságoknak, mint a
bölcseségnek. És most már késő!

Lankadtan, megalázkodva, a fejét bágyadtan lecsüngesztve ment fel a
lépcsőjén, belökte magános czellájának ajtaját, ledobta Uhlandot a
legelső sarokba, fáradtan dőlt a székére, és csunya, vén arcza egyszerre
csak tele lett könynyel.

Így jár az ember, ha pünköst szombatján négy deczi bort iszik, mikor
csak háromhoz van szokva.



A JAGUÁR ÉS A KIGYÓ.

A szegény Zurita talán még ma is úr volna a Pyreneusok között, ha
véletlenül észre nem veszi egyik pajtásának a kedvesét. De az urgel-i
lány, az elefántcsont kebelü Soledad, akkor éppen nem volt a közelben, s
Zurita úgy találta, hogy a mikor nincs ló, megjárja a szamár is.
Füttyentett a lánynak, s ez nem sokáig tétovázott a legény és a kapitány
között. Hol is lett volna az a fejő-leány, a ki nem boldog, ha
meghódolhat a szivek és az erszények korláttalan urának?! Minden rendben
volt, s a czimborák még soká nevették a szegény banditát, a ki, mikor
három ujját hagyta a majorban, mégsem magának, hanem a vezérüknek fogott
szeretőt. A csonka nem szólt semmit; később mintha ő maga is nevette
volna az egész históriát. Hanem azért kevesebb szavu lett, mint azelőtt
volt; várt és emlékezett.


I.

Mikor nehéz lánczokban, nyolcz zsandár között, végig kisérték a
Szent-Izidor utczán, a keskeny ablakok vörös függönyei mögött száz meg
száz ólomszinü asszonyi fej bujkált, az alacsony erkélyek megteltek
piszkos kiváncsiakkal, s a kis városon végig zizegett ez a két, félve
suttogott szó:

– Hozzák Zuritát!

Amilyen sokan ismerték ezen a délután, mentén a hosszú, köves útnak,
melyet a fehéren izzó nap sorvasztó fénye perzselt, oly alaposan nem
ismerte másnap egy lélek se, a vésztörvényszék tárgyaló termében. Egyik
a másik után esküdözött a feszületre, Szűz Máriára és Szent Izidorra,
hogy ezt az arczot nem látta soha, még álmában se, úgy találjon
üdvösséget az égben s úgy éljenek minden ivadékai.

Mert hiszen mindenki tudta, hogy Zuritával nem lehet tréfálni, s hogy
Zurita mindaddig Zurita marad, a mig csak a fejét el nem választják a
törzsétől, talán még azután is. Abból, hogy Zurita itt áll a
törvénylátók előtt, még nem következik, hogy holnap nem áll-e lest a
meredekben, vagy nem jön-e el éjjel látogatóba, számadásra szólitani fel
a fecsegőt. Némelyik szem állhatatosan őrködött: vajjon ott áll-e még a
vádlott a helyén s nem párolgott-e el, mint a kámfor? Aztán meg
Zuritának voltak czimborái is. A Zuritáék kései még eddig mindig
megtalálták azt az egy-két árulót, a ki elég merész volt kikötni velök,
s ki tudja, Zurita talán még halva is veszedelmes lehet?! Meglehet, nem
is ember ez a Zurita, hanem a sátán gyermeke balkézről. S végre, igazi
ördög vagy nem, annyi bizonyos, hogy ez a szegény ördög elég jó ördög
volt: csak a gazdagokra vadászott, a szegény embert nem bántotta, inkább
czimborált vele.

És a tanúk, a kik nem tudtak semmit, visszafojtva a lélekzetüket,
szorongással teli szemmel bámultak a szelid arczu, mosolygó vádlottra.

A vádlott a legnagyobb nyugalommal, a tiszta lelkiismeret meggyőző
hangján védelmezte magát. Szemébe nézett a tárgyaló birónak, s közben
tisztességtudóan forgatta kezében a kalapját, mint paraszt ember szokta
úri nép előtt.

– Megkövetem alázatosan, biró úr, tévedés van a dologban. Mert én nem
vagyok a zsivány Zurita, a kit az isten verjen meg a haló földjében is,
hanem Olivarez Benito, panatelai lakos. Földbérlésből élek, s a tulajdon
házamban fogtak el a zsandárok. Panatelában minden ember ismer; a
főtisztelendő úr is, a biró úr is tanuságot fognak tenni róla, hogy
Olivarez Benito vagyok. Mezőszenteléskor a nagyságos corregidor úr a
vendégem volt; ő is ismer. Az apám, a nagyapám mind Panatelában laktak;
én magam mind e mai napig soha ki nem mozdultam a falumból, a mint hogy
erről tanuságot fog tenni minden panatelai. Már most hogy lehetnék én a
zsivány Zurita, a ki a hegyek közt lakik?

– Zurita Mihály, téged a nagyságos vésztörvényszék, törvénynyel
meghatározott kivételes hatáskörében, többszörös rablógyilkosságban
bűnösnek mondott ki s in contumaciam halálra itélt. Midőn téged
kihallgatni kegyeskedik, módot nyujt neked arra, hogy töredelmes
vallomást tévén, királyi kegyelemért folyamodhassál, a mely a
halálbüntetést életfogytig való fegyházra változtathatja. Felszólítalak,
ne vonakodjál ezt a töredelmes vallomást megtenni Ő Exczellencziája, a
vésztörvényszék elnöke előtt, a ki kegyes lesz téged kihallgatni. Ne
maradj meg ebben a megátalkodottságban s hagyj fel minden hiú
reménykedéssel. A tárgyalások során be fog bizonyulni, hogy te, az
állítólagos Olivarez Benito, azonos vagy a halálra ítélt Zurita
Mihálylyal. Tanuidat meg fogjuk idézni, de ezek csak azt fogják
bizonyítani, hogy nem régóta vagy földbérlő s hogy az igazi Olivarez
Benito papirjaival a zsebedben vagy másfél éve telepedtél le
Panatelában, élvezni rablott kincseidet s elfelejteni gyilkosságaid.

A vádlott csöndesen mosolygott, mint a ki bizonyos benne, hogy
ártatlanságának ki kell derülnie.

– Csak azt mondhatom, biró úr, hogy én Olivarez Benito vagyok, s hogy a
mióta megszülettem, soha se hagytam el a falumat.

Aztán körülnézett. Mintha már várta volna Ő Exczellencziáját.

Bizonyára nem ő volt az egyetlen ebben az óriás, bolthajtásos
csarnokban, a ki élénken érdeklődött az említett férfiú iránt. A
hallgatósággá lapult tanuk ijedt tekintete az elnöki emelvény üres
karos-székétől sűrűn futkározott a tárt ajtóig meg vissza, s ha bátrabb
lépés zaja hangzott a folyosó márvány-koczkáiról, minduntalan megmozdult
egy-egy könyök, oldalba lökdösni a szomszéd czimborát.

Ő Exczellencziája, Valladares báró, az államrendőrség feje s a kivételes
hivatású vészbiróság elnöke, épp olyan rettegett ember volt a Pyreneusok
vidékén, mint Zurita a maga nemében. A mily kegyetlenül bánt el Zurita a
gazdag utasokkal, s a kikre megharagudott, épp olyan irgalmatlanul
irtotta Valladares báró a Pyreneusok haramiáit. Örökös harczban állt
velök, s ez az embervadászat volt az egyetlen szenvedélye, a mámora, az
egész élete. Mintha valami kegyetlen gyönyörüséget talált volna a
banditák látásában, éjjel-nappal talpon volt, kopóival és vérebeivel,
hogy virulóvá tegye az akasztófákat. Vicente-ből Santiago-ig egész
kertje volt már ebből a dísznövényből. Tőrbe csalni, hurokra keríteni,
kiforgatni a beszédéből a szegénylegényt: ez volt a művészete; s nem
találhatott olyan zsiványt, a kiből ki ne tudta volna csikarni a
vallomást. De még több félelmet gerjesztett a kitartó szívósságával, a
melylyel folyton-folyvást a rablók nyomában volt. A golyó-üdvözlések
közepett, példátlan halál-megvetéssel járt utánok: a szerelmes jár így
egy szép boszorkány után. És ha a közhit Zuritában az alvilági országok
trónörökösét tisztelte, Valladares báró a nép száján még nagyobb rangot
kapott. A paraszt, mikor éjszakánkint elment a háza előtt, felpillantván
örökkön világos ablakaira, azt morogta: az Ördög ébren van! – s az öreg
asszonyok esküdöztek rá, hogy a báró nem alszik soha.

A nagy teremben mindenki érezte, hogy itt nemsokára méltó ellenfelek
fognak találkozni.

Azért, mikor a nyitott ablakokból hintó-robogás lármája hallatszott, s
immár bizonyos volt, hogy a hintó itt állapodott meg a palota előtt, a
termen halk moraj osont végig, a mely egy cseppet sem hizeleghetett a
vésztörvényszék vizsgálóbirájának.

Olivarez Benito nyugodt és mosolygós maradt; csak egy kicsit sebesebben
pislogott, mint azelőtt.

– Ő Exczellencziája!

Az ajtónálló félrelépett, s Valladares báró, két szuronyos zsandár
között, végig kopogott a mozaikon elefántcsont végü, hosszú fekete
botjával, a melynek intésére holttestek czifrázták az országutakat. Nem
nézett sehová, csak haladt egyenesen elnöki helye felé. Ott aztán kezet
fogott a vizsgálóbiróval, letette sapópáját, elhelyezkedett a
karosszékbe, s keresztbe fonva karját, ránézett a vádlottra. A két néma
zsandár leeresztett puskával állott meg mögötte.

– Ah, itt vagy végre, derék Olivarez Benito?!

Olivarez Benito szembe nézett a Pyreneusok rémével. Látszott rajta, hogy
ő is kiváncsi volt már erre a fekete ruhás úrra, a kinek annyiszor
hallotta a hírét.

Valladares báró szép növésü, magas ember volt; aczélos izmú, pompás szál
legény. Negyvenöt-ötven éves lehetett, de a járása nem árult volna el
többet huszonnyolcz esztendőnél. Hullámos fekete hajában meghuzódott
itt-ott egy-egy ezüstös szál is; símára borotvált arcza azonban friss
volt, mint egy fiatal emberé. Mély, zengő hangja remek tüdőre, s ép,
hatalmas, mindent kibíró szervezetre vallott. A madridi ifju gavallérok
rendes öltözetét viselte; csak inge mellfodrának pompás himzése s fekete
kabátján a Szent Lélek-rend gyémántos csillaga árulta el, hogy viselőjük
nem tartozik a tánczosnők és énekesnők frakkos pillangói közé.

– Exczellencziás uram – szólt Olivarez Benito – én egy rettenetes
tévedés áldozata vagyok.

És parasztos, jámbor körülményességgel kezdte részletezni, a mit előbb a
vizsgálóbirónak mondott. Hol a kalapjára, hol meg a padlózatra nézett,
de időnkint bátran fel-feltekintett a báróra is, mint a ki bizonyos
benne, hogy ugyanez az ember rövid idő multán így fog szólni hozzá:
»Derék Olivarez Benito, elhibáztuk a dolgot; sajnálom, hogy ilyen
kellemetlenséget okoztunk neked.«

A báró le nem vette róla a szemét. Eleinte szinte vad gyönyörüséggel
nézte a darócz-zekés embert, de aztán lassankint hideggé,
kifejezéstelenné vált szép vonásu arcza. És mintha Olivarez Benitonak az
előadása megingatta volna a föltevésében, koronkint helybenhagyólag
bólintgatott, és többször intett kezével az irnoknak, hogy mindezt
foglalja irásba. A vizsgálóbiró nem tudott hová lenni csodálkozásában.

– Hát, derék Olivarez Benito – szólt aztán, mikor a vádlott elhallgatott
– ha mindez igaz, nem lesz neked semmi bántódásod. El fogjuk hivatni a
tanuidat, s ha csakugyan azt fogják mondani, a mit állitasz, hogy mind
ismernek gyermekkorod óta, s hogy igazán soha se hagytad el a
szülőhelyedet, mi minden késedelem nélkül szabadon eresztünk.

A paraszt mosolygott.

– Hát hiszen nem is lehet az, hogy mást mondjanak, mint a mi igaz.

– Nem kételkedem benne – szólt a báró – hogy szóról szóra azt fogják
mondani mindannyian, a mit te mondtál, Olivarez Benito. Hanem, látod,
addig mégis csak itt kell maradnod. Ne félj, jól fognak veled bánni.
Gondoskodom róla, hogy csakúgy élj, mint otthon. Ételt, italt kapsz
bőven; kényes ember vagy, ne szenvedd meg, ha a vád, a melylyel
illetnek, hamis. Szép szobát adok; otthon se lakol szebben. Az ajtód meg
az ablakod előtt zsandárok lesznek ugyan, de nem fognak zajt csapni.
Csak ezt a kis vasat szenvedd el békességben.

Olivarez Benitonak felcsillant a szeme. Ha sorsát egyes-egyedül attól
teszik függővé, hogy miképpen fog vallani Panatela falu, akkor már jól
van minden. Csak egy dolog nyugtalanította: a báró tőr-élességü
tekintete, a mely nem hagyta el egy pillanatra sem. Így érezheti magát a
jaguár, mikor biztos magaslatán észreveszi, hogy még most is rajta a
kigyó szeme.


II.

A báró intett. A vádlottat elvezették, a tanukat szélnek bocsátották, s
a nagy csarnok lassacskán kiürült. Csak a hatósági személyek s a két
zsandár maradtak benn, meg a karzaton három ember, a kik láthatóan
parancsolatra vártak.

– Ha Exczellencziád megengedi – szólt a vizsgálóbiró – az idéző
leveleket még ma szétküldöm egy lovas-legénynyel…

– Minek? – kérdezte a báró. – Ön még kiváncsi rá, hogy ezek a tanuk mit
fognak vallani?! Csak bízza rám a dolgot. Hé, Fülöp, Ferencz!

A három karzati ember felállt, s leczihelődött a falépcsőn. Útközben
egyikük leoldotta fehér álszakállát, s ezt is, ősz parókáját is, átadta
egyik kisérőjének. Aztán csonka jobbkezével, a melyről három ujj
hiányzott, megtörülte kissé gyöngyöző homlokát, s katonásan állt meg a
báró karosszéke előtt.

– Ez az? – kérdezte a báró.

– Ez az.

– Jól láttad?

– Jól.

– Pepito, te kitünő árut szállítottál nekem, és én mindenért megfizetek.
Visszaadom, a mi előtted a legdrágább: az életedet és a szabadságodat.
Menj, és ne lássalak többet, mert ha még egyszer megcsiplek, aligha
kerülöd el a kötelet. De ha véletlenül nem Zurita, hanem más volna az, a
kin, íme, boszút állottál, ha meg akartál csalni, ha hamis portékát
adtál, akkor ne is fuss, ne is menekülj, mert az én kezem hosszu, s
megtalállak, hogyha kereslek. És akkor bizony mondom neked, jobb lett
volna halva születned. Eredj.

A három ember elment. A vizsgálóbiró is összeszedte az irásait, s
elbúcsúzott a báró úrtól. Irnoka követte. A báró magára maradt a néma
zsandárokkal.

Egy darabig fel s alá járt a teremben, aztán megállt, s így szólt a
zsandárokhoz:

– Hozzátok elém a szobafoglyot. Ti odakünn maradtok; csak akkor
jöjjetek, hogyha szólítalak.

Kis idő multán egy huszonnégy-huszonöt éves, előkelő megjelenésű fiatal
ember lépett be a terembe. Fehér volt, mint a kréta, s izzadó kezében
egy csipkés zsebkendőt szorongatott.

A báró egy perczig még folytatta a sétáját, mintha nem vette volna észre
emberét. Majd hirtelen megállt mellette, s így szólt:

– Hát, Nittis barátom, baj van.

– Báró úr… – hebegett a fiatal ember, de amaz nem hagyta szóhoz jutni.

– Hagyja el, lelkem. Most nem afféle apróságról van szó, mint a multkor.
Fiatal embernek kell a pénz, ki venné olyan szigoruan a dolgot? Az a kis
sikkasztás már régi história, és ha véletlenül azóta ön ismét…
pénzzavarba jutott, az még nem olyan nagy baj. Egy kiválóan értékes
embert, a ki, mint ön, nekem máris nagy szolgálatokat tett, csak nem
bosszantok meg minduntalan efféle csekélységek miatt?! Nem erről van
szó, kedves. Hanem egy olyan történetkéről, a melyet ön elfelejtett
bizalmasan közölni velem.

– Báró úr!…

– Takarékoskodjunk az idővel, barátom. A mit ön mondhatna, az merőben
fölösleges. Értem én az ön dolgát. Én se szeretem a vén asszonyokat. Az
igaz, hogy szeget nem verek a fejökbe. De, istenem, el tudom képzelni
ezt a románczot. Lássa, Nittis, mindig mondtam önnek, hogy óvakodjék a
pénzes asszonyoktól. Nehéz tőlük megszabadulni, ugy-e?

– Mit kíván, báró úr? – hörögte Nittis.

– Nehéz dolgot, fiatal barátom. De ön meg fogja tenni, mert ha valaki,
úgy ön képes rá. Gyakorlata van már az ilyesmiben. S meg fogja tenni
annál bizonyosabban, mert ha a kérésem nem teljesülne, úgy önt, vérző
szivvel bár, kénytelen volnék átszolgáltatni Dominguez barátomnak.

– Ha tőlem függ…

– Nem öntől függ. De önnek sikerülhet, s ön igyekezni fog. Nem
magyarázom önnek, édes Nittis, hogy a mit én kimondok, azt meg is
teszem. Mi ismerjük egymást. Köztünk felesleges a sok beszéd. Tehát
dologra.

– Nem kell jegyeznem utasításait?

– Nem. A feladat egyszerü. Az urgel-i lányról van szó, a Zurita
kedveséről. Ez a Zurita kemény legény. Ravasz, mint minden paraszt,
ügyes, mint egy picador, s elszánt, semmivel se törődő, mint egy veszett
kutya. Nehéz hozzáférkőzni. De van egy sebezhető oldala: ez a lány.
Valósággal őrültje a csinos kis boszorkának. Úgy látszik, Soledad
úrhölgynek egészen kivételesek a bájai; s ezt a föltevésemet szives
figyelmébe ajánlom. Érti már, kedvesem? Nekem, hogy annak rendje és
módja szerint végezhessem ki a bikát, szükségem van erre a vörös
viganóra. Az ön feladata az, hogy kedvesévé tegye a leányt. Jól értsen
meg, nem csupán arról van szó, hogy egy pár uj harisnyakötővel
gyarapítsa kétségen kívül érdekes múzeumát, hanem arról, hogy elhozza a
lányt ide, a szomszédba, a Serrano-palota földszinti nagy termébe.

– A parancsolat első része sokkal könnyebb, mint a második.

– Bizonyára. Ehhez okvetetlenül szükséges, hogy a lány belébomoljék
önbe. Persze, a regényszövésre önnek átkozottul kevés ideje van.

– Mennyi időm van?

– Ha három nap nem elég, akkor nem elég három hét, három hónap, és három
esztendő sem.

– Jobban szeretnék egy hetet.

– Ön kezd nem bízni magában. Hogyan, ön, a kiskorúak megtévesztője, a
grófnék szíve választottja, az idős hölgyek eszménye, ilyen hosszu
lélekzetet vesz, mielőtt hozzáfog az ostromhoz, a melynél csak egy
korcsmáros-kisasszonyról van szó?! Megengedem, a feladat talán nem
egészen könnyü. Zurita szép legény, gazdag, s féltékeny, mint a tigris;
a lány nem szeméten szedett, s meglehet, szereti Zuritát. De ha nem
könnyü a feladat, nem is lehetetlen. És ön, a ki akármikor készen volt
akármelyik, akárhány leányt elcsábítani puszta műkedvelésből,
meghátrálna most egyetlen egy közönséges leánytól – mikor az életéről
van szó?!… Nem hihetem, Nittis. De ám, legyen, tekintettel régi
barátságunkra, adok egy hetet. Pénz bőven áll a rendelkezésére, s tehet,
a mit akar. Csakhogy Fülöp és Ferencz el fogják kisérni, s nem tágítanak
ön mellől, csupán a leány kamrájának az ajtajánál. Ott is őrizni fogják
úgy az ajtót, mint az ablakot. Ha Fülöp és Ferencz nagyon alkalmatlanok
találnak lenni, nevezze ki őket grófnak, herczegnek; úgy
szerepelhetnének például mint barátjai. Annyival inkább, mert két lakájt
is adok önnek, a kik az ön őrizetében felválthatják Fülöpöt és
Ferenczet. És ha már erről beszélünk, adok önnek egy jó tanácsot. Ha a
szerencse nem kedvezne önnek, ne igyekezzék megszökni tőlük, mert
parancsuk lesz: hogy ebben az esetben azonnal lelőjjék önt. Tudja, amúgy
mégis tovább tart a dolog. Szóval, mához egy hétre várom önt és Soledad
kisasszonyt odaát, a Serrano-palotában. Ha hozza az urgeli lányt,
jóbarátok maradunk, s elfelejtjük az egész kellemetlen ügyet.

– El fogom hozni az urgeli lányt.

– Még egy jó tanácsot. Se most, se később, soha se igyekezzék szeget
verni a hajam közé. Ha hirtelen halnék meg, jó helyen letett papirok sok
boszúságot okozhatnának önnek. És végre sziveskedjék nem tenni fel rólam
azt a zsiványságot, hogy előbb kiaknázom, aztán megcsalom. Néha piszkos
keztyüt használok, hanem azért én úriember vagyok.


III.

Olivarez Benito három napig olyan vigan volt, akár a hal a vízben.
Evett, ivott, mintha csak vendég lett volna; naphosszat czigarettákat
sodorgatott, s a nyitott ablakon át, mely alatt a strázsa életunottan
sétált, szóba ereszkedett a börtön udvart mosogató czigányleányokkal.
Hanem mikor mult az idő, s róla mintha megfelejtkeztek volna,
nyugtalankodni kezdett. Ez a nagy csöndesség nem tetszett neki. Jobban
szerette volna, ha ütik-verik, s hurczolják vizsgálóbirótól
vizsgálóbiróhoz. Olivarez Benito kedvelte az igazság-szolgáltatás rendes
menetét. De őt kivételes bánásmóddal tisztelték meg, s Olivarez Benito
egy cseppet sem örvendett ennek a megtiszteltetésnek. A panatelai
tanuknak hirét sem hallotta; vajjon túljárnának az eszén?!… S a
tisztességtudó, emberséges földbérlő gyakran gondolt egy csillagtalan
estre, a mikor majd a meredek szélén rá fog köszönteni a báró úrra: »Jó
estét, Excellenza, Isten hozta nálam! Nem tetszik megismerni? Én vagyok
Olivarez Benito.«

Olivarez Benito nem egyszer kóborolt csillagtalan éjjel járatlan utakon,
hanem azért mégis megdobbant a szive, a mikor egy meleg, fullasztó
alkonyaton, vacsora helyett azzal költötték fel hosszúra nyúlt délutáni
álmából, hogy:

– Kelj fel és gyere.

Kilenczed napja volt már, hogy fogságban ült; azóta szépen
kivallathatták az egész Panatelát. Hanem azért a vasat nem vették le a
kezéről, lábáról; sőt megmotozták, nincsen-e elrejtve a ruháiban valami
veszedelmes szerszám? Két zsandár ment előtte, és más kettő kisérte; úgy
indultak útnak, ki tudja, hová?

Tekervényes, szűk folyosókon vezették végig, s Olivarez Benito
észrevette, hogy három kis lépcsőn keresztűl egy másik épületbe lépnek
át. Túlnan már keskenyebbek voltak a falak, s szélesebbek a folyosók;
nagy, szárnyas ajtók és faragásokkal teli vak-ablakok mellett haladtak
el, a melyekből hippogriffek és egyéb kőből való csoda-állatok meredtek
le a megvasalt parasztra.

Egyszerre megállapodtak. Az egyik zsandár kulcsot vett elő a zsebéből,
kinyitotta a szárnyas ajtók legszélesebbikét, s Olivarez Benitot
betuszkolták az ajtón. Olivarez Benitonak legelőször is elkáprázott a
szeme; aztán, a mint körülnézett, végig futott a hátán a libabőr. Ilyen
nyugtalanságot érezhet a tőrbe csalt vadállat, mikor észreveszi, hogy
nem jó helyen jár.

Óriási teremben voltak, melyet egy roppant csillár világított be
kápráztató tűz sugarakkal. Olivarez Benito, a panatelai közhit ellenére,
megfordult már grófi palotákban is, de ilyen termet nem látott soha.
Először is ennek a bolthajtásos, rengeteg csarnoknak nem volt egyetlen
egy ablaka sem. Az ablak-mélyedések be voltak falazva, s köröskörül, a
falakon és a vak-ablakokon, nem lehetett egyebet látni, csak megfakult
falfestéseket. Az ajtótól jobbra emelvény volt látható, a melyet öt
lépcsős, beszőnyegezett feljárat választott el a csarnok nagyobbik
részétől, a helyiség egész szélességében. Balra, az emelvénynyel
szemközt lévő falat két felől összeomló roppant szőnyeg borította be,
melyen át nyilván egy más terembe lehetett bejutni. Ettől a titokzatos
szőnyeg-óriástól egészen az emelvényig sehol egyetlen bútordarab; s a mi
a legkülönösebbnek tűnt fel Olivarez Benito előtt, a terem e részének
nem is volt rendes padlója, csak jól-rosszul összeácsolt deszkázata, a
mely vagy két ujjnyi szélességben vált el a falaktól és az emelvénytől.
Ez alatt a bizonytalan deszkázat alatt Olivarez Benito nem sejtett semmi
jót.

A terem másik része már több bizalmat gerjesztett, de ott is volt
valami, a mi sehogy se tetszett a fogolynak. Az emelvényt hosszú,
terített asztal választotta ketté, mely meg volt rakva étellel, itallal.
Két embernek volt rajta megterítve, a kiknek szembe kellett ülniök
egymással: az egyik szék innen volt az asztalon, közel a lépcsőzethez, a
másik túlnan, a fal szomszédságában, egy nagy fekete kép előtt, mely
leért a padlóig, s mely Loyola Ignáczot ábrázolta teljes életnagyságban.
A két teriték egészen egyforma volt, csakhogy a fal felőli kancsók
mellett egy kicsi gépezet hevert, a melyből vékony zöld sodronyok
futottak le az asztal mögött a padlózat rejtelmeibe.

A négy zsandár szótlanul állott Olivarez Benito mellett, a csarnok
közepén. A fogoly szeretett volna szóba állani velök. Bántotta ez a
némaság, s a vízmosásokra gondolt, a melyek az éjszaka csöndjében oly
barátságosan suttognak a puskás vándor fülébe… De aztán másra határozta
magát, s nem szólt a fogdmegekhez. Összetette megvasalt két kezét, s úgy
nézett a veszedelem elé.

Vagy egy negyedórát állottak ott, mikor egyszerre a Loyola-kép
megfordult rejtett sarkán, s nyílásán át belépett az emelvényre
Valladares báró. Hosszú, fekete botját a balkezében hozta, s jobbjával
barátságosan intett a fogolynak.

– Isten hozott, Olivarez Benito. Szivesen látlak egy kis vacsorára.

A hangja vigan csengett, de Olivarez Benito mégis úgy érezte, mintha a
gerinczében jeges víz folydogálna. Nem mozdult és nem szólt.

– Hideg vagy hozzám, Olivarez Benito – folytatta a báró. – Haragszol
talán, hogy ilyen sokáig itt tartottalak? Lásd, időbe telt ám, a míg
kiderült, hogy semmi közöd Zurita Mihályhoz!… De mi az, mit látok?!
Teringettét, vasban hozzátok a vendégemet?! Oldjátok le rögtön a
béklyóit!

A fogdmegek engedelmeskedtek, s Olivarez Benito gyanakodva nézett fel a
rabló-irtóra. Amaz egészen el volt foglalva embereivel.

– Mit álltok itt? Pusztuljatok. Semmi szükségem rátok, a mikor kedélyes
vacsorához ülök.

A zsandárok eltávoztak a szárnyas ajtón, de a folyosó felől nem
hallatszott lépteik kopogása. Pedig Olivarez Benito ugyancsak fülelt:
semmi nesz. Vajjon mit akarnak vele?

– Gyere közelebb, Olivarez Benito. Ülj le erre a székre, és egyél,
igyál. Tétovázol! Nem képzeled talán, hogy meg akarlak mérgezni?! Mit
gondolsz, csak nem foglak megmérgezni – téged?! Drágább vagy te nekem
annál, elhiheted nekem. Aztán meg én is veled tartok… Egy ételből
eszünk, egy borból iszunk, mint jóbarátok. Egészségedre.

Töltött és kiürítette a poharát.

Olivarez Benito nem az az ember volt, a ki elárulja a gyöngeségeit.
Fölment a lépcsőn, leült az üres székbe, s gondtalanul nézelődött körül,
mint egy bamba falusi ember, aki nem érti, miért mókáznak vele az urak.

– Szereted az édes bort? Tölts magadnak az én üvegemből. Igyál, Olivarez
Benito, ki tudja, meddig ihatol?!… Egészségedre.

S megint ivott.

Olivarez Benito szót fogadott. Aztán a torkát köszörülte, mint
illedelmes ember hosszú beszéd előtt.

– Exczellencziás uram…

De a másik nem hagyta szóhoz jutni.

– Jóvá akarom tenni – szólt – hogy kellemetlenséget okoztam neked. Mert
hát az ember – ember, s én bizony azt hittem, hogy te vagy Zurita. A
feljelentés rendben volt, s én téged sehogysem ismertelek. De a hibát
belátni jobb későn, mint soha… Egyél, Olivarez Benito, kövesd a
példámat.

Olivarez Benito kételkedve nézett a báróra. De az exczellencziás úr
tovább is nyájasan biztatta.

– Hát persze az egész falu úgy vallott, a hogy te. Látszik, hogy
ismernek téged, Olivarez Benito, és szeretnek: a közbizalom fényesen
nyilatkozott meg érdekedben. Természetesen, ezek után szabad vagy, mint
a madár. Elmehetsz békességben, a hová akarsz. Hogy ma este még itt
tartottalak vacsorára, remélem, nem neheztelsz érte. Szeretném
elfelejtetni veled, hogy háborgattalak. Igyál, Olivarez Benito, soha se
iszol ilyet többet életedben.

Olivarez Benito azon gondolkozott, hogy vajjon mi lenne akkor, ha ő ezt
a hegyes kést, mely itt hever a tányéra mellett, egy jól irányzott
lökéssel keresztül penderítené az asztalon?!… de a mit utóljára hallott,
egy kissé lehűtötte. Csakugyan eleresztenék?! Úgy találta, hogy még
várakozhatik.

Bizony elszámította magát. A sok édes bor, meg a »szabadság« szó álmossá
tették. Öt percz mulva elvégezte magában, hogy a báró egy közönséges
fajankó, s képzeletében már kint járt a meredekek között, a mély utak
torkolatánál… A báró tartotta szóval és itallal.

– Ki nem mondhatom – folytatta a beszédes exczellencziás úr – mennyire
örülök, hogy ártatlanságodban immár nem kételkedhetem. Mert a te arczod
megtetszett nekem, s lásd, ezzel az átkozott Zuritával kurtán kell
elbánnom. De hát te burokban születtél, Olivarez Benito fiam.

Ebben a pillanatban vídám hangok ütötték meg a fogoly fülét. Mintha a
szőnyeges ajtó mögött nevetgéltek, vihorásztak volna. Majd egy gitár
szólalt meg, édeskésen, olvadékonyan. Olivarez Benito megrezzent, maga
se tudta, miért.

– Hallgatózol, Olivarez Benito?! So’ se ügyelj oda, amott is vendégeim
vannak. Mondom, burokban születtél. Mert bármennyire tetszettél is
nekem, ilyen könnyen mégse szabadulhattál volna, ha a véletlen nyomába
nem vezet az igazi, a kétségtelenül igazi Zuritának. De, szerencsédre,
kezembe került Soledad, az urgeli leány, s ettől a boszorkánytól
megvettem a zsivány fejét egy pár kalárisért. Mit bámulsz rám?!… Soha se
hallottad hírét Soledadnak, a Zurita kedvesének?!

Odaát egyre nagyobb lett a vigasság. Előbb úgy tetszett, mintha két
pohár koczczant volna össze, s aztán hirtelen egy édes, meleg asszonyi
hang csendült fel, melyet hízelegve, dorombolva kísért a gitár:

  Czigányvér, czigányvér,
  Nem búsong holnapér’…

Olivarez Benito megrázkodott egész testében. A mit még el nem vesztett
az eszéből, azt suttogta neki, hogy boszorkányság űz a fülével játékot.
Ott maradt a helyén, de ujjai gépiesen hadonásztak a kés után.

A báró nyugodtan beszélt tovább, mintha nem vett volna észre semmit.

– Ez a leány belébomlott egyik emberembe. A ficzkó szép legény, s úgy
látszik, fehér mája van; valóságos dögvész az asszonynépre. Soledad ott
hagyta érte az urgeli korcsmát, s egy öleléséért kész kiadni a világ
minden Zuritáját. Miért meredsz úgy rám?! Nem hiszed, a mit mondok?! Hát
kérdezd meg tőle magától, vajjon nem igazat beszélek-e?! Ott van a
mögött a szőnyeg-ajtó mögött, a szeretőjével. Eredj, nézd meg őket.
Hanem vigyázz, meg ne ijeszd a szegény szerelmes párt; ha meghallják a
lépteidet, szét találnak rebbenni.

Olivarez Benito kemény legény volt, hanem az asszonyok elveszítettek már
okosabb embereket is. Nem gondolt többé semmire, csak arra, hogy Soledad
itt van, néhány lépésnyire, egy másiknak a karja közt! A tüzes tapló,
melyet a fülébe dugtak, elkábította, s vakon engedelmeskedett az
ellenséges, erős akaratnak.

Felkapta az asztalról a kést, s mint a vadállat, mely előbb lesbe áll,
hogy annál biztosabban csaphasson le a zsákmányára, oda kúszott a terem
végébe. Az ének azóta elhallgatott, s a gitár is pihent. Csak valami
kéjes vihogás hallatszott ki a másik szobából, mintha egy boldog
leányzót csiklandozna odabenn valaki…

Olivarez Benito félre vonta a szőnyeget, s felordított. Csakugyan az
urgeli leány ült ott egy fiatal úr ölében.

A vér elborította a fejét; át akart rohanni, hogy leszúrja mind a
kettőt, de még abban a szempillantásban, valamivel odább, a falak
között, nehéz vasajtó futott alá nagy dübörgéssel, s elzárta előle a
másik szobát. Hiába rontott neki a vállával, hasztalan törte magát, hogy
fölemelje, az érczalkotmány szilárdul összekapcsolódott a küszöbbel,
melynek túlnan kemény kapcsa volt.

Megfordult, és a véres ködön át, mely elfátyolozta a szemét,
megpillantotta a fekete alakot. Látta, hogy el van veszve, hogy ez a
pokol; de legalább a pokolba magával rántja ezt az ördögöt. És rá akart
rohanni.

De alig tett két lépést, a padlózat, egész az emelvényig, elfutott a
lába elől. Egy mély, fekete üreg tátongott előtte.

A báró hátravetette magát a karosszékében, és rászegezte két gyilkos
szemét. Aztán így sziszegett:

– Megvagy, gazember!

A tehetetlen düh vad hörgésével felelt. Belátta, hogy vége mindennek; a
halál lehelletét érezte homlokán. S ez a lehellet elfujta mámorát.
Egyszerre kijózanodott. Milyen ostobán futott a kelepczébe! De milyen
alattomos, nemtelen volt a cselfogás, a melylyel tőrbe csalták.

A bandita hátraszegte a fejét, és szemébe nézett a Pyreneusok rémének.

– No hát igen, én vagyok Zurita! Itt a fejem, odaadom, úgy se sokat ér!
De nem előbb, míg meg nem mondom, hogy aljas vagy és gyáva! Ha én a
rengetegben útját állottam a gazdag kereskedőknek, nem dugtam el a
bőrömet; rám lőhetett, a kinek kedve volt. Az ellenség elől nem bujtam
csapóajtók mögé, hanem szembe álltam azzal, a ki támadott. Zsivány
voltam, de tudtam, mi a becsület. Te, Valladares báró, sötétben szőtted
hálódat, mint a pók, czéda-lányokkal adtad össze magad, hogy megejts egy
férfit, s mikor ez a férfi szemközt áll veled, silány gépezetekkel
rejted el a bőröd. Te nagy úr lehetsz, Valladares báró, de ha még senki
sem mondta meg neked, megmondom én, hogy bizony hitvány vagy te még
hóhérnak is!

– Soha se heveskedjél, Zurita barátom, adod te még olcsóbban is. Térden
csúszva fogsz esdekelni hozzám, de az esdeklésed épp oly hiábavaló lesz,
mint a milyen mélységesen mindegy most, hogy jajgatsz-e vagy dühöngsz?!
Hát te azt hiszed, jó Zurita, hogy én a _fejedért_ csináltam ennyi
komédiát?! Tévedsz, Zurita barátom. Ha nekem csak a fejed kellene, akkor
már régen függenél. De nekem egy kis számadásom van veled, barátom;
nekem te kellettél, nem a fejed. Évekkel ezelőtt te egy ajándékot
küldtél nekem, jó Zurita; ezt az ajándékot akarom én neked megfizetni.
Mert én mindenért megfizetek, Zurita barátom.

A báró bort töltött magának, ivott, aztán keresztbe fonva karját,
ránézett Zuritára, s így folytatta:

– Mind a ketten ráérünk a beszélgetésre; hallgass rám. Hét éve és három
hónapja, nem messzire a seguedillai országúttól, te, Zurita Mihály, két
eltévedt kocsit állítottál meg a hegyek között. Ezen a két kocsin nyolcz
ember volt: egy tizenhat éves viruló szép leány, a ki a kolostorból a
szüleihez utazott haza, egy öreg apácza, négy fegyveres, meg két kocsis.
A négy fegyverest meg az egyik kocsist rövid küzdelem után
felkonczoltattad, az elájult nőket összekötöztetted és elvitted
magaddal, a másik kocsist pedig elküldötted követnek Madridba. Tudtad,
hogy a leányka gazdag családból való; megüzented: mennyi a váltságdíja.
A fullajtár azonban, a ki lóhalálában vitte hozzád a kívánt aranyakat,
egy véletlen miatt késett vagy félnapot, s te, haragodban, elküldted a
leány fejét egy ládikóban a leány atyjának. Így volt-e, Zurita Mihály?

Valladares báró megnedvesítette egy korty édes borral kiszáradt ajkát,
aztán tovább beszélt:

– Ezt eddig tudtad, Zurita Mihály. Most elmondom azt is, a mit még nem
tudtál. A leány atyja, a ki azóta senior lett a családjában, s a
jószágnév helyett, a melyet azelőtt viselt, fölvette a törzsökös családi
nevet, megesküdött, hogy kérlelhetetlen üldözője, irtója és hóhérja lesz
az egész fajtádnak, Zurita Mihály, és megesküdött arra is, hogy neked,
ha előbb, ha utóbb, de busásan megfizet az ajándékodért. Az egyik
esküjét megtartotta híven; házat építhetne már magának a czimboráid
koponyáiból. És megtartja a mai napon másik esküjét is, mert az az
ember, Zurita barátom – az az ember én vagyok.

Rágyujtott egy czigarettre, vagy kétszer szippantott belőle, s a
füstkarikákat nézte, a mint szerte foszlottak a levegőben.

– Érted-e már, Zurita Mihály, hogy nekem kevés a te koponyád?! Egygyel
több vagy kevesebb koponya, az már nekem mindegy. Ebben az üregben, a
mely mostantól fogva holtod napjáig a lakásod leszen, találsz két
szekrényt, teli koponyával. Csupa ismerősök; mulathatsz velök. Ráérsz;
mert neked czifrább véget szántam, mint a többieknek. Nem, nem főzetlek
olajba, kerékbe se töretlek; ámbár megvallom, hogy mind a kettőben nagy
gyönyörűségem telnék. De, fájdalom, mind a két örömet úgy se
szerezhetném meg magamnak; aztán meg ezeket a szép látványokat csak igen
rövid ideig lehetne élveznem. Más fizetséget gondoltam ki a te részedre,
Zurita Mihály. Úgy vélem, mikor olyan ajándékokat küdözgettél szét a
világba, a minőt nekem is juttattál, az éhségeddel igazoltad magad az
értelmed előtt. A szegény-legénynek is kell élnie; ámbár én nem tudom
tisztán, hogy miért kellene. De jó; én tiszteletben tartom a te szörnyű
éhségedet. Csakhogy te akkor megfelejtkeztél egyről. Megfelejtkeztél
arról, hogy a te éhséged véres könnyűibe kerül néhány szegény embernek.
Azonképpen, mikor enni adok neked, én is meg fogok felejtkezni egyről.
Meg fogok felejtkezni arról, hogy _inni_ is szokás, és hogy szomjan
lenni kellemetlen lehet. Enni ehetsz, a mennyi tetszik; mindig lesz
előtted egy tál hering, ha elfogy, kaphatsz ujat. De a szomjúságoddal
nem fogok törődni, Zurita Mihály. Remélem, a fizetséggel meg vagy
elégedve. Vannak csúnyább halál-nemek is. Ez nem jár fájdalommal, és
szép lassú, kedvemre való. Gyakran meg fogom kérdezni: hogyan érzed
magad; itt vacsorálok a te társaságodban. És most szállj alá börtönödbe.

A padló megingott a rabló lába alatt, a sülyesztő leereszkedett
áldozatával az üregbe, a báró vette sapópáját, botját, megnyomta a rugót
a Loyola-képen, és eltávozott.


IV.

A rettenetes hóhér minden este eljött gyönyörködni a rabló
kínszenvedésében. Zuritát vagy három napig nem hagyta el ereje.
Óvakodott hozzányúlni a veszedelmes ételhez, mely csak arra volt szánva,
hogy szomjúságát növelje, s száz meg száz próbát tett: nem birna-e
megszabadulni? Hanem a mikor belátta, hogy a szökés lehetetlen,
egyszerre megtört. Evett, s még inkább szomjazott. Elkezdett könyörögni;
egyetlen egy pohár vízért szívesen odaadta volna az életét. Majd
megkísérlette az öngyilkosságot; a késéhez folyamodott, a mely vele
maradt. De elhibázta a szúrást, és seblázában még borzasztóbban
szenvedett. Végre dühöngeni kezdett…

A bakó odafenn ördögi gyönyörűséggel hallgatta a mélyből jövő, rettentő
hangokat. Szólt hozzá, felelt neki, és nem könyörült rajta. A
legiszonyatosabb átkok, a tombolás, a halálhörgés, csupa édes zene volt
neki. Végre, egy este, nem hallott többé semmit.

Valladares báró beszólította embereit, s kiadta a parancsot:

– Söpörjétek ki ezt az üreget.



AZ IGAZSÁG.

– Örülök – szólt magában az igazságügyminiszter – hogy végre,
szemtől-szemben, látni fogom: az Igazságot; nem a körültekintő, a
polgári igazságot, hanem a meg nem alkuvó, a csupasz Igazságot, azt, a
melyik azért Igazság, hogy betörjék a fejét.

Kiszállt kocsijából, s felment az igazságügyi palota első emeletére.
Nagy szaladgálás támadt körülötte. Megilletődött tisztviselőkkel és
serény szolgákkal találkozott, a kik minden látható czél nélkül
sürögtek-forogtak, keringtek, rohantak, buzgólkodtak sokféleképpen, de
megannyian fölötte észrevehetően. Valaki kinyitott előtte egy nagy
szárnyas ajtót, s a miniszter belépett a tárgyalóterembe.

Lippe-Detmold bírái már együtt voltak. Csak a magánvádló úr ő
exczellencziáját várták.

A miniszter engedelmével a bíróság elnöke nyomban intézkedett.
Megkezdődött a tárgyalás, a vádlottat elővezették.

A magánvádló úr, a ki a főügyész mellett, egy karosszékben helyezkedett
el, tetőtől-talpig végignézte az ipsét.

– Mindjárt gondoltam! – szólt magában. – Az Igazság tüdővészes. A mai
világban az Igazság csak tüdővészes lehet. Természetesen kopott
szalonkabát van rajta, mert ma már senki se visel szalonkabátot.
Czipőjének a sarka félre van taposva; hja, az Igazság rögös utakon jár!
Ámbár a tömlöczben nem igen koptatja az ember a czipőjét… de, úgy
látszik, már így hozták ide. Képzeltem azt is, hogy szemüveget visel. Az
Igazság nem lát egyebet, csak azt, a mi a szemüvege előtt van; nem lát
az orrán túl; hogy mi minden van rajta kívül, azt már nem látja meg.

De figyelme másfelé fordult, mert az elnök megadta a szót a vádlott
ügyvédjének:

– A védő úr egy kérést óhajt előterjeszteni.

A védő azt kérte: határozza el a törvényszék, hogy a tárgyalást négy óra
leforgása után föl fogja függeszteni. Az emberiességre hivatkozva kéri
ezt.

– Legyen szabad emlékeztetnem a törvényszéket, – okolta meg a kérését –
hogy az, a kit védek, a börtönből jön, a hol már nyolcz hónapja senyved.
Annak idején úgy méltóztatott itélni, hogy egy évi börtönbüntetést kell
kiállania azért a becsületsértésért, a melyet éppen a magánvádló úr ő
exczellencziájával szemben követett el. Ez a büntetés naponkint tizenegy
órai kényszermunkával van súlyosbítva. A vádlottat, a kinek szervezete
kissé érzékeny, s a ki csak a szellemi munkához szokott hozzá, a
meglehetősen súlyos testi munka nagyon megviselte. Annyival inkább
szenved e miatt, mert a börtönben csak igen hiányosan táplálkozhatik.
Tegnap például nem kapott más ennivalót, csak száraz kenyeret és
borsólevest. A hosszantartó tárgyalás izgalmait ez a roncsolt szervezet…

Az ügyvédi ékesszólás szóvirágaira a miniszter már nem volt kiváncsi.

– Kiderül – szólt magában – hogy az Igazság beérhette volna a puszta
becsületsértéssel is, s hogy a rágalom már egészen fölösleges volt.
Miért nem elégedett meg azzal, hogy kénye-kedve szerint össze-vissza
sértegethette Lippe-Detmold igazságügyminiszterét?! De nem, neki ki
kellett nyomtatnia azt is, hogy én több alkalommal hazárd-játékot
játszottam. Tehetek én róla, hogy ez nem száradhat rajtam?! A száraz
kenyér, a borsóleves és a tizenegy órai kényszermunka csakugyan nem
lehet élvezetes, de rajta állott, hogy mindezt kikerülje. S ha már
okvetetlenül úgy kívánta a lelki szüksége, hogy megizlelje ezt a
mulatságot, megelégedhetett volna egy évi szórakozással is. De nem, egy
sütetből két lepény, s a mulatságból két adag kellett neki! Tehetek én
róla?! A gyámja vagyok én neki?!

Az elnök ezalatt hozzáfogott a vádlott kihallgatásához. A vádlott, az
általános kérdésekre felelve, elmondta, hogy Kohlhaasnak hívják,
negyvennégy éves, szerkesztő. Az elnök közölte vele, hogy rágalmazással
vádolják; idézte Kohlhaas czikkének panaszolt mondatait, s fölolvasta a
magánvádló levelének ezt a helyét: »Becsületszavamra jelentem ki a
következőket: 1. Nem igaz, a mit a vádlott állított, hogy tudniillik
három évvel ezelőtt, főügyész koromban, a tél folyamán többször
játszottam baccarat-játékot Herman könyvkereskedővel és Lindner
fogorvossal. Ellenben igaz, hogy Hermannal és Lindnerrel, abban az
időben, többször játszottam commerce-játékot. 2. Nem igaz, hogy most is
szoktam hazárd-játékot játszani. Megtörtént ugyan, hogy részt vettem
poker-játékban, de a poker nem hazárd-játék.«

– Legalább is vitás – szólt magában a miniszter – hogy hazárd-játék-e a
poker? Nincs döntvény, a mely hazárd-játéknak mondaná, s én nem tartom
annak. Már pedig most én vagyok Lippe-Detmold jogi lelkiismerete, s én
annyival inkább hivatott vagyok arra, hogy ebben a vitás kérdésben
döntsek, mert én értek a hazárd-játékhoz. A mi pedig a Polgári
Kaszinóban történteket illeti, mindenki tudja, látta, hogy Lindnerrel és
Hermannal nap-nap után csak ártatlan társasjátékot játszottunk… Hogy
aztán mi történt este, olyankor, a mikor hármunkon kívül már senki se
volt a klubban, ehhez a nyilvánosságnak semmi köze.

A vádlott ekközben kijelentette, hogy: a mit állított, igaz, és hogy
állítását bizonyítani kivánja.

– Bizonyítani kívánja?! – álmélkodott magában a magánvádló úr ő
exczellencziája. – Ez nem rossz. Igazán kiváncsi vagyok rá: hogyan
akarja bizonyítani?

Az elnök egy uj alakot vezettetett elő.

– Honnan ismerem ezt az ábrázatot? – kérdezgette magától a miniszter. –
De hisz ez a Jean! A Jean, a ki egyszerre csak eltűnt a kaszinóból!

A tanu elmondta, hogy Strommernek hívják, pinczér, öt éven át a Polgári
Kaszinóban szolgált. Most három éve még ott volt. Gyakran látta, hogy a
kegyelmes úr, akkor még mint főügyész, a mindennapos, ártatlan parti
befejezése után, baccarat-t játszott Herman és Lindner urakkal. Ez
mindig csak olyankor történt, a mikor kivülök már senkise volt a
klubban. A játék végéig ő szolgálta ki az urakat s tisztán látta, hogy
mit játszanak. Természetesen csak addig tartózkodott a közelükben, a míg
a szolgálat ezt okvetetlenül szükségessé tette. Az urak tekintetéből
kiolvashatta, mily fölöslegesnek találják, hogy tovább is ott időzzék.
Mindezt, néhány hónappal ezelőtt, szóról szóra így mondta el Hartmann
védőügyvéd urnak, a ki vallomását jegyzőkönyvbe foglalta.

– Jellemző – merengett a kegyelmes úr – hogy a tüdővészes Igazság, az az
Igazság, a mely a fejével nekimegy a falnak, sohase tud másféle tanut
állítani, csak inast, szobalányt, pinczért, kocsist, társalkodónőt,
cselédet. Ennek a szerencsétlen Igazságnak cseléd-pletyka az alapja,
támasza, talpköve; csupa olyan tanura hivatkozik, a kit mi megfizetünk s
lenézünk, a kit magunkhoz hasonlónak el nem ismerhetünk, mert pénzért
oda alacsonyodik, hogy kitisztogatja, a mit mi beszennyezünk. Erkölcsi
alap, egyéni szavahihetőség híjján való, elcsapott, bosszut lihegő
szolgákat szólaltat meg, és harsonája csak azt visszhangozza, a mit egy
mocsárban kuruttyolnak. Persze Herman és Lindner nem őrültek meg, hogy
ellenem tanuskodjanak, és ha volna kívülök, a ki tudna a dologról, az
ilyen kérdésre gavallér ember, úri ember nem mondhatja meg az igazat. De
mit képzel ez a nyomorult: ugyan mit fog bizonyítani az ő egy szál
tanújával, ezzel az elbocsátott szolgával, a kinek a szava, már csak a
társadalmi helyzeténél fogva is, akármit mond, legalább is gyanús?!

– Kötelességem – szólt az elnök – figyelmeztetni a tanut vallomásának
következéseire. Óva intem, hogy vallja meg, ha annak idején és most –
talán csak azért, hogy meg ne hazudtolja magát – olyat is mondott, a mi
nem fedi a valóságot; gondolja meg jól, hogy mit állít; szálljon magába;
ismerje el, hogy csalóka igéretekkel félrevezették. Még nem késő; az
esküt még nem tette le.

A tanu megmaradt a mellett, hogy az igazat mondta. Megeskették.

– Alapos lévén a gyanú – szólt ezután az elnök – hogy a tanu hamisan
esküdött, elrendelem a tanú letartóztatását.

A tanut letartóztatták és elvezették.

– Annyit mindenesetre megérdemel – végezte el magában a miniszter – hogy
egy kicsit megtánczoltassák. Nem tudja befogni a száját?!

De ismét megszólalt az elnök:

– Szükségessé válván, hogy Strommer vallomására nézve tanúképpen
hallgassuk ki doktor Hartmann urat, fölmerül a kérdés, hogy doktor
Hartmann úr tovább is viselheti-e a védőügyvéd tisztét? A bíróság
visszavonul tanácskozásra.

Az elnök fölkelt és odasietett a miniszterhez, a ki egy tekintettel
magához intette.

– Kedves doktor Gries – szólt a kegyelmes úr, – megvallom, nagyon
szeretném… természetesen ez csak a magán-ember óhajtása… ha a
tanácskozás nem nyúlnék nagyon hosszúra. Tudja, az államügyek!…

– Természetesen, kegyelmes úr!… Hisz az egész csak forma! – felelt az
elnök.

A bíróság tagjai kivonultak, és a szomszéd teremben, addig, míg az
ajtónak – a forma kedvéért – zárva kellett maradnia: a vöröshajú
tanácsosnéról beszélgettek, a kinek az elveszett ölebét kinn találták
meg, a Vilmos-kaszárnyában.

A szünet alatt a kegyelmes úr, unalmában, ujra szemügyre vette a
vádlottat.

– Nem sok előfizetője lehet, szegénynek! – jegyezte meg magában. –
Micsoda nadrág! A széle köröskörül kifoszlott!

A szegény Igazság észrevette, hogy a miniszter a nadrágját nézi.
Elpirult és zavartan fordult félre.

A bírák megjelentek és visszatelepedtek a helyükre. Hanem a védő nem
várta meg, míg az elnök kihirdeti a végzést: könnyen kitalálhatta, mit
fog hallani. Elébe vágott a határozatnak, s kijelentette, hogy önként
leteszi a tisztét. A vizsgálat során is – mondotta – de különösen itt, a
végtárgyaláson, olyan rendkívüli intézkedések történtek, a melyek a
védelmet egyszerűen lehetetlenné teszik. Ilyen körülmények között nem
tehet egyebet, mint hogy lemond tisztéről.

A kegyelmes úr fölemelkedett.

– A védelem képviselője valóban jól teszi, ha visszavonul – szólt az
önérzetes felsőbbségnek, a könnyed gúnynak, s a mob tisztátlanságát
megvető arisztokratikus finnyásságnak azon a finomul tartózkodó, jól
neveltséget rikító éles hangján, a melyet az előkelőktől a közönséges
ember, akárhogyan igyekszik, nem tud elsajátítani. – Magam is helyesnek
találom, hogy Hartmann doktor úr ne játszsza tovább is a védő szerepét;
neki, ebben az ügyben, inkább a vádlottak padján volna a helye. Éppen ma
kaptam bizalmas értesítést arról, hogy Hartmann doktor úr a panaszolt
ujságczikkelyt sokkal jobban és sokkal régebben ismeri, mint mindannyian
képzeltük. Olvasta a czikkelyt, mielőtt ez megjelent, egyetértett a
tartalmával, helyeselte, javasolta közlését. Mondhatni: ő az értelmi
szerző.

A védő felháborodva utasította vissza ezt a gyanusítást. Zajos vita
támadt, a melyben a védőn és az elnökön kívül az ügyész is részt vett.
Végül Hartmann doktor megismételte kijelentését, hogy leteszi tisztét és
kiment a teremből.

Ekkor a vádlott kért szót.

– Elállok attól – kezdte, s egy kissé remegett a hangja – hogy a többi
tanu kihallgatását is kérjem. Ennek csak akkor volna értelme, ha a
bizonyítás nem lippe-detmoldi, hanem nagybirodalmi, elfogulatlan és
független bíróság előtt történnék. Nem fogok nyilatkozni többé. Ne is
tessék kérdezni, mert megtagadom a feleletet.

És konokul megmaradt e mellett. Hiába faggatta az elnök, nem felelt
semmiféle kérdésre.

Az elnök erre befejezte a kihallgatást és az ügyésznek adta át a szót.

Az ügyész, hogy kedvében járjon a miniszternek, rövidre fogta a vádoló
beszédet. Mindenekelőtt megállapította, hogy a vádlott semmit se tudott
bizonyítani. Aztán arról értekezett, hogy mekkora a vádlott felelőssége.
Megengedi, hogy a vádlott bizonyos fokig jóhiszemű volt, de kétségtelen,
hogy nagyon könnyelműen járt el. Igy tehát rászolgált a büntetésre. Még
pedig a szigorú büntetésre, mert igen rossz példát ad. Mily rossz
példát, mutatja, hogy azóta már egy másik szerkesztő is találkozott, a
ki hasonló rágalmakat írt a magánvádló úrról.

A magánvádló úrnak nem kellett sokáig várakoznia. A bíróság hamarosan
kihirdette az itéletet.

Kohlhaast ez alkalommal is egy évi börtönbüntetésre itélték; s a
büntetést ez alkalommal is naponkint tizenegy órai kényszermunka
súlyosbította.

Mert végre is, a rágalmazás büntetése nem lehetett kevesebb, mint a
kevésbbé kártékony becsületsértésé.

– A marha! – boszankodott magában a miniszter, miután kihirdették az
itéletet. – Hát kellett ez neki?! Nem tudott békén maradni?! Családja
van, négy vagy öt gyereke… ezek most már bizonyosan éhezni fognak. Nem
súlyosan vét az ilyen ember a legszentebb kötelesség ellen?! Ha másnak
nem, a családjának, a gyerekeinek tartoznék vele, hogy hallgasson, hogy
fogja be a száját, hogy ne erőködjék a világot megjavítani, hanem üljön
csendesen a vaczkában! Az ilyen embert, a ki még a családjának is
megrontója, föl kellene akasztani! Nem volna kár érte!

De az elitélt nyomorúságos alakja egész nap nem ment ki a fejéből.

– Eh, mit sajnálkozom rajta?! – elégedetlenkedett, a mikor még délután
is rajta kapta magát, hogy minduntalan a siralmas figurára gondol. –
Tehetek én róla, hogy nincs elég esze?! Tehetek én róla, hogy a fejével
neki megy a falnak és betöri a fejét?! Az én hibám, ha nem tudja
megérteni, hogy: piszkálni azokat az igazságokat, a melyek a nálunk
hatalmasabbnak nem kellemesek, minden gyakorlati czél nélkül való
veszedelmes, őrült foglalkozás?! Az én hibám, ha ő egy rögeszme betege,
ha az utamba áll, ha nem tartja tiszteletben azt az elvet, hogy: »Éljünk
és más is hadd éljen!…«?! Mit fujja azt, a mi nem égeti?!

Estefelé az jutott eszébe, hogy:

– Ha még igazán megrágalmaz!… Ha rám fog valami otromba hazugságot, a
melyet észre se kell vennem, a melyen néma megvetéssel tehetem túl
magam!… Bánta volna az ördög! Szivesen beleegyeztem volna, hogy: hadd
fusson! De nem. Olyat fog rám, a mi igaz. Nehéz helyzetbe ránt, a
melyben védekeznem kell. Be akar szennyezni, és még hozzá nem is
hazudik! Ez már határozottan szemtelenség!

Már aludni készült, de még folyvást foglalkoztatta az ágrólszakadt
ember. Némi hatással volt rá, hogy a mai világban is vannak vadállatok,
a kik fújják azt, a mi nem égeti őket. Micsoda ösztön hajtja őket erre?!

Valaha voltak masztodonok, mammútok, csodaszörnyek, egyszemű és
egyszarvú rémes állatok, a melyek félig vakon rohantak előre az egyenes
úton és rettentő agyarukkal nekimentek akárminek, a mi az útjokba akadt.
De mi hajtja az utolsó bölényt, fajtájának elcsenevészedett, törpe
ivadékát arra, hogy nekimenjen a gőzkocsinak?

Elaludt és azt álmodta, hogy belép Kohlhaas börtönébe, mert rá akarja
bírni, hogy vonja vissza, a mit a baccarat-ról mondott. Benyit,
tolvajlámpával a kezében, hanem ez oly kevéssé világít, s a czellában
olyan nagy a sötétség, hogy eleinte nem lát semmit. De egyszerre, a
börtön mélyén, egy vakítóan fényes pontot vesz észre. Közelebb megy a
világító ponthoz, a szurokfeketeség oszladozni kezd, s látja, hogy ott
fekszik az elitélt. Megismeri a félretaposott sarkú czipőt, a kifoszlott
szélű nadrágot, az ócska, kopott szalonkabátot és a fekete zsinóron
csüngő, olcsó szemüveget. De mi ez a vakítóan fénylő tárgy? Csak akkor
látja, hogy Kohlhaasnak a nyakkendőjében egy melltű van, a melynek a
gyémántja akkora, mint a Kohinoor, és úgy világít, mint a rádium.

Fölébredt, az álmára gondolt, és elmosolyodott.

– Eh! – szólt magában. – Minek a gyémántmelltű egy ilyen szegény
embernek?!… Ha kitudódnék róla, hogy ilyen kincse van, megint csak
becsuknák, mert az egész világ azt hinné, hogy lopta. Szerencséjére,
kincse értéktelen.

Azt remélte, hogy ha a másik oldalára fordul, egy percz mulva ujra
elalszik. De ez nem sikerült neki, mert a gondolatai elkalandoztak,
messzire, messzire… a mi egy kissé fölizgatta. Hogy valahára mégis
elálmosodjék, kezébe vette a kétfilléres esti ujságot, és elolvasta, az
első mondattól az utolsóig, a mely így szólt: »A szerkesztésért felelős,
dr. Kohlhaas távollétében: dr. Lustig.«



FŰ A ROMOK KÖZT.


I.

Mikor kiderült, hogy az egy pár nap óta suttogó hír igazat mondott, és
Lakos Bandi, a város legtekintélyesebb ügyvédje, takarékpénztári
igazgató, a színügyi bizottság elnöke, csakugyan elkezelt egy csomót a
takarékpénztár pénzéből: az egész város kétségbe volt esve.
»Hallottad?!« – »Lehetetlen!« – »Hallatlan!« – »Ki hitte volna?!« – ezek
a szavak jártak szájról-szájra.

A legjobban mégis a czigányprimás volt elkeseredve. Nyolcz órakor este,
a mikor el kellett kezdeni a muzsikát, abban a vendéglőben, a hol Lakos
Bandi a bálokat és a megyeszerte napokig emlegetett zártkörű
mulatságokat rendezte, a czigány lelkendezve jött meg a szinházból, a
hová, a közönséget lesni, egy perczre bekukkant.

– Jaj, jaj, jaj! – óbégatott. – Hallottátok a Bandi nagyságos urat?! Na,
nekünk ugyan lőttek!

A banda szörnyűködve hallgatta végig a lesujtó ujságot. »Leesett a mi
fejünk koronája!« – gyászolt a czimbalmos. Mert a hír azt jelentette,
hogy az utolsó gavallér nincs többé. Az utolsó bölény, a ki még nagy
bankókat ad a czigánynak, tréfából százast ragaszt a primás homlokára,
és minden este csap egy kis murit, csak azért, hogy hadd éljen a czigány
is.

A vendéglőben esztendők óta nem voltak olyan kevesen, mint akkor este. A
gombóczalakú, komoly kis vendéglős csak három vagy négy asztalnál
magyarázhatta el, idegeneknek, utazóknak s egy pár egész nap otthonülő
embernek, hogy mi történt a városban.

– Én különben egy szót se hiszek az egészből – mondta befejezésül. –
Olyan derék, finom, gavallér úriembert sohase tetszett látni!

Azt hitte, hogy ha erősen tagadja, talán még meg nem történtté teheti az
esetet.

De igen komoly és igen megilletődött arcczal beszélt, a pinczérek pedig
kedvetlenül, immel-ámmal szolgálták ki a harmadik osztályú vendégeket, s
minduntalan kaszinóvá csoportosultak valamelyik sarokban.

Le lehetett olvasni az arczukról, hogy a borravalók alkonyán keseregnek
s csüggedten néznek a közel jövőbe. Az a hangulat tartotta őket fogva, a
melynek ezt a híres mondást köszönhetjük: »Az istenek elköltöznek!« Lám,
a garasos vendégeknek semmi bajuk, s a fejedelmi személyeket becsukják!

A színházban még nagyobb volt az elszörnyedés. A nézőtéren csak igen
kevesen figyeltek az előadásra, a színpadon a szereplők nem tudták, mit
beszélnek, s a színfalak között mindenki lázasan tárgyalta az esetet,
különös tekintettel a színház érdekeltségére. Egy hónappal ezelőtt
ugyanis Lakos Bandi mentette ki az igazgatót pillanatnyi pénzzavarából,
a sajátjából utalványozván ki egy nagyobb összeget a társulat
fölsegítésére.

– Neki igen nagy magánvagyona volt – magyarázta az igazgató az
aggódóknak, a kik már a legközelebbi gázsiért is remegtek – s a magáéval
azt tehette, a mit akart. Ha sikkasztott, semmi közöm hozzá. Egyébként
az nem igaz, hogy sikkasztott; csak könnyelműen gazdálkodott a
takarékpénztár pénzével, vakmerő játékba bocsátkozott, a melyen
véletlenül veszített. Ha nyert volna, ezért bezzeg nem hálálkodott volna
neki a takarékpénztár; a tisztelt részvényesek és a tisztelt betevők nem
szóltak volna egy szót se. Igy pedig, mert veszített, összeröffennek és
csak őt teszik felelőssé. Már pedig én kimondom, hogy akármit is
beszélnek: tisztességes ember volt, úri ember, derék ember, csak
szerencsétlen.

De a színfalak között másutt is, minden zugban nagy izgatottság
uralkodott. Kivált három hölgy körül volt állandó a csoportosulás. Az
egyik kisasszony sírt s a gyászoló kis özvegyet adta. A másik hölgy a
festék alatt is pirosan magyarázgatta, hogy ő még olyan időben kapott
Lakos Banditól értéktárgyakat, a mikor a takarékpénztár dolga a
legnagyobb rendben volt; ezek az értéktárgyak különben is értéktelenek.
A harmadik hölgy a zsebeit is kiforgatta s minden uj jelentkezőnek ujra
meg ujra bebizonyította, hogy ő Lakos Banditól semmit se fogadott el;
csak kocsikázott és vacsorált vele, már pedig vacsorálni és kocsikázni
szabad.

A pályatársak közt akadt, a ki nem mulaszthatta el az alkalmat, hogy a
három hölgy közül az egyiket vagy a másikat megcsipkedje. De a szúró
megjegyzések éle csak a pályatársnő ellen fordult; Lakos Bandit még a
javíthatatlan tréfálkozók is a legteljesebb rokonérzéssel, tisztelettel
és részvéttel emlegették.

A nézőtéren ezalatt folyton jöttek-mentek az emberek. Sokan csak azért
mentek el a szinházba, hogy az esetről beszélhessenek. A takarékpénztár
egy vezető embere alig győzött felelni a sok kérdezősködésre, a melyek
mind arra vonatkoztak, hogy sikkasztás történt-e, vagy csak
szabályellenes gazdálkodás, s hogy mi vár arra, a ki tegnap még a város
első embere volt? Lakos Bandi bizalmasai is sok ostromnak voltak kitéve.
Mit csinál? Mi hir róla? Ki látta utóljára s mikor?

A színfalak mögött gyászoló kis özvegy nem az egyetlen volt, a ki a
sikkasztót már előre megsiratta. Bent a városban, fényűzéssel bútorozott
lakások perzsa szőnyegein, nem egy hölgy járt-kelt fel s alá,
kétségbeesetten tördelve a kezét, könynyel a szemében, rémlátásokkal
súlyosított izgalomban, remegve, hogy nemsokára nem lesz egyedül, s
mások vagy egy más előtt el kell titkolnia bánatát, rémületét,
aggodalmait. Lakos Bandit a város legszebb asszonyai szerették. Egy
közülök, a legutolsó kedvese, a kire még senki se gyanakodott, egy fehér
arczú, ábrándos szemű fiatal teremtés, már a színházban volt, mikor a
rémhír végigfutott a városon. A páholyban hallotta meg a
szerencsétlenséget, s minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne
árulja magát. Szinte ájuldozott a fájdalomtól és a rettegéstől, de végig
kellett szenvednie legalább két felvonást. Olyan feltűnően viselte
magát, hogy végre is, óvatosságból, színeskednie kellett. Úgy tett, mint
a ki a színpadra figyel, s erőtetetten nevetett olyan mondásokon, a
melyeken nem volt semmi nevetni való. Hamisan csengő nevetése
kihallatszott a nézőtér zsivajából; a sok suttogó, mormoló, trécselő
között ő volt az egyetlen a színházban, a ki nevetett.

De nemcsak az asszonyok sajnálták Lakos Bandit, hanem a férfiak is,
kivétel nélkül. Ezek nemcsak szerették, becsülték is. A barátai
elrémülten hallgatták végig a meglepő hírt, s Lakos Bandinak mindenki
barátja volt. Szeretett czimborákkal mulatozni, szeretett szivességeket
tenni: majdnem annyi lekötelezettje volt, a hány ismerőse. Voltak, a kik
élősködtek rajta, s állandóan, évekig az ő pénzén mulattak. Voltak, a
kikben ő tartotta a lelket takarékpénztári kölcsönökkel,
magán-kölcsönnel, soha meg nem számlált aprópénzzel. Lakos Bandi mindig
szórta a pénzt, s pajtásainak bőven juttatott abból, a mit a mulatságára
szánt; azoknak, a kik pezsgő, szivar és kölcsön czímén hajlandók minden
ajándékot elfogadni, ő volt az egyetlen Maecenása, mondhatni: a
gondviselése. De a komolyabb emberek is mind barátsággal voltak iránta,
s ezek a hihetetlenül hangzó hírt sehogy se akarták megérteni. Tudták,
hogy rengeteg sokat költ, de a vagyona is igen nagy volt, és soha
senkinek se jutott eszébe, hogy ez az ember ahhoz is hozzányúlhat, a mi
nem az övé. Úgy ismerték, mint az egyenesség, az igazmondás és a férfias
erő megtestesülését; nem ismerte és másban se tűrte el a kicsinyességet;
távol volt tőle minden, a mi alattomosságra vall, vagy hitványság
jelének tűnhetik fel. Ki gondolt volna arra, hogy ez az ember, ha elfogy
a pénze, ráteszi a kezét a gondjára bízott intézet vagyonára?!

Még azok is sajnálták, a kik már tudták, hogy a Lakos Bandi hibájából
megkárosodtak, vagy attól tartottak, hogy meg fognak károsodni: a
részvényesek és a betevők. Hogyan? Ez az örökkön jókedvű, mulatós
úriember, a kinek mindig csak a tréfán járt az esze, a ki öröme volt
minden társaságnak, mert nem fogyott ki az ötletekből és semmit se
sajnált se a maga, se a mások mulatságára, ez a minden szolgálatra kész,
kedves úriember, a ki maga volt a szives jóság, az előzékenység, az
udvariasság, ez a pazar nagyúr, a ki úgy élt, mint egy gróf, és úgy
ajándékozgatott, a hogy ma már a fejedelmek se szoktak, odáig jutott,
hogy nem csupán mindenét elveszítette, de elsinkófálta a másét is?! Ó, a
szerencsétlen, hogyan érezheti ez most magát, olyan mult után?! Ilyen
magasról bukni és ilyen mélyre! Szegény!

Sajnálták a pénzöket, de Lakos Bandit még a pénzöknél is jobban
sajnálták, a mi az emberi léleknek már egyik legnemesebb és legritkább
felbuzdulása.

Még a város határain túl is nagy érdeklődést és részvétet keltett az
eset. Lakos Bandit messze földön ismerték; a megyének egyik szereplő
alakja volt s politika czímén sokat járt a fővárosba is, a hol nagy
mulatságokat csapott s megfordult minden társaságban. Sok pénze volt,
sokat költött és soha se kért semmit senkitől: tehát elsőrangú gavallér
számba ment. Tele volt anekdotával, mindig tréfált, de a tréfái soha se
sértettek senkit: tehát mindenki szerette. Előkelő társaságokba járt,
tehát mindenütt azt tartották róla, hogy kedves, derék, elmés úriember.
Tudtak róla még az intéző körökben is; kivételes népszerűségénél,
összeköttetéseinél, vagyoni viszonyainál fogva a választások egyik
vezérembere volt. A képviselőt tulajdonképpen ő nevezte ki s a
közigazgatási választásoknál is döntő szerepet játszott. Már régen
képviselő lehetett volna, de jobban szeretett otthon mulatni. Azért
helyi nevezetességü állásában is csorbítatlan tekintélynek örvendett, s
gyakran fordultak hozzá, a kik a városától valamit akartak.

És ez a sok ember, a ki mind megdöbbenéssel, elhűlve és mélységes
részvéttel hallgatta vagy olvasta végig a soha el nem képzelt,
hihetetlenül hangzó és mégis igaz hír apró részleteit: mind egy szálig,
a képviselőktől le az utolsó czigányig, szentül meg volt győződve róla,
hogy Lakos Bandi agyon fogja lőni magát, talán már meg is halt azóta.
Olyan ember volt, a ki nem él túl effélét. Az volt a legkedvesebb
mondása – és ezt mint életének vezérelvét idézgette – hogy: »úgy szép az
élet, ha zajlik«. Azt értette alatta, hogy csak addig érdemes élni, mig
kellemes, nagy izgalmaknak élhet az ember. És e szerint élt. Mindig,
mindenütt az élvezetet kereste, minél több élvezetet, minél nagyobb
élvezeteket, s gyönyörüségét az izgalmakban találta meg, nem magában az
élvezetvágy kielégülésében; a borral, a játékkal, a szerelemmel és a
dallal nem tudott betelni; és soha se tért ki semmiféle összeütközés,
semmiféle veszedelem elől, hogy a tetszése szerint élhessen.

Mindenki meg volt győződve róla, hogy Lakos Bandi nem fogja túlélni ezt
a históriát; maga Lakos Bandi is. Ha egy évvel előbb valaki megjósolja
neki az esetét, és azt, hogy azután pedig tovább fog élni: a szemébe
nevetett volna az ostoba kuvikmadárnak.

Most pedig, hogy eddigi életének egész épülete összeomlott, Lakos Bandi
már nem gondolt rá, hogy véget vessen az izgalmakkal teljes, szép, de
rövid komédiának.


II.

Azok között az asszonyok között, a kikkel Lakos Bandi valaha
találkozott, akadt egy olyan is, a kinek a katasztrófa estéjén nem
szorult össze a szíve a megdöbbenéstől; a ki nem sírt, nem tördelte a
kezét és nem ájuldozott: a felesége.

Lakos Bandi barátja volt az egész világnak, a főispántól a czimbalmosig.
Az asszonyoknak persze még inkább. Csak egy női lény volt az ismerősei
között, a kit nem szeretett, és a kihez nem tudott kedves lenni: az az
asszony, a ki vele lakott és a nevét viselte.

A kik ismerték az állapotot, nem is hibáztatták ezért Lakos Bandit. Ő
meg a felesége sehogyan se illettek össze; éppen nem voltak egymásnak
valók. S nem kellett hozzá valami különös mulatós hajlandóság, hogy
Lakosnét unalmasnak találja az ember; a férjénél sokkal kevésbbé vidám
emberek is kiállhatatlannak tartották. Jó asszonyka volt, de a
társaságát senki se mondta volna vonzónak. Már az első időkben kitűnt,
hogy nem egymásnak termettek. Ha Lakos mulatni akart, a felesége álmos
volt. Ha Lakos ki akarta rugni maga alól az egész világot, az asszonynak
fájt a foga. Később meghalt egy kis gyermekök, és attól fogva Lakos nem
tudott az asszonynyal együtt lenni. Semmiben se vehette hasznát; a
felesége csak sírt és sírt, folyton a temetőbe járt és reggeltől estig
pityergett.

A férje eleinte még csak megértette a gyásznak ezt a minden mértéken
túlhajtását, de utóbb tűrhetetlennek találta, hogy az asszony úgy
ragaszkodik a fájdalmához, mint az őrültek a rögeszméikhez, és minden
józanság ellenére nem akar vigasztalódni, felejteni, élni. Néha
meg-megfordult a fejében, hogy neki, sok gyöngédséggel, módjában volna
ezt a nagy gyászt legyőzni, s hogy ez talán kötelessége is volna; de az
ilyen igény túlságosnak tűnt fel előtte, semmivel se igazolható önző
követelésnek; úgy gondolkozott, hogy az asszony nem érdemelte ki a
megkívánt nagy figyelmességet, s ha csakugyan rá pazarolná minden
idejét, az eredmény nem érné meg a fáradságot. Azért arra, a mit az
asszony kötelesség-mulasztásának tartott, előbb hideg türelemmel, aztán
közönbösséggel felelt. Már előbb mindenfelé udvarolgatott, és ezt
természetesnek tartotta annálfogva, hogy véralkatra oly nagyon
különböztek egymástól. Későbben, a mikor erre már szinte
feljogosítottnak hitte magát, nem is nagyon titkolta a dolgait. És
kalandjairól annyit tudott a város, hogy a sok kósza hírnek el kellett
jutnia az asszony füléhez is. A hűtlenség hirétől a bizonyosság
megszerzéséig rövid az út; s ebben az esetben a vádlott nem is tagadta
le a »futó viszony«-t. A feleségének erre az a rossz ötlete támadt, a
mely hasonló helyzetben eszébe jut minden tisztességes asszonynak:
felmondta a barátságot. Nem válik el, mert vallásos asszony s megtartja
azt, a mire megesküdött. Együtt maradnak s ő ezután is teljesíteni fogja
minden kötelességét, azt az egyet kivéve, a melytől most már fel van
mentve. A férje vállat vont s könnyű szívvel nyugodott bele abba, a mi
rá nézve úgy se jelentett nagy változást. Azután hamar és egészen
elszokott a feleségétől. Úgy találta, hogy a többiek kedvesebbek,
szebbek, szeretetreméltóbbak, szívesebbek hozzá, és főképpen több örömet
keltők, mint a felesége. És ő, a ki jó és szíves volt az egész világgal,
az idegenekkel, ismeretlenekkel, mindenkivel szemben: a sötét sarokba
helyezett házi bútor iránt valami ellenséges indulattal kezdett
viseltetni. El is mondta czimboráinak:

– Az én feleségem rossz hírbe keveri a becsületes asszonyokat. Ha sok
ilyet lát az ember, azt hinné, és ő maga szentül azt vallja, hogy a
becsületes asszony ilyen és ilyennek kell lennie. Már pedig ez nem igaz.
Én el tudom képzelni, hogy vannak tisztességes asszonyok, a kik azért
mulatságosak. Tagadom, hogy a házaséletnek és a feleség erényességének
együtt kellene járnia ezzel a rettentő unalmassággal. Ez az unalmasság
vele született; az ő legszemélyesebb tulajdona. Elsavanyodott lélek,
kellemetlen egyéniség, pont. Az olyan feleség, mint ő, a legteljesebb
igazolása minden házon kivüli mulatságnak és valóságos reklám a nem
erényes hölgyeknek.

Ellenséges indulata az idővel csak nőtt, és eszébe se jutott, hogy a
feleségéhez közeledjék. Az asszony pedig, nem nagyon sokára, megbánta,
hogy szakított férjével. Átlátta, hogy az első hibát ő követte el, hogy
férjének oka volt tőle eltávolodnia, hogy a hűtlennek meg kellett volna
bocsátania, mert a hűtlenséget ő maga okozta, s hogy csak magamagán
állott boszút, a mikor férjének kiadta az utat. Titokban igen szerette
volna meg nem történtté tenni, a mi történt; s ha csak rajta áll, már
örömest megbocsátott volna. De látta azt is, hogy ez egy kicsit későn
jutott eszébe. Keserűséggel tapasztalta, hogy, a mit nem képzelt előre:
az ura már egy cseppet se törődik vele; hogy a mitől nem tartott,
bekövetkezett, s hogy, a kit mindig várt: a bűnbánó nem akar
jelentkezni. Azt, hogy ő közeledjék, hogy a kibékülésre az első lépést ő
tegye meg, nem engedte asszonyi méltóságérzete, büntelenségének
elégtételt követelő tudata, önérzete és jogos büszkesége, szerelmének
szemérme. És egyben érezte, hogy vágya a kibékülésre szinte reménytelen;
hogy gyermekességekkel, kicsinyességekkel eltékozolt szerelmi
boldogságát már csak valami csoda szerezheti vissza. De azért nem tudott
erről a reményről letenni. És hogy lehetővé tegye a lehetetlent,
akaratának minden erejével és minden asszonyos makacsságával igyekezett,
hogy mássá legyen, hogy megváltozzék, hogy leküzdhesse énjét, hogy
másnak tűnjék fel, mint a milyen, hogy kedvessé váljék a férje előtt,
hogy még egyszer megnyerhesse s a Grizeldiszek simulékonyságával és
határtalan engedelmességével vissza hódíthassa a hűtelent. Vidám akart
lenni, mulatságkedvelő, férjéhez való.

Ez először is nehezére esett; aztán nem is tudta, hogyan fogjon hozzá:
nem értett a mulatsághoz, s egy vad leányka félszegségével iparkodott az
urához alkalmazkodni; még hozzá arra is ügyelnie kellett, hogy az
igyekezetével el ne árulja magát, hogy megváltozása észrevétlen
maradjon. Aztán meg kellett győződnie róla, hogy erőfeszitésének semmi
foganatja. Még ez se csüggesztette el; még ezután is remélt. És minél
szemérmetlenebbül csúfolta meg férje a házastársi hűséget: Grizeldisz,
az emberi természet egyik örök gyöngeségénél fogva, annál alázatosabb és
annál engedelmesebb lett.

Ez az átalakulás idővel még se maradt egészen hatástalan. Lakos lelkében
az ellenséges indulat nem minden jóakarat nélkül való közönbösségnek
adott helyet. Megint csak hozzászokott a már nem alkalmatlan idegenhez,
a ki vele egy fedél alatt lakott, s a hervadó arczocskát, melyet néha
hónapokig nem látott meg, s mely már kevésbbé volt előtte ismerős, mint
a város szép asszonyai, koronkint csodálkozva, sőt részvéttel nézegette.
Feleségében most se látott asszonyt; de már czimborának nézte, hallgatag
természetű, kissé unalmas, de tűrhető czimborának, a ki soha sincs
terhére, s a kinek a kutyahűségére, a jóindulatára, a jellemére bizton
számíthat. Egyszer az utczán találkozott vele, s a mint így, utczára
öltözötten, kissé kipirultan került elébe, úgy tetszett neki, mintha egy
rég nem látott kedvesét látná maga előtt, vagy mintha egy más városban
lakó asszonynyal találkoznék, a kivel egyszer kalandja volt a vasúton, s
a kit csak most kezd jobban megismerni. Nagy csodálkozására az asszony,
azzal a bánatos mosolygással, a melyet ujabban sokszor látott az arczán,
ajánlkozott, hogy vele megy, ha csak sétálni indult s ha nem lesz
terhére. Lakosnak majdnem megesett rajta a szíve s talán magával vitte
volna. De éppen egy szép asszonyhoz ment s erről a találkozóról nem
akart letenni. Azért haza küldte az asszonyt:

– Szegény kis öreg, te csak eredj haza!… De, nini, ez az uj kalap milyen
jól illik az arczodhoz!…

A szegény kis öreg hazament, és boldog volt, hogy a kalapja tetszett a
férjének.

Ettől a naptól fogva erősen hitte, hogy az Isten csodát fog tenni érte.


III.

Mikor még senki se gyanított semmit, az asszony már mindent tudott. Az ő
szeme vette észre legelőbb, hogy az örökkön jókedvű mulatság-vadász
egyszerre nem az az ember, a ki volt. Hirtelen, egyik napról a másikra,
kezdett otthonülő lenni. Egész délutánokat otthon töltött az íróasztala
mellett s csak későn este ment el hazulról vacsoráló czimborái közé.
Otthon nem igen szólt senkihez; nagyon elfoglalták a gondolatai. Ha azt
hitte, hogy senki se nézi: a régebben mindig derűs arczot mind
sötétebbre és sötétebbre árnyékolta a gond. Ha észrevette, hogy nincs
egyedül, erőltette a vidámságot és nevetgélt, de a nevetése kissé
furcsán hangzott. Azelőtt is nyájas és kellemes volt, de most,
napközben, a mig józan maradt, sokkal csendesebben beszélt, mint
azelőtt. Mindig nagyokat ivott, de most duhajkodva részegeskedett, s a
mi azelőtt sohase történt meg, reggelenkint lázas szemmel, a
garázdaságig ittasan tért haza. Egyre kevesebbet aludt, s ha
kábultságából fölébredt, olyan levertség vett erőt rajta, a mely az
elmebajosok megtörtségére emlékeztetett. Néha feltűnően előzékeny s az
alázatosságig udvarias volt mindenkivel szemben; máskor meg minden
látható ok nélkül idegeskedni kezdett és elárulta, hogy goromba és durva
is tud lenni. A hölgyeit elhanyagolta; a kártyázással felhagyott; már
csak ivott. Egy pár nap alatt tíz esztendőt öregedett, s feleségének úgy
rémlett, hogy a régi jó gyerek helyét egy más, ijesztően komoly, eddig
ismeretlen ember foglalta el.

Figyelni, ápolgatni, vallatni kezdte. Lakos Bandit nem kellett sokáig
gyóntatni. Nem volt zárkozott természetű; a titkolózás nehezére esett, s
nagy megerőltetésébe került, hogy az egész világ előtt színeskednie
kellett. Örült, hogy van valakije, a kinek a titoktartásában
megbízhatik, a ki előtt minden további veszedelem nélkül tárhatja fel a
bajait, a kivel elbeszélgethet róla, hogy minő kétségek gyötrik.
Elmondott mindent.

Könnyelműsége és vakmerősége menthetetlenné tette a társadalmi állását
és a jövőjét; jóvá nem tehető helyzetbe, orvosolhatatlan bajokba
keveredett. Játszott; eszeveszetten játszott, mindazzal, a mi a
vagyonából megmaradt, de nemcsak ezzel, hanem a mások pénzével is, hogy
többet nyerjen, hogy ismét vagyonos lehessen. Játszott és veszített.
Arról, hogy ezt a veszteséget kiheverhesse, szó se lehetett. De az, a
mit cselekedett, kétféleképpen itélhető meg: a szerint, hogy találhat-e
valami segítséget. Ha rövid időn nem teremt elő egy nagy összeget: akkor
egyszerűen sikkasztó. Ha elő tudja teremteni, akkor csak rossz sáfár, a
ki megengedhetetlen üzérkedésbe bocsátkozott, a ki szabályellenesen
kezelte a rábizott milliókat.

– Értsd meg – magyarázta. – A sikkasztót becsukják; a rossz sáfárt csak
elcsapják, meghurczolják, letaszítják a mélybe. De mind a két esetben
elveszett minden; még a becsület is. Nekem tulajdonképpen már mindegy.
Mégis szeretném megmenteni, a mi még megmenthető. Lehetővé tenni, hogy a
gondjaimra bízott intézetet ne rántsam magammal az örvénybe; kimódolni,
hogy azok, a kiket akaratuk ellenére, tudtukon kívül belevittem a
gyilkos játékba, ne károsodjanak, vagy csak az elmaradt hasznot
veszítsék. Nekem már mindegy; de azoknak nem mindegy. Azért tovább
játszottam; s most várom az eredményt. Ha ujra vesztettem…

Az asszony egy pillanatig se szörnyűködött.

– Tegyük fel a jobbik esetet. S ha most már nem veszítesz?

– Akkor ők meg vannak mentve.

– És te?

A férfi vállat vont.

– Várj – szólt az asszony. – Tegyük fel most már a rosszabbik esetet.
Még akkor is itt vagyok én, a szüleim és a testvéreim.

Vagyonos volt, s csak rajta állott, hogy a magáét megmentse; az ő
földjeit nem vehették volna el azok, a kiket férje megkárosított. De
mindenre gondolt, csak a tulajdon érdekére nem. Felajánlotta azt, a mi
az övé, s igérte, hogy ki fogja koldulni a szüleitől, a testvéreitől a
többit is, a mire még szükség van. Csak azt lehessen elérni, hogy
kettőjükön kívül senki se károsodjék. S hogy ha már minden elveszett,
még a becsület is: megmaradjon, a mi még megmenthető, a legnagyobb
szégyentől való szabadulásnak a lehetősége. Minden követ meg fog
mozgatni, s bizonyos benne, hogy czélt ér; ha egyebet nem is: férjének a
szabadságát meg fogja menteni.

A férfi meghatottan pillantott fel.

– És te azt hiszed, szegény kis öreg, hogy én elfogadom tőled ezt az
áldozatot?! Még a vagyonodból is kifoszszalak?! Egyéb már nem hiányzik.
Hagyd el! Csak azért várok, mert még remélem a jobbik esetet. Nem
szeretnék azzal a gondolattal pusztulni el, hogy szegény ember átka
kisér a sírba. De rajtam már nem segit semmi. Így vagy úgy, nekem nem
marad más, csak a golyó.

– Nem, azt nem teheted – szólt az asszony. – Ennyire nem rövidíthetsz
meg engem. Ha már a szerelmedet másoknak adtad, hagyd meg nekem legalább
az életedet. Valamivel mégis csak tartozol nekem.

Lakos meglepetten tekintett a hervadó teremtésre. El akarta titkolni, a
mit gondolt, azért keserű tréfával felelt:

– Azt mondom neked, a mit az öreg czigány a beteg gyereknek, a ki egy
kis száraz kenyeret kér: Neked is éppen az kell, a mi nincs!… Hagyd el,
ezen már túl vagyok.

– Ki fogom könyörögni tőled. Meglátod, hogy ki fogom könyörögni!

Lakos azt hitte, hogy kár minden szóért s kár minden lépésért. De amúgy
is várnia kellett, s mig napról-napra, óráról-órára leste a sürgönyt,
melytől a békében való kimulást remélte: el-elnézte, hogy az asszony
hogyan fáradozik érte. Így nézheti a halálra itélt, órákon át, résztvevő
figyelemmel, hogyan fáradozik egy bogárka, hogy odább czipeljen egy
szalmaszálat.

Leginkább az lepte meg, hogy az asszonyt nem sujtotta le és nem törte
meg a rettentő csapás. Valósággal felélénkült. Mintha még örült volna
rajta, hogy körülöttük lángba borult a világ.

Eleinte azt gondolta Lakos:

– A gyerekek örülnek, mikor a szomszédban nagy tűz van. Érdekli, izgatja
őket a látvány, és nem gondolnak rá, hogy nekik is oda éghet az egész
jövőjük.

Később így tűnődött:

– Azt képzeli, hogy még segíthet rajtam, és boldog, hogy hasznossá
teheti magát. Szegény!…

És végre eszébe jutott az is, hogy: no lám, csakugyan nem veszett el
minden! Csakugyan maradt valamije, a mire nem gondolt. Valamije, a miről
eddig nem tudott, a mit előbb nem érzett, mint a hogy a levegőt, a mig
megvan, nem érzi az ember.

Hiszen igaz, hogy ennek a hervatag asszonynak, a kiről csak most tudja,
hogy igazán az övé, semmiféle erőlködése, minden kutyahűsége nem sokat
lendíthet már az ő állapotán!… De azért mégis jól esett tudnia, hogy nem
maradt egészen magára.

És mialatt egyik nap a másik után mult, a nélkül, hogy megtudhatta
volna, veszített-e vagy megnyerte, a mit még megnyerhetett: a tisztes
temetést – elképzelte, kifestette magának a jövő képét: hogyan is lenne
hát, minő élet várna rá, ha véletlenül nem ölné meg magát, ha azok közé
a gyávák közé tartoznék, a kik az efféle históriák után is tovább
élnek?! Minden egyes ismerősét elvonultatta képzelete előtt. Látta jól,
hogy mindannyian elfordulnának tőle; mindannyian, kivétel nélkül. Ez az
egy maradna meg tovább is. Történhetik akármi, ez az egy boldog, ha vele
van.

Gondolatában sohase foglalkozott annyit a feleségével, mint ez alatt a
néhány nap alatt. Egész házaséletük alatt nem gondolt rá annyit, a
mennyit most, a siralomházban. És egy napon észrevette, hogy többet
gondol rá, mint a rá leselkedő veszedelmekre s a leszámolás közelgő
napjára.

Másnap már tudta, hogy nem fogja megölni magát, s másnap az asszonynak
valami szokatlan pirosság jelent meg az arczán.


IV.

A rosszabbik eset következett el: Lakos ujra veszített. Az asszony
vagyona, meg az a pénz, a melyet titokban összekoldult, ráment az
intézet kárának pótlására s arra, hogy a sikkasztást szabályellenes
pénzkezeléssé lehessen enyhíteni. Lakost nem csukták be, csak elcsapták,
s kiadták annak a kegyelmi szakasz nélkül itélkező biróságnak, melynek a
neve: Társadalom.

És Lakos nem lőtte agyon magát.

Felköltöztek a fővárosba, a hol nem ismerik őket. Nem maradt semmijük,
és sokáig tartott, mig az ember ki tudott kunyorálni magának valami kis
hivatalt. Valahogyan mégis megéltek. A czigányok gondviselése egy kicsit
nehezen találta bele magát az uj helyzetbe, de az asszony hamar tanult,
s nemsokára már úgy meg tudott lenni a kevésből, mintha annak idején
végig kijárta volna a szegénység iskoláját.

Lakos beleöregedett a sorsfordulatba. Még egy félesztendő se mult el a
katasztrófa után, s hamarosan megőszült. A lármás mulató, az egész világ
pártfogója, a »Soh’se halunk meg« Bandi: halk beszédű, igen alázatos,
sokat hajlongó emberré lett. A könnyüvérű szinésznők öröme, ha hazatért
a hivatalából, nem mozdult el a felesége szoknyája mellől, mintha attól
tartana, hogy odakünn titkos rendőrök lesik. Az asszony nélkül sohase
ment sehová, mintha félne, hogy elszédül, ha nincs, a ki támogassa.

Hanem az asszony boldog volt. Az arcza színt kapott, az alakja
megerősödött. Nem lehetett már »a szegény kis öreg«-nek nevezni;
legalább tíz esztendőt fiatalodott. Régebben az idegen azt képzelhette,
hogy a nénje Lakosnak; most inkább a leányának nézték volna. Azelőtt
összehuzódott, mint a ki folyton fázik; most kiegyenesedett. Azelőtt nem
igen látták, kerülte az embereket; most szivesen ment az utczára, s
tekintetében megelégedettség és önérzet csillogott.

Régebben sokat szégyenkezett. Ha azokat a hölgyeket emlegették előtte, a
kikhez a férje figyelmes volt, megalázottan sütötte le a szemét. Most
nyugodtan nézett a világba. Néha elcsábította a férjét valamelyik
vendéglőbe, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez a vén javithatatlannak;
ilyenkor, ha pillantása egy-egy régi ismerős fürkésző tekintetével
találkozott, hidegen nézte meg a kiváncsit és fölemelte a fejét. A régi
ismerős arra gondolt, hogy ez az asszony annak az embernek a felesége, a
ki sikkasztott, vagy valami effélét csinált; ő meg arra, hogy:
»Tisztelem az otthonvalókat! Nem törődöm velük, a mint hogy nem törődtem
velük soha! És téged is elvihetne az ördög! Mit alkalmatlankodol itt,
mikor elképzelheted, mennyire nem tetszik az uramnak, hogy nem köszönsz,
szamár?!« Most már nem szégyenkezett. Most már volt férje; s büszkévé
tette, hogy ez a férj igazán az övé.

A katasztrófa után egyetlenegyszer különböztek össze, esztendőkkel
utóbb. Lakos azt találta mondani:

– Az asszony sorsa! Még férje is csak akkor van, ha a férj megsántult,
megvakult, vagy letört!…

A felesége ezért nagyon megharagudott.

Gyermekeik születtek, s az asszony felnevelte őket derék emberekké.

Mert a képzeletnek és a becsvágynak minden épülete, a bőséges és pazar
emberi erőnek minden ábrándja, minden alkotása előbb vagy utóbb
összeomlik, de a világot fentartó erő sohase pihen; az élet sehol egy
pillanatig se szünetel; a jövő, isteni parancsra, erőt, életet gyüjt még
a romlásból, a szennyből, a feloszlásból is; a feltámadás folytonos; a
halállal a megujhodás azonnal megkezdődik; az uj élet minden talajon uj
meg uj alakot ölt; és a romok között kizöldül a fű.



PIERROT ÉS PIERRETTE.

Az Alhambra-szinháznak, mióta fennáll – pedig az Alhambra-szinház már
száztíz éves – legnagyobb sikere egy kis zenés némajáték volt: _A maláj
leány_.

Ezt a némajátékot két művész adta elő: egy úr és egy hölgy, a kiket a
színlap Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak nevezett. Pierrot úr
egy matrózt játszott benne s Pierrette kisasszony ábrázolta a színes
bőrü lányt.

A némajáték tartalma az, hogy egy buta és hihetetlenül ügyetlen matróz,
ravasz ostobaságból, pálinkával lerészegíti az igen kevéssé művelt
szépséget s aztán üldözni kezdi. A leány részeg, de ügyes; a matróz
szerelmes, de hülye és ügyetlen. Kergetőzés következik, melyben a leány
minduntalan megtántorodik, tántorog, tántorog, de abban a pillanatban,
mikor a matróz már-már elfogja, egy ügyes mozdulattal elmenekül üldözője
elől, a ki esetlenül ront utána, minden kis akadálynak nekimegy, ujra,
meg ujra elszalasztja a leányt és minduntalan elbukik: hasra esik,
hanyatt vágódik, lezuhan hol a jobb, hol a bal oldalára, a színpad egy
magaslatáról lebukfenczezik, négykézláb mászik czélja után, felfordul,
megfordul, és így tovább, egészen addig, hogy csak éppen a bőréből nem
fordul ki. A zene egyre szilajodik, tempója egyre gyorsul, a leány egyre
jobban s már folyton-folyvást tántorog, a matróz pedig folyton-folyvást
esik, bukik, dől, zuhan, előre, hátra, jobbra, balra, egy helyben, úgy
hogy utóljára a két keze és a két lába folyton forog, mint a szélmalom
négy szárnya. Végezetül a sárgabarna leány megszelidül, s jeléül, hogy
neki is megszólalt a szíve, tánczba rántja a már-már kerékalakban forgó
matrózt, a ki a felvillamozó érintésre kiegyenesedik, felvidámul, majd
utánozni kezdi imádottjának tánczmozdulatait, s a némajáték a Nagy Maláj
Tánczczal végződik, mely gyönyörűen stilizált, úgyszólván eszményi
kifejezése egyfelül a tántorgó bájosságnak, másfelül a legmozgékonyabb,
a hatványra emelt esetlenségnek.

Pierrot úr és Pierrette kisasszony ezt a némajátékot nagy, tökéletes,
páratlan, hasonlíthatatlan, utólérhetetlen, csodálatraméltó, elragadó,
kábitó művészettel adták elő. Sohase élt nő, a ki több kecsességgel
tántorgott volna, mint Pierrette kisasszony, és sohase élt férfi, a ki
több ügyességgel, elmésséggel és tűzzel mímelte volna a bambaságot és az
elesettséget. Művészetüket minden este a tetszésnek olyan orkánja
jutalmazta, melyet csak taps-cziklonnak vagy taps-tájfunnak lehet
nevezni.

A _Maláj leány_-t 2357-szer adták elő, és az Alhambra pénztári
kimutatása a számok kétséget nem tűrő bizonyosságával derítette ki, hogy
a _Maláj leány_ a legjobb és legmulatságosabb színdarab, melyet valaha a
földön előadtak. »A földgolyón – hirdette később az Alhambra egy
plakátja – olyan színpadi sikert, mely a _Maláj leány_-ét meghaladta
volna, eddigelé senki se tudott felmutatni. Megengedjük, hogy a Mars
bolygón már nagyobb színpadi sikerről is tudnak; megengedjük, mert
egyelőre nem állapítható meg feltétlen bizonyossággal, hogy a Mars
bolygón nincsenek élőlények és nincsenek színházak. De a mi a földi
sikereket illeti, nyugodtan mondhatjuk el, hogy minden színpadi eredmény
eltörpül a _Maláj leány_ világrikordja mellett, mert az a vakmerő
állítás, hogy már volt egy színdarab, a melyet valahol Óczeániában éppen
háromezerszer adtak elő: csak irígy ellenségeink ügyesen kieszelt,
alávaló rágalma.«

Az ekkora színpadi sikernek mindig nagy hatása van a társadalmi életre.
A _Maláj leány_ hegemóniájának harmadik évében már nem volt előkelő
tánczterem, a hol a Nagy Maláj Tánczot, bizalmas körben, számtalanszor
elő ne adták volna. A műkedvelő hölgyek sokasága ugyan csak a mozdulatok
egymásutánját tudta ellesni Pierrettetől, s a grófkisasszonyok többsége
öt éven át igen kevés kecsességgel tántorgott, de akadt néhány, fölötte
szerény vagyonú nagyúri árva, a ki majoreskót szerzett magának férjül,
egyes-egyedül azzal, hogy számottevő ügyességgel utánozta Pierrette
egy-két fogását. Azok a fiatal előkelők, a kik huszadik évüket már
betöltötték s a harminczadikat még nem haladták meg, mind úgy jártak az
utczán, mint Pierrot a színpadon, mikor a matróz már kimerülten roskad
hol erre, hol amarra, a merre a maláj leány szökik. Sőt Argyll herczeg
palotájában egyszer az egész némajátékot előadta két fejedelmi vér, két
nagyon érdekes műkedvelő, a kik közül a hölgy három, a gavallér pedig öt
királyt számlált ősei között; s ezt a nem közönséges előadást
végignézték olyan személyek is, a kik az udvarból sohase szoktak kijárni
az utczára s a kik azt a nyársat, a melyet még a születésük napján
nyeltek el, a világért se köpték volna ki hamarább, mint közvetetlenűl a
haláluk előtt.

Viszont a társadalmi siker annyira megsokszorozta a művész és művésznő
dicsőségét, hogy az elismerés jeleinek hasonló aratására a földgolyón
még nem volt példa. A közvélemény titokzatos méhéből rövidesen kialakult
és hosszú életre kelt az a nézet, hogy Pierrot és Pierrette a legtöbbel,
a legnagyobbal, a leghallatlanabbal és a legelképzelhetetlenebbel
állottak elő mindama művészek közül, a kik valaha glóbusunkat tapodták.
Nem egy, hanem több országban vallották a legjobban öltözködő emberek,
hogy Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak örök időkre ott van a
helyök a világ nagyjai között.

Hat gyönyörü év multán, egyszer, egy pillanatra, úgy rémlett, hogy
valamikor még ez a három világraszóló, eddigelé példátlan dicsőség is el
fog halványodni, vagy legalább elhalványodhatik… Végre is a világ tovább
forgott, s bár a _Maláj leány_ minden korábban ismeretest meghaladott,
még a _Maláj leány_-t se lehetett örökkön adni. Az Alhambra ugyan
mindent elkövetett annak bebizonyítására, hogy a világ berendezése
ezentúl nem lehet el a _Maláj leány_ nélkül, s mesterségesen, ravasz
cselszövésekkel buktatta el a saját darabjait, csak azért, hogy azt a
hiedelmet keltse, mintha a népnek semmi se kellene a _Maláj leány_-on
kívül, de sok hiábavaló erőfeszítés és áldozat után a század nagy
némajátékának is el kellett búcsúznia a földi léttől, miután 2357
tündéri estét szerzett a másfelől sokat sanyargatott emberiségnek. És
minthogy akkortájt az irodalom véletlenül pangott, a szerzők sehogy se
tudtak olyan darabot írni, melyben Pierrot úr és Pierrette kisasszony
valami hasonlóan nagygyal állhattak volna elő. Irtak ugyan néhány
darabot, a melyeknek a vonzó jelenete az volt, hogy Pierrette
kisaszszonynak tántorognia kellett benne – így például maga Holiday, a
_Maláj leány_ nagy szerzője, megírta a _Becsipett menyasszony_-t, egy
fiatal erő pedig a _Pálinkás márkiz_-t, – de ez mind nem a Maláj leány
volt. Pierrot úr szintén hasztalanul erőködött. Minthogy az ő számára
nem irtak uj darabokat, kiásta sírjából Hamletet, s a dán királyfi
szerepét azzal az uj felfogással játszotta el, hogy Hamlet voltaképpen
egy nagyon ügyetlen és élhetetlen ember, a ki minduntalan hasra esik.
Pierrot úr nagyon sokat várt ettől az ötletétől, de arról
megfelejtkezett, hogy Ophelia tántorogjon. Azért az uj felfogás nem
elégítette ki a közönséget, s Hamlet megbukott.

Szóval volt egy időpont, a mikor úgy látszott, mintha a nagy művésznek
és a nagy művésznőnek végképpen befellegzett volna, és a mikor a
kételkedő bölcsészek azt képzelhették, hogy Pierrot és Pierrette a
legelső sorból nemsokára vissza fognak hanyatlani a másodrangú csillagok
sorába, azok közé, a melyek már kevesebb fénynyel ragyognak.

Ezek a kételkedő bölcsészek nem vetettek számot azzal, hogy Pierrot és
Pierrette nemcsak a művészi képzelet dolgában vertek mindent, a mi
verhető, hanem ezen kívül még egy más tulajdonságukkal is túlszárnyalták
kortársaikat, egy jellembeli tulajdonságukkal, a mely még ritkább, mint
a hatalmas képzelet. Ezt a tulajdonságot csak nagy lelkierőnek lehet
nevezni.

Úgy Pierrotban, mint Pierretteben – a kiket különben a _Maláj leány_-on
kívül semmi se fűzött össze – óriási jellem-erő lakott. És ez a vas-erő
nem tűrhette el, hogy a közvélemény, hat évi tökéletes meghódolás után,
most már valami egyébbel foglalkozzék s ne az ő személyükkel.

Azt akarták, hogy a míg ők élnek, a világ mindig az ő ügyeiket tárgyalja
a legnagyobb izgatottsággal s a közérdeklődésből csak a maradék jusson
egyéb földi dolgokra.

Történetük azt tanusítja, hogy czéljukat elérték. Mily apró
mesterkedésekkel? – csak éppen sejteni lehet. Életművészetüknek
mindössze a fővonásait ismerhette fel az oknyomozó történelem. A
fővonások ezek:

Pierrot folyton pénzt követelt a világtól; Pierrette, hasonlóképpen,
folyton pénzt követelt, de ezen kívül egy férfit is, a ki az ő szívére
méltó.

Úgy Pierrot, mint Pierrette, hol megváltak a színpadtól, hol
visszatértek a színpadra. Egyszer az egyik, másszor a másik. Ha
valamelyikük megvált a színpadtól, a visszavonuló nem mulasztotta el
sírva búcsúzni el a közönségtől. Ha visszatértek a színpadra, mikor ujra
kiléptek a közönség elé, a megilletődéstől perczekig nem tudtak szóhoz
jutni. Mind a kétféle alkalommal csókokat dobáltak a népnek.

A művész is, a művésznő is úgy fogták fel a világot, hogy a többi ember
egyesegyedül arra való, hogy nekik szolgálatokat tegyenek. Ebből nem
csináltak titkot; mindig értésére adták annak, a kivel beszéltek; minden
egyes alkalommal nyilvánvalóvá tették ezt a világnézetüket, úgy hogy e
tekintetben kétség nem támadhatott. A legcsekélyebb embert se vetették
meg; nem volt olyan kis ember, a kitől ne kivánták volna, a mi tőle
telt; és egy alkalmat se szalasztottak el, figyelmeztetni a sorost, hogy
mi az, a mi tőle joggal várható.

Mindez igen egyszerűnek látszik; pedig, úgy látszik, ez volt a
módszerük.

De akármi volt a módszerük, annyi bizonyos, hogy Pierrot pénzügyei,
valamint Pierrette pénzügyei és szerelmei hosszú, hosszú időn át egy
percznyi pihenőt se engedtek a közérdeklődésnek.

Ime, élettörténetük, dióhéjba foglaltan:

Kevéssel azután, hogy a _Pálinkás márkiz_ szépségeit a szabadjegyesek
már túlnyomó számban kezdték csodálni, egy szép napon hire terjedt, hogy
Pierrette, a nagy Pierrette, férjhez megy Borneo grófhoz.

Pierrot-n és Pierrette-en kívül Borneo gróf volt annak a kornak a
legérdekesebb embere. Sok okból. Először, mert: akárhová ment, mindenüvé
magával vitte vörös fezes kis majmát, a melyet egyebekben úgy
öltöztetett, a hogy a török diplomaták öltözködnek. Másodszor, mert
mesés rútsága már egyszerűen hódító és lebilincselő volt. (»A majmát –
élczelődtek az együgyűek – azért hurczolja mindig magával, hogy ő maga
valamivel mégis csak szebbnek tűnjék fel.« De ezt csak az együgyűek
képzelték; valójában a gróf féltve ápolta a rútságát.) Harmadszor: senki
se tudta, honnan jön, mi fán termett, milyen nemzetiségű. Főképpen azt
nem tudták róla, hogy miből él. Kimutatható vagyona nem volt, és mégis
úgy költekezett, mint egy sziámi király.

Borneo gróf, a kit egyre sűrűbben emlegettek, úgy hogy Pierrette már-már
féltékenynyé vált, eleinte általános gyűlöletnek és utálatnak örvendett
(mert csakugyan örvendett neki), de később egyszerre a maga részére
hódította a közvéleményt. Azt cselekedte ugyanis, hogy három egymás után
következő éjszaka kártyán elnyerte Szetuszketov herczegnek egész
vagyonát, a mely vagy harmincz millióra rugott. Szetuszketov herczeget
senki se sajnálta; azt beszélték róla, hogy az apja vutki-mérésen és
uzsorán gazdagodott meg, miután tizezer muzsikot kergetett a delirium
tremensbe és az éhhalálba. És minthogy az oroszszal egy lélek se
törődött, Borneo grófot csodálatos szerencséje népszerűvé s érdekesen
kedvessé tette. A szerelemben már előbb is nagy szerencséje volt;
lassankint elterjedt róla, hogy Borneo grófot látni szerencsét hoz (sok
hölgy nyugodt lélekkel mondhatta ezt), s akadtak babonás emberek, a kik
szerencsemalacz helyett Borneo gróf kicsinyített arczképét viselték az
óralánczukon. Találkoztak ugyan olyanok is, a kik azt suttogták, hogy a
gróf mesés szerencséje nem volt tiszta munka, s hogy a vörös fezes kis
majom megleste a herczeg kártyáját és jeleket adott a gazdájának, de ez
csak regényes mázzal vonta be a kártyahistóriát s a gróf legendás
alakját még inkább megnyerővé tette.

Előrelátható volt, hogy Borneo gróf és Pierrette kisasszony nem
kerülhetik ki egymást. Regényük a képzelhető legérdekesebben végződött.
Az esküvő csakugyan megtörtént, Pierrette megvált a színpadtól –
virágeső, taps-cziklon, sírás, csókok – s a boldog pár elvonult valahová
az óperencziákra.

Alig csillapodtak le azok a hullámok, a melyeket a nagy művésznő kavart
fel, a műértő közönség érdeklődését Pierrot úr ragadta magához. Pierrot
úr szerződését az igazgató nem ujította meg – búcsúest, virágeső,
taps-cziklon, sírás, csókok – s ez a gonosz oktalanság lázassá tette a
művészet igaz barátait. Nem lehetett eltűrni, hogy a művészetnek olyan
jelese, mint Pierrot, az énekes-kávéházak szinpadjára kerüljön (a
megbántott nagy ember tudniillik ezzel fenyegetőzött), Pierrot tisztelői
fellármázták a népet, a mozgékonyabb elemek részvénytársaságot
alapítottak, a mely megvásárolta az Alhambrát, elcsapta az igazgatót s
ennek helyébe Pierrot-t ültette. Pierrot ujra megjelent a színen; a
viszontlátás öröme nem irható le: virágeső, taps-cziklon, sírás stb.

Még lázongtak Pierrot-ért a hamar le nem csillapodó kedélyek, a mikor
egyszerre, váratlanul Borneo grófné, vagyis inkább most már ismét csak
Pierrette, visszatért az óperencziákról. Az történt, hogy a mézeshetek
után Borneo gróf haddelhaddi kastélyából – a melyről kiderült, hogy
Borneo gróf csak kölcsön kérte az öreg Exception herczegtől – miután
előbb óvatosan készpénzzé tette még a hosszabb útra alkalmatlan,
fölösleges fehérnemüit is, eltűnt, eltűnt nyomtalanul, még csak
kénkőszag se maradt utána. Csak a vörös fezes kis majmot vitte el
magával, Pierrette grófnét otthagyta.

Pierrette sírva, de boldogan tért vissza a színpadra. Természetesen
óriási lelkesedéssel fogadták. A viszontlátás estéjén annyi könny folyt,
a mennyit nem ontottak a szebasztopoli csaták után, és persze virágeső,
taps-cziklon stb. Egy ékes szavú iró, az előadásról írva, a következő
szép hasonlatokat használta: a közönség, mely nem felejthette el
Pierrette-et és nem nyugodhatott bele a válásba, úgy várta őt, mint a
gyermek az anya emlőjét, a hosszú várakozástól ideggörcsök között,
időközben nem csinálva egyebet, csak éjjel-nappal gyüjtve a taps-erőt,
úgy hogy annyi tapsot onthatott a nagy művésznő lába elé, a mennyi
cseppje nem lehetett Paktolusz aranyhabjainak sem… és így tovább,
nyolczadfél ujságoldalon.

De a darab rossz volt; Pierrot tehát szükségből, hódolatból, kegyeletből
fölelevenítette a _Maláj leány_-t. Pierrot és Pierrette ujra együtt
jelentek meg a színen. Ezen a szép ünnepen mindenki jelen akart lenni. A
sokaság annyira verekedett a jegyekért, hogy az úrinők is leránczigálták
egymás hajdíszét és a színházi pénztártól össze-vissza rongyolt ruhában,
kissé megrugdosottan kerültek haza, de mégis boldogan, ha jegyet
szorongathattak a zsebökben. A többi képzelhető; könnyek, virágeső,
taps-cziklon stb.

Az egész világ részvéttel volt a nagy művésznő iránt, de Borneo gróf
holttá nyilvánítását csak Exception herczeg tudta kieszközölni. Hálából
Pierrette a herczegnek nyujtotta a kezét, s könnyáradattal kezdődő, de a
szokott módon végződő búcsúest után – virágeső, taps-cziklon stb. –
ismét elvonult dícsőségének színhelyéről, hűségesen követve férjét a
haddelhaddi kastélyba, a hol már jól ismert minden zeget-zugot. Hanem a
mitől sokan féltek, valóra vált: a változatosság kedvéért most már a
feleség szökött meg a haddelhaddi kastélyból. A nyolczvan éves herczeg
nem tudta fiatal feleségét boldoggá tenni, s Pierrette felháborodásában,
de egyszersmind a színpad iránt való igaz szerelmétől űzötten,
visszatért a színpadra. A viszontlátás öröme ismét virágesővel járt s a
többivel, a mit már tetszik tudni.

Exception herczeg úgy gondolkozott, hogy ő nem így alkudott. Szerelmi
bánatában még csak megvigasztalódott volna, de az a gondolat, hogy ő
kegyelmessége, a herczegné, nem csak ezelőtt tánczolt kánkánt, hanem
ezentúl is kánkánt fog járni, feldühitette. Dühében megütötte a guta, s
olyan jól, hogy azonnal meghalt. Pierrette, a ki sokat adott úgy az
illemre, mint a saját rangjára, nem tartotta volna helyesnek, hogy a
temetés napján, s a következő napokon, estéről-estére eljárja a Nagy
Maláj Tánczot, azért elhatározta, hogy a gyászév idejére lelép a
színpadról. A gyászévet három hónapra számította, s minthogy úgyis forró
nyárban voltak – a mikor a táncz hevít s még a _Maláj leány_ se vonz –
ez a finom tartózkodás és gyöngéd kegyelet, mely mindenfelé a legjobb
benyomást keltette, nem került nagy áldozatába. Ez alkalommal,
kivételképpen, búcsúestjét se tartotta meg, s a legcsekélyebb zaj nélkül
vonult vissza fekete drapériás magányába, melyet csak egy-két jóbarát
társasága derített fel, mindennap pár órára. Egy nyolczvan éves férj
fiatal özvegye többnyire hamar vigasztalódik; nem csoda tehát, ha
Pierrette, a kit az özvegyi fátyol kissé feszélyezett, ezt a fátyolt
olykor-olykor ráakasztotta egyik-másik ifjú tiszt kardbojtjára.

Időközben Pierrot olyan ügyesen igazgatta a színházát, hogy a színház
csődbe került. Ő a gyászoló Pierrette-et okolta, a ki a legnehezebb
pillanatban hagyta cserben, továbbá a nyarat, és a közízlés hanyatlását,
a mit határozottan ki is lehetett mutatni, mert még a _Maláj leány_ is
egyre kevesebbet hozott. De voltak, a kik azt állították, hogy a színház
csődjéhez az igazgató személyes költekezései is hozzájárultak. Pierrot
szeretett urasan élni és semmit se sajnált magamagától. De mindenki
megértette, hogy az ilyen nagy művész nem is szíhat polgári szivart és
nem ihatik kocsisbort; a nagy művészeket illeti meg a legtöbb élvezet, a
legtovább tartó szórakozás, a legnagyobb kényelem és mindenből az, a mi
jó és drága. Azért Pierrot balesete a legteljesebb részvétet keltette és
az utolsó előadás estéjén – virágeső stb. – senkinek a szeme nem maradt
szárazon.

Semmi se menthette volna azt a csunya hálátlanságot, ha Pierrot-t az
egész világ elhagyja, s ha a közönség eltűri, hogy egy nagy művész, csak
azért, mert nem ért a gazdálkodáshoz, nyomorúságba jusson. A közönség
nem is ejtette el kedveltjét; még a tömeg szíve is megdobbant. Pierrot
barátai gyüjtést rendeztek a nyomorgó nagy művész fölsegélésére és soha
gyüjtés ennyit nem eredményezett. A begyült pénzből Pierrot
versenyistállót alapított. Egy darabig nem akart színpadra lépni, hogy
kipihenhesse a csapást, mely kedélyét rémesen lesujtotta.

Ellenben Pierrette visszatért a színpadra. Miután özvegyi fátyolát már
eléggé megsétáltatta, elhatározta, hogy kezét egyik legkedvesebb
ismerősének: Patricknak, a híres műlovarnak nyujtja. Időközben ugyanis
arra a meggyőződésre jutott, hogy a természet gyermekei többet érnek,
mint az öreg előkelők. Az esküvőt még a gyászév eltelte előtt
megtartották, sőt már az elválás is megtörtént még a gyászév eltelte
előtt. A vagyont tudniillik, melyet Pierrette Exception herczegtől
örökölt, a műlovar nagyon is hevesen találta megtámadni, és
Pierrette-nek meg kellett tudnia, hogy a természet fiai se tökéletesek.
A műlovar úgy képzelte, hogy a gazdasági egyensúly azonnal helyreáll, ha
Pierrette minél hamarább visszatér a színpadra; Pierrette azonban úgy
gondolkozott, hogy ha már visszamegy tánczolni, magának keres s nem a
műlovarnak. Azért habozás nélkül fölmondta a barátságot, kijárta a
válópör siettetését – még az egyházi férfiak is örültek, hogy a nagy
művésznőt lekötelezhették – és otthagyta a férjét, gazdagabban azzal a
tapasztalattal, hogy: de bizony nem árt, ha az ember koronkint egy-egy
öreg pénzemberhez megy nőül.

Aztán elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep,
virágeső, stb.

Nemsokára Pierrot is elfuttatta és eltőzsdézte a pénzét. Ő is
elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep, stb.

A következő idők története, spártai rövidséggel:

1. Pierrette férjhez megy Pyrophon grófhoz. A gróf tökéletes gavallér,
fiatal, szép, kedves, nagyon gazdagnak látszik. Azt mondják, hogy görög.
Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.

2. Pierrot, a kit hitelezői nagyon zaklatnak, feleségül veszi egy
vagyonos szappankereskedő még elég jó karban lévő özvegyét. Nem bolond,
hogy tovább komédiázzék. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent.

3. Pyrophon gróf elemeli Exception herczeg vagyonának utolsó
maradványait. Kiderül róla, hogy ő a tolvajok királya. Pierrette-et egy
kissé megvigasztalja az a fölfedezés, hogy a gróf nemcsak őt lopta meg,
hanem ellopta az orosz nagykövet feleségének a gyémántnyakékét is. A
Pyrophon gróf személyében megtévesztett Pierrette házasságát semmisnek
mondják ki. Visszatérés a színpadra. Lásd mint fent.

4. A szappankereskedő özvegye, megelégelvén második férje költekezését,
kijelenti az ujságok nyiltterében, hogy férjéért tovább egy rézgarast se
hajlandó fizetni. Családi lárma. Pierrot beadja a válókeresetet s
visszatér a színpadra. Lásd mint fent.

5. Pierrette megbizonyosodik arról, hogy a házasélet nem neki való.
Ezentúl szabadon és függetlenül fog élni, hogy öreg napjaira egyet-mást
megtakarítson.

6. Pierrot észreveszi, hogy egy idő óta Pierrette nagyon tetszik neki.

7. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy valamint a művészet
istene, a gondviselés is egymásnak rendelte őket. Egybekelnek. Nagy
családi ünnep az Eldorádóban; lásd mind fent.

8. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy tévedtek. Békés elválás,
melyet csak a pénzügyek rendezése nehezít meg. A törvényes elválás első
napját a nyilvánosság nem ünnepli meg.

9. Pierrette, a kinek anyagi viszonyait az utolsó frigy egy kissé
megrendítette, férjhez megy az öreg Nonolet bankárhoz. Búcsú a
színpadtól; lásd mint fent.

10. Pierrot egy ujságiró előtt kijelenti, hogy ő mindig csak a
művészetnek élt, s mindig csak a közönségért fog élni-halni.

11. Az öreg Nonolet teljesíti kötelességét, és meghal, de azt a tréfát
követi el, hogy egy humoros végrendeletet hagy hátra, mely Pierrette-et
meglehetősen megrövidíti. Pierrette, mérgében, még a végrendelet
kihirdetésének napján visszaszerződik az Eldorádóhoz. Három nap mulva
fellép; a viszontlátás öröme elképzelhető.

12. Pierrot, a ki mindig hű maradt a művészethez, adósságainak
rendezésére százezer ezüstpénzt kap a nemzetgyűléstől. Nyomban ezután
egészsége hirtelen megrendül; hogy lábraállhasson, visszavonul a
magánéletbe. Búcsúfellépés, melynek megindító részletei ismeretesek.

13. Pierrette, a kinek tapasztalatlanságával vőlegénye, egy fiatal
festő, csúfosan visszaélt, lelkének egy titokzatos megszólalására annak
átlátására jut, hogy ő tulajdonképpen égi arának született. Zárdába
vonul, de előbb elbúcsúzik attól a tengernyi sokaságtól, melyet mindenha
oly forrón szeretett. Nagy végbúcsú-ünnepély; az egész világ sír.

14. Pierrot-nak, pénze elfogyván, egészsége hirtelen helyreáll.
Visszatér a színpadra; elsőrangú örömünnep, az összes járulékokkal.

15. Pierrette, meggyőződvén róla, hogy művészet nélkül a menyországban
se tud élni, visszatér a zárdából a színpadra. A viszontlátás öröme már
nem olyan zajos, mint a legelső alkalommal.

16. Pierrot megírja emlékiratait. Könyvében nincs egyéb, csak az, a mi a
többi nagy művész emlékezéseiben, mert kezdettől végig pusztán azt irja
le, hogy fiatalkorában mikor, mennyit és hogyan koplalt. Még soha se élt
nagy művész, a ki meg tudta volna bocsátani, hogy a meddig a lángelméjét
nem ismerték fel, neki is koplalnia kellett, épp olyan gyakran, mint a
mily gyakran mások koplalnak. Már pedig Pierrot nagy művész.
Mindamellett emlékiratai olyan könyvárusi sikert érnek el, a melyet
Rudyard Kipling is megirígyelhet. A könyv szép jövedelmet hozván, a nagy
művész egészsége ujra megrendűl. Lelép a világot jelentő deszkákról és
elbúcsúzik diadalainak színhelyétől. Nagy, nagy vég-gyászünnep az összes
mókákkal…

De spártai rövidséggel se lehet folytatni.

*

Sok, sok év multán, Pierrot és Pierrette ujra megjelentek a nyilvánosság
előtt, együtt, a régi, tiszta, zavartalan barátságban, mint egy
mitológikus pár, mint Páris és Heléna, hogy megkezdjék két évre terjedő,
visszavonhatatlanúl utolsó, becsületszóra legutolsó művészi körutjukat.

Mindazok, a kik valaha Pierrot és Pierrette ügyeiben futkostak,
fáradtak, segédkeztek, éljeneztek, zajongtak: meghaltak régesrégen;
százan, ezren, tízezren. Ők még ekkor is maguknak követelték a
közérdeklődést.



VÁNDOR.

Vándor álnéven verseket írt egy húsz éves ifjú. A versek feltűntek, s
egyre szélesebb körben.

Megnyerő egyéniség szólt belőlük. Tiszta és büszke lélek, a melytől
idegen minden hitványság, sőt minden kicsinyesség is. Férfias, szilaj,
küzdelmekre termett, féktelen természet, a mely hatalmasan tud szeretni
és gyűlölni. Nyugtalan, tüzes elme, a mely perzselő lánggal ég a világot
fölszabadító nagy eszmékért. Nemes szív, a melyben helyet talál minden
jó emberi érzés, az érzelmek egész skálája, a rettenetes szenvedélytől a
határtalan gyöngédségig. Szeplőtlen képzelet, a melyet csak Természet,
Szerelem, Szabadság foglalkoztatnak. Váteszi erő, a mely megérti az
embernek a körülötte lévő dolgokkal s a nagy mindenséggel való
egybefüggését, és meglátja az Istent ott, a hol más nem lát semmit.
Igazi férfi, a kinél a szerelem nem álmodozó, lagymatag, szánnivalóan
nyögdicsélő epedés, de nem is csupán az érzékek láza, hanem a lélek
legtitokzatosabb mélységeiből fakadó, végzetes, a maga tüzéből főnixként
fel-feltámadó szenvedély. És igazi ember, a ki ha félelmetesen szilaj,
vad, harsány, vagy zord, komor, fenséges hangokat ad a küzdő és szenvedő
emberiség érzéseinek, nemcsak messziről kíséri a harczosokat, mint a
tárogatós a fegyvereseket, nem úgy szól, mint a katonabanda, a mely csak
olyankor csinnadrattáz, a mikor a hadsereg békén parádéz, hanem mint a
harczi kürtös, a ki legelül rohan a csata vonalába, s a ki, ha
elharsogta a »Rajta!« zenéjét, szuronyt szegezve indul a halálba.

Vándor nagy, nemes lélek, talpig férfi, a legtisztább jellemű és
legderekabb ember, s azonkívül igazi költő volt. Vándorban csak egy
gyöngeség lakott.

Dicsőségre vágyódott. Nem azokra az apró örömökre, a melyeket csupán az
egész világ elismerése adhat meg; kicsinyes hiúság nem bántotta. De,
tudatában annak, hogy megragadó, művészi, örökéletre méltó formában
fejezte ki az örök érzéseket, azt óhajtotta, hogy versei örökkön éljenek
az emberiség emlékezetében.

A halhatatlanságra szomjazott.

Ezt az érzését nem fejezte ki dalban. De ha véletlenül megcselekszi,
senki se mondta volna róla, hogy: híjjával van a köteles szerénységnek.

Huszonhét esztendős korában már megszerezte a képzelhető legteljesebb
elismerést. Az asszonyok, a leányok és a fiatalemberek lelkesedtek érte.
A férfiak is nagyra becsülték. Az ifjú költők mesterüknek vallották; az
öreg írók elismerték, hogy túlszárnyalta őket. Az ujságok és a
folyóiratok csak magasztalásokat írtak róla. Négy verskötetét az
irodalmi jósok sietve iktatták be a nemzeti irodalom kincstárának ama
lajstromába, a melyen oly sok vakarás és törlés látható.

Harmincz éves korában Vándor verses színdarabot írt a nemzet legnagyobb
hőséről. Ez a színdarab valóságos forradalmat keltett az irodalom és
művészet világában. Uj irányt adott, uj ösvényt jelölt ki, uj hangot
tett divatossá: megváltoztatta, átalakította a közízlést. A bírálók
kifejtették, hogy ez a darab uj, dicsőségesebb korszakot kezd a
drámairodalomban, s a közönség hónapokig verekedett érte, hogy a sokat
emlegetett mesterművet láthassa. Egy ékesszavú író megállapította, hogy
ez a színdarab, a mely elénk tárja a nemzet egész multját s kifejezi a
nemzet minden vágyakozását, nem közönséges színdarab, sőt már nem is
csak költemény, hanem: nemzeti imádság.

És ha ekkor valaki megszavaztatja az egész országot, arra a kérdésre,
hogy a nemzet élő költői közül ki az, a ki már bizonyosan, egészen
bizonyosan halhatatlan, vagy – ha valaki kételkedik abban, hogy az élők
között találkozik ilyen – ki az, a kinek legtöbb reménysége lehet a
halhatatlanságra: egy-egy javíthatatlan képzelgőn kívül mindenki Vándor
nevét említette volna.

A halhatatlanság talán még sohase volt olyannyira valószínű, olyannyira
megokolt, mint Vándor esetében.

Se olyan kevéssé vitás.

És csakugyan: Vándor halhatatlan volt egész életében. A sokaság nem
ismerte ugyan (a sokaság nem ismer isteneket, csak a tulajdon gyomrát),
de a jóravaló kisebbség értéke szerint megbecsülte a költőt, úgy ritka
érdemeihez, mint egyénisége hótisztaságához képest. Babért, borostyánt,
magasztalást, ezüstkoszorút Vándor annyit kapott, mint egy kortársa se.
Az összes írók és az összes művészek atyamesterüket látták benne; ha
végighaladt az utczán, ismeretlen emberek is tisztelettudóan
köszöntötték. Az apa kis fiának megmutatta a mindig egyedül sétáló ősz
embert és azt mondta neki: »Nézd, ott megy a halhatatlan!«

Sőt mi több, Vándor egyszer közel volt hozzá, hogy igazán, végképpen
halhatatlanná váljék. A mikor nemzete élethalál-harczát vívta, a
harminczegy esztendős Vándor minduntalan ott volt az első csatasorban.
Egy ütközetben golyó találta s a leroskadt embert barbár katonák
összekaszabolták. Félholtan szállították el a csatatérről, de
fölgyógyult. Ha akkor ott hal meg a harczmezőn, a hősi halállal
mindenkorra megszerezte volna a halhatatlanságot. Ha akkor égbe száll a
lelke, alakja nyílegyenesen vonult volna át a legendába; egyszerre
bálványnyá változott volna át. De fölépült. Fölépült és ezután még
harmincznyolcz évig élt. És a mi még nagyobb baj volt: tovább is írt,
harmincznyolcz év alatt sok, talán nagyon sok verset. A mikor
megöregedett, a végtelenségről bölcselkedett, szép, olykor gyönyörű
versekben. De megbocsátották neki ezeket az öregkori költeményeket, –
akár gyönyörűek voltak, akár csak szépek, – a mint megbocsátották annak
idején, hogy nem halt meg fiatalon, hanem aggkort ért, noha hősi halált
lelhetett volna. A köztiszteletet öregségében sem veszítette el; a
halhatatlanságot, a míg élt, nem vonták meg tőle.

Jól tették, mert az élet úgy sem adott neki mást, csak halhatatlanságot.
Büszke ember volt, soha semmit se fogadott el ingyen, se jutalom, se
hivatal, se nemzeti ajándék czímén; az alamizsna szép formában se
kellett neki. Nem akarta megalázni a benne lakó tiszta lelket; nem akart
olyat tenni, a mi nem méltó a halhatatlanhoz. Azért valami kicsinyes
munkával kereste meg a száraz kenyerét: ez volt az egyetlen
kicsinyesség, a melyre elszánhatta magát. És minthogy se költészetét nem
tekintette fejőstehénnek, se szabadságszeretetét nem kívánta
kamatoztatni, hízelegni pedig nem akart, csak igazat mondani, tehát
barátokat nem szerzett, csak bajokat és kellemetlenségeket: életét a
képzelet országa, a kicsinyes munka és a zálogház között osztotta meg. A
zálogház volt az a hely, a hová a legsűrűbben járt, és ehhez a
szokásához épp oly hű maradt, mint minden egyéb ragaszkodásához. Mert
olyan sokáig és olyan szűkösen élt, hogy lassankint összes
emléktárgyainak be kellett költöznie a szegények hitelintézetébe; de azt
se engedhette, hogy ezek az emléktárgyak elveszszenek. Hűségesen eljárt
tehát megujítani, »meghosszabbítani« a sok apró hitelűzletet,
minduntalan kamatot fizetni, hogy idegen kézre ne jussanak a jól őrzött
kincsek; és emléktárgyai életében nem is vesztek el, csak akkor, a mikor
átlépett abba a végtelenségbe, a melyről annyit mélázott.

A mikor Vándor ujra egygyé vált a nagy egyetemességgel, a melylyel való
azonosságunkat senki jobban nem látta, mint ő – hálás nemzete gyönyörű
temetést rendezett neki. Frissen ásott sírjánál hét szónok versengett,
hogy túlszavalja a másikat, és a halhatatlanságból minél többet utaljon
ki a szabadság lánglelkű költőjének. A temetés napján még a zálogházakon
is gyászlobogó lengett, s Vándort utolsó útján egész néptenger kísérte
ki az örökkévalóságnak arra az állomására, a hol mindnyájan
háborítatlanul pihenhetünk, mindenekelőtt: harmincz esztendeig, és ha
vannak, a kik még akkor se felejtettek el: tovább is. A harangok egy
félóráig kongtak, a hatóságok mind képviseltették magukat, és azoknak, a
kik nemcsak a gyászszertartáson jelentek meg, hanem a menet elvonulását
is jó helyről szemlélték, el kellett ismerniök, hogy színpadon se látni
ennél a temetésnél szebb, pazarabb, hasonlóan fölemelő és nagyszerű
látványosságot. A temetésen sokan jelentek meg, a kik a gyászpompa
külsőségeiben nagyobb gyönyörűséget találtak, mint Vándor összes
műveiben, s a nép egyszerű gyermekei egy hónapig nem felejthették el,
hogy a költő még azoknak is, a kik munkáit nem érthették meg, szerzett
egy mulatságot.

A temetés után azonban Vándornak a halhatatlansága is mintha nagy sebet
kapott volna. Eleinte ugyan sokat beszéltek róla, de nem a munkáiról,
hanem az életéről. Vándor tudniillik, életének utolsó évtizedében, egy
menthetetlen hibát követett el: hatvanhárom éves korában feleségül vette
azt a tizennyolcz esztendős, szegény árva leányt, a ki őt első, hosszú
betegségében szeretettel ápolta. Hanem a felesége hamarosan megúnta a
férjes állapotot, s vagy két évi házasság után a faképnél hagyta az ősz
költőt – hogy Vándor tanácsára-e, vagy Vándor óhajtása ellenére: ez
sohase tudódott ki. Minthogy találkoztak, a kik azt erősítették, hogy a
hatvankilencz éves költő bánatában halt meg, sokan és sokat tünődtek
azon a kérdésen, hogy: »Miért ment hozzá a tizennyolcz éves, csinos
leány ehhez a szegény öreg úrhoz?! És ha hozzáment, miért vált el
tőle?!« Mások pedig ugyanannyit tanakodtak azon, hogy: »De hát hogyan
vehette el a nagy költő ezt a leányt öreg ember létére?! És ha már
elvette, mily okból vált meg tőle?!« Tetézte az érdeklődést, hogy az
özvegy váratlanul előkerült, hirtelen megbocsátott a holt költőnek – a
ki halálával valóban kiérdemelt minden elnézést – s részt kért a
gyászból, meg abból, a mit a halott neve igért.

Akadtak, a kik pártját fogták, és olyanok is, a kik az elvált asszonytól
mindent megtagadtak volna. Ezen aztán az egész ország egy fél évig
vitázott, noha a vita fölötte akadémiai jellegű volt: a halott neve
ugyanis nem gyümölcsözött, mert a halhatatlan műveket a költő halála óta
nem vásárolta senki.

Ennek az ügynek az elcsendesültével Vándor halhatatlansága rohamosan
kezdett sorvadni. Időközben uj költők jöttek, fiatalok, érdekesek, a kik
más húrokat kezdtek pengetni; uj színdarabok hódították meg a
közfigyelmet, s drámaírók jelentkeztek, a kik ha nem is alkottak uj
korszakot, uj ösvényre léptek, uj hangot tettek divatossá s
megváltoztatták, átalakították a közízlést. Vándor még csak a
végtelenségről szóló bölcselkedésével se foglalkoztatta többé a világot,
s Vándort egyre kevesebben olvasták.

Halhatatlansága mindamellett biztosítottnak látszott.

Egy darabig sokat beszéltek arról, hogy a nemzeti imádság szerzőjének, a
ki egyszersmind hőse volt a nemzet élethalál-harczának, szobrot kellene
állítani. A mozgalom megindítói lassankint belefáradtak a sok
készülődésbe és vitatkozásba, a szobor-ügy elaludt, de e helyett más
történt. Egy vendéglős, a kihez Vándor kései házassága előtt és után,
naponkint eljárt ebédelni, éttermének egyik falát földíszítette a költő
életnagyságú arczképével. Hálából, hogy a nagy ember éppen őt tisztelte
meg bizalmával, s e kitüntetés emlékezetéül, megörökítette a költő
emlékét.

Vándor tehát mégis halhatatlan volt, nem azért, mert gyönyörű verseket
írt, s nem azért, mert hősiesen küzdött a szabadságért, hanem azért,
mert evett.

Tíz év multán Vándort másodszor is eltemették: befalazták az iskolába. A
kormány úgy találta, hogy végre elérkezett az idő, a mikor Vándorért is
tehet és tennie kell valamit, elhatározta tehát, hogy
kényszereszközökkel fogja megóvni a költőt a hálátlan feledéstől, és
elrendelte, hogy az iskolás gyerekeknek ezentúl Vándor munkáit is
olvasniok kell. Az iskolásgyerekek ebből megtudták, hogy azok között az
unalmas költők között, a kik majdnem annyira meggyűlöltették velök az
egész költészetet, mint magukat a tanáraikat, van egy Vándor nevű is, a
kitől örök időre félniök, óvakodniok kell. Másfelül a nagyközönség is
megtudta, hogy Vándor immár klasszikus, tehát elavult, érdekesség nélkül
való. Ettől fogva aztán Vándor összes munkáit nemcsak nem vásárolta, de
nem is olvasta senki, se a fiatalok, se az öregek, még a műkedvelők se.

Húsz év multán nem igen találkozott ember, aki Vándor versei közül
tíznél többet ismert volna. A legtöbb művelt felnőtt csak annyit tudott
Vándorról, hogy talán ő volt az, vagy más valaki, a ki az utczán
bolyongva, egy idegen járókelőnek arra a hirtelen kérdésére, hogy: »Hány
óra?« – gondolataiból fölriadtan, haragosan így felelt: »Százezer ember
közül éppen tőlem kérdi?!«

Csak két sora maradt fenn, két gyönyörű sora. Ezt a két sort olyan
sokáig s olyan sokszor idézték, hogy végre is benne ragadt egy elméskedő
ember üres fejében. Ez az elméskedő ember valami trágár élczet tudott
kiolvasni a gyönyörű sorokból, s ezeket ily értelemben kezdte idézni
nyakra-főre. A trágár élcz nagyobb népszerűségre tett szert, mint valaha
maga a költemény, s Vándor halála után harmincz évvel összes munkáiból
nem ismertek egyebet, csak ezt a trágár élczet. Mit jelentett valaha ez
a két sor, s kitől való? – senki se sejtette.

Már csak az »Aranybárány« falára függesztett arczkép őrizte Vándor
halhatatlanságát.

De az »Aranybárány« tulajdonosa nagyon megöregedett, nyugalomba vonult s
a vendéglőjét eladta. Az uj tulajdonos pedig ujjá alakíttatta az egész
helyiséget, a képet leakasztatta a falról, belökette egy kamarába, s
arra a falra, a melyről sokáig a holt költő nézett le a mulatókra,
szelid, mélázó tekintettel: egy szép, kövér Gambrinust festetett.

És ezzel tökéletesen véget ért Vándor halhatatlansága.



ALKONYAT.


I.

Dorrington lord idegesen pödörgette szőke bajuszát. »Ön csak játszik
velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt mondja, hogy szeret; de hogyan
higyjem el ezt, ha minden jöttmentre rámosolyog?« Miss Ellen nevetett…
Ne olvassam tovább? Elálmosodtál?

A beteg ujra felnyitotta a szemét.

– Nem, nem vagyok álmos. Csak elgondolkoztam és nem figyeltem oda.
Mondd, mért van ilyen nagy csend? Hol vannak a gyerekek?

– Kiküldtem őket a Kis-Erdőbe – felelt az asszony. – Ha már itt vagyunk,
hadd mozogjanak egy kicsit a szabadban.

– Amióta beteg vagyok, nagyon nehezemre esik, ha nem látom őket magam
körül. Ha itt járkálnak előttem: úgy érzem, hogy több bennem az élet. De
azért jól tetted, hogy kiküldted őket. Ugyancsak rájok fér ez a kis
levegő. Szegény kis Boriskám!… Olyan fehér, mint egy elefántcsontból
faragott angyalka!

– Már kezdi összeszedni magát. Azóta, hogy idejöttünk, szemlátomást
erősödik. De előbb se volt okunk az aggodalomra. Nem beteg, csak gyönge;
s ez a gyöngeség már a korával jár. Az öreg doktor mindig mondta.

– Engem bizony nagyon nyugtalanít. Az, hogy a válságos évek ilyen
gyöngeségben találják, rosszabb, mint valami kisebb betegség. Aztán az
öreg doktorra én nem adok semmit. Az csak vigasztalja az embert; egyebet
nem tud. Rólam is azt mondta, hogy semmi bajom, s már két hónapja
fekszem.

– Azt nem mondta, hogy semmi bajod, csak azt mondta, hogy nincs semmi
legkisebb veszedelem. És hiába csúfolod, mert az öreg úr nagyon jó
doktor; éles szemű, őszinte és ügyes. A mit jósolt, az még mind
beteljesedett. Megmondta, hogy a hurut nagyon el fog kínozni, de
megmondta azt is, hogy hat hét vagy két hónap mulva észrevehető lesz a
javulás. És igaza volt.

– No, én nem veszem észre. Hány óra?

– Fél öt.

– Nem méred meg a lázt?

– Minek? Így is látni, hogy nincsen lázad.

– A tenyerem meleg.

– Csak azért, mert a paplan alatt tartottad. A láz most már sokkal
későbben jön. Megmondta az öreg előre. A láz úgy múlik el, hogy mindig
később és később jelentkezik: előbb délután, utóbb alkonyatkor, aztán
csak este, s végre éjszaka áll be. Ilyenkor már közel a teljes
gyógyulás: a láz egyszer még kitombolja magát, aztán egészen elmarad.

A beteg szemében felcsillant a reménység.

– Az igaz, mintha csakugyan későbben jönne. Azelőtt ilyenkor már nagyon
rosszul voltam. És most semmit se érzek. De talán csak áltatom magam.
Mondd, nem bolondítasz? Igazán azt hiszed, hogy későbben jön?

– Hiszen magad is észreveheted.

A beteg nyugtalan tekintete hosszasan vizsgálgatta a jól ismert arczot.
Nem lehetett azon egyebet látni, csak a tiszta meggyőződést. Az
asszonyok bizonnyal jobban tudnak hazudni, mint a férfiak, s a szent
asszonyok hazudnak a legtökéletesebben. De a hazugság magában nem gonosz
dolog: csak a rossz szándék teszi azzá. Olyan, mint a kés, a mely néha
öldöklő fegyver, de az orvos kezében áldás.

Az a boldog mosoly, melylyel az asszony a gyanakodó tekintetre felelt, a
legkonokabb kételkedést is eloszlatta volna. S a beteg maga is rajta
volt, hogy ne szalaszsza el a reménysugarat.

– Most csakugyan nagyon jól vagyok – szólt. – Talán soha se voltam
ennyire jól, amióta lefeküdtem. A láz határozottan késik és ez
okvetetlenül jót jelent, nem igaz? Legalább egy kis javulást, ugy-e?
Csak már annyira vinném, hogy lemehetnék a kertbe! Mondd, elég nagy a
kert?

– Valamivel nagyobb, mint a többi parasztházé. Keskeny, de elég hosszú.
A túlsó szélén egy kis lugas is van benne. Ha majd fölkelsz és déltájban
szabad lesz egy kicsit kimenned, ebben a lugasban fogsz olvasgatni.

– A gyerekek keveset járnak le; ha kinézek az ablakon, mindig az
udvarban látom őket. Pedig mikor ide hoztatok, láttam, hogy az udvar
szűk és kicsiny. Kivált két családnak.

– Nem szívesen mennek le a kertbe, mert a házbeliek iszonyúan féltik a
gyümölcsfáikat. E miatt már volt egy kis összeszólalkozás is.

– Pedig a bérletbe beletartozik a kert is, ugy-e? Legalább azt mondtad,
hogy a kertet is kialkudtad.

– Igen. Úgy egyeztünk meg, hogy a kertet közösen használjuk. De hogy
elkerüljem a háborúságot, jobban szeretem, ha a gyerekek minél ritkábban
mennek le. Mintha bizony a mi gyermekeink olyanok volnának, hogy őrizni
kellene tőlük a gyümölcsfákat! Sokkal nagyobbak, okosabbak, jobbak…

– Aztán jó, ha meg tudják enni, a mit mi adunk nekik; nemhogy a másét
lesnék. Persze a kapzsi paraszt csak a pénzt tenné el: s a házból is
kitudna bennünket, nemcsak a kertből. Nem látnak férfit s nem tartanak
tőle. Tudják, hogy az már csak a koporsóban kerül ki a szobából.

– Megint képzelődöl? Édes rossz betegem, megint képzelődöl?

– Nem képzelődés ez, hanem egyre növekedő aggodalom, sőt több az
aggodalomnál. Néha érzem, határozottan érzem, hogy az utólját járom; s
ha egy-egy jobb pillanatomban megint reménykedni kezdek, ez soha se tart
sokáig. Mosolyogsz? Kinevetsz, hogy félek a haláltól? Nem a haláltól
félek én. Hogy egy pár esztendővel előbb vagy utóbb következik be az
utolsó óra, a »nincs tovább«, az a kellemetlenség, hogy nem vagyunk
többé: mindegy, nem nagy sor. Ötven esztendős vagyok: ez már elég szép
idő. De mi lesz ezekkel a szegény gyerekekkel, ha én hamarosan
meghalok?! Most, éppen most volna rám a legnagyobb szükségök. És az,
hogy élek-e még négy vagy öt évig, vagy nem kelek fel többet, elhatározó
lesz egész életökre. Jövőjük, boldogulásuk, minden ettől függ.

– De, hála Istennek, semmi okunk a nyugtalanságra. A te bajod nem olyan
természetű, hogy ettől kellene tartanunk…

– Tudod, csak annyit kaparhattunk volna össze nekik, hogy ne kellene
mindjárt megsínyleniök a halálomat! Csak annyit, hogy még négy-öt évig
úgy lehetne nekik, mint eddig! Hogy az én halálom ne gátolná őket a
jövendőbeli életpálya szabad megválasztásában, ne tenné lehetetlenné
tanulmányaik folytatását, férjhezmenetelöket!… És hiába küzködtünk
ezért, egy életen át hiába!… A tégla valamivel korábban esik a fejemre,
mint vártam, és végök van, végök!… Hogyan neveled fel őket, szegény
asszony, abból a nyomorult kis nyugdíjból, a mi a megélhetésre se elég?…
Meghalni, az hagyján, de haldokolni, hetekig, hónapokig haldokolni,
folyton erre a rettentő kérdésre gondolva!…

– Hja, édes barátom, ha te ilyen gondolatokkal izgatod magad, és
rémképeket festegetsz akkor is, a mikor örülnöd kellene, mert a vak is
látja, hogy jobban vagy: akkor aztán ne csodáld, ha a láz korábban jön,
mint várnád!

– Nem, most jobban vagyok. Határozottan jobban. Olyan jól vagyok, hogy
képzeld, étvágyat érzek!

– Igazán? Ennél valamit? Mit ennél?

Ennek mind a ketten megörültek; még az asszony elméjében is felcsillant
a kiolthatatlan reménység egy utolsó szikrája.

De nagyon sokáig gondolkoztak rajta, hogy mi legyen az ennivaló. Az
asszony találékony volt, hanem a betegnek semmi se tetszett. Végre
nagynehezen elhatározta magát:

– Egy kis kávét innám. Van itthon, vagy el kell küldened a czukrászhoz?

– Nekem kell megcsinálnom, mert vasárnap van s a cselédet eleresztettem
hazulról. De azonnal meglesz.

– Amazok, odaát, nem csinálnák meg?

– Egy lélek sincs itthon kívülünk a házban. De miért nem akarod, hogy
én?… Ha egy perczre magadra hagylak, szokásod szerint megint elkezdesz
képzelődni?

– Hát csináld meg te. Úgy se tud senki olyan jó kávét csinálni, mint te,
senki a világon.

– No csakhogy nekem is van egy jó tulajdonságom! – szólt mosolyogva az
asszony.

– Eredj, te!…

A lázas tekintetben annyi szeretet és annyi hála sugárzott, hogy az
asszony hirtelenében majdnem elsírta magát. De hozzászokott már, hogy
visszafojtsa azt a könnypatakot, mely egyre hevesebben kivánkozott ki
egykor tüzes és még most is szép szeméből.

– Mindjárt hozom, és nyitva hagyom az ajtót, hogy meghalljam, ha hívsz.

– Siess – tréfálkozott szomorúan a beteg – mert attól tartok, hogy mire
készen vagy, elmúlik az étvágyam.

Az asszony kiment, eltűnt, s a beteg tekintete visszahúzódott a nyitva
maradt ajtótól. Az életet kereshette most is, mert az utczára néző ablak
felé fordult. De az utczán nem járt senki, s a beteg ember szeme csak a
Kálvária kőfalán akadt meg, mely ott szürkéllett a túlsó soron,
jobbról-balról elszigetelve, örök magánosságban.

Az alkonyodó nap utolsó sugarai rávetették csillogásból font finom
szövetüket a barna keresztfára, melyen öt sebből vérzett az istenember.
A beteg szemét bántotta ez a fény.

Másra akart gondolni, s kezébe vette az angol regényt, melyet az asszony
az éjjeli szekrényre tett. De nem kereste meg azt a helyet, a hol az
asszony elhagyta, csak szórakozottan lapozgatta a könyvet.

Mikor a kávé elkészült, még folyvást ott tartotta kiaszott, erőtlen
kezében, mely mintha a rajta átfutó, kidülledt erek terhét is alig birta
volna.

Az asszony letette a kávét az éjjeli szekrényre, s mialatt a beteg
sietett felhasználni azt a kis étvágyat, mely nála már ünnepi ritkaság
volt, azt kérdezte férjétől:

– Érdekesnek találod ezt a regényt?

– Érdekesnek nem mondhatnám – felelte a beteg. – Azok a regények, a
melyek olvasásából azt képzelné az ember, hogy az élet csak lawn-tennis
játékból áll s hogy a világon csupa ifjú és gazdag ember szaladgál, az
ilyen regények engem nem gyönyörködtetnek. De van benne egy jó alak. Ez
az álnok Miss Ellen, a ki ha egyedül marad egy férfival, azonnal a
szerelmest játszsza, s oly alázatosan udvarias, oly megilletődött és
tisztelettel teljes, hogy szinte kezet csókol a rászedett gavallérnak.
Miss Ellen mulattat, mert nagyon emlékeztet valakire, a kit te is
ismersz.

– És ugyan kicsoda ez a valaki?

– Kovácsné. Mintha csak Kovácsnét hallanám.

Az asszony meglepetten pillantott fel. Tizenöt év, szomorúsággal és
küzdelemmel teljes tizenöt év mult el azóta, hogy férje utóljára ejtette
ki a száján ezt a nevet.


II.

Kovácsné hajdan – akkor még mindaketten fiatalok voltak – nagy bajt
csinált a házban. Az asszony egy emlékezetes napon névtelen levelet
kapott, mely figyelmeztette, hogy férje megcsalja Kovácsnéval. Nem hitt
a névtelen levélnek. Kovácsnéról ugyan elhitt volna akármit, de hogy a
férje, gyermekeinek apja, a ki a házasságban is meg tudta őrizni a
vőlegény minden gyöngédségét, megcsalja őt, a kinek az egész élete a
családja és a családjáért való önfeláldozás közt oszlott meg, a
legpéldásabb feleséget, a legjobb anyát, azt az asszonyt, a kinél
tökéletesebbet álmodni se lehetett, a ki árnyékává, minden lemondásra és
minden erőfeszítésre kész segítőtársává, második énjévé vált élete
osztályosának: s megcsalja őt egy festett hajú, üres lelkű, színeskedő
úti czifrával, a kinek még a szórakozása, örök mulatozása is csupa
haszonlesés: ezt a hitszegést a huszonöt esztendős asszony nem akarta és
nem tudta elhinni. Megmutatta a levelet férjének; ez azt mondta rá,
hogy: egy szó se igaz belőle. Kovácsné? Mért éppen Kovácsné? Soha se
jutott volna eszébe ez az asszony; alig vette észre, hogy a világon van.
A válasz egy kicsit különösen hangzott, de az, a kinek szólt, nem akart
egyebet, csak azt a nyilatkozatot, hogy a vád hazudik. Nem kérdezte, mi
volna igaz »az egészből«? – megnyugodott benne.

Hanem a véletlen ellene fordult a férjének. Kevéssel utóbb, egy este
együtt látta őket, a tőlük legtávolabb eső mellék-utczák egyikében, a
város olyan részén, a hol a férje sohase szokott járni. Most már
elvesztette a bizalmát. Kelepczét állított férje elé, s az ember
megfogatta magát. Persze nem gyanította, hogy a felesége, a ki azelőtt
maga volt az egyenesség, titkolózik, s nyilt beszéd helyett, életében
először, ravaszsággal közeledik feléje. Elhitte, hogy a névtelen ismét
árulkodott, s a rejtett támadásra azt felelte, hogy több mint egy
hónapja nem is látta Kovácsnét. Az asszony hirtelen azt hitte, hogy
összedől a világ. Tehát hazudik! Tehát csakugyan visszaél az ő gyermekes
hitével! Tehát igaz, a mit a névtelen állított!

Mikor a férje, nagykésőn, észrevette, hogy kelepczébe került, s felesége
viselkedésének hirtelen elváltozásából, a nagy levertségből és makacs
hallgatásból, melybe az asszony elgubózta magát, megértette, hogy az
állapot sokkal komolyabb, mint képzelte: már nem lehetett a dolgot jóvá
tenni. Ujabb hazugságokkal igyekezett segíteni magán, de a hazudozások
kimesterkedett szövevénye, a helyett, hogy megingatta volna, csak
megerősítette az asszony keserű meggyőződését, s ha ügyesebben hazudott
volna is: most már beszélhetett akármit! Különösen súlyossá tette a
helyzetet az, hogy az asszony nem csinált patáliát, nem tett
szemrehányásokat, nem sírt és nem panaszkodott: csak mintha a szivében
megrepedt volna valami, a mi eddig egész volt, mintha a lelkében kiapadt
volna az élet leggazdagabb forrása, nem az volt többé, a ki régen.

Ez volt életének legnagyobb válsága. Egy egész világot vesztett, mert
eddig egész világa a családi élet volt, melyet erős hit sugárzott be: a
kölcsönös, a tiszta szerelem vallásos hite. Ez a hit most romba dőlt, s
a megrázkodtatás nyomán egész gondolkozása kifordult sarkából. Az
életről és a kötelességekről való felfogása elveszítette alapját.
Iránytű nélkül maradt gondolatai nem találták meg a cziklonból kivezető
utat, s életének kormánytalan hajója czéltévesztetten haladt előre, a
merre a felszabadult, magára hagyott elem, a képzelet sötét árja vitte.
Egy pillanatig azt hitte, hogy magára hagyatva, előbb vagy utóbb az
örvénybe kell kerülnie. De gyermekeinek hangjára fölocsudott
káprázatából. A tudat, hogy nincs egyedül, hogy ezért nem szabad
elvesznie a Scyllák és Charybdisek között, hogy czélja van, mert
kötelességei vannak, s mert a mi az életben a legtöbb, még megmaradt
neki: magához térítette.

Az igaz, hogy eleinte lázongott egy kicsit, önzése tüzelt s egy pár
haszontalan elmélkedésben természetes jogait hánytorgatta: de mindez
csak hadgyakorlatlárma, görögtűz és akadémiai bölcselkedés volt. Sokat
forgatta fejében a megtorlás gondolatát, bebizonyította magának, hogy a
megtorláshoz jogot érez, de tudta, hogy ez puszta elmélet, s örökkön
puszta elmélet fog maradni. Hiszen ha a megtorlás lehetséges volna
lealacsonyodás nélkül! Hiszen ha elég volna a szennynek a látszata is, s
magát a szennyet csak emlegetni kellene! És bár csak magamagával
vitatkozott, elpirult arra a gondolatra, hogy a megtorláshoz
elkerülhetetlen egy harmadik, nemcsak egy testetlen-lelketlen boszúálló
eszköz, nem is csak a férfi, hanem egy bizonyos férfi. Undorodott ettől
a gondolattól, s mikor keresztül villant a fején, hogy ugyan ki lehetne
a sok száz ismert és ismeretlen alak közül ez a bizonyos, önmagát is
gyűlölni kezdte.

Még le se csillapodott s már tisztában volt vele, hogy boszúállása,
elégtétele arra fog szorítkozni, a mit sértődése, fájdalma, utálata
természetes következésének tartott. El fog zárkozni tőle. Ha férje
széttépte életök közösségét, ám lássa, hogy mit cselekedett. Az anya
teljesíti tovább is kötelességét, ott, a hová a gyermekei kötik, s úgy
él ezentúl is, a hogy eddig, mintha semmi se történt volna; megmarad
engedelmes asszonynak is, jó, gondos, fáradhatatlan háziasszonynak, sőt
mosolyog is néha, csakúgy, mint eddig, a gyermekekre való tekintettel, a
házi béke kedvéért, hálából a multért, emlékéül a meghalt szerelemnek.
De ez minden. Többet az az ember, a ki őt asszonyi méltóságában oly
mélyen megalázta, s szerelmében oly kegyetlenül megsebezte, nem
követelhet tőle; és még ha joga is volna férjének az ő csókjához: erről
tegyen le örökre. A multról szó se lehet többé; se most, se azután soha.

Elhatározásához hű maradt sokáig. Akárhogy kapálózott a másik, az
asszony hajlíthatatlan maradt. Hamarosan talán nem is lehetett volna
máskép; hisz rá se tudott nézni arra, a ki az ő határtalanul odaadó
szerelmét ilyen kevéssé tudta megbecsülni. A visszás helyzet azonban
igen sok idegeskedésnek lett az okozója. Ez a sok idegeskedés a házi
békét már-már veszedelembe sodorta. És mult az idő. A kegyetlen emlék
halványodni kezdett. Arra is rájött, hogy az a kaland nem lehetett a
leggonoszabbak közül való: nem volt folytatása, nem voltak következései.
A bűnös alighanem szakított bűntársával; talán nem is látta azóta.
Egyébként pedig ismét jól viselte magát, mint régen. Otthon ülő ember
volt, a ki, ha kijött a hivatalából, másnap reggelig nem vált meg a
családjától. Az élete az volt, hogy törte magát minél több kenyérért. És
végül az asszony, a mint felejtett, a mint lehiggadt, átlátta, hogy a
mit első felháborodásában önérzete parancsának és csalódott szerelme
kissé sovány elégtételének tartott, voltaképpen olyan gondolat, melynek
a láz óráinak multán ellentmond a természet és ellentmond az erkölcs.

Ettől fogva a seb gyorsabban gyógyult. Nemsokára már nem fogta fel olyan
tragikusan a dolgot. Jobban megismerte az életet, az embereket, s arra a
meggyőződésre jutott, hogy a mi vele történt, az világ sora. A házasélet
egy majdnem bizonyos kellemetlensége, a mibe bele kell nyugodni.
Tulajdonképpen ő még nem is panaszkodhatik. Ugy látszik, minden férj
megcsalja a feleségét: az egyik csak egyszer-kétszer, a másik
minduntalan, egy életen át, a mig csak erényessé nem teszi a vénség és
az oldalnyilallás. Vannak férjek, a kik képesek a családjuk jólétét is
feláldozni egy-egy hitvány teremtésért. Némelyik csak a rosszkedvét
viszi haza; a szerelmet állandóan másutt keresi. A nagy többség
megalkuszik minden irányban; otthon férj, a házon kivül legény. Az ő
férje még a legjobbak közül való. Azok közé tartozik, a kik egyszer vagy
kétszer, valami szerencsétlen órában, kirugnak a hámból, de a szivöket
mindig megőrzik a feleségöknek. Talán a legeslegjobbak közül való, a
kiknél a kaland egyszerű baleset volt, mely nem ismétlődik soha, mert a
leczke használt. Az ilyen első, utolsó, egyszeri megtévedésnek igazán
nem lehet jelentősége; az érzéshez semmi köze, s talán még jó is volt
tanulságnak. Nem az az iszákos, a ki egyszer a sárga földig leitta
magát, hanem az, a ki rendesen iszik s a sok szesztől se csíp be.

És a mint egyre mult és mult az idő, – a mint bizonyossággá vált előtte,
hogy férje megítélésében nem tévedett s hogy nyugton alhatik, mert az
efféle históriák ismétlődésétől immár nem kell tartania, – a mint látta,
hogy a szegény ember hogyan túrja a földet, napról-napra, hosszú éveken
át, a kenyérért, mindig csak a kenyérért, – a mint meggyőződött róla,
hogy férje csakis őneki és gyermekeinek él, s nincs más gondolata, csak
az ő fentartásuk és az ő örömük: szeretete ujra kinőtt, mint a tőből
levágott haj, melynek épségben maradt gyökere idővel ujra kifejti régi
pompáját.

Tiz év multán az egykori fájdalom emléke végképpen elmosódott. Kovácsné
hajdani szereplése elméjében puszta tudattá vált, mely semmiben se
különbözött annak megértésétől, hogy férje, a mikor vele az oltár elé
lépett, nem volt olyan ártatlan, mint ő, hanem, mint a többi férfi,
ismert nőket a házassága előtt is. A valamikor kiállott gyötrelem most
már szánalmas kicsinyességnek tűnt fel előtte, s szemrehányásokat tett
magának, hogy akkor ostobaságból annyiszor megbosszantotta a férjét, s
úgy elkinozta magát semmiért. Milyen gyerekes is volt akkor!…

Közben komolyabb bánat ejtette hatalmába. Megismerte az élet igazi
bajait. Átlátta erőlködésük, vergődésük meddőségét. Mi a szerelmesek
féltékenykedése, pörlekedése az apa és az anya gondjához képest? Milyen
kicsiny az asszonyi hóbortnak minden kínja ahhoz az emésztő érzéshez
hasonlítva, mely akkor fog el bennünket, ha gyermekeinkről nem tudunk
kedvünk szerint gondoskodni! Nélkülözni hagyján; de látni, hogy
gyermekeinket se tudjuk megóvni a nélkülözéstől! Igen szegények voltak.
Sok gyerekük lett; szerencsésen mind fölcseperedtek, s a mint a gyerekek
nőttek és nevelésük egyre többe került, a férj kis hivatalának a
jövedelme a legszükségesebbre se futotta. A szegény ember mindig több
mellékfoglalkozást vállalt: előbb csak a délutánját adta el, aztán az
éjszakája nagy részét is. Az asszony segítségére volt, a mennyire tőle
telt; a ház körül mindent maga végzett el, s részt kivánt férje
munkájából is, ha erre mód kinálkozott. De vállvetett erőfeszítésüknek
csak annyi eredménye volt, hogy éppen napról-napra megélhettek. Arról,
hogy gyermekeik jövőjét biztosíthassák, le kellett mondaniok. Még csak a
közel jövőt se tudták biztosítani, a mit egyszer-egyszer félredugtak,
valami váratlan szükség mindig elnyelte, és ekközben az asszony remegve
gondolt rá, hogy a túlságos erőfeszítés, meg az, hogy mindent elvon
magától, csakhogy a gyermekeinek több jusson, előbb-utóbb alá fogja ásni
férjének az egészségét. Talán előbb, mint utóbb. Mielőtt gyermekeiket
fölnevelhetik, s úgy bocsáthatják ki az életbe, hogy már maguk is
gondoskodhatnak magukról. Attól fogva, hogy ez a rémkép üldözni kezdte,
rajta volt, hogy a férjét lehetőleg visszatartsa a munkától. Zálogba
tette a nem használt kis ezüstjét, hogy takarékosságot és fölösleget
hazudhasson. Unszolta férjét, hogy keressen magának valami szórakozást.
Küldte hazulról; nógatta, hogy járjon társaságba, nem bánta volna,
szórakozzék akárhogy. De az ember tudni sem akart a pihenésről.

Ilyenkor, ha a szórakozás szükségességéről vitatkoztak, néha napján
felvillant az asszony fejében ama régi esemény emléke. De Kovácsné most
már a humort képviselte életök küzdelemmel teljes, bús történetében. A
humort, mely némi derűt sugároz az élet örök szomorúságára. Az a
gondolat, hogy az ő öregének is megvolt a maga kis regénye,
megenyhítette, szinte megvigasztalta. Azelőtt szomoru volt, ha
Kovácsnéra gondolt; most, ha eszébe jutott Kovácsné, mosolygott. Aztán,
a mitől félt, bekövetkezett. Férjét hatalmába kerítette az a lassan, de
biztosan gyilkoló betegség, mely néha talán ad egy kis haladékot, de
soha se kegyelmez. Még messze voltak czéljuktól, s a rém már megjelent.
Micsoda feladat várt rá! Szemben a könyörületet nem ismerő halállal, s
szemben a vigasztalan, kiszámíthatatlanul rettenetes jövővel, el kellett
ásnia szörnyű titkát szíve legmélyére; el kellett titkolnia
kétségbeesését a szegény, kedves halálra ítélt és semmit se sejtő
gyermekei előtt; mosolyt kellett hazudnia arczára, mialatt betegét
ápolta, s perczről-perczre látta erejének hanyatlását; e mellett el
kellett látnia a házat a máris kevesebből s majdnem egyedül; a
gyöngédség hajthatatlanságával kellett kierőszakolnia, hogy férje
szabadságot kérjen, letegyen minden munkáról, eljöjjenek ide, az
üdülőhelyre, s megtegyenek mindent, a mit a beteg életének minél tovább
fentartása követel, s a mit a beteg mind feleslegesnek vél. És mikor
zokogni szeretett volna, tréfálkoznia kellett: mert, a mióta lefeküdt,
aggodalmak kezdték gyötörni azt a lényt, a ki életének öröme volt, a kit
oly határtalanul szeretett, s a kit nemsokára el fog veszíteni.

Ezekben a rettenetes napokban bizony nem igen jutott eszébe Kovácsné.
Egyetlen-egyszer történt, s akkor is úgy gondolt rá, mintha ez az
asszony egykor valami szivességet tett volna neki. Szinte hálásan; hisz
Kovácsné csak kellemes perczeket szerzett az ő betegének. Talán szerette
is egy kicsit azt, a ki neki a legdrágább a világon. És ha az öreg
doktor azt mondta volna neki, hogy a régi ideál egy csókja egy napra
megszüntethetné a lázat, ó milyen örömmel rohant volna Kovácsnéért, ő
maga, fiákeren!


III.

– Ugyan hogy jut eszedbe Kovácsné? – kérdezte az asszony érdeklődve.

– Egy kicsiségről. Arról, hogy ez a Miss Ellen, pusztán az
udvariasságával, a nélkül, hogy kaczérkodással lehetne vádolni, milyen
ügyesen hálózza be az öreg Abderdale lordot. Lépre tudja vinni a vén
szamarat, tisztára azzal, hogy mikor egyedül marad vele, olyan
tisztelettel beszél hozzá, mint ha az apját látná benne. A lordra
hatással van ez a nagy meglapulás. A lángelmének szóló hódolatnak véli
az áhítattal teljes, odaadást színlelő, hazug tekintetet. Látod, ez igaz
vonás. Minthogy az asszonyok nem szoktak a férfiakkal udvariaskodni: az
öregedő embert már ezzel a szokatlan, olcsó udvariassággal is meg lehet
ejteni. De úgy látszik, ezt csak a legravaszabb nők tudják, mert kevés
ármányos személyt látni, a ki ezzel az ártatlannak látszó, s visszafelé
egy cseppet se veszedelmes eszközzel dolgozik. Én például csak
egyetlenegy asszonyt ismertem, a ki udvariaskodott: Kovácsnét.

– Még most is gondolsz rá?

A beteg elmosolyodott.

– Hogyne! – szólt jókedvűen. – Az utolsó szerelmét nem felejti el az
ember.

Az asszony, a kit boldoggá tett, hogy a beteg egy perczre elszórakozik,
örömmel adta a duzzogót.

– Ej, hát illik ilyet mondani nekem?!

– No, azt nem fogod bebizonyítani, hogy nem illik. Tudod te azt jól.

– Biz én nem tudom.

– Beszélhetsz nekem! Régen tisztában vagy te az egész históriával.

– Az igaz, de nem szép, hogy emlegeted.

– Mért ne emlegetném? Olyan szépen értekezhetünk most már erről a
félbenmaradt regényről, akárcsak a mythológiáról. Kovácsné nem fog
bennünket még egyszer összeveszíteni. Mint régen, semmiért, hogy vinné
el az ördög!

– Szépen beszélsz az utolsó szerelmedről.

– A mint érdemli.

– Látod, kisül, hogy a regény komolyabb volt, mint képzeltem. És mégis
azt mondod, hogy semmiért veszített össze bennünket.

– Persze, hogy semmiért.

– Nem értem. A nélkül, hogy kérdeztelek volna, elismered, hogy ugyancsak
foglalkoztatott annak idején…

– Nem annyira, mint gondolod. Érdeklődtem iránta, az igaz, de utolsó
szerelmemnek csak tréfából mondtam. És minthogy semmi se történt
közöttünk…

– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy nem volt viszonyod vele?

– Komolyan kérdezed? Akkor hát elmondom; úgyse sok, a mit mondhatok.
Elmondhattam volna régen, de nem akartalak bosszantani vele. Akkor,
akkor nagyon izgatott téged ez a szamárság; a legokosabb volt nem
bolygatni és elfelejteni az egész ostobaságot. És hiába gyóntam volna
meg az igazságot: nem hitted volna el, mert az az egy pár füllentés
elkeserített. Pedig erre a hazudozásra is csak az vitt rá, hogy
megóvjalak a legcsekélyebb nyugtalanságtól is, mert ez nagy ár lett
volna a híres regényért. Most már téged se izgat többé, akármi történt.
Azt hiszem, nem bosszantana nagyon, bármit beszélnék el, tizenöt év, egy
fél élet multán. Hát elmondhatom. Egyszer eljött a hivatalomba valami
dologban. Érdeke volt, hogy meghódítson, s elkezdett komédiázni, a Miss
Ellen módjára. Ostoba voltam, mint Lord Abderdale, és fölkeltette az
érdeklődésemet. Ez nem lett volna baj; a baj ott kezdődött, hogy
észrevette a dolgot. Igazán nem tudnám elmondani, mi történt bennem
akkor. Valami válságon estem át ebben az időben. Sokat foglalkoztatott,
izgatott, s néha fellázított az a gondolat, hogy a folytonos, kicsinyes
és keserves munkában kell egy pár év mulva megöregednem. Éreztem, hogy
búcsúzik tőlem az ifjúság, s az járt a fejemben, hogy vannak, a kik
zajos örömek közepett, változatos lelki izgalmaknak élve nyargalják
végig ezt a rövid pályát. Megirígyeltem szabadságukat, érzéseiknek
bőségét, életüknek nagyszerűségét, s kikivánkoztam a munkával
agyonterhelt mindennapi egyformaságból. Az otthon melegének a
megbecsülése se tudott kibékíteni azzal a gondolattal, hogy még egy pár
év, s aztán minden szép bolondságról le kell mondani örökre. Akkortájt a
gyereksírás egyhanguságából és a házi bajok prózájából is több részünk
volt, mint hogy a családi érzés legyőzhette volna az idegességemet.
Aztán a boldogságnak, mint a levegőnek, jóformán csak a hiányát érzi az
ember; a míg megvan, nem jut eszünkbe, nem gondolunk rá, hogy
elveszíthetjük; megszokjuk, természetesnek találjuk, hogy megvan, s néha
nem is tudjuk, hogy boldogok vagyunk, a mint nem vesszük észre, hogy
lélekzünk. Ebben a válságos időben jelent meg ez az asszony minden
álnokságával. S mikor észrevette a hatást, megjelent ujra. Mindig apró
érdekek mozgatták, s csak az összeköttetéseimet és a szolgálataimat
akarta felhasználni. De én egy kis ideig azt képzeltem, hogy érdeklődik
irántam és ragaszkodik hozzám. Ez nem volt sok, nem volt nagy dolog, de
akkor nekem a mindennapiságból való szabadulást, a változatosságot, a
homályosan óhajtott valami mást, a kicsinyességekből való fölemelkedést,
az utolsó fiatalságot jelentette. Lehet, hogy messzire elment volna az
érdekeiért, s látogatásainak, találkozóinknak az lett volna a
folytatása, a mivel vádoltál; nem tudom. Mindenesetre voltak czéljai
velem, mert a névtelen árulkodó, most már meg vagyok róla győződve, nem
lehetett más, csak ő maga. De egyelőre az orromnál fogva vezetett, s
észrevettem, hogy bolonddá tesz. Ezzel aztán véget ért a regény, mert
attól fogva, hogy a hályog lehullt a szememről, elveszítette a hatalmát
velem szemben. Átláttam, mit koczkáztatok egy kis léhaságért; egyszerre
feltámadt bennem annak a tudata, hogy ez az asszony veszedelembe
sodorhatja a családi békességemet, a te nyugalmadat, a gyerekek érdekét,
s egykor talán arra is rábirhatna, hogy az ő érdekeiért megrövidítselek
benneteket, a nélkülözőket! Elhatároztam, hogy szakítok vele, s
szakítottam is, mielőtt nagyobb bajba bonyolódhattam volna. Akkor, a
mikor összeveszített bennünket, azért találkoztam vele, hogy visszaadjam
a leveleit, mert visszakövetelte ezeket az óvatos semmiségeket, azt
hiszem, csak hogy alkalma legyen még egy találkozásra. Meglehet, a
névtelen árulkodásnak is az volt a czélja, hogy kiugraszszon az
otthonomból s tovább is hatalmában tartson. Aztán nem láttam többé, mert
nem akartam látni. Ez történt, semmi egyéb. Most már elhiheted nekem. Mi
az? Te sirsz? Mi bajod?

Igen, sirt. Arra gondolt, hogy:

– Tehát a mulatók örömeiből még azt a csekély részt se vette ki, a
melyért megszenvedett! Tehát »a regénye« is csak bajt és bosszuságokat
szerzett neki!

Ebben a váratlan fölfedezésben egyszerre maga előtt látta az elcsigázott
testű szegény ember életének egész szomorúságát, nélkülözéseinek hosszú
sorát, vergődésének mindhalálig végzetes folytonosságát, erőfeszítésének
hiábavalóságát, elmetélt szárnyu lelkének fel-felberzenkedését, bukásait
és elnyomorodását, az egész küzködéssel teljes életet, mely csak a
szenvedésért folyt le, és azért, hogy a szenvedést legyen kire
átörökíteni. Még egyszer, utóljára, fellázadt az igazság nélkül való, a
könyörtelen, a mindenható végzet ellen, és a sok, sok visszafojtott
keserűségből két nagy könnycsepp kicsordult.

A beteg nem találta ki, milyen mélyről jöttek ezek a könnyek.

– Még most is bánt ez a dolog? – kérdezte meghatottan. – Azt hittem,
mosolyogni fogsz rajta.

– Nem, nem ez bánt – szólt az asszony, és megcsókolta a beteg kezét. –
Arra gondoltam, hogy mennyi bajt, mennyi bosszuságot okoztam neked,
semmiért!

– Nem te voltál a hibás, hanem én. És igazad volt, hogy nem hagytad a
gyerekeink jussát. Még csak az kellett volna szegényeknek, hogy az apjok
szoknyák után kezdjen szaladgálni! Mikor so’se volt egyéb vagyonom, csak
az időm, ha ugyan az idő pénz, a mit én, megvallom, nem vettem észre. No
de olvasd tovább a regényt. Hol hagytuk el?

– Igaz, a regény. De hol is hagytuk el hát? Itt valahol. Várj csak,
mindjárt megtalálom. Itt van… Dorrington lord idegesen pödörgette szőke
bajuszát. »Ön csak játszik velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt
mondja, hogy szeret; de hogyan higyjem el ezt, ha minden jöttmentre
rámosolyog?!« Miss Ellen nevetett…



PEABODY.


I.

Peabody úr huszonhárom éves korában rőföskereskedősegéd volt, a ki
gyönyörűen tudta mondani a hölgyeknek angolul, hogy: »Esszolgejn!«

Peabody úr szőkeségben szenvedett, arcza temérdek roastbeef és
Worcestershire-mártás emlékét elevenítette fel, s hogy életrajzunk
teljes legyen, tegyük hozzá, hogy Peabody úr zavartalanul örvendett a
gondviselés ama megbecsülhetetlen adományának, a melyet a _Magyar
Nyelvőr_ előtt életvidámságnak szoktunk nevezni.

Egy szép vasárnap délután Peabody úr meglátogatta gondolatainak hölgyét,
Mrs. Silverstring-et, a polgári erényekben gazdag Mr. Silverstring
idejekorán hátrahagyott özvegyét.

A fenkölt lelkű asszonyságnál éppen nagy társaság volt. A Peabody úr
haja negédesen kétfelé volt választva s megjelenése igen jó hatást tett.

– Mr. Peabody! – Mrs. Evergreen, Mrs. Weatherford, Mrs. Hopkins.

Peabody úr hírből igen jól ismerte ezeket a kitünő hangzású – a
papirkereskedés és a czipőszállítás plutokracziájában igen népszerű –
neveket. Elégedetten morzsolgatta bajuszát, midőn egy sötét sarokban
valami kis feketeséget vett észre, melyből két parázs világított elő.

– Mr. Peabody! – Miss Fulmen.

A kis feketeség megilletődötten kelt fel s úgy nyujtotta czérnakeztyűs
kezét.

– Ki ez a Miss Fulmen? – kérdezte később Peabody úr, teázás közben,
fuvola hangon beszélgetve Mrs. Evergreen-nel.

– Miss Fulmen az úgynevezett Fogkirálynő – magyarázta Mrs. Evergreen. –
Szombatonkint játszik az Alhambrában. A legmagasabb trapezre
ráerősítenek egy fél-méternyi sodronyt; Miss Fulmen leereszkedik a
trapezről, s a fogaival ebbe a sodronyba kapaszkodva, a levegőben
elhegedűli a God save the Queen-t. Aztán ledobja a hegedűt, s a fogain
lógva, egy fél tuczatszor végig hintázza a nézőteret.

Peabody úr rajongott a művészetekért, s érdeklődve tekintett a
művésznőre, a ki csöndesen, szerényen üldögélt a legsötétebb sarokban. A
két parázs hálásan világított rá vissza.

Véletlenül egy időben távoztak el, s mivel odakünn szitálni kezdett az
eső, Peabody úr felajánlotta a művésznőnek úgy esernyőjét, mint
kiséretét.

– Szép kisasszony – szólt, szabadon Faust nyomán – lehetek oly merész,
karom s kiséretem ajánlanom?

– Nem vagyok én sem szép, sem kisasszony – felelt Miss Fulmen, de azért
elfogadta a kiséretet.

– Hol lakik a kisasszony? – kérdezte Peabody úr, nem éppen pazar
elmésséggel.

– Piccadilly, 127., hetedik emelet, 289-ik ajtó.

Mikor oda értek, megköszönte az esernyőt, s Peabody úr engedelmet
kapott, hogy jövő vasárnap látogatást tehessen a hetedik emeleten,
Piccadilly, 127.


II.

A Fogkirálynő öt fi- és hét nővérével, továbbá két mamájával, kik közül
az egyik a valóságos, a másik pedig a nagymamája volt, harmadfél
szobában lakott, abban a szegényes, de tiszta lakásban, melyet a kegyes
olvasó régmult idők elbeszéléseiből már jól ismer.

Peabody úr el volt ragadtatva.

És ettől fogva nem csupán vasárnapokon jelentkezett, hanem keddenkint,
sőt olykor pénteken is. Utóbb, maga se vette észre, mindennapossá lett.
Hat órakor, mikor ebéd-időre becsukták a boltot, egy negyedóra alatt
végzett a roastbeef-jével, hogy egy félórára elszaladhasson Piccadilly
127.

Végre szenvedélye oly mértéktelenné vált, hogy koronkint el is
mulasztotta a roastbeef-et.

Egy vasárnap délután Peabody úrnak vakmerő gondolata támadt. Öt perczig
a mamák és testvérek közül senki se volt a szobában, s Peabody úr
hirtelen rövid szónoklatot engedett meg magának, mely így kezdődött:

– Kisasszony, én nem házasodhatom meg; de a nélkül, hogy gazdag volnék…

Miss Fulmen eleinte úgy nézett rá, mint egy halálra ijedt gím, mely egy
lokomotiv vörös lámpáit pillantotta meg. Aztán görcsös zokogásra fakadt
s visszavonult a legsötétebb sarkába annak a szobának, melyet előbb nem
mertünk egész számmal jelezni.

Peabody úr nem nagyon haragudott érte, hogy kosarat kapott.
Ellenkezőleg, valami kellemes bizsergést érzett a lapoczkái körül. Egy
darabig társalogni igyekezett a fi- és nővérekkel, de mikor látta, hogy
a kis feketeség nem jön vissza se egy, se két óra mulva, búcsút vett a
jófogu társaságtól.

Másnap tartott tőle, hogy nem fogják beereszteni. Beeresztették. Miss
Fulmen csak annyit mondott neki:

– Peabody úr, ön nagyon jó ember, de máskor ne beszéljen olyan
bolondokat.


III.

Midőn Mr. Peabody, az idősb, a sétabot-esernyők lángelméjű feltalálója,
az ifjabb Peabody úrtól azt a meglepő közlést hallotta, hogy emez, a
City legrégibb családjai egyikének sarjadéka, feleségül akarja venni
Miss Fulment, az úgynevezett Fogkirálynőt, – így kiáltott fel mordul:

– Hamar, fiaim, cselédeim!… keressétek meg hamar jól ismert angol
hidegvéremet, mert mindjárt megpukkadok!…

– Ideje már, hogy uj és jobb fogakat hozzak be a családba – szólt ifjabb
Peabody úr és eltávozott.

Fölvette ünneplő kabátját, szép szalmaszín keztyűt vásárolt, mely igen
jól illett szalmaszín hajához, s fénylő czilinderét villogtatva, a
szokottnál ünnepiesebb magatartással állított be a Fogkirálynőhöz.
Kiváncsi volt rá, vajjon tud-e Miss Fulmen mosolyogni is.

De alighogy előadta immár megtisztelő ajánlatát, Miss Fulmen, Peabody úr
meglepetésére, ismét csak görcsös zokogásra fakadt. Most azonban nem
vonult vissza, hanem ott maradt a székén s a tenyerébe hajtotta a fejét.

– Én nem fogom önt megcsalni, Peabody úr – szólt, mikor lecsillapodott.
– Ön jobbnak hisz engem, mint a milyen vagyok.

És elmondta neki Denise történetét, melyet a kegyes olvasó nem angol
átdolgozásból, mint Peabody úr, hanem az ifjabb Dumas drámájának hű
fordításából, a szinpadról jól ismer.

– Hm – szólt Peabody úr.

Ebben a két mássalhangzóban kimerült az egész bölcsesége.

Ha véletlenül nincs tükör a szobában, meglehet, ez az elbeszélés soha
sem iródik meg. De a mint Peabody úr megpillantotta szemközt szalmaszín
fürtjeit, melyek kaczéran borultak homlokára, frissen sütött bajuszát,
melynek szép, egyenes szálai ékesen szóló kifogástalansággal árnyékolták
orrát, s végre pompás kabátját, mely némán, de határozottan tagadta meg
a rokonságot az »uraságoktól levetett« ruhákkal – kész volt az
elhatározása.

A szónoklata ez alkalommal nem emelkedett felül a középszerűségen, de
érthető volt. Mr. Peabody visszavonult.

A kis feketeség pedig bemenvén két negyedrésznyi szobájának legsötétebb
zugába, harmadszor és utóljára: görcsösen zokogott.


IV.

Öt esztendő multán Peabody úr, a ki immár nem volt az ifjabb, hanem az
egyetlen, szerény, de csinos örökségével, ragyogó nyakkendő-űzletet
nyitott a Regent-Street-en. Pár hónappal később meg is házasodott, nőül
vevén egy virágzó papirkereskedést s függelékül egy gömbölyü kis
hölgyet, a ki nagyobb előkelőség kedvéért az orrán keresztül beszélt,
Mrs. Alexander-regényeket olvasott, sokat evett, még többet sóhajtozott,
igen közönségesnek találta Peabody urat s a mellett örökkön
gyümölcsözött.

A házassági regények rendesen kétfélék. Némelyikben a nyilvánosság
számára éppenséggel nem történik semmi; ez az A) osztály. De vannak
olyanok is, a melyekben az események szédítő gyorsasággal követik
egymást. Ez a B) osztály.

A Peabody úr házassági regénye a B) osztályba tartozott.

Csak végig siklanunk lehet az események tömegén. Ime a legfontosabbak:

Peabody úr házasságának mindjárt első évében vastag barátságba
keveredett Sir Butterfly-jal, Ő Felsége legvitézebb kapitányával.
Mindennap együtt sakkoztak és mindennap Sir Butterfly veszitett. Peabody
úr majdnem úgy szerette a kapitányt, mint a feleségét.

Mrs. Peabody ebben az egy pontban tökéletesen egyet értett a férjével,
sőt még túltett a férjén. Ő egész határozottan jobban szerette a
kapitányt, mint Peabody urat. A kapitány jó ember volt, szerette mind a
kettőjüket.

Peabody úr sokáig nem tudott az utóbb emlitett érzelmi árnyalatokról. De
kevéssel azután, hogy Mrs. Peabody a negyedik figyermekkel örvendeztette
meg, a tulajdon szemével kellett meggyőződnie róla, hogy Mrs. Peabody
keleti nagylelkűséggel értelmezte a vendégszeretetet. Peabody úr szemlét
tartott az ifjabb Peabody-akon. Úgy találta, hogy a kis matrózok nem
vörösek, mint ő, hanem olajszínűek, mint a kapitány. Még a csákószíj
nyomát is ott látta az arczukon.

Házasságtörési pert inditott, melyből diadalmasan került ki, mint
Pyrrhus az ismeretes csatából. Sir Butterflynak le kellett mondania Ő
Felsége hadseregében viselt rangjáról s a fele vagyona ráment a
kártérítésre.

Peabody úr elgondolta, hogy milyen szamarak az emberek a kontinensen.

– Csak egy bosszú van – szólt magában. – Fizessen a gazember!

Aztán rendesen eljárt a sakk-klubba, két pohár sherryvel többet ivott
esténkint, az utczán utána ment a lányoknak és kitünően érezte magát.


V.

Ujabb öt év mulva Peabody úr szerencsétlenül járt. Meggazdagodott a
saját hibáján kívül.

A dolog úgy esett, hogy elkezdett a tőzsdén krajczárkodni, mert kitünő
számítónak tartotta magát. Egyszer nagy ügyetlenséget követett el; vett,
mikor eladnia kellett volna. De még annyi ideje se volt, hogy a
homlokára üthessen, a hiba ördögien ravasz számítássá, a vén boszorkány
tündérré változott át. Váratlanul háborus hírek érkeztek, valahol
lepuskáztak tiz-tizenöt albánt, s a Peabody úr fegyvergyár-papirjai
őrülten ugráltak felfelé. Minden albán egy-egy ezer fontot ért neki.

Peabody úr tanulékony ember volt s a nyereségével hátat fordított a
tőzsdének. Kiköltözött az uj világba s a sétabot-esernyők maradékából, a
nyakkendő-üzletből, Sir Butterfly kártérítéséből és a lepuskázott
albánokból megvásárolt egy szép területet, a hol dohányt akart ültetni.
A számítás ugyan silány volt, de Peabody úr szamarat keresett és királyt
talált. A birtokon naftát fedeztek fel. A környékbeli rossz orrúak
sehogy sem akarták elhinni a csodát. Pedig biz az nafta volt, jó, büdös,
elsőrangu nafta; öröm volt szagolni.

Peabody úr kedvet kapott a mulatsághoz. Harczot kezdett a kis
naftásokkal és lecsepülte őket. Ő lett a Nafta-király.

Mikor aztán a füle se látszott ki a milliókból, visszavonult az
űzlettől, egy kis sétát tett az öt világrészben, s úgy találta, hogy ez
az egész élet nem ér egy batkát sem.

Haza hajókázott Angliába, s nem tudván mit csinálni, beiratkozott az
Ifju Óriások klubjába.


VI.

Peabody úr negyvenöt éves korában azon a nézeten volt, hogy gazdag
embernek lenni nagyon unalmas.

Eleinte ugyan tetszett neki az a tudat, hogy az ő orosz szürkéinél
nincsenek szebb orosz szürkék a hármas királyságban, de egy hónap mulva
már úgy tűnt fel előtte, mintha orosz szürkéken jött volna a világra, s
nem tudta megérteni, hogyan lehetnek el az emberek orosz szürkék nélkül.
És végre is több roastbeef-et most sem tudott enni, mint rőfös-kereskedő
korában, a sherry kezdte émelyiteni, a sakk száz aranyban sem érdekelte
jobban, mint fél shillingben, s meg kellett győződnie róla, hogy azok a
hölgyecskék, a kiknek ő palotákat vesz, voltaképpen igen szemtelen
teremtések.

Vett magának egy gyönyörű kastélyt Skócziában, s úgy találta, hogy az
élet ott szörnyen egyhangu. Bejárta azokat az országokat, a melyeket még
nem ismert, s átlátta, hogy: »plus ça change, plus c’est la même chose.«
Megpróbált mindenféle sportot. Futtatott, s arra a tapasztalásra jutott,
hogy egyszer egyik ló jön be elsőnek, másszor a másik, s hogy ez elvégre
is mindegy. Elkezdett politizálni, de nem talált olyanokra, a kik
vitatkozzanak vele, mert a kiket leghevesebb ellenfeleinek hitt, sorra
kinálták neki a meggyőződésüket. Csónakázni akart, de ez nem tett jót az
egészségének. Megpróbált vadászni, de arra a meggyőződésre tért, hogy az
egész mulatságban csak a hazugság ér valamit. Különféle fajtáju kutyákat
tenyésztett, és megutálta a kutyákat.

Végre még egy utolsó kisérletet tett a legritkább sporttal: a
jótékonyság sportjával.

Ez a kisérlet is balul ütött ki. A kikkel jót tett, megbotránkozva
kérdezték: »Vajjon honnan lopta a vagyonát?!« Csak egy derék ember
akadt, a kit lábra állított, s mégis szelidebb véleménynyel volt róla.
Ez nem képzelte tolvajnak, csak azon tépelődött: »Vajjon micsoda bűnt
akar jóvá tenni a jótékonyságával?!«

Peabody úr, hogy bosszút álljon hálátlan szegényein, leült s megirta a
végrendeletét, melyben nekik hagyta az egész vagyonát. Hadd marakodjanak
érte.


VII.

Egyszer, estefelé, Peabody úr ott állott az Ifju Óriások egyik utczai
ablakánál, mely akkora volt, mint egy templomajtó, és nézte a
ködpalástba burkolt trafalgari győztest, a hamuszínű, roppant kőfalakat,
melyek tejes párában úsztak, a lassankint fel-felcsillanó gázlángokat, s
két utczalámpás közt egy fiatal párt, a kik egy kis lányt vezettek kézen
fogva.

Az ebéd silány, a levegő nyirkos, az est szomorú volt. Peabody úrnak nem
volt semmi dolga a világon. S mert nem tudott okosabbat tenni,
gondolkozott. Az jutott eszébe, hogy:

– Engem még soha se szeretett senki.

Belülről egy hang riadt rá vissza, az a bizonyos hang, mely mindig a
legigazabbat mondja, de a mely egyszersmind a leghalkabban szokott
beszélni. Ez a hang így pirított rá:

– De te se szerettél soha senkit! És ez még nagyobb nyomorúság.

Peabody úr elkezdett vitatkozni önmagával, és egy név villant keresztül
a fején:

– Fulmen!

Mi lett a kis Fulmenből?! Bizony már vén asszony lehet azóta.
Huszonhárom esztendő nem gyerek idő.

Nem sajnálta leszállni pénzes zsákjainak piedesztáljáról, s fölfedte
érdeklődését egy fürkészésre termett férfiúnak. Bizonyára nem volt
könnyű megtudni a dolgot. Az Alhambra huszonhárom év alatt elég sűrűn
változtatja a műsorát. De a Peabody úr pénzével egy hangyát is
megtaláltak volna.

Kiderítették tehát azt is, hogy mi lett a kis Fulmenből. Nem történt
vele egyéb, csak éppen az, hogy meghalt.

Egyszer tudniillik a szegény kis miss fogfájást kapott és belepusztult a
fogfájásába. Más ember, ha a foga fáj, legfeljebb nagyokat ordít. A miss
ellenben egyszerűen leesett a trapezről. Felfogták ugyan a hálóval, de
agyrázkodást kapott, s a betegséget nem tudta kiheverni. Történt pedig
mindez hat esztendővel az elválásuk után.

A kis feketeség tehát már régen, nagyon régen visszavonult a legsötétebb
zugba. Peabody úr elővette zsebkendőjét, s két utólagos, tizenhét évvel
elkésett könnycseppet szentelt a Piccadilly 127. emlékezetének.

Abban a pillanatban, mikor megtudta, hogy Miss Fulmen nincs többé
életben, megszülemlett benne a szent meggyőződés, hogy ő, Mr. Peabody, a
Fogkirálynő miatt vált szerencsétlenné. Ez a boldogtalan szerelem volt
az ő életének átka.

– Egy nőt szerettem – sóhajtott fel – s ez is oda adta magát másnak!

Akkor este véletlenül a hármas királyság egyik büszkeségével, az
élethossziglan kinevezett koszorús költővel sakkozott. Sok mindenféle
szeszt nyeltek le, s játék után szerelemről beszélgettek.

– Én is szerettem egyszer egy kaczér leányt – szólt Peabody úr. – Fulmen
volt a neve.


VIII.

A koszorús költő, gyöngéd figyelmességből Peabody úr iránt, a ki a
koszorús unokaöcscsét betette valami bankházba, megirta a történetet egy
költői elbeszélésben, mely unalmas és hideg volt, de bővelkedett szép
képekben és még szebb hasonlatokban. A tartalma az volt, hogy a kaczér
Fulmen elcsavarja egy ifjú nábobnak a fejét, játszik vele, mint macska
az egérrel, mig végre az ifjú nábob jóéjszakát mond hazájának, s útnak
indul Childe Harold nyomán.

A koszorús már régóta hallgatott; következésképpen a hideg és unalmas,
de rég várt, s áhitatos figyelemmel olvasott költői elbeszélés nagy port
vert fel. Azonkívül kitudódott, hogy az ifjú nábob alakja alatt a
Peabody úr érdekes egyénisége rejtőzik. Mindenki csak erről a régi és
nagyérdekű szerelmi történetről beszélt, s Peabody urat és Fulment úgy
kezdték emlegetni, mint a hősmondák alakjait. Egy törekvő ifjú költő, a
ki már rég óhajtotta, hogy a koszorús legkitünőbb tanítványának
nevezzék, sietett beleszeretni a mester hősnőjébe, s »Fulmen, démon
vagy!« czímen szenvedélytől lángoló költeményt irt, mely egész iskolát
csinált. Pár hónap mulva Angliában minden ifjú lantos Fulmen miatt
nyöszörgött.

Így keletkeznek a legendák.

* * *

És így keletkezett ez az életrajz is, mert Peabody úrról csak annyi
bizonyos, hogy szegény sorsból sokszoros milliomossá küzdte fel magát, s
hogy ő volt a világ legjótékonyabb embere, a ki összes millióit a
szegényekre hagyta.



AZ UTOLSÓ NAP.


I.

Reggel beállított a főhitelezőjéhez és haladékért könyörgött neki.

– Mintha ezt a nótát már hallottam volna! – szólt a hitelező. – Nem
fizetni és megint nem fizetni, jól van!… de soha se fizetni!…

– Ej, ön jól tudja, hogy volt idő, a mikor, sokáig, pontosan fizettem!…
És, éppen azért rimánkodom haladékért, hogy később mindent
megfizethessek! Ha tönkre tesznek, akkor csakugyan soha se tudok
fizetni!… Kettőnk közül nekem nagyobb baj, hogy most képtelen vagyok
rá!… Egy idő óta, akármit próbálok, semmi se sikerül, és az űzletem,
mintha megbabonáztak volna, egyre rosszabbul, napról-napra rosszabbul
fizet. Miért? Nem tudom. Alighanem csak azért, mert nincsen szerencsém.
Nekem jutott először eszembe, hogy az olyan űzletre, a milyen az enyém,
ott lesz a legnagyobb szükség, a hol vagyok. Előre láttam a városrész
rohamos fejlődését; tudtam, hogy a hely, a melyet kiválasztottam,
forgalmas pont lesz. A versenytársam csak utánzott; csak lopta, és tőlem
lopta a gondolatot. Aztán ő csak másodiknak érkezett, nem elsőnek, mint
én, tehát már kevésbbé kedvező viszonyok közt. És ő ma gazdag ember;
nekem pedig kétségbeesetten kell küzködnöm, esztendőkön át, csak azért,
hogy végképpen el ne merüljek. Ketten vagyunk az egész környéken;
ugyanazon a téren nézünk farkasszemet. És mig a tér másik sarkán neki
aranybányája van, az én űzletemet elkerülik az emberek, mint valami
elátkozott kastélyt. Senki se tudná megmondani, miért. Most már azt
hiszem, hogy az ő helye jobb. De hát tudhattam én, hogy a másik sarok
kell a népnek?! Mikor az enyim esik közelebb a város középpontjához!
Neki szerencséje van, nekem nincs, és ezzel vége. Vagy talán ő a
dolgosabbik ember? Dehogy! Az űzletét az alkalmazottakra bízza; délután
a lóversenyen játszik; éjjel a mulatóhelyeken szórja a pénzt. De a
lóversenyen is nyer, és ha költekezik, van neki miből. Én pedig egész
életemet az űzletemben őrlöm le; magam végzem, a mit csak egyáltalán
lehet; ott vagyok estig, egész nap, kora reggeltől és rendesen álmatlan
éjszakák után, mert ha este eszembe jut, hogyan csal meg egyik
reménységem a másik után, azt hiszem, meg kell őrülnöm, s ne adja Isten,
hogy el tudjak aludni!… Vagy ő ügyesebb, mint én? Ön ismeri mind a
kettőnk űzletét; tudja, hogy nem úgy van. S ha mégis úgy volna, tehetek
róla? De nincs úgy. És még egy. Ő rossz árút ad, én jó árút adok; és
neki sikerül, nekem nem sikerül.

– Talán éppen az a hiba – vágott közbe a hitelező – hogy maga jó árút
ad. Adjon maga is rossz árút. Próbálja meg.

– És a becsület?

– Eh, a becsület az, hogy az ember pontosan fizesse meg mindazt, a mivel
tartozik.

– Az volna a becsület, a mi nem magától az embertől függ, hanem a
szerencséjétől?

– Magában kell a hibának lennie.

– Ha csak a siker után ítélünk, nem mondhat az ember egyebet. És én
kerestem is magamban ezt a hibát. Nem tudtam kitalálni, mi lehet.

– Bizonyosan többet költ, mint a mennyit a viszonyai megengednének.
Magának nagy családja van…

– A családomnak egyre kevesebbel kell beérnie, s én magam régen letettem
arról, hogy valamire költsek. Megtagadok magamtól mindent, még a
szükségest is; a sárból is kikaparom a krajczárt; és eladnám a bőrömet,
csakhogy minél hamarább kiszabaduljak ebből a rettenetes helyzetből, a
melyben az egész életem csak: gond, gond és ujra gond, vesződség, baj,
rossz hír, csalódás, fejtörés, fejfájás, keserűség, csapás és álmatlan
éjszaka, néha, ha nagyon ideges vagyok, rémlátások nélkül, s néha, ha
nagyon elfáradtam, rémlátásokkal. Nem, nem ez az ok. És soha se fogjuk
az okot megtalálni. Én már eleget kerestem.

– Magában kell a hibának lennie.

– Tegyük fel, hogy úgy van. De ha nem tudom kitalálni, hogy mi lehet az?
Mit csináljak? Elpusztítsam ezt az ügyetlen, ostoba, szerencsétlen kezű
embert? De hát akkor ki fog önöknek fizetni?

– Azt az egyet ne tegye. Ellenkezőleg, fizessen.

– Fizetni fogok, ha élek, mindent megfizetek. De ne tegyék lehetetlenné,
hogy éljek. Önnek is érdeke, hogy megadja azt a kis haladékot!…

– Haladékot most már nem adok; adtam eleget és végre elfogyott a
türelmem. Hanem adok egy jó tanácsot. Lássa, ha el akar érni valamit,
akármit, akárhol, őrizze meg a nyugalmát, és ügyeljen rá, hogy föllépése
el ne veszítse a bizalomkeltő biztonságot. Ne sírjon, ne rimánkodjék; ne
emlegesse a bajait és a nyomoruságot. A siralmas helyzet nem kelt
érdeklődést; ezeket a szomoru dolgokat hallgatni is kellemetlen. Vagy
mondjuk, hogy érdeklődést kelt; sajnálkozást, részvétet, a mennyit akar.
De semmiesetre se kelt bizalmat. És magának bizalomra van szüksége; a
mennyi pénze hiányzik, annyi bizalomra. Ehhez pedig egy kis föllépés
kell. Egy kis magatartás, egy kis férfiasság; egy kis póz, ha úgy
akarja. Ha el tudja hitetni, hogy hogy csak makacsságból nem fizet, csak
azért nem, mert meg akarja bosszantani a hitelezőit, mint akárhány
hitbizományos gróf úr szokta: ez a legbölcsebb, a mit tehet. Ne riassza
meg az embereket bajainak feltárásával; a legmódosabb ember is dühbe
jön, hogy ennyi baj van a világon s hogy ezen a tengernyi sok bajon ő,
ha véletlenül akarna, akkor se tudna segíteni! Ez leverő, megalázó,
bosszantó; ez csak arra jó, hogy elítéljék érte az embert. Lássa, én
megvallom őszintén, hogy ön egy kis föllépéssel megingathatta volna az
elhatározásomat. Megbízható embernek ismertem; s azt képzeltem, hogy
erősebb, élelmesebb, szívósabb. És ön úgy jelenik meg előttem, mint a
testet öltött kétségbeesés. De hát hogyan bízzam én önben, ha ön maga se
bízik magában?! »Ne tegyék lehetetlenné, hogy éljek« – micsoda beszéd
ez? Ez engem vigyázatra int. Ha ön ilyen sötétnek látja a tulajdon
viszonyait, akkor meg kell győződnöm róla, hogy nem ajánlatos sokáig
vesztegetni az időt – mert ez nagy károsodással járhat – hogy meg kell
tagadnom öntől a haladékot, mert, ha barátja vagyok önnek, azért nem
lehetek magamnak ellensége. Szóval kiderül, hogy maga nem ügyes ember.
Azt mondhatnám: élhetetlen ember. S alighanem ezért rosszak a maga
űzletei, s ezért bizonytalan az én követelésem. Mert úgy látom, hogy a
magánál lévő pénzem már nem jó pénz, pedig egyszer jó pénz volt.

A hitelező nem hazudott és nem volt egészen őszinte.

Nem hazudott, mert ha a kereskedő jobban választja meg a napot s
véletlenül verőfényes órában állít be sorsának urához: megkaphatta volna
a kért haladékot.

De ki volna egészen őszinte? A hitelező se volt az. Ha egészen őszinte
akar lenni, meg kellett volna vallania, hogy főképpen azért nem adja meg
a sok versben kért kegyelmet, mert aznap véletlenül ballábbal kelt fel.


II.

Leverten lépett ki a hitelező házából, de még nem minden reménység
nélkül. A szigorú férfiú ugyan rendületlenül megmaradt a mellett, hogy:
nincs többé kegyelem! – hanem azért nem csüggedt. Vannak még jó emberek
a világon!

A délelőttje azzal telt el, hogy nyakába vette a a várost és sorra járta
azokat, a kikről úgy gondolkozott, hogy segíthetnek s talán hajlandók
segíteni rajta. Volt, a ki kinevette, mikor elmondta, hogy milyen sok
kell a megmentéséhez; a legtöbben sajnálták; s találkoztak olyanok is, a
kik barátságból talán megmentették volna, hogy ha véletlenül módjukban
áll.

Ezek mind jóemberei voltak és jó emberek. De pénzről volt szó, s a pénz
nem tréfa.

Délben már fejvesztetten ment vissza a boltjába. Az volt az utolsó
reménysége, hogy: talán rosszul számított, talán valamivel kevesebb
pénzzel is megmenthető, és talán kieszelhet valamit, a mivel rábirhatja
a hitelezőit, hogy még egy kis ideig békében hagyják, csak addig, a míg
lélekzethez juthat.

De nem tudott számolni többé; folyton belezavarodott. És hiába törte a
fejét, nem tudott kitalálni semmit, a mibe bele kapaszkodhatnék.

A szellemi erőlködéstől, – a félelemtől, melyet a veszedelem, a rém
közeledtén érzett, – a gyötrődéstől, melyet vergődésének érzete s
tehetetlenségének teljes megismerése okozott neki: ujra elfogta
kegyetlen fejfájása. A számolás alapműveletei iszonyúan nehezeknek
tűntek fel előtte; a tépelődés, hogy hol találhatna mentséget, s mivel
tehetne még kisérletet, rettenetesen elfárasztotta. Olyan végtelen
bágyadtságot érzett, a milyet valaha régen, egy nagy betegség után.

Szerette volna, ha legalább egy perczig nem kell gondolkoznia.

Egyedül volt a dolgozó fülkéjében. A segédei ilyenkor ebédeltek.

Egyszerre – talán elszunnyadt egy pillanatra – egy mosolygó alak jelent
meg előtte: ő maga, fiatalon, huszonöt éves korában. Nini, ez csakugyan
az akkori ruhája!… De mire ráismert magamagára, már föleszmélt. Utána
bámult a képnek és elmélázott. Mily máskép látta akkor az életet!… nem!…
milyen más volt akkor az élet! Ő is, és az egész világ! Válogathatott az
eredményes munkában. Mindenütt bizalommal találkozott. Ma már nem érti
ezt az általános, ok nélkül való bizalmat. Sokat vártak tőle; keresték
és számítottak rá; építettek a szavaira. Mért? Mert fiatal volt. Pedig
akkor a munka csak kellemetlen kényszerűség volt neki, s valójában nem
gondolt egyébre, csak az élet örömeire. Ma nincs más gondolata, csak a
kötelesség. S hogy megváltozott a világ! Mért? Azóta talán eljátszotta
az emberek bizalmát? Nem, azóta rászolgált. De akkor olyan volt, mint az
a frissen kitöltött, hosszú lejáratra szóló váltó, melyre készségesen
adják a pénzt. Ma pedig olyan, mint a lejárt váltó; az a feladata, hogy
fizessen.

Az élet örömei! Micsoda örömöket adott neki az élet, tizenöt-húsz
esztendő óta?! Azokat az órákat, a melyeket a gyerekeivel tölthetett –
addig, a míg a gyerekei kicsinyek voltak. De a gyerekek olyan hamar
felnőnek! Ma is van ilyen órája, mikor a legkisebb gyerekével lehet. De
milyen rövid ez az óra! És a többi óra? A többi órán a sok kötelezettség
osztozik, az egyre több kötelezettség, a tengernyi kötelezettség. Úgy
kell lennie, hogy az ember, a harminczötödik évén túl, lassankint
rabszolgává válik, a kinek az a sorsa, hogy szakadatlanul robotoljon és
élelemmel lásson el néhány, telhetetlenül falánk szörnyet, csak azért,
hogy ezek fel ne falják, őt magát, a rabszolgát. Dolgozik, fut-fárad,
kapar, keresgél, gyüjt; és éjjelenkint törpe manók osonnak be hozzá, a
kik nesztelenül szerte hordják, a mit ő napestig összehordott. A törpe
manók mindegyikét úgy hívják, hogy: »Kell.«

Mért történik ez? Könnyelműen vállalta a kötelezettségeit? Nem.
Vállalkoznia kellett; ez hozzá tartozott a kenyérkeresetéhez. Vagy hogy
családot alapított? De hát jóvátehetetlen vétek, ha valaki rendes életet
akar élni? Igaz, óvatosabb lehetett volna, a mikor elhatározta, hogy
belemegy ebbe a legnagyobb koczkázatba. A leány tetszett neki, és nem
nézte, hogy kaphatott volna gazdagabbat is. Azért nem mondhatni, hogy
meggondolatlanul ugrott bele a házasságba. A leánynak volt egy kis
vagyona, és az, hogy volt, később nagyon sokba került neki, a ki ezt a
vagyont jóformán csak hírből-névről s legfeljebb látásból ismerte. Látta
ezt a vagyont, egy pillanatra, akkor, a mikor elúszott, azzal együtt, a
mit ő kapart össze; és e – rá nézve légies – vagyon emlékének nagy
áldozatokkal kellett adóznia. Mert a felesége, ha már elveszítette magát
a vagyont, hogy a veszett fejszének legalább a nyele megmaradjon,
megőrizte legalább azokat az igényeit, a melyek valaha ehhez a vagyonhoz
fűződtek, s neki, a férjnek, örökös adót kellett fizetnie azért az
élvezetért, hogy feleségének családi kincseit, egy perczre, a végbúcsú
pillanatában, színről-színre láthatta.

Hiába kereste, mivel vádolhatná magát. Nem volt szerencséjök; ennyi az
egész.

Félkettőkor megtörten kelt fel dolgozóasztala mellől. Nincs mentség. Ez
a csőd.

Igen, a csőd. Minden elveszett, csak a puszta élet maradt meg. De hiszen
ez is valami. Nem fognak úgy élni, mint eddig, de majd csak megélnek
valahogyan. Összehúzódnak, belenyugosznak a szűkölködésbe, s a család
minden egyes tagja dolgozni fog a kenyérért. Ő maga az özönvíz után is
meg tud keresni annyit, a mennyi egy szegény családnak elég a
megélhetésre; neki és a kis lányának nagyon kevés kell. S a száraz
kenyerök mindnyájoknak meglesz; vannak rémesebb állapotok is. A többiek
is lássanak hozzá valamihez; a fiának már megvan a módja ahhoz, hogy
keressen. A kis lánya, szegényke, az persze még nem dolgozhatik. De ő
dolgozhatik éjjel is; és nem fogja engedni, hogy a kicsinye legyen az, a
ki leginkább megrövidül. Ugyis ez a szegény gyermek az, a ki a legtöbbet
veszítette. A többiek legalább egy jó darabig kényelemben éltek;
jómódban nőttek fel, megerősödtek. Ennek már gyermekkorában meg kell
ismernie a szegénységet!…

– Eh! – nyögte. – Erősnek kell lennem!… Szedjük csak össze a
gondolatainkat!… Hiszen, ha nem fájna annyira a fejem!…


III.

Otthon nem várták az ebéddel, mert délelőtt hazaüzent, hogy dolga van s
másutt fog ebédelni. De azóta megfeledkezett erről s a megszokás az
ebédlőbe vitte.

Csak a nagy leányát találta ott. A nagy leány sírt.

Mikor megpillantotta az apját, durczásan félrekapta a fejét, fölkelt, és
nem köszönve, nem szólva, kiment a szobából.

A nagy leány igen neheztelt az apjára. Egy hadnagyhoz szeretett volna
férjhez menni; a hadnagy derék fiú volt, az önzetlenségnek egy olyan
fehér hollója, a kiről csak dalban lehetne méltóképpen beszélni, mert –
mi a regényesség, ha nem az, hogy a hadnagy megkéri egy kereskedő
leányát s kijelenti, hogy hozományul egy krajczár se kell neki?! De
kauczió nélkül természetesen szó se lehetett a dologról. A nagy leány
azt kivánta, hogy a kaucziót a papa »vegye ki az üzletből«; a kereskedő
igyekezett megmagyarázni, hogy onnan nincs mit kivenni. De a leány, a
kit szép álmainak szétfoszlása nagyon elkeserített, azzal gyanusította
apját, hogy ez azért tette őt boldogtalanná, mert titokban úgy számít,
hogy később majd csak hozzá fogja erőltetni egy másik kérőjéhez, egy
fiatal fűszereshez. Mindez legujabb história volt. A nagy leánynak a
hadnagy még ott volt a begyében; regényeket falt, sírt és duzzogott.

Máskor is csinált ilyen kis némajeleneteket. De máskor az apja mindössze
vállat vont. »Majd megjön az esze!« – gondolta.

Hanem most felizgatta ez a gyerekesség. Hogy valaki egy hadnagy miatt
keseregjen és daczoskodjék szerencsétlen apjával, a ki csak nekik, a
családjának él, – ez, most, az ő nagy bajához, az ő gondjaihoz, az őt
mardosó gyötrelmekhez képest olyan üreslelkűségnek, olyan kicsinyes
léhaságnak, olyan hálátlanságnak tűnt fel előtte, hogy valósággal
felháborodott.

Noha már egyedül volt a szobában, ökölbe szorította a kezét és
fennhangon fenyegetőzött:

– Majd megbánod még!… Majd megbánod még!…

Az egyik cseléd lépett be a szobába egy levéllel.

– A fiatal úr itthon ebédelt és meghagyta, hogy ezt a levelet azonnal
adjam át a nagyságos úrnak, mihelyt haza tetszik jönni.

Abból, hogy a fiatal úr kivételképpen ismét szerencséltette a családi
asztalt, már sejtette, hogy mi van a levélben. A fiatal úr csak szükség
esetén szokott jelentkezni. Nem lakott a családjánál, – a hol nem
fogadhatna látogatókat, – és ebédelni is csak a hónap végén járt haza.
Már jogot szerzett a teljes szabadsághoz: maga kereste meg a kenyerét,
oly módon, hogy havonkint hetven forint fizetést kapott a bankjától, de
százat költött és szorgalmasan gyüjtötte az adósságot.

A fiatal úr ez alkalommal csak tiz forintot kért, de sürgősen, legkésőbb
hét óráig, mert addig a bankban marad, hogy megvárja a hordárt. Ehhez a
bizalmas kéréshez egy bokrétányi hazugság szolgált elüljáró beszédül és
egy bokrétányi igéret járult utóirat gyanánt.

– Tessék, a fiatalság! – káromkodott az apja. – De hiszen én is voltam
fiatal! És én nem csináltam ilyen disznóságokat!

Megkereste a kis leányát; azért jött, hogy a kis leányát lássa. A kis
leány a nyakába csimpajkodott és a szerencsétlen egy pillanatra
elfelejtette minden baját. Játszottak. Egyszerre a kis leány abba hagyta
a tréfát és így szólt:

– Puczkó! Adj nekem pénzt!

Egypár hatost kért valami haszontalanságra. Puczkó adott neki, de ez
egyszer nem állhatta meg, hogy az adományhoz egy komoly megjegyzést ne
fűzzön. Most már ideje megtenni a nevelés első kisérletét.

– Látod, Ilikém, szeretném, ha nem szoknál hozzá a pénzköltéshez. Mi ám
nem vagyunk gazdagok! Szegény Puczkónak kevés a pénze!

– De te jó vagy és mégis adsz nekem!

Hirtelen kicsordult a könnye, de maga se tudta volna megmondani, miért
sír. Magamagát siratta? Vagy ennyi szeretet már elég volt neki arra,
hogy a sírásig elérzékenyedjék?

De el kellett válni, mert ismét megjelent a Kötelezettség. Ő nagysága
kinyitotta az ajtót.

Puczkó megcsókolta a kis lányt, s Ilike kisurrant a szobából. Már tudta,
hogy olyankor, a mikor a mama jelenik meg, nem szabad Puczkónál maradni.

A fehér arczú jelenés ridegen szólalt meg:

– A házbért!

– Még nincs!

– Micsoda?

– Mondom, hogy még nincs!

– Nincs, mert elverte, nem tudom mire vagy kire. Egy öreg ember!

– Nincs, mert nem is volt. Majd lesz. Várjanak.

– Ki várjon? A házmester? Ma már másodika. Gyönyörű állapot, ha egy
kereskedő még másodikán se tudja megfizetni a házbért. Mit mondjak neki?
Mikor lesz?

– Holnap vagy holnapután. Még nem tudom. Egy-két nap alatt meglesz. Most
még hiányzik belőle.

– Hát ezt mondja meg neki maga! Nekem kisül a szemem. És tegyen róla,
hogy a házmester ne jöjjön fel mindennap háromszor a pénzért. Én ezt nem
tűröm.

– Pedig el kell tűrnie, mert nem lehet másképpen. Még nincs! Érti, mi
az, hogy nincs?

– Értem. De azt akarom, hogy legyen! És megkövetelem, hogy holnapra
előteremtse, akárhonnan. Még ha lopja is, a mihez különben ostoba. Ha
azt akarja, hogy tisztességes embernek tartsák, először is
tisztességesen tartsa el a családját!

– Nem fogok lopni a maga kedvéért!

– Hát keressen! De maga nem tud keresni! Csak költeni tud!

– Én nem költök. De nem győzöm a kiadásaikat. Nem tudok annyit keresni.

A fehér arczú nő azzal az izzó gyűlölettel nézett rá, melyet csak a
hosszú házasélet tud felkelteni az asszony szívében.

– Hát ha annyira élhetetlen, hogy nem tudja ellátni a családját,
kergesse el a sok haszontalan segédet és kezdjen el végre dolgozni. És
ha nem tud dolgozni, ha nem tud keresni, ha nem tudja teljesíteni azt a
legelső kötelességet, a melylyel a családjának tartozik, akkor lőjje
magát főbe!

Kiment és úgy csapta be maga után az ajtót, hogy rengett a ház.


IV.

Már órák óta bolyonghatott a városon kivül, a fák között, a mikor
észrevette, hogy nem tudja, hol jár és mit csinál.

Végre ráismert a helyre. Igen, ez a városliget!

Tudta, hogy régóta van itt. De azt nem tudta, hogy mialatt
keresztül-kasul nyargalta a nagy térséget, gondolatai mivel
foglalkoztak. Ugy kell lennie, hogy előbb órákon át nem tudott magáról.

– Szedjük csak össze gondolatainkat! – ismételgette gépiesen. – Szedjük
csak össze!… Ó, csak ne fájna annyira a fejem!

De egyre jobban fájt.

– Miért is futok így?

Meglassította a járását.

– Szedjük csak össze!… Tehát, igen, talán jobb volna nekik is, nekem is,
ha… Ó, nekem bizonyosan! De nekik is. Mit könnyíthetek a sorsukon? Csak
kétszer olyan követelők lesznek, ha ott éreznek a hátuk mögött, csak
annál nehezebben szánják rá magukat, hogy beletörődjenek a szegénységbe!
Az ilyen katasztrófának néha igen jó a hatása: a gyermekek így
könnyebben megértik az élet komolyságát. És Ilike most még nem igen
érezné meg a veszteséget. Nem fájna neki úgy, mint ha ugyanez később
következik el. Neki bizonyosan javára válik, ha nem kényeztetem tovább,
ha szigorúan nevelik, ha sanyarú viszonyok közt nő fel. Edzettebb lesz
az élet bajaival szemben!… Kedves kis Ilikém!… Milyen bájosak a kis
leányok!… Igen, a kis leány az élet egyetlen vigasztalása!… Ó, mennyire
fáj a fejem!… Nem tudom, még mi… Nem tudom összeszedni…

Valamelyik tar fán egy különös hangu madár szólalt meg. A kereskedő
megállott és álmélkodva hallgatta a neki szokatlan hangot. A madár
egyforma időközökben ismétlődő éles fütytyel szakítgatta meg, czifrázta
a trilláit.

– Milyen szépen szól!… Milyen különös hangjai vannak a természetnek!…
Milyen szép is az élet!

Aztán tovább ment és már öntudatlanul ismételgette magában:

– Szedjük össze gondolatainkat! Lássuk csak!…

Később az Andrássy-úton látták. Bement több nagy bérházba; fölment a
lépcsőn, meg visszajött. Csupa ismeretlen házban járt. Végre egy nagy
bérkaszárnya annyira megtetszett neki, hogy nem keresgélt tovább, hanem
fölment a negyedik emeletre s onnan leugrott az udvar kövezetére.

*

A kereskedő temetésén nagy részvét nyilvánult meg. A gyászszertartáson a
családtagok szivettépő zokogása minden jelenlevőt a könnyezésig
megilletett. Nemcsak a lakás, a fekete posztóval diszített udvar is tele
volt gyászolókkal. A megboldogult jóemberei komoran, elmélázva bámultak
a fáklyák lángjába. Még a főhitelezője is eljött; nem volt az rossz
ember. A házmester sírt. Az özvegy ráborult a koporsóra; erőszakkal
kellett elhurczolni onnan.

És ha valaki véletlenül azt találta volna mondani: »Ez az ember, a kit
temetünk, nem maga ölte meg magát, ezt az embert megölték!« – a
gyászolók mindannyian elcsodálkoztak volna, mindannyian így kiáltanak
fel: »De hát ki ölte meg?!« – és mindannyian nyugodt lelkiismerettel
megátkozták volna a gyilkost.



HALADÁS.

– Szervusz, öregem, hát te hogy kerülsz ide?! – kiáltott fel, ahogy a
vendéglő kertjébe belépett, egy harsány hangú, daliás alakú,
választékosan öltözködő úriember, a kinek egész megjelenésén az első
pillanatra meglátszott a közélet embere. Föllépése önérzetre vallott,
hanghordozása elárulta a szónokot, mozgásának fesztelenségéről és
biztonságáról lekiabált, hogy otthon van a legjobb körökben, s nyugodt,
aczélos tekintetéből nemcsak a magával való tökéletes megelégedettség
szólt, hanem az is, hogy a világ berendezése ellen nincs és nem lehet
semmi kifogása. A ki nem tudta róla, hogy kicsoda, pusztán
megjelenésének láttára kitalálhatta, hogy ha ez a széphangú dalia
eddigelé még nem fejtett ki nagyobb szabásu politikai és társadalmi
tevékenységet, úgy ez a szereplés a közel jövőnek azok közé az igéretei
közé tartozik, a melyeket a közel jövő mindenesetre be fog váltani.

A megszólított, a ki egyedül üldögélt a kerti helyiség legrosszabb
asztalánál, valami affélét motyogott, hogy családi ügyek hozták
Budapestre. A dalia nem igen ügyelt a válaszra. (Nem azért szokott
kérdezősködni, hogy feleletet kapjon; a kérdezősködés csak véralkata
megnyilvánulásának egyik szónoki formája volt.) Mialatt amaz a
magyarázat megadásával bajlódott, a dalia, stácziót tartva az »öregem«
mellett, körülhordozta tekintetét a vacsorázó közönségen, s köszöngetni
kezdett, jobbra-balra, minden irányba, a kalapemelés, a mosoly és a
pillantás számtalan árnyalatát használva, kinek-kinek rangja, érdeme
szerint, s különös figyelemmel arra, hogy milyen viszonyban van az
illetővel, mennyire értékeli, és mit várhat tőle.

– Mindjárt jövök, öregem – szólt aztán a vidéki embernek, a kin
látnivaló volt, hogy sehogy se illik ennek az előkelő férfiúnak a
társaságába. – Mindjárt jövök – ismételte az igéretét, s tovább állott,
előbb a szomszéd asztalhoz, később a kert díszhelye felé, a hol, a
hosszú asztalnál, egy nagy társaság vacsorázott.

A míg ott parolázott, ágált, szónokolt, a vidéki – a kiről előbb a
szomszédai nem igen tudták megállapítani: vajjon titkos rendőr-e, vagy
ama hosszú csöndességre kárhoztatott, magános emberek egyike, a kiket
valami társadalmi ballépés tett örökkön egyedül járó, alázatos, szomorú
alakokká – elkészült a vacsorájával, fizetett és menni készült. De a
dalia érte küldött egy pinczért. A vidéki fölkászolódott, hogy
elbúcsúzzék pesti barátjától.

Emez ekkorra már kiszemelte, lefoglalta és birtokba vette a vendéglő
legjobb asztalát, miután előbb, nem tudni miféle ravaszsággal, kinézett,
elriasztott, haza kergetett onnan egy öreg házaspárt.

– Gyere ide – harsogott a vidéki elébe – ez jobb hely! Csak egy vidéki
ember teheti, hogy kinézze magának a legrosszabbik asztalt!

A másik szabadkozott, hogy ő már megy, mert a vasút fáradttá tette,
különben is dolga van korán reggel.

– Azt már nem teszed! – marasztotta a pesti. – Látod, én otthagytam a
társaságomat, hogy egy kicsit elbeszélgethessek veled… teringettét,
hiszen esztendők óta nem láttalak! Pinczér, vegye el a nagyságos úr
botját és kalapját! Aztán hozzon egy üveg Georges Goulet-t, de ne Henry
Goulet-t hozzon, mert azt visszaküldöm. Nincs? Hát küldjenek el a
szomszédba, ott van… mondják meg, hogy nekem kell!

Egy darabig arról a városról beszélgettek, a honnan a vidéki érkezett,
aztán a közös ismerősökről, a multról, az együtt átélt mulatságos
dolgokról, végre a nap eseményeiről, a politikáról s mindarról, a mi
ennek kapcsán eszükbe jutott. Hanem a második üveg pezsgő után
elérkezett a bizalmasságok ideje. Időközben a vendéglő lassankint
kiürült. A kertben kettőjükön kívül csak egy kis társaság dőzsölt; az is
messze tanyázott tőlük, s egészen lefoglalta a pinczérek figyelmét. A
közelükben nem volt senki; szabadon beszélgettek. Szabadon és egészen
nyiltan, mint csak két régi czimbora teheti, a kik nyolcz esztendeig
ültek egymás mellett az iskolában, s azután, a míg az egyetemre jártak,
négy évig laktak ugyanegy szobában.

– Beszélj már valamit magadról is! – szólt a dalia. – Mondd, hogyan
élsz, mit csinálsz? Kényelmes dolgod van, mi? Egész délelőtt pipázol,
ujságot olvasol, kinézel az ablakon a piaczra, és szolgálati éveket
gyüjtesz!…

– Dehogy! Hisz nekem nincs hivatalom!

– Nincs hivatalod? Én azt hittem, hogy levéltáros vagy és lapszerkesztő.
Már nem tudom, melyik pajtásunk beszélte, hogy irigyelni való helyzeted
van: délután kinyírod a fővárosi ujságokból a helybeli híradót, délelőtt
pedig beülsz a szinekúrádba és pipázol.

– A ki ezt mondta neked, az bizony rosszul tudta a soromat. Igaz, hogy
háromszor is pályáztam ezért a hivatalért, a mely különben munkával jár,
de sohase tudtam megkapni. Mindig olyanok kapták meg, a kiknek a
kvalifikácziója rendben volt, s a kik aztán a levéltárosságot lépcsőnek
használták felfelé. A hányszor megürült ez az állás, vesztemre mindig
pályázott érte valaki, a ki egészen lerázta magáról a jogot; én pedig, a
mint bizonyosan emlékszel, az utolsó szigorlattal örökre adós maradtam.
Igy aztán ma is csak a szerkesztéssel kell beérnem. Ez pedig nem olyan
árkádiai állapot, mint képzeled, mert azon kezdem, hogy a szerkesztésért
nem kapok fizetést, hanem úgy alkudtunk meg a nyomdászszal, hogy
mindennap jogom van egy czikket írni, és minden czikkért kapok öt
forintot.

– És ha beteg vagy? Vagy pihenni akarsz?

– Akkor nincs öt forint.

– De hisz ez borzasztó lehet!

– Nem valami fényes állapot, az igaz, de képzelheted, hogy nem igen
mulasztom el a czikkírást.

– Az igazat megvallva, nem értem, hogyan lehetett idáig elzüllened! Egy
európai ember, a kinek, mihelyt egy nap nem robotol, nincs betevő
falatja! Hisz én is dolgozom, a mikor kifizeti magát! De nincs az a
fizetés a világon, a miért arra kötelezném magamat, hogy napról-napra,
kivétel, szabadságidő nélkül, leőrlök egy halom munkát, mert, ha jól
értettem, a czikk csak csemege, s a szerkesztés is megkíván nem tudom
hány órát… nem, semmi fizetésért a világon, hát még öt forint napi
díjért! No, barátom, soha se hittem volna, hogy harminczöt esztendős
korodban ilyen kevésre viszed!

– Hja, a kvalifikáczió hiánya!

– Hát ez is. Nyolcz esztendeig te csináltad az összes iskolai
dolgozataimat; te voltál a legjobb tanuló, az osztályban a legelső; az
egyetemen, amíg én biliárdoztam, eljártál az előadásokra, jegyeztél,
kollokváltál, és még se tudtad letenni azt a nyomorult utolsó
vizsgálatot! Persze, mindig rossz bizottságot kaptál és féltél; sohase
voltál megelégedve azzal, a mit tudsz, és túlságos lelkiismeretességből
egyre halasztgattad a dolgot. Aztán megint tanultál és megint
megijedtél; egyre többet tanultál és egyre későbbre halasztottad, hogy
majd nekivágsz. S végre elmaradt az egész. Én meg, – a ki
tizedrészannyit se tudtam, mint te, – kimódoltam, hogy jó bizottsághoz
jussak (mert ennek is megvan a maga módja), nem sokat aggodalmaskodtam,
még kevesebbet tanultam, hanem behunytam a szememet és nekivágtam.
Lutriztam. Egyszer elbuktam, másodszor keresztülcsúsztam, szóval
sikerült.

– Ügyes voltál.

– Nem úgy áll a dolog, hogy én ügyes voltam, mert én csak azt csináltam,
a mit más, hanem úgy, hogy te élhetetlen voltál! Engedd meg régi
pajtásodnak ezt a bizalmaskodást, de, látod, életednek további sora is
ezt bizonyítja. Már hogy lehet bele nyugodni abba, hogy az ember, isten
tudja meddig, talán addig, a míg a betegség vagy a vénség következtében
odáig nem jut, hogy éhen kell halnia, napi öt forintokért mindennap
felmászszon egy jó magas fa tetejére! Édes barátom, napi öt forint,
kivált ha nincs, mihelyt a legkisebb baj ér – okos embernek nem élet.
Kabátos embernek, a kinek tudása is van, ebbe nem szabad belenyugodnia –
ha egy csepp esze van.

– Mit csináljak? Harminczöt esztendős koromban nem kezdhetek mást; nem
kereshetek más pályát, nem állhatok be például kereskedőinasnak.

– Hát ez az. El se tudjátok képzelni, hogy más kereset is van, mint a
tisztviselő és az ügyvéd, vagy ha minden kötél szakad: az ujságíró
keresete. Ehhez pedig olyan lelki csökönyösség kell, a melyet én csak
szamárságnak tudok nevezni. Be kell látni, hogy ezeken a pályákon
iszonyu a zsúfoltság. Ezeket a pályákat annyira elözönlötték, hogy itt a
pályázóknak csak egy kis töredéke juthat kenyérhez, s az óriási verseny
következtében ez a kis töredék is csak száraz kenyérhez juthat. De hát
az ázsiai magyarnak még most is csak a hivatalon vagy az ügyvédkedésen
jár az esze, és ha ezekből is kicseppen, akkor az ujságírásra veti
magát. A helyett, hogy haladna a korral.

– Hogyan haladjak a korral?

– Először is látni kell, barátom, hogy egészen más időket élünk, mint
azelőtt; hiába, ma már a paraszt is bicziklin hajtja a disznót a
vásárra. A régi pályákon nem lehet boldogulni, de másfelül igen sok uj
foglalkozás van, temérdek uj foglalkozás. Hány embernek adja meg ma
nemcsak a jó keresetet, hanem a vagyonszerzés lehetőségét is, mondjuk,
például: a gépkocsi!… hány embernek van, mint elektrotechnikusnak,
gyönyörü jövedelme, a ki, ha véletlenül hivatalt kap, akkor ma sanyarog
és koplal!… hányan élnek meg, sőt hányan szereznek vagyont, abból, hogy
teszem fel: a lóversenyügy nagyot fejlődött, és ma már ezer meg ezer,
sőt százezer meg százezer embernek ad vajas kenyeret! Az uj találmányok,
– a színházak, mulatók és ujságok fejlődése, – a nagyvárosi élet, – az
uj játékok példának okáért – egész sereg uj foglalkozási ágat
teremtettek. Ha azok a kabátos emberek, a kik ezeken az uj tereken sokat
keresnek, boldogulnak, jól élnek és vagyont szereznek, mindannyian
tisztviselők vagy ügyvédek akartak volna lenni, akkor ma fojtogatnunk
kellene egymást. Tehát alkalmazkodni kell az uj időhöz; az alkalmazkodás
a legelső természeti törvény. Tanulni kell a mimikri látásából; a milyen
a környezeted, légy olyan magad is! Az elmaradottat, a ki a nagyváros
forgatagában se lát, se hall, csak bambán néz maga elé, feldönti a
biczikli, sántává tapossa a benzinmótor, elüti a villamos, elgázolja a
gépkocsi.

– De hát nincs disznóm, a mit bicziklin hajtsak a vásárra, nem állhatok
be se gépkocsi-vezetőnek, se elektrotechnikusnak, mert nem értek hozzá;
nem lehetek se istállófiu, se bukméker-legény, se fogadási hiéna, mert
ezt korábban kellett volna kezdeni; a póló- és a tenniszjáték körül, a
lovardában vagy a vívóteremben nem tudnék elfogadható szolgálatokat
tenni, az ujságárulásban lefőznének, az ügynökösködéshez nincs rábeszélő
tehetségem, a szivarcsutka-gyüjtéshez és a szemét értékesítéséhez nem
elég hajlékony a derekam; kávéházat nem nyithatok, mert ehhez sok évi
főpinczéri kereset szükséges, artistának nem volnék alkalmas, kék-vókot
nem járhatok sok okból, és az ördög tudja még hogyan élnek ebben a
nagyvárosban!… De mit szónokolsz nekem te, a ki ügyvéd vagy!

– Nem értettél meg. Azt mondtam, hogy a mai világban szemfülesnek kell
lenni és találékonynak. Régente, barátom, a kabátos ember megélhetett a
hivatalából vagy az ügyvédségből; nem volt nehéz hivatalt találni, vagy
az audiát-ságból felvénülni ügyvédnek; s elég volt beülni valamelyik
állapotba, mert ez szépen, csöndesen, de biztosan, egyre jobban
gyümölcsözött magától. De ma már a kabátos embernek, ha nem akar
kínlódni, ha tisztességesen akar élni, az eszéből kell megélnie, s nem a
hivatalából. Az eszéből; a találékonyságából; a körülmények ügyes
fölhasználásából. A hivatal és az ügyvédség se rossz czímnek; mert nem
árt, ha az embernek czíme és rangja is van. De megélni!… megélni ma már
nem igen lehet se a hivatalból, se az ügyvédségből. Igen, ha az
összeköttetéseid megszereznek egypár jogtanácsosságot, bankok
képviselését, s a többi… De ha a kabátos embernek nincsenek
összeköttetései, akkor csak a találékonyságából élhet meg. Ha nem akar
nyomorogni: legyen meg benne a Robinson életkedve, körültekintése,
éleslátása és gyakorlati érzéke. Azelőtt könnyű volt. Azelőtt az ember
kényelmesen megélhetett a sablonból is. Azok, a kik a finom életre
pályáztak, nem voltak nagyon sokan; s a jóságos természet bőven adta a
gyümölcsöt, csak le kellett hajolni érte. De ma már sokkal több az éhes
ember, mint a gyümölcs; a verseny óriási; s ha az ember nem akarja a
rövidebbet húzni, haladnia kell a korral. Elő kell vennünk az eszünket.
Robinsonnak alaposan számot kell vetnie magával: mire van szüksége, s
miből mit lehet kicsiholni. A vad állapotban elég volt pihenve várni meg
egy fa alatt, a míg a gyümölcs az ölünkbe hull; ma mindig résen kell
lennünk, össze kell szednünk minden szellemi képességünket, ki kell
lesnünk és használnunk minden kedvező alkalmat; a természet ajándékai
helyett az értelmünkre kell támaszkodnunk. A sablonból már nem élhetünk
meg, tehát a leleményünkből, a kitaláló képességünkből, a
szemfülességünkből, a körültekintésünkből, az ötleteinkből, abból a
merészségünkből, hogy valamit megkezdjünk, szóval igazán az eszünkből
kell megélnünk. És ez a haladás.

– Hát neked az ügyvédség csak czím?

– Persze! Ha én csak a pörökből akarnék megélni, meg abból, a mi az
ügyvéd mesterségéhez szorosan hozzá tartozik, akkor én már régen éhen
haltam volna. A sommás keresetekből, a makacsságokból, a szabók
ügyeiből, a kik a jogászokat meg az ujságírókat perlik, a
váltó-keresetekből, meg azokból a járásbírósági tárgyalásokból, a
melyeken a lakók a háziúrral marakodnak, a koporsószegre vagy a kötélre
valót se tudnám megkeresni. Nagyon sokan vagyunk, barátom; úgy számítom,
hogy Közép-Európában minden ügyvédre másfél pör esik.

– No és hogyan keresed meg a pezsgőre valót?

– Hogy egy kis fogalmad legyen róla, elmondom, hogyan kerestem meg
legutóljára. Van nekem egy kliensem, egy gazdag asszony, a ki válni
akart az urától, mert belebolondult egy gavallérba. Az ura nem akart
válni; nagyocska gyerekeik vannak, s aztán a hozomány kérdése körül is
voltak némelyes bajok. Én természetesen húztam a pert, a hogy lehetett:
mert nekem is így volt jobb, s az erkölcsi rend is azt kívánta, hogy az
asszonynak ideje legyen, meggondolni a dolgot. Tegnapelőtt, este, tíz
óra tájban, betévedek egy vendéglőbe, s ott látom a gavallért, az én
megbízóm gavallérját, a mint javában mulat egy operett-csillagocskával,
a kivel már régóta együtt emlegeti a hír. A téli kertre néző egyik külön
szobában ültek, kettesben, és olyan vigyázatlanok voltak, hogy
fölnyitották az ablakot; mindenki láthatta őket, hogy pezsgőzve
beszélgetnek. Te azt mondod, hogy: mi közöd hozzá?! – engem megkap egy
gondolat. Megjegyzendő, tudtam, hogy a megbízóm is hallott a gavallérnak
erről a hajlandóságáról, de sohase akarta elhinni. Elég az hozzá, egy
ragyogó ötletem támad. Lemondok a korai vacsorázásról, otthagyom a
társaságomat, kocsiba vágom magam, elhajtatok a kliensem férjéhez,
fölverem, s azt kérdezem tőle: »Akarja-e, hogy visszaadjam a családi
boldogságát?« Persze, hogy akarta. Hirtelen megegyezem vele, s aztán
elhajtatok ő nagyságához, a ki válópörének megindítása óta nem él a
férjével, hanem külön lakást tart. – »Öltözzék fel – kiáltok be neki –
és jöjjön, de gyorsan!« Elhajtatunk a vendéglőbe; tudtam, hogy még ott
találjuk a mulató párt… a többit képzelheted. Az asszony, kiábrándulva
szerelmeséből, hallgatott a szavamra, s nyomban visszament a férjéhez, a
ki tárt karral várta. Mit gondolsz, mit hozott nekem ez az ötlet?
Kétezer forintot. Ezret a férj adott, ezerrel pedig az asszony
jutalmazta azt a megbecsülhetetlen szolgálatot, a melyet neki és
családjának tettem. És nekem az egész csak egy kis kocsi-költségbe
került. Ha sietek a pörrel s elválasztom őket, kerestem volna száz vagy
kétszáz forintot. Így kerestem tízszer annyit, s kinek lehet kifogása az
ellen, a mit tettem? Ellenkezőleg. Istennek tetsző dolgot műveltem;
közremunkáltam, hogy helyreálljon az erkölcsi rend, s visszaadtam egy
anyát a gyermekeinek.

– De végre is, akármilyen körültekintő vagy, a mikor az egyik vagy a
másik vendéglőbe bekukkansz, az ilyen alkalom ritka, s nem igen van
módodban, hogy minduntalan visszaadj egy-egy anyát a gyermekeinek.

– Ha efféle nincs, akad más. Mondok egyebet. Van nekem egy jó barátom,
egy elsőrangú idegorvos. Mindennap együtt pikétezünk a kaszinóban, s nem
bánom, ha az idegek és elmék orvosa olykor nyer tőlem egynéhány
forintot. Kinek mi köze hozzá, hogy vastag barátságban vagyunk? Remélem,
ez csak szabad? És az emberek tudják, hogy ennek a kitünő tudósnak én
vagyok a legjobb barátja. Nem rokonom, nem apósom vagy sógorom, a mi baj
volna, hanem jóbarátom, a mibe senkinek semmi beleszólása. Ezt az
emberek tudják, s nekem semmi közöm ahhoz, hogy tudják. Már most, ha azt
olvasod az ujságban, hogy ez vagy az a nagyúr dühében úgy
megfelejtkezett magáról, hogy agyon találta kollintani a szolgáját, –
hogy X. vagy Y. mágnásgyerek kapatos állapotban lövöldözni kezdett
valami nyilvános helyen, s olyan szerencsétlenül járt, hogy egy golyója
beletévedt valami ártatlan embernek a gyomrába, – hogy N. N., jó
családból való, de egy kissé hirtelen ifjú a babája helyett, a kit
gyanusított, másvalakit talált ledurrantani, – és így tovább: akkor
bizonyos lehetsz benne, hogy az illetők engem választanak
védőügyvédjüknek. Mi közöm nekem ahhoz, hogy miért jönnek hozzám?
Remélem, az csak természetes valami, ha én azt nevezem meg szakértőnek,
a kit a legjobban ismerek? Csak nem bízom egy idegenben jobban, mint a
legjobb barátomban! És abban sincsen semmi, hogy az én jóbarátom minden
ilyen kliensemet elmebajosnak találja. Csinál valaki ép észszel ilyen
bolondot? Ugy-e, nem? S mi kára van a társadalomnak abban, ha az ilyen
szerencsétlen elvonulhat egy szanatóriumba? Semmi. Bizonyosak lehetünk
benne, hogy nem fogja megismételni a tréfáját. De azt is természetesnek
fogod találni, hogy az ilyen nehéz és szerencsés védelmet nem úgy szokás
jutalmazni, mint a közönséges ügyvédi munkát.

– Ez a speczialitásod?

– Dehogy! Ez csak egy a sok közül. Mondok még egyet, csak azért, hogy
lásd, mi mindent kell észrevenni, kikotorni, gyümölcsözővé tenni, ha az
ember a szerencsét a szarvánál akarja megragadni és nem a farkánál. Az
élet, barátom, csupa változatosság, s az eszes embernek nagy figyelemmel
kell lennie erre a változatosságra. Van itt Budapesten egy szép asszony,
a ki halad a korral, s szivesen ad kölcsön a jóbarátjainak és az
udvarlóinak, hogyha ezek megszorulnak, mindig csak hatos kamatra. Hanem
a pénzt négyszemközt adja át s a jóbarátaival ezer forintért kétezer
forintos váltót irat alá, az udvarlóinak pedig csak részletekben adja
oda a pénzt, a melyet együtt mulatnak el, miután az udvarló előbb egy
kerek összeget írt alá, hogy ennek körülbelül a fele erejéig hitelt is
élvezzen. Ez az asszony megértette a kort, mert az uzsorás mesterséget
ma már csak egy szép asszony gyakorolhatja szabadon. A rettenetes lelkű
és rémes alakú öreg zsidóknak más térre kellett vonulniok; a szép
asszony több bizalmat kelt, többre ösztönöz, nagyobb nyereséggel
dolgozhatik, és végre őt a szeretetreméltósága fedezi mindenféle
kellemetlenséggel szemben. De ez az én szép megbízóm jóízlésü asszony,
azért nem az ő nevében perlem a váltókat, hanem az irnokom nevében, a
kinek tizenöt forint fizetést adok. Képzelheted, hogy ezt nem csak azért
a kis perköltségért teszem. Valaha én is az udvarlói közé tartoztam a
hegyes körmü szirénnek; talán én voltam az egyetlen udvarlója, a ki
benne mindig csak a szép asszonyt látta; ma is jóbarátok vagyunk. Innen
az összeköttetésünk, s innen a bizalma, a melyet persze annak rendje és
módja szerint jutalmaz.

– Szóval czinkostársa vagy egy uzsorásnak?

– Én? Dehogy! Nincs előttem utálatosabb dolog, mint az uzsora. De mi
közöm nekem ahhoz, hogy ő uzsoráskodik? Visszatarthatom én őt attól,
hogy uzsoráskodjék? Nem. Az én szerepem csak annyi, hogy egy szép
asszony iránti udvariasságból, barátságból, perlem azokat a váltókat, a
melyeknek az eredetéhez semmi közöm. Ártok ezzel valakinek? Ha én nem
perlem, talál ő más ügyvédet; hidd el, hogy talál.

– De magad mondod, hogy busás hasznod van belőle!

– Kinek mi köze hozzá, hogy a kliensem nem garasoskodó természetü, s
mert nem az, az ügyvédjét fényesen díjazza?! Ha mindig vizsgálnunk
kellene annak a pénznek az eredetét, a melylyel a tevékenységünket
díjazzák, hová jutnánk?!…

– De már engedj meg… Ez nem egészen úgy van… És a többi is… A másik két
esetet értem. Egy kis rosszakarattal azt mondhatná valaki, hogy az első
esetben megfizettetted a kémszolgálataidat. A mi pedig a második dolgot
illeti, abban is mintha egy kis panamázás rejlenék.

– Soha, barátom, soha se tettem egy lépést se, a melyet a törvény nem
enged meg.

– És az ügyvédi kamara? Mert azt magad is megengeded, hogy ezek nem
ügyvédhez illő dolgok?…

– Először is mindezt nem kötöm az ügyvédi kamara orrára. Másodszor, ha
az ügyvédi kamara minden effélét ki akarna szimatolni, akkor oda egy
nagy iroda meg egy egész sereg titkos rendőr szolgálata kellene, s az
iroda reggeltől estig dolgozzék, a titkos rendőrök pedig folyton
kutassanak… Szóval nem akarsz a példámból okulni. Nem hallgatsz rám,
hogy próbálj valami mást, nem fogadod meg a szavamat, a mikor azt
ajánlom, hogy legyen eszed. Hát csak körmölj egész nap öt forintért, a
míg meg nem betegszel, meg nem vénülsz, következésképpen: a míg éhen nem
halsz.

– Legalább nyugodtan alszom, s megmarad az az öntudatom, hogy alaposan
megdolgoztam a kenyeremért.

– Igen, ez marad meg azoknak, a kik az életben soha semmit se értek el!…
De beszéljünk másról. Barátom, van egy gyönyörű fiam! Nagyszerű, óriási
gyerek; soha se láttál ilyen kis fiút! Öt esztendős, de micsoda ész! A
multkor azt kérdi tőle az anyja: »Tóni, akarsz-e kis testvérkét?« –
»Dehogy akarok, dehogy akarok! – felelt. – Eltörné a játékaimat! Ha meg
akarsz lepni valamivel, vegyél inkább egy gumimajmot!« Az én fajtám, mi?

– Bizonyos lehetsz benne, hogy haladni fog a korral.



ÁBRÁND.


I.

Még hallotta a megoperált beteg fültépő ordítását, s még dobogott a
szíve a bősz istenkáromlástól, mely a szerencsétlen ajakán tajtékzott,
mikor egyszerre egy szelid fuvolahang szólalt meg az oldala mellett:

– Kedves testvér!

A kilenczvenes számu beteg lehetett; az volt hozzá a legközelebb.

Soror Philomena szétvonta az ágy zöld függönyeit s odahajolt a
kilenczvenes számhoz.

– Szólított, kérem?

– Igen – nyögte a beteg. – Kedves testvér, én nagyon rosszul vagyok.
Erőm hanyatlik, s érzem, hogy szenvedéseim nemsokára véget fognak érni.

– Mi jut eszébe?! Hiszen csak az imént mondták, hogy egy pár nap mulva
fölkelhet…

– Ó, reggel óta nagy változást érzek. S egy hang azt sugja idebenn, hogy
lelkem immár le fogja vetkezni porhüvelyét.

– Ne hívjam be az inspekcziós orvos urat?

– Nem, ne hívja. Minek? Hisz talán még napokig eltarthat a dolog.
Meglehet, hetekig is. De én készen akarok lenni. Egyetlen vágyam, forró
óhajtásom, hogy utolsó órám megtisztulva találjon. Sok bűn terheli a
lelkemet. Kedves testvér, hivassa el gyóntató atyánkat! Megteszi?!

A beteg szemében aggódó kétség leskelődött, pedig ez a kétség
meglehetősen alaptalan volt. Soror Philomena máris szemrehányást tett
magának, hogy ilyen sokáig vitázott a beteggel, a helyett, hogy
kötelességéhez képest sietett volna a szent kivánságot teljesíteni.
Istenem, ha a beteg meg talál halni, mielőtt a gyóntató atya megérkezik!
Ha nem talál az Úr elébe, ha szenvednie kell a tisztító tűzben – ő
miatta, Soror Philomena miatt!

És lelkendezve kereste a folyosón Mátyást, a ki mindig láthatatlan volt,
mint az arab regék szolgáló szellemei. Végre megtalálta a konyhában.

– Mátyás, szaladjon át a főtisztelendő úrhoz. Egy betegünk a haldoklók
szentsége után kivánkozik. Siessen, kedves Mátyás, siessen!

Mátyás nem vette úgy szívére a dolgot, mint Soror Philomena, de a pap
mégis hamarább jött meg, mintsem a beteg elköltözött volna. A
kilenczvenes szám meggyónt, megáldozott, s fölvette az utolsó kenetet.
Aztán láthatóan megkönnyebbedett. Arcza kiderült, s a megtisztultság
érzete sugárzóvá tette a tekintetét.

Annyira jobban lett, hogy egy-két óra mulva nem vonakodott némi
táplálékot venni magához. Soror Philomena kiment a konyhába s becsinált
borjú helyett becsinált csirkét kért a kilenczvenes számára.


II.

– Ó, kedves testvér – szólt másnap a 90-es szám – kegyed nagy jót
cselekedett velem. Mennyire másképp érzem magamat! Megszabadulva
bűneimtől, megtisztulva a föld sarától! Mert fájdalom, nagy bűnös
voltam; sokszor és sokat vétkeztem, szóval, gondolatban és
cselekedettel.

Soror Philomena csodálkozva nézett a betegre. Ő a nagy bűnöst mindig
nagy szakállal és bozontos szemöldökkel képzelte.

A kilenczvenes pedig maga volt a szakáltalanság. Húsz-huszonkét éves,
jóképű fiú volt, kerek, jámbor arczczal, melyről a rossz élet még nem
fujt le minden üdeséget. Csepűhaja lelógott a homlokába, mint a mesék
pásztorainak, s a hajerdő alól két barátságos, mosolygó szem nézegetett
ki.

Soror Philomena tulajdonképp most nézte meg először, s csak most vette
észre, hogy a kilenczvenesnek finom és fehér keze van, mint egy
kisasszonynak.

Ilyenek volnának hát a nagy bűnösök?!

– Voltaképpen nem vagyok én se tolvaj, se gyilkos – gyónt tovább a
beteg. (Szenvedélyes gyónó volt, a mint látni fogjuk.) – De nagyon
szennyes életet éltem. Tudja, mi voltam én, kedves testvér? Kávéházi
költő. Orczapirító dalokat írtam festett leányoknak, abból éltem.
Csepűrágók és szemfényvesztők voltak a pajtásaim, és épp oly gyalázatos
életmódot folytattam, mint ők maguk.

Soror Philomena megrettent, mint a hogy megretten az az ember, a ki
váratlanul nagyon közel talált lépni egy tengerszem fekete-zöld
örvényéhez. De aztán, a hogy felpillantott a bodros, szőke hajra, meg a
nyugtalan, vörösfényű szempárra, mely nyájas volt, mint egy kis házi
nyúl nézése, leküzdötte a borzadását.

– De meglakoltam a bűneimért – folytatta a beteg. – Sokat, nagyon sokat
szenvedtem. Hálát adok érte istennek, mert a szenvedéseim térítettek
észre. Dániel vermében, az oroszlánok barlangjában világosság támadt
előttem. Legyen áldott az Úr, hogy ezt még megérhettem. Ha meggondolom,
hogy örök kárhozat várt volna rám!… De gyóntató atyánk feloldozott a
vétkeimtől, s immár nyugodtan várom a halált.

– Isten nem kivánja a bűnös halálát – szólt Soror Philomena – hanem a
megtérését. És ön, testvérem, a javulás útján van, úgy testben, mint
lélekben.

A haldokló búsan mosolygott és megette a csirkebecsináltját.

Soror Philomena akkor este kétszer is elrebegte a haldoklókért való
könyörgést. Egyszer minden haldoklóért, s egyszer külön a kilenczvenes
számért. Szegényke! Mikor nincs senkije, a ki imádkozzék érte!… Majd
ujra belé foglalta imájába, mikor a szeretteinkért szóló könyörgéshez
ért. Mert hisz neki nem volt senkije, a kit a kilenczvenes ebből az
imából kiszorított volna.

Esdekelt, hogy a mennyei kegyesség tegyen csodát a szegény betegért.
Istenem, hisz olyan fiatal! Egy hosszú élet volna előtte, jóvá tenni
minden hibáját. Ő bizonyos volt benne, hogy az élet, melyért könyörgött,
csupa vezeklésből állana! Hisz betege nem volt rossz, csak
eltévelyedett. Alapjában jónak és nemesnek kellett lennie; csak a rossz
társaság, a gonosz példa okozhatta a botlásait. És a töredelmes bánat
nem fél javulás-e?!

Reggelre kelve pedig, mikor tizennyolcz órai szolgálati ideje véget ért,
s fölment a czellájába, hogy kinyugodja magát, nem mulasztotta el
emlékeztetni a szakácsnét, hogy a tanársegéd úr különös figyelmet
ajánlott a súlyosabb betegekkel szemben.


III.

A beteg nem halt meg; néhány nap multán a földé volt ujra. Még folyvást
sokat panaszkodott ugyan, de az arcza megtelt s az étvágya óriási
arányokat kezdett ölteni. Sajnos, az étvágy nem hozta meg a vidámságát.
Egész nap sóhajtozott; s úgy látszott, mintha szinte bántotta volna ez a
szerencsés fordulat.

Egy délelőtt aztán feltárta a szívét Soror Philomena előtt.

– Mily szerencsétlenség, kedves testvér, hogy életben maradtam! Ha az Úr
most látta volna jónak elvenni életemet, a kegyelem állapotában kerülök
itélő bírám elé, s az égi könyörület bizonyára megszánja bűnös lelkemet.
Míg így… istenem, mi lesz belőlem? Visszakerülök a régi környezetbe, s
akarva, nem akarva, vissza kell sülyednem régi bűneimbe. Gyönge, gyarló
teremtés vagyok s – mit van mit tennem? – vissza kell mennem a
kisértésbe.

Soror Philomena megdöbbent. Végre is a kórházban nem mindennap
találkozik az ember olyan jó hajlamokkal teli lélekkel, mely bukdácsoló
léptekkel bár, de mégis csak az igaz utat keresi. Ime, nagynehezen
talált egy ilyenre. És most, mikor a fehér holló valahára előkerült,
belenyugodjék abba, hogy alig talált rá, már is el kell veszítenie?
Szótlanul, a két kezét összekulcsolva nézze, hogy a jó útra forduló,
tapogatózó lélek ismét eltévedjen?

Igyekezett a betegnek lelkére beszélni. Elmagyarázta neki, hogy a kiben
a megtérés szándéka komoly, azt a régi bűnök nem húzhatják vissza a
romlottság fertőjébe. Hivatkozott Szent Ágostonra, a ki eleinte igen
világi életet élt s később mégis egyik oszlopa lett az egyháznak.
Példákat hozott fel rá, hogy a legsanyarúbb helyzetben is ellent lehet
állni a kisértéseknek, s elbeszélte, miképpen küzdötte fel magát Sixtus
pápa a legalacsonyabb sorból az egyházfejedelmi trónszékbe. Majd
buzdításul elmondotta a nevezetesebb vértanúk és hitvallók történetét.

A beteg áhítattal hallgatta, s mikor Soror Philomena elvégezte az egyik
vagy másik történetet:

– Meséljen még egyet – rimánkodott szépen.

Majd elpanaszolta, hogy tévelygéseinek legnagyobb részt tudatlansága az
oka. Ha lett volna, a ki annak idején világosságot gyujt lelkében, ha
véletlenül olyanok közt él, a kik megerősítik hitében, a kik nem
botránkoztatják meg s nem járnak előtte rossz példával, nem jutott volna
ennyire.

Soror Philomena borzadva gondolt rá, mily bűnös mulasztás lett volna, ha
nem veszi pártfogásába ezt a szegény tévelygő lelket, a melynek elég
néhány jó szó, hogy meg lehessen menteni az igaz életnek. S ha már
pártfogásába vette, nem akart félmunkát végezni. Felébredt benne a nemes
becsvágy, hogy ezt a lelket minden áron meg fogja menteni, bocsánatot
kért istentől, ha jó szándéka netalán nem volna minden hiúság nélkül, s
elhatározta, hogy egy-két órával kevesebbet fog aludni a végből, hogy
több ideje legyen vezetgetni az ingadozó lelket.

Volt Soror Philomenának egy kincse: a _Szentek életé_-nek egy gyönyörűen
kötött, díszes kiadása. Ez volt az egyetlen tulajdona. Nem lehet
elhallgatni azt a gyöngéjét, hogy ezt a kincset féltve őrizte, mert hisz
mindnyájan csupa gyarlóságból állunk, s ha minden egyébről lemondott is,
ezt az egy tulajdonát nem tudta feláldozni a tökéletes szegénység
elvének. Azzal mentette magát a lelkiismerete előtt, hogy ez a könyv
adja meg neki ama lelki táplálékot, a mely nélkül gyarlóságunknál fogva
nem lehetünk el.

Kissé dobogott a szíve, mikor a féltett kincset előhozta rejtekéből, de
mennyire meg volt jutalmazva láttára a hatásnak, melyet könyve a betegre
tett! Mily érdeklődéssel, meghatottsággal hallgatta a sok szép
elbeszélést! Alig tudott betelni a léleknemesítő történetekkel, s
lángoló szemmel, lelkesedve figyelt a felolvasásra. Azt mondta volna az
ember, hogy ez a lelki felüdülés jót tesz az egészségének is:
szemlátomást erősbödött s minden felolvasás után kettőzött étvágygyal
evett.

A betegnek különben nemcsak az étvágya volt sajátságos; rendkívüli volt
a betegsége is. Koronkint, kétszer vagy háromszor is, úgy helyre jött,
hogy már ki akarták lökni a kórházból, aztán egyszerre megint összetört,
s ujra meg ujra haldokolni kezdett. Ilyenkor mindig meggyónt és
megáldozott, mert – mint panaszolta – utolsó feloldozása óta sok bűnös
gondolattal kellett vádolnia magát.

Soror Philomenát ezek a visszaesések nagyon megrémítették, de mikor első
ijedtsége elmúlt, s a beteg megint kezdte összeszedni magát, titokban
kissé örült is a gondviselés ilyetén rendelésének. Milyen
szerencsétlenség lett volna, ha a betegnek véletlenül előbb kell
elhagynia a kórházat, mintsem ő művét befejezheti! Hála istennek, a
kilenczvenes egy cseppet se sietett. Egy örökkévalóságot töltött a
kórházban, annyi időt, a mennyi elégséges a legtökéletesebb megtérésre
is.

Ezenközben pedig Soror Philomenának a szíve egy uj, eddig ismeretlen
boldogsággal telt meg. Igen, látnivaló volt, hogy ő megtérítette ezt az
embert végképpen, látnivaló a beteg minden szavából, látnivaló abból is,
hogy a szenvedés óráiban nem lehetett el többé a vallás vigasza nélkül.
Megmentett az igaz életnek egy lelket, a mely nélküle elveszett volna;
oly dolgot végzett, mely istennek tetsző, s melynek nyomán áldás és
áldás fakad. A boldogságról, melylyel ez a tudat eltöltötte, eddig
képzelete se volt. Olyan volt az, a milyen lehet az anyaság érzése, mert
hiszen ő is életet adott, de nem földi, hanem másvilági életet, az
egyedülit, mely méltó rá, hogy imádkozzunk érte. S ha arra gondolt, hogy
ez az ember, elhagyván a kórházat, egy uj, szép, jócselekedetekben
gazdag életet fog kezdeni, hogy istápolója lesz a szegényeknek,
bátorítója a csüggedőknek, védelmezője az elnyomottaknak, hogy kimenvén
a világba, minden lépése után, mint szűz Szent Ágnes nyomán, virágok
fognak fakadni, virágok, melyek tulajdonképpen az ő, a Soror Philomena
lelkéből sarjadzottak: a szeme megtelt könynyel, az öröm könnyeivel.

Mélységes hálát érzett ezért a boldogságért, s tudta, hogy adnia kell
annak valamit, a kinek ezt a nagy gyönyörűséget köszöni. De Soror
Philomenának nem volt egyebe, a _Szentek életé_-nek egy díszes
kiadásánál; oda ajándékozta hát neki a _Szentek életé_-t.


IV.

A kilenczvenes számu beteg ügyes fiú volt, de nem volt jó hallása. Egy
szép nap ugyanis fölötte alkalmatlan időben szólta el magát. A
nyolczvankilenczessel beszélgetett, a ki panaszkodott, hogy a kórház
élelmezése nem jó.

– Ön nem érti a csiziót, czimbora. Elég jó ételeket kapni itt, de a jót
ki kell érdemelni. Vágjon szent pofákat, gyónjék meg minden héten,
hallgassa végig nevetés nélkül a néni litániáit, s bizony nem fog
panaszkodni, hogy az élelem nem jó. Örökbe hagyom önnek ezt a tanácsot,
mert engem, fájdalom, holnap már kilöknek.

Nem hallotta meg az egérke-lépteket s nem vette észre, hogy Soror
Philomena ott áll a párnája mögött.

A fehér arcz biborszínre vált a szégyentől. Csak egy gondolata volt, az,
hogy ne kelljen a szemébe néznie. Sarkon fordult és eltűnt nesztelenül,
úgy, a hogy jött.

Azt hitte, soha se ér fel a czellájába, olyan hosszúnak tetszett most
neki ez a lépcső. És mégis el kellett rejtőznie, mert úgy érezte, hogy
kisül a szeme. Mintha valami gyalázaton kapták volna rajta.

Hiába reménykedett benne, hogy majd kisírja magát. Nem voltak könnyei.
Csak úgy érezte, hogy meg van siketülve, meg van vakulva, s hogy a lába
egyszerre elerőtlenedett.

Nem, nem volt megvakulva. Látott, és most látta meg először kicsi
czellájában a roppant pusztaságot. Látta, hogy a kórház kertjéből
elillant az utolsó téli napsugár is, s hogy odakünn nincs más, csak hó,
hó és hó.

Megsiketülve sem volt. Hallott. Hallotta, hogy hívták. Sietnie kellett
egy operáczióhoz.

Egy pillantást vetett arra a helyre, a hol azelőtt a _Szentek élete_
állott, s ezzel a pillantással eltemette első, utolsó, egyszeri
boldogságát. Aztán ment; bírta a lába.

Öt perczczel később már ott állt az operácziós asztal mellett. A tanár
dühöngött, a beteg átkozódott, Soror Philomena pedig, a fehér arczú
Soror Philomena, ismét tökéletes, megzavarhatatlan nyugalommal hallgatta
a szörnyü istenkáromlásokat. Tekintetéből nem lehetett kiolvasni
végtelen türelemnél egyebet; a gyalázatos szavakat mintha nem is
hallotta volna; s mialatt ébersége egy pillanatra se veszítette el szem
elől a szenvedő bűnöst, némán, lopva, – mozdulatlan ajakkal, hogy ki ne
nevessék, – mondta el magában azokat az ismeretes szavakat, a melyek úgy
kezdődnek, hogy: »Miatyánk, ki vagy a mennyekben.«



HALMOZÓK.


I.

Stetz úr volt a legrongyosabb, a legsírósabb nézésű és a
legtüdővészesebb jelenség mindazok közül, a kik akkortájt tréfás
holmikkal, bűvész-szerszámokkal és mókás játékszerekkel házaltak a
csapszékekben.

Természetesen igen gyöngécske űzleteket csinált. Ágrólszakadt alakjának
láttára még az ittasabb vendégek is a védekezés mozdulatával kaptak a
zsebükhöz.

Mikor úgy érezte, hogy már az orra hegyén van a lélek, Stetz úr végre
elment egy orvoshoz. Arra kérte, vizsgálja meg és mondja meg neki a
csupasz igazságot, mert nagy érdeke tudni, mennyi ideig élhet.

Az orvos megvizsgálta, s aztán így nyilatkozott:

– Bizony, barátom, maga rossz bőrben van.

– Mennyi időm van még? – érdeklődött Stetz úr.

– Lehet, hogy csak egy félesztendő – felelt az orvos – lehet, hogy
másfél. Ezt még nem tudni.

– De az bizonyos, hogy nem élek két esztendőt? Nincsen semmi reményem?

– Semmi se bizonyos és remélni mindig kell. Néha történnek csudák.

– És arra, hogy ez a csuda megtörténhessék, mi volna a legjobb szer?

– Hja, barátom, a maga bajára a legjobb orvosság az, a mit nem adnak
orvosi rendeletre, és mit nem a gyógyszertárból kellene megszerezni. A
pénz. Magának szanatóriumi kezelés kellene, kitünő levegő, kitünő
táplálkozás. A legokosabb volna, ha egyszer s mindenkorra elmehetne
Kairóba, vagy még lejebb. De az se volna rossz, ha a szép időt mindig
tengeren töltené.

Stetz úr letette az asztalra, a mit kétszáz darab gumi-malacz eladásával
szerzett, s az orvos néhány biztató szóval bocsátotta el a meglehetősen
elszontyolodott beteget.

– Azért nem kell kétségbeesni. Néha csudálatos gyógyulásokat lát az
ember. Különös baj ez; sok esetben egyszerre csak megállapodik, és a
nélkül, hogy tudni lehetne: mért, hogyan – egyet gondol és
visszafejlődik.

Stetz úrnak, mialatt lement a lépcsőn, az jutott eszébe, hogy:

– Ilyen rövid ideig igazán nem érdemes becsületes embernek maradni.

Aztán, mikor kiért az utczára, tovább fűzte gondolatait:

– És ki tudja?! Ha pénzt szerzek, talán még meg is gyógyulhatok!

Stetz úrból nem hiányzott a találékonyság.

Legelőször is tisztességes öltözetet kölcsönzött egy pinczér
ismerősétől. Aztán, húsz korona foglalóval, kibérelt egy üresen álló
lakást, a májusi negyedre, de azzal a kikötéssel, hogy már április
tizenötödikén beköltözködhetik. Amikor ez megtörtént, elment egy
bútorkereskedőhöz, és kikölcsönzött tőle egy iroda-berendezést: két nagy
asztalt, egy előkelőt és egy közönségeset, egy fakorlátot, tizenkét
szalmaszéket és egy vasszekrényt, – hiány nélkül lefizetve tíz koronát,
a bérlet első részletét. Ugyanakkor megrendelt hitelbe egy nagy
czímtáblát, a melyről a messzeségben sétáló is leolvashassa, hogy hol
van az Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és Versenyiroda, s mikor ez
elkészült, hirdetést tett közzé egy krajczáros ujságban, hogy: Steczényi
Edénél fogadást lehet kötni a kontinens és Angolország összes
versenyeire.

Végül bevonult az irodájába, s kiürítette a zsebeit, a melyekben
összesen huszonkilencz krajczárt talált. Ezt betette a trezorba.


II.

Egy héttel az őszi lóversenyek első napja előtt, azon a káposztaillatu
lépcsőn, a mely Steczényi Ede Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és
Versenyirodájába vezetett, egy egészséges arczszinű, előkelő megjelenésű
úriember szökellt föl, a kiben senkise ismert volna rá az egykori Stetz
úrra.

Az előkelő jelenség végigrepült az üres előszobán, benyitott az irodába,
könnyed fejbiczczentéssel üdvözölte a korláton innen várakozókat, s
bevonult abba a titokzatos rekeszbe, a melynek ajtaján egy bádoglemezre
mázolt fölirás jelezte, hogy itt található: az Igazgató.

A korláton innen négy személy várakozott: egy kövér asszony, egy öreg
úr, egy sárgafelöltős fiatalember és egy szőke szépség, a kinek egész
megjelenésén meglátszott a művésznő. Dús, hullámos haja, öntudatosságot
mutató járása, és üde, csinos arczocskája már belépésekor megragadta s
azóta szünet nélkül foglalkoztatta úgy a többi várakozó, mint a korláton
túl körmölgető titkár: Slezák úr érdeklődését. Fitos orra, mosolygó kék
szeme, a mely mintha mindig könnyes lett volna, s piczi, formás szája
minduntalan elővarázsolta a nagy könyvek közül Slezák úr kiváncsi
pillantását, és a nagy csöndben, a melyet csak Slezák úr tollának
perczegése zavart meg olykor-olykor: könnyedén selypes, kövér
nyelvecskére valló beszéde, mint valami éppen most elhangzott zene, még
folyvást ott csengett a titkár úr fülében.

A sárgafelöltős fiatalember, a ki a legközelebb ült hozzá, le nem vette
róla a szemét. A sárgán túl a kövér asszony egy kicsit előrehajolt, hogy
leplezetlenül érdeklődő tekintete kellő alapossággal figyelhesse meg az
ifjú hölgy egész öltözetét. Még az öreg úr is rásanditott néha, a mi
mindeme hódolatok között a legértékesebb volt, mert az öreg úr fölötte
meggörnyedt vállát és merev nyakát csak nagynehezen tudta megmozdítani.

Egy sorban ültek – minthogy Steczényi úr a felek számára kijelölt nyolcz
széket a falnál helyeztette el, egyiket a másik mellé – de nem szorosan
egymás mellett, hanem egy-egy üres szék szomszédságában, hogy
kényelmesebben ülhessenek. Nem ismerték egymást, és a várakozás
unalmában sem kezdtek beszélgetést, bár a kövér asszony óhajtotta volna
a társalgást, de miután ilyes kisérleteire az öreg úrtól csak igent és
nemet kapott feleletül, s úgy vette észre, hogy szavaira a sárgafelöltős
elmosolyodik, a művésznő pedig a másik oldalra fordul, ő is abbahagyta a
beszédet.

Mindegyik várakozó egy-egy rózsaszínű, két vagy négyrét összehajtott
czédulát tartott a kezében.

Mikor Steczényi úr keresztül vonult az irodán, a nélkül, hogy a felek
bármelyikét megszólította volna, a művésznő megkérdezte a titkárt:

– Bemehetek az igazgató úrhoz?

– Azonnal, kérem.

A hangja udvarias volt, de az »azonnal« azt jelentette, hogy nem épp
azonnal, hanem csak később.

A rekeszből kihallatszott a Steczényi úr hangja:

– Slezák úr!

Slezák úr szolgálatra készen ugrott fel s átsietett az igazgató úrhoz.

– Kérem a jelentést – szólt Steczényi úr alantasához, olyan halk hangon,
hogy a kívül ülők nem érthették meg. – Mind halmozás?

– Igen – felelt Slezák úr, ugyanúgy – és majdnem egyformák. Mind a négy
tízkoronás és mind a négy: Godolphin-Becses-Hanswurst. Csak a St.
Leger-tipjük különböző. Egy: Newcastle, egy: Rovigo, egy: Lepke, egy:
Thorough.

– Melyiké a Newcastle?

– A kövér asszonyé.

– Lássuk csak – számitgatott Szteczényi úr – Godolphin fizetett tízre
ötvenötöt, Becses tízre huszat, Hanswurst tízre ötvenet. Tehát: tízre
ötvenöt, ötvenötre száztíz, száztízre ötszázötven. Newcastle, ha bejön,
kétszeres pénzt fog fizetni, mondjuk: tízre harminczat. Ez tehát
ezerszáz, mondjuk: ezerhatszázötven korona volna. Hja, persze, ha
Thorough meglepetést csinálna… akkor már legkevesebb tízszeres pénzről
volna szó, ötezerötszáz koronáról. Melyiké a Thorough?

– A szőke leányé.

– És Lepke meg éppen őrülten fizetne. De Lepke már nem számít… Melyiké a
Lepke?

– Az öreg úré.

– Rovigo már majdnem ki van zárva. Hanem azért… különben ez már nem
tartozik önre. Ismeri a feleket?

Már hogyne ismerte volna őket! Slezák úrnak, kora ifjúságától fogva, az
volt az álma, hogy egykor nagy detektivvé fogja kinőni magát. Tehetséget
érzett erre a pályára, de hivatottsága soha se lelhette meg a kellő
érvényesülést, mert a mai világban olyan nagy a kenyérért való verseny,
hogy errefelé, a Balkán tájékán, már csak elszegényedett grófokat és
letört katonatiszteket fogadnak föl detektiveknek. Slezák úrnak be
kellett érnie azzal, hogy a Versenyirodánál, a hol különben, a titkári
teendők ellátásán kivül, főképpen a szobák kiseprésével foglalkozott, ő
lehetett, mint fő mindenegyéb, a tudakozó-osztály vezetője is.

– Adhatok róluk némelyes felvilágositást – jelentette Slezák úr. – A
kövér nő kifőző asszony a Szerecsen-utczában. Kis űzlet; néhány
megkuporgatott garas; nagy nyereségvágy. A kicsi szőke kóristaleány. Még
nem régen kezdte; komoly pártfogója nincs; adóssága annyi, hogy a füle
se látszik ki belőle. Az öreg úr számtanácsos a pénzügyminisztériumban;
nem is olyan öreg, csak nagyon megrokkant; iszákos és játékos. A
sárgakabátos ismert turfpoloska; van-e egyéb mestersége is, titok;
lehet, hogy zugszerkesztő, lehet, hogy olyan pinczér, a kinek nincs
állása; de lehet az is, hogy mind a kettő, és a mellett egy kissé
betörő.

Steczényi úr kijelentette, hogy először a kifőzőasszonynyal óhajt
tárgyalni.

– Vezesse be az ülésterembe.


III.

Az ülésterem valamikor fürdőszoba lehetett. De Steczényi úrnak alapos
okai voltak rá, hogy a felekkel mindig csak négyszemközt beszéljen, és
ez volt az egyetlen helyisége, a hol úgy szólhatott, hogy senki se
hallhatta: se a többi fél, se azok, a kik időközben fogadni jönnek és
pénzt hoznak, még Slezák úr se.

– Alásszolgája! – szólt a kövér asszony.

– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Steczényi úr.

– Csak a halmozás dolgában jöttem – felelt az asszony, a ki szívesebb
fogadtatást várt. – A mikor utóljára itt voltam, azt tetszett mondani,
hogy ha a Hanswurst is bejön, akkor jöjjek el megint, mert akkor már
lehet a pénzről beszélni, ha nem is annyiról, mint akkor, ha a negyedik
ló is bejön. Gondoltam magamban: a mi biztos, az biztos, a negyedik ló
pedig még nem bizonyos, azért eljöttem, az egyezkedés végett.

– Persze, persze – szólt Steczényi úr. – A méltányos egyezségnek soha se
vagyok ellensége. Hát lássuk, hogy áll a dolog?

Elvette a rózsaszinű czédulát és megnézte.

– Hja, lelkem, csakhogy nagy baj van! – folytatta – mert csak most
látom, hogy maga negyedik lónak a Newcastlet fogadta. Az más, egészen
más. Persze, a mikor utóljára beszéltünk, akkor még nem tudtam, hogy a
Newcastle nemsokára szóba se jöhet!

Összehajtogatta a czédulát, visszaadta, és a két kezével olyan
mozdulatot tett, a mely csak azt jelenthette, hogy sajnálja: de ezzel
befejezte az ügyet.

A kifőző asszony a mennyekből pottyant le.

– De hiszen a Nevkasztel nagyon jó ló! – szólt meglepetésében.

– Volt, volt!… De most már nem az, mert azóta megrándult az ina, és
azonkivül köhög is. Nem olvasta? Benne volt minden ujságban!

Természetesen nem olvasta.

– És Steczényi úr most már nem akar egyezkedni? – kérdezte az asszony,
elhűlve.

– Min egyezkedjünk, lelkem? Ha maga, negyediknek, más lovat fogadott
volna meg, mondjuk: Lepkét, Rovigót vagy Bricabrac-ot, akkor lehetne a
dologról beszélni, akkor ez a czédula most már sokat érne. Ha, például,
véletlenül Lepkét fogadja meg Newcastle helyett, mondhatom, egypár száz
koronásnak oda se néznék.

– Pedig először azt akartam!

– Bizony kár volt annál nem maradni! Mert ez a fogadás így nem ér egy
fabatkát sem. Annyi, mintha már elveszett volna. Kidobott pénz.

– Hátha mégis bejön a Nevkasztel?

– No, csak azt lesse! Különben egy hét mulva elválik. Legjobb is, ha
megtartja a czéduláját… egy hétig még reménykedhetik és ez is valami… én
úgyse adok érte semmit.

– De hát három lovat már eltaláltam… három ló bejött és mégse nyerjek
semmit?!

– Mintha nem tudná, hogy mi az a halmozás! Mintha nem tudná, hogy a mit
az első lovon nyert, azt mind föltette, előre, a másodikra… a mit a
másodikon, azt mind a harmadikra… és a mit a harmadikon, azt mind
fölrakta, előre, erre a Newcastlera! Hja, a negyediket se kellett volna
elhibázni! Igy a többi se ér semmit.

– Bár ne halmoztam volna! Akkor most már sokat nyerek, és ha nem akarok,
hát semmit se teszek erre a Nevkasztelra.

– Ha nem halmozott volna, akkor sehol sincs, mert elhiszem, hogy
megtette volna a tíz koronát Godolphinra, de azt már nem hiszem, hogy az
ötvenöt koronát mind föltette volna Becsesre és aztán mind a száztizet
Hanswurstra. Tenne maga egy lóra ötszázötven korona készpénzt? Nem,
ugy-e? És lássa, maga most már ötszázötven koronával játszik. A baj csak
az, hogy ezt az ötszázötven koronát mind föltette Newcastlera, a mi
annyi, mintha ezt a sok pénzt mind kidobta volna az ablakon.

S hogy tökéletesen megvilágítsa a helyzetet, egy olyan hasonlattal
állott elő, a melyet a kifőző asszony számára a legjobb magyarázatnak
képzelt.

– Az eset ugyanaz, mintha a szakácsnénak remekül sikerül az étel, de
mikor az asztalhoz viszi, az utolsó pillanatban megbotlik a küszöbön,
elejti a tálat, és a főzelék kiborul a padlóra.

A hasonlat oly meggyőző volt, hogy a kifőző asszony szeretett volna
elpityeredni.

Steczényi úr nagykegyesen elhatározta, hogy egy kis flastromot tapaszt a
frissen ejtett sebre.

– Láthatja, hogy most már szó se lehet egyezkedésről. De hogy ne
lehessen ellenem semmi panasza… ámbátor én nem tehetek róla, hogy ilyen
szerencsétlenül fogadott… rajta leszek, hogy legalább ne veszítsen. A
tétjét megmentheti, ha akarja. Én magam ugyan nem foglalkozom az
effélével, de van egypár ismerősöm, a ki a még el nem veszett
halmozásért, akármilyen rossz is a fogadás, kifizeti a tétet, mert sok
ilyet vásárol össze, és ez a vállalkozás ezer eset közül egyszer,
kétszer, háromszor beüt. Igaz, hogy az ennyire rossz fogadást már nem
szokták megvásárolni, de én azt hiszem, hogy Braun bácsi a maga
halmozását is magához váltja, és megtéríti a tíz koronáját. Maga aztán
ezzel ujra halmozhat, több előrelátással és több szerencsével, mint
először. Braun bácsi, remélem, magához váltja. Akarja, hogy beszéljek
vele? Telefonon egy percz alatt elintézhetjük a dolgot.

Az asszony nem felelt; látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon.

– Hja, sokáig nem érek rá! – sürgette a feleletet az igazgató úr. –
Láthatta, hogy többen várnak rám. Különben nekem mindegy; csak
szívességet akartam tenni, de ha nem akarja, hát úgy is jól van.

A kövér nő végre megszólalt:

– Csak tessék beszélni vele! Tudni nem árt.

Steczényi úr a telefonhoz lépett, csöngetett, beszélt a központtal, s
egypár perczig sürgősen kerestetett három vagy négy, más-más számu
telefon-előfizetőt. Aztán lemondott a kisérletezésről.

– Braun bácsit sehol se tudom megtalálni; hazulról elment, de nincs az
irodájában, a klubban nem látták, s a kávéházában még nem mutatkozott.
De mindegy. Bizonyosra veszem, hogy Braun bácsi megvásárolja a
halmozást; ha ő nem, akkor másvalaki. Azért szívességből, Braun bácsi
helyett, kifizetem a tíz koronát, természetesen csak akkor, ha kívánja,
mert nem akarom rábeszélni, nekem mindegy.

Még vagy tíz perczig tanácskoztak. Steczényi úr egyre türelmetlenebbé
vált s egyre zordabb hangon követelte, hogy a felek, ha a szívességét
nem méltányolják, hagyják őt békében, mert az ő ideje drága. A kifőző
asszony utóljára már szerencsének tartotta, hogy visszakaphatja a tíz
koronáját. Steczényi úr ezt nem a trezorból vette ki, hanem a
tárczájából. Ellenben a rózsaszínű czédulát bezárta a trezorba.

Mikor a kövér nő elpályázott, Steczényi úr így szólt magában:

– Nincs az az ügyvéd, a ki huszonnégy óra alatt annyi pénzt keresne,
mint a mennyit én, ebben a félórában.

A kifőző asszony után a kicsi szőke került sorra. Nem unta el a
várakozást. Ez a türelmesség nyomban feltűnt, és mert feltűnt, szépen
gyümölcsözött Steczényi úrnak.

A kicsi szőke tisztában volt vele, hogy Thoroughnak nagyon kevés
kilátása van a győzelemre, de azzal is, hogy ha Thorough mégis győzni
talál, ez Steczényi úrnak öt-hatezer koronájába kerülhet. Úgy értett a
lovakhoz, mintha Newmarketben jött volna a világra.

Viszont Steczényi úr is észrevette, hogy az az öntudatos föllépés, a
melyet odakünn annyira megbámultak, csak világcsalás, s hogy a kicsi
szőkének égető szüksége volna arra a húsz koronára, a melyet Steczényi
úr a rózsaszínű czéduláért, bár negyedik lónak Thorough szerepelt rajta,
hajlandó volt megadni.

Nem tévedett. A kicsi szőke rendkívül szorongatott helyzetben volt, s
azzal a pénzzel, a melyet Steczényi úrtól egyezség fejében remélt, az
erényét akarta megmenteni.

A megalkuvás gondolata ugyanis már olyan régóta kísértgette, hogy
valahányszor kifogyott az aprópénzből, mindig remegett, hogy: most már
nem következhetik egyéb, csak az, »a mi még nem volt«, a nagy ugrás a
bizonytalan jövőbe, az elbukás, s mindaz, a mi ezzel jár!… És
valahányszor ujra szert tett egy kis zálogházi vagy másféle kölcsönre,
egy kis előlegre vagy egy pár korona lóverseny-nyereségre, mindig hálát
adott az égieknek, hogy a gondviselés, isten tudja hanyadszor, még
egyszer, ujra megmentette az erényét.

Ez a nagy aggodalom a kicsi szőkét szerénynyé, s ez a szerénység
Steczényi urat szemtelenné tette. A művésznő mindössze kétszáz koronát
kivánt; Steczényi úr ellenben kijelentette, hogy ő csak olyan
halmozókkal áll szóba, a kik a St. Legerben a favorit Newcastlera
fogadtak. Végül megegyeztek huszonöt koronában.

A művésznő, huszonöt koronájával és megmentett erényével, tovább állott,
és belépett a számtanácsos úr. Steczényi úr egy pillantást vetett rá, s
elvégezte magában, hogy ismét könnyű dolga lesz.

A számtanácsos úr ama ritka emberek közé tartozott, a kik egyszerre:
szörnyen kopaszok és rémesen őszek. Tar koponyáján csak itt-ott lógott
egy-két apró, vékony, fehér tincs, de ez a pár tincs aztán annyira fehér
volt, hogy ilyen hószínt csak a meséskönyvek Tél apóin látni. Vastag
szemüveget viselt, de ezzel se sokat láthatott, mert mindennek nekiment,
a mi útjában állott. Merev nyakát csak egyenesen tudta tartani; jobbra
vagy balra fordítani nem igen volt képes. A válla mélyen előre görnyedt;
ferdén álló derekát csúz kínozta; járását tipegővé és bizonytalanná
tette a korai kiéltség és a lassan fejlődő gerinczbaj. Valóságos
megtestesülése volt a teljes megrokkantságnak.

Hanem azért a számtanácsos úrban sokkal több életerő lakott, mint a
mennyit a külseje sejtetett. Csak két hónappal ezelőtt temette el a
tanítónő leányát, a ki beleugrott a Dunába; de most már nem gondolt az
öngyilkosra, most már csak arra gondolt, hogy van egy tízkoronás
halmozása, a mely ma ötszázötven koronát érne, ha véletlenül nem fogad
egy negyedik lóra is… hogy, ha ez a Lepke be találna nyúlni egy
orrhosszusággal elsőnek, tízezer koronát is nyerhetne a fogadásával… és
hogy, mert ez a siker immáron nem valószinű, a csalóka reménységet jó
lesz beváltani egy kis készpénzre.

Steczényi úr hamarosan meggyőződött róla, hogy az első pillantásra
rosszul ítélte meg emberét. A számtanácsos úr egy darabig dörmögött, a
miért megvárakoztatták, s czélozgatni kezdett, hogy ha Lepke megnyeri a
St. Legert, akkor őt bajos lesz várakozásra bírni.

– Szerencsére, ez nem valószinű – felelt Steczényi úr.

– Hiszen, ha nagyon valószinű volna, akkor én nem is egyezkedném önnel.

– Igy viszont én vagyok az, a kinek nincs miért óhajtania az
egyezkedést. Igen, ha uraságod Newcastlet fogadta volna! De Lepke! Azt
hiszem, nem is fog futni.

– A helyes az volna, hogy ha a fogadott ló nem indul, akkor: nincs
fogadás. És minthogy az első három ló nyert, mihelyt Lepkét törlik a St.
Legerből, máris követelhetném ötszázötven korona nyereségemet.

– Meglehet, hogy ez helyes, vagy legalább is előnyös volna uraságodra
nézve, de intézetem mindig kiköti, hogy ha a ló nem indul, ez annyi,
mintha helyezetlenül futott volna. Méltóztatott látni, hogy ez a kikötés
a bárczán is olvasható.

– A mi tulajdonképpen nem járja, de most nem erről van szó. Mert Lepke
még futhat, sőt győzhet is.

– Nincs kizárva, de nem hiszem. Azért nem is kivánok egyezkedni.

– A bárczán az is rajta van, hogy ha az előrefogadás négy vagy több
versenyre történik, annak, a ki már két vagy három versenyben a nyertest
fogadta meg, az intézet felajánlja a méltányos egyezséget.

– Igen, ha az intézet az egyezséget előnyösnek tartja.

– E szerint ön nem akar egyezkedni? Igy is jól van. Tehát: isten önnel,
vagyis inkább: a viszontlátásra!

– Kérem, értsük meg egymást!…

Nehezen egyeztek meg. A számtanácsos úr olyan követeléssel hozakodott
elő, a mely Steczényi úrnak a munkáját nagyon nehézzé tette. De
vitatkozás közben észrevette, hogy az öreg úr ugyan nem könnyen
kezelhető ficzkó, de egy kissé kiéhezett, vagy jobban mondva: túlságosan
szomjas. Látnivaló volt, hogy a pénz még ma kellene neki. Az öreg úr
csak lépésről-lépésre engedett, de minél inkább mult az idő, annál
jobban áhítozott, hogy vajha már iddogálhatna abból a kis nyereségből!
Végre megalkudtak ötven koronában.

Az öreg úr hirtelen annyira felélénkült, s oly gyógyultan inalt el,
mintha megvillamozták volna. Alig hogy eltűnt, a sárgakabátu
bevigyorgott az ajtón.

Ez már épp olyan nagy róka volt, mint maga Steczényi úr. Szerencsére
Rovigot fogadta, azt a lovat, a melytől a legkevésbbé kellett tartani.

De »az ördög nem alszik«, a versenytéren nincsenek lehetetlenségek, és
az igazgató úr nem hagyta számításon kívül még azt az esetet sem, hogy:
hátha csoda történik és Rovigo nyeri meg a St. Legert?! Akkor a
sárgakabátunak egy vagyont kellene fizetni.

Már pedig Steczényi úr békén akart aludni.

Tízszer is összecsaptak, hogy megcsalhassák egymást, és a tusa még
folyvást eredménytelen volt.

De végezetül mégis csak Steczényi úr kerekedett felül. Könnyü volt
kitalálnia, hogy a sárgának se égen, se földön semmije azon a
reménységen kívül, hogy a czédulájáért előnyös egyezséget köthet. Ez a
czédula nemcsak a következő napok jólétét jelentette neki, hanem az
egész jövőt, s mindenekelőtt annak a lehetőségét, hogy az őszi versenyek
első napján egy kis pénzmaggal jelenjék meg a versenytéren, a hol az
ügyes ember, egy pár forint birtokában, mindig közel jár ahhoz, hogy
megalapítsa a szerencséjét.

Steczényi úr mindent elkövetett, hogy kihasználja helyzetének a
felsőbbségét: a sárga nem ingott meg. Kemény legény volt ez, a ki nem
adta el olcsón a halvány kilátását.

Az igazgató úr most már nem tehetett egyebet, mint hogy kivágta az
utolsó tromfot. Virágnyelven megérttette a sárgakabátúval, hogy ő bizony
nem esik zavarba akkor se, ha minden valószinűség ellenére Rovigo talál
győzni. Ebben az esetben ő már a St. Leger estéjén útban lesz Amerika
felé, s a nyertesek üthetik a nyomát.

Ezzel a csata eldőlt.

A sárgát meghökkentette ez a szemtelenség; most már tisztán látta, hogy
legyőzhetetlen ellenféllel van dolga, s ijedtében megadta magát.

Kiegyeztek hetvenöt koronában.

Aztán nagy barátságban váltak el. Tisztelete jeléül kikisérte vendégét,
s visszajövet bepillantott följegyzéseibe.

Megállapította, hogy az aggasztó halmozások egytől-egyig le vannak
bonyolítva, és hogy sehol semmiféle sötét pont, a mely őt pénzgondokkal
terhelné. Győzzön a St. Legerben akármelyik oktalan állat: neki már ez
nem kerül pénzébe.

Majd egy kis számítást csinált:

– Bevétel: huszonhétezernyolczszáztíz korona. Kiadás: százhatvan korona.
A haszon elég tisztességes!


IV.

Mikor egy uj, kevésbbé kedélyes korszak véget vetett a hatósági
engedelem nélkül működő versenyirodák lázas tevékenységének: Steczényi
úr már más pályán működött.

Gyorsan szerzett kis tőkéjével rendes, becsületes vállalkozásba fogott,
a mely szépen jövedelmezett.

Kevéssel azután, hogy ezt az uj üzletét megalapította, körülutazta a
világot. A szép időt a tengeren töltötte, s ellátogatott Kairóba is.
Mire hazaérkezett, úgy kigömbölyödött, hogy az édesanyja se ismert volna
rá.

Most hatalmas testalkotású, zömök, Bacchus-alakú férfiú, a ki
vagyonossága és kifogástalan élete révén nagy tekintélynek és
köztiszteletnek örvend.

A rosszakarat, természetesen, Steczényi Ede úr e rövidre fogott
életrajzára is ráfoghatja, hogy: ez a történet voltaképpen erkölcstelen
történet.

Mert tanulsága csak az volna, hogy: ha uj bőrt akarsz szerezni magadnak,
nyúzd le a másokét, s akkor választhatsz.

De a jóakaratú és türelmes olvasó figyelmét nem kerülheti el, hogy e
történetben egy más tanulság is rejtőzik, a melynek a megszívlelése csak
üdvös és épületes lehet.

Az, hogy: a szegénységnek, az általános szegénységnek, mely nagy, mint
ez a világ, mély, mint az óczeán, és égnek meredő, mint a Csimborasszó,
még a gazságnál is nagyobb ellensége: a tulajdon hiszékenysége, a
tulajdon könnyelműsége, a maga sok szenvedélye, s a maga romlottsága.



OTTOKÁR ÉLETE ÉS HALÁLA.

Minálunk, a külső városban, csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni
az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap
munka-szünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a
fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen
közönsége?

És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A
legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap
délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések.

Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi kiránduló
közönséggel. A megboldogult szobaurat, a többi hat szobaur kivánságára,
leviszik a lakásból az utczára, ha lehet: a Kálvária-térre; s mialatt a
kiséret átlépked a sineken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap
jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető
felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a
dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett
fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara, az egész külső város
gyönyörűségére, Dom Sebastian gyászindulóját fújja.

Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte, hogy egyszer
kimulathatja magát.

Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt a temetést.
Pedig annak, a ki a koporsóban fekszik, most végre, valahára, betelik
egy hő óhajtása, talán az első, a mely valóra válik.

Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta
kénytelenségből. Nálunk, a külső városban, nem így van. Nálunk sokan
azért halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a
legtöbben a szép temetésért.

Az élettől nem várhattak semmit. A halál igér nekik valamit. Egy
ünnepélyt, a melynél ők a fő-személyek; nagy sokadalmat, bámuló
közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre.

És a halál becsületes ficzkó, a ki megtartja a szavát.

A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy barátságban a
halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, a melyre bizton számíthatnak,
ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek oly
boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is
számíthatnak erre az ünneplésre.

A temetés az egész külső város öröme. Az esküvő már csak kevesek
mulatsága; mert az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek, s a kétlovas
konfortáblik (hol rejtőznek máskor ezek a kocsik?) megfizettetik azt az
időt is, a mikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt rendesen egy-egy
könnyelmű pillanat s nevezetesen: nagyobbfokú heveny-alkoholmérgezés
szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak az ér
valamit, hogy az uj pár lefényképezteti magát. A narancsvirágos
menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a
helyzethez illő tisztes ábrázatot vág, s a gép egy pillanat alatt
megörökiti a menyasszonyi fátyolt, a narancsvirágot és az egész
családot.

Az esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású karácsonya, s az
élet három nagy eseménye közül egyesegyedül a temetés az, a melynek
ünneplését át szokás adni a nagy nyilvánosságnak. Mert, ha az esküvő
ritka és szűk körű, a születések dolgában már éppen a legnagyobb homály
szokott uralkodni.

Mi például azt hittük, hogy Ottokár a negyedik emeleten lakó
esztergályos-legénynek a fia. Ez a hiedelem nem volt minden alap nélkül
való, de kiderült, hogy az esztergályos-legény nem volt Ottokárnak az
apja, sőt kiderült az is, hogy az öreg asszony is csak mostoha anyja
volt Ottokárnak. Ottokár úgy maradt rá, az elsőtől, a ki nem tudni,
honnan hozta.

Igen hamar készen leszek Ottokár életének az elbeszélésével. Mint
nálunk, a külső városban, már egyáltalán szokás, Ottokár is csak a
halálával tett szert némelyes nevezetességre.

Nem rajta múlt, szegényen, hogy nem sikerült az élet szinpadán feltűnést
keltenie. A házban kikötött minden cseléddel, s igen rossz fiú hírében
állott. De ezen a módon, a mi tájékunkon, bajos érvényesülni.

Nemcsak feltűnnie, megélnie sem sikerült. A nagy történelmi néven kívül
fölötte keveset örökölt a földi jókból. Télen-nyáron egy szál zeke volt
rajta, s ez a vékony zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan
átjárta az északi szél.

Még akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már magánkívül, lázas
álomképek közepett hánykolódva feküdt a szobájokban. Életének erről az
utolsó és rövid időszakáról csak egy részlet került nyilvánosságra. Az
orvost elhívták, de a háznépnek munkába kellett menni, s Ottokárt
egyszerűen becsukták fantazmagóriáival. Az orvos eljött, de nem tudott a
beteghez bemenni.

Az egyleti orvos úr haragját el lehet képzelni. Mikor ujra előkerült,
Ottokár már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy
született mezítlábas makacsságával vonakodott az orvos úr kérdéseire
értelmes feleleteket adni. Az orvos úr úgy vélte, hogy Ottokár aligha
tagja a Nemzeti Kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy, ha meg nem
embereli magát, a tettlegesség mezején lesz kénytelen találkozni vele.
Minthogy fenyegetését nem váltotta be, az orvos úr kitörése nem okozott
semmi feltünést, s azóta már teljesen elfelejtődött volna, ha Ottokár
véletlenül meggyógyul.

Ottokár azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy meghalt.
Gyertyákat gyujtottak meg mellette, a ház összes asszonyai bementek
hozzá, egyszerre mindenki róla kezdett beszélni. Ottokár meghalt.

És itt kezdődik az ő történetének nevezetesebbik része.

Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy Ottokár a legszebb halott a világon.
Sőt kitudódott az is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép, jó és
barátságos fiú. Mindenki tudott valami kis történetet, mely
kétségtelenné tette, hogy Ottokár maga volt a szivesség és az
előzékenység. Ottokár egyszerre barátja lett mindazoknak, a kik
nemrégiben még pofonokat ígértek neki.

A látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek benne, hogy
Ottokárt szépen kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten beszéltek
róla, de másnap már az egész ház tele volt életének és halálának apró
körülményeivel. S az egész ház előre örült a szép temetésnek.

Mindenki hálás volt iránta, hogy oly jó volt, s lehetővé tett egy ujabb
megható ünnepélyt. A negyedik emelettől a pinczelakásokig mindenki
büszke volt a ház halottjára.

A temetés délelőttjén Ottokár oly nagy emberré vált, a milyen
észrevétlen, üldözött kis lény volt világéletében. Ottokár soha, lázas
álmaiban sem ábrándozhatott ilyen ünnepeltetésről.

Vasárnap délután, fáklyafény mellett temették el; a veteránok Dom
Sebastian gyászindulóját fujták, s az egész ház kikísérte a koporsóját.
Egy babvirágos ruhájú asszonyka, a harmadik emeleti órás felesége, a ki
sokszor leküldötte a kis fiút a fűszereshez, meg is siratta.

Ó, hogy bámult volna a szegény Ottokár, ha véletlenül, mint Dom
Sebastian a tulajdon gyászszertartását, megláthatja vala ezt a temetést!
De az egyetlen jóról, a mely vele történt, az első jóról, a melyet
irígyeltek tőle, nem is álmodott soha.



TARTALOM.

  A költő  1
  Rendelő óra  25
  Két külön világ  44
  A tücsök és a hangya  62
  Homo duplex  80
  Tél  88
  Több szerelmet!  104
  Az igazi  122
  Czigányok  137
  A biczikli-király  154
  Nyári est  164
  A jaguár és a kigyó  175
  Az igazság  197
  Fű a romok közt  207
  Pierrot és Pierrette  226
  Vándor  241
  Alkonyat  249
  Peabody  269
  Az utolsó nap  280
  Haladás  294
  Ábránd  307
  Halmozók  316
  Ottokár élete és halála  332


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

90 |a szívtől» |a szívtől«

124 |Es mért volt |És mért volt

131 |Ne viselje |»Ne viselje

134 |írása: »Hortense-omnak» |írása: »Hortense-omnak«

159 |félreertések voltak |félreértések voltak

172 |«Vásárold meg!« |»Vásárold meg!«

191 |valóságos dögvesz |valóságos dögvész

197 |vadlottat elővezették |vádlottat elővezették

206 |Kohlhaas távollé-ében |Kohlhaas távollétében

228 |előkelő tánczte, rem |előkelő tánczterem

228 |körben-számtalanszor |körben, számtalanszor

306 |Es az ügyvédi |És az ügyvédi]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Törpék és óriások" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.