Title: Egy barátságos ház története - Regény
Author: Lovik, Károly
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Egy barátságos ház története - Regény" ***


available by the HathiTrust Digital Library



EGY BARÁTSÁGOS HÁZ TÖRTÉNETE

REGÉNY

IRTA

LOVIK KÁROLY

MAGYART A MAGYARNAK

BUDAPEST, 1911

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 10.

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.



I.

A fővárosnak a liget felé eső részében, apró és nagy, büszke és szerény,
pöffeszkedő és csöndes villák között egy emeletes, csinos, lassan
feketedő kőkockákból épült, barátságos ház állt, amelyet üde kert zöld
lombjai öveztek. Nyaranta erre ballagva, az ember a fák közt szines
ernyőjü sátrakat, fehérruhás kisasszonyokat, hangos szóval futkosó
ölebeket s a terraszon rendszerint vendégekre terített asztalt látott:
mindez kellemes benyomást tett s azt mutatta, hogy a ház lakói nemcsak
jómódu, de jókedvü emberek is. Télen a kert rózsafái szalmába voltak
csavarva, a kavicsos utakról kora reggel elsöpörték a leveleket s a tar
fák közt jobban előtérbe lépő házon a kéménytől a pincéig minden csinra
és tisztaságra vallott. Ha téli estén erre járt valaki, egy percre
önkénytelenül megállott a rácsos kapunál, mert a házból zongorahangok
hallatszottak s a fehér ablakok mögött táncoló párok suhantak el. A puha
hóval borított tető fölött füst karikázott, a fák krétaszín ágai keretbe
foglalták az épület egyszerü rajzát, a lámpák fénye végigrezgett az utak
hósáncain, s az ember nem állhatta meg, hogy így ne szóljon:

– Milyen barátságos ház!

Egy esőre hajló késő szeptemberi délelőttön konfortáblis állott meg a
mondott ház előtt s a rozoga kocsiból, amely messziről jelezte az
úgynevezett vasuti fuvart, egy hosszukabátos, rosszul beretvált arcu
fiatal ember szállott ki.

– Mennyi jár magának? – kérdezte a kocsistól.

– Nyolc hatos – felelte az, felállva a bakon.

– Sok – vélte a megérkezett.

– Ennyi a taksa – jegyezte meg a kocsis.

– Azért mégis sok – dörmögött a hosszukabátos. – Abszolute véve sok, egy
korona is elég volna. Azért természetesen kifizetem – tette hozzá.

Rövidlátó szemével mélyen belenézett apró tárcájába és kikotorta a
nyolcvan krajcárt, aztán kiemelte a kocsiból podgyászát és sétabotját.
Megkereste a nyaraló ajtajának csengetyüjét és hosszan nyomta meg a
gombot.

Pár pillanat mulva léptek közeledtek s a kertész kaput nyitott.

– Ez itt doktor Farkas nyaralója? – kérdezte a vendég.

– Ez, kérem – köszönt a kertész és újra elzárta a titkos jelre nyiló
gombot.

A hosszukabátos körülnézett, helyesebben körülszaglált, mert igen rossz
szeme volt s aztán elővette a névjegyét.

– Jelentse be Szakállt. Vagyis, ez fölösleges; a név rajta van a
kártyán. Vigye csak be a névjegyet. Igenis. Mondott valamit?

– Semmit – szólt a kertész.

– Merre kell menni? – kérdezte végül a fiatalember.

A kertész végigvezette a vendéget az ákácok közt, föl a csukott
terraszra s azon keresztül egy világos, nagy szobába, amely rác-vásznu
butorokkal, pipákkal, kerti ollókkal, rózsavágó késekkel, bekötött
folyóiratokkal volt telerakva, míg a falakon képek lógtak, így egy
kertészeti ujság karácsonyi melléklete, egy aloe, meg egy hatalmas
indigó szines metszete, néhány régi fénykép, amelyen magyarruhás diákok
állanak karöltve és egy szép, ódon olajfestmény, amely mocsaras tájat
ábrázolt. A kályhában lobogott a tűz.

A vendégnek pár pillanatig várnia kellett, azalatt végignézte a képeket
s megfogott egy-két pipát, megállapítván, hogy rossz szaguak. A
kertészeti dolgok, melyek a házigazda hajlandóságát elárulva, garmadában
feküdtek az egyik ablakfülkében, nem érdekelték, ellenben az
olajfestmény egyik szélét kissé följebb tolta, mert ugy vélte, hogy a
kép nem lóg egyenesen.

Az ajtó kinyilt s egy világos ruhás fiatal leány lépett be a szobába.

– Szakáll úr? – kérdezte.

A fiatalember közelebb lépett és gyorsan meghajtotta a fejét.

– Az vagyok. Az ügyvéd úr nincs itthon?

– Apa kiment vadászni, de mindjárt visszajön. Tessék helyet foglalni.
Nem emlékszik már reám?

– Nem – felelt a kérdezett mosolygás nélkül.

– Hortense vagyok – szólt a leány.

Szakáll megbiccentette a fejét.

– Ah, igen, igen. Hortense. Most már emlékszem; a szemem ugyanis nem a
legjobb, nem ösmertem meg mindjárt.

– Gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt – mosolygott Hortense. –
Emlékszik, hányszor jártuk meg a bükköst?

A fiatalember megtisztogatta a pápaszemét és orrára tette.

– Igen, igen, Hortense; lám, az idő hogyan mulik. Kedves anyja?

– Ő a városban van, de délre ő is visszatér.

– Nagyon szép. És jól vannak? A nővére…

– Ibolya.

– Igen, igen. A doktor úr nagy barátja a virágneveknek. Ibolya. Ő is jól
van?

– Igen, ő is. Örülni fognak, hogy önt látják.

– Kétlem, kisasszony, kétlem. Kissé száraz ember vagyok. Tisztában
vagyok magammal.

A leány bizalmasan nevetett. Nyilt gyermek-arca ugy illett a barátságos,
világos szobába, mint egy csomó ibolya a napsütötte, aranyzöld pagony
közepébe.

– Nálunk nem szabad száraznak lennie, majd gondoskodunk róla, hogy más
legyen – mondta a ház rokonérzését, barátságát mintegy felajánlva.

– Igen, igen. Az nehezen fog menni. Már megszoktam, hogy ilyen legyek –
felelte a vendég, torkát köszörülve.

– Oh persze… Nemsokára itt lesz a farsang s akkor önnek velünk kell majd
bálozni, Szakáll úr.

A fiatalember arca még sárgább lett s komoly határozott vonások
szaladtak végig rajta.

– Én nem táncolok.

– Beszélgetőket is mindig talál nálunk. Nem mindnyájan táncolnak. Többen
fordulnak meg nálunk…

– Én nem szeretek sokat beszélni.

– Akkor hát beáll a pipások klubjába, amelynek papa az elnöke. Este
eljönnek Kelemen, meg Szombati és Sárosi s egy szót sem szólnak, csak
leülnek abba a sarokba és egész este pipáznak, egyre csak pipáznak.
Mindegyiknek megvan a maga öblös pipája – akarja őket látni?

– Köszönöm – felelt gyorsan Szakáll. – Én nem vagyok dohányos.

A leány ránézett két szép őz-szemével és mosolygott.

– Akkor hát mit akar csinálni? – kérdezte csodálkozva.

A fiatalember kelletlenül simogatta meg borostás állát.

– Tanulni akarok, kisasszony, tanulni. Az élet nem áll csupán táncból,
beszélgetésből és pipából. Vannak más kérdések is, kétségtelenül vannak.

Hortense elhallgatott s kissé szégyenkezve nézett a vendégre. Szakáll
komolyan, határozottan tekintett rá vissza s ez a pillantás tiszteletet
keltett a kisasszonyban. A _tanulni_ szó szárazon, hidegen, mint a kigyó
a viruló lomb között szaladt végig a barátságos, puha szobán.

– Tanulni – mondta lassan a leány. – Tanulni nehéz dolog… És ön
bizonyára már sokat tanult és sokat tud – tette hozzá, a komoly
pápaszemet látva maga előtt, amelyen át két sárga szem vibrált.

– Igenis, tanulni, kisasszony. Az élet rövid, a tudás sok s aki nem lát
hozzá idején, az ostobán hal meg.

Hortense elhallgatott: ő nem szeretett tanulni, nem is tudott semmit;
bizonyos, hogy ostobán fogja szemét lehunyni.

A társalgás megakadt, a lánynak nem volt mit mondania, mert
tudomány-szomjas emberekkel eddig az életben nem igen találkozott, a
vendég pedig nem erőltette meg az eszét, a podgyászán jártak a
gondolatai: vajjon a könyvei mind együtt vannak-e? Szakáll eddig egy
vidéki városban volt jogász s elvégezvén ott három évet, a negyedikre a
fővárosba jött. Szüleit régi barátság fűzte Farkasékhoz s mikor szóba
került, hogy a fiatal Szakáll Pestre menjen, apja az ügyvédhez fordult,
nem tudna-e valami jóravaló családot ajánlani, ahol a fiu lakást és
ellátást kaphatna. Farkas ekkor nevetett, a kezét dörzsölte és így
szólt:

– Lakást? Ellátást? Pesten? Hát hol kapna másutt, mint nálunk? Csak nem
engedem meg, hogy a komám fia idegen házba menjen? Az volna szép!

Az öreg Szakáll szabadkozott.

– Ilyesmit nem fogadhatok el… Tulságos baráti áldozat lenne.

– Hát ingyen kivánom? – kérdezte az ügyvéd mosolyogva. – Kapok
karácsonykor egy szép selmeci pipát, vagy, ami még jobb lesz, hat tő
belga rózsafát, amilyenekre már régóta vágyom s azzal rendben van a
dolog. Megegyeztünk, szót se többet!

Az öreg Szakáll, aki jó üzletember volt, ugy vélte, hogy tulajdonképp
tényleg ez a leghelyesebb megoldás és így az ifju jogász a mondott
szeptemberi délelőttön dr. Farkasékhoz került.

– Kiváncsi a kertre? – kérdezte egy kis szünet után Hortense, aki még
mindig meg volt hökkenve Szakáll tudományszomjuságától.

– Nem értek a virágokhoz, – felelt a jogász – sajnos, nem vagyok
medikus.

– Igaz, igaz, hisz ön jogász… Kelemen is jogász, az a Kelemen, akiről
előbb említést tettem.

– Örvendek – jegyezte meg szárazon a vendég.

– Azonban Kelemen nem oly nagy barátja a tudományoknak, ő inkább
pipázik, és… lustálkodik.

– Ez hiba. Gyülölöm a lusta embereket. A testnek dolgozni kell. Den
Corpus muss man schinden. Okos ember nem fogja engedni, hogy a test urrá
legyen fölötte.

Hortense ismét lelkifurdalásokat érezett. Lusta kis lány volt egész
életében, szeretett délig az ágyban maradni, s ha már fölkelt, odaállt
az ablak mellé és kinézett a kertbe, anélkül, hogy valamire gondolt
volna, anélkül, hogy vágyat érzett volna a cselekvésre. Eddig nem hitte,
hogy ebben valami rossz legyen, szülei – az örökké mosolygó apa és a
fiatalos vérü anya – nem törődtek vele, hogyan üti agyon a napját, az
ösmerőseik sem faggatták: hány órakor kel föl és mennyit munkálkodik a
háztartásban? De most e határozott, fagyos szavak megmutatták, hogy
helytelenül cselekedett. Amikor Szakáll száraz, hideg hangon mondta:
„Gyülölöm a lusta embereket“ s felvillanó, gyülölködő sárga szeme is
igazolta, hogy nem frázist pörget – a leány elröstelte magát s megijedt
tőle, hogy hátha a fiatalember meg találja kérdezni, hány órakor szokott
fölkelni? Csodálkozva nézett a vendégre, aki ifju kora dacára már ilyen
erélyes, okos és szorgalmas, s alakja önkénytelenül megnőtt a szemében.

A ház előtt kocsi állt meg. A közben megindult esőben egy vadászruhás
alak iparkodott a terrasz felé és gyorsan belépett a szobába.

– Apa! – kiáltott föl Hortense, megörvendve, hogy a kínos kérdést
elkerülheti. – Apa, apa, mit hoztál?

A vadászruhás csupa viz és sár volt, csizmáján szalmaszálak lógtak,
friss vetések nyoma látszott, kalapján busan lengett a fácán-toll. Bár
bőrig volt ázva, nem vesztette el jókedvét s büszkén rázott meg egy
vékonypénzü nyulat.

– Ennyi az egész? – kérdezte a leány. – Ugyan érdemes volt megázni!
Szegény apa!

Farkas nevetett és megcsókolta a leányt, aztán kezet szorított a fiatal
emberrel.

– Szakáll, nemde? Ugyebár? Azonnal megösmertelek, bár tiz év óta nem
láttalak. Nincs rossz fejem, mi?

Ez nem volt tréfa nála. Csodálatos memoriája volt, de csak bizonyos
dolgok, többnyire sajnos olyanok iránt, amikből a gyakorlati életben
édeskevés haszna volt. Igy, ha évtizedek mulva járt is egy helyen,
erdőben, mezőn, megismerte az egyes fákat, tudta hol ágaznak el az utak,
merre van a patak? Régen látott színdarabokból, régen olvasott versekből
évek mulva is tudott idézni; ha egy dallamot hallott, soha se felejtette
el. A praktikus dolgok iránt azonban nem volt meg ez a fogékonysága,
akárhány fontosabb tárgyalásáról teljesen megfeledkezett, ha ide vagy
oda, valamelyik feléhez indult s utközben egy ismerőssel találkozott,
kipárolgott a fejéből, hogy tulajdonképpen más dolga is volna s élénk
beszélgetés közben kisérte el barátját Ó-Budára vagy az Elevátorhoz,
ahogy éppen jött.

Dr. Farkas azzal mentegette e fogyatkozását, hogy tulajdonképpen nincs
igazi kedve hivatása iránt s benne művészlélek veszett el. Tényleg
csinosan zongorázott, hegedült, elég jó verseket is írt, s minden szép
iránt érdeklődött, lett légyen az fenséges hegylánc vagy tegnap kikelt
kikirics. De művészszenvedélye soha nem vitte tulzásba s távol állt
tőle, hogy magát pályatévesztett embernek gondolja; szépen bele tudott
nyugodni abba is, hogy művész helyett ügyvéd lett, s csak a pontosság
ellen remonstrált. Mint a házban mindenki, ő is (kivévén ha vadászni
ment) későn kelt, lassan barátkozott meg a munkálkodás gondolatával s
hamar belefáradt. De azért el nem kedvetlenedett soha, a legpiszkosabb
ügyvédi teendőket is derült arccal végezte s mindig dörzsölgette a
kezét, mint akinek valami jó üzlete sikerült.

– Na lássuk csak Samukám, – szólt reggelente irodájába lépve, a
bojtárjához – mi is vár ma ránk? Biztosítási végrehajtás, hehehe, ezt
már elaludtuk volna. Nem baj, a végrehajtott nem haragszik meg érte.
Tárgyalás Zengőivel? Eh, ma nincs olyan napom, hogy bevegyem azt az
uzsorást. Foglalás Feketénél? Ez a maga dolga. Hopp… jegyeket venni az
Operába. Ezt nem szabad elfelejteni, mert Ibolya és Hortense kikaparják
a szememet.

És azonnal magára kapta kabátját és sietett be a városba, a jegyirodába,
gondoskodni az estéli szórakozásról, s egész nap ragyogott az arca,
dobogott a szíve, hogy Fideliot vagy Faustot élvezheti.

Mint látható, dr. Farkas nem volt a legpedánsabb fiskális és nem igen
sokat törődött a klienturájával. Ennek az idők folyamán nyoma is
látszott, mert az apai örökség lassan fogyni kezdett s az ügyvédi hig
keresmény nem birta el a nagy háztartást. Ám ez sem keserítette el
Farkast, tovább mosolygott, tovább hegedült s tovább élte a maga derült,
kedves világát, amelynek kőből alakult hasonmása volt a mindenkinek
nyitott, mindig mosolygó barátságos ház.

– No hát, megmutattad már a fiatal úr szobáját? – kérdezte Farkas
Hortensétől.

– Még nem – mosolygott a leány, aki megszokta, hogy apjával mindig
derülten beszéljen.

– Akkor föl az Olimpusra! – vezényelt a vidám vadász. – Mert a tetőn
fogsz lakni, öcsém, ahogy diákhoz illik, fülemilék és fakoronák között.
Ha kinyitod az ablakot, az égbolt benevet a mosdótáladba. Lássuk, hogyan
tetszik a vendég úrnak?

Fölmentek a csiga-lépcsőn s egy tágas, világos szobába jutottak, amely
vadász-disszel volt ékesítve: kitömött madarakkal, rókákkal, borzokkal,
agancsokkal. Az ablak előtt széles íróasztal állott, mellette két öreg
karosszék, aztán egy nagy könyvszekrény; minden igen barátságos és
tiszta.

Szakáll a fülkébe övezett ablakhoz lépett és kinézett rajta, aztán
visszalépett.

– Bocsánat egy kérdésért… Nem lesz itt huzat? Az ablakok kissé szabadon
fekszenek.

Farkas gondolkodott.

– Biz’ az lehet. Majd kitapasztjuk. Egyébként van itt egy másik
vendégszoba is, amelyik jobban tetszik, az rendelkezésedre áll. Nézzük
meg a másikat.

Hortense megfogta az apja kabátját.

– Abba nem lehet, papa… Kelemen…

Az ügyvéd nevetett.

– Még alszik? Hallatlan! Ez aztán a vendég!

Megdörzsölte a kezét és Szakállhoz fordult:

– Kelemen családunk egyik barátja s az este nálunk volt. Éjfélig
sakkoztunk, akkor még megittunk egy teát, közbe rákezdett az eső és a
szél, ugy hogy itt marasztaltuk. Hálából mindezért még az igazak álmát
alussza. De megállj csak, hétalvó!

Előkeresett egy sétabotot, lassan kilopózott a szobából, maga után
intette Szakállt és Hortenset s a folyosón át a másik vendégszobához
ment lábujjhegyen. Az ajtó előtt megállt, magasra emelte föl a botot s
olyat huzott az ajtóra, hogy az csaknem kettérepedt.

Szakáll kiváncsian várta a fejleményeket, hogy a szoba lakója ezek után
azt hiszi, hogy földrengés van s hanyatt-homlok ugrik ki az ajtón.

De nem így történt. A szobából egy nyugodt hang felelt a kellemetlen
adjon isten-re.

– Ujabb élcet kérünk. Ez már nagyon régi.

Farkas nevetett, mint a gyerek.

– Nagyszerü fiu ez a Kelemen – mondta büszkén, mintha Kelemen épp most
nyerte volna meg az actiumi csatát. – Össze kell barátkoznotok! Igazi
fiatalember: kedves és szemtelen, mint egy veréb.

– Cigarettát és reggelit kérek, Hortense – szólalt meg ujra a hang a
szobából.

– Tessék! – kacagott az ügyvéd. – Tessék! Hát nem mondom! Még föl se
nyitotta a szemét és máris enni, inni kér! Nem kapsz semmit – kiáltotta
be a kulcslyukon. – Itt az ebéd ideje! Tessék fölkelni!

Intett a társaságnak, hogy lopózzanak le lábujjhegyen, hadd beszéljen
tovább Kelemen, abban a hitben, hogy ők még az ajtó előtt állanak.

– Azt hiszem, – szólt az ügyvéd visszatérve az uri-szobába – hogy
Kelemen ez idő szerinti helyisége megfelelőbb lesz. Ámbár a másik szobán
se nehéz segíteni. Ha bemegyek a városba, veszek gyapotot s úgy
körülbástyázom az ablaktáblákat, hogy azokon ugyan lehellet se fér be.

– Miattam ne fárassza magát, ügyvéd úr – tiltakozott Szakáll.

Farkas ránézett a vendégre.

– Én nem vagyok neked ügyvéd úr. Szólíts csak Zoltánnak, mint a többiek.
Nem vagyok még olyan öreg. De nem ezt akartam mondani, hm, megállj csak.
Igen, bent a városban láttam egy boltot, ahol kitünő gyapot-szalagokat
lehet kapni, egy méter nyolcvan krajcár. Ezzel beszegem az összes
ablakokat. Élvezet lesz megcsinálni; ráadásul a két üveg közé mohát
teszünk.

Az arca csillogott, mindig öröme telt benne, ha efféle munkát
végezhetett. Kertészkedése is már hajlandóságot árult el a kézi
mesterséghez, ha pedig órát, lakatot kellett reperálni vagy a villamos
csengőkkel, vizvezetékkel volt baj, boldogan szedett elő vésőt,
kalapácsot s addig fúrt-faragott, míg a fogyatékosságot ki nem
igazította. Minden efféle munkához értett, volt lombfürésze és
esztergályozó-padja, ólmozó lámpája, lombikja és ezer különböző szöge,
csavarja; mikor pedig neje valamelyik karácsonyra egy láda angol
acélszerszámmal lepte meg, boldogabb volt, mintha földbirtokot örökölt
volna. Ha házi munkája akadt, minden egyebet félretett s addig nem
nyugodott, míg meg nem reperálta a titkos lakatokat, vagy az aneroidot
vagy a feketekávé-főzőt. Üres óráiban új gépezeteket eszelt ki: így volt
egy spiritusz-kazánnal összekötött pipatisztogatója, amelyet maga
állított össze s amely villámgyorsan huzta végig a ludtollat a
pipaszárakon; egy fali órát ébresztő-szerkezettel látott el, amelynek
csak az volt a baja, hogy gyakran ok nélkül is megszólalt; és
fölfedezett egy villamos gyufát, amely abból állt, hogy a villámos
palack szikrái meggyujtottak egy hosszu darab drótra erősített taplót.
Félóráig tartott, míg az ember ilyen módon tűzhöz jutott, mert előbb a
palackot meg kellett tölteni, de a háziúr kedvéért mindenki ezt a
pattantyut használta dohányzáshoz.

Alig ültek pár percig az úri-szobában s Farkas még be sem fejezte
magyarázatait, hogy és mint lőtte le a zuglói réteken a konyhába
szolgáltatott nyulat, mikor nyilt az ajtó és belépett Kelemen.

– Jó reggelt! Jó reggelt! – nevetett rá gúnyosan az ügyvéd. – Aki korán
kel, aranyat lel!

Kelemen rosszkedvüen üdvözölte a társaságot és feszesen mutatkozott be
Szakállnak.

– Mi baj? – kérdezte Farkas, valami huncutságot sejtve.

– A találmányod meg van őrülve, – dörmögte a jogász. – Ma éjjel a
kakuk-óra ötször berregett, pedig föl se huztam.

Az ügyvéd komolyan akart fiatal barátjára nézni, de aztán kitört belőle
a nevetés. Ő állította be este úgy az órát, hogy az minden órában
csöngessen a hét-alvó fülébe s most boldog volt, hogy a találmánnyal
egybekötött tréfa ilyen jól sikerült.

– Kitünő tréfa, – mondta Kelemen, – kitünő… Meg fogom gondolni, míg még
egyszer felülök neked. És micsoda átkozott szerkezet! Hozzávágtam a
papucsot, Klopstock összes műveit, végül a gyertyatartót, de csak egyre
berregett, berregett, mintha fizetnék. Zoltán bátyám, benned egy
pokolgép-gyáros veszett el.

Szakállnak eszébe jutott, hogy azt a szobát jelölték ki számára, hogy az
ő álmait is szét fogja dúlni a megőrült kakuk-óra s ettől a gondolattól
megborsózott a háta.

– De egyébként jól aludtál? – kérdezte a fiskális.

– Nem; legkevésbbé sem. Hogy, hogy nem, félálomban az esteli utolsó
sakk-játszmával kezdtem foglalkozni s hosszu tanulmány után végre
rájöttem, hol csináltam a hibát. Mikor a királynéval kimozdultam,
fedezet nélkül hagytam a királyt s ez volt a vég kezdete.

– Óh, persze, – ellenkezett Farkas. – A királynéd akkor már be volt
ékelve a futóim közé.

– Igen? – ásított Kelemen. – Akkor kár volt annyit törni a fejemet.

Hortense résztvevően nézett a rosszul aludt ifjura.

– Maga most nagyon éhes lehet, – szólt sajnálkozva.

– Ez bizonyos, – felelt őszintén a gavallér. – Nagyon éhes vagyok.

Farkas az órára pillantott.

– Két óra! Vajjon hol jár az asszony meg Ibolya?

Hortense kinézett az ablakon. A ház előtt éppen akkor állt meg egy
bérkocsi.

– Már itt is vannak, Kelemen, – nevetett, mert ő is éhes volt. – Azonnal
leülhetünk az ebédhez!



II.

Szakáll Péter tehát beköltözött a barátságos házba, ahol a téli napok
nyájasan sorakoztak egymáshoz. Farkas mindjárt másnap neki látott volt
az ablakok megcsinálásának s bár egy ügyben Nagykátára kellett volna
mennie, inkább honnmaradt s a képviselettel Samut, a bojtárt bízta meg.
Az ügyvéd egész nap tett-vett, furt-faragott és dolgozott a szobában meg
a háztetőn, végre azonban oly szakértelemmel csinálta meg az
ablakfülkét, hogy azon tényleg „egy lehelet se tudott befurakodni“. A
szoba tehát kellemes volt s a liget csöndje fölötte alkalmassá tette a
tanulásra.

Szakállnak az új környezet kezdetben merően idegen volt s később sem
tudott beleszokni az ott uralkodó hangba s világfölfogásba. A házban
mindenki barátságos, könnyen gondolkodó, nyiltszívü volt s akárki lépte
is át a küszöböt, Farkas úgy fogadta, mint régi, jó barátját. Bizalmával
az idők folyamán sokszor visszaéltek, de ez nem változtatta meg
jellemét: nagy gyerek maradt, aki irtózott minden formától, vaskalaptól,
pár szó után bárkinek föltárta lelkét és ha százszor is csalódott,
százszor újra tudott lelkesedni. A komoly, sötét kérdések nem vonzották,
ellenkezőleg, futva menekült előlük s mi sem töltötte el olyan
szomorusággal, mint a gond érzése vagy látása. Kissé felületes, de jó
ember volt, tetőtől talpig, a világgal, családjával és önmagával
szemben, szerette, ha körülte mindenki jól érezte magát és legfőbb
jutalomnak egy hálás tekintetet, egy meleg kézszorítást tartott.
Bálványozásig imádta feleségét, gyermekeit; jóbarátaiért mindenre képes
lett volna, anélkül, hogy ez áldozatok igazi súlyát, jelentőségét érezte
volna. Mint a virág illatot ád mindenkinek, aki mellette elmegy,
gazembernek, becsületesnek egyaránt, úgy ő is mindenkire melegséget és
barátságot iparkodott hinteni, könnyelműen, vidáman, mint a vadrózsa,
amely nem sejti, hogy az ősz beköszöntésével senki se fog vele törődni.

Szakállnak más nézetei voltak az életről. Szűkszavu és szűkszívü
családból származott, amelynek hallgatag jeligéje évszázadok óta az
volt: lassan, de biztosan előrenyomulni. Ő az embereket, fiatal kora
ellenére, hidegen itélte meg, látta tülekedésüket s mégis nagy
tudatlanságukat, és értékelni tudta azt az óriási kincset, amely a
tudomány könyveibe van lerakva. Uzsorás módra gyüjtötte az ész
gyümölcseit, mohón, pillanatra se ernyedve el, a szükséges mértéken
felül. És mint a zsugori nem a világnak, hanem a maga sajátos
szenvedélyének gyüjti a kincseket, ő is elzárta lelkét az emberek elől,
a szellem kincseit nem mutogatta, és ahelyett, hogy a mívelődés
eszközeivel jellemét, modorát csiszolta volna meg, a sok szellemi erőből
raktárt csinált, amelynek fegyverei komoran sorakoztak egymás mellé.
Szakáll lelki szeme előtt ki volt jelölve a pálya, amelyen előrehaladni
kívánt. Állami hivatalnoknak készült, aki a rang-lajtorján lehetőleg
magasra kússzon föl s ezzel egy újabb fokkal segítse fölfelé a lassan
előrenyomuló Szakáll-családot. A nagyapa még paraszt volt, a fia már
kereskedő, az unoka hivatalnok, az utána következők még magasabbra
juthatnak. Nem festett maga elé fellengős célokat, tisztában volt azzal,
hogy nem lángelme, hanem csak szorgalmas hangya, de amit e kereteken
belül el lehet érni, arról tudta, hogy az övé lesz. Ez a hideg pálya
tetszett neki, mert a karakteréből fejlődött, mert legapróbb részletében
is okos volt s kizárt minden kalandos vonást. A tudat, hogy különb a
többi embernél, aki céltalanul, a jövő ismerete nélkül vág neki az
életnek, büszkeséggel és megelégedéssel töltötte el.

Mint vidéki jogászkodása alatt, úgy Szakáll Budapesten is szorgalmas
volt. Egész nap a könyveit bujta, de amellett maradt ideje, hogy az
egyetemre járjon és szigorlatokat is hallgasson. Élete már most is olyan
pontos volt, mint a legkitünőbb bürokratáé. Korán kelt és hóna alatt
könyvvel sétált egyet, aztán megreggelizett, leült tanulni, majd bement
az egyetemre. Délben hazasietett, egyszerüen megebédelt, bement a
szobájába és vacsoráig el sem hagyta a könyveit.

Farkas tisztelte ezt a buzgóságot, de meg nem értette. Az ügyvéd, mint
minden művészhajlandóságu lélek, nem volt barátja a tételes, a formákba
öntött tudománynak és színe előtte csak annak volt, ami szép, amit a
természet vagy a képzelőtehetség tesz azzá. Ilyen volt idősebb korában,
hát még milyenebb, amíg jogász volt: mindig vidám, mindig könnyelmü,
mindig eltelve a szép iránti mámorral, lett légyen az virág, műremek
vagy asszony. De könnyed gondolkodása és tettei dacára tisztán érezte,
hogy nem vétkezett semmit, sem a világ, sem önmaga iránt. Más embernek
ilyen karakter mellett talán nem tetszett volna Szakáll, ám ezt az
érzést Farkas nem ismerte, ő mindenkivel szemben, természetéből
kifolyólag szolgálatkész, barátságos volt, akár hasonló indulattal
találkozott, akár nem. Jó barátságban lévén Szakáll szüleivel, a
rokonérzést rögtön, indokolás nélkül kiterjesztette a fiúra is és beérte
annyival, hogy megpróbálta néha, nem lehetne-e szép szerivel a
pápaszemes jogászt vidámabbá és fesztelenebbé tenni.

Erre alkalom a víg épületben bőven volt.

A Farkas-házban társaság gyakran fordult meg s nem múlt nap, hogy
egy-két vendégük ne lett volna. E jóbarátok sajátságosan illeszkedtek,
szinte belejegecesedtek a család körébe. Itt volt például Kelemen, egy
kis fiók-Farkas, aki rövid ismeretségük dacára máris erősen kezdett
hasonlítani a fiskálishoz, akinek gondtalan, könnyelmü kedélye
önkénytelenül reátapadt a legtöbb vele érintkező emberre. Kelemen
szintén azon az őszön került Farkasékhoz, mikor Szakáll a házba
költözött. Az apa a liget felé közlekedő omnibuszon találkozott össze
egyszer-kétszer a diákkal; ilyenkor eldiskuráltak s csakhamar kölcsönös
rokonszenvet éreztek egymás iránt. Pár ilyen kocsizás után Farkas házába
vezette Kelement s már a harmadik látogatás oly bizalmassá tette
viszonyukat, hogy az új vendég gyakran az éjszakát is a barátságos
házban töltötte. Kelemen tudvalevőleg jogász volt és fiatalember, a szó
teljes értelmében: fogékony lelkü, kíváncsi természetü, aki csak adta a
tapasztaltat, valójában azonban mit sem tudott, nem is sejtett az
életből. Miután jogász volt, úgy illett, hogy jártas légyen a könnyü
társalgásban, az ivó-szobában, a kártya és dohány körül s lovagias
hajlandóságokra is szüksége volt. Kelemen úgy tett, mintha mind e
kérdésekkel már sokat foglalkozott volna s modora, világfölfogása
fásultnak tetszett, mint sok más ifjúé hasonló korban. Alapjában azonban
Kelemen naiv és romlatlan lélek volt, aki tele tüdővel szivta magába a
Farkas-ház sajátos levegőjét. Az ügyvéd is érezte, hogy voltaképpen
szűzi hó borítja az ifju szívét s jól esett neki, hogy a jogász őt
vallotta mintaképének. Kelemen pár heti ismeretség után épp úgy beszélt
az emberekről, a világról, mint Farkas; szerette őket, ahogy a lélek
emberének szeretnie kell az életet, ezt a legfőbb alkotást; némi
hajlandósága volt a szép iránt, sőt megpróbálta a művészettel is,
anélkül azonban, hogy e téren a jóakaratnál többre vitte volna. De mert
Farkas eljárt az operába és ott gyakran székéről is fölkelve tapsolt
egyes művészeknek, ő is követte a dalművek csarnokába s hasonló módon
lelkesedett a szép iránt. Egyszer fölutaztak Bécsbe, sőt a nyár végével
elmentek Velencébe is és csodálták a képeket, elsősorban azokat,
amelyekből lélek sugárzott ki. Majd hazatérve, fegyverrel vállukon
bejárták a rengeteget, a sziklás hegyoldalakat, az enyhe völgyeket és
mindenütt találtak valamit, ami kárpótolta őket a fáradtságért. Kettejök
karaktere így lassan egyre hasonlatosabb lett, azzal a különbséggel,
hogy Kelemen a nagyvilággal szemben zárkózottabbnak, hidegebbnek mutatta
magát, de azért titokban épp oly vak bizalommal fogadta az élet
megnyilvánulásait, mint az ügyvéd.

Kelement mindjárt első napon, hogy a barátságos házba lépett, meleg
rokonérzés, majd pedig szerelem fogta el Hortense iránt. Hortense volt
úgyszólván az első leány, akivel a tulajdonképpeni életben találkozott s
lelkét ez a természetes, friss női kép rögtön megfogta: ez valószinüleg
épp úgy megesett volna vele, ha bármilyen más csinos fiatal lány előzi
meg a Farkas-kisasszonyt. Kelemen abban a korban volt, amikor a szív a
leghevesebben s a legkövetkezetlenebbül szeret, s azért már az a tudat
is mámorossá tudta tenni, ha elnézte a fiatal leány karcsu alakját,
nyilt vonásait, ha egy fedél alatt lehetett vele: – úgy érezte, hogy ez
elég boldogság egy életre. S míg a lelke tele volt forrongó indulatokkal
és a szíve előtt egy új, csodás fényü és titkos világ nyilt meg, addig
külsejével nem árulta el, mi lappang benne s adta a könnyüvérü,
gondtalan jogászt, aki öblös pipákat szív és vidáman pörgeti napjait.
Hortense csak sejtette, hogy Kelemen meleg tekintete elkíséri minden
lépését, de érzése szóba nem került. Kedvelte a fiút, akinek egyszerü
gondolkodása, barátságos világfölfogása megegyezett az övével, szívesen
is látta, hogy házukba jár, hogy a városba elkíséri, hogy szórakoztatni
próbálja, egyébként azonban más érzelem nem fejlődött ki benne, s az a
lelki kapocs, amely az ifjúhoz füzte, két hónap múlva se lett erősebb,
mint az első napon.

A téli estéken az úri szobában nap-nap után megalakult a pipázók klubja,
az ügyvéd elnöklete alatt s míg az urak nagy tajtékszörnyetegekből
ontották a hájas füstöt, a két leány himezett és zongorázott, Farkasné
pedig regényeket olvasott. Az ügyvédné, bár nem volt már fiatal, még
mindig szép asszony-számba ment. A kor nem múlt el nyomtalanul fölötte,
de egyben megnemesítette, megfinomította vonásait és bizonyos
előkelőséggel ruházta föl. Érezte ő is, hogy még szép, hogy a férfiak az
utcán megfordulnak utána s hogy az ő szíve se hült ki egészen.

A Farkas életfilozófiájából az asszonyra is ráragadt egy és más, azonban
a férje kellő lelki alapja nem volt meg nála s így belső élete elütött
az uráétól. Az asszonynak tetszett, hogy szabadon cselekedhet,
gondtalanul élhet és könnyedén, csaknem könnyüvérüen gondolkodhatik,
hogy a kötelességek súlya nem nehezedik reá és az élet komoly árnyai
számüzvék a barátságos házból. Az ő életük függetlenebb volt akármelyik
ismerősükénél, nem kellett garasoskodnia, nem kellett magát ósdi családi
szabályok és kötelezettségek sáncai közé szorítani és ami vágya volt,
azt el is tudta érni. Az élete nyugodt és friss volt, mindig vidám és
mindig fiatal. Nemes arca csak akkor borult el, ha arra gondolt, hogy
voltaképpen mégis csak küszöbön az ősz s egyszer le kell számolni az
ifjúsággal. A szép asszonynak ezek voltak a legrosszabb napjai. Nem
tanulta meg soha, hogy az életben komor vonások, hervadó virágok is
vannak s velök a harcot fölvenni nem volt sem kedve, sem ereje. Ha
érezte, hogy öregedik s nemsokára le kell mondania a fiatalság
szineiről, elszomorodott, de nem szállt szembe a sorssal, nem is próbált
vigaszt találni, hanem elcsüggedett s kétségbeesett, hogy nemsokára tél
lepi el a nyár meleg rózsáit. Ezeken a napokon ideges volt,
visszahuzódott a szobájába és senkit se kívánt látni. Elgondolkozott
életén és sivárnak látta, mint egy óriás halom hervadt virágot. Az
életből, úgy gondolta, tulajdonképp semmi emléke nem maradt volt meg, az
apró kényelmekből, szórakozásokból, utazások özönéből nem emelkedett ki
egy olyan mozzanat, amely hosszabb életü lett volna, s bevilágítana az
alkony sűrüsödő árnyai közé. Házassága Farkassal, vele való élete,
családi világa s a barátságos ház húszéves története egyszerüen egymás
mellé sorakozó képek voltak, csöndesek, izgalom nélküliek, símák,
sohasem bántóak, de, úgy vélte, sohasem lelkesítők. Szerette-e annak
idején Farkast, – már maga se tudta. Viszonyuk zajtalan és örökkön
egyforma volt: az ügyvéd reggel, délben, este megcsókolta a kezét,
megkérdezte, hová akar menni: színházba, a szigetre vagy a Svábhegyre s
halomba hordta neki a kék, sárga és zöldborítéku regényeket.
Meghasonlás, nézeteltérés köztük nem igen volt, Farkas gyorsan rendelte
magát alá felesége akaratának és az udvariasságról soha meg nem
felejtkezett. Az asszonynak úgy tetszett, hogy talán jobb lett volna, ha
férje néha szigorúbb lenne és nem teljesítené vakon minden akaratát,
máskor meg azon a nézeten volt, hogy az ura nem is szerette soha és csak
azért vette el, mert a legtöbb ember meg szokott házasodni. Az eddig
befutott élet mint egy nagy, egyforma, jeltelen sikság terült el mögötte
s ha elgondolta, hogy még egy ilyen nagy darab sikság van előtte s
azután vége a létnek, megborzongott… Az ügyvédnének, amint korban
előbbre és előbbre haladt, gyakoribb találkozása volt e gondolatokkal.
De e komorabb színek nem uralták kizárólag életét s évente alig néhány
napját tették rosszkedvüvé. Szerencsére nem volt sokáig búsuló
természet, mint egy csúf hernyót a még viruló rózsatőről, simította le
magáról a gondokat, kiszökött az alkonyból s vígan járt továbbra is
színházba, társaságba, a napfényre.

Farkas doktor másik leánya: Ibolya részben az ügyvéd, részben az anyja
lelki tulajdonságát örökölte. Volt benne hajlandóság a szép iránt, de ez
az érzelem olykor lányos hiuságban keresett kielégítést; imádta az
életet, az embereket, de nemcsak szeretni tudott, hanem gyűlölni is;
kedvelte a napfényt, a szineket, de néha túlságig ábrándozott és nem
törődött az élet rideg szabályaival. Bálványozásig rajongott anyjáért,
aki mint a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb lény állott előtte. Ez
is mutatta, hogy nőies jellem volt, puha, változó, néha szikla-szilárd,
néha pedig gyáván megalkuvó, mintha élete rezgő hangulatok mozaikjából
volna összerakva. Mint nővére és anyja, ő is szép volt, karcsu és
rendkívül értelmes arcu, néha melegen hangulatos, mint egy nyári
éjszaka, amelyet ezer és ezer illat fűszerez, másszor a bércek fölött
trónoló fehér sziklaorom hideg nyugalmára és szépségére emlékeztetve.
Farkas talán melegebben szerette Hortenset, de jobban csodálta Ibolyát,
akinek sajátos jellemvonásai a titokzatosság erejével hatottak rá,
jóllehet természetes magyarázatuk az volt, hogy a leány lelkében, mint a
legtöbb lányos jellemben, nem jegecesedett ki határozott akarat, hanem
válogatás nélkül szivta magába s adta vissza az élet különböző
hangulatait. Maga Ibolya nem sejtette, hogy a világ előtt milyen képben
él. Ő azt hitte magáról és joggal, hogy őszinte, mert mindig olyannak
mutatta magát, amilyen tényleg volt, de az emberek rejtélynek vélték
sajátságos impresszionizmusát és, mert nem volt tulajdonképpeni
karakter, egy sokoldalu és sokféleképp csiszolt jellemet kerestek benne.

Aki a barátságos házba vetődött, azt ez a három női kép és az egyenes,
becsületes férfi vonzották, vagy legalább is érdekelték. Azt kellett
hinni, hogy ezek más emberek, mint a többiek s az a tény, hogy az életük
függetlenebb, formáktól mentebb volt, mint egyebütt, ezt a nézetet még
jobban megerősítette. Akár Hortense-zel, akár az ügyvédnével, akár
Ibolyával beszélt az ember, a lélek sajátos, friss benyomást érzett és
önkénytelenül megtelt hangulattal. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb
boldogsága, ha valaki ezt méltányolni s előtte kifejteni tudta, és abban
a meggyőződésben élt, hogy az ő háza nemcsak a legbarátságosabb, de a
legtisztább és legegyenesebb épület is a fővárosban.



III.

Farkas egyszer ebéd után – már tél járta – ravaszkodva mosolygott a
leányaira.

– Ma estére meglepetést hozok, – mondta kezét dörzsölgetve, – egy
kellemes meglepetést, amiért olyan kedvesen emlékeztetek meg a nevem
napjáról. Eleintén arra gondoltam, hogy egy-egy kalapot veszek nektek,
de aztán más jutott az eszembe és… De nem beszélek tovább.

Hortense az apja ölébe ült.

– Most már úgy se meglepetés, apa, – hízelgett Farkasnak, – mert tudjuk,
hogy készülnünk kell valamire, mondja hát el mindjárt.

– Ki van zárva, – ellenkezett az ügyvéd nevetve. – Ösmertek, amit
mondtam, azt megmondtam. Majd estére… Csönd, ha mondom!

Hortense fölbiggyesztette ajakát.

– Lássa, ez nem szép. Én is előre elárultam, hogy egy pár papucsot
himezek a nevenapjára.

– És én, hogy házisapkát csinálok, – tette hozzá Ibolya.

– Én meg, hogy egy szivartárcával lepem meg – fejezte be Laura asszony.

A fiskális kimenekült a leánya karjai közül és komolyan sétált föl s alá
a szobában. Fején pompázott az új házisapka, egy piros fez, hosszu
selyembojttal, míg lábain a Hortense ajándékai voltak: két sötétkék
papucs, két vérvörös szív beléje hímezve.

– Nem lehet, – mondta határozottan, de azért látszott rajta, hogy
oldalát furja a titok. Félt, hogy mégis elmondja s ezért az ablakhoz
lépett és másról kezdett beszélni.

– Nézzétek, milyen szépen havazik, – szólt a fehér szinekbe burkolózó
kertre mutatva. – Estig olyan sáncok emelkednek, hogy nem lehet az
utcára menni!

Tényleg sürü fehér felhők kavarogtak az ablakok előtt s az össze-vissza
rezgő hópihékben úgy tetszett, mintha a fák, a kerités, a kökény-bokrok
lassan körülforognák a házat.

Hortense odalopózott az apja mellé.

– Lássa, – mondta hizelegve, – ha olyan nagy lesz a hó, talán meg se tud
érkezni a meglepetés.

– Oh, ő nem olyan ember, hogy megijedjen, – szólt az ügyvéd s ijedten
ütött a szájára… Tessék, most elárulta magát!

– Megvan! megvan! – ujjongott a két leány. – Most már csak mondja el
egészen!

Az ügyvéd megvakarta a fejét, de azért mégis boldog volt, hogy túladhat
a titkán, amely már nagyon kikivánkozott belőle.

– Hát, – szólt, – ha már úgyis tudjátok, hát elárulom, hogy estére
vendéget hozok. Egy nagyon kellemes, jóravaló fiatalembert, akit a minap
ösmertem meg Baráthnál. (Baráth kuriai bíró régi barátja volt Farkasnak,
akivel minden két hétben tarokkban mérték össze erejöket.) Ritkán
találkoztam rokonszenvesebb emberrel, – nos, Kelemen sem az utolsó: ő
körülbelül ugyanaz, mint ez az ifju barátunk. Művelt, okos, bátor,
kedves és táncolni tud, gyerekek, azt öröm nézni, hogy’ táncol! A lábai,
az arca, a szeme ilyenkor úgy beszél, mint a legkiválóbb szónoké s az
embernek kedve kerekedik melléje ugrani s eljárni vele a Kállai-kettőst.

– Maga mindig fiatal marad, – mosolygott az asszony s egy regényt
keresett ki a polcról.

– És ez a helyes! Azt akarom, hogy nemcsak én, de mindenki körülöttem
fiatal és vidám maradjon. De a tárgyra! Hát… meghívtam ezt a mi új
barátunkat, aki ma este fogja tiszteletét tenni.

– A nevét, apa, a nevét, – tudakolta Ibolya.

– A neve? Oh az furcsa. Vendégünket úgy hívják, hogy Bükkös.

– Nem is olyan csunya név, – vélte Hortense. – Bükkös… Az egy szép erdő,
nemde?

– Igenis. Eleintén kissé furcsa, hogy egy fiatalember a rengeteget
viselje névnek, de aztán megszokja az ember. Hiszen hívhatnák
Galagonyának vagy Macskának is, ez sem változtatna rajta. Tehát Bükkös
Pál ma este meg fog jelenni s reménylem, hölgyeim, szíves fogadtatásra
talál.

– Igenis, apa, – nevetett a két leány s előre elképzelte magának a
furcsa nevü embert. Az egyik szőkének látta, a másik barnának, az egyik
magasnak és komolynak, a másik zömöknek és vidámnak.

– Tehát mehetek? – kérdezte a fiskális, miután mindent kivallott. – Meg
vagytok elégedve?

– Mehet, mehet, – kacagott Hortense gúnyolódva. – A lőpor a
vendégszobában várja.

– Tessék, már ezt is tudják, – csóválta meg fejét az ügyvéd, haragot
színlelve. – Nem lehet előttetek semmit se titokban tartani!

Tüzijátékot akart estére rendezni s mázsaszámra vásárolta össze a
salétromot meg a papirhüvelyeket, de elfeledvén lezárni a vendégszobát,
a két leány hamar rábukkant erre a titokra is.

– Ez volt az utolsó nektek szánt meglepetés, – dörmögött Farkas és
fölballagott a lőpor-raktárba.

Estére a barátságos ház számos vendéget látott.

Ott volt Kelemen, Szakáll, Szombati, a pipások királya, Samarjai, a
mindig söröző és Sárosi, egy szerény, csöndes fiatalember, aki
mindenkihez alkalmazkodni tudott és mindenki iránt figyelmes volt,
jóllehet, nem egyszer őt választották ki az élcek céltáblájának. Samut,
a bojtárt is meghivták s a gyerekképü zsidó fiu, most, kölcsönkért
fekete kabátjában mozdulatlanul, mereven, mint egy cégtáblának kifestett
pléhember állt a sarokban és nagy szemével tiszteletteljesen nézte a
lányokat meg az ügyvédnét. Ez a kis bojtár sajátos ember volt, akiben
különös érzések laktak. Ime:

Samu boldog volt, hogy Farkast, ezt a szerinte pompás embert
szolgálhatta s kutya nem lehetett hivebb az ügyvédhez, mint a kis
máramarosi jogász, aki az életét adta volna oda a principálisáért. De
ezenkívül még más érzelem is füzte a házhoz. A bojtár titkos rajongással
imádta Hortensét, Ibolyát és Laura asszonyt. Mikor az irodai órák után
csöndesen ballagott haza a városligeti fasoron át, a szíve, úgy érezte,
tele volt szenvedéllyel, egy rettentő, érthetetlen szerelemmel, amelynek
egyszerre három tárgya volt! Oh, micsoda fenséges lény volt előtte
mindhárom: Hortense is, Ibolya is, Laura is. Egyszer az egyik tetszett
neki jobban: a nemes arcélü asszony, aztán úgy vélte, hogy mégis az
idősebbik ügyvéd-kisasszony az, akiért az életét úgy dobná oda, mint egy
rongyos keztyűt, majd Hortense gyermek-arca hevítette föl a szívét s
végül is nem tudott választani, csak szerette mind a hármat és szédült a
szíve lüktetésétől. Mindezt nem árulta el senkinek, sőt még az is nagy
küzdelmébe került, míg önmagának be merte vallani, mert ilyen sajátos
szerelemre a világon, tudomása szerint, még nem volt példa. Jó ideig
tartott ez a furcsa lelkiállapota, mikor végre elhatározta, hogy
legalább önmagának kiönti titkát s naplót kezdett vezetni. Az irodai
órák hosszu munkája után még a lakásán is gyertyát gyujtott, tollat
szedett elő és megírta lelke csodálatos varázsképeit. A könyvet hét
lakat alatt őrizte s mikor bejegyzéseit végezte, még a külső ajtót is
magára zárta.

Samu arra gondolni se mert, hogy valaha akár Hortense-zal, akár
Ibolyával érzéseit közölje, neki elég boldogság volt, hogy egyáltalán
megadatott a mód, hogy az ügyvédné és leányai körében lehessen; annyira
maga fölött állóknak képzelte őket, hogy még csak gondolatban is
remegve, megihletődve imádta őket. Most is ott állt hát a sarokban –
gondosan vigyázva, nehogy a kölcsönkért szalónkabáttal nekitámaszkodjék
valaminek – és nézte a bájos karcsu alakokat és a szíve megtelt egy
titkos érzés minden titkos hangulatával.

Hét óra tájt konfortáblis állt meg a ház előtt s egy nagy köpönyeges
fiatalember hámozódott ki belőle.

– Itt van! itt van! – kiáltotta az ügyvéd, aki az ablakból leste a
vendégeket. – Kelemen, a zongorához és tusst, tusst!

A jogász odaugrott a hangszerhez és dalra készen várta a jövevényt. A
leányok mosolyogtak, Farkas pedig kipödörte a bajuszát.

Az ajtó megnyilt s a Próféta indulójának hangjai mellett egy magas,
karcsu fiatalember lépett be. A javarészt ismeretlen környezet, az
idegen ház, a furcsa tuss akárkit meglepett volna, de Bükkösben a
természetesség oly erősen volt kifejlődve, hogy nem lepődött meg, hanem
csak elmosolyodott s könnyü léptekkel haladt a háziasszony felé.

Valóban csinos fiu volt, a fiatal Szigfrid üde erejével, isten-adta
tetszetősségével, arcán az őszinteség félreismerhetetlen, szinte dacos
vonásaival. És tényleg nyilt ember is volt, aki szilajon váltakozó
érzéseiből nem csinált titkot s lelke hullámzásainak nem épített
akadályt. Szíve fogékony és érzékeny volt minden iránt, a szépért
lelkesedni tudott, a csúfat megvetette, a derék embereket
fölmagasztalta, a ravaszokat gyülölte. De mint a legtöbb nyiltlelkü
ember, könnyen volt befolyásolható s azért ma ez tetszett neki, holnap
az, ahogy éppen a helyzet eléje festette; így megesett az, hogy amit
most helytelennek vélt, azt másnap jónak ismerte el: ám a jóhiszemüség
sohasem hiányzott cselekedeteiből. Ez igazolta minden lépését s volt
benne annyi lovagiasság is, hogy hibáit belátni tudta.

A bemutatkozások és üdvözlések után Bükkös Ibolya mellé telepedett s
beszélgetni kezdett a leánnyal. Szabadon, fesztelenül beszélt és bár
alig pár perce ismerte az új környezetet, véleményt kockáztatott meg a
jelenlévőkről. Szombati nem tetszett neki, mert dohányszagu volt és
mindent megszaglászott, Sárosin érezte, hogy jó fiu és szolgálatkész,
viszont Szakállal nem tudott megbékülni.

– Látja, ez furcsa, – szólt a leányhoz, – de ezt a fiatalembert mindjárt
az első perctől fogva gyülölöm. És hogy gyülölöm! egy kanál vízbe
szeretném fojtani, mintha kirabolt, megcsalt volna. Miért? Ki tudná
megmondani, de ahogy a szerelem egy perc alatt fogan meg, úgy a gyülölet
is az első pillanat műve. Milyen tudákos, milyen komor és milyen ravasz.
Az arcára van írva: „A zsebemben vagytok valamennyien“, valamint ez:
„Nagyon óvatos vagyok“, s ez annyival inkább lerí róla, mert titkolni
iparkodik. Az embernek kedve volna neki megmondani, hogy nem vagyunk a
zsebében és kár óvatosnak lennie, mert egyszer őt is utoléri a végzet.

Ibolya ránézett a fiatalemberre és kissé meglepve állapította meg
magában, hogy ugyanazok a nézetei, mint Bükkösnek. Ő is első pillanattól
fogva gyülölte Szakállt, akinek egy igaz gondolatát nem tudta megismerni
s aki mindig mintha rejtegetett volna valamit az oldalzsebében.

– Ki az a fiatalember ott az ablakban? – kérdezte most Bükkös Samura
nézve.

– Az az édesatyánk segéde. Nagyon jó fiu, – tette hozzá gyorsan Ibolya,
félve, hogy most a szegény kis jogászra kerül a sor.

– Azt meghiszem; – lássa ezt tudnám szeretni: alázatos, okos és csupa
lélek, a két nagy fekete szeme csillog, mintha az egész világot magába
akarná szivni. Fogadok, hogy szerelmes magába!

– Belém? – nevetett Ibolya. – Maga bolondságokat beszél.

– Pedig úgy van; ez a fiu nagy érzésekre képes s hallgatagon, az
önfeláldozás legkisebb látszata nélkül tudná életét odavetni. Minden
nyomorék, minden beteg ember ilyen, érzi, hogy az élete, a testi, lelki
fogyatkozása nyavalya s nem érdemli meg, hogy az ember sokat
teketóriázzon vele. Csak a szépek, egészségesek és erősek büszkék s
becsülik meg a kincseiket.

Samu nem hallotta, hogy Bükkös és Ibolya mit beszélnek, de érezte, hogy
róla van szó: sápadt lett, mint a fal és összeharapta az ajakát.

– Ha ön ily gyorsan tud itélni, gyakran fog csalódni, – szólt Ibolya.

– Azt nem is tagadom, de megváltozni nem tudok. Én nem az aggyal
mérlegelem az eseményeket, de a szemmel s a szívvel. Meglátok valamit s
már lángolok érte, összeakadok valami mással és harag fog el láttára.
Mért így és mért nem úgy? Eh! ki törődik vele? Nem okoskodom sokat,
hanem úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak s amit szépnek sejtek, azt
szépnek vallom, amit csunyának látok, azt csunyának is mondom. Tudom és
érzem, hogy emiatt sok keserüségem lesz az életben, de nem bánom, úgy
élek, ahogy a sors elém írta, s úgy gondolkodom, ahogy a lelkem
hangulata sugallja.

– És nem válik fölületessé a sok véleményképzéssel?

– De igen. Gyakran egész hamis nyomra jutok s amiért ma lángolok, azt
holnap elejtem. Hamar tetszik meg valami s gyorsan felejtem el; az új, a
még nem látott mindig érdekel, a régiekre ráunok. Képzelőtehetségemet
szükséges, hogy valami untalan izgassa és friss fogalmakkal népesítse
be. Ez nem tökéletes jellem, beismerem, de erősen emberi vonás, ha
mindjárt néha csunya és háládatlan. Már az iskolában is szüntelen
cserélgettem barátaimat, játékaimat s történeti hőseimet. A tanáraim
ezért hébe-korba meg is intettek, de magam nem sokat törődtem vele,
tágra nyitott szemmel haladtam tovább az élet utain, s ahány régi,
elviselt fogalmat, képet elhajítottam magamtól, annyi újat, szebbet
alkottam lelkemben. Sokszor igaztalan, dőre voltam ilyen módon, de egy
mentségemre szolgál: mindig csak a valóban szépet tudtam megkedvelni,
barátaim közt gazember nem volt s olyan fogalom, meggyőződés sem, amely
ne lett volna méltó a bizalmamra. És a világban annyi sok szép dolog
van! – tette hozzá lelkesedve. – Annyi szín, annyi érzelem tolul elénk,
hogy alig vagyunk képesek mind magunkba szívni. A könyvek, az erdők, a
mezők, az emberek telidesteli rejtett szépségekkel, amelyek
elkápráztatják a lelket és megdobogtatják a szívet. Ki tudna egynél
megállani és kikeresni a szépet egy alakban? Mind, mind meg kell ismerni
s azután itéletet mondani, melyik is volt tulajdonképp a legkülönb? Oh,
szép az élet, ha nem fogjuk magunkat rabigába és nem csukjuk el
szemünket és agyunkat akkor, midőn a csodák birodalmába lépünk.

Ibolya némán, idegesen, nyugtalanul hallgatta ezt a vallomást. A
tulajdon lelkének élénkebben kiszínezett képe ragyogott föl előtte, az ő
jelleme, amely épp olyan következetlen, ingadozó és puha volt, mint a
fiatalemberé. Ő is könnyen tudott lelkesedni s ma sziklaerős, holnap
végtelenül gyönge volt; ő is a hangulatok színes üvegén át itélte meg az
embereket és ő is pálcát volt képes ma törni afölött, amit tegnap még
kedvelt. Mindez eddig csak mint sejtés uralkodott lelkében, de most,
Bükkös szavainak hatása alatt, perc alatt kiváltódott belőle, s mintegy
vasból kikovácsolva jelent meg előtte, az igazság, az őszinteség
fényétől megvilágítva. Amit nem mert megvallani önmagának, azt Bükkös
nyiltan, szabadon hirdette és oly bátran mondotta el, mintha a
legtökéletesebb, a leghelyesebb elvet állapítaná meg. Egy pillanat alatt
vonzalmat érzett e sajátos ember iránt s míg az tovább beszélt és tüzzel
szemében magyarázta sajátos világfölfogását, amely alapjában könnyelmü
és kétes értékü, de minden izében emberi volt, a leány rá-rávetette
tekintetét és a szíve melegséggel telt el.

– Halandó akarok lenni minden ízemben, – folytatta Bükkös, – vétkes, de
mégis becsületes földi lélek, aki mesterkéltség nélkül élem éltemet,
ahogy az Istentől kaptam. Inkább koldus maradok, de nem kívánok
szabályokat, inkább gyülöljön az emberiség, de ne parancsolja, hogy
meghajoljam szürkesége előtt. A nap ne cifra üvegtáblán át ragyogjon le
reám, a patak vize maradjon gyöngyöző, a bércek levegője érintetlen,
tartsa meg minden őszinte formáját és mi is, halandók, maradjunk
olyanok, mint a milyeneknek Isten teremtett, könnyüvérüek, de őszinték,
igazak, akkor élünk valódi életet s nem kell szégyenkeznünk önmagunk
előtt.

Elhallgatott és mosolyogva nézett maga elé, aztán Ibolyára, aki lassan
elfordította róla tekintetét.

– A tüzijáték! – kiáltotta Kelemen. – Gyertek az ablakhoz!

– Gyerünk, gyerünk! – csillogott föl Bükkös szeme. Alapjában olyan
romlatlan volt, hogy még a tüzijátékot is tudta élvezni és leplezetlen
kíváncsisággal sietett az egyik ablakfülkébe. Ibolya elnézte az ifjú
arcán sugárzó gyermekes örömet és megborzongott.

A havas kertben Farkas már fél órája tett-vett, óriási napokat, kék
papirhüvelyek tömegét, mozsarakat, görögtüzes dobozokat helyezett el és
végül izgatottan adta meg a jelet az ünnepség megkezdésére. Valamennyien
az ablakhoz sereglettek, még Szakáll is, és várták az eseményeket. Az
első attrakció egy hatalmas mozsárlövés volt, amely megreszkettette az
egész házat, aztán egy tucat rakéta kék és zöld betüket írt a
sötétszürke égboltra. Majd a rózsafák közt egy nap kezdett eszeveszetten
forogni, utána vérvörös fény terült el a havon, amely lángolt,
szikrázott és vakító keretbe foglalta a fák ócska törzseit. Farkas nagy
mester volt az effélében s bár egy rakéta a kalapjának szaladt s kicsi
hijja, hogy a bajszát le nem égette, a tüzijáték általában kitünően
sikerült és a nézőtér zajosan éljenezte meg a mestert. Az ügyvéd ekkor
előrelépett és mélyen meghajtotta magát, mialatt a kerítésen tűzfényben
gyultak ki e szavak: „Éljenek kedves vendégeink!“

A tetszés nyilvánítása megismétlődött, mikor a háziúr csatakosan,
kormosan lépett a szobába és újból meghajtotta magát.

Bükkös visszasimította homlokába hullt hosszu haját és fölszólítás
nélkül odaült a zongorához. A sok hó s a téli világ ragyogó képe
zsongott a lelkében és egy Tschaikovsky románcban olvadt föl. Mindenki
érezte, hogy ez a dallam magyarázza meg legjobban a fehér országot, a
fagy néma világát és a szenvedély beléjevilágító piros tüzét. A
fiatalember jól zongorázott s az utolsó ütemig átérezte azt, amit
játszott. Az ő lelkében a legkisebb zenedarab is élt, rezgett,
csillogott, lázongott, emelkedett, esett, s a hangulatok, káprázatok
egész sorát elevenítette meg. A zongora vakon engedelmeskedett neki,
vele sírt, vele örült s mintha szárnyat kaptak volna, a húrok repesve,
csapdosva, bátran követték gondolatmenetét.

A társaság némán hallgatta s az ügyvédné meglepve nézett az új vendégre,
aki pár perc alatt mindenki tetszését meg tudta nyerni. Csak egy ember
volt, aki szárazon, hidegen állt a sarokban és a pápaszemét tisztogatta:
Szakáll. Ő nem kedvelte a zenét, amelynek fénye sem meg nem világította,
sem föl nem melegítette lelkét. A szorgalmas jogász mellett Hortense
állott.

– Mennyi erő és megértés vész itt kárba, – szólt a fiatalember. – Mire
pazarolja ez a Bükkös az agyát: hogy megelevenítsen egy dalt, amely
pillanat alatt újra összeesik és a semmiségbe vész, ahonnan senki se
mentheti meg. Ha ezt az energiát és magyarázó művészetet a tudásba
fektetné, talán a világnak s magának is hasznot hozhatna. Igy mire megy
vele? Holnap már senkise emlékszik erre a dalra, talán ő maga sem, és
elpocsékolta az időt és az erőt.

Hortense elszégyelte magát és titokban letörölte a szeme szögletébe
szökkent könnycseppet. Szakáll szavai hirtelen kijózanították s
visszahozták az ábrándok országából, amelybe valamennyi hallgató
akaratlan eltévedt. Röstelte, hogy milyen dőreségeken járt az esze:
hóból épült, magas ezüst trónuson látta magát és körülte az acélkemény,
sötétszürke jégből égő-piros rózsák nőttek s kusztak föl királyi
székéig… Milyen gyermekes gondolat! A trónus pillanat alatt összeroskadt
s a hómezők eltüntek; a sarokban komolyan állt előtte Szakáll és a
pápaszemét igazgatta.

– Igaza van, – szólt Hortense rosszkedvüen, – a zene csak elkápráztatja
az embert.

– A művészet meg tud nyilatkozni másban is. Ma már az utolsó vargának is
ötletre, tehetségre van szüksége, hogy boldogulni tudjon, az asztalostól
is művészetet kívánunk meg, a szücstől, a szabótól is. Aki nem tud újat
alakítani, aki nem tud mesterségébe belevilágítani, az elmarad s a világ
napirendre tér fölötte. Aki a tudományokhoz indul, annak éppen annyi
erőre és megértésre van szüksége, sőt még többre, mint Bükkösnek. A
haladás csarnokában is csak az ismeri ki magát, aki a tudás fáklyájával
jár, enélkül a könyvek holt betük, az intézmények hideg pillérek. De aki
így, fölszerelve bocsájtkozik a tudomány mélységeibe, az szép kincsekre
fog találni s a valódi élet útait rakhatja ki velök.

Bükkös most Griegre tért át s továbbszőtte az észak bánatos képeit.

– Mi ez a fiatalember? – kérdezte Szakáll, – és mi lesz belőle?
Művésznek kevés, mert hiányzik a tulajdonképpeni talentuma és a
szorgalomadta tudása. Polgárembernek nem válik be, mert nem tud
megbékülni a természetes élet egyszerü, könyörtelen törvényeivel és
üzleties sorsával. Féltehetség lesz tehát, dilettáns, magát
pályatévesztettnek képzelő exisztencia, aki azt hiszi, hogy senki meg
nem érti, nem értékeli, s a világ irigysége miatt nem tud érvényesülni.
Pedig az ok ott rejlik benne, mint a mag a cseresznyében, a célok és
eszközök föl nem ismerésében, a kellő akarat és szorgalom hiányában, a
műkedvelői hajlamok túlbecsülésében.

Hortense némán hallgatta mindezt. Szakáll szavai már hosszabb idő óta
befolyással voltak reá és ifju lelkének fordulatot tudtak adni. Ő a
fiatalemberben a komoly élet, a szorgalom, a tudás megtestesülését
látta, egy kötelességtudó, hideg férfit, aki teljes fölszereléssel,
akarattal, kitartással indul a nagy csatába. A leány mindennek épp az
ellenkezője volt: tudatlan, könnyen gondolkodó, erélytelen, a komoly
kérdések előtt meghátráló. Nagy célok és föladatok nem lebegtek előtte,
a jövőbe nem nézett s a múlt tanulság nélkül csapódott össze mögötte.
Sejtette, hogy ez nincs így jól, az életen nem lehet ilyen vonásokkal
fölruházva keresztülhatolni és szükség van komolyabb célokra, mint
olyanokra: hogyan öltözködjünk a jégre s milyen kalapot csináltassunk.
Épp ezért csodálta ezt a fiatalembert, aki mindig a kötelességét
teljesítette, hajnalban kelt és késő éjjel feküdt le és semmi szórakozás
által el nem kápráztatta magát. Milyen más volt, mint ő, az anyja, vagy
akár az édesapja! Soha semmiben nem vétett, nem feledkezett meg magáról
és egyre kovácsolta, tökéletesbítette azt a fegyverzetet, amellyel az
életbe fog indulni. Kelemen is, Szombati is, még Samu is mások voltak,
fölületesebbek, gondtalanabbak; ők ma így, holnap úgy cselekedtek,
könnyen beleestek ebbe is, abba a hibába is, és jövendő sorsukkal,
úgylátszott, semmiképpen sincsenek tisztában. De ez a fiatalember tudta,
hogy mit akar, látta, hogy az utak merre vezetnek és bizonyára meg is
fogja találni végpontjukat. Úgy érezte, hogy ez az igazi, a komoly ember
és rokonszenve még jobban fokozódott iránta, mert a ház lakói s vendégei
részben nem hajlottak meg Szakáll jelleme előtt, részben pedig gyűlölték
szívósságáért s szüntelen iparkodásáért.

Bükkös zajos taps közt fejezte be zongorajátékát s aztán Kelemennek adta
át a teret. A másik jogász is csinosan tudott a hangszerrel bánni,
jóllehet korántse volt meg az a készsége és temperamentuma, mint
Bükkösnek. Ő is eljátszott egy-két dalt és tekintetével titokban a
Hortense arcát kereste: neki akarta megszólaltatni a hurokat, de a
leány, aki érezte a fiatalember tekintetét, némán nézett maga elé és
kitért a hódolat s a kérdés előtt. Szakáll az elébb lebirálta a zenét s
most egyszerre Hortensenak is úgy rémlett, hogy a dal csak érzelmek
káprázata, céltalanul virító rózsa, csalóka ábrándkép, amely az álmok
bohó világába vezet. És mentől több érzéssel iparkodott játszani
Kelemen, a leány arca annál hidegebb, tartózkodóbb lett és végül
komolyan, elhatározottan ékelődött a sarokpálma levelei közé.



IV.

A gazdag főváros szegény tavasza a küszöbön állott.

Míg künt a duzzadó vetések közt enyhe fuvallatu, kóbor szellő bolyongott
s a föld fűszeres friss szaga terjedt, a város csak azzal jelezte a
kikeletet, hogy a házak tetején fekvő hó olvadni kezdett s a járdákról a
házmesterek fagyos esővizet sepertek el. Néha-néha megzördült egy
gázlámpa üvege is, mutatva, hogy szél jár az utcákon s itt-ott
fölbukkantak az ibolyát árusító öreg asszonyok, de egyébként még téli
volt a kép, az emberek prémes kabátokban jártak, a konfortáblisok
állomása előtt még dülöngő hó-emberek ácsorogtak és a szenes kocsik
lassan döcögtek végig a tereken. Még a rendőrök se változtak át tavaszi
alakokká: nagy köpönyegekben ácsorogtak az utcasarkokon s a gesztenyés
kofák is szilárdan védték birodalmukat. Mindössze egy kávéháznál
kísérelte meg a tüzi-legény, hogy az oleandereket kirakja az utcára, de
a gazda azonnal közbelépett.

Kelemen ama kevesek közé tartozott, akik a városban a füstszag és csatak
dacára a tavasz jöttél érezték. Ő már szögre akasztotta a nagykabátját s
könnyü felöltőben csavargott, sőt még azt se gombolta be, hanem boldogan
türte, hogy a kikelet meleg szellője átjárja testét. Már régen várta a
tavaszt s első hírnökei láttára valósággal láz fogta el. Fiatalember
volt, akit a sors kedéllyel és érzéssel ajándékozott meg s így lelkén a
tavaszi sejtelmek teljes erejükkel, hol szilaj indulattal, hol zsongó
ábrándokkal futottak végig. A tavasz nála esemény volt, a reménység és a
boldogság korszaka, egy csodálatos, isteni ajándék, amely kétszeresen
becses, mert csak kevesen tudják megérteni és élvezni. Ő e választottak
közé tartozott: a szeme, a tüdeje, a lelke érezte azt a hatalmas
lehelletet, mely mindent fölfrissített, új életre keltett és a tél
bágyadt színhatásai után a világot egy új hangulat százárnyalatu
művészetével színezte, edzette meg. A sajátságos világítás, az új szinek
egyenesen a lelkébe világítottak, hatoltak, úgy érezte, mintha ünnepnap
volna, a templomokban harangok zúgnának és a levegőben az áhitat hírnöke
szálldogálna. Tudta, hogy mindez csak káprázat, de egy szép és nemes
álom, azért föntartás nélkül engedte át magát hatásának, amely
megmozdította a szívét s annak minden hangulatát.

Ebéd után a nap még jobban kisütött, az égbolton bárányfelhők csillogtak
s a Farkas-család sétára indult a liget felé, ahol már egy-két
léggömbárus is szerencsét próbált, sőt a tavon csónakáztak is, jóllehet
a jég alighogy elolvadt. Farkas úgy vélte, hogy ezt a szép délutánt ki
kell használni s azért mindjárt ebéd után nekiláttak, hogy a friss
levegőre kerüljenek. A lányok előszedték világos tavaszi kabátaikat,
Laura asszony pedig ibolyavirágos kalapot tett a fejére.

– Maga mért nem készülődik? – fordult Hortense Szakáll felé, aki a
sarok-ablakból nézte a hóvizes kertet.

A fiatalember megrázta a fejét.

– Nekem dolgom van, holnap kollokválok, Hortense. Akárhogy is sajnálom,
itthon kell maradnom.

– Oh, hiszen eleget tud már, – ellenkezett durcásan a leány. – Jőjjön
velünk…

Szakáll elgondolkodott egy pillanatig, aztán kiindult a kalapját
megkeresni. Az ajtóig eljutott, de itt eszébe jutott valami,
visszafordult s így szólt:

– Nem, sajnos, nem lehetséges… Még egy fontos kérdést kell megtanulnom.
Nagyon sajnálom, Hortense, de nem lehet, nem tudok másképp elkészülni,
minthogy a mai délutánt a könyveim közt töltöm. Igazán sajnálom, – tette
hozzá elhatározottan.

A leány arca kigyúlt egy percre, aztán Hortense összeharapta ajkát.

– Gyerünk már! gyerünk! – sürgette az ügyvéd a társaságot.

– Jó útat kívánok, – szólt Szakáll nyugodtan és fölballagott az
emeletre, ahol már várták a könyvek és jegyzetek.

A kirándulók elindultak és a sarkon jobbra fordulva a tó felé tartottak.
A tavasz itt még gyöngécske volt: a hattyúk gyanakodva álltak a part
szélén, odább egy mázoló föstötte be zöld színüre a padokat. A
korcsolyázó-épület még föl volt szerelve villamos lámpákkal és a partra
tolt szánkókkal.

Farkas és az asszony elől haladtak, utánuk Kelemen és Hortense, végül
Bükkös és Ibolya. Bükköst a tavasz nem ihlette meg olyan gyöngédséggel,
mint Kelement, hanem valósággal fölvillanyozta és fanatizálta. Tele
tüdővel szívta magába a friss légáramlatot s úgy érezte, hogy új emberré
vált, új érzésekkel, új erővel. A szavak szinte ritmikusan szaladtak
ajkáról és szónokká tették; úgy sejtette, hogy most valami rendkívüli
dologra volna képes. Ez a hangulat évek óta minden tavasszal elfogta; a
bárányfelhős égbolt ilyenkor diadalívnek tetszett, amelyen keresztül a
dicsőség mezeire fog eljutni. Lelke, agya tele volt képekkel, akarattal,
tervekkel s úgy vélte, hogy minden, amire gondol, könnyen elérhető e
földön minden tehetséges embernek. Annyi ötlet cikkázott ilyenkor fején
át, hogy szinte nem volt képes valamennyiöket prózára füzni s csak
engedte, hogy átszáguldjanak és megtermékenyítsék lelkét, de egyiket se
zárta kalitba. Az az öröm, hogy szíve mindenre hangot ád, nagyobb volt,
mint a vágy, hogy ez álmokat a való életbe átvigye: ez már sablón volt,
amely nem egyezett meg jelleme alapvonásaival. Megelégedett vele, hogy
önmagának alkosson, fössön képeket, írjon regényeket, zenésítsen meg
érzéseket, a fizikai kivitel elkedvetlenítette, terveit meg is
tompította. Ha tavasszal úgy érezte, hogy a rügyező fák közt diadalmasan
tudná elénekelni a természet eddig meg nem írt románcát, amikor hazament
és zongorához ült, a szinek, a dallamok elszálltak lelkéből s munkája
nem tudta kielégíteni. Eh! majd holnap! gondolta magában ellökve a
száraz tollat. Fázott a gépies munkától, a szellem hivatalnoki
teendőitől és csak szívta magába a szineket, de nem adta vissza a
világnak. És azalatt elmúlt a tavasz, jött a nyár, a rideg ősz s a sok
szép kikeleti terv elmállott, elpusztult, megkopott. Ilyenkor csüggedés
fogta el, érezte, hogy csak féltehetség, amelynek nincs meg az
alkotáshoz való ereje, szorgalma, ügyessége s jövőjére gondolva borus
sejtelmek fogták el… De ha új tavasz köszöntött be, szíve új reményekkel
telt meg, a nap ismét a lelke közepébe világított s a bárányfelhős
husvéti égbolt diadalivnek tetszett, amely a dicsőség mezői felé
vezetett. Pillanat alatt elfeledett mindent, a tört reményeket, a meddő
kísérleteket s hitte, megesküdött volna rá, hogy övé az élet, a jövő, a
mámor és a diadal.

Bár érezte, hogy ez az évenkint ismétlődő káprázat nem vall tökéletes
jellemre, nyíltszívüen elmondott mindent Ibolyának, úgy ahogy volt,
ahogy a lelkén átviharzott kétségbeeséssel, örömmel, vereséggel,
föltámadással együtt. A leány idegesen hallgatta a fiatalember beszédét,
amely rapszódikus ugrásokkal sietett egyik tárgyról a másikra, ahogy a
tavasszal visszatért fecske boldog és következetlen örömmel száguld
egyik helyről a másikra, ahová az elmúlt nyár emlékei elvezetik. Bükkös
e derült napon újra csak megrészegedett a levegőtől, szépnek vallotta a
piszkos tavat, a sárga levelekkel borított szigetet, a Stefánia-út
platánjait s mikor a kis fenyvest megpillantotta, amely örökzöld
fényével csöndesen, szerényen mosolygott reá, csaknem könny szaladt a
szemébe.

– Beh szép mindez, – szólt nevetve. – Be szép az élet! Milyen rideg a
sír éjszakája! Van-e szebb költemény a tavasznál? Van-e zordabb az
elmulásnál? Csakhogy véget ért a tél, ez a nagyképü ócska, fehér
semmiség, ez a tehetetlen fenség, ez a színtelen, szagtalan virág, amely
nem termékenyedik és nem termékenyít! Isten veled te papiros-Herkules,
Isten veled olcsó színhatás!

És míg Bükkös pálcát tört a tél fölött, amely nem tudta tettre hangolni
s megbénította erejét, Ibolyának eszébe jutott az a rajongás, amellyel
Bükkös annak idején a havas világ, a hangulatos csönd felé fordult,
mikor a kert fehér keretbe ékelődött s a barátságos ház, mintha cukorból
volna kifaragva, ragyogott a tar fák között… Bükkös akkor – alig pár
napja – Tschaikovskyt és Grieget zongorázta s egy ködös álomvilág
birodalmában járt, míg most egyszerre megtagadta ez országot, s viharos
érzésekkel köszöntötte a kikeletet. Milyen szilajság és
következetlenség!… És mintha a környezet is hozzá akart volna simulni az
új fölfogáshoz, egy villa nyitott ablakából zongora-hangok hallatszottak
ki, valaki a Gounod féktelenül csapongó, illatterhes tavaszi dalát
játszotta.

– Hallgassa csak! – szólt Bükkös megfogva Ibolya karját. – A tavaszi
dal!

Megálltak és magukba szívták a hangokat, amelyek ifjúságot, szerelmet,
napsugarat, boldog könnyelműséget hirdettek, míg a zongoraszó véget nem
ért. Egy pillanatig némán bámultak egymásra, aztán Bükkös a leány
szemébe nézett. Ibolya arcán könnycsepp szaladt végig. Érezte, hogy ő is
megfeledkezett már a télről, a fehér képekről, s eldobva magától a jeges
világot, repeső szívvel fordul a tavasz felé s érezte, hogy éppen olyan
következetlen, annyira a hangulatoknak alárendelt lény, mint az ifju, s
az a tudat, hogy egy erényeiben, hibáiban vele annyira egyenlő lélekre
talált, mint már annyiszor, megindította, csaknem elszomorította. Tovább
akart menni, de Bükkös újra megérintette karját, maradásra késztette és
elragadtatással, kipirulva nézett a leányra, az arcán végigfutó
könnycseppre és úgy vélte, hogy egy nagy, szép, puha virág áll előtte,
amely minden ízében visszasugározza a tavasz minden képét: a gyors
ébredést, a szilaj erőt és a néma, bánatos megadást, a szenvedélyes
viharokat és a szomoru naplementéket, a feltörő reményeket és a tudatot,
hogy mindez csak rövid ideig tart és minden szellőjével, illatával,
harmatával napok múlva újra eltünik… Nem tudta, nem gondolkodott
fölötte, hogy szerette-e, ismerte-e eddig ezt a lányt, de most valami
rájaparancsolta, hogy szép, mindenek fölött álló és belevilágít a szíve
kellő közepébe, mint egy napsütötte réten álló, ibolyaszínvirágos
tavaszi gyümölcsfa.

– Szeretlek, – mondotta fejét meghajtva Ibolya előtt és meg volt róla
győződve, hogy amit mond, az mélységes igazság és meg kellene halnia, ha
el nem mondhatja.

A leány nem felelt, elsápadt, aztán csöndesen tovább indult.

– Tudom, hogy szeretsz, – mondotta a fiatalember most már határozottan,
büszkén. – És tudod, hogy én is szeretlek!

Ibolya aggódva fordította sápadt arcát Bükkös felé. Az már nem beszélt:
a lassan letünő nap sugaraiba nézett és fejét magasra emelte, mintha föl
akarná venni a harcot az egész világgal. A leány megborzongott, mikor a
tetőtől talpig aranyba burkolt férfira pillantott, aki átszellemült
arcvonásokkal, csillogó szemmel haladt előre.

Csöndben mentek tova a kopasz fák között s lassan utólérték szüleiket.
Az ügyvéd boldogan szivarozva sétált a szép asszony oldalán, aki
kíváncsian nézegette az itt-ott felbukkanó fiakkereket, amelyek tavaszra
éhes fővárosiakat szállítottak a Stefánia-útra. Hortense némán haladt
Kelemen mellett, aki érezte, hogy kikívánkozik belőle valami, de amint a
leány panaszos, fáradt arcára nézett, szólásra kész ajka ismét
lezáródott. Amit Hortense iránt az első pillanattól fogva érzett, azt
mind el akarta mondani ezen a verőfényes napon, de egy benső érzés azt
súgta neki, hogy helytelenül cselekednék s a leány mozdulatlan
tekintetét látva, ez a sejtelme még jobban megerősödött. A szíve
tiltakozott a lemondás ellen, de az agy nem hagyta magát leigázni s
mentől többet kémlelte az ifju Hortense arcát, annál jobban komorodott
el s végül, bár egy szót sem váltottak róla, tisztán érezte, hogy
dőreséget tervezett s az út, amelyen megindulni készül, csak a kietlen
végtelenbe, a reménytelenség mesgyéi felé vezet.

A nap már letünt a sovány gesztenyefák mögött s újra fagyos szellő
kerekedett, amely hazakergette a léggömb-kereskedőket és nyitott
fiakkereket.

– Uzsonnázzunk meg idekint, – ajánlotta Farkas, egy nyári kávéházra
mutatva, amelynek csukott kioszk-épületében egy-két pincér ácsorgott. –
Nincs ellenére, Laura?

– Ha a lányoknak is kedvük van, – bólintott a szép asszony, aki felé
éppen akkor köszönt egy hazafelé hajtató miniszter.

Befordultak a rácsos kapun s végigmentek a frissen mázolt asztalok közt
a svájci ízlésü ház felé. A nagy ablaktáblák mögött csak néhány vendég
olvasott ujságot.

Mikor az ajtóhoz értek, Ibolya hirtelen odafordult Bükköshöz és halkan,
de izgatottan megszólalt:

– Ne tegyen szerencsétlenné, arra az egyre kérem.

A fiatalember ránézett és megdöbbent a leány ijedt, zavaros
tekintetétől, amely mintha messziről, egy bánatteli világból szállott
volna hozzá.

– Nem, nem, – felelte nyugtalanul. – Hogy gondolhat ilyet?



V.

Bükkösnek új világ volt az Ibolya sajátos lelke, amely tele volt
érzéssel, örömmel, bánattal, indulattal, büszkeséggel és nagy
megalázkodással. A leány maga is érezte, hogy az ellentmondó vonások
kuszálttá teszik azt a képet, amely róla a világ tudatában s így Bükkös
lelkében is él, de nem tudott ellene tenni. Benső világa szüntelen s
indokolatlan változásokat mutatott. Néha rideg volt a fiatalemberhez,
fagyos, mint a gyopár; úgy rémlett, mintha lelkük közt nem volna semmi
rokonság, máskor aztán szinte áradozóvá lett a boldogságtól, szerelmesen
simult a vállához, és asszonyos melegséggel simogatta hajfürteit,
csókolta meg szerelmese ajakát. Gyakran órákig szótalanul haladt oldalán
s arcán szomoru sejtések felhői borongtak, a következő napon pedig
csacska volt, mint egy rigó a tavasz derekán és barátját még csak
válaszolni se engedte.

– Ugyebár, hogy csak engem szeretsz, egyedül engem és mindig csak engem?
– áradozott mosolyogva. – Ugyebár, hogy én vagyok az első nő, akit
ismersz s akiért oda tudnád dobni az életedet? Ugyebár, hogy soha nem
fogsz elhagyni s ha meghalok, a sírba is elkövetsz? Ugyebár, hogy én
vagyok neked minden az életben: az öröm, a bánat, a diadal, a szenvedés,
a megüdvözülés, az elkárhozás? Ugyebár, hogy föl tudnád magadat áldozni
érettem és elhagynál hírt, dicsőséget, embereket, csakhogy mellettem
lehess és hajamat simogassad?

És még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, már tovább száguldott és
a saját lelkét tárta eléje:

– Soha még így embert nem szerettek, mint én téged, soha nő hűebb,
odaadóbb, alázatosabb nem lehet, mint én! Legyek a királynőd, legyek a
rabszolgád? Parancsoljak, vagy könyörögjek? Mindegy, mindig csak
egyforma hű és engedelmes maradok és vakon, kétségbeesve, örömtől égve
szaladok utánad!

Más napokon ismét nem volt közlékeny: aggódva kémlelt a jövőbe, félt a
világtól, az élettől, a küzdelmektől s borzadva gondolt rá, hogy
egykoron bizonyára el kell szakadniok. Ilyenkor magába zárkózott,
elborult és sápadtan haladt Bükkös oldalán és azt vélte, hogy jobb eleve
mindenről lemondani.

– Bús lesz a mi regényünk vége, érzem, – mondta halkan és fázósan
burkolózott kendőjébe. – Talán jobb is volna, ha elszakadnánk és soha
nem látnók többet egymást… Ennek rossz vége lesz, Pál, szomoru és rossz
vége, tudom…

Bükkös tiltakozni próbált és megsimogatta a leány aranyszőke haját.

– Ha most elválnánk, – folytatta Ibolya, – talán még el tudnálak
felejteni, de egy év múlva már belehalnék. Pedig csak teher leszek neked
az életben: tiéd a dicsőség, te reád jövő vár, neked nyitva minden út,
én pedig félek az élettől, a diadaltól, mert érzem, hogy elrabolna
tőlem. Mivel kárpótolhatlak, mit nyújthatok neked? Semmit, csak gondot
és szomoruságot, törékeny vagyok, ingatag, következetlen és ügyefogyott…
mit is szerethetsz rajtam?

Majd ismét gőgös és büszke volt.

– Tudom, – mondta a félhomályban, – hogy én vezetlek a világ útain át,
én adom meg neked a színt, a hangulatot, a kedvet az alkotásra, az
életre, én vezetlek föl a diadal hegyére és nélkülem nem lennél senki,
semmi, mert ami tartalom benned van, azt én fogom megcsiszolni és
vakítóvá tenni! Meg kell, hogy becsülj, mint az éltető levegőt, a
napsugarat, amely nélkül csak koldus, kontár maradsz és idő előtt fogsz
elzülleni.

Bükköst mind e képek, amelyek a tulajdon lelkét tükrözték vissza,
megindították és a hangulatok özönével árasztották el. Egy új női
világot látott maga előtt kibontakozni; egy csodálatos, titkos országot,
amelynek levegőjét tele tüdővel, föllángolva és elérzékenyedve szívta
magába. Azok a leányok és asszonyok, akikkel eddig érintkezett, mások,
hazugok, okosak, következetesek voltak, ez a nő teli volt mértéktelen
őszinteséggel, büszkeséggel, puhasággal, szilajsággal, bánattal: – az
ember megrázkódott, ha a bensejébe pillantott. Lelke olyan volt, mint a
mesék erdei tava, amelyben, karácsony éjjelén, villámgyorsan váltakozó,
színes képekben az egész világ életét meg lehet látni, – pillanatig sem
volt egyforma: minden hangulat más-más képet adott neki, minden óra reá
rajzolta emlékét, minden szó megrezzentette felületét, gyakorta lelke ok
nélkül is elkezdett szineket játszani, fodrozódni s végül széles, színes
habokban hánykolódott medrében.

Bükkös rajongással követte e sajátos lélek minden megnyilatkozását s
kíváncsian gyönyörködött változásaiban. Reggeltől estig képes lett volna
Ibolya mellett lenni és furcsa beszédét, szökellő mondatait hallgatni,
majd meg némaságát elnézni; alig várta, hogy vele találkozhassék s mikor
éjjel, nehezen véve búcsút, elhagyta a barátságos házat, elkomorodott és
úgy érezte, hogy egy örökkévalóság, amíg újra oda visszajuthat. Minden,
amit Ibolya mondott, cselekedett, szép és érdekes volt előtte. Tetszett
neki, ha zsarnokoskodott vele, tetszett, ha rabszolgája volt, aki
áhitattal tekintett föl reá; szerette a hallgatagságát, amikor a leány
arca egyszerre elborult s mindenkit, aki a közelében volt, bánatossá
tett; szerette a csapongó vidámságát, amely a kalitjából kiszabadult
madár boldog repdesésére emlékeztetett; rajongott a leányos félelmeért,
amellyel olykor szívdobogva s csak hosszu kérés után nyujtotta csókra
fehér homlokát és rajongott a puha, nőies vonásaiért, amikor egy
pillanat mámorában szinte elolvadt a karjai között és fátyolozott
tekintettel mélyedt el a szemébe. A káprázatok még akkor se engedték
nyugodni, ha távol volt tőle, sőt akkor lepték el igazán. Az utcán
járva, minden nőben Ibolyát kereste, minden versben, dallamban az ő
alakja kelt életre, minden gondolatban rája talált vonatkozást. Egy
ízben haza akart utazni a szülei meglátogatására, de csak fele útjáig
jutott el, akkor úgy érezte, hogy nem tud két hétig ellenni Ibolya
nélkül és gondolkodás nélkül ugrott át a főváros felé induló
gyorsvonatra. Utóbb azonban haragudott magára a gyöngesége miatt, de
változtatni a dolgon már nem lehetett és estére ismét a barátságos
házban volt, átballagott a kerten és az egyik ablakban ott látta
Ibolyát, amint kinéz a szomoru fákra és a hideg táblára szorítja
homlokát. Akkor lelkét nagy melegség öntötte el s szilajon,
lélekzetvesztve rohant föl a lépcsőkön.

Ezek voltak a láz napjai, mikor vakon rohant Ibolya után és meg tudott
volna érte verekedni az egész világgal, de mint a leánynak, úgy neki is
voltak percei, amikor elkomorodott és magába szállt. Ez a nagy
hangulat-ár, amely elöntötte egész valóját, minden más gondolatot
kiirtott belőle, minden egyéb iránt lassan eltompulttá tette, mint ami
Ibolyával állott összefüggésben. Gondolatai menetébe untalan beléje
szökkent a karcsu leány alakja és királynői mozdulattal parancsolt el
minden egyebet: tanulmányokat, következtetéseket, eszméket. Nem volt
képes, hogy csak egy óráig is íróasztalánál üljön, rögtön Ibolyára
terelődtek gondolatai s megakasztották munkásságát. És ő türte ezt a
lelki zsarnokságot, boldogan, ragyogó szemmel tűrte, hogy a leány
hangulata elöntse egész valóját s minden egyebet kicsinynek,
haszontalannak, üresnek látott mellette.

Igy teltek szerelmük napjai szédítő napsugárban, könnyü lepketáncban,
amely mindig virágokat, mézet, színt font körültük.

Bükkös ez idő alatt minden akaratát, gondolatát alárendelte Ibolyának,
aki önfeledten engedte át magát élete első nagy érzéseinek.

Viszonyukban az első változás egy csunya tavaszi napon következett be,
mikor egész délelőtt szakadt az ólmos eső és a kertben füstként
gomolygott a pára. Bükkösre az idő mindig hatással volt s a nagy csatak
és nyirkos köd láttára rosszkedvüen telepedett le a dohányzó-szobába.

Ibolya odaült melléje és a szemébe nézett.

– Valami baja van? – kérdezte fürkészve.

Bükkös kedvetlenül rázta meg a fejét.

– Semmi, – mondta türelmetlenül, – ne törődjön vele.

A leány nem hagyta annyiban a dolgot.

– Magát valami bántja, – mondotta újra, – és nem akarja velem közölni.
Nem vagyok érdemes a bizalmára? – tette hozzá hűvösebben, mert az ő
kedélyére is hatott a borus, rideg nap.

Bükkös fölkelt. Életében először érezte, hogy rab, nem ura a saját
gondolatainak, amelyeket azelőtt tetszése szerint forgathatott,
cserélgethetett, elkergethetett, míg most kitálalni volt őket kénytelen,
akár kedvére volt, akár sem.

– Ne bántson, – szólt idegesen Ibolyára. – Semmit se gondolok, semmit se
mondok el, rosszkedvü vagyok, ennyi az egész, pont.

A leány összehuzódott, mint a virág kelyhe, ha az est, a jeges fuvallat
idejét érezi közeledni. Nem válaszolt semmit, a kézimunkájával volt
elfoglalva és tekintetét nyugodtan, közömbösen függesztette a tűre meg a
pamutra.

Távozáskor Bükkös így szólt hozzá:

– Ne haragudjon, Ibolya… Bocsássa meg, ha megbántottam.

– Nem haragszom, – felelt a leány.

A szobában egy percre nem volt senki.

– Csókoljon meg, – kérte Bükkös.

Ibolya megcsókolta szerelmese homlokát, könnyen, melegség nélkül.

E naptól fogva a fiatalember másnak látta a leányt, az a tudat, hogy
immár nem korlátlanul szabad, egyre gyakrabban az útjába állott s egy új
fogalmat vitt bele lelki életébe: a felelősségét.

Az alkonyat, a némaság óráiban sokszor eléje íródott a nagy kérdőjel,
hová fog vezetni mindez és hová lesz akarata, sok terve, tudása,
ambiciója? Nem tudott válaszolni, csak hallgatott és valami távoli
lelkiismereti mardosást érzett. Ilyenkor nem tudott honnmaradni, vette a
kalapját és elbolyongott ki a szántóföldekre, a rétekre, hogy
gondolkodjék, de egyszerre csak azon vette magát észre, hogy
visszakanyarodott a városba és ott állt a barátságos ház kapuja előtt.

– Ez a lassu pusztulás, – sóhajtotta magában, de azért nem volt ereje,
hogy be ne menjen az orgonavirágos kertbe, ahol Ibolya már tétován,
csillogó szemmel várta.

Egy este Bükkös, Szakáll és Ibolya magukra maradtak a barátságos házban.

Az ügyvéd és a felesége Hortense-zal bementek a városba, más vendég,
mint Pál nem volt künn. Lassan alkonyodott, ahogy tavasszal szokás: a
föld fölött már árnyak lebegtek, az utcasarki lámpák kigyultak, de az
égbolt még kékesen ragyogott és nem akart beleolvadni az estébe.
Mindenféle köznapi dolgokról beszéltek, a társalgás azonban csak lassan
haladt előre. Bükköst elkomorította a bánatosan puha kép, Ibolya pedig
olykor-olykor aggódva nézett reá, mert érezte, hogy a fiatalember lelke
vivódik magával. Beszéltek a színházakról, a napi eseményekről, de a
gondolataik távol jártak e tárgytól s a félhomályban egymást keresték.

Már sötét volt, mikor Szakállnak egy társa jött el és könyveket kért
barátjától. A két fiatalember ekkor fölment az emeletre, Bükkös és
Ibolya pedig egyedül maradtak a nagy uriszobában.

– Behozatom a lámpát, – szólt a leány.

Bükkös megfogta Ibolya karját.

– Nem, ne bántsa, jobb így… Még láthatjuk az égboltot… Olyan szép este
van.

Ibolya megállt barátja előtt és vállára tette a kezét.

– Magát hetek óta bántja valami, Pál… Miért nem mondja meg, hogy mi?

A fiatalember megrázta a fejét.

– Semmi, Ibolya… Ne okozzunk újabb félreértést… Higyje meg, hogy semmi…

A leány egy ideig hallgatott, aztán így szólt:

– Maga küzd valamivel, az arcára van írva. Miért tagadja le előttem, aki
minden bánatában és örömében osztozom? Kívánom, hogy mondja el, ami a
szivét nyomja.

Bükkös reánézett, aztán egy ideig nem felelt.

Ibolya a karosszék támlájára ült és megsimogatta Pál homlokát: az forró
volt, szinte lánggal égett.

A sötét szobában mélységes csönd honolt.

– Azon gondolkodom, töprengek, – szólalt meg végre az ifju, – hogy… De
minek mondjam el? Te ezt úgy sem érted… De talán sejted… Talán érzed…
Nos hát… Egy rettenetes álom azt súgja nekem, hogy nem vagyok senkisem,
nem leszek senkisem, hogy fél-ember maradok egész életemben.

A leány megijedt és Bükköshöz simult.

– Hogy jut ilyesmi az eszedbe, Pál? Ne zaklasd magad ok nélkül
rémlátásokkal.

A fiatalember megrázta a fejét.

– Nem, nem; hiába próbálom ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, újra
és újra visszatérnek, újabb, félelmetes erővel! Ha jön a tavasz, mindig
úgy érzem, hogy ez az én tavaszom lesz, a megújhodás, a munka tavasza,
amikor nekilátok az élet megépítésének, kicsiszolásának… s aztán újra és
újra összehullok, nem alkotok semmit, nem tanulok semmit és csak rovom
az utcákat cél, értelem nélkül. Vasakarattal ülök le az asztalhoz, a
komoly könyvekhez, vagy a művészet szabályaihoz és… percek múlva már
érezem, hogy…

Megrázkódott és így szólt:

– És csak mindig a te alakodat látom magam előtt s ez mindenem az
életben, ez tölti be egész valómat.

Ibolya fáradtan nézett maga elé.

– Vagy talán csak kifogást keresek, – folytatta tovább Bükkös. – Talán
úgysem vinném semmire, ha téged nem is ismernélek és nem tünne elém
folyton karcsu alakod, arany hajad… Annyi sok féltehetség szaladgál az
utcán, a korcsmákban, az iskolákban, mindegyikben van egy kevés mag és
mégis kikelni belőlük nem tud semmi… Ez rettentő, ez utálatos, mint a
kétéltü hüllő élete, sem itt, sem ott boldogulni nem lehet: ha a
tudományhoz fordul az ember, fülében cseng a dicsőség csábító dala, ha a
lángész pályáit keresi, nincs meg benne az erő, a tehetség.

A leány letörölte könnyeit, fölkelt és halkan, de határozottan így
szólt:

– Hagyj el, Pál, hagyj el, ha szeretsz és meglátod… minden jóra fordul.

Bükkös csüggedten rázta meg fejét.

– Nem, nem, – mondta lemondással, – ezen nem lehet segíteni. Ez a lassu
pusztulás, a lassu, de biztos halál.

Az ablakhoz ment és kinézett a sötét kertbe, amelyben csöndesen mozogtak
a koromfekete gesztenyék. Aztán egyszerre visszafordult, szenvedélyesen
magához szorította Ibolyát és elkezdte magasztalni a szépségét, a
jóságát, a lelkét, megköszönte neki mindazokat a kellemes napokat,
amelyeket vele eltöltött, amelyek a lelkébe íródtak és kikivánkoztak a
szűk és sivár földi keretből.

Majd újra elhallgatott, leült a karosszékbe és maga elé bámult, tétován,
csaknem ostobán.

A leány odament hozzá és megcsókolta homlokát.

– Ez a pusztulás, – mondta Ibolya halkan. – Én is érzem, tudom, első
perctől fogva, hogy egymásra akadtunk.



VI.

A napok csöndesen teltek a barátságos házban, amely körül már zsendülni
kezdtek a gesztenyefák és ákácok.

Május volt, mikor egy nap búcsu-estére gyűltek össze a szokott vendégek.
Kardos Samu, Farkas bojtárja befejezte jogi tanulmányait s ment vissza
vidékre, a szülővárosába, hogy ott ügyvédi irodát nyisson. A kis
bojtárból valóságos, hites ügyvéd lett, akármilyen furcsának is
tetszett. Ezt az alkalmat a principális nem mulaszthatta el s bár fájt
neki, hogy a szorgalmas és szolgálatkész segédet elveszítette, méltóan
akarta elbúcsúztatni attól a háztól, amelyet az négy év óta
kutyahűséggel szolgált. A szegény fiút, aki csupasz képével, rossz
cipőivel, kabátjával, félszeg modorával éppen nem árulta el a leendő
jogtanácsost, a figyelem mód nélkül meghatotta. Hiszen tudta, hogy dr.
Farkas jó embere, azonban arra, hogy külön ünnepség rendeztessék
részére, amelyen mintegy az ő tiszteletére vendégek is összegyülnek, nem
volt elkészülve. Nem is tudta, mivel érdemelte ki, hogy egy ilyen úri
család ennyire megemlékezzék róla? Jelentéktelenségét ő érezte a
legjobban és eddig nem is volt senki, aki ebben való hitét megingatta
volna. Ám ha már szívesek voltak iránta, ő is figyelmes akart lenni,
virágot vett a hölgyeknek s két nap óta jól megcirkalmozott
búcsúzó-beszédet magolt, amely azonban sehogy sem akart a fejébe menni,
mert a dikció közepén az emlékek felsorolásánál a jó fiu mindig
elérzékenyedett s nem tudott tovább jutni.

Farkas, aki mindenkinek szíve szerint tudott gondolkodni, a búcsu
emlékére egy vadonatúj fekete kabátot vett Samunak. Titokban vitte neki
a lakására az ajándékot, kezet fogott segédjével s arra kérte, ne értse
félre s ne utasítsa vissza a kis megemlékezést. S ezzel átnyujtott egy
csomagot, amelyből egy selyemhajtókás, ünnepélyes Ferenc József-kabát
bujt elő.

Kardos mód nélkül meg volt hatva és percekig nem jutott szóhoz.

Egy fekete kabát! A saját fekete kabátja! Jelképe a komolyságnak, az
ünnepélyességnek, a hivatásnak! Olyan kabát, amilyen a főispánnak, a
királyi ügyésznek, a képviselőnek van, akikkel tehát egyenrangu,
legalább is viselet dolgában! És ez a dicsőség most már nem muló
természetü, reggelre a rokkot nem kell visszaküldeni Spitz Rafaelnek,
hanem megtarthatja, felhúzhatja, amikor akarja és főleg –
nekitámaszkodhatik annak, aminek akar! Különösen ez töltötte el lelkét
önérzettel, sőt büszkeséggel. Lelkében még visszazsongott az a sok
aggodalom, amelyet a Spitz Rafael hosszu ködmöneiben kerítéseknél, rossz
ülésü omnibuszokban kiállott, örökké félve, hogy megakad valami drótban
s amikor egyszer egy szögben tényleg lyukat szakított a gérokkján, egész
éjjel foltozni kellett a posztót, nehogy a sólyomszemü ruhakölcsönző
észrevegyen valamit… De most már nem kell félnie, megvan a saját fekete
kabátja és azt tehet vele, ami az eszébe jut, senkinek se tartozik
felelősséggel!

Annyira elérzékenyedett, hogy majdnem kezet csókolt Farkasnak. Egy
elérhetetlennek látszó álma teljesült s ez könnyet csalt a szemébe.

– Jó, jó, – dörmögte a fiskális, búcsút véve, mert ő is megindult egy
kissé, – a fő, hogy az estéről meg ne feledkezzen! Viszontlátásra
Samukám… azaz ügyvéd úr!… Kolléga úr! – tette hozzá, ragyogva az
örömtől, hogy másnak örömet szerezhet.

Samu az első volt, aki délután a barátságos házba beállított. Az új
kabát pompásan illett rája, egy ráncot nem vetett, akár csak oda lett
volna öntve, a fiu szinte megnőtt, megkomolyodott benne. A leányok
mosolyogva fogták körül az új gavallért és össze-vissza kérdezték tőle:

– Hát csakugyan elhágy bennünket?

– Gondol-e majd ránk, Samuka?

– De nagy úr lesz most belőle! Talán bizony sohase is keres föl már!

– Most már aztán asszony után is kell ám nézni!

A jó fiu csak állt köztük, bárgyún, tágra nyilt szemmel és nem tudott
szólani. A szíve tele volt örömmel, hogy végre elvégezhette tanulmányait
s a diploma a zsebében van, de, ha eszébe jutott, hogy a barátságos
háztól most már meg kell válnia, elkomorodott. A szíve fájt, elgondolva,
hogy többé nem mehet Farkas helyett a Csepelszigetre, Horányba,
Szentendrére foglalni, hogy nem csókolhat kezet az ügyvédnének, akinek
karja oly illatos volt, mint az orgona-virág, hogy nem nézheti titkos
elragadtatással Hortenset és Ibolyát, akiknek képe ott ragyogott
állandóan a lelke közepében. Vajjon hogyan fogja elbírni mindezt, hogyan
nélkülözheti tintafoltos íróasztalát, amelynek minden zúgából titkos
szerelmének képei mosolyogtak rája, hogyan lesz el a kis kert nélkül,
amelynek minden virágos bokra, rózsafája csak azért volt, hogy a leányok
és az asszony szépségét emelje, hogyan mond le a lassan feketedő,
rézcsatornás, barátságos házról, amely életében először a tiszta örömet,
a megnyugvást, a boldogságot, és a reménységet jelentette? És amíg a
leányok közt állott s azok vígan csacsogtak körülötte becsületes
szemében egy nagy könnycsepp jelent meg és lassan gurult végig az arcán
és az új Ferenc József-kabátján.

A leányok egy pillanatig elhallgattak, megérezték, hogy tilos helyre
tévedtek és a vidámságuk a lelkébe vág ennek a szegény fiúnak, akinek ez
a könnycsepp volt az egyetlen vallomása ama hosszu idő alatt, amelyet
házukban töltött. Soha komolyan nem vették, soha a bensejére kiváncsiak
nem voltak, de e percben valami azt súgta a két leánynak, hogy
félreismerték és lekicsinyelték Samut, könnyelműen szaladtak el a lelke
fölött, amelyből most feléjök röppent egy titkolt sóhaj. Csönd támadt,
ahogy elhallgat a gyermek, amelyik vesszőjével kimélet nélkül, vígan
kacagva csapdossa az erdő lombjait, mikor egyszerre szemben találja
magát egy szentképpel, amely komolyan, fájdalmasan néz le reá a tölgyfa
oldaláról.

Farkas szakította félbe a némaságot.

– Mit szóltok a pompás kabáthoz, – mondta, gyorsan kitérve egy esetleges
nyilvános hálálkodásnak, – amelyet a kolléga úr vett magának? Ez aztán
valami? hm? A tiszti főügyésznek se lehet különb, de talán még a
miniszternek sem!

A leányok kaptak a fordulaton, megcsodálták és kidicsérték az új kabátot
s ezzel másra terelték át a beszédet. Samu is érezte, hogy nem szabad
nagyképűnek és savanyúnak lennie, s azért jókedvűnek iparkodott
mutatkozni. Ő mindig és gyorsan tudta alárendelni akaratát másnak.
Elhagyta hát a búsulást és büszkén forgott, sétált föl-alá az új
rokkjában, aztán mosolyra erőltetve ajkát, válaszolt a kérdésekre. Meg
kellett igérnie, hogy minden héten legalább egy levelet ír az ügyvédnek
s karácsonyra, ha törik-szakad, fölkeresi őket Pesten. Farkasék is
hasonló fogadalmat tettek s tervbe vették, hogy még a nyár folyamán
felrándulnak Ungba, ahol Kardos ügyvédi irodát nyit. Samu majd a
vasútnál várja őket, körülkocsikáztatja a városon, bemutatja annak
nevezetességeit s végül megvendégeli őket a saját házában!

A hangulat lassan vígabbra fordult, különösen, hogy a többi vendég is
beérkezett. Kelemen egy nagy okmány-tárcával lepte meg Samut, akinek
azonnal hóna alá kellett venni a széles portékát, meglátni, hogyan
illenek össze. A próba jól sikerült: a fiu alakja e komoly fiskálisi
tényező révén megnőtt és megtekintélyesedett. Bükkös egy kötet
Heine-verssel ajándékozta meg barátját, akit csak azért nem szeretett
valami nagyon, mert mindig egyforma utakon járt és egy élő előjegyzési
naptárhoz hasonlított, ahová minden óra rendeltetése előre volt
bejegyezve. A versek, úgy vélte, majd kissé üdébbé és könnyelműbbé
teszik. Még Szakáll is gratulált: de ő már irigyen, neki fájt, hogy más
is tanul, iparkodik s megelőzi, hacsak két lépéssel is az életben. Az
ügyvéd annál melegebb kivánságokkal bocsájtotta útnak, sőt még a kedvenc
pipáját is reá erőszakolta.

– Vidéki ügyvéd nem lehet el pipa nélkül, amice, – mondotta, – ez
tekintélyt ád, bizalmat kelt és a szunyogok ellen is megvéd!

– A vacsora! – szólt be a szép asszony a dohányzóba s azzal a jókedvü
társaság áttódult a tágas ebédlőbe.

Pompás búcsúlakoma várt Samura, akinek minden tiltakozása dacára a
főhelyet kellett elfoglalnia. Ami még soha nem történt meg vele, az ma
bekövetkezett: még bort is kellett innia, hogy a ház tagjaival és a
tiszteletére összegyülekezett vendégekkel koccinthasson. Később beszédek
is kerekedtek, az ügyvéd, Kelemen, Bükkös egymásután keltek föl és
köszöntőket mondottak az új Justinianusra. Majd őt kivánta a társaság
hallani. Mit tehetett, fölállott s belekezdett nevezetes beszédébe,
amely ott rejtőzött a fekete kabátja szárnyaiban. Nagy figyelemmel
hallgatták, a közepéig el is jutott, de itt elfogta az érzékenység s a
búcsúzást félbe kellett szakítania, mert különben menten elpityeredik.

– Éljen! éljen! – harsogták Farkas és Bükkös, látva, hogy mindjárt baj
lesz s ezzel a beszéd point nélkül be is végződött. Senkisem haragudott
érte, a fiúk körülsereglették az ifju ügyvédet és koccintottak vele, ő
pedig elkeseredésében fenékig ürítette ki a díszserleget. Ez nagy adag
volt, pillanatra szédülni kezdett tőle, de aztán csakhamar magához tért,
jókedve kerekedett és ok nélkül mindenen kacagott. A nevetése furcsa
hangokból állott: mintha vascsöveket kopogtattak volna meg, amelyek
tompán, szaggatottan feleltek s ez annyira mulattatta a nagy társaságot,
hogy egyre azon voltak, hogy Samu kacagjon. És Samu készségesen
engedelmeskedett, kacagott, nem szégyelte magát, örült, hogy
mulattathatja a hölgyeket és urakat és csöppet sem sértődött meg, mikor
a többiek sorra próbálták sajátos nevetését utánozni.

– Nem jó, nem jó! – kiáltott ilyenkor. – Igy csak én tudok kacagni… ha!
ha! ha! Igy van jól!

És mindnyájan tapsoltak és nevettek, hogy a könnyeik csurogni kezdtek.

Vacsora után kiszállították az asztalokat, félretolták a székeket és
táncolni kezdtek. Samunak is táncolni kellett, bár sejtelme se volt a
mulatásnak erről a neméről. De nem akarta a tréfát elrontani, azért
vígan ugrált jobbra-balra, mint a bakkecske, közbe nagyokat botlott s
egyszerre – zsupsz! – elcsúszott, elvágódott és a zongora alá gurúlt.
Nagy nevetés közt húzták ki, ő is kacagott, mikor egyszerre tekintete
kabátjára esett és észrevette, hogy a karja végighasadt!

Első pillanatra rémület vett rajta erőt, szeme előtt fölvillant a
szigoru Spitz Rafael alakja, de a következő percben már kiegyenesedett,
büszkén nézett körül és így szólt:

– Az enyém! Most már elszakadhat, mert egyedül az enyém!

És szívét a tulajdonjog gőgös érzése először hevítette, lelke előtt a
vagyon ereje ekkor villant fel első ízben: egy kettéhasadt Ferenc
József-kabát ujjainak alakjában!

Igy telt el a búcsúzás estéje.

Hajnal felé a társaság útra kelt. Samu kezet csókolt a kisasszonyoknak,
mély köszönetet mondott az ügyvédnek s végül Laura asszony elé járult.

– Isten megáldja! – nevetett rá a még mindig szép asszony és aztán egyet
gondolva, megcsókolta a zsidó fiu homlokát.

– Éljen! éljen! – nevetett, tapsolt a fiatalság.

Samuval forgolódni kezdett a világ. Soha őt még asszony, az anyján kívül
meg nem csókolta: a homloka égett, a szíve ki akart ugrani helyéből, azt
hitte, hogy fölemelkedik az égbe, de csak ezt tudta mondani:

– Köszönöm, köszönöm… Kérem.

Még a hűvös kertben is ezt hajtogatta, még az utcán is és bár sötét volt
körülötte, azt hitte, hogy napfényes mezőn jár.

– Köszönöm, köszönöm – motyogta, míg a többiek egymást lökdösve,
elfojtottan kacagtak.

Kelemen, Bükkös és a többiek elkísérték az Andrássy-útig, ott elváltak
tőle és nyugodalmas jóéjszakát kívántak neki.

De Samu nem feküdt le. Szeméből kiszállt az álom, a vére lüktetett a
szokatlan mulatságtól. Úgy gondolta, hogy még jó lesz egy kicsit a friss
levegőn maradni.

Egy ideig ott állt a széles út szögletén, elnézte a sarki rendőr
mozdulatlan alakját, aztán a kis mellékúton kopott házáig baktatott,
majd visszafordult, ahonnan jött és lassan, nagyokat botolva visszament
a barátságos ház elé, hogy még egyszer titokban, némán búcsút vegyen
tőle.

Rideg és néma volt minden, nyirkos tavaszi éjszaka fogta körül a fákat,
a szél egyet-egyet lökött a zöldülő lombokon. A barátságos házban egyik
lámpa a másik után aludt el, a cselédszoba lakói is már nyugovóra
tértek. Az égbolt peremén keskeny, alig látható szürke sáv tünt föl.

Szemben a rácsoskapuval, a túlsó oldalon kis pad állott. A fiatalember
arra ült le, kalapját maga mellé tette és meredt szemét a sötét házra
szögezte. Csak bámult, bámult maga elé, visszaidézte azt a sok lepörgött
napot, amelyet e falak közt eltöltött és egyszerre azon vette észre
magát, hogy szemeiből megindulnak a könnyek és patakként áztatják az
arcát. Nem tett ellenök semmit, átengedte magát az érzéseinek – hiszen
most már ember volt, a maga ura, aki megengedheti, hogy érzései
legyenek.

Egy óráig ült így némán, az árnyék által eltakarva; – a házban már sehol
egy gyertya sem égett. Samu feje kábult volt, a szeme káprázott.
Néha-néha pillái le is csukódtak, de aztán a szél megzörgette a fákat,
ez a zaj fölébresztette. Ilyenkor szeretettel nézett az előtte elterülő
sötétségre és elmosolyodott. Egyszerre aztán erősebb neszre riadt föl: a
barátságos ház kertajtaja kinyilt s valaki kilépett rajta.

Samu meghökkent: nem volt bátor természet s azért első pillanatban igen
megijedt. Istenem, ha most valaki leütné, soha senkise tudná meg, hogy
ki volt a tettes… Csöndesen odalapult a padhoz és elővette a tollkését,
hogy legalább némi védelme legyen. Vacogó fogakkal vetett kémlő
tekintetet a kisurranó alakra, amely gyors léptekkel fordult balra.

Férfi volt; amennyire a sűrü homályban látni lehetett: magas és izmos. A
padon ülőnek pillanatra úgy rémlett, hogy Bükkös volt.

– Te vagy az, Pál? – kérdezte Samu szívdobogva, alig hallhatóan.

Nem kapott választ, úgy látszik a szél elkapta szavait.

Az éjjeli vándor alakja gyorsan suhant tova.

– Pál, te vagy az?! – szólt utána a remegő Samu még egyszer.

Semmi válasz. Újra csönd lett. A rejtélyes alaknak már a lépései sem
hallatszottak. Kardos lassan magához tért és eszébe jutott, hogy Bükkös
vele együtt ment el a nyaralóból, épp úgy, mint a többi vendég, ő tehát
nem lehetett az éjjeli sétáló, hacsak, miután a sarkon egymástól
elbúcsúztak, vissza nem fordult. De miért tért volna vissza?

– Talán a kertész volt, – gondolta el magában a bojtár. – Vagy talán,
meglehet, csak álmodtam… Sokat is ittam a nehéz borból, – tette hozzá
aztán és újra rámeresztette tekintetét a barátságos házra, amely
csöndesen, békésen, becsületesen nyugodott az öreg platánok karjai
között.



VII.

A szép tavaszi reggeleket Szakáll arra használta volt föl, hogy a
kertben föl- és alájárva tanuljon.

Ő volt az első, aki a házban fölkelt s munkához látott. Százszor és
százszor sétálta körül reggeliig a kert kavicsos utait, a jogi tételeket
raktározva be mindig fogékony fejébe. Foglalatoskodását nem zavarta
senkisem, a barátságos ház lakói, az igazat megvallva, nem is nagyon
törődtek vele, hogy Szakáll már hajnalban könyvvel kezében jár-kel, nem
is irigyelték érte, de valami nagyon meg se csodálták. Csak egy lélek
volt, akiben ez az örök szorgalom és állandó munkálkodás tiszteletet
ébresztett s hónapok óta egyre nagyobb rokonszenvet keltett: a kis
Hortense.

Miután messze állott attól, amit tudásnak és komolyságnak neveznek,
lelke kétszeresen nagyra becsülte, sőt csodálta a fiatalembert, aki
merőben más volt, mint bárki a házban. Apja mindig arra tanította
Hortenset, hogy nyilt szívvel közeledjen mindenkihez; így cselekedett
Szakállal is. Föntartás nélkül bámulta szorgalmát, kitartását,
akaraterejét és ezzel együtt okos, hideg szemét, gondolkodó homlokát,
amelyet másnak, szebbnek, tartalmasabbnak látott, mint a ház többi
lakója. Szakállt senkise szerette igazában az épületben s ez még
közelebb hozta alakját Hortense szívéhez. A kis leány üldözött embert,
az elhagyottat látta benne, s úgy gondolta, hogy neki kell kipótolnia
azt a gyöngeséget, amellyel a többiek a fiatal jogásznak adósak
maradtak. Már az első perctől kezdve, hogy Szakáll elmagyarázta neki a
tudás, az iparkodás köznapi tételeit, hideg, de következetes pályáját,
rokonszenvvel fordult ez új eszmekört jelentő ember felé s ez a
ragaszkodás az idők folyamán egyre nőtt, mert Szakáll nemcsak beszélt,
hanem cselekedett is; vastürelemmel és kitartással építette élete
egyenes falait s egyre magasabban járt a fogalmak és tételek
birodalmában.

Ha Szakáll nem volt a társaságban, a többiek rendszerint gunyolódni
szoktak volt fölötte és céltáblául vették tudás-szomját, amelyet
akarnokságnak minősítettek. Hortensenek sokszor fájtak e támadások, de
nem felelt rájuk semmit, csak két érzés fejlődött ki benne révükön: az
egyik a csöndes harag azok ellen, akik szerinte méltatlanul bántották a
szegény iparkodó jogászt, a másik, ezzel kapcsolatban, a szeretet, amely
titokban, lassan, de egyre színesebben fejlődött ki lelkében Szakáll
iránt. Ezt az érzését – amely erősen hasonlított az intézeti lányok
rajongására az első professzor iránt, – senki sem sejtette, s ő maga is
alig akarta, merte tudomásul venni, még kevésbbé mások előtt
megnyilatkoztatni. Ha Szakáll beszélt, alig tudott ránézni, még a
legegyszerübb dolgokat is félszegen mondotta el s gyakran ok nélkül
zavarba jött. Csak akkor volt nyugodt, ha vacsora vagy ebéd után az úri
szobába mentek át, ott leültek, a leányok kézimunkát vettek elő, az
asszony olvasott, a fiatalember pedig egy másik sarokban a könyveket
bújta s ő néha reávethette tekintetét s elnézhette komoly homlokát,
izgatottan csillogó szemét, amely mohón, a kincskereső szívósságával,
falta a betüket. Ilyenkor úgy érezte, hogy csak ő tudja méltányolni ezt
a lenézett, kigunyolt, okos fiút s ez még egyszer, rövid idő alatt,
felül fog emelkedni valamennyiükön s akkor boldogok lehetnek, ha szóba
áll velök.

Szakáll a maga részéről keveset foglalkozott a leánnyal, csak annyit,
mint a többiekkel s nem alkotott magának képet, tulajdonképpen
Hortensenek mi a róla való véleménye? Élete keretébe a leány nem
tartozott szorosan s így csak annyit beszélt vele, amennyi éppen
szükséges volt. És Hortense sem iparkodott előre lépni, szerényen
megvonult a háttérben s csak a lelke melegsége vette állandóan körül a
fiatalembert. Látva, hogy Szakáll milyen korán kelő, a leány meghozta a
legnehezebb áldozatok egyikét, s hogy mintegy megmutassa az ifjúnak,
hogy ő komolyabb és szorgalmasabb, értékesebb a többinél, ő is már
hajnalban talpon volt. Nagyon nehezére esett ez az elhatározás, mert
azelőtt, ha lehetett, délig is aludt, de azért vitézül kiállta és
kakasszóra kiugrott az ágyból.

Szakáll egy nap éppen a fák közt bolyongott és az egyházjogot böngészte,
mikor egy női alak jelent meg a terrasz lépcsőin. A jogász eleintén oda
sem ügyelt, azt hitte, valamelyik tévedésből korábban fölkelt cseléd jár
arra, de azután megpillantva, hogy a hölgynek napernyő van a kezében és
virágos kalap a fején, érdeklődve ment közelébb.

– Ah! Hortense! – szólt egyszerre meglepve, mert alig akart rövidlátó
szemének hinni. – Ilyen korán már talpon?

– Igen, – felelt egy csöppet elvörösödve a leány, – elhatároztam, hogy
nem mulasztom el a szép tavaszi reggeleket. Kár lenne ezt az időt
átaludni.

– A reggelek bizony szépek, – felelte Szakáll, aki, jóllehet, már
hajnalban mindennap künn járt, soha még egy napfölkeltét, erdő-ébredést
meg nem figyelt. – Ilyenkor van a legnagyobb csönd és ilyenkor
legvilágosabb a fej!

Elhallgattak, Szakáll a könyv lapjait pörgette.

– Sétálni megy? – kérdezte a fiatalember.

– Igen, kigyalogolok a vasutig és onnét vissza.

A jogász biccentett fejével és így szólt:

– Az emberek nem is tudják, mit mulasztanak az alvással. Ezeket a
reggeli órákat ráadásnak kapjuk a sorstól, már mint azok, akik meg
tudjuk előzni halandó társainkat.

– Igen, – felelte Hortense, aztán egy kis csönd után a kezét nyujtotta.
– A viszontlátásra.

– A viszontlátásra, Hortense.

A leány karcsu alakja, rózsaszínü napernyője eltünt a kapu mellett.
Szakáll egy pillanatig utána nézett, aztán tovább olvasta az
egyházjogot.

A leány kisétált a fasoron át a vasutig, kíváncsian nézte el, a reggeli
gyorsvonatok hogyan robognak ki és be a parányi őrház mellett, aztán
visszafordult és hazatért. A fiatalember még ott sétált a platánok
között.

– Szép volt? – kérdezte Szakáll, aki éppen egy definiciót mormolt maga
elé.

– Szép, – mosolygott Hortense. – Ezután minden nap korán fogok kelni.

– Igen helyes, – bólintott a fiatalember és tovább sétált, ujjain
számolgatva el a Graczián előtti gyüjteményeket.

A leány egy pillanatig habozott, aztán fölment a terraszra. A szokatlan
séta jó étvágyat keltett benne s már nagyon szeretett volna reggelizni,
de látva, hogy Szakáll még csüggedetlenül sétál tovább a fák közt,
elszégyelte magát. A jogász még korábban kelt s a sétához tanult is,
mégsem éhes – mennyivel több akaraterő és önmegtartóztatás lakik ez
ifjúban! És Hortense némán türte az éhséget, bár kincset adott volna egy
darab kenyérért, s csak akkor látott a reggelihez, mikor a jogász betéve
tudta a Graczián előtti gyüjteményeket, ami pedig nem csekély dolog,
miután maga Walter már harminchét ilyet sorol föl.

Következő napon Hortense újra hajnalban kelt föl, ismét sétára indult s
újra nemes önmérsékléssel türte az éhséget. Harmadik, negyedik nap
szintén megmaradt ez állásponton, ötödik nap azonban, amint
felöltözködött és a kertbe akart indulni, rákezdett az eső. Már az
éjszaka fülledt volt a levegő és most a cifra rézcsatornák patakokban
öntötték a vizet.

Szakáll a csukott terraszon ült és a könyveit forgatta.

– Ma nincs séta, – szólt Hortensenek, mikor az szomoru arccal toppant be
a verandára. – Kár volt korán fölébredni.

– Már megszoktam a jókor való kelést, – füllentett a kis leány, pedig
nem úgy volt: mindennap teljes lelki erejére volt szüksége, hogy az
álmokat leküzdje. – Nevetek magamon, ha elgondolom, hogy azelőtt néha
délig is aludtam.

A fiatalember ránézett és nem felelt. Most vette először jobban
szemügyre a barátságos házban való tartózkodása alatt Hortenset s úgy
vélte, hogy nemcsak kedves, de szorgalmas kis lány is. Hizelgett neki a
tudat, hogy nyilván ő járt elől a jó példával, s azért egy pillanatra
megfeledkezett a tanulmányokról és tekintetét a leány karcsu termetére
függesztette.

Hortense kezébe vette az asztalon fekvő jogi könyvet.

– Ezt mind meg kell tanulni? – kérdezte a nehéz fóliánst lapozva.

– Ezt mind, – hagyta helyben Szakáll. – De ez csak egy tantárgy s talán
épp a legkönnyebb. A többi még terjedelmesebb és sokkal nehezebb.

– Az „Egyházjogtan Kézikönyve“, – olvasta el Hortense a címet. –
„Különös tekintettel a magyar állam egyházi viszonyaira…“ Ez tényleg
nagyon nehéz lehet, – tette hozzá megszeppenve a minden oldalról
feléjevillanó latin nevektől és idézetektől. – Szabad egy kicsit néznem?

– Csak tessék, kisasszony, – felelte a fiatalember pápaszemét
megtörölgetve.

Hortense lapozott, aztán találomra elkezdett olvasni:

– A honor azon megtiszteltetésben áll, melyben az egyház a kegyurat,
mint különös jótevőjét részesíti; ezen tiszteletbeli jogok között
azonban csakis a honor processionis sarkal a közönséges egyházjogon, a
többiek a patricularis jog és szokásnak folyományai és aszerint
itélendők meg, számíttatnak pedig oda 1. jus vagy honor listrae…

Nem értett belőle egy szót sem: még azt se tudta, mi az a kegyúr,
nemhogy azt, mi a honor processionis és a honor listrae… És ez csak pár
sor volt a könyvből, hát még az egész munkát betéve tudni és a latin
idézeteket megtanulni! Nagy tisztelettel nézett föl Szakállra.

– És maga… ezt mind tudja? – kérdezte félénken.

– Körülbelül mind, – bólintott a jogász, mintha azt mondaná, hogy tudja,
hány almafa van a kertben. – Próbálja fölnyitni a könyvet valahol és
kérdezzen ki.

Hortense nem akarta elhinni, az elolvasott pár sor oly titokzatosan, oly
érthetetlenül csengett fülében, hogy elképzelhetetlennek látszott, amit
a fiatalember mond. Fölnyitotta egy helyen a könyvet.

– A metropoliták külön nemei és e hatalom természete egyáltalán, –
olvasta el a fejezet címét.

Szakáll azonnal elkezdte recitálni.

– A metropolitai hatóság folyománya a pápai főnökségnek, melynek némely
jogai különféle fokozatban egyes oly egyházakra szálltak át, melyeknek
püspökei többi püspök-társaik között külön egységi gyúpontot képezvén,
lassanként azok fölé kezdtek emelkedni…

A leány szédülve nézett a fiatalemberre… Milyen más, mennyivel különb
ember ez a többinél, akik folyton csak zongoráznak, beszélgetnek,
pipáznak és semmi egyébbel nem gondolnak!

– Ez… ez nagy dolog, – mondotta végre büszkén.

Szakáll mosolygott.

– Csak szorgalom, – jegyezte meg, de azért jól esett neki az elismerés.

Az eső elállott, az égbolton már csak bárányfelhők maradtak.

– Most megyek sétálni, – szólt Hortense, még mindig megilletődve és
búcsúra nyújtotta kezét.

Szakáll egy pillanatig gondolkodott, aztán a könyv után nyúlt.

– Viszontlátásra, Hortense, – mondotta nyugodtan. – Remélem, máskor is
kihallgat?

Ezután, amikor elindult hazulról s ha visszatért, a leány pár percre
megállt a kertben s kikérdezte Szakállt. Hortense mindig elcsodálkozott
ennyi tudás és szorgalom láttára. Össze-vissza kérdezte a fiatalembert,
a könyv elejéről, végéről, de Szakállt nem lehetett megfogni, amit
egyszer a fejébe raktározott, azt a safe deposit-nél szívósabban őrizte
s nem volt az a hatalom, amely tőle elrabolta volna.

Egy szép tavaszi reggelen Szakáll így szólt a sétára induló leányhoz:

– Kedvem volna ma egy kissé sétálni. Megengedi, hogy elkísérjem?

– Szívesen, – felelt Hortense kifeszítve ernyőjét. – Kimehetünk a
Rákosig.

– Helyes, veszem a kalapomat és megyünk.

Elindultak végig a virágos köröndön, ki a jegenyefasoron át a vasuti
töltésnek, ahol a fővárosi élet már befejeződött s csak veteményes
kertek és apró nyaralók következtek. Ember csak kevés járt erre, azonban
a kertekben ingujjas napszámosok dolgoztak, kalapáltak, javítgattak, a
kerítéseket mázolták. A vasuti sorompónál pár percig várakozniok
kellett, most száguldott át a délről jövő gyorsvonat.

– Még nem is jártam erre, – szólt Szakáll, szorgosan véve szemügyre
mindent. – Érdekes, milyen közel van ide a város és mégis milyen más,
mennyivel természetesebb erre minden. Még virágokat is lehet látni.

– Várjon, majd künn a Rákosnál. Oh! Mennyi nefelejts van a partján!

– Az messze van még?

– Csak jőjjön és ne féljen.

Szakáll nevetett, hosszu idők óta talán először.

– Nem félek, – szólt, – eleget gyakorlom magam a járásban.

Kíváncsian nézegetett körül a salátás földek közt és így folytatta:

– Ezeknek a telkeknek rövid idő alatt nagy értékük lesz. A főváros
közvetlen közelében fekszenek, meghatározott útvonal mellett; biztos,
hogy a város erre fog terjeszkedni. Ha az embernek pénze volna, szépen
kereshetne mellette.

– De miért terjeszkedne erre a város? – kérdezte Hortense.

– Mert máshova nincs útja. A víz mellett, mint évszázados tapasztalat
mutatja, egy város se akar elhuzódni. Ez olyan atavisztikus félelem,
mint a hogy a ló még ma is menekülni próbál, ha valami zaj vagy
ismeretlen tárgy megriasztja; mint az őserdőben, ahol a futással
kikerülte a párducot vagy a kigyót; hm. Az emberek azt hiszik, hogy a
víz elöntheti őket, ma, a legtökéletesebb vízművi védekezések idejében…
A bika még ma is rátámad a piros színre, mert évezredek előtt az erdőben
ez a szín a tigrist jelentette neki. Nos. Mi sem tudjuk magunkat egészen
emancipálni az őskori érzések és félelmek alól és ezért a városok a
folyókkal ellenkező irányban terjeszkednek, vagyis errefelé, ahol most
járunk. Pest a Dunapart mellett ma is még csak annyi területet foglal
el, mint száz év előtt.

– A maga figyelme mindenre kiterjed, Péter, – szólt a fiatal leány. – Én
azt hiszem, magából egyszer nagyon híres ember lesz.

– Oh, hol vagyok én attól? Én csak a kötelességemet akarom teljesíteni.
Azért, hogy tanulok, még nincs jogom várni, hogy kiváltságos sors jut
osztályrészemül. Mások is iparkodnak és tökéletesitik magukat, ha ezek
mind híres emberekké válnának, szűk lenne Magyarország a nagy emberek
számára.

Hortense megrázta a fejét.

– Nem, higyje el, maga más, maga különb, mint a többi ember: okosabb,
erélyesebb, egyenesebb… és bizonyosan boldogulni is fog.

Egy ideig hallgattak, aztán a leány így szólt:

– És akkor biztosan elfelejt majd bennünket.

Szakáll tiltakozott.

– Hogy tételezheti föl? És miért? Az emlékezetem nem olyan rossz.

– Az sokszor nem az emlékezőtehetségtől függ, – felelt a kis leány
elhatározással. – Sok ember büszkévé lesz, gőgössé és nem akarja, hogy
eszébe jussanak azok, akikre nincs szüksége, akik kicsinyek, akik… akik…

– Nos, akik?

A leány nem fejezte be a mondatot.

Lassan kiértek a Rákoshoz. Itt már faluvá vedlett a főváros: a
homokbuckákba csak egy-egy kunyhó, ócska csárda ékelődött, a patak medre
fölött ütött-kopott híd húzódott el. A part mellett egypár szomoru fűz
álldogált és csöndesen nézte, hogyan szaladnak el a habok a lecsüngő
ágak közt. Egy helyen vízáradásos terület volt, abban száz és száz béka
kuruttyolt.

– Mennyi béka! – szólt Szakáll meglepődve.

– Nézze a nefelejtseket, – mutatott Hortense egy fák közé zárt helyre, –
csupa kékség végig a part!

– Csakugyan, – hagyta helyben a fiatalember. – Úgylátszik, nem kellenek
senkinek.

Hortense leszaladt a víz mellé és teleszedte a napernyőjét mosolygó
nefelejtsekkel, aztán kettőt-hármat összekötött egy fűszállal és Szakáll
gomblyukába tűzte.

– Legalább nem sétált hiába, – mondta, és ami még levél, elmorzsolódott
virág a kezében maradt, azt a vízbe dobta és gyerekes örömmel nézte,
hogy úszik lefelé.

Reggeli ideje volt, mikor visszaértek a barátságos házba.

Ezek a séták később gyakrabban megismétlődtek. A ligetet és annak minden
zúgát Hortense jól ösmerte, s mintegy csöndes megállapodásként sorra
mutatta be barátjának. Egyszer kisétáltak a zöld lombok közé ékelt
lövöldébe, ahonnét vasárnaponkint nagy puskadurrogás hallatszott, aztán
a kavicsbányákhoz, amelyeknek apró köveit hosszu, fekete vonatok
cipelték be a városba, majd a Páskál-malmot csodálták meg, ezt a
várszerü ócska szerkezetet, amely boldog nembánomsággal élte világát,
mintha alig puskalövésnyire tőle nem gőzmalmok hengerei, küllői alkotnák
meg a lisztet, – más napokon kivonultak a vasúti töltésre, s onnét
nézték, hogyan gyakorlatoznak a katonák, sőt egyszer Palotáig is
elmerészkedtek és útközben kóbor oláhokkal találkoztak, akik
tiszteletükre megtáncoltatták a medvéjüket.

Szakáll lassanként megszokta, hogy a délelőttjét Hortense-zal töltse el
s szinte megkívánta társaságát. A fiatalembernek tetszett az a
tisztelet, mellyel a leány reá és akaraterejére fölnézett; az első
kapocs, amely benne kifejlődött, mint sok más, hasonló esetben: a
hiúságé volt. Később a megszokás fejlesztette benne e viszonyt, s
hozzájárult az a mindenkit megérintő tudat, ha van valakink, aki életünk
iránt érdeklődik és sorsunkat a szívén viseli. Mikor reggel lement a
kertbe, a leány már várt reá, ha este a dohányzóban ült és éjfélig,
gyakran azon túl is, a könyveket bújta, Hortense hűségesen kitartott
mellette és bár a kisleány szeme majd leragadt és alig beszéltek
egymással tíz szót, mégis addig ébren maradt, míg Szakáll be nem fejezte
tanulmányait. A fiatalember nem hozott hasonló áldozatokat, ő inkább
csak engedte, hogy szeressék, hogy gondját viseljék s megelégedett vele,
hogy ez kellemes érzést ébreszt benne. Önző természet volt, aki mindent
a maga és a célszerűség szempontjából fogott föl és világért túl nem
lépte volna e határokat. Hortense volt az első élő lény, akivel, hogy
úgy mondjuk, fényüzésből beszélt, aki bizonyos szórakozást jelentett
neki, aki nem volt számára kenyér és víz, levegő, vagy az élet
fönntartásához szükséges más cikk, hanem szines virág, amelyet csak
azért teszünk az íróasztalunkra, mert üde és illatos: egyéb hasznunk nem
lehet belőle, minthogy a szép és a kellemes hangulatát ébreszti bennünk.
Ez az új tényező egy ideig föl tudta kelteni érdeklődését és lekötötte a
gondolatait. Annyi sok száraz betü után jól esett egy kis életet, egy
csöpp színt látnia, éreznie, hogy tudásán kívül is lakik benne valami,
ami értékessé, színessé, kellemessé teszi az életét.

Anélkül, hogy mélyebbreható gondolatokkal foglalkozott volna, átengedte
magát ennek a jóleső hangulatnak és megfürdött abban a melegben, melyet
a leány szeretete feléje sugárzott. Ezek a kellemes percek nem kivántak
lelki áldozatot, sem meg nem rázkódtatták, sem örvénnyel nem
fenyegették; kár lett volna vakon elmenni mellettük.

Hortense gyakran maga is érezte, hogy Szakáll lelkében nem tud maradandó
emléket állítani s ez elszomorította. Ilyenkor csöndesen félrevonult, de
nem lázadt föl a sors ellen, úgy érezte, hogy ennek így kell lennie:
némely ember osztályrésze a szenvedés, s mentől jobban tiltakozik
ellene, annyival inkább rabjává válik. A bánat országába Szakáll nem
követte el, s az egész házban csak egy ember volt, aki meg tudta érteni,
hogy szenved: ez Kelemen volt. Ő látta, hogy a kis leány szíve gyakran
vergődik kétségek között, remeg s ez mindig elszomorította. A szerelem,
amely első perctől fogva lelkében a leány iránt fölébredt, nem veszett
ki belőle s ezt a megismétlődő bánatos képek, a szenvedés rajzai még
csak fokozták.

Egy napon Kelemen a kert egyik padján találta Hortenset, aki a lombok
közt, mozdulatlanul, lehunyt szempillákkal ült. A leánynak ez volt a
kedves helye, ahol elrejtve, meg nem zavarva engedhette át magát csöndes
szerelmes gondolatainak, amelyeknek még fájdalma is édes volt. A
fiatalember odalépett melléje és halkan reászólt:

– Hortense.

A leány megrezzent és rávetette ijedt tekintetét, majd ideges pir
szaladt végig még az imént sápadt ábrázatán. Érezte, hogy Kelemen a
szívébe látott s ez keserüséggel és haraggal töltötte el, mert lelke
érzéseit a saját szentélyének tartotta, ahová idegennek nem volt joga
belépni.

– Mit kíván? – kérdezte tekintetét elfordítva a fiatalembertől.

Kelemen szavakat keresett.

– Hortense, – szólt tétován, – én érzem, látom, hogy ön… szenved. Az
arcára van írva, minden mozdulata elárulja. Az ön lelke…

A leány fölállott, szemében a harag könnycseppje csillant meg.

– Ne bántsa az én lelkemet, – szólt hidegen. – Én sem bántom a másét.

– Ne magyarázzon félre, – folytatta a fiatalember szégyenkezve, – nem
akarok kíméletlen lenni, nem akarok a belső életébe avatkozni, én, én
együtt érzek önnel és…

Hortense sóhajtott és kezet nyújtott Kelemennek.

– Ha velem érez, – szólt megbánva ridegségét, – akkor ne bántson… és
maradjon jóbarátom. Isten vele, – tette hozzá csöndesen.

A szegény fiu megalázva, összetörve ott állt még egy percig, nem tudott
mit mondani. Hortense lassan fölment a házba és leült az ablak mellé,
ahová a közeledő nyár minden pompája: szinek, illatok, hangulatok
verődtek be.

Kelemen nem tudta, mit csináljon, a szíve sajgott és a fejében
kalapácsok dolgoztak, amelyek összetörték önérzetét és apró, nevetséges,
ügyefogyott embert alkottak belőle, aki fölött egy szárnylegyintéssel
tért napirendre a sors. Ott állott a maga tehetetlenségében,
lealázottságában, végtelen szegénységében, amely senkit nem érdekelt e
földtekén. Az a láng, amelyről azt hitte, hogy életét meg fogja
világítani és föl fogja melegíteni, eltünt, kihunyt s ami reá várt, az a
rideg, fanyar éjszaka volt, telve némasággal és ürességgel. És mindez
égzengés, földindulás nélkül intéződött el, mint a legapróbb
macskakölyök pusztulása, mint egy magától értetődő hétköznapi dolog,
amely egy hangyának az útját sem változtatja meg.

Ott állt, tétován, még egy félóráig a vidám sárgarigók, a buján illatozó
virágok közt és olyan kábult volt, hogy csak nagysokára találta meg a
kalapját és a sétabotját.

– Hova lett Kelemen? – kérdezte ebédnél Farkas.

Senkise tudott választ adni, Kelemen eltünt, elveszett és többé a
barátságos házba nem vetődött el.



VIII.

Egy napon Szakáll kisétált Hortense-zal a rákosi rétekre. Napnyugta
volt, szép, langyos befejezése egy csöndes nyári napnak, amely még a
kopott kavicsbányákat és a vakondturásos legelőket is föl tudta
frissíteni és kiszínezni. El voltak fáradva a hosszu gyaloglástól és
leültek egy ákác alá, amelynek lassan mozgó lombjai közt a nap
sajátságos árnyéktáncot járt. Némán ültek egymás mellett, aztán a leány
egyszerre megszólalt.

– Péter, – mondta mintegy megfeledkezve mindenről s nem tudva
ellentállni a benne küzdő érzéseknek, – ne hajítson el magától, ne
tiporjon el egy szegény kis leányt.

Megijedt, amint e szavakat kimondta, az elsóhajtott mondat akarata
ellenére tódult ajakára.

Szakáll is meg volt döbbenve és zavartan nézett reája.

– Mért gondolja ezt rólam? – szólt nyugtalanul.

– Nem, nem, bocsássa meg, – dadogta Hortense rémülten, – nem azt akartam
mondani… Ne értsen félre… Milyen együgyü is vagyok!

Nem bírta tovább, egyszerre sírni kezdett, hangosan, fájdalmasan, mint a
beteg gyermek.

Szakáll tétován állt előtte, érezte, hogy mondania kell valamit, ez a
mélységes fájdalom megrémítette hideg lelkét.

– Hortense, – szólalt meg végre, – kedves Hortense…

A leány felszökött helyéről.

– Ne mondjon semmit, – könyörgött könnyeit fölszárítva, – ne hallgasson
reám, felejtse el, amit mondtam… oly gyermekes vagyok.

– Engedje meg.

– Nem, nem, – ellenkezett a kis leány, – én tudok, értek mindent… és én
nem is vagyok rá érdemes, hogy valaki szeressen… Ne beszéljük erről.

Fölemelte a napernyőjét és visszafelé indult.

Egész úton nem szóltak egy szót sem. A leány sietett, az arca sápadt
volt. Szakáll idegesen követte, de nem tudta, mit mondjon. Mikor már
közel jártak a kerthez, a fiatalember még egyszer megpróbálta, hogy
beszéljen.

– Hortense, – szólt nyugtalanul, – engedje meg, hogy válaszoljak.

De a leány riadtan sietett tovább és kipirulva érte el a ház kapuját.

Másnap reggel a fiatalember hiába várta rendes társát. Elmúlt hat óra,
hét és nyolc, de Hortense nem jelentkezett. A reggelinél is csak egy
percre találkoztak, aztán a leány ismét visszavonult anyja szobájába és
délig nem mutatkozott. Szakáll megpróbálta, hogy tanulással üzze el a
gondolatokat. De ma a munka nem ment. Míg azelőtt a tételek a csik
gyorsaságával szöktek fejébe, ma csak a szeme látta a betüket, az agya
nehezen értette meg őket. Már késő este volt s alig valamit tudott
végezni.

Szakáll azt várta, hogy a következő napig megváltozik a helyzet s reggel
már ötkor lent sétált a fák között. De Hortense most se jött le s így az
ifjúnak nem maradt más hátra, mint a könyvekhez fordulni. Vasakarattal
látott neki a törvényeknek, de a betük összeszaladtak előtte és a feje
zúgott.

– Bolondság, – dörmögte és a kút alá állott és hideg vizet huzott a
fejére, abban a reményben, hogy ez föl fogja frissíteni agyát.

Hiába volt ez is, a feje zavarodott maradt és undorodott a tanulástól.
Bement a városba, szokása ellenére egy kávéházba is beült, hogy a
nyüzsgő sokaság, a tarka képek eltereljék gondolatait, de mikor délután
visszatért a barátságos házba, első tekintete megint csak a terraszra
esett: nincs-e ott a leány? Nem volt ott és Szakáll kedvetlenül vetette
magát az egyik karosszékbe.

Vacsora után az ügyvédné zongorázott és Farkas hegedült hozzá, míg
Hortense az egyik ablakfülkében ült. Szakáll odament hozzá, és melléje
telepedett.

– Miért kerül, Hortense? Vétettem maga ellen? – szólt zavartan, most
érezve először, hogy elfogódott.

A leány ki akart térni a válasz elől, de a fiatalember szeme
reászegeződött.

– Én nem kerülöm, – felelt végre Hortense elvörösödve, – és ön nem
vétett semmit.

Szakáll tovább folytatta a kérdezést.

– Mért nem jöt hát reggel le a kertbe?

Hortense egy ideig hallgatott, aztán meghajtotta fejét.

– Kívánja? – mondta végre lassan.

– Kívánom, – szólt Szakáll nyugtalanul.

– Akkor hát le fogok jönni, – felelte Hortense.

Másnap tényleg már korán reggel ott ült a terraszon és napernyővel
kezében várta a fiatalembert.

– Elkísér? – kérdezte félénken nyújtva kezét.

– Igen, úgy mint azelőtt… Kár volna a mi barátságunkat megszakítani,
hiszen már összeszoktunk, Hortense. Nem tudom belátni, mi rossz van
benne, ha két fiatal lelket baráti kötelék fűz össze?

Elindultak s csak tizenegy óra felé tértek vissza. Egész úton kizárólag
köznapi apróságokról beszélgettek és mind a ketten kerülték a minapi
tárgyat. Délután Hortense bement a városba, ahol különféle vásárolni
valója volt.

– Elkísérem, – szólt Szakáll s együtt járták végig a boltokat. Az egyik
rövidáru-kereskedésben a segéd nagyságos asszonynak szólította a leányt,
aki elsápadt s alig tudta kifizetni a portékáért számított nyolcvankét
krajcárt. A hosszú úton visszafelé Hortense nem mert ránézni Szakállra,
aki csöndesen mosolygott magában.

Ezután gyakran megesett, hogy a fiatalember délutánjait a leány
kíséretében töltötte el, s vacsora után is megtörtént, hogy
fölhasználták a szép időt, kiültek a kertbe s a holdat meg a csillagokat
nézték és az elkésett bérkocsik robogását hallgatták.

Egy napon aztán Szakállal rettenetes dolog történt.

Az egyetemi év vége beköszöntött s a fiatalember kollokválni ment be a
főiskolára.

A professzor, aki nem volt éppen a legjobb kedvében és különben is
félelmetes szigoruságáról volt híres, sehogy sem elégedett meg a
fiatalember tudásával és mint mondani szokás: nem fogadta el
kollokviumát.

Ez a dolog a bomba gyorsaságával és erejével csapott le Szakállra. Egész
életében szorgalmas diák volt, akit a tanárok mintaképnek emlegettek,
meg volt eddig minden kvalifikációja, hogy sub auspiciis regis végezze
el tanulmányait s a miniszter küldötte huzza az ujjára a gyémántgyűrüt…
És most egyszerre nem volt kielégítő a kollokviuma s ezzel meg volt
jelölve az útja a hanyag, a léha diákokhoz, akiket egész életében
gyülölt, mint az istenadta művész a kontárokat.

Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, megdöbbenve, elkábulva sietett a
teremből a távozó tanár után.

– Nagyságos uram, – hebegte ijedten, – én nem értem…

– Én értem, – felelt gúnyosan a megszólított. – Ön nem készült el. Ez
nem olyan ritka eset, humillimus.

Otthagyta a faképnél és Szakáll kétségbeesve nézte, hogy tünik el
professzora alakja a folyosó kanyarulatánál.

Nagysokára tudta csak magát összeszedni és leforrázva, lehajtott fővel
hagyta el az egyetemet.

Teljesen érezte hibája súlyát s a friss levegőre érve, azt is kénytelen
volt beismerni, hogy a tanárnak igaza volt: öt kérdést is kapott és csak
egyikre tudott úgy ahogy felelni, a többiekre kusza választ adott, sőt
volt olyan kérdés, amelyre adós maradt a magyarázattal: rettenetes!

Hogy történhetett ez?

Szeme előtt egyszerre feltünt Farkas Hortense képe s a következő percben
már harag öntötte el egész valóját. Igen, ez a leány volt az, aki miatt
lassan, szinte észrevétlenül lelépett a tanulás mesgyéjéről, aki a
könyvei lapjai közé ékelte magát, s elhódította tőle a tudást, a
szorgalmat, aki miatt a legkényesebb pontján, az önérzetén, a
büszkeségén, a vasakaratán kapott érzékeny csapást. Ő, Szakáll Péter,
akinek lelkében már mázsaszámra álltak a szellemi kincsek, egyszerre
fittyet hányt nekik, elpártolt tőlük s most a legjobb úton van, hogy el
is pazarolja valamennyit! Ő, aki azt hitte, hogy iparkodása nem ismer
gátat, hogy összegyüjt minden összegyüjthetőt, hogy a hangya
szorgalmával építi meg jövendőjét – ő pár hét alatt messze esett
mindettől és rálépett arra az útra, amely az utált, a lenézett
proletáriátus felé vezet.

Az arca kigyúlt a lealázottságtól, a szégyentől, s gondolatai tovább
szövődtek: látta magát, mint nyomoruságos adóhivatalnokot vagy írnokot
az Isten háta mögött, egy hervadó asszony oldalán, mert a köztük levő
korkülönbség alig volt két esztendő, látta a nyomoruságot, mert Farkas
dr. pusztuló vagyoni viszonya nem volt előtte titok, és látta, hogyan
foszlik szerte-széjjel egész élete, hogyan válik sárrá a
kincsgyüjteménye és dől össze egy hidegen, biztosan, szépen fölépített
pálya, amely Isten tudja, a mai léha világban, ahol oly kevés a képzett
ember, hová vezetett volna!

Megrázkódott és végigsimított homlokán, mintha gonosz álmot akarna
elüzni.

Nem, nem, ennek nem szabad, nem lehet megtörténnie, amire kicsi
gyerekkora óta lázasan, fáradtságot nem ismerve készült, nem szabad
elpusztúlnia, ilyen olcsón magát egy Szakáll nem adja.

– Nem engedem! – kiáltott föl csaknem hangosan és keze ökölbe szorult.

Arcán harag és elszántság látszott, egy dada, aki apró gyerekeket
vezetett sétálni, megpillantva sötét ábrázatát, gyorsan az út tulsó
oldalára sietett… De ő észre se vette, tovább ment, dörgő léptekkel,
kipirult arccal s szította magában az elhatározást, hogy véget vet e
veszedelmes állapotnak, hogy visszatér régi tervéhez, életéhez, acélos
akarattal építi tovább pályáját s akármennyire is próbálja a sors, nem
fogja őt leigázni tudni.

Félóra múlva már kijegecesedett benne a hideg, könyörtelen akarat, mely
gyerekkora óta hűséges társa volt s hajnalban az ágyból kizavarta, a
könyvekhez láncolta, a szorgalmát ellenőrizte, a lelkét bilincsekbe
verte.

– El fogok költözni az ügyvédtől, – állapította meg magában, – el fogok
költözni, haza fogok menni és helyrehozom az elmulasztottakat. Nincs
semmi kedvem, hogy úgy éljek és úgy végezzek, mint Kelemen, Sárosi és
Bükkös urak! Erősebb leszek a vasnál és érzem, hogy győzni fogok!

Gyalog ment ki a ligetbe. A hosszu séta alatt lecsillapodott, mikor
hazaért, már csak nagy fáradtságot és elkedvetlenedést érezett.

Hortense vacsora után odaült hozzá az ablakfülkébe.

– Valami baja van? – kérdezte, észrevéve, hogy viharfelhők torlódtak
össze.

Szakáll megrázta a fejét.

– Semmi, semmi, – válaszolta idegesen.

A leány hallgatott egy kis ideig, aztán így szólt:

– Én látom, hogy valami kellemetlenség érte… mért akarja előttem
eltitkolni?

A fiatalember elfordította tekintetét:

– Semmi se történt, – felelte, – éppenséggel semmi… Nem kell aggódnia
miattam.

Aztán látva a leány kérdő pillantását, hozzátette:

– Ön mindent kissé tuloz… Megnyugtathatom, hogy semmi rendkívüli nem
esett meg velem, az ilyen csekélységek szóra sem érdemesek, higyje el.

– De mégis…

– Semmi, semmi, – fejezte be Szakáll nyugtalanul.

A leány ránézett, aztán elhallgatott és némán foglalt helyet a
karosszékben.

Bükkös Pál a zongorához ült és néhány akkordot játszott a Beethoven
hegedühangversenyéből.

Az ügyvéd előkereste hegedűjét és belekezdett az első tételbe.



IX.

Beköszöntött a nyár: a természetnek a forró, szines napsugár dacára
káprázatnélküli, komoly korszaka. A munka meghozta gyümölcsét: a
földeken aranysárga, nehéz kalászok reszkettek, itt-ott már a
cséplőgépek dolgoztak, ezer és ezer verejtékező munkásember fáradott az
élet aratása és berakása körül. A tavaszi sejtelmek és hangulatok
elmultak, amerre a szem látott, minden az élet, a valóság volt, a
termetes szénaboglyák, a lábukon álló rozstáblák, a gazdag keresztek, az
érő gyümölcsfák. Aki a szabadban járt most, nem foglalkozott
ábrándokkal, mint a kikelet napjaiban, nem kalandozott a bárányfelhők
között, nem kísérte könnyü szívvel a lepkék vidám utait, hanem komoly
tekintettel vizsgálta, mennyi törekvés és erő halmozódik össze a kenyér
megalkotása körül; hogy fizet a kétségeskedő reménnyel elültetett mag és
mennyi nyugalom, az alkotás mily biztos öntudata ömlik el a földeken.
Komoly és mégis egyszerü volt ez a kép, a valóság színeivel megfestve, a
lét gyökérszálaival fonódva össze, az erőt, az életet, a munkát és annak
sikerét jelentve.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták Bükkös Pált, amint egy nyári nap
délutánján kivetődött a ligettől puskalövésnyire fekvő szántóföldekre.

A fiatalembernek, mint már hetek óta gyakran, ismét rossz napja volt.

Délután künt volt az ügyvédnél és ebéd után leült a két leánynak
zongorázni. Hortense azóta, hogy Szakáll megmagyarázta neki a zene
fölösleges voltát, nem érzett nagy hajlandóságot a muzsikához és hacsak
lehetett, elkerülte a zongorát. Viszont Bükkös meg akarta győzni a
leányt nézete helytelenségéről és azért végigjátszotta neki mindazokat a
darabokat, amelyeknek csöndes melankóliája hatással szokott lenni a
fiatal kedélyekre.

– Van-e egy kedves dala? – kérdezte Hortensetől.

– Nincs, – felelt a leány gyorsan.

Bükkös egy percre abbahagyta a zongorázást.

– Ez nem lehet, – mondta mosolyogva, – mindenkinek van egy kedves
dallama, vagy akkordja, ahogy jobban szereti az egyik színt a másiknál,
az egyik virágot a másiknál. Maga most nem mondja a valóságot, Hortense!

A leány elpirult.

A fiatalember hangosan nevetett.

– Lássa, hogy félre akart vezetni? – mondta diadalmasan. – Az arca
elárulja… Nem tud maga hazudni, kis Hortense. És ime, milyen vörös lett,
milyen vörös!

Hortesne ki akart szaladni a szobából, de a fiatalember utána sietett és
megfogta az ajtónál.

– Engedjen el, – szólt a leány duzzogva.

Egy percre közel ért egymáshoz az arcuk és Bükkös érezte a leány hajának
selyem érintését. Meglepve nézett rá és tágra nyitotta szemét, mint
amikor valaki először látja a természet eddig ismeretlen kincsét.

– Engedjen el, – ismételte Hortense és kivonta a fiatalember kezéből
karcsu ujjait.

Bükkös nem ellenkezett s szabadon bocsátotta rabját, aki gyorsan
kisiklott az ajtón. Az ifju meglepve nézett utána.

– Pál, – szólalt meg Ibolya az ablak mellől.

A fiatalember megrezzent és végigsimított homlokán.

– Parancsoljon, – mondta gépiesen és az ablakhoz ment.

Ibolya sápadtan állt előtte, az ajka remegett.

– Nem szükség, hogy annyira érdeklődjön Hortense zenei hajlandóságai
iránt, – mondta idegesen.

Bükkös összeharapta ajakát. A fagyos hang, a gőgös mozdulat
kellemetlenül érintették, mintha napsugaras vidéken járva hirtelen egy
barlang hideg lehellete csapta volna meg.

– Maga féltékeny? – kérdezte azután gúnyosan.

A leányt bántotta a lenéző hanghordozás, amellyel Bükkös a szavakat
mondotta.

– Az vagyok, – felelte élesen és az ablakhoz fordult.

A fiatalember egy ideig hallgatott, majd így szólt:

– Akkor féltékenynek kell lennie a napsugárra, a zöld fákra, a tarka
virágokra, az egész világra, mert abban is gyönyörködöm.

– Meglehet, – felelte Ibolya hidegen.

Nem szóltak semmit, később Bükkös odaült a zongorához és elkalandozott
billentyüin. De mialatt játszott, egyre érezte az Ibolyával lejátszódott
jelenet kellemetlen mellékízét, amely eléje írta, hogy többé nem szabad,
többé nem a lelke korlátlan ura és nyárspolgári szabályok bilincseibe
van verve. Abbahagyta a zongorázást és a kalapja után nyúlt, a levegő
füllesztő volt a szobában.

– Kimegyek egy csöppet sétálni, – szólt Ibolyához és be sem várva
feleletét, eltünt a kertbe vezető lépcsőkön.

Künn derekán állott a nyár, a fiatalember átérezte a munka apoteózisát s
a szíve elkomorodott, mert látta a maga kicsiségét és gyöngeségét.
Körülte minden erős, következetes, diadalmas volt, az utolsó buzakalász
is az élet sikeréről, a kiküzdött diadalról beszélt, csak ő volt még
mindig ott, ahol pályája kezdetén s lelke ahelyett, hogy színesedett
volna, lassan megkopott és elhervadt.

A délutáni jelenet csak véletlen kifejezése volt annak, ami a Bükkös
lelkében már hetek óta zsongott és napvilágra kívánkozott. Eleinte
titokban, de aztán ismételten és gyakrabban találkozott azzal a
gondolattal, amely most még határozottabban rajzolódott meg előtte, hogy
a leány már nem érdekli úgy, mint annak előtte, hogy betelt vele és a
viruló orgonavirágból hervadt szagu haraszt lett.

Ibolyával való viszonya elérte volt tetőpontját, kielégítette minden
várakozását, vágyát s nem tudott új szinekkel szolgálni. Minden ízében
ismerte ezt a sajátságos lényt, a lelke ott állt előtte, mint egy
preparátum a górcső alatt, nem volt semmi titka, amelynek nyitját ne
tudta volna, nem volt semmi színe, amelyet alkotó elemeire ne lett volna
képes bontani. A leány karaktere már rég nem volt rejtélyes előtte,
tisztában volt vele, hogy egy gyönge női lélekkel áll szemben, amelynek
szüntelen hullámzása tulajdonképpen épp oly egyszerü s folyton
megismétlődő tény, mint ahogy a nyárspolgár nap-nap után ugyanabban az
órában kel föl, ugyanabban az órában ebédel meg s ugyanabban az órában
tér nyugovóra. Azok a szüntelen változó érzések, amelyek a leány
lelkéből fakadtak, már nem tudták vonzani, betéve ismerte apályukat és
dagályukat s annak szabályait, és tudta, hogy mindez csak káprázat,
túlérzékenység. Az elmélyedés óráiban egyre gyakrabban vette tudomásul,
hogy csak egy érdekes, de nem rendkívüli lélekkel van dolga, amely
elpazarolta apró kincseit – csillogó, de javarészt értéktelen
csecsebecséket – és most szegényen, kifosztva áll előtte.

Néha elszégyelte magát, mikor e gondolatok mesgyéjére tévedt és szidta
magát a hálátlanságért.

– Milyen nyomorult is vagyok! – sóhajtotta ekkor őszinte szívből és
megfogadta, hogy továbbra is hű és meleg érzéssel fog viseltetni Ibolya
iránt, akinek élete talán legtisztább napjait köszönhette.

Pár hétig ura is maradt akaratának, gyöngéd volt a leány iránt, meg
akarta neki mutatni, hogy szereti, megbecsüli, a tenyerén hordozza, de
mindez csak rövid ideig tartott, ismét a kimerültség és rosszkedv vett
erőt rajta s kénytelen volt belátni, hogy a leány már nem tudja
érdekelni, mint annakelőtte s a lelke új élet, új szín után vágyakozott.

– Tartalmat az életemnek! – könyörgött a sorshoz és epedve nézett körül
a világban, a földeken, réteken, várva, honnét emelkedik föl az a
tényező, amely megváltsa kétségeitől.

Álmatlan éjszakákon már azt is elhatározta magában, hogy véget vet ennek
a hazugságnak, bevallja aljasságát, leleplezi belsejét és aztán kivert
kutyaként kalandozik el a világba, de utóbb, találkozva Ibolyával, nem
volt lelke, hogy bevallja, ami szívében forrong és tovább fűzte a hamis
képek rajzolását. Ilyenkor megint csak oda lyukadt ki, hogy tűrni fog,
hogy megadja magát a sorsnak, nem gondol semmire, férfiasan viseli a
következményeket, ha le is roskad súlyuk alatt. És úgy cselekedett,
ahogy elgondolta: tetette a vidámságot, tisztelte Ibolyát, mondva
csinált szeretettel simogatta meg selymes haját. De mikor esténkint
elhagyta a barátságos házat, a lelke, amely nem tudott szín és illat
nélkül létezni, amely egész életében csak előre rohant, mindig
változatosat, szépet, érdekeset keresett, föllázadt és a kétségbeesés
árnyképeivel öntötte el benső világát… Megborzadt arra a tudatra, hogy
így kell élnie: tartalom, hangulat, akarat nélkül és véresre harapta
ajkát. Ilyenkor izgatottan fogadta meg, hogy mégis mindent elmond
Ibolyának és megszabadul e hamis regénytől, amely lidércként feküdt a
mellén. Most érezte csak, hogy sohasem szerette a leányt igazán, hogy
csak a sajátossága, a különös lelki élete vonzotta, hogy a kíváncsiság
ejtette tőrbe, és mikor ki volt elégítve a hiúsága, többé nem talált
kapcsot, amely őket egymáshoz füzze.

Mind e gondolatok, amelyek fölött eddig sikerült napirendre térnie, most
újra fölelevenedtek előtte, amikor végigjárta a szántóföldeket, ahol
minden szorgalomról, hitről, munkáról, nyugalomról beszélt neki.
Gyülölni szerette volna ezt a csöndet, ezt a teremtői fenséget, amely
hidegen nézett le tehetetlenségére és mégis irigyelte, egész nagyságában
átérezte és százszor meg százszor szembeállította a maga törpeségével.
Mennyi békesség, mennyi tökéletesség, mennyi dicsőség! És az ő lelkében
mennyi gyöngeség, kishitüség, elernyedés! Ajakösszeszorítva végezte el
az összehasonlítást és mint már annyiszor, ismét elhatározta magában,
hogy most már véglegesen rendezi a dolgait, visszatér, s elmondja
Ibolyának mindazt, ami hetek óta a lelkében viharzik.

Mikor visszafordult a város felé s már az utolsó veteményes-kertnél
járt, ahol ingujjas bolgárok ásóval, késsel, hengerrel préselték ki a
földből a lelket, messziről egy kék napernyős hölgy közeledett feléje,
nyomában két szerteszéjjel futkosó ölebbel.

Bükkös kíváncsian nézett a távolból közeledő alak felé, – erre hölgyek
nem igen jártak, – mikor az egyik kutya széles jókedvvel száguldott
feléje s csaknem a vállára ugrott.

Cigány volt, az ügyvédné kis patkányfogója, amely dacára annak, hogy nem
volt zenebarát és Bükkös zongorázása közben síri hangon üvöltött, mégis
ragaszkodott a ház vendégéhez.

A két öleb Farkasnét kísérte, – a fiatalembernek egyszerre villámként
futott az agyán keresztül, hogy az anyának fog mindent elmondani, ez
lesz a leghelyesebb s úgy vélte: a legkíméletesebb mód és alkalom is.



X.

Az ügyvédnének rossz napja volt, a feje egész délelőtt zúgott s azért a
szabadba ment, hogy kisétálja kellemetlen gondolatait.

Az éjjel álmában önmagát látta volt, mint hófehér, fagyos matrónát – s
ez a kép nem akart eltávozni mellőle. Az öregségtől mindig félt, s azért
az álom hatása alatt a tükör elé ült, hogy meggyőződjék róla, küszöbön
áll-e már a néma vendég? Tényleg ott állt. Amikor a csillogó üveglapba
tekintett, Farkasné a hajában itt-ott ezüstszálakat fedezett föl s ez
még jobban elkedvetlenítette. Egy év óta már szükség volt rája, hogy
ollóval távolítsa el a szomorú hírnököket, de azok újra visszatértek és
makacsul jelentették a téli felhők érkezését.

Délben az asszony odaállt az ura elé, a vállára tette a kezét és így
szólt:

– Ha egyszer őszinte választ akarok megkapom öntől?

Farkas nevetett, de aztán meglátva felesége sápadt arcát, komolyabb lett
és aggódva nézett az asszonyra.

– Tudja, hogy mindig őszinte vagyok, – mondta csöndesen.

Az asszony megfogta az ura kezét.

– Ne nevessen ki, ha bolondságot mondok… Őszintén feleljen: öregszem én?

Az ügyvéd elmosolyodott, azt hitte, hogy valami kellemetlenségre kell
előkészülnie s most, ime, a kozmetikára tértek át. Megsimogatta az
asszony haját és mosolyogva így szólt:

– Nekem maga mindig szép marad, Laura.

Az asszony kedvetlenül fogadta az udvariasságot.

– Hogy öregszem-e csakugyan, azt kérdeztem? Erre kértem őszinte válaszát
s ön kitér előle.

Farkas nevetett.

– Egyszer mindnyájan megöregszünk, – mondta könnyedén. – Semmi se tart
örökké… nem bizony.

Tréfa volt, de az asszonyt érzékeny ponton találta, az arca elkomorodott
és a szíve megtelt keserüséggel. Az ura kitérő válasza tulajdonképp
igenlő felelet volt, hangosabb és szigorubb, mintha tizenkét esküdt
kiáltotta volna feléje.

Nem szólt többet, délben nem evett, délután visszavonult szobájába és a
múltban már itt-ott ismételten fölbukkant gondolataival foglalkozott:
hogy nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, hogy az életből
semmi emléke sem maradt s a léte egy nagy, jeltelen, egyforma sikság,
amelyen hervadt leveleket kerget a híves őszi szél. Nem lázadt föl a
keserü valóság ellen, a sors nem tanította meg, hogy akarata és
ellentállóképessége legyen, elszomorodva vette tudomásul, és úgy érezte,
hogy tulajdonképpen elhibázta volt az egész életét. Hogyan kellett volna
megcsinálnia, – maga se tudta, csak annyi volt bizonyos, hogy nem így,
nem ily olcsón, nem ily színtelenül, hanem másképp, más szinektől
övezve, más érzésekkel ötvözve, más gondolatokkal zománcozva. A lelke
azt sugta neki: „az életet soha nem ismerted igazán“, a szíve azt
tolmácsolta: „soha nem bocsátkoztál bele mélységeim tanulmányozásába“ s
egész benseje tiltakozott ama langyos, köznapi megitélés ellen, amelyben
egy hosszu élten át volt része… És hogy elmúlt az ifjúság, hogy
elszaladtak a napok vacsorafőzés, gyerekápolás, regényolvasás közt! Ime.
Este van és nem volt nappal.

Délután az asszony előhivta két kis kutyáját s kiment velük sétálni a
liget felé. Kint több ember járt, amint óhajtotta volna s azért tovább
haladt a kültelkek felé s lassan a szántóföldek közé tévedt, ahol
Bükkösre akadt. Mikor meglátta a fiatalembert, első percben
bosszankodott, mert jobban szeretett volna magára maradni gondolataival,
hiszen ez az ember is eszébe jutatta azt a házat, amelynek csöndes,
füllesztő barátságosságától egy-két órára meg akart szabadulni. De
kitérni, visszafordulni nem lehetett s azért kedveszegetten fogott kezet
Bükkössel s együtt mentek tovább, kifelé.

A társalgás eleinte erőltetett volt, az asszonynak nem volt sok
hajlandósága, hogy csevegésekbe bocsájtkozzék, Bükkös pedig azon
jártatta az eszét, hogyan terelje a maga tárgyára a beszéd fonalát. Pár
szót mondtak el közömbös dolgokról, értéktelen apróságokról, aztán az
asszony megkérdezte a fiatalembertől, hogyan vetődött erre a járatlan
útra?

Bükkös megrezzent. Ez a kérdés éppen vágott. Végre tehát itt az alkalom,
hogy mindent elmondjon és összetörje az arany játékszert. Ránézett
Farkasnéra, aki fáradtan jártatta tekintetét a földeken.

– A gondolataimat rendezgettem, – mondta a fiatalember, újra és újra
küzködve magával, vajjon tényleg feldöntse-e a kártyavárat? – és úgy
éreztem, erre legjobb hely a szabad természet, amely a maga
egyszerüségével, józanságával a legokosabb választ adja. Hiszen itt
nincs hazugság, társadalmi kényszer és főleg nincs relativ szempont,
hanem megy minden a maga istenadta utain. A legbölcsebb ember sem tud
olyan találó megoldással szolgálni, mint egy hűvös patak, vagy egy
árnyas völgy.

Érezte, hogy amit elmond, félszegen, ostobán hangzik s ez haraggal
töltötte el. Ő, aki mindig közvetlen és természetes volt, most egyszerre
alakoskodni és kertelgetni volt kénytelen, ő, aki nem félt soha a világ
itéleteitől, ime, hazugságokban keresett menedéket. Való természete, ez
a dacos, színes és mégis hideg jellem, tiltakozott a megalázás ellen, az
arca kipirult. Egyszerre izgatott lett, a szeme előtt vörös színben
táncolt minden, megundorodott a gyávaságától.

– Nem mondom helyesen, – folytatta nyugtalanul, – el akarom csavarni a
valóságot, langyos megoldásban próbálok kiegyezni, holott az igazság
egészen más, sokkal bántóbb, durvább, kellemetlenebb, de legalább
őszinte! Mért járok hát a helytelen uton? Mért köntörfalazok, mért
ámítom magamat és a világot? Ez gyávaság és esetlenség, elodázás, de nem
megfejtés!

Az asszony meglepve nézett reá. A fiatalember hangosan, szinte dühvel
beszélt, mintha túl akarná harsogni a lelkében zsongó, ellentmondó,
opportunus érzéseket, amelyek le akarták csillapítani. Farkasné nem
értette a hirtelen hangváltozást, de Bükkös égő arca és szilajon
szökellő tekintete sejttették, hogy komoly esemény van készülőben.

– Senki nem kényszeríti reá, – szólt végre az ügyvédné, – hogy hazudjon
vagy kitérjen. Előttem mindig őszintén beszélhetett s remélem, hogy a
jövőben is úgy teszi.

– Őszintén, igen őszintén! – kapott a szón a fiatalember. – Oh, hogy
szomjazom egy kis őszinteségre! Milyen boldog vagyok, hogy egyszer
kibeszélhetem magamat, úgy, ahogy érzem! úgy, ahogy kell!

Megragadta az asszony kezét és hálás csókkal illette. Az ügyvédné
csodálkozva vonta ki ujjait az ifju kezéből, amely forró volt, mint a
zsarátnok.

– De ne itéljen el, – folytatta Bükkös izgatottan, – ne szakítson félbe,
ne akarjon eltántorítani, ne próbáljon megvigasztalni. Ezt meg kell
igérnie!

Farkasné ránézett a jogászra.

– Megigérem, – mondta közömbösen.

Bükkös biccentett a fejével és tovább beszélt.

– Akkor hát figyeljen reám… Egy veszni készülő, szerencsétlen, jó és
gonosz embert lát maga előtt. Jót abban az értelemben, hogy képes volnék
egy szép eszméért, akármilyen csekély legyen az, vonakodás nélkül
meghalni, gonosz vagyok, mert önző a szívem és csak a saját érdekét
nézi, úgy ahogy azt az Isten minden élő lénybe, a legkisebb virágba, a
legapróbb állatba beleoltotta. Bűn ez? Emberi fölfogás szerint igen s
azért bűnös, aljas, nyomorult vagyok. Egy könnyelmü jellem, mondja a
világ s néha úgy érzem, hogy igazuk van, néha azonban ki szeretném
kiáltani, hogy mindenek fölé a saját lelkünk, a saját meggyőződésünk, a
saját boldogságunk, a saját belső világunk való! De akárhogy van is, így
vagy úgy, ebbe az életbe belenyugodni nem tudok, ez a…

Ránézett Farkasnéra, aztán hirtelen félbeszakította magát és így szólt:

– Szerettem az ön leányát, Ibolyát, és ő is engem. Igen, ezt tudnia
kell. Az ő érzelmei nem is változtak, de én bennem kiégett a láng,
elveszett egy hiu ábránd. Eh! nyomorult vagyok, nyomorult! – fejezte be
nyugtalanul a mondatot.

Farkasné meglepetve nézett Bükkösre.

– Ibolya önt szerette? – kérdezte csodálkozva.

– Igen, – hajtotta meg fejét a fiatalember.

Csönd támadt.

Az asszony most nézte meg először életében közelebbről Bükköst: vajjon
ki az, aki az ő leánya szívét lebilincselni tudta? A fiatalember eddig
csak mint árnyék suhant el előtte, mint a többi vendég, aki mind oly
egyforma volt, egyforma virágokat, cukorkákat hozott és együgyü bókokat
mondott. De ebben csalódott, ez más volt, másnak kellett lennie, hogy a
tartózkodó, ingatag kis leány érzelmeit lekösse, ez fölébe emelkedett a
többi kedves nullának, akik csak mosolyogni, szivarozni, és adomázni
tudtak. Ibolya nem volt közlékeny természet, s nem az a lélek, akit
egykönnyen meg lehetett hódítani. A leány a legtöbb embert csöndesen
elkerülte, modorukkal, hangjukkal nem tudott rokonszenvezni, sok embert
szigorúan is itélt meg, egy különös mértékkel, amely a rendkívülit, a
tisztultat, a nemesebbet kereste, de nem találta meg. És ez a fiu meg
tudott felelni vágyainak?

Bükkös érezte, hogy az asszony vizsgálat alá veti, s az arca kigyult,
így még férfiasabb, őszintébb, közvetlenebb volt. Szigfridi szépségét a
környezet is kiemelte: a hunyó nap ráöntötte piros varázsát és a
nyugodt, békés táj hálás háttér volt az ifju izgatott mozdulataihoz,
türelmetlen szavaihoz.

– Ibolya szereti önt – ismételte az asszony. – És én nem tudtam ebből
semmit, nos és olyan rövid idő alatt ennyire jutottak?

– Igen, – felelt Bükkös lázasan. – Elmondjak mindent, ecseteljem, hogy
csak a sajátságos, nyugtalan lelke érdekelt, hogy nem volt bennem erő
leküzdeni az érzést, hogy megismerjem ezt a csillogó játékszert s végül,
nos, hogy egy nap kiábrándulva állapítottam meg, milyen nyomorultul
gondolkodom? Engedje ezt el ma nekem, eleget szenvedtem miatta.

Az asszony tovább fürkészte a fiatalember arcát.

– De valami mélyebb vonzalom mégis csak fejlődött ki önök közt? –
kérdezte halkan. – És valami okának mégis csak kellett lenni, hogy a
dolog megszakadjon?

Bükkös nyugtalanul rázta meg fejét.

– Nem tudom, nem emlékszem már. Az egész oly gyors volt, mint egy nyári
vihar, mint egy mámoros perc, amelynek kezdetére és végére ki tudna
emlékezni? Hogy vonzott-e valami komolyabb érzés hozzá? Igen,
bizonyosan… Hiszen tartalmat kerestem az életemhez!

Farkasné újra ránézett a fiatalemberre.

– Tartalmat? Kinek az élete nyujtja azt?

Eszébe jutottak délelőtti gondolatai, egész élete, amely símán,
egyszerüen, tartalom nélkül siklott el mellette s nem tudott maradandó
emléket hátrahagyni.

Bükkös csodálkozva tekintett rá vissza.

– Hogy lehetne élni tartalom nélkül? – mondotta szemét tágra nyitva. –
Enélkül csak tengődünk, csak nyomorgunk, mint az állatok és nincs semmi
értelme, hogy létezzünk. A földön mindennek van célja s ez adja
tartalmát, az Isten e tekintetben igen gépiesen rendezte be a világot.

– És mégis mennyien vannak, akik tartalom nélkül fejezik be életüket, –
mondta hűvösen Farkasné.

Bükkös izgatottan rázta meg fejét.

– Az nem lehet! Nem. Kell valami, ami reményekkel kecsegtesse lelkünket
és színekkel a szemünket.

– Erről én nem tudok semmit, – felelt egykedvűen az asszony.

A fiatalember ránézett. Az ügyvédné szép vonásai, mint egy kámea
illeszkedtek bele a narancsszín háttérbe.

– És nem is vágyódott utána? – kérdezte kíváncsian Bükkös.

Az asszony megrezzent.

– Nem, – mondta hirtelen.

A férfi megfogta az ügyvédné kezét.

– Most nem mondott igazat, – szólott határozottan.

Farkasné arcán pír szaladt végig. Tiltakozni akart, de aztán nem
válaszolt semmit és lassan kivonta ujjait a fiatalember kezéből.

– Ön is keresi az életben a tartalmat, – folytatta Bükkös. – Tudom jól,
hogy tartózkodása csak palástolása annak a vágynak, hogy valaha életében
egyszer olyan boldog lehessen, mint a fülemile szent Iván éjszakáján,
hogy éljen, lásson és perzselődjön. Én tudom, hogy titkot rejteget a
világ elől, hogy a lelke elégedetlen, türelmetlen, hogy ki akar röppenni
fojtóan barátságos környezetéből, hogy egyszer az igazi örömet és az
igazi szenvedést élvezze, az igazi emelkedést, az igazi esést, az igazi
meleget s az igazi jeges lehelletet: az életet, amely végigviharzik és
végignapsugározik rajtunk s a lélekből kiváltja, kiküzdi mindazt, amit
az Isten ojtott beléje! Mi az ön élete? – hosszu, békés pusztaság, egy
szép, csöndes gépezet, amelyet mindennap ugyanaz a szintelen erő
hajtott, mindennap ugyanaz a környezet övezett s ugyanaz a barátságos
rózsaszínü fény világított meg. A születése, a férjhezmenetele, a halála
tulajdonképp szakasztott ugyanazok az események, s ami köztük esik
sok-sok apró pontocska, amely úgy hasonlít egymáshoz, mint a tojás a
tojáshoz. És ez az élet? Igen, ez a helyes élet, mert következetes,
okos, törvényszerü, – az ember belepusztulhatna mindjárt az első
évfordulójába, fölösleges magát továbbra megerőltetnie!

Az ügyvédné csodálkozva nézett Bükkösre. Igy még nem hallotta beszélni,
sem őt, sem mást, ily merészen létébe bele nem világítottak, így el nem
mondották azt, ami a szívén rágódott. A fiatalember alakja lassan
megnőtt előtte.

– Honnét tudja mindezt? – kérdezte egy kis csönd után.

– Látom, érzem – felelte a férfi – és tapasztalom nap-nap után
mindenütt, mindenkinél, mert nem ön az egyetlen, aki meghunyászkodik s
nem mer igazi életet élni. Százan és százan vannak körötte hasonló
gondolatokkal elfoglalva, de megadják magukat, beletörődnek az igába. Én
is így gondolkodtam, de nem bírtam tovább, megfojtott a tudat, hogy
hazug vagyok s azért eldobtam magamtól, mint egy kigyót, amely
végigsikolva testemen, már a szívembe készült harapni.

Farkasné elhallgatott. Milyen igaznak tetszett mindaz, amit Bükkös
mondott. Igen, ez az ő élete, tartalom, szín nélküli csöndes pusztaság,
amelynek nincs vihara és nincs forró napsugara, nincs igazi csöndje és
nincs mennydörgése: egy barátságos, szintelen megalkuvás, amely nem
ismer célokat, hangulatokat, elemeket, amely langyos és fakó,
alkalmazkodó és gerincnélküli.

Egy ideig hallgattak, aztán az ügyvédné így szólt:

– Ön sajátságos ember, Bükkös… Látszik, hogy ismeri az életet és
okosabban fogja fel, mint én.

A fülében ott csengett a fiatalember minden szava és most csodálkozott
magán, hogy eddig nem vette észre az ifjút, aki annyira okos, közvetlen
és őszinte volt, hogy szinte megdöbbentette a hallgatót.

– Igazat beszéltem? – kérdezte a fiatalember és érezte, hogy a válasz
nem lehet tagadó.

Az asszony sóhajtott.

– Mi haszna belőle, ha nem mondok ellent? Nos. De ha úgy is volna
minden, ahogy ecsetelte… bele kell nyugodni.

Szavai, mint egy nemes régi óra szomoru hangja csendültek végig a
pusztaságon. Arcán a bánat tükröződött s megfinomította vonásait: ahogy
ott állt a kihunyó napsugárban, minha a lemondás és szomorúság szobra
lett volna. Bükkös meglepetve nézett reá, a régi asszony helyett egy
más, egy új alak állt előtte, az arcról lepattant évtizedek nyájas
hazugsága, eltünt a sima, hideg álarc s az igaz, a szívet megrezzentő
szomorúságnak adott helyet, amely azt hirdette: „Este van“. Már nem volt
benne leányos báj, nem volt a fiatalság daca vagy keserü megalázkodása,
csak a beteg sóvárgása az egészség, az élet után, amelynél nincsen főbb
kincs a nagyvilágon. Még egyszer élni, még egyszer megfiatalodni, ez a
vágy csillogott ki fáradt tekintetéből s hirdette, hogy mindaz, amit a
fiatalember elmondott, fanyar igazság volt.

Bükkösben a diadal érzése támadt fel: ez az átváltozás az ő műve volt,
az ő nézeteinek győzelme! Megtérített, visszaadott valakit az életnek,
aki elveszett attól, megihletett, fölfrissített egy lelket, amely szavai
hatása alatt megfiatalodott és a boldogság után sóvárgott. Most ránézett
Farkasnéra. Mennyivel szebb, közvetlenebb így ez a néma asszony, aki
mindig csak sárgafedelü regényeket olvasott, halkan járt a barátságos
házban és fentartás nélkül nyugodott bele az őszbe, a télbe, az olcsó
elmulásba. Ki hitte volna, hogy ilyen erős karakter, hogy képes volt
csöndben, feltünés nélkül leküzdeni azt a fájó problémát, amely Bükköst,
a férfit, már az első alkalommal kétségbeejtette. Sok erő, elhatározás
lakhatik e lélekben, – gondolta el az ifjú, – hogy nem lázadt föl, nem
tört-zúzott, ime, egy ismeretlen kincs, amelyről a világ nem sejtett
semmit s amelyet ő mentett meg a pusztulástól.

Az asszony tétován nézett maga elé.

– Kietlen élet ez, – mondta fásultan.

Bükkös könnyen érintette meg Farkasné karját.

– Sírja ki magát, – mondta határozottan, – sírja ki magát őszintén,
szívből, igen, és meg fog könnyebbülni.

Farkasné ránézett és tiltakozni próbált, de ugyane percben már
könnycsepp jelent meg szempilláján s azután az asszony görcsösen kezdett
el zokogni.

Ott álltak pár percig s a nőből kikivánkozott mindaz a fájdalom, amely
évek óta összegyülemlett s némán szorította össze torkát. Oly jól esett
sírnia, lelepleznie magát; hirdetni azt, amit éveken át megalázkodóan
titkolt el, hogy élni szeret; oly boldog volt, hogy szabadjára
engedhette érzéseit s van valaki, aki igazat ád néki.

A fiatalember megrezzenve nézte s aztán egyszerre így szólt:

– Bizonyára volt valaki, akit szeretett, vagy akitől el kellett
szakadnia… nemde?

Az asszony megrázta fejét és felszárította könnyeit.

– Nem, nem, soha, esküszöm önnek, soha. És ön az első, az egyetlen, aki
bele tudott pillantani lelkembe… Hogy is történhetett, magam se tudom…
ne ítéljen meg érte.

Megint elhallgattak, egy sváb kocsija kocogott arra, a gazda kiváncsian
nézte a könnyező asszonyt és a sudár fiatalembert.

– Forduljunk vissza, – szólt az asszony. – Alkonyodik.

Visszaindultak a városba, sokáig nem beszéltek egy szót sem. Igy
jutottak a rétekről a ligetbe s az Andrássy-út sarkáig, ahol már égtek a
gázlámpák.

– Ne mondja ezt el senkinek, – fordult Farkasné kérőleg a diák felé,
mikor már egész közel voltak a házhoz.

Az asszony visszanyerte nyugodtságát, a szemén is alig látszott, hogy
sírt.

Bükkös nem válaszolt semmit, csak a kezét nyujtotta az ügyvédnének, aki
könnyen szorította azt meg.

Bementek a barátságos házba, ahol már vacsorára volt terítve.

A rendes társaság ült együtt, éhesen, türelmetlenül. A fiatalember
mosolyogva telepedett le közéjük, az asszony a konyha után nézett s
aztán helyet foglalt az asztalfőn. Az izgatottság nem hagyott arcán
nyomot, olyan volt, mint mindig, csöndesen, de azért udvariasan
érdeklődve beszélgetett, elmosolyodott a férje furcsa tréfáin, szemét
sorra fordította a vendégek felé, hogy el van-e látva mindegyikük, maga
is evett, koccintott és vacsora után nyugodtan telepedett le a regénye
mellé. Senki változást nem vett rajta észre, csak Bükkös tudta, hogy ez
a hideg, nyugodt asszony hazudik, hogy szíve kivágyakozik ebből a
körből, hogy mialatt mosolyog és a hajtűjével vágja föl a könyvet, a
bensejében lángok lobognak és indulatok alázkodnak meg, amelyeket csak ő
ismer és ért meg. A fiatalember lelke büszke érzéstől hullámzott. Az övé
volt, az övé, érezte ez a lélek, ő fürkészte ki, ő térítette meg, ő
vette le róla az álarcot, és hosszu hetek óta a Bükkösnek ez volt az
első napja, hogy a szeme felcsillant és a barátságos házból emelt fővel,
önérzetes, dacos öntudattal távozott.



XI.

Bekövetkezett a forró nyári időszak.

Az egyetemi év véget ért s a jogászok hazautaztak, a barátságos háznak
esténként csak egy vendége volt: Bükkös, aki még nem érezett
hajlandóságot, hogy falura menjen. Az első, aki eltávozott, Szakáll
volt. Szinte szökve tünt el a házból, nem mondta meg senkinek, mikor
utazik, éjjel összecsomagolta a holmiját, reggel hirtelen búcsút vett és
már a konfortáblison is ült félelmetessé dagadt könyvgyüjteményével.

Hortense csak elsápadt és alig tudott szólni, a szíve úgy dobogott,
mikor Szakáll egy napon minden bevezetés nélkül búcsút vett tőle. Meg se
kérdhette a fiatalembertől, kap-e hírt róla, mikor tér vissza. Szakáll a
podgyásza iránt, úgy tetszett, jobban érdeklődött, mint a barátságos ház
lakói iránt. Pár perc és a konfortáblis már el is tűnt a fasorban s a
szegény kis leány megdöbbenve, elnémulva nézett a rozoga kocsi után.

Szakáll sokáig nem adott hírt magáról.

Mikor hazaért a kis tót faluba, amelynek minden szöglete, embere, fája
épp oly hideg, száraz és következetes volt, mint jómaga, nagy
megkönnyebbülést érezett s úgy vélte, veszedelemtől szabadult meg. Most,
hogy megmenekült s kissé megnyugodott, látta csak, milyen baj
fenyegette, mily könnyü az embernek az életben elvágódni. A főváros
könnyelmű levegője őt is megérintette volt, egy percre a fejébe is
szállt a mámor s úgy vélte, csak férfias elhatározása tudta a végzetes
hibától távol tartani. Milyen frigy is lett volna az: a leány egy
tanulatlan libácska, majdnem egykoru vele, az ügyvéd tudvalevőleg rég a
tönk szélén áll. Hálát adott az Istennek, hogy elkerülte ezt a
barátságos külsejü veszedelmet és a könyvei közé bújt, helyrehozni a
rosszul sikerült kollokviumot.

Hortense ezalatt csak várta, várta a levelet, a hírt barátjáról, de
hasztalan. Hiába ült ki délelőttönkint az utca előtti padra és leste a
kocsikat, melyik hozza meg Szakállt, úgy mint azon az esős szeptemberi
napon, mikor az apja éppen vadászni volt és Kelemen ott aludt volt
náluk. Ahány bérkocsi a liget felé ment, mindegyikbe belenézett, de az
egyikben orvos, a másikban ügyvéd, a harmadikban kereskedő ült, –
Szakállt egyik sem hozta. Hortense nem tudta magának megmagyarázni, mi
történt? Egész nap töprengett, mért nem kap hírt? Mért nem ír Szakáll?
Talán a szülei ellenzik tervét s lebeszélték volna? Oh, az nem lehet, az
ifjúnak vasakarata volt. Vagy megbántotta talán? De hiszen mindig
gyöngéd és figyelmes volt iránta, még az elutazás előtti napon is egy
csokor rózsa illatozott a diák asztalán: ő maga vágta minden hajnalban
és dobta be szobája ablakán.

Végre aztán eltökélte magát, hogy levelet ír Szakállnak és megkérdezi
tőle, mit vétett neki? Elrontott tíz levélpapirost, míg végre úgy
fogalmazta meg az írást, ahogy jónak gondolta, egyszerüen, ostobán,
szomorúan.

De válasz most sem jött… Még egy kisérletet tett és sürgönyözött neki,
valami jelentéktelenségről, arról, hogy hová küldjék neki a nyaralóban
felejtett holmijait, hogy így feltünés nélkül módot adjon rá a
fiatalembernek, hogy válaszoljon. De a sürgönyre nem érkezett felelet.

E naptól fogva a leány összecsuklott, elnémult és egész éjjeleken át
álmatlanul hánykolódott ágyában. Tompa fájdalom szorította össze torkát,
a védtelenek, a szegények hallgatag bánata, amelynek forró könnycseppjei
a lélekre hullnak és tüzes esőként perzselnek. Kisértetként járt a
házban, tágra nyílt szemmel nézett maga elé és gyakran nem hallotta, ha
beszélnek hozzá. A szenvedés nyomai külsején is meglátszottak, fogyni
kezdett, meg is csunyult, idő előtt hervadásnak indult. A megaláztatás
nem fájt neki, de a csalódás a szívébe nyilalt, némán, hidegen, mint az
orgyilok. Nagy bánata dacára panaszkodni nem hallotta senki, magába
fojtotta szomorúságát s még az imában se keresett vigaszt, mert amióta
szíve összetört, a hitben való bizalma is megingott.

Farkas egy nap azon kapta rajta leányát, amint az az ablaknál állt és
kimeredt szemmel bámult maga elé, egy láthatatlan tárgyra. A sápadt arc,
a kifejezéstelen szeme megijesztette az ügyvédet. Ez nem volt a régi
Hortense, ez egy sápadt, kóbor rém volt, amelynek tekintetéből az őrület
villant elő.

– Hortense, – szólt ijedten Farkas. – Mi történt veled? mi bajod van?

A leány nem hallotta, hogy hozzá szólnak.

– Hortense! – kiáltott most föl Farkas kétségbeesve.

A kis leány lassan megfordult, rája nézett apjára és aztán csöndesen
sírni kezdett.

– Édes kis Hortense-om, – zárta a karjaiba az apa gyermekét, – mi bajod
van? mi történt veled? beszélj! hiszen ez rettenetes!

Hortense sokáig nem szólt semmit, engedte, hogy az apja a karján vigye,
mint egy beteg gyermeket s lehunyta fáradt szempilláit. Olyan volt, mint
egy szép halott, aki fölött már napirendre tért a könyörtelen élet.

Farkas nem kérdezett most már tovább, tudta mi a leánya baja s az ő
szívét is keserűség öntötte el.

– Te szeretsz valakit, – szólt halkan, – és szenvedsz, oh, szegény kis
Hortense-om, az arcodra van írva minden.

– Nem… nem, – pihegett fáradtan a leány.

Az ügyvéd végigsimította a gyermeke arcát.

– Kis Hortense, szegény kis Hortense, – mondta, mintha csecsemőhöz
beszélne, – az édesapád van itt melletted… a te szerencsétlen öreg
édesapád… aki szeret és kétségbe van esve… Neki megmondhatsz mindent…
Ugyebár szereted azt a fiút?

A leány kinyitotta szemét, aztán egyszerre urrá lett rajta a gyengeség,
szédülni kezdett és ájultan hanyatlott vissza apja vállára.

Farkas, aki még nem látott igazán szenvedő lelket, mód nélkül megijedt
és kétségbe volt esve. Gond nélküli, nyugodt életében ez volt az első
szomoru pofon és teljesen megtörte, szinte gyermekes félelemmel töltötte
el. Nagyon szerette a családját és különösen Hortenset, aki épp olyan
nyílt és jószívü, őszinte volt, mint ő. Az életét adta volna oda, ha
letörülheti sápadt arcáról a fájdalmat és újra mosolyogni láthatná a
szegény áldozatot.

Mikor Hortense elaludt, az ügyvéd elgondolkodott azon, hogy mit tegyen.
Mindig egyenes ember volt s most is úgy cselekedett, még az este leült
asztalához és hosszu levelet írt Szakállnak, amelyben arra kérte, hogy
mielőbb jőjjön fel a fővárosba.

De a fiatalember nem jött Budapestre. Levélben válaszolt, kimérten,
okosan; felsorolta mindazokat az érveket, amelyek az ily frigy ellen
szólnak, megjegyezve, hogy a leány érdekét viselte szívén, mikor nem
akarta esetleg egy szegény, cifranyomoruságu hivatalnokhoz láncolni.
Neki is küzdelmébe került lemondani, írta, de megtette, mert nem akart
senkit oktalanságba vinni. Köztük egyébként sem történt semmi, fejezte
be sorait – amint látta, hogy a dolog talán komolyabb lehetne, férfiasan
félre állott és felejteni próbált.

– Nyomorult! – kiáltott föl az ügyvéd, amikor elolvasta a levelet és
életében először érzett gyűlöletet, izzó, vad haragot, amely
megremegtette a szívét.

Nem volt más orvosság, mint a legkeserűbb: a felejtés. Farkas, aki a
lelkét az élet legapróbb foglalatoskodásaihoz is odacsatolta, aki együtt
érzett még az állatokkal, a virágokkal is, kétszeresen tudta, milyen
nehéz ennek a rideg szónak eleget tenni. De meg kellett lennie!
Nekifogott hát, hogy megkönnyítse a felejtést s úgy ápolta Hortenset,
mint a beteg virágot.

Az ügyvéd órákig, napokig ült el a Hortense ágya mellett és beszélt neki
mindenféléről, hogy elkergesse a leány szomoru gondolatait; amit tudott
tréfát, élcet, mind fölsorolta neki, énekelt hozzá, erőltetve nevetett
és csak mikor kiment a szobából, a szeme akkor telt meg könnyel.
Rettenetes munka volt, Farkas érezte céltalanságát, de azért nem
csüggedett, mosolygott, fecsegett, táncolt a leánya előtt, közbe pedig a
szíve majd megszakadt.

Mint a szenvedő gyereket, ő is ajándékokkal próbálta Hortenset
vígasztalni: virágokkal, csecsebecsékkel, ékszerekkel, amelyeket a lány
fáradt mosollyal fogadott el. Egyszer az ügyvédnek eszébe jutott, hogy
kisleány korában Hortense mindig vágyott egy kis ponni-fogat után, de az
anyja félt, hogy a lovak el találják ragadni a gyerekeket s azért az
ajándékból nem lett semmi. Alig hogy ez az emlék végigfutott agyán, az
ügyvéd máris kapta a botját, kalapját, besietett a városba és addig nem
nyugodott, míg nem talált két tarka lovacskát és egy piroskerekü kis
kocsit.

– Reggel nagy örömöd lesz – szólt estére hazatérve Hortensenek. – Egy
régi vágyad fog teljesedni, de csak úgy, ha most szépen elalszol.

A szegény kis leányt ez a pár szó rettenetesen felizgatta, egész éjjel
nem aludt, azt képzelte, hogy hajnalra megérkezik az, akit repesve várt,
aki a legnagyobb örömet okozhatná neki.

Reggelre a lovacskák megjöttek, a kocsi oda állt az ablak alá, egy kis
inas peckesen ült a bakon.

Odavezették Hortensét az erkélyhez s megmutatták a takaros alkotmányt.

Az apa kíváncsian várta a hatást, vajjon földeríti-e az arcát? De
Hortense csalódásában szomorúan csuklott össze és nem szólt semmit se.
Azt a fájdalmat, amely az ő szívében lakott, a világ összes tarka
lovacskái sem tudták volna feledtetni.

Farkasnak a néma szenvedés láttára könnybe borúlt a szeme. Nem bírta
tovább, fáradtan vetette magát egy karosszékbe és ajkáról önkénytelenül
keserü szavak röppentek el.

– Ne pusztítsd el hát szegény apádat, – nyögte kétségbeesve.

Csak egy pillanatra feledkezett meg magáról, a következő percben
fölugrott, végigsimította homlokát és mosolygott, de már elárulta magát.
Hortense elsápadt: a szívébe nyilaltak e szavak, amelyekhez hasonló
keserveset sohasem hallott az apja ajkáról. Soha nem látta másnak az
ügyvédet, mint jókedvünek, derült hangulatunak, szinte lehetetlennek
tetszett, hogy ez az ember szenvedni is tudjon. Pedig hogy tudott! Míg
pillanatig a karosszékben feküdt, a szeme körül fekete barázdák
szaladtak szét, az arca viaszksárga lett, megöregedett, a keze remegett.

Hortense fölébredt fásultságából és szívét komor részvét töltötte el a
szegény öreg ember iránt, aki ő miatta szenvedett golgotai fájdalmat.
Nagyon szerette az apját s ez az érzés most se veszett ki belőle, amikor
már minden fölött napirendre tért. A tört romok fölött még ott élt a
gyermeki ragaszkodás, amely azt súgta neki, hogy ez a mindig vidám,
éneklő, táncoló ember egy megtört aggastyán, egy szomoru roncs, amely a
vihar egy erősebb érintésére összedől. És mindez miatta van. A leányban
pillanat alatt kialakult az akarat, törékeny lelke utolsó
megnyilvánulása, hogy ezt engednie nem szabad s ha mindjárt a saját
élete árán is. Végtelen ragaszkodás és bűnbánat töltötte el szívét s
elhatározta, hogy nem hagyja elpusztulni ezt a szegény, becsületes
embert.

És ettől fogva Hortense emberfölötti iparkodással legyőzni próbálta
fájdalmát, nem mutatta többé szomorúságát, mosolygott az ügyvéd tréfáin,
maga is tovább fűzte őket és hogy örömet szerezzen az apjának, egész nap
a lovacskáit hajtotta. Rettenetes akarat kellett hozzá, néha csaknem
elszédült tőle, de nem adta meg magát és csüggedetlenül játszotta a
világ előtt a komédiát.

Farkas sokkal egyszerűbb ember volt, semhogy észrevette volna ezt a
heroizmust s elhitte, hogy a leánya állapota jobbra fordult. Az orvosok
is ezen a nézeten voltak, Hortense nyugodtsága megtévesztette őket s a
nyár vége felé azt is megengedték, hogy pár hétre elutazhassanak.
Bebarangolták fél Olaszországot, csónakáztak, utaztak, képeket néztek,
aztán a leányt megszállotta a honvágy, azt mondta, hogy már egészséges
és visszakívánkozott. Az ügyvéd örömmel engedelmeskedett. Visszatértek
tehát és Farkas hálát adott az Istennek, hogy lassan jobbra fordul
minden.

Igy múltak a napok s a nyár színei lassan megfakultak. Még nem volt
október, de hirtelen hideg, ködös, esős napok köszöntöttek be, az ősz
hatalmát jelentve.

Egy éjjel történt, hogy nagy szél kerekedett s irtózatos pusztítást
végzett a kert fái, virágai között.

Recsegett, ropogott a ház, pár ablak is összetört és Farkas felriadva
álmából, gyorsan körüljárta az épületet elzárni a fatáblákat, amelyek
nagy szárnyakként csapkodtak az éjszakában. Útjában benézett a Hortense
szobájába is, nem zúzódott be ott is egy üvegtábla?

Amint az ügyvéd belépett a kis szobába, megrémülve állt meg a küszöbön.

Az ablakok tárva-nyitva voltak, a szél vadul csapkodta őket, az esővíz
becsurgott a párkányról.

Az egyik karosszékben egy szál ingben ült Hortense és kimeredt szemmel,
kétségbeesetten nézett maga elé… A hideg fuvallat a haját össze-vissza
kúszálta, egypár besodort levél feküdt körülötte, de ő nem törődött
semmivel s csak hallgatagon bámult a földre.

– Hortense! – kiáltott föl az ügyvéd megrettenve. – Mit mívelsz,
szerencsétlen gyermek?!

A leány megijedt és egész testében remegni kezdett.

– Te… te meg akarsz halni! – hörögte az ügyvéd.

Hortense szomorúan csüggesztette le fejét.

Az apja igazat mondott, meg akart halni, de nem volt bátorsága mérget
inni vagy a Dunának menni, azért úgy gondolta, hogy inkább halálra fázik
s úgy pusztúl el lassan, anélkül, hogy valaki sejthetné, milyen módon
szökött át a másvilágra.

Farkas odaugrott az ablaktáblákhoz, s elzárta őket, aztán az ágyba
fektette a leányt és dörzsölni kezdte jéghideg tagjait. De Hortense nem
szólt semmit, behunyta szemét és mozdulatlanul feküdt. Neki már oly
mindegy volt minden, az élet, a halál, nem tudott volna választani
köztük, melyik a rettentőbb?

Az ügyvéd sírt, mint a gyermek. Amilyen szerény volt örömében, olyan
csöndes, ügyefogyott volt a bánatában: nem jajgatott, sem a kemény
férfit nem adta, sem az Istent segítségül nem szólította, csak válla
közé húzta a fejét és meg-megrángatódzott. Cselédeket nem akart hívni, a
feleségére se akart ráijeszteni, azért maga ápolta leányát, maga főzött
neki teát, könyörgött, hogy igya meg és aztán még a kabátját is
rájaborította, hogy melegebbje legyen. Úgy állt ott ingujjban az ágy
mellett és reszketve várta, hogy Hortense újra fölnyissa a szemét.

A leány nagy ideig mozdulatlanul feküdt, aztán hosszu, szörnyü csönd
után végre fölemelte szempilláit.

– Olyan jó vagy hozzám – szólt lassan apjához – és én olyan rossz,
hálátlan te hozzád.

Farkas megfogta a leánya kezét.

– Dehogy vagy az, kis gyermekem, nem vagy az… Te a legjobb, a leghűbb
lény vagy a földön, – mondta, nehezen találva szavakat.

– Ne haragudj rám, – folytatta Hortense csendesen. – Igérd meg, hogy nem
haragszol.

– Megígérem, – felelte az ügyvéd fogvacogva.

Csönd volt a szobában, de künn zúgott a vihar.

– Bűn meghalni? – kérdezte végre Hortense egy idő múlva.

– Bűn – felelte az apa meggyőződéssel.

– Miért az?

Farkas meghökkent egy percre, hirtelenében nem tudott válaszolni.

– Bűn azért, – mondta aztán – mert fájdalmat okozunk azoknak, akiket itt
hagyunk a földön… Bűn, mert az élet és a halál az Isten joga… bűn, mert
élni kötelesség…

Leült az ágy szélére és megsimogatta Hortense haját.

– Az életet végig kell élni, gyermekem, – folytatta egyszerűen, a maga
fölfogása szerint magyarázva a dolgokat – az örömöt és a bánatot
egyforma szívvel kell fogadni… Csalódások mindenkit érnek s ha az első
hajótörés a kétségbeeséshez vezetne, az emberiség rég kiveszett volna…
Látod, én sem élek magamért, értetek, anyátokért dolgozom, s boldog
vagyok, ha titeket megelégedettnek láthatlak… Ez az életcélom s ha ti
egyszer itt hagytok, akkor befejeztem a földi pályafutást.

– És te is csalódtál valamikor? – kérdezte Hortense halkan.

Az ügyvéd egy pillanatig gondolkodott, aztán elfordította fejét és úgy
beszélt, hogy leánya ne vegye észre, hogy hazudik.

– Én is csalódtam fiatal koromban… igen… és azt hittem, hogy nem élem
túl. De mégis, ime, itt vagyok és nem haltam bele.

Hortense csodálkozva nézett apjára.

– És nem hasadt meg a szíved?

– Nem, Hortense.

– Lehetséges úgy élni?

– Igen, – mondta az ügyvéd.

– Akkor hát én is megpróbálom, – sóhajtott Hortense.

Hallgattak, aztán Farkas folytatta:

– Vígasztalást kell keresned gyermekem és minden jóra fordul még. Az
ember azt hiszi, hogy csak egy lélekhez van láncolva az élete, pedig
vannak még mások is, akik érdemesek a rokonszenvünkre.

Elhallgatott, aztán így szólt:

– Ha volna valaki, aki mindig melletted lenne, megbecsülne, szeretne,
akkor a te szívedre is nyugalom szállana.

Hortense mosolygott.

– Férjhez menjek, ugyebár? – kérdezte.

Az ügyvéd zavartan tiltakozott.

– Oh, dehogy… Azt mondtam volna?… Nem… nem…

A leány rátette hideg kezét apja karjára.

– Tudom, hogy sokan tesznek így és meggyógyulnak. Eleintén
boldogtalanok, sírnak, kétségbeesnek, de aztán összeszoknak és
megbékülnek az élettel. Nemde, ezt gondoltad?

Farkas tétovázott.

– Nos, – mondta a padmalyra nézve – nos… Talán igazad is van… Miért ne
lehetne úgy? Az életnek nem az a célja, hogy végigszomorkodjuk és… a
lelkünket se szabad túlnagyra becsülnünk. Nem szabad oly erősen szinezni
és képzelődni, igen. Maga ez élet nagyon egyszerű és csöndes ám,
gyermekem.

A leány mosolygott.

– Ha neked örömet szerezne, apa.

– Nem, nem, a világért sem! – ellenkezett az apa. – Isten őrizz, hogy
beleavatkozzam valakinek a lelki világába… De most aludj már, gyermekem.
Késő van.

Megsímogatta Hortense haját és dörmögő hangján énekelni kezdett.

  Csitt, baba, csitt,
  Kis bárány járt ma itt,
  Kis bárány künt a zöld gyepen,
  Aludjál édes gyermekem.

Hortense fölriadt erre a szomoru, egyszerü dallamra, amely visszavezette
a gyermekkor csöndes országába, amikor még nem ösmerte a szomorúságot, a
szerelmet, a kétségbeesést és egyszerre a torka vadul szorúlt össze.
Keservesen kezdett sírni, kiegyenesedett és az ajkáról rémülten tört ki
a fájdalom, amely megreszkettette egész testét.

– Apa, jó apa, – kiáltott fuldokolva – olyan nagyon, olyan nagyon
nyomorult vagyok!



XII.

Ama nyári nap óta, amikor Farkasné és Bükkös künt sétáltak a
fővárosmenti földeken és az ügyvédnéből kikívánkozott mind az a képzelt
keserűség és valódi életvágy, amelyet évek hosszu során át gondosan el
tudott rejteni a világ elől, a fiatalember egyre növekvő érdeklődéssel
nézte az asszonyt. Ez a rejtelmes nyugodtság, ez a bánatos szinezetü
csöndes hazugság, amellyel az ügyvédné meg tudta téveszteni
embertársait, az ifjúban vágyat keltett, tövéről-hegyire megismerni e
különös asszony belsejét, lelki életét, s azt a maga életfelfogásának
alakjával benépesíteni. Amint Bükkös esténként ott ült a terraszon, az
ügyvédné pedig nyugodtan olvasta regényét és arca nem árult el semmit
abból, amit a lelke érzett, a fiatalembert szinte megborzongatta a
titkos tudat, hogy mindez csak ámítás, évek hosszu során át
következetesen végigjátszott szerep és a barátságos házban mindenki
félreismeri ezt a szenvedély nélküli, közömbös külsőt, amelyet nem
érdekel különösebben semmi, amely engedelmes bábként fogad szót
gazdájának, pedig bensejében színes érzések, elfojtott hangulatok,
szenvedélyek tarka képei lappanganak, várva a pillanatot, mikor
szabadulhatnak föl rabságukból. A kárpit mögött megértést kívánó szív
dobog, egy más, egy nem sejtett élet folyik, egy más agy és más hit
lakik. Ez a rejtett ország, ez az eltakart világ delejesen vonzotta
Bükköst, egyrészt a titokzatosságáért, másrészt mert új, eddig előtte
ismeretlen terület volt számára, amelyet, úgy érezte, meg kell látnia.

Bükkös órákig el tudta nézni az asszonyt és gyönyörködött a női hazugság
e finom szobrában, ahogy meg tudjuk bámulni a mérges, de szép mezei
virágot. Az ügyvédné hallgatagon tűrte e tekintetet, de nem viszonozta:
nyugodtan járt a maga útján, olvasta a regényeit, szívta a cigarettáit,
morzsolgatta a napjait, anélkül, hogy egy mozdulattal elárulta volna,
hogy emlékezik arra a nyári estére, mikor szinte önkéntelenül
megnyilatkozott a fiatalember előtt. Mintha nem változott volna semmi,
úgy viselkedett, éppen olyan közömbös tárgyakról beszélt Bükkössel, mint
azelőtt, nem játszotta a csöndes vértanút és sem nem kerülte, sem nem
kereste a férfi társaságát – és mentől ügyesebben, egyszerűbben tért
napirendre ama délután fölött, a fiatalembert annyival inkább érdekelte,
annyival inkább magához láncolta.

Egy este történt, hogy vacsora után Bükkös pár percre egyedül maradt az
asszonnyal. Az ügyvéd fent volt a betegen fekvő Hortense-nél, Ibolya
pedig átment a szomszédban lakó barátnőjéhez valami himzésmintáért.
Amikor négyszemközt voltak, a fiatalember így szólt Laura asszonyhoz:

– Csodálatos ez az ön arca, amely semmit el nem árul, az ön szeme, amely
egy leigázott, holt lelket mutat, üres. Csodálatos minden mozdulata,
minden szava, amely nem sejteti, hogy lelkében egy ismeretlen, egy
titokzatos élet folyik.

Az ügyvédné megrezzenve tette le a könyvet. Eleintén ki akart térni a
felelet elől s azt akarta válaszolni, hogy amire Bükkös céloz, az
emlékezetes nyári délután, csak pillanatnyi lelki gyöngeség volt, ahogy
azt a legtöbb asszony ilyen esetben mondani szokta, – de aztán
meggondolta magát és így szólt:

– Igen, mindez hazugság és higyje meg, nap-nap után nagy elhatározásomba
kerül, míg keresztül birom vinni. Hazudni – tette hozzá elgondolkodva –
mindig csak hazudni, ugy látszik ez marad végig az életem. Ostobaság!

Bükkös megrázta a fejét.

– Az ön hazugsága nem az, amelyet a szótár annak határoz meg. Az ön
hazugsága tiszta, mint a költő munkálkodása, amely végső elemzésben
szintén valótlanságok kieszelése, mint a festő vagy a zeneszerző
ábrándozása, egy nem létező világ földiszítése, egy dőre gondolat
megfinomitása, nemes megötvözése. Mindnyájan, akiknek lelkünk van,
hazudni vagyunk kénytelenek az ostoba világ előtt, – fegyelmezve, okosan
mutatkozunk be, noha néha a földön szeretnénk fetrengeni a bánattól, a
hust tépnők le magunkról és értelmetlen szavakat dadogva, járnánk a
földön. De nem lehet, nem szabad, hazudni kell és nincs más vigasz, mint
eltitkolni belsőnket a tömeg elől, és a magunk rejtett világába menni,
ahova nem tud követni senki.

Egy ideig hallgatott, aztán így folytatta:

– Ez a maga hazugsága szép, emberien szép és igaz. Ez a helyes szó:
igaz, mert nincs benne mesterkéltség, nincs póz, mint a legtöbb lemondó
asszony apácai tiszteletet, csodálást kivánó színjátszásában. És nincs
meg benne azok üres fennhéjázása sem, akik így gondolkodnak: „Feledni,
élni, kacagni!“ – alapjában pedig mindig csak a régi mesén rágódnak és
boldogok, ha a világot derült arcukkal félrevezetni tudják. Ám ön
másképp hazudik, alakoskodás, előkészület, a világra való tekintet
nélkül, kizárólag magának, kizárólag szükségből, sem nem tobzódva a
fájdalom végtelen keserüségében, sem nem hallatva az őrület kacaját,
hanem megadva magát a sorsnak, nemesen, egyszerüen, mint az igazán
érzők. Ilyen szépen, finoman törődni bele a bánatba én még nem láttam,
így lélek rám még nem hatott és… be kell vallanom, hogy ez a káprázat
körülfon, egyre jobban magához vonz és elfeledteti velem a külső
világot.

Az asszony meglepve nézett reá.

Ez a sajátos, rapszódikus vallomás, amely az őszinteség erejével hatott,
megfogta, és meg is szédítette. Csak pár szót mondott volt Bükkös, de
abban olyannak ábrázolta az asszony előtt lelkét, ahogy még senki. Igen,
gondolta az ügyvédné, ilyen egyszerü, nemes az ő belső világa, ilyen
cifraság nélküli, néma obeliszkekkel van tele rakva szíve s talán éppen
azért nem tudta megbecsülni senkisem. Hány ember ment el mellette az
életben a nélkül, hogy észrevette volna, mi játszódik le ebben a csöndes
birodalomban? Az ösmerősök, barátok, rokonok sohasem sejtették, mi lakik
benne, mit küzdött le, milyen üres volt az élete, nem akadt senki, aki a
lelkét kereste és megfejteni vagy legalább megérteni képes lett volna. A
világ azt hitte: egy boldog nyárspolgárasszonnyal áll szemben, akinek
nincsenek vágyai, reményei, aki nyugodt, ha a gyermekei nem köhögnek, ha
az ura pontosan megkapja az ebédjét, pedig benne, érezte, forrt a vágy
élni, boldognak lenni, perzselődni, szeretni, s ha kell, meghalni. És
senkisem törődött a boldogtalanságával, senkit nem tudott érdekelni a
lelke, senki nem sejtette, hogy el kell pusztulnia a barátságos ház
fojtó levegőjében és így ment ez már évek, évtizedek, úgy rémlett
évtizedek óta.

Ujra ránézett Bükkösre.

– És… amit most mondott – kérdezte nyugtalanul – a lelkéből fakadt, hisz
benne, vagy csak elmondta, mint egy hirtelen hangulatot, amelyhez
semmise fűzi?

A fiatalember nyugodtan pillantott rá vissza.

– Az igazat mondtam – felelte határozottan.

Ibolya visszajött a himzéssel.

Csönd támadt, aztán az asszony kezébe vette regényét és tovább olvasott,
Bükkös pedig a lépcsőkhöz ment és egy ideig kinézett az éjszakába. A
leány visszaérkezése egyszerre kizökkentette hangulatából és a rideg
valóságba lökte vissza. Elkedvetlenedett és gépiesen gyujtott szivarra.

Ibolya a nők ösztönével megérezte, hogy távolléte alatt kettőjök közt
történt valami. Már többször feltünt neki, hogy Bükkös sajátságos
tekintettel nézi anyját, de az utóbbi érzés nélküli, okos arca mindig
megnyugtatta a leányt. Ám most az ügyvédné is mintha kivetkezett volna
szoborszerü nyugalmából és Ibolyának úgy rémlett, hogy az anyja
tekintetében valami rejtett sugárnak a visszfénye ragyog. És Bükkös is
oly kedveszegetten, elborultan áll a párkány mellett, mint ama napon,
mikor egyszer tréfálkozva foglalkozott Hortense-zal és Ibolya
szemrehányásokkal illette volt érte. A leány kénytelen volt magának
bevallani, hogy ez az ifju, aki most arcán a fáradtság, a lemondás
kifejezésével állt az éjszakában, már nem az, aki ismeretségük első
napjaiban volt, amikor diadalmas lelke ott csillogott a szemében, az
ajka rajongva beszélt az életről, a szerelemről, a sikerekről, aki
becézve hordta a karján s nem volt képes tőle csak egy napra is
elszakadni. Ibolyának önkénytelenül eszébe jutott, mikor egyszer Bükkös
azzal vett búcsút tőle, hogy pár hétre hazautazik s aztán este mégis
csak megjelent a barátságos házban és sírva csókolta meg a kezét. Ej!
Hol vannak ezek az idők? A mostani Bükkös hallgatag, kedveszegett s
minden mozdulatán látszik, hogy bántja valami. A terveiről, a
jövendőjéről nem beszél, ha a zongorához ül, csak köznapi, kopott
hangokat tud belőle kicsalni s mikor este búcsút vesz a leánytól, néha
úgy rémlik, hogy egy kő esett vón le a szívéről. Nem, nem, már nincs
úgy, mint annak idején, közéjök lopózott egy árnyék, amely elidegeníti a
férfi gondolatait és jeges lehelettel övezi csókjukat.

Ibolya egyszerre azon vette észre magát, hogy könnyei előtt
elhomályosodik a hímzés. Fölkelt és lement a kertbe sétálni. Ez régebben
megállapodás volt közte és Bükkös között, aki ilyenkor követni szokta
volt az alvó lombok közé, ahol föl- és alájárva zavartalanul
beszélgethettek. De most a fiatalember nem ment utána, mozdulatlanul
állt a párkány szélén és a nagy nyári csillagokat nézte.

A leány egy ideig lent bolyongott a fák között, de megnyugodni nem
tudott. Ahányszor a terrasz elé ért s ott látta állani Bükköst, aki az
éjszaka egy láthatatlan árnyára függesztette tekintetét és talán meg se
hallotta volna, ha rája szólanak, a szíve megtelt keserűséggel és
fájdalommal.

Mikor később Bükkös búcsút vett az asszonytól, az ügyvédné ujjai melegen
fonódtak a fiatalember keze köré, de szép, kifejezésteljes szeme nem
árult el semmit. Az arca ugyanaz az okos, közömbös szoborarc volt, mint
mindig, de a keze tüzelt, beszélt, és a fiatalembert ismét
megborzongatta a női hazugság e megnyilatkozása. Úgy rémlett előtte,
hogy ők ketten egy új, az emberek előtt elrejtett világban járnak,
amelyről nem tud senki, amelynek titkos csarnokai színekkel, nemes
árnyakkal, gondolatokkal vannak tele. És a szíve földobogott a
kiváncsiságtól, a vágytól, megismerni az új országot, ez új lelket,
amelyet ő adott vissza az életnek, amelyről érezte, hogy az övé, egyedül
az övé.

Ibolya elkisérte a kertajtóig Bükköst, akinek gondolatai még ott
kalandoztak a másik országban.

– Önt bántja valami, – szólt a leány akadozva és a fiatalember
tekintetét keresve, – ön napok óta már nem a régi, nem. Úgy érzem, hogy
valami történt köztünk, valami…

Kereste a megfelelő szót, de nem találta, azért félben hagyta a mondatot
és várta, remélte, hogy a fiatalember megnyugtatja. De Bükkös nem
válaszolt, csak hallotta, amit hozzá beszélnek, de meg nem értette, a
lelke még ott időzött a barátságos ház tornácán s ujjai érezték az
asszony meleg kezének érintését.

A leány egyszerre megragadta a fiatalember kezét és szinte hangosan
felkiáltott.

– Te engem már nem szeretsz! Érzem, hogy nem szeretsz!

Bükkös fölriadt. Körülnézett, mint akit legédesebb álmából a komor
valóságra ébresztettek föl s az arca elborult.

– Ibolya, – mondta kedvetlenül, – minek ilyen jelenetet fölidézni? Eh!
Hogyan jut ilyesmi egyáltalában az eszébe?

A leány arccal fordult vele és a fiatalember szemébe próbált nézni.

– Minek fölidézni? – kérdezte fuldokolva. – Nincs jogom rá? Te mondjad:
van-e jogom rá?!

Bükkös megvonta a vállát.

– Joga mindenesetre van rá. Erről nem kell vitatkozni. De van-e alapja,
hogy izgassa magát?

– Van! – kiáltotta a leány. – Van és százszor van! – Érzem, látom
nap-nap után, hogy elhidegülsz irántam, hogy nem vagy a régi, hogy már
nem érdekellek… hogy… oh! nem tudom mindazt a keserüséget elmondani, ami
most bennem tombol!

Bükkös hagyta kibeszélni, aztán meggyőződés nélkül, gépiesen így szólt:

– Ez mind tévedés, Ibolya, ezek csak a te rémlátásaid. Éppen ilyen
joggal én is tehetnék neked szemrehányást. Én is panaszkodhatnék, én is…

Unta és kellemetlennek találta a jelenetet. Egy percben már az villant
meg a fejében, hogy őszintén elmond mindent, kitárja lelkét, végét veti
a játéknak, de aztán alkalmatlannak vélte az időt, a helyet és fáradtnak
is érezte rá magát, hogy ilyen dolgot sebtiben elintézzen. A gondolatai
is kuszák voltak, nem tudta volna magát úgy kifejezni, ahogy szerette
volna. „Majd máskor“, állapította meg magában s aztán gyorsan befejezte
a mondatot:

– Én is tehetnék így, amivel csak azt akarom mondani, hogy semmi okod
sincs a kétségbeesésre vagy akár csak a neheztelésre is.

Ott álltak a kertajtónál és hallgattak.

– Nos, jóéjszakát, – mondotta végre a fiatalember, – ne képzelődjél,
Ibolya, – helyes? Isten megáldjon.

– Isten veled.

Az ajtó kinyílt s a fiatalember alakja eltünt a fasorban. A leány még
sokáig állt némán, tágra nyílt szemmel az éjszakában és várt, várt
valamire, maga se tudta mire. Talán arra, hogy a fiatalember visszajön,
a karjaiba zárja és eloszlatja sötét gondolatait, talán arra, hogy
mindez csak álom, amely a hajnal jöttével elszáll és minden újra úgy
lesz, ahogyan volt. De hiába várt az éjszakában, Bükkös már messze járt,
s a sötét éj nem volt káprázat, hanem hüvös valóság. Erőmegfeszítésébe
került, míg végre el tudott jutni a kertajtótól és fölvánszorgott a
házba.

Az asszony már nem volt a terraszon, bement a nappali szobába és
zongorázott. Mikor Ibolya belépett, hirtelen abbahagyta a játékot és
tekintetét a leányára vetette.

– Valami bajod van? – kérdezte nyugodt, közömbös hangján.

A leány csak később felelt.

– Semmi, – mondta tompán, – semmise. Miért gondolja anyám?

– Olyan sápadt vagy, – jegyezte meg az ügyvédné. – Nem fáztál meg?

Ibolya fürkésző pillantással fordult anyja felé, de nem válaszolt.

– Miért nézel reám olyan furcsán? – kérdezte idegesen Farkasné.

A leány nem szólt semmit.

– Különös vagy ma este, – szólt az asszony és fölkelt a zongorától. Egy
pillanatig gondolkodott, mintha mondani akart volna valamit, aztán
előkereste a regényét és a szobája felé indult.

– Jó éjt! – fordult még egyszer vissza a küszöbről.

– Jó éjt, anyám.

E naptól fogva az anya és a leány között feszült viszony kezdődött.
Ibolya hacsak lehetett, kerülte anyja társaságát, az ügyvédné pedig nem
iparkodott, hogy javítson a helyzeten. A védekezés, érezte, beösmerés
lett volna, erre pedig, úgy vélte, nincs semmi szüksége, a leányának
igazán nem tartozik beszámolással. Igy hát csak akkor érintkeztek,
amikor kellett, röviden, szárazon, mintha két idegen állott volna
egymással szemben. Ez a viszony leginkább Bükköst érintette, mert alig
volt alkalma, hogy az asszonnyal egyedül lehessen. Ibolya ezután
pillanatra se távozott az ifjú mellől s ha ebédnél, vacsoránál a
fiatalember szóba állott Farkasnéval, már arcán érezte a leány fürkésző
tekintetét, amely bele próbált hatni a lelkébe. Azelőtt Ibolya
gyakrabban, gyanutlanul hagyta őket magukra, a házi dolgai után nézett,
a nővéréhez ment föl egy-egy negyed órára, de amióta gyanút fogott,
makacson ellenőrizte volt őket.

Bükkös nem tehetett semmit ez állapot ellen. A helyzet világos volt: ha
elmondja Ibolyának mindazt, ami a lelkében lappangott, egy kínos és
érzékeny jelenet fog következni, kétségbeeséssel, zokogással, talán
nagyobb zajjal is, a leány tudni fogja – hiszen látszik rajta, hogy már
is sejti – ki idegenítette el tőle Bükkös szívét s akkor vége mindennek,
a fiatalember nem lépheti át többé a ház küszöbét s még a többiek
családi békéjét is földulta. Mert Ibolya nem volt az a leány, aki magába
fojtotta volna a bánatot, mint Hortense és befelé szenvedett volna; az ő
katasztrófája megrázkódtatta volna a házat, úgy, hogy az alapjában
rendül meg. Nem, ezt nem volt szabad fölidézni, ezzel magán kívül három
embert: a leányt, az anyját meg az apját zúzná össze. Nem maradt hát más
hátra, mint hazudni. Bele kellett törődnie a megváltozhatatlanba, be
kellett érnie, hogy csak társaságban lássa az ügyvédnét és Ibolyával
szemben adnia a régi jóbarátot, aki nem változott meg, aki oly
figyelmes, gyöngéd és hűséges, mint ösmeretségük első hónapjában.

A fiatalember azután, lassan, úgy érezte, hogy ez lehetetlen föladat. Ő,
aki sóvárgott a szabadságért, az őszinteségért, most rabigában
senyvedett és reggeltől estig ámította a világot. Valahányszor kezet
fogott a leánnyal, az arcán a szégyen pírja, szívében a harag futott
végig s mikor hazudni volt kénytelen, néha beleremegett az egész teste.
Százszor és százszor állt közel hozzá, hogy kimondja azt, ami a nyelvén
van, hogy letépje magáról a hamis köntöst, de aztán tekintete az
asszonyra tévedt és ez visszaadta önuralmát. Akármilyen nehezére esett
is, tovább hazudott, de a hányszor meghajtotta a fejét, annyiszor
megvonaglott a szíve, a gyülölség annyi csöppjét szívta föl magába. Néha
maga is elrémült, ha arra gondolt, mennyire eltorzult lelkében az Ibolya
képe. Lehetséges, hogy ez a leány volt az, akiről azt hitte, hogy az
élet utain diadalmasan fogja elkisérni, hogy bajtársa, lelkének
osztályosa, nemtője lesz, hogy fel fogja frissíteni, megedzeni és a
siker hegyére segíti föl? Mintha évtizedek multak volna el azóta, hogy
egymásra akadtak, szédítő ür tátong köztük, tele párával, amely még az
alakjaik körvonalait is elmosta. És mentől tovább voltak egymáshoz
bilincselve, ez az érzés, ez a harag annyival erősebb lett a férfi
szívében s végül már ellenséget rajzolt az Ibolya egykori puha, finom
alakjából, hideg, kegyetlen ellenfelet, aki nemcsak a testét, de a
lelkét is izekre tépi.

Az ügyvédné látta ezt a küzdelmet, amely Bükkösben folyt s érezte
keserves voltát. A férfi fetrengett, véresre harapta az ajkát,
szenvedett, de azért tűrte a sorsot s csak néha szakadt föl a melléből
egy nehéz sóhaj. Attól a pillanattól fogva, hogy Farkasné a lelkét
föltárta a fiatalember előtt, az asszonyt a fiatalemberhez egyre több és
több kötelék fűzte, amelyek csak erősödtek a nehézségek által, amelyek
őket egymástól elválasztották. Mindazt az elfojtott, utat kereső és utat
nem talált szerelmet, amely Farkasné lelkében husz év alatt lappangott,
az asszony mind reáborította a fiatalemberre, benne látta meg azt a
férfit, akire hosszu éveken át hasztalanul várt, aki benépesíti életét,
virágzó fákkal ülteti be a jeltelen, havas síkságot. Az élet képe
egyszerre megváltozott előtte, – míg azelőtt a léte szürke és közömbös
volt, most örömökkel, reményekkel kápráztatott, míg annakelőtte
elvegyült a tömegben, most úgy érezte, kibontja a szárnyait és magasan
fog repülni a köznapi lelkek óceánja fölött. A hazugság neki nem fájt,
mint a fiatalembernek, őt a leánya tekintete nem bántotta, asszony volt,
aki a szerelemben minden eszközt jogosnak talált, akár az önvédelemét.

Heteken át csöndben, eltakarva, a víz leple alatt burjánzó növények
gyors fejlődésével szövődött ez a viszony. Egymásé volt a lelkük, mikor
még csak alig pár szót váltottak egymással, az egymásé a testük, amikor
még csak búcsuzásnál érintették meg az ujjaikat, lázas álomban forrt
össze az életük, a sorsuk, a jövendőjük, s akik körülöttük voltak, nem
vettek észre semmit; a szeretkezésük ott folyt le láthatatlanul: a
képzeletben, a levegőben, csak olykor világítva meg halványan szemük egy
rejtett tekintetétől. Az asszony már régen nem volt az uráé, pedig
Bükkössel egy csókot se váltottak, a férj becsülete széjjel volt tépve,
pedig még egy mosollyal, egy szóval el nem árulta magát a világ előtt.
És haladtak, tovább, egyre gyorsabban, egyre tovább, egyre mélyebbre,
feltartóztathatlanul; a barátságos ház tiszta légkörében szüntelen
egymást kergették a gondolataik, a csókjaik, a vallomásaik, a büneik,
megfertőzve a levegőt, elfojtva a fényt, de meg nem sértve a társadalom
szabályait.

Az asszony könnyü léptekkel haladt a hazugságok mesgyéjén, de a férfi
nem bírta ki. Egy napon, amikor egy pillanatra maguk maradtak az
erkélyen, Bükkös kimerülten rogyott egy karosszékbe és így szólt:

– Nem birom tovább! Elég volt! Megfojt ez a hazugság, érzem, megfojt az
undor!

Az arca olyan sápadt volt, az ajka úgy reszketett, hogy az ügyvédné
megijedt.

– Szegény, te szegény, – suttogta és aggódva nézett körül nem látja-e
valaki, aztán végigsimította kezét a fiatalember forró homlokán. Bükkös
megrázkódott az érintésre és nem törődve vele, hogy megláthatják,
megragadta az asszony kezét.

– Kell, hogy egyszer elmondjam önnek mindazt, ami bennem él, ami
kikivánkozik… kell, hogy… Ez az állapot elviselhetetlen!

– Vigyázzon, jönnek!

Az asszony gyorsan kivonta ujjait a fiatalember kezéből és a párkányhoz
lépett. A küszöbön Ibolya jelent meg. Fürkésző pillantását az anyjára
vetette, de ennek nyugodt arca nem árult el semmit, aztán Bükkösre
nézett, de az lehunyta szempilláit és mozdulatlanul, arcán végtelen
kimerültséggel ült a karosszékben. A leány nem vett észre semmit, leült
a pamlagra és himzésébe fogott.

Tehát megint semmi, – a férfiu reszketett az izgatottságtól.

– Kell, hogy ez másképp legyen! – állapította meg magában, mint már
annyiszor, és elhatározta, hogy más módot keres az asszonnyal való
találkozásra. Itt a házban soha nem lehetnek egy percig se magukra, a
beszélgetésre tehát más helyet kell választani. Igen, igen, ezt a lelke
parancsolja! Első percben megrezzent e gondolatra, amely a döntő, a
megmásíthatatlan pontot jelentette a regényben, de már a következő
pillanatban szinte magától értetődőnek látszott előtte a dolog. Bükkös
úgy vélte, hogy szeretni a legszentebb emberi jog, amellyel szemben
nincs törvény, nincs tekintély, nincs felsőbbség. Ez a hite hasonló
helyzetekben mindig megnyugtatta és föloldozta a lelkiismeretét.

Másnap a fiatalember levelet csempészett az ügyvédné kezébe s a levélben
félig könyörögve, félig parancsolva hívta találkára. És délután,
külön-külön kimentek a Margitszigetre.

Kint már egy lélek se járt, az utak tele voltak sárga levelekkel és
lehullott vadgesztenyékkel; a Duna felől ködkürtök búgása hallatszott.
Itt mondta meg az ifju először, hogy milyen forrón, őrülten, vakmerően
szereti az asszonyt, mennyire beleékelődött az a lelkébe, milyen
ólomsullyal nehezedik bensejére Ibolyának az emléke. Ami a szívében
volt, mind kikivánkozott, hol elragadtatással, hol keserűséggel, hol
szilajan, hol elfogódva beszélt, felajánlotta a lelkét, a vérét, az
életét, lerajzolta azt a szörnyü nyomoruságot, amely a szívén
végigviharzott s gazdag szinekkel ecsetelte a képet, amely bensejében az
asszonyról élt. Farkasné pedig csak hallgatta, mosolyogva, boldogan,
mintha most venne mindenről tudomást s a lelkében egy új élet új képe
reszketett. Igen, ez az az ország, amelyről Bükkös egyszer már beszélt
neki, az a világ, ahol az ember örül és sír, emelkedik és esik, szenved
és perzselődik, ahol igaz, hazugság nélküli emberi életet él, amely
végignapsugározik és végigviharzik rajtunk. Eddig az agy kormányozta
lépéseit, most úgy érezte, a sziven van a sor és nincs az a hatalom a
földön, amely megtiltsa neki, hogy ne szívja az éltető, a mindenkinek
megadott napsugarat és a friss levegőt.

Pár órát töltöttek a kopár szigeten, aztán hajóra ültek és lementek a
hídig. Itt az asszony elbúcsuzott, Bükkös is a maga útjára ment, este
azonban ujra kint volt a barátságos házban. Most már könnyebben esett a
hazugság, a lelkében ott ragyogott a délután emléke s a holnap
reménysége. Míg azelőtt mindig nyomott hangulatban volt, most a
gondolatai könnyen szárnyalnak, sőt mikor Ibolya kémlelő arcára nézett,
a fiatalember szinte nevetni tudott volna. Szegény libácska, milyen
kínosan ellenőrizte az arcukat, minden mozdulatukat, mily kevéssé
sejtette a valóságot! Csak azért is – Bükkös egy szót nem beszélt egész
este az ügyvédnével, a tekintetük pillanatra sem találkozott, mint két
idegen ültek a szobában, közömbös arccal, tökéletes hazugsággal.

Ezentul az asszony majdnem minden másodnap szerit ejtette, hogy a
fiatalemberrel találkozzon, hol itt, hol ott, ahol emberek nem igen
jártak, a budai hegyekben, a Dunapart külső területein, a főváros ama
részeiben, ahol még csak palánkos telkek vannak. Néha felültek az
Eskü-téren a hajóra és lementek Ujpestig vagy Promontorig és vissza;
ismerőssel keresve se találkozhattak volna, a gőzhajón csak néhány
gyümölcsös kofa volt. Ha pedig az idő jó volt, a fiatalember Budán
kocsit vett s azzal kirándultak a kovácsi vagy budakeszi erdőbe a
levelek hullását nézni. Ezt a napragyogta képet, amely némán
emlékeztette a saját életére, az asszony nagyon szerette. Ilyenkor
odaállt egy nagy hárs alá és arcán csöndes mosollyal bámulta a lombok
haláltáncát, engedte, hogy egy-egy levél galambként a vállára, a kezére
szálljon, hogy a szellő az arcába csapja a nedves ágakat. Mikor aztán
felültek a kocsira és kettesben lassu ügetésben haladtak a vám felé,
ahol elválni szoktak, az asszony a fiatalember vállára támasztotta a
fejét és úgy érezte, hogy nem törődik senkivel, semmivel s mindaz, amit
tesz, természetes; így kell lennie.

– Az ember legyen boldog és aztán haljon meg – mondta gyakran és
őszintén hitte, hogy igazat mond, hogy a mámoros csók után a sír, az
öröm után a végtelen csöndnek kell következnie s hogy ez, egyedül ez az
ember legszebb, legnemesebb sorsa.



XIII.

Egy nap régen nem látott vendég érkezett a házba, Kardos Samu, a kis
bojtárból lett vidéki fiskális. Már régen készült erre a napra, de
titokban tartotta az ügyvéd előtt, akit váratlan megjelenésével akart
meglepni.

Amióta Samu vidéken volt, tulajdonképp csak tovább élte azt az életet,
amelynek osztályosa a barátságos házban volt. A különbség csupán az
volt, hogy míg azelőtt tényleg ott járt, dolgozott az ügyvéd házában,
most csak szellemileg volt jelen, szellemileg böngészte az aktákat,
hallgatta Farkas egyszerü tréfáit, bámulta a leányokat és foglalt helyet
a pipázóban, ott az ablak mellett, ahol nem volt senkinek az útjában. A
kis vidéki város nem létezett számára, embereivel, felfogásával, egyéb
dolgaival nem törődött, ő szépnek, jónak csak a barátságos házat
ösmerte, csak annak lakóit becsülte, csak annak levegője után áhitozott.
Ha szabad ideje volt, leült a kopott pamlagra és elábrándozott.

– Most ülnek ebédhez… Most mennek színházba… Most térnek nyugovóra… Most
béke honol a platánok fölött.

Sőt legfontosabb dolgai között is eszébe jutott a barátságos ház,
tintafoltos íróasztala körül látta Hortense és Ibolya alakjait s
hallotta Farkas hangját, amint búcsúzáskor így szólott:

– Itt a kabát, húzza föl, viselje jó egészséggel, Kardos úr… Kolléga úr!

Oh, a Ferenc József-kabát! Élete első nevezetes momentuma, amely még a
szigorlatokat is háttérbe szorította s megmutatta, hogy immár ember,
férfi, társadalmi tényező! Milyen régen is volt az, hogy a kabátot az
emlékezetes búcsúvacsorára fölvette, pedig alig pár hónap múlt el azóta.
De az idő Ungmegyében lomhán száll tova, a barátságos házban töltött
évek pillanat alatt elröpültek, itt falun ólomsúly lóg a percek
szárnyán. Ha néha arra gondolt, hogy az életet itt kell eltöltenie, hogy
a barátságos házban már csak nagy elvétve fordulhat meg, hogy a család
elveszett számára, a lelke elborult. Lehetséges ez? Tényleg a multé
volna mindig jókedvü principálisa, a mindig csöndes és finom asszony és
a két karcsu leány, akik közt nem tudott választani? Nem, az nem lehet,
ez csak múló álom, átmeneti állapot, el fog jönni az idő, mikor újra
visszakerül a fővárosba, újra kijár a jegenyefákkal övezett nyaralóba és
újra oda áll a sarokba, a kertre nyíló ablakhoz és elnézi a három szép
női fejet, akiknél szebbet a sors nem teremthet.

E gondolatok nyomán határozta el, hogy amint szerét ejtheti, legalább
pár napra felszökik a fővárosba s meglátogatja régi ismerőseit. A dolog
nem ment könnyen, hol ez, hol az jött közbe, végre azonban mégis
sikerült a terv, s egy hosszú éjszakai utazás után, Samu gyorsan
kiugrott a budapesti perronra és egyenesen a barátságos házhoz
vágtatott. Mikor a ligetbeli ösmert fákat, a korhadó platánokat, a
pusztuló ákácokat látta, a szíve megtelt a viszontlátás örömével s mikor
egy fordulónál fölbukkant a barátságos ház apró tornya, a jó fiú
egyszerre elfogódott és megindult szemmel nézte régi ismerőseit: a sima
vasrácsot, a mögötte tolakodó orgonabokrokat, a kavicsos útakat, még a
kapuval szemben álló fapadot is, ahol egyszer fél éjszakán át üldögélt
és a sötétségbe burkolózó épületet bámulta.

Visszafojtott lélekzettel sietett végig az útakon s egyenesen befutott
az ügyvéd szobája felé. Már egész úton maga előtt látta, amint Farkas
örvendezve fölugrik íróasztala mellől, álmélkodva csapja össze a kezét,
aztán, mint régen, jókedvében, ha Samu valamit nagyon ügyesen csinált,
barackot nyom a fejére és így szól:

– Bravo, bravissimo, servus humillimus! Kutya-macska, ez aztán
meglepetés!

Az iroda ajtaja (rajta a komoly táblával: Órák 8–12, 3–6.) megnyilt
előtte s a következő percben Samu ott állt Farkas előtt.

De az egykori bojtár álma nem vált valóra.

Az ügyvéd ugyan ott volt, de nem ugrott föl, nem mondta azt
„kutya-macska!“, hanem csöndesen nyujtotta kezét s ajkáról fáradtan
hangzottak a szavak.

– Isten hozta, Samukám!

Kardos meglepetve nézett Farkasra. Első percben alig ösmerte meg az
ügyvédet, egykori principálisa fél év alatt tíz esztendőt öregedett,
nemcsak külsőleg, de lélekben, kedélyben is. Ez nem volt a régi, jókedvü
fiskális, aki mindig tréfákon törte az eszét, mindig vígan dörzsölte a
kezét, ha jó, ha rossz idő volt, akiről a megelégedett élet boldogsága
sugárzott – rom lett belőle, roskadó aggastyán, aki fáradt és lehangolt
volt.

Samu meghökkenve nézte a változást.

– Mi történt? – kérdezte lassan elborúlva.

Az ügyvéd összeszedte kissé magát.

– Samukám, – szólt csöndesen, – sok szomorúság ért az utolsó időkben. Ne
is kérdje, hogy mi, üljön le és beszéljen másról. Nos, beszéljen az új
helyéről… vagy akármiről.

De a vendégnek nem volt kedve másra terelni a beszélgetést.

– Csak nem beteg valaki? – kérdezte nyugtalanul.

Az ügyvéd fáradtan csüggesztette le fejét.

– Hortense sokat szenvedett, – szólt szomorúan, – szegény, jó kis
leányom, nagyon sokat szenvedett.

– De csak nincs komoly baja?! – riadt föl ijedten Kardos.

Farkas egy ideig maga elé nézett, aztán így felelt:

– A sors nagyon megpróbált, Samukám. El is voltam kényeztetve tőle, soha
nem ért semmi szomorúság, de ezt a fájdalmat nem érdemeltem meg. Nagyon
szeretem a családomat s azért kétszeresen fáj, ha őket csapás éri.

Samu megfogta az ügyvéd kezét.

– Ne hagyja el magát mindjárt, ügyvéd úr, – szólt, érezve, hogy
bátorítania kell öreg barátját. – Talán csak az apa túlzó szemével nézi
a dolgot, talán nincs is ok a kétségbeesésre.

Farkas megrázta a fejét.

– Nem tulzok, édes fiam, ez így van. Minek titkoljam maga előtt, akit
mindig a családomhoz tartozónak gondoltam. Másutt is megtörténik ez,
másnak is bele kell nyugodnia.

Hallgatott egy ideig, aztán így szólt:

– Hortense szeretett valakit, egy… eh, kimondom, egy gazembert! Igen,
egy gazembert, Samu. Hallotta valaha a szájamról ezt a förtelmes szót,
hogy gazember?

– Sohasem, – felelte a vendég.

– Nos, itt tartunk. Én kimondom ezt a szót. És elhiszi, hogy ha én
mondom valakire, hogy gazember, akkor az csakugyan az, a legnagyobb, a
legaljasabb módon?

– Hiszem.

Csönd volt. Samu kérdezni akart valamit, de nem merte. Már az ajkán volt
a szó, aztán újra magába fojtotta, egyszerre azonban kikívánkozott
belőle a küzködő gondolat és a fiatalember így szólt:

– Ez csak egy ember lehetett és az… Szakáll!

Az ügyvéd nem felelt.

– Igen, igen, Szakáll! – kiáltotta most már kipirult arccal Samu. –
Ebben reá ismerek a jezsuitára, az önzőre, a hideg akarnokra. Mindig
gyülöltem ezt az embert, éreztem, hogy veszedelmet hord magában, hogy
minden szava, mozdulata hazugság, hogy csak egy istene van s ez a saját
boldogulása, nyomorult pályafutása, amelynek minden egyebet alárendel.

Farkas fáradtan intett a kezével.

– Hagyjuk ezt Samukám!

– De nem hagyjuk! – ellenkezett a kis fiskális. – Az ilyen embereket
lehetetlenné kell tenni, ki kell irtani, mint a dúvadat! Az ilyen
himpellért nem szabad becsületes emberek légkörébe bocsátani, nem szabad
gazságaikban még elő is mozdítani. Oh, én csak egy semmi, egy apró
macska vagyok, de az arcába fogok ugrani és kikaparom a két szemét!

Az öreg ügyvéd fáradtan hallgatta a kifakadást, aztán megfogta Samu
karját.

– Jőjjön velem föl Hortensehoz, örülni fog, hogy viszontláthatja. Ne
izgassa magát, Samukám, maga jó, derék ember: nem szabad ilyennek lenni
a mai világban!

Fölmentek az emeletre, a Hortense szobájába. A kis leány ott ült az
ablakban és kinézett az őszi tájra. Mikor megpillantotta az egykori
ügyvédbojtárt, szép szemében fény gyulladt ki.

– Samu! – szólt mosolyt erőltetve ajkára. – Nem felejtkezett még meg
rólunk?

A kis fiskális csak nézte a leányt és nem tudott felelni. Hortense is,
mint az apja, amióta Samu nem látta, megváltozott, megtört, meg is
öregedett, de azért a vendégnek úgy rémlett, hogy most még szebb, mint
valaha, mert közvetlenebb, egyszerübb, mert beteg és szenvedő. A leány
arca sápadt volt, de a két szeme csodálatos, mély tűzzel világított, s
vonásait a fájdalom megnemesítette, átszellemültté tette. Samu
megrezzent, fiatalkori dőre álmaiban, évekkel ezelőtt ilyennek látta
Hortenset, az ő szemében a leány sohase volt víg, sohase ábrándozó, csak
végtelenül szomoru, mint az erdei szent képek. És amint a leány ez új, e
megálmodott alakban eléje lépett és tekintetét rávetette, a fiatalember
egyszerre úgy érezte, hogy Hortense volt az, aki neki a barátságos házat
felejthetetlenné tette, aki lelkét a sötét jegenyékhez fűzte, aki az
elmult éveket szinekkel, lélekkel fölruházta. Most már választani tudott
a három női fej közül, a Hortenseé állt legközelebb a szívéhez s az is
fog ott maradni örökkön örökké!

Elbeszélgettek félórát a régi időkről, a szép tüzijátékokról, a nagy
táncolásokról, a kirándulásokról, a pipázók klubjáról, a
búcsúvacsoráról, amikor Samu olyan furcsán nevetett, tánc közben
elbotlott és a zongora alá gurult. Mind e dolgok, érezték, immáron a
múlté voltak, senki őket visszahozni nem tudja s ez megnagyította,
megszépítette emléküket. A legapróbb semmiség is kikivánkozott a feledés
homályából, a szomoru őszi napsugárban pár percre új életre kelt és
lassan, mint a hulló levél, kavargott a szemük előtt. Mindenki újra
elvonult a sorban, Sárosi is, Benedek is, Kelemen is. Szegény Kelemen! ő
vidékre vetődött, irnokul egy járásbírósághoz. Samu egyszer találkozott
vele s megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy olyan tehetséges ember,
mint ő, nem végezte el a tanulmányait. De Kelemen nem búsult a
helyzetén.

– A tehetség csak arra való, hogy másokat boldogítson, – szólt
nyugodtan, – hogy az ember családja, felesége, gyermekei belőle
megélhessenek. Én magam állok, nekem annyi is elég, ha van hová a
fejemet lehajtanom. Minek többet tudni? Mentől többet érünk el, vágyaink
annál nagyobbak. Nekem pedig nem szabad vágyaimnak lenni az életben.

– És nem házasodsz meg? – kérdezte Samu.

– Nem, – felelte mosolyogva Kelemen.

Kardosnak meg kellett igérnie, hogy amíg a fővárosban lesz, mindennap
kijár a barátságos házba. A kis ügyvéd ezt meg is cselekedte s mentől
többet jött ki a jegenyefás nyaralóba, a szíve annál nehezebb és
nehezebb lett. Ami a diákban csak álom volt, az a férfiban szenvedéllyé
lett, erős öntudattá, hogy szereti ezt a szenvedő, szegény gyermeket,
hogy övé a lelke, minden gondolata és nem tud megélni nélküle. S amilyen
mértékben emelkedett előtte Hortense alakja, úgy halványult az Ibolya és
az ügyvédné képe. Ahányszor Samu a közelükben volt, úgy érezte, hogy egy
rejtélyes árnyék áll köztük, egy névtelen érzés, amely elidegeníti
egymástól a gondolataikat, hazuggá teszi a nyelvüket és külön-külön
utakra tereli lelküket. Az asszonynak is, Ibolyának a szemeiben is
sajátságos, rejtett fény égett, egy idegen ország hirnöke, egy más
gondolatvilág képe, amely jelezte, hogy csak a testük van itt, a
szellemük másutt, messze innét kalandoz s talán sohase is tér vissza.

Samu csak pár napra akart a fővárosba jönni, de aztán szerit ejtette,
hogy szabadságát meghosszabbítsa. A délelőttjeit céltalan csavargással
töltötte el, délután pedig kiment a barátságos házba és ott is
vacsorált. Milyen más vacsorák voltak ezek, mint a régiek, amikor a
szobákban a jókedv és a zene hangjai röpködtek s az ebédlőben nem
egyszer táncra perdült az egész társaság! Most szinte sietve
fogyasztották el az estebédet, Farkas, akinek azelőtt pompás étvágya
volt, alig evett s a dohányzásról is letett, az asszony hallgatagon
húzódott meg nagy karosszékében és a regényét lapozta, míg Ibolya
szemében fürkésző tekintettel telepedett le a kályha mellé és Bükköst
nézte. Ólmos hangulat lebegett a ház fölött, nehéz felhő, amelynek
jelenlétét valamennyien érezték, amelyről tudták, hogy egyszer le fog
rájuk csapni.

Samu és Hortense vacsora után a nappaliba ültek és ott beszélgettek el,
mert a leány nem bírta kiállani az édesanyja cigarettáinak erős füstjét.
Hortense, aki az utóbbi időkben zárkózott természetü lett, és anyjával
meg Ibolyával alig érintkezett, az egykori ügyvédsegéddel szívesen
beszélgetett el az élet apró-cseprő dolgairól. Míg az anyjánál és a
nővérénél látta, hogy azok az életé, annak bánatával és örömével együtt,
Samuban az övéhez hasonló szerencsétlen, szegény lelket pillantott meg.
Ez a jó fiu egész életében csak dolgozott, fáradott, mint az állat,
mégis senki a világon meg nem becsülte, meg nem szerette igazán. Mennyi
gúnyt, lenézést kellett zsebretennie, mennyi megaláztatáson ment át az
életében anélkül, hogy egyszer is panaszra nyílt volna szája, mennyi
ember sietett el oldala mellett, anélkül, hogy valaha kiváncsi lett
volna a bensejére. Samu volt ő, Samuka, egy csöndes zéró, amelyet senki
komolyan nem vett, senki meg nem ütött, de meg sem cirogatott, senki nem
gyűlölt, senki nem szeretett. Élete a kutyákra emlékeztetett, amelyektől
engedelmességet, kötelességtudást, munkabírást, mint egészen természetes
dolgokat kivánunk meg, senkit nem érdekel e lelki motivumok, mint és
miért fejlődnek ki.

Két heti Budapesten való tartózkodás után Samuban végleg megérlelődött a
gondolat, amely erősen, gyorsan fejlődött ki, hogy életét a Hortenseéhez
fűzi s őszinte ember lévén, elment Farkashoz és elmondott neki mindent
úgy, ahogy érezte. Az ügyvéd nem tudott feleletet adni s közölte
Hortensenek a dolgot. A leány első pillanatra elsápadt és halkan ezt
mondta:

– Sohasem…

De Farkasnak a terv nem volt ellenére. Hiszen ő volt az, aki már
régebben ilyen megoldásra gondolt s aki viszont legjobban ösmerte a Samu
jóravalóságát, becsületességét, gyöngédségét, amely az idők folyamán
megnövesztette előtte a kis zsidó bojtár alakját. Ez a csöndes, komoly
ember bizonyára meg fogja tudni becsülni Hortenset, állandó szeretettel
veszi körül törékeny alakját s talán beheggeszti azt a sebet, amely még
mindig nyitva állott a leány szíve közepén. Samu kezében biztosnak látta
Hortense sorsát arra az időre, mikor ő, az apa, már nem lesz a földön,
aki eddig megvigasztalta és a sorssal némileg megbékéltette
szerencsétlen gyermekét. Az ügyvéd tehát elővette rábeszélő képességét
és elmondotta gondolatait Hortensenek. Szavaiban annyi reménység, annyi
bizalom csillant meg, hogy a leány nem akarta megbántani apját,
megmásította előbbi kijelentését és elhatározta, hogy megpróbálja, hátha
talán mégis meg tudna barátkozni az eszmével. Hiszen Samu olyan jó fiu
volt, szolgálatkész, előzékeny, a tűzbe ment volna érte, minden habozás,
minden póz nélkül az életét áldozta volna föl egy tekintetéért. Nagy
lelki igényei sincsenek, nem kivánna a feleségétől perzselő szerelmet,
önfeláldozást, csak barátságot és tiszteletet, amely jelleménél fogva
úgyis megillette. Samu soha a lelke rejtett mélységeinek osztályosa nem
kívánt volna lenni, ő megelégedett volna egy jó szóval, egy elismerő
kézszorítással.

Samut tehát nem utasították el. Hortense elgondolkodott a helyzeten.
Amióta lelke a nagy katasztrófán keresztülment, a leány az életet más
szemmel nézte, mint azelőtt. Régen értéket tulajdonított a létnek, a
benső vonásoknak, a jövőnek, most mindez megtörpült, megcsunyult,
elszegényedett a szemében. Önzetlenség, hűség, szerelem, egykor
diadalmas jelvények, szinüket vesztett fogalmakká lettek, mint
csatavesztés után a ragyogó zászló; ma már nem hitt jelentőségükben és
erejükben. Belső élete csupa komor és, úgy gondolta, értéktelen rom
volt, amelyek nem érdemlik meg, hogy szüntelen közöttük járjon, és a
csalódás fájdalma kiirtott belőle minden reménységet, minden akaratot.
Miután apja ragaszkodott az életéhez, a leány engedelmeskedett Farkas
szavának, élt, tengődött, cél és hit nélkül, üresen, dermedten, érzékek
nélkül. Szeme előtt minden egyforma színü volt: a reggel, az este, a
szó, a jelen, a jövő s e borus fátyol mögül nem volt érzés, amely előre
tudott volna hatolni. Látta apján, hogy az hisz benne: ha férjhez megy,
akkor mindez megváltozik, egy új élet fog beköszönteni, azért nem volt
rá szíve, hogy az öreg ember reménységét széjjelhúzza.

Neki már úgyis minden mindegy volt, mért bántsa hát meg azt, aki egész
életét neki szentelte és vak szeretettel csüngött rajta?

És amint a napok múltak, Hortense lassan egyre jobban beletörődött a
helyzetbe, panaszkodás, töprengés nélkül, a kétségbeesett emberek sima
némaságával. A szíve, az agya nem tiltakozott, azoknak szavuk már régen
nem volt, csak egy vágy élt még benne, hogy háláját mutassa meg az
iránt, akinek életét elkomorította, az apja iránt. Csöndesen, fokonkint
megadta hát magát a sorsnak, lemondott a szív jogairól, s egy nap szinte
önkéntelenül a kezét nyujtotta Samunak és menyasszonya lett.

Szomoru mátkaság volt, csöndes, hangtalan, szintelen, mintha nem a
boldogság, az élet, hanem a halál országába lépett volna. Ott ült a
jegyese mellett szótlanul, szép fehér arca kristálytisztán, jéghidegen
csillogott, a tekintete pedig a távolba mélyedt. De a vőlegényt nem
bántotta ez a szomoru kép. Ő érezte magában az erőt, hogy idővel, hosszu
esztendők munkája révén vissza tudja adni a lelket az életnek,
rózsaszínűvé teszi a sápadt arcot és hitet varázsol a fáradt homlok
köré. Hiszen egész életét Hortensenak fogja feláldozni, az ő
boldogságáért, megelégedéseért, nyugalmáért fog küzdeni és úgy érezte,
az akarat és a komoly törekvés diadalhoz fogják juttatni.

De előbb még egy dolgot el kellett intézni és az Szakáll volt. E fölött
Samu nem akart napirendre térni, ezt az embert gyűlölte, megvetette s ez
az érzés kikivánkozott belőle, akármennyire is fojtogatta magába.
Ahányszor ránézett Hortensere, mögötte mindig ott látta Szakáll
árnyékát, ezt a rideg, önző vázat, amely hogy olcsó céljait elérje, szó
nélkül keresztül tudott volna gázolni az egész világon. Nem, nem lehet,
– állapította meg magában, – hogy ez az ember állandóan ott lebegjen
köztük és hideg tekintettel szemlélje munkája szomoru eredményét, kell,
hogy akadjon valaki, aki legalább egyszer az életben eléje lépjen és a
szemébe vágja a nyomorultságát. És ki lehetne ez más, mint ő? Igen, ez
az ő lapjára tartozik s ő tudni is fogja kötelességét.

Egy nap Samu leült és levelet írt Szakállnak, amelyben lerajzolta
ellenfele jellemét, alávalóságát, hideg bitangságát s aztán így végezte:

– Ezennel pedig átadom önt a közmegvetésnek!

Meg volt róla győződve, hogy ebből párbaj lesz, azért szorgalmasan
bejárt egy vívómesterhez paukolni, vad elkeseredéssel gyakorolta a
legnehezebb vágásokat és el volt rá tökélve, – bár különben nem nagy hős
volt, – hogyha őt már fejbe is verik, de azért ő is kiadja a jussát az
ellenfelének.

De nem került rá a sor. Szakáll nem ment bele az ilyen elintézésbe,
hanem bepörölte Samut, akit annak rendje és módja szerint háromszáz
korona fő- és kétszáz korona mellékbüntetésre ítéltek el. Kardos
lefizette a bírságot s azután minden idejét és figyelmét Hortensenek
szentelte, reggeltől estig ott volt a leány mellett, elhalmozta azt
gyöngédségével, figyelmével és várta, hogy a kristálytiszta arc mikor
kezd már pirosodni és az elkalandozó tekintet mikor tér vissza távoli
útjáról?

De Hortense arca nem változott, tekintete egyre ott járt a láthatatlan
réteken, felhőkön és homloka körül a szenvedés fénye csöndesen,
eltörölhetetlenül ragyogott. Az embernek megesett a szíve, ha rája
pillantott és Farkas néha nagyot sóhajtott és halkan kilopózott a
szobából, ki a friss levegőre, mert azt érezte, hogy a tető össze akar
dőlni a feje fölött.

Amilyen csöndes és egyszerü volt a Hortense pusztulása, Ibolya annyival
erősebben ragaszkodott a benső élete, a szíve jogaihoz. Ő nem volt az a
törékeny lelkü nő, mint Hortense, ő nem nyugodott bele a
megváltozhatatlanba, nem adta meg magát a végzetnek, az ő szíve
tiltakozott a megsemmisülés ellen és akarata szilárdan szembe szállt a
sors törvényével.

Bár a lelke nem volt erős jellemű és alá volt vetve hangulatoknak,
amelyek kiszíneztek előtte minden tárgyat, minden benső vonást, viszont
egy dologban nem ismert megalkuvást, és ez a szerelem volt, amelynek
jogaiból nem engedett, amelyhez görcsösen, a kölyköt védő tigrisanya
erejével ragaszkodott, amelyért meghalni, de ölni is képes lett volna.
Régente, míg boldog volt, ez a szerelem játszi, könnyü volt, gazdag
szinekben hullámzott, fényt sugárzott maga körül, boldogtalanságában
pedig komoran, ridegen, mint az éjszak bérce emelkedett a világ fölé.

Ibolyának feltünt, hogy édesanyja régebbi szokásával ellentétben gyakran
jár be a városba s csak dél felé jön haza, holott azelőtt egész délelőtt
ki se mozdult a házból. És ezzel párhuzamosan Bükkös se jött ki ebéd
előtt, többnyire csak estefelé vetődött hozzájuk s akkor is ha szerit
tehette, még vacsora előtt távozott. A leány sejteni kezdte a két
dologban az összefüggést s miután már régebben gyanuba vette anyját, egy
nap elhatározta, hogy lesbe áll. Amikor Farkasné elment, Ibolya gyorsan
magára kapta kabátját, elfátyolozta arcát és az anyja után sietett.

Az ügyvédné gondtalanul ment be a városba, végig az Andrássy-úton, soha
még csak vissza se pillantva. Egy-egy boltnál megállt, megnézte a
kirakatot, aztán tovább sietett a nyüzsgő emberáradatban, amelyet a késő
őszi meleg nap az utcára csalt. Ibolya mindenütt Farkasné nyomában járt,
szívdobogás, lelkiismereti furdalás nélkül, érezte, hogy amit tesz, arra
joga van, mint az életére. Nem gondolkodott, nem tépelődött, csak ment,
ment az asszony után, akinek orgonavirágos kalapja ott világított ötven
lépéssel előtte.

Egy virágkereskedésnél Farkasné megállott és bement. Csak egy pillanatig
volt az üzletben, aztán kijött és átment a másik oldalra. Amint
keresztben áthaladt előtte az úton, Ibolya tisztán láthatta az anyja
arcát, amelyen könnyü mosoly játszott… Az Andrássy-út végére érve, az
ügyvédné befordult jobbra egy csöndesebb utcába, ahol posztóraktárak és
gabonakereskedők irodái vannak. A régi házak előtt fuvarosszekerek
állottak, félig megrakodva vászonzsákokkal és ládákkal, hordókkal, odébb
egy csomó bőrkötényes munkás várakozott.

Ibolya torka egyszerre vadul összeszorúlt. Tudta, hogy abban az utcában
lakik Bükkös és az előbb még nyugodt, öntudatos szíve egyszerre hevesen
kezdett el dobogni. Ha az anyja be találna fordulni abba a házba, ha…
Szeme előtt összefolyt a világ, a testét láz járta át, alig tudott
tovább menni. Egy percre meg is kellett állania, de aztán végigsimított
a homlokán és lihegve, mint az üzött vad, haladt tovább és a szemét
mohón szegezte rá anyja kék ruhájára.

Most közeledik ahhoz a házhoz… most már csak húsz lépésre van tőle… most
mintha vissza akarna fordulni… Nem, nem, megy tovább, könnyen,
elhatározottan… De még van rá remény, talán tovább halad a kapunál,
talán csak véletlenül vitte erre az útja, mint annyi sok más embert,
hiszen mindez őrület, egy gonosz álom, amely rögtön véget ér.

Farkasné pedig csöndesen ment tovább, aztán befordúlt a kapuba.

Ibolya megtántorodott, meg kellett fogóznia a falba, hogy el ne bukjon.
Tehát igaz! Tehát vége mindennek, a tulajdon anyja rabolta el tőle a
jegyesét! Amit sejtett, az könyörtelen, becstelen valóság, amely
végtelen undorral töltötte el a lelkét. Nem tudott sírni, nem esett
kétségbe, csak azt érezte, hogy rettentő piszokban, utálatos
sártengerben jár és a szenny egyre magasabb és magasabb lesz, már a
derekáig ér, már a nyakát lepi el, már a szájáig hatol…

Megrázta magát és szilajan futott az anyja után.

A sötét lépcsőházon át egy nagy udvarba ért, amely tele volt
fölhalmozott árúkkal, csomagokkal, ponyvákkal, amelyek körül néhány
munkás foglalatoskodott. Ibolya odament az egyikhez és remegve kérdezte
meg, hol lakik Bükkös? A napszámos nem tudta, hanem a házmesterhez
utasította. Megint tovább kellett tehát mennie egy sötét folyosón végig
a szomszéd udvarba, ahol egy nedves zúgban a házmester lakott.

A leány izgatottan kopogtatott be, de a házmester nem volt ott, egy kis
fiu, aki a küszöbön játszott, azt mondta, hogy az apja az adóhivatalba
ment, csak ebédre jön vissza.

Ibolya lihegve állott meg és körülnézett.

A ház tele volt folyosókkal, fülkékkel, udvarokkal, amelyekre hosszu sor
ablak nézett le. De sehol senki, csak messziről hangzott valami léha
énekszó. Ibolya elindult a hang nyomán és a mosókonyhába ért, ahol fojtó
gőzben egy tót cselédleány dolgozott.

– Hol lakik Bükkös úr? – kérdezte a leánytól és be sem várva feleletét,
odaadta neki azt a pár hatost, amely a tárcájában volt. A leány
megköszönte a pénzt, de választ adni nem tudott, a házban nagyon sokan
laktak, albérlő, diák is volt egy csomó, még talán a házmester se tudja
a nevüket…

Ibolya sápadt arccal állt ott, aztán lassan megfordult és elment, ki
ebből a rettenetes házból, amelynek falai mintha megingottak volna
körülötte. Kábult fejjel indúlt útnak, azt se tudta merre jár, mi
történik körülte, csak ment, ment s arra eszmélt föl, mikor elérte az
apja nyaralóját és a vas-kertajtó csikorogva nyilt meg előtte. Akkor
elvánszorgott a nappali szobáig, ott lerogyott egy székbe és lehunyta a
szemét. Nem tudott gondolkodni, nem tudott visszaemlékezni, csak szörnyü
zúgást hallott, amely a tenger hullámaihoz hasonlóan harsogott
körülötte. Minden összefolyt ebben a vad zúgásban, az izgalmas délelőtt,
a sárga ház, az anyja, a saját lelke, a boldogsága, egész élete.

Hosszu ideig ült így mozdulatlanul, lázas fővel, egyszerre aztán
fölriadt.

Az ajtó megnyílt és előtte állott anyja, úgy mint rendesen, közömbös,
nyugodt arccal, övében a rózsával, amelyet a virágkereskedésben vett.
Mikor meglátta Ibolyát, Farkasné így szólt:

– Valami bajod van? – de már át is akart menni a szomszéd szobába, hogy
letegye a kalapját.

Ibolya összeszedte erejét, fölkelt és az anyja elé állt. Egy ideig tágra
nyílt szemmel nézett a szülője arcába, aztán így szólt:

– Mindent tudok, mindent láttam, ne tagadjátok! Eh! Aljasság volt!

Farkasné megijedt, de aztán könnyen elmosolyodott.

– Mit beszélsz? – kérdezte nyugodtan.

– Azt, hogy megraboltál, hogy kifosztottál, hogy elpusztítottál, –
fakadt ki egyszerre lángoló haraggal Ibolya és az arca egészen
eltorzult, remegő ajkán vércsöpp jelent meg, – azt, hogy rosszabb vagy a
legutolsó utcai leánynál, azt, hogy céda vagy, igen, céda, céda!

Az asszony megdöbbenve állott és szavakat keresett, de nem talált mást,
mint azt, hogy:

– Ibolya! Hogy mersz így beszélni?!

De a leánnyal nem lehetett bírni, az elkeseredés, a harag kitört belőle,
olyan szavakat használt, amilyenek soha életében ajkán nem voltak,
arcára szilaj düh rajzolódott, feje Meduza-fővé lett, amely megrémítette
és a földhöz szegezte az embert. S így kiabált, átkozódott, tombolt
kétségbeesett fájdalmában, míg egyszerre ellankadt és kimerülten esett a
pamlagra.

A lármára Farkas ijedten sietett elő szobájából.

– Mi történt? – kérdezte halálsápadtan a feleségétől.

Az asszony ezalatt magához tért és végigsimította homlokát, mintha le
akarná törülni azokat a szavakat, amelyeket Ibolya hajított feléje. Egy
pillanat alatt tisztában volt a helyzettel, hogy itt mindennek vége,
hogy számára ez a ház megszünt, hogy az élet egy szakasza lezárult. És
amint ezt megállapította magában, a lelkében egy hang azonnal
megszólalt, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez előrelátható volt,
hogy a boldogságnak ez volt az ára. A bűnét pillanatra se látta, nem
szégyelte, erősen élt benne most is a tudat, hogy neki joga volt és van
szeretni, hogy csak a szíve parancsának engedelmeskedett s ez fölmenti
minden vád alól. Tehát vége – el fog menni ebből a fojtott levegőjü
házból és új életet fog kezdeni, talán szegényet, nyomorúságosat, de
legalább boldogat. Ennek egyszer úgyis el kellett következnie, most
tehát megtörtént, ezentúl többé nem kell hazudnia, nem kell törődnie
senkivel, s a maga életét élheti a maga szíve parancsa szerint! Isten
veled hát, barátságos ház!

Farkas odament Ibolyához és megsimogatta haját.

– Mi történt az Istenért? – kérdezte remegve.

Az asszony dacosan emelte föl a fejét és átment a másik szobába, ujra
fölvette a kék kabátját, a virágos kalapját és a harmadik szobán
keresztül kiment a kertbe. Egy pillanat mulva már az utcán látszott
karcsu alakja.

– Mi történt, édes lányom? – ismételte még egyszer Farkas. – Mit
beszéltél az előbb… oly rettenetes volt! Szólj hát! – tette hozzá vadul.

Ibolya kinyitotta szemét és száraz torokkal válaszolt.

– Hagyd az anyámat elmenni – szólt most már nyugodtan – ő nem méltó
hozzád… Ő megcsalt valamennyiünket, engem úgy, mint téged. Én láttam, én
tudom… Oh! ez rettenetes! – csuklott el egyszerre a hangja.

Farkas kábultan állott a pamlag mellett. Az előbbi szörnyü jelenetből, a
leánya megdöbbentő szavaiból egyszerre kialakult előtte a szomoru
valóság, a sötét katasztrófa a maga ijesztő nagyságában, félelmetes
erejével. A villám könyörtelenül sujtott le a szegény törpefenyőre, a
leggyöngébbre, a legszerényebbre, aki soha senkinek nem vétett, senkinek
útjában nem állott s mégis jobban bünhődött a legnagyobb vétkezőnél. A
felesége megcsalta – ez a szörnyü kép megrázkódtatta, összetörte és
roncsként dobta félre Farkast az élet útjából. Kimerülten hullott össze
és ahelyett, hogy kést ragadott és utána futott volna az asszonynak,
hogy megölje, mint egy kutyát, az ügyvéd elcsüggedve érezte át
nyomoruságát, tehetetlenségét, megadta magát a végzetnek és kétségbeesve
nézett maga elé. Hogy is tudna ő ölni, zúzni, rombolni, hogy tudná
ledönteni azt a bálványt, amelyet maga emelt, hogyan tudná véresen
megbosszulni magát, mikor még most is érzi, mindezek dacára érzi, hogy
szereti azt a bűnös asszonyt?… Szomoruan csüggesztette le fejét és nem
szólt semmit, könny se jött a szemébe, csak a homloka mutatta azt a mély
fájdalmat, azt a szörnyü megaláztatást, amely a szívén végig vonaglott.

Igy állott szótlanul egymás mellett az apa és a leány, belemerülve a
végtelen semmiségbe, amelybe életük útja egy napon terelődött bele. Órák
teltek el a nélkül, hogy egyikéjük szólt volna, a leány kimeredt szemmel
nézett maga elé, az ügyvéd pedig a kezére támasztotta a fejét és néha
nyögve fölsóhajtott. És azalatt az asszony már messze járt a barátságos
háztól, egy más légkörben, egy más világban, a honnét nincsen többé
visszatérés a békés jegenyék közé. Elment, eltünt, ott hagyta azt a
hazug köntöst, amelyet húsz éven át viselt magán, elröpült, mint a
költöző madár, amely a hónak, a fagynak, a pusztulásnak engedi át
fészkét, ha érzi az ősz jöttét, és nincs az a hatalom, amely neki az
otthon szentségét megmagyarázni tudná.

Délután kijött Samu. Mikor megpillantotta megtört barátját és a
kétségbeesetten ülő leányt, ijedten ragadta meg az ügyvéd karját.

– Mi történt az Istenért? – kérdezte hebegve.

Farkas melléből nehéz sóhaj tört fel.

– Mi történt, azt kérded? – szólt lassan és egy láthatatlan tárgyra
függesztette szemét – az történt, hogy az ember ne legyen… ne legyen
derék, becsületes és jó ember. Nem, nem, édes, jó barátom, ne legyen az,
mert minden jó embernek el kell pusztulnia.

Elhallgatott, aztán hozzátette:

– Irgalmatlanul el kell pusztulnia!

Csönd volt, aztán az ügyvéd fölsóhajtott és a pamlagon Ibolya halkan,
vékony hangon, mint a gyermek elkezdett sírni.

Kint ragyogó őszi nap volt.

A sárga leveleket verőfény aranyozta meg, az utca tele volt emberekkel.

Egy nagyobb társaság könnyü nyári ruhában tenniszezni indult és a ház
előtt ment el. Mikor a kertajtóhoz értek, egy úr megállította a
többieket, rámutatott az ólmos ablakokra, az aprótornyos épületre, amely
finoman, könnyed rajzzal illeszkedett bele a fakuló lombok közé és így
szólt:

– Milyen barátságos ház!

A többiek is megállottak. Egy percre mosolyogva nézték el a ház körül
őrködő jegenyéket, a merész ívü falakat, a piros tetőt, a csillogó
rézcsatornákat és senki sem vette észre, hogy a barátságos ház e
pillanatban hirtelen megroppant, összedült, romhalmazzá lett és hogy
nincs a világnak az az építőmestere, aki még egyszer fölépíteni tudná!





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Egy barátságos ház története - Regény" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.