Title: Olvasás közben
Author: Ignotus
Language: Hungarian
As this book started as an ASCII text book there are no pictures available.


*** Start of this LibraryBlog Digital Book "Olvasás közben" ***


OLVASÁS KÖZBEN

Ugyane szerzőtől megjelent:

_A Slemíl keservei._ Verses elbeszélés. 1891. Grill.

_Versek._ 1895. Singer és Wolfner.

_Vallomások._ 1895. Singer és Wolfner.

_Változatok a G-húron._ Magyar könyvtár. Lampel.

IGNOTUS

*

OLVASÁS KÖZBEN

JEGYZETEK ÉS MEGJEGYZÉSEK

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA

1906

Franklin-Társulat nyomdája.

_PIKLER GYULÁNAK_

_BARÁTSÁGGAL S HÓDOLATTAL_

_Mai ember már alig tud mezitláb járni, s alig gondolkozik máskép, mint
könyvből._

OLVASÁS KÖZBEN

Engem minden meghat, néha könyhullatásig megindít, ami emberi munkával
függ össze, ami emberi erőfeszítésre emlékeztet, ami kicsiben vagy
nagyban képét mutatja a hősiességnek, melylyel nemünk az ő mezítelen és
védetlen szomorú állatiságából jóvá, nemessé s müveltté küzdötte föl
magát. A szépséget is ugy szeretem igazán, ha ily emlékeztetés vegyül
hozzá; lehet, hogy ez már a kultúra túlfinomultsága: de érzésem s
itéletem szerint a vad embernél, a vad állatnál s a vadregényes
természetnél nemcsak közelebb áll szivemhez, de szemem számára is
szebbnek tetszik az ápolt és jól öltözött ember, a szelídített és
tenyésztett mén, s az olyan természet, melyen meglátszik az emberi
munka. Nemcsak meghatóbbat, de szebbet sem tudok, mint alkonyat
világánál végig nézni hegyek hátán s vizek futásán, s mint a Mars
ábrázatának csatornavonalain: ameddig a szem ellát, fehér utakon,
kövezett partokon, táblázott hegyhátakon mindenütt meglátni, hogy nem
látsz egy követ, egy göröngyöt, egy erdőzugot, mely meg ne érezte volna
az ember hatalmát, s szépsége már emberi beavatkozást ne lehelne.
Millet, Millet, Millet jut eszembe, s eszembe jut, hogy ő már
megfestette a gyönyörü hőskölteményt, amit nemzedékünknek kéne megírnia:
az embert az ő munkája közepett, a parasztot az ő szántóföldjén. Mi a
szép, mi a szín, vonal és levegőbeli szépség ezeken a szikkatag képeken,
esti levegőbe vesző rideg krumpliföldön s faczipős parasztemberen, ha
nem a himnusz, mit a belőlük kiáramló esti lég zsong füledbe, keserves
fáradtságról s elandalitó pihenésről?… S ne mondjátok, hogy ez
természetellenes. Magunk is természet vagyunk, s magunkon át nézünk bele
a természet műhelyébe. Mint ahogy mi átalakitjuk a föld fölszinét, ugy
munkálnak ennek alakitásán lények miriádjai; kősziklák az ő
csigamaradványaik, s a fekete föld megjárta az ő belök csatornáit;
tüdőkből s pórusokból száll föl a felhők közé, gyarapitván a folyók
vizét s a tenger világalakító hullámzását. Minden él, minden dolgozik, a
halál átmenet egy munkából a másikba, s ami szépség a világon van: mind
egy-egy munka emlékoszlopa.

* * *

Nagyapám átimádkozta életét, apám átremélte, én tudomásul veszem.

* * *

A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé
aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig
egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal
igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára,
szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s
elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől
tartottam és min mesterkedtem, az nem tartozik ide – de ösztönszerű, s a
rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a
kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne,
világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és
számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a
legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden
ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban
vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek
élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a
föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb
lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden
körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül
bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s
ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és
eltörpítő hatalmával a felelősség.

* * *

Ha a gyerekek tudnák, hogy a nagyok mily gyerekek!

* * *

_Gnóthi szeauton_ – mintha ez oly könnyű volna, még azzal a másodkézből
való Énnel szemben is, ki érzékeim révén tudomásomra jut! Van egy
közmondás az önző emberről, hogy első előtte az Én, aztán megint az Én,
majd még mindig az Én, azután jő a Semmi, s mind ezek után következik a
Te meg az Ő. Ez igy lehet erkölcsiekben, de abban az érzékleti
tanfolyamban, melynek neve tudatosság, a sorrend éppen a megforditott, s
a legnagyobb egoista, a gyerek, mindenekelőtt a Semmivel ismerkedik meg,
majd elkövetkezik a Te meg az Ő, s csak nagysokára, másfél vagy két éves
korában kezd elméjében földerengeni az Én. S a kurzus ilyetén
beosztásának végzetes következménye van: az, hogy minden teremtett
állatok s minden ismerőseim közül legkiváncsibb magamra vagyok, de
legkevésbbé magamat ismerem. Mert az emberek megismerésére való
ábéczémet másokról való tudomásaimból alkotom össze; az embereket abból
ismerem, hogy’ és mint járnak, beszélnek, öltözködnek, milyen a hangjuk,
nézésük, irántam és másokhoz való viselkedésük. Ezzel az ábéczével
szakasztott ugy járok, mint a nyelvvel; mint ahogy gondolatok helyett
szavakban gondolkozom (ezt kitünően vette észre Fritz Mautner, bár nem ő
látta meg először), azonképpen az emberekről is az ő valóságuk helyett
az ő külsőségeik ábéczéje szerint gondolkozom. Mire eljutok a
tudatosságnak oly magas fokára, hogy magam felől kezdjek gondolkozni,
addigra ez az ábéczé már végkép beleevődött idegeimbe. Már pedig e
másokról lefejtett ábéczével csak igen bizonytalanul olvashatok magamban
– magamban, kiről egészen más természetü adataim vannak, mint másokról;
magamban, kinek cselekvéséről, járásáról, hangjáról, beszédéről,
nézéséről s ezer egyéb külsőségéről sohasem lehet olyan objektiv képem,
mint a másokéról. Másokat egyszerüsitve látok, nagy vonalakban;
fölszinesen, de teljesen, mint a messziről nézett erdős hegyhátat. De
magammal szemben az erdő legközepén állok, s a sok fától nem látom az
erdőt. E keserves fogyatékosság lehet oka némely betegesen értelmes
embernél az ő beteges hiuságának. Anélkül, hogy magát másoknál többre
tartaná, sőt talán mert rosszat és bántót sejt magáról: az őrülettel
játszó kiváncsisággal tanulmányozza magát, kisérletez magával, s lesi és
kémleli: hogy’ hat másokra, s e másokban milyen kép és milyen vélekedés
él róla.

* * *

_Gesichtsentrée_jok van, mondták a régi pesti mulatóhelyeken a
kiváltságosokra, kiknek fizetség nélkül szabad bejárásuk volt, s a
jegyszedő nem követelte tőlük a bilétát, mert rájuk ismert ábrázatukról.
A szép emberek ilyen _Gesichtsentrée_val születnek világra.

* * *

Mire megtanulod, hogy kiabálnod kell, hogy észrevegyenek, addigra
elveszted a hangodat.

* * *

Jó ember vagyok: nem haragszom arra, akit megbántottam.

* * *

Nincs könnyebb, mint megbocsátani, s nincs nehezebb, mint belenyugodni
abba, amit megbocsátottunk.

* * *

Az erkölcsi parancsolatok igen ravaszul vannak megfogalmazva: második
személyben. Ne lopj – vagyis _te_ ne lopj; lopok én kettő helyett.

* * *

A bölcs a férfi s a nő közt való viszonyt nézi; a moralista a férj s a
feleség közt valót. A bölcs a gyermeket, a moralista a törvényes vagy
törvénytelen gyermeket. A bölcs a szerelmet, a moralista a tilos vagy
törvényes szerelmet. Egy ostromlott várban a Dumas fils igazságainak
javarésze értéktelen volna. A bölcs, ha ethikus, az erkölcscsel
foglalkozik. A moralista az erkölcsökkel. S ez a több sokkal kevesebb.

* * *

A moralista gyáva, mert mikor megüt, arra számít, hogy diskvalifikált
arra, hogy visszaüthesd.

* * *

A moralistának az emberek iránt való érdeklődését a káröröm fűti.

* * *

Ne irigyeljük szegénytől: a káröröm a szegény ember öröme.

* * *

Nincs szebb az emberi testnél, kivéve, ha lyukas nadrágból látszik ki.

* * *

Okos ember: azt mondja, amit én.

* * *

Kilenczven évet élt – micsoda egoista lehetett!

* * *

Annyira már el kellett volna jutnunk, hogy valamint hivatalunkban
biztosítottunk magunknak három-négy hetet szabadot és munkátalant: egész
életetünknek is legyen efféle szabadságideje – néhány esztendő, mikor
könnyelműek lehetünk és bolondokat tehetünk büntetlenül s következmények
nélkül.

* * *

Mulatságos és megalázó megfigyelni, hogy pénzszerzéshez nem kell
értelmesség, még csak polgári okosság sem. Akárhány embert ismerek: nagy
vagyon urát és megszerzőjét, aki egyszerüen buta – nemcsak, hogy nem
értelmes, de ostoba is. Vannak alsóbbrendü állatok, akiknek ha kiszedik
agyuk velejét: nyugodtan élnek és kereskednek tovább. Pénzszerzéshez,
ugy látszik, elég ilyen állatnak lenni.

* * *

A konfortáblis lónak annyival jobb a dolga, mint nekünk, munkás
embereknek, hogy ellenző van szeme mellett, s nem lát jobb életet a
magáénál. Ha álltában elszundikál vagy elgondolkozik, bizonyára nincs
elragadtatva életétől, de mindenesetre azt gondolja: «ilyen az élet,
jobb volna megdögleni». Ha azonban látna és összehasonlítana, azt
gondolná: «kutyának való az ilyen élet; meg tudnám gyilkolni, akiké
jobb».

* * *

Az amerikai embernek az a titka, hogy teljesen azonositja magát azzal,
amit cselekszik. S nem mindazonáltal, hanem éppen ezért tud oly könnyen
mesterséget változtatni s ma éppoly veszekedetten bankárkodni, mint
amily veszekedetten vargálkodott tegnap.

* * *

A siker titka: megvetni az embereket, de számba venni őket; senkit sem
tartani nagynak, de senkit se venni kevésbe.

* * *

Vannak, akik egyre a _holnap_ban élnek, a _máshol_ban s a _máskor_ban, s
a _mostan_t, az _itten_t s az _ezt_et lerázzák magukról, sietve és
idegesen, mint valami utolsó akadályt – s mégis: a _ma_ ellen azzal
narkotizálják magukat, hogy ézsaui módon eladják egy tál lencséért, egy
pillanatnyi nyugalomért vagy haladékért mindenestül a dicső _holnap_ot.

* * *

Mi a legnehezebb munka? Az, amit elvégezni eszébe sem jut az embernek,
vagy amihez lusta vagy ami derogál neki. Herkulesnek nem nehéz herkulesi
munkákat elvégeznie, de csak halála után jut az istenek közé. Aki már
életében boldogulni akar, annak sem röstellenie, sem szégyellenie nem
szabad a pisliczár munkát. Egy fényes tehetségű és fényes pályát
befutott férfi mesélte el egyszer a pályafutása titkát. Kis
legénykoromban, ugymond, egy nénikémnél laktam, ki jól bánt velem és
szivesen megfőzte kedves ételemet, a töltött káposztát. De én ezt az
ételt ugy kedvelem, ha van benne egy kanál tejfel. A nénikém többnyire
lusta volt egy kanál tejfelért lemenni a pinczébe. Én azonban sohasem
voltam lusta, én mindig lementem egy kanál tejfelért a pinczébe – s ez a
pályám titka.

* * *

Hány emberrel megesik, hogy mint festő vagy író vagy politikus vagy
tudós korán és hirtelen eljut bizonyos helyre, de aztán megáll, s néha
még ezt a helyet is elveszíti. Ez azt mutatja, hogy az ember mindig
megkap és elér annyit, amennyi tehetségének kijár, de ennek
megtartásához vagy ennél többhöz már külön tehetség kell. Egy munkáért
az élet csak egyszer fizet.

* * *

Aki tehetséges ember létére nem vitte semmire, csak magára vethet. S
igazsággal panaszkodnia sem szabad. Azzal, amit el nem ért, vesse össze
azt, amit elmulasztott, ami alól kibujt, ami elől kitért s amitől
megkiméltetett. A mérleg futja.

* * *

Hányan nem tudják akarni, amit szeretnének!

* * *

Az akarat nélkül való ember legjobb esetben annyira viheti, mint Dalton,
a szinvakság felfedezője: megcsinálja a fogyatkozása elméletét, de
segíteni nem tud rajta.

* * *

Vannak, akik igen szeretnének vakmerőek lenni. Csak nem mernek.

* * *

Félek, hogy becsuknak, annyira el tudom képzelni a sikkasztó
lélekállapotát. Rég megvan az az elméletem, hogy a legtöbb elhibázott
élet kezdeteiben öngyilkosságra rendeződött be; az embere addig
gondolta, hogy: legföljebb megölöm magamat, mig aztán a _legföljebb_
bekövetkezik, de a _megölöm_ magamat elmarad. Mivelhogy a _legföljebb_ig
eljutni, vagyis életüket elhibázni sokkal könnyebb, mint életüket
helyrebillenteni vagyis megölni magukat. A mi tipikus sikkasztónknak, a
vármegyeinek, bizonyára nem a bűneire rábukkanó alispán mondja
legelőször, hogy: öld meg magad, ez a legegyszerűbb megoldás. Bizonyára
mindegyiknek kezdettől fogva ott a zsebében a revolver, hogy kéznél
legyen, mikor jön a rovancsolás.

Minden sikkasztó afféle ébrenálmodó ideológus, akinek tudatában
elmosódik, vagy ingadoz az élet s az ábránd közt való mesgye; rokon a
költőkkel, prófétákkal és mártirokkal, akik szintén álmaik szerint
akarják elrendezni az életet. Az első gondolat ez lehet: ó élet,
mennyire külömbözöl az én ábrándjaimtól! A második: még a halál is jobb
az ilyen életnél! Ezek a merev alapvonalak; ezekre fonódnak a hajlékony
és szeszélyes arabeszkek. Például: csak egy évig szeretnék kedvem
szerint élni, aztán nem bánom, jöjjön a halál! Vagy: bolond, aki
becsületesen él; egyszer csak jön a halál, aztán mi haszna volt a
becsületességének?! A lelket két part közt hányja a hab: az egyik az
élet, amely rossz, pedig jogom volna arra, hogy jó legyen – a másik a
halál, amely elkerülhetetlen, de hatalmamban áll, hogy időhatárát
legalább egy irányban kedvem szerint tologathassam. Igy támad a
gondolat: halállal orvosolni meg az életet; rövidebb élettel váltani meg
a jobb életet; az élet egy részével fizetni azért, hogy a másik része
ábrándjaim szerint alakuljon.

Azt hiszem, arra a legkevesebb sikkasztó számit, hogy bűnére nem
bukkannak rá; csak úgy tesz, mintha ebben biznék, ezt a reménységet csak
elhiteti magával. Ellenben bizonyos, hogy minden egyes tételnél, ha egy
forint huszonkét krajczárt vág zsebre s ha háromezernégyszáztizenkét
forintot könyvel el hamisan: mind erősebben érzi, hogy simán már nem
igen fog lebonyolódni a dolog; szerencsére egy golyóval az egész csomót
átlőhetni. Szóval: egész ábrándprogramm tárul igy a gyenge lélek elé;
tiz, tizenhat, isten tudja hány ponttal, melyek közt egyik vakmerőbb,
egyik lehetetlenebb, egyik megvalósíthatatlanabb s az embere gyenge
lelkéhez aránytalanabb a másiknál – úgy hogy végtére az egész nagy
terjedelmű programmból csak az első, mert a legkönnyebb pont váltódik
be: a sikkasztás. A többin megtörik a sikkasztó ereje. Sikkasztani
könnyű, de meghalni nehéz; az ilyen gyenge bűnös afféle koczaturista,
aki föl tudott kapaszkodni a hegyre, mert fölmenni könnyű, de nem tud
lemászni róla, mert lemászni nehéz. Persze, ezt csak akkor veszi az
ember észre, mikor már fönn van.

* * *

Mi a legnagyobb kegyetlenség? Megmondani az igazat annak, aki úgyis
tudja.

* * *

A csősz lövöldözhet, Carvernak csak találnia szabad.

* * *

Az első osztályú férfi magától értetődően megköveteli az asszonytól a
szerelmet s barátjaitól a girót.

* * *

Gondolja meg minden megunt kedves és elhagyott barát, hogy senkinek
szivébe a lelkiismeretén át visszajutni nem lehet.

* * *

Ahol a csikó egyszer megbotlott, ott ló korában is meghorkan. Hamar
megszokod, hogy megsüvegeljenek, s ha kiváló férfiak s szép asszonyok
elkényeztetnek, s jók és kedvesek hozzád: hamar megtanulod érezni magad
s ehhez képest viselkedni is. De volt tanáraidnak ekkor is megzavarodva
köszönsz, s az asszonynyal szemben, ki leánykorában nem szeretett
viszont, nem találod meg hangodat s önbizalmadat.

* * *

Az ábrándozó ember, azt tartják, megszokja a könnyű és fáradozás nélkül
való győzedelmet; elgondolásaiban kielégülést talál, – ha tán nem is
teljeset, de mindenesetre akkorát, hogy lustaságában s renyheségében
inkább a kielégülés e tökéletlen, de kényelmes módjához forduljon a
valóságos elérés fáradságos módjai helyett. Ez mélyen járó megfigyelés,
és nagyjában a dolog igy is áll, de talán nem egészen. Az ábránd, az
elképzelés és elgondolás néha olyan jogczimek és szerzett jogok érzetét
vési az idegekbe, melyekre a valóság támasztékot nem adott, s az
akaratnak s a leleménynek nincs hatalmasabb ösztökélője a jogczimnél s a
szerzett jogoknál. «Vágyakodásimból»… jut eszembe egy régi versem:

  Vágyakodásimból, elgondolásimból
  Te leány, egymáshoz közünk van örökre,
  Nem tudom elhinni, hogy te ne tudj róla,
  Nem tudom elhinni, hogy téged ne kötne!

S aki ezt nem tudja elhinni, az nem is tud ugy viselkedni, mintha hinné;
az akarást pótolja benne a dacz és a megszokás.

* * *

Nagy férfiak életrajzát a szeretőiknek kéne megirniok.

* * *

Annyi legalább bizonyos, hogy senki annyi szunnyadó s gazdája előtt is
rejtett értéket ki nem csal a férfiból, mint az asszony, akinek tetszeni
akar, s a szerelem, amely áthatja. Viszont a legfegyelmezettebb férfi
sem tud ura lenni, a szerelmi lankadások óraiban, rossz kedvének s rossz
tulajdonságainak. Férfi, még a legélesebb eszű is, férfiról csak
közvetve s következtetéssel itélhet; az asszonynak, még ha nem is
lélekolvasó, okmányok s adatok állanak rendelkezésére.

* * *

Férfi és nő közt ugynevezett önzetlen barátság nincsen. Még pedig azért
nincs, mert nő is szerepel a dologban. Nem mivel két külömböző nemü
emberi állat kerül össze a játékban, hanem mivel ezek közül az egyik nő,
azaz olyan állat, akinek nincs tehetsége a barátságra. Vagyis: férfi és
nő közt ugyanazért nem lehetséges barátság, amiért nő és nő közt nem
lehetséges – nem azért, mert hamar elkövetkezik a nap, mikor nem
olvasnak tovább, hanem azért, mert, mondom, a nő egyáltalában nincs
együtt-olvasgatásra berendezkedve. Nekem erős és sötét gyanakvásaim
vannak a körül, hogy ez miért van így, de mióta minden kis lyány
elolvasta titokban a derék Willy ismeretterjesztő munkáit, nem tudok
elfogulatlanul s arra számitva irni, hogy ugy sem értik meg szegénykék.
Csak pedzem, hogy e titok kulcsát hol keressétek. Ott, hogy a férfiak
nemcsak arról nevezetesek, hogy közöttük erős barátságok vannak, sőt a
legszoknyavadászabb férfi sem tud férfitársaság nélkül élni, hanem arról
is, hogy mentül férfibb a férfi, annál kevésbbé tudja megérteni azokat a
szegény szerencsétlen férfitársait, akik férfiakhoz is tudnak vagy csak
férfiakhoz tudnak lírai költeményeket irni. A nőknél megfordítva van:
utálják egymást, de nem testre; a leglángolóbb asszonyi verseket Sappho
irta, s nem férfiakhoz; a leánybarátság s az anyai szeretet sem egyéb,
mint szerelem, s a nő élete vagy csupa szerelem, vagy nem élet.

* * *

Rendszerint nem is tudjuk, mennyire igaz, amit pletykálunk.

* * *

Vannak asszonyok, akikről még nem szabad beszélni, s vannak, akikről már
nem érdemes. Némely asszony csudálatos gyorsan futja meg ezt az utat.

* * *

Asszony mondta: Ne legyen az uramra féltékeny. Akit nem szeretünk, annak
csókját leveszi rólunk a mosdóvíz.

* * *

Az asszonyok a csúnya asszonyokat nem szeretik, mert csúnyák, s a
csinosakat nem szeretik, mert csinosak.

* * *

Az asszony az apagyilkosságot is megbocsátja, ha értte követték el.

* * *

Lelkében minden asszony katholikus.

* * *

Az asszony azt a kedvesét szereti a legjobban, aki őt egy másiktól
hóditotta el.

* * *

Az asszonynak két dolog iránt nincs érzéke: a maga kötelességei iránt s
a más kötelességei iránt.

* * *

Ajánlom minden férfinak, aki töprenkedve találgatja a női lélek nyitját
s minden egyes esetnél értetlenül áll a nagy titok előtt, melynek neve
asszony: ajánlom, hogy minden egyes esetben gondolja el, mit tett volna
ő annak az asszonynak helyében. Száz eset közül százban azt találja
majd, hogy szakasztott ugyanúgy cselekedett volna, s az asszonynak _az_
a titka, hogy egészen olyan ember, mint a férfi.

* * *

Az csak a férfi rabszolgatartó ostobasága, s nem a nő rabszolga
rosszasága, hogy az asszonynak alakoskodnia kell, s hóditania úgy kell,
mint a régi lovagoknak: lebocsátott sisakrostélylyal. Ha csalódunk: az
asszony nem csalt, csak levetette az inkognitót, melyet a mi szultáni
ostobaságunk erőltetett rá.

* * *

Aki azt állítja, hogy a nő éppugy ember, mint a férfi, ezzel még nem
állította, hogy, mint a rab népeken, a nőn is meg ne éreznék az
évezredes kiskoruságban tartottság. Gondoljuk csak el, hogy nem is
rendkivüli s nem is elképzelhetetlen olyan nő, ki soha, életének egy
pillanatában sem volt egyedül, magában. Micsoda lelki világa lehet az
ilyennek?

* * *

Asszony mondta: Ne bánjon velem rosszúl – én nem tudom szeretni, akit
gyűlölök!

* * *

Én meg nem tudom gyűlölni, akit szeretek – s ez a szerelemben a
legszomorúbb kiszolgáltatottság.

* * *

Nem hogy mit _akarsz_, de hogy mit _nem akarsz_, ebben áll az élet,
melynek csak egy czélja van: elkerülni a fájdalmat.

* * *

Van Péterfy Jenőnek egy rettenetesen pontos szava. Plátóról írja: «A
fogalmi világ szép rendjében lelkünk elmerül, s erősödve, _nyugodtabban
tűri az életet_, mint mikor valami tökéletest látott…» Mikor kivégezte
magát, levelet találtak nála, s az is így kezdődött: «_Nem tudom tovább
tűrni az életet…_» Az életet _tűrni_ kell, ez a legveleje.



TEMETŐJÁRÁS.

Én: irtózom a haláltól. A másokétól még jobban, mint a magamétól. Testi
utálatot kelt bennem, és, ami ezzel iker: megvetést. Megaláztatásnak
érzem a halált, mely csak élhetetleneket s értékteleneket érhet, s
mondhatatlanul megcsökkennek előttem a nagy emberek, ha meghalnak.
Valaki, aki többé nem számit. Hogy’ lehetne az nagy ember?

Mentül több halált érek meg, annál jobban gyülölöm az életet. Mert mind
világosabban látom, hogy a halál nem megszakitja az életet, hanem az
élet megkezdi a halált. Nem pitvara a kriptának, hanem már maga a
kripta. Az a tudat, hogy a halál műhelye, megutáltatja velem a világot.
S az a tudat, hogy mind halandó, lenézeti velem az embert. Vajda János
hősnek itélte az embert, mert tud élni, mikor tudja, hogy meg fog halni.
Én ezt a tiszteletet nem érzem, ha százszor eltökéllem, sem tudom
érezni. Hiába, csak az a hős, aki győz. Hős volna az ember, ha lebirná a
halált. De így? Nincs az a hős és ártatlan vértanu, aki furcsa,
szánalmas, utálatos, tehát, mindent összevéve, nevetséges ne volna,
mikor a puskagolyótól egy félszeget ugrik, vagy az akasztófán kiölti a
nyelvét. Az egész élet _egy_ ilyen félszegség. Furcsa, szánalmas,
utálatos, nevetséges, a halál előre küldött szorongásától veritékes.
Undorodom tőle, tőletek, magamtól. Meghalsz, gazember, gondolom
magamban, ha rossz és hatalmas embert látok. Meghalsz, majom, gondolom
magamban, ha szép és boldog embert látok. Meghalsz, szegény féreg,
tulajdonképp már meg is haltál; baj, csalódás, korai vénség, betegség,
nyomoruság: mind már a halál kikészitő rothadása volt – ezt gondolom,
ezt érzem, ezt didergem magamban, ha szegény, szerencsétlen, alulmaradt
embert látok. Ezt, mindig ezt.

Minden lehúnyó este, minden fölvirradó hajnal mélyebben vájja belém a
halál tudatát. Mindenért, amiről minden földerülő nappal biztosabban
tudom, hogy az élet megtagadja tőlem, egyre ocsmányabb kárörömmel
kárpótol a tapasztalás, hogy azok is megvénülnek és elpusztulnak, akik
mindent elérnek. Megdöglötök, elrothadtok, gondolom magamban röhögve.
Jó, becsületes, irigységet nem ismerő ember vagyok, s mégis ezt
gondolom. Ha az élet csakugyan élet volna, nem ronthatna meg igy, nem
aljasithatna le ennyire egy jó, becsületes, irigységet nem ismerő
embert. Csakis úgy teheti, hogy át van itatva a halál rondaságaival;
hogy élet nincs is, csak születés van és halál van, s menten a születés
után megkezdődik a halál, a romlás, az elbüzhödés. Hogy mindennap uj
ráncz, hajunk hullása, erőnk megrokkanása mutassa a végét. Hogy minden
egyes nappal egy-egy régi kedves álom ágaskodjék az ellen, hogy ezentul
is tovább szőjem – hiába szövögetsz, ugymond; láthatod, hogy kifogytál
az időből, s már rá sem érsz, hogy én valóra válhassam! Ha a
természetben egy csöpp szemérem volna, nem oltott volna belénk annyi
eszméletet, hogy e kegyetlen csalását meglássuk. De nem szégyelli magát,
mert buta. Tombol, kéjeleg a gonoszságban, orrunk alá dörgöli a halált,
nekünk embereknek legjobban, mert a világ minden teremtett állatai közül
mi tudnók legjobban, hogy mily csoda dolog volna az élet, ha volna a
világon élet. Mi szükség volt megtudatnia, hogy mindnyájan halandóak,
életünk rendjén egyre haladóak vagyunk? A föld enélkül is foroghatott
volna, mi enélkül is meghalhattunk volna. Az ő gyilkos törvényei igy is
uralkodhattak volna, de, ha már megszülettünk s élet nem vár ránk,
legalább részünkül jutott volna az élet délibábja. Igy semmink sincs,
és, tudván, hogy életünk nem élet, a föld szinén is temetőben járunk.

Ám, azt hiszem, maga a temető még olyan időkből való, mikor az ember nem
volt bizonyos a halálban. Véletlen balesetnek nézhette, mely eddig ugyan
mindenkit elért, de nem bizonyos, hogy ezentul is igy lesz. Mig a halál
az ő rothatag lehével átfülleszti az életet, az ember az ő vad, az ő
isten-ember előtt jogos élhetnékjével az életet át próbálta vinni a
halálba. Bár ne tette volna! Vagy valami jobb, csöndesebb, sikkasztóbb
módot talált volna erre, mint a temető borzalmas durvaságát! Ha valahogy
ki tudta volna hazudni a halált tudomásunkból; ha gondos összeesküvésben
iktatnánk ki az életből mindent, ami a halálra emlékeztet, mint ahogy
fürdőhelyeken éjjel, titokban lopják temetőbe a halottakat, hogy a vidám
vendégek ne tudjanak róla! A halottakat, hiszen ugy sem segithetünk
rajtuk, minden mód el kéne tenni láb alól; tetemüket elhamvasztani,
nevüket kitörülni, képüket elpusztítani, s minden nemzedéknek, ha már
megszületik, ujra kellene próbálnia megkezdeni az életet.

De az emberiség kötélidegzetü pásztorcsorda volt; ha valahol
kimivelődött, menten rajtaütöttek a friss baromiságú népek, s az ő vad
babonáikat hagyták benne szokásainkban s szertartásainkban. Mily
szörnyüséges megmarczangolása idegeinknek a temetés! Nyilván akkor
állapodott meg, mikor a paraszti emberiség még kivánta a fájdalmat, mint
ahogy ma a parasztember a kapadohányt kivánja, meg a paprikát és a
hagymát. Nem elég maga a halott, még ki is kell teriteni, még a
gyertyafénynek, a gyászos szineknek, a fojtogató zsolozsmáknak kinzásai
is kellenek, csak hogy jól meggyötörjük magunkat! S mindezeken felül a
temető. Ez az emlékeztető raktára a halálnak. Ez a rothadás kertje. Hogy
ez mire való! Nem tudok ennél rettenetesebbet, ökrendeztetőbben
utálatosat, lesujtóbban magalázót. Hogy’ szabad annak nyomának maradni,
annak a vérlázító elviselhetetlenségnek, hogy aki tegnap volt, az ma már
nincsen?

Nem tudom, mindenki ugy van-é ezzel, de én, ha valaki elmondja előttem,
mit ebédelt, egyszerre mintha a hasának üvegfala támadna, rétegenkint
ott látom benne poshadni és savanyodni az egész ételsort. S így vagyok a
temetővel is. Mellette elmenet mintha keresztmetszetben látnám, s ott
látnám a föld gyomorban, ahogy bezabálta őket, a sirok vaczkaiban
gémberedni, férgesedni s elgennyedni a halottakat. Kegyelet? Elmerülés?
Talán megenyhülés is? Nem, nem; csakis utálat, csakis kétségbeesés,
csakis düh és lázadás; valami vad, háborgó, az élet semmi balságával
szemben nem érzett boszuvágy, s mikor a sir dombjánál állok, s ott tudom
– nem: ott látom magam alatt egy-két kéznyujtásnyira a rothadni ledugott
dögöt, aki nemrég ember volt, kedvesem volt vagy barátom volt, s aki
tulajdonkép még ma is az, aki volt, ugyanazon testi valóságban: ó, akkor
nemcsak, hogy megértem a sirfertőzőket, akkor azt nem értem, hogy
közömbösen vagy szent érzésekkel tudunk járni a sirok felett, hogy meg
nem vadulunk, hogy fel nem bőszülünk, s nem a temetőbe tesszük át
tivornyáinkat, s nem a sírokra nászágyainkat – csak azért is, csak azért
is, csak azért is!

Irtózom a haláltól, s csak azt az egy jót tudom benne, hogy, ha már
megvan, legalább engem sem kimél meg s én is meg fogok halni. Sokáig ugy
sem birnám, hogy egyre elnézzem, s minden egyes nappal jobban meg jobban
tudjam, inaim megereszkedése sugja meg, álmaim elfakulása, reményeim
ellankadása, várakozásaim hitetlenné válta vájja tudomásomba, hogy én is
halandó vagyok. Ha már meg kell halnom, akkor jó, hogy meghalok.



KILENCZ ÓRA TÁJT.

Kilencz óra tájt a megfeszített fiatal férfi meggyötrött tetemét
mindenestül megülte a zsibbadság.

Hat órától fogva setétség volt az egész tartományban. Hideg harmat
csapódott le az árnyékba borult kiaszott földre; még akin ruha volt is,
megdermedt ültében vagy álltában. A megfeszítettnek gyakor böjttől,
hitvány tápláléktól, sok virrasztástól lefogyott mezítelen testét a
hidegség, a vérvesztés, a gyötrelem, a megszakadó inak gyuladása, a vér
keringését magakasztó, mellet, torkot fojtogató függés hozzáfásitották a
kereszt fájához.

Csak a feje élt még. Fájt, lüktetett, tehát élt. Kezét, karját nem
érezte már, csak az az érzése volt, hogy kidagadni készülő szemét és
halántékát jó volna valamivel visszaszorítani. És szomjuságot érzett,
retteneteset. Megduzzadt s a láztól cserepes nyelvének és ajkának bőre
öntudatlan remegéssel itta be a levegő harmatját. Nem igen tudott már
magáról. Kergetődző látomásai, a kinnak gyönyörüsége, küldetéses
életének felczikázó képei, a mostani gyötrelmes betetőzésnek repeső
ihlete, fény, hang, forróság, sajgás és didergés: mind belevesztek egy
általános szivárványos szikrázó zúgásba.

Egyszerre föleszmélt. Érzése teljesen elvált testétől, elkülömbözött a
keresztfától. Szakadék szélén érezte és látta magát, szürke homályban,
nedves didergésben, elmondhatatlan egyedülvalóságban. A szakadék
mélyébe-láthatatlanúl feneketlen. Széle megállhatatlan keskeny.
Köröskörül semmi, a mélységben semmi. Semmi és senki. És nyugtalanság
fogta el, mintha valamit várna, mintha valamitől félne, mintha valaminek
híját érezné. Uj érzés volt ez, amit most érzett először. Teljesen uj
érzés, amit sosem ismert annak előtte. Uj volt, s uj volt a rémület is,
mely megdermesztette, s uj volt a szédület, mely megingatta. A testnek s
a léleknek ez összecsukló szorongását nem érezte még akkor sem, mikor a
magas hegyen állott, hová a kisértő vitte volt, hogy elkápráztassa a
világ minden országainak dicsőségével.

Meg akart állani, hátraszegett fővel, de nem tudott. Kivül, belül nem
volt miben megfogódzani. S ez a hiányosság belül még ijedelmesebb volt,
mint kivül. Uj volt, ismeretlen volt, iszonyatos volt. Mindezen perczig,
mióta csak emlékezett: valamitől való teliség, valamiben való
bizonyosság, mindig s mindenben való előre tudás volt minden érzésének
alján. A gyermeki sor derengésében, az ifju kor rajongásában, a
férfiélet higgadtságában, ismeretlenségben és imádat közepett,
üldöztetésben és összeütközésben, csodatételek közt és
megpróbáltatásokban, a templom sokadalmában s a puszta magánosságában,
vizek felett, hegyek oldalán, a nyavalyások áhitozása s a fejedelmek
magasztossága előtt, tegnap Gethsemánéban lelki elborulásban, ma a
Golgotha hegyén testi gyötrelemben, a kereszt alatt roskadva, a
keresztre rászegeztetve, epével megitatva, értetlenektől szidalmaztatva:
ez a bizonyosság, ez a bátorságos maga tudása mindig megvolt benne. S
most egyszerre elveszett.

Hol van? Hová lett?

Keresni kezdte.

Fölkiáltott a homályos magasságba, ahol az égnek kellett lennie.
Lekiáltott a mélységbe, ahol földnek kellett lennie. Sehonnan semmi
felelet. Még viszhang sem. A szakadék pereme pedig, mintha kifeszített
kötél lett volna a semmiség fölött, keskenyedni kezdett, eltolódni,
ingani és hullámozni.

Ujra kiáltott, tompa erőfeszitéssel. Kiáltott jobbra, kiáltott balra,
kiáltott maga körül, mind iszonyodóbban, mind szédülőbben, mind
hörgőbben, mindenfelé, valamerre csak világnak kell lennie, s a világ
felett úr az Örökkévaló.

Az Örökkévaló… A homályba szédülőn hirtelen egyet rántott valami.
Valósággal megrántotta, megmarkolta és megrázta, testében, hátulról, a
vállánál fogva, hogy majdnem visszaesett, majdnem lezuhant bele. Eszébe
jutott valami. Eszébe jutott, hogy ő, az Urnak szerelmes fia, kiben az
megengeszteltetett; ő, ki megkereszteltetett a pusztában kiáltó által;
ő, kinek eljövetele megiratott a szent könyvekben s megmondatott a
próféták által; ő, ki lélektől viteték, ördögtől megkisérteték és
csodákban hatalmas vala: hogy ő sohasem szólott, mint Mózes,
szemtől-szembe az Urral és nyilvánvaló látásban; nem homályos beszédek
által, hanem az Urnak hasonlatosságát látván.

Sosem gondolt erre ennek előtte. Soha, egy árnyékkal sem. Soha,
kételkedők közt sem. Soha, megpróbáltatások közt sem. Soha, tünődés közt
sem. Soha a papi fejedelmek, a vének, az irástudók előtt sem. Soha, egy
perczre sem. És most…

A mélységből zúgás hatott fel hozzá, mint valamely tenger harsogása. S e
harsogással egy habban hányódott maga is.

Most, mikor minden elvégeztetett… Most, mikor betelt minden, ahogy
megiratott… Most.

Ha nem szólott vele az Ur szinről-szinre, miképen szokott ember szólani
barátjával; ha ez a próba nem bizonyitja az igazság igaz voltát:
igazság-é akkor ez az igazság?

Hátha csak káprázat? Hátha minden csak káprázat volt?

Hátha csak böjtök látomása volt, tünődések megjelenése, álmoknak
tükröződése?

Hátha csak csalódás volt, mint a hideglelősöknél látni? Becsületes
csalódás, jó lélekkel elhitt csalódás, a valóság minden megfogásaival
megfogható csalódás, de mégis csalódás?

A harsogás mind orditóbbra vált, a homályosság mind fojtogatóbbá, a
talaj mind ingatagabbá, a hányódás mind iszonyatosabbá.

S ha mégsem ő volna ama küldött: kicsoda ő akkor?

S ha élete és megfeszíttetése, minden csodák és minden beteljesedések
mind csak véletlenségek volnának, mert semmire nem nyomatott rá az Ur
szinről-szinre való láttatásának pecsétje: mi volt akkor ez az élet, mi
lesz akkor ez a halál, mi volt mind e magasztosság s mi volt mind e
kínszenvedés, ha nem megváltatása az emberek fiai nak s nem helye
váltása az ember fiának az Ur jobbkeze felől?

Bősz fájdalom nyilalt át rajta. Megint érezte magát, egész testét, a
keresztfán. Egy perczre csak, de e percz alatt, az élet utolsó
nyilallatával: gyanu, gyanu, gyanu czikázott végig kihülő testén, révülő
elméjén.

– _Elóhi_, istenem! – hördült fel fuldokolva, s vad erőlködéssel vetett
egyet magán.

– Eliát látja, – suttogott a sokaság; – most jő tüzes szekéren, hogy
fölvigye az Urnak jobbkeze mellé…

De nem jött senki.

– _Elóhi, elóhi!_ – kiáltott nagy felszóval a haldokló, – _lama
sabaktani_, miért hagytál el engem!

Kelet felől fergeteg támadt, hogy a föld megindula s a kősziklák
megrepedezének. Ő pedig kibocsátá lelkét.

A navarrai királyné novelláinak elején szerencsés megmenekülésről van
valahol szó, melyben _csak_ a szolgák s egyéb cselédek pusztulnak el a
vizáradatban, gazdáik azonban életben maradnak. Azon időkbeli szolga
vagy cseléd ilyen mesén bizonyára egy perczre sem akadt fönn – ma egy
királyné is meghökkenne rajta. Pedig navarrai Margit már eretnek volt,
tehát gondolkozó ember, – s viszont az ő idejének még össze-vissza nincs
négyszáz esztendeje. Mégse lehet azt mondani, hogy a világ lassan
haladna.

* * *

Egy nagy igazságtevés érzése lappang az emberekben, mikor mosolyogva
nézik azt az érthetetlen ellentmondást, hogy földesurak mentek már
tönkre, de ispánok soha, s a kisfizetésü katonaorvosok közt több a
háziúr, mint a nagyjövedelmü czivilorvosok közt. Alkalmasint jobban
tudnak takarékoskodni. S ne botránkozz meg e hangon, erkölcsös olvasóm,
mert nem bizonyos, hivatalos kiküldetésre nem tegnap mentél-e villamos
vasuton, s vágtad zsebre a fiakkerpénzt? Ez az, amit mellékjövedelemnek
szokás nevezni, s ki tudna megélni a mai világban, ha nem volnának
mellékjövedelmei? Mindenki «csinál magának» egy kis mellékjövedelmet;
akinek valami köze van valamihez, igyekszik azt hasznosítani, s ahány
kézen átmegy valamely dolog, annyi kézen marad el belőle egy-egy kevés.
Lehetne-e megélni a mai fizetésekből és jövedelmekből? Elbirnák-e az
adóterheket, ha csakugyan mindenki a jövedelme tizenhárom százalékát
adná oda adóba? Szolgálhatnád-e az államot, ha csakugyan nem juttatna
többet annál a penészes száraz kenyérnél, amit törvény szerint adhat?
Pénzért és jó szóért mindent megkaphat az ember, s ez még mindig jobb,
mintha nem lehetne megkapni semmit. Az egész társadalom s minden egyese
titkos összeesküvésben él a saját társadalmi rendje ellen, s nem is
tehet máskép, mert különben nem tudná elviselni ezt a társadalmi rendet.
Mi volna a világból, ha a gazdagok csakugyan annyira gazdagok volnának,
s a szegények csakugyan annyira szegények, ahogy lenni kellene? Hogy’ ne
fulladnánk meg a törvények rettenetes hurkaiban, ha titokban egy keveset
nem tágithatnának rajtuk? A világ rendje szerint az erősebb fölfalja a
gyengébbet – s ez rettenetes volna, ha a gyenge olykor egérutat nem
találna. A világban a rablás és a gyilkolás az eredeti törvény, a lopás
már kieszelés, czivilizáczió, mely a gyilkos törvényt emberibbé teszi.
Rablás, szabad lopással enyhítve: ez bizonyára nem ideális társadalmi
rend. De valameddig a társadalmi rend nem egyéb, mint valamivel
komplikáltabb és differencziáltabb, de alapjában változatlan mása a
természet eredeti kizsákmányoló barbárságának, még mindig jobb a
tolvajokkal enyhített rablóvilág, mint a szigoru Catóé, melyben csak
tigrisek és áldozatok vannak.

* * *

A legnagyobb bugris eddig Herbert Spencer volt, és, igaz, a legnagyobb
tudós is. De bugrisnak még nagyobb, semmint tudósnak, mert még akkora
tudós sem tudta bebizonyítani, mint Spencer, hogy igaza volna akkora
bugrisnak, mint Spencer.

* * *

A bugris világ teljes kimerültsége az irodalmon kívül a női divatban is
megmutatkozik. Semmi ujság, semmi czélszerűség, semmi alkalmazkodás a
mához; csupa lélektelen majmolása a Louis quatorzenak s a Louis
seizenek. Megérett az agyonveretésre az olyan világ, amelyikben már a
költőknek s a szabóknak sincs uj ötletük.

* * *

A jó Ruskin roppantul fölháborodik azon az embertelenségen, hogy «a
legolcsóbb piaczon vásárolok, s a legdrágábbon adom el». Oktalan harag.
Elvégre a piacz ott olcsó, ahol a jószág nem kell, s ott drága, ahol
kell; aki ehhez simul, az még igen jó és becsületes ember lehet; ez,
magában véve, nem volna embertelenség, s a gazdaságban nem is _ez_ az
embertelenség.

* * *

Ha a gyomrokat is oly könnyű volna megnyugtatni, mint a
lelkiismereteket, nem volna szocziális kérdés.

* * *

Bizonyos fokig tetszetős az a szocziális igazságtevés, mely a jövőben s
az eljövendő uj rendben a testi s a szellemi munka mai merev
elválasztottságát meg akarja szüntetni. Bizonyos fokon túl azonban
antikollektivista és reakcziós ideál, mert ellenkezik a kollektivizmus
alapjával: a munkamegosztással. A kollektivizmus azért szükégszerű
eljövendő gazdasági és társadalmi fok, mert szükségszerüen elkövetkező
termelési fok; a kollektivizmuson belül jobban és tervszerűbben lehet
munkát organizálni. Hogy egy ember többféle munkát végezzen, az
reakcziós, mert a termelést egy roppant fokkal lejebb szállító gondolat.
Nem is szoczialista követelés ez, hanem anarchista. A jó, a nemes, a
ragyogóan intelligens és csókolnivalóan naiv Krapotkin is effélét kiván,
s emlékirataiban büszkén meséli el, hogy ujságjait ő maga szedte és
nyomtatta, s ez nem ártott sem neki, sem az ujságoknak. Helyes. De hát a
betüket ő maga öntötte-e? A nyomtató gépet ő maga csinálta-e? S az ólmot
s a vasat ő maga bányászta-e?

* * *

A szoczialista agitácziónak nagy fogyatékossága, hogy habituális
savanyusággal történik. A szoczialista agitátornak verbungos huszárnak
kéne lennie, aki tánczol, iszik és bokréta van csákójára tüzve. Ez még
csak hazugság sem volna, mert hiszen ezt akarja a szoczializmus:
tánczot, italt és bokrétát minden anyaszülte embernek. Engemet legalább
mindig elsavanyit, mikor a szépség s a boldogság meghóditásának
ugyanabban a kámzsában s ugyanazokkal a taglejtésekkel vágnak neki,
amivel Savonarola parancsolta máglyára a képeket s a selyemköntösöket.

* * *

Az a baj éppen, hogy nálunk minden tisztességes ember szoczialista. Nem
a tisztességes emberek azok, akik a dolgokat nyélbe ütik. Az uj világ
majd akkor kezdődik, mikor a szocziálizmusnak nálunk is lesznek
törtetői, tőzsérei, konczlesői, túlordítói és szemforgatói.

* * *

Furcsa, hogy azokat nevezik álmodozóknak, akik valósággal személyes
ellenségei az álom két elsőszülött ikrének: az Istennek s a Tulajdonnak.

* * *

Bájosabb szádizmus kevés van, mint azoké a szépségen csüggő lelkeké,
akik a szocziális igazság eljövetelétől a világ elszürkülését várván,
azt kivánják, hogy inkább dögöljön meg a szegény ember, de a vasárnapi
munkaszünet s az esteli boltzárás ne szakítsa meg a nagyvárosi élet
betegesen gyönyörü lüktetését… és így tovább. Fehérruhás lyánykák
szurják így ki a macska szemét, mert azt az aranyos kis kanári madarat
féltik tőle. Nem ugyan kegyetlenségüknek, de félelmüknek egy végtelenül
nagy és előkelő ősét tudom: Heinét, akiben azonban a jó ember erősebb
volt a művésznél, mert bár a kommunizmus eljövetelétől a világ
elkaszárnyásodását várta, _mégis_ kommunistának vallotta magát, vagyis
azt tartotta, hogy inkább dögöljön meg a szépség, de ne legyen a világon
szegény és kitagadott ember. Ó mily igaza volt e dicső embernek az ő
jóságában! S mily érthető volt az ő félelme a Foruier-féle
falanszter-szoczializmus idejében! De a mai Heine mosolyogva gondolna a
hajdaninak félelmére. A mai már nemcsak eszével, de szivével is tudná,
hogy a szegény ember is ember, s ha a szépség emberi dolog – pedig az –
akkor nem kell a szépséget senki ember fiától félteni. Elvégre a
munkások felszabadulása lesz-e az első felszabadulás a világon? Elvégre
az a híres Medici-világ, mely a renaissanse szépségeinek kitartója volt:
nem a polgári rend hatalomra jutása volt-e? S ma már nem mindenütt ez a
felszabadult polgárság uralkodik-e, s nem tágultak-e mindenfelé, a
hajdani vílághoz képest, a szabadság határai, s vajjon ma kevesebb
szépség van-e a világon, mint hajdan volt? Visszacserélnők-e a vasárnapi
munkaszünettől s az esti boltzárástól annyira féltett mostani
nagyvárosainkat a lovagvárak hajdani romantikájával? A polgárság
parlamentjei, igazságügyi palotái, modern arczképei és lakóházai
csunyábbak-e, mint a hajdani várak, a templomok és szentképek voltak?
(Mellesleg mondva: ezeknek maecenátusa is jórészt polgári volt.) A
mostani munkás máris egyfelől megihlette, másfelől a lehető
legteljesebben élvezi a Gerhart Hauptmann darabjait, a Meunier szobrait,
még az Anatole France ironiáját is. A szoczializmus és a kollektivizmus,
ha beteljesedik s valóra válhatik, a mostani öt-hat százalék helyett
száz százalék művelt, jómódú, tehát művészi élvezetre képes s azt
ilyenformán meg is követelő embert állít a társadalomnak s a szépségnek,
s az egész dolgozó világ, a munkája öregjét gép-rabszolgákkal végeztető,
_egy_ áthéni piacz lesz, hol a vargák az Eszkilosz tragédiáit
sugallották és élvezték.

* * *

Akik a mai világban még polgári politikán dolgoznak, s a polgári
osztályt akarják megteremteni, olyanok, mint a rabkórház orvosa, aki a
beteg akasztófajelöltet szerető gonddal állítja talpra, csakhogy mentől
előbb felköthessék.

* * *

Amerika most azon töri fejét, hogy’ maradhatna meg úgy a szabadság
hazájának, hogy becsuk mindenkit, aki már amerikai polgár, és kilök
mindenkit, aki még nem az.

* * *

Értem, hogy szoczialistáink haraggal nézik a mind erősebb és nyiltabb
ellentállást, melylyel az Egyesült-Államok az Európából való bevándorlás
ellen fegyverbe állanak. De van e dolognak viszája is. Mert abban meg az
amerikai munkásoknak van igazuk, hogy hiába minden szervezkedésük és
jobb sorsra való törésük és eljutásuk, ha az európai hajók szakadatlan
ontják a tudatlan, a nyomorult, az éhbérre is éhes és szervezhetetlen
jövevény munkást, a sztrájktörőt, a bérlenyomót. És bármily dicső dolog,
emberi szemmel nézve, hogy aki otthon kenyeretlen földönfutó, talál a
tengeren túl kenyeret és hazát: haladásnak nem haladás. Az
elégedetlenség s a kétségbeesés _otthon_ szükséges mozgató és erjesztő;
ne legyen szellentyűje kifelé, hanem otthon feszítse a kazánt
megszakadásig Nekünk magunkat kell szerveznünk, nem Amerikát. Minden
egyes kivándorló nem csak egygyel kevesebb munkása a békés nemzeti
termelésnek, hanem egygyel kevesebb katonája is a fejlődésért folyó
polgárháborúnak.

* * *

Hajdan az volt a szabadság, hogy tudjak parancsolni s ne akarjak
engedelmeskedni, – ma az, hogy ne akarjak parancsolni és tudjak
engedelmeskedni.

* * *

A szerencsétlen ember mindig igazságtalan, és, mint a vadember a
mennydörgés mögött, balsorsa mögött emberi hatalmat s emberi
rosszakaratot keres.

* * *

Ha a sokaság angyalokból állana, fölösleges volna megváltani, s az igaz
demokráczia nem arra törekszik, hogy az emberek egyformán nyomorultak
legyenek, hanem hogy minden ember Párizsból hozassa szappanát és
Londonból ingeit. Minden megváltásnak azon kellene kezdődnie, amin a
keresztyén kezdődött, mely az embereket mindenekelőtt megfürösztötte a
Jordán vizében.

* * *

Az úr, a született úr, csodálatos erővel hat a szegény emberre. Tudjuk
ezt mindnyájan, kik fogcsikorgatva küzdünk az arisztokráczia ellen, s
már e fogcsikorgatásunkkal meghajlunk, impliczite, az arisztokráczia
előtt. Tudjuk ezt mind, kik megvetéssel nézünk az elszegényedett úrra,
mert e megvetésünkkel elismerjük, impliczite, hogy az úrnak joga van a
gazdagságra s a hatalomra. Tudjuk ezt mind atheisták, kik az Isten
helyébe gőgösen állítjuk a Természetet, s ezzel elismerjük, impliczite,
hogy az uraság valami formája nélkül képtelenek vagyunk elképzelni a
világegyetemet. A paraszt őszintébb mint mi; tudja, hogy van
arisztokráczia, s ehhez képest viselkedik is.

* * *

Nem tudom, nevetséges lett volna-e Beethoven, ha hajlong és hajbókol
herczegek és királyok előtt. De irtózatosan nevetséges volt, mikor
valahol Karlsbadban tüntetően s hogy Goethét méltóságra tanítsa,
odaczövekelte magát összefont karral és szemére húzott kalappal az út
közepére, hogy a szembejövő legmagasabb uraságoknak kétfelé le kellett
térniök az útról. Amit különben a mi Petőfink is megtett volna, aki egy
ízben csak azért is belenézett a napba, s majd hogy meg nem vakult bele.
Ez a dacz s ez a csak azért is való szembenézés minden hajbókolásnál és
hajlongásnál hódolóbb meghajlás a szembejövők vagy a fönragyogók hatalma
és jelentősége előtt, mert azt mutatja ki, hogy _van_ jelentőségük,
éppen mikor azt akarja kimutatni, hogy _nincs_.

* * *

Azt sem tudom, vajjon Herbert Spencer, aki gyönyörűen kimutatta, hogy
czím meg érdemjel egy sorban áll a vadak üveggyöngyeivel és
madártollaival, nem lett volna-e nevetséges, ha elfogadja a rendjelet,
amivel a német császár megkínálta. De irtózatosan nevetséges volt, mikor
_nem_ fogadta el. Ennek a miértje mélyen belevág valamibe, amiről a
radikális és tudományos alapon épülő politikai taktikának sohasem szabad
megfeledkeznie, hogy tudniillik, ha kimutattam valaminek erkölcstelen
vagy szennyes okokból és kezdetekből való fejlettségét, még nem
következik: sem az, hogy az ma ne lehetne erkölcsös és tiszta, sem főkép
az, hogy ne lehetne mindazonáltal számba venni való hatalom. S kivált
azt kell számba vennem, hogy e mindenesetre megvolt hajdani jelentősége
az idők során mélyen belevájódott idegeinkbe, s megcsökkenésének
tudomása e barázdákat még át nem símíthatta. Fogyatékos hát az a
taktika, mely úgy dolgozik, mintha az embereknek már érzésükben is benne
élne, ami egyelőre csak tudomásukban él benne.

* * *

Ime, éppen a rendjel – hiába tudod, hogy mi, azért mégis megneveli
önérzetedet; tudomásod hiába berzenkedik ellene: érzésed lebirja. Azt
érzed, hogy vele külömb vagy mint nélküle, s ha ez az érzés illuzió is:
az élet sem egyéb, mint illuzió, s van-e pompásabb valami, mint a
kézzelfogható illuzió? Gyerekkoromban egyszer otthon a lim-lom között
egy fekete pápaszemet találtam, domborút, nagyüvegűt, melyet ha
felvettem, kicsi vézna gyerek lévén, olyan voltam vele, mint egy
megvakult makimajom, de egyben, mivel az üveg nagyító volt s mindent
nagyobbnak láttam rajta, nemhogy magamat kisebbnek éreztem volna, hanem
inkább nagynak, testesnek, tekintetesnek. Rettenetesen kinevettek érte;
magam is elszörnyedtem, ha a tükörben ilyen fekete pápaszemesen láttam
magamat, – mégis szemfájást szinleltem s három álló hónapon át viseltem
azért az érzésért, azért az illuziós, de mégis meglévő és kézzelfogható
érzésért, hogy nagyobb vagyok, mint amekkora vagyok. Minden rendjel
ilyen pápaszem, s nevesse ki bár maga is magát, aki kapja, mégis boldog
vele, mert külömbnek érzi magát vele, mint nélküle.

* * *

Magához ahhoz, hogy az embernek politikai befolyása legyen, nem kell sem
aktiv, sem passziv választójog. Akkor sem, ha az ember asszony. Erő nem
vész el nyomtalan, s lehetetlen, hogy a roppant erőmennyiség, mely az
emberi nemnek, szebbről nem is szólván: nagyobbik felében
fölhalmozódott, nyomot ne hagyna annak történetében. S itt ne
gondoljatok mingyárt arra a szembeszökő példára, melyet
maitresse-gazdálkodásnak keresztelt el a goromba történetírás. Ilyen
nyilt befolyás nem is igazi befolyás; e nyílt volta egyben árulója is,
és védekezni lehet ellene, legrosszabb esetben ugyanily úton. Mint ahogy
védekeztek is mindig; a szép asszonyságokat, kik az ő bájaik
teljességével nyiltan ráültek a nemzetekre, gyakorta elkergették s
mindig ártalmatlanná tették. Ő ellenük nem is nehéz eljárni; ugyanazt a
szelindeket, melyet rendszerint fölülről szoktak lefelé uszítani: az
Erkölcsöt a plebs teljes sikerrel szabadíthatja rá e szép bestékre.
Jóval fontosabb kérdés a törvényes befolyásoké. Ki tilthatja el a fiút
attól, hogy édes anyja előtt szivét ki ne tárja? Ki a feleséget, hogy az
ura szíve dobogását ki ne hallgassa? Ki egyáltalában az asszonyt attól,
hogy részt ne vegyen az ura dolgaiban, s mivel végre is e dolgokból
alakul az ura sorsa, bele ne szóljon a _kettejük_ sorsába? Mentül
erkölcsösebb, mentül tisztább, mentül szentebb az ilyen asszony, annál
nagyobbak a jogczímei. E jogczímek még növekednek is, mind fokozottabb
erővel, ama páratlanul szivós és föltétlenül jogos háború során, melyet
újabban tudatosan viselnek az asszonyok az ő jogaikért. Noha koronás
asszonyok minden időben voltak, a férfiak régi rabszolgatartó maximája,
az: asszony neve hallgass, nagy ideig királyi magasságokban is féken
tartotta az asszonyi befolyást. Ki mentül férfibb ember volt, király
vagy kanczellár vagy miniszter, a dolgaiba annál kevésbbé szólhatott
bele az asszony, mert azon időkben a férfinak néma rabszolgája volt az
asszony. Ez ujabban éppen a viszájára fordul. Ki mentül egészebb férfi,
királytól vasúti bakterig, annál inkább érzi az erő noblesse obligeát, s
annál engedelmesebben hajlik meg a jogok előtt, melyek a gyenge nőt
megilletik. E jogok pedig, mondom, növekvőben vannak. Ma már a perzsa
sahnak is bele kell törődnie, hogy udvari vagy követségi ebéden kezet
csókoljon a társaság legföbb személyiségének, a ház asszonyának. Minden
czeremóniában, mely nem szorosan állami aktus, nemcsak részt vesznek, de
az oroszlánrészt kapják nemcsak a királyasszonyok, de általában az
asszonyok, a mágnásoknak, s főtisztségeknek, a minisztereknek feleségei.
Még a franczia köztársaságban is M. Loubetval bevonul az Elyséebe Mme
Loubet is, sorra járja a kórházakat fogadja a vendégeket; fejedelmi
személyiségek, kik az elnököt meglátogatják, Mme Loubetnél is leadják
névjegyüket. S miért? Mert a kitünő hölgy az elnök felesége.
Hasonlóképen áll vagy állott a dolog Mme Waldecknél, Mme Millerandnál s
a többi politikus urak asszonyságainál. Szándékosan a republikát említem
példának, mert a dolog itt a legkirívóbb, itt, ahol a politika a
hagyományos formákat és czeremóniákat összébb szorította. Nos, a kérdés
az, hogy mind e megtiszteltetések minek a révén érik például Mme
Loubet-t? A felelet egyszerű: azért, mert a tiszteletreméltó hölgy az
elnök felesége. Egyszerű? A dolog éppen nem ily egyszerű. Vessétek föl a
kérdést: hát, franczia alkotmány szerint, van az Elnöknek felesége? Ez
nem bolond kérdés; a mi alkotmányunk például igenis ismeri a király
feleségét; a magyar király felesége közjogi személyiség, kit meg is
koronáznak. De Mme Loubet? Ő a Mme Loubet felesége s nem az Elnöké;
föltétlenül, mert a franczia alkotmány az Elnök feleségét nem ismeri.
Egészen bizonyos, hogy ha M. Loubet nem volna elnök, Mme Loubet nem
járná sorra a kórházakat s nem kapna fejedelmi névjegyeket. Mind e
dolgok nem neki szólanak, hanem az Elnök feleségének, kit azonban a
franczia alkotmány épúgy nem ismer, mint ahogy az enrópai alkotmányok
nem ismerik a miniszterek, elnökök s főtisztségek feleségeit, s mind ez
úri hölgyek társadalmi formák útján olyan jogokat élveznek, melyeket a
törvény, mely róluk meg nem emlékezik, meg sem ad nekik, tehát amelyek
őket meg sem illetik. Ez így van – de szeretném én azt a királyt,
elnököt, minisztert s általában azt a férfiembert látni, ki az ő
hitestársának, neve viselőjének s gyermekei anyjának meg ne adná vagy
tőle elvenni hagyná azokat a jogokat, melyeknek híja az asszonyt
társadalmi fölfogás szerint kisebbíti és megalázza? Ez olyasmi, mint a
párbaj; törvény tilthatja, de férfiember meg nem fogadja,

* * *

Azonban, itt a bökkenő: a szertartás nem mindig üres szertartás. S a
nagyúr s az ő felesége négyszemközt nem beszél mindig csak szerelemről,
s ki tilthatja meg egy okos vagy épp azért kedves, mert nem túlságosan
okos asszonynak, hogy megmondja nézetét mindenről, még az ura
politikájáról is? Vagy ha például mikor a megkivánások édes ideje
megérkezik, a szép asszony nem turkesztán dinnyét kiván meg, hanem egy
miniszternek a fejét vagy klerikális egyházi politikát vagy egyéb
effélét? Hol az a férj és leendő apa, ki ilyesmit meg tudna tagadni?

Az asszonyi befolyás nyilvánvaló, és eszembe sem jut azt állítani, hogy
nem jogos és nem helyes. Azt sem mondom, hogy vissza kéne szorítani –
annál kevésbbé, mert ha kéne sem lehetne. De másról van szó: arról, hogy
egy meglévő erő, szabályozatlanság hiján, károkat is okozhat. Állam és
társadalom minden erőt, mihelyest hatásai észrevehetőek, el nem nyom
ugyan, mert nem is lehet elnyomni, de igenis szabályoz, mert szükséges
is, hogy szabályoztassék. Már most a dolog úgy áll, hogy mikor az
asszonyságok tündérujjai belenyulnak a politikába, ez ujjak annyiban is
tündérujjak, hogy durva földi dolgokban nem járatosak. A királyfiak
belesavanyodnak a rettenetes sok polgári és haditudományba, amin
tizennyolcz éves korukig át kell magukat rágniok; a minisztereket
megőszítik a bizottsági vallatások s a parlamenti harczok; tisztek és
hivatalnokok számára ott vannak a meg-megújuló vizsgák és kvalifikácziós
törvények; a királyok személyes hajlandóságainak útját állja az
alkotmány s a parlamentárizmus – ezenközben pedig a politikát olyanok
csinálják, akik bizonyára bájosak, jók, nemesek, szeretetreméltóak és
elmések, de tanulni nem tanultak egyebet, mint francziául, angolul, meg
egy kicsit imádkozni, harczot nem ismernek egyebet, mint tennis- és
polo-partikat, és, neveltetésüknél fogva, erkölcsi, tudományos és
társadalmi világfelfogásuk ma sem emelkedik túl a bájos
Marie-Antoniettén, ki mikor megtudta, hogy a nép azért haragszik, mert
nincs kenyere, naivul kérdezte: hát mért nem eszik kalácsot?!
Gondoljátok el: ha az öreg Vilmos császár egy cseppel gyengébb ember,
odaveti Bismarckot a kellemes Auguszta királyné haragjának – s mi lett
volna akkor a német egységből? Pedig Auguszta királynénak igaza
lehetett; a vasember életének csak egy regénye volt: a házassága, ami
nyilvánvalóan azt mutatja, hogy nem volt afféle asszonyoknak való ember,
mert az asszonyok a férfiakat nem éppen államférfiúi képességeik szerint
itélik meg, – annát kevésbbé, mennél ösztönszerűbb ez az itéletük, s
mennél inkább latolgatás nélkül itélő szimpátia vagy antipátia
formájában jelentkezik, Nem az a baj, hogy asszonyok szólnak bele a
politikába, hanem az, hogy az asszonyok személyében olyan lények, kiknek
világnézete nem terjed túl a társasjátékon, kiket, társadalmi szokás
szerint, olyan mesterséges rövidlátásban és paposságban neveltek, hogy
egy jómodorú gyóntató mindig kedvesebb előttük, mint egy rosszmodorú
államférfi.

* * *

Ám, ha mindez így áll, akkor nyilvánvaló, miben állhat csakis a
szabályozás. A dolog egyszerű. A nők emberek. Embereknek jogaik és
kötelességeik vannak. Tehát a nőknek meg kell kapniok az emberi jogokat,
s vállalniok kell az emberi kötelességeket. Ennyi az egész. Amik a női
befolyásnak viszásságai, nem a nők természetéből következnek, hanem a
nők helyzetéből. A nők tudatlanok – de ez menten megszünnék, ha éppúgy
joguk és kötelességük volna a tanulás, mint nekünk. A politikára való
befolyásuk jogtalan és ellenőrizhetetlen – de ez is menten megszünnék,
ha ép annyi joguk és kötelességük volna a politikában, mint nekünk. Igy,
hogy jogaik nincsenek, Ide törekvéseik vannak s bizonyos erő ő bennük is
van: kerülő rejtekutakra szorulnak, házasság révén jogokat bitorolnak, s
befolyásukon s ennek minden következéseiben rajta és benne van a
jogtalanság s a bitorlás minden sötét bélyege és tulajdonsága. Ám amely
perczben az asszony is lesz _valaki_: nem szorul rá, hanem az ura révén
legyen _valami_. S ha jogait nyiltan gyakorolja, nem fordíthatja azokat
ellenőrizhetetlen rosszaságokra.

* * *

A nők politikai befolyásának szabályozására nem specziális törvények
vagy intézmények kellenének. Ez megint jogtalanság volna s megint
rejtekutakat nyitna a jogtalan és káros befolyásnak. Nem kell és nem is
szabad egyebet tennünk, mint amint eddig tettük egyéb rabszolgaságok
megszüntetésénél: a már meglevő jogokat ki kell terjeszteni a
felszabadítandó rabszolgákra, s a már meglévő intézményekbe őket is be
kell ereszteni. Mindazt, amit a nők titkos és kártékony befolyásáról el
lehet mondani, el lehetett mondani annak idején a zsidók befolyásáról, s
el lehet mondani ma is a jog nélkül való csőcselék befolyásáról. Mert ki
hiszi, hogy a zsidóknak ne lett volna befolyásuk már az emanczipácziók
és reczepcziók előtt is? Volt, de gonosz befolyás volt; a hálószobák s a
tőzsérboltok befolyása. S ki hiszi, hogy a jogtalan csőcseléknek még
Törökországban is ne volna befolyása? Volt és van, csakhogy az utcza
befolyása, a bombáé, a pálinkáé vagy a kávéé, a hivatlanságé, az
elbolondíthatóságé. Ahol e titkos befolyásokon segítettek: hogy’
segítettek? Mindig azzal próbálkoztak meg elébb, hogy kivételes
törvényekkel s intézményekkel mintegy purgatoriumba eresztették be a
zsidókat vagy a csőcseléket, ahol féljogok s félkötelességek tisztító
tüzében nemesedjenek hozzá a teljesjogúság paradicsomához. A vége mindig
az volt, hogy még rosszabb, még viszásabb lett minden; a rabszolgaéhség
még mohóbb, a rabszolgabefolyás még kártékonyabb. Az egyetlen segítség
az volt, hogy abba hagytak minden külön törvényhozást és külön testre
szabott intézményt, s a teljes jogot teljesen továbbterjesztették. Ebben
a perczben a rabszolgából ember vált, s a kártékony rabszolga-befolyást
fölváltotta a hasznos emberi munka. Bizonyos, hogy amely perczben a
nőket a tündéri sor aljasságából fölszabadítják az emberi sor
méltóságába, a kezük épp oly becsületesen és hasznosan dolgozó emberi
kéz lesz, mint amily kártékony és veszedelmes ma a tündérujjak
motozkodása.

* * *

_(Emma asszony leveleiből.)_… Sokszor írtam arról, hogy a mi
rabszolgaságunkban az a legszomorúbb, hogy magunkat is rabszolgákká
tett, s idegeinkbe saját érzésünk szerint is helyes világrend gyanánt
véste be azt a rabszolgaállapotot, melybe testi gyengeségünknél fogva
kerültünk. Hány okos, elmés és művelt nő akad, aki szintén «nőiességet»
követel a nőktől! Vagyis azt, ugyebár, hogy csicseregjünk, mint a madár,
és, tekintet nélkűl egyéni hajlandóságainkra vagy állapotunkra,
ugráljunk ágról-ágra. Hogy lesikáljuk, levasaljuk vagy lemasszírozzuk a
redőt most már nemcsak a férfiak, de az egymás homlokáról is. Hogy
bármiről, amivel gondolkozó lény létünkre épp oly tisztában lehetünk,
mint akármelyik mathematikai tanár vagy villamos kocsis, olyan bájos
bárgyusággal beszéljünk, mintha nem tanultunk volna írni-olvasni. Hogy
virágok legyünk, amiknek kelyhük és szirmuk van – és így tovább, –
köztünk legyen mondva: én napokig rosszúl szoktam lenni ezektől a
virág-hasonlatoktól, s még czélozni sem merek rá, micsoda _boshaft_
gondolatok és képzetek támadnak bennem olvastukra. De hát végre is: a
férfiak részint csacsik, részint rabszolgatartók, és szeretnek bennünket
olyanokká stilizálni, amilyenek szeretnék, ha volnánk. De maguk a nők
is! Maguk ők is, akik önmagukról tudhatják, hogy a nő se nem madár, se
nem virág, se nem tündér, hanem ember. Ma már a parasztról s a munkásról
is elismerjük, hogy ember. Ma már a gyermekek emberi jogaiért is küzdünk
és izgatunk. Ma már Hanzinak, az okos lónak is megengedjük, hogy esze és
értelme legyen, talán kevesebb, mint a mienk, de olyan, mint a mienk.
Csak a nőknek nem engedjük meg. Nem, még mi magunk nők sem. Küzdünk
nemünk fölszabadulásáért, emberi jogáért és méltóságáért, – de
valósággal megrettenünk, ha e fölszabadulásnak nyomait is látjuk, ha
mint ahogy a rabszolgaság élvezeti tárgygyá alakította, a szabadság
élvező emberré szabadítja föl a nőt, s ha a maga emberi természetének
visszaadott nő képmutatás nélkül élni is kezd egyéniségével vagy
hajlandóságainak. Érteni azért értem ezt a jelenséget. Meglátom másutt
is, nemcsak a nő-kérdésben nálunk nőknél. Látom publiczistáknál, akik
himnuszokat írnak a sztrájk jogáról, de elkékülnek mérgükben, ha az ő
szedőik is sztrájkolnak. Látom filantrópokon, akik küzdenek az
egyenlőségért, de elborúlva hajtanak át agrárszocziálista falvakon, ahol
a paraszt már nem süvegeli meg őket úgy, mint a szomszéd faluban. Látom
szinésznőkön, akik nem tűrhetik, hogy a szolgálónak szeretője legyen, és
nagyságos radikálisokon, akik elcsapatják a kalauzt, ha nem segíti le az
iszákjukat. Az uj állapotok mindig kényelmetlenek számunkra, akár magunk
küzdöttük is ki ezeket az ujságokat. Hogy a magunk dolgánál maradjak:
csak azt kell nézni, hogy mióta leánygimnázisták is vannak: az
iskolázatlan nagynéniknek mily kellemetlenek ezek a lyányok, akikkel
szemben ők végre is nem édes virágok, hanem egyszerűen tudatlan libák, –
de mily kellemetlenek a fiatal urak számára is, akik dühösen siratják
velük szemben azt az egyetlen præjüket, hogy eddig csak ők tudtak
latinul deklinálni, most a lyányok is tudnak. Ez azonban rendjén van –
sem a nénik, sem az úrfiak nem küzdöttek a nőemanczipáczióért. De sohase
felejtem el, mikor most nehány hónapja Amerikában egypár helyütt egy
társaságba kerültem egy honfitársunkkal, aki itthon rettentően adja a
feministát. Amerikában a nők: emberek; akárkivel egyérő és egyenjogú
embernek tekintik magukat, ennek vannak el is ismerve, sokban
alkotmányosan is, és ehhez képest viselkednek is. Látták volna az én
feministámat, mikor az ő budapesti szultánallürjeit sehogysem tudta
applikálni itt, ahol az asszonyok nem odaliszkok. Látták volna
elhalaványodni, mikor kérdő és rendreutasító pillantást kapott ott,
ahova hódítói biztossággal ereszkedett le, s még inkább – s ez a
nevezetes! – elpirúlni, sőt kedvét veszíteni ott, ahol ő – elég csuda,
de tetszett, s ezt szemérmeteskedés nélkül megmondták neki. Lesujtottan
kisért haza, éjnek idején, holdvilágos nyáron, a csodaszép Central-Park
fasorain végig, kis, kétüléses cab-ben – s látszott rajta, hogy
gyávának, egész természetéből kivetkezettnek, lefokozottnak s
elférfiatlanítottnak érzi magát, mert nyugodtan ülhettem a lábától a
kocsiban. Mikor a fogadó kapujánál elbucsúztunk, így szóltam hozzá:
«Kedves Mózses, maga is csak vezetget bennünket az Igéret földjére, de
az ottvaló életbe belehal…»

* * *

A házasság két szerető szívnek arra való egyesülése, hogy elébb
megunják, majd meggyűlöljék s végezetre agyonkínozzák egymást. A czél
nem mindig ez, az eredmény majd mindig. Mi ennek oka? Alkalmasint az,
hogy e szövetség többnyire férfinak és nőnek találkozása, kik között az
ember és ember közt való viszonynak némi módosító mellékíze van. Igen
szép és igen erkölcsös beszéd, hogy a férfi s a nő viszonyának, főkép
pedig a házasságnak nem szabad tisztára az érzékek hevűletén épülnie,
hanem ezenfelűl barátságon, vonzalmon, egymás megértésén és
megbecsűlésén. De végre is ezek az érzések összeköthetik egymással ő
felségét, a szultánt s ő szentségét, a római pápát is – annak a _még
valaminek_ pedig, mely e tisztes érzésekhez a szerelemben s a
házasságban hozzájárul, megvan az a gonosz tulajdonsága, hogy visszahat
e tisztes érzésekre, még pedig úgy, mint a napvilág; ha kisüt, ezek is
fölragyognak, ha kialszik, ezek is elhomályosodnak. Már most nem
állítom, hogy nincs a világon örök szerelem, bár még nem volt szerencsém
találkozni vele. Ám a legörökebb, a legállandóbb szerelem is olyan, mint
bizonyos villamos áramok: folytonos kigyúlások és kialvások sorozata, s
ezekkel, mondom, együtt gyulad ki és, ez a bökkenő, együtt fordul
viszájára az egymásban való baráti és emberi gyönyörködés. Ez már magát
a szerelmet is igen kényes és kormányozhatatlan dologgá teszi,
legfeljebb az emberi műveltséghez képest leleplezetten azzá, aminek
egyszerű rokonainknál, az állatoknál leplezetlen őszinteségben látjuk:
dühös és fájdalmas marakodássá, melyben mintegy boszút állunk egymáson
azért, hogy mi, akiknek minden porczikánk azt súgja, hogy magunknak
éljünk, az élet rendjén mégis ennyire egymásra szorulunk. Ám a szerelem
anarkia, melyben jogot és kötelességet önkéntes megegyezés, valóságos
erő előtt való meghajlás, valóságos gyengeséggel való visszaélés
osztogat és állapít meg, – időről-időre, akár perczről-perczre ez erők
váltakozásához képest váltakozva. A házasság e váltakozáshoz nem tud
hozzásímulni. Merev, mint minden írott szerkezet. Szabályozni akarja
azt, ami szabályozhatatlan. Állandóságot parancsol arra, ami
változékony; kötelességgé teszi, ami csak önkéntes adó lehet, s ezzel,
az érzékek hamis optikája révén, személyében és mindenestül
meggyűlölteti velünk azt, akiben pedig csak a kényszerűséget gyűlöljük –
mint ahogy minisztereket buktatunk, pedig csak kormányt akarunk
buktatni. A Tristram Shandy édes apja minden este lefekvés előtt fel
szokta volt húzni a fali órát, aztán odaült csevegni kedves neje
ágyához. Az asszonyság ezt annyira megszokta, hogy ha az ura ott
feledkezett a kandalló mellett a bibliaolvasásnál, odakiáltott hozzá az
ágyból: Mr. Shandy, ne felejtse el fölhúzni az órát! Ime a házasság – s
ha az egyházatyák el is hiszik, hogy ez megfér a szerelemmel s az
erkölcscsel, azt csak nem hihetik, hogy megfér a barátsággal, a
vonzalommal, az egymás megértésével és megbecsülésével?

* * *

Mindez áll még az örök szerelemre is. De nemcsak örök szerelem van a
világon, s ha az első szerelemről sem tehetünk, hogy’ tehetnénk a
többiről? Legfeljebb lemondhatunk róla. Ez a lemondás lehet magasztos,
lehet dicső, lehet erkölcsös; lehet olyan titkos, hogy csak az isten tud
róla, s lehet oly tökéletes, hogy a vér is elfelejti, mig a szivből az
agyvelőbe ér. De a sziv nem felejt, s valahol ő rá szükség van, ott érez
és éreztet, s mentül kevesebbet szabad éreztetnie, annál többet érez. S
nemcsak az egyik sziv érzékeny: a másik is az; megérzi a legcsekélyebb
változást, és vérzik bele. Ilyenkor maga a szerelem is szomoru,
fájdalmas, elviselhetetlen. De a házasság ennél is több:
elviselhetetlenség, amit el kell viselni.

* * *

S ekkor előállanak a bölcsek és javítani akarják a házasságot.
Elismerik, hogy sok a viszássága, s enyhíteni akarnak rajta. Meg akarják
könnyíteni a válást: a gyengébb, a kizsákmányoltabb félnek, az
asszonynak, emberi jogokat akarnak biztosítani a házasság rabságán
belül. S nem veszik észre, hogy a rabság azért rabság marad, aminek nem
a hibái a hibák, hanem ami maga a hiba. Hogy a férfi asszony nélkül el
nem lehet, az éppoly örvendetes vagy szomoru adottsága a természetnek,
mint az, hogy dolgoznunk kell, hogy megélhessünk. De _emberi_ intézmény,
melyhez a természetnek semmi köze, hogy egyik embernek a másik hasznára
kell dolgoznia, s _emberi_ intézmény, melyhez a szerelemnek semmi köze,
hogy férfi és nő csak házasságban kerülhessen össze. Igaz, a
természetben is előfordul a házasság. De elsőbb is többnyire olyan
okokból fordul elő, mint az embereknél, tudniillik gazdaságiakból; a
terület, amit például az oroszlán egy éjszaka alatt meg tud járni, nem
tud többet eltartani két nagyevő állatnál s azok kölykeinél. Aztán meg
mi közünk nekünk a természethez, ha megszabadulhatunk tőle? Az is
természetes volna, hogy négykézláb járjunk és füvet együnk, mégis kocsin
járunk és pástétomot eszünk. A természetnek csak két kényszerűségétől
nem tudunk, amig élünk, megszabadulni: az éhségtől s szerelemtől. Ami
elménk és erőnk van, mind arra kell fordítanunk, hogy e két
legyőzhetetlen kényszerüséghez képest mentül kellemesebben rendezzük el
életünket. Nem ilyen berendezés: sem a mások hasznára való dolgozás, sem
a házasságba beleszorított szerelem.

* * *

A házasságot ma két gyökér tartja. Az egyik a mai gazdasági rend, s ezen
belül nemcsak maga a magántulajdon, hanem főkép az, hogy a nők nem
tudják magukat eltartani. Ahol a nőnek van keresete, mint például a
szinház körül, vagy ahol férfi és nő egyformán keres vagy nem keres,
mint a nép körében, ott az erkölcs és a házasság fölötte ingatagon áll,
s így állana a legfelsőbb rétegekben is, ha erősen nem tartaná a
tulajdonjog, melyet odafenn hatalom, elsőszülöttségi intézmények s egyéb
effélék különös becsületben tartanak, s ha, mint az orosz abszolutizmust
a bomba, az uri házasságokat nem enyhítené a házasságtörés. A másik
gyökér a szülőnek a gyermek iránt való szeretete, melylyel az állam a
legszemérmetlenebb módon visszaél – többek közt úgy, hogy a nőt semmivel
sem kárpótolja azért a szolgáltatásért, hogy neki polgárokat szállít.
Már most nem szorul az én tollamra, mert éppen elégszer kifejtették,
hogy a mai gazdasági rend, s ezen belül a nők keresetképtelensége sokáig
fenn nem nem állhat, mert már is elviselhetetlen kezd lenni még azok
számára is, akik híznak tőle. De ki kéne egyszer fejteni, s alkalomadtán
vállalkozom is rá, hogy szakasztott így áll a dolog a gyermek
szállításával és nevelésével is. Mentül inkább tudatára ébredünk annak,
hogy a gyermek is ember, akinek jogai vannak, de gyenge palánta, akit
nem lehet elég fáradsággal és művészettel gondozni: annál lehetetlenebb
lesz, hogy e végtelen nehéz és végtelen erőt és időt fogyasztó
kötelesség minden gondja és terhe a szüléket nyomja, és, viszont, ne
tekintessék éppoly munkának és szolgáltatásnak, mint minden egyéb,
amiért kárpótlás vagy bér jár. Mihelyt a nő maga is el tudja magát
tartani, vagy jobban mondva, nem szorul férfira, hogy éhen ne haljon:
nevethet azon a férfiasságon, mely a nőket szerelmi életük szerint
osztályozza, – s mihelyt a gyermek nem lesz megölő gondja az anyának, és
sorsa nem azon fordul meg, van-e apja: menten vége lesz mindenestül a
házasságnak, mely a nőnek az éhségtől vagy a becstelenségtől való
félelmében kötődik, s a gyermekért való reszketés miatt nem bomlik föl.

* * *

Ha mindezzel szembe azt vetik, hogy: hogyan, meg akarod tiltani, hogy
két szerető szív egy életen át hiven kitartson egymás mellett, a férfi
az ő asszonya s az ő gyerekei mellett? Dehogy, de lehet az házasság
nélkül is, sőt házasságon belül; Victor Hugo, például, házas létére egy
életen át híven kitartott – a szeretője mellett.

* * *

S hogy mindez erkölcstelenség, s ellenkezik az isteni és emberi
törvényekkel? Hát akkor a házasság-tisztelő egyház mégis a saját papjait
mért tiltja el (vagy megója?) a házasságtól?

* * *

Ez az Ellen Key meg ez az Edward Carpenter, meg mind a többi
kölcsönkönyvtári próféták, kik különben inkább Németországban próféták,
mint saját hazájukban: minden bizonynyal igen derék, igen becsületes,
igen jóravaló, igen elmélkedő és igen értelmes asszonyságok és uraságok,
s amit mondanak, az javarészt szent igazság. De hogy is mondta Tisza
István? Az is igaz, hogy ma csütörtök van, még sem mondok róla
szónoklatot. Nem bizony, és, kivált, nem vágok hozzá próféta-ábrázatot.

* * *

Mikor ezt valahol kiírtam, egy kemény eszű és biztos tollú irónő,
Neményi Erzsébet, kitanított, hogy a prófétának nem ujságok kitalálása a
tisztje, hanem az a szent vajákosság, mely a kirakatokban forgalomba
kerülésük előtt elfakult igazságokat csillógóra tudja átsikálni, s e
csillogással tudja ráhipnotizálni a sokaságot arra, hogy az igazságot
forgalomba fogadja. Ez ellen nem szólhatok, mert ez igaz. Át kell
látnom, hogy egyfelől a próféták sohasem mondtak uj dolgokat, csak az
intellektuálisokban földerengett igazságokat népszerűsítették látnoki
szivóssággal, másfelől nem az intellektuálisok fölrázására kellenek a
próféták, hanem a sokaságéra. Sőt tovább is kell mennünk, s észre kell
vennünk, hogy az intellektuálisok nem is valók prófétáknak, mert a
túlságos értelmesség nem kedvez a tökéletes meggyőződésnek – prófétának
pedig csak az való, aki maga is föltétlenül s a kételkedés legkisebb
maradéka nélkül hisz abban, amit másokkal el akar hitetni. Igaza van
Neményi Erzsébetnek: Beecher-Stowe asszonyság inkább volt jó lélek, mint
nagy lélek, s ezért tudott többet tenni a rabszolgaság megtörésére, mint
az előtte próbálkozott nagy lelkek.

* * *

Sőt el kell ismerni, hogy ezeknek a kölcsönkönyvtári prófétáknak
hivatásuk, nagyon komoly rendeltetésük van. E hivatás nyilván ugyanaz,
mint a szoczialista agitátoroké, noha Ellen Key az ő két kedves
tárgyában: a nő- s a gyermekkérdésben nem olyas véglet, mint a
társadalmi és gazdasági mozgalomban a szoczialdemokráczia, hanem olyan
középszer fél, mint a polgári radikalizmus. Ellen Key nem hirdet
radikális feminizmust, felforgató nőemanczipácziót, sőt álmaival és
tanításaival teljesen a mai család s a mai társadalmi rend alapján áll.
Innen az ő nagy hatása azokban a polgári rétegekben, melyek érzik ugyan
a mai intézményeknek s a mai rendnek fogyatkozásait s viszásságait, de
egyben sokkal inkább hasznavévői is e rendnek s ez intézményeknek,
hogysem másfajta világra vágynának vagy másfajtát csak el is tudnának
képzelni. Ám e szűkebb mezőségen is áll kicsiben, ami áll nagyban a
szocziális és gazdasági mezőség egész hatalmas területén. A fejlődést s
a változást itt sem azok fogják kikényszeríteni, akik a mai rendnek
kiváltságosai, hanem azok, akik mostohái és kerítés mögül nézői. A nő s
a gyermek jogát nem azok fogják kiküzdeni, akik a mai szolgaságon belül
mégis husos fazekak mellett ülnek, hanem azok, akiknek csakis káruk és
rabságuk származik a mai világrendből. Tehát azok a nők, akik nem sokat
elmélkednek családról és kitartottságságról, mert nem jutnak el családi
élethez s maguknak kell eltartaniok magukat; a vagyontalan vén szűzek,
az utczára vetett leányfővel anyák, a vadházasságban élő népbeli
asszonyok, a gyárban s a mosóteknő mellett senyvedő munkásnők, a
szemétdombon felnövő zabigyerekek, a fegyházak s a csókpiaczok számára
születő emberpalánták, s mindazok a szabályhoz képest óriási többségben
lévő kivételek, akik vagy bele sem jutnak a családba, vagy egy rabsággal
több számukra a család. Jó ház-e, szentegyház-e a mai család, s
általában a házasság s a nő- és gyerektartás, azt nem nézik a rajta
kívül rekedtek, hanem ráfogják a csákányt, amiért ők már nem fértek
bele.

* * *

S itt kezdődik, e csákányok közeledtével, az Ellen Keyk hivatása. Ők
végzik azt a munkát, amely belevág a Lassalle abbeli mélységesen
tudományos megfigyelésébe, hogy az uralkodó rend maga-maga alatt vágja a
fát. A kitartottság s a kiváltságosság sem fenékig tejfel; tele van
viszásságokkal s elviselhetetlenségekkel. Viszont, ha ezeken változtat,
a fejlődés nem fér meg a régi falakon belül. Minden új szabadság új
terhekkel is jár, s a szűz vállak e terheket nem birják. Az emberi
fejlődés minden terén így van ez. Az egyháznak császárok és tudósok
kellenek, hogy mindenhatóvá tegyék, de nem tudja keze alatt tartani a
világi hatalmat s a tudományt. A királyoknak pénz és katona kell, de a
bankár pénzt csak országoknak ad, nem királyoknak, s az ország csak úgy
ad katonát, ha ez a katona az övé is. A kapitalizmus fejlődése
megköveteli a termelés és a fogyasztás szervezését, kartellokkal és
trösztökkel – s ezzel fele úton elébe vág a köztulajdonnak, mely a
kapitalizmust megdönti. És így tovább, és így tovább – s mikor az Ellen
Keyk s az Edward Carpenterek a szerelmes ember, a nő és a gyermek
számára új jogokat, jobb bánásmódot, megfelelőbb életet követelnek,
olyan terheket rónak a mai családra s a mai szülékre, melyeket azok el
nem birnak. A magánháztartás mind kevésbbé birja már el a művelt ember
kényelemre való igényeit. A családi életen belül nem fér el az a nő, aki
több vagy egyéb is akar vagy kénytelen lenni, mint az ura nősténye, a
gyerekei anyja s az egész család szolgálója. S én apa és te anya nem
tudjuk a mi fogyatékos eszközeinkkel, a mi ezerfelé való
lekötöttségünkkel, a mi dilettáns ügyetlenségünkkel úgy nevelni s úgy
ellátni gyermekeinket, ahogy’ már átlátjuk s a jó és nemes Ellen Keyk
átláttatták velünk, hogy kellene. A családot akarják mindenféle helyes
és nagyon is megokolt reformokkal ráfordítani tulajdonképeni
rendeltetésére. Csakhogy ezek a reformok gyengítik a család
viselőképességét, mint ahogy a velenczei harangtorony abba roskadt
össze, hogy a toronyőrnek szűk volt az ő földszintes szállása, s mind
többet vájt ki falaiból. Ha valaki azon időkben csákányt fogott volna a
Campaniléra: csodálkozott volna, mily könnyen omlik össze csákánya
alatt.

* * *

Igen, a családot s a házasságot szakasztott az a végzet fenyegeti s
olyan mód fenyegeti, mint a magántulajdont s a kapitalizmust. Egyfelől
belső fejlődésbeli szükségei vetnek fel benne olyan reformokat, amiket
el nem bir. Másfelől a külső ostrom ellen való védekezés kényszeríti
olyasmik megtételére, amikkel fele úton utat nyit az ostromlóknak. A
családot s a házasságot egyformán kerülgetik a benne élők, akiket
fojtogat, s a kivüle állók, akiket megrövidít. Például: a törvényes
gyerek, akinek jogai vannak, s a törvénytelen gyerek, aki jogokat
követel. Például: a férj s a feleség, aki unja egymást, de nem válhat a
gyerek miatt, s a legény s a leány, aki kivánja egymást, de fél a
gyerektől. Az asszony, aki a maga erejéből akar megélni, s ha meg tud
élni, nem akarja magát szerelméért kitartatni, s a némber, aki ha eladja
magát, nem akar a vevője előtt becstelen lenni. Például – de minek
néhány példa, mikor minden egyes eset egy-egy példa? S minden egyes
példa azt is megvilágítja, hogy a legkülönbféle társadalmi, gazdasági és
politikai vonatkozások egybefonódtak, s nincs külön asszony- és
gyerek-kérdés, mint ahogy nincs külön munkáskérdés, hanem van egy nagy
és mindent egybefoglaló kérdés: az, hogy a mai gazdasági és társadalmi
rend emberi életet biztosít-e minden ember számára? A felelet az, hogy:
nem – s ezzel együtt dőlt el a sorsa s egy megoldásban fog elkövetkezni
a felbomlása minden mai intézményének. Ez nem azt jelenti, hogy egy
bizonyos napon vagy épen egy nap alatt, hanem igenis egy időben folyó s
egymásba patakzó fejlődésbeli folyamatban. E folyamatot mindenki
sietteti, aki egy és más helyen javítani, mert megmenteni akarja a mai
világot. Ellen Key igen értelmes úri nő, de nem hiszem, hogy át tudná
érteni, mily veszedelmes izgató ő az ő saját arany középszere ellen.

* * *

Bizonyos, hogy minden rabszolgaságok közt a gyermekeké szűnik majd meg
utoljára.

Először azért, mert ők a leggyengébb elnyomottak.

Másodszor, mert ép ezért nem tudnak magukon segíteni, és másoknak kell
segíteni rajtok.

Harmadszor, mert legjobban rászorulnak mások jóságára és
áldozatkészségére, sőt enélkül elpusztulnának.

Negyedszer, mert senkivel szemben annyi igaz magja nincs a
kizsákmányolók szent frázisainak, mint a gyermekkel szemben, s ha a
munkás nevet is azon, hogy a haza akkor is szent, ha mostoha, s a nő
nevet is azon, hogy a férfi a világ urának született: a gyermek nem
nevethet azon, hogy apa a legtökéletesebb lény, anya a legdrágább, mert
ez – bizonyos fokig – többnyire igaz is, ezenfelül pedig a gyermeki elme
hajlik az itélet nélkül való elhivésre.

Ötödször, mert egy rabszolgaságnak sincs annyi húsos fazeka, mint a
gyermekének.

Hatodszor, mert egyiknek sincs annyi gyökere a természeti adatok közt,
mint ennek.

Mindazonáltal a szülő s a gyermek közt való viszonynak némely
jogtalansága már ma is szembeötlő. Tulajdonkép mi jogom van valakinek
parancsolnom, s egész életére kihatóan a magam ízlése szerint
alakítgatnom őt, csak azért, mert életét nekem köszönheti? S még ezt nem
is nézve: társadalmi intézményül mily rettenetes és igazságtalan, hogy
valakinek egész jövendője, mert neveltetése s életre való
fölszereltetése azon forduljon meg, mely osztálybeli s mily vagyoni
állapotu emberek voltak szülői? A szegény ember s a gazdag ember közt
való aránytalanságnak miért kell a kaszt végzetességével folytatódnia a
szegény ember fiában s a gazdag ember fiában? S még egy körrel szűkebbre
lépve: a gazdag ember mért kényeztetheti, a szegény ember mért
kínozhatja agyon gyermekét? _Ez_ a szabadság még csak a mai világrendből
sem következik; Amerikában a hatóságok már igen nagy hatalommal és
hatáskörrel nyulnak bele a gyermekek nevelésébe, ellátásába és
megvédésébe.



A MALTHUS EVANGYÉLIOMÁBÓL.

Vala pedig Karácson havában, hogy az Irástúdók beutazván a városokat s a
falvakat, mindenfelé csöndességet találnának.

S nem hallatszék kis gyermekek sivalkodása, s nem hallatszék azoknak
nevetésök.

S nem találtaték kis gyermek országszerte a hajlékokban, hanemha egy és
ritkán ha kettő.

Szólának ezért az Irástúdók, mondván: Bizony bűnösök ezek.

S szólának a falvak öregeinek, mondván: Bizony, ti öregek, bűnösök
vagytok.

S szólának a férfiaknak s az asszonyoknak is, mondván: Bizony, ti
férfiak és asszonyok, bűnösök vagytok.

Mert a kis gyermekek ünnepe vagyon ma, s a Megváltó születék gyermeki
formában.

S imé a ti hajlékaitokban nincsenek gyermekek, hanemha egyen, s ritkán
ha ketten.

És szóla a Megváltó, mondván: Ne tiltsátok meg a kis gyermekeket, hogy
hozzám ne jöjjenek, mert ilyeneké a mennyeknek országa.

S imé üresek a pitvarok s az udvarok, s nincs kis gyermek, hogy a
Megváltó elejébe menne.

Avagy uj Heródes támada-é, hogy elküldvén szolgáit, levágatna minden
gyermekeket határitokban, két esztendőseket s azoknál kisebbeket?

Avagy nem mondá-é az Ur: hogyha valaki megszámlálhatja a földnek porát,
a te magod is megszámláltathatik, és számláld meg a csillagokat, ha
azokat megszámlálhatod: igy lészen a te magod?

S nem ölé vala meg az Ur Ónánt, ki nem akart az ő báttyának magot
támasztani?

Bizony mondjuk néktek: lésztek ti ezért gyülölségesek mindenek előtt.

Az aratásra való gabona sok lészen, de az arató kevés lészen.

Jaj nektek, kik az Urtól mélységesen elrejtitek a ti tanácstokat, s
cselekedeteitek sötétségében azt mondjátok: Kicsoda lát minket s kicsoda
veszen minket eszébe?

Mert olyan lészen, mint a por, a ti ellenségteknek sokasága, s az
erőseknek sokasága, mint a polyva, mely elragadtatik a széltől és lészen
hirtelen és hamar.

Felelének pedig az öregek, mondván: Mi nem félünk.

Sípoltunk néktek, és nem tánczoltatok, siralmas énekeket énekeltünk
néktek, és nem sirtatok.

Nemdenem: ha igaz egyik szó, igaz akkor a másik is?

Ha pedig nem igaz az egyik szó, igaz lehet-é a másik?

Tekintsetek az égi madarakra: azok nem vetnek, sem aratnak, sem a csürbe
nem takarnak, mindazáltal a ti mennyei Atyátok eltartja azokat.

Mi pedig nem vagyunk drágábbak azoknál.

Mert mi vetünk és aratunk és csürbe is takarunk, mindazáltal minél több
az arató, a gabona annál kevesebb.

S könnyebb a tevének általjutni a tü fokán, s könnyebb a gazdagnak
béjutni a mennyeknek országába, mint a szegénynek megnyerni, amit kér, a
keresőnek megtalálni, amit keres, és a zörgetőnek megnyittatni.

Mert szoros kapu és keskeny ut, amely viszen az életre, s nem találjuk
meg azt, hanemha kevesen vagyunk.

Mert a rókának barlangja vagyon, a vadgalambnak fészke vagyon, de a
szegény ember fiának nincs hol lehajtania fejét.

Mert a róka nem oroszlánya a rókának, s a vadgalamb nem vércséje a
vadgalambnak, de az ember farkasa az embernek.

Pusztaságban lakunk és zúgolódik egész népünk a pusztában.

De estve nem jönnek fürjek, hogy a mi táborunkat ellepnék, s mikor a
harmatszállás megszünnék, ímé, nincsenek a pusztának szinén apró
gömbölyegek.

Ekképen ha megadtuk a Császárnak, ami a Császáré és Istennek, ami
Istené, s ha megmérjük a Gómerral, ami megmarad: bizony, aki sokat
szedett vala, sokja vagyon, aki keveset szedett vala, kevese vagyon,
akik sokan vannak, kevesök vagyon, s akik kevesen vannak, sokjuk vagyon.

Nemcsak Istennek minden Igéjével él az ember, hanem kenyérrel is, a
kövek pedig csak a gazdagoknak változnak kenyérré.

S öt kenyerekből és két halakból ha nagy sokaság ejénd, meg nem
elégedéndnek egyen-egyen.

S felelének a férfiak is, mondván: Mi sem félünk.

Mert ha fiaink megnőttek, mint a latrokra, nem úgy jönnek-é rájok,
fegyverekkel és fustélyokkal, hogy megfognák őket?

S valaki köztük nem fog fegyvert, nem kell-é fegyverrel vesznie?

Bizony mindennek, akinek vagyon, adatik és megszaporittatik, akinek
pedig nincs, amije vagyon is, elvétetik tőle.

Minden gonosz és rest szolgák tudjuk már, hogy az ur ott is arat, ahol
nem vetett, és ott is takar, ahol nem vetett.

Mi haszontalan szolgák pedig vettetünk a külső setétségre, holott van
sírás és fogaknak csikorgattatása.

Ha pedig gyüjtünk kincset e földön, a rozsda és a moly meg nem emészti,
a lopók ki nem ássák és ki nem lopják, de lészünk kedvesek Isten és
ember előtt.

S felelének az asszonyok is, mondván: Mi sem félünk.

Ahol a mi gyermekünk vagyon, a csillag nem áll meg a hely felett.

Királyok nem tesznek néki tisztességet, kincseket nem hoznak elő, s nem
adnak néki ajándékokat, aranyat, temjént és mirhát.

A mi leányainknak, ha lámpásikban nincsen olajok, az eszes szüzek nem
adnak nékik, s ha szólándanak a vőlegénynek, mondván: Uram! Uram! nyisd
még nékünk az ajtót, a vőlegény felelénd, mondván: Bizony mondom néktek,
nem ismerlek titeket.

Ha pedig a városban bünösek, az ő sok büneik nem bocsáttatnak meg nékik,
mert igen szerettek.

S ha fiaink átmennének Genezáret földére, minekutána hiába várták volna
az öt kenyerek csudáját: mikor a hajónak evezésében veszekednének, az
éjtszakának negyedrészekor senkisem jár mellettök a tengeren, mondván:
Bátorságosak legyetek, én vagyok, ne féljetek.

A mezők liliomainak megvagyon az ő öltözetök, de az ember kisdedeinek
nincsen ruhácskájok.

Ha lehetséges, hogy elmuljék ő tőlük a pohár, nosza muljék el őtőlük a
pohár.

S ha a kis gyermekeké a mennyeknek országa, nosza maradjanak ők a
mennyeknek országában,

Hallván ezeket az Irástúdók, elszomorodék az ő lelkök mindenfelől.

Fölnézvén pedig a magasságos mennyekbe, csak setétséget látának ottan.

S ezen nap nem vala békességök a jóakaratu embereknek.



SZERELMI TÖRTÉNET.

– _Emma asszony meséiből._ –

A multkor, egy végsőt vonagló jouron, valaki, férfiember, akivel magunk
ültünk egy fülkében, egyszerre elhallgatott, letette csészéjét, s olyan
à propos-s hangon, mint akinek éppen most jut valami eszébe, azt kérdi
tőlem:

– Emma, tudja, hogy mi mind a ketten megöregedtünk?

Én egyet hörpintettem a teámból s a csésze széléről feleltem:

– Köszönöm szives kérdését, tudom.

Az emberem elpirult:

– Talán megbántottam?

Én fejemet ráztam:

– _No mention_, mint az egyszeri udvarias ember mondta, mikor elgázolták
és a ló belelépett a szemébe.

… A fülke voltaképp csukott erkély volt, s én az ablaknál ültem, ahonnan
kiláttam a Dunára, melynek szürke bőrét himlőhelyessé petyegette a
szakadni kezdő télvégi eső. A híd lábánál egy toprongyos munkásféle
lökött el magától, egy hajszál híja, hogy nem a vizbe, valami vedlett,
rongyos némbert, akivel odajövet, egy negyedórával azelőtt nagy
röhögések közt láttam kergetődzni a híd íve alatt. Én is letettem
csészémet, egy darabig belebámultam a leszálló estébe, a láthatatlanná
szürkülő esőbe, aztán megráztam egypárszor a kalapomat, mint a pompes
funêbres-lovak a tollbokrétájukat:

– Tisztelt úr, mondok magának valamit. Tudom, hogy maga tulajdonképp nem
egoista, sőt magából a szamaritánus beszél. De végre is én legalább már
asszony vagyok, akinek gyerekei vannak, továbbá annyira vén mégsem
vagyok, hogy egészen bizonyos volna, hogy _így_ fogok meghalni, anélkül,
hogy tulajdonképen a szerelmet megismertem volna. Ellenben ma olvastam
az ujságban, hogy odakinn a szegényházban egy százhárom éves hajadon
haldoklik. Százhárom éves! Hajadon! És haldoklik! Lássa, ha maga igazi
szamaritánus és igazi lovag, akkor most rögtön kocsiba ül, kihajtat a
szegényházba, és nem engedi, hogy ez a szegény nő _így_ haljon meg,
anélkül, hogy a szerelmet megismerte volna!

… Miért gondolják a férfiak, hogy a szerelem oly nagy dolog? Azért, mert
ők kellenek hozzá? Én nagyon tisztelek mindent, ami emberi, sőt mindent,
ami állati, de egészen biztos vagyok benne, hogy a szerelmes szerelem
bizonyos mértéken és koron túl éppúgy csak szokás és megszokás, mint a
dohány vagy a szesz, ami nélkül igen jól el lehet az ember. Igaz, hogy
én azt is bolondnak tartom, aki nem iszik vagy nem dohányoz, noha jól
esik neki – én bizony megtenném, ha kivánnám. De beteg ember, aki nem
tud meglenni szesz, dohány és regény nélkül. Nem keresem az életben a
holdvilágot, de mindig valami nevetségeset és sértőt találtam az udvarló
férfi abbeli pretenziójában, hogy én, intelligens lény, tőle, két lábon
járó földi teremtéstől, exaltálódjam. Hogy fantaziáljak róla. Hogy
megbóduljak tőle. Az életnek egyáltalában nincs értelme és tartalma, s a
temetők kapujára azt kellene fölírni: _Tant de bruit pour une omelette!_
De aztán nem is echauffirozom magam, hogy az én életem egy nuance-szal
kisebb vagy nagyobb szamárság legyen, s végül, a nagy leltározáskor,
egygyel több vagy kevesebb semmi találtassék benne.

Az uramat azért siettem az ügygyel pukkasztani. Ez sohasem árt. Mikor
vacsora után bevonult pálinkázni a szobájába, utána mentem:

– Hallja, máma valaki ajánlkozott, hogy hajlandó megszakítani segíteni a
maga oldalán való életem egyhangúságát. És figyelmeztetett, hogy elmult
a szép nyár, használjam fel az órákat, mert az idő eljár.

– Úúúgy… dünnyögte a nagyságos úr, roppant egykedvűen. – És maga mit
felelt?

– Én? Semmit sem feleltem. De a dolog nyugtalanít. Úgy érzem magam, mint
a sivatag utasa, mikor megérzi, hogy közeledik a számum.

A nagyságos ur nevetett és vállamra tette kezét:

– Teringettét, ezt szépen mondta. Hát tegyen is úgy, mint a sivatag
utasa. Mikor az érzi, hogy jön a számum, a tevéje mögé bujik, s úgy
várja be, míg a vész elvonul.

– Maga nemcsak szép, hanem szerény is – feleltem. – Jó, hát majd maga
mögé menekülök a kisértés elől. Holnap vasárnap van, vigyen ki a
Margitszigetre. A gyerekeket ellátom másfelé, és kettesben leszünk,
egyedül.

… A szigeten kevesen voltak, és fülledt volt, mint egy filharmóniai
hangverseny. Kigomboltam a spenczeremet, aminek az asztrakánja már
darabonkint mállott le rólam a végtelen tél után. Hallgattam és
unatkoztam. A nagyságos úr detto. A nehéz, párás levegőtől a lábunk
olyan volt, mint az ólom. A sziget derekán leültünk egy padra. Egy csomó
karcsúra kopasztott tölgyfa meresztette karjait ég felé. Az egész olyan
volt, mint egy szekularizált szent berek. Az Arany János tölgyei előtt
ültünk.

A padon mindenféle firka, még tavalyról maradt. Naturalista iskola.
Mindegy: szerelem kell a népnek. Magam is szerelemre gondoltam.
Asszonynak nem szabad unatkoznia, mert mindjárt szerelemre gondol.

A nagyságos úr megérezte. Igen komolyan nézett rám, szomorúan gúnyos
mosolygással:

– A teve nem szuperál, úgy-e babám? Ne telefonáljak annak az önkéntes
mentőnek, akiről az este beszélte, hogy ajánlkozott?

Elszégyeltem magam, s másról kezdtem beszélni. Irodalomról! Borzasztó,
mikor egy asszony az urával irodalomról beszél. Ettől már csak egy lépés
van addig, hogy az anyagi helyzetről beszéljen vele.

– Furcsa, – mondta ő – hogy ennél a maga Arany Jánosánál milyen kevés
szerepe volt a szerelemnek. Mintha nem is lett volna költő és művész,
pedig bizony isten az volt…

– Igen, – feleltem én – csakhogy paraszt volt és magyar. Paraszt, tehát
igazában erkölcsös, szemérmetes és igénytelen. Magyar, tehát keleti vér,
szultán. Nézze: hiszen csoda, hogy a szerelmet mennyire ismeri. De csak
a mienket, asszonyokét. Azt is csak a feltétlen imádót, azét a lyányét
vagy asszonyét, aki maga-magát nem is érzi, csak lobog vagy titokban
hervad a szeretett férfiért vagy vetélkedik az ura szerelméért. A
férfi-szerelem pedig az a patrice, az a poinçon, ami ennek a matrice-nak
megfelel, a szultán, aki biztosra veti a zsebkendőjét; nap az ő
szerelme, kire süt, az olvad. A magyarnak méltóságán alul van, hogy
boldogtalanul legyen szerelmes és törje magát egy asszony után.
Megvallom magának, – megvallhatom, mert nincs rajta mit megvallani –
hogy egyszer Abbaziában, mielőtt maga lejött értem, két hétig sülve-főve
együtt voltam egy török úrral. Nagyon kellemes ember volt, és művelt,
tökéletes párisi. De nekem feltünt, hogy soha egyébről nem beszélt, mint
arról, hogy ő «már» szeret engem. Egyszer sem jutott eszébe megkérdezni,
hogy én «már» szeretem-e őtet. Ez magától értetődött.

– No, és nem volt igaza?

– Nem. Én is magyar vagyok, és ragaszkodom a paritáshoz.

… Beesteledett. Fölszedelőzködtünk. Visszaindultunk az alsó szigetre,
hogy meguzsonnázzunk. A nedves talajon hangtalan lépéssel tértünk ki a
főutra. Mikor kibukkantunk, egy magas barna férfi hirtelen lekapta
karját egy karcsu szőke asszonyka derekáról. Fürkészve néztek ránk, hogy
láttuk-e? Az asszonyka erőltetett elfogulatlansággal kiabált az ura
után, hogy mit szalad előre. Az visszafordult és megvárta őket. Magas,
komoly, öregedő ember volt. Két gyerek volt vele, egy kamaszodó fiu s
egy növőben levő lány. Az asszony is, a partnere is ismerős volt
előttem, s egy percz alatt eszembe jutott, honnan. A nyáron lesz kilencz
éve, hogy a kiállításon láttam őket délutánról délutánra. Az asszony
akkor fiatal menyecske volt, s az ura derék, szép szál ember, aki minden
este kijött értük a kiállitásba. Értük, mert a magas barna férfi már
akkor is az asszony körül volt, csakhogy fiatal ember volt még, kilencz
évvel fiatalabb. Nekem már akkor is, ahogy báró Berzsenyi mondja,
rabbinus-szemem volt az effélék iránt, s láttam, hogy a fiatal ember
hiába vesződik. Most meg azt láttam meg, hogy nem vesződik hiába, de
egyuttal, ahogy a szituacziót megitéltem, a dolog még nem lehetett régi,
legfeljebb három hetes. Szegény ember megszolgálta. Kilencz esztendeig!

A kioszkban a mi asztalunk mellé ültek, az asszony szembe került velem,
de kitért pillantásom elől. Szegényke hallgatag volt; a férje a kis
lyánynyal beszélgetett, halkan, szeretettel, a barátja pedig leverten és
bűntudatosan nézegetett át hozzám. Egyszerre az asszonyka is átnézett,
könybe lábadt szemmel, kérlelően.

Én melegen, megértően, megbocsátóan néztem vissza, csak a szemem
szögletével kérdeztem:

(– Hát érdemes volt?)

Az asszonyka vállat vont. Majd odafordult az urához és hangosan szólt
hozzá, úgy, hogy mi is meghallottuk:

– Borzasztó lehet úgy meghalni, hogy az ember nem is élt…

Az ő ura csodálkozva nézett föl, én pedig ránéztem az enyimre:

– Hallja?

– Hallom – felelte ő. – De biztosítom, hogy ez az élet nem volna magának
való élet. Képzelje, hogy maga volna így kiszolgáltatva ennek a kis
szőkének, mint ő van magának!

Hazakészültünk. Az uramnak igaza volt. Bolond, aki nem iszik és nem
dohányoz, mikor kedve is van hozzá, öröme is telik benne. De még
bolondabb, aki erőnek erejével erőlteti magát hozzá, holott örömet nem
okoz neki, csak idegessé teszi.

Nehlyudov Dimitrij herczeg egy nyári estén körülbelül ezeket írta
naplójába: «Nagy Sándor, Czézár, Nagy Péter – ez mind _bliktri_. A
világtörténelemnek az a legnagyobb eseménye, hogy az 185*-ik esztendő
egyik nyári estéjén egy szegény, ágrólszakadt tiroli énekes egy óra
hosszat énekelt és mandolinozott Luczernben a körülötte nevetgélő
asszonyságoknak és uraságoknak, s mégis, egyiküknek sem jutott eszébe,
hogy a nyavalyásnak odadobott volna bár egy rézpolturát is.» Ez a
Nehlyudov a Tolsztoj egy régi novellájának, a _Luczern_nak a hőse, s az
öreg Tolsztoj e névre kereszteli az ő legutolsó regényének a
_Föltámadás_nak hősét is. Ez a Nehlyudov, ha naplót irna – s amilyen
romantikus, bátran irhatna naplót – e naplójába effélét irhatna: «Mózes,
Krisztus, Buddha, van benne valami: ez is megváltás. De az igazi
megváltás az, hogy én, muszka herczeg, feleségemmé akarok tenni egy
Maszlova nevü utczai leányzót, kinek annak idején, egy holdvilágos
éjszakán, én vettem el azt a kis tőkéjét, mely az ő formájú szegény
cselédlyányoknak egyetlen velükszületett java.» Nehlyudov ezt nem irja
meg, de három vaskos köteten át kaczérkodik e gondolattal. Dicséretére
legyen mondva: a _megváltás_ nem ő rajta mulik, a maga jószándékától
félig ittas, félig megrökönyödött gyenge jellemen, aki az ő megváltó
_anwandlung_ját annyira viszi, hogy a lopási historiába keveredett
leányzót elkiséri Szibériába is. Hanem mulik a lyányon, a női mivoltában
reális Maszlován, aki átérzi a nagy úr s az utczai leány közt való
viszonynak teljes természetellenességét, s Nehlyudov herczeg helyett egy
Simonsohn nevü politikai fogolyhoz megy, aki afféle utczai proféta. Így
találja meg a zsák a maga foltját, így _támad föl_ a Maszlova a maga
módja szerint, s Nehlyudov csak ezentúl fog föltámadni, egy új
regényben, melyet a hetvenhét éves Tolsztoj ki tudja, meg fog-e még
irhatni, s ha igen és ha bele is fog, ki tudja, az ő reális és igazmondó
tolla nem nyargal-e el vele a reális életfelfogás felé, hogy megint a
legkitünőbb praktikus czáfolatát irassa meg vele az ő neo-evangelista
próféta-ábrándjainak? Mert _ez_ a nagy Tolsztoj állandó tragediája:
sokkal jobban ismeri az életet, s becsületes iró lévén, sokkal kevésbbé
tudja meghamisítani, hogysem rá tudná huzni az ő nem e világból való
kaptafájára. Mert, nyilvánvaló, az okos Maszlova adja meg a legjobb
feleletet a Tolsztoj parasztevangyéliomára. Az uraságba beleromlott
bűnös világot nem lehet többé mesterségesen visszarontani a paraszti,
evangyéliomi primitivségbe. Ha mégoly igaz is, hogy minden ember egyenlő
s egy atyának fiai vagyunk valamennyien: a Nehlyudovok épp oly kevéssé
valók a Maszlováknak férjekül, mint ahogy Jean Jacques Rousseau, a mult
századbeli Tolsztoj, nagyon rosszul járt azzal a paraszt-szolgálóval,
akit – _retournons à la nature_ – feleségévé tett. Nem, a világnak ma
már csak egy megváltása lehetséges: az, hogy mind valamennyien
Nehlyudovok legyünk, mind csupa gőgös és gazdag nagy urak. Erre
határozottan több lehetség van az emberiségben, mint az evangyéliomi
lemondásra. Az egész emberiségnek kell felemelkednie, nem pedig azoknak
is letörnie, akik már egyszer _felül_ voltak. S ezért volt több igazság
Ferdinand Lassalle-ban, aki redingote-ban s galamb-szürke keztyűben
akarta megváltani az emberiséget, mint van Tolsztojban, a profétában,
aki munkás-zubbonyban és kaptafa mellett törekszik erre. S Tolsztoj, az
író, a tökéletes művész, akinél jobban kevesen ismerik az embert,
irásaival önkéntelen igazat ad a Lassalleoknak.

* * *

Balzac születését mindössze két nap választotta el Beaumarchais
halálától. Érdekes megfigyelni, mint forgunk e két alak körül; a köztük
való ellentétet vagy összefüggést mint érezzük ösztönszerűen; maguk a
Beaumarchais üzletei s a Balzac pénzábrándjai mint vezetnek bennünket
nyomra, s mégis ezt a nyomot mint vétjük el. Megállapítjuk, hogy
mindketten üzletemberek voltak, de az egyik jó végre jutott, a másik
rosszra. Megállapítjuk, hogy az egyik megkezdte a forradalmat, a másik,
irásaiban, szinte learatta. Látjuk, hogy Beaumarchais még az urakról ir,
míg Balzac már a bourgeoisie megírója. Csak azt nem látjuk meg, hogy
maga Balzac is már bourgeois volt, s ezzel az ő esetének az a kulcsa,
hogy ő kezdte meg sorát azoknak az iróknak, akik nem a más pénzén éltek,
hanem a magukén.

* * *

Beaumarchais még lakája volt az uraknak – s ha szemtelen lakájuk volt,
ha igazat mondott is nekik, és, amiben külömben kevés volt a tudatosság,
kikezdte is hatalmukat: ez nem változtat a valóságon, hogy belőlük élt,
az ő segitségükkel vagy az ő lóvátételükkel. Az úr meg a pap meg a
király, mig csak övé volt az ország, a hatalom s a dicsőség, ugyahogy
mindig Mæcenás volt, aki a vargával, borbélylyal, szabóval és inassal
együtt az írót is eltartotta. Néha, igaz, inkább cseppent, mint
csurrant, de mig az urak voltak az urak, a mesterember valahogy mindig
megélhetett náluk. Lőn azonban, hogy az urak uraságának befellegzett, s
a varga meg a szabó maga ura lett. Az uj úrnak pedig nem kellett énekes
madár, s az írók úgy jártak, mint a kanári, akit kieresztettek
kaliczkájából, hogy éljen meg ezentúl a maga emberségéből. A bourgeois
nem indult Maecenásnak, s ezzel az irók számára uj korszak kezdődött.

* * *

Egészen a XIX. század elejéig a művészek kitartott emberek voltak. Ez a
kitartottság benne volt a vérükben, s eszük ágában sem volt szégyelleni.
S hogy nem szégyelték: e szemérmetlenségük egy mély gazdasági igazság
ösztönszerü sejtelme volt. Kiki amilyen javakat termel, annyi joga és
módja van az életben. Ha én czipővel látom el embertársamat, ő kenyeret
ad érte, de nem több árát, mint amennyi czipőt én adtam, mert ha én
drága árat szabok, elmehet a szomszéd vargához, akitől ugyanily czipőt
vehet. A verssel, muzsikával, képpel meg szoborral némikép másképen áll
a dolog. Olyan verset, amilyet én írok, kerek ezen a világon senki más
nem tud irni. Viszont az én versem nem szól egy embernek, nem vásik el
egy esztendő alatt, hanem minden embernek egyformán tulajdona, s minden
időkre ép marad. Én tehát olyan jószágot tudok termelni, amit csak én
tudok megcsinálni, s csakis akkor, ha az élet aprólékosságaival nem kell
vesződnöm, ha a kenyerem biztos, és lelkem minden képességét e munkámra
fordíthatom. Minthogy az én jószágom az egész világ kincse, ennek a
világnak kötelessége megadni a módot, hogy ezt a jószágot meg is
csinálhassam. Egyszóval: jogom van arra, hogy kitartsanak, mint ahogy a
földnek joga van arra, hogy táplálják és megmunkálják, ha buzát akarnak
tőle, s a gyémánt megkövetelheti, hogy áldozzanak rá, ha gyönyörködnek
benne. Akinek nem kell az én kincsem, ám hagyjon elvesznem éhen, de
akkor azt a jogomat sem veheti el, hogy megvessem az ő baromiságát, mely
a kérődzők közömbösségével halad el az én gyémántbányáim mellett.

Ez a megismerés lappang a művészek lelkében; ezért nem láttak szégyent
az ő kitartottságukban; ezért hajlongtak szolgamód a Mæcenás előtt, s
emelték ugyanekkor sértetlen önérzettel csillagokig az ő magasztos
üstöküket. S ezért nincs ma sem az a művész, legyen bár a gőgösök
leggőgösebbje, aki átallaná elfogadni a sine curát, s nincs az a költő,
legyen bár a leghajléktalanabb, aki becsületre s méltóságra egy sorban
ne tudná magát a paloták uraival. A bugris, ki maga megdolgozik minden
garasért s becsülete aszerint nő, amint a pénzeszsákja meggyarapszik: ám
vesse meg az éhenkórászt, kinek bár betevő falatja nincsen, mégsem akar
dolgozni, s ha tisztes keresetet adnak neki, neveti kötelességét s
gúnyolja kenyéradóját. Az éhenkórász meg őt veti meg, a barbárt, aki
bele tudta magát dolgozni a hatalomba, de úr lenni nem tud. Mert az úr
Mæcenás.

Balzac művész volt és bugris. A művész tudta, hogy a teremtéshez
gondtalanság kell, de a bugris az ő új világnézetével már szégyelte
volna, hogy e gondtalanságot másnak köszönhesse. A bugris nem igen
mæcenáskodik, de maga sem szorul Mæcenásra. S ha ez a bugris véletlenül
művész, belepusztul abba, hogy maga akar a maga Mæcenása lenni.

* * *

Sokat szidták Guizot-t az ő híres _enrichissez-vous_jáért, mint ahogy
mindig szidjuk azokat, akik igazat mondanak. Valójában ő csak a
szinigazságot mondta – a bourgeois hatalomra akart jutni, a hatalom a
világ javaival való rendelkezés, a világ javai egyelőre még a régi urak
kezén voltak, s a bourgeois csak úgy tudott hozzájuk férni, ha utalványt
tudott rájuk kimutatni, vagyis: pénzt. Guizot nem mondott egyebet, mint
azt az egyszerű igazságot, hogy a bourgeoisnak, ha meg akarja tartani a
hatalmat, gazdagnak kell lennie, s a régi urak elől a hatalmat úgy
zárhatja el legbiztosabban, ha elszedi tőlük a hatalom kulcsát: a pénzt.
A bourgeois-história ezért pénzhistória; a bourgeois regénye ezért
finánczkönyv; Balzac, aki a bourgeoist megirja, ezért vesződik
folytonpénz-problémákkal – s hogy épen ő vált a bourgeois megírójává,
annak – a művészet szubjektiv dolog! – megvan az a szubjektiv kulcsa,
hogy maga is bourgeois volt, aki megértette, mert a maga bőrén
tapasztalta ki a bourgeois hányattatásait, kínjait és sóvárgásait. A
régi regényírók hősöket irtak le, isteneket és istennőket, akik sohasem
esznek, sohasem dolgoznak, s egyéb gondjuk sincs a szerelemnél. Mert a
régi urak valóban ily istenek és istennők voltak, akiknek semmi gondjuk
nem volt és mindenre ráértek – s a művésznek, aki kegyükön élt, szintén
megenyhítették az élete gondjait. Az uj regény már az uj embert írja le,
kinek szerelmeit megzavarja a kenyér gondja, kinek az életen való kedvét
megmérgezi a munka kényszerűsége, s ki a költőt is részvétlen lökdösi
ugyanebben a keserves küzdelemben. Beaumarchais boldog öregséget töltött
a maga palotájában, mert a mások pénzén építette. Balzac kimerülten
esett össze a palotája küszöbén, mert a maga pénzén kellett megépítenie.

* * *

Az irodalom kezd túlságosan irodalmi lenni. Nemcsak azzal, hogy
szeréntúl sok a könyvről irt könyv s a regényekre gondoló regényalak,
hanem mert ezek az alakok, az újabb költők kedves hősei s lelkükből
lelkezett emberei, túlságosan a lelkükből lelkezettek, többnyire maguk
is irók vagy legalább is _Schöngeist_ok és _literary gentleman_ek, s
nagy sor, ha olyik szemérmetesebb vagy objektivságra törő elbeszélő
festő- vagy szobrász-bőrbe bújtatja őket. Ez nyilván összefügg a
demokrata fejlődéssel, mely mind erősebben arrafelé hajlik, hogy az író
s egyéb czigányember is ember, sőt uriemberszámba vétessék. Hajdanában
nem így volt; a költő épp olyan utolsó és megvetett ember volt, mint a
bolond vagy a varga vagy a kukta vagy bárki más, ki az uriemberek
testi-lelki jóvoltát szolgálta, engedelmes cselédül. S a költők maguk is
ezekül s ilyenekül tudták és nézték magukat; hőseiket az urak közül
válogatták, s époly ritkán jutott eszükbe magukfajtát is betolakodtatni
a irodalomba, mint ahogy a szabónak nem jutott eszébe magának öltenie
fel a prémes, virágos, sujtásos és drágaköves mentét. Még a Goethe
Tassojában bizonyos egyenlő rangban áll, a Goethe érzésén belül, a költő
a fejedelemmel, nem tudom, hogy mert vagy noha maga Goethe is udvari
ember volt, s az ő nagyherczege már nem nézte cselédnek. Ám mióta a
világ az intellektuálisoknak áll, az intellektuálisok kezdenek igen-igen
türelmetlenek lenni; kezdenek emberszámba nem venni mást, mint
intellektuális embert s lassankint megírni érdemesnek sem itélnek
másfajtát. Mint ahogy a demokrácziát ma már figyelmeztetni kell olykor,
hogy elvégre a grófok is lehetnek emberek, a költőket sem árt
emlékeztetni, hogy lehet ember, lehet hős, lehet megírás tárgya másfajta
ember is, mint akinek az a mestersége, hogy a maga legbelsőbb dolgait a
mások orrára kösse.

* * *

Régi regények olvasása közben sokszor megzavar a furcsa kérdés: miből
éltek ezek az oroszlánszivű vagy ördögi lelkü emberek? Mi volt a
foglalkozásuk, hogy a nap s az éjszaka minden órájában ráértek elkövetni
az ő bámulatos hőstetteiket vagy rettenetes gazságaikat? Miből telt
nekik az ő drága kedvteléseikre, s mily társadalomban éltek, hogy a
rendőrség oly ritkán avatkozott dolgaikba? A régi regény a foglalkozás
nélkül való emberek birodalma volt, s mint a földi országokon, a mesék
országán is ezért uralkodott a főnemesség. S nyilvánvaló, hogy az egész
regényirásnak mindenestül föl kellett kavarodnia, mihelyt a regény
hősnője nem volt többé az a bizonyos grófné, aki idegesen tépdesi finom
zsebkendőjét, hanem talán éppen az a varróleány, aki a szemét ezen a
finom csipkekendőn vakra varrta. Teszem a mi Kóbor Tamásunk hősei mind
olyan emberek, kiknek regényei esteli nyolcz és tíz óra közé esnek,
mivel elébb munkában van az ember, később pedig kapupénzt kell fizetni.
Az élet e köreiben, nyilvánvaló, nem a külső körülmények váltakozásából
fejlik a cselekmény, mert itt a külső körülmények nemcsak mindig, de
mindenkinél egyformák. Így keletkezik a cselekmény centripetális
törekvése, az emberek belseje felé – s ebből tudnám legjobban
megmagyarázni, a naturalista regényt mint követte oly gyorsan nyomon az
analista regény.

* * *

A novella s a regény közt nemcsak terjedelemre van különbség, hanem
természetre is. A _cselekvés_ lefolyását zavarják a leirások, az
epizódok s az elmélkedések, míg egy _passziv_ történetet érdekessé
tesznek és megvílágítanak. A cselekvő mese ezért rövid, – bőbeszédő
előadásra pedig csak passziv cselekmények valók. Az eszményeket tárgyazó
költői munkákat aktivokra és passzivokra osztanám; drámaiakra s
epikusokra. A régi iskolás műfajoknál maradva: dráma a tragédia, a
vígjáték s a novella, éposz a regény, az éposz s az olyan színdarab,
mint a Faust s Az ember tragédiája. A Toldi Szerelme, amily gyönyörű
különben, abban fogyatékos, hogy Arany János hatalmas erővel drámaivá
tette az époszt, de mégis epizódokkal s leirásokkal zavarta meg a gyors
lepergést követelő cselekményt – gyönyörűekkel, de fárasztókkal, mert
helyükre nem valókkal. Egyszóval: a novella embere _cselekszik_ valamit,
a regény emberével pedig _történik_ valami. A novella hőse egy kristály
magva, mely az egész folyamatot maga idézi elő, s minden szál, minden
sugár ő benne fut össze. A regényé pedig olyan, mint a folyam, mely
lassú indulással keresi föl a legkülönbféle vidékeket, el-elkalandozik,
meg-meg visszatér, mellékfolyókat vesz magába, míg elér a tengerbe: a
házasságba vagy a halálba. A régi regényben a romantika völgyein s
ligetein át hömpölygő folyam volt, míg ma a Styx vize, mely a lélek
sötét alvilágát bujdossa végig. Ez az oka, a regénynek ez a passziv
természete, hogy a mai regények hősei félbenmaradt, energia nélkül való
férfiak, vagy pedig, még gyakrabban, asszonyok. Mert hisz az asszony
természettől fogva arra rendeltetett, hogy ő ne cselekedjék, hanem
történjék vele valami.

* * *

Az öreg Menzel egyszer komoran nézte a földszintről a Wallenstein
előadását. Uj szereposztás volt, uj felfogás, uj diszletek – valaki
bátor volt megkérdezni az öreg urat, hogy’ tetszik neki az egész
história? Az öreg szárazon felelt: «Kérem, én igen érdeklődőm
Wallenstein és a harmincz éves háboru iránt. De mért jő közbe ez a Max
Piccolomini, hogy az ő magánszerelmeivel untasson engem?» Az öreg
rajzoló, aki mindig pontosan és biztosan eltalálta a dolgok velejét, itt
is szabatos volt. Valóban: mi közünk nekünk a Max Piccolomini
magánszerelmeihez, mikor Wallensteinról s a harmincz éves háboruról van
szó? Történelmi dráma csak akkor lehet az, ha a történelem valóban dráma
volt, s szerelem akkor való bele, ha az volt ama bizonyos történeti eset
főmozgatója, sőt ez az eset nem is volt egyéb, mint szerelmi történet.
Ezért gyönyörű, páratlan, igaz, fenséges, csodálatos és örökké friss a
Shakspere Antonius és Cleopatrá-ja, mert ez a szerelem valóban
történelmi jelentőségü szerelem – mint Shakspere után száz évvel Pascal
mondta: ha a Cleopatra orra történetesen pisze, az egész világtörténet
máskép alakult volna.

* * *

Nem a történelmi drámának mult ideje, csak a történelemből
előrángatottnak. Még a magunk történelme sem vájódott be mindenestül
idegeinkbe, pedig a történelmi dráma eseményeinek s embereinek legalább
nagyjában ismerőseknek kell a néző előtt lenniök, különben a szükséges
magyarázatok s fölvilágosítások, a rokonsági összeköttetések feltárása s
az előzetességek vázolása, ezek a szinpadról lehangzó csillagjegyzetek
úgy megterhelik a mesét, hogy a hallgató nem tudja nyomon követni, s
érdeklődése elfásul. Minden nemzet történetében vannak korszakok,
melyeknek emléke kiveszett a közemlékezetből, s ilyenekből Shakspere is
hiába merítene. Aztán meg az, hogy valaki valakit agyonvert, s ezért
aztán őt is agyonverik, magában még nem dráma, s az akasztott ember nem
eo ipso drámai hős.

* * *

A művészet souverain, mindent meg szabad csinálnia, amit meg tud
csinálni. Ha a drámairónak úgy tetszik, hogy ne embereknek, hanem
eszméknek vagy tulajdonságoknak a tragédiáját irja meg: ne legyünk
szűkkeblűek, ehhez is joga van. Hiszen mindnyájan elismerjük, hogy
haladás volt, mikor Hauptmann a Takácsokban ilyesmit próbált. Csak az a
baj, hogy az eszmék vagy a tulajdonságok nem azon nyersen s nem a maguk
lábán szaladgáljanak a világon, sőt, mint az aluminium, csakis
vegyületben találhatók: emberekben és eseményekben. Hogy tehát a
drámaírónak mindenesetre embereket és eseményeket kell szinpadra vinnie:
az éppúgy nem az esztétikusok önkényes kieszelése, s éppúgy a természet
sajátságos fogyatkozásainak szövetkezése, mint az, hogy nincs az a
Liebig, aki máskép jutna aluminiumhoz, mint hogy bizonyos agyagnemeket
tesz kohójába. Az ember pedig akármilyen, de: él. S éppen ez az, amit az
Ibsen emberei elmulasztanak megtenni, ami annál furcsább, mert egyre az
élethez való jogukat hangoztatják. Két árnyék, amint kezet fog egy
halott felett – micsoda gyönyörű kép! Ezzel a képpel végződik a John
Gabriel Borkmann – de Ibsen csak hiszi, hogy csupán végződik. Valójában
már ezzel kezdődött, ezen folytatódott is, mint az Ibsen legtöbb
darabja. S bármit mondotok: ez nem az Észak fogyatkozása. Föltéve, hogy
a skandináv ember csupa alvajáró: az alvajárónak is van lépe, mája,
veséje és főképp vére, mint ahogy van a Jacobsen, a Knut Hamsun s a
Geijerstram embereinek. Csak az Ibsen főztje hasonlatos a zsidó
konyháéhoz, mely a husból előbb kisózza és kiáztatja az élet nedveit, s
a halovány rostokhoz aztán sóval, borssal, hagymával, gyömbérrel és
sáfránynyal hazudja hozzá az élet ízét és szinét. Az elmésség s a
dialektika, a lelemény s a következetesség, az elrendezés s a fölépítés,
a kiszámított egyszerűség s a vakítóan tiszta tálalás materiális,
spirituális és hangulatbeli fűszerszámaival senki biztosabban nem bánik,
mint Ibsen. De vannak, akik futtában lövik le a vadat, a husát azon
párologva nyársalják frissen tört ágra, puszta földön, rőzselángon
pirítják meg – és nincsen ennél jobb étel a világon.

* * *

A februáriusi forradalom ereklyéi közt ott látni egy nemzetőr-puskát,
melynek hegyébe szurony helyett paraplé van tűzve. Ilyen az Ibsen
forradalmársága.

* * *

_Wer den Dichter will verstehen, Muss in Dichters Lande gehen._ Ez arra
is áll, hogy a költőt túlságosan agyon ne sejtelmezzék. Több elmés és
finom kritikus mutat rá, mint szímbolumra, hogy az Ibsen emberei mind
kézi táskával járnak, mintha egyre úton volnának valamely felé. Holott,
aki járt Krisztiániában, tudhatja, hogy ott, nyilván, mert sokan laknak
kívül a városon s csak este térnek haza, majd mindenki ilyen kis
bőriszákkal jár, amiben van hálóing, fogkefe, hajsütő vas vagy sommás
kereset, csak éppen probléma nincs benne.

* * *

Hauptmann Gerhard nagy költő, igazi költő, bár igen kevés dolga sikerült
teljesen. De egy sincs, aminél köny ne szöknék a szemedbe, észrevévén,
hogy mire gondolt ez az ember és mit akart megcsinálni.

* * *

Mikor Sudermannak valamelyik darabját adták nálunk, a mi Bródy Sándorunk
annyira fölháborodott, hogy még német voltát is megtagadta tőle. Ez már
nyilván túlzás. Sudermann úr nem Hebbel, nem Hauptmann, de azért német.
A németség két típusban mutatkozik az emberiség előtt. Az egyik az a
doktor Mayer, aki megtalálta az energia megmaradásának törvényét, mely
ujjáalkotta a tudományt. A másik az a doktor Jäger, aki olyan fehérneműt
talált ki, amit egy esztendőben egyszer kell csak mosni.

* * *

Hebbelről jut eszembe, mily feltünő ennél a nagyon nagy embernél, hogy
főképp verseiben, mennyire küzd a nyelvvel s a formával. A versein
különösen meglátszik, hogy az eleve kész mondanivalóra kívülről rá
erőltetett forma, mely nem segíti a kifejezést és nincs rá szükség a
hatás teljességéhez. Biztos vagyok benne, hogy ha ma élne, nem irna
verset, – ebben csak kora divatjának hódolt. Drámáit sem igen írná
versben, noha a hatodfeles jámbus igazában nem vers, nem az még
Shaksperenél sem, s igazában nem volt az még hajdan való olasz novellás
és fabulista származásban sem. Legfeljebb verspótlék, azaz hogy inkább
prózapótlék, olyan időkből, mikor a próza még nyers, kiforratlan, durva
és kezelhetetlen volt, s a költő, ha lendületes akart lenni, a
vers-ritmus külsőségével pótolta, amit belső numerust a prózának megadni
nem tudott. Ujabban is meg-megtörténik ez, teszem Dickensnél, a bájos
barbárnál (az angol mind barbár egy csöppet), hogy mikor különösen
magasztos lélek feszül benne: egész paginákat ír meg jámbusban. Különben
nálunk is egyik-másik ösztönszerüen tapogatodzó dilettáns is beleesik,
ha különösen zamatos akar lenni, java próza közben az alexandrínusba.

* * *

A Wilde fajtájú pózoló írók olyanok, mint Lenau volt, mikor a
postakocsiban őrültséget színlelt: már ez is őrültség volt. Az igazi
költő akkor is őszinte, mikor komédiázik. Saját magát komédiázza.

* * *

Isten Francziaországot védi, s istent M. Paul Bourget védi. Szegény
isten!

* * *

Dumas fils a nők barátja volt, M. Paul Bourget az asszonyok pédicureje.

* * *

Mikor Dante hítta a császárt: az magasztos volt. Mikor M. Paul Bourget
király után nyöszörög: az nevetséges. Ebbe a különbségbe pusztul bele a
rojalizmus.

* * *

Az idők mesgyéjén álló prófétáknak szomorú a sorsuk; a maguk nemzedéke
számára a tartalmuk túlságosan új, a következők számára pedig a formájuk
túlságosan ódon. Kemény Zsigmondot nem igen érthették meg, akiket a
Dumas père s a Walter Scott játékossága gyönyörködtetni tudott, s nem
igen tudják élvezni, akik a Maupassant s az Anatole France elegancziáján
nevekedtek.

* * *

A Kemény Zsigmond stílusa a tipikus álmatlan-stílus. Olyik helyt
lendületes, magával ragadó, valósággal elmésen és leleményesen kifejező
– ilyenkor az írója kialudt volt vagy lázasan izgatott. Többnyire
azonban bágyadt, pongyola, erőtlen; a mondanivalót az intellektus utolsó
erőfeszítésével éppen csak hogy kifejezett – ilyenkor az írója nyilván
kialuvatlan volt. Különben Balzac is, bár duzzadt a mondanivalótól, majd
mindig pongyolán, kúszáltan s erőltetetten írt, nyilván ugyanezen okból,
mert azért néha és néhol, teszem stilizált boccacciós novelláiban,
föltétlen ura nyelvnek és formának.

* * *

Általában nem olyan szamárság az a _moebius_osdi, mely idegbetegséget
szimatol a szellemi munkások életerajzában. Ezzel a feltevéssel, éppen
az idegbeli rabló-gazdaság okozta álmatlanságéval, és, ami ezzel együtt
jár, a frisseség, az izgékonyság s a memoria egyenetlenségével, sok
pálya görbéjét meg lehet magyarázni. Például olyan irókét, kiknek
pályája hamar és vakító föllobbanás után hirtelen s ettől fogva állandó
hanyatlás. Olyanokét is, akik érthetetlenűl egyenetlenek, s az róluk a
benyomásunk, hogy nem urai a saját képességeiknek, s nem számíthatni
arra, hogy mi kapja meg érdeklődésüket. Innen van, hogy sok megrendelt
dolog balul sikerül, és sok arravaló ember a «legnekivalóbb témát»
kétségbeejtően elrontja.

* * *

A Maupassant tragédiájában bizonyára nagy része volt az asszonynak, –
annak a sok úri asszonynak, aki ez isteni _snob_ mohó vágyának s égő
becsvágynak meghódolt. Van egy novellája, két ilyen nagyúri
asszonyságról, amint forró nyári reggeli után becsípnek chartreusetől, s
ez alkoholos bizalmasságban az egyik édes angyal elmeséli a másiknak,
hogy az ő hat láb magas lakája mennyire szerelmes őbele. Micsoda
mulatság ilyen édes angyal számára az ilyen hat láb magas óriás! Micsoda
húmor van abban, mikor az asszonyka elmeséli, mint zengette ő a lakája
jelenlétében, csak úgy akadémikus általánosságban, a tisztaság
dicséretét – s a hosszú legény mint fürdött meg attól fogva mindennap a
folyóban, s mint árasztott olyan pacsuli szagot, hogy az embernek
belefájdult a feje, s a szobalyányok s a pesztonkák mily hiába epedtek
utána! S egy szép délután, mikor a szép asszony a szép inassal magában
kocsikázott ki, hirtelen rosszúl lett, s aléltságában fűzőjét a szép
lakájjal oldatta meg… A menyecske csönget, s a novella végén az ajtóban
áll a legény, reszketve, némán, mint egy szerelmes szobor. – Ez
Maupassant egyik legjobb, legpokolibb szarkazmusú novellája. Ily pokoli
kegyetlenséggel csak saját magukat lehet kikaczagni.

* * *

A magyar paraszt, tudvalévő, a világ legértelmesebb s
legtisztességtudóbb parasztja. Ezt mindenki tudja, mindenki vallja. S
tudja ezenfelül azt is, hogy ezt a derék parasztot orra alá dörgölik
mindenkinek, a ki nem hatóságilag engedélyezett hazafiság szerint
szereti a hazát. A magyar paraszt a múlt és a jövendő, a netovább és a
mindtovább. Jó. Annál különösebb és észrevenni valóbb, hogy ez a dicső,
ez a remek fajta minden esztendőben vármegye szám fordít hátat
hazájának, s megy tengeren túl. Ennek, úgy-e bár, nyomának kell lenni
abban az irodalomban, melyre hivatalból nyomták rá az elismerő bélyeget,
hogy csak ez a magyar, ez az igazi? Nos: nincs. Igen szép könyvek és
novellák szólnak arról, hogy’ eszik, hogy’ alszik, hogy’ szeret, hogy’
vásárol kaszát, hogy’ betegszik meg, hogy’ hal meg, vagy hogy’ gyógyul
meg a magyar paraszt. De sehol sincs megírva, hogy’ éhezik a magyar
paraszt, hogy’ lázad föl, hogy’ sustorog benne a gyűlölet, hogy’ szánja
rá magát, hogy itt hagyja ezt a földet, melyhez beteg szerelem köti
minden porczikáját. Az úr meg a paraszt a mi elbeszélő irodalmunkban még
mindig a régi olajnyomatos stílusban lakik és mosolyog együtt, a szó
minden értelmében kinyalt rokokó bájosságában. Egy csöpp izzadság nem
párállik, egy csöpp igazság nem öklöződik ki ebből az ártatlan
költészetből. A magyar politikusok úgy politizálnak, mintha a harminczas
években élnének, s a magyar írók úgy írnak, mintha a magyar paraszt s a
magyar birka otkolonyban fürödne. Csak orruk ismeri a magyarságot, amint
alája dörgölték, de szemük még mindig nem tanúlta meg, hogy meglássa.

* * *

Nincs utálatosabb a foglalkozásosan hazafias történetírásnál. Azaz hogy
van: a szeretetlen történetírás. Mindig viszket a tenyerem, ha Bonfinit
olvasom. Itt élt a zsírunkon, de egy-egy régibb krónika figyelmesebb
átolvasása, egy leveles láda lelkiismeretes átlevelezése ára fáradságra
sem méltatott bennünket, mikor rólunk írt. Annyira lenézett bennünket,
hogy művelt ember létére mulat a mi dolgainkban való járaratlanságán. Az
élősdi.

* * *

A régi erdélyiek óta alig vannak memoire-íróink; helyüket kiszorították
a krónikás anekdotázók. S ez is jobb a semminél; ha, Macaulay szerint, a
tudománynak szüksége van téglahordókra s malterkeverőkre, a történetírás
sem lehet el olyan mindentudók nélkül, akik, mint a tótasszony a
fásszekér után, lélekszakadva futnak a história szekere után, hogy
visszadobják rá, ami lepotyog róla.

* * *

A helyes magyarság törvényeit pontosan és teljesen kifejtenünk nem
sikerült eddig sem a _parasztok együgyü csacsogásából_, sem a Pázmány
Péterek tudatos nyelvmüvészetéből. A megismerésnek csak addig az első
fokáig jutottunk el, hogy tudjuk, hogy nem tudunk, s nyelvészeink az ő
nyelvőrködésükkel veszedelmesen hasonlítanak a majomketreczek népéhez,
ahol a lakók egymás bundájában kereskednek, diadallal eszik meg, amit
találtak – és ebből élnek.

* * *

A magyar nyelv dolgának nem II. József ártott, hanem Metastasio.
Magyarok voltak-e azok a tánczmesteri és _concetti_s lelkek, akiknek a
mi _állat, állandó, állhatatos_ szavunk nem volt elég kifejező s elég
előkelő, s meg kellett gyarapodnunk az _anyag_ s a _szilárd_ szóval?

* * *

S a mi tősgyökerességeink! Ki a megmondhatója, hogy abban, amit ma a nép
beszédjében tősgyökerességnek érzünk, mennyi a latinosság s a
németesség? Az igen messzi finn és török filológián kivül mi
ellenőrzésünk van erre? A latinból szolgamód, sőt e szolgaiságával
kaczérkodó, mert abban kultúrtettet látó kódexfordítások? Teszem a
Károli Gáspár németből való s igen ügyefogyott biblia-fordítása révén
éppen népi nyelvünkbe teméntelen sok németesség szivárgott bele, melyet
ma mind kenetes tősgyökerességnek érzünk.

* * *

Az Arany János tudatossága kisérteties. A Buda Halálának hun szájba
adott metaforái közt nincs egy is, melynek adatai ne fordulhatnának elő
pusztai és vadásznép ismeret- és gondolatvilágában.

* * *

A hasonlat arra való, hogy egy rövid képben pontosabban mondja el
mondanivalómat, mint köteteken át való kifejtéssel tehetném. De csakis
erre való; olyan, mint beszéd közben a gesztus. Rettentőek azok az
emberek, akik egyre gesztikulálnak, s azok az irók, akik ok nélkül
halmozzák a hasonlatokat.

* * *

Ám azért ne nézzétek le a gesztust – ne legyetek ebben a merev
angolszászok dupejei. Nincs az a kidolgozott nyelv, mely tökéletes
tolmács volna – elmédtől a nyelvedig annyi minden elpotyog, hogy valóban
a kezed kell hozzá, hogy legalább egy részét megmentsd. Aki eltilt a
gesztustól, az arczjátéktól s az éneklő beszédtől, beszédedet egy csomó
kulturfokkal taszitja mélyebbre.

* * *

Idézni csak ritka vagy új mondást szabadna, mey mindenkinek a nyelve
hegyén ott kisértett dolgot bökkent ki végre szerencsésen. Vagy, igenis,
egészen régit s közönségesen ismertet, mely már rég nem azt jelenti,
amit jelent, hanem ezer használat rendjén ezer új vonatkozást szedett
magába, s valamennyit egymaga pótolja.

* * *

Bámulatos, hogy a költői dikczión is mennyire úr a _valeur_ törvénye. A
jó költőnél minden szónak megvan a maga helyzeti energiája. A
legelkopottabb szó, melynek hallatára idegeink már alig rezzennek meg,
helyes alkalmazással egész világokat varázsol elénk. Goethe ezt irja a
_Mignon_ versben:

  Und Marmorbilder stehn und sehn mich an…

Itt az elkopott s a semmitmondó _stehen_ ige tökéletesen kifejezi s az
olvasóban fölkelti azt a hatást, amit szobrok, főképp antik szobrok
látása szokott benne fölkelteni. (Statue!). Igaz, hogy az antik hatást
még a _sehn mich an_ is neveli. _Und Marmorbilder stehn und sehn mich
an…_ le se kell hunynom a szemem, hogy magam előtt lássam a loggiákat, a
bolthajtásos tornáczokat, fehér, néma, vak és közömbös szemükkel mégis
vesémbe néző szobrok sorával. – Vagy Arany Jánosnál, mikor a nagy
jelenet után Toldi elmegy Piroskáéktól:

  Nagy keserű búgás leve bucsuzása,
  S ment, hogy soha többé Piroskát ne lássa.

Erre a _ment_ szóra mintha a Gellérthegy zuhant volna bele a Dunába; a
folyó megnyilik, fölcsap az égig, lezuhan, háborog, és utána csend és
pusztulás

* * *

Ha költő volnék, s könnyen és bőven termelő: becsvágyam volna, hogy a
magyar vers dikczióját is szigorúan megkössem, úgy mint a prózáét, s
ahogy meg van kötve a franczia vers dikcziója. Művészetem épen az volna,
hogy versemet a telekkönyvi kivonatok mondatkötésében írjam, de azok
mégse legyenek telekkönyvi kivonatok. Ez persze csak egyéni sportom
volna, senki másnak nem ajánlom, hiszen inkább a mi versünknek nagy java
az _inverzió_nak, a szórakás és mondatfűzés szabadságának tág
lehetősége, s mi volna a Buda Halála ilyen sorok nélkül:

  Bíró ha itélnék, kalmár noha mérnék:
  Ilyen igazságot tenni bizony félnék.

Művészet dolgában azonban mégis igazam volna. Bizonyos, hogy a megkötött
nyelv magasabb fejlődési fok a szabad nyelvhez képest, úgy mint a próza
magasabb fejlődési fok a vershez képest. Valójában a vers a kötetlen
beszéd s a próza a kötött – s a régi s a fejletlen népeknek, s ma is a
népnek költészete költőibb a teljesen kiművelt nemzetekénél. Az angol
vers, még a Poe raffinált, a hivatalos költők akadémikus verse is szinte
friss barbárság a legvadabb francziáknak vagy épen D’Annunziónak
verseihez képest. Kötött nyelvű versekben aztán abban volna a költő
főművészete, amit föntebb a szók helyzeti energiájának neveztem.

* * *

Könnyen, bár méltatlanul ki lehet figurázni s karrikaturává torzítani a
filologizáló irodalomtörténetet. Érdekes, bár nem fontos, hogy a
_Szózat_ból, ha nem is tudnám, ki írta, ki tudnám olvasni, hogy
dunántúli ember, mert így rímel:

  Nincsen számodra hely…
  Itt élned, halnod kell…

tehát a _hely_ szót nyilván _hel_nek ejtette. Ám ugyanígy be tudnám
bizonyítani azt is, hogy Arany János meg Petőfi pöszén beszélt, mert
Arany János az _sz_-et _f_-nek ejtette, ilyen rímet írván a Szondy két
apródjába:

  Immár fedi vállát bíborszinű kaftán…
  Odakünn hideg éj sziszeg aztán…

Petőfi pedig az _r_-et ejtette _v_-nek, mert ő meg így rímel:

  Gyermek vagyok, gyermek lettem ujra,
  Lovagolok füzfasípot fujva.

* * *

A magyar hangsúlyos vers abba ment tönkre, amibe a magyar zene: hogy
fejlődésében megakadt, mert elrejtezett a népbe. A kurucz idők végéig a
magyar zene s a magyar vers gazdag és váltózatos volt, s minden sajátos
volta mellett együtt haladt a nyugati haladással. A Balassi s az Amadé
strófái vetekszenek az olasz strófákkal. De mikor rajtunk ütött az
idegen világ: a magyar nyelvvel együtt a magyar vers s a magyar zene is
leszorult a nép körébe, s e szükségkép szűk körnek szükségkép egyszerű
és kevés foglalatú világához bizony hozzásorvadt és hozzászegényedett.
Mire aztán magyar nyelv, magyar vers, magyar zene újra mindeneké lett,
még a réginél is szűkebb lett már az új világ és minden rétegek új
tartalmának befogadására.

* * *

A magyar vers ellen sokat vétkezett az elmélet. Majd annyit, mint a
magyar nyelv ellen. Az oka is egyforma lehetett; akik a magyar
nyelvészetet megkezdték, többnyire nem ismerték a magyar nyelv
törvényeit, s akik a magyar verselő elé szabályokat szabtak, többnyire
nem érezték ki a magyar vers belső törvényeit, kivéve, természetesen,
Arany Jánost. De még ő is hibázott néha; hiba, a magyar vers lelkével
ellenkező például a ragrím ellen való hadüzenet, melyben ő is részt
vett. A rím nem véletlenség s nem pusztán ügyesség dolga. Köze van a
tartalomhoz, a vers mondatszerkezetéhez, s ezen belül a gondolat
menetéhez. A magyar versnek, mint különben minden versnek, nemcsak külső
formája van, hanem belső is, s a külső forma tükre a belsőnek. A magyar
ritmus nemcsak ütembeli, hanem gondolatbeli is, s a magyar strófa a
gondolatmenetnek is szakasza, melyen belül a párhuzam s az ellentét
uralkodik, mind a kettő módosított ismétlés formájában. Ez ismétlésnek
külső formája pedig épen a mondatnak szintaktikai és grammatikai
egyformasága; a második sor tartalmában fokozhatja vagy ellentétbe
állíthatja az elsőét, de ugyanolyan mondattani formában, ugyanolyan
szórendben és grammatikai alakban, mint az elsőé. A sorok végén tehát
ugyanazon grammatikai kategoriáju szó áll, ugyanazon esetben vagy módban
– s ha e szók rímelnek, e rím ragrím.

* * *

A verselés kitanulhatatlan dolog; kitanulhatatlan, mikkel okoz a vers
olyan érzéki hatásokat, melyek erősítik tartalmának értelembeli
hatásait. Néha mulatságos, micsoda ilyen titkokra bukkan rá az ember.
Itt van Petőfinek ez a négy sora:

  Elvittelek volna, mint nap a harmatot,
  Mint az esti szellő a rózsalevelet –
  De most, mint a nyilvesszővel a zaklatott
  Megsebzett oroszlán: ugy megyek el veled.

Ennek harmadik sora verstan szerint gyalázatosan rossz; hiányzik belőle
a diæresis; alexandrinus létére nem oszlik pontosan két félre:

  De most mint a nyilvesz|| szővel, a zaklatott…

Azonfelül rossz az is, hogy az oroszlán főnév két jelzője közül az
egyik, a _zaklatott_, a harmadik sor végén van, a másik, a _megsebzett_,
a negyedik sor elején, tehát a mondat tagolódása nem esik össze a
versével. Mindazonáltal ez a vers gyönyörű, s a két utolsó sornak
diæresis és sorvég nélkül való egybepatakzása olyan hatalmas és
tombolásában is méltóságos erővel csap le idegeidre, mint a megsebzett
oroszlán ordítása és futása, mely más, mint a megsebzett macska
jajgatása és elinalása.

* * *

A klasszikus költőket lehetne is, kellene is fordítás közben
modernizálni. De a legkülsőbb formát, a versmértéket megváltoztatni
kényes, mert a külső mérték belső gondolatmenetet tükröz vissza, s aki
ezt felforgatja, könnyen a vers lelkét zilálja meg. Főkép nálunk, ahol
(jól tették-e, rosszul, arról ma hiába rekriminálunk) megpróbálkoztak a
nyugati s az antik versmértékkel – s a próba, sajnos, sikerült, mert
nyelvünk, sajnos, időmértékes versre is alkalmas, vagyis a versnek olyan
rendjére, mely gondolatainak rendjétől elüt. Az idegen mértéket ma már
aligha irthatjuk ki verselésünkből; a magyar mértékkel úgy vagyunk, mint
a magyar köntössel: vagy paraszti ruha, vagy ünneplő, de hétköznap angol
gunyában járunk. Nem mondom, hogy egészséges hagyomány, azt sem mondom,
hogy szükségkép lett (a XVIII. század derekáig költőink magyar mértékben
ültették át hozzánk a nyugati strófákat) – ám e hagyomány megvan,
egybenőtt érzésünkkel, s elevenbe vágnánk, ha kimetszenők. Ám az antik
versben egyet mindenesetre modernizálhatna a fordító: az istenek, a
hegyek, a folyók s egyebek nevét, olyankor, mikor ezek csak
megszemélyesítések vagy jelképek. _Jupiter, Ceres, Mars, Hadria:_
latinul egyebet jelent, mint magyarul; a latin azt érezte s gondolta
hallatukra, mint mi az _isten, föld, háború, tenger_ hallatára.
Gimnazista koromban megpróbáltam ilyenfélekép lefordítani a _Justum ac
tenacem_ ódát. Két első strófájára most is emlékszem s ideírom; mértékre
sántit, nyelvre döczögős, de megmutatja mire gondolok:

  Ki szándokában állapodott s igaz:
  Sem a sokaknak rosszravivő szava,
  Sem a nagyúr parancsos képe
  Nem teszi lelkiben ingataggá;

  Sem a tengernek bús haragos szele,
  Sem a nagy isten rettenetes nyila –
  S ha sarkiból kiroppan a föld,
  Nem remeg ő, ha lesujtja romja.

* * *

Két év óta az európai sajtót bejárja az ébenfából faragott drámairónak,
Henri _Becque_-nek talán egyetlen megmaradt verse: a _Je n’ai rien qui
me la rappelle_. Megpróbáltam lefordítani – eredeti formájában, mert
hiszen ez az aczélból kovácsolt vers _belül_ is szonett. Vesződség
közben azonban magyar mértékben is igyekeztem összekalapálni. Ime
mindkét formájában:

  A neve nálam már nem él,
  Emlékem tőle nincs egyetlen:
  Se kép, se hajfürt, se levél –
  Gyülöltük egymást mindaketten.

  Én durva voltam és kevély,
  Ő lángoló volt és kegyetlen –
  Igy szeret a hűtlen személy,
  S én boldogtalan így szerettem.

  Egy napon, annyi köny után,
  Üdvösség, csóközön után
  Mégis csak elszakadtunk végül,

  Mint két ellen, ki kimerült,
  Kit már a gyülölség se fűt
  S kiejti a fegyvert kezébül.

  Nincs tőle semmim, hogy eszembe juttassa:
  Emlékbe hajfürtöm, nincsen róla képem,
  Levelét nem őrzöm – gyűlöltük mi egymást
  Mindenféleképpen.

  Én nekidurvulva, dühösen szerettem,
  Ő gyötre kegyetlen’, búja szerelemben –
  Igy szereti egymást hűtelen asszony meg
  Boldogtalan ember.

  Egy nap széllyelmentünk, idegenné válva,
  Annyi üdvösségnek, annyi csóknak, annyi
  Könyűnek utána,

  Mint két konok ellen, összetörött, megvert,
  Kit már a gyülölség sem kapat erőbe,
  S elejti a fegyvert.

* * *

Zsidóról való fordításra a mi nyelvünk és verselésünk igen alkalmas,
nyilván a keleti gondolkodás, a gondolat menetével való verselés
közösségénél fogva. Főképp a magyar alexandrinus, ez a testté vált
antithezis és parallelizmus. Valamikor megpróbáltam a Jeremiás Siralmait
ilyen mód lefordítani. Az elejét ide irom:


ÉCHÓ.

Jeremiás Siralmai első fejezetéből.

  Jaj, milyen magában ül az özvegy város,
  Aki oly népes volt, ma milyen magányos,
  Aki olyan úr volt, jaj, ma milyen szolga,
  Tegnap hatalom volt, ma hübér a dolga!
  … Éjten-éjjel könnye végig pereg arczán,
  Barát is ellennel üte pártot harczán,
  Szakmányba, robotba veretett Jehúda,
  Szorosba szorúlva menekülő útja…

  Síoni útakon vándorok nem gyűlnek,
  Puszta kapui közt ünnepet nem űlnek,
  Sóhajtoz a papja, szüze jajveszékel,
  Önnönmaga terhe keserű kedvével.
  Ellenese fő lett, boldog a bántója, –
  Isten e sort rája sok büneért rója,
  Isten akaratja, hogy rabszíjjra fűzve
  Fiait az ellen maga előtt űzze.

  A Sion leánya szépsége leolvadt,
  Fejedelmi futnak, mint a bujdosó vad,
  Mint a kergetett őz, legeletlen, étlen,
  Üldői elébe roskadva erőtlen…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

  Napjaiban búnak, gyötretve a gondtól
  Jeruzsálem a mult hunyt fényire gondol;
  Segitetlen hullott ellenség kezébe,
  Nevetik a vesztét, nincsen aki védje;
  Bűnös Jeruzsálem, mint a kivert némber,
  Megveti, ki látta meztelenségében,
  S hogy szennye befolyta ruhája szegélyét
  Szörnyű sülyedésben nem látta be végét.

  Nézdd nagy bajom, isten, hogy’ nő meg az ellen,
  Hogy’ nyujtja ki karmát sok kincseim ellen;
  Nézd, szentek szentjébe a pogány had árad,
  Községedből őket noha ki is zártad.
  Zokog az éhes nép, betevője nincsen,
  Kenyeret vásárol a sok ősi kincsen,
  Megromlik a lelke étlen, kenyeretlen:
  Ó, nézdd, örök isten, milyen falánk lettem!

  Nem kivánom néked, vándor utas ember…
  Tekints ide, szánj meg nagy veszedelmemben,
  Gyászt láttatok-é már, mint mostan amílyet
  A haragos isten im énvelem űlet?

  Csontomba magasból üszköt leröpített,
  Lábam elé hálót vesztemre terített,
  Megtépte a szívem, megtörte a lelkem,
  Jaj, a pusztulásnak dobott oda engem!

  Kezében az Úrnak bűneim igája:
  Nyakamba keríti, szorosra viszálja;
  Idegen kéz tartja leszögezve vállam,
  Idegent hítt isten gyülekezni nálam.

  Hőseim’ szétzúzva hullatja a porba,
  Mint őszszel a szőllőt, szüzeim tiporja,
  Nincs, aki vigaszszal lelkemet éleszsze,
  Nyakamon az ellen és fiaim messze…

* * *

A mi parasztunk húsevő állat – s nem tudom, ez kulturképtelenséget vagy
kulturképességet jelent-e. Elmélet szerint kulturképességet kell
jelentenie; mentül nagyobb igényű a nép, annál nagyobb a fogyasztás, a
termelés, az erőkifejtés, a kultura, s minden kulturnemzet
meggazdagodása alsó osztályai igényeinek megnövekedéséből származott. De
viszont nálunk nem a husevő magyar paraszt boldogul, hanem a fukar s
rosszul táplálkozó sváb. S magyarnak elképzelhetetlen, micsoda
szegénység volt az, melyből a német népek mai gazdagságukba fölverődtek.
Van Gottfried Kellernek egy svájczi novellája, melyben egy kisvárosi
család idilljét rajzolja, amint a gyerekek összevesznek a kásás tál
körül, mert kiki úgy ás kanálkájával mesgyét a kásába, hogy a tetejére
öntött zsír őfelé ömöljön. A gyerekek azon a csöpp zsíron vesznek össze,
mely a halom kása tetején árválkodik – s ez a svájczi költő szemében
idill! Vagy van Hebbelnek egy szép verse, melyben elmeséli, hogy mikor a
multakon elmereng, apja-anyja képével egy kutya alakja is kikel a
sírból. Ez a kutya volt néki dajkája, nevelője, gondviselője, játszó
pajtása, akivel együtt játszottak, együtt háltak, egy kenyéren éltek.
Igy tartott ez mindaddig, míg, mint a vers mondja, a kutyának bűnül nem
rótták fel, ami a fiúnál erényszámba ment: azt, hogy nőtt és
gyarapodott. A kenyér nem futotta kettőre, a kutyát el kellett adni s a
kis fiú magára maradt, nevelő és pajtás nélkül – s ezt nevezik ők
gyermekkori emléknek!

* * *

Mintha igaza lett volna Plátónak, aki szerint e földre küldetésünk előtt
az ideák országában éltünk, s a földi dolgok fogalmait onnan hoztuk
magunkkal: vannak írók, akik a nosztalgia szépítő s alakító
emlékezetével nézik a dolgokat, s bár világosan látják azokat,
olyanoknak írják le, aminőknek csak kéne lenniök. Részletekben
realísták, az egészben fantaszták, s aki írásaikat szó szerint veszi és
logikával méri, úgy jár, mint a mosómedve, ha czukrot kap: addig
mártogatja a vízbe, mig elolvad a talpai közt.

* * *

Vannak derék, illedelmes, megnyugtató írók, akiknek kerítés van elméjük
körül s az én elmém kerítéseit sem bántják. De vannak komisz, tolakodó
és nyugtalanító írók, akik nemcsak maguk látnak tovább az orruknál, de
engem is rákényszerítenek, hogy tovább lássak, vagy legalább is tovább
nézzek. Lelketlenségük abban áll, hogy a pénzemért nem is a saját
gondolataikkal ajándékoznak meg, hanem magamból préseltetnek velem új
gondolatokat, s mikor leteszem könyvüket: nemhogy megszabadulnék tőlük,
de akkor kezdenek igazán velem lenni. Azok az igazán nagy könyvek,
amiket az olvasó kétségbeesetten tesz le: Hát kellett ez nekem?!



HOLUBÁR.

Hatszáz éve, hogy Petrarca született, ötszázharmincz, hogy meghalt, s az
ő szonettjei mégis… hadd állok itt meg egy perczre.

Az öreg Spencer hátrahagyott önéletrajzában feltűnést keltett vagy húsz
sor, melyben a vén angolszász az ő szokott száraz öszinteségével
megírja, hogy nem ismer unalmasabb s nevetségesebb olvasmányt a régi jó
Homérosznál. Semmi sem tetszik neki benne. Még a világról való gyermeteg
felfogás sem, melyet inkább barominak itél, mint gyermetegnek. Még az
események sem tetszenek neki, melyek, úgymond, utálatosak s egyhangúak.
Még az emberek sem, akik egyszínű árnyékok. Még az előadás bája sem
kapja meg, még a híres állandó jelzők sem gyönyörködtetik, sőt ezek
azok, amik különösen kétségbeejtik, őszi eső módjára kopogó
egyformaságukkal. Az olvasó megdöbben, de aztán elgondolkozik, mint
mindenen, amit Spencer ír. Lehetséges ez? Ennyire tévedtek volna
évezredek, vagy legalább is évszázadok, melyek műveltség s ízlés
dolgában a mi ágyunk megvetői voltak, s amiken végig, mind e mai napig,
a művelt európai emberiség gyönyörűséggel olvasta, iskoláiban örök
mintának tanította Homéroszt? Vagy Spencer tévedt volna ennyire, az a
Spencer, ki nemcsak hogy Arisztótelesz és Spinóza óta a legtöbbre
gondoló elme volt, de, különösen kisebb tanulmányaiban, a leglégiesebb,
a legművészibb művészetnek: a stílusnak oly finom megértője? Hiszen
igaz: mi mai emberek a homéroszi verseket bizonyára nem élvezzük
ugyanazzal az élvezettel, mint a régi görögök. Világuknak ismeretével,
czélzásaikról való tájékozottsággal, sajátosságaik iránt való türelemmel
kell nekikülnünk – csupa megszerzettséggel s eltökéléssel, amire a régi
görög csakúgy nem szorult rá, mint mi nem, ha nekiülünk olvasni Miltont.
De végre is a mai művelt japán vagy indus ember, ki más vallás és más
világnézet hagyományaiban nevelkedett, ugyanúgy állhat szemben Dantéval
és Miltonnal, mint mi állunk szemben Homéroszszal vagy Kalidászával – s
lehetetlen, hogy a Dante borongó fönsége, a Milton fülledt szertelensége
meg ne kapja még akkor is, ha minden sorához lexikonból s szótárból kell
kikeresnie az értesültséget. Hiszen éppen Dantéval magunk sem állunk
sokkal jobban, sőt sokszor azzal az örökkévaló költővel sem, ki nálánál
ötszáz évvel áll hozzánk közelebb: Goethével. Ki olvassa, még
fajtájabeli ember is, Dantét, Shaksperet, Goethét azzal a meg nem
akadással, azzal a tökéletes vele egy úton járással, mint ahogy mi
olvassuk Arany Jánost, s általában a mai minden nemzetbeli művelt ember
olvassa például Gustave Flaubert-t? Mindazonáltal ki ne érezne
olvastukra szinte testi gyönyörűséget, s kinek ne fokozná e
gyönyörűségét, ne tenné ízesebbé s változatosabbá, hogy hol itt, hol ott
olyasmire akad bennük, ami magában véve, a mi mai ízlésünk szerint, már
szárazság, ízetlenség vagy értéktelenség, de az _egészet_ éppúgy
megízesíti, mint az ételt a fűszerszám, ami magában szintén
élvezhetetlen. Nem, Spencernek bizonyára nincs igaza, Homéroszról
szólván. Nemcsak a jó Homérosz: a jó Spencer is aludt néha; ő is olyan
volt, hogy ami ereje volt, az volt fogyatkozása is, s ez a csupa
tudatosság és csupa értelem ember nem tudta átérezni az együgyűség s az
ártatlanság bűbáját. Nem, Homéroszról való itéletében nincs igaza, de
igaza volt abban, igazi spenceri cselekedetet mívelt azzal, hogy ez
itéletét le merte írni. Mert ahogy ő volt Homéroszszal, úgy vagyunk
sokakkal, kiket a hagyomány nagy művészekül állít térdhajtó tiszteletünk
elé, és sokan, kik művészi átérzésre fogékonyabbnak merik magukat itélni
az elfogult öreg angol tudósnál. Sokakban gyönyörködünk vagy elhitetjük
magunkkal, hogy gyönyörüségünk telik bennük, kikkel szemben ez érzésünk
csakis eltökéltség, s vagy gondolat vagy bátorság nélkül való meghajlás
a hagyomány tekintélye előtt. Idegeinket hihetetlen könnyűséggel csalja
meg a sugallat – hogyne csalná meg épp azt a fajta itéletünket, a
művészit, mely tisztára idegek munkája? De ha, megfordítva: kellő
eltökéltséggel, fegyelmezett függetlenséggel úgy ülünk neki olvasásuknak
vagy úgy fogunk bele nézésükbe vagy meghallgatásukba, hogy csak az
tessék bennük, ami igazán tetszik: nem egygyel szemben feltámad bennünk
a szentségtörő kérdés: ugyan mi tetszhetett ezen a mi szegény apáinknak,
őseinknek, hajdankori embertársainknak?!

Itt van példának a derék Petrarca. Az irodalomtörténetnek legkihívóbb
incselkedése, hogy történeti hatás, nyelvi jelentőség s időbeli sorrend
az olasz irodalom történetében ezt a férfiút elutasíthatlanul melléje
állítja éppen Danténak és Boccacciónak: egyiknek a legfenségesebb,
másiknak a legüdítőbb jelenségnek, kikről azon időkből művészi s emberi
mintáinkról emlékezésünk maradt. Petrarca sem nem igazi költő, sem nem
igazi művész. Nem is lehet költő, mert nem őszinte, nem is lehet művész,
mert pedáns. Kieszelt érzelmeivel, kicsiszolt formájával tipusa azoknak
az irodalmi iparosoknak, kik manapság vagy akadémiai ódákat, vagy
operetti versikéket írnak, aszerint, hogy a közönség mely rétegénél
számítanak fogyasztókra, s az üzlet mely ágában igyekeznek
egyedárúságra. Megjegyzem, hogy én ezen kortársainkról a világért sem
akarok becsmérlően szólani; a fogyasztás azt mutatja, hogy szükség van
rájuk, a szükség pedig jogot ad nekik az életre – s a kellő szerénység,
maguk értékelésében a kellő alázatosság határain belül, s valameddig
maguk sem követelik, hogy munkájuk értékelésében az igaz művészek mellé
állíttassanak: keresetük s munkásságuk éppoly tisztes, mint minden egyéb
ipari foglalkozás. Ám Petrarca nem tekintette magát ilyen
mesterembernek, s joga volt, hogy ne tekintse, mert mások sem
tekintették annak. Ha ő maga kételkedett volna tehetségében s
hivatottságában: ott volt egész kora, mely elandalodott az ő költészete
báján; ott voltak társai, a nagy költők s nagy művészek, kik társuknak,
sőt mesterüknek tekintették. Ha előre lát vala századokba: századok
itélete erősítette volna meg önérzetében, s ha nem veti meg, mint a régi
magyar krónika, a köznép együgyű csacsogását, erősítésül s igazolásul
szállott volna fel hozzá e mélységekből költészetének viszhangja. Ez nem
lehet csalás s nem lehet képzelődés. Petrarca sem nem igazi költő, sem
nem igazi művész, de az emberiség számos nemzedékére, s e nemzedékeken
belül vezérlő s ihletett itéletű lángelmékre azon mód hatott, ahogy csak
a legnagyobbak hatását tudjuk elképzelni. Az életben sokszor találkozunk
hivatalosan s a közvéleménytől elismert előkelőségekkel, kiknek ez
elismertetését sehogysem tudjuk tehetségükkel arányban levőnek
tekinteni. Ilyenkor azt mondjuk, hogy nincs ugyan tehetségük, de megvan
bennük az érvényesülés tehetsége. Miben áll e tehetség? Abban, hogy
olyasmiket cselekszenek, amik az embereknek jól esnek. Ugylátszik,
vannak költői, festői vagy egyéb ily szépművészeti alkotások, melyeknek
szintén _ez_ a tehetségük van meg. Nem jók, de jól esnek az embereknek,
s valameddig az emberek nagy többségének jól esnek, addig olybá kell
vétetniök, mintha jók volnának.

A lélektan tudományának mai csudálatos nekilendülésében, melyben annyi
kiváló elme kutatja a művészet lélektanát is: néhány legkiválóbbnak
érdemes volna magát a _divat_ lélektanára vetnie. Hiszen máris
megállapított igazság, hogy annak: mit érzünk szépnek, tartalma s
természete csakúgy változik ismereteink változásával, mint azé, hogy mit
érzünk jogosnak, erkölcsösnek s igazságosnak. De érdekes volna ugyanily
törvényszerűen kiszűrni, hogy mi az és van-e egyáltalában a világon az
az _általános emberi_, amiről Goethe idejében annyit beszéltek; vagyis
mi az a szép, ami minden időkben s mióta emlékezünk, egyformán a szépség
hatásával volt az emberi érzékekre, függetlenül az idők váltakozó
divatjától? Ez egyszerűnek tetsző kérdés, csak az benne a kényes, hogy
körülbelől ellentmondás, mert majdnem azt kérdi: mi az, ami minden
időkben a szép érzését keltette föl az emberekben, függetlenül attól,
hogy mi kelti föl bennük a szép érzését?! Mert amily igaz, hogy a
tekintély sugallata sok divatját mult szépséget fogadtat el szépség
gyanánt a lelke mélyén unatkozó unoka előtt, olyan igaz az is, hogy a
divat nem puszta sugallat; hogy keletkezése s uralma idejében az, ami
divat volt, valósággal s a tekintély sugallata nélkül is tetszett az
embereknek; hogy megragadta s elandalította őket, hogy viszhangzott
lelkükben s belemarkolt idegzetükbe, oly hatalommal, mely érthetetlen az
unoka előtt. Különösen érthetetlen, ha éppen olyan régiekről van szó,
kiknek nagysága s fensége még az unoka itéletében is változatlan épen
ragyog; kiknek elméjéhez s értelméhez a mai ember is úgy tekint föl,
mint legfejlettebb példájához az emberi lélek képességeinek. Ilyen
esetekben különösen bele kell őrülnünk abba, ha tudomásul vesszük, miben
tudott gyönyörködni például Lionardo, kit értelem, itélet s ízlés
dolgában az emberiség legnagyobb nevelői közé kell számítanunk még akkor
is, ha, amit inkább csak sejtek és bizonyítani semmivel sem tudok: ha
elméleteinek s kitalálásainak egy része nem az ő maga elméjében termett,
hanem az araboktól tanult lett volna. Lionardónál, az ő feljegyzéseiben,
számos anekdota is található, amiket a nagy ember itt-ott hallott, s
amiket bizonyára nem jegyzett volna fel, ha nem mulattatják s nem
gyönyörködtetik. Nos: ezek az anekdoták oly együgyüek, oly alantasak s
kézzel foghatók, hogy hozzájuk képest a lőcsei kalendárium csupa Anatole
France-i czélzás, finomság és irónia. Valamennyinek a hagyományos
_megadta neki_ a csattanója; mind akörül forog, hogy miután egyik ember
a másikat lemarházza, a másik milyen módon adja tudtára az egyiknek,
hogy emez a marha s nem ő. Ezenfelül ez anekdóták a nagy Lionardo
előadásában még hosszadalmasak is; oly nehézkesen vannak elmondva,
hegyük úgy elvész az előadás s az elmélkedés körülményességében, hogy
ilyen terjedelműre a mai iró nagy lelki események taglalatát meri csak
szétlapítani. S Lionardónak mindez tetszett! Lionardót ez megnevettette!
A Lionardo értelmét e fordulatok megcsiklandozták, s a Lionardo
formaérzékét e megszerkesztés kielégítette! Foglalkoztatta, megkapta s
kielégítette, csakúgy, mint ahogy a Petrarca költészete századokon át
valóban gyönyörködtetett, valóban meghatott, elandalított, még
bátortalan, szinte bocsánatkérő utánzásra is serkentett olyan művészeket
s elméket, melyek az értelem fellegvárában, a művészet kincsesházában
nagy magasságban s dús gazdagságban tündökölnek a Francesco Petrarca
földszintes pipereboltja fölött!

Holott a mi mai érzésünk szerint Francesco Petrarca sem abszolute, sem
relative nem nagy költő, mint ahogy nem tudjuk sem abszolute, sem
relative nagy férfiunak tekinteni azt a Holubárt, kit pedig Hollós
Mátyás, a nagy, az átható elméjű Hollós Mátyás méltónak itélt arra, hogy
fegyverét összemérje vele. Mert a mi mai érzésünk szerint a testi erővel
való mérkőzés a parasztok, a gyerekek s a vademberek dolga, s egymást
nem e szerint mérjük – Hollós Mátyás azonban még e szerint is mérte, s
ez azt mutatja, hogy akármily Mátyások vagyunk, tudtunkon kivül
mindannyiunkban bennünk lakik egy rész aznapi Holubár is.

A történelem is temető, melyben a sírok mélyén a halottak mellett ott
porladnak, penészednek, fakulnak és rozsdásodnak kincseik és ékességeik.
Minden korszak egy csomó olyan értéket visz magával sírba, amelyért kár,
s amely igy örökre elvész. Az alkotmányos királyság sohasem teremhet oly
bűnösen gyönyörű virágokat, mint a versaillesi királyok förtelmesen édes
élete. A nemességgel együtt a büszkeségnek s a lovagiasságnak sok drága
formája is elbukott. A hit hanyatlásával sok üdvözítő magasztosság is
elhanyatlott. A tehnika minden haladása teméntelen szépségeknek,
erényeknek s ügyességeknek került életébe. A puskapor a személyes
bátorság s a testi erő csodáit robbantotta föl, – s aki a puskát, a
gyújtót, a vasutat s a keményített gallért kitalálta, megölt
számlálatlan sok elegancziát, leleményt, élvezetet és mozdulatot, mely a
vasemberek tűzdörzsölésétől, az íjj megfeszítésén s a lovagláson át a
mellfodornak minden öt perczben való kellemetesen kényeskedő
elrendezéséig mind e dolgok körül kifejlett. A könyvnyomás mai gondja, a
sokszorosítás sokféle finomsága nem pótolhatja a kódex-írás bensőséges,
személyes finomságait, s a miniatűrök meleg művészetét. Értékek légiói
pusztulnak el így, s a világ czézárja, az emberiség, fájdalmasan kiált
olykor a száguldó időre: Varus, add vissza légióimat!

* * *

Ilyen visszasíró kiáltás foglaltatik az alexandrinus korszakokban. Ahol
a bányák kimerülnek, a temetőket kezdik felásni, s a teremtő nagy
géniuszok után következnek az arhaizáló nagy talentumok. Mikor az új idő
minden ujsága kifejlett, s nagyjait tönkreutánozták: a dekadens világ s
a dekadens művészet a multak szépségeit próbálja feleleveníteni. Néha az
ilyen pseudo-renaissance igazi renaissance-szá válik; a décadence
arhaizáló formáinak pompás csigaházába észrevétlen beoson a születő idők
meztelen csigája. Vigyázzunk itéletünkkel, ha egy-egy különös művész
meghökkent bennünket. Lehet, hogy csak a mult kisért, de az is lehet,
hogy már a jövendő ébredez benne.

* * *

John Ruskinre, William Morrisra s Walter Cranere gondolok, három maga
erejéből lett emberre, ki képes volt egy nagy nemzetet művészetre
nevelni. Ez az ő nevelő munkájuk is az a legjobban kipróbált pedagogia
volt, mely a nagyapák példáján neveli az unokákat. Alexandrinizmus-e
vagy renaissance az arhaizáló művészi mozgalom – arról még nem záródtak
le az akták. Elvégre a renaissance sem a maga ujjából szopott;
Brunelleschi s Michel Angelo is tanult, tanulni pedig annyit tesz, mint
élni azok tapasztalataival, akik előttünk éltek. Ha titánok emléke nem
is marad meg az Olympus e napjainkbeli ostromából, megvan az a nagy
érdeme, hogy az életet ismét elvegyítette a művészettel, egyiket
megtermékenyítette a másikkal, s mint a protestantizmus a Szentírást, a
papok s a bonczok titkos kabbalájából mindenek érthető közkincsévé tette
a szépséget.

* * *

Ebben a jegyben született ujjá az iparművészet, vagyis az a mesterség,
mely a mindennapos életet szépséggel akarja átitatni. Ez az, amit, régi
időknek holt értékét, az uj művészet kiásott és uj életre keltett. A
barbárnak kikiáltott középkor volt alapjában a legművészibb korszak. A
középkor fossziliái: a mai keleti népek mutatják ezt, kiknél a táncz, a
szőnyegszövés, a mesemondás s a cserepesség mind csupa népies mesterség,
vagyis a szépség az a lélekző levegő, mely nélkül e különben világtól
elmaradt népek nem tudják elgondolni az életet. Nos: az egész középkor
ilyen volt. Ami emlékünk azon időkből megmaradt: lehet naiv,
ügyefogyott, primitiv, de mindig szép. Maga az a fanatikus vallásosság,
mely az akkori egész emberiséget eltöltötte: a mi mai szemünkkel nézve
lehet őrültség, de szép őrültség, mert művészivé szublimálja az életet.
A _saltimbe_, kiről a franczia legenda mesél, a vásári komédiás, ki az ő
együgyüségében a Miasszonyunknak mással szolgálni nem tudván, az oltár
előtt legszebb bukfenczeivel kedveskedik a Szűz Anyának: ez az akkori
egész ismert emberiség. Nem volt bukfencz, amit azon időkben ne in
majorem Dei gloriam vetettek volna, s ezért ne vetették volna oly
szépen, amint csak kitelt tőlük. Minden sor, amit írtak, minden nóta,
amit eldaloltak, minden kő, amit házba raktak, s minden kard, amit
megkovácsoltak: mind az isten dicsőségét szolgálta, s ezért szépnek
kellett lennie. E szépség, mely áldozat volt az istenségnek, egyuttal,
öntudatlanul, kárpótlás volt az emberiség számára. Az istennek szentelt
lemondó, aszkéta vagy háborus és küzdelmes élet nyomorúságát ez az
állandó és mindent körülhullámzó szépség tette elviselhetővé. Ezért volt
természetszerű fejlődés, és nem, mint a Savonarólák misztikus
együgyüsége hitte, pogány elfajulás, hogy a pápaság maecenátust
jelentett, s az egyház mintegy hivatalból is egybeolvadt a művészettel.
Az élet fájdalmát, a munka kényszerűségét szépséggel megédesíteni: a
modernség ezt tanulta a középkortól, s ez a pszihológiája annak, a
Morrisok s a Cranek mért izennek hadat a gépmunkának, mely az ő hitük
szerint az embert is géppé alacsonyítja. A munka legyen élvezet,
élvezetet pedig, úgy érezték, csak a kézi munka adhat, melyben kiki
átérezheti a szinte testi kéjt: egyéniségének megtermékenyítő
átömlesztését az élettelen matériába. Ugyan: nincs igazuk. A géppel való
bánás neveli az ember önérzetét; kormányzó, áttekintő, alakító léleknek
és hatalomnak érzi magát, csak emberhez méltó állapotok közepett legyen
ura a gépnek. Ám e hamis nyomon helyes megismeréssel ezért lettek
szoczialisták, jobban mondva, megfordítva: az ő szoczialista érzésük
tette evangyéliomukká a művészetet. Mint az elhalt Morris, Crane is a
maga módja szerint ir, rajzol, fest, cserepet éget, kárpitot sző, az
élet minden vonatkozásába beviszi a művészetet, s a szoczialista ujságok
május elseji ünnepi számainak ő rajzolja első oldalát. Ez nem sport, nem
szalon-filantrópia – ez egységes és rendszeres tudományos meggyőződése
ezeknek a férfiaknak, kik azt tartják, hogy a középkor óta máig némely
tekintetekben nem haladtunk, hanem hanyatlottunk, s mikor a mai
emberiséget meg akarják váltani, a középkor legerősebb szerét adják be
néki ostyául: a szépséget.

* * *

Ami magát Walter Cranet illeti, ő az ő saját mesterségében a középkornak
még egy nagy értékét éleszti ujjá: a vonalat. Ez is olyan érték, mely a
tehnika egy tökéletlenségével függ egybe. A régi festészet első fokban
rajzolt, aminek ezer és egy okon túl legfőbb oka alkalmasint az volt,
hogy a régi idők festéke merev és határozott. Az olajjal kevert festék
lágy és olvadékony; hajlékonyságával, átömlésével s lazuros
áttetszőségével szinte mását tudja adni a fény s az árnyék ama
játékának, melyben szemünk a világot látja. A tempera-festés, mely a
festéket tojásfehérjével keveri, merev marad e lágy tökéletesség mögött.
Ám e fogyatkozásából erénye fejlett: a rajz, a vonal. A lágyság és
elmosódottság közepett, melybe a cinquecento után mind édesebben és
émelyitőbben belefestettük magunkat: a megcsömörlött szem számára
valóságos megnyilatkozás volt egy-egy primitiv mester, a Raffael előtti
olaszok s a renaissance-szal bár egyidős németek, kik azonban, mint az
építészetben a gotikát, az uj festészetben is megtartották uralkodónak a
rajzot. S ah, a vonalaknak éppúgy megvan a maguk külön szépsége és külön
nyelve, mint volt a régi idők mozdulatainak, melyeket új találmányok
vagy divatok fölöslegessé tettek. Éppen az a törekvés, mely a művészetet
az életbe akarja átvinni, a dekorativ művészet, mely annyiszor
találkozik a plasztikával, a butorok éleivel vagy a betüknek,
olvashatóság szempontjából szükséges, éles körvonalaival; a metszetekkel
való reprodukczió, a szövés, a himzés, az üvegfestés, a csipkeverés és a
cserepesség tehnikus kényszerüségei mind vonal és rajz után kiáltoznak –
s nem véletlenség, hogy az eddig legtökéletesebb iparművészet, a japáni,
vonalas művészet. A Giotto naivságában mennyi a kifejező erő, a
Botticelli stilizáltságában mennyi a kifinomultság, az ujkor kezdetéről
való fametszetekben mennyi a plasztika s a jellemzetesség! Ez értékek
mind ott porladtak a sirokban – s az angolok, kik a maguk régi értékeit
oly soká tudják megtartani az életnek, ezeket a régi értékeket is
kiásták s ujjáélesztették. A prerafaeliták e nagy érdemét nem
kisebbítheti semmi tulzásuk, különczködésük, s törekvéseikkel nem mindig
lépést tartó tehetségük.

* * *

Szép ez a _Buchschmuck_os világ, kivált ahogy Németországban kialakult.
Nem tudom, jó William Morris: így képzelted-e, mikor föltámasztottad
elrejtezéséből a könyv s a nyomtatás művészetét! Hiszen maga az a
gondolat, hogy a nyomtatás ne csak olvasható legyen, de szép is legyen:
az gyönyörű és helyes. De _olvasható_ is legyen, teringettét, ne csak
szép, és igazában csakis akkor szép, ha olvasható. A szép nyomás nemcsak
olyasmi, mint a szép kép, hanem olyasmi is, mint a szép csizma:
használatra való. Használnom pedig csak úgy lehet, ha olyan, amilyennek
megszoktam; ha valahol szent a hagyomány s a megegyezéses megszokás: az
irásban s a nyomtatásban különösen az, mert maga a betű sem egyéb, mint
hagyományos és szokásos megegyezés, hogy ez a házformájú ákom-bákom _A_
hangnak olvasandó. Kialakult a könyvkolumnának az a formája, hogy a czím
vastagabb betűvel nyomassék s a sor közepére tétessék; hogy a kikezdések
egy-két betűnyivel beljebb kezdődjenek; hogy a levelek számozása
páratlan leveleken jobbra, párosokon balra fölül találtassék. Most pedig
itt a _Buchschmuck_, s a czímet oldalvást írja, a számozást alúl, s a
kikezdést a sor elején kezdi. Miért? Szebb így a kolumna? Nem, csak
pofonvágja konszervativ érzésemet, mely, ha valahol, úgy az olvasás
tehnikájában szent és jogos. S a szeczessziós írások, melyekbe – mert
hisz ez a szeczesszió – minden könyvkötő, pallér és czímfestő beleleheli
az ő egyéniségét, s a megszokott római betűt úgy össze-vissza fonják,
nyomorítják, sanyargatgatják, hogy a villamoson a _köpködni tilos_ tábla
olyan, mint a török császár névmonogrammja a passzaroviczi békelevélen,
s három kocsit teleköpök, mire kibetűzöm!

Ám ez végre is a pallérok, a könyvkötők s a czímfestők ostobasága,
amitől nem volt ment a renaissance sem. De maguk a művészek, az igaziak
is, sokat hibáznak, éppen művészi szempontból, ebben a _Buchschmuck_os
áramlatban. Hogy, mint az angolok, a németek is fölélesztik szép, régi,
tizenhatodik századbeli betűiket, abban mindenképpen igazuk van. De az
effélével is vigyázni kell. Minden fölélesztés egyben arhaizálás is,
aminthogy az egész Morris-irány arhaizáló áramlat volt, kívül-belül, az
angol művészetben. A régi formáju betűk s a nyomtatás régi stilusa e
stilusnak megfelelő hangulatot is keltenek az olvasóban, kivált a
finomabb idegű és ízlésű s történeti érzékű olvasóban – pedig a
_Buchschmuck_ ugyebár ezekre számít? Itt van előttem egy német havi
szemle, melynek nyomtatása igen szépen eleveníti föl és modernizálja a
régi német ponyvanyomás betűit. Egyben kikezdések helyett inicziálékkal
kezdi az új szakaszokat, s ezek az inicziálék gyönyörű czopf-stilusban
vannak megrajzolva, kivétel nélkül valamennyi. No már most az ilyen
czopf-stilusos rajz az ilyesmire fogékony emberben czopf-stilusos
hangulatokat kelt; én előttem legalább feltámad láttára az egész czopfos
világ, s ifjú Werthernek érzem magam s kinai csészéből felpárolgó
kávéillat csapja meg orromat. S ebben az egyforma hangulatban olvassam
el Hauptmannak egy színdarabját, Geijerstramnak egy novelláját, Oscar
Wilde memoárjait, Demelnek egy versét, olvassak könyvbirálatot, színházi
jelentést, esztetikai elmélkedést és társadalmi szemlét 1905 január
derekán. Ez művészietlen dolog, mert e forma érzéki hatásai pofonvágják
a külömböző tartalom értelmi hatásait, s azonkívül ütik az egyes darabok
külömböző stilusának és megcsinálásának ugyancsak érzéki hatását.

* * *

Az illusztráczió művészietlen, hacsak arra nem való, amire Wagnernál az
ének, a vers és a díszlet: hogy a zenével _együtt_ s csak _mind
együttvéve_ fejezze ki, amit a költő mondani akar. De a jó költő már
maga mondott el mindent, amit akart, nincs _szüksége_ a rajzolóra. S a
jó rajzoló is maga és egészen elmondja _ugyanazt_. Tehát zavaró, bántó
és túlterhelt pleonazmus támad, ha egyszerre beszélnek. Egy finom német
költőnek, Rainer Maria Rilkének, van néhány rövidke, egy-két strófás
csodaszép tájképe. Ezek fölé egy ugyancsak finom rajzoló:
Vogeler-Worpsewede lehelt oda egy pár fejléczet s egyéb diszítést,
ugyanazon tájképet s hangulatot rajzolván meg, mint a vers. Külön a
versek és külön a rajzok elragadóak volnának – együtt zavaróak.

* * *

Egy tulajdonjogba s a művészet népszerűsítésébe vágó dologgal nem
foglalkozunk eléggé, pedig viszás és bántó, s én bizonyos vagyok benne,
hogy az eljövendő új világrenden belül tenni is fogunk e viszásságról.
Kérdésem ez: joga van-e akármelyik pénzeszsáknak, vagy akár finom ízlésű
amatőrnek is ahhoz, hogy, bármennyit fizetett is érte, valamely művészi
dolgot teljesen magáénak tekintsen, s ha kedve tartja, elzárja a többi
ember elől? A művészet közkincs s a művészi dolog is az, s élvezetét a
többi ember elől elzárni époly jogtalanság, mint aminő az erdők
elzárása. S ha Wanamaker úr mégannyit adott is érte: nincs joga engem
eltiltani attól, hogy a Munkácsy Miltonját láthassam. (Gondolom, ez a
kép van nála.) Előkelőbb gyüjtők és műbarátok érzenek is e körül valami
kötelességfélét; mind több az olyan magángyüjtemény, mely bizonyos
napokon megnyílik az érdeklődők előtt. De ez csak kegyelem és szeszély,
holott itt jogról van szó, arról, hogy nekem jogom van minden művészi
dologhoz hozzáférni, s a művésznek joga van megkövetelni, hogy, akárki
váltotta is magához az ő munkája tulajdonjogát, az közkincse lehessen
mindenkinek. Bizonyos, hogy az eljövendő szebb és jobb világban a
magántulajdon mindenekelőtt a művészi dolgokon fog megszűnni;
kinek-kinek módja és joga lesz úgy ékesíteni az ő otthonát, ahogy csak
kedve tartja, de mentül ékesebb lesz ez az otthon, annál természetesebb
lesz, hogy nyitva álljon mindenki számára, akit érdekel.

* * *

S ez az új rend, ha elkövetkezik, még egy bántó viszásságon segít majd.
Érthetetlen előttem, hogy főképp képek és szobrok dolgában mint
fejlődhetett ki a galériás rendszer, egészen a múzeumok, képgyüjtemények
és képkiállítások művészietlen barbárságáig. Mentül inkább beleélem
magamat a képek látásába s szeretetébe, annál jobban kétségbeejt az a
képtelenség, hogy a képek egymás mellé és egymás fölé halmozva
szorongjanak előttem. Elvégre minden kép egy-egy külön világ, a
színeknek egy-egy külön tanulmánya, külön világítással s külön
éghajlattal. Mindegyikbe külön-külön kell magát beleélnie, aki igazán
meg akarja látni s meg akarja érteni. De hogy’ lehessen ezt megtenni,
mikor egyik üti a másikat, a másik beleszól az egyikbe, amannak színei
megzavarják emezét, emennek hangulata tönkreteszi amazét? Képet
tulajdonképp nem szabadna másképp nézni, mint teljesen elsötétített
szobában, melyben világosság éppen csak a kép területére esik. Voltaképp
a szobámban egymagában felfüggesztett kép hatását is megzavarja, világát
megzilálja a fal, a szoba, minden bútor, szőnyeg s bármi egyéb, ami vele
együtt látszik. De mindezt még valahogy hozzá lehet válogatni, el lehet
úgy rendezni, hogy a figyelmet el ne térítse, a képbe ne kiabáljon bele.
Ám semmimód nem lehet korlátozni egy másik képnek s még kevésbbé több
másik képnek abszolút elütő voltát. Még rokon képek sem valók egymás
közelébe, mert ugyanazon motivumok erősítik egymást, holott a jó képen
úgyis megvan minden motivumnak a megkivántató ereje és mértéke. Sehol a
galériás rendszer bántó voltát nem éreztem annyira, mint a Louvre
egynémely termében, ahol, ha egyéb nem: egy szép formáju ablak vagy egy
hasas ázsiai váza menten agyonverte valamely primitiv olasz kép
hangulatát, s a képek vetekedve teszik egymást tönkre. Hiszem, hogy az
eljövendő kollektivista világban a képkollekczióknak bealkonyodik; a
képek el lesznek osztva magánházakban s középületekben, s a nap bizonyos
óráiban így gyönyörködhetik bennük mindenki.

* * *

Az arczkép tulajdonképpen líra a festészetben; az arczképfestő azért
művész a fotografushoz képest, mert az arczképbe nemcsak _a másikat_
festi bele, hanem saját magát is. Hony soit qui mal y pense – de mindig
van abban regény, ha férfi-festő asszonyképet fest. A két teremtésnek,
aki az arczképben találkozik: az ábrázoltnak s a festőnek örökre köze
van egymáshoz. Vannak férfikéztől festett asszonyi arczképek, melyek
olyanok, mint egy estélyi beszélgetés, valamely kemény eszű és gyengéd
lelkű asszony s az ő figyelmének s érdeklődésének sugarai alatt
zárkózottságából fölengedő művészember között. Mert az elzárt
művészlélek kapujánál az asszonyi mosoly a _Szezám nyílj meg_.

* * *

Sokszor elmélázok azon: mint lehet, hogy a festők közül éppen a
legnagyobb pogányok tudják vászonra vetni, ami a kereszténységben a
legkeresztényebb, mert a pogányságból teljesen hiányzik: a néma
szenvedést, a szelíd bánatot? Böcklin, aki az ő _Pietá_ján egy szál
sötétkék fejkendővel négy evangyéliomnál beszédesebben mondja el a
Szűzanya fájdalmát: Böcklin bizonyára csak olyan pogány volt, mint
lehetett Herman, a kheruszk vezér, s lehettek, mielőtt s miután
fölvették a keresztséget, mind a gótok, longobardok és alemánok. De
végre is Böcklin germán – s nem egészen bizonyos, hogy a középkori
kereszténység spiritualizmusa, föl egészen a dantei szublimálódásig, nem
teljesen és kizáróan germán: frank, gót, longobard vagy mit tudom én
milyen elegy? De ime, itt van Tizián, kinél nyugodtabb és hidegebb
pogány nem élt sem Numa Pompilius, sem Nero és Domitianus idejében, s
kinek lelki őseit egyenesen az uzsorás Catók s a harácsoló Sallustiusok
közt kell keresni. Honnan és hogy’ vette ez a hűs kalmárlélek a
szenvedésnek s a jóságnak azt a végtelen arisztokrácziáját, mely az
Adógaras Krisztusának arczán halványlik?

* * *

Böcklin az a cohaerer, amit a Marconi telegráfja keres; az a tökéletes
érzékenység, mely a legtávolabbról feléje omló hullám érintésére is
egész valóságában átalakul. S e világon nemcsak hogy minden hullámzik,
de minden egy is; világosság, szín, melegség és teméntelenség, vonzódás,
elegyülés, elpárolgás és megalakulás, hervadás és virág zás, lenyügözött
erőlehetségek s szabadon tomboló erőforradalmak, hangok, vonalak
mélységek és kiszögellések: mind egyazon valóságnak egyazon
örökkévalóságban való egybehullámzása; százféle rezgésnek hegyei
völgyei; hegyek a völgyekkel, völgyek a hegyekkel összetalálkoznak,
elsímulnak vagy föltornyosodnak, s a figyelő művész idegszálain isteni
váltakozásban száguldanak végig, föl az agy velejébe, ahol másvilágát
alakítják ennek a végtelen világnak. De másvilág – ez mégsem jó szó. Ez
a kis világ magával az ő emberével együtt elválhatatlan s el nem
választható része az egész mindenségnek; az ő valósága annak valóságból
való, az ő rezgései belehullámzanak annak rezgéseibe, annak törvényei ő
rajta sem törnek meg, s valahány porczika van benne, mind egy-egy
kapocs, mely rokonságba fűzi az egész világgal s annak minden
jelenségeivel. A világ annyira egységes, hogy mi kis egységek mind az ő
nagy egységébe tartozunk, s hónak, hegynek, csillagnak, melegségnek s
világosságnak: testvérei vagyunk, mert egy atyánk vagyon
valamennyiünknek…

Böcklin helyébe odatehetném akármelyikünket, odatehetném az egész
emberiséget, oda általában mindazt, aminek érzékei vannak s a mindenség
átnyargal rajtuk. De ő mindezeket tudta is; eszmélve festette végig az
életet, s nemcsak rokon volt a mindenséggel, de tartotta is vele a
rokonságot.

* * *

Van egy ember, akivel szeretnék ismerős lenni, – kár, hogy meghalt, több
háromszáz esztendejénél, a haarlemi sínylők házában. Ruysdael Jakab ez,
ez a slemílje a festészetnek, kinek minden képe csupa meghitt nagyság s
merengő élhetetlenség. Különös kép, a Gobineau tollára való, elképzelni
ezt az álmatag lelket, amint körülötte patakzik a vér, vagy folyik a
vásár, vígan vágtatnak a Wouwermann lovasai, repülnek a hadi s a kalmár
gályák, s bizsereg az a csapszéki s magánélet, melynek örök
kultur-históriája a németalföldi intérieur-képek – s az álmok álmodója
ezalatt romok közt bujdokol, vadon sűrűjében, besüppedő temetőkben, s a
jelen dicsősége közepett a mult fájdalmait siratja. Vannak, akiknek
fájnak a századok – valami édes, csöndes, szerény fájdalommal, mely sem
eget nem kér, sem a viharral nem daczol, de a maga igénytelen,
visszavonult egyedülvalóságában nagyobb úr a lármás jogczímeknél. Ez a
Ruysdael Jakab a haarlemi sínlők házában is nagyobb úr volt, mint
mindazok, akikért körülötte a vérnek tengere ömlött.

* * *

A szürkeségnek is van mosolygása. Ha két órai keserves tengeri nyavalya
után kiszállasz a dán parton, a finom párán átrezeg a nap, s az ég, ez a
csudálatosan finom és, nem tudok más szót, elegáns elegye az
aczél-szürkének s a gyenge fűzöldnek, az ég valósággal mosolyog. Persze,
különös mosolygás ez. Ismersz-e embert, kinek kimért járása, szabatosan
metszett arcza, nemes homloka s árnyékos szemehéja száz lépésről
elárulja, hogy aki itt jő: úr, gőgös, intelligens és szomoru? Éveken át
láthatod napról-napra, mindig egyformának, mindig úrnak, mindig
gőgösnek, intelligensnek és szomorúnak. Egyszer aztán megismerkedtek, s
bemutatkozáskor elmosolyodik. Istenem, hisz ez még mindig ő, de, hitted
volna-e előre: bájosan és melegen! Amire éveken át nem gondoltál, pedig
napról-napra mágneses erővel vonta magára gondolkodásodat: most
észreveszed, hogy ennek a férfinak szíve van. Nemcsak úr, hanem ember
is, még pedig jó ember. S ez a férfias bájosság, ez a gyengéd gőgösség,
ez a mosolygó megvetés – hiszen tudom, szép a veresen lángoló indulat,
szép az éjsötét mélabánat, szép az azurkék szerelem, de ez az elegáns
aczélszürke tónus mégis csak legszebb az egész világon.

* * *

Van még egy fajta szürkeség – nem a legszebb, de én mégis legjobb
szeretem a világon. Ha Marcheggen innen ér a vasut, valamivel Pozsony
előtt hirtelen szürkeség vegyül a fű zöldjébe, a levegő kékségébe, s ez
a szürkeség, ez a sáros, poros, sárgába játszó fakultság eltart egész
Magyarországon, végig vonul Oláhországon is, egészen Törökországig, ahol
szikkadt vöröses sárgaság váltja föl. Ez a magyar szín – bizony – a por
színe, mely beleszól nálunk minden színbe, még a napsütésbe, még a veres
rokolya lángolásába is. Legszebben s legtudatosabban Fényes Adolf
találja el – igaz, hogy ő kecskeméti ember.

* * *

Munkácsy, bár a neve Lieb Mihály, s bármily idegen volt iskolája s
érdeklődése, színben és vonalban éppoly megdöbbentő képmása a
magyarságnak, mint írásban s a szó zenéjében Berzsenyi Dániel, Kemény
Zsigmond és Arany János. Főképp e két utóbbi, kikkel annyira rokon a
lélekfestésben, s ennek szinpadiasan drámai módjában. A magyar állat nem
a párducz, hanem a bika: a hangtalan forrongó sűrűvérű indulat, melyből
a cselekvés hirtelen pattan ki, mint a fekete felhőből a villámcsapás. A
magyar előadás is, ahol nem mesélő, ilyen villámcsapásosan drámai:
hirtelen, de roppant erővel odavetett jelenetek, melyeknek nagy
vonalaiba ezer részlet van beletemetve. A magyar géniusz szigorú
szemöldökű asszony. Nem könnyed, nem fecsegő. Nem is elmés, a szó
kávéházi értelmében, s járása lassubb s nehézkesebb, hogysem fürge
lehetne. Horáczius bizonyára fürgébb és könnyedebb, mint a mellette
szinte korlátoltnak tetsző szűkszavú s nehézkes Berzsenyi. De micsoda
magasságokban és mélységekben járt ez a bikanyakú magyar, ki római
társaságban alighanem czéltáblája lett volna a Martialisok elmésségének,
míg, mint Toldi Miklós, hirtelen lobbanással közéjük nem hajította volna
héttollú buzogányát! Ebben meg Berzsenyivel rokon Munkácsy: értelmének s
ösztönének gígászian fájdalmas tapogatódzásaiban, melyek sohasem
jutottak el az Arany s a Kemény dicső tudatosságáig. S a nehéz, mert
mély gondolkozásnak a kifejezésért való irtózatos küzdelme, mint
általában a lelki küzdelem, gond, fájdalom és törődés: ez az agylágyulás
igazi szerzője, a testi betegség csak ágyát veti meg.

* * *

Nézz ki a természetbe: ott lövell szemedbe a nap sugara, teli
elektromos, kemikus és minden fajta erővel, termékenységgel s
nagyszerüséggel. Mit tudod te, mely forradalmak, események, kiválások és
megalakulások eredménye e fénysugár; a nap s az egész világegyetem mely
válságaiból s történeteiből fakadt ki, amik viszont mind bele vannak
hüvelyezve az ő rezgésébe, s nyoma egyiknek sem veszett benne. Ha
nekiállasz spektroskóppal, lencsével, mindenféle iparkodással és
számítással: mind e történeteknek egy milliomod részét talán
kiolvashatod belőle. De magának szemednek elmondja-e mindezeket;
maguknak érzékeidnek ad-e belőlük többet, mint egy édes, titokzatos,
elmosódó és zsibongó sejtelmet, melyet eszed darabokra bonthat, de
érzésed egységesen szí magába, s nem súg róla többet, mint hogy _szép_
vagy _jó_? Ha megszólal a hegedű: kötelességed-e tudomást venni a
birkáról, akinek beléből a hurja készült, a lóról, akinek farkából a
vonója, az esett marháról, akinek csontjából az enyve – és így tovább,
ami mind igen érdekes dolog, teljesen egyenrangu a művészi
érdekességgel, de pontos elmondója nem az a c lesz vagy az a g, ami a
hegedűről elröppen, hanem elmondják a kereskedők könyvei, a
természettudósok megfigyelései, a mesterségek tanításai – és így tovább.
Mely szabályok szerint s mennyit mondhat el valamely művészet: pontosan
megadódik az eszközei természetéből. Szín és vonal szokás, megegyezés és
hagyomány szerint szimbolizálhat valamely értelmi dolgot, de természet
szerint ki nem fejezheti. Megegyezhetünk benne, hogy a kereszt jelentse
a megváltást, s a veres kereszt az irgalmasságot. De valójában nem fejez
ki többet, mint egy merőleges és egy vízszintes vonalat, amely egymást
derékszögben metszi, vagy két ugyanilyen vörös mezőséget, mely, ha a
belőle jövő színes, kemikus és egyéb rezgések szerencsésen interferálnak
egymással, s így nem fájdalmasan, hanem kellemesen érintik idegeinket, e
szerencsés találkozás folytán a Szép érzését okozza bennünk. De viszont
igenis vannak vagy lehetségesek színek, vonalak, mik, melyek együttvéve
kelthetnek bennünk olyan magasztos hangulatot, olyan fölséges érzést,
mint a megváltás vagy az irgalmasság szemlélete vagy gondolata. Ám ha
szavakkal mondom, hogy: jobbra egy patak, balra egy szarvas, közepütt
sárgaság – ez inkább az ostobaság érzését kelti bennünk, mint az
irgalomét vagy a megváltásét. Kép nem lehet néma, minden kép beszél, de
szóban azért nem lehet pontosan elmondani, hogy mit.

* * *

Igen, igen, kiált fel a pallér, egyéninek és eredetinek kell lenni, mint
Olbrich és Vandevelde! És menten _azon mód_ egyéni és eredeti, mint
Olbrich és Vandevelde.

* * *

A művészetbeli igazságok egymásnak homlokegyenest ellentmondanak, s ma
az egyik igaz, holnap a másik. A művészet nem tudomány, ahol csak egy
igazság van; a művészetben annyi az igazság, ahány a művész, ahány az
ember, s ahány a kor, mely az embert megszülte. Mikor a renaissance
egyszerü nagy vonásai komplikálódni kezdtek s a rablókat fölváltották a
diplomaták: a barokk lett az igazság, az ő hajlásaival és hullámaival.
Mily igaz volt a rococo a szentimentális, a gyengéd, a czifrálkodó
időkben, az odalehelt bűnök, virágos gazságok idejében! Mikor Napoleon
egy álomarasznyi időre föltámasztja a régi Róma rabló-mathematikáját, az
empire-stilus is igazság, az ő mathematikus hidegségével. Mikor Hegel
kimondta, hogy csak eszme van, az igazság az ideális festészet volt, az
ő kinyalt erdeivel, csukott levegőjével s hosszu lábú embereivel. Mikor
Büchner kimondta, hogy csak anyag van, a naturalizmus volt igaz, az ő
szabad fényével, plein airjével, impresszionizmusával. És így tovább és
így tovább – s ha ma, hetedfélszáz évvel Aquinói Szent Tamás után, végre
valahára belátjuk, hogy a czél termi a törvényeket, s az adalékokból
fakadnak az eszmék: ma örök igazság a szeczesszió, mely a művészi
formákat az anyagok természetéből s a dolgok rendeltetéséből fakasztja
ki.

* * *

A szeczesszió darwinizmus a művészetben: a körülmények termik a
formákat. Persze: ez tulajdonképp minden időkben így volt, csakúgy, mint
ahogy a halból kifejlett a béka, még mielőtt Goethe vagy Darwin
megmagyarázta volna, hogyan. A tégla, a kő és a fa; a havas, az esős és
a szeles éghajlatok; a nyilvános istentisztelet vagy a magános lakás
természete, szüksége vagy rendeltetése szerint fejlődik a román stilus
vagy a gótika, a lapos háztető vagy a menedékes, a tarka diszítés vagy a
geometrikus, a templom vagy a magánház. Az ostobaság ott kezdődik, ahol
a malter-palotákat a terméskő törvényei szerint formálják; ahol a
nagysága minus tíz fokos közép-éghajlat alatt olyan erkélyen sóhajt,
amilyenen Julia sóhajtott Verónában; mikor gipszből ugyanazon diszítést
csinálják, amit a norvég hajós faragott fából, s a párisi jobber ó-görög
templomban ül a spanyol papírok romjain. Ez tehát nem stilus, hanem
szamárság – viszont ami a mai szeczesszióban frisseség és kitalálás,
időfolytával stílussá fog megállapodni. Az új építő stílus onnan indul
ki, hogy ma már vassal építenek, tehát nincs értelme azoknak a
formáknak, melyek a kő, a fa s a tégla teherviselő módjából s
képességéből fakadnak, s a nagy áruházak, pályaudvarok és műcsarnokok
beosztás, hely- és világításbeli szükségeihez alakul. A bútorok úgy
épülnek, akárcsak a híd: a fa teherviselő törvényei szerint (és persze,
aszerint, hogy, emberi testnek kell például a székbe helyezkednie). A
diszítésnél kezdtünk rájönni, hogy nincs értelme a budapesti
szobasarokban álló hasas vázát azzal a rajzzal diszíteni, melylyel egy
mór király mozaik padlója volt kirakva. Ha a vázára képet festek: azt a
valóságot, hogy felületének egyes pontjai, domborusága vagy homorusága
szerint közelebb vagy távolabb fekszenek a szememhez, szépen
fölhasználhatom arra, hogy a perspektiva elhelyezkedése szerint a kép
közelebbi vagy távolabbi részeit fessem a megfelelő helyre. Ha valami
nyitott, nem bimbóvá formálom, hanem kinyilt virággá. Abból, hogy
bizonyos égetési módokat csak hizonyos szinek birnak el, kifejlődik az
északi porczellán finom, tompa szürkéskék szine, mely kinálkozik az
észak téli pusztáinak vagy ködös tengereinek ábrázolására. Az olasz
hegytetők remegő napos levegőjéből fakad a Segantini himzéses módja,
melylyel keresettség csukott szobát megfesteni. És így tovább… s valahol
s valahányszor az embereknek megjő az esze, lelkiismerete s jóizlése:
politikában, művészetben szeczesszió támad. Tartani addig tart, míg
megint elveszítik eszüket, lelkiismeretüket, jóizlésüket. Mert ez is
megtörténik, néha ugyanazokkal, akik megtalálták.

* * *

Nem tudok annak komikumától megszabadulni, ha bármely szép emlékszobron
a talapzat reliefjein ott látom ugyanazt az embert, aki teljes
nagyságában fenn áll a talapzaton. Szakasztott az antropologiai intézet,
ahol egymás mellett egy kisebb meg egy nagyobb koponya; az egyik a Rózsa
Sándoré, gyerekkorából, a másik ugyancsak az övé, öreg korából.

* * *

A látomások épp annyira és semmivel sem kevésbbé valóságok, mint bármely
kézzelfoghatóság. Ami képet látok, mikor valakit elképzelek: éppoly
igazán megvan, mint maga az az ember. Annyira valóság, hogy még szoborba
is lehet faragni; legalább a Rodin Balzac-szobra ilyen szobor; nem
Honoré de Balzacnak agyagból gyúrt mása, hanem (hogy felsőbb
leányiskolai mondatfűzéssel mondjam): annak a szobra, ahogy Balzac
eszünkbe jut.

* * *

Hogy ilyesmit akart-e Rodin e szobrában megcsinálni? Semmi közöm hozzá,
ő maga sem tudhatja. Lehetetlen, hogy Shakspere meg Arany János mindazt
tudatosan csinálta volna meg, ami csodálatos mindenre való gondolást ki
lehet nálunk mutatni. De mégis minderre gondolniok is kellett. Éppen
Arany Jánosról írt volt egyszer valaki sok helyes és okos megfigyelést –
s egy ilyet így kezdett: Jól tudta Arany János… Az öreg úr, aki a
tanulmányt maga is elolvasta, morcsosan írta a margóra: Tudta a fene!…
Nem volt igaza; tudta, csak nem tudott róla, hogy tudja.

* * *

_(Emma asszony leveleiből.)_ «… Lássa, én azt hiszem: kétféle képmutatás
van. Az egyik, amely megbotránkozik minden meztelenségen és pazarul
alkalmazza a világ legnevetségesebb (æsthetice is legnevetségesebb)
intézményét: a fügefalevelet – a másik, amely azt állítja, hogy benne
soha és semmi festett vagy rajzolt meztelenség más gondolatot nem kelt,
mind azt: ó, mily isteni a művészet, ó mily szép az emberi test, ó mily
dicsőek a vonalak – és így tovább… Higyje meg, azok a frázisok, amiket a
meztelenség, a művészi souverainitás és a naturalia non sunt turpia
védelmére és hirdetésére mondanak, gyakorta épp oly üres, sablonos és a
mondójától csak hite ellen, valóságos vagy képzelt lelkiismereti
kényszerből kinyögött fecsegések, mint az erénycsőszök üres fecsegése.
Éppugy, mint ahogy nem lehet igazi tudós és igazi gondolkozó, aki _csak
azért is_ atheista és büszke arra, hogy atheista: nem igaz művész és nem
igaz műértő, aki csak azért is, gőgből, boszantásból, henczegésből,
vagy, ahogy a geniek mondják: elvből meztelenkedik. A forradalom
slagvortjait ész nélkül utána papolni éppoly gyáva rabszolgaság, mint a
legitimizmuséit – azt hiszem, mellesleg, azért sültünk föl eddig minden
forradalommal; a rabság rabszolgái egyszerüen a szabadság rabszolgái
lettek. Néha elképedve látom, hogy egészen intelligens emberek is milyen
gondolat nélkül fogadják el és tartják kritika nélkül kötelezőnek a
legnagyobb szamárságokat csak azért, mert régi szamárságok – ami
különben általában így van – hány embert tisztelünk, aki valaha fiatal
szamár volt, csakis azért, mert most vén szamár!… Nézze csak! nem
mondaná maga is, habozás nélkül, hogy: a teremtés remeke az emberi test,
nincs szebb az emberi testnél! Mondja csak: igazán hiszi ezt? Igazán így
van ez? Ójé, akik ilyet mondanak, azok sose voltak uszodában vagy
gőzfürdőben. Mondhatom, amit én láttam emberi testet, az rendszerint
csunya volt – nagyon, nagyon, nagyon ritka esetekben volt szép, s ekkor
sem az emberi test volt benne szép, hanem _ez_ a példány emberi test
volt, történetesen, szép. Ezt csak úgy mellékesen mondom, mert hiszen a
művészetre egyáltalában nem kötelező, hogy amit lefest vagy lerajzol, az
legyen szép, hanem maga a munkája. De ekkor aztán, tisztelt revoluczió,
ne is tessék a disznóságot azon a jogon reklamálni a művész számára,
hogy az szép, hanem azon az egyetlen elfogadható okon, hogy – mint a
Molnár Feri Józsijának – lehet szépen is disznókodni, s a művészeknek,
mint az udvarlóknak, minden szabad, amit meg tudnak csinálni. Az emberi
test… parbleu, én ismerem az európai gyüjteményeknek egy jó részét, de
soha és sehol, merem ismételni: soha és sehol, még a Rodin-kiállításon
sem láttam olyan képet vagy szobrot, mely az emberi testet igazán és
teljesen olyannak ábrázolná, amilyen; egészben sem, részleteiben meg
éppen nem. Ha ezeket a sorokat férfiak és lyányok is nem olvasnák, csak
mi asszonyok volnánk egymást közt, roppant mulatságos megfigyeléseimet
mondhatnám el erről a témáról. Jól értsen meg, barátom: én nem azt
mondom, hogy nem lehetne vagy nem volna szép olyannak ábrázolni az
embert, ruha nélkül is, amilyen, de igenis kiemelem a faktumot, hogy nem
ábrázolják úgy. Mi az oka? én nem tudom, de ez a megfigyelésem: ha nem
is tesz türelmessebbé az erénycsőszök hamissága, képmutatása és
zelótasága iránt, de igenis gyanakvóvá, türelmetlenné és idegessé tesz a
művészi szabadság nagyhangu hirdetése ellen…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«… Ismeri ezt a nevet: J. J. Widmann? svájczi ujságíró és kritikus; én
mindent elolvasok, amit tőle találok, mert kedves, művelt és csiszolt
intelligenczia, és, főképp, igaz művész-ember, aki tele van megértéssel
és bocsánattal a művészet iránt. Nos, tudja, hogy ez a név egyszer miben
fordult elő? Egy hirben, mely egy aaraui tanárnőnek – isten áldja meg
ezt a derék, nemes teremtést, Mühlberg-Sutermeisternénak híják – arról
az akcziójáról szólt, melylyel az anyává lett leányoknak meg akarja
szerezni jogot, hogy magukat asszonynak titulálják és tituláltassák.
Ugy-e, ennek a kivánságnak megokolására nem kell sok szót vesztegetni –
és mégis, hinnék-e, azok közt, akik a dolgot egypár jó vagy rossz
vicczel akarták elütni, ott volt J. J. Widmann is. Kedvesem, maga is
tudja, mert magáról tudhatja, hogy vicczel elütni olyasmit szoktunk,
aminek igazságát átértjük ugyan, de az érzésünk, előitéletből, nem tud
megnyugodni benne. Hát nem különös, hogy ugyanaz a Widmann, aki a
művészetben nem ismer előitéletet, társadalmi téren nem tud letenni
előitéleteiről? És nem különös, hogy mer a szabadságért kiáltani a
művészetben, mikor megijed a szabadságtól a társadalomban? Persze, hogy
a szobrok meztelenek-e, vagy nem, abban a kritikus uraknak kevés
személyes érdekük van, ellenben abban, hogy lyányainkat több vagy
kevesebb akadály válaszsza el attól, hogy illetlenek legyenek, abban
lehetnek családapai érdekeik. De ekkor meg ne tessék oly gúnyosan
beszélni azokról, akik leányaikat nemcsak az eleven, hanem a kőből való
férfiaktól is féltik, – ez nem niveauban való külömbség, csak
temperamentumban. Barbároknak tartom azokat a szabadsághősöket, kik csak
ott türik a szabadságot, ahol nekik hasznos vagy – mindegy. Hölgyeim és
uraim, szabadság csak egy van a világon, s a művészet csak akkor lesz
szabad, és joga is csak akkor lesz a szabadságra, ha a világ szabad
lesz. Egy szabadság nem állhat meg a másik nélkül; nem lehet a művészet
igazán szabad, ahol a társadalom rab, s ahol igazán szabad a művészet,
sokáig a társadalom sem lehet rab. Ezért szidják a doktor urak a
művészetet, s a szocziálisták ezért védik. Aki igazán komolyan akarja a
művészet szabadságát, tessék _a_ szabadságért veszekednie, _minden_
szabadságért, például a nőknek azért a szabadságáért is, hogy úgy
éljenek, ahogy tudnak. Mert higyje meg, az a svájczi indítvány, az
anyává lett lyányok javára, idők jele. Amig csak a szolgálólyányok
lettek anyává, az ördög sem törődött ezzel a dologgal. De ujabban, mióta
a nők is dolgoznak és keresnek, egyre több az a nő, aki nem szorul
férjre, hogy meg tudjon élni, s ugyanannyival több az a lyány is, aki
nem vár házasságra, hogy anyává legyen. S mihelyt ezek nemcsak szolgáló
lyányok, hanem polgári lyányok is, a polgári körökben is kezdenek
érdeklődni a nők emanczipácziója iránt. Ma még a vicczelődésnél
tartanak, mert még kevés a kis gyerek. Ha sok lesz, meglesz a szabadság
is…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«… A gyermekek… istenem, el sem tudom gondolni, mit érezhet gyermeke
ágyacskájánál az olyan anya, akinek nem szabad annak lennie.
Félórákhosszat el tudom nézni az én alvó kis fiamat, s elgondolom
olykor, mennyi szépség és költészet lakik ebben a nevetséges kis emberi
testben, ebben a prózai kis emésztő masinában! Furcsa, az embernek fele
élete, az első fele, abban telik el, hogy kiábránduljon a világból, az
életből, a valóságból, ebből a rettenetes prózából, amiért egy csöppet
sem hasonlít az olajnyomatokhoz, a Jókai-regényekhez és mindahhoz, amit
gyerekfővel és érzéssel szépnek találtunk, és csakis ezt találtuk
szépnek. Micsoda borzasztóság: a Berend Ivánok s a márványsimaságu
belvederi Apollók után a dohányszagu szőrös unokabátyák! Életünk második
felében, mikor az élet összes fogásait végigkóstoltuk: akkor kezdünk
beletanulni, hogy a poézist abban keressük és abban találjuk, amiben
lehet: a valóságban. De azt azért sohasem hiszem el, hogy a művész nem
való egyébre, mint hogy a valóságot másolja. Nem mintha ez nem lehetne
művészet, de eddig föltünően kevés művésznek sikerült. Hogy visszatérjek
az emberi testre: még egyszer mondom, nem ismerek művészt, aki egészen
olyannak ábrázolná, amilyen. Van, aki igyekszik, hogy hivebben ábrázolja
a régi olajnyomatoknál, és nem mondom, hogy egy-egy uj festő vagy
szobrász egy-egy megdöbbentő ujsággal ne állna elő, amiről azt mondjuk:
micsoda merészség ily pőrén merni ábrázolni a valóságot! De furcsa, hogy
ez a valóság sem valóság, az uj ember csak másképp hazudik, mint a
régiek. Mindezek a forradalmak és forradalmárok olyanok, mint az öreg
Zola, aki telekiabálta a világot az ő disznóságaival, hogy ha törik, ha
szakad, meg kell irni az igazat – most pedig lassankint és szégyenkezve
rájövünk, hogy ez a kedves vén gyerek a maga disznóságaiban éppoly
felhőkben járó romantikus volt, mint volt az öreg Dumas az ő
olajnyomataiban. Engem most elragadnak a Rodin szobrai, azzal is, hogy
mily borzasztóan reálisak, – de meg merek esküdni, hogy husz év mulva
magam is azt fogom mondani: micsoda limonádés forradalom, micsoda hazug
igazság!…»

* * *

_(Emma asszony leveleiből.)_ «… a szomszédszobában az öcsém a Peer
Gyntet játszsza, s én azon gondolkozom, mit gondol mellette? Az öcsém
csöndes és komoly fiú, kiben csak ujabban támadt a zongorához való
tehetség? vagy hajlandóság? nem tudom, de kedve van hozzá, s szeretem
hallgatni, amint nyugodt türelemmel teszi túl magát a saját játéka
fogyatékosságán, s élvezi ezen keresztül Grieget, mint ahogy egy
ripacstrupp játékán keresztül is élvezi az ember Shaksperet. Ha ez a
kedve és tűrelme megmarad, nagy jót szerez magának egész életére, mintha
valami vidéki kis kastélyt örökölt volna, ahová mindig visszavonulhat,
ha másutt nem találja helyét. Irigylem a fiút, hogy a muzsikával ilyen
jó barátságra tudott lépni – nekem az csak akkor volna ilyen jó barátom,
ha vittem volna annyira, hogy magam tudjak produkálni, variálni és
improvizálni; így, az a zene, amit más írt, az én számomra túlságosan
kimondott, túlságosan határozott, túlságosan egy más valaki érzéséhez
kapcsolódó valami, mely nem az én érzésemhez simul, hanem inkább zavar
benne, mintha más valaki is volna a szobámban, mikor ki akarom magamat
sírni. A költőkkel is így vagyok; nekem csak egy költő tudna írni: én
magam, ha költő volnék. Igy a hímzéshez kell menekülnöm, amiben vittem
némi művészetre; órákig a ráma fölé tudok görnyedni, hogy vásznába vagy
szövetébe beletűzködjek mindent, ami gyötör és foglalkoztat; a
vágyódásokat s az elégedetlenségeket, elszalasztott alkalmakat s örökre
elmult lehetőségeket. Néha erővel megszúrom az ujjam, hogy a vér jelezze
a csöndes, a titkos, a senkitől sem tudott kis kálváriákat, melyeket a
tűm hangyalépésben haladva vált ki lelkemből. Gépiesen s mégis akaratom
szerint halad ez a munka, mint a hajnali álom, melyet magam kormányozok,
hogy merre járjon, de mégis előre megrajzolt nyomokon jár, s nappali
szenvedéseim virágai s visszatérő vonalai rajzolódnak ki belőle… De
azért el tudom képzelni, hogy mást a zene ugyanúgy szolgál, mint engem a
saját ábrándozásaim; el tudok gondolni finom és hallgatag kis vidéki
asszonyokat, akik vékony, fürge ujjal messze fényes világból való
mesebeli királyfit idéznek maguk elé a fehér csontbillentyűkből,
amelyeket csak meg kell nyomniok, hogy hopp, ott legyenek, ahol akarnak.
S talán épen Grieg az, akinek szárnyán legmesszebb tudnak szállani; a
Szahara fejedelmi sátrába, ahol lyányalakot váltott tündérek ringják és
hajladozzák bűvös tánczaikat, amiknek zenéjet jégtűk összeütődéséből
szűrte ki az északi zenész a déli nap forrósága számára; az Észak
örvénylő tengerébe, ahol dermedt karral s elfuló lélekzettel küszködik a
fuldokló lelkiismeret a rája zuduló tajtékos itélettel; el mindenfelé,
ahová csak a henczegő képzelődés elragadhatja az egy helyben való
kenyérkeresethez, vagy befőttkötözéshez lelánczolt szegény emberi
állatot… Mi mindent nem gondoltak, mi mindent nem éreztek egy-egy
Chopin-ballada mellett a hatvan-hetven év alatt, amióta az megszületett
s öt világrészben minden zongorán játszszák minden fajtájú emberek, nők
és férfiak, öregek és fiatalok! Vajjon mikor a költője lelkéből
kiszakadt, benne zsongott-e abban az a mindensége a fájdalomnak, az
epedésnek és elandalodásnak, ami azóta millió ember emlékezetében
hozzája kristályosodott? A szegény, törékeny, babonás lengyel el tudta-e
gondolni az események, a történetek, az előfordulások teméntelenségét,
amit egy ugyanazon taktusa juttat eszébe: egy embernek ezt, másnak
amazt? Nekem sohasem tetszett a Longfellow híres verse _I shot an
arrow_; a művész munkája nem nyíl, amely egy darabban talál s amit meg
lehet találni, hanem olyan, mint a Jókai ichor-lövegei, amik milliárd
szilánkká robbanva porladnak szét, a kilövője maga sem tudja, merre
mindenfelé a világon, s minden egyes szilánkja úgy éget, viszket,
pusztít vagy gyógyít, mint az egész…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«… Ha vidéken élnék, talán jobban rászorulnék a zene segítségére, mint
itt a nagyvárosban, ahol megtalálom az elmélkedő elszóródás legfőbb
eszközét: a sokaságot. Mert nem igaz, hogy a magánosság kedvez legjobban
a képzelődésnek. Legalább engem a magánosság lever és eltompít, s
szárnyát szegi képzeletemnek. Egyedül kell lennem, hogy gondolataimmal
lehessek – de sok ember között. Utazni már csak azért is szeretek, mert,
amit itthon meg nem tehetek, kiülhetek a kávéház elé az utczára, s
nézhetem magam körül az emberek sürgését. A természet előtt _alle
Achtung_, de én nemcsak képmutatóknak, hanem a természetimádást csak
pózolóknak tartom azokat az embereket, akik a világot két részre
osztják: hegyekre, vizekre és poloskás fejőkunyhókra, amiktől el kell
ragadtatva lenni, s nagyvárosokra, selyemruhákra és ötemeletes
hotelokra, amiket meg kell vetni. Hát kérem: én, azért, mert fürdeni
szoktam és kedvelem a vászonbattisztot: már nem vagyok természet, csakis
a tehén az s a fejős lyány bőrnadrágja? Ami a világon van, az mind:
természet; a szempilla, mely magától nőtt védelemül a szemem köré,
semmivel sem kisebb eltávolodás a természettől, mint a rizspor, amit
magam rakok föl, hogy a szél ki ne fújjon. Sohasem fogom átlátni, hogy a
világnak az a része, amit a szél, a nap, a víz, a vakondok és az
esőgiliszta alakított és módosított, mért volna szebb vagy igazabb, vagy
természetesebb annál, amit mi teremtettünk s mi formáltunk a magunk
izlése és kényelme szerint. Ha én természet volnék, nem ismerném el,
hogy csak a víz meg a föld az enyém, a képek, a szobrok, a nagy
gondolatok és a nagy toilettek már nem. A pille szárnya ép oly
mesterségesen és összeválogatva, épen csak hogy hosszabb időn át
kirajzolódott és kialakult valami, mint az a Lalique-broche, ami
zománczczal és drágakővel éri el ugyanezt a hatást. Imádom a tengert az
ő hullámzásával és váltakozásával, de imádom a partját is, ahol öt
világrész vidám és gazdag embere szaladgál előttem, s a kaszinót, ahol
Redfern-ruhákat láthatok. Igen, sok embert, aki egyenkint és együttvéve
mind érdekel; akikhez ismeretlenül hozzá tudom szőni az ő külön kis
regényeiket, aztán tipelni és tudakozódni, hogy eltaláltam-e;
képzeletben párokat hozni össze, mikor ők maguk még nem is gondolnak rá,
s mulatni, büszkének lenni a szimatomra, mikor pletykálni kezdenek
róluk. Igen, barátom, ennyire gyenge nő vagyok – de annyira nem vagyok
már gyenge, hogy ezt titkoljam vagy leplezni akarjam, vagy épen
gyengeségnek találjam. Nem, kedvesem, bátran megvallom, hogy én az
embereket nem szeretem ugyan túlságosan, de az embert nagyon, s
roppantul érdekel minden kedvessége, bolondsága, naiv titkolódzása,
melylyel nem tudja, hogy amit fontoskodva vagy félve hallgat el, jószemű
ember száz lépésről leolvassa az orráról. S én, hizelgek magamnak, ilyen
jószemű asszonyember vagyok, s hálás vagyok az én kedves kétlábú
állat-felebarátaim iránt, hogy mindegyikük egy kölcsönkönyvtárra való
mulatságot szerez nekem puszta megjelenésével…»

* * *

_(Emma asszony leveleiből.)_ «… Van bennem valami a kis lyányom felmenő
ágbeli honvágyából, mikor sóhajtva könyököl a térdemre: istenem,
anyikám, mért nem ismertelek téged, mikor akkora voltál, mint én! Azon
túl vagyok, hogy ezer esztendő előtt szerettem volna születni; a
renaissance-idők után sem vágyódom, mióta egyszer egy éjszakán át
beleszőttem magamat ebbe a képbe, s nagy meglepődéssel arra a fáczitra
bukkantam, hogy én azok közt a tigrisemberek és párduczasszonyok közt
még olyan konyhaszolgálóságig nem jutottam volna el, akinek van némi
halovány sejtelme arról, micsoda nagy dolgok történnek körülötte. De az
furcsa nekem, hogy nálamnál nem sokkal idősebb emberek úgy járnak-kelnek
mellettem, mintha őstörténeti idők masztodonjai volnának, s
egyéniségükből megcsap olykor a hetvenes évek illata, mint a nagyanyám
leveleiből a levendulaszag. Ezt a szép időt sajnálom, hogy
elmulasztottam, s utolsó szárnycsapásait csak gyerekfővel éreztem…
Pálmay Ilka bocsássa meg nekem, hogy ebben a kellemetlen összefüggésben
emlegetem, de épen az ő láttára sajdul föl bennem ez a nosztalgia – s
nem ok nélkül; ő is ez utolsó szárnycsapások levegőjét szítta magába, s
ennek hatásai élnek benne tovább, mikor már más fuvalmak járják. Az az
ötven éves köz, ameddig egypár okos ember megfigyelései szerint a párisi
hatások Budapesten még tovább rezegnek, néha kisérteties pontossággal
érzik meg. Nemrég volt ötven esztendeje, hogy III. Napoleon császár
lett, s nálunk ujabban meg-megujul a hetvenes évek stilusának emléke,
mely nem egyéb, mint a bas-empire stilusa, a III. Napoleoné s a szép
Eugéniáé, a megnemesedett polgárságé. Meg kéne egyszer írni, hogy’
került ez a stilus a hetvenes évekbeli Bécsbe, épen akkor, mikor maga a
császárság megbukott s a császár elpusztult, nyomorultul, mint a beteg
macska; Offenbach hogy’ élt tovább Straussban, III. Napoleon Beustban
meg Andrássyban; hogy’ itta át ez a stilus a bécsi mágnásvilágot, hogy’
szivárgott át a mi kaszinónkba, s ebből kisugározva hogy’ töltötte be
minálunk a nyolczvanas éveket. Pálmay Ilka ennek a stilusnak a neveltje,
mint ahogy az ő métierje, az operette is együtt született s együtt
pusztult el ezzel a világgal – ezzel a könnyelmű, egy iczipiczit
parvenü, de mégis finom világgal, amely tele volt édes hunczutsággal,
ennivaló szeretetreméltósággal, tudatos elegancziával, amit még most is
megtalálni Párisban, de a bécsi Ringeken, meg a szinpadon is, igézően
megtestesülve két nagy szinészben, akiknek csak meg kéne halniok, hogy
soha többé el ne felejtsük őket: Coquelinben és Sonnenthalban. Igen,
barátom, tartsanak bár világtól elmaradt libának, akinek semmi érzéke
olasz verizmus, belga szeczesszió és norvég szimbolizmus iránt: én
imádom az öreg Sonnenthalt, s ha ő meghal, vele hal meg az egyetlen
férfi, akiért bolondságot tudnék elkövetni. A mai művészet tudhat
tombolni és suttogni, sziszegni vagy hörögni – de csevegni vagy
elmosolyodni senkisem tud úgy, mint ők, Coquelin és Sonnenthal; csevegni
és elmosolyodni, előkelően leülni és kellemesen fölállni, állakat
szeretetreméltóan megcsípni, vállakat biztatóan megveregetni, a
dolgokhoz finom szemöldökemeléssel csak éppen hogy újjhegygyel érni, ami
lehet, hogy fölszinesség, de lehet úri tartózkodás is. Az, az; úri világ
volt, barátom, ez a parvenüvilág; ezek a szabólegényből lett tekintélyek
arisztokraták voltak, belülről talán egy kicsit üresek, mint a legtöbb
arisztokrata, de kívülről perfekten előkelőek, mint ma már mind kevesebb
arisztokrata. Pálmay Ilka az ő világukból való; későszülött gyermekük,
aki az ő Gounod-valczerra járó mozdulataival (a Faust is bas-empire!)
nem találja helyét ebben a Sidney Jonesos világban…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«… Ilyen Náday is. Ugyan épen azt nem találok benne, amiről nevezetes:
párisiasságot; az ő finomsága nem eléggé Versailles, brutalitása pedig
nem eléggé Montmartre. Náday – tessék felháborodni ezen a sottiseon –
Náday tisztára Bécs, csakhogy az a magyar Bécs, mely a Freudenautól az
Imperiálig gummirádleren tengeti ártatlan életét; az elpusztíthatatlan
Knaakok, Blaselek és Thallerek közzül való, aki a szalónvígjátékba viszi
bele azt a kedves _resches_séget, amitől ugyan XIV. Lajos megfordulna a
sírjában, de ami jól esik nekünk a császárnékban, akik maguk szoptatnak,
a császárokban, akik virslit uzsonnáznak sörrel, s a fiakkeresben, aki
fütyörészve köszön a gawlirnak. Egészség, nagyszerű egészség, kitünő
alvás és semmi idegesség; állandó hajlandóság a hecczre, a mókára, s
annak kifigurázására, hogy vannak a világon emberek, akik egészen
komolyan beszélnek hochdeutschul, sőt francziául is. Fordítsd mindezt
magyarra, és megvan Náday, csak még egy vonással, amit a bécsiből
kipusztított a policzáj, a pestiben meg épen a bécsi policzáj
fejtesztett ki: a politikai és koronaherczeg-utczai szatirával; legjobb
szerepe nem a Párisi, hanem a svihák Poprádi, amit sans peur et sans
reproche ad be a földszinten ülő svihák poprádiaknak…»

* * *

A mi szinészeink többet szavalnak, mint beszélnek, mert szavalni:
közhely, beszélni: egyéniség.

* * *

Igazán szinházi nagyváros Európában egyelőre csak kettő van: Páris és
Bécs. Mindkettő ősi fészke a politikai hatalomnak s a gazdagságnak, ami
ennyire együtt, oly régi idő óta s ily állandóan alig volt meg még egy
helyütt. Innen az a fényűző előkelőség, melyben Róma és Milanó sem éri
utol Bécset, nem hogy Berlin vagy München. Mint Párisban, Bécsben is
négy-öt nemzedéken át a világuralom kisugárzása szivárványozta be a
lelkeket, s a világ négy tájáról özönölvén oda az arany-trágya, buja
földjében kisarjadt a legszebb emberi bűn: az izlés. Nekem nagy
elégtételem, hogy akik a bécsi népet antisemitasága s eldurvulása miatt
annyira meg tudják vetni, most egészen ilyen jelenségeket
tapasztalhatunk Párisban is, melynek népére csak nem mondhatják rá, hogy
buta és korlátolt. Igazában ez a nép nem értéktelen, csak, az idők
átmenetében, ellentétbe került benne a demokrata osztályérdek az
izlésének s hagyományainak megfelelő s fényüzésével közvetetlen pénzbeli
érdekeket is jelentő arisztokrata világon való csüggéssel. Az ember
minden ily kétségében – mi telhetik tőle? nagyot üt botjával a szamár
fejére. De olyan szinészet, mint a bécsi, csakis olyan városban
támadhatott, melynek, ha császárjai egy kicsit filiszterek is:
filiszterei egy kicsit császárok, mæcenási hajlandóságokkal. Párison
kivül Bécs az egyetlen város, melyben a szinház közönségül biztosan
számithat kivétel nélkül mindenkire, aki levegőjét szíjja. A bécsi nép
közönségnek születik, s a bécsi kongresszuson kezdve a Hanswurston át a
szeczesszióig lankadatlanul figyelmes nézője minden spektákulumnak, ami
szó szerint nézni valót jelent. Ennek a népnek érdemes császári
munificzencziával egyet-mást megmutatni, s az idegen is szivesen tódul
oda, ahol van mit látni. Bécs tulajdonkép olasz város volt, a Metastasio
városa, csak éppen hogy ura hatalmas volt s népe jómódu, mely
komédiásait maga tudta eltartani s egy helyhez tudta őket kötni, amit
Róma és Milanó még ma sem tud elérni. Bécsben a szinház általánosan
közügy, különösen pedig minden egyes embernek szivbeli ügye. Ezért
szinházi város Bécs, és ezért jók a szinházai.

* * *

Mme Réjaneról meg tudjuk állapítani, hogy’ játszik: kitünően,
tökéletesen, a mesterség a kisujjában van. Duséról nem tudunk
megállapítani semmit – sokkal szerelmesebbek vagyunk bele.

* * *

Minden uj művész, és, ami ezzel egyet jelent, minden uj művészet egy-egy
Krisztus, akinek nem kell szablya, nem kellenek fegyverek és fustélyok –
elég, ha némán támadói elé áll, s vár, mig megismerik.



MEUNIER CONSTANTIN VÉGRENDELETE.

«Én, Meunier Constantin, ép elmével, s közel végemben való
megnyugvással, ime, leírom végrendeletemet.

Amit hagyok: mindeneknek hagyom. Kivánom, hogy mindenek osztozkodjanak
rajta; mentül többen osztozkodnak, annál több jut egyre.

Amit örökül hagyok: annak a titka, miként lehet, mint a kátrányból
illatot, az izzadságból szépséget kiszűrni.

A görnyedésnek hősi vonalait, a feszülő izmokon a nap játékait hagyom
nektek örökbe – s ez nagyobb örökség, mint gondolnátok.

Mert az idő, mely most eljövendő, az izzadságnak, a görnyedésnek s a
feszülésnek ideje lesz, egyformán mindenek számára. S jó tudni, hogy ez
egyformaság, ha kezdetei szürkék, kormosak, fojtogatók és robbanásosak
lesznek is, végső soron mégsem lesz sülyedés, hanem mindenek egyformán
emelkednek rangban a szépség s a hősiesség felé. A szépség nem vész el,
hanem mindeneken szétárad, az úriság s a hősiesség nem roskad össze,
hanem mindenki úr lesz és hős, minden ember Atlasz lesz, ki vállán
tartja a világot, és szép lesz, és úri lesz, és hősi lesz e
fáradságában.

Örökül hagyom nektek a biztató, a sarkaló, a vigasztaló titkot, hogy az
Igazságnak, a Tudásnak s a Munkának dulások és vergődések után egyszer
mégis csak eljövendő világa a Gyönyörködésnek is világa lesz, s akkor
majd a Sokak nem féltékeny gyűlölői, hanem lélekzsendítő Maecenásai
lesznek a Kiválasztottaknak.

Jó ezt tudnotok a megpróbáltatások fenyegetése közben s a jövendő
küszöbén, s édes tudnom nekem, mikor e megpróbáltatások elől s e jövendő
küszöbe előtt kell kihanyatlanom a lét, a munka s a küzdelem édes
megszokásából.»



MADAME RÉCAMIER.

Reggel tíz óra volt.

Madame Récamier fölébredt, s feje fölé nyúlva meghúzta a falon ott
csüngő himzett csengetyü-pántot.

Belső szolgálója tálczán hozta be, kinai csészében, az újfőzetű
csokoládé-italt, melyet az ágyban iván ki, a szép asszony fölkelt,
átment benyíló öltöző-szobájába, hol a kád langyos szamártejjel tele
várta, s mindenféle szerszámokkal fölszerelt asztal mellett a fürdető
asszony leste parancsát.

Karcsu tetemét itt megszabadítván minden külső és belső
tisztátalanságtól, alacsony fapadon engedelmesen eléje feküdt a
némbernek, ki szagos eczetbe mártott gyapjuszövettel dörgölte végig a
szép asszonyt, majd izzó dióhéjjal itt is, ott is lepörkölte rózsás
testéről a felesleges pihét, s melegített vászonlepedőbe burkolván
úrnőjét, a lába s a keze körmét simára, gömbölyűre s korallszinre
csiszolta.

Így adta át a fésülő-asszonynak, ki a szép asszony haját gondosan
kisűrűzte, vigyázva átfestette, csigákba sütötte, s átkötötte fehér
szalaggal s a szalag fölött gyöngyfüzérrel.

Az öltöztető komorna pedig selyemharisnyát húzott asszonya lábára, s
térden alul hímzett szalaggal kötötte át, ugyancsak szalaggal kötözvén
szinte talpára a mélyen kivágott aranyfüst topánkát. Patyolatból való
igen kevés alsó ruhájának vállfűző nélkül vetette, szinte lehelte föléje
az egybeszabott, könnyü felső ruhát, melyet mellen alul széles, puha,
ránczokba vetett selyemövvel kötött át, hátul pedig, derékon alul,
megnedvesítette a vékony fehér szövetet, hogy jobban s tapadóbban térjen
vissza, mint a genfi bölcs kivánta, a természethez.

A szolgálók elvonulván, a szép asszony vissza-átment hálószobájába, s
pipereasztala titkos fiókjából üvegecskéket, pamacsokat, tégelyeket,
szarvasbőrt s nagyító tükröt véve elő, szemébe cseppentett valamit,
mitől a szem feketéje sejtelmessé tágul, arczán pedig fölkeltette az
álmatag rózsákat.

Továbbá igaz rózsát is tűzött egyet, pirosat, a hajába, kettőt,
hosszuszárut s ugyancsak pirosat, bal mellén alul övébe, s közben
néminemű gyökérfélét rágcsált, melytől a lehellet megillatosodik. Ruhája
kivágását gyémántcsattal tűzte hegybe; nyakát fedetlen hagyta; mezítelen
alsó karjára csipkefélkeztyüt húzott, ujjaira pedig egy szafir, egy
smaragd, s jobb kisujjára egy feketére futtatott ezüstből való
halálfejes gyűrűt. Kezébe gyöngyházlegyezőt vett, s derekára, úgy hogy a
kendő rojtos két vége a két könyöke hajlásából folyjon alá, ezüst
csillagokkal átszőtt fátyolkendőt vetett. Még egyszer megnézte magát
elől-hátul a nagy álló tükörben; egy pillantást vetett a kandalló
órájára, mely féltizenkettőt mutatott; ajtó felé menet meg-megállva és
visszanézve kipróbálta mosolyát, szemöldöke és csuklója ivét s foga
csillogását.

Így nyitott be fogadószobájába, hol reggeli hódolatra várták, s
szétnézvén az egybegyülteken, szelíd mosolylyal szólott:

– Itt vagyok, uraim, de csak egy föltétellel: ha olybá vesznek, mintha
férfi volnék!



_L’ART POUR L’ART._


1.

A tenger szürkéskék volt, üdítő, elandalító, mint a hajnali félálom. A
délelőtti nap arany fénye oly könnyü lábbal járt hullámain s e hullámok
is oly lágyan s fecscsenés nélkül fodrozódtak, mintha vizük megaludt
volna. A vízzel s fénynyel együttrezgő levegő szinte láthatóan perdült
vissza az égbe, szakasztott mint ahogy ugyancsak hajnali félálmában
szokott az ember lekeringőzni a lépcsőn s felröpködni a mennyezetig. Egy
fiatal festővel ültünk a hajó hidján, a scheveningeni partot néztük, s
képekről beszélgettünk. Lelkesen beszélt, családi bensőséggel. Így
beszélhet egy Habsburg ötödik Károlyról, Németalföldről és
Spanyolországról.

De én hirtelen megszakítottam. S azt kérdeztem tőle:

– Nem tudja, járt-e Byron Hágában, s ha igen: az ő idejében Hágában
volt-e már a Rembrandt Saul és Dávid képe?

– Nem tudom, – csodálkozott ő. – De miért kérdi?

– Megmondom, – feleltem. – Amiket most oly szépen kifejtett, ha nem is
ily szépen, de nem egyszer kifejtettem magam is. S nem is mi találtuk
ki, sem maga, sem én. Épp oly közhelye már az értelmes æsthetikának,
mint amilyen volt a régi értelmetlennek az az ostobaság, hogy minden
képnek egy-egy eszmét kell képeznie. Dehogy kell. _L’art pour l’art._ A
festő nem novellista. Nincs köze egyébhez, mint színhez, fényhez,
árnyékhoz és vonalhoz, s nem is mond egyebet, mint színt, fényt,
árnyékot és vonalat. Foltokat rak egymás mellé, viszonyít egymáshoz, old
fel egymásba, s ez éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi
mesterségnek. Novellát írjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek
a filozófusok. Ez így van – azaz dehogy is van így. Mert én, ha festő
vagyok, megtehetem, hogy ne akarjak többet mondani, mint színt és fényt
és árnyékot és vonalat. De csak a magam száját foghatom be, nem a
színét, a fényét, az árnyékét, a vonalét. A világ nem néma, s minden
beszél benne, öt, hat, hét nyelven, már ahány érzéket meg tud állapítani
a tudomány. Láttunk-e valaha fényt, árnyékot, színt vagy vonalat, ami
nem volt egyéb, mint fény, árnyék, szín, vagy vonal, s nem mondott semmi
többet, mint hogy ő fény meg árnyék, meg szín meg vonal? S ha nem teszek
egyebet, mint hogy lefestem egymás mellé a violaszínt, indigót, kéket,
zöldet, sárgát, narancsot, vöröset, akkor sem pusztán hét színt jelent
ez, hanem, hülyítsem bár el magamat mesterségesen, akkor is szivárványt
jelent, s akkor is gondolok mellé valamit. Könnyü nektek azt mondanotok:
ne láss ezen a Sargent-arczképen egyebet, mint a sárga színek egy
kristályalakulatát, melynek magja a lilaszín ővszalag az ábrázolt lady
derekán. Csakugyan nem látok rajta, csakugyan nem olvasok ki belőle
egyebet? S ha künn ültök a Café de la Paix előtt, s azt a kedves
sportotokat üzitek, hogy kitipelitek minden arramenőről, ki fia lehet,
honnan való s mi a mestersége: mi egyébből szűrítek le e
következtetéseket, mint színekből, foltokból, fényből, árnyból és
vonalakból, mert hisz egyéb adatotok nincs is az ipsékről, mint szín,
folt, fény, árnyék meg vonal? S azt hiszitek, hogy szín, folt, fény,
árnyék meg vonal, mihelyt vászonra vetettétek, menten megkukul, csak
azért, hogy igazatok legyen a ti _l’art pour l’art_-otokkal? S most
rátérhetek Byronra és Hágára. Ugyebár nevetséges, ha én magyarázom
magának, mennyire festőien festői, mennyire abszolutan s művészien
művészi kép a Rembrandt Saul és Dávid képe? Még a katalogus is
belepirul, mikor megemlékszik róla, különösen keletien tobzódó
színpompájáról, mely e csodálatos mester képei közt páratlanná teszi,
noha fény és árnyék játéka dolgában sem igen hágnak elébe egyéb képei.
Ki meri azt mondani, hogy ez a kép, ez az abszolut kép, ez a színben,
foltban, fényben, árnyékban és vonalban bujkálkodó szivárványrendszer
_nem_ novella? és krónika és etnográfiai és pszihológiai tanulmány – én
legalább sehol a kisírt zsidóságnak, a belső okokból való
boldogtalanságnak, a férfiölő neuraszténiának ilyen csodaképét nem
láttam, mint ez a gyötrődő zsidókirály, aki a nehéz kárpitba törli és
rejti a szeme égését, az orra tekerő nyilalását, mialatt a fiú lágy
újjal hinti feléje az olvadékony hangokat… _Azt mondom, lantos,
megrikass, vagy e nehéz szív megszakad!_ fuldokolja e kép minden foltja,
színe, vonala és árnyéka, – s ezt énekelte Rembrandt után kétszáz évvel
George Noel Gordon Byron, a Héber Énekekben, Saulról és Dávidról:

  Lelkem sötét – ajzd fel megint
  Hárfád – úgy elkel az nekem;
  Mit lágy ujjad fülembe hint:
  Hadd olvadok az éneken.
  Ha van remény, nem idegen
  E szivtől: dagaszszad felé,
  Ha lappangat könyűt e szem:
  Váltsd ki, ne égjen el belé.

  De rázz meg és velőmbe hass,
  S fojtsd el a vídám hangokat:
  Azt mondom, lantos, megrikass,
  Vagy e nehéz sziv megszakad;
  Dajkálta ezt a gond sokat
  S fájt virrasztó nagy éjeken: –
  Most vagy egyszerre megszakad,
  Vagy megenyhül az éneken…

Ebben a versben nincs szivárványszinü turbán, nincsenek váltakozó
foltok, árnyék nem játszik benne fénynyel, fejek és vállak nem futnak
össze benne hullámvonalba, s mégis ugyanaz, ugyanaz, ugyanaz, mint a
Rembrandt Saul és Dávid képe, s nekem e kép előtt éppugy könnybe lábadt
a szemem s kedvem lett volna az orromat valami nehéz bársonykárpitba
fujni, mint mikor először olvastam s zümmögtem magamban hosszu,
álmatlan, hallgatag éjszakákon:

  My soul is dark – oh! quickly string
  The harp I yet can brook to hear…
  – – – – – – – – – – – –
  I tell thee, minstrel, I must weep,
  Or else this heavy heart will burst.


2.

A sör elmondhatatlan jó volt; az olvasztott dió medveczukor lett volna
hozzá képest. Egész München s ezenfelül Európa és Amerika ott tolongott
a Hofbräubeli hordók körül, s elmondhatatlanul szőke asszonyok, hátul a
kalapjuk karimájáról nyakukba folyó csipkefátyolokkal, öblögették a
söröskancsókat, alkudtak a retkes kofával, s énekelték Tristán és
Isoldét. Egy fiatal muzsikussal ültünk egy mocskos padon, s mialatt
képzeletem fásulttá csókolta magát az orrom előtt egy kéznyujtásnyira
elérhetetlenkedő asszonynépen: a muzsikus halkan, finoman, lelkesen
beszélt, beszélt, beszélt, közbe egyet-egyet dudolva, magyarázatul.

Megszakitottam.

– Programmzene – jó. De engedje meg, a saját érdekében, hogy ne vegyem a
dolgot szószerint. Mert végre is amit maguk zenészek gondolatnak
neveznek, az lehet zenei gondolat, de amint bennem, hallgatóban,
idegfolyamatul jelentkezik, nem gondolat, hanem érzés, annyira
kipéczézhetlen, hogy pusztán logikus és szabatos szavakkal nem tudnék
hallgatómban ugyanilyen érzést fölkelteni. Ha százszor azt állitjátok, s
bizonyára hiszitek is, hogy novellákat és értekezéseket hallottok ki a
muzsikából, én százegyedszer tagadom ezt. Természetesen: bizonyos
események vagy akár gondolatmenetek is kelthetnek föl bizonyos
hangulatokat. Hasonlóképpen: a zenei hangok bizonyos rendje s egymásba
folyása is fölkelthet bizonyos hangulatokat. Nagyon lehetséges olyan
muzsika, amely szakasztott ugyanabba a hangulatban ringat, mint a Romeo
és Julia, vagy a Descartes értekezése a módszerről. De olyan nincs,
hogy, ha a muzsikus előre meg nem mondja, hogy ő ezt meg ezt az eseményt
vagy gondolatmenetet akarja muzsikájával ábrázolni: nyolcz tökéletes
muzsikus, aki együtt hallgatja, mind a nyolcz ugyanazt értse belőle, s
ha szavakkal próbálja megközelitően elmondani, ugyanazon szavakkal
mondja, s általában hogy többet értsen s határozhasson meg belőle, mint
egypár érzésbeli általánosságot, mint aminő a vígság, a szomoruság, a
skurrilisság. Ha pedig megmondja, s egy darab telenyomtatott papirost
nyom a markodba, akkor nem a zene mondja el, amit mondani akart, hanem a
papiros. Kivéve azt a kedves zenei vicczet, mikor a kisbőgőn az emésztés
körébe vágó hangokat utánoznak, nincs muzsika, amelyről pontosan meg
lehetne mondani, ha a muzsikus maga meg nem mondta előre, hogy a tavasz
ébredését, vagy a hajnal ébredését, vagy a lyányka szerelmének ébredését
akarja-e képezni. S ez természetes, mert a zene érzést kelt, az érzések
pedig nem ugyanazon mód s ugyanazon kategóriák szerint, s általában nem
is annyira differencziáltak, mint az értelembeli fogalmak –, s egyfelől
a tavasznak, a hajnalnak s a lyányka szerelmének ébredése körülbelül
ugyanazon érzéseket kelti bennünk, másfelől tizmilliárdfélekép lehet
zenei hangokat ugy kombinálnom, hogy körülbelül ugyanolyan érzést
keltsenek bennem, mint a tavasz, a hajnal s a lyányka szerelmének
ébredése. A zenészeknek kellene végre olyan bátraknak lenniök, hogy azt
mondják: _L’art pour l’art._ A zenész nem novellista. Nincs köze
egyébhez, mint hangokhoz; s nem is mond egyebet, mint hangokat; ezeket
rakja egymás mellé, viszonyitja egymáshoz, oldja fel egymásba, s ez
éppen elég egy életre, egy embernek s egy művészi mesterségnek. Novellát
irjanak a novellisták, s eszmékkel ám vesződjenek a filozófusok.


3.

Egy fiatal költővel voltam együtt. Megvallom, ez a költő magam voltam,
mikor még fiatal voltam és költő voltam. Pitymallott, a teherkocsik
robajával velerezgett ágyam, s én igy szóltam magamhoz:

– Érzést és gondolatot egymástól elkülömböztetni nem lehet. Az értelmi
hatás is érzéklet, s az érzéklet is értelmi. Nincs szín nincs hang,
nincs érzéki hatás, ami mellett ne gondolnánk semmit, s nincs gondolat
és történet, ami mellett ne éreznénk. Ime az a vers, mely most bennem
forr, sustorog, kavarog, feszül és bizonytalankodik. Egyelőre nem is
tudom, mi lesz belőle, egyelőre csak fülembe zsong, lehunyt szemem előtt
szivárványlik, s hideglelősen vet ide-oda az ágyon. Egy-egy szó válik ki
e gomolygásból, s nem tudom kimérni: csengésével vagy értelmével
képezi-e azt a hangulatomat, azt az érzésemet, azt a mondhatnékomat,
amely kiváltotta. Ha meglesz a vers és jó lesz: rímnek, ritmusnak,
szavak szinének és rendjének legalább is annyi része lesz hatásában,
mint értelembeli tartalmának. S ez nemcsak versnél van igy s nemcsak
lírában, de így van még olyan tökéletes mathematikában is, mint a
Flaubert regényei. Ő is egy szóval mondhatna-e oly sokat, s mondhatná-e
pontosan azt, amit akar, ha minden szó kimérhetetlenül többet nem
mondana, mint amennyit mond, s ha egyáltalában szónak, hangnak, színnek
vagy művészi mesterségnek határai volnának, s ha egyáltalában volnának a
világegyetemben határok, osztályok és külömbségek egyebek, mint amiket
mi kivülről, mesterségesen viszünk beléje, durva kényelmetességből? Ha
akarom: a kő beszél; ha akarom, a szó hallgat. A művészetnek csak egy
törvénye van: csinálj, amit akarsz, ha meg tudod csinálni.

Van egy kedves gondolatom, mely, úgy látszik, végig fog kisérni az
életen, mert immár húsz esztendeje, hogy hozzám-hozzám csatlakozik:
utczán jártomban, szőnyegen hevertemben, a magános ábrándozás
negyedóráiban, mikor az ember újra gyermek, amit úgy is mondhatnék, hogy
megtalálja önmagát. Teljes kárpítképpé nőtt képzeletemben e sok
elgondolás, ahogy napról-napra tovább szövődik, növekedik, szinesedik,
meg-meggyarapodva egy-egy új szállal, mely mind megmarad emlékezetemben,
egy sem fakul ki belőle. Ez a gondolat: elgondolni, mit csinálnék, ha
enyém volna az Andersen sárczipője, mely viselőjét valamely régi király
idejébe varázsolja vissza – teszem engem a Szent Istvánéba. Ilyenféle
gondolattal úgy tudom Mark Twain is foglalkozott, de ezt a regényét nem
olvastam s nem tudom, milyen eredményekre jut benne. Az én eredményeim,
mondhatom, nagyon gyászosak. Mert úgy szemre nagyon tetszetős gondolat:
micsoda nagy, dicső, tetemes, tudós és félelmetes férfiú volnék én a mi
mai tudásunkkal fölfegyverkezve azokban a tudatlan időkben! De hogy
részletekbe merülök: a perspektiva éppen nem kedvező. Mily gyászos
figura volnék én a kemény harczosok közt, az én vívási tudományommal,
mely a battuto-figuránál nem terjed tovább!… Igen, de én tudok puskaport
csinálni, könyvet nyomtatni, telegrafálni, vasutat, hajót, dynamogépet
szerkeszteni… azaz hogy megálljunk: tudok? tud az ördög! Csak beszélni
tudok mindezekről, tudni a húsz század minden nagyszerűségei közül csak
a leydeni palaczkot tudom megcsinálni, s ennek sem tudnám honnan
megszerezni a sztaniólját s a pecsétviaszkját. Az egyetlen nagy dolog,
mit a szent király fejéhez vághatnék, az volna, hogy ő majomtól
származik – s ez éppen elég volna arra, hogy a szent király kardot
rántson és ketté hasítson.

* * *

Tudni is, mint szeretni, a maga bőrén tanul meg az ember. Megismerkedni
valamely tudomány ma megállapított igazságaival, nem ér többet, mint a
lexikonban megolvasni: mi a szerelem. Nem megy át az ember vérébe, nem
tud vele tovább gondolkozni; csak tud róla, de nem vette tudomásul, s
csak hiszi, hogy elméje ennek nyomán jár tovább. Mint ahogy minden egyes
ember, mire megszületik, gyorsan és nagyjában végigment fajának egész
fejlődésén, minden egyes ember elméjének is mintegy be kell futnia a
tévedések s elkalandozások egész útját, melyeken át az emberiség mai
tudomásaihoz eljutott. Csak annak válik vérévé minden mai igazság, aki
tud minden régi tévedésről és hazugságról.

* * *

A tudományra mindenféle tisztelettel szabad nézni, csak babonással nem.
S mindenféle szemmel, csak lemondóval nem. Örök tökéletlensége, végzetes
fölszinessége közepett nincs is egyéb mentsége s életre való jogosítója,
mint az, hogy mindenkinek való, mindenki számára szükséges, mindenkinek
köze van hozzá, mert valójában semmi egyéb, mint egyre változó, mindig
tökéletesedő, de mindig tökéletlen használati utasítás az ember számára
s a mindenség felől; szakasztott olyan, mint egy spirituszlámpához vagy
szedőgéphez vagy folttisztító szerhez való használati utasítás; utasítás
arra, mily fogásokkal és ügyességekkel használhatjuk fel magunkat, a
többi embert, az eget, a földet, a világegyetemet együtt vagy
külön-külön arra, hogy boldoguljunk és boldogok legyünk. A tudományt
tehát éppen nem tudománytalanság a haszon, a gyakorlatiság szemével
nézni, s akik ezzel szemben oly gyönyörü haraggal szónokolnak a
tudományos _l’art pour l’art_ról, az igazság kedvéért való
igazság-kutatásról, az érdekeletlen, _voraussetzungslos_ igazságról:
azok nagy hevükben éppen azt nem veszik észre, hogy miért kell a
tudománynak igaznak és érdekeletlennek lennie. Azért, és az ember
szempontjából csakis azért, mert a nem igaz tudomány megbizhatatlan és
hasznavehetetlen, s gyakorlatban csak oly tudással élhetek s olyan
elméletet alkalmazhatok, mely a lehetőségig hű, teljes és elfogulatlan
adatokat vagy legalább is hozzávetéseket ad rendelkezésemre az
alkalmazandó, a működésbe hozandó és számításba veendő dolgokról. Ha
tudományom nem _voraussetzungslos_, éppoly kevéssé vehetem hasznát, mint
nem vehetem hasznát a spirituszlámpához mellékelt használati
utasításnak, ha abban legalább megközelítően hű adatok nem vétetnek
számba a spiritusz, a bádog, a víz és az égés természetéről.

* * *

Ó, a tudomány! Az ember mégis csak a legcsókolnivalóbban, imádni, előtte
térdet hajtani valóan szemtelen állat! Főképp a tudós ember. Nincs
szemtelenebb vakmerőség, mint a tudományos feltevések. Vakmerőség,
semmire, de éppen semmire sem támaszkodó elbizakodottság: feltenni, hogy
a világ egységes; hogy minden jelenség alapjában ugyanaz s valamennyin
ugyanaz a törvényszerűség az úr. Honnan gondoljuk ezt? Mi jogon? És
mégis ezt gondoljuk – s ez a gondolat a legbujább termékenységű
megtalálása volt az emberiségnek. Ezzel a vakmerő feltevéssel merészelt
soha embert nem látott mezőségekre rálépni, s oly biztossággal
járni-kelni rajtuk, mintha otthon volna. S itt is a szemesnek, azaz hogy
a szemtelennek állt a világ. Egy new-yorki siheder mulatságból megtette,
hogy egy darab revolverrel benyitott kocsmákba, vasuti kocsikba,
tánczvigalmakba s elkiáltotta: _hands off_, föl a kezeteket! – s az
emberek rémülten tartották föl a kezüket, s ellenkezés nélkül hagyták
kiszednie tárczájukat és órájukat. Így imponált a _minden egy_nek egy
darab revolvere a világ minden dolgainak; rémülten _hands off_oltak, s
hagyták magukból kiszedni legbelsőbb titkaikat. A siheder röhögve
mesélte, csattanóul, mikor a rendőrség végre mégis lefülelte, hogy a
revolvere azonfelül még töltetlen is volt. Lehet, hogy jő majd egy új
filozófus, – a filozófusok a tudomány rendőrei – aki megállapítja majd,
hogy a _minden egy_ nem is igaz; olyan revolver, aminek nincs magja. Ám
jöjjön, mi már kirevolvereztünk vele minden kirevolverezhetőt, s az egér
s a nyul meddő ahhoz képest, amily termékeny volt a tudományok számára
ez a vakmerő, ez a szemtelen, ez a semmitől meg nem okolt feltevés!

* * *

A tudomány éppoly fantasztikum, mert fantázia és kitalálás dolga, mint a
hivatalból képzelet dolgai: a művészet, a költészet. A tudomány is
lutri, melyben a ternót, az igazságot, meg kell álmodni. Hányan
pusztulnak ki minden vagyonukból és reményükből, mire végre beüt a
szerencse! Az a szegény szerumos Marmorek majd hogy el nem pusztult
bele, mert úgy látszik, hazardra játszott. Behring a bölcs játékosok
közül való, akik szisztéma szerint játszanak, szívósan, türelmesen,
csüggedetlen. De azért ő is csak játszott, és játszott Koch is, és
játszanak még azok is, akik papiroson biztosan számítják ki a
repülőgépet, megdönthetetlen és teljesen kipróbált mathematikai és
fizikai igazságokat alkalmazva. Akármily tudatosan keresik is e
csodaszerszámot, mégis csak megálmodni fogja valaki, és csak akkor lesz
meg. Tiszteljük az álmodozókat, mert minden jó tőlük való.

* * *

A tudományos genialitás igen relativ valami. Az ember, mint tudós, akkor
botlik legnagyobbat, mikor legnagyobbat lép. Bizonyára roppant lángelmék
voltak azok az az első régiek, kik a földet tányérnak vagy korongnak
kezdték elgondolni, mely a mindenségben lebeg. Hasonlóképpen lángelme
lehetett, akiben először vetődött föl a kérdés, hogy igen ám, de akkor
mi támasztja meg e tányért, hogy le ne zuhanjon a semmiségbe? Ám
ugyanezen első és második számu lángelmék továbbgondolás nélkül és
teljes kielégüléssel nyugodtak meg abban, hogy e tányért egy irdatlan
nagy elefánt tartja a hátán, – s csak nagy sokára jutott eszébe egy
harmadik számu lángelmének, hogy hát akkor az elefánt min veti meg a
lábát?

* * *

Olvasás közben áll meg legjobban az ember esze az emberi ész
fogyatékosságán. Mert ha a szamarak: szamarak, az nem csoda. De a
legélesebb, legtudományosabb elmék néha csodálatosan, nevetségesen,
érthetetlenül meghibbannak. Egy kitünő itéletü szocziologus, Achille
Loria, hidegvérrel írja le a következő mondatot: «… Spencer abbeli
állítását, hogy az emberi társadalomban is igazolódik a legalkalmasabb
megmaradásának általános törvénye, durván megczáfolja a valóság
legegyszerűbb megfigyelése, mely azt mutatja, hogy a létért folyó
küzdelemben nem a legjobbak győznek, hanem a legravaszabbak, a
leghitványabbak, a leggazdagabbak…» Ime: egy éleseszű, mély gondolkozásu
tudós, miközben nemcsak ismeri Spencert, hanem tovább is gondolkozik
rajta: összevéti egymással az _alkalmas_ és a _jó_ fogalmát, s
elcsodálkozik azon, hogy a létért való küzdelem nem folyik a lovagiasság
szabályai szerint. Holott a legalkalmasabb megmaradásának törvénye annál
megtámadhatatlanabb, mert tulajdonképp pleonazmus, s az egész
darwin-spencerei elmélet minden külső, induktiv bizonyíték nélkül
levonható logikai kifejtése, sőt tulajdonképp, mondom, pleonasztikus
körülírása a megmaradás fogalmának, mert hiszen ami megnem maradt, az
nem volt alkalmas arra, hogy megmaradjon, megmaradni csak az tud, ami
alkalmas arra, hogy megmaradjon, s ami nem alkalmas a megmaradásra, az
nem is maradhat meg. Ezt megérti minden parasztgyerek, de Loria, aki
megérti Comteot, Marxot és Spencert, ezt nem érti meg, s mérni akar
(mert hiszen törvényeket akar megállapítani) olyan minden korban s
minden helyen más és egyre változó és mindennek inkább, mind
mértékegységnek való fogalommal, mint aminő az erkölcsi jóság és
derékség. S az a nevezetes, hogy Loria ugyanakkor esik ebbe a tévedésbe,
mikor ugyanazt a Spencert czáfolja és támadja, aki ugyanígy összevétette
az életrevalóságot az erkölcsi derékséggel.

* * *

De botlik Spencer egyébkor is. Az ő szintetikus filozófiája elején egy
éleseszű rész a vallás és a tudomány határairól és végső gyökérszálainak
találkozásáról szól. Azt mondja: a tudomány csak érzékeink szolgáltatta
adatokat fog össze törvényszerűségbe; hogy mi van vagy hogy van-e valami
ez adatok alján, az előttünk megismerhetetlen, arról csak hitünk lehet,
nem tudományunk. A vallás legvégsőbb gyökere pedig szintén az, hogy a
dolgok végső okát nem tudjuk megismerni – s ezen épül a vallásos hit.
Itt találkozik hát a vallás a tudománynyal, itt válnak el egymástól, s
itt kezdődik a vallásnak életre való jogosultsága.

Ha ezt olyan valaki mondaná, aki egyébként a vallás és a hit
keletkezésével és fejlődésével nem foglalkozott: akkor sem volna igaz,
de szép, s ezért megbocsátható tévedés volna. De Spencer! A
szocziológus! Az agnosztikus Spencer, aki a leghalálosabb csapásokat
mérte a gnosztikus tudákosságra, mely abban a képzelődésben ringatódzott
hogy megismerheti a megismerhetetlent! Spencer ne tudta volna, hogy
akármit mondanak a teológusok, mikor szegények a vallást össze akarják
egyeztetni a tudománynyal: ez az összeegyeztetés egyenesen azért
lehetetlen, mert a vallásos hitnek éppen az a lényege, hogy a
megismerhetetlent megismeri, a megérthetetlent megérti, a
megoldhatatlanra magyarázatot ád, még pedig az érzékek adataiból naivul
összeszerkesztett magyarázatot. A Szentháromság titka, melyben egyszer
három az egy; a feltámadás, melyben a halott él; a mennyország, mely
elfér ugyanott, ahol tudom, hogy levegő van s a földhöz hasonló sok
csillag: mind nem érthetlenség, hanem jól megértett s a szabályt
szentesítő kivétel az érzékeken innen való világ rendjén belül, amelybe
folyton bele is vonatkozik, olyan következésekkel, melyeket az érzékeken
innen való világ rendje és törvényszerűsége szab meg. A teológia, mikor
azt mondja, hogy az isten lénye megismerhetetlen, tudva vagy tudatlanul
téved, mert ezt a lényt igen jól ismeri, ez a lény emberi lény, aki a
többinél sokkal szabadabban mozog a fizika törvényei közt. A vallásos
hit tehát nem megfelelője vagy hasonlója vagy párhuzamosa, hanem
ellentéte, ellensége, felfalója a tudományos hitnek, – s a vallás már
gyökerében is az, ami koronájában: naiv, primitiv vagy képtelen
magyarázata ugyanazon dolgoknak, melyeket a tudomány vagy másképp
magyaráz, vagy megmagyarázhatatlannak állapít meg.

* * *

Furcsa elgondolnom, hogy unokám úgy gondol majd az én mai tisztult,
tökéletes, előitélet, elfogultság s tudománytalanság nélkül való
tudásomra, ahogy én gondolok az alkímiára.

* * *

Megszokhattam volna, elég gyakran megesik, de azért még mindig bizonyos
megilletődés fog el, ha a mi utczáinkon japán vagy amerikai embert
látok. Emberkerülő létemre ismerkedni próbálok velük; kiváncsi vagyok
rájuk – félek: kiváncsibb mint ők miránk, mert ők nyilván ugyanúgy
járnak-kelnek és vizsgálódnak nálunk, mint Bécsben, Londonban, vagy
Párisban, vagyis úgy, ahogy én járok-kelek Münchenben vagy Velenczében;
otthonosan, megszokottan, idegen színre festett határsorompókon át és
idegen beszéd berregése közben is tartva a jussom e világra, mely az
enyém, mert megértem, s fejlődése nem sujt le, nem aláz meg, nem tesz
kisebbé és nem kerekedik fölém, mert már beleszülettem. Így élnek majd
gyermekeim is, figyelem és elmélázás nélkül, telefonnal, lifttel,
villamos vasuttal és Auer-fénynyel, mert ez az ő számukra mind oly
készen talált természetesség, mint a levegő, a szabályozott Dunasor,
vagy az én számomra volt a vasút, a telegráf s a váczi utcza. De én, ki
nem vagyok öreg ember, még ismertem és koppantóval vidítgattam a
faggyú-gyertyát; még iskolai dolgozatot írtam a Rudolf királyfi
házasságát ünneplő kivilágításról, melynek tündéri fénye nagyobbára
viaszos mécsekből fakadt, s város csudája volt, közben, a lánczhídon
sistergő két villamos ívlámpa. Az én szemem még most is gyuladt első
kávéházi éjszakáim ugrándozó gáz pillangóitól, s estéről-estére ujra
kiélvezem a nappali világosságot, melylyel a mai világítás nagyobb
utczáinkat elönti. S viszont akármennyire kiélvezem a mai tehnikát: egy
csöpp ellenséges indulat is lappang bennem iránta. Ha a lift nem jár, s
gyalog kell felkoczognom a negyedik emeletre; ha Svájczban, Tirolban,
vagy Norvégiában szekérháton kell utaznom; ha összeveszek a telefonos
kisasszonnyal s hordárra szorulok: kényelmetlenségemben is az a fajta
elégtétel fog el, amit a házmesterleányból lett primadonna érezhet, ha
négyszemközt pletykál az öltöztető-asszonynyal. Az automobilra, mely még
csak a leggazdagabbak fényüzése, azzal a vágyakozó lemondással nézek,
ahogy nagyapáink néztek a fürdő-szobás palotákra vagy a privilégiumos
törvényhozásra; kivánkoztak is bele, de egyben elfogódtak is arra a
gondolatra, hogy valaha itt belül kerülhetnének. Fiaink már unatkozni
fognak az alkotmány sánczain belül, mint ahogy gróf Goluchowsky Agenor
unatkozik az udvari bálon, mert idegeiben egy bevájódás sem súgja, amit
az ilyen bálba került bécsi szabóval kiáltatott az elfogódás: «Dobjatok
ki, mert csak szabó vagyok!»

* * *

Az emberöltő, mely alatt a mi nemzedékünk fölserdült, a tehnika száguldó
haladásával mérhetetlenül átalakította a világot. Annyira gyors e
haladás, hogy őseinknek sokkal lassúbb fejlődési menetéhez szokott
idegeink alig tudnak vele lépést tartani. A XVIII. század végétől fogva,
mikor a gépek uralma megkezdődött, akkora különbségek támadtak, vagy a
régi különbségeknek olyan fokozódásai, amekkorákat a régi világ nem
termelt, őseink nem ismertek. El lehet mondani, hogy a mi kulturánkon s
időkorunkon belül, tehát Európában és ezer éven át, kevéssel ezelőttig a
fiatal s az öreg ember világnézete közt nem volt sokkal nagyobb a
különbség, mint a hetven év előtti s utáni divatok közt. Mint ahogy a
lyány a nagyanyja menyasszonyi ruhájában léphetett oltár elé, az unoka
is élhetett a nagyapa tanácsaival, mert _egyazon_ világról nagyobb vagy
kisebb ismeret és tapasztaltság különbsége volt csak közöttük. Ma nem
élhetünk nagyapáink tanácsaival, mert ők maguk mondanak le róla,
csüggedten és elfogódottan, hogy minékünk tanácsot adjanak. A
fejlődésnek az a szédületes száguldása, mely most nem pár évről pár
évre, hanem olykor öt évről öt évre is teljesen átalakítja a világot:
megfélemlíti és letorkolja a mai embert, kit, mire megvénül, alapjától
tetőzetéig más világ vesz körül, mint amilyet ő harmincz esztendős
koráig megismerni s megérteni tanult.

* * *

A mult század elejéig a két legnagyobb zökkenő, amin Európa átesett,
előbb a renaissance volt, Amerika felfedezésének, a könyvnyomtatás és
puskapor feltalálásának nagyjában egybeeső jelenségeivel, majd meg a
gépeknek a XVIII. század végével megkezdődő uralma. Ma, el lehet
mondani, a géptehnikán belül egy-egy találmány, a gazdasági és
társadalmi szervezkedésen belül egy-egy intézmény magában is olyan
jelentőségü és hatású, mint általában volt Amerikának felfedezése s a
gőzgépnek kitalálása. A negyven év, mely alatt az ember férfiból
aggastyánná vénül, hat-hét ilyen egyetemes változást és fenekestől való
átalakulást is teremt, s e hat-hét közön át a mai hetven éves ember nem
érezheti már oly biztosan a mai világnak az 1860-adikival való szerves
összefüggését, mint ahogy egy 1540-beli öreg úr biztosan és világosan
láthatott az ő tizenötödik századbeli szemével.

Mi magunk fiatalabbak is: csak lélegzetelfulva tudunk lépést tartani a
saját magunk teremtette fejlődéssel. Idegeink, melyekbe még
gyermekkorunk világának képe van belevájódva, szinte lebeszélnek arról,
hogy ebbe a nagyuraságba bele merjünk ülni, s oly természetesen s
magától értetődően tartsuk rá jussunkat, mint arra a világra, mely
születésünkkor vett bennünket körül. Ez bizonyára általános emberi
vonás, és minden időkben így volt – s minden idők reformátorai s
megváltói előtt legfőbb akadályul a rabszolga-konszervativság állt,
melylyel a fölszabadítandók a lelkük mélyén maguk sem tudták teljesen
átérezni szabadságra való jogaikat.

Ám ez a jelenség semelyik időben nem ütközött ki oly gyakorta, mint
most, mert az átalakulások soha oly gyorsan, mint most. Én, a modern
gondolkodású, világpolgár hajlandóságú, s magam is még nem rég
gyerek-ember: nem tudom utczáinkon elfogódás nélkül látni a japán
tanulót, berlini fogadóban a kinai követet, és, akárhol utazom nyaranta,
az amerikai inváziót, – mert az én gyermekkoromban az átlag ember előtt
még mesevilág volt Japán és Kina, s mérhetetlen messzeség volt Amerika.
Hiába tudom, hogy ma Japánba nem nehezebb eljutni, mint volt száz
esztendő előtt Madridba, s a Budapest–New-Yorki rövid utat hiába tettem
meg magam is – én, aki megismerő vágyammal s egyvérből valóságunk
átlátásával átölelném az egész világegyetemet: idegeimben még mindig nem
értem meg eléggé ehhez a már mindenek számára hozzáférhető, testünkből
kiinduló térmértékünk, élettartamunkhoz tapadó időmérésünk számára is
hamar átfogható földgömbünkhöz, mert én még olyan napokban születtem
mikor a középeurópai számára oly magától értetődő volt, hogy sohase
jusson el Japánba, mint ahogy unokáink számára az lesz magától értetődő,
hogy ne jussanak el a holdba vagy a Mars csillagba.

* * *

Azonban: az amerikai s a japáni számára már ma is máskép áll a dolog. A
mi természetes konszervativságunkon túlnő az ő természetes
forradalmiságuk. A minket elkábító tehnikai fejlődések javarészt
Amerikában támadnak – s mint a bort s a ruhát, e szédületes építmény
számára a megfelelő kulturális alapot is Európából kell áthozniok s
alája építeniök. Japán pedig abban a páratlan forradalomban, melylyel a
mult század harmadik harmadában egy csapásra átvette a mi egész
fejlettségünket: mint _egészet_ vette azt át, _egy_ roppant
megrázkódással, míg mibennünk annak minden egyes részlete külön-külön
okoz ily átmenetbeli rázkódást. A japán számára az európai kultura
beözönlése óriási, rettenetes meglepetés lehetett, s nehéz lehetett
átértenie, még nehezebb átéreznie, hogy erre őneki is joga van. Ám azóta
aztán semmi ujság sem lepi meg, és mindegyikre ráteszi kezét.
Ingadozásunkat s huzódásunkat, melylyel habozunk birtokunkba venni azt,
ami a mienk, lebirja az ő példájuk, akik könnyed természetességgel
vesznek birtokba minket, s mosolyogva biztatnak, hogy, követve őket,
vegyük mi birtokba őket, ahogy azt a mai tehnikai fejlettség és
gazdasági kialakulás nemcsak megengedi, de lassankint meg is
parancsolja. Míg a mi diligeanceon járó eszünk számára nagy dolog, hogy,
mint háromszáz esztendő előtt, ma is misszionáriusokat küldjünk Kinába
és Japánba: a gyorsvonaton járó amerikai fejlettség már magára a
legkonszervativebb európai alakulatra, a katholika egyházra is tartja a
jussát, s olyan új áramlatokat kavar fel benne, melyekhez képest, úgy
lehet, a reformáczió csak gyenge kisérlet volt. A new-yorki ember, ki
nyaralni Svájczba és fürdőzni Osztendébe jár, a japáni ifjú, ki tanulni
átszalad Európába s Amerikába: olyan lehetőséggel él, mely ma már
valójában a mi számunkra is megvan, s az ő csábításuk végre is rá fog
bennünket venni, hogy mi is így cselekedjünk. Úgy Amerikának, mint
Japánnak egész Európában elhintett szervezetei ezerféle csalogatással
környékezik meg az európai embert: ingyen hajókkal, kongresszusokra való
meghivásokkal s világkiállításokkal, hogy ne tartsa a maga kicsinysége
számára túlságos tágnak ezt a földgolyót, sőt inkább érezze szűknek a
maga jogos világpolgársága számára. Japánnak s Amerikának már nem csakis
egy, egyetlen egy olyan Türr Istvánja van, aki e földön bárhol kiköt,
mindenütt vannak kedves, személyes jó barátai, s ez nem elhalaványítója,
hanem inkább felfrissítője az ő magyar érzésének, hazáján való
csüggésének, vérei iránt való szeretetének.

* * *

A kozmopolitaság, melylyel fiaink már büszkén tartják majd jogukat erre
az egész kerek világra, nem lesz (legalább nem ez lesz) megölője a
nemzeti egyéniségeknek. Ha egyéb fejlődési szükség meg nem ingatja a
nemzeti kategoriát: a kozmopolitaságtól épúgy tovább fejlődhetik, mint
ahogy soha az egyes ember szabadsága, egyéni különségének érzése és
tisztelete akkora nem volt, mint a mi egyre jobban szoczializálódó
időnkben, mikor az embert mindinkább áthatja a tudat, hogy nem szégyen
keréknek lenni a társas élet gépezetében. Erre is példát a már ma
kozmopolita japánok és amerikaiak mutatnak, kikben nemcsak magukban
lobog a legbüszkébb egyéni, faji és nemzeti öntudat, de a legfinomabb
érzékkel, a legnemesebb gyengédséggel értik meg, tisztelik és találják
természetesnek az európaiaknak ebbeli olyan különbségeit, melyeket mi
egymással még véres harczokban is alig tudunk elismertetni. Akárhány
köztünk időző amerikain észrevettem, hogy minden fáradság nélkül s
fontosságának teljes méltánylásával tudja megérteni a mi Magyarországunk
közjogi helyzetét és igényeit, melyeket némettel, angollal, franciával
vagy stájer emberrel nem igen tudunk megértetni. Viszont származásánál
fogva vallásos és pártember létére sehogy sem tudta megérteni, hogy, míg
alapjában istentelenek vagyunk s politikai nézeteinkben is ingadozók,
miért gyülöljük és üldözzük egymást vallásunk és pártállásunk miatt? Míg
mi európai nemzetek egymás utánzásától nemzeti egyéniségünket féltjük, a
japáni inkább azt tudja, hogy nemzeti megmaradását a könnyüségnek
köszönheti, melylyel hajdan az egész kinai kulturát átvette, s ma
mindenestűl az európait teszi ennek helyébe. Azt tartja, hogy minden az
övé, ami a másé – mi még a magunkét is félve kerülgetjük. Ebben áll a mi
öregségünk a tengerentúliak fiatalságához képest, s csak fiainkban
fogunk hozzájuk fiatalodni.

* * *

Ó, mindnyájunk apja, Renan! Nagyságodat csak akkor látom igazán, ha a
jó, derék, okos, becsületes, bátor, felvilágosodott, éleseszű és
mindentudó David Friedrich Straussot olvasom. Az ő nagy biztonságában
micsoda korlátolt bugris volt ő hozzád, bátortalanhoz képest, s az ő
mindentudása mily tudománytalan a te mindent megértésedhez képest! Te
keresztény pogány voltál – ő szabadgondolkozó mucker.

* * *

Az atheista imája: Édes jó istenem, művelt és tudományosan gondolkozó
ember létemre magától értetődik, hogy nem hiszek benned. De, remélem,
nem veszed rossz néven?

* * *

Különbözöm, tehát vagyok.

* * *

Élni annyit tesz, mint a más rovására élni. Táplálkozni annyit tesz,
mint mást megemészteni. Erőnek lenni annyit tesz, mint más erőt lebirni.
S ha ez így van: hát nem volt igazad, derék Proudhon, igazad még úgy is,
ahogy nem gondoltad? A természet e rendjében egyáltalában lehet-e enyém
egyéb, mint amit lopok?

* * *

Tudós és lelkes könyvet szeretnék, ily czíműt: _Állati iparkodás és
kézművesség._ Takács írná meg benne a madarak fészekrakását, a hernyók
gubószövését, mérnök és építész az odvakat, a barlangokat, a
víziműveket, amiket a hangya, a méh meg a hód épít – és így tovább. A
természettudós pedig felkutatná e kifejlett iparok kezdeteit, első
nyomait és továbbfejlődését alacsonyabbrendű és osztályú állatoknál, s
azokon kezdve e fejlettekig.

* * *

A legrégibb időbeli primitiv eszközökön az a legfeltünőbb, hogy mennyire
nem primitivek. A legeslegrégibb barlanglakó kőbaltája sem olyan, hogy
én, fejlett, mai s kézi ügyességben is gyakorlott ember nagy vesződség
és türelmes gyakorlat nélkül egyre-kettőre meg tudnám csinálni. Ez maga
is bizonyság arra, hogy a kor előtt, melyből első emberi emlékeink
valók, már mérhetetlen messze időkben kellett embernek élnie a földön.
Elvégre az első felragadott hajítókőtől az első tudatosan lehasított
kőig, az első mesterségesen lecsiszolt kőtől az első nyélre kötözött
vagy éppen a nyél számára átfúrt kőbaltáig nem lehetett rövidebb az út,
mint ezektől a baltáktól a szedőgépig s a Krupp-ágyúig.

* * *

A czivilizáczió semmivel sem természetellenesebb, mint az ősállapot; a
világnak mindig az a rendje, ameddig eljutott.

* * *

A világon csak egy dolog természetes: a csoda, mert ezen nem kell tovább
gondolkozni.

* * *

Az erkölcs: erkölcstelenség, mely közérzéssé lett.

* * *

Nagy gyönyörűség az álom s nagy jótétemény. Az a mély álom is, melyhez
akaratomnak köze nincsen, és zsarnoki fenséggel emelkedik túl tudásomon
s tapasztalatomon. De még szebb a hajnali álom, ez az édes kaczérkodás
az ébrenléttel, ez a derengő hajnala az értelemnek, mely, mielőtt
egészen elfoglalná a kormányszéket: bibort, aranyat s mámoros szellőt
küld maga előtt megvesztegető hirmondókul. Még ringatódzom az álom
hullámain, de kezemben tartom már a kormányszalagot. Édes csalódásban
valóságnak érzem még, ami csak káprázat, de már magam szabom meg, hogy
mi kápráztasson. Van eszem, hogy olyasmit válasszak, amit szeretek, s ó
mily öröm, éppen csak ennyi eszem van! Az a kárörvendő több, mely egy
óra mulva már pihent erővel mondja rá mindenre, hogy: szamárság, hiúság,
képtelenség, lehetetlenség – az még nem mer előkerülni. Az majd csak
együtt jön a kisérettel, mint ahogy a királyok sem küldik előre a
hóhért.

Átélni amit akar – egy embernek ha jut milliók közül. Ez bizonyára a
legjava jó, de csak az akarat geniejeinek osztályrésze. Az akarat
talentumainak be kell érniök félsikerekket s fél boldogsággal. De vannak
s számuk egyre gyarapszik, betegei is az akaratnak, kiken még a véletlen
szerencse sem segíthet, mert ami csöpp cselekvőképesség akad bennük,
mind arra fordítják, hogy az isten szerelmére valahogy el ne érjék azt,
amit megkivántak. Micsoda vígasztalan élet volna az övék, ha kárpótlásuk
nem volna, De van. Ugyanaz az ellenhatás, mely a beteg tüdő kavernáit
megtölti reménységgel, az akarat hiányosságait kifoltozza álmokkal. Csak
szemüket kell lehunyniok s menten tudnak akarni, – akarni oly
hatalmasan, hogy e roppant hatalom előtt, mint a vihar előtt a palánkok,
sorra ledőlnek az élet akadályai. Ez az akarat ronthat s teremthet száz
világot, egy kávéház sarkában vagy egy hintaszék öléből. Ezek a világok
oly tökéletesek, hogy a Daniel Defœ leltározó képzelete sem találna
bennük hiányosságot. S ezek az emberek oly föltétlen urak, hogy az ő
országukban ellenzék nincsen. Szamárság, hiuság, képtelenség és
lehetetlenség arrafelé ismeretlen, elköltözött, meghalt. Ó szép világ, ó
gyönyörűséges világ, örökös hajnali álom!

* * *

Ó képzelet, jövel s hazudj nekem. Hazudj amennyi csak beléd fér, amennyi
csak belém fér, hazudj még ennél is többet: vágyam, hitem, éber álmom
menten valóra váltja. Meg kellene vakulnom a sötétségtől, ha te világot
nem gyujtanál; el kellene tikkadnom, a hosszantűréstől, ha te a czélt
előlegbe nem adnád. S a világtól is meg kellene undorodnom, ha te nem
szépítenéd. Nézd, az eszemet guzsba kötöttem – ó, most hazudj, hazudj,
míg föl nem szabadul!

Nem akarok megállani ott, ahová az öt érzékem tilalomfát állított. Nincs
türelmem megvárni, míg fölfedezik a messzelátót, a nagyító üveget, a
Carnot-féle tételt, az energia megmaradását, az æquivalentiát, a
csillagködöket s az idegek elektromosságát. A feleleteket is szürkéllem,
amiket eddig kaptam – túlságos egyszerűek, túlságos természetesek, semmi
csudálatos nincs bennük. Az én lelkem pedig csudára szomjúhozik; nem
szabályra, hanem kivételre. Vagyis, prózában – ha a tudós azt mondja:
nem tudom, nem is fogom megtudni, hogy van-e valami és mi az érzékeimen
túl, én bizony meg nem várom, míg ő kitudja, hanem előre megmondom neki,
hogy ott nem lehet más, mint a jó isten meg azok az áldott jó kis
angyalok. Továbbá azzal sem érek sokat, ha a tudós elismeri, hogy
mindennek van oka s a mában okvetlen megvannak a holnap magvai, de a
közbeható és módosító erők oly teméntelen sokfélék, hogy ő nyomon nem
követheti valamennyit s így sem a multat, sem a jövendőt nem számíthatja
ki belőlük. Én bizony nem várok, míg ő mégis kiszámítja, hanem
egyszerűen kivetem a kártyán, hogy mi volt tegnap s mi lesz holnap. S
aztán, ha elrémülök azon a gondolaton, hogy én, én! én!! én is meghaljak
s belőlem ne maradjon semmi: túlságos szürke nekem az a megnyugtatás,
hogy ne féljek, élni fogok műveimben, gyermekeimben, az utódok
emlékezetében, a cselekedeteim maradványában, a levegő szénsavában, az
anyaföld nitrogénjében, a bab foszforjában s a spódium-gyár
osztalékaiban. Ha ellenben jön egy jó és derék ember, és biztosít
afelől, hogy ne féljek, mindenesetre tovább fogok élni, egyelőre csak
lélekben, de később még testben is – ez annyira biztató perspektiva,
hogy ennek fejében szivesen elengedem neki a bizonyítékokat. Vigye el az
ördög a bizonyítékokat. Hiszek neki, mert szeretek neki hinni.

* * *

De hát még ha bizonyítékkal is szolgál. Hátha belenézek a kútba, s a
vize sötét tükrén valóban ott látom ragyogni a szent Szüzet, karján az ő
drága gyermekével. S ha kivetem a kártyán a jövendőt, s a jövendő
valóban úgy következik be, mint a kártya mondta. S mikor ujjamat
ráteszem az ezüst forintosra, az valóban elkezd kalandozni az ábéczében.
S ha elmegyek Lourdesba s valósággal meggyógyulok. Mindezek megtörtént
valóságok, amiket a tudós magyarázhat halluczinálással,
autoszuggesztióval, véletlenséggel, öntudatlan idegmunkával,
izomrángással, de folyamatukat épp oly kevéssé tudja, ma még,
bebizonyítani, mint akár a pap vagy a spiritista. Egészen rajtam áll,
kinek higyjek inkább: a papnak, a tudósnak, vagy a spiritistának.

* * *

De nem is kell mindig tudománytalanul gondolkoznom. Az az állítás, hogy
a gondolat csak olyan váladéka az agynak, mint a nedvek a mirigyeknek, s
hogy a lélek külön egyénisége és élete _ennek folytán_ lehetetlen:
valósággal tudománytalanság, mert alaptétele hamisság. Egyszerűen nem
igaz, hogy a gondolat olyan váladéka az agynak, mint a nedv a mirigynek,
s a mai tudomány még a mirigyek munkájával sincs egészen tisztában,
nemhogy az agyvelőét tisztán látná s általában az életet átértené.
Ellenben a legszigorúbb tudományosság szerint is a priori semmiképpen
sem lehetetlen, hogy vannak a világon olyan valóságok, entiák,
existentiák, amiket mi érzékelni nem tudunk. Sőt a priori ez a
valóbbszínű; a természetről az ő kábító sokféleségében nem szabad
föltennünk azt a szegénységet, hogy teremtő munkájában ott állt meg,
ameddig a mi érzékeink terjednek. Vagyis a test nélkül való lélekből egy
rész: a test nélkül való valóság már nem lehetetlen. De tovább is, a
hipnózis és a szuggesztió csudáin túl, a tudomány, a legkomolyabb
tudomány is kisérletekkel állapította már meg az érzéklet kihelyezésének
lehetőségét, mikor például egy viaszgolyóbist szúrok meg tűvel, s a
betegem ujja sajog és vérzik bele. Ime tehát a második lehetőség: a
léleknek a testen túl való helyezkedése. Vegyük ehhez harmadikul a
telepatiának s a doppelgängereinak egypár hitelesnek tetsző meg nem
czáfolt, de viszont a mai tudománynyal meg nem magyarázható esetét: ez
olyan három alapkő, amelyre kinek-kinek izlésétől, hajlandóságaitól,
tudásától s lelki fegyelmezettségétől függ, hogy mit építsen. A lélek
halhatatlansága nem következik belőle, de az sem, hogy a lélek a testnek
egyszerű váladéka. Nem következik belőle, hogy a Petőfi Sándor lelke
éppen ezüst forintosokat válasszon ki a megnyilatkozásra – de viszont az
sem, hogy akár mi valaha ne találjunk módot a lehetséges testetlen
valamik tudomásulvételére, akár ők ne, hogy velünk az ő valóságukat
tudassák. Vagy nincsenek-e fénysugarak, vegyi sugarak, amiket mi
érzékelni nem tudunk, de kieszeltünk gépeket, melyek helyettünk megmérik
őket? Nincsenek-e agentiák, melyeknek valóságát meg nem értjük, de
hatásaikból vissza tudunk rájuk következtetni? Minden lehetséges, csak
nem mindennek találtuk meg a nyitját.

* * *

Abban talán mindnyájan megegyezünk, hogy a sakk, legyen bár még oly
elmés, finom és érdekes játék is, semmi veszteségét nem jelentené az
emberiségnek, ha kimaradt volna életéből. Elvégre a művészet, ha csak
szép játék is, legalább üdít és mulattat mindenkit, akinek érzékei
vannak. A tudomány, ha még oly elvont is, bizonyos kiváncsiságainknak ad
táplálékot. Még a sportok is legalább frissítik a testet, s megszerzik
képességeit némely ügyességekkel. A sakkjátékkal nem jár semmi efféle
mentség. Kimerítőnek kimerítőbb a legelvontabb tudományos munkánál, s az
emberét, aki mesterségül míveli, hamar belesodorja a félőrültségbe.
Viszont haszna sincs semmi, még annyi sem, hogy, mint némelyek állítják,
az elmét élesebbre köszörülné. Nem, inkább megbénítja az elmét, mikor
leköti egy fixa idea számára; élesíteni pedig nem élesíti, mert a
sakkember nem lesz, hanem születik, nem tanul, hanem készen pattan elé a
Jupiter homlokából. Aki valamely sportban edzette izmait, másutt is
hasznát veheti fürgeségének s rugalmasságának. A speczifikus sakkgeniek
elméje minden más téren terméketlen, s úgy vagyunk velük, mint az
ugyancsak misztikus számoló-geniekkel, kik már négy éves korukban fejből
számolnak gyökökkel és logaritmusokkal, de még harmincz éves korukban
sem viszik annyira, hogy tisztességes és rendes kettős könyvvitelt
nyugodtan lehetne gondjukra bízni. Egészen bizonyos, hogy azok a
sakkgeniek, akiket egyre a Napoleonokkal s a Moltkékkal méregetnek
össze, még őrmesternek sem volnának valók, nemhogy hadvezérnek.
Vigyázzunk itt a megkülönböztetésre: megtörténhetik, hogy a nagy írók,
hadvezérek, zenészek vagy mérnökök közt kitünő sakkjátékosok akadnak. De
ezek a sakknak még oly magas fokon is mindig csak dilettánsai maradnak,
ellenben sohasem történt meg, hogy az igazi sakkosok, a speczifikus
sakkgeniek valami egyéb téren és főképp valami produktiv formában ki
tudták volna mutatni az ő kombinativ, következtető és elrendező
geniejöket. Nem, az ő genijök csakis ebben a vérlázítóan meddő
gyerekségben nyilatkozik meg, hasonlatosan ahhoz a szerencsétlen
emberhez, akit Párisban egyszer pénzért mutogattak, s képességeinél
fogva valóságos kormányozható donjouannak kellett volna lennie, de soha
szerelmi ügyei nem voltak s utódok a nevét nem fogják viselni.

A számoló s a sakkozó genie ebbe a kategoriába tartozik: a _túltengés_ek
patológus esetei közzé – s ha a pajzsmirigy túltengésével, a golyvával,
még eddig nem is büszkélkedett senki, igenis voltak már fogművészek,
akik az állkapczájukkal hintáztak, struczemberek, akik üveget ettek,
hajgeniek, akik fürtjeikkel mázsákat emeltek, bőrgeniek, akik a kés
nyomán nem véreztek, – s a természet, mely nem ismeri el a mi
mesterséges megkülönböztetésünket test és lélek között, így terem
sakkgenieket és számológenieket is, kiknek kombináló girusuk vagy isten
tudja micsodájuk teng túl ilyen betegesen. Az elmének e golyvája nemcsak
a számoló s a sakk-genie képében jelentkezik a betegségek történetében.
Közel rokona a szkolaszta genie, melynek megdöbbentő példáit mutatja a
talmudisták s a jezsuiták rettenetes kazuisztikája, s általában a jognak
s metafizikának története. Itt is, mint ott, az elme legszebb képességei
meddő játékba fogultak, teljesen elveszítve érzéküket a valóság s a
komolyság iránt. Itt is, mint ott, ugyanazon nagy lelki erőknek teljes
képtelensége a reális munkára – csakhogy míg a számoló genie Frankl
Izidorokat egyszerűen elküldik a hivatalból, ahol rosszul vitték a
könyvet: a Sanchezek, sőt még a lángelméjű megsejtő Hegelek kieszelései
is beteggé tettek egész nemzedékeket.

* * *

A _herbert_ek tragikuma nyilván abból sarjad, hogy, mint Schopenhauer
jól látta meg, értelem és ebbe vágó tehetségek dolgában anyánkra ütünk,
tehát ők is nem apjuk, hanem anyjuk örökösei, kik viszont, a szerelmi
_wahlverwandschaft_ tréfájából, rendszerint ellentétei, mert kiegészítői
az apáknak. A _herbert_ tehát, bizonyos külső és felszínes
hasonlatosságon belül, apjával voltakép ellentétes egyéniség, kit
azonban a megszokás, az utánzás és a közvelemény nyomása ugyanolyan
munka elvégzésére s ugyanazon pálya megfutására hajt, amivel s amin apja
lett nagygyá. Pedig még, ha az apja művészi vagy politikai tehetségének
egy darabja vagy akár teljessége netalán meg is volna benne: hátha nem
örökölte apjának ötletességét, vagy kitartását, vagy izgató képességét,
ami nélkül a tehetség tehetetlen?

* * *

Pedig, ebben az egyben bizonyos vagyok, egyforma egyéniségeknek agyforma
a sorsuk, néha nevetségesen aprólékos részletekig. A világ s az élet egy
csomó állandó erőhatás, melylyel szemben az egyéniség egy kis csomó
ellenható erő. Mint a kalapos mértékvevő masinájában a rugalmas
halcsontok: úgy nyomulnak felém az élet adalékai egyforma nyomással, s
úgy helyeződnek el pontosan a koponyám hegyei és völgyei szerint.
Egyforma koponyáknak egyforma a kalapellipszisük, s egyformán alakul
életsoruk is.

* * *

Érdemes volna arravaló orvostudósnak kimérnie, milyen hatással van egy
épkézláb s jószervezetű harminczesztendős ember belső részeire, ha
valami szerencsétlenség folytán például le kell vágni mind a két lábát?
Bizonyos, hogy szive, tüdeje, gyomra: mind úgy fejlődött és alakult,
hogy nagy tetemet lásson el vérrel, levegővel, táplálékkal, s az is
bizonyos, hogy fele akkora testnek mindebből csak fele annyi kell. A
kérdés tehát az, hogy 1., az operáczió után is a régi mennyiséget
kebelezik-e be s a régi teljessegű munkát végezik-e ezek a szervek, s e
túlfűtöttség nem árt-e a megcsökkent testnek, vagy 2., kevesebbet
vesznek-e be s kevesebb munkát végeznek-e, s ez ekkor nem árt-e ezeknek
a szerveknek, melyek nagyobb munkára szoktak?

* * *

Gyógyítani tulajdonkép szakasztott olyasmi, mint eczetet gyártani vagy
sört főzni vagy káposztát savanyítani. Előttem egy vegyület: a beteg
test. A föladat s a kérdés ez: mit kell ehhez a vegyülethez hozzáadnom,
vagy mit kell belőle elvennem, hogy olyan folyamatot indítsak meg benne,
melynek vége egy más vegyület: az egészséges test?

* * *

Az egészségi, főkép étkezésbeli szabályokat sem lehet generalizálni. Még
bizonyos klimák alatt sem, mert nemcsak a mai s az azon helyt való klima
szerint kell igazodniok, hanem hajdan való klimák szerint is.
Nyilvánvaló, hogy a ma Európában és Amerikában élő lakosság nagy része
még nem nagyon régen származott át távol keletről és délről, s hogy
számlálatlan nemzedékeken át szervezete kevés húsételen, kevés alkoholon
s főkép növényi táplálkozással fejlődött. Ezek nyilván megkeserülik,
hogy olyan világba csöppentek bele, melynek rendjét, szokásait és
étkezése módját a mérhetetlenül hosszabb idők során húson és sörön
nevekedett, és szervezetükkel ehhez a táplálkozáshoz alakult északi és
nyugati fajok szabják meg.

* * *

Ha az antialkoholizmusnak nemcsak szándéka volna nemes, de alapgondolata
is igaz volna: az iszákos germán fajták ma rabszolgái volnának a józan
latinoknak, s a Kelet bornemisza népei uralkodnának az italnak hódoló
részeg Nyugaton. Pedig nem így van; a keleti népek tespednek, a latin
népek hanyatlanak, a germánság uralkodik, sőt minden uralom _eo ipso_
germán, mert még a latin népek arisztokrácziája is germán vérség.
Tudományban, mesterségekben, sőt friss testi erőben az iszákos németség,
angolság, amerikánus és skandináv míveltség vezérli a világot, nyers,
középkori természetű terjeszkedő erőre pedig leghatalmasabb a pálinkaivó
orosz. Általánosságban nem az az igaz, hogy a szesz ártana az
emberiségnek, hanem az, hogy szüksége van rá, különben, a teljesen vad s
állatnál is vadabban élő törzseket kivéve, nem is élne szeszszel. Hogy,
ellentétben a többi állatokkal, él vele, annak az az oka, amiben az
ember a többi állatoktól különbözik: a czivilizáczió. A czivilizáczió:
védekezés a természet ellen; az emberi czivilizáczió: a körmön, fogon,
szőrön, odun és csordán túl terjedő védekezés. Már most, úgy látszik:
mentül több és jobb módokon védekezünk a természet ellen, e módok annál
jobban csökkentik egy természetes védelmünket: a testnek, hogy úgy
mondjam, deszinficziáló képességét. A vad természetben nincs betegség;
ott csak halál van vagy élet; a betegséget a czivilizáczió teremtette
meg. Nincs benne kétség, hogy amit így a czivilizáczió révén ellentálló
képesség dolgában veszítünk: aludt-tejtől pezsgőig, beteltől dohányig,
máktól teáig azt akarjuk izgató szereinkkel pótolni – csakúgy, mint
ahogy az influenzát konyakkal gyógyítjuk, a kolerát pezsgővel, melyek,
ha nem egyenesen, hát közvetetlen ama hatások leküzdésére valók, melyek
a szív verését gyengítik, gyuladásokat okoznak és így tovább. Az alkohol
nem egyéb, mint a czivilizáczió ellen való orvosság.

* * *

Hát akkor kinek árt az alkohol? Megmondom: annak, akinek nem használ.
Vagyis a teljesen kimerült, megmérgezett, védekező képességében végképp
megrontott szervezetnek, kinek ebből az izgató szerből már akkora adag
kellene, mely viszont sokaságánál fogva teszi tönkre a szervezetet,
amely, mint az egész természet, közép mennyiségekre van berendezve. (Ha
példa tetszik: itt a melegség, mely, láz formájában, a szervezetnek
automata orvossága, de bizonyos fokon túl gyilkos.) Árt továbbá azoknak,
kik a szeszt olyan elegyben szedik, mely maga is kártékony, mint a
romlott sör, festett bor, vitriolos pálinka. Árt az iszákos embernek,
kinél azonban az ivás nem ok, hanem következmény – például a
szívtágulásosnak. Árt a beteg vagy gyenge embernek, kinek sok egyéb is
megárthat, akár a kenyér is, vagy, mint a szopós gyereknek, a csibehús
is. És árt, főképpen, a mesterségesen beteggé tett embernek, kinek maga
az élete módja kész betegség, mert baromi életet él, mely nem felel meg
az állati szervezet egy föltételének sem. Ilyen baromi életet él, a mai
társadalmi és gazdasági renden belül, majd minden munkás és szegény
ember.

* * *

Érdekes megfigyelni: Jókainak és Mikszáthnak összes munkáiban nem esznek
s nem isznak annyit, mint Dickensnél lépten-nyomon.

* * *

A _weismannizmus_ képtelenség. Lehetetlen, hogy a szerzett tulajdonságok
ne öröklődnének, mert lehetetlen, hogy a változások, melyek a test
bármely részét érik, bármily lehelletszerüen, de mégis egész testünkre,
egész szervezetünkre és ebben azokra a részecskékre is, ne hassanak,
amelyekből az utód lesz. (Ezt az _egész_ testünkre való hatást a mi
Piklerünk mutatta ki megdönthetetlenül; Semon, az ő _Mneme_-elméletével,
csak jóval utána következett.) Persze: ha megvágom az ujjam, azért a
fiam nem születik sebhelyesen. De ha én is, fiam is, unokám is, és
mérhetetlen időn át mérhetetlen sorban minden leszármazóim állandóan
ugyanazon mód üljük meg a lovat vagy földön ültünkben sarkunkon
guggolunk: bizony késő utódaink csámpásak lesznek, mint ahogy csámpásak
némely keleti népek, s ezt igenis szerezték és örökölték.

* * *

Émile Zola egyszer megvizitáltatta magát egy csomó doktorral, mind csupa
válogatott speczialistával – s búcsú után a sváb legény nem örül úgy a
visum repertum-ának, mint amily diadalmas elégtétellel tetette ő az
ujságokba e vizsgálatok eredményeit. Különös eredmények, annyi bizonyos.
A vörös kutyáról s a vörös lóról szóló általánosításon kívül nincs a
gazságnak, az őrültségnek s a nyomoruságnak az a néphitben megállapodott
vagy tudományosan kimutatott testi és lelki ismérve, amit a tudós urak a
Terre iróján meg ne találtak volna. Aki végignézett e litánián, sok
mindent nem érthettett meg. Nevezetesen azt nem, hogy a nyavalyáknak az
az obeliszkje, akit Émile Zolának neveztek, hogy közeledhetett akkor
elég jó testi, lelki és pénzügyi állapotban s minden mocsoktól ment
előélettel az ő véletlenűl megszakadt életének gondolom hatvanadik
esztendeje felé? Hogy van az, hogy, mint piromániásnak illik, már két
esztendős korában nem gyujtotta föl maga fölött a házat? Hogy van, hogy
elsőfoku degenerátus létére nem bicskázta le játszótársait, nem ölte meg
apját, később revolvert nem fogott tanáraira, majd, a nyomoruság
napjaiban, kenyeret nem lopott s váltót nem hamisított; hogy ifjúkori
kicsapongások nem vitték sirba, maga magára kezet nem fogott, valami
jöttmenttel össze magát nem adta, és bombával mért nem robbantotta föl
az akadémiát, mely oly konokul elzárta előle kapuit? S viszont: hány
olyan ember sétál a Lipótmező egy árnyas kertjében, s hány olyan ember
dolgozik a váczi fegyház bűzös műhelyeiben, aki talán szakasztott
azokkal a nyavalyákkal és szakasztott abban az összetételben bővelkedik,
mint amilyenek révén Emile Zola hivatalos próbával bélyegeztette magát
elsőrendü degenerátus genienek: hogy van hát, hogy az egyik szelvényt
hamisított, a másik kétszer házasodott, a harmadik lovat lopott, a
negyedik zsidót gyilkolt, de egyik sem újította meg kora művészetét,
egyik sem forgatta föl a világ irodalmát, egyik sem nyomta rá belyegét a
kritikára, s egyik sem lopta bele magát az emberiség gondolkodásába! S
való igaz: Julius Cæsar, Nagy Sándor és Napoleon epilepsziás volt. De
Gusztáv Adolf vagy Moltke vagy Bismarck nem volt epilepsziás, mégis
legények voltak a talpukon. S nem bánom, Goethéről, a testi és lelki
egészségnek eleddig példádlanul tökéletes harmóniájáról, egy-két inkább
dichtungos, mint wahrheitos megjegyzéséből hadd következtesse Lombroso,
hogy a nagy Goethének halluczinácziói voltak, s legyen bár igaz, hogy
Homérosz vak volt, Shakespeare tolvaj és Musset alkoholista: mi tudunk
egy elsőrendü geniet és igazi költőt, aki se nem lopott, se nem ivott,
se nem halluczinált, sem a nyavalya nem törte, sem szeme nem volt rossz,
sem esze ki nem hibbant, s huszonhét évet eleget élt arra, hogy a Petőfi
Sándor nevet bevésse a művelt emberiség emlékezetébe. Hasonlóképpen nem
tudok semmi rosszat sem Washingtonról, sem Franklin Benjaminról, sem
Lessingről, sem Deák Ferenczről, s ha igaz is, hogy Helmholtz
epilepsziás volt, az is igaz, hogy Marx vasegészségben élt hetven
esztendeig. Azokat a testi jegyeket, melyeket Lombroso a lángelmén, az
őrültön s a gonosztevőn talál, nem találja meg valamennyin, csak egy
bizonyos százalékukon, s én bennem él a gyanu, hogy, ha sorra vizsgálnák
mindazokat az embereket, kik sem lángelmének, sem gonoszságnak, sem
őrültségnek bizonyságát nem adták, ama sötét jeleket ugyanakkora
százalékban lehetne megtalálni testünkön. Voltaképpen az egész kriminál-
és geniál-antropológus evangyéliomból csak annyi marad meg igazságnak,
hogy csakúgy, mint a fűszerkereskedők közt: a poéták, a hadvezérek s a
nagy emberek között is vannak egészséges vagy beteg, okos vagy bolond
emberek; hogy valamint a lélek egy a testtel, a bolondság is testi
betegség; s hogy aki vállalkozik arra a koczkázatra, amit valamely
bűntett elkövetése jelent, annak vagy a nyomoruság vette el az eszét,
vagy sohsem volt helyén az esze. Az igazságok közt nincs rangkülönbség,
s én bizonyára nem kicsinylem ezeket az igazságokat. De épp ezek
kedvéért kell megállapítanunk, hogy minden lépés, amely ezeken túlment,
legalább mindeddig, vakmerő általánositás volt, tehát fölöttébb
tudománytalan. Ugy vagyunk a genie s a bűnös testi tipusaival, mint a
race-okkal, melyeket az avatatlan menten fölismer és ezer lelki, testi,
gondolkodás és stílusbeli jellemzetességeit ismeri, – de mihelyt avatott
szem nézi, ezek az ismérvek összefolynak, elhomályosodnak, kézzel
foghatatlanná válnak.

* * *

Ha igaz, hogy a természetben nincs ugrás: az egészség s a betegség közt
sem lehet ellentét, csak fokbeli különbség. A tárczám egy rejtett
zsebében évek óta ott hordok egy keskeny kék szalagot, és ha magam
vagyok, otthon vagy úton, víz hátán vagy erdő sürüjében: loppal
kikeresem és bolond fővel csókolgatom. A szívem beledobban – ennyi az
egész. De vannak emberek, akik számára efféle kis kék szalag vagy
zsebkendő vagy czipellő minden lehetséges tekintetekben fölér azzal,
akitől kapták – s ezek az emberek már betegek, és _fetisista_ néven
nyomorognak a Krafft-Ebing gyüjteményében. Ha köhögsz a portól, mely
tüdődbe jutott: a tüdővész első lépcsejére léptél, s a neuraszténia csak
harmadik emelete a bágyadságnak, melylyel egy átmulatott éjszakáért
fizetsz. S a bűn? Istenem: mindnyájan bűnösek vagyunk. Ha rosszkor vagy
contremineben, s azokra gondolsz, akik haussera mentek: máris vétettél a
tizedik parancsolat ellen; s ha Nizzában eltöftöföz melletted Irina
Pavlovna herczegnő, ez a szőke abszurdum, ez a kékszemü lehetetlenség, s
te a soha el nem érés dühével lábtoppanva fordulsz e tovarepülő
_de-már-ebből-nem-eszel_ után: máris megtetted az első lépést a felé a
túlzott elragadtatás felé, melynek legfelső fokáról fegyházzal emlékszik
meg a büntető törvény.

* * *

Bizonyára: a büntetőjog kritikája nem lehet elég erős és tiltakozó. De
egyről nem szalad megfeledkeznie, éppen, mikor arról beszél, hogy a
büntett mindig a társas élet terméke, s a büntetésnek viszont mindig az
elkövetőjé egyes emberi személyéhez alkalmazottnak kell lennie. Nem
szabad elfelejtenie, hogy éppen azok a rétegek, melyek a legtöbb bünöst
szolgáltatják, tudatlanságuknál s gondolkodás nélkül való baromiságuknál
fogva tele vannak társadalmi elfogultságokkal s előitéletekkel;
elmélkedés nélkül hisznek a törvény, az erkölcs és minden hagyományos
szólam szentségében és igazságában; minden büntettet bűnnek, minden
büntetést igazságosnak tekintenek, tehát a lelkük mélyén azt is, amit ők
követtek el s ami őket sujtja. Ez mégis némi relativ és szubjektiv
lehetőséget és jogosságot biztosít a büntetés számára, melynek abszolut
és objektiv jogosságát senki sem tudja bebizonyítani. A büntető
igazságtevés számára a haddelhadd csak akkor kezdődik majd, mikor minden
ember művelt lesz és gondolkozó.

* * *

Ha az ember álmában megüti lábát, menten hozzáálmodja, hogy leesett a
Gellérthegyről s beleütötte a hüvelykujját a vámházba. Igy álmodnak
hozzá a klassziczitás szerelmesei mindenféle nagyszerű szükséget ahhoz a
valósághoz, hogy a görög-latin iskola nyakunkon maradt kölöncz, olyan
időkből, mikor úgy e nyelvek ismerete, mint a görög s a latin irodalomé
és tudományé szakasztott olyan gyakorlati eszköz és élelmesség segítő
ismeret volt a középkor istenes tudatlanságához s barbár származásu
intézményeihez képest, mint ma a modern nyelvek s a modern természeti és
társadalmi tudományok ismerete a klassziczitásban megfeneklett iskolás
műveltséghez képest.

Arisztótelesz teméntelen sok szamárságot foglal össze természettudomány
czímén, de mégis haladás volt, gyakorlati haladás, ő hozzá magához térni
vissza az ő tudását összekuszált barbár tudákosságtól. Ugyanilyen
gyakorlati hasznú volt a római jog tökéletes rendszerének megismerése a
barbár jogászság közepett. Szakasztott olyan renaissance és gyakorlati
haladás volt ez, mint az eredeti görög és római építészethez való
visszatérés az ugyancsak római-görög származásu, de barbár kezeken
elbarbárosodott román és gót építészettől. Szóval, a humanisták époly
hunczut és földhöz tapadt materialisták és szabadgondolkozók voltak,
mint akik ma torkig vagyunk a humanista iskolával. A latin iskola
csökevény maradvány olyan időkből, melyekben szükséges és eleven szerv
volt.

* * *

Ám a csökevény nemcsak fölösleges, de kártékony is. A vakbél nemcsak
haszontalan, de veszedelmes is, méreg gyüjtője, gyuladás okozója. Az
antik ideálokon való csüggés igy szemre magasztos, valójában azonban
barbár és brutalis reakczió. Ideálok mindig valóságokból fakadnak s
valóságos kiformálódásra törnek – s hogy’ szabad nekünk ma, a huszadik
században, a gépi munka s az emberi szolidaritás világában olyan
világrend ideáljain hevülnünk, melynek szükséges, elmellőzhetetlen,
életében gyökeredző intézménye volt a rabszolgaság? Szamár az – ezt
Engels mondta – aki rossz néven veszi a görögöktől a rabszolgatartást.
De gazember, aki ma is rabszolgatartó szeretne lenni. S a klasszikus
iskola önkéntelen büntársa ennek a gazságnak, s nem véletlen, hogy a
humanista iskola megmaradásáért ugyanaz az istenesség hevül most
hirtelen, s a klassziczitás jóhiszemü bajvivóit azok biztatják
leglázasabban, akiknek ősei annak idején legveszekedett ellenségei
voltak a renaissance humanizmusának, s a pápaság elpogányodása ellen
kitalálták a jezsuitaságot.

* * *

Az egyoldalú római-görög klassziczitás többek közt éppen annak állja
utját, amire, állítólag, főképpen való: hogy a mai ember megérezze a
multtal való összefüggését, s a mai műveltségnek első gyökérszálai felé
rezegjen vissza emlékezése. A görög-latin monopólium kisikkasztja
történelmi érzésünkből Asszíriát, Babilont, Indiát, Egyiptomot,
Karthágót, Zsidóországot, amelyek mind jobban vagy legalább is úgy
hatottak a világra, s első sorban éppen a görög s a római műveltségre,
mint a görög s a római miránk. Ostoba kulturgőgöt s ezzel veszedelmes
élhetetlenséget is nevel belénk, melylyel egyedül idvezítőnek csakis a
mi kulturformáinkat érezzük, s lenézzük s fitymáljuk a keleti
műveltséget. Ha iskoláink igazi iskolák volnának: nem ott kellett
volna-e már megtanulnunk, amire Lihungcsangnak és Togónak kellett
bennünket megtanítania?… Lihungcsang?… Togó?… Én az ország egyik legjobb
gimnáziumába jártam s tanáraim közt tudósnak is, embernek is nem egy
elsőrendü akadt. Azonkívül rossz kölyök is voltam, aki össze-vissza
olvastam tücsköt-bogarat, s volt egy kis kagálunk, melynek sportja volt
a műveltség. Nos: első éves jogász voltam, mikor végre nekiültem, hogy
végig olvassam a XIX. század történetét, s pontosan megtudjam, ki volt
az a Cavour, Palmerston, III. Napoleon és Bismarck, akiknek isten bizony
volt annyi közük a magyar nemzet sorsához, mint, akit fiaink elé
példának állítanak, a különben igen derék és hősi Leonidásnak.

* * *

A képzeletről csak hiszszük, hogy korláttalan szárnyalás; igazában egy
helyben való topogás tapasztalataink körül. Uj dolgot elképzelni nem
tudunk, csak a régieket kombinálgatjuk, s már ezért is hiába jósolgatjuk
meg, akár tudákoskodó kabbalával, akár őszintén bevallott szeszélyes
vakmerőséggel a jövőt. Hiszen csak meg kell nézni a _Kétezer év mulva_
czímű elképzeléseket, hogy megjelenésük után husz esztendővel mily
gyászosan elavultak a valóságos fejlődéshez képest.

* * *

Az emberiség élete egyben mindenesetre olyan, mint az egyes emberé:
abban, hogy az élet megtöri s lemondásba igázza. Mikor az emberiség maga
felől gondolkozni kezdett, a természetnek különösen két kegyetlensége
ellen lázadt föl: az ellen, hogy az emberi élet oly szemtelenül, oly
égbekiáltóan, oly hasznavehetetlenül rövid, s az ellen, hogy ragadozó
állatoknak kell lennünk, kiknek táplálkozása más teremtéseknek életébe
kerül. A legrégibb utópiák, a görögök államregényei, az ő legjobb
világaikat e két tengely körül forgatják. Az egyik százötven esztendőre
nyujtja az emberi életet, a másik az embereket nem is halatja meg
természettől fogva, hanem az öreg emberek, ha már nagyon elöregedtek,
megkoszoruzzák fejöket s maguktól ugranak a tengerbe. S mind e szép
elképzelésekben az emberek nem esznek hust, hanem növényi táplálékon
élnek boldogan, erősen és békességben. Háromezer esztendő óta kisért ez
az ábránd a mai emberiség vágyakodásában s elképzeléseiben (s ki tudja,
már azelőtt is, a régi kulturákban mennyit kisértett) – s a mai párisi
vegyészet, mely mesterséges táplálék kieszelésén töpreng, s a mai párisi
fiziológia, mely a test öregségét okozó falósejtek megfékezésének
föladatát veti föl: tulajdonképp ugyanezzel a két problemával vesződik.
De ime, a legpárisibb párisi s a legemberebb ember: Anatole France is
megirta az ő utópiáját _(Sur la pierre blanche)_, s ebben az
elképzelésben az emberi élet megnyujtásáról már nincs is szó, a
mesterséges táplálkozás pedig félig-meddig csütörtököt mondott.
Háromezer év alatt az emberiség megtört, s már álmában sem mer
szembeszállni a valósággal. Az élet elől az álomba menekülünk, de
álmunkat is markában tartja az élet. Egy rég megírt kis versem jut
eszembe, egy álmatlan éjszakám szülötte:

  Makacsul űlök kapud előtt, álom,
  Kinyiltát görcsös türelemmel várom,
  S bár lüktet a fő s csikorog a fog:
  Csak azért is aludni akarok.

  Csak azért is, ha tán hiába is,
  Ha, mint az ember, gyáva álma is,
  S az élet úgy megtöri és veri,
  Hogy üdvét megálmodni sem meri.

* * *

Ez a gyávaság különben kezdettől fogva benn kisért az emberiség
álmaiban. Az ábrándos görög is időhaladékot és udvariasságot könyörgött
csak a természettől; az egyik csak megduplázni akarta az élet
esztendeit, a másik pedig csak azt nem akarta, hogy a halál erőszakosan
és szomorusággal csapjon le ránk, az öreg emberek úgy is, maguktól is
megölik magukat, és vidáman cselekszik ezt, koszoruzott fővel. Örök
ifjuságról s örök életről már régen nem merünk álmodni, s arról sem,
hogy az örök élet örök boldogság volna. A komor zsidó felfogás, hogy az
örök élet örök büntetés, már benne kisértett a vidám görögben is.

* * *

Van ez utópizálásnak egy lesujtóan mulatságos oldala is: az örök emberi
ostobaság, mely örökké akkor mutatkozik legvilágosabban, mikor az ember
értelmes és lángelméjű. Bizonyos, hogy ezek a tudományos álmodók az
emberiség leggeniálisabb példányai voltak, s e genialitás alól nem
kivétel az a csoportjuk sem, mely e most említett görögökön kezdve le
egészen Jean Jaques Rousseauig a _Retournons à la nature_-t álmodja meg
utópiának. Mint a tudomány egész történetében, itt is a geniális emberek
mindent meglátnak, csak azt nem, ami az orruk előtt van. Mind a régi
görögök, mind Jean Jacques tapasztalásból is, hallomásból is ismerhettek
barbár, sőt vad s mindenesetre a magukénál fejletlenebb népeket,
hallhattak azok életéről, szokásairól, erkölcséről és állapotáról,
ismerhették a parasztokat s a matrózokat, s azonfölül az állatoknál is
megláthatták, mit jelent és miben áll a természetes állapot. Mért
gondoltak el mégis és nyilvánvalóan jóhiszeműen, természetes, eredendő
és czivilizáczió előtt volt állapotnak és rendnek olyan idilli állapotot
és rendet, melyhez az embernek sokkal nagyobb műveltsége és
fegyelmezettsége szükséges, mint ameddig eljutottak akár a farkasok,
akár a medvék, akár a görögök, akár a francziák?

* * *

Zeneszó csap fel hozzám az utczáról. Leteszem a könyvet, s kikönyökölök
az ablakon. Elsőbb egy csomó czigánykereket vető utczai gyereket látok,
majd egy nagyszakállú embert, aki rémítő komolyan emelget egy
czifragombos pálczát; mögötte egy csomó ember tüdejeszakadtából fújja a
réztrombitát, leghátul pedig ennivaló kis poni-ló czepekedik rettentő
nagy szamárbőr-dobbal. Utánuk végtelen sorban egy csomó kékruhás ember
emelgeti taktusra a lábát – csupa felnőtt ember, akinek az a legfőbb
igyekvése, hogy az isten szerelmére mind egyformát lépjen. Mellettük
gyalogol egy másik felnőtt ember; egy darab vas a kezében, és furcsa
mozdulattal köszönt vele egy harmadik felnőtt embert, aki ott lovagol
velük szemben, s az a legfőbb büszkesége, hogy kabátján aranyból van a
gallér, ezüst rajta a csillag, s a nadrágja varrásán két ujjnyi veres
posztó fut végig. Felnőtt emberek, kiknek élete abban telik el, hogy
rézgombokat fényesítsenek, egyformán lépjenek, s nevetséges
mozdulatokkal fáradjanak égető napfényben!… Ó mily gyerekes dolog – s
istenem: ez a legkomolyabb dolog a világon!



A SZAMÁRSÁG DICSÉRETE.

A kegyelmes úr a bécsi szalonemberbe oltott megyei ember vidámságával
bicczentett vissza, s korához képest fürgén biczegett a klub felé, – az
én öreg barátom pedig, végig a Dorottya-utczán, a Váczi-utczán s a
Kossuth Lajos-utczán, így elmélkedett:

– Kedves fiatal barátom, hiába ütődik meg négyszáztizenötödször azon,
hogy én tisztelem a szamarakat. Igenis, én tisztelem őket, jobban
mondva: nem őket tisztelem, de magunkat nem tisztelem. Magát, meg
magamat, meg azt a sok értelmes embert, aki leszamarazza az egész
világot, de ez nem óvja meg attól, hogy maga is a legnagyobb
szamárságokat el ne kövesse, föltéve, hogy egyáltalában elkövet valamit.

Én hallgattam s mosolyogtam. Az öreg úr folytatta:

– Ő exczellencziája bizonyára nem lángész. Azt sem állítom, hogy
miniszterelnök korában tulságos genialitással kormányozta volna az
országot. Nem hiszem, hogy ha ő lett volna a jó isten, a világ
egyáltalában megteremtődött volna, akár nyolcz nap, akár nyolcz
milliárdszor billiárd esztendő alatt. De most, miután a világ már meg
van teremtve, egészen jól elkormányozná. Őszszel esőt küldene, nyáron
szárazságot, a bűnt megbüntetné, az erényt megjutalmazná, és soha
semmiben nem akadna meg, mert mindent természetesnek találna, úgy a
világ berendezéset, mint saját hatalmát. Egyszóval: ő magától értetődően
elintézné a világ dolgait; maga meg én azonban oly különösnek, oly
magasztosnak s oly bonyolultnak látnók a világ szerkezetét, úgy éreznők
a felelősséget a ránk bízott lelkek sorsáért s a magunk végességét a
feladatunk végtelenségéhez képest, hogy kiülne homlokunkon a verejték és
megszöknénk. Ezért tisztelem én a szamarakat, s nem bízom a magam
fajtájában.

Föltettem magamban, hogy az öreget ma nem zavarom semmi közbeszólással.
Iróember volt, ki megszokta, hogy órákhosszat üldögél papirosa előtt,
melyen mindig ő beszél s az ellenvetéseket is maga mondja el.
Lassankint, egy élet megszokása rendjén, leszokott arról, hogy
beszélgetni tudjon. Csak előadni tudott. Hallgató csak arra kellett
neki, hogy helyeseljen, értelmes hallgató csak azért, hogy meg is értse,
amit hall, s ne csak udvariasságból helyeselje. Körülbelül úgy, mint
ahogy vannak milliomosok, kiknek az orvos csak tyukszemvágásra kell, de
ez az orvos aztán egyetemi tanár legyen. S csakugyan: az öreg úr hálás
pillantással nyugtatta, hogy befogom a számat, és vidáman folytatta:

– Nem mintha én hinnék a Shakespeare szentencziájában, hogy az eltökélés
természetes színét a töprengés halaványnyá betegíti. Itt van czáfolatul
mindjárt maga Shakespeare, ki ugyancsak töprenkedett a világ minden
dolgain, de azért igen épkézláb drámákat tudott irni, s vagyont is
tudott szerezni. Ez a töprenkedésről való elmélet lárifári, amit csak
azok találtak ki, a maguk igazolására, kikből a cselekvés tehetsége
hiányzik. Nem igaz, hogy árt a töprengés, csak az az igaz, hogy nem
használ. Sem a töprengés, sem a tanulás, sem a világ dolgainak
legtökéletesebb ismerete. A tanulás és a tapasztalat csak azoknak
használ, akik nem szorultak rá. Akik természettől fogva tanácstalanok,
tehetetlenek vagy itéletben gyengék, azok hiába informálódnak,
elmélkednek s tanulmányozzák a történelmet s a döntvénytárakat. Épp oly
ügyetlenek lesznek, mintha semmit sem tanultak volna. Tudásuk csak fel
van raktározva elméjükben, de az alkalmakon nem látják meg, hogy azokra
illik, amit ők tudnak. Napoleonnak, ha előtte hegy állott, mögötte folyó
s körülötte három ellenséges hadsereg, nagy hasznára lehetett, ha
ilyenkor eszébe jutott, hogy Hannibál is volt egyszer ilyen helyzetben,
s akkor így meg így segített magán. De legrosszabb esetben Napoleon
akkor is tudott ilyenkor segiteni magán, ha a Hannibál viselt dolgaiból
semmi előzetes eset nem jut eszébe, ellenben magának vagy nekem ilyen
esetekben sem Hannibal nem jutna eszünkbe, sem az, hogy mit kell vagy
lehet ilyenkor tenni, hanem az, hogy: a teremtésit, hogy kerültem én
ide! mennyivel jobb volna otthon lenni a Báthory-utczában!

Az öreg úr elnevette magát, kedvesen, barátságosan, mintha más beszélne,
s neki kéne nevetésével biztatni, hogy folytassa. Én is vele nevettem, s
az öreg folytatta:

– Azt hiszem, a tanulással is úgy vagyunk, mint az étellel: ehetünk
beafsteaket, vagy spenótot, töltött káposztát vagy birkasajtot, csak az
marad meg bennünk, ami már meglévő matériánkat gyarapítja. Kedves fiam:
ön a multkor elmagyarázta nekem Spencert, Marxot, Machot és Hertzka
Tivadart. Ugy-e megértettem? Ugy-e olyan kérdéseket tettem, amiket nem
tehettem volna, ha nem tudom, miről van szó? Ugy-e az ön előadása
hézagait még magam pótoltam, sőt magam fejtettem ki, hogy úgy van, ez az
igazság; sőt hiszem is, hogy így van és ez az igazság. De olvassa el,
amiket azóta írtam: van-e bennük nyoma az én új felfogásomnak? Van ám,
majd megmondtam minek. Én hégeliánus vagyok s az leszek koporsóm
zártáig, s a maga új embereiből csak az ment át idegeimbe, ami már
Hegelben is megvolt belőlük, – holott én Hegelt utálom, tudományos
kalandornak tartom, aki sok mindenre ráhibázott, de legtöbbször tudva
csalt, mikor elakarta hitetni, hogy ő tud valamit olyan dolgok körül,
amikről épp oly keveset tudott, mint egy gyermekkertész vagy egy
bizottsági előadó. De látja: én magam is efféle ember vagyok; van
bizonyos helyes intuiczióm némely nagy dolgok felől, minden egyéb felől
pedig elméleteim vannak, melyek egymásnak ellentmondanak, melyek semmit
sem magyaráznak meg igazán, melyek sohasem illenek egészen arra, amire
vonatkoznak s a valóságot össze-vissza kell prokrusteseznem, hogy
teóriáimba belefektethessem; amely intuicziómban magam sem bízom igazán,
de amely elméleteket mégis mindig mindenre ráhuzok, remélve, hogy
ráillenek. Ám, tudja mit: Marx is ilyen ember volt, sőt Spencer is; a
legigazabb tudományos értelem, a legbecsületesebb logikai ovatosság sem
ótta meg őket attól, hogy könnyelmüen ne általánosítsanak, hogy helyes
előzményekből hamis következtetést ne vonjanak; hogy sejtelmeikre úgy ne
építsenek, ahogy csak bizonyosságra szabad, hogy hiányzó szemek helyett
czérnával ne kötözgessék össze a lánczot, sőt tudva le ne zárják
szemüket a valóság előtt, csakhogy hajlandóságaik szerint való képet
rajzolhassanak a világról. Mit használt e becsületes embereknek az ő
becsületességük, e tudósoknak az ő tudományuk?

Az öreg úr sóhajtott, elhallgatott s szemüvege mögött, ahogy oldalvást
láttam, elmerengett. Egyrészt jól eshetett neki, hogy az elmélkedés
bizonytalanságában ily kiváló férfiakkal kerül egy társaságba, másrészt
e bizonytalanság megfélemlítette. Hirtelen belekapaszkodott karomba,
mint ahogy megkapja paplanát, a ki azt álmodja, hogy megnyílt alatta a
padló, s most esik le a negyedik emeletről. Aztán megint csak nevetett,
eleresztette karomat, s ettől fogva hozzám beszélt ugyan, de nem nézett
rám:

– Annyi azonban szent igaz, hogy a cselekvés emberei nem sokat törődtek
az elméletekkel. Nem hiszem ugyan, hogy egy Bismarcknak vagy éppen egy
Napoleonnak elméje ne tudott volna végig követni valami elmélkedést,
amiből minden tanárjelölt le tud szigorlatozni. De bizonyos, hogy a
világ végső dolgain nem sokat törték elméjüket, s olyan kérdések, amikre
nem tudunk vagy legalább ma nem tudunk felelni, egy perczre sem
nyugtalanították őket. De ne higyje, hogy ártott volna nekik, ha
rágondolnak a legmélyebb s legérthetetlenebb dolgokra. Ez csak nekünk
árt, kikből a cselekvés képessége hiányzik, de mi akkor sem tudnánk
cselekedni, ha csak egyszerű szamarak volnánk, nem filozófusok. Ők pedig
éppen úgy tudtak cselekedni, noha sem istenről, sem a világ legvégsőbb
okairól nem tudtak semmi bizonyosat, mint ahogy Faraday vagy Lord Kelvin
a legcsudálatosabb gépeket meg tudta szerkeszteni, noha gondolkozott az
anyag s az erő legvégsőbb kérdesein, s nem jutott ezekben semmi
bizonyosságra. Látja, ez az: ahhoz, hogy a világot igazgatni tudjuk,
csak egypár felszínes, gyakorlati törvényét kell ismernünk, nem pedig
valamennyit s a legmélyebbeket is, melyekkel ezek a felszínesek
kézen-közön összefüggenek. Igaz: a természetben nincs ugrás, de a
természet gyakran elégeti a hidat, amin keresztül valahová eljutott, s
nekünk, hogy az innenső parton háziasan rendezkedhessünk be, éppen nem
szükséges visszamennünk a tulsó partra. Sőt nem is kell tudatosan
tudnunk a dolgok rendjét; elég, ha idegeinkben benne van a dolgok
ösztöne, s idegeink bölcsen és okosan cselekszenek, mialatt elménk a
legszamarabbul gondolkozik. Nézze például Bismarckot vagy Goethét: a
szamárságnak egész katekizmusát lehetne összeállítani abból, amiket ők
politikai vagy esztetikai elméletnek hirdettek; Bismarck védővámos volt,
junker és antiszoczialista, Goethe pedig klassziczista volt:
mindazonáltal Bismarck igen jó politikát csinált s Goethe igen jó
verseket. Ellenben én nekem a legnagyszerűbb, a legigazabb elméleteim
vannak a politikáról, s be tudom bizonyítani minden miniszterről, hogy
szamár, – de a gazdaasszonyomat nem tudom elküldeni, egy főispánt nem
tudnék áthelyezni, s ha ujságot szerkesztenék, az a világ legrosszabb
ujságja volna.

Köny csillogott az öreg úr szemében, mikor levonta a tanulságot:

– Igen, kedves fiatal barátom, én tisztelem a szamarakat, mert a
szamarakból néha millió embertársuknak volt mérhetetlen hasznuk, én
ellenben még magam sem láttam hasznát, soha, hogy olyan borzasztó okos
ember vagyok. Van egy olasz közmondás: a szótól a tettig nagy út van még
hátra. Ez sem igaz így; a szó s a tett között nincs egyenes összefüggés.
Vannak, akik okosan beszélnek, s tenni egyáltalában nem tudnak; vannak,
akik bolondok, amíg beszélnek, de bölcsek, mikor cselekszenek; vannak,
akik szó nélkül cselekszenek, s vannak, akik maguk sem tudják, mennyire
másképp cselekszenek, mint ahogy beszélnek. Néha a beszéd is tett, néha
a tett sem mond semmit. A szó és a tett két külön világ, melynek semmi
köze egymáshoz. Lehet, hogy mialatt mi itt sétálunk, a klubban kiütött a
palotaforradalom, s ő exczellencziája tizenötödször kerül abba a
helyzetbe, hogy, mint kipróbált utilité, átvegye a miniszterelnökséget.
Amit mondani fog: mindenesetre szamárság lesz, amit tenni fog, csak
talán lesz az. S ez az ő præ-je mi előttünk, kik úgy reszketünk attól,
hogy szamárságot találnánk elkövetni, hogy ebbeli félelmünkből lett
egész életünk egy szamárság.

Kinában az udvari borbélynak az a próbája, hogy egy legyet kell
beretvával kettévágnia a menny fiának orrán, de úgy, hogy a felséges
orrnak bántódása ne essék. Aki ezt nem tudja, az nem való császár
borbélyának és császár miniszterének, s utána az ország úgy marad, mint
akit beszappanoztak, de meg nem beretváltak.

* * *

A czél szentesíti az eszközöket, de csak úgy, ha elérik.

* * *

A politikában nem mentő, hanem súlyosító körülmény, ha az ember nem
tudta, mit cselekszik,

* * *

Knowledge is power. Az egyház nyilván azért jutott világhatalomra, mert
az első papok voltak az első tudósok is.

* * *

Eszméket diadalra olyanok juttatnak, kik azokat vagy nem értik, vagy
félreértik.

* * *

A közvéleményt meg lehet mérgezni, de csak olyan méreggel, ami izlik
neki.

* * *

Még olyan elme is, mint Deák Ferencz, azt hitte, tudj’ isten mekkora
bölcsességet mond, ha az ujságíró elé csak egyetlen paragrafust szab
törvényül: _Hazudni pedig nem szabad._ Valójában Deák Ferencz igen
megakadt volna, ha csupán olyan ujságírója van, mint volt a szegény és
geniális Kemény Zsigmond báró, aki csakugyan nem hazudott soha, s
egyetlen becsvágya az volt, hogy czikkeinek minden mondata egy-egy külön
gondolat legyen. S épp ezért, igen, épp ezért: Kemény Zsigmond a
képzelhető legrosszabb ujságíró volt.

Már maga Deák sokkal inkább értett az ujságírás mesterségéhez, s az ő
híres husvéti czikke, melyben komoly képpel és szemöldökrándulás nélkül
tudja azt írni a régi császárokról, hogy ahol gonosz tanácsosok
elrontották a népek dolgát, ott az ő áldott jó szivük javított rajta: a
történeti igazságnak ez a fenségesen czélzatos megmásítása örök példája
marad az okos, a szerencsés, a maga óhajtását másokba saját akaratuk
gyanánt átsugallani tudó hírlapi czikknek. Ha ma olvassuk, s elfogultság
és tekintetek nélkül olvassuk e híres czikket, meg kell vallanunk, hogy
sem formája nem a legtökéletesebb, sem tartalma nem a legigazabb.
Mindazonáltal és minden bizonynyal egyike a legjobb, mert czéljait
legjobban szolgáló hirlapi czikkeknek. Tárgyalásának nyugodt hangja
megnyugtató altatódal volt azokban a nyugtalan, álmatlan, összeesküvéses
időkben. A fejedelem személyével való példálódzás útmutató volt a
zsák-utczába került s fejjel a falnak ment kamarilla számára. A lojális
beszéd pedig annak a férfiúnak ajkán, ki legjobb barátait és legdicsőbb
társait ott látta lógni az akasztófákon, vagy látta egyet ugrani s a
porban elvágódni a tiroli vadászok puskája előtt: ez a beszéd
megnyugtatta Bécset, hogy a magyar úgy tud feledni, mint kevés nemzet e
világon. Ime: ez a husvéti czikk jelentősége; az, aki mondja, az, amit
akar, az, amit elhallgat, és az, amit hozzátold. Mindezekből tökéletes
és maradék nélkül való igazság legfeljebb abban van, amit elhallgat. S
aki ezek után azt meri mondani, hogy Deák Ferencz hitvány jellem volt,
erkölcstelen hízelgő és nemzetrontó áruló: az követelje az ujságoktól,
hogy igazságot írjanak, csakis igazságot és teljes igazságot.

* * *

Mióta a világot szemlélem: mind azt látom, hogy még eddig minden ujság
elpusztult, amelyiknek az volt a czíme, hogy _Igazmondó_ – hacsak már
maga ez a czím is hazugság nem volt. Nincs olyan ujság, amelyik igazat
mondana – nem, mert az ujságírók hazug betyárok, hanem mert az ilyen
ujság két hétnél tovább nem él. Az olyan ujságot tudniillik, amelyikben
igazság van, csakis igazság és teljes igazság, nem olvassa senki, nem
veszi senki, ennek folytán nem is hirdet benne senki, s a kiadó beadja a
kulcsot. Az ujság se nem erkölcsi, se nem irodalmi vállalkozás, hanem
üzleti vagy legalább is érdekbeli. Ne haragudjanak e kijelentésért, s ne
mondják, hogy czinikus. Tegyük föl azt a hála istennek nem lehetetlen
esetet: azt, hogy az ujság nem _egy_ ember üzleti érdekét, vagy _egy_
kottéria politikai törekvését szolgálja, hanem a kiadó az ő üzleti
érdekét a közönség érdekében látja. Hát ugyan, mondják meg, kérem:
valóban érdeke a közönségnek az igazság? Ha igazat akarnánk írni, azt
kéne írnunk: «Úgyis meghalunk mindnyájan, mit vesződünk ebben a rövid
életben? A kenyeret egymás szája elől esszük el és szomorú vadállatok
vagyunk valamennyien. Azonkívül oktalan állatok is, kiket szent
hagyományok és örök eszmék ürügyén járomba lehet fogni és meg lehet
fejni. Hogyan tiszteljük az anyákat, mikor ugyancsak ők, nem lehet
másképp, a házasságtörő asszonyok is?…» És így tovább és így tovább – s
ha az ujságok így írnának s az emberek így éreznének, az emberiség három
nap alatt felakasztaná magát. Ehelyett az ujságok azt írják, hogy a
munka nemesít, az ember isten képére termett, az eszme örök, és minden
anya szent. S az emberiség hízik tőle, és boldogan szúr le harmincz
fillért vagy egy krajczárt, aszerint, amint a Times ringatja ábrándokba
vagy a Friss Ujság.

* * *

Minden ujság valami pártot szolgál, mely ha nem is politikai párt,
ugyanazon eszközökkel dolgozik, mint a politikai pártok. Vagyis: az
igazságnak czélzatos megmásításával; az igazságnak azzal az egyik
darabjával, mely benne találtatik minden pártban, az igazság ama másik
darabja ellen, mely hiányzik az egyik pártból, mert megvan a másikban.
Teljes igazság épúgy nem találtatik sehol, mint ahogy vannak vegyi
elemek, amiket mindeddig tisztán előállítani nem sikerült. Igazságot sem
látunk az életben máskép, mint elválhatatlanul összekeveredve
hazugsággal. Az igazság csak a tudományban czél, az életben eszköz. A
fizikában, igen: az elektromosság törvényei arra valók, hogy ott
legyenek. Az életben azonban arra valók, hogy részint villamos vasutat
hajtsunk velük, részint egyetemi tanárok legyünk a révükön. Van eset,
mikor az igazság hasznos – ilyenkor az ujságban igazság is találtatik.
Van eset, mikor az igazság ártalmas – ilyenkor az ujság hazudik.

Azt a legridegebb erénycsősz is elismeri, hogy vannak dolgok, amiket nem
szabad megírni s vannak dolgok, amiket meg kell írni. Ez a megszorítás
és ez a kényszerítés: hogy’ fér ez meg a tiszta igazsággal, csakis az
igazsággal s a teljes igazsággal? Ha pedig, akármicsoda tiszteletreméltó
tekintetből, a hazuságnak az ujságban kaput nyitottunk: nem erkölcs
dolga többé, hanem izlésé, érdeké vagy ügyességé, mely ponton csapjuk be
előtte az ajtót. Némely, egyébként ártatlan jubiláris czikkektől, le
egészen a Rochefort-fajtájú tollal való orgyilkosságokig csak fokozat
van, de erkölcsbeli különbség nincs. Ha pia is, mégis csak fraus. Még az
igazat is hazudnia kell az ujságnak. Igazabb és megokoltabb érzés még
nem volt a világon, mint aminő annak idején szegény királynénk
meggyilkoltatása körül eltöltötte a magyar szíveket, s megtöltötte két
héten át egyvégbe a magyar ujságok leveleit. S ment volt-e mégis ez
öszinte gyász jelentkezése a tudatos túlzástól s a mérték nem tartás
tudatos izetlenségétől – sőt abban is, ahogy mi ezt a mi mélységes
fájdalmunkat és kesergő gyászunkat a hűvösebbnek maradt bécsiek orra alá
dörgöltük: nem foglaltatott-e az igazságnak olyan czélzatos kihegyezése,
amilyen nem volna való sem a fizikába, sem a csillagászatba? S ime a
közéletbe való, sőt ott szükséges – azt az ujságot pedig elégetnék,
amely valamely közáramlat ellen az igazság örök parancsaival merne
előhozakodni. Persze, erre azt felelik, hogy nem is volna baj, bár
elégetnének minden ujságot. Lehet. De, úgy gondolom, egy-egy ujságot
mindenki kivenne ez autodafé alól, s mindenki azt az ujságot, amelyik ha
az igazságot nem is találta el, de eltalálta az ő szája izét.

* * *

Káprázatos elgondolni, hogy 1799 június havában, vagyis fél esztendővel
brumaire tizennyolczadika előtt, ugyanakkor, mikor az ujdonsült franczi
republikát négyfelől verték: Svájczban, Németalföldön, a Rajna vidékén
és Olaszországban; mikor Itáliát elvesztették s Egyiptomban Bonaparte a
prófétát játszotta s majd hogy hálójába nem került Nelsonnak: hogy
ezekben az időkben a franczia nemzetnek és törvényhozásnak nem volt
sürgősebb dolga, mint megállapítani, milyen mértékkel mérjen ezentúl az
emberiség. Pedig ez nem véletlenség. A métermérték, mely mintegy a föld
gömbjéről leszakított mértékegység: bár gyenge tapogatódzás, de már
tapogatódzás afelé a természettudományi felfogás felé, hogy ha mi
emberek a mi minden emberi vonatkozásainkkal beletartozó és hozzáfűzött
részei vagyunk a világegyetemnek, okosan csak úgy rendezhetjük
életünket, ha nem kis ujjunkból, vagy, mértékről lévén szó,
hüvelykujjunkból szopott álomelméletek szerint rendezzük, hanem az
_egész_ természetből kivont igazságok szerint. A métermérték mintegy
szimboluma az új világfelfogásnak, mely nem maga az ember körül forgó
önkényes kieszelések mértékével mér többé, hanem a világegyetem
arányaiban gyökeredző egységek szerint.

* * *

S hogy a franczia törvényhozás ilyesmikre ráért, akkor? Hiszen egyebet
sem csinált akkor, mint ilyesmit. Hiszen az egész franczia forradalom
nem volt egyéb, mint ilyesmi. Mérésekkel, számításokkal, elvonásokkal és
következtetésekkel bizonyos törvények és igazságok megismerésére jutott
akkor az emberiség – s a tudományos meggyőződés fanatizmusával fogott
hozzá a franczia polgárság, hogy az életet mindenestül belegyömöszölje
az elvont igazságok Prokrustes-ágyába. A franczia forradalom minden
prokrustesi szörnyűségeit ez magyarázza meg – lábfűrészelő és
nyaknyujtogató kegyetlen erőszakosságát, mely a magasabb czél
szentségeért nem riadt vissza a vérontás gyilkos eszközeitől sem. Ez a
prokrustesi módszer vele jár minden világboldogítással; az Augusztus, a
Krisztus, a Mohamed s a Dsingizkán világimperiuma ugyanígy
terjeszkedett, s alapjában Bismarck is ugyanezt az igazságot foglalta
röpke szóba, mikor kimondta, hogy a korok kérdéseit nem szavazás dönti
el, hanem vér és vas. Maga a természet is vérrel és vassal: a gyengébbek
legyilkolásával, millió magvak elpusztításával, az erősebbek s az
ügyesebbek diadalával s elharapódzásával terjeszti az ő igazságait. Igaz
azonban, hogy nekünk embereknek a mi elménk nagyszerűségét abban kellene
kimutatnunk, hogy olyanformán tudják egybeilleszteni a természet örök
igazságait, hogy egyfelől ez összeszerkesztés a mi érdekeinknek
kedvezzen, másfelől e szerkezet diadalra jutása ne kerüljön vérbe s ne
szoruljon vasra. Ha valamely igazság prokrustesi műtétekre szorul, az
azt mutatja, hogy nem helyes szerkezet, nem fakad tökéletes
megismerésből, mert számításainál vagy nem ismert vagy elhanyagolt egy
csomó adatot és mennyiséget. Sok igazság volt a római világfelfogásban,
sok igazság a keresztyénségben és sok igazság a franczia forradalomban.
De a teljes igazság, úgy látszik, egyikben sem volt meg, különben nem
került volna annyi vérbe a világnak hozzájuk való alakítása, s a világ
is, alighogy nyomásuktól megszabadult, nem öltötte volna föl utánuk sok
részben a régi formáját.

* * *

E számításbeli tévedést a franczia forradalomról most már pontosan
megállapíthatjuk. A nagy forradalmárok, akik a vallásos dogma
világrendje ellen az értelem nevében fogtak fegyvert, maguk is
dogmatikusai és doktrinairjei voltak az ő értelmüknek, melyet
mindenhatónak hittek, holott akkor még legkezdetén is alig volt a
megismerésnek. Úgy jártak, mint járnék én, ha tudnám, hogy egy
melegített levegővel megtöltött gömb fölvisz a levegőbe, s én menten
rábíznám a magam életét s az emberiségét egy ilyen gömbre. A gömb
fölfordulna vagy elégne, s az emberiség lepottyanna s nyakát szegné. Az
a csöpp természet- és világismeret, melylyel a mult század francziái az
encziklopédisták révén rendelkeztek, nem alakította őket új emberekké,
hanem a régi, dogmákon nevelt emberanyagot találta bennük, melynek a
néhány, fogyatékos, töredékes és tökéletlen természeti igazság csak arra
jött kapóra, hogy ezekről az új ugródeszkákról annál merészebb s
ábrándosabb ívekben tehesse meg az ő régi világboldogító ugrásait. A
Marat-k, Dantonok s Robespierrek még egészen a Torquemádák s az Albák
véréből való vér voltak, csak éppen hogy más agyrémekért érveltek forró
olajjal és hüvelykszorítóval, vagy pisztolylyal és nyaktilóval. A
_Szabadság, Egyenlőség és Testvériség_ hármas egysége egy csöppel sem
matematikusabb, mint az inkviziczió Szent Háromsága. A franczia
forradalom azért szorult a prokrustesi módszerre, mert ebből a hármas
igazságból indult ki, mely minden inkább, mint igazság. Mert nem igaz,
hogy az ember szabadnak születik, inkább: rabszolgának születik, a
természeti erők, a vadállatok, az embertársak, az éhség s a szerelem
rabszolgájának. Az sem igaz, hogy egyenlőnek születünk; inkább kezdettől
fogva roppant fokbeli különbségek vannak köztünk erőre, képességre,
ügyességre s fejlettségre. S végre az sem igaz, hogy testvérekül
születünk; inkább: gyilkos ellenségeül születünk egymásnak, _homo homini
lupus_, akik egymás elől esszük el a kenyeret, foglaljuk le az odvakat
és szüreteljük le a szerelmet. Szabadság, egyenlőség és testvériség felé
csak az igyekezhetik, aki tisztán látja, hogy nem szabadsággal,
egyenlőséggel s testvériséggel indultunk utnak.

* * *

A szabadság, mint a tenger vize, a szomjuságot nem oltja, hanem neveli.

* * *

… A föld alatt megszenesedett élet, a föld szinén megelevenedett szén –
sehol e földtekén annyi erő nincs egy csomóban, mint a Maas és a Schelde
folyása körül. Igaz, sehol annyi nem folyt abból a különös nedvből,
melyről most a tudomány is megállapítja, amit a babona már háromezer
esztendeje tud: hogy minden erők kvintesszencziája. Még nekünk
magyaroknak is elképzelhetetlen, hogy, csak a középkor derekától fogva
is, mennyi vér folyt Németalföldön, s éppen annak déli felében, mely ma
Belgium néven külön királyság. Ahány becsvágy, érdek vagy gondolat
hat-nyolczszáz éven át megmozdult, mind e földön kereste véráldozatait.
Fernand Khnopff, az ő, nagy szimbolistájuk, sötét denevérnek
ábrázolhatná történelmüket, mely egy kövér, de szomorú rubensi asszony
meglékelt koponyájából szí vért és agyvelőt. A mélabús rozsdaréteg, mely
e Khnopffoknak, Mæterlinckeknek s Jef Lambeauxknak akár vérszegény, akár
robusztus művészetét belepi, mind e tenger vér vasszemcséinek
lecsapódása. Vallónban is, flamandban is olyan fajta lakik e földön,
mely, bár tud nagyokat inni, enni, szeretni és nevetni, tréfát nem igen
ismer. Nincs érkezése megismerni, mert, mint némely hiszterikáknak, a
testét ahol csak érintik is, ott menten kiserken a vér – az egyetlen
dolog, mely e nevetséges életben nem tréfaság.

* * *

E vérpárától átivódott világban minden sűrűbb, mint másutt. A köd, a
szénfüst, a vér, az indulatok. Vannak területei, melyeken, akkora
helyen, mint keresztben-széltében az Andrássy-út hossza, hét-nyolczszáz
emberi lélek, megfelelő számú igás és háziállattal: nem sétál vagy
gyülekezik, hanem él, lakik, dolgozik s a földet túrja. Az élők ily
sűrüsége még csak Kína némely helyein találtatik, ott is mint az emberi
műveltségnek és iparkodásnak bár a mienktől formára eltérő, de rangra
azzal legalább is felérő netovábbja. Csipkeverés, szőnyegszövés –
erőnek, időnek, egészségnek és kitalálásnak légies aprólékosságba való
beleölése, a túlműveltségnek e pazarlása, melyben az ember a
természettől való legvégsőbb eltávolodásában a természet ősi
pazarlásával találkozik: a kinai s a japán iparművészettel rokon
különösségül vált sajátosságává e földnek. Anélkül, hogy az emberiséget
valaha vezette volna, semmi emberi e néptől idegen nem maradt, s a
csaták, melyekben vérzett és edződött, az emberiség csatái voltak. Véges
emberek személyében, gyarló érdekek formájában – mint ahogy a
világegyetem gondolatai nevetségesen apró élethez való ragaszkodások és
kölcsönös fölfalások formájában indulnak meg és fejlődnek tovább. S
akármint értékeljük is egyenkint a Belgiumban időről-időre váltakozva
tülekedő érdekeket és veszekedő embereket: a vér, mely ilyenkor a
kövezet közeiből kibugygyan, fölkelti a rokon áramlatot minden emberi
vérkeringésben. _Tua res agitur_

* * *

Az emberiség ama nagy ügye, melynek erőpróbái az egyre megujuló belga
forradalmakban mennek végbe, legbelsőbb velejét kifejtve, a következő:

Az osztályok és érdekek harczába, melynek formájában a történelem
folyik, a legujabb fejlődés új, módosító mozgatót vetett. Ezt röviden a
tehnika föllendülésének szokás nevezni, s mihelyt e szót halljuk, menten
gépekre gondolunk, olajszagot érzünk, képzeletünk lendítő kerekekkel
telik meg, hajtó szíjakkal s pörölyök dübörgésével. De nemcsak aczélból
való gépek vannak. A gépben nem az aczél a fő, hanem a lelketlen
automataság s a kérlelhetetlen biztosság. Ugyanaz a módosulás, melylyel
a gazdaságban a gép teremtette meg a modern rabszolgaságot: a lelketlen
automataság s a kérlelhetetlen biztosság valami szerkezete révén
végbement az emberi küzdelmi módok egyéb terein is. Külsőre a géphez
legközelebb a fegyver áll: ágyú, gyorspuska, óraműves löveg, voltaképen
maga is gép, mely a nyers testi összeroppanás formájába ugyanazt a
rabszolgateremtő kilátástalanságot vitte be, mint a többi gép a
gazdaságiba, s amit a közbeszéd abban a helyes megfigyelésben foglal
össze, hogy ágyú ellen nem használ a barrikád. Ugyanily automata a
közjogban az alkotmány, a társadalomban a jog – mind csupa keservesen
kiküzdött vívmánya a modern fejlődésnek, s menten kiküzdetése után
megakasztója is. (E gondolat nem az én megfigyelésem; szépen kifejtve
megtalálhatják a Pollák Illés _Erősek és gyengék_ könyvében.) Mint a
gazdasági hatalom birtokosainak a gép: a politikai s a társadalmi
hatalom birtokosainak a fegyver, az alkotmány s a jog lelketlen és
kérlelhetetlen ereje csakhamar monopoliumuk lett, melynek birtokában
személytelenségbe s felelőtlenségbe vonulva, érdekeik vak megvédését
nyugodtan bízhatják ez automatákra. Az erőszak hajdani világrendjében az
alulmaradottak a jog bárdjával üthettek rést a privilégiumok várkapuin.
Ma ezt nem tehetik, mert maga a privilégium is: jog. Hajdan az
alulmaradottnak, ha ereje volt, joga is volt részt kérni a hatalomban.
Ma, ha erejét kifejti: az jogtalan erőszakosság, igazságtalan
hatalmaskodás, a jövendő számára gonosz példaadás. Minden zsarnokságok
közt, melyek alatt eddig az emberiség nyögött, az alkotmányosságnak s a
jogrendnek e zsarnoksága a legmerevebb s legelviselhetetlenebb. Hajdan a
nemesek elkergették a királyt, a paraszt elkergette az urat, a polgár
elkergette a papot, aztán vagy kibékültek, vagy nem, de mindig annak
volt igaza, aki kergetett, s nem annak, akit kergettek. Ma, aki a
szerzetektől megvonja a népbutítás lehetőségét, vét a tanítás szabadsága
s a vallási türelem ellen. A munkás, aki bérmozgalomba áll,
szerződésszegő. A katona, aki nem akar apjára lőni, lázadó. A képviselő,
aki obstruál, szétrobbantja a parlamentarizmus kereteit. S aki, mint a
belga nép, azt mondja: elég erősek vagyunk, hogy meg tudjunk állani a
magunk lábán is, s nincs szükségünk arra, hogy a trónról egy vén viveur
és üzletember, kormányszékekről az ő ügynöki kara s a klastromokból a
herék serege diktálja, hogy mit szabad tennünk, mit nem: az vét az
alkotmány ellen, mely az uralkodót szentnek és sérthetetlennek
deklarálja, s alkotmányváltoztatáshoz kétharmad többséget követel. Hogy
a népnek ez a többsége valójában megvan, az mindegy – a belga választási
törvény szerint nincs meg. S hogy a nép, mikor általános választó jogot
követel, hogy a klerikális rendszert leszavazhassa, nem támad, hanem
védekezik: az ellen, hogy népiskoláit a papok bezárják s még neveljék az
analfabéták amúgy is huszonöt százalékát; az ellen, hogy roppant
fogyasztási adókkal szíjják el polgári erejét egyházi czélokra; az
ellen, hogy a katonafogó és helyettesállító rendszerrel a
nagyhatalmaktól körülvett kis országot védetlen hagyják s az ország
védelmét a gazdagok válláról teljesen a szegényekére hárítsák át – ezek
ellen s e gazdaságban és művészetben elsőrendű nép fejlődésének
mesterséges megakasztása ellen: mindez nem változtat azon a valóságon,
hogy a belga törvényhozásban ma az általános és prókátor kikötésekkel
(mint amilyen a hirhedt pluralizmus) meg nem hamisított választójog
számára többség nem találtatik. Volt egyszer egy nép, a világ
lelketlenebb népe, mely a jog mesterségében is legtovább vitte, s csak
az ő zsarnoki lelkéből lelkezhetett a hóhéri mondás: _fiat iustitia,
pereat mundus_. A belga nép e szörnyű tétel igézetét akarja megtörni, s
műveltségének s szabadságának világát akarja megmenteni attól, hogy a
jog s az alkotmányosság elpusztítsa. S valahol az igazság a jognak, a
szabadság az alkotmánynak lelketlen gépuralma alatt nyög, az emberek
dobogó szívvel figyelnek Belgium felé, ahol legelébb kell eldőlnie
annak, hogy gép, ágyú, jog, alkotmány, hatalom és konokság ellen
igazság, akarat, összetartás és önfeláldozás elég fegyver-e?

* * *

A hires íróknak, művészeknek s más efféléknek, akiket mikor forradalomba
s egyéb politikai lázadásba keverednek, nem mernek szimplicziter
felakasztani: ezt az ő immunitásukat nem szabad irigyleni vagy
jogtalannak nézni. E harag akkor volna igazságos, ha csakis az ő bőrük
ügyéről volna szó. De nem arról, legalább nem csakis arról van itt szó,
hanem közügyről. Forradalomnak vagy az igazság olyan kierőszakolásának,
amilyen például a Dreyfus-ügy volt, szüksége van olyan emberekre, akik
immunisak, vagyis büntetlenül merhetnek olyasmit, amiért mást
felakasztanának. Ez az ügynek nyeresége, annak számára szükséges
ellensuly, és hatalom a másik táborral szemben, melyben ott állanak a
királyok, a mágnások, a papok, a tekintélyek, akik mind ilyen immunisok,
akiket nehéz felakasztani, s akiket a sansculotte is szent áhitattal huz
lámpavasra.

* * *

A restaurácziókat mindig az teszi lehetségessé, hogy a forradalmaknak is
vannak Bourbonjai, akik nem tudnak sem feledni, sem tanulni.

* * *

Az első mai király, ugy gondolom, Louis Philippe volt – de hát ő manapi
iskolán ment is keresztül. Ő volt az első, aki személyes nyomoruságból
tudta, hogy szegénynek lenni rossz; személyes tapasztalásból, hogy még a
tanitó is ember, és közvetetlen szemléletből, hogy manapság a legolcsóbb
népszerüség is hatalmasabb a legdrágább öröklött jogoknál. Ő benne
termett hát meg elsőnek az a modern tipus, amely vagyont gyüjt ma, mert
nem tudja, mi történik holnap; minden áramlatnak enged, mihelyt
meggyőződött, hogy az erős; a fiait elküldi katonának s a feleségét
betegápolónak. Ki uri módon teszi, ki kevésbbé előkelően, de a legtöbb
megteszi. A népek számára a demokráczia iskolája nem a republikák
voltak, s nem a XVI. Lajos kivégeztetése. Ez a véres példaadás nem
alázta meg a királyságot, sőt mártiromsággal még magasztosabbá tette, s
a republikák ingatag bizonytalan sága hamar vágyat kelt olyan erősebb
kéz után, melynek emberi gyöngeségét a hagyomány hatalma pótolja. De a
nagy Napoleon s a kis Napoleon: ez a két császár volt az, aki a világot
kigyógyitotta a királyságból. Bábát és végrehajtót nem képzelhetek, hogy
embert tisztelni tudjon: mert látja, mikor megszületik, s látja, mikor
megalázkodik. Ilyen tanulságos látvány volt a világ számára a mindenféle
kis napoleoni királyságok megszületése, s a régi fejedelmek porig való
megaláztatása. Mikor a római német császár leánya vérpadon halt meg, az
ő kiömlő hősi vére biboros fényt sugárzott a királyi méltóságra. De
mikor az osztrák császár leánya feleségül ment a korzikai rablóhoz; vagy
mikor, egy félszázaddal később, az angol királynő testvéri csókot
váltott harmadik Napoleonné asszonysággal, született Montijo Eugénia
kisasszonnyal: ezek a békés, szerelmes és barátságos események szinte
korszakosabbak voltak a nagy franczia forradalomnál.

* * *

A mostani perzsa sah képét, ha akkora úr volnék, mint ő, kifaragtatnám a
fáradtság szobrának, arczát abból a sárga régi elefántcsontból,
amilyenből az indusok mozdulatlan bálványai készültek, testét
fénytelenre rovátkolt fekete márványból, s a szemét, hiven természet
után: üvegből… Sok fáradt embert láttam már életemben; munkában
elcsigázottakat, tivornyákban elpetyhüdteket s az életbe belefásultakat;
sorra elvonulnak előttem a szerkesztőségek, a kávéházak, a szedőtermek s
a kaszárnya-inspekcziók hajnali fáradt alakjai – de a fáradtság
világrekordját mégis csak ez a hatalmas nagyúr éri el, ki a Nagy Frigyes
mintájára, ugy látszik, maga is belefáradt abba, hogy rabszolgáknak
legyen a királya. Mint az ivóvizét, a törülköző kendőjét, a rendjeleit s
a fotografáló gépét: a királyok királya a fáradtsága levegőjét is
mindenfelé magával viszi; a gyorsvonat, ha őt viszi, reggeltől fogva
késő estig teszi csak meg a Bécsből Budapestig való négy-öt órás utat; a
könnyű udvari kocsik lassan gördülnek vele végig a csukott boltajtójú
utczákon, a lovasrendőrök ügetve koczognak mellette, s a menete előtt
karikázó detektiv-bicziklisták föl-fölbillennek a nagy lassuságtól. A
szinház egy órával később kezdődik és korábban végződik, mint máskor, s
mig a nagyúr fáradtan rátámaszkodva egyik könyökére, a másik karjával
nehézkesen emeli szeméhez a gukkert: ami idő ebbe eltelik, a páholy
könyöklőjétől a nagyur szeméig, az embernek eszébe juttatja az arab rege
Aliját vagy kicsodáját, ki mig a fejét elmeritette a dézsába, majd
kiemelte belőle, a dsin egy élet minden gyötretéseit és válságait
átálmodtatta vele ez idő alatt.

* * *

Naszr-Ed-Din, a mai sah apja, különb és műveltebb ember volt a fiánál,
noha ő sem lehetett volna tánczmester Párisban. Féltette életét a
fiától, kit ezért egy vidéki kormányzóság számkivetettségében tartott, s
Mozaffar-Ed-Dint trónraültéig, meglett ember koráig, nem érte a finomabb
udvari levegő. A különbség köztük afféle, mint lehetett annak idején, a
középkorban, Anjou Róbert Károly és Trencséni Csák Máté között. Ilyenek
lehettek, mint ma a sahok, azok a ma már elképzelhetetlenül nagy és
hatalmas urak, kiknek ez az erő s ez a hatalom adta meg a jogot, hogy
jenseits von Gut und Böse, vértől csepegő ujjakkal, halálhörgéstől
körülvéve, rablásban, gyujtogatásban, fosztogatásban és hatalmaskodásban
tobzódva mégis csupa tiszteletet és hódolatot keltő fenség és méltóság
maradjanak. Ha kisebb ember csak századrészét is elköveti mindannak, ami
a Csák Máté lelkiismeretét terhelte: a középkori igazságszolgáltatás
bizonyára kerékbe töri és négyfelé vágatja. De mikor Csák Máté elrabolta
a király jószágait s fölperzselte az apátságokat, Frà Gentile, a pápa
bibornoka, az ő kedves fiának nevezte őt, kinek minden megbocsáttatik,
ha a király kezéhez békél. Gőgösnek, korlátoltnak, hirtelen haragúnak s
lelke fenekéig gonosznak maradt meg a történelem emlékezetében a
középkori nagy urak tipusa – s mégis, a mi mai szemünkkel nézve is, nem
kevésbbé tekintetes és hódolatra késztő alakok, mint voltak a maguk
idejében. A Hungária fogadó fölszolgáló pinczére bizonyára a kis ujjában
műveltebb, okosabb és nyugodtabb lelkiismeretü ember, mint a sah, kinek
itt jártakor szeszélyeit türte. S mégis, amerre a sah megfordul, sehol
sem tudnak az ő nagyuri méltóságának igézetétől megszabadulni.

* * *

Ez a méltósága: ez csudálatos, és a világ nagy uraiban ma már nem
találtatik. Párját csak egyet tudok: a magyar parasztét. Bizonyos, hogy
a magyar nép ruhájának nem egy darabja: a báránybőrsüvegen s a
subagalléron át le a gatyáig, perzsa származásu, s nemcsak a
székelykapu, de különösen a kúnsági parasztábrázatok kemény metszésében
is megtalálni a perzsa vonásokat. Ahogy a sah kocsijában végigömlik:
birkabőr süvegével, deres, hosszú bajuszával, lassu kézintegetésével s
rövid vastag ujjaival, gőgjével, méltóságával s szótalan nyugalmával,
szakasztott a kékbeli gazdag öreg magyar paraszt, ki az ő együgyüségében
s miveletlenségében is önkéntelen tiszteletet kelt maga iránt. S itt
megint Csák Mátéra gondolok, s az az érzésem, hogy a régi magyar nagyúr
tipusa a gazdag magyar parasztban hiven átszármazott a mi nyugatibb
napjainkba. Ebben semmi rendkivüli nincsen, sőt ez a folklorénak egyik
legismertebb jelensége. Mint ahogy a hektográ masszájának szinéről az
írás lassankint alásülyed legalsó rétegeibe: a népnek erkölcsei és
szokásai nem mások, mint az ő régi uraiknak századok rétegein át
hozzájuk leszállott módja és erkölcse. A sváb paraszt papucsa, kurta
nadrágja s hosszú ünneplő kabátja kétszáz esztendős úri viselet; a
lengyel zsidó kaftánja és hajtincse a régi lengyel nemesség ünneplő
viselete, s a mi kalotaszegi varrottasunk a régi erdélyi udvar uri
asszonyainak himző munkája. A Csákok s az Ujlakiak is így maradtak meg a
mi vásárra ballagó deres bajuszu öreg parasztunkban – s ha majd,
századok multán, a teheráni karcsu tornyokon az orosz kettős kereszt
ragyog: a pétervári császári néprajzi társaság valamelyik arra
léghajózgató tagja a stácziónál elandalodva nézegeti majd a jegypénztár
előtt tolongó perzsa parasztot: «ilyen lehetett Mozaffar-Ed-Din, az
utolsó középkori nagyur!»

* * *

Ha olyan szomoru nem volna, s általában a szabadság javaival össze nem
függene a zsidók sorsa, tulajdonképp kárörömmel kéne nézni. Mert ők
találták ki azt a türelmetlen, bosszúálló, mindenkire féltékeny s
mindenbe beleavatkozó istent, akinek nevében őket nem tűrik, őrajtuk
állnak boszút, őrájuk féltékenyek, s őket verik ki mindenhonnan.

* * *

Furcsa következések teremnek a zsidók s a niggerek képtelen helyzetéből.
Minden fajta az emberi szépség fogalmát önönmagáról mintázza, mert
környezetéből szüri le. De a mai zsidó és nigger nyugati népeket lát
maga körül urakul s előkelőkül; képek és szobrok, melyeken szépséget
tanul, ezekről mintázottak – s most már maga sem látja magát szépnek.

* * *

A zsidók tragédiájába vág bele az is, hogy tanítómestere kiki csak a
saját fajtájának lehet, mert a tanító üt, ütést pedig idegentől nem
tűrünk. Az igazság szobrának mindig valami talapzaton kell állania, s az
igazság érdeke, hogy talapzatánál fogva föl ne dönthessék. Széchenyi
István megadóztathatta a nemest, fölszabadíthatta a jobbágyot, s üthette
tüzes ostorral az elmaradt magyart. Őneki senkisem vethetett gáncsot,
mert maga is magyar volt, maga is úr volt, ki magyar földön a maga
földjén vetette meg a lábát. De gondoljátok el, hogy Ballagi Mórnak
jutott volna részül hirdetni mindazt, amit Széchenyi hirdetett! A zsidók
gyakran kerülnek abba a hamis helyzetbe, hogy a maguk személyével
ártanak az igazságnak, s az igazság hirdetésével ártanak a maguk
személyének. Mert egyfelől, főképp még nemrég, legtöbb helyütt valóban
idegenek voltak, más földről jöttek, és sokban ma is kivül szorulnak az
uralkodó fajok és osztályok életén, s ezeknek sem erényeit, sem hibáit
nem szívhatják teljesen magukba, s nem osztoznak sem átlátásaikban, sem
elfogultságaikban. Másfelől jórészt _alulmaradt_ nép és osztály lévén,
az uralkodó társadalom hibáit vagy elfogultságait a maguk bőrén érzik.
Tehát: egyfelől elfogulatlanabbúl látják meg az elfogultságokat,
másfelől elfogultabban nézik. Ilyenek azok az ellentmondások, amikből a
tragikum fejlik.

* * *

Mint majd mindenből, amibe zsidók fognak bele: a czionizmusból is farce
kezd fejleni. Ez erősen antisemita izű megjegyzésnek tetszik, pedig nem
az. Mert ez a fejlemény igen természetesen következik abból, hogy a
zsidóság helyzete más, mint mindenki másé, viszont csak azok a dolgok
komolyak és sikeresek, melyek a világ megállapodott és megszokott rendje
és módja szerint mennek végbe. Mi volna a veleje, az értelme, az
elfogadhatósága a czionizmusnak? Az, hogy azok a zsidók, akik pusztán
azért, mert zsidók, hontalanok, kitagadottak és üldöztetés áldozatai:
hazát találjanak, ahol otthon lehetnek és szabad emberi sorban élhetnek.
Ám ez egyszerünek tetsző czél előtt erdősürüségben merednek a dilemmák.
Például: efféle ügyeknek támasztékai és munkásai természetesen a
hatalmasok s a műveltek Ám a zsidóságnak egyéb összefogó kapcsa nincs,
mint a zsidó vallás, viszont a zsidóság műveltjei és hatalmasai
természet szerint közömbösek a vallási dolgok iránt; ugyis, mint
műveltek, ugyis, mint hatalmasok, vagyis olyanok, akiket már elfogadtak
teljes értékü embereknek, tehát nem igen csüggenek azon az egyetlen
külömbségen, mely elfogadtatásuknak oly sokáig utjában állott.
Teremtsenek hát, ugyebár, más kapcsot, például a tudatos faji és nemzeti
érzést? Ennek is sok a nehézsége. Elsőbb is a zsidóságnak egy nagy
rétege – s éppen az, melyet a czionizmusnak kéne megváltania –
fanatikusan, őrületesen, semmi más európai vakbuzgósághoz nem foghatóan
vallásos, még pedig a vakbuzgóság ama veszedelmes formájában, mely nem
tudatlanságban gyökeredzik, mint a szláv paraszté, hanem, mint a
középkoré, megcsontosodott és megkövesedett, félreértett,
agyonmagyarázott és eleven életét vesztett istenes tudományban. Ez a
fanatikus zsidóság nem fogadna el hazának olyan hazát, mely nem
elevenitené meg ezt a ma csak könyvekben és ghetto-szokásokban lappangó,
végelgyengülésben élő rendszert, mint ahogy máris tűrhetetlen
terrorizmussal teszi tehetetlenné azt az intellektuális tábort, mely a
czionizmust tulajdonképpen meginditotta, még pedig igazán önzetlenül
inditotta meg – mert mit keresne az angol, a holland, az amerikai zsidó
Sionban? S ez éppen a másik bökkenő. Nemzeti érzés, annak mai értelmében
és szinte bölcseleti tudatosságában csak a műveltekben lehet, tehát
csakis azokban, akik a világi műveltséghez hozzájuthatnak, vagyis
többnyire a jobbmóduakban. Már most a legtöbb országban, ahol a
zsidóknak jól megy soruk, egyuttal minden egyéb dolguk is jól megy; a
herczegprimásokat ugyan nem közűlök válogatják, de, ha egyébként az
uralkodó osztályokba és foglalkozásokba tartoznak, mindenesetre külömb
ugy emberi, mint polgári életük az uralkodó fajtabeli kis emberekénél
vagy éppen proletárokénál. Kivéve talán az egy Ausztriát, ahol nincs
egységes nemzet, s a zsidót, ha nem is üldözik, de utálatos módon
piszkálgatják: valahol a zsidó a nemzeti érzés és tudatosság
lehetőségeig eljutott, ott az az érzés eleven adatokból, vagyis
környezetének adataiból és személyes érdeklődéseiből, szokásaiból és
érdekeiből ölt testet, nem pedig irásbeli és filozófiai szerkezetből, –
vagyis angol, franczia, német, magyar, olasz vagy hollandi nemzeti érzés
gyanánt terem meg, nem pedig zsidó nemzeti érzés gyanánt, amihez éppen a
két legfontosabb adat hiányzik: az objektum, a nemzet (mert zsidó nemzet
nincsen), s a szubjektiv érzés, mely a zsidóban a zsidó iránt ritkán
több az emberbarátinál. A miniszterviselt olasz zsidó Luzzatti és
valamelyik kisenevi áldozat közt sokkal nagyobb az érzés- és
gondolkodásbeli távolság, s a testi, a lelki, az erkölcsi közösség híja,
mint ugyancsak e kisenevi ember s a muszka czár ő felsége között, –
legfeljebb, hogy Luzzattinak fáj a szive a szegény páriáért, a muszka
czárnak pedig nem fáj. Lehetetlen, hogy ezt a Luzzattit sokkal több
szeretet fűzze a zsidókhoz, mint fűz minden tisztességes embert a
finnekhez, a lengyelekhez vagy az örményekhez, – és sokkal több
történeti s művészi érdeklődés, mint fűz minden művelt embert a
görögökhöz, a rómaiakhoz, az asszirokhoz s az egyiptombeliekhez. Aki
zsidóban pedig a műveltség, a gondolkodás és a másokért égő érdeklődés
az átlagoson fölülemelkedik: az, ha becsületes lélek és elfogulatlan
elme, nem állapodhatik meg afféle ábrándos és régieskedő
papiros-alakzatnál, mint a czionizmus, hanem gondolkodásával, erejével
és érdeklődésével a szocziális probléma felé fordul – csakugy, mint
ahogy Edison nem bricska megszerkesztésén töri a fejét, hanem elektromos
akkumulátorú gépkocsién. Igen sok zsidót lelkesithet – bár aligha
lelkesitheti ugy, mint a régi Hellasz emléke – a régi Zsidóország
dicsősége. Ám egy jövendőbelié, melynek szinét a többi világtól ezer
esztendővel elmaradt orosz és oláh zsidóság adná meg, s melybe egyéb
országbeli zsidóknak egész egyéniségük, minden hagyományuk,
hajlandóságuk és megszokásuk megtagadásával s akkora áldozattal kéne
beletörődniök, amilyet még a muszka sem követel a finntől: az legfeljebb
olyan játékos pozőr-elméket lelkesithet, mint a szegény Herzl Tivadaré
volt, vagy oly elsavanyodottat, mint a különben geniális Max Nordaué.
Egyszóval: a nemzeti eszme is éppen azokat a zsidókat teszi a czionizmus
számára használhatatlanná, akik nélkül a czionizmus soha zöld ágra nem
vergődhetik.

* * *

Ám ez nem minden. A czionizmus kilátástalanságát bizonyossá az teszi,
hogy az a zsidóság, melynek révén a zsidókérdés lassanként világszerte
megoldódik, egyáltalában nem számithat a czionizmusban. Nem pedig azért,
mert a zsidóságban világszerte most megy végbe az a folyamat, melyen
minden egyéb európai nép roppant régen tulesett: a valláscsere. Mi volt
oka annak, hogy már a régi időkben nem ment végbe, az fejtegetni messze
vinne. Ide tartozik azonban az, hogy éppen mióta a művelt világban a
vallás nem legelsőrendü kategoria, s mióta mindinkább külsőséggé válik,
amiben több a megszokás vagy a politika, mint a hitbeli tartalom: azóta
a zsidó is könnyebben hagyja el ősei hitét és könnyebben cseréli át
valamely uralkodó hitre. Mentül könnyebb e lépés, ami azzal arányos,
hogy egyfelől elég közömbös-e a társadalom a vallási dolgok iránt,
másfelől elég türelmes-e arra, hogy az együttszenvedés becsülete és
kötelessége ne füzze a zsidót az ősi hithez – mondom, mentül könnyebb e
lépés, annál gyakoribb is, természetes befejezéseül és megpecsételéseül
annak a teljes beolvadásnak, mely minden művelt és türelmes nemzettel
szemben kötelessége is, törekvése is a zsidóságnak. Természetes dolog,
amin csak hivő, de épp ezért nem elfogulatlan elme csodálkozhatik, hogy
éppen ott, ahol egyfelől a vallás csak játék, másfelől a zsidók
reczipiáltsága és beolvadtsága a lehető legteljesebb: hogy éppen
Olaszországban a kiválóbb zsidó családok ifjabb nemzedéke jobbadán
megkeresztelkedett. Természetes, mert hogy a zsidó vallás ily sokáig
fenn tudott állani, azt csakis a ghetto-rendszer magyarázza meg. Nos: ez
a legvégsőbb következéseket levonó beolvadás az egyik megoldója a
zsidókérdésnek. A másik, a nagy megoldás: olyan világrend kialakulása
lesz, melyben fajta, nemzet vagy vallás külömbsége nem lesz válasz ember
meg ember között. Ennek eljöveteleért is a beolvadt zsidók jobban
dolgozhatnak, mint a különmaradtak, mert az idegenség bélyege, melyet a
rosszakarat rájuk süthet, nem teheti gyanussá magát az ügyet. Bármint
legyen azonban: a zsidóság társadalmi és politikai elismertetéseért
tovább küzdhet a beolvadt zsidóság, de a zsidóság nemzeti kialakulásáért
nem – s épp igy: a szoczializmus magáévá teheti a muszka és az oláh
zsidók dolgát, mint ahogy teszi is, az örmények s a maczedonok dolgával
együtt, de nem segithet mesterségesen tenyészteni uj nemzetet, mikor a
meglevőkkel is éppen elég a baja.

* * *

Mikor a régi magyar portyázni ment, avarokat, kazárokat s egyéb zsidókat
hagyott itthon, hogy ha valaki valakit ütni akar, ezeket üsse. Már
akkor! Ezer év előtt!

* * *

Azt mondja a mi parasztunk, hogy a politika az urak hunczutsága. S igaza
marad, valameddig a politika a hunczutok urasága.

* * *

Magyarország az okos emberek országa; sehol akkora százalék okos ember
nincs, mint nálunk. Csak egy baja van a magyar okosságnak: a dölyfösség.
Okulni csak az alázatosság tud, s a falnak vágtató paripának fölébe
kerekedik a tapogatódzó öszvér.

* * *

Vakard meg a magyart, bármi nagyságában s fejlettségében, s elébed tünik
a búsuló magyar.

* * *

Valaki megfigyelte, hogy a mi dolgozó, sőt a munkába beleőszülő és
belehaló állam- és egyéb közférfiaink alapjában oktalanul és
gyümölcstelenül pocsékolják el erejüket és idejüket olyan lélektelen
aktarágásban, amit minden diurnista jobban elláthatna, mint a
nagyméltóságú százkaru Briareusok. Ez valósággal így van, s a kegyelmes
vagy méltóságos vagy nagyságos napszámos uraknak csak az a mentségük van
rá, hogy ez a lázas semmittevés minálunk általánosan el van terjedve.
Azzal a munkával, amivel leplezni akarjuk, hogy nem csinálunk semmit,
elvégezhetnők a Herkules összes munkáit. Csakúgy, mint ahogy ismert
okos, elmés, geniális, nagyszabású, vezérlő vagy legalább is exponált
embereink egytől-egyig polihisztorok és encziklopédisták lehetnének
azzal a folytonos fáradsággal, igyekvéssel és adhoc-informálódó
lélekjelenléttel, amelylyel egyre leplezniök kell, hogy nem tanultak
semmit és nem is tanulnak semmit.

* * *

Minálunk nem divat a munka. A tejjel-mézzel folyó országban, ha kevesebb
is a tej és méz, mint hajdanán, de még mindig, ha nem csurran, cseppen
annyi, hogy ne kellessen dolgozni érte. Minálunk csak három fajta munka
van. Egyik, amelyik a legverejtékesebb erőfeszítésekkel és fáradságokkal
játszsza ki azt a kényszerűséget, hogy dolgozni kellessen. A másik,
melynek tipikus példája a magyar paraszt híres nyári virtusa: amelyik
emberfölötti és utánozhatatlan erővel és sietséggel végez el valami
roppant munkát, hogy e fáradsága árán annál tovább henyélhessen. A
harmadik a gavallériából vagy féltékenységből való: melylyel az ember a
maga dolgát ugyan el nem látja, de robotol más helyett vagy
belekotnyeleskedik a más dolgába. Csak azt a munkát nem ismerjük,
amelyik az igazi munka: hogy kiki a maga mesterségéhez és
hajlandóságához lassú, nyugodt, de kitartó és egyenletes munkával elsőbb
rendszeresen és gyökeresen megszerezze a kellő ismereteket, ezeket
ugyanígy tökéletesítse és fejleszsze, s ezekkel ugyanígy dolgozzon
tovább, élete fogytáig, a maga körén belül s a maga számára. Ha az
Akadémia arra tűzne ki díjat, hogy vizsgázzon le egy magyar ügyvéd négy
nap alatt summa cum laude a pathológiai anatómiából: arra menten akadna
vállalkozó, sőt nyertes vállalkozó is. De hogy ugyanaz az ügyvéd, ha
negyven esztendősnél idősebb, vállalkoznék-e arra, hogy levizsgázzon az
új perrendtartásból: az nem egészen bizonyos.

* * *

Nálunk az a szokás, hogy leköteleznek és boldoggá tesznek azzal, amihez
tulajdonképp minden szivesség nélkül jussod van. A mi hazánk az az
ország, ahol az özvegyek örömkönyeket sírnak, ha megkapják a rongyos pár
nyugdíjgarast, melyért szegény uruk nemcsak megdolgozott, de fizetett is
– s a kis hivatalnok rendes és neki isten-ember előtt kijáró
előléptetésével a minisztere örökre lekötelez négy képviselőt és három
szerkesztőt.

* * *

Ritka helyütt értik úgy, mint nálunk: elvenni a kedved attól, amit
tudsz, s belehajszolni abba, amihez nem értesz.

* * *

Gáspár Artur barátomnak van egy kitünő szava: a politikusnak, úgymond, a
legtisztességesebbnek s legradikálisabbnak is, alkalmazkodnia kell az
ország akusztikájához. Ó mily igaz – különösen olyan beszélő országban,
mint a mienk!

* * *

A magyar született szónok, csak könnyen beleesik a pohárköszöntőbe.
Nyilván, mert lusta előre meggondolni, mit mondjon, s míg egyik ötlete
után másik támad, ezt a közt is beszéddel kell kitöltenie.

* * *

Valaha a pestis volt a _morbus hungaricus_, mi a csömört ismerjük annak,
de valójában a megrokkanást lehetne ennek nevezni. Amily gyakori eset
nálunk fiatal embereknek országos szereplése: más országokhoz képest
olyan ritkaság magyar embert ötvenedik esztendején túl friss erőben s uj
munkában látni. A magyar azon kezdi, hogy megőszül, s azon végzi, hogy
elcsöndesedik. Nemcsak Berzsenyinek, Bajzának, Vörösmartynak,
Széchenyinek, Kemény Zsigmondnak, Tóth Kálmánnak, Somssich Pálnak,
Munkácsy Mihálynak volt utolsó néhány esztendeje élő halál, de még Deák
Ferencznek s Arany Jánosnak is az életük utolsó tíz esztendeje lassú,
kínos, meg-megpihenő, de egyre haladó haldoklás volt csak. Arany
Jánostól származik a _sok kerített óriás fenék_ről való szomorú szó. A
magyar alkotás a töredékek világa; megrekedt pályák, félbemaradt munkák,
lecsüggedt szárnyalások szegik a magyar géniusz útját. Alig van magyar
nagyság, aki egész dolgot alkotott volna, s alig magyar egyéniség, mely
egészen kiélte, munkáiban egészen kiaknázta volna magát. Fekvésünk-e az
oka, mely minden magyarra rárója az emberfeletti fáradságot, hogy
egyenkint mind átugorja az ötvenesztendős közt, melyet a történelem és a
geográfia a magyar haladásnak s a nyugati fejlődésnek közibe iktatott?
Vagy ezzel kell fizetnünk a sok természetes genialitásért, mely a
magyarral veleszületik? Daudet mondja valahol, hogy e világon mindenért
fizetni kell – s a gavallér magyar fizet is, két marékkal, a legnagyobb
fizetséggel: élettel, egészséggel, dicsőséggel.



MAGYAR MESE ÉS LEGENDA.

Vettétek-e észre, hogy a magyar népmesében sokkal kevesebb a
változatosság, mint a kelet ezeregyéjszakáiban, a nyugati kék mesékben?
Amilyen bájos a magyar népmese, annyira egyhangú, s mint ahogy a nótáját
szereti egyformán lejtetni, emelni és kicsengetni, a meséjét is így
szereti a legkülönféle fonalakból egy mintára szőni és kerekíteni a
magyar. Kötetszámra menő népköltési gyüjteményekből jó, ha féltuczat
különböző mesét lehet kihámozni. Pedig sem lélek szegénységére, sem
képzelet bágyadtságára nem vall ez egyhanguság. A magyar népmese tele
van mély megfigyeléssel, meglepő fordulatokkal, s egyszerűségéhez képest
aránytalanul magasrendű humorral. Nem is az üresség egyhangúsága ez,
hanem a vágyakodásé – egy állandó vágyé, mely soha be nem telő éhséggel
kér új meg új táplálékot a képzelettől, s ennek minden adatait a maga
állandó hajlandósága szerint mind azonegygyé alakítja. A hazulról
elszakadt királyfi, ki álruhában, szegény sorban tengődve, keserves és
gyakorta alacsony munkában, szívósan és türelmesen, kitartásával,
becsületességével s leleményes okosságával végtére elnyeri a szép
királykisasszonyt: ez a magyar népmese, ez _minden_ magyar népmese. Ha
huszat-harminczat elolvasok egyfolytában, a könyv kiesik kezemből s úgy
tetszik, mintha e meséket nem is elmondanák, hanem maga a királyfi
álmodná. Ahogy estéről-estére lefekszik, s éjszakáról-éjszakára ott
virraszt a jószág mellett: nyitott szemmel álmodozva valónak álmodja a
szive vágyát, mindennap más formában, más színekkel, másfelül kerülve
neki, de mindig ugyanazon álmot, mely a lelket tartja benne, hogy a
nehéz megpróbáltatásban még a czél előtt el ne csüggedjen…

… A mese: reménység, a legenda: visszatekintés. S a magyar legenda
szintén egyhangúságával különbözik az idegentől. Még a régiekben van
némi változatosság; ahogy krónikáink ezeket följegyzik: különböző
hányattatásoknak, fordulatoknak, világnézeteknek s gondolatköröknek,
kelet és nyugat, pogányság és keresztyénség összeütközéseinek különböző
lenyomásai látszanak bennük. Hunyadi Jánosig tartanak a magyar legendák
– Hunyadi Jánostól fogva csak _egy_ magyar legenda van. És pedig: a
Hunyadi Mátyásé, a hódító nagy királyé, ki nagygyá, hatalmassá, világ
urává tette a magyart, de egy napon fügével _megétették_, s vége volt
Mátyásnak s a magyar dicsőségnek. Vagy a Fráter Györgyé, ki a kígyó
okosságával már éppen egy abroncsba készül fogni a császártól s a
szultántól visszacsalt hazát, mikor rajta tör az idegen vezér s orozva
leszúrja. Vagy a Zrínyi Miklósé, ki maroknyi őrségével megakasztja
útjában a világverő szultánt – de ott is kell vesznie nyomorultan a
szigeti várban, míg néhány mérföldnyire tőle tétlen vesztegel a
felszabadítására küldött német ármádia. Vagy második Zrínyi Miklósé,
kinek az volt bűne, hogy nagyon is megverte a törököt s magyar sereget
akart teremteni, s egy szép napon vadászaton megölte a vadkan – micsoda
vadkan, megmondja egy fölirás a bécsi múzeumban egy régi puska agyán:
_Én vagyok a vadkan, ki megölte gróf Zrinyi Miklóst!_ Vagy a Petneházy
Dávidé, ki Tököly hadnagyából császár hadnagyává pártolva, első mászta
meg a budai vár falát, kitűzve oda a magyar zászlót, melynek helyébe a
török őt magát köti föl, de vitézei még élve levágják; vitézségeért
grófi rangot kap, s mikor ennek lakomáját lakja a német urakkal,
egyszerre csak megérzi ételében a mérget, kirohan a palotából, föl a
lova hátára, vad vágtatással vágtat neki hegynek-völgynek, mígnem lealél
lováról s meghal. Vagy a toscanai Leopoldé, a kalapos király utódjáé, ki
mihelyest visszaadta a magyarnak ősi alkotmányát, hirtelen meghalt. Vagy
a Sándor főherczeg nádorispáné, a magyarok barátjáé, ki ha nem is tudta
megmenteni Martinovicsékat, de meg akarta menteni Magyarországot, s
Thugut uram gondoskodott róla, hogy Laxenburgban épp akkor robbanjon fel
egyszerre s idönek előtte a császárné tiszteletére rendezett tüzijáték,
mikor az ifjú nádorispán vizsgálgatja, s halálra sebesül égésétől. És
így tovább… ezek a legendák élnek, terjednek, támadnak
tartóztathatlanul. Még az se kell, hogy igazak legyenek – a költő Zrínyi
Miklós vadászaton s vadkan által történt halálát például hiteles és
megbízható tanu, Bethlen Miklós erdélyi magyar úr írja meg az ő igen
becses emlékirataiban. Még a _non e vero ma ben trovato_
elfogadhatóságát sem kivánja e legenda; Petneházy Dávidról például
kiderítette a történelem, hogy sem első nem mászta meg Buda várát, sem
grófi rangra nem emeltetett, sem egyáltalában nem igen vették annyira
számba, hogy érdemesnek tartották volna megmérgezni. Második Leopoldról
bizonyos, hogy természetes halállal halt meg, és arra sincs semmi
bizonyság, hogy a laxenburgi rakétákat csakugyan Thugut miniszter
robbantatta fel – mindegy, a magyar így tudja, így hiszi, így tudja
nagyon is elhinni, s nincs az a hirtelen halál, melyhez ne _ezt_ a
legendát kötné. Még Amerikában is a kivándorlott szegény tót meg magyar
paraszt megkuporgatott garasait már tíz esztendeje nem azzal csalja-e ki
akárhány ügyes csavargó, hogy felöltözik vedlett veterán-ruhába, mellére
tűz egypár cotillon-rendjelet, s megsúgja a szegény embernek, hogy ő a
Rudolf királyfi, nem halt meg, csak a zsidók akarták elveszíteni; az
öreg király fél tőlük, s színre úgy tett, mintha agyonverette meg
eltemettette volna, valójában azonban mást temettek el, az öreg király
meg kilopta a fiát Amerikába, hogy ott szerezzen pénzt, megszabadítani
vele a magyart a zsidótól. Nincs az a keserves csalódás, mely ezt a
hitet kiverné a szegény paraszt fejéből, szívéből; ha megcsalódik: csak
az az egy ember volt csaló, de a királyfi él és megszabadítja a magyart.
Így várják vissza Kossuth Lajost is, talán még azok is, akik itt
énekelték a nótáját az ő sárga fakoporsója mögött, végig e nagy városon,
a múzeumtól a kerepesi temetőig. Így volt még csak nemrég egy kitünő
generálisunk: madi Kovács György. A mokány kis magyar szerezhetett volna
érdemeket nemzete körül: csak svarczgelb maradt volna, kinek még magyar
voltát sem akaródznak elismerni. De hogy egyszer egy hadgyakorlaton
megvert egy német generálist – ami bizonyára nagy és fontos cselekedet
volt, de végre is megtörténik minden hadgyakorlaton – egyszeribe nemzeti
hőssé lett, siratni valóvá, mint minden magyar hős. Hiába a valóság,
hogy senki az ő diadalát rossz néven nem vette, sem lovagias ellenfele,
sem kegyelmes királya; hogy változatlan kegyelemben haladt tovább fényes
pályáján, s még, amit ő maga alig nézett volna el más tábornoknak:
betegnek is szabad volt lennie – az állandó magyar legenda menten
birtokba vette az ő marczona kis alakját, s nem adja ki a történeti
igazságnak. Hiába az a másik lehetőség is, hogyha igazán áldozata lett
is volna diadalának, akkor sem éppen magyarsága okán; hiszen a kitünő és
igazi hadjáratokban is győzedelmes Kuhn generális valóban efféle
cselszövéseknek lett annak idején áldozata, de senkisem mondja, hogy
azért, mert német volt. Mindhiába: madi Kovács Györgyről megmarad a
legenda, hogy el kellett pusztulnia, mert dicsőséget szerzett a magyar
fegyvernek, bizonyságát adta a magyar katonai képességnek, jogczímet
szerzett a magyar külön hadseregre…

Mi az oka ennek: könnyű megmondani. A kicsiny népek tragédiája,
melyeknek külső ereje nem arányos hivatottságukkal, s hogy az életben
megállhassanak, az élet nem egy drága javáról le kell mondaniok. Az elme
megnyughatik e lemondásban, a szív meg nem nyugszik benne soha, s a
féllábú függetlenségben az elmetszett félláb helye egyre sajog.
Vágyaival a nemzet pártfogókat keres, csalódásaiért cselszövéseket okol.
Még hitében is országát az isten anyjának ajánlja: a legfőbb pártfogónak
s közbenjárónak az Úr zsámolyánál. Szeretete pedig a fájdalmas anyáé,
holt fiakkal bukott reménységeket gyászolóé.



_CSAU MÉIN._

Együtt ültünk a fogadó halljában, villamos fényben, remek kandallótűz
körül, melyben gerendaszám izzottak a drága keményfahasábok – errefelé,
boldog Norvégiában, ilyen fával fűtenek. Mi férfiak, mylord meg én,
feketében, fehér nyakkendősen, mylady kivágott esti ruhában, vagyonérő
prém válltakaróval. Szép két szál emberi teremtés volt; nem egészen
fiatal már, de friss, üde és rugalmas. Az utazás s a fogadó-élet
demokrácziája hozott így össze bennünket, ebéd után való kis csésze
kávénál, melyet mylord meg mylady, s önkéntelen utánzással magam is,
azzal a bizonyos könyökemeléssel szállítottunk föl szájunkhoz, mely a
mértani ív maga körül való megfordulásához hasonlít, mikor gömböt készül
leírni.

– Mylady megbocsát, szóltam; nem udvarlási szándékból mondom, de a
bizonyításhoz szorulok rá annak megállapítására, hogy mylady a
legtökéletesebb s legelőkelőbb szépség, melyet az életben látnom
adatott. Ez különben, nem nehéz észrevennem, magának myladynak is
meggyőződése. Hasonlóképpen ő lordsága olyan tökéletes férfialak,
aminővel eddig csak a mi Jókaink regényeiben találkoztam, s talán még a
Velasquez egy képén, a don Fernando d’Austria képmásán, csak azzal a
mylord javára való különbséggel, hogy ez a spanyol Habsburg már erősen
degenerátus, míg mylord maga az egészség. Ezt, mondom, meg kell
állapítanom, hogy félre ne értessem, ha azt hiszem, hogy mylord a lelke
mélyén földmives, vagy, ha úgy tetszik: kocsis; mylady pedig a
legszédítőbb fejőleány, ki valaha sajtárt emelt a majorságokban.

Csak angol tud oly szeretetreméltóan, oly melegen s biztatóan
elmosolyodni, mint mylady s mylord rám mosolygott – én pedig folytattam:

– Tévedés azt hinni, hogy a parasztban nincs úriság. A szertartás nem a
nagyok kiváltsága, sőt mentül mélyebbre szállunk, annál több a
szertartásosság, s ahogy mi a mi kávés csészénket ajakunkhoz emeltük:
rikító szabadosság ahhoz képest, mint emeli szájához, szent
cselekedetül, a kannibál a megölt ellenség húsdarabjait. Tudom, mylady
ősanyái hosszú fölfelé menő sorban, évszázadokon át udvari hölgyek
valának, mylord apái pedig már Hódító Vilmos idejében urai voltak
földnek, erdőnek, vadnak és parasztnak. De az uraság s a királyság
magában nem teszi; a zuluknak is vannak királyaik és nemeseik,
teméntelen idők óta. Ő ladységük, mylady ősanyái, a szűz királynő
udvaránál füstölt odalast reggeliztek, s megittak utána tea helyett egy
pint sört; mylordnak pedig csak ő lordsága, az ő dicső emlékezetű
dédapja kezdte meg a szokást, hogy ne csak palástot, köntöst és ujjast
váltson, de inget is. Igaz, a mai nemzedék lázas igyekvéssel igyekszik
jóvá tenni az ősök ebbeli mulasztásait – de nem teheti jóvá; natura non
fecit saltum; nemcsak az udvarképesség: a fürdőképesség is őspróbát
kiván. S maga a fürdő sem teszi; XIV. Lajos akkor fürdött nemcsak
először, de utoljára is, mikor a tudós nő megfürösztötte. A műveltségben
való élés ősi volta teszi – s ebben egész Európa, mindenestül, messze
elmaradt a Kelet népei mögött. Itt Európában is: francziák, olaszok,
spanyolok és oláhok – igen, még az oláh pásztornép is – továbbá a
magyarok is előtte járnak a germánságnak s a szlávságnak, mert ereikben
sok van a régi római, etruszk, görög, arab és török vérből. De, kivált
önök angolszászok, roppant fiatalok. Az önök ősei még maguk is fákon
élhettek, mikor az indusok már kimélni kezdték a lombok közt kergetődző
majmokat. Ez roppant különbség a radzsák javára, s az angol alkirályok
rovására…

Elfelejtettem megmondani, hogy mylady széke karjára gyönyörű indus shawl
volt vetve. Csak angol tudja figyelmét oly művészien megosztani, ahogy
mylady s mylord félszemmel a shawlt kereste, de szemüket mégse vették le
rólam. Én tovább beszéltem:

– Sehol sem láttam annyira e különbséget, mint New-Yorkban, a kínai
fertályban. Ha egyenest a Waldorf-Astoriából vagy a Holland-Houseból
mentem volna oda, az még nem tenné; elvégre az amerikai urak és hölgyek
valóban kocsisok s fejőleányok, nemcsak képletesen. De volt szerencsém
kevéssel azelőtt Brüsszelben az odavaló Metropole-fogadóban éppolyan
előkelő s szeretetreméltó angol társasággal együtt lehetnem, mint most
myladyé s mylordé, s egyre erre kellett gondolnom a fojtó bűzű kinai
boltokban, az alacsony menyezetű kinai vendéglőben. Mennyire pinczérek
az európai gentlemenek a kinai pinczérhez, mennyire boltoslegények a
kinai boltoshoz képest! Mily finom ezeknek a kezük, mily előkelő az
alázkodásuk, mily értelmes a mosolyuk, mily lágyak a mozdulataik!
Természetes: a kegyetek ősei csak az eke szarvát fogták vagy a fegyver
agyát, míg e pinczérek s kalmárok apái, úgylehet, már tízezer éve
elkerültek a gorombább s nehézkesebb foglalkozások mellől, s a finomabb
mesterségek vagy az elmebeli munka fürgébb s megkülönböztetett
mozdulataiban iparkodtak. Még ma is: az önök sportja a teljes erőnek
kiszámított kifejtése, de nem a finom munka pepecselésében való
kényszerű mérséklése, visszafojtása, forgatása s alkalmazása. Értelmüket
mindössze néhány száz esztendeje, hogy tudva dolgoztatják, míg ezeknek
már a testét is úgy átitta az értelem, mint ahogy a világ legcsúfabb
embere, Voltaire, vénségére szinte kiszépült, annyi emlékbélyeggel
alakította a maga formájára e rút ábrázatot a gyönyörű elme. Myladytől
éppen ma az ebédnél hallottam a kétségbeejtő megjegyzést, hogy enni
eszik, mert éhes, sőt sokat eszik, mert nagyon éhes, de igen mindegy
számára, hogy mit eszik. Ez különben nem elég; Amerikában nem is illik
törődni étellel – nemcsak, hogy nem nőies, mint még százötven év előtt
európaszerte volt, de nem is férfias. Azt hiszem: önök egy
hiányosságukat emelik erénynyé, egy fogyatkozásukat parancscsá. Igaz,
hogy az önök étele nem érdemli meg e nevet. Sótalan és sületlen húst
nyakonöntenek sóval, eczettel, paradicsommal mustárral s méntával – s ha
a jó isten maga nem adta volna, hogy külön-külön a húsnak, eczetnek,
paradicsomnak s méntának tűrhető legyen az íze, az önök étele semmiben
sem különböznék attól, mintha kavicsot ebédelnének. A sajtjuk fagygyú,
amit vörös borral öntenek le, a boruk szesz, amit megczukroztak. A
franczia, de még az olasz is, óriási magasságban áll önök felett, mert
főz, mert megszerkeszti az ételeket, mert árnyalatait ismeri az ízeknek,
s ezerféle fogással kényszeríti ki a vegyületekből. Az önök ételében
vér, eczet, fagygyú, czukor oly rikítóan kerül egymás mellé, mint
katonáik kabátján a lángoló vörös s a vakító arany. S mi európaiak mind,
még a francziák is, kiknek crêmejei, párolt húsai és pástétomai, még az
én magyar honfitársaim is, kiknek rétesei vagy paprikásai annyira finom
árnyalatúak, hogy az önök ínye követni sem tudná: mind eltörpülünk a
kinaiak főztje mellett, melynek csak bolond anekdotákból hallottuk
hírét, de bele nem kóstoltunk – holott ezek az anekdoták is mit
bizonyítanak egyebet, mint azt, hogy a kinai égen, földön, lombok közt s
tenger mélyén, madárfészekben s czápa uszonyán, születésben s
rothadásban, tűzben s jégben, lüktető testben s lomha agyagban keresi s
hajszolja az ízeket, melyek külön talán rosszak, de együtt mennyeiek. A
new-yorki Oriental Restaurantban, 3. Pell-Street, _csau-méin_t ettem,
ami metélt tészta, csontjáról lefejtett csibehússal. De micsoda metélt
volt az, s micsoda csibehús! A tészta kisült palacsintatészta, melynek
minden egyes, vékonyra metélt szála különálló volt, püffedt és
olvadékony, mint a pomme paille. Mégis az egész egy eledel volt, a
szemcsésen porhanyó hússal egybepárolt; ízük egymásba hatott, s gyömbér,
sáfrány, bors, fagygyú, só s egyéb ilyen, külön-külön borzasztó izek,
együttvéve s az ő kiszámított keverésükben, hihetetlenül, szinte
légiesen finom egységes zamattá alakultak ez ételben. A nekem idegennek
adott nehéz késsel-villával szinte vandálság volt feldúlni e remek
halmot; a szomszéd asztalnál egy japán fiatalember két fapálczikával
ette, s tanítgatta e művészetre mellette ülő amerikai barátnőjét. Hiába
tanítgatta – ehhez a művészethez tízezer esztendősnek kell lenni!
Megtanulhatjuk, hogy e két pálczikát szögben kell egymáshoz illeszteni,
s az így alakult csúcsra rája, rajta pedig szájukhoz lehet kapni akár a
vizet is, de ahogy a japán azokat a pálczikákat fogta, forgatta, szögbe
döfte s szájához kapta: azt, mondom, a nyugati parasztkéz csak
nyolczezer év múlva fogja megtanulni…

Csak angol tud oly mozdulatlanul megmozdulni, ahogy mylady az ő
félkeztyüs kezét mylordéra nyugtatta. Én meg igy végeztem:

– Mert, viszont, nemcsak a tartózkodásban van finomság; néha a
merészségben is. A mi asszonyaink sohasem tudnák eljárni a keleti nők
vakmerő tánczait – de ne is tegyék, nem illenék nekik; nem részegitőek
volnának, hanem nevetségesek. Mikor ebéd után való ivásra egyszer
mylordnak egy pár kiváló honfitársával együtt maradtam, ezek az urak – a
hölgyek természetesen visszavonultak – széles jókedvükben tánczra
kerekedtek. Micsoda táncz volt ez! Mint mikor az ember leszáll a lóról,
s rúg egypárat, hogy a zsibbadtságot kiüzze térdéből. A pánczélos ősök
ereszkedhettek igy térdre, vasvértezetükben, mozdulatlan felső testtel,
a sirboltokban, mint ahogy e gentlemenek mulattak. Pedig mégis
groteszkek voltak; nem férfiasak, hanem nevetségesek. Látnák csak a mi
magyar urainkat tánczolni! Tánczolni, kurjogatni, öklüket rázni,
kabátjukat elhajitani, s mégsem lenni nevetségesnek! De ez mind semmi a
messzebb kelethez képpest. Mylady bizonyára volt már Konstantinápolyban,
áthajózott Skutariba, s megnézte a tánczoló derviseket. Én is láttam
őket. Nem csodálkozott azon, hogy nem nevetségesek, s nem is tartanak
attól, hogy nevetségesek lehetnek? Pedig tarthatnának tőle, mert ezek a
dervisek nem holmi alja-népség; vannak köztük előkelő kalmárok, sőt
katonák is; azt a hórihorgas szerecsen-őrnagyot bizonyára mylady is ott
látta már köztük, kire minden konstantinápolyi utas emlékszik. Teremtő
isten: hogy’ járt ennek az óriásnak a feje; hogy’ csavarodott a nyaka, a
dereka; hogy’ topogott a lába, hogy’ himbálódzott a karja, hogy’
egybeszaladt homloka meg a szemöldöke, miközben szemehéja lecsukódott s
orralyika tágult és melle zihált, mint a beteg lóé! És mégsem volt
nevetséges, hanem rettenetes volt és szép volt, igen: szép és férfias; a
velünk volt nyugati menyecskék kipirult rámeredésén, mélázó
hazasétálásán láttam, hogy szép és férfias volt. S vették észre a perzsa
formáju egyházfit, ki a dervisek körül szorgoskodik? Mikor a tánczba
belemelegszenek, egymásután oldják le s nyujtják oda a szolgának
kábultan, behunyt szemmel, bizonytalan mozdulattal, turbánbéllelő
süvegjüket, zekéjüket, minden fölösleges ruhadarabjukat; ő meg
lábujjhegyen megy oda, fejedelmi fejbicczentéssel áll meg előttük;
megértő, rajongó, hódoló, de magára is tartó szemöldökkel, szemmel s
ajakkal néz föl rájuk; szelid biztossággal veszi el a süveget vagy a
zekét, behunyt szemmel ajkához éreti, s lábujjhegyen viszi egy sarokba.
Hol az a marquise és hol az az abbé, hol az a nyugati előkelőség vagy
akár kényeskedés, mely külön vagy együtt csak távolról is meg tudná
közeliteni azt a bájos méltóságot, azt a férfias lágyságot, amivel ez az
utolsó ember ezeket a szennyes rongyokat ezekről az átizzadt állatokról
leszedte!…

Mylady és mylord mélázva bicczentett a fejével, én pedig elhallgattam. A
zsarátnok összeomlott, a hall kiüresedett, a pinczérek ásitottak. Mylady
és mylord felállott; reggel utazni készültek, és bucsuzóra kezüket
nyujtották. Csak angol tud oly jólesően kezet rázni, mint ők
shakehandeztek velem.

VÉGE.



TÁRGYMUTATÓ.

  Emberi dolgokról  9–33
  TEMETŐJÁRÁS  34–42
  KILENCZ ÓRA TÁJT  42–48
  Társadalmi dolgokról  49–97
  A MALTHUS EVANGYÉLIOMÁBÓL  98–104
  SZERELMI TÖRTÉNET  105–114
  Irói dolgokról  115–161
  HOLUBÁR  162–172
  Művészi dolgokról  173–227
  MEUNIER CONSTANTIN VÉGRENDELETE  228–229
  MADAME RÉCAMIER  230–233
  L’ART POUR L’ART  234–244
  Tudásbeli dolgokról  245–306
  A SZAMÁRSÁG DICSÉRETE  307–318
  Politikai dolgokról  318–363
  MAGYAR MESE ÉS LEGENDA  364–373
  CSAU MÉIN  372–383


[Transcriber's Note:


Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

24 |kadaszkodni a hegyre |kapaszkodni a hegyre

27 |férfi-sem |férfi sem

34 |TEMETŐJARÁS |TEMETŐJÁRÁS

48 |ezikázott végig |czikázott végig

70 |Vilmos csúszár |Vilmos császár

84 |kénysze-szerűségétől |kényszerűségétől

84 |fordítanunk, kogy |fordítanunk, hogy

128 |a zemberek |az emberek

136 |származá-ásban |származásban

147 |Errre a |Erre a

180 |fesztészetben |festészetben

220 |kölcsönkönytárra |kölcsönkönyvtárra

244 |nemesak versnél |nemcsak versnél

259 |h rdárra |hordárra

262 |saját maguuk |saját magunk

262 |felődéssel |fejlődéssel

269 |annyi-tesz |annyit tesz

269 |let het-e |lehet-e

284 |tulajponkép |tulajdonkép

290 |Zolánek |Zolának

309 |Körülbalül |Körülbelül

312 |tndományos értelem |tudományos értelem

313 |haj-hajlandóságaik |hajlandóságaik

345 |rnhájának |ruhájának

354 |megvagadásával |megtagadásával

354 |kötetel |követel]





*** End of this LibraryBlog Digital Book "Olvasás közben" ***

Copyright 2023 LibraryBlog. All rights reserved.